27 képtelen történet

27 képtelen történet (Mesék felnôtteknek)

27 képtelen történet Neil Gaiman és Al Sarrantonio antológiája

Budapest, 2011

A fordítás alapját képező kiadás: Síories: AIl-New Tales edited by Neil Gaiman & Al Sarrantonio Headline Review, 2010

Fordította: Császár László, Dési András György, Galambos Dalma, Horváth Norbert, Illés Róbert, J. Magyar Nelly, Joó Attila, Juhász Viktor, Németh Attila, Sohár Anikó, Tamás Dénes, Tamás Gábor Borító: Kovács Anett

http: //www. scribd. com/

Fery Petrovics

TARTALOMJEGYZÉK Bevezető - NÉGY EGYSZERŰ SZÓ JUST FOUR WORDS

8

Roddy Doyle: VÉR BLOOD

12

Joyce Carol Oates: MEGKÖVÜLT ALAKOK FOSSIL-FIGURES

21

Joanne Harris: FUTÓTŰZ MANHATTANIBEN WILDFIRE IN MANHATTAN

36

Neil Gaiman: Az IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN TRUTH IS A CAVE IN THE BLACK MOUNTAINS

53

Michael Marshall Smith: AKI NEM HISZ UNBELIEF

79

Joe R. Lansdale: HULLANAK A CSILLAGOK THE STARS ARE FALLING

86

Walter Mosley: JUVENAL NYX JUVENAL NYX

111

Richard Adams: A KÉS THE KNIFE

142

Jodi Picoult: SÚLY ÉS MAGASSÁG WEIGHTS AND MEASURES

145

Michael Swanwick: TÜNDÉR-TÓ GOBLIN LAKE

161

Peter Straub: MALLON, A GURU MALLON THE GURU

172

Lawrence Block: FOGD MEG, ERESZD EL CACTH AND RELEASE

177

Jeffrey Ford: Pöttyös szoknya, holdfény POLKA-DOTS AND MOONBEAMS

188

Chuck Palahniuk: Lúzer THE LOSER

202

Diana Wynne Jones: Samantha naplója SAMANTHA'S DIARY

209

Stewan O’Nan: Eltűntek földje LAND OF THE LOST

225

Gene Wolfe: Leifet rázza a szél LEIF IN THE WIND

230

Carolyn Parkhurst: Múló rosszullét UNWELL

242

Kat Howard: Regényes élet A LIFE IN FICTIONS

251

Jonathan Carroll: Kezdődjék a múlt LET THE PAST BEGIN

256

Jeffery Deaver: A pszichológus THE THERAPIST

267

Tim Powers: Párhuzamosok PARALLEL LINES

304

Al Sarrantonio: Az orrkultusz THE CULT OF THE NOSE

314

Kurt Andersen: A kém HUMAN INTELLIGENCE

322

Michael Moorcock: Történetek STORIES

339

Elizabeth Hand: MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPLLÖÚTJA MAIDEN FLIGHT OR MCCAULEY'S BELLEROPHON

360

Joe Hill: AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN DEVIL ON THE STAIRCASE

410

Valamennyi elbeszélőnek és meseszövőnek, akik szórakoztatták közönségüket, és ezzel örök életet adtak saját maguknak is; Alexandre Dumas-nak, Charles Dickensnek, Mark Twainnek, Orczy bárónőnek és a többieknek, és mindenekelőtt Seherezádénak, aki legalább annyira volt mesélő, mint a mese maga.

Sok szeretetteli köszönet Jennifer Brehlnek és Merrilee Heifetznek, hajónk kettős kormánylapátjának, amiért biztonságban eljuttattak minket a partig.

—————————— NÉGY EGYSZERŰ SZÓ ——————— 8

Bevezető

NÉGY EGYSZERŰ SZÓ

E

gy alkalommal a novelláskötetekről beszélgettünk A1 Sarrantonióval. Al egyszer már összeállított egy úttörő hangvételű, vaskos horrorantológiát, később pedig egy legalább ugyanolyan friss, modern fantasy novelláskötet szerkesztője volt, és mindegyik kiadvány az adott irányzat meghatározó darabja lett. Beszélgetés közben egyszer csak tudatosult bennünk, hogy tulajdonképpen mindketten ugyanazt, a történetet tartjuk egy novellában a legfontosabbnak. Hiányoltuk azokat a sztorikat, amelyek elsőre felkeltik az olvasó érdeklődését, és annyira rabul ejtik, hogy az utolsó oldalig le sem tudja tenni a novellát. Természetesen fontosnak tartottuk azt is, hogy ezek a történetek jól legyenek megírva (miért érnénk be kevesebbel?), de ennél többet akartunk. Olyan sztorikra vágytunk, amelyek villámcsapásként felizzó varázslatként világítanak meg előttünk ezerszer látott dolgokat, mintha most találkoznánk ezekkel először. Mit meg nem adtunk volna ilyen történetekért! Aztán, ahogyan az lenni szokott, az ábrándozást felváltotta a cselekvés. Gyerekkoromban folyamatosan mesékért nyúztam a felnőtteket. A családom ilyenkor rögtönzött vagy felolvasott valamit. Miután megismertem a betűket, mindig volt a kezem ügyében olvasnivaló. Napi egy könyv volt az adagom, néha több is. Szabályosan kiéheztem a történetekre, állandóan faltam a könyveket, és folyamatosan arra az egy dologra vágytam, amit csak a kitalált történetektől kaphattam meg: részese akartam lenni a fikciónak. A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történt. Bizonyos értelemben ott voltam én is. Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni. Aztán telt-múlt az idő, és egyre válogatósabbá váltam (emlékszem, milyen érzés volt először rádöbbenni, hogy nem kötelező végigolvasni egy

9 ——————————— BEVEZETŐ ——————————— könyvet - amikor első ízben tudatosult bennem, hogy az elmesélés módja néha éppen akadályozza a történetet). Azonban bármennyire is megfontoltan választottam olvasmányokat, kezdtem úgy érezni, hogy az ok, amiért olvasok, a pillanat, ahol megtörténik az a bizonyos varázslat, az elbeszélés hajtóereje bizony elsikkad néha. Megesett, hogy hiába olvastam gyönyörűen megírt prózát, egyszerűen nem érdekelt. A lényeg négy egyszerű szó. Vannak, akik kizárólag szakirodalmat vagy ismeretterjesztő műveket vesznek a kezükbe, mondjuk életrajzokat vagy útleírásokat. Egyesek számára csak a költészet létezik. Mások csupa olyasmit olvasnak, amiből tanulhatnak, és azért vásárolnak könyvet, mert tudni szeretnék, hogyan vészelhetik át a közelgő gazdasági válságot, miképpen növelhetik az önbizalmukat, hogyan kell pókerezni vagy kaptárt építeni. Nekem is van könyvem a méhészkedésről, szerzőként pedig mindig szívesen olvasok furcsa, megtörtént eseményekről. Bármi is legyen a szóban forgó mű, olvasóként részesei leszünk a történetnek. Természetesen vannak, akik egyáltalán nem olvasnak. Egyszer találkoztam egy kilencvenéves férfival, aki miután megtudta, mivel foglalkozom, bevallotta, hogy valaha régen, jóval a születésem előtt megpróbált elolvasni egy könyvet, de nem igazán értette, mi a jó ebben, és soha többé nem is kísérletezett ilyesmivel. Megkérdeztem, emlékszik-e a könyv címére, mire azt felelte, az egyik könyv címe végül is olyan, mint a másik, és ezt kicsit úgy mondta, mint aki egyszer megpróbált megenni egy csigát, de nem ízlett neki, és ehhez nem kell tudnia, pontosan milyen fajtájú csigával próbálkozott. Szóval a lényeg négy egyszerű szó. Erre alig néhány nappal ezelőtt döbbentem rá, amikor valaki a következő levelet küldte a blogomra: Kedves Neil! Ha idézetet kellene választania egy könyvtár gyerekrészlegének a falára - lehet saját gondolat vagy más szerző műve mi lenne az? Köszönöm! Lynn A kérdés elgondolkodtatott. Eddigi pályafutásom során sokat beszéltem a könyvekről és a gyerekek olvasási szokásairól, mások pedig nálam jóval bölcsebb és tartalmasabb gondolatokat fogalmaztak meg a témában. Aztán hirtelen rájöttem, mi lenne a válaszom.

—————————— NÉGY EGYSZERŰ SZÓ ——————— 10 Ha rám esne a választás, hogy összefirkáljam egy könyvtár falát, valószínűleg nem idézetet választanék erre a célra. Inkább olyasmit írnék, ami felhívja a figyelmet a történetek hatalmára, ami emlékeztet rá, miért is léteznek egyáltalán történeteket. Azt a négy szót választanám, ami minden elbeszélő hallani szeretne. Mert ebből a négy szóból világosan látszik, hogy a történet működik, és az olvasó tovább fog lapozni: ...és mi történt azután? Gyerekek szokták ezt kérdezni, ha a mesélő szünetet tart. Ha a könyvben véget ér egy fejezet. Ez a négy szó - kimondva vagy kimondatlanul - annak a bizonyítéka, hogy mi, mesélők, jól végeztük a dolgunkat, és a közönséget érdekli, amit csinálunk. Sokunk számára a fikció öröme egyben a fantáziálás öröme, mert olvasás közben elszabadulhatunk a világtól és kedvünkre ábrándozhatunk. Amikor Al Sarrantonióval leültünk beszélgetni, kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit egyre jobban bosszantanak a műfaji határok: már az elgondolás is, miszerint a kategóriák nem csak arra valók, hogy a vásárlókat eligazítsák egy könyvesboltban, hanem egyúttal azt is meghatározzák, milyen történetek születhetnek. A magam részéről például imádom a fantasyt, mint szót, mert szinte korlátlan szabadságot nyújt egy szerzőnek: ha úgy vesszük, a fantasy egy végtelen játszótér, ahol a határokat legfeljebb a képzelet húzhatja meg. Nem kedvelem a kommersz fantasyt. A kommersz fantasy, ami lehet jó és rossz is, már régen kitaposott ösvényeken jár, J. R. R. Tolkien vagy Róbert E. Howard lábnyomait követi, komplett, kész világokat barangol be, de egyúttal rengeteg mindent elkerül és kihagy. Létezik fikció a műfajnak kijelölt polcokon túl, ahol a szerző képzelete az úr. Al meg én ilyesmit szerettünk volna olvasni. Mindketten úgy gondoljuk, hogy a fantasztikus irodalom sok más minden lehet, annyi minden mást is megtehet: fénybe boríthatja azt, ami valódi, de torzíthatja, álcázhatja, el is rejtheti azt. Olyan újfajta szemszögből mutathatja be a jól ismert világot, amiből hirtelen egyértelművé válik, mennyire nem láttuk még soha úgy igazán. G. K. Chesterton egyszer azt írta valahol, hogy egy fantasztikus elbeszélés olyan, akár egy nyaralás - és a nyaralás legfontosabb pillanata az, amikor az utazó hazatér, de már más szemmel látja az otthonát. Így aztán Mr. Sarrantonio meg én kihirdettük, mit szeretnénk, és lassan elkezdtek érkezni a történetek. Egyre több szerző fogadta el a kihívást. Rájöttük, hogy nem érdemes másra számítani, csak arra, amire nem lehet. És mi történt azután?

11 ——————————— BEVEZETŐ ——————————— Az eredmény igazából azért fantasztikus, mert ez az egyszerű felhívás több százmillió írott szó ihletőjévé vált, és olyan emberekből hozta elő a mesélőt, akik magukat sohasem gondolták annak, mégis alaposan megizzasztották volna Seherezádét vagy Dunsany Joseph Jorkensát, ha egy képzelt versengésben ők is a pénzükért, az életükért vagy a betevő whiskysükért meséltek volna történteket. Az igazi varázslat az, amikor lapozunk egyet, és megkezdődik a kaland. Eljött ez a pillanat is. Ideje lapozni.

Neil Gaiman 2009. december Juhász Viktor fordítása

—————————————— VÉR ———————————— 12

Roddy Doyle

VÉR

D

rakula szülővárosában nőtt fel. Iskolába menet minden áldott nap elsétált Bram Stoker háza előtt. De nem tulajdonított neki jelentőséget. Soha nem érzett semmi különöset, nem borzongott meg, nem látott kísérteteket, nem állt fel a szőr a tarkóján. Az igazság az, hogy már majdnem betöltötte a tizennyolcat, amikor egyáltalán feltűnt neki a dísztábla a bejárati ajtó mellett. A könyvet sem olvasta, és valószínűleg soha nem is fogja. Coppola Drakuláján elaludt a moziban. Az egyik pillanatban a felesége még sikítva szorongatta a térdét; a következőben ugyanazt a térdét rázta, hogy ébredjen már fel. Égtek a lámpák, a felesége pedig dühösen meredt rá. - Hogy tehetted ezt? - Mit? - Elaludtál a filmen. - A szar filmeken mindig elalszom. - Nem zavart, hogy én is itt vagyok? - Az más, és azért elnézést is kérek - mondta. - Amúgy mi lett a vége? - Menj a picsába - felelte a felesége szeretetteljesen. Dublinban ez is lehetséges. Egyszóval ez az egész Drakula-mizéria teljesen hidegen hagyta. Csak a vért kívánta. De azt nagyon. Ez a nagyon csak az utóbbi időben lett jellemző, és volt is benne valami ijesztő. A késztetés, a vágyakozás, a szájában összefutó nyál - teljesen megrémítette. Nem tudta volna megmondani, mikor kezdődött. Csak azt, hogy mikor tudatosult benne. - Hogy kéred a húsodat? - Nyersen.

13 —————————— RODDY DOYLE ——————————— A felesége felnevetett. Pedig az igazat mondta. Nyersen akarta a szájába tömni azt a szelet húst, amit a felesége a serpenyő fölé tartott - picsába a serpenyővel, ide vele. Érezte, hogy megfeszülnek az izmai, teste egy része visszatartotta, más izmai viszont hajtották volna előre - a nyakizmai, az állkapcsa. Aztán felébredt. De már ébren volt, még mindig a konyhában állt, a húst nézte, és alig várta, hogy rávethesse magát. - Akkor véresen - mondta. A felesége elmosolyodott. - Mindenből viccet csinálsz. Ezzel nyugtatta magát, hogy csak játssza a hülyét, hogy ez mégis ő, amikor néhány perccel később a kisült hús fölé hajolt, és megnyalta. A gyerekek utánozták, és végül mindegyiküknek barna trutymós lett az orra. Sikerült is megfeledkeznie sajgó állkapcsáról és az ingerről, hogy harapjon, morogjon. Vacsora után megnéztek egy DVD-t, és minden nagyszerű volt. És így is maradt. Egy ideig. Egészen hosszú ideig. Talán hetekig, gondolta. Aztán egy nap kinyitotta a hűtőt. Két marhaszelet hevert egy tányéron, sorsára várva. Biztos, hogy hetekkel később történt, mert a felesége - Verának hívták - nem vett húst minden héten. Nem arról volt szó, hogy a bevásárlás teljes egészében Vera dolga lett volna; egyszerűen csak gyakrabban járt a hentes felé. Vera vette a kaját; ő a bort. Vera vette a szappant és a vécépapírt - ő a bort. Mindenből viccet csinálsz. Kivette az egyik marhaszeletet, és a mosogatóhoz vitte. Hátranézett, hogy biztosan egyedül van-e, aztán a mosogató fölé hajolva felfalta. De nem egyből. Előbb megnyalta, mint egy jégkrémet; hideg volt. Hallotta a vércseppek koppanását az alumíniumon, és érezte, ahogy csorog a vér az állán, mintha belőle folyna. Aztán szívni kezdte, gyorsan, nagy kortyokban nyelte. Melegen jobb lenne. Tudta, és undorral töltötte el, hogy ismét megtette - ezt -, kielégített egy szükségletet, megadta magát ennek az új' függőségnek. Morgott - igen, a kurva életbe, morgott. Hátrapillantott - de igazából nem érdekelte. Mindenből viccet csinálsz. Addig csócsálta, míg a hús alaktalan masszává nem vált, akkor beleköpte a szemetesbe. Letörölte az állát; kezet mosott. Végignézett a pólóján. Tiszta volt. Kinyitotta a melegvizet, és nézte, ahogy a fekete cseppek vörössé, majd rózsaszínné válnak. Kivette a másik marhaszeletet a hűtőből, és a szemetesbe kotorta. Bekötözte a nejlonzacskó száját, és kivitte a szemetet a konténerbe. - Hol van a vacsora? - érdeklődött Vera később. - Micsoda? - Vettem két szelet húst. Itt voltak. A nyitott hűtő előtt állt. - Romlottak voltak - felelte.

—————————————— VÉR ———————————— 14 - Dehogy voltak. - De igen. Bűzlöttek. Kidobtam őket. - Semmi bajuk nem volt. Itt vannak? A szemeteshez lépett. - A konténerben. Erre nem számított; nem gondolkodott előre. - Visszaviszem - mondta Vera, és elindult a hátsó ajtó felé. - A rohadék. A hentesről beszélt. - Ne - mondta. Nem állt fel, nem próbálta elállni az útját. Ült az asztalnál. Érezte, hogy a szíve - a saját húsa - lüktet, kalapál. - Eddig mindig rendes volt velünk - folytatta. - Ha reklamálnánk, az esetleg megváltoztatná a kapcsolatunkat. A kereskedő és a vásárló közti jó viszonyt. Élvezettel hallgatta saját magát. Ezt a menetet megnyerte. - Megehetjük a darált húst. - Azt a gyerekeknek vettem - mondta Vera. - Hamburgernek. - Szeretem a hamburgert. Te is szereted. A hátsó ajtó nyitva állt. Meleg volt, egész héten. Tudta, hogy Vera nem akarja kinyitni a konténer tetejét, és bedugni a fejét a legyek közé. Hamburgert vacsoráztak. A gyerekek nem panaszkodtak. Megúszta. Kikattant. Emlékezett - látta magát -, amint a mosogató fölé hajolva ráveti magát a húsra. Behunyta a szemét, szorosan összezárta - mi lett volna, ha rajtakapják? Valamelyik gyerek, a felesége. Nem élte volna túl. Elfojtotta - a késztetést. De visszatért, néhány nap múlva. Újra elfojtotta. Megint a hűtő - bárányszeletek ezúttal. Átnyúlt a bárány fölött, és kivett egy csomag csirkemellet, azt a műanyagtálcás, lefóliázott fajtát. Ujjával átszakította a fóliát, és lehúzta róla. A csirkemellet kirakta egy tányérra - és megitta a rózsaszín, majdnem fehér vért. A tálcáról. Aztán kihányta. Rosszul lett. Émelygett az undortól. Soha többé. Másnap nem ment dolgozni. Vera megfogta a homlokát. - Lehet, hogy sertésinfluenza. - Bárányhimlő - mondta. Mindenből viccet csinálsz. - Azon gyerekkorodban már biztosan átestél. Vagy nem? - Azt hiszem. Verát ez nem nyugtatta meg. - Sterillé is válhatsz tőle - mondta. - Elköttettem - emlékeztette. - Három éve. - Tényleg, elfelejtettem. - Én nem.

15 —————————— RODDY DOYLE ——————————— De meggyógyult; helyretette magát. Ahogy rágondolt, az emlék - a csirkevér íze, a műanyagtálca - egész nap öklendezett tőle. Nem engedte ki. Addig kínozta magát, míg rendbe nem jött. Vashiánya van. Másnap jött rá, miután a munkahelyén guglizott egy kicsit. Összeállt a kép; lehullt a szeméről a hályog. A marha sötétvörös vérének az íze, sőt, talán még a látványa is - fémes, rozsdás. Ezt kívánta annyira: a vasat, a fémízt. Sápadt; rendszeresen elalszik a tévé előtt, mint egy vénember. Vérszegénység. Vasra van szüksége. Vett magának egy karton grapefruitlevet - tudta, hogy a gyerekektől nem kell féltenie -, és munkából hazafelé beugrott a gyógyszertárba vastablettáért. De azonnal megbánta, amikor a pult mögött álló nő ránézett a szemüvege fölött, és megkérdezte, hogy a feleségének lesz-e. - Mindkettőnknek - mondta. A nő nem mozdult. - Hozzon egy receptet a háziorvosától. - Vasra? - Igen. Vett egy csomag óvszert meg egy doboz mentolos cukorkát, és távozott. Mire hazaért, tudta, hogy a vassal kapcsolatos elmélete szart se ér, és a grapefruitlevet bedobta egy árokba, az óvszerrel együtt. A kölyköknek igaza van; a grapefruitlé undorító. Neki pedig nincs semmi baja - eltekintve attól, hogy vért akar inni. Gyerekei vannak. Ez a lényeg. Egy fiú és egy lány. Családja van, szerető felesége, tűrhető munkája. Egy bankban dolgozik, ahhoz nem elég magas beosztásban, hogy olyan hatszámjegyű bónuszokat kapjon, amilyeneket a válság előtti időkben osztogattak, de ahhoz elég magasan, hogy a családját túszul ejtsék, amíg ő bemegy a bankba az egyik rosszfiúval, és kinyitja a széfet - bár ez utóbbi sosem történt meg. A lényeg, hogy normális. Negyvenegy éves, heteroszexuális férfi, aki Dublinban él, néhanapján legurít egy pár korsó sört a haverokkal - Guinness; nagy adag vas -, hetente egyszer eljár focizni egy iskolai tornaterembe, aminek beázik a teteje, elég sűrűn szexei a feleségével ahhoz, hogy rendszeresnek lehessen nevezni, és szívesen szexelne más nőkkel is, sok más nővel, de csak gondolatban, igazából sosem csalta meg Verát. Egyszóval normális. A munkahelyén bevitt magával egy marhaszeletet a férfivécébe, felfalta, aztán megpróbálta lehúzni a műanyagzacskót a klotyón. De nem sikerült, fennmaradt a víz tetején, mint egy ejtőernyő. Kihalászta, és a zsebébe gyűrte. A tükörben ellenőrizte az ingét és a nyakkendőjét, bár vigyázott, hogy' ne ragadja el annyira a hév, mint otthon a mosogatónál. Tiszta volt, makulátlan, mint mindig. A fogát is megnézte, nem ragadt-e bele egy húscafat, egészen közel tolta az arcát a tükörhöz. Tökéletes. Visszament az íróasztalához, megebédelt a kollégáival, azt a szendvicset,

—————————————— VÉR ———————————— 16 amit reggel készített magának, avokadó és paradicsom - a hűtőben nincs recesszió. Jól érezte magát, pompásan. Ura volt a helyzetnek, kontroll alatt tartotta. Saját maga orvosa lett, jó kezekbe került. Hamarosan feltölti a szervezetét vassal, és újra olyan lesz, mint régen. Úgyhogy igencsak meglepődött, amikor átmászott a falon, még mászás közben is meg volt lepve. Mi a lófaszt csinálok? Pontosan tudta, mit csinál. A közvetlen szomszédjuk recessziós csirkéire vadászik. Hajnali háromkor. Arra készül, hogy leharapja a fejét az egyiknek. Az emeleti ablakból látta meg a csirkéket - vagy tyúkokat? Nem tudta, mi a pontos megnevezésük. Minden este látta őket, amikor behúzta a függönyt a lánya szobájában az esti mese után. (Látják? Normális.) Hárman voltak, a kertben kapirgáltak. Gyűlölte őket, az egész jelenséget. A világgazdaság megroggyant, erre a középosztálybeliek azonnal krumplit meg sárgarépát kezdtek termeszteni, csirkéket vettek maguknak, és letagadták a kelet-európai ingatlanportfoliójukat. És többé nem álltak szóba vele, az ellenséggel, a megtestesült gonosszal, aki egy bankban dolgozik. Az a hülye liba a szomszédban képes volt egész nap úgy tenni, mintha állandóan el lenne foglalva a csirkéivel. Holnaptól egy gonddal kevesebb, gondolta, ahogy átlendült a falon. Puhán, nesztelenül ért földet - edzésben volt, járt focizni aztán elindult a csirkeól felé. Tudta, mire készül. Azt remélte, hogy egyszercsak felkapcsolják a villanyt, az emeleten - vagy még jobb lenne, ha a földszinten -, esetleg a szomszédban, a saját házában. Halálra rémülne, és tele nadrággal igyekezne vissza a fal túloldalára. Csak az űrsiklót akartam megnézni. Úgy volt, hogy ma éjjel száll el Írország felett. Bedobna egy poént - De azt hiszem, nem fog megállni. -, miközben a szíve majd kiugrana a helyéről. Az megint helyretenné egy pár napra, talán egy hétre; a hétvégén mindenesetre átsegítené. De nem kapcsolták fel a villanyt. A csirkék meg kotkodácsoltak. Itt vagyunk. Elkapta az egyiket. Könnyen ment, túl könnyen. Gyönyörű éjszaka volt; ott álltak egymás mellett, sorban, mint egy lánybanda, a Supremes. Nem kellett volna éjszakára ketrecbe zárni őket, és reggel ismét kiengedni? A város híres volt a rókáiról, mindenki látott már legalább egyet. Ő maga is látta egy pár hónapja, amikor hazasétált az állomásról - a róka ott korzózott az utca közepén. Elkapta a csirkét. Arra számított, hogy tiltakozni fog, csípni. De nem, hozzábújt, mint egy kurva kismacska. Egyik kezében a kicsiny fej, a másikban az inas, vékony lábak. Kifeszítette, mint egy gumiszalagot, és a szájához emelte. És megharapta - egy kicsit. Nem kezdett spriccelni a vér, nem vált le a fej. A nyak még mindig a szájában volt. Érezte a csirke

17 —————————— RODDY DOYLE ——————————— pulzusát a nyelvén. Megijedt a szerencsétlen; érezte a lábain. De nem akarta megijeszteni a baromfit - nem volt kegyetlen. Csak a fejét akarta leharapni, aztán a fejnélküli nyak alá tartani a száját. De tudta, hogy ez nem az ő stílusa. Végtére is nem vámpír vagy vérfarkas. Szüksége lenne valami jó kifogásra - ezt is érezte. Leharaptam egy csirke fejét, doktor úr. Inkább lerakja a csirkét, és visszamászik a saját kertjébe. De hirtelen felkapcsolták a villanyt - ő pedig ráharapott. A földszinten, pont előtte - és a fej gond nélkül levált. Nem volt vér, vagy legalábbis nem sok, csak csont, porcogok, meg valami nedves. Nem fog hányni. Mindjárt kinéznek az ablakon és meglátják, a férj vagy a feleség, vagy a férj és a feleség - Jim és Barbara. De gyors volt, és higgadt. Tudta, hogy nem láthatják meg, mert égett a lámpa a konyhában, kint pedig sötét volt. Bár most, ahogy belegondolt - gondolkodott talán már észrevették, mielőtt felkapcsolták a villanyt. És akkor a csirke, a fejnélküli, döglött csirke, elkezdett tiltakozni. Rikoltás jött valamiből, ami nem lehetett a csőre, mert a fej, a levált - vagy félig levált - fej, az egyik kezében volt. A nyakánál fogva tartotta a rángatózó testet. Tegyél le, tegyél le. Elengedte a csirkét, hallotta elszaladni, aztán ő is előrelendült. A falhoz szaladt. Nem a sajátjához - gondolkodott. A másik kerítéshez, kettővel odébb a saját házától. Egy pillanat alatt fent volt, meg se izzadt, aztán átlendült. Leült egy kicsit, szusszanni egyet, kitalálni az útvonalat hazafelé. Hallgatózott. Nem hallotta nyílni a konyhaajtót, és úgy tűnt, a csirke is beletörődött a halálba. A másik kettő vagy nem vette észre, vagy gyászoltak. Minden nagyon csendes volt. Megúszta - azt gondolta, hogy megúszta. Egyszerre érezte magát ostobának, felvillanyozottnak és rémültnek, miközben szégyellte magát, kurvára jó kedve volt, és azt gondolta, hogy megúszta. Felnézett az égre. És meglátta - az űrsiklót. A legfényesebb csillagot, amint keresztülvág az éjszakán. Endeavour - eszébe jutott a neve. Újra az ágyában volt. Felesége félálomban. Felébresztette hideg lábával, ahogy ránehezedett az ágyra. - Mi van? - Semmi - mondta. - Felkeltem megnézni az űrsiklót. - Remek. Már aludt is. - Lenyűgöző volt - mondta a felesége hátának. - Lenyűgöző. Megcsókolta a nyakát. Azután elaludt. Péntek éjszaka volt, szombat reggel. Üres ágyban ébredt. Rég fordult elő utoljára, hogy Vera előbb kelt, mint ő. Nagyszerűen érezte magát - nagyszerűen. Fogselyem, fogmosás megvolt,

—————————————— VÉR ———————————— 18 mielőtt lefeküdt, a csirkének nem maradhatott nyoma a fogai között. Addig gargalizált, míg könnyek szöktek a szemébe. Semmi rossz szájíz, semmi bűntudat. Nem kellett volna megtennie, amit tett, de eszébe jutott valami fontosabb dolog, és gyorsan elnyomta a bűntudatát. Ezzel a gondolattal aludt el, úgy ölelte magához, mint egy játék mackót, miután megcsókolta a felesége nyakát. Nyakak. Ennyire egyszerű az egész. A vér volt az úgynevezett „vörös hering”, ami elterelte a figyelmét - a pszichéjét vagy a tudatát -, ezért nem vette észre a nyilvánvaló és sokkal egészségesebb magyarázatot. A nyakak után sóvárgott, nem a vér után. Nem vért akart inni, és egyáltalán nem volt vérszegény. Az egyszerű, mocskos igazság az volt, hogy nyakakat akart harapdálni. Kapuzárási pánik. És ez remek, nagyszerű, mert egyébként is pont abban az életkorban van, pluszmínusz egy-két év. Szex. Egyszerű. Szexelni akart mindennel, ami él és mozog. Nem szó szerint. Szexelni akart a legtöbb élőlénnyel. Vagyis néhánnyal - majdnem minden nővel. Normális férfi, normális középkorú férfi. A napjai meg vannak számlálva. Tudta, de nem gondolta. Egy év 365 nap. Tíz év 3650 nap. Harminc év az 14600.14600 napod van még, hogy élj. Az remek, koszi. Feküdt az ágyon, és boldog volt. A késztetés eltűnt, mert végre megértette. Nem bolondult meg, csak valami ámokfutásba kezdett benne. A biológiája, vagy valami olyasmi. Nem sokkal korábban, néhány nemzedékkel ezelőtt ennyi idősen már régen halott lett volna, vagy fogatlanul nyáladzva várta volna a halált. A középkorúság meg az élet alkonya modern kifejezések. Az eszével értette, de a biológiája - emberi mivolta - nem tudta felfogni. Már csak néhány éve maradt - ezt gondolta a biológiája. Konkrétabban fogalmazva: már csak néhány éve maradt arra, hogy utódokat nemzzen. És a műtét, hogy elköttette az ondóvezetékét, talán csak rátett még egy lapáttal, talán ezért esett pánikba a teste - nem lehetett tudni. Különös szerkezet az emberi agy. Majd meghal egy jó dugásért, ezért leharapja a szomszéd csirkéjének a fejét. Lement a földszintre. - Egy róka elkapta Barbaráék egyik csirkéjét az éjjel - mondta Vera. - Törvényszerű volt, nem? - Hogy lehetsz ilyen szívtelen? - A rókáknak ez a dolguk - mondta. - Mikor? - Mit mikor? - Sújtott le a róka?

19 —————————— RODDY DOYLE ——————————— - Éjszaka - mondta. - Hallottál valamit, amikor kint voltál az űrsiklót nézni? - Semmit - felelte. - Csak az űrhajósok beszélgetését. Vera elmosolyodott. Mindenből viccet csinálsz. - Miről? - Ó, csak arról, hogy mennyire imádják Írországot. Barbara hogy van? - Romokban. - Nem mondta, hogy úgy érzi, mintha megerőszakolták volna? - De igen, mondta, te cinikus szemétláda. Vera nevetett. Tudta, hogy ezt is megúszta. Később, aznap este, megcsókolta a nyakát. Megharapta a nyakát. Egy félórára ismét gyerekek voltak, és még egy félórával később is vidáman nevetgéltek. - Nos - mondta Vera. - Részemről folytathatjuk. A keze felfedezőútra indult. - Egy perc és visszajövök - mondta. Lement a lépcsőn, kinyitotta a hűtőt - két makréla egy tányéron. Benézett a fagyasztóba, kivett egy szimpatikusnak tűnő zacskót. Két sertésszelet. Megnyitotta a melegvizet, és addig tartotta alá a zacskót, míg a műanyag meg nem ereszkedett. Akkor letépte a zacskót, és nekiesett az egyik húsnak. De túl kemény volt, túl hideg. Berakta harminc másodpercre a mikroba, és abban reménykedett - attól rettegett hogy a mikro csilingelőse lecsalja Verát a konyhába. Állt a konyhaablaknál, a sertésszelet szélét csócsálta, és abban reménykedett - attól rettegett hogy a felesége lejön, meglátja a tükörképét - a redőny fel volt húzva -, még mielőtt ő észrevenné, megfordul, mint egy nassoló vámpír, és Vera ezt valahogy szexinek, vagy legalábbis elfogadhatónak találja, megbocsát neki, kezével beletúr a hajába, ahogy régen, sőt, talán csatlakozik hozzá, aztán együtt átmásznak a falon, és elkapják Barbara két megmaradt csirkéjét, fejenként egyet. Kidobta a maradékot, és összerázta a szemetest, hogy alulra kerüljön. Ki fogja a várni a megfelelő pillanatot. Az időzítés nagyon fontos; nem ugyanaz rajtakapni valakit, amint nyers húst zabái és fagyasztott sertésszeletet rágcsál, vagy megkérni életed párját, hogy tartson veled. Nem kell rohanni, csak semmi kapkodás. Semmi pánik; elvégre teljesen normális. Visszament az emeletre. Vera már várta. De nem az ágyban vagy az ágyon. A szoba másik végében állt, messze az ágytól. - Mi ez? - kérdezte. Felkapcsolta a villanyt. Nyitott tenyerén egy fej hevert. Egy kicsiny fej.

—————————————— VÉR ———————————— 20 - Egy csirkefej - felelte. - Honnan szerezted? - Találtam. Idióta barom; a zoknik alá rejtette. - Barbaráé, igaz? - kérdezte. - Barbaráé egy kicsit nagyobb - mondta. Nem jött be; Vera el sem mosolyodott. - A róka ejtette el a kertben? - kérdezte. Hagyott neki egérutat, felkínált egy elfogadható sztorit. De nem elég jót. Talált egy csirkefejet és eldugta? Nem fog beismerni egy hazugságot. Szomorú, perverz dolog lett volna. - Nem - mondta. - Hát akkor - elkapta a tekintetét. - Mi történt? - Leharaptam. Megint ránézett. Jó hosszan. - Milyen volt? - Jó - mondta. - Nagyon jó.

Illés Róbert fordítása

21 ————————— JOYCE CAROL OATES —————————

Joyce Carol Oates

MEGKÖVÜLT ALAKOK

1. A hatalmas has belsejében, ahol a szív dob-dob-dobolva pumpálta az életet vak elszántsággal. Ahol egynek kellett volna lennie, kettő volt: a démonfivér, a nagyobb, az állandóan éhes, valamint a másik, a kisebbik fivér, abban a nedves sötétségben ahol ott lüktetett kettejük között az ütemes dobogás, amely megrázta és megremegtette a világot, most erősebben, most gyengébben, most megint felerősödve, miközben a démonfivér mind nagyobbra nőtt, magába szívva minden tápanyagot, amely lüktetve áramlott bele a méhbe, a meleget, a vért, az erőt, életerőtől duzzadva ütve és rúgva, hogy az anya, akit még soha nem látott, és akinek a létezését is csak gyaníthatta csupán, a fájdalomtól felnyögött, nevetni próbált, de az arca halálosan elsápadt, mosolyogni próbált, ám kénytelen volt megkapaszkodni a korlátban. Ó! Kicsikém! Biztosan fiú lesz! Az anya ugyanis ekkor még nem tudta, hogy a hasában nem egy, de kettő él. Hús a húsomból, vér a véremből, azonban nem egy hús és egy vér, de kettő. Viszont a kettő nem egyenlő, a démonfivér ugyanis nagyobb a másiknál, az az egyetlen cél vezérli, hogy magába szívja és szívja a másik, a kisebbik fivér életét, hogy magába szívja a méh minden tápanyagát, hogy magába szívja magát a kisebbik fivért, akit mintegy ölelve vesz körül, hasa a kisebbik fivér gerincének ívébe illeszkedve, a fej pedig puha koponyacsontjának hátsó részére simulva. A démonfivér egyetlen szót sem szólhat, és egész létezése csak az éhségről szól. Miért van itt ez a másik - ez a valami? Miért van itt, amikor én is itt vagyok? Itt vagyok én én én, csak és egyedül én! A démonfivér még nem tudott a száján keresztül táplálkozni, nem voltak éles fogai, hogy a húst tépje, szaggassa, rágja, nem tudta felfalni a kisebbiket, és így a kisebb fivér életben maradhatott a hatalmasra duzzadt hasban, ahol a hatalmas szív dob-dob-dobogása továbbra is vak elszántsággal és tudatlansággal pumpálta az életet egészen a születés pillanatáig, amikor a démonfivér fejjel előre kitört az anya testéből, akár

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 22 egy búvár, oxigénre szomjazva, nyomakodva, rángatózva, küzdve, hogy végre megmutathassa önmagát, hogy döbbenettől megremegve szívja magába az első korty levegőt, és azonnal ordítani kezdjen hangosan, éhesen, kis lábaival rugdosva, kis karjaival csapkodva, vad dühtől vöröslilára vált arccal, félig lehunyt, de figyelmesen néző szemekkel, meglepően sötét és erős szálú hajjal csuromvíz újszülött fején. Fiú! Egy négy és fél kilós nagyfiú! Egy csodálatos - tökéletes - fiú! Anyja olajos vérében fürödve, úgy sugározva a meleget, akár az újra felélesztett tűz, élesen üvöltve és vadul rúgkapálva, amint az orvos elvágta a köldökzsinórt. És micsoda megdöbbentő fordulat! Valóban igaz lehet? Az anyában van egy másik gyerek is, ez azonban nem olyan tökéletes, ez csenevész, olajos vérrel borított, ráncos arcú, mint egy töpörödött vénember, aki további tizennégy perc szenvedéssel teli erőlködés után az egyre gyengülő összehúzódásoktól hajtva jön világra az anyja testéből. Egy másik! Ez is fiú, csak ez annyira kicsi és annyira alultáplált, mindössze két és fél kiló - az is leginkább a feje, az az aránytalanul nagy, kék erekkel szabdalt, ellilult bőrrel, a koponya bal oldalán a szülészfogó miatt benyomva, a szemhéjak véres masszától leragadva, a kis öklök erőtlenül lendülnek a levegőben, a kis lábak erőtlenül rúgnak, a kis tüdő erőtlenül kényszeríti a levegőt az apró mellkasba. Ó, ez a szerencsétlen kis pára biztos nem fog életben maradni, ugye? Az apró mellkas beesik, a gerinc furcsán csavarodik, és csak elhalóan, mintha nagy messziségből szólalna meg a fulladozó, köhögő sírás. A démonfivér lekicsinylőén nevet. Már ott hevert az anyja hasán, és csak szívta szívta szívta az anya tápláló tejét, és miközben lekicsinylőén nevetett, egyre csak az járt a fejében, hogy miért kell itt lennie ennek a másiknak is, miért kell „ez”, miért kell,fivér”, miért kell „iker”, mikor itt vagyok én. Csak én és senki más. És mégis, nem egy volt. Kettő.

A gyermekkor lázas rohanással telt el a démonfivér számára, aki mindenben az első volt. A gyermekkor lassú vonulással telt el a kisebbik fivérnek, aki mindig, mindenben fivére nyomában járhatott csupán. A démonfivérre rápillantani is öröm volt, csak úgy lángolt benne a csecsemők vad tüze, az a sugárzó, lüktető energia, mintha testének minden egyes molekulája élettől duzzadna, éhezne, és mintha mindegyiknek csak az számítana, hogy én én én. A kisebb fivér gyakran betegeskedett, a tüdeje folyadékkal telt meg, a szíve egyik kis billentyűje vacakolt, a furcsán csavarodó gerincoszlop csontjai lágyak maradtak, görbe kis lábainak csontjai lágyak maradtak, vérszegénység, étvágytalanság, a koponya a szülészfogóval végrehajtott szülés miatt még mindig enyhén, de észrevehetően torzult, a sírása erőtlen, csendes, alig hallható én? én?

23 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— Ugyanis a démonfivér mindenben az első volt. Az ikrek kiságyában ő volt, aki először fordult a hasára, majd fordult vissza a hátára. Ő volt, aki először mászott. Ő volt, aki először emelkedett fel remegő, bizonytalan gyereklábaira. Ő volt, aki először kezdett járni örömmel vegyes csodálkozástól elkerekedett szemmel: mennyire más a világ ilyen magasból nézve! Ő volt, aki először kimondta, hogy Mama! Ő volt, aki először kortyolt bele, szívta magába és élvezett ki mindent, amit megélt, szemei a rácsodálkozástól, a kapzsiságtól elkerekedve, hogy még első szava, a Mama is sokkal inkább parancsnak tűnt mint kérésnek. Mama! A kisebb fivér csak késve követte a démon-fivért, bizonytalan mozdulatokkal, összevissza lépésekkel, kis, vékony karjai maga mellett kinyújtva, oldalra bukó feje már ránézésre sem tűnik különösebben erősnek, ahogyan a csenevész vállakra hanyatlik, a szemek gyorsan pislognak, könnyesek, az arcvonások sokkal kevésbé határozottak mint a démonfivéré, akiről már születésekor azt mondták, hogy Tetőtől-talpig igazi fiú!, míg a kisebbik fivérrel kapcsolatban az első pillanattól kezdve csak annyit jegyeztek meg motyogva, hogy Szerencsétlen pára! De legalább nő valamelyest! Vagy azt motyogták, hogy Szerencsétlen pára! De legalább annyira aranyos és szomorú a mosolya! A kisebb fivér ezekben a korai években gyakran nagyon megbetegedett, és többször kórházba is kellett fektetni (vérszegénység, asztma, összeeső tüdő, szívritmuszavar, gyenge csontozat), és ezekben az időszakokban a démonfivérnek soha nem hiányzott a testvére, ehelyett élvezte, hogy szüleik osztatlan figyelmében fürdőzhet, egyre nagyobbra és magasabbra nőve, hogy hamarosan már a feltételezés is furcsának tűnt, hogy ők ketten ikrek lennének - még ha nem egypetéjűek is - amit az is bizonyított, hogy amikor meghallották, az emberek meglepett mosollyal reagáltak. Ikrek? Ez meg hogy lehetséges? Négyéves korukra a démonfivér több centivel nagyobbra nőtt, mint testvére, akinek a gerince meghajlott, a mellkasa beesett, a szemei pedig mindig könnybe lábadtan, a messzeségbe révedten, tompán fénylettek, hogy hamarosan már a szüleik sem ismerték el, hogy a két fiú nem iker, csak testvérek: hiszen valóban olyan volt, mintha az egyik legalább két vagy három évvel idősebb, és egészségtől kicsattanóbb lenne. Hát persze, hogy mi egyformán szereljük mind a két fiút. Amikor alvásra került a sor, a démonfivér úgy merült álomba, akár a tengervízbe dobott kő, amely alámerül a sötét vízbe, hogy hamarosan megnyugodjon a fenék sötéten puha homokjában. Amikor alvásra került a sor, a kisebbik fivér rettegéstől tágra meredt szemekkel kutatta a sötétséget, pipaszár vékonyságú végtagjai pedig előre remegtek a gondolatra, hogy ha elalszik, talán mindörökre belesüllyed a végtelenbe. Már gyerekkoromban tisztában voltam vele, hogy a végtelen az egy feneketlen, hatalmas szakadék az elmében, amelybe ha egyszer belezuhanunk, akkor egész életünkben benne ragadunk, csak zuhanunk és

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 24 zuhanunk névtelenül, arctalanul, elfeledve azt, hogy mikor jött el a pillanat, amikor elveszítettük szüléink szeretetét. Még az édesanyánk szeretete is elvész. Vele pedig minden emlék felriad kínzó rémképekkel teli álmából, amely habos vízként csapódott bele az arcába, megküzdve minden korty levegőért, fuldokolva és köhögve, mert a démonfivér felszívja a szoba oxigénjének nagy részét, nem mintha tehetne róla, egyszerűen csak annyira erős a tüdeje, annyira mélyeket lélegzik, és annyira gyors az anyagcseréje, hogy a óhatatlanul magába szívja a közös szoba oxigénjét, a szobáét ahova szüleik minden este aludni teszik le őket egy közös ágyba, mindkettejüket megpuszilva, elmondva nekik, mennyire szeretik mindkettejüket, ahol este a kisebbik fivér fulladozva riad fel rémálmából, gyenge kis tüdeje képtelen arra, hogy levegőt juttathasson a mellkasba, ő pedig elveszti a fejét, és segítségért könyörögve szánalmasan kimászik az ágyból, kitántorog a szobából a folyosóra, ahol összeesik, és a padlóra zuhantan találnak rá kora reggel félúton a saját szobája és a szülők hálószobája között. Milyen haszontalan ez az élet, az élet, amely ugyanakkor olyan vad küzdelmet folytat a saját fennmaradásáért - emlékezett vissza később többször a démonfivér, szívében megvetéssel.

Hát persze, hogy egyformán szeretjük Edgárt és Edwardot. Hiszen ők mind a ketten a mi fiaink! A démonfivér persze tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Mégis dühítette a gondolat, hogy minden alkalommal, amikor a szüleik kimondták ezt a hazugságot, márpedig ezt gyakran megtették, azok, akik a hazugságot hallották, talán el is hitték. És a kisebbik fivér, a beteges fivér, a beesett mellkasával, az elferdült gerincével, a sípoló, asztmás lélegzésével, a vágyakozóan csillogó szemeivel és az édes mosolyával nagyon szerette volna ezt elhinni. A démonfivér pedig, hogy megmutassa, testvérének hol a helye, megtanulta hogyan fordulhat ellene, amikor kettesben maradnak, hogyan lökheti fel (látszólag) minden különösebb ok nélkül, hogyan tolhatja félre, hogyan nyomhatja le a földre, és hogyan verheti bele a kis kripli fejét a padlóba újra és újra és újra, erős kézzel megragadva a szánalmasan törékeny kis mellkast, két térddel szorítva két vállra, és miközben amaz próbál levegőt venni, nyáltól nedves tenyerét a kis nyomoronc szájára szorítva, hogy ne tudjon Mama mama mama segítségéért kiabálni, olyan elhalóan gyenge hangon, amilyen csak egy levágott bárány utolsó bégetése lehet, az anyjuk pedig ebből az egészből semmit nem hall a földszinten egy másik szobában, és áldott tudatlanságában fogalma sincsen arról mi lehet az a dob-dob-dobolás, amint a kisebbik fivér feje újra és újra a fiúk szobájának szőnyeggel borított padlójához csapódik, amíg szegény kis teste feladja a küzdelmet, a

25 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— végtagok elvesztik erejüket, már nem próbál ellenállni, nem próbál levegőhöz jutni, csúnya kis arca elkékül, a démonfivér pedig úgy dönt, megkíméli az életét, és diadalmasan lihegve feláll róla. Ha akartam volna, megölhettelek volna, te kis kripli. És ha elmondod, mi történt, meg is öllek. Hiszen mi haszna van annak, hogy ketten vannak, és nem csak ő, egyedül? Éppen úgy, ahogyan az anyaméhben, a démonfivért most is elöntötte a helyzet igazságtalansága és logikátlansága miatt érzett harag. Az iskola! Hosszú éveken keresztül tartott. A démonfivér, akit most már mindenki Eddie-nek nevezett, itt is mindenben első volt. A kisebbik fivér, akit Edwardnak neveztek, csak mögötte kullogott. Az általános iskolában a két fiút az első pillanattól fogva senki nem tekintette ikreknek, legfeljebb egyszerű fivéreknek, vagy éppen távoli rokonoknak, akiknek ugyanaz a családneve. Eddie Waldman. Edward Waldman. Együtt azonban soha nem lehetett látni őket. Az iskolában Eddie a legnépszerűbb gyerekek egyike volt. A lányok imádták, a fiúk istenítették, és olyanok akartak lenni, mint ő. Magas fiú volt. Izmos. Természetes vezető, és kiváló sportoló. Ha órán felnyújtotta a kezét, a tanárok mindig őt választották. Négyesnél soha nem kapott rosszabb jegyet. Arcán gödröcskék jelentek meg, szemei ravaszkásan, mégis őszintén csillantak, amikor mosolygott. Szokása volt, hogy nyíltan az emberek szemébe nézett. Tízéves korára Eddie megtanulta hogy a felnőttekkel kezet kell fognia, és bemutatkoznia. Üdvözlöm! Eddie vagyok. Ekkor mindig meglepett, de elismerő mosollyal jegyezték meg az emberek Milyen okos és csodálatos nagyfiú! Majd a démonfivér szüleihez fordulva hozzátették Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék rá! Mintha csak egy gyerek lett volna a családban, nem pedig kettő. Hatodikban Eddie elindult az osztályelnökségért, és hatalmas fölénnyel győzött. Én a testvéred vagyok. Ezt ne felejtsd el! Semmi közöd hozzám. Takarodj! De hiszen ott élek benned! Hová mehetnék? A kisebbik fivér, Edward már az általános iskolában lemaradt testvére mögött. A gondot nem a tanulás jelentette - hiszen Edward okos, intelligens, és nagyon érdeklődő kisfiú volt, és szinte mindig jelest kapott, amikor sikerült befejeznie valamilyen iskolai feladatot - sokkal inkább a gyenge egészsége. Ötödikben annyira sokszor kimaradt emiatt, hogy évet kellett ismételnie. A tüdeje gyenge volt, így könnyen elkapott mindenféle légzőszervi fertőzést. A szíve is gyenge volt, és nyolcadikban hetekre bent kellett maradnia a kórházban, miután műtéttel javították a vacakoló szívbillentyűt. Tizedikben „különös baleset” érte - és csak a fivére, Eddie tartózkodott éppen otthon, amikor megtörtént -

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 26 lezuhant a lépcsőn, eltörte a jobb lábát és a jobb térdkalácsát, a jobb karját, több bordáját, megsérült a gerince, hogy ezt követően mindenkor csak hajlott háttal, mankóra támaszkodva tudott menni, és minden mozdulat rettenetes fájdalmat okozott neki. A tanárai nem hagyták figyelmen kívül őt, a kisebbik Waldman fivért sem. Mindegyikük megértéssel és sajnálattal fordult feléje. Ahogy középiskolába ment, a jegyei sokkal változékonyabbak lettek; még mindig megesett, hogy ötössel ment haza, de már sokkal gyakrabban kapott hármasokat vagy akár ketteseket is. Néha egyest is kapott, mert nem is tudta befejezni a dolgozatát. Úgy tűnt, a kisebbik fivérnek gondot okoz, hogy az órán megfelelően oda tudjon figyelni, a fájdalom miatt sokszor nem tudott egyhelyben megülni, vagy éppen fájdalomcsillapítókkal tele, ködös tekintettel meredt maga elé, nem fogva fel, mi történik körülötte. Amikor teljesen magánál volt, általában a füzete fölé hajolt, ami mindig szokatlanul nagy alakú volt, spirálkötéses, a lapok nem vonalasak, hanem teljesen fehérek, akár egy vázlatfüzetben, a kisebbik fivér pedig csak írt vagy rajzolt folyamatosan; a szemöldökét összehúzta, az alsó ajkát beharapta, és láthatólag teljesen elveszve a saját világában, nem törődve sem a tanáraival, sem a társaival, elveszve a végtelenben, keresztülcsúszva az idő szövetén, ahol a toll egyetlen mozdulata jelenti a szabadságot. Ez a toll mindig fekete filctoll volt, vékony heggyel. A füzetek borítója mindig fekete-fehér márványminta. A tanárnak többször is rá kellett szólnia: „Edward!”, hogy végre odafigyeljen rá, de ilyenkor, amikor a kisebbik fivér felemelte a tekintetét, fellángolt a szemében valami tűz, mintha egy gyufa lángja lobbanna, és visszafogott csendesség helyét gyűlölet és harag vette át. Nem tudnátok végre békén hagyni? Én nem közétek tartozom. Tizennyolc éves korukra Eddie végzősként a főiskolára készült, osztályelnök volt, a focicsapat kapitánya, akinek a képe alatt az iskolai évkönyvben a következő felirat állt: „a legvalószínűbb, hogy sikeres lesz” miközben Edward rossz jegyekkel kullogott mögötte, egy évvel lemaradva. Nagyjából ekkor történt, hogy az anyja tolószékben kezdte iskolába hordani, hiszen Edwardot, porckorongsérve miatt elviselhetetlen fájdalom kínozta, és már nem a szokott helyén ült az osztályban, hanem legelöl, a tanári asztal mellett a jobb első sarokban, összetört, ijesztő kis alakként gyermekarcával, zsírosán csillogó bőrével, petyhüdt ajkaival, a fájdalomcsillapítóktól kábán, vagy éppen elveszve a spirálfüzetek jelentette világban, úgy téve, mintha jegyzetelné az órán elhangzottakat, de igazából folyamatosan rajzolgatva azokat a bizarr alakokat - geometrikus, emberszerű lényeket - amelyek mintha egyenesen a fekete filctoll hegyéből születtek volna a papírra. Abban az évben Edward hörghuruttal ágynak esett, kimaradt az iskolából, és nem is ment vissza többé. Számára véget ért a tanulás.

27 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— Ugyanebben az évben Eddie-nek tucatnyi egyetem is ajánlott sportösztöndíjat, de ő ravasz módon a legerősebb képzést nyújtó ajánlatát fogadta el, mert máris tudta, hogy az egyetem elvégzése után jogot szeretne tanulni. Éppen úgy hasonlítottak egymásra, akár az árnyék és a test, amely az árnyékot veti. Edward volt az árnyék. A testvérek ekkor már nem közös szobában laktak. A testvérek ekkor már nem osztoztak semmiben, még abban a kegyetlen, gyermeki hagyományban sem, hogy a démonfivér fájdalmat akar okozni a kisebbik fivérnek; hogy a démonfivér el akar szívni a levegőből minden oxigént, hogy teljes egészében fel akarja falni nálánál kisebb ikertestvérét. Miért van itt ez a másik - ez a valami? Miért van itt, amikor én is itt vagyok? És ekkor különös dolog történt: a kisebbik fivér volt az, akinek hiányozni kezdett a kapcsolat amely kettejüket összekötötte. Számára ugyanis nem volt senki, aki annyira mélyen a lelkében élt volna mint az ikertestvére, nem volt senki, akivel ennyire vad, mégis közeli kapcsolata lett volna. Én egy vagyok veled, a fivéred vagyok, szeretned kell engem. Eddie azonban csak nevetett, és ellépett mellőle. Kezet rázott beteges fivérével, akire csak valami enyhe undorral tudott gondolni, és emiatt csak egészen enyhe bűntudatot érzett, elköszönt a szüleitől, hagyta hogy megöleljék és megcsókolják, majd elindult, arcán széles mosollyal tekintve az előtte álló életre, és már előre tudta, hogy ha teheti, nem tér vissza a szülővárosába, a szülői házba, legfeljebb átutazó vendégként, amikor a szükség úgy kívánja, és ha erre mégis sor kerül, már az érkezése után néhány órával nem találja majd a helyét, nyugtalanság vesz erőt rajta, unalom, és a vágy, hogy a lehető leghamarabb elmehessen onnan, vissza a „valódi” életébe, amelyet valahol máshol élt.

2. Most, hogy már a húszas éveikben jártak, a fivérek szinte soha nem találkoztak egymással. Soha nem beszéltek telefonon. Eddie Waldman megszerezte a jogi diplomáját. Edward Walden továbbra is otthon élt a szüleivel. Eddie egyre sikeresebb lett, és az egyik legelismertebb New York-i ügyvédi iroda tagja lett. Edward egymás után több alkalommal is „kritikus egészségi állapotba” került. Az apjuk elhagyta az anyjukat, hirtelen, látszólag magyarázat nélkül; úgy tűnt, hogy az apának is volt valahol máshol egy „valódi” élete.

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 28 Eddie az egyik vezető konzervatív politikus támogatásával politikai pályára lépett. Edward, gerincfájdalmaktól szenvedve, napjai nagy részét tolószékben töltötte. Magában folyamatosan számolt, egyenleteket képzelt el, amelyekben egyaránt benne voltak a számok, a szimbólumok, és a szerves anyagok, zenét szerzett, megdöbbentő sebességgel töltve meg hatalmas ív műszaki rajzlapokat a saját maga által megalkotott, részletesen kidolgozott geometrikus emberalakokkal, melyek leginkább de Chirico szürrealista festményeire, valamint a látnoki művész; M. C. Escher műveire emlékeztettek. Az életünk olyan, akár a Möbius-szalag, egyszerre van benne szenvedés és csoda. A végzetünk végtelen, és végtelen alkalommal ismétlődik. A nagy amerikai város peremkerületében, az egyik, lakóházakkal teli utcában a Waldman család nagy, deszkával burkolt falú, gyarmati stílusban épült, egyhektáros telken álló háza egyre jobban leromlott. Az élőkért gyepét senki nem nyírta, gaz ütötte fel a fejét, mindenhol moha jelent meg a rothadó tetőzsindelyen, a bejárati ajtóhoz vezető járdán pedig újságok és szórólapok halmozódtak. Az anya, aki régebben gyakran járt társaságba, megkeseredett, és már minden szomszédjukra gyanakodva tekintett, hamarosan egyre romló egészsége miatt kezdett panaszkodni. Azt mondogatta, hogy valakik „elátkozták”. Tisztában volt vele, hogy amikor a férje elhagyta, vele együtt el akarta hagyni torz testű, törött gerincű, könnyes, vágyakozó tekintetű fiát is, aki soha nem fog felnőni, soha nem fog megnősülni, és egész élete fennmaradó részében nem csinál semmi egyebet, csak lázasan készíti azokat a szürreális, értéktelen „műalkotásokat”. Az anya egyre gyakrabban hívta fel telefonon a másik fiát, akire anynyira büszke volt, akit rajongva imádott. Eddie azonban mintha mindig úton lett volna, és szinte soha nem hívta vissza. Végül, nem egészen egy évtizeddel később az anya meghalt. A most már teljesen kiürült házban (ahová csak a legritkább esetben látogat el néhány aggódó rokon) Edward tökéletes magányban élt, a világtól elvonultan a három vagy négy földszinti szobában, amelyek egyikét műteremmé alakította át. A megkeseredett anya elég pénzt hagyott rá ahhoz, hogy továbbra is egyedül élhessen, minden figyelmét a műalkotásainak szentelve; Edward pedig felfogadott egy nőt, aki időrőlidőre elment hozzá és kitakarította, vagy legalábbis próbálta kitakarítani a házat; aki bevásárolt helyette, aki ételt készített neki. Szabadsági Szenvedés és csoda! Edward hatalmas vásznakon jelenítette meg bizarr álomképeit hieroglifákhoz hasonló alakok alkotta galaxisok között, egy olyan gyűjteményben, melyet ő maga Megkövült alakoknak nevezett el. Edward ugyanis arra a meggyőződésre jutott a gerincét tépázó fájdalom kínjai közepette, hogy a szenvedés és a csoda egymással bármikor felcserélhető,

29 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— és nem szabad, hogy bármelyik is túlsúlyba kerüljön a másikkal szemben. így tekintve a létezést, az idő lázas munkával telt a betegségekkel sújtott fivér számára, aki nem is elátkozottnak, hanem áldottnak érezhette magát. Az idő maga is Möbius-szalag volt, önmagába visszaforduló, hiszen ahogyan a hetek, hónapok, évek teltek, maga a művész saját művészete által soha nem öregedett egyetlen napot sem. (Talán csak fizikai valójában lett egyre idősebb. Ő azonban befordított a fal felé minden, a házban fellelhető tükröt, így nem lehetett még távoli elképzelése sem arról, milyen lehet a mostani Edward). Az apa is meghalt. Vagy nyoma veszett, ami ugyanazt jelenti. A rokonok hamarosan nem látogatták meg többet, és talán ők is mind meghaltak. A végtelenségbe, amely végtelen üresség csupán. De ez a végtelen üresség az, amelyből a tavasz serken: miért? Hamarosan, mintha egyik pillanatról a másikra történt volna, elérkezett az Internet kora. Most már senkinek sem kellett magányosan és elvonultan élnie. Mindegy, mennyire nincsen mellette senki, és menynyire taszítja el a világ. Az Interneten keresztül E.W. kapcsolatba lépett a társaival - a lélektársaival - akik bár soha nem voltak túl sokan, a kibertér minden szegletében szétszórtan éltek, E.W.-nek azonban nem voltak nagy igényei, és a műveivel kapcsolatos ambíciói is visszafogottak, neki csak néhány olyan társra volt szüksége, akiket lenyűgöznek a Megkövült alakok azon darabjai amelyeket az Interneten bemutatott, és akik meg szerették volna vásárolni a műveket. (Néha az is megesett, hogy egymásra licitáltak, mégpedig meglepően magas összegeket ajánlva.) Művészeti galériák is jelentkeztek, hogy szeretnék kiállítani E. W. alkotásait - a művész maga választotta magának ezt a nevet kis kiadók pedig azért keresték meg, mert sokszorosítani akarták az alkotásokat. így tehát, a huszadik század utolsó éveiben E. W. amolyan underground kultuszalakká vált, akiről azt pletykálták, hogy nagyon szegény vagy éppen mesésen gazdag, hogy egy világtól elvonult nyomorék, aki egy romos öreg házban, egy rothadó testbe zártan él, vagy éppen ennek az ellenkezőjét, miszerint nagyon is a figyelem középpontjában álló közszereplő, aki ezen a művésznéven próbálja megőrizni anonimitását. Egyedül, de soha nem magányosan. Hiszen lehet egy ikerpár bármelyik tagja valaha is magányos? Amíg az ikerpár másik tagja él, semmiképpen. A fivérek soha nem keresték egymást, ennek ellenére néha, amikor Edward a tévé előtt ülve egyik csatornáról a másikra kapcsolt mintegy kilőve magát a galaxisok közötti tér fagyos sötétségébe, látta elveszett fivérét, amint az éppen szenvedélyes beszédet tart („az élet szentsége” -

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 30 „abortuszellenesség” - „családi értékek” - „amerikai hazafiak”) az őt lenyűgözve figyelő tömegeknek, amint interjút ad, és közben egy olyan ember lángoló magabiztosságával mosolyog a kamerába, aki tisztában van azzal, hogy Isten maga választotta ki erre a feladatra. Látta a démonfivért, amint az egyik szomszédos állam választókerületéből egyenesen a Kongresszusba jelölik, pedig a kisebbik fivér nem is tudta, hogy ennyire közel lakik hozzá; látta a démonfivért egy vonzó fiatal nő mellett, miközben fogja a kezét, a felesége, bizonyos Mrs. Edgar Waldman, pedig a kisebbik fivér soha nem hallott arról, hogy összeházasodtak. A démonfivér hóna alá gazdag, befolyásos emberek nyúltak. Egy politikai pártban az ilyen emberek azért keresik a fiatalabbak társaságát, hogy saját politikai örökségük és „tradícióik” fennmaradását általuk tudják biztosítani. Egy politikai pártban a „tradíció” egyet jelent a gazdasági érdekekkel. Ezt volt a kor győzedelmes politikai stratégiája. Ez volt az én kora. Én, én, én! Egyedül én, én, én létezem, és rajtam kívül senki más. A kamerák lelkes tömegeket és vadul tapsoló tömegeket mutattak. Az énben ugyanis benne rejlik az elvakult vágy is, hogy észrevehessük a bennünket. Ezért van az, hogy az emberek legprimitívebb, legharagosabb, leglélektelenebb istenekben is észreveszi a bennünket. Hogy a legtávolabbi galaxisokban, hogy a teljesen üres és végtelen terekben is felfedezik az ősi vágyat, hogy megtalálják a bennünket. Éppen ezért, amikor meglátta a televízióban démonfivérét, Edward, az elhagyott testvér, a tolószékben hajlott háttal ülő testvér, nem érzett sem keserűséget, sem azt a fajta eltávolodást, amit az ember egy magától teljesen eltérő faj bármelyik egyedével szemben érezhet, ehelyett minden alkalommal eltöltötte ugyanaz a régi, kifacsarodott vágy, ami azt diktálta az agyába: A fivéred vagyok, benned élek. Hol máshol létezhetne az, ami én vagyok?

És volt valami, amitől a fivérek nem menekülhettek, bármennyire próbálhattak is. Közös volt a születésnapjuk. Ez a tény akkor sem változna, ha mind a ketten meghalnának. Január 26. Átél halálórája. A fivérek ezen a napon minden évben olyan élethű képben jelentek meg egymás fejében, mintha ott ülnének közvetlenül egymás mellett, vagy éppen közvetlenül egymás mögött, az arcukon érezve egymás forró leheletét, fantomszerű ölelésben. Életben van. Érzem, hogy él, mondta magában Edward várakozással tele. Életben van. Érzem, hogy él, mondta magában Edgár enyhe undorral.

31 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— 3. Elérkezett az a január 26. amely a fivérek negyvenedik születésnapját jelentette. Néhány nappal később Edgár Waldman kongresszusi képviselő úr, miután politikai beszédet tartott a városközpontban, megjelent E.W. Megkövült alakjainak új kiállításán, amelyet a raktárnegyedben kialakított egyik galériában rendeztek, a Hudson folyó közelében, a West és Canal Street sarkán, New Yorkban, a szövetségi kormány rendszámát viselő limuzinja pedig kint parkolt az épület előtt. Elégedetten jegyezte meg magában, hogy a kiállításra csak alig néhányan voltak kíváncsiak. Undorodva jegyezte meg magában, hogy a régi, repedezett linóleumba minden lépésnél beleragad drága cipőjének a talpa. A jóképű képviselő nagyon sötét üvegű szemüveget viselt, és mivel rettegett attól, hogy ezen a visszataszító helyen bárki is felismerheti, nem nézett bele senki szemébe. Különösen attól rettegett, hogy találkoznia kell majd nyomorék fivérével „E.W.”-vel -, akit, bár már jó húsz éve nem látott, biztos volt, hogy azonnal felismer majd annak ellenére, hogy ők ketten (lévén eleve nem voltak egypetéjű ikrek) mostanra biztosan semmilyen tekintetben nem hasonlítanak egymásra. Edgár fejlődésben visszamaradt, beteg, tolószékben ülő alakra számított, akinek könnyektől nedves tekintetében csendes vágyódás csillan, és a mosolya olyan, hogy az ember legszívesebben ököllel vágna bele az arcba, olyan, hogy kéretlenül is megbocsátást ígér. A fivéred vagyok. Benned élek. Szeress! De nem találkozott ilyen emberrel. Csak E.W. munkái voltak ott, amelyeket a galéria nagyvonalúan „művészi kollázsnak” nevezett. Ezek a Megkövült alakok nélkülöztek minden szépséget , még a vásznak is, amelyekre festették őket, mocskosnak és rongyosnak tűntek, a falak, amelyekre a festményeket (összevissza) felakasztották, mocskosak voltak, a kovácsoltvas lemezekkel burkolt mennyezetről pedig rozsdás víz csöpögött. Mégis, mik voltak ezek az úgynevezett alkotások, amelyeket elborítottak az álomban-rémálomban születő lények és alakok, geometrikus, mégis emberszerű teremtmények, behatolva egymásba és keresztülhatolva egymáson, akárha áttetsző zsigerek lennének, mélységesen felháborító gondolatokat ébresztve a kongresszusi képviselő úrban, akinek ezeket az érthetetlen műalkotásokat látva olyan szavak tolultak a szájára, mint „kibúvó”, „perverzió”, „alávetettség” márpedig ami érthetetlen, az csakis „lelketlen” és talán „áruló” lehet. Ami pedig még ennél is zavaróbb, hogy a Megkövült alakok láthatólag gúnyolták a nézőt, ezt a nézőt legalábbis mindenképpen, éppen úgy, ahogyan a találós kérdések szokták az embert, márpedig neki most nincsen ideje arra, hogy istenverte találós kérdésekkel töltse az idejét, hiszen a gazdag ember leánya, akit politikai karrierje előmozdításaként vett feleségül, már vár rá a

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 32 St. Regis szállodában, és ez a kis kitérő a West és Canal utcák sarkára előre be nem tervezett tétel volt Waldman kongresszusi képviselő úr aznapi programjában. Megtörölte a szemét, hogy tisztábban láthassa az egyik alkotást, amely éjszakai égboltot, távoli galaxisokat és csillagképeket ábrázolt, már szinte szép volt, kiömlő nyers tojásra emlékeztető alakú napokat, amelyek felrobbanva elnyelik a szomszédos, kisebb napokat, üstökösöket - az alakjuk hímivarsejtre emlékeztetett, talán megannyi lángoló spermára -, amelyek kékes, vízzel borított bolygókkal ütköznek; és ott, a vászon durva felületéből előtüremkedve észrevett valamit, ami annyira váratlan és annyira undorító volt, hogy a kongresszusi képviselő úr döbbenten tett egy lépést hátra: talán valami fészekhez hasonló sejtburjánzás? egy tumor? gyurmaszerűen lágy húsból és sötét, csecsemőhajból álló - az ott pedig lehetséges volna, hogy tejfogakból való fogsor? egy vigyorgó fogsor? - csecsemőcsontok egymásra dobált halma? Ez valóban egy megkövült maradvány volt. Valami olyan dolog, amit emberi testből távolítottak el. Valami rettenetesen undorító, amit egy ikerpár túlélő tagjának testében fedeztek fel. Az egyik testvér lelkének megkövesedett maradványa, a másik fivéré, aki soha nem lélegzett, soha nem élt. A kongresszusi képviselő úr letaglózva, undortól kavargó gyomorral fordul sarkon. Elindul kifelé, miközben többször elmondja, hogy ő nem az, akinek gondolják, egyre tagadja, hogy egyáltalán itt járt. Látta, hogy a vásznak között akadt olyan is, ami valóban szép - vagy talán éppen ellenkezőleg? Mind undort keltőek, obszcén részletekkel teltek, ha az ember tudja, hogyan kell rájuk nézni? - és kezdte úgy érezni, hogy veszélyben van, hogy történni fog vele valami, hiszen ott vannak a statisztikák tagadhatatlan számai, amelyek azt bizonyítják, hogy a legutóbbi választáson sokkal kisebb előnnyel sikerült nyernie, mint bármelyik korábbin, hogy az ilyen győzelemben alapvetően benne van az elkövetkező vereség ígérete. Elindult visszafelé a helyiségek labirintusán keresztül, amely végül visszavezetett a kiállítás bejáratához, és egy üveggel borított felületű pult mellett támaszkodott egy unott tekintetű, hullafehér arcú lány, akinek az arcán több testékszer is csillogott, és aki láthatólag a galéria alkalmazottja volt, a képviselő úr pedig odalépett hozzá, és felháborodottságtól reszkető hangon megkérdezte, hogy vajon létezik-e bárki is, aki ezeket a nevetséges „megkövült alakokat” műalkotásnak tekinti, a lány pedig udvariasan azt válaszolta neki, hogy minden, amit a galéria kiállít, természetesen műalkotásnak tekintendő, mire a képviselő úr megkérdezte, hogy a kiállítást közcélú alapítványok segítségével támogatják-e, amikor pedig azt a választ kapta, hogy nem, kicsit mintha meglepődött volna. Megkérdezte, hogy ki ez az „úgynevezett művész”, ez a bizonyos E.W., a lány pedig sejtelmesen azt

33 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— válaszolta, hogy nem tud senkit, aki személyesen ismerné E.W.-t, és egyedül a galéria tulajdonosa találkozott vele személyesen, hogy a városon kívül lakik, és soha nem jönne be a városba, még azért sem, hogy megnézze, úgy állítják-e ki a képeit, ahogyan szeretné, a jelek szerint egyáltalán nem érdekli, hogy bárki is vásárolja-e az alkotásait, az pedig még kevésbé, hogy ha megveszik, mennyit fizetnek értük. - Valami senyvesztő betegsége van, mint az izomsorvadás, vagy a Parkinson-kór, de amikor a legutóbb hallottunk felőle, E.W. még életben volt. Akkor még élt. És nem fogok csak úgy eltűnni. Ehelyett te jössz majd el hozzám. Minden évben eljön január 26. Az egyik évben, az egyik álmatlanul töltött éjszakán Edward nyugtalanul kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra, és hirtelen meglepetten találta szembe magát egy közvetlen közelről készül képpel - ami talán Edgárt ábrázolja? Edgárt, a démonfivért? Az aznapi tévéhíradó ismétlése volt ezen a hajnali órán, a felnagyított képen csak egy férfi feje látszik, szögletes, erős állkapocs, öregedő arc, amelyet eltakar a nagy, sötét szemüveg, bőr, amely olajos izzadságtól csillog, kar, amely felemelkedik, hogy megvédje a megszégyenült kongresszusi képviselő urat az őt üldöző újságírók, fényképészek és tévékamerák tolakodó támadásától, a híradóban ott van Edgár Waldman kongresszusi képviselő úr, amint néhány civil ruhás rendőr kíséretében, gyors léptekkel bemegy egy épület kapuján. Bűnösnek találták folytatólagosan elkövetett vesztegetésben, a szövetségi kampány törvények megszegésében, a szövetségi legfelsőbb bíróság színe előtt elkövetett hamis tanúzás bűntettében. A gazdag ember lánya máris beadta a válókeresetet, egy gyors mosoly, kivillanó fogak. Az ikerpár gyermekkorának házában, amelynek néhány földszinti szobájában Edward élt, a kisebbik fivér csak nézte meredten a televízió képernyőjét, amelyről a következő pillanatban eltűnt régen elveszett fivérének a képe, és nem volt biztos abban, hogy az a doboló érzés a fejében vajon a hatalmas megdöbbenés miatt támadt, esetleg a fájdalom miatt, amely az ikerpárok másik tagjában mindig feltámad ha egyikükkel történik valami, vagy talán a várakozással teli boldogság miatt. Most már haza fog jönni. Most már nem fog megtagadni engem.

UTÓSZÓ És úgy is történt. A démonfivér hazatér testvéréhez, aki már várja.

————————— MEGKÖVÜLT ALAKOK ———————— 34 Most már ő is tudja magáról, hogy Nem egy, hanem kettő. A hatalmas nagyvilágban kockára tette az életét, elvesztette az életét, most pedig visszatér ide, a másikhoz. Amikor az ember visszavonul, félreteszi a büszkeségét, és nem marad neki más csak a szégyen, a válás, a csőd, valamint a kifakult szemekben megcsillanó őrület. Szögletes állkapcsán szürkéskék borosta, enyhe remegés a jobb kezében, amelyet a szövetségi bíróság előtt állva felemeltettek vele, és megeskették, hogy Edgár Waldman az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat fogja mondani Esküszöm! Egy pillanattal később pedig már minden véget ért számára, miközben a torkából hányáshoz hasonló íz árasztotta el a száját. És még mindig nem értette, mi történt vele. Nem akarta elhinni. Arcából úgy fogyott el a hit és a büszkeség, akár a víz és a szél kitartó munkájaként elfogyó agyag. És ez az őrület, ami a szemében csillant: Én? Most pedig menekülve tért vissza gyermekkori otthonába, amelyet évekkel ezelőtt hagyott el. Az eltaszított, törött gerincű ikertestvéréhez, aki most már hosszú évek óta, anyjuk halála óta teljesen egyedül élt. Fiatalemberként mindig úgy tekintett az időre, akár egy gyors folyamra, amely egyre nagyobb sebességgel sodorja elkerülhetetlen jövője felé, de mostanra megértette, hogy az idő sokkal inkább áradó tenger, egy engesztelhetetlen, feltartóztathatatlan áradat, amely az egyik pillanatban még csak a bokájáig ér, de hamarosan a combjáig, a lágyékáig, a testéig, és az álláig emelkedik, és csak emelkedik egyre tovább, és hogy ez a koromfekete víz nem a jövőnk felé sodor mindannyiunkat, inkább a végtelenségbe, ami az ürességgel egyenlő. Visszatérve az alvóvárosba, ahol született, a házba amelyet évtizedekkel korábban taszított el, fájdalmasan vette tudomásul, mennyire megváltozott minden a környéken, hogy a nagyobb lakóházakat szinte egytől egyig bérházakká alakították, vagy boltokat nyitottak bennük, és hogy a platánokat, amelyek egykoron minden utcán végighúzódtak, alaposan megnyirbálták vagy teljes egészében ki is vágták. És ott volt a Waldman család háza, amelyre valamikor régen annyira büszke volt az édesanyjuk, aminek egykor hófehérre meszelt fala most mocskos szürkén sötétlett, amelynek a spalettái lógtak, a teteje korhadozott, az élőkért gyepe pedig burjánzó dzsungelre emlékeztetett, tele odahordott szeméttel, mintha hosszú évek óta senki nem élt volna a házban. Edgár nem tudta felhívni Edwardot telefonon, hiszen egyik telefonkönyvben sem volt szám rögzítve Edward Waldman néven, most pedig a szíve vadul dobbant, amikor elöntötte a rettenet, és eszébe jutott, hogy Meghalt, túl későn érkeztem. Tétován bekopogott az ajtón, majd hallgatózott, nem hall-e valamilyen mozgást odabentről, azután újra kopogott, ezúttal erősebben, hogy az ujjai is belesajdúltak, és végül meg is érkezett a válasz, a félős, alig hallgató kérdés az ajtó túloldaláról, amelyre azt válaszolta, hogy Én vagyok az.

35 ————————— JOYCE CAROL OATES ————————— Mintha hatalmas erőfeszítésre volna szükség hozzá, az ajtó lassan, óvatosan kinyílt, és ott, a tolószékben ülve, éppen, ahogyan Edgár elképzelte, viszont a betegségtől sokkal kevésbé elpusztítva, mint ahogyan Edgár elképzelte volna, ott ült a fivére, Edward, akit majdnem két évtizede, hogy utoljára látott: aszott ember, akinek keskeny, sápadt, de ránctalan arcáról lehetetlen lett volna leolvasni a korát, a fiú arca, ugyanakkor a hajába éppen úgy, ahogyan Edgarnak is, őszes tincsek csillannak, az egyik csontos váll pedig magasabban van mint a másik. Fakó kék szemei könnyekkel telnek meg, melyeket kézfejével töröl le, és olyan rekedtes hangon, mintha már nagyon régóta nem szólalt volna meg azt mondja: Eddie. Gyere be. ...soha nem lehet megállapítani, pontosan mikor történhetett, hiszen a holttestek megfagytak, és ezért nem indulhatott meg a bomlás, de szorosan egymás mellett hevertek az ágyként használt bőr szófán, mindössze vagy harminc centiméternyire a hamuval teli kandallótól, a régi, deszkaborítással díszített falú, gyarmati stílusú ház földszinti nappalijában, amelyet teljesen megtöltöttek a bútorok, valamint az évtizedek alatt felhalmozódó - talán a műalkotásai elkészítéséhez E.W. által használt szemét, ami könnyen lehet, hogy így, egymásra dobálva maga is műalkotás volt, a két idős Waldman fivér ott feküdt tehát, több réteg vastag ruhába betakarva, és valószínűleg, miután elaludtak a tűz mellett az egyébként fűtetlen lakásban, a kandallóban is kialudt a láng, ők ketten pedig az elhúzódó januári fagyok miatt, álmukban haltak meg: a 87 éves Edgár Waldmanként azonosított fivér hátulról szorosan átölelte ugyancsak 87 éves testvérét, Edward Waldmant, mintegy megvédve utóbbi elsorvadt testét, a homlokát finoman koponyája hátsó részéhez nyomva, hogy a két alak mintha eggyé vált, megkövült szerves anyagból álló teremtmény lett volna.

Császár László fordítása

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 36

Joanne Harris

FUTÓTŰZ MANHATTANBEN

N

em ez a nevem - na jó, legalábbis nem egészen -, de ti hívjatok csak Luckynak. Itt lakom Manhattanben, egy köpésre a Central Parktól egy hotel luxuslakosztályában. Minden szempontból mintapolgár vagyok: pontos, rendes, udvarias. Pöpec öltönyben járok. Gyantáztatom a mellkasom. Álmotokban se gondolnátok, hogy isten vagyok. Az emberek gyakran megfeledkeznek arról a tényről, hogy az elöregedett isteneknek is - mint valami házi kedvencnek - meg kell halniuk. Csak épp tovább tart, ennyi az egész; és időközben, mondjuk, fellegvárak dőlnek le, birodalmak omlanak össze, világok érnek véget, a mi fajtánk meg ott találja magát a romokon, feleslegesen és jobbára elfelejtve. Nekem eddig sok szempontból szerencsém volt. Alkotóelemem, a tűz, jóformán sose megy ki a divatból. Egyes alakjaim rendelkeznek még némi hatalommal - még mindig sok megmaradt a primitív énetekből, emberek, és - bár nem kapok már annyi áldozatot, mint régen - még mindig el tudom érni, hogy megadják a kellő hódolatot, ha akarom (és miért ne akarnám?). Sötétedés után, amikor kigyúlnak a tábortüzek, vagy a síkságon becsapó szárazvillámokkal - igen, azok is az enyémek - meg az erdőtüzekkel; és a halotti máglyákkal, össze-vissza szálló szikrákkal meg az öngyulladásokkal - ez mind az én területem. De itt, New Yorkban úgy ismernek, mint Lukas Wilde, a Futótűz rockegyüttes frontembere. Jó, most persze azt mondom, „együttes”. Egyetlen albumunk, az Égesd fel akkor lett platinalemez, amikor a dobost tragikus hirtelenséggel a színpadon érte a halál egy vérfagyasztó villámcsapás képében. Na jó, talán nem volt az annyira vérfagyasztó. Egyetlen amerikai turnénkat végigkísérték a villámok, elejétől a végéig: ötven helyszínből harmincegyet ért közvetlen csapás, mindössze kilenc hét során elveszítettünk még három dobost, hat stábtagot és egy teherautónyi

37 —————————— JOANNE HARRIS —————————— felszerelést. Már-már én is kezdtem úgy érezni, hogy talán egy icipicit túlzásba estem. Akkor is, remek móka volt. Mostanra félig-meddig visszavonultam. Megengedhetem magamnak, mint egyike az összesen két túlélő bandatagnak; csinos kis jövedelmem van, ha meg elunom magam, egy Vörös Szoba nevű fétisbárban zongorázok. Ami engem illet, nem igazán bukók a latexre (túl sok izzadtsággal jár), de az tagadhatatlan, hogy pazar szigetelő. Ahogy mostanra már biztosan kitaláltátok, éjszakai típusú fazon vagyok. A napvilág nem tesz jót a stílusomnak. És különben is: a tűznek éjszakai égbolt kell, hogy a legelőnyösebb oldalát mutathassa. Egy este épp a Vörös Szobában zongorázgattam, stíröltem a lányokat, aztán a belváros felé vettem az irányt, hogy folytassam a mókát. Nem olyan helyszín, ahol a bátyám gyakran megfordul; így aztán nem kis meglepetéssel nyugtáztam, hogy egyenesen belefutottam a rokonszenvesen gyúlékony Upper East Side-i mellékutcákat nézegetve, az Égess el dallamát dúdolva... egyszóval épp egy parányi gyújtogatást fontolgattam. Vagy nem mondtam volna? Igen, jelenlegi alakomban van egy bátyám. Brendan. Ikerbátyám. Nem túl jó a kapcsolatunk; a futótűzben és a házi tűzben nem sok a közös, és Brendan kellőképpen helyteleníti, hogy két végén égetem a gyertyát. Jobban szereti a sütés vagy grillezés valamivel háziasabb gyönyöreit. Most ezt képzeljétek el! Tűzisten, aki éttermet igazgat - ha csak rágondolok, éget a szégyen. Igaz, ez akkor is az ő temetése. Mindketten a magunk útját követjük a pokolig, és különben is, Brendan tűzön grillezett steakje volt a legjobb a szakmában. Éjfél elmúlt, már egy kicsit spicces voltam a sok piálástól - de annyira nem voltam részeg, hogy meg is látszott volna -, az utcák is elcsendesedtek, már amennyire el tudnak egy olyan városban, ami sosem hunyja le, csak a fél szemét. Az egyik tűzlétra alatt egy rakás szerencsétlen szunyókált kartondobozokban; egy macska megrohamozott egy kukát. November volt, hömpölygött a gőz a csatornarácsok alól, a járdák fénylettek a hideg verítéktől. Épp átvágtam a Nyolcvanegyedik és az Ötödik utca kereszteződésén, pont a magyar húspiac előtt, amikor megpillantottam: ismerős alak, parázsszínű haját hosszú, szürke kabátjának gallérja mögé dugta. Magas volt, karcsú és villámgyors; majdnem megbocsátható lett volna, ha összetévesztitek velem. De alapos, közeli vizsgálattal, fény derül az igazságra. Az én szemem piros és zöld, az övé ezzel szemben zöld és piros. De a lényeg, hogy holtan sem lennék a helyében. Vígan üdvözöltem. - Csak nem égett szagot érzek? Felém fordult, az arcán űzött kifejezés.

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 38 - Pssszt! Hallgass! Kíváncsi lettem. Tudom, hogy sosem volt igazán szeretetteljes a kapcsolatunk, de Brendan azért általában legalább üdvözölt, mielőtt viszszavágott. A valódi nevemen szólított. Mutatóujját az ajkához emelte, aztán berángatott oldalra egy húgyszagú sikátorba. - Na, Bren! Mi a hézag? - suttogtam, és megigazítottam a galléromat. Feleletképpen csak kurtán a majdnem teljesen kihalt sikátor felé bökött a fejével. Az árnyak közt két férfi járt, hosszú kabát, szögletes váll, két keskeny, tökéletesen egyforma arc, kalapjuk mélyen a szemükbe húzva. Egy pillanatra megálltak a járdaszegélyen, balra néztek, jobbra néztek, aztán átkeltek az úton tempós, könnyed összehangoltságban, mielőtt nyomuk veszett az éjszakában, mint a farkasoknak. - Értem. - És értettem is. Már láttam őket korábban. Éreztem a véremben. Egy másik helyen, egy másik alakban ismertem már őket, ők is engem. És higgyétek el, csak a formájuk volt emberi. Ez a két teremtmény a képregény-detektívnek való kabát mögött egy-egy két lábon járó fogsor. - Mit gondolsz, mit csinálnak itt? Brendan vállat vont. - Vadásznak. - De kire? Megint vállat vont. Sosem volt a szavak embere, még akkor sem, amikor épp nem volt ember. Ami engem illet, én mindig is a szószaporítás pártján álltam. Szerintem segít. - Szóval láttad már itt őket? - Épp őket követtem, amikor szembetalálkoztunk. Visszafordultam; nem akartam elvezetni őket a lakásomhoz. Hát, ezt meg tudtam érteni. - Mik ezek? - kérdeztem. - Minek az alakjai? Nem láttam effélét a Ragnarök* óta, de ahogy emlékszem... - Pssszt...! Kezdtem eléggé unni, hogy folyton lökdösnek meg lepisszegnek. Tudjátok, ő az idősebbik iker, és időnként egy kicsit sokat enged meg magának. Épp azon voltam, hogy teszek egy forrófejű megjegyzést, amikor hangot hallottam a közelből, és valami hirtelen megmozdult a látómezőmben. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, mi történik; a csavargókat nehéz észrevenni ebben a városban, ez meg eddig egy kartondobozban rejtőzködött az egyik tűzlétra alatt. Most viszont elég gyorsan emelkedett fel, ősrégi kabátja úgy csapkodott csontos bokája körül, mintha szárnya lett volna. * a világ vége a skandináv mitológiában, a káosz végső győzelme és az istenek pusztulása

39 —————————— JOANNE HARRIS —————————— Ismertem a fazont, amúgy futólag. A jó öreg Moony volt az, Máni, a Hold egyik alakja, de nincs ki a négy kereke, szegény vén bolond (ez gyakran megesik, ha az ember sűrűn a pohár fenekére néz, és a költészet mézsöre elég durva itóka). Mindenesetre futni még tudott, és most épp azt tette, de Bren és én félreálltunk az útjából, így egyenesen a két hosszúkabátos fickó karjaiba szaladt a sikátor szájánál. Ezúttal közelebb voltak - éreztem a szagukat. Azt az orrfacsaró, félig rothadó vadállati szagot. De hát tudjátok, hogy van ez. A ragadozók meg a szájhigiénia: két külön történet. Éreztem, hogy a bátyám reszket mellettem. Vagy én reszkettem? Nem voltam benne biztos. De abban igen, hogy félek - bár még mindig elég tetemes mennyiségű alkohol duhajkodott a véremben, úgyhogy kicsit kívül éreztem magam az eseményeken. Biztos, ami biztos, maradtam, ahol voltam, elrejtőzve az árnyékok között, nem mertem megmozdulni. A két fickó ott állt a sikátor szájánál, és Moony megtorpant, láthatóan ingadozott harc és menekülés között. És aztán... A harc nyert. Oké, gondoltam. A patkány is támad, ha sarokba szorítják. De ez még nem jelentette azt, hogy nekem is bele kéne keverednem. Moony szagát is éreztem, azt az émelyítő szagot, amiben pia, mocsok és az a jellegzetes bűzös, beteges költőszag keveredik. Félt, tudtam. De akkor is isten volt - bár elég elrongyolódott alakja egy istennek - ez pedig azt jelentette, hogy harcolni istenként fog, és még egy Moonyhoz hasonló öreg, alkesz istennek is megvannak a maga trükkjei. Úgy tűnt, könnyen lehet, hogy az a két pofa elég szép sokknak néz elébe. Egy pillanatig mindenki tartotta a pozícióját: a két kabátos és az őrült költő sötét háromszöget alkotott az egy szál lámpaoszlop alatt. Aztán mozogni kezdtek - a fiúk azzal a gyors, gördülékeny mozgással, amit már láttam korábban, Moony pedig tántorogva és kiabálva, s ujjai hegyéből fény lövellt ki. A Tyrt használta - nagy hatalmú rúnát - és láttam a sötétben, ahogy a rúna keresztülszikrázik a levegőn, mint egy acélszilánk, és a két nem annyira férfi felé süvít. Ők félreugrottak - pas-de-deux nem mozoghatott volna kecsesebben -, szétváltak, majd, miután elsüvített mellettük a lövedék, újra találkoztak és tovább haladtak feszes pengealakzatban az öreg isten felé. De a tett, hogy úgy mondjam, Moonynak is betett. Sok erőt felemészt, ha az ember a Régi írás rúnáit alkalmazza, Moony meg már régen búcsút mondott varázsereje nagy részének. Kinyitotta a száját - gondolom, hogy elkiáltson egy varázsigét -, de mielőtt még megtehette volna, a kabátosok megrohamozták azzal a hideglelős emberfeletti gyorsaságukkal. Újra éreztem orrfacsaró bűzüket, de ezúttal sokkal erősebben, mintha egy

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 40 borzüregben lennék. Bekerítették az öreget, futás közben kigombolták a kabátjukat - de vajon tényleg futottak? Úgy tűnt, inkább siklanak, mint a csónakok, vitorlaszerűen kibontva hosszú kabátjukat, hogy eltakarják és beborítsák a sarokba szorított holdistent. Ő kántálni kezdett - tudjátok, költészet mézsöre - aztán egy pillanatra a részeg hang megreccsent és átváltozott: Máni valódi alakjának hangja szólalt meg. Hirtelen fénysugár ragyogott fel - a ragadozók egyet mordultak, kivillantották fogsorukat. Egy pillanatra hallottam a haragos holdisten kántálását, mint amikor a szekeréről kiált, olyan nyelven, amit nem lehet megtanulni, de amelyből egyetlen szó is elragadtatott őrületbe hajszolja a halandókat, képes lehozni a csillagokat, halálra sújtani vagy éppen újra életre kelteni egy férfit. Kántált, és a rá vadászó kabátosok egy szívdobbanásnyi időre megtorpantak - vajon jól láttam a könnycsepp fénylő nyomát a fekete fedora kalap árnyékában? - és Máni énekelt, varázséneket szerelemről, halálról, a pusztuló szépségről és a rövidke szentjánosbogárfényről, ami felvillan a sötétben - épp egy szárnycsapásnyi időre, egy lélegzetvételre - mielőtt pislákol, ellobban és kihuny. Ám a kántálás sem tartóztatta fel őket egy pillanatnál tovább. Könnyek ide, könnyek oda, ezek a pasasok ki voltak éhezve. Kezüket kinyújtva előresiklottak, és most megláttam, mi van a kigombolt kabátjuk mögött, egy pillanatra biztosan tudtam, hogy nincs test a ruhájuk alatt, se szőr, se bőr, se hús, se csont. Csak árnyék; a Káosz feketesége; ez a színeken túli, vagy épp a színek hiányából áradó feketeség: lyuk a világban, mindent elnyelő, mindenre éhes. Brendan tett egy lépést, de elkaptam a karját és visszatartottam. Már úgyis túl késő, a jó öreg Moonynak úgyis annyi volt. Ő már elbukott - némi robajjal, csak egy hátborzongató sóhajjal, mintha kilyukasztották volna - és a lények, amik már nem is látszottak embernek, rávetették magukat, mint a hiénák, villogott a foguk, és a ruhájuk ráncaiból statikus sistergés tört elő. A mozgásukban sem volt semmi emberi. Semmi felesleges mozdulat. Mindent kiszívtak a holdistenből, a vérétől az agyáig - minden varázserőt, minden szikrát az utolsó sziporkáig és szemig, és amit meghagytak belőle, az nem hasonlított többé emberre, csak kartonpapírból kivágott bábura, amit ottfelejtettek a földön a sikátor mocskában. Aztán begombolták hosszú kabátjukat az iszonyatos űr fölött és eltűntek. Csönd. Brendan sírt. Mindig is ő volt az érzékenyebb. Jómagam letöröltem valamit az arcomról (izzadtságot, azt hiszem), és vártam, hogy a légzésem megint normálisra váltson. - Ez csúnya volt - szólaltam meg végül. - Nem láttam hasonlót a világvége óta.

41 —————————— JOANNE HARRIS —————————— - Hallottad? - kérdezte Brendan. - Igen. Ki hitte volna, hogy ennyi varázserő van még az öregben? A bátyám nem mondott semmit, csak eltakarta a szemét. Hirtelen belém nyilallt, hogy éhes vagyok, és egy pillanatig azon voltam, hogy felvetem, menjünk el pizzázni, de aztán máshogy döntöttem. Bren olyan kis nebáncsvirág mostanában, még a végén megsértődne. - Hát, gondolom, akkor később találkozunk... - mondtam, azzal meglehetősen billegve elhúztam a csíkot, azon tűnődve, miért van, hogy a fivérekkel mindig olyan átkozottul nehéz. Azt kívántam, bárcsak felhívhatnám magamhoz. Nem tudhattam, de bár tudtam volna - sosem láttam többé ezt az alakját.

Másnap sokáig aludtam. Fejfájással ébredtem és a jól ismert koktélozás utáni émelygéssel, aztán eszembe jutott - valahogy úgy, mint amikor eszedbe jut, hogy történt valami a hátaddal, amikor edzeni voltál, de nem vetted észre, milyen súlyos, amíg nem aludtál rá egyet. Hirtelen felültem. Azok a fickók, gondoltam. Az a két fickó. Részegebb lehettem a múlt éjjel, mint gondoltam, mert most jéggé dermedtem az emléktől. Késleltetett sokk; jól ismertem a dolgot, és, hogy leküzdjem a tüneteket, hívtam a szobaszervizt, és megrendeltem a kúrát. Kávé, bacon, palacsinta és egész patak juharszirup fölött munkálkodtam a gyógyulásomon, és bár remekül ment a körülményekhez képest, éreztem, hogy nem tudom kiverni az öreg Moony halálát a fejemből, ahogy a két kabátos sebesen a testére mászott, kiszürcsölve belőle a varázserőt, majd begombolkoztak, és a dolguk után néztek. Nesze neked holdfényes séta. Eltűnődtem szerencsés megmenekülésemen - mert, ami azt illeti, úgy tippeltem, ha nem Moonyt szagolják ki először, kétfogásos vacsi lett volna Szerény Személyem és Bren Bátyó ajánlásával - de a szívem távolról sem volt könnyű, mert felötlött bennem, hogy ha ezek a fickók valójában a mi fajtánk, akkor a dolog a legjobb esetben is csak haladékot jelent, kegyelmet nem, és előbb vagy utóbb azok a kabátosok az én ajtómnál fenik majd a fogukat. Így aztán befejeztem a reggelit és hívtam Brent. De csak az üzenetrögzítőt sikerült elérnem, úgyhogy utánanéztem az étterme számának, és tárcsáztam. A vonal süket volt. Persze megpróbálhattam volna a mobilszámát is, de, mint mondtam, nem volt túl jó a kapcsolatunk. Nem tudtam se a számát, se a csaja nevét, de még a házszámát sem. Most meg már késő, nem igaz? Ez is csak engem igazol. Carpe diem, meg minden. Úgyhogy ezután lezuhanyoztam, felöltöztem és a gyülekező fellegek alatt sietve a Repülő Pizza felé vettem

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 42 az irányt, Bren (hogy ez milyen idióta név!) munkahelye felé, abban a reményben, hogy sikerül valami értelmeset kiszedni az iker-tesómból. Csak ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Tíz háztömbbel a cél előtt már tudtam, a szirénák és a tűzoltók meg a kiabálás és a füst már csak a megerősítés volt. Volt valami baljóslatú azokban a gyülekező viharfelhőkben, és abban, hogy mint egy-egy villámokat szóró usanka, épp a pusztulás színhelye fölött üldögéltek. Minél közelebb értem, a szívem annál jobban elnehezedett. Most már holtbiztos volt, hogy valami nem stimmel. Körülnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem figyel senki, aztán bal kézzel megidéztem a Bjarkánt, a látomásrúnát, és keresztülsandítottam távcsőformáján. Füstöt láttam, és a földből felcsapó villámot; bátyám sápadt, erőlködő arcát, aztán tüzet, sötétséget, és, amitől féltem, az Árnyat és a szolgáit, a farkasokat, az árnyvadászokat, súlyos hosszúkabátjukba zárva. Az a két fickó, gondoltam és elkáromkodtam magam. Már megint! És most már tudtam, hol találkoztam velük azelőtt - és elég ocsmányak voltak abban az alakban is, bár akkor jóval többfelé állt a fejem, mint mostanában, és bevallom, nem fordítottam rájuk a teljes figyelmemet. Most viszont igen, és álcázó rúnákat idéztem magam köré, miközben megkerültem a füsttölcsért, bátyám éttermének halotti máglyáját - és amennyit láttam, az alapján, valószínűleg magáét Brendanét is, aki elég ramatyul festett a látomásomban. Végül odaértem, a szemem jól nyitva tartottam, hátha felbukkannak a kabátosok; mindent elleptek a tűzoltó- meg rendőrautók. Az utca végén egy rész el volt kerítve kordonnal, a tűzoltók onnan próbáltak vizet locsolni a hatalmas, sistergő, füstölgő tűzáradatba, ami belevájta a gyökereit a Repülő Pizzába. Megmondhattam volna nekik, hogy csak az idejüket vesztegetik. Egy tűzisten művét nem lehet csak úgy kioltani, mint egy apró petárdát, még ha csak házitűz-istenről van is szó. A lángok felcsaptak öt, tíz, tizenöt méter magasra, áttetsző sárgán, és átitatva varázserővel, ami a ti fajtátok szemében talán nem tűnt többnek, mint táncoló szikráknak, de nyúltatok volna csak hozzá, csontig lehámozza rólatok a húst. És Brendan? gondoltam. Lehet, hogy még életben van valahol? Nos, ha úgy volt, biztosan menekülőre fogta. Hajszálnyi esély sincs rá, hogy bárki túléljen egy ilyen tüzet. De nem Bren stílusa volt, hogy kereket oldjon. Biztosan szembenézett a támadóival és harcolt; ennyit világosan kivettem a látomásomban, és a bátyám olyan halálosan ellene volt az emberek előtti varázshasználatnak, hogy biztosan nem tette volna, ha van bármi más választása.

43 —————————— JOANNE HARRIS —————————— Az Őst használtam - a rejtélyrúnát -, hogy kifürkésszem a bátyám sorsát. Láttam az arcukat, azt a vékony, farkasszerű arcukat; láttam Bren mosolyát, fogai kivillantak, úgyhogy a látomásomban egy pillanatra akár magamat is láthattam volna, vadul és őrjöngve, tele gyilkos dühvel. Higgyétek el, egész okés is tudott lenni a bátyus; csak kicsit tovább tartott feltüzelni. Láttam, ahogy előhúzza a gondolatpallosát - lángoló fegyver, olyan éllel, ami elvágja akár az áttetsző fényt is. Olyan kard, ami egyforma könnyedséggel vágna át gránitot és selymet; ezt a kardot azóta nem láttam, hogy vége lett a világnak. Atűzisten lobogó kardja volt, és épp csak hozzáért az árnyékhoz a kigombolt kabátok belsejében, és egy füstfelhő kíséretében kialudt. Aztán a sötétben már rajta is termettek a bátyámon. Kérdés megoldva. Hát, legalább stílusosan távozott a bratyó. Megtöröltem az arcom, és számba vettem a tényeket. Egy: immár magányos iker lettem. Kettő: hacsak magával nem vitte a támadóit (amiben igencsak kételkedtem), mostanra a két kabátos az én nyomomban van. Három... Épp belekezdtem volna a háromba, amikor súlyos kéz hullott a váltamra, egy másik megragadta a karomat épp a könyököm fellett, majd mindkettő olyan erővel kezdett szorítani, hogy a kín hamarosan gyötrelmessé vált, a könyököm már teljesen hátrafeszült, és egy ismerős, mély hang recsegett bele a fülembe. - Lucky. Tudhattam volna, hogy te is itt vagy. Ordít erről a zűrzavarról, hogy benne van a kezed. Felnyögtem és megpróbáltam kiszabadítani a karom. De az a marha túl szorosan tartott. - Ha megmoccansz, eltöröm - ígérte a hang. - A pokolba is! Talán amúgy is el kéne törnöm. A régi szép idők emlékére. Megemlítettem, hogy részemről jobban örülnék, ha nem tenné. Kicsit még jobban kifeszítette a karom - éreztem, hogy kezd kimenni, felkiáltottam - aztán az illető durván odalökött a sikátor falához. Nekivágódtam, visszapattantam és megpördültem, gondolatpallosom készenlétben, félig kihúzva a kezemben, és szembetaláltam magam egy szempárral, ami komor volt és színtelen, mint egy esős nap. Ilyen az én szerencsém - egy barát régi sérelemmel, márpedig úgy tűnik, ez az egyetlen fajta, amivel manapság rendelkezem. Jó, most azt mondom, barát. A mi fajtánkból való, és tudjátok, hogy van ez. Tűz és zivatar - nem jövünk ki túl jól egymással. Emellett a jelenlegi alakja magasabb volt, mint én, súlyosabb és nagyobbat ütött. Az arca viharfelhő volt. Bármiféle remény, hogy esetleg lenyomom az ürgét, úgy párolgott el, mint valami olcsó kölni. Visszadugtam hát a kardot a hüvelyébe, és úgy döntöttem, lassan járok, tovább élek. - Na nézd! - mondtam. - Ez a mi Thorunk!

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 44 Ő horkantott. - Ha bármivel próbálkoznál, kioltalak - mondta. - Egész seregnyi viharfelhőm áll készenlétben. Kialszol, mint a gyertyaláng, egy pislanás nélkül. Kipróbálnád? - Miért, szoktam? Szívélyes üdvözlet, barátom. Rég találkoztunk. Felmordult. - .Arthur” a nevem a jelenlegi alakomban. Arthur Pluviôse. Neked pedig véged! - Úgy mondta, mintha ez valami bizarr névadó szertartás lenne. - Tévedsz - feleltem. - Brendannek van vége. És ha azt hiszed, hogy részt vennék a saját bátyám meggyilkolásában... - Kinézem belőled - mondta Arthur, bár jól láttam, hogy a hír megrázta. - Brendan meghalt? - kérdezte hitetlenkedve. - Erősen úgy fest. - Meg voltam hatva; mindig azt hittem, utál mind a kettőnket. - Akkor nem te voltál? - Hü, de gyors vagy. Utálkozva meredt rám. - Akkor hogyan...? - Hogyan máshogy? - vontam vállat. - Az Árny volt, természetesen. A Káosz. A Fekete Surtr. Keress magadnak egy átkozott metaforát. Arthur halkan, hosszan sóhajtott. Mintha olyan régóta gyötörte volna a dolog a gondolatait, hogy bármilyen hír - akár a rossz hír is - akár a rettenetes hír is - már csak megkönnyebbülést jelenthetett. - Tehát igaz - mondta. - Már gondolkodtam, hogy... - Na csakhogy... Elengedte a gúnyolódást a füle mellett, és megint rám förmedt. - A farkasok azok, Lucky! A farkasok megint a nyomunkban vannak. Bólintottam. Farkasok, démonok, nincs rá szó az emberek egyik nyelvén sem, ami leírja, pontosan mik ezek. Én múlandóságoknak hívom őket, bár be kellett vallanom, hogy jelenlegi alakjuk minden, csak nem múlandó. - Skól és Haiti, az égi vadászok, az Árny szolgái, Nap és Hold elpusztítói. Meg bármi másé, ami történetesen az útjukba kerül, ha már itt tartunk. Brendan biztosan megpróbált megmérkőzni velük. Sose tengett túl benne a józan ész. De láttam, hogy már nem is hallja. - Nap és... - Hold. - Elmondtam neki az előző éjjel eseményeinek rövidített verzióját. Figyelt, de láttam, hogy valami foglalkoztatja. - Akkor a Hold után jön a Nap. Igaz? - Gondolom. - Vállat vontam. - Feltételezve, persze, hogy van a Sóinak alakja itt, Manhattanben, és ha van...

45 —————————— JOANNE HARRIS —————————— - Van - mondta Arthur komoran. - Egy Sunny nevű lány. - És volt valami a szemében, ahogy ezt kimondta, valami sokkal baljóslatúbb, mint az esőtől duzzadó felhők a fejünk fölött, vagy Arthur keze a vállamon (haverkodó a maga rémisztő módján és ólomnehéz), amitől kezdtem kapiskálni, hogy ez még sokkal nyüvesebb napnak ígérkezik, mint amilyen eddig volt. - Sunny - ismételtem. - Akkor ő lesz a következő. - Csak a holttestemen át - így Arthur. - És a tiéden - tette hozzá, mintegy utólagos pontosításként, kezét továbbra is a vállamon tartva és felvillantva azt a veszélyes, viharos mosolyát. - Persze. Miért is ne? - Igyekeztem a kedvében járni. Megtehettem; hozzá vagyok edződve a meneküléshez, és tudtam, ha minden kötél szakad, Lukas Wilde bármikor úgy eltűnik egy óra alatt, hogy bottal üthetik a nyomát. Ő is tudta. A szeme összeszűkült, és felettünk a felhő lágyan mozogni kezdett, lendülete úgy nőtt, mint az orsóra tekeredő gyapjúfonálé. Gödröcske jelent meg a legalján - tudtam, azért, hogy hamarosan légtölcsérré változzon, amiből a halálos varázserő nyilai záporoznak. - Ne felejtsd el, mit mondanak! - figyelmeztetett Arthur, és a valódi nevemen szólított. - Ki szelet vet... - Úgy fáj, hogy így kételkedsz bennem - mondtam elmosolyodva, bár még sosem volt kevésbé kedvem mosolyogni. - Boldog lennék, ha segíthetnék a barátodnak. - Helyes - mondta Arthur. De a kezét azért a vállamon hagyta, és a mosolyában is egy kicsit túl sok volt a fog. - Maradunk az árnyaknál. Nincs szükség rá, hogy jobban belekeverjük az embereket, mint ameny-nyire muszáj. Igaz? Sötét, viharos délután volt. Volt egy olyan érzésem, hogy még sok ilyen fogja követni.

Sunny Brooklyn Heightsban lakott, egy csendes kis utcában, tetőtéri lakásban. Nem olyan hely, ahol gyakran megfordulnék, ez magyarázza, hogy eddig még nem szúrtam ki őt. A fajtánk nagy része az óvatos közeledést választja; tudjátok, az isteneknek is vannak ellenségei, és az a tapasztalat, hogy kifizetődő a varázst, ha van, megtartani magunknak. De Sunny más volt. Kezdjük ott, hogy Arthur szerint (milyen idióta név!) a kislány nem tudta már, hogy kicsoda. Megesik időnként; az ember csak úgy elfelejti. Mondjuk, úgy beleburkolózol az aktuális alakodba, hogy kezded azt hinni, te is olyan vagy, mint a többiek. Talán épp emiatt volt Sunny olyan sokáig biztonságban; azt mondják, az istenek vigyáznak a részegekre, félkegyelműekre meg a kicsi gyerekekre, és Sunnynak ez

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 46 alapján kétségkívül megvolt hozzá a joga. Kisült, hogy öreg cimborám, Arthur már majd egy éve vigyázott rá, anélkül, hogy a kicsike tudta volna; gondoskodott elég napfényről, hogy a lány boldog legyen, és távol tartotta a szaglászókat, leselkedőket Sunny ajtajától. Mert még az emberek is elkezdenek gyanakodni, amikor valaki olyan lakik a szomszédban, mint Sunny. Nem csak arról van szó, hogy már hónapok óta nem esett; hogy olykor egész New York City felhő alá került, csak az a két vagy három utca nem, ami a lány lakása közvetlen közelében volt; vagy a sajátságos északi fény, ami olykor felragyogott az égen a háza fölött. Róla volt szó, egyszerűen róla, az arcáról és a mosolyáról, amitől utána fordultak a fejek, akárhová ment. Az ember - az isten - könnyen beleszeretett. Arthur levetette esőisten alakját, most többé-kevésbé átlagos polgárnak nézett ki, bár láttam rajta, hogy pokoli erőfeszítések árán. Amint átmentünk a Brooklyn-hídon, láttam, hogy kezd valamit visszafojtani, ahogy egy kövér ember behúzza a hasát, amikor csinos lány lép a szobába. Aztán megláttam Sunny színeit - jó messziről, mint amikor fény jelenik meg az égen, és a kifejezés Arthur arcán - heves sóvárgást tükrözött - egy kissé áthatóbb lett. Engem is kritikusan végigmért. - Vegyél már vissza egy kicsit! - szólalt meg. Na ez egy kicsit azért bántó volt. Néztem már ki Lukas Wilde-ként jóval harsányabban is, de ahogy elnéztem a cimborámat, nem lett volna a legjobb időzítés ezt pont most megosztani vele. Kicsit tompítottam a piros kabátomon, de megtartottam a hajam úgy, ahogy volt, felemás szememet pedig elrejtettem egy formás napszemüveggel. - Így jobb? - Megteszi. Már az ajtó előtt álltunk. Szokványos kis lakás volt sok másik között; fekete tűzlétra, apró ablakok, kicsi tetőkert, ahonnan levélkupacok hullottak az ereszcsatornába. De az ablakban fény ragyogott, úgy láttam, a napfényhez egész hasonló, időnként felvillant itt vagy ott - követte a lány mozgását, ahogy a lakásában kószált. Egyeseknek fogalma sincs róla, hogyan maradjanak észrevétlenek. Ami azt illeti, kész csoda, hogy a farkasok eddig nem csaptak le a lányra. Még a színeit sem próbálta meg elrejteni, ami őszintén szólva több, mint esztelenség, gondoltam - a pokolba is, még a függönyt se húzta be. Arthur rám vetette jellegzetes pillantását. - Meg fogjuk védeni őt, Lucky - mondta. - Te pedig nagyon kedves leszel. Érted? Fintorogtam. - Mindig kedves vagyok. Nem is értem, hogyan kételkedhetsz!

47 —————————— JOANNE HARRIS —————————— Sunny azonnal behívott minket. Semmi iratellenőrzés, se gyanakvó pillantások a félrehúzott függöny mögül. Meg voltam róla győződve, hogy a lány szép, de buta; most már láttam, hogy őszintén ártatlan; elveszett kislány a nagyvárosban. Nem volt az esetem, természetesen, de meg tudtam érteni, mit eszik rajta Arthur. Megkínált minket ginzeng teával. „Aki Arthur barátja” mondta, én meg láttam a fájdalmas grimaszt a pasas arcán, ahogy azokkal a nagy ujjaival igyekszik megfogni azokkal a pirinyó porceláncsészét, közben meg folyamatosan próbálja visszafogni magát, hogy Sunnynak legyen elég napsütése... Végül nem bírta tovább. Elengedte magát egy megkönnyebbült sóhajjal, és az eső kígyói máris sziszegve patakzottak az ereszcsatornában. Sunny elszontyolodott. - Ez a csúnya esői Arthur olyan arcot vágott, mintha valaki behúzott volna neki egy jó nagyot, ráadásul pont oda, ahol a viharistenek az egojukat tárolják. Erőtlenül mosolygott. - Nem érzed így magad nagyobb biztonságban? - kérdezte. - Nem gondolod, hogy van valami poétikus az eső hangjában, mintha apró kalapácsok ütögetnék a háztetőt? Sunny megrázta a fejét. - Fúj. Fellobbantottam a tüzet egy észrevétlen varázsigével és ujjammal elpöccintve egy Kaen rúnát. Apró lángok csaptak át a rostélyon, aztán megnyerően táncikáltak a kandallóban. Egész jó kis trükk, állapítottam meg magamban - különösen, hogy elektromos kandallóról beszélünk. - De szép! - mondta Sunny, és újra mosolygott. Arthur mély morgást hallatott. - Szóval... láttál mostanában valami furcsát errefelé? - Milyen elbaltázott, idióta egy kérdés, korholtam magam. Ha az ember bedug egy napistenséget valamelyik manhattani téglaház harmadik emeletére, mérget vehet rá, hogy több is lesz ott, mint az ünnepnapi tűzijátékok. - Esetleg öltönyös fazonokat? - folytattam. - Sötét hosszúkabátban és fedora kalapban, akik kicsit olyanok, mintha valami rossz ötvenes évekbeli képregényből léptek volna elő? - Ja, azok a fickók. - Sunny töltött még egy kis teát. - De, láttam őket tegnap. Itt szimatoltak az utca környékén. - Sunny kék szeme egy kissé elkomorult. - Nem tűntek valami kedvesnek. Mit akarhatnak? Épp azon voltam, hogy mesélek neki Brenről, meg arról, mi történt a jó öreg Moonyval, de Arthur megállított egy pillantással. Tudjátok, Sunnynak volt azért hatása, az ember hirtelen hülyeségeket akart csinálni. Hülye, nemes, önfeláldozó dolgokat - és kezdtem megérteni, hogy nyakig benne vagyok a dologban, akár tetszik, akár nem.

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 48 - Semmi olyat, ami miatt neked aggódnod kéne - mondta Arthur méretes mosollyal, fél kézzel satuba fogta a felkaromat, és kivezényelt az erkélyre. Ez csak két fickó, mi meg pont őket keressük. Itt kint fogjuk tölteni az éjszakát, és nyitva tartjuk a szemünket helyetted is. Ha bármi baj lenne, itt leszünk. Te csak ne aggódj semmiért. Oké? - Oké - felelte Sunny. - Oké - préseltem ki magamból összeszorított fogakkal (úgy éreztem, mintha néhányszor jól rávágtak volna a karomra egy kalapáccsal). Vártam, amíg ketten maradtunk, és Sunny is behúzta a függönyt, aztán Arthurhoz fordultam. - Ennek meg mi értelme? - szegeztem neki a kérdést. - Az árnyfarkasokat úgysem tudjuk visszatartani. Mostanra már csak rájöttél, nem? Láttad, mit csináltak Moonyval és Brennel. Az az egyetlen esélyünk, ha elmenekülünk, fogod a kis barátnődet és mint az őrült elnyargalunk egy másik városba, ha tudunk, akár másik kontinensre, ahol az Árnynak kisebb a hatalma... Arthur konok ábrázatot öltött. - Én nem menekülök. - Nagyszerű. Ebben az esetben örvendtem a... au! A karom!.... - És te sem - szögezte le a mi Thorunk. - Hát, ha innen nézzük a dolgot... Lehet, hogy egy pirinyót heves vagyok, de azt tudom, mikor kell fejet hajtani a vis maior előtt. Arthur a fejébe vette, hogy ő meg én hősök vagyunk. Csak annyi választásom maradt, hogy én a fejembe veszem-e, hogy segítek neki, és így feltehetőleg megmentem mindkettőnk irháját, vagy fogjam menekülőre, amint ez a marha egy pillanatra másfelé figyel... Nos, lehet, hogy így, lehet, hogy úgy döntöttem volna, de épp ebben a pillanatban vettem észre a fiúkat a sikátorban, ott szimatolt és acsargott ez a két öltönybe bújtatott farkas, és ezzel a választási lehetőségeim köre nullára szűkült. Kihúztam a gondolatpallosomat - Arthur is az övét. Varázserő és rúnák zavarták meg az éjszakai égbolt nyugalmát. Nem mintha azok segítenének, gondoltam; Bren bátyámnak nem segítettek, se annak a vén, bolond holdistennek. És az Árnynak - vagy Káosznak, ha úgy jobban tetszik -, rengeteg saját varázsereje van, amivel simán kiüt három ilyen renegát istent, minket, a Világvége megmaradt menekültjeit... - Hé! Idefent! - ordított a mi Thorunk. Két szempár fordult felénk alulról. Statikushoz hasonló sziszegés hallatszott, míg a múlandóságok bemérték a pontos helyünket. A foguk villant, ahogy vicsorítottak - és már másztak is felfelé a tűzlétrán, minden emberi álca lefoszlott róluk, gyorsan mozogtak szögletes fekete kabátjukban, ami alatt nem volt semmi, csak fogak és karmok. Tisztára, mint egy költemény, csak kitűnő étvággyal.

49 —————————— JOANNE HARRIS —————————— Hurrá, gondoltam. Pont így kell rejtőzködni, drága Thorunk! Vajon önfeláldozó tett volt, vagy valami trükk, hogy elterelje a figyelmüket, esetleg elképzelhető, hogy van terve is? Na, az újdonság lenne. Az értelmetlen önfeláldozás körülbelül az ő szintje. Annyira mondjuk nem zavart volna, persze, de kristálytiszta volt, hogy határtalan nagylelkűsége magába foglalja az én feláldozásomat is. - Lucky! - Közben megint elkezdett esni. Lehajtott fejünket úgy csapkodta a mennydörgős, viharos eső, mint valami kötél vagy huzal, és minden a fekete és a narancssárga árnyalataiban ragyogott a neonfényektől... Az elektromosságtól nyugtalan égből hatalmas hópelyhek kezdtek szállingózni. Hát, ez van, ha feszült esőisten található a közelben; de ettől én még alaposan átáztam, és az járt a fejemben, bár magammal hoztam volna az esernyőmet. A múlandóságok viszont ettől még nem rettentek vissza. A villámok úgy csapkodtak a sikátorban, mint az eltévedt lövedékek (nekem is megvannak a képességeim, és mostanra kétségbeesett elszántsággal el is kezdtem őket használni), de még azok sem hatottak szemernyit sem a Káosz farkasaira, akiknek hihetetlenül gyors és valahogy kígyószerű alakja már az alattunk lévő tűzlétrán egyensúlyozott, öt méternyire, ugrásra készen. Az egyik ugrott is - gondolatvillám csattant. Felismertem a Hagall rúnát. Ez kollégám kelléktárában az egyik legnagyobb hatalmú, mégis egyenesen keresztülrepült a múlandóságon, és rémisztő sivítással csupán a semmibe veszett. Aztán a lény ránk vetette magát, kigombolta a hosszúkabátját, és most már tudtam, hogy belül csillagok vannak, csillagok és az űr értelem nélküli statikája... - Figyeljetek! - kezdtem. - Mi kell? Csajok, pénz, hatalom, hírnév... ezt mind megkaphatjátok tőlem, sima ügy! Van befolyásom ebben a világban. Két ilyen jóképű agglegény, mint ti... hé, az ilyenekért ölni tudnak a szórakoztatóiparban... Talán nem a legjobb szóválasztás volt. Az első farkas rám függesztette a tekintetét. - Ölni - ismételte. Addigra megint éreztem a szagát, és tudtam, hogy nincs az az ékesszólás, ami megmenthetne. Először is, ezek a lények ki vannak éhezve. Másodszor, mert ilyen büdös szájjal semminek nincs fikarcnyi esélye sem a zeneiparban. Mondjuk, tudom, egyesek azért elég jól boldogultak. Például a lányom, Hél a - mondjuk így, alternatív - kinézete ellenére komoly rajongóbázissal rendelkezik bizonyos körökben. De ezek a fickók - soha. Úgy értem... pfuj. Akkor ellőttem egy maroknyi gondolatrúnát - Tyrt, Kaent, Hagallt, Yrt de egyik sem tudta még csak lelassítani sem a lényt. Már a másik farkas is ránk vetette magát, és Arthur nagyban birkózott vele, belegabalyodva a

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 50 fekete kabát szárnyaiba. Az erkély kezdett leválni a falról; a rúnafény szikrái és szilánkjai sziszegve folytak össze a zuhogó esővel. A fenébe is, gondoltam, vizesen fogok megdögleni. A Sói rúnát használva előhívtam egy pajzsot, majd a varázserőm utolsó, kétségbeesett rohamában az első aettir összes tűzrúnáját elhajítottam a két lény felé, amelyek egykor farkasok, de mostanra csak a bosszú komor megtestesülései voltak, mert semmi nem menekülhet meg a Káoszból, sem a Mennydörgés, sem a Futótűz, még a Nap... - Fiúk, jól vagytok odakint? - Sunny volt az, épp átkukucskált a függönyök közötti résen. - Nem kértek még egy kis ginzeng teát? - Ööö... nem, koszi - felelte Arthur, immár mindkét kezében egy-egy démonfarkassal, arcán megint megjelent az az idióta vigyor. - Nézd, ööö... Sunny, menj inkább be! Most éppen van egy kis dolgom... Amit a mi Thorunk jó ideje kordában tartott, végül kicsúszott az uralma alól. Mondjuk, nem jutott messze; nekem ütődött és nekilökött háttal a korlátnak. Az erkély recsegve utat adott, és mindannyian zuhantunk három emeletet. A földhöz csapódtam - átkozottul erősen -, a múlandóságok rajtam, minden harcképesség kiment belőlem, és tudtam, hogy itt a vég. Sunny lekukucskált az ablakából. - Nincs szükségetek segítségre? - Kiáltott le nekem. Már egyenesen beleláttam a lény belsejébe, és a látvány nagyon komor volt - mint azok a tündérmesék, amikor a két nővérnek levágják a lábujjait, és a gonoszakat halálra csipkedik a hollók, és még a kis hableánynak is borotvapengéken kell járnia egész hátralévő életében, mert szerelmes mert lenni... Viszont tudtam, Sunny fejében a Disney-változat él, az összes happy enddel, madárral, nyúllal meg az összes istenverte mókussal (gyűlölöm azokat a dögöket!), akik mind békés egyetértésben nótáznak, és még a farkasok is jók, és soha senkinek nem esik igazán bántódása... Gúnyosan rámosolyogtam. - Ja, légy szíves - feleltem. - Okés - így Sunny, elhúzta a függönyt és kilépett az erkélyre. És akkor valami nagyon bizarr dolog történt. *** Alulról néztem a lányt, a sikátorból, a karom a törzsem mellé szögezve, mozdítani sem tudtam, és a múlandóság fölöttem terpeszkedett széttárt kabáttal, mint egy keselyű, ami épp készül kiszúrni az áldozata szemét. A hideg olyan átható volt, hogy egyáltalán nem éreztem a kezem, és szédültem a lény szagától, ömlött az eső az arcomba, és a varázserő olyan sebesen folyt el belőlem, hogy tudtam, másodperceim vannak hátra, nem több...

51 —————————— JOANNE HARRIS —————————— Úgyhogy Sunny első dolga az volt, hogy kinyitotta az esernyőjét. Eleresztette Arthur kétségbeesett utasításait a füle mellett - egyébként az öregfiú még mindig a második múlandósággal birkózott, színei vakítóan ragyogtak; rúnafény kavargóit mindkettőjük körül, a vad esővel viaskodva. Aztán a lány elmosolyodott. Mintha a nap bújt volna elő. Azt leszámítva, hogy éjszaka volt, és a fény úgy hatvanszor olyan erőteljes volt, mint a legerősebb fény, amit valaha láttatok, és a sikátor felvillant, vakító hófehéren, én pedig erősen összeszorítottam a szemem, hogy ne perzselődjön ki abban a szent minutumban a helyéről. Mindez egyszerre történt. Legelőször is elállt az eső. A nyomás eltűnt a mellkasomról, és újra mozgatni tudtam a karom. A fény, ami olyan éles volt, hogy látni sem lehetett tőle, amikor először felvillant, lassan zöldes rózsaszín ragyogássá szelídült. A háztetőkön énekelni kezdtek a madarak. Virágos illat töltötte be a levegőt - ez volt a legfurcsább ebben a sikátorban, ahol a húgy szaga általában mindent elnyomott -, aztán valaki megérintette az arcomat, és azt mondta: - Minden rendben, drága Lucky. Már elmentek. Nos, ennyi volt az egész. Kinyitottam a szemem. Gyanítottam, hogy vagy nagyobb ütést kaptam, mint gondoltam, vagy a mi Thorunk valamit nem osztott meg velem. Ő is ott állt fölöttem, zavart volt és félénk. Sunny mellettem térdelt, nem törődve a sikátor mocskával, kék ruhája úgy ragyogott, mint a nyári ég, két csupasz lába olyan volt, mint két kis fehér madár, világos mézszőke haja az arcomba hullott, és nagyon örültem, hogy tényleg nem az esetem, mert a nő semmi más, csakis színtiszta zűr. Rám villantotta azt a nyári naphoz hasonló mosolyát, Arthur arca vészesen elvörösödött, és Sunny azt mondta: - Lucky? Jól vagy? Megdörzsöltem a szemem. - Azt hiszem. Mi történt Skóllal és Haitival? - Azokkal a fickókkal? - kérdezte. - Jaj, el kellett menniük. Visszaküldtem őket az Árnyba. Arthur hitetlenkedő arcot vágott. - Honnan tudsz te az Árnyról? - dadogta. - Jaj, Arthur, olyan édes vagy! - Sunny talpra penderedett és puszit nyomott a mi Thorunk orra hegyére. - Mintha lehetséges volna, hogy ilyen rég itt élek, és nem veszem észre, hogy más vagyok... - A kivilágított égre pillantott. - Északi fény! - mondta boldogan. - Gyakrabban is kéne ilyen errefelé. De nagyon jólesik - folytatta -, hogy így vigyáztok rám, meg minden. Ha máshogy alakult volna a helyzet,

———————— FUTÓTŰZ MANHATTANBEN ——————— 52 ha nem gyúrtak volna minket ennyire más alkotóelemből, még az is lehet, hogy ti meg én... tudjátok... Arthur arca, ha lehetséges, még vörösebb lett. - Szóval, mit fogtok most csinálni? - érdeklődött. - Felteszem, biztonságban vagyunk... legalábbis egy időre. De a Káosz most már tud rólunk. És az Árny nem sűrűn szokta feladni... Ezen eltűnődtem. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Azt mondtam: - Gondoltál már arra, hogy kipróbálod magad a szórakoztatóiparban? Találhatnék neked munkát a bandában... - Elgondolkodtam, vajon tud-e énekelni. A legtöbb égi szféra tud, persze, és különben is, minden kivilágosodna, ha ez a lány csak kilép a színpadra; egy vagyont spórolhatnánk a pirotechnikán... Sunny felvillantott egy olyan szokásos, megawattos mosolyt. - Arthur is a bandában van? Ránéztem a fiúra. - Gondolom, tulajdonképp miért ne. Mindig akad hely egy dobosnak. Így belegondolva rengeteg előnye lenne, ha együtt megyünk turnézni. Új emberek, új műsor, új helyszínek... - Az jó lenne. - A lány arcán sóvárgást láttam. Arthurén azt a beteg kölyökkutyás nézést, amitől még inkább megkönnyebbültem, hogy sosem voltam romantikus alkat. Megpróbáltam elképzelni, mi lesz ebből: napistennő és viharisten együtt, egy színpadon minden éjjel... Láttam benne lehetőséget. A Futótűz újra turnén. Úgy értem, halzáporról beszélünk, északi fényről az egyenlítő felett; hurrikánokról, nap-fogyatkozásról, napkitörésekről, szökőárról... És villámokról. Rengeteg villámról. Persze lehet, hogy egy kicsit rizikós lesz. De mindenesetre: pokoli móka.

Galambos Dalma fordítása

53 —————————— NEIL GAIMAN ———————————

Neil Gaiman

AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN

M

eg tudok-e bocsátani magamnak? Sok mindent igen. Hogy magára hagytam azt a férfit. Amit tettem. Arra azonban nincsen bocsánat, hogy egy álló éven keresztül gyűlöltem a lányomat, mert azt hittem, megszökött otthonról, el a városba vagy valahova messze. Abban az egy évben azt is megtiltottam, hogy bárki kiejtse a nevét az otthonomban, és ha egyáltalán megemlítettem az imáimban, akkor is csak azt kértem, bárcsak értené meg egy napon, mit tett, hogy fogja fel, mekkora szégyent hozott a családomra, és az édesanyja miért sírta vörösre a szemét. Gyűlölöm magamat ezért, és ezen már semmi sem enyhíthet, még az sem, ami azon az éjszakán történt, fent a hegyen. Közel tíz éven át kutakodtam, habár régen kihűlt minden nyom. Mondhatnám, hogy véletlenül találtam meg azt, akit kerestem, de nem hiszek a véletlenekben. Ha az ember elindul az ösvényen, végül mindenképpen a barlanghoz érkezik. De az jóval később történt. Először a völgyet találtam meg a felföld szívében, ahol a meszelt falú ház állt a lankás legelőn, a csobogó csermely közelében. A ház olyannak tűnt, mint egy darabka fehér ég, ami lehullott a zöld fű és az éppen lilába váltó hangamező közepére. A ház mellett egy fiú szedegette a gyapjúszálakat egy tüskés galagonyabokorról. Észre sem vette, amikor odaléptem hozzá, csak akkor nézett fel, amikor megszólaltam. - Hányszor csináltam ugyanezt! Az édesanyám aztán kimosta a begyűjtött gyapjút, és mindenféléket készített belőle nekem. Labdát vagy babát. A fiú megfordult. Olyan döbbenten bámult rám, mintha a semmiből bukkantam volna elő. Pedig nem így volt. Sokat gyalogoltam, mire idáig eljutottam, rengeteg mérföldet bejártam, és még nagyon hosszú út állt előttem.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 54 - Csendesek a lépteim - mondtam a fiúnak. - Ebben a házban él Calum MacInnes? A fiú bólintott és kihúzta magát, amitől legalább két ujjnyival magasodott fölém. - Én vagyok Calum MacInnes - mondta. - Te lennél az egyetlen ezen a néven? Mert akit én keresek, az egy felnőtt férfi. A fiú kibogozott egy vastagabb birkaszőr-csomót a tüskés bokor ölelő karjaiból, és nem szólt semmit. - Az apád volna az? - folytattam. - Őt is Calum MacInnes néven ismerik? A fiú fürkész pillantást vetett rám. - Miféle szerzet vagy te? - kérdezte. - Nem vagyok egy termetes férfi - mondtam. - De attól még férfi vagyok, és azért jöttem, hogy beszéljek Calum MacInnesszel. - Miért? - kérdezte a fiú, majd némi gondolkodás után még hozzátette: Miért vagy ilyen kicsi? - Mert kérdeznem kell valamit az apádtól. Mint férfi a férfitól. válaszoltam. A fiú szája megrándult, mintha mosolyra akarna húzódni. Nem olyan rossz dolog ám aprónak lenni, ifjú Calum. Megesett egyszer, hogy az éjszaka közepén az ajtóm előtt felbukkantak a Campbellek, az egész pereputty, tizenkét férfi késekkel és husángokkal, és kiáltozva szólongatták a feleségemet, Moragot, hogy adjon elő engem, mert valami képzelt csekélység miatt meg akartak ölni. Mire a feleségem azt mondta, „Johnnie fiam, szaladj ki a ligetbe, és mondd meg az apádnak, hogy jöjjön haza, mert beszédem van vele.” A fiú a Campbellek szeme láttára iramodott neki a rétnek. Azt tudták rólam, hogy nálam kevesebb veszedelmesebb alak létezik, de senki sem mondta nekik, hogy ilyen apró a termetem, és ha mondták is volna nekik, akkor sem hiszik el. - És szólt neked a fiú? - kérdezte a legény. - Nem volt ott semmilyen fiú - feleltem csak én. A Campbellek szeme láttára futottam el, és hagyták, hogy kicsússzak a markukból. A fiú nevetett. - Miért akartak elkapni a Campbellek? - kérdezte. - Nézeteltérésünk támadt néhány szarvasmarha tulajdonjoga miatt. Szerintük őket illette az a pár tehén. Én viszont azon a véleményen voltam, hogy minden tulajdonjogukat elveszítették azon az éjjelen, amikor a teheneket áttereltem magamhoz a hegyen. - Itt válj - mondta az ifjú Calum MacInnes. Letelepedtem a csermely mellé és néztem a házat. Szép nagy épület volt: inkább illett volna egy orvoshoz vagy a törvény szolgájához, mint egy határvidéki martalóchoz. Kavicsok hevertek a földön. Először kupacot

55 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— raktam belőlük, majd egyesével a patakba hajigáltam Őket. Éles szemem van, és élveztem, hogy beletalálok a legelő túlsó végében csobogó vízbe. Legalább száz kavicsot elszórtam, mire a fiú visszatért egy hosszú léptű férfi társaságában. A férfi hajába ősz szálak vegyültek, megnyúlt arcában volt valami, ami egy farkasra emlékeztetett. Azokban a hegyekben nem élnek már farkasok, és a medvék is régen eltűntek. - Jó napot neked - szólítottam meg a férfit. Az nem felelt semmit, csak bámult, szótlanul, de ehhez már hozzászoktam. - Calum MacInnest keresem - mondtam. - Ha te vagy az, csak egy szavadba kerül, és illendő' módon üdvözöllek. Ha nem te vagy, most szólj, és már indulok is utamra. - Mi dolgod Calum MacInnesszel? - Fel akarom fogadni vezetőnek. - És mi lenne az utad célja? Hosszasan néztem rá. - Erre nehéz válaszolni - mondtam végül. - Mert vannak, akik szerint ilyen hely nem is létezik. Egy barlangról van szó a Köd-szigeten. A férfi egy ideig nem szólt semmit, majd azt mondta: - Calum, eredj vissza a házba. - De ap... - Mondd meg anyádnak, hogy azt üzenem, adjon neked néhány darab ostyát. Az a kedvenced. Indulj. A fiú arcán több érzelem cikázott át gyors egymásutánban - értetlenség, éhség, boldogság -, aztán sarkon fordult és visszaszaladt a fehér házba. - Ki küldött? - kérdezte Calum MacInnes. A csermelyre mutattam, ami most kettőnk között csobogott lefelé a domboldalról. - Mi ez? - kérdeztem. - Víz - felelte ő. - Van a nagyobb víz, aminek a túlsó partján él egy király - mondtam én. Akkor még egyáltalán nem ismertem Calum MacInnest, és később sem ismertük meg egymást túlzottan, de azt már akkor is észrevettem, hogy hirtelen óvatossá vált a tekintete. Félrebiccentett fejjel nézett rám. - Honnan tudhatom, hogy az vagy, akinek mondod magad? - Nem állítottam én magamról semmit - feleltem. - Csak azt mondtam, hogy akadnak, akik egy barlangról mesélnek, ami a Köd-szigeten van, és állítólag te ismered az odáig vezető utat. - Nem árulom el neked, merre van a barlang - mondta erre ő. - Nem útbaigazításért jöttem. Vezetőre van szükségem. És két utas nagyobb biztonságban van, mint egy.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 56 Calum MacInnes tetőtől talpig végigmért, és már vártam, mikor kezd el tréfálkozni a méretemmel, de nem tette, és ezért hálás voltam neki. Helyette így szólt: - Ha elértük a barlangot, nem megyek be veled. Egyedül kell kihoznod az aranyat. - Nekem mindegy - feleltem rá én. - Csak annyit vihetsz magaddal, amennyit elbírsz - folytatta. - Egy ujjal sem nyúlok hozzá semmihez. De igen, elmegyek veled. - Busásan megfizetlek a fáradozásodért - mondtam. A zekémbe nyúltam és átnyújtottam az erszényemet. - Ezt azért, mert magaddal viszel. Amint visszaértünk, kétszer ekkora zacskót kapsz. A férfi széles tenyerébe öntötte a pénzérméket az erszényből. - Ezüst - mondta. - Jó. - Aztán felnézett. - Elbúcsúzom a feleségemtől és a fiamtól. - Nem hozol semmit? - Ifjabb koromban haramia voltam. Egy haramia nem visz magával semmit. Kötelet azt hozok, mert a hegyekbe megyünk. - Megpaskolta a derékszíjáról lógó tőrt, majd bement a fehérre meszelt házba. A feleségét sohasem láttam, sem akkor, sem később. Nem tudom, milyen színe volt a hajának. Még ötven kavicsot hajítottam egymás után a patakba, mire Calum ismét megjelent, a vállán egy kötéltekerccsel. Aztán elindultunk és magunk mögött hagytuk a házat, ami túl nagy volt egy haramiának. Nyugat felé tartottunk. A hegyek, amelyek a partvidéket a világ többi részétől elválasztják, fokozatosan emelkednek felfelé, és messziről nézve kellemes, lilás, lágy körvonaluk van, mintha felhők lennének. Hívogatóak. Megfontolt hegyek ezek, ahová könnyen felballag az ember, mintha csak egy dombra menne felfelé, de ezeket a dombokat egy álló napig is eltart megmászni, vagy még tovább. Calum MacInnes meg én elindultunk felfelé, és az első nap végén már fáztunk. Nyár közepe volt, de a fejünk fölé magasodó ormokat hó takarta. Azon az első napon egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt mondanivalónk. Tudtuk, hova megyünk. Szikkadt birkatrágyából és kiszáradt galagonyabokrokból raktunk tüzet: vizet forraltunk, és kását főztünk. Fejenként egy marék zabot és egy csipetnyi sót szórtunk a kis edénybe, amit hoztam. Calum MacInnes széles markába sok zab fért, az én kis kezembe kevés, mire mosolyogva azt mondta: - Remélem, nem a kása felét fogod megenni.

57 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— Megnyugtattam, hogy nem, és így is lett, mert hamarabb jóllakok, mint egy rendes felnőtt férfi. Ezt azonban egyáltalán nem bánom, mert így sokáig elélek a vadonban bogyókon és héjas gyümölcsökön, amitől egy termetesebb ember még éhen halna. A magas dombok között ösvényre emlékeztető csapás kanyargóit. Ezt az ösvényt követtük, és útközben alig néhány lélekkel találkoztunk. Egyszer szembejött egy vándorló üstfoltozó a szamarával, amire öreg üstöket halmoztak. A jószágot kantáron vezette egy lány, aki mosolyogva nézett rám, mert kisfiúnak nézett, és savanyú fintort vágott, amikor rájött, mi vagyok, és meg is dobott volna egy kővel, ha az üstfoltozó nem csap rá a kezére a vesszővel, amivel a szamarat noszogatta. Később pedig utolértünk egy öregasszonyt és egy férfit, akiről az öregasszony azt mondta, az unokája - a hegyekből tartottak hazafelé. Közösen ettünk, és az asszony elmesélte, hogy most született meg az első dédunokája, és rendes szülés volt. Aztán azt mondta, megjósolja a jövendőt a tenyerünkből, ha cserébe megsimogatjuk az ő tenyerét egy kis pénzzel. Adtam a vén csoroszlyának egy síkföldi négypennyst, mire megfogta a tenyeremet. - Halált látok a múltadban - mondta és halált látok a jövődben. - Mindannyiunk jövőjében ott vár a halál - feleltem erre én. Nem szólt semmit, és némán ültünk ott, a felvidék legmagasabb pontján, ahol még a nyári szél leheletében is érezni a telet, mert mindig üvölt, csapkod és késként hasogatja a levegőt. Amikor az öregasszony végül megszólalt, csak ennyit mondott: - Volt egy nő a fában. Egy férfi lesz a fában. - És egyszer megértem majd azt is, amit most hallottam? - Egy napon. Talán. - Az öregasszony rám nézett. - Óvakodj az aranytól. Az ezüst a barátod. - Ezzel elfordult tőlem, és nem is szólt hozzám többé. - Megégett a tenyered - mondta Calum MacInnesnek. Ez valóban így történt, felelte erre Calum MacInnes. - Add a másik kezedet - mondta az öregasszony. - A balt. - A férfi így is tett. Az öregasszony átható pillantással vizslatta a tenyerét. - Oda fogsz visszatérni, ahol számodra minden elkezdődött - mondta végül. - Magasabbra jutsz, mint a legtöbben. És nem vár rád sírhely ott, ahová mész. - Azt akarod mondani, hogy nem halok meg? - kérdezte Calum MacInnes. - A bal tenyeredből jósolok. Annyit tudok csak, amennyit elmondtam, és semmivel sem többet. Többet tudott annál, mint amit elmondott. Láttam az arcán. Ezt leszámítva semmi érdekes nem történt velünk a második napon. Aznap éjjel a szabad ég alatt aludtunk. Hideg, kristálytiszta éjszaka volt, az égboltot elborították a csillagok, és olyan fényesen ragyogtak, olyan

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 58 közelinek tűntek, mintha egy mozdulattal a karjaimba gyűjthettem volna mindet, akár a bogyókat egy bokorról. Egymás mellett hevertünk a csillagos ég alatt. - A jóslata szerint rád a halál vár - mondta Calum MacInnes, - Én azonban nem halok meg. Szerintem kettőnk közül én kaptam jobb jövendölést. - Talán - feleltem erre én. - Ehh! - mondta Calum MacInnes. - Sületlenség az egész. Egy vénasszony locsogása. Semmi igazság nincsen benne. Hajnalban felriadtam. A ködből egy szarvas bámult minket kíváncsian. A harmadik napon átjutottunk a hegyen és megkezdtük az utat lefelé. - Amikor még siheder kölyök voltam - szólalt meg váratlanul az útitársam -, az apám vadászkése beesett a kondér alatt lobogó tűzbe. Kirántottam, de a fémmarkolatot felforrósították a lángok. Erre nem számítottam ugyan, de nem engedtem el a tőrt. Elszaladtam vele a tűztől, és belehajítottam a fegyvert a vízbe. A víz gőzzé változott. Erre a mai napig emlékszem. A tenyerem megégett, a kezem pedig meggörbült, mintha örök életemben fegyvert akarnék szorongatni vele. - Neked a kezed - mondtam erre én -, nekem az apró termetem. Szép kis hősök próbálnak szerencsét a Köd-szigeten! Calum MacInnes felnevetett. Kurta, köhögő nevetés volt ez, minden jókedv nélkül. - Szép kis hősök, az biztos - csak ennyit mondott. Ekkor elkezdett esni az eső, és nem is hagyta abba. Később sem. Aznap éjjel megpillantottunk egy kerítéssel körülvett kis tanyaházat. A kéményből vékony füstcsík szivárgott az égre, ezért hangosan szólongattuk a háziakat, de a kiáltozásunkra nem felelt senki. Belöktem az ajtót, és ismét bekiabáltam. Odabent sötét volt, de fagygyúszagot éreztem, mintha nemrégiben oltották volna el a gyertyát. - Nincs itthon senki - mondta Calum, de én csak a fejemet ingattam, majd besétáltam a házba, lehajoltam, és benéztem az ágy alatti sötétségbe. - Nem bújsz elő? - kérdeztem. - Egyszerű utazók vagyunk, akik melegre, fedélre és némi vendégszeretetre vágynak. Szívesen megosztjuk veled a zabot, a sót és a whiskyt, ami nálunk van. És bántani sem fogunk. Az ágy alatt rejtőzködő asszony sokáig hallgatott, majd végül így szólt: - A férjem fent van a hegyekben. Azt mondta, ha idegenek jönnek, azonnal bújjak el, mert ki tudja, mit művelnek velem. - Kicsi ember vagyok én, jóasszony - mondtam neki -, alig nagyobb egy gyereknél, és ha úgy tartja kedved, egyetlen ütéssel a falnak csapsz. A társam átlagos méretű férfi, de esküszöm, neki sincsen más vágya, mint köszönettel elfogadni a vendéglátást, és megszárítkozni. Gyere elő, kérlek!

59 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— Az ágy alól erre előbújt egy nő, porosán és pókhálósán, de még így, koszos arccal is látszott rajta, mennyire szép, és a szürke por meg a sok pókháló sem tudta elrejteni, hogy még mindig milyen hosszú, dús és mézvörös a haja. Egy szívdobbanásnyi időre a lányom jutott eszembe, de az én lányom farkasszemet nézett volna bármilyen férfival, míg ez a nő csak a padlót bámulta riadtan, mint aki veréstől tart. Adtam neki egy keveset a kásának való zabból, Calum néhány szárított húsdarabot vett elő a zsebéből, az asszony pedig kiment a mezőre, és pár csenevész tarlórépával tért vissza. Utána ennivalót készített hármunknak. Én jóllaktam. Az asszonynak nem volt étvágya. Szerintem Calum éhes maradt. Elővette a whiskyt, és töltött mindhármunknak: az asszony nagyon keveset kért, és azt is felhígította. Az eső lármásan kopogott a tetőn, és becsorgott a sarokban egy lyukon, és bármennyire is barátságtalan volt idebent a hangulat, örültem, amiért nem odakint vagyunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Nem szólt semmit, csak bizalmatlanul és haragosan bámult ránk. Lekanyarította magáról bezsírozott köpenyét meg a kalapját, és a döngölt padlóra hajította mindkettőt. A ruhák körül lassan tócsába gyűlt a víz. Nyomasztóvá vált a csend. Calum MacInnes szólalt meg végül. - A feleséged felajánlotta nekünk a házad vendégszeretetét - mondta. Igaz, előtte meg kellett találnunk, ami nem volt könnyű feladat. - Mi kértük, hogy fogadjon be minket éjszakára - mondtam. - És most tőled is ugyanezt kérjük. A férfi nem szólt semmit, csak felmordult. A felföldön élők olyan fukarul bánnak a szavakkal, mint az aranypénzzel. A szokásoknak azonban komoly ereje van idefent: aki vendéglátást kér, annak meg kell adni, hacsak a házigazda nem fogadott vérbosszút az illető klánja vagy rokonsága ellen. A nő - igazából alig volt több, mint egy lány, bár a férje szakálla már őszült, sőt helyenként teljesen fehérbe csavarodott, ezért egy pillanatra azt hittem, azok ketten talán apa és lánya, de nem: a házban csak egyetlen ágy volt, két embernek is majdnem szűk -, szóval a nő kiment a kunyhó melletti juhakolba, ahol az ennivalót rejtegethette, mert zablepénnyel és füstölt sonkával a kezében tért vissza. A sonkát vékony szeletekre vágta és egy fatányéron a férje elé tette. Calum whiskyt töltött a férfinak. - A Köd-szigetre tartunk - mondta. - Most ott van éppen, mit tudsz róla? A férfi ránk nézett. A felföldön fújó szél kegyetlen, és folyton korbácsként csapja le a szót az emberek ajkáról, akik végül hallgatag szerzetekké válnak. A férfi összeszorított szájjal bámult minket, majd végül így szólt:

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 60 - Igen. Ma reggel láttam a hegyről. Ott van. Azt nem tudom, holnap is ott lesz-e. A kunyhó döngölt padlóján aludtunk. A tűzhelyen kialudt a parázs és nem árasztott meleget. A férfi meg az asszonya az ágyon aludtak, az elhúzott függöny mögött. A férfi kedvét töltötte a nővel a birkabőr alatt, de előtte megverte, amiért befogadott minket, és enni adott nekünk. Mindent hallottam, bármit is próbáltam tenni ellene, és aznap éjjel nehezen jött álom a szememre. Aludtam én már szegény ember viskójában, aludtam palotában és aludtam a csillagok alatt, és egészen addig bárkinek azt mondtam volna, számomra aztán mindegyik egykutya. Aznap éjjel azonban nem így gondoltam. Éppen csak hajnalodott, amikor váratlanul felriadtam, és tudtam, hogy azonnal indulnunk kell, de azt már nem tudtam volna megmondani, miért. Felébresztettem Calumot, de előtte az ajkára tettem az ujjamat, majd némán elhagytuk a hegyoldalba épült kunyhót, és el sem búcsúztunk a háziaktól, és életemben nem örültem még ennyire annak, hogy a hátam mögött hagyhattam egy helyet. Egy mérföldet tehettünk meg, amikor megtörtem a csendet. - A sziget. Tegnap azt kérdezted, ott van-e. Egy sziget vagy ott van a helyén, vagy nincs. Calum egy ideig nem válaszolt. Úgy tűnt, mintha mérlegelné a szavait, majd végül így szólt: - A Köd-sziget nem olyan hely, mint a többi, mint ahogyan a köd sem hétköznapi, ami körülveszi. Az ösvényt, amin ballagtunk, több száz év alatt koptatta ki a talajból a rengeteg birka meg a kevés ember. - Szárnyas-szigetnek is nevezik - mondta Calum MacInnes. - Állítólag azért, mert a magasból nézve olyan, mint egy kitárt szárnyú pillangó. De honnan is tudhatnám én, mi ebből az igazság. Elhallgatott, majd tréfásan Pilátust idézve így folytatta: - „Micsoda az igazság?” Sokkal nehezebb lefelé menni egy hegyen, mint felfelé. Elgondolkodtam azon, amit mondott. - Néha úgy gondolom, hogy az igazság egy hely. Úgy képzelem, mint egy várost. Több száz út, több ezer ösvény létezhet, ami végül ugyanoda visz. Nem számít, honnan jöttél. Ha elindulsz az igazság felé, idővel megtalálod, mindegy, melyik ösvényt választottad. Calum MacInnes lenézett rám, és sokáig nem szólt semmit. - Tévedsz - mondta végül. - Az igazság egy barlang a fekete hegyen. Egyetlen út vezet odáig, ami embert próbáló és életveszélyes, és ha egyszer is letérsz a rossz ösvényre, egyedül halsz meg, fent a magasban.

61 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— Elértük a hegygerincet, és lenéztünk a tengerre. A parton falvak sorakoztak, közvetlenül a víz mellett. És a hullámokon túl, a távoli parton megpillantottam a ködből kibontakozó fekete hegyeket. - Ott van a barlangod - mondta Calum. - Azokban a hegyekben. A föld csontjai, ez jutott eszembe akkor, amikor megláttam a hegyeket. Aztán a csontok gondolatától kényelmetlen érzés fogott el, és inkább próbáltam mással foglalkozni. - Hányszor jártál odaát? - kérdeztem. Calum MacInnes sokáig várt a válasszal. - Csak egyszer - mondta végül. - Amikor betöltöttem a tizenhatot, egy álló évig mást sem tettem, csak kerestem ezt a helyet, mert hallottam a meséket, és hittem, hogy ha eleget kutatok, meg fogom találni. A tizenhetet is betöltöttem, mire rábukkantam, és annyi arannyal tértem vissza, amennyit csak el bírtam cipelni. - Nem féltél az átoktól? - Amikor fiatal voltam, nem féltem én semmitől. - Mit csináltál az aranyaddal? - Egy részét elástam egy helyen, amiről csak én tudok. A maradékból megkértem annak a lánynak a kezét, akibe beleszerettem, aztán építettem egy szép házat. Hirtelen elhallgatott, mint aki így is túl sokat mondott. A mólónál nyomát sem láttuk a révésznek. Csak egy kis csónak hevert a parton. Ránézésre elég szűkösnek tűnt három felnőtt férfi számára. A csónakot egy félig elszáradt, meggörbedt fatörzshöz kötötték ki, és volt mellette egy harang. Megkongattam a harangot. Kis idő múlva megjelent a parton egy kövér ember. - A révpénz egy shilling - mondta Calumnak -, a fiú után pedig három pennyt kell fizetni. Kihúztam magamat. Lehet, hogy nem vagyok olyan magas, mint a legtöbb férfi, de a büszkeségem semmiben sem marad el az övékétől. - Férfi vagyok én is - mondtam. - Megkapod a shillingedet. A révész tetőtől talpig végigmért, majd megvakarta a szakállát. - Elnézésedet kérem - mondta. - A szemem már nem a régi. Elviszlek benneteket a szigetre. Átnyújtottam neki egy shillinget. A révész a tenyerébe fogta, és úgy latolgatta a súlyát. - Ha akartad volna, átverhettél volna kilenc pennyvel. Az sok pénz ebben a kegyetlen világban. - A víz szürke volt, akár a palakő, bár az égbolt kéken ragyogott, és fehér tajtékfodrok kergették egymást az öböl hullámain. A révész leoldozta a fáról a kötelet, majd csikorgó zajjal levonszolta a

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 62 csónakot a kerek kavicsokon a vízhez. Belegázoltunk a hideg vízbe, és bemásztunk a ladikba. Evezők csaptak a sós vízbe, és könnyedén hajtották előre a csónakot. A révész mellett ültem. - Kilenc penny - mondtam. - Szép summa. De úgy hallottam, van egy barlang a Köd-sziget hegyei között, telis-tele arannyal. Az ősök kincseivel. A révész elutasítóan ingatta a fejét. Calum ellenségesen meredt rám, és olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ajkából kifutott a vér. De rá sem hederítettem. - A barlang tele van aranypénzekkel - folytattam -, amit a vikingek vagy a déliek hagytak ránk, ha nem éppen valamelyik másik nép, akik jóval előttünk éltek itt. Akik nyugatra menekültek, amikor megérkeztek az emberek. - Hallottam hírét - mondta a révész. - Ahogyan hallottam az átokról is, és amondó vagyok, ez el is dönti a kérdést. Nagyot köpött a tengerbe, majd így folytatta: - Becsületes embernek tűnsz, törpe. Látom a szemeden. Ne próbáld megtalálni ezt a barlangot. Semmi jó nem származhat belőle. - Hiszek neked - mondtam, és teljesen őszintén gondoltam. - Tudom, hogy igazam van - felelte ő -, mert ritka az, hogy egy martalócot és egy törpeszerű, pici embert viszek a Köd-szigetre. Elhallgatott, majd némi szünet után még hozzátette: - A világnak ebben a szegletében nem szerencsés emlegetni azokat, akik nyugatra mentek. Az út hátralevő részét csendben tettük meg, bár a hullámok egyre tajtékosabbá váltak, és a csónakba becsapott a tengervíz, akkora erővel, hogy kénytelen voltam két kézzel kapaszkodni, nehogy kisodródjak. Legalább egy fél emberöltőnek tűnt, mire a csónak kikötött egy fekete kövekből épített móló végében. Végigballagtunk a mólón. A hullámok harsogva törtek meg mellettünk a sziklákon, sós permet csókolta az arcunkat. Egy púpos férfi zablepényt és aszalt szilvát árult, keményet, mintha kavicsok lettek volna. Adtam neki egy pennyt és megtöltöttem szilvával a zekém zsebeit. Aztán kiléptünk a Köd-szigetre. Mostanra megöregedtem, vagy legalábbis nem nevezhetem magamat többé fiatalnak, és minden, ami a szemem elé kerül, az rögtön valami másra emlékeztet, éppen ezért semmit sem látok már úgy igazán. Egy szemrevaló, lángvörös hajú fehérnép nekem már csak ugyanolyan, mint az a másik száz hasonló lány, akivel életem során találkoztam, ha nem éppen az édesanyjuk jut eszembe róluk, és emlékszem, hogyan serdültek felnőtté, és milyen volt végignézni, amint meghalnak. Ez az öregkor átka, mert minden csak a visszhangja valami másnak.

63 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— Egyedül a Köd-szigeten - vagy ahogyan a bölcsek nevezik, a Szárnyasszigeten - eltöltött idő a kivétel, mert ahhoz a néhány naphoz fogható soha többé nem esett meg az életemben. Ha az ember elindul a kikötőből, egy napig tart, mire eléri a fekete hegyeket. Calum MacInnes, akinek legfeljebb a derekáig értem, alaposan végigmért, majd hosszú, elnyújtott léptekkel megindult előre, mintha versenyre akarna hívni. Ruganyosán tört előre a felázott talajon, a páfrány és a hanga között. A fejünk felett alacsonyan kergetőztek a szürke, fehér és fekete felhők. Néha kitakarták egymást, aztán megint előbújtak, majd ismét elrejtőztek. Hagytam, hadd menjen előre Calum MacInnes, szótlanul néztem, amint lehajtott fejjel törtet az esőben, és megvártam, amíg elnyeli a nyirkos, szürke köd. Csak ezután kezdtem el rohanni. Ez az egyik titkom, amiről senkinek sem beszéltem soha, leszámítva a feleségemet, Moragot, Johnnie-t meg James-t, a két fiamat és Flórát, a lányomat (az árnyak kegyelmezzenek szegény lelkének): tudok futni, sőt kiváló futó vagyok, és ha úgy hozza a szükség, akkor gyorsabban, kitartóbban és biztosabb léptekkel szaladok, mint egy jól fejlett férfi. Akkor és ott pontosan így tettem, szapora léptekkel rohantam az eső függönyén át, fel a köves lejtőn, végig a fekete hegygerinc mentén, de mindvégig ügyelve arra, hogy ne a sziklaháton fussak, ahol megláthattak volna. Calum MacInnes ugyan jóval előttem járt, de hamar utolértem, aztán le is hagytam, fent a magasban, bár a hegy háta eltakart előle. Alattunk egy patak zubogott. Napokig képes vagyok futni megállás nélkül. Ez a három titkom egyike - az, amit még sohasem árultam el senkinek. Azt már korábban megbeszéltünk, hol fogunk letáborozni a Ködszigeten töltött első éjszakán, és Calum azt mondta, hogy azt a sziklát kell keresni, aminek a Kutyás Ember a neve, mert úgy néz ki, mint egy idős férfi, a lába mellett egy kutyával. Késő délutánra járt, mire megtaláltam. A szikla egyik beugrója száraz volt és szélvédett, és valaki, aki korábban táborozott itt, tüzelőt is hagyott hátra, ágakat, gallyakat meg vesszőket. Tüzet gyújtottam, és addig melegedtem mellette, amíg a csontjaimból ki nem oldódott a hideg. A füst lustán sodródott a hangamező fölött. Már besötétedett, mire a hosszú léptekkel ballagó Calum felbukkant a menedék előtt, és úgy nézett rám, mint aki nem számított rá, hogy még éjfél előtt viszontlát. - Mi tartott ilyen sokáig, Calum MacInnes? - kérdeztem tőle. Nem szólt semmit, csak meresztette rám a szemét. - Van hegyi patak vizében főtt lazac, és tűz, ahol megmelengetheted a csontjaidat.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 64 Bólintott. Megettük a lazacot, és whiskyt ittunk, hogy ne fázzunk. A menedék egyik zugában magas halomban állt a kiszáradt, megbarnult hanga meg a páfrány, és azon aludtunk, nyirkos köpönyegeinkbe burkolózva. Az éjszaka közepén felébredtem. Hideg acél nyomódott a torkomnak - egy késpenge lapja volt, nem az éle. - Miért végeznél velem itt a sötétben, Calum MacInnes? - kérdeztem. Hosszú út áll még előttünk. - Nem bízom benned, törpe - felelte Calum MacInnes. - Nem is bennem kell bíznod - mondtam erre én -, hanem azokban, akiket szolgálok. És ha nélkülem térsz vissza, bár velem együtt indultál útnak, akkor azok, akik tudnak minderről és ismerik Calum MacInnes-t, esetleg kevéssé napfényes helyeken ejtik el a nevedet. A penge továbbra sem tágított a torkomtól. - Hogyan kerültél elibém? - kérdezte Calum MacInnes. - Tessék, így viszonozza az ember a rossz szándékot jósággal. Tüzet raktam és enni adtam neked. Nehéz engem elveszejteni, Calum MacInnes, és amit ma tettél, az minden vezető szégyenére válna. Vedd le a tőrödet a nyakamról, és hagyjál aludni. Nem szólt semmit, de pár pillanat múlva levette a tőrét a torkomról. Erővel fojtottam vissza a sóhajomat, és reméltem, hogy nem hallja, mennyire dübörög a mellkasomban a szívem, és aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtam többé. Reggelire zabkását főztem, amit néhány darab szilvával próbáltunk ehetőbbé tenni. A fehér égboltra feketén és szürkén rajzolódtak ki a hegyek. Sasokat láttunk, hatalmas, tépett szárnyú madarakat. A fejünk fölött köröztek. Calum mértékletes iramot diktált, én pedig mellette ballagtam, és amíg ő egyet lépett, én mindig kettőt. - Mennyire vagyunk még? - kérdeztem. - Egy nap. Talán kettő. Az időtől függ. Ha leszáll a köd, akkor két nap, de talán három is lehet... Délben leszállt a köd, és homályba burkolta a világot, ami még az esőnél is rosszabb volt: vízcseppek ültek a levegőben, átitatták a ruhánkat, és nyirkos lett a bőrünk. A sziklák csúszóssá, veszélyessé váltak, ezért Calum meg én jóval óvatosabban haladtunk felfelé. Nem kellett másznunk, továbbra is csak ballagtunk fel a hegyre, a kecskék nyomait és az egyenetlen, összevissza csapásokat követve. Néha megcsúsztunk, megbotlottunk vagy kibicsaklott a lábunk, de Calum még a köd ellenére is tudta, merre kell menni, én pedig követtem őt. Megálltunk egy vízesésnél, ami előttünk zubogott a magasból, egyenesen az ösvényre. A lezúduló ár olyan széles lehetett, mint egy

65 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— tölgyfa törzse. Calum MacInnes lekanyarította a vékony kötelet a válláról, és az egyik végét egy sziklához kötözte. - Ez korábban nem volt itt - közölte velem. - Megyek elsőnek. - A kötél másik végét a derekára kötötte, majd óvatos léptekkel megindult előre az ösvényen, és hátát a sziklafalnak vetve, lassan belenyomakodott a fentről zubogó vízbe. Aggódtam miatta, és aggódtam mindkettőnkért: a lélegzetemet viszszatartva néztem, hogyan kel át a zuhatagon, és csak akkor fújtam ki a levegőt, amikor átért a túloldalra. Calum próbaképpen megrángatta a kötelet, majd intett, hogy kövessem. Ebben a pillanatban a lába alatt kifordult egy szikla, a talpa megcsúszott a nedves kövön, Calum MacInnes pedig eltűnt a szakadékban. A kötél kitartott, akárcsak a szikla mellettem, amire rákötötte. Calum MacInnes a kötélen lengedezett. Felnézett rám, én sóhajtottam, aztán megvetettem a lábamat egy sziklatömbön, nekifeszültem és felhúztam a magasba. Csurom vizesen, és szitkozódva visszarángattam az ösvényre. - Sokkal erősebb vagy, mint amilyennek látszol - mondta Calum MacInnes, én pedig gondolatban elátkoztam magamat. Ezt láthatta az arcomon, mert miután megrázta magát (úgy szárítkozott, mint egy kutya, és csak úgy repültek mindenfelé a vízcseppek), így szólt: - A fiamtól hallottam a történetedet a Campellekről, akik egy napon eljötték érted. Calum azt mesélte, hogy a feleséged kiküldött a házból, Campbellék pedig azt hitték az asszonyodról, hogy az anyád, mert a kölykének néztek téged. - Mese az egész - mondtam erre én. - Csak szórakoztatni akartam a fiadat. - Valóban? - kérdezte Calum MacInnes. - Mert pár évvel ezelőtt hallottam, mi történt a Campbellékkel, akik kiküldtek néhány portyázót. Bosszút akartak állni valakin, aki elkötötte a marháikat. Páran el is indultak, de vissza már nem jöttek soha. Ha egy ilyen pöttöm, mint te, képes végezni egy tucat Campellel... akkor minden bizonnyal nagyon erős és nagyon gyors lehetsz. Minden bizonnyal az eszem ment el, gondoltam akkor, amiért pont ezt a történetet meséltem el a fiúnak. Valójában egyesével kaptam el a Campbelleket, mint a nyulakat. Megvártam, amíg valamelyik vizelni ment, vagy elindult megkeresni a barátait. Hetet megöltem, mire a feleségem végzett az elsővel. A völgyben temettük el őket, és a sírra nagy kövekből halmoztunk kupacot, hogy a súly odalent tartsa a visszajáró lelkűket, és mindkettőnket elszomorított, hogy a Campbellek képesek voltak ilyen messzire eljönni csak azért, hogy végezzenek velem, így kénytelen voltam megölni őket mind egy szálig.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 66 Nem lelem örömömet a gyilkolásban: nem is helyes, ha egy férfi vagy egy asszony örömmel öl. A halál néha szükséges dolog, de attól még mindig rossz marad. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom, azok után, hogy mindaz, amit most elbeszélek, megtörtént. Elvettem Calum MacInnestől a kötelet, és felkapaszkodtam a sziklafalon a magasba, oda, ahol a hegyből előtört a vízesés. Ott már elég keskeny volt a zuhatag ahhoz, hogy át tudjak kelni rajta. Rettenetesen csúszott minden, de baj nélkül átjutottam, rögzítettem a kötelet, lemásztam rajta, a végét áthajítottam a társamnak, és segítettem neki átjutni. Calum MacInnes egyetlen szóval sem köszönte meg, amiért megmentettem az életét, és azt sem, hogy épségben átjuttattam mindkettőnket. Nem is számítottam tőle köszönetre. De még így is váratlanul ért az, amit végül mondott: - Rettenetesen csúf a képed, és nem vagy teljes ember. Áruld el, a feleséged is ilyen ocsmány törpe? Akár sértésnek szánta, akár nem, elhatároztam, hogy én semmiképpen sem veszem annak. Ezért így feleltem neki: - Nem, nem az. A feleségem sudár asszony, majdnem olyan magas, mint te, és amikor fiatal volt... amikor mindketten fiatalabbak voltunk... az a hír járta róla, hogy ő a legszebb lány az egész síkföldön. A bárdok dalokat írtak a feleségem zöld szeméről és hosszú, mézvörös hajáról. Erre megrándult az arca, bár elképzelhető, hogy csak képzeltem - vagy ami még valószínűbb, csak szerettem volna azt képzelni, hogy látom megrándulni az arcát. - Akkor hogyan sikerült elnyerned a kezét? Az igazat feleltem neki: - Nem akartam semmi mást, csak azt a lányt, és mindig megszerzem, amit akarok. Nem adtam fel. Végül be kellett látnia, hogy hogy bölcs vagyok és jószívű, és képes leszek majd a gondját viselni a jövőben. És jól gondolta, mert így is lett. Ismét alacsonyabbra ereszkedtek a felhők. Felpuhították a világot, elmosták az élesebb csorbákat rajta. - A lány azt mondta, jó apa lesz belőlem. És meg is tettem mindent, hogy a lehető legjobb életet biztosítsam a gyermekeimnek. Akik mellesleg, ha netán felmerült volna benned a kérdés, szintén átlagos méretűvé serdültek. - Én alaposan belevertem az ifjú Calumba az észt - mondta az idősebb Calum. - Nem rossz gyerek az. - Azt csak addig teheted meg, amíg ott vannak veled - feleltem erre én, aztán elhallgattam, mert eszembe jutott az az egy hosszú év, arról pedig Flóra, még kisgyerekként, amikor lekvármaszatos arccal ült a padlón, és úgy bámult fel rám, mintha nem lenne nálam bölcsebb ember a világon.

67 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— - Valamelyik elszökött otthonról, mi? Én is világgá mentem, még kölyökkoromban. Tizenkét éves voltam. Messzire, egészen a vízen túl élő király udvaráig. A mostani király apjához. - Ez nem olyasmi, amit bárki hangosan emlegetne. - Nem félek én - mondta Calum MacInnes. - Itt nem. Ki hallgatna ki minket? A sasok? Saját szememmel láttam a királyt. Kövér ember volt, aki jól beszélte az idegen népek nyelvét, és törte a miénket. De attól még a királyunk volt. Kis hallgatás után még hozzátette: - És ha ismét hozzánk fordul, akkor aranyra lesz szüksége, hogy hajókat, fegyvereket és élelmet teremtsen elő a katonáinak. - Magam is így gondolom - feleltem erre én. - Ezért keressük a barlangot. - Átkozott arany az - mondta Calum MacInnes. - Nem lehet csak úgy elvinni. Ára van. - Mindennek ára van ezen a világon. Közben a fejembe véstem az összes tájékozódási pontot: a birkakoponya helyét, ahol nekivágtunk a kaptatónak, a három patakot, amelyeken átgázoltunk, a negyediket, ami mellett addig sétáltunk, amíg el nem értük az öt egymásra halmozott sziklát, ahonnan meg kellett keresni a kőtömböt, ami egy sirály koponyájára hasonlított, aztán egy meredek falú, szűk, fekete szurdokban haladtunk tovább a fekete kövek között, lefelé a lejtőn... Tudtam, hogy képes vagyok megjegyezni az utat. Annyira mindenképpen, hogy visszataláljak. A köd azonban többször megzavart, és nem lehettem biztos a dolgomban. Aztán magasan a hegyek között elértünk egy kisebb loch-hoz, és tiszta vizet kortyoltunk a partján, majd hatalmas, fehér lényeket fogtunk ki a tóból, de nem rákot, langusztát vagy homárt, mert ezek valami egészen mások voltak. Nyersen ettük a zsákmányt, mint a kolbászt. Ilyen magasságban nem akadt fa, amiből tüzet rakhattunk volna. A vízparton aludtunk, egy széles sziklaperemen, és napfelkelte előtt ébredtünk, egy felhő közepén, ami kékesszürkére festette körülöttünk a világot. - Sírtál az éjjel - mondta Calum. - Csak egy álom volt - feleltem erre én. - Nekem nincsenek rémálmaim - mondta Calum. - Ez egy kellemes álom volt - válaszoltam. Nem hazudtam. Azt álmodtam, hogy Flóra még élt. Álmomban a falubéli legényekről zsémbelt nekem, aztán elmesélte, mi minden történt vele, amíg a hegyekben terelgette a nyájat, és egyéb hasonlóan lényegtelen dologról beszélt, miközben mosolygott azzal a széles, ragyogó mosolyával, és időről időre

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 68 hátrasimította mézvörös haját, ami olyan volt, mint az édesanyjáé, csak az övét még nem tarkították ősz szálak. - Hogyan lehetne kellemes egy olyan álom, ami megríkatja a férfiembert? - kérdezte Calum, majd kurta tétovázás után így folytatta: - Én nem álmodok soha. Se jót, se rosszat. - Soha? - Legénykorom óta nem. Felszedelődzködtünk. Hirtelen eszembe jutott valami. - Mióta nem álmodtál semmit? - kérdeztem. - Azóta, hogy jártál a barlangban? Calum MacInnes nem felelt. Felballagtunk a hegyoldalban, bele a ködbe. Időközben felkelt a Nap. A köd sűrűsödött, és mintha átitatta volna a napfény, de nem ritkult, és ebből tudtam, hogy egy felhőben járunk. Ragyogó derengés vett körül minket. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy van előttem valaki, egy ugyanolyan kicsi, köpcös ember, mint én, az árnyéka, és úgy lebegett, akár egy kísértet vagy egy angyal, és még velem együtt is mozdult. Fénykör vette körül, és reszketett, csillámlott, akár a víz, és nem tudtam megbecsülni sem, mennyire van tőlem közel vagy távol. - Varázslat? - kérdeztem, bár nem szimatoltam varázslatot a levegőben. - Semmiség - mondta Calum. - A fény tulajdonsága. Árnyék. Tükröződés. Semmi több. Mellettem is van egy ember. Ha mozgok, velem mozog. - Vetettem arrafelé egy pillantást, de nem láttam mellette senkit. Aztán fakulni kezdett a ragyogó emberke, majd szertefoszlott, akárcsak a felhő körülöttünk, és fényes nappal lett. Nem volt ott kettőnkön kívül senki más. Egész délelőtt csak mentünk felfelé. Amikor Calum az előző nap lezuhant a vízesésnél, kificamította a bokáját, ami a szemem láttáta dagadt meg nagyra és vörösre, de Calum egyszer sem lassított, és ha egyáltalán voltak fájdalmai vagy nehézséget okozott neki a járás, akkor nem mutatta. - Milyen messze vagyunk még? - kérdeztem, amikor a szürkület lassan tompítani kezdte a világ körvonalait. - Egy órányira, talán annyira sem. Ha elérünk a barlanghoz, ott töltjük majd az éjszakát. Reggel bemész. Annyi aranyat hozhatsz ki, amennyit csak elbírsz, és indulunk is visszafelé. Ekkor Calum MacInnesre pillantottam, és szótlanul néztem ezt az őszülő hajú, szürke szemű, termetes férfit, aki leginkább egy farkasra emlékeztetett. - Hajlandó lennél a barlang szájánál aludni? - kérdeztem. - Én igen. A barlangban nem élnek szörnyek. Semmi sem jön elő az éjszaka közepén, hogy elragadjon. Semmi sem fog felfalni minket. De addig ne menj be, amíg meg nem virrad.

69 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— Az út egyik felét fekete és szürke tömbök torlaszolták el. Megkerültük a sziklaomladékot és megláttuk a barlang száját. - Ez lenne az? - kérdeztem. - Márványoszlopos bejáratra számítottál? Vagy egy óriás barlangjára, mint a mesékben? - Meglehet. Az egész egy nagy semmi. Egy lyuk a sziklafalban. Árnyékos folt. Még őrök sincsenek? - Nincsenek őrök. Csak a barlang van itt, és az, ami a lényege. - Egy barlang, tele kincsekkel. És te vagy az egyetlen, aki képes megtalálni? Calum erre felnevetett. Olyan hang volt ez, mint amikor egy róka csahol. - A szigetlakok pontosan tudják, hol van. De több eszük van annál, mintsem idejöjjenek és elhordják az aranyat. Szerintük a barlang gonosszá tesz, és minden alkalommal, amikor valaki belép a barlangba, hogy vigyen az aranyból, akkor valami elemészti a lelkében élő jót. Ezért inkább be sem merészkednek. - És ez igaz? Valóban gonosszá tesz a barlang? - Nem. A barlang egészen másból táplálkozik. Felejtsd el a rosszat és a jót. Nem igazán erről van itt szó. Nyugodtan elviheted az aranyadat, de utána... - Calum MacInnes habozott egy kicsit, majd folytatta: - Utána minden kiüresedik. Nem lesz olyan szép a szivárvány, kevesebbet jelent a szentbeszéd a templomban, nem okoz akkora örömet a csók... - A barlang bejáratára nézett, és mintha félelmet láttam volna a tekintetében. - Minden kevesebb. - Vannak sokan - feleltem erre én -, akik számára az arany jóval csábítóbb, mint a szivárvány szépsége. - Igen. Ilyen voltam én ifjabb koromban. És ilyen vagy te most, példának okáért. - Szóval hajnalban bemegyünk. - Te mész be. Én megvárlak idekint. Ne félj. A barlangot nem őrzi szörnyeteg. Nem kell ismerned semmilyen varázsmondókát vagy verset ahhoz, hogy ne váljon kámforrá a pénz. Ekkor letáboroztunk, habár közelebb áll az igazsághoz, ha azt mondom, csak ültünk a sötétben, a hátunkat a sziklafalnak vetve. Tudtam, hogy aznap éjjel szemhunyásnyit sem fogunk aludni. - Vittél el innen aranyat - mondtam -, és holnap én is így teszek majd. Te házat vettél belőle, feleséget szereztél, nevet magadnak. Calum MacInnes hangja a sötétből érkezett. - Úgy igaz. És utána mindez semmit sem jelentett nekem, vagy még a semminél is kevesebbet. Ha a pénzedből a király visszatér a vízen túlról, és

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 70 boldog, gazdag, kellemes országot épít, az ugyanúgy nem jelent majd neked semmit. Mintha csak egy történet szereplőjével esett volna meg. - Egész életemben azért dolgoztam, hogy visszatérjen a király feleltem. - Elviszed neki az aranyat - mondta erre ő. - A királyod ekkor még több aranyat akar majd, mert a királyok ilyenek. Minden újabb alkalommal, amikor visszatérsz ide, egyre kevesebbet számít majd az egész. Nem jelent semmit a szivárvány. Nem jelent semmit, ha megölsz egy embert. Csendben ültünk ott a sötétben. Nem hallottam a madarak neszezését, csak a szelet, ami úgy sírt, úgy tévelygett az ormok között, mint a csecsemőjét kereső anya. Aztán megszólaltam. - Mindketten öltünk férfiakat - mondtam. - Öltél már meg nőt, Calum MacInnes? - Nem én. Sem asszony, sem lány életét nem oltottam ki soha. A sötétben végigsimítottam a tőröm markolatán. Az ujjam a markolat fáját kereste, annak is a közepét, ahonnan az acélpenge indult. Éreztem a fémet a kezemben. Eredetileg nem akartam elmondani neki az igazat, csak egyetlen döfést terveztem, egyetlen mélyre hatoló szúrást, amint elhagytuk a hegyeket, de akkor és ott éreztem, hogyan bugyognak elő belőlem a szavak, mert tudtam, hogy most vagy soha. - Beszélnek egy lányról - mondtam. - És egy galagonyabokorról. Csend lett. Csak a szél fütyült. - Kitől hallottad ezt? - kérdezte Calum MacInnes. - Ne is válaszolj - tette hozzá szinte azonnal. - Sohasem ölnék meg nőt. Az a férfi, akiben van tisztesség, nem tesz ilyet... Tudtam, hogy ha megszólalok, akkor elhallgat, és soha többé nem fogom szóra bírni. Ezért nem mondtam semmit. Csak vártam. Amikor Calum MacInnes ismét beszélni kezdett, nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, mintha egy gyerekkorban hallott mesét mondana fel, amit szinte teljesen elfelejtett. - Úgy hallottam, hogy lent, a síkföldön szép, zsíros teheneket legeltetnek, és ha egy férfi vagyont meg dicsőséget akar szerezni magának, akkor délnek irányítja a lépteit, és kalandozásaiból pompás vörös tehénnel tér vissza. Így aztán délre mentem, de egyszer sem láttam olyan jószágot, ami elég jó lett volna nekem, míg egy dombon, lent az alföldön egyszer csak megpillantottam a legvörösebb, legkövérebb tehéncsordát, amit ember valaha látott. Akkor fogtam magamat, és terelgetni kezdtem az állatokat, visszafelé, ahonnan jöttem. - A lány egy husánggal eredt utánam. Azt mondta, ez az apja gulyája, haramiának, csirkefogónak nevezett, meg elmondott még minden másnak is. De gyönyörűséges lány volt, még úgy, felbőszülve is, és ha nem várt

71 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— volna otthon egy ifjú feleség, talán gyengédebben bánok vele. De ehelyett előrántottam a késemet, a torkához szorítottam, és ráparancsoltam, hogy hallgasson el. És így is tett. - Eszemben sem volt megölni. Nem ölnék én meg nőt, ez a színtiszta igazság. Ezért a hajánál fogva a galagonyabokorhoz kötöztem, majd kivettem a derékszíjából a kést, hogy minél tovább tartson neki kiszabadulni, és a kést mélyen belenyomtam a földbe. Igen, így történt. A hosz-szú haját a tüskés ágakhoz kötöztem, majd magammal vittem a gulyát, és többet nem is gondoltam a lányra. - Jó egy év múlva jártam arrafelé ismét. Akkor már nem a tehenek miatt. Egyszerűen a folyónak éppen azon a partján vezetett az utam. Elhagyatott hely az, és ha valaki nem keresi célzatosan, akkor talán észre sem veszi. Talán senki sem próbálta megtalálni a lányt. - Úgy hallottam, sokan keresték - mondtam Calum MacInnesnek. - Bár páran úgy gondolták, martalócok vitték magukkal, mások azt beszélték, elszökött egy vándor üstfoltozóval vagy a nagyvárosba ment. Ennek ellenére sokan kutattak utána. - Meglehet. Én jól tudom, mit láttam, és ha te is ott álltái volna, ahol én, ugyanazt láthattad volna. Talán gonosz dolgot tettem. - Talán? - Jártam a ködök barlangjában és aranyat hoztam magammal - felelte Calum MacInnes. - Rég nem tudom már eldönteni, mi a rossz és a mi a jó. Egy fogadóból üzenetet küldtem egy kölyökkel azoknak, akik keresték a lányt, és pontosan elmondtam, hova kell menniük. Lehunytam a szememet, de a világ ettől nem lett sötétebb. - A gonosz létezik - közöltem Calum MacInnesszel. Lehunyt szemmel is kristálytisztán láttam mindent magam előtt: a lány csontvázát, amiről régen lefoszlott a ruha, és régen lefoszlott a hús, és olyan csupasz, olyan fehér volt, amennyire ember csak lehet. Mézvörös hajánál fogva lógott a tövises cserje egyik ágáról, mint egy baba. - Hajnalban - mondta Calum MacInnes, mintha csak az ételről vagy az időjárásról beszélt volna - itt hagyod a tőrödet, mert ez a szokás, aztán bemész a barlangba, és annyi aranyat hozol magaddal, amennyit elbírsz. A kincset elviszed a szárazföldre. A világnak ezen a részén egy árva lelket sem találsz, aki elvenné tőled az aranyat, ha tudja, honnan származik. A kincset elküldöd a királynak a víz túlpartjára, és zsoldot fizet majd belőle, meg élelmet és fegyvereket vásárol a katonáinak. A király egy napon majd visszatér. Majd akkor mondd azt nekem, kis ember, hogy létezik gonosz. ***

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 72 Napfelkelte után beléptem a barlangba. Odabent nyirkos volt a levegő. Az egyik fal tövéből folyóvíz csobogása hallatszott, és szél simított végig az arcomon, amit furcsálltam, mert odabent, a hegy mélyén nem mozdult a huzat sem. Mindig úgy képzeltem, hogy a barlangban halmokban áll majd a kincs. Aranyrudak hevernek szerteszét, mint a tűzifa, közöttük pedig pénzérmékkel teli zsákok dagadoznak. Aranyláncokra és aranygyűrűkre számítottam, meg aranyból vert tányérokra, nagy tornyokban, mint ahogyan a gazdagok tárolják a porcelánt. Mérhetetlen vagyonra számítottam, de semmi ilyesmit nem láttam. Csak árnyékokat. Csak sziklákat. Valami viszont volt itt. Valami várt odabent. Megvannak a magam titkai, és az egyiket gondosabban elrejtettem, mint az összes többit, ezért a gyermekeim sem tudnak róla, bár úgy hiszem, a feleségem gyanít valamit, és ez a titok a következő: az anyám halandó asszony volt, egy molnár lánya, de az apám nyugatról érkezett ide, és nyugatra is tért vissza, amint kedvét töltötte az anyámmal. Nem lehetek különösebben érzelmes az apámmal kapcsolatban: biztosra veszem, hogy sohasem gondolt az anyámra, és kétlem, hogy valaha tudomást szerzett volna a létezésemről. Örökségül viszont apró termetet, nagy erőt és gyorsaságot kaptam tőle - és ki tudja, talán másban is hasonlítok rá. Én ugyan csúnya vagyok, az apám pedig csodaszép férfi volt, legalábbis az anyámtól ezt hallottam egyszer, de nem tartom lehetetlennek, hogy az apám fondorlatos módon megtévesztette. Akkor az jutott eszembe, vajon mit látnék a barlangban, ha az apám mondjuk egyszerű fogadós lett volna a lenti síkságon. - Akkor aranyat látnál - suttogta a hang, ami nem is volt igazi suttogás, és a mélyből, a hegy szívéből jött. Magányos hang volt, csapongó és unott. - Akkor aranyat látnék - ismételtem meg hangosan. - Valódi pénzt vagy illúziót? A suttogó hang mintha remekül szórakozott volna a kérdésen. - Úgy gondolkodsz, akár egy halandó. Mindennek valaminek kell lennie. Aki eljön ide, aranyat lát, és ha megérinti, amit lát, az bizony arany marad. Elvihetik magukkal, mindvégig érzik a súlyát, elcserélhetik a többi halandóval bármire, amire szükségük van. Mit számít, itt van-e vagy nincsen, ha megfoghatják, ellophatják, ölhetnek érte? Aranyra van szükségük, és tőlem megkapják. - És mit veszel el tőlük az aranyért cserébe? - Nem sok mindent, mert nincsenek nagy igényeim, és egyébként is vén vagyok már: túlságosan vén ahhoz, hogy kövessem a nővéreimet nyugatra. Aki elviszi az aranyat, annak megízlelem az örömét és a boldogságát. Belekóstolok abba, éppen csak egy kicsit, amire nincsen szüksége, és amit

73 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— nem tart sokra. Egy falatnyi szív, egy nyalintásnyi, harapásnyi abból a pompás lelkiismeretből, egy morzsányi lélek. És cserében az én kis szilánkom is távozik velük ebből a barlangból, és a szemükön keresztül csodálkozik rá a világra, és azt látja, amit ők, amíg le nem pereg az életük és vissza nem veszem azt, ami az enyém. - Megmutatod magadat előttem? Jobban látok a sötétben, mint bármelyik férfi vagy nő, akit halandó nemzett. Valami mozdult előttem a feketeségben, aztán az árnyékok sűrűsödni, majd mocorogni kezdtek, és formátlan alakokat láttam a szemem sarkából, ott, ahol az észlelés és a képzelet találkozik. Óvatosan azt mondtam hát, amikor ilyenkor szoktak: - Jelenj meg előttem, de olyan alakban, ami nem árthat nekem, és a szememnek is kedves. - Valóban ezt szeretnéd? A távolban a földre hullott egy vízcsepp. - Igen - válaszoltam. Az árnyékok közül lépett elém. A szeme két üresen tátongó gödör volt, és szélkoptatta, barnás fogakkal vigyorgott rám. A csontokon semmi sem maradt, leszámítva mézvörösen ragyogó haját, aminek a vége egy galagonyabokor ágára csavarodott. - Ez a látvány nem kedves a szememnek. Fájdalmat okoz. - Az emlékeid közül választottam pedig - mondta a hang, de nem a csontváz beszélt, hanem a körülötte csapongó suttogás. - Olyat kerestem, akit szerettél. A lányod volt, Flóra, és így láttad utoljára. Hiába hunytam le a szememet, a csontváz továbbra is ott maradt előttem. A hang folytatta: - A haramia a barlang bejáratánál arra vár, hogy visszatérj. Fegyvertelenül, arannyal megrakodva. Meg fog ölni, és élettelen ujjaid közül csavarja ki a kincset. - Viszont nem lesz nálam arany, amikor kimegyek, igaz? Calum MacInnesre gondoltam, akinek őszbe csavarodott haja a farkas irhájájára emlékeztetett, szürke volt a szeme, és az oldalán tőrt viselt. Termetesebb volt nálam, de ez minden felnőtt férfira igaz. Erőben és gyorsaságban talán jobb lehettem, de Calum MacInnes is gyors volt és erős. Megölte a lányomat, gondoltam, aztán rögtön eszembe jutott az is, vajon ez a saját gondolatom-e, vagy az árnyak közül szivárgott a fejembe. Hangosan csak annyit mondtam: - Van ennek a barlangnak másik kijárata? - Ott távozol az otthonomból, ahol bejöttél, a hegy száján át.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 74 Sokáig álltam ott mozdulatlanul, de közben a gondolataim egy csapdába esett vadállathoz hasonlatosan kerülgették egymást, és kaptak egyik ötletből a másikba, de nem találtak megoldást vagy kiutat a helyzetből. - Fegyvertelen vagyok - szóltam. - Azt mondta, nem léphetek be fegyverrel. Mert ez a szokás. - Most már az a szokás, hogy nem hozhatsz fegyvert az otthonomba. Nem mindig volt ez így. Kövess! - mondta a lányom csontváza. Követtem. Olyan sötét volt, hogy mindent elnyelt a feketeség, de őt láttam. Az árnyak közül szólt hozzám. - Ott van a kezed alatt. Lekuporodtam a földre, és kinyújtottam a kezemet. Egy markolatot tapintottam ki, ami mintha csontból lett volna - szarvasagancsnak tűnt. Óvatosan végigsimítottam a pengéjén. A fegyver inkább tűnt egy vitorlalyukasztó árnak, mint késnek, de a semminél ez is több volt. - Fizetnem kell érte? - Mindig, mindenért fizetni kell. - Akkor így is lesz. És még egy kérdésem van hozzád. Azt mondtad, a haramia szemén át látod a világot. A koponyának ugyan nem volt szeme, de bólintott. - Szólj majd nekem, amikor elnyomta az álom. Nem válaszolt. Beleolvadt a sötétségbe, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magamat a barlangban. Telt-múlt az idő. A csöpögés hangját követve eljutottam egy vízzel teli sziklamélyedéshez, ahol a szomjamat oltottam. Felpuhítottam az utolsó zablepényt, és addig majszoltam, amíg szét nem mállott a számban. Elaludtam, felébredtem, megint elaludtam, és közben a feleségemről, Moragról álmodtam, aki türelmesen várt rám, miközben évszakok követték egymást, de ő csak várt, ugyanúgy, ahogyan a lányunkra is várt, folyamatosan és vég nélkül. Valami - ujjnak gondoltam akkor - megérintette a kezemet. Nem csontos, kemény ujj volt, hanem puha, szinte emberi, de túlságosan hideg. - Elaludt. Kiléptem a barlangból, a hajnal előtti kékes derengésbe. Calum MacInnes a bejárat előtt hevert, és tudtam, hogy úgy alszik, akár egy macska, és a legfinomabb érintésre is felriad. Felemeltem a fegyveremet és alaposan szemügyre vettem - a markolata csont volt, a pengéje megfeketedett ezüst -, aztán lehajoltam, és elvettem, amit akartam, és közben fel sem ébresztettem. Közelebb léptem hozzá. Hirtelen a bokám felé kapott, és felpattant a szeme. - Hol van az arany? - kérdezte Calum MacInnes.

75 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— - Nálam nincsen. - Hidegen fújt a szél a hegyoldalban. Calum MacInnes hiába próbált elkapni, fürgén kiperdültem a szorítása elől. Nem állt fel, csak feltámaszkodott az egyik könyökére. Aztán megszólalt. - Hol a tőröm? - kérdezte. - Elvettem - feleltem neki. - Miközben aludtál. Álmosan hunyorogva nézett rám. - Miért tetted? Ha meg akartalak volna ölni, már az úton megtettem volna. Vagy tucatszor végezhettem volna veled. - Csak akkor még nem mentem be az aranyért, nem igaz? Erre nem szólt semmit. Folytattam. - Ha azt hitted, hogy ha kihozom neked az aranyat a barlangból, és nem neked kell bemenned érte, azzal megmentheted a nyomorult lelkedet... akkor bolond vagy. Hirtelen egyáltalán nem tűnt álmosnak. - Szóval bolondnak neveztél? Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban rám vetheti magát. Ha valaki meg akar támadni, előtte mindig érdemes felbőszíteni. - Nem vagy bolond - feleltem. - Nem. Elég bolonddal és idiótával találkoztam már, és mindegyikük boldog bárgyúságban élt, még azok is, akiknek szalmakóc tapadt a hajába. Te túlságosan bölcs vagy ahhoz, hogy bolondnak nevezzelek. A nyomorúságot hajszolod, nyomorúság jár a nyomodban, és mindenki másra nyomorúságot hozol, akivel találkozol. Calum MacInnes felpattant. Egy kődarabot szorongatott a kezében, mintha balta lett volna, és azzal rontott rám. Kicsi vagyok, ezért nem harcolhatott úgy velem, mintha azonos méretűek lennénk. Le kellett hajolnia ahhoz, hogy megüssön. Ez hiba volt. Megmarkoltam az agancsból faragott nyelet, és szúrtam egyet felfelé az árra emlékeztető fegyverrel. Tökéletesen tudtam, hol akarom eltalálni, és azt is, miért éppen ott. Calum MacInnes kezéből kihullott a kő. A vállát markolászta. - A karom! - mondta. - Nem érzem a karomat. Átkozódni kezdett. Csak úgy ömlött belőle a sok ocsmány szitok és a fenyegetés. A hajnal fénye közben elárasztotta a hegytetőt, és minden csodálatosan szép és kék színű lett tőle. Ebben a fényben még a Calum MacInnes ruháját átitató vérfolt is lilának tűnt. Hátralépett, ezzel pedig elvágott a barlangtól. A felkelő napkorong fénye a hátamat melengette, és ettől hirtelen nagyon védtelennek éreztem magamat. - Miért nem hoztál magaddal aranyat? - kérdezte. A sérült karja ernyedten lógott az oldala mellett. - Az olyanokra, mint én, nem vár odabent arany - feleltem.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 76 Ekkor elrúgta magát a talajtól, rám rontott és belém rúgott. A fegyver messzire repült a kezemből. Rávetettem magamat, átkulcsoltam a lábát, és nem is eresztettem, még akkor sem, amikor gurulni kezdtünk lefelé a hegyről. Calum MacInnes fölöttem volt, és diadalmas mosoly ült az arcán, aztán hirtelen csak az eget láttam, majd a völgy alja került fölém, és mintha repültem volna a magasba, egyenesen a sziklák felé. Utána megint megfordult a világ, és a kövek odalent voltak, én pedig zuhantam lefelé, a biztos halálba. Nagyokat csattantva, meg-megugorva bukfenceztünk lefelé a hegyoldalon, és a világ hatalmas forgataggá vált, amiben nem volt más, csak sziklák, fájdalom és az égbolt. Tudtam jól, hogy nekem végem, de csak nem eresztettem el Calum MacInnes lábát. Egyszer megpillantottam egy aranyszínű sasmadarat, de nem tudom, alattam vagy felettem repült-e. De kétségkívül ott volt, a hajnali égen, az idő és az érzékelés szilánkosra tört darabkái között, ahol mindent átitatott a fájdalom. Nem féltem: sem időm, sem alkalmam nem lett volna rá, üres volt az elmém, és üres volt a szívem. Zuhantam a nagy semmibe, szorosan markoltam a férfi lábát, aki meg akart ölni. Szikláknak csapódtunk, éles kövek nyúzták le rólunk a bőrt, amikor... ...megálltunk. Akkora erővel, hogy azt hittem, kiszakadnak a tagjaim, és majdnem lerepültem Calum MacInnesről, ki a halálos mélységbe. Valaha régen a hegyoldal egy része lemorzsolódott ezen a ponton, és csupasz faldarab maradt a helyén, sima és egyeneses, akár az üveg. De mindez alattunk volt. Ahol mi hevertünk, ott egy kőtömb meredt ki a falból, természetes párkányként, amelyen igazi csodát láttunk: itt, a magasban, az erdőhatártól rettenetesen messze, ahol fa nem nőtt soha, göcsörtös galagonyacserje görnyedezett, akkora, mint egy nagyobb bokor. Rettenetesen vénnek tűnt, gyökerei a hegy oldalába vájtak, szürke ágai kitárt karokra emlékeztettek. Ez a galagonyacserje állította meg a zuhanásunkat. Elengedtem Calum MacInnes lábát, leugrottam róla, és lemásztam a hegyoldalra. A keskeny párkányról lenéztem a függőleges falú szakadékba. Innen nem lehetett lejutni. Az ötlet is képtelenségnek tűnt. Felnéztem a magasba. Végül is nem lehetetlen, gondoltam. Ha nagyon óvatosan kapaszkodók felfelé, és a szerencse is velem van, akkor esetleg visszajuthatok a hegytetőre. Ha nem ered el az eső. Ha nem túl vad a szél. De mi mást tehettem volna? A másik megoldás a biztos halál lett volna. - Hát így jártunk - szólalt meg egy hang. - Itt hagysz meghalni, törpe? Nem mondtam semmit. Nem volt mit mondanom. Calum MacInnes engem nézett.

77 —————————— NEIL GAIMAN ——————————— - Nem bírom mozgatni a jobb karomat, ahol megszúrtál. Azt hiszem, zuhanás közben eltört a lábam. Nem tudok felmászni veled. - Talán feljutok - mondtam neki -, de lehet, hogy nem. - Sikerülni fog. Láttalak mászni. Amikor megmentetted az életemet a vízesésnél. Úgy surrantál fel a falra, mint mókus a fára. Vele ellentétben sokkal kevésbé bíztam a képességeimben. Calum MacInnes folytatta. - Esküdj meg mindenre, ami a számodra szent. Esküdj meg a királyodra, aki a tenger túlpartján vár, amióta elkergettük az alattvalóit a földünkről. Esküdj meg arra, ami kedves egy olyan lénynek, mint ami te vagy. Az árnyékokra, a sasok tollára és a csendre. Esküdj meg, hogy visszajössz értem. - Te tudod, mi vagyok én? - kérdeztem. - Nem tudok én semmit - válaszolta. - Csak azt, hogy nem akarok meghalni. Elgondolkodtam. - Megesküszöm neked minderre - mondtam neki végül. - Az árnyékokra, a sasok tollára és a csendre. A zöld dombokra és kőkörökre. Visszajövök. - Végeztem volna veled - mondta a galagonyabokor ágán heverő férfi, mosollyal a hangjában, mintha ez lenne a legfergetegesebb tréfa a világon. Meg akartalak ölni és elvenni tőled az aranyat. - Tudom. A haja holdudvarként vette körül az arcát, szürkén, mint a farkas bundája. Vérfolt vöröslött a szeme alatt, ahol zuhanás közben lenyúzta a bőrt. - A visszaúton hozhatnál kötelet - mondta. - Az enyém fent van a barlangnál, de az nem lesz elég. - Igen - mondtam neki. - Hozok majd kötelet. - Felnéztem a magasba, és amennyire lehetett, felmértem a falat. A sziklamászók élete néha azon múlik, mennyire jó a szemük. Láttam is, merre kell majd mennem, kirajzolódott előttem az útvonal, amit a meredélyen követnem kellett majd. Mintha a párkányt is láttam volna, azt, ami a barlang előtt húzódott, ahonnan dulakodás közben lezuhantunk. Igen, akkor tudtam, hogy arrafelé kell másznom. Megfújkáltam a tenyeremet, hogy felszárítsam a verejtéket, mielőtt kapaszkodni kezdek. - Visszajövök érted - mondtam. - Hozok kötelet. A szavamat adtam rá. - Mikor? - kérdezte, és lehunyta a szemét. - Egy év múlva - feleltem. - Egy év múlva itt leszek. Ezzel mászni kezdtem. Mindvégig hallottam a férfi üvöltését, miközben kúsztam, másztam, nyomakodtam és húzódzkodtam felfelé azon a hegyen,

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 78 és a kiáltozása elkeveredett a hatalmas ragadozó madarak rikoltásával még akkor is tisztán hallottam, amikor visszaértem a Ködszigetről, üres kézzel, mert a sebeimért és az elvesztegetett időért nem kárpótolt semmi, és valahol a tudatom szélén azóta is hallom, mielőtt elnyomna az álom vagy felébrednék, és mindig is hallani fogom, amíg meg nem halok. Nem eredt el az eső, és a szél ugyan többször is belém kapaszkodott, de nem rántott le a mélybe. Csak másztam és másztam, míg egyszer csak felértem a magasba. Amikor kikecmeregtem a párkányra, a barlang bejárata a szokásosnál sötétebb árnyékfoltnak tűnt a déli napsütésben. Hátat fordítottam a barlangnak, a hegynek és az árnyaknak, amelyek már akkor gyűlni kezdtek a sziklahasadékokban és a koponyám belsejében, majd megkezdtem a lassú vándorutat vissza a Köd-szigetről. Több száz különböző út és több száz különböző ösvény várt rám, hogy hazavigyen a síkföldre, az otthonomba, ahol a feleségem várt rám.

Juhász Viktor fordítása

79 ——————— MICHAEL MARSHALL SMITH ———————

Michael Marshall Smith

AKI NEM HISZ

A

BRYANT parkban történt, kicsivel este hat után. A férfi egyedül üldögélt, távol a lámpák fényétől, a fák közt, egy olyan roskatag zöld fémasztalnál, mint amilyenek az északi oldalon sorakoznak, valahol ott, ahol nappal a Barnes & Noble könyvtár helyezkedik el. Jó melegen volt öltözve, meghatározhatatlan stílusú, lezser ruhákat viselt, és egy, az évszaknak megfelelő piros Starbucks pohárból kortyolgatott, amit a Hatodik utca sarkán szerzett be a kávézóban, pont szemben a park bejárataival. Sorbaállt, mint bármelyik hétköznapi vevő: az üvegen át nézve az ember észre se venné, ki ő, és milyen hatalmat gyakorol a környék és más környékek fölött. Pontosan ugyanezt csinálta a megelőző két estén. Végigkövettem a Times Square-től mindkét alkalommal, figyeltem, ahogy megveszi ugyanazt az italt ugyanazon a helyen, aztán eltölt fél órát ugyanabban a székben, vagy majdnem ugyanabban, figyeli, ahogy jönnek-mennek az emberek. Nyilvánvaló volt, és erről meg is bizonyosodtam: az évnek ebben az időszakában ez a férfi mindig ezt csinálja, mindennap ugyanekkor, minden évben. A szokás és a rituálé nagy biztonságérzetet nyújt mindannyiunknak, de egyenesen ajándék az ilyesmi a magamfajtának. Ennyi erővel fel is köthette volna magát egy masnival.

A korábbi alkalmakkor puszta megfigyelő voltam, regisztráltam a tetteit, aztán elsétáltam. A dolog egy konkrét dátumra volt időzítve, olyan okokból, amelyeket nem ismertem, de nem is érdekeltek. A nap eljött, így tehát beléptem a parkba a legközelebbi bejáraton, a vécék mellett, és elkezdtem befelé sétálni, kényelmesen, minden látható szándék nélkül.

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 80 Egy pillanatra megtorpantam. Úgy láttam, védelem nélkül van itt. Voltak a park területén más emberek, itt-ott elszórva, letelepedve asztalok mellett vagy az alkonyat utolsó sugaraiban sétálgatva, de nem úgy tűnt, mintha többről lenne szó, mint néhány átlag New Yorkiról, akik eltöltenek itt egy kis időt, mielőtt nekiveselkednek a metrónak, hidaknak, alagutaknak vagy reptereknek, hogy hazainduljanak a családjukhoz vagy barátaikhoz vagy az igazi párjukhoz az ünnepekre. Megragadják az áldott magány utolsó pillanatait egy titokban elszívott cigarettával vagy egy tiltott csókkal meg egy ígérettel, hogy nem felejtik el, mielőtt átadják magukat annak az egy vagy két nap börtönnek, amit az igazi életük szereplőivel osztanak meg. A jelenlétük nem aggasztott. Vagy egymásba voltak belefeledkezve, vagy valamibe önmagukban, és egyikük sem fog észrevenni, csak amikor már túl késő lesz. Csináltam már nehezebb melót bonyolultabb körülmények között. Megtehettem volna, hogy elintézem öt méterről egyetlen lövéssel, és egyszerűen továbbmegyek, de úgy éreztem, nem akarom, hogy így történjen meg. Ezzel a fickóval nem. Ennyit nem érdemel. Lopva figyeltem, miközben megközelítettem a helyet, ahol ült. Nyugodtnak tűnt, békésnek, mintha igyekezne kiélvezni a békének ezt a néhány meghitt pillanatát, mielőtt nekivágna valami hatalmas vállalkozásnak. Tudtam, mire gondol, mit fog csinálni. Azt is tudtam, hogy már nem fog rá sor kerülni. Volt egy üres szék az asztal másik oldalán. Leültem. Néhány percig tudomást sem vett rólam, amolyan semleges, jóindulatú módon nézelődött felfelé, a park középső, füves részét minden irányból körülvették a sudár fák, azoknak a csontvázszerű ágait nézte: vagy azokat, vagy talán a számtalan épületet, amik mindenfelől átvillantak az évszak miatt hiányos koronákon. Ezeknek az óriásoknak a puszta látványától is nagyobbnak tűnt a park és mégis valahogy bensőségesebbnek, meztelenebbnek. Védtelennek. - Szia, Kané! - szólalt meg végül. Igazából még sosem találkoztam vele ezelőtt - legalábbis nem láttam hús-vér valójában, csak képeken - úgyhogy fogalmam sincs, hogyan ismert fel azonnal. Gondolom, az a munkája, hogy értsen az emberekhez. - Nem tűnsz meglepettnek - jegyeztem meg. Végre rám pillantott, aztán megint másfelé, látszólag egy fiatal párt figyelt, akik az ösvény felé úgy húsz méterre üldögéltek egy asztalnál. Vastag kabátba és sálba bugyolálva óvatos optimizmussal csókolóztak. Néhány perc elmúltával abbahagyták, puhatolózva mosolyogtak, karjukkal még mindig a másik válla körül, aztán elfordultak, hogy megbámulják a fákon átcsorgó fényt, hallgassák az autók dudálását, kiélvezzék, hogy itt

81 ——————— MICHAEL MARSHALL SMITH ——————— vannak. Friss viszony, egy munkahelyi buli hagyatéka talán, sorsa, hogy kínos csöndek forrásává váljék az irodában, mire eljön a Valentin nap. Vagy ez lesz belőle, vagy terhesség meg házasság meg mindazok a csöndek, amik azután következnek. - Tudtam, hogy eljöhet ez a nap - felelte a férfi, levette a tetőt a kávéjáról, belekukucskált, mintha azt mérlegelné, mennyi van még hátra. - És nem vagyok meglepve, hogy te ülsz itt. - Miért? - Ma estére elvállalni egy munkát? Rideg dolog. Bizonyos embertípust igényel. Ki mást hívtak volna? - Ez bók akar lenni? Gondolod, hogy ki tudod hízelegni, hogy ne tegyem meg? A férfi nyugodtan rám nézett a gőzön át, az illat alapján mézeskalácsos tejeskávé lehetett a poharában. - Hát persze, hogy megteszed. Efelől nincs kétségem. Nem tetszett a hangneme, és éreztem, hogy az a valami mozgolódni kezd bennem. Ha valaha próbáltál már leszokni a dohányzásról, akkor éreztél már hasonlót - ezt a hirtelen, éles vágyat, hogy elpusztítsd a világot és mindent, ami benne van, kezdve ott helyben, abban a szent pillanatban, azzal az emberrel, aki fizikailag a legközelebb áll hozzád. Nem tudom, mi ez a valami. Nincs neve. Csak tudom, hogy ott van, érzem, amikor felébred. És mindig is nagyon rossz alvó volt. - Nem, komolyan - mondtam. - Csak azért, mert most egy nagy házban lakom, feleségem van és gyerekem, azt hiszed, nem tudom már megcsinálni, amit csinálok? - Még mindig megy. Mindig is menni fog. - Az kurvaélet. - És ez ekkora büszkeség? - Megrázta a fejét. - Az benne a nagy kár, hogy jó gyerek voltál. - Hát nem az mindenki? - Nem. Vannak, akik már sérülten bújnak ki az anyaméhből. Ápolhatod őket, amennyit akarod, de előbb vagy utóbb tovább fogják adni a kárt. Veled máshogy is lehetett volna. És ettől az egész sokkal rosszabb valahogy. - Én választottam, mi legyen belőlem. - Tényleg? Mindenki tudja a környéken, miféle ember volt az apád. A kezem önkéntelenül megrándult. - Nem hitt semmiben - folytatta a férfi. - Igazi gyűlölködő volt. És bántalmazó. Emlékszem, figyeltem, amikor még kicsi volt, tudtam, mi lesz belőle, ha felnő. Vagy halott lesz legbelül, vagy gyengéd, de csupa helytelen eszközzel. Esetleg mindkettő. Igazam van?

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 82 - Ha szeretnéd, hogy ez az egész civilizáltan játszódjon le - mondtam, éreztem, hogy feszült a hangom jobban teszed, ha hanyagolod ezt a témát. - Bocsáss meg! De te meg azért jöttél ide, hogy megölj, Kané. Az is elég személyes, nem gondolod? Tudtam, hogy neki kéne látnom. De tudtam azt is, hogy ez a karrierem legnagyobb melója, és ha megcsináltam, végre vége. Meg egész egyszerűen kíváncsi voltam. - Mi a faszért képzeled, hogy jobb vagy nálam? - kérdeztem. - Amit te csinálsz, az se sokkal jobb. - Tényleg azt gondolod? - Hatalmi pozícióba helyezted magad, úgy intézted, hogy te dönthesd el, kinek mi jár. Ki jár jól, és kinek nem jut semmi. Csak egyet csettintesz, és életek baszódnak el örökre. Mint az enyém. - Én nem így látom. - Belenézett a poharába. Ez a szokás kezdett az idegeimre menni. - Na, hajtsd fel! - mondtam. - Fogy az idő. - Egy kérdés. - Hogy hogyan találtalak meg? Bólintott. - Az emberek beszélnek. - Az én embereim? Ingerülten megráztam a fejem. Az volt az igazság, hogy a saját emberei tartották magukat. Lenyomoztam közülük egy párat (az egyik egy tésztabárban szürcsölgette a vietnámi levesét egy híd alatt, Queens-ben, a másik egy fában aludt a Central Park mélyén). Gyakoroltam rájuk egy kis nyomást - míg végül az egyikük már nem tudott neki dolgozni, se bárki másnak, soha többé. Mindketten egyszerűen felnéztek rám azzal a furcsa, hideg szemükkel, és csak vártak, mit fogok csinálni. Nem ők mondták el nekem, hogy menjek késő délután bármelyik decemberi napon a Times Square-re, álljak meg, és váljak, amíg ez az ember megjelenik, megérkezik valahonnan, nem tudni, honnan. - Akkor ki? - Már késő lesz neked, hogy a nevek után kérdezősködj - mondtam némi elégtétellel. - Mindennek vége. Megint elmosolyodott, de ezúttal hidegebben, és megláttam valamit az arcán, ami előtte nem volt ott - a felszínen legalábbis nem. A biztos kezű, nyugodt férfi, aki hozzá volt szokva, hogy felelősségteljesen ítéljen, olyan döntéseket hozzon, amiktől mások élete függ. A férfi, aki mérlegelt, elemzett, és aki most megfizeti az árát - olyanok parancsára, akik a rossz oldalára estek annak a vonalnak, amiről ez a férfi azt hitte, istenadta joga meghúzni.

83 ——————— MICHAEL MARSHALL SMITH ——————— - Azt hiszed, ilyen nagylelkű, nagydarab fickó vagy - folytattam. Mindenki örege. De vannak, akik megértik a valódi igazságot. Ők látják, hogy ez csak lószar. - Hát nem voltak egyértelműek a szabályaim? Nem gondoskodtam azokról, akik megérdemelték? - Csak azért, hogy azt tegyék, amit te akarsz. - És te mit akarsz? Miért jöttél ide ma este, Kané? - Valaki megfizetett. Ami azt illeti, nem is egyvalaki. Egy testület. Olyanok, akik azt mondják, elég volt. Visszavágnak azért, amit velük tettél. - Arról tudok - szakított félbe, szinte unatkozva. - Még meg is tudnám tippelni, kik azok. De azt kérdeztem te miért vagy itt? - A pénz miatt. - Nem. Különben megtetted volna öt méterről, és mostanra már hazafelé tartanál. - Akkor mondd meg te, ha olyan kibaszott bölcs vagy! - Személyes ügy - felelte. - És ez nagy hiba. Szépen megélsz abból, amit csinálsz, és van valamiféle életed. A saját szabályaid szerint. Ez pedig azért van, mert pusztán megbízásra cselekedtél. De ezt saját magad akarod. Valid be! Önként gyűlölsz. A férfinak volt annyi esze, hogy felismerje, ha hazudnak neki, úgyhogy nem mondtam semmit. - Miért, Kané? Történt valami, egy éjjel, amikor mindent hó lepett, és nem lett volna szabad lennie semmi másnak, csak öröméneknek, csak ünnepi fényeknek? Feltételekkel kaptad meg az ajándékaidat, vagy fizetned kellett értük? Olyan árat, aminek az éjszaka közepén jött el az ideje, amikor anya már aludt? - Ennyi elég. - Hány embert öltél meg, Kané? Emlékszel egyáltalán? - Emlékszem - feleltem, bár már nem tudtam felidézni. - Amikor engedted, hogy személyessé váljon, az ára is személyes lett. A saját szívedet nyitod meg. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? - Ingyen is megcsinálnám. Azért, mert ilyen szar alak vagy, és mindig is az voltál. - Aki nem hisz, annak könnyű, Kané. A hit az, ami bátorságot igényel, és jellemet. - Elfogyott az időd - mondtam. Felsóhajtott. Aztán megdöntötte a poharát, kiitta a maradék kávét, és az üres poharat lerakta kettőnk közé az asztalra. - Végeztem - felelte. Azalatt a tizenöt perc alatt, amíg beszéltünk, az embereknek majdnem a fele elhagyta a parkot. A csókolózó pár is köztük volt, kéz a kézben

——— AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN —— 84 távoztak. A legközelebbi ember most olyan ötven-hatvan méterre lehetett tőlünk. Felálltam és a kabátomba nyúltam. - Akarsz még mondani valamit? - kérdeztem belenézve jóindulatú, pirospozsgás arcába. - Néha van, aki akar. - Neked nem - mondta. Előhúztam a pisztolyt, és hangtompítós végét odanyomtam a férfi homloka közepéhez. Meg se próbált megmozdulni, egyszer sem. A teret körülvevő forgalomtól én is alig hallottam a hangot. A férfi feje hátrarándult. Elengedtem a vállát, a teste lassan megrogyott derékban, míg nagy, hordónyi mellkasának súlya lehúzta az ösvényre, majdnem teljesen az arcára esett. A feje hátuljából hiányzott egy rész, de a szeme még nyitva volt. Szakálla az aszfalthoz dörzsölődött, ahogy mondani próbált valamit. Néhányszor ez megismétlődött, mire rájöttem, hogy nem szavak voltak, hanem hangok sorozata. A halántékához nyomtam a pisztoly csövét, és újra meghúztam a ravaszt. A férfi ellenkező halántékának egy része a kövekre placcsant. Mégis, még mindig megpróbálta kipréselni magából azt a három rövid, egyforma szótagot. Utoljára is meghúztam a ravaszt, mire a férfi elnémult. Közel hajoltam hozzá, hogy biztos legyek a dolgomban, és belesuttogjam a füle maradékába: - Na, mi lesz a zsákban, seggfej? Aztán kisétáltam a parkból. Néhány háztömbbel arrébb találtam magamnak egy taxit, és megkezdtem hosszú, lassú utamat haza, New Jersey-be.

Másnap reggel, mint a legtöbb apa, korán felébredtem, a fiam zajaira, ahogy elsietett a hálószobánk mellett, le a lépcsőn. A kandalló irányában, semmi kétség. Sok szerencsét hozzá, gondoltam, bár tudtam, a harisnyája így is dugig lesz. Néhány perccel később Lauren is feltápászkodott. Magára húzta a köntösét, és az ablakhoz ment, félrerántva a függönyt. Kimosolygott valamire, aztán megfordult, és sebesen elhagyta a szobát. Mire én is magamra vettem a köntösöm, és lementem a konyhába, hogy kávét főzzek, tudtam, mit látott az ablakon túl. Havazott az éjjel, a hó belepte az udvart, ott csüngött a fák ágain. Nyolc és fél méter makulátlan karácsonyi varázs. Később valószínűleg segítenem kell majd hóembert építeni, akár van kedvem, akár nincs.

85 ——————— MICHAEL MARSHALL SMITH ——————— A nappaliban a feleségem és a fiam együtt üldögéltek törökülésben a szoba közepén, duruzsoltak a harisnyák fölött, amiket levettek már a kandallóról. Cukorka, kis ajándékok, mindenféle szemét, aminek hirtelen jelentősége lett, csak mert egy fél pár zokniban találták. Észrevettem, hogy az egy szem sütin, ami a tűzhöz közeli asztalkán állt, jókora harapásnyom éktelenkedett. Lauren mindig ügyelt a részletekre. - Boldog Karácsonyt, gyerekek! - mondtam, de úgy tűnt, egyikük se hallja. Megkerültem őket és a kandallóhoz léptem. Idevettem az utolsó harisnyát. Tudtam, hogy valami nem stimmel, még mielőtt a kezembe vettem volna. Üres volt. - Lauren? Felnézett rám. - Ho-ho-hó - mondta. Az arcán nem látszott semmi. Aztán elmosolyodott, egész röviden, és visszament a fiunkkal csacsogni, harmadszorra, ötödszörre is végignézve, ahogy a gyerek izgatottan visszapakolta meg újra kipakolta a harisnyát. Lauren mosolya egyenesen keresztülvillant rajtam. De hát mindig is így volt. Otthagytam a harisnyát az egyik szék karfáján, és kisétáltam a konyhába. Kinyitottam a hátsó ajtót, és kiálltam a hóba. Nagy csönd volt, és semmi nem volt kint, csak a hideg.

Galambos Dalma fordítása

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 86

Joe R. Lansdale

HULLANAK A CSILLAGOK

M

IELŐTT Deel Arrowsmith visszatért a halálból, egy mezőn vágott át a kései holdfényben, az otthonát keresve. A körülötte lévő táj ismerős volt, ugyanakkor másmilyen is. Úgy érezte, mintha gyermekként ment volna el, és felnőttként térne vissza, hogy szemügyre vegye a régi birtokot és csak azt látná, hogy a faágról eltűnt a hinta, az almafát kivágták, a fű magasra nőtt, és árnyékszéket építettek a halom fölé, ami alatt a legkedvesebb kutyája nyugszik. Ahogy átvágott a réten, a leszálló hold elvékonyodott, akár a túl sokáig nyalogatott, olcsó cukorka, a nap pedig vérezni kezdett a fák között. Dérfoltok borították a kókadozó, zöld füvet és a magasabb szárú gyomokat, amelyek sárgák voltak, mint az érett búza. Deel lelki szemeivel nem a kelet-texasi rétet látta maga előtt, sem a tölgyek és fenyők sötét sorait a réten túl, de még az agyagos ösvényt sem, ami úgy kanyargott keresztül a mezőn, a fák felé, akár a patakzó vér. Egy franciaországi mezőt látott, ahol egy hosszú, mély árok húzódott, és az árokban véres testek hevertek, némelyik hiányzó végtagokkal, körülöttük szétloccsant agyvelődarabok, akár a kilöttyent zabkása. A levegő megtelt a rothadó hús csípős bűzével, a lőporfüst foszlányaival, a mérges gáz maradványaival, a legyek zümmögésével. Deel a torka mélyén izzó réz ízét érezte. A gyomra csomóba szorult. A fákat katonák homályos árnyainak látta, amint felé rohannak, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy szembeszáll a rohammal, noha már nem volt nála a puskája. Behunyta a szemét, mély levegőt vett, és megrázta a fejét. Amikor újból kinyitotta a szemét, a bűz már eltűnt, és az orrlyuka megtelt a csípős hajnali levegővel. A hold maradéka áttetszővé vált, akár egy olvadó hópehely. Pufók, fehér felhők úsztak át az égbolton; fény szökkent fel a fák csúcsára, beesett közéjük, és megfuttatta az árnyékokat a fatörzsek és a talaj mentén. Az ég világoskékbe fordult, a dér pedig felszáradt a kókadó fűszálakról,

87 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— amelyek most feszes vigyázzba álltak. A madarak dalba fogtak. A szöcskék szökdécselni kezdtek. Deel folytatta útját az ösvényen, ami keresztezte a mezőt, és kettészelte a fákat. Menet közben megpróbálta pontosan felidézni magában, hogy hol is van a háza, hogy néz ki, milyen az illata, és - ami a legfontosabb - hogy érezte magát, amikor benne lakott. Megpróbált visszaemlékezni a feleségére is, hogy hogy nézett ki, és hogy érezte magát, amikor benne volt - de az elméje hátsó zugaiban nem talált mást, mint egy nála fiatalabb nő rejtélyes körvonalait hosszú, színtelen ruhában, egy háromszobás házban. Még az asszony meztelenségére sem tudott visszaemlékezni, a melle formájára, a lába hosszúságára. Mintha csak egyszer találkoztak volna, és akkor is csak futólag. Amikor keresztülvágott a fák között, és kiért a másik oldalon, a mező ott volt, ahol lennie kellett, tele ragyogó világoskék és sárga virágokkal. Régen magasra növő búza borította, meg bab és borsó zöld folyondárjai. Látszott, hogy évek óta nem szántották fel - bizonyára azóta, hogy ő elment. Követte az ösvényt, és a háza felé baktatott. Ott állt, ahol hagyta. Az idő nem szépített rajta. A kémény a tetőn fekete volt, a festetlen gerenda pedig úgy hámlott, akár a kígyó levedlett bőre. Deel vágta ki és hasogatta fel a fákat, hogy gerendákat faragjon a házhoz, ami - mint minden más, amit eddig a hazatérte óta látott - kisebb volt, mint amire emlékezett. Mögötte állt a füstölő, amit rönkökből épített, és balra, távolabb az árnyékszék, amit szintén ő húzott fel. Jó néhány magazint elolvasott odakint, mialatt a reggeli dolgát végezte. A ház előtt, a kútnál, ami kőből épült, és most tető fedte, amit négy masszív pózna tartott, egy kisfiú állt. Deel azonnal tudta, hogy a fia. Talán nyolc éves lehetett. Négy éves volt, amikor Deel elment, és áthajózott a végtelen óceánon, hogy a Nagy Háborúban harcoljon. A fiú vödröt tartott kezében, a fogantyújánál fogva. Letette, és a ház felé iramodott, kiáltozva valamit, amit Deel nem tudott kivenni. Egy pillanattal később az asszony kilépett a házból, és Deel újra megtelt emlékekkel. Továbbgyalogolt, és ahogy közeledett az ajtó keretében álló nőhöz, egyre inkább összeszorult a szíve. A felesége szőke volt, magas és karcsú; világos ruhát viselt, festett virágokkal, amik sokkal tompább színűek voltak, mint réten nyíló társaik. De az arca fényesebben ragyogott, mint a nap, és Deel már tudta, hogy néz ki az asszony meztelenül az ágyban. Minden, amit elveszített, most visszatért hozzá, és tudta, hogy hazaért. Amikor már csak tízlépésnyire volt tőlük, a fiú rémülten megragadta az anyját, és belekapaszkodott, és az asszony megszólalt: - Deel, hát te vagy az?

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 88 A férfi megtorpant, és csak állt szótlanul. Ránézett a feleségére, és úgy itta a látványát, akár egy korsó hideg sört. Végül így felelt: - Elnyűtten és fáradtan, de én vagyok. - Azt hittem... - Nem írtam, mert nem tudok. - Tudom... de... - Visszajöttem, Mary Lou.

Mereven ültek a konyhaasztalnál. Deel előtt tányér, amiről már megette a babot. A bejárati ajtó nyitva volt, így kiláthattak az udvarra, egészen a kúton túlra, a virágokkal borított mezőig. A szemközti ablak is tárva-nyitva állt; könnyű szellő borzolta a keretét övező, széthúzott függönyök szegélyét. Deelnek ugyanaz az érzése támadt, mint amikor nemrég átvágott a mezőn, a fák között, és amikor először látta kívülről a házat. És most, hogy odabent volt, a tetőt túl alacsonynak érezte, a falakat túl közelinek. Minden túl kicsi volt. De ott volt Mary Lou. Deellel szemben ült, az asztal túlsó felén. Az arcát nem barázdálták ráncok, a válla pedig keskeny volt, mint a kisfiúé. Ragyogó kék szeme, akár a virágok a mezőn. A fiú, Winston, balra ült tőle, de a székét közelebb húzta az anyjához. Alaposan szemügyre vette Deelt, és Deel is alaposan szemügyre vette őt. A férfi látta benne Mary Lou-t, de magából semmit. - Annyira megváltoztam volna? - kérdezte Deel, látva, ahogy bámulják. Mindketten a kezüket az ölükben tartva ültek, mintha a férfi bármelyik pillanatban átugorhatna az asztal fölött, és megharaphatná őket. - Nagyon sovány vagy - mondta Mary Lou. - Túl nagydarab voltam, mikor elmentem. Most túl sovány vagyok. Remélem, nemsoká’ pont súlyomnál leszek. - Megpróbált mosolyogni, de a mosolya lehervadt. Mélyet sóhajtott. - Szóval, hogy ment a sorod? - A sorom? - Az. Tudod. A sorod. - Ó. Jól - mondta az asszony. - Rendben voltam. - A fiú? - Jól van. - Tud beszélni? - Hogyne tudna. Köszönj a papádnak, Winston! A fiú hallgatott. - Köszönj szépen! - mondta az anyja. A fiú meg se mukkant. - Semmi baj - mondta Deel. - Régen volt. Nem emlékszik rám. Érthető. - Kanadából álltái be?

89 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— - Megmondtam, hogy onnan fogok. - Nem tudhattam biztosan - felelte Mary Lou. - Igaz. Aztán átkerültem az amerikaiakhoz, úgy egy éve. De mindegy volt, hogy kivel voltam. Úgy is szörnyű volt. - Értem - mondta az asszony, de Deel tudta, hogy nem érti. És nem is hibáztatta érte. Akkoriban elragadta a háborús lelkesedés, a kalandvágy, fölment Kanadába, és beállt a seregbe. Hirtelen indulatból hagyta ott a családját, mert azt hitte, hogy elrohan mellette az élet, ő meg kimarad belőle. Az élet közben itt volt előtte, és ő észre sem vette. Mary Lou felállt, lassú léptekkel megkerülte az asztalt, és újabb adag babot púpozott Deel tányérjára. Aztán a sütőhöz ment, kukoricakenyeret hozott, és letette a bab mellé. Deel figyelte minden mozdulatát. Az asszony haja egy kicsit izzadt volt a homlokán, és hozzátapadt, akár a vizes széna. - Hány éves is vagy most? - kérdezte a férfi. - Hány éves? - kérdezett vissza Mary Lou, ahogy visszaült a helyére az asztalnál. - Deel, de hisz jól tudod. Huszonnyolc vagyok, öregebb, mint amikor elmentél. - Szégyellem mondani, de elfelejtettem a születésnapod. A fiúét is. Alig tudnám megmondani, én magam hány éves vagyok. Mary Lou megmondta neki a születésük napját. - Hát ez... - csóválta a fejét Deel. - Én erre mind nem emlékszem. - Azt... azt hittem, meghaltál. Ezt jó párszor elmondta már, mióta Deel hazaért. - De hát nem haltam meg, Mary Lou - felelte a férfi. - Itt vagyok, húsvér valómban. - Itt vagy. Látom én, hogy itt vagy. Az asszony nem ette meg, ami a tányérján volt. Csak ült és nézte az ételt, mintha azt várná, hogy átváltozik. Deel újra megszólalt: - Ki javította meg a kutat, és ki építette fölé a tetőt? - Tóm Smites - felelte Mary Lou. - Tóm? Hisz az még gyerek. - Már nem - mondta az asszony. - Tizennyolc volt, mikor elmentél. Nem volt az gyerek már akkor se. - Igazad lehet - mondta Deel.

Vacsora után Mary Lou odaadta neki a pipáját, ahogy régen, és Deel talált egy nádból font hintaszéket, amire nem emlékezett azelőttről; kivitte és beleült, nézett a fák felé, szívta a pipáját, és hintázott. Arra gondolt, hogy mi volt akkor, mi van most, és mi lesz később, amikor beesteledik, és ő befekszik az ágyba. Nem tudta, hogy fogjon hozzá a dologhoz. Igaz, Mary Lou a felesége volt, de már évek óta nem feküdt

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 90 vele egy ágyban. Most, hogy hazaért, szerette volna, ha a dolgok visszatérnek oda, ahol régen voltak, de nem emlékezett túl jól, hol is voltak régen. Tudta, hogyan kéne megtennie, amit meg akar tenni, de azt nem, hogyan csiholhatna belőle szerelmet. Attól félt, az asszony úgy érezné, hogy ő, mint egy rühes macska, bemászott az ablakon, lehevert a házban, és most elvárná, hogy simogassák. Ült, pipázott, gondolkodott, és hintázott. A fiú kijött a házból, megállt oldalvást, és őt nézte. A kölyök az anyja aranyszőke haját örökölte, és erős testalkatú volt a korához képest. A jobb füle előtt, az állkapcsa vonalán volt egy anyajegye; apró eperre hasonlított. Deel erre nem emlékezett, ahogy arra sem, hogy a fiú egykor - semmi kétség - kisbaba is volt. De persze Deel sok minden mást sem tudott felidézni, kivéve azokat a dolgokat, amiket nem akart. Azokra jól emlékezett. Meg Mary Lou bőrére. Arra is emlékezett. Hogy milyen lágy volt az érintése, akár a vaj. - Emlékszel rám, fiam? - kérdezte Deel. - Nem. - Egyáltalán? - Nem. - Persze, hogy nem. Nagyon kicsi voltál. Anyád beszélt neked rólam? - Nemigen. - Nem mondott semmit? - Aszonta, megölték a háborúban. - Éhem... Hát, nem öltek meg. Deel hátrafordult, és benézett a nyitott ajtón keresztül. Látta, Mary Lout a mosogatónál, ahogy vizet önt a mosólavórba, amit előbb felmelegített a tűzhelyen. A víz gőzölgött, amikor kiöntötte. Deel arra gondolt: neki kellett volna fát hoznia, hogy az asszony tüzet rakhasson. Segítenie kellett volna tüzet gyújtani, és vizet melegíteni. De ideges lett, ha Mary Lou közelébe került. A fiútól is ideges lett. - Jársz iskolába? - kérdezte a gyereket. - Leégett az iskolánk. Tóm tanít egy kicsit olvasni meg írni meg számolni. Nyolc évet járt iskolába. - Mégy néha horgászni? - Csak Tómmal. Elvisz néha horgászni meg vadászni. - Megmutatta, hogy kell íjat meg nyilat csinálni? - Nem. - Nem, uram - mondta Deel. - Azt kell felelni: nem, uram. - Mi az? - Azt mondd, hogy „igen, uram” vagy „nem, uram”! Ne csak azt, hogy „igen” vagy „nem”. Tiszteletlenség.

91 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— A fiú lehajtotta a fejét, és a földön tologatta a lábát, halomba gyűjtve a port. - Nem hántásból mondom - tette hozzá Deel. - Csak azért mondom, mert így kell csinálni. Én is így csinálom, ha valaki idősebb nálam. Azt mondom, „nem, uram”, meg „igen, uram”. Érted, fiam? A fiú bólintott. - És mit mondasz? - Igen, uram. - Helyes. Az illem fontos. Illemre szükség van. Illem nélkül semmire se mégy az életben. Az olvasás meg az írás nem árt, számolni meg tudni kell, hogy vigyázz a pénzedre. De az illemet is meg kell tanulni. - Igen, uram. - Látod, megy ez... Ami meg azt az íjat meg a nyilat illeti. Arra Tóm sose tanított meg, ha? - Nem, uram. - Na, hát akkor ez lesz a tervünk. Megmutatom neked, hogy kell csinálni. Nekem egy öreg cseroki indián tanította. Nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik, már ha azt akarod, hogy jó legyen. És hogy olyan legyen, amivel még lőhetsz is valamit, az már egy egész más történet. - Minek ennyit dolgozni vele, ha van puskánk? - Gondolom, nem lenne muszáj. Csak jó móka, és íjjal vadászni nem olyan könnyű, mint puskával. És én mostanában nem vagyok barátja a puskáknak. - Én szeretem a puskákat. - Nincs azzal semmi baj. De a puska nem szeret téged, és nem is szeret viszont. Sose szentelj túl sok figyelmet és szeretetet valaminek, ami nem tudja viszonozni. - Igen, uram. A fiúnak persze fogalma se volt, miről beszél Deel. Deel maga se volt biztos benne, hogy tudja, miről beszél. Hátrafordult, és benézett az ajtón. Mary Lou a mosólavór mellett állt, mosogatott, és ahogy súrolta a lábast, a feneke ringott egy kicsit, és Deel abban a pillanatban először érezte magát élő férfinek.

Aznap éjjel az ágy kicsinek tűnt. Deel a hátán feküdt, kezét az alhasán keresztbe téve, kopott, piros kezeslábasában, ami már akkor is rongyos volt, amikor elment, a távollétében pedig megtámadták a molyok. Már csak idő kérdése volt, hogy szétessen. Az ágy melletti ablak nyitva volt, és hűvös szellő áramlott be rajta. Mary Lou mellette feküdt. Hosszú, fehér hálóinget viselt, amit különféle színű rongydarabokkal foltozott meg. A haja kibontva, hosszan omlott a párnára. Akkor is hosszú volt, amikor Deel

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 92 elment. A férfi azon tűnődött, vajon milyen gyakran vágja le az asszony, és mennyi időbe telhet, hogy alkalomról alkalomra visszanőjön. - Jó régen volt, nem igaz? - szólalt meg. - De igaz - mondta Mary Lou. - Nem azt mondom, hogy nem menne, vagy hogy nem akarom. Csak nem tudom, kész vagyok-e rá. - Nem baj az. - Magányos voltál? - Itt van nekem Winston. - Sokat nőtt. Már biztos jó társaság. - Az. - Hasonlít rád kicsit. - Kicsit. Deel kinyújtotta a kezét, anélkül, hogy Mary Lou-ra nézett volna, és megérintette az asszony hasát. - Még mindig olyan vagy, mint lánykorodban - mondta. - Szültél egy gyereket, és még mindig olyan vagy, mint lánykorodban... Tudod, miért kérdeztem meg, hány éves vagy? - Mert nem emlékeztél. - Na, ja, az is igaz. De azért is, mert szemernyit se változtál, mióta nem láttalak. - Van tükröm. Nem túl jó tükör, de nem látszom benne fiatalabbnak. - Ugyanolyan vagy, mint voltál. - Te most minden nőt szépnek látnál. - Amint kimondta, Mary Lou rögtön észbe kapott. - Nem úgy értettem. Csak azt mondom, hogy sokáig elvoltál... Európában sok a csinos nő, úgy hallom. - Van ilyen is, olyan is. Egyik sem olyan szép, mint te. - Voltál valaha... tudod? - Mi? - Tudod... Amíg odaát voltál. - Ó. Igen, talán. Egyszer-kétszer. Nem voltam biztos benne, hogy hazajövök-e. Nem számított. Nem jelentett semmit. Olyan volt, mint mikor az ember megtölti a korgó gyomrát, semmi több. Az asszony sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: - Jól van. Deel szerette volna megkérdezni tőle ugyanezt, de nem tudta. Átfordult mellé. Az asszony mozdulatlanul feküdt. Merev volt, akár egy hulla. Deel tudta. Azelőtt nem egyszer volt kénytelen közéjük feküdni. Egy ízben, ahogy a katonatársaival egy városon haladtak keresztül Franciaországban, egy halott nőt látott holtan heverni két fa között. Nem látszott rajta sebesülés. Fiatal volt. Sötét hajú. Úgy festett, mintha csak leheveredett volna szundikálni. Deel lehajolt, és megérintette. A teste még meleg volt.

93 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— Az egyik bajtársa, egy katona, azt javasolta, hogy sorban menjenek végig rajta mindannyian, mielőtt kihűl. Viccnek szánta, de Deel ráfogta a puskáját, és elkergette. Később a lövészárokban egymás mellé kerültek ugyanezzel a fickóval, aki Wisconsinból jött, és hozzá hasonlóan Kanadán keresztül lépett be a Nagy Háborúba. Kibékültek egymással, és a wisconsini elmagyarázta, hogy amit mondott, csak rossz vicc volt, és arra kérte Deelt, hogy ne haragudjon rá miatta. Deel azt felelte, hogy nincs harag, aztán elfoglalták a helyüket egymás mellett, beszélgettek egy kicsit az otthonról, és várták, hogy jöjjön a háború. A csatában, mialatt gázmaszkot viselve lövöldöztek a puskájukkal, a wisconsini fickó golyót kapott, és elesett. Egy pillanattal később a csata véget ért, legalábbis egy időre. Deel a fickó fölé hajolt, levette a maszkját, aztán fölemelte a társa fejét. A wisconsini azt mondta: - A mamám soha többé nem lát engem. - Minden rendben lesz - biztatta Deel, de látta, hogy a fickó fél feje hiányzik. Hogy az ördögbe tud még beszélni? Hogyhogy még nem halt meg? Az agya szivárgott a koponyájából. - Van egy levél az ingemben. Mondd meg a mamámnak, hogy szeretem! Istenem, odanézz! Hullanak a csillagok. Deel, válaszként elesett társa távolba meredő tekintetére, megfordult, és felnézett. A csillagok a szokott helyükön ragyogtak. Ágyúlövés dörrent, a föld megremegett, és az eget vörös fény töltötte be, ami aztán fátyolként terült szét a levegőben. Amikor Deel újra a fickóra nézett, a wisconsini szeme még mindig nyitva volt, de már nem élt. Deel benyúlt a társa zubbonyába, és megtalálta a levelet. Ekkor észrevette, hogy a fickó a mellébe is golyót kapott, mert a levél fekete volt a vértől. Deel megpróbálta széthajtani, de a papír annyira átázott, hogy azonnal szétesett. Már nem volt mit elvinni senkinek. Deel a fickó nevére sem emlékezett. Az egyik fülén bement, a másikon ki. A wisconsini pedig halott volt, és az utolsó szavai így hangzottak: „hullanak a csillagok”. Amíg Deel a fickó fejét tartotta, egy tiszt jött felé a lövészárokban, kezében pisztollyal. Az arca fekete volt a puskaportól, szeme ragyogott az éjszakában; Deelre nézett, és azt mondta: - Kell, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme, fiam. Kell hogy legyen értelme. - Aztán továbbment az arcvonal mentén. Deelnek most eszébe jutott az az éjszaka és az a halál, aztán újra eszébe jutott a halott nő. Vajon mi történhetett a holttestével? Ott kellett hagyniuk a két fa között. Vajon később eltemette valaki? Vagy ott rohadt el? Elvitték magukkal a hangyák és a természet erői? Deel később sokszor álmodott róla, hogy lefekszik mellé a mezőre. Csak fekszik ott, és sodródik vele együtt a semmibe.

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 94 Most is úgy érezte, mintha a halott nő mellett feküdne, aki most szőke volt, nem sötét hajú, de semmivel sem élőbb, mint a fák között heverő nő. - Talán jobb volna, ha ma éjjel csak aludnánk - mondta Mary Lou, amivel felriasztotta Deelt. - Hagyhatjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Nem kell ebből semmire se gondolni. A férfi elhúzta a kezét az asszonytól. - Tehetjük azt is - felelte. - Hát persze. Mary Lou az oldalára fordult, és hátat fordított neki. Deel a takarókon feküdt, kezét az alhasán nyugtatva, és a szarufákat bámulta.

Eltelt néhány nap és éjjel anélkül, hogy az asszony megenyhült volna irányában, de Deel mégis úgy érezte, hogy az életének az a legjobb része, amikor együtt alhat vele. Szerette Mary Lou édes illatát, és szerette hallgatni, ahogy lélegzik. Amikor az asszony mélyen aludt, Deel óvatosan elfordult egy kissé, fél könyékre támaszkodott, és nézte a felesége alakját a sötétben. A hazatérése nem úgy alakult, ahogy remélte, vagy amire számított, de azokban a pillanatokban, amikor az asszonyt nézte a sötétben, biztos volt benne, hogy ez jobb, mint ami az elmúlt csaknem négy szörnyűséges évben történt vele. Az elkövetkező néhány nap azzal telt, hogy elvitte a fiút az erdőbe, és megfelelő fát kerestek az íjhoz. Deel kivágott egy narancseperfát, és megmutatta a fiúnak, hogyan csupaszítsa le a fejszével, hogy vágja ki belőle az íjnak való fát, és hogy pácolja be a tűzben, ami inkább csak füst volt. Hosszú időt töltöttek vele, de ha a fiú élvezte is, amit tanult, sohasem mutatta jelét. Megtartotta magának az érzéseit, és még kevesebbet beszélt, mint az anyja. Mindig úgy tűnt, mintha néhány lépéssel távolabb lenne, még akkor is, ha ott állt közvetlenül Deel mellett. A férfi megmunkálta az íjat a gyereknek, erős ideggel ajzotta fel, és megmutatta neki, hogy találja meg a megfelelő fát a nyílvesszőkhöz, hogy gyűjtsön tollat madárfészekből, és hogy tollazza fel a nyílvégeket. Csaknem egy hétbe telt, hogy elkészítsék az íjat, és egy újabb hétbe, hogy kiszárítsák, és megcsinálják a nyílvesszőket. Deel az idő fennmaradó részében végignézett a területen, ami egykor szántóföld volt, most pedig tízhektárnyi virágos mező, amiből már sarjadni kezdett néhány facsemete, fölfelé csavarodva a virágok közül. Megpróbálta a rétet búzamezőként elképzelni. Fejszével kivágta a sarjadó fákat, és aznap délután a vacsoraasztalnál megkérdezte Mary Lout, mi történt az öszvérrel. - Elpusztult - felelte az asszony. - Már akkor is öreg volt, amikor elmentél, és csak öregebb lett. Megettük, miután megdöglött. - Aki nem pazarol, nem is szűkölködik - bólintott Deel. - így gondoltuk mi is - mondta Mary Lou.

95 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— - Ha nem gazdálkodtatok, miből éltetek? - Tóm hozott nekünk ezt-azt időnként, a halból, amit fogott, meg a zöldségből, amit otthon termeszt. Egy-két mókust. Felneveltünk egy disznót, és megfüstöltük a húsát. Saját kertet műveltünk. - Hogy vannak Tóm szülei? - Az apja halálra itta magát, az anyja meg egyszerűen csak meghalt. Deel bólintott. - Az asszony mindig is beteges volt - mondta -, a férje meg sokkal idősebb nála... Én is idősebb vagyok nálad. De nem annyival. Ő mennyivel is? Tizenöt évvel? Én... Lássuk csak... Én tízzel. Mary Lou nem válaszolt. Deel valamilyen megerősítést remélt tőle, hogy ez a tízéves korkülönbség nem számít, hogy nincs ezzel semmi baj. De az asszony hallgatott. - Örülök, hogy Tóm itt volt veletek - mondta Deel. - Sokat segített - felelte az asszony. Deel kis idő múlva így folytatta: - Mostantól másként lesznek a dolgok. Nem kell többet elfogadnotok senki kegyelemkenyerét. Holnap bemegyek a városba, veszek egy kis vetőmagot, és keresek egy öszvért. Kaptam egy kis leszerelési illetményt. Nem sok, de elég, hogy gazdálkodni kezdjünk belőle. Winston is jöhet velem, megnézzük, hogy találunk-e neki valamilyen nyalánkságot. - A mentacukrot szeretem - mondta a fiú. - Na, látod - bólintott Deel. - Nem kéne úgy sietned vele - jegyezte meg Mary Lou. - Van még idő az őszi vetésig. Vadászhatnál, ahogy régen szoktál, vagy horgászhatnál néhány napig... Vihetnéd magaddal Winstont is. Megérdemelsz egy kis pihenést. - Gondolom, egy-két nap már nem fog megártani - mondta Deel. - Mindannyiunkra ráfér egy kis idő, hogy újra megismerjük egymást.

Másnap délután, ahogy Deel a pataktól jött hazafelé Winstonnal, vizes zsinóron néhány halat hoztak magukkal, és Winston a hátára vetve cipelte őket, úgyhogy díszként himbálóztak, és átáztatták az ingét. Kicsi, de jóféle sügérek voltak, és a gyerek fogta ki őket; Deel horgászat köz ben látta Winstont először igazán izgatottnak. A napfény játszott a halak pikkelyein, ahogy a fiú hátának verődtek. Deel egy kicsit lemaradt Winstontól, és alaposan megfigyelte a halakat. Látta, ahogy lassan haldokolnak, kiragadva a vízből, levegőért kapkodva. Akaratlanul is elfogta az érzés, hogy szeretné visszavinni és szabadon engedni őket a patakban. Látott embereket ugyanígy kapkodni a levegőért a harcmezőn, a

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 96 lövészárkokban. Ők is úgy néztek ki, mint a halak; mintha elég lett volna őket visszadobni a vízbe. Ahogy közeledtek a ház felé, Deel meglátott egy lovast, amint feléjük tartott. Látta azt is, ahogy Mary Lou kilép a házból, hogy elébe menjen. Az asszony a lovashoz lépett, a férfi pedig lehajolt a nyeregből, és beszéltek egymással, aztán Mary Lou az egyik kezével megfogta a nyerget, és vezetni kezdte a lovat a ház felé. Amikor meglátta, hogy Deel és Winston közeledik, elengedte a nyerget, és csak gyalogolt a ló mellett. A lovon ülő férfi magas volt és karcsú; fekete haja a válláig ért, akár egy tintazuhatag, ami lehajtott karimájú, szürke kalapja alól bukott alá. Ahogy Deel és Winston közelebb ért, a lovas üdvözlésre emelte a kezét. A fiú abban a pillanatban felkiáltott: - Tóm! - És mint a nyíl, a mezőn át a ház felé iramodott, míg a halak a hátát verdesték. A konyhaasztalnál ültek. Deel, Mary Lou, Winston és Tóm Smites. Tóm anyja félig csikaszó indián volt, és a jelek szerint Tóm az ő színezetét örökölte, svéd apja öles termetével és széles vállával egyetemben. Úgy nézett ki, mint valami erdei istenség. Haja az arca két oldalán hullott alá; bőre sima volt és dióbarna, vonásai kiegyensúlyozottak, keze és lába óriási. Kalapja a térdén nyugodott. A fiú nagyon közel húzódott Tomhoz. Mary Lou az asztalnál ült, kezét maga előtt, a deszkákon nyugtatva. Fejét Tóm felé fordította. Deel megszólalt: - Meg kell köszönnöm, hogy kisegítetted a családomat. - Nincs mit megköszönnöd - felelte Tóm. - Régen folyton vadászni és horgászni vittél. Apám sose csinált ilyesmit. Ő farmer volt, disznótenyésztő, és részeges. Te viszont mindig jó voltál hozzám. - Még egyszer köszönöm, hogy segítettél. - Örültem, hogy segíthetek. Nem okozott fáradságot. - Gondolom, már neked is van saját családod. - Még nincs. Lovakat török be, teheneket, disznókat, csirkéket nevelek, és van egy egészen szép kertem, de családom nincs. Még nincs. Mary Loutól úgy hallom, szántásra való öszvért és vetőmagot keresel. Deel az asszonyra nézett. Mary Lou mindezt az alatt a rövid idő alatt mondta el Tómnak, amíg a lova mellett sétált. Deel nem tudta biztosan, hogy érez ezzel kapcsolatban. Nem tudta biztosan, akarja-e, hogy bárki is tudja, neki mire van vagy mire nincs szüksége. - Igen, öszvért és vetőmagot akarok venni. - Mármost, nekem van egy lovam, amit szántásra szoktattam. Nem olyan jó, mint egy öszvér, de olcsón adnám, nagyon olcsón. És több

97 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— vetőmagom van, mint amennyivel bármit is kezdeni tudnék. Megspórolhatnék neked egy utat a városba. - Hát, én viszont egészen úgy voltam vele, hogy szívesen mennék - felelte Deel. - Persze, hát értem én. De ami kell, azt én is meg tudom szerezni neked. - El akartam vinni Winstont a boltba, hogy nyalánkságot vegyek neki. Tóm elvigyorodott. - Látod, ez remek ötlet. De véletlenségből épp ma reggel jártam a városban, és... - Kihúzott egy barna papírcsomagot az ingzsebéből, az asztalra fektette, és gondosan széthajtotta a papírt, ami két rövid mentacukordarabot rejtett. Winston Tómra nézett. - Ezt nekem hoztad? - kérdezte. - Neked hát. - Most csak egyet vegyél el, Winston, és válj vele vacsoráig! figyelmeztette Mary Lou. - Tartsd meg a másik darabot holnapig! Így lesz valami, amire várhatsz. - Ez igazán kedves volt tőled, Tóm - mondta Deel. - Tom, maradhatnál ebédre! - invitálta Mary Lou. - Deel és Winston fogott néhány halat, én meg szedtem pár szem krumplit. Megsüthetem őket. - Köszönöm a szíves meghívást - mondta Tóm. - Cserébe vállalom, hogy megpucolom a halat.

A következő néhány nap azzal telt, hogy Tóm kijött a házhoz a lóval és a vetőmagokkal, másnap pedig újra megjelent néhány ekealkatrésszel, amikre Deelnek szüksége volt. Deel kezdte azt hinni, hogy már sosem fog eljutni a városba, és már nem is volt olyan biztos benne, hogy menni akar. Tóm sokkal jobban beilleszkedett Deel családjába, mint maga Deel; a férfi ezért féltékeny volt rá, és a családja mellett akart maradni, hogy megtalálja a helyét. Tóm és Mary Lou könnyedén elbeszélgettek a legkülönfélébb dolgokról, a kisfiút pedig már egy cseppet sem érdekelte az íj. Sőt, ami azt illeti, a fegyvert Deel a nyílvesszőkkel együtt egy fa alatt találta meg, arrafelé, ahol az erdő kezdett sűrűsödni. Magához vette, és betette a füstölőbe. Ott szárazabb volt a levegő, és kevésbé kezdte ki az íjat, bár Deel nem volt biztos benne, hogy a fiú valaha is hozzányúl-e még. Deel felszántott két és fél hektárnyi földet a virágok alatt, Tóm pedig másnap kijött egy szekérnyi száraz tyúkszarral, és segített ásóval szétteríteni a trágyát a feltört talajon. Deel újra beszántotta, és Tóm segített neki borsót és babot ültetni az őszi vetéshez, néhány kupac sárga, görbenyakú tököt, meg egy-két halom görögdinnye- és kantalupdinnyemagot.

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 98 Aznap este a ház előtt üldögéltek, Deel a nádfonatú hintaszékben, Tóm pedig egy konyhaszéken. A gyerek Tóm közelében ült a földön, és egy bottal túrta a földet. Nem volt más fény, csak a benti lámpáé, ami a ház nyitott ajtaján szűrődött ki. Amikor Deel hátranézett a válla fölött, megint látta Mary Lou-t a mosogatónál, ahogy az edényeket tisztogatja, és riszálja a fenekét. Tóm egy ízben szintén arrafelé nézett, majd Deelre pillantott, aztán az ég felé fordította a tekintetét, mintha a csillagok helyét próbálná megjegyezni. Most így szólt Decihez: - Mikor is vadásztunk utoljára, te meg én? Jóval azelőtt, hogy elmentél. - Sokat jártál ide akkoriban, nem igaz? - mondta Deel. Tóm bólintott. - Itt mindig jobban éreztem magam, mint otthon. Anya és apa állandóan marták egymást. - Sajnálom, ami a szüléiddel történt. - Hát - mondta Tóm -, tudod, mindenkinek meg kell halnia egyszer. A vég bármilyen úton-módon elérhet, de néha egyszerűen csak eljön az idő, és neked muszáj beletörődnöd. - Azt hiszem, igazad van. - Mit szólnál, ha te meg én elmennénk vadászni? - vetette fel Tóm. - Idejét se tudom, mikor ettem utoljára oposszumhúst. - Sose szerettem az oposszumot - mondta Deel. - Túl zsíros. - Mert nem jól készíted el. Ha valamihez értek, hát az az, hogy kell jól elkészíteni az oposszumot. Persze, a legjobb, ha először elkapod, bezárod egy ketrecbe, egy hétig csak búzával eteted, és aztán megölöd. Úgy jobb a húsa, kevésbé zsíros. De az is jó, ha csak lövünk egyet, és megmutatom neked, hogy kell megszabadulni a vadhús ízétől egy kis ecettel meg effélékkel, aztán édesburgonyával megsütni. Annyi édesburgonyám van, hogy azt se tudom, mit kezdjek vele. - Deel szereti az édesburgonyát - mondta Mary Lou. Deel megfordult. Az asszony az ajtóban állt, és egy konyharuhába törölgette a kezét. - Ez jó ötletnek hangzik, Deel - folytatta. - Eredjetek vadászni! Nem bánnám, ha megtanulhatnám, hogy kell jól elkészíteni egy oposszumot. Menjetek el Tómmal, mint a régi szép időkben! - Évek óta nem ettem édesburgonyát - mondta Deel. - Eggyel több ok - jegyezte meg Tóm. A kisfiú is megszólalt: - Én is menni akarok! - Az jó volna - mondta Tóm -, de tudod, most jobban örülnék, ha csak Deel és én mennénk kettesben. Mikor még gyerek voltam, ő tanított meg

99 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— nekem mindent az erdőről, és szeretnék most vele tartani a régi idők emlékére. Nem bánod, ugye, Winston? Winston úgy festett, mint aki igenis bánja, de végül így felelt: - Azt hiszem, nem.

Aznap éjjel Deel lefeküdt Mary Lou mellé, és így szólt: - Kedvelem Tomot, de arra gondoltam, valahogy jobb volna, ha nem járna ide ilyen sokat. - Hogyhogy? - Tudom, hogy Winston felnéz rá, és nem bánom, de nekem is újra meg kell ismernem Winstont... Az ördögbe, soha nem is ismertem. És téged is meg kell ismerjelek... Időt kell rád szánnom, Mary Lou. Olyan időt, amit megérdemelsz. - Nem tudom, miről beszélsz, Deel. Olyan időt, amit megérdemlők? Deel gondolkozott egy darabig; próbált rátalálni a megfelelő szavakra. Tudta, mit érez, de kimondani már más tészta volt. - Tudom, hogy azért választottál engem, mert jobbnak látszottam, mint a többiek, akik megkértek. Úgy látszik, mégse voltam olyan jó fogás, mint gondoltad. De meg kell találnunk, amire szükségünk van, Mary Lou. - Amire szükségünk van? - Szerelemre. Sose találtuk meg a szerelmet. Az asszony némán feküdt. - Csak azt mondom - folytatta Deel -, hogy együtt kéne töltenünk egy kis időt magunkban, mielőtt Tóm elkezd többet idejárni. Érted, mit mondok, ugye? - Gondolom. - Még azt se érzem, hogy rendesen hazaértem volna. Még nem is jártam a városban, meg se mondtam senkinek, hogy visszajöttem. - Ki hiányzik ennyire? Deel ezen sokáig gondolkodott. - Nem hiányzott nekem senki - felelte végül csak te meg Winston, de van pár dolog, aminek vissza kell állnia a rendes kerékvágásba... kapcsolatokra lesz szükségem, hogy hitelt kaphassak a boltban, beszerezhessem a gazdálkodáshoz szükséges dolgokat a jövő évre. De főképp itt akarok lenni veled, hogy beszélgetni tudjunk. Te meg Tóm sokat beszélgettek. Azt szeretném, ha mi is így tudnánk egymással. Meg kell tanulnunk beszélgetni. - Tómmal könnyű beszélni. Sokat beszél. Bármiről tud beszélni, és olyan, mintha beszélne is valamiről, de a végén mégiscsak a semmiről beszél... Te sose voltál beszédes ember, Deel, hát miért pont most?

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 100 - Hallani akarom, amit mondani akarsz, és hallani akarom, amit én akarok mondani, még ha nem is beszélünk semmiről, csak vetőmagárakról, meg hogy add ide a babot, vagy hozz egy kis tűzifát, vagy hagyd abba a horkolást. Csak amiről az emberek szoktak. A lényeg az, hogy nem akarom, hogy Tóm ilyen sokat járjon ide. Azt akarom, hogy legyen egy kis időnk együtt csak veled, velem és Winstonnal, én csak ennyit mondok. Deel érezte, ahogy az ágy megmozdul. Elfordult, hogy megnézze, mi történt, és látta, amint Mary Lou épp felhúzza a hálóingét a melle fölé. Az ágyékán a szőrzet sűrűnek látszott a sötétben, a melle pedig teltnek, kereknek és hívogatónak. - Talán ma éjjel elkezdhetnénk jobban megismerni egymást - mondta az asszony. Deel szája kiszáradt. Csak annyit tudott kinyögni: - Rendben. Remegett a keze, ahogy kigombolta a kezeslábasát az ágyékánál. Aztán az asszony széttárta a lábát, Deel pedig felmászott rá. Csak egy pillanat kellett, hogy eldurranjon. - Istenem! - zihálta, és az asszony testére roskadt, bár igyekezett a könyökére nehezedni. - Milyen volt? - kérdezte Mary Lou. - Jól esett? - Jól, jól, csak túl gyorsan végeztem. Jaj, kislány, annyira rég volt! Sajnálom. - Semmi baj. Nem tesz semmit. - Az asszony hűvösen meglapogatta Deel hátát, és egy kicsit megcsavarta a csípőjét, jelezve, hogy szeretné, ha a férfi leszállna róla. - Menne jobban is - mondta Deel. - Majd holnap éjjel. - Én meg Tóm vadászni megyünk holnap éjjel. Kutyát is hoz magával, és lövünk egy oposszumot. - Igaz... Akkor utána való éjjel. - Jól van - mondta Deel. - Jól van. Visszafeküdt az ágyra, begombolkozott, és próbálta eldönteni, hogy jobban vagy rosszabbul érzi-e magát. Megkönnyebbült, de nem volt benne semmi tűz. Az asszony ezzel az erővel akár egy lyuk is lehetett volna a matracon. Tom egy szukát hozott magával, egy 5,6 mm-es kaliberű vadászpuskát és egy jutazsákot. Deel megkereste a kétcsövűjét a ruhásszekrényben, kivette az olajjal bevont bőrtokból, és látta, hogy a sörétes puska igen jó állapotban van. Kihozta az udvarra a vállra vethető tölténytáskával együtt. A töltények

101 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— régiek voltak, de Deelnek nem volt oka, hogy kételkedjen a használhatóságukban. A puskával együtt tárolta őket, száraz és biztonságos helyen. Az ég tiszta volt, a csillagok fent ragyogtak, a hold pedig úgy festett, akár egy friss lúgszappanból faragott karéj, de fényes volt, olyan fényes, hogy tisztán lehetett látni a talajt. A gyerek már ágyban volt, Deel, Tóm és Mary Lou pedig kint álltak a ház előtt, és nézték az éjszakát. Mary Lou így szólt Tomhoz: - Vigyázz a férjemre, Tóm! - Vigyázni fogok - felelte a fiatal férfi. - Intézd el, hogy rendben legyen! - Elintézem. Alighogy Deel és Tóm elindult az erdő felé, egy árnyékra lettek figyelmesek. Egy bagoly közeledett bukórepülésben a mező felé. Látták, amint felkap egy kövér egeret, és elrepül vele. A kutya megkergette a madár árnyékát, ahogy végigsiklott a föld felett. Miközben figyelték, amint a bagoly emelkedni kezd a fényes égbolt felé, és az erdőnek veszi az irányt, Tóm megszólalt: - Az életben semmi sem biztos, igaz-e? - Különösen, hogyha egér vagy - felelte Deel. - Az élet néha kegyetlen - tette hozzá Tóm. - Nem volt ebben semmi kegyetlenség - mondta Deel. - Ez csak túlélés. A bagoly éhes volt. Az ember nem ilyen. Az ember semmire se hasonlít, talán csak a hangyákra. - A hangyákra? - A hangyák és az emberek azért háborúznak, mert tehetik. Az ember a maga háborújához mindenféle nyilatkozatokat meg beszédeket meg indokokat talál ki, de a lényeg mégiscsak az, hogy azért csináljuk, mert akarjuk, és mert megtehetjük. - Kemény szavak ezek - jegyezte meg Tóm. - Az ember nem boldog, míg meg nem öl mindent, ami az útjába kerül, és ki nem vág mindent, ami szabadon nő. Az ember lát valamit, ami vad és gyönyörű, és meg akarja ragadni, le akarja döfni, meg akarja büntetni a vadságáért. Először enged a szépségének, és aztán megöli. - Deel, neked különös gondolataid vannak - mondta Tóm. - Talán igazad van. - Mi azért fogunk megölni valamit, hogy legyen mit ennünk. De nem egeret eszünk, mint a bagoly. Mi egy nagy, kövér oposszumot lövünk, és megsütjük édesburgonyával. Nézték, ahogy a kutya előreszalad, és eltűnik a fák sötét sávjában.

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 102 Ahogy elértek az erdő peremére, rájuk borult a fák árnyéka; aztán már bent is voltak a sűrűjében, és helyenként sötét volt, néhol meg átsütött a fény, ahol az ágak ritkásabban nőttek. A fényfoltok felé tartottak, és találtak egy ösvényt, amin elindultak. Ahogy haladtak, a fény fogyni kezdett, és Deel felpillantott. Egy sötét felhő kúszott föléjük. - Az ördögbe - mondta Tóm úgy látszik, esni fog. Ez váratlanul jött. - Csak futó zápor - jegyezte meg Deel. - Idejön, ránk zúdítja a vizet, aztán már tovább is áll, még mielőtt találnál magadnak egy helyet, hogy megszáradj. - Gondolod? - Persze. Láttam már elég zivatart, és ami ilyen hirtelen jön, az csak átutazóban van. Ez a felhő itt mindjárt kisírja a szemét, és már megy is tovább, én mondom neked. Még villámot se hoz. Mintha csak Deel szavaira válaszolna, eleredt az eső. Se villám, se mennydörgés, viszont a szél felerősödött, az eső pedig sűrűn szakadt, és hideg volt. - Ismerek egy jó helyet, nem messze innen - mondta Tóm. - Ott be tudunk húzódni egy fa alá, és leülhetünk egy kidőlt fatörzsre. Még egykét oposszumot is lőttem ott. Megtalálták a rönköt a fa alatt, leültek, és vártak. A fa tölgyfa volt, öreg és hatalmas, vastag ágakkal és sátorponyvaként szétterülő, széles levelekkel. A lombkorona majdhogynem szárazon tartotta Deelt és Tomot. - Az a kutya jól elfutott az erdő sűrűjébe - mondta Deel. A farönknek támasztotta a sörétes puskát, és a térdére tette a kezét. - Ha oposszumot talál, hallani fogod. Olyan a hangja, mint a trombitaszó. Tóm megigazította puskáját az ölében, és Decire nézett, aki elmerült a gondolataiban. - Néha - mondta az idősebb féri -, amikor odaát voltunk, zuhogott az eső, mi meg a lövészárkokban voltunk, és vártuk, hogy történjen valami. Olyankor a víz elárasztotta az árkokat, és öreg, kövér patkányok úszkáltak benne. Mi meg időnként olyan éhesek voltunk, hogy elkaptuk és megettük őket. - Patkányokat? - Olyanok, mint a mókusok. Bár nem olyan jó az ízük. De a mókus végeredményben nem egyéb, mint famászó patkány. - Igen? Biztos vagy benne? - Holtbiztos. Tóm megmozdult a rönkön, és ahogy megmozdult, Deel odafordult felé. A puska még mindig Tóm ölében hevert, de amikor Deel odanézett, a csöve éppen feléje emelkedett. Deel rá akart szólni, hogy „Hé, nézz oda, mit

103 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— csinálsz!”, de egy pillanat alatt rájött arra, amit kezdettől fogva tudhatott volna. Tóm meg akarja ölni. Mindig is azt tervezte, hogy megöli. Attól a naptól kezdve, hogy Mary Lou kiment a lóháton érkező Tóm elé a mezőre, mást se akarnak hallani, csak holtában a csontjai zörgését. Ezért nem hagyták, hogy bemenjen a városba. Már úgyis mindenki halottnak hiszi, és ha senki sem tud az ellenkezőjéről, nem is lehet szó bűnesetről. - Tudtam, és mégse tudtam - mondta Deel. - Muszáj, Deel. Semmi személyes. Kedvellek téged. Jó voltál hozzám. De muszáj megtennem. Mary Lou-ért bármire képes vagyok, még erre is... Semmi értelme, hogy a puskádért nyúlj, már célba vettelek. Ez a puska nem túl erős, de épp elég. - Winston - mondta Deel - nem az én fiam, igaz? - Nem. - Van egy anyajegy az arcán, és most már emlékszem, amikor fiatalabb voltál, rajtad is láttam ugyanazt az anyajegyet. Nem emlékeztem, de most már tudom. A hajad eltakarja, igaz? Tóm nem felelt. Időközben hátrébb csúszott a rönkön, és ezzel kikerült a tölgy lombsátrának pereme alól, így az eső most a kalapja karimáján folyt végig, és hosszú haját az arcához tapasztotta. - Már régen is összefeküdtél a feleségemmel, amikor még csak tizennyolc voltál, és én még csak nem is gyanítottam. - Deel mosolygott, mintha valami tréfásat találna benne. - Nagyra nőtt gyereknek tartottalak, semmi többnek. - Túl öreg vagy hozzá - mondta Tóm, és a szeméhez emelte a puskát. - És sohasem figyeltél rá igazán. Szinte végig vele voltam azóta, hogy elmentél. Csak véletlen, hogy épp máshol jártam, amikor hazaértél. Az ördögbe is, Deel, ott vannak a ruháim a ruhásládában, és még csak észre se vetted őket! Lehet, hogy az időjáráshoz értesz, de az holtbiztos, hogy semmit se tudsz a nőkről, és semmit se tudsz a férfiakról. - Nem akarok tudni róluk, hát néha még én magam se tudom, amit tudok. És a férfiak meg nők nem sokban különböznek... Öltél már embert, Tóm? - Te leszel az első. Deel Tómra nézett, aki a vadászpuska csöve mögül nézte őt. - Nem könnyű együtt élni vele, még akkor se, ha nem ismered, akit megölsz - mondta Deel. - Én jó párat öltem meg. Odajönnek hozzám, amikor behunyom a szemem. Azok, akiket tényleg láttam meghalni, és azok is, akiknek csak elképzeltem a halálát. - Ne ijesztgess engem rémmesékkel. Nem hiszem, hogy visszajössz majd hozzám, ha meghaltál. Egyáltalán nem hiszem. Az esőtől besötétedett, és Tóm alakja csupán árnyéknak látszott. Deel nem tudta kivenni a vonásait.

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 104 - Tom... A vadászpuska eldördült. A golyó fejen találta Deelt. A férfi átbucskázott a farönk fölött, és úgy esett, hogy az arcát érte az eső. Az utolsó gondolata az volt, mielőtt aláhullott a sötétségbe: az egész olyan hűvös és tiszta.

Deel kinézett a lövészárok széle fölött, ahol egy réssel ellátott fémlemezen át ki lehetett kémlelni. Nem látott mást, csak sötétséget, kivéve, amikor egy-egy villámlás felrepesztette az eget, és fénybe borította a tájat. A mennydörgés olyan hangos volt, hogy Deel nem tudta megkülönböztetni az ágyútűztől, ami éppúgy dübörgött körülötte, óriási robbanásokat hajigálva a mellvéd köré és a cikkcakkos lövészárkokba, ahol az emberek rongybabaként repültek jobbra-balra. Aztán alakokat látott. Úgy vágtak át a mezőn, akár egy sereg kísértet. Egyetlen hatalmas rohammal jöttek egyre közelebb és közelebb. Deel kidugta a puskáját a résen, félig-meddig célba vett valamit, aztán felhangzott a parancs, és ő tüzelt. Felhangzott a géppuskák ugatása. A mezőt elárasztotta folyamatos ropogásuk vörös fénye. Az árnyalakok hullani kezdtek. A sorok élén rohamozok arca fénybe borult; a géppuskák tüze ördögi vörös színt kölcsönzött a vonásaiknak. A villámok fényében úgy látszott, mintha rezegnének a mező széltében-hosszában. Dörögtek az ágyúk, robajlott az ég, géppuskák köhögtek, puskák ropogtak, és emberek ordítottak. Aztán a megmaradt németek elérték a mező szélét, átvágtak a lövészárkok elágazásain, és már lent is voltak az árkokban. Elkezdődött a kézitusa. Deel a bajonettjével harcolt. Ledöfött egy német katonát, aki annyira kicsi volt, hogy a válla szinte ki sem töltötte az egyenruháját. Ahogy a németet megakasztotta Deel pengéjének döfése, és megragadta Deel puskájának csövét, lángok csaptak fel az árok hosszában, és Deel abban a pillanatban meglátta, hogy a katona állát szőke pihék borítják. A kölyök arckifejezése olyasvalakié volt, aki épp most jött rá, hogy ez a háború végeredményben nem is olyan dicsőséges játék. Aztán Deel köhögni kezdett. Köhögött és fuldoklott. Megpróbált felemelkedni, de eleinte nem tudott. Aztán felült; sár csöpögött róla, és verte az eső. Földet köpött a szájából, és levegő után kapkodott. A zápor tisztára mosta az arcát, és a homlokára taszította a haját. Nem tudta pontosan, mennyi ideig ült az esőben, de a zápor időközben elállt. Fájt a feje. A kezével odanyúlt, és véresen húzta el az ujjait. Félresimította a haját, és újra megtapogatta a fejét. Barázda húzódott keresztben a homlokán. A lövés nem találta telibe, csak árkot vájt

105 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— a fejbőrébe. Sokat vérzett, de a vérzés mostanra elállt. A sírgödörben összegyűlt sár betömte és elzárta a sebet. A sekély sírt minden bizonnyal valamikor napközben áshatták. Mindent elterveztek, de az esőre nem számítottak. Az eső átáztatta a földet, és Tóm a sötétben nem temette be Deelt elég alaposan. Nem ásta be elég mélyre. Nem rakott rá elég földet. És Deel orra szabadon maradt. Tudott lélegezni. A föld túl puha volt, hogy a gödörben tartsa. Elég volt felülnie, és a sár kétfelé vált. Deel megpróbálta kihúzni magát a sírból, de túl gyenge volt, így megfordult a laza talajban, és arccal a földre feküdt. Mire elég erőt érzett magában, hogy felemelje a fejét, a zivatar már elállt, a felhők elvonultak, és fényesen ragyogott a hold. Deel kievickélt a gödörből, és kúszni kezdett a farönk felé, ahol Tómmal ültek. A sörétes puskája ott hevert a rönk mellett, ahová leesett. Tóm elfeledkezett róla, vagy nem is törődött vele. Deel túl gyenge volt, hogy felemelje. Sikerült felhúznia magát a farönkre, és ott ült lehajtott fejjel, a földet nézve. Ekkor egy kígyó kúszott át a csizmáján, majd továbbtekergőzve eltűnt az erdő sötétjében. Deel lenyúlt, és fölvette a puskát. Nedves volt, és hideg. Kinyitotta: a töltények kipattantak belőle. Nem próbálta megkeresni őket a sötétben. Felemelte a puskacsövet, a holdfény felé irányította, és keresztülnézett rajta. Tiszta. Nincs sár a csövekben. Nem kezdte keresgélni a két kipattant töltényt. Két újat töltött be a lőszeres táskájából. Mélyet lélegzett. Fölemelt néhány vizes falevelet, a sebhez nyomta őket, és a levelek odatapadtak. Deel felállt. Botorkálni kezdett a háza felé. Vérrel tapasztott levelek díszítették a homlokát, mint valamilyen erdei istenségnek. Nem tartott sokáig, míg a botorkálás gyaloglásba fordult. Deel kitört az erdőből, és követni kezdte az ösvényt, ami a mezőt keresztezte. Most, hogy az eső elvonult, újra kivilágosodott, és enyhe szél támadt. A föld gazdag illata áradt, mint azon az éjjelen Franciaországban, amikor zuhogott az eső, villámok csapkodtak, az ellenség rohamozott, a föld nedves illata pedig a puskapor csípős szagával és a halál ízével keveredett. Deel csak ment, amíg meg nem látta a házat: mint a penész, feketéllett a mező közepén. A kunyhó most egészen kicsinek látszott, kisebbnek, mint azelőtt; mintha minden, ami valaha is számított Deelnek, kezdett volna összemenni. A kutya kijött, hogy üdvözölje, de Deel nem vett róla tudomást. A szuka elsomfordált, és a fák felé ügetett, amiket a férfi maga mögött hagyott. Deel az ajtóhoz ért, és a lába már rúgott is felé. Az ajtó recsegett, csikorgott, majd nagy csattanással bevágódott. Deel már bent is volt, és

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 106 gyors léptekkel haladt előre. Elérte a hálószoba ajtaját: nyitva állt. Belépett rajta. Az ablak fel volt húzva, a szobát betöltötte a holdfény. Olyan világos volt, hogy Deel tisztán látott mindent. Tomot és Mary Lou-t látta szeretkezni az ágyon, és abban a pillanatban eszébe jutott az a néhány pillanat, amit a feleségével tölthetett, és az, ahogyan Mary Lou odaadta magát neki, csak hogy ne beszéljenek többet Tómról. Ahogy az asszony feláldozta magát, hogy megvédje azt, ami Tóm és közte volt. Valami megmozdult Deelben, és ő felismerte benne azt, ami az ember lényege. Rájuk meredt, ők pedig észrevették, és mozdulatlanná dermedtek. Mary Lou annyit mondott: - Ne! - Tóm pedig felugrott az asszony lába közül, és talpra szökkent. Egy pillanatig anyaszült meztelenül állt az ágy közepén, aztán egy mozdulattal kivetette magát a nyitott ablakon, ahogy a róka ugrik az üregébe. Deel felemelte a puskát, tüzelt, és leszakított egy darabot az ablakpárkányból, de Tóm már kint is volt, és futásnak eredt. Mary Lou felsikoltott. Átdobta a lábát az ágy szélén, és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de nem tudott. A lába túl gyenge volt. Visszaült, és Deel nevét kezdte kiáltozni. Valami megszólalt Deel legbelsejében. Egy hosszan tartó, mély, sötét és határozott kiáltás. Egy véres falevél hullott le a homlokáról. Felemelte a sörétes puskát, és tüzelt. A lövés az asszony mellébe csapódott, és hátralökte; a teste végigsiklott az ágyon, a feje pedig a falnak ütődött az ablak alatt. Deel csak állt, és nézte. Az asszony szeme nyitva volt, az ajka kissé szétvált. Deel figyelte, ahogy a haja és az ágynemű elfeketedik. Felnyitotta a puskát, és újratöltötte a dupla csövet a tölténytáskájából. Aztán a szemközti ajtóhoz ment, ami a kisebbik szobához vezetett: a fiúéhoz. Berúgta az ajtót. Amint belépett, a gyerek éppen a hálóingjében mászott kifelé az ablakon. Deel utána lőtt, de a legjobb esetben is csak a talpát lyuggathatta ki a sőrétekkel. Akárcsak az apja, Winston is gyorsan tudott lyukba bújni. Deel sietve a nyitott ablakhoz lépett, és kinézett rajta. A fiú olyan fürgén vágott át a holdfényes réten, akár egy mezei nyúl; egy sötét facsoport felé futott, a város irányába. Deel kimászott az ablakon, és sietős léptekkel a gyerek után indult. Aztán meglátta Tomot. A fickó jobbra volt tőle, és arrafelé rohant, ahol régen egy szederbokrokkal borított, mély vízmosás húzódott. Deel elindult a nyomában. Ügetni kezdett. El tudta képzelni magát, ahogy a bajtársaival fut keresztül a harcmezőn, és egy golyóra vár, ami véget vet mindennek. Kezdett felzárkózni. Tóm helyzetét nehezítette, hogy mezítláb volt. Máris bicegett. Deel gyanította, hogy a lábát összevagdosták a fűszálak, és

107 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— felsértették a kövek. Tóm árnyéka a holdfényben összeroskadt, majd újra felemelkedett, mintha a lelke igyekezett volna elválni a gazdájától. A vízmosás és a szederbokrok még most is ott voltak. Tóm elérte a vízmosást, talált egy rést az indák között, eljutott az árok széléig, és leereszkedett. Deel kicsivel lemaradva követte, és leugrott utána. A szurdok mélye párás volt, és friss illatú az éjjeli esőtől. Deel látta, ahogy Tóm küszködve kúszik fölfelé az árok túlpartján, a szederbokrok sötét erdejébe. Utána eredt, és amikor elérte azt a helyet, ahol az imént megpillantotta, látta, hogy Tóm fennakadt a szederindákon. A karja és a feje köré csavarodtak, és olyan stabilan tartották, mintha csak oda lett volna szögezve. Minél jobban kapálózott, a tüskék annál jobban szúrták, az indák pedig annál szorosabban fonódtak köré. Tóm tekergőzött és forgolódott, és kisvártatva úgy fordult, hogy éppen Deel felé nézett. Alig valamivel fölötte lógott a vízmosás partján, a szederindákon; egyik karja kinyújtva, a másik a hasához szorítva; becsomagolva, akár a természet karácsonyi ajándéka felajánlás az emberek és a hangyák legkedvesebb szórakozásának. Zihálva lélegzett. Deel egy kissé elfordította a fejét, mint a kutya, ha próbálja eldönteni, hogy mit is lát. - Pocsékul lősz - mondta. - Semmi okod rá, hogy ezt tedd, Deel. - Nem azért teszem, mert okom van rá. Azért teszem, mert ember vagyok - felelte a férfi. - Mi az ördögről beszélsz, Deel? Kérlek, könyörgöm neked, hogy ne ölj meg! Ő beszélt rá! Azt hitte, hogy halott vagy, réges-rég halott. Azt akarta, hogy újra úgy legyen, mint amikor csak ketten voltunk, én meg ő. Deel mélyet sóhajtott, és próbálta megízlelni a levegőt. Az előbb még olyan tiszta íze volt, de most megkeseredett. - A fiú elmenekült - mondta. - Menj utána, ha akarsz, de engem ne ölj meg! Deel arcán mosoly futott át: - Egyszer a legkisebbekből is ember lesz. - Ennek semmi értelme, Deel! Nincs igazad! - Egyikünknek sincs - felelte Deel. Felemelte a puskát, és tüzelt. Tóm feje elszállt, a teste pedig elernyedt az indák szorításában, és függve maradt a vízmosás partja fölött. A fiú fürge volt; sokkal gyorsabb, mint az apja. Deel nagy utat tett meg, amíg kereste. A gyerek nyomait könnyű volt olvasni a holdfényben: Deel látta, hogy hol nyomta le a füvet, hol hagyott mezítlábas nyomokat a

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 108 nedves földön, de a fiú már régen elérte az erdőt, talán már a várost is azon túl. Deel tudta, hogy így van. De ez már nem számított. Elhagyta az erdőt, és visszatért a mezőre, amíg meg nem érkezett a Palacsinta-sziklákhoz. Lapos, kerek, egymásra halmozott homokkősziklák voltak, amelyek úgy festettek, mint egy nagy tál vastag palacsinta. Deel már egészen elfeledkezett róluk. Most elment oda, megállt, és felnézett a kövek felső peremére. Csaknem hét méter volt a távolság a föld és a sziklák csúcsa között. Deel még gyerekkorából emlékezett rá. Az apja akkoriban azt mondta neki: - Ez itt hét méter a földtől a szikla tetejéig. Egy spártai fiú három perc alatt mássza meg ezt a sziklát, és ér fel a csúcsra. Én is három perc alatt mászom meg, és érek fel a csúcsra. Lássuk, te mit tudsz! Deel sosem ért fel a csúcsra három perc alatt, bár időről időre megpróbálta. Az apjának ez valamiért fontos volt, valamilyen emberi okból, és Deel egészen mostanáig teljesen elfeledkezett róla. A kövekhez támasztotta a sörétes puskát, lehúzta a csizmáját, és levette a ruháit. Eltépte az ingét, vállszíjat csinált belőle a puskának, és meztelen vállára vetette, aztán fölvette a tölténytáskát, átdobta a másik vállán, és mászni kezdett. Feljutott a csúcsra. Nem tudta, mennyi időbe telt, de úgy becsülte, hogy alig három perc alatt sikerült. Megállt a Palacsinta-sziklák tetején, és kinézett az éjszakába. Ellátott innen egészen a házáig. Törökülésben ült a sziklán, és a combjára fektette a puskát. Felnézett az égre. A csillagok fénylettek, és a köztük lévő tér mély volt, akár az örökkévalóság. Ha az ember képes volna rá, a csillagokat is leszakítaná, gondolta Deel. Csak ült, és azon tűnődött, mennyi lehet az idő. A hold időközben elvándorolt az égen, de még nem annyira, hogy magával húzza a napot. Deel úgy érezte, mintha napok óta ülne a sziklán. Időnként elbóbiskolt: álmában hangya volt, egy a millió hangya közül, és egy földbe ásott lyuk felé tartott, ahonnan füst szállt föl, és tűz szikrái pattogtak. A hangyákkal a lyuk felé vonultak, és amikor odaértek, sorban egymás után belemásztak. És épp amikor ő került volna sorra, látta, hogy az előtte vonuló hangyák fekete pernyévé válnak a tűzben, de ő mégis ment utánuk, sietett, hogy ő kerüljön sorra, és ekkor felébredt, és végignézett a holdfényes mezőn. A háza felől egy lovast látott közeledni. A ló nagyra nőtt kutyának látszott alatta, mert a lovas hatalmas ember volt. Deel évek óta nem látta őt, de azonnal felismerte. Lobo Collins. Már akkor is a megye seriffje volt, amikor ő elment a háborúba. Deel figyelte, ahogy Lobo feléje lovagol. Nem gondolt róla semmit. Csak figyelt. Jóval Deel sörétes puskájának lőtávolán kívül Lobo megállt, leszállt a lóról, és kihúzott egy puskát a nyeregtáskából.

109 —————————— JOE R. LANSDALE ————————— - Deel! - kiáltott Lobo. - Lobo Collins seriff vagyok. A seriff hangja hangosan és tisztán zengett a mezőn át. Olyan volt, mintha egymás mellett ülnének. A hold annyira erősen világított, hogy Deel tisztán ki tudta venni Lobo bajszát, ahogy lekonyult a szája szegleténél. - A fiad eljött hozzám, és elmondta mi történt. - Nem a fiam, Lobo. - Ezt rajtad kívül mindenki tudta, de nem volt ok arra, hogy azt tedd, amit tettél. Jártam a háznál, és megtaláltam Tomot a vízmosásban. - Még mindig halottak, ha nem tévedek. - Nem kellett volna megtenned, de Mary Lou a feleséged volt, Tóm meg piszkoskodott vele, úgyhogy volt rá valami okod, és ezt talán az esküdtek is így látnák. Ezen érdemes elgondolkodnod, Deel. Még megúszhatod. - Tóm lelőtt - mondta Deel. - Na, hát akkor egész másként állnak a dolgok. Mi lenne, ha letennéd azt a puskát, aztán te meg én visszamennénk a városba, és megpróbálnánk elrendezni a dolgokat? - Már halott voltam, mielőtt lelőtt volna. - Mit mondasz? - kérdezte Lobo. A seriff időközben fél térdre ereszkedett. A Winchestert az egyik térdére fektette, a másik kezével pedig a ló kantárját fogta. Deel fölemelte a sörétes puskát, és a tusát stabilan a kőhöz támasztotta, így a fegyver csöve az ég felé nézett. - Jóval a lőtávolon kívül vagy - mondta Lobo. - Az a puska nem lő el idáig, az enyém viszont igen, és én innen a légy segglyukát is eltrafálom a holdon. - Hát, ha a puskám nem lő el odáig - állt fel Deel -, akkor, gondolom, valamivel közelebb kell mennem. Lobo is felállt, és elengedte a ló gyeplőjét. Az állat nem mozdult. - Ne légy ostoba, Deel! Deel a vállára vetette a puska rögtönzött szíját, és mászni kezdett lefelé a szikla hátulján, ahol Lobo nem láthatta. Gyorsabban ért le, mint ahogy feljutott, és meg sem érezte, ahol a kövek felhorzsolták meztelen térdét és lábát. Mialatt Deel megkerülte a sziklát, Lobo csak néhány lépést tett: távolabb húzódott a lovától, és most az oldala mellé eresztett Winchesterrel állt. Figyelte, ahogy Deel meztelenül és elszántan közeledik felé. Aztán megszólalt: - Deel, ennek semmi értelme. Évek óta nem láttalak, és most sem tudlak majd jobban szemügyre venni, csak egy Winchester csöve mögül. Semmi értelme. - Semminek nincs semmi értelme - mondta Deel, és megszaporázta a lépteit. Közben leemelte a válláról a felszíjazott sörétes puskát.

————————— HULLANAK A CSILLAGOK ——————— 110 Lobo hátrált egy kicsit, aztán a vállához emelte a Winchestert, és így szólt: - Utolsó figyelmeztetés, Deel! De Deel nem állt meg. A csípőjéhez emelte a puskatust, és eleresztett egy töltényt. A lövés célt tévesztett; a sörétek jégesőként szóródtak szét a füvön, vagy hét méterrel Lobo előtt. Aztán a seriff is tüzelt. Deel azt hitte, hogy meglökte valaki. Olyan érzés volt. Mintha valaki láthatatlanul mellé lopakodott volna, és megtaszította volna a vállát. A következő pillanatban már a földön feküdt, és felnézett a csillagokra. Fájdalmat érzett, de közel sem olyat, mint ami akkor fogta el, amikor rájött, hogy mi is ő valójában. Egy pillanattal később kihúzták a kezéből a puskát, aztán Lobo letérdelt mellé, egyik kezében a Winchesterrel, a másikban Deel fegyverével. - Látod, Deel, megöltelek. - Nem - felelte Deel, és vért köpött. - Nem tudsz megölni, mert sosem éltem. - Azt hiszem, eltrafáltam az egyik tüdődet - mondta Lobo, mintha büszke lenne a remek célzásra. - Nem kellett volna megtenned, amit tettél. Jó, hogy a fiú elmenekült. Ő nem tehet semmiről. - Csak nem került még rá a sor. Deel mellkasa kezdett megtelni vérrel. Mintha valaki tölcsért dugott volna a szájába, és azon keresztül töltötte volna bele. Próbált mondani még valamit, de jött ki hang a torkán. Csak némi vért köhögött fel, ami melegen fröccsent szét a mellkasán. Lobo letette a puskákat, fölemelte Deel fejét, és nekitámasztotta az egyik combjának, hogy a férfi ne fuldokoljon annyira. - Mik az utolsó szavaid, Deel? - kérdezte. - Odanézz! - mondta Deel. A tekintete az égbolt felé fordult, és Lobo is felnézett. Nem látott mást, csak az éjszakát, a holdat és a csillagokat. - Nézd! Látod? - mondta Deel. - Hullanak a csillagok! - Nem hullik semmi, Deel - felelte Lobo, de amikor újra lenézett, Deel már halott volt.

Tamás Dénes fordítása

111 ————————— WALTER MOSLEY ——————————

Walter Mosley

JUVENAL NYX

1. Tőle kaptam a Juvenal Nyx nevet, és ő tett az éjszaka gyermekévé. Éppen a szokásos szombat esti gyűlésen voltam a Szilánkban, a Radikális Frakció Könyvesboltjában, és a Fekete Diákok Érdekvédelmi Szervezeteinek Egyesített Szövetségét képviseltem azzal kapcsolatban, hogy mikor és hogyan kellene együttműködnünk a fehérek radikális szervezeteivel. Hittünk abban ugyanis, hogy a rendszerünk, a mozgalmaink, és végső felszabadulásunk már túlságosan hosszú ideje függ a fehérek azon csoportjaitól, akik úgy tesznek - és talán még saját magukat is meggyőzik erről - hogy ők mind a mi barátaink és szövetségeseink. A végén azonban minden alkalommal olyan célok kitűzésével kenyereznek le bennünket, amelyek nem segítették a saját közösségeinket, és minduntalan olyan utakra vezették az együttműködést, melynek végén kénytelenek voltunk feladni a mieink igényeit. A beszéd figyelmes fogadtatásra talált, és a jelenlevők nagy része, fehérek és feketék egyaránt, látszólag komolyan vették a mondanivalómat. Én magam úgy éreztem, hogy már az is felér egy győzelemmel, ha így, nyíltan kifejezzük a céljainkat, hogy kijelöljük a követendő útvonalat a hamarosan eljövendő forradalom zsaluzatába öntött, gyorsan kötő betonba. Akkoriban még nagyon fiatal voltam. A nő közvetlenül az után lépett oda hozzám, hogy a hallgatóság tagjai közül többen odajöttek, elmondták a véleményüket, kéréseket fogalmaztak meg, ígéreteket tettek, és támogatásukat fejezték ki. Alacsony volt, fehér bőrű - úgy értem, nagyon sápadt - lezser farmernadrágot és kifakult, kék pólót viselt. Nem volt különösebben csinos, és nem is volt kisminkelve. Csak a szeme volt, ami azonnal megragadta a figyelmet. Azok a nagyon sötét, szinte már fekete szemek, amelyekben mintha újra és újra, hátulról átszűrődő, ezüstös csillogás villant volna meg.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 112 - Nagyon tetszett, amit mondott - jegyezte meg. - Szerintem minden férfira igaz, hogy előbb meg kell tanulnia a saját lábán megállni, és csak azután szabad mások segítségét kérnie. Feltűnt, hogy az ember helyett szándékosan a férfi szót használta. Gyanítottam, hogy feminista lehet, amit csak erősített az öltözködési stílusa. - Egyet értek - mondtam én. - A feketéknek nincs szükségük arra, hogy a fehér szélsőségesek jelöljék ki nekik az utat. A fehérek azok, akik a mi hatalmunkat akarják megkaparintani. - Mindenki a maguk hatalmát akarja - felelte ő. Ekkor mélyen belenézett a szemembe, és megérintette a bal csuklómat. Az ujjai jéghidegek voltak. - Nem akar velem kávézni? - kérdezte. „Nem” - a szó már a torkomra tolult, ám csak annyit tudtam mondani: - Igen. De csak egy egészen kis időre maradhatok - majd vonakodva hozzátettem: - Még vissza kell mennem a központunkba, és jelentést tennem.

- Én Romániából származom - közölte velem, amikor már a könyvesbolttal szemben, az utca túloldalán levő kávézóban ültünk. - A szüleim meghaltak, úgyhogy teljesen egyedül vagyok a világban. Néha szabadúszó szerkesztőként vállalok munkát, éjjelente pedig gyűlésekre járok. - Politikai gyűlésekre? - kérdeztem, és alig bírtam levenni a tekintetemet a szeme mögül előcsillanó, holdfényhez hasonlatos ragyogásról. - Csak általánosakra - felelte, és egy vállrándítással eleve véget vetett minden további kérdésnek. - Felolvasóestekre, előadásokra, kiállítás megnyitókra meg ilyenek. Egyszerűen szeretek emberek közelében lenni. Szeretem az érzést, hogy ha csak átmenetileg is, de tartozom valahova. - Egyedül élsz? - Igen. Jobb szeretem így. Úgy érzem, hogy néhány hét alatt minden kapcsolat jelentőségét veszti, és hamarosan megint elkezdek egyedüllétre vágyni. - Hány éves vagy? - kérdeztem, és azon töprengtem, miért lehet, hogy olyan különös hangon beszél. - Fiatal vagyok - felelte mosolyogva, mintha a szavai számomra érthetetlen poént rejtenének. - Kísérj haza, és maradj velem éjszakára. - Nekem nem igazán szokásom fehér csajok után futni, Júlia - mondtam neki. így mutatkozott be. - Akkor kísérj haza - mondta megint.

113 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Hazakísérlek a lakásodig - feleltem vonakodva - de utána vissza kell térnem a Főhadiszállásra. - Milyen főhadiszállásra? - Az FDÉSZ tisztjei és magasabb rangú tagjai kibéreltek egy épületet Harlemben. Ott élünk közösen, és próbálunk felkészülni arra, ami hamarosan bekövetkezik. Júlia mosolyogva hallgatta, amit mondtam neki, majd felállt.

- Júlia - hallatszott egy férfi hangja a hátunk mögül, amikor vagy fél háztömbnyire eltávolodtunk a kávézótól. - Várj! A férfi magas volt és kisportolt - fehér bőr, szőke haj. Még az is lehet, hogy valamelyik egyetem focicsapatában játszik. Talán éppen annak az egyetemnek a csapatában, ahová én is járok. - Martin - jegyezte meg Júlia mintegy hűvös köszöntésképpen. - Hová mentek? - a fiatal férfinak fehér gézlap volt a bal alkarjára ragasztva. Mikor Júlia válaszra sem méltatta rám nézett, és tekintetében harag villant. - Ő az én csajom, haver! - mondta. Nem válaszoltam. Ehelyett felkészültem arra a verekedésre, amelyet biztos voltam benne, hogy nem nyerhetek meg. Martin nagyon nagydarab volt, én pedig a legjobb esetben is középsúlyú. - Ha most azonnal elhúzol, nem ér semmi bántódás - tette hozzá. A hangjából valami könyörgés csendült, ami miatt csak még veszélyesebbnek tűnt az egész helyzet. - Figyelj, haver - mondtam. - Csak néhány perce találkoztam a hölggyel, és sehova nem fogok elmenni csak azért, mert te azt mondod. Kinyúlt felém, én pedig felkészültem arra, hogy bevigyem neki a legkeményebb ütést, ami csak tőlem telik. Nem fogok a farkamat behúzva eloldalogni, csak mert ez a nagydarab fehér srác fenyeget. - Martin, hagyd abba! - mondta Júlia. Minden egyes szótag akár a szög fejére lecsapó kalapács hangja. Martin azonnal kinyitotta az ökleit, és úgy hőkölt hátra, mintha megégette volna valami. - Takarodj innen! - mondta neki Júlia. - És soha ne merészelj még egyszer háborgatni. Martin bőven 180 centi fölött volt, és legalább 100 kiló tömör izom. Ennek ellenére úgy remegett, mintha különösen erős szélben kellene előremennie. A nyakán kiugrottak az izmok és az inak, az arca grimaszba torzult, koponyaszerű vigyorral fedve fel fehér fogait. Vagy egy percen keresztül erőlködött, végül azonban inkább hátat fordított nekünk,

———————————— JUVENAL NYX ————————— 114 botladozva lelépett a járdáról az útra, majd elment. Közben úgy húzta össze magát, mint akit néhány pillanattal korábban alaposan helybenhagytak. - Te kész lettél volna verekedni vele - jegyezte meg Julia. Nem feleltem. - Pedig akkor biztosan nagyon megver - jelentette ki. Ezzel a karját a karomba fonta, és gyalog keresztülvezetett Manhattan belvárosán, egészen a Brooklyn-híd gyalogjárójáig. Nem kérdeztem, hová visz. A véremben és az izmaimban még mindig rengeteg feszültség volt felhalmozva a verekedés miatt, amit csak egy hajszállal kerültem el, és a félelem miatt, amit a szinte biztos verés miatt éreztem. Miközben sétáltunk, Julia arról mesélt nekem, milyen volt az élete Romániában, hogyan szökött meg a kommunisták elől, és hogyan telepedett le Münchenben, ahol egy ideig cigányok között élt. Hűvös októberi este volt, én pedig csak hallgattam, amit mond, és úgy éreztem semmi szükség arra, hogy válaszoljak. Ami őt illeti, továbbra is a karomba fonva tartotta a karját, és boldogan csevegve mesélt nekem arról az életről, ami számomra olyan volt, mintha egy kalandregényből származna. Mikor átértünk a hídon, Julia tovább vezetett abba a negyedbe, ahol már egyre több raktárépület, és egyre kevesebb lakóház állt. Megálltunk egy lépcsőnél, amely az utca szintje alatt nyíló ajtóhoz vezetett. Lementünk, Julia pedig kulcs nélkül nyitotta, majd tárta szélesre az ajtót előttem. Végigmentünk a hosszú folyosón, végül ugyancsak egy lépcsőhöz érkeztünk, amely még legalább háromemeletnyivel a felszín alá vitt bennünket. Akkor egy újabb nagy terem következett, abból pedig újabb ajtó nyílt, amelyhez azonban már neki is kulcsot kellett használnia. Kicsi, halványan megvilágított szoba volt, amelynek egyik sarkában juharfából készült asztal állt, a padlón pedig egy matrac. Természetesen nem volt egyetlen ablak sem, és a szoba levegője éppen olyan száraznak és állottnak tűnt, mint az évszázadok óta lezárt sírkamráké. Becsukódott mögöttem az ajtó, én pedig Júliára néztem. A holdak most mindennél erősebb fénnyel világítottak a szemek mögül, a mosolya láttán pedig bennszakadt a lélegzet. Levette a kifakult pólót, kilépett a bő farmerból és máris ott állt előttem, anyaszült meztelenül. Csak most, amikor rávetettem magam, csak most értettem meg, hogy ez a vad érzékiség azóta vibrált kettőnk között, hogy Martin erőszakkal fenyegetett meg engem. Letoltam a nadrágomat, Júlia pedig csak felnevetett. Odahúztam a kis matracra, és egymásra feküdtünk, a nadrágom a bokámra csúszva. A cipő még mindig a lábamon volt, egyszerűen nem maradt annyi időm, hogy levegyem. Benne akartam lenni. Meg kellett dugnom újra és

115 ————————— WALTER MOSLEY —————————— újra. Most már semmi nem állíthatott meg. Még az orgazmusom is csak arra volt jó, hogy egy vagy két pillanatra visszafogja a sürgető vágyat. Júlia pedig ezalatt végig csak nevetett, és valami ismeretlen nyelven beszélt. Megragadta a hajamat, hátrahúzta a fejemet, és kísértetiesen csillogó szemével mélyen az én szemembe nézve vizsgált. Vonaglottam fölötte, ő pedig körém fonta jéghideg karjait és lábait. Nem tudtam abbahagyni. Nem tudtam elhúzódni tőle. Életemben most először éreztem úgy, hogy pontosan tudom, mi a szabadság. Megértettem, hogy ez a szenvedély az egyetlen dolog, amely megérintheti egész lényem legbelső magját.

Amikor felébredtem, nem emlékeztem arra, hogy elveszítettem volna az öntudatomat, pedig nyilvánvalóan elájultam; most ugyanis egy másik helyiségben, egy másik ágyon hevertem. Mindkét csuklóm és mindkét bokám az ágy sarkaihoz bilincselve, én magam meztelenül. Ez a szoba is éppen úgy ablaktalan és állott levegőjű volt. Úgy éreztem, messze a föld alatt vagyok, ennek ellenére ordítottam. Kiabáltam és üvöltöttem, amíg a torkom bele nem sajdult, de nem jött a segítségemre senki. Senki nem hallotta a segélykiáltásaimat. Ahogy teltek az órák, én ismét és ismét megpróbáltam kiszabadítani magam, és kiabáltam. A láncok azonban különösen erősek voltak, a falak pedig nagyon vastagok. Csak egy oszlopszerűen vastag gyertya adott némi fényt - ezt minden bizonnyal Júlia hagyta itt nekem - én pedig azon kezdtem töprengeni, hogy vajon á sors azt a véget szánta-e nekem, hogy ebben a földalatti sírkamrában haljak meg. Néha-néha aggodalommal töltött el a gondolat, hogy ez az egész talán valami fehér rasszista összeesküvés része a FDÉSZ New York-i szervezete ellen. Lehetséges volna, hogy van valami céljuk a fogságban tartásommal? Vajon meglincselnek vagy elevenen elégetnek? Mártírként halok majd meg az ügyünkért? Órák teltek el, mikor végre kinyílt az ajtó, és belépett Júlia. Torkom szakadtából kiabálni kezdtem mielőtt bezárta volna maga mögött, de ez őt láthatólag cseppet sem zavarta. Elmosolyodott, odajött az ágyamhoz, és leült mellém. Vörös bársony köpenyt viselt, amely egészen meztelen talpáig takarta a testét. Csuklyája is volt, de nem vette föl. - Ez a szoba egy másik szoba belsejében van, amely viszont egy sokkal nagyobb helyiség belsejében lett kialakítva - jegyezte meg. - Túlságosan mélyen vagyunk a föld alatt ahhoz, hogy bárki is meghallhassa a kiabálásodat.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 116 - Miért láncoltál az ágyhoz? - kérdeztem, és nem akartam, hogy a félelem kicsendüljön a szavaimból. Válaszképpen felállt és hagyta, hogy a pompás köpeny a földre hulljon. Meztelen volt, akárcsak én. A tüdőmből minden levegő kiszökött, de magam sem tudnám megmondani, hogy meztelen testének látványa, vagy különös szemének tekintete miatt akadt el a lélegzetem. Megint elmosolyodott, és mellém térdelt. A feje villámgyorsan lecsapott, fogai pedig bal alkaromba mélyedtek. Napokat töltöttem azzal, hogy hűen szavakba tudjam önteni az élményeket, amiket a következő bekezdésben jegyeztem le. Hogyan is lehetne ugyanis leírni egy olyan érzést, amihez hasonlót még soha nem élt meg az ember, egy érzést ami minden más, korábban tapasztalt élményt elhalványít, és annyira intenzív, hogy korábban eszembe sem jutott volna, hogy egyáltalán képes lehetek elviselni egy ilyet? A fájdalom dal volt, amelyet hamis harmóniában énekeltem hangosan kiabálva. A kiömlő vér nem csak az enyém volt, hanem minden, előttem élt áldozaté is. A remegő boldogság vadállat volt, amely karmaival szabdalta és tépte a mellkasomat, próbálva kiszabadulni a testemből, ostoba, úgynevezett civilizált létezésemből. A hátam ívben meghajlott, és felsikoltottam, hogy megszabadulhassak már végre - ugyanakkor felkiáltottam, nehogy a kín véget érjen. Azt akartam, hogy a vérem Júliába ömöljön, sokkal jobban akartam ezt, mint amikor szeretkezni akartam vele. Megint csecsemő voltam - olyannyira izgatott lettem a számos új élmény miatt, hogy mindenképpen szükség volt a láncokra, máskülönben eksztázisom elszabadul és széjjelszaggat. Amikor visszahanyatlottam a matracra, már megszűntem létezni. Egy lepkévé változott és kirepült hernyó elhagyott bábjának kiszáradt hüvelye voltam csupán. A bensőmet üresség töltötte ki, a világban üresség vett körül. Nem haltam meg, mert ezelőtt soha nem is éltem igazán. A kirepülő lárva, valamint a szárnyaival csapkodó bogár csak addig használta mozdulatlan testemet, amíg átalakulhatott, nem hagyva maga után semmit; éppen csak annyira voltam kézzelfogható, akár egy halvány mosoly tompa emléke. - Juvenal Nyx - suttogta egy hang. - Hogy mi? - kérdeztem vissza rekedten. - Ez a neved. Csak lebegtem heteknek vagy hónapoknak tűnő, hosszú órákon keresztül. Nem voltam öntudatlan és nem is aludtam, ugyanakkor semmit nem érzékeltem a körülöttem levő világból. Ebben az állapotomban több lény is meglátogatott, amelyek mindegyike egy-egy érzelmet képviselt, de amelyeknek nem volt faja, neme, vagy fajtája.

117 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Veszélyben vagy, a tudás miatt - mondta az egyik ilyen lény, amely leginkább egy sárga fénykoszorúra hasonlított, és aki látszólag egyik pillanatról a másikra jelent meg. - Az a veszély, hogy mindenki megtudja, mivé lettem? - kérdeztem vissza valami különös, szavak nélküli beszéddel. - Az a veszély, hogy te magad hatalmas tudás birtokába kerülsz - felelte az üres fénykör. - Ezt nem értem. - Akkor még nincs minden elveszve.

- Juvenal - szólalt meg egy emberi hang. Kinyitottam a szememet, és Júliát láttam, aki megint farmert és pólót viselt, és az ágy lábánál ült. A tekintetéből leplezetlen éhség csillant. - Júlia. A mosoly nem tompította a tekintetében ébredő éhséget. - Te nagyon édes férfi vagy - annak ellenére, hogy csak suttogott, úgy hallottam a szavait mintha egy hosszú, visszhangzó folyosón állva, a messziségből kiáltott volna felém. - Már az előtt megéreztem ezt az édes illatot, hogy beléptem volna a könyvesboltba. Te voltál az egyetlen oka, amiért bementem. - De Martint is elküldted, miután megharaptad a karját - mondtam. - Vagy nem? - Az első harapás után mindig elengedem őket - mondta. - Több százat hagytam már így el... több ezret. A régi énem megkönnyebbülten sóhajtott fel. - És téged is el akarlak engedni - folytatta Júlia - a véred azonban jelez nekem. Megérintette a jobb combom belső oldalát a térdem és a lágyékom között. Hideg ujjaival finoman megdörzsölt egy pontot. Már a puszta érintése is sötét élvezettel teli nyögést szakított fel belőlem. Lehajolt, és ajka mindössze néhány centiméterre megközelítette az előbb megérintett pontot, miközben holdfénnyel világító szemei fogva tartották a tekintetemet. - Harapj meg! - mondtam neki annak ellenére, hogy a mellkasomat pánik feszítette. *** Az elkövetkező napokban Júlia ivott a másik karomból és a másik lábamból, végül pedig a hasamból is, közvetlenül a köldököm felett harapva meg. Folyamatosan eksztázisban és rettegésben léteztem. Nem

———————————— JUVENAL NYX ————————— 118 ettem, nem aludtam, és nem éreztem a sürgető vágyat sem, hogy könnyítenem kellene magamon. A testem teljesen kikapcsolt, eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor Júlia táplálkozott belőle. - Soha nem iszunk túl sokat - mondta az egyik este, miután végzett. Hanyatt feküdt, fejét a combomon nyugtatva, kiélvezve a perverz öröm minden pillanatát. - Nagyon kevés is elég számunkra az életben maradáshoz. Nem olyanok vagyunk, mint ti, emberek, akiknek szinte folyamatosan ölni és pusztítani kell ahhoz, hogy nap mint nap életben maradhassanak. Mindössze egy csészényi friss véren napokig elélünk. - Akkor miért harapsz meg minden nap? - kérdeztem. És ebben a kérdésben nem volt semmilyen félelem. Közvetlenül a harapást követően úgy éreztem magam, mint akit bedrogoztak, megtettem volna neki bármit, amit kér. Nem akartam többet, csak megérteni azt, amit Júlia mondott nekem. Felült. Valamikor koromfekete szemei most a különös ragyogástól hófehérnek tűntek. - Mi nem tudunk úgy szaporodni, ahogyan ti - mondta. - Nekünk meg kell teremtenünk a saját utódainkat. A harapásunk olyan drogot tartalmaz, amely a legtöbb ember számára nagyon gyorsan méreggé változhat. Ugyanakkor akadnak olyanok, akiknek a vére édes, és akiknek éppen ezért átadhatjuk a képességeket, amelyek annyira egyedivé tesznek bennünket. Ezeket az embereket a szeretőinknek nevezzük. - Engem szeretsz? - Az ízedet szeretem. - Vagyis úgy szeretsz engem, ahogyan mondjuk én szeretek egy jó steaket? Júlia arcán az undor hulláma rohant végig. - Nem, nem a halált, hanem azt az életet szeretem, amely egyszerre van meg benned és bennem. A létezés érzését, amit önmagamban hordozok, de ami ugyanakkor te is vagy. Ez, ennek a megízlelése a legkülönlegesebb élmény, amelyet a világon bármilyen élő teremtmény csak érezhet. - Na és mi a helyzet Martinnal? - kérdeztem, mikor úgy éreztem, hogy Júlia bármelyik pillanatban elindulhat. Gyűlöltem, amikor a harapás után egyszerűen otthagyott engem. Mintha szükségem lett volna arra, hogy mellettem maradjon, mert csak így tudtam volna elűzni a sötétséget. - A harapásunk, mint az előbb említettem, egyfajta kábítószert tartalmaz. Ennek eredményeképpen azok, akikből táplálkozunk, maguk is akarják, hogy megtegyük. Általában elfelejtik a találkozást, vagy csak úgy marad meg bennük, mint egy ködös álom. De az is megesik, hogy követni kezdenek bennünket. Ez a közöttünk fennálló szimbiózis egyik velejárója. Elkövettem azt a hibát, hogy arra a helyre vittelek el téged, ahol annak

119 ————————— WALTER MOSLEY —————————— idején Martinnal találkoztam. Az ő éhsége nagyon erős, de ha még egyszer megharapnám, szinte biztosan meghalna. - Milyen régen van már, hogy megharaptad? - Két éve. - És a sebeit még mindig be kell kötöznie? - Valószínűleg semmi szükség rá, de néha megesik, hogy a hozzá hasonlók mintegy emlékezésképpen újra és újra átkötözik magukat. - És te... - kezdtem volna, ő azonban egyik hideg tenyerét a homlokomra nyomta, én pedig azonnal öntudatlanságba zuhantam.

Amikor a legutolsó harapást követő reggelen felébredtem, a kezeim és a lábaim már nem voltak leláncolva. Az egyetlen egyenes háttámlájú széken megtaláltam a ruháimat - gondosan összehajtogatva. A puha halom tetején keresztben krémszínű boríték hevert, rajta nyomtatott betűkkel a nevem: Juvenal Nyx. A szoba néma csendbe süllyedt, és valamiképpen biztosan tudtam, hogy Júlia jó időre távozott. A harapások nyoma lüktetett ugyan, de cseppet sem fájt. Kirohantam az ajtón a nagyterembe, amely teljes egészében körülölelte az én kis cellámat. Ebből a teremből ajtó vezetett egy folyosóra, amely viszont a termet futotta körül teljes egészében. Ebben a két nagyobb teremben nem volt semmilyen bútor vagy szőnyeg. Ezeken kívül az egyetlen helyiség a kis vécé volt. Amikor ezt megtaláltam, azonnal rám tört az érzés, hogy a testem újra működni kezd, és azonnal ki kell mennem. Kedves Juvenal! Most már az enyém vagy ettől a pillanattól fogva egészen addig a távoli napig, amikor vagy te vagy én megszűnünk tovább létezni. Ez a nap azonban még sok évig vagy talán évszázadig nem jön el. Az elkövetkező hetekben és hónapokban nagyon sok dolgot felfedezel majd önmagaddal kapcsolatban. Ne félj ezektől. Ne ess kétségbe. Az enyém vagy éppen úgy, mintha a méhemből születtél volna, én pedig a tiéd vagyok annak ellenére, hogy most nagyon hosszú ideig nem láthatjuk egymást. Tanulj meg bízni az ösztöneidben és a belső kényszereidben. Add át magad az éhségednek és a szenvedélyeidnek. Egy napon megint együtt leszünk majd akkor, ha már mindkettőnk számára biztonságos. Ezek a szobák mostantól a tieid. Használd őket úgy, ahogyan én is használtam. Szeretettel: Júlia

———————————— JUVENAL NYX ————————— 120 A levelet töltőtollal írták, és minden egyes szava csakis nekem szólt. Visszamentem a belső hálókamrába és körülnéztem. A padló lakkozatlan, nyers fenyő. Az ágy végtelenül egyszerű. Mindössze egyetlen szék. Ez a szoba akár vers is lehetett volna Júlia életének napjairól, arról az életről, amelyben most már én is osztoztam. Leültem, és a távolból mintha csellók hangját hallottam volna. Valamivel később rádöbbentem, hogy ez a zene nem más, mint a saját vérem éneke. Miután elég hosszú ideig ültem ott azon töprengve, vajon milyen drogot vehetett a szájába minden alkalommal közvetlenül azelőtt, hogy engem megharapott, felálltam, majd elindultam kifelé, és elhatároztam, hogy soha többé nem térek ide vissza. A nap fényes volt, és vakító. Minden hang éles és kristálytiszta. Olyan sokáig tartózkodtam a földalatti sötétségben, hogy a szemem azonnal könnybe lábadt, a bőrömet pedig égette a napfény. A levegőt és a látott képeket ugyanakkor olyan élesnek és kristálytisztának láttam, mint még soha. Úgy sétáltam át a hídon, hogy könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem magam. Körülöttem mindenki kövérnek és kétballábasnak tűnt. Barátságosan tekintettem rájuk. Már a Brooklyn-híd közepén jártam, amikor rádöbbentem, hogy ma még egyszer sem jutottak eszembe a különböző rasszok. A fehérek, a feketék, a sárgák mind teljesen egyformának tűntek. Kényszerítettem magam, hogy kiszakadjak ebből az új állapotomból és megint úgy tudjak tekinteni a politikai és a rasszok közötti harcra mint korábban, és amiről tudtam, hogy valóságos. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a bebörtönzésem eltorzította a valósággal kapcsolatos érzékelésemet, és hogy Julia elrabolta tőlem a tisztán látás képességét.

Ugyanakkor bármennyire próbáltam is, nem tudtam hibát találni abban, ahogyan az egyes férfiak és nők mindennapi életüket élték. Júlia pedig... azok a holdszerű szemek, az alig észrevehető idegen akcentus nem ébresztett bennem se haragot, se félelmet, és nem támadt bennem bosszúvágy sem iránta. Csak gyalogoltam tovább, és minden lépéssel könnyebbnek, boldogabbnak éreztem magam. Úgy tűnt, a világ boldog himnuszt énekel saját életéhez és saját végzetéhez. A madarak, a rovarok, de még a levegőben szálló vegyi anyagok szaga is nosztalgiát ébresztett bennem valami olyasmi iránt, ami már mindörökre elveszett, ami azonban az érzékeim emlékezetében még tovább élt.

121 ————————— WALTER MOSLEY —————————— Felnevettem, és kis táncot lejtettem menet közben. Elhatároztam, hogy el fogok gyalogolni egészen Harlemig, a Főhadiszállásig. Hercegnek éreztem magam a zsúfolt Ötödik sugárúton sétálva. Az emberek, tudtukon kívül mind az alattvalóim voltak, én pedig nagylelkű uralkodójuk. Ahogy közöttük jártam, újra és újra észrevettem azokat az élénk színben tündöklő Fénykoszorúkat, és minden alkalommal az a sárga színű jutott az eszembe, amely a túlságosan nagy tudás veszélyeire figyelmeztetett. Mire megérkeztem a Central Parkba, az égboltról áradó ének már szinte fülsiketítőén hangossá vált. Üvöltött a fülemben, de nem törődtem vele. A fák mind a saját korukról és fontosságukról suttogtak. Ők az egyik irányban haladtak, én pedig éppen az ellenkezőben. A vérem dübörögni kezdett, és egyszeriben annyira megszédültem, hogy kénytelen voltam leülni a park egyik padjára. Vigyorogva néztem az előttem elhaladó embereket. Akadtak, akik aggódó tekintettel néztek vissza rám. Szinte beláthatatlanul hosszú idővel ezelőtt, a múlt héten még azt mondtam volna, biztosan azért, mert fekete vagyok, tele a saját fajtámra jellemző elszántsággal, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg elképzelni sem tudják, milyen tapasztalatok száguldhatnak a véremben. A Nap a fülembe ordított, én pedig elhatároztam, hogy felállók. Ekkor jöttem csak rá, mennyire gyenge vagyok. Arccal előre a járdára zuhantam. Nem éreztem semmi fájdalmat, mert mire a testem az aszfaltnak csapódott, én már elvesztettem az öntudatomat. A Nap valahol messze éppen lenyugodott. A láthatár mögött elhaló utolsó kiáltását követő néma csend annyira megdöbbentően mélységes volt, hogy olyan hirtelen tértem magamhoz az álomból, mintha valaki több száz liter jeges vizet borított volna a meztelen hátamra. Felpattantam a kórházi ágyról, és az ablakon kitekintve a szürkület egyre sűrűsödő és egyre gazdagabb sötétségét figyeltem. - Mi bajod van, haver? - kérdezte valaki. Megfordultam és a szemébe néztem. Egyike volt annak az összesen hat férfinak, aki rajtam kívül a kórteremben feküdt; fehér ember volt szürke szakállal, és valamivel sötétebb szürke bajusszal. - Hogy kerültem ide? - kérdeztem. - Behoztak. Azt hittük meghaltál. Még mindig ruhában voltam. A nappal izgalma az éjjel bizonyosságának adta át a helyét. A borzongás, amely eltöltött sötét volt és veszedelmes.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 122 Már az utcán voltam, mikor rádöbbentem, hogy nincsen rajtam cipő. Ennek ellenére egyáltalán nem volt kellemetlen érzés, ahogyan a meztelen talpam a betont és az aszfaltot érintette. A park felé indultam. Mikor megérkeztem, keresni kezdtem prédámat.

Egy fiatal, barna bőrű nő volt, aki egy csendes, kihalt ösvényen sétált. Nem éreztem semmilyen félelmet áradni belőle. Azonnal elindultam felé, és amikor elhaladtam mellette, az egyik karommal átöleltem a derekát, közelebb húztam magamhoz, majd az alsó állkapcsom egyik fogával ami korábban nem volt ott, a nyakába haraptam. Csak annyi volt mint egy tűszúrás, egyetlen apró seb, ami gyorsan be fog gyógyulni. Vagy nyolc másodpercig küzdött, utána azonban éreztem, hogy ujjai simogatni kezdik a nyakam hátulját. - Ki vagy te? - suttogta. - Mit csinálsz velem? A vére lassan folyt a számba. Ez volt a valaha átélt leggazdagabb, legtáplálóbb étkezés. Akár a vajas steak, testes vörösborral, amit az istenek is csak ünnepnapokon fogyaszthatnak. - Kérlek szépen - suttogta nekem remegő hangon. - Mi történik velem? Mindenhol érzem. A testét pedig odadörzsölte hozzám. Csak ittam és ittam. Egyre suttogott nekem ott, a parkban állva, miközben körülöttünk emberek jártak. Minden bizonnyal szerelmespárnak tartottak bennünket, türelmetlen fiataloknak, akik nem bírják kivárni, hogy a zárt ajtó magányába húzódhassanak. Miközben gazdag ajándékát élveztem, ő élete titkait mesélte el nekem. Minden vágyát és csalódását, minden szerelmét és hibáját, amelyek úgy ömlöttek belőle akár a vére. Valahol, az agyam egyik rejtett zugában ekkor döbbentem rá, hogy magát a lelkét szívom magamba az életszérummal együtt. Ez a csodálatos élmény vagy negyedórán keresztül tartott, azután a fog fájdalomtól kísérve visszahúzódott az alsó állkapcsomba. Eltávolodtam tőle, ő pedig kinyúlt felém. - Ki vagy te? - kérdezte. - Juvenal Nyx - mondtam én. - Mit csináltál velem? - jobb kezének ujjaival megérintette a nyakát azon a helyen, ahol beleharaptam. - Ez kábítószer. - Én - elhallgatott. - Akarok még. - Holnap ugyanebben az időben legyél itt, és hozok. Mondott volna még valamit, de keresztben az ajkaira tettem az ujjamat.

123 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Menj! - mondtam neki, ő pedig habozás nélkül úgy tett, ahogy mondtam. Egy ifjú szarvas könnyed szökellésével, vagy inkább a préda nyomát követő ragadozó gyorsaságával rohantam keresztül a parkon. Nevettem, és úgy éreztem, soha nem fogom tudni abbahagyni. Első prédám hamarosan el fog felejtkezni rólam. Ha mégsem teszi, és holnap valóban visszajön ide, hát akkor vigyázok majd arra, hogy heteken keresztül a közelébe se jöjjek. Valahol legbelül pontosan tudtam, hogy ha még egyszer megharapom, akkor a vérébe juttatott drog méreggé változik és megöli. Egészen Harlemig rohantam, amikor azonban megérkeztem arra az utcára, amelyen a Főhadiszállás is állt, megtorpantam. Gondolataimban most először fogtam fel, hogy mindörökre megváltozott minden. Egészen idáig hagytam, hogy az érzékeim vezessenek, most azonban eszembe jutott, hogy mégsem léphetek be ide, a politikai mozgalom központjába mezítláb, vérszagú lehelettel. A szemben nyíló sikátorba mentem hát, és minden különösebb erőfeszítés nélkül felmásztam a falon. Amikor felértem a tetőre, leguggoltam, és fekete bőrömmel a gyülekező sötétségben rejtőzve, figyelni kezdtem a barátaimat.

Cecil Bontemps és Minerva Jenkins késő éjjel lépett elő a házból. Minden érzékemmel rájuk összpontosítottam. A gyűlésről beszélgettek, amelyről idő előtt jöttek el. A gyűlés témája én voltam, jobban mondva az eltűnésem. Említettek egy fehér lány t is, akit többen láttak mellettem az utolsó alkalommal. - Jimmy mindig is komolytalan volt - jegyezte meg Cecil. - Lehet, hogy jól beszívott azzal a csajjal. Egy állat morgását hallottam, és körülnéztem ott, a tetőn guggolva. Nem láttam senkit és semmit rajtam kívül. Ekkor ébredtem rá, hogy az állati hangot én adtam ki magamból, és a haragom szülte. - Jimmy soha nem szív - felelte Minnie. - Ezt te is nagyon jól tudod. Valami biztosan történt vele. Jobb lenne, ha azt tennénk, amit Troy mond, és elmennénk a rendőrségre. - Nem hagyhatjuk, hogy a zsaruk a Főhadiszállás környékén szaglászszanak - mondta a férfi. - Mi van, ha megtalálják a fegyvereket? Puskákat és lőszert halmoztunk fel ugyanis a házban, készülve a minden bizonnyal kirobbanó forradalomra. A pincében tartottuk őket egy nagy ládában, mert biztosra vettük, hogy hamarosan eljön majd a nap, amikor a feketéket rögtönítélő bíróság elé fogják állítani. - Valamit akkor is tennünk kell, Cecil.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 124 - Jó, rendben van. Oké. Menjünk el megint a könyvesboltba. Három napon keresztül maradtam ott a tetőn, kihallgatva egykori bajtársaim minden szavát. Amikor a Nap felkelt, és üvöltve hágott az égre, néhány órára mindig kómába estem, éjjel azonban újra magamhoz tértem, és úgy figyeltem a barátaimat, mintha prédára vadásznék. A negyedik éjjelen végigkergettem egy fiatal férfit az egyik sikátoron, háromutcányira északra a Főhadiszállás épületétől. Végül berántottam az egyik kapubejáróba, és a vállába haraptam. Nyögdécselt és sírt, miközben az életerőt szívtam el belőle. Kényelmetlenül érzéki élmény volt. Akkor döbbentem rá, hogy mostantól kezdve, ha csak lehetséges, inkább nők vérét fogom szívni. - Mit csináltál velem? - a férfi szavai kásásak voltak, és tisztán lehetett érezni, hogy még mindig fél. - Most menj! - mondtam neki olyan mély hangon, amely még az én számomra is idegenül szólt. Elrohant. Akkorra már teljesen elfelejtkeztem a Főhadiszállásról. Az éjszaka maradék részében az utcákat jártam, kerestem, de nem akartam találni; veszélyt jelentettem, de nem fenyegetést. Hajnalban visszatértem Brooklynba, a raktárépületbe, ahová Júlia hozott. Két emelettel a szoba alatt, ahová először vitt engem, volt az a sírszerű kamra, amely ettől a pillanattól fogva az otthonomként szolgált. Az ajtót nyitó kulcsot Júlia a zsebembe tette. A sötétségben, messze az utca szintje alatt már csak nagyon halványan hallottam a Nap énekét. Itt, a kamrában biztonságban éreztem magam - és veszélyesnek is.

2. Ez harminchárom évvel ezelőtt, 1976 októberében történt. Azóta élek ebben a földalatti kamrában, amely valamikor régen, valamilyen úton Júlia tulajdonába került. Valaki a nevemre írta az egész épületet, én pedig ott laktam, abban az ágyban aludtam, vagy azon az egyenes háttámlájú széken ültem, és időről-időre feljöttem a felszínre, hogy valami óvatlan járókelő csészényi vérét vegyem. Nem öltem meg senkit, és nagyon sok mindenre rájöttem átalakult alakommal kapcsolatban.

125 ————————— WALTER MOSLEY —————————— Az egyik nagyon fontos részlet az volt, hogy különösen gyorsan gyógyultam. Erre az egyik éjjel jöttem rá, amikor egy csapatnyi fiatal férfi úgy határozott, megtámadnak engem és a lányt, akinek éppen a vérét szívtam a Prospect Parkban. Ők nyolcán voltak, én pedig kicsattanó erőben. Viszonylag könnyen le tudtam győzni őket. Csak a verekedés után döbbentem rá, hogy háromszor mellkason szúrtak. Az biztos, hogy a tüdőmet átdöfték és valószínű, hogy a szívem is helyreállíthatatlan sérüléseket szenvedett. Először eszembe jutott, hogy bemegyek egy kórházba, de valami azt súgta, nem volna okos dolog sérülten emberek közé menni, így inkább hazasiettem, és felkészültem arra, hogy hamarosan meghalok. Napokon keresztül csak hevertem a kamra padlóján, és éreztem a mellkasomban tomboló fájdalmat. Vagy egy héttel később sikerült anynyira helyre jönnöm, hogy megint kimehettem az utcára táplálkozni. Ekkorra nem maradt semmi más nyoma halálos sebesüléseimnek, mint három, fehéres varr a mellemen. Nem szoktam könyveket olvasni, nem járok moziba, nem nézek tévét, és nem érdekelnek a világ történései sem. Az egyetlen emberi kapcsolat, amiben egészen a legutóbbi időkig részesültem, az áldozataim eufóriában elsuttogott szavai voltak. Néhány naponta táplálkozom, magamba szívva a tápláló emberi vért, valamint az uralmam alatt tartott préda léikéből belém szivárgó titkokat. Napokig képes vagyok földalatti lakócellámban ülni, áldozataim motyogva kimondott szavait ízlelgetve gondolataimban. A ki nem mondott vágyak, valamint be nem teljesült álmok a tőlem elragadott élet ígéretét jelentették számomra. Néha órákon keresztül csak lebegek az elaléló ajkak között suttogott titkok hullámain. Látom azokat a képeket, amelyek már csak az emlékekben élnek, megélem azokat az érzelmeket, amelyek mindenki más elől rejtve vannak. Az első években csak nők vérét szívtam, egyszerűen a harapás intim volta miatt. Ahogyan azonban teltek az évek, többször is megesett, hogy férfiakat támadtam meg. A vérrel kapcsolatos ízlésem kifinomodott, és most már csak bizonyos aromákat, bizonyos illatokat keresek. Vannak olyan éjjelek, amikor vadászni indulok, de nem találok senki nekem valót. És annak ellenére, hogy jobban szeretem fiatal nőkbe mélyeszteni a fogam, akadnak mások is, akik felhívják magukra a figyelmemet. Más dolgokat is felfedeztem a természetemmel kapcsolatban. Például azt, hogy allergiás lettem a teliholdra. Azokon az estéken, ha kilépek a holdfénybe azonnal belázasodom, és olyan rettenetes fejfájás tör rám, hogy szó szerint megvakulok bele. Ha telihold idején kell kimennem a szabad ég alá, több mint egy héten keresztül használhatatlanná válók.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 126 Így fedeztem fel fizikai létezésem egy másik érdekes részletét is. Amikor láz tör rám, olyannyira legyengülök, hogy a legtöbb mindennapi ember könnyedén hárítja a támadásaimat. Mivel pedig ez a rettenetes gyengeség, amikor képtelen vagyok táplálkozni, ennyire hosszú ideig tart,, a gyengeségem csak tovább növekszik. Ebben a szerencsétlen állapotomban kénytelen vagyok olyan prédát keresni, aki hozzám hasonlóan erőtlen. Amikor először vesztettem el az erőmet a telihold-allergiám miatt, egészen véletlenül belebotlottam egy tolószékben ülő idős hölgybe, akit cseppet sem figyelmes gondozója egy ideig teljesen magára hagyott. A gondozó kriptámtól nem messze ment le a folyópartra, és egy nyilvános telefonon kezdett beszélgetni valakivel. Amíg ő telefonált, én az idős hölgy mögé osontam és megharaptam. A hölgy álmai szakadozottak voltak, a vére pedig híg, de nem volt semmi más választásom. Csak reménykedni tudtam, hogy nem fog belehalni a támadásba. Mióta ugyanis átalakultam, valami ösztönös módon tisztelni kezdtem az életet, annak minden formájában. A szememben a pókoknak és a csótányoknak, a patkányoknak és az emberi lényeknek egyforma joga van az élethez. Vagy fele annyit ittam az idős hölgy íztelen véréből mint egyébként kívántam volna, majd hazasiettem és vártam, hogy visszatérjen az erőm. Négy héttel később láttam az idős hölgyet, aki már új gondozó mellett sétált. A korához képest meglepően egészségesnek tűnt, és boldogan csevegett a gondozójával. Ekkor értettem meg, hogy a harapásom bizonyos tekintetben gyógyítja is az áldozataimat. Emlékszem, hogy ahogyan elsétáltam idős prédám mellett rámosolyogtam, ő pedig úgy nézett vissza rám, mintha felismert volna engem, bár mivel hátulról támadtam meg azon a napon, ez természetesen lehetetlen volt. *** Az életem másik új részlete a Fénykoronák megjelenése volt; ezeké a belül üres, fényből álló köröké, amelyeket a mindennapi emberek nem láthattak. Mindenféle színben léteztek, és szinte mindegyiknek más természete volt. Voltak, amelyek a ragadozókhoz hasonlóan támadták és pusztították el a fajtársaikat. Voltak, amelyek megpróbáltak kapcsolatba lépni velem. Nem sok olyan akadt, amely örült volna a létezésemnek. Azt soha nem tudtam kideríteni hogy azért gyűlölnek mert nem szeretik láthatónak tudni magukat, vagy éppen azért, mert undorítónak tartják a szükségleteimet és a vágyaimat. Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy - hiszen különböző létsíkokon élünk, és semmilyen fizikai módon nem érinthetjük vagy befolyásolhatjuk egymást.

127 ————————— WALTER MOSLEY —————————— Az egyetlen Fénykoszorú akit felismerek az a sárga színű, amely akkor is felkeresett engem, amikor Julia Juvenal Nyxet csinált belőlem. Bizonyos időközönként meg szokott jelenni nekem, és a tudással valamint az érzékeléssel kapcsolatos, hátborzongató üzeneteket mond nekem. - Jó úton jársz a felé hogy megtudd azt, aminek titokban kellene maradnia - mondta nekem nem egy alkalommal, nem szavakkal beszélve persze, de a mondanivalója valamiképpen közlésre került a köztünk levő üres téren keresztül, és a jelentése megragadt az agyamban. Egészen kilenc hónappal azelőttig persze nem sok jelentőséget tulajdonítottam annak amit mondott. Éppen a Water Streeten figyeltem az idős hölgyet, aki tolószékre volt szorulva mielőtt a megharaptam volna, és most már arra sem volt szüksége, hogy nővér figyeljen rá folyamatosan; ehelyett ő maga is egy csecsemőre, talán az unokájára vigyázott. Szülői szeretet töltött el az idős hölgy iránt, és hirtelen nagyon öregnek éreztem magam. Nyári éjjel volt, a Nap azonban messze a láthatár mögött járt már ahhoz, hogy ne kelljen félnem az ájulástól. - Gyere velem! - mondta egy hang a fejemben. Megfordultam, és észrevettem a szakadozott szélű, sárga Fénykoszorút, amint mögöttem lebeg a levegőben. Felálltam, és már éppen indultam volna utána, amikor egy különös, fütyülő hang szakította félbe a mozdulatomat. - Majd később. - Később menjek? - kérdeztem bele az üres levegőbe. A Fénykoszorú eltűnt, én pedig visszatértem föld alatti otthonomba, és várni kezdtem, hátha megint megjelenne. Nem sokkal korábban táplálkoztam, így nem volt szükségem arra, hogy vadászni induljak. A sárga Fénykoszorú még aznap, késő éjjel jelent meg a hálókamrámban. Nem szólt semmit, azonban elindult előttem, felvezetett a felszínre, majd ki az épületből. A Brooklyn-híd gyalogjárdájához kísért, azután felszívódott. Odamentem a gyalogjárdához. Elég késő este volt, és az évnek ehhez a szakához képest nagyon hideg, éppen ezért rajtam kívül, nagyon kevesen voltak csak jelen. Éppen csak elsétáltam az első oszlop mellett, amikor észrevettem a nőt, aki már kimászott az egyik tartógerendára, és éppen ugrani készült. Az állapotom miatt nagyon gyors és nagyon erős lettem. Egyenesen végigrohantam a tartógerendán, majd éppen abban a pillanatban, amikor a nő a mélységbe zuhant, elkaptam a csuklóját. Felhúztam, majd a derekánál fogva átöleltem arra az esetre, ha véletlenül megint ugrani próbálna. - Ez nem valami nyerő ötlet - mondtam neki. A hangom száraz és rekedt, mert csak nagyon ritkán szólalok meg hangosan.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 128 - Mi van a szemével? - kérdezte. Valami miatt ezen mosolyognom kellett. - Az előbb meg akarta ölni magát - feleltem. - Nos, erre most már nem sok esélyem van - mondta a nő - nyilvánvaló módon. Majd megfordult, és a válla fölött lenézett a hídról, és kicsit gunyorosan megszólalt. - Ugye most meg akar hívni egy kávéra?

A neve Iridia Lamone volt. Észak-Karolinában született és nevelkedett, New Yorkba pedig festészetet tanulni jött. - Ahhoz a fiúhoz mentem hozzá, akivel még középiskolában jártam, de már nem nagyon jövünk ki egymással - mesélte magáról a Brooklyn Heights, Mesélő Bab nevű kávézójában. A viselkedésében nyoma sem volt annak, hogy mindössze néhány perccel korábban még meg akarta volna ölni magát. Az érzékeim a Fénykoszorú valamint Iridia életének megmentése miatt olyannyira kiélesedtek, hogy először nem is vettem észre a szagát. A vére olyan csodálatos illatot árasztott, amilyet soha korábban nem éreztem. A lehető legprimitívebb szinten vonzott. Úgy kellett kényszeríteni magam, nehogy ott helyben, a kávézóban harapjam meg. - Ezért akartad megölni magad? - kérdeztem tőle. - Traver, mindig depressziós - felelte. - Amikor éppen nem dolgozik, csak bolyong fel és alá a házban, és nagyon féltékeny arra, hogy én festek. Minden alkalommal, amikor leülök dolgozni, sikerül valami módját találnia arra, hogy megzavarjon. Vagy azt akarja, hogy én figyeljek rá, vagy talál magának valamit, amivel a házban hangoskodhat. Előbb jön a vízvezetékekkel, aztán a kifizetetlen számlákkal... bármi, csak el tudja vele terelni a figyelmemet, bármi, csak neki ne kelljen kellemetlenül éreznie magát, amiért én azt az életet élhetem, amit szeretek. - Ez persze nem igazán válasz a kérdésemre - mondtam. - Nem tartozom neked semmilyen válasszal, Juvenal. Különben is miféle név ez? - Valamikor régen nagyon beteg voltam - meséltem. - Egy nő mentette meg az életemet, és ő mondta, hogy attól a pillanattól kezdve Juvenal Nyx legyen a nevem. - Miért? - Azt jelenti, hogy az Éjszaka Gyermeke. - Mintha valami vers címe lenne.

129 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - A betegségem miatt viszont örökre allergiás maradtam a természetes fényre. Ha kimegyek a napra, nagyon elgyengülök. Ha pedig elég sokáig maradok, az eszméletemet is elveszítem. - És kiütéses is leszel? - kérdezte. Még egy órája sincs, hogy öngyilkos akart lenni, de máris szélesen mosolygott. - Az nem. Viszont a nagyon erős holdfényre is érzékeny vagyok. - És erre mondod te azt, hogy jobban érzed magad? - Igen. Tisztában vagyok a létezésem határaival, és minden este csodálatos eksztázist élek meg. Ez igaz is volt, bár még soha, senkinek nem beszéltem róla. Nem voltam elátkozott, és nem voltam beteg. Nem hiányoztak a barátaim és nem hiányzott a családom sem. Az élet, amilyennek évtizedekkel korábban ismertem már olyannak tűnt, mint a kutató labirintusába zárt patkányé. A nemem, a rasszom, az állandóan ismétlődő létezésem - ezek voltak halandóságom láncai, a béklyók, amelyeket leráztam magamról. - Eksztázis? - ismételte meg a szavamat Iridia. A tekintete azt mondta, szeretem. A leheletének illata a szerelmi együttlét ígérete volt. - Miért ugrottál le? - kérdeztem. - Egyszerűen minden úgy összejött - felelte egyszerűen. - Nem akartam hazamenni Tarverhöz, és egészen biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogok többé festeni. - Miért nem hagytad el csak úgy? - Mert abba biztosan belehalna, és akkor az ő halála is az én lelkemen száradna. - Megint megpróbálod majd megölni magad? - Nem hinném - mondta töprengve. Iridia bőre bronzszínűen sötét, a szeme mandulavágású volt. Aranybarna haja sűrű és hosszú, hátul vastag kötélre emlékeztető fonatba összefogva. - Miért nem? - kérdeztem. - Mert én hiszek abban, hogy mindannyiunknak megvan a maga sorsa, és amikor már feladtam minden reményt, te a legeslegutolsó pillanatban jelentél meg, hogy megments. - Vagyis azért nem fogod megpróbálni megint megölni magad, mert én megmentettelek? - Nem csak azért, mert megmentettél - felelte. Átnyúlt az asztal fölött, és a kezébe vette hideg ujjaimat. - Akkor már leugrottam. Éreztem, ahogyan a gravitáció egyre gyorsulva húz lefelé. Már átadtam magam a halálnak, amikor elkaptál és megöleltél. Egymás tekintetébe révedtünk, és éreztem, hogy elvesztem. - Te képes lennél valaha is feladni a Napot? - kérdeztem.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 130 - Soha - mondta. - Én vízfestékkel dolgozom. Szükségem van a Napra ahhoz, hogy táplálja a szívemet. - Ennek ellenére kész lettél volna eldobni az életed - válaszoltam. - Többé már nem. Ebben a pillanatban ragadtam a kezembe a saját életem irányítását. Minden, ami korábban történt egyértelműnek és tisztának tetszett. Huszonkét éven keresztül emberi lényként léteztem, és követtem a számomra kijelölt ösvényeket. Megvolt a fajom, a nemem, a nemzetiségem, a nyelvem. Az voltam, amivé a világ tett. És akkor megérkezett Júlia, hogy azzá legyek amivé akarta, hogy legyek. A létezésem olyan feszültséggel volt tele, hogy amikor az ő parancsára átalakultam, apró cafatokra szakadt lényem papírvékonyságú anyaga is. Már arra sem voltam képes, hogy a nevemet megőrizzem. Az elmúlt negyvenöt évben egyetlen alkalommal sem történt meg, hogy bármiről saját magam döntöttem volna. Mindig mások vezettek, mindig mások keze formált. Még az is, amikor az iskolában politizálni kezdtem onnan eredt, hogy tartozni akartam valamilyen nagyobb csoporthoz. Iridia egyetlen apró gesztussal megtalálta a személyiségét, és amikor megpillantotta a fényt, egyetlen pillanat alatt képes volt új útra terelni az életét. - Akarsz ma nálam aludni? - kérdeztem. - Reggel mindenképpen vissza kell majd mennem Tarverhöz. - Jól van.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy megharaphassam, hogy halandó emberi lényből gyermek ragadozóvá tehessem. Lüktetett az alsó állkapcsomban levő fog amikor megcsókoltam, amikor szeretkeztünk, de nem hagytam, hogy előbújjon. Ösztönösen tudtam, hogy ha átváltoztatom, akkor nem maradhatunk egymás mellett. Ezért volt az, hogy Júlia is elhagyott még mielőtt a hatalmamnak tudatára ébredhettem volna. Számunkra halálos méreg a szerelem illata. Ha megteremtettük a gyermekeinket, előbb-utóbb mindenképpen felfaljuk őket. Az éhség úgy fenyegetett azzal hogy elnyelhet, ahogyan a mélység is fenyegette a Iridiát ott, a Brooklyn-hídon; ezért volt az, hogy soha nem találkoztam még hozzám hasonlóval. Nagyon kevesen vagyunk. Ami szerelmünk szó szerint maga az éhség és éppen úgy, ahogyan emberi őseink számára is a saját fajtánk volt a legjobb préda.

131 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Mi a valódi neved, Juvenal Nyx? - kérdezte hajnalban, közvetlenül az után, hogy szeretkeztünk. Alaposan el kellett gondolkodnom, mielőtt kicsit tétovázva kimondtam volna. - James Tremont, Baltimore-ból. - Nem hangzott valami határozottnak - mondta Iridia és megcsókolta a köldökömet. - Elég rég nem használtam már. - Annyira azért nem látszol idősnek. - Sokkal idősebb vagyok, mint gondolnád. Iridia orrcimpái megremegtek, az állkapcsom alatti mirigy pedig méreggel telve lüktetett. A nyelvemmel visszanyomtam, és megcsókoltam a bal mellbimbóját. - Harapj bele - suttogta. - Majd később - mondtam. - Azt akarom, hogy most azonnal harapj meg. - Ha máris megteszem amit akarsz, mivel foglak rávenni, hogy megint el gyere? Felült az ágyon az üres, földalatti szobában. - Még soha nem találkoztam veled hasonló férfival - mondta. - Akkor már ketten vagyunk - feleletem és azon gondolkoztam, hogy évtizedek óta nem beszéltem ennyit. - Neked tényleg semmi szükséged arra, hogy zenét hallgass, hogy könyveket olvass vagy festményeket nézegethess? - Valamikor úgy éreztem, hogy az evésen és az alváson kívül másra nincsen szükségem. - És most. - Most sokkal több dologra vágyom, mint azt valaha elsorolhatnám. - El kell majd mondanom Tarvernak, hogy mi történt ma este - mondta halkan. - Értem. - Nem fogom elhagyni. El akartam neki mondani, hogy a mellkasomban lüktető szeretet soha nem engedné, hogy vele éljek - hogy a lelkéért való éhségem sokkal erősebb lenne nálam. - Találkozunk még? - kérdezetem tőle. - Téged sem foglak soha elhagyni - felelte határozottan. - Miért nem? Hiszen alig ismersz. - Sokkal jobban ismerlek, mint bármilyen más férfit, akivel valaha találkoztam - mondta. - Megmentetted az életemet. És azt hiszem ez az, amiért te erre a földre születtél... hogy életeket ments.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 132

Az Antwerp Épület legfelső emeletén béreltem irodát magamnak, és kitettem egy táblát, amelyen ez állt: JUVENAL NYX: PROBLÉMAMEGOLDÓ. A nyilvános telefonfülkékbe kis névjegyeket tettem, az egész várost teleplakátoltam, megkértem Iridia öccsét, Montrose-t, hogy készítsen nekem egy weblapot, és két ingyenes újságban is hirdettem magam. Mindezekhez néhány jómódúbb áldozatomtól kértem kölcsön. Mivel úgy terveztem, hogy amint lehet visszafizetem nekik a tartozásomat, különösen nagy gonddal jártam el, nehogy túlságosan a hatalmamba kerüljenek. Azért döntöttem úgy, hogy saját vállalkozásba kezdek, mert ezt teljesen a természetemmel szemben állónak éreztem. A hozzám hasonló teremtményeknek rejtőzniük kell az éjszakában, és a lehető legkevésbé szabad felhívniuk magukra a világ figyelmét. A mi feladatunk, hogy kihasználjuk az embereket nem pedig az, hogy segítsük és támogassuk őket, ha valós vagy képzelt okokból arra szorulnak. Mindenképpen szembe akartam szállni a saját sorsommal. Az irodám napnyugtától napkeltéig tart nyitva és mindig meghallgatok bármit, amivel az emberek megkeresnek. Bármit. Legyen szó súlyos bőrbetegségről, vagy éppen haláltól vagy börtöntől való félelemről. Megbízásokat fogadok el és utasítok vissza, mindenkitől csak annyi tiszteletdíjat kérek amennyit úgy érzem ki tud fizetni, a hétvégéket pedig Indiával töltöm. Megtalálom az eltűnt embereket, meggyógyítok számos kisebb betegséget, és időről-időre életet is mentek. Tarver Lamone gyűlöl, de engem ez nem érdekel. Általában megérzem a fenyegetést, mielőtt az veszélyessé válna, és nekem egyébként is nagyon nehéz sérülést okozni. Néha aggódom ugyan Iridia miatt, azon-bán benne annyira határozottan él a hit, hogy pontosan tudja mi a helyes és a helytelen, és annyira biztos abban, hogy nem lehet letéríteni a saját maga által kijelölt ösvényről, hogy egészen mostanáig nem tudtam kitalálni, miképpen mondhatnék nemet neki. Szinte függővé váltam a közelségéhez. Egyszer, amikor vagy három hétre haza kellett látogatnia Kaliforniába olyan katatón állapotba sülylyedtem, amiből több mint egy hónapon keresztül nem tudtam kiverekedni magam. Végül Iridia és Montrose kénytelen volt betörni földalatti lakásomba, Iridia pedig leült mellém, és hosszú órákon keresztül mellettem maradt mire sikerült újra magamhoz térítenie engem.

Persze tudom, hogy ez nem tűnik valami vidám életnek, de ennek is megvannak a vidámabb órái. Minden nap felhívnak olyan emberek, akiknek

133 ————————— WALTER MOSLEY —————————— éppen egy hozzám hasonlóra van szüksége. Segítek a gyerekeknek megcsinálni a házi feladatot, és segítek a nőknek lerázni az őket követő férfiakat. Egy férfit kigyógyítottam az akrofóbiájából, és örökre mozgásképtelenné tettem egy sorozatgyilkost, aki mindenképpen fel akart hagyni rettenetes kényszerével. Minden jól ment egészen addig a napig, amikor éjfél után hat perccel belépett az irodámba egy nő. Én magam vagy 185 centi magas vagyok, ő azonban nálam is sokkal magasabb volt, a bőre pedig halottfehér. A haja csodálatos, koromfekete, hosszú. Ha nem lett volna az az áthatóan, szinte világítóan zöld szeme, még talán szép is lehetett volna. A ruhája fekete, sötétzöld, esetleg mindkettő egyszerre, a cipője pedig mintha vörös színű üvegből készült volna. - Mr. Nyx? - kérdezte. - Igen - válaszoltam, és félelem szokatlan hulláma árasztott el. - Maga nagyon fiatal. - Idősebb vagyok, mint látszom. Körülnézett az irodámban. A berendezés nagyon hasonlított ahhoz, amilyen a földalatti lakhelyemé volt. Három, egyenes háttámlájú, tölgyből készült szék állt egy ugyancsak tölgyből készült, kerek asztal körül az ablak alatt, amelyen keresztül egyenesen Brooklynra láthattam. Az egyetlen díszítés egy akvarell volt, amely vakító napfényben fürdőző virágokat ábrázolt. - Leülhetek? - kérdezte olyan hangon, amely nem volt sem nőies sem férfias, ezzel szemben annyira mély és zengő, hogy emberinek is aligha lehetett volna nevezni. - Természetesen - válaszoltam. Leült a legközelebbi székbe, én pedig vele szemben helyezkedtem el. Mélyen a szemembe nézett, és nekem koncentrálnom kellett, nehogy elfordítsam a tekintetemet. Elmosolyodott, amikor ezt látta. Ragadozómosolya volt - márpedig úgy érzem, hogy ebben a kérdésben valóban szakértőnek tekinthetem magam. Szép volt, de csak úgy, ahogyan a tüzet is szépek tekinthetjük. Veszélyes, és érinthetetlen. Az orrcimpái megremegtek majd egy perccel később átnyújtotta nekem a névjegykártyáját, melyen az állt MAHEY X. DEMOLA piros betűkkel a bal alsó sarokban. Ennyi és nem több. Se munkahely, se foglalkozás, se cím vagy telefonszám. Nem volt se e-mail cím, se bármilyen embléma. Ha ugyanis az ember nem tudta mit jelent maga a név, akkor nem tudott semmit sem. - Mit tehetek önért, Ms. Demola? Elmosolyodott, és néhány másodpercig csak nézett rám.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 134 - Nagyon különösnek találom, hogy ezt a festményt tette ki - mondta végül. - Miért? - Az iroda nyitva tartása, a foglalkozása. Nem gondoltam volna amolyan napimádónak. - A barátnőm festő. Ő adta nekem ajándékként azon a napon, amikor megnyitottam az irodát. - Komoly? - kérdezte a nő. - Hogy érti ezt? - Komoly a dolog kettejük között? - Miért jött el hozzám, Ms. Demola? - Mert elveszítettem a kis kedvencemet - a mosolya olyan volt, hogy a császárok azonnal beleszerettek volna, a gyerekek pedig elrohannak rettegésükben. - A kutyáját? - Egy nagyon ritka fajta kedvencről van szó. Nagytestű, és igen vad. - Nem is tudom... - Attól tartok, hogy Reynard veszélyessé válhat. Megvillant a fény a szemében és vagy ő kényszerített arra, hogy minden figyelmemmel felé forduljak, vagy maguk a szavai ragadták meg a gondolataimat. - Hogy érti, hogy veszélyessé válhat? - Ragadozó, és igen nagy - felelte mintegy magyarázatképpen. - Ha egy kutya garázdálkodik a városban és embereket támad meg, akkor biztos vagyok benne, hogy a sintérek elintézik az ügyet. - A mérete ellenére Reynard egy csatornapatkány. Úgy hiszem, hogy valamiképpen sikerült eljutnia a város alatt húzódó elhagyott metróalagutakba. Ha nem tévedek, nagyon sokan élnek ott lent, olyan emberek akikkel talán nem törődnek a sintérek sem. Én magam is töltöttem valamennyi időt a város elhagyott katakombáiban. Néha ott vadásztam és az is megesett, hogy pihenni vonultam oda, a felszín alá, a város zajától távol. - Mennyire nagy? - Nagy. Mahey méretes táskát hordott magánál, ami mintha kikészítetlen bőrből lett volna. Elővett belőle egy kék, vagy negyvenöt centis, hosszúkás bársonycsomagot. Kitekertem, és egy kést találtam benne, egyszerű fekete penge, nagyjából harminc centis. A nyél úgy volt kialakítva, hogy a penge szerves részének tűnt. - Vigye ezt magával - mondta. - Még nem is mondtam, hogy elvállalom a munkát.

135 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Ne gyerekeskedjen, Mr. Nyx. Szerettem volna még vitatkozni, ehelyett azonban inkább visszatekertem a bársonyba a sötét pengésű kést, és felálltam. - Akkor viszont, azt hiszem jobb lesz, ha azonnal munkához látok. - Előbb még lekísérhet a kocsimhoz - felelte egy kicsit kevésbé kimérten, mint eddig. Amikor a liftben szorosan egymás mellé álltunk, elöntött a mély erdők, testéből áradó illata, Nem volt benne semmi édes, inkább egyfajta könnyedség és sötétség, rothadás és születés keverékének tűnt. Ellenállhatatlannak éreztem és mindent eltöltött. Az utcán, a ház előtt meggy bordó Lincoln Towncar parkolt. Alacsony, disznóképű, élénkzöld öltönyt viselő férfi állt előtte, és Ms. Demolát várta Amikor közelebb értünk a kocsiban, hátulról kiáltás harsant. - Hé, Nyx! Egy férfi rohant az utcán, egyenesen felém. Tarver Lamone volt, melegítőnadrágban, és szürke pulóverben. Elég gyorsan futott, és a következő pillanatban pisztolyt rántott elő a pulóver zsebéből. Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam azonnal megmozdulni. A sofőr sem reagált, Mahey azonban minden volt, csak lassú nem. Kinyújtotta a kezét, és négy ujjával átfogta Tarver pisztolyt tartó karját. A köbvetkező pillanatban az egész kar mintha ronggyá vált volna lehanyatlott, és csak csüngött ott, élettelenül. - Nem ölheted meg - mondta neki érzelemmentesen. - Ma még nem. Tarver elejtette a pisztolyt és felsikoltott. Megfordult, majd futásnak eredt. Nagyon furcsa volt a mozgása így, hogy a jobb karja lazán lógott a bal oldalán. Elfordultam, és amazonszerű megbízómra néztem. - Ez meg mi volt? - kérdeztem tőle. - Maga nem arra született, hogy szeressen, Mr. Nyx - mondta. - A szerelem tüskéi és tövisei éppen olyan halálos veszélyt jelentenek a maga számára, mint Reynard hatalmas fogai. Ezekkel a szavakkal a kocsi ajtajához lépett, amelyet a disznóarcú sofőr tartott nyitva neki. Csak figyeltem őket ahogyan egyre távolodtak, és azon töprengtem, valóban olyan bölcs dolog volt-e fellázadnom a természetem ellen. Hajnali egy órakor jóformán egyetlen lélek sem tartózkodott a Grand Central állomáson. A metró lejáratához siettem, és a belvárosba tartó peronhoz mentem, ahol csak néhány kora reggeli ingázó várta a következő szerelvényt; de láttam néhány fiatal szerelmest, részegeket, punkokat és hajléktalanokat is. Befutott a metró, és mindannyian felszálltak.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 136 A peron távolabbi végéhez mentem, majd leugrottam a sínre. Nagyon gyorsan mozogtam, éppen ezért még ha lett volna is bárki aki látja mit csinálok, nem tudtak volna megakadályozni. Vagy egy kilométerre északra rátaláltam a létrára, amely mélyebbre vezetett, föld alatti alagutak és folyosók labirintusába. Ezek egyikén végiglépkedve eljutottam egy még mélyebbre vezető alagúthoz, amelyen keresztül további járatok nyíltak. Ezek némelyike irodákba és raktárhelyiségekbe vezetett, amelyeket a metróban dolgozók arra használtak, hogy szerszámaikat tárolják, vagy éppen megpihenjenek bennük. Régen elfelejtett járatok is akadtak ezek között, amelyek némelyike olyan helyekre vitte a látogatót, ahol valóságos újabb városokra bukkanhatott messze, a város alatt. Vagy fél órán keresztül gyalogoltam az egyik ilyen koromsötét alagútban, amikor hirtelen olyan bűzfelhőbe ütköztem, amely még engem is szinte térdre kényszerített. Gyufát gyújtottam. Általában képes vagyok arra, hogy a teljes sötétségben is gond nélkül közlekedjek - ez egyike azoknak a képességeimnek, amelyek a Júliával való találkozásom után fejlődtek ki. Azonban annak ellenére, hogy nem megyek neki semminek, igazából nem látok semmit. A gyufaláng fénye rothadó, megcsonkított hullára esett. A fej emberé volt valamikor, azonban hogy férfié vagy nőé, már nem tudtam volna megmondani. A lágyékot, a hasat és a mellkast felszaggatták, az arcot pedig a koponyáig lerágták. A hús nagy része eltűnt. Csak a karok voltak valamelyest épek, azonban ezeket is megrágták, és csupa mocsok volt mind a kettő. Bárki volt is egykoron, nem volt még olyan nagyon régen halott, idelent azonban, a metróalagútban nagyon sok olyan élet volt, amelyeknek csemegét jelentett a halott hús. Csótányok, patkányok, és legyek serege árasztotta el a hullát. Botladozva mentem tovább és azon gondolkoztam, pontosan milyen is lehet Mahey X. Demola kis házi kedvence. Az alagútban hat további hullára bukkantam. A bűz mindent átható volt. A sötétségben az osonó zajok még számomra is gyomorforgatónak tetszettek. A Fény Városa nevű földalatti közösség felé vettem az irányt, amely arról az elektromos világítórendszerről kapta a nevét, amit egy Nathan Charles nevű férfi épített ki itt évekkel korábban. Voltak lámpák, világító ventillátorok, videó lejátszók, és még számítógépek is ott, a keleti 73. utca alatti barlangban. Éjszakai kóborlásaim során jutottam el oda réges-régen, és összeismerkedtem néhány emberrel aki ezt a különös helyet nevezte otthonának. A föld alatti kommuna felé haladva attól tartottam, hamarosan további hullákba fogok botlani - sokkal több hullába, mint eddig.

137 ————————— WALTER MOSLEY —————————— - Ki járkál ott? - kérdezte egy férfi, és a szemembe éles fény világított. A vakító fényesség minden érzékemet eltompította egy időre, a hangot azonban azonnal felismertem. - Csak én, Lester. Juvenal. - Juvy? - a fény azonnal félremozdult. - Mit keresel te itt, kölyök? - Hallottam, hogy valami kutya garázdálkodik itt lent, és embereket támad meg. Gondoltam lejövök és segítek. - Inkább magadon segíts, és húzz el innen amilyen gyorsan csak tudsz! mondta nekem a férfi, egyike annak a kevésnek, akiket a barátaimnak tekintettem. - Bármi legyen is ami bennünket megtámad, az biztosan nem kutya. Az egy elcseszett szörnyeteg, haver. Basszus! Egyetlen csapással leszakította Lonnie Bingham egyik karját. Szerencsétlen sikoltva halt meg. Most, hogy a fény már nem világított a szemembe, tisztán láttam barátom, Lester arcát, egykorúak voltunk (éppen ezért ő, nálam sokkal öregebbnek nézett ki), magas mint én, fekete, és kopasz. Az egyik kóborlásom során ismerkedtem meg vele itt, a földalatti barlangban. Kedveltem, mert harminc éve volt, hogy utoljára a felszínen járt. Ő irányította a Fény Városát, őt választották meg polgármesterré a társadalom kivetettjei. - Hányan haltak meg? - kérdeztem. - Vagy tucatnyian tűntek el. Az északi negyedet bunkerré alakítottuk. Most is ott van mindenki. Az a valami nem tud bejutni, de mi sem tudunk kimenni onnan, hogy ennivalót és készleteket vigyünk magunknak. Ráadásul kéne valami jó nagy stukker is. Az alagutak, termek és barlangok hatalmas hálózatában valahonnan állati üvöltés hallatszott. A hang minden érzékemet eltöltötte: a savanyú íz és a maró szagok bántottak, a bőröm fájdalmasan feszült, és bíbor sikolyokból álló képek kezdtek ugrálni a szemem előtt. Az egész testem bizsergett, és minden figyelmem valahová előttünk, egy távoli pontra összpontosult. - Ez ő lesz - jegyezte meg Lester. - A bestia. - Előttünk van - mondtam. - Te csak menj előre, Lester. Szedj össze annyi készletet és fegyvert, amennyit csak tudsz. Majd én elintézem ezt a kutyát. - Te megbolondultál, Juvy? Hiszen csak egy kölyök vagy! Nem árthatsz ennek az izének. Közvetlen közelről rálőttem a 22-esemmel, és még csak le sem lassította. Lester megragadta a karomat, én azonban ellöktem magamtól. Sokkal erősebb vagyok, mint egy normális ember, így Lester a földre zuhant, majd gurult néhány métert. Hátat fordítottam neki, és csak mentem tovább. Az a valami megint felüvöltött. A hangja hallucinációkat ébresztett a fejemben. Embereket láttam, amelyek mindenféle rettenetes bestia elől

———————————— JUVENAL NYX ————————— 138 menekülnek. Halál szaga lengte be a levegőt, és a csillagok is sírva fakadtak. Férfiakat és nőket láttam, ahogyan megerőszakolják, lemészárolják - majd felfalják őket. A támadóik olyan vérszomjas lények voltak, akik ránézésre gyermekekre hasonlítottak, de akik sokkal vénebbek voltak mint az erdő legősibb fája. Amikor a látomásnak vége szakadt, én ott találtam magamat a földön térdelve, és az agyamat fájdalom tüskéi szaggatták. Feltápászkodtam, és sietve tovább indultam a Fény Városa felé.

A kiszélesített, mesterséges barlangban álló település még egy nyomornegyednél is kevesebb volt. Sátrak álltak benne, a falnak támaszkodó hevenyészett viskók, lángoló szemetesek és széjjeldobált bútorok, amelyek a nagyjából nyolcvanfős kommuna nevét adó lámpák alatt álltak. A bejárattal szemben hatalmas vasajtó nyílt. Soha, senki nem tudta mire szolgált az a boltozatos pince amelybe vezetett, de most Lester népének a maradékát védte. Az ajtó fölött, egy természetes kőpárkányon kuporgott Mahey X. Démona házi kedvence. Az egész testét aranyszín szőr borította eltekintve a pofájától, ami fekete csíkos és vérfoltos volt. A mancsai emberkezekre emlékeztettek és annak ellenére, hogy éppen négykézláb állt, úgy gondoltam, hogy biztosan fel tud emelkedni két lábra. A torkomban morgás ébredt. Minden racionális gondolat elszállt az agyamból. Az izmaimon mélységes és ijesztő düh rohant végig, a szörnyeteg pedig megint felüvöltött a fejem fölött. A sötétségben, Mahey kutyája fölött egy szempár villanását vette észre. Csak nézett egyenesen a szemembe, és nem mozdult egészen addig, míg a teremtmény leugrott a párkányról. Láttam, ahogyan ez az aranyszín kavargás közeledik felém. Le akartam hajolni és félregördülni, el akartam kapni, marni és tépni a húsát. Ehelyett azonban teljesen elkábított annak a két szemnek a ragyogása és azon kezdtem töprengeni, hogy vajon mit jelenthetnek... Reynard belém rohant, én pedig repülni kezdtem a barlangon keresztül. Ő olyan kemény volt akár a kő én pedig hozzá képest, évek óta először, csak egy átlagember. Reynard felém sújtott a karmaival, először az arcomat, a következő másodpercben pedig a mellkasomat szaggatva cafatokra. Mindkét öklömmel egyszerre sújtottam le rá, de láthatólag meg sem érezte. Belemart a karomba, majd magas koponyájával belém öklelt. Öntudatlanul zuhantam a földre, és még mindig végtelenül gyűlöltem. Reynard fölém magasodott, a szája egyetlen hatalmas bűzlő, éhséggel, gyűlölettel, és vad vágyakozással teli ásítás.

139 ————————— WALTER MOSLEY —————————— Ekkor hét kis pukkanás hallatszott. Először azt hittem, Reynard éppen most tép le a végtagjaimat, de ekkor meghallottam egy gurgulázó kiáltást. Az én nevemet mondta valaki. Juvenal. A következő pillanatban rám törő gondolatoknak nem volt semmilyen felismerhető sorrendje. Ott volt előttem Lester arca és a .22-es pisztoly - ez adta a kis pukkanásokat. Arra használta a fegyverét, hogy megpróbálja megmenteni az életemet, és ezzel mind a kettőnk sorsát megpecsételte. A kiskaliberű fegyver volt az egyetlen, amivel védekezhetett. Az enyém pedig az a fekete pengéjű kés, ami azóta is az övembe volt dugva. Meg sem próbáltam kicsavarni a kék bársonyból. Amikor Reynard felemelte a fejét, hogy megnézze mi az ami a pofájába csípett, én teljes erőből a mellkasába döftem a kék csomagot. Az üvöltését csak a széjjelrobbanó csillagok kakofóniájához hasonlíthatom. Olyan ürességen keresztül szólt egyszer gyengébben egyszer erősebben, amely végtelennek tetszett. Maga az üvöltés is lehetetlen volt, így pontosan leírni is az. Én pedig egyre vérezem, gyűlöltem, öltem... - Juvy, hagyd abba! - kiáltotta Lester. Megpróbált leráncigálni a szörnyeteg hullájáról. Még mindig újra és újra a mozdulatlan testbe döftem a kést. Felháborítottak a képek, amiket mutatott nekem. Azt akartam, hogy soha többé ne térjenek vissza. - Már megdöglött, haver! - kiáltotta Lester, és végre sikerült arrébb húznia. A sebek és a vérveszteség nagyon legyengítettek, de még mindig tombolt bennem a harag. A kés lüktetett a kezemben, ahogy elfordultam. - Juvenal - szólt utánam Lester. - Most ne, haver - mondtam. - Most ne.

Csak botladoztam egyik alagútból a másikba, és fogalmam sem volt, hogy merre megyek. A kés még mindig lüketett a kezemben. Jó érzés volt. Úgy éreztem, hogy a kés betegséget hordoz. Úgy éreztem, hogy éppen olyan élettel teli és dühös, mint a darázs, amit az ember a tenyerébe zárt. Rátaláltam egy elhagyott alvóhelyre az egyik falmélyedésben. Felvettem a földről egy mocskos esőkabátot. Felhúztam, hogy elfedhessem vele a vérző sebeimet, a kést pedig az ujjába toltam, és az alkaromnak feszítettem.

———————————— JUVENAL NYX ————————— 140 Felmásztam a metróalagútba, majd elgyalogoltam egészen a 28. utcai megállóig. Itt kimásztam, és feljöttem a felszínre, a lassan erősödő hajnali fénybe. - Nyx úr! - hallatszott egy durva hang, amelynek talán soha nem is lett volna szabad szavakat formálnia. Mahey disznószerű sofőrje volt az, a meggy bordó limuzin mellett állva. Az ajtót szélesre tárta előttem, nekem pedig nem maradt annyi erőm, hogy ellenkezzek vele. - Üdvözlöm, Mr. Nyx - mondta Mahey amikor bezuhantam mellé a kocsiba. Nem feleltem. - Megtalálta Reynardot? - Aha. Nem mondta meg nekem mit kellene tennem vele, úgyhogy megöltem. - Nagyon jó. Megvan még a kés? Az alkaromnak feszülve lüktetett. Nem akartam megválni tőle. Azoknak a zöld szemeknek azonban nem lehetett nemet mondani. Elővettem hát a kést és átadtam. A bőrtáskából elővett egy műanyagzacskót, és úgy vette át tőlem a fegyvert, hogy vigyázott, nehogy hozzáérjen. A kést végül a zacskóba ejtette és olyan mosolyt villantott rám, amelyet valószínűleg barátságosnak érzett. Nagy csomó pénzt vett a kezébe, és átnyújtotta nekem. - Hová vihetjük, Mr. Nyx? *** Több mint hatvan órát aludtam az iroda padlóján. Az irodám több kis helyiségből áll, amelyek egyike egy fürdőszoba. Itt mindig tartok egy öltözet váltóruhát a szekrénybe akasztva. Két és fél napon keresztül tartó kómaszerű álom után felkeltem, megmosdottam és felöltöztem. Azután az ablak mellett álló székhez mentem, és hálát adtam az éjszakának, hogy sikerült élve megúsznom. A fizikai sérülések ekkorra szinte teljesen eltűntek, az emlékek azonban még mindig kínoztak. Reynardban és bennem volt ugyanis valami közös. Hozzám hasonló teremtmény volt ő is. Az üvöltése tudást hordozott, a bűze pedig az ismert élet evolúciójának egyik zsákutcáját jelentő, alternatív történelemről mesélt. Mahey pedig ugyancsak titkos felmenőimnek egyike volt. Ezt egészen biztosra vettem. Na és mi volt az a fekete kés, amit még ő sem mert megérinteni? Mi volt az a szem amit láttam, és aminek a létezésére mérget vennék? Kopogtattak.

141 ————————— WALTER MOSLEY —————————— Egy pillanatra eltöprengtem, hogy talán Tarver lesz-e az fegyverrel a kezében, esetleg Mahey, vagy valamelyik embere a pulzáló késsel. Egy olyan teremtmény mint Reynard persze biztosan nem kopogtatna. - Ki az? - Eerie vagyok - érkezett a válasz. Kinyitottam az ajtót, és ott állt előttem sárga és fehér színű ruhában a nő, akiben az utolsó porcikámig szerelmes voltam. A szemembe nézett, én pedig visszanéztem. - Beszélnünk kell - mondta. Beengedtem. Leültünk két, egymással szemben álló székre. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy nem forró csókkal köszöntöttük egymást. - Igen? - kérdeztem. - Tarver ideggyógyintézetbe került, teljesen meg van bolondulva, a keze pedig lebénult. - Tényleg? - Össze-vissza beszél, de azt többször is említette, hogy ezt te csináltad vele. - Értem. Nos, tudod... - Mi folyik itt? - kérdezte Iridia. - Tarver pisztollyal támadott rám - feleltem. - Hogy mi? - Odajött hozzám, elővette a fegyvert, de még mielőtt le tudta volna lőni a nőt akivel voltam, az egyik ügyfelemnek sikerült elrántania a karját. Sikoltozott és elrohant, de az ügyfelem nem vágta meg, vagy bármi ilyesmi. - Altkor mitől bénult le a karja, és mitől vesztette el az eszét? Haboztam. Egészen addig a pillanatig a kilétem és a képességeim titokban maradtak. A titkok pedig éppen olyanok, mint az éjszaka sötétje: elrejtik a szem elől mindazt, amitől tartunk és amitől félünk. Én azonban nem akartam tovább a sötétségben maradni. Iridia, életem szerelme nem olyasvalaki volt, akitől rejtőzni akartam volna. Ha pedig az igazság miatt elveszítem, bármilyen kis időre is, de legalább megtudná, mi folyik körülötte. - El szeretnék mondani neked egy történetet egy Júlia nevű nőről - kezdtem. - Tőle kaptam a Juvenal Nyx nevet, és ő tett az éjszaka gyermekévé. Császár László fordítása

—————————————— A KÉS ——————————— 142

Richard Adams

A KÉS

A

MIT MOST elmesélek, 1938-ban történt. Philip meglátta a kést a bokrok között, és addigi képzelgései egyszeriben rémisztő' lehetőséggé változtak át. Megtorpant, odafordította a fejét, hogy jobban megnézze magának, tett pár lépést visszafelé, azután csak nézte, bámulta, mintha bizonyságot kellene szereznie a valóságáról. Kétségkívül valóságos volt, s jó ideje az első dolog, mely át tudott törni testet-lelket felemésztő rettegésének komor rácsain. Gondolatait mindaddig a mélységes aggodalom töltötte ki, hogy súlyos testi gyötrelemre van kilátása - elkerülhetetlenül és hamarosan. Elméje mintha ugyanazt a szalagot játszotta volna le újra meg újra, melynek kezdőpontját Stafford előző nap utoljára hozzá intézett szavai jelölték ki: „Akkor hát holnap este, ima után látjuk egymást a könyvtárban. És ne feledd: csakis magadnak köszönheted az egészet.” Stafford elfordult, miközben szavai börtönrácsként zárultak Philip köré. Ezt követően mindig a közbeeső időt pergette le a szalag, mielőtt ismét visszatért volna Stafford szavaihoz. Amióta elkezdődött a félév, s Staffordot nevezték ki az internátus főprefektusává, nem csupán az ő szemében, de mindenki más véleménye szerint is Philip lett az egyes számú célpont. „Stafford nem rajong érted, mi?”, vetette oda neki Jones. „De hát ki hibáztatná ezért?”, tette hozzá Brown, amin aztán mindketten jót hahotáztak. A félév során egyre csak gyűltek, halmozódtak a vétségei, időközben a kisszerű büntetések egész sorát vonva maguk után, melyeknek tetőpontjaként Stafford az elmúlt héten megvesszőzte őt az internátus könyvtárhelyiségében. Keserves volt a fájdalom - a legrosszabb, amit valaha átélt, s hihetőleg rövidesen megismétlődik. Előző éjjel alig aludt. Nem bírta lenyelni a reggelit, az ebédből is csak valamicskét. Egyedül Jonest és Brownt avatta be.

143 ————————— RICHARD ADAMS —————————— Most meg ott baktatott egy szál maga a szabad délutánján a lucskos erdőben. És ott volt a kés, szinte berobbant az elméjébe, amitől addigi gondolatsora megadta magát, s megszakadt. Meglehetősen hasonlított azokhoz a késekhez, amelyeket egy közérdekű felhívás nyomán az emberek mostanában tucatszám szolgáltattak be a rendőrségen. Megállt, hogy fölvegye. Díszes tokjában jó egy láb hosszú lehetett, és igen hegyes. Mintegy végszóra, beindultak Philip képzelgései. A kést egy titokzatos Hatalom küldte, és ő köteles használni. Mindig is hajlama volt a fantáziálásra, melynek semmi sem szabott határt: elméjében bosszúról, szexualitásról, végtelen hatalomról szőtt ábrándok sorjáztak egymás után. Jobbára csupán azok voltak társai magányában. Köteles használni. De hol és mikor? „Az éjszaka közepén használom majd, uram, és senki sem fog rájönni...” Elhallgatott, és kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Az első képzetek azonban makacsul viszszatértek. Igazából persze úgysem akarja használni... De ha mégis, mi történne akkor? Kezdetben el sem tudta képzelni. Egyben viszont biztos volt: soha nem látott méretű, irdatlan ribillió támadna. És ha senki sem jönne rá, hogy ő volt? Nem kapna újabb verést, igaz? Mert magába nyelné azt a rettenetes ribillió. Minden megváltozna. Igen, ez itt a lényeg. Megváltozna minden, az ő élete is. Senki sem tud a késről. És senkinek sem jutna eszébe keresni rajta, miután használta szándéka szerint. Aznap este, a közös ima előtt pontosan végiggondolta, hogy miként fog cselekedni. Mikor lefeküdni indult, a lépcsőn fölfelé teljesen lefoglalták a gondolatai. Úgy ütközött össze valakivel, hogy fel sem fogta, ki az. - A fenébe, Jevons, mért nem nézel az orrod elé?! - Bocsánat... ööö... Bocsánat... Majd mindegyik felsős magában lakott, s ez már a második félév, hogy neki is kijárt az egyágyas szoba. Lámpaoltás után aznap csöndben feküdt a sötétben, kényszerítve magát, hogy ébren maradjon. Mégis elaludt, és a karórája szerint hajnali kettőkor ébredt. Utolsó esély a „nem”-nek. De ő „igen”-t mondott - olyannyira eltökélte, hogy megteszi. Mit veszíthet? A kés? Megvan. Zseblámpa? Kikészítve. Mellé egy idegen fürdőlepedő, amit még az öltözőben lovasított meg. Megnyitotta a szobaajtót, kilépett a folyosóra, és megállt fülelni. Sehol semmi nesz. Csak pár lépés Stafford szobájáig. (Vigyázat, nem hagyni ujjnyomot!) Már ott is állt Stafford ágya mellett, és hallgatta a hátán fekvő alak egyenletes lélegzését. Felkattintotta a zseblámpát, Stafford torkára irányitotta a fénysugarat, és ugyanazzal a lendülettel megmártotta benne a

—————————————— A KÉS ——————————— 144 kést. Olyan éles volt a hegye, hogy alig érzékelte a behatolást. Elengedte a markolatot, és kapkodva ráborította a fürdőlepedőt - a nyakra, a késre, az egész mindenségre. Visszarohant a szobájába, a zseblámpát elzárta egy fiókban, és lefeküdt. Emlékezetében tisztán megőrződött az egész. És a következmények? Hát igen, az irdatlan ribillió. Elszörnyedés iskolaszerte. Elszörnyedés országszerte. A napilapok, az igazgató, a rendőrség, ujjlenyomatvétel. (Mi végre? Készségesen közreműködött.) A nyomozókkal láthatóan senki sem sietett közölni, hogy kihúzta a gyufát Staffordnál. Hisz még annyian voltak így. A szülei nem is nagyon próbálták lebeszélni, amikor felvetette, hogy félév végén távozna az internátusból. Annak idején én tartottam keresztvíz alá, és mindig is atyai érdeklődéssel voltam iránta. Sok éve már, hogy közeli barátok vagyunk. A múlt héten egy este, miután átjött hozzám vacsorázni, mindent elmesélt, azt is, hogy gyakran felmerül benne az önfeladás gondolata. Mondtam neki, hogy jobb, ha ezt egyszer s mindekorra kiveri a fejéből, és biztosítottam, hogy a titka jó helyen van nálam. Egy léleknek sem árulnám el. Hát te?

J. Magyar Nelly fordítása

145 —————————— JODI PICOULT ———————————

Jodi Picoult

SÚLY ÉS MAGASSÁG

A

LEGFÜLSIKETÍTŐBB zaj a világon a gyermek hiányának a zaja. Sarah azon kapta magát, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy aznap reggel kinyitotta a szemét, várakozik: várja a göndör kacagást, vagy az ágyról leugró és a szőnyegnek csapódó talpak tompa puffanását - ehelyett azonban az egyetlen zaj amit hallott, a kávéfőző gép sziszegése volt. Abe biztosan beprogramozta, és most dühösen köpködve fejezte be a főzést. Az órára pillantott Abe alvó teste fölött. Egy pillanatra eszébe jutott milyen lenne megérinteni azt az arany vállat, vagy végigfuttatni az ujjait a férfi koromfekete hajában, de mint a legtöbb alkalommal, a gondolat már régen tovaszállt, mire cselekvésre késztette volna magát. - Kelnünk kell - mondta. Abe nem mozdult, és nem is fordult felé. - Jól van - felelte, és a hangszínéből Sarah azonnal kitalálta, hogy már ő is ébren volt. Sarah a hátára fordult. - Abe! - Jól van - ismételte meg a férfi. Egyetlen mozdulattal feltornázta magát az ágyról, majd azonnal a fürdőszobába ment, magára zárta az ajtót, és megnyitotta a zuhanyt, mielőtt aláállt volna, tévesen feltételezve, hogy a zuhogó víz zaja miatt az ajtón túl senki nem hallja majd a sírását.

Abe életének legszörnyűbb napja nem az volt, amit az ember annak tartana, hanem a rákövetkező, amikor elment, és kiválasztotta a kislánya koporsóját. Sarah könyörgött neki, hogy tegye meg; azt mondta, nem tudja már tovább elviselni, hogy csak ülnek itt, és úgy beszélgetnek róla, mintha nem volt egyéb egy doboz kinőtt ruhánál, amit mindenképpen el kell tenniük valami száraz és biztonságos helyre. A temetkezési vállalat igazgatójának a haja

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 146 egyik oldalról át másikra volt átfésülve, hogy elrejtse a kopasz foltot, a szemei szürkék, és az első kérdése Abe-hez mindjárt az volt, hogy vajon látta-e a kislányát... az után. Abe látta - amikor az orvosok és a nővérek már feladták a harcot, kivettek belőle minden csövet és kigurítottak minden kocsit és tálcát, neki és Sarah-nak maradt még egy pillanata, hogy elbúcsúzzanak tőle. Sarah sikoltva rohant ki a kórteremből. Abe leült a testsúlya alatt halkan zörgő műanyaglepedővel lefedett matrac szélére, és az ujjait összefonta a kislánya ujjaival. Egyetlen rövid, megdöbbentő pillanatig úgy érezte, mintha megmozdult volna, de aztán rádöbbent, hogy csak az ő zokogása miatt rázkódik az egész ágy. Egy ideig még ült ott, végül sikerült valahogy az ölébe vennie a testét, majd felmászni az ágyra, mintha maga is beteg volna. Nem is arra emlékezett az egészből, hogy mennyire mozdulatlan volt, vagy hogyan fehéredett el a bőre azokon a helyeken ahol az ujjai érintették, hanem arra, hogy egy egészen kicsit könnyebbnek tűnt, mint aznap reggel, amikor a karjaiban tartva behozta a sürgősségi dupla szárnyú ajtaján keresztül. Nem volt semmi különös abban, hogy egy olyan ember, mint ő aki egész életét a súlyok és mértékek világában töltötte - még egy ilyen kegyetlen pillanatban is érzékeny marad az ehhez hasonló változásokra. Abe valamikor régen hallotta, hogy egy kórboncnok megjegyzi a kollégájának, hogy halála után az ember éppen 21 grammal kevesebbet nyom, mint életében - és hogy ez biztosan a lélek súlya. Most azonban, a kislányát a karjaiban tartva rádöbbent, az a mérleg amit a kórboncnok használt, nagyon pontatlan lehetett. A veszteséget ugyanis sokkal megfelelőbb lett volna hosszként tekinteni: az azt az időt jelképező egyenes hosszaként, amit az ember már soha nem tölt a kislánya mellett, amikor az első tejfoga kiesik, amikor először elrabolja a szívét egy fiú, amikor elveszíti az diplomaosztáskor az ezüstszín égbolt felé hajított ünneplőkalapját. A veszteséget körkerületként, vagy akár szögekként kellene mérni: a kettejük elválása óta eltelt időt mérő óramutatók egymással bezárt szögeként. Javasolnánk, hogy a lányát úgy öltöztesse be, ahogyan ő is szeretné mondta a temetésszervező. Volt esetleg valami kedvenc ünneplője, vagy egy kedvenc overallja, amit mindig felvett, ha fára mászott? Egy focimez? Egy póló, amit a legjobb csalási nyaraláson vettek? Volt még számos egyéb kérdés, amit meg kellett válaszolni, és számos egyéb döntés, amit meg kellett hozni, de a temetésszervező végül átvezette Abe-et az egyik szomszéd helyiségbe, hogy válasszon koporsót. A minták mind a fal mellé sorakoztatva álltak, koromfekete vagy mahagóni szarkofágokként, olyan vastagon lakkozva, hogy Abe mindegyikben láthatta saját, megviselt arcvonásait. A temetésszervező ezután a helyiség végébe vezette Abe-et, ahol három kis koporsó állt a falnak támasztva, akár

147 —————————— JODI PICOULT ——————————— a bátor kis katonák. Mindenféle méret volt ott kezdve attól, ami Abe csípőjéig ért egészen addig, amely talán akkora lehetett, mint egy kenyértartó. Abe kiválasztott egy csillogó fehérre fényezett, arany díszítésekkel bontottat, mert a kislánya hálószobájában levő bútorokra emlékeztette. Nem bírta levenni róla a szemét. A temetésszervező biztosította ugyan arról, hogy elég nagy lesz, Abe képtelen volt elhinni, hogy egy ennyire életvidám kislány ebbe valaha is beleférhet. Ahhoz mindenképpen kicsi volt, hogy mellé férjen az a gyászból készült teknőspáncél is, amit védekezőn épített ki maga köré az elmúlt néhány napban. Ez persze azt akarta jelenteni, hogy a szomorúság akkor is vele marad, ha a kislánya már régen elment.

A temetést egy olyan templomban rendezték, ahová se Abe, se Sarah nem ment el soha korábban, és a misét Sarah édesanyja intézte, aki még mindig tudott hinni abban, hogy van Isten. Sarah kezdetben próbált harcolni ellene - mennyi idealista beszélgetést folytattak Abe-bel arról, hogy a vallásosság olyan, mintha az agyát mosatnák ki a gyereknek; és hogy mennyivel jobb hagyni, hogy a gyermek saját maga találjon rá a neki való vallásra? - Sarah anyja azonban megmakacsolta magát, és Sarah, aki még mindig nem volt egészen biztos a saját dolgában, beadta a derekát. Micsoda szülő az olyan kérdezte Felicity könnyektől elcsukló hangon, aki nem szeretné, hogy az Úristen egyik képviselője mondjon egy pár szót a kislányuk temetésén? Sarah az első sorban ült miközben a lelkipásztor beszélt, és a szavak úgy szálltak át a tömegeken, akárha különösen erős altatóval terhes szellő lenne. A kezében egy kis, türkiz, babzsák állatot tartott, egy kiskutyát, ami mindenhová elkísérte a kislányát, és akinek a szőre a sok szeretettől annyira megritkult, hogy saját állati mivoltában is alig felismerhetővé lett. Sarah összeszorította az öklét a kezében tartva a kis állatot, de olyan erővel, hogy érezte, amint a töltelék kemény kis golyói megpróbálnak keresztülfurakodni a varráson. Miközben rövid, és csodálatos éleiére emlékezünk, próbáljunk arra gondolni, hogy a szomorúság a szeretetből fakad. A szomorúság egyfajta rettenetes ajándék. Sarah azon kezdett töprengeni, hogy a lelkipásztor vajon miért nem említi meg a valóban fontos dolgokat: például azt, hogy kislánya képzelete a vécépapír gurigát is kamerává változtatta, és ezzel aztán órákon keresztül lefoglalta a kis gondolatait. Vagy, hogy csecsemőkorában, mikor szamárköhögése volt, és éjjel felsírt, csak és kizárólag a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band zenéjére volt hajlandó elhallgatni. Azon töprengett, miért nem mondta el azoknak, akik eljöttek a temetésre, hogy a kislánya csak nemrégen tanulta meg, hogyan kell arabugrást csinálni

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 148 talajtornában, és hogy bármikor nézett fel az égre, szinte azonnal megtalálta a Göncölszekeret? Ó Uram, fogadd gyermekedet a Te megbocsátó kebeledre, hogy mindörökké békében nyugodhasson, és az angyalok kórusa vigyázzon reá. Erre Sarah már felkapta a fejét. Ő nem a te gyermeked volt gondolta magában. Hanem az enyém. Tíz perccel később vége volt mindennek. Sarah mozdulatlan maradt, miközben mindenki kiment a kocsijához, hogy a temetőbe hajtsanak. Neki azonban volt egy különleges terve, amit Abe-bel találtak ki; az egyetlen dolog, amit szeretett volna, ha ezen a temetésen sor kerül rá. Érezte, ahogyan Abe karja átöleli a vállát, az ajkai pedig megmozdulnak, és a fülébe suttogják. - Még mindig... - Igen - szakította félbe a kérdést, és már fel is állt. Odalépett a koporsóhoz, amit rengeteg virág vett körül. Őszi virágok, éppen olyanok, mint amiből az esküvői csokra is volt kötve. Kényszerítette magát, hogy lenézzen a kislánya arcára. Annyira élettelinek tűnt, hogy az mindennél nagyobb irónia volt ebben a pillanatban. - Szia, kicsim - mondta neki halkan, és a kis, zöld kutyát a karja alá dugta. Azután kinyitotta a nagy táskát, amit a temetésre magával hozott. Nagyon fontos volt számára, hogy ő lehessen az utolsó, aki a kislányát láthatja, a legutolsó, mielőtt lezárják a koporsót. Ő akart lenni a legutolsó, aki rávetheti a tekintetét éppen úgy, ahogyan - hét évvel ezelőtt - ő volt az első is. A könyv, amit a táskából most elővett, annyira szamárfüles és elhasznált volt, hogy a gerince több helyen széjjel volt repedve, és nem egy lapja csak a többi közé vissza volt dugva, nem pedig a helyére ragasztva. - A hatalmas, zöld szobában - kezdte az olvasást - volt egy kandalló, egy piros lufi, és egy kép, amely... Elhallgatott. Ez volt a rész, ahol a kislánya csilingelő hangon szakította félbe: egy tehenet ábrázol, ahogyan átugorja a Holdat. Most azonban Sarah-nak kellett kimondania helyette a szavakat. Végigolvasta az egészet az elejétől a végéig, és amikor már annyira sűrűn ömlöttek a könnyei, hogy semmit nem látott rajtuk keresztül, fejből folytatta. - Jó éjt csillagok - suttogta. - Jó éjt levegő. Jó éjt mindenféle neszek. Ezután szakadozott sóhaj tört fel a mellkasából, és az ujját kislánya ajkára tette. - Szép álmokat - mondta Sarah.

A templom gyűléstermében Abe szinte felháborító mennyiségű ételt látott, mintha csak a péksütemények, a kaszinótojás, valamint a felfújt

149 —————————— JODI PICOULT ——————————— valamiképpen menthetné a helyzetet, hogy senki nincs az egész teremben, aki tudná, hogy mit is mondjon neki. Csak állt ott, kezében egy tányér, rajta magasra halmozva mindenféle ennivaló. Nem is emlékezett már, hogy kitől kapta, de eddig egyetlen falatot sem evett belőle. Egy rokon vagy egy barát időről-időre megjelent mellette, és mondott valami olyasmi idióta közhelyet, mint: Hogy vagy? Hogy bírod? Idővel már nem fog ennyire fájni. Amikor ilyeneket hallott, kedve lett volna azonnal letenni a tányért valahova, és addig verni a beszélőt, amíg az ujjai vérezni nem kezdenek, mert az efféle fájdalmat legalább képes lett volna megérteni, szemben azzal a rettenetes ürességgel, amely bevette magát a mellkasába, és nem volt hajlandó eltűnni onnan. Egyetlenegy ember sem mondta ki, ami valójában járt a fejükben, ahogyan lopva odapillantottak rá, a kicsit nagy, fekete öltönyére, valamint a kezében tartott habosított műanyag tányérra: Csak annak örülök, hogy ez az egész veled történt meg és nem velem. - Elnézést. Abe a hang irányába fordult, és egy olyan nőt látott, akivel korábban még soha nem találkozott - középkorú volt, a szeme sarkában gyülekező ráncok pedig arra engedtek következtetni, hogy - legalábbis fiatalkorában nagyon sokat mosolygott. Talán Felicity-vel együtt szokott templomba járni, gondolta Abe. Egy sárga nárciszhagymákkal teli dobozt tartott a kezében. - Nagyon sajnálom, hatalmas veszteség ez - mondta, és a dobozt Abe felé nyújtotta. Abe letette a tányért az egyik székre maga mellé, hogy át tudja venni a virághagymákkal teli dobozt. - Ültesse el ezeket most - mondta a nő - és amikor tavasszal kinyílnak, a kislányára fogják emlékeztetni. Megérintette Abe karját, azután elment, maga mögött hagyva a férfit, aki szinte utolsó mentőövként kapaszkodott a dobozba.

Sarah akkor ismerkedett meg Abe-bel, amikor Los Angelesbe költözött, és néhány barátja elvitte egy szivar-klubba, amely annyira exkluzív volt, hogy először be kellett menni egy irodaépületbe, aztán megmondani a portásnak a jelszót, és az csak akkor engedte be az embert a megfelelő liftbe. A klub maga az épület tetején kapott helyet, Sarah barátai pedig úgy gondolták, azzal próbálják elfojtani benne a keleti part iránt érzett honvágyat, hogy megmutatják neki Mel Gibson szivardobozát. Az egész hely félhomályos volt, és sokszor megesett, hogy a színészek, akik zenészeknek is tartották magukat, gitárt fogtak a kezükbe, és játszottak egy kicsit az együttessel; ez persze csak még jobban megutáltatta Sarah-val a várost, és emlékeztette arra, hogy ez a munka mennyire más, mint az, amiről álmodozott.

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 150 Leült a pult mellé. A szomszéd széken ülő jóképű srác haja olyan fekete volt, akár a tinta, a mosolyát látva pedig Sarah úgy érezte, mintha egy örvény ragadta volna magával. Sarah barátnői Cosmot rendeltek, és egymásra tromfolva próbáltak flörtölni a sráccal - minek eredményeképpen hamarosan kiderült, hogy a neve Abe, és ő a banda dobosa. Amikor az egyik barátnő visszajött a vécéből, boldogan kiáltott fel Láttátok a csillagokat? Abe odahajolt Sarah-hoz és megkérdezte tőle, hogy nem volna-e kedve táncolni. Olyan könnyeden mozogtak a teljesen üres tánctéren, mint egy könnyű szellő, és élvezték a dzsesszmuzsikát. - Miért én? - kérdezte Sarah egyszerűen. A srác keze, amely ekkor még Sarah háta közepén nyugodott, egy egészen kicsit közelebb húzta. - Csak azért - felelte Abe - mert amikor az előbb a barátnőd a csillagokról kezdett beszélni, te voltál az egyetlen ebben az egész kurva kócerájban, aki az égre nézett. Három hónappal később együtt költöztek Massachusettsbe. Hat hónappal később pedig össze is házasodtak, és szinte minden pohárköszöntőben elhangzott, hogy nekik kettőjüknek, akár a bibliai Ábrahámnak és Sárának az a sorsa, hogy saját törzset alapítsanak. Bibliai névrokonaikkal szemben azonban ez számukra hosszú időbe telt - egészen pontosan nyolc évbe. Éppen elég hosszú időbe ahhoz, hogy Sarah már kezdje azt hinni, talán jobb volna feladniuk. És éppen elég rövid időbe ahhoz, hogy saját teherbe esésének híre szinte elvegye Sarah eszét, miközben soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy ezzel nem hogy nem ért véget a küzdelem, még igazából el sem kezdődött. A templomból hazafelé menet Sarah Abe felé fordult, és azt mondta neki, hogy meg kell állniuk az élelmiszerboltban. - Nincs semmi otthon - jegyezte meg az egyértelmű tényt, ami számtalan tekintetben volt igaz. Túlságosan zsibbadtnak érezték magukat, hogy azzal foglalkozzanak, hogyan néznek ki, és délután egy órakor öltönyben, nyakkendőben, gyöngysorral a nyakban és magas sarkú cipőben sétáltak a fagyasztott zöldségek között. Csak járkáltak a boltban, és próbáltak csupa olyan dolgot vásárolni, ami mindenkivel tudatja, hogy velük nincsen semmi baj: tojás, kenyér, sajt, tej - olyasmi, ami bármelyik családban elmehet. A gabonapelyhekkel megrakott polcok előtt elhaladva Abe reflex-szerűen a Berry Kixért nyúlt, ami a kislányuk kedvence volt, de utána ügyesen álcázta az önkéntelen mozdulatot azzal, hogy inkább a mellette levő dobozt vette le, benne valamiféle rettenetes, korpából készült szálakkal, melyről Abe már most biztosan tudta, hogy soha nem enné meg.

151 —————————— JODI PICOULT ——————————— Beálltak abba a sorba, amelynél a kedvenc pénztárosuk dolgozott; a fiatal nő, aki nem bánta, ha a kislányuk is segít neki a vonalkód-leolvasóval megcsippantani a leves konzerveket valamint fagyasztott borsót. - Hűha, maguk azt kitettek magukért! - mondta, majd gyorsan végigtekintett a ruhájukon, és kacsintott. - Ne mondják nekem, hogy manapság vásárolgatni jönnek a párok, ha a gyerekek nélkül randiznak... Abe és Sarah mozdulatlanná dermedt. A pénztáros nem tudja - mégis honnan tudhatná? Azt hitte, ahogyan minden más idegen is hihette volna, hogy a lányuk otthon van egy bébiszitterrel, és vagy hatszázadik alkalommal nézik meg a Neveletlen hercegnőt, vagy tesznek úgy, mintha a műanyag ételes dobozok dobok volnának. Miközben Abe a kártyás fizetés utáni blokkot írta alá, a pénztáros a pultja alá nyúlt, és elővett egy nyalókát. - A kislányuk a kéket szereti, jól emlékszem? Kérem, mondják meg neki, hogy kár, hogy nem láttam. - Igen - mondta Abe és olyan erővel ragadta meg a nyalókát, hogy a szára egészen meghajlott. - Megmondom neki. Azután Sarah nyomába indult, aki kitolta a bevásárlókocsit a parkolóba. A Nap olyan fényesen ragyogott, hogy azonnal könnyek gyűltek Abe szemébe. Sarah felé fordult, és csak nézett rá szótlanul, mozdulatlanul. - Mi van? - kérdezte Abe nyers hangsúllyal. - Most meg mit csináltam?

Három nappal később, amikor Sarah felébredt, és fel akarta venni a kedvenc pulóverét, csak akkor döbbent rá, hogy a pulóver ujja a csuklója felett majd 10 centivel véget ér. Mérgesen - biztosan Abe rontotta el, és összement mosás közben - másikat választott, de mint kiderült, azt is kinőtte. Egy pillanatig csak nézte magát a tükörben, aztán egyszerűen felhúzta a pulóver ujját, így már nem volt annyira feltűnő a dolog. *** A haláleset miatt kapott fizetett szabadságának utolsó napján Abe-nek eszébe jutott, hogyan ültek valamikor régen egymás mellett a kórházban. Az ablak üvegére tengeri csillag volt festve, és miközben az orvosra vártak, Sarah pedig egy valamikor a századforduló környékén kiadott magazint lapozgatott, a kislányuknak eszébe jutott, hogy barkochbázzanak. Hét év alatt sikerült eljutniuk alatt arra a pontra, amikor Abe szinte félálomban is tudott volna játszani - mivel pedig a kislányának megvolt a szokása, hogy menet közben változtassa meg azt, amire gondolt, az egész játéknak igazából nem volt semmi értelme. Abe először a világító Kijárat táblát mondta, majd a fürdőszobába vezető ajtó kilincsét, a tengeri csillagot a

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 152 távolabbi, jobb alsó sarokban, egyre nyugtalanabbá vált, és imádkozni kezdett, csak jönne már az orvos, mert nem akart még egy kört lejátszani ebből az idióta játékból. Csak egy torokfájásról volt szó. A kislány láza nem volt több mint 38,3. Ez volt a kritikus pont - addig nem kellett ugyanis különösebben aggódniuk a láz miatt, míg 38,8 fölé nem ment. Ez olyasmi volt, amit Sarah nagyon jól megtanult még akkoriból, amikor egy beszakadt körömtől kezdve a fejkoszmóig minden miatt azonnal és pánikba esve hívta a gyerekorvost. Ahogyan azonban a kislányuk egyre idősebb lett, ők ketten megtanulták egy kicsit könnyedebben venni az egészségügyi kérdéseket. Nem rohantak azonnal az orvoshoz az első köhögés után; ha pedig fájt a gyerek füle, megvárták vele a másnap reggelt, és csak akkor mentek el megnézetni, ha akkorra sem múlt el. És ezúttal Sarah csak azért nem engedte iskolába, mert nem volt egészen biztos benne, hogy valami vírus támadta meg, vagy bakteriális fertőzése van. Elkövettek mindent, amit szülőként lehetett; azt tették, amit az orvosok mondtak nekik, a szabályok szerint játszottak vacsorára azonban minden szabály érvényét veszítette. Egy gyereknek nem lenne szabad torokfertőzésbe belehalnia, de persze az, hogy nem lenne szabad, nem jelenti azt, hogy biztosan nem fog. A világon mindenhol cunamik sodortak a tengerbe egész országokat; az eszkimó asszonyok anyateje higannyal volt tele; ostoba okokból robbantak ki és zajlottak háborúk. A világon mindenhol olyan elképzelhetetlen dolgok folytak, amelyeknek soha nem lett volna szabad bekövetkeznie. Abe most rájött, hogy ha tehetné, akár ezer évig is barkochbázna a kislányával. Másnap, amikor Abe elment dolgozni, Sarah takarítani kezdett. Persze nem csak a megszokott gyors porszívózás, esetleg felmosás-féle takarítás volt ez, hanem kézzel végigtakarította a vécét, letörölte a port a radiátor minden bordájáról, és lemosta a falakat, kiürítette a fiókokat, és minden kinőtt pulóvert, valamint az utóbbi időben boka fölött libegőssé vált nadrágokat műanyagzsákba dobott. Kiselejtezte a soha nem használt utazó kávéscsészéket, mártásos tálakat és cseresznyemagozókat, kiürítve a konyhai fiókokat is. Színcsoportok szerint összerendezte Abe ruháit; a szemétbe dobott minden lejárt szavatosságú gyógyszert. Letörölte a hűtőszekrény polcait, kidobta az összes kapribogyót, mustárt és fehérretket, amiket csak egyetlen étel elkészítése miatt vásárolt meg hónapokkal korábban. Elkezdte átrendezni a házban található beépített szekrényeket is - az előszobáit, amelyben még mindig mély álomban várakoztak a télikabátok, a csizmák pedig levágott lábakként voltak beledobálva egy

153 —————————— JODI PICOULT ——————————— nagy műanyagvödörbe - ez után következett a folyosón levő szekrény, amelyben egymás hegyén-hátán álltak a hópehelymintával díszített sálak, valamint az aromás illatosítok. És ekkor történt, hogy önkéntelenül is a legfelső polc leghátsó részébe nyúlt - a rejtekhelyre, amit egyedül csak nagyon nehezen tudott elérni, és amely éppen ezért tökéletes volt arra, hogy a kislánya számára egész évben gyűjtött karácsonyi ajándékokat elrejtse. Sarah egyenként vette elő őket; egy távirányítású robotot, egy kis kézműves-készletet, amelynek segítségével virág-tündéreket lehetett készíteni, gyönyörű jelmezt - olyan kincseket, amelyeket januárban, márciusban vagy éppen májusban látott meg valami bolt kirakatában, és amelyekről azonnal tudta, hogy a kislánya nagyon örülni fog nekik. Csak állt ott néhány végtelen pillanatig, megnyúlt karjaiban tartva az ajándékokat, megbénítva az újonnan jött felismerés által, hogy a kislánya már soha többet Nem. Jön. Haza. Leült a folyosó közepén. Kinyitotta a műanyag zsugorcsomagolásból a kis robotot, beletette az elemet, majd egyenesen a fürdőszobába irányította. Kinyitotta a jelmezkészletet, kivette, majd a nyaka köré tekerte a rózsaszín boát, azután belenézett a kis, szív alakú tükörbe, és lila rúzst valamint csillogós, kék szemhéjfestéket tett magára; egy örömlány elképzelése a boldogságról. Amikor megszólalt a telefon, a hálószobába szaladt, és az ottanit vette fel. - Hogy vagy? - kérdezte Abe. - Jól - felelte Sarah, és amikor a hálószobái tükörbe nézett, látta a bohócszerűen vörösre festett orcáit, valamint az ízléstelenül rikító színű ajkait. - Jól vagyok. Letette a telefont, majd a konyhába ment, és elővett egy nagy, fekete szemetes-zsákot, elég nagyot ahhoz, hogy beleférjen az egész évben a kertben összegyűlt lehullt falevél, vagy egy jövendővel teli szekrény egész tartalma. A kislány minden, soha ki nem bontott játékát felnyalábolta és beledobta a zsákba, majd a zsákot a vállára vetette, és kiment vele a garázsba. Mivel azon a napon nem volt szemétszállítás, beült a kocsiba, és maga vitte el a zsákot a városi szeméttelepre, ahol hagyta, hogy a portaszolgálatos kilyukassza a jegyét cserébe a hatalmas kegyért, hogy egymaga vonszolhatja oda a zsákot a szemétszakadék peremére. Csak várt, amíg az elveszett élettel teli zsákja megállapodik a többi zsák között, amelyekben olyan dolgok voltak, amiket az emberek saját akaratukból dobtak el maguktól.

A gyógyszerészek minden napjukat az aprólékos dolgok világában töltik, ezért kellett Abe-nek olyan mértékegységeket is megtanulnia a főiskolán,

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 154 aminek a létezéséről a legtöbb tanultnak számító ember még csak nem is hallott. Az ember megkérdezhet bárkit, aki valaha is töltött már meg zselatinkapszulát valamilyen gyógyszerrel, és az azonnal mondani fogja, hogy húsz granum egy skrupulusnak felel meg. Három skrupulus pedig egy gyógyszerészeti dramnak. Nyolc gyógyszerészeti áram egy gyógyszerészeti uncia, ami összesen négyszáznyolcvan granum, vagyis huszonnégy skrupulus. Abe próbált kiszámolni huszonnégy skrupulust, de ennek nem volt semmi köze azokhoz a tablettákhoz, amiket a Pfizertől valami Santa Főben megrendezett konferencián kapott ajándék gumialátétre borított ki maga elé. Fura - a skrupulus szó egyaránt vonatkozik a mértékegységre és jelenti ugyanakkor azt, hogy bizalmatlanság. Valamikor régen tényleg különös volt, de most már értette. Elég, ha az ember egyetlen keserű emlékét maga mögött tudhatja, és azonnal felismeri, hogy az egész eddigi életét másképpen kellett volna élnie. Nagyon sajnálta, hogy közvetlenül a halálát megelőző napon azt mondta a kislányának, takarítsa ki a szobáját. Nagyon sajnálta, hogy habozott megölelni a barátai előtt az Őszi Koncert után az iskolában csak azért, mert akkor azt hitte, sokkal fontosabb, hogy a lánya esetleg ne érezze kényelmetlenül magát, mint az, hogy megmutassa neki, mennyire büszke rá. Nagyon sajnálta, hogy soha nem vitte el a családját Ausztráliába, ahol még mindig éltek rokonai. Nagyon sajnálta, hogy soha nem lesz már lehetősége arra, hogy találkozhasson az unokájával. Nagyon sajnálta, hogy csak hét évet tölthettek együtt, nem pedig hetvenhetet. Félrelökte a fejéből ezeket a gondolatokat, és megint elkezdte a tablettákat számolni. Kénytelen volt újra és újra feljebb húzni a nadrágját, mert már egészen a csípőjére lecsúszott. Végül megunta, behúzódott egy gyógyszerekkel teli hatalmas szekrény mögé, kigombolta fehér köppenyét, és egy lyukkal beljebb vette az övét. Nagyon is érthető lenne, ha fogyott volna - az igazat megvallva nem sokat evett mostanában - hírtelen azonban rádöbbent, hogy az övét már nem lehet hova állítani. Egyszerűen nem volt lyuk ott, ahol lennie kellett volna; ennyire sokat fogyott, ennyire gyorsan. Zavartan levette az övét, majd a raktárból szerzett egy kis darab, csomagoláshoz használt spárgát, kivette az övét a nadrágjából, és a spárgával kötötte meg. Először azt gondolta, vissza kellene mennie, és befejeznie a megrendelés összekészítését, de aztán úgy határozott, hogy inkább kimegy a gyógyszertár hátsó, raktári bejáratán keresztül, azután csak ment tovább - megkerülve a háztömböt, majd még háromsaroknyit sétálva, átkelve egy lámpás kereszteződésen, míg meg nem érkezett egy olyan bárhoz, amely előtt minden nap elment. Olafs - ez volt a neve, és annak ellenére, hogy csak délelőtt tizenegy volt, már kinyitott.

155 —————————— JODI PICOULT ——————————— Ahogyan a bejárathoz ment, rádöbbent, hogy biztosan úgy néz ki kint Charlie Chaplin szegényes utánzata, hiszen még mindig csak a spárga tartotta a nadrágját. És arra is rádöbbent, hogy mióta majdnem egy élethossznyi idővel azelőtt felhagyott a hivatásszerű dobolással, azóta nem történt meg, hogy nappal kocsmába ment volna. Már ilyenkor is volt bent öt vendég, csakhogy nem az olyan fajta emberek, akikkel este szoktak megtelni az ilyen helyek. Ezek a legkeményebb esetek voltak, akiknek mindenképpen szüksége volt egy fél whiskey-re (egy dram!) ahhoz, hogy valahogy kihúzzák a munkanap végéig; vagy callgirlök, akiknek lefekvés előtt be kellett dobniuk valamit, hogy elfelejthessék az előző éjszaka emlékeit; vagy olyan öregemberek, akik abban reménykedtek, hogy egy üveg gin alján a fiatalságukat is megtalálják. Abe felmászott a bárszékre - szó szerint fel kellett másznia; maga is csodálkozott rajta milyen nehezen ment, és úgy gondolta, biztos azért, mert a szokásosnál is jobban elfáradt napközben. - Van Jameson’s? - kérdezte a pultost, aki furcsa, ferde mosollyal nézett rá. - Ügyes próbálkozás, öcsi - mondta. - Hogy mondta? A pultos megrázta a fejét. - Van nálad személyi? Abe negyvenkettő volt, és már az idejére sem emlékezett, mikor kellett utoljára megmutatnia a személyijét. Hiszen a homlokán csupa ősz a haja, az isten szerelmére! Ennek ellenére a zsebébe nyúlt a tárcájáért, ami persze nem volt nála. Otthagyta a munkahelyi öltözőszekrényében, ahogyan mindig is szokta. - Nincs. - Nos - felelte a pultos - akkor nincs Jameson’s sem. Majd gyere vissza, ha elmúltál huszonegy. Abe értetlen döbbenettel nézte. Leugrott a bárszékről, és hangos puffanással ért földet. Egész úton vissza, a munkahelyére, próbálta megnézni magát valamilyen tükröződő felületben, egy Buick hatalmas gépháztetejében, egy pékség kirakatában, pocsolyákban. Ha az ember elveszíti a gyermekét, vajon a vele töltött éveket is elveszíti?

Egy héttel a kislányuk halála után Sarah még mindig csak rá tudott gondolni. A szájában érezte a bőrének ízét, amilyen akkor volt, amikor megpuszilta közvetlenül az előtt, hogy a reggeli kávé aromája, vagy a muffin édes íze kiűzte volna onnan. Amikor felvette a járdáról az odadobott újságot, az ujjai nem a papírt tapintották, hanem a gyerekzokni rugalmas felső részét, amilyen akkor volt, amikor gombócba gyűrte őket mosás után.

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 156 Ha belépett a szobába, szinte hallotta a kislány csilingelő beszédének a hangját. Abe ezzel szemben kezdte mindinkább elfelejteni, milyen volt. Ha lehunyta a szemeit, még mindig fel tudta idézni maga előtt az arcát, azonban a körvonalak napról napra elmosódottabbak lettek. Néha azon kapta magát, hogy csak áll a kislány hálószobájában, és az epres-mangós sampon illatát szagolja, amelyet még mindig árasztott a törölköző, vagy éppen a polcon álló könyvek között válogat, és próbálja olyan szemmel nézni őket, ahogyan a lánya láthatta. Még odáig is elment, hogy kinyitotta a vízfestékes dobozát, félmeztelenre vetkőzött, megállt a kis tükör előtt, és ugyanolyan szívet rajzolt a saját mellkasára, amilyet valamikor régen, a kislánya rajzolt neki. Annak ellenére, hogy Sarah általában a homlokegyenest ellenkezőjét tette mindennek, amit az anyja mondott neki, ezúttal megfogadta a tanácsot. Elment a templomba, és amikor belépett, összerezzent a temetésen játszott vallásos énekek emlékére; azután összeszedte magát, mert már nem látta az oltáron elhelyezett koporsót. Kopogott a lelki-pásztor szobájának az ajtaján, a férfi pedig kinyitotta, majd betessékelte, és teával kínálta. - Ugye tudja - kezdte a lelkipásztor - hogy az édesanyja aggódik maga miatt? Sarah szóra nyitotta a száját, és már majdnem mondott valami rá jellemző csípős és gúnyos kis megjegyzést, de még időben meggondolta magát. Hát persze, hogy az anyja aggódik miatta. Hiszen ez volt szinte a létezésének értelme, vagy nem? Éppen ez volt az is, amiért most eljött. - Kérdezhetek valamit? - mondta végül Sarah. - Miért őt? - Ezt nem értem... - Felfogom ezt az egész isten-dolgot. Felfogom, hogy van a Mennyei Királyság. De még több millió hétéves él a világban. Miért kellett Istennek éppen az enyémet elvennie? A pap habozott. - Az ön kislányát nem Isten vette el, Sarah - mondta. - Hanem a betegség. Sarah felhorkantott. - Na persze! Milyen praktikus, hogy ilyen könnyen tud bűnbakot találni. Rádöbbent, hogy veszélyesen közeire sodródott a teljes idegösszeomláshoz, és azon kezdett töprengeni, vajon valóban olyan jó ötlet volt-e most idejönnie. A pap megfogta a kezét. A bőre meleg volt, száraz, ismerős. - A Mennyország lenyűgöző hely - mondta halkan. - Ő most odafent van, és ebben a pillanatban is minket néz. Ugye tudja?

157 —————————— JODI PICOULT ——————————— Sarah érezte, hogy elszorul a torka. - Az én kislányom - mondta - még a síliftre sem tudott úgy felülni, hogy ne kapjon pánikrohamot. Rettegett a liftektől. Az emeletes ágyra sem lett volna hajlandó felmászni. Nagyon fél a magasságtól. - Már nem. - Ezt meg honnan tudhatja? - tört ki Sarah. - Honnan tudhatja, hogy létezik-e egyáltalán bármi a halál után? Honnan tudhatja, hogy nem... ér véget az egész, csak úgy? - Nem tudom - felelte a pap. - De ettől még reménykedhetek benne. És én őszintén hiszem, hogy a kislánya a Mennyországban van, ha pedig meg is ijed, akkor Jézus megfogja a kezét, és megnyugtatja. Sarah elfordult, és egy könnycsepp gördült végig az orcáján. - Ő nem ismeri Jézust - mondta. - Ő csak engem ismer. Abe azon kapta magát, hogy dacol a gravitációval. Ott állt a konyhában, éppen egy pohár tejet próbált tölteni magának, és azt kell észrevennie, hogy lábujjhegyre emelkedett. Már nem tudott úgy végigsietni az utcán, hogy ne emelkedjen magasra minden két lépés között. Elkezdte kövekkel teletömni a zsebeit, ami egy időre legalábbis, látszólag megoldotta a helyzetet. Éppen a kislánya ágyán ült valamelyik szombaton, és eszébe jutott egy beszélgetésük, valamikor régebbről. Még akkor is lakhatok majd itt, ha férjhez megyek? kérdezte a kislány, ő pedig szélesen elvigyorodott, és azt mondta, persze. De mi lesz a férjeddel? kérdezett vissza. A kislány alaposan átgondolta a válaszát. Mondjuk, építhetnénk egy kis kuckót, mint amikor a lányok itt alszanak. Megszólalt a csengő, Abe pedig lement, hogy megnézze ki az. Egy kislány állt az ajtóban, akit az ő lánya a legjobb barátjának tartott - és akivel utolsóként használta azt a bizonyos kuckót - sírástól kivörösödött szemekkel, az édesanyja mellett. - Szia Abe - mondta az asszony. - Remélem, nem alkalmatlankodunk. - Nem! - felelte Abe kicsit túl vidáman. - Nem! Dehogy is! - Csak annyi, hogy Emily egy kicsit nehezen dolgozza fel a, no tudod mit. Rajzolt egy képet, és szerette volna elhozni nektek. Gondolta, talán kitehetnétek a falra. A kislány egy lapot nyújtott Abe felé; a zsírkrétával készített kép két kislányt ábrázolt - az egyik fekete hajú, mint az ő lánya volt, a másik szőke, akárcsak Emily. Egymás kezét fogták. A fejük felett ragyogóan süt a Nap, a lábuk alatt zöld a fű. Abe csak ekkor döbbent rá, hogy Emilyvel majdnem egyforma magasak. Hogy alig kell lehajolnia, ha a szemébe akar nézni.

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 158 - Ez nagyon szép, kicsim - mondta neki. - Pontosan az ágya fölé fogom tenni Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fejét, de ekkor rájött, hogy saját magának valószínűleg sokkal nagyobb fájdalmat okozna ezzel, mint amennyire megnyugtatná Emilyt, ezért megszakította a mozdulatot. - Minden rendben van? - kérdezte Emily anyukája suttogva. - Olyan más vagy...! A hangja elhalt, mintha próbálná megtalálni a megfelelő kifejezést, de aztán csak megrázta a fejét, és hagyta az egészet. - Nos, hát persze hogy más vagy! Nagyon sajnálom, Abe. Tényleg. Még egyszer Abe szemébe nézett, majd megfogta Emily kezét, és mind a ketten elsétáltak, végig a kocsi felhajtón. Abe olyan szorosan fogta magához a zsírkréta-rajzot, hogy egészen öszszegyűrődött a papír. Figyelte, ahogyan Emily a széthagyott faleveleket rugdossa az út mellett, apró tornádókat okozva minden lépésével; ahogyan az anyja mereven, maga elé nézve lépked, és még csak fel sem fogja, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti ezt az apró, csodálatos kislányt.

Sarah és Abe nemigen beszéltek egymással egészen addig, míg Abe egyszer be nem ment a kislányuk szobájába, és meg nem látta, hogy Sarah a könyveket szedi le a polcokról, majd teszi mindegyiket dobozokba. - Mit művelsz te itt? - kérdezte tőle meglepetten. - így nem vagyok képes túllépni ezen az egészen - mondta Sarah. - Addig nem, amíg tudom, hogy ezek itt vannak, a folyosó végén. - Nem - felelte Abe. Sarah habozott. - Mi az, hogy nem? Abe belenyúlt az egyik dobozba, kivett belőle annyi képeskönyvet, amennyit egyszerre össze tudott fogni, és visszatette őket a polcra. - Csak azért, mert te képes vagy lemondani róla - mondta - még nem jelenti azt, hogy én is képes vagyok rá. Sarah arcán vörös foltok jelentek meg. - Hogy lemondok róla? - suttogta. - Azt hiszed, erről van szó? Az isten szerelmére, Abe, én nem akarok semmi mást, csak megint úgy élni, ahogyan a normális emberek. - De te nem vagy normális ember! Egyikünk sem az! - a szeme könynyel telt meg. - Ő meghalt, Sarah! Sarah úgy hunyorgott, mintha valaki alaposan megütötte volna. Aztán sarkon fordult, és kiment a szobából. Abe a földre roskadt, és az ujjaival a hajába túrt. Vagy fél órával később felállt, végigment a folyosón, egyenesen a hálószobába. Ott találta Sarah-t

159 —————————— JODI PICOULT ——————————— az ágyon heverve, bámulva a napot, amely lassan lenyugodott a láthatáron túl. Abe lefeküdt mellé, és egészen hozzábújt. - Őt elvesztettem - suttogta Sarah-nak. - Kérlek, ne mondd azt, hogy téged is elveszítlek. Sarah odafordult hozzá, és az egyik tenyerét az arcára helyezte. Megcsókolta, így nem volt szükség a kimondatlan szavakra. Elkezdték simogatni egymást - egy kis érintés itt, egy finom csók ott, gyengédség. Amikor azonban már a ruháik egy-egy kis halomban álltak a padlón, amikor Abe a felesége fölé emelkedett, a testéhez ért, és próbálta az ő hegyeit Sarah völgyeihez érinteni már nem tudtak annyira szorosan és tökéletesen egymáshoz simulni, mint valamikor. Már nem illettek össze, olyannyira nem, hogy kényelmetlennek érezzék a helyzetet; olyannyira, hogy Sarah-nak azt kellett mondania Inkább próbáljuk így, Abe-nek pedig azt válaszolnia Vagy talán most. Később, amikor Sarah már elaludt Abe felült, és az ágy végére nézett. A felesége lábai fehéren nyúltak túl a matracon.

Másnap reggel Abe és Sarah még hevert az ágyban, az elsötétített szobában. - Talán az lenne a legjobb, ha egy ideig egyedül lennék. - Talán - felelte Abe, bár az igazat megvallva, az érzékei éppen az ellenkezőjét diktálták. Olyan volt, mintha ebben az új világban, ahol megtörtént a lehetetlen, már semmi nem illett volna semmi máshoz; megváltozott volna a nyelv, az ok, és még ők ketten is. Amikor Sarah felkelt az ágyból, maga köré tekerte a lepedőt - pedig ennek, a tizenöt év házasság alatt egyszer sem érezte szükségét. Megakadályozta vele, hogy Abe azonnal megláthassa a változást; hogy Sarah éppen annyit nőtt, amennyit ő maga fogyott; és ha egyáltalán lehetséges volna valami ennyire anyagtalan dolgot lemérni arra is rádöbbent volna, hogy ez mindkettő éppen annyi volt, amennyi elhunyt kislányuk súlya és magassága volt. Sarah könnyedén elérte a bőröndöt annak ellenére, hogy a padláson, egészen mélyen volt. Abe ügyelte, ahogyan pakol. Az ajtóban mindketten megígértek egymásnak olyan dolgokat, amikről pontosan tudták, hogy nem fognak betartani. - Majd hívlak - mondta Sarah. - Légy jó - felelte Abe. Sarah az anyjához költözik, pedig ez olyasmi volt, amit Abe egész házasságuk alatt soha nem bírt volna elképzelni, hogy valaha bekövetkezik, ennek ellenére egyfajta jó jelnek tekintette a dolgot. Ha Sarah annak

————————— A SÚLY ÉS MAGASSÁG ———————— 160 ellenére is Felicity-t választja, hogy olyan viharos a kapcsolatuk, akkor talán megvan a remény arra, hogy bármilyen lehetetlennek tűnjön is az út, egyszer minden gyermek visszatalál a szüleihez. Oda kellett húznia egy széket az ablakhoz, mert már túl kicsi volt ahhoz, hogy kilásson. Csak állt a párnán, és azt figyelte, ahogyan a felesége a kocsiba pakolja a bőröndöt. Hatalmasnak látta, valódi óriásnak - eszébe jutott, hogy talán az anyaság az, ami óriássá teszi a nőket. Addig nézte a távolodó autót, amíg már teljesen eltűnt, és ekkor lemászott a székről. Már nem tudott volna dolgozni, egyszerűen túl alacsony lett, és nem érte fel a pultot. Nem tudott kocsival menni sehová, mert a lábával nem érte el a pedálokat. Mivel semmi másra nem volt képes, Abe csak járkált egyik szobáról a másikra a házban, ami most még a korábbinál is üresebbnek tűnt. Végül, természetesen, a kislánya szobájában találta magát. Órákat töltött el itt: rajzolt a színes ceruzákkal, játszott a műanyag ételekkel és a pénztárgéppel, végigtúrta a fiókokat a kislány ruháit keresve, és azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbált visszaemlékezni, mikor viselte utoljára a kislánya az egyes darabokat. Betett a lejátszóba egy Disney Rádió CD-t, és kényszerítette magát, hogy az egészet végighallgassa. Azután mintha megannyi szemtanú lenne, egymás mellé szépen sorba állította a plüssállatokat. Végül bemászott a babaházba, amit az utolsó karácsonyra készített a kislányának. Becsukta maga mögött az ajtót. Körülnézett az akkurátusán felragasztott tapétán, a mélyvörös karosszéken; a konyhai mosogatón. Felment a lépcsőn az emeleti hálószobába, ahonnan kitekintve láthatott mindent, amit szeretett. Innen tökéletes volt a kilátás. Császár László fordítása

161 ———————— MICHAEL SWANWICK —————————

Michael Swanwick

TÜNDÉR-TÓ

1

646-BAN, nem sokkal a harmincéves háború vége előtt egy hesseni lovasokból álló őrjárat észak felé menekült egy katasztrofálisan végződött csata következményei elől, melynek során egy elkontárkodott bekerítő manőver egy óra alatt csúfos kudarccá tette a biztos győzelmet, és tábort ütött a Spessart lábánál, amiről a paraszt, akit azért fogtak cl, hogy vezetőjük legyen, azt állította, hogy a bajor föld egyik legmagasabb hegye. Volt köztük egy fiatal tiszt, Johann von Grimmelshausen nevű örök nyughatatlan és megrögzött hazudozó, akit pajtásai Jürgennek szólítottak angolul Jack volna. A frontvonal távol esett, a környékbeliek elővigyázatlanok lettek, a katonák sok élelmet és jó néhány hordónyi rajnai bort szereztek útközben. Aznap éjjel bőségesen ettek és ittak. Amikor minden elfogyott, ráparancsoltak vezetőjükre, hogy meséljen a vidékről, ahova keveredtek. Ő erre, mivel lassanként megnyugodott, hogy míg el nem végezte szolgálatát, nem akarják megölni (és minden bizonnyal azt tervezgette, hogy szolgálatkészségével megbékíti elrablóit, azután, amikor azok elalszanak, az éj leple alatt megszökik), készségesen engedelmeskedett. - Éppen alattunk, még egy negyed mérföldnél is közelebb ide van a Mummel-tó - a helyi nyelvjárásban ez Tündér-tavat jelentett -, ami feneketlenül mély, és csodás képessége, hogy átváltoztasson mindent, amit beledobnak. Ha példának okáért bárki kavicsokat kötne egy kendőbe, és kötélen a vízbe engedné őket, mire kihúzza, azok a kövek borsóvá, rubinttá vagy viperatojássá lennének. De még ez sem minden, mert ha páratlan számú lett volna a kavics, bármivé is változzon, biztosan párosán kerülne elő a víz alól. - Ezt nevezem könnyű életnek - mondta erre Jack. - Csak ül az ember a tóparton, és rubintot varázsol a kavicsokból.

———————————— TÜNDÉR-TÓ —————————— 162 - Sosem tudni előre, miből mi lesz - figyelmeztette a paraszt. - Nem biztos, hogy drágaköveket kapsz, katona úr. - Még ha százból egyszer is sikerül... Elég sokat halásztam életemben eredmény nélkül. Addigra már sok katona fülelt izgatottan előre hajolva. De még azok is, akik úgy néztek büszkén a messzeségbe, mintha oda se hederítenének, hallgattak, nehogy lemaradjanak valamiről, ami később hasznos lehet. A paraszt végre megértette, hogy felébresztette a katonák kapzsiságát, és sietve így folytatta: - Csakhogy borzasztó veszélyes hely az! Ezt a tavat maga Luther is átkozottnak nevezte, azt mondta, ha követ dobnak bele, rettentő vihar tör ki azonnal, jég ver, villámlik, szél süvölt, mert hisz a fenekén leláncolt ördögök sínylődnek. - Ugyan már, az Poltersbergben van - mondta erre Jack könnyedén. - Poltersberg! - köpött a paraszt. - Mit tudnak Poltersbergben a félelemről? Élt itt a környéken egy ember, akinek a legjobb eke elé fogható lova eltörte a lábát, és el kellett veszejtenie. Kíváncsi természet lévén a dögöt a tóhoz cipelte, és beledobta. Az cl is süllyedt annak rendje és módja szerint, de rögtön újra felbukkant élve - borzasztómód átalakulva. Minden foga éles volt, mint a kés, két lábon járt, hátából hatalmas denevérszárnyak nőttek. Rémisztőt sikoltott, azután elrepült, bele az éjszakába, ki tudná megmondani, hova. De ami még ennél is rosszabb, amikor a dög a tóba zuhant, néhány csepp víz a gazdája arcába fröcs-csent, és kimarta üregéből a szemét, abban a pillanatban meg is vakult a szerencsétlen. - Hogyan látta akkor, mivé lett a lova? - kérdezte Jack gúnyos kis mosollyal. A paraszt eltátotta, azután újra becsukta a száját. Hallgatott valamennyit, azután így szólt: - Azt is beszélik, hogy volt két útonálló, aki odacipelte egy asszony hulláját, akit ők... Jack félbeszakította. - Minek untatnál a meséiddel, amikor magunk is megnézhetjük, mi igaz belőlük? A hátuk mögül egyetértő mormogás hallatszott, és nem is kellett sokáig ösztökélni a parasztot egy késsel, hogy elinduljon velük lefelé. Meredek, úttalan út vezetett a Mummel-tó partjáig, mire elérték, a katonák már igen rossz hangulatba keveredtek. Még a tetejébe legalább annyit szidták Jacket, mint a hitvány parasztot, mert ha belegondoltak, nyilvánvalónak tűnt, hogy társuk nem is meggazdagodni akar - ilyesmiben egyetlen harcedzett katona sem hihet -, csupán született bajkeverő.

163 ———————— MICHAEL SWANWICK ————————— Jack nem törődött a többiek kedvével, könnyű léptekkel kisétált egy omladozó kőgátra. Fövegében kétmaroknyi frissen szedett cseresznyét vitt magával, azokat eszegette, a magjukat meg a tóba köpte. - Ott meg mi van? - kérdezte úgy, mint akit nem is érdekel a válasz, és egy hatalmas, a vízből kiemelkedő szikla felé intett, melynek szögletes alakját csak egyik oldalának ferdesége törte meg. Telehold volt, az ég meg tiszta, szinte nappali fény világította be a tavat, minden jól látszott. - A nagyapám idejében - buzgólkodott a paraszt, mintha mindenáron szeretné visszaszerezni a belé vetett bizalmat - Württenberg hercege tutajt építtetett, hogy a közepén mérjék meg a tó mélységét. Kilenc kötelet engedtek le ólommal a végén, de egyik sem ért feneket, és akkor az alkotmány, hiába volt fából, süllyedni kezdett. Iparkodott is mind, aki ott volt nagy rémülten a part felé, de egy sem ért ki közülük szárazon: vén korukra borzasztó nyavalyák gyötörték őket. - És azt mondod, az ott a tutaj? - Ha jól megnézed, katona úr, észreveheted, hol vésték bele a Württenbergek címerét. Megkopott már, de még látni - a paraszt komoly képpel mutatott egy kopott karcolás felé, hiszékeny ember talán meg is győzhette volna magát az igazáról. - Átokfajzat! - támadt rá dühösen Jack. - A cseresznyemagokkal mégsem történt semmi. Az egyből nem lett kettő, kettőből nem lett tizenhét, és egy, de egyetlen egy sem akart rubinttá, smaragddá, viperává, marhává vagy akár hallá válni! A paraszt kétségbeesetten tiltakozott, megpróbált kiszabadulni Jack keze közül, hogy kimeneküljön a gátról. De ami Jacket illeti, ő legalább ilyen elszántan akarta a maga közelében tartani a másikat. A küzdelmük patkány és vadászkutya találkozásához hasonlított, méghozzá úgy, hogy a paraszt kapta a patkány, a katona meg a szelindek szerepét. Az egyik biztos fölényben volt, ezt a másik kétségbeesése és ravaszsága egyensúlyozta ki. Végül Jack előrelendült, ám ellenfele kisiklott a karjai közül. Ő épp utána vetette volna magát, amikor két röhögő társa megragadta, a levegőbe emelte, és belehajította a Mummel-tóba. Csak merült, merült, merült lefelé és fuldoklott. A víz kristálytiszta volt, ám olyan felmérhetetlenül mély, hogy a távolban mégis szénfeketének látszott. Jacket annyira feldühítették a társai, hogy először fel sem tűnt neki: már nem kapkod levegő után. Azután, mielőtt még alaposan kicsodálkozhatta volna magát a körülmények e különös változása fölött, valami mozgás ragadta meg a figyelmét odalenn a mélyben. Így távolról úgy tűnt, mintha sok béka cikázott volna ide-oda, de minél közelebb kerültek, annál jobban hasonlítottak emberi teremtményekre, leszámítva a zöld bőrüket, meg azt, hogy ruhájukat, bár finoman lebegett utánuk, kétségkívül hínárból és más víz alatti növényekből szőtték.

———————————— TÜNDÉR-TÓ —————————— 164 Egyre több vízi szellem bukkant fel, akár a búvárkacsák, és gyorsan körülvették Jacket. Olyan sokan jöttek, hogy nem maradt más választása, velük kellett tartania, bár a tündérek kézzel, grimasszal jelezték neki, hogy a tó feneke felé igyekeznek. Körözve vezették a katonát a mélybe, mint egy égből alászálló madárraj. Amikor Jack egyik lába könnyedén talajt ért, kis iszapfelhőt vert fel, majd a másik lába még egyet, és ő szembetalálta magát egy tündérrel vagy sellővel (a vízi szellemek rendszertanában hősünk nem volt járatos), aki ezüst- vagy aranyruhát viselt - és Jack ebből rögtön arra következtetett, hogy a Mummel-tó királyával van dolga. - Isten hozott minálunk, Jack - szólította meg a király. - Remélem, jó egészségben talállak. - Az Úr óvjon minket betegségtől és bánattól, barátom - rikkantotta Jack. - De miképpen lehetséges, hogy tudod a nevem? - Ami azt illeti, olvastam a kalandjaidról, legutóbb épp azt, amint hamis és bajkeverő társaid a tóba dobnak - a király kecskeszakálla és szépen pödört bajsza meglebbent a vízben, és Jack a torkához kapott, hiszen hirtelen rádöbbent, hogy olyan matériában járva lélegzik, amelyben halandó ember erre képtelen. De a király nevetett, nevetése pedig természetesen és barátsággal csendült. Jack nem tehetett mást: vele kacagott. Megértette, hogy aki nevet, az nem lehet halott, és nincs híján a levegőnek, így aztán félrerakta a félelmét. - Miféle hely ez - kérdezte Jack és milyen népek lakják? - Ahogy a mondás tartja, „amint fenn, úgy alant”. Nekünk is vannak majorságaink, városaink és templomaink, habár az urat talán más néven imádjuk, mint ti. Mocsári fűvel fedjük tetőinket, tengeri csikót fogunk az eke elé, és tengeri tehenet fejünk istállóinkban. A macskahal egérhalat üldöz, a vízi manók rudakkal döfködik az iszapot, úgy keresnek kagylót meg drágakövet. A szüzek tán pikkelyesek mifelénk, de nem kevésbé szépek, és ugyanolyan könnyen kicsúsznak bárki keze közül, mint a víz fölötti világban élő társaik. Míg így társalogtak, a Mummel-tó királya szemgyönyörködtető úton vezette végig vendégét, de hogy merre tartanak, azt nem árulta el. A vízi tündérek, akik a tófenékre kormányozták Jacket most kíséretükül szegődtek, egymás közt fecsegtek és nevetgéltek, közben ide-oda siklottak, akár egy csapat fürge cselle. A kanyargó ösvény fölött úsztak, majd moszaterdőn vágtak át, mely mögött ragyogó fehér város várta őket. E víz alatti metropolisz megszámlálhatatlan csodát tartogatott. Falai fehéren ragyogtak, mert - ahogy a király magyarázta - porrá tört gyönggyel tapasztották be őket. Az utakat nem borította ugyan drágakő, de a házfalakat díszítő freskók bizony sokhelyütt abból voltak, és nem háborút

165 ———————— MICHAEL SWANWICK ————————— ábrázoltak, hanem inkább játszódó gyermekeket és szemérmesen évődő szerelmeseket. A házak formája mór és ázsiai hatást mutatott, békésen megfértek köztük a minaretek meg a pagodák, és minden emeletről nyílott ajtajuk: legalulról éppúgy, mint feljebbről. Az sem kerülte el a mi Jackünk figyelmét, hogy az ajtókon nem voltak zárak, és nem álltak őrök a palota kapujában - mégsem ez volt a legizgalmasabb a sok látnivaló közül. Mert, ami Jacket illeti, számára a legnagyobb csoda Poszeidóna volt, a király sellő-leánya, aki visszatértén üdvözölte atyját. Ahogy karcsú, tökéletes alakjára esett a pillantása, Jack elhatározta, hogy elnyeri e varázslatos teremtés szívét. Nem mintha nehéz dolga lett volna: jó kiállású férfi volt, katonához illőn délceg tartással. Őszinte rajongásába boldogan belepirult a leány, de nem tiltakozott. A vízi nép pogány volt, a tulajdonlás keresztényi erényei ismeretlenek maradtak előtte, így kölcsönös vágyuk hamar a test örömeiig vezethette a fiatalokat. Telt-múlt az idő. Talán napok, talán hónapok szálltak tova. Egy késő délután, mikor kelmék és párnák érzéki rendetlensége közepette hevert hercegnője ágyán, és a délidő zöldeskék fénye derengett a hálószoba ablakában, Jack zavartan megköszörülte a torkát, azután így szólt. - Árulj el nekem valamit, legszebb, hőn szeretett hercegnőm! - Amit csak kívánsz - felelte a szenvedélyes ifjú tündér. - Egyetlen egy kérdés nem hagy nyugodni - talán apróság, mégis folyton csipked és bökdös, és akárhogy próbálom, képtelen vagyok kiverni a fejemből. Amikor először érkeztem szép és gazdag birodalmatokba, atyád azt mondta, hogy már olvasott a kalandjaimról. Milyen varázslat segítette? Milyen elképzelhetetlen könyvet olvasott? - Hogy érted ezt kedves csirkefogóm, hát ezt - ez volt tán a tündér legmegnyerőbb tulajdonsága: pontosan olyannak szerette Jacket, amilyen volt, egy hajszállal sem akarta különbnek látni. - Milyen másik könyv lehetne? Jack végighordozta a szemét a szobán, és így felelt: - Nem látok semmiféle könyvet. - Hát persze, hogy nem, bolondom. Ha itt volna, hogyan is lehetnél benne? - Sejtelmem sincs, szemem gyönyörűsége, mert semmi értelmét nem lelem annak, amit mondasz. - Hát akkor higgy nekem, olvasott téged e könyvben, melyből azóta sem léptél ki. Jack érezte, forrni kezd benne a düh. - Azt mondod, ez a könyv, de melyik? Az ördög vigyen el, ha a legkisebb értelmét is látom annak, amit beszélsz! Amikor Poszeidóna ajkán elhalt a nevetés, felkiáltott:

———————————— TÜNDÉR-TÓ —————————— 166 - Szegény ember! Igazán nem értesz semmit, ugye? - Ha értenem, könyörögnék-e neked, mint egy koldus, hogy válaszolj gyorsan és egyszerűen? Pálja szomorú kis mosollyal mérte végig a kérlelőt. - Azt hiszem, ideje, hogy szót válts atyámmal - mondta végül.

- Talán belefáradt az én hajlékony testű lányom, hogy örömet szerezzen neked? - kérdezte a Mummel-tó királya. - Csöppet sem - felelte Jack, aki már rég hozzászokott a tündérek zavarba ejtően nyílt kérdéseihez. - Akkor hát elégedj meg vele, és a gond nélküli életeddel, ne siess túljutni ezeken az oly kedves oldalakon. - Már megint csak rejtvényekben beszélsz! Felség, beleőrülök e szokásba. Könyörgök, most az egyszer, mondj el mindent egyszerűen, kertelés nélkül, még akkor is, ha úgy kérdezlek, mint egy gyermek. A király sóhajtott. - Tudod-e, mik azok a könyvek? - Igen, természetesen. - Mikor olvastál utoljára? - Miért, hát én... - Erről van szó. Esetleg ismersz valakit, aki olvasott? - Harcedzett, szélcserzett katonák közt élek régóta. Ha ők könyvtárra lelnek, a kincseit leginkább gyújtásnak használják a tábortüzükhöz... nincs ebben semmi meglepő. - Fiatal éveidben csak olvastál néha. El tudnád mondani bármelyik történetét? Jack nem felelt. - Látod? Könyvek szereplői nem olvasnak könyveket. Becsapják a fedelüket, amikor valaki a szobába lép, vagy kedvük szerint valami éppen olvasottól undorodva félrehajítják őket, esetleg beletemetkeznek egybe, és míg valaki oly témában oktatja ki őket, melynek inkább nem mondanának ellent, úgy tesznek, mintha elmélyülten tanulmányoznák. De sosem olvasnak. Az rekurzív volna, biztosan a végtelenbe fordítaná a szöveget, és nem akadna teremtett lélek, aki valaha befejezhetné olvasásukat. Ez a csalhatatlan módszer mindig megmutatja, hogy a papír melyik felére kerültél. Olvastál már az idén? - a király felhúzta szemöldökét, és várt. Jack sokáig hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna. - Nem. Nem olvastam. - Na hát akkor. - De... hogy lehetséges ez? Hogyan lehetnénk...?

167 ———————— MICHAEL SWANWICK ————————— - Ez az elképzelhető legegyszerűbb - felelte a király. - Én például a xi.től a xvii. fejezetéig élek valaminek, amit A kalandos Simplicissimus címen ismernek. Méghozzá, biztosíthatlak róla, kellemesen. Így azt sem bánom, ha palotám falai papírvékonyak, az ablakokat tollal rajzolták rájuk, és tetteimet egy művész szeszélye irányítja. Nem öregszem és nem halok meg, ha pedig a lányommal végzett szerelmes tornagyakorlataid közben pihenésképpen felkeresel, mindig elszórakoztatnak beszélgetéseink. Jack rosszkedvűen bámult ki az átlátszó simaságúra csiszolt gyöngyházablakon. - Nem könnyű elfogadni - bökte ki végül -, hogy az ember nem valóságos. Azután még egy perc töprengés után hozzátette: - De hisz ennek így nincs semmi értelme! Elfogadom, mostani életem és világom aligha lehetne jobb. De a háborúban olyas dolgokat láttam.... amelyekre emlékezni is nehéz. Ki az ördög teremt afféle világot, mint a miénk? Ki lelne örömet mindabban a gonoszságban, melynek, biztosíthatlak róla, egynémelykor én magam is részese voltam? - Jó uram - felelte a király -, nem én írlak, de akárki lett légyen is az, úgy hiszem, az ő elképzelhetetlenül nagyobb világában nem örvend igazi megbecsülésnek. Ha elmész mellette az utcán, talán észre sem veszed. Ha beszélgetésbe elegyedtek, tán nem tesz rád jó benyomást. Akkor hát miért vársz ettől az embertől - vagy talán asszonyszemélytől - többet, mint amit józan ésszel ő várhat el a magánál sokkal hatalmasabb teremtőjétől? - Azt állítod tehát, hogy teremtőnk univerzuma nem jobb a miénknél? - Talán még rosszabb is. Művéből következtethetünk az ő világa állapotára. Nálunk túldíszített, romantikus az építészet. Az övé ezek szerint egyszerű és szürke - meglehet, minden csupa unalmas beton, melyen egy ablak sem különbözik a mellette lévőtől -, máskülönben miért fáradozott volna azzal, hogy ilyen aprólékos részletek szerint képzelje el a házainkat? - Ezek szerint, ha a mi világunk kegyetlen és erőszakos, feltételezhetjük, hogy az övé a béke és előkelőség mintaképe? - Mondd inkább, hogy a miénk világi életerőben dúskál, míg az övét felelőtlen álszentség mocskolja. Jack szomorúan rázta a fejét. - Honnan tudsz ilyen sokat a világról, amelyben élünk, míg én ennyire tudatlan vagyok? - Kétféle szereplő van, édes fiam. Az egyik nadrágjával a kezében szökik az ablakon át, külföldi előkelőségeknek adja ki magát, és fél szemmel azt lesi, mikor csaphat be egy becstelen püspököt, homályos sikátorokban tőrökkel fenyegetőző haramiák kelepcéjébe sétál, és mert túl korán ér haza, ifjú feleségét a szeretője férjével találja az ágyban - és ez sosem lesz másképp.

———————————— TÜNDÉR-TÓ —————————— 168 - Mintha csak a naplómat olvasnád! - bámult el Jack. - Már, ha volna egyáltalán naplóm. - Csak mert te történetesen aktív szereplő vagy, akinek fő célja, hogy előrevigye a cselekményt. Én viszont reflektív szereplő vagyok, aki önértelmezésével fedi fel a szöveg belső jelentését. De úgy látom, összezavartalak - lépjünk ki a történtemből kicsit. És könnyedén, mintha csak egy könyvben lapozna, Jack egy kellemes kertbe került, melyet aranyló fénybe vont a délutáni nap. A Mummel-tó királya egyszerű karosszékben ült, amely mégis trónra emlékeztetett - olyan volt az a szék, amilyen egy filozófus-királynak dukál. - Ez nagyon jó megfigyelés - felelt a király Jack kimondatlan kérdésre. Nem lehetetlen, hogy kis bátorítással reflektív karakterré alakulj. - Hol vagyunk? - Zayanában, kedves barátom, Vandermast doktor kertjében, ahol sosem múlik el a délután. Ő és én sokat diskuráltunk itt az entelechei-áról, az episztemológiáról és más efféle lényegtelen, múlandó semmiségekről. A jó doktor tapintatosan távozott, hogy négyszemközt beszélhessünk. Ő maga is egy könyvből származik, aminek a címe... de nem mindegy? Azon mágikus helyek egyike ez, ahol zavartalanul tárgyalhatunk a világ mineműségéről. Sőt, ebben a fényben még ha akarnánk sem tehetnénk mást. Egyszer csak egy kolibri jelent meg Jack előtt, úgy lógott a levegőben, mint egy eszeveszett, tollas kis ékszer. A férfi előre nyújtotta egy ujját, a madár fölötte lebegett, ő pedig a bőrén érezte az őrültül csapkodó szárny kavarta gyenge szellőt. - Ez meg milyen csoda? - kérdezte. - Csak a lányom. Ebben a részben nem szerepel, mégis szeretné tudatni veled jókívánságait: így aztán a képzelet síkján jelenik meg. Köszönöm, drágám, most már elmehetsz - a király tapsolt, és a kolibri köddé vált. Összetöröd a szívét, ha elhagyod fiktív birodalmunkat. De semmi kétség, jön majd másik hős, és mivel kitalált szereplő, Poszeidó-na úgysem tanul a tapasztalataiból, vagy cserbenhagyója nemével kapcsolatban sem alakít ki előítéleteket. Épp olyan nyíltsággal és örömmel üdvözli majd a következő jövevényt, mint egykor téged. Jackbe érthető módon belehasított a féltékenység, de igyekezett elhessegetni. Szeretett volna a lényegre koncentrálni. - Ez csupán elméleti érvelés, jó uram? Vagy van praktikus hozadéka is? - Vandermast doktor kertje semmi máshoz nem fogható. Ha végleg el szeretnéd hagyni a világunkat, itt egészen biztosan megoldható. - És visszajöhetek még valaha? - Sajnos, nem - szomorkodott a király. - Egy csoda épp elég egy életre. És hozzáteszem: több mint amit, szigorúan szólva, bármelyikünk megérdemel.

169 ———————— MICHAEL SWANWICK ————————— Jack felkapott egy botot, fel-alá járkált a virágágyás mellett, és rá-ráhúzott a magasabbra nyúló bimbókra. - Elegendő információ nélkül kell tehát döntést hoznom? Vakon vessem magam a szakadékba, vagy maradjak kétségek között a peremén egy életen át? Ez, ahogy te is mondtad, gond nélküli élet. De elégedett lehetek-e vele, ha tudom, hogy van egy másik is, bár igaz valójáról fogalmam sincs? - Nyugodj meg. Ha csak ezen múlik, hát megnézzük, mely utakon járhatnál. A tó királya lapozott egyet az ölében fekvő, bőrbe kötött könyvben, melyet Jack addig észre sem vett.

- Egész nap ott fogsz bambulni, miközben vár a munka? Esküszöm, te vagy a világ leglustább embere! Jack kövér felesége szórakozottan vakargatva tomporát előjött a konyhából. Gretchen arca egykor keskeny volt, most kerek; azelőtt, minden lépése olyan zenére táncolt, amit egyedül csak ő hallott, most húzta a lábát. Jack szíve mégis ugyanúgy ellágyult, ahányszor csak ránézett, mint régen. Letette a lúdtollat, és beporozta, az eddig leírtakat. - Kétségkívül igazad van, kedvesem - mondta szelíden. - Mint mindig. Elindult, hogy fát aprítson, vizet húzzon, és megetesse a disznót, amit Fastnachtra hizlaltak. Kifelé menet belenézett a hátsó ajtóra akasztott tükörbe. Legnagyobb rémületére egy ösztövér vénember nézett vissza rá, a szakálla olyan ritka, mintha moly rágta volna meg. - Jaj, uram - morogta magában -, nem vagy már az a nyalka ifjú katona, aki sok évvel ezelőtt, alig pár perccel a találkozásuk után a szénaboglyának lökte Gretchent. Kilépett az ajtón, a hideg szél jeget vágott az arcába, a farakás rönkjei egymáshoz fagytak, a balta tompa végével kellett elválasztani őket egymástól. A kút vize olyan vastagon befagyott, hogy beleizzadt, mire feltörte. Amikor pedig levette a követ a maradékos vödör fedeléről, és az ól felé indult, megcsúszott, és magára öntötte a moslékot. Ami nemcsak azt jelentette, hogy hetekkel a tervezett időpont előtt kénytelen ruhát mosni télen cudar feladat de ráadásul puszta kézzel kellett visszalapátolnia az ocsmányságot a földről a vödörbe: akármi történik, a disznónak ennie kell. A vén Jack magában morogva és átkozódva csörtetett vissza a házba, kezet mosott, tiszta ruhát vett, és újra nekilátott az írásnak. Néhány perc sem telt bele, a felesége is követte szobába. - Micsoda jégverem van idebenn! - kiáltotta, és megpróbálta feléleszteni a tüzet, bár az írószobába fát hordani olyan nehéz munka volt, hogy Jack inkább tűrte volna a hideget. A felesége a háta mögé állt, és a vállára tette a kezét.

———————————— TÜNDÉR-TÓ —————————— 170 - Megint Wilhelmnek írsz levelet? - Ki másnak? - morogta Jack. - Kidolgozzuk a lelkünket, csak hogy pénzt küldhessünk neki, ő meg sosem válaszol! Ha pedig mégis, oly röviden ír! Minden idejét ivással és adóssággyártással tölti a szabónál meg azoknál a... - még idejében elhallgatott, köhögött. - Azoknál az erkölcstelen fiatal nőknél. - Ahhoz képest, hogy te hol tartottál az ő korában... - Én az ő korában biztos nem tettem semmi ehhez foghatót - bántódott meg Jack. - Természetesen nem - válaszolt a felesége. Jacknek nem kellett megfordulnia, hogy érezze, mosolyog. - Szegény kis bolondom. A nő megcsókolta a feje búbját. Amikor Jack újra megjelent, a nap kibújt a felhők mögül, és a kertben százával ragyogtak a színek - a férfi úgy képzelte, jórészt Poszeidóna hatására. A virágok kacéran felé fordultak, és kitárták neki szirmaikat. - Nos hát? - kérdezte a Mummel-tó királya. - Hogy tetszett? - Kiesett a legtöbb fogam - mondta Jack rosszkedvűen -, és az egyik oldalamból nem múlt a fájás. A gyerekeim felnőttek, elköltöztek otthonról, és én nem vártam már semmi másra, csak a halálra. - Ez még nem ítélet - felelte a király -, csupán a panaszok elősorolása. - Megengedem, a kapu túloldalán, bizonyos fokig autentikusabb az élet. Olyasfajta érvényesség és összetettség lakozik benne, ami a miénkből tán hiányzik. - Na tessék, erről beszéltem. A fény sötétebbre váltott, és a fák felsóhajtottak, mert szél suhant végig a lombjaik között. - Másrészt ennek az életnek célja van, míg amannak semmi. - Ez is igaz. - De ha létünknek van is célja - és bizonyossággal érzem, hogy van -, kutya legyek, ha tudom, mi az. - Hiszen erre könnyű a válasz! - örült meg a király. - Azért létezünk, hogy szórakoztassuk az olvasót. - És az olvasó, az pontosan kicsoda? - Minél kevesebbet beszélünk az olvasóról - vágta rá hevesen a király annál jobb. Felállt. - Elég a fecsegésből - jelentette ki. - Két kapu vezet ki e ligetből. Az első visszavisz oda, ahonnan jöttünk. A második... arra a másik helyre. Amit kileshettél az imént. - Van neve annak a másik helynek?

171 ———————— MICHAEL SWANWICK ————————— - Akadnak, akik valóságnak hívják, bár e címzés pontosságát sokan vitatják. Jack a bajszát huzigálta, és rágcsálni kezdte a végét. - Esküszöm, nem könnyű a döntés. - Mégsem maradhatunk e kertben örökké, Jack. Előbb vagy utóbb, választanod kell. - Valóban, igazad van, jó uram. Választanom kell - a kert néma csendben figyelt. Egyetlen kecskebéka sem borzolta fel a liliomos tó tükörsima felszínét. Egyetlen fűszál sem rezdült a réten. Még a levegő is feszülten várakozott. Jack döntött. Így történt, hogy Johann von Grimmelshausen, akit néha Jürgennek szólítanak, kiszabadult az irodalom szűkös, szorító fogságából meg a Mummel-tóból, és igazán ember, egyúttal a történelem játékszere lett. Ebből az is következik persze, hogy évszázadokkal ezelőtt meghalt. Ha fikció maradt volna, még most is élne, bár nélkülöznie kellene az élményeknek azt a gazdagságát, amit mi mindannyian nap mint nap megtapasztalunk. Vajon helyesen döntött? Csak isten a tudója. Ha pedig nincs isten, sosem fog kiderülni.

Dési András György fordítása

—————————— MALLON, A GURU ————————— 172

Peter Straub

MALLON, A GURU

F

végén, ahogy később Spencer Mállón, amerikai guru emlegette, négy hónapot utazgatott Indiában, spirituális vezetője, Urdang kíséretében, aki bár félelmetesnek nézett ki, megtévesztően szelíd ember volt. A harmadik hónapban audienciát kaptak egy jóginál, aki egy Szankvál nevű faluban lakott. Mikor azonban Urdang és Mállón elérték a falucska határát, furcsa és aggasztó esemény történt. Egy varjú hullott alá holtan az égből hangos puffanás, valamint fekete tollfelhő kíséretében, éppen a lábuk előtt. A falusiak rögtön odasereglettek, bár Mállón nem tudhatta, hogy a madár miatt, vagy azért, mert Urdang és ő fehérbőrű idegenek voltak. Legyűrte a kellemetlen érzést, amit a tömeg és az ismeretlen nyelv keltett benne, amit sosem fog megtanulni, és megpróbált békességet és egyensúlyt találni, ahogy azt napi kétórás meditációi során szokta. Egy vastag, kérges körmű, koszos láb arrébb rúgta a döglött madarat. A falusiak közelebb húzódtak, érintésnyi távolságon belülre, és élénk hadarás közepette, zajongva nógatták őket tovább, ingujjaikat és övüket ráncigálva. Vagy talán csak Spencer Mailont sürgették, noszogatták, könyörögtek neki, hogy tegyen meg valami érthetetlen szolgálatot. Valamiféle feladatot kellett volna végrehajtania, de annak mibenléte homályban maradt. A titokzatosság csak azután enyhült egy kicsit, miután látszólag a semmiből, délibábként materializálódott egy rozoga viskó a kopár vidék kellős közepén. Az egyik, Mailont noszogató férfi harciasan rángatta az ingujját és esedezett neki, széles, szárnycsapkodás-szerű kézmozdulatokkal, hogy menjen be a viskóba, ami a jelek szerint az övé volt, és ott nézzen meg valamit - a nézésre utalt, hogy fekete körmű ujjával dülledt szeme felé bökött. Engem választottak, gondolta Mállón. Nem Urdangot, engem választott ez a tudatlan, nyomorult nép. EJLŐDÉSI KORSZAKA

173 —————————— PETER STRAUB —————————— A félhomályos, forró levegőjű helyiségben egy apró gyermeket kellett megpillantania, akinek hatalmas, kifejezéstelen szemei voltak, a végtagjai pedig véznák, mint göcsörtös gallyak. Úgy tűnt, a gyermek haldoklott. Sötét, sárga lepedék keretezte orrlyukait és száját. A reszkető falusi felemelte egyik kezét, és ujjait gyengéden végigsimította a gyermek hatalmas homlokán, majd intésével közelebb hívta Maliont a fekvőhelyhez. - Hát nem érted? - mondta Urdang. - Meg kell érintened a gyermeket. Mállón vonakodva kinyújtotta egyik kezét, bár maga sem tudta, mit kívánnak tőle, de attól félt, hogy elkap valami szörnyű betegséget, miközben ujjait lassan a fiú koponyája felé mozdította, mintha éppen egy pöcegödörbe kellene mártania a kezét, de csak egyetlen rövid pillanatra. Kölyök, gondolta, a hírnevem érdekében remélem, hogy ebből csodálatos gyógyulás lesz. Az érintés pillanatában úgy érezte, minta egy apró energiarészecske, csak a legelemibb, atomi szintű töltés illant volna át az ujjából egyenesen a fiú koponyájába. Eme hihetetlenül érdekes, mi több, csodálatos jelenség közepette az apa térdre borult és heves hálálkodásba kezdett. - Honnan tudnak ezek az emberek rólam? - kérdezte Mállón. - Annál is érdekesebb, hogy mit gondolnak, vajon mit csináltál? mondta Urdang. - És hogyan vélik tudni, amit tudnak? Ha találkoztunk a jógival, lehet, hogy gyorsan kell távoznunk. Mállón rájött, hogy Urdang sem tudta, mi történt. A kozmikus egyensúly billent helyre: meghalt egy madár, életben maradt egy gyermek. Ő volt a mérleg nyelve a halál és az egyensúly között. Tökéletes indiai élményben volt része. A nagy jógi fiaként öleli majd magához, megnyitja előtte a házát és asramját, és legtehetségesebb tanítványaként fogadja. A falucska keskeny utcáján haladva Mállón szórakozottan kinyújtotta két ujját és végigfuttatta az egyik vályogviskó falán. Nem volt terve, semmit nem akart elérni azon kívül, hogy lássa, mi történik, mert tudta, hogy érintése valamilyen módon megváltoztatja az univerzumot. A teszt eredménye kielégítő volt: a falon hagyott két ujjnyi nyom kékesen felragyogott, mint egy neoncső, egyre intenzívebben. A falusiak megpördültek, hadonásztak, és izgatottan karattyoltak, lelkes és örömteli kiáltások közepette. Mallonnal együtt mindenki más is megállt, hogy alaposabban megnézze a csodálatos falat. Elektromos zümmögés töltötte meg teste minden zugát; úgy érezte, szikrákat tudna hányni az ujjhegyeiből. Megint meg kéne érintenem azt a gyermeket, gondolta. Rögtön fel is pattanna az ágyából. Az élénken ragyogó, kék csíkok pár másodperc alatt összezsugorodtak és kifakultak a falon. A helybéliek előrenyomultak és megérintették a falat,

—————————— MALLON, A GURU ————————— 174 hozzádörgölték magukat, suttogva beszéltek hozzá. Akik meg is csókolták a falat, portól fehérlő orral és ajkakkal fordultak el. Csak MaiIon és talán Urdang voltak azok, akik szomorúan nézték, milyen gyorsan tűnik el a mágia bizonyítéka a világból. A csacsogó tömeg egyáltalán nem volt csalódott, és ismét köréjük gyűltek, noszogatták őket tovább, előre. Mocskos, fekete körmű kezek veregették meg barátságosan, vagy cirógatták bátorítóan. Végül egy magas, sárga falhoz, benne vaskapuhoz érkeztek. Urdang átfurakodott a tömegen és kinyitotta a kaput, ami egy dús virágoskertre nyílt. A kert távoli végében elegáns terrakotta épület állt, aprólékosan berakott mintájú ajtaja két oldalán végig ablakok sorakoztak. Fiatal, sötét hajú nők alakjai tűntek fel az ablakokban, majd kuncogva eltűntek. A falusiak belökték Mallont és Urdangot, a kapu pedig becsukódott mögöttük. Valahol messzebb egy ökrösszekér nyikorgott, a krémszín épület mögül pedig tehénbőgés hallatszott. Szerelmes vagyok egész Indiába! gondolta Mállón. - Jertek közelebb - mondta egy száraz, átható hang. Vakító fehér dótit viselő, alacsony férfi ült lótuszülésben egy szökőkút mellett, a kert közepén. Mállón korábban sem a férfit, sem a szökőkutat nem vette észre. - Felteszem, maga Urdang - mondta a férfi. - De kicsoda az ön különös kísérője? - A neve Spencer Mállón - felelte Urdang. - Tisztelettel, Mester, semmi különös nincsen benne. - Ez az ember maga a megtestesült különösség - mondta a kis ember. Kérem, üljenek le. Szót fogadtak, lótuszülésbe ereszkedtek, Urdang könnyen és tökéletes pózban, Mállón már kevésbé. Az járt a fejében, hogy nagyon is valószínű, hogy valami mélységesen pozitív módon igenis különleges. Ez a fajta különlegesség nagy kitüntetést jelentett, amit a Mester meg is értett, de szegény Urdang nem. A szent ember néma csöndben elmélkedett, mely csöndet titokzatos formába öntötte kopasz fejbúbjának csillogó íve és kemény, dióforma arca. Mállón a csend minőségéből arra a következtetésre jutott, hogy a jógi nem minden fenntartástól mentesen örült annak, hogy tiszteletüket tették nála. Természetesen Urdang lehetett a problémás elem - Urdang jelenléte ezen a szent helyen. Úgy kilenc-tízpercnyi hallgatás után a jógi félrefordította a fejét, és vagy a virágokhoz, vagy a csobogó szökőkúthoz intézve szavait édes teát és mézes süteményeket rendelt. A mennyei falatokat két sötéthajú leány hozta ki, akik csodás, élénk színű szárit és pántjain csengettyűkkel ékesített szandált viseltek.

175 —————————— PETER STRAUB —————————— - Igaz, hogy mikor megérkeztetek a falunkba, egy varjú hullott alá döglötten az égből? - kérdezte a szent ember. Urdang és Mállón bólintott. - Ez jel, Urdang. El kell töprengenünk a jelentésén. - Tegyünk úgy - felelte Urdang. - Úgy hiszem, kedvező jel. Aki halált eszik, maga is a halál zsákmánya lesz. - Ugyanakkor halál hullik a falunkra. - Rögtön utána ez a fiatal ember megérintette egy haldokló gyermek homlokát, és visszaadta neki az egészségét. - Ilyen fiatalon és ilyen rangban erre senki sem képes - mondta a jógi. Az ilyen tett nagy szentséget kíván, de még az sem elegendő. Ehhez évtizedeket kell tanulni és meditálni. - Mégis megtörtént. A halál elűzetett. - A halált sosem űzik el, csak elmegy máshová. Tanítványod nagy aggodalommal tölt el. - Mesterem, miközben a falusiak a házad felé kísértek minket, ez a fiatalember kinyújtotta a kezét és... A jógi egy intéssel elnémította. - Nem az efféle jelenségek aggasztanak. A tűzijáték sem nyűgöz le. Igen, nagy ajándékra utal, de mi haszna van ennek az ajándéknak, mi célra fogják használni? Mállón megérintett egy haldokló gyermeket, mondta a Mester, de visszaadta az egészségét? Még ha így is van, valóban az ő műve a gyógyítás? A puszta hit is képes ugyanúgy gyógyítani, még ha csak rövid időre is. Mennyire jól ismerte Mállón a szútrákat? Milyen jól ismerte a buddhista tanokat? Urdang azt felelte, hogy Mállón nem volt buddhista. - Akkor miért jöttetek? - Az áldásodért jöttem, kedves Mester - felelte Mállón szívből jövő őszinteséggel. - Nem adhatom rád az áldásomat. Inkább a tiédet kérem. - A szent ember úgy beszélt, mintha ősi ellenséghez szólt volna. - Az én áldásomat? - kérdezte Mállón. - Tedd meg nekem is azt, amit a gyermeknek tettél. Mállón zavarodottan és bosszúsan előrehajolt és kinyújtotta a kezét. Majdnem visszautasította az áldást, ahogy a jógi is tette vele, de nem viselkedhetett ilyen gyerekesen Urdang előtt. A szent ember is előrehajolt és engedte, hogy megérintse a homlokát. Ha áramlott is át energiarészecske a kezéből a jógi fejébe, Mállón nem érezte. A mester arca eltorzult, ami nem kis feladat volt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. - Nos? - kérdezte Mállón. Urdang döbbenten meredt rá udvariatlansága hallatán.

—————————— MALLON, A GURU ————————— 176 - Ahogy gondoltam - mondta a mester és kinyitotta a szemét. - Nem felelhetek a te Spencer Malionodért, és ne is kérj tőlem többet ilyesmit. Mindent tisztán látok. Ez a felettébb különleges, felettébb veszélyesen különleges fiatalember máris zűrzavart keltett a falunkban. Azonnal el kell hagynia Szankvált, és neked Urdang, aki idehoztad őt, távoznod kell vele együtt. - Ahogy óhajtja, Mester - mondta Urdang. - De talán... - Nem. Szót se többet. Bölcsen tennéd, ha mihamarább, a lehető legtisztességesebb módon megszakítanád vele a kapcsolatot. Ami magát illeti, fiatalember... Bánatos tekintetét Mállón felé fordította, ő pedig érezte a mester ingerült, halvány rettegést árasztó szellemét a közelében lebegni. - Azt javaslom, jó alaposan fontoljon meg bármit, amit tesz. A legbölcsebb talán az volna, ha nem tenne semmit. - Mester, miért fél tőlem? - kérdezte Mállón. - Csak szeretni akarom magát. - Igazából még azelőtt akarta szeretni a mestert, hogy találkozott vele. Most már csak el akart menni a faluból, minél messzebb a rémült, irigy jógitól. Ha már itt tartunk, ha Urdang is el akarta hagyni, az sem lett volna baj. - Hálás lennék, ha nem tenné - mondta a mester. - Most pedig távozzanak a falumból. Mind a ketten. Mikor Urdang kinyitotta a kaput, az utcák már üresek voltak. A falusiak visszamenekültek a házaikba. Sötétebb lett, eleredt az eső. Mielőtt még kiértek volna a házak közül, már sarat dagasztottak. Hangos kiáltás hallatszott a kunyhóból, ahol a beteg gyermek lakott. Hogy örömteli, vagy fájdalmas volt-e, nem tudták megállapítani. Horváth Norbert fordítása

177 ————————— LAWRENCE BLOCK —————————

Lawrence Block

FOGD MEG, ERESZD EL

H

A AZ EMBER elég

időt tölt horgászással, megtanulja kiismerni a vizeket. Vannak olyan helyek, amik évek óta beváltak, amelyeket az év bizonyos szakaszában, bizonyos napokon érdemes látogatni. A körülményeknek megfelelően kiválasztja a felszerelést és a csalit, aztán szerencsét próbál. Ha nem harapnak a halak, továbbáll. Másik helyet választ.

Az autópályát rótta, maradt a külső sávban, öt mérfölddel a megengedett sebesség alatt tartva a dzsipet. Minden lehajtónál levette a lábát a gázról, figyelte a stopposokat. Azon a szakaszon négy lehajtó is volt egymás után, ahol akadhattak bőven, többnyire egyetemisták, akik stoppal akartak hazajutni, vagy egy másik egyetemre, vagy bárhová is vitt az útjuk. Olyan sokan voltak, és mindig tartottak valahová, nemigen számított, hova és miért. Északnak tartott, elhagyott négy kijáratot, az ötödiknél lehajtott, visszafordult a felüljárón és felhajtott a pályára dél felé. Négy lehajtó múlva megint letért, visszafordult és ismét észak felé haladt. Nem sietett. Minden lehajtónál akadtak stopposok, de sosem lépett a fékre. Mindig rajta tartotta a lábát a pedálon, de aztán látott valamit, és inkább tovább hajtott. Sok lány volt kint ma este, néhányan különösen csábítóak feszes farmerjukban és melltartó nélkül a póló alatt, de mindig volt velük egy fiú, vagy egy másik lány. A magányos stopposok mind fiúk voltak, de ők nem érdekelték. Lányt akart, egy magányos lányt. ***

—————————— FOGD MEG, ERESZD EL ——————— 178 Uram, egész éjjel halásztunk, de semmit sem fogtunk. (Lukács, 5:5) Olykor egész nap furikázhat az ember, és csak tankolni áll meg. Az igazi horgász azonban egész éjjel fönt lehet anélkül, hogy fogna valamit, mégsem mondaná, hogy vesztegette az idejét. Az igazi horgász türelmes, és amíg vár, felidéz más alkalmakat, amikor a vízparton töltötte az idejét. Visszaemlékszik, milyen volt egy-egy fogás, melyik hal küzdött keményen. És hogy sistergett a serpenyőben.

Mikor végre talált valakit, megállt. A lány felkapta a hátizsákját és elkocogott az autóig, ő pedig letekerte az ablakot és megkérdezte, hova tart. A lány tétovázott egy darabig, amíg felmérte őt, és úgy döntött, nem lesz gond. Bemondott egy városnevet ötven-hatvan mérföldre az út mentén. - Nem gond - felelte. - Szinte a kapuig el tudom vinni. A lány bedobta hátra a cuccát, és beült az anyósülésre. Becsukta az ajtót, és bekötötte a biztonsági övét. Mondott még valamit arról, mennyire hálás, ő pedig válaszolt valami kedveset, aztán besorolt az északnak tartó forgalomba. Vajon mit láthatott benne a lány az alatt a pillanat alatt, amíg felmérte, mielőtt beszállt volna? Mi volt az, ami megnyugtatta, hogy nem lesz gond? Az arca jellegtelen volt, a vonásai átlagosak és, nos, hétköznapiak. Semmi feltűnő nem volt rajta. Pár évvel ezelőtt egyszer bajuszt növesztett, azt hitte, hogy majd karaktert ad az arcának, de csak nem odaillőnek tűnt. Mit keresett az ajka fölött? Egy darabig hagyta, hátha hozzászokik, aztán mikor rájött, hogy ez sosem fog megtörténni, leborotválta. Visszatért felejthető arcához. Jellegtelen, ártalmatlan. Biztonságos.

- Halász - mondta a lány. - Az apám is szeret horgászni. Évente egyszerkétszer elmegy a hétvégére a barátaival és egy hűtőládányi hallal jönnek vissza. Aztán anyám pucolhatja meg őket, és a háznak egy hétig halszaga van. - Én nem bajlódok ilyesmivel - mondta. - Én a „fogd ki, engedd el” típus vagyok. - Nem teli hűtőládával megy haza? - Még hűtőládám sincs. Régebben volt, de idővel rájöttem, hogy inkább a sportot szeretem. Egyszerűbb és könnyebb volt, ha azzal ért véget a játék, hogy leakasztottam a halat a horogról és visszaeresztettem a vízbe. A lány egy darabig hallgatott, aztán megkérdezte, hogy szerinte élvezték-e.

179 ————————— LAWRENCE BLOCK ————————— - A halak? Hát ez érdekes kérdés. Nehéz megmondani, mit élvez egy hal, vagy mit nem, vagy egyáltalán, hogy használhatjuk-e azt a szót, hogy élvezi egy hallal kapcsolatban. Mondhatnánk, hogy az életéért küzdő hal intenzívebben tapasztalja meg a létezést, amire amúgy nem lenne alkalma, de vajon ez jó, vagy rossz az ő szempontjából? - elmosolyodott. - Mikor elúsznak, úgy érzem, örülnek, hogy életben vannak. Persze, lehet, hogy csak magamat képzelem a helyükbe. Nem tudhatom, milyen érzés nekik. - Asszem nem. - Egy valamin azonban el szoktam gondolkodni - folytatta. - Vajon tanulnak az eseményből? Legközelebb óvatosabbak lesznek? Vagy ugyanúgy ráharapnak a horogra legközelebb is? A lány eltöprengett ezen. - Végül is, csak halak - mondta. - Hát igen - mondta. - Azok. Csinos teremtés volt. Közgázra járt, angolt vett fel fakultációnak mellé, mert mindig szeretett olvasni. A haja barna volt, enyhe vöröses árnyalattal, és jó alakja volt, telt mellek, széles csípő. Szülésre termett, gondolta, és valószínűleg szül is hármat-négyet, minden terhességgel felszed pár kilót, amit már nem tud ledobni. Az arca már most is kicsit húsos, csak még jobban kikerekedik majd, tehénszerű lesz, és a tekintete is lassan kiürül. Volt idő, mikor hajlott volna rá, hogy megmentse ettől az élettől.

- Tényleg elég lett volna, ha kitesz a lehajtónál - mondta a lány. - Ez így kerülő magának. - Nem akkora, mint gondolná. Ez a maga utcája? - Aha. Elég, ha kitesz a sarkon... Inkább elvitte a családi ház kapujáig. Megvárta, míg a lány kiveszi a hátizsákot, aztán hagyta, hogy félútig jusson a bejárati ajtó felé, mikor utánaszólt. - Tudja - kezdte -, akartam kérdezni valamit korábban, de nem akartam hogy megijedjen. - Igen? - Nem fél stoppolni? Nem gondolja, hogy veszélyes? - Ó - mondta. - Hát, tudja, mindenki ezt csinálja. - Értem. - És eddig nem volt gond. - Egy fiatal lány egyedül... - Általában nem egyedül stoppolok, hanem egy fiúval... vagy legalább egy másik lánnyal. De ezúttal, hát... - Úgy gondolta, kockáztat.

—————————— FOGD MEG, ERESZD EL ——————— 180 A lány elmosolyodott. - Bejött, nem igaz? A férfi egy darabig hallgatott, de végig a szemébe nézett, aztán megszólalt. - Emlékszik a halra, amiről beszéltünk? - Melyikre? - Arra, hogy mit érezhet, amikor visszaengedik a vízbe. És hogy tanul-e valamit az egészből. - Nem értem. - Nem mindenki a „fogd meg, engedd el” híve - mondta. - Ezt jó lenne, ha észben tartaná. A lány még mindig csak állt ott, és nézett értetlenül, mikor sebességbe tette a kocsit és elhajtott. Elégedetten vezetett haza. Sosem költözött el a szülői házból, és anyja tíz évvel ezelőtti halála óta egyedül is élt. Megnézte a postaládát, amiben féltucat csekkes boríték várt rá. Postai utánvétes üzlete volt, horgászcsalikat árult, és általában egy bő órát töltött a csekkek előkészítésével és a rendelések csomagolásával. Többet is kereshetett volna, ha fölvitte volna az üzletet az Internetre és megoldotta volna a kártyás fizetést, de nem volt szüksége sok pénzre, és egyszerűbb volt megmaradni a postázásnál. Ugyanazt a hirdetést adta fel minden hónapban ugyanazokban az újságokban, a régi kuncsaftjai újrarendeltek, és mindig befutott néhány új vevő, így talpon tudott maradni. Tésztát főzött magának, húsos szószt csinált mellé, meg egy kis salátát olívaolajjal. A konyhaasztalnál evett, elmosogatott, megnézte a híreket. Mikor vége volt a híradónak, levette a hangot, de bekapcsolva hagyta a tévét, és a lányra gondolt. Most végre átadta magát a lány által ihletett fantáziálásnak. Magányos út. Egy darab ragasztószalag a száján. Rövid dulakodás, aminek a végén eltöri a karját. Levetkőzteti. Beléhatol. Mindenhol. Fájdalmat okoz neki, hogy társuljon a rettegésével. Aztán egy késsel végez vele. Nem, inkább a kezével, megfojtja. Sőt. Alkarja a lány torkán, teljes súlyával ránehezedik és megfojtja. Ah, a gyönyör, az izgalom, az édes feloldozás. így majdnem olyan valóságos volt, mintha valóban megtörtént volna. De nem történt meg. Kitette a háza előtt, egy ujjal sem nyúlt hozzá, és csak halványan célzott rá, mi történhetett volna. És mivel nem történt meg, nem volt hűtőláda, tele pucolnivaló hallal - nem kellett megszabadulnia a holttesttől, a bizonyítékoktól, még attól a halványan lappangó bűnbánattól

181 ————————— LAWRENCE BLOCK ————————— sem, ami oly sok, egyébként tökéletes alkalommal beárnyékolta a gyönyörét. Fogd meg, ereszd el. Ez volt a lényeg, megfogni és elengedni. Az út menti étteremnek Toddle Inn volt a neve, de mindenki csak Roy-ként hivatkozott rá a tulajdonosa után, aki ötven évig vezette a helyet, amíg a mája felmondta a szolgálatot. Neki azonban emiatt nem kellett aggódnia, sosem volt nagy ivó. Ma este, három nappal azután, hogy letette a stoppos lányt az ajtaja előtt, kedve támadt kocsmázni. Roy vendéglője a negyedik állomása volt. Az első helyen rendelt egy sört, ivott belőle vagy két kortyot, a második helyen nem is rendelt semmit, a harmadikon majdnem az egész doboz kólát megitta. Roynál csapolt sör volt, megállt a pultnál és rendelt egy pohárral. Egyszer hallott egy angol dalt, de csak egy versszak jutott az eszébe: Aki egy pohár sört rendel Felerészben vizet rendel; A tulajnak egyetlen leánya az erénye. A sör vizezett volt, de nem számított, nem érdekelte, jó vagy rossz a pia. A bárban viszont akadt valami, ami érdekelte, ami miatt betért. A nő két széknyire ült tőle, talpas pohárból ivott valamit, amiben egy karika narancs úszott. Először a stopposra emlékeztette, de lehetett volna a nővére is, aki rossz útra tért. A blúza egy számmal kisebb volt a kelleténél, az egyik gomb kioldásával próbált segíteni a problémán. A rúzs kissé elkenődött telt ajkain, körömlakkja már lassan lekopott. Felemelte a poharát, és meglepve tapasztalta, hogy kiürült. Megrázta a fejét, mintha azon tűnődne, hogyan birkózzon meg ezzel a váratlan fejleménnyel. Amíg a nő ezen dolgozott, a férfi felemelte a kezét, és intett a pultosnak, majd a nő üres poharára mutatott. A nő megvárta, míg megkapta az italát, aztán fölvette, és jótevője felé fordult. - Köszönöm - mondta. - Maga úriember. A férfi odasétált hozzá. - És halász. *** Néha nem számított, mit tesz az ember a horogra. Néha még csak vízbe se kellett lógatni a botot. Néha csak ülni kellett, és figyelni, ahogy beugrálnak a csónakba. A nő már ivott pár pohárral, mire a férfi meghívta, de már nem igazán volt szüksége rá, sem arra a másik kettőre, amit még fizetett neki. A nő

—————————— FOGD MEG, ERESZD EL ——————— 182 azonban azt hitte, hogy kell, ő pedig nem bánta azt a plusz pénzt, amibe az italok kerültek, sem azt, hogy ott ült és nézte, ahogy megissza. Mint ahogy azt többször is elmondta, Maminak hívták. Nem kellett attól félnie, hogy elfelejti, sem attól, hogy a nő megjegyzi az ő nevét, amit újra és újra megkérdezett tőle. Olyankor azt felelte, hogy Jack, bár nem ez volt a neve, a nő pedig folyton bocsánatot kért, amiért nem jegyezte meg. - Marni vagyok - mutatkozott be ilyenkor. - I-vel a végén - tette hozzá legtöbbször. Eszébe jutott egy nő, akit évekkel ezelőtt egy hasonló hangulatú bárban szedett föl. Az a nő máshogy volt részeg, bár ugyanolyan alapossággal pusztította a Harvey Wallbangereket, mint Mami a Gandy Dancereket. Egyre csöndesebb és csöndesebb lett, a tekintete üvegesebb, és mire elvitte arra a helyre, amit már jóelőre kiválasztott, a nő már teljesen ki volt ütve. Nagy tervei voltak vele, erre majdnem kómába itta magát, így nem is tudhatta volna, mi történik vele. Így aztán azt képzelte, hogy halott, és úgy tette magáévá, várva, hogy felébredjen, de csak nem akart magához térni. Izgalmasabb volt, mint gondolta volna, de végül visszatartotta magát. Megállt egy pillanatra, hogy eltűnődjön a helyzeten, aztán gondosan eltörte a nyakát, majd megint magáévá tette, ezúttal azt képzelte, hogy a nő csak alszik. Úgy is jó volt.

- Legalább a ház az enyém - mondta Marni. - Az exem elvitte a gyerekeket, képzeld. Valami ügyvéddel elintéztette, hogy alkalmatlannak nyilvánítsanak. Mit szólsz hozzá? A ház, amit az exférje meghagyott neki, úgy nézett ki, mint egy alkoholista lakása. Nem volt koszos, csak feltűnően rendetlen. Marni megragadta a kezénél fogva, és felrángatta a hálószobába, ami nem volt rendesebb, mint a lakás többi része, majd megfordult, és a karjaiba vetette magát. A férfi eltolta magától, Marni pedig értetlenkedve nézett rá. Megkérdezte, van-e pia a lakásban. Marni azt felelte, van sör a hűtőben, és talán egy kis vodka is. Azt mondta neki, mindjárt jön. Adott neki öt percet, és mikor visszatért egy doboz Rolling Rockkal és egy feles vodkával, Marni már az ágyon hevert, meztelenül, és hortyogott. Letette a sört és a vodkát az éjjeliszekrényre, és betakarta. - Fogd meg és ereszd el - mondta, és otthagyta.

183 ————————— LAWRENCE BLOCK ————————— A halászat nem csak metafora volt. Pár nappal később kisétált az ajtaján a hűs, őszi reggelbe. Az ég felhős volt, a levegő nem túl párás, nyugat felől enyhe szellő fújt. Éppen megfelelő nap volt. Összeszedte a felszerelését, kiválogatta, mire volt szüksége, és elhajtott egy patak partjáig, ami mindig ígéretes volt ilyen időben. Egy óráig horgászott, ezalatt három pisztrángot is fogott. Mindegyik keményen megküzdött a túlélésért, és amikor visszaengedte őket, talán meg is jegyezte magának, hogy megdolgoztak a szabadságukért, megérdemelték az újabb esélyt. De mit jelentett ez valójában? Mondhatjuk azt, hogy egy hal megérdemel vagy kiérdemel valamit? Vagy bárki más? Az elszánt küzdelem a túlélésért már feljogosít az életre? Ott van például a lepényhal. Tengeri hal, fenéklakó, és amikor kifog egyet az ember, nem küzd vadul, éppen csak csapkod egy kicsit. Ettől alsóbbrendű lenne, mint a pisztráng? Genetikailag kódolt viselkedése miatt kevesebb joga volt az élethez? Hazafelé megállt, evett egy hamburgert és jól átsült szalmakrumplit hozzá. Ivott egy pohár kávét. Elolvasta az újságot. Odahaza megpucolta és rendesen eltette a felszerelését, mindent oda, ahová tartozott.

Aznap este, és a következő három napban szinte egyfolytában esett. Nem nagyon mozdult ki otthonról, tévét nézett. Éjszakánként hátradőlt a fotelben, lehunyta a szemét és emlékezett. Pár hónappal ezelőtt megpróbálta kiszámolni. Évekig csinálta, már jóval azelőtt, hogy az anyja meghalt volna, és eleinte mohó volt. Néha belegondolt, hogy csoda, hogy akkor nem kapták el. Akkoriban még nem ügyelt, hogy ne hagyjon DNS nyomokat, és még ki tudja mennyi bizonyítékot hátra. Valahogy megúszta. Ha egyszer elkapják, ha csak egy kicsit is magára vonja a hatóságok figyelmét, biztos volt benne, hogy azonnal megtörne. Mindent bevallana. Nem lenne szükség helyszínelésekre, vagy DNS-re, csak egy cellára, amibe bezárják, és aminek eldobják a kulcsát. Szóval sokan voltak, de széltében-hosszában járt mindenfelé, aligha volt felismerhető rendszer a választásaiban. Olvasott róla, hogy egyeseknek nagyon határozott ízlésük volt, tulajdonképpen mindig ugyanarra a nőre vadásztak, és ugyanúgy öltek. Ő ellenben majdnem szándékosan kereste a változatosságot, nem is óvatosságból, hanem azért, mert ez volt az élet sója ... vagy a halálé, attól függ, honnan nézi az ember. Ha két rossz közül kell választanom, mondta Mae West egykor, mindig azt választanám, amit még nem próbáltam. Logikusan hangzik.

—————————— FOGD MEG, ERESZD EL ——————— 184 Miután megváltozott, miután tényleg fogd meg, ereszd el horgász lett, volt egy olyan pont, amikor úgy érezte, valami felsőbb hatalom óvta meg annyi éven keresztül. Miért is ne lehetne valami célja az egésznek, ha létezik valami égi erő, ami az univerzumot mozgatja? Megmenekült, hogy... mit csináljon? Kifogjon és eleresszen? Nem tartott sokáig felismernie, hogy ez marhaság. Azért ölte meg azokat a lányokat, mert meg akarta... vagy szüksége volt rá, mindegy is. Aztán azért hagyta abba a gyilkolást, mert nem volt többé szüksége, vagy nem akart tovább ölni, és több haszna volt megfogni és elereszteni. Tehát hányan voltak? Az egyszerű válasz az volt, hogy nem tudta, nem tudhatta. Sosem gyűjtött trófeát, nem tartott meg szuvenírt. Voltak emlékei, de szinte lehetetlen volt már megállapítania, melyik történt meg valójában, és melyik volt fantáziálás csupán. Az emlékek egyformán valóságosak voltak, akár megtörtént, akár nem. És igazából, mit számított? Eszébe jutott az a sorozatgyilkos, akit Texasban kaptak el. Az idióta egyre több gyilkosságot vallott be, és újabb jelöletlen sírokhoz vezette a rendőrséget. Csakhogy kiderült, hogy az áldozatok egy részét akkor ölték meg, amikor ő börtönben ült egy másik államban. Valami érthetetlen okból át akarta verni a zsarukat? Vagy egyszerűen emlékezett - élénken és részletesen - olyan tettekre, amiket el sem követett igazából?

Nem zavarta az eső. Magányos gyermekkora volt, magányos felnőtt is lett belőle. Soha nem voltak barátai, nem is érezte szükségét soha, hogy legyenek. Néha szerette a társaság illúzióját, ilyenkor elment egy bárba vagy étterembe, vagy sétálgatott egy bevásárlóközpontban, beült egy moziba csak azért, hogy idegenek között legyen. Legtöbbször azonban megelégedett az egyedülléttel. Egy esős délutánon levett egy könyvet a polcról. Izaak Walton Mindent a horgászatról című könyve volt, és már számtalanszor olvasta, és még annál is többször lapozott bele. Mindig talált valami elgondolkodtatót benne. A horgászat a legnyugodtabb, legcsendesebb, legártatlanabb kikapcsolódás, amit Isten teremtett, szólt az egyik idézet. Ezzel egyet tudott érteni, még mindig, egyedül a második szót változtatta volna meg. Ő jobban szerette a halászt, mint a horgászt. Stephen Leacock egyszer találóan azt mondta, a horgászatot azok találták ki, akik nem tudnak halászni. Az első felhőtlenebb napon bevásárlólistát írt és elment a szupermarketbe. Terelgette maga előtt a bevásárlókocsit, fel-le a sorok között, vett tojást, szalonnát, tésztát és konzerves szószt, és éppen kétféle mosószer közül próbált választani, amikor meglátta a nőt.

185 ————————— LAWRENCE BLOCK ————————— Nem kereste, nem keresett ő senkit. Csak a mosószerek és az öblítők jártak a fejében, amikor egyszer csak felnézett, és ott állt, nem messze tőle. Gyönyörű volt, nem fiatal és csinos, mint a stopposlány és nem is szajhás és kezdeményező, mint Mami, hanem igazi szépség. Színésznő is lehetett volna talán, vagy modell, bár valahogy sejtette, hogy egyik sem. Hosszú, sötét haja volt, hosszú lába, alakja egyszerre atlétikus és nőies. Ovális arc, határozott orr, magas járomcsontok. Nem is a szépségére reagált igazán, hanem valami meghatározhatatlan minőségi kisugárzásra, amihez képest a mosószerek, meg minden, ami a kosarában volt, jelentéktelenné vált. Melegítőnadrágot, és kigombolt, hosszúujjú vászoninget viselt, alatta halványkék pólóval. Nem volt különösebben provokatív a ruházata, de nem is számított, mit viselt. Látta, hogy hosszú bevásárlólista van nála, és még alig akadt valami a kosarában. Volt tehát ideje, hogy beálljon egy sorba és fizessen - készpénzzel - a pénztárnál. Ez tisztább volt, mint egyszerűen elsétálni a bevásárlókocsitól, arra emlékezni szoktak. A kocsija felé tartva olykor visszanézett a bejárat felé. Betette a csomagtartóba a cuccokat, beült a vezetőülésre, és keresett egy jó helyet a várakozásra. Türelmesen üldögélt, járó motorral. Nem figyelte, szinte észre sem vette, mennyi idő telt el, de úgy érezte, akármeddig tudna várni, hogy kinyíljon az ajtó, és kilépjen rajta a nő. A türelmetlen ember nem való halásznak, és ami azt illeti, a várakozás, a türelmes, passzív várakozás szerves része volt a hobbinak. Ha minden alkalommal kapása lenne az embernek, amint bedobja a botot, ha minden hal rajta maradna a horgon, és könnyen kiemelné őket, abban mi lenne az élvezet? Ilyen erővel elég lenne csak egy gránátot dobni a vízbe, aztán várni, hogy mi lebeg a felszínre. Ah. Ott van. *** - Halász vagyok - mondta. Nem ezek voltak az első szavai a nőhöz, hanem az, hogy - Hadd segítsek. Megállt az autóval mögötte, épp amikor készült a csomagtartóba tenni a dolgait, kipattant és felajánlotta a segítségét. A nő elmosolyodott és már készült megköszönni, de nem maradt rá ideje. A férfinél zseblámpa volt, három góliátelem, gumiborítású nyélben. A vállánál fogva megpördítette a nőt és keményen tarkón vágta, majd elkapta, ahogy összerogyott és óvatosan leeresztette a földre. Villámgyorsan becsúsztatta a saját kocsija utasülésére, a holmijait pedig beszórta a nő csomagtartójába, és becsukta. Áldozata eszméletlen volt, egy

—————————— FOGD MEG, ERESZD EL ——————— 186 pillanatig attól tartott, túl erőset ütött, de ellenőrizte, és még volt pulzusa. Csuklóját és lábát ragasztószalaggal kötötte meg, a száját is azzal tapasztotta le. Bekötötte a biztonsági övét és elhajtott. Ugyanolyan türelmesen várta, hogy magához térjen, ahogy a szupermarket előtt várakozott. Halász vagyok, gondolta, és várta, hogy kimondhassa a szavakat. Tekintetét az úton tartotta, de néha rápillantott. A szeme csukva volt, izmai ernyedtek. Aztán nem sokkal azután, hogy letért egy mellékútra, megérezte, hogy magához tért. Ránézett a nőre, aki még mindig eszméletlennek tűnt, de valahogy megérezte, hogy valami megváltozott. Hagyott neki még pár pillanatot, hogy hallgassa a csöndet, aztán megszólalt és elmondta neki, hogy halász. A nő nem reagált, de ő biztos volt benne, hogy hallotta. - Fogd meg, ereszd el módszerrel - tette hozzá. - Nem mindenki tudja, mit jelent ez. Tudja, én élvezek halat fogni. Olyasmit jelent számomra, amit semmi más nem képes megadni. Van aki sportnak nevezi, van aki szerint csak hobbi, a lényeg, hogy én halászok, és mindig is ezt csináltam. Ezen eltöprengett. Mindig halászott volna? Nagyjából. Legkorábbi gyermekkori emlékei arról voltak, hogy egy bambuszbotra madzagot és horgot kötött, és a kertből kiásott gilisztákat használta csalinak. Számos korai és sok felnőttkori emléke kötődött a horgászathoz, így vagy úgy. - Nem voltam mindig ilyen - folytatta. - Régebben úgy gondoltam, hogy minek szenvedjen annyit az ember, ha utána visszadobja a halakat? Akkor úgy gondoltam, hogy amit kifogtam, azt megölhetem. Amit megöltem, azt megehetem. Elég egyértelmű, nem gondolja? Nem gondolja? Akármit gondolt is, a szájára tapasztott ragasztószalagtól úgysem tudta volna megmondani. Azt azonban látta rajta, hogy már nem színleli az eszméletlenséget. A szeme már nyitva volt, de nem tudta megállapítani, mit sugárzott a tekintete. - Az történt - mondta -, hogy elment az étvágyam. A gyilkolástól, meg az egésztől. A legtöbb embernek nem jut eszébe, hogy' a horgászat végén meg is kell ölni a halat. Azt hiszik, a hal kijön a vízből, tátog párat, aztán engedelmesen meghal. Talán még verdes egy picit előtte és kész. Pedig, tudja, nem így megy. A hal tovább képes életben maradni a szárazföldön, mint azt gondolná. Ahhoz, hogy végezzen vele, fejbe kell vágni, mondjuk, egy bunkósbottal. Gyors és könnyű, de nem lehet elkerülni a gyilkosságot. És így tovább, elmagyarázta neki, hogy az ember hogyan ússza meg a gyilkosságot, ha elereszti a fogást, nem is beszélve a megpucolás macerájától, meg a belezéstől. Letért az aszfaltútról egy földútra. Már rég nem járt erre, de még mindig olyan volt, amilyennek emlékezett rá - csendes csapás az erdőn keresztül az egyik kedvenc helyéhez. Abbahagyta a magyarázást, hagyta, hadd

187 ————————— LAWRENCE BLOCK ————————— gondolkozzon a nő a hallottakról, hadd próbálja meg kitalálni, mit akart vele mondani. Nem is szólalt meg, csak amikor megérkeztek egy ligetesebb részre, ahol leállította a kocsit úgy, hogy ne lehessen észrevenni az útról. - Meg kell mondjam - folytatta, miközben kikapcsolta a nő biztonsági övét, és kiráncigálta az autóból -, sokkal jobban élvezem az életet, mióta csak kifogom és eleresztem a zsákmányt. Tudja, csak a kellemes része marad meg az időtöltésnek, a kellemetlen nem. Lefektette a hátára a földön, aztán visszament az abroncsvasért és eltörte mindkét térdét, mielőtt kiszabadította a lábát a ragasztószalag fogságából, de a csuklóján és a száján meghagyta. Levagdosta a ruháit, aztán levette és takarosan összehajtotta a sajátját. Ádám és Éva a kertben, gondolta. Meztelenül, szemérmetlenül. Uram, egész éjjel halásztunk, de semmit sem fogtunk. Rávetette magát. Odahaza betette a ruháit a mosógépbe és fürdővizet engedett magának, de nem ült bele rögtön. Még érezte magán a nő illatát, és nem sietett lemosni. Jobb érezni még az emlékét, amíg újra átéli az eseményeket, az egészet onnantól kezdve, hogy meglátta a szupermarketben odáig, hogy hogyan reccsent a nyaka, mikor kitörte. Aztán eszébe jutott, mikor először tért le a fogd meg, ereszd el útról. Akkor megfontoltabb volt, mint most, sokat gondolkodott rajta, és amikor feltűnt a megfelelő lány - fiatal, szőke, cheerleader-típus fitos orral és kis anyajeggyel az arcán -, készen állt. Utána persze dühös volt magára. Visszaesett volna? Megszegte volna a szabályokat? Nem telt sok időbe, míg túltette magát rajta, és ezúttal nem is érzett mást, csak hűvös elégedettséget. Még mindig a fogd meg, ereszd el szerint élt, és ez valószínűleg élete végéig így is marad. De az ég szerelmére, ez nem jelentette azt, hogy vegetáriánus lett, nem igaz? A fenéket. Az embernek olykor-olykor kijár egy kis igazi hús.

Horváth Norbert fordítása

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 188

Jeffrey Ford

PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY

A

FIÚ hétkor jött el a lányért. Egy Belvedere kabrióval érkezett, a tető lehajtva, a fényezés smaragdzöld, a hátulján az uszonyok fenyegetően merednek a levegőbe. A kocsi éppen leparkolt a padka mellett, amikor a lány kinézett a harmadik emeleti lakás ablakán. - Szia, Dex! - kiáltotta le. - Honnan szerezted ez az uszályt? Dex a tarkójára tolta széles karimájú puhakalapját, és felnézett rá. - Mindenki a fedélzetre, bébi! - felelte, majd megtapogatta maga mellett a fehér bőrkárpitot. - Adj egy percet! - kiáltotta vissza a lány, felnevetett, és csókot dobott Dex felé. Végigsétált az előszoba kék rongyszőnyegén, egyenesen a kis fürdőszobába, amelynek plafonján vízfoltok éktelenkedtek, a fala pedig tele volt repedésekkel. A tükör előtt állva egészen közel hajolt, és ellenőrizte a sminkjét - ennyi rúzs és púder még vakolatnak is elmenne. A szemhéjfestéke élénk kék, a szempillafestéke koromfekete volt. A ruhán keresztül igazított egy kicsit a fűzőjén, azután kisimította a gyűrődéseket, és tett egy lépést hátra, hogy lássa az összképet. Vállpánt nélküli fekete ruha volt rajta, amelyet apró pöttyök díszítettek, hogy az embernek a csillagokkal teliszórt, éjszakai égbolt jutott eszébe róla. Oldalra fordult, és mély levegőt vett. - Ó, édes Krisztusom! - jegyezte meg, majd kifújta a levegőt. Keresztülsietett a kis konyhán, és közben az össze-vissza karcolt, és vagdalt pultról felvette az ezüstösen csillogó laposüveget, amit a retiküljébe dugott. Magas sarkú cipője hangosan kopogott a falépcsőkön, ahogyan lefelé rohant. Az első lépcsőfordulóban kis híján el is esett. Kilökte a lépcsőház ajtaját, és kilépett a hűvös, esti levegőbe. Az első szellő, ami az arcába csapott, mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Dex ott várta a járda szélén, szélesre tárva az utas oldali ajtót. Amikor a lány közelebb ért, megérintette a kalapja karimáját, és derékban meghajolt.

189 —————————— JEFFREY FORD —————————— - Ön gyönyörű, hölgyem - jegyezte meg. A lány megállt egy pillanatra, és arcon csókolta. Az utcán egyetlen lélek sem járt, és abból ítélve, hogy a magas, omladozó épületek számtalan ablaka közül is mindössze néhányban izzott valami tompa sárga fény, mintha az egész város kiürült volna. Dex balra fordult a Krafton, és gázt adva, elindult a városból kifelé. - Már nagyon régóta várok erre, Adeline - jegyezte meg. - Hallgass, kedvesem - mondta neki a lány. - Most ne gondoljunk erre. Inkább azt mondd meg, hová viszel ma este. - Ahová tudlak - felelte. Adeline a vállára csapott. - Úgy meginnék most néhány pohár koktélt - mondta végül. - Hát persze, bébi, hogyne. Gondoltam elmegyünk az Ice Gardenbe, feltekerjük a szőnyeget, iszunk néhányat, éjfél után meg irány a sivatag, és megnézzük a hullócsillagokat. - Csodálatos ötlet! - felelte Adeline, majd előrehajolt, és bekapcsolta a rádiót. A „Minden nap, ha elköszönsz” elfojtottan érzéki szaxofonos átirata szólt. Mintha a dallam egyfajta lassan letekeredő kötél lett volna, amely a nyakuk köré fonódik, és még mielőtt megfojtaná őket, tovaszáll a szélben. Adeline meggyújtott egy-egy szál cigit, a kocsi pedig csak robogott tovább méltóságteljesen, az egyre sötétedő éjszakában. Egy tobzoska próbált átkelni az úton a fényszórók kereszttüzében, vagy ötven méterre a kocsi előtt, a levegőben terjengő zsályaillat csodálatosan keveredett Adeline orchidea-illatú parfümjének aromájával. Dex, a cigarettát az ajkai között tartva, szabadon maradt kezével Adeline térdét kezdte simogatni. A lány megfogta a kezét, és összefonta az ujjukat. Azután egyszerre nagyon sötét lett, az aszfaltút eltűnt, és már csak homokos úton haladtak tovább, a hold pedig olyan lassan emelkedett a távoli hegyek sziluettje fölé, amilyen lassan a légbuborék emelkedik a mézzel teli üvegben; mintha egy hatalmas kozmikus arc volna, amely Adeline dekoltázsába leskelődik. Adeline hátradőlt az ülésben, és mosolyogva hunyta le a szemeit. Mindössze egyetlen pillanat múlva ki is nyitotta, de ekkorra megérkeztek a hosszú, egyenes, araukária-fenyőkkel szegélyezett sugárúton haladva egyenesen a vakítóan kivilágított Ice Garden előtt kialakított kocsifordulóig. Dex közvetlenül a bejárat előtt állt meg a kocsival. Amint kinyitotta az ajtót, máris ott termett mellette egy vörös hajú, csupa szeplő kölyök, parkolóőri egyenruhában. - Dex úr! - mondta. - Jó ideje nem láttuk már. - Akkor fényképezz csak le, Jim-Jim - mondta Dex, és egy ezüstdollárost dobott neki. A kölyök elkapta, a mellényzsebébe süllyesztette a pénzt, majd odalépett Adeline ajtajához, és kinyitotta neki.

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 190 - Hogy vagy mindig, Jim? - kérdezte Adeline, mialatt Jim kisegítette a kocsiból, és segített neki fellépni a járdára. - Egyre jobban - felelte a fiú, majd megtapogatta a zsebébe rejtett ezüstdollárost. Dex hátulról megkerülte a kocsit, azután belekarolt Adeline-be, és egymáshoz simulva mentek el a hatalmas, kaspókba állított pálmák mellett, végig egy rövid alagútban, egy gyepesített, négyszögletes teraszig, amely nyitott volt az éjszakai sivatagi égboltra, a szélein körben pedig a leglenyűgözőbb kristályok voltak elhelyezve, amik a szín minden árnyalatában tükrözték vissza és szórták szét a fényeket. A magas, íves tetejű oszlopsor szélénél Dex és Adeline megállt egy pillanatra, hogy végigtekintsenek a rengeteg vendégen. Végül meglátták az asztalokkal és székekkel körülölelt hatalmas tánctér másik végében az aznapi sztárvendéget, a Nabob és a Semmirekellők nevű zenekart, akik éppen hihetetlen hangulatot csináltak a színpadon. A fejek tengere fölött, egyik kezében krómozottan csillogó harsonával, a másikban a mikrofonnal Nabob éppen a „Reszkető térdek és nedves ágyékok” című szám dzsesszesített verzióját játszotta. Egy fehér szmokingot és vörös fezt viselő férfi jelent meg a pár előtt. Alacsony, kövérkés ember volt, ceruzavékonyságú kis bajusszal; egy ötvenéves kisgyerek, aki jelmezesdit játszik. Dex levette a kalapját, majd kezet nyújtott neki. - Mondrian - mondta köszönésképpen. Az étterem igazgatója finoman meghajolt, majd a hangját kicsit felemelve, hogy túlkiabálhassa a mulatozást azt válaszolta: - Mindig nagy öröm, ha önöket vendégül láthatom. Adeline-nel is kezet fogott. - Ha szabad megjegyeznem, a mai estén különösen csinos, hölgyem - mondta. - Asztal két személyre - mondta Dex, és megvillantott Mondrian orra előtt egy ropogós húszast. - Olyat, ami közel van a parketthez. A kövérkés férfi megint meghajolt, és a mozdulat közben, észrevétlenül kikapta a bankjegyet Dex kezéből. - Kövessenek, barátaim - majd sarkon fordult, és lassan elindult a rengeteg asztal labirintusában, keresztül a hömpölygő tömegen. Ahogyan a tömött étteremben mentek, Adeline mindenkinek odaköszönt, aki a nevét kiáltotta, Dex pedig egyik szemével hunyorítva, az ujjaiból pisztolyt formázva mutatott azokra, akik neki köszöntek. Mondrian az első sorban talált nekik asztalt, a színpad mellett kicsit balra. Kihúzta Adeline székét, és amikor a lány leült, azonnal meghajolt neki. - Két Gin Wrinkle lesz - mondta Dex, és az igazgató abban a pillanatban eltűnt a tömegben.

191 —————————— JEFFREY FORD —————————— Adeline elővett a táskájából két szál cigarettát, és az asztal közepén égő gyertyán meggyújtotta őket. Dex odahajolt hozzá, ő pedig a szájába tette az egyiket. Beleszívott a másikba. - Hogy érzed magad itt megint? - kérdezte a lánytól. Adeline szélesen elmosolyodott, kifújta a füstöt, majd bólintott. - Az első néhány szabad órában mindig úgy érzem, hogy minden rendben van. Most, ebben a pillanatban sem gondolok semmi egyébre - mondta. - Akkor jó - felelte Dex, majd levette a kalapját, és a szomszéd, üres székre helyezte. Hirtelen elhallgatott a zene, a helyét pedig a tömeg folyamatos morajlásnak tűnő beszélgetése, egy-egy nevetés hangja, valamint a pohárcsörgés, és az ezüst evőeszközök zaja vette át. Nabob leugrott a zenekari emelvényről, gurult egyet a földön, és éppen Dexék asztala mellett állt fel. - Dexter - köszöntötte. - Még mindig csak úgy ontod magadból a slágereket? - felelte Dex nevetve, és kezet rázott a zenekarvezetővel. - Bobby, hát egy csókot sem kapok? - kérdezte Adeline. - Csak szeretném nyújtani az élvezetet - mondta, majd odahajolt, és egyenesen szájon csókolta a lányt. Eltartott egy darabig, így Dex végül kénytelen volt kihúzni a lábát az asztal alól, és alaposan fenékbe rúgni az előadót. Mindannyian hangosan nevettek, Nabob pedig megkerülte az asztalt, majd leült. A zenekarvezető összefonta maga előtt sovány, hosszú karjait, majd előrehajolt, és megrázta a fejét. - Azért jöttetek, hogy a csillagokat nézzétek? - kérdezte. - És ez még nem minden - felelte Adeline. - Úgyhogy jó lenne, ha már most elmondanád, miről van szó - tette hozzá Dex. - Nos, a szokásos. Ti is tudjátok, miről beszélek. Killheffer is nagyon várta már, hogy visszaérkezzetek. Ebben a pillanatban jelent meg egy pincérlány, a kezében két Gin Wrinkle-lel - ami gyakorlatilag rózsaszínű jégkocka volt, nyakon öntve a ház saját főzésű ginjével. A fény megcsillant a poharakon, és megvilágította a nagy, kerek cseresznye mellől felszálló buborékokat. Dex egy ötöst nyomott a lány kezébe, az pedig válaszképpen rámosolyogott. - Killheffer bekaphatja - jegyezte meg Dex, azután felemelte a poharát, és koccintott Adeline-nel. - Majdnem minden este itt ült az utóbbi időben, elbújva abba a sarokba ott hátul, azokat az idióta kis golyókat huzigálva jobbra-balra az abakuszán, és mindenféle számokat jegyezve a füzetébe. - felelte Nabob.

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 192 - Killheffer teljesen bolond - jegyezte meg Adeline. - Valóban különös figura - mondta Nabob és bólintott. - Az egyik csendesebb estén, márpedig minden este nagyon csendes, ha ti ketten nem vagytok itt, meghívott egy italra, és elmagyarázta nekem, hogy az egész világ számokból épül fel. Amikor a csillagok aláhullnak az égből, az azt jelenti, hogy minden osztódik önmagával. Aztán a szivarfüstjéből karikát fújt a levegőbe. „Éppen így” mondta, és az ujját átdugta a füstkarika közepén. - És értetted, mit akart mondani? - kérdezte Adeline. Nabob felnevetett. A fejét rázta. - Én még azt is jobban megértem, amit Jim-Jim mond nekem. - Ha ma este is betolja ide azt a tenyérbe mászóan vigyorgó képét, biztos, hogy beverem - mondta Dex Adeline mélyet szívott a cigarettájából, majd elmosolyodott. - Úgy hallom, a kisfiúk játszani akarnak. Én meg azt hittem, azért jöttünk, hogy táncoljunk és igyunk. - Én tényleg azért jöttem, bébi. Komolyan - felelte Dex, majd megitta a Gin Wrinkle maradékát is, és a cseresznyét a száránál fogva a fogai között tartva vette ki a pohárból. Amikor elvette a poharat a szája elől, a cseresznye ott lógott a szájában. Adeline lassan előrehajolt, az egyik karjával átölelte Dex vállát, míg az ajkaival óvatosan átvette a cseresznyét. Lassan ette, először csak a nyelvével nyomkodva szét a szájában a gyümölcsöt, míg végül az egész egyetlen, hosszú csókká alakult át. Amikor végeztek, Nabob megjegyezte. - Maga egy valódi művész, Adeline kisasszony. Dex rendelt még egy kör Wrinkle-t, majd még perceken keresztül beszélgettek a régi szép időkről, amikor még sárgán ragyogott a Nap, és kék volt az ég. - Vége a szünetnek - jelentette ki hirtelen Nabob, és gyorsan legurította a maradék italt. - Legyetek jók. - Játszd el a „Neved és számodat”! - mondta Adeline, ahogy az együttes vezető a színpad felé sietett. Nabob nekifutásból felugrott a színpadra, majd csinált egy szaltót, és guggolva, pontosan a mikrofonállvány elé érkezett. Lassan emelkedett fel, akár a lugas falára felkúszó inda. Dex és Adeline, ahogyan a teremben levő mind, tapsolni kezdett, amikor meglátták a színpadra visszatérő előadót. A sovány énekes lassú mozdulatokkal vonaglott egy kicsit, majd megragadta a mikrofont, a Semmirekellők pedig ugyancsak elfoglalták a helyüket, és a kezükbe vették a hangszereiket. - Mondrian, kedves barátom, fordítsd el azt a gázcsapot, és vedd lejjebb egy kicsit fényeket. - mondta Nabob. A hangja visszhangzott a kert falai között, és kiáramlott a sivatagi éjszakába.

193 —————————— JEFFREY FORD —————————— Egy pillanattal később az asztalok közepén égő gyertyák lángja vagy a felére csökkent. - Óóóóó - mondta Nabob, a tömeg pedig tapsolt neki. - Még lejjebb - mondta az igazgatónak. Mondrian megtette, amit kért. A Garden borostyánszín ragyogásából néhány madárfütty és egy kis macskanyávogás hallatszott. Azután megszólaltak a gitárok, a pikoló lejátszott egy gyors futamot, és magára talált Nabob krómozott harsonája is. Azután elvette a hangszert a szájától, csettintett néhányat a zene ütemére, és énekelni kezdett. Darabokra téped a szívem, kedvesem, Amikor a neved és a számod keresem Itt a telefonkönyvben. Felforralod a testem, Édes rettegés minden percem, Lábaid körbeölelik fejem, Miközben a neved és számod keresem... Ahogy Nabob belevágott a második versszakba, Dex felállt, és a kezét Adeline felé nyújtva, táncra kérte. Keresztülvezette a táncoló párok fekete tengerén. Szinte kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, lábak a lábak között, ajkak összeforrva, lassan keringve a sötétségben. A táncosok tengerében voltak persze áramlatok, amelyeknek nem lehetett ellenállni, és ők ketten hagyták, hogy ez az áramlat magával ragadja őket a zene hullámzó ritmusát követve. Amikor vége lett a számnak, Adeline megszólalt. - El kell mennem, bepúderezni az orromat. Éppen amikor elhagyták a táncparkettet, felerősödtek a fények. Elindultak a hatalmas épület felé, ahol az Ice Garden kaszinója, játéktermei, és magánszobái voltak. A háromemeletes tömb középkori, velencei kastélyok stílusában épült. Olyan volt, mint egy árnyékban rejtőző óriási szörny, melynek szemeiben megcsillan a holdfény. Az épületbe bevezető oszlopsorra érve Dex a lány kezébe csúsztatott egy húszast. - Az asztalnál találkozunk. - Tudom - Adeline-en látszott, hogy csak nagyon nehezen tartja magát, de azért arcon csókolta Dexet. - Jól vagy? - kérdezte Dex. - Csak a szokásos, csak a szokásos - felelte Adeline és felsóhajtott. Dexnek nevetnie kellett volna, de csak egy mosolyt sikerült kicsikarnia magából. Elfordultak egymástól. Amint Dex elindult vissza, megkerülve a parkettet, felnézett Nabobra, az énekes pedig anélkül, hogy megszakította volna a számot, jelentőségteljes pillantással az asztaluk felé biccentett. Ott

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 194 ült Killheffer fehér szmokingban, arcán az úgynevezett „ezerfogas vigyorral”, és miközben az égboltban gyönyörködött, egy Wrath Majestic szivart szívott. Dex visszaért az asztalhoz, leült Killhefferrel szemben, aki viszont anélkül, hogy ránézett volna, megjegyezte. - Feltételeztem, hogy Gin Wrinklest iszik. Dex csak most vette észre, hogy az asztalon egy újabb kör ital áll. A kezébe vette a sajátját. - A csillagok nagyon izgatottak ma éjjel - szólalt meg Killheffer, és Dexre nézett. - Csak az a baj, hogy én nem vagyok az - felelte Dex. - Nos, mi lesz ma este, professzor? Orosz rulett? Alulról húzott kártya egy háromszor emelt pakliból? Vagy a bekötött szemű késdobáló? - Maga mindig boldogan dörgöli az orrom alá az eseteket, amikor elszámítottam magam - felelte Killheffer. - Pedig az időt csak az ismétlődés tagolja. - Elegem van a kificamodott baromságaiból. - Nos, mégis jobb lenne, ha meggondolná magát, mert most már biztosan megtaláltam. Mindent pontosan kiszámoltam. Mennyire szeretne kijutni innen végre? - Hogy mennyire szeretnék kijutni? - kérdezett vissza Dex. - Hiszen még azt sem tudom, hogy jutottam be ide egyáltalán. Kérem, mondja, hogy maga nem az ördög! - Nem vagyok egyéb, csak a körülmények és a sors által befolyásolt egyszerű professzor. Egy akadémikus, akinek kicsit túlságosan élénk a fantáziája. - Akkor mi a helyzet ezzel az őrült vigyorával? És az összes bogarasságával? Annak a szivarnak olyan szaga van, amilyen, ha a távoli emlékeim nem csalnak, az óceánnak. - Mindig is jó kedélyű ember voltam, aki soha nem vetette meg a jó szivart. Az ezerfogú vigyor pedig nem több egyszerű vásári mutatványnál, amivel az ostoba tömegeket kábítom. - Annyira rohadt fáradt vagyok - jegyezte meg Dex. Killheffer a zakója zsebébe nyúlt, elővett belőle egy injekciós fecskendőt, majd az asztalra helyezte. - Itt van a megoldás - mondta. A fecskendő üveghengerében valami világoszöld színű folyadék volt. Dex csak nézte, és a fejét rázta. A szeme sarkában könnyek csillantak. - Maga hülyének néz? Ennyi? Hiszen ez a lehető legszánalmasabb dolog, amit valaha láttam. - Meg kell bíznia bennem - felelte Killheffer, és még mindig mosolygott.

195 —————————— JEFFREY FORD —————————— - Ha nem vette volna észre, megint itt vagyunk. Ez most micsoda? Méreg? Köhögés elleni szirup? Mosogatóié? - Az én saját keverékem, ami a semmibe röpít; a szabad akarattal kapcsolatos egyenletek desztillált változata. Én úgy nevezem, hogy „Nevetés a Sötétben” - felelte a professzor, és büszkén fésülte hátra két kezével koromfekete haját. Dex önkéntelenül is elmosolyodott. - Maga aztán gonosz egy dilinós, de rendben van. Csináljuk, Ezúttal mit kér érte? - Mondriant. Ebben a pillanatban odafent, a harmadik emeleten, a 4-es Suttogó Szalonban várja az egyik hölgy munkatársamat, aki megígérte neki, hogy egészen egzotikus gyönyörökben lesz része. De sajnos erre soha nem kerül sor. Helyette ugyanis maga megy oda. Azt akarom, hogy ölje meg. Killheffer sietve eloltotta a szivarját, és csettintett egy éppen arra haladó cigarettaárus lánynak. A lány megállt közvetlenül Dex mellett, és felnyitotta a széles szalaggal a nyakában tartott doboz tetejét, amelyben cigaretta helyett csak valami zsebkendővel letakart tárgy volt. - Látom, mindenre gondolt - jegyezte meg Dex, majd kinyújtotta a kezét, és kivette a dobozból a fegyvert. Felállt, a nadrágjába dugta. - És hol kapom meg az árut? - Még mielőtt felkelne a Nap, megkapja - felelte a professzor. - Most pedig siessen. Mondrian nem sokáig bírja a szeretett kis borravalói nélkül. - Miért akarja eltenni láb alól? - kérdezte Dex miközben felvette a kalapját a szomszédos székről. - Ő csak egy számítási hiba - felelte Killheffer. - Egy amolyan tétnélküli játszma. Az épület sötét, harmadik emeleti folyosójának az elején Dex útjába állt az egyik éjszakás biztonsági őr. Megtermett férfi volt, teljesen kopasz, a bal kezében lefűrészelt csövű sörétes puskával. - Valami újság, Jeminy? - kérdezte Dex. - Nyilvánvaló, hogy te magad vagy az újság, Dex. Talán szobát keresel? Dex bólintott. - Tíz dollár lesz. De neked, a régi idők emlékére, tíz dollárért is megszámítom - felelte Jeminy és hangosan felnevetett. - Túl jó vagy hozzám - felelte Dex, és a kezében máris ott volt a tízes. - A hölgy is hamarosan megérkezik. - Az ötös Suttogó Szalon lesz a tiétek - felelte az emberhegy, és a hangja végigvisszhangzott a folyosón. - Aztán alaposan lásd el a baját, barátom. - Megteszem, ami tőlem telik - felelte Dex, de hamarosan lelassított, és a válla fölött hátrasandítva ellenőrizte, hogy Jeminy visszaült-e már a helyére, háttal a folyosónak, a lépcsőt figyelve. Egymás után haladt el az

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 196 ajtók előtt. Minden hatodik után egy-egy halvány fénnyel világító gázlámpa állt a szemben levő falakon. Ahogyan közeledett a 4. számhoz, észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van, de odabent teljes a sötétség. Elővette a nadrágjába dugott pisztolyt, és maga előtt tartva, közelebb lépett. Kinyitotta az ajtót, majd beosont, és halkan bezárta maga mögött. Az egyetlen magas, íves tetejű ablakon ezüstösen világított be a Hold fénye, Dex azonban így is csak árnyakat látott odabent. Körbetekintett a szobában, és lassan kirajzolódott előtte a székek, a dohányzóasztalka, egy fésülködőasztal, valamint a szoba egyik oldalában, a nagy ágy sötétebb körvonala. Az ágy szélén egy kövérkés alak ült, a fején egy fez árulkodó körvonalával. - Te vagy az, sivatagi virágszálam? - hallatszott Mondrian hangja. Dex néhány lépéssel az ágyhoz ment, az alak mellé állva megbecsülte, hogy hol lehet a halántéka, majd a hüvelykjével felhúzta a pisztolyt, a mutatóujját pedig a ravaszra helyezte. Mielőtt azonban meghúzhatta volna a ravaszt, Mondrian árnyéka felugrott, és ellenállhatatlan erővel vetette rá magát. Dex, akit teljesen megdöbbentett, hogy ez a gyámoltalan kis ember egyáltalán összeszedhet magában elég bátorságot egy támadásra, hátralépett, megbotlott a szőnyegben, elesett, és a pisztoly elrepült a kezéből valahová a sötétségbe. Megpróbált feltápászkodni, de az igazgató a következő pillanatban már a mellkasán térdelt, egyik kezével a torkát markolva. Mindegy, mennyiszer próbált Dex ököllel az arcába vágni, a fez mintha meg sem rezzent volna. A földön birkózva gurultak, oda, ahol már megvilágította a szobát a holdfény. Dex egy késpengét látott megvillanni a levegőben, azonban az ő két karját egy-egy térd tartotta erősen a padlóhoz szegezve. Mivel nem tehetett semmit, hogy megállítsa a lecsapó pengét, inkább becsukta a szemét, és felkészült a fájdalomra. Ebben a pillanatban felgyulladtak a lámpák, lövés dördült, és ellenfele leesett róla. Dex nagy nehezen feltápászkodott, amikor pedig az ajtó felé nézett Adeline-t látta, kezében a még mindig füstölgő csövű fegyverrel. Hallotta, amint a folyosó végéről Jeminy megfújja a sípját, ezzel riasztva az Ice Garden biztonsági őreit és kidobóit. - Jó lövés volt, bébi - mondta. - Most pedig oltsd le a lámpát, és zárd be az ajtót. Adeline becsukta maga mögött az ajtót, de a lámpát nem oltotta le. - Odanézz! - mondta Dexnek, és a pisztollyal a férfi mögé, a padlóra mutatott. Dex megfordult, és meglátta Killheffer ezerfogas vigyorát. A fezt egy gumi rögzítette a professzor fejére. A golyó tátongó lyukat ütött a homlokába,mintegy harmadik szemként. - A francba - jegyezte meg Dex. Lehajolt, felvette a kalapját a földről, majd elkezdte átkutatni Killheffer zsebeit. Nem talált egyebet, csak egy

197 —————————— JEFFREY FORD —————————— szivartartót, benne egyetlen szál Wrath Majestickel. Ezt a saját zsebébe csúsztatta. - Már jönnek - mondta Adeline, és lekapcsolta a villanyt. A folyosóról dobogó léptek zaja hallatszott. - Szobáról-szobára haladnak. - Akkor kitörünk - mondta Dex. Adeline ott állt közvetlenül mellette, és a fülébe suttogott. - Ne légy ostoba! A tűzlétrán megyünk. Dex az ablak felé indult. Adeline kilépett magas sarkú cipőjéből. Mondrian valahonnan tudta, mikorra kell odahívni a kocsijukat, mert amikor Dex és Adeline szakadt ruhában és kifulladva megérkezett az Ice Garden bejáratához, már ott várt rájuk a Belvedere, lehúzott tetővel, járó motorral, Jim-Jim pedig szélesre tárta az ajtót Adeline-nek. - Tetszik a cipője - jegyezte meg, Adeline meztelen lábára mutatva. - Ez az új divat, Jim - felelte Adeline. Dex gyorsan megkerülte a kocsit. Mondrian már várt rá, és neki nyitotta ki az ajtót. Amikor Dex a kormányhoz ült, Mondrianra nézett és megszólalt. - Nincs semmi harag a ma este történtekkel kapcsolatban - azután olyan borravalót adott, ami ellensúlyozta, hogy nem sokkal korábban még meg akarta ölni. Mondrian finoman meghajolt, majd átvette a pénzt. - Állok szolgálatukra - jegyezte meg. - És vigyázzanak a hazaúton. Ezzel becsapta a kocsi ajtaját. Dex elővett a zsebéből egy ezüstdollárost, és ahogy gázt adott, hátraperdítette. Jim-Jim elkapta, de még bele sem tette a mellényzsebébe, a Belvedere már nem volt több két, a messzeségben izzó vörös fénypontnál, az araukária fenyőkkel szegélyezett sugárúton robogva. - Majd leszakadnak a lábaim - jegyezte meg Adeline, ahogyan csikorgó kerekekkel kifordultak az Ice Garden elől, egyenesen a sivatagi országúira. - Nem semmi lövés volt - jegyezte meg Dex. - Inkább szerencsés - mondta Adeline, próbálva túlkiabálni a menetszelet. - Akkor is jó. - Minden a legnagyobb rendben van - felelte Adeline. - De ezúttal mi volt a célja ezzel az egésszel? - Nevetést a sötétben - felelte Dex, majd a következő pillanatban hirtelen jobbra rántotta a kormányt, Adeline ettől egészen közel csúszott hozzá az ülésen, ő pedig jobb karjával átölelte a vállát. A kocsi leszaladt az útról, és a holdfényes tájban folytatta az útját, keresztülrobogva az ördögszekerek között, porfelhőt lökve a magasba. Adeline bekapcsolta a rádiót, és talált egy állomást, ahol Dete Walader énekelte az „Emlékszem rád”-ot. Egymás mellett feküdtek egy pokrócon, a csillagok fénye alatt. Finom szellő fújt. A kaktuszok fekete árnyéka itt is, ott is őrt állva figyelte őket.

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 198 Vagy tíz méterrel távolabb, a Belvedere rádiója valami gitárzenét játszott. Adeline belekortyolt az ezüst laposüvegbe, azután átadta Dexnek. A férfi maga mellé, a homokba ütötte a Majestic hamuját, és ivott egy kortyot. - Ezt meg micsoda? - kérdezte hunyorogva az íztől. - Azén saját keverékem, ami a semmibe röpít - felelte Adeline. - Ez Killheffer dumája - mondta Dex. - Talán találkoztál ma vele? Adeline bólintott, majd Dex mellkasára feküdt. - A női vécében. Ott ült az egyik fülkében, közvetlenül amellett, amelyikbe én bementem. Rám várt. - Akkor elég sokat járkált ma - mondta Dex. - Mert mire visszamentem az asztalunkhoz, már ott ült. - A vécében azt suttogta nekem, hogy azt akarja, öljem meg Mond-riant. Azt mondtam, hogy szó sem lehet róla, de aztán közölte, hogy megtalálta a megoldást, és ha megcsinálom a gyilkosságot, akkor cserébe hajlandó átadni. Azt mondtam neki, hogy előbb látni akarom. Egy pillanattal később feltépték a fülke ajtaját, és ott állt, szemben velem. Majdnem felsikoltottam. Azt sem tudtam, mit csináljak. Hiszen a vécén ültem, az isten szerelmére! Ő meg csak megvillantotta azt az ostoba vigyorát, és elkezdte lehúzni a sliccét. Dex egyik könyökére emelkedett. - Ezért megölöm! - Már késő - felelte Adeline. - Szóval benyúlt a nadrágjába, és elővett belőle egy jókora injekciós tűt, benne valami zöld folyadékkal. Azt mondta „Látja a tű hegyét? Gondoljon arra, hogy ez a pont az ön végtelen történetének utolsó mondata végén. Ki akar jutni?” Én persze nem akartam semmit csak azt, hogy tűnjön már el onnan, ezért bólintottam. Erre átadta nekem a fegyvert, és közölte, hogy Mondrian a 4-es Suttogó Szalonban van. Hosszú idő telt el úgy, hogy egyikük sem szólt semmit. - Végül pedig úgy döntöttél, hogy mégis kinyírod Mondriant? - kérdezte Dex. - Úgy tűnik - felelte Adeline. - Mert mi mást tehettem volna? Ha egyszer eljöttünk az Ice Gardenbe, akkor már azt tesszük, amit Killheffer akar. Mondrian nem jelent többet egy egyszerű papírmasé babánál. Kedves meg minden, de ha ezen múlna, hogy kijussak innen, akkor gondolkodás nélkül elintézném akármikor. - Nekem nagyon hiányoznál - mondta Dex. - Egyedül nem mennék - mondta a lány. - Neked akartam megszerezni azt a tűt. - Eszedbe sem jutott, hogy egyedül használd? Ez annyira kedves, bébi. - Nos, talán egy pillanatig, amikor arra gondoltam, hogy ha kijutsz innen, akkor már soha többé nem jönnél el értem, én pedig nem tudnék

199 —————————— JEFFREY FORD —————————— csinálni semmi egyebet, mint fel és alá járkálni abban a lepukkant lakásban és azt figyelni, hogyan mállik szét a vakolat a falon. - Én is miattad akartam szétlőni Mondrian fejét - mondta erre Dex. - Látom, mennyire szenvedsz itt. - Soha nem gondoltál saját magadra? - kérdezte Adeline. Dex felült, és a távolban feltűnő fényszórópárra mutatott. - Szerintem vegyük magunkhoz a pisztolyokat - ezzel felállt, és Adeline-t is felsegítette. A lány néhány lépésnyire megtalálta az alsóneműjét, és öltözni kezdett. - Mit gondolsz, kik azok? - kérdezte Dextől, amikor odaért mellé, a kocsihoz. Dex átadta neki az egyik pisztolyt. - Biztonságiak az Ice Gardenből. Amikor a közeledő kocsi mindössze néhány lépésnyire a pokróctól lefékezett, Dex benyúlt a Belvedere-be és felkapcsolta a fényszórókat. Egy nagyon régi, teljesen fekete autót láttak maguk előtt, ami nem is annyira automobil, mint inkább lovas kocsi volt kormánnyal, és persze lovak nélkül. Kinyílt az ajtó, és kilépett Mondrian. Egy esernyő és egy kis doboz volt a kezében. Tett előre három bizonytalan lépést, és megszólalt. - Dexter úr? - Talán esőre számít, Mondrian? - kérdezte Dex. - Inkább csillagokra, uram. Csillagokra. Adeline, aki a Belvedere mögött guggolt, ezt hallva hangosan felnevetett. - Egy csomagot hoztam a hölgynek és az úrnak - mondta Mondrian. - Tegye le a földre, ott ahol van, és aztán mehet - mondta Dex. Mondrian a homokba tette a csomagot, de nem mozdult mellőle. - Mire vár még? - kérdezte Dex. Mondrian egyetlen szót sem szólt, Adeline azonban odasuttogta a választ Dexnek. - Borravalót akar. Dex kétszer belelőtt az esernyőbe. - Az aprót pedig tartsa meg! - kiáltotta. Mondrian meghajolt. - Ön nagyon bőkezű, uram - ezután visszaült a kocsijába. Amikor az igazgató elhajtott, Adeline odalépett a csomaghoz, felvette és a pokróchoz vitte. Dex leült mellé. A doboz vagy húszcentis lehetett, ezüst csomagolópapírba tekerve, tetején egy vörös szalaggal, hogy egészen úgy nézett ki, mint egy születésnapi ajándék. - Mi van, ha bomba? - jegyezte meg Dex. Adeline egy pillanatig habozott, majd azt mondta:

——————— PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY ————— 200 - Tökmindegy - és feltépte a csomagolópapírt, körmeit izgatottan dugva a kartondoboz fülei alá, majd két oldalon felfeszítve azokat, leszakítva az egész tetejét. Belenyúlt a dobozba, és Killheffer injekciós tűjét vette elő belőle. Megint belenyúlt, de nem volt benne semmi más, - Ez csak egy - jegyezte meg. - Most már tudod, hogy mi volt a célja - felelte Dex. Adeline feltartotta az injekciós tűnt a holdfénybe, és a benne levő zöld folyadék szinte saját fénnyel izzott. - Csodálatos! - suttogta. - Akkor csináld! - mondta Dex. - Nem. Te csináld! - felelte Adeline, és felé nyújtotta. Dex kinyúlt az injekciós tűért, de nem vette át, csak az ujjai simítottak végig a fém dugattyúvégen. - Nem - mondta és megrázta a fejét. - Te lőtted le. - Még az is lehet, hogy egyáltalán nem csinál semmit - mondta Adeline, majd óvatosan letette a pokrócra kettejük közé, és mielőtt elengedte volna kétszer, finoman megsimogatta az ujjával. - Akkor dobjunk a kockával - felelte Dex, és a kisujját végigfuttatta a csillogó tűn. - Előbb azonban még táncoljunk egy utolsót arra az esetre, ha mégis működne. Felállt, a kocsihoz ment, és felhangosította a rádiót. - Mázlisták vagyunk - jegyezte meg, ahogyan a „Pöttyös ruha és holdfény” első akkordjai a sivatagi éjszakába emelkedtek. Lassan ringatta a csípőjét, miközben visszament Adeline-hez, aki lesimította a ruháját, megigazította a fűzőjét, majd a karjaival átölelte, és az állát a vállára helyezte. Dex a derekánál ölelte át, és lassan, fáradtan kezdték ringatni egymást a zene ütemére. - Szóval kockával döntjük el, melyikünk próbálja ki? - suttogta Adeline. - Igen - mondta Dex. Három lassú fordulóval később Adeline megint megszólalt. - De azért ne hidd, hogy elfelejtkeztem már azokról a cinkelt kockáidról. Dex a fejét hátravetve nevetni kezdett, és mintha csak ez lett volna a végszó, hullani kezdtek a csillagok, vakítóan fényes csóvákat húzva az éjszakai égboltra. Először csak maroknyi, azután már néhány száz, és végül egyre több és több szakadt el az égboltról. Messze, nyugatra csapódtak be az elsők, távoli robbanások hangjával és felcsapó lángoszlopok fényével töltve meg a sivatagot. Egyre csak hulltak, némelyik közelebb, némelyik távolabb, Dex és Adeline pedig csókolózott a hatalmas felfordulás közepette. - Majd vegyél fel hétkor - jegyezte meg a lány, Dex fülcimpáját az ajkai közé szorítva, szorosan magához ölelve a férfit.

201 —————————— JEFFREY FORD —————————— - Ott leszek, bébi - ígérte Dex. - Ott leszek. Azután egy pontosan a két szem közé becsapódó golyó pontosságával a milliónyi mennybéli hírvivő egyike éppen feléjük kezdett rohanni, üvöltő, Ice Garden méretű tűzgolyóként. A robbanás pörgő ezüstdollárosként repítette az égre a Belvedere-t, és minden porrá lett.

Császár László fordítása

————————————— LÚZER ——————————— 202

Chuck Palahniuk

LÚZER

A

SHOW még mindig pont olyan, mint amikor betegen magas lázzal otthon maradtál, és egész nap a tévét bámultad. Nem az Áll az alku. Nem a Szerencsekerék. Nem az, amelyikben Monty Hall a műsorvezető, és nem is az, amiben Pat Sajak. Ez az a másik, ahol egy öblös hang bejelenti a nevedet a közönségnek, és azt mondja: „Fáradjon ide, ön a következő versenyző”, és ha eltalálod egy csomag Rice-A-Roni gyorskaja árát, akkor nyersz egy egyhetes utat Párizsba. Ez az a show. A fődíj mindig valami haszontalan dolog, sosem valami normális gönc, zene vagy sör. A fődíj mindig egy porszívó vagy mosógép, ami csak akkor hozna lázba, ha mondjuk valakinek cselédje lennél. Ez a Csúcshét, és itt az a szokás, hogy mindenki felesküszik Zéta Deltának, felül egy nagy bérelt iskolabuszra, beviszik valami TV-stúdióba, és figyeli, ahogy felveszik a műsort. A szabályok értelmében az összes Zéta Delta ugyanolyan piros pólót visel, amin fekete selyemszitanyomattal rajta vannak azok a görög Zéta Delta Omega krikszkrakszok. Először is be kell venned egy Hello Kitty-s bélyeget, vagy talán csak egy felet, aztán várod a flasht. Olyan, mint egy kis papírbélyeg, rajta egy Hello Kitty figura, amit megnyalsz, aztán lenyelsz. Csak az a különbség, hogy ez valójában LSD. Mindössze annyi a dolgod, hogy a többi Zéta Deltával együtt leültök a közönség soraiba, mint egy nagy piros paca, és sikoltoztok meg éljeneztek, hogy bekerüljetek a tévébe. Ez a banda nem a Gamma Kapd El A Combom. Nem is a Lambda Dugj Meg Az Első Randin. Ez a Zéta Delta, mindenki közéjük akar tartozni. Hogy az LSD milyen hatással lesz rád - beparázol, megölöd magad vagy felfalsz valakit élve -, azt nem árulják el. Itt ez a szokás. Már lázas kissrác korodban is úgy volt, hogy a közönség soraiból kiválasztott versenyzők között mindig van egy tengerészgyalogos, akinek

203 ————————— CHUCK PALAHNIUK ————————— az egyenruháján rézgombok csillognak. Mindig van egy kötött pulóveres nagymama. Egy bevándorló valami olyan helyről, hogy a felét sem érted annak, amit mond. Mindig van valami rakétatudós nagy potroh-hal, akinek az ingzsebéből kikandikálnak a golyóstollak. Így emlékszel rá, csak most már felnőtt vagy - az összes Zéta Delta kiabálni kezd körülötted. Úgy üvöltenek, hogy majd kiesnek a szájukon. Minden irányból piros pólók és nagy, tátott szájak vesznek körül. Kiragadnak a székedből, és a sorok közti folyosóra löknek. A öblös hang a te nevedet mondja, hogy fáradj oda. Te vagy a következő versenyző. A Hello Kitttynek a szádban olyan íze van, mint a rózsaszín rágóguminak. Ez a népszerű Hello Kitty, nem az eper ízű vagy a csokis, amit valakinek az öccse kotyvasztott egy kutatóintézet laborjában, ahol portásként dolgozik. A bélyeg valahol félúton megakad a torkodon, de nem szeretnéd elhányni magad a tévében, főleg nem egy olyan felvételen, amit vadidegenek fognak bámulni az idők végezetéig. A közönség összes tagja feléd fordul, hogy lássa, amint végigbotladozol a folyosón a piros pólódban. Az összes kamera rádzúmol. Mindenki tapsol, pontosan úgy, ahogy emlékszel rá. Villognak a Las Vegas-i fények, mindent megvilágítanak a színpadon. Elvileg új neked a helyzet, de millióbilliószor láttad már, ezért automatikusan az üres asztalhoz lépsz, a mellette lévőnél a tengerészgyalogos áll. A show házigazdája, aki nem Alex Trebeck, int a karjával, mire a színpad egy része megmozdul. Nem földrengés, de az egyik fal láthatatlan kerekeken kigördül, villódznak a fények, gyorsan, ki-be, ki-be, ki-be, csak sokkal gyorsabban, minthogy ki lehetne mondani. A színpad nagy, fekete oldalfala félrecsúszik, és előlép mögüle egy óriási divatmodell, feszes ruhája millió-billió szikrát szór, vékony karjával egy asztal és nyolc szék felé int - úgy néz ki, mint valakinek az étkezője Hálaadáskor pulykával, édesburgonyával, miegymással. A divatmodell dereka olyan vékony, mint másnak a nyaka. A csöcsei egyenként akkorák, mint a fejed. A Las Vegas-i fények meg csak villódznak szakadatlanul. A öblös hang elmondja, ki készítette az asztalt, milyen fából csinálták, és mennyi a javasolt kiskereskedelmi ára. Ahhoz, hogy megnyerd, a show házigazdája felemel egy kis dobozt. Mint egy bűvész, mindenkinek megmutatja, mi van alatta. Egy kenyér a természetes előfordulási alakjában, mielőtt még ehetővé - szendviccsé vagy pirítóssá - alakították volna. Csak egy kenyér, ahogy anyád szedné le a farmon, vagy ahol a kenyeret termeszteni szokták. Az asztal és a székek azonnal a tiéd lesznek, egy szempillantás alatt, ehhez csak ennek a kenyérnek az árát kell megtippelned. Mögötted a Zéta Delták, mint egy nagy, piros paca a stúdió közönségének közepén. Rád se néznek, összedugják a hajukat, csak egy

————————————— LÚZER ——————————— 204 nagy szőrcsomó látszik. Örökkévalóságnak tűnő várakozás után végre megcsörren a telefonod, és egy Zéta Delta hang megmondja, mennyit tippelj. A kenyér egész idő alatt mozdulatlanul ül. A barna héjában. A öblös hang azt mondja, tíz létfontosságú vitamin és ásványi anyag található benne. Az idős műsorvezető úgy mered rád, mintha soha életében nem látott volna még telefont. - Mennyit tippel? - kérdezi. Mire te: - Nyolc dolcsi? A nagymama arckifejezéséből ítélve jobb lenne, ha valaki hívná a mentőket, mert mindjárt szívrohamot kap. Kötött pulóvere egyik ujjából kilóg egy gyűrött papírzsebkendő, látszik rajta, hogy már nem szűz, fehéren lobog, mint egy játékmackó a kukában, amit valaki egykor nagyon szeretett. Hogy kizárjon a versenyből, a tengerészgyalogos, a rohadék, föléd licitál: - Kilenc dollár. Hogy a tengerészgyalogost kizárja a versenyből, a rakétatudós azt mondja: - Tíz. Tíz dollár. Beugratós kérdés lehet, mert a nagymama így szól: - Egy dollár és kilencvenkilenc cent -, mire felharsan a zene, a fények pedig ismét villódzni kezdenek. A műsorvezető felráncigálja a nagyit a színpadra, aki zokogva részt vesz egy játékban, ahol teniszlabdával kell célba dobnia, hogy nyerjen egy kanapét vagy egy biliárdasztalt. Nagymama arca ugyanolyan törődött és ráncos, mint a zsebkendő, amit előhúz kötött pulóvere ujjából. A öblös hang egy másik nagyit szólít a helyére, és minden folytatódik tovább. A következő körben egy adag krumpli árát kell megtippelned. Igazi, élő krumplik, még mielőtt étellé alakították volna őket, természetes állapotukban, ahogyan a bányászok vagy a franc tudja kik felszínre hozzák őket Írországban vagy Idahóban, vagy valami más I-betűs helyen. Még mielőtt chipset vagy sült krumplit csináltak volna belőlük. Ha helyesen tippelsz, megkapod azt a nagy órát, ami egy Drakula koporsójára emlékeztető ládában van, és úgy zúg, mint egy templom harangja, bármennyi is az idő. Anyád a telefonban azt állítja, hogy ez egy ingaóra. Megmutatod neki a telefonoddal, és azt mondja, elég gagyinak látszik.

205 ————————— CHUCK PALAHNIUK ————————— Állsz a színpad közepén a kamerák és a fények kereszttüzében, a Zéta Delták lélegzetvisszafojtva várják, hogy hívhassanak, a mellkasodra szorítod a telefonodat, és azt mondod: - Anyám arra kíváncsi, nincs-e valami szebb, amit nyerhetnék. Megmutatod anyádnak a krumplikat, mire azt kérdezi: - Hol vették őket, az A&P-ben vagy a Safewayben? Gyorsan feltárcsázod apádat, és megkérdezed, mennyi adót kellene fizetned utána. Valószínűleg csak a Hello Kitty teszi, de a Drakula-óra morcosán néz rád. Mintha felnyitná mostanáig rejtett szemhéjait, kivillantaná a fogsorát, és közben hallod, ahogy millió-billió óriáscsótány kapirgál a láda belsejében. A szupermodellek bőre viasszerűvé válik, bambán vigyorognak a semmibe. Bemondod az árat, amit anyádtól hallottál. A tengerészgyalogos egy dollárral többet mond. A rakétatudós ráígér még egy dollárt. De ezúttal te nyersz. A krumplik kinyitják apró szemeiket. De most egy igazi, tehénből fejt dobozos tej árát kell kitalálnod, a tej eredeti alakjában áll előtted, ahogyan a hűtőszekrényben szokott. Meg kell tippelned egy egész doboz müzli árát, ahogyan a konyhaszekrényben szokott lenni. Utána pedig egy hatalmas adag sóét, amit egyenesen az óceánból hoztak egy kerek dobozban, de akkora mennyiség, hogy egy egész élet is kevés lenne az elfogyasztásához. Ennyi só millió-billió Margarita koktél peremére elegendő lenne. A Zéta Delták eszeveszetten SMS-eznek neked. A postafiókod pillanatok alatt megtelik. Azután jönnek a tojások, úgy néznek ki, mint húsvétkor, csak ezek sima fehérek és valami speciális kartondobozban sorakoznak egymás mellett. Összesen tizenketten. Nagyon minimalista tojások, teljesen fehérek... annyira fehérek, hogy a végtelenségig tudnád nézni őket, de nem lehet, mert ki kell találnod egy nagy üveg sárga sampon árát, csak az a baj, hogy ez valami undorító folyadék, amit étolajnak hívnak, lövésed sincs, hogy mire való, aztán már jön is a következő, valami fagyasztott izé. Egyik kezeddel ernyőt formálsz a szemed fölé, mert elvakít a rivaldafény, de ezzel a Zéta Deltákat is kizárod. Csak a hangjukat hallod, ahogy különböző árakat kiabálnak. Ötvenezer dollár. Egymillió. Tízezer. Csak a hülyék kiabálnak normális számokat. Mintha a tévéstúdió sötét dzsungel lenne, az emberek meg rikoltozó majmok benne. Az őrlőfogaidat olyan erővel csikorgatod, hogy érzed a tömésed fémes ízét, az olvadó ezüstöt a hátsófogaidban. Eközben az izzadtságfolt a hónaljadtól lekúszik a könyöködig, a Zéta Delta pólód mindkét oldalon

————————————— LÚZER ——————————— 206 fekete-piros lesz. Olvadt ezüst és rózsaszín rágógumi íze a szádban. Mint amikor felriadsz álmodból, csak most nappal van, és emlékeztetned kell magad a levegővételre... lélegezz... közben a szikrázó magassarkúban vonagló szupermodellek egy mikrohullámú sütővel izgatják a közönséget, aztán egy futópaddal, de te csak a modelleket bámulod, és próbálod eldönteni, tényleg jó nők-e. Meg kell tekerned azt a ketyerét, mire körbefordul. Képeket kell összepárosítanod, mint valami fehér patkánynak egy pszichológiai kísérletben. Ki kell találnod, melyik babkonzerv kerül többe. És mindez azért, hogy nyerhess valamit, amire leülhetsz, vagy amivel lenyírhatod a füved. Anyád segítségével nyersz valamit, amit leginkább egy könnyen kezelhető, egyszerűen tisztítható, nem piszkolódó nejlonnal letakart szobában tudsz elképzelni. Nyersz valamit, amivel az emberek nyaraláskor szoktak játszani, hogy aztán az idők végezetéig azon kacagjon az egész család. Nyersz valami kézzel festett, régmúlt időket idéző dolgot, amit egy közelmúltban bemutatott, elsöprő sikerű film ihletett. Ugyanaz az érzés, mint amikor lázas voltál, és kicsiny gyerekszíved vadul kalapált, a lélegzetet pedig elakadt már a lehetőségtől is, hogy valaki talán hazavihet egy villanyorgonát. Akármilyen rosszul érezted is magad, addig nézted a műsort, míg le nem ment a lázad. Úgy tűnt, a villódzó fények és az udvari ülőgarnitúra segít. Jobban leszel tőlük, valami módon meggyógyítanak. Egy örökkévalóságnak tűnik, de folyamatosan nyersz, és végül eljutsz az utolsó fordulóba. Már csak ketten vagytok, te meg a kötött pulóveres nagyi korábbról, valakinek az átlagos nagymamája, de túlélte a világháborúkat és az atombombákat, valószínűleg látta meghalni az összes Kennedyt és Abraham Lincolnt, most pedig itt billeg előre-hátra a teniszcipőjében, ütemesen tapsol ráncos nagymamakezével, miközben szupermodellek állnak körülötte, villódzó fények világítják meg, az öblös hang pedig városi terepjárót, nagyképernyős tévét és földig érő szőrmebundát ígér neki. És valószínűleg a bélyeg teszi, de valahogy nem akar összeállni a kép. Tényleg arról van szó, hogy ha elég unalmas az életed, és tudod a RiceA-Róni meg egy csomag virsli árát, akkor az a nagy jutalom érte, hogy egy hétig valami londoni szállodában dekkolhatsz? Vagy felülhetsz egy Rómába tartó repülőgépre. Az olaszországi Rómába. Megtöltöd a fejed ezzel a hétköznapi szennyel, és cserébe néhány szupermodell hozzád vág egy motoros szánt? Ha ez a show azt akarná kideríteni, milyen okos vagy, akkor azt kellene kérdezniük, hány kalória van egy átlagos hagymás-cheddarsajtos bagelben. Gyerünk, kérdezzék csak meg a mobilod percdíjait a nap bármely szakában. Kérdezzék meg, mekkora büntetést kell fizetni, ha harminc mérfölddel

207 ————————— CHUCK PALAHNIUK ————————— gyorsabban mész a megengedettnél. Kérdezzék meg egy cabói retúrjegy árát a tavaszi szünetben. Fillérre pontosan meg tudód mondani nekik, mennyibe került egy elfogadható helyre szóló belépő a Panic! at the Disco búcsúkoncertjére. A Long Island jeges tea árára kellene rákérdezniük. Vagy Marcia Sanders abortuszára. Kérdezzék meg a drága herpeszgyógyszerek árát, amiket muszáj szedned, de nem akarod, hogy az őseid tudomást szerezzenek róla. Kérdezzék csak meg, mennyibe kerül az Európai Képzőművészet Története tankönyv - háromszáz dollár, hogy baszódnának meg. Kérdezzék meg, mennyibe volt az a Hello Kitty bélyeg. A kötött pulóveres nagyi mond egy átlagos összeget a kirakatában kiállított holmikért. Mint mindig, az összeg most is megjelenik egy kijelzőn, a versenyző asztala előtt. A Zéta Delták teli torokból üvöltenek. A telefonod megállás nélkül csörög. A te kirakatodba az egyik szupermodell betol kétszázötven kiló nyers marhahúst. A marhahús tökéletesen illik egy barbecue grillbe. A barbecue tökéletesen illik egy motorcsónak fedélzetére, ami tökéletesen illik egy utánfutóra, ami tökéletesen illik egy vonóhorgos furgonra, ami tökéletesen illik egy vadonatúj austini ház garázsába. A texasi Austinba. Eközben a Zéta Delták felállnak. Mind talpon vannak, felállnak a székükre, integetnek, éljeneznek, de nem a nevedet skandálják, hanem azt, hogy „Zéta Delta!”, „Zéta Delta!”, „Zéta Delta!” - jó hangosan, hogy a felvételen is hallani lehessen. Valószínűleg a bélyeg teszi, de - egy idős vadidegennel küzdesz valami szarért, amire semmi szükséged. Valószínűleg a bélyeg teszi, de - itt és most - picsába az üzleti főiskolával. Picsába a számvitel alapjai szigorlattal. Valami megakad a torkodon, öklendezni kezdesz. És szándékosan, véletlenül, azt tippeled, hogy millió-billió dollár - és kilencvenkilenc cent. Minden elhallgat körülötted. Talán csak a Las Vegas-i fények apró kattogó hangja hallatszik, ahogy villognak ki-be, ki-be. Ki és be. Egy örökkévalóságnyi idővel később a játék házigazdája odaáll melléd, túl közel, hozzáér a könyöködhöz, és azt sziszegi: - Ezt nem mondhatja. Győzelemre kell játszania - sziszegi. Közelről az arca olyan, mintha millió-billió apró darabkából állna, és csak a rózsaszín smink tartaná össze. Mint Humpty Dumpty vagy egy puzzle. Ráncai, mint megannyi harci sérülés, amit ennek az öröktől fogva futó játéknak a felvételei alatt szedett össze. Összes ősz hajszála ugyanabba az irányba fésülve.

————————————— LÚZER ——————————— 208 Az öblös hang - az a nagy, mély, semmiből elődübörgő hang, annak a gigantikus óriásnak a hangja, akit nem látsz - azt kéri: megismételnéd a tipped? Lehet, hogy nem tudod, mit akarsz az életedtől, de az nem egy ingaóra. Millió-billió... mondod. Túl nagy a szám, nem fér ki a kijelzőre. Több nulla van a végén, mint ahány fényes izzó a showban. És valószínűleg a Hello Kitty teszi, de mindkét szemedből kicsordul a könny, és sírsz, mert kissrác korod óta most először nem tudod, mi következik, összekönnyezed a piros pólódat, a piros részek feketévé változnak, és így a görög krikszkrakszoknak már semmi értelmük. Az egyik Zéta Delta, egyedül a néma közönségből, odakiált neked: - Faszkalap! A telefonod kijelzőjén megjelenik egy SMS: „Seggfej!” Az SMS? Anyádtól jött. A kötött pulóveres nagyi sír, mert megnyerte. Te is zokogsz, mert - fogalmad sincs, miért. Kiderül, hogy a nagyi nyeri a motoros szánt és a szőrmebundát. Ő nyeri a motorcsónakot és a marhahúst. Az asztalt a székekkel és a kanapét. Mindkét kirakat tartalmát ő nyeri, mert a te tipped túlságosan magas volt. A nagyi ugrál örömében, villogtatja minden irányba fehér protkós mosolyát. A műsorvezető tapsolni kezd, a közönség követi a példáját, kivéve a Zéta Delták. A nagyi családja felkapaszkodik a színpadra - az összes gyerek, unoka és dédunoka -, megtapogatják a csillogó városi terepjárót, megérintik a szupermodelleket. A nagyi rúzsos puszikat nyom a műsorvezető töredezett rózsaszín képére. „Köszönöm”, mondja. „Köszönöm”, mondja. „Köszönöm”, mondja egészen addig, míg hályogos nagymamaszemei felakadnak, és kezével kötött pulóveréhez kap ott, ahol a szíve van.

Illés Róbert fordítása

209 ——————— DIANA WYNNE JONES ——————————

Diana Wynne Jones

SAMANTHA NAPLÓJA A BSQ LazaDuma széria 2/8988yBQ-ján rögzítve, ami egy sittszállító konténerből került elő a Regent Streelen, Londonban.

2233. december 25. Ma fáradt vagyok, lustálkodom. Tegnap éjjel későn értem haza Párizsból, a mamámnál voltam vendégségben. A nővérem terhes és nem jöhetett (és különben is Svédországban lakik), de a mama ragaszkodott ahhoz, hogy legalább az egyik lánya ott legyen és találkozzon legújabb mostohaapánkkal. Nem mintha találkoztam volna személy szerint vele. A mama egyfolytában új pasasokat mutatott be nekem és mindegyiknél megemlítette, hogy milyen gazdag: azt hiszem, megpróbált elindítani engem is a saját életpályáján, ami nem más, mint a pénzért kötött házasságok sorozata. Kösz, mama, de épp eleget keresek a kifutón ahhoz, hogy boldog legyek. Különben is, amióta szakítottam Liammal, épp kipihenem a férfiakat. A mama gyűjteményének díszei a következők voltak: egy francia filozófus, aki mindenhová követett azt szajkózva „La vide ce n’est pás le néant” (ügyes francia halandzsa, ami azt hiszem, azt jelenti „Az űr nem semmi”), egy kancsal kolumbiai filmrendező, aki folyton rajtam próbált lógni, és egy különc milliomos az Isten tudja, honnan, a fogaiba ültetett gyémántokkal. De akadtak mások is. Az új Gólyalábbelimet viseltem, aminek következtében föléjük magasodtam. Nagy hiba. így mindig tudták, hogy hol vagyok. A végén belefáradtam abba, hogy egyre üldöznek, és eljöttem. Épp csak elértem a londoni szuperexpresszt, ami nem bizonyult méltónak a nevére. Késett, annyira zsúfolt volt, hogy többen föl se fértek, és végig állnom kellett. Úgyhogy mára a lábam majd leszakad. Mindenesetre utasítottam HáziRobot, hogy NEM VAGYOK ITTHON senkinek és semminek, és egy nyugis napban reménykedem. Fura elképzelni, hogy a karácsony valaha olyan nap volt, amikor mindenki öszszejött és ajándékokat adtak egymásnak. Szörnyű! Manapság pedig az év

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 210 legbékésebb napjának tartjuk. Békésen üldögélek a csupafehér nappalimban - hajói meggondolom, ez is a mama karrierjének mellékterméke, mert ezt a remek lakást az utolsó előtti mostohaapámtól kaptam, dehogyis, megfeledkeztem róla, most már utolsó előtti előtti. Ó, a francba! Csöngettek és HáziRob ajtót nyitott. Biztosan tudom, hogy megtiltottam neki. Azt mondtam a naplómnak, hogy már nem szokás a karácsonyi ajándék? Nesze neked híres utolsó szavak! HáziRob meghökkentő módon úgy gurult vissza ide, hogy egy fát egyensúlyoz lapos tetején. Lehetetlen megállapítani, miféle fa, mert nincsenek levelei, nincs rajta cédula, hogy elárulja, ki küldte, nincs rajta más, csak egy ághoz kötözött kis, fonott kalitka, benne egy eléggé nagy barna madárral. A nyavalyás madár megcsípett, amikor kiengedtem. Egyáltalán nem örült. Elrejtőzött a kis kanapé alatt, miután futtában odapiszkított a szőnyegre. Azt hittem, a karácsonyfáknak zöldnek kell lennie. HáziRobbal kivitettem a teraszra, a medence mellé, most ott áll csupaszon. A madár éhes. Megpróbálta megenni a szőnyeget. Fölmentem a világhálóra, hogy kiderítsem, miféle madár. Egy órányi keresgélés után találtam egy vizuálist, ami ezt a jószágot csíznek titulálja. Úgy látszik, szárnyasvad. Meg kellene ennem? Tudom, hogy annak idején madarat ettek karácsonykor. Fúj! Visszamentem a hálóra csízeledelért. „Sajnáljuk, kedves vevőnk, de nincs házhozszállítás egészen a december 27-én kezdődő kiárusításig, amikor luxus madáreleségeink teljes választéka újra beszerezhető lesz, méghozzá leszállított áron”. Jó, de mit tegyek most? Ó, hurrá! HáziRob megoldotta a gondom azzal, hogy hozott egy tál konzerv csemegekukoricát. Belöktem a kanapé alá, és a jószág abbahagyta a zajongást. A fákat vajon kell etetni?

2233. december 26. Ezt nem hiszem el! Érkezett egy újabb fa s hozzákötve kalickában egy újabb csíz. Ezúttal odavágtattam a bejárati ajtóhoz, hogy elvitessem velük, vagy legalább kiszedjem abból, aki kiszállítja, hogy honnan jönnek ezek a dolgok. De a férfi csak a kezembe nyomott egy másik madárketrecet benne két, szépséges, fehér gerlével, és már ment is. A furgonon, amit vezetett, nem állt semmi felirat. Hevesen kikeltem HáziRob ellen, amiért ajtót nyitott, de persze semmi haszna. HáziRob repertoárja csupán hatvan mondatból áll, és míg ki nem kapcsoltam a hangját, egyre csak ezt hajtogatta: .Asszonyom, küldeménye érkezett!”.

211 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— A csízek összecsaptak a kanapé alatt. Kivittem a gerleketrecet a teraszra és kinyitottam. Lesznek szívesek elszállni ezek a madarak? Úgy tűnik, tőlük sem tudok szabadulni. Ők legalább megeszik a zabkását. A csízek ugyanis nem. Kifogytunk a konzervkukoricából. Föladom. A nap hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy régi filmeket nézek. Liam telefonált. Megkérdeztem, hogy ő volt-e az az arcátlan, aki négy madarat és két fát küldött nekem. Azt kérdezte: - Miről beszélsz? Csak azért hívtalak, hogy megtudjam, nálad van-e a karórám. Lecsaptam a kagylót. Tökfej.

2233. december 27. Ma kezdődik a kiárusítás! De az undorító madáreledel miatt csak késve indulhattam el. Amikor megnyitottam a Madáretető honlapját, legnagyobb fölháborodásomra kiderült, hogy a legkisebb mennyiség, amit kiszállítanak, húsz kiló. Hová tennék annyi szemes madáreledelt? Kikapcsoltam a számítógépet, és elmentem a sarki boltba. Még mindig zárva volt. A Carnaby Streetig kellett gyalogolnom, mire nyitva találtam bármit is, aztán egész úton vissza cipelhettem a tíz konzervdoboz csemegekukoricát. Még előtte azt ígértem Carlának meg Sabrinának, hogy találkozom velük a Harrodsban egy kávéra, de lekéstem őket. Nem egy jó nap. Plusz a leértékelt dogok között semmit sem találtam, ami tetszett volna. Arra érkeztem haza - a Gólyalábbelim teljesen kikészített -, hogy le van rakva a nappalim kellős közepére egy újabb fa, a hozzákötözött csízzel együtt, meg egy második kalitka két, fehér gerlével, továbbá még egy nagy ketrec, benne három másmilyen madárral. Ezek fölismerése némi időbe telt, addig tanakodtam, míg eszembe nem jutott egy képeskönyv, amit kiskoromban a második mostohaapám adott nekem. A Ty betűnél volt egy ezekhez hasonlító madár, bár az gömbölyű volt, barna és szelíd kinézetű. Ezek meg nem. Az lehet, hogy tyúkok, de gálád boszorkányképük van, csúf, pettyes tollúk meg egy lecsüngő vörös izé a tetejükön, amitől úgy néznek ki, mint valami földönkívüli. Amikor hazajöttem, épp azzal foglalatoskodtak, hogy lecsipkedjék egymásról a tollakat. A szoba tele volt randa tollfoszlányokkal. Sikoltoztam HáziRob-bal, aztán kivitettem vele az egészet a teraszra, ahol sietve kiengedtem az utálatos tyúkokat. Kotkodácsolva rohangászni kezdtek, és csipdesték a csízeket, a cserepes

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 212 növényeket és a három fát. Nyilvánvalóan éhesek voltak. Sóhajtottam és megint betöltöttem a Madáretető honlapját. Ahol jöttek az újabb gondok. Jó, élelem, de miféle madárnak? tették föl a kérdést. Tyúkoknak, gépeltem. Gerléknek. Csízeknek. És hamarosan ide is szállítottak három húszkilós zsákot. Azokon más-más a címke, de belül gyanúsan egyformának tűnnek. Ezt biztosan tudom, mert mind a hármat kinyitottam, és mindből kiszórtam egy csomót szerte a teraszon - és került egy kupac bentre is, mert meg kellett mentenem a csízeket. Valamennyien megeszik az összes fajtát. Ezek után teljes kimerültség. Telefonáltam Carlának és Sabrinának. Sabrina hasznavehetetlennek bizonyult. Épp most talált egy Gólyalábbelit rózsaszínben, fél áron, és semmi más nem járt az eszében, csak az, hogy megvegye-e. - Dobj föl egy érmét! - javasoltam. Carla legalább együtt érzett velem. - Segítség! - mondtam neki. - Be akar cserkészni egy elmeháborodott, aki folyton madarakat küldözget nekem. - Biztos vagy abban, hogy ez nem Liam egyik rossz vicce? - érdeklődött Carla. Jó kérdés. Liam valószínűleg azért hívott föl azzal a butasággal a karórájáról, hogy megtudja, otthon vagyok-e. - És nem szóltál annak a te HáziRob hogyhívjákodnak, hogy ne engedjen be semmilyen állatot? - kérdezte Carla. - De igen, de igen! - jajdultam föl. - De a nyavalyás holmi a legkevésbé sem veszi ezt figyelembe! - Programozd át! - tanácsolta Carla. - Biztos kihagy a fogaskereke vagy ilyesmi. Vagy Liam átprogramozta, gondoltam. Így aztán egy teljes órát töltöttem a használati utasítással, minekutána annyira dühös lettem, hogy fölhívtam Liamot. De csak az üzenetrögzítőjét értem el. Jellemző! Hagytam egy goromba üzenetet, amit valószínűleg nem is fog hallani, mert HáziRob épp megpróbálta föltakarítani a tollakat, és úgy bőgött, ahogy akkor szokott, amikor eltömődik, de legalább kiadtam a mérgem.

2233. december 28. El töltöttem egy remek délelőttöt a kiárusításon, és hat szatyornyi Csodás Alkalmi Vétellel jöttem vissza arra, hogy immár van négy papagájom is. Plusz még egy csízem (meg fám), két további gerlém, és még három azokból a rémes tyúkokból. Mintha semmit nem csináltam volna, HáziRob fütyült az én átprogramozási próbálkozásomra. A terasz jelenleg egy kisebb erdő, tele madárürülékkel. A gerlék a fákon ülnek, a tyúkok alattuk

213 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— rohangásznak. Odabent van még négy futkosó csíz meg négy azokból a nagy, talpas karikákból, amiken elvileg a papagájoknak kellene gubbasztaniuk. Nem mintha ezt tennék. A vörös beszokott a hálószobámba, a zöld káromkodásokat kiáltozva egyfolytában röpdös, és a két tarka bárhová letelepszik, persze csakis a hivatalos ülőrúdján kívül. A rudakat végül betettem a szekrénybe, mert HáziRob mindig leállt, valahányszor nekiment az egyiknek. Rendeltem egy további húszkilós zsákkal a Madáretetőtől (papagájoknak), ami valóban különbözik a többitől, és amit a papagájok leginkább a konyhaasztalra tett csészealjakból fogyasztanak. Időről időre őrült kacajt hallatva járkálok a házban. Megedződtem. Hozzászoktam. Dehogyis, egyáltalán NEM! Valaki megtanította ezeket az átkozott papagájokat arra, hogy azt kiáltsák „Samanthal Szeretlek!” Most már állandóan ezt teszik. Fölvettem a legzordabb szép ruhámat meg a Gólyalábbelimet, és elviharzottam Liam lakásába. Rettenetesen nézett ki. Még mindig pizsamában volt. Meg sem borotválkozott, meg sem fésülködött, és azt hiszem, részeg lehetett. A lakása is pont olyan rémesnek tűnt, mint ő. Jól láttam, mert amint kinyitotta az ajtót, benyomultam, és - miközben Liam hátrált előlem - teli torokból üvöltöttem vele. Elismerem, hogy a pizsamája még dühösebbé tett, mert nyilvánvaló volt számomra, hogy van vele egy nő. De nem volt. Csak még nem kelt föl. Azt mondta: - Fogd már be, és mondd el emberi hangon, hogy miről üvöltözöl'. Így is tettem. Ő meg nevetett. Amitől dühbe gurultam. Azt ordítottam: - Madarakkal üldözöl! - És legnagyobb elképedésemre sírva fakadtam. További meglepetésemre Liam majdhogynem kedvesen reagált. Azt mondta: - Nézd, Sammy, van fogalmad arról, mibe kerülnek a papagájok? Nem volt. Megmondta. Kész rablás. - És mielőtt gyanakodni kezdesz, hogy honnét tudom - folytatta -, csak azért tudom, mert írtam róluk egy cikket a múlt hónapban. Rendben? Ugyan, mióta van nekem pénzem négy papagájra? És azt sem tudom, hol vehet az ember tyúkokat, csízekről már nem is beszélve. Szóval ezt valaki más teszi veled, nem én. Ehhez a rossz vicchez gazdagnak kell lennie és tudnia kell, hogyan férhet hozzá a HáziRobodhoz, hogy az semmibe vegye a parancsaidat és beengedje azokat a madarakat. Szóval gondolkozz azokban a gazdag pasasokban, akiket ismersz, aztán menj és üvöltözz azokkal, de ne velem! Beadtam a derekam. - Szóval a nagy semmiért gyalogoltam egészen idáig? - jegyeztem meg. - Pedig fáj a lábam. - Csak azért, mert olyan hülye cipőt hordasz - válaszolta.

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 214 - Vedd tudomásul - közöltem hogy ez a legeslegújabb Gólyalábbeli! Ezrekbe került. Liam nevetett, amin még jobban fölháborodtam, és azt mondta: - Akkor menj haza taxival! Míg a taxira vártam, Liam átölelt - szórakozottan, mintha elfelejtette volna, hogy már nem vagyunk együtt - és így szólt: - Szegény Sammy! Támadt egy ötletem. Milyen fák azok? - Honnan tudjam? - kérdeztem. - Nincs rajtuk egyetlen levél se. - Az baj - felelte Liam. - Megtennéd, hogy szólsz, ha az, amit a legközelebb küld a fanatikus rajongód, eléggé értékes? - Esetleg - mondtam, és akkor megjött a taxi. Nem szeretem ezeket a legújabb taxikat. Egy gépi számla jön elő a mérőből, amin az áll, hogy BORRAVALÓ, és mindig óriási összeg. De valószínűleg megérte, hogy immár tudom, nem Liam tette ezt velem.

2233. december 29. Akármilyen ötlete támadt Liamnak, teljesen igaza volt! A szokásos fa meg madarak megérkeztek, egy további csíz, további tyúkok, további gerlék és négy további papagáj, mind lármás. Otthagytam Házi Robot, aki áruló módon ismét beengedte őket, hogy boldoguljon ő a nyavalyás jószágokkal bár nekem kellett megetetni őket, mert nem vagyok képes beleverni HáziRob áramköreibe, hogy az élőlényeknek enniük kell: HáziRob egyszerűen körbejár és föltakarítja a madáreledel halmait, hacsak nem parancsolom meg neki, hogy ne tegye. Mindenesetre otthagytam, hogy tegye félre az ülőrudakat meg a legújabb fát a teraszon, és elindultam a kiárusítások felé. Már félúton jártam a lépcsőn, amikor küldönc érkezett és egy kisebb csomagért cserébe az aláírásomat kérte. Most meg egy könyvet küldött nekem valaki! Ezt gondoltam némi undorral, miközben visszamentem. Majdnem ki se nyitottam, de aztán, Liam kérése miatt, úgy gondoltam, akár ki is nyithatom. Mik az értékes könyvek? futott át az agyamon, mialatt letéptem róla a csomagolópapírt. Régi Bibliák? A Micimackó első kiadása? De nem könyv volt benne. Egy könyv nagyságú ékszeresdoboz esett a padlóra. Gyorsan fölvettem, még mielőtt HáziRob eltüntethette volna. Elállt a lélegzetem, amikor kinyitottam. Öt gyűrű volt benne, mind nagyon hivalkodó és értékesnek tűnő. Az egyiken gyémántok domborodtak - vagyis olyasmik, amik gyémántnak néztek ki -, és a többi zafírnak, smaragdnak meg hasonlóan értékes drágakőnek látszott, mindegyik arany foglalatban. És volt egy cédula is a tetejükön, nem valódi kézírással, ha

215 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— tudják, mire gondolok, hanem azzal a fajta kerek, gondos írásmóddal, amit a bolti eladók használnak, amikor kéri az ember, hogy mellékeljenek egy üzenetet. Ez állt rajta: Szenvedélyes imádódtól. Gyere hozzám feleségül! - Vigyen el az ördög, ha megteszem! - mondtam fennhangon. A gyűrűk mind túl kicsik. Azt hiszem, ez bizonyság arra, hogy nem Liam volt. Elvégre ő már vett egyszer nekem egy jegygyűrűt, és tudja, hogy az ujjaim töve eléggé vastag. Na persze, ez csak akkor bizonyíték, ha Liam nem nagyon ravasz. Akárki küldte a gyűrűket, elég hivalkodó ízlése van. Annyira emlékeztettek azokra az üveg meg műanyag gyűrűkre, amiket kislánykorában kap az ember lánya, hogy amikor elmentem a kiárusításba, magammal vittem az egész dobozt és megnézettem egy ékszerésszel. És mind valódi. Öt újabb pár Gólyalábbelit vehetnék az árukból, ha eladnám őket. Nahát! El akartam mesélni Liamnak, de aztán összefutottam Carlával az Oxford Streeten és megfeledkeztem róla. Amikor beszámoltam Carlának, azt akarta tudni, hogy gondolkozom-e azon, hogy hozzámenjek az ismeretlen rajongóhoz. - Kizárt! - feleltem neki. - Habár a mamám valószínűleg megtenné.

2233. december 30. Ó, Istenem! Most már hat ludam is van. Valamint egy újabb fám, újabb csízem, további gerlék, még több tyúk és négy ráadás papagáj (így tizenkettő lett belőlük, és kész bolondok háza). Nem tudom elhinni ezeket a libákat. Pont akkor értem az ajtóhoz, amikor egy egész csapat férfi befejezte kézbesítésüket a házba. A legutolsó HáziRob tetején ült. Ezek nagy madarak, és csöppet sem barátságosak. Szerencsére ahhoz túl nagyok, hogy megtámadják a csízeket a kanapé alatt, de öten közülük kimentek a teraszra, és rögtön nekiálltak leigázni a tyúkokat. Jelen pillanatban a gágogások és kotkodácsolások odakintről teljesen elfojtják a papagájok rikoltásait. Ám az egyik liba idebent maradt, és úgy tűnik, kotlani fog a kanapé párnáin. Mérgesen kinyújtotta hosszú nyakát, és meg akart csípni, amikor megkíséreltem meggyőzni, hogy csatlakozzon a többiekhez odakinn. így most ott ül, mint nagy, fehér csónak, sárga csőre ide-oda forog, hogy elérje, nem fogom zavarni, és cipőgomb szemével megfélemlítően mered rám.

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 216 Az egyetlen jó dolog a ma délelőttben az volt, hogy eljött ugyanaz a küldönc egy újabb gyűrűket tartalmazó csomaggal. Helyes fiatalember. Úgy tűnik, nagyon imponálok neki. Tétován megkérdezte, miközben aláírtam, hogy átvettem: - Elnézést, kisasszony, de nem szokott szerepelni a médiában, abban a divatműsorban? A Kifutóban? Azt feleltem, de igen, csak most épp nem forgatunk. A küldönc mélységesen lenyűgözve - szinte tántorogva távozott. A mai gyűrűk mind régiek, finoman kidolgozott aranyból. Ugyanazzal az üzenettel, mint tegnap. Liam nem engedhetné meg ezt magának, még akkor se, ha elzálogosítaná a lakását, a fizetését és a lelkét. Megbocsátottam neki. És gondolom, meg kellene etetnem a libákat. Megint a Madáretetőhöz fordultam, és ők nyálkás, zöld gombócokat küldtek egy vízhatlan zsákban. Nem úgy néz ki, mintha szeretnék a ludak. Helyette fölfalták az összes tyúktápot. A tyúkok tiltakoztak, és megint megkapták a magukét. Hogy elhallgattassam mindet, kiborítottam egy egész zsák tyúkeledelt a terasz sarkába, de ez csak újabb bősz csatát eredményezett. Aztán esett, és a libák mind bejöttek a házba. Azt az érzékelőt, ami nyitja és zárja a teraszra vivő tolóajtót, alacsonyra helyezték, hogy HáziRob ki tudjon menni medencét takarítani, és most kiderült, hogy pont libamagasan van. Ekkor fedeztem föl, hogy a ludak a világegyetem leginkontinensebb lényei. A nappalimat immár ürülékkupacok borítják, a libák áttotyognak ezeken, és nagy, háromszög alakú talpukkal széthordják mindenfelé. A beavatkozás kockázatos. Megtörtem és telefonáltam Liamnak. Azt mondta: - Ne hívj föl! Valószínűleg a telefonod is lehallgatja, ha meghekkelte a HáziRobodat. Találkozzunk a sarki kávézóban! Hát lehet ennél kiállhatatlanabb valaki? S amitől még rosszabb a dolog, abban a kávézóban szoktunk találkozni régen, amikor még együtt voltunk. De összeszorítottam a fogamat, esőköpenybe bújtam és mentem. Ő már ott ült kint, az esőben. Igazán jól néz ki esőkabátban. Még azt a kávét is rendelte nekem, amit szeretek. Megkérdezte: - Most mik azok? Libák? Meghökkentem. - Honnan tudtad? - És öt aranygyűrű tegnap meg ma? - érdeklődött. - Igen, de mindegyik kicsi rám - válaszoltam. - Á! - mondta és elégedettnek tűnt magával. - Akkor olyan imádód van, aki nem csak gazdag, hanem ostobán romantikus is. Sorra küldi neked a dolgokat egy régi dalból, ami nagyon népszerű volt kétszáz évvel ezelőtt. Az a címe, hogy A karácsony tizenkét napja.

217 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— - Akárki is ez a pasi, fogalma sincs, hogy mennyire földühített! jelentettem ki. - A szegény hülye azt hiszi, hogy most udvarol neked - jegyezte meg Liam. - Alighanem az egyik olyan társaság tagja, amelyikben földet söprő középkori öltözékekben járnak vagy páncélban és a többi. De azért elég korszerű ahhoz, hogy megbabrálja a HáziRobodat és valószínűleg a telefonod is be van poloskázva. Szóval gondolj bármelyik gazdag férfiismerősödre, akire illik ez a leírás, és máris megvan a tettes. Gyerünk! Gondolkozz! Korábban is próbáltam gondolkozni ezen. De próbálj csak úgy gondolkozni, hogy egy sor papagáj ül az ágyad végén, a többi meg folyton rád ront, és azt kiáltozza, hogy szeret téged! Nem jutottam semmire. Ültem és néztem, ahogy az esőcseppek a kávémba potyognak, és keményen törtem a fejem. Nagyon is sok gazdag pasast ismerek. A foglalkozásommal jár. De a legtöbbjük a médiának dolgozik és ők nem romatikusak. El sem lehet képzelni náluk cinikusabb népséget. Hacsak nem bosszantottam föl valamelyiküket... És a legtöbb divattervező homoszexuális. - Ó! - mondta Liam. - A másik feltételezésem az, hogy a fickó csöppet sem vonzó. Azt gyanítom, hozzá van szokva ahhoz, hogy sokat kell fizessen azért, hogy fölkeltse egy nő érdeklődését. Elég szánalmas, valójában. Azonnal eszembe jutott az az igazán visszataszító férfinépség, akiknek a mama mutatott be Szenteste. - Ez az! - kiáltottam föl. - Ördögöd van, Liam! Még ma este fölhívom a mamát. - Nem hiszem, hogy a mamád tenné ezt veled - vélekedett. - Nem, dehogy - válaszoltam és elmagyaráztam. Ő is úgy gondolta, hogy jó nyomon járhatok, és egy darabig erről csevegtünk. Aztán kijelentette: - Mellesleg azok a fák körtefák. - S azzal átnyújtott nekem egy listát. - Csak hogy tudd, mire számíts legközelebb - vetette oda, fölállt és elment. Csak úgy. Túl mérges voltam ahhoz, hogy megnézzem a listát. Bárcsak megtettem volna.

2233. december 31, Szilveszter napja Ma három buliba is megyek, ezért amilyen hamar csak lehet, távozni fogok madarakkal elárasztott lakásomból. De előbb fölhívtam a mamát. Pontosabban őrjöngtem neki egy sort. Lehetséges, hogy először azt hitte, meghibbantam, de amikor lehiggadtam és elmeséltem a ludakat - apropó, az, amelyik a kanapéra telepedett, tojt egy tojást, mire hazaértem ő is kezdte

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 218 belátni, hogy tényleg bajban lehetek. Azt mondta azon az elővigyázatos, tisztelettudó hangon, ahogy mindig is beszél a pénzről: - Hát, gondolom, a leírásod alapján elképzelhető, hogy Franz Dodeca az. Na persze, nem mintha ő tenne ilyet. Övé a Multifon meg a LazaDuma meg a Háztartási Robotika, sokszoros milliomos és természetesen nagyon is tiszteletreméltó ember. - Ő melyik? - kérdeztem. - Mármint azok közül a csodabogarak közül, akiket bemutattál. - Nem csodabogarak, drágám - tiltakozott a mama szenrehányóan. - Ő az, akinek az az elbűvölő gyémántokkal kirakott foga van. Mogorván idéztem föl ezt a Dodecát: alacsony, elhízott pasi előnytelen, hajszálcsíkos öltönyben. Sápadt, szeplős alak, emlékeztem vissza, gyér, vöröses hajjal, amit szeplős koponyájára visszasimítva hord. Folytonos hátborzongató bazsalygással tárta elém azokat a rémes, tündöklő fogakat. És ennek az idiótának a birtokában van a naplóm, a telefonom és a HáziRobom! Azt kívántam, nyelje le az egyik fogát és fulladjon meg! - Mondd meg neki - utasítottam a mamát -, hogy ne küldözgessen nekem madarakat'. Mondd meg neki, hogy semmi esélye! Mondd meg neki, hogy az amúgy sem létező esélyeit teljesen tönkrevágta ezzel az üldözéssel! Mondd meg neki, hogy nem, és menjen a francba! A mama ellenkezett. Érzékeltem, hogy nem szívesen szalasztja el az esélyt, hogy ennyi pénz kerüljön a családba. De miután legalább tízszer közöltem vele, hogy egyáltalán semmi sansz arra, hogy hozzámenjek ehhez az idiótához, még akkor sem, ha övé az egész világegyetem, azt felelte: - Jó, drágám, fölhívom és megpróbálom diplomatikusan értésére adni. Ha föl is hívta a drágalátos Franzot, annak nem volt semmi foganatja. A hattyúk ma reggel érkeztek, mind a heten. Együtt hat további libával, és a többi és a többi. Hát, legalább lett öt újabb aranygyűrűm. Egy szörnyű könyörgő üzenettel együtt jöttek, „Örökké téged szerető Franzod” aláírás volt rajta, ami elég furán hatott azzal a lekerekített, boltieladós írásmóddal. A mama minden bizonnyal telefonált neki, gondolom, mivel láthatólag tudja, hogy lelepleződött. De nem úgy néz ki, hogy ettől abbahagyja. A hattyúkat nyilvánvalóan elkábították. A szállítómunkások átnyalábolva cipelték a nagy, lankadt jószágokat át a nappalin, ki a teraszra, ahol gondosan bepakolták őket a medencébe. Ezután betotyogtak a ludak. Immár tizenkettő van belőlük és mindenhová tojást tojnak. Mintha az nem lenne elég, hogy elleptek mindent a tyúkok - amik úgyszintén tojnak - meg a zöld, rikácsoló papagájok újabb bandája. A hattyúk éppen ébredeztek, mikor távoztam. Indulás előtt HáziRob megkísérelt omlettet készíteni nekem, amitől majdnem elhánytam magam.

219 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— 2234. január 1., Újév napja Hála az égnek! Még a Dodeca milliói sem tudnak rávenni senkit sem ebben az országban, hogy dolgozzon Újév napján. Nem érkeztek újabb madarak. Nem jött semmi. Megkönnyebbülés! Vagyis csak lenne, ha a hattyúk nem csatároznának egyfolytában a ludakkal. És rá kellett döbbennem, amikor hajnali négykor hazaértem, hogy a hely bűzlik. Szörnyen. Madárürüléktől, rothadó magoktól, levedlett tollaktól. HáziRob egyszerűen nem győzi a takarítást. Föl kell hagyjak a Gólyalábbelim viselésével. A lábam teljesen kikészült a múlt éjszaka után. Az egyik nagylábujjam tisztára kifacsarodott. Nagyon homályos emlékképeim vannak a mulatozásról, de arra emlékszem, hogy összefutottam Liammal Markhamék tűzijátékkal egybekötött buliján, és ő - azonkívül, hogy cikizte a Gólyalábbelimet - érdeklődött, hogy megnéztem-e már a listáját. Azt válaszoltam, hogy nem akarom tudni. A drágalátos Franzról is beszámoltam neki - azt hiszem. Ködösen rémlik, hogy Liam unszolt, dobjam ki a multifonomat és selejtezzem ki HáziRobot. Hogy micsoda ötletei vannak! Ám ez az emlék ráébresztett, hogy szinte biztosan újabb hattyúkat és újabb libákat fogok kapni holnap. Nem számíthatok arra, hogy a mama leállítja ezt. Már nincs több hely a terasz medencéjében. De fölmerült bennem, hogy a szomszédos villának, ami a kettővel ezelőtti mostohaapámé, hatalmas kertje van, benne egy valóságos dísztóval. Fölhívom Ötödik Mostohát. Legjobb tudomásom szerint még mindig Balin tartózkodik egy kunyhóban, fölépülőben a mamával kötött házasságból. Végül sikerült elérnem. Az egésszel kapcsolatban rendes volt, mint mindig. - Milyen jellemző ez anyádra! - vélte. - Csak felületesen ismerem Franz Dodecát. A pasas teljesen rögeszmés, és sokkal gazdagabb annál, ami még egészséges. Gyere ide Balira, és én vállalom, hogy távoltartom tőled! Hát, ezt nem tehetem. Szerintem az vérfertőzés lenne. Ehelyett megkértem, hogy adja kölcsön a szomszédban lévő háza kertjét. Kapásból belement, és azonnal meg is adta a belépőkódot. De figyelmeztetett, hogy a házat felügyelő kertész esetleg nem fog örülni. Azt ígérte, telefonálni fog ennek a Mr. Wilkinsonnak, és elmagyarázza. - És tartsuk a kapcsolatot! - javasolta. - Itt Balin nem történik semmi. Ez nekem meg is felel, de időnként szeretnék hallani egy-egy távoli eseményről.

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 220 2234. január 2. A legjobbkor állapodtam meg az Ötödik Mostohámmal. Ma meghozták a tegnapi hattyúkat meg a többit, plusz a mai adagot, azaz tizennégy, mozdulatlan, ernyedt, súlyos hattyút és további tizenkét ludat. Elkalauzoltam az egész bandát, be Ötödik Mostoha bejárati ajtaján, ki a kerti tóhoz. Úgy tűnik, a libáknak tetszik a hely. Amikor jöttek a fák meg a gerlék meg a tyúkok, nekik is mutattam az utat oda. De a papagájok velem kellett maradjanak, mert ők nem elég edzettek a szabad térhez, állítják a szállítók. Hát, legalább lett újabb tíz aranygyűrűm. Kezdünk egészen kifogyni a madáreledelből. Elmentem a sarki boltba, de nem nyitnak ki, csak holnap. A Madáretető egész héten szabadságon lesz. Már megint. Ezt nem hiszem el! A hattyúk még nem minden. Épp át akartam menni az úttesten a sarki boltnál, ami megláttam egy teljes, baktató és bőgő tehéncsordát. Na jó, nyolc tehenet. Nyolc fiatal nő terelgette őket, akik legyünk méltányosak velük szemben - ettől némileg feszélyezettnek látszottak. Az emberek az autókban meg a járdán megálltak bámészkodni. Egyesek szemmel láthatólag a Piccadilly óta követték őket. Elvégre manapság az ember nem sűrűn lát tehenet Londonban. Fölkavarodott a gyomrom. Tudtam, hogy nekem szánták őket. És tényleg. Most őszintén, egyáltalán hogyan képzelheti ez a Dodeca, hogy én nyolc tehénre vágyom? A tehenek a legkevésbé sem romantikusak. Csepeg az orruk, és menet közben folyton tehénylepény potyog belőlük. További tehénylepényeket hullajtottak Ötödik Mostoha takaros folyosójára, mialatt mutattam nekik az utat ki a kertbe. Azt mondtam a lányoknak: - Ha maradni akartok, van ebben a házban tizennégy hálószoba, és az utcán kicsit arrébb egy elvitelre dolgozó pizzéria. Érezzétek magatokat otthon! Addigra már meglehetősen szédelegtem. A papagájok nem javítottak a dolgon. És most rosszabbodott a helyzet. Mr. Wilkinson fél órával a tehenek után érkezett és leteremtett, amiért hagytam, hogy egy tehéncsorda letiporja a gyepét. Mondtam, amint lehet, megszabadulok tőlük. Föl akartam hívni a mamát, kiszedni belőle ennek a Dodecának a telefonszámát, aztán fölhívni a pasast, és fölszólítani, hogy jöjjön és vigye el a jószágait. Lássuk csak, neki hogy fog tetszeni! Azonban mielőtt megtehettem volna, fölbukkant a küszöbön egy zord nőszemély terjedelmes kebellel, és közölte, hogy a Madárvédő Egyesülettől jött, és hogy a szemközti szomszédaim följelentettek állatkínzásért. A szomszédok, folytatta a nő, százhét különféle madarat számoltak össze, amiket a lakásomba szállítottak - kotnyeles

221 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— bagázs! -, ahol egész biztos nem jut nekik elég hely. Azonnal engedjem el őket jobb körülmények közé, vagy vád alá helyezhetnek. Mr. Wilkinson után ez a nő lett az utolsó csepp. Ráförmedtem, a pokolba is, ki innen!

2234. január 3. Nem, az utolsó csepp a mai nap volt. Tegnap este végül fölhívtam a mamát, és ő, hosszas vonakodás után, megadta nekem Dodeca privát telefonszámát. Az volt a baj, hogy nem tudtam, mit mondjak, és ez a rengeteg papagáj annyira megnehezíti a gondolkozást - nem is beszélve az ötpercenként kitörő újabb harcokról, hattyúk a libák ellen. Uramisten, hogy azok a madarak mennyire ádázak! Aztán, amikor kezdtem fölhívni Dodecát, ráültem egy tojásra, amitől föladtam. Azt mondtam magamnak, majd ma. A mai nap azzal kezdődött, hogy átjöttek a tehénpásztorlányok, sopánkodva és siránkozva. Ágy van, mesélték, de nincs lepedő vagy takaró a szomszédban, és ehhez ők nincsenek hozzászokva. És hová tegyék a húsz gallon tejet? Javasoltam, hogy öntsék ki, miért is ne? Mire azt felelték, hogy az pazarlás. Mindegy, a végén megszabadultam tőlük, de csak azzal, hogy rendeltem online egy halom lepedőt meg takarót, ami egy vagyonba került. Aztán kezdődtek a madárkézbesítések. Addigra már csaknem kifogytunk a madáreleségből, ezért betereltem ezt a bandát, a hattyúkat is beleértve, Ötödik Mostoha kertjébe és elrohantam a sarki boltba. Csak kanárieledelt tartottak. Amijük csak volt, megvettem mind. Épp a lakásom irányába támolyogtam ezekkel, amikor egy teljességgel új fajtájú furgont láttam odahajtani, és HáziRob, az áruló, ennek is ajtót nyitott. A benne lévő férfiak elkezdtek lerámolni, és összeszerelni egy jó csomó keretet. Átmentem az úttesten, és megkérdeztem tőlük, mi a fenét csinálnak. Azt felelték: - El az útból, kisasszony! Mindezt be kell vinnünk ebbe a lakásba. Azt firtattam: - Igen, de mik ezek? - Trambulinok, kisasszony - válaszolták. Ettől rögvest berontottam a lakásomba, és vágtatva, valamint kanárieledelt potyogtatva kerestem azt a listát, amit Liam adott. Pont akkor akadtam rá, amikor beügyeskedték az első trambulint. Elvileg kilenc kell legyen belőlük. Fogalmam sincs, hogyan hihették, hogy majd lesz hely mind a kilencnek. Amikor széthajtottam a listát, az egyik férfira rátámadt a kanapén kotló lúd, mire mind kimentek, hogy az állat megnyugodhasson.

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 222 Liam azt írta: Kilencedik nap: Kilenc ugrabugra úr. Tizedik nap: Tíz táncos, tarka úrnő. Tizenegyedik nap: Tizenegy dudáló csimpolyás... Nem olvastam tovább. Vadul följajdultam, beszáguldottam a hálószobámba, ahová úgy tűnt, egybegyűlt az összes papagáj, és a „Szeretlek, Samantha!” rikácsolások közepette a biztonság kedvéért retikülömbe tettem az összes, gyűrűkkel teli csomagot, és kirohantam a legközelebbi nyilvános telefonhoz, imádkozva, hogy ne legyen vandálok martaléka. Nem volt. Elértem Liamot. - Most meg mi van? - kérdezte kelletlenül. - Liam - feleltem most kilenc trambulinom lett. Tényleg igaz, hogy utána jönnek majd a balett-táncosok meg a dudáló skótok? - Nagyon is valószínű - válaszolta -, ha tegnap fejőlányokat kaptál. Azt kaptál? - Igen - mondtam. - Liam, elegem van. - És mit vársz tőlem, mit tegyek? - firtatta. - Vegyél feleségül! - javasoltam. - Vigyél el ebből az egészből! Rémes, hosszú csönd támadt. Azt hittem, letette. Nem is hibáztattam volna érte. De végül megszólalt: - Csak akkor, ha megnyugtatsz, hogy nem csupán menekülést jelentek neked. Kezemet a szívemre téve, biztosítottam erről. Kijelentettem, hogy már Franz Dodeca puszta gondolata rádöbbentett, hogy ő, mármint Liam, az egyetlen férfi számomra. - Különben fölülnék az első repülőre, és elmennék a nővéremhez Svédországba. Vagy talán Balira Ötödik Mostohához. - Rendben - közölte Liam. - Most rögtön idejössz? - Hamarosan - feleltem. - Először még el kell intézzem Dodecát. Aztán elképesztő mennyiségben váltottunk becéző szavakat, mielőtt letettem a kagylót és visszaszaladtam a lakásomba, őszintén remélve, hogy most utoljára. Épp akkor értem vissza, amikor odahajtott egy minibusz és kirakodott fél tucat kisportoltnak látszó fiatalembert skarlátvörös ruhában, koronásán, és három további középkorú férfiút, akik ugyanolyan fittnek tűntek. A többségük pezsgősüveget szorongatott, és szemlátomást alig várta már a mókát. Mind beözönlöttek a lakásomba, még előttem. Kénytelen voltam beoldalazni közöttük, túl az utolsó trambulint épp be-szuszakoló férfiakon, és túl több, fölbőszült libán és rettegő csízen, hogy a telefonomhoz férjek ahhoz a telefonhoz, amit a drágalátos Franz minden bizonnyal lehallgat. Miközben benyomkodtam a számát, a fickók mind fölmásztak a trambulinokra és ünnepélyesen elkezdtek föl-le ugrálni. Véletlenül az egyik

223 ——————— DIANA WYNNE JONES —————————— lúd is csatlakozott hozzájuk. Be kellett fogjam a másik fülemet, hogy halljam, amikor elértem Dodeca üzenetrögzítőjét. Remek. - Franz, drágám - szólaltam meg a sípszó után. - Olyan hálás vagyok mindazért, amit küldtél nekem. Igazán a szívembe loptad magad. Nincs kedved idejönni, hogy együtt legyünk a lakásomon? Gyere hamar! És majd meglátjuk! - Amikor bontottam a vonalat, elképzeltem, ahogy a drágalátos Franz megérkezik és az áruló HáziRob beengedi őt ebbe a káoszba. Ennél még nagyobb káoszba, fedeztem föl már távozóban. Újabb tehéncsorda érkezett az úton, útközben bőgve és tehénylepényeket potyogtatva. A másik irányból láttam közeledni a nagydarab nőt a Madárvédőktől vagy mi a csudától. Úgy tűnt, egy rendőr is jön vele. És Mr. Wilkinson épp kirontott Ötödik Mostoha bejárati ajtaján. Elfutottam előle, túl a tehéncsordán. És kit látnak szemeim, ha nem azt a helyes küldöncöt, amint pont kiszáll a furgonjából az ötödik csomag gyűrűvel? Megállítottam. - Megismer engem, ugye? - kérdeztem. - Aláírhatom itt az átvételt megkímélve attól, hogy elfáradjon az ajtómig? - Ő ártatlanul beleegyezett, és én elfutottam a csomaggal. - Hoztam neked hozományt! - mondtam Liamnak, amikor megérkeztem...

- Ne, Liam, ne! Még nem fejeztem be! Egy férfihang: - Ne légy buta, Sam! Tudod, hogy ezt is lehallgatja. Azt akarod, hogy tudja, hol vagyunk? Eldobom ezt a vackot, mielőtt még többet árulsz el neki. A napló itt véget ér

Függelék: részlet egy 1780 körül lejegyzett angol karácsonyi énekből, mely talán rávilágít a fenti szöveg értelmére... vagy nem Karácsony tizenkettedik napján igaz szerelmem küldött nekem tizenkét doboló dobost tizenegy dudáló csimpolyást tíz tarka táncos úrnőt kilenc ugrabugra urat

————————— SAMANTHA NAPLÓJA ———————— 224 nyolc fejőlányt hét úszkáló hattyút hat tojást tojó libát öt aranygyűrűt négy beszélő madarat három tyúkot két gerlét és egy csízt egy körtefán.

Sohár Anikó fordítása

225 —————————STEWART O'NAN ——————————

Stewart O’Nan

ELTŰNTEK FÖLDJE

A

NŐ A Bi-Lo pénztárosaként dolgozott Perryben. Már jó ideje elvált. Nem sokkal a válás után két fia elköltözött otthonról, ő pedig egyedül maradt németjuhászkutyájával, Ollie-val. Kezdettől fogva figyelemmel kísérte az ügyet az újságokban és a tévében, beleélte magát, mint valami rejtélybe, megbeszélte a fejleményeket munkatársaival és a vásárlókkal. A dolog odáig fajult, hogy végül az üzletvezető szólt neki, hogy hagyja már abba. Előzőleg átböngészte a világháló vonatkozó oldalát, és gyakorló anyaként támogató üzeneteket írt a „Hozzászólások” rovatba a másik anya részére, de miután James Wade bevallotta, hogy valahol Kingsville-től nyugatra elásta a lányt, gyűjteni kezdte az üggyel kapcsolatos dokumentumokat. Éjszakánként, amikor nem tudott aludni, az ágyban ülve átolvasta az anyagot, nézegette az anya térképét, és győzködte magát, hogy igenis lehetséges. Meg volt győződve afelől, hogy egy ilyen erős megérzés nem lehet téves. Senkinek sem beszélt arról, hogy mivel tölti idejét - butaság lett volna. Kezdetben volt a legnehezebb, mert úgy érezte, nevetséges az egész. Garázsa biztonságában, Ollie felügyelete mellett lapátot, ásót, zseblámpát és egy pár munkáskesztyűt tett autója csomagtartójába. Kinyitotta az ajtót, a kutya beugrott a hátsó ülésre, és ide-oda ugrált magánkívül az örömtől, hogy végre elmennek valahová. - Jól van, nyugi - intette le. - Most nem játszunk. A gyalogos kutatás a vártnál hosszabb ideig tartott. Egy sirály rothadó tetemét leszámítva semmit sem találtak, ami baljóslatú lett volna. Ez azonban nem vette el a nő kedvét. Igazi kaland volt a bozótot csapkodva kutakodni a 302-es főút menti kereskedelmi sáv mögötti benőtt senki földjén. Úgy érezte, küldetést teljesít. Ezt a helyet tehát kipipálhatják, jöhet a következő.

—————————— ELTÜNTEK FÖLDJE ———————— 226 Egy idő után komolyabb eszközöket is magával vitt, például erővágókat és egy könnyű grafit sétapálcát, amit a profik javasoltak neki, akiknek a honlapjait igazi bibliaként olvasta. Vallásos odaadással dokumentált mindent, filmfelvételt készített minden átkutatott helyről, és mihelyt hazaértek, mindig rögtön rendszerezte a helyszíneken készített jegyzeteit. Az ősz közeledtével átszervezte munkarendjét, és éjjel dolgozott, hogy minél jobban kihasználhassa a nappali órákat. Néhány héten belül úgyis megfagy a talaj, és akkor tavaszig nem tehet semmit. Érezte, hogy sietnie kell. Ekkortájt bukkant rá Mentor mellett egy közraktárra, amely mellett cölöpkerítés húzódott, és egy földút vezetett a mögötte lévő fenyvesbe. A nyers fafelületre keresztben gyerekek fújták rá olvashatatlan nevüket fluoreszkáló vörös festékkel. A kerítés mentén haladt Ollie-val, a kutya pedig egyszer csak megállt, és egy gyomos bucka körül szaglászott. Kétszer húzta el onnan, de az eb mindkétszer visszatért ugyanoda. - Jó kutya - dicsérte a nő. Csemegét adott neki, a pórázt pedig egy fa köré hurkolta. Megdöfködte a buckát a sétapálcával. Homokos és laza volt a talaj. Visszament az autóhoz a lapátért. Az első gödröt jó mélyre ásta, utána egymástól háromlábnyira kisebbeket ásott. Teljesen kimerült, kénytelen volt vállával letörölni arcáról az izzadságot. Hűvös volt, és amikor szünetet tartott, hogy vizet igyon, megborzongott a nyakán lefolyó verejtéktől. Mire a kerítés közepéhez ért, sötétedni kezdett. Az épület négy sarkánál reflektorok gyúltak ki a magasban. Zümmögve csalogatták oda a bogarakat, és furcsa árnyékokat rajzoltak a földre. A nő megnézte mobilját - majdnem öt óra. Haza kell térnie, nemsokára munkába megy. Nem akarta őrizetlenül hagyni a helyet éjszakára, ezért felhívta az FBI-t. Azt válaszolták, hogy már túl késő van, másnap majd küldenek valakit, akivel beszélhet. Amikor mindezt elpanaszolta idősebb fiának, az megkérdezte, mióta foglalkozik ezzel az egésszel. Ugyanezt kérdezte az ügynök is, akit kiküldtek. Átnézte az összegyűjtött iratokat, megnézte a lánynak a kandallópárkányra kitett fényképét, valamint a konyhában kifüggesztett térképet. - Csak segíteni szeretnék - mondta a nő. - Ha az én gyerekem lenne, mindenkit bevonnék az ügybe. - Én is - válaszolta az ügynök megnyugtató hangon, mintha ez magától értetődő lenne. Másnap egy jelzés nélküli Chevrolet Suburban kivitte a nőt a helyszínre, ahol egy markológép árkot ásott a kerítés mentén. Széldzsekit és gumikesztyűt viselő ügynökök fémszitákkal rostálták a földet, amit aztán

227 —————————STEWART O'NAN —————————— ponyvákon terítettek szét a kutyák számára. A nőnek többheti munkájába került volna egy ilyen művelet, ezért örült, hogy felhívta őket. Elképzelte, amint a lány édesanyja meghallja a hírt. A dicsőség nem érdekelte. Elég volt annyit tudni, hogy megtalálták végre a lányt. Csak földet ástak ki, semmi mást. Meg gilisztákat. Véletlen egybeesés volt az egész. Az ügynök is csak annyit mondott, manapság minden falat telefirkálnak. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy bolondnak tartja. Amikor a nő kiszállt az autóból, az ügynök köszönetét mondott: - Tudom, hogy jót akart. Valóban? Önmagának bevallotta, hogy legalábbis részben azért kutatott egy idegen eltűnt lánya után, mert Ollie volt az egyetlen, akinek ő maga jelentett valamit. Ezek után megígérte a fiainak, hogy abbahagyja a kutatást. Levette a térképet, a fényképet egy fiókba tette, és figyelte, hogyan telnek el az ősz utolsó hetei. Télen könnyebb volt betartani az ígéretet. Ezt az időszakot arra használta fel, hogy átgondolja stratégiáját, és készleteket halmozzon fel. Néhány honlapon vasvillát, másutt csákányt javasoltak a föld feltúrásához. Papíron újra és újra átrendezte a csomagtartót, mintha tereputazásra készülne. Ollie-t beíratta egy internetes keresőkutya-tanfolyamra, és illatosított rongyokkal gyakorlatozott vele a hátsó udvaron. Nem mindig sikerült azonnal megtalálnia őket, olyankor pedig úgy nézett rá, mintha útmutatást várna. - Akarod, hogy sikerüljön, vagy sem? - kérdezte tőle ilyenkor. - Vagy csak az időmet pazarolom? Figyelte a honlapot, híreket keresve átböngészte a hozzászólásokat a társalgószobákban. Attól tartott, hogy egy napon azt olvassa majd, hogy megtalálták a lányt, de teltek a hónapok, és semmi sem változott. Már két és fél év telt el azóta. A családon kívül valószínűleg ő az egyetlen, aki keresi. Márciusban felengedett a talaj, ő pedig újra kifüggesztette a térképet. Idősebbik fia szobájában rendezte be a vezérlőközpontot, kiürítette az íróasztalt, és saját jegyzetfüzeteivel pakolta tele a fiókokat. Ütemtervét egy vadonatúj parafa táblára ragasztotta ki. Az időjárástól függően heti négy napot tölt majd kutatással. Ősszel túlságosan türelmetlen volt, hagyta, hogy érzelmei vezéreljék. Tulajdonképpen arra számított, hogy már az első keresés során rábukkan a lányra, mint valami médium. Nyugodtan és tervszerűen kell cselekednie. A munkamódszernek köszönheti majd, ha sikerrel jár. Ollie élvezte az autózást és a sétákat. Sikeresen vizsgázott, de a halál szaga mindig tüsszentésre ingerelte. Az őt érdeklő szagok más kutyáktól

—————————— ELTÜNTEK FÖLDJE ———————— 228 származtak, ő pedig lábát felemelve rögtön hatástalanította őket a sajátjával. Gazdája persze kénytelen volt megállni ilyenkor. Közeledett a nyár, és Ollie csupán egy méhodút fedezett fel. A méhek persze kirajzottak, Ollienak pedig jutalom gyanánt egy púp nőtt az orrára. Nem hagyta volna annyiban a dolgot, de gazdája elvonszolta onnan. A nő elkövette azt a hibát, hogy mindent elmondott a kisebbik fiának, aki elmondta bátyjának, mire az felhívta őt, és kérdőre vonta, mondván, úgy emlékszik, abban egyeztek meg, hogy abbahagyja ezt az egészet. - Nem értem, miért nyugtalanít ez téged ennyire - mondta a nő. - Mert aggódom érted. Felfogod, hogy miért? - Nem igazán. - Ilát éppen ezért - hangzott a válasz. Ezután akárhányszor telefonált, a fiú sosem mulasztotta el megkérdezni, hogy áll a nyomozás. A nő nem akart hazudni. - Semmi új - mondta. - Ez mit jelent? Ez azt jelentette, hogy egyre távolabb barangolt nyugat felé, képes volt heteket szentelni egyetlen útnak, ami áthaladt az államhatáron. Keresztülcsörtetett a kamionos pihenőállomások és tűzijátékboltok mögötti homokfutótelepeken, felásta a földet minden útjába kerülő cölöpkerítés mentén, függetlenül attól, hogy a kerítés tele volt firkálva vagy sem. Ropogott a térde, fájt a karja, utána pedig a munkahelyén a szállítószalag fölé hajolva be kellett emelnie egy gallon tejet egy vásárló kézikocsijába. Ekkor úgy érezte, a fiának igaza van. Túl öreg már ehhez. Persze még mindig fennállt a lehetősége annak, hogy James Wade hazudott. A színes gombostűk egyre csak szaporodtak a térképen, de ő megpróbált nem törődni ezzel. Amikor augusztusban átugrott egy vízelvezető árkot, kificamította a bokáját, és három hét pihenőt tartott, ami teljesen felborította ütemtervét, egyszersmind újabb ürügyet szolgáltatott fiának ahhoz, hogy szekálhassa. Utána hetente öt napot töltött nyomozással, hogy behozhassa lemaradását, de az volt az érzése, hogy túl gyorsan halad, és leegyszerűsíti a dolgokat. Már közeledett a november, de a vénasszonyok nyarának szép időjárása kitartott. Ha így marad (márpedig az előrejelzés szerint van rá esély), megpróbál a végére járni az ügynek. Egy verőfényes délutánon a fairporti kikötő szomszédságában, egy Ryder kamionkereskedés mögött kutatott, amikor Ollie megállt és lehasalt egy kisebb mélyedésben, mely tele volt fenyőhulladékkal. Fejét mancsára támasztotta, füle hátrasimult, mint amikor büntetésre számít. Nem betanult póz volt. - Gyerünk, állj fel!

229 —————————STEWART O'NAN —————————— A nő füttyentett, tapsolt, a kutya viszont nem moccant. Végül úgy kellett elcsalogatni onnan egy kis csemegével. Egy fához kötözte a pórázt. A kutya ott is rettegve lekuporodott. A Ryder nem volt közraktár. A kerítést alaposan összefirkálták ugyan, a cölöpöket viszont zöld műanyag lécekkel kapcsolták össze. Ennek ellenére a nő visszament a filmfelvevőért. A dézsa alakú mélyedés mintegy öt láb hosszú és néhány hüvelyk mélységű volt. A nő félresöpörte a tűlevelekkel borított avart, és a vasvillát méretarányként a gödör mellé fektette. Aztán elindult a kerítés mentén, és filmezés közben ezt mondogatta: - Kétezer-nyolc november harmadika, tizenhárom óra huszonhét perc. Miután már eleget filmezett, letette a filmfelvevőt, és felvette a vasvillát. A mélyedés kellős közepén kezdett ásni. A talajba döfte a villát, lábával mélyebbre nyomta, aztán maga felé húzta a nyelét. A talaj megrepedt, és felszakadt a villafogak körül. Megismételte a műveletet, kiemelte a földet a lyukból. Ollie nyüszített mögötte. - Csend! - szólt oda neki. Amikor harmadszor kirántotta a villát, az beleakadt egy szövetdarabba. Kifakult, sáros, penésztől bűzlő szövet volt, de minden kétséget kizáróan zöld nejlonból készült. Egy lyukból előbukkanó apró, színtelen rezdülés. Félretette a villát, eldobta kesztyűjét, és ráncigálni kezdte a szövetdarabkát. Sikerült néhány hüvelyknyivel kijjebb húznia. Egy hálózsák külseje volt, látszott a cipzár vastag szegélye. Ujjával letörölte a rászáradt sarat a rozsdás fogazatról. Hála istennek, gondolta. Mit szólna ehhez Brian? Bármilyen hosszú ideje is várt erre a pillanatra, nem akarta megnézni, mi van a hálózsákban. Itt és most meg kell állni, és szólni kell valakinek. Az előző évben történtek fényében azonban képtelen volt erre. Letérdelt a lyuk mellé, és kézzel kiásta a zsákot. Ezúttal megnézi ő maga. És akkor mindenki tudni fogja majd, hogy nem bolond.

Joó Attila fordítása

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 230

Gene Wolfe

LEIFET RÁZZA A SZÉL

E

GY ÓRÁJA és ötvenkét perce van már kinn - mondta Ena. Huszonnyolcra volt szüksége visszaszögelni a lemezt. Azóta próbálom rávenni, hogy jöjjön vissza. Brennan az állát dörgölte. Jó nagy áll volt, úgyhogy ez eltartott egy darabig. - Válaszol? Reagál? - Néha. Nem mindig. - De magánál van? - Azt hiszem. - Epileptikus? Ena vállat vont. - Beszélj vele! - Megpróbálom. - Mozdulatára bekapcsolódott a mikrofon. - Leif, megint Ena beszél. Itt van Brennan is már. Mit csinálsz? - Nézem a napkeltét, Brennan. A bolygó árnyéka egyre halványodik. Halványodik... Ez a nap a látóhatár íve mögött tűnik fel, épp csak most bukkant elő mögüle. Érzem a napszél első fuvallatát. Brennan igyekezett nyugodtan beszélni. - A napszelet nem lehet érzékelni, Leif. Be vagy öltözve. - Érzem. - Kérlek, gyere vissza, Leif - szólalt meg Ena. - A felméréssel végeztünk, elvégeztünk mindent, amit vártak és... Brennan közbeszólt. - A munkának vége, Leif. Nincs ott lenn semmi élet. Vannak sziklamintáink, magfúrásaink, a szokásos. Lakható bolygó, élet nincs. Bevetjük, és kétszáz év múlva jöhetnek a gyarmatok. Talán még annyi sem kell hozzá. Leif nem felelt.

231 —————————— GENE WOLFE ——————————— - Még soha nem könyörögtem férfinak semmiért... - kezdte Ena. - Madarak. Madarakat látok. - A fenébe is, nem látsz te semmiféle madarat! - horkant fel a férfi. Nincs ott egy sem, és ha még lenne is, idefentről akkor sem láthatnád. - Gondolj rám, Leif - így Ena. - Ha magadra nem gondolsz, akkor legalább gondolj rám. A hazaút még tizenöt év. Mi van akkor, ha Brennan meghal? Csend. - Walt meghalt. Ahogy Barbara és Alaia is. Brennan is meghalhat. Megpróbálnám egymagam hazavinni a hajót, és megőrülnék. Nem tudnám elviselni. Te is tudod, mi derült ki a tesztekből... senki sem lenne képes. - Itt várakozva elhallgatott. - Ha magadra nem gondolsz, akkor legalább gondolj rám. - Látnotok kellene ezeket a madarakat! - kiáltott fel Leif. - A részleteket! A színeket! A taréjokat, bóbitákat és bőrlebernyegeket! - Álmodod azokat, Leif - közölte Brennan. - Ilyesmit soha nem álmodnék. Ilyesmi nincs bennem. Senkiben sincs. Olyan nagyok, és minél közelebb jönnek, annál kisebbek lesznek. Egyre kisebbek és kisebbek, akár az ékkövek. Ena Brennanra nézett: választ várt tőle, és azt látta, hogy épp magára veszi az űrruhát. Ena lekapcsolta a mikrofonját. - Kimész oda utána? - Ha kell, akkor igen. - Tudom, hogy képes vagy lebirkózni, de vajon sikerül-e elkapni? - Muszáj lesz. A nő visszakapcsolta a mikrofont. - Leif, felajánlok mindent, amim csak van. Gyere vissza, és a rabszolgád leszek. - Nyelt egy nagyot és az jutott eszébe, vajon ezt is közvetíti-e a mikrofon. - Elvégzem az összes feladatodat, és mellette a sajátjaimat is. Amikor hazaérünk, hősök leszünk, én pedig szépen lefürdetlek előtte, kimosom és kivasalom az egyenruhádat. Kifényesítem a cipődet és a rézgombokat. Emlékszel rá, egyszer azt mondtad, hogy gyönyörű vagyok. Nem szeretnél egy gyönyörű rabszolgát? - Tényleg? - suttogta Brennan. - Még... le is fekszem veled, úgy, ahogy akartad, Leif. Azt tehetsz velem, amit csak akarsz, és megteszek mindent, amit mondasz nekem. Kérlek! - Belém fészkelnek, az összes szépséges madár fészket rak bennem - így Leif. - Az idegszálakon gubbasztanak és hajszálerekből isznak, Ena. Verdesnek a szárnyukkal és csiripelnek. Így érezheti magát egy fa nyáron. Ena elcsigázottan kapcsolta ki a mikrofonját.

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 232 - Nem érdeklem. - Egyikünk sem érdekli - mondta neki Brennan. - Most nem. - Ágaimban zúg a szél és a madarak ott fészkelnek. - Teljes elragadtatással beszélt. Ena képernyője ezüst színű tengeri csillagot mutatott: keze-lába széttárva, arca nem látszott a sisak üvegén megcsillanó napfény miatt. A tengeri csillag lassan pörgött: úgy forgott, akár egy kerék. Hallotta a nyíló zsilip hangját. - Utánamész? Brennan belépett. - Kívánj szerencsét! - Hajrá! - A zsilip bezárult, mire hozzátette: - Mind a kettőtöknek. Remélem, nem ölitek meg egymást. - Mindenek előtt saját magamnak kívánok szerencsét - mondta még később. Tényleg nem tehet semmi mást, csak ülhet, és nézheti? Kicsatolta az övét, fellebegett és ellökte magát. Waltnak ugyanúgy kellett volna kinéznie, ahogy emlékezett rá: olyan gyorsan fagyott meg, hogy nem alakultak ki nagy kristályok, a szeme csukva, és egészen, de egészen halott. De nem úgy nézett ki. Persze, halott volt, mégsem tűnt el. Olyan gyorsan megfagyott, hogy a lelkének nem volt ideje elhagyni a testét gondolta. Brennan úgy vélte, a Földön talán lehetséges lesz újjáéleszteni, és talán igaza van. A szeme nem volt teljesen csukva. Biztos ilyen volt korábban? Biztosan. De Walt mégis úgy leskelődött a szemhéja mögül, mintha csak színlelné az alvást. - Ha Brennan visszahozza, megtörténhet, hogy lefekszem Leiffel. Brennannal le kell majd feküdnöm. Halott vagy, Walt. - Elhallgatott. - Mármint egyelőre az vagy. Ez nem megcsalás. Walt némán figyelte őt a levegő tisztaságú műanyaglap mögül. - Ugye megérted? - Nekilátott bezárni a fedelet. - Azonkívül meg... Mi, nők egyáltalán nem különbözünk olyan nagyon tőletek. Tojásdad, sötét folyosókon át, amelyeknek visszhangot kellett volna verniük, mégsem tették, visszatért a hídra. Túlságosan jó volt a hangelnyelés, túlságosan jól működött. Kísértetek járták a sötét folyosókat: Barbara és Alaia kísérlete. Walté. A képernyőn Brennan kötelet kötött Leif derekára és épp húzta maga után, ahogy visszatért a hajóra. A még mindig fekete bolygó hátterében csodálatos hurkokat és csigavonalakat írt le a laza narancssárga kötél a felkelő Béta Androméda csillag fényében. Ena bekapcsolta a mikrofont. - Nem volt vele gond, Brennan?

233 —————————— GENE WOLFE ——————————— - Egyáltalán nem. Nézőpontot váltott, úgy figyelte, ahogy a férfi belép a zsilipbe, megfordul és nekilát behúzni Leifet. Semmi ellenállás, de... betett egy adag nyugtatót a fecskendőbe. Leif nem különösebben erős, mondta magának. És félresöpörte a gondolatot, hogy minden pszichotikus az. Odabenn aztán Leif segítség nélkül vette le a sisakját. Arcán a teljes elragadtatás ült, tekintete valahol máshol járt. A nyak az egyik legjobb hely. Leif ellazult, megingott, Brennan pedig azt mondta: - Ez valószínűleg jó ötlet volt. - Nem lehet belőle baj. - Ena épp lefejtette Leif űrruháját. - Tele vagyok madarakkal - mondta neki a férfi. - Értem. - Belém fészkeltek. Ezt mondtam már? Ena oda sem figyelve bólintott. - Mi vagyunk a fáik. Ezért nincsenek odalenn fák. Mi, fák, csak most érkeztünk. - Leif elhallgatott. - Szeretnék leülni. - Miért is ne? - így Brennan. - Lépj ki a csizmából, és elkísérlek egy székbe. Mivel Leif nem mozdult, a másik férfi kiemelte: a mágneses cipősarkak a fedélzet padlóján tartották őket. Miután Brennan beültette a székébe, Ena beszíjazta. Az első ugrás egy fényév négyezred részét tette meg - harminchat óra kell ahhoz, hogy feltöltődjenek a következőhöz. - Hazamegyünk? - kérdezte Leif. Álmosnak tűnt, és hozzá sem nyúlt a széke szíjához. - Úgy van - mondta Brennan. Épp az ő űrruháját hajtogatta össze. - Neked is sétálnod kell a forgódobban, ahogy Brennan meg én is teszem - mondta Leifnek Ena. - Akárcsak az odafelé úton. Képes vagy rá? A férfi mintha meg sem hallotta volna. - Naponta két órát - így Brennan. - Máskülönben eltörik a lábad, amikor hazaérünk. Enának támadt egy ötlete. - A tagjaid, Leif. Mármint a karod meg a lábad. Tudod, mi történik, amikor az ember tagjai törnek? Leif meredten bámult rá. - Leesnek a fészkek. - Pontosan! - Megyek a forgódobba - közölte a férfi és kicsatolta a biztonsági övét. Három óra. Naponta három óra. Nem fogom elfelejteni. Miután elment, Brennan felkuncogott, karjába kapta és megcsókolta Enát.

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 234 - Mindig is te voltál a legokosabb nő a fedélzeten - suttogta, ahogy szétváltak. A negyedik ugráshoz töltötték újra a meghajtást, amikor Ena meghallotta az első madarat: tiszta trillája végigverődött a szellőzőrendszeren. Húszpercnyi keresés után a hármas számú mintapéldány-tárolóban talált rá: gondosan felcímkézett kőzsákjai közé fészkelt. Valamivel nagyobb volt egy varjúnál, és nem egészen úgy nézett ki, ahogy egy madár, legalábbis Ena szerint. A gyémántpikkelyekkel vértezett, tekergőző nyak akár egy kígyóé is lehetett volna - hosszú, görbe csőre fűrészpenge-szerűen fogazott. Amikor közelebb lépett hozzá, a lény kitárta szárnyát és előre néző hegyéből kibukkanó, visszahúzható karmokkal fenyegette őt. - Nem bántalak - mondta halkan a nő. - Tényleg nem. Nagyon, de nagyon értékes vagy mind a hármunknak. Tudod, te egy földönkívüli létforma vagy. - Nehéz volt nyugodtnak maradnia. A madár megzörgette tollazatát: hangos, váratlanul támadó figyelmeztető zúgás volt ez. Ena meghátrált, útközben felrúgott egy kőzetmintás zsákot. - Mindjárt adok valami ennivalót. Nem tudom, mit szeretsz, úgyhogy kipróbálok ezt-azt. - Képes ez megenni azt a fajta ételt, amit ők? Brennan épp az újratöltés jelzéseit figyelte. - A máglya jól működik - mondta, amikor ő belépett. - A következő ugrás mehet az ütemterv szerint. - Leif madarai valódiak. - Odaúszott a saját konzolja elé. - Viccelsz? A kételkedését látva Ena bólintott. - Persze. De nem hallod ezt a hangot? Szerintem a szellőzőaknából jön. A következő pillanatban Brennan kiemelkedett a székéből, elrúgta magát, és megállt a tat irányában lévő nyílásnál. Ena magában mosolygott. - Egy csapágy, ami nemsokára tönkremegy. Valószínűleg az egyik légkeverő lesz. Megyek, megnézem. Még utánaszólt a folyosóban eltűnő Brennannak: - Sok szerencsét! Épp a máglyát ellenőrizte, amikor tétován bejött Leif. - Tudok segíteni? - Nem igazán. - Ena elmosolyodott. - Jelen pillanatban a legjobb, amit tehetsz, hogy lezuhanyozol, és felhúzol egy tiszta egyenruhát. Megtennéd? A kedvemért? Leif bólintott. - Köszönöm. Ami most rajtad van, azt tedd a szennyesbe, én majd elintézem. Ne felejtsd el kiüríteni a zsebeit.

235 —————————— GENE WOLFE ——————————— - Nincs bennük semmi. - Leif mintha arra várt volna, hogy mondjon valamit. - Na jó, attól még kiürítem. Már alig volt vissza egy kis idő az ugrásig, amikor Brennan visz-szatért. - Van egy madár a hajón! - Nem kamuzol? - mondta Ena meglepetést színlelve. Megkapaszkodott egy kézre álló csőben, és zihálva lefékezte magát. - Drágám, neked is látnod kell! Még nálam is magasabb. - Ha te oldószert szaglászol, ne hívj drágámnak - közölte fagyosan a nő. - Hagyd abba! Most azonnal hagyd abba! Többet nem figyelmeztetlek. - Lent van, a H fedélzeten. Gyere, megmutatom. - Valamelyikünknek a hídon kell maradnia, és mivel te szívtál valamit, jobb, ha én vagyok az. - Leif majd megcsinálja. - Leif nincs itt, és csak Isten tudja, mit művelne, ha egyedül lenne itt. - A madár valódi. Le is kellene fényképeznem? Ena már-már megsajnálta, ahogy a fejét ingatta. - Nem. Nem kell, Brennan. Kapd el és dobd ki a hajóból. Kinn lesz akkor az űrben, én pedig megnézhetem a távcsővel. - Nem érted, ez mit jelent? - De. Azt jelenti, hogy Leif másokat is megfertőzhet a hallucinációi-val. A másik lehetőség, hogy szívtál valamit. Ez utóbbi jobban tetszene. - Elkapom - mondta neki a férfi. - Elkapom és bezárom. Aztán megmutatom. Nehogy ugorjál nélkülem. Nincs rá képesítésed. - Mármint, hogy nincs meg róla a papírom. Mostanra én is épp olyan jól tudom, hogy kell csinálni, mint te. - Ne ugorj! És már ott sem volt. Ena mosolygott magában, ahogy megpróbálta követni a belső kamerák révén. Amikor a bal felső képernyőn megjelent a TELJES TÖLTÉS felirat, ugrott.

Egy nap, még több is eltelt, mire Brennan visszatért. Ena egy fedélközi nyílászáró fogantyújához kötve a hídon aludt: súlytalanul lebegett az ötszázötvenkét berendezés között. Leif arra járt, és önként felajánlotta, hogy hoz neki élelmet és vizet. Épp a belső kameralánc segítségével kereste Brennant, amikor a férfi megérintette a vállát. - Ugrottál... Éreztem. - Igyekezett szigorúnak látszani, de csak megviseltnek és diadalittasnak tűnt. - Hogyne. Tudtam, hogy érzed majd. Ugrottam, ezért ég most a máglya, és vibrál az energiaszint. Nem tudom, hogy a vibrálásnak mi az oka, de rohadtul közel...

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 236 - Nagyon vicces. - Brennan becsatolta magát a székébe. Egy ideig figyelte a képernyőt, kétszer kattintott, majd ismét tanulmányozta. - Elkaptad a madarat? - El - bólintott. - Fogtam egy hármas számú teherhálót és felakasztottam, hogy elzárjam, amikor ki akar jutni. Miután elkészültem, egy hegesztőpisztollyal tereltem magam előtt a madarat. - Most hol van? Felsóhajtott. - Egy üres élelmiszeres rekeszben, legalábbis remélem, hogy üres. Talán még mindig nem szabadult ki a hálóból. Azt nem tudom. - Nem tarthatjuk ott tizenöt éven át. - Az igaz. Kiengedjük, felvesszük, megöljük, azt is felvesszük, lepucoljuk a csontokat és eltesszük őket. Már ha van csontja - tette hozzá suttogva. - Szövetmintákat is - így Ena. - Lefagyaszthatnánk a fejet. - Ja. - Van itt valami, amit nem mondasz el. - Próbált... cselezni. Úgy se hinnéd el. - Te sem hittél nekem, amikor szóltam, hogy Leif madarai tényleg léteznek. Brennan kihúzta magát. - Még mindig nem vagyok biztos abban,.hogy igazad van. Lehet, hogy érzékcsalódás volt. Hozod a felvevőt? - Valakinek lennie kellene a hídon is. - Leif. Hozom. Ez alkalommal nem tiltakozott Ena. A zöld élelmiszeres rekeszek a C szinten voltak. Brennan megmarkolta az egyik fogantyúját a tízes folyosón. - Ez az. Őszinte leszek, drágám. Szerintem már nincs itt, bár ide tettem. Bedobtam és rázártam az ajtót. - Elővette zsebéből a kulcsot: gemkapocsnál nem nagyobb műanyagcsík volt. A nő felsóhajtott. - Ezeknek Waltnál kellett volna lenniük. Nehogy túl sokat együnk. - Walt halott. - Vagyis most annyit ehetek, amennyit csak akarok. - Három halottal ez nem számít. Ne fájdítsd miatta a fejedet. - Akkor most túl sokat kellene ennem. Aki unatkozik, az mindig túl sokat eszik. Brennan csak nézte őt, majd bólintott. - Ezért őrizte Walt a kulcsokat. - De nem. Nem eszem eleget. Úgy kell nógatnom magamat, hogy egyek. Vagy legalábbis próbáljak. Az összes egyenruhám lóg rajtam.

237 —————————— GENE WOLFE ——————————— - Elhallgatott. - Nem nyitod ki? - Majd egy perc múlva. Az unalomtól esznek az emberek... Ezt jól mondtad. A depresszió nem engedi, hogy egyenek. Aki eléggé lehangolt, az halálra koplaltatja magát. Leifet szexszel próbáltad megvesztegetni. Hallottam. Ena lassan bólintott. - Nem fogom azt mondani, hogy nem vágyom a szexre. Hazugság lenne, és te is tudnád, hogy az. Mindenki vágyik a szexre, de én nem csak ezt szeretném. Azt akarom, hogy szeress. Azt akarom, hogy úgy szeress, ahogy Waltot szeretted. Tény, önző vagyok, azért akarom. A fenébe is, de még mennyire, hogy. De miattad is. Brennan elhallgatott. - Egy másodpercre megpróbáltál mosolyogni. Bárcsak mosolyogtál volna! - Szerintem is - mondta a nő. - Amikor a hídon megcsókoltalak, visszacsókoltál. Ena biccentett. - Szóval akkor van remény a számunkra. - „Tollas kis jószág a remény.”* - Várta, hogy mondjon valamit Brennan. Mivel nem szólt semmit, hozzátette: - Ez Emily Dickinson volt. - Tudom, tudom. - A férfi az élelmiszeres rekesz felé húzta magát. - Szeretnéd, ha végre megmutatnám neked a madarat, és nem beszélnék többet erről, mert kellemetlenül érzed magadat. Értem. Csakhogy ez talán rajtad is segít, úgyhogy folytatnom kell. Szerinted nekem nem hiányzik Barbara? Szerinted nem ébredek fel a sötét kabinban arra, hogy nem alszike? Legalább annyira szükségem van rád, amennyire neked is szükséged van rám. Nem kell elhinned. - Nem számít, hogy mit hiszek. - De még mennyire, hogy számít! Szükségem van rád, ezért nem fogom abbahagyni. Majd meglátod. Ena... - Mi az? - Hazajutunk élve. Mind a ketten. Ena megcsókolta, és olyan volt, mint a csók a hídon, és közben mégsem. - Szerintem a madár már nincs itt - mondta valamivel később Brennan. Nehéz ezt hinni. Ahhoz túlságosan ravasz volt. - Azt se hittük, hogy belefészkelhetnek Leifbe. - Na ja. Mi a francok ezek? Ördögök? Angyalok nem lehetnek. - Azt hiszem, nincs rá megfelelő szavunk - így a nő. - Még csak fogalmunk sincs rá. Ki kell majd találnunk ezeket. * Tótfalusi István fordítása.

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 238 - Lehet. Már ha sikerül. Brennan kinyitotta a rekeszt, mire kiröppent onnan egy méhecskénél is kisebb valami. - Kijutott - mondta. - Valahogy kijutott. Hová a fenébe ment? - „Minél közelebb jönnek, annál kisebbek lesznek.” - Ez meg mit jelent? - Talán csak azt, amit mondott. Leif azelőtt küldte ezt az üzenet, hogy behúztad. Brennan az állát dörgölte. Meglepetésére Ena ráébredt, hogy tetszik neki ez a mozdulat. - Az enyém nem lett kisebb üldözés közben. - Nem jött közelebb. Te mentél közelebb hozzá, vagy legalábbis megpróbáltál. Ugrottak. - A rohadék! Érezted? - Igen. - Azt vette észre, hogy a férfi karjába kapaszkodik. Elengedte. - Igen, éreztem. Ez Leif volt. - Más nem lehetett. - Brennan a karórájára pillantott. - Azonnal megnyomta, amint lefutott az újratöltődés. Ena biccentett. - Most már csak azt kell kiderítenünk, melyik irányba.

Másnap tartották a tárgyalást - Leif a székébe kötözve jelent meg a rendkívüli bíróság előtt. - Én vagyok az ügyész - magyarázta Brennan. Már nem beszélt mérgesen, nem is látszott annak, ám a hangja halálosan komolyan csengett. - Te vagy a vádlott és az ügyvéd is. Ena a bíró. Mind a ketten úgy véljük, ez így tisztességes lesz. Az nem számít, te mit gondolsz. Beszélek ellened. Te lehetőséget kapsz megcáfolni engem. Ena dönt a büntetésedről. - Már ha szükséges - szólalt meg Ena. - Ő dönt a büntetésedről, ha szükséges. Megértetted? - Egyikőtöket sem akartam bántani - mondta Leif. Ahogy beszélt, mintha önmagához intézte volna a szavait. - Csak szerettem volna visszamenni. Az üzemanyagból negyvenhét százalékos többletünk van. Az élelem... Brennan felemelte ökölbe szorított kezét és Enára pillantott. A fejét ingatta. - Barátok voltunk valamikor, Leif. Szeretném, ha megint azok lennénk. Szeretném, ha most is azok lennénk. - Rendben. - Nagyszerű. Ez egy bírósági eljárás. Én vagyok a bíród. Megértetted?

239 —————————— GENE WOLFE ——————————— - Nem vagyok hülye. Csak vissza akarok menni. - Tudom. Brennan? - Szabotálta a feladatunkat. Nem véletlenül. Nem is figyelmetlenségből. Szántszándékkal tette. Behozta a tetves madarait. Nem tudjuk, hány van belőlük, de biztos, hogy sok. Nekünk kettőnknek kell begyűjteni őket és végezni velük. Ez évekbe is beletelhet, és előfordulhat, hogy nem sikerül az összeset elkapni. Leif mondani akart valamit, de Brennan leintette. - A legutolsó ugrásunk mintha nem is történt volna meg, és a következő tizenöt év alatt végig veszélyt jelent majd ránk és a küldetésünkre. Tegyük fel, hogy életben hagyjuk. Be kell zárnunk és etetnünk is kell; neked és nekem, minden egyéb feladatunkon felül. Ügyelnünk kell arra, hogy az ajtó mögött is marad, mert kinn egy percre sem bízhatunk benne. Egyikünknek vele kell tartania a forgódobban, márpedig az én leszek, mivel téged leteperhet. Ha... - Téged is leteperhetlek - így Leif. - Az igaz - vigyorgott Brennan. - Megpróbálod? - Meg fogja - tűnődött hangosan Ena. - Még az is lehet, hogy sikerrel jár, ha készületlenül talál téged. Ne vitatkozz vele tovább. Leifre mutatott. - Addig ne szólalj meg, amíg nincs rajtad a sor. Ha kell, leragasztjuk a szádat. Brennan megköszörülte a torkát. - Igazad van. Szerintem nem járna sikerrel, de megpróbálja. Előbb vagy utóbb megpróbálna leteperni. Ha sikerülne neki, akkor a küldetésnek lőttek. Vége van. Befellegzett neki. Hat élet és dollármilliárdok, a semmiért. Ena bólintott. - Nem ez az egyetlen veszély. Ezt a hajót nem börtönnek építették. Akárhová zárjuk is, évei vannak kitalálni, hogyan szökhet meg onnan. Nem akartam megölni soha senkit, és Isten látja lelkemet, Leifet sem akarom. Ettől függetlenül nincs más lehetőségünk. Képesek vagyunk tizenöt éven át lenyugtatózva tartani? Van ennyi altatód? Ena a fejét rázta. - Egy évig? - Egy éven át kissé lenyugtatózva tarthatjuk, esetleg tovább is. Kettőig nem. - Honnan tudod, hogy ez elegendő lesz? - Nem tudom - mondta a nő. Brennan felsóhajtott. - Hát jó, elmondtam, amit akartam. Van törvényes módja annak, hogy megöljük? Nem tudom, ahogy te sem, de egyikünk sem hiszi, hogy lenne. Úgyhogy nem is kérlek meg rá, hogy öld meg, még csak arra sem, hogy

————————— LEIFET RÁZZA A SZÉL ———————— 240 segíts benne. Megcsinálom egyedül. Bezárom a zsilipbe űrruha nélkül, aztán leírjuk a hajónaplóban. Meglehet, bíróság elé állítanak gyilkosságért, miután hazaértünk. Az is lehet, hogy nem. Vállalom a kockázatot. Most pedig hallgassuk meg Leifet! - Nem veszélyeztettem a küldetést - kezdte. - Ezt már elmagyaráztam. Rengeteg étel és üzemanyag van még. A levegőztető hibátlanul működik. Olyasmit próbáltam megtenni, amivel legfeljebb néhány nappal később érkezünk vissza a Földhöz. Semmi többet. Ti ketten teljes mértékben alkalmasak vagytok arra, hogy visszavigyétek a hajót. Ha netán meghaltok, a hajó önmagában is képes visszajutni. Vészhelyzetekre gondolva tettek hat embert a fedélzetére, és azért, mert szükség lesz ránk, amint a hajó a Béta Andromédához ér. Meg is tettünk mindent, vagy legalábbis annyit, amennyire három ember képes: készítettünk fényképeket, megmértük a mágneses mezőt meg a többi. - Befejezted? - kérdezte Brennan. - Nem. Engem hibáztattok, hogy behoztam a madarakat. Ha igaz lenne, amit állítotok, mert nem az, de tegyük fel, hogy az lenne... Szóval, ha igaz lenne, akkor kitüntetést érdemelnék. Egyikőtök sem talált földönkívüli létformát. Egy fikarcnyit se. Még nyomukat se. Én találtam, és élő példányokkal tértem vissza a hajóra. Tudom jól, hogy semmit nem ismernétek el ebből. De ha a vádatok megállná a helyét, ez lenne a tény, én pedig hősnek számítanék. - Vagyis azt mondod, hogy nem így van - szólalt meg Ena. - Igen, azt. A madarak érkezésekor szkafanderben voltam odakinn, az űrben. Szóltam nektek, hogy ott vannak. A nő vonakodva, de elismerte ezt. - Fertőzötten nem akartam visszatérni a hajóra. Brennan kényszerített rá. Ha a madaraimat a hajóra hozni bűntett volt, akkor Brennan a bűnös. Nem én. - Te voltál, aki szabotáltad a küldetésünket - mondta a másik férfi. Ena felemelte a kezét. - Meghallgattuk a vádbeszédet és Leif védekezését. Nem akarom újra elkezdeni. - Azt ígértétek, lehetőséget kapok arra, hogy megvédjem magamat - mondta Leif. - Szeretnék mondani még valamit. Egy perc sem kell hozzá. Elmondhatom? Ena bólintott. - Tessék! - Brennan azzal fenyegetőzik, hogy megöl. Számotokra is nyilvánvaló, hogy vissza akartam térni a Béta Andromédához, mert ott akartam meghalni. Felveszem az űrruhát és újra kimegyek. Csak engedjétek, hogy megtegyem. A hajónaplóban írjatok egy H-t a nevem mellé azzal a

241 —————————— GENE WOLFE ——————————— megjegyzéssel, hogy öngyilkos lettem. Ez lesz az igazság, és ha megvádolják valamelyikőtöket azzal, hogy meggyilkolt engem, az igazságvizsgáló kimutatja az ártatlanságotokat. Ena mosolygott. - Brennan? - Én benne vagyok, ha te is. - Én nem. Így nem. Előbb meg kell tenned nekünk valamit, Leif. Menj végig a hajón és gyűjtsd össze a madarakat! Az összest. Csald vissza őket magadba! Egyszer már beléd mentek, és szerintem, ha jól közelítesz hozzájuk, újra megteszik. Ha ezt megteszed, akkor visszamegyünk, ahogy kérted, és kiteszünk.

Ki terült, mint valami tengeri csillag, a madarak pedig kirepültek. Az öszszes... illetve majdnem az összes. Most száraz levélként kerék módjára pörögve sodródott a napszélben. Fogyóban volt a levegője. A teste meghal nemsokára - ami pedig nem hal meg, végre szabad lesz, bátran bebarangolhatja a világegyetemet, sőt, még távolabbra is eljuthat. Mellette melegen, sötéten és barátságosan ott várakozott a halál, Leif pedig nagyon készült már a találkozásra.

Ena a kabinjában elmosolyodott, ahogy megrázta barna üvegcséjét. Amikor könnyített rajta a hídon, megérezte Brennan arcszeszének illatát. Annyit biztosan nem tudott magával hozni, amennyi kitartott volna félútig úgyhogy félretett belőle valamennyit, és most azt használta. Az illat jó érzést keltett benne, ahogy azonosíthatatlanul ott volt az orrában. Miféle arcszeszt használt Walt, és miféle kölnit? Valamikor tudta, ám mostanra eltűnt mindez a fejéből, és az egyetlen ilyen emléke Brennan enyhe illata maradt. Bagaria? Fűszerek? Egyik sem felelt meg pontosan. Megfordította a kezében lévő üvegcsét és újra elolvasta a címkét, noha rengetegszer végigfutott már rajta a szeme, amióta rálelt az egyik élelmiszeres rekeszben: VANÍLIAESSZENCIA. Olyan illata lesz, mint egy süteménynek. Kinyitotta, és öt stratégiailag fontos helyre kente a híg, barna színű folyadékot. Brennan örülni fog a visszatértének. Csókolóznak majd, és kigombolja a férfi ingét. Aztán... Álmodozását félbeszakítva hallgatózni kezdett. Jobb csuklójában egy madár énekelt. Tamás Gábor fordítása

—————————— MÚLÓ ROSSZULLÉT ———————— 242

Carolyn Parkhurst

MÚLÓ ROSSZULLÉT

N

EM ÉREZTEM magam igazán jól, így aztán felhívtam Yvonne-t, hogy jöjjön, segítsen kicsit. Határozott meggyőződésem, a leánytestvérek kutya kötelessége, hogy vigyázzanak egymásra, és ezt még akkor is fenntartom, ha manapság a legtöbben nem értenek egyet az effajta nézetekkel. Ha a családi kötelezettségeknek megvolna még a maguk súlya, nem tartanánk ott, ahol... a telefon kicsöngött. - Halló - szólt bele Yvonne. - Yvonne, kérlek, gyere át ma délután. Rosszul érzem magam. Pontosan hallottam, mekkorát sóhajt, meg sem próbálta titkolni. - Tényleg olyan fontos ez most, Arlette? Millió dolgom van az esküvő miatt. - Ó, az esküvő. Olyan közel volna? - Szombaton lesz, Arlette, ne tégy úgy, mintha nem tudnád. - Remélem, el tudok menni. Egész nap gyenge voltam, nem biztos, hogy szombatig összeszedem magam. - Arlette, kérlek, ne kezdd... - Nem hinném, hogy tehetek róla, ha beteg vagyok. De esetleg egy kis segítség... Hosszú csend következett. Lelki szemeimmel pontosan láttam, ahogy a vonal túloldalán a megszokhatatlan eljegyzési gyűrűjét bámulja. Az ő korában! - Rendben - mondta végül. - Megkérem Arthurt, hogy vállaljon át tőlem pár dolgot. Fél óra múlva ott vagyok. Letette. Elégedetten a párnáimnak dőltem.

Az az igazság, hogy ennek az én esküvőmnek kellene lennie. Yvonne és én egyszerre ismerekedtünk meg Arthurral, és rögtön egyértelmű volt, hogy én

243 ———————— CAROLYN PARKHURST ———————— érdeklem igazán. A bibliai időkben meg azóta is sokszor volt az szokás, hogy két hajadon leánytestvér közül a fiatalabb nem házasodhat meg előbb, mint a nővére. Nem engedte a törvény. Ha a húg engedetlen volt, és mégis megszökött, hogy férjhez menjen, megölték. El kellene ezt mondanom Yvonne-nak. Levágnák a fejét. Így volt régen, nem másképp. Arthurral egy nyugdíjasok számára szervezett tengeri körutazáson találkoztunk, amire Yvonne fizetett be a 70. születésnapom alkalmából. Az ő ötlete volt, meg kell, hogy mondjam, nem is túl jó - a kabin szűkös volt, a konyha borzasztó, a legtöbb utas pedig szánalmas, unalmas vénség. Pedig Yvonne ezekkel a szavakkal adta át a jegyeket: - Ki tudja? Talán összeismerkedünk néhány rokonszenves özvegyemberrel. De minden férfira három nő jutott, és azok is milyen férfiak voltak? Kopaszok, fogatlanok, leépültek. A saját szememmel láttam, ahogy az egyikük kézzel próbálta enni a levest. Így aztán, amikor Arthur magasan, egyenes háttal besétált az étkezőhelyiségbe, és sűrű, ősz haja megcsillant a tengerészeti mintákkal díszített csillárok fényében, az összes vén tyúk kihúzta magát. Amikor pedig leült mellém, azt gondoltam: „Csak figyeljetek, hogy el fogom bájolni ezt az embert. Nem fog tudni ellenállni.” Hétköznapi témákról kezdtem beszélgetni vele, csak hogy próbára tegyem, és megtudjam, szellemi képességei birtokában van-e még. Hamar kiderült, hogy akad más témája is, mint az éppen beszedett gyógyszerei, és ezzel egyértelművé vált: az asztal körül ülők közül ő a legjobb vacsorázó partner. Egész a desszertig diskuráltunk, és nagyokat nevettünk, Yvonne pedig szokása szerint, szimplán beleolvadt a tapétába. Mindig ezt csinálja: van benne valami kiállhatatlan puhaság vagy álmosság. Ha én nem lennék mellette, a világ már rég bedarálta volna. Úgyhogy Yvonne némán üldögélt, és a marhasültjét eszegette - nincs étvágya, soha nem is volt - míg én megvetettem egy nagy csábítás alapjait. Minden egészen jól alakult, és én már győztesnek éreztem magam. Arthur és Arlette, dúdoltam magamban. Arthur és Arlette. Földöntúli boldogságban úsztam, de isten a tudója, járna is nekem egy kis öröm. Yvonne tudja, milyen magányos vagyok, mióta az én Stephenem eltávozott közülünk. Őt nem zavarja a magány, megszokta már. De én házasságra születtem, és magamban már fel is díszítettem a templomot, meg szépen elrendeztem a virágokat az asztalokon. Csakhogy az étkezés végén történt valami különös. Arthur felállt, engem is felsegített a székből, egyenesen rám nézett, és azt kérdezte: - Volna kedve sétálni velem a holdfényben, Yvonne? A sav a gyomromba mart, az egész testem megfeszült. Láttam, hogy Yvonne reménykedve felkapja a fejét, de vetettem rá egy szúrós pillantást.

—————————— MÚLÓ ROSSZULLÉT ———————— 244 - Nos, hát - mondtam csípősen -, több kedvem volna, ha az igazi nevemen szólítana. Arthur tekintete ide-oda villant kettőnk között, az arca megfeszült. De ez csak egy pillanatig tartott, azután elkerekedett szeme jelezte, hogy úriemberhez méltó zavarba jött, és hevesen mentegetőzni kezdett. - Nagyon szégyellem - mondta -, bizonyára rosszul hallottam a nevüket, amikor bemutatkoztak. Yvonne tehát a húga? - Bizony - feleltem. Szorosan összehúztam magamon a ruhámat, adtam a zárkózottat. - Sokat kell még udvarolnia, hogy egy ilyen baklövést jóvátegyen. - Kérem, bocsásson meg - felelte erre ő. Azután, mintha ennek bármihez is köze volna: - Maguk ketten annyira hasonlítanak egymásra. Na, ez végzetes botlás volt. Yvonne és én egész életünkben azt hallgattuk, hogy úgy nézünk ki, mintha ikrek volnánk, de én ezt egyáltalán nem így látom. Igaz, csak tizenhárom hónap van köztünk - és ó, milyen sokszor kívántam, hogy visszamehessek, és újra élvezhessem annak az édes tizenhárom hónapnak a ragyogását, amikor egyedül voltam -, meg hasonlóak a színeink, de az én vonásaimban több az elegancia. Aki azt hiszi, hogy bóknak veszem, ha Yvonne-hoz hasonlít, annak még sokat kell tanulnia. És jobb minél hamarabb elkezdeni a leckét. - Sajnálom - a hangom olyan fagyos volt, mint az a nyomorult jéghattyú, ami az egész tálalóasztalt összemocskolta -, kissé fáradt vagyok ma este, úgyhogy azt hiszem, nemet mondok a kedves invitálására. Azzal, nyomomban a húgommal, a szobámba vonultam. Úgy terveztem, hogy nagyjából még egy fél napig karnyújtásnyi távolságra tartom Arthurt, azután hagyom, hogy kemény munkával, sok hízelgéssel kiengeszteljen. De másnap a reggelinél már láttam, hogy taktikai hibát követtem el. A lovagom tudomást sem vett rólam, viszont úgy csüngött Yvonne-on, mintha az valami ritka madár volna, amit évek óta hiába próbált kilesni. Délelőtt már együtt indultak a fedélzetre települt kaszinóba, késő délután pedig beiratkoztak a társastánc-tanfolyamra. Én meg ülhettem a nyugágyamban, forrhattam a dühtől, és nézhettem, ahogy leelőzzük a hullámokat. Igazság szerint, nem ez az első eset, hogy Yvonne meg én ilyen helyzetben találjuk magunkat. Amikor először találkoztam néhai férjemmel, Stephennel - én 21 voltam akkor, Yvonne 20 - ő már a húgommal randevúzgatott. Mindketten apánk pékségében dolgoztunk, ami kellemes foglalatosságnak tűnt, míg férjet nem találunk magunknak. Yvonne viszont nem elégedett meg ennyivel, és beiratkozott a helyi főiskolára. Könyvtáros akart lenni - mintha iskolába kéne járni ahhoz, hogy az ember azt tudja mondani: psssszt! Sokáig semmit sem tudtunk az egészről, de úgy látszik,

245 ———————— CAROLYN PARKHURST ———————— egy fiatalember mindig egy időben utazott a húgommal a buszon, és menet közben egymást lesték a könyveik fölött. Azután az egyik vagy a másik elmosolyodott kicsit, amitől mindketten zavarba jöttek, és gyorsan máshova néztek. Micsoda románc! Az a sok olvasás, és máshová nézés - hát, nem egy Casablanca. Egy évig csinálták ezt - egy egész évbe telt ezeknek az együgyűeknek, hogy összeszedjék a bátorságukat -, míg végül a fiatalember Yvonne mellé ült és köszönt. Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltak, együtt buszoztak, és könyvekről beszélgettek. A fiatalembert Stephennek hívták, és költő volt. Legalább is ő ezt mondta, az igazság viszont az, hogy könyvelő volt, aki költő szeretett volna lenni. Mindegy is, egy nap Yvonne elhozta őt vacsorára, hogy bemutassa apának és anyának és nekem. Majd elájultam a meglepetéstől. Ott voltam én, aki az összes férfival kikezdtem, aki csak bejött a pékségünkbe, erre az ijedős, könyvkukac kistestvérem minden segítség nélkül talál magának egy férfit. Szóval, hazahozta Yvonne ezt az embert, ezt a szégyellős, esetlen figurát, aki az első köszönéshez is egy évig gyűjtötte a bátorságot, mi meg ott ültünk mind a nappaliban, és őt néztük. És képzeljék, jóképű volt. Nagy őzikeszem, olyan hosszú láb, hogy átlóg a szoba túlsó felébe. Néztem őket, ahogy nézik egymást, mintha két ijedős kisegér leselkedne a lyukból, és arra gondoltam, ennek az embernek olyan nő kell, aki gatyába rázza. Valaki, aki élettel van tele, és erős, nem egy Yvonne-féle anyámasszony katonája. Elképzeltem a közös jövőjüket, és élethosszig tartó hallgatag estéket láttam, amint egymás mellett ülnek, várják, hogy valamelyikük végre összeszedje a bátorságát és kimondja: „kérsz tejet a teádba?”. Együtt olvastak volna - efféle elfoglaltságokat találtak volna maguknak. Ásítanom kellett. Ennek a Stephennek olyan valakire volt szüksége, aki megtanítja élvezni az életet, aki nem fél kimondani azt, amire gondol. Azonnal láttam: a mi sorsunk közös. Megérdemeltünk egy kis boldogságot. Mihez is kezdene Yvonne egy ilyen férfival? Tanulnia kellett, megvoltak a magányos szokásai. Világ életében egyedül érezte magát a legjobban. Mindannyiunk érdekében meg kellett mentenem Yvonne-tól Stephent. Nehezebben ment, mint vártam. Sosem fogom megérteni, miért, de Stephen egészen beleszeretett a húgomba. Kipróbáltam a flört összes finom változatát - soha nem esett még ennyi kesztyű a földre egy fiatalember előtt, soha nem mondta többször tulajdonosa női vállról, hogy fázik de mind hatás nélkül maradt. Azután egy nap a sors besegített kicsit. Úgy terveztük, hogy hármasban fogunk piknikezni a közeli tó partján - addigra beférkőztem kettejük legtöbb programjába -, de Yvonne megbetegedett, és kénytelen volt otthon maradni. Stephen persze rögtön vissza akarta mondani az egész kirándulást, amire én szomorú képet vágtam, és azt mondtam, reggel óta a konyhában szorgoskodom, hogy elkészítsem

—————————— MÚLÓ ROSSZULLÉT ———————— 246 specialitásomat, a töltött tojást - miért ne élvezhetnénk kettesben egy szép napot? Ahogy megjósolható volt, Yvonne is az én pártomat fogta, rábeszélt minket, hogy menjünk, és érezzük jól magunkat. Ez a nő tényleg sosem értett hozzá, hogy megvédje az érdekeit. Végül is kettesben mentünk a tóhoz, és gondoskodtam róla, hogy szép, eldugott helyen telepedjünk le. A délutánt egy csodás szomorúfűz alatt üldögélve töltöttük, beszélgettünk, nevettünk, jól mulattunk. Később Yvonne azt kérdezte, hogyan tehettem vele ilyesmit, de akkor ott úgy érződött, mintha neki semmi köze se volna az egészhez. Egymásba szerettünk, ilyen egyszerű. A kosarunkba csempésztem apám whiskeyjét, és mert egyikünk sem szokott az alkoholhoz, kicsit be is csíptünk, úgyhogy amikor egy hirtelen jött vihar miatt kénytelenek voltunk a kocsija hátsó ülésére bújni, csak azt tettük, ami természetesen történni akart. Mindig azt mondtam, a szerelmünk viharként sodort el minket. Persze, hogy könnyek és vádaskodások következtek, de egy hónappal később, amikor közöltem Stephennel, hogy terhes vagyok, egyértelműnek tűnt: az lesz a legjobb, ha összeházasodunk. Mire rájöttem, hogy csak összekevertem a napokat, és egyáltalán nem is vagyok terhes, már a nászutunkról is hazaértünk. Yvonne egy ideig nem jött hozzánk vendégségbe, és egy kicsit mindketten zavarba jöttek, amikor találkoztak, de én hamar egyértelművé tettem, semmi kedvem, hogy valami eleve kudarcra ítélt románcocska emléke közöttük maradjon, és ők könnyen megértették, mire gondolok. Jó házasságban éltünk. Stephen eleinte nem volt az a fajta férj, amilyet reméltem, de egy kis segítséggel gyorsan összekapta magát. Feladta az olvasást, a költészetet, meg mindazt a butaságot, amivel addig az idejét töltötte, és inkább a karrierjére koncentrált. Néhány éven belül komoly beosztást szerzett a cégénél, és elég pénzt keresett hozzá, hogy szép életet teremtsünk magunknak. Stephen elvesztette kisfiús lágyságát, és örömmel tapasztaltam, hogy keménység költözött a helyére. Egy ideig gyerekkel is próbálkoztunk, de sosem jött össze - a méhemmel volt valami baj, biztosan nem kíváncsiak a részletekre -, őszintén bevallva, így is jó volt. Nem igazán vagyok egy anyatípus. Már házasok voltunk pár éve, amikor anyám nekem ajándékozta a karácsonyfa-díszeket. Volt benne kis művészi hajlam, és a keze alatt mindig lélegzetelállító lett a karácsonyfánk. Az évek során fantasztikus díszgyűjteményt hozott össze, néhány darabja igazán értékes volt, és Yvonne abban reménykedett, hogy egy nap majd megkapja őket. Azt hiszem, rosszul is esett neki, amikor anyánk inkább engem választott, de egyre világosabbá vált, hogy belőle vénkisasszony nagynéni válik, aki a családi karácsonyok mellékszereplője marad, úgyhogy semmi értelme sem lett volna nekiadni a díszeket. Anyánk gyakorlatias észjárású nő volt, pont

247 ———————— CAROLYN PARKHURST ———————— olyan jól látta a helyzetet, mint én. Tudta, ilyen az élet, és ezen sem én, sem más nem segíthet. De Yvonne soha nem értette azt, ami másnak a napnál is világosabb volt, és tudom, hogy úgy érezte, megalázták. Azóta negyvenöt év telt el, és őszintén szólva, még most is benne lehet a tüske. A következő évben, miután megkaptuk a díszeket, nagy karácsonyi ünnepséget szerveztem, és meghívtam az egész családot. Csodás vacsorát készítettem sonkával, azután körülültük az én tökéletes fámat, és az ajándékainkat bontogattuk. Stephen zongorázott - ehhez a hobbyhoz jóváhagyásomat adtam -, és késő éjszakáig karácsonyi dalokat énekeltünk. Amikor mindenki más elment, Yvonne felajánlotta, hogy marad még egy kicsit, és kitakarít valamennyire... hiszen én rengeteget dolgoztam már. Elfogadtam a kedvességét, felmentem az emeletre, és lefeküdtem. Yvonne a konyhában tett-vett, Stephen még mindig a zongorán pötyörészett. Vagy két órával később arra ébredtem, hogy Stephen nem fekszik mellettem. Odalent még égtek a lámpák, és én lelopóztam a nappaliba. Stephen és Yvonne a díványon ült. Átölelték egymást, mélyen egymás szemébe néztek, összetámasztották a homlokukat. Stephen a húgom tarkóját simogatta, miközben halkan beszélt hozzá. Épp azelőtt, hogy megreccsent volna a padló, amire felnéztek és megláttak engem, elcsíptem két szót: „hagyd el”. Azután, ahogy már mondtam, jött ez a dolog a padlóval, és ők úgy kapták oldalra a fejüket, mint akiket lopáson értek, ami bizonyos szempontból igaz is. - Takarodj kifelé a házamból! - kiabáltam, és egy percre nem is tudtam eldönteni, kihez beszélek. Csak ültek dermedten. Lekaptam a fáról egy díszt, egy kis fehér porcelánangyalt, és egy elárult asszony frissen felfedezett erejével hozzájuk vágtam. A fejük fölött csapódott a falnak, csorba szárnnyal esett a padlóra, de nem tört össze. Keményebb anyagból volt, mint gondoltam. Stephen persze nem hagyott el. Micsoda ötlet! Mondhatnak róla bármit, de a kötelességtudat sosem hiányzott belőle. Azt hiszem, sejtette ő, milyen jó dolga van mellettem. Igazából nem sok minden változott ezután, én kaptam egy új szőrmebundát meg egy adut, amit attól kezdve minden vitánk során kijátszhattam. Előbb-utóbb Yvonne is felbukkant, és szipogva próbált bocsánatot kérni, én pedig tárt karokkal fogadtam vissza. Barátokat közeire, ellenségeket még közelebbre. Arra azért vigyáztam, hogy többé egy kicsit se maradhassanak négyszemközt. Harminc éven át egyetlen perc sem jutott nekik. Amikor Stephen a kórházban feküdt, két órával a halála előtt, arra kért, adjak nekik kis időt kettesben, hogy elbúcsúzhasson, és tudják, mit feleltem? Nem. Azt mondtam, nem. Ilyen egyszerűen. A képek gondolkodtattak el. Nem tudom, voltak-e valaha tengeri körutazáson - ha még nem, hát ne is pazarolják rá a pénzüket -, de az egyik

—————————— MÚLÓ ROSSZULLÉT ———————— 248 legbosszantóbb itteni szokás, hogy megállás nélkül fényképezik az embert, azután megpróbálják rásózni a fotókat. Egy egész terem szolgál csak arra, hogy kiállítsák e szuvenír-mesterműveket: az ember mehet, és keresgélheti magát a képek tengerében. Lesújtó, hogy mind milyen egyforma. Az egész csorda ugyanazon a vékony pallón megy végig. Kivétel nélkül mindenki ugyanúgy pózol a félreszabott estélyi ruhájába passzírozva, szegény kapitányunk mellett, aki kénytelen újra és újra végighallgatni ugyanazt a szellemességet: „Ha maga itt van, ki vezeti a hajót?” Azután rájössz, hogy te is ugyanolyan vagy, mint a többiek, belemosolyogsz a gépbe, és igyekszel úgy tenni, mint aki jól érzi magát. Szó sem lehet róla, tőlem egy pennyt sem kapnak a képeikért. Yvonne minden éber pillanatát Arthur társaságában töltötte (csak az éber pillanatait - ez élete egyetlen vad hete, és még most is túl prűd ahhoz, hogy igazán élvezze), úgyhogy nekem maradt némi szabadidőm. Végigsétáltam hát a baromfiudvar minden lakóját megörökítő termen, hogy megpróbáljak rátalálni arra a pillanatra, amikor a húgom elárult. Nézzék ez itt Yvonne és Arlette, ahogy együtt megérkeznek, boldogan, mint leánytestvérekhez illik. Itt meg Arthur lép egyedül a fedélzetre. Ezen Yvonne és Arlette látszik a sáros karibi part előtt, itt pedig műcsillagos háttérrel. Azután - tessék, itt van, pontosan a szemük előtt - Arlette egymagában a bálon, a legcsinosabb ruhája van rajta, és ott áll Yvonne meg Arthur, de úgy, mintha régi házasok volnának, akik az aranylakodalmukon mosolyognak a kamerába. Nézzék őket! Rögtön kitűnik, hogy nem illenek össze. Annyi biztos, gondoltam, és ettől, mondhatom, egészen felderültem, a kép nem sikerült; Arthur éppen az exponálás pillanatában félrefordult, úgyhogy alig lehet felismerni. Ám akkor szemet szúrt valami egészen különös: újra végigböngésztem a korábbi képeket, és Arthur arca egyiken sem látszott. Mintha valami okból nem örülne annak, ha lefényképezik. Az jutott eszembe, hogy ez az ember titkol valamit. Természetesen Yvonne miatt kezdtem aggódni. Annak alapján, ahogy öltözik, vagy ahogy a házát berendezte, senki meg nem mondaná, de egész sok pénze van. Ki gondolta volna - egy könyvtáros többnyire ahhoz sem keres eleget, hogy könyveket vegyen magának, vagy kedvére jótékonykodhasson egy köztévé-csatornával. De a könyvtárba, ahol dolgozott, minden reggel bejárt egy furcsa kis ember, hogy elolvassa az újságokat. Feltételezem, megtetszett neki Yvonne. Nem mintha lett volna ebből valami komoly - Yvonne már csak ilyen, vagy hát, Arthur előtt mindenki így gondolta -, de néha azért biztosan beszélgettek kicsit, és a húgom még a szabályokat is áthágta a vendég kedvéért, hagyta, hogy míg nem válik túl feltűnővé, vagy nem önti ki, újságolvasás közben igya meg a kávéját. Mesélt erről a férfiról, mert az megmutogatta neki, hogy szerinte

249 ———————— CAROLYN PARKHURST ———————— melyik cikkeket volna érdemes elolvasnia, és idő múltával már kedvenc könyvtárosának is hozott kávét reggelenként. Amire én azt mondtam neki: „Úgy élsz, mint egy filmsztár. Minden nap új izgalom.” Csakhogy egy nap a gavallér meghalt álmában, és majd ötmillió dollárt hagyott Yvonne-ra. Akinek ennyi pénze van, megengedhette volna magának, hogy előfizessen néhány újságra, de hagyjuk. Persze mindenki nagyon meglepődött, és még az újságok is írtak a húgomról. Ő azt mondta a riportereknek: „ettől nem fogok másképp élni”, pont, mint azok a lottónyertesek, akik egy nappal később már helikoptereket vásárolnak, de ő igazat mondott. Nem mondott fel a könyvtárban, és még mindig olyan helyen vágatja a haját, ahol hat dollár egy frizura - akár bármelyik alsóbb osztálybeli nem-milliomos. Szánalmas. Egy szó, mint száz, amikor megértettem, hogy Arthur mindannyiszor eltakarja az arcát, amikor fotóznak, először azt hittem, egyszerűen nem akar Yvonne hatdolláros frizurájának a társaságában mutatkozni. De ellenőriztem, hogy az összes korábbi képen, a „tapossunk bele Arlette nagy, érzékeny szívébe”-korszak előtt is ugyanígy viselkedett, és már tisztán láttam mindent. Nem Yvonne-nal nem akart együtt látszani, hanem egyáltalán nem akart látszani. És pont. Amikor hazaértünk - sosem voltam még ennyire boldog, hogy végre újra szilárd talajon járhatok - úgy döntöttem, kiderítem, mi lehet az igazság Arthur körül. Könnyebben ment, mint gondolnák. Leültem, megnéztem az Amerika legkeresettebb bűnözőit a tévében, és ott bemondták, hogy van egy weboldaluk. Bekapcsoltam a számítógépet, amit tavaly kaptam Yvonne-tól a születésnapomra, és körülnéztem. Ha hiszik, ha nem, egy órán belül megtaláltam Arthurt. Kiderült, hogy nem is Arthumak hívják, hanem Martin Edward Jaffénak, és egy nő eltűnése miatt keresik, akit Denverben vett feleségül. Jómódú asszony, gyors udvarlás. Olyan sablonos a történet, hogy szinte unalmas. Mondják meg, lehetne Yvonne még ennél is naivabb? Írtam Denverbe, hogy küldjék el egy újságcikk másolatát, amiben fotót is közölnek Arthurról, és a megfelelő pillanatra vártam, hogy Yvonne orra alá dughassam.

Leteszem a telefont, kényelmesen nekidőlök a párnáknak, és várom, hogy kiderüljön: ez a nap alkalmas lesz-e. Több mint egy órába telik, míg megérkezik, és ez még rosszabb színben tűnteti őt fel - igazából ötpercnyire lakik -, először arra gondolok, juszt sem mondok el neki semmit. Megérdemli, amit kapni fog, a saját sírját ássa. Másrészt, amilyen lágyszívű vagyok, rá kell jönnöm: mégiscsak az egyetlen húgomról van szó. De nem könnyű szóba hozni a témát, szegénykém belepusztulna, ha most kéne visszamondania az esküvőt. Boldogabbnak látszik, mint sok éve bármikor,

—————————— MÚLÓ ROSSZULLÉT ———————— 250 és ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőle? Míg odalenn kis erőlevest melegít nekem, előveszem a szekrényből a karácsonyi díszes dobozt. A fedél alatt, elsárgult újságpapírba csomagolva ott lapul a sok felesleges üveg és csillogás, ami annyira fontos neki. Isten a tudója, én miért ragaszkodtam hozzájuk ilyen sokáig. Egyet kiveszek és kicsomagolok közülük; a kis fehér angyal az, amelyiknek csorba a szárnya. Az angyalt ráállítom a Denverből érkezett újságpapírra, alaposan belecsomagolom, és visszateszem a többi közé legalulra. Yvonne már jön is felfelé a lépcsőn, gyorsan lecsukom a dobozt, és bebújok az ágyba. Egy tányér levest és kekszet kapok. Látom, sósat vásárolt a Ritz helyett, és már majdnem lemondok az egész tervről, kis híján úgy döntök, fedezze fel saját maga az igazi Arthurt. Aztán mégis veszek egy nagy levegőt, és emlékeztetem magam arra, hogy a húgomról van szó. Meg már különben is észrevette a szoba padlóján heverő dobozt. Leteszi a tálcát az ágyra, és a csomag felé bök. - Mi az? - kérdi, pedig nagy betűkkel rá van írva, és már vagy százszor látta. Komolyan, dühítő egy perszóna. Nem tudja ez az Arthur, hogy mibe keveredett. Azért csak mosolygok, és igyekszem olyan édeskés hangon megszólalni, amilyen a máz lesz szombaton az ócska esküvői tortáján. - Nászajándék - mondom. - Tudom, hogy mindig nagyon vágytál ezekre. Arcára csalja azt a grimaszt, amit világ életemben gyűlöltem, a bizonytalan, rémült öröm kifejezését; olyan, mint egy kutya, amelyik éppen húst fogad el egy kézből, ami mindjárt megüti. - Igazán, Arlette? - kérdi, mint aki rögtön elsírja magát. Kedvem volna nagyot csípni belé. - Hát, úgy tűnik, mostantól én járok majd hozzátok karácsonyozni. így logikus. - Jaj, Arlette! - kiáltja, és hevesen megölel, kis híján kidönti a levest. - Ezért hívtál át, ugye? Te vagy a világ legaranyosabb testvére! - Te mindig átláttál rajtam - felelem, és beleharapok egy sós kekszbe. Nézem, ahogy felemeli a dobozt, lecipeli az autójához, és közben valamilyen bugyutaságról fecseg. Arthur jól elrejtett fotója jár a fejemben, a hazug arcába csomagolt csorba angyal. Ha Yvonne szeme elég éles, karácsonykor előkerül az a kép. Ha pedig véletlenül már korábban közbejönne valami, azért kicsit sem vagyok felelős. Megtettem mindent, ami tőlem telik. És ha, isten ments, tényleg történne bármi, akkor én készen állok: át fogom venni az irányítást. Semmi kétségem felőle, Arthurból jó kezekben olyan férj válhat, amilyet megérdemlek. Dési András György fordítása

251 —————————— KAT HOWARD ——————————

Kat Howard

REGÉNYES ÉLET

A

VOLT pasim már megint beleírt egy elbeszélésébe. Miután szakítottunk, közöltem vele, hogy ezt hagyja abba. Tulajdonképpen éppen ez volt az egyik oka a szakításunknak. Úgy értem, múzsának lenni csak addig szép és jó, míg ténylegesen nem leszel azzá. Amikor az első alkalommal megtörtént, még hízelgett nekem a dolog. És, tudod, a megszokott életem egyáltalán nem volt olyan remek, hogy különösebben hiányzott volna nekem. Szóval az, hogy magába rántott az a világ - egy olyan világ, amit ő csakis nekem írt, ahol én voltam a minden, az elérhetetlen, az ideál - az nagyon is hatott rám. Amikor befejezte a történetet, és én visszatértem a valóságos világba, az első dolgom az volt, hogy addig keféltem vele, míg belefájdult a combom. Akkor voltunk először együtt. Azt mondta, az volt élete legjobb szeretkezése. Amikor megkérdeztem tőle, korábban előfordult-e, hogy valaki belezuhant egy történetbe, amit írt, azt felelte, hogy nem tud róla. Ó, hát persze, a szereplőit olyan emberekről mintázza, akiket ismer, kis darabkákat oroz el az életükből: egy gesztust, egy beszédfordulatot, különös színű szemet vagy járásmódot. Apró-cseprő tolvajlások ezek, amiket minden író elkövet. Megkérdeztem, hogy akkor most mit csinált másként. - Gondolom, kezdtem beléd szeretni. Nem tudtam másra gondolni, csak rád. Így, amikor megírtam Marah-t, te jártál az eszemben. Folyton. Mivel nem rögtön az elején estem bele a történetbe, nem tudtam, hogy mi történt azokban a részekben, ahol nem bukkant föl Marah. A kész kézirat elolvasásakor bizarr módon keveredett bennem a déjà vu érzése a találgatással. A következő dolog, amibe beleírt, egy erotikus kisregény volt, amit nyilvánvalóan a valóságos világbeli szexuális zabolátlanságom ihletett.

——————————— REGÉNYES ÉLET ————————— 252 Ali sokkal flexibilisebb volt nálam, mind testileg, mind pedig nemi preferenciáiban. Őszintén élveztem azt a történetet, ám aztán egyik éjjel megpróbálkoztam valamivel az ágyban, olyasmivel, amit Ali szórakoztatónak vélt, de ami őszerinte jócskán túllépte a perverzió határát. Azután már csak olyan szexjelenetekbe írt bele, amikben orális szex szerepelt. A férfiak annyira kiszámíthatók tudnak lenni, még akkor is, ha zsenik! Talán akkor különösen. Legközelebb, amikor beleírt valamibe, elvesztettem az állásom. Azidőtájt egy regényen dolgozott, és amikor Nóráról írt, amint megfogta a tollát, én egész egyszerűen eltűntem a saját életemből. Hajói ment neki az írás, sokszor napokig vagy akár hetekig is egyhuzamban. Azt mondta, nem tudja, mi történik velem olyankor. El szokott menni a lakásomba, ránézett a dolgokra, meglocsolta a virágaimat. Feltéve, hogy nem felejtette el. Ha nem merült el annyira mélyen az írásban, hogy a külvilágból nem érzékelt semmit. Azt állította, hogy én olyankor is mindig ott járok az eszében, a gondolatai peremén. Mintha ez meg kellene nyugtasson! Egyre gyorsabban következett be ez a helyzet. Elkezdett írni, és én máris a történetben termettem, és ott is maradtam, míg be nem fejezte. Minél többet laktam az írásaiban, annál kevesebbet éltem a valós világban, és annál kevésbé emlékeztem arra, hogy milyen az igazi világban élni, valódi személyként, önmagámként. Amikor ment neki az írás, az a kényelmes, langymeleg érzés ölelt körbe, hogy valaki más tudja, mi folyik, meghozza az összes döntést, ő a biztonsági háló a légtornász drótkötele alatt. Minden fátyolos volt, lágyan megrajzolt, elmosódott szélű. Kalandokba keveredhettem anélkül, hogy aggódnom kellett volna a következmények miatt. Elvégre mindig ott voltam a gondolatai peremén. Egészen addig a napig, amikor nem. Amikor minden megmerevedett, és én egy hideg, fehér teremben találtam magam, tele azoknak az embereknek a szobrával, akikkel addig beszélgettem. Mentem egyiktől a másikig, próbáltam társalgást kezdeményezni, de nem történt semmi. Újra körbejártam a szobát, kijáratot keresve, de nem volt semmi ilyesmi. Tömör fehér falak, padló, mennyezet. Nagy terem volt, mégis éreztem a falak nyomását a bőrömön. A szoba közepére sétáltam, és leültem törökülésben a padlóra. Várakozón. Előfordult már veled, hogy megállt az eszed? Az az üresség két gondolat között, amikor az agyad csupa fehér zaj, amikor nincs egyetlen gondolat sem a fejedben - emlékszel arra az érzésre?

253 —————————— KAT HOWARD —————————— Képzeld el azt a hiátust, amint örökké tart! Nincs belőle menekvés, mert nem tudod - nem nem emlékszel, hanem nem tudod -, mit gondoltál, mielőtt így kiüresedett az agyad, s ezért nem tudod azt sem, mit tehetnél, hogy újra működni kezdjen. Egyszerűen nincs semmi. Csak némaság. Tiszta fehér. És nincs idő. Megállapíthatatlan, hogy mennyi ideig ülsz abban az irdatlan, klausztrofóbiát keltő fehér teremben, egyre kevesebbé válva. Soha nem tudtam kideríteni, hogy milyen sokáig vártam ott. Ám váratlanul, a valóságos világba visszatérve egy olyan szobában termettem, amit még sosem láttam, és ő is ott volt. Ráncok ültek a szeme sarkában és a haja már őszült. írógörcs, magyarázta nekem. Megpróbált ennek ellenére írni, más munkákon dolgozni, de nem segített semmi. Végül aznap reggel föladta azt a regényt, mint megvalósíthatatlant. Megkérdeztem, vajon megpróbált-e visszahozni, mialatt megakadt. Ez eszébe sem jutott. Ekkor szakítottam vele. Fölfedeztem, hogy a távollétemben meglehetősen sikeres íróvá vált. A kritikusok kedvence, akit különösen a női karakterei összetettségért, realisztikus voltáért dicsérnek. Amikor Marah-ról beszélt egy interjúban, úgy írta le, mint egyetlen, elveszett szerelmét. Az újságíró ezt romantikusnak találta. Én meg idegesítőnek az újságírót. Elveszettnek lenni egyáltalán nem is romantikus. Egyes részeim végleg elkallódtak, vagy legalábbis eltakarta őket az a rengeteg másik nő, akik mind én voltam az ő számára. Persze, mind én vagyok, de ők csak az ő rólam alkotott nézőpontjai, eltúlzottak, egy kissé megmásítottak, az igazság elferdítve. Fölhangosítok egy dalt a rádióban, aztán eszembe jut, hogy Ali az, aki szereti a cigány punkot. Két hétig hanyagoltam a kedvenc pékségemet, amikor meggyőztem magam, hogy Fiona lisztérzékenysége a sajátom. Három hónapig azt hittem, hogy a nevem Marah. Mindezek alatt azért előfordultak normális intervallumok. De még mindig rándulást éreztem, amikor kis darabkákat kölcsönzött belőlem a regényeihez. Elveszítettem a kedvenc parfümömet, vagy annak emlékét, amikor először összetört a szívem. Saját magam parányi darabkái, ahogy leválnak, fájdalommentesen. Néha visszatérnek, amikor ő leírja azt, hogy „vége”. De gyakrabban nem. Emlékeztettem, hogy megígérte, többé nem ír rólam. Biztosított, hogy nem állt szándékában. És különben is, azok csak foszlányok, hébe-hóba. Majd gondosabb lesz. És igazán, inkább hízelgő kellene legyen számomra!

——————————— REGÉNYES ÉLET ————————— 254 Ám aztán eltűnt egy hét az életemből. Szerettem azt a novellát, és Imogen bámulatos jellem, az a fajta nő, amilyen én csak szeretnék lenni. De nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy ő már megint ellopott engem önmagámtól. Egyszerűen eltűntem, és nem tudom, hogy hová lettem. És még több dolgot felejtettem el magamról. Tényleg a zöld a kedvenc színem? Egy pöccintéssel fölélesztettem a számítógépet, majd vadul gépelni kezdtem. Leírtam mindent, amire emlékeztem magamról. De amikor átnéztem a szöveget, tátongó hézagok voltak benne, amikről tudtam, hogy valaha emlékeztem rájuk, egyes események viszont kétszer is szerepeltek. Levegő után kapkodva lecibáltam a ruhámat, és csak bámultam magam, abban reménykedve, hogy a testem valóságosabb, mint a tudatom. De vajon az a sebhely a térdemen onnan származik, amikor tizenkét évesen leestem a bicikliről, vagy egy túl éles tengerparti sziklától tizenhét éves koromból? Tényleg így szoktam integetni? Ilyen helyzetben vajon elsírnám magam? Gondolom, mindenki azt tenné. Megpróbáltam újraírni magam. Előkerestem kifakult virágszirmok dobozait, összegyűrt és eltépett jegyeket, rögeszmésen lapozgattam régi évkönyveket. Egymás után hívtam föl a barátaimat, hogy "Arra emlékszel?” játsszunk. Már amikor elég emlékem maradt a kérdezéshez, hogy egyáltalán tudjam, kik a barátaim. De nem vált be. Mindegy is, milyen tehetsége volt neki, vagy miféle átok sújtott engem, amivel be tudott vonni az elbeszéléseibe, mert a varázs túlságosan rejtélyesnek bizonyult ahhoz, hogy utánozhassam. És a hézagok az életemben egyre nőttek. Új változások történtek. Egy reggel arra ébredtem, hogy a hajam fehér. Nem ősz, mint egy öregaszszonyé, hanem platinafehér, mint egy rocksztár vagy valami tündérkirálynő hajszíne. Nem festettem vissza. Megjelent egy gyűjtemény a rövidebb írásaiból. A neve fölbukkant a legkapósabb könyvek sikerlistáján, és a fontos irodalmi díjakra jelöltek között. Én meg elfelejtettem, hogy tejjel iszom-e a kávét. Fölhívott, kérte, hogy találkozzunk. Azt mondta, még mindig engem szeret, hogy kísérti a bőröm, a hangom, az illatom emlékképe. Nekem is hiányoznak ezek a dolgok, gondoltam. Ezért aztán beleegyeztem a találkába. Azt mondta, nem ismert föl azonnal, amikor beléptem a bárba, és odamentem hozzá. Valami más lett. Azt feleltem neki, hogy fogalmam sincs, mi lehet az.

255 —————————— KAT HOWARD —————————— Ő rendelt mindkettőnknek. Én nem bántam. Biztos voltam benne, hogy tudja, mit szeretek. Van egy történet, magyarázta. Úgy vélte, talán a legjobb, amit valaha is írni fog. Érezte végigsisteregni a sztori elektromosságát a bőrén, érezte, ahogy a szavak, amiket le fog írni, dörömbölnek és visszhangoznak az agyában. Van egy vázlata, amit megnézhetek, hogy véleményt formálhassak. Odacsúsztatott egy lapos dossziét az asztalon. Hangosan tűnődtem, hogy ezúttal vajon miért kér engedélyt. Mert ez hosszabb. Nagyepika. Nem tudta biztosan, mennyi időbe telik majd megírni. És azok után, ami utoljára történt, amikor én ott... Izé. Meg akarta kérdezni. Értékeltem a gesztust. Végigdoboltam az ujjaimmal keresztben az iratgyűjtő tetején, de nem nyitottam ki. Egy pincér tapintatosan egy martinit tett a tányérom jobb oldalára. Fura. Azt hittem, az Madeleine, aki martinit szokott inni. De belekortyoltam, és lehunytam a szemem az élvezettől, amit az alkohol perzselése adott. Igent mondtam. Egyetlen további történetre, erre a remekműre, amit ott láttam lángolni a tekintetében. De volt egy feltételem. Bármit, mondta ő. Amit csak akarok. Azt akartam, hogy hagyjon ott a történetben, amikor befejezte. Azt válaszolta, hogy már töprengett rajta, vajon kérni fogom-e ezt. Meglepett, hogy nem tudta. Beleegyezően bólintott és azzal el volt intézve. A vacsora alatt összevissza diskuráltunk. Néha a figyelme elkalandozott, és én látni véltem, ahogy a cselekmény szálai szövődnek az elméjében. Azon tűnődtem, ezúttal hogyan fog elnevezni, majdnem meg is kérdeztem, aztán rájöttem, hogy nem számít. Arra is rádöbbentem, hogy többé már abban sem vagyok biztos, mi a nevem. Esetleg Grácia? Úgy gondoltam, hogy az rendben lévőnek hangzik. Grácia. Míg a számlát vártuk, ő máris elkezdett körmölni az iratgyűjtő borítójára. Néztem, ahogy írt. „Rafe először a lány hangjába lett szerelmes, teljesen beleesett, amint az bemutatkozott, mint...” Sohár Anikó fordítása

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 256

Jonathan Carroll

KEZDŐDJÉK A MÚLT

E

AMON REILLY jóképű

volt és hanyag. Mintha mindenkit ismert volna, még a pincérnőket is az éttermekben. Mikor belépett az ajtón, rámosolyogtak és azonnal flörtölni kezdtek vele, amint leült az asztalukhoz. Többször is láttam már ezt a jelenséget, más-más éttermekben, olyan helyeken, ahol még egyikünk se járt. Megkérdeztem, hogy ismeri-e a pincérlányokat, de mindig azt mondta, hogy nem. Eamon sosem palástolta az érzelmeit, és ennek mindig megvolt a gyümölcse. Az emberek akkor is törődtek vele, mikor elviselhetetlen volt, ami azért elég gyakran megesett. Egy régi, meglehetősen lestrapált Mercedest vezetett, ami kívül-belül koszos volt. Ha vele utazott az ember, előtte mindig hátra kellett dobni valamit az első ülésről. Néha hihetetlen dolgokat találtunk benne - egy fém varázsvesszőt, egy csomag pelenkát (agglegény volt), egy pelotaütőt, egy másik alkalommal pedig egy híres színésznő gyűrött fényképét, rajta egy meglehetősen bizalmas dedikálással. Eamon mindent olyan takaros nagybetűkkel írt, hogy folyton az az érzése támadt az embernek, hogy írógéppel írta. Részletes naplót vezetett, de senkinek sem mutatta meg, bár mindig magával vitte mindenhova. Szerelmi élete mindig viharos volt, mi pedig azon tűnődtünk, vajon miért nem marad meg mellette egy nő sem huzamosabb ideig. Egyszer együtt járt a barátnőmmel, Avával pár hétig. Mikor végre vettem a bátorságot, és megkérdeztem, miért szakítottak, nem lettem sokkal okosabb. - Nem illettünk össze. - És? - És semmi. Van az úgy, hogy az emberek nem illenek össze bizonyos párosításokban. Van, akivel jó barátságban vagy, de ha szeretők lesztek, úgy már nem működik, vagy elromlik... vagy valami ilyesmi. Eamon jó srác, jó vele együtt lógni, de nem volt jó partnernek.

257 ———————— JONATHAN CARROLL ————————— - Miért? Ava összehúzta a szemét, ami általában azt jelentette, hogy téma lezárva, nem akar többet beszélni róla. Ezúttal azonban más volt. - Ülj le. - Mi? - Ülj le. Elmesélek egy történetet. Elég hosszú. Úgy tettem. Ha Ava mond az embernek valamit, akkor engedelmeskedni kell, mert, nos, mert ő Ava. Szerette a desszertet, a külpolitikát, az igazságot, a veszélyes helyzeteket, és a csodát, bármilyen felállásban. Szakmája szerint újságíró, aki olyan különösen veszélyes helyekre jár a világban, mint Spinkai Raghzai Pakisztánban, vagy éppen Sierra Leone. Olyankor láthatjuk a tévében, amint felszálló helikopterrel a háttérben, sisakját a fejére szorítva jelentkezik be valahonnan a frontvonalról vagy sivár vidékről, lepusztult falvakból, ahol előző éjszaka még harcoltak a felkelők. Rettenthetetlen volt, magabiztos és türelmetlen. Emellett éppen terhes is, ezért is volt itthon mostanában. Egészen biztosak voltunk benne, hogy én vagyok az apa, de volt némi esély, hogy talán Eamoné a gyerek. Tizenkét éve ismertem Ava Malcolmot, és ebből úgy tizenegy éve szerelmes voltam belé. Ezalatt a tizenegy év alatt szinte semmi jelét nem mutatta, hogy viszonozná érzelmeimet, csak nagy ritkán hívott föl olyan lehetetlen helyekről, mint például Ougadougou vagy Aleppo. A vonal minősége kivétel nélkül mindig borzalmas volt. A műholdas telefonok korszakáig általában a beszélgetés közepén megszakadt a vonal, mintha a hálózat belefáradt volna a locsogásba, és aludni akart volna. Ava később beismerte, hogy egy ideig azt hitte, meleg vagyok, de aztán egyszer, mikor hazatért valami kiküldetésből és megtudta, hogy Jan Schickkel élek, rájött a tévedésére. Szegény Jannek esélye sem volt. Mindig azt hittem, hogy csak tisztes távolból szerethetem majd Avát, hálás lehetek minden vele töltött időért, és csak a lelátóról csodálhatom bátorságát és tehetségét, ahogy kalandos életét élte. Aztán meglőtték. Ironikus módon azonban nem valami Isten háta mögötti, tyúkszaros porfészekben, 50 fokos forróságban valami kietlen vidék közepén, ahol a rosszfiúk még mindig lóháton közlekednek, hanem egy éjjel-nappaliban, négy saroknyira New York-i lakásától. Csak leugrott egy üveg borért és egy zacskó chipsért, amikor egy Leaky nevű seggfej megpróbálta végrehajtani élete első fegyveres bolti rablását, és később azt vallotta, csak véletlenül sült el a pisztolya. Az egyik golyó súrolta Ava vállát, de mivel egy Glock G36-0S szubkompakt pisztolyból lőtték ki, a „súrolás” nem fedi a helyzet súlyosságát. Valószínűleg megúszta volna, ha a földre vetette volna magát, mint a többiek a boltban, amint Leaky

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 258 elkezdett ordítozni, de mivel Ava olyan volt, amilyen, látni akarta, mi történik, így csak állt ott, amikor a pisztoly elsült, épp akkor amikor nagyjából az ő irányába mutatott. Ava sok szörnyű dolgot látott újságírói pályája során, de mindig megúszta sérülés nélkül. Ahogy az gyakran megesik azokkal, akik súlyos sérüléseket szenvednek, ő is traumás lett. Mikor kiengedték a kórházból, saját szavaival „utazgatott, dugott és bujkált egy évig”. - Mikor kijöttem, fel volt kötve a karom, és be voltam sózva. Úgy 142 százalékosan őrült voltam. Kétszer olyan vadul akartam élni az életet, kétszer annyi dolgot látni, és annyi pasit összeszedni, amennyi belefért. Elég közel kerültem a halálhoz, de csak annyit tanultam belőle, hogy többet akarok: több élet, több szex, több új hely... - Így aztán feléltem az összegyűjtött utaskilométereket, amit a munkám során a légitársaságoknál szereztem. Mikor elfogyott, felhasználtam az összes szívességet, amivel tartoztak nekem arrafelé, amerre menni akartam. Sok időt töltöttem Oroszország délnyugati részén, mert az új Vadnyugatnak tartották azt a vidéket a sok olajfúrás és felfedezők miatt. Ott, Bakuban találkoztam a jittel. Ez jellemző volt Avára. Mikor a tévében szerepelt, lényegi információkat közölt, könnyen érthető mondatok formájában, kristálytisztán. A magánéletben viszont gyakran annyira elragadtatta magát, mikor mesélt valamiről, hogy nem is gondolt rá, hogy’ a hallgatósága esetleg nem tudja, hol van Baku és a földlakók többségéhez hasonlóan fogalma sincs arról, mi az a jit. - Magyarázd meg az utolsó két szót. - Azerbajdzsán - mondta türelmetlenül. - Baku Azerbajdzsán fővárosa. - Oké, Baku megvan. Mi az a jit? - Egy dzselium. - Az meg micsoda? - A jit egy másik szó a dzsellumra... olyasmi, mint egy jövendőmondó, csak sámánszerűbb. A tenyérjós és a falu bölcse egyvelege, mondjuk. Csakhogy Azerbajdzsánban a dzselium mindig nő, ami azért érdekes, mert egyébként nagyon férfiközpontú társadalom. - Oké... Baku és jit. Ava előrehajolt és megcsókolta a szám sarkát. - Szeretem, ahogy megállítasz és pontosítást kérsz. A legtöbb ember hagyná, hogy tovább csacsogjak. - Folytasd. - Oké, szóval az utazgatásom végén el akartam tölteni egy kis időt Bakuban, mert az egyik kedvenc könyvem, az Ali és Nirio ott játszódik. A könyv alapján a város az egyik legromantikusabb hely a földön. Persze, nem az, de nem is ez a lényeg.

259 ———————— JONATHAN CARROLL ————————— - Egy Szabuncsu nevű negyedet látogattam meg. A kísérőmet Magszúdnak hívták, egy azerbajdzsáni férfi volt, aki jól beszélt angolul, és már dolgoztam vele pár évvel korábban egy tudósítás kapcsán. Jól ismertem a fickót, tudta, hogy miket kedvelek és mik érdekelnek. Ezúttal, mivel nem munkaügyben jártam ott, csak azért béreltem fel, hogy vezessen körbe. - Mikor elértünk Szabuncsuba, Magszúd azt mondta, Oroszország egyik leghíresebb dzsellumja errefelé lakik. Megkérdezte, van-e kedvem meglátogatni? A tenyérjóslás, asztrológia, tarot kártyajóslás és a hasonlók vonzzák a csajokat. Látnokok, sámánok, parafenomének... buknak rájuk. Én is azt mondtam, hogy persze, szeretnék találkozni egy jittel. Lamijának hívták, ami azeriül műveltet jelent. Egy kis lakásban élt egy olyan ’50-es években épült kommunista lakótelepen, tudod, ami szürke, egyforma panelházakból állt, ahol könnyű eltévedni. Azt hiszem, két szobából állt az egész, de mi csak a nappalit láttuk, ami még napközben is sötét volt. Lamija egy díványon ült, mellette egy mózeskosár. Az egyik kezét egész idő alatt a kosárban tartotta, mintha az érintésével tartotta volna csendben a babáját. - Miután leültünk, megkérdezte Magszúdtól, hogy tudok-e valamit a lal báláról, ami néma gyermeket jelent. Azt felelte, nem. Lamija erre azt mondta neki, hogy magyarázza el nekem, mi az, mielőtt folytatnánk. Mindezt persze azeriül mondta, amiből egy szót sem értettem, de láttam, hogy Magszúd elfintorodik, mikor a jit befejezte, mintha nehéz lenne úgy elmagyaráznia a dolgot, hogy én is megértsem. - Amíg Magszúd a lal báláról magyarázott, Lamija végig a kosárban tartotta a kezét, de akkor még nem tudtam, miért. - Ava elhallgatott, és csak nézett rám egy darabig. Azt hiszem, erőt gyűjtött, mielőtt rátér a nehéz részre. - Pontosan úgy fogom elmondani neked a dolgot, ahogy megtörtént. Vagy elhiszed, vagy nem, de tudd, hogy őszintén beszélek, azért, amit Lamija mondott nekem rólam. Olyan dolgokat tudott, amit senki más nem tudhat. Senki, érted? Még a szüleim vagy a húgom sem. De Lamija tudta. Úgy sorolta fel a legbizalmasabb dolgaimat, mintha listáról olvasná. - Hadd meséljem el előbb, mi az a néma gyermek. A legenda szerint egyszerre mindig csak három van belőle Oroszországban. Ha az egyik meghal, azonnal születik egy másik. Olyasmi ez, mint a Dalai Láma Tibetben: a néma gyermek még születése előtt kiválasztja magának az anyját. - Hogy érted, hogy még születése előtt? Még a gyermek születése előtt? - Igen. Lamija azt mondta, abban a pillanatban tudta, hogy néma gyermeket fog szülni, mikor megérezte, hogy állapotos. így aztán, mire megszületett, már nem lepődött meg, mikor meglátta.

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 260 - Miért lepődne meg valaki a saját gyermeke láttán? Valami rendellenessége volt? Ava aggodalmasan nézett rám, mintha tétovázna, hogy megszólaljon-e. - A gyermek nem él. Vagyis, félig él... félig élő, félig halott; félig ebben a világban él, félig a következőben. - Milyen következőben? - A túlvilágon. A baba félig élő, félig halott, ahogy mondtam. Nem öregszik. Mindegyik meghatározott évet él csak, de senki nem tudja, pontosan mennyit. A halála pillanatában ugyanúgy néz ki, mint amikor megszületett, bár vannak olyanok, akik évtizedeket élnek. Sosem mozog, nem eszik, nem lélegzik. Sosem nyitja ki a szemét, de a szíve dobog, és ami fontosabb, orákulum. - Miután a jit elmond olyan titkokat rólad, amiket csak te tudhatsz, és teljesen meggyőz arról, hogy igazi, két kérdést tehetsz fel az anyának. Kérdezhetsz bármit... a múltról, a jövőről, bármiről, amiről csak akarsz. Amíg fizikai érintkezésben van a gyermekkel, válaszolni fog. - Mit kérdeztél? Ava megrázta a fejét. - Nem mondom meg. De részben... - elhallgatott, felállt és az ablakhoz sétált. Mozdulatlanul ültem, vártam valami jelre, hogy mit kellene csinálnom: odamenni hozzá, ülni tovább, megszólalni, hallgatni... Ava megérintette az ablaküveget, hosszú ívet rajzolt a lecsapódott párába. Szinte éreztem a hideg nyirkosságot az ujjamon. A következő szavai teljesen váratlanul értek. - Mesélt neked Eamon a múltjáról? A gyerekkoráról? - Eamon? Mi köze ennek hozzá? - Sok - Ava elkezdte a tenyerével törölgetni az ablaküveget, mintha próbálna eltüntetni valamit, aztán felém fordult. - Bízz bennem... ez is hozzá tartozik. Beszéltél vele a múltjáról? - Nem. - Eamon apja pilóta volt. Évekig terrorizálta a családját, verte őket, meg minden - igazi szadista volt. Egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy egy kis géppel nagyon alacsonyan oda-vissza röpködött a házuk fölött, mikor tudta, hogy mindenki otthon van. Eamon azt mondta, hogy olyan ijesztő volt, hogy az anyjukkal együtt az ágy alá, vagy a pincébe bújtak, mert attól féltek, hogy egy nap elvéti és belezuhan a házukba. - Mi történt vele? - Alkoholista is volt, és szerencsére egyszer átszakította valami híd korlátját a kocsijával, és lezuhant, szörnyet halt. - Jézusom! Ez megmagyarázza, miért olyan... problémás Eamon. - Igen. Egyszer annyira elegem lett a viselkedéséből, hogy pofon vágtam. Csak akkor mesélt néhány dolgot a gyerekkoráról. Végül kezdtem

261 ———————— JONATHAN CARROLL ————————— megérteni, miért olyan, amilyen. Ettől persze nem lesz kevésbé idegesítő, de ilyen múlttal... - Rémes. Szegény fickó. - Egén. Nem tudom, hogy csak ezért olyan furcsa, de biztosan hozzájárul. Keresztbe fontam a karomat. - De mi köze ennek a néma gyermekhez? - Az egyik dolog, amit Lamija mondott, az volt, hogy egy átok része vagyok. Lassan leeresztettem a kezemet, aztán nem tudtam, mit tegyek vele. - Hogy érted? Meg vagy átkozva? - Egyszerre hangozhattam kétkedőnek és kétségbeesettnek. Milyen haszontalan bír lenni az ember keze és a hangja ilyen helyzetekben. Csak útban vannak, egyik sem tudja, mit kéne tennie, hogyan viselkedjen olyankor, ha elhangzik egyetlen olyan szó, mint az „átok”, vagy „meghalt” vagy „rák.” Ava megrázta a fejét. - Nem. Része vagyok egy átoknak. Habár azt hiszem, meg vagyok átkozva, mert szerepem van az egészben. Lamija azt mondta, hogy miután visszatérek Amerikába, teherbe esek, ami megtörtént. Azt is mondta, hogy a gyermekem arra lesz kárhoztatva, hogy pontosan ugyanúgy élje le az életét, ahogyan az apja, akár akarja, akár nem. Csupán néhány lényegtelen részletben fog különbözni. - Elhallgatott, és nem mondott semmit, csak nézett rám. Azt hiszem, várt, hogy leülepedjenek a szavai. - Azt nem mondta, ki az apa? - Nem. Csak annyit, hogy aki teherbe ejtett, az viseli az átkot. - Az én is lehetek, Ava. - Igen, te is lehetsz. Egy DNS-teszttel kideríthetjük, de előbb beszélni akartam veled. Természetesen te is része vagy a dolognak. - Igen, azt hiszem - mondtam cinikusan és kegyetlenül, bár nem így akartam. Nem akartam szemét lenni hozzá, de miért most mondja el nekem ezeket a dolgokat? Miért nem korábban? Hosszúra nyúlt a csend. - Szeretlek, Ava, de ez őrültség, teljes őrültség. Olyan, mintha az Ezeregyéjszaka meséiből vennéd: néma gyermek, dzsellum, átok... Honnan tudod, hogy igaz? - Azért, ami azóta történt. Amikről Lamija azt mondta, hogy meg fognak történni. Minden egyes dolog: a terhesség, a viszonyom Eamon-nal és legfőképpen: te. - Hogy érted, hogy én? Ebben a pillanatban a mosógép, ami eddig csendben zakatolt a háttérben, halk csendüléssel jelezte, hogy lejárt a program. Ava hallgatott, és nem úgy nézett ki, mint aki hamar válaszolni fog a kérdésemre. El-

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 262 fmtorodtam, és átsétáltam a konyhán a mosógéphez. Kinyitottam az ajtaját és benyúltam, hogy kivegyem a teregetnivalót. - Ava? - Mi az? - A mosógéped tele van betűkkel. - Előhúztam egy nagy, fehér és nedves K betűt, és a tenyeremre fektettem. Miután jól megnéztem, fölemeltem, hogy ő is lássa. Huszonöt centi magas lehetett, és valamilyen textíliából vagy ruhából volt. Benéztem a mosógépbe és láttam, hogy ruhák helyett egy csomó, nedves nagybetű van benne. Ava nem tűnt meglepettnek, sőt, bólintott, mikor felemeltem a K betűt. - Én tettem oda. - Te tetted... hol a szennyesünk? - A fürdőszobában. - De miért? Miért csináltad? Mik ezek? - Vegyél ki még négyet. Ne nézd meg melyikeket... csak nyúlj be és vegyél ki négyet. Ha kivetted, megmondom miért. Mondani akartam valamit, de meggondoltam magam. Benyúltam a mosógépbe, beletúrtam a puha, nedves textilbetűk közé, mint aki a lottó nyerőszámait készül kihúzni. Mikor megvolt a négy, Ava azt mondta, tegyem le őket a padlóra úgy, hogy kiadjanak egy szót. A kihúzott betűk a K, V, Q, R és O voltak. - Nem lehet értelmes szót alkotni belőlük, csak egy magánhangzó van. Ava elég messze állt tőlem, nem láthatta, milyen betűk voltak. - Mondd meg, melyikeket választottad. - K, V, Q, R és O. Mindkét tenyerével rácsapott a combjaira. - Eamon is ugyanezeket a betűket választotta. - Micsoda? Eamon is megcsinálta ugyanezt? Vele is kihúzattál nedves betűket a mosógépből? - Rájöttem, hogy már csaknem kiabálok. - Igen. Teszt volt, mindkettőtöknek. Tudtam, mi lesz az eredménye, de meg kellett csinálnom. - A hangsúlya alapján mintha nem is lett volna olyan nagy dolog, mintha azt sugallná, miért csinálok belőle ekkora ügyet? Egy teszt, amiben mosógépből kell nedves betűket kihúzni? Eamon is megcsinálta? A néma gyermek. Egy jit. Egy átok. Mióta ismertem Avát, most először néztem rá úgy, mintha ellenség volna, akitől tartanom kellene. *** - Gondolod, hogy Ava megbolondult? - Persze, hogy bolond. Mit gondolsz, miért hagytam ott? - Te hagytad ott őt? Nekem az ellenkezőjét mondta. Hogy ő hagyott el téged.

263 ———————— JONATHAN CARROLL ————————— Eamon felhorkantott és megráncigálta a fülcimpáját. - Ismered a mondást: Soha ne szeress bele egy pszichiáterbe, mert azok a legőrültebbek? Hát tegyük hozzá a haditudósítókat is. Soha ne szeress bele egy haditudósítóba se. Túl sok csúf dolgot láttak már. Az a sok fájdalom és halál beleissza magát a csontjaikba is, és megzavarja a fejüket. Ava se százas, haver. - Mesélte a néma gyerekes sztorit? Ezért jöttél? - Nem várt választ. Felvette a vodkáját és belekortyolt, mintha tudta volna, mit fogok mondani. - Az még elment. Őrültség, de legalább szórakoztató. Jó sztori. De aztán jöttek a betűk a mosógépben, meg a fagyott állatok... - Milyen fagyott állatok? Rácsapott a vállamra. - Még nem csináltatta meg veled? Ah, akkor még tartogat meglepetéseket. Minél tovább maradsz Ava mellett, annál mókásabb lesz. Én a fagyott állatok után léptem le. Nekem annyi elég is volt, huh. - És mi van, ha tiéd a gyermek? Eamon a tenyerébe támasztotta az állt és lenézett a padlóra. - Akkor mindent megteszek, hogy Ava és a gyerek kényelemben élhessen, gondoskodom róluk. De nem fogok együtt élni azzal a csajjal. Nem én. Teljesen elmentek nála otthonról. - Higgadtan és határozottan beszélt. Nyilván végiggondolta már a dolgot, és megbékélt a döntésével. - Várj egy kicsit, Eamon. Egy pillanatra képzeld el, hogy minden, amit mondott, igaz lehet. Mi van, ha te vagy az apa és a gyerek arra van kárhoztatva, hogy a te életedet élje? - Az én életemmel semmi gond nincsen. Jó életem van. - Mi a helyzet az apáddal, és amit a családoddal tett? - Igen, az szörnyű volt, de nem akarom ugyanazt tenni az én családommal, ha egyszer lesz nekem olyan egyáltalán - rám mosolygott. - Pilótaengedélyem sincs, úgyhogy attól sem kell félned, hogy Ava háza fölött fogok repkedni és megpróbálom lebombázni. Na és mi a helyzet a te apáddal? Jó ember volt? Mi van, ha te vagy a gyerek apja? Van miért aggódnia? - Sosem ismertem az apámat. Elváltak anyámmal, mikor még csak két éves voltam. - Na látod! Sajnálattal hallom, de ami azt illeti, te veszélyesebb lehetsz a gyerekre, mint én, már ha van átok egyáltalán, mert fogalmad sincs, milyen volt az apád. Lehet, hogy rosszabb, mint az én öregem volt. Egymásra néztünk, és a hallgatásunk csak megerősítette, hogy egyetértünk a kérdésben. Eamon kuncogott, és a fejét rázta. - Szegény Ava... legrosszabb esetben, ha az átok igaz egyáltalán, mindenképpen rosszul jár: az én oldalamról az erőszakos apával, a te oldaladról a titokzatos apával, aki akár a Hasfelmetsző Jack is lehet.

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 264 - De az is lehet, hogy az apám remek fickó - mondtam erőtlenül. - Azok nem hagyják el a családjukat. - Te is elhagytad Avát. - Ő nem a családom - mondta mély, mormogós hangon. - Azt sem mondtam, hogy apa akarok lenni. Van olyan, hogy ha valaki kimond valamit, általában önkéntelenül, az egy másik embernek válik hasznára, és segít elhatároznia magát. Mikor Eamon kimondta, hogy ő nem akar apa lenni, valami a helyére kattant a fejemben, és arra gondoltam, hogy én viszont szeretnék Ava gyermekének az apja lenni... mindennél jobban. Ilyen egyszerű volt. Szerettem Avát, és vágytam rá, hogy a társam legyen egy életen át, ha ő is akarja. Nem érdekelt, hogy esetleg Eamoné a gyerek, nem érdekelt az átok. Még az sem érdekelt, ha Ava Malcolm fejében kilazultak a fogaskerekek. Vele akartam lenni, és ezért bármire hajlandó lettem volna. Mikor elmondtam Eamonnak, felemelte egyik kezét, és keresztet rajzolt a levegőbe, mintha áldást osztó pap lett volna. - Nem tudom, bolond vagy-e, vagy mazochista, esetleg a legnagyszerűbb fickó a földön. Tudod, hogy az emberek nem lesznek jobbak, ahogy öregszenek... csak még inkább olyanok leszünk, amilyenek voltunk. Ha Ava most őrült, ennél már csak őrültebb lesz. - Tudom. De talán mégsem. - Igaz, talán mégsem. Ha pedig mégsem őrült, és tényleg van egy átok, akkor egészen másfajta szívás vár rád. Így vagy úgy, de nyakig ülsz a szószban. - Talán igen, talán nem. Tudod, hogy holnap megy a kórházba a DNSteszt eredményéért? Eamon nagy levegőt vett, és egyetlen hosszú szisszentésként fújta ki. - Hívj fel, ha tudod az eredményt, rendben? - Úgy lesz. - Kinyújtottam a kezem, és hosszan kezet ráztunk. Eamon mosolygott. - Rendes fickó vagy, de tényleg. Kitartasz Ava mellett, bármi legyen is. Ez derék dolog. - Mielőtt elmennék, beszélj ezekről a fagyott állatokról, amiket említettél. - Nem, ezt most igazán nem kell hallanod. Lehet, hogy csak velem játszotta el. Felejtsd el. - Vállon veregetett, aztán kisétált a bárból. Mikor visszaértem Ava lakásába, nem volt otthon, de volt kulcsom a lakáshoz. Az előszobái asztalon jó feltűnően ott hevert egy köteg papír, rajta egy sárga cetlivel. Nagy, fekete betűkkel az volt ráírva, hogy „OLVASD EL.” Felvettem a papírokat, és észrevettem az apróbb betűkkel írt folytatást a cetlin.

265 ———————— JONATHAN CARROLL ————————— „Ez a DNS vizsgálat eredménye. Eszerint nem Eamon, és nem is te vagy a gyerek apja. Gyáva vagyok, nem merek otthon lenni, mikor megtudod. A délutánt a nővéremékkel töltöm, majd később hazamegyek. Sajnálom, amiért nem mondtam igazat arról, hogy más férfiakkal is viszonyom volt. Voltak mások is, mióta megismertük egymást. Ha számít még valamit, Lamijáról és az átokról nem hazudtam. Nem tudom, ki az apa, de egészen mostanáig biztos voltam benne, hogy Eamon vagy te vagy az. De Lamija létezik. Az átok is létezik. Szívből szeretlek téged is, ez sem hazugság. Kérlek, legyél itt később. Nem érdemlem meg, de megkérhetlek rá.”

Döbbenten próbáltam elolvasni a többi papírt, de csupa számból és grafikonból állt az egész, a végén pedig volt egy összefoglaló, amit már fel sem fogtam, mert az agyam egészen máson zakatolt. Még le sem vettem a kabátomat, csak besétáltam a nappaliba a papírokkal a kezemben, és leültem a díványra. Arra a díványra, amin olyan jókat beszélgettük és jókat szeretkeztünk, vagy csak csendben, elégedetten üldögéltünk. Próbáltam a papírokra nézni, de nem voltam képes rá, ezért előredőltem és a kávézóasztalra dobtam. Egy nagy alakú fotóalbum hevert rajta, amit még sosem láttam. A könyv címe az volt, hogy „Fagyott világ”, és benne minden kép egy-egy tökéletesen lefotózott, döglött állatot ábrázolt, halakat, hüllőket... mindenfélét. Minden egyes fotón egy halott, fagyott lény volt: a hátán, az oldalán, jégbe hűtve a halpiacon, vagy üres, havas úton, ahol elgázolta egy autó. Gyönyörű, megrendítő, hátborzongató volt egyszerre. Ahogy átlapoztam, eszembe jutott Eamon kérdése, hogy láttam-e már Ava fagyott állatait. Vajon erről beszélt, vagy volt más is? Körülbelül tíz fotót megnéztem, mikor elértem egy megjelölt oldalra. Egy zöld, a gyakori használattól már rongyosodé öntapadós jegyzetlap volt a tetején. A fénykép nem hasonlított egyetlen másik képhez sem a könyvben. Ezen egy nő látszott, feketébe öltözve, kezében egy csecsemővel. Havazott, a világ fehér volt körülötte. Csak ő, és a gyermek volt színes. De a gyermek, már az a kevés, ami látszott belőle, mert a nő úgy tartotta, mintha rejtegetni próbálná a fotós elől, halottnak tűnt, olyan fehér volt a karjában, mintha fagyott lenne, mint a könyv többi képén az állatok. Még ennél is lebilincselőbb volt a nő tekintete. Teljesen békés, nyugodt volt. Ha valóban halott gyermeket tartott a kezében, akkor már túltette magát a gyászon, és valami emelkedett, vagy embertelen állapotba került. Mindenesetre békés volt, az a fajta mindenek fölött álló őrület látszott rajta,

—————————— KEZDŐDJÉK A MÚLT ———————— 266 ami megnyugvást hozott neki. A kép olyan erőteljes volt és - nincs más szó rá - gyönyörű, hogy hosszú percekig bámultam. Csak a transzszerű első benyomás elmúltával néztem meg a lap alját, ahol a képhez tartozó felirat bújt meg. A fotós nevét nem írták ki, de a kép készítésének helyét igen: Szabuncsu negyed, Baku, Azerbajdzsán.

Horváth Norbert fordítása

267 ————————— JEFFERY DEAVER ——————————

Jeffery Deaver

A PSZICHOLÓGUS

EGY Véletlenül találkoztam a nővel az egyik Starbucks kávézóban, amely az irodámnak is helyet adó orvosi épület mellett volt. Amint megláttam, azonnal tudtam, hogy bajban van. Végső soron az a munkám, hogy felismerjem a szorongó embereket. Éppen az egyik betegemmel kapcsolatos feljegyzéseimet olvastam. Minden, ötven perces kezelést követően azonnal lejegyzők mindent, ami elhangzik (gyakran, ahogyan most is, a kedvenc tejes kávémból merítve erőt). Elég jó a memóriám, azonban a terapeuták és pszichológusok számára nagyon fontos, hogy az ember mindig „kiemelkedően szorgalmas, és fáradhatatlan” legyen - ezek voltak egyik legkiválóbb egyetemi oktatóm kedvenc, több szótagos szavai. Ez a bizonyos kávézó Raleigh külvárosában van, egy forgalmas plázában. Délelőtt fél tizenegy lévén, ezen a kellemes, kora májusi napon nagyon sokan döntöttek úgy, hogy itt fogják magukhoz venni a szükséges koffeinmennyiséget. A szomszéd asztalnál nem ült senki, de szék sem állt mellette. Egy karcsú, barna hajú, visszafogott, sötétkék ruhát viselő nő lépett hozzám, és kérdezte, hogy nem bánnám-e, ha elvinné azt a széket, amit éppen nem használok. Ránéztem. Kerek arca természetesen szép, nem pedig úgy, ahogyan egy fotómodell arca szép lenne. Elmosolyodtam. - Vigye csak nyugodtan. Meg sem lepődtem, amikor nem válaszolt semmit, s nem viszonozta a mosolyomat sem. Egyszerűen elvette a széket, megfordította, majd leült. Persze nem a flörtölést utasította vissza; hiszen a mosolyom minden bizonnyal nem tűnt többnek viszonylag kedvesnél. Legalább kétszer annyi idős vagyok, mint ő, és úgy nézek ki - micsoda meglepetés -, akár egy kopaszodó, az íróasztala és a könyvtár mellé zárt terapeuta. Nem az ő típusa.

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 268 A nő hűvös válasza inkább abból fakadt, hogy bajban volt. Ami ugyanakkor engem zavart végtelenül. Diplomás terapeuta vagyok, és a szakmám etikai szabályai tiltják, hogy úgy próbáljam bővíteni a betegkörömet, ahogy mondjuk egy grafikus tervező vagy éppen egy személyi edző tudna újabb és újabb ügyfelet felhajtani. Most sem szóltam semmit, csak folytattam a jegyzetelést. A nő egy sporttáskából nagy adag papírt vett elő, és mialatt az élvezet legkisebb jele nélkül szürcsölte a forró kávét, elkezdte olvasni. Nem lepett meg, hogy így viselkedik. A fejemet félig elfordítva bele tudtam lesni a papírjaiba, és láttam, hogy iskolai óraterv. Talán hetedikeseké. Tehát tanárnő... még aggasztóbb a helyzet. Különösen érzékenyen érintenek az olyan emberek érzelmi és lelki gondjai, akik jelentős befolyással lehetnek a fiatalokra. Én magam soha nem foglalkoztam gyerekekkel, mint páciensekkel - ez a szakterület soha nem vonzott. Ugyanakkor egyetlen pszichológus sem végezheti megfelelően a munkáját, ha nincsenek legalább alapismeretei a gyermeki lélekről, hiszen a gyermekkorban gyökereznek azok a felnőttkori problémák, amelyek kezelésével jómagam és kollégáim foglalkozunk. A gyerekek, különösen a tíz-tizenegy éves korban kifejezetten sérülékenyek, és egész életükre kiható károsodást szenvedhetnek egy olyan tanárnő miatt, amilyen mellettem is ül. Persze lehetséges, hogy tapasztalataim ellenére téves a diagnózisom. Aggodalmam mindössze egy pillanattal később, amikor megszólalt a nő telefonja, máris igazolódni látszott. Először csendesen beszélt, bár a hangjából már ekkor kicsendült az elfojtott feszültség, miközben a hangsúlya és a szóhasználata arra engedett következtetnem, hogy egy családtagjával, talán éppen egy gyerekkel beszél. A szívem szakadt bele a gondolatba, hogy talán neki is vannak gyerekei. Cseppet sem lepődtem meg, amikor mindössze néhány perccel a beszélgetés kezdete után dühösen emelte fel a hangját. Nyilvánvalónak tűnt, hogy kezdi elveszíteni a fejét. - Hogy mit csináltál?... Hányszor mondjam, hogy soha, semmiképpen... Te nem érted, amit mondok? Vagy most megint csak hülye akarsz lenni?... Jól van, a konferencia után megyek... Majd ezt még megbeszéljük. Ha lecsaphatta volna a telefont ahelyett, hogy kinyomja, biztosan megteszi. Egy sóhaj. Egy korty kávé. Aztán tovább jegyzetel az orrá érve dühös, darabos mozdulatokkal. Lehajtottam a fejem, és a saját jegyzeteimet néztem. Elment a kedvem a kávétól. Megpróbáltam átgondolni, mi lehetne a következő lépésem. Nagyon sok embernek segítettem már, és élvezem is, ha megtehetem (aminek természetesen ugyancsak megvan a gyermekkoromban szerzett élményeimben gyökerező indoka), így biztosra vettem, hogy neki is tudnék. De a helyzet soha nem ennyire egyszerű. Az emberek gyakran maguk

269 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— sincsenek tisztában azzal, hogy segítségre szorulnak, ha pedig mégis, ellenállnak a segítő szándékkal feléjük közeledőnek. Normális esetben nemigen foglalkoznék olyasvalakivel, akivel csak így, véletlenül futok össze. Inkább egyszerűen megvárnám, míg az illető maga ismeri fel, hogy mire van szüksége. Most azonban sokkal komolyabb volt a helyzet. Minél tovább figyeltem, annál biztosabb voltam a diagnózisom helyességében. Erre utalt a merev testtartás, hogy nyilvánvalóan nem talál semmi örömöt vagy elégedettséget az óraterv elkészítésében, nem élvezi a kávéját, hogy dühös, és szinte kényszeres, rángó mozdulatokkal ír. Na és azok a szemek! Számomra legalábbis, a szemek mondanak el a legtöbbet egy emberről. A szemek... Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Felálltam, hogy töltsék magamnak még egy csésze kávét, és ahogy elindultam vissza az asztalomhoz, mintegy véletlenül az övére ejtettem a szalvétámat. Azonnal elnézést kértem és felvettem. Aztán a jegyzeteire pillantva felnevettem. - Az én barátnőm is tanít! - mondtam. - Szó szerint gyűlöl óratervet készíteni. Mindig azt mondja, hogy fogalma sincsen, mi szükség van rá. A nőnek egyetlen porcikája sem kívánta a velem való beszélgetést, azonban még az ő állapotában levők sem tehetik meg, hogy minden társadalmi konvenciót felrúgjanak. Felnézett, zavart tekintetű, sötétbarna szemeivel. - Néha tényleg kész kínszenvedés. De az iskola ragaszkodik hozzá. Elég bugyután ugyan, de sikerült megtörnöm a jeget, és legalább valami beszélgetésbe elegyedtünk. - A nevem Martin Köbei. - Annabelle Young. - Hol tanít? Wetherbyben dolgozott, Észak-Karolina középső részének egyik nagyobb városában, egyórányi autóútra Raleigh-től. Egy oktatással kapcsolatos konferencia miatt jött ide. - Pam, a barátnőm általános iskolában tanít. És ön? - Felső tagozatban. A legbefolyásolhatóbb kor, mondtam magamban megint. - Pam is azon gondolkodik, hogy inkább olyan korú gyerekeket kellene vállalnia. Már elege van a hatévesekből... De ahogy látom, maga nagyon komolyan veszi a dolgot - tettem még hozzá, az óraterv felé biccentve. - Megteszem, ami tőlem telik. Egy pillanatig haboztam. - Ne haragudjon, de őszintén szólva nagyon szerencsésnek tartom, hogy így összefutottunk. Ha megadom önnek a telefonszámunkat, és esetleg akad

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 270 néhány perce, nem szeretnék kényelmetlenséget okozni, de megtenné, hogy felhívja Pamet? Tényleg nagyon jó lenne, ha első kézből hallhatna néhány dolgot. Csak öt percről lenne szó. Jól esne neki, ha olyasvalakivel beszélhetne, aki maga is felsőbb tagozatban tanít. - Ó, nem is tudom. Még csak három éve vagyok a pályán. - Csak annyit kérek, hogy gondolja át. Nekem úgy tűnik, pontosan tudja, hogy mit csinál - ezzel elővettem a névjegyemet.

Dr. Martin Kobel pszichológus, viselkedésterapeuta Szakterület: indulatkezelés és addikció A tetejére felírtam, hogy „Pam Robbins” és az otthoni telefonszámomat. - Majd meglátom - felelte, azután belekortyolt a kávéjába, és visszatért az óratervhez. Tisztában voltam vele, hogy megtettem mindent, amit csak lehetett. Ha ennél továbbmegyek, azt valószínűleg tolakodásnak tekinti, és bezárkózik. Negyedórával később az órájára pillantott. A konferencia, amire jött, valószínűleg hamarosan folytatódik. Hűvös mosolyt villantott rám. - Örülök, hogy megismerhettem. - Úgyszintén - válaszoltam. Annabelle felnyalábolta az óratervet és a jegyzeteit, majd az egészet betette a sporttáskába. Amikor felállt, egy tinédzserfiú ment el mögötte, és véletlenül hozzáért a púposra tömött hátizsákjával. Láttam, hogy Annabelle tekintetében azonnal megvillan az a fény, amelyet annyira jól ismertem már. - Az istenit! - suttogta a fiúnak. - Nem tudsz vigyázni? - Ne haragudjon, de... Intett a kezével, és belefojtotta a szót szerencsétlen kölyökbe. A pulthoz ment, majd még több tejet öntött a kávéjába. Megtörölte a száját, majd a szalvétát a szemetesbe dobta. Anélkül, hogy rám, vagy bárki másra nézett volna, jéghideg arccal az ajtó felé fordult, és kiment. Vártam vagy harminc másodpercet, azután a tejadagolóhoz léptem. Belenéztem a szemétgyűjtőbe, ahogy sejtettem, az eldobott szalvéta mellett hevert az összegyűrt névjegykártya is. Más stratégiát kell alkalmaznom. Az biztos, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Túlságosan nagy kockázatot jelent nemcsak a saját, de a hozzá közel állók életére is. Ehhez viszont nagyon okosnak kell lennem. Régen rájöttem már, hogy nem mehetek csak úgy oda egy beteghez, és nem mondhatom meg neki, hogy a problémái nem a rossz gyermekkori élményekben vagy akár egy kisiklott kapcsolatban gyökereznek, hanem abban, hogy egy láthatatlan

271 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— lény vírusként vette irányítása alá a pszichéjüket, és az irányítja a viselkedésüket. Egy másik korban vagy valamilyen más földrészen azt mondták volna, hogy a fiatal tanárnőt megszállta egy démon, szellem, vagy valami ahhoz hasonló. Manapság már persze sokkal tudományosabban tekintjük a kérdést, ennek ellenére nagyon fontos, hogy minden beteg esetében óvatosan járjunk el.

Annabelle Young viselkedése fölött egy ném vette át az irányítást. A kifejezést először egy Washington államban praktizáló orvos, bizonyos James Pheder alkalmazta, és gyorsan ismertté vált a biológusok, valamint kutatók körében egyaránt. Maga az elnevezés a „negatív” valamint a „mém” szavak összevonásával született meg - utóbbi olyan kulturális jelenségre vonatkozik, ami mintegy önmagától terjed és másolódik a társadalomban. Azt hiszem, hogy a mémre - vagyis az „m”-mel kezdődő verzióra való utalás egy kicsit félrevezető, hiszen ez azt sugallja, mintha valami elvont dologról van szó, márpedig a ném nagyon is létező. Hosszabb lélegzetvételű könyvemben, amely néhány éve jelent meg, a következő definíciót adom a némre: „összefüggő energiagóc, amely az emberekben olyan szélsőséges érzelmi válaszok gerjesztésére képes, amelyek eredményeképpen az érintett személy a saját maga illetve a társadalom számára káros magatartási formákat tehet magáévá.” A ném ugyanakkor nagyon is praktikus rövidítés, amit minden, a témában kicsit is jártas terapeuta vagy kutató használ. Az elnevezés használata már csak azért is előnyös, mert általa képessé válhatunk semlegesen leírni egy tudományos módszerekkel bizonyított állítást úgy, hogy közben nem keverünk bele olyan archaikus kifejezéseket, amelyek több ezer éve kendőzik el a teljes igazságot. Ilyen kifejezések a szellem, a kísértet, Rudolf Ottó numinózus jelenései, a hazajáró lélek, a buddhista éhes szellemek, a vidéken feltűnő fehér ruhás hölgyek, a japán yurei, démonok, és még tucatnyi ehhez hasonló. Ezeknek a képzeletbeli, legendákba és babonákba való alakoknak a születése mind annak az eredménye, hogy a múltban az emberek képtelenek voltak tudományos alapossággal megmagyarázni a némek természetét. Mint az olyan sok más esetben is történik, amíg egy bizonyos jelenséget nem sikerül racionálisan leírni és tudományosan mérni, addig a folklór tölti be a tudásban tátongó lyukakat. Példaképpen említhetném, hogy a hit amely a spontán teremtéssel állt kapcsolatban - vagyis azzal, hogy élettelen tárgyak is életre kelhetnek - évezredeken keresztül elfogadottnak számított, mi több, számos olyan, látszólag tudományos megfigyelés támasztotta alá a

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 272 valódiságát, mint hogy a rothadó húsban és a poshadt vízben férgek és egyéb fertőzések jelentek meg, mintegy maguktól. Ezzel a régi hittel csak akkor sikerült teljesen leszámolni, amikor Louis Pasteur kontrollált, és többször megismételhető kísérletekkel bebizonyította, hogy mindenképpen jelen kell lennie valamilyen élő anyagnak, például lárváknak vagy baktériumoknak ahhoz, hogy élet születhessen. Ugyanez a helyzet a némekkel is. A koncepció, szellemek és a testet megszálló démonok léte alapján való magyarázata nagyon is praktikus és megfelelően egyszerű megoldásnak tetszett. Most már persze többet tudunk erről. Gyermekkoromban egyetlen alkalommal sem hallottam ezekről a dolgokról, amelyeknek később a ném nevet adták. Egy bizonyos esetre volt szükség ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk: ez az esemény szüleim és testvérem halála volt. Azt is mondhatjuk, hogy egy ném ölte meg a családomat. Tizenhat éves koromban elmentünk Alex egyik kosárlabda meccsére, amit az iskolánkban rendeztek. Már nem is tudom pontosan mikor döntöttünk úgy, hogy apával elmegyünk és veszünk egy hot dogot. Az ellenfél egyik játékosának az apja ott állt a hot dogos mellett, kólát ivott, és a meccset nézte. Hirtelen - még most is egészen pontosan emlékszem rá - a férfi megváltozott, egyik pillanatról a másikra válva nyugodt és békés emberből feszült, haragos, védekező emberré. Na és azok a szemek... emlékszem rá, hogyan változtak meg azok is. Mintha még a színe is más lett volna, hirtelen sötétebbé, gonoszabbá vált. Tisztában voltam vele, hogy történt vele valami, hogy megszállta valami. Ezt már akkor is megfogalmaztam magamban. A hideg rázott ki a látványra, és egy lépéssel eltávolodtam tőle. A férfi pedig a következő pillanatban rettentő dühbe gurult. Tombolt. Történt valami a pályán, ami miatt robbant. Valaki faultolt, vagy talán a bíró döntése nem tetszett neki. Üvöltött Alex csapatának minden tagjára, üvöltött az edzőre, üvöltött a bíróra. Ahogy tombolt, egyszer csak beleütközött apába, elejtette a kóláját, és az üdítő a cipőjére fröccsent. Persze az ő hibájából történt az egész, ő mégis apát hibáztatta, Veszekedni kezdtek, de apa viszonylag gyorsan rájött, hogy a férfit teljesen elvakítja a dühe és képtelenség vele értelmesen beszélni, éppen ezért inkább visszakísért bennünket a székünkre. A meccs után még mindig nem tudtam megnyugodni, de úgy gondoltam, hogy talán már nem lesz folytatása az esetnek. Tévedtem. A férfi követett bennünket a parkolóba, kiabált, és bizarr módon, verekedésre hívta ki apát. A férfi felesége hangosan sírt, próbálta visszafogni, és közben egyfolytában bocsánatot kért. - Még soha nem viselkedett így! Higgyék el nekem!

273 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— - Fogd be a pofád te ribanc! - üvöltötte neki a férfi, és a következő pillanatban megütötte. Döbbenten ültünk be mindannyian a kocsiba, és indultunk hazafelé. Tíz perccel később, már az I-40-es autópályán mentünk, zavart csöndben ülve mindannyian, amikor egy kocsi vágott elénk, három sávon keresztül. Az a férfi a meccsről egyenesen belénk hajtott, és leszorított bennünket az útról. Még mindig emlékszem az arcára, ahogyan a dühtől egészen eltorzul, és a kormány fölött vicsorog ránk. A bíróságon a könnyeivel küzdve próbálta elmagyarázni, hogy maga sem tudja mi történhetett vele. Mintha valami démon szállta volna meg a testét. Csakhogy ezzel a védekezéssel nem sokra ment. Háromszoros, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés bűntettében bűnösnek találták. Miután kikerültem a kórházból egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből annak az emlékét, ami a férfiban lezajlott. Mennyire tisztán észrevehető volt a pillanat, amikor megváltozott! Mintha egy kapcsolót fordított volna el benne valaki. Olvasni kezdtem az emberek személyiségében bekövetkező változásokról, a haragról, és a hirtelen dühkitörésekről. Ez a kutatás vezetett el végül Dr. Pheder írásaihoz, valamint több egyéb kutató és terapeuta munkáihoz. Lenyűgözött a némek létezésének gondolata, ami egyesek szerint csak teória, mások szerint kézzelfogható valóság volt. Ami az eredetüket illeti, számos elmélet létezik. Én személy szerint ahhoz ragaszkodom, amelyet a leglogikusabbnak tekintek, és amely szerint a némek az emberi ösztönök maradványai. A homo sapiensig vezető fejlődéslánc tagjait jelentő teremtmények lélektani állapotának szerves részét képezték valamikor, még abban az időben, amikor az agresszió a túlélés fontos eszköze volt. Az ember őseinek fejlődésében több olyan korszak is volt, amikor elengedhetetlennek tűnt olyan módon viselkedni, amelyet ma bűnözőnek vagy nagyon rossznak tekintünk. Csak az maradhatott életben aki tudott erőszakos lenni, vad dühvel harcolt, impulzív volt, szadista és kapzsi. Ahogyan a társadalmak mindinkább kifinomodtak, annál kisebb szükség lett ezekre a sötét ösztönökre. Az egyéntől átvették a túlélés biztosításának feladatát a kormányzatok, a katonaságok, valamint a rendfenntartó szervek. Az erőszak, az irányíthatatlan düh, valamint az ehhez hasonló sötét ösztönök nem csak feleslegessé, de a társadalmakra nézve egyenesen veszélyessé lettek. Valamiképpen - hogy pontosan hogyan azt senki nem tudja - a sötét viselkedést irányító idegi impulzusok elszakadtak az emberi testtől, és már különálló lényekként, amolyan energiacsomagokként kezdtek tovább létezni. Kutatásaim során sikerült bizonyítékot találnom az efféle migrációra. Ugyanez történt a telepátia esetében is. A modern hírközlési formák megléte feleslegessé tette az általunk érzéken túli érzékelésnek

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 274 nevezett kommunikációt annak ellenére, hogy még manapság is több esetben kimutatják a gyerekeknél a telepatikus képességek meglétét (ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy minél inkább széleskörűvé válik a fiatalok között a mobiltelefonok és a számítógépek alkalmazása, úgy csökken drámaian a telepátiára képes fiatalok száma). Persze mindegy honnan származnak, a némek igenis léteznek, és több millióan vannak. Az influenzavírushoz hasonlóan lebegnek szabadon mindenfelé, arra várva, hogy rátaláljanak egy sebezhető személyre, azután beépüljenek annak pszichéjébe (a „beépülnek” sokkal gyakrabban használt kifejezés erre a folyamatra, mint az eleve negatív felhanggal bíró „megfertőzik”, és soha nem használom a teológiai töltettel rendelkező „megszállja” kifejezést). Ha valaki hirtelen hangulatváltozásokra hajlamos, mérges, depressziós, zavart vagy fél - még ha fizikai betegségben szenved is - azt a némek megérzik, és azonnal elindulnak az agykéreg, vagyis az emberei agy azon része felé, amely az érzelmeket kontrollálja. Általában elkerülik azokat, akik érzelmileg stabilak, erős akaratúak, vagy éppen magas fokú önkontrollal rendelkeznek, bár e téren is akadnak kivételek. A némek éppen olyan láthatatlanok akár az elektromágneses hullámok, vagy a spektrum széleire eső fényhullámok, ugyanakkor megesik, hogy kimutatható a közelségük, amikor például gerjed egy mobiltelefon, romlik a televízió vagy a rádió vétele. A gazdatest gyakran maga sincsen tisztában azzal, hogy beépült egy ném; az egyetlen dolog ami némiképpen jelzésértékű, hogy hajlamos lesz a szélsőséges hangulatváltozásokra. Vannak persze olyanok is, akik teljesen tisztán érzékelni tudják a némeket. Annak ellenére, hogy nincsen bennem semmi „különleges” én is ezek közé tartozom. Az egész azon múlik, hogy az embernek különösen éles legyen a hallása, és kiváló a látása. Vajon tudnak a némek gondolkodni? Bizonyos tekintetben igen. Bár a gondolkodás valószínűleg nem a legjobb szó erre. A némek ugyanis sokkal inkább az ízeltlábúakra hasonlítanak e téren, hiszen mindössze egy azokhoz mérhető tudással rendelkeznek, és az ösztöneiknek megfelelően cselekednek. Illetve ahogyan az ízeltlábúakban, bennük is különösen erős a túlélés ösztöne. A némek semmiképpen nem örökéletűek. Ha a gazdatest meghal, akkor minden jel szerint ők is felszívódnak. Mivel személy szerint soha nem láttam semmi bizonyítékát, jómagam arról sem vagyok meggyőződve, hogy a némek képesek kommunikálni egymással. Ezzel persze nem akarom elbagatellizálni az általuk okozható kárt. Az ugyanis igen jelentős lehet. A felindult állapot, és a vad harag, amely a beépüléssel jár, sokszor vezet nemi erőszakhoz, gyilkossághoz, fizikai valamint szexuális bántalmazáshoz, illetve ezekhez képest sokkal kevésbé nyilvánvaló velejárókhoz, mint amilyen a gyakori káromkodás, az

275 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— alkoholizmus, illetve a kábítószerfüggés. Továbbá mint azt több, néhány évvel ezelőtt végrehajtott boncolás is kimutatta, a némek, beépülve befolyásolják a gazdatest fiziológiai és morfológiai jellemzőit is. Miután jómagam annyira pusztító találkozást éltem át a némekkel elhatároztam, hogy életem fennmaradó részében olyan területen szeretnék dolgozni, ahol csökkenthető az általuk okozott kár mértéke. Terapeuta lettem. Elsősorban viselkedéstani alapom közelítem meg a gyógyítás kérdését. Ha valakibe beépült egy ném, akkor azt nem lehet onnan csak úgy „kiűzni” ahogyan egy (azóta elbocsátott) általános orvos jegyezte meg viccesen néhány évvel ezelőtt, a Chicagóban megrendezett pszichoterápiái konferencián. Az terapeuta feladata ebben az esetben a szimptómák kezelése. Én arra szoktam összpontosítani, hogy megerősítsem a betegeim önkontrollját, és minden lehetséges módon korlátozzam az olyan káros viselkedési formákat, amelyek pusztítóak lehetnek nem csak magukra a páciensekre, de a környezetükre nézve is. A legtöbb esetben nem is számít, hogy a beteg maga tisztában van-e a ténnyel, miszerint egy ném költözött a testébe (egyes páciensek könnyen elfogadják ezt a realitást, mások nem), ennek ellenére az általam alkalmazott módszerek beváltak és igazoltak, több viselkedésterapeuta alkalmazza őket, és nagy általánosságban igen sikeresnek tekinthetők. Voltak persze kudarcok, de ez a szakma természetéből fakad. Két páciensem, akikbe nagyon nagy erővel rendelkező ném költözött öngyilkosságot követett el, amikor egyszerűen képtelenek voltak feloldani a céljaik, valamint a némek által irányított viselkedésük közötti konfliktust. Van ezeken kívül még valami, ami évek óta nem hagy nyugodni: hogy mekkora veszélyben vagyok én magam. Az egész életemet annak szenteltem, hogy a lehető legnagyobb mértékben gátolhassam a némek hatékonyságát és terjeszkedését, és néha azon töprengek, hogy ezért nem tekintenek-e az egyik legfőbb ellenségüknek. Igaz lehet persze, hogy talán kicsit eltúlzom a képességeiket; az embernek mindig oda kell figyelnie, mert hajlamosak vagyunk ösztönösen, emberi vonásokkal ruházni fel őket. Ugyanakkor nem tudom megállni, hogy ne gondoljak egyfolytában egy esetre, amely évekkel korábban történt. Éppen New York Cityben vettem részt egy pszichológus-konferencián, amikor kis híján kiraboltak a nyílt utcán. Nagyon különös eset, hiszen az elkövető a szállodám közelében levő középiskola egyik mintatanulója volt, akinek korábban soha nem gyűlt még meg a baja a rendőrökkel. Most viszont egy hosszú késsel fenyegetett. Egy szolgálaton kívüli rendőr szerencsére éppen a közelben tartózkodott, és abban a pillanatban, amikor a fiú, a fegyverrel a kezében elindult felém, ő letartóztatta.

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 276 Késő éjjel volt ugyan, ezért nem láthattam egészen tisztán, de mintha a fiú szemeibe pillantva egy ném befolyását véltem volna felfedezni, amelyet a saját, túlélési ösztöne hajtott arra, hogy engem megtámadjon. De talán mégsem. Ugyanakkor még ha ebben volt is némi igazság, ez akkor sem térítetett el céljaim megvalósításától, vagyis attól, hogy minél több embert mentsek meg. Az olyanokat, mint Annabelle Young.

Egy nappal az után, hogy összefutottam vele a Starbucks kávézóban, az Észak-Karolinai Állami Egyetem könyvtárába mentem, és végeztem némi kutatást. Az állami köztisztviselői nyilvántartások, valamint a mindig rendelkezésre álló Google szerint Annabelle harmincéves volt, és a Chantelle Általános Iskolában dolgozott, Wetherby-megyében. Furcsa módon, özvegyként volt nyilvántartva, akinek a férje három évvel korábban hunyt el, és igen, volt egy kilencéves fia, aki minden bizonnyal a minapi haragos kirohanás célpontja volt a telefonvonal másik végén. Az iskolával kapcsolatban ahol Annabelle dolgozott arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nagy létszámú osztályokat tanít, és évente, átlagban harmincöt diákja van. Márpedig ez azt jelenti, hogy számos fiatal életet tehet tönkre káros befolyásával. Na és persze ott volt a saját jóléte is. Szinte mérget mertem volna venni arra, hogy akkoriban kerülhetett kapcsolatban a némmel, amikor a férje meghaltjegy ehhez hasonló váratlan személyes veszteség miatt az emberek gyakran érzelmileg sebezhetővé lesznek, és sokkal fogékonyabbak a ném behatolására mint egyébként. (Ugyancsak megjegyeztem magamnak, hogy nem sokkal később Annabelle folytatta a tanítást, és eltöprengtem rajta, nem lehetséges-e, hogy a ném úgy tekintett erre mint lehetőségre arra, hogy nagy számú, hozzá hasonlóan sérülékeny személyeket, a tanulókat is befolyásolhassa). Annabelle okos nő lévén valószínűleg beszélgetett már valakivel minderről. Azonban előbb vagy utóbb eljön a pont, amikor a ném már túlságosan mélyen beépül, így a hordozó hozzászokik, vagy éppen függővé válik azokhoz a nem megfelelő viselkedésekhez, amikre kényszeríti. Nem akarnak megváltozni. Úgy gondolom, hogy Annabelle is eljutott már erre a pontra, éppen ezért mivel biztos voltam benne hogy egyébként soha többé nem hallanék felőle úgy döntöttem, én teszem a következő lépést. Wetherby-be mentem. Szerdán, korán reggel érkeztem meg. Az út maga nagyon kellemes volt, hiszen azoknak a kombinált autópályáknak az egyikét használtam, amelyek keresztülszelik egész Észak-Karolinát. Valahol Raleigh közelében tértem le

277 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— róla, és innentől kezdve már egyre vidékiesebb környezetben folytattam az utat, végig azon az úton, amely a régi Észak-Karolinán vitt keresztül. Dohányraktárak, és kisebb gyárak mellett mentem el, amelyek nagy részét évekkel ezelőtt bezárták ugyan, a gyomtól felvert épületek azonban még mindig álltak. Utánfutó-parkokat is láttam - ezek ellenben nagyon is élettel telinek tűntek. Mindenfelé kis, földszintes, teraszos házak, és megannyi jele annak, hogy az itteniek rajongói a Nascarnak, valamint a republikánus értékeknek. Wetherby városközpontját nem is olyan régen teljesen átépítették, de ez csak amolyan kirakat volt. Ahogyan végiggurultam egy két háztömb hosszúságú bevásárló utcán azonnal feltűnt, hogy igazából senki nem vásárol semmit a művészeti galériákban és a régiségkereskedésekben, az éttermek szinte üresek, és gyanítottam, hogy nyolchavonta vagy talán még gyakrabban új és új névtáblát tesznek ki rá az új és új tulajdonosok. Az olyan helyeken, mint Wetherby az igazi fejlődést csak a plázák, a több cégnek helyet adó irodaépületek, valamint a golfpályák tőszomszédságában felépülő lakónegyedek sokasodása jelenti. Bejelentkeztem egy motelbe, lezuhanyoztam, és elkezdtem felderíteni a célpontomat, először megkeresve a Chantelle Középiskolát. Nagyjából akkoriban mentem oda, amikor a tanításnak véget kellett volna érnie, de nem láttam sehol Annabelle Youngot. Még aznap este, nagyjából fél nyolc körül sikerült megtalálnom a házát, ezt a nagyjából 20 éves, gyarmati stílusú épületet, amely az iskolától vagy hat kilométernyire állt egy zsákutcában, és amelyre nagyon ráfért volna már egy festés. A kocsibejárón egyetlen autó sem parkolt. Leálltam valamivel távolabb a fák alatt, és vártam. Negyedórával később egy Toyota állt a kocsi feljáróra. Azt nem láttam, vajon a fia is benne ül-e. A kocsi hamarosan beállt a garázsba, annak ajtaja pedig lecsukódott. Néhány perccel később kiszálltam a saját kocsimból, beosontam a ház közelében álló fák alá, és bekukucskáltam a konyhába. Láttam, ahogyan Annabelle edényeket szed össze. Feltételeztem, hogy előző napi vacsora mosatlanja az. Beletette mindet a mosogatóba, aztán megállt, és csak nézett maga elé, lehorgasztott fejjel. Az arcát nem láttam ugyan, de a testbeszéd nagyon is árulkodó volt. Még ilyen messziről is nyilvánvalónak tűnt, hogy nagyon dühös. Megjelent a fia, sovány srác, az átlagnál valamivel hosszabb hajjal. Az ö testbeszéde óvatosságot sugallt. Mondott valamit az anyjának, aki hirtelen mozdulattal felé fordult, majd kurtán biccentett. Visszafordult a mosogatóhoz. Egy pillanatig még ott maradt, mozdulatlanul, az edényeket bámulva. Még csak be sem áztatta őket, ehelyett a következő pillanatban sarkon fordult, gyors léptekkel kiment a konyhából, és kifelé menet végighúzta a kezét a falon, hogy az ajtóban dühös mozdulattal csapjon rá a

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 278 kapcsolóra, leoltva a villanyt. Szinte tapintható volt a gesztusból áradó harag. Nem akartam úgy beszélni vele, hogy a fia is jelen legyen, ezért inkább visszatértem a motelba. Másnap korán keltem, és még mielőtt a tanárok megérkezhettek volna, én már az iskola előtt vártam. Negyed nyolckor láttam meg a Camryt, figyeltem ahogyan kiszáll belőle, majd arcán minden öröm nélkül elindul az iskolába. Túlságosan sokan vannak most körülötte, ő pedig túlságosan feldúlt állapotban van ahhoz, hogy szóba hozzam a dolgot. Háromkor menetem vissza az iskola elé, és amikor Annabelle kijött a nyomába eredtem, majd követtem egy közeli bevásárlóközpontba, aminek az első üzlete egy Harris-Teeter élelmiszerbolt volt. Bement vásárolni, és fél órával később jött csak ki. A teli bevásárlószatyrokat a kocsi csomagtartójába tette. Már éppen elindultam volna, hogy odalépjek hozzá, habár egy parkoló nem igazán a legalkalmasabb hely arra, hogy elmondjam neki amit akarok, de ekkor láttam, hogy bezárja a kocsiját, majd elindul egy közeli vendéglő felé. Mivel biztos voltam benne, hogy délután fél négykor nem ebédelni vagy vacsorázni akar, nem sok kétségem maradt a felől, mire készül. A némek befolyása alatt állók gyakran a szokásosnál sokkal többet isznak, mert úgy érzik, csak így tudják tompítani a felfokozott idegállapotukat és dühüket, amely a beépülésből fakad. Annak ellenére, hogy egy későbbi ponton mindenképpen megpróbálom majd rávenni arra, hogy csökkentse az alkoholfogyasztását, az igazat megvallva ebben a pillanatban még hasznos is lehet, ha egy kicsit kapatos állapotban van, és le van higgadva amikor beszélek vele. Vártam öt percet, majd utána mentem. A félhomályos vendéglőben fertőtlenítőszag és hagymaszag terjengett a levegőben, és azonnal észrevettem Annabelle-t, aki a bárpultnál ült. Valami kevert ital volt előtte. Ha jól láttam vodka vagy gin, valamiféle gyümölcslével összekeverve. Éppen akkor fejezte be az első pohárral, és intette a pultosnak, hogy kéri a következőt. Két székkel távolabb ültem le tőle, és diétás kólát rendeltem. Éreztem, hogy felém fordul, a fejét oldalra billentve próbálja eldönteni találkozott-e már velem valahol, majd megint a poharába néz. Ekkor összeálltak neki a részletek, és megint rám nézett. Nem is emeltem fel a fejem úgy kezdtem beszélni. - Szakképzett terapeuta vagyok, Ms. Young. Ez az egyetlen oka annak, hogy eljöttem ide. Segíteni szeretnék. Beszélgetni. - Maga... maga követett engem? Egészen Raleigh-ből?

279 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— Látványosan pénzt tettem ki a pultra, kifizetve az üdítőt, mert ezzel is jelezni szerettem volna, hogy nem tervezek sokáig itt maradni, és azt is szerettem volna, ha megnyugszik egy kicsit. - Követtem, igen. De kérem, ne féljen tőlem. Végül felemeltem a tekintetemet és ránéztem. A szeme éppen olyan volt, amilyennek gondoltam, keskenyre összehúzva, jeges csillanás, mintha egy egészen más ember lenne. A ném sokkal erősebb volt mint eddig gondoltam. - Körülbelül öt másodperce maradt, és hívom a rendőrséget. - Megértem. De figyeljen rám. Van valami amit mindenképpen tudnia kell. Ha ezt követően még mindig azt akarja hogy menjek el, én azonnal visszaindulok Raleigh-be. Az ön döntésén múlik. - Mondja el amit akar, aztán takarodjon - felelte, és beleivott az italába. - Az én specialitásom az olyan emberek kezelése, akik nem boldogok az életükben. És nagyon jó szakember vagyok. Amikor a minap a Starbucksban összefutottunk, azonnal láttam, hogy ön pontosan az a személy akinek az én szakértelmemre szüksége lehet. Nagyon szeretnék segíteni önnek. A némeket természetesen meg sem említem. - Nincs szükségem agyturkászra. - Az igazat megvallva én nem vagyok agyturkász. Pszichológus vagyok, nem orvos. - Nem érdekel, hogy mi maga. De nem... nem lehetne magát feljelenteni emiatt? Hogy így próbál új pácienseket szerezni magának? - De igen, és ha akarja, meg is teheti. Ennek ellenére úgy gondoltam, megéri a kockázatot a lehetőség, hogy esetleg segíthetek. Engem nem a pénz érdekel. Fizethet annyit, amennyit megengedhet magának. Engem csak az érdekel, hogy segíteni tudjak magán. Ha gondolja meg tudom adni a referenciáimat, és ha akarja, felhívhatja az állami kamarát is, és utánam érdeklődhet. - A barátnője tényleg tanárnő? - Nem. Hazudtam. Soha többé nem fogom ezt tenni... de sajnos enynyire fontosnak éreztem, hogy beszélhessek önnel és megpróbálhassam kitalálni, hogyan segíthetnék. Láttam, hogy erre ellágyul az arca. Bólintott. A szívem hevesen vert. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy így megközelítettem, de végül elértem vele a célomat. Nagyon nehéz munka áll előttem. Mindkettőnk előtt. Ugyanakkor túlságosan nagy a kockázata annak, hogy kezeletlenül hagyjuk az állapotát. Biztos voltam benne, hogy nagyon gyorsan, nagyon jelentős javulást fogunk tudni elérni, Elfordultam, hogy a tárcámból elővegyem a kártyámat. - Meg kell, hogy mondjam...

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 280 Amikor visszafordultam felé, a második pohár ital maradéka csapódott bele az arcomba. A szememet marta a tömény és a gyümölcslé keveréke, én pedig rettenetes fájdalommal kaptam egy szalvéta után, hogy kitörölhessem. - Annié, mi van veled? - csattant fel a pultos, és ahogyan kinyitottam a szemem, elmosódottan láttam ahogyan elkapja Annabelle kezét, amelyet már lendített volna, hogy a poharat is hozzám vágja. Azonnal magam elé kaptam a két karomat, védeni próbálva magam. - Mit csinált veled? - Vedd le rólam a kezed, cseszd meg! - kiabálta a pultosnak. - Hé, hé, nyugodj meg, Annié. Mi...? A következő pillanatban le kell kapnia a fejét, mert az a pohár ezúttal őt vette célba. Nekicsapódott a mögötte levő polcra felhalmozott többi pohárnak, és egy csomót darabokra tört. Annabelle teljesen elveszítette az önuralmát. Jellemző eset. - Csesszétek meg mind a ketten! - kiabálta sikoltva. Kihalászott a táskájából egy bankjegyet, majd a pultra vetette. - Kérem, Ms. Young - mondtam neki. - Én csak segíteni akarok. - Ha még egyszer meglátom, kihívom a rendőrséget - mondta és kiviharzott. - Mi a fenét mondott neki, uram? Nem válaszoltam, csak felkaptam a pultról még néhány szalvétát, majd az arcomat törölgetve az ablakhoz mentem. Láttam, ahogyan Annabelle odasiet a fiához, aki kezében az iskolatáskájával ott áll, a kocsi közelében. Tehát itt szoktak találkozni. Azon töprengtem, vajon hányszor esett meg, hogy a gyereknek itt kell várnia az utcán, miközben az anyja a kocsmában részegre issza magát. Megjelent a lelki szemeim előtt a kép, ahogyan egy fagyos januári napon a fiú a vállait felhúzva, a tenyerébe lehelve áll ugyanezen a helyen. Annabelle intett neki, hogy kövesse. Úgy tűnt, hogy valami mást terveztek ma délutánra, mert a fiú csalódott arccal nézett a közeli sportboltra. Ma nyilvánvalóan nem mennek vásárolni. Annabelle gyors léptekkel odament hozzá, és megragadta a karját. Maga után rángatta. Visszafordult, majd felemelte a kezét hogy felpofozza a gyereket, de az inkább elindult a kocsi felé. Láttam, ahogyan a srác bekapcsolja a biztonsági övét, és a könnyeit törölgeti. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettem volna a pultosra, én is eljöttem. A kocsimhoz mentem, hogy visszatérjek a motelbe és átöltözzek. Ami történt az elég kiábrándító volt ugyan, de Annabelle Youngnál sokkal nehezebb esetekkel is találkoztam már. Más módon is meg lehet közelíteni

281 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— a kérdést. Az évek alatt megtanultam már mi az, ami működhet, és mi az, ami nem. Ez mind része egy terapeuta munkájának. Másnap, reggel hatkor leparkoltam a kocsimat Etta Étkezője mögött, a parkoló egyik olyan részén, ahol senki nem állt. Az étterem közvetlenül Annabelle háza mögött volt. Végigmentem a kis emelkedőn, majd fel egy ösvényen, amely az ő házának az oldalában futó járdára vezetett. Úgy kellett közelítenem, nehogy észrevegyen, mert akkor biztosan nem fogja kinyitni nekem az ajtót, és lőttek a tervemnek. A reggeli levegő hűvös volt, és a fenyők, valamint a nedves föld illatát hordozta. Tavasz lévén már ilyen korán világos volt, így nem jelentett gondot, hogy az egyenetlen ösvényen járjak. Azon töprengtem, vajon mennyire lehetett más élete Annabelle-nek mielőtt a férje meghalt volna. Vajon mennyi időbe telt, hogy a ném beépüljön az agyába? Gyanítottam, hogy régebben életvidám és a családjával törődő anya és feleség volt, hogy ennyire gyökeresen megváltozva a mostani mindig dühös, és önmagán uralkodni képtelen nő vált volna belőle. Kimentem egészen az erdő széléig, majd egy vörös szirmokkal beborított kaméliabokor mögött elrejtőztem. Nagyjából fél hétkor megjelent a bejárati ajtóban Annabelle fia, és a vállán nehéz iskolatáskát cipelve elindult a zsákutca bejárata felé minden bizonnyal azért, hogy megvárja az iskolabuszt. Amikor elment, a házhoz siettem, és felmentem a néhány lépcsőfokon. Készen állok? kérdeztem magamtól. Annak ellenére, hogy évek óta vagyok hivatásos terapeuta, még mindig rám törnek ezek a kételyek néha. Mindig ezek a kétségek. Azután megnyugodtam. Az én egyetlen küldetésem ebben az életben, hogy más emberek életét mentsem meg. Márpedig ebben nagyon jó vagyok. Pontosan tudtam mit teszek. Készen álltam. Becsöngettem, és félreléptem, hogy ne láthasson meg a kukucskálón keresztül. Hallottam a közeledő léptek koppanását. Szélesre tárta az ajtót, és mindössze egyetlen pillanata maradt arra, hogy ránézhessen a fejemre húzott fekete harisnyára, valamint a kezemben tartott hosszú késre. Megragadtam a haját, és háromszor, teljes erővel a mellkasába döftem a kést, majd elvágtam a nyakát. Mind a két oldalon, jó mélyen, hogy gyorsan kivérezzen. Isten látja a lelkemet, nem akartam, hogy szenvednie kelljen.

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 282 KETTŐ A wetherby-megyei főügyészre, Glenn Hollow-ra várt a feladat, hogy vagy kivégeztesse, vagy életfogytiglani börtönre ítéltesse Martin Köbeit, Annabelle Young megöléséért. Olyan munka volt ez, amibe boldogan és teljes szívvel vetette bele magát miután felhívták a megyei seriff irodájából. A negyvenkét éves Hollow, Észak-Karolina állam legsikeresebb ügyésze volt ami a megnyert perek számát illeti, valamint az alapján, hogy a média szerette úgy beállítani, mint aki különösen szívesen vállalja erőszakos bűncselekmények elkövetőinek ügyeit. Ugyancsak a sikerét bizonyította, hogy ez volt az utolsó éve Wetherby-ben. Novemberben indulni fog az államügyészi pozíció elnyeréséért, és senki nem kételkedett abban, hogy meg is nyeri a választásokat. Nagyratörő tervei ugyanakkor nem csökkentették az Annabelle Young gyilkosának tárgyalása miatt érzett lelkesedését. A nagy városokban az ügyészek eleve úgy kapják meg az aktákat az íróasztalukra, hogy azokhoz csatolva vannak a rendőrségi jelentések is. Glenn Hollow esetében ez nem éppen így működött. Az ő kocsijának műszerfalára tiszteletbeli ajándékként kapott kék villogó volt elhelyezve, és tíz perccel azt követően, hogy megkapta az emberöléssel kapcsolatos riasztást, már Ms. Young házánál nézte, ahogyan a nyomrögzítők a vért próbálják felitatni, és fényképeket készítenek. Ebben a pillanatban úton volt a Wetherby-megyei bíróság épülete felé, amelyben nyomokban sem lehetett felfedezni a jó öreg dél hagyományait. Olyasfajta, építmény volt inkább, mint amit Duluth-ban, Toledóban, vagy akár Schenectady-ben láthat az ember. Egyszintes, semmilyen tekintetben sem hivalkodó kőtömb, melyet a légkondicionáló is csak nagy nehezen tudott hűvösen tartani, linóleumpadlója összekarcolva, és zöldes színnel villogó fénycsövei miatt bárkinek az arca betegesnek tűnt. Hollow szikár ember volt, arca beesett, haja sűrű, fekete és egészen a koponyájára tapad - a vádlottak mindig azt mondták rá, olyan, mint egy vámpír; a kevéssé elfogult nyilatkozók inkább ahhoz hasonlították ahogyan Gregory Peck a Moby Dickben kinézett, leszámítva persze a szakállt. Mindig komoly volt, kimért, és nagyon vigyázott arra, hogy a magánéletét a lehető leges-legtávolabb tartsa a munkájától. A Brigham Rollins bíró irodája előtti íróasztalnál ülő titkárnőre pillantott, és biccentett neki: - Menjen csak be, Glenn. Odabent már két férfi várt rá. Rollins az ötvenes évei közepén járt, arcbőre ripacsos, ősz, felnyírt hajára pedig ráfért volna már egy új látogatás

283 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— a borbélyhoz. Ingujjban volt, bár a nyakkendő azért természetesen nem hiányozhatott. Díszes, sárga nadrágtartót viselt, amely úgy tartotta méretes, homok sárga pantallóját, akár egy daru kábelei tartják meg a betonnal teli vödröt. A két hónaljában szürke foltok terjengtek. A bíró mint mindig, most is Old Spice illatát árasztotta. Vele szemben ült Bob Ringling - a hasonló nevű artistacsaláddal kapcsolatos minden poént hallott már, olyan régóta szolgált e közepes méretű város védőügyvédjeként, de azért biztos ami biztos, mindenképpen megjegyzésre méltó, hogy nem volt semmilyen kapcsolat közte és a cirkuszosok között. A zömök, tökéletesen nyírt szőkésbarna hajú férfi, ránézésre egészen olyan volt, mint egy nyugállományba vonult őrnagy ami még akár hihető is lett volna, hiszen Fayetteville nem volt különösebben messze, de ahogyan a cirkuszosok esetében, a feltételezés most sem volt helytálló. Hollow teljesen semleges volt Tuckerrel szemben. Korrekt és nagyon kitartó embernek tartotta, így Hollow-nak minden egyes győzelemért keményen meg kellett dolgoznia - bár eközben úgy gondolta, hogy ez így van jól. Mindig azt mondta, hogy Isten azért teremtette a védőügyvédeket, mert csak ezáltal biztosítható a rendszer igazságossága illetve az, hogy az ügyész soha ne csalhasson vagy kényelmesedhessen el. Végső soron valóban van egy egy-a-százhoz esély arra, hogy a őrizetben tartott, százhatvan centis, fekete bandatag a Central High-ból nem ugyanaz a százhatvan centis fekete bandatag a Central High-ból, aki meghúzta a ravaszt. Rollins bíró becsukta az aktát, aminek a tartalmát olvasta. Felhorkantott. - Mondják meg nekem, mi az álláspontunk ezzel az üggyel kapcsolatban, uraim. - Igen uram - kezdte Hollow. - Az állam különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésnek tekinti az ügyet. - Ez az a tanárnő, akinek elvágták a nyakát, igaz? - Igen uram. A saját otthonában, és fényes nappal. Undorodó grimasz, de nem tűnt különösebben döbbentnek a hallottak miatt. Rollins hosszú évek óta szolgált bíróként. A bíróság épülete a Nyolcvanötös, valamint a Henderson Road sarkán állt. Ha az ember kitekintett az ablakon, láthatta a legelőn álldogáló Galloway marhákat. Fekete-fehérek voltak, és függőlegesen csíkozottak, de olyan pontos vonalakkal, mintha csak Isten egy vonalzót használt volna a teremtésükkor. Ahogy Hollow elnézett a bíró válla felett, nyolc ilyen marhát látott, amelyek unottan kérődztek. A másik ablakon kitekintve látott egy TJ Ma ruházati boltot, egy Barnes and Noble könyvesboltot, és egy

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 284 többtermes mozit, ami még csak építés alatt állt. Ez a két látkép többékevésbé meg is határozta Wetherby-t. - Na és mi a háttere az ügynek? - Ez a Köbei nevű pasi terapeuta. Követte a nőt. Raleigh-ben találkoztak, ahol az áldozat pedagógiai konferencián vett részt. Találtunk néhány tanút, akik elmondták, hogy Köbei adott neki egy névjegykártyát, de az eldobta. A következő lépés, hogy Köbei követi az áldozatot, és eljön ide, Wetherby-be. A Harris-Teeter mellett, a Red Robinban volt egy kis nézeteltérés is kettejük között. Az áldozat Köbei képébe öntött egy pohár italt. Egy szemtanú pedig látta Köbeit, ahogyan leparkol Etta Étkezője mögött a gyilkosság reggelén... - Ma este kukoricás marhát szolgál fel Etta - jegyezte meg a bíró. - Azt nagyon jól csinálja - tette hozzá Tucker. Mivel ez igaz is volt, Hollow folytatta. - ... innen gyalog ment fel az erdőn keresztül, egészen az áldozat házáig. Amikor az áldozat kinyitotta neki az ajtót, megölte. De előbb még megvárta, hogy a gyerek elmenjen otthonról. - Ez a legkevesebb - motyogta a bíró. - Az egyenruhásoknak hogyan sikerült elkapni? - Balszerencséje volt. Egy buszvezető, aki éppen Etta parkolójában állt meg, hogy cigi szünetet tartson, látta, amint előjön az erdőből és valami dolgokat visz magával. A buszvezető ezután vérfoltokat talált azon a helyen, ahol Köbei kocsija parkolt. Felhívta a rendőrséget, és bediktálta nekik a kocsi márkáját és típusát. Köbei eldobta ugyan a kést, az álarcot és a kesztyűt, de a rendőrök mindent megtaláltak. Szövetrostok, DNS, ujjlenyomatok a kesztyű belsejében. Erről mindig elfelejtkeznek az elkövetők. Túl sokat nézik a CSI-1... ja, és beismerő vallomást is tett. - Hogy mi? - hördült fel a bíró. - Igen, miután elmondtuk neki a jogait. Kétszer is. Úgy dalolt, mint egy kismadár. - Akkor meg mi a fenét keresnek itt maguk ketten? Egyezzenek meg peren kívül és ne vesztegessük tovább az időnket. A bíró Tuckerre pillantott, a védőügyvéd azonban Hollow-t nézte. Rollins a kezébe vette a csészéjét, és belekortyolt a forró italba. - Ki az aki nem mond el nekem mindent? Kérem, ne játszanak itt velem! Itt nincsenek esküdtek, akiket le kell nyűgözniük. Tucker törte meg a csendet. - A pasi teljesen bolond. Orvosi eset. A bíró homlokán kétkedő ráncok jelentek meg. - De azt mondták, hogy álarcot és kesztyűt vett. A legtöbb őrült elkövető nem törődött azzal, hogy elfedje a kilétét, mert nem érdekelte őket, hogy megússzák-e a dolgot vagy sem. Általában nem

285 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— vettek fel ninja vagy bérgyilkos ruhát. Az effélék a gyilkosság után a helyszínen maradtak, és az ujjukat áldozat vérébe mártva, mindenféle feliratokat kentek a falra. Tucker megrántotta a vállát. A bíró folytatta. - Elég épelméjű ahhoz, hogy bíróság elé állítsuk? - Igen uram. Álláspontunk szerint az elkövetés pillanatában nem volt teljesen tudatos állapotban. Nem képes különbséget tenni a helyes és a helytelen között. Elvesztette a valóságérzékét. A bíró felhorkantott. A nem beszámíthatósággal való védekezés a jogtudomány egyik, jóformán minden más fölött álló koncepciójából fakadt: a felelősségből. Vajon mikor jön el a pont, hogy az ember felelőssé válik a tetteiért? Ha kocsinkkal balesetet okozunk, és az okozott károk miatt bírósági tárgyalásra kerül a sor, a jog azt a kérdést teszi fel, hogy egy felelősen gondolkozó ember vajon valóban hajtott volna-e ötvennel, ha annyira csúszik az út. Ha az esküdtek erre azt válaszolják, hogy igen, akkor nem mi vagyunk a felelősek a baleset okozásáért. Ha letartóztatják az embert valamilyen bűncselekmény elkövetése miatt, akkor a jog azt a kérdést teszi fel, hogy vajon cselekedete teljes tudtában és szándékosan követte-e el a bűncselekményt. Ha nem, akkor az embert nem tekintik bűnösnek. Az igazat megvallva összesen két esetben merülhet fel a bíróság előtt egy büntetőper során a beszámíthatóság kérdése. Az egyik amikor a vádlott olyannyira nem tekinthető beszámíthatónak, hogy nem tud megjelenni a saját tárgyalásán sem. Ez az Egyesült Államok Alkotmányának egyik lényeges pontja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy szemtől-szemben álljon azzal a személlyel, aki vádolja. Azonban a legtöbb ember, aki nézi a Boston Legal vagy a Perry Mason féle jogi témájú sorozatokat, nem ezt érti alatta, és mint azt Ed Tucker is megerősítette, az Állam kontra Köbei ügyben nem emiatt tekintette a vádlottat nem beszámíthatónak. Sokkal elterjedtebb, ha a védőügyvédek az M’Naughten szabály egyes deriváltjait hozzák fel a védekezés során, ami azt jelenti, hogy mivel a bűncselekmény elkövetésekor védencük nem volt tisztában azzal, hogy amit tesz az nem helyes, nem lehet bűnösnek tekinteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elkövetőt azonnal szabadon engedik; elmegyógyintézetbe zárják, ahol egészen addig kell maradnia, míg a szakértők úgy nem határoznak, hogy már nem jelent veszélyt a társadalomra. Márpedig Ed Tucker is erre alapozott Martin Kobellel kapcsolatban. Glenn Hollow zavartan nevetett fel.

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 286 - Ez az ember nem volt őrült. Gyakorló pszichológus volt, kényszeresen vonzódott egy szép nőhöz, aki viszont nem törődött vele. Különös kegyetlenség. Azt akarom, hogy mondják ki bűnösnek, és kapja meg a szurit. Ennyi. Tucker Rollinshoz fordult. - Nem volt beszámítható. Véleményem szerint kapjon életfogytig tartó elzárást a Butlerben, bíró úr. Ez ellen nem fogunk fellebbezni. Nem is kell tárgyalás. Mindenki csak nyerhet. Hollow ránézett. - Kivéve azokat az embereket, akiket ki fog nyírni, ha öt év múlva kiengedik. - Ó, maga csak azt akarja, hogy még egy skalpot begyűjthessen mielőtt indul az államügyész választáson. Ezt az embert minden médium démonizálta. - Én igazságot akarok szolgáltatni - válaszolta Hollow, és feltételezte, hogy ez kicsit hatásvadásznak tűnt. Nem mintha különösebben érdekelte volna a dolog. És persze semmiképpen nem ismerte volna be, de tényleg szerette volna ezt a skalpot. - Mi a bizonyíték arra, hogy a Bolondos Dallamok szólnak a fejében? - kérdezte a bíró. Nagyon más emberként viselkedett amikor a tárgyalóteremben volt, és valószínűleg akkor is egészen más lett a személyisége, amikor Etta Étkezőjében ette a kukoricás marhát. - Ő határozottan meg van győződve arról, hogy semmi rosszat nem tett. Csak a gyerekeket akarta megmenteni, akiket Annabelle tanított. Már vagy tucatnyi alkalommal átbeszéltük vele a dolgot. Ő tényleg hisz benne. - Pontosan miben is? - kérdezte a bíró. - Abban, hogy Annabelle-t megszállta valami. Valami olyasmi, mint egy szellem. Legalábbis erre jutottam amikor utánanéztem a dolognak. Ennek egész kultusza van az interneten. Azt hiszik, hogy léteznek valamiféle kísértetek vagy effélék, amik arra kényszerítik az embereket, hogy elveszítsék az önuralmukat, felkapják a vizet és szétverjék az aszszonyt meg a kölyköket. Állítólag ezek a valamik arra is rá tudják venni az embert, hogy megöljön másokat. Úgy hívják őket, hogy ném. - Ném? Hollow vágott közbe. - Én is utánanéztem a dolognak bíró úr. Ön is utánanézhet. Bárki megteheti. Köbei is éppen ezt tette. Felkészült, mert ezzel akarta megalapozni a beszámíthatatlansággal való védekezését. Kinyírt egy csini fiatal nőt, aki elutasította a közeledését. Most pedig úgy tesz, mintha hinne ezekben a dolgokban, mert akkor mindenki őrültnek fogja tartani. - Ha valóban ez a helyzet - felelte Tucker komoran - akkor tinédzser kor óta tervezte megölni azt az áldozatot, akivel csak néhány hete találkozott.

287 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— - Miért? - A szülei autóbalesetben haltak meg, amikor ő még középiskolás volt. Az orvosok azt mondták róla, hogy elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Szélsőséges személyiségként diagnosztizálták. - Pont mint az unokatestvérem - mondta a bíró. - Nagyon fura egy nő. Ha tehetjük, a feleségemmel soha nem hívjuk meg látogatóba. - Köbeit akkoriban önkéntesen diliházba is vonult nyolc hónapra, mert ezekről a teremtményekről beszélt, akik szerinte megszállták a családját megölő sofőrt. Pont, mint most is. - Aztán viszont agyturkász iskolába ment - tette hozzá a bíró. - És el is végezte. Márpedig ha engem kérdeznek, ez nem arra utal, hogy őrült lenne. Hollow osztotta a véleményét. - Pontosan. Egyetemi diplomája van pszichológiából. Ugyancsak szerzett diplomát szociális munkás szakon. Mégpedig nagyon jó eredményekkel. Pácienseket fogad. És könyveket is ír. Az isten szerelmére! - Ha már a könyvek kerültek szóba, az egyik éppen nálam van, és szeretném is majd a tárgyalás során bizonyítékként felhasználni. Köszönöm, hogy megemlítette a dolgot, Glenn - a védőügyvéd ezzel kinyitotta az aktatáskáját, és kivett belőle egy ötkilós, A4-es méretű lapokból álló halmot, amit az asztalra dobott. - Ezt ő maga jelentette meg egyébként. És az egészet kézzel írta. Hollow végigfutotta. Nagyon jó szeme volt, de a szöveget annyira finoman rajzolt, apró betűs kézírással írták, hogy a címen kívül egyebet nemigen tudott elolvasni belőle. Volt vagy ezer szó laponként, elegáns, szinte kényszeresen akkurátusán formált betűkkel. Bibliai bizonyíték a pszichébe beépült rosszindulatú érzelmi ENERGIA létezésére, írta: Martin Kobel. © Minden jog fenntartva. - Még, hogy minden jog fenntartva! - horkantott fel Hollow. - Mégis ki akarna ellopni bármit is ebből a baromságból? És mi értelme van annak, hogy ez az egy szó csupa nagybetűvel van szedve? - Glenn, ez csak egyike a vagy harminckötetes sorozatnak. Húsz éve írja őket. És még ez a legkisebb, mind közül. Az ügyész megismételte a véleményét. - Csak tetteti magát. A bíró szkeptikusnak tűnt. - Ennyi évre visszamenően? - Jó, elfogadom, hogy fura figura. De akkor is veszélyes. Két páciense követett el öngyilkosságot olyan körülmények között, amelyek arra

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 288 mutatnak, hogy ő sugallta nekik. Egy harmadik páciens éppen ötéves börtönbüntetését tölti, mert rátámadt Köbeire az irodájában. Azt állította, hogy a doki provokálta. Köbeit hat évvel ezelőtt elkapták azért, mert betört egy ravatalozóba, és a hullákat cseszegette. - Mit csinált? - Nem úgy. Felvagdosta őket. Arra próbált bizonyítékot találni, hogy ezek a némek léteznek. Tucker vidáman tette hozzá. - És van is egy másik könyv, amit a boncolásokkal kapcsolatban írt. Ezernyolcszáz oldalas, képekkel illusztrálva. - Ez nem boncolás volt, Ed. Köbei betört abba a ravatalozóba, és csak cseszegette azokat a hullákat - Hollow érezte, hogy elönti a düh; persze az is lehet, hogy csak a ném az, ami benne lakozik gondolta ironikusan. - Konferenciákra jár. - Paranormális témájú konferenciákra. Ahová a hozzá hasonló dilinyósok mennek csak. A közveszélyes őrültek. - Jézusom, Ed. Csak paranoid skizofrének esetében szokás arra hivatkozni, hogy nem beszámíthatók. Márpedig azok soha nem fürdenek, állandóan Haldolt meg lítiumot szednek, és hallucinálnak. Azok nem mennek el a kurva Starbucksba és kémek extra adag juharszirupot a kurva kávéjukba! Hollow ebben az egy beszélgetésben többször használta a k betűs szót, mint a megelőző évben összesen. - És megölik az embereket, mert azokat megszállta valami szellem - felelte Tucker. - Nekem ez nagyon nem tűnik beszámíthatónak. Enynyi a sztori. A bíró felemelte a kezét. - Önök, uraim, biztosan tudják, hogy amikor a Föld még sokkal fiatalabb volt, Afrika és Dél-Amerika közvetlenül egymás mellett terült el. Úgy értem vagy 100 méterre egymástól. Gondolkodjanak el ezen. Erre most itt vannak önök, és ugyanez a helyzet. Azt látom, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Meg tudnak önök egyezni. Üljenek csak össze. Van még egy dal is erről. És ez mindkettejük érdeke. Mert ha bíróságra visszük a dolgot, akkor mindkettejüknek nagyon keményen meg kell majd dolgoznia, és ugyanis nem fogok mondani semmi mást csak „elfogadva” és „elutasítva”. - Ed, a pasi kinyírta azt a lányt. Egy tanárnőt. Mégpedig hidegvérrel. Azt akarom, hogy örökre eltűnjön. Nagyon veszélyes ember, és beteg... Annyi engedményt tehetek, de ennél messzebb tényleg nem mehetek, hogy elfogadom az életfogytot. És ejtem a különös kegyetlenséget. Azonban nem helyezhető feltételesen szabadlábra. A bíró várakozón tekintett Ed Tuckerre.

289 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— - Ez azért már valami! - Biztos voltam benne, hogy ez lesz a válasz - mondta Tucker. - És a védencemet is megkérdeztem erről. Ő azt mondta, hogy nem tett semmi rosszat, és teljes szívvel megbízik a rendszerben. Ő meg van győződve róla, hogy ezek a valamik tényleg itt lebegnek körülöttünk, beleveszik magukat az emberbe, és arra kényszerítik, hogy rossz dolgokat tegyen. Nem. Mi mindenképpen a beszámíthatatlanságot célozzuk meg. Hollow elhúzta a száját. - Ha így akarja játszani, akkor én is szerzek egy szakértőt, és maga is szerez egyet. A bíró morgott. - Válasszanak ki egy dátumot, uraim. Tárgyalás lesz. És megtenné valaki, hogy elmondja nekem végre mi a fene is az a ném? Az Észak-Karolina Lakosai kontra Köbei per július egyik szerdai napján kezdődött. Glenn Hollow, kezdésnek felsorakoztatott egy csomó szemtanút és bemutatott számos rendőrségi jelentést, melyek a helyszíni orvos szakértői vizsgálattal kapcsolatban készültek, és amelyek mind egy irányba mutattak. Ed Tucker nem nagyon foglalkozott ezekkel, de eltávolíttatott a bemutatott bizonyítékok közül néhány kisebb tárgyat, amelyekre Hollow-nak egyébként sem volt különösebben szüksége. Hollow tanúi között volt a raleigh-i Starbucks egyik pultosa, aki a névjegykártya-cserével kapcsolatban tett vallomást. (Hollow figyelmét nem kerülte el, hogy több esküdt és néző arcán milyen furcsa kifejezésjelent meg, mintha azon gondolkoztak volna mennyire ostoba dolog ennyire indiszkrét és kíváncsiskodó személyzettel rendelkező helyeken titkos találkozókat tartani.) Más szemtanúk azzal kapcsolatban tettek vallomást, hogy Köbei követte az áldozatot, és néhányan látták Köbeit néhány nappal a gyilkosságot megelőzően. Többen emlékeztek arra is, hogy látták a kocsiját, amint Annabelle Young iskolája előtt parkol. Ha van bármilyen biztos módja annak, hogy az emberre felfigyeljenek, akkor öltözzön középkorú férfinak, és parkolja le a kocsiját egy iskolával szemben. Nyolc aggódó állampolgár adta meg a rendőrségnek a kocsi rendszámát. Az Etta Étkezőjénél cigarettázó buszsofőr is igazán jó vallomást tett egy spanyol tolmács segítségével. Ami magát, Köbeit illeti, ő csak ült a vádlottak padján. A haja félrefésülve, a zakója pedig nem mintha nem az ő mérete lenne. Szinte mániákusan körmölte egyik füzetét a másik után tele apró hangyákra hasonlító kézírással.

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 290 A rohadék, gondolta Glenn Hollow. Színtiszta színjáték volt az egész, melyet a tiszteletreméltó Edward Tucker rendezett, és amelyben a skizofrén szerepét Martin Köbei alakítja. Hollow látta a rendőrségi kihallgatásról készült videofelvételt is. A felvételen a vádlott ápolt, tisztán beszél, és nem tűnik idegesebbnek mint Hollow tízéves labradorja, akiről köztudott, hogy egy tornádó kellős közepén is képes elaludni. A tárgyalás minden más esetben, már a második napon véget ért volna az ítélet bűnössé nyilvánította volna Köbeit, mely után hosszú fellebbezési procedúrát követően az ítéletvégrehajtónak már csak azt kellett volna eldöntenie, hogy vajon a jobb vagy a bal karjának vénájába nyomja a tűt. Most azonban persze nem volt annyira egyszerű a helyzet. És a valódi csata még hátra volt. Tucker szakértője kijelentette, hogy véleménye szerint a vádlott jogilag nem beszámítható, hiszen képtelen különbséget tenni a jó és a rossz között. Köbei őszintén hitt abban, hogy Annabelle Young veszélyt jelent nem csak a diákjaira de a saját gyermekére is, hiszen megfertőzte valamiféle ném, egyfajta szellem vagy kísértet, amelynek a létezésében a vádlott megingathatatlanul hitt. - Paranoid és képzelgő. Az általa megélt valóság igen sokban különbözik attól, amit mi megélünk - ez volt a szakértő végkövetkeztetése. Az agyturkász referenciái rendben voltak, és mivel mással Hollow egyébként sem foghatta volna meg, inkább hagyta, hadd menjen. - Bíró úr! - mondta Tucker. - Szeretném bemutatni a bíróságnak a védelem bizonyítékait egytől-huszonnyolcig. Ekkor kocsikon betolták a pulpitusig Köbei jegyzetfüzeteit, valamint saját maga által kiadott tanulmányait a némekkel kapcsolatban - sokkal többet, mint amennyit szó szerint bárki is érdekesnek találhatna. A védelem második szakértője ezekkel kapcsolatban tett vallomást, mely szerint „Ezek tipikusak a kórosan képzelgő emberekre.” Minden, amit Köbei leírt tipikusnak volt tekinthető egy paranoid, kórosan képzelgő egyén esetében, aki teljesen elveszítette a kapcsolatát valósággal. A szakértő ezután azt is kijelentette, hogy nincsen semmilyen tudományosan megalapozott bizonyíték a némek létezésére. „Ez is éppen olyan mint a vudu, mint a vámpírok és a vérfarkasok.” Tucker azzal próbálta rámérni ellenfelére a végső csapást, hogy a szakértővel felolvastatta ezen „tudományos tanulmányok” egyikének egy részletét, egy olyan oldalt, amely teljes egészében érthetetlen és öszszefüggéstelen sületlenségeket tartalmazott. - Jól van, értjük mit kíván ezzel bizonyítani, ügyvéd úr! Eleget hallottunk.

291 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— Amikor a tanú a vád kezébe került, Hollow nem sokat tehetett, hogy kevésbé hitelessé tudja tenni a vallomást. A legjobb, ami tőle telt, mindössze annyi volt: - Doktor úr, maga olvassa a Hány Pottert? - Nos, az igazat megvallva, igen. - Nekem a negyedik rész volt a kedvencem. És magának? - Ööö, azt hiszem, nem tudnék választani. - Ön szerint lehetséges volna - kérdezte az ügyész a tanút - hogy ezek az írások, amelyek Mr. Köbei tollából születtek egyszerűen csak egy regény kéziratai volnának? Valami fantasy történeté? - Én... ezt semmiképpen ne m tekinteném annak. - De azért lehetségesnek találja, nem? - Persze, lehetséges. De azt már most mondhatom önnek, hogy Köbei soha, senkinek nem fogja tudni eladni a film jogait. A teremben sokan nevetni kezdtek, a író pedig elengedte a tanút. Volt egy tanú aki a bizarr boncolással kapcsolatban tett vallomást, de Hollow nem törődött azzal, hogy ebbe belenyúljon. Ed Tucker ezt követően beidézte Köbei két páceinsét, akik elmondták, hogy annyira zavarta őket ez az állandó, kényszeres beszéd a testüket megszálló szellemekkel vagy kísértetekkel kapcsolatban, hogy végül mind a ketten más terapeutához mentek. Ezt követően Tucker magát, Köbeit állíttatta a tanúk padjára. A pasi előre megfontolt szándékkal őrültnek öltözött, gyűrött és gondozatlan ruhát vett, az ajkát harapdálta, és egészében véve idegesen, furcsán viselkedett. Az ötlet - már maga is őrültség - hatalmas kockázattal járt, mert ha a keresztkérdésekre kerül a sor, Hollow az elsők között teszi majd fel neki a kérdést, hogy megölt-e Annabelle Youngot. Márpedig mivel egyszer már bevallotta, most megint kénytelen lesz bevallani - ha nem teszi, Hollow majd felolvassa a kihallgatásról készült rendőrségi jelentés vonatkozó mondatát. Bármit tegyen is, az esküdtek mindenképpen hallani fogják, amint Köbei beismerő vallomást tesz a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban. Tucker éppen ezért úgy döntött, elébe megy a bajnak. Első kérdése a következő volt: - Mr. Köbei. Maga ölte meg Annabelle Youngot? - Igen, természetesen én tettem - kicsit meglepettnek tűnt. A tárgyalóteremben szinte mindenki felhördült. - És miért tette ezt, Mr. Köbei? - A gyerekek érdekében. - Ezt pontosan, hogy érti? - Tudja, ő tanárnő volt. Ó, istenem! Minden évben harminc vagy negyven diák, befolyásolható fiatal elmék kerülhettek a hatása alá!

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 292 Mindenképpen megmérgezte volna a gondolataikat. Talán még fizikailag is bántalmazta, megütötte volna őket. Gyűlöletre nevelte volna mindet - lehunyta a szemét és megremegett. Engedjék meg, hogy átadjam az Amerikai Filmakadémia díját az őrült vádlott szerepének alakításáért... - Megtenné, hogy elmondja nekem, Mr. Köbei, hogy miből gondolta, hogy Annabelle Young bántani fogja a gyerekeket? - Ó, hát azért, mert egy ném befolyása alá került. - Ugye ez az, amiről korábban már hallottunk valamennyit? Amiről a könyveit is írta. - Igen. - El tudná mondani nekünk röviden hogy mi az az a ném? - Nevezhetnénk, mondjuk egyfajta energiának. Rosszindulatú energiának. Rákapcsolódik az ember elméjére, és nem megy el onnan. Rettenetes. Arra kényszeríti az embereket, hogy bűncselekményeket kövessenek el, hogy bántsanak másokat, és azok okozzák a dührohamokat. A legtöbb esetben némek felelnek a vad hisztériázásokért és azért is, ha valaki úgy vezet az úton, hogy a többieket sodorja veszélybe. A némek mindenhol ott vannak. Több millió van belőlük. - Ön pedig biztos abban, hogy Annabelle Youngot egy ilyen szállta meg? - Én nem megszállásról beszélek - válaszolta Köbei határozottan. - A megszállás teológiai koncepció. A némek létezése tudományos alapokon nyugszik. Inkább olyanok, mint a vírus. - Ön úgy gondolja, hogy ezek éppen olyan valóságosak, mint a vírusok? - Igen! Hinniük kell nekem. Nagyon is valóságosak! - És Ms. Young ezeknek a némeknek a befolyásába került. - Egy némnek. Csak egynek. - Emiatt arra készült, hogy ártson a diákjainkat. - Valamint a fiának. Ó, igen. Láttam. Nekem ugyanis megvan a képességem, hogy lássam a némeket. Mindenképpen meg kellett mentenem a gyerekeket. - Akkor nem azért követte Ms. Youngot, mert vonzódott hozzá? Köbei hangja megbicsaklott. - Nem. Dehogy. Semmi ilyesmiről nem volt szó. Rá akartam venni, hogy jöjjön el hozzám tanácsadásra. Én meg tudtam volna menteni. De már túlságosan a ném befolyása alá került. Semmit sem szerettem volna jobban elkerülni, mint azt, hogy meg kelljen ölnöm. De hatalmas áldás, hogy végül meg tudtam tenni. Valódi áldás. Kénytelen voltam - a szemében könnyek csillantak. Na ne... - A vádé a tanú.

293 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— Hollow megtett minden tőle telhetőt. Elhatározta, hogy nem fog Annabelle Youngról kérdezni. Ebben az ügyben ugyanis már nem az volt a kérdés többé, hogy valóban Köbei ölte-e meg. Inkább Köbei elmeállapota. Hollow beismertette vele, hogy mindössze egyetlen alkalommal volt elmegyógyintézetben, még tinédzserkorában, és azóta nem vizsgálta meg egyetlen elmeszakértő sem, és nem volt olyan pszichés betegsége, ami miatt gyógyszeres kezelés alatt áll. - Ha gyógyszert szednék, akkor eltompulna a gondolkodásom. Márpedig az embernek teljes összpontosításra van szüksége a némek elleni harcban. - Megtenné, hogy csak a kérdésre válaszol? Hollow ezután bemutatta Köbei elmúlt három évben befizetett adójával kapcsolatos nyomtatványokat. Amikor Tucker tiltakozott, Hollow elmagyarázta Rollins bírónak, miért van erre szükség. - Bíró úr, ha az ember befizeti az adóját, akkor semmiképpen nem lehet őrült. - Ezzel azért tudnék vitatkozni - felelte az ultra-konzervatív bíró, mire közönség soraiban többen hangosan felnevettek. A pulpitusról könnyen beszél, gondolta Hollow. És ha lehúzok néhány évet főállamügyészként, talán hamarosan én is eljuthatok oda! - A bizonyítékot elfogadom - tette hozzá még Rollins. - Ezek az ön adóívei, igaz, uram? - Azt hiszem, hogy igen. - Ezek alapján nagyon szép summát keres pszichológusként. Nagyjából évente negyvenezer dollárt. - Lehetséges. Azt hiszem, nagyjából annyit. - így tehát szemben azzal a két páciensével, akik korábban vallomást tettek a bíróság előtt, ennél még sokkal több olyan betege van, akiket rendszeresen kezel, és akik nagyon is elégedettek a szolgáltatásaival. Köbei belenézett a szemébe. - Nagyon sok ném létezik a világban. Valakinek harcolnia kell ellenük. Hollow felsóhajtott. - Nincs több kérdésem, bíró úr. Az ügyész ezután a saját szakértőjét hívta be, egy pszichiátert, aki Köbeit is megvizsgálta. A vallomása szerint habár a vádlott bogaras volt, semmiképpen nem tekinthető jogilag beszámíthatatlannak. Tökéletesen tisztában volt vele mit tesz, és azt is tudta, hogy bűncselekményt követ el, amikor megölte az áldozatot. Tucker feltett ugyan néhány kérdést, de nemigen zaklatta a tanút. A nap vége felé, amikor rövid szünetet tartottak, Glenn Hollow lopva az esküdtekre nézett; már hosszú évek óta dolgozott ügyészként és jogászként

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 294 is, és nem csak a jogot ismerte kiválóan, de ahhoz is nagyon jól értett, hogyan olvasson az esküdtekben. És az isten verje meg, ezek itt most pontosan úgy viselkednek, ahogyan Ed Tucker szeretné. Hollow szinte érezte, hogy egyszerre gyűlölik és rettegik Martin Köbeit, de mivel egy valódi szörnyeteg volt, minden amit mondott olyannyira bizarrnak hatott, hogy az esküdtek képtelenek voltak a saját erkölcsi és viselkedési normáik által meghatározott keretbe foglalni. Ó, Tucker nagyon is okosan játszott. Nem akarta ő áldozatnak beállítani a védencét, nem akarta az egészet arra fogni, hogy gyermekkorában bántalmazták vagy valami visszafordíthatatlan trauma érte (Köbei szüleinek és testvérének halálát is csak érintőlegesen említette). Nem, ő azt akarta megmutatni, hogy ez a valami ami itt ül a vádlottak padján, nem is ember. Ahogyan a szakértője is említette „Az általa megélt valóság igen sokban különbözik attól, amit mi megélünk.” Hollow kinyújtotta maga előtt hosszú, vékony lábait, és azt figyelte, ahogyan papucscipőjén egyik oldalra esnek a kis bőrfityegők. Ezt az ügyet el fogom veszíteni, mondta magában. És ez a rohadék öt vagy hat év múlva megint szabadlábon lesz, újabb nők után kutatva. Nagyon rosszul érezte magát. Némek... az istenit. Azután a bíró elfordult az írnokától, és megszólalt. - Mr. Hollow? Kívánja esetleg folytatni a vád bizonyítékainak és tanúinak bemutatását? És Hollow-nak ebben a pillanatban támadt egy gondolata. Egy pillanatig még töprengett, és megfontolta milyen eredményre vezethet ha végrehajtja amit tervez. - Mr. Hollow? - Bíró úr, megoldható volna, hogy holnap folytassuk a tárgyalást? A vádnak szüksége volna még egy kis időre. Rollins bíró gondolkodott egy kicsit, majd az órájára nézett. - Rendben van. Holnap reggel kilenckor folytatódik a tárgyalás. Glenn Hollow megköszönte a bírónak, majd odaszólt fiatal segédeinek, hogy gyűjtsenek össze minden iratot, és vigyék vissza őket az irodájába. Az ügyész ezután felállt, majd elindult a kijárat felé. Rohanni csak akkor kezdett, amikor már jó messze járt a bíróság épületétől. Mélyen hitt abban, hogy az esküdtek előtt mindig a lehető legméltóságteljesebbnek kell mutatkoznia.

Másnap, pár perccel reggel kilenc óra után Glenn Hollow felállt. - Tanúként szólítom Dr. James Phedert.

295 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— - Tiltakozom, bíró úr! - Ed Tucker felpattant a székéről. - Miért? - Csak tegnap, este nyolc körül kaptam egy feljegyzést ezzel az új tanúval kapcsolatban. Nem volt elég időnk arra, hogy felkészüljünk. - Pontosan hol is volt tegnap este nyolckor? Tucker értetlenül pislogott. - Nos, bíró úr, én... a feleségemmel vacsorázni mentünk. - Én tegnap este nyolckor ennek az ügynek az iratait tanulmányoztam, Mr. Tucker. Mr. Hollows pedig, mint azt a példa is mutatja üzenetet küldött önnek az új tanúval kapcsolatban. Vagyis egyikünk sem volt olyan szerencsés helyzetben, hogy a House O’ Ribs csodálatos konyháját élvezze. - De... - Improvizáljon, ügyvéd úr. Ezért kapja a nagy pénzt. Tiltakozás elutasítva. Kérem, folytassa, Mr. Hollow. Pheder arca sötét, göndör haja csak egy ritkuló csomóban maradt meg a feje tetején, arca vékony. Feláll, megesküszik, majd visszaül. - Mr. Pheder, elmondaná nekünk milyen képzettsége van? - Igen, uram. A Kelet-Virginai Egyetemen, az Albany Egyetemen, illetve az Észak-Arizonai Egyetemen diplomáztam pszichológiából és biológiából. - Ugye ezek mindegyike akkreditált, négyéves képzést adó intézmény? - Igen. - És mivel keresi a kenyerét? - író és előadó vagyok. - Publikál is? - Igen, uram. Több tucatnyi könyvem jelent már meg. - Saját erőből finanszírozza ezeket? - Nem, uram. Mindegyik könyvem elismert kiadók gondozásában jelent meg. - És hol szokott előadásokat tartani? - Az ország szinte minden részében. Iskolákban, könyvtárakban, könyvesboltokban, magánintézményekben. - Hányan szoktak megjelenni ezeken az előadásokon? - kérdezte Hollow. - Átlagban mindegyiken nagyjából négy-hatszáz látogató szokott jelen lenni. - És évente hány ilyen előadást tart? - Körülbelül százat. Hollow elhallgatott, majd megkérdezte. - Ön tudja, mik azok a némek? - Igen, uram. - Igaz az, hogy ön adta nekik ezt a nevet?

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 296 - Igen, uram. - És mire utal ez az elnevezés? - A „negatív” és a „mém” szavak összevonásából keletkezett. A „negatív” pontosan olyan értelemben áll, ahogyan mindennap használjuk. A „mém” olyasvalamire vonatkozik, ami nagyon gyorsan elterjed egy adott társadalom tagjai között. Mint egy dallam, vagy éppen szófordulat, ami megragadja az emberek figyelmét, és egyre többen kezdik használni. - Elmondaná nekünk néhány szóban hogy mit takar a ném kifejezés? N betűvel használva. - Néhány szóban? - Ó, igen, uram. Tudja közepesnél jobbat soha nem kaptam természettudományokból. Szóval csak szép egyszerűen, ha lehet. Ezt ügyesen csináltam, mondta magának Hollow a természettudományokkal kapcsolatos, előre nem tervezett megjegyzésére gondolva. Pheder folytatta. - Nos, a ném olyan, mint egy energiafelhő, amely negatív módon befolyásolja az emberek érzelmi reakcióit. Biztosan ön is tapasztalt már olyasmit, hogy sétál az utcán, és egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulata. Csak úgy, minden nyilvánvaló indok nélkül. Másképp érez egyes dogokkal kapcsolatban. Ennek persze millió oka lehet, közte az is, hogy éppen egy ném próbál beépülni az agykérgébe. - És ugye azt mondta, hogy „negatív”. Vagyis a némek rosszak? - Nos, a rossz az emberi ítélőképességtől függ. Ők maguk semlegesek, de arra kényszerítenek bennünket, hogy úgy viselkedjünk, amelyet a társadalom helytelennek tart. Tételezzük fel mondjuk, hogy ön a tengerben úszik. A cápák és a medúzák nem gonoszok; ők csak azt teszik, amit a természet diktál nekik, vagyis próbálnak életben maradni. Ha azonban kiharapnak belőlünk egy darabot, vagy éppen megmérgeznek bennünket, azonnal rájuk mondjuk hogy rosszak. A némek is nagyon hasonlók ehhez. Rávesznek bennünket, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek számukra teljesen természetesek, amelyeket azonban mi gonosznak nevezünk. - És ön meg van győződve arról, hogy ezek a némek léteznek? - Ó, igen, uram. A legteljesebb mértékig. - Na és mások? - Igen, mások is. Sokan vagyunk. - Ezek a mások is tudósok, akár csak ön? - Akadnak köztük tudósok is. Terapeuták, vegyészek, biológusok, pszichológusok. - Nincs több kérdésem, bíró úr. - Az öné a tanú, Mr. Tucker.

297 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— A védőügyvéd, mint most kiderült, koránt sem tudott olyan jól improvizálni, mint kellett volna. Arra volt felkészülve, hogy Hollow olyan szakértőket vonultat fel, akik segítségével támadhatja védence beszámíthatatlanságával kapcsolatos védekezését. Az eszébe sem jutott, hogy Hollow esetleg meg is próbálhatja bizonyítani a némek létezését. Tucker feltett néhány lényegtelen kérdést, majd hagyta, hadd menjen a tanú. Hollow megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért eszébe sem jutott jobban utánakérdezni Pheder múltjának, és az olyan területeken szerzett érdemeinek, mint a parapszichológia és egyéb áltudományok. Ugyancsak kellemetlen lett volna, ha Tucker elolvassa Pheder blogbejegyzéseit, melyek szerint a Holdra szállást egy houstoni stúdióban vették fel, vagy amelyekben számtalan bizonyíték mutat arra, hogy az izraeliek és George Bush elnök álltak a szeptember 11-én történt támadások mögött. Hollow különösen aggódott azért, hogy a 2012-es apokalipszissel kapcsolatos kutatások a felszínre kerülhetnek. Ezt szerencsésen megúsztuk, mondta magának. Tucker elengedte Phedert a tanúk padjáról, és láthatóan meg volt győződve róla, hogy a tanú valamiképpen a védelem céljait mozdította előre. Ezzel véget is ért a tárgyalás bizonyítási szakasza, és következhettek a záróbeszédek. Hollow, fejben azóta fogalmazta a saját beszédét, hogy az előző napon olyan sietve hagyta el a bíróság épületét, próbálva kideríteni Pheder telefonszámát. A sovány, komoly férfi közvetlenül az esküdtek elé állt, és habár szinte mindig gondosan begombolva viselte a zakóját most, mintegy azt fejezve ki, hogy ő maga is közülük való, kigombolta a középső gombot. - Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék. Az önök, illetve a szerencsétlen áldozat és annak családja iránt érzett tiszteletem jeleként szeretném a lehető legrövidebbre fogni a mondandómat. A családtagok és Annabelle Young lelke is igazságot akar szolgáltatni, és megérdemlik, hogy teljesüljön a kívánságuk. Ez mindannyiunk érdeke. - Az ügyben nyomozó rendőrök minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy valóban Martin Köbei volt az a személy, aki kegyetlenül és a legkisebb megbánást sem tanúsítva, késsel megölte a fiatal, életvidám tanárnőt, özvegyet, egyedülálló anyát. Ezt megelőzően egy teljes héten keresztül követte, utána jött Raleigh-ből, kémkedett utána, arra kényszerítette, hogy menekülnie kelljen egy étteremből ahol iskola után, a fiával találkozott volna. Ezek a tények, mint mondtam, nem lehetnek kérdésesek. Ahogyan nem lehet kérdéses Köbei úr vallomása sem, amelyet

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 298 szabad akaratából és azt követően adott, hogy ismertettük a jogait. Ezt a vallomást egyébként itt, az önök színe előtt is megismételte. - Az egyetlen kérdés ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy a vádlott vajon beszámítható állapotban volt-e az alávaló gyilkosság pillanatában. Annak, hogy a vádlottat nem beszámíthatóság miatt nem bűnösnek lehessen nyilvánítani az az alapfeltétele, és ismétlem, kötelezően bizonyítandó alapfeltétele, hogy Annabelle megölésekor nem volt tisztában a helyes és a helytelen cselekedetek közötti különbséggel. Minden kétséget kizáróan be kell bizonyítani, hogy nem úgy érzékelte a valóságot, ahogyan önök vagy én. - Önök is hallgatták, amikor a vádlott azt állítja, hogy azért ölte meg Annabelle Youngot, mert az, a némeknek nevezett lények befolyása alá került. Gondolkodjunk el ezen egy pillanatra. Ha Mr. Köbei arról lett volna meggyőződve, hogy az áldozatot űrlények, zombik vagy éppen vámpírok szállták meg, akkor ennek az állításnak talán valóban lehetne némi valóságalapja. Ő azonban nem ezt állítja. Ő azt mondja, hogy az áldozatot megszálló lények, véleménye szerint leginkább a vírusokhoz hasonlítanak... nem olyam vírushoz, amitől belázasodik az ember vagy fájni kezd a torka, hanem olyanhoz, amely arra kényszeríti az embert, hogy helytelen dolgokat tegyen. Elmosolyodott. - Meg kell, hogy mondjam önöknek, amikor én hallottam először a sztorit, magam is azt mondtam, hogy öregem ennek tényleg elmentek otthonról! Azonban minél tovább töprengtem a dolgon, annál inkább kezdtem észrevenni a logikát az elméletben. Miközben pedig a tárgyalás során végighallgattam Mr. Köbeit és Dr. Phedert, illetve az egész elmúlt estét azzal töltöttem, hogy Mr. Köbei igen terjedelmes könyveit olvasgattam, elkezdtem hinni bennük... most már én is úgy gondolom, hogy a némek valóban léteznek. A döbbent hangokat az egész tárgyalóteremben jól lehetett hallani. - Meggyőződésem, hogy Martin Köbeinek igaza van. A némek léteznek. Gondoljanak csak bele, hölgyeim és uraim. Mi más magyarázata lehet annak, ha valaki, akiről korábban senki fel sem tételezte volna, hirtelen durva tettekre ragadtatja magát, megsért másokat, vagy éppen dühkitörés vesz rajta erőt. Igen... néhány esküdt bólogatott. Tehát egyet értenek vele! Hollow hangosabban folytatta. - Gondoljanak csak bele! Testtelen erők, amelyek mindannyiunk életét befolyásolják. MI ugyan nem láthatjuk őket, de a Hold gravitációs vonzása talán nem befolyásolja az életünket? A sugárzás nincsen hatással mindannyiunkra? Hiszen ezeket sem láthatjuk! Ezek a némek tökéletesen

299 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— elfogadható magyarázattal szolgálhatnak olyasmikre, amiket bármilyen más módon lehetetlen volna megmagyarázni. - Voltak idők, amikor az, hogy az ember gépekkel a levegőbe emelkedjen, még boszorkányságnak számított. Ahogyan a GPS berendezések. Vagy akár a modern gyógyászati módszerek. Ugyanez a helyzet a villanykörtékkel, a számítógépekkel, és a több ezer olyan termékkel kapcsolatban is, amelyek működése megalapozott tudományos szabályokon nyugszik, amelyek azonban még a fekete mágia világába tartoztak volna, ha néhány száz évvel korábban beszél valaki róluk. Hollow közelebb lépett az esküdtszék elbűvölt tagjaihoz. - De... de... de ha ez a helyzet, és a némek valóban léteznek, ahogyan azt jómagam és Mr. Köbei is gondoljuk, akkor ez azt jelenti, hogy a valódi világ részét képezik. Részei a mi társadalmunknak, és legyenek bár jók vagy rosszak, részei az egymással való, mindennapi kapcsolatainknak is. Akkor viszont azt állítani, hogy Annabelle Youngot egy ilyen teremtmény fertőzte meg éppen olyan normális dolog, mint azt állítani, hogy influenzavírus költözött belé, és így könnyen lehet, hogy másokat is meg fog fertőzni. Márpedig a fertőzöttek között, különösen az idősek vagy a fiatalok esetében, talán olyanok is lesznek, akik ebbe belehalnak. Ez persze nagyon sajnálatos és tragikus lenne... de ezáltal igazolhatóvá válna talán, hogy csupán megelőzésképpen gyilkoljunk csak azért, mert mások életét kívánjuk megmenteni? Határozottan állítom, hogy nem! A világ ugyanis nem így működik, hölgyeim és uraim. Amennyiben, mint azt most már én is vallom, Annabelle Youngot a némek fertőzték meg, akkor Martin Köbeinek, képzett pszichológusként kötelessége lett volna kezelés alá vonni, és segíteni neki. Segíteni, hölgyeim és uraim. Nem pedig megölni őt. - Kérem, tiszteljék meg Annabelle Young emlékét. Tiszteljék meg a jogi intézményünket. Tiszteljék a személyes felelősséget. Találják bűnösnek a vádlottat ebben az ügyben. Találják bűnösnek előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés bűntettében azért, mert elvette egy fiatal nő életét akinek az egyetlen bűne, hogy beteg volt, és akitől ez a kegyetlen gyilkos elvette az utolsó lehetőséget arra, hogy jobb és teljesebb életet éljen. Köszönöm. Glenn Hollow, vadul dobogó szívvel ült vissza az ügyész asztalához, és közben érezte, hogy a teljesen néma tárgyalóteremben minden egyes szempár őrá szegeződik. Leült. Még mindig nem hallatszik pisszenés, vagy papírzörgés sem. Teljes, és néma csend. Vagy egy órának tűnt, de jó, ha harminc másodperc lehetett mire Ed Tucker felállt, megköszörülte a torkát, és elmondta a záróbeszédet. Hollow nemigen figyelt oda mit mond, és úgy tűnt, ezzel nincs is egyedül. A tárgyalóteremben mindenki őt nézte, és - az ügyész legalábbis úgy érezte -

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 300 fejben újra és újra lejátssza magában a valaha mondott legát-gondoltabb és legdrámaiabb záróbeszéd minden egyes szavát. A záróbeszédét, amivel az egész ügyet az utolsó pillanatban fordította meg, és amely biztosította, hogy bezsebelt egy újabb győzelmet. Amennyiben, mint azt most már én is vallom, Annabelle Youngot a némek fertőzték meg, akkor Martin Köbeinek, képzett pszichológusként kötelessége lett volna kezelés alá vonni, és segíteni neki. Segíteni, hölgyeim és uraim. Nem pedig megölni őt. Glenn Hollow a lelke mélyéig szerény ember volt, most azonban önkéntelenül is csak arra tudott gondolni, hogy egész karrierje legfényesebb húzását hajtotta végre. Éppen ezért enyhén szólva is hatalmas megdöbbenéssel vette, amikor az esküdtszékben ülő becsületes és jóindulatú férfiak és nők teljes egészében elvetették a Hollow által megfogalmazott kérdéseket, és a Wetherbymegyei bíróság történetében a legrövidebb gondolkodási időt követően azt az ítéletet hozták, hogy Martin Köbei nem bűnös, mert a gyilkosság pillanatában nem volt beszámítható állapotban.

HÁROM Amennyire csak lehet, próbáltam távol maradni a napozószobától. Leginkább azért, mert tele volt őrültekkel. Ajkukat rágó, Haldolt zabáló, képzelgő idiótákkal. Büdösek voltak, úgy ettek mint a disznók a vályúból, állandóan üvöltöztek, és rögbi sisakot kellett viselniük, nehogy még súlyosabb kárt tegyenek a saját fejükben. Már ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. A tárgyaláson egy kicsit aggódtam, hogy túljátszom a skizofrént, de végül felesleges volt. A tárgyalóteremben előadott színészi alakításom messze nem volt túlspilázott. A Butler Állami Kórház nevében nincsen benne „az elmegyógyintézet és börtön” elnevezés, mert erre semmi szükség nem lenne. Bárki, aki csak egyetlen pillantást vet az épületre, azonnal tudja, miről van szó. A napozóterem olyan hely volt, amit okosabb volt messze elkerülni. Én azonban megszerettem a kis könyvtárt, ahol az elmúlt két hónapban a legtöbb időmet eltöltöttem. Jól éreztem itt magam. Ma az egyik karosszékében ültem, abban, amelyik közvetlenül az ablak mellett van. Általában versenyeznem kellett érte egy sovány ápolttal, akit Jacknek hívtak. Őt azért zárták be, mert azt állította, hogy a felesége elárulta a titkait az Uniós hadseregnek - ami még akár vicces is lehetett,

301 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— volna, csakhogy Jack, büntetésképpen hat órán keresztül kínozta az asszonyt mielőtt megölte és feldarabolta volna. Nagyon érdekes figura volt. Bizonyos szempontból még akár okosnak is nevezhettük volna, és a Polgárháború valóságos szakértőjének ismertem meg. Ugyanakkor valahogy nem tudta megérteni a mi kis játékunk lényegét, vagyis, hogy aki hamarabb ér a könyvtárba, azé a karosszék. Már nagyon vártam, hogy ma végre leülhessek ide, és befejezhessem a könyvet, amit olvastam. Azonban történt valami, ami egészen felborította a terveimet. Amikor kinyitottam a reggeli újságot, azonnal feltűnt a cikk, amely a tárgyaláson ügyészként szereplő, bizonyos Glenn Hollow-ról szólt. Mikor annakidején megjegyeztem az ügyvédemnek, Ed Tuckernek, hogy nagyon viccesnek találom a nevet, őt nagyon felzaklatta a dolog - attól tartott, hogy nem fogok eléggé őrültnek tűnni a bíróság előtt, ami nem is lett volna olyan különös, mert egyáltalán nem vagyok az. A cikk arról szólt, hogy az egyik politikai párt nagykutyái megvonták tőle minden bizalmukat, és már nem támogatják az államügyészi székért folytatott versenyben. Ahogy tovább olvastam megtudtam, hogy az élete darabokra hullott miután nem sikerült engem elítéltetnie. Kénytelen volt lemondani a megyei ügyészi székéről, és nem volt egyetlen olyan ügyvédi iroda sem, amely kész lett volna alkalmazni. Pontosabban szólva, sehol nem talált munkát. Nem is az volt a gond, hogy elvesztette az ügyet, hanem az, hogy olyan bizonyítékokat hozott fel, amelyek arra utalnak, hogy bizonyos szellemek embereket szállnak meg, és bűncselekmények elkövetésére kényszerítik őket. Az sem segítette nagyon a helyzetét, hogy a tárgyalásról készült feljegyzésekben fehéren-feketén le van írva, ahogyan bevallja, ő maga is hisz a némek létezésében. A szakértője, Pheder pedig az igazat megvallva amolyan dilinós annak ellenére, hogy továbbra is zseniálisnak tartom. Végső soron minden sikeres találmányra amelyet Da Vinci ennek a világnak adott jutott vagy száz olyan, amelyik dugába dőlt. Hollow stratégiája igazság szerint valóban zseniális volt, és okozott nekem néhány nehéz pillanatot a tárgyalóteremben. De nem csak nekem, Ed Tuckernek is. Bizonyos szempontból magam is csodálkoztam azon, hogy az esküdtek nem vették be az indoklását, és küldtek engem a halálsorra egyetlen pillanat gondolkodás nélkül. Az, hogy ilyen beismeréseket tett, ugyanakkor tragikus következményekkel jártak, és én őszintén sajnáltam ezért - soha, semmilyen személyes ellenségességgel nem tekintettem rá - mikor azonban elolvastam az újságcikk utolsó bekezdését is, az egész megdöbbentő kép összeállt. Köbei tárgyalását megelőzően Hollow-val kapcsolatban mindenki előre elkönyvelte, hogy a következő államügyésszé választják. Ő rendelkezett a

——————————— A PSZICHOLÓGUS ———————— 302 legtöbb megnyert perrel Észak-Karolina történetének ügyészei közül, különös tekintettel az erőszakos bűncselekményekkel kapcsolatban, mint a nemi erőszak vagy a házasságon belüli erőszak. Néhány évvel ezelőtt sikerült meggyőznie az esküdteket, hogy egy veszélyes vezető által okozott baleset előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés volt, pedig erre korábban nem volt precedens. Amikor ezt elolvastam, mintha fejbekólintottak volna. Istenem... istenem... szó szerint levegő után kaptam. Hiszen engem felültettek! És hirtelen mindent megértettem. Attól a pillanattól kezdve, hogy Annabelle Young leült mellém a Starbucksban, mindent pontosan úgy tettem, ahogyan ők, előre kitervelték. A némek... Tisztában voltak vele, hogy terapeutaként a küldetésemnek tekintem majd megmenteni. És azt is előre látták, hogy ha rájövök milyen erős és makacs ném költözött belé, akkor a megölését tekintem majd az egyetlen megoldásnak, nehogy másokat veszélybe sodorjon. (Hiszen természetesen korábban is megtettem már ugyanezt. Annabelle koránt sem az első volt a sorban; abból látszik, hogy valaki mennyire szakértője a pszichológiának, hogy mennyire képes minden páciense számára egyedileg megfelelő kezelést alkalmazni.) Na és hol választották ki a némek az gazdatestet? Abban a megyében, amelynek ügyésze talán a legnagyobb veszélyt jelentette mindannyiuk számára. Az ember, aki egyik ügyben a másik után, újra és újra pert nyert a hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban börtönbe juttatva az egész ország legsikeresebb gazdatesteit: zaklatókat, erőszaktevőket, gyilkosokat... Nos, ez volt hát a válasz arra a kérdésre, amire eddig senki nem tudott válaszolni. Igen, a némek képesek kommunikálni egymással. Igen, képesek terveket készíteni, és stratégiát alkotni. Az nyilvánvaló, hogy megvitatták a lehetséges megoldásokat. Annak az ára, hogy Glenn Hollow-t mindörökre kiiktassák a képből az volt, hogy nem beszámíthatóként engem diliházba dugnak. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy néhány év múlva kiengednek, én pedig folytatom a könyveimet, folytatom a tanácsadást, és próbálok minél több embert figyelmeztetni a veszélyre. Ha kell, akkor meg is fogom ölni őket. Így tehát elhatározták, hogy Glenn Hollow túlságosan nagy kockázatot jelent ahhoz, hogy ne tegyenek ellene semmit. Én azonban nem. Én megmenekültem. Felsóhajtottam, lehunytam a szemem, és azt suttogtam: - Én azonban nem. Láttam, hogy árnyék vetül az ölemben tartott újságra. Felnéztem, és egyenesen a rám bámuló Jack szemeibe néztem. - Bocs, de ma én értem elsőként a székhez - még mindig teljesen meg voltam döbbenve az iménti megvilágosodástól. - Majd holnap...

303 ————————— JEFFERY DEAVER —————————— A hangom azonban elbicsaklott, amikor az arcába néztem. A szemek... a szemek. Ne! Felkiáltottam és megpróbáltam felállni, hogy kiáltsak az őrnek. Jack azonban rajtam volt mielőtt megtehettem volna. - A székem, a székem, elvetted a székemet, elvetted tőlem...! A következő pillanatban a borotvaélesre fent kanál feje újra és újra beledöfött a mellkasomba és az őrült ekkor már valami egészen mást kezdett suttogni. Kezdett eltűnni a világ és kezdtek elhalkulni a hangok, de lehetséges, hogy a szavak, amelyek a cserepes ajkak közül suttogva szóltak a következők voltak: - De igen, te is, de igen, te is... Császár László fordítása

—————————— PÁRHUZAMOSOK ————————— 304

Tim Powers

PÁRHUZAMOSOK

M

A KELLETT volna lenni a születésnapjuknak. Persze a nap még mindig az övé, vélte Caroleen, de most, hogy BV már nincs, az egész születésnap dolog is mintha megszűnt volna. Mégis hetvenhárom éves lenne, csakugyan? A jobb keze azóta meg-megrándult néha, hogy öt perccel ezelőtt felült a nappaliban lévő ágyban, így baljával emelte fel a kávéscsészét. A kávé elég meleg volt, de nem volt semmi íze, a berendezési tárgyak - a háta mögött lévő, keletre néző ablakon beáradó napfényben megvilágított dohányzóasztal, a mára már hasznavehetetlen analóg tévé lekonyuló nyúlfület idéző antennájával, a homoktéglából készült kandalló mellett álló hintaszék - úgy néztek ki, mintha valami múzeumi diorámában helyezték volna el őket: több mozgásra nincs lehetőség. Ám a gyorsan elrohant kilenc hét után még mindig itt volt a sírkő problémája. Négyszázötven dollár két négyzetlábnyi vésett gránitért, és a nevadai cégnél képtelenek voltak megérteni, hogy Beverly Veronica Erlichnek és Caroleen Ann Erlich-nek ugyanaz a születési időpontja, azonban Caroleen neve alatt egyelőre üresen kell hagyni a másik szám helyét. BV másik számára már nem kell várni. A házban található összes darvocetet és vicodint lenyelte, amikor a rákjából származó fájdalom - már ha egyáltalán rák volt - nagyobb lett annál, amit még képes volt elviselni. Úgy egy éve már, hogy folyamatosan valamilyen mértékű fájdalommal kellett együtt élnie: Caroleennak eszébe jutott, ahogy időről időre fújt egyet, és az is, hogy a homlokán mintha mindig verejték gyöngyözött volna, valamint az utóbbi időben rászokott, hogy ajka belső felét nyalogassa. Vezetés közben pedig folyamatosan fészkelődött és hol a padlónak feszítette talpát, hol a kormánynak a kezét. Egyre többször vette hasznát szegény, kövér Ambemek, a szomszédban lakó tini lánynak. Ami azt illeti, mind a ketten hozzászoktak már a segítségéhez. Átjárt kitakarítani

305 —————————— TIM POWERS ——————————— a házat, elment bevásárolni, és hálásnak tűnt az ötdolláros órabérért. Még úgy is, hogy BV általában kritizált mindent, amit csak tett. Azonban Amber nem tudna boldogulni a sírkőfaragókkal. Caroleen előredőlt a heverőn, ide-oda mozgatta a fejét, hogy kiderítse, nem a bifokális van rajta, hanem az olvasószemüveg, majd kinyitotta a barna műanyag borítású telefonkönyvet. A könyv kötésébe műanyag hurokkal rövid, ezüstszínű ceruzát illesztettek, ő pedig kihúzta onnan... ... mire a jobb keze megrándult, leverte a kávéscsészét az asztalról, és foltos vén ujjai között rángott a papíron ugrándozó ceruza. Megrettent, bűntudatos pillantást vetett a konyhára, mielőtt eszébe jutott, hogy BV halott - akkor aztán megnyugodott, és lepillantott a régi címek és telefonszámok közé rajzolt kacskaringóra. Szaggatott vonala ellenére jól felismerhető írott betűk egymásutánja volt. Segítenedkellkérlek Ami azt illeti, jól felismerhetően BV kézírása volt. Újra megrándult a keze, és ugyanezt a görcsösen írt mondatot kaparta keresztben a lapra. Felemelte a ceruzát, hogy a megdermedt pillanatban egyáltalán ne kelljen gondolkodnia, majd néhány másodperc elteltével újra megfeszült a keze, ahogy minden bizonnyal ugyanezeket a betűket írta a levegőbe. Lázas borzongás rázta a testét, és úgy érezte, mindjárt elhányja magát: kihajolt a szőnyeg fölé, de az émelygés elmúlt. Biztos volt benne, hogy ébredése óta ezt a mondatot írta a keze a semmibe. Caroleen úgy vélte, BV eddig legfeljebb ironikus éllel mondott olyat, hogy kérlek, amikor szeretett volna valamit tőle. Halványan örült neki, hogy éppen ül, mert a szíve riasztóan hevesen vert a mellkasában, és beleszédült az óriási horderejű gondolatba, hogy BV nem távozott, nem ment el egészen. Egyszerre megrémült, hogy leeshet az ágyról és felboríthatja az asztalt, beleütközhet a hintaszékbe, ezért megkapaszkodott az ágy peremében. Orrát a kiömlött kávé csípős bűze csavarta. - Oké - suttogta. - Oké! - ismételte hangosabban. Kezének remegése alábbhagyott, úgyhogy keresett egy üres naptári lapot a könyv végében, és felírta a tetejére, hogy: OKÉ. Ujjai megint mocorogni kezdtek, de felemelte a kezét, mintha így akarna elhessegetni egy kérdést: tétovázott, vajon rátegye-e a táncoló ceruzát a várakozó lapra. „Szeretném-e viszontlátni bármilyen értelemben is? - töprengett. - Nem, nem szeretném, őt nem... Csakhogy ez a kilenc hét olyan volt, mintha valójában többé nem is léteznék, így, hogy nem törődött velem, függetlenül attól, mit is jelentett ez a törődés. Manapság alig vagyok több a

—————————— PÁRHUZAMOSOK ————————— 306 szomszéd Amber képzeletbeli barátjánál: múló káprázat, amelyet hamarosan még ő is kinő majd.” Felsóhajtott és a papírra engedte kezét. A ceruza a következőt írta az ő OKÉ-ja fölé: bvvagyok - Istenem - suttogta szemét lehunyva. - Azt hiszed, ezt el kell mondanod nekem? Keze akaratlanul is újra kibetűzte ezt - a felénél járt, amikor a ceruza eltört, ám ő gyorsan végigírta, aztán a szilánkos fával a papíron kapirgálva még háromszor megismételte a mozdulatsort. Végül aztán kioldódott a görcs a kezéből. A padlóra dobta a ceruzát, és az asztalon lévő narancssárga gyógyszeresdobozok között tapogatózva keresett egy tollat. Amint talált egyet, azt írta: Mit tehetek? Segít Nem sikerült befejeznie, mivel a keze újra görcsbe állt, és a következőt rótta a papírra: használniatestedethíyjbeleatestedbe Majd másodpercnyi szünet után: elnézéstmindenértkérlek Caroleen csak nézte, ahogy a kezében lévő toll még kétszer leírta ugyanezt a két sort, majd hátradőlt, és hagyta, hogy az írószerszám a levegőben ugrándozzon, amíg végül ez a roham is fokozatosan elmúlt, és a végtagja petyhüdten hevert mellette. Igyekezett kipislogni szeméből a könnycseppeket, és meggyőzni magát, hogy teljes mértékben sajgó csuklóizmai miatt vannak. De hát... Hogy BV elnézést kérjen... És épp tőle! Életében csakis fenntartásokkal, türelmetlenül hagyta el az ilyesmi a száját: „Na jó, elnézést kérek, ha...” Vajon a halottak elveszítik korábbi önző voltukat, egykori igényüket, hogy megszabják az evilági háztartások működését, és uralmuk alatt tartsák? - tűnődött. BV lénye meghosszabbításaként tekintett Caroleen-ra, aminek az eredménye az lett, hogy ők ketten teljesen elszigetelődtek... Már ha az utóbbi néhány évben tényleg kitettek két személyt, tette hozzá magában. Volt még néhány fivérük és legalább két unokahúguk is, ráadásul kilencvenegy évesen még az édesanyjuk is talán él, azonban ő semmit sem tudott róluk. BV intézte a levelezést. Tudnom kell... szeretsz? írta fel gyorsan a naptár lapjára. Közel egy percen át várta a választ: egészen elzsibbadt a válla, ahogy a tollat a papír fölé tartotta. Aztán a keze megrándult és írni kezdett, igen Caroleennak elállt a lélegzete, és könnyei fátylán át többé nem látta már a lapot, de érezte, ahogy keze újra meg újra leírja a szót, amíg végül ez a görcs is kioldódott belőle.

307 —————————— TIM POWERS ——————————— „Miért vártál a halálod utánig, hogy ezt elmondd?” - gondolta. Na de az, hogy „használni a testedet hívj bele a testedbe”? Mégis mit jelent ez? Ha BV átvenné felette az irányítást, akkor visszaadná még valamikor? „És ez tényleg érdekel?” - kérdezte magától. Bármit is jelentene, egy lépéssel minden bizonnyal közelebb kerülne a teljesség kilenc héttel ezelőtt elvesztett érzéséhez. Újra rángani kezdett a keze: megvárta, amíg az első néhány írómozdulat a levegőbe rótta a betűket, aztán a papírra helyezte a tollat. igenörökre írta a toll. Felemelte a kezét - nem akarta a kijelentést tönkretenni a saját visszhangjaival. Miután a toll megpihent, előrehajolt és írni kezdett. Igen, meghívlak b... - ám keze önálló életre kelt és azzal fejezte be: járadvagyokkésőbb. Fáradt? Ezek szerint kimeríti a kísérteteket, hogy ennyire ki- vagy bevagy meghajoljanak? BV-nek kell valami, aminek nekitámaszkodhat, hogy vezesse az írószerszámot? Az igazat megvallva ő is kimerült már: egészen sajgott a keze. Kifújta az orrát egy használt papírzsebkendőbe, újra könnyeket csalt ki belőle az erős mentol-eukaliptusz illat, majd hátradőlt a kanapén és lehunyta a szemét.

Határozott kopogásra riadt fel - noha szemüvege leesett az orráról, és hirtelen nem tudta, reggel van-e, vagy este, feltűnt neki, hogy egy ideje már izegnek-mozognak az ujjai. Gyorsan felült és másik kezével meg-megránduló hüvelyk- és mutatóujja közé dugta a tollat. Az iromány hosszabb volt az eddigieknél, a toll könnyedén haladt előre a naptár lapján. Az üzenet hosszabb volt az eddigieknél, és a közepén volt egy szünet is - Caroleennak el kellett forgatnia a könyvet, hogy a hegy a papíron maradjon, mielőtt megállt. Újra kopogtak, mire kiszólt: - Egy pillanat! - de továbbra is a lap fölé görnyedt, azt várva, hogy megismétlődjön az üzenet. Nem jött semmi. Úgy tűnt, csak az utolsó visszhangját sikerült elcsípnie... vagy talán annak is a végét. Egyáltalán nem tudta megfejteni, mit írt le... Még ha rajta is lett volna a szemüveg, lámpafényre is szüksége lett volna hozzá. - Caroleen? - szólalt meg a kopogó a ház előtt. Amber hangja volt az.

—————————— PÁRHUZAMOSOK ————————— 308 - Megyek. - Elgémberedett tagokkal állt fel, és az ajtóhoz csoszogott. Kinyitotta és hunyorogva tapasztalta, déli napsütés szüremlik át az avokádófa levelein. A küszöbön álló lány tréningnadrágot és egy bő pólót viselt, csillogó, kerek szemüveg mögül pislogott rá. Barna haját kontyba tűzte a feje tetején. - Felébresztettem? Elnézést. - Zihált, mintha futva tette volna meg az utat a szomszédból. Caroleen érezte, ahogy a napsütötte, poros kőtől és kipufogógáztól nehéz levegő felszárítja homlokáról a verítéket. - Minden rendben - mondta rekedten. - Mi az? Kérte volna a lányt, hogy jöjjön át ma? Nem emlékezett ilyesmire, és türelmetlenül várta már, hogy visszatérhessen a tollához meg a könyvéhez. - Én csak - kezdte hadarva Amber -, kedveltem a nővérét, mármint, tényleg nagyon szerettem, még úgy is, hogy... és... Kaphatok valamit, de semmi értékeset, ami az övé volt, emlékbe? Mondjuk például a hajkeféjét? - Te... a hajkeféjét szeretnéd. - Ha nem gond. Csak szeretnék valamit... - Mindjárt hozom. Válj meg itt. Hamarabb megszabadul tőle, ha odaadja, mint ha egy másik emléktárgyat ajánlana neki, Caroleennak pedig nem számított a hajkefe... Különben is, a sajátja pont ugyanolyan. BV-vel természetesen mindent párosával vásároltak: fogkeféket, kávésbögréket, cipőket, karórákat. Felkapta a kefét, és visszament vele a bejárathoz, mire Amber elvette tőle, és már sietett is lefelé. Köszönetét is csak úgy tessék-lássék, a válla felett hátravetve mondott. Caroleen a szunyókálástól még mindig kissé kótyagosan bezárta az ajtót és visszament a kanapéhoz - addig tapogatózott a szétszórt párnák között, amíg rá nem lelt a szemüvegére. Leült, felkapcsolta a lámpát és a telefonkönyve lapja fölé hajolt. Megfordította, hogy végignézze a legutolsó macskakaparást. bancszámlám mostazonnalhozdeltőleahajkefémet - Bocsánat! Bocsánat! - kiáltotta, majd a saját kézírásával válaszolt: visszaszerzem. Kicsit ült ott, és azon tűnődött, miért is kellene visszaszereznie a hajkefét Ambertől. Valamiért egyben kell tartani BV összes tárgyát? Vagy legalább azokat, amik olyan vudus módon a személyisége jellemzőit tartalmazzák, DNS-mintákat, mint amilyenek a kefében fennakadt hajszálak, a műfogsorba beleszáradt nyálmaradvány, papír zsebkendők egy kiürítetlenül maradt szemeteskosárban. Viszont... Egyszerre jeges ürességet érzett a mellkasában.

309 —————————— TIM POWERS ——————————— Viszont ezt az üzenetet még azelőtt írta le, hogy odaadta Ambemek a kefét. Ráadásul az üzenetküldés utolsó néhány másodpercében volt csak ébren, márpedig ha ez is olyan volt, mint a többi, akkor legalább egy perccel azelőtt kezdődött, hogy ő kinyitotta a szemét. Az üzenetet nem neki, hanem a szomszédban lakó Ambernek szánták. A lány valahogy elolvasta, és engedelmesen elkérte a hajkefét. Talán az összes üzenet neki szólt? Caroleennak eszébe jutott, hogy korábban azon töprengett, nem kellett-e BV-nek megtámaszkodnia valamin, hogy a sír túloldaláról is kommunikálhasson. Esetleg ő, a még mindig életben lévő ikertestvére volt az, akit támpontnak használt, hogy így beszélhessen Amberrel? A jelentéktelen Amberrel? Szédült, mégis felállt, lerúgta lábáról a papucsot, majd átment a hálószobába egy pár utcai cipőért. Vissza kellett vinnie a nappaliba - a hálószobában lévő ágyat is BV használta korábban, ő pedig nem akart leülni rá, hogy felhúzhassa a cipőt útközben benyúlt a fürdőszobába, és elhozta onnan a saját hajkeféjét.

Egy régi szoknyáját húzta fel, amiben templomba szokott járni, némi rúzst kent az ajkára, fogott egy nagy, hímzett táskát, majd becsukta maga után az ajtót, és tipegve elindult a járdán. A fák ágai felett mélykék volt az ég, a néhány felhő mintha kivételesen messze lett volna a feje felett, és eszébe jutott, hogy BV temetése óta még egyszer sem lépett ki a négy fal közül. Már nem vezetett - manapság Amber volt az egyetlen, aki beült a vén Pontiac kormánya mögé, és ő volt az is, aki elment bevásárolni, ahol azokkal a csekkekkel fizetett, amelyeket Caroleen előre kiállított neki, a csekktömb pedig levélen érkezett, amit ugyancsak Amber hozott be a járda melletti levelesládából. Ha elkergeti, vajon képes lenne mindezt saját maga elvégezni? Nagy valószínűséggel éhenhalna. Ahogy a járdához ért, és jobbra fordult, Amber szüleinek háza irányába, elkezdett rángani a keze, de nem engedett a késztetésnek, hogy előhúzzon egy tollat a táskájából. „Nem hozzám beszél - gondolta, és pislogva állította meg kifolyni készülő könnycseppeit a tovatűnő autók szélvédőjén és ütközőjén megcsillanó napfényben. - Ahhoz a hülye Amberhez. Én nem fogok hallgatózni.” A lány szüleinek mediterrán stílusú háza volt, körülötte gondosan nyírt pázsit borította a kis dombot, amelynek a tetején állt, és nagy, zöld napellenző óvta a bejárati ajtót. Hiába árnyékolta a szemét akaratának engedelmeskedő bal kezével, így sem látott senkit odabent, a homályban, úgyhogy némi fújtatással felkapaszkodott a széles lépcsőfokokon - míg

—————————— PÁRHUZAMOSOK ————————— 310 igyekezett visszanyerni a lélegzetét a fenti teraszon, a bejárati ajtó nagy lendülettel kitárult hűs, parkettatisztítószer-szagot engedve felé. Amber fiatal, fekete hajú anyja - Crystal? Christine? - nézett rá értetlenül és érdeklődőén. - Caroleen, ugye? - szólalt meg. - Igen - mosolyodott el, miközben öregnek és ostobának érezte magát. Beszélnem kell Amberrel. - Az anyja habozni látszott. - Többet szeretnék fizetni neki, és megkérdezném, van-e kedve egyenleget készíteni a csekkfüzetünkről, vagyis a csekkfüzetemről. A nő bólintott, mintha ezzel elismert volna valamit. - Hát, azt hiszem, ez a hasznára lehet. - Tétovázott kicsit, aztán elállt az ajtóból. - Jöjjön be és kérdezze meg! A szobájában van. Caroleen pillantása végigsöpört a félhomályos nappalin az átlátszó védőfóliával letakart bútorokon, valamint a napfényes konyhán, ahol mindenütt rézserpenyők lógtak, majd a lány anyja bekopogott a hálószoba ajtaján. - Amber, drágám. Látogatód van - azzal benyitott. - Nem akarok zavarni, beszéljenek csak nyugodtan - mondta, és megindult a nappali felé. Caroleen belépett a helyiségbe. Amber keresztbe tett lábbal ült a rózsaszín ágytakarón - előtte kartonpapír, rajta egy kő, egy ceruza és BV hajkeféje. Az utcai oldalra néző ablak előtt csipkefüggöny ragyogott, az átellenes sarokban tankönyvnek látszó kiadványok halma állt az egyébként üres, fehér íróasztalon. A falakon lévő képek pasztellszínű pacákat ábrázoltak. A szobának süteményszaga volt. Caroleen végiggondolta, mit is mondjon. - Segíthetek? - kérdezte végül. Amber egészen eddig bizalmatlanul méregette, ám most felderült az arca és felült. - Csukja be az ajtót! Amint az öregasszony megtette, már mondta is. - Tudja, hogy visszajár? - Az előtte lévő kartonra mutatott. - Egész nap beszél hozzám. - Tudom, lányom. Caroleen előrelépett, és odahajolt, hogy szemügyre vegye: a lány körívet formázva felírta a lapra az ábécé betűit. - Ez egy olyan, amivel az emberek a szellemekkel szoktak beszélni - magyarázta jól érzékelhető büszkeséggel Amber. - A kristállyal mutatok rá a betűkre. Van, aki fél az ilyesmitől, de ez egy jó kristály. - Ez egy ouija tábla. - Ez az! Újra meg újra egy ilyenről kellett álmodnom miatta, mielőtt feljött a nap, mert ma van a születésnapja. Akkor biztosan a magáé is.

311 —————————— TIM POWERS ——————————— Először azt hittem, valami ugróiskolaszerűség, de aztán közelebbről is meg kellett néznem, amíg rá nem jöttem, milyen. Lebiggyesztette a száját. - Az ábécés mondóka szerint csináltam, és véletlenül kétszer írtam fel a H-t meg az I-t, és kihagytam a J-t meg a K-t. - Előhúzott a karton alól egy vonalas lapot. - De szerintem ez csak egyszer volt gond. - Megnézhetem? Öoö, szeretném, ha működne. - Igen, szerintem nem fog eltűnni. Itt lesz, bennem. Mondta ezt magának? - Amber odanyújtotta a papírt. - Vonalakat húztam bele, hogy szavakra tagoljam. - Igen. Mondta. Caroleen lassan nyúlt a lapért, majd olyan közel emelte az arcához, hogy el tudja olvasni a ceruzával írott sorokat. SEGÍTENED/KELL/KÉRLEK Ki vagy te? BV/VAGYOK Hogy segíthetek? HASZNÁLNI/A/TESTEDET/HÍVJ/BELE/A/TESTEDBE ELNÉZÉST/KÉREK/MINDENÉRT Most 1 angyal vagy? TLjSíted a kívánságokat? IGEN SzépP tucc tNni NgM? IGEN/ÖRÖKRE ok. Mit kLl tNnM? FÁRADT/VAGYOK/KÉSŐBB BV? EBd után vök. PihNTl már? IGEN Tiél szépP HOZD/EL/HAJKEFÉMET/A/HUGOMTÓL A hajkFét? IGEN/AZTÁN/BEHÍVHATSZ/MAGADBA Az mért jó? TE/LESZÜNK/EGYÜTT Mit tSZünk? VÉKONYAK/LESZÜNK/BEJÁRJUK/A/VILÁGOT Gazdagok ISZünk? IGEN/VAN/BANCSZÁMLÁM MOST/AZONNAL/HOZD/EL/ TŐLE/A/HAJKEFÉMET +van ÉJJEL/ÁLLJ/SÍR/FÖLÉ/FÉSÜLD/HAJAD/HÍVJ/MEG/ MAGADBA

—————————— PÁRHUZAMOSOK ————————— 312 - Ott, abban a sorban B-A-N-K a helyes - magyarázta segítőkészen Amber. - Szeretném ma este kölcsönkérni az autóját. Mivel attól tartott, elcsuklana a hangja, Caroleen csak biccentett, és azon tűnődve, vajon elsápadt, vagy kivörösödött-e közben, visszaadta a papírt. Láthatatlannak, megtagadottnak érezte magát. BV felkereshette volna ezzel a tulajdon ikertestvérét is, csakhogy ő már túl öreg volt hozzá ha pedig tényleg sikerül elfoglalnia ennek a lánynak a testét - és micsoda belsőséges egy ikertestvéri kapcsolat lenne az! -, nyilvánvalóan nem élne együtt tovább Caroleennal. Ráadásul ő ette meg az összes vicodint és darvocetet. Caroleen felvette a követ. Valamiféle kvarckristály volt. - Mikor - kezdte krákogva. Megköszörülte a torkát, és most már érthetőbben folytatta. - Mikor kaptad az utolsó előtti üzenetet? A bankszámláról és a hajkeféről? - Azt? Hát, egy perccel azelőtt, hogy bekopogtam. Az öregasszony bólintott. Kíváncsi lett volna, vajon BV tudott-e egyáltalán arról, hogy másolatokat hagy neki az üzenetekből, méghozzá többszörös, visszhangot verő másolatot. Letette a követ a kartonra, és felvette a kefét. Amber már tiltakozni akart, de aztán nem szólt semmit. Tényleg volt egy adag fehér hajszál a fogak között. Caroleen a táskájába tette a kefét. - Arra szükségem van - mondta sietve a lány, és áthajolt a karton felett. Azt mondta, szükségem van rá. - Jaj, persze, elnézést. - Caroleen minden bizonnyal hátborzongatónak ható mosolyt erőltetett az arcára, majd előhúzta a saját hajkeféjét a táskából és átnyújtotta Ambemek. Szó szerint hajszálra megegyezett BV-ével. A lány szemügyre vette a kefét, majd a párnájára tette, úgy, hogy az öregasszony ne érhesse el. - Nem akarlak zavarni... titeket - mondta Caroline. Felsóhajtott, teljesen kifújta a levegőt, majd elővette táskájából a kocsikulcsot. - Tessék. - Odadobta az ágyra. - Ha... segítség kell... a szomszédban megtalálsz. - Oké. Araber láthatóan megkönnyebbült, hogy menni készül. Másnap reggel sajgó jobbjának rángására ébredt, de hasra fordult és sikerült is még tíz percet aludnia, mielőtt a fejénél lévő telefon egyszer s mindenkorra kizökkentette az utolsó egy óráját kitöltő egyhangú álomból.

313 —————————— TIM POWERS ——————————— Felült, elfintorodott a kandallóból áradó perzselt szagtól. Nagyon szeretett volna egy bögre kávét, és szeme előtt még mindig ott lebegett az álmában látott ouija tábla. Némi üggyel-bajjal felvette a telefont. - Halló? - Caroleen - szólt a telefonba Amber -, semmi nem történt tegnap éjjel a temetőben, és BV már nem felel a kérdéseimre. Kibetűzött valamit, de nem arra, amit én írok neki. Ma reggel csak annyit írt... egy pillanat... Azt írta, ööö, „Te nyertél... Te fogsz... Mindig is egy csapat voltunk, ugye...”. Ez magának szól? Caroleen a kandalló felé pillantott: tegnap este elégette, vagy legalábbis megpörkölte benne BV fogkeféjét, borotváját, műfogsorát, hajcsavaróit és még sok más dolgot is, többek között a hajkefét. Elhatározta, hogy ma felhívja a sírkőfaragókat, és lemondja a megrendelt követ. Nem kell, hogy a nővérének könnyen megtalálható sírja legyen. - Nekem? - Jobb kezét fájdalmasan ökölbe szorította. - Miért akarna beszélni velem? - Maga az ikertestvére. Lehet, hogy... - BV meghalt, Amber. Kilenc héttel ezelőtt. - De visszajön és széppé tesz engem! Azt mondta... - Nem tud tenni semmit sem, lányom. Jobb nekünk nélküle. Amber beszélni, tiltakozni kezdett ekkor, de Caroleen gondolatai már a fivérei körül jártak, akiknek már az arcát sem tudta felidézni, az unokahúgaira gondolt, akikkel még sosem találkozott, és mostanra feltehetőleg nekik is születtek gyerekeik, meg az édesanyjára, aki nagy valószínűséggel halott már. Ott voltak még a többiek is, márpedig nem maradt túl sok ideje. Eltökélte, hogy megtanul bal kézzel írni, és bár fájni fog, nagyon remélte, a jobb keze egyre csak írja majd a betűket a levegőbe feleslegesen. Felállt, kezében a telefonkagylóval, és félbeszakította Ambert. - Visszahoznád az autó kulcsát? El kell intéznem néhány dolgot.

Tamás Gábor fordítása

—————————— AZ ORRKULTUSZ ————————— 314

Al Sarrantonio

AZ ORRKULTUSZ

A

KULTUSZ első írásos említése a germán eretnek, Jacobus Mesmus traktusában olvasható, aminek keletkezését 1349-re becsültem; ott szerepel először, egy járvány kitörése kapcsán egy Breece nevű városban, hogy „a mai napon a falubéliek két alakot, egy férfit s egy asszonyt pillantanak meg, kik a rettegett Orrot viselték. Tüzes vassal és kőzáporral kergettettek el.” Mesmus a továbbiakban megemlíti még, hogy az Orrot viselő alakok később is megjelentek a járvány idején - néha kettő, máskor három személy: egy férfi, egy nő és egy kisgyermek képében, bár a szöveg hiányos volt és zavaros -, majd az utolsó megbetegedés után hirtelen megszűntek az észlelések, ámbár itt is akad egy homályos passzus a beszámoló vége felé (egy időjárásról szóló részben, mintegy lábjegyzetként), mely szerint egy „orros személy” tűnt fel olykor-olykor a templom harangtornyában még néhány alkalommal. Akadnak éppenséggel nyomok, melyek még ennél is korábbi időkre nyúlnak vissza; szórványos bizonyítékok és rövid szövegrészek, melyek az ókori egyiptomi dinasztiák idejében keletkezhettek. Az egyik legenda szerint az egyik orrot II. Ramszesz sírkamrájában találták meg, bár ennek fizikai bizonyítéka és tanúja sincsen. Jacobus Mesmus után a kultusz egyre sűrűbben kerül említésre. Az Orrot viselő alak feltűnik Brueghel egyik triptichonján, és nem meglepő módon Bosch festményein is szerepelnek a kultusz tagjai. Érdekes módon akad egy Orros ember egy kevésbé ismert (és a nevezett testrész miatt hamisnak tartott) Auguste Renoir képen is: egy apró, vigyorgó alak, aki egy piros napernyőt tartó gyermek mögül kukkant ki, láthatóan az Orrot viseli, amelyet valamilyen madzaggal erősített az arcára. Egy elbeszélés szerint a fiatal gyermek egy tekintélyes miniszter, M. M. Ebrezy lánya volt, aki titokzatos körülmények között halt meg nem sokkal azután, hogy modellt állt a festőnek.

315 ————————— AL SARRANTONIO ————————— Említés történik az orról Maupassant, Emily és Charlotte Bronte műveiben, Amerikában pedig Hawthorne-nál és Twain kései írásaiban. Létezik egy téves, ám annál veszélyesebb és megtévesztőbb elmélet, miszerint az Orr modern szülemény, gyermekeknek és gyermeteg felnőtteknek szánt találmány, amit csak szórakoztatási célra alkottak, valamint a kultusz modern válfajának titokzatosabb és okkult használatára. Tudni kell, hogy az Orr nem csupán ősi szerkezet, de használata visszavezethető az írott történelem kezdetéig is (lásd első bekezdések). Az Orr kétségtelenül átment néhány korszakon - egyes feltételezések szerint viszonylagosan békés, társadalmi és vallási stabilitást hozó időszakokban nem volt több egyszerű játékszernél. Megállapítható azonban, hogy ezek a nyugalmi szakaszok mindig rövidek voltak, és az Orr mindig visszanyerte titokzatos hatalmi pozícióját - és rettegett misztikusságát. Természetesen jelenleg egy ilyen szakaszban vagyunk. Ezen a ponton tenném hozzá, hogy a kultusz iránti érdeklődésem nem új keletű; már hosszú évek óta gyűjtöm a referenciákat, és építem az elméletemet.

A jegyzőkönyv kedvéért itt jegyezném meg, hogy a téma a Szabad Világ vietnámi háborúban való közreműködésének utolsó hónapjaiban ragadta meg a figyelmemet. Akkoriban különleges attasé voltam, az Amerikai Hírszerzés egyik titkos osztályával álltam kapcsolatban. Fekete-fehér fotókat ellenőriztem, amelyeket a kommunisták közé beépült kémek készítettek, és fogolytáborokból és hasonló helyekről csempészték ki őket. Itt kell említést tennem arról is, hogy ekkortájt éppen magánéletem kellemetlen időszakát igyekeztem elfelejteni: fiatal hitvesem, hosszas távollétemtől érthetően magányosan viszonyt kezdett egy másik férfival és gyermeket szült neki. A munkába menekülve kerestem vigaszt. Az általam átvizsgált fotókon felfedeztem egy visszatérő, különös jelenséget. Egyes képek sarkában, vagy kevésbé feltűnő helyein, például egy barakk mögül kikukucskálva különös alakra lettem figyelmes, aki mintha egy műorrot ragasztott volna az arcára. Legtöbbször egyértelműen férfi volt az illető, olykor nő, esetleg gyermek. Akkoriban a hadifoglyoknál az alultápláltságnak és az ennek következtében fellépő kóros soványságnak köszönhetően gyakran nehéz volt megállapítani a nemüket, illetve az életkorukat. A legtöbb ilyen orrot viselő alak tömegsírokban (bár nyilvánvalóan nem volt halott) vagy mellettük jelent meg. Félretettem ezeket a képeket, gondolván, hogy feletteseimet ugyan valószínűleg nem érdekelné a téma, de később esetleg még megérhetett némi utánajárást.

—————————— AZ ORRKULTUSZ ————————— 316 Madárszerű, Bosch pokolfajzataira emlékeztető lényekről kezdtem álmodni, melyek csőrszerű műorrot viseltek. Képgyűjteményem folyamatosan nőtt, míg végül több olyan fotó akadt, amin szerepeltek ezek az alakok, mint amennyi nem. Rájöttem, hogy ahogy egyre több rémtettről kaptunk képeket - ekkoriban már szinte naponta érkeztek fotók haláltáborokból, ahol amerikaiakat és vietnámi buddhistákat tartottak fogva úgy szaporodtak az orros alakok a képeken. Az egyik ilyen fotón - melyet a mai napig a pénztárcámban tartok összehajtva -, egy férfi, egy nő és egy gyermek áll egy sorban, fáradt, reményvesztett foglyok, akiket géppuskás őrök terelgetnek, ruháik rongyokban, arcukat a fényképezőgép felé fordítva, és halálfej-vigyort villantanak. Kicsivel több hús volt a csontjaikon, mint az előttük és mögöttük állókon. Mindhárman Orrot viseltek. Egyéb teendőim hamarosan megmentettek attól, hogy teljesen elvesszek a témában, és csak jóval a háború vége után, mikor már berendezkedtem Montrealban, távol a volt feleségemtől, a fiától és a férjétől (aki sűrűn utazgatott), akadt a kezembe egy köteg régi fénykép egy doboz mélyén (köztük a fent említett darab is), és újból feltámadt a kíváncsiságom. Elkezdtem más forrásokat keresni - a háború alatt szerzett szerény befolyásomat felhasználva sikerült hozzáférnem a nyilvánosság számára nehezen elérhető anyagokhoz is -, és találtam is más fényképeket, melyek a háború más zónáiban készültek, melyeken fel-feltűnt az Orr. Ezután kezdtem tágítani a kutatási területemet, és hasonló példákra akadtam második világháborús anyagok között is. Az egyik értékes bizonyíték (ami ugyan egy közelmúltbeli tűzben megsemmisült) egy náci tömeggyűlésen készült fénykép volt, melyen két különböző orros alakot lehet egyértelműen kivenni. Tisztán emlékszem erre a képre, mert az egyik alak pár lépéssel Hitler mögött állt, és gonoszul vigyorgott a kamerába. Idővel aztán megint alábbhagyott az érdeklődésem, amíg 1979-ben egy napon egy londoni újság a címoldalon hozta a meggyilkolt dél-koreai elnök, Park Csüng Hi fényképét. A testtől jobbra, majdnem teljesen beleolvadva a háttérbe ott állt egy alak, az Orral az arcán. Rögtön elkezdtem más fotókat is keresni abból az időből, de semmi hasznosat nem találtam. Felbukkant viszont egy másik kép ugyanazon a héten, egy ohiói vasúti szerencsétlenségről, amiben negyvenöten vesztették életüket: a kifacsarodott fémroncsok között látható egy fej, amelyen vékony, ezüst színű madzaggal feltűnik az Orr. A hozzá tartozó alak, akit egyébként halott ingázók vettek körbe, egyértelműen életben volt.

317 ————————— AL SARRANTONIO ————————— Elkezdtem átfésülni a különböző fotóarchívumokat és újságokat, és több száz fényképet találtam, amin hasonló alakok voltak láthatóak. Legtöbbjüket katasztrófák, vagy majdnem-katasztrófák közelében kapták lencsevégre. Kezdtem észrevenni, hogy az alakok száma - és viselkedése az őket körülvevő pusztítás mértékétől függött. Az arcukra kiülő vigyor szélessége is arányban volt a vérfürdővel. Ez persze nem volt pontosan mérhető tulajdonság, de általánosságban véve fel lehetett fedezni összefüggést a dolgok között. Sajnos a legtöbb ilyen fotó szintén tűzben pusztult el. Kezdtek feltűnni apró, könnyen elnézhető Orr- és kultuszreferenciák az irodalomban is, és természetesen kutatásomat, mint azt már említettem, kibővítettem erre a területre is. Úgy tűnt, sikerült rábukkannom valamire, ami csaknem észrevétlen maradt az emberiség számára, ami az írott történelem kezdete óta éppen csak kívül esett a köztudat határain. Adva volt egy olyan ősi, titokzatos társaság (egyfajta igazán gonosz Szabadkőműves Páholy?), amelyről csak elszórt referenciák maradtak fent, ha egyáltalán. Nem volt elsődleges forrás, az egyedüli bizonyíték a ritka fotók és egy szimbólum - az Orr volt, ami annyira beleépült a bolondozások világába, hogy szinte felismerhetetlen volt. A következő lépés természetesen a kultusz modern nyomainak felkutatása volt. Ez a feladat hosszú és nehéz munkának bizonyult. Napokig sorolhatnám, milyen zsákutcákba futottam bele, a hamis nyomokról, (részben szándékos) félretájékoztatásokról, intrikákról, megtévesztésekről és, igen, az ellenem elkövetett merényletkísérletekről már nem is beszélve. Éveken át gondosan szűrtem a bizonyítékokat, minden apró nyomot megvizsgáltam, remélve, hogy sikerül felfedeznem a kultusz valódi lényegét. Végül, minden próbálkozásuk ellenére, sikerrel jártam.

Rögeszmém idén tavasszal Párizsba vitt, ahol reméltem, hogy találkozhatok valakivel az Eiffel-torony piramisszerű árnyékában. Egy kávéházban kellett várnom délután háromig, aztán megkérnem a pincért, hogy átülhessek másik asztalhoz. Félig szürke felhős, félig napsütéses, kora áprilisi nap volt, a szellők a közelgő meleg ígéretét hozták, de még ott bujkált bennük a nyirkos tél fenyegetése. Kabátot és sálat viseltem, meg egy keménykalapot. Úgy éreztem magam, mintha Magritte-nak állnék modellt, mintha lebegnem kellene a vöröstéglás kávézó fölött, át az utcán, mereven és határozottan, mint egy kartonfigurának. Eljött a három óra. Átültem egy másik asztalhoz, jattoltam a pincérnek a fáradozásáért. Semmi sem történt.

—————————— AZ ORRKULTUSZ ————————— 318 Újságot vettem egy arra járó újságostól, kihajtogattam és olvasni kezdtem. Túl sokszor történt már hasonló dolog; várok még tíz percet, aztán határozottan elindulok a szállodám felé. Az újság címlapján egy férfi fotója volt, fekete keménykalapot viselt és műorrot. Hallottam, ahogy a szék, amin nemrég ültem a szomszéd asztalnál, megcsikordul a terasz kövén és a fényképen látható férfi leült velem szembe. Orrot viselt. Ekkor vettem csak észre, hogy a fotót utólag ragasztották bele az újságba. - Látom, követi az utasításokat - mondta határozott, semleges angolsággal, amit világszerte minden nyelviskolában tanítanak. Nem várt válaszra, csak átadott egy borítékot. - Fogja, és kövesse a további utasításokat is. A borítékban egy New York-i baseballmeccsre szóló jegy volt. Másnap már a zsúfolt Yankee Stadionban találtam magam. A mellettem lévő ülés a nyolcadik helycseréig üres maradt; ekkorra a hazai csapat már jókora előnyre tett szert, és sok néző elindult hazafelé. Nem is vettem észre, mikor foglalta el a széket egy fiú, aki valószínűleg egy magasabban lévő, olcsóbb helyről mászott le. Csak amikor felém fordult, akkor vettem észre, hogy baseball-sapkája alatt ő is az Orrot viselte. Kajánul vigyorgott, a kezembe nyomott egy újabb borítékot, majd elvegyült a nézők között. A következő hetekben hasonló találkozóhelyeken jártam, mind nyilvános helyen: színházak, éttermek, a londoni állatkert, Piccadilly Circus, egy San Francisco-i villamos. A menetrend mindig ugyanez volt. Az Orrot viselő hírnök felvette velem a kapcsolatot, a kezembe nyomott egy borítékot, benne jeggyel, vagy lenyomozhatatlan cetlivel, rajta egy üzenettel. Mindig azt tettem, amit mondtak. Rögeszmém teljes megszállottsággá alakult: elhatároztam, hogy a végére járok a titoknak. Mindenhol hamis orrokat kezdtem látni - sorokban várakozva, piacokon, hirtelen kibukkanva az utcán hömpölygő tömegből, mintha valaki egy sámlira állt volna a járda közepén. Álmaimat is kísértették a látomások. Olykor felriadtam az éjszaka közepén, és az Orrot hívtam, hogy álljon ki elém és vessen végre véget az egésznek. Egyik látomásomban szüléimét láttam, mikor még kisfiú voltam, amint a kádam fölé hajolnak, és kacagva vizet fröcskölnek rám. Ők is az Orrot viselték, csak arany színben és élénkpiros szalaggal kötötték föl. Egyik reggel Seattle-ben azt hallucináltam, hogy egy férfi áll a szállodai hálószobám ajtajában, és egy ezüst Orr volt nála egy bádogdobozban. A férfinak nem volt arca, csak sima, üres oválisforma hús és bőr a fején. Aztán hirtelen, aznap, mikor ezt a hallucinációt tapasztaltam, a kultusz felfedte előttem a titkait.

319 ————————— AL SARRANTONIO ————————— Miután eltűnt a látomás, az egész reggelt a fürdőkádban töltöttem. Szorosra zártam a szememet, próbáltam éberen aludni. Aztán kopogtattak a szállodai szobám ajtaján. Nem törődtem vele. A kopogás megismétlődött. Óvatosan, kissé félve kiszóltam. Válaszul csilingelő, testetlen kacagást hallottam az ajtó mögül, amit nem zártam kulcsra. Éppen kiszálltam a kádból, csöpögve, mikor láttam, hogy az ajtókilincs megmozdul. Vártam, hogy ismét megjelenik az arctalan ember. Nyílt az ajtó, de csak az üres folyosót láttam. Gyorsan magamra öltöttem Magritte-öltözetemet - fekete keménykalap, esernyő, fekete cipő -, sietve a táskámba gyömöszöltem a kutatásaim eredményét, és kapkodva összecsuktam. Ezzel a mozdulattal kiesett az a kép, amelyik a Führert ábrázolta. Fölvettem és észrevettem, hogy több kultista volt a képen, mint amennyire emlékeztem. Az emelvényen, ahol Hitler állt, csupa Orros alak gyülekezett. Sietve visszatettem a képet a táskába és becsuktam. Fogtam az aznapi újságot, gondosan a hónom alá vettem. A címlapon egy fotón egy gengszter képe díszelgett, aki belefulladt a kádjába. A vízen egy műorr lebegett. Az ablakhoz léptem, és éppen megpillantottam három alakot: egy nőt, egy férfit és egy gyereket, amint belépnek a szállodába, nyolc emelettel alattam. Bár jól látszottam, nem néztek föl rám. Megigazítottam a nyakkendőmet. Egy belső sugallat hatására visszafordultam az ablakhoz, és lám, ott volt a férfi, a nő és a gyerek. Hátraléptek a bejárattól, és várakozva néztek rám. A gyermek integetett. Az a fiú volt, akit a baseball-stadionban láttam. A férfi az Eiffel Torony árnyékából volt ismerős. A nő is ismerősnek tűnt. Mindhárman Orrot viseltek. Újra beléptek a szállodába, én pedig gyorsan elfordultam az ablaktól, és az ajtó mellé tettem a táskámat. Az asztalon, ahol az újság is volt, egy palacknyi folyadék állt. Lecsavartam a tetejét, igyekeztem kerülni a folyadék durva szagát, aztán a tartalmát kilötyköltem a szobában. Mikor a palack kiürült, letettem a táska mellé. Elővettem az öngyújtómat a kabátom zsebéből, és laza mozdulattal felnyitottam. Váratlanul láng csapott fel belőle, megégette az ujjamat, én pedig elejtettem az öngyújtót. Valami furcsa okból nem kialudt, hanem még égett, mikor beleesett a folyadéktócsába. Hallani lehetett, ahogy levegőt szív magába a hirtelen fellobbanó lángtenger, és beborította a padlót előttem. Egy pillanatra el is vakultam, és mire felpillantottam, már az egész szobát beborította a füst. Hallottam, hogy odakint az utcán zsivaj támad, néhányan riadtan felkiáltottak.

—————————— AZ ORRKULTUSZ ————————— 320 A férfi, a nő és a gyermek, arcukon az Orrokkal valahogy bejutottak a szobámba és mosolyogva néztek rám, miközben gyorsan megkötözték egymást kötelekkel. Levegőéit kapkodva iramodtam meg az ajtó felé, megtaláltam, feltéptem, kitámolyogtam a folyosóra, majd le a tűzlépcsőn. Megálltam az utcára vezető ajtó előtt, és megigazítottam a ruhámat. Sikoltozást hallottam magam mögött. Az olcsó hotel gyufásdoboz-ként kapott lángra. Kinyitottam az ajtót. Odakint már tévéskocsik érkeztek, kamerák kerültek elő. Egy-két kép biztosan bekerül a holnapi újságokba. Benyúltam a kabátzsebembe, hogy ellenőrizzem, megvan-e a Montrealba szóló jegyem. Ott volt. Az újságírók, a bámészkodók majdnem mind Orrot viseltek. Egy Orrot viselő nő sikoltva, lángolva zuhant a járdára mellettem. Őt láttam a szobámban. A keze még mindig hátra volt kötve. Ekkor döbbentem rá, hogy a táskámat a szobában hagytam. Sarkon perdültem, és ugyan lángfal csapott föl előttem, mégis visszamentem.

Képzelhetik, milyen fájdalmas ebben az állapotban. Nem látok át a kötéseken; még senki sem közölte velem, hogy visszanyerem-e a látásomat, ha leszedik a kötést. Ráadásul legnagyobb rémületemre azzal kell szembesülnöm, hogy az Orrkultuszról tett vallomásomat megkérdőjelezik. Az irodalmi referenciák valóságosak, bár a jegyzeteim elvesztésével már nem olyan könnyű összeszedni őket, újra kell kezdenem a kutatást. Más dokumentációk is léteznek; értékes papírjaim elvesztésével ezt is megint össze kell állítanom. Azt mondják, hogy az egyetlen fénykép, amit a pénztárcámban őriztem a sorban álló férfiról, nőről és gyermekről, és amelyet a mélyen nem tisztelt ügyész úr szerint én magam készítettem, manipulálták, ezért nem használható fel a védelmemben: a haláltábort valaki vidámparkká retusálta, és már csak a gyermek viseli az igazi Orrot. A másik két alak arcára furcsamód filctollal rajzolták rá, és úgy tűnik, hogy bárki készítette is a képet, egy bokor mögött rejtőzött, mert kisebb ágak és levelek is belógnak a képbe. Nyilvánvalóan durva átverés áldozata lettem. De ez sem tántorít el. Semmi sem. Hogy miért? Mert leleplező erejű bizonyítékkal rendelkezem az Orrkultusz létezését illetően. Minden kétséget kizáróan létezik.

321 ————————— AL SARRANTONIO ————————— Honnan tudom? Nyilvánvaló. Mert: Az itt elhangzott vallomások ellenére, a hazugságok és vádaskodások ellenére, a mélyen nem tisztelt ügyész úr állítása ellenére, miszerint szándékosan gyújtottam fel a rozzant hotelt, hogy megöljem az exfeleségemet, a fiát és a férjét csak azért, mert elhagyott és másnak szült gyereket, amíg én a tengerentúlon tartózkodtam, ami, a mélységesen nem tisztelt ügyész úr szerint megszállottá tett, és hónapokig, évekig követtem őket, hogy végül megöljem őket - tehát mindezek ellenére tudom, hogy ha levennék az arcomról a kötést, ha összeégett, szétroncsolódott arcom meggyógyulna, és a látásom megmaradna, ha át tudnék látni az ujjnyi vastag kenőcsön és gézlapokon; tudom, hogy ha képes lennék erre, és meglátnám mind a tizenkettejük arcát, az önökét, akik kimondták rám a halálos ítéletet, akkor megpillantanám azt az arcukat ékesítő szervet, amelyről ily részletesen értekeztem.

Horváth Norbert fordítása

————————————— A KÉM ——————————— 322

Kurt Andersen

A KÉM

S

ZINTE fizikai fájdalmat okozott neki, ha hazudnia kellett, ami balszerencsés olyasvalaki esetében, aki élete nagy részét kémként élte

le.

Régen, amikor még minden a tervek szerint haladt évről évre (és újabb és újabb évre), egy kicsit hanyaggá vált: hagyta, hogy az arra járók meglássák a gépét a levegőben, néha még közölte is a gyerekekkel és gyermeteg szüleikkel, kicsoda ő és hol él. Mit számított ez akkoriban? Emellett - mondogatta magának - a nyíltságával sikerült elnyernie a bennszülöttek bizalmát. De főleg enyhítette vele a saját magányát.

Amikor az emberek régebben a foglalkozásáról kérdezték, a szokványos válasza régóta az volt: „író” vagy „antropológus”. De az utóbbi időben az effajta kérdésekre újból az igazság veszélyesebb változatával kezdett válaszolni. Ezek az önfelfedéshez közelítő gesztusok izgatóan hatottak rá, akár az intimitás előfutárai. De sohasem tette ki magát igazi veszélynek. Amerikában, a huszonegyedik században ki ne talált volna elsősorban elbűvölőnek és szórakoztatónak egy jól öltözött, ápolt, intelligens, eleven, barátságos, idős, angolszász külsejű úriembert, aki időnként elejt egy-két bizarr megjegyzést? - Kém vagyok - kezdte rendszerint a válaszát, miközben mosolygott és kacsintott az érdeklődőre -, és hosszú távú hírszerzői megbízatással küldtek ide. De a küldetésem szupertitkos, úgyhogy ha nem bánja, erről nem is mondhatok többet. Már fiatalabb korában is idősnek látszott, mert a kezdet kezdetén, még mielőtt elfoglalta volna a posztját, szakállat növesztett, hogy eltakarja a műtéti varratok lila keresztöltéseit az állán és a nyaka felső részén. Most,

323 ————————— KURT ANDERSEN —————————— hogy már valóban idős volt, örömmel töltötte el, hogy a látszat és a valóság végre összhangba került. Öregnek nézett ki, és - bármilyen mérték szerint - öreg is volt. Eggyel kevesebb hazugság az életében. Na persze, ha elmondaná a teljes igazságot, mindenki holdkórosnak tartaná - talán csak az igazi holdkórosok nem. Aztán értesítenék a hatóságokat, és még ebben a viszonylag felvilágosult korban is elveszítené a szabadságát élete hátralévő részére. A munka, amibe oly hihetetlenül sok időt és energiát fektetett - kötelességtudatból, persze, de lelkesedésből is semmivé foszlana. Másrészt az évek múlásával ez a veszteségszámítás is megváltozott. A bebörtönzés és az, hogy kénytelen naphosszat maga elé bámulni, kétségtelenül kellemetlen lenne, de életének hátralévő része most már beláthatóan rövid időnek tűnt. Ami a feladat eredménytelenségét illeti: kételkedett benne, hogy a parancsnokságon még bárki is tud róla vagy a küldetéséről - már ha létezik még egyáltalán parancsnokság. A munkája az évek során egyre könnyebbé vált, különösen a televízió és az Internet megjelenésével - habár az információ szelektálatlan áramlása hajlamos volt a munkája értékét vitathatóvá tenni. A küldetése talán már így is kudarcot vallott. Mégis szilárdan - szinte mint vallási alapelvekhez - tartotta magát a vészhelyzet esetére érvényes forgatókönyv négy fő irányelvéhez: maradj a parancsnokságnak legutóbb jelentett pozícióban, őrizd meg a szükséges diszkréciót és titoktartást, a lehetőségekhez mérten folytasd az emberek és a társadalom dokumentálását, és várd a kihozatalt. A „kihozatal” volt a parancsban szereplő szó legpontosabb fordítása, nem a „mentőakció” - ezt a sztoikus, bürokratikus nyelvezetet a férfi egyre jobban rühellte a lezuhanása óta. (Talán időközben maga is bennszülötté vált? Meglehet.) így hát itt élt, egy városban, ami most ezerszer akkora volt, mint amikor megérkezett, és csak dokumentált és várt, dokumentált és várt, dokumentált és még mindig csak várt. Miután 1959-ben, december vége felé, egy kellemesen fagyos délutánt töltött a Chicagói Közkönyvtárban A játszma vége és a Godot-ra várva olvasásával, hosszú, ömlengő rajongói levelet írt Sámuel Beckettnek Párizsba, amelyben a két darabot úgy jellemezte, mint „talán a legmélyebb irodalmi műveket Shakespeare óta”. Felfedezésüknek köszönhetően áradozott tovább - „az idei volt életem egyik legboldogabb karácsonya”. Válaszként egy kurta, személytelen, sokszorosított formalevelet kapott, amit majdhogynem viccesnek talált. Amióta partra vetődött, nem volt különösebben kifelé forduló, joviális ember, de a humorérzékét sohasem veszítette el. Természeténél és neveltetésénél fogva is hosszú távon gondolkodott.

————————————— A KÉM ——————————— 324 Így inkább izgatott volt, mint rémült, amikor az apró lámpa a távhelyzetjelzőn - az érkezése óta most először - villódzni kezdett. Nem tudta biztosan, mikor kezdődött a villogás, mivel a szerkezetet a hálószobái szekrényének egyik magas polcán, hátul tartotta elrejtve. Csak nagyjából egyhavonta ellenőrizte kelletlenül, sértődötten, fajankónak érezve magát minden alkalommal, amikor leemelte a műszert, megnyomta a gombot, tízezredszerre is hallotta a sípolást, ami azt jelezte, hogy a szerkezet működik, a kapcsolat pedig zavartalan - Mikor más már lemerül, ö csak jár, és le sem ül! A Duracell nyuszi mindenki másnál tovább bírja! -, aztán, miután tíz másodpercet várt a jelre, amely sosem érkezett meg, visszatette a tárgyat a polcra. Egészen 2007. szeptember 16-ának elképesztő estéjéig, amikor először látta meg a lila fény felvillanását, és olyan hangosan kiáltott fel, hogy fiatal, alatta lakó szomszédja felszólt, hogy megtudja, nincs-e valami baj. A vészhelyzeti terv útmutatásai szerint a fény a dobozon-egy vagy több színben villódzhatott kilenc különféle árnyalat közül, amelyek mindegyike egy bizonyos készenléti helyzethez volt társítva. A lila azt jelentette, hogy tőle 3800 kilométernyire az állomás külső felületén lévő érzékelők napfényre kerültek. Amikor oly sok évvel ezelőtt létrehozta a - még nyár derekán is jó pár méternyi jéggel takart - bázist, biztosra vette, hogy a hely titokban marad. Senki más, sem Peary, sem Amundsen, sem Byrd, sem a szabadon kóborló eszkimók nem jártak ennyire messze északon. De az elmúlt évtizedekben minden nyáron egyre több sarkvidéki jég olvadt el, és 2007-ben az olvadás mértéke különösen megugrott: a sarki jégsapka harmadát nyílt tengerré változtatta. Az állomás teteje, egy 50 méteres, csövek és tartályok által alkotott tojásidom, ami alig valamivel a víz felszíne alatt van felfüggesztve, most nyilván kilátszik. Azóta ráadásul állandó kutatóállomások alakultak szerte az Északi-sark közelében, és felderítőműholdak készítenek nagy felbontású képeket az egykor úttalan pusztaság minden négyzetcentiméteréről. Mi tartott nekik ilyen sokáig, hogy megtalálják a bázist? Télen talán még mindig eltakarja a visszakúszó időszaki jég. De a férfi az elmúlt három nyáron már várta a híradásokat (High-tech Atlantiszt találtak az Északi-sark közelében!) és az általuk kiváltott világméretű hisztériát. Most aggódott, hogy a felfedezés tömegével zavarja majd össze az embereket - „előre nem látható kulturális és ontológiai behatások”, ahogy a parancsnokság propagandasajtója fogalmazott. Ugyanakkor van egy olyan, reményteli sejtése, hogy az emberiség kritikus, vezető rétege időközben megérett, és egy kezdeti, sokkos periódus után megtanulják majd befogadni az új tényeket.

325 ————————— KURT ANDERSEN —————————— Önző módon azt is nagyon várta, hogy annyi év után ismét képeket láthasson az állomásról, és összevethesse homályos emlékeit a frissen készült, digitális fotókkal. És bár némiképp függelemsértésnek tűnt (kivel szemben?) vagy akár egyenesen árulásnak (mivel szemben?), a férfi izgatott volt a kilátástól, hogy a világon mindenki egyszerre tudja meg az igazságot, amit ő maga már oly régóta tudott.

Ahogy Nancy Zuckerman járata Oslóból az O’Hare reptér felé közeledik, a fiatal nőnek újra eszébe jut a közhely, ami előbb-utóbb mindenki száját elhagyja, aki eltölt némi időt a Spitzbergákon (őt is beleértve): ilyen lehet egy másik bolygón élni. A NASA fenntart egy kutatóállomást az Északisark túloldalán, a kanadai sarkvidéken, ahol egy marsi űrkolónia körülményeit szimulálják. Nancy mindig is szerette a természetben tölteni az idejét: hét évesen már rá tudott tűzni egy élő gilisztát a horogra, és könnyedén felvert egy sátrat. De a második Indiana Jones-film - amit azon a nyáron mutattak be, amikor nyolc éves lett - győzte meg végleg, hogy felfedező lesz belőle, ha megnő. Korábbi generációkban a felnőttek mosolyogtak volna egy kislányon, aki felfedező akar lenni. De a huszonegyedik század fordulóján, a coloradói Boulderben a felnőttek nem a neme miatt mosolyogtak Nancy Zuckermanra, és bántak vele leereszkedően, hanem mert aranyos kis álommelója már nem létezett. Szerencsére Nancy egyszerre volt jó munkatárs és önálló; derűs csapatjátékos éppúgy, mint derűsen független magányos farkas. - Ha szuperhős lennék - mondogatta mindig simán belemennék, hogy az X-Men vagy az Igazság Ligája valamelyik másodvonalbeli tagja legyek. Így hát általában véve a természettudomány, konkrétan pedig a választott területe is - explorációs geofizika, az Északi-sarkvidékre szakosodva - passzolt a személyiségéhez. Azzal sem volt gondja, hogy az elmúlt másfél évet posztdoktori kutatóösztöndíjjal Longyearbyenben töltötte, a Spitzbergák egyik városában, Norvégia legészakibb részén, Oslótól 1900 kilométerrel északra, az Északi-sarktól pedig 950 kilométernyire délre. A magány erődítménye volt - és mégsem az. A kutatótársait és az intézet személyzetét a világ minden tájáról érkező, kozmopolita, koffeinfüggő népség adta; angolul mindegyikük beszélt, és remek beszélgetőpartnereknek bizonyultak a félévnyi konstans napfényhez. Ráadásul Einar, egy egyedülálló, fiatal szénbányász, aki a Spitzbergákon nőtt fel, és fogalma sem volt róla, mennyire jóképű, elviselhetőbbé tette a hat hónapon át tartó, fagypont alatti sötétséget, habár (vagy talán épp azért, mert) alig beszélt angolul. Nancy fallabdázott, úszott a zárt uszodában, fényképezett.

————————————— A KÉM ——————————— 326 Dolgozott egy projekten, amelynek keretében kísérleti kutakat fúrtak, hogy homokkő víztározóban raktározzák a befogott szén-dioxidot, és tagja volt egy másik csapatnak is, ami azt tesztelte, lehetséges-e azzal vastagítani a jégsapkát, ha tengervizet pumpálnak rá, és hagyják megfagyni. Biztató adatokat gyűjtöttek. Finomították az eljárásokat. Meglehetősen jól haladtak a kutatásokkal. Nem az a fajta hősies felfedezői munka volt, amit Nancy gyerekként elképzelt, de ahogy harminc felé közelített, megtanult megbékélni a kutatásalapú természettudomány és a való világ követelményeivel. Vagy legalábbis így gondolta néhány héttel ezelőttig. Akkor már ötödik napja kirándult a Rettenthetetlenen, az egyetem huszonhárom méter hosszú kutatóhajóján; újonnan érkezett egyetemisták csoportját vitte körbe a jégsapka déli pereme mentén. Július 11-én, hajnali kettő körül fölkelt, mert nem tudott aludni, és elvitte az egyik motorcsónakot egy magányos túrára a jég közelébe, mert jegesmedvéket akart fotózni. Meleg volt, hét-nyolc fok, az ég szinte teljesen tiszta; a nap persze magasan járt. A tenger nyugodt volt. Nancy a jégtől harminc méterre, egy nemrég kialakult, keskeny öböl bejáratánál leállította a motort, és hagyta sodródni a csónakot. Törökülésben ült a fedélzeten, a hajó derekában, és figyelt, készenlétben tartva a fényképezőgépet és a teleobjektívet. Felfedező volt. Eltelt egy félóra. Néhány csér húzott el fölötte, de fókának vagy medvének nyomát sem látta. Amikor meghallotta és megérezte a puffanást, először azt hitte, hogy egy víz alatti jégdarabnak ütközött. Ahogy felállt, hogy megvizsgálja a helyzetet, a csónak szabadon imbolygott a vízen, noha többé-kevésbé egy helyben ragadt: jobbra és balra is újra és újra valamilyen víz alatti tárgynak ütődött. Olyan volt, mintha valami kikötőmedencébe siklott volna be. Mi a szar ez? Megpróbálta egy evezőlapát végével kitapogatni, hogy mi van a víz alatt, és vagy negyven-ötven centire a felszíntől talált valamit, ami nem jég volt, inkább csőnek tűnt, vastag csőnek; az átmérője - ahogy Nancy a kemény felületet kapargatta és tapogatta - méteres lehetett. Átmászott a hajó jobb oldalára, hogy ott is próbát tegyen, és egy másik - a jelek szerint ugyanolyan - csövet talált, ami párhuzamosan futott az előzővel. Három, vagy talán négy méter volt köztük a távolság. Egészen bizarr. Elsüllyedt hajó? Már a gondolat szikrájától is gyerekesen és bután érezte magát. A víz közel két kilométer mély volt. Kizárt, hogy egy hajóroncs a felszínre tudott volna emelkedni, és ez ugyanúgy igaz volt az elszabadult olaj- vagy gázvezetékdarabokra. Hacsak - basszus! - nem fedezett fel egy eddig ismeretlen homokpadot vagy zátonyt a Jeges-

327 ————————— KURT ANDERSEN —————————— tengeren! Nancy felfedezett valamit! Pontosabban Nancy felfedezett valamit! Letérdelt a fedélzeten, és tolórúdként kezdte használni az evezőt: a bal oldali csőről eltaszítva magát, hátrafelé hajtotta a csónakot. Lökés néhány méter siklás, megint lökés, megint siklás - a nyílás felé, amelyen keresztül az imént nyilván besodródott. Ám ekkor a hajó váratlanul megállt: elakadt a két rejtélyes cső között. A csövek, mint kiderült, nem párhuzamosan futottak, hanem szögben találkoztak egymással, és Nancy most a szög csúcsánál ékelődött be. A lány felállt. A hajó alig moccant. Nancy megpróbálta előretolni magát az evezővel - sikertelenül. Mozdíthatatlanul beragadt. Leguggolt, kihajolt a vízből kiemelt motor mellett, majd a vízbe szúrta az evezőt közvetlenül a csónak mögött - és újabb sima, kemény felületet talált a víz alatt. De ez most más volt: nem cső, hanem valamiféle tölcsér. Nancy mindkét kezével megragadta az evezőt, és egyenesen a tölcsér torkába döfte. Elakadt a lélegzete, ahogy az evező lapát felőli végét valamilyen erő ügyesen, gépiesen megragadta, és lassan mélyebbre húzta a vízbe, nagyjából harminc centiméterrel. A lapát nyeléből mindössze néhány ujjnyi meredt ki fölfelé a habokból. Nancy pedig csak bámult lefelé elképedve. Aztán a döbbeneté hitetlenkedésbe és rémületbe fordult. A csónak alatt az óceán egy hosszú, keskeny sávban kavarogni kezdett, és több mint harminc méteres, csőszerű hullámmá alakult - de épp ellenkezőképpen, mint a parti hullámtörés: ennek a hullámnak ugyanis mélysége volt, nem magassága; a taréja pedig nem csúcs, hanem völgy volt, három méterrel a víz szintje alatt. Nancy az anyjára és a testvéreire gondolt, néhai apjára, és arra, hogy sohasem lehet övé a dicsőség, amiért felfedezte ezt a bizarr, fordított cunamit, ami hamarosan végez vele. Ám a víz nem öntötte el a csónakot, és nem is szívta le a mélybe; a tótágast álló hullám pedig ahelyett, hogy összeroskadt volna, egyre csak hömpölygött tovább. Más szóval egy három méter széles árok alakult ki a tengerben, kétoldalt háromméteres, sima vízfalakkal, az alján pedig lötyögő, kavargó habokkal. Nancy Zuckerman a csónakjában ült, egy fémcsipesszel felfüggesztve - a két vastag csővel, amelyek immár teljes terjedelmükben látszottak - ennek a tökéletes, de valószínűtlen ároknak a tetején. Akárcsak az Exodus 14. fejezetében: a tenger vizei kettéváltak (a „vizek” ez esetben a lánytól jobbra és balra eső vízfalat jelentették). De Nancy Zuckermannak még ekkor, élete legálomszerűbb pillanatában sem rendült meg a hite a józan észben és a tudományban. A csodákat a tudatlanság hozza létre, a magyarázat hiánya pedig ideiglenes állapot. Valamilyen mechanizmus százezer gallon tengervizet szív el, hogy létrehozzon egy félhenger alakú mélyedést. Döbbenetes látvány, de van egy

————————————— A KÉM ——————————— 328 ehhez hasonló vidámparki attrakció a denveri Vízi Világban is, az I-25-ös lehajtónál. Nancynek volt elég lélekjelenléte, hogy megnyomja a gombot a GPSén, majd újra megtegye, hogy rögzítse az eredményt: keleti hosszúság 14 fok 48 perc 53 másodperc, északi szélesség 86 fok 19 perc 27 másodperc. Ekkor beigazolódott az elmélete, ami egyben új rémülettel töltötte el: egy gumiszerű, kék tömlő emelkedett ki a csónak alatti veremből, és a vákuumcsomagolás brrraaaaaaappp roppanásával tekeredett szorosan a hajótest köré. Egyértelműen gépi folyamat, nem Isten vagy a Sátán munkája. Ahogy a kis hajó lassú, egyenletes mozgással ereszkedni kezdett a tengeren támadt nyílásba, Nancynek megfordult a fejében a menekülés: talán fejest tudna ugrani a hasadék peremén túlra, kiúszhatna a jégre, és kimászhatna a vízből, mielőtt beáll a hipotermia; talán rátalálna a Rettenhetetlen keresőcsapata, miután észreveszik, hogy eltűnt a motorossal együtt. De a kíváncsiság a csónakban tartotta. Ahogy a gép egyre lejjebb húzta a párás sötétségbe, Nancy igyekezett gondosan megfigyelni mindent, ami a szemén, a fülén, az orrán át eljutott hozzá. Felfedező volt.

Tizenkét nappal ezelőtt a férfi helyzetjelzőjén - ami időközben kikerült a ruhásszekrényből, és most a nappaliban, a dohányzóasztalon hevert - a lila villanások sárgászöldekkel kezdtek váltakozni. A sárgászöld azt jelentette, hogy valaki bejutott az állomásra. És a bázis térképkonzolja révén (feltéve, hogy még működött) a behatolók megállapíthatták a helyzetjelző pontos pozícióját. A férfi gondolt rá, hogy megszabadul a szerkezettől: otthagyja a gyorsvasúton, vagy behajítja a Chicago-folyóba, hogy a kopók elveszítsék a szagát. De végül bevallotta magának, egyszer és mindenkorra: azt akarja, hogy a nyomára akadjanak. Mindennél jobban vágyik rá, hogy megtalálják. Így hát rendbe rakta az összes feljegyzését és képét - a teljes krónikát. Összepakolt egy bőröndnyi holmit, és kipofozta a lakást. Folyamatosan nézte a kábelcsatornák híreit, és le sem szállt a netről. Biztos volt benne, hogy csak idő kérdése. De meglepődött, amikor megszólalt a kapucsengő. Helikopterekre és reflektorokra számított; kampókra; ajtón és ablakokon berontó, géppisztolyokkal és könnygázgránátokkal támadó, fekete maszkos, szkafanderes elit kommandósokra. Még be is gyakorolta, hogyan vesse magát a padlóra tarkón összekulcsolt kézzel. Az Obama-család Hyde Park-i háza tíz percre van a lakásától: azt gondolta, hogy ettől még látványosabb lesz majd a felfordulás. Ahogy a kaputelefonhoz lépett, kinézett az ablakon a Kimbark Avenue-ra: autók hajtanak el az utcán, emberek sétálnak és

329 ————————— KURT ANDERSEN —————————— ácsorognak, mint bármelyik nyári délutánon; nem ürítették ki a háztömböt, nem vetettek be készenléti járműveket, nem zárták le a környéket. A kapucsengő újra berreg. Eszébe jut, hogy talán egy UPS-futár. - Igen? - Halló? - szól bele egy puhatolózó női hang. - Igen? - Keresek valakit, aki nemcsak itt lakik, hanem... az északi szélesség 86 fok 19 perc 27 másodpercénél is. A férfi elvigyorodik, és megnyomja a kapunyitó gombot. Ahogy kinyitja a lakás ajtaját, újabb meglepetés éri: a nő egyedül van, a jelek szerint fegyvertelen, és nagyon fiatal. Kinyújtja felé a jobb kezét. - A nevem Nancy Zuckerman. - Üdvözlöm. Nicholas Walker. - Kutató vagyok - mondja a lány -, az Északi-sarkvidékről. - Igazán? - mosolyog a férfi, és int neki, hogy kerüljön beljebb Jómagam is! Micsoda kivételes szerencse! Mindkettőnk számára.

Leülnek. A lány félrerakja a kardigánt, amit a férfitől kapott, és ideges sietséggel számol be mindenről. Mit keresett az Északi-sarkvidéken, hogy sodródott át éppen a bázis fölött, és hogy törte fel véletlenül a beléptető rendszert az evezőjével. Hogy gondolta eleinte, hogy az állomás bizonyára valamilyen amerikai, orosz vagy kínai katonai létesítmény, ám később, miután órákon át vizsgálta a bázis belsejét - a különös anyagokat és formákat, az ismeretlen technológiát, a mesterséges fény sajátos jellegét, az azonosíthatatlan nyelvű írást, a kiállított képeket - hogyan dolgozott ki egy újabb elméletet. Hogy fényképezett le mindent, többek közt a térképkonzolt, rajta az egyetlen apró, villogó fénnyel Észak-Amerika közepén, majd - miután visszatért Longyearbyenbe - a számítógépén hogy fektetett hosszúsági- és szélességifok-hálót a fényképre, hogy meghatározza a villogó fény pontos helyzetét: az északi szélesség 41 fok 47 perc 51,1475 másodpercénél és a nyugati hosszúság 87 fok 35 perc 41.7095 másodpercénél, a South Kimbark Avenue-n, az 53. és az 54. utca között, Chicagóban. Hogyan hozott el néhány dolgot az állomásról, többek közt egy apró, műanyag fényképet, ami a férfit ábrázolta, és amit épp az imént mutatott meg egy hölgynek a földszinten, hogy megtalálja a lakását. Átadja neki a képet. - Te jó ég! - mondja a férfi. - Fiatal voltam. De mennyire fiatal! Leteszi a képet, és Nancy felé fordul. Már tíz perce beszélgetnek, de a lány még mindig nem kérdezte meg tőle, hogy honnan jött, és mit keres itt. Ami neki abszolút megfelel. Nem siet különösebben. A lány egy kicsit zavarban van.

————————————— A KÉM ——————————— 330 - Meg kell mondanom önnek, hogy hihetetlenül izgatott vagyok. Ez több mint szürreális. Úgy érzem, mintha szélütést kaptam volna, vagy be lennék drogozva, vagy mennybe mentem volna. Ez... ez egészen új szintje az izgatottságnak. - Mély levegőt vesz. - És meg is vagyok rémülve. - Megrémülve? Tőlem? Dehogy, ne legyen! Ne, ne, ne! - Nem, attól, hogy még senkinek sem beszéltem erről az egészről. Se a kollégáimnak, se a főnökeimnek, se a kormány ügynökeinek, se az anyukámnak, senkinek. Nem tudom, mik a szabályok, de dögöljek meg, ha egyet is betartottam. Milyen érdekes. - Miért tartotta titokban? - A férfi tud egyet s mást a titoktartásról. - Nem is tudom, talán aggódtam, hogy... nem, megmondom magának, miért. Mert én akarok lenni, aki először nyilvánosságra hozza, aki elmondja az egész sztorit. Hogy én legyek a... tudja, a „felfedező”. Mint Kolumbusz, vagy Magellán, vagy Galileo, vagy Einstein. Bocsánat... tudja, hogy kik voltak ők? - Igen - mosolyog a férfi. - Mielőtt a világon mindenki más megtudja, és rámozdul, és ellök engem az útból, szeretnék annyit megtudni, amennyit csak lehet. Azt szeretném, hogy én legyek a szakértő. Tetszik neki a lány. Oda fogja adni neki az ajándékot, amire vágyik. - Ó, Jézusom! - Nancy benyúl a táskájába, és a két kazettás diktafonját keresi. - Rögzíthetem a beszélgetésünket? - Persze. - A férfi észrevesz valamit a táskában. - Megtalálta az aranyat? Az állomáson? A lány elpirul, és előhúz egy ajakrúzs méretű, negyedkilós aranyhengert. - Visszaadom, ha gondolja - mondja. - Elvettem egyet mintavételi céllal. A férfi egy ujjal simogatja a nemesfém rudat. - És azt mondja, látott képeket az állomáson? - kérdezi. - Azokra az óriási, gömb alakú monitorokra kivetítve, egy irodaszerű helyiségben. - Balra, egyenesen hátul, ahogy belépünk? - Több száz kép volt azokon a monitorokon, háromdimenziós, színes képek kunyhókról, házakról, városokról, háziállatokról, fazekakról, szekerekről, katonákról, gyerekekről, templomokról... mintha a világ minden tájáról származtak volna, Európából, Ázsiából, Afrikából... A férfi utál önelégültnek tűnni - bár tart tőle, hogy lassan ez válik az alapvető lelkiállapotává - de most nem tud elnyomni egy mindentudó mosolyt, és félbeszakítja a lányt: - Tudom. Én fotóztam őket. - Többnyire felülről készültek, gondolom, nagyon erős teleobjektívvel.

331 ————————— KURT ANDERSEN —————————— - A hírszerzői munkának elvileg titokban kell zajlania. Próbáltam minimalizálni a Hawthorne-effektust. Tudja, amikor az emberek másként viselkednek, ha tudják, hogy megfigyelik őket. - Sok kép rettentően réginek tűnik. Hihetetlenül réginek. Mármint nem a képek, hanem az emberek, az épületek, ilyesmi. - Azok is. A lány habozik, mielőtt fölteszi a következő kérdést. - Szóval maga... fényképeket készített a világ minden tájáról... mielőtt egyáltalán feltalálták a fényképezést? - Pontosan ez volt az elmélet, amit Nancy kidolgozott: hogy a fickó legalább kétszáz éves. Hihetetlen. - És mozgóképek is - mondta a férfi. - Videók, mondhatni. Attól kezdve, hogy megérkeztem, egész addig, amikor a kamera megsemmisült. Mire a technológiát a... az őslakosok is feltalálták, már nem láttam értelmét, hogy újrakezdjem. - Megkérdezhetem, hány éves? Ezúttal a férfi az, aki szünetet tart, és megpróbálja előzetesen felmérni a lány reakcióját. - A bázist időszámításunk szerint 429-ben hozták létre. Nancy csak bámul, nem szól semmit. A szkepticizmusa nagy hajrával próbálja utolérni a megdöbbenését. A férfi átfogalmazza a válaszát, hogy segítsen a lánynak felfogni a tényt: - Ezerötszáznyolcvanegy évvel ezelőtt érkeztem. - Maga ezerhatszáz éves? - Ezernyolcszázhét. Ami még az én bolygómon is meglehetősen szép kornak számít. Végre, gondolja Nancy, „az én bolygómon”. Eddig lehetetlennek tartotta, ugyanakkor ez tűnt az egyetlen hihető válasznak. Próbál nem zihálva lélegezni. - Honnan... melyik bolygóról származik? - kérdezi. - Mi úgy hívjuk - a férfi hangja egy pillanatra nem emberi félsziszegéssé, fél-zümmögéssé változik -, Vrizhongil. - És aztán visszavált angolra, amiben nyoma sincs akcentusnak. - Valójában egy hold, ami egy nagyobb bolygó körül kering. Az meg persze a napunk körül. Nagyjából hatvankét fényévre innen. Nagyon közel, ha azt vesszük. De a jelek szerint ahhoz épp elég messze ahhoz, hogy feláldozható legyek. Nancy meg sem szólal, csak bámul tovább. Mindez tényleg megtörténik? Elképzelhető, hogy ez a valóság? A férfi több százszor, ezerszer elképzelte már ezt a találkozást, már el is próbálta magában. - Gondolom, most azon tűnődik, hogy elment-e az eszem. Nos, az évek során voltak pillanatok, amikor nekem is megfordult a fejemben ez a

————————————— A KÉM ——————————— 332 kérdés: vajon őrült vagyok? Vajon ez a történet a kémről, akit a Földre küldtek, majd itt hagytak a felettesei, aki közel kétezer éves, és víz alatti bázisa van a sarkvidéken, mind csak képzelgés, valami szerencsétlen öregember skizofréniás handabandázása? És ilyen pillanatokban, amikor rám tört az egzisztenciális válság, ez volt az egyik dolog, amivel bebizonyíthattam magamnak, hogy észnél vagyok. Hogy az vagyok, akinek hiszem magamat. Felvesz egy körömollót a dohányzóasztalról, és erősen a jobb tenyerébe döfi. A vére, akár a narancsszínű, fluoreszkáló Day Glo festék. Ahogy a kezéről az asztalra csöppen, sistereg, és marja a fát, mint a sav. - Persze - mondja, és elővesz egy zsebkendőt, hogy letörölje a kezét és az asztalt ha valaki szkeptikus, gondolhatja, hogy ez csak trükk, különleges színpadi effektus. De maga, Miss Zuckerman, maga látta az északi-sarki állomást. És megtalálta ott a képemet. - Igen. - Úgyhogy a bizonyítékok ismeretében talán nem szükséges további öncsonkítást végrehajtanom, hogy megalapozzam a bizalmát. - A férfi mosolyog. Nagyon nem szeretné kivenni a szemét a szemgödréből, vagy megmutatni a lánynak, hogy kettéágazó, foszforeszkáló pénisze van, végbélnyílása pedig egyáltalán nincs. - Hiszek magának - mondja Nancy. A férfi elmagyarázza, hogy a kormánya kidolgozott egy rendszert a vrizhongiliak által elérhető bolygókon élő civilizációk közvetlen megfigyelésére, és hogy a Föld egyike volt a száztizenhat kijelölt bolygónak, amikor ő elindult nyolcvanhárom éven át tartó útjára. Az anyahajó rajta kívül négy másik, a közelben található négy bolygóra szánt hírszerző ügynököt szállított, a felszíni bázisaik előregyártott darabjaival és az egyes ügynökök expedíciós hajóival együtt. Egy felderítőszondát küldtek a felszínre, hogy fényképeket készítsen az emberekről; a felvételek alapján a sebészek az anyahajón végrehajthatták a testátalakító műtéteket: a fül átformálását, a külső nyakporc eltávolítását, bőrének meggyőzően puha szövetűvé és rózsaszínes árnyalatúvá alakítását és így tovább. Az állomását elhelyezték a sarki jég alatt. És íme: magára maradt. Hatvankét évig tartott, amíg egy üzenet a Földről elért a Vrizhongil-ra, így a kommunikáció bajos volt. A férfi évente hat hetet szánt terepmunkára - körberepülte a világot, megfigyelte az emberi településeket, fényképeket és videofelvételeket készített, jegyzeteket körmölt ideje hátralévő részét pedig az összegyűjtött anyag szűrésével és rendszerezésével töltötte. - Ha! - mondja a lány. - Mi az? - Ez rengeteg idő adatrendezésre és szerkesztésre.

333 ————————— KURT ANDERSEN —————————— - Nos, igen. A produktivitásunk kérdése. Tudja, mi napi húsz-huszonegy órát alszunk. Ezt irigylem maguktól a legeslegjobban. Mármint az itteni emberektől. - És (bár ezt nem teszi hozzá) az evést és az emésztést tartja a legborzalmasabbnak az emberiségben. Minden fejlett fajnak megvannak a szörnyűséges és nyomorult kívülállói: a pszichopaták, a gyilkosok, az öncsonkítók, a TV-próféták. De a Földön minden egyes ember rág, nyel és szarik - ezt ő még ennyi év után is undorítónak találja. Évszázadonként egyszer - magyaráz tovább - érkezett egy anyahajó, hogy feltöltse a készleteit, és hazavigyen egy példányt a Föld legutóbbi évszázadáról készített aprólékos, multimédiás krónikájából. Mellesleg az első hat krónikájára a parancsnokság a létező legjobb minősítést adta. - Szóval a népe otthon, a bolygóján csak száz évvel az után látta a maga jelentését a földi életről, hogy az események valójában megtörténtek. - Százzal, vagy még többel. - És ezután újabb száz évig nem hallott felőlük. A férfi vállat von. - A fénysebesség az fénysebesség. Szabványos, nyolcszáz éves kiküldetése végén - ami a tizenharmadik századra esett - egy fiatal ügynöknek kellett volna leváltania a férfit, ő pedig visszatérhetett volna a Vrizhongilra, ahol még ötszáz évig a parancsnokságon dolgozott volna, mielőtt nyugdíjba vonul. De 1229-ben nem érkezett anyahajó. És soha többé nem is bukkant fel. A férfi azóta is várakozik. És azóta sem vonult nyugdíjba. A krónika, ahogy a lány megtudja tőle, „szinte nevetségesen naprakész”. Elmagyarázza, hogy a népe - földi szemmel nézve - hátborzongatóan gyorsan tanul nyelveket, így évi két expedíciója során - decemberben az északi félgömbön, júniusban pedig a délin - inkognitóban járhatott az emberek között. Amikor fennállt a veszélye, hogy bántalmazzák vagy fogságba ejtik, fegyverrel védte meg magát: egy hosszú pálcával, ami 60-70 méteren belül minden élőlényt megbénított („kivéve, érdekes módon, az erszényeseket”). Feljegyzései szerint háromszázhetven-háromszor használta a fegyverét 1442 év alatt. Meglehetősen gyakran előfordult ugyanakkor, hogy amikor a repülőgépe sokáig lebegett kis magasságban, az emberek észrevették, és megriadtak tőle. Hogy jelezze békés szándékát, ilyenkor ajándékokat osztogatott: gyöngyöket és aranyrögöket. - Ugyanúgy, ahogy a közvélemény-kutatók - teszi hozzá egy kissé mentegetőzve - némi készpénzzel honorálják, ha valaki részt vesz a felméréseikben. Egyike volt a bevett módszereinknek. - És az állomást azért helyezték az Északi-sarkra - kérdezi a lány -, hogy rejtve maradjon? A férfi bólint.

————————————— A KÉM ——————————— 334 - Igen, és a kényelmem érdekében. A Vrizhongil hideg bolygó. Az ilyen pokoli hónapokban - biccent az ablak felé - minden nap hálát adok, hogy feltalálták a légkondicionálót. - Odakint több mint harminc fok volt, de Nancy már fölvette a pulcsit, amit a férfitől kapott. - A vidék, ahol születtem, a melegebbek közé tartozik. És ott általában olyan a hőmérséklet, mint Fairbanksben, Alaszkában. Vagy legalábbis olyan volt. - De akkor miért van most itt? Miért nincs az Északi-sarkon? - Mert „ez a nekem való város”? A lánynak nem esik le a vicc. - Baleset volt - magyarázza a férfi. Épp az egyik éves északi expedícióját zárta le; újra meglátogatott és lefilmezett egy népes indián várost, Cahokiát, a Mississippi és az Illinois-folyó találkozásánál. Ahogy északra, a bázis felé repült, hirtelen megszűnt az energiaellátás, és a gép kényszerleszállást hajtott végre a Michigan-tavon. A férfinak sikerült átmenekítenie némi aranyat, a bénítófegyvert, a videofelszerelést és a hordozható helyzetjelzőt - kezét az asztalon heverő, villódzó műszerre helyezte - a mentőcsónakra. A repülője elmerült. - Egyértelmű parancsaink voltak: a lehető legközelebb maradni a legutóbbi ismert pozíciónkhoz, és várni a... mentőalakulatot. Emellett akkoriban még nem is álltak rendelkezésemre a megfelelő eszközök, hogy visszatérjek az Északi-sarkra. így hát építettem egy házat az erdőben, és megtanultam együtt élni az őslakosokkal. Időről időre meglengettem a bénítópálcámat, hogy megerősítsem a jó viszonyt. - Elmosolyodik. - És attól tartok, sosem próbáltam kiábrándítani őket a „fehér istenség a mennyekből” elképzelésükből. - És mi van az európaiakkal? A telepesekkel? - Ők később jöttek. Sokkal később. - A férfi szünetet tart, talán a hatás kedvéért. - Háromszázötvenhat évvel később. 13x7 februárjában zuhantam le. Amikor a franciák megérkeztek, szerencsére nem foglalkoztak a történetekkel, amiket az indiánok meséltek rólam. Csak egyike voltam a számtalan természetfeletti lénynek a vadak természetfeletti meséiből. Kitaláció. - És hogy szerzett élelmet? Vadászott és gyűjtögetett? - Én nem eszem. Egyáltalán. A testem a levegőből gyűjti be a tápanyagot. - A felmerülő téma eszébe juttatja az irányú aggodalmát, hogy a lány esetleg használni akarja a mosdót. Nicholas nem tart otthon vécépapírt. Elmeséli neki, hogy költözött Chicagóba nem sokkal a város alapítása után, hogy vásárolta meg a szükséges dolgokat aranyrögökért cserébe, hogy vállalt különféle alkalmi munkákat, hogy spóroljon az arannyal, hogy vesztette el a videokameráját és a bénítófegyverét a nagy, 1871-es

335 ————————— KURT ANDERSEN —————————— tűzvészben, és hogy milyen nehéz munkát találnia mostanában, a személyi jövedelemadó és a kormány által nyilvántartott személyazonosítók korában. Természetesen sohasem fordult orvoshoz semmilyen egészségügyi problémájával, és a kezdetektől váltogatta a lakóhelyét, hogy a szomszédok ne kezdjenek gyanakodni, látva, hogy a jelek szerint nem öregszik, és nem hal meg. Ez a tizennegyedik lakása. De leszámítva azt a néhány évet (a negyvenes évektől egészen a hatvanasokig), amelyeket egy északabbra eső faluban, Winnetkában töltött, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a külvárosi életet - „ha egyszer antropológus voltál, örökre az is maradsz” - 1837 óta megszakítás nélkül Chicagóban élt. Már több mint három órája beszélgetnek, és Nicholas három órával azelőtt kelt fel, hogy a lány megérkezett. Kezd elálmosodni. - Még szinte semmit sem mesélt a bolygójáról - mondja Nancy. - A népéről, a történelmükről. Még annyi mindenről kell beszélnünk! Annyi mindenről! - Egyetértek. De ha nem bánja, mára talán befejezhetnénk, és holnap folytathatnánk a beszélgetésünket. Megfelel így? - Ó, hát hogyne, persze, a legteljesebb mértékben! - De mi van, ha Nicholas addig elmenekül? Ha meghal álmában? Aztán Nancy megnyugtatja magát. Megvannak a mai felvételei. Fényképeket készített Nicholasról. Lefotózta az állomást is, és ismeri a pontos helyzetét. Minden rendben lesz. Áthajol, és megérinti a férfi vállát. - Köszönöm! - mondja. - Ez annyira hihetetlen. Nem tudom... szavakkal nem is lehet... Köszönöm! - Én is boldog vagyok. Határtalanul boldog, hogy maga az, aki felfedezte a titkomat. Nagyon, nagyon szerencsés vagyok. - Maga szerencsés? De hát ez... mármint... úgy érzem most magam, mint aki megnyerte minden idők legnagyobb nyereményét a lottón! Karácsony van júliusban! A férfi kuncog, és a kuncogása, ahogy hátradől, hirtelen teli tüdőből áradó hahotázássá válik. A lány megretten. Vajon Nicholas most fogja elárulni neki, hogy ez az egész csak tréfa volt, átverés? Hogy csupán színész egy hihetetlenül jól kitalált valóságshowban? - Sajnálom! - szólal meg végül a férfi, még mindig kacagva. - A fáradtságom a jó modorom rovására ment. Igazán sajnálom! - Mi történt? - Van még valami, amit tudnia kell. A történetnek ezt a részét holnapra tartogattam. De most, hogy felizgattam magát, úgy látom, nem várhatok vele. Azzal kezdi, hogy az eddigieknél részletesebben leírja a repülőgépét: kis jármű, mindössze nyolc és fél méteres; nagy, átlátszó pilótafülkével,

————————————— A KÉM ——————————— 336 futómű helyett leszállósínpárral és a törzsből előremeredő navigációs antennák sűrű erdejével. - Amikor az északi népek, a germánok, a lappok és a többiek, úgy kilencszáz-ezeregyszáz évvel ezelőtt látták, ahogy a tél derekán, kis magasságban átrepülök fölöttük az égen, maga szerint mit véltek látni odafent? Nancy megrázza a fejét. Fogalma sincs, mire akar Nicholas kilyukadni. - Egy repülő szánt, amit egy nagydarab, szakállas fickó hajt, akitől ajándékokat kaptak. - Uramisten. - Na de mi húzza azt a szánt? Semmi? Ez szó szerint elképzelhetetlen volt a számukra. így vajon minek látták az antennaerdőt a repülő orrán? - Uramisten! - Agancsoknak, egy csapat repülő rénszarvas fején. - Uramisten! - Nancynek három hete volt hozzászokni a gondolathoz, hogy felfedezett egy földönkívüli bázist, és hogy talán valóban találkozni fog egy másik bolygóról érkező lénnyel. De ez, hogy egy szobában ül a Mikulással, szinte már több, mint amit fel tud dolgozni. - Amikor az emberek a nevemet kérdezték - folytatta a férfi -, azt a nevet mondtam nekik, amit mindig is használtam, a helyi nyelvhez igazítva: Nikolaosz, Nikola, Nicholas. És amikor megkérdezték, hol élek, nem láttam okát, hogy titkoljam az igazságot: „a Korvatunturi hegyein túl”, feleltem nekik, „közel a világ tetejéhez”. Bár úgy emlékszem, azt sohasem mondtam, hogy „az Északi-sarkon”. Amikor a lány másnap délután megérkezik, a férfi nem veszi fel a kaputelefont. Ó, Jézusom, csak ezt ne! Újra megnyomja a gombot. Ahogy harmadszor is csöngetne, meghallja a férfi hangját a hangszóróból. - Nancy? Bocsásson meg! Jöjjön csak fel! Vajon volt Nancy valaha ennyire izgatott? Nicholas még mindig itt van, még mindig barátságos, az ablakai még mindig hihetetlenül jegecesek. És látja, hogy a férfi eddig a dokumentum-videofelvételeit bőngészte. A kanapéra invitálja Nancyt, hogy üljön mellé, és nézze vele a filmeket egy kis, fekete, gömb alakú szerkezeten, ami a lányt a Jövendőmondó Biliárdgolyóra emlékezteti. - Őszinte sajnálatomra sosem sikerült rájönnöm, hogy lehetne ezt rákötni a TV-készülékre - magyarázza Nicholas a lánynak, miközben megnyomja a Lejátszás gombot. - Jézusom, ezeknek van hangja! - kiált fel Nancy, és egyből elszégyelli magát. - Elnézést. Hülye vagyok. Hát persze, hogy van hangjuk.

337 ————————— KURT ANDERSEN —————————— A lány légifelvételeket lát lakota sziú indiánokról, amint lehajtanak egy bölényt egy szikláról a Sandhills vidékén; dzsunkákról és gondolákról a Tigris-folyón, Bagdadban; a félig megépült kínai nagy falról. Enyhén lopva felvettnek tűnő képsorokat néz és hallgat egy nyüzsgő észak-angliai viking kocsma belsejéből; férfiakról, amint egy bronzszobrot helyeznek egy ládába a tizenegyedik századi Beninben; egy eljátszott tengeri csatáról a római Colosseumban; egy mosolygó tipegőről Edóban, aki japánul beszél egyenesen a kamerába; egy magas, szőrtelen arcú férfiről, amint beszédet tart Chicagóban 1858 nyarán. - Igen - mondja Nicholas Abraham Lincoln. A lány le van nyűgözve. Örökké tudná nézni a képsorokat. De tegnap óta tudatosabban figyel az időre. Tudja, hogy nem tart sokáig, míg a férfi újra elálmosodik. - Meg akarom beszélni magával, Nicholas, hogy pontosan hogyan tovább. - Nézhetjük még a felvételeket. Beszélgethetünk. Ahogy szeretné. - Úgy értem, hosszabb távon. Megteszek bármit, amit kér. Ha gondolja, visszavihetem a bázishoz, és megnézheti, hogy a Vrízhonk... Vríz... elnézést. Megnézhetné, hogy a parancsnoksága küldött-e magának valamilyen üzenetet az elmúlt hétszáz évben. És maga nem tudna nekik üzenni? - És aztán váljak százhuszonnégy évig a válaszra? Ha van még ott bárki, aki válaszoljon. - A férfi csóválja a fejét. Ha tudna sírni, talán sírna. A lány hallgat néhány másodpercig. - Nézze - mondja végül - ha felhatalmazást ad rá, hogy elmondjam a történetét a világnak... Úgy értem, ha jobban szeretné, hogy váljak, amíg maga távozik, és csak posztumusz tárjak mindent a nyilvánosság elé, abszolút megérteném. Mármint, hogyha szeretné megőrizni a titkát. - Köszönöm. Nagyon köszönöm. Ugyanakkor, bár valóban nagyon öreg vagyok, még mindig lehet hátra harminc, negyven, ötven évem. A Vrizhongiliek elélnek akár kétezer évig is. - Nagyszerű! - De úgy vélem, maga nagy tehernek és csalódásnak élné meg, ha olyan sokáig kéne várnia, nem igaz? És ha ezalatt valaki más is rábukkan az állomásra? - Előrehajol. - Belefáradtam a titoktartásba. Ért engem, Nancy? Készen állok. - Eszébe jutott, hogy azt mondja: „rendben, Miss Zuckerman, készen állok a közelimre”, de gyanította, hogy Nancy nem értené az utalást. A lány letörli a könnyeit. - Azt hittem, győzködnöm kell majd magát - mondja elcsukló hangon. - Tudja, drágám, bőven elég időm volt mindezt végiggondolni.

————————————— A KÉM ——————————— 338 Kifejti a gondolatait, az aggodalmait, a tervét. Úgy véli, a legnagyobb problémát az jelenti majd, hogyan győzzék meg a világot arról, hogy az északi-sarki állomás nem valamiféle katonai bázis, és hogy a Földet nem fenyegeti invázió. Jó ötletnek tartaná, ha - még mielőtt bármit is nyilvánosságra hoznak - bevonnák Rupert Murdochot; talán még fel is ajánlhatnának neki valamiféle exkluzív interjút, elkerülendő, hogy a Fox News fölöslegesen ráijesszen az amerikaiakra. Nancy azt gondolja, Nicholas tréfál. A férfi biztosítja, hogy komolyan beszél. - Na, mármost tudom, hogy ez a végtelenségig giccsesnek fog hangzani. Különösen a Mikulás-sztori után. De úgy gondolom, hogy a leghatásosabb módszer a kezdeti jóindulat elnyerésére az volna, ha beszámolnánk arról, amit én magamban, idézem, „az emberiségnek szánt ajándékoknak” nevezek. Átadja majd a krónikáját - a 2,4 millió szóra rúgó írásos anyagot és a „gyanúm szerint jóval izgalmasabb”, hetvenháromezer-négyszázkilencvenhat órányi videóanyagot, ami a kora ötödik századtól a tizenkilencedik század végéig, az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen évente felvett képsorokat tartalmazza. El fog mondani mindent, amit a Tejút hozzánk közel eső részén az életről tud - megtámogatva az állomáson tárolt szöveges és vizuális könyvtár feljegyzéseivel. - Természetesen az információ rettentően elavult - teszi hozzá -, de jobb, mint a semmi. És át fogja adni a Föld lakóinak a megmaradt eszközeit, a technológiát különösen az energiaforrásokat, amelyek a videolejátszót, a hordozható helyzetjelzőt és a sarki bázist működtetik, és amelyek 1581 évvel a használatba vételük után is kifogástalanul üzemelnek. - Nem kétlem - jegyzi meg -, hogy akad majd olyan zseniális tudós valahol, aki vissza tudja fejteni a működésüket. Ahogy Nancynek eszébe jut, hány milliárd dollárt érhetnek a férfi Vrizhongili energiaforrásai, egyből beléhasít az önutálat. - Ez hihetetlen lesz, Nicholas! - mondja. - Reménykedjünk, hogy nem - mosolyog a férfi. - Úgy értem, ez lesz a legnagyobb dolog a világtörténelemben. A legeslegnagyobb. - Én is azt hiszem. És azt remélem, hogy az emberek, legalábbis a legtöbb ember, örömmel fogadja majd a végleges, megdönthetetlen bizonyítékot, hogy nincs egyedül a világegyetemben. Mert, gondolja magában, én magam kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a magányom annyi év után hamarosan véget ér. - Nicholas? - Igen? - Mondja, megölelhetném? Tamás Dénes fordítása

339 ——————— MICHAEL MOORCOCK ——————————

Michael Moorcock

TÖRTÉNETEK

E

z REX FISCH barátom története, aki tavaly szeptemberben, egy vasárnap délutánon loccsantotta ki zűrös agyát saját háza könyvtár-szobájában. Természetesen rémálom volt kitakarítani a szobát, de Rex nem igazán törődött vele, milyen káoszt hagy maga után. Engem igazán a veszteség bosszantott: minden szétroncsolódott agysejt egy-egy olyan történet volt, amit már nem mesélhet el; egy történet, amit senki más sem mesélhet el. Már csak néhányan maradtunk. Hawthorn, Hayley, Slade és Allard mind rákban haltak meg, ugyanabban az évben. Közülük hárman egy albérleten osztoztak Rexszel, mikor Londonba érkezett. Nem volt szép a rohadéktól, hogy szándékosan kimerítette közös emlékezetünket. Ahogy a temetésen is elmondtam, Rexnek több ötlet volt a fejében, mint amennyi ki tudott jönni, akárhány évet élt volna. Kiváló elbeszélő volt, mindenféle műfajban ontotta a történeteket a fanyar humortól az öngerjesztő társadalmi hazugságokig. Regények, színdarabok, képregények, operák, filmek, szerepjátékok: pályafutása során sosem ragadt le egyetlen narratívánál. Ebben az értelemben eléggé hasonlítottunk egymásra, és zavartan tekintettünk egymás képességeire. Mindketten azonosulni tudtunk Balzackal, rajongtunk Jacques Coliinért, az aljas, mindenütt jelen lévő, soknevű főgonoszért, aki tönkre akarta tenni a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága főhősnőjét. Rex arra a felfedezésre jutott, hogy a legtöbb ember jobban szereti a jó történetet és némi hétköznapi előítéletességet, mint az őszinte kétértelműséget; életük legfontosabb döntéseit olyan történetek alapján hozzák meg, amiket a bulvárlapokban olvastak vagy a tévében láttak. Ez persze nem akadályozta meg Rexet, hogy kimondja az igazságot, amikor eszébe jutott. Az igazság mindig ott volt a műveiben, még akkor is, amikor azt hitte, hazudik. Későbbi jobbos pózolása ellenére, Balzachoz hasonlóan, képes volt megcsapolni a szegény emberek álmait és megérteni, mire van a legnagyobb szükségük. Ha ambíciójáért nem is, de

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 340 empátiája miatt irigyeltem. Egy történet volt, amit nem tudott megírni. Azt hiszem, mindannyian arra vártunk, és talán meg is hozta volna neki azt az irodalmi elismerést, amire vágyott. Ő azonban úgy érezte, hogy a Paris Review szerkesztői „megérzik rajtad a ponyvaszagot”, én pedig szerkesztőként utasítottam el olyan kéziratokat, amin Paris Review szagot éreztem. Úgy éreztem, túl jók vagyunk a kritikusoknak, még akkor is, ha cikkeztek rólunk. A műfaji konvenciók állottabbak voltak, mint a Harlequin romantikus füzetek: pontosan ezért lett Rex olyan író, akire a Mysteriousban szükségünk volt. Mindketten 187 centi magasak voltunk, hajunk és szemünk is ugyanolyan színű volt, hasonló volt a humorérzékünk is, csak Rex korábban kezdett kopaszodni. Különbségeink valószínűleg a származásunkból eredtek. Én londoni voltam, Rex pedig Texas államban, egy Wrigley nevű városkában nőtt fel, nem messze Wacótól. Mindent elhitt, amit mondtak neki, míg egyszer eljutott Austinba, ahol megtanulta, hogyan kételkedjen kisvárosi nézeteiben, és cserélje le a texasi egyetem irodalmi köreinek sznobizmusára. Kicsit későn szabadult meg provinciális szokásaitól, de mindig tisztelte az akadémikusságot. Harciasan cinikus volt, és elszántan el akarta mondani olvasóinak, milyen bolondok voltak, amiért elhitték a történeteit. Mindezek ellenére furcsán ártatlannak tűnt, mikor Spanyolországon keresztül megérkezett Londonba maradék irigységével, egy befejezetlen kreatív írási diplomával és néhány amerikai krimi és sci-fi magazinnak eladott írással. Megvetően reagált a tarifáinkra, amik alacsonyabbak voltak még az amerikainál is, de örömmel vette, hogy mindent megvettünk, amit írt, bármilyen hosszú is legyen. Huszonöt évesek voltunk, mikor találkoztunk. Az olyan irodalmi hangadók, mint Julié Mistral máris az új James M. Caine-nek nevezte. Angus Wilson engem Gerald Kershhez és Arnold Bennetthez hasonlított. Azok a bizonyos „magazinok” a ponyvairodalom próbálkozásai voltak, hogy kifinomultabbnak tűnjenek, absztrakt, expresszionista borítókkal és hatásvadász beharangozókkal. {Vera végzetes, veszélyes vadmacska volt Richard rámenős ragadozó, revolverrel). Az írások színvonala nem változott, csak a tálalásuk. Nehezen ment a beilleszkedés annak a korszaknak a végén, amikor még A Sólyom és Sexton Blake történeteken dolgoztam, de egyvalamit megtanultam. Ponyvaírók márpedig nem léteztek. A rossz írók, mint Carroll John Daly és a zsenik, mint Dashiell Hammett történetesen ponyvákat írtak. A hírnevüknek több köze volt a kontextushoz. Jack Trevor Story írt egy Sexton Blake füzetet, aztán kisebb módosításokkal eladta regényként a Secker & Warburgnek. Mire átvettem Hank Janson Mystery Magaziné-jét, már az volt az utolsó krimi regényújság Angliában, nekem pedig az az agyament ötletem támadt,

341 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— hogy kiemelem az egész műfajból, és megpróbálom megszólítani a lehető legszélesebb olvasóközönséget. 1964-re már alig maradt pár, novellákat közlő magazin, és azok sem voltak tematikus újságok. Ugyanúgy közöltek romantikus történeteket, mint kommandós- és kémtörténeteket, krimit vagy sci-fit. Ahhoz, hogy az ember megjelenhessen és még pénzt is kapjon, általában bele kellett dolgozni egy döcögős, de racionális cselekményt. Alkalmazkodni kellett, így az ember keresett is egy kicsit, meg tanult is egy kicsit. Nem akartunk „tankönyvi irodalmi fikciót” írni, vagyis olyan történeteket, amikről sütött az egyetemi kurzus és csak silány koppintása volt a nagy modernisták műveinek. Olyasmit akartunk írni, ami életrevaló volt, mint az igényes alkalmazott irodalom és elegánsan ambiciózus, mint a jófajta irodalmi fikció, ami a mi korszakunk eseményeit és gondolatiságát tükrözte. Olyan történeteket akartunk írni, amik felpörgetnek, ugyanazzal a lelkesedéssel és lebilincselő stílussal, mint Proust vagy Faulkner, csak a műfaji irodalom fegyelmezettségével és vitalitásával, ami áthat minden oldalt. Néhányan „kétirányú utcát” emlegettünk, ahol egyesítjük a szemétrevaló, az átlagos és a magasirodalmat. Biztos akadtak az olvasók között, akiket frusztrált, amit nyújtani tudtunk, legyen az szépirodalmi, vagy kommersz. Egy ideje már „két kultúráról” beszéltek az emberek. Talán mi lehetünk azok, aki egyesítjük a kettőt: olyan olvasónak írni, aki ismerte egy kicsit a költészetet, a festészetet és a fizikát, akinek tetszett Gerald Kersh, Elizbeth Bowen és Mervyn Peake, ahol találkozott a realizmus és a groteszk, elegánsan, választékosán. 1963-ban már adtunk ki néhány ízelítőt a regényújságokban, és két közeli barátom, Billy Allard és Harry Hayley segítségével terveket gyártottunk egy „vagány”, negyedéves újsághoz, ahol művészeket, tudósokat, költőket, dizájnereket hozhatunk össze, de persze már a művészeti újság puszta költsége eltántorította a kiadókat. Aztán Len Haynes, a tisztességben megőszült alkoholista szerkesztő felajánlotta, hogy vegyem át tőle a Jansont, amit már időtlen idők óta vezetett, ő pedig visszavonult és a lányával együtt Mallorcára költözött. Még egy éve sem voltunk házasok Helena Denhammel, mikor Colville Terrace-ba költöztünk, Rackman Notting Hill-i birodalmába. Már megszületett első lányunk, Sara, és Helena éppen terhes volt második gyermekünkkel, Cass-szel. Akkoriban rúgtak ki a Liberális Témák című pártújságtól, akiktől annak ellenére felvettem a fizetésemet, hogy tizenegy éves koromban megígértem Winston Churchillnek, hogy sosem leszek liberális. Szükségem volt a Jansonos munkára. Még ennél is fontosabb volt azonban, hogy ezzel esély nyílt rá, hogy megcsináljuk, amit már olyan régóta mondogattunk. Átbeszéltem Helenával és a többiekkel. Mikor leültem Dave és Howard Vassermannal, a tulajdonosokkal, három feltételem volt: én döntöm el, mi legyen az irányvonal; engedik,

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 342 hogy fokozatosan megváltoztassam az újságot; és ha nőnek a fogyások, akkor olyan papíron és olyan méretben adhatom ki, amilyenben akarom. Segíthettem nekik a magasabb jövedelműeknek szánt írások terjesztésében. Meggyőztem őket arról, hogy olyan lapot faragok a kiadványukból, ami bekerülhet az igényesebb helyekre is. Ezután munkát adtam a barátainknak. Szükségünk lett volna egy rendes dizájnerre, de azért megtettem minden tőlem telhetőt. Az első szám, amit mi csináltunk, nem csak a hitvallásunkat akarta tükrözni, de be is akartuk mutatni az irányvonalat - sok illusztrációval, ami tapasztalataim szerint szükséges volt egy sikeres magazinhoz. A képeket Jack Hawthorn csinálta. Hayley befejezett egy kisregényt, amiről már sokat beszélt; furcsa történet volt, amiben egy detektív az álmain keresztül oldotta meg az ügyét. Allard új sorozatot kezdett írni nekünk, tele komor metafizikai képekkel, amiket Dali és Ernst inspirált. Helen befejezte az alternatív náci rémtörténetét. Én írtam egy vezércikket a ponyvairodalom hatásairól William Burroughs műveiben, Burroughs pedig adott egy fejezetet az új könyvéből. Az amerikai beat és a brit pop-art sok közös vonáson osztozott a film noirral, a másik nagy kedvenc műfajunkkal. Allard vendégszerzőként cikket írt arról, hogy az „űrkorszaknak” új lexikonra lenne szüksége, új irodalmi ötletekre. Egyik gyakrabban használt írói álnevem alatt közöltünk még egy novellát, a többi írás pedig a Janson népszerűbb szerzőitől érkezett. Bár mindhárman angolok voltunk, egyikünk sem részesült klasszikus oktatásban. Hayley szülei bombázásban vesztették életüket, ő pedig a helyi újságnál dolgozott, míg be nem sorozták a légierőbe. Azután Oxfordban tanult metafizikát, és ott találkozott Allarddal, aki a megszállt Franciaországban nevelkedett. Az ő anyja angol származású zsidó volt, az egyik utolsó vonattal vitték Auschwitzba. Allard a francia ellenállásnak dolgozott még gyerekként, aztán a háború után hazatért abba az elkeseredett külvárosi egyszerűségbe, amit Orwell is olyan jól ábrázolt a műveiben. Ő is a légierőhöz került, majd leszerelése után fizikát tanult Oxfordban, ott találkozott Harryvel. Mindketten otthagyták az egyetemet az első pár szemeszter után, novellákat és noiros sci-fiket írtak az Authenticbe vagy Vargo Stattennek. Allardnak pilótaengedélye volt elavult géptípusokra, Hayley pedig képzett rádiós tiszt volt. Én a légiirányítóknál húztam le pár nyomorúságos évet, és pont azelőtt törölték el a kötelező katonaságot, hogy rám került volna a sor. Ifjúsági magazinokat szerkesztettem, aztán kereskedelmi újságot, majd jött Sexton Blake, így szereztem rengeteg szerkesztői tapasztalatot, de klasszikus tanulmányaim nekem sem voltak. Fél életünket a kocsmában üldögélve töltöttük és osztottuk az észt arról, hogy miért rossz a modern próza és miért van szükség rá, hogy beszivárogjanak a közönségirodalom módszerei és gondolatai. Ekkor már

343 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— mindannyian adtunk el egy-két írást thriller és science fantasy ponyvaújságoknak. Azt hiszem, úgy éreztük, tudjuk, miről beszélünk, hiszen a társadalom peremén nőttünk fel így vagy úgy, és imádtuk a szürrealizmust, az abszurdizmust, a francia újhullámot és Poundot, Eliotot, Proustot meg a többieket. Más, hasonlóan nyughatatlan autodidaktákhoz hasonlóan imádtunk mindent, amiben Gabin egy füstölgő .38-ast szorongat, szerettük Mitchum .45-ösének hangját, vagy Widmark csillogó késeit. Ez keveredett bennünk Brecht és Weill műveivel, Camus fasiszta Caligulájával, aki azt üvöltötte: „még életben vagyok”, és Sartre Zárt tárgyalását az arcokra vetülő fekete csíkokkal, amik azokat a börtönöket jelképezték, amikbe bezárjuk önmagunkat. Ehhez az egyveleghez csaptuk még hozzá James Masont az Egy ember lemarad című filmből, Harry Lime-ot, Gerald Kersh A város és az éjszakáját, Bester Lerombolt emberét, Bradburytől a 451 Fahrenheitet, Household Magányos hímjét, Lodwicktől a Halál testvért. Találkoztunk Francis Baconnel, a festővel, Somerset Maugham-mal és Maurice Richardson-nal a Kolóniában, olvastunk Beckettet, Millert és Durrellt az Olympia Presstől, és úgy általában a legjobb kortárs íróktól, újságíróktól, művészektől tanultunk. Allard jobban kedvelte Melville-t mint én, Hayley Kafkát szerette, én Meredith-t. Abban azonban egyetértettünk, hogy amit tőlük megtanulhatunk, azt vissza kell adnunk a kortárs kultúrának a közönségműfajokon keresztül. Borges is ide tartozott, bár az ő műveit csak akkoriban kezdték angolra fordítani Ferlinghetti City Light kiadójánál. Azt gondoltuk, hogy a fikciós irodalomnak annyi narratívát kell tartalmaznia bekezdésenként, amennyit csak elbír, amihez az abszurdizmusból és futurizmusból merítenénk technikákat, és ötvöznénk saját ötleteinkkel. Úgy gondoltuk, több száz író vágyik ilyen lehetőségre, hogy ugyanazt tehessék, amit mi, és bár sokkal több olvasó örült annak, amit a Mysteriousszel nyújtottunk, az írók csak lassan érkeztek. 1965-re legalább már lefektettük a kétirányú utca alapjait. Az egyik irányból a popkultúra érkezett, a másikból a ponyva. Az aláfestő zenét a Beatles és Bob Dylan szolgáltatták - új területeket hódítottak meg és jól megfizették őket; a legtöbb embernek fogalma sem volt róla, mire céloztunk, mikor azt mondtuk, ötvözni akarjuk a „magas-” és a „tömegkultúrát”, annak ellenére, hogy ugyanolyan népszerű téma volt a kétféle kultúra az újságok rovataiban, mint az ősrobbanás és a bolygóméretű számítógépek. Meg akartuk szabadítani a populáris fikciót az irodalmiságtól, készpénznek venni a túlzást az ambiciózus munkákban, de csak lassanként alakult ki az a szókincs, amivel mélyebb értelmet kölcsönözhettünk volna a regényeknek, és még mindig frusztráltak voltunk, mert úgy éreztük, hiányzik valami a képletből. Olyan írókra volt szükségünk, akik modern klasszicizmust szerettek volna emulálni és

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 344 segíteni, hogy valódi hidat létesítsünk, ami elbírja a kétirányú forgalom súlyát. Rex 1965-ös érkezése kellett ahhoz, hogy rájöjjünk, mire van szükségünk az olvasók és írók meggyőzésére. Allardhoz vagy Hayleyhez hasonlóan sokkal jobban írt, mint bárki kortárs szerző, akit ismertem. Cinikus stílusa megtévesztően egyszerű volt. Ő is nagy Balzac-rajongó volt, különösen Jacques Coliin, azaz Vautrin alakját kedvelte. Majdnem ugyanannyi idősek voltunk. Hozzám hasonlóan ő is 16 éves kora óta egyedül gondoskodott magáról. A családja német-katolikus, apaközpontú alkoholistákból állt, tőlük lépett meg a texasi egyetemre, amit nem fejezett be. Eladta néhány történetét antológiáknak és újságoknak, amivel sikerült néhány könyvre szerződést kötnie, ebből fedezte európai útját. Úgy érezte, ez volt a következő lépcsőfok az irodalmi ranglétrán, amit Jaké Slade nevű, szintén texasi katolikus barátjával tervezett, aki ráadásul mesterien bánt az iróniával. Rex világáról csak annyit tudtam, amennyit Jim Thompsontól olvastam, illetve amit ő maga írt le a Paine szövetségében illetve a Klinikában. Sosem jártam Texasban, csak Manhattant ismertem. Jaké írásai még nem jelentek meg nyomtatásban; fanyarok voltak, ravaszak és felrobbanni készülő bombák elfojtott energiája feszült bennük. Rex írásai olyanok voltak, mintha Henry James speedet nyomott volna. Pergő stílusú, kortárs tisztaság, jófajta, lendületes fikció, friss és stílusos, ráadásul a mi ismerős világunkban gyökeredzett. Jaké és Rex krimit akartak írni Spanyolországban, beutazni kicsit Európát, aztán vissza akartak térni Austinba, vagy New Yorkba, csak nem számítottak rá, hogy sárgaságot kapnak egy adag rossz LSD-től még Spanyolországban, és barátoknál kellett maradniuk, amíg befejezték a könyvet. Rex olvasott rólunk Juliette Masters rovatában a New York Times-ban, és meglátogatott abban a reményben, hogy sikerül némi költőpénzt szereznie. Elhozta Jaké néhány kéziratát is, én pedig rögtön tudtam, mekkora szerencsénk van. Egyikük sem populista hagyományokon edződött, de ponyvára vágytak. A legjobb fajta akadémikus ambíciók fűtötték őket a téma iránt. Pontosan rájuk volt szükségem, őket vártam feldübörögni a kétirányú utca másik végén, nyomukban egy csomó új íróval és olvasóval. Kettő az egyben; a halál és az emberi lélek; a társadalom arca és a jövő anyaga. Intenzitásuk és intelligenciájuk nélkülözte azt a tétovaságot és vulgaritást, amit szerkesztőként visszadobtam, mikor menő irodalmi ügynökök nekem küldték el egyik ügyfelük rémes, általánosító szómenését. Ráadásul nem áradt belőlük egy kreatív írástanfolyam bűze sem. Rex társasági alkat volt, kissé formális, de könnyen oldotta a kezdeti jeget bármilyen találkozón. Ő mutatott be olyan barátainak, akiket a texasi

345 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— egyetemen ismert meg, köztük olyan tehetségeket, mint Peggy Zorin, Jilly Cornish és a férje, Jimmy, és sokan mások, akik még nem hagyták el Texast London és a Mysterious kedvéért. Végre volt egy istállónyi tehetséges írónk, akik tartalmas írásokkal tudtak ellátni minket, és elegendő vonzerővel bírtak, hogy más írókat is bevonjanak, akik cserébe kiváló sztorikkal szolgáltak. Olyan jó kínálatot hoztunk létre, amilyet régóta nem olvasott már senki, kifinomult, életrevaló stílust, amit manapság már készpénznek vesz az ember, de akkoriban minőségi előrelépést jelentett, és korunk legnépszerűbb magazinját eredményezte. A viták korszaka véget ért, bizonyítottunk mindent, amiről beszéltünk. Ez pedig jórészt Rex Fisch érdeme volt, ezt adta ő a Mysteriousnek és hivatalosan is mozgalommá váltunk. Beléptünk az aranykorba. Szinte minden megjelent írásunk bekerült egy-egy antológiába. Sok díjat is nyert. Tudtam persze, hogy kis forradalmunk gyorsan össze fog omlani, amint elérjük, amit egyéni karrierünk során kitűztünk magunk elé. Az élet sokkal komorabb fordulatot vett a szép évek után. Az első tragédia Jane Allard halála volt, aki balesetben vesztette életét Nantes-i otthonuk közelében. Billy Streathambe költözött, hogy felnevelje a gyermekeit. Néha mi is meglátogattuk, nekünk akkor már három gyerekünk volt. Azután jött Rex, aki részt vett egy költészeti körúton néhány ismertebb költő társaságában, köztük a hírhedten omniszexuális Spike Allisonnal. Mikor visszatért, már melegnek vallotta magát (amin a barátai közül senki sem lepődött meg), és rögtön ki is borult, miután Spike szakított vele nem sokkal londoni visszatérésük után. Magánéleti kapcsolataink éppen csak túlélték a válásokat, átrendeződéseket és az általános belviszályokat. Az emberek addig csatlakoznak csak egy forradalomhoz, amíg elérik azt, amit egyénileg szeretnének, aztán elkezdenek marakodni a koncon, még ha az képzeletbeli is. Engem az lepett meg, hogy milyen sok barátság túlélte ezeket a viharokat. Jaké, aki többnyire már tényirodalmat publikált, letelepedett egy Daisy Angelino nevű, helybéli lánnyal a Portobello Roadon, nem messze az irodánktól. Rex összejött Chick Archerrel, Maine-ből, akivel Párizsban találkozott egy S&M bárban. Egymásba szerettek, utazgattak pár évig, aztán vettek egy kellemes, fagyos régi házat az angol tóvidéken. Tipikus Wordsworth-i hely volt, hatalmas, sűrű esőt hozó felhőkkel a táj fölött, néha intenzív napsütéssel a kopár hegyoldal fölött, ami élőlényként mozogni látszott a vonuló árnyékoktól, és az egészet mintha Rex uralta volna, ahogy pózolt nappalijuk hatalmas ablaktáblái előtt. Néha üvöltött a szél a Watten-dale Edge durva gerince fölött és felborzolta a gleccsertó fekete vizét. Chick ezt is megörökítette rajzos formában, a Mary Stone képregényekben. Még mindig fut a sorozat. Szinte senki sem tudta, hogy Rex írta a csípős, remekbe szabott stripeket, amivel többet kerestek, mint

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 346 bármi mással, ami persze megmagyarázta, miért árasztotta a házuk a megbecsült gazdagság auráját. Rexszel még mindig sikerült úgy megnevettetnünk egymást, hogy alig tudtuk abbahagyni, aminek Chick a maga, szótlan módján nem örült. Ez persze kihozta Rex szadista hajlamait, és csak rátett még egy lapáttal. Azt hiszem, ez magyarázta azt is, hogy miért nem hívtak meg minket olyan gyakran. Harry Írországba költözött a feleségével az anyósát ápolni, aki egy nyomorúságos önkormányzati lakásban élt Corkban. Harry egyre depressziósabb lett a helytől, és elkezdett írni egy hosszú regényt, Nietzschéről. Néha találkoztam vele, mikor eljött utánanézni valaminek a British Libraiybe. Jimmy és Jill Cornish Tufnell Hill-ben telepedtek le. Jimmy kritikákat és útikalauzokat írt, Jill pedig a kiállításai mellett plakátokat tervezett. Mások írogatták a regényeiket, szervezték a kiállításaikat, egyre több sikerrel. Pete Bates kerékpártúrán tűnt el Franciaországban. A biciklijét megtalálták egy tengerparti szirt tövében Bretagne-ban. Más, jó írók is jöttek-mentek. Charlie Ratz csatlakozott hozzánk designerként, én pedig néha zenéltem a The Deep Fix-szel. Azt hittem, kitoljuk a ’6o-as évek aranykorát, de igazából már lejárt az időnk. Én továbbra is kiadtam a Mysterioust, de már mások szerkesztették, ahogy világszerte összeomlottak a régi kapcsolatok. A nemi szerepek is utolértek minket, minden irányból. A stabil kvartettek nagyzenekarokká bővültek, az ingatag duettek sziklaszilárd triókká váltak. Ha az ember barátokat látogatott meg San Franciscóban, bonyolult folyamatábrán kellett memorizálni, ki kivel van, hol és mikor. Rex belerázódott a régi Alán Bennettek írásába, Chick pedig olyan, enyhén öntudatos allűrt vett fel, mintha egy templomi kórista érkezett volna vidékre pihenni Londonból. Rex elhagyta texasi akcentusát és helyette cowardi dialektust vett fel, ami csak akkor tűnt el, ha néha hazatelefonált. Chick hangja egyre élesebb lett. A magabiztos erkölcsösség mintaképei voltak, annyira hűségesek egymáshoz, hogy mikor az AIDS feltűnt a színen, egy pillanatig sem aggódtak. Természetesen felsőbbrendűnek érezték magukat mindenkinél, és mint kiderült, velem szemben is. Három szeretnivaló gyermek után nagy erőtlenül elváltam Helenától, újra megházasodtam és átköltöztem az utca másik végébe jóval fiatalabb arámmal, Jennyvel. Annak ellenére, hogy Rexszel együtt vészeltem át szexuális magára találását, elviseltem kisebb-nagyobb bűneit, és mellette voltam, mikor ő volt a szenvedő fél, a válásomat úgy értékelte, mintha az lett volna a legaljasabb tett Eddie-é óta a Szív halálában. Én úgy gondoltam, egészen békésen zajlott a válásunk. Még mindig támogattam mindenkit, elég őszintén és nyíltan tettem mindent. De amikor először vittem el Jennyt Wattendale-be egy tágabb baráti összejövetelre, azt hittem, Rex csípős megjegyzéseinek sosem lesz vége. Ha Kim és Di Stanley szokás szerint

347 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— nem vettek volna rá, hogy levigyem őket, már szombat reggel hazamentem volna. Nagyon dühös voltam rá, nem sok választott el attól, hogy ott helyben véget vessek a barátságunknak. Jenny beszélt le róla. - Szeretem hallgatni, ahogy történeteket meséltek Rexszel - mondta vigyorogva. - Jól tudtok hazudni. A következő három évben ritkán láttam Rexet és Chicket. Chick karácsonykor küldött üdvözlőlapot, amin csak az ő aláírása volt. Jenny küldött a mi nevünkben. Nekem viszont elegem lett. Nem Rex volt az egyetlen rosszkedvű író a Mysteriousnél, nekem pedig nem volt energiám bármin is dolgozni. Rex legalább küldözgetett írásokat Charlie Ratzen, az új szerkesztőn keresztül. Charlie rendszeresen találkozott is vele, a szülei Keswickbe vonultak vissza nyugdíjas éveikre, alig pár kilométerre Rex és Chick házától. Mikor Charlie visszatért Londonba, mindig hozott egy-két új írást. Néha Jaké Slade járt arra, és ő hozott tőle valamit. Rex tudta, milyen presztízsértéke van annak, hogy megjelenik az újságban. Az olvasóközönség nem vett észre semmit megromlott kapcsolatunkból. Valószínűleg az egészségesnél több dicséretet kaptunk. Végül egy kritikusnak köszönhetően békültünk ki. Julié Mistral, a New York Times kritikusa, aki elsőként írt rólunk annak idején, ideje felét Angliában töltötte. Egyszer elhívott mindannyiunkat az egyik, úgynevezett A-listás partijára, amit egy hatalmas, lepattant szálloda éttermében tartott meg. Jenny és én az elsők között érkeztünk, Rex és Chick már ott voltak, Jacquessont szopogattak homályos poharaikból. Rex észrevett, odajött hozzánk és régi, derűs stílusában üdvözölt. A Nagy Helló, ahogy Jaké nevezte. Megölelt minket, megcsókolt, mi pedig nem értettük. Bölcsen nem kérdeztem rá, hogy hogyan és miért történt az egész, de Jenny később megtudta Chicktől. Rex talált egy kritikát, amit Helena írt a Tribüné-nek, amit alig pár tucatnyian olvastak. A kritika nem dicsérte olyan lelkesen Rex prousti paródiáját, az Időszerenádot, mint azt kellett volna. Nem volt rossz kritika, különösen, hogy tudtam, Helena szerint a regény képmutató volt és méltatlan egy ilyen jó íróhoz, de Rexnél elvárás volt, hogy barátjaként vagy az egekig magasztalják, vagy ne írjanak kritikát a műveiről. így már tudtam, miért nem hívták meg Helenát, és mivel én sosem követtem el ilyen diplomáciai bakit, újból rajta voltam a barátok listáján. Aztán jött Chick, és rám nézett szótlan, méla undort sugárzó pillantásával, amivel a maga módján jelezte, hogy megtűr valakit, bármilyen szeszélyes is legyen Rex. Én még mindig nem tudtam, hová tegyem Chicket. Ami azt illeti, bizonytalan voltam más dolgokat illetően is, mert Jenny például éppen belépett az általa kísérletezőnek nevezett korszakába, amivel feldobta a szexuális életünket, és tönkretette a

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 348 házasságunkat. Tizennégy évvel volt fiatalabb nálam, és úgy érezte, nem tapasztalt még eleget a világból. Bevallom, eleinte szórakoztatóak voltak szexuális kísérleteink, legalábbis nekem. Túl sok szexuális örömöt nem okoz, ha az ember kiáltozva ugrál a hálószobájában, mert egy különlegesebb segédeszközzel a felesége feneke helyett a saját combját találja el. Nem volt hozzá érzékem. Idővel egészen jól sikerült eljátszanom a kegyetlen Sir Charles szerepét. Olyasmi volt, mintha színleltem volna az orgazmust. Mióta csak együtt voltunk, Jenny arról fantáziáit, hogy egy barátom dugja meg a szemem láttára. Több száz jelenetre való képzelgése volt, nekem szinte egy sem. Azt hiszem, minden sztorimat írásra lőttem el, a hálószobára nem maradt. Nem is álmodtam: munka után pihenni akartam, nem több történetet szőni. Azért igyekeztem, nem akartam csalódást okozni neki. Volt egy ötletem az egyik jelenete kapcsán, amit elképzelt, amikor Rex állított be hozzánk egy üveg algír vörösborral az egyik kezében, és esőáztatta kabáttal és sapkával a másikban. Zavartan kuncogott saját feszélyezettségén. Elbűvölő volt, jólnevelten viselkedett. Átölelt minket hatalmas karjával. Találkozója volt valakikkel a Universal Featuresnél, és beugrott hozzánk. Azt hittem, az este helyreállt barátságunk ünnepléséről fog szólni. Jenny teljesen rámászott Rexre, megállás nélkül flörtölt vele, marasztalta. Megvacsoráztunk. Amíg kezet mostam kaja után, valamit súgott a fülébe. Mint kiderült, Jenny imádta az édeshármast, de leginkább úgy, hogy maszturbált, miközben a többieket nézte, aztán megdugatta magát a legkevésbé fáradt pasival. Ez általában én voltam, mialatt Rex recskázott. Ez a kép engem egyáltalán nem hozott lázba. Három-négy alkalom után rájöttem, hogy Rex arra gerjed, hogy Chick nem is gyanította, hogy mit csinál. Persze saját perverz öröméhez hozzátartozott, hogy mindent elmondjon Chicknek. Muszáj volt. Sosem tudott ellenállni egy jó sztorinak, különösen, ha ő mesélhette. Az a pár éjszakányi szenvtelen szex Rexnek eszköz volt Chick manipulálásához. Ezúttal Chick avatkozott közbe. Végül Jenny és én egyre jobban eltávolodtunk egymástól, ahogy játékaink egyre vadabbak lettek. Rex már átesett ezen a korszakon Chickkel, Párizsban. A valóságban kiélt fantáziálások csak elvonják a dolgozó író figyelmét, maga Rex mondta ezt nekem évekkel korábban. - Ugyanolyan rossz, mint bírósághoz fordulni. A történet átveszi az irányítást. Mint amikor beleszeretsz valakibe. Csupa szentimentalitás és melodráma. A jelenetek ismétlődnek, konvencionálisak. Csak a műfaji kényelmet tudják nyújtani.

349 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— Igaza volt. A szexjátékok unalmasabbak, mint egy Agatha Christie regény. Szóval Jenny annak ellenére sem indult be eléggé a játékainktól, hogy mennyit költöttünk spéci ruhákra és játékszerekre. Olyan volt, mint a horrorfilmek, vagy szuperhős-képregények: az ember vagy megáll, és kis pihenőt tart, vagy folyamatosan fokozni kell az akciót. Még ha nem is untattak volna a játékaink, az ismerősök szélesedő köre már zavart. Nem jutott elég időm magamra. Harmadik személyek, párok, egész kurva kommunák kerültek képbe. Ha ki tudtam volna hozni belőlük egy-két jó bekezdést, még nem is bántam volna, de jeleneteik gyermeteg módon ismétlődtek csak. Jenny és én egyre távolabb kerültünk egymástól, ami az intimitást illette. Próbáltam egyedül beszélni Rexszel és Chickkel, kétségbeesetten igyekeztem megtudni, ők hogyan élték túl az egészet, a bőrszerkókat, a lovaglópálcát, az ismétlődést. Kinövi ezt az ember? Jenny néha kifulladni látszott, amíg egy ismerős téma új variációja vissza nem rángatta. Erős hajlama volt a függőségekre. Én sosem voltam komolyabban függő. Próbáltam leszoktatni. Nem működött. Kifogásokat talált, elkezdett titkolózni. Utáltam a kétértelműséget a hétköznapi életemben, az ilyesmiből van elég a munkámban. Az írónak rutinra és bizonyosságokra van szüksége. Mit mondhatnék? Ahogy az ember elveszíti az intimitást a régi barátokkal, ugyanúgy elvesztettem Jennyvel is. Egyszer tett egy erőtlen kísérletet, hogy visszaállítsa a régi állapotokat, és elmesélte néhány új kalandját. Akkor egy időre rákattantam. Elkezdtem még több vallomást kicsikarni belőle. Úgy döntöttem, tartozik ennyivel. Nem adtak semmit, de elég dermesztő dolgok voltak. Fiatalkorú lányok elcsábítása. Mit szerettek csinálni a barátaim. Meglepett, milyen sok nő tartotta szinte természetesnek a nemi erőszakot. Túl sok titok derült ki, barátságok gyengültek meg. Rex újra megjelent a képben. Én kiszálltam. Fogtam a gyerekeket, akik már amúgy is hiányoztak, és hosszú kirándulást tettünk Amerikában. Mindannyian jobban éreztük magunkat tőle. Megkönnyebbülésemre újból összeszoktunk. Újra a réginek éreztem magam, mikor hazaértem, és vettem egy kis lakást Fulhamben, éppen akkortájt, mikor Notting Hill felkapott hely lett. Eleget találkoztam Jennyvel ahhoz, hogy tudjam, kapcsolatunknak végleg vége. Nem tetszett, amit csinált magával: világosszőkére festette a haját, barna szeme folyamatosan üresnek, tükörszerűnek tűnt, mintha csak visszaverte volna a fényt, de nem látott már semmit. Elvesztette humorérzékét is, és mindenféle furcsa kapcsolatokba bonyolódott, még mindig a jó életet kereste. Mikor elvittem tőle a maradék cuccomat, tett egy gyenge kísérletet, hogy helyrehozza a dolgokat. Azt mondta, gyereket akar, vissza akar térni a régi kerékvágásba. Miközben erről beszélt, egy másik fickó aludt a közös ágyunkban, amiben, Prousthoz hasonlóan, én is sokat dolgoztam. Az ágy,

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 350 ami a koncentrálás és a történetek fogantatási helye volt számomra, végül nyűg és teher lett, ahol a történetek elhaltak. Azt mondtam neki, megtarthatja a helyet, csak a törlesztőt kell fizetnie. - De én szeretlek. - Sírt. Még egy utolsó, erőtlen próbát tett, a régi szép időkre akart emlékeztetni. - Szerettem csak úgy heverni a karjaidban, és hallgatni, ahogy történeteket mesélsz. Elszomorodtam. - Már túl késő, Jenny. Azoknak a történeteknek vége. Elmentem Windermere-be, felhívtam Rexet és Chicket, de Chick fagyos volt. Tudtam, hogy majdnem szakítottak miattam? Bocsánatot kértem. Azt mondtam, nagyon sajnáltam, ami történt. Rex ugyanolyan távolságtartó és lenéző volt, egyszerűen csak letette a telefont. Láttam őket Kendalban néha, és Grasmere-ben. Nem beszéltek hozzám. Rex egyszer a válla felett rám nézett, és nagyon különös tekintetet villantott rám. Azt kívánta volna, hogy még mindig játsszuk ki Chicket? Megborzongtam. Mi baja lehetett? Persze visszavágytam Helénához, de addigra hozzáment egy derűs skót séfhez, és jó formában volt szakmailag is. Miért akarna ezen változtatni? Bár pikáns beszélgetéseinkből kijött néhány novella, igazából gyűlöltem, hogy belekeveredtem Jenny társaságába. Néhányukat soha többet nem akartam látni, másoktól tisztes távolságot tartottam. Charlie Ratzot, meg Jonny Fowlert még nem mertem meglátogatni. Pete-et a francia hatóságok még mindig eltűntként tartották nyilván, feltehetően halott volt. Felhagytam mindennel, ami a Mysteriousszel volt kapcsolatban, már nélkülem is szépen ment a szekér. Vettem egy házat Ingleton közelben, és először Emma MacEwannel költöztem oda, de ő nem bírta az esőt és a hideget, aztán jártam egy darabig egy helybéli nővel, aki nem hitt a központi fűtésben. Kétségbeesetten reméltem, hogy helyrejöhet még a barátságom Rexszel, még azután is, hogy találkoztam Lucindával, aki a mai napig életem nagy szerelme. Lu furcsállta megszállottságomat, egészen addig, amíg végül egy Ted Hughes irodalmi hétvégén Leedsben találkozott Rexszel. Lu tinédzserkorú lánya imádta Rex könyveit és szerette volna, ha dedikálja neki a könyveit. Ő persze túl szégyellős volt hozzá, ezért Lucy, lobogó szőke hajjal, izzó kék szemekkel odamasírozott az asztalához és azt mondta: - Ha jól tudom, Mike régi barátja. Én az új felesége vagyok, ő pedig a lányom, aki majdnem minden könyvét olvasta és imádja őket. Szerintem is egész jók. Szóval mi lenne, ha dedikálná őket, és ha már itt tartunk, kezet is rázhatnának. És mivel ez volt az egyik különleges képessége, kezet is ráztunk. Később, a bárban Rex elmondta, hogy Chick engem hibáztatott a hírhedt „elcsábításért”. Egész nap ezen röhögtünk, egészen másnapig,

351 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— mikor megjelent Chick, ránk meredt, aztán Lucinda, a maga bő 180 centijével odaállt elé és kezelésbe vette. - Vége - mondta. - Ha hibáztatni akar valakit, hibáztassa azt a szerencsétlen ribanc Jennyt. Ő rángatott bele mindenkit a buliba, és tessék, ez lett a vége. Mikor Chick morogva azt felelte, hogy Rex még mindig találkozgat Jennyvel, ami engem is meglepett, Lou azt mondta: - Az a csaj fertőző, ahogy én látom, de Rexnek nincs rá szüksége, most, hogy kibékültek Mike-kal. Chick szeme könnybe lábadt. Azt mondta neki, hogy én voltam Rex legjobb barátja, de mindkettejüket elárultam. Ezt újból beismertem. A következő hétvégén elmentünk hozzájuk Wattendlath-ba és velük maradtunk. Hazafelé menet Lu csak annyit mondott: - Jeremiás a földön fetrengene a röhögéstől, ha látna titeket. Nem tudom, miért találkozgatott Rex és Jenny még ezután is, hacsak nem azért, mert Rex örömét lelte Chick fájdalmában. Chick is arra gondolt, hogy őt akarja bántani. Úgy sejtette, engem akart pótolni Jennyvel, különösen azután, hogy Rex milyen gyorsan megszabadult Jennytől, miután kibékültünk. Jenny néha még hívogatta. Én is láttam még néhányszor Jennyt ezután. Bizonyos értelemben régi önmagára emlékeztetett. Ikreket szült, az anyjával élt Worthingben, a sussexi partvidéken. Az egyedülálló anyák gyűröttségét sugározta, azt mondta boldog, bár szegény, és még arra is célozgatott, hogy „szexuális konzervativizmusom” unalmassá tett. Mikor legközelebb találkoztam vele a Kensington Iligh Streeten, megint sápadt volt, túlsminkelt, festette a haját. Úgy nézett ki, mint akiből kiszívták az életerőt. Azt hittem, kábítószerezik. A tekintete megint üres volt. Londonban élt? Volt valakije? Nevetett, és ettől még kimerültebbnek tűnt. - Semmi közöd hozzá - mondta. Nem vitatkoztam vele. Persze kíváncsi voltam, miben sántikáltak Rexszel. Azt hiszem, nem akarta elfogadni, hogy Rex ejtette. Pár évvel később egy brightoni partin még rosszabbul nézett ki, és egy Rupert Herbert nevű fickóba csimpaszkodott, aki a Spectator egyik konzervatív közkatonája volt. Még több smink, még szőkébb haj, és percenként egy doboz Gauloises. Ekkor már őszintén sajnáltam. Aztán megjelent Rex, és látványosan átnézett rajta, amivel úgy felhúzott, hogy odamentem Jennyhez, hogy beszélgessek vele, de ő meg engem nem akart észrevenni. Lucinda odalépett hozzám, és azt dünnyögte: - Szegény liba. Komolyan mondta. Úgy gondolta, a Mysterious gárda tönkretett egy rendes, de fantáziátlan lányt. Nem volt teljesen fair. Jenny azzal plety-

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 352 kálkodott, hogy összejött valami híres filmproducerrel, aki megvette Rex Tóm bűnei című könyvét, és csinált belőle egy szar filmet. - A rohadék... - mondta Lu. A többit ki lehetett találni. Talán igaza volt. A következő tíz évben az életünk beállt egy megszokott kerékvágásba, amit senki sem akart megbolygatni, csak Rex lett egyre irracionálisabb, ha szerkesztőkkel, majd kiadókkal, majd ügynökökkel kellett tárgyalnia, míg végül szinte senki sem volt hajlandó dolgozni vele. A könyvei már nem fogytak olyan jól, hogy bárki szerkesztőnek is megélje jó pofát vágni hozzá. Könnyen megsértődött, túl sűrűn, és bosszúálló hajlamainak köszönhetően gyakran nyilvánosan is. Chick azt mondta, már nem tudja kezelni. Régebben azt hittem volna, hogy ez jó dolog, mert meg voltam győződve arról, hogy Chick természetes hajlama a konvenciók felé, és az irodalmi tekintély megőrzése taszította el Rexet az önkritikus vulgaritástól. Nem is annyira Balzac és Vautrin voltak a példaképei, hanem Proust, vagy Albertine. A művei szinte maguk kértek elnézést. Rex elvesztette népszerű stílusjegyeit, de cserébe nem szerzett nagyobb kritikai elismertséget. Csak a Mary Stone sorozat hozott igazi pénzt a konyhára. Novellái egyre ritkábban jelentek meg, de még mindig telefonálgatott, és felolvasta írásait azoknak, akikben megbízott. És még mindig szeretett történeteket improvizálni az üzenetrögzítőkre. „Tudom ám, mit csinálsz. Megint találkoztál azzal a jóképű farmerrel és menyét-lesre mentetek...” Általában nem tudta befejezni a történetet, mielőtt a rögzítő bontotta volna a vonalat. Új regényei az első néhány fejezet után elkezdtek szétcsúszni. Ez nagyon frusztrált, és többször megfordult a fejemben, hogy befejezem őket helyette. Csodálatos ötletek voltak. Néha újra előbukkantak, ha eszébe jutott, hogyan mesélhetné el. Az ironikus elbeszélés iránti hajlama sosem múlt el. Nekem órák kemény munkájába került megközelíteni azt, ami neki csak pár perc volt. Chick segített neki fejleszteni klasszikus zenei ízlését, aminek három opera lett az eredménye. Az egyiket Kersh A bronz bika, a másikat Balzac Elveszett illúziók című műve alapján írta, de elég sznob volt a modem, népszerű zenével szemben, így a dalszövegek nem lettek jók. Néhány versszakot saját zenei projektjeimben is felhasználtam. Egy másikat beleírtam egy tucatkrimimbe, az a rész volt vállalható az egészből. Az egyetlen operája, ami megélte, hogy színpadra állítsák, Firbank Pirelli bíboros című művének adaptációja volt. Rex élvezettel piszkálta a katolikus egyházat, bár támadásait mi nem sokra tartottuk. Aztán, ahogy elértük a hatodik ikszet, valódi betegségek kezdtek gyötörni minket a múló riadalmak helyett. Rex cukorbeteg volt és köszvényes. Chicket diagnosztizálták elsőként rákkal. Azt hiszem, végbélrák volt, de nem mondta meg. Még Rex sem árulta el ezután. A műtétje, úgy tűnt, sikeres volt. Valaki mesélte, hogy Jenny szélütést kapott. Akkoriban már szinte senkivel sem tartotta a kapcsolatot a társaságból. Volt valami műtétje

353 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— is, de nem tudom, miért. Rex nem beszélt azokról az évekről, amikor összejártak, még azután sem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és mind a Todmorden és Kendal közötti dombságon éltünk. Harry még mindig Írországban volt. Billy Allard Korfura költözött, miután a gyerekei felnőttek. Pétert továbbra is halottnak hitték. Peggy Zorán visszatért New Yorkba, ahol nagyon sikeres volt. Cornishék Kirby Lonsdale-be költöztek. Nekem sérvműtétem volt, amit elszúrtak. Rosszul varrtak össze, elkötöttek valami eret, amitől a lábammal lettek gondok. Nem nagyon tudtam járkálni, és mászni. Rex cukorbetegségét csak komplikálta az alkohol. Chicknek sikerült rábeszélnie, hogy leszokjon róla. 2005-ben, mikor mind Párizsban voltunk, kaptam egy e-mailt Rextől, amiben megemlítette, hogy Chick visszatért az Airedale kórházba, ezért rögtön odatelefonáltam. - Szétterjedt egy kicsit - mondta Chick. - Pár nap múlva kiengednek. Így aztán hazarepültünk, és átmentünk hozzá kocsival. Chick nagyon lefogyott. Holtsápadt volt, de Rex úgy tett, mintha minden rendben lett volna. Sokszor műtötték. Chick elkezdett írni egy novellát, A kés fölött címmel. Megmutatta nekünk. Nagyon misztikus volt, és kaján. Megkért, hogy kérdezzem meg Jack Hawthornt, hogy átvenné-e a Mary Stone-t, de Jack nem vállalta. Megint beutalták a kórházba, attól fogva sűrűn jártunk Skiptonba. Chick keserű megjegyzéseket tett azokra a barátainkra, akik nem látogatták meg, vagy nem hívták. - Legalább egy kurva képeslapot, vagy egy csokor virágot küldhetnének. - Rex is ugyanezt szajkózta, mikor találkoztunk a kórházban. Próbáltam mindenkit rávenni, hogy látogassák meg. Nagyon kevesen tették. Azt hiszem, akkoriban mindenki a megélhetéséért küzdött, a pénzt hajszolta. A kórházban szórtuk a szokásos poénokat, dicsértük Chick bátorságát, akit mulattatott az egész. - Csak azért vagytok hálásak, mert nem érzitek rosszul magatokat miattam. Könnyű bátornak lenni, ha mindenki rád figyel. Neki volt a legjobb halvány mosolya, mondta Rex később. Chick megkért, hogy ne küldjünk több virágot, mert temetésre emlékezteti. Emlékszem, anyám ugyanerre panaszkodott. Rex nem fogadta el a helyzetet, de ki hibáztathatta volna érte? Egyre kurtábban válaszolgatott, vagy azért, mert nem akarta elbőgni magát, vagy azért, mert nem akarta emlékeztetni magát arra, mi történik. Az élettársa, aki csaknem negyven éven át mellette volt, már bőbeszédűbbnek bizonyult. Nem volt sok ideje hátra. A további műtétek során „helyreállították” a bélrendszerét. Ha haza is engedték, csak pár hetet tudott otthon tölteni, néha csak napokat. Újabb műtéteket javasoltak, de Chick elutasította. Maradék méltóságát megőrizve akart meghalni. Pár éve már diszkrét, gyakorló anglikán volt, és készen állt a halálra. Megkérdeztem, fél-e.

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 354 - Bizonyos értelemben. Mintha állásinterjúra készülnék - felelte. Csak azt ígértette meg, hogy vigyázok Rexre, odafigyelek, hogy fizesse a számlákat, megjavíttassa a dolgokat, intézzen mindent, amiről odáig Chick gondoskodott, hogy Rexet ne aggassza semmi, és tudjon írni. - Tudom, hogy nehéz, de te vagy a legjobb barátja. Zsarolás volt, de nem bántam. Valószínűleg másnak is ezt mondta. - Nem szabad, hogy újra igyon. Nem fogja gondozni a házat, ha nem piszkálod. Még van egy kevés hátra a törlesztésből. Szerezz tőle kulcsot. Ó, és van egy pisztolya. Szedd el a töltényeket, ha lehet. Tudod, milyen primadonna bír lenni. Mikor legközelebb találkoztunk, művelt, amerikai kézírásával összeírt egy listát. Mit kellett öntözni, mikor, az olajszállítók nevét és telefonszámát, a gáz- és villanyszerelőt, a legjobb vízvezetékest, az asztalosukat, a rezsiket... hétköznapi életük minden részletét. Megígértük, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk. Sovány, szürke arca, őszes, rövid bajusszal, elfelhősödött. - Bármit mondjon is Rex? Megígértük. - Bármit mondjon is? Vagy bármit is mondjak? - Ezt nem értettünk, de beleegyeztünk. Miután megígértünk mindent, nagy levegőt vett. - Tudod, ugye, mit művelt Jennyvel? - Nem akarjuk tudni - felelte Lucinda, mielőtt megszólalhattam volna. Én persze szerettem volna, ha elmondja. - Rendben. - Chuck az oldalára fordult a kórházi ágyban. - Talán jobb is. Szótlan csendben vezettünk hazáig. Chick pár nappal később meghalt. Augusztus vége volt, sok barátunk nyaralt valahol, nem tudtak eljönni a temetésre. Rex persze őket hibáztatta. Ha Chick törékeny, öreg apja el tudott jönni, akkor a többieknek is ment volna. Bágyadt volt, hazakísértem. Megtalálta Chick naplóját, még előttünk. - Nem is tudtam, hogy mit adott föl miattam, hogy miért volt olyan boldogtalan. - Rámutattam, hogy a naplók szinte mindig félrevezetőek, mert az emberek általában arra használják, hogy a bajukat, fájdalmaikat, nyomorúságukat írják le, amit nem akarnak mások előtt kiadni magukból. Ha elégedettek voltunk, nem volt rá szükségünk. Rex nem hagyta, hogy vigasztaljam. Csalódást okozott Chicknek, csak ennyit mondott. Megint inni kezdett. Rex nagyon részletesen kidolgozta a temetést. Ragaszkodott hozzá, hogy mindenki „teljes gyászruhában” legyen, ami a nőknél kalapot és fátyolt, férfiaknál öltönyt és nyakkendőt jelentett. Csak heten voltunk a grasmere-i temetőben, ahol Chicket kérésére eltemették. Rex a szokásos önteltségével gyászolt. Lucinda szervezte az ételt a virrasztáshoz. Rex

355 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— ahhoz is ragaszkodott, hogy minden egyszerű legyen. Chick is ezt akarta volna. Miután mind lefeküdtünk, vagy hazamentek a vendégek, Rex leült a dolgozószobájában, és mindenkit felhívott, aki nem tudott ott lenni. Ha nem vették fel, üzenetet hagyott a rögzítőjükön. Nem a szokásos, idétlen sztorikat. Mindenkinek elmondta, mit gondoltak róla, ő és Chick, a tehetségtelenségükről, a ronda gyerekeikről, a hatalmas egojukról, a rémes főztjükről, a rossz ízlésükről. Ha Rexnek fájt valami, gondoskodott róla, hogy másnak is fájjon. Másnap, saját bosszúhadjáratától diadalittasan, címszavakban elmesélte, mit tett. Néhányan felhívtak másnap, volt, aki könnyek között. Szinte mindenki megpróbált megbocsátani neki. Néhányan azt akarták tudni, igaza volt-e. Cass, a lányom, Helena nevében telefonált, de Rex olyan durván leoltotta, hogy még mindig sírt, mikor felhívott. Még ő is hajlamosabb volt megbocsátani neki, mint én. Egy héttel később, mikor Lu hipochonder anyját látogatta meg, elmentem Rexhez, hogy megnézzem, hogy van. Masszívan ivott. - Örülök, hogy eljöttél - mondta. - El akartam mondani, milyen szívességet tettem neked pár éve. Vacsorát főztem magunknak, utána pedig elmondta, mit tett. Biztos volt benne, hogy elégedett leszek. Nem tudtam megmondani, kit akart kigúnyolni. Az alkohol hatására előjött köszvénytől nyögdécselve felpiszkálta a tüzet a kandallóban, és konyakot töltött kettőnknek. Aztán lassan, megszokott hatásvadász stílusában, ahogy a történeteit szokta felolvasni, mesélni kezdett. Azt hiszem, nevezhetjük bosszúálló történetnek, minden olyan elemmel, amit Balzacban és a jakobinusokban szeretett. Nem sokkal azután, hogy szakítottam Jennyvel, és őt hibáztattam, amiért Rexet belecsábította azokba a hármas kalandokba, amikkel utána Chicket húzta, Rex, saját szavaival élve, Jenny bizalmasa lett. Ötleteket adott neki mindenféle szexuális kalandokhoz, megadott neki egy-két nevet, és bemutatta néhány embernek a „negyven híres perverz” listájáról, ahogy ő nevezte. Néha elkísérte vacsorákra és partikra, olyasmikre buzdította, amiket magától sosem csinált volna. - Egyre messzebbre hajszoltam azon az úton, Mike. Imádtad volna! Mikor elbizonytalanodott, mindig ott voltam, és biztattam, hogy tartson ki. Azt mondtam neki, hogy a heroin nem addiktív! - Szerencsére csak arra sikerült rávennie, hogy szippantsa. - Meggyőztem róla, hogy ösztönös kurva. A legjobb barátja lettem, ahogy Vautrin vette a szárnyai alá Emmát! Rémes, önelégült kuncogással jutalmazta magát, ahogy ült ott, hatalmas bőrfoteljében az alkonyi táj előtt, és elégedetten nézett kifelé. Kimért, gunyoros hangon beszélt, ahogy általában szatirikus írásait szokta felolvasni.

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 356 - Tudtam, hogy te is ezt akarod, csak nem teheted meg. Ezért aztán bosszút álltam érted, Mike! - Jézusom, Rex. Nem érdemelte... Én soha... - Ugyan, Mike, tudod, hogy mit érdemelt. Te sosem tetted volna meg, de Vautrin igen, ugye? Sokkal jobban megtanultam Balzac leckéit, mint te! Ekkorra, ahogy leereszkedett az éjszaka, és a kandalló tüzének fénye táncolt az arcán, már minden porcikájában balzaci szörnyeteg volt, valószínűleg teljesen őrült. Fizikai rosszullét kerülgetett, aggódtam az elmeállapota miatt, és mélységesen sajnáltam Jennyt. Eszembe jutott, vajon Lucinda sejtette, mi történik? Vajon ezért nem hagyta, hogy Chick elmondja nekünk, amit akart? Rex a vallomása minden percét kiélvezte. Kuncogva mesélte, hogyan vette rá valami különösen megalázó dologra. Én nem voltam szadista, de ő igen. Tudta gyűlölni a nőket. Órákon át mesélt, könyörtelenül sorolta a helyeket, neveket, minden szörnyű és nyomorúságos pillanatot felidézett. Elmagyarázott minden kis titkot, anekdotázott, elmesélte a következményeket, az árulás minden egyes részletét. Chick a felét sem tudhatta. Akkor és ott el akartam sétálni, és otthagyni, de túl kíváncsi voltam. Mellesleg, megígértem Chicknek, hogy kitartok mellette. Nem hagyhattam ott. Rex így mutatta ki a barátságát. Tudtam, milyen sokra tartja a bosszút. Őszintén hitte, hogy mások csak úgy tettek, mint akik nem élvezik. Megígértem, hogy ott töltöm az éjszakát. Mire lefeküdt aludni, már semmit sem tudtam mondani neki. Tudtam, milyen kedves tud lenni, ha akar, milyen rendes volt Jennyvel is. De ilyen bonyolult, szövevényes kegyetlenséget nem tudtam elképzelni. Hajnali három körül bevettem néhány altatót, és reggel nyolckor derűs napsütésre ébredtem. A tiszta, acélkék ég alatt csillogtak a gránitsziklák, ragyogott a fű. Rex a konyhában csinálta a reggelit. Úgy ettem meg, mintha mérgezett lett volna. Az autóm mellett állva búcsúzóul még átöleltem. - Szeretlek, Rex - mondtam, és így is volt, még ha akkor éppen rá sem tudtam nézni. Rex megállt, mintha eltöprengett volna ezen. Aztán könnybe lábadt a szeme, és hümmögött, ahogy akkor szokott, ha nem jutott eszébe a megfelelő szó, aztán csettintett a szájával, és hangosan beszívta a levegőt, mikor eszébe jutott. - Én is szeretlek - mondta végül. Délutánra értem haza. Kétszer is meg kellett állnom, hogy összeszedjem magam. Lucinda még nem volt otthon, pedig annyira reméltem, hogy előttem hazaér. Az üzenetrögzítő már villogott, én pedig attól tartottam hirtelen, hogy történt vele valami, de csak Rex volt az, drámaian jókedvű volt, vagyis valószínűleg ivott. - Helló, Mike! Tudom, hogy a sekrestyés haveroddal lógtok valahol, és toljátok a Jack Russeleket. Nyilván nincs időd szegény öreg Rexre...

357 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— - és így tovább, amíg az üzenetrögzítő megszakította a vonalat. Örültem, hogy tovább tartott a hazaút. Mire Lu végre megérkezett, még az útközben megejtett gyorsbevásárlással a kezében, annyira lefoglalta saját bosszúsága anyja miatt, hogy nem vette észre rosszkedvemet, úgyhogy csak annyit mondtam neki, hogy fáradt voltam, mert egész éjjel ébren voltunk Rexszel. Utána még láttuk párszor. Mivel nem tudtam volna ellenőrizni a szavait, ezért úgy döntöttem, a beszámolója nagy része gondosan felépített fikció volt. Valószínűleg még igazam is volt. Pár hónappal később, mintha próbára tett volna a Jennys történettel, újra írni kezdett. Először megkönnyebbültem, de aztán rájöttünk, hogy semmit sem tud befejezni. Elveszítette narratív tehetségét, a jövő megérzését. Mindent megtettünk, hogy bátorítsuk, hogy lekössük a gondolatait. Az ötletei szokás szerint zseniálisak voltak. Olykor felhívott, és felolvasta az első pár bekezdést az üzenetrögzítőre, és mindig nagyon jók voltak, jellemzőek Rexre. Lucinda nem is engedte, hogy letöröljem. Ha otthon talált, több oldalt is felolvasott, sőt, néha fejezeteket is, de két fejezetnél tovább ritkán jutott. Chick mindig ott volt mellette, hogy segítsen neki felépíteni a sztorit. Miután felhagytam a szerkesztéssel, többet nem engedte, hogy csináljam. Azt állította, Chick naplója miatt nem tud befejezni egy sztorit sem. - Talán azért, mert tudom, hogy ér véget. Az összes. Rex egész életét történetmeséléssel töltötte. Nem nagyon tudtam mit mondani neki. Még mindig próbálkozott az elbeszélésekkel, és kéthetente felhívott, hogy felolvassa egy új történetét, vagy rámondja a rögzítőre. Aztán kezdődtek a gondok. Amikor felhívtam, megtudtam, hogy az adóhatóság rászállt, mert nem küldött be valami nyomtatványt; hogy a tetőfedő hogyan hagyta félbe a munkát egy másik melóért, és beázott a könyvtára, áztak a könyvei. Olyankor átmentem és megtettem, amit lehetett, de aztán haza kellett mennem. Bűntudatot éreztem, eszembe jutott, mit ígértem Chicknek. Egyszerűen nem lehettem ott mindig mellette. Olykor mintha megvetette volna a segítségünket. Azt hiszem, az sem segített, hogy az interneten rendelt magának egy karton bort. Sokat evett, de cukorbeteg létére felelőtlenül. A különböző háztartási katasztrófák ellenére, amit mi, a barátai többé-kevésbé megoldottunk, úgy tűnt, idővel javulni kezdett a helyzete. Sőt, úgy tűnt, a realitásérzéke is kezdett helyreállni. Ritkábban borult ki, elment néhány partira és konferenciára. Megbékélt azokkal, akiket megbántott, és többnyire meg is bocsátottak neki. Optimistán beszélgettünk róla, hogy megint kezd a régi lenni. Befelé fordult, de jó értelemben. A következő augusztusban már egészen pozitívnak tűnt. Néha lehangolt lett, de egy beszélgetés mindig feldobta. Pletykálkodtunk, poénkodtunk egy barátunk kárára... ilyenek voltunk. Chickről is tréfálkozott. Ezt a gyógyulás újabb jegyének vettem. Lucinda a nevetésemből tudta, kivel beszélek

——————————— TÖRTÉNETEK —————————— 358 telefonon. Szeptember első hétfőjén is beszéltem vele telefonon. Részeg volt, de nem jobban a szokásosnál. Azt mondta, küldött egy e-mailt. Ez szokatlan volt, alapból utálta az e-maileket. A gépemhez mentem, és ott is volt. Rex ritkán engedett ilyen bepillantást a gondolataiba, az egész önvallomás mintha egy folyamatos beszélgetés része lett volna, talán saját magával. Kicsit meg is lepődtem. Annyira, hogy elhatároztam, meglátogatom a következő héten. A levél rövid volt és megdöbbentő: „Az egyetlen történet, amit sosem írtam meg, az az életem története. Az, ahogy nem sikerült meggyőznöm apámat az értékeimről. Nagyon keményen próbáltam, de sem bátorságom, sem eszközöm nem volt hozzá, hogy elmeséljem ezt a történetet. A verseknek mindig frappánsnak kell lenniük, a prózának mindig szellemesnek. Emlékszel, mikor fiatalok voltunk, azt mondtam neked, mennyire félek leereszteni a pajzsaimat? Az igazság nem volt olyan fontos nekem, mint a siker. Le kellett nyűgöznöm azokat az embereket, akiket apám is tisztelt. Senki más véleménye nem számított annyit. Vagy olvasott rólam a Saturday Evening Post-ban, vagy nem is léteztem íróként.” Azt hiszem, többet is akart mondani, de csak ennyit írt le. Csütörtökön Jimmy Cornish felhívott, és mondta, hogy Rex halott. A többi már benne volt a gyászjelentésekben. Elment, de nem feledjük. Nem tudtam megtartani, amit megígértem Chicknek. Nem találtam meg a töltényeket. Beszélnem kellett volna a könyvelőjével. Segítenem kellett volna, hogy újra leszokjon az alkoholról. Sosem fogtam fel az alkohol hatását. Ha valaki nem fetrengett a saját mocskában az út szélén, nem vettem a jeleket. Egyet sem vettem észre, így cserben hagytam valakit, akinek a szavamat adtam. Nem ez volt az első eset. Sosem ígértem meg olyat egy gyereknek, amit nem tudtam betartani, de felnőtteknek rendszeresen megszegtem az adott szavamat. Rex pontosan tudta, mit csinál. Nem én vagyok az egyetlen, aki még mindig lehetséges variációkon töpreng. Ha megtaláltam volna a pisztolyt... ha figyeltem volna, mennyit iszik... Ha jobban odafigyeltem volna... Rex írt néhány remek kísértethistóriát. Ha a barátait kellett kísértenie, könyörtelen profi volt. Az, amit Jennyvel művelt, elárulta, hogy pontosan tudta, mire készül. Azt mondják, minden kísértethistória optimista, mert hisz a halál utáni életben. Ugyanígy, minden alkotó művész optimista, mert az alkotás maga optimista tett. Rex versei és történetkezdeményei még mindig rajta vannak a rögzítőnkön. Lu nem hajlandó letörölni. Rosszabb estéimen töltök magamnak egy pohár bort és visszahallgatok néhányat. Hallgatom finom csipkelődését, ahogy arról spekulál, hogy beszorult a lábujjam a lefolyóba, vagy letartóztattak csavargásért egy kirándulásomról hazatérve. Mindig hamarabb jár le a rögzítő, mint ahogy befejezné. Ha olyan hangulatban vagyok, úgy hallgatom, mint egy ismerős dalt.

359 ——————— MICHAEL MOORCOCK —————————— Azt hiszem, ez volt a valódi oka, amiért Chick halála után Rex semmit sem fejezett be. Egyetlen történetet kellett volna elmesélnie, de megszokásból elnyomta, és inkább az öngyilkosságot választotta, minthogy megírja. Rex és Chick története. Még ilyen körülmények között sem tudta kipréselni magából. Elpusztította Chick naplóit, hogy senki se tudja meg, aztán elpusztította magát is. Ahelyett, hogy ezen rágódnék, inkább meghallgatom újra az ismerős képzelgéseit. Aztán lekapcsolom a gépet, átkozom a rohadékot, hazugnak és gyávának nevezem, egy kibaszott, számító szadistának, felkapom az egyik könyvét, és elindulok lefeküdni. Azt hiszem, örülök, hogy nekem még van néhány történetem, amit elmesélhetek és néhány semmirekellő, gazember barátom, akire emlékezhetek. Horváth Norbert fordítása

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 360

Elizabeth Hand

MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA

B

IZTONSÁGI őrként

a Fej mellett lehúzni egy nyolcórás műszakot a legundokabb fajta melónak számított a múzeumban. Robbie még most, harminc évvel később is gyakran álmodott tulajdon magányos bolyongásáról A Repülés Hőskorának csarnokából a Léggömbök és Léghajók termébe, onnan meg a Kozmikus Leves galériába, ahol azon kapta magát, hogy a sötétben ismét a világegyetem természetéről végeérhetetlenül zsolozsmázó, hírneves tudós nyájas tekintetébe bámul. - Emlékszel? Valaha úgy hittük, hogy annál rosszabb már nem következhet. - Robbie mélán meredt az üres pohárba, majd intett a pincérnek egy újabb kör kólával kísért bourbonért. Az asztal túloldalán régi barátja, Emery sört kortyolgatott. - Én bírtam a Fejet - mondta Emery. Megköszörülte a torkát, és a hírneves tudós jellegzetes, vészjósló hanghordozásával idézni kezdte: - „Billió és billió galaxis, és mind között csupán csillagporszemnyi a miénk.” Ez ezért elgondolkodtatta az embert. - Na, persze. Hogy legjobb lenne, ha kinyírná magát - reflektált Robbie. - Akarod tudni, hányszor hallottam én ezt? - Billiószor? - Húszezerszer. - A pincér kihozta Robbie-nak a rendelését, immár a negyediket. - Óránként huszonötször, szorozva napi nyolc órával, szorozva heti öt nappal, szorozva öt hónappal. - Húszezer... az nem is olyan sok. Főleg azzal a sok billiónyi galériával összehasonlítva... akarom mondani, galaxissal. Mindössze öt hónap? Azt hittem, hosszabb időt húztál le ott. - Csak a nyarat. De az is egy örökkévalóságnak tűnt. Emery legurította a maradék sört.

361 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Valamikor réges-régen, egy messzi-messzi galériában... - szavalta már nem először. A dolog harminc évvel azelőtt, nem sokkal az Amerikai Repüléstörténeti és Űrkutatási Múzeum megnyitása után történt. Robbie azon a nyáron töltötte be a tizenkilencet, és frissiben lemorzsolódva a Marylandi Egyetemről, egy Mount Rainier-i szociális bérkaszárnyában húzta meg magát. Alkalmi munka alig akadt, és a Smithonian legújabb létesítményében három dollár negyven centes órabérért egy kisegítő biztonsági őr feladatait ellátni még mindig vonzóbb lehetőségnek tűnt, mint a Giant Foodból szajrézni a napi betevőt. Reggelente az őrszolgálat öltözőjében blokkolt, és átöltözött egyenruhába. Majd mielőtt a szokásos eligazítás és napi beosztás kedvéért lecaplatott volna a földszintre, kidugta a fejét az ablakon, és elszívott egy marihuánás cigit. A biztonsági őrök legtöbbje nálánál idősebb, kiszolgált katona volt, akik rendőri vagy FBI-os karrierről álmodoztak. Mindenesetre - jobbára csupán kedélyesen zrikáló beszólásokkal reflektálva az ő hosszú hajára és örökösen vérágas szemére - jól megtűrték maguk között. Kivéve Hedge-et, a biztonsági főnököt. Hatalmas termetű, borotvált fejű ember volt, aki kötögetve üldögélt a zárt láncú videomonitorok sorával szemközt, és arcán derültséggel vegyes megvetéssel figyelte a turisták és őrök mozgásait. - Ebből meg mi készül? - tudakolta tőle egyszer Robbie, mire Hedge fölemelte mindkét kezét, amivel látni engedte a szövevényes mintázatú babatakarót. - Hű, ez klassz! Hol tanult meg kötni? - A sitten. - Hedge-nek összeszűkült a szeme. - Már megint szittyóztál, Opie? Naná. Hetes galéria. Leváltod Jonest. Robbie lefagyott... de rögvest ki is engedett a megkönnyebbült felismeréstől, hogy Hedge nem akarja lapátra tenni. - Hetes? Aha, máris. És mennyi időre? - Örökre - válaszolta Hedge. - Szóval megkaptad a Fejet, fiú - tapsikolt Jones ujjongva Robbie érkezésekor. - Aztán jobb, ha vigyázol magadra, különben kicsesznek veled a kiskrapekok - figyelmeztette, mielőtt elslattyogott. A sötét terem két ellentétes végéből egy-egy vetítőgép sugárzott ezüstös fénytengelyt a fejforma polisztirol lemezre. Robbie-nak sosem sikerült megfejtenie, vajon a hírneves tudóst csak egyszer filmezték-e le, vagy vették a fáradságot, hogy két különböző szögből készítsenek róla felvételt. Akárhogy csinálták, a testetlen Fej látványa meghökkentően hatásosra sikerült: a háttérből százával a falakra és a mennyezetre vetített, hunyorgó csillagok között úgy lebegett a levegőben, mint egy hologram. Az alakváltozás hatását csak fokozta monoton szóáradata közben a Fej mesterkélt, némi zavarodottságot sejtető pislogása. Mintha a hírneves tudós csak az imént eszmélt volna rá, hogy eltűnt a teste, s most abban

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 362 reménykedne, hogy hátha mások nem figyelnek föl a dologra. Egy alkalommal, mikor Robbie úgy istenigazából betintázott, meg mert volna esküdni, hogy a Fej még a szokásos szövegtől is eltért. - Na, és mit mondott? - kérdezte Emery. Az ő beosztása akkoriban az Egyetemes Aviatika gyűjteményhez szólt: kezelte a szimulátort, melyben a turistáknak egy-egy háromperces menetet volt szabad eltölteni. - Az őszibarackokról valamit - válaszolta Robbie. - De úgy motyogott, hogy nem lehetett érteni. Robbie minden áldott reggel a Kozmikus Leves bejárata előtt posztolt; leste, amint a főkapun át a látogatók bezúdulnak A Repülés Csarnokába. A magasban legendás repülő szerkezetek lógtak a mennyezetről: a Wright fivérek 1903-as Flyere az Orville-bábuval, Lilienthal egyik siklógépe, meg a Bell X-i, amelyikkel Chuck Yaeger áttörte a hangsebesség határát. A Csarnok közepén egy Minuteman III interkontinentális ballisztikus rakéta emelkedett a magasba irdatlanul mély aknájából; rozsdaszínű szennyfoltok képében még mindig kivehető volt rajta a vödörnyi sertésvér nyoma, melyet pár hónappal korábban egy tiltakozó löttyintett rá. Közvetlenül a Robbie fennhatósága alatt álló kiállítási terem bejárata fölött himbálózott a Spirit of St. Louis. Az emeleti planetáriumban szolgálatot teljesítő kisegítők azzal szórakoztak, hogy gemkapcsokat lődöztek a szárnyaira. Robbie-nak megrándult az arca az emléktől. Magába nyelte a bourbon maradékát, és felsóhajtott. - Piszok régen volt. - Tempus fugit, szivi. Amiről eszembe jut, hooogy... - Emery előásott egy Blackberry telefont a zsebéből. - Ezt figyeld. Leonardtól jött. Robbie megdörzsölte kivörösödött szemét, hogy ki tudja betűzni az üzenetet. Küldi: [email protected] Tárgy: Tragikus betegség Kelt: Április 6., 19.58:22 EDT Címzett: [email protected] Kedves Emery! Nemrég tudtam meg, hogy Maggie Blevin súlyos beteg. Karácsonyra írtam neki, de nem válaszolt. Fuad El-Hadzs szerint múlt ősszel előrehaladott mellrákot diagnosztizáltak nála, és nem jók a kilátásai. Még mindig Fayetteville környékén él, hajói értettem, egy hospice-házban. Meg akarom látogatni, bár gőzöm sincs, hogy hogy fog elsülni a dolog. Valamit oda szeretnék adni neki, de előbb beszélnem kéne veled. L.

363 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Óóó - nyögte Robbie. - Istenem, ez szörnyű. - Hát, igen. Sajnálom, de úgy gondoltam, tudnod kell róla. Robbie az orrnyergét masszírozta. A felesége, Anna négy évvel azelőtt épp mellrákban halt meg, férjének lelkében mélységes keserűséget hagyva maga után. Robbie sokáig úgy érezte, mintha megmérgezték volna; mintha az ereit ugyanazon szerekkel pumpálták volna tele, melyek az asszonyt képtelenek voltak megmenteni. Anna egy onkológiai osztályon volt nővér, s ez a kezdetben még némi morbid viccelődésre is okot adó tény a végén a tagadás szülte hamis reménykedéstől és az alternatív gyógymódokba vetett hittől is megfosztotta őket. Ilyesmikre már nem futotta az időből. A fiuk, Zách éppen csak betöltötte a tizenkettőt. Tulajdon elfojtott fájdalma és a Zách által később kiélt gyász közt őrlődve, Robbie oly mérvű búskomorságba süppedt, hogy a fia még el sem indulhatott az iskolába, ő már tölteni is kezdte magának az aznapi első kólás bourbont. Két évre rá kirúgták állásából a Megyei Parkfelügyelettől. Pillanatnyilag a Small’s diszkontáruház szállítási osztályán dolgozott egy romba dőlt vidéki repülőtérre emlékeztető, nyomorúságos bevásárlóközpontban. Fura módon vigaszra lelt a helyben - a jellegtelen átriumok és ipari padlószőnyegek, az opálüvegen át megszűrten beérkező, kedélytelen napfény a múzeumot juttatta eszébe, ahol az Egyetemes Aviatikát letudva, a kifejezéstelen tekintetű embertömeg pont úgy vánszorgott tovább a Kozmikus Leves felé, mint emitt az Egydolláros Áruházból a Napszemüveg Vityillóba. - Szegény Maggie. - Visszaadta a telefont. - Évek óta nem is gondoltam rá. - Találkozni fogok Leonarddal. - Mikor? Esetleg veled mehetnék. - Most. - Egy húszast csúsztatva a sörösüveg alá, fölállt. - És velem jössz. - Mi van? - így nem vezethetsz. beakasztottál. Ha megint rajtakapnak, hogy lebegsz, bevonják a jogsidat. - Ki lebeg? Ki a fene lebeg itten? És nem akasztottam be. Hanem... - Töprengett egy kicsit. - Kiakadtam. Hülyeségeket beszélsz. - Tök mindegy. - Emery vállon ragadta Robbie-t, és az ajtó felé kormányozta. - Indulás. Emery egy méregdrága hibriddel járt, amelyik egyetlen tank benzinnel Rockville-től egészen a New York állambeli Uticáig bírta. A lökhárítón, a MARVO feliratú, egyedi rendszámtábla két oldalán CSAK A 2-ES TÍPUSÚ FÉZER ÖL és MENJ A PRICSÁBA! stílusú üzeneteket hordozó

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 364 matricákon kívül még számtalan, Emery állítása szerint klingon nyelvű jelmondat virított. Robbie ismerősei közül Emery volt az egyetlen valamennyire híres személyiség. Még a 80-as évek elején kitalált egy csak helyileg fogható kábeltévéműsort Marvo kapitánnyal a titkos téridőben címmel; saját családi otthonuk alagsorában vette videóra, és a kartondoboz-űrhajó vezérlőpultja mögé alufóliából kreált jelmezbe öltöztetett önmagát ültette műsorvezetőnek. Marvo kapitány Rakomány: holdpor és ehhez hasonló címet viselő, alacsony költségvetésű, 50-es évekbeli sci-fi sorozatok videoszalagra másolt epizódjainak bámulásával múlatta az időt, és közben Mungbean nevű másodpilótájával ékelődött, akinek a szerepét egy Leonard által házilag összetákolt bábu játszotta el. Kellően bepiálva egészen murisnak találhatta az ember. Marvo kapitány már saját rajongói táborában is kultikus személyiséggé vált, mielőtt éjszakai műsorkínálatában az egyik nagyobb tévéhálózat igazi slágert csinált volna belőle. Emery otthagyta múzeumi állását, hogy stúdióidőt béreljen Baltimore-ban. Pár évre rá eladta a jogokat, minekutána rögvest le is cserélték egy talpig lurexbe göngyölt, puccos színészre, meg az ő csillogóvillogó robotcimborájára. A műsor még egyetlen idényt halódott végig, aztán kipurcant. Emery hívei szerint ez lógós hősük taccsvonalra állításának volt betudható. De az is lehet, hogy a nézők már nem piáltak annyit, mint a régi időkben. Csodával határos módon a program nemrégiben új életre kelt az interneten, ahol ezúttal Robbie fia, Zách követte nyomon a részeket a haverjaival, Emery pedig Marvo kapitány hivatalos honlapján keresztül bonyolított élénk áruforgalmat emléktárgyakból. Közel egy órába telt, mire sikerült beverekedniük magukat D.C.-be, ráadásul a Mail közelében megkaparintaniuk egy parkolóhelyet. Robbie addigra kellően kijózanodott ahhoz, hogy azt kívánja, bár még mindig a kocsmapultot támasztaná. - Nesze. - Emery belediktált egy cukormentes, mentolos szájfrissítő pasztillát, azután megkísérelte a helyére ráncigálni a gallért Robbie bíborszínű SMALLS felirattal kivarrott, savzöld pólóján. - Jézusom, csupa gané vagy! A hátsó ülésen tárolt sporttáskájából előkotort egy fekete pólót. - Nyomás, fölvenni. Robbie átöltözött, majd kitántorgott a járdára. Április közepére járt az idő, de máris párás volt minden. Az útburkolat fölött csillámló levegő almafavirágtól és megszámlálhatatlan klímaberendezés hűtőközegétől illatozott édesen. Már a múzeum bejáratához közeledtek, amikor egy üvegfalon a saját tükörképét megpillantva Robbie rájött, hogy a pólója

365 ————————— ELIZABETH HAND ————————— mellrészére, az Ó, ÉN DRÁGA KAPITÁNYOM szavak fölé valaki Emery alufólia-sisakos, ifjúkori arcmását pingálta oda. - A saját reklámpólódat hordod?! - hüledezett, miközben Emery mögött ő is belépett az épületbe. - Kizárólag az edzőteremben. És csak mert nem volt más tiszta. A biztonsági szolgálat pultjánál várakoztak; az őr ellenőrizte az igazolványukat, felszólt Leonard irodájába, beírta a nevüket a belépési naplóba, és még le is fényképezte őket, mielőtt kiadott volna egy-egy látogatói kitűzőt. - Várniuk kell, míg Leonard lejön, hogy felkísérje magukat - közölte az őr. - Nem ám, mint a régi szép időkben, ugye, Robbie? - Emery a társának válla köré kulcsolta a karját, és beterelte A Repülés Csarnokába. - Semmi retinaszkennelés őrszolgálatban... A múzeum nem sokat változott. A magasban ugyanazok a repülőgépek és űrkabinok csillogtak. Turistacsoportok tolongtak a holdkőzetdarabkákat hordozó lucitpiramis körül. Katonás hajviseletükkel és tetoválásaikkal felvágó, napbarnított alakok vizslatták az F-15-ös pilótafülkéjének modelljét. Minden a jó öreg múzeumi szagot árasztotta: sáros padlószőnyegét, gépolajét, meg nyirkos asztalneműét a nyilvános kávézó gőzmelegítős tálalóasztalairól. Ám a Fejnek rég nyoma veszett. Vajon emlékszik-e még bárki a sok éve elhunyt hírneves tudósra, tűnődött Robbie. Az Egyetemes Aviatika terme, ahol Emery és Leonard annak idején a szimulátorokat kezelték, és első ízben találkoztak Maggie Blevinnel, hátirakéta-modellekkel felszerelt, meghökkentően életszerű bábukat felvonultatva, újabban az Egyéni Repülés relikviáinak adott otthont. - Azt ott mind Leonard tervezte. - Emery megállt egy gyermeknagyságú figura kedvéért, amelyik mintha egy napenergiával hajtott gördeszka fölött lebegett volna. - Hollywoodban lett volna a helye. - Még most sem késő. Robbie és Emery egy emberként fordult meg. Hátuk mögött ott állt egykori kollégájuk. - Leonard - szólalt meg Emery. Összeölelkeztek. Leonard lépett egyet hátra, és félrebillentette a fejét. - Robbie. Rád nem is számítottam. - Meglepetés - mondta Robbie, miközben esetlenül kezet ráztak. - Jó megint látni téged, haver. Leonard mosolyt erőltetett az arcára. - Nekem is téged. Hármasban a személyzeti lift felé vették az irányt. A régi időkben Leonard buján szőke, hosszú loboncot viselt, mely szabadon omlott az

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 366 utasszállító pilóták alakját megidézni hivatott, kutyakakabarna egyen-zakó vállára. Emery és az Egyetemes Aviatika többi kisegítője ugyanolyanban nyomta a halandzsát a turistáknak, akik közben alig várták, hogy már a vakrepülés-gyakorló készülék kezelőszerveit rángathassák. Patríciusi csinosságával és komoly szürke szemével Leonard volt köztük az egyetlen, aki tényleg pilótára hajazott. Most meg úgy festett, mint Obi-van Kenobi Willie Nelsonnal keresztezve. A haja fehér volt, és két varkocsba fonva majdnem a derekáig ért. A silány poliészter egyenruha helyett fehér vászontunikát viselt, hozzá csiszolatlan türkizzel és korallal kirakott nyakláncot, kifényesített cowboycsizmába begyűrt, bő fekete nadrágot, a fülében meg egy akkora, koponya formájú függőt, mint Robbie hüvelykujja. Gallérján most is ott virított a pilóták szárnyas jelvényének olcsó másolata, mely egykor a múzeumi uniformist ékítette. Leonard mindig is halálosan komolyan vette hivatali teendőit, különösen miután a repülés hőskorának első kurátoraként Margaret Blevin a múzeumba került. Robbie berzenkedése a hasonlóan kötelességtudó ügybuzgalomtól a közbenső évek alatt még jóval azután is súrlódásokhoz vezetett kettejük között, hogy Robbie maga elhagyta az intézményt. Most megköszörülte a torkát. - Nohát. Mit ügyködsz mostanság? - kérdezte, és nagyon szeretett volna nem Emery hülye pólójában feszíteni. - Megmutatom - válaszolta Leonard. Az emeleten az egykori fotólabor irányába fordultak, mely újabban számítógépcsoportokkal, digitális kamerákkal és szkennerekkel telepakolt képfeldolgozó központként működött. - Továbbra is foglalkozunk filmekkel - mesélte Leonard; egy folyosón vonultak, melynek falát olyan mozifilmekből való produkciós fotók borították, mint A nap, mikor megállt a Föld és A Hold asszonya. - Negatívokkal, régi mozgóképes anyagokkal... Az emberek még mindig nem hagytak fel azzal, hogy ideküldjék nekünk a cuccaikat. - És érdekesek? - tudakolta Emery. Leonard megvonta a vállát. - Némelyik. Az ember sose tudhatja, hogy mire bukkan. Ez is Maggie örökségéhez tartozik. Töretlenül nyitottak vagyunk az újdonságok felfedezése iránt. Robbie lehunyta a szemét, mert Leonard hangja borzolta az idegeit. - Emlékeztek, hogy abban az oldalsó fiókban egy palack Scotchot tartott a kézitáskája alatt? - dobta fel a kérdést. Leonard a homlokát ráncolta, de Emery fölnevetett. - Naná! Ráadásul milyen kitűnő anyagot!

367 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Maggie páratlan asszony volt - jelentette ki Leonard patetikus hanghordozással. Te meg egy fellengzős pöcs, gondolta Robbie. Leonard bebillentyűzte a kódot, és az ajtó kinyílt. - Talán még emlékeztek, hogy ez valamikor raktár volt. Beléptek. Robbie prímán emlékezett rá; egyszer még szexeit is benne egy női őrrel az Egyetemes Aviatika állományából, akinek a nevéről rég megfeledkezett. Jókora helyiség volt, polcain akkoriban filmtekercsekből rakott tornyokkal, melyekből furán édeskés aroma áradt. Most egy igen zsúfolt iroda képét mutatta. A polcok könyvekkel és kurátori jelentésekkel voltak teli egészen 1981-ig visszamenőleg; az irattartó dobozok ki tudja, mi mindent rejtegettek - talán Leonardnak a meghirdetett közhivatalnoki állásra benyújtott, eredeti pályázati anyagát. A sarokba lökve egy munkaköpeny hevert a padlón. A terjedelmes fém íróasztalt teljesen elborították a körömlakkos üvegcsék; az ódon forgószék, legalábbis Robbie ködös emlékei szerint, még az ő ebédszünetre időzített légyottja idején állhatott csatasorba. A szoba java részét azonban Leonard kacatjai birtokolták: apró kartonpapír-diorámák, űrkabin- és léghajómodellek. Fullasztó körömlakkszag uralkodott. És pokoli volt a hideg. - Hogyhogy nem fagy le itt a segged, haver? - tudakolta Robbie a karját dörzsölgetve. Emery fölvette az egyik üvegcsét. - Manikűrösi iparengedélyre hajtasz? Leonard az asztal felé intett. - Újabban körömlakkal festek. Rendkívül szokatlan hatásokat lehet kihozni vele. - A nyakamat teszem rá - helyeselt Robbie. - Úgy is nézel ki, mint aki körömlakkot pöfékel. - Önkéntelen elragadtatással nézett körül a polcokon. - Jesszus, Leonard! Ezt mind te csináltad? - Arra mérget vehetsz. Megismerkedésük idején mindketten a bérskála legalján veszteglő közalkalmazottak voltak. Leonard akkoriban iratkapcsokat gyűjtött, és egy ósdi Schwinn-bringával járt munkába. Azzal mulattatta a turistákat, hogy lufiból állatfigurákat tekert nekik. Marvo kapitány Mungbean nevezetű robotcimboráját pedig szabadidejében alkotta meg egy szétszerelt lámpából meg pár gyújtógyertyából. Emellett százával ontotta a furánál is furább tollrajzokat - fenyegető arcvonásokkal felruházott, Montgolfier-féle hőlégballonokról, szappanbuborék-rakományt szállító B-52-esekről, meg karikatúrákat a múzeumigazgatóról és a rangidős kurátorokról, amint agár képében egymás hátsó fertályát szagolgatják.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 368 Az utóbbi egy kiselejtezett ügyirat hátoldalára készült, és az Egyetemes Aviatikán tett első körútja során Margaret Blevin szedte föl a padlóról. Leonard zakózsebéből eshetett ki, aki halálra váltan leste, amint a múzeum igazgatóhelyettese lehajol, hogy eltakarítsa a gyűrött papírlapot. - Megengedi? - avatkozott közbe az oldalánál szobrozó hölgy. Soványka, negyvenes nő volt göndör, vörös hajjal és a fülében irdatlan méretű karikákkal; a lábán bőrklumpát, passzentos, égszínkék nadrágja fölött nyomott mintás indián tunikát viselt. A felmarkolt rajzot a zsebébe gyűrte, és folytatta a tárlatlátogatást. Az igazgatóhelyettes távozása után odasétált a szimulátorhoz, ahol poliészter zakójában verejtékezve Leonard épp egy Csubakka-pólós, túlsúlyos kölyök ténykedését felügyelte. Mikor a gyerek végre eltakarodott, a nő feltartotta a gyűrött lapot. - Ez kinek a műve? A másik két kisegítő - egyikük éppen Emery - csak a fejét rázta. - Az enyém - mondta Leonard. A nő begörbítette a mutatóujját. - Jöjjön velem. - Ki vagyok rúgva? - kérdezte ő a teremből kifelé menet. - Dehogy. Maggie Blevin vagyok. A múzeum arra készül, hogy leállítsa a vakrepülés-szimulátorokat, és új kiállítást alakítson ki. Én kaptam a megbízást. Szükségem lenne valakire, aki elkezdi nekem katalogizálni a holmit, és esetleg néhány előzetes vázlatot is készít. Akarja a munkát? - Igen - hebegte Leonard. - Úgy értem, természetesen. - Remek. - A nő gombóccá gyűrte a rajzot, és bedobta egy papírkosárba. - Ezzel csak elvesztegeti a tehetségét. Mellesleg engem egy az egyben az igazgató ülepére emlékeztetett. - Kutya alakjában - toldotta meg Leonard. - Az igazgató egy kurafi, és a rajz híven ábrázolta - szögezte le Maggie. - Gyerünk a személyzetisekhez. Leonard munkakörének jelenleg hatályos megnevezése így hangzott: „múzeumi képhatások szakértője, 9-es kategória, 10-es fokozat”. Az utóbbi két évtizedben a férfi szobrocskákat és modelleket készített a múzeum kiállítási céljaira - de nem vadászgépekről vagy utasszállító repülőkről, amihez a modellkészítők külön részlege állt az intézmény rendelkezésére. Leonard feladatköre jóval kifinomultabb alkotásokra terjedt ki. Ezt a tényt támasztották alá a kicsiny helyiség polcain minden talpalatnyi helyet elfoglaló repülő gépezetek tucatjai: rakétaűrhajók, denevérszárnyú „aerodromok”, biplánok és triplánok és repülő csészealjak, számosán közülük, bizony, cirkuszi színekben pompázó körömlakkcsíkokkal, pettyekkel és -mázakkal ékítve, amitől úgy festettek, mintha kandiscukorból készültek volna.

369 ————————— ELIZABETH HAND ————————— Az olyan légi járművek modellezése volt a specialitása, melyek a valóságban sohasem szálltak fel, sok esetben nem is arra szánták őket. E tevékenységére valami zsémbes kurátor egyszer a kriptoaviatika gúnynevet ragasztotta rá. Leonard a Maggie Blevin felügyelete alá helyezett archívumban fellelhető tervrajzokból, illetve fényképek, vázlatok és egyéb, besorolhatatlan dokumentumok alapján dolgozott. Mindezeknek egy sor, még az 1920-as évekből származó kartotékszekrény adott otthont. Az archívumot hivatalos elnevezéssel a Langley előtti korszak gyűjteményeként tartották nyilván, de a múzeumban, Maggie Blevint is beleértve, mindenki csak „flúgos akták” néven hivatkozott rá. Leonard sorsszerű előléptetését követően néha megesett, hogy a műszak lejártával Robbie és Emery fölmentek az emeletre, és volt kollégájuk könyvtári kuckójának környékén kezdtek csellengeni. Akkoriban nyugodtan megtehették - bejelentkezés nélkül járkálhattak a műhelyek, raktárak körül vagy a könyvtárban és az irattárban, és a kutya se kért tőlük különleges belépőkártyát vagy biztonsági engedélyt. Robbie csupán a kiruccanás kedvéért ment bele a látogatásokba, míg Emeryt kifejezetten megbabonázták a Leonard által a flúgos aktákból előásott holmik: a feltételezett ufókról készült, szemcsés fekete-fehér fényképek; gépírásos feljegyzések néhai orosz űrhajósokkal a nevadai sivatagban megesett találkozásokról; beszámoló egy raeliánus esküvőről, melyre hívatlanul egy bíborpirosban izzó gömb is ellátogatott. Egy legendás rakétatudós özvegyének jóvoltából volt azután egy méretes kartondoboz, melyről kiderült, hogy 1950-es évekbeli fetisiszta pornófilmeket tartalmaz, továbbá egy 16 mm-es felvételt, melyen a Repülés Úttörői közül többen egy tarka sertéssel illetlenkednek. - Vajon mi történhetett a malacos mozival? - tűnődött Robbie hangosan, egy lila csíkos csűrőlapokkal felszerelt biplánban gyönyörködve. - Kiárusították - közölte Leonard. Letakarította a forgószéket, és intett Emerynek, hogy üljön le, míg maga az íróasztal szélére telepedett. Robbie, aki tekintetével hiába kutakodott másik ülőalkalmatosság után, egy üres körömlakkos üvegcsékkel teli szemétkosár tőszomszédságában végül a padlón foglalt helyet. - Szóval, van egy tervem - jelentette be Leonard, és merőn bámult Emeryre, mintha kettesben tartózkodnának a helyiségben. - Hogy hogyan segíthetnék Maggie-n. Emlékeztek a Bellerophonra? Emery a homlokát ráncolta. - Halványan. Arra az ősrégi filmhurokra gondolsz a repülőszerencsétlenségről? - Feltételezett szerencsétlenségről. Sose találták meg a roncsokat, ezért aztán mindenki úgy véli, hogy lezuhant. Egyébként igen, az volt a

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 370 Bellerophon. És azt a klipet játszották le a kiállításunkon. Úgy értem, Maggie kiállításán. - Tudom már! Amelyik meggyulladt! - vágott közbe Robbie. - Igen, emlékszem. Elakadt a fogasdobon vagy mi. A füstérzékelők is beindultak, és az egész kócerájt ki kellett üríteni. Aztán Maggie nyakába varrták az egészet, már hogy ő fűzte volna be rosszul. - Márpedig nem ő tette - fortyant föl Leonard. - Az egész installációt az egyik technikus csavarozta össze... pár éve maga árulta el nekem. Nem gondoskodott megfelelő szellőztetésről, a vetítőgép izzója túlmelegedett, és attól kapott lángra a film. Mesélte, hogy azóta is rosszul érzi magát a bőrében, amiért Maggie-t lapátra tették. - De hát nem is azért rúgták ki. - Robbie Leonardra sandított. - Hanem az ufóügy miatt... - Mindig is utaztak rá - vágott a szavába Emery. - Ugyan már, Rob, mindenki tisztában volt vele. Az összes kivénhedt baka, akik a múzeumot igazgatták... egyszerűen nem bírták elviselni, hogy örökösen egy nőt kelljen kerülgetniük. Nem mintha az is nem a légierőnél szolgált volna... vagy hol a szarban. Így aztán belekerült pár évükbe. A kibaszott seggfejek. Még egy levélkampányt is beindítottam a kiállításról, de az se segített. - Maggie-n az égvilágon semmi sem segített volna. - Leonard sóhajtott egyet. - Látnoki személyiség volt. És ma is az - tette hozzá vehemensen. Ezért is akarom véghezvinni ezt a dolgot... Leszökkent az íróasztalról, és némi kotorászás után az egyik sarokból egy nagy kartondobozt húzott elő. - Mozduljatok már meg - rendelkezett. Robbie talpra kecmergett. Leonard nekiállt, hogy mindenféle holmikat szedegessen elő a dobozból, és gondosan az íróasztalra helyezze őket. Emery is fölkelt, hogy helyet csináljon, és derékszögben felsorakozott Robbie mellé. Kettesben figyelték, amint Leonard az iratok és felkunkorodó szélű, fakult fénymásolatok kupacait rendezgeti, majd néhány piros zsinórral lezárt, nagy méretű manilaborítékkal együtt egy 35 mm-es filmnéző készüléket is melléjük állít. Végül a doboz elé térdelt, és végtelen gyöngédséggel nyúlt a mélyére. - Szerintem a Lindbergh bébi - suttogta Emery. Leonard felállt, megfordult, és bölcsőt formáló tenyeréből az íróasztal közepére helyezte a valamit. - Atyavilág! - Emery füttyentett egyet. - Ezzel még önmagadat is felülmúltad, Leonard. Robbie lekuporodott, hogy a szeme egy szintbe kerüljön a micsodával, ami valami repülő szerkezet modellje lehetett. Ámbár érthetetlen volt, miként is képzelte valaha bárki, akár maga Leonard vagy Maggie Blevin, hogy az képes lenne a levegőbe emelkedni. A kissé fölfelé álló, hegyes orr

371 ————————— ELIZABETH HAND ————————— úgy nyúlt ki a zeppelin alakú testből, mint egy Lockheed Starfighteré. A géptest alatt apró fogaskerekekkel és láncokkal teli kosár volt felfüggesztve, attól is lejjebb pedig egy különös, háromkerekű masinéria, amelyik egy velocipédre emlékeztetett... volna, ha a kerekekhez illesztve nincs az a több tucatnyi, körömnél nem nagyobb, merev fékszárny és még amazoknál is parányibb légcsavar. Ezenkívül vászon, balsafa, papír és fátyolszövet összevisszaságában a géptest felületének minden egyes négyzetcentiméteréből szárnyak sarjadztak rügyek módjára: madárszárnyat és denevérszárnyat formázóak; szögletesek, mint egy rekeszes papírsárkányéi, drótból megformált magassági kormányok és üreges kúpok; hosszúkás csövek, melyeknek belsejét szintúgy légterelők és fékszárnyak töltötték ki. A szárnyak között csűrőkormányok és szárnydúcok alkottak szédítő rácsozatot, melyet vékony aranyszálak, monofil fonalak és emberi hajszálnak látszó valamik tartottak egybe. Minden egyes darabkája a lila és smaragdzöld, a skarlátpiros, bíbor és aranyszín élénk árnyalataival volt kifestve, s a fényes felületet imittamott még tükör és színezett üveg szilánkjaiból, meg bogárpáncélból, csillámkőpettyekből készített berakás is díszítette. S ez nem elég, egy hajlított bambuszból és tarka selyemből eszkábált, pehelykönnyű vállszány úgy ívelt föl a géptörzs tetejéről, mint egy mérges gomba kalapja. Olyan volt az egész, mintha a Wright fivérek Flyerét egy kaleidoszkópon keresztül nézné az ember. - Ezt nem hiszem el! - kiáltotta Robbie. - Hogy csináltad? - Most már csak rá kell jönnünk, hogy repül-e - mondta Leonard. Robbie fölegyenesedett. - Már hogy a pokolba tudna repülni? - Az eredeti tudott. - Leonard nekidőlt a falnak. - Elképzelésem szerint, ha sikerül reprodukálnunk a körülményeket... úgy értem, pontosan ugyanazokat a körülményeket, akkor ez is fog. - Álljon meg a menet. - Robbie Emeryre sandított. - Az eredeti nem repült. Hanem lezuhant. Úgy értem, feltehetően. Emery bólintott. - Ráadásul egy fickó is ült benne. McCartney... - McCauley - javította ki Leonard. - Úgy van, McCauley. És, tudod, Leonard arra a szerepre egy lelket se találnál. - Emery tekintetébe némi riadalom költözött. - Ugye nem egy eredeti méretű modellen töröd a fejed? Mert az eszement ötlet lenne. - Nem, nem - nyugtatta meg Leonard, a fülcimpájáról lelógó koponyát babrálva. - Az a tervem, hogy új filmet forgatok, reprodukálom az eredetit, méghozzá olyannyira tökéletesen, hogy még Maggie se jöjjön rá, hogy nem az igazit látja. Már mindent kigondoltam. - Emeryre sandított. - Ha kölcsön

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 372 adnál egy kamerát, digitális anyagra filmezhetnék, és akkor a vágást a laptopomon is el tudnám végezni. Aztán leviszem Fayetteville-be, és megmutatom Maggie-nek. Robbie és Emery összenézett. - így már nem is hangzik annyira eszementnek - adott hangot a véleményének Robbie. - De hát Maggie tisztában van vele, hogy az eredeti megsemmisült ellenkezett Emery. - Ott voltam, emlékszem... Ő is látta, mindannyian láttuk. Azt mondod, rákja van? Vagyis nem Alzheimer vagy elmezavar vagy... tudomisén, amnézia. - És mért nem inkább Photoshoppal kalapálsz össze valamit? - firtatta Robbie. - Mondhatnád, hogy tiszteletadásból tetted. Így aztán... Leonard jeges pillantást vetett rá. - Ez nem egy nyavalyás tiszteletadás. Az a szándékom, hogy McCauley-hoz hasonlóan elmegyek a Cowana-szigetre, és rekonstruálom a Bellerophon próbarepülését. Le akarom filmezni, és mikor elkészültem a vágással, azt mondom Maggie-nek, hogy találtam egy kópiát az archívumban. A szíve szakadt meg, mikor elégett az a felvétel. Most majd visszakapja. Robbie a cipőjére meredt, hogy Leonard ne láthassa az arckifejezését. Egy pillanat múltán megszólalt: - Mikor Anna beteg lett, én is valami ilyesmit akartam. Visszamenni a Mount Washingtonhoz, ahol Zách születése előtt üdültünk. Fantasztikus fotóink voltak a kenuzásról, csodás volt az egész. De éppen tél volt, és azt mondtam, várjuk meg vele a nyarat. - Én nem vagyok hajlandó várni. - Leonard válogatni kezdett a papírok között. - Itt vannak ezek... Felnyitotta az egyik manilaborítékot, és néhány átlátszó pergamenborítót húzott elő. Megvizsgálta az egyiket, és átnyújtotta Emerynek. - Ennyi maradt az eredeti felvételből, amelyik igazából nem is az eredeti felvétel volt, mert azt 1901-ben még nitrocellulóz filmre forgatták. Maggie meg én azt találtuk meg, amikor először veselkedtünk neki a flúgos aktáknak. Csak persze a nitrocellulóz olyan, mint a ketyegő időzített bomba. Úgyhogy a fotólaborral biztonsági filmre másoltattuk át, és ti most azt láthatjátok. Emery a fény felé emelte, a mellette álló Robbie pedig bandzsítva próbálta kilesni. Öt filmkocka volt a borostyán és a teknőspáncél különféle árnyalataiban, elmosódott körvonalú micsodákkal, amik - ameny-nyire Robbie meg tudta ítélni - bokrok, felhők vagy akár koromfoltok is lehettek. - Hány képkockád van? - Összesen? Hetvenkettő.

373 ————————— ELIZABETH HAND ————————— Emery ingatta a fejét. - Hát, az nem valami sok. Milyen hosszú volt a felvétel? Tizenöt másodperc? - Tizenhét. - Másodpercenként huszonnégy képkockával számolva... szóval, nagyjából négyszázból maradt meg ennyi. - Igazából még annál is kevesebből, mert némafilm volt, és az inkább másodpercenkénti tizennyolc kockával fut, csak aztán korrigálták a sebességet. Vagyis kábé háromszáz kocka lehetett, ami azt jelenti, hogy az eredeti anyagnak hozzávetőleg egynegyede van a birtokunkban. - Leonard habozni látszott, majd felpillantott. - Bezárnád az ajtót, Robbie? Robbie engedelmeskedett, és mikor visszafordult, azt látta, hogy a sarokban guggolva Leonard félrevonja az odahajított köpenyt, ami alól egy páncéldoboz bukkan elő. Fölfeszítette a fedelet. Víz volt benne... Robbie legalábbis remélte, hogy az. - Csak nem akvárium? Ügyet sem vetve rá, Leonard felgyűrte az ingujját, mindkét kezét a felszín alá merítette, majd aggályos lassúsággal egy másik fémkazettával húzta vissza. A padlóra helyezte, a köpennyel akkurátusán szárazra törölgette a tetejét, majd Robbie-hoz fordult. - Talán mégis ki kéne nyitni az ajtót. Ha esetleg sietve kéne távoznunk. - Jézusom, Leonard, mi a fene van benne? - kiáltott fel Emery. - Kígyók? - Dehogyis. - Leonard előráncigált valamit, és Emery hátrahőkölt az orra előtt tekergőzve kibomló szalagtól. - Hanem ami az eredeti, 1901-es felvételből megmaradt. - Az ott nitrofilm?! - meredt rá Emery hitetlenkedve. - Neked tényleg elment az eszed! Egyáltalán hogy a fenébe szerezted meg? - Elcsórtam, mielőtt megsemmisítették a készleteket. Szerintem semmi baj vele... naponta kiveszem, hogy a gázok ne gyűlhessenek föl a tartályban. Úgy látszik, a körömlakk gőzével sem lépnek reakcióba. Ez az a rész, amelyiken McCauley ténylegesen megjelenik. Meg ahol a gép is a legjobban kivehető. Látod? Meglobogtatta Emery előtt, aki hátrálni kezdett az ajtó felé. - A francba, vidd már innét! - Megnézhetem? - kérdezte Robbie. Leonard fontolgatni látszott a dolgot, majd biccentett. - Itt, a pereménél fogd meg... Másodpercekbe telt, mire Robbie szeme beállt a kellő fókuszba. - Igazad volt - közölte. - Ezen tényleg lehet látni... mármint valakit. És határozottan kijelenthető, hogy ez egy repülőgép.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 374 Visszaadta Leonardnak, aki körülményesen a helyére tette - előbb a fémkazettába, majd a vízzel teli tartályba. - Ezért rács mögé dughatnak, de komolyan. - Még mindig hitetlenkedve, Emery füttyentett egyet. - És ha felrobban? Leéghet az egész kóceráj. - Úgy mondod ezt, mintha sajnálnád. - Leonard a páncéldoboz köré tekerte a munkaköpenyt, aztán kitört belőle a nevetés. - Már mindegy, túlvagyok rajta. Egyik éjjel besurrantam a fotólaborba, és magam készítettem egy kópiát, amit otthon tartok. Ami pedig ezt illeti... - Fejével odamutatott a sarokba. - Úgy tervezem, hogy hazaviszem, és a hátsó kertben viking temetést rendezek neki. Ha akarjátok, ti is jelen lehettek. - Ma este? - érdeklődött Robbie. - Nem, ma későig maradok. Utol kell érnem magam, mielőtt elhagyom a várost. Emery nekitámaszkodott az ajtónak. - Hová készülsz? - Dél-Karolinába. De hisz mondtam. A Cowana-szigetre megyek, hogy... - Amint a kezébe vette a Bellerophont, Robbie orrát acetonszag ütötte meg. - ... hogy felrepítsem őkelmét.

- Ez tényleg megzakkant. Azon töprengek, hogy egyáltalán mikor is láthatta Maggie-t utoljára - morfondírozott Robbie Emery kocsijában, visszafelé menet a bevásárlóközponthoz. - Az ufóügyet leszámítva, még mindig gőzöm sincs, hogy mi is történt valójában. - Maggie kiszagolta, hogy Leonard valaki mással hempereg, és nagy patáliát csapott. Igazából megpróbálta kirúgatni, mire Leonard elszaladt Boyntonhoz, és bemószerolta Maggie-t, hogy az titokban egy csomó időt meg pénzt az ufók tanulmányozására pocsékol. Ami sajnos igaz is volt. Revízióra került sor, és a nő még azelőtt idegösszeomlást kapott, hogy okot találhattak volna a menesztésére. - Mekkora egy segg... Emery felsóhajtott. - Pokoli volt. Leonard nem is beszél róla. Nem hinném, hogy valaha sikerült túltennie magát a dolgon. Vagy Maggie-n. - Az. Viszont... - Robbie ingatta a fejét. - Legalább húsz évvel idősebb nálunk, nem? Úgyse maradtak volna együtt. Ha Leonard annyira pocsékul érzi magát a bőrében, hát szimplán keresse fel, és kész. Az a másik dolog tiszta téboly. - Szerintem nem kizárt, hogy a vegyszergőzök megártottak neki. Tudod, a körömlakkban is van nitrocellulóz. Talán belepiszkált az agyába. - Lehetséges lenne?

375 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Ez csupán feltevés - válaszolta Emery töprengő arckifejezéssel. Robbie háza Rockville külvárosának egyik lepusztult negyedében állt. A sajtolt farost burkolatú, szűkös bungaló alapozását repedezett salakbeton tömbök képezték; mögötte még az Anna kezétől ültetett kert maradványai. A felhajtón egy lejárt forgalmi engedélyű, zöld GMC kisteherautó parkolt. Robbie bekandikált a sofőrfülkébe, ami tele volt kiürült Búd Lightos palackokkal. Odabent Zách az íróasztalnál görnyedt; mellette a haverja, Tyler, a GMC tulajdonosa. Mindketten egy számítógép képernyőjére meredtek. - Mi az ábra? - kérdezte Zách anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét. - Nem sok - válaszolta Robbie. - Nézz rám. Zách fölpillantott. Cingár fiú volt, Annától örökölt sűrű, szőke bozontja a Robbie által utált kefefrizurára nyírva. Az égimeszelő Tyler hosszú fekete hajat és drótkeretes napszemüveget viselt. Mindketten a batikolt pólóból és madraszsortból álló szerelést kultiválták, amitől úgy festettek, mintha örökösen vakáción lennének. Robbie kiment a konyhába, hogy kerítsen magának egy sört. - Srácok, ti ettetek már? - Ja, kajáltunk hazafelé. Robbie iszogatta a sört, és közben figyelte őket. A ház az Emery által egyszer „bukott agglegény aromaként” jellemzett, különben mosatlan ruha, kiömlött sör és marihuánafüst elegyéből összeálló szagot árasztotta. Robbie már évekkel azelőtt felhagyott a cigizéssel, ám Zách és Tyler nem tétlenkedett. Robbie időnként rájuk üvöltött, aztán hagyta az egészet a fenébe. Ha tulajdon lehangoló példája sem képes gatyába rázni őket, akkor ugyan micsoda? Egy perc elteltével Zách megint felnézett. - Cuki a pólód, apa. - Kösz, édes fiam. - Robbie hagyta, hogy a babzsákfotel benyelje a testét. - Emeryvel beugrottunk Leonardhoz a múzeumba. - Leonard! - Tyler röhögésben tört ki. - Hogy az mekkora pöcs! Izé, a legflúgosabb pasi, akit valaha láttam. - Apának az össze haverja flúgos - jelentette ki Zách. - Ja, viszont Emery egész menő. Ellenben a Leonard fiú totál lökött. Robbie mogorván biccentett, és magába döntötte az üvegből a maradékot. - Leonard tényleg lökött. Forgatni akar. - Igazi mozit? - kérdezte Zách. - Inkább olyan házimozifélét. Vagyis hát... Tudomisén, egy már létező filmet akar reprodukálni úgy, hogy kockáról kockára újra felveszi. Tyler bólintott.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 376 - Mint a Ring meg a Ringu. És mi az a film? - Tizenhét másodperc egy 1901-es repülőszerencsétlenségről. Mivel az eredeti felvétel megsemmisült, az egészet újra meg akarja rendezni. - Egy repülőszerencsétlenséget? - Zách összenézett Tylerrel. Végignézhetjük? - Nem igazi lesz... egy modellel fogja csinálni. Mármint... gondolom, megcsinálja. - Volt már akkor egyáltalán repülőgép? - tamáskodott Tyler. - Föl kéne pakolnia a Youtube-ra - javasolta Zách, és visszafordult a képernyőhöz. - Na, elég, húzzatok innét - dörzsölte a fejét fáradtan Robbie. - Föl kell mennem a netre. A fiúk vitatkoztak kicsit, de hamar bedobták a törölközőt, és Tyler le is lépett. Zách magához vette a mobilját, és felslattyogott a szobájába. Robbie hozott egy újabb sört, és letelepedett a számítógép mellé. Miután kijelentkezett az ismeretlen játékból, beírta a McCAULEY BELLEROPHON szavakat. Mindössze egy tucat találatot kapott. Végigfutott rajtuk, aztán a Wikipedia „Ernesto McCauley” címszavára kattintott rá. McCauley, Ernesto (18??-1901). Amerikai feltaláló, akinek a saját formabontó repülőgépével, a Bellerophonnal állítólag tizenhét másodpercen át sikerült a Cowana-szigeten (Dél-Karolina) elvégzett, 1901-es próbarepülés során a levegőben maradnia, mielőtt lezuhant volna, aminek következtében maga is odaveszett. Az 1980-as években a Smithonian egyik szakértője egy archív Jilm felvétel alapján azt állította, hogy a repülési kísérlet sikeres volt, és ily módon két évvel megelőzte a Wright fivérek teljesítményét. Az állítás azóta megdőlt, a filmfelvétel pedig sajnálatos módon a tűz martalékává vált. Különös tény, hogy McCauley-ról és repülőgépéről azóta sem sikerült további feljegyzésekre bukkanni. Robbie nagyot húzott a sörből, és ezúttal a MARGARET BLEVIN nevet gépelte be. Blevin, Margaret (1938-). Tekintélyes művelődéstörténész, aki a repülés hőskorának témájában végzett, úttörő munkásságának köszönheti„Brilliáns Blevin”becenevét. A Smithonian berkein belül működő, Amerikai Repüléstörténeti és Űrkutatási Múzeumnál eltöltött hivatali ideje alatt Blevin úgy rendezte át az Egyetemes Aviatika kiállítási csarnokot, hogy az a repülés kevésbé ismert előharcosait,

377 ————————— ELIZABETH HAND ————————— példának okáért Charles Dellschaut és Ernesto McCauley-t állítsa középpontba, továbbá... - Még hogy „Brilliáns Blevin” ! - prüszkölt Robbie. Elmarkolt egy újabb sört, és folytatta az olvasást. A repüléstörténeti kutatásokra a legmaradandóbb hatást mindazonáltal az 1986-os bestseller-listára is felkerült Szárnyak az emberiség szolgálatában című könyvével gyakorolta, melyben Ikarosztól a Wright-fivérekig és tovább drámai és látnoki módon nyújt áttekintést a repülés rejtélyes aspektusairól. Alapfeltevése szerint évezredekkel ezelőtt egy jóindulatú faj látogatott el a Földre, és elszigetelt helyeken az emberi erőből történő repülés képességét örökítette át őseinkre. „Azért álmodunk a repülésről, mert az születési előjogunk”, írja Blevin. Első megjelenése óta a Szárnyak az emberiség szolgálatában folyamatosan megtalálható a könyvespolcokon. - Csak Leonard írhatta ezt a szemetet! - Micsodát? - kérdezte Zách, ásítva, a lépcsőről. - Ezt a szócikket a Wikipediában! - Robbie bökdösni kezdte a képernyőt. - Az a könyv sose volt bestseller... Maggie valahogy becsempészte a múzeum ajándékboltjába, de a kutyának se kellett. És csakis azért kapható, mert saját maga adta ki. Az apja válla fölött Zách is végigfutott a szócikken. - Királyul hangzik. Robbie hajthatatlanul ingatta a fejét. - Tök dilinyós volt. Rögeszmésen hitt az összes New Age-halandzsában... űrből jött idegenekben, gabonakörökben meg minden. Meggyőződése volt, hogy repülőgépek csakis bizonyos helyekről tudnak felszállni, és ez az oka annak, hogy az első repülési kísérletek mindegyike szerencsétlenül végződött. Tehát nem amiatt, hogy valami nem stimmelt volna a konstrukcióval, hanem mert a gép rossz helyet választott a felszálláshoz. - Akkor hogy lehet, hogy mindenfelé vannak repülőterek? - Azt Maggie elmulasztotta kifejteni. - „Kötelességünk élni ezzel a galaktikus örökséggel, megragadni az emberi repülés spirituális dimenzióját, különben örök időkre a földhöz láncoljuk magunkat” - olvasta Zách a képernyőről. - Ő is benne volt abban a repülőbalesetben? - Nem, még él. Csak az volt az egyik mániája. Úgy gondolta, hogy a pasas, aki azt a gépet feltalálta, már évekkel a Wright fivérek előtt repült vele. Csak éppen sohase tudta bizonyítani.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 378 - De itt azt írják, hogy volt róla egy film is - ellenkezett Zách. - Vagyis valaki látta, hogy mi történt. - Mert ez a Wikipedia... - Robbie undorral bámult a képernyőre. - Bárki állíthat mindenféle szart, és az emberek megkajálják. Hétszentség, hogy ezt a szócikket Leonard dobta össze. Felteszem, az egész filmhurok Maggie koholmánya. És Leonard most ugyanerre készül... hogy reprodukálja a felvételt, aztán úgy tálalja föl Maggie-nek, mintha csak eredeti volna. Zách beleroskadt a babzsákfotelbe. - De mért? - Mert ő is flúgos. Viszonya volt Maggie-vel. - Pfúj - fintorgott Zách. - Mért, mi se öregen születtünk. Nagyjából annyi idősek voltunk, mint most te. És Maggie kábé egy húszast vert ránk.. - Egy nőstény puma! - Zachből kipukkant a nevetés. - Vajon mért nem inkább rád hajtott? - Ha-ha-ha. - Robbie a falnak lökte a kiürült sörösüveget. - Leonardot csípték a nők. Mért is ne. Egy ideig még a te anyud is járt vele. Persze, még mielőtt ő meg én összegabalyodtunk volna. Komolyan fenyegetett a veszély, hogy Zách üveges szeme befelé forr dúl a koponyájába. - Kímélj meg a részletektől. - Mi is meglehetősen furcsállottuk a dolgot - ismerte el Robbie. - De kiszolgált hippi létére Maggie egészen dögösen festett. - Belenézett a szócikkbe, és magában számolgatott. - Úgy tippelem, most a hetvenes éveiben járhat. Leonard tartja vele a kapcsolatot. Maggie-nek mellrákja van. - Meghallgattalak - közölte Zách. Azzal kigurult a babzsákfotelből, felpattintotta a mobilját, és elkezdett sms-ezni. - És most beverem a szundit. Robbie csak üldögélt a képernyőre meredve. Egy idő után lezárta a gépet, kicsoszogott a konyhába, és a szekrényből előkotorta az ecetes meg étolajas üvegek mögött dugdosott Jim Beamet. Kiöblítette előző este használt poharát, töltött egy lökettel, és fölhajtotta. A bourbonös palackot meg magával vitte az ágyba. Másnap épp a műszak utáni második pohárral volt elfoglalva, amikor Emery felbukkant a bárban. - Hé. - Robbie a szomszédos bárszék felé intett. - Tedd le magad. - Tudsz így vezetni? - Persze - nézett rá Robbie rosszallóan. - Mi van? Kémkedsz utánam? - Nem, csak szeretném, ha megnéznél valamit. A házamban. Leonard is átjön, hat harmincra beszéltük meg a randit. Próbáltalak hívni, de a telefonod ki van kapcsolva.

379 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Igaz, bocs. - Robbie jelzett a pincérnek, hogy fizetni akar. - Ott leszek, naná. Potya manikűrt kapunk? - Ne bomolj. Van egy ötletem. Majd elmondom, ha hazaértem, de előbb beugróm a Royal Delhibe egy kis elvihető kajáért. Akkor látjuk egymást... Emery egy belvárosi társasházban birtokolt „közepesen menő agglegény” szagú, tágas magánlakást. A falakon Marvo kapitány és Mungbean bekeretezett fényképei lógtak, ráadásnak egy életnagyságú festmény Leslie Nielsenről John J. Adams parancsnok szerepében. Viszont volt egy klimatizált pincerésze Marvo kapitány márkájú árukészlettel és csomagolóanyagokkal megrakodva, a másik, nagyobb helyiségben pedig hegyekben álltak az elektronikai berendezések hangsugárzó rendszerek, videómonitorok, deckek, továbbá egy sor polc és kartoték, melyek a Marvo kapitány-sorozatnak, meg a műsorban bemutatott, legalsó kategóriás mozifilmek kópiáinak adtak helyet. Robbie ebben a helyiségben talált rá Leonardra, aki éppen egy felújított Steenbeck vágóasztal fölé hajolt. - Robbie! - Leonard odaintett neki, azután folytatta egy film befűzését a csavarorsó köré. - Megjött már Emery a vacsoránkkal? - Ühüm. - Robbie melléje húzott egy széket. - Mit csinálsz? - Betöltőm a nitrofilmet, amit tegnap mutattam. - De ugye nem fog felrobbanni? - Nem, Robbie, nem fog - nyugtatta meg Leonard, és megfeszült az ajka. - Beszélt már veled Emery? - Csak valami tervről gagyogott. Szóval, miben töritek a fejeteket? - Hadd mondja el ő. Robbie elvörösödött dühében, de mielőtt visszavághatott volna, kopogást hallott a háta mögül. - Vályúhoz, kiscserkészek. - Emery két gőzölgő papírzacskót tartott a magasba. - Pár percre abba tudnád hagyni, Leonard? A szomszédos helyiségben ettek, a kanapén. Emery valami hírverésről fecsegett, amin azért dolgozott, hogy mobiltelefon-formátumban élessze újjá Marvo kapitányt. - Tök jó lesz, csak még rá kell jönnöm, hogy hogy tudnék pénzt csinálni belőle. Leonard nem fűzött hozzá megjegyzést. Robbie észrevette, hogy fehér tunikájának mandzsettája, csakúgy mint a körmei, narancsszínű festékanyagtól foltosak. Fáradtnak tűnt, barázdált arcában mélyre süppedt a szeme. - Alszol te eleget? - érdeklődött Emery. Leonard vértelen mosolyra húzta a száját. - Eleget.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 380 Elfogyott az ennivaló, utána a sör is. Emery megcsapkodta a térdét, majd az üres tányérokat félretolva, előredőlt. - Oké. Szóval, a tervem a következő. Kibéreltem egy házat a Cowanán, ami szombattól egy hétig a miénk. Letöltöttem egy útvonaltervet a netről, aszerint kábé tíz óra ide. Ha tüstént nekivágunk, miután ti, fiúk, pénteken leléptek a melóból, és hajtunk egész éjjel, szombaton kora reggel ott lehetünk. Leonard, te azt mondtad, hogy már minden cuccot szépen egybehordtál, úgyhogy csak be kell őket pakolni. Minden egyéb itt van nálam. Viszont a Priusban nagyon szorosan lennénk, ezért két kocsival megyünk. Minden szükséges holmit viszünk magunkkal. Egy hetünk lesz a forgatásra, vágásra, miegyébre, hazafelé meg átdzsesszelünk Fayettevilleen, és megmutatjuk a kész anyagot Maggie-nek. Na, mit gondoltok? - Nem valami sok idő - mondta Leonard. - De megoldjuk. Emery Robbie-hoz fordult. - Menetképes a kocsid? Oda-vissza nagyjából ezerkétszáz mérföld. Robbie rámeredt. - Te meg mi a fenéről dumálsz? - Hát a Bellerophonról. Leonardnak vannak képes forgatókönyvei, vagyis storyboardok, meg mindenféle rajzai és állóképei, amikből dolgozni tudunk. Acharlestoni ingatlanügynök szerint ilyenkor, előszezonban nincsenek sokan. Azonkívül pár éve volt arrafelé egy hurrikán. Tönkreverte a szigetet, legalábbis úgy vettem ki a nő szavaiból, és senkinek se volt pénze újjáépíteni. Szóval nagyon úgy fest, hogy a miénk lesz az egész. - Te most lebegsz, vagy mi van? - Robbie fölnevetett. - Én nem tudok csak úgy lelécelni. Dolgom van. - Van még szabid, nem? Kiveszel egy hetet. Klassz lesz, haver! Aszongya az ingatlanos, hogy odalent már ilyenkor 25 fok fölött van. Langy tenger, strand... mit akarsz még? - Ühüm, szóval egy strand népekkel, meg te és Leonard? - Robbie hiába kutakodott újabb sör után. - Különben se mehetnék... A jövő hét tavaszi szünet Zachnek. - Igen? - Emery ingatni kezdte a fejét. - Szóval, te egész nap az áruházban fogsz gályázni, miközben ő majd odahaza piál, mi? Inkább hozd magaddal. Őt is befogjuk a melóba. Leonard a homlokát ráncolta, de Robbie gondolkodóba esett. - Igazad van, ez eszembe se jutott. Nyilván nem hagyhatom egyedül. Hadd aludjak rá egyet. - Minek morfondírozni? Csak csináld. Ma szerda van, közöld a főnököddel, hogy kiveszed a jövő hetet. Emiatt csak nem rúgnak ki? - Talán. - Én nem vagyok hajlandó pótmamát játszani egy... - fogott bele Leonard, de Emery a szavába vágott.

381 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Betöltötted már a nitrofilmet? Hadd lássuk. Testületileg átvonultak a műhelybe. Leonard odaült a Steenbeckhez, a többiek pedig figyelték, amint ráigazítgatja a filmet a fogasdobokra. Robbie-hoz fordult, és odaintett a vetítőernyő fekete dobozára, amelyik a meghajtószerkezet közepén foglalt helyet. - Emery betéve tudja az egészet, úgyhogy csak neked magyarázom el. Abban egy halogén kvarclámpa van. Még nem kapcsoltam fel, mert ha csak ücsörög előtte a képkocka, a lámpa porig égetheti a filmet... velünk együtt. De mivel összesen négy másodperces a felvétel, megkockáztatjuk, hogy végignézzük - egyetlen egyszer. Esetleg emlékszel még rá a kiállításról? Robbie bólintott. - Hooogyne, egy csomószor láttam. Na, nem annyiszor, mint a Fejet, de így is éppen elégszer. - Helyes. Emery, légy szíves, kapcsold le a villanyt. Mindenki készen áll? Aki csak egyet pislog, lemarad róla. Robbie a nyakát nyújtogatva meredt az üres, fehér vetítőernyőre. Felhangzott a készüléken végigfutó film szakadozott berregése. A képkocka alján az imbolygó horizont, meg talán egy vízfelület csillámlásai. Azután elmosódott kép fakó szépia- és borostyánszínben, rajta karcos pacák meg egy bogárlábra emlékeztető valami: a képtelenül groteszk szerkentyű, melyben Robbie az eredeti Bellerophonra. ismert rá. Csakhogy ez mozgott... a számtalan egyszerre pörgő, forgó és verdeső fogaskerék, propeller és szárny révén, amitől úgy tetszett, az egész remegő mindenség rögvest ezer darabra esik szét, repült a levegőben. A géptörzs alatt egy sötét alak egyensúlyozott bizonytalanul a velocipéd nyergében; lábai akár egy fekete olló vágóélei hasogatták a levegőt. A képkocka bal alsó sarkából vakító fénycsík szökkent elő, mintha hullócsillag lenne, vagy a pedálozó alakra hajított, égő petárda. A pilóta oldalra billent, és... Semmi. A felvétel épp olyan hirtelen ért véget, mint ahogy elkezdődött. Leonard odakapott, hogy lekapcsolja a halogénlámpát, és azonnal kivette a filmet a felcsévélő mechanizmusból. Robbie-nak bizseregni kezdett a nyaka - már elfeledte, milyen bizarr, szinte hátborzongató is a képsorozat. - Jesszusom! Ez aztán a fura portéka - nyögte Emery. - Még csak nem is tűnik valóságosnak. - Robbie Leonardot leste, amint föltekeri a filmet, és egy fémkazettába csúsztatja. - Úgy értem, a fickó olyan, mintha bábu lenne. - Tudom, mire gondolsz - értett egyet Emery. - Mint azon a régi némafilmen, Az elveszett világban vagy mi a rosseb. De nem az. Annak idejen, mikor a kiállításunkon naponta százszor is lepergett, én is úgy kukkoltam, mint te a Fejet. Ezért bizton állítom, hogy valóságos. Legalábbis a pilóta, az a McCauley igazi pasas. Egyszer szereztem egy jókora nagyítót,

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 382 odaálltam elé, és újra meg újra végignéztem. Láttam, ahogy lélegzik. És amennyire meg tudtam Ítélni, a gép is valóságos. Csak egy dolog nem tiszta előttem, hogy ki a nyavalya forgatott. És milyen szögből. Robbie az üres vetítőernyőre bámult, és behunyta a szemét. Azokból az időkből, mikor a felvétel még az Egyetemes Aviatikán forgott, megpróbálta a többi részét is maga elé idézni: a röppályát, melyet a kísérteties, kicsiny jármű - kakasülőjén a fekete öltönyben, keménykalapban oly groteszkül festő pilótával - zötykölődő mozgással szélsebesen leír; a villanást a képernyő sarkában, majd a férfit, amint ülőkéjéről lebillenve alábukik az opálos légtérbe. Legutoljára egy apró kezet lehetett látni a kép alján, majd némi blankfilm következett, végül a felirat: „McCauley Belle-ropftonjának első repülőútja” (1901). És kezdődött elölről az egész. - Mintha valaki más is lett volna mellette a levegőben - fejtegette Robbie. - Kivéve ha mindössze hat láb magasra tudott elszakadni a talajtól. Mindig is hamisítványnak hittem. - Pedig nem az volt - állította Leonard. - Az operatőr a homokpartról forgatott. Aznap szeles volt az idő, ezért abban reménykedtek, hogy az majd megnöveli a gép alatt a felhajtóerőt. Ehelyett pont egy hirtelen széllökés kaphatta el. Amikor a Bellerophon elmerült az óceánban, az operatőr beugrott, hogy kimentse McCauley-t. Mindketten belefulladtak. És sem a holttesteket, sem a roncsokat nem találták meg soha. Csak a kamerát a fimfelvétellel. - Kicsoda? - kérdezte Robbie. - Nem tudni. - Leonard sóhajtott, megroskadt a válla. - Semmit se tudni. Se az operatőr nevét, se semmit. Mikor Maggie-vel az eredeti felvételt lefuttattuk, a befűzőn csak annyi szerepelt, hogy „McCauley Bellerophonjának első repülőútja”. A dátumot és a „Cowana-sziget” feliratot csak a filmdobozra írták rá. Ezért Maggie-vel odautaztunk, hogy kutakodjunk egy kicsit. Fura egy hely az. Elvétve pár ember, pedig nyár volt. Még egy csekély létszámú történészegylet is működött a szigeten, mégse tudtunk kideríteni semmit, se McCauley-ról, se a gépről. Nem voltak újságcikkek, sírkövek. Csupán egyetlen forrásra sikerült rábukkantunk: az akkori levélkézbesítő naplójára. Az 1901. május 13-ai feljegyzés szerint aznap erősen fújt a szél, és két ember vízbe fulladt, miután a parton megpróbált felbocsátani egy repülő szerkezetet. A kamerát később találhatták meg. Valaki aztán kidolgozta a filmet, és az valahogy eljutott a múzeumba. Robbie követte Leonardot a szomszéd helyiségbe. - Mi volt az a különös felvillanás? - Fogalmam sincs. - Az üvegajtón át Leonard kibámult a parkolóba.

383 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - De nem túlexponálás vagy reflexfény, semmi ilyen. Inkább olyasvalami, amit az operatőr ténylegesen lefilmezett. Talán a víz... Ha szeles volt az idő, egy nagy hullám kicsaphatott a partra, ilyesmi. - Én meg mindig azt gondoltam, hogy tűz. Mint egy rakéta vagy fáklya. - Maggie is annak vélte - bólintott Leonard. - Az a levélkézbesítő... szinte másról se firkált, csak az időjárásról. Ami végül is érthető, ha az ember egy lovaskocsira kénytelen hagyatkozni. Nagyjából két héttel a repülő szerkezet említése előtt leírt egy jelenséget, ami leginkább egy komoly meteorzáporra emlékeztet. - Szóval, Maggie arra gondolt, hogy a gépet egy meteor találhatta el? - Nem. - Leonard felsóhajtott. - Hanem hogy valami más. A dologban az a legfurább, hogy mikor pár éve a neten keresgéltem, kiderült, hogy 1901-ben szokatlanul jelentős volt a meteoraktivitás. Robbie felhúzta a szemöldökét. - Vagyis? Leonard nem felelt. Egy idő után kiballagott az épületből, a másik kettő utána. A parkoló széléhez értek, ahol a repedezett betonburkolat kavicsos talajnak adta át a helyét. Leonard vetett egy pillantást visszafelé, majd lehajolt. Félresöpört néhány kóbor falevelet meg elszáradt fűcsomót, elhelyezte a filmdobozt a talajon, és letekerte a fedelét. Összecsippentette a filmtekercs egyik végét, és finoman addig huzigálta, míg pár hüvelyknyire le nem lógott a földre. Aztán elővett egy öngyújtót, megpöckölte, és a lángot a filmszalag végéhez tartotta. - Mi a fenét...?! - szólalt meg Robbie. Tompa huss hallatszott, mint mikor belobban a gázégő. A filmdobozból egy fekete füstgomoly belsejében tekergő, bíbor és arany csóva csapott ki. Leonard föltápászkodott, és arcát takargatva hátrálni kezdett. - Leonard! - Emery durván megragadta, de aztán inkább sarkon fordult, és elrohant az épület felé. Mielőtt Robbie moccanhatott volna, már mindenfelől erős vegyszerbűz lengte körül. A lángnyelv a füstben ostorként csapkodó, fénylő fonállá zsugorodott, majd hamuesővé halványult. Robbie köhögve görnyedt össze. Karon ragadta Leonardot, és megkísérelte elrángatni onnan, majd felpillantva észrevette, hogy tűzoltó készülékkel a kezében Emery szalad feléjük. - Ne haragudjatok - zihálta Leonard, amint legyező mozdulatokkal oszlatni próbálta a füstöt. A lángok elenyésztek, Leonard egész arca pernyétől feketéllett. Robbie finoman megérintette a sajátját, és mikor az ujjaira nézett, valami sötét, olajos bevonatot látott rajtuk. Emery pihegve fékezett le mellettük, és lebámult a filmdoboz megcsavarodott maradványaira. A földön egy utolsó izzó fonál tekergeti a

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 384 száraz levelek felé, majd szürke pöffenéssel kiszenvedett. Emery fenyegetően fogta rá a tűzoltó készüléket, de aztán lerakta a földre, és csak rátaposott filmdobozra. - Tiszta mázli, hogy nem a múzeumban csináltad - jelentette ki Robbie, és elengedte Leonard karját. - Ha hiszed, ha nem, megfordult a fejemben - felelte az, és visszabaktatott az épületbe.

Péntek este indultak útnak. Robbie, miután kétkedő főnökének terjengős történetet vezetett elő egy délen haldokló rokonról, megkapta az egyheti szabadságot. Zách viszont ordítozni kezdett, és egy lámpát is összetört, mikor értesült róla, hogy az egész tavaszi szünetet utazással és az apja társaságában fogja eltölteni. - Emeryvel és Leonarddal? Te totál megzakkantál? Robbie túlságosan kimerült volt a veszekedéshez, inkább sietve felajánlotta, hogy Tyler is csatlakozhat. Meglepő módon Tyler beadta a derekát, sőt már péntek délután felbukkant, hogy segítsen bepakolni az autóba. Robbie komoly erőfeszítést tett, hogy ne vizsgálja át egyenként a hátizsákokat és vállra akasztható vászontáskákat, melyeket a fiúk egymás után hajigáltak a lestrapált Taurus csomagtartójába. Pia, drog, lőfegyverek: nem érdekelte többé. Inkább megpróbált a Cowana-szigetről az interneten elérhető időjárási előrejelzésre összpontosítani: napsütés és 27 fok, hozzá állóképek kék vízről, fehér homokos tengerpartról, meg egy pelikáncsapat kaotikus szárnyalásáról alacsonyan a hullámok fölött. Tíz óra, azt még ki lehet bírni. Egy újabb gyenge pillanatában megígérte Zachnek, hogy egy szakaszon vezethet, így maga is alhat kicsit. - És velem mi lesz? - érdeklődött Tyler. - Én nem nyomhatom a gázt? - Csak ha én történetesen örökre elszenderednék - felelte Robbie. Hat körül nagy dudálással Emery is bekanyarodott a kocsifelhajtóra. A fiúk addigra elterpeszkedtek Robbie Taurusában; arca körül fityegő fülhallgatókkal és szemére húzott kötött sapkával Zách ült elöl, míg a hátsó ülésről Tyler oly bambán bámult kifelé, mintha a kocsi máris az I-95-ösön repesztene. - Készen vagytok? - szólt ki Emery a letekert ablakon. Kék flanellingéhez egy hátul neccanyagú baseballsapkát viselt CSILLAGFLOTTA AKADÉMIA felirattal. A hibrid utasülésén gubbasztó Leonard egy autóatlaszban lapozgatott, de most föltekintett belőle, és derült pillantást vetett Robbie-ra. - Hé, túra indul. - Bezony - vigyorgott vissza Bobbie, és megveregette a kocsi tetejét.

385 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Viszlát. Csupán a washingtoni körgyűrű gravitációs húzóerejétől elszakadni majdnem két órát vett igénybe. Az egykori tanyáknak és erdőségeknek réges-régen nyomuk veszett a bevásárlóközpontok és javarészt lakatlan lakóparkok végeláthatatlan rácshálózata alatt. Valahányszor Robbie arra vetemedett, hogy egy-egy kedvenc slágere kedvéért fölhangosítsa a rádiót, a srácok méltatlankodni kezdtek, hogy az beszűrődik a fülhallgatójukba. Amint az égbolt sötétebb árnyalatba fordult, és Virginiát ÉszakKarolina váltotta fel, a világ ábrázatán valami halovány, légies ragyogás ömlött el, melyről az első csillagok és a fénylő holdkaréj távoli zöld és sárga fényfoltokban tükröződött vissza. A bozót utat engedett a fenyőerdőknek. A fiúk már órák óta aludtak, jobban mondva abban a téli álomra emlékeztető, konok öntudatlanságban lebegtek, melyben felnőttek jelenléte esetén úgy negyedóra elteltével szoktak menedékre lelni. Robbie levette a hangerőt, és addig keresgélt, míg rá nem lelt egy ismerős melódia visszhangjára... majd a következőre. Annával közös autóútjaikra gondolt, az izgő-mozgó Zachkel a gyermekülésben; a céltalan furikázásra, melyet addig-addig folytattak, mígnem a kölyök elszenderedett, és ők végre zavartalanul beszélgethettek, vagy... Egyszer még egy elhagyatott parkolóba is behúzódtak összeborulni. Mióta nem járt az eszében ilyesmi? Több év is eltelhetett már. Tudatosan védekezett Anna emléke ellen; néha úgy érezte, személyesen Anna ellen védekezik, a csépelő ökle ellen, valahányszor újabb pohárral tölt, vagy támolyogva vonszolja magát az ágyba. Most lelke úgy csitult el a sötétségtől, mint azok a réges-régi sétakocsikázások ringatták álomba Zachet. Érezte a fájdalmat lehúzódni a mellkasáról, mint mikor kiszabadul egy gránátszilánk. Pislogott egyet, és a visszapillantó tükörben - kissé félrefordulva, mintha az elsuhanó eget szemlélné - Anna arca jelent meg neki. Összerezzenve jött rá, hogy kis híján sikerül elbóbiskolnia. A műszerfalon pirosán izzott az üzemanyagjelző lámpa. Fölhívta Emeryt, és a Priusszal a háta mögött a következő kijáratnál lehajtott a 95-ösről. Néhány perc múlva találtak is egy töltőállomást. Az úttól kissé beljebb feküdt egy fenyőligetben; régimódi, fedetlen szivattyú állt az előrészen, a dróthálós üvegajtón át sárgás fény áradt kifelé. A srácok hunyorogva ébredeztek. - Hol vagyunk? - kérdezte Zách. - Gőzöm sincs. - Robbie kikászálódott. - Észak-Karolinában. Mintha alkonyi kertbe vagy holmi rejtett bioszféra-rezervátumba hatoltak volna be. Levélzizegéstől terhes, lonc és nedves kő fullasztó szagával átitatott, ibolyaszínű meleg folyta körül őket. Hömpölygő víz, lombok közt kavargó szél lármáját lehetett hallani, és még ezernyi apró

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 386 neszt - vartyogó békákat, ismeretlen rovarok zümmögését, fülemüle csattogását. Az építmény mögötti árnyékban a szentjánosbogarak fénylő halacskák módjára lebegtek a kúszónövények ölelésében fuldokló fák közt. Abban a mindent elborító sötétben egy pillanatra Robbie is lebegni érezte a testét; keresztülfolyt rajta a láthatatlan és érinthetetlen élettől lüktető, édesen illatozó melegség. Valami szirupos, enyhén csípős ízt érzett a garatán, amitől hangosan kortyolnia kellett a levegőből. - Mondtál valamit? - hökkent meg Zách. - Semmit. - Megrázta a fejét, és visszafordult a benzinkúthoz. - Csak... hát nem fantasztikus? Miközben ő tankolt, Zách és Tyler elhúzták a csíkot, hogy valami ehető után nézzenek. Egyszer csak odacaplatott hozzá Emery. - Bírod még? - Frankón. Gondoltam, hagyom vezetni Zachet, míg én hunyok egyet. Odébb hajtott a kocsival, majd bement fizetni az épületbe. Leonard egy csomag cigarettát vásárolt éppen, de a fiúk, energiaitalokkal és chipses zacskókkal megpakolva, már húztak is kifelé. A pulton át Robbie a nő elé csúsztatta a hitelkártyáját, kinek ujjatlan pólója egy Marylin Manson arcát ábrázoló tetoválást hagyott érvényesülni... de az is lehet, hogy Jézusé volt. - Van nyilvános illemhely? A nő átnyújtott neki egy kulcsot. - Hátul, körbe. - Itt a mosdó! - kiáltott oda Robbie a kiskorúaknak. - Nem állunk meg többször! A fiúkkal a nyomában becaplatott a nyirkos, szürke falú helyiségbe. A plafonon neoncső zümmögött. Tyler távozását követően Robbie és Zách a falikútnál egymás mellett állva próbált a rozsdás csapból vizet fakasztani kézmosáshoz. - Ott egye meg a fene - adta fel Robbie. - Inkább csapjunk a lovak közé. Akarsz vezetni? - Apa, nézd - mutatott Zách a mennyezetre. Robbie fölnézett. A mosdó fölötti ablakocskát befelé hasasodó drótháló fedte. Valami nekirepülhetett, egy levél, tán papírdarab. De aztán a valami megmozdult, és Robbie látta, hogy' nem levél, hanem pillangó. Nem is pillangó - éjjeli lepke. A legméretesebb példány, amit valaha látott, a kezénél is nagyobb. Szétnyíló, legyező alakú felső szárnyai élénk aranyszínű pávaszemeket engedtek látni, a lelógó alsó szárnyak két tökéletes arabeszket formáztak, és az egész rovar opálosan fényes zöld színben pompázott. - Holdas szövőlepke - lehelte. - Soha életemben nem láttam ilyet. Zách felkapaszkodott a falikút peremére.

387 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Ki szeretne szabadulni... - Válj. - Nekigyürkőzve, Robbie inkább bakot tartott, nehogy a fiú súlya kirántsa a falból a falikutat. - Óvatosan, nehogy kárt tegyél benne... A lepke maradt, ahol addig. Robbie felmordult. Akármilyen keveset nyomott is Zách, a férfinak remegett a lába, miközben a fia egy ponton lefeszítette a dróthálót a falról, és küszködve próbálta meglazítani. - Beragadt! - nyögte. - Nem férek hozzá... A lepke lankadtan verdesett. Az egyik szárnyvége rongyosnak tűnt, mintha megpörkölődött volna. - Szakítsd le a hálót! - kiáltotta Robbie. - Csak szakítsd le az egészet! Zách beékelte az ujjait az ablakkeret egyik sarka alá, és akkorát rántott rajta, hogy a lendülettől lezuhant. Robbie elkapta estében, a háló pedig ott maradt himbálódzva a falikút fölött. A lepke átmászott az ablakpárkányra. - Hess-hess! - Zách megdöngette a falat. - Nyomás, repülj már! A lepke úgy emelkedett el a párkányról, mint mikor a papírsárkánynak alákap a szél. Lelógó alsó szárnyai megrebbentek, s mintha csak egy sápadt arcból meredne rájuk a sötétségből, a két pávaszem pislogni látszott. Aztán nyoma veszett a rovarnak. - Ez király volt. - Zách karja egy pillanatig az apja válla köré kulcsolódott; oly múlékony volt a mozdulat, hogy Robbie tán csak képzelte az egészet. - A kocsinál várlak. Mikor magára maradt, megpróbálta a helyére nyomni a dróthálót. Visszavitte a kulcsot a benzinkutasnak, és csatlakozott az erdő szélén cigarettázó Leonardhoz. A hátuk mögött felharsant egy autóduda. - Gyere már! - süvöltötte Zách. - Indulnék! - Szerencsés utat - mondta Leonard. Miközben Zách a vezetőülésből vitatkozott barátjával a zenéről és egy Eileen nevű lányról, Robbie-nak hátul kurta szakaszokban sikerült egy keveset bóbiskolnia, és egy óra elteltével vissza is vette a kormányt. Az éjszaka mechanikusan őrölte a perceket egymás után; a fiúk ismét elaludtak. Robbie kihörpintett egy Red Bulit, és a holdas szövőlepke képében átélt, csillámló csodáról tűnődött. Vékonyka smaragdzöld sáv bukkant föl a látóhatáron, s amint lassan átvette az uralmat az égen, előbb rézvörösre, majd aranyszínre váltott. A tömjénfenyők és mocsártölgyek között kis termetű legyezőpálmák kezdtek feltünedezni, meg valami azonosíthatatlan, tövises növény. Letekerte az ablakot, és belekortyolt a rózsáktól és tengertől illatozó levegőbe. - Hé - bökte oldalba a szomszéd ülésen szuszogó Zachet. - Már majdnem ott vagyunk. Az útvonaltervre pislantott, majd felnézve azt látta, hogy a hibriddel Emery éppen megelőzi, és egy balfelé lekanyarodó, homokos dűlő felé mutogat, melyet szögesdrót kerítések és citromkrémszínű virágokkal sűrűn

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 388 telehintett kaktuszok csoportjai szegélyeztek. A fenyők végleg legyezőpálmáknak és göcsörtös gyökerek közül felszökő, őskori kinézetű fáknak engedték át a terepet; a pocsolyák felszínét békára vadászó kócsagok és gémek döfködték. - Odanézz - mondta Robbie. Előttük kagylókkal és betondarabkákkal kirakott ösvénnyé szűkült össze az út, melyen szemre egyetlen jármű is alig férhetett el; egyik oldalán mocsári ciprusoktól és gázlómadaraktól áttekinthetetlen térség húzódott, míg a másikon zöldeskék torkolatvidék, mely odébb a tengernek és hullámzó, fehér dűnéknek adta át a helyét. Robbie a vánszorgásig lassította a kocsit, de egyik kagylókupacról a másikra billegve, így is minden ügyességére szüksége volt, hogy elkerülje a víznyelőket. Negyedmérföldnyi döcögős után a sebtében összetákolt töltésűt egy ódon fémkapunál ért véget, mely elgörbülve hevert a földön, és teljesen elborították a kúszónövények. Fölötte egy ciprushoz szögezett, málladozó tábla hirdette: ÜDVÖZÖLJÜK A COWANA-SZIGETEN! HOMOKFUTÓVAL BEHAJTANI TILOS! Egy mobil lakóház romjai mellett hajtott el; Emery kocsija eltűnt a szeme elől. Egy pillantást vetve a mobiljára, Robbie fölfedezte, hogy nincs térerő. Tyler forgolódni kezdett a hátsó ülésen. - Hé, Rob, hol vagyunk? - Itt, akárhol legyen is az. A szigeten. - Fasza. - Tyler áthajolt az ülés fölött, hogy megrángassa Zachet. - Hé, nyisd már ki a csipád. Robbie a túlburjánzó növényzetet fürkészte, lázasan kutatva tekintetével egy nyaralóra emlékeztető valami után. Próbált visszaemlékezni, melyik hurrikán dübörgött végig a partnak ezen a szakaszán, és mikor. Két éve lehetett? Öt? A vidék úgy festett, mintha már évtizedekkel azelőtt magára hagyták volna. Kidőlt legyezőpálmák hevertek mindenfelé; merev, vörösesbarna leveleik rozsdás kardként meredeztek. A keveset, amelyiknek sikerült állva maradnia, mintha legallyazta volna valaki. Savzöld gyíkok napfürdőztek a kocsifelhajtókon, melyeknek aszfaltburkolatából páfrányok hajtottak ki. A gerendák és penésztől megfeketedett kőcölöpök gúlái fölött fészer-garázsok és stégek maradványai himbálództak. A virágba borult kúszónövények dzsungeléból imitt-amott egy-egy épen maradt ház kandikált ki. Viszont sehol egy ember vagy autó - nem beszélve egy kisterepjáróról, amelyik egy kidőlt villanyoszlop alatt végezte. A helyi kereskedelmet egyetlen szerény, tégla homlokzatú csemegebolt képviselte, melynek betört

389 ————————— ELIZABETH HAND ————————— ablakain át még mindig látni lehetett a polcok és gondolák kísérteties körvonalait. - Mint a 28 napban - jelentette ki Zách, és vészjósló pillantást vetett az apjára. Robbie megvonta a vállát. - Kérdezd a pasast a Csillagflotta Akadémiától. Félregurult egy hepehupás kocsifelhajtóra, ahol egy életerős legyezőpálma árnyékában már ott pihent a hibrid. Az uszadékfákkal szegélyezett ösvény egy gólyalábszerű cölöpökre épített, ásatag, gerendavázas házhoz vezetett, melyet minden oldalról csoportokban tenyésző, virágzó kaktuszok és iszalaggal benőtt fák vettek körül. Az egyenetlen pázsitot koncentrikus körökben és csigavonalakban elrendezett tengeri kagylók százai borították. A deszkapallós teraszon kopott, piros búgócsigát pörgetett a szél, és kötélből font függőágyak lógtak ernyedt selyemgubók módjára. - Én ott szunyálok - jelentette ki Tyler. Míg Lonard kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredt a házra, az egyenetlen lépcsőfokokon Emery már föl is sprintéit a feltételezett főbejárathoz. Ott lehajolt a kókuszszőnyeghez, előhúzott alóla valamit, és vigyorogva egyenesedett föl. - Jöhettek! - kiáltotta, és már fordult is, hogy ajtót nyisson. A többiek vágtában csatlakoztak hozzá.

A házban homokkal teleszitált linóleumpadló fogadta őket, és csupa egymáshoz nem illő bútor - rattanszékek, kifakult háziszőttes párnákkal borított pamlagok, a mennyezetre láncon felfüggesztett, vászon ülőke, amelyik minduntalan riasztóan nyikorgott, valahányszor beleült valamelyik fiú. A tengeri szél poros fehér függönyöket lengetett az ablakokon. Anoliszok futkároztak a padlón, és Tyler ordítva menekült ki a kültéri zuhanyfülkéből, ahol egy fekete özvegyet vélt látni. A villany ugyan működött, de klímaberendezés nem volt a házban, ahogy televízió és internet se. - Háromszáz dolcsiért ennyit kapni előszezonban - tárta szét a karját Emery, amikor Tyler panaszkodni mert. - Én ezt akkor se veszem le - értetlenkedett Robbie, a teraszról a kihalt úton túl húzódó dűnéket szemlélve, melyekről csomókban meredt az égnek a tüskés bozót. - Ha végigsöpört is rajta egy hurrikán, mégiscsak közvetlenül határos az óceánnal az egész mindenség. Hol van mindenki? - Manapság ki engedheti meg magának, hogy akármit építsen? - vetette föl Leonard. - Inkább segíts. Mielőtt nagyon fölmelegedne a levegő, a házban akarom tudni a cuccot.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 390 Leonard elrekvirálta a legnagyobb hálószobát, hogy ott telepítse le a laptopját, Emery kameráját az összes tartozékkal, a storyboardok kupacait, meg a miniatűr Bellerophont rejtő doboz. Ez a roppant sereglet az alapterület minden négyzetcentiméterét plusz a pingpongasztal teljes felületét elfoglalta. - Egyáltalán mi a fenének pingpongasztal egy hálóba? - morfondírozott Robbie az egyik statívot állítgatva. Emery megvonta a vállát. - Ezzel az erővel azt is kérdezhetnéd, hogy vajon mért nincs mindegyikben? - Leugrunk a partra - jelentette be Zách. Robbie lerúgta magáról a cipőt, és az elhagyatott kocsiutat átszelve, a kaktuszok és szúrós kúszócserjék alkotta, miniatűr vadonban kanyargó ösvényen utánuk caplatott. Kótyagos volt az alváshiánytól, amihez az Emery egyik táskájából elemeit sör is hozzátette a magáét. Máris forró volt a homok, és neki útközben kétszer is meg kellett állnia, hogy meztelen talpából éles sarkantyúkat szedegessen ki. Előtte az ösvényt hol egy tüskés békagyík keresztezte fürgén, hol egy kéknyelvű vakondgyík. A fia nevetése ütötte meg a fülét, meg partra gördülő hullámok zaja. Az utolsó dűne tetején apró sárga rózsák tenyésztek vastag szőnyeget alkotva; édes aromájuk elvegyült a tengeri szél sós illatával. Robbie leszakított egy maroknyi szirmot, és földobta a levegőbe. - Repüléshez nem is olyan rossz hely, mi? Megfordult, és a háta mögött a félpucérra vetkőzött Emeryt fedezte fel. Egy Tecate cervezát nyújtott felé a palack nyakába gyömöszölt limeszelettel, ráemelte a sajátját, és meghúzta. - Csodás. - Robbie belenyomta a lime-ot a sörbe, majd beleivott. - Csak az a modell... Nem fog repülni. - Tudom. - Emery arrafelé bámult, ahol szivárványos permetet fröcskölve egymásra, Zách és Tyler ugrándozott a vízben. - Viszont jó ürügy egy kis vakációzásra, hát nem? - Az - hagyta helyben Robbie, és leszánkázott a dűnén, hogy csatlakozzon az ifjúsághoz. *** A következő napokban az életük különös, csaknem alvásmentes ritmust vett fel, melyben minden egyes ciklus hajnali kettőig, háromig tartó iddogálással és diskurálással zárult. A felnőttek úgy tettek, mintha nem vették volna észre a Tecatés üvegek el-eltünedezését a hűtőből, s mikor végre ki-ki elbotorkált a maga ágyába, igyekezett ügyet sem vetni a terasz fölött bodorodó, tömjénillatú füstre. Mindannyian röviddel hajnal után ébredtek -

391 ————————— ELIZABETH HAND ————————— még a fiúk is. Az elnyűtt függönyök áteresztették a ferdén beeső, vakító napsugarakat, a teraszon pedig, ahol Zách és Tyler gubbasztott a maga függőágyában, egy levelibéka torka keltett a rozsdás zsanér nyikorgására emlékeztető zajt. Senki sem aludt eleget, viszont mindenki túl sokat ivott. De ez egyszer nem számított. Amint Robbie belegázolt a testmeleg tengerbe, hogy azután a hátán lebegve a pelikánok röptét figyelje maga fölött, rögvest odalett a másnapossága. Később kellékeket cipelt a dűnékhez, ahol ócska nyugágyakból és lepedőkből Emery valami menedékfélét tákolt össze. A fiúk is besegítettek, így már hármasban cipelték partközeibe a statívokat és digitális kamerákat, a Bellerophon modelljét tartalmazó dobozt, a sörrel és Red Bullái feltöltött hűtőtáskát. A háztartás gondja így Emeryre maradt. A dűnék közt rábukkant egy félig betemetett, ősrégi piros talicskára, és onnantól kezdve azzal szállítmányozta a tortilla chipses zacskókat, meg a Tecatés palackokkal és lime-mal teli hűtőtáskát a többiek után. Az érkezésükkor látott, elhagyatott romhalmazon kívül nem volt másik üzlet a szigeten, de még benzinkút se, s úgy tűnt, a valamikori történészegylet épülete is réges-rég semmivé lett. Felderítő útja során azonban Emery talált egy útmenti standot, ahol befőttesüvegben házi készítésű salsa-szószt és újrahasznosított kartondobozban zsályalevélzöld héjú tojást árultak. Azon túl drótkerítés zárta el a dűlőt, meg egy tábla a következő felirattal: VIGYÁZZ! A KÉTFEJŰ KUTYA HARAP! - Legalább láttad már? - kíváncsiskodott Tyler. - Á, azt nem, csak egy aligátort - felelte Emery, a sörét bontogatva. - Az viszont elég nagy volt ahhoz, hogy akár egy kétfejű kutyát is lenyeljen. Csütörtök reggelre mindent sikerült elfuvarozniuk a sziget egyik végéről a másikra, és fokozódó türelmetlenséggel várakoztak, miközben Leonard a dűnéken kóborolt fel s alá, és tűnődve fürkészte a kék horizontot. - És honnan fogod megtudni, hogy melyik az igazi? - tudakolta Robbie. Leonard ingatta a fejét. - Nem fogom megtudni. Maggie csak annyit árult el, hogy szerinte valahol errefelé lehet... Azzal öblöt formázó karjaival kijelölt egy magas dombhátat, amelyik fagyott hullámtarajként tornyosult a homokos part fölé. Az aljában Tyler és Zách éppen azon vitatkozott, hogy hegymenetben aznap ki lesz a soros a holmit hazavontatni. Robbie az orrára lökte a napszemüvegét. - McCauley ittjárta óta ezt a partot már legalább százszor elmosta az óceán. Mi lenne, ha találomra választanánk helyet? Legyen, mondjuk, a legmagasabb dűne.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 392 - Eegen, tudom, mire gondolsz. - Leonard sóhajtott egyet. - Feltehetően ez itt, ez lenne a legjobb választás. Egy ideig csak állt, és hosszan bámult az égre. Végül megfordult, és odasétált a fiúkhoz. - Itt fogjuk csinálni - közölte kurtán, és visszaindult a házba. Aznap délután máglyát gyújtottak a parton. Úgy ért véget a nappal, hogy a napot elnyelte egy vérvörös felhőgomoly, amitől a levegő szürkére és jóval hűvösebbre fordult. Robbie a lábujjaival kagylók után kutakodva gázolt a sekély vízben. A tűz mellett Zách akkora cápafogra bukkant, mint egy gitárpengető. - Lehet vagy egymillió éves - állapította meg Tyler irigyen. - Majdnem olyan öreg, mint apa - tódította Zách. Robbie Leonard mellé huppant a homokba. - Tök fura - közölte, miközben a homokot próbálta kirázogatni egy kagylóból. - Itt van egy egész füzérre való sziget, de mióta itt vagyunk, én még egy fia csónakot sem láttam. - Most panaszkodsz? - akarta tudni Leonard. - Á. De nem gondolod, hogy mégiscsak fura? - Lehet. - Leonard a tűzbe pöccintette a csikket. - Én szívesen maradnék. - Zách a hátára gördült, és az első csillagok közt repkedő szikrákat leste. - De tényleg, apa. Mi lenne, ha egyszerűen itt maradnánk? Robbie nagyot húzott a sörből. - Vár a meló. Nektek meg, srácok, ott a suli. - Picsába a sulival - közölte kórusban Zách és Tyler. - Idehallgassatok. - Leonard haragos pillantást vetett a fiúkra, mire egyből csend lett. - Azt akarom, hogy holnap reggel mindent elrendezzünk. Mielőtt túlontúl megélénkülne a szél, be kell fejeznünk a forgatást. A nap fennmaradó része kell nekem a vágáshoz. Aztán szombaton összepakolunk, és irány Fayetteville. Valami olcsó helyen megalszunk, és vasárnap érkezünk haza. A fiúk felnyögtek, még Emeryből is előtört egy sóhaj. - Vissza a sóbányába. Föl kéne hívnom azt a pasast a műsor miatt. - Nekem pár óra kell Maggie-vel. - Leonard meghúzkodta a fülében az ezüst koponyát. - Azt mondtam a nővérnek, hogy szombat délig odaérek. - Ahhoz jó korán föl kell cihelődni - állapította meg Emery. Percekig senki sem szólt. Ászéi megzörgette mögöttük a bozótot. A máglya lobbant egyet, majd megroskadt, mire Zách uszadékfával kezdte etetni. Valahol egy láthatatlan madár pitypalattyolt, amihez csatlakozott egy másik, majd még egy, hogy végül a panaszos kórus egy pillanatra még a hullámok lágy morajlását is elnyomja.

393 ————————— ELIZABETH HAND ————————— Robbie a sötétedő vizet nézte; tenyeréhez oly melegen, selymesen simult a kagyló, mint egy másik emberi kéz. - Nézd, apa - szólalt meg Zách. - Denevérek. Robbie hátradőlt, és a magasban sötét alakokat látott a szállongó szikrák közt cikázni. - Milyen bájosak - mondta italtól rekedten. - Hát így. - Leonard felállt, és rágyújtott egy újabb cigarettára. - Én elteszem magam. - Jövök én is - csatlakozott Zách. Robbie némi meghökkenéssel leste, amint a fiúk ásítozva talpra kecmeregnek. Emery újabb sört húzott elő a hűtőtáskából, és Robbie kezébe nyomta. - Ügyelj a tűzre, cimbora - mondta, és a többiek után eredt. Robbie folytatta a halódó lángok tanulmányozását. A partra sodort ágon kísérteties zöldben és kékben játszó erecskék csordultak végig. Ásótól, magyarázta előzőleg Leonard a fiúknak, noha Robbie kételkedett ebben. Honnan a fenéből veszi Leonard azt a sok marhaságot? Grimaszolva markolt föl némi homokot, és a legyengült izzásba lökte, amitől a máglya egy szempillantás alatt barátságtalan parázskupaccá roskadt. Robbie motyogva szitkozódott. Miután végzett a sörrel, föltápászkodott, és bizonytalan léptekkel a víz felé indult. A felhők elhomályosították a Holdat, bár a távoli hullámokról halványan még visszaverődött némi sötétbarna izzás. A látóhatárt fürkészve Robbie hiába kutatott bármi életjel, egy luxushajó vagy repülőgép fényei után; megfordult, és teljes hosszában a partvonalat is végigkövette a tekintetével. Semmi, még a tűz is kialudt. Ágaskodni kezdett, hogy a magas dűne mögé nézzen, amerre a nyaraló állt a legyezőpálma-ligetben, de mindent elnyelt a sötét. Visszafordult a meztelen talpát nyaldosó hullámokhoz. Valami az arcába szúrt - szélfútta homok vagy tán szúnyog lehetett. Csapkodni kezdett maga előtt, hogy elkergesse, ám hirtelen megdermedt. A vízben vakító fénynyalábok hajlongtak, tekeregtek a létező legsötétebb ibolyaszínben és szemet bántóan szilaj smaragdzöldben, kobaltkéken és nyers skarlátszín izzással. Megrázta a fejét, és elkezdett hátrafelé araszolni, de aztán összeszedte magát annyira, hogy körülnézzen. Egyedül volt a parton. Amikor visszafordult a vízhez, a fények még mindig ott voltak közvetlenül a felszín alatt, és holmi rejtett ritmusra hol föltekeredtek, hol kibomlottak. Mint valami gép, villant át az agyán, egyfajta víz alatti szélerőmű. Vagy hullámerőmű? Ugyan már, ostobaság. Az arcát dörzsölgetve próbált kijózanodni. Látott ő már ilyet Ocean Cityben késő éjjel; Leonard szerint valami világító

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 394 lény, plankton vagy medúza produkálja. Egyszer alaposan becsiccsentve rohantak bele az óceánba, hogy testszörfözés közben lessék ki a nyomukban kajtató, fakózöld fényszalagokat. Vett egy mély lélegzetet, és a hullámokat rugdosva gázolni kezdett befelé. Egy idő után megállt megnézni, hogy sikerült-e valami fénylő gomolygást fölkavarnia. A sötétség csaknem a térdét nyaldosta: ahol megbolygatta a vizet, semminemű árulkodó ragyogás nem volt felfedezhető. Ám pár yarddal odébb a számtalan öklömnyi fénygomoly egyre folytatta önmagába forduló, hangtalan kavargását, érveréséhez foghatóan szabályos ritmusban, a felszín alatt. Pontos helyzetüket bemérendő, addig meresztette a szemét, míg a feje is belefájdult. A fények nem diffúzán világítottak, mint amilyen a foszforeszkálás, de nem is lebegtek medúzák módjára. Inkább, mindössze karnyújtásnyira tőle, mintha gyökeret vertek volna a tengerfenékbe. Ám a tekintetével mégis képtelen volt rájuk fókuszálni; minél keményebben próbálkozott, azok annál inkább távolodni látszottak - mint optikai csalódás esetén vagy némelyik szédítő számítógépes játékban. Öt percig ácsorgott ott, még tovább is talán, de semmi sem változott. Lassan hátrálni kezdett, végül megfordult, és keresztülbotorkált a fövenyen, ám pár lépésenként akkor is megállt, hogy a válla fölött hátrapillantson. A fények a helyükön maradtak, bár a távolsággal puha, sárga ragyogássá olvadtak össze. A házig hátralévő utat futva tette meg. Nem égtek lámpák; zene vagy nevetés sem szűrődött ki. Csupán cigarettafüst szagát lehetett érezni, melynek forrását Robbie a terasz korlátjánál álldogáló Leonard kezében fedezte fel. - Leonard! - Robbie közel húzódott hozzá, és tekintetével a fiúkat kereste. - Bent alszanak - magyarázta Leonard. - Túl hideg van. - Figyelj, ezt látnod kell. A parton... valami fények. Vagyis nem a parton, hanem a vízben. - Karon ragadta. - Olyanok, mint a... Mindegy, inkább gyere. Leonard dühösen rázta le magáról. - Részeg vagy. - Nem vagyok részeg! Vagyis hát, oké, lehet, hogy kicsit betintáztam. De nem viccelek. Nézd csak... A legyezőpálmák tengerén, a dűnéken is túlra kimutott oda, ahol a hullámok sötét vonala húzódott. A sárgás ragyogást immár ezüst flitte-rek pettyezték. A víz felszínén szétterülve, a látóhatár felé keskenyedni és fakulni látszott, mint valami ingatag ösvény. Leonard egy ideig nézte, aztán hitetlenkedve fordult vissza Robbie-hoz.

395 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Te barom. Az csak a nyavalyás Hold. Robbie felnézett az égre. És tényleg: a Hold - aranyló lángolás a felhők közt - épp első negyedében járt. - De nem az! - Tudta, hogy amit mond, nem pusztán egy ittas, hanem egyben kétségbeesett ember könyörgéseként hat. - A vízben van... - Biolumineszcencia. - Leonard felsóhajtott, elpöckölte a cigarettáját, és az ajtó felé mozdult. - Feküdj le, Robbie. Robbie nagy kedvet érzett, hogy utána üvöltsön, de visszafogta magát, és a korlátnak dőlt. Lüktetett a feje; szeme előtt fantomfényfoltok úsztak el. Szédült, és úgy érezte, hogy mindjárt sírva fakad. Behunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy lassúkat lélegezzen; hogy a fejében lévő pulzálást a jelenésszerű örvények, a felszín alatt szétbomló, parányi galaxis emlékének csatornájába terelje. Mikor ismét kitekintett, már csupán a legyezőpálmák leveleinek körvonalait látta a holdsütötte égre gravírozva.

Jó pár óra múltán a pamlagon ébredt, és úgy érezte magát, mint akinek baltát vágtak a homlokába. A padlón szürkés fény ömlött el. Hiába nyúlt a takaró után, ezért inkább nyögdécselve felült. Emery a nyitott konyhában mosott valamit a falikútnál. Robbie-ra pillantott, és megemelte felé a kávéskannát. - Van hozzá kedved? Robbie biccentett, mire Emery egy gőzölgő ibriket nyújtott át neki. - Hány óra van? - Nyolc múlt. A fiúk Leonarddal vannak... kábé egy órája mehettek el. Lóg a lába az esőnek, ami, hogy úgy mondjam, szépen beleköpne a levesünkbe. De talán hajlandó kivárni, míg fel nem röptetjük azt a micsodát. Robbie a kávét kortyolgatta. - Tizenhét másodperc kell. Akár a levegőbe is dobhatná. - Ja, már bennem is felötlött. Szóval, mi is történt veled az éjjel? - Semmi. Túl sok volt a Tecatéból. - Leonard szerint annyira bepiáltál, hogy félrebeszéltél tőle. - Leonard baromi alacsonyra állítja a lécet. Én csak... ellazultam egy kicsit. - Hát, akkor ideje megfeszülnöd. Beadtam neki, hogy fölkeltelek, és nyolcra mindketten lent leszünk. - Gőzöm sincs, hogy egyáltalán mi lesz a dolgom. Operatőr leszek? - Nem, nem, az én vagyok. Te azt se tudod, hogy hogy működik a kamera, ami különben is az enyém. A srácok gondjaira van bízva a

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 396 szélfogó, meg... mittudomén, az állványok. És adogatják Leonardnak a cuccot. - Cuccot? Miféle cuccot? - fintorgott Robbie. - Az csak egy kibaszott repülőmodell. Nincs neki távvezérlője, igazam van? Az ugyanis príma ötlet lett volna. Emery magához vette a fotóstáskáját. - Nyomás. Hozhatod a statívot, mit szólsz hozzá? Elintézhetem, hogy a fiúk neked adogassák a cuccot, és te passzold őket tovább Leonardnak. - Egy perc, és ott leszek. Mondd meg neki, hogy nyugodtan elkezdheti nélkülem. Emery távozása után végzett a kávéval, és átvonult a szobájába. Addig turkált a ruhák között, míg meg nem találta az ibuprofenes üvegcsét. Hatot leeresztett a torkán, aztán csuklyás pulóvert húzott, és egy ideig csak üldögélt az ágy szélén, a falat bámulva. Nyilvánvaló volt, hogy valami kiesett az emlékezetéből, ami azóta, hogy a Parkfelügyelettől kitették a szűrét, először történt meg vele. A hetedik sör és a mostani macskajaj között valahol ott lappangott a tudatában a sötét víz alatt forgó, szivárványos pörgettyűk elmosódott képe, tulajdon botladozó menekülése a partról, meg Leonard utálkozó hangja: Te barom. Az csak a nyavalyás Hold. Robbie grimaszolt egyet. Biztos volt benne, hogy igenis látott valamit. De már nem emlékezett rá tisztán, amit meg sikerült felidéznie, annak nem volt semmi értelme. Mintha félálomban nézett volna végig egy filmet, vagy egy mozgó autóban ülve, a szeme sarkából pillantott volna meg egy karambolt. Talán tényleg a holdfény tette, esetleg valami világító moszat. Vagy egyszerűen totál kicsinálta magát. Nyögött egyet... aztán belebújt az edzőcipőjébe, felragadta Emery statívját, és kisomfordált a házból. A strand határán szemerkélő, hideg eső fogadta. Fújt a szél. A tenger ezüstszürkén villódzott, mint a gyűrött sztaniolpapír. Hínárcsomók lepték el a homokot, meg opálüveg-darabkákra emlékeztető, kicsiny korongok: medúzák százszámra. Robbie megbökdösött egyet a lábával, majd folytatta útját a part mentén. A kiszemelt dűne a sziget északi oldalán feküdt, és bő tizenöt lábnyira nyúlt meredeken a föveny fölé. Most, órákkal az apály beállta előtt a víz mintegy harminc lábnyira húzódott tőle. Ideális helynek tűnt egy emberi erővel hajtott repülő szerkezet levegőbe bocsátásához... mármint olyasvalakinek, aki keveset konyít az aerodinamikához. Robbie maga sem volt szakértő, de azért meglehetősen biztos volt benne, hogy akármekkora felhajtóerő eléréséhez jóval magasabbról kell elindulni. De mindez az eredeti méretű gépre volt igaz. Egy méretarányos modellnek, ami az ember két, tölcsért formáló kezében is elfér, az adott

397 ————————— ELIZABETH HAND ————————— magasság akár elégségesnek is bizonyulhat. Megpillantotta Emeryt, amint videokamerával a nyakában a víz szélénél járkál fel és alá. A többiek jelenlétéről mindössze a dűnéhez vezető lábnyomok árulkodtak. A statívval ügyeskedve, nehogy megcsússzon a színében és állagában az átnedvesedett kukoricalisztre emlékeztető homokon, Robbie is fölkapaszkodott. Zihálva ért a tetejére. - Hé, apa! Hol a csudába voltál? Amint Zách arca előbukkant a szélfogó mögül, Robbie halvány mosolyra húzta a száját. - Arcüreggyulladásom van. Zách beljebb ösztökélte. - Gyere már, nem hagyhatom nyitva. Robbie leállította a statívot, és meggörnyedve a hevenyészett sátorba lépett. A lepedőkből összetákolt falak hullámzottak a szélben, és nekifeszültek a partvisnyelekből, uszadékfából és nyugágyak maradványaiból megépített tartóváznak. Tyler és Zách törökülésben gubbasztottak egy pokrócon, és mindegyik a maga mobilját fixírozta. - Most erős a jel - szólalt meg Tyler. - A francba, megint elment. A közelükben Leonard térdepelt egy kartondoboz mellett. Szokásos fehér tunikája helyett ezúttal egy sárga madarakkal ki varrott égszínkéket viselt. Hűvös, elutasító pillantással nézett Robbie-ra. - Idebent csak három személynek jut hely. - Oké, én már itt se vagyok - közölte Zách, és kikúszott a lepedők közti résen. Tyler utána. Robbie zsebre vágta mindkét kezét, és kényszeredetten vigyorgott. - Hát itt volnánk - mondta. - Láttad azt a temérdek medúzát? Leonard úgy bólintott, hogy oda sem nézett Robbie-ra. Kínos óvatossággal vette elő a Bellerophont, és egy gondosan összehajtogatott törölközőre helyezte. Megint a dobozba nyúlt, és egy újabb tárggyal húzta vissza a kezét. Fekete császárkabátba és nadrágba öltöztetett, a tulajdon kezénél nem nagyobb baba volt, olyan parányi keménykalappal a fején, hogy Robbie egészben lenyelhette volna. - Voilr - szólt Leonard. - Jesszus, haver! - Robbie habozott egy kicsit, majd megkérdezte: - Megnézhetem? Nagy meglepetésére a másik biccentett, és Robbie átvette a tenyeréből. A kicsinyke figura annyira keveset nyomott, hogy Robbie eltűnődött, vajon van-e egyáltalán valami a parányi öltöny belsejében. De amint finoman forgatni kezdte, az ujja karcsú ízületeket, miniatűr törzset tapintott a szövet alatt. Két apró kéz nyúlt ki a kabátujjakból, és a lábakon pöttöm, kifényesített cipő feszült, mely mintha fekete bőrből készült volna. A baba mellényt is viselt egy szinte láthatatlan zsebből fityegő, aranyszálból font

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 398 óralánccal. A keménykalap alól vörös frufru kandikált ki - finom szálú, mint a gyermekláncfű bóbitája. A Robbie-ra meredő, kámea nagyságú arc Maggie Bleviné volt, és oly hajszálvékony ecsetvonásokkal volt megfestve, hogy a férfi szeme minden egyes szempillát, a gömbölyded orcán minden egyes szeplőt meg tudott különböztetni. Álmélkodva bámult Leonardra. - Hogy voltál képest ezt elkészíteni? - Hát, jó sok időmbe telt. - Odanyújtotta a kezét, és Robbie beletette a babát. - Azt volt a legnehezebb elérni, hogy a Bellerophon elbírja a súlyát. Meg hogy illeszkedjen az ülésre, és tudja hajtani a pedált. Az ember nem is gondolná bonyolultnak, pedig az volt. - Ez... ez tök úgy néz ki, mint ő. - Robbie megint a babára pillantott, majd kibökte: - Azt hittem, azt akarod elérni, hogy minden olyan legyen, mint az eredeti filmen. Mármint hogy McCauley hajtsa... Úgy gondoltam, az a dolog lényege. - A lényeg az, hogy repüljön. - Na de... - Nem kell, hogy értsed - jelentette ki Leonard. - Elég, ha Maggie érti. A kicsiny repülő szerkezet - a játék ringlispílként ragyogó, tarkabarka szárnyak és selyemfényű vállszárny - fölé hajolt, és nekiállt, hogy gyöngéden az ülésbe igazítsa a babapilótát. Robbie megborzongott. Volt már alkalma megcsodálni Leonard keze munkáját azelőtt is - az olyannyira élethűre sikeredett próbababákat, hogy a turisták folyton bökdösték őket, mert tudni akarták, élnek-e. De azok életnagyságú bábuk voltak, ráadásul nem arra szánva, hogy emlékeztessenek valakire, akit Robbie személyesen ismert. A parányi Maggie-t mint holmi kalickában tartott madárkát dédelgető Leonard látványától Robbie-t szédülés és enyhe émelygés fogta el. Sietve a sátornyílás felé fordult. - Megnézem, hátha segíthetek valamiben Emerynek. Leonard le sem vette a szemét a babáról. - Mindjárt én is ott leszek - vetette oda végül. A dűne aljában a fiúk éppen arra próbálták rábeszélni Emeryt, hogy hagyja rájuk a kamera kezelését. - Szó sem lehet róla. - A homokdombon kúszva-mászva ereszkedő Robbie felé intett. - Látod? Még apádnak se engedem, hogy csinálja. - Persze, mert ő elcseszné - ellenkezett Zách, miközben Emery elkapta Robbie-t, és a víz felé kormányozta. - Naaa, csak egy percre... - Lázong a legénység, mi? - érdeklődött Robbie. - Á, csak unatkoznak. - Láttad a babát?

399 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - A hihetetlenül zsugorodó Maggie-t? - Emery megállt, hogy visszanézzen a dűnére. - Az a baj Leonarddal, hogy képtelen vagyok eldönteni, zseni-e vagy ön- és közveszélyes. A tény, miszerint elintézte magának, hogy komplett állami nyugdíjjal vonulhasson vissza, azt sejteti, hogy normális. Viszont az a Maggie-re hajazó vudubaba... Fejét ingatva megint járkálni kezdett. Robbie mellette lépdelt, és hol a nedves homokot rugdosta, hol kíváncsian meredt az égre. Különös szag terjengett a levegőben... mint az ózoné vagy izzó fémé. Zivatarhoz azonban túlságosan hűvös volt, és a legyezőpálmák meg zöldellő tölgyek fölött függeszkedő, sötét fodor is inkább tetszett terpeszkedő ködnek, semmint gomolyfelhőnek. - De legalább a szélirány megfelelő - állapította meg Robbie. Emery rábólintott. - Az. Éppen azon törtem a fejem, hogy mi lenne, ha a háztetőről hajítanánk a levegőbe. Pár percre rá Leonard kiáltása harsogta túl a szelet. - Oké, mindenki jöjjön ide! A dűne aljánál gyülekeztek, és fölnéztek rá; azúrkék tunikájában úgy festett, mintha szakadás lenne a fenyegető égbolt kárpitján. Egy kartondoboz volt a két lába között. Lepillantott rá, aztán folytatta: - Addig fogok várni, míg csak úgy nem érzem, hogy pont megfelelő a szél. Akkor egy hangos ,,Most!”-tal adok jelt. Emery, te csak rám figyelj, hogy lássad, merre repül a kicsike, aztán mindent bele. Zách és Tyler: ti terüljetek szét, és álljatok készen, hogy ha zuhan, elkaphassátok. De csak finoman - tette hozzá. - Hát én? - kiabált vissza Robbie. - Biztonságból maradj Emeryvel, hátha segítségre van szüksége. - Segítségre? - fintorgott Robbie. - Hisz tudod - súgta vissza Emery. - Ha egyedül nem győzném viszszalökdösni Leonardot a gumiszobába. A fiúk megindultak a víz felé. Tyler, akinek a kezében volt a mobilja, most Zachre nézett, aki szintén előásta a zsebéből a magáét. - Ezek most sms-eznek egymásnak?! - hüledezett Emery. - Tízlábnyi távolságból? - Készen álltok? - süvöltötte Leonard. - Készen! - ordított vissza a fiúkórus. Robbie Emeryhez fordult. - És ön, Marvo kapitány? Emery elvigyorodott, és feltartotta a kameráját. - Soha „készebben”. A dűne tetején Leonard lehajolt, hogy kiemelje a Bellerophont a dobozából. Miközben fölegyenesedett, a propellerek eszeveszett forgásba

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 400 kezdtek. Szélforgó módjára pörögtek a selyemcukor-csíkos forgószárnyak, Leonard pedig úgy dajkálta a gépet a mellkasa előtt, hogy félő volt, hosszú hófehér varkocsai még összeakadnak a vállszárnnyal. Váratlan szélroham támadt; Robbie-nak összeszorult a torka, mikor látta, hogy a géptörzs alatt a parányi fekete figura oly hevesen lendül előrehátra, mint egy felgyorsított inga. Leonard megcsúszott a homokon, és küzdenie kellett, hogy visszanyerje az egyensúlyát. - Hé! Hé! - bukott ki Emeryből. Elült a szél, és Leonard visszabillent függőleges helyzetébe. Robbie még a partról is ki tudta venni arcának halotti sápadtságát. - Jól vagy? - kiabált föl hozzá Zách. - Jól vagyok! - kiabált vissza Leonard. Reszketeg mosolyt villantott rájuk, aztán merőn bámulni kezdte az ég alját. Egy perc elteltével félrebillentette a fejét, mintha fülelne valamire. Hirtelen kiegyenesedett, és két kézzel a magasba emelte a Bellerophont. A háta mögött széllökések pofozták a legyezőpálmákat. - Most! - kiáltotta. Szétnyitotta a tenyerét, és a Bellerophon pillangóként emelkedett a levegőbe. Hullámzott a pihekönnyű vállszárny, felváltva emelkedteksüllyedtek a legyező alakú szárnyak, verdestek a csűrőlapok, és szélforgók módjára örvénylettek a fogaskerekek. Olyasféle zaj hallatszott, mint mikor alagútban száguld a vonat, és Robbie tátott szájjal bámulta, amint a Bellerophon a feje fölött köpüli a levegőt, majd a bőszen pedálozó pilótától hajtva a tenger felé veszi az irányt. Elállt a lélegzete. A fiúk üvöltve vetették magukat a gép után, Emery az arcához szorítva a kamerát, Robbie-val a sarkában követte őket. - Ez hihetetlen! - kiabálta Emery. - Nézd, hogy repül! A víztől pár yardnyira érték be egymást, miközben a Bellerophon alig karhosszal a fejük fölött berregett tova. Robbie-nek elhomályosult a szeme, miközben utána bámult annak a repülésről szőtt, gyermeki álmot megtestesítő, immár elérhetetlen messzeségben szárnyaló, ragyogó mozgásés színkavalkádnak. Emery kamerástul gázolt a vízbe, a fiúk, nagy fröcsköléssel és a kicsiny gép felé integetve, a nyomában. A dűnéről utolérte őket Leonard kiáltásának visszhangja: - Szerencsés utat! Robbie némán meresztette szemét a horizontra, ahol az égen fekete kontrasztként kirajzolódó pilótájával, vitorlamód szétbontott szárnyakkal egyre csak repült a Belerophon. Zaja egy madárcsapat távoli, lágy suhogásává halkult, bizonnyal el is tűnik hamarosan. Robbie a víz széléhez lépdelt, és nyakát nyújtogatva próbálta szemmel tartani. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül zöld fénycsóva robbant ki a hullámokból, és akár egy fölfelé száguldó meteor, áradni kezdett a kicsiny

401 ————————— ELIZABETH HAND ————————— repülő szerkezet felé. A smaragdzöld nyaláb most vakító ragyogássá terült szét, és magába nyelte a Bellerophont. Robbie még egy pillanatig látta: aranyló kerékként pörgött egy üstökös magjában. Azzal semmibe veszett a lobogó fény, és vele együtt a Bellerophon. Robbie döbbenten meredt az üres levegőbe. Egy végtelen pillanat múlt el így, mire tudatosult benne, hogy valami... vagy valaki van a közelében. Emery tántorgott ki a vízből lucskosan, kezében hasznavehetetlenül lógott a kamera. - Elejtettem - zihálta. - Mikor az a... ny-nyavalya kiemelkedett, elejtettem a kamerát. Robbie kitámogatta a fövenyre. - Éreztem. - Emery összerázkódott, és szorosan kapaszkodott Robbie karjába. - Mint egy erős, befelé húzó áramlat. Azt hittem, elnyel. Robbie kiszakította magát. - Zách? - kiáltotta rémülten. - Tyler, Zách! Merre...? Emery kimutatott a tengerre, és Robbie meglátta őket, amint gázlómadárléptekkel, diadalittasan kurjongatva sietnek a part felé. - Mi történt? - Leonard futva érkezett, és megragadta Robbie-t. - Láttad azt a micsodát? Robbie bólintott. Leonard most Emeryhez fordult; vad tűz lobogott a szemében. - Fölvetted? Fölvetted a Bellerophont? Hát a fénycsóva? Az is megvan? Mint az eredeti filmen! Ugyanaz történt, szóról szóra ugyanaz! Emery Robbie pulóverjét ráncigálta. - Add ezt nekem, hátha meg tudom szárítani vele a kamerát. Leonard üres tekintettel bámult Emery csuromvizes öltözékére, a kamerából csepegő vízre. - Jaj, nem... - A tenyerébe temette az arcát. - Nem, nem... - Elkaptuk! - furakodott Zách a felnőttek közé. - Elkaptuk! Elkaptuk! A mobiljával hadonászva végre Tyler is melléje ért. - Ide-figyuzzatok! A többiek egymáshoz préselődve lesték, amint a fiúk addig billegetik a telefonjukat, míg mindkét kijelző feketére nem vált. - Okés - mondta Tyler. - Ezt figyeljétek. Robbie elernyőzte a szemét, és a kijelzőre bandzsított. És egyszer csak ott volt: kezdetben fényes csomó, amint keresztülbilleg az alaktalan szürkeségen, majd egyre nagyobbra nő, mígnem tisztán láthatóvá válik a szárnyak és fogaskerekek kavargása, a duzzadó pávatollmintás vállszárny, a rendíthetetlen pilóta a velocipéden; végül a néma, fürge csóva, amint ostorként csapódik ki a vízből, majd szempillantás múlva el is tűnik benne. - Most az enyémet - szólt Zách, mire ugyanaz a jelenet következett, csak másik szögből. - Tizennyolc másodperc.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 402 - Az enyém húszat mutat - közölte Tyler. Robbie nyugtalan pillantást vetett a vízre. - Talán vissza kéne mennünk a házba - mondta ki hangosan a gondolatot. Leonard vállon ragadta Zachet. - Át tudnád adni nekem? Vagyis mindketten? E-mailben vagy valahogy? - Frankón. Csak odébb kell menni valahová, ahol van térerő. - Majd én elviszlek benneteket - ajánlkozott Emery. - Csak előbb hadd kapjak magamra valami szárazat. Azzal megfordult, és caplatni kezdett a parton, a fiúk meg ugrándozva, röhögéséivé utána. Leonard megtette a hiányzó pár lépést a vízig; egyik cowboy-csizmáján már foltot is ejtett a permet. Zavarodott, ugyanakkor fura módon várakozásteli arckifejezéssel kezdte fürkészni a szemhatárt. Robbie tétovázott kicsit, mielőtt csatlakozott volna hozzá. Nyugodtnak tűnt a tenger; a pergamenszínű ég alatt palackzöld hullámok gördültek tova szélesen. A felhők közt megnyílt résben úgy szikrázott fel némi kékség, mint holmi nappali csillag. Egy percig hallgatagon bámulta, míg össze nem szedte a bátorságát, hogy megkérdezze: - Tudtad, hogy ez fog történni? Leonard megrázta a fejét. - Dehogy. Honnan tudtam volna? - Akkor hát... mi a fene volt ez? - Robbie gyámoltalanul kutatta a tekintetét. - Van valami elképzelésed? Leonard hallgatott. Végül odafordult Robbie-hoz, és tökéletes váratlansággal rámosolygott. - A leghalványabb se. De te láttad, igaz? - Robbie rábólintott. - És azt is, ahogy repül. Repült a Bellerophon. Ügyet sem vetve a lábánál csapkodó hullámokra, Leonard még egy lépést tett befelé. - Repült. - A hangja alig volt több suttogásnál. - Igaziból. *** Senki sem aludt az éjjel. Zachkel, Tylerrel és Leonarddal Emery elhajtott egy Dunkin Donutshoz, ahol a fiúk végre megkapták az áhított jelet, és elküldhették saját mozgóképüket Leonard laptopjára, aki a házba visszaérve tüstént fel is szívódott. A többiek kiültek a teraszra, hogy újra meg újra átbeszéljék, mit is láttak voltaképpen. A srácok már húztak volna vissza a partra, de Robbie nem volt hajlandó elengedni őket, engesztelő ajándékként

403 ————————— ELIZABETH HAND ————————— egy-egy üveg sört felkínálva. Hajnali három is elmúlt, mire kezében a laptoppal Leonard végre előkecmergett a szobájából. Eligazgatta a számítógépet a nappali asztalán. - Tudni szeretném, mit gondoltok erről. - Mikor mindannyian köré gyűltek, leütötte a lejátszó gombot. Árnyