3. CarlosRuiz Zafón - A mennyország fogságában

Carlos Ruiz Zafón A mennyország fogságában

Ulpius– ház Könyvkiadó Budapest, 2012

A fordítás alapjául szolgáló mű: Carlos Ruíz Zafón: El prisionero del cielo

A szerzőtől az Ulpius– ház Könyvkiadónál megjelent: Angyali játszma A szél árnyéka

Copyright © Shadow Factory S.L. 2012 Hungarian translation © Latorre Ágnes, 2012 © Ulpius– hiz Könyvkiadó, 20012 ISBN 97S 963 254 396 7

Az Elfeledett Könyvek Temetője

Ez a könyv egy regényciklus része: az Elfeledett Könyvek Temetőjének irodalmi univerzumához tartozik. A sorozat darabjait szereplők és történetszálak kötik össze, hidat képeznek a témák és elbeszélések között, de minden könyv zárt, független egység, amely külön is megállja a helyér. Az Elfeledett Könyvek Temetőjének kötetei bármely sorrendben vagy akár önmagukban is élvezhetők, így az olvasó lehetőséget kap, hogy több ajtón át közelítse meg a történetlabirintust és bejárja az ösvényeket, amelyek ha összekötik őker, az elbeszélés szívébe hatolnak.

A mennyország fogságában

Mindig tudtam, hogy egyszer még visszatérek ezekre az utcákra, hogy elmeséljem annak a férfinak a történetét, aki lelkét-nevét vesztette a hamu és a csend idején zavaros álomba merülő Barcelona árnyai közt. Láng írta e sorokat, s a lángot a Kárhozottak Városa őrzi, a leírt szavak beleégtek annak emlékezetébe, aki úgy tért vissza a halottak közül, hogy remény ékelődött a szívébe, de egy átok árát kellett megfizetnie. Felgördül a függöny, a közönség elcsendesül, de mielőtt a zsinórpadlásról leszállna a sorsukat vigyázó árnyalak, fehér szellemek kara lép elő, és könnyed komédia sejlik ajkukon: azoknak áldott ártatlansága, akik abban a hitben, hogy a harmadik felvonás lesz az utolsó, még karácsonyi mesét mondanak, mit sem tudva arról, hogy az utolsó oldal fogyatkozó leheletének tintája lassan, kifürkészhetetlenül elvonszolja őket a sötétség szívébe. Julián Carax: A mennyország fogságában (Editions de la Lumiére, Párizs, 1992)

Első rész

Karácsonyi történet

1 Barcelona, 1957. december Abban az évben ólomszínnel, zúzmarásan virradt ádvent minden napja. Kékes félhomály festette meg a várost, az emberek állig nagykabátban siettek a dolgukra, leheletük gőzpamacsokat írt a hideg levegőbe. Kevesen álltak meg ekkortájt nézelődni a Sempere és Fiai könyvkereskedés kirakata előtt, és még kevesebben merészkedtek be, hogy érdeklődjenek az elveszett könyvről, amely egész életükben várra őket; pedig ha a könyv gazdát cserél, hacsak nem verseskötet, lendíthetett volna a bolt ínséges üzletmenetén. – Én szerintem ma lesz. Ma fog megfordulni a sorsunk – jelentettem ki a nap első kávéjának, azaz a tiszta, folyékony derűlátásnak bűvöletében. Apám reggel nyolctól gyürkőzött a könyveléssel, kezében, mint a zsonglőrében, táncolt a ceruza és a radír, majd felemelte tekintetét a pultról az utcára, ahol egymás után suhantak tova a vevők. – Bárcsak meghallaná szavaidat az ég, Daniel, mert ha így haladunk, és a karácsonyi vásár is befuccsol, januárban már villanyra se lesz pénz. Valamit ki kell találnunk. – Fermínnek tegnap eszébe jutott valami – mondtam. – Szerinte zseniális terv, és megmentené a boltot a küszöbönálló csődtől. – Azt adná az Úr! Szó szerint idéztem: – Mi lenne, ha kiállnak kirakatot rendezni egy szál alsóban, és erre bejönne pénzt szórni egy temperamentumos könyvimádó hölgy? Azt mondják a szakértők, hogy a nőktől függ az irodalom jövője, márpedig úgy éljek, hogy nincs a földön olyan lány vagy asszony, aki ellenállna hegyvidéki testem nyers vonzerejének. 7

Hallottam a hátam mögül, hogy koppan a földön apám ceruzája, és megfordultam. – Fermín dixit – tettem hozzá. Azt hittem, mosolyogni fog Fermín ötletén, de nem rezzent fel a hallgatásból, ezért lopva ránéztem. Idősb Sempere nemcsak hogy semmi mulatságosat nem talált ebben a badarságban, de úgy merengett el, mintha komolyan fontolóra venné. – Még ilyet – suttogta. – Lehet, hogy Fermín ráhibázott. Nem győztem csodálkozni. A megcsappant bevételek apálya, amely hetek óta sanyargatott minket, talán már kikezdte tiszteletre méltó apám józan ítélőképességét. – Ugye nem engeded meg neki, hogy gatyában flangáljon? – Nem, nem erre gondolok. Hanem a kirakatra. Most, hogy mondtad, eszembe jutott valami. Talán még van időnk megmenteni a karácsonyt. Máris eltűnt az irodában, és amikor visszatért, a szokásos téli viselete volt rajta: ugyanaz a kabát, kalap és sál, amelyekre gyerekkoromból emlékeztem. Bea, a feleségem egyszer azt mondta, hogy szerinte apám 1942 óta nem vett magának új ruhát, és a jelek szerint nem is tévedett. Amikor apám szórakozott mosollyal felhúzta a kesztyűjét, azt a gyermeki csillogást láttam a szemében, amit csak a nagy vállalkozások csaltak ki belőle. – Itt hagylak egy percre – mondta. – El kell intéznem valamit. – Megkérdezhetem, hova mégy? Rám kacsintott. – Meglepetés. Majd meglátod. Kikísértem az ajtóhoz, és elnéztem ahogy katonás léptekkel az Angyal kapu felé veszi útját, majd elvegyül a járókelők szürke áradatában, akik az újabb hosszú télen ott botorkálnak a hamuszínű árnyak között. 8

2 Ha már egyedül maradtam, bekapcsoltam a rádiót, hadd szóljon a zene, amíg ízlésem szerint átrendezem a polcokon a könyvgyűjteményt. Apám tapintatlanságnak érezte, ha a vevők jelenlétében szólt a rádió, ha pedig Fermín jelenlétében kapcsoltam be, ő bármilyen dallamra elkezdett kántálni valami saetát – vagy ami ennél is rosszabb: ráncra perdült a szerinte „vérpezsdítő karibi ritmusokra” – , és néhány percen belül az agyamra ment vele. E súlyos tapasztalatok után arra a következtetésre jutottam, hogy jobban teszem, ha a rádióhullámok iránti szenvedélyemet azon ritka pillanatokra tartogatom, amikor rajtam és a több tízezer könyvön kívül senki más nincs az üzletben. A Radio Barcelona aznap reggel kalózfelvételt közvetített egy gyűjtő jóvoltából, aki három karácsonnyal azelőtt felvette azt a ragyogó koncertet, amelyet a dzsessztrombitás Louis Armstrong és együttese adott a Diagonalon, a Windsor Palace Szállodában. A reklám szünetekben a bemondó buzgón igyekezett a dzsessz kategóriába sorolni a stílust, rámutatva, hogy vannak benne vaskos szinkópák, amelyek nem biztos, hogy élvezhetőek a spanyol fülnek, az ugyanis járatosabb az étert jelenleg uraló tonadilla, a bolero vagy akár az új divat, je-je harmóniáiban. Fermín gyakran mondogatta, hogy ha Isaac Albéniz feketének született volna, akkor a dzsesszt Camprodónban találják tel, csakúgy, mint a dobozos kekszet, és hogy ez a modern hangzás, az általa hőn imádott Kim Novak hegyes melltartójával együtt, amelyet a Fémina mozi matinéin láthattunk egy két filmben, azon kevés vívmányok egyike, amelyre joggal lehet büszke századunkban az emberiség. Ezzel nem szállhattam vitába. Hagytam, hogy a délelőtt hátralevő részét betöltse 9

a zene varázs és a könyvillat, élveztem a tudatosan végzett egyszerű munka elégedettségét és nyugalmát. Fermín elkérte magát arra a délelőttre, úgy mondta, meg kell tennie az utolsó előkészületeket az esküvőjére, amelyet február elejére tervez Bernardával. Amikor két hete először pendítette meg a témát, mind mondtuk neki, hogy elsieti, és a kapkodás nem vezet jóra. Apám csak győzködte, hogy legalább két-három hónappal halassza el a házasságkötést, mert érvelése szerint az esküvő nyárra és a jó időre való, de Fermín ragaszkodott a kijelölt dátumhoz, mondván, hogy ő az a fajta, akinek bőrét az extremadurai lankák száraz éghajlata cserzette ki; nyáron túl bőségesen verejtékezik a mediterrán tengerpart klímájában, hisz az szerinte már szubtrópusi, és nem kívánja úgy megülni frigyét, hogy bundás kenyér méretű hólyagok vannak a hónaljában. Már arra gyanakodtam, hogy más oka lehet, ha ennyire siet az oltár elé az a Fermín Romero de Torres, aki élő jelképe az anyaszentegyház, a bankok és a régi szokások elleni harcnak az ötvenes évek Spanyolországában, ahol minden tisztes polgár misére jár, és propaganda filmeket adnak a mozik. A nász előtti hévben még attól a kilengéstől sem riadt vissza, hogy összebarátkozzon a Szent Anna-templom új plébánosával, a Burgosból ide származott don Jacobóval, akinek felfogása meglehetősen könnyed volt, modora pedig egy kiérdemesült bokszolóé, és megossza vele mindent felülmúló dominószenvedélyét. A vasárnapi mise után Fermín meg a pap történelmi dominócsatákat vívott az Almirall bárban; a pap nem győzött nevetni, amikor a barátom két jó pohár Montserrat között arról faggatta, tudja-e biztosan, hogy az apácáknak is van combjuk, és ha igen, csakugyan olyan puha és harapni való-e, ahogy azt ő képzelte kamasz korában. – A végén még kiátkozzák magát – korholta az apám. 10

– Apácát sem a szemünkkel, sem mással nem illetünk. – De hisz a plébános még nálam is nagyobb kópé! – méltatlankodott Fermín. – Ha nem hordana reverendát... Ez a beszélgetés járt a fejemben, és halk dudorászással követtem Armstrong mester trombitaszólóit, amikor finom csilingeléssel megszólalt a kis harang a könyvesbolt ajtaja felett. Kíváncsian felnéztem, vajon apám tért-e vissza titkos küldetéséből, vagy Fermín jelentkezik lelkesen, hogy felvegye a délutáni műszakot. – Jó napot – hallatszott a küszöbről egy mély, reszelős hang.

3 Hátulról esett rá az utcáról beszűrődő fény, és ettől olyan lett az alakja, mint egy széltől korbácsolt fatörzs. Régi szabású fekete kabátot viselt és görnyedten támaszkodott a botjára. Ahogy előrelépett, jól látszott, hogy sántít. A pulton égő lámpa megvilágította idő barázdálta arcát. Pár pillanatig csak nézett rám, ráérősen méregetett; olyan volt a szeme, mint egy számító, türelmes, ragadozó madárnak. – Maga Sempere úr? – Daniel vagyok. Sempere úr az apám, de most nincs itt. Segíthetek valamiben? Az öregember rá se hederített a kérdésemre, inkább járkálni kezdett a könyvesboltban, és olyan érdeklődéssel vett szemügyre minden apróságot, hogy az már kapzsiságnak is beillett. Nehezen küzdött a rossz lábával, és felmerült a gyanú, hogy talán ennél is nagyobb sebeket rejt a ruhája. – Háborús emlékek – mondta, mintha olvasott volna a gondolataimban. Figyeltem a vizsgálódását, mert sejtettem, hol fog kikötni. Es úgy is lett, ahogy vártam: az üvegajtós ébenfa vitrin előtt állt meg, amely az üzletünk alapító ereklyéje volt még 1888-ból, amikor Sempere ükapám fiatal amerikásként visszatért a Karib-tengeri kalandozásaiból, pénzt kölcsönzött valakitől, vett rajta egy régi kesztyűboltot, és könyvesbolttá alakította. A hagyomány szerint azóta is a vitrinben, a bolt díszhelyén őriztük a legértékesebb köteteinket. A vendég olyan közel hajolt az üveghez, hogy meglátszott rajta a lehelete. Szemüveget vett elő, az orra elé tartotta, és tanulmányozni 12

kezdte a vitrin tartalmát. Tartása most egy menyétre emlékeztetett, amint a frissen rakott tojásokat méregeti a tyúkólban. – Szép darab – suttogta. – Jó pénzt érhet. – Családi emlék. Inkább eszmei értéke van – feleltem. Rosszul esett a dicséret és az értékelés egy olyan sajátos vendégtől, aki a tekintetével mintha még a belélegzett levegőre is árcédulát ragasztott volna. Egy idő múlva eltette a szemüveget, és kimérten beszélni kezdett. – Ha jól tudom, dolgozik önöknél egy közismert tehetségű úriember. Minthogy nem feleltem azonnal, felém fordult, és olyan pillantást vetett rám, amibe legott beleöregszik, aki kapja. – Amint látja, egyedül vagyok. Ha uraságod elmondaná, milyen könyvet keres, örömmel uránanéznék. Az idegen elmosolyodott, de ez a mosoly mindennek látszott, csak barátságosnak nem. Aztán bólintott. – Látom a vitrinben a Monte Cristo grófjának egy példányát. Nem ő volt az első, aki felfigyelt rá. Megkapta az ilyen alkalmakra rendszeresített hivatalos ismertetőt. – Kiváló szeme van, uram. Nagyszerű, számozott kiadás, Arthur Rackliam illusztrációival díszítve, egy híres madrídi gyűjtő személyes könyvtárából. Egyedi, katalogizált példány. A látogató unottan hallgatott, és figyelmét inkább az ébenfa polcok illeszkedésére fordította, ezzel világosan értésemre adva, hogy hidegen hagyja a mondókám. – Nekem minden könyv egyre megy, bár ennek itt szép kék a borítója – közölte leereszkedően. – Megveszem. Más körülmények közt örömtáncot lejtettem volna, hogy sikerül értékesítenem boltunk talán legdrágább kincsét, de volt valami furcsa 13

abban, hogy épp ezt a példányt viszi el egy ilyen gyomorforgató alak. Valami azt súgta nekem, ha az a könyv kikerül a boltból, egyetlen bekezdést sem olvashat el belőle többé soha senki. – Ez a kiadás igen drága. Ha kívánja az úr, ugyanebből a regényből mutathatok más kiadásokat, amelyek kitűnő állapotban vannak, és megfizethetőek. A szűkkeblű ember mindig megpróbálja lekicsinyelni a másikat, és az idegen, akinek a szíve érzéseim szerint egy gombostű hegyén is elfért volna, most a lehető legmegvetőbb pillantásában részesített. – A borítójuk is kék – tettem hozzá. Fel se vette szemtelen gúnyolódásomat. – Nem, köszönöm. Ezt kérem. Az ár nem számít. Kelletlenül bólintottam, ahogy a vitrinhez léptem. Élővettem a kulcsot, és kinyitottam az üvegajtót. A hátamban éreztem a látogató pillantását. – Mindig kulcsra zárják azt, ami jó – dörmögte halkan. Kivettem a könyvet, és felsóhajtottam. – Ön gyűjtő, uram? – Úgy is mondhatnánk. Bár nem könyveket gyűjtök. A kötettel a kezemben hátrafordultam. – Mit gyűjt uraságod? Az öreg megint figyelmen kívül hagyta a kérdésemet, és a kezét nyújtotta a könyvért. Le kellett küzdenem magamban a késztetést, hogy visszategyem a vitrinbe, és ráfordítsam a kulcsot. Apám nem bocsatja meg, ha ilyen nehéz időkben elszalasztok egy ekkora üzletet. – Harmincöt peseta lesz – nyilatkoztattam ki, mielőtt megváltam volna a könyvtől, s azt reméltem, az összeg talán jobb belátásra téríti. Szemrebbenés nélkül bólintott, és egy százast húzott elő annak a kabátnak a zsebéből, ami öt petákot sem ért. Eszembe jutott, hogy hátha hamis a bankó. 14

– Attól tartok, uram, hogy ilyen nagy címletből nem tudok visszaadni. Szerettem volna, ha vár egy percet, amíg elszaladok a legközelebbi bankba váltópénzért, és nem melleslég kiderítem, hogy valódi-e a százas, de nem szívesen hagytam volna egyedül az üzletben. – Ne feljen, nem hamis. Tudja, hogy ellenőrizheti? A fény tele tartotta a bankjegyet. – Nézze, ott a vízjel. A vonalak. És a papír tapintása... – Ért a hamisítványokhoz, uram? – Ezen a világon minden hamis, fiatalember. Minden, kivéve a pénzt. A kezembe nyomta a százast, rázárta a markomat, és végigsimította az ujjam bütykeit. – Tartsa meg a visszájárót a legközelebbi vásárlásomig – mondta. – De ez nagyon sok, uram. Hatvanöt peseta... – Bagatell. – Azért írok róla számlát. – Megbízom magában. Az idegen közönyösen bámult a könyvre. – Ajándékba vettem. Önöket fogom megkérni, hogy személyesen kézbesítsék ki. Elbizonytalanodtam egy pillanatra. – Nem szoktunk kézbesítéseket teljesíteni, de ebben az esetben felár nélkül is örömmel visszük ki a könyvet. Megkérdezhetem, hogy Barcelonán belülre, vagy... – Itt helyben lesz – mondta. A tekintetéből sugárzó hidegség mintha évek óta tartó haragról és neheztelésről árulkodott volna. 15

– Óhajt ajánlást vagy levélkét mellékelni a könyvhöz, mielőtt becsomagolnám? Hosszú bajlódással kinyitotta a kötetet a címoldalon. Akkor vettem csak észre, hogy a bal keze nem valódi, hanem festett porcelánból van. Töltőtollat vett elő, és lekapart vele néhány szót. Aztán visszaadta a könyvet, és sarkon fordult. Néztem, ahogy sántikálni kezd az ajtó felé. – Volna olyan szíves megadni a nevet és a címet, ahova kézbesítenünk kell? – szóltam utána. – Minden ott van – mondta hátra se nézve. Kinyitottam a könyvet, és megkerestem azoldalr, ahova a következőt írta, pontosan úgy, ahogy itt áll: Fermín Romero de Torresnek, aki visszatért a halott közül, és kezében tartja a jövő kulcsát. 13. Ekkor meghallottam a harangocskát az ajtó felett, és mire felnéztem, a látogatónak hűlt helye volt. Az ajtóhoz szaladtam, és kinéztem az utcára. Sántikálva távolodott az ismeretlen, elkeveredett az árnyak között, amelyek felsejlettek a Szent Anna utca kékes ködében. Majdnem utána kiáltottam, de türtőztettem magamat. Sőt, az lett volna a legegyszerűbb, ha hagyom elmenni, de felülkerekedett bennem az ösztön, valamint a bölcsesség és gyakorlati érzék nálam megszokott teljes hiánya.

16

4 Kiakasztottam az ajtóra a „Zárva” táblát, és ráfordítottam a kulcsot. Elhatároztam, hogy követem az idegent az utca forgatagában. Tudtam, ha az apám előbb ér vissza, és látja, hogy elhagytam az őrhelyemet, ahol ki kellett volna tartanom az üzleti pangás kellős közepén, alaposan megmossa a fejemet, de reméltem, hogy útközben majd eszembe jut valami. Inkább apám múlékony haragjával nézek szembe, semhogy beletörődjek a szorongásba, amit ez a baljós ember keltett bennem, és hogy fogalmam sincs róla, ugyan miféle dolga lehet Fermínnel. A könyves szakma művelőjének nem sok alkalma nyílik, hogy terepen gyakorolja azt a nemes művészetet, amit egy gyanús alak feltűnés nélküli követése jelent. Hacsak nem a későn fizetők közül kerül ki vevőinek többsége, tapasztalatait jobbára a polcon sorakozó krimik és ponyvaregények élményvilágából kénytelen meríteni De bár az embert általában nem a ruha teszi, mindenkiből detektívet vagy legalábbis amatőr detektívet faraghat egy vélt vagy valós bűntett. Ahogy az idegent követtem a Rambla felé, felelevenítettem magamban az alapfogalmakat, úgymint megtartani a kényelmes, ötven méter követési távolságot, fedezékben maradni a testesebb járókelők mögött, és készen állni, hogy barmikor beugorhassak egy rögtönzött rejtekhelyre, kapualjba vagy üzlethelyiségbe, ha a célszemély megtorpan vagy előzmény nélkül hátratekint. A Ramblára érve a férfi bement a közbülső sétányra, és ott a kikötő felé vette útját. A sugárút a hagyományos karácsonyi díszekben pompázott, itt is, ott is megtöltötték a kirakatokat a lények, csillagok és angyalkák, azt a jólétet ígérve, amely most már biztos eljön, hisz bemondta a rádió. 17

Akkoriban a karácsony még őrzött valamit a varázslatból és titokzatosságból. A tél porcsillámfénye, az árnyak közt, csendben élő emberek tekintete és vágyakozása ama igazság könnyű illatával itatta át a díszeket, amelyben legalább a gyerekek hisznek, és azok, akik megtanultak felejteni. Talán ez tette számomra még világosabbá, hogy nyomozásom rejtélyes tárgya, a kísérteties alak sehogy sem illik az ünnephez. Nehézkesen húzta a lábát, meg-megállt egy díszmadárbolt vagy virágüzlet előtt, úgy nézegette a papagájokat és a rózsacsokrokat, mint aki még soha ilyet nem látott. Néha odalépett valamelyik újságosbódéhoz, amelyek léptennyomon követik egymást a Ramblán, elgyönyőrködött a címlapokban, fordított egyet-kettőt a képeslapállványokon. Azt hihette volna az ember, hogy még életében nem járt ott, úgy viselkedett, mint egy gyerek vagy egy turista, aki először látja a környéket, de a gyerekeken és a turistákon látszik valamiféle ártatlanság, azoké, akik nem tudják, hova lépnek – ám ezen az emberen semmiféle ártatlanságot nem éreztem, vagy akár a gyermek Jézus áldását, akinek képmása az imént tekintett le rá a Beléntemplomról. Megállt, mintha a halványrózsaszín tollú kakadu bűvölte volna el, amely a szeme sarkából figyelte őt egy madaras stand kalitkájából a Puertaferrisa utcával szemben. Ugyanazzal a mozdulattal lépett a kalitkához, ahogy nemrég a vitrinhez a könyvesboltban, és súgott valamit a kakadunak. A busa fejű, kappan méretű, pazar tollú madár nemcsak túlélte a férfi kénes leheletét, de határozott figyelemmel felé fordult, és szemmel látható érdeklődést mutatott a mondandója iránt. Félreértések elkerülése végett még biccentett is párat, és nyilvánvaló izgatottsággal felborzolta rózsaszín tollazatát. Pár perc múlva az idegen elégedetten véget vetett a csivitelésnek, 18

és továbbment. Harminc másodpercbe sem telt, amíg én is odaértem a standhoz, és láttam, micsoda kalamajka támadt: a riadt eladó sietve takarta le a kalitkát egy ronggyal, mert a kakadu tökéletes kiejtéssel ismételgette a Franco, Franco, a füttyiked nem frankó szövegű mondókat, amelyet nem volt nehéz kitalálni, honnan tanult. Legalább bizonyos humorérzékről és magas kockázatú nézetrendszerről tanúságot tett az idegen, ami abban a korszakban olyan ritka volt, mint a térd fölött érő szoknya. A közjáték úgy lekötötte a figyelmemet, hogy azt hittem, szem elől vesztettem őt, de csakhamar újra felfedeztem görnyedt alakját a Bagués ékszerbolt kirakatánál. Előreosontam a Virreina-palota bejáratához, megálltam az ott sorakozó írnokbódék egyikénél, és annak fedezékéből figyeltem hosszan. Rubin gyanánt csillogott a szeme, mintha a golyóálló üveg mögött lévő temérdek arany és drágakő nagyobb kéjvágyat keltene benne, mint a La Criolla egész tánckara a mulató fénykorában. – Szerelmes levél, beadvány, kérvény az ön által választott illetékeshez, röpke üzenet a vidéki szülőknek, úgymint jól vagyok mostanság, no, melyik legyen, fiatalúr? A rejtekhelyemül szolgáló bódéból úgy kukucskált ki a benne ülő írnok, mint egy gyóntatáshoz készülő pap, és alig várta, hogy segíthessen. A kis ablak fölött egy táblán ez volt olvasható: Oswaldo Dario de Mortenssen Írástudó, gondolkodó. Szerelmes levél, kérvény, végrendelet, vers, méltatás, gratuláció, folyamodvány, nekrológ, himnusz, dolgozat, könyörgés, kereset és egyéb fogalmazványok minden stílusban és versmértékben. 19

Mondatonként tíz centim (plusz rímfelár). Özvegyeknek, rokkantaknak és kiskorúaknak különleges díjszabás. – Mit szól, fiatalúr? Olyan szerelmes levelet írok, hogy minden eladósorban lévő lány alsószoknyáját el áztatja tőle a vágyhömpöly. Olcsón megszámítom, csak magának. Megmutattam neki a jegygyűrűmet. Oswaldo írnok merészen vonta meg a vállát. – Modern idők... – jegyezre meg. – Ha tudná, mennyi házas ember és férjezett nő fordul meg itt... Ujraolvastam a cégtábláját, mert volt benne valami ismerős, bár nem tudtam, hova tegyem. – Mintha már láttam volna a nevét. – Voltak szebb napjaim is. Talán onnan emlékszik. – Ez a valódi neve? – Nom de plumme. Egy művésznek legyen olyan neve, ami méltó a teljesítményéhez. Engem Jenaro Rebollo néven anyakönyveztek, de ki bízná ilyen emberre egy szerelmes levél megírását?... No, mit felel a nap ajánlatára? Írhatom már azt a vágytól fűtött episztolát? – Majd máskor. Az írnok szomorú beletörődéssel bólintott. Követre a pillantásomat, és kíváncsian összeráncolta a homlokát. – A sántát figyeli, mi – kérdezte mintegy mellékesen. – Ismeri? – kérdeztem. – Vagy egy hete, hogy mindennap látom – közölte. – Megáll az ékszerbolt kirakata előtt, és úgy bámulja, mintha nem is gyűrűk és nyakláncok lennének ott, hanem a Bella Dorita feneke. – Beszélt vele? 20

– Az egyik kolléga letisztázott neki egy levelet a minap. A sántának nincsenek ujjai, és... – Melyik kollégája volt az? Az írnok habozva nézett rám, mintha attól félne, hogy üzlettől esik el, ha válaszol. – Luisito. Ott van szemben, a Beethoven-ház mellett, ő az, akinek olyan a képe, mint egy papnövendéknek. Pár fillérrel háláltam volna meg a segítségét, de nem fogadta el. – Én a tollammal keresem a kenyeremet, nem a lepcses számmal. Van abból épp elég a környéken. Majd akkor keressen fel, ha grammatikai közreműködésre lesz szüksége. Odanyújtott egy cédulát, amin ugyanaz állt, mint a táblán. – Hétfőtől szombatig, minden reggel nyolc és este nyolc között – egészítette ki szóban. – Oswaldo, a szó bajnoka mindig kész szolgálni az ön írásos ügyét. Eltettem a papírt, és köszönetét mond tani. – Vigyázzon, nehogy elrepüljön a madárka – figyelmeztetett. Megfordultam, és láttam, hogy továbbindult az emberem. Utánasiettem, és követtem lefele a Ramblán, a Boquería piac bejáratáig, ahol megállt, hogy elnézegesse a pultokat és a henteseket, akik nagy darab húsokat pakoltak le, vagy vettek épp a vállukra. Elsántikált a Pinocho bárhoz, és ott aztán küszködve, de nagy lelkesedéssel felhúzódzkodott egy székre. Megpróbálta fel óra alatt befogadni az ínyencfalatokat, amelyekkel a ház legifjabb pincére, Juanito traktálta, bár én úgy láttam, hogy egészségi állapota nem tesz lehetővé nagy lakomát, inkább a szemével eszik, mintha a kóstolók és ilyen-olyan tálak, amelyeket jóformán érintetlenül hagy, egy más, dicsőségesebb kort juttatnának eszébe. Nem ízlel az íny, csupán emlékezik. Végül belefáradt az önmegtartóztatásba, és 21

abba, hogy közvetetten merít gyönyört mások falatozásából; kifizette a számláját, és folytatta vándorútját a Hospital utcáig, ahol Barcelona sajátos geometriája azt az érdekes véletlent hozta létre, hogy a vén Európa egyik legpatinásabb operaháza állt az északi félteke legócskább és legáporodottabb bordélynegyede mellett.

5 Abban a napszakban több kereskedelmi és hadihajó legénysége is útnak indult a kikötőből a Ramblán, hogy a szó minden értelmében csillapítsa az étvágyát. A kereslet mozgósította a kínálati oldalt: már az utcasarkon felsorakoztak a bérhölgyek, akik számos kilométernyi fuvart tudhattak maguk mögött, és jutányos áron akárki leinthette őket. Szorongva figyeltem a szoknyákat és alattuk a visszeres lábakat, a sok sápadtlila foltot, amely attól is megfájdult, ha ránézett az ember, a megfáradt arcokat, az öregedés és a búcsú hangularát, ami oly sok mindent eszünkbe juttathat, kivéve a vágyat. Hosszú hónapokat kell tengeren töltenie egy matróznak, hogy rákapjon erre a horogra, gondoltam éppen, amikor az idegen a legnagyobb csodálkozásomra megállt évődni pár hölggyel, akiket könyörtelenül meggyötörtek az évek, mégis úgy csevegett velük, mintha úri mulatók szépségei volnának. – Gyere, szisza, csak egy menet, de húsz évet levesz a válladról – mondta neki az egyik, aki akár az írástudó Oswaldo nagymamája is lehetett volna. Egy menettel megölöd, gondoltam. Az öreg óvatos kézmozdulattal hárította el az ajánlatot. – Majd máskor, tündérke – felelte, és ment tovább a Raval negyed mélye felé. Még pár száz méteren át követtem, míg végül megállt egy sötét és szűk kapualj előtt, majdnem pontosan szemben az Európa fogadóval. Láttam, hogy bemegy, de csak fél perc várakozás után eredtem a nyomába. Sötétbe burkolózó lépcső sejlett sel a küszöbön túl: szinte eltűnt az épület gyomrában, amely olyan volt, mintegy oldalra dőlő hajó, 23

és az elégtelen csatornázás dohos bűzéből ítélve bármely pillanatban besüllyedhetett a Raval katakombáiba. Oldalt, egy kis portásfülkében zsíros arcú, fehér trikós férfi ült, szájában félig szívott cigarettával. Az asztalán bikaviadalt közvetített a táskarádió, ő pedig félig kíváncsian, félig ellenségesen méregetett. – Egyedül? – tudakolta enyhe megütközéssel. Nem kellett lángész annak kikövetkeztetéséhez, hogy szobáztató házba kerültem, ahol csak azért keltett feltűnést a megjelenésem, mert nem fogta a kezemet egyetlen olcsó Vénusz sem az utcasarkon járőrözők közül. – Ha akarja, felküldök egy csajt – mondta a portás, és már készítette a tisztasági csomagot, amely törülközőből, szappanból és talán kotongumiból vagy egyéb in extremis védekezőeszközből állt. – Igazából csak kérdezni szeretnék – feleltem. A portás unottan a plafonra nézett. – Húsz peseta félóra, ha maga hozza a bulát. – Jól hangzik. Talán majd máskor. Az lenne a kérdésem, hogy fölment -e ide pár perce egy úr. Idősebb. Kissé rozzant. Egyedül. Bula nélkül. A portás összevonta a szemöldökét. Tekintete arról árulkodott, hogy máris leminősített kedves vevőből okvetetlenkedő pimasszá. – Én ugyan senkit se láttam. De most már húzzon innen, vagy szólok a Tonetnak. Olyan érzésem támadt, hogy a Tonet nem barátságos ember. Kiszórtam a maradék aprómat a pultra, és békítően mosolyogtam. A pénz úgy tűnt el a portás műanyag gyűszűs ujjai között, mint a rovar, amit felszippantott a kaméleon nyelve. Volt, nincs. – Mit akar tudni? – Itt lakik az úr, akiről beszéltem? 24

– Egy hete bérel szobát. – Hogy hívják? – Előre fizetett egy hónapot, nem voltam kíváncsi a nevére. – Tud valamit arról, hogy honnan jött, és mivel foglalkozik? – Nézze, ez nem lelki segélyszolgálat. Nem szoktuk kérdezni azokat, akik itt bujálkodnak. Ez meg még csak nem is bujálkodik. Vagyis üzletet azt nem hoz. Végiggondoltam a dolgot. – Csak annyit tudok, hogy néha leugrik, aztán visszajön. Előfordul, hogy felvitet egy üveg bort, kenyeret és mézet. Jól fizet, nem dumál. – Biztos benne, hogy nem emlékszik a nevére ? Megrázta a lejét. – Rendben. Köszönöm, és elnézést a zavarásért. Már elindultam a kapu felé, amikor utánam szólt. – Romero – mondta. – Hogyan? – Azt hiszem, a Romero néven mutatkozott be, vagy valahogy úgy... – Romero de Torres? – Igen. – Fermín Romero de Torres?– kérdeztem elképedve. – Ahogy mondja. Nem volt egy ilyen nevű torreádor még a háború előtt? – kérdezte. – Tudtam én, hogy ismerős valahonnan...

25

6 Amikor visszaindultam a könyvesboltba, még zavarodottabb voltam, mint mielőtt eljöttem. A Virreina-palota előtt odaintegetett Oswaldo, az írnok. – Sikerrel járt? – kérdezte. Diszkréten ingattam a fejem. – Próbálja meg Luisitóval, hátha ő emlékszik valamire. Rábólintottam, és átmentem a bódéhoz, ahol Luisito éppen a tollhegygyűjteményét tisztogatta. Jöttömre elmosolyodott, és hellyel kínált. – Milyen levél lesz? Szerelmes vagy hivatalos? – Oswaldo küldött ide, a kollégája. – Mindannyiunk atyamestere – zengte ünnepélyesen a legfeljebb huszonöt éves fiatalember. – Nagy irodalmár, akinek tehetségét nem ismerte fel a világ, ezért kell itt, az utcán farigcsálnia a rímeket az írástudatlanok szolgálatában. – Oswaldo azt mondta, hogy valamelyik nap önnel íratott levelet egy úr. Sánta volt, az egyik karja porcelán, de hiányzott néhány ujj a másik kezéről is... – Emlékszem. Mindig megjegyzem a félkezüeket. Cervantes miatt, tudja? – Hogyne. Meg tudná mondani, hogy miről szólt a levele? Luisito kényelmetlenül feszengett a székén a beszélgetés új fordulata nyomán. – Nézze, ez a bódé olyan, mint a gyóntatótfülke. Legfőbb alapelvünk a szakmai titoktartás. – Vállalom a felelősséget. Nagyon súlyos ügyről van szó. 26

– Milyen értelemben súlyos? – Épp eléggé ahhoz, hogy olyanokat veszélyeztessen, akik kedvesek nekem. – Értem én, de... Luisito a nyakát nyújtogatta, úgy kereste Oswaldo mester pillantását a tér túloldaláról. Láttam rajta a megkönnyebbülést, amikor Oswaldo bólintott. – Az úriember kész levelet hozott, csak le kellett tisztázni szépírással, mert az ő kacska keze... – És az állt benne, hogy... – Nem sokra emlékszem, nézze, nekem itt mindennap sok szöveggel van dolgom. – Próbálkozzon, Luisito. Gondoljon Cervantesre. – Azt hiszem, bár nem kizárt, hogy összekeverem egy másik ügyfél levelével, hogy egy nagyobb összegről szólt, amit a félkezű úr nemsokára megkap vagy visszakap, vagy ilyesmi. És valami kulcsról. – Kulcsról. – Igen. Jóllehet nem konkretizálódott, hogy zenei kulcs, szerszám vagy ajtónyitásra alkalmas eszköz-e. Luisito elmosolyodott: láthatóan megelégedésére szolgált az elmés kis sziporka, amivel ő maga fűszerezhette a társalgásunkat. – Mire emlékszik még? Tűnődve nyalta mega szája szélét. – Azt mondta, hogy nagyon megváltozott a város. – Milyen értelemben? – Nem tudom. Csak hogy megváltozott. Nincsenek halottak az utcán. – Halottak az utcán? Ezt mondta? – Ha nem csal az emlékezetem... 27

7 Megköszöntem Luisirónak a felvilágosítást, és szaporázni kezdtem a lépteimet, hátha sikerül előbb visszatérnem a könyvesboltba, mint hogy apám elintézné azt a fontos ügyet, és akkor titokban maradhat a kiruccanásom. A „Zárva” tábla még mindig az ajtón volt. Kinyitottam az ajtót, levettem a táblát, és azzal a meggyőződéssel álltam vissza a pult mögé, hogy egy vevő nem sok, annyi sem közelített a boltunkhoz távollétem csaknem negyvenöt perce alatt. Egyéb dolgom nem lévén, töprengeni kezdtem, hogy mit kezdjek a Monte Cristo grófjának kötetével, és hogy tálaljam Femiínnek az eseményeket, ha majd megérkezik. Nem akartam a kelleténél jobban ráijeszteni, de az ismeretlen férfi látogatása és saját próbálkozásom, amellyel hasztalan igyekeztem kideríteni a szándékait, továbbra is aggasztott. Bármilyen más helyzetben kerek perec elé tártam volna a tényeket, most mégis azt mondtam magamnak, hogy fő a tapintat. Fermín az utóbbi időben olyan mogorva volt, mintha minden reggel citromba harapott volna. Egyre csak azon igyekeztem, hogy gyenge kis viccekkel javítsam a kedélyét, de sehogy sem sikerült mosolyra bírnom. – Fermín, ne porolja le annyira a könyveket, azt mondják, eztán nem a rózsaszín szerelmes históriákat viszik majd, hanem azt, ami fekete – mondogattam arra a színre uralva, amellyel egyre többet jellemezték a hazánkba csak csínján beengedett és kizárólag prűd fordításokban hozzáférhető bűnügyi regényeket. Fermínnek esze ágában sem volt könyörületes mosollyal jutalmazni szánalmas erőlködésemet, inkább mindenbe belekapaszkodott, bármi légyen is az, amivel megindokolhatta csüggedt életuntságát. 28

– A jövőben úgyis feketére kell festeni minden könyvet. Ha e gyilkos évszázad második felében marad bárminemű uralkodó aroma, az finoman szólva is csak a hazugságé és a bűné lehet. Már megint kezdi, gondoltam. A Jelenések Könyve, Szent Fermín Romero de Torres megfogalmazásában. – Nyugi, nyugi, Fermín. Többet kéne a napra járnia. Azt írja az újság, hogy a D-vitamin növeli a felebarátunkba vetett bizalmat. – Azt is megírta az újság, hogy Francónak valami kis kedvence berobbant a nemzetközi irodalmi életbe holmi verseskötettel, pedig azt sehol sem kapni Madrid határán túl. Nem volt érdemes tovább cukkolni Fermínt, ha átadta magát szervi eredetű pesszimizmusának. – Tudja, Daniel, mondok én magának valamit. Néha arra gondolok, hogy Darwin tévedett, mert az ember a disznótól származik. Tíz emberszabású közül nyolcban ott rejtezik a kolbász, csak felszínre kell hozni – mondta. – Fermín, én jobb szeretem, ha a dolgokat emberibb és pozitívabb megvilágításba helyezi, úgy, mint a múltkor, amikor azt mondta, hogy a szíve mélyen senki sem rossz, csak sok benne a félelem. – Leeshetett a vércukrom. Mekkora marhaság! A tréfamester Fermín, akire oly szívesen emlékeztem, akkoriban a pihenőjét töltötte valahol, és a helyét egy mindenkitől elzárkózó, gondoktól gyötört méregzsák foglalta el. Amikor azt hitte, hogy senki sem látja, olybá tűnt, hogy bekucorodik egy sarokba, és egyre csak emészti magát. Lefogyott, és mivel egyébként is csupa csont és bőr volt, napról napra ijesztőbb lett a kinézete. Néhányszor szóvá tettem neki ezt, de ő tagadta hogy bármi baja volna, és súlytalan ürügyekkel tért ki a faggatózás elől. 29

– Semmiség, Daniel. Amióta figyelem a focit, mindig leesik a vérnyomásom, ha kikap a Barca. Csak egy falatka manchego sajt kell, és a bikaerőm máris visszatér. – Biztos benne? Maga soha életében nem járt meccsen. – Azt csak képzeli. Valósággal együtt nevelkedtem Kubalával. . – Hát én akkor is látom, hogy olyan sovány, mint a szamárkóró. Beteg lehet, vagy nagyon nem vigyáz magára. Válasz gyanánt behajlította a két karját, hogy jól lássam cukordrazsé méretű bicepszeit, és úgy mosolygott, mint egy utazó fogkrémügynök. – Tapintsa meg! Olyan, mint az edzett acél, mint a Cid kardja. Apám vélekedése szerint Fermín az idegesség miatt romlott le, és ennek közvetlen oka az esküvő meg az azzal kapcsolatos készülődés volt, beleértve a klérus felé tett lépéseket és a lakodalmi ebéd színhelyének felkutatását is, de én úgy sejtettem, hogy mélyebben gyökerezik a bánat. Komolyan tépelődtem tehát, hogy elmondjam-e neki, mi történt aznap reggel, és megmuassam-e a könyvet, vagy inkább várjak egy alkalmasabb pillanatra; aztán megpillantottam őt az ajtóban, és olyan volt az ábrázata, hogy egy temetésen sem keltett volna feltűnést. Fermín elkapta a tekintetemet, bágyadt mosoly rajzolódott ki az arcára, és katona módra tisztelgett. – Jó, hogy látom, Fermín. Már azt hittem, sose jön. – Don Federicóval beszélgettem az órás boltja előtt. Az a pletyka járja, hogy Sempere urat a Puertaferrisa utcán látták, ismeretlen irányba ment, és teljesen kész volt. Don Federico meg az a hülye Mercediras egyre csak kérdezgette, hogy van-e valami szeretője, úgy látszik, ezt vették a fejükbe az itteni boltosok, meg hogy a nőci talán kupléénekesnő. Még ilyet! – És maga mit mondott erre? 30

– Azt, hogy az ön édeaspja példás özvegységében az ősi szüzesség oly állapotába tért vissza, ami erősen foglalkoztatja a tudományos közvéleményt, és még az érsekség is aktát nyitott róla a mihamarabbi boldoggá avatásához. Én Sempere úr magánéletéről sem ismerőssel, sem ismeretlennel nem diskurálok, az őrajta kívűl senkire sem tartozik. Aki meg disznóságokkal jön, azt jól kupán vágom. – Ön valódi lovag, Fermín, a szó régi értelmében. – Aki igazán a régi idők embere, az a maga édesapja, Daniel. Mert ha már így egymás közt vagyunk, és zárt ajtók mögött marad, bizony mondom, hogy nem ártana neki, ha hébe-hóba megzizzenne egy kicsit. Amióta egy seprűnyelet se tudunk eladni, csak gubbaszt hátul az irodában, és az egyiptomi halotti tekercseket bújja. – A könyvelésünket – javítottam ki. – Hát akkor azt. Nekem igenis eszembe jutott, már napokkal ezelőtt, hogy el kéne vinnünk a Molinóba, aztán mulatni, mert bár hősünk e tekintetben nem frissebb, mint egy káposztás paella, véleményem szerint ha találkozna egy tüzes, barna bőrú szépséggel, gyorsan megpezsdülne a vére – mondta Fermín. – Na nézd csak, ki beszél! A megtestesült jókedv. Ha tudni akarja, engem inkább maga aggaszt – közöltem. – Napok óta úgy néz ki, mint egy svábbogár, ami belepottyant egy esőkabátba. – Hát tulajdonképpen találó az ön által felvázolt hasonlat, kedves Daniel, mert noha a svábbogár nem rendelkezik azzal a formás kis testtel, amelyet megkövetelnének tőle a nekünk rendeltetett bohó társadalom frivol kívánalmai, e boldogtalan ízeltlábú osztozik az ön legnagyobb hívével a túlélés páratlan ösztönében, a hatalmas étvágyban és abban a herkulesi libidóban, amelyet még a magas fokú nukleáris sugárzás sem kezdhet ki. 31

– Fermín, magával képtelenség vitatkozni. – Az a helyzet, barátom, hogy én dialektikus elme vagyok, aki kész arra, hogy a hamisság és maszatolás legkisebb jelére rátapintson a lényegre, szemben az ön édesapjával, aki túlérzékeny zsenge bimbó, és épp ezért lenne itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjünk, mielőtt betokosodna. – És mit kéne tennünk pontosan? – hangzott fel apám hangja a hátunk mögött. – Csak azt ne mondja, hogy összehoz egy kávéra Rociítóval. Úgy jártunk, mint két iskolás fiú, akit összeesküvésen kaptak. Apám zordan nézett ránk az ajtóból, és a legkevésbé sem emlékeztetett egy zsenge bimbóra.

8 – Honnan tud maga Rociítóról? – dünnyögte megszeppenve Fermín. Apám, miután elgyönyörködött az általa okozott rémületben, nyájasan elmosolyodott, és kacsintott egyet. – Lehet, hogy a betokosodás útjára léptem, de a hallásom még elég jó. És nemcsak a hallásom, de az észjárásom is. Ezért határoztam el, hogy valamivel fel kell lendíteni az üzletet – jelentette be. – A Molino megvárhat. Csak ekkor vettük észre, hogy apám két jelentős méretű szatyorral és egy nagydobozzal érkezett, amely csomagolópapírba volt bugyolálva, és vastag zsinórral kötötték át. – Ugye nem raboltad ki a bankfíókot a sarkon? – kérdeztem. – A bankokról olyan távol tartom magam, amennyire csak lehet, mert Fermín helyesen mondja, hogy inkább ők rabolnak ki bennünket. A Santa Lucia piacról jövök. Fermín és én zavartan néztünk össze. – Nem akartok segíteni esetleg? Olyan nehéz a csomag, mintha halott volna benne. Gyorsan elkezdtük kipakolni a pultra a szatyrok tartalmát, mialatt apám a dobozt vette kezelésbe. A szatyrokban kisebb méretű tárgyakat találtunk, amelyek külön is be voltak csomagolva. Fermín kibontotta az egyiket, és értetlenül bámulta a tartalmát. – Hát ez meg mi? – kérdeztem. – Én szamárnak mondanám, százszoros kicsinyítésben – mondta Fermín. – Hogy micsoda? 33

– Szamár, csacsi, ami akkor jó, ha nincs lovunk, kedves, négylábú állat, amely lelkesen és kitartóan tapossa Spanyolhon útjait, bár ez itt a miniatűr változata, olyan, mint a kisvonat, amit a Casa Palauban árulnak – tájékoztatott Fermín. – Agyagszamár, a betlehemhez vettem – mondta az apám. – Miféle betlehemhez? Válasz gyanánt kinyitotta a kartondobozt, amelyből jókora jászol tárult elő lámpákkal, tehát ezt vette a piacon, és már azt is tudtam, hogy a kirakatba szánja, ahol majd karácsonyi díszletként működik. Fermín mindeközben ökröt, tevét, disznót, kacsát, napkeleti bölcseket és pálmafákat rámolt ki a szatyrokból, no meg egy Szűz Máriát és egy Szent Józsefet. – Behódolni a nemzeti klerikalizmusnak és rejtett indoktrinációs módszereinek azáltal, hogy kiállítjuk a bejgliünnep szereplőit és meséit, nem lehet valódi megoldás – fűzte hozzá epésen. – Ne beszéljen zöldségeket, Fermín, a karácsony szép hagyomány, az emberek szeretnek karácsonykor betlehemet látni – szakította félbe az apám. – Könyvesboltunkból eleddig hiányzott az időszaknak megfelelő vidámság és színpompa. Nézzen végig a környékbeli üzleteken, és győződjön meg róla, hogy hozzájuk képese úgy nézünk ki, mintha gyászolnánk. Jöjjön, segítsen felrakni ezt a kirakatba. Az asztalról meg tüntesse el a könyveket Mendizábalról és az egyházi javak államosításáról, mert azok még a legbátrabbakat is elijesztik. – Ja, vagy úgy – morogta Fermín. Hármunknak közös erővel sikerült felállítani a jászolt és elhelyezni az állatfigurákat. Fermín csak ímmel-ámmal működött közre, egyre a homlokát ráncolta, és minden alkalmat megragadott, hogy kifejezze ellenérzését az ötlettel szemben. 34

– Sempere úr, nem azért mondom, de ez a Jézuska háromszor akkora, mint a nevelőapja, és alig fér el a bölcsőben. – Oda se neki. A kicsik elfogytak. – De a manus, aki Szűz Mária mellett áll, olyan, mint egy túlsúlyos japán birkózó azok közül, akik lófarokba kötik a hajukat, és a gatyájukon masni van. – Szumó birkózók – mondtam. – Hát akkor azok – hagyta rám Fermín. Apám sóhajtott, és csendben ingatta a fejét. – Nézze már, milyen a szeme! Olyan, mint akit megszállt az ördög. – Elég volt, Fermín, nyughasson, és gyújtsa meg a fényeket – szólt rá apám, és a kezébe adta a kábelt. Fermín artistához méltó mozdulattal kúszott át az asztal alatt, amelyre a betlehemet állítottuk, és sikerült eljutnia a pult végében lévő konnektorig. – És lőn világosság – jelentette be az apám, büszkén szemlélve a Sempere és Fiai könyvkereskedés vadonatúj, csillogó-villogó betlehemét. – Aki nem újul meg, elpusztul – tette hozzá elégedetten. – Inkább a halál – suttogta a bajsza alatt Fermín. Egy perc sem telt el a hivatalos fénybe borulás után, amikor egy anya, aki három gyerekét vitte kézen lógva, megállt a kirakat előtt, elgyönyörködött a jászolban, és némi tétovázás után minden bátorságát összeszedve bejött. – Jó napot – köszöntött. – Van meséskönyvük a szentek életéről? – Hogyne volna – telelte az apám. – Engedje meg, hogy megmutassam az Életem, Jézuska sorozatot, amely garantáltan tetszeni fog a csemetéinek. Minden kötet gazdagon van illusztrálva, és az előszót nem kisebb 35

személyiség írta, mint José María Permán. – Jaj, de jó! Őszintén megvallva, mostanában nagyon nehéz olyan könyveket találni, amelyek pozitív üzenetet hordoznak, kellemes érzésben részesítenek és nincsenek telezsúfolva bűnözéssel, gyilkossággal meg mindenféle értelmetlenséggel. Fermín az égre vetette a tekintetét. Már a száját is szólásra nyitotta, amikor karon fogtam, és gyorsan elhúztam a kedves vevő közeléből. – Milyen igaza van! – felelte a hölgynek az apám, és a szeme sarkából azt üzente nekem, hogy tartsam Fermínt láncon, sőt lehetőleg szájkosarat is tegyek rá, mert semmi szín alatt nem szalaszthatjuk el ezt az üzletet. Hátravittem az irodába Fermínt, aztán gondoskodtam róla, hogy el is függönyözzem magunkat, így apám nyugodtan folytathatta a hadműveletet. – Fermín, én nem tudom, mi bújt magába, de bár megértem, hogy a betlehemes ötlet nem győzte meg, és még tisztelem is e véleményét, tudomásul kell vennem, hogy ez az úthenger méretű Jézuska és a négy darab agyagállat lelket öntött az apámba, sőt még vevőt is hozott. Megkérem tehát, hogy szüneteltesse az egzisztenciálisra szónoklatait, és vágjon jó képet, legalább a nyitva tartás idejére. Fermín felsóhajtott, és szégyenkezve bólintott. – Drága jó barátom, Daniel – mondta. – Ne haragudjon rám! Ha arról van szó, hogy örömet szerezzek az édesapjának és megmentsem ezt a boltot, akár a santiagói zarándokutat is végigjárom torreádornak öltözve. – Nekem bőven elég, ha megmondja az apámak, hogy jó ötlet volt a betlehem, és a továbbiakban is tekintettel lesz rá. Fermín bólintott. – Ez csak természetes. Tüstént bocsánatot kérek Sempere úrtól a 36

kifakadásómért, majd azzal vezekelek, hogy hozzájárulok egy figurával a jászolhoz, hadd érezze meg bennem a karácsony szellemét, amin még a nagyáruházak sem tesznek túl. Van egy barátom a titkos ellenállásban, kakilós szobrokat készít Franco tábornok feleségéről, dona Carmen Polóról, de olyan élethűen, hogy a hajam égnek áll. – Elég lesz egy bárány vagy egy Baltazár király is. – Parancsára, Daniel. Most pedig, ha megengedi, hasznossá teszem magam, és kibontom Recasens özvegyének a csomagját, ami már egy hete itt porosodik nálunk. – Segítsek? – Nem, köszönöm – mondta. – Folytassa nyugodtan, amin dolgozik. Figyeltem, ahogy elindul az iroda mögötti raktárhelyiség felé, és magára ölti a kék munkaköpenyét. – Fermín – kezdtem bele. Udvariasan visszanézett. Vártam egy pillanatig. – Történt ma valami, amiről beszélnem kell. – Tessék. – Nem találok rá magyarázatot, tényleg. Valaki bejött, és magát kereste. – Csinos volt? – kérdezte Fermín tettetett vidámsággal, de nem tudta leplezni a szemében tükröződő szorongást. – Egy idős férfi volt. Elég rozoga és fura alak, ami azt illeti. – A nevét megadta? – kérdezte Fermín. Megráztam a fejemet. – Nem. De ezt hagyta itt magának. Fermín a homlokát ráncolta. Átnyújtottam neki a könyvet, amit a látogató néhány órával azelőtt vásárolt meg. Fermín elvette, és tanácstalanul nézegette a címlapot. 37

– Ez nem az a harmincöt pesetás Dumas, ami vitrinben volt? Bólintottam. – Nyissa ki az első oldalon. Megtette. Amikor elolvasta az ajánlást, lefutott a vér az arcából, és nyelt egyet. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán csendben bámult rám. Mintha öt perc alatt öt évet öregedett volna. – Amikor elment, követtem – mondtam. – Egy hete lakik egy Hospital utcai bútorozott koszfészekben, szemben az Európa fogadóval. Annyit sikerült kiderítenem, hogy valószínűleg álnevet használ, és az voltaképp a maga neve: Fermín Romero de Torres. A Virreina-palotánál azt mondta az egyik írnok, hogy lemásoltatott egy levelet, amiben nagy pénzösszegről esett szó. Tud ezekről, Fermín? Fermín úgy húzódott egyre kisebbre, mintha a történet minden szava botürést mérne a fejére. – Daniel, nagyon fontos, hogy többet ne kövesse azt az emberr, és ne beszéljen vele. Ne csináljon semmit! Tartsa magát távolt tőle. Nagyon veszélyes. – Ki ez az ember, Fermín? Becsukta a könyvet, és eldugta az egyik polcon a ládák mögé. Fülelni kezdett a bolt irányába, és amikor meggyőződőtt róla, hogy apám még mindig javában beszélget a vevővel, és nem hallhat bennünket, közelebb jött hozzám, és suttogóra fogta. – Kérem, ne szóljon erről senkinek, se az apjának, se senkinek. – Fermín... – Legyen szíves. A barátságunkra kérem. – De tényleg, Fermín... – Szépen kérem, Daniel. Ne itt. Bízzon bennem. Kelletlenül bólintottam, és megmutattam a százpeserás bankjegyet, 38

amivel az ismeretlen kifizette a könyvet. Nem kellett külön mondanom, hogy honnan származik. – Ez a pénz megvan átkozva, Daniel. Adja oda az adománygyűjtő apácáknak vagy az első szembejövő koldusnak. De a legjobb az lenne, ha elégetné. Ezzel elhallgatott, levette a köpenyt, bebújt szakadt esőkabátjába, és sapkát nyomott arra a fejre, amely most mintha viaszból lett volna, de még inkább emlékeztetett egy Dali által felskicceit, olvadt paellára. – Máris elmegy? – Mondja meg az apjának, hogy sűrgős dolgom akadt. Megtenné? – Hát persze, de... – Erről most nem beszélhetek, Daniel. Egyik kezét gyomorgörcsösen a hasára tette, a másikkal meg hadonászni kezdett, mint aki röptében akarja elkapni a szavakat, ha már a száján nem jönnek ki. – Fermín, ha elmondaná, talán segíthetnék... Először elbizonytalanodott, de aztán némán megrázta a tejét, és kiment az előszobába. Kikísértem az ajtóig, onnan néztem utána, amint elindul a szemerkélő esőben, apró kis ember a világ súlyával a vállán, a barcelonai éjszakában, amely még sohasem volt ennyire sötét.

39

9 Tudományosan bizonyított tény, hogy bármely pár hónapos gyermek csalhatatlan ösztönnel képes felismerni a hajnalnak azt a pontos pillanatát, amikor a szülei végre elszenderednek, mert ekkor megnövelheti sírásának hangerejét, és elkerülheti, hogy harminc percnél tovább aludjanak. Azon a hajnalon, mint szinte mindig, három felé ébredt a kis Julián, és ezt a tényt habozás nélkül, tiszta tüdőből közölte a világgal. Kinyitottam a szememet, és megfordultam. Bea ott feküdt mellettem, ragyogott a félhomályban, és olyan lassú eszméléssel ébredt, hogy a takarón keresztül is megcsodálhassam teste körvonalát. Motyogott valamit. Leküzdöttem a kisértést, hogy a nyakába csókoljak, és megszabadítsam attól a végtelen hosszú, szinte páncélozott hálóingtől, amelyet apósom nyilván szándékosan ajándékozott neki a születésnapjára, és én mágikus műveletekkel sem tudtam eltüntetni a mosásban. – Megyek én – suttogtam, és a homlokán pusziltam meg. Bea válasz gyanánt befordult, és a fejére húzta a párnát. Egy pillanatra még elgyönyörködrem a háta kanyarulatában és lágy esésében, amelyet a világ összes hálóingje sem hajthatott az uralma alá. Majdnem két éve éltem házasságban ezzel a csodálatos lénnyel, de még mindig meglepett, hogy ébredéskor ott érzem magam mellett a teste melegét. Kezem elindult, hogy lehúzza róla a lepedőt, és megsimítsa bársonyos combja hátát, de Bea belemélyesztette a körmét a csuklómba. – Most ne, Daniel. Sír a gyerek. – Tudtam, hogy ébren vagy. – Nehéz is lenne aludni ebben a házban. A férfiak folyton bőgnek, vagy a fenekét tapogatják a szerencsétlen nőnek, aki ezért két órát sem tud pihenni egyfolytában. 40

– Nem tudod, mit veszítesz. Felkeltem, és kimentem a folyosóra, majd be, Julián szobájába, a hátsó bejáraton. Nem sokkal az esküvő után költöztünk annak a háznak a tetőterébe, ahol a könyvkereskedés volt. Don Anacleto, középiskolai tanár, aki huszonöt évig lakott itt, nyugdíjba vonult, és visszaköltözött a szülővárosába, Segoviába, ahol pikáns kis verseket írt a római vízvezerékhíd alatt, és a malacsütés fortélyait tanulmányozta. A kis Julián olyan harsány, magas frekvenciájú sírással fogadott, hogy kis híján berepedt a dobhártyám. A karomba vettem, megszagoltam a pelenkáját, és miután meggyőződtem róla, hogy nincs benne ajándék, azt tettem, amit minden épelméjű apa: butaságokat sutyorogtam neki, és vicces bakugrásokkal körbetáncoltam vele a szobát. Egészen megfeledkeztem magamról, de aztán észrevettem Beát, aki a küszöbön állt, és lesújtóan nézett. – Add ide, így csak még jobban felébreszted. – Ő nem bánja – mondtam, és átadtam a gyereket. Bea a karjába vette Juliánt, dúdolni kezdett lágyan ringatta. Öt másodperc múlva Julián abbahagyta a sírást, és azzal az átszellemült mosollyal nézett vissza rá, amit az anyjának mindig sikerült kicsalnia belőle. – Menj csak – súgta nekem Bea. – Mindjárt megyek én is. Ha már így kitoloncolt, és világosan bebizonyosodott, milyen kétbalkezes vagyok a gyerekgondozás terén, visszatértem a hálószobába, és az ágyra heveredtem; pontosan tudtam, hogy aznap éjjel már nem fogom lehunyni a szememet. Valamivel később Bea is belépett az ajtón, és sóhajtva lefeküdt mellém. – Jártányi erőm sincs. Átöleltem, és csendben maradtunk néhány percig. 41

– Gondolkoztam valamin – mondta Bea. Reszkess, Daniel, gondoltam. Bea lelült az ágyon, aztán felém fordult. – Azt hiszem, amint Julián egy kicsit nagyobb lesz, és anyám tud rá vigyázni néhány órát naponta, dolgozni fogok. Bólintottam. – Hol? – Itt, a könyvesboltban. Hallgatni arany, gondoltam, és nem feleltem semmit. – Szerintem rátok férne – tette hozzá. – Apád már nem bírja annyi órán keresztül, én meg, már ne is vedd zokon, de jobban bánok a vevőkkel, mint te vagy Fermín. Ő ráadásul mostanában inkább ráijeszt az emberekre. – Ezt nem vitatom. – Mi lelte szegényt? A múltkor összefutottam Bernardával az utcán, és sírva takadt. Elcipeltem egy cukrászdába a Petritxol utcán, de jó néhány csésze forró csokoládét kellett belédiktálnom, amíg végül kibökte, hogy Fermín furcsán viselkedik mostanában. Ha jól értettem, napok óta nem hajlandó aláírni a plébánián az esküvői papírokat. Tartok tőle, hogy ez a fiú nem nősül meg. Neked nem mondott semmit? – Valamit én is észrevettem rajta – ködösítettem. – De talán csak Bernarda sürgeti túlzottan. Bea csendben nézett rám. – Mi van? – kérdeztem végül. – Bernarda megkért, hogy ne mondjam el senkinek. – Mit ne mondj el senkinek? Nem vette le rólam a tekintetét. – Egy hónap késésben van. 42

– Késésben? Körmére égett a házimunka? Bea úgy nézett rám, mint egy idiótára, és ettől mindjárt kigyúlt fejemben a fény. – Bernarda gyereket vár? – Csitt, még felébreszted Juliánt. – Terhes, vagy nem? – kérdeztem remegő kis hangon. – Valószínűleg. – Fermín tud róla? – Még nem akart szólni neki. Fél, hogy megfutamodik. – Fermín sohasem tenne ilyet. – Ti férfiak mind megtennétek, ha lehetne. Szokatlanul nyers volt a hangja, és bár gyorsan megédesítette egy engedelmes mosollyal, ez nem győzött volna meg senkit. – Milyen keveset tudsz rólunk. Felállt a félhomályban, egyetlen szó nélkül levette magáról a hálóinget, és hagyta lecsúszni az ágy oldalán. Hagyta, hadd nézzem egy kicsit, aztán lassan fölém hajolt, és ráérősen végignyalta az ajkamat. – Milyen keveset tudok rólatok – suttogta.

43

10 Misnap folytatódott a kivilágított reklámjászol diadal útja: apám hetek óta először mosolygott, ahogy feljegyezte az eladásokat a számadókönyvbe. Már kora reggeltől szállingózni kezdtek olyan törzsvevők, akik rég nem tűntek fel a bolt közelében, sőt néhány új olvasót is üdvözölhettünk. Hagytam, hogy apám a megszokott rutinjával szolgálja ki mindnyájukat, örömmel figyeltem, ahogy egy-egy könyvvel felkelti a kíváncsiságukat, vagy rátapint a már meglévő ízlésükre, érdeklődésükre. Hetek óta első ízben indult jól a nap. – Daniel, ki kéne tenni a gyerekeknek szóló képes klasszikusokat. A kék gerincű Vértice-kiadást. – Azt hiszem, lent lesznek a pincében. Nálad van a kulcs? – Bea elkérte az egyik nap, levitt valami gyerekholmit. Nem emlékszem, hogy visszaadta volna. Nézd meg a dobozban. – Nincs ott. Felszaladok a lakásba. Otthagytam apámat egy úriemberrel, aki az imént tért be, és Barcelona kávéházainak történetéről keresett olvasnivalót, én pedig felszaladtam a bolt mögötti lépcsőn. Magasan volt a lakásunk, ami nemcsak több fénnyel járt, de azzal is, hogy sokat lépcsőzhettünk föl-le, karbantartva a lelkünket és az izomzatúnkat egyaránt. Útközben találkoztam Edelmirával, a harmadik emeleti özvegy asszonynyal, aki valamikor balerina volt, ma pedig abból élt, hogy Szűz Máriákat és szenteket festegetett otthon. Az Arnau Színházban eltöltött sok-sok év annyira megkoptatta a térdét, hogy már néhány lépés megtételéhez is két kézzel kellett kapaszkodnia a korlátba, de most is mosolygott, és mindig volt hozzám egy-két kedves szava. 44

– Daniel, hogy van a csinos kis felesége? – Magának a nyomába se lép, dona Edelmira. Segítsek lejönni? Edelmira, mint mindig, most is visszautasított, de üdvözletét küldte Fermínnek, aki rendszeresen bókolt neki, és hacsak látta, tisztességtelen ajánlatokat tett. Benyitottam a lakásba: még mindig belengte Bea parfümje és a kisbabák meg az ápolószerek jellegzetes illata. Bea mindennap korán kelt, és levitte Juliánt sétálni abban a piros babakocsiban, amelyet Fermíntől kaptunk, és mindannyian Mercedesnek hívtunk. – Bea! – kiáltottam. Kicsi volt a lakás, a visszhang előbb verődött vissza a falakról, semhogy becsukhattam volna az ajtót magam mögött. Bea már elment. Leültem az ebédlőasztalhoz, és igyekeztem rekonstruálni a feleségem gondolkodását, hátha sikerül rájönnöm, hova tehette a pincekulcsot. Bea sokkal rendszeretőbb és módszeresebb volt, mint én. Az étkezőben lévő kredencfiókokkal kezdtem, ahol a számlákat, a megválaszolandó leveleket és az aprópénzt tartotta. Ezután következtek az asztalok, a gyümölcsös tálak és a polcok. A következő állomás a konyha volt, benne egy üvegajtós szekrénnyel, ahol Bea a feljegyzéseket és emlékeztetőket szokta tartani. Nem jártam több sikerrel. Végül a hálószobában kötöttem ki, az ággyal szemben, ahol az elemző kutató pillantásával néztem körül. Bea azzal az indokkal foglalta el a hálószobában található szekrények, fiókok és egyéb bútorok hetvenöt százalékát, hogy én mindig ugyanúgy öltözöm, tehát bőven elég nekem a gardrób egyik sarka is. A fiókjaiban kialakított fejlett rendszer messze az én színvonalam fölött állt. Némi bűntudat fogott el, ahogy a holmija közt kotorásztam, ráadásul akkor sem találtam a kulcsot, amikor már minden zegzugot átnéztem. 45

„Gondoljuk végig az eseményeket” mondtam magamnak. Halványan emlékeztem rá, hogy Bea mondott valamit egy nyári ruhákkal teli dobozról, amit le kell vinnie a pincébe. Ez pár napja volt. Ha nem csalt az emlékezetem, Bea aznap azt a szürke kabátot viselte, amit tőlem kapott az első házassági évfordulónkra. Mosollyal díjaztam saját logikai képességemet, és kinyitottam a szekrényt, hogy megkeressem a kabátot a feleségem ruhái között. Ott volt. Ha igaz, amit Conan Doyle-nak és tanítványainak az írásaiból leszűrtem, apám kulcscsomója annak a kabátnak az egyik zsebében lesz. Belenyúltam a jobb zsebbe, de csak két pénzérmét és olyan mentolos cukorkákat találtam, amilyeneket a patikában adnak ajándékba. Áttértem a másik zseb vizsgálatára, és örömmel tapasztaltam, hogy tézisem beigazolódott, Ujjaim beleakadtak a kulcscsomóba. De nem csak abba. Egy darab papír is volt a zsebben. Amikor a kulcscsomót kihúztam, haboztam ugyan, aztán kivettem a papírt is. Talán egy bevásárlócédula lehet, amelyre Bea gondosan feljegyez mindent, nehogy elfelejtse. Jobban megnézve kiderült, hogy inkább boríték. Levél. A címzett Beatriz Aguilar, a bélyegző szerint egy héttel azelőtt adták fel. Bea szüleinek a címére küldték, nem a Szent Anna utcai lakásba. Megfordítottam a borítékot, és amikor elolvastam a feladó nevét, kiesett a kezemből a pincekulcs. Pablo Cascos Buendía. Leültem az ágyra, és zavartan bámultam a nevet. Pablo Cascos Buendía volt Bea jegyese, amikor elkezdtünk bolondozni egymással. Vagyonos család gyermeke, több hajógyáruk és egyéb üzemük volt El Ferrolban, sosem lakott a szívem közepén, és ő sem rajongott értem, de ő akkoriban épp a seregben szolgált mint alhadnagy. Miután Bea levélben 46

felbontotta vele az eljegyzést, nem hallottam róla. Eddig. Mit keres egy ilyen közeli dátumú levél Bea egykori jegyesétől a kabátja zsebében? Nyitva volt a boríték, de elvi meggyőződésem egy percig megakadályozta, hogy kivegyem a levelet. Azon kaptam magam, hogy most először leselkedem Bea után a háta mögött, és már majdnem visszatettem a helyére a levelet, hogy aztán gyorsan elszeleljek, de nem sokáig tartott az önuralmam. Mire az első bekezdés végére értem, minden bűntudat és szégyen elpárolgott belőlem. Kedves Beatriz! Remélem jól érzed magad, és boldog új életre találtál Barcelonában. Hónapok óta nem kaptam választ a neked küldött leveleimre, és néha eltöprengek, tettem-e valami rosszat, hogy már hallani se akarsz rólam. Tudom, hogy férjezett asszony és anya vagy, talán nem illik írnom neked, de meg kell vallanom, hogy akárhogy múlik is az idő, nem tudlak elfelejteni, pedig megpróbáltam, és nem szégyellem kimondani, hogy még mindig szeretlek. Új irányt vett az én életem is. Egy éve dolgozom egy nagy kiadóvállalatnál, mint kereskedelmi igazgató. Tudom, milyen sokat jelentenek neked a könyvek, ezért mintha téged hozna közelebb hozzám, hogy könyvekkel vagyok körülvéve. Az irodám a madridi kirendeltségen van, de gyakran járom az országot üzleti ügyekben. Szüntelenül rád gondolok, az életre, amit megoszthattunk volna, a meg nem született gyermekeinkre... Mindennap elgondolkodom, vajon boldoggá tesz-e téged a férjed, és nem csupán a körülmények kényszerítettek-e arra, hogy hozzámenj. Nem tudom elhinni, hogy csakugyan arra a szerény életre vágysz, amit ő nyújthat. Jól ismerlek. Társak voltunk és barátok, nem titkolóztunk egymás előtt. Emlékszel a 47

San Polstrandon együtt töltött délutánjainkra? Emlékszel a terveinkre, a közös álmainkra, az egymásnak tett ígéreteinkre? Soha, senkivel nem éreztem még úgy magam, mint veled. Sok leánnyal jártam már az eljegyzésünk felbontása után, de tudom, hogy hozzád egyikük sem hasonlítható. Ha más ajkakat csókolok, a tiédre gondolok, ha más bőrét simítom, a tiéd jut eszembe. Egy hónapon belül Barcelonába utazóm a kiadónk ottani irodájába, tárgyalásokat kell folytatnom a kollégákkal a vállalat eljövendő újraszervezéséről. Igazából postai úton és telefonon is elintézhetném. Valójában csak azért utazom oda, mert remélem, hogy újra láthatlak. Most biztos azt gondolod, megörültem, de inkább ezt gondold, mint hogy elfelejtettelek. Január húszadikán érkezem, a Gran Vián szállók meg, a Ritz Hotelben. Nagyon szépen kérlek, hogy találkozzunk, ha csak egy röpke pillanatra is, hadd mondjam el személyesen, mi lakik a szívemben. Huszonegyedikén délután két órára asztalt foglaltam a szálloda éttermében. Ott leszek majd, várlak. Ha eljössz, a világ legboldogabb emberévé teszel, és tudni fogom, hogy van még remény az álmokban, amelyeket arról szövök, hogy visszakaplak téged. Aki mindörökké szeret Pablo Először csak dermedten ültem az ágyon, ahol néhány órával azelőtt együtt feküdtünk Beával. Visszacsúsztattam a levelet a borítékba, és amikor felálltam, úgy érezrem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Kimentem a fürdőszobába, és a mosdókagylóba hánytam a reggeli kávét. Kiengedtem a hidegvizet, megmostam az arcomat. A tükörből annak a tizenhat éves Danielnek az arca nézett vissza rám, aki először ért hozzá reszkető kézzel Beához. 48

11 Amikor visszamentem a könyvesboltba, apám kérdően nézett rám, majd a karórájára pillantott. Feltehetően azon töprengett, ugyan mi tartott fel óráig, de egy szót sem szólt. Odanyújróttam neki a pincekulcsot, és kerülni igyekeztem a tekintetét. – Nem úgy volt, hogy te hozod fel a könyveket? – kérdezte. – De igen. Ne haragudj. Megyek már. Apám a szeme sarkából méregetett. – Jól vagy, Daniel? Bólintottam, és úgy tettem, mint aki nem érti a kérdést. De mielőtt elismételte volna, már indultam is a dobozokért. A pincelejárat a ház földszintjének hátsó részében volt. A lépcsők alatt megbúvó, lelakatolt fémkapu egy csigalépcsőre nyílt, amely a sötétségbe vezetett, és dohos szaga valahogy a döngölt főldre és a hervadt virágokra emlékeztetett. Bágyadtan pislákoló lámpák sora lógott a plafonról, olyan lett tőlük a helyiség, mint egy légópince. Amint leértem, tapogatózni kezdtem a falon, és megtaláltam a nagy villany kapcsolóját. A fejem fölött kigyúló sárga fény megvilágította a dicső álmokba feledkező lomtárat. A régi, gazdátlan kerékpárok csontvázai, a pókhálóval beszórt képek, a papírdobozok, amelyek összezsúfolódtak a nedvességtől felpuhult fapolcokon, olyan együttest alkottak, amely senkit sem ösztönzött volna, hogy tovább maradjon a szükségesnél. Ez a látvány hirtelen eszembe juttatta, hogy milyen furcsa, hogy Bea egyedül merészkedett le, a saját akaratából, ahelyett, hogy engem kért volna. Máris úgy néztem végig a lomokon és a hulladékokon, mint aki egyéb elrejtett titkokra kíváncsi. 49

Aztán észbe kaptam, és felsóhajtottam. A levél szavai már savként szivárogtak bele az agyamba. Megígértem magamnak, hogy nem fogom feltúrni a dobozokat holmi parfümmel illatosított levélkötegek nyomában, amelyek attól az egyéntől származnak. Ígéretemet persze pillanatokon belül megszegtem volna, ha nem hallom meg a lefelé közelítő lépteket a csigalépcsőn. Felnéztem, és a pillantásom Fermínével találkozott, aki undorral tekintett körbe. – Pfuj, ez aztán a dögletes szag! Ne mondja, hogy nincs itt valamelyik dobozban bebalzsamozva a Merceditas mamája, a horgolásmintáival együtt! – Ha már lejött, segíthetne felvinni a dobozokat apámnak. Fermín tettre készen feltűrte a ruhája ujját. Mutattam neki a dobozokat a Vértice kiadó pecsétjével, és mind a ketten megragadtunk egyet. – Daniel, maga rosszabb bőrben van, mint én. Történt valami? – Csak a pince kipárolgásai. Fermín nem hagyta magát félrevezetni ilyen olcsó trükkel. Letettem a dobozt a földre, és ráültem. – Kérdezhetek valamit, Fermín? Ő is elengedte a maga dobozát, és szintén széknek használta. Ránéztem, szívesen beszéltem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon, – Hálószoba-problémák? – kérdezte. Elpirultam, látván, hogy milyen jól ismer engem az én cimborám. – Olyasmi. – Bea asszony talán, áldott légyen ő az asszonyok között, húzódozik a viadaltól, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is akarja, maga pedig épp csak az alapszolgáltatásokat képes nyújtani? Jusson eszébe, hogy a nők, ha gyerekük van, úgy működnek, mintha felrobbant volna bennük egy nukleáris hormonbomba. A természet egyik nagy rejtélye, hogy miért is 50

nem őrülnek meg húsz másodperccel a szülés után. Azért tudom ezeket, mert a szabad vers után a szülészet érdekel a legjobban. – Nem erről van szó. Legalábbis nem hiszem. Fermín csodálkozva nézett. – Meg kell kérnem, hogy senkinek se szóljon arról, amit most mondani fogok. Fermín ünnepélyesen keresztet vetett. – Nem sokkal ezelőtt véletlenül találtam egy levelet Bea kabátjának a zsebében. A hatásszünet nem érintette meg nagyon. – És? – A régi vőlegényétől jött. – A ficsúrtól? Nem az ment el Ferrol del Caudillóba, hogy mint apuka pici fia fényes karriert csináljon? – Én is azt hittem. De kiderült, hogy szabad perceiben szerelmes leveleket irkál a feleségemnek. Fermín felpattant, mint akit darázs csípett meg. – A jó édes anyját! – sziszegte, még dühösebben, mint én. Kivettem a levelet a zsebemből, és a kezébe nyomtam. Fermín megszimatolta, mielőtt kinyitotta volna. – Ez belőlem jön, vagy ez a piperkőc tényleg illatos papíron levelez? – kérdezte. – Erre nem figyeltem, de nem lepődnék meg rajta. Ő ilyen. De a java csak ezután jön. Olvassa csak, olvassa... Fermín suttogva olvasott, és lopva csóválta a fejét. – Nem elég, hogy nyamvadt csúszómászó, de még milyen mesterkélt is! A „más ajkakat csókolok” kitétel önmagában is elég lenne, hogy bezsuppolják egy éjszakára. 51

Eltettem a levelet, és a főldre szegeztem a tekintetemet. – Ugye nem gyanakszik Beatriz asszonyra? – kérdezte Fermín hitetlenkedve. – Nem, persze hogy nem. – Hazudik. Felálltam, és elkezdtem körbe járkálni a pincében. – Miért, maga mit tenne, ha ilyen levelet találna Bernarda zsebében? Fermín alaposan végiggondolta. – Én azt tenném, hogy megbízom a gyermekem anyjában. – Megbízna benne? Bólintott. – Ne vegye rossz néven, Daniel, de magának az a klasszikus probléma jutott, amivel a bombanők férjei küzdenek. Bea asszony, akit én eddig is szentként tiszteltem, és a jövőben sem teszek másképp, a népi nyelv fordulata szerint olyan fájintos, hogy bárki megnyalná utána a tíz ujját Következésképp nem csoda, hogy disznók, szegény ördögök és mindenfele kis kakasok serege jár a nyomában. Akár van férje és gyereke, akár nincs, mert ez a körülmény hidegen hagyja az öltönybe bújtatott majmot, akit mi jóindulatúan homo sapiensnek hívunk. Maga talán észre sem veszi, de én a gatyámat tenném rá, hogy a tisztelt neje körül több légy döngicsél, mint egy húsvéti mézeskalácson. Ez a hülye Pablo meg csak egy dögkeselyű, aki próbálkozik, hátha leesik neki valami. De maga csak higgyen nekem: egy olyan nő, akinek a helyén van az esze és az alsószoknyája, ügyet se vet az ő fajtájára. – Egész biztos ebben? – Az ön kételkedése sértően hat rám. Azt hiszi, hogy ha Beatriz asszonyság félre akarna lépni, meg kéne várnia, amíg egy ilyen félkegyelmű felmelegíti a régi románcot, és azzal szédíti el? Ha tíz férfi 52

nem szólítja le, valahányszor sétálni viszi a gyereket, akkor egy sem. Higgye el, tudom, miről beszélek. – Hár, most, hogy így mondja, nem tudom, megvigasztalt-e. – Ide figyeljen, magának most egy dolga van: visszatenni a levelet a kabátzsebbe, ahol találta, és elfelejteni az egészet. És eszébe ne jusson szólni róla a nejének. – Maga is ezt tenné a helyemben? – Én azt tenném, hogy megkeresném azt a címeres ökröt, és akkorát rúgnék a szemérmébe, hogy amikor kioperálják a tarkójából, máshoz már ne maradjon kedve, mint hogy szerzetesnek álljon. De én én vagyok. Maga meg maga Éreztem, amint a szorongás szétárad a bensőmben, mint ecetcsepp a tiszta vízben. – Fermín, én tényleg nem vagyok biztos benne, hogy ezzel sokat segített. Megvonta a vállár, felnyálábólta a dobozt, és eltűnt a csigalépcső kanyarulatában. A délelőtt lennmaradó részét a könyvesbolt ügyes-bajos dolgaival töltöttük. Miután néhány óráig tanakodtam a levélen, arra jutottam, hogy Fermín következtetése helyes volt. Csak azt nem sikerült tisztáznom magamban, hogy akkor cselekszem-e jól, ha bízom és hallgatok, vagy ha megkeresem azt a pimasz frátert, és átszabom a fizimiskáját. A pulton lévő naptár december huszadikat mutatott. Még egy hónapom volt a döntésre. Mozgalmasan telt a nap, szerény összegű, de folyamatos eladásokkal. Fermín nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy hozsannát zengjen apámnak a betlehemről és a jó ízlésről, amellyel kiválasztotta a baszk 53

súlyemelőhöz hasonlatos Jézuskát. – Ahogy látom, művészi fokon űzi az értékesítést, Sempere úr, ezért aztán én hátra is vonulok takarítani és elrendezni a könyvgyűjteményt, amit az özvegy hagyott itt a múltkor. Felhasználtam a kedvező alkalmat, hogy elkísérjem, és behúztam magam mögött a függönyt. Fermín némi riadalommal nézett rám, de megnyugtatóan elmosolyodtam. – Ha gondolja, segítek. – Ahogy tetszik, Daniel. Pár perc igazzal foglalatoskodtunk, hogy kibontottuk a dobozokat, és műfaj, állapot és méret szerint rendszereztük a könyveket. Fermín egy szót sem szólt, még a pillantásomat is kerülte. – Fermín... – Már mondtam, hogy ne aggódjon a levél miatt. A felesége nem holmi könnyűvérű nócske. Ha bármikor faképnél akarja hagyni magát, amit Isten ne adjon, köntörfalazás nélkül megmondja a szemébe. – Vettem az üzeneter, Fermín. Nem erról van szó. Fermín szorongva nézett fel, ahogy a tárgyra térte m. – Az jutott eszembe, hogy ma zárás után elmehetnénk vacsorázni – mondtam. – Beszélgessünk egy kicsit a dolgainkról. A múltkori vendégről. Arról, ami magát bántja, mert jól látom, hogy vele kapcsolatos. Abbahagyta a kezében levő könyv törölgetését, és letette az asztalra. Szomorúan felsóhajrott. – Benne vagyok a pácban, Daniel – suttogta végül. – Nem is tudom, hogy mászom ki belőle. A vállára tettem a kezemet. Csak csontot és bőrt tapintottam a köpenyen keresztül. – Akkor engedje meg, hogy segítsek. Ha összefogunk, máris kisebb a baj. 54

Kétségbeesetten nézett vissza rám. – Nagyobb kutyaszorítóból is kiszabadultunk már mi ketten – biztattam. Leverten mosolygott, mint akit nem győz meg túlzottan a diagnózisom. – Maga igazi jó barát, Daniel. Feleannyira sem jó, mint amilyer érdemelne, gondoltam.

12 Fermín akkoriban még a Joaquín Costa utcai régi panzióban lakott, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a többi bérlő, Hódítóval és társnőivel karöltve, a titoktartás leple alatt javában szervezi neki a fergetegesnek ígérkező legénybúcsút. Most, amikor este kilencre odaértem, a kapuban várt. – Igazából nem vagyok túl éhes – közölte, amint meglátott. – Kár, mert arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Can Lluísba – mondtam. – Ma este csicseriborsós tál lesz, meg cap i pota... – Jó, hát ne hamarkodjuk el a dolgot – visszakozott azonnal. – A jó étel olyan, mint a bimbózó leány: csak a bolond nem becsüli meg. És zászlónkra tűzve a kiváló don Fermín Romero de Torres aforizmagyüjtemenyének e gyöngyszemét, elsétáltunk az étterem felé, amely barátom legnagyobb kedvence volt nemcsak Barcelonában, de az általa ismert világ túlnyomó részében is. A Can Lluís a Cera utca 49. alatt, a Raval szívének küszöbén üzemelt. Szerény homlokzat mögött, a barcelonai óváros titokzatos-bohém hangulatában szolgálták fel az ínyencfalatokat példás rendben, és olyan árakon, hogy azt még Fermín meg én sem sokalltuk. Hétköznap esténként művésztársaság verődött össze itt színházi emberekből, költőkből és egyéb rossz vagy jó életű vendégekből, akik közt mindig vígan járt a pohár. Amikor beléptünk, máris megpillantottuk a pultnál a helyi bölcset, Alburquerque professzort, aki ott vacsorázott, és könyves szakmában járatos mozdulatokkal lapozgatta az újságot: az irodalom tanszék tanára volt ő, finom ízlésű kritikus és cikkíró, aki második otthonának tekintette az éttermet. 56

– Micsoda szerencse itt látni professzor – mondtam, ahogy elhaladtunk mellette. – Ellátogathatna egyszer hozzánk leltározni, mert abból nem él meg az ember, hogy a La Vanguardia gyászjelentéseit olvasgatja... – Szívesen is tenném. Torkig vagyok a dolgozatokkal. Annyit olvasom a kölkök marhaságait, hogy előbb-utóbb diszlexiám lesz. Jött a pincér, és felszolgálta neki a desszertet: egy jó adag remegő krémpudingot, amely karamellás cseppeket könnyezetr, és ínycsiklandó vaníliaillatot árasztott. – Minden panasza elmúlik, ha elfogyaszt néhány kanállal ebből a csodából – mondta Fermín. – Úgy reng és ring, és olyan cukros, mint Margarita Xirgu kebele. A tudós professzor megvizsgálta az édességet ebből az új szempontból, majd elandalodva bólintott. Magára hagytuk, hadd ízlelgesse a színésznő cukros bájait, és menedéket találtunk egy sarokasztalnál a benti étkezőben, ahol hamarosan fejedelmi lakomát tálaltak elénk, és Fermín olyan mohón, olyan hatékonysággal darálta be, mint a gép. – Azt hittem, nincs étvágya – jegyeztem meg. – Az izomzat zabálja a kalóriát– világosított fel Fermín, miközben tükörfényesre tunkolta a tányérját a kosárkában található utolsó kenyérdarabbal; bár én úgy láttam, hogy inkább a szorongás emészti fel. Pere, az asztalunkhoz kirendelt pincér szemrevételezte a fogyasztásunkat, és látva a Fermín által véghezvitt pusztítást, átnyújtotta neki a desszertlapot. – Egy kis édességet, uram, hogy lezárjuk a műveleteket? – Nézze, kérem, csakugyan nehéz lenne nemet mondani két kis házi krémpudingra abból, amit az előbb láttam, lehetőség szerint pirosló meggy el a tetejükön – mondta Fermín. Pere bólintott, és mindjárt elújságolta, hogy amikor a főnöke 57

meghallotta, milyen helytálló és találó metaforát alkalmazott Fermín a szóban forró édességre, azon nyombán elhatározta, hogy átnevezi margaritának. – Én csak egy kávét kérek – vetettem közbe. – A főnök úr üzeni, hogy a desszert és a kávé a ház ajándéka – mondta Pere. Megemeltük a borospoharunkat a tulajdonos felé, aki a pultnál beszélgetett Alburquerque professzorral. – Jó emberek – súgta oda Fermín. – Néha kimegy a fejünkből, hogy a világon nem csak a gonosz van. Elcsodálkoztam, hogy milyen kemény és keserű lett a hangja. – Miért mondja ezt, Fermín? Barátom megvonta a vállát. Kisvártatva megérkezett az asztalunkra a két krémpuding, amelyeknek a tetején izgatóan remegett a csillogó meggy. – Hadd juttassam eszébe, hogy két héten belül megnősül, és akkor vége lesz ám a margaritázásnak – cukkoltam. – Ugyan már – mondta Fermín. – Hisz csak a számat járratom. Már nem vagyok a régi. – Egyikünk sem az. Fermín élvezettel kóstolt bele a két tányér édességbe. – Nem is tudom, hol olvastam, hogy igazából sosem voltunk azok, akik régen voltunk, mert meg sem történt dolgokra emlékszünk... – mondta. – Ez Julián Carax egyik regényének az eleje – feleltem. – Tényleg. Hol lehet most a jó öreg Carax? Magának nem jut eszébe néha? – Mindennap. 58

Fermín elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a régi kalandjainkra. Végül a mellemnek szegezte az ujját, és kérdő mozdulatot tett. – Még mindig táj? Kigomboltam az ingemen néhány gombot, és megmutattam a sebhelyet, amit Fumero felügyelő pisztolygolyója hagyott azon a távoli napon, a Ködangyal romjai közötr. – Előfordul. – Sohasem gyógyulnak be a sebek, ugye? – Én úgy látom, hogy hol gyógyulnak, hol fájnak. Fermín, nézzen a szemembe! Fermín húzódozó tekintete megállapodott rajtam. – Elmondja végre, mi a baj ? Habozott egy kicsit. – Tud róla, hogy Bernarda gyereket vár? – kérdezte. – Nem – hazudtam. – Ez bántja? Megrázta a fejét. Kikanalazta a második puding maradékát, és elszopogatta a karamellát is. – Szegény nem akarta elmondani, annyira félt. De engem a világ legboldogabb emberévé tesz. Figyelmesen néztem. – Ha az igazat akarja hallani, én itt és most a szemébe mondom, hogy semmiféle boldogságot nem látok magán. Az esküvő a baj? Hogy el kell menni a plébániára, és az egész hercehurca? – Nem, Daniel. Papok ide, papok oda, én alig várom az esküvőt. Akár mindennap feleségül venném Bernardát. – Hát akkor? – Tudja, mit kérdeznek először attól, aki nősülni akar? – A nevét – vágtam rá, Fermín lassan bólintott. Ez eddig nem is jutott 59

eszembe. Csak most értettem meg, milyen dilemmával találta szemben magát az én jó cimborám. – Emlékszik, Daniel, hogy sok-sok évvel ezelőtt mit meséltem magának? Pontosan emlékeztem. A polgárháború alatt, és Fumero felügyelő sötét üzelmeinek következtében, aki mielőtt a fasisztákhoz állt volna, a kommunisták lelkes bérgyilkosa volt, Fermín börtönbe került, és kis híján az eszét és az életét vesztette. Csodával határos módon megmenekült, de amikor kijutott a börtönből, eltörölte az egész addigi életét, és személyiséget váltott. Félholtan vánszorgott, úgy esett a pillantása egy szakadt plakátra, amely bikaviadalt hirdetett a Monumenralon, onnan kölcsönözte a nevét. Így született meg Fermín Romero de Torres, aki a saját történetét napról napra alkotta meg. – Ezért nem akarta kitölteni a papírokat a plébánián – mondtam. – Nem akarta a Fermín Romero de Torres nevet használni. Fermín bólintott. – Nézze, én biztos vagyok benne, hogy csináltathatunk magának új igazolványt. Emlékszik Palacios hadnagyra, aki kilépett a rendőrségtől? Most testnevelő tanár egy bonanovai gimnáziumban, de egyszer betévedt a könyvesboltba, és ahogy összevissza hadovált, azt is elkottyantotta, hogy egész illegális piaca van az új személyazonosságoknak. Azok veszik, akik több év távollét után jönnek haza. Ő is ismer egy pasast, akinek az Atarazanas utcánál van műhelye, és a rendőrségre is bejáratos, száz pesetáért bárkinek elintézi az új személyijét, és bejegyezteti a minisztériumban. – Ezt tudom. Herediának hívták. Igazi művész volt. – Volt? – Pár hónapja találtak rá a kikötőnél, a vízben oszladozott. Azt 60

mondták, egy fecske pottyantotta le, amikor a mólónál járt. A keze hátra volt kötve. Tipikus fasiszta humor. – Ismerte őt? – Voltak dolgaink. – Akkor mégiscsak van papírja arról, hogy maga Fermín Romero de Torres... – Azt a papírt Heredia szerezte be 1939-ben, a polgárháború végén. Tiszta bolondokháza volt, de könnyebben is mentek a dolgok. Amikor észrevették, hogy süllyed a hajó, egy tízesért eladták volna az állami címert. – Akkor miért nem használhatja a nevet? – Mert Fermín Romero de Torres meghalt 1940-ben. Csúnya idők voltak azok, sokkal csúnyábbak, mint a maiak. Egy évig se húzta szegény. – Meghalt? Hol? Hogyan? – A Montjuk-erőd 13-as cellájában. Eszembe jutott az ajánlás, amit az idegen írt Fermínnek a Monte Cristo grófjának kötetébe. Fermín Roméra de Torresnek, aki visszatért a halottak közül, és kezében tartja a jövő kulcsát. 13. – Azon a régi estén csak egy részét meséltem el a történetnek, Daniel. – Azt hittem, megbízik bennem. – Csukott szemmel is bíznék magában. Nem erről van szó. Azért nem mondtam el az egészet, mert meg akartam kímélni. – Megkímélni? Engem? Mitől? Fermín lesújtva a földre szegezte a szemét. – Az igazságtól, Daniel... az igazságtól. 61

Második rész

a halottak közül

1

Barcelona, 1939 Az új rabokat éjjel hozták, teke te kocsikkal vagy teherautókkal, amelyek csendben szelték ár a várost a Layerana úti kapitányságról idáig, és senki sem figyelt fel rájuk, talán mert nem akart. A titkosszolgálat konvoja a régi autóúton kapaszkodott fel a Montjuk hegyre, és többen mesélték, hogy amint a magasban kirajzolódtak előttük a vár körvonalai a tengerről felgomolygó köd háttere elótt, megértették, hogy soha többé nem szabadulnak élve. Az erőd a szikla legtetejéhez tapadt: keleten a tenger, északon Barcelona kiterített árnyékszőnyege, délen a régi Montjuic temető határolta, a holtak végtelen városa, amelynek bűze felszállt a hegyre, és beszivárgott a vár rései, a cellarácsok között. Nem is olyan rég még arra használták az épületet, hogy ágyúval lőhessék onnan a várost, de pár hónappal Barcelona januári eleste és az áprilisi végső vereség után csendben elfoglalta a halál, és a barcelonaiak inkább nem néztek az égre, csak ne kelljen látniuk a börtön árnyát a hegytetőn. A titkosrendőrség foglyai belépéskor számot kaptak, általában a nekik rendelt cella szám ár, amelyben nagy valószínűséggel a halál várt rájuk. A legtöbb bentlakó, ahogy némely börtönőr hívta őket előszeretettel, csak egyirányú utat tett a várba. Amikor a 13-as számú bentlakó megérkezett, zuhogott az eső. Fekete vízpatakokat vérezrek a kőfalak, a levegő úgy bűzlött, mint a felásott föld. Két rendőr kísérte a foglyot a vallatószobába, ahol semmi sem volt, csak egy vasasztal meg egy szék. Csupasz villanykörte lógott a plafonról, a ténye hunyorogni kezdett, 63

valahányszor kihagyott az áram fejlesztő. A férfi fél óráig állt és várt csuromvizes ruhában, egy fegyveres őr felügyelete mellett. Végül lépések hangzottak fel, nyílt az ajtó, és egy fiatalember lépett be, aki aligha töltötte még be a harmincat. Frissen vasak gyapjúöltönyt viselt, és kölni illata volt. Semmiképp sem látszott olyan harciasnak, mint egy hivatásos katona vagy rendőrtiszt. A fogolynak az volt az első gondolata, hogy úri fiút akar játszani, és olyan leereszkedően viselkedik, mint aki magasan áll a hely fölött, amit elfoglal, és a színjáték fölött, amelyben részt vesz. Megjelenésében a szeme volt a leginkább feltűnő. Kék, átható, irigy, gyanakvó pillantás. Csak a szemében sejlett fel a valódi természete a kimódolt elegancia és a szívélyes gesztus mögött. Kerek szemüveg nagyította fel a pillantását, pomádéval hátranyalt haja valahogy manírossá tette, és ezzel teljesen elütött a baljós környezettől. Leült az asztal mögötti székre, és kinyitotta a kezében lévő mappát. A papírokra vetett futó pillantás után összetette a két kezét, ujjhegyeit összeérintette az álla alatt, és hosszan a fogolyra nézett. – Ne haragudjon, azt hiszem, félreértés történt... – mondta az. A gyomrába vágó puskatus belefojtotta a szót. Hétrét görnyedve zuhant el a földön. – Akkor beszélj, ha szól hozzád a direktor úr – utasította az őr – Felállni – szólt rá a direktor úr remegő hangon, amely még nem szokott hozzá a parancsoláshoz. – Neve? – Fermín Romero de Torres. A fogoly belenézett a kék szemekbe, de csak lenézést és közönyt látott bennük. – Micsoda név ez? Hülyének nézel? Ki vele, mi az igazi neved? A vézna fogoly a direktor úr télé nyújtotta az igazolványát. Az őr 64

kitépte a kezéből, és az asztalra tette. A direktor úr rápillantott, és mosolyogva csettintett a nyelvével. – Már megint Herediáék... – suttogta, mielőtt bedobta a szemétkosárba. – Szart se ér ez a papír. Megmondod a neved, vagy keményre lógjuk? A 13-as bentlakó megpróbált szavak átformálni, de úgy remegett a szája, hogy alig tudott kibökni valami érthetőt. – Ne télj, koma, nem eszünk mi embert! Mit meséltek neked? Nagyon sok a szemét vörös, aki rágalmakat terjeszt rólunk összevissza, pedig aki együttműködik, azzal rendesen bánunk, ahogy jó spanyollal illik. Vetkőzni, gyerünk! A bentlakó habozott egy pillanatig. A direktor úr a földre nézett, mintha zavarba hozná a helyzet, és csak a fogoly makacssága tartaná vissza attól, hogy távozzon. A következő pillanatban az őr újabb ütést mért a puskatussal a fogolyra, ezúttal vesetájékon, és a fogoly megint a földre zuhant. – Hallottad a direktor urat. Vetkőzni! Nincs időnk holnap reggélig. A 13-as bentlakó nagy nehezen térdre állt, és egyenként megszabadult a rajta lévő véres, piszkos ruhadarabokról. Amikor teljesen meztelen lett, az őr a hóna alá dugta a puskacsövet, és annál fogva húzta fel. A direktor úr felemelte a pillantását az íróasztaltól, és undorral nézett végig az égésnyomokon, amelyek befedték a fogoly derekát, fenekét és a combja nagy részét is. – Úgy látszik, a versenyző jó ismeretségben van Fumeróval – jegyezte meg az őr. – Maga fogja be! – parancsolta a direktor úr, csekély meggyőződéssel. Türelmetlenül nézett a fogolyra, és látta rajta, hogy sír. – Ugyan már, ne nyafogj, inkább mondd mega neved. 65

A fogoly megint elsuttogta a nevét. – Fermín Roméra de Torres... A direktor úr bosszúsan sóhajtott. – Ide figyelj, kezdesz kihozni a sodromból. Nagyon szeretnék segíteni, és igazán nincs kedvem felhívni Fumerót, hogy beszámoljak neki az érkezésedről.... A fogoly szűkölni kezdett, mint a sebzett kutya, és olyan heves reszketés fogta el, hogy a direktor úr, aki szemmel láthatóan nem lelte örömét a látványban, és mihamarabb le akarta zárni az eljárást, összenézett az őrrel, aztán minden további nélkül, egy halk káromkodás kíséretében, beírta a mappába a fogoly által megadott nevet. – Rohadt háború – suttogta magában, miközben a foglyot meztelenül végighurcolták a pocsolyákkal teli folyosókon, és a cellájába vetették.

2 Fekete, dohos négyszög volt a cella, a sziklába vágott lyukon befújt a hideg levegő. A falat elborították az előző lakók által hagyott rovátkák és rajzok. Volt, aki bevéste a nevét, a dátumot vagy bármi jelet arról, hogy létezett. Valaki kereszteket próbált felkarcolni a sötétben, bár a mennyország nem sokat segíthetett rajra. A cellarácsok rozsdás vasból voltak, és piros fátylat hagytak a tenyéren. Fermín összekucorodott a priccsen, és meztelenségét valami rongyos vászon darabbal próbálta leplezni, amelyről feltételezte, hogy egyszerre tölti be a pokróc, a matrac és a párna szerepét. Rezes színű volt a homály, mint egy pislákoló gyertya. A szem lassan hozzászokott az állandó sötéthez, a hallás kiélesedett, és már érzékelte a tárgyak halk neszeit a csöpögés litániájától a visszhangokig, amelyeket a kintről beszüremlő légáramlat hozott. Félórája feküdt ott, amikor észrevette a nagy, sötét foltot a cella túlsó felében. Felállt, odament, és egy zsákot talált, tele piszkos ronggyal. A hideg és a nedvesség a csontjáig hatolt, és bár a sötét foltokkal teleszórt köteg szaga semmi biztató telté felezésre nem adott okot, arra gondolt, hogy talán a zsákban a rabruha lesz, amit neki kellett volna kapnia, csak senki se vette a fáradságot, hogy odaadja, és talán pokrócot is találhat, amivel betakarózhat. Odatérdelt a zsákhoz, és kibogozta a csomót az egyik végén. Amikor kinyitotta a zsák száját, a folyosón pislákoló olajlámpák fénye megvilágított valamit, ami első pillantásra olyan volt, mint egy bábu arca, vagy egy próbababáé, amit a szabók állítanak ki a kirakatba, hogy bemutassák az öltönyöket. Csak a bűz és az undor juttatta eszébe, 67

hogy nem az. Egyik kezével befogta az orrát és a száját, a másikkal még jobban széthúzta a zsákot, és akkor hátrahőkölt, egészen a cella fáláig. A hulla mintha egy meghatározhatatlan korú férfié lett volna, úgy negyven és hetvenöt év között, és nem lehetett több ötven kilónál. Hosszú haj és fehér szakáll borította csontvázszerű testének nagy részét. Lenőtt, görbe körmű csontos keze madárkaromra emlékeztetett. Szeme tágra nyílt szaruhártyája érett gyümölcsként aszalódott össze. Szája félig nyitva volt, dagadt és feketés nyelve beszorult két rothadt fogsora közé. – Húzza le a ruháját, mielőtt elviszik – hangzott a szemközti cella irányából. – Senki se ad másikat a hónap elejéig. Fermín belehallgatózott a sötétbe, aztán észrevette a csillogó szempárt, amely a másik cellából figyelt. – Ne féljen, ő szegény már nem árt senkinek – mondta a hang. Fermín bólintott, visszament a zsákhoz, és azon gondolkozott, hogy miként vigye véghez a műveletet. – Bocsásson meg – suttogta az elhalálozottnak. – Nyugodjék békében, Isten dicsősége fényeskedjék magának. – Ateista volt – tájékoztatott a hang a szemközti cellából. Fermín bólintott, és véget vetett a ceremóniának. A helyiséget betöltő fagyos hideg szintén azt látszott igazolni, hogy minden udvariaskodás felesleges. Visszatartotta a lélegzetét, és munkához látott. A ruhának ugyanolyan szaga volt, mint a halottnak. A vetkőztetés nehezebbnek bizonyult a vártnál, mert a hullamerevség az egész testre kiterjedt. Miután megfosztotta az elhunytat ünnepi ruhájától, Fermín visszahúzta rá a zsákot, és rákötött egy olyan tengerészcsomót, hogy a nagy Houdini sem oldhatta volna meg. Végül, a foszladozó, bűzös öltözék birtokában, ismét az ágyra vetette magát, és eltöprengett, hányán mondhatták már magukénak ezt a stafirungot. 68

– Köszönöm – mondta végezetül. – Nincs mit – felelte a hanga folyosó túlsó végéből. – Fermín Romero de Torres, tisztelettel. – David Martin. Fermín összeráncolta a homlokát. A név ismerősnek tetszett. Vagy öt percig kutatott emlékezetében a hallott nevek visszhangjai között, mire az elméjében világosság gyúlt, és eszébe jutottak a lopott délutánok, amelyeket a Carmen könyvtár eldugott sarkában töltött egy harsány címlapú és című könyvsorozat darabjaival. – Martin, az író? Maga írta a Kárhozottak Városát? Sóhajtás a sötétben. – Ebben az országban már senki sem tiszteli az írói álneveket. – Bocsássa meg az indiszkréciót. De én akadémikus jellegű rajongást érzek az ön könyvei iránt, és innen eredeztethető a bizonyosságom, hogy csakis az ön keze foghatta a jeles Ignatius B. Samson tollát... – Részemről a szerencse. – Nézze, Martin úr, nagy öröm számomra, hogy megismerhetem, még ha ilyen csapnivaló körülmények között is, én évek óta csodálom, és... – Madárkáim, mi lenne, ha befejeznétek a csacsogást? Van ám itt olyan, aki aludni szeretne! – bömbölte egy keserű hang, talán a szomszéd cellából. – Na végre, a társaság lelke – vágott közbe egy másik hang, a folyosó távolabbi részéből. – Ügyet se vessen rá, Martin, ha itt elalszik valaki, élve megeszik a poloskák, és a szeméremtestével kezdik. Halljuk, Martin, meséljen. Valamit Chloéról... – Aha, persze, hogy legyen mire himbálnod a bohócot – felelte a csúnya hang. – Fermín barátom – mondta Martin a cellájából. – Megtiszteltetés 69

számomra, hogy bemutathatom önnek a 12–est, akinek minden rossz, bármi légyen is, és az álmatlan, kiművelt 15–öst, aki folyosónk hivatalos ideológusa. A többiek szűkszavúak, kivált a 14–es. – Én akkor beszélek, ha van miről – szólalt meg egy mély, de fagyos hang, amelynek Fermín sejtése szerint csak a 14–es lehetett a gazdája. – Ha mindenki így tenne, nyugodtabban éjszakáznánk. Fermínnek meg kellett tisztelnie a különös társaságot. – Szép jó estét mindenkinek. A nevem Fermín Romero de Torres, és örülök, hogy megismerhettem magukat. – Ez csak az ön öröme – morogta a 12–es. – Isten hozta, remélem, rövid lesz a tartózkodása – mondta a 14–es. Fermín megint a zsákra nézett, amelyben a hulla volt, és nyelt egyet. – Az Lucio volt, az előző 13–as – mondta Martin. – Semmit se tudunk róla, mert néma volt. Az Ebrónál lőtték át a gégéjét. – Hogy halt meg? – Itt attól is meghal az ember, hogy bent van – felelte a 12–es. – Nem kell hozzá sok.

70

3 A napirend segített. A két első folyosó lakóit naponta egyszer egy órára kivittek az udvarra, hadd süsse őket a nap, áztassa az eső, vagy ami jut nekik. Az ebéd bizonytalan összetételű, avas ízű, zsíros és szürkés kása volt, amellyel félig merték a tányért, és amelyhez az ember hozzászokott néhány nap elmúltával, a gyomorban jelentkező görcsös éhség hatására. Délután osztották, és a foglyok idővel megtanultak hőn várakozni rá. A rabok havonta egyszer kiadták a piszkos ruhát, és másikat kaptak helyette, ami elvileg egy teljes percig főtt egy kondér forró vízben, de a poloskák, úgy látszik, nem szereztek tudomást a gondos kezelésről. Vasárnap mise volt, amelyen erősen ajánlották a részvételt, és a bentlakók nem is merték elmulasztani, mert a pap névsort olvasott, és a hiányzást gondosan feljegyezte. Két hiányzás egy hét böjtöt jelentett. Háromért egy hónap vakáció járt a vártorony valamelyik magánzárkájában. Szigorúan őrizték a folyosókat, az udvart és minden egyéb helyet, ahol a foglyok megfordulhattak. Puskákkal és pisztolyokkal állig fel fegyverzett osztag járórözött a börtönben, és a bentlakók bárhova léptek a cellájukon kívül, sehova se nézhettek anélkül, hogy legalább egy tucat karonával ne találták volna szemben magukat, akik ujjukat a ravaszon tarcották, és belebámultak a puska nézőképébe. Hozzájuk csatlakoztak, bár kevésbé fenyegető módon, az őrök. Egyikük sem látszott katonának, és a bentlakók egyöntetűen úgy vélték, hogy csak szegény ördögök, akik nem találtak jobb munkát azokban az ínséges időkben. Minden folyosóra jutott egy őr, aki kulcscsomóval a kezében tizenkét órás turnusban üldögélt a bejáratnál egy széken. A legtöbbjük 71

kerülte a kapcsolattartást a rabokkal, nem szólt hozzájuk, és nem is nézett rájuk az elengedhetetlenül szükséges mértéken túl. Az egyetlen kivétel a Bebo néven emlegetett pária volt, aki fél szemére megvakult a légitámadás alatt, amikor éjjeliőr volt egy Pueblo Secó-i üzemben. Azt mondták, Bebónak van egy ikertestvére, és egy valenciai börtönben ül; talán ezért bánt Bebo figyelmesebben a rabokkal, és amikor senki se látta, ivóvizet, száraz kenyeret adott nekik, vagy bármit, amit el tudott csenni a zsákmányból, amellyé a börtön őrök tették a családok küldeményeit. Szerette odahúzni a székét David Martin cellájához és hallgatni a meséket, amiket az író mondott a többi rabnak. Abban a sajátos pokolban Bebo hasonlított legjobban egy angyalhoz. A vasárnapi mise után az volt a szokás, hogy a direktor úr szólt pár szót a foglyok lelki épülésére. Róla annyit tudtak, hogy Mauricio Vallsnak hívják, és a háború előtt szerényen irodalmi pályára törekedett; a titkár és a mindenes szerepét töltötte be egy viszonylag elismert helyi írónál, aki a balsorsú Pedro Vidal örök riválisa volt. Szabad idejében rossz fordításokat készített görög és latin klasszikusokból, néhány rokon lélekkel szövetségben kulturális pamfletét szerkesztett égig érő becsvággyal, ám csekély előfizetői körrel, és megszervezett egy irodalmi szalont, ahol hozzá hasonló tehetségek légiója kesergett a dolgok állásán, majd azt jövendölte, hogy ha valaha is ók ragadhatják meg a serpenyő nyelét, a világ azonnal az olümposzi csúcsokig emelkedik. Élete, úgy látszott, biztos mederben folydogál a középszerű lelkek szürke és keserű sorsa felé, akiket Isten, a maga végtelen kegyetlenségével, még dicsőségről szőtt lázálmokkal és titáni gőggel is megáldott. De mint oly sokak életét, az övét is átírta a háború, és Mauricio Valls, aki addig csak a saját tehetségébe és kifinomult stílusába volt szerelmes, 72

félig szerencsésen, félig tudatos hozományvadászatból házasságra lépett egy dúsgazdag gyáros lányávál, apósa pedig a markában tartotta annak a kasszának a jó részét, amelyből Franco tábornok és a hadserege gazdálkodott. Az ara nyolc évvel volt idősebb Mauriciónál, és mivel valamiféle veleszületett betegség sorvasztotta az izomzatát és az életét, tizenhárom éves kora óra kerekes székhez volt kötve. Egyetlen férfi, sem nézett még a szemébe, és fogta mega kezét, hogy elmondja, milyen szép, vagy hogy megkérdezze tőle a nevét. Mauricio, aki mint minden tehetségtelen írópalánta, a lelke mélyén éppoly gyakorlatias volt, mint amilyen hiú, elsőként és utolsóként retre meg ezt, majd a rákövetkező évben házasságot kötött a lánnyal Sevillában, Queipo de Llano tábornok és a nemzeti apparátus egyéb lángoszlopai jelenlétében. – Szép karrier vár önre – jósolta meg neki maga Serrano Súner egy madridi magánkihallgatáson, amelyre Valls azért jelentkezett: hogy kikuncsorogja a Nemzeti Könyvtár igazgatói székét. – Spanyolország nehéz időket él, és minden rendes honfitársunknak vállvetve kell harcolnia, hogy távol tartsuk a marxizmus hordáit, amelyek szellemi erőforrásaink megmételyezésére törekednek – nyilatkoztatta ki Franco tábornok sógora, egy operettadmirális egyenruhájában tündökölve. – Rám számíthat, excellendás uram – ajánlkozott Valls. – Minden tekintetben. Ez a „minden tekintetben” oda vezetett, hogy Valls csakugyan megkapta az igazgatói széket, de nem a magasztos Nemzeti Könyvtárban, ahogy ő kívánta, hanem egy gyászos hírű börtönben, a Barcelona fölé magasodó sziklaszirt tetején. Hosszú és tömött volt a zsíros állásókra pályázó rokonok és kenyeres pajtások sora, Valls pedig minden erőfeszítése ellenére is csak az alsó harmadba tartozott. 73

– Legyen türelemmel, Valls. Igyekezetét honorálni fogjuk. Így tanulta meg Mauricio Valls az első leckéjét annak a bonyolult nemzeti sportnak, amit a minden rendszerváltás utáni helyezkedés és felemelkedés jelent; hogy több ezer ministráns és frissen megtért hívő csatlakozott már a menethez, és a verseny rendkívül kemény.

4 Legalábbis így tartotta a fáma. A gyanúból, feltevésekből és kósza pletykákból álló mérgezett felhő az elözó igazgató mesterkedésének köszönhetően jutott el a rabokhoz, miután alig két hét szolgálat után elbocsátották, és vérig sértődött a senkiházira, aki elvette tőle a posztot, pedig ő ezért harcolta végig a háborút. A távozó igazgatónak nem voltak családi kapcsolatai, viszont éktelenkedett egy sötét titok az előéletében, mert tanúk látták részegen tréfálkozni Spanyolország Generalisszimuszán, aki meglepően hasonlított a tücsökre a Pinocchio című rajzfilmben. Mielőtt igazgatóhelyettesnek száműzték egy ceutai börtönbe, annak szentelte minden idejét, hogy kígyót–békát kiabáljon Mauricio Vallsra, amint megfelelő hallgatóság akadt hozzá. Az viszont kétségbe vonhatatlan, hogy Vallsról senki sem beszélhetett másképp, mint direktor úrról. A saját maga által terjesztett hivatalos változat szerint don Mauricio nagy becsben álló irodalmár volt, magasan képzett intellektus, aki alapos műveltségét hosszú évekig tartó tanulmányok során Párizsban szerezte, és ha majd letölti ideiglenes szolgálatát az állam büntetésvégrehajtási rendszerben, céljának és küldetésének megfelelően egy válogatott értelmiségi kör támogatásával neveli a megsebzett Spanyolország egyszerű népét, hogy gondolkozni tanítsa. Beszédeiben gyakran és hosszan idézte saját írásait, verseit és cikkeit, melyeket rendületlen szorgalommal publikált a nemzeti sajtóban irodalomról, filozófiáról, valamint a nyugati gondolkodás elkerül heteden újjászületéséről. Ha a foglyok hangosan tapsoltak egy-egy ilyen remeklés után, a direktor úr nagylelkű gesztust tett, és a börtönórök 75

cigarettát, gyertyát és egyéb luxuscikkeket osztottak ki az adományokból, no meg azokból a csomagokból, amelyeket a saját családjuk küldött a foglyoknak. A legkívánatosabb holmikat ők maguk foglalták le jó előre, hogy hazavigyék, vagy pénzért adják el a börtönben, de a semminél ez is több volt. Azokat, akik természetes vagy kideríthetetlen okból meghaltak, általában hetente egy-három fő, éjfélkor gyűjtötték össze, kivéve hétvégén és ünnepnapokon, mert akkor a holttest – nemritkán a következő lakó társaságában – a cellában maradt hétfőig vagy a következő munkanapig. A foglyoknak szólniuk kellett, ha valamelyik társuk jobblétre szenderült, akkor az őr megnézte a pulzusát, és hogy lélegzik-e, ha pedig tényleg meghalt, ráhúzta a vászonzsákot, amit erre a célra tartottak. A bekötött zsák addig hevert a cellában, amíg el nem vitték a szomszédos Montjuic temető sírásói. Senki sem tudta, mit tesznek vele, és amikor a foglyok erről kérdezték Bebót, az nem volt hajlandó felelni, csak lesütötte a szemét. Tizenöt naponta összeült a rögtöníréló hadbíróság, és az elítélteket hajnalban lőtték agyon. Előfordult, hogy a kivégzőosztag sortüze nem talált létfontosságú szervet, mert olyan rossz állapotban voltak a lövedékek és a fegyverek, és akkor órákig hallatszott a sírgödörből a haláltusát vívók nyöszörgése. Aztán egy ilyen alkalommal valami robbanás is feldördült, és csönd lett. A foglyok között az a vélekedés terjedt el, hogy gránáttal hallgattatta el a haldoklókat egy tiszt, de biztosra senki sem vehette, hogy így történt. Más szóbeszéd is járra a céllák tájékán, mégpedig, hogy a direktor úr minden péntek délelőtt az irodájában szokta fogadni a bentlakók feleségét, lányát, barátnőjét, de még a nénikéjüket és a nagymamájukat is. Ilyenkor levette a jegygyűrűt, és az íróasztala felső fiókjába rejtette, így 76

hallgatta végig a könyörgéseket, mérlegelte a kéréseket, kínálta fel a zsebkendőt, ha sírt valaki, fogadta az ajándékokat és egyéb szívességeket, melyeket a hölgyek a foglyok jobb táplálása és a velük való jobb bánásmód reményében vagy épp a zavaros ítéletek felülvizsgálatáért nyújtottak, bár azokkal soha nem történt semmi. Máskor teasüteménnyel és egy pohár muskorállyal kínálta a foglyokat Mauricio Valls, és ha a foglyok a vérzivataros idők meg az alultápláltság ellenére még mindig jól tartották magukat, felolvasott nekik az írásaiból, megvallotta, milyen szent kálvária a beteg asszonnyal élt házassága, bőven ontotta a szót arról, hogy mennyire utálja a börtönigazgatói posztot, és panaszolta, micsoda megaláztatás egy ilyen kulturált, finom és igényes embernek, hogy ezzel az állással szúrják ki a szemét, holott természetes sorsa az volna, hogy az ország elitjét gyarapítsa. A börtön veteránjai melegen ajánlották, hogy senki se beszéljen a direktor úrról, és lehetőleg ne is gondoljon rá. A legtöbb rab inkább a hátrahagyott családot emlegette, a feleségét, az életet, amelyre visszaemlékezett. Volt, aki híven őrizte a barátnője vagy a felesége fényképét, és az élete árán is megvédte, ha el akarták venni tőle. Sokan bizonygatták Fermínnek, hogy az első három hónap a legrosszabb. Aztán, ha már minden remény elveszett, szaladni kezd az idő, és a lelket elzsibbasztják az értelmetlen napok.

77

5 Vasárnaponként, ha vége volt a misének és a direktor úr beszédének, néhány rab összegyűlt az udvar napos részén, megosztottak pár szál cigarettát, és hallgatták a történeteket, amelyeket David Martin mondott, ha épp össze tudta szedni magát. Fermín, aki színre mindet ismerte, mert annak idején elejéről végéig kiolvasta a Kárhozottak Városát odaült közéjük, és hagyta, hadd szárnyaljon a képzelete. De Martin néha még arra is képtelen volt, hogy ötig számoljon, ilyenkor a többiek békén hagyták, és ő csak magában motyogott. Fermín hosszan figyelte, sőt néha mellé szegődött, mert volt valami abban a nyomorultban, amitől összeszorult a szíve. Sokat ügyeskedett és szervezkedett mesterien, hogy cigarettát kerítsen neki, vagy épp kockacukrot, amit az író nagyon kedvelt. – Fermín, maga jó ember. Ne mutassa ki ennyire. Martin mindig magánál tartott egy régi fotográfiát, és szívesen nézegette. Fehér ruhás úriember volt a képen, kézen fogva állt egy tíz év körüli kislánnyal. Mindketten a naplementét nézték a tengerparton, egy kis stég szélén, amely hídként ívelt az áttetsző víz fölé. Amikor Fermín rákérdezett, Martin nem telelt, csak mosolygott, mielőtt visszatette a képet a zsebébe. – Ki ez a kislány a képen, Martin úr? – Nem tudom biztosan, Fermín. Néha kihagy az emlékezetem. Magával nincs így néha? – Dehogynem. Ahogy mind annyiunkkal. Beszélték, hogy Martinnak nincs ki mind a négy kereke, de Fermínnek, ahogy közelebbi ismeretségbe került vele, olyan érzése lett, hogy 78

bolondabb, mint amilyennek gondolják. Voltak pillanatok, amikor tisztább lett a feje, mint bárki másnak, de sokszor még azt sem fogta fel, hogy hol van, és olyan helyekről, emberekről beszélt, akik kétségkívül csak az ő képzeletében vagy emlékezetében léteztek. Fermín gyakran riadt fel kora hajnalban, és hallotta Martint magában beszélni a cellájában. Ha ilyenkor lopva a rácsokhoz merészkedett és erősen fülelt, jól hallotta, hogy Martin vitatkozik valakivel, akit Corelli úrnak nevez, és aki, a szavak hangsúlyából ítélve, meglehetősen rosszindulatú lehetett. Az egyik ilyen éjszakán Fermín meggyújtotta az utolsó gyertyája csonkját, és a szemben lévő cella felé emelte: világosan látta, hogy Martin valóban egyedül van, és mindkét hang, a sajátja is, Corellié is, áz ő szájából jön. Martin fel s alá járkált a cellában, és amikor visszanézett, Fermín megértette, hogy nem látja a folyosót; a bőrtönfalak mintha nem léteztek volna, és a beszélgetés az ismeretlen úriemberrel talán valahol a messzi távolban zajlott. – Ne is törődjön vele – suttogta a 15–ös a sötétből. – Minden éjjel ezt csinálja. Bolond, mint a tök. Jó neki. Másnap reggel, amikor Fermín rákérdezett Corellire és az éjszakai beszélgetéseire, Martin furcsán nézett rá, és zavartan mosolygóit. Egy másik alkalommal, amikor a hideg miatt nem tudott elaludni, és megint közelebb húzódott a rácshoz, hallotta, hogy Martin valamelyik láthatatlan barátjával beszélget. Akkor összeszedte a bátorságát, és megszólította. – Martin! Fermín vagyok, a szomszédból. Jól érzi magát? Martin a rácshoz lépett, és Fermín akkor látta meg, hogy az arca csupa könny. – Martin úr! Ki az az Isabella? Róla beszélt az előbb. 79

Martin hosszan bámult rá. – Isabella az egyetlen jó, ami megmaradt ebben a szar világban – mondta, tőle szokatlan nyerseséggel. – Ha ő nem volna, az egészet lángra kéne lobbantam, és hagyni, hadd égjen, amíg hamu sem marad belőle. – Bocsásson meg, Martin. Nem akartam zavarni. Martin visszahúzódott a sötétbe. Amikor másnap reggel rátaláltak, reszketve vacogott a saját vérében. Bebo az éjjel elaludt a székén, és Martin ezt kihasználva addig dörzsölte a csuklóját a fálhoz, amíg fel nem szakadt az ütőere. Amikor elvitték a hordágyon, olyan sápadt volt, hogy Fermín azt hitte, nem látja többet. – Ne féltse a barátját, Fermín – mondta a 15–ös. – Ha bárki más volna, menne egyenesen a zsákba, de őt a direktor úr nem hagyja meghalni. Senki se tudja, miért. David Martin cellája öt hétig állt üresen. Amikor Bebo visszahozta őt a két karjában, fehér pizsamásán, mint egy gyereket, mindkét karja könyökig be volt fáslizva. Senkire sem emlékezett, az első éjszakán végig nevetett és magában beszélt. Bebo a cellarács elé állította a székét, vigyázott a betegre, és néha kockacukrot adott be neki, amit a zsebében csempészett ki a tiszti szobából. – Martin úr, ne beszeljen így, mert megveri az Isten – súgta néha neki két kockacukor között. Kint, a valóságos világban a 12–es számú bentlakót Román Sanahujának hívták, a klinika belgyógyászati osztályának vezetője volt, tisztességes ember, aki kigyógyult minden lázálomból és ideológiai gyulladásból, de börtönbe juttatta a lelkiismerete, és az, hogy nem volt hajlandó elárulni a társait. A vártalak között általában senkit sem érdekelt, hogy valaki honnan jött, vagy ki fia-borja, csak ha ebből a direktor úr hasznot 80

húzhatott. Sanahuja doktor hasznossága ez esetben hamar bebizonyosodott. – Sajnos itt nem állnak rendelkezésre a kívánatos orvosi eszközök – magyarázta neki a direktor úr. – Az az igazság, hogy a rendszernek mások a prioritásai, és csekély jelentőséggel bír, hogy önök közül hányán rohadnak meg elüszkösödve a cellában. Nagy nehezen sikerült kiharcolnom, hogy küldjenek egy hiányosan felszerelt házipatikát és egy felcsert, akit amúgy szerintem takarítónak se vennének fel az állatorvosi karra. De ez van. Ha jól tudom, ön bizonyos fokig elismert orvos volt, mielőtt áldozatul esett a semlegesség sziréndalának. Nekem, itt most nem említendő okok miatt, személyes érdekem fűződik ahhoz, hogy David Martin fegyenc ne hagyjon itt bennünket idő előtt. Ha ön segít, és hozzájárul, hogy elfogadható állapotban tartsuk őt, akkor a körülmenyekre tekintettel megígérem, hogy elviselhetőbbé teszem az itt-tartózkodását, és személyesen járok közben, hogy felülvizsgálják az ügyét, beleértve a büntetése lehetséges lerövidítését is. Sanahuja doktor bólintott. – Ha jól tudom, néhány fogoly azt rebesgeti, hogy Martín egy kicsit begolyózotr, ahogy maguk mondanák. Igaz ez? – kérdezte a direktor úr. – Nem vagyok ideggyógyász, de szerény véleményem az, hogy Martin lelki egyensúlya jól láthatóan megbillent. A direktor úr végiggondolta az elhangzottakat. – És mi az ön személyes véleménye, meddig fogja bírni? – kérdezte. – Mármint élve. – Nem tudom. A börtönviszonyok nem egészségesek, és... A direktor úr unott legyintéssel félbeszakította, és biccentett. – És ép elmével ? Mit gondol, meddig tudja Martin megőrizni a józan eszét? 81

– Nem sokáig, úgy vélem. – Értem. A direktor úr cigarettával kínálta, de az orvos nem kért. – Nagyra becsüli, ugye? – Alig ismerem – telelte az orvos. – Jó embernek látszik. A direktor úr mosolygotr. – De rossz író. A legrosszabb író ebben az országban. – A direktor úr nemzetközi tekintély az irodalom terén. Én azonban nem értek hozzá. A direktor úr hidegen nézett rá. – Többször előfordult már, hogy kisebb szemtelenségért is három hónapot kapott valaki a magán zárkában. Kevesen élik túl, és aki igen, rosszabb állapotban tér vissza, mint az ön Martin barátja. Ne higgye, hogy a diplomája előjogokhoz juttatja önt. Az aktája szerint felesége és három leánygyermeke van odakint. Az ön sorsa és a családjáé attól függ, hogy mennyire tudom hasznát venni a segítségének. Világos, amit mondtam? Sanahuja doktor nyele egyet. – Igen, direktor úr. – Köszönöm, doktor. A direktor úr rendszeresen megkérte Sanahúját, hogy nézzen rá Martinra, a rossz nyelvek szerint ugyanis nem bízott meg túlzortan a kirendelt börrönorvosban, a tudatlan felcserben, aki a jelek szerint annyi halotti bizonyítványt állított már ki, hogy teljesen megfeledkezett a megelőző kezelés fontosságáról. Nemsokára el is bocsátotta őt. – Hogy van a betegünk, doktor? 82

– Gyengén. – Ezt értem. De a démonai? Most is magában beszél, és képzelődik? – Nincs változás. – A minap olvastam egy lenyűgöző cikket az ABC–ben, Sebastián Jurado barátom írta a költők betegségéről, a skizofréniáról. – Nincs megfelelő képesítésem, hogy diagnózist állíthassak fel. – De ahhoz igen, hogy életben tartsa, ugye? – Igyekszem. – Ennél azért több kéne. Gondoljon a lányaira. Olyan fiatalkák. Senki sem védelmezi őket, pedig annyi gazember és kommunista járkál még szabadon a világban. Ahogy teltek–múltak a hónapok, Sanahuja doktor megkedvelte Martínt, és amikor egyszer Fermínnel cigarettán osztozott, mindent elmondott neki, amit addig megtudott az emberről, akit a többiek, tekintettel gyakori félrebeszéléseire és arra, hogy ő lett a börtön hivatalos bolondja, elneveztek a mennyország foglyának.

83

6 – Hát, ha az igazat akarja hallani rólam, szerintem David Martin már akkor nagy bajban volt, amikor idehozták. Hallott már a skizofréniáról, Fermín? Ez a direktor úr egyik kedvenc új szava. – Ezt használják a rendes polgárok arra, akinek lóg egy szál deszkája? – Nem tréfadolog, Fermín. Nagyon súlyos betegség. Nem szakterületem, de találkoztam egy-két esettel, és tudom, hogy a betegek ilyenkor olyasmit látnak, hallanak, olyan emberekre, eseményekre emlékeznek vissza, amiből semmi, soha nem létezett... Fokozatosan romlik a beteg állapota, nem tud különbséget tenni valóság és képzelet között. – Ilyen a spanyolok hetven százaléka... Maga szerint Martinnak ez a baja, doktor? – Nem tudom biztosan. Mondom, hogy nem a szakterületem, de szerintem jelentkezik nála néhány tipikus tünet. – Ebben az esetben talán még áldás is neki a betegség... – Sohasem az, Fermín. – És ő tudja... mármint hogy problémája van? – A bolond mindig azt hiszi, hogy a többiek a bolondok. – Amit az előbb mondtam a spanyolok hetven százalékáról... Egy őr figyelte őket valamelyik toronyból, mintha a szájukról akarna olvasni, – Halkabban, mert még belénk kötnek. Az orvos intett Fermínnek, hogy forduljanak meg, és menjenek át az udvar másik telébe. 84

– A mai világban még a falnak is füle van – mondta. – Már csak az kell, hogy legalább egy fél agy is legyen a két fül között, akkor megúsznánk – telelte Fermín. – Tudja, mit mondott nekem először Martin, amikor a direktor úr parancsára megvizsgáltam? – Doktor úr, azt hiszem, megtaláltam az egyetlen módját, hogy kijussak a börtönből. – Hogyan? – Holtan. – Okosabb megoldás nincs? – Olvasta ön a Monté Cristo grótját, doktor úr? – Gyerekkoromban. Alig emlékszem rá. – Akkor olvassa el meg egyszer. Minden benne van. – Nem akartam mondani neki, hogy a direktor úr Alexandre Dumas minden könyvét eltávolíttatta a börtönkönyvtárból, csakúgy, mint Dickenst, Galdóst és a hozzájuk hasonlókat, mert úgy ítélte meg, hogy ez a szennyirodalom csak a kulturálatlan pórnép szórakoztatására való. Kiadatlan regényekkel és novellákkal pótolta őket részint a saját, részint néhány barátja tollából, miután a könyveket beköttette egy Valentí nevű rabbal, aki eredetieg is könyvkötő volt. A munka elvégeztével fagyhalálra ítélte Valentít, akinek öt egymást követő januári éjjelen kellett állnia az udvaron a zuhogó esőben, mert gúnyt űzött Valls pallérozott prózájából. De legalább sikerült Martin szisztémája szerint szabadulnia a börtönből: holtan. Ahogy egyre több időt töltöttem itt, és bele-belehallgattam a rabok beszélgetéseibe, tudomásomra jutott, hogy David Martin a direktor úr személyes közbenjárására került ide. Előtte a Modelo börtönben ült egy egész sor vád alapján, olyan ügyekben, amelyeket szerintem senki se 85

vett komolyan. Például azt mondták, hogy féltékenységből megölte pártfogóját és legjobb barátját, Pedro Vidalt, aki író volt, mint ő, és Vidal feleségét, Cristinát. Hogy hidegvérrel végzett több rendőrrel és még ki tudja, kivel. Mostanában annyi mindenkit gyanúsítanak annyi mindennel, hogy az ember azt se tudja, hol áll a feje. Én a magam részéről kötve hiszem, hogy Martin gyilkos volna, bár az is igaz, hogy a polgárháború alatt sokakat láttam mindkét oldalon, hogy levetik a maszkot, és megmutatják a valódi arcukat, úgyhogy nem tudhatom. Dobáljuk a követ mindenkire, aztán egymásra mutogatunk. – Hát, arról én is tudnék beszélni... – vetette közbe Fermín. – Az a helyzet, hogy annak a bizonyos Vidalnak az apja befolyásos gyáros, tele pénzzel, ráadásul ő volt állítólag a nemzeti oldal egyik fő bankára. Miért van az, hogy minden háborút a bankárok nyernek meg? Mindegy, ez a nagy hatalmú Vidal személyesen kérte meg az Igazságügyminisztériumot, hogy kutassák fel Martint, és tegyenek róla, hogy élve rohadjon meg a börtönben azért, amit a fiával és a menyével tett. A jelek szerint Martin majdnem három éve bujkált külföldön, amikor rátaláltak a határnál. Én amondó vagyok, hogy nem lehetett egészen magánál, ha képes volt visszatérni abba a Spanyolországba, ahol épp őrá vadásztak. Ráadásul pont a polgárháború utolsó napjaiban, amikor ezrek menekültek az ellenkező irányba. – Néha az ember belefárad a bujkálásba – mondta Fermín. – Kicsi lesz a világ, ha nincs benne hova menni. – Azt hiszem, Martin is így lehetett vele. Nem tudom, hogy sikerült átlépnie a határt, de a puigcerdái lakosok feljelentették a csendőrségen, amikor már napok óta csavargóit arra. Rongyos volt, és magában beszélt. Pásztorok látták meg a Bolvirba vezető úton, néhány kilométerre Puigcerdától. Volt ott egy régi udvarház, a Remei Torony, a polgár86

háború alatt kórházzá alakították a sebesülteknek. Az asszonyok, akik a kórházat vezették, megkönyörülhettek Martinon, mert azt hitték, milicista; befogadták, és enni adtak neki. Amikor a csendőrök keresték, már nem volt ott, de még aznap éjjel rátaláltak a befagyott tónál, éppen befelé ment a jégen, és léket próbált nyitni rajta a lábával. Azt hitték, hogy öngyilkos akar lenni, és bevitték a Villa San Antonio szanatóriumba. Úgy látszik, az egyik orvos felismerte, ne kérdezze, honnan, és amikor a kapitányságon megtudták a nevét, már vitték is Barcelonába. – A szörny barlangjába. – Úgy is mondhatjuk. A per két napig se tartott. Szinte végtelen volt a vádak sora, de bár alig volt bizonyíték, vagy bármi adalék, amivel alátámaszthatták volna őket, az ügyész valami különös oknál fogva elérte, hogy számos tanú valljon Martin ellen. Tucatjával jelentek meg a tárgyalóteremben olyanok, akik olyan fokon gyűlölték őt, hogy az már a bírót is meglepte, és valószínűleg pénzt kaptak az öreg Vidaltól. Régi kollégák meg abból az időből, amikor a La Voz de la Industria nevű gyér olvasottságú lapnál dolgozott, csatornából kikecmergett kávéházi irodalmárok, minden rendű és rangú irigyek és boldogtalanok, akik égre-földre eskiidöztek, hogy Martin minden vádpontban bűnös, de még azokon is túl. Maga is tudja, hogy mennek itt a dolgok. A bíró utasítására és az idősebb Vidal szerény javaslatára elkobozták és elégették Martin összes írását az utolsó lapig, felforgató anyagnak ítélték a müveit, mert ellentétesek a jó erkölccsel és a jó modorral. Amikor Martin a tárgyaláson kijelentette, hogy az olvasás az egyetlen jó szokása, amihez ragaszkodik, a többi meg nem tartozik másokra, a bíró hozzácsapott tíz évet a ki tudja hányhoz, amit már addig is rárótt. Úgy látszik, Martin a per során, ahelyett hogy hallgatott volna, teli szájjal felelgetett mindenre, amiről kérdezték, és ezzel a saját sírját ásta meg. 87

– Ebben az életben mindenre van bocsánat, kivéve az őszinteséget. – Végül is életfogytiglanra ítélték. A La Voz de la Industria, amely az öreg Vidal tulajdonában van, részletes beszámolót közölt Martin bűnlajstromáról, és még egy vezércikkel is megfejelte. Na mit gondol, ki írta? – A nagyméltóságú Mauricio Valls úr. – Ő bizony. Abban a cikkben „a történelem legrosszabb írójának” titulálta Martint, és örvendezett afelett, hogy megsemmisítik a műveit, mert azok „merényletet jelentenek az emberiség és a jó ízlés ellen”. – Ugyanezt mondták a Katalán Zene Palotájára – mondta Fermín. – De mit tegyünk, ha a nemzetközi értelmiség színe–java itt él? Ahogy már Unamuno is megmondta: találják ki mások, mi majd véleményezünk. – Akár ártatlan, akár bűnös, Martinnak végig kellett élnie a nyilvános megszégyenítést és az összes könyvének elégerését, majd pedig bezárták a Modelo börtön cellájába, ahol valószínűleg néhány hét alatt meghalt volna, ha nem lép közbe a direktor úr. Ő az egész ügyet kitüntető érdeklődéssel követre, Martin valami furcsa oknál fogva a rögeszméjévé vált; még az aktájához is hozzájutott, és kérelmezte, hogy helyezzék ide. Martin azt mondja, hogy amint áthozták, Valls a szobájába hívatta, és tartott neki egy szentbeszédet. – Martin, habár ön elitélt bünöző, és minden bizonnyal felforgató elem, van valami közös bennünk. Mindketten írók vagyunk, és dacára annak, hogy ön arra használta fel az egész elfuserált karrierjét, hogy ócskaságokat írjon a szellemi vezető nélkül tévelygő tudatlan tömegeknek, mégis segíthet nekem, és jóvá teheti a hibáit. Az utóbbi években sokat dolgoztain egy regény- és versgyűjteményen. írodalmilag igen értékes, de sajnos erősen kétlem, hogy ebben az analfabétákkal teli országban háromszáznál több olvasó fogná fel és értékelné. Ezért 88

jutott eszembe, hogy talán ön, aki már prostituálódott irodalmilag, és jól ismeri a villamoson olvasgató köznép ízlését, segíthetne nekem olyan apró változtatásokat eszközölni, melyekkel művemet hazánk olvasóközönségének silány színvonalához közelíthetem. Ha hajlandó együttműködni, biztosíthatom, hogy sokkal könnyebbé tehetem az életét. Még azt is elintézhetem, hogy újratárgyalják az ügyét. A kis barátnője... Hogy is hívják? Ja, igen, Isabella. Egy tünemény, ha szabad megjegyeznem. Szóval ez az ön kis barátnője felkeresett engem, és elmondta, hogy felfogadott egy fiatal ügyvédet, bizonyos Brianst, sőt még pénzt is gyűjtőtt az ön védelmére. Ne áltassuk magunkat: mindketten tudjuk, hogy a vád minden alapot nélkülöz, és önt kétes vallomások alapján ítélték el. Mintha rendkívüli tehetsége volna, hogy ellenségeket szerezzen, Martin, még olyanok közt is, akiknek létezéséről biztosra veszem, hogy nem is tud. Ne kövesse el azt a hibát, hogy engem is magára haragít. Én nem vagyok amolyan hitvány alak. Itt, ezen falak között, hogy egyszerűen fogalmazzunk, én vagyok az atya úristen. – Nem tudom, hogy Martin elfogadta–e a direktor úr ajánlatát, de kénytelen vagyok feltenni, hogy elfogadta, ha még mindig életben van, és a mi kis magánistenségünk továbbra is ilyen buzgón vigyáz rá, legalábbis egyelőre. Még papírt és íróeszközt is juttatott a cellájába, nyilván azért, hogy Martin átírhassa az ő mesterműveit, s ezzel a mi direktor urunk felemelkedhessen az irodalmi hírnév és pompa hőn áhított Olümposzára. Én, az igazat megvallva, nem tudom, mit gondoljak. Szerintem Martin a jelen állapotában még arra sem képes, hogy a saját cipóméretét leírja, mert a legtöbb idejét abban a purgatóriumban tölti, amelyet ő maga épített fel a fejében, és ahol élve őrli fel a kín és a bűntudat. Bár fenntartom, hogy csak belgyógyász vagyok, és nem értek az olyan diagnózis okhoz, mint... 89

7 A derék orvos beszámolója felpiszkálta Fermín kíváncsiságát. Híven örök elkötelezettségéhez a vesztett ügyek iránt, a saját szakállára is nyomozni kezdett, hogy még többet megtudjon Martinról, és mellesleg tökéletesítse a halottként való távozás ötletét, Alexandre Dumas nyomán. Minél többet gondolkozott, annál inkább elfogta az érzés, hogy a mennyország foglya, legalábbis e tekintetben, nem olyan bolond, mint amilyennek mondják. Amint akadt egy kis szabad idő az udvaron, odakeveredett Martin mellé, és beszélgetni kezdett vele. – Fermín, már-már azt kell gondolnom, hogy maga meg én eljegyeztük egymást. Nem tudok úgy hátrafordulni, hogy ne ütközzek magába. – Bocsásson meg, Martin úr, de valami fúrja az oldalam. – És mi teszi olyan fene kíváncsivá? – Hát nézze, ami a szívemen, a számon: én meg nem érthetem, hogy egy ilyen értékes ember, mint maga, hogy segíthet egy olyan gusztustalan, beképzelt hólyagnak, mint a direktor úr őkelme, aki olyan szánalmasan próbál nívós írónak látszani. – Nahát, maga tényleg nem kertel sokat. Úgy látszik, a sitten nincs titok. – A helyzet az, hogy különleges tehetségem van az érdekfeszítő hamisítási históriákhoz és az egyéb derektívügyekhez. – Akkor arról is értesült, hogy én nem rendes ember vagyok, hanem bűnöző. – Ezt mondta a bíró. – És egy seregnyi tanú, eskü alatt. – Akiket pénzen vásárolt meg egy gazember, és akiket mind szét90

vet az irigység meg a gonoszság ezernyi válfaja. – Mondja csak, Fermín, tud valamit? – Hallottam én már mindenfélét. De igazán csak az ütött szöget a fejembe néhány napja, hogy miért áll szóba ezzel a kreténnel, aki istennek képzeli magát. Ezek fekélyként élősködnek Spanyolország testén. – Mindenütt vannak ilyenek, Fermín. Senkinek sincs rá szabadalma. – De csak ebben az országban vesszük ókét komolyan. – Ne ítéljen korán. A direktor úr bonyolultabb személyiség annál, mint amilyennek ebben a bohózatban látszik. A kretén, aki a maga szavai szerint istennek képzeli magát, először is nagyon nagy hatalmú ember. – Isten, ahogy ő mondja. – Ebben a sajátos purgatóriumban nem jár olyan messze az igazságtól. Fermín elfinrorodott. Nem tetszett neki, amit hallott. Mintha Martin élvezettel kortyolgatta volna saját vereségének borát. – Megfenyegette? Ugye így volt? Mit árthat még magának? Fermín hosszan hallgatott. – Bocsásson meg, Martin úr. Nem akartam megbántani. Erre nem is gondoltam. – Nem bántott meg, Fermín. Ellenkezőleg. Azt hiszem, túl jóhiszeműen látja a körülményeimet. Jóhiszeműsége többet mond magáról, mint énrólam. – Arról a kisasszonyról van szó, ugye? Isabelláról. – Asszony. – Nem tudtam, hogy házasok. – Nem vagyunk házasok. Isabella nem a feleségem. És nem is a szeretőm, ha arra gondol. Fermín nem felelt. Nem akarta megkérdőjelezni Martin szavait, 91

de abból, ahogy arról az asszonyról vagy kisasszonyról beszélt, teljes bizonyossággal tudta, hogy őt szereti a legjobban a világon, és hogy Isabella talán az egyetlen dolog, ami életben tartja még azon a nyomorúságos helyen is. És ami a legszomorúbb az egészben, hogy talán észre sem veszi. – Isabellának és a férjének van egy könyvesboltjuk. Az a hely gyerekkoromtól fogva fontos nekem. A direktor úr azt mondta, hogy ha nem teszem meg, amit kér, elintézi, hogy megvádolják őket feltorgató anyagok terjesztésével, kisajátítsák az üzletüket, mindkettőjüket börtönbe csukják, és elvegyék tőlük a kisfiúkat, aki még nincs hároméves. – A jó édesanyját – suttogta Fermín. – Ne, Fermín – szók rá Martin. – Ez nem a maga háborúja. Csak az enyém. Megérdemlem azért, amit tettem. – De hisz nem tett semmit, Martin. – Nem ismer engem, Fermín. Nem is hiányzik magának. Inkább arra figyeljen, hogy szökhetne meg innen. – Ez a másik, amit kérdezni szerettem volna. Úgy látom, magánál kialakulóban van egy gyakorlati kivitelezés terve, hogy kijusson ebből a pöcegödörből. Amennyiben szüksége van egy soványka, ámde kirobbanóan lelkes kísérleti nyúlra, számoljon velem. Martin elgondolkozva figyelte. – Olvasta Dumast? – Szőröstül–bőröstül felfaltam az egészet. – Akkor lehet róla fogalma. Ha tényleg olvasta, tudja, miről van szó. Jól figyeljen!

92

8 Fermín hat hónapja ült már a börtönben, amikor néhány egymást követő esemény alapvetően megváltoztatta azt, ami addig az élete volt. Először is, azokban a napokban, amikor a rezsim még azt hitte, hogy Hitler, Mussolini és társaik megnyerik a háborút, Európa pedig hamarosan olyan színű lesz, mint a Generalisszimusz alsónadrágja, a verőlegények, besúgók és frissen megtért politikai komisszárok büntetlen és megveszekedett hada elérte, hogy történelmi méreteket öltött a lógva tartott, letartóztatott, perbe fogott vagy épp nyomtalanul eltűnt emberek száma. Az ország börtönei megteltek, és a katonai hatóságok arra kötelezték a Montjuk–erőd vezetőségét, hogy kétszerezze, sőt háromszorozza meg a bentlakók számát, mert ezzel legalább részben felszívhatja az elítéltek nagy tömegét, amely elárasztotta az 1940–es év nyomorúságos, legyőzött Barcelonáját. A direktor úr ennek megfelelően a soron következő cikornyás vasárnapi beszédében arról tájékoztatta a rabokat, Hogy cellájukat meg kell osztaniuk másokkal. Sanahuja doktort Martin cellájába helyezték, feltehetően azért, hogy rajta tarthassa a szemét, és elejét vegye esetleges öngyilkosságinak. Fermín a korábbi szomszédjával, a 14–essel osztotta meg a 13–as cellát, és így tovább. A folyosó minden lakóját összepárosították, hogy helyet adhassanak az újonnan érkezetteknek, akiket minden éjjel teherautókkal hoztak át a Modelóból és a Campo de la Borából. – Ne nézzen így rám, én ezt sokkal kevésbé élvezem, mint maga – vetette oda a 14–es, amikor beköltözött az új cellatársához. 93

– Figyelmeztetem, hogy engem a barátságtalan viselkedés fokozott bélgáztermelésre késztet – fenyegetőzött Fermín. – Szóval ne hősködjön itt, mint Buffalo Bill, és törekedjen az udvariasságra, vizeljen a tál felé állva, és ne spriccelje szét, különben az egyik reggel arra ébred, hogy gombamező sarjadt a hasán. Az addigi 14–es öt napig egy szót se szólt Fermínhez. Aztán már nem bírta elviselni rabtársa hajnalonként jelentkező kénes szellentéseit, és stratégiát váltott. – Én szóltam – mondta Fermín. – Rendben van. Megadom magam. A nevem Sebastián Salgado. Foglalkozásomra nézve szakszervezetis. Csapjon a tenyerembe, és legyünk barátok, de az isten szerelmére, ne fingjon többet, mert már hallucinációim vannak, és álmomban a Cukros Salvador Seguít látom charlestonozni. Fermín megfogta Salgado kezét, és észrevette, hogyannak hiányzik a kisujja és a gyűrűsujja. – Fermín Romero de Torres vagyok, örülök, hogy végre megismerhetem. A foglalkozásom titkosügynök Katalónia tartomány karibi szekciójában, amely ma épp nem múködik, de a hobbim a könyvgyújtés és szépirodalom. Salgado elcsigázva nézte új lakótársát, aztán az égre emelte a szemét. – És még azt mondják, hogy Martin a bolond. – Az a bolond, aki normálisnak hiszi magát, miközben azt hiszi, hogy a bolondok kevesebbek nála. Salgado megsemmisülren bólintott. A második változás néhány nap múlva állt be, amikor estefelé néhány katona jött Fermínért. Bebo nyitotta ki nekik a cellaajtót, és megpróbálta leplezni aggodalmát. 94

– Kelj fel, piszkavas! – vakkantotta az egyik katona. Salgado egy pillanatra azt hitte, hogy imái meghallgatásra találtak, és Fermínt azért viszik el, hogy agyonlőjék. – Bátorság, Fermín – biztatta mosolyogva. – Nincs szebb dolog a világon, mint meghalni Istenért és Spanyolországért. A két fegyveres megragadta Fermínt, kezét–lábát megbilincselték, és a folyosó többi rabjának szorongó pillantásai közepette elhurcolták. Salgado teli szájjal kacagott. – Ebból aztán nem fingod ki magad – mondta nevetve.

9 Egész alagútlabirintuson vitték végig, amíg elértek egy hosszú folyosóra, amelynek a végén hatalmas faajtó állt. Fermínt elfogta a hányinger, és azt mondta magának, hogy itt fog véget érni hitvány élete, mert az ajtó mögött Furnero várja egy hegesztőpisztollyal, és az este többi része felszabadul. Legnagyobb meglepetésére azonban az ajtóhoz érve az egyik katona levette róla a bilincset, a másik pedig finoman bekopogtatott. – Tessék – hallatszott egy ismerős hang. Így találta magát Fermín a direktor úr szobájában. A fényűzően berendezett helyiségbe talán egy Bonanova úti házból hozták a szőnyegeket, és kategóriájuktól a bútorzat sem maradt el. A díszletet kiegészítette egy sasos-címeres feliratos spanyol zászló, Franco tábornok arcképe, amelyen több retusálás volt, mint Marlene Dietrich bármelyik reklámfotóján, és természetesen maga don Mauricio Valls, aki importcigarettával és brandys pohárral a kezében mosolygott az íróasztal mögött. – Ülj csak le. Ne télj tőlem – mondta. Fermín felfigyelt, hogy van az asztalon egy tálca, rajta hús, borsó és gőzölgő krumplipüré, amely forró vajtól illatozott. – Nem káprázik a szemed – mondta kedvesen a direktor úr. – Ez a vacsorád. Remélem, ízleni fog, Fermín, aki 1936 júliusa óra nem látott hasonló csodát, rávetette magát a húsra, mielőtt még köddé válik. A direktor úr undorral és megvetéssel figyelte táplálkozását, kényszeredetten mosolygott, cigarettája parazsáról rágyújtott egy másik cigarettára, és percenként lesimította pomádés haját. Amikor Fermín megvacsorázott, Valls utasította az 96

őröket, hogy távozzanak. Négyszemközt a direktor úr sokkal fenyegetőbbnek látszott, mint fegyveres kísérettel. – Fermín, ugye? – kérdezte félvállról. Fermín lassan bólintott. – Most azon gondolkozol, miért hívattalak ide. Fermín összehúzta magát a székén. – Aggodalomra semmi okod. Épp ellenkezőleg. Azért hívattalak, mert szeretnék javítani az életkörülményeiden, és ki tudja, talán az ítéletedet is felülvizsgálhatom, mert mindketten tudjuk, hogy az alapjául szolgáló vádak nem állnak meg a lábukon. Ilyen időket élünk, felkavarodott a szennyes víz, néha az igazak fizetnek a bűnösök miatt. Ez a nemzeti megújhodására. De minden ebbéli megfontolás mellett is szeretném, ha tudnád, hogy veled vagyok. Egy kicsit magam is rabnak érzem magam ezen a helyen. Úgy hiszem, mindketten szeretnénk hamar szabadulni innen, és az jutott eszembe, hogy talán segíthetnénk egymáson. Cigarettát? Fermín bátortalanul elfogadta. – Ha lehetne, eltenném későbbre. – Persze. Tedd el az egész csomagot. Fermín zsebre tette. A direktor úr mosolyogva az asztal fölé hajolt. Van az állatkertben egy ugyanilyen kígyó, gondolta Fermín, csak az egeret eszik. – Milyen az új cellatársad? – Salgado? Aranyos ember. – Nem tudom, tudsz-e róla, hogy mielőtt lecsukták, az a féreg a kommunisták fegyveres katonája és bérgyilkosa volt. Fermín megrázta a fejét. – Azt mondra, szakszervezetis. 97

Valls könnyedén felnevetett. – ’38 májusában egymagában belopózott a Vilajoana család házába a Bonanova úton, és megölt mindenkit, akit ott talált, beleértve öt gyereket, négy fiatal lányt és a nyolcvan hat éves nagymamát is. Tudod, kik voltak Vilajoanáék? – Hát én... – Ékszerészek. A bűncselekmény időpontjában összesen huszonötezer peseta értékű ékszer és készpénz volt a házukban. Tudod, hol van most a pénz? – Nem. – Sem te nem tudod, sem más. Az egyetlen, aki tudja, az Salgado bajtárs, ő pedig elhatározta, hogy nem adja át a proletariátusnak, inkább elrejtette, hogy a háború után nagyvilági életet élhessen belőle. Ez persze nem történik meg, mert mi itt tartjuk őt, amíg nem énekel, vagy amíg a te Fumero barátod ízekre nem szaggatja. Fermín bólintott. Lassan megértette, miről is van szó. – Láttam, hogy hiányzik pár ujj a bal kezéről, és hogy furcsa a járása. – Ha egyszer megkéred, hogy húzza le a gatyáját, rájössz majd, hogy sok más egyebet is elveszített útközben, amiért oly makacsul ellenállt a vallatásnak. Fermín nyelt egyet. – Szeretném, ha tudnád, hogy engem undorral töltenek el az ilyen barbár módszerek. Egyrészt ezért is költöztettem Salgadót a te celládba. Hiszek benne, hogy szóból ért az ember. Szeretném, ha kiderítened, hogy hova rejtette a Vilajoana–zsákmányt meg a többit, amit évek során szedett össze rablásból és lopásból, aztán elmondanád nekem. Fermín érezte, hogy a szíve a bokájáig süllyed. 98

– És a másik ok? – A másik ok pedig az, hogy az utóbbi időben észrevettem, milyen jó barátságba kerültél David Martinnal. Ennek szívből örülök. A barátság olyan érték, amely megnemesíti az emberi lelket, és segít a raboknak az újrakezdésben. Nem tudom, hallottál–e róla, hogy Martin író. – Valamit hallottam. A direktor úr fagyos pillantást vetett rá, de nem engedett a nyájas mosolyból. – Igazság szerint Martin nem rossz ember, de sok tekintetben téved. Például abban, hogy meg kell védenie bizonyos személyeket és nemkívánatos titkokat. – Martin furcsa ember, kissé bogaras. – Fiát persze. Ezért gondoltam arra, hogy te ott lehetnél mellette, kinyithatnád a szemedet és a füledet, aztán elmondhatnád nekem, hogy mit mond, mit gondol, mit erez... Biztos van valami, amit már el is mondott neked, és te felfigyeltél rá. – Hát, most, hogy mondja a direktor úr, Martin a napokban sokar panaszkodott egy pattanás miatt, ami az ágyékán nőtt, és mindig hozzádörzsölödik a gatyája. A direktor úr felsóhajtott, és lopva megcsóválta a fejér. Szemlátomást megelégelte, hogy szívélyesnek kell mutatkoznia egy ilyen közönséges alakkal. – Ide figyelj, te szerencsétlen, lehet ezt szépen, de lehet csúnyán is. Igyekszem korrekt lenni, de elég felvennem a telefont, és a te Fumero barátod fél órán belül itt van. Úgy hallom, mostanában már nemcsak hegesztőpisztollyal dolgozik, hanem a pince egyik cellájában egész asztalos szerszámkészletet tart, amivel csodákat művel. Világosan beszéltem? 99

Fermín megszorította a saját kezét, hogy ne látsszon, mennyire remeg. – Tökéletesen. Bocsásson meg a direktor úr. Olyan régen nem ettem már húst, hogy alighanem a fejembe szállt a fehérje. Nem fordul elő még egyszer. A direktor úr ismét elmosolyodott, és úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy beszélt-e neked Martin az elfeledett vagy halott könyvek temetőjéről. Valami ilyesmi. Gondold végig, mielőtt válaszolsz. Beszélt neked Martin arról a helyről? Fermín nemet intett, – Esküszöm uraságodnak, hogy nem hallottam ilyen helyről, sem Martin úrról, sem mástól... A direktor úr rákacsintotr. – Hiszek neked. És épp ezért azt is tudom, hogyha valaha is megemlíti, te szólni fogsz. Ha pedig nem említi meg, majd megteszed te, és kiszeded belőle, hogy hol van. Fermín többször is rábólintott. – Ja, és még valami. Ha Martin arról beszélne, hogy adtam neki valamiféle megbízást, győzd meg, hogy a saját érdekében, de főleg egy bizonyos hölgy érdekében, akit naqy becsben tart, a hölgy férjéért meg a gyerekéért, érdemes lesz nekifognia élete fő művének. – Isabella asszonyra gondol? – kérdezte Fermín. – Ah, szóval őróla már beszélt... Látnod kéne – mondta a direktor úr, és egy zsebkendővel megtörölte a szemüvegét. – Fiatalka, fíatalka, olyan teszes a bőre, mint egy gimnazistának. Nem is tudod, hányszor ült már itt, ahol most te, és rimánkodott azért a boldogtalan Martinért. Nem mondom meg, mit ajánlott érte, elvégre úriember vagyok, 100

de köztünk maradjon, hogy a rajongás, amit a kicsike Martin iránt érez, egész rendkívüli. Le merném fogadni, hogy a gyerek nem is a férjéé, hanem az övé, mert úgy látszik, Martinnak csak az irodalmi ízlése rossz, a lotyók terén megvan a gusztusa. A direktor úr elhallgatott, mert látta, hogy a fogoly kifürkészhetetlen tekintettel néz rá, és ez egyáltalán nem tetszett neki. – Most meg mit bámulsz? – kérdezte. Ujja bütykével kopogott az asztalon, és az ajtó kinyílt Fermín mögött. A két fegyveres karon ragadta, és felemelték a székről, úgy, hogy a lába már nem is érre a földet. – Jól jegyezd meg, amit hallottál – mondta a direktor úr. – Négy heten belül szeretnék ugyanitt találkozni veled. Ha hozol valami hírt, ígérem, hogy kellemesebb lesz a tartózkodásod. Ha nem, foglalok számodra egy tömlöcöt a pincében, Fumero és a kis játékszerei társaságában. Világos? – Mint a nap A direktor úr ekkor unott mozdulattal jelezte az embereinek, hogy vigyék ki a foglyot, és fenékig ürítette a brandys poharát undorában, hogy milyen kultúrálatlan és züllött népséggel kell nap nap után foglalkoznia.

101

10

Barcelona, 1957 – Daniel, hiszen maga falfehér lett – suttogta Fermín, mire magamhoz tértem az önkívületből. Már nem volt körülöttem a Can Lluís étterem és az utcák, amelyeken eljutottunk odáig. Csak az irodát láttam a Montjuic–erődben, és annak az embernek az arcát, aki olyan szavakkal és sejtetésekkel beszélt az anyámról, hogy már perzselt. Mintha valami hideg és éles jelenlét nyitott volna utat a bensőmben, olyan harag, amilyet nem éreztem addig. Egy pillanatra semmit se kívántam jobban a világon, mint hogy előttem teremjen az a rohadék, és addig szorongathassam a torkát, nézhessek rá egész közelről, amíg meg nem pattannak a szemében az erek. – Daniel... Egy pillanatra lehunytam a szememet, és mély lélegzetet vettem. Amikor kinyitottam, újra Can Lluísban voltam, és Fermín Romero de Torres nézett rám kétségbeesve. – Bocsásson meg, Daniel – mondta. Kiszáradt a szám. Egy pohár vizet töltöttem magamnak, és gyorsan lehajtottam, hátha attól könnyebben jönnek a számra a szavak. – Nincs mit megbocsátanom, Fermín. Abból, amit mesélt, semmi sem a maga bűne. – De igen, az én bűnöm, hogy el kellett mondanom, mert csak így tudtam elkezdeni – mondta olyan halkan, hogy szinte nem is hallottam. A földre szegezte a tekintetét, mint aki nem mer rám nézni. Amikor 102

megértettem, milyen fájdalmas volt neki visszaemlékezni a jelenetre és elmondani az igazat, elszégyelltem magam a hirtelen haragomért. – Fermín, nézzen ide. Félénk pillantást vetett rám a szeme sarkából, én pedig elmosolyodtam. – Szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok az őszinteségéért. Azt is megértem, Hogy miért nem mondott el ebből semmit két éve. Fermín bizonytalanul bólintott, de volt valami a tekintetében, amiből megértettem, hogy a szavaim egyáltalán nem vigasztalták meg. Ellenkezőleg. Kis időre mindketten elhallgattunk. – Van más is, ugye? – kérdeztem végül. Bólintott. – És ami most jön, még rosszabb? Még egy bólintás. – Sokkal rosszabb. Elfordultam, és rámosolyogtam Alburquerque professzorra, aki távozni készült, de előbb még odaköszönt nekünk. – Akkor miért nem kérünk még egy kis vizet, és meséli el a többit is? – kérdeztem. – Inkább legyen bor – javasolta Fermín. – A legolcsóbb fajtából.

103

11

Barcelona, 1940 Egy héttel Fermín és a direktor úr beszélgetése urán néhány alak, akiket senki se látott addig a folyosón, de messziről bűzlött róluk, hogy titkos rendőrök, bilincsbe verték és egy szó nélkül elvitték Salgadót. – Bebo, te tudod, hova viszik? – kérdezte a 12–es. Az őr megrázta a fejét, de a pillantásán látszott, hogy a fülébe jutott valami, csak nem akar beszélni róla. Minthogy senki nem tudott semmit, Salgado eltűnése élénk vitákhoz és találgatásokhoz vezetett a rabok között, akik több teóriát is kidolgoztak. – Ez a nacionalisták kéme volt, azért rakták ide, hogy mindenfélét kiszedjen belőlünk azzal a mesével, hogy a szakszervezet miatt csukták le. – Még a két ujját is leszedték, meg a mit tudom én mijét, hogy meggyőzőbb legyen. – Most már biztos az Amayában dőzsöl a haverjaival, tömi magába a fokhagymás–petrezselymes csukát, és jókat röhög rajtunk. – Szerintem bevallott mindent, amit hallani akartak, aztán bedobták a tengerbe, tiz kilométerre a parttól, kővel a nyakában. – Olyan falangistaképe volt. Még szerencse, hogy én nem szóltam hozzá, mert titeket alaposan be fog mártani. – Úgy, úgy, és a végén talán még börtönbe is vetnek. Nem léven más szórakozásuk, egészen addig folytatták az eszmecserét, amíg két nap múlva ugyanazok az emberek, akik elvitték, visszahozták Salgadót. Először is az tűnt fel mindenkinek, hogy nem 104

tud megállni a lábán, és úgy hurcolják, mint egy zsákot. Másodszor, hogy holtsápadt, és hideg verejtékben úszik. Félmeztelenül került vissza a cellába, valami barna kéreggel a bőrén, ami alvadt vér és a saját ürüléke lehetett. Úgy dobták le a cellában, mint egy halom trágyát, aztán szó nélkül elmasíroztak. Fermín a karjába vette, és kifektette a priccsre. Lassan hozzáfogott, hogy lemossa a bőrét a saját ingéből tépett szövetdarabokkal és némi vízzel, amit Bebo hozott neki titokban. Salgado az eszméleténél volt, és bár nehezen lélegzett, úgy csillogott a szeme, mintha máglyát gyújtottak volna a bensőjében. Ahol két napja a bal karja volt, most csak egy kátránnyal kiégetett, lilás húscsomó lógott. Amikor Fermín az arcához ért, úgy elvigyorodott, hogy kilátszott a maradék néhány foga. – Miért nem mondja már meg azoknak a mészárosoknak, amit tudni akarnak? – kérdezte Fermín. – Hisz csak pénz. Nem tudom, mennyit rejtett el, de ennyit biztos nem ér. – Egy nagy szart – hörögte Salgado a maradék lélegzetével. – Az a pénz az enyém. – Inkább azoké, akiket megölt és kirabolt, ha helyesbíthetek. – Én nem raboltam ki senkit. Először is, ők rabolták meg a népet. Azért végeztem ki őket, hogy igazságot szolgáltassak a nép nevében. – Rendben. Milyen jó, hogy köztünk van a matadeperai Robin Hood, kibékítendő a viszálykodókat. Maga egy bátor igazságtevő. – Az a pénz a jövőm – köpte Salgado. Fermín a nedves ronggyal letörölte hideg, összekaristolt homlokát. – A jövőt nem várni kell, hanem kiérdemelni. Magának nincs jövője, Salgado. Se magának, se annak az országnak, amely ilyen férgeket hoz világra, mint maga és a direktor úr, aztán szemérmesen félrenéz. Mi itt mind közösen tüntettük el a jövőnket, és csak a szar vár ránk, a maga 105

szara, ez itt, aminek a törölgerésébe már belefáradtam. Salgado torkából mély nyögés gördült elő, Fermín arra gondolt, talán kacaj. – Tartsa meg magának a beszédeit, Fermín. Majd elválik, lesz–e hős magából. – Nem. Abból túl sok van. Én csak egy gyáva kukac vagyok. Se több, se kevesebb – mondta Fermín. – De legalább tudom, és beismerem. Csendben tisztogatta tovább Salgado bőrét, amennyire tudta, aztán betakarta a húgyszagú, poloskával teli takaróval, amin ketten osztoztak. Addig maradt mellette, amíg amaz becsukta a szemét, és olyan álomba merült, amelyről Fermín nem tudhatta, felébred–e belőle valaha. – Szóljon, ha meghalt – hallatszott a 12–es hangja. – Nálam lehet fogadni – mondta a 17–es. – Egy cigit teszek rá, hogy kinyiffan. – Aludjanak már, vagy fogják be! – szólt rájuk Fermín. Összehúzta magát a cella másik végében, és aludni próbált, de hamar megértette, hogy azt az éjszakát ébren fogja tölteni. Egy idő múlva a rácsok közé dugta a tejét, és kilogatta két karját a vízszintes fém rúdon. A folyosó túloldalán, a szemközti cellában, két szem figyelte őt egy cigaretta parazsánál. – Még nem mesélte el, hogy miért hívatta be a múltkor Valls – mondta Martin. – Találja ki. – Valami különös kérése volt? – Azt akarja, hogy faggassam ki magát egy könyvtemetőről vagy miről. – Érdekes – felelte Martin. – Izgalmas. 106

– Elmondta, hogy miért érdekli ez annyira? – Őszintén szólva, Martin úr, nem állunk olyan szoros kapcsolatban. A direktor úr csupán annyit tesz, hogy többrendbeli megcsonkítással fenyeget, amennyiben nem teljesítem a parancsát négy héten belül, én pedig azt mondom rá, hogy igen. – Ne féljen, Fermín. Maga négy héten belül kikerül innen. – Aha, egyenesen a karibi tengerpartra, ahol két jól táplált mulatt nő fogja masszírozni a talpamat. – Bízzon. Fermínből kiszakadt egy lemondó sóhaj. Sorsának lapjait bolondok, bérgyilkosok és haldoklók közt osztotta ki az élet.

12 Azon a vasárnapon a direktor úr, miután megtartotta szokásos beszédet az udvaron, kérdő pillantást vetett Fennínre, és úgy mosolygott rá, hogy Fermínnek azon nyomban megkeseredett a szája íze. Amint az őrök kiadták az oszolj parancsot, máris odalopózott Martinhoz. – Ragyogó beszed volt – jegyezte meg Martin. – Történelmi. Valahányszor szóra nyitja az ajkát ez az ember, kopernikuszi fordulatot vesz a nyugati gondolkodás rendszere. – Magának nem áll jól a gúny, Fermín. Ellentmondásban áll a kedves természetével. – Menjen a pokolba! – Már ott vagyok. Cigarettát? – Nem dohányzom. – Állítólag hamarabb meglehet tőle halni. – Akkor gyerünk, ide vele! Fermín nem jutott túl az első slukkon. Martin kivette az ujjat közül a cigarettát, és addig veregette a hátát, amíg felköhögte még az első áldozásának az emlékét is. – Nem tudom, hogy bírja ezt. Olyan az íze, mint egy szénné égett kutyának. – Ennél jobbat nem lehet itt szerezni. Állítólag azokból a csikkekből rakják össze, amiket a Monumenral aréna folyosóin szedegetnek fel. – Hát, kérem tisztelettel, engem ez a búké inkább egy latrinára emlékeztet. – Mély lélegzetet vegyen, Fermín. Jobban van? 108

Fermín bólintott. – Mesélne valamit arról a temetőről, hogy önthessek egy kis moslékot a disznók disznaja elé? Nem muszáj, hogy igaz legyen. Nekem jó minden hülyeség, ami eszébe jut. Martin elmosolyodott, és kilehelte a bűzhödt füstöt a foga közt. – Hogy van a cellatársa, Salgado, a szegények oltalmazója? – Hát nézze, az ember néha azt hiszi, hogy megélt egy bizonyos kort, és akkor már mindent látott a világporondján. Ma hajnalban úgy nézett ki, hogy Salgado feldobta a talpát, de akkor egyszer csak hallom, hogy felkel, és odalopózik az ágyamhoz, mint egy vámpír. – Tényleg van benne valami vámpíros – helyeselt Martin. – Szóval odajön hozzám, és bámulni kezd. Én meg úgy tettem, mint aki alszik. Amikor Salgado elhitte a színjátékomat, kilestem, hogy átmegy a cella másik sarkába, és a megmaradt kezével kotorászni kezd abban, amit az orvostudomány rektumnak, avagy a vastagbél végső szakaszának nevez – mondta Fermín. – Hogy mondja? – Jól hallja. A jó öreg Salgado, miután túlélte középkori csonkírásainak legújabb fejezetét, úgy örvendezett az első talpra állásának, hogy becserkészte az emberi anatómia ama meggyötört területét, amelyet a természet elrejt a fény elől. Én sem hittem a szememnek, még levegőt venni is elfelejtettem. Eltelt egy perc, és Salgadónak még mindig bent volt a két–három maradék ujja, talán a bölcsek kövét akarta megtalálni, vagy egy mélyen megbúvó vérrögöt. Az akciót fojtott nyögésekkel kísérte, amelyeket most nem mutatok be. – Szóhoz sem jutok – mondta Martin. – Akkor inkább üljön le a nagy fináléhoz. Miután percekig dolgozott kirartóan és úgyszólván fenekestül felforgatott mindent, olyat 109

sóhajtott, mint Keresztes Szent János, és csodalón. Kihúzta az ujjait, és valami megcsillant köztük, amiről még én is láttam a szemközti sarokból, hogy nem holmi kecskebogyó, bár az jobban illett volna a körülményekhez. – Akkor mi volt? – Kulcs. No nem franciakulcs, csak amolyan kicsi kulcsocska, mint egy bőröndé vagy egy tornatermi öltözőszekrényé. – Aztán mi történt? – Fogta, megköpködte és kifényesítette, mert gondolom, nem volt vadrózsa illatú, aztán odament a falhoz, és miután ismét meggyőződött róla, hogy alszom, hisz ezt én magam sugalltam néhány művészien kivitelzett, bernáthegyi kölyökhöz illő horkan fással, bedugta a kulcsot egy résbe a kőtal két darabja közt, és gondosan letapasztotta sárral, vagy talán olyasmivel, amit szintén az altesti kalandozásai során hozott felszínre. Martin és Fermín csendben összenéztek. – Maga is arra gondol, amire én? – kérdezte Fermín. Martin bólintott. – Vajon mennyi pénzt rejtegethet ez az ibolyaillatú jómadár a féltve őrzött kis kuckójában? – Épp eleget, hogy azt higgye, érdemes megőriznie a titkot, mert az bőven kárpótolja az ujjaiért, a kezéért, a tél heréjéérr, és ki tudja még mi mindenért – mondta Martin. – És most mit csináljak? Nem engedhetem meg, hogy a direktor úr, az a hiéna, rátegye a mancsát Salgado kincsére, és azzal pénzelje saját remekműveinek kemény fedeles kiadását, meg hogy helyet vásároljon magának a Királyi Akadémián. Inkább lenyelem a kulcsot, vagy ha kell, akár én is feldugom magamnak a bélrendszerem alantasabb részébe. 110

– Egyelőre maradjon veszteg – mondta Martin. – Győződjön meg róla, hogy a kulcs még a talban van, és várja meg az utasításaimat. Már az utolsó simításokat végzem a szökési tervén. – Ne vegye sértésnek, Martin úr, én igazán hálás vagyok a tanácsokért és a lelki támaszért, de jelen esetben a tejem forog kockán, sőt talán még más szeretett függelékeim is, annak tényében pedig, hogy a legnépszerűbb nézet szerint maga kötözni való bolond, némiképp nyugtalanít, hogy épp a maga kezébe kell letennem az életemet. – Ha már egy regényíróban sem bízik, akkor kiben? Fermín elnézte, ahogy Martin továbbsétál az udvaron, és beleburkolózik a csikkekből sodort cigaretta hordozható felhőjébe. – Istennek szent anyja – suttogta a szélnek.

13 A 17–es által szervezett sötét zugtogadás több napon át tartott, melyek során Salgado több ízben majdnem kilehelte a lelkét, de akkor mindig gyorsan telkeit, odavonszolta magát a cellarácsokhoz, és a rohadtszemetek-belőlem-egy-fíllért-szedtek-ki-a-büdös-kurva-anyátokat rigmust és variánsait üvöltötte, mint a sakál, amíg be nem rekedt, és ájultan végig nem zuhant a földön, ahonnan Fermínnek kelleft telkanalaznia, és elvinnie a priccséig. – Felfordult már a csótányunk, Fermín? – kérdezte a 17–es, valahányszor meghallotta a puffanását. Fermín már nem fáradt azzal, hogy orvosi jelentést nyújtson a cellatársáról. Ha fűbe harap, úgyis látják majd, amikor elviszik a zsákot. – Nézze, Salgado, ha meg akar halni, haljon meg, ha azonban élni óhajt, kérem, tegye ezt csendben, mert én már torkig vagyok a fröcsögésével – mondogatta neki, amikor betakarta a koszos ronggyal, amit Bebo távollétében egy másik őrtól szerzett be, miután lekenyerezte egy állítólagos tudományos recepttel, amellyel süldő lányokat lehet lépre csalni, csak mézes csók kell hozzá, és madártej. – Na, ne jótékonykodjon itt velem, látom ám, hogy miféle maga, pont olyan, mint ezek a dögevők, akik a gatyájukat is tekennék arra, hogy megnyuvadok – dühöngött Salgado, aki, úgy látszik, az utolsó leheletéig ragaszkodott a gonoszságához. – Nézze, távol álljon tólem, hogy ellentmondjak egy haldokló utolsó vagy mégkevésbé a túl kései hörgedelmeinek, de vegye tudomásul, hogy én egy fítyinget se tettem fel, és ha valaha is a bűn útjára lép112

nék, semmiképp sem abban a formában tennem, hogy fogadásokat kötök egy emberi lény életére, bár magába épp annyi szorult az emberségből, mint belém a ganajtúró bogárból – mondta Fermín. – Ne higgye, hogy hat rám az ócska dumája – vágott vissza Salgado rosszmájúan. – Tudom ám, hogy miben mesterkedik maga és a haverja, Martin, és miért emlegetik annyit a Monté Cristo grófját. – Fogalmam sincs, miről beszél, Salgado, Aludjon egy kicsit, vagy tudja, mit, aludjon egy egész évig, mert hiányozni ugyan senkinek nem tog. – Ha azt hiszi, hogy megszökhet innen, akkor pont olyan gyagyás, mint Martin. Fermín hátán hideg verejték szaladt végig. Salgado fogatlan szája széles mosolyra húzódott. – Tudtam – mondta. Fermín lopva megcsóválta a fejét, és behúzódott a maga vackába, a lehető legmesszebbre társától. Nyugalma alig egy percig tartott. – Ára van ám a hallgatásomnak – közölte Salgado. – Hagynom kellett volna meghalni, amikor visszahozták – mondta halkan Fermín. – Hálám jeléül hajlandó vagyok lejjebb vinni a tarifát. Csak egy utolsó szívességet kérek magától, és megtartom a titkát. – Honnan tudjam, hogy ez az utolsó? – Onnan, hogy magát is el fogják kapni, mint mindenkit, aki szökni próbált, aztán pár napig csiklandozgatják, végül pedig bedugják a nyakát abba a hurokba kint az udvaron, hogy példát statuáljanak a többieknek, és akkor már nem sokat kérhetek. Na, mit szól? Csak egy kis kérés, és cserébe számolhat a támogatásommal. Becsületszavamra. – A maga becsületszavára? A nemjóját, hogy ezt miért nem mondta előbb? Így már mindjárt más! 113

– Jöjjön közelebb... Fermín habozott egy pillanatig, aztán meggyőzte magár, hogy nincs vesztenivalója. – Tudom, hogy az a szemét Valls megbízta, hogy derítse ki, hova tettem a pénzt – mondta. – Kár tagadni, ne is faradjon. Fermín csak megvonta a vállát. – Mondja meg a direktornak, hogy neki kell személyesen elmennie érte, egyedül. Ha bárkit visz magával, egy petákot se lát. Mondja meg neki, hogy Pueblo Nuevóba menjen, a régi Vilardell gyárba, a temető mögé. Éjfélkor. Nem előbb, és nem később. – Hát, Salgado, ez eddig pont úgy hangzik, mint Carlos Arniches valamelyik krimibohózata. – Figyeljen már! Mondja meg neki, hogy menjen be a gyár területére, és keresse meg a szővőcsarnok melletti régi őrbódét. Kopogjon az ajtón, és ha kérdezik, hogy ki az, csak annyit mondjon: Durruti él. Fermín visszafojtott egy kacajt. – Ilyen marhaságot nem hallottam a direktor úr legutóbbi beszéde óta. – Ugyan már, maga csak ismételje el, amit mondtam. – Honnan tudja, hogy nem megyek oda én, és viszem el a pénzt a filléres ponyvába való jelszavaival? Salgado szemében megcsillant a zsugoriság. – Ne is mondja, tudom: azért, mert meghalok – mondta ki helyette Fermín. Salgado hüllőmosolya már szinte a szájánál is szélesebb volt. Fermín alaposan megnézte magának a bosszúvágytól izzó szempárt. Csak akkor értetre meg, mi takar a másik. – Csapda, mi? 114

Salgado nem felelt. – Mi lesz, ha Valls életben marad? Nem gondolta végig, mit tesz majd magával? – Semmit sem teher, amit ne tett volna már meg. – Tökös legénynek nevezném magát, ha nem tudnám, hogy csak az egyik mogyorójából maradt valami, és ha ez a csel rosszul sül el, annak is búcsút mondhat – mondta Fermín. – Az az én bajom – vágott közbe Salgado. – Nos, miben maradunk, Monre Cristo? Áll az alku? Kinyújtótta a megmaradt kezét, Fermín nézte egy darabig, mielőtt kelletlenül odanyújtotta a sajátját.

14 Fermínnek meg kellett várnia a hagyományos vasárnapi beszédet mise után, majd a röpke kis szabadtéri szünetet az udvaron, hogy odasomfordálhasson Martinhoz, és elmondja neki, mit kért tőle a cellatársa. – Ez nem veszélyezteti a tervünket – biztosította Martin. – Tegye meg, amit kér. Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy beköpjenek. Fermín, aki már napok óta vergődött a hányinger és a szívdobogás között, letörölte homlokáról a hideg verejtéket. – Ne vegye bizalmatlanságnak, Martin, de ha olyan jó tervet eszelt ki, miért nem használja fel maga, hogy kijusson innen? Martin úgy bólintott, mint aki már régóta várta ezt a kérdést. – Mert én megérdemlein, hogy itt legyek, és ha nem így volna, akkor se volna számomra hely e falakon kívül. Nincs hova mennem... – Ott van Isabella... – Isabella férjhez ment valakihez, aki tízszer jobb nálam. Ha kijutnék innen, csak bajt hoznék a fejére. – De hisz ő minden követ megmozgat, hogy kijuttassa magát innen. Martin megrázta a tejét. – Meg kell ígérnie valamit, Fermín. Csak ezt az egyet kérem cserébe azért, hogy segítek megszökni. Ez a kívánságok hónapja, gondolta Fermín, és nagyot bólintott. – Amit csak óhajt. – Ha kijut, és lehetősége lesz rá, kérem, vigyázzon Izabellára. Tisztes távolból, úgy, hogy ne is tudja meg. Ne szerezzen tudomást még a maga létezéséről se. Viselje gondját neki és a kisfiának, Danielnek. Megteszi ezt értem, Fermín? 116

– Hát persze. Martin szomorúan mosolygott. – Maga jó ember, Fermín. – Már másodszor mondja ezt nekem, és egyre rosszabbul hangzik. Martin elővett egyet a büdös bagóiból, és rágyújtott. – Nincs sok időnk. Tegnap itt volt Brians, az ügyvéd, akit Isabella fogadott fel. Elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam neki, mit akar tőlem Valls. – Hogy újraírja azt a szemetet. – Pontosan. Megkértem, hogy ne mondjon semmit Isabellának, de ahogy őt ismerem, előbb–utóbb megteszi, Isabella pedig, akit még nála is jobban ismerek, dührohamot kap, és azonnal iderohan, és megfenyegeti Vallst, hogy világgá kürtöli a titkát. – Nem tudja megállítani? – Isabella útjába állni olyan, mint egy tehervonat útjába állni; dőre vállalkozás. – Minél többet mond róla, annál inkább szeretném megismerni. Mert én úgy vagyok ám a túzrőlpartant nőkkel, hogy... – Fermín, hadd juttassam eszébe az ígéretét. Fermín a szívére tette a kezét, és ünnepélyesen bólintott. Martin folytatta. – A lényeg a következő: Valls bármilyen őrültségre képes lesz, ha ez megtörténik. Olyan ember ő, akit csak a hiúság, az irigység és a kapzsiság éltet. Ha úgy érzi, hogy sarokba szorították, kétségbeesett lépésre ragadtathatja magát. Nem rudom, mi lesz az, de biztos vagyok benne, hogy megpróbálja. Fontos, hogy addigra maga már kint legyen innen. – Mondjuk, nem is nagyon akarnék maradni... 117

– Nem érti, mit mondok. Előbbre kell hozni a tervret. – Előbbre? Mikorra? Martin hosszan nézett rá az ajkáról felszálló fustfüggöny mögül. – Ma estére. Fermín nyelni próbált, de a szája mintha köporral lett volna tele. – De hát még azt sem tudom, mi a terv... – Nyissa ki jól a fülét!

15 Aznap délután Fermín, mielőtt visszament a cellájába, odaléped az egyik katonához, aki a múltkor bekísérte Valls irodájába. – Mondja meg a direktor úrnak, hogy beszélnem kell vele. – Aztán miről? – Megvannak az eredmények, amelyeket vár. Tudni fogja, miről van szó. Egy óra sem telt bele, és a katona másodmagával megjelent a 13–as cella ajtajánál, hogy bekísérjék Fermínt. Salgado úgy nézett utánuk, mint ketrecből a kutya, és a levágott karjacsonkját dörzsölgette. Fermín rákacsintott, aztán elvonult az őrök kíséretében. A direktor úr behízelgő mosollyal és a Casa Escribából származó süteményes tállal tagadta. – Fermín barátom, micsoda öröm újra itt látni önt, hogy emelkedett és gyümölcsöző társalgást folytassunk! Foglaljon helyet, kóstoljon bátran ezekből a finom süteményekből, amelyeket az egyik bentlakó felesége hozott nekem. Fermín, aki napok óta arra is képtelen volt, hogy egy zabszemet lenyeljen, vett egy fánkot, csak hogy ne kelljen ellentmondani a a direktor úrnak, és úgy tartotta a kezében, mint valami talizmánt. Felfigyelt rá, hogy a direktor úr most nem tegezi őt, és arra a következtetésre jutott, hogy az újbóli magázódás csak rosszul végződhet. Valls töltött magának egy brandyt, és lezöttyent a hatalmas fotelbe. – Nos tehát? Ha jól értem, híreket hozott – biztatta. Fermín bólintott. 119

– Ami a szépirodalmi részét illeti, biztosíthatom a méltóságos urat, hogy Martinnak kimondott meggyőződésévé és céljává lépett elő az ön által kívánt csiszolás és egyengetés kivitelezése. Sőt még azt is mondta, hogy az ön által rendelkezésére bocsátott szöveg olyan jó minőségű és finoman cizellált, hogy szerinte nagyon könnyű lesz a dolga, mert elég lesz kitennie a pontot két–három i betűre a direktor úr mestermüvében, amely még a kiváló Paracelsusnak is dicsőségére válna. Vallsnak meg kellett állnia egy pillanatra, hogy befogadhassa Fermín szóözönét, de azért udvariasan bólintott, és nem lazított a jeges mosolyán sem. – Nem kell megcukroznia, Fermín. Nekem elég, hogy Martin megteszi a kötelességét. Mindketten tudjuk, hogy nincs ínyére a munka, de örömömre szolgál, hogy ért a szóból, és feltogja végre, hogy ha megkönnyíti a dolgokat, az mindnyájunknak a javára válik. És most térjünk rá a másik két kérdésre... – Épp rá akartam térni. Ami az elidegenített kötetek nyugvóhelyét illeti... – Elfeledett Könyvek Temetője – javított Valls. – Sikerült kiszednie Martinból, hogy hol van? Fermín a legteljesebb meggyőződéssel bólintott. – Abból, amit sikerült kihámoznom, az említett hullaház a Borne piac alatt található, egy alagutakkal és kis kamrákkal teletűzdelt labirintus mögött. Valls jól látható meglepetéssel gondolta végig a hallottakat. – És hol a bejárat? – Odáig nem jutottam el, direktor úr. Úgy sejtem, hogy egy rejtett beszögellésben lehet valamelyik nagybani zöldséges standjánál, jól 120

eldugva a raktári kellékek bűzhödt és elrettentő színfala mögé. Martin nem kívánt erről beszélni, és én arra gondoltam, hogy ha túlzottan erőltetem, meg visszakozik. Valls lassan bólintott. – Jól döntött. Folytassa. – Végezetül pedig, ami nagy méltóságod harmadik óhaját illeti, sikerült kihasználnom az aljas Salgado halálhörgéses agóniáját, hogy rábeszéljem, gyónja meg lázálmai közepette, hogy merre található ama busás zsákmány lelőhelye, melyet a szabadkőművesek és a marxisták szolgálatában tett bűnös útjain halmozott tel. – Maga tehát azt hiszi, hogy meg fog halni? – Bármely pillanatban. Szerintem már Szent Trockij Leó kezébe ajánlotta a lelkét, és arra vár, hogy utolsó leheletét kilehelve felszállhasson az utókor politbürójába. Valls a tejét csóválta. – Mondtam ezeknek a barmoknak, hogy erőszakkal nem szednek ki belőle semmit. – Tárgyi értelemben azért kiszedtek valami ivarmirigyet vagy szervet, ám abban egyetértek a direktor úrral, hogy az olyan férgekkel, mint Salgado, csak az alkalmazott lélektan eszközeivel lehet zöld ágra vergődni. – No és? Hova tette a pénzt? Fermín előre hajolt, és bizalmas hangot ütött meg. – Bonyolult lenne azt megmagyarázni. – Na, ne csűrje–csavarja itt nekem, mert leküldöm a pincébe, és megénekeltetik. Ekkor Fermín kitálalta Vallsnak a körülményes leírást, amit Salgado szájából hallott. A direktor úr hitetlenkedve hallgatta. 121

– Fermín, figyelmeztetem, hogy nagyon megbánja, ha hazudik. Amit Salgadóval tettek, még aperitifnek sem lesz elég ahhoz, amit magával fognak csinálni. – Biztosítom uraságodat, hogy én csak szó szerint ismétlem azt, amit Salgado mondott. Ha kívánja, Isten kegyelméből megesküszöm nagy vezérünk élethű portréjára, amely itt vigyáz az ön íróasztala fölött. Valls farkasszemet nézett Fermínnel. Az pislogás nélkül állta a tekintetét, pontosan úgy, ahogy Martin tanította. A direktor úr végül beszüntette a mosolyt, és a kívánt információ birtokában elhúzta a süteményestálat. Semmi szívélyesség nem volt már abban, ahogy csettintett az ujjával, mire a két katona bejött Fermínért, hogy a cellájába kísérjék. Már azzal sem fáradt, hogy megfenyegesse. Ahogy a folyosó felé indultak, Fermín szembe találta magát a direktor úr titkárával, aki épp az iroda felé sietett, és megállt a küszöbön. – Direktor úr, Sanahuja doktor, Martin cellájából... – Igen? Mit akar? – Azt mondja, hogy Martin elvesztette az eszméletét, és ez valami súlyos tünet is lehet. Engedélyt kér, hogy kivehessen valami gyógyszert a patikából... Valls dühösen felpattant. – És mire vársz? Egy–kettő, kísérd át, és vegye ki, ami kell neki.

122

16 A direktor úr parancsára őr állt Martin cellája elé, amíg Sanahuja doktor ellátta a beteget. Fiatal volt ez az őr, alig húszéves, most helyezték először a turnusba. Eredetileg Bebo lett volna az éjszakás, de most minden magyarázat nélkül felcserélték ezzel a zöldfülűvel, aki még a kulcscsomón se igazodott ki, és jobban félt, minta rabok. Már kilenc óra felé járt, amikor az orvos szemmel látható fáradtsággal a rácshoz lépett, és kiszólt neki. – Kell meg tiszta géz és hidrogén-peroxid. – Nem hagyhatom el az őrhelyemet. – Én sem hagyhatom itt a beteget. Kérem. Géz kell, és hidrogénperoxid. Az őr idegesen állt egyik lábáról a másikra. – A direktor úr nem szereti, ha a parancsait nem teljesítjük szó szerint. – Még kevésbé szeretné, ha valami baj történne Martinnal, csak mert maga nem tette meg, amit kértem. Az ifjú foglár végiggondolta a dolgot. – Főnök úr, a falon nem fogunk átmenni, és a rácsot sem esszük meg... – győzködte a doktor. Az őr eldarált egy káromkodást, és sietősen elindult. Sanahuja a rács mellől nézte, hogy tünik el a patika irányába. Salgado már két órája aludt, hangosan szuszogva. Fermín óvatosan a folyosóhoz ment, és gyors pillantást váltott az orvossal. Sanahuja ekkor átdobta neki a vászondarabba bugvolált csomagot, amely nem volt nagyobb egy kártyapaklinál, és madzaggal kötötték ár. Fermín röpté123

ben elkapta, és gyorsan eltűnt a cella sötérjében. Amikor az őr visszatért az orvos által kért dolgokkal, megint előrejött a rácshoz, és tüntetően végignézett Salgadón. – A végét járja – mondta. – Nem hiszem, hogy megéri a reggelt. – Tartsd életben hatig. Nehogy kibaltázzon már velem, inkább dögöljön meg a következő turnusban. – Megteszek mindent, ami emberileg lehetséges – fogadkozott Fermín.

17 Aznap éjjel, miközben Fermín a cellájában kibontotta a csomagot, amit Sanahuja dobott át a folyosó túloldaláról, a direktor úr egy fekete Studebakeren lehajtatott a Montjuk hegyről a kikötő melletti sötét utcácskák irányába. Jaime, a sofőr különös figyelmet szentelt a kátyúk és egyéb akadályok kikerülésének, nehogy megzavarják az utast, vagy kizökkentsék a gondolatmenetéből. Az új börtönigazgató nem olyan volt, mint a régi. A régi gyakran beszélgetett vele menet közben, sőt az is előfordult, hogy odaült mellé az első ülésre. Valls direktor úr azonban nem szólt hozzá, csak amikor utasítást adott, és alig nézett a szemébe, kivéve, ha valami hibát követett el, mondjuk, megdöccentette a kocsit egy kövön, vagy túl gyorsan vette a kanyart. Ilyenkor a direktor úr szeme megcsillant a visszapillantó tükörben, és megvető kifejezés ült ki az arcára. Valls direktor úr nem engedte meg Jaiménak, hogy bekapcsolja a rádiót; azt mondta, a rádióban közvetített adások mélyen sértik az intellektusát. Azt sem engedte meg, hogy a sofőr kitegye a műszerfalra a feleségének és a lányának a fényképét. Szerencsére azon a késői órán már alig volt forgalom, és az út nem tartogatott kellemetlen meglepetéseket. Az autó néhány perc alatt átjutott az Atarazanason, elhaladt a Kolumbusz–emlékmű mellett, és ráfordult a Ramblára. Egykettőre odaért az Operaházzal szemközti kávéházhoz, és megállt. Túloldalt a Liceo közönsége már beült az esti előadásra, és majdnem üres volt az út. A sofőr kiszállt, és miután meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, kinyitotta az ajtót Mauricio Vallsnak. A direktor úr kihajolt, és szenvtelenül körülnézett. Megigazította a nyakkendőjét, majd a kezével lesimította a zakója vállát. 125

– Várjon meg itt! – mondra a sofőrnek. A kávéház szinte üresen kongott, amikor a direktor úr belépett. A pult mögötti óra öt perc múlva tízet mutatott. A direktor úr bólintással válaszolt a pincér üdvözlésére, és leült az egyik belső asztalhoz. Lassan lehúzta a kesztyűjét, és elővette ezüst cigarettatárcáját, amit az első házassági évfordulójára kapott az apósától. Rágyújtott, és körülnézett a régi kávéházban. A pincér, tálcával a kezében, odalépett hozzá, és egy lúgos szagú kendövei letörölte az asztalt. A direktor úr lenézően végigmérte, de az alkalmazott nem bánra. – Mit hozhatok az úrnak? – Két kamillateát. – Ugyanabba a csészébe? – Nem. Kettőbe. – Vár valakit az úr? – Marától értetődik. – Nagyszerű. Hozhatok még valamit? – Mézet. – Igen, uram. Ahogy a pincér ráérősen elsétált, az igazgató úr valami megvető: hümmögött utána. A pulton lévő rádióból lelki tanácsadás duruzsolása hallatszott, amelyet időről időre megszakított a Bella Aurora kozmetikai cég reklámja annak ígéretével, hogy a mindennapi használat az ifjúságot, a szépséget és az üdeséget egyaránt garantálja. Négy asztallal odébb egy idősebb férfi ült újsággal a kezében, és mintha elszunyókált volna. A többi asztalnál nem volt senki. Öt perc múlva kihozták Vallsnak a két gőzölgő csészét. A pincér végtelen lassúsággal elhelyezte őket, majd letett melléjük egy mézestálkát. – Ez minden, uram? 126

Valls bólintott. Megvárta, amíg a pincér visszaér a pulthoz, és csak akkor vette elő a zsebéből a kis üveget. Lecsavarta a tetejét, és átnézett a másik vendégre, akit most is önkívületi állapotban tartott az írott sajtó. A pincér a pultnál háttal állva poharat törőlgetett. Valls ekkor fogta a kis üveget, és a tartalmát beleöntötre a tőle távolabbra lévő csészébe. Jó adag mézet adott hozzá, és addig keverte a kiskanállal, amíg teljesen feloldódott. A rádióban éppen egy betanzosi asszony kétségbeesett levelét olvasták fel, akinek a férje, úgy látszik, annyira megneheztelt az odaégetett Mindenszentek napi pörkölt miatt, hogy lement a kocsmába a barátaival focit hallgatni, és nem jött haza, de még a misén sem mutatkozott. A tanács úgy hangzott, hogy az asszony imádkozzék, legyen határozott, és használja fel a női praktikákat, de szigorúan csak a keresztény családi élet keretei között. Valls megint az órájára nézett. Negyed tizenegy volt.

18 Tíz óra húsz perckor belepett az ajtón Isabella Sempere. Egyszerű kis kabát volt rajra, a haját összefogta, és nem sminkelte ki az arcát. Amint Valls meglátta, felemelte a kezét. Isabella szemügyre vette egy pillanatra, aztán lassan odament az asztalhoz. Valls felállt, és nyájasan kezet nyújtott. Isabella nem vett róla tudomást, és leült. – Bátorkodtam két kamillateát kérni. Semmi sem esik jobban ilyen cudar időben. Isabella bólintott, de igyekezett kerülni Valls tekinrétét. Pedig a direktor úr kitartóan bámulta őt. Sempere asszony most is, mint mindig, amikor vele találkozott, igyekezett a lehető legszürkébben kinézni, csak hogy leplezze a szépségét. Valls végignézett a szája vonalán, a nyaka lüktetésén, a melle domborulatán a kabátka alatt. – Hallgatom – mondta Isabella. – Először is hadd köszönjem meg, hogy ilyen rövid idő alatt meg tudta oldani, hogy találkozhassunk. Ma délután kaptam meg a levelét, és úgy gondoltam, jobb, ha erről a kérdésről nem az irodámban, és még csak nem is a börtönben beszélgetünk. Isabella csak bólintott. Valls belekortyolt a teába, és megnyalta a száját. – Jaj, de finom. A legjobb egész Barcelonában. Kóstolja meg! Isabella ügyet se vetett rá. – Maga is megértheti, hogy nem lehetünk elég diszkrétek. Megkérdezhetem, hogy elmondta–e valakinek, hogy idejön ma este? Isabella megrázta a fejét. – A férjének, esetleg? 128

– A férjem leltároz a könyvesboltban. Nem jön haza hajnalig, Senki sem tudja, hogy itt vagyok. – Kérjek magának valami mást? Ha nem kívánja a teát... Isabella nemet intett, és a kezébe vette a csészét. – Jó lesz így. Valls csendben mosolygott. – Ahogy már említettem, megkaptam a levelét. Értem a felháborodását, és szerettem volna megmagyarázni, hogy csupán félreértésről van szó. – Megzsarolt egy szerencsétlen elmebeteget, egy rabot, hogy írjon könyvet, amivel maga hírnevet szerezhet. Nem hiszem, hogy ebből bármit is félreértettem. Valls feléje nyújtotta a kezét, – Isabella... Hívhatom így? – Ne érjen hozzám. Valls visszahúzta a kezét, és békítő mozdulatot tett. – Jól van, jól van, csak beszélgessünk nyugodtan. – Nincs miről beszélnünk. Ha nem hagyja békén Davidot, egészen Madridig vagy tovább viszem ezt a történetet és a maga csalását. Mindenki megtudja, miféle ember maga, és miféle irodalmár. Engem senki és semmi nem tarthat vissza. Isabella szemébe könny szökött, és megremegett a kezében a teáscsésze. – Kérem, Isabella. Igyon egy kicsit. Jót tog tenni. Isabella szórakozottan kortyok néhányat. – Tettem bele mézet, így a legjobb – mondta Valls. Isabella ivott még két–három kortyot. – Hadd mondjam el, mennyire csodálom magát, Isabella – mondta 129

Valls. – Kevesen lennének olyan bátrak és határozottak, hogy ezt a szerencsétlen Martint védelmezzék... akit mindenki cserbenhagyott és elárult. Mindenki, kivéve magát. Isabella idegesen az órára pillantott a pult fölött. Tíz óra harmincöt perc. Ivott még a teából, és lehajtotta az egészet. – Bizonyára nagyra becsüli – kockáztatta meg Valls. – Néha elgondolkozom, hogy elég idő elmúltával, ha kicsit jobban megismer, úgy, ahogy vagyok, engem is olyan nagyra becsül–e majd, mint őr. – Undorodom magától, Valls. Es az összes ilyen gusztustalan alaktól. – Tudom, Isabella. De ebben az országban mindig az ilyen gusztustalan alakok diktálnak, és mindig az olyanok maradnak alul, mint maga. Függetlenül attól, hogy melyik oldal van hatalmon. – Most nem így lesz. Most megfógják tudni a felettesei, hogy mit művel. – Miből gondolja, hogy érdekli őket, és nem csinálják ugyanazt, amit én? Hiszen én csak amatőr vagyok. Valls kivett a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot. – Isabella, szeretném, ha tudná, hogy nem vagyok olyan, amilyennek gondol. És hogy ezt bebizonyítsam, íme, itt van David Martin szabadságlevele, és rajta a holnapi dátum. Megmutatta az iratot. Isabella hitetlenkedve olvasta. Valls most egy tollat is elővett, és minden további nélkül aláírta. – Parancsoljon. David Martin ezennel gyakorlatilag szabad ember. Hála magának, Isabella. Hála magának... Isabella üveges szemmel nézett vissza rá. Valls figyelte, ahogy a pupillája lassan kitágul, és verejtéklepel üt ki a felső ajkán. – Jól érzi magát? Olyan sápadt... 130

Isabella bizonytalanul felállt, és belekapaszkodott a székbe. – Szédül? Elkísérjem valahova? Isabella hátrált néhány lépést, aztán a kijárat felé menet beleütközött a pincérbe. Valls az asztalnál maradt, és addig kortyolgatta a teáját, amíg a percmutató el nem jutott a negyvenötösig. Akkor aprópénzt tett az asztalra, és ráérősen az ajtóhoz indult. A kocsi a járdán várt, a sofőr már nyitotta az ajtót. – Hazamegy a direktor úr, vagy a várba? – Haza, de előbb megállunk Pueblo Nuevóban, a régi Vilardell gyárépületnél – mondta. Útban a kecsegtető zsákmány felé Mauricio Valls, a spanyol irodalom eljövendő nagy reménysége elnézte az olyannyira gyűlölt Barcelona fekete, kihalt utcáit, és könnyekre fakadt Isabelláért, meg mindenért, ami Isabella lehetett volna.

19 Amikor Salgado felébredt a szundikálásból, először az ötlött a szemébe, hogy valaki mozdulatlanul bámulja őt az ágya végéből. Beléhasított a rémület: egy pillanatra azt hitte, hogy most is lent van a pincében, a kínzókamrában. De a folyosó lámpáinak hunyorgó tényében ismerős arc rajzolódott ki. – Fermín, maga az? – kérdezte. Az alak rábólintotta sötétből. Salgado mélyet sóhajtott. – Kiszáradt a szám. Van még víz? Fermín közelebb merészkedett. Volt valami a kezében: egy kendő és egy kis üveg. Salgado nézte, ahogy Fermín megnedvesíti a kendőt az üveg tartalmával. – Mi ez, Fermín? Amaz nem válaszolt. Kifejezéstelen volt az arca. Odahajolt fölé, és a szemébe nézett. – Fermín, ne... Mielőtt Salgado még egy hangot adhatott volna, Fermín gyorsan a szájára és az orrára szorította a kendőt, és a fejét lenyomta az ágyra. Salgado minden maradék erejével küzdött. Fermín az arcán tartotta a kendőt, ő pedig rémülten nézte. Aztán elvesztette az eszméletét. Fermín nem mozdult. Ötig számolt, mielőtt lehúzta a kendőt az arcáról. Háttal neki leült az ágyra, és várt néhány percet. Utána pedig, pontosan úgy, ahogy Martin mondta, kiment a cella ajtajához. – Őrség! – kiáltotta. Hallotta a kis újonc lépteit, ahogy odasiet a folyosón. Martin úgy 132

tervezte, hogy Bebo lesz a poszton aznap éjjel, nem ez a kretén. – Most meg mi van? – kérdezte az ór. – Salgado. Elpatkolt. Az őr a tejét rázta, és elkeseredett képet vágott. – A kurva életbe. Mit csináljak? – Hozza ide a zsákot. Az őr káromkodva szidta a balszerencséjét. – Ha akarja, ráhúzom én – ajánlkozott Fermín. Az őr némi hálával bólintott. – Hozza ide a zsákot, és amíg én elintézem, jelentheti a dolgot. Akkor még éjjéi előtt elviszik – mondta Fermín. Az őr megint bólintott, és indult a zsákért. Fermín ott maradt a cella ajtajában. Martin és Sanahuja némán figyelte a folyosó túloldaláról. Tíz perc múlva visszajött az őr, kezében a zsákkal, és nem tudta leplezni, hogy mennyire undorítja a vászonból áradó dögszag. Fermín nem várta mega parancsot, máris visszalépett a cella végébe. Az őr kinyitotta az ajtót, és bedobta a zsákot. – Szóljon nekik most, főnök, akkor még éjfél előtt elviszik a hullát. Különben holnap estig keli megmaradnunk a társaságában. – Biztos, hogy egyedül is rá tudja húzni? – Ne féljen, főnök, van gyakorlatom. Az őr megint bólintott, bár nem volt egészen biztos a dolgában. – Remélem, szerencsével járunk, mert a karja csonkja már gennyedzik, és annak olyan szaga lesz, hogy még... – A keservit... – füstölgőre az őr, és reljes sebességgel elrobogod. Fermín, amint úgy hallotta, hogy az őr eljutott a folyosó végéig, levetkőztette Salgadót, és ő maga is levetette a ruháit. Átöltözött a rabló 133

bűzös rongyaiba, aztán ráadta a magáét. Utána befordította Salgadót az ágyon a fal felé, és az orráig felhúzta a takarót. Ekkor lógta a zsákot, és belebújt. Már éppen behúzta volna a zsák száját, amikor eszébe jutott valami. Szélsebesen kikászálódott a zsákból, és odament a falhoz. Addig kapart az ujjával a kövek között, ahol Salgado elrejtette a kulcsot, amíg ki nem bukkant a kulcs vége. Megpróbálta kihúzni, de csúszott, és csak nem akart kijönni a szűk résből. – Siessen – hallotta Martin hangját a folyosó túloldaláról. Fermín már a körmével kapaszkodott a kulcsba, és teljes erőből húzni kezdte. Egyszer csak leszakadt a gyűrűsujja körme, és egy pillanatra elvakította a kínzó fájdalom. Elfojtott egy ordítást, és a szájához kapta a kezét. Szája megtelt saját vérének sós–fémes ízével. Aztán megint kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kulcs egy centire kilóg a falból. Most már könnvedén kiszedhette. Újból magára húzta a zsákot, és amennyire csak belülről tudta, behúzta a száját, de még mindig majdnem tenyérnyíre nyítva volt. Erőt vett a torkából feltörő öklendezésen, lefeküdt a földre, és belülről húzogatta össze a madzagokat, amíg csak ujjnyi nyílás maradt a zsák tetején. Az orrához tartotta a kezét: inkább a saját mocskán keresztül lélegzik, semhogy átadja magát a rothadás fojtó szagának. Most már csak várni kell, gondolta.

134

20 Pueblo Nuevo utcáit sűrű, nedves köd borította, amely a somorrostrói partszakasz viskóinak, kunyhóinak erődjétől araszolt odáig. A direktor úr Srudebakere lassan tört utat a köd függönyön keresztül, és haladt előre a sötét, régi gyárak, raktárak és hangárok árnyék tömbjei között. Az autó reflektorai két fényes alagutat nyitottak meg. Nemsokára előtűnt a homályból a régi Vilardell textilgyár körvonala. Az elhagyatott pavilonok és műhelyek kéményei, tetőcirádái egyre jobban látszottak az utca végében. A nagykaput lándzsás kerítés védte, mögötte gazzal benőtt útvesztő sejlett fel, és benne a rég nem használt teherautók, szekerek csontvázai. A sofőr megállt az egykori gyárépület bejáratánál. – Ne kapcsolja ki a motort – szólt rá a direktor úr. A reflektorok fénycsóvája belefúródott a kapu mögötti sötétségbe, és feltárta a gyár siralmas állapotát: a háborúban lebombázták, és azóta üresen állt, mint annyi más épület szerte a városban. Oldalt tatáblákkal lezárt barakkok voltak, és garázsok, amelyekben láthatóan tűz pusztított, szemben velük pedig az, ami Valls sejtése szerint csak a régi őrbódé lehetett. Talán gyertya vagy olajlánipa vöröse nyalogatta az egyik csukott ablak körvonalait. A direktor úr ráérősen szemlélte a képet a kocsi hátsó üléséről. Néhány perc várakozás után elórehajolt, és megszólította a sofőrt. – Jaime, látja azt a házikót balra, a garázzsal szemben ? Most először szólította a nevén a direktor úr. Volt valami abban a hirtelen nyájassá és meleggé váló hangban, ami arra a gondolatra indította a sofőrt, hogy jobb lenne, ha megmaradna köztük a rideg, távolságtartó modor. 135

– A bódéra gondol, uram? – Arra. Szeretném, ha odamenne, és bekopogna az ajtón. – Menjek be oda? A gyárba? A direktor úrból kiszakadt egy türelmetlen sóhaj. – A gyárba ne. Figyeljen jobban! Látja a bódét, ugye? – Igen, uram. – Nagyszerű. Menjen oda a kerítéshez, bújjon át a résen, menjen el a bódéig, és kopogjon be. Idáig világos? A solór visszafogott lelkesedéssel bólintott. – Jó. A kopogásra ki fognak szólni. És akkor maga azt mondja, hogy Durruti él. – Durruti? – Ne szóljon közbe. Csak ismételje, amit mondok. Valamit adni fognak magának. Bőröndöt vagy csomagot, ilyesmit. Idehozza, és kész vagyunk. Egyszerű, nem? A sofőr sápadt volt, és egyre csak a visszapillantó tükröt lesre, mintha valaki vagy valami bármely pillanatban előléphetne a sötétből. – Nyugalom, Jaime. Nem lesz semmi baj. Személyes szívességként kérem ezt magától. Mondja csak, házas ember maga? – Három éve nősültem, direktor úr. – Nahát, milyen jó. Aztán gyerekei vannak–e? – Egy kétéves kislányom van, direktor úr, és a feleségem most is babát vár. – A család mindenekelőtt, Jaime. Maga jó spanyol Mit szólna hozzá, ha megelőlegezett keresztelői ajándékként, és hálám jeléül, amiért ilyen kiváló munkaerő, száz pesetát adnék? Ha még ezt a kis szívességet is megteszi, előléptetésre javaslom. Mit szólna egy irodai álláshoz a kormányzatnál? Jó barátaim vannak ott, azt mondják, szükségvan a derék 136

emberekre, hogy kihúzzuk az országot a gödörből, amibe a bolsevikok taszították. A pénz és a jövőbeli kilátások reménye halvány mosolyt csalt a sofőr ajkára. – Nem lesz veszélyes, vagy...? – Jaime, de hiszen én a direktor úr vagyok. Hát előfordulhatna, hogy veszélyes vagy akár illegális dologra biztatom ? A sofőr szó nélkül nézett vissza rá. Valls mosolygott. – Rajta, ismételje el, hogy mit kell csinálnia. – Odamegyek a kis ház ajtajához, és bekopogok. Ha kinyitják, azt mondom, éljen Durruti. – Durruti él. – Igen. Durruti él. Átveszem a bőröndöt, és idehozom. – Aztán hazamegyünk szépen. Ilyen könnyű ez. A sofőr bólintott, kis habozás után kiszállt a kocsiból, és odament a kerítéshez. Valls figyelte, ahogy sötét árnyéka áthaladt a reflektorok fénycsóváján, és odaér a kapuhoz. Ott megtorpant, és visszanézett az autó felé. – Menj már be, te ökör – suttogta magában Valls. A sofőr most olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Akkor hirtelen sárga tény gyűlt fel ott, ahol addig csak a csukott kapu látszott. Valls látta, hogy a sofőr kimondja a jelszót. Most már mosolyogva nézett vissza. A közvetlen közelről leadott lövés szétloccsantotta a halántékát, és a golyó áthatolt a koponyáján. Vérfelhő áradt szét a tarkóján. A teste, vagyis már a holtteste, egy pillanatig állt a puskapor felhőjében, majd törött bábuként zuhant a földre. Valls, amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt a hátsó ülésről, és átült a Studebaker volánjához. Bal kézzel felvette a műszerfalról a revolvert, 137

és a gyárkapura célzott, amíg hátramenetbe kapcsolt, és beletaposott a gázba. A kocsi végigdöcögött a pocsolyákkal és kátyúkkal teleszórt úton, és eltűnt a sötétben. Valls látta, hogy a gyárkapunál több lövés torkolattűze is felvillan, de egyik sem találta el a kocsit. Talán kétszáz méterre is eltávolodott, amikor megfordult, teljes sebességre kapcsolt, és ajkát harapdálva dühében, elhajtott onnan.

21 Fermín csak a hangjukat hallhatta a zsák belsejéből. – Mázlink van, pajtás – mondta az újonc börrönőr. – Fermín már alszik – szólt ki neki Sanahuja doktor a cellájából. – Hogy egyesek tényleg milyen mázlisták – jegyezte meg az őr. – Ott van. Vihetnek. Fermín lépteket hallott maga körül, aztán rándulást érzett, ahogy az egyik sírásó megfogta a zsákot, és amúgy férfisan megkötötte rajta a csomót. Ketten emelték tel ezután, és minden finomkodás nélkül végighurcolták a kőpadlós folyosón. Fermín moccanni se mert. A lépcsőkön, sarkokon, ajtókon, döccenőkön szerzett ütődések könyörtelenül meggyötörték a testét. Már a szájába vette az öklét, hogy fel ne üvöltsön a fájdalomtól. Hosszú, viszontagságos út után érezte, hogy lezuhan a külső hőmérséklet, és megszűnt a klausztrofóbiát keltő visszhang is, amely a várban végig hallatszott. Kint voltak. Több méteren át hurcolták valami köves és pocsolyákkal teli részen. A hideg gyorsan átjárta a zsák vékony szövetér. Fermín érezte, hogy megemelik, és feldobják a levegőbe. Talán deszkára esett. A léptek távolodtak. Mély levegór vett. A zsák belsejét betöltötte az ürülék, a rothadt hús és a gázolaj szaga. Hallotta, hogy begyújtják egy teherautó motorját, aztán kis rázkódás után elindult a jármű, és lejtőhöz érhettek, mert odébb gurult a zsák. Fermín megértette, hogy most ugyanazon az úton mennek lefelé a hegyről, lassú zötyögéssel, ahol hónapokkal korábban felhozták. Emlékezett, hogy az út hosszú volt, és egymást követték rajta a kanyarok. Kisvártatva mégis felfigyelt, hogy a teherautó ráfordul egy másik, aszfaltozatlan 139

útra, amely a puszta, göröngyös talajon vezet. Másfelé vitték tehát, és Fermín fogadni mert volna, hogy nem mennek le a városba, hanem fent maradnak a hegyen. Valami nem stimmelt. Addig még nem jutott eszébe, hogy Martin talán nem számolt mindennel, és kifelejtett valami fontosat. Pedig senki sem tudhatta pontosan, hogy mi lesz a foglyok holttestével. Talán arra nem gondolt Martin, hogy a hullákat egy forró katlanba vetik, és így szabadulnak meg tőlük. Fermín elképzelte Salgadót, amint felébred kloroformos álmából, és röhögve mondja magának, hogy Fermín Romero de Torres, vagy hogy a fenébe hívják, mielőtt a pokolban égne, még az életében is elhamvad egyszer. Még néhány percig tartott az út. Fermín csak akkor értette meg, miről van szó, amikor a teherautó lassítani kezdett. Ilyen bűzt még soha életében nem érzett. Összeszorult a szíve, és miközben a leírhatatlan szag az ájulás szélére sodorta, arra gondolt, hogy bárcsak sohase hallgatott volna a bolond Martinra, és maradt volna békén a cellájában.

140

22 Amikor a direktor úr visszaért a Montjuic–erődbe, kiszállt az autóból, és sebbel–lobbal az irodájába sietett. A titkára az ajtó melletti asztalnál rostokolt, két ujjal pötyögte le az írógépen az aznapi levelezést. – Hagyd ezt, és hozasd ide most rögtön azt a rohadék Salgadót – parancsolt rá Valls. A titkár zavartan felállt, és megpróbálta elkerülni a direktor úr dühös pillantását. – Salgado meghalt, direktor úr. Ma éjjel... Valls felsóhajtott, és vett egy mély levegőt. – Direktor úr... Valls nem fárasztotta magár a magyarázkodással, hanem rohanni kezdett, és meg sem állta 13–as celláig. Amikor a fiatal őr meglátta, felriadt a szunyókálásból, és tisztelgett. – Uram, mi... – Nyisd ki! De azonnal! Az őr kinyitotta a cella ajtaját, és Valls minden további nélkül berontott. Az ágyhoz ment, megragadta a rajta fekvő ember vállát, és rántott rajta egyet. Salgado a hátára fordult. Valls odahajolt fölé, és beleszagolt a leheletébe. Visszafordult az őrhöz, aki rémülten figyelt. – Hol van a hulla? – Elvitték a sírásók. Valls lekevert neki egy akkora pofont, hogy összecsuklott. Két másik őr jelent meg a folyosó végén, a direktor úr parancsára várva. – Élve akarom – mondta nekik. Az őrök bólintottak, és futó lepésben távoztak. Valls ott maradt, és 141

nekivetette a hátát Martin és Sanahuja doktor cellarácsának. A fiatal őr, aki már felkelt, és lélegzetet se mert venni, most mintha nevetni látta volna a direktor urat. – Gondolom, a maga ötlete volt, Martin. Ugye? – kérdezte végül Valls. Finoman meghajolt, és ahogy elindult kifelé a folyosón, lassan tapsolt párat.

23 Fermín érezre, hogy a teherautó lassít, és az utolsó akadályokat küzdi le a földúton. Pár perc döcögés és nyikorgás után leállt a motor. Nincsenek szavak a bűzre, ami áthatolt a zsák szövetén. A két sírásó hátrament a jármű végéhez. Fermín hallotta a zár reteszének kattanását, aztán valaki megrántotta a zsákot, és megint ledobták valahova. Az oldalára esett. Tompa fájdalom hasított a vállába. Mielőtt még észbe kapott volna, a sírásók felemelték a zsákot a köves talajról, és kerten a két végénél fogva felvitték egy emelkedőn, majd pár méter múlva megálltak. Újra ledobták, és Fermín hallotta, hogy az egyikük letérdel, és elkezdi bontani a csomót a zsák száján. A másik ezalatt eltávolodott valamennyire, és hallani lehetett, ahogy valami fémes dolgot foga kezébe. Fermín lélegezni próbált, de a bűz valósággal égette a torkát. Becsukta a szemét. Megcsapta az arcát a hideg levegő. A sírásó megfogta a zsákot a másik végén, és húzott rajta egyet. Fermín teste kigurult a köves, pocsolyás talajra. – Háromra, gyerünk – mondta valamelyikük. Négy kéz ragadta meg a bokáján és a csuklóján. Fermín küszközve igyekezett visszatartani a levegőt. – He, nem izzad ez? – Hülye vagy? Hogy a fenébe izzadna már egy halott? A pocsolyától vizes. Na, nyomás, egy, kettő, és... Három. Fermínt meglóbáltik a levegőben. A következő pillanatban már repült, és rábízta magát a sorsra. Közben lopva kinyitotta a szemét, és mielőtt leesett volna, annyit látott, hogy egy széles árok felé zuhan, amit a hegyoldalba ástak. A holdtényben csak azt sikerült kivennie, hogy valami sápadt színű dolog borírja a földet. Biztos volt benne, hogy 143

köveket lát, de a pillanat törtrészében, ami a becsapódásig hátra volt, nyugodtan végigondolta, hogy már nem bánja a halált. Sima volt a földetérés. Fermín azon vette észre magátt, hogy a teste valami nedves, puha felületre esett. Öt méterrel fölötte az egyik sírásó meglendített egy lapátot. Fehér por szóródott szét csillámló ködként, végigcirógatta az arcát, de egy pillanat múlva már marni kezdte, mint a sav. A sírásók elmentek, és Fermín felállt. Ekkor vette észre, hogy tömegsírban van, halottak között, akiket égetett mésszel szórtak le. Igyekezett lerázni magáról a maró port, és addig botladozott a hullahegyen, amíg az árok falához ért. Akkor a földbe mélyesztette a kezét, és mit sem törődve a fájdalommal, kimászott a gödörből. Miután felért, elvonszolta magát egy piszkos vizű pocsolyáig, és lemosta magáról a mészport. Felállva látta még, hogy a teherautó lámpái eltávolodnak a sötétben. Egy pillanatra visszanézett: a tömegsír úgy terült a lába elé, mint az óceán, mint az összefonódott holttestek tengere. Rátört a hányinger, térdre esett, epét és vért hányt a kezére. Alig jutott lélegzethez a halál szagától és a félelemről. És ekkor zajt hallott a távolban. Felnézett, és megpillantotta két közeledő autó lámpáját. Futni kezdett a hegyoldal felé, kiért egy kis tisztásra, ahonnan már felsejlett a tenger és a kikötő világítótornya a hullámrörő végén. Odafent magasodott a Montjuic–erőd, a lassan vonuló fekete felhők között, amelyek eltakarták a holdat. Egyre közelebbről hallatszott az autók berregése. Fermín gondolkozás nélkül levetette magát a hegyoldalon, fatörzsek, kövek és gaz között gurult, esett lejjebb és lejjebb, összevissza zúzta magár, cafatokban tépődött le a bőre. Már nem fájt neki semmi, félni se félt, nem érezte a fáradtságot, ahogy leért az autóútra, és futásnak eredt a kikötő hangárai felé. Lélekszakadva, megállás nélkül rohant, nem tudott az időről, sem önmagáról, sem a sebekről, amelyek elborították a testét. 144

24 Már pirkadt, amikor eljutott a somorrostrói part kunyhóinak végeláthatatlan útvesztőjéig. A tengerről felszálló hajnali köd belopózott a tetők közé, ott keringett némán. Fermín egyre beljebb került a szegények városának sikátorain és alagútjain, aztán lerogyott két szemétkupac közé. Ott talált rá két, faládákat cipelő rongyos gyerek; megálltak mellette, és nézték csonttá aszott alakját, amely szinte már minden pórusán át vérzett. Fermín rájuk mosolygott, és két ujjával felmutatta a győzelem jelét. A gyerekek összenéztek. Az egyik mondott valamit, de ő nem hallotta. Átadta magát a fáradtságnak, és félig nyílt szemhéja mögül látta, hogy négy ember felemeli a földről, és lefektetik egy ágyra valami tűz mellett. Felmelegedett a bőre, és lassan megint érezte a lábát, a karját, a kezét. Csak ezután jött a fajdalom, mint lassú, kikerülhetetlen áradás. Halk női hangok duruzsoltak körülötte érthetetlen szavakat. Lekerültek a maradék rongyok, amelyek még rajta lógtak. Melegvízbe, kámforba mártott kendők simították végig elmondhatatlan gyöngédséggel meztelen, összetört testét. Résnyire nyitotta a szemét, amikor egy öregasszony keze megérinretre a homlokát, és tekintete talákozort fáradt, bölcs tekintetetével. – Honnan kerültél ide? – kérdezte az asszony, akit Fermín, lázálmában, a saját anyjának vélt. – A halottak közül, anyám – suttogta. – Visszajöttem a halottak közül.

145

Harmadik rész

ÚJJÁSZÜLETÉS

1

Barcelona, 1940 A napilapokig sohasem jutott el a régi Vilardell gyárban történt incidens híre. Senkinek sem állt érdekében, hogy kitudódjanak a dolgok. Ma is csak azok emlékeznek rá, akik jelen voltak. Azon az éjszakán, amikor Mauricio Valls visszatért a várbörtönbe, és megtudta hogy a 13–as számú fogoly megszökött, Fumero felügyelő a titkosrendőrségnél értesítést kapott magától a direktor úrtól, hogy az egyik rab köpött. Ő és az emberei még napkelte előtt elfoglalták őrhelyüket. A felügyelő két embert rendelt a gyár külső kerületére, a többieket pedig a főkapuhoz, ahonnan Valls leírásának megfelelően jól lehetett látni a bódét. A romok közt még mindig ott hevert a halott Jaimé Montoya, a direktor úr hős gépkocsivezetője, aki önként vállalkozott, hogy egymaga jár utána az egyik fogoly állításának, miszerint felforgató elemek tartózkodnak a helyszínen, Nem sokkal hajnal előtt Fumero parancsba adta az embereinek, hogy hatoljanak be a gyár udvarára. Körülvették a bódét, és amikor az ott lévő két férfi és egy fiatal nő észrevette őket, csak egyetlen apró közjáték adódott, mert a nő a nála lévő fegyverrel eltalálta az egyik rendőr karját. Csak egy karcolást ejtett rajta. De a kis félresiklás hozzásegítette Fumeróékat, hogy harminc másodperc alatt leszereljék mind a hármukat. A felügyelő mindenkit bevítetett a bódéba, ahova a sofőr holttestét is hurcolták. Fumero senkiről sem kérte a nevét vagy a papírjait. Megparancsolta az embereinek, hogy dróttal kötözzék a lázadókat kezüknél–lábuknál fogva a rozsdás vasszékekhez, amelyek az egyik 147

sarokban álltak. Amikor már moccanni sem tudtak, további parancsokig kiküldte az embereit a bódé és a gyár ajtajába. Immár egyedül a foglyokkal, bezárta belülről az ajtót, és leült velük szemben. – Egész éjjel nem aludtam, fáradt vagyok. Szeretnék hazamenni. Ha megmondjátok, hol rejtegetitek a pénzt és az ékszert annak a Salgadónak nem lesz itt semmi, jó? A foglyok zavartan és rettegve pislogtak vissza rá. – Nem tudunk semmiféle ékszerekről, és Salgadóról sem – mondta az idősebb lérfi. Fumero nem kevés unottsággal bólintott. Lassan végigjáratta a pillantását a foglyokon, mintha olvasna a gondolataikban, és azokat is unná. Némi habozás után a nőre esett a választása, és olyan közel húzta hozzá a székét, hogy csak néhány arasz maradt köztük. A nő reszketni kezdett. – Hagyd békén, az anyád mindenit – tört ki a fiatalabb férfiból. – Ha hozzá mersz érni, esküszöm, hogy megöllek. Fumero szomorkásán mosolygott. – Nagyon csinos a kis barátnőd. Navas titkosrendőr, akit Fumero a bódé ajtaja elé állított, azon kapta magát, hogy hideg verejtékben úszik a zubbonya. Nem figyelt a bentről hallatszó kiáltásokra, és amikor a gyárkapuban álló társai kérdő pillantásokat vetettek rá, csak nemet intett. Senki sem szólt egy árva szót sem. Fumero már fel órája volt a bódéban, amikor az ajtó végre kinyílt Navas mögött. Gyorsan félreállt, és inkább nem nézett a nedves foltokra, amelyek ellepték a felügyelő fekete ruháját. Fumero lassan elindult a kijárat felé, Navas, miután röpke pillantást vetett a bódé belsejére, visszatartotta az öklendezést, és be148

csukta az ajtót. Fumero intésére két rendőr futott oda két benzineskannával, és körbelocsolták a bódét, hogy a falakra is jusson. Nem maradtak ott, hogy végignézzék a folytatást. Fumero a kocsi utasülésén várta őket. Csendben indultak el, miközben a hátuk mögött oszlopként emelkedett fel a láng és a füst a régi gyárépület romjai közül, hamucsíkot eregetve, amit szétzilált a szél. Fumero lehúzta az ablakot, és kitartotta nyitott kezét a nedves, hideg levegőbe. Véresek voltak az ujjai. Navas vezetés közben végig az útra szegezte a tekintetét, de mégsem látott mást, csak a még élő fiatal lány könyörgő pillantását, amit akkor vetett rá, amikor csukódott az ajtó. Észrevette, hogy Fumero figyeli, és még erősebben fogta a kormányt, nehogy meglátszódjon a keze remegése. A járdáról rongyos gyerekek csoportja figyelte, ahogy elhalad az úton az autó. Az egyikük pisztolyt formált az ujjával, és játékból utánalőtt. Fumero mosolyogva ugyanezzel a mozdulattal válaszolt, aztán az autó eltűnt a raktárak és kémények erdejét övező utcarengetegben, mintha sohasem járt volna arra.

149

2 Fermínt bevitték az egyik kunyhóba, ahol hét napig lebegett lázas önkívületben. Nem volt annvi vizes borosatás, hogy csillapíthatta volna a lázát, semmi gyógyír nem enyhítette a kórt, amely, mint mondták, belülről emésztette. A helyi vén asszonyok, akik rendszeresen váltották egymást körülötte, és erősítő főzetekkel táplálták, hogy életben tartsák, azt beszélték, ördög bújt belé, a bűntudat démoűa, aki elől a lelke menekülni akar az alagút végéig, hogy ott megpihenjen az üres sötétségben. A hetedik napon a férfi, akit mindenki csak Armandónak hívott, és tekintélye abban a világban mindössze néhány centiméterrel állt Istené alatt, bement a kunyhóba, és helyet foglalt a betegágy melletr. Megvizsgálta a sebeket, két ujjal felhúzta Fermín szemhéját, és végigolvasta a kitágult pupillákba írt titkokat. Az ápolással foglalkozó nénikék tisztelettudóan összegyűltek a háta mögött, és csendben vártak. Egy idő után Armando bólintott magában, és kiment a kunyhóból. Néhány fiatalember várta az ajtóban, vele mentek egészen a part habos vonaláig, ahol megtört a hullámzás, és figyelmesen hallgatták az utasításait. Armando aztán az útjukra bocsátotta őket, és ott maradt egy viharvert régi halászbárka roncsain ülve, amely megfeneklett félutón a tengerpart és a purgatórium között. Rágyújtott egy rövid szivarra, megízlelte a hajnali szellőben. Ahogy pöfékelt, és töprengett, mitévő legyen, kivette a zsebéből a La Vanguardia egyik oldalát, amit napok óra őrizgetett. Az újságban, a fehérneműreklámok és a Paralelo sugárút színielőadásainak hirdetései között rövid beszámoló bújt meg egy fogolyról, aki megszökött a 150

Montjuic–erődből. A szövegen a többszörösen lemásolt hivatalos közlemények száraz stílusa érződött. A szerkesztő csak annyi szabadságot engedett meg magának, hogy a cikk végére odabiggyesztett egy kijelentést, miszerint még soha senkinek nem sikerült megszökni a kiismerhetetlen várbörtönből. Armando felnézett, és hosszan méregette a déli iránybán emelkedő Montjuic hegyet. Barcelona felett magasan trónolt a vár és a ködbe fúródó bástyák. Armando keserű mosollyal meggyújtotta az újságpapírt a szivarja parazsával, és nézte, hogy foszlik hamuvá a szélben. Az újságok, mint mindig, most is úgy kerülték meg az igazságot, mintha nem volna más dolguk, és ki tudja, talán jó okkal. A hír bűzlött a féligazságoktól és a figyelmen kívül hagyott részletektől. Például az is erős csúsztatás volt, hogy a Montjuicból még nem szökött meg senki. Bár talán, gondol rá Armando, ez esetben mégis igazat mondanak, mert a férfi, akit Armandónak hívtak, csak a szegények és az érintetlenek városának láthatatlan világában volt valaki. Bizonyos időszakokban és helyeken senkinek lenni sokkal dicsőségesebb.

151

3 Kibírhatatlanul lassan teltek a napok. Armando naponta egyszer benézett a kunyhóba, és ellenőrizte a haldokló állapotát. A láz néha mintha félénken visszahúzódott volna, és a zúzódások, vágások, sebek apránként gyógyulni kezdtek a kenőcsök alatt. A beteg a nap túlnyomó részében aludt, vagy félálomban értheteden szavakat mormolt. – Megmarad? – kérdezte néha Armando, – Még nem döntötte el – mondta az ősöreg, csupa ránc asszony, akit anyjának nézett a boldogtalan. A napok hetekké szilárdultak, és hamar világossá vált, hogy senki sem fogja már keresni az idegent, mert senki sem kérdez afelől, amit nem akar tudni. A rendőrség és a csendőrség általában elkerülte a Somorrostrót. Hallgatólagos, de annál világosabb egyezmény volt arról, hogy a város és a világ véget ér a nyomornegyed határánál, és mindkét félnek érdekében állt fenntartani a láthatatlan válasz fővonalat. Armando tudta, hogy így is sokan imádkoznak titkon vagy nyíltan, hogy a vihar egy napon örökre elsöpörje a szegények városát, de amig ez be nem következik, mindenki félrenéz inkább, és háttal áll a tengernek és az embereknek, akik életüket a part és a Pueblo Nuevó–i gyárak közt tengetik. De Armandóban így is maradt némi kétség. Olyan történetet sejtett meg a furcsa ágybérlő mögött, akit befogadtak, ami megtörheti még a hallgatás törvényét. Néhány hét múlva fiatal rendőrök jöttek, és egy férfi után érdeklődtek, akinek személyleírása nagyon is emlékeztetett az idegenre. Armando napokig állt készenlétben, de nem tértek vissza, és meg152

értette, hogy azt az embert már nem akarják megtalálni. Talán mégis halt, csak még nem tud róla. Másfél hónap múlva jól látható gyógyulásnak indultak az ismeretlen férfi sebei. Amikor kinyitorta a szemét, és megkérdezte, hol van, segítettek neki felülni, és megitattak velle egy kis levest, de semmit sem mondtak. – Pihennie kell még. – Életben vagyok? – kérdezte. Nem adtak választ, se igent, se nemet nem mondtak rá. Napjai az álom és a szűnni nem akaró levertség közt teltek. Valahányszor lehunyta a szemét, és átadta magát a fáradtságnak, ugyanoda utazott vissza. Az éjszakáról éjszakára ismérlődő álomban egy halottakkal teli, végtelen nagy tömegsír falán mászott felfelé. Amikor a gödör szélére ért, visszanézett, és látta, hogy a szellemtestek tengere úgy kavarog, mint egy angolnákkal teli örvény. A halottak szeme kinyílt, és mászni kezdtek utána a gödör falán. Követték a hegyen át, benyomultak Barcelona utcáira, keresték azt, ami az otthonuk volt, kopogtak mindazoknak az ajtaján, akiket szeretrek. Volt, aki a gyilkosát kereste, és bosszúra szomjazva járta a várost, de a legröbb csak haza akart jutni, lefeküdni az ágyába és a karjába venni a hátrahagyott: gyerekét, feleségét, szeretőjét. Mégsem nyitott nekik ajtót senki, nem fogták meg a kezüket, és nem akarták őket szájon csókolni, a haldokló pedig, verejtékben úszva, felriadt a sötétben a holt lelkek fülsiketítő jajára, amely a bensőjéből tört fel. Gyakran jött hozzá látogatóba egy idegen. Olyan szaga volt, mint az akkoriban nehezen hozzáférhető két cikknek: a dohánynak és a kölninek. Leült egy székre az ágya mellé, és megfejthetetlen pillantással 153

nézett rá, A haja fekete volt, mint a kátrány, az arcvonásai élesen rajzolódtak ki. Amikor észrevette, hogy ébren van, elmosolyodott. – Maga az Isten vagy az ördög? – kérdezte tőle a beteg egy ízben. Az ismeretlen vállat vont, és elgondolkozott. – Egy kicsit mindkettő – lelelte végül. – Én elvileg ateista vagyok – mondta a beteg. – Bár igazából nagy a hitem. – Sokak vannak így vele. De most pihenjen, barátom. A mennyország még várhat. A poklot meg már kinőtte.

4 A koromfekete hajú idegen látogatásai között a lábadozó hagyta, hogy etessék, mosdassák, és tiszta ruhákat adjanak rá, amelyek mind nagyok voltak. Amint képes lett megállni a lábán, és néhány lépest tenni, elkísérték a partra, ahol megnedvesíthette a lábat, és furdózhecetr a mediterrán tényben. Egy nap az egész délelőttöt úgy töltötte, hogy nézte a piszkos arcú, rongyos gyerekeket, akik a homokban játszottak, és arra gondolt, szeretne mégélni, legalább egy kicsit. Idővel teltakadtak az emlékek és a harag is, velük pedig a vágy, de egyszersmind a félelem is, hogy visszamenjen– e a városba. Keze–lába és egyéb alkatrészei viszonylagos rendben kezdtek működni megint. Visszanyerte a ritka élményt, hogy égető érzések és szégyen teljes jelenetek nélkül vizelhet a szélben, és azt mondta magában, hogy a férfi, aki segítség nélkül, állva pisál, olyan férti, aki már képes szembenézni a feladataival. Még aznap éjjel, illetve hajnalban, lopva felkelt, és elindult a nyomornegyed sikátorain át egészen a határig, amelyet a vasúti sínek jeleztek. A túloldalon emelkedtek a gyárkémények és a temető angyalokat, mauzóleumokat sejtető körvonala. Távolabb, a dombokra felkúszó fényvásznon már Barcelona terült el. Fermín lépteket hallott a háta mögött, és ahogy visszafordult, szemben találta magár a koromfekete hajú férfi nyugodt tekintetével. – Újjászületett – mondta az. – Remélem, most jobban sikerült, mint először, mert az életpálya, amit magam mögött tudhatok... A koromfekete hajú férfi elmosolyodott. – Engedje meg, hogy bemutatkozzak. Én vagyok a cigány Armando. 155

Fermín feléje nyújtotta a kezét. – Fermín Romero de Torres, gádzsó, de viszonylag normális. – Fermín barátom, úgy látom, maga vissza akar térni a régi életéhez. – Kutyából nem lesz szalonna – jelentette ki Fermín. – Van még egy– két elintézetlen ügyem. Armando bólintott. – Értem én, de mégne tegye, barátom – mondta. – Legyen türelemmel. Maradjon velünk egy darabig. A visszatéréstől való félelem és a vendéglátók nagylelkűsége marasztalta még, de aztán egy vasárnap reggel valamelyik gyerek a kezébe nyomott egy újságot, amit a barcelonetai parton talált egy büfé kukájában. Nehéz lett volna megállapítani, hogy mennyi ideje volt ott, de a dátuma szerint három hónappal Fermín szökése után jelent meg. Fermín átpörgette a lapokat, hátha talál valami említést, utalást, jelet, de hiába. Aznap délután eldöntötte, hogy este visszamegy a városba. Armando ekkor odalépett hozzá, és elmondta, hogy az egyik embere elnézett a panzióba, ahol korábban Fermín lakott. – Fermín, jobb lenne, ha nem menne oda a holmijáért. – Honnan tudja a címemet? Armando csak mosolygott, és figyelmen kívül hagyta a kérdést. – A rendőrség azt mondta nekik, hogy maga meghalt. Hetekkel ezelőtt az újság is megírta. Nem akartam eddig mondani, mert úgy gondoltam, senkin sem segít sokat, ha a saját haláláról olvas, miközben gyógyul. – Miben haltam meg? – Természetes halál volt. Szakadékba zuhant, miközben az igazságszolgáltatástól menekült. – Tehát halott vagyok? 156

– Mint a polka. Fermín végiggondolta új státusának folyományait. – És most mit csináljak? Hova menjek? Nem maradhatok itt örökre, csak visszaélek a vendégszeretetükkel, és veszélynek teszem ki magukat. Armando leült mellé, és rágyújtott egy maga sodorta cigarettára, aminek eukaliptuszillata volt. – Fermín, maga azt tesz, amit csak akar, mert nem létezik. Mondhatnám úgy is, hogy maradjon velünk, mert már közénk tartozik. Itt senkinek sincs neve, senkit sem tartanak számon. Kísértetek vagyunk. Láthatatlanok. De azt is tudom, hogy vissza kell mennie a városba elintézni, amit félbehagyott. Sajnos, ha már távozott, nem tudok többé védelmet nyújtani magának. – Nekem elég, amit már megtett. Armando vállon veregette, és a zsebéből átadott neki egy összehajtogatott papírlapot. – Menjen el Barcelonából egy időre. Hagyjon eltelni egy évet, és ha visszajön, kezdjen itt – mondta távoztában. Fermín kinyitom a lapot, és ezt olvasta rajta: Fernando Brians Ügyvéd Calle de Caspe 12. Tetőtér 1.a Barcelona. Telefon: 564375 – Hogy fizethetném meg maguknak, amit értem tettek? – Ha elintézte a függő dolgait, jöjjön el és keressen meg. Elmegyünk, megnézzük, hogy táncol Carmen Amaya, aztán szépen elmeséli, 157

hogy szökött meg onnan a magasból. Nagyon kíváncsivá tett – mondta Armando. Fermín belenézett abba a fekete szempárba, és megfontoltan bólintott. – Melyik cellában ült, Armando? – A 13–asban. – Maga véste a kereszteket a falba ? – Ellentétben magával, Fermín, én vallásos ember vagyok, csak már nem hiszek. Azon az estén senki sem állt útjába, és nem is búcsúztak el tőle. Ő sem volt más, mint egy a sok láthatatlan ember közül, aki elindul Barcelona elektromos szagú utcái felé. Messziről meglátta a Sagrada Família tornyait – mintha hajótörést szenvedtek volna a bibliai viharral fenyegető vörös fellegek habján – , és gyalogolt tovább. Léptei elvezették a Trafalgar utcai távolsági buszmegállóhoz. Pénzt talált a kabátzsebében, amit Armando adott. Jegyet vett a leghosszabb útszakaszra, a buszon töltötte az éjszakát, és esőverte, kihalt autópályák sorát járta végig. Másnap ugyanígy tett, és a vonatokon, buszokon, gyalog töltött napok után éjfélkor eljutott oda, ahol az utcáknak nincs nevük, a házaknak nincs számuk, és ahol már semmi és senki sem emlékezett rá. Százféle mestersége volt, de barátja egysem. Ami pénzt keresett, elköltötte. Könyveket olvasott egy világról, amelyben már nem hitt. Leveleket kezdett írni, nem jutott a végükre. Az emlékezet és a bűntudat ellenére élt. Többször kapta magát azon, hogy egy hídon vagy egy szakadék szélén áll, és onnan nézi a mélységet némán. De az utolsó pillanatban mindig eszébe jutott az ígéret és a mennyország foglyának a pillantása. Egy év múlva otthagyta a kis szobái, amit egy kocsma 158

fölött bérelt, és egyetlen poggyászával, a Kárhozottak Városának valamelyik kötetével, amelyet a bolhapiacon vett, és talán az égetések után az utolsó megmaradt példány volt Martin művei közül, és ő tucatszor végigolvasta, útnak indult. Két kilométert gyalogolt a vasútállomásig, ahol megvette a jegyet, amely azokban a hónapokban végig várt rá. – Barcelonába. A pénzráros kiadta a jegyet, és lekezelő pillantást vetett rá. – Jó kis gusztusa van – mondta. – Pont azokhoz a szaros katalánokhoz vágyik.

5

Barcelona, 1941 Alkonyodon, amikor Fermín leszállt a vonatról a Francia pályaudvaron. A mozdony gőzfelhót és hamut pölfentett magából, ami végigkiiszott a vágány mentén, és kísérőül szegődött az utasok mellé, akik a hosszú ú rután a peronra léptek. Fermín a kijárat felé menet csatlakozott a kopott ruhájú emberek csendes sorához, a szíjjal megkötött bőröndöt cipelökhöz, a korán mégvéniiÍrekhez, akik minden holmijukat abban az egy batyuban hordták, az üres szemű, üres zsebü gyerekekhez. A peronbejáratnál két csendőr állt, s Fermín látta, hogy a tekintetük ide–oda jár az utasok között, néha találomra megállítanak egyet–egyet, és igazoltatják. Fermín egyenesen egyikük felé vette az útját. Talán tíz méter lehetett köztük, amikor észrevette, hogy a csendőr őt figyeli. Martin regényében, amely már hónapok óta hű rársa volt, azt mondta az egyik szereplő, hogy a hatóság lefegyverzésének legjobb módja, ha az ember előbb fordul hozzájuk, mint hogy ők tennék ugyanezt. Mielőtt a csendőr leintette volna, Fermín odament hozzá, és közömbösen megszólította: – Jó estét, biztos úr. Lenne szíves megmondani, hol van a Porvenir Szálloda? Úgy tudom, hogy a Palacio téren, de nem tudok eligazodni ebben a városban. A csendőr némi zavarodottsággal, de szó nélkül végigmérte. A társa odalépett mellé, és jobbról fedezte. – A kijáratnál kérdezze – mondta nem túl barátságosan. Fermín udvariasan bólintott. – Bocsásson meg a zavarásért. Akkor a kijáratnál. 160

És már továbbindult volna a csarnok felé, amikor a másik csendőr karon ragadta. – A Palacio tér balra lesz a kijárattól. A kapitánysággal szemben. – Nagyon köszönöm. További szép estét. A csendőr elengedte, Fermín lassan eltávolodott, és jól kiszámított léptekkel kijutott a csarnokig, majd onnan az utcára. Skarlátszínű ég terült a hegyes árnyakkal tűzdelt, sötét Barcelona fölé. Félig üres villamos araszolt, és gyér fénnyel világította meg maga előtt a macskakövet. Fermín megvárta, amíg elmegy, csak akkor indult át a túloldalra. A sínek közt lépdelve végignézett a Colón sétány szimfóniáján, aztán meglátta mögötte a Montjuic hegyet és rajta a város fölé magasodó erődöt. Gyorsan elkapta a tekintetét, a földre nézett inkább, és befordult a Comercio úton a Borne piac felé. Néptelenek voltak az utcák, hideg szél fütyült a sikátorok között. Nem volt hová mennie. Akkor jutott eszébe, hogy Martin úgy mesélte, évekkel azelőtt a közelben lakott egy ódon házban, a Flassaders utca szűk árnyalagútjában, a Mauri csokoládégyár mellett. Elindult arra, de odaérve látta, hogy az épület a szomszéd házzal együtt összedőlt a háborús bombázásokban. A hatóságok nem bajlódtak a romok eltakarításával, és az utcában lakók, nyilván, hogy közlekedni tudjanak a szűk helyen, amely nem volt szélesebb némely úri ház folyosójánál, csak annyit tettek, hogy félrekotorták a romokat, és felhalmozták az utca szélén. Fermín körülnézett. Odafönt, az erkélyek mögül, alig láthatóan szűrődött ki a gyertyák, lámpák bágyadt fénye. Ment előre a romok között, kerülgette a törmeléket, a törött vízköpőket, a lehetetlen görcsbe rekeredett gerendákat. Keresett egy mélyedést a törmelék között, és meghúzta magát egy nagy kő árnyékában, amelyen még olvasható volt 161

a 17–es, David Martin egykori házszáma. Leterítette a kabátját és a régi újságpapírokat, amelyeket a ruhája alatt hordott, aztán rájuk heveredett, és összekucorodva megpróbált aludni. Még csak fél óra telt el, de a csontjáig hatolt a hideg. Nedvességgel terhes szél nyalogatta a romokat, igyekezett beférkőzni a rejtett zugokba, szegletekbe. Fermín kinyitotta a szemét, és felkelt. Valami védettebb helyet kell találnia gondolta, amikor észrevette az árnyalakot, aki az utcáról nézte. Megmerevedett. Az alak néhány lépést tett felé. – Ki az? – kérdezte. Amikor az idegen közelebb jött, egy távoli lámpa visszfénye kirajzolta az arcát. Magas, erós férfi volt, fekete ruhában. Fermín a gallérjára nézett. Pap volt. Fermín békéltetőén felemelte a kezét. – Megyek már, atyám. De ne hívja a rendőrséget, kérem szépen. A pap tetőtől talpig végigmérte. Szigorú tekintete volt, és olyan benyomást keltett, mintha a fél életét a kikötőben töltötte volna, inkább zsákok, mint kelyhek emeletesével. – Éhes? – kérdezte. Fermín, bár szívesen elfogyasztotta volna a körülötte lévő köveket is, ha valaki meghinti egy kis olívaolajjal, nemet intett. – Most vacsoráztam a Las Siere Puertasban, és már a fülemen jön ki a fekete rizs – mondta. A pap mintha mosolyogni próbált volna. Megfordult, és elindult. – Na, jöjjön! – parancsolta.

162

6 Valera atya a Borne sétány végén lakott az egyik ház padlásterében, és az ablaka egyenesen a piac cseréptetőire nézett. Fermín boldogan fogadta a három tányér levest, a szikkadt kenyérdarabokat és a néhány pohár felvizezett bort, amit a pap elébe tett, miközben nem szűnő csodálkozással nézte. – Maga nem vacsorázik, atyám? – Nem szokásom. Egyen csak, amennyi jólesik, mert látom ám, hogy nem lakott jól 1936 óta. Ahogy a levest szürcsölte, és a kenyeret falta, Fermín végignézett az étkezőn. Közvetlenül mellette vitrin állt, benne poharak, tányérok, néhány porcelánszent és talán egy szerény ezüst étkészlet. – Én is olvastam A nyomorultakat, úgyhogy meg ne próbálja – szólt rá a pap. Fermín szégyenkezve rázta meg a fejét. – Hogy hívják? – Fermín Romero de Torres, szolgálatára. – Körözik magát, Fermín? – Attól függ, honnan nézzük. Nem egyszerű kérdés. – Ha nem akarja elmondani, úgy is jó, nem tartozik rám. De ebben a ruhában nem sétafikálhat. Előbb lecsukják, mint hogy kijutna a Layetana útig. Egymás után kapják el azokat, akik régóta bujkálnak. Nem árt az óvatosság. – Amint hozzájutok a befagyasztott banki tartalékaimhoz, feltett szándékom, hogy beugorjak az El Dique Flotante divatházba, és kicsinosítsam magamat. 163

– Álljon fel egy pillanatra. Fermín letette a kanalat, és felállt. A pap alaposan szemügyre vette. – Ramón kétszer akkora volt, mint maga, de talán van egy–két ruhája fiatalabb korából, ami jó lesz. – Ramón? – A testvérem. Ott lőtték le az utcán ’38 májusában, annak a háznak a kapujában. Értem jöttek, de ő feltartóztatta őkét. Zenész volt. A városi zenekarban játszott. Első trombitás. – Sajnálom, atyám. A pap megvonta a vállát. – Itt mindenki elvesztett valakit, bármelyik oldalon állt is. – Én egyik oldalon sem állok – szögezte le Fermín. – Sőt, azt kell mondjam, hogy a zászlók számomra csak dohos, cifra rongyok, és ha meglátok valakit beléjük burkolózni, és pláne himnuszokat, címereket, beszédeket eregetni közben, mindjárt rám jön a szapora. Mindig azon a véleményen voltam, hogy aki túlzottan ragaszkodik a nyájakhoz, az igazából birka. – Rosszul érezheti magát ebben az országban. – Az nem kifejezés. De azt szoktam mondani magamnak, hogy mindenért kárpótol a jó serrano sonka hozzáférhetősége. Baj meg úgyis mindenhová jut. – Így igaz. Mondja csak, Fermín, mikor evett utoljára jó serrano sonkát? – 1934. március 6-án. Los Cáracoles étterem, Escudellers utca. Egy másik élet. A pap mosolygott. – Ma éjszakára itt maradhat, Fermín, de holnap másik helyet kell keresnie magának. Az emberek mindenfélét beszélnek. Adhatok 164

valamennyi pénzt szállásra, de nem árt, ha tudja, hogy mindenhol igazoltatnak, és jelentik a lakókat a kapitányságon. – Nem kell mondania, atyám. Holnap már napkelte előtt felszívódom innen, gyorsabban, mint az imádság. De pénzt nem fogadhatok el, egy fillért se, mert már így is visszaéltem a... A pap felemelte a kezét, és nemet intett. – Nézzük, hogy állnak magán Ramón ruhái – mondta, ahogy felállt az asztaltól. Valera atya ragaszkodott hozzá, hogy ellássa Fermínt egy pár jó állapotban lévő cipővel, egy szerény, de tiszta vászonöltönnyel, egy váltás fehérneművel és néhány tisztálkodási cikkel, amelyeket mind bepakolt egy bőröndbe. Az egyik polcára ki volt téve egy trombita és több fénykép két jóképű fiatalemberről, akik talán a Graciai Fesztiválon mosolyogtak. Nagy figyelem kellett annak észrevételéhez, hogy az egyikük maga Valera atya, aki most már harminc évvel idősebbnek látszott. – Meleg vizem nincs. A ciszternát csak reggel töltik tel, szóval azt meg kell várni, vagy ott a kancsó. Fermín, ahogy tudott, megtisztálkodott. Valera atya ezalatt kávét főzött valami cikóriaféléból és egyéb, jobbára gyanús kinézetű anyagokból. Cukorral nem szolgálhatott, de a zavaros víz legalább meleg volt, és a társaság is megfelelt hozzá. – Most egészen olyan, mintha Kolumbiában volnánk, és válogatott kávéfajtákat ízlelgetnénk – mondta Fermín. – Kivételes ember maga, Fermín. Feltehetek egy személyes kérdést? – Vonatkozik rá a gyónási titok? – Mondjuk. 165

– Ne kíméljen. – Megölt valakit? Úgy érteni, a háborúban. – Nem – telelte Fermín. – Én igen. Fermín kezében megállt a csésze, amelyből éppen kortyolt. A pap lesütötte a szemét. – Senkinek sem beszéltem róla. – Gyónási titok alatt van – biztosította Fermín. A pap megtörölte a szemét, és felsóhajtott. Fermín eltöprengett, mióta élhet ez az ember így egyedül, csupán annak a titoknak és a halott testvér emlékének a társaságában. – Biztos megvolt rá az oka, atyám. A pap a fejét rázta. – Isten rég elhagyta ezt az országot – mondta. – Ne féljen, ha Isten meglátja azt a portát ott a Pireneusokon túl, fülét–farkát behúzva iszkol vissza onnan. A pap hosszan hallgatott. Kiitták a pótkávét, és Fermín, csak hogy felvidítsa szegény tisztelendőt, aki minden perccel szárnyaszegettebbnek látszott, töltött magának egy második csészével is. – Tényleg ízlik? Fermín bólintott. – Akarja, hogy meggyóntassam? – kérdezte váratlanul a pap. – Viccen kívül. – Már megbocsásson, atyám, de én nem tudok hinni ezekben a dolgokban... – Talán Isten mégis hisz magában. – Azt erősen kétlem. – A gyónáshoz nem kell hinni Istenben. Ez a maga dolga a lelki166

ismeretével. Ugyan mit veszíthet? Fermín néhány óra alatt elmesélte Valera atyának mindazt, amit magában őrzött azóta, hogy több mint egy éve megszökött a várbörtönből. A pap figyelmesen hallgatta, és olykor rábólintotr. Amikor Fermín úgy érezte, hogy teljesen kiürült, és letette a villáról a terhet, amely hónapok óta fojtogatta, ráadásul észrevétlenül, Valera atya kivett egy laposüveget a fiókból, és egy szó nélkül kitöltötte az egész tartalmát. – Nem oldoz fel, atyám? Ez minden, ez a kis konyak? – Egyre megy. Én már úgysem vagyok az az ember, aki megbocsáthat vagy ítélkezhet, Fermín. Mégis azt gondoltam, hogy jobb lenne magának, ha megkönnyebbülne. Most mihez akar kezdeni? Fermín vállat vont. – Az életemmel játszom, mégis visszajöttem, és ennek egy ok a van: hogy ígéretet tettem Martinnak. Meg kell keresnem azt az ügyvédet és Isabella asszonyt a fiával, Daniellel, hogy vigyázhassak rájuk. – Hogy tervezi? – Nem tudom. Valami majd csak eszembe jut. Szívesen fogadok minden javaslatot. – Azt se tudja, kicsodák. Ismeretlen emberek, akikről csak egy rabtársa beszélt a börtönben... – Igen. Őrültségnek hangzik, ugye? A pap úgy nézett rá, mintha belátna a szavai mögé. – Nem lehet, hogy arról van itt szó, hogy annyi nyomorúságot és gonoszságot látott az emberek között, hogy valami jót akar tenni, akár őrültségből is? – Miért ne? Valera mosolygott. – Tudtam én, hogy Isten hisz magában. 167

7 Másnap reggel Fermín lábujjhegyen osont el, nehogy felébressze Valera atyát, akit a díványon nyomott el az álom egy Machado-kötettel a kezében, és akkorákat horkantott, mint egy viadalra szánt bika. Mielőtt elindult, a homlokára nyomott egy csókot, és kitette az asztalra az ezüstöt, amit a pap egy szalvétába csomagolva rejtett a bőröndbe. Aztán elindult lefelé a lépcsőn, tiszta ruhával, tiszta lelkiismerettel és azzal az elhatározással, hogy életben marad, legalább még pár napig. Azon a reggelen kisütött a nap, és a tenger felől fújó tiszta szél acélos ragyogást varázsolt az égre, amely hosszú árnyékokat rajzolt az emberek lába elé. Fermín egész délelőtt az ismerős utcákat járta, megmegállt a kirakatok előtt, és elüldögélt a padokon, hogy megnézze a szép lányokat, mert neki minden lány szép volt. Délben betért egy büfébe az Escudellers utca elején, a szép emlékű Los Caracoles étterem közelében. A büfének az a kétes dicsőség jutott a legbátrabb és legkevésbé kényes ízlésű vendégek között, hogy a legolcsóbb szendvicseket kínálta egész Barcelonában. A szakértők szerint abban állt a nagy titok, hogy az alapanyagok felől nem illett kérdezni. Újonnan szerzett úri ruhájában, és alatta La Vanguardia több összehajtott példányával, melyek testtömeget, izomdomborulatot és alacsony árfekvésű öltözéket egyaránt biztosítottak számára, Fermín leült a pulthoz, megtekintette a legszerényebb pénztárcáknak és gyomroknak is elérhető finomságok listáját, majd tárgyalásba bocsátkozott a pincérrel. – Volna egy kérdésem, fiatalember. A napi ajánlatukban, a mortadellás–Cornellá–húsos parasztkenyérben van–e a kenyérhez friss paradicsom? 168

– Frissen szedtük a saját kertünkben, Pratban, a kénsavgyár mögött. – Egyedülálló aroma. Akkor még azt mondja meg nekem, hogy lehet– e hitelbe fogyasztani. A pincér arcára ráfagyott a mosoly, visszahúzódott a pult mögé, és haragos pillantással vetette a vállára a kendőt. – Még a Jóistennek sem. – Nem tesznek kivételt egy kitüntetett hadirokkanttal? – Na, kopjon le, vagy hívom a rendőrséget. A kapcsolatépítésben nyíló új fejezet arra indította Fermínt, hogy visszavonulót fújjon, és egy eldugott helyen fogalmazza újra a stratégiáját. Már épp leült egy kapu elé a lépcsőn, amikor egy lány, aki talán tizenhat éves sem volt, de már tánckarba illő idomokat vonultatott fel, ellejtett előtte, és a következő pillanatban hasra vágódott a földön. Fermín felugrott, hogy segítsen neki, de alig nyújtotta ki a kezét, lépteket hallott a háta mögül, és egy olyan hangot, amely mellett a modortalan pincér ajánlata, miszerint fáradjon melegebb éghajlatra, mennyei zenének hatott. – Hé, te büdös kurva, még egy ilyen húzás, és kicsipkézeni az arcodat, te meg mehetsz az utcára, mert az meg nálad is koszosabb! A folyamodvány megalkotója egy szederjes arcú vagány volt, aki kétes ízléssel bírt a bizsuk és egyéb kiegészítők terén. Fermín figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az illető kétszer akkora, mint ő, és a kezében valami szúró–vágó, de legalábbis hegyes tárgyat tart; olyannyira elege volt a garázdákból és stricikből, hogy máris odaállt a lány és a férfi közé. – Te meg ki a rák vagy, csávókám? Húzz el innen, de azonnal, vagy beverem a pofád! Fermín érezte, hogy a lány, akinek mintha egyszerre lett volna 169

fahéj– és lángosillata, kétségbeesetten kapaszkodik a karjába. Elég volt egy pillantást vetni a támadóra, hogy az ember arra a következtetésre jusson, a helyzet nem a dialektikus megoldás irányába halad. Fermín tehát minden válasz helyett a tettek mezejére lépett. Miután in extremis felmérte a szemben álló felet, úgy kalkulált, hogy a dúvad testsúlyának oroszlánrészét a háj adja ki, miközben sem az izomzat, sem a szürkeállomány nem teng túl. – Én hozzám maga így ne szóljon, a kisasszonyhoz meg még kevésbé! A gazfickó döbbenten ránézett, és láthatóan nem fogta fel a szavak értelmét. De közvetlenül ezután, noha bármire inkább számított volna csenevész ellenfelétől, mint küzdelemre, azon vette észre magát, hogy hatalmas bőröndütés éri lágy altestét, amikor pedig már a földön feküdt, és két kezével védte főbb értékeit, a bőrönd bőrrel bevont sarkával négy–öt újabb ütést kapott további stratégiai pontokra, s ez – legalábbis egy időre – kedvét szegte és leszerelte. Az összetűzést figyelemmel kísérő járókelők tapsolni kezdtek. Ahogy Fermín hátrafordult, hogy megnézze, jól van–e a lány, olyan elbűvölt pillantással találkozott, amely életre szóló hálával és szeretettel telt meg. – Fermín Ronierode Torres, az ön szolgálatára, kisasszony. A lány egykettőre felpattant, és arcon csókolta. – Én meg a Rociíto vagyok. Lába előtt a fickó megpróbált fel tápászkodni és levegőhöz jutni. Mielőtt még az erőegyensúly kedvezőtlenül alakult volna, Fermín úgy döntött, hogy el kell távolodniuk az összeütközés helyszínétől. – Lépjünk sietősen a távozás hímes mezejére – mondta. – Miután a kezdeményezést kiadtuk a kezünkből, ellenünk fordulhat a hadi szerencse... 170

Rociíto karon fogta Fermínt, és végigvezette a szűk kis sikátorok útvesztőjén, egészen a Plaza Reálig, Kint a napon és a nyílt téren Fermín végre megállt, és kifújta magát. Rociíto látta, milyen gyakorta sápadózik, és hogy egyáltalán nincs jó bőrben. Arra gondolt, talán a találkozás izgalmától vagy az éhségtől lement a hős bajnok vérnyomása, ezért elkísérte a Dos Mundós panzió teraszáig, ahol Fermín máris lerogyott egy székre. Rociíto, bárcsak tizennyolc éves volt, olyan diagnosztikai érzékkel rendelkezett, amit Trueta doktor is megirigyelt volna, és gyorsan rendelt egy kis harapnivalót, hogy életre keltse megmentőjét. Fermín kétségbeesett a teli tányér láttán. – Egy fillérem sincs, Rociíto... – Én fizetek – vágott közbe a lány büszkén. – Vigyázok az emberemre, és jól tartom. Rociíro belediktálta a kolbászt, a kenyeret és a sült krumplit, majd az egészet leöblíthette egy hatalmas korsó sörrel. Fermín valósággal új életre kelt, és az erejét is visszanyerte. Rociíto elégedetten nézte. – Desszertnek, ha óhajtja, elkészítem a ház specialitását, el fog ájulni tőle – mondta, és megnyalta a szája szélét. – De hát kislány, neked nem a gimnáziumban kéne lenned, az apácáknál? Rociíto nagyot nevetett. – Nocsak, hogy miket nem mond a fiatalúr! A lakmározás során már megvilágosodott Fermín előtt, hogy ha a lányon múlna, fényes pályát futhatna be mint strici. De voltak ennél nagyobb horderejű dolgok is, amelyekre fel kellett figyelnie. – Hány éves vagy, Rociíto? – Tizennyolc és fél, Fermín úr. – Idősebbnek látszol. 171

– Csak a bögyöm miatt. Tizenhárom voltam, amikor kinőtt, és milyen szép látvány, még ha nem hangzik is túl jól, ha én mondom. Fermín, aki azóta nem látott ilyen dimbes–dombos cselvetést, amióta a régi szép időkben Havannában járt, igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Rociíro – mondta. – Én nem védelmezhetlek... – Tudom, fiatalúr, ne higgye ám, hogy lüke vagyok. Tudom, hogy maga nem az a fajta, aki a nőkből él. Lehet, hogy fiatal vagyok, de messziről kiszúrom őket. – Mondd meg, hova küldjem a pénzt a traktáérr, mert jelen pillanatban kissé le vagyok égve... Rociíto megrázta a fejét. – Itt lakom a panzióban, felesben fizetjük a szobát a Lalival, de ő nincs itt napközben, mert a teherhajókat csinálja... Miért nem jön fel a fiatalúr, adok egy kis masszázst. – Rociíto... – A cég ajándéka... Fermín szomorkásán nézte. – Olyan bánatos szeme van magának, Fermín úr. Engedje már meg, hogy a Rociíto felvidítsa, ha csak egy percre is. Fiát mi rossz van abban? Fermín szégyenkezve lesütötte a szemét. – Mióta nem volt nővel a fiatalúr úgy, ahogy az a nagy könyvben megvan írva? – Már nem is emlékszem. Rociíto kinyújtotta a kezét, és húzni kezdte maga után, fel a lépcsőkön, egy icipici szobáig, ahol alig fért el egy ágy és egy mosdókagyló. Volt egy kis erkély is, amely a térre nézett. A lány behúzta a függönyt, 172

és hirtelen mozdulattal megszabadult a virágos ruhától, ami alatt nem volt semmi, csak a bőre. Fermín megbámulra a természet ama csodáját, és hagyta, hadd ölelje át egy lélek, amely csaknem olyan vén volt, mint ő maga. – Ha nem akarja az úr, nem csinálunk semmit, jó? Rociíto lefektette az ágyra, és mellé bújt. Átölelte, és megcirógatta a fejét. – Ssss, sss – suttogta. Fermín lehajtotta az arcát a tizennyolc éves keblekre, és sírva fakadt. Estefelé, amikor Rociítónak munkába kellett állnia, Fermín elővette a papírlapot Brians ügyvéd címével, amit még Armando adott neki egy évvel azelőtt, és elindult, hogy felkeresse. Rociíto rátukmált némi kölcsönpénzt villamosra, és hogy megihasson egy kávét, aztán eskü alatt kötelezte, hogy visszajön, ha másért nem, hát hogy elvigye moziba vagy misére, mert ő a Kármel-hegyi Szűz áhítatos híve, és kedveli a liturgiát, főleg az énekes részeknél. Lekísérte a lépcsőn, és búcsúzóul szájon csókolta, majd a fenekébe csípett. – Szívem szottya – mondta, ahogy Fermín továbbindult a tér boltívei alatt. Amikor átvágott a Cataluna téren, sötét felhők tömege kavarodott fel. A tér fölött röpködő galambrajok most menedéket kerestek a faágak közt, és nyugtalanul vártak. Mindenki érezte a levegőben az elektromosság szagát, az emberek meggyorsították a lépteiket a metró lejáratai felé. A hirtelen támadt heves szél száraz falevelek raját söpörte végig a földön. Fermín sietősre fogta, de mire a Caspe utcához ért, már eleredt az özönvíz. 173

8 Brians ügyvéd fiatal volt, bohém egyetemistára emlékeztetett, és mintha főleg keksszel és kávéval táplálkozott volna, mert ilyen illat terjengett az irodájában. Meg poros papíroké. Az irodának csúfolt lyuk a Tivoli Nagyszínháznak otthont adó épület tetőterében bújt meg, egy sötét folyosó végében. Fermín este fél kilencre ért oda, és még ott találta Brianst. Az ügyvéd ingujjban nyitott ajtót, és amikor meglátta, csak biccentett, és sóhajtott. – Fermín, ha nem tévedek. Martin beszélt magáról. Már kezdtem aggódni, hogy miért nem jelentkezik. – Egy időre elutaztam a városból. – Megértem. Fáradjon be. Fermín követte a kis szoba belsejébe. – Szép kis esténk van, mi? – kérdezte az ügyvéd idegesen. – Csak egy kis zuhé. Fermín körülnézett, de csak egy széket látott. Brians azt ajánlotta fel neki, ő maga pedig ráült egy halom kereskedelmi jogról szóló könyvre. – Még nem hozták meg a bútoraimat. Fermín gyors felmérése szerint ugyan egy ceruzahegyező sem fért volna el az irodában, de mélyen hallgatott. Az asztalon tányér volt, rajta húsos szendvics, mellette egy pohár sör. A papírszalvéta arról tanúskodott, hogy az ügyvéd fenséges lakomája a lenti kávéházból származik. – Épp vacsorázni készültem. Szívesen megosztom magával. – Egyen csak nyugodtan, fiatalember, maga még növésben van, én meg már ettem. 174

– Mivel kínálhatnám meg? Kávéval, esetleg? – Ha van cukorkája... Brians belekotort egy fiókba, ahol sok minden lehetett, a cukorkát kivéve. – Juanola gyógypasztillát? – Nem, köszönöm, jól vagyok. – Akkor hát, engedelmével... Brians nagyot harapott a szendvicsbe, és jóízűen fogyasztotta. Fermín igazán nem tudta már, hogy kettejük közül ki áll közelebb az éhhalálhoz. Az íróasztal mellett félig nyílt ajtó vezetett a szomszédos helyiségbe, ahol kivehető volt egy bevetetlen tábori ágy, egy ruhafogas, rajta gyűrött ingekkel és egy rakás könyv. – Itt lakik? – kérdezte Fermín. Az ügyvéd, akit Isabella megengedhetett magának, hogy képviselje Martin ügyét, szemmel láthatóan nem tartozott a jól menő jogászok táborába. Brians követte Fermín pillantását, és szerény mosollyal válaszolt. – Ideiglenesen ez az irodám és a lakásom is – mondta, majd előrehajolt, és becsukta a hálószoba ajtaját. – Most bizonyára arra gondol, hogy nem vagyok tipikus ügyvéd. Tudnia kell, hogy nem áll ezzel egyedül, mert ugyanígy vélekedik az apám is. – Rá se rántson. Az én apám is mindig azt mondta nekünk a testvéreimmel, hogy semmire se visszük, legfeljebb ha krumplihámozó lesz belőlünk. Aztán mégis itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. Nem nagy kunszt úgy győzedelmeskedni az életben, hogy a család minden meggyőzödésével mögöttünk áll. Brians kelletlenül rábőlintott. – Hát, ha így nézzük... A helyzet az, hogy csak nemrég kezdtem 175

el a saját praxisomat. Előtte egy jó nevű irodában dolgoztam itt, a szomszédban, a Gracia sétányon. De gondok adódtak. Azóta nem áll jól a szénám. – Kár a szóért. Valls? Brians bólintott, és három kortyra kiitra a sört. – Amióta elvállaltam Martin úr ügyét, le se száll rólam, és elérte, hogy majdnem minden ügyfelem cserbenhagyjon, és felbontsa velem a szerződést. Csak azok maradtak meg, akiknek egy fillérjük sincs, hogy kifizessék a tiszteletdijamat. – Hát Isabella asszony? Az ügyvéd tekintete elhomályosult. Letette a poharat az íróasztalra, és bizonytalanul Fermínre nézett. – Nem tudja? – Mit kéne tudnom? – Isabella Sempere meghalt.

176

9 A vihar kíméletlenül zúdult rá a városra. Fermín egy csésze kávét tartott a kezében, Brians a nyitott ablaknál figyelte, hogy veri az eső az Ensanche utca tetőit, miközben elmesélte Isabella utolsó napjait. – Hirtelen betegedett meg, teljesen érthetetlen módon. Ha ismerte volna öt... fiatal volt, és csupa élet. Makkegészségesen vészelte át a polgárháború borzalmait. Aztán valami történt, mondhatni, egyik napról a másikra. Azon az estén, amikor maga megszökött a börtönből, Isabella későn ért haza. A férje a fürdőszobában talált rá, ott térdelt verejtékezve, és heves szívdobogása volt. Azt mondta, rosszul lett. Hívták az orvost, de mielőtt még odaért volna, Isabella görcsölni kezdett, és vért hányt. Az orvos azt mondta, mérgezés, pár nap szigorú diétát rendelt el, de másnap reggelre tovább romlott Isabella állapota. Sempere úr takarókba bugyolálta, egy taxis szomszédjuk vitte el őket a Mar kórházba. Isabella bőrén addigra sötét foltok ütköztek ki, mintha kisebesedett volna, és csomókban hullt a haja. Órákig vártak a kórházban, de az orvosok nem voltak hajlandók fogadni őket, mert valaki a teremben, aki még nem került sorra, lekommunistázta Semperét, vagy valami hasonló. Gondolom azért, hogy előbb jusson be. Egy nővér adott nekik kanalas orvosságot, azt mondta, kitisztítja a gyomrot, de Isabella már semmit sem fogadott be. Sempere tanácstalan volt. Hazavitte a feleségét, otthonról hívta egyik orvost a másik után. Senki sem tudta, mi a baj. Azrán egy orvos barátjuk, a könyvesbolt törzsvevője, ismert valakit a klinikán, és végül odavitte. A klinikán azt mondták, kolera lehet, de haza kell vinni a beteget, mert járvány van, és náluk nincs hely. Sokan meghaltak a kerület177

ben. Isabella napról napra rosszabbul lett. Félrebeszélt. A férje mindent megtett érte, fűhöz–fához rohant, hogy segíthessen, de néhány nap múlva maga is annyira legyengült, hogy nem volt ereje kórházba vinni a beteget. Isabella egy héttel az első rohama után meghalt a Santa Ana utcai lakásban, a könyvesbolt felett. Hosszú csönd telepedett közéjük. Csak az eső kopogása hallatszott, és a mennydörgések moraja, amely egyre távolodott a szél csitultával. – Csaknem egy hónappal később jutott a fülembe, hogy valaki látta Isabellát egy este az Opera kávéházban, a Liceóval szemben. Mauricio Vallsszal ült egy asztalnál. Isabella nem fogadta meg a tanácsomat, megfenyegette Vallst, hogy kiteregeti a tervér, miszerint Martinnal akar átíratni mit tudom én, milyen férc művet, ami majd hírnevet és díjesőt hoz neki. Elmentem kérdezősködni. A pincér úgy emlékezett, hogy Valls ért oda előbb, kocsival jött, és két kamillateát kért mézzel. Fermín mérlegre tette a fiatal ügyvéd szavait. – Azt hiszi, Valls mérgezte meg? – Nem bizonyíthatom rá, de valahányszor végiggondolom, egyre jobban megvagyok róla győződve. Csak ő lehetett. Fermín nem emelte tel a pillantását a földről. – Martin úr tudja? Brians nemet intett. – Nem. A maga szökése után Valls elrendelte, hogy Martint zárják be az egyik torony magánzárkájába. – És Sanahuja doktor? Őt is ugyanígy büntették? Brians összetörve sóhajtott. – Sanahuját hadbíróság elé állították árulásért. Két hét múlva agyonlőtték. Egy időre mindent betöltött a szobában a csend. Fermín felállt, és izgatottan körbe–körbe járkált. 178

– Engem hogyhogy nem keresett senki? Végül is én tehetek mindenről... – Maga nem létezik. Valls el akarta kerülni a megaláztatást a felettesei előtt, és félt, hogy derékba törhet az ígéretes karrierje a rendszerben; ezért arra kötelezte a maga keresésére küldött őröket, hogy eskü alatt vallják, sikerük lelőniük, amikor a hegyoldalban menekült, a testét pedig bedobták a tömegsírba. Fermín száját megkeserítette a harag. – Akkor most fogom magam, odaállok a katonai kormányzat elé, és azt mondom: nesztek, itt a seggem. Majd meglátjuk, hogy magyarázza Valls a feltámadásomat. – Ne beszéljen összevissza! Ezzel nem jut semmire. Csak azt érné el, hogy kivigyék a hegyi útra, és golyót röpítsenek a tarkójába. Nem ér meg ennyit az a féreg. Fermín bólintott, de tovább mardosra a szégyen és a bűntudat. – És Martin? Vele mi lesz? Brians vállat vont. – Amit én tudok, az szigorúan bizalmas. Nem kerülhet ki ebből a szobából. Van egy őr a várban, bizonyos Bebo, aki nem akármilyen szívességgel tartozik nekem. A testvérét kivégezték volna, de elértem, hogy a büntetését tíz év börtönre változtassák Valenciában. Bebo jó ember, mindent elmond nekem, amit a várban lát és hall. Valls engem nem enged be Martinhoz, de Bebo útján tudom, hogy él, és Valls huszonnégy órás őrizet alatt tartja a toronyban. Papírt és tollat is adott neki. Bebo azt mondja, hogy Martin ír. – Mit? – Ki tudja... Valls úgy hiszi, vagy legalábbis Bebo azt mondta, hogy azt a könyvet írja, amivel megbízta, és amihez jegyzeteket is adott. De 179

Martin, akiről mindketten tudjuk, hogy nincs ép eszénél, úgy néz ki, máson dolgozik. Néha hangosan felolvassa, amit leírt, feláll és járkálni kezd a cellában, sokszor elismétel bizonyos párbeszédtöredékeket, mondatokat. Bebo éjszakára van beosztva mellé, amikor teheti, cigarettát ad neki, vagy kockacukrot, mert úgy látszik, csak azt eszi. Nem beszélt magának Martin valami olyasmiről, hogy Angyali játszma? Fermín megrázta a fejét. – Ez a címe a könyvnek, amit ír? – Bebo szerint. Annyit tudott megérteni abból, amit magától Martintól hallott, és amit a felolvasásaiból kihámozott, hogy talán önéletrajz, vagy gyónás... Ha az én véleményemre kíváncsi, Martin rájött, hogy kezd elborulni az elméje, és mielőtt még túl késő lenne, megpróbálja papírra vetni, amire emlékszik. Mintha saját magának írna levelet, hogy el ne felejtse, kicsoda... – Mi lesz, ha Valls megtudja, hogy nem azt teszi, amire utasította? Brians ügyvéd gyászosan nézett vissza rá.

180

10 Mire elállt az eső, már éjfél fele járt. Brians ügyvéd tetőtéri irodájából nézve Barcelona a legbarátságtalanabb arcár mutatta a házak fölött vonuló, alacsonyan szálló felhők alatt. – Van hol aludnia, Fermín? – kérdezte Brians. – Kaptam egy csábító ajánlatot, hogy ágyastársul és testőrül szegődjem egy meglehetősen könnyűvérű leányzó mellé, akinek aranyból van a szíve, és olyan jó bőr, hogy a csuklást is elmulasztja; ugyanakkor sehogy sem rudom beleélni magam a kitartott férfi szerepébe, legyen bár szó a Jerezi Vénusz lábacskáiról. – Nem hagyhatom, hogy az utcán töltse az éjszakát, Fermín. Veszelyes. Nálam ellakhat, ameddig akar. Fermín körülnézett. – Tudom, hogy ez nem a Colón Szálló, de van odabent még egy kinyitható ágy, nem horkolok, és megvallom, jól jönne a társaság. – Barátnője nincs? – A menyasszonyom apja annak az irodának volt az alapító tagja, ahonnan Valls és a díszes társasága kirúgatott. – Mondhatom, drágán fizet Martin ügyéért. Szüzességi és szegénységi fogadalom. Brians elmosolyodott, – Adjatok egy vesztett ügyet, és én boldog vagyok. – Hát akkor szaván fogom. De csak ha megengedi, hogy segítsek, és hasznossá tegyem magam. Takarítás, rendrakás, gyorsírás, főzés, örzővédő szolgálat és tanácsadás, ha pedig egy gyönge pillanatában nem bírja tovább, és le akarja vezetni a feszültséget, biztos vagyok benne, 181

hogy a barátnőmön, Rociítón keresztül hozzájuthat egy hivatásos munkaerő szolgáltatásaihoz, aki rendbe teszi magát, mert a fiatal években bizony vigyázni kell, nehogy a fejünkbe szálljanak a termékenyítő áramok, attól ugyanis csak még rosszabb lesz. Brians a kezét nyújtotta. – Áll az alku. Felveszem magát asszisztensnek a Brians és Brians ügyvédi irodába, amely a fizetésképtelen kliensek védelmezője. – Ne legyen Fermín a nevem, ha nem hozok még a héten olyan ügyfelet, aki előre fizet készpénzben. Így költözött be Fermín Romero de Torres ideiglenesen Brians ügyvéd aprócska irodájába, ahol máris hozzáfogott az akták, dossziék és folyamatban lévő ügyek rendezéséhez, iktatásához, letisztázásához. Az iroda területe néhány napon belül háromszorosára bővült, hála Fermín áldásos tevékenységének, aki példás rendet rakott benne. A nap legnagyobb részét ott töltötte bezárkózva, de néhány órára elcsavargott erre–arra, virágot hozott a Tivoli Színház öltözőjéből, kávét a lenti bár pincér lányával folytatott incselkedés nyomán, és csemegeárut a Quílez boltból, ahol Brians korábbi munkahelyet tüntették fel a számlákon, mert úgy értesültek Fermíntől, hogy ő lett ott az új kifutófiú. – Fermín, ez a sonka észveszejtő. Hol szerezte? – Kóstolja meg a nianchego sajtot is, akkor majd lát csodát. Délelőttönként végignyálazta Brians minden ügyét, és letisztázta a jegyzeteit. Délután a telefonhoz ült, és a telefonkönyvböl találomra hívogatni kezdte a potenciális ügyfeleket, akiket fizetőképesnek ítélt. Ha jó lehetőséget szimatolt, helyszíni látogatással is kiegészítette a megkeresést. Az összesen ötven kapcsolatfelvételből, amelyet a környék üzleteivel, szakembereivel és magánszemélyeivel foly182

tatott, tíz vezetett személyes tárgyaláshoz, háromból pedig megállapodás született. Az első ügyfél egy özvegyasszony volt, aki perben állt a biztosítóval, mert az nem volt hajlandó fizetni a férje elhunyta után, arra hivatkozva, hogy a végzetes szívroham a Las Siete Puerrasban elköltött brutális garnéla vacsora után következett be, és a kötvény nem fedezi az öngyilkosságot. A második ügyfél, egy állatpreparátor, hiába tartósította egy nyugalmazott torreádor féltonnás bikáját, miután az állat bevégezte földi pályafutását; a megrendelő nem vette át a trófeát, és ném is fizette ki, mert állítása szerint a behelyezett üvegszem démoni megjelenést kölcsönzött az állatnak, s emiatt „Távozz, sátán!” kiáltással futva volt kénytelen távozni az üzletből. A harmadik ügyfélnek, egy San Pedro úti szabónak öt őrlőfogát húzta ki egy diploma nélküli fogorvos, holott egyik sem volt lyukas. Mondhatni, tyúkperekről volt szó tehát, de mindhárom kliens kifizette a dijat, és szabályosan aláírta a szerződést is. – Fermín, én magát felveszem fix fizetéssel. – Szó se lehet róla. Fermín nem tagadott el semmi ellenszolgáltatást a segítségért, kivéve egy–két apróbb kölcsönt, amiből vasárnaponként elvitte Rociírót moziba, táncolni a La Palomába vagy a Tibidabo parkba, ahol az elvarázsolt kastélyban a lány egyszer úgy kiszívta a nyakát, hogy egy hétig viszketett, majd egy másik alkalommal, amikor kertesben találták magukat a kisrepülőn, amely Barcelona szűk kis égdarabkáján körözött, Fermín teljes mértékben kipróbálhatta férfiúi képességeit a hosszú időszak után, amelyet a sietős szerelem helyszíneitől távol kellett töltenie. Egy szép napon, amikor épp a vidámpark óriáskerekén habzsolta 183

Rociíto bájait, Fermín azt mondta magának, hogy szinte már olyan, mintha ezek az idők, minden előrejelzés ellenére, mégiscsak szép idők lennének. És elfogta a félelem, mert tudta, hogy nem tarthat soká, hogy a lopott béke és boldogság apró cseppjei előbb párolognak el, mint Rociíto testének és két szemének fiatalsága.

11 Meg aznap este leült az irodában, és megvárta Brianst, aki bíróságokon, irodákban, ügyészségeken járt, és millió helyen kilincselt, hogy tájékozódhasson. Már majdnem tizenegy óra volt, amikor az ügyvéd léptei felhangzottak a folyosón. Fermín kinyitotta az ajtót. Brians még sohasem volt ilyen halálosan fáradt, ahogy fájós lábbal és nehéz szívvel belépett. Lezöttyent az egyik sarokban, és a kezébe temette az arcát. – Mi történt, Brians? – A Montjuicból jövök. – Jó hírek? – Valls nem fogadott. Négy órán keresztül vártam, aztán elküldtek. Elvették a látogatási engedélyemet és a belépőmet. Nem mehetek többet. – Beengedték Martinhoz? Brians a fejét rázta. – Martin már nincs ott. Fermín értetlenül bámult rá. Brians csendben kereste a szavakat egy ideig. – Amikor elindultam kifelé, Bebo utánam jött, és elmondta, mit tud. Két hete történt. Martin éjt nappallá téve, megszállottan irt, még aludni is alig feküdt le. Valls valami furcsát szimatolt, és ráparancsolt Bebóra, hogy vegye el tőle, amivel addig elkészült. Három őrnek kellett lefognia, hogy megkaparinthassák a kéziratot. Több mint ötszáz oldalt írt, kevesebb mint két hónap alatt. Bebo átadta az irományt Vallsnak, de amikor az elkezdte olvasni, éktelen haragra gerjedhetett. – Gondolom, nem erre számított... 185

Brians a fejét rázta. – Egész este olvasott, aztán másnap reggel négy ember kíséretében felment a toronyba. Előbb megbilincseltette Martin kezét–lábát, csak aztán lépett a cellába. Bebo, aki az ajtórésen keresztül hallgatózott, ki tudott venni valamit a beszélgetésből. Valls tombolt. Azt mondta, mélyen csalódott Martinban, mert egy mestermű magvait hintette elé, ez a hálátlan meg, ahelyett, hogy követte volna az utasításait, összevissza firkált. Én nem ezt a könyvet vártam magától, Martin, hajtogatta egyfolytában Valls. – És Martin mit mondott? – Semmit. Rá se hederített. Mintha ott se volna. És ezzel csak még jobban felingerelte. Bebo hallotta, hogy üti–vágja, de Martin meg se nyikkant. Amikor Valls belefáradt a sértegetésbe és a verésbe, Martin pedig arra se méltatta, hogy hozzászóljon, Bebo azt mondja, hogy kivett a zsebéből egy levelet, amelyet Sempere úr küldött Martin nevére hónapokkal azelőtt, csak elkobozták. Ebben a levélben volt néhány sor, amelyet Isabella írt a halálos ágyán... – Micsoda gazember... – És otthagyta bezárva azzal a levéllel, mert tudta, hogy semmi sem árthat jobban Martinnak, mint ha tudomást szerez Isabella haláláról... Bebo azt mondta, hogy amikor Valls elment, és Martin elolvasta a levelet, üvölteni kezdett, egész éjjel sikoltozott, az öklével, a fejével verte a falat és a vasajtót... Brians felnézett. Fermín letérdelt vele szemben, és a vállára tette a kezét. – Jól érzi magát, Brians? – Én vagyok az ügyvédje – telelte Brians remegő hangon. – Az én feladatom lett volna megvédeni és kiszabaditani onnan... 186

– Mindent megtett, ami lehetséges volt. Ezt Martin is tudja. Brians a tejét csóválta. – Mégnincs vége – mondta. – Bebo azt mondta, hogy miután Valls megtiltotta, hogy papírt és tintát adjanak neki, Martin azoknak a lapoknak a hátára kezdett írni, amelveket Valls az arcába vágott. Föl-karistolta a kezét és a karját, hogy vér serkenjen belőle, azt használta tinta helyett... Bebo megpróbált beszélni vele, nyugtatgatta... de már sem a cigarettát, sem a kockacukrot nem fogadta el, pedig úgy szerette. Nem is vett tudomást a jelenlétéről. Bebo úgy gondolja, hogy miután megkapta Isabella halálhírét, Martin teljesen megörült, és végleg elveszett a pokolban, amit a saját elméjében épített. Éjszakánként mindenki hallotta az üvöltését. Egyre többet suttogtak róla a látogatók, a rabok, a börtönőrök. Valls egyre idegesebb lett. Végül egy este megparancsolta két fegyveresnek, hogy vigyék el Martint... Fermín nyelt egyet. – Hova? – Bebo nem tudja biztosan. Mindabból, amit hallott, arra következtet, hogy egy elhagyott házba a Güell park mellett... olyan hely az, ahol a háború alatt már jó néhány embere eltettek láb alól, és a kertbe temették őket... Amikor a fegyveresek visszajöttek, azt mondták Vallsnak, hogy mindent elrendeztek, de Bebo még az nap este hallotta, mit beszélnek egymás között. Úgy látszik, nem ment minden olyan simán. Valami történt. Mintha valaki más is lett volna a házban. – Valaki ? Brians vállat vont. – Szóval David Martin életben van? – Nem tudom, Fermín. Senki sem tudja.

187

12

Barcelona, 1957 Fermín hangja el–elcsuklott, és mély bánat ült a szemében. Mintha az emlékek felidézése olyan halálosan kimerítette volna, hogy alig tudná megtartani magát a székén. Kitöltöttem neki az utolsó pohár bort, és figyeltem, hogy törli le a könnyeit a kezével. Szalvétát nyújtottam felé, meg se látta. A Can Lluís többi vendége rég hazament, és én sejtettem, hogy éjfél is elmúlt, de nekünk nem akartak szólni, hadd beszélgethessünk nyugodtan az asztalnál Fermín fáradtan nézett rám, mintha a hosszú éveken át őrzött titkok feltárása az élettől is elvette volna a kedvét. – Fermín... – Tudom, mit akar kérdezni. A válaszom: nem. – David Martin az apám? Fermín szigorúan nézett vissza. – A maga apja Sempere úr, Daniel. Ebben ne kételkedjen soha. De soha. Bólintottam. Fermín mozdulatlanul ült a széken, de mintha nem is lett volna jelen, és a pillantása elmerengett a végtelenbe. – És maga, Fermín? Mit csinált ezután? Nem felelt azonnal, mintha a történetnek ez a része már semmi jelentőséggel nem bírna. – Visszamentem az utcára. Nem maradhattam Brians–szal. És Rociítóval sem maradhattam. Senkivel... Fermín a levegőben hagyta a mondatot, ezért én folytattam helyette. 188

– Visszament az utcára, névtelen koldus lett, akinek semmije és senkije nincs, valaki, akit mindenki bolondnak néz, aki meg akar halni, és csak azért nem teszi meg, mert köti egy ígéret... – Megígértem Martinnak, hogy vigyázok Isabellára és a fiára... magára. De gyáva voltam, Daniel. Olyan sokáig bujkáltam, és úgy féltem a visszatéréstől, hogy mire rászántam magam, az édesanyja már halott volt... – Ezért találtam magára aznap este a Plaza Reálon? Nem véletlen volt? Mióta követett? – Hónapok óta. Evek óta... Elképzeltem, amint gyerekkoromban szemmel tart, amikor iskolába megyek, amikor a Citadella parkban játszom, amikor apámmal megálltunk a kirakat előtt, hogy megcsodálhassam a tollat, mert egy szóra elhittem, hogy Victor Hugó írt vele, vagy amikor a Píaza Reálon ülök, és felolvasok Clarának, és közben végigcirógatom a szememmel, mert azt hiszem, hogy senki sem lát. Egy koldus, egy árnyék, egy alak, akire senki sem figyel, akit még a pillantás is elkerül, ha teheti. Fermín, a védelmezőm, a barátom. – És miért nem mondta el az igazat, még évek múltán sem? – Akartam én, de rájöttem, hogy többet ártanék vele, mint amennyit használok. A múlton nem változtat semmi. Úgy döntöttem, inkább eltitkolom az igazságot, mert jobb lenne, ha maga inkább az apjához hasonlítana, és nem énhozzám. Hosszan hallgattunk. Néha lopva összenéztünk, és nem tudtuk, mit kéne mondani. – Hol van Valls? – kérdeztem végül. – Eszébe ne jusson – vágta rá Fermín. – Hol van most? – kérdeztem újra. – Ha nem mondja meg, kiderítem. 189

– És mit fog tenni? Felkeresi a lakásán, és megöli? – Miért is ne? Fermín keserűen felnevetett. – Mert magának felesége és gyereke van, és van egy élete, mert vannak szerettei és szerelme, Daniel, mert magának mindene megvan. – Csak édesanyám nincs. – A bosszú nem hozza őt vissza, Daniel. – Könnyű azt mondani. A maga anyját nem ölték meg... Fermín már felcsaitant volna, de visszafogta magát. – Daniel, mit gondol, miért nem beszélt az apja soha a háborúról? Azt hiszi, neki nem jutott ilyesmi az eszébe? – Ha így van, miért hallgatott? Miért nem tett semmit ? – Maga miatt, Daniel. Maga miatt. Az apja is úgy volt ezzel, mint még nagyon sokan, megélte azokat az időket, hordozta a terhekét, és hallgatott. Ennél többre nem telt a bátorságából. Így ment ez minden zászló és szín alatt. Naponta találkozik ilyen emberekkel az utcán, és nem is veszi észre. Élve rothadtak el az évek során, és nem szűnik bennük a fájdalom, de mindent csak azért tettek, hogy maga és a magához hasonlók élhessenek. Eszébe ne jusson ítélkezni az apja fölött! Nincs hozzá joga. Olyan volt, mintha a legjobb barátom ököllel csapott volna az arcomba. – Ne haragudjon rám, Fermín... Megrázta a fejér. – Én nem haragszom. – Csak szeretném jobban érteni ezt az egészet. Hadd kérdezzek magától valamit. Egyetlen kérdést. – Vallsról? Ne. 190

– Csak egy kérdés, Fermín. Esküszöm. Ha nem akar felelni, nem kell. Fermín kelletlenül bólintotr. – Ez a Valls az a Mauricio Valls, akire gondolok? Ismét egy bólintás. – Igen, ő. A kulturális miniszterünk volt négy–öt évvel ezelőttig. Akinek minden áldott nap benne kellett lennie az újságban. A nagy Mauricio Valls. Író, szerkesztő, filozófus, a nemzeti értelmiség kinyilatkoztatott messiása. Az a Valls, igen – mondta Fermín. Csak akkor értettem meg, hogy több tucatszor láttam a képét az újságokban, hallottam a nevét imitt–amott, és olvastam is egy–két könyvgerincen a boltunk polcain. Addig az estéig Mauricio Valls neve csupán egy volt a közszereplők sorában, akik kusza tájképpé állnak össze, és az ember nem figyel rájuk különösebben, pedig mindig ott vannak. Addig az estéig, ha valaki megkérdezte volna, kicsoda Mauricio Valls, azt mondom, hogy valahonnan ismerős a neve, hogy kimagasló figura volt azokban a nyomorúságos időkben, de sosem figyeltem rá. Addig az estéig eszembe sem jutott volna, hogy mindörökké azé az emberé lesz az a név és arc, aki megölte az anyámat. – De hát... – tiltakoztam. – De hát semmi. Azt mondta, csak egy kérdés, és én megválaszoltam. – Fermín, ezt nem teheti velem... – Hallgasson ide, Daniel. Fermín mélyen a szemembe nézett, és megragadta a csuklóm at. – Esküszöm, hogy ha eljön az ideje, én magam fogok segíteni, hogy megtalálja azt a mocskot, még ha menten az utolsó dolog lesz is, amit életemben teszek. Akkor majd rendezzük a számlát. De nem most. És nem így. 191

Kételkedve néztem rá. – Daniel, ígérje meg, hogy nem csinál semmi őrültséget. Hogy megvárja az alkalmas pillanatot. Lesütöttem a szememet. – Nem kérheti ezt tőlem, Fermín. – De igen, és meg is kell tennem. Végül rábólintottam, és Fermín végre elengedte a karomat.

13 Amikor hazaértem, már majdnem hajnali kettő volt. Épp elindultam volna a könyvesbolt felé az utcán, amikor észrevettem, hogy ég a villany, jobban mondva hátulról, az iroda függönye mögül szűrődik ki a fény. A lépcsőház felől közelítettem tehát, és apámat az íróasztalánál találtam, az első cigarettával a kezében, amit valaha is láttam nála. Előtte az asztalon nyitott boríték és egy összehajtott levél. Odahúz cím egy széket, és leültem vele szemben. Apám csendben, kifejezéstelenül nézett rám. – Jó hír? – kérdeztem a levélre mutatva. Apám átnyújtotta nekem. – Laura nénéd Nápolyból. – Van egy nagynénikém Nápolyban? – Édesanyád nővére, aki a te születésed évében ment ki Olaszországba az anyjáék családjához. Szórakozottan bólintottam. Nem emlékeztem Laura nénire, a neve legfeljebb csak egy volt az idegeneké között, akik oly sok éve megjelentek anyám temetésén, és azóta sem láttam őket. – Azt írja, hogy van egy lánya, aki Barcelonába jön tanulni, és kérdezi, hogy ellakhama–e nálunk. Sofíának hívják. – Most hallok róla először – mondtam. – Akkor ketten vagyunk. Nem találtam túlzottan életszerűnek, hogy apám egy vadidegen kamaszlánnyal osztja meg a lakását. – Mit mondasz neki? Apám közönyösen megvonta a vállát. 193

– Nem tudom. Valamit mondanom kell. Majdnem egy álló percig hallgattunk, néztük egymást, és egyikünk sem merte szóba hozni az igazi kérdést, ami sokkal inkább izgatott bennünket, mint egy távoli unokatestvér látogatása. – Ha jól sejtem, Fermínnel voltál – törte meg a csendet végül az apám. Bólintottam. – Elmentünk a Can Lluísba vacsorázni. Fermín még a szalvétákat is megette. Amikor bementünk, találkoztunk Alburquerque professzorral, ő is ott vacsorázott, mondtam neki, hogy valamikor benézhetne hozzánk. Ahogy ezeket a semmiségeket hadartam, még a szavaim visszhangjában is volt valami vádló. Apám feszülten figyelt. – Elmondta, hogy mi baja van? – Szerintem az idegeire megy az esküvő meg a többi cécó, ami nem az ő világa. – Ennyi? A jó hazudozó tudja, hogy a legcélravezetőbb hazugság mindig az igazság, amelyből ki spórolunk egy alapvető részletet. – Na igen, beszélt a régi időkről is, amikor a börtönben volt, meg minden. – Gondolom, szóba került Brians ügyvéd, ugye? Nem tudhattam pontosan, hogy mit tud vagy sejt az apám, ezért inkább szőrmentén haladtam. – Azt mondta, hogy a Montjuicban tartották fogva, ahonnan aztán meg tudott szökni egy David Martin nevű ember segítségével. Úgy látszik, te is ismerted azt az embert. Apám sokáig nem felelt. 194

– A szemembe még senki sem merte mondani, de tudom, hogy vannak olyanok, akik azt hitték akkoriban, és most is azt hiszik, hogy édesanyád szerelmes volt Martinba – mondta olyan szomorú mosollyal, amiből azonnal megértettem, hogy ő sincs vele másképp. Apámnak megvolt az a szokása, mint sokaknak, hogy eltúlozta a mosolyt, ha a sírást akarta visszafojtani. – Anyád nagyon jó asszony volt. Jó feleség. Nem szeretném, ha fura dolgokat gondolnál róla csak azért, amit Fermín mesélt. Martin nem ismerte őt. Én igen. – Fermín semmire sem célzott – hazudtam. – Annyit mondott, hogy anyám és Martin barátok voltak, és anyám megpróbálta őt kijuttatni a börtönből, azért fogadta fel Brianst. – Gondolom, mondott valamit arról a Vallsról is... Nem bólintottam mindjárt. Apám észrevetre a tanácstalanságomat, és megcsóválta a fejét. – Édesanyád kolerában halt meg, Daniel. Sohasem fogom megérteni, hogy Brians miért vette a fejébe, hogy mindenáron megvádolja azt a nagyzási hóbortban szenvedő hivatalnokot egy bűnténnyel, aminek semmi jele vagy bizonyítéka nincs. Nem feleltem. – Felejtsd el! Szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy nem gondolsz rá többet. Még mindig nem szóltam, de magamban azon gondolkoztam, vajon az apám tényleg ilyen naiv-e, vagy inkább a veszteség fájdalma vakította el, és lökte a túlélők gyávaságába. Eszembe jutottak Fermín szavai, és elismételtem magamban, hogy se nekem, se másnak nincs joga ítélkezni felette. – Ígérd meg, hogy nem mész fejjel a falnak, és nem keresed fel azt az embert – mondta. 195

Közönyösen bólintottam. Apám megragadta a karómat. – Esküdj! Édesanyád emlékére! Éreztem, hogy az arcom belesajdul a fájdalomba, és rádöbbentem, hogy olyan erővel szorítom össze a fogaimat, hogy mindjárt összetörnek. Elfordultam, de apám nem eresztett. Akkor a szemébe néztem, és még az utolsó pillanatban is azt hittem, hogy hazudhatok. – Anyám emlékére esküszöm, hogy amíg te élsz, semmit sem teszek. – Nem ezt kértem. – Csak ennyit adhatok. Apám a kezébe temette az arcát, és mélyet sóhajtott. – Aznap este, amikor édesanyád meghalt odalent, a lakásban... – Pontosan emlékszem. – Ötéves voltál. – Négy éves és hat hónapos. – Aznap este Isabella megkért, hogy soha ne mondjam el neked, mi történt. Ő úgy gondolta, jobb lesz így. Most hallottam tőle először, hogy a keresztnevén nevezi az anyámat. – Tudom, papa. A szemembe nézett. – Bocsáss meg – suttogta. Álltam az apám pillantását, aki mintha egyre tovább öregedett volna azzal, hogy rám néz, és emlékezik. Felkeltem, és csendben átöleltem. Magához szorított, és amikor sírva fakadt, úgy tört fel belőle az évek során eltemetett düh és fájdalom, mint a vér. Akkor értettem meg, bár megmagyarázni nem tudtam volna, hogy apám haláltusája most kezdődött el, lassan és elkerülhetetlenül. 196

Negyedik rész

GYANÚ

1

Barcelona, 1957 A hajnali fény a kis Julián szobájának küszöbén virradt rám: békésen aludt, távol mindentől és mindenkitől, álmában mosolygva. Hallottam Bea léptek a folyosón, éreztem, ahogy a hátamra teszi a kezét. – Mióta vagy itt? – kérdezte. – Egy ideje. – És mit csinálsz? – Nézem őt. Bea odament Julián bölcsőjéhez, odahajolt hozzá, és homlokon csókolta. – Hánykor értél haza tegnap? Nem teleltem. – Hogy van Fermín? – Küszködik. – Este? – Kényszeredetten elmosolyodtam. Tovább noszogatott. – Beszélsz róla? – Majd máskor. – Azt hittem, köztünk nincs titok – mondta. – Én is. Csodálkozva nézett rám. – Mit akarsz ezzel mondani, Daniel? – Semmit. Nem akarok mondani semmit. Nagyon fáradt vagyok. Mi lenne, ha lefeküdnénk? Kézen fogott, és bevezetett a hálószobába. Lefeküdtünk, és átöleltem. 198

– Ma éjjel az édesanyáddal álmodtam – mondta Bea. – Isabellával. A zuhogó eső karmol ász ni kezdte az ablaküveget, – Kislány voltam, és ő kézen fogva vezetett. Egy nagyon nagy, régi házban voltunk, csupa óriási terem, hangversenyzongora, egy galéria, ami a kertre nézett, és a kertben volt egy tó. Mellette egy kisfiú, mint Julián, de én tudtam, hogy igazából te vagy az. Ne kérdezd, miért. Isabella letérdelt mellém, és azt kérdezte, látlak–e. A víz mellett játszottál egy papírhajóval. Igent mondtam. Akkor azt mondta, vigyázzak rád, mert neki el kell mennie messzire. Hallgatásba merültünk, és sokáig csak hallgattuk az eső dobolását. – Mit mondott neked Fermín tegnap este? – Az igazat – mondtam. – Elmondta az igazat. Bea csendben figyelt, ahogy megpróbáltam elismételni Fermín történetét. Először azt éreztem, hogy a bensőmben ismét felgyűlik a harag, de ahogy továbbhaladtam a történettel, egyre inkább a mély szomorúság és a reménytelenség vett erőt rajtam. Új volt számomra az egész, még nem tudtam, hogy kell együtt élni a Fermín vallomásából következő titkokkal és fejleményekkel. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy az események lejátszódtak, és ez idő során végig arra ítéltettem, hogy csak nézőként vegyek részt az előadásban, ahol a saját sorsom szálai szövődtek. Amikor a végére értem, láttam az aggodalmat és a félelmet Bea szemében. Nem volt nehéz kitalálni, mire gondol. – Megígértem apámnak, hogy amíg ő él, addig nem keresem meg azt az embere, Vallst, és nem csinálok semmi egyebet sem – mondtam, hogy megnyugtassam. – Amíg az apád él? És aztán? Miránk nem gondoltál? Juliánra? – Már hogyne gondoltam volna. Nincs mitől félned – hazudtam. – 199

Miután beszéltem apámmal, megértettem hogy az egész nagyon régen történt, és semmit sem tehetünk a megváltoztatására. Bea láthatóan nem volt meggyőződve az őszinteségemről. – Igazat beszélek – hazudtam ismét. Pár másodpercig állta a pillantásomat, de mert épp ezeket a szavakat akarta hallani, végül engedett a kísértésnek, hogy elhiggye.

2 Aznap délután még mindig eső verte a kihalt, pocsolyás utcákat, és Sebastián Salgado görnyedt, idő marcangolta alakja újra megjelent a könyvketeskedés ajtajában. A kirakatüvegen keresztül figyelt bennünket jellegzetes ragadozómadár tekintetével, az arcát megvilágította a kivilágított jászol fénye. Most is azt a régi kabátot viselte, amelyet az első látogatásakor, de ezúttal csuromvizes volt. Odamentem az ajtóhoz, és kinyitortam. – Nagyon szép a betlehem – mondta. – Nem jön be? Tartottam az ajtót, amíg Salgado besántikált az üzletbe. Pár lépést tett, aztán a botjára támaszkodva megállt. Fermín bizalmatlanul méregette a pult mögül. Salgado elmosolyodott. – Milyen rég nem láttam, Fermín – mondta. – Halottnak hittem – felelte a barátom. – Én is magát, mint mindenki. Ezt mondták. Hogy elfogták menekülés közben, és golyót röpítettek a fejébe. – Márpedig abból nem esznek. – Ha tudni akarja az igazat, én végig reméltem, hogy mégis sikerült megszöknie. Rossz pénz nem vész el.. – Könnyekre fákaszt, Salgado. Mikor szabadult? – Úgy egy hónapja. – Csak azt ne mondja, hogy a jó magaviseletéért engedték ki – mondta Fermín. – Azt hiszem, belefáradtak, hogy a halálomat várják. Képzelje el, még kegyelemben is részesítettek. A papírt maga Franco tábornok írta alá. 201

– Gondolom, szépen bekereteztette. – Díszhelyre tettem: a vécékagyló fölé arra az esetre, ha elfogyna a papír. Salgado néhány lépéssel közelebb ment a pulthoz, és rámutatott egy székre a sarokban. – Megengedik, hogy leüljek? Még nem szoktam hozzá, hogy tíz méternél többet járjak egyenes vonalban, és hamar elfáradok. – Parancsoljon – mondtam. Salgado lerogyott a székre, mélyet sóhajtott, és megmasszírozta a térdét. Fermín úgy nézett rá, mint egy patkányra, amelynek sikerült kimásznia a pöcegödörből. – Van abban valami mókás, hogy az döglik meg utoljára, akiről azt hitték, hogy először fog... Tudja, Fermín, hogy mi tartott engem életben oly sok éven keresztül? – Ha nem ismerném olyan jól, azt mondanám, hogy a mediterrán étrend és a tengeri levegő. Salgado keserű nevetésfélét csiholt ki magából, de ez az ő esetében inkább olyan volt, mint a rekedt köhögés, vagy egy gyógyíthatatlan tüdőbeteg hörgése. – Maga nem változik, Fermín. Ezért volt mindig olyan szimpatikus. Micsoda idők voltak azok... De nem szeretném untatni magukat a kis csatáimmal, legkevésbé a fiatalembert, mert ezt a nemzedéket már nem érdeklik a mi dolgaink. Magukra csak a charlesron tartozik, vagy hogy hívják ezt: mostanában. Rátérhetünk az üzletre? – Majd maga megmondja. – Inkább maga, Fermín. Én már mindent közöltem, amit szerettem volna. Odaadja azt, amivel tartozik? Vagy csináljunk egy kis botrányt, ami majd zavarba hozza? 202

Fermín rendíthetetlen csöndben maradt egy ideig, és mindketten kényelmetlenül feszengtünk. Salgado rászegezte a szemét, úgy látszott, mindjárt mérget lövell. Fermín, akinek az arckitejezésér nem tudtam megfejteni, leverten sóhajtott. – Maga nyert, Salgado. Kivett egy apró tárgyat a zsebéből, és átnyújtotta neki. Egy kulcsot. A kulcsot. Salgado szeme kigyúlt, mint egy kisgyermeké. Felállt, és lassan odament Fermínhez. A megmaradt kezével átvette a kulcsot, és közben reszketett a felindulástól. – Ha azt tervezi, hogy ismét anális úton ülteti be magának, kérem, tegye ezt a toaletten, mert nyilvános üzlethelyiségben vagyunk, amelyet közönség látogat – figyelmeztette Fermín. Salgado arcára visszatért az ifjúság rózsás lelkesültsége, és mosolyában szétáradt a leírhatatlan gyönyör. – Ha jól meggondoljuk, maga tulajdonképpen életem legnagyobb szívességét tette azzal, hogy végig ezekben az években vigyázott rá – mondta. – Ezért vagyunk barátok – felelte Fermín. – Menjen Isten hírével, és ne legyen gondja rá, hogy valaha is visszajöjjön. Salgado mosolyogva ránk kacsintott. Aztán töprengeni kezdett valamin, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett az utcára, még visszafordult, és békéltető mozdulattal felemelte a kezét. – Sok szerencsét, Fermín, hosszú életet. És nyugodjon meg, biztonságban marad a titka. Láttuk, ahogy elindul az esőben az öreg, akit bárki haldoklónak nézett volna, de aki – biztos voltam benne – abban a pillanatban nem bánta a hideg esőcseppeket az arcán, az évekig tartó fogságot és a vérébe ivódott nélkülözést. Fermínre pillantottam: olyan mélyen 203

felkavarta a régi cellatárs látogatása, hogy csak földbe gyökerezett lábbal, sápadtan állt ott. – Hagyjuk, hogy csak így elmenjen? – kérdeztem. – Van jobb ötlete?

3 Amint letelt a bölcsesség közmondásos egy perce, fekete esőkabátot kaptunk magunkra, és kirontotrunk az utcára egy óriási napernyőszerű esernyővel a kezünkben, amelyet Fermín a kikötői bazárban vett azzal a céllal, hogy télen–nyáron parádézhasson alatta Bernardával a Barceloneta strandon. – Fermín, ez a borzalom kilométerekről is felhívja ránk a figyelmet – szóltam. – Egyet se féljen, az a szégyentelen úgyis csak az égből hulló aranytallérokat látja. Salgado vagy száz méterrel járt előttünk, és sántaságához képest elég gyorsan rótta a Condal utcát az esőben. Kicsit közelebb kerültünk hozzá, épp eléggé ahhoz, hogy lássuk felszállni egy Layerana félé tartó villamosra. Összecsuktuk az ernyőt, futni kezdtünk, és csodával határos szerencsével felpattantunk a villamos lépcsőjére. A kor legjobb hagyománya szerint hátul kapaszkodva igyekeztünk tovább. Salgado a villamos elején kapott ülőhelyet egy irgalmas szamarinátus jóvoltából, akinek fogalma sem volt, kivel akadt össze. – Ez van, amikor az ember megöregszik – mondta Fermin. – Senki sem emlékszik, mekkora gazemberek voltunk. A villamos elhaladt a Trafalgar téren, és eljutott a Diadalívig. A nyakunkat nyújtogatva láttuk, hogy Salgado még mindig mozdulatlanul ül. Dús bajuszú kalauz méregetett bennünket összevont szemöldökkel. – Ne higgyék, hogy olcsóbban megszámítom maguknak, ha ott lógnak, figyelem magukat a felszállásuk óta. – Már a társadalmi realizmusnak sincs becsülete – mormolt Fermín. – Micsoda ország! 205

Odaadtuk a kalauznak a pénzt, és megkaptuk a jegyet. Már azt hittük, hogy Salgado elbóbiskolt, de amikor a villamos ráfordult az Északi pályaudvar felé vezető útra, hirtelen felpattant, és jelzett, hogy le akar szállni. A vezető fékezni kezdett, mi pedig gyorsan leugrottunk, szemben a vízerőművállalat cikornyás, szecessziós palotaépületével, és onnan követtük gyalog a villamost. A megállóban Salgado két utas segítségével levánszorgort, aztán elindult a pályaudvar felé. – Maga is arra gondol, amire én? – kérdeztem. Fermín bólintott. Követtük Salgadót a pályaudvar csarnokáig, és azzal álcáztuk magunkat, hogy kinyitottuk Fermín kolosszális esernyőjét, amely túlságosan is nyilvánvalóvá tette, hogy ott vagyunk. A csarnokba érve Salgado egyenesen a csomagmegőrzőhöz sietett, amelynek glédában sorakozó fémszekrényei úgy néztek ki, mint egy nagy temető kicsiben. Leráboroztunk az árnyékban, egy szerényen félreeső pádon. Salgado megállt a szekrények rengetege előtt, és elmélyülten nézte őket. – Talán elfelejtette, hogy hova tette a zsákmányt? – kérdeztem. – Egy frászt: felejtette el. Húsz éve várja ezt a percet. Csak ki akarja élvezni. – Ha maga mondja... De szerintem elfelejtette. Ültünk tovább, figyeltünk és vártunk. – Nem is mondta el, hogy maga hova rejtette a kulcsot, amikor megszökött a börtönből... – kockáztattam meg. Fermín ellenséges pillantást vetett rám. – Ebbe nem akarok belemenni, Daniel. – Akkor nem is kérdeztem. A várakozás eltartott még néhány percig. – Lehet, hogy van egy társa... – mondtam. – És őt várja. – Salgado nem osztozkodik. 206

– Akkor van valaki, aki... – Pszt... – intett csendre Fermín, és mutatta, hogy végre megmozdult az emberünk. Salgado odament az egyik szekrénykéhez, és rátette a vasajtóra a tenyerét. Elővette a kulcsot, beillesztette a zárba. Aztán kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Ebben a pillanatban két csendőr fordult be a sarkon a vágányok irányából, és elindultak felé, pedig már éppen kivett volna valamit a csomagmegőrzőből. – Ajajaj... – suttogtam. Salgado megfordult, és köszönt a csendőröknek. Váltottak néhány szót, mire az egyikük egy bőröndöt húzott ki a szekrénykéből, és letette Salgado lába elé. A rabló hálásan megköszönte a segítséget, a csendőrök pedig, kezüket a háromszögletű kalaphoz érintve, folytatták a sétát. – Éljen Spanyolország! – suttogta Fermín. Salgado megfogta a bőrönd fülét, és egy padhoz húzta, épp szemben azzal a hellyel, ahol mi ültünk. – Ugye nem itt fógja kinyitni? – kérdeztem. – Ellenőriznie kell, hogy minden benne van – mondta Fermín. – Hosszú évekig szenvedett ez a gané, hogy visszaszerezhesse a kincset. Salgado körülnézett, alaposan meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, aztán végül elhatározta magát. Résnyire, alig néhány centiméterre, kinyitotta a bőröndöt, és belekukkantott. Majdnem egy percen keresztül maradt így, mozdulatlanul. Fermín és én értetlenül néztünk össze. Salgado hirtelen becsukta a bőröndöt, és felállt. Fogta magát, és elindult a kijárat felé, a bőröndöt meg otthagyta a nyitott csomagmegőrzővel szemben. – Hát ezt meg mi lelte? – kérdeztem. 207

Fermín felállt, és a bőröndre mutatott. – Menjen érte, én addig követem a pasast... Nem adott időt a válaszra, Fermín rohanni kezdett a kijárathoz. Én gyorsan odamentem, ahol Salgado a bőröndöt hagyta. A szomszédos padon egy szemfüles csibész feltekintett az újságjából, és ő is lehetőséget látott a helyzetben: óvatosan körbenézett, nehogy észrevegye valaki, aztán felállt, és közelebb merészkedett a bőröndhöz, mint prédához a keselyű. Felgyorsítottam a lépteimet. Vetélytársam épp kinyújtotta volna érte a kezét, amikor mesteri húzással sikerült elragadnom előle. – Ez a csomag nem a magáé – mondtam. Csúnyán nézett rám, és ő is meglógta a bőrönd fülét. – Szóljak a csendőrségnek? – kérdeztem. A jómadár rémülten engedte el a koffert, és kereket oldott a peronok irányába. Én pedig elvittem a padunkhoz, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, kinyitottam. Üres volt. Csak ekkor hallottam meg a kiáltozást, és ahogy feltekintettem, láttam, hogy a pályaudvar kijáratánál jókora tumultus alakult ki. Felálltam. Még az üvegajtón keresztül is kivehettem, hogy a járőröző csendőrök átvágnak az esőben gyülekező bámészkodókon. Ahogy félrehúzódtak az emberek, előtűnt Fermín is: a földön térdelt, és a karjában tartotta Salgadót. Az aggastyán szeme tágra nyílt. Egy nő, aki épp akkor lépett be az ajtón, a szája elé emelte a kezét. – Mi történt? – kérdezte. – Egy szegény öregember holtan esett össze – mondta. Kimentem, és lassan közelebb kerültem a jelenetre összecsődült tömeghez. Fermín felnézett, és mondott valamit a csendőröknek. Az egyikük rábólintott. Fermín levette a kabátját, és ráterítette Salgado 208

holttestére, hogy letakarja az arcát. Amikor odaértem, a kabát alól már csak egy háromujjú kéz látszott, és a tenyerén az esőben csillogó kulcs. Odatartottam Fermín fölé az esernyőr, és a vállára tettem a kezemet. Lassan elindultunk. – Jól érzi magát, Fermín? A barátom megvonta a vállát. – Gverünk haza innen – bökte ki végül.

4 A pályaudvartól távolabb érve levettem a kabátomat, és ráterítettem Fermín vállára. Az övé ottmaradt Salgado holttestén. Nem úgy nézett ki, hogy a barátom megfelelő kondícióban lenne a hosszú sétákhoz, ezért inkább leintettem egy taxit. Kinyitottam Fermínnek az egyik hátsó ajtót, és amikor már bent volt, átmenteni a másik oldalra, hogy én is mellé ülhessek. – A bőrönd üres volt – mondtam. – Valaki átverte Salgadót. – Ki lopna meg egy rablót... – Maga szerint? – Talán az, aki megmondta neki, hogy nálam van a kulcs, és hogy hol találhat meg – suttogta Fermín. – Valls? Fermín lemondóan sóhajtott. – Nem tudom, Daniel. Már nem tudom, mit gondoljak. Láttam a visszapillantó tükörben, hogy a sofőr kérdően hátranéz. – A Plaza Reál elejére, a Fernando utcához – mondtam. – Nem megyünk vissza a könyvesboltba? – kérdezte Fermín, akinek már arra is alig volt ereje, hogy vitába szálljon egy taxi útvonala miatt. – Én igen. De maga szépen elmegy don Gustavóhoz, és Bernardával tölti a nap hátralevő részét. Csendben tettük meg az utat, odakint a város képe elmosódott az esőben. Amikor odaértünk a Fernando utca boltíveihez, ahol sok–sok éve megismertem Fermínt, kifizettem a fuvart, és kiszálltunk. Elkísértem don Gustavo ajtajáig, és átöleltem. 210

– Vigyázzon magára, Fermín. És egyen valamit, ha nem akarja, hogy a nászéjszakán megszúrja a csontozata Bernardát. – Ne féljen. Ha nekidurálom magam, könnyebben hízom, mint egy szoprán énekesnő. Mosr például mindjárt felmegyek, belakmározom a mogyorós puszedliból, amit a Casa Quílezben vesz don Gustavo, és holnapra dagadni fog rajtam a háj. – Úgy legyen. Csók a menyasszonynak. – Átadom neki, bár ahogy jelenleg az adminisztratív jogi folyamat áll, még elég sokáig fogunk bűnben élni. – Ugyan már. Emlékszik, mit mondott egyszer? Hogy a sors nem megy házhoz, mert nekünk kell rátalálnunk? – Meg kell vallanom, hogy azt Carax egyik könyvéből vettem. Szépen hangzott. – Én hittem benne, és hiszek most is. Ezért mondom, hogy a maga sorsa feleségül venni Bernardát törvényesen és a kijelölt időpontban, pappal, rizsszórással, kereszt– és vezetéknévvel. Fermín hitetlenkedve nézett rám. – Ne legyen Daniel a nevem, ha nem lesz világraszóló esküvője – ígértem meg Ferminnék, aki úgy el volt kenődve, hogy érzésem szerint még egy egész doboz karamella sem dobta volna fel, vagy akár Kim Novak bármely filmje a Féminában, azzal a hegyes fazonú melltartóval, ami ellentmond a gravitáció törvényének. – Hár, ha maga mondja, Daniel... – Visszaadta nekem az igazságot. Ezért én visszaadom magának a nevét.

211

5 Meg aznap délután, a boltba visszafelé menet felvázoltam a tervet Fermín személyazonosságának visszanyerésére. Először is több telefonhívást bonyolítottam le az irodából, és határidőket jelöltem ki az akcióhoz. A következő lépésben egy ismert hatékonyságú szakértők tudományához folyamodtam. A másnapi napsütéses, békés délidőn útra keltem a Carmen könyvtárhoz, ahol Alburquerque professzorral beszéltem meg találkozót abban a meggyőződésben, hogy amit ő nem tud, azt nem tudja senki. A központi olvasóteremben találtam rá: tollal a kezében, papírokkal és könyvekkel körülbástyázva dolgozott buzgón valamin. Leültem vele szemben, az asztal túloldalán, de nem zavartam meg. Talán egy perc is eltelt, mire észrevette, hogy ott vagyok. Amikor felemelte a tekintetét, meglepve nézett rám. – Nagyon szenvedélyes mű lehet, amit ír – bátorkodtam megjegyezni. – Cikksorozat Barcelona elátkozott íróiról – mondta. – Emlékszik arra a bizonyos Julián Caraxra, akire épp maga hívta fel a figyelmemet még hónapokkal ezelőtt a könyvesboltban? – Természetesen – teleltem. – Ugy áll a helyzer, hogy utánanéztem és hihetetlen történet az övé. Tudta-e, hogy volt egy ördögi alak, aki éveken keresztül járta a világot Julián Carax könyvei nyomában, hogy elégesse őket? – Nahát! – tettettem a meglepetést. – Kimondottan furcsaeset. Majd odaadom elolvasásra, ha elkészültem vele. 212

– Egész könyvet kéne írnia – mondtam. – Barcelona titkos története az írókon keresztül, akiker elátkoztak, vagy letiltották a műveik eredeti változatát. A professzort kiváncsivá tette az ötlet. – Az igazat megvallva eszembe jutott, de olyan sok a munkám az újságcikkekkel meg az egyetemen... – Ha maga nem írja meg, akkor senki... – Nézze, talán egy szép napon fogom magam, és fejest ugróm bele. Nem tudom, honnan szakítok rá időt, de... – A Sempere és Fiai könyvkereskedés szükség esetén felajánlja kiadói hátterét, és tanácsadást is nyújt. – Megfontolom. És most? Mit ebédelünk? Alburquerque professzor aznapra lazított a munkatempón, és elindultunk a Casa Leopoldo felé, ahol néhány pohár bor és egy fenséges serrano–tál mellett megvártuk a napi ajánlatot, ami nem volt más, mint bikafarokragu. – No és hogy van a mi Fermín barátunk? Néhány hete a Can Lluísban úgy láttam, eléggé elszontyolodott. – Épp róla akartam beszélni. Kissé kényes kérdés, ezért megkell kérnem, hogy maradjon köztünk. – Az csak természetes. Miben segíthetek? Elegánsan vázoltam fel a problémát, nem bocsátkoztam megbotránkoztató vagy fölösleges részletekbe. A professzor sejtette, hogy jóval több titok bújik meg a háttérben, mint amit elé tárok, de most is példát mutatott híres diszkréciójával. – Lássuk, jól értem–e – mondta. – Fermín nem használhatja a személyazonosságát, mert csaknem húsz éve hivatalosan holttá 213

nyilvánították, és a hatóságok szemében nem létezik. – Pontosan. – De abból, amit maga mesél, úgy fest, hogy már ez a törölt személyazonosság is hamis volt, mert Fermín maga találta ki a háború alatt, hogy mentse a bőrét. – Pontosan. – Innentől viszont sötétben tapogatózom, Daniel. Kérem, segítsen! Ha Fermín egyszer már elővarázsolt a kabátujjából egy hamis személyiséget, miért nem kanyarít magának megegyet, hogy megnősühessen? – Ennek két oka van, professzor úr. Az első pusztán gyakorlati. Akár ezt a nevet használja, akár másikat, Fermínnek nincs hivatalos személyazonossága, így bármilyen nevet vesz fel, újra kell dokumentálnia. – De ha jól sejtem, ő Fermín szeretne maradni. – Így igaz. Éppen ez a másik ok, ami nem gyakorlati, hanem, hogy úgy mondjam, lelki jellegű, és sokkal fontosabb az előzőnél. Fermín továbbra is Fermín akar maradni, mert ő szeretett bele Bernardába, ő a barátunk, akit megismertünk, és aki továbbra is lenni szeretne. Az, aki eredetileg volt, évekkel ezelőtt megszűnt létezni. Levedlette magáról, mint kígyó a bőrét. Talán én vagyok a legjobb barátja, de még én sem tudom, milyen névre keresztelték. Az én számomra, mint mindenkinek, akik szeretjük, de főleg saját maga számára, ő Fermín Romero de Torres. Ha pedig új személyazonosságról van szó, miért ne adjuk oda neki a sajátját? Erre már rábólintott Alburquerque professzor. – Világos – jelentette ki. – Akkor hát kivitelezhetőnek rartja, professzor úr? 214

– Don Quijote–i vállalkozásnak ígérkezik, és még azok közt is párját ritkítja – vélekedett. – Hogy juttassuk hozzá a búsképű lovagot, don Fermín de la Manchát nemesi származáshoz, paripához és még egy paksaméra hamis papírhoz is, amely méltóvá teszi őt a szép Bernarda del Toboso kezére Isten és az anyakönyvvezető előtt? – Sokat töprengtem rajta, és utánanéztem egy–két jogi könyvben – mondtam. – Ebben az országban a személyazonosság egy születési anyakönyvi kivonattal kezdődik, amely, ha az ember jobban megnézi, csak egy egyszerű kis papírfecni. A tanár úr felvonta a szemöldökét. – A maga által sugallt megoldás rendkívül kényes. Arról nem is beszélve, hogy egetverően törvénytelen. – Mondjuk inkább úgy, hogy nincs rá precedens a joggyakorlatban. Ellenőriztem. – Folytassa csak, igen érdekfeszítő. – Tegyük fel, hogy valaki, akinek, no persze csak elméletileg, bejárása van az anyakönyvi hivatalba, elhelyez egy születési anyakönyvi kivonatot az irattárban... Nem lenne ez elég ahhoz, hogy megalapozza egy ember személyazonosságát? A professzor a fejét rázta. – Egy újszülött esetében talán, de ha gondolatkísérletünk felnőre emberre vonatkozik, dokumentálnunk kell az egész eddigi életútját. Még akkor is, ha önnek elméletileg bejárása van az irattárba. Honnan szerezné meg a papírokat? – Mondjuk, el tudnék készíteni egy sor hihető másolatot. Maga szerint megvalósítható a terv? A professzor óvatosan fontolóra vette. – A legfőbb kockázat abban rejlik, hogy valaki észreveszi a csalást, 215

és le akarja leplezni. Tekintetbe véve, hogy jelen esetben elhunyt a, mondjuk úgy, fenyegető fél, aki szólhatott volna a hiányos dokumentáció ügyében, arra szűkül a feladat, hogy valaki először is behatoljon az irattárba, és a rendszerbe juttasson egy fiktív, ám meggyőzően összeállított személyi aktát, másodszor pedig hozzon létre egy sor dokumentumot, amely megtámogatja az említett személyazonosságot. Papírok kellenek minden színben és minőségben, keresztlevél, elsőáldozási okmány, igazolványok... – Ami az első pontot illeti, úgy tudom, hogy ön a tartományi kormányzat megbízásából, és az intézmény hírnevét öregbítendő, cikksorozatban mutatja be a spanyol jogrendszer csodáit. Egy kis utánajárással arról is értesültem, hogy a háborús bombázások után több irattár megsemmisült az anyakönyvi hivatalban. Ez azt jelenti, hogy több száz vagy több ezer személyazonosságot írtak újra, rosszul. Nem vagyok szakértő, de bátorkodom feltételezni, hogy itt megnyílt egy kiskapu, amelynek egy jó kapcsolatokkal rendelkező bennfentes, kezében egy jó tervvel, bármikor hasznát veheti... A professzor a szeme sarkából nézett rám. – Látom, Daniel, tisztességes kutatómunkát végzett. – Bocsássa meg a merészségemet, professzor úr, de nekem Fermín boldogsága megér ennyit, és még sokkal többet is. – Ez dicséretes. Aki viszont ilyesmit csinál, és rajtakapják, az nagyon megjárhatja. – Ezért gondoltam arra, hogy az illető, akinek elméletileg bejárása van egy ilyen felújított anyakönyvi irattárba, magával vihetne egy segítőt, aki, hogy úgy mondjam, magára vállalná a művelet kockázatos részét. – Ebben az esetben az elméleti segítőnek szavatolnia kéne az illető 216

számára, hogy életre szólóan húsz százalék kedvezményt kap minden könyv árából, amelyet a Sempere és Fiai könyvkereskedésben vásárol. Valamint egy meghívót a delikvens esküvőjére. – Már el is intéződött. Sőt, mit szólna huszonöt százalékhoz? Bár a lelkem mélyén tudom, hogy van olyan ember, aki elméletileg még pro bono alapon is, minden ellenszolgáltatás nélkül felajánlaná a segítségét, hogy ezzel gólt akasszon be egy velejéig rothadt, korrupt rezsimnek. – Egyetemi tanár vagyok, Daniel. Lepereg rólam az érzelmi zsarolás. – Akkor Fermínért. – Az már más. Térjünk a részletekre. Elővettem a százpesetás bankjegyet, amellyel Salgado fizetett, és meglobogtattam. – Ebből finanszírozom az expedíció során felmerülő kiadásokat és költségeket – mondtam. – Látom, két kézzel szórja pénzt, de inkább tegye félre más célokra e küldetés során, mert az én szolgálataim ingyenesek – felelte a professzor. – Inkább az aggaszt, tisztelt segítőm, hogy miképp hozzuk tető alá a szóban forgó írásbeli összeesküvést. A rezsim új centuriói lelkes munkával kétszeresére duzzasztottak egy olyan roppant bürokratikus rendszert, amely már eredeti formájában is beleillett volna Franz Kafka barátunk legszörnyűbb álmába. Azt akarom ezzel mondani, hogy egy ilyen ügyben nélkülözhetetlenek lesznek mindenféle levelek, kérvények, beadványok és papírok, amelyek nem csupán hihetőek, de magukon hordják egy összefogdosott, poros és megkérdőjelezhetetlen akta állagát, színét, aromáját is... – Ez nem akadály – mondtam. 217

– Továbbá szükségem lesz az akcióban részt vevő tettestársak listájára, csak hogy tudjam, nem csap be. Elmagyaráztam neki a terv többi részét. – Megoldható – hagyta jóvá. Amint kijött a főfogás, berekesztettük a tárgyalást, és beszélgetésünk más mederben folyt tovább. Aztán a kávé mellett, noha egész végig igyekeztem lakatot tenni a számra, nem tudtam megállni, hogy mintegy mellékesen, fel ne tegyek egy jelentéktelen kérdést. – Jut eszembe, professzor úr, egyik nap bejött egy vevő a boltba, beszélgetni kezdtünk, és valahogy kicsúszott a száján Mauricio Valls neve. Kulturális miniszter volt, vagy mi. Maga mit tud róla? A professzor felhúzta az egyik szemöldökét. – Vallsról? Amit mindenki más is, gondolom. – Biztos vagyok benne, hogy többet tud másoknál, professzor úr. Sokkal többet. – Tulajdonképpen már rég nem hallottam a nevét, de annak idején Mauricio Valls egy jelenség volt. Ahogy maga is mondja, néhány évig kulturális miniszter, kiváló és jeles úriember, több szervezet és intézmény vezetője, a rendszer jó katonája, aki nagy tiszteletnek örvendett, sokakat pártfogolt, és az egész spanyol kulturális sajtó édesgyermekeként dédelgette... Egyszóval hírneves személyiség. Bágyadtan elmosolyodtam, mintha kellemesen érne a meglepetés. – De csak volt. – Őszintén szólva szerintem Valls már jó ideje eltűnt a színről, legalábbis ami a közéletet illeti. Nem tudom, hogy egy nagykövetségre száműzték–e, vagy valamelyik nemzetközi szervezetbe, hisz maga is tudja, hogy mennek ezek a dolgok, én mindenesetre régóta nem 218

követem a nyomát... Annyit tudok, hogy néhány éve kiadót alapított egy–két üzlettársával. A cég remekül megy, sorban adja ki a könyveket. És ha már itt tartunk, magam is minden hónapban meghívót kapok valamelyik bemutatójukra... – Ő is ott szokott lenni? – Pár éve még ott volt. Sokat viccelődtünk rajta, mert mindig többet beszélt saját magáról, mint a könyvről vagy a szerzőről akit bemutatott, de ez már a múlté. Évek óta nem láttam. Megkérdezhetem, hogy miért érdekli ez magát annyira, Daniel? Nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztatja a honi irodalom hiúságának kicsiny vására. – Csak kíváncsi voltam. – Aha. Amikor Alburquerque professzor kifizette a számlát, végig engem nézett a szeme sarkából. – Vajon miért van az az érzésem, hogy csak a felét meséli el a történetnek, sőt talán csak a negyedét? – Majd elmondom a többit is, processzor úr. ígérem. – Ajánlom is, mert a városoknak nincs emlékezetük, és kell egy józan bölcs, olyan, mint én, aki életben tartja őket. – Nézze, az ajánlatom a következő: maga segít nekem elintézni Fermín ügyét, én meg egyszer majd elmondok egy két mesét Barcelonáról, amit jobb szeretnék elfelejteni. Adalékul az ön titkos történetéhez. A professzor kezet nyújtott, és én megszorítottam. – Szaván fogom. Most pedig térjünk vissza Fermínre és a papírokra, amelyeket elő kell varázsolnunk a kalapból... – Azt hiszem, ehhez a feladathoz megvan az emberem – mondtam.

219

6 Oswaldo Darío de Mortenssen, a barcelonai írnokok fejedelme és kedves ismerősöm rumos kávéval és cigarettával élvezte az ebédszünetét a Virreina–palotánál álló bódéban. Amikor meglátott, lelkesen integetett. – Nocsak, visszatér a tékozló fiú. Meggondolta magát? Mégis megfogalmazzuk azt a szerelmes levelet, amely hozzáférést biztosít a vágyott leányka tiltott cipzáraihoz és gombjaihoz? Ismét megmutattam a jegygyűrűmet, ő pedig már emlékezett, és bólintott. – Bocsásson meg. A megszokás. Maga még a régi fajta. Miben segíthetek? – A minap rájöttem, miért olyan ismerős a neve, don Oswaldo. Egy könyvesboltban dolgozom, és rábukkantam Az alkonyat lovasaira, a maga regényére még ’33–ból. Oswaldo elrévedt az emlékem, és meghatottan mosolygott. – Micsoda idők... A kiadóim, az a két gazfickó, Barrido és Escobillas, az utolsó fillért is kicsalták belőlem. Az ördög fényeskedjék nekik, és zárja őket kulcsra. De a könyvírás örömét senki sem veheti el tőlem. – Ha elhozom valamelyik nap, dedikálja nekem? – Hát persze. Az volt a hattyúdalom. A világ meg nem érett meg az Ebro deltájába helyezett westernre, amelyben csónakon járnak a banditák ló helyett, és dinnye nagyságú szúnyogok röpködnek vígan. – Maga Katalónia Zane Greye. – Szerettem volna az lenni. Mit tehetek magáért, fiatalember? – Vesse latba minden tudását és művészetét egy nem kevésbé hősies vállalkozásban. 220

– Csupa fül vagyok. – Szeretném, ha segítene megalkotni egy jól dokumentált múltat, hogy egy barátom jogi akadályok nélkül vehesse feleségül a nőt, akit szeret. – Rendes ember? – A legjobb, akit ismerek. – Akkor egy szót se többet. Mindig az esküvő és a keresztelő volt a kedvenc terepem. – Kellenek majd beadványok, jelentések, kérvények és mindenféle igazolvány. – Nem probléma. A lebonyolítást Luisiróra bízzuk, öt már ismeri, tökéletesen megbízható kolléga, és tizenkétféle kalligráfiában mester. Elővettem a százast, amelyet aprofesszor visszautasított, és odanyújtottam neki. Oswaldo szeme akkora lett, mint egy levesestányér, és gyorsan zsebre vágta. – És még azt mondják, hogy Spanyolországban nem lehet az írásból megélni – mondta. – Elég lesz ennyi a működési költségekre? – Bőven. Ha mindent megszerveztem, megmondom, mennyi lesz pontosan, de pillanatnyilag úgy látom, hogy minden kijön legfeljebb hetvenöt pesetából. – Ezt magára bízom, Oswaldo. Alburquerque professzor, aki jó barátom... – Remek tolla van – sietett leszögezni Oswaldo. – És még remekebb ember. Nos, a prolesszor fel fogja keresni önt, elmondja majd, hogy milyen okmányokra van szüksége, és megadja a pontos részleteket. Ha bármi kérdése van, engem megtalál a Sempere és Fiai könyvkereskedésben. Erre a szóra felderült az arca. 221

– A szentély... ifjúkoromban minden szombaton odajártam, hogy Sempere úr felnyissa a szememet. – Ő volt a nagyapám. – Már évek óra nem jártam ott, mert a bevételeim annyira megcsappantak, hogy áttértem a könyvtári kölcsönzésre. – Hát akkor tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy visszatér hozzánk, don Oswaldo, érezze magát otthon, és az árak miatt ne fájjón a feje. – Úgy lesz. Kezet fogtunk. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy a Sempere családdal üzletelhetek. – Legyen ön az első egy hosszú sorban. – No és mi lett a sántával, aki annyit legeltette a szemét a kincseken? – Kiderült, hogy nem mind arany, ami fénylik – mondtam. – Jellemző a mai időkre...

222

7

Barcelona 1958 Kristálytiszta égbolttal köszöntött be a január, a fagyos szél porhavat fújt a város cseréptetőire. Reggelente kisütött a nap, fényes és sötét kontúrokat húzott mindenfelé az áttetsző Barcelonában, ahol az emeletes buszok üres felső szinttel robogtak, és a villamosok elhaladtukban gőz– felhőt hagytak a sín fölött. A karácsonyi díszek tűzfényei kéken csillositak az óváros fölé kifeszített füzéreken, a boltok és üzletek bejáratánál ezer és egy hangszóróból csordogáltak a jóakaratot és békét sugalló édeskés kívánságok, s ez annyira eltelítette az embert, hogy amikor valaki egy hirtelen ötlet hatására katalán sapkát nyomott a Kisjézus fejébe a San Jaime téri betlehemen, amelyet a Városháza állított fel, a kirendelt őr, ahelyett, hogy néhány ájtatos asszonyság kérésére végigpofozta volna az illetőt az utcán a kapitányságig, nagyvonalúan félrenézett, amíg fel nem hívták az érsekséget, és az érsekség a rend helyreállítására ki nem rendelt három apácát. Megugrottak a mi karácsonyi eladásaink is: a betlehemi csillaga Sempere és Fiai cég könyveié seben néhány fekete tintával írt szám formájában biztosította, hogy legalább a fűtés- és villanyszámlákat rendezni tudjuk, sőt még meleg ételre is jusson egyszer egy nap. Apám szemlátomást visszanyerte az életkedvét, és kijelentette, hogy jövőre már nem várunk az utolsó percig a kirakat feldíszítésével. – Sokáig jó lesz még ez a jászol – hagyta rá Fermín teljes közönynyel. 223

Vízkereszt elmúltával apám elrendelte, hogy vigyázva csomagoljuk össze a betlehemet, és jövő karácsonyig vigyük le a pincébe. – Csak szeretettel, Fermín – mondta. – Nehogy megtudjam, hogy véletlenül kicsúsztak a kezéből a dobozok. – Mint a szemem világára, úgy vigyázok, Sempere úr. Életemmel szavatolok a jászol sértetlenségéért, beleértve a pelenkás Messiás körül strázsáló háziállatokat is. Miután helyet csináltunk a dobozoknak, amelyekbe sikerült betuszkolni az összes karácsonyi díszt, egy pillanatra körbetekintertem a pince elfelejtett zugain. Legutóbbi itttartózkodásunk alkalmával olyan témára terelődött a beszélgetés, amelyet azóta sem érintettünk, sem Fermín, sem én, pedig az én szívemet azóta is nyomta. Fermín mintha olvasott volna a gondolataimban. – Ne mondja, hogy még mindig annak a balfácánnak a levelére gondol. – Előfordul. – Beatriz asszonynak nem szólt róla? – Nem. Visszatettem a levelet a kabátzsebébe, és tartottam a számat. – És ő? Nem mondta, hogy írt neki az a szoknyavadász Don Juan? Megráztam a lejemet. Fermín elhúzta a száját, így adva értésemre, hogy ez nem jó jel. – Eldöntötte már, hogy mitévő lesz? – Hogy értve? – Ne játssza a bolondot, Daniel! Követi a becses nejét a Ritzbe, ahol azzal a fajankóval találkozik, és csinál egy óriási botrányt, vagy nem? – Maga talán feltételezi, hogy Bea elmegy oda– mondtam. – Miért, maga nem? Lesütöttem a szememet, és nagyon nem tetszettem magamnak. 224

– Miféle férj az, aki nem bízik a feleségében? – kérdeztem. – Neveket és keresztneveket adjak, vagy megelégszik a statisztikával is? – Én bízom Beában. Ő nem csalna meg. Nem olyan. Ha volna közlendője a számomra, kertelés nélkül a szemembe mondaná. – Akkor nincs miért aggódnia, ugye? Volt valami Fermín hangjában, ami arra vallott, hogy csalódást okoz neki a gyanúm és a bizonytalanságom, és bár soha nem ismerné be, elszomorítja, hogy üres óráimat sötét gondolatokkal töltöm, és kételkedem annak a nőnek az őszinteségében, aki erre semmi okot nem adott. – Most biztos arra gondol, hogy ostoba vagyok. Fermín nemet intett. – Dehogy. Szerintem maga szerencsés ember, legalábbis a szerelemben, csak nem vesz róla tudomást, ahogy ez szinte minden ilyen esetben így van. Ekkor fel kellett figyelnünk a lépcső tetejéről hallatszó kopogásra. – Hacsak nem tört tel az olaj odalent, gyertek vissza, mert munka van ám – szólt az apám. Fermín lel sóhajtott. – Amióta kijött az adósságból, úgy viselkedik, mint egy hajcsár – mondta. – Vérszemet kapott az üzlettől. Mintha kicserélték volna... Kínos lassúsággal teltek a napok. Fermín végül beleegyezett, hogy az esküvő és a lakodalmi ebéd részleteit rábízza apámra és don Gustavóra, akik felvállalták, hogy atyaian, szaktekintélyként támogatják. Én mint keresztapa a végrehajtó bizottság tanácsadója lettem, Bea pedig a művészeti igazgató, aki vaskézzel irányított minden munkatársat. 225

– Fermín, Bea utasított, hogy menjünk el a Casa Panraleoniba, ruhapróbára. – Csak nehogy csíkos legyen... Hiába esküdöztem égre–földre, hogy a neve hamarosan törvényes lesz, és új barátja, a plébános nyugodtan kimondhatja a „Fermín, akarod–e nőül venni” szavakat anélkül, hogy mindnyájunkat dutyiba vágnának miatta, a jeles dátum közeledtével Fennint egyre jobban kínozta a szorongás és a télelem. Bernarda az imádság és a karamellás– tojásos pudingok erejével tartotta magát, bár miután egy ismerős orvos igazolta a terhességét, a nap jó részét inkább a rosszullérek és a szédülés elleni harcnak szentelte, mert Fermín elsöszülöttje nehézkesen készült világra jönni. Látszólag nyugodt időszak volt ez, de a látszat csalt, mert a felszín alatt már átadtam magam a zavaros, sötét áradatnak, amely lassan sodort egy új, ellenállhatatlan érzelem mélységei tele, s az nem volt más, mint a gyűlölet. Szabad óráimban, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna róla, elzarándokoltam a Canuda utcai Ateneumba, és Mauricio Valls nyomait kutattam a katalógusok mélvén, valamint a sajtóarchívumban. Ami sokáig csak elmosódott, érdektelen kép volt, napról napra világosabb és fájóan pontos lett. Nyomozásom apránként rekonstruálta Valls nyilvános pályafutását az elmúlt tizenöt évben. Sok minden történt azóta, hogy ifjú titánként a színre lépett. Ahogy telt–múlt az idő, jó kapcsolatainak köszönhetően don Mauricio Valls – ha hitelt adunk a napilapoknak, bár Fermín szerint ennyi erővel abban is hihetnénk, hogy a TriNaranjus üdítő csakugyan a valenciai friss narancs préselése útján készül – megvalósította az álmait, és tündöklő csillag lett Spanyolország irodalmi– művészeti egén. 226

Töretlen diadal urat járt be. 1944–tól egyre értékesebb posztokat, kinevezéseket kapott az ország akadémiai és kulturális intézményeitől. Cikkei, beszédei és publikációi megsokasodtak. Nem volt olyan rangos verseny, kongresszus vagy kulturális esemény, amely nélkülözhette volna don Mauricio jelenlétét. 1947–ben néhány üzlettársával együtt megalapította a Sociedad General de Ediciones Ariadna könyvkiadót, melynek fiókirodái voltak Madridban és Barcelonában, és a sajtó úgy emlegette, mint a spanyol irodalom zsinórmértékét. 1948–ban ugyanez a sajtó már úgy beszélt Mauricio Vallsról, mint aki „az új Spanyolország legbölcsebb és legtekintélyesebb írástudója” Az ország önjelölt értelmisége és mindazok, akik oda kívántak tartozni, mintha szenvedélyes szerelemre gyulladtak volna don Mauricio iránt. A kulturális lapok tudósítóiból csak úgy ömlött a dicséret és a méltatás, a kegyeit keresték, mert ha szerencséjük volt, azt is el érhették, hogy kiadja valamelyik fiókban fekvő kéziratukat, s így beléphettek a hivatalos elit klubba, megízlelvén annak édes mézér, még ha csak apró cseppekben is. Valls megtanulta a játékszabályokar, és úgy uraira a hadszíntéré mint senki más. Az ötvenes évek elejére hírneve és befolyása túlterjedt a hivatalos körökön, és elérte az úgynevezett civil társadalmat és annak kiszolgálók is. Mauricio Valls jelszavai a kinyilatkoztatott igazság kánonjává lettek, magáévá tette, és szorgalmas tanulóként ismételte őket mindenki ama három–négyezer különleges spanyolnak a táborában, akik a műveltségükkel kérkedtek, és mélyen megvetették a pórnéper. Utón a csúcs felé Valls maga köré gyűjtött egy szűk kört a vele egyívásúakból, akik a tenyeréből ettek, és hamarosan elhelyezkedtek a fontosabb szervek, intézmények élén. Ha valaki arra vetemedett, hogy megkérdőjelezze szavait vagy személyes kvalitásait, a sajtó 227

könyörtelenül pellengérre állította, és visszataszító gúnyrajzot vázolt fel róla, az illető pedig kitaszított lett, akinek a neve szitokszó, koldus, aki előtt bezárult minden ajtó, és akinek nem maradt más választása, mint feledni vagy száműzetésbe vonulni. Védtelennek tűnő órákon át olvastam a sorokat és azt, ami a sorok között volt, vetettem össze a történeteket a különböző verziókkal, rendszerezrem a dátumokat, listáztam a győzelmeket és az eltitkolt áldozatokat. Más körülmények között, ha tanulmányom csupán embertani jellegű lett volna, bizonyára fejet hajtok don Mauricio és impozáns játszmája előtt. Senki sem tagadhatta, hogy megtanult olvasni honfitársainak szívében és lelkében, es mozgatni a szálakat, melyek révén az ő vágyai, reményei, fantáziái testesültek meg. De a több napos kalandozás Valls életének hivatalos változatában főleg azt mutatta meg, hogy milyen biztonsággal tökéletesedik az új Spanyolország rendszere, hogy don Mauricio üstökösszerű berobbanása a hatalomba s a megszentelt oltárok magasába milyen jó példa egy olyan típusú előmenetelre, amelynek jövője van, s amely kétségkívül túléli ezt a kort, mert évtizedekre mély, kikezdhetetlen gyökereket ereszt mindenütt. 1952–től, amikor Valls három évre átvette a kulturális minisztérium vezetését, már a csúcson szilárdíthatta tovább a hatalmát, és arra a néhány helyre is odahelyezte lakájait, ahova addig még nem sikerült volna. Nyilvános szerepléseinek visszhangja monoton aranyfényt öltött. Szavait mint a bölcsessegés a bizonyosság kútforrását idézgették. Nem hiányozhatott a bírálóbizottságokból, bíróságokról és mindenféle fogadásokról. Megállíthatatlanul növekedett az oklevelekből, kitüntetésekből és díjakból álló gyűjteménye. 228

De ekkor hirtelen furcsa dolog történt. Amikor először találkoztam vele, átsiklottam rajta. A don Mauriciot éltető hírek és dicshimnuszok nem apadtak, de 1956 után, mélyen eltemetve az információrengetegben, mégis tetten érhető volt egy apró részlet, amely a korábbi híradásokból hiányzott. A cikkek hangneme es tartalma nem változott, de ahogy újra és újra olvastam őket, és összehasonlítottam egymással, felfigyeltem valamire. Don Mauricio Valls nem lépett többet nyilvánosság elé. Neve, megítélése, tekintélye és hatalma megingatharatlan volt. Csak őt magát nem látta senki. 1956 után nem jelentek meg róla fotók, és a cikkek arról sem számoltak be, még az uralás szintjén sem, hogy bármilyen rendezvényen megfordult volna. Az utolsó tudósítás, amely hírt adott Mauricio Valls személyes jelenlétéről, 1956. november 2–án íródott, amikor átvette az év könyvkiadójának járó díjat a Madridi Szépművészeti Kör ünnepségén, a legmagasabb tekintélyek és az akkori előkelő társaság ünneplése közepette. A szöveg az ilyenkor szokásos előre látható menetet követte, és gyakorlatilag nem volt több egy vezércikké emelt társasági hírnél. Csak a fénykép volt érdekes mellette, az utolsó, amely Vallsról készült, nem sokkal a hatvanadik születésnapja előtt. Elegáns benyomást keltett, jó szabású öltönyt viselt, és mosolyogva, szívélyesen szerény gesztussal fogadta a közönség tapsviharát. Mellette néhány, láthatóan hasonló státusú embert mutatott a kép, mögötte pedig, némileg nyomdahibásan, két komor és rezzenéstelen arcú férfit, fekete ruhában és fekete napszemüvegben. Nem úgy néztek ki, mint akik részt vesznek az eseményen. Tartásuk szigorú volt, és távol álltak az egész bohózattól. Figyeltek.

229

A Szépművészeti Kör aznap esti rendezvénye után senki sem fényképezte le többé, és nem is látta nyilvánosan don Mauricio Vallst. Bármennyit kutakodtam, nem sikerült egyetlen megjelenésére sem rábukkannom a későbbi krónikákban. Amikor belefáradtam a zsákutcák végigjárásába, visszatértem a kezdethez, és újraépítettem a főszereplő történetét, hogy aztán úgy véssem az emlékezetembe, mintha a sajátom volna. Azzal a reménnyel szimatoltam utána, hogy találok egy jelet, egy nyomot, ami majd segít megérteni, hol van ő, aki oly szélesen mosolyog a lényképeken, és ünnepelteti magát a szívességekre áhítozó, szolgai slepp újságjaiban. Azt az embert kerestem, aki megölte az anyámat, hogy elrejtse saját szégyenét, amely minden látszat ellenére égette, bár senki sem volt képes a szemébe mondani. Most gyűlölni tanultam a magányos délutánokon az Ateneum régi könyvtárában, ahol nemrég mégolyán sokkal nemesebb célokra irányult a vágyam, mint az első reménytelen szerelmem, Clara bőre vagy Julián Carax titkai és A szél árnyéka című regénye. Minél nehezebb volt rátalálnom Valls nyomára, annál hevesebben tiltakoztam az ellen, hogy joga legyen eltűnni és kitörölni a nevét a történelemből. Az én történelmemből. Tudnom kellett, hogy mi lett vele. Bele kellett néznem a szemébe, ha másért nem, hát azért, hogy eszébe juttassam: van valaki, egyetlen ember a világmindenségben, aki tudja róla, ki ő, és mit tett.

230

8 Egyik délután, amikor elegem lett a szellemek hajkuúszásából, befejeztem a kutatómunkát az archívumban, és sétálni indultam Beával és Juliánnal egy olyan tiszta, napfényes Barcelonában, amelyet már csaknem elfelejtettem. Hazulról eljutottunk egészen a Citadella parkig. Leültem egy padra, és elnéztem, hogy játszik Julián a füvön az anyukájával. Miközben elgyönyörködtem bennük, elismételtem magamban Fermín szavait. Szerencsés ember, ez vagyok én, Daniel Sempere. Szerencsés ember, aki utat engedett a lelkében az elvakult bosszúvágynak, s az úgy növekszik, hogy most már saját önmagától is undorodnia kell. Néztem a fiamat, ahogy belefeledkezik a kedvenc játékába, és addig mászik négykézláb, amíg csupa piszok nem lesz. Bea végig a közelében maradt. Julián néha megállt, és felém nézett. Aztán jött egy kis szellő, meglibbentette Bea szoknyáját, és Julián nagyot nevetett. Én tapsoltam, Bea rosszalló pillantást vetett. Elkaptam a fiam tekintetét, és eszembe jutott, hogy ez a két szem hamarosan úgy néz majd rám, mintha én volnék a világon a legjobb és a legokosabb, minden nagy válasz tudója. És megfogadtam, hogy soha többé nem ejtem ki a számon Mauricio Valls nevét, és nem is követem többé az árnyát. Bea odajött hozzám, és leült mellém. Julián is jött négykézláb, egészen a pádig. Amikor a lábamhoz ért, a karomba vettem, ő pedig a zakóm hajtókájába törölte kis kezét. – Most jött a mosodából – jegyezte meg Bea. Lemondóan vontam meg a vállamat. Bea fölém hajolt, és megfogta a kezem. 231

– Jó lábad van – bókokam. – Nem vicces. Aztán majd ebből tanul a fiad. Még szerencse, hogy mások nem látták. – Hát, volt egy apóka ott szemben, az újságja mögé bújt, de azt hiszem, lefordult a pádról, mert szívdobogást kapott. Julián úgy vélte, hogy a szívdobogás a legérdekesebb szó, amit valaha is hallott, ezért hazafelé menet leginkább azzal töltöttük az időnket, hogy együtt skandáltuk, szív–do–bo–gás... míg Bea néhány lépéssel előttünk dúlt–fúlt. Aznap este, január 20–án, Bea lefektette Juliánt, és a díványon dőlt le mellettem, ott nyomta el az álom, miközben én már harmadszorra olvastam újra David Martin egyik régi könyvét, amit Fermín talált a messzi távolban a szökése után, és végig hűségesen őrzött az évek alatt. Szívesen ízlelgettem a szófordulatokat, és boncolgattam minden egyes mondat szerkezetét abban a hitben, hogy talán segít megtudnom valamit az emberről, akit sohasem ismertem, de mindenki arról győzködött, hogy nem az apám. Most mégis képtelen voltam az olvasásra. Mielőtt akárcsak egy mondat végére értem volna, eloldódtak a gondolataim a könyvről, és már Pablo Cascos Buendía levelét látram magam előtt, amelyben másnap délután két órára találkára hívja a feleségemet a Ritzbe. Végül becsuktam a könyvet, és a mellettem alvó Beára néztem, akiben több titkot sejtettem meg, mint Martin összes történetében a kárhozottak baljós városáról. Már elmúlt éjjel, amikor kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy figyelem. Mosolygott, de láthatott valamit rajtam, mert az arcán nyugtalan árnyék futott végig. – Min gondolkodol? – kérdezte. 232

– Azon, hogy milyen szerencsés vagyok – mondtam. Bea hosszan nézett rám, és a pillantása tele volt kétséggel. – Úgy mondod, mintha nem hinnéd. Felkeltem, és kinyújtottam felé a kezemet. – Menjünk az ágyba – mondta. Megfogta a kezemet, és végig jött velem a folyosón a hálószobáig. Lefeküdtem az ágyra, és csendben néztem őt. – Olyan furcsa vagy, Daniel. Mi van veled? Mondtam valamit? Megráztam a fejemet, és a mosolyom olyan kegyes volt, mint a hazugság. Bea bólintott, és lassú mozdulatokkal levetkőzött. Sose fordult el ilyenkor, és nem is rejtőzött a fürdőszobába vagy az ajtó mögé, ahogy az egészséges házaséletet propagáló, kormány által támogatott kézikönyvek tanácsolták. Csendben figyeltem most is, végigolvastam teste minden vonalát. Bea a szemembe nézett. Hagyra, hogy lecsúszszon róla a szívből gyűlölt hálóing, aztán lefeküdt az ágyra, és hátat fordírott. – Jó éjszakát – mondta fojtott hangon, ami az őt ismerők számára a nyugtalanság jele volt. – Jó éjszakát – suttogtam. Ahogy a lélegzését hallgattam, tudtam, hogy legalább félórába telt elaludnia, de végül a fáradtság jobban elbírt vele, mint az én különös viselkedésem. Mellette maradtam, de nem tudtam, hogy ha felébresztem, bocsánatot kérjek tőle, vagy csak megcsókoljam. Ezért nem tettem semmit. Mozdulatlanul feküdtem tovább, néztem a háta kanyarulatát, és éreztem, hogy a sötétség a bensőmben egyre azt susogja, hogy már csak néhány óra, és Bea találkozni fog a régi jegyesével, akkor pedig az ajkak és a bőr valóban máséi lesznek, ahogy azt a slágerszöveg ihletésű levél ígérte. 233

Amikor felébredtem, Bea már nem volt mellettem. Hajnalig forgolódtam álmatlanul, aztán amikor odakint a templom harangja elütötte a kilencet, kiugrottam az ágyból, és sietősen, vaktában felöltöztem. Odakint hideg hétfői nap várt rám, telepöttyözve nagy hópelyhekkel, amelyek láthatatlan fonalakon függő fénypókokként ragadtak a járókelőkre. Amint beléptem a könyvesboltba, ott találtam apámat a magas széken állva: mindig arra kapaszkodott fel, hogy átfordítsa a naptárt. Január 21. – Ha az ember elmúlt tizenkét éves, már nem mentség, hogy nem csörgött a vekker – zsörtölődött. – Neked kellett volna nyitnod. – Ne haragudj. Rosszul aludtam. Nem fordul elő még egyszer. Ideig–óráig igyekeztem lefoglalni a gondolataimat és a kezemet a bolti teendőkkel, de mindig azon kaptam magam, hogy emlékezetből, némán ismétlem újra és újra annak az átkozott levélnek a szavait. Dél körül Fermín mellém sompolygort, és megkínált egy cukorkával. – Ma van a nagy nap, ugye? – Csend legyen már, Fermín – förmedtem rá olyan nyersen, hogy apám felvonta a szemöldökét. Hátramenekültem, de ott is hallottam, hogy sutyorognak. Leültem apám íróasztalához, és az órára néztem. Egy óra húsz perc. Hősies erőfeszítéssel hagytam volna, hogy teljenek a percek, de az óramutatók nem mozdultak. Amikor visszamentem az üzlethelyiségbe, Fermín és az apám aggódva figyeltek. – Daniel, talán jobb lenne, ha kivennéd a délutánt – mondta az apám. – Fermínnel ketten is elboldogulunk. – Köszönöm. Azt hiszem, tényleg jobb lesz. Keveset aludtam, és nem jól vagyok. Nem mertem Fermínre nézni, ahogy kimenekültem a hátsó ki234

járaton. Alig tudtam felvánszorogni az ötödikre. Amikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy a fürdőszobában folyik a víz. Elbotorkáltam a hálószobáig, és megálltam a küszöbön. Bea az ágy szélén ült. Nem látott, és nem is hallotta, hogy megjöttem. Felhúzta a selyemharisnyáját, aztán öltözködni kezdett, mindvégig a tükörbe nézve. Csak néhány perc múlva figyelt fel rám. – Nem is vettelek észre – mondta félig meglepve, felig haragosan. – Mész valahova? Bólintott, miközben kirúzsozta a száját. – És hova? – Van néhány eiintézendőm. – Nagyon csinosan öltöztél fel. – Nem szeretek slaniposan járni – felelte. Figyeltem, ahogy a szemét is kihúzza. „Szerencsés ember’ mondta a gúnyos hang. – Mit kell elintézned? – kérdeztem. Bea megfordult, és a szemembe nézett. – Tessék? – Azt kérdeztem, mit kell elintézned. – Sok mindent. – És Julián? – Anyám eljött érte, és sétálni vitte. – Aha. Bea közelebb jött hozzám, de már nem bosszankodás volt a szemében, hanem aggodalom. – Mi a baj, Daniel? – Egész éjjel nem hunytam le a szemem. – Miért nem dőlsz le délutánra? Jót fog tenni. 235

Bólintottam. – Jó ötlet. Bea halványan mosolygott, és elkísért az én ágyfelemhez. Segített lefeküdni, rám terítette a pokrócot, és homlokon csókolt. – Későn jövök – mondta. Néztem utána, ahogy elindult. – Bea... Megállt a folyosón, és visszanézett. – Szeretsz? – kérdeztem. – Persze, hogy szeretlek. Micsoda butaság. Hallottam az ajtó csukódását, aztán Bea könnyed lépteit a tüsarkú cipőben, ahogy elhalkulnak a lépcsőházban. Felvettem a telefonkagylót, és megvártam, amígjelentkezik a központ. – Kérem, kapcsolja a Ritz Hotelt. Ez néhány másodpercet vett igénybe. – Ritz Hotel, jó napot, miben segíthetünk? – Utánanézne, hogy megszállt–e ma önöknél egy bizonyos vendég? – Legyen olyan kedves megadni a nevét. – Cascos. Pablo Cascos Buendía. Azt hiszem, tegnap este érkezett... – Egy pillanat türelmét kérem. Hosszú várakozás, suttogó hangok, visszhangok a telefonvonalban. – Uram... – Igen. – Nem találok foglalást a megadott névre... Mázsás súly esett le a szívemről. – Lehetséges, hogy egy cégnevére foglalták a szobát? – Megnézem. Most csak egy kicsit kellett várni. 236

– Valóban, uram, igaza van. Cascos Buendía úr. Itt van. Continental lakosztály. A foglalás az Ariadna Kiadó névére szól. – Hogy mondta? – Úgy értettem, hogy Cascos Buendía úr foglalását az Ariadna Kiadóvállalat nevére teljesítettük. Kívánja az úr, hogy kapcsoljam a lakosztályt? Kicsúszott a kezemből a telefonkagyló. Az Ariadna Kiadó Mauricio Valls alapította néhány éve. Cascos tehát Vallsnak dolgozott. Fogtam a kagylót, visszacsaptam a készülékre, és gyanúról mérgezett szívvel elindultam a feleségem után.

9 Sehol sem láttam Beát a tömegben, amely abban a napszakban az Angyal kapun át a Cataluna tér félé igyekezett. Úgy sejtettem, hogy arra megy a feleségem a Ritz félé, de Beánál sohasem lehetett tudni. Szeretett több útvonalat is kipróbálni a különböző helyek között. Egy idő után letettem róla, hogy megtalálom; arra gondoltam, inkább taxit fogott, a taxi mégis jobban illett az aznapi különleges eleganciájához. Negyedórámba telt, amíg a szállodához értem. Legfeljebb tíz fok, ha lehetett, mégis dőlt rólam a verejrék, és alig kaptam levegőt. A portás gyanakodva nézett rám, de kinyitotta az ajtót, sőt még egy kis meghajlást is produkált. Zavarba jöttem a hallban, amelyet a berendezés kémtörténetekhez és nagy romantikus jelenetekhez tett méltóvá. Luxushotelekben való járatlanságom nem segített hozzá, hogy felismerjem, mi micsoda. De megpillantottam egy pultot, amely mögül kifogástalan megjelenésű recepciós figyelt kíváncsian és egyben riadtan. Közelebb léptem hozzá, és rámosolyogtam, bár ez nem hatotta meg. – Hol van az étterem, kérem? A recepciós udvarias kételkedéssel vett szemügyre. – Foglalása van, uram ? – Meghívott a szálló egyik vendége. A recepciós hidegen mosolygott, és biccentett. – A folyosó végén találja az éttermet, uram. – Nagyon szépen köszönöm. Öklömnyire szorult a szívem, ahogy arrafelé mentem. Fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek, ha ott találom Beár azzal az emberrel. Elém fordult a fópincér, és kemény mosollyal elállta az 238

utamat. Tekintete arról árulkodott, hogy nem nyerte meg a tetszését az öltözködésem. – Van foglalása az úrnak? Félretoltam, és beléptem a helyiségbe. A legtöbb asztalnál senki sem ült. Egy enyhén mumifikálódótt idős házaspár a XIX. századi etikett szellemében megszakította fennkölt levesszürcsölését, és megvetően végigmért. Néhány asztalnál talán üzletembereket láttam, társaságukban egy–két nagyvilági nővel, akiket reprezentációs költségként számolhattak el. Cascos és Bea nem volt sehol. Hátam mögött meghallottam a fópincér lépteit, de már két kollégája is csatlakozott hozzá. Megfordultam, és engedelmesen elmosolyodtam. – Nem volt asztalfoglalása Cascos Buendía úrnak ma két órára? – kérdeztem. – Az úr azt kérte, hogy a lakosztályában szolgálják tel az ebédet – mondta a fópincér. Az órámra néztem. Két óra húsz perc volt. Elindultam a folyosó és a liftek félé. Egy portás észrevett, de mire utolért volna, már beszálltam az egyik liftbe. Találomra lenyomtam egy felsőbb emelet gombját, és eszembe sem jutott, hogy fogalmam sincs, hol van a Continental lakosztály. Haladjunk lefelé, mondtam magamnak. A hetediken kiszálltam a liftből, és bolyongani kezdtem a fényűző, néptelen folyosókon. Nemsokára találtam egy ajtót, ami a tűzlépcsőre nyílt; ott mentem le a hatodikra. Minden ajtót végigjártam, de hiába kerestem a Continental lakosztályt. Az órám már fél hármat mutatott. Az ötödiken találkoztam egy szobalánnyal, aki tollseprőkkel, szappanokkal és törölközőkkel megrakott kocsit tolt, tőle kértem útbaigazí239

tást. Kissé megrökönyödött, de eléggé ráijesztettem, ezért végül felfelé mutatott. – Nyolcadik emelet. Inkább nem lifttel mentem, hátha a nyomomban van a személyzet. Négy emelet lépcsőzés és egy hosszú folyosó után verejtékben fürödve értem el a Continental lakosztály ajtajához. Körülbelül egy percig álltam ott, és megpróbáltam elképzelni, mi történhet a nemes fából faragott ajtó mögött, s egyben azt találgattam, van–e még elég eszem ahhoz, hogy visszaforduljak. Úgy láttam, mintha valaki engem figyelne a folyosó végéből, és megijedtem, hogy valamelyik portás az, de ahogy jobban megnéztem, az árny eltűnt a sarok mögött, és arra gondoltam, talán inkább vendég volt. Végül becsöngettem.

10 Hallottam a lépteket az ajtó túloldalán. Bea képe suhant át az agyamon, amint a blúzát gombolja. Kattant a zár. A kezem ökölbe szorult. Nyílt az ajtó. Pomádéval lenyalt hajú, fehér fürdőköpenyes férfi állt előttem, ötcsillagos papucsban. Évek telhetnek el, de az ember nem felejti el azoknak az arcát, akiket megtanult utálni. – Sempere? – kérdezte hitetlenkedve. Az ökölcsapás a felső ajka és az orra között érte. Láttam, hogy reccsen bele a bőr és a porc az ütésbe. Cascos az arcához kapta a kezét, és megbillent. Ujjal közül előtört a vér. Nekilöktem a falnak, és berontottam a szobába. Hallottam, hogy Cascos összeesik a hátam mögött. A bevetett ágy érintetlenül állt, a Gran Víára néző terasz mellett az asztalon gőzölgött az ebéd. Csak egy személyre terítettek. Visszafordultam Cascos felé, aki egy székbe kapaszkodva próbált felállni. – Hol van? – kérdeztem. Eltorzította az arcát a fájdalom. Az arcán és a mellén csörgött a vér. Láttam, hogy felrepedt a szája, és szinte biztos voltam benne, hogy az orra is eltörött. Felfigyeltem, hogy viszketnek az ujjaim bütykei, és amikor lenéztem a kezemre, láttam hogy az ütéstől lehorzsolódott a bőröm. Cseppnyi bűntudatom sem volt. – Nem jött el. Most boldog vagy? – kérdezte megvetően Cascos. – Mióta irkálsz leveleket a feleségemnek? Úgy láttam, mintha nevetne, ezért mielőtt még egy szót kiejthetett volna, rávetettem magam. Újabb ütést mértem rá, beleadtam minden haragot, ami bennem volt. Meglazultak a fogai, nekem meg elzsibbadt a kezem. Cascosból elhaló nyögés tört fel, és lerogyott arra a székre, 241

amelyikbe az előbb kapaszkodott. Látta, hogy fölébe magasodom, és eltakarta a kezével az arcát. Megragadtam a nyakát, és úgy mélyesztettem belé az ujjaimat, mintha ki akarnám rángatni a gégéjét. – Mi közöd van Vallshoz? Cascos rémülten pislogott rám, mint aki biztos benne, hogy ott helyben megölöm. Érthetetlenül dadogott. A kezemet ellepte a nyála meg a szájából bugyborékoló vér. Még erősebben szorítottam. – Mauricio Valls – üvöltöttem. – Mi közöd van hozzá? Olyan közel volt az arcom az övéhez, hogy láttam magam a pupilláiban. A hajszálerek megpattantak a szaruhártya alatt, fekete vonalkák hálója törekedett az írisz felé. Amikor rádöbbentem, hogy milyen közel állok a gyilkossághoz, azonnal elengedtem. Cascos rekedt torokhangon levegőt vett, és a nyakához kapta a kezét. Leültem vele szemben az ágyra. Reszketett a kezem, és csupa vér volt. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Hideg vizet paskoltam az arcomra és a hajamra, és amikor megláttam az arcom a tükörben, alig ismertem rá magamra. Kis híján megöltem egy embert.

242

11 Amikor visszamentem a szobába Cascos még mindig a széken zihált. Kitöltöttem neki egy pohár vizet, és odanyújtottam. Úgy húzódott el a közeledtemre, mintha újabb ütésre várna. – Tessék – mondtam. Kinyitotta a szemét, de a pohár láttán tétovázni kezdett. – Tessék – mondtam megint. – Csak víz. Reszkető kézzel vette el a poharat, és a szájához emelte. Csak akkor láttam, hogy kitörtem egy–két fogát. Cascos felnyögött, és a szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, amikor a hideg víz hozzáért az ideghez a zománc alatt. Több mint egy percen át egy szót sem szóltunk. – Hívjak orvost? – kérdeztem végül. Felemelte a tekintetét, és nemet intett. – Menj innen, mielőtt kihívom a rendőrséget. Hidegen néztem rá. – Mondd meg, mi közöd van Mauricio Vallshoz, és már itt sem vagyok. – Ő az... az egyik tulajdonosa a kiadónak, ahol dolgozom. – Ő íratta veled a levelet? Cascos elbizonytalanodott. Felkeltem, és odaléptem mellé. A hajánál lógva ragadtam meg, és teljes erőmből húzni kezdtem. – Ne üss meg többet! – könyörgött. – Valls kérte, hogy levelet írj? Cascos kerülte a pillantásomat. – Nem ő – bökte ki. – Hanem? 243

– Az egyik titkára, Armero. – Ki? – Paco Armero. A kiadó egyik alkalmazottja. Megkérte, hogy vegyem fel a kapcsolatot Beatrizzal. Ha megteszem, azt mondta, kapok valamit. Jutalmat. – Miért kellett felvenned a kapcsolatot Beával? – Nem tudom. Felemeltem a kezemet, készen arra, hogy újból megüssem. – Nem tudom – nyögött Cascos. – Ez az igazság. – Ezért hívtad ide? – Még mindig szerelmes vagyok Beatrizba. – Szépen mutattad ki, mondhatom. Hol van Valls? – Nem tudom. – Hogyhogy nem tudod, hol a főnököd? – Úgy, hogy nem ismerem. Érted? Soha életemben nem láttam. Sohasem beszéltem még vele. – Magyarázd ezt meg nekem. – Másfél éve dolgozom az Ariadnánál, a madridi irodában. Ez idő alatt egyszer sem találkoztam vele. Nem látta őt senki. Lassan felrápászkodott, és odavánszorgott a telefonhoz. Nem tartottam tel. Megfogta a kagylót, és gyülöletteli pillantást vetett rám. – Hívom a rendőrséget... – Arra nem lesz szükség – hallottam a hangot a lakosztály előszobájából. Ahogy megfordultam, Fermínt pillantottam meg egy olyan ruhában, amit első látásra apám egyik öltönyének néztem. A kezében hivatalos engedélynek látszó dokumentumot tartott. 244

– Fermín Romerode Torres felügyelő. Rendőrség. Garázdaságról kaptunk bejelentést. Melyikük az, aki kiemelten felelőssé tehető az itt történtekért? Nem tudom, hogy ki döbbent meg jobban, Cascos vagy én. Fermín mindenesetre élt az alkalommal, és finoman kivette a kagylót Cascos kezéből. – Engedelmével – mondta, aztán félretolta onnan. – Szólok a kapitányságnak. Úgy tett, mintha tárcsázna, és mosolygott. – A rendőrkapitányságot kérem. Köszönöm. Várt egy kicsit. – Igen, Mari Pili, én vagyok az, Romero de Torres. Adja Palaciost. Jó, várok. Fermín úgy csinált, mintha várna, letakarta a kagylót az egyik kezével, és a másikkal odaintett Cascosnak. – Hát maga? Nekiment a vécéajtónak, vagy van valami bejelenteni valója? – Ez a gorilla nekem támadt, és meg akart ölni. Most azonnal feljelentést teszek. Ezt még nagyon megkeserüli. Fermín hivatalosan végigmért, és bólintott. – Így igaz. De még hogy! Úgy tett, mintha hallana valamit a telefonból, és csendre intette Cascost. – Igen. Palacios. A Ritzben. Igen. 424–es. Egy sebesült. Főként az arcán. Attól függ. Én azt mondanám, hogy olyan, mintegy domborzati térkép. Rendben. Máris hozzáfogok a gyanúsított legkörültekintőbb letartóztatásához. Letette a telefont. 245

– Minden rendben. Fermín odajött hozzám, határozott mozdulattal megragadta a karomat, és nem engedte, hogy megszólaljak. – Maga csak hallgasson. Bármit mond, felhasználható arra, hogy legalább Mindenszentekig sittre vágják. Na gyerünk, mozgás! Cascos a kíntól tetrengve és Fermín hirtelen megjelenésétől még mindig zavarban, hitetlenkedve bámult. – Nem bilincseli meg? – Kérem, ez egy előkelő szálloda. A bilincset a rendőrautóban helyezzük fel. A még mindig vérző és valószínűleg kettős látásban szenvedő Cascos bátortalanul elállta az utunkat. – Biztos, hogy maga rendőr? – Titkosrendőrség. Most mindjárt utasítást adok, hogy küldjenek fel egy nyers borjúszeletet, hogy pakolásként applikálja az arcára. Rövid távon csodákat tesz a zúzódásokkal. Később benéznek a kollégáim, felveszik a jegyzőkönyvet, és összeállítják a feljelentést – szavalta, miközben félretolta Cascos karját, engem pedig teljes sebességgel a kijárat félé taszigált.

246

12 A szálloda előtt taxiba vágtuk magunkat, és meg se mukkantnk a Gran Víáig. – Jézus, Mária, Szent József! – fakadt ki akkor Fermín. – Megbolondult maga? Hát magára sem ismerek! Mit akart csinálni? Meg akarta ölni azt a fajankót? – Mauricio Vallsnak dolgozik – mondtam minden magyarázat helyett. Fermín az égre emelte a szemét. – Daniel, kezd már sok lenni a megszállottságából. Minek is kellett elmondanom az egészet... Jól érzi magát? Hadd lássam a kezét... Megmutattam. – Szentséges Szűzanyám... – Honnan tudta, hogy...? – Onnan, hogy úgy ismerem magát, mintha én szültem volna, bár vannak olyan napok, amikor megbánom – mondta dühösen. – Nem tudom, mi ütött belém... – De én igen. És nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Ez itt nem az a Daniel, akit én ismerek. És nem az a Daniel, akinek a barátja szeretnék lenni. Fájt a kezem, de még ennél is jobban fájt, hogy csalódást okoztam Fermínnek. – Fermín, ne haragudjon rám. – És még azt is akarja a fiúcska, hogy megdicsérjem. Csendben ültünk egymás mellett, és mindenki a maga oldalán bámult ki a kocsiból. 247

– Nagy szerencse, hogy eljött – mondtam végül. – Azt hitte, hogy cserbenhagyom? – Ugye nem tog szólni Beának? – Ha akarja, írókat La Vanguardia főszerkesztőjének, és neki is elmesélem a hőstettét. – Nem tudom, mi történt velem, nem tudom... Szigorúan nézett rám, de aztán megenyhült a pillantása, és rácsapott a kezemre. Elfojtottam a fájdalmamat. – Na jó, ne rágjuk tovább – mondta. – Azt hiszem, én is ugyanezt tettem volna a maga helyében. Néztem, hogy suhan el Barcelona az ablak mögött. – Milyen igazolvány volt az? – Tessék? – Az igazolvány, amit felmutatott... Mi volt az? – A plébános Barca–bérlete. – Igaza volt, Fermín. Ostoba voltam, hogy gyanakodtam Beára. – Nekem mindig igazam van. Így születtem. Meghajoltam a bizonyíték előtt, és elhallgattam, épp elég badarságot hordtam már össze aznapra. Fermín is némaságba burkolózott, látszott az arcán, hogy mélyen töpreng. Nem szívesen gondoltam arra, hogy a viselkedésem talán annyira kiábrándította, hogy nem tud mit mondani. – Min gondolkozik, Fermín? Felem lordulr, és aggódva rám pillantott. – Arra az emberre gondoltam. – Cascosra? – Nem. Vallsra. Amit az a majom mondott régen. Hogy mit akart pontosan vele. – Mire gondol? 248

Sötét volt a pillantása. – Arra, hogv mostanáig attól féltem, maga fogja megkeresni Vallst. – És már nem? – Van valami, amitől ennél is jobban félek, Daniel. – Mi az? – Hogy ő akarja megtalálni magát. Csendben összenéztünk. – Micsoda? – Miért jutott ez az eszébe? – kérdeztem. Fermín, akinek általában mindenre volt válasza, most lassan ingatta a fejér, és elkapta a tekintetét. Az út hátralevő részében egy szót se szóltunk egymáshoz. Amikor hazaértünk, felrohantam a lakásba, lezuhanyoztam, és bevettem négy aszpirint. Aztán lehúztam a redőnyt, átöleltem a Bea–illarú párnát, és olyan ostobán aludtam el, amilyen voltam, végig azon gondolkozva, hogy merre lehet a nő, aki miatt már azt se bántam, hogy én lettem az évszázad bohóca.

249

13 – Olyan vagyok, mint egy sündisznó – állapította meg Bernarda, amikor a Santa Eulalia divatház próbatermében megtekintette saját többszörös tükörképét. Két varrónő térdele a lábánál, és tucatnyi gombostűvel igazították rá a menyasszonyi ruhát, miközben Bea körbe–körbe járt, és olyan figyelmes pillantással ellenőrzött minden egyes öltést és hajtást, mintha az élete függne tőle. Bernarda keresztbe tett karral állt, levegőt sem mert venni, de egyre csak a tükröket nézte, amelyek a hatszögű helyiség minden lehetséges oldaláról megmutatták az alakját, és lázasan kereste kidudorodó hasa jeleit. – Biztos, hogy nem látszik semmi, Bea asszony? – Biztos. Olyan lapos vagy, mint egy vasalódeszka. Persze csak ott, ahol kell... – Jaj, én nem tudom, nem tudom... Még fél óráig tartott Bernarda kínszenvedése és a varrónők igyekezete, hogy méretre szabják és ráigazítsák a ruhát. Amikor már úgy látszott, hogy a világ minden gombostűjét beleszurkálták, a cég sztártervezője és a ruhaköltemény megalkotója elhúzta a függönyt, és megjelent a színen, majd röpke szemrevételezés után megigazította az alsószoknyát, jóváhagyta a művet, és csettintéssel jelezte a segédeinek, hogy távozhatnak. – Még a nagy Perregaz sem öltöztette volna fel csinosabban – adta hírül elégedetten. Bea mosolyogva bólintott. A divattervező egy nyúlánk, keresett modorú és különös mozgású 250

úriember volt, aki egyszerűen csak az Evaristo névre hallgatott, és most puszit nyomott Bernarda arcára. – Magácska a legjobb modell a világon. A legtürelmesebb, a legtöbbet szenvedett modell. Volt munkánk, de megérte. – Gondolja a fiatalúr, hogy tudok majd levegőt venni benne? – Drágaságom, maga egy tüzes spanyol férfihoz megy hozzá az Anyaszentegyház kebelében. Ezzel a szabad levegővétet kora, hogy úgy mondjam, lejárt. Vegye úgy, hogy a menyasszonyi ruha olyan, mint a búvároké: lélegzéshez nem a legjobb, de az örömök akkor kezdődnek, amikor az ember kibújik belőle. Bernarda sebtében keresztet vetett, ahogy meghallotta a divattervező célozgatását. – Most arra kérem, vegye le a ruhát, de nagyon vigyázzon, mert lazák az öltések, és annyi gombostű van benne, hogy a végén még úgy fog az oltárhoz lépni, mint egy tésztaszűrő – mondta Evaristo. – Hadd segítsek – ajánlkozott Bea. Evaristo jelentőségteljes pillántást vetett Beára, és röntgenszemével alapos látleletet készített róla. – És magácskát mikor vetkőztethetem és öltöztethetém, drága? – kérdezte, mielőtt egy teátrális mozdulattal eltűnt a függöny mögött. – Hogy végigstírölte magár ez a csibész – jegyezte meg Bernarda. – Pedig azt mondják, a másik kapura játszik. – Szerintem Evaristótól egy kapu sincs biztonságban, Bernarda. – Lehetséges volna? – Inkább arra figyeljünk, hogy ki tudunk–e téged hámozni ebből a ruhából tűveszteség nélkül. Bea kiszabadította Bernardát a fogságból, de közben a szép hölgy egyre duzzogott. 251

Amióta tudomást szerzett a ruha áráról, amelyet a főnöke, don Gustavo vállalt magára saját zsebből, Bernarda meglehetősen zavartan viselkedett. – Don Gustavónak nem kellett volna kidobnia ezt a vágyont. Direkt ragaszkodott hozzá, hogy itt vegyük a ruhát, Barcelona legdrágább boltjában, és Evansrónál rendeljünk, aki félig az unokaöccse vagy micsodája, meg hogy csakis a Casa Gratacósról legyen az anyag, különben allergiás rohamot kap. Más nem jó neki. – Ajándék lónak... Tudod, mennyire szeretné don Gustavo, ha teljes pompával mennél férjhez. Ő ilyen. – Ugyanígy megtehetném az anyám menyasszonyi ruhájában is, Fermínnek mindegy, mert bármelyik új ruhát mutatom meg neki, ő csak levenné rólam... Ráadásul így jártunk, Isten bocsássa meg – mondta, és megpaskolta a pocakját. – Bernarda, én is várandósán mentem férjhez. Biztos vagyok benne, hogy Istennek sürgősebb dolga is van, mint hogy ezen akadékoskodjon. – Ezt mondja az én Fermínem is, de nem tudom... – Hallgass csak Fermínre, és egyet se félj. Bernarda, akin már csak a kombiné maradt, és hálálosan kimerült azok után, hogy két órán keresztül állt magas sarkú cipőben és feltartott kézzel, letette magát egy fotelba, és sóhajtott. – Jaj, szegénykém annyira lefogyott, hogy a szél is el fújja, Úgy aggódom érte... – Majd meglátod, milyen szépen fog javulni mostantól. A férfi olyan, mint a muskátli. Akkor kel életre, amikor már épp kidobná az ember. – Nem tudom, Bea asszony, de én úgy látom, hogy Fermín nagyon 252

nekibúsult – Mondja ő, hogy házasodni akar, mégis elfog néha a kétség. – De hát fülig szerelmes beléd, Bernarda. Bernarda vállat vont. – Nem vagyok én olyan buta, mint amilyennek látszom. Semmit se csináltam tizenhárom éves korom óta, csak házaknál takarítottam, és biztos van pár dolog, amit nem értek, de azt tudom, hogy az én Fermínem világlátott ember, akinek megvoltak az afférjai. Sose mesél az életéről, meg hogy mi mindent csinált énelőttem, de tudom, hogy voltak női, és hogy sok helyen megfordult. – És minden nő közül téged választott. Látod? – Most is oda meg vissza van a lányokért. Ha sétálni megyünk, vagy táncolni, mindig úgy vizslat körbe a szemével, hogy attól félek, belebandzsul. – Amíg a keze veszteg marad... De én egész biztosan tudom, hogy Fermín mindvégig hűséges volt hozzád. – Tudom. De tudja, mitől félek, Bea asszony? Hogy nem vagyok hozzá elég jó. Amikor azt látom, hogy olyan elvarázsolva néz rám, és azt mondja, hogy szeret, meg hogy öregedjünk meg együtt, és elhalmoz a bókokkal, mindig az jut az eszembe, hogy egy szép napon majd felébred, rám néz, és azt mondja: hát ezt a hülyét meg hol szereztem be? – Azt hiszem, tévedsz, Bernarda. Fermín sohase fogja ezt gondolni rólad. Bálványoz téged. – Pedig az se jó, hallja–e, láttam ám én olyan fiatalurakat, akik úgy bálványozták a szívük hölgyét, mintha ő volna a Szűz Mária, aztán mégis utánaeredtek az első jó firmának, aki szembejött, de úgy, mintha elkapta volna őket a görcs. Nem is hinné, hány ilyet láttam már ezzel a két szememmel, amit az Isten adott. 253

– Fermín nem ilyen, Bernarda. Ő rendes ember. A kevesek közé tartozik, mert a férfiak olyanok, mint a sült gesztenye az utcai árusoknál: amikor megveszed, mind forró és jó szagú, de ahogy kibontod a papírt, máris kihűl, és a legtöbbjéről kiderül, hogy rothadt a belseje. – Ezt ugye nem Daniel úr miatt mondja? Bea egy kicsit várt a válasszal. – Nem. Persze hogy nem. Bernarda gyanakvóan nézett rá. – Minden rendben van otthon, Bea asszony? Bea a kombiné egyik ráncát gyúrögetre Bernarda vállán. – Igen, Bernarda. Csak azt hiszem, hogy mind a ketten olyan férjet találtunk, akinek megvan az élete meg a titka. Bernarda bólintott. – Néha olyanok, mint a gyerekek. – Férfiak. Hadd szaladgáljanak. – Jaj, hogy én hogy szeretem őkét! – mondta Bernarda. – Pedig tudom, hogy bűn. Bea felnevetett. – És milyen az eseted? Mint Evaristo? – Dehogyis, az Istenért... Ez annyit nézi magát a tükörben, hogy meg elkopik. Márpedig nekem az olyan férfiakról, akik nálam is többet tollászkodnak... Jobb, ha a férfi faragatlan egy kicsit. Mert mit mondjak, az én Fermínem nem általában véve csinosnak éppen nem csinos. De az én szememben csinos is meg jó is. És férfi a talpán. Végül is pedig csak ez számít, hogy rendes legyen, és igaz ember legyen. Meg hogy mellé lehessen bújni egy téli éjszakán, és jól felmelegítsen. Bea mosolyogva bólintott. – Ámen. Bár azt csiripelte egy kismadár, hogy neked inkább Cary Grant tetszik. 254

Bernarda elpirult. – Miért, magának nem? Na nem azért, hogy hozzámenjek, áh, én amondó vagyok, hogy Cary Grant is csak akkor lett szerelmes, amikor először nézett tükörbe, de köztünk legyen szólva, és Isten bocsássa meg, bizony nem undorodnék meg, ha egyszer jó szorosan magához ölelne... – Mit is szólna Fermín, ha hallaná ezt, Bernarda? – Hát amit mindig: hogy mindegy, a végén úgyis a kukacoké leszünk...

Ötödik rész

hősünk neve

1

Barcelona, 1958 A huszonhárom vendég, aki egyike ünnepelte a nagyszerű alkalmat, még sok–sok év múltán is visszaemlékezett a történelmi estére, amely megelőzte Fermín Romero de Torres búcsúját a légényéléttől. – Itt bizony egy korszak zárul le – jelenetre be Alburquerque profeszszor, magasra emelve a pezsgőspoharát, s ezzel a lehető legtalálóbban foglalta össze, amit mindannyian éreztünk. Fermín legénybúcsúja, amelynek a Föld női népességére gyakorolt hatását don Gustavo Barceló egyenesen Rudolph Valentino halálához hasonlította, egy felhőtlen februári estén került megrendezésre 1958ban, a La Paloma nagy Tánctermében, ahol a vőlegény régebben szívdöglesztő tangóknak és olyan egyéb pillanatoknak a szereplője volt, amelyek mostantól egy hosszú, lezárt életpálya részét képezték az örök női lényeg szolgálatában. Apám, akit életében egyszer sikerült kimozdítanunk otthonról, a Baix Llobregat–i félig amatőr La Habana tánckart rendelte meg az alkalomra, amely potom áron vállalta a fellépést, és válogatott mambókkal, guarachákkal no meg son montunókkal kápráztatott el bennünket, visszarepítve a vőlegényt azon távoli napokba, amikor a rég elfelejtett Kuba úri kaszinóinak intrikáiban és nemzetközi pompájában forgolódott. A jelenlévők, ki– ki a vérmérsékletének megfelelően, levetkőzték szemérmüket, és táncra perdültek Fermín nagyobb dicsőségére. Barceló elhitette apámmal, hogy a vodka, amit szorgalmasan töltöget neki, valójában Montserrat–aromacseppekkel ízesített ásványvíz, így 257

hamarosan abban a szokatlan látványban lett részünk, hogy apám szorosan összebújva táncol egy nőcskével azok közül, akiket minden mulatság lelke, Rociíto hozott az est felvidítására. – Szent Isten – suttogtam magam elé, ahogy apám a szemem láttára rázta a csípőjét, és időzítette a ritmus első ütemére azt a mozdulatot, amellyel összeütötte fenekét a tapasztalt éjszakai pillangó hátsójával. Barceló a vendégek között körbejárva osztogatta a szivart és az emlékkártyákar, amelyeket egy elsőáldozási, keresztelői és halálozási értesítésekre szakosodott nyomdában rendelt. A finom merítésű papírlapon Fermín angyalruhás karikatúrája volt látható, imára kulcsolt kézzel és a következő felirattal: Fermín Roméro de Torres 19?? – 1958 A nagy csábító visszavonulása 1958 – 19?? A családapa felemelkedése Fermín hosszú idő után először volt nvueodt és derűs. Fél órával a mulatság kezdete előtt elvittem a Can Lluísba, ahol Alburquerque professzor bejelentette, hogy aznap reggel tiszteletét tette az anyakönyvi hivatalban egy dossziényi igazolvánnyal és okirattal felfegyverkezve, amelyeket Oswaldo Darío de Mortenssen és jobbkeze, Luisito alkotott. – Fermín barárom – zengte a professzor. – Hadd üdvözöljem hivatalosan az élők sorában, és adjam át az ön új, törvényes személyi igazolványát a tanúk, úgymint Daniel Sempere és a Can Lluís baráti köre jelenlétében. Fermín meghatottan lapozgatta a vadonatúj okmányt. – Hogy sikerült véghezvinni ezt a varázslatot? 258

– A gyakorlati részletektől inkább megkíméljük. Csak az a fontos, hogy ha az embernek van egy igaz barárja, aki mindent képes kockára tenni és a világvégéig is elmenni, hogy az ember törvényesen megházasodjon, és gyermekeket nemzzen a világra, akik tovább viszik a Romero de Torres dinasztiát, akkor szinte minden lehetségest Fermín – mondta a professzor. Fermín könnybe lábadt szemmel nézett rám, és olyan erővel ölelt át, hogy azt hittem, megfulladok. Nem szégyellem bevallani, hogy az volt életem egyik legboldogabb pillanata.

2 Másfél órája szólra zene, ürültek a poharak, és állt a dévaj bál, amikor lélegzetvételnyi szünetet engedélyeztem magamnak, és odamentem a pulthoz, hogy valami alkoholmentes italhoz jussak, mert már nem fért több belém a rendezvény hivatalos italából, a rumos limonádéból. A pincér adott egy jó pohár hideg vizet, én meg nekitámaszkodtam a pultnak, és néztem a forgatagot. Nem vettem mindjárt észre, hogy Rociíto is ott áll a pult másik végében. Kezében pezsgőspohárral és valahogy szomorkásán szemlélte a maga szervezte ünnepet. Fermín elbeszéléséből kiindulva úgy számoltam, hogy a harmincötödik születésnapjához közeledhet, de a szakmában töltött csaknem húsz év megtette a magáét, és az Escudellers utca királynője még abban a színes félhomályban is idősebbnek látszott. Odamentem hozzá, és elmosolyodtam. – Rociíto, én még sose láttam ilyen csinosnak – hazudtam. A legszebb ruháját vette tel, frizurája a Conde dél Asalro utca legjobb fodrászának a kezét dicsérte, mégis úgy látszott, mintha aznap este búsabb lenne, mint valaha. – Jól érzi magát, Rociíto? – Nézze csak szegénykémet, csupa csont és bőr, de még mindig hogy ropja. Le sem vette a szemét Fermínről, és megértettem, hogy ő, amíg él, mindig a hős bajnokot fogja látni benne, aki annak idején megmentette a kisstílű stricitől, és talán ő volt az egyetlen férfi, akit érdemes volt megismernie a húsz év alatt. – Don Daniel, Fermínnek nem akartam mondani, de holnap nem megyek el az esküvőre. 260

– Miket beszél, Rociíto! Hiszen Fermín díszhelyet foglaltatott magának... Rociíto csak a padlót bámulta. – Tudom, de mégse mehetek el. – Miért? – kérdeztem, pedig sejtettem a választ. – Csak elszomorítana, és én azt szeretném, ha Fermín úr boldog lenne a feleségével. Sírva fakadt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért átöleltem. – Mindig szerettem őt, tudja? Amióta ismerem. Most mán tudom, hogy nem vagyok hozzá való, mert én neki csak... csak a Rociíto maradok. – Fermín nagyon szereti magát, ezt sose felejtse el. Kibontakozott a karjaimból, és szégyenkezve letörölte a könnyeit. Rám mosolygott, és megvonta a vállát. – Bocsásson meg, buta vagyok, elég két csepp ital, és már nem tudom hogy miket beszélek. – Semmi baj. Odaadtam neki a pohár vizet, és elfogadta. – Tudja, fiatalúr, az ember egyszer csak észreveszi, hogy véget ért az ifjúság, és elment a vonat. – Vonat az mindig van. Mindig. Rociíto bólintott. – Ezért is nem megyek el az esküvőre, don Daniel. Néhány hónapja megismertem egy urat, Reusba valósi. Rendes ember. Özvegy. Jó apa. Vastelepe van, és mindig meglátogat, ha Barcelonában jár. Feleségül kért. Egyikünknek sincsenek illúziói, tudja? Kutya dolog egyedül megöregedni, és tudom, hogy már nincs olyan alakom, hogy az utcán dolgozzak. Jaumet, a reusi úr arra kért, hogy utazzunk el együtt. 261

A gyerekei felnőttek, ő végigdolgozta az életét. Azt mondta, hogy mielőtt meghal, szeretne világot látni, és hogy kísérjem el. De a feleségeként, nem úgy ám, mint holmi eldobható akárkicsoda. Holnap korán reggel indul a hajó. Jaumet azt mondja, a hajóskapitánynak joga van esketni a tengeren, és ha nem, hát legfeljebb keresünk egy papot valamelyik kikötőben. – Fermín tudja? A néven nevezett, mintha csak meghallotta volna, félbehagyta a táncot, és ránk nézett. Kitárta a két karját Rociíto felé, és felöltötte azt a becézgetésre vágyó kutya képet, amellyel mindig sikert aratott. Rociíto elnevette magát, a fejét csóválta, és mielőtt csatlakozott élete szerelméhez a parketten még egy utolsó boleróra, visszafordult felém, és azt mondta: – Vigyázzon rá nagyon, Daniel. Fermínből csak egy van. A zenekar elhallgatott, és a parketten táncolok urat nyitottak Rociítónak. Fermín kézen fogta őt. A La Paloina fényei fokozatosan kihunytak, és a sötétségből kiemelkedő fénycsóva gőzölgő fénykort rajzolt a lábuk elé. Ahogy a többiek félreálltak, a zenekar lassan játszani kezdte minden idők legszomorúbb boleróját. Fermín átkarolta Rociítót. Egymás szemébe néztek, és a két szerelmes egy soha vissza nem teró Barcelona emlékére, távol az egész világtól, utoljára táncolt összeforrva. Amikor a zene elhalkult, Fermín szájon csókolta Roctítót, az pedig könnyezve végigsimította az arcát, és búcsú nélkül elindult a kijárat felé.

262

3 A zenekar egy guarachával sietett az est megmentésére, és Oswaldo Darío de Mortenssen, aki annyi szerelmes levelet irkáit már össze életében, hogy két lábon járó melankólia–gyűjreménnyé nőtte ki magát, arra biztatta a résztvevőket, hogy térjenek vissza a parkettre, és tegyenek úgy, mintha semmit sem láttak volna. Fermín búval bélelten jött oda a pulthoz, és ült le mellém egy bárszékre. – Jól van, Fermín? Bizonytalanul bólintott. – Azt hiszem, jólesne egy kis friss levegő. – Várjon, hozom a kabátomat. A Rambla felé mentünk a Tallers utcán, amikor úgy ötven méterrel magunk előtt megpillantottunk egy lassan bandukoló ismerős alakot. – Nini, Daniel, az nem az édesapja? – Dehogynem. És részeg, mint a ló. – Hát, ezt soha nem vártam volna – mondta Fermín. – Akkor képzelheti, mit érzek én. Utána eredtünk, és amikor odaértünk mellé, apám üveges szemmel mosolygott vissza ránk. – Hány óra? – kérdezte. – Nagyon késő van. – Sejtettem. Ide figyeljen, Fermín, hogy ez mekkora hacacáré volt! És micsoda nőcik! Azokért a seggekért háborút lehetne indítani. Majdnem elájultam. Fermín karon fogta az apámat, és vezetni kezdte. – Sempere úr, sose gondoltam, hogy egyszer még ilyet mondok 263

magának, de most súlyos alkoholmérgezésben szenved, ezért az lesz a legjobb, ha nem mond semmit, mert később csúnyán megbánja. Apám elszégyellte magát, és bólintott. – Barceló, az a sátánfajzat nem tudom, mit itatott velem, de én nem vagyok hozzászokva... – Sebaj. Csak egy kis szódabikarbóna kell, aztán aludhat, mint a bunda. Holnap friss lesz, mint egy rózsaszál, és az egész mintha meg se történt volna. – Azt hiszem, most hányok. Fermín és én lábon tartottuk apámat, amíg szegény kiadta magából a szeszt, ami benne volt. Kezemmel támasztottam hideg verejtékben fürdő homlokát, és amikor már biztosak lehettünk benne, hogy a gyerekkori tejbepapinak is búcsút mondott, leültettük egy percre egy kapualj lépcsőjére. – Vegyen egy nagy, mély lélegzetet, Sempere úr. Apám lehunyt szemmel bólintott. Fermín és én összenéztiink. – Nem úgy volt, hogy mostanában nősül? – Holnap délután. – Nahát, akkor gratulálok, kedves barátom. – Köszönöm, Sempere úr. Nos, hogy látja, érez magában elég erőt, hogy lassan elinduljunk hazafelé? Apám bólintott. – Persze, mehetünk, nincs már semmi bennem. Száraz, friss szellő fújt, ettől hamarabb kitisztult a feje. Mire tíz perc múlva befordultunk a Szent Anna utcába, egészen visszanyerte az ítélőképességét, és gyötörni kezdte a bűntudat. Nagy valószínűséggel még soha életében nem rúgott be. – Kérem, ne szóljanak erről senkinek egy szót se! – könyörgött. 264

Húsz méter választhatott csak el a könyvesbolttól, amikor észrevettem, hogy ül valaki a házunk kapujában. Az Angyal kapunál álló Casa Jorba nagy lámpája egy fiatal lány alakját világította meg, aki bőröndöt tartott a térdén, jöttünkre máris felállt. – Van itt valaki – suttogta Fermín. Apám vette észre először. Valami furcsát láttam az arcán, feszült nyugalmat, amely úgy öntötte el, mintha hirtelen kijózanodott volna. Elindult a lány felé, és egyszer csak földbe gyökerezett a lába. – Isabella? – hallottam a hangját. Attól tartottam, hogy az ital még mindig elhomályosítja a tudatát, és összeesik nekem az utca közepén, ezért én is előbbre léptem párat. Akkor láttam meg a lány arcát.

4 Nem lehetett több tizenhét évesnél. Kilépett a ház lámpájának fénykörébe, és félénk mosollyal üdvözlésre emelte a kezét. – Sofia vagyok – mondta enyhe akcentussal. Apám olyan döbbenten nézte, mintha kísértetet látna. Nyeltem egy nagyot, és egész testemben megborzongtam. Mintha tökéletes hasonmása lett volna anyámnak a fényképeken, amelyeket apám az íróasztalán őrzött. – Sofía vagyok – ismételte el zavartan. – Isabella unokahúga. Nápolyból. – Sotía – dadogta az apám. – Igen, Sofia. A Gondviselés úgy akarta, hogy jelen legyen Fermín is, aki mindjárt úrrá lett a helyzeten. Miután egy legyintéssel magamhoz térített az ijedtségből, mondani kezdte a lánynak, hogy Sempere úr jelenleg kissé indiszponált. – Épp egy borkóstolóról jövünk, márpedig szegénynek egy pohár Vichy víz is a fejébe száll. Ne törődjön vele, signorina, általában nem esik le ennyire az álla. A sürgős táviratot, amelyben Laura néni, Sofia anyja tájékoztatott a lány érkezéséről, a távollétünkben hozták, és a ház kapuja alatt becsúsztatva találtuk meg. Fent az emeleten Fermín leültette apámat a díványra, és rám parancsolt, hogy főzzek egy méregerős kávét. Eközben ő társalgott a lánnyal, az utazásáról kérdezgette, és ontotta magából a csacskaságokat, az apám meg szép lassan magához tért. Sofía bájos akcentussal és víg kedéllyel mesélte, hogy este tízkor 266

érkezett meg a Francia pályaudvarra. Ott taxiba szállt, és eljött a Caraluna térig. Amikor látta, hogy nem vagyunk itthon, egy közeli bárban talált menedéket, amíg be nem zártak. Akkor visszajött ide, leült a kapualjba, és erősen bízott benne, hogy előbb–utóbb hazaér valaki. Apám emlékezett a levélre, amelyben a nagynéném tudósított Sofía Barcelonába jöveteléről, de nem sejtette, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. – Nagyon sajnálom, hogy az utcán kellett várnod – mondta. – Én szinte soha nem teszem ki a lábam itthonról, de ma volt Fermín legénybúcsúja, és... Soiía elragadtatással fogadta a hírt, és máris felugrott, hogy gratuláció gyanánt puszit nyomjon Fermín arcára. Fermín pedig, hiába vonult frissen vissza a csatatérről, mégsem állhatott ellen a késztetésnek, és azonnal meghívta őt az esküvőre. Úgy fél órája cseveghettünk, amikor Bea visszatért Bernarda leánybúcsújáról, és már a lépcsőházból hallotta a hangunkat, hát bekopogott. Az ebédlőbe lépve meglátta Sofíát, elsápadt, és majdnem felnyársalt a tekintetével. – Az unokahúgom, Sofía. Napolyból – tisztáztam gyorsan. – Tanulni jött Barcelonába, és egy darabig nálunk fog lakni... Bea igyekezett palástolni a riadalmát, és tökéletes társasági modorban üdvözölte a vendéget. – A felesegem, Beatriz. – Ugyan már, Bea vagyok. Senki sem hív Beatriznak. Az eltelt idő és a kávé fokozatosan enyhítette Soha betoppanásának hatását, és Bea hamarosan szóba hozta, hogy szegényke bizonyára elfáradt, és talán az lenne a legjobb, ha lefeküdne, mert holnap is nap lesz, noha lakodalmat ülünk. Úgy döntöttünk, hogy Sofia az én 267

gyerekkori szobámat kapja meg, Fermín pedig, miután meggyőződött róla, hogy apám nem esik még egyszer kómába, őt is ágyba parancsolta. Bea megígérre Sofíának, hogy kölcsönadja valamelyik ruháját a holnapi alkalomra, és amikor Fermín, akinek leheletén két méterről is érződött a pezsgő szaga, megjegyzést akart tenni az alakok és derekak különbségeire és hasonlóságaira, egy könyökdöféssel elhallgatattam. A polcról a szüleim esküvői képe tekintett le ránk. Hárman ültünk némán az ebédlőben, és ahogy néztük, egyik csodálkozásból a másikba estünk. – Mint két tojás – suttogta Fermín. Bea lopva rám pillantott, és megpróbálta kitalálni a gondolataimat. Aztán kézen fogott, és tettetett vidámsággal új irányt keresett a beszélgetésünknek. – No, és hogy mulattatok? – kérdezte. – Visszafogottan – nyugtatta meg Fermín. – Hát a hölgyemények? – Mi egyáltalán nem fogtuk vissza magunkat. Fermín komoran nézett rám. – Ugye mondtam, hogy a nők sokkal ledérebbek nálunk? Bea titokzatosan mosolygott. – Kit nevez maga ledérnek, Fermín? – Nézze el nekem a megbocsáthatatlan kisiklást, Beatriz asszony, hisz csak a Penedés pezsgőbor beszél belőlem, amely a véremben keringve butaságokat emel a számra. Isten engem úgy segéljen, hogy ön az erény és az igényesség szobra, az ön legalázatosabb szolgája pedig mielőtt a leghalványabb utalást tenné a ledérségre, inkább megnémulna, és fennmaradó életét egy karthauzi cellában töltené csendes bűnbánattal. 268

– Abból pedig nem eszünk – mondtam. – Hagyjuk ezt – vágott közbe Bea, és úgy tekintett ránk, mintha tizenkét évesek volnánk. – Gondolom, most sor kerül a hagyományos esküvő előtti sétára a hullámtörőn – tette hozzá. Fermín és én összenéztünk. – Rajta – mondta Bea. – Menjetek már! Csak aztán holnap el ne késsetek a templomból...

5 Azon a késői órán már csak az El Xampanyetet találtuk nyítva a Montcada utcában. Olyan szánalmas látványt nyújthattunk, hogy amíg takarítottak, beengedtek egy pillanatra, sőt zárás előtt, hallva, hogy Fermínt csak néhány óra választja el a révbe éréstől, a tulaj kifejezte őszinte részvétét, és megajándékozott bennünket egy üveg házi orvossággal – Bátorság, és aztán mindent bele – tanácsolta. Addig tekeregtünk a Ribera negyed utcáin, szokásunk szerint a világ megváltásán tanakodva, amíg az ég halvány bíborszínre fordult, és ezzel jelezte számunkra, hogy itt az idő. A vőlegény és a tanúja, mármint én, kisétáltunk a hullamtöró gátra, és ott újra üdvözöltük a hajnalt, elgyönyörködve a világegyetem legnagyobb délibábjában: Barcelona ébredezni kezdett a kikötői tengervíz tükrén. Leültünk a mólóra, a lábunkat lógáztuk, és megosztottuk egymással az El Xampanyetben kapott üveg tartalmát. Egy–egy korty között csendben szemléltük a várost, és a pillantásunkkal követtük a fecskerajt, amely elröpült a Mercé–templom kupolája felett, majd nagy ívben elkanyarodott a Posta épületének tornyai közt. Messze a távolban, a Montjuichegy tetején, sötéten emelkedett az erőd, mint egy kísértetmadár, és várakozóan fürkészte a várost a lába előtt. Hajókürt rivallt a csöndbe, és akkor megláttuk, hogy a kikötői dokk túloldalán nagy tengerjáró szedi fel a horgonyt, indulásra készen. A hajó lassan eltávolodott a mólótól, és egy propellercsapással, amely hosszú csíkot hasított a kikötő vizébe, a kijárat felé fordította az orrát. 270

Utasok csoportja gyűlt össze a hajó farában, és integettek. Kíváncsi lettem volna, hogy ott van–e köztük Rociíto a déli, idősödő reusi vaskereskedő oldalán. Fermín töprengve nézte a hajót. – Maga szerint boldog lesz Rociíto, Daniel? – És maga, Fermín? Maga boldog lesz–e? A hajó távolabb jutott, az emberek pedig addig töpörödtek rajta, amíg végül már semmi sem látszott belőlük. – Fermín, valami nem tér a fejembe. Miért kötötte a lelkünkre, hogy senki se adjon esküvői ajándékot? – Senkit sem akarok az adósommá tenni. Egyébként meg mire mennénk annyi pohárkészlettel és spanyol címeres kanállal, amit ilyenkor szoktak ajándékozni az emberek? – Hát, pedig én szívesen adnék valamit. – Daniel, magától már megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit csak lehet. – Az nem ér. Most valami hasznos dologra gondolok, amiben örömét leli. Fermín kíváncsian nézett. – Ugye nem porcelán Szűzanya lesz, vagy feszület? Bernardának már van ilyen gyűjteménye, leülni se nagyon tudunk tőle. – Ne féljen. Nem tárgyról van szó. – De nem is pénz, ugye...? – Maga is tudja, hogy sajnos egy vasam sincs. A kassza az apósomnál van, ő meg nagyon megfogja a garast. – Ezek az újdonsült francóisták zsugoriak, mint a veszett fene. – Pedig az apósom rendes ember, Fermín. Ne bántsa. – Spongyát rá, de még ne beszéljünk másról, ha már így elhúzta előttem a mézesmadzagot. Milyen ajándékra gondolt? 271

– Találja ki. – Egy doboz karamella. – Hideg, hideg... Fermín felvonta a szemöldökét, annyira furdalta az oldalát a kíváncsiság. Egyszer csak fény gyúlt a tekintetében. – Nem lehet... de épp ideje volt. Bólintottam. – Mindent a maga idejében. És most hallgasson rám. Amit ma látni fog, nem mondhatja el senkinek, Fermín. Senkinek... – Még Bernardának sem?

6 A korai napfény folyékony rézként csordult végig a Santa Monica sétány párkányain. Vasárnap reggel volt, minden utca néptelen és csendes. Ahogy befordultunk az Arco dél Teatro keskeny sikátorába, az ijesztő fényzuhatag, amely a Rambláról világított be, minden lépésünkkel halványult, és mire odaértünk a nagy fakapahoz, teljesen elmerültünk a sötétség városában. Felmenteni a néhány lépcsőfokon, és zörgettem a kopogtatóval. A visszhang úgy halt el lassan odabent, mint hullámzás a tóban. Fermín már régóta tisztelettudóan hallgatott, leginkább egy kisfiúra emlékeztetett, aki az első egyházi szertartására készül, és most szorongva nézett. – Nincs még túl korán a kopogáshoz ? – kérdezte. – Még megharagszik a tulaj... – Ez nem az El Siglo áruház. Nincs nyitvatartási idő – nyugtattam meg. – A tulajt meg Isaacnak hívják. Ne mondjon semmit, csak ha ő kérdez. Fermín engedelmesen bólintott. – Egy kukkot se szólok. Pár perc múlva meghallottam a fogaskerekek, csigák és emelők bonyolult szerkezetének ráncát, ami a kapu zárát irányította, és lejjebb léptem. A kapu alig egy arasznyira nyílt ki, és mögüle a szokásos kemény pillantásával tekintett ki Isaac Montort, a sasarcú őr. Tekintete először rajtam állapodott meg, majd röpke szemrevételezés után behatóan megröntgenezte, besorolta és felmérte Fermínt is. – Ez csak a jeles Fermín Romerode Torres lehet – mormolta. 273

– Szolgálatára önnek, Istennek és... Egy könyökléssel elhallgatrattam Fermínt, és rámosolyogtam a szigorú őrre. – Jó napot, Isaac. – Az a nap lesz a jó, Sempere, amikor majd nem kopogtat hajnalban, ünnepnap, vagy amikor épp vécén vagyok – felelte Isaac. – Na, jöjjenek. Az őr még egy arasszal kijjebb nyitotta a kaput, és hagyta, hogy beslisszoljunk rajta. A kapu bezárult a hátunk mögött, Isaac felemelte az olajlámpát a földről, és Fermín megcsodálhatta, milyen bonyolult gépi rajzolata van a zárnak. amely úgy tekergődzött, mint a világ legnagyobb óraművének a belseje. – Hát én ezt egy betörőnek se kívánnám – jegyezte meg. Figyelmeztetően ránéztem, ő pedig gyorsan a szája elé kapta a kezét. – Hoznak vagy visznek? – kérdezte Isaac. – Csak arról van szó, hogy már régóta szerettem volna elhozni Fermínt, hogy a saját szemével lássa ezt a helyet. Sokat beszéltem neki róla. Ő a legjobb barátom, és ma délben nősül – magyaráztam. – Szent Isten – mondta Isaac. – Szegény feje. Biztos, hogy nem kér nálam házassági menedéket? – Fermín az a fajta, aki meggyőződésből házasodik, Isaac. Az őr tetőről talpig végigmérte a barátomat. Fermín bocsánatkérően mosolygott a merészségéért. – Bátor ember. Isaac végigkalauzolt bennünket a széles folyosón a galéria bejáratáig, amely a nagyterembe vezetett. Hagytam, hadd menjen előre Fermín, és fedezze fel ő maga a látványt, melynek leírásához minden szó kevés. 274

Vézna alakja belemerült a roppant fényözönbe, amely odafentről, a kristálykupoláról vetült rá. A világosság párafolyamként zuhogott alá a folyosók, alagutak, lépcsők, boltívek és hajlatok résein, amelyek úgy sarjadtak ki a főldből, mint egy könyvekből álló fa végtelen törzse, és valószínűtlen geometriával nyíltak az ég télé. Fermín megállt egy átjárónál, amely hídként hatolt a szerkezet alapjába, és tátott szájjal bámulta a látványt. Lopva közelebb mentem hozzá, és a vállára tettem a kezemet. – Fermín, Isten hozta az Elfeledett Könyvek Temetőjében.

7 Személyes tapasztalatom szerint bárki fedezte fel azt a helyet, előszőr is megbabonázódott és elcsodálkozott. A labirintus szépsége és titokzatossága csendre, révületre, szemlélődésre hívta a látogatót. Fermín persze más volt, mint a többiek. Az első félórát hipnotizált állapotban töltötte, megszállottan barangolt a hatalmas útvesztő kacskaringós járatain. Néha megállt, ujjával kopogtatta a pilléreket és az oszlopokat, mintha kételkedne a szilárdságukban. Hosszan elmerült egy–egy látószög vagy távlat szemlélésében, kezével távcsövet formálva igyekezett megfejteni a szerkezet logikáját. Ahogy a könyvgyűjtemények spirálját járta, centiméternyire közelítette markáns orrát a végtelen utakon sorakozó rengeteg kötet gerincéhez, feljegyezte magában a címeket, mindent rendszerbe foglalt, amit csak ért. Én pár lépéssel lemaradtam mögötte, és félig ijedten, teli agodalmaskodva követtem. Már éppen félni kezdtem volna, hogy Isaac páros lábbal rúg ki minket, amikor valamelyik hídon egyenesen beleütköztem az őrbe a könyvekből épült boltívek között. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak harag nem mutatkozott az arcán, de még jóízűen mosolygott is Fermín első botladozásain az Elfeledett Könyvek Temetőjében. – Különös szerzet ez a maga barátja – mondta Isaac. – Maga nem is tudja, mennyire. – Ne aggódjon érte, hadd sétálgasson kedvére, majd leszáll a felhők közül. – És ha eltéved? – Úgy látom, elég talpraesett. Majd feltalálja magát. Én nem voltam egész biztos ebben, de nem akartam ellentmondani 276

Isaacnak. Elkísértem a kis szobájába, amely irodaként is szolgált, és elfogadtam a felkínált csésze kávét. – Elmondta már a barátjának a szabályokat? – Fermín és a szabályok... ennek a két szónak nem szabadna egy mondaton belül szerepelnie. De a legfontosabbat elmondtam neki, mire ő mély meggyőződéssel felelt: „Még jó, mit képzel, ki vagyok?” Isaac újratöltötte a csészémet, és észrevette, hogy a lányának, Nuriának a fényképét nézem a falon, az íróasztala fölött. – Idestova két éve, hogy itthagyott bennünket – mondta szinte tapintható szomorúsággal. Gondterhelten néztem a földet. Akár száz év is eltelhetne, de Nuria Monfort halála megmarad az emlékezetemben, csakúgy, mint a bizonyosság, hogy ha nem ismert volna meg engem, talán még mindig élne. Isaac a pillantásával végigsimította a képet. – Öregszem, Sempere. Lassan át kell adnom valakinek a helyemet. Épp elkezdtem volna tiltakozni a célozgatás ellen, de ekkor belépett Fermín, látható sietséggel, és úgy zihálva, mintha lefutotta volna a maratom. – Mi a baj? – kérdezte Isaac. – Történt valami? – Hát ez nagyszerű. Bármennyire keresem, itt nincs mosdó. Legalábbis a látóteremben. – Remélem, nem pisit oda valamelyik sarokba. – Emberfeletti erőfeszítéseket tettem, hogy ideérjek. – Ott van, balra. Kétszer kell lehúzni, mert előszörre nem megy. Miközben Fermín megszabadult a tekintélyes mennyiségű vizelettől, Isaac neki is kitöltött egy kávét, amely gőzölögve várta, amikor visszaért. – Számos kérdésem van, don Isaac, amelyeket fel szeretnék renni. 277

– Fermín, én nem hiszem, hogy... – vágtam közbe. – Kérdezzen csak, kérdezzen. – Az első szakasz helytörténettel fogalkozik. A második műszaki és építészeti jellegű. A harmadik alapvetően bibliográfiai... Isaac felnevetett. Még sosem láttam nevetni, ezért nem tudhattam, hogy ez égi jel, vagy valami küszöbönálló katasztrófa előzménye. – Először ki kell választania a könyvet, amit meg kíván menteni – mondta Isaac. – Több köteten is megakadt a szemem, de ezt választottam, még ha csak érzelmi okokból is. Kivett a zsebéből egy vörös bőrbe kötött könyvet, amelynek aranyszínű, dombornyomatos címe egy koponya rajza fölött ékeskedett a címlapon. – Nahát, ez David Martin könyve, A Kárhozattak Városa, és abból is a tizenharmadik rész. Daphne és a titokzatos lépcső... – olvasta Isaac. – A szerző a barátom volt – magyarázta Fermín. – Ne mondja! Tudja, egy időben gyakran láttam errefelé. – A háború előtt lehetett – vetettem közbe. – Nem, nem... valamivel utána. Fermín és én összenéztünk. Eltöprengtem, hogy Isaac–nak lehet–e ebben igaza, és az jutott eszembe, hogy talán csakugyan kiöregedett a munkából. – Igazán nem keverednék önnel vitába, uram, de az nem lehet – mondta Fermín. – Hogyhogy? Kifejtené ezt egy kicsit bővebben? – David Martin a polgárháború előtt elmenekült Spanyolország-ból – vettem át a szót. – 1939 elején jött vissza, amikor az utolsó harcok 278

dúltak, és pár nappal azután, hogy átkelt a Pireneusokon, elfogták Puigcerdánál. Börtönben volt 1940 közepéig, és akkor kivégezték. Isaac hitetlenkedve nézett ránk. – Elhiheti, uram – győzködte Fermín. – A forrásaink megbízhatóak. – Biztosíthatom önöket, hogy David Martin ott ült abban a székben, ahol Sempere úr, és beszélgettünk. – Biztos ebben, Isaac ? – Amióta élek, soha semmiben nem voltam ilyen biztos – telelte az őr. – Azért emlékszem rá, mert előtte évekig nem láttam. Rossz bőrben volt, betegnek látszott. – Emlékszik, hogy pontosan mikor jött? – Tökéletesen. 1940 utolsó napja volt. Szilveszter. Akkor láttam utoljára. Fermín és én buzgó számolgatásba kezdtünk. – Ez azt jelenti, hogy mégis igaz volt, amit Bebo, a börtönőr mondott Briansnak. Azon az estén, amikor Valls parancsba adta, hogy vigyék el a Güell park melletti házba, és öljek meg... Bebo azt mondta, hogy utána a fegyveresek szerint történt valami, mert valaki más is volt a házban... Valaki, aki megakadályozhatta, hogy kivégezzek Martint... – találgattam. Isaac megrökönyödve hallgatta a feltevésemet. – Miről beszélnek? Ki akarhatta volna megölni Martint? – Hosszú történet – mondta Fermín. – Nagyon sok lábjegyzettel. – Talán nekem is elmesélik egyszer... – Isaac, maga úgy látta akkor, hogy Martin beszámítható? – kérdeztem. Az őr megvonta a vállát. – Martinnál sose lehetett tudni... állandó gyötrelemben élt a lelke. 279

Amikor elment, megkérdeztem, hogy elkisérjem–e a pályaudvarra, de azt mondta, hogy egy kocsi várja odakint. – Kocsi? – Nem is akármilyen: Mercedes Benz. A tulajdonosát csak főnöknek hívta Martin, és úgy mondta, hogy a kapuban várja. De amikor kimentem vele, nem láttam se kocsit, se főnököt... – Már ne vegye rossz néven, uram, de szilveszter napján és az alkalom ünnepi mámorában nem lehetséges–e, hogy kissé megszaladt a kezében a boros–, illetve pezsgőspohár, és a karácsonyi énekektől felvillanyozva, no meg a jijonai édesség magas cukortartalmának köszönhetően csak úgy elképzelte ezeket a dolgokat? – kérdezte Fermín. – Ami a pezsgőt illeti, én e műfajban csak buborékos ásványvizet iszom, és jelenleg a legtöményebb ital, amit tartok, az egy üveg sebfertőtlenítő – pontosított Isaac, a sértettség legcsekélyebb jele nélkül. – Bocsássa meg, hogy kételkedtem önben. Pusztán kötelező kitérő volt. – Értem. De higgyen nekem: amikor azt mondom, hogy hacsak nem kísértet jött ide azon az estén, márpedig nem hinném, hogy az volt, mert a fél füle vérzett, a keze meg láztól reszketett, arról nem is beszélve, hogy bekebelezte az összes kockacukrot, amit a spájzban talált, Martin ugyanolyan élő ember volt, mint maguk vagy én. – És nem mondta meg, hogy miért jött vissza annyi idő után? Isaac bólintott. – Azt mondta, letesz itt valamit, és amint módja lesz rá, visszajön érte. Vagy ő maga, vagy valaki, akit küld... – És mi volt az? 280

– Egy papírral és madzaggal átkötött csomag. Nem tudom, mi lehet benne. Nyeltem egyet. – Itt van még? – kérdeztem.

8 A csomag egy szekrény mélyéről került elő, és most Isaac asztalán feküdt. Ahogy végigsimítottam rajta az ujjamat, felhőként szállt fel róla a finom porréteg, és szemcséit megvilágította a tőlem balra álló Isaac olajlámpája. Jobbomon Fermín vette elő és nyújtóira át a papírvágó kését. Mindhárman össze néztünk. – Legyen meg Isten akarata – mondta Fermín. Végighúztam a kést a madzagon, amely összetartotta a papírt, és elvágtam. A legnagyobb óvatossággal húztam szét a csomagolást, amíg fel nem tárult a tartalma. Egy kézirat volt. Piszkos lapok, viasszal és vérrel szennyezettek. Az első oldalon állt a cím, valami tele ördögi kézírással. Angyali játszma írta: David Martin – Ezt a könyvet írta, amikor be volt zárva a toronyba – suttogtam. – Talán Bebo mentette ki. – Van valami alatta, Daniel... – mondta Fermín. A kézirat alól kilátszott egy barnás színú papír sarka. Amikor kihúztam, láttam, hogy egy boríték az. Rajta angyalfigurával díszített skarlát viaszpecsét. Címzés gyanánt egyetlen szót írtak rá, vörös tintával: Daniel Éreztem, hogy a két kezemen keresztül felkúszik belém a hideg. Isaac, aki rémülettel vegyes csodálkozással figyelte a történteket, csendesen visszahúzódott az ajtóba, és Fermín máris követte. 282

– Daniel – szólt vissza gyengéden. – Most magára hagyjuk, hogy nyugodtan és zavartalanul nyithassa fel a borítékot... Hallottam, ahogy a lépteik lassan eltávolodnak, és még el tudtam kapni a beszélgetésük elejét. – Ide hallgasson, uram, a nagy izgalmak közepette elfelejtettem mondani, hogy amikor beléptem, megütötte a fülemet, hogy szeretne nyugdíjba menni, és itt hagyná ezt az állást. – Így igaz. Sok–sok éve dolgozom már itt, Fermín. Miért? – Hát nézze, én tudom, hogy épp csak megismerkedtünk, de lehet, hogy engem érdekelne. Fermín és Isaac hangja elveszett a visszhangok közt az Elfeledett Könyvek Temetőjének labirintusában. Most, hogy magamra maradtam, leültem az őr fotelébe, és feltörtem a viaszpecsétet. A borítékban okkersárga színű összehajtott lap volt. Kinyitottam, és olvasni kezdtem. Barcelona, 1940. december 31. Kedves Daniel! Abban a reményben és meggyőződében írom e sorokat, hogy egyszer majd megtalálod ezt a helyet, az Elfeledett Könyvek Temetőjét, amely éppúgy megváltoztatta az én életemet, ahogy – biztos vagyok benne – a tiédet is. Ez a remény ülteti el bennem a hitet, hogy talán ha én már nem leszek, valaki mesél neked rólam és a barátságról, ami édesanyádhoz fűzött. Tudom, hogy ha e szavakat olvasod, sok kérdés és kétség merül fel benned. Egyes válaszokat megtalálsz a kéziratban, amelyben igyekeztem papírra vetni a történetemet úgy, ahogy emlékszem, bár tudom, hogy ép elmém 283

napjai meg vannak számlálva, és sokszor csak olyan dolgokat tudok visszaidézni, amelyek sohasem történtek meg. Azt is tudom, hogy mire kézhez kapod e levelet, az idő már részben eltörölte a múlt nyomait. Tudom, hogy él benned a gyanú, és ha édesanyád utolsó napjairól hallasz, osztozol majd velem a haragban és a bosszúvágyban. Azt mondják, a megbocsátás a bölcsek és igazak erénye, de tudom, hogy én sohasem leszek rá képes. Kárhozott vagyok, lelkem számára nincs megváltás. Tudom, hogy minden lélegzetvételemet, amely még hátravan e világon, arra fordítom, hogy igyekezzek megbosszulni Isabella halálát. Ez az én sorsom, de nem a tiéd. Édesanyád semmilyen áron nem kívánt volna neked olyan életet, amilyen az enyém volt. Ő teljes életet szánt neked, gyűlölet és neheztelés nélkül. Az ő névére kérlek, hogy olvasd el ezt a történetet, de ha a végére érsz, azonnal semmisítsd meg, és felejtsd el, amit egy nemlétező múltról megtudtál, ürítsd ki szivedből a haragot, és élj úgy, ahogy édesanyád szerette volna, mindig a jövőbe nézve. Ha pedig egy napon a sírja elé térdelsz, és úgy érzed, hogy a harag lángja fellobbanna benned, jusson eszedbe, hogy az én történetemben, csakúgy, mint a tiédben, jelen van egy angyal, és minden választ ő birtokol. Barátod, David Martin Többször is végigolvastam a szavakat, amelyeket David Martin küldött az idő távolából, a szavakat, melyeket érzéseim szerint a bűnbánat és az őrület ihletett, s amelyeket nem is értettem teljesen. Kis 284

ideig még tartottam a kezemben a levelet, aztán a lánghoz tartottam, és néztem, hogy hamvad el. Fermínt és Isaacot a labirintus bejáratánál találtam meg, úgy beszélgettek egymással, mint két jó barát. Amikor észrevettek, elhallgattak, és mindketten várakozó pillantást vetettek rám. – Ami a levélben van, csak magára tartozik, Daniel. Semmit nem kell mondania. Bólintottam. A falakon túlról mintha harangütések visszhangja ért volna el hozzánk. Isaac ránk nézett, aztán az órájára. – Várjanak csak, nem kell maguknak ma valami esküvőre menniük?

9 Fehérben volt a menyasszony, és bár nem viselt feltűnő ékszere vagy díszt, a vőlegény számára nem létezett szebb nő a történelemben, mint Bernarda azon a február eleji napon, a napfényben fürdő Szent Anna– templom előtt. Don Gustavo Barceló, aki ha nem vásárolta fel a város összes virágát, hogy teliszórja velük a templom bejáratát, akkor nem vett egyetlen virágot sem, úgy sírt, mint a záporeső, a vőlegény pap barátja pedig olyan összeszedett beszéddel lepett meg bennünket, hogy azt még Bea is megkönnyezte, pedig ő nem volt könnyű préda. Én majdnem kiejtettem a gyűrűket a kezemből, de minden elfelejtődött, amikor a bevezető szertartás után a pap felszólította Fermínt, hogy csókolja mega menyasszonyt. Akkor egy pillanatra a hátam mögé néztem, és mintha láttam volna valakit az utolsó padsorban, egy mosolygó ismeretlent. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de egy rövid időre egész biztos voltam benne, hogy a mennyország foglya az. Amikor újra visszanéztem, senki sem volt ott. Mellettem Fermín éppen a karjába kapta Bernardát, szorosan átölelte, és minden teketóriázás nélkül olyan csókot nyomott a szájára, hogy hangos üdvrivalgásban tört ki mindenki, főleg a pap. Amikor aznap láttam a barátomat, ahogy a szerelmét csókolja, úgy éreztem, hogy ez az időről és Istentől ellopott perc, ez az egyetlen pillanat megérte az összes nyomorúságos napot, ami idáig vezetett, és a többit is, amiben biztos voltam, hogy még előttünk áll, ha visszatérünk az életbe; mert minden, ami szép, tiszta és értékes e világon, amiért érdemes élni és lélegezni, ott volt annak a két boldog embernek az ajkán, a kezében és a pillantásában, és én tudtam, hogy életük végéig nem hagyják el egymást. 286

EPILÓGUS

1960 Fiatal férfi ballag a temető sírkövei között, a tenger kékjében tükröződő ég alatt; alig van még néhány ősz hajszála, és a tekintetét árnyék felhőzi. Karjában kisgyereket visz, aki még alig érti a szavait, de valahányszor a szemébe néz, mosolyog. Együtt jutnak el egy egyszerű sírhoz, amelyet körbeölelnek a Földközi–tenger fölé nyúló fehér korlátok. A férfi letérdel a sír elé, és közelebb tartja a kisfiút, hadd simítsa meg a kőbe vésett feliratot: Isabella Sempere 1917– 1939 A férfi így marad pár percig, és erősen összeszorítja a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit. A gyerek hangja téríti vissza a jelenbe, és amikor kinyitja a szemét, látja, hogy a kisfiú egy kicsiny alakra mutat a száraz virágok szirmai között, amelyek a sírkő alján, egy kristályváza árnyékában bújnak meg. Biztos benne, hogy amikor a múltkor járt a sírnál, még nem volt ott. A virágok közé nyúl, és egy apró gipszfigurát vesz ki: olyan kicsi, hogy elfér az öklében. Egy angyal. Emlékezetében régi sebként nyílnak meg az elfeledettnek hitt szavak. Ha pedig egy napon a sírja elé térdelsz, és úgy érzed, hogy a harag lángja fellobbanna benned, jusson eszedbe, hogy az én történetemben, csakúgy, mint a tiédben, jelen van egy angyal, és minden választ ő birtokol. 287

A kisfiú kinyúl az apja kezében lévő angyalfigura félé, de amikor hozzáér, véletlenül lelöki a földre. A szobrocska darabokra törik a márványon. A férfi csak ekkor veszí észre. A gipsz figura belsejében icipici, összehajtott papírlap van. Hártya vékonyságú, szinte már átlátszó papír. Ujjával kisodorja, és azonnal tel is meri rajta a kézírást: Mauricio Valls El Pinar, Manuel Arnús utca Barcelona A tengerről fújó szél bekúszik a sírok közé, és egy átok lehelete simítja végig a férfi arcát. Zsebre teszi a papírlapot. Fehér rózsát hagy a sírkővön, aztán a gyerekkel a karjában visszaindul a ciprusok sorához, ahol a gyerek anyja vár. Hármasban összeölelkeznek, és amikor a nő a férfi szemébe néz, olyasmit vesz észre a pillantásában, ami addig nem volt ott. Zavaros és sötét, félnie kell tőle. – Jól érzed magad, Daniel? A férfi hosszan, mosolyogva néz rá. – Szeretlek – mondja, és megcsókolja a nőt, de már tudja, hogy a történet, az ő története, még nem ért véget. Csak most kezdődik.

288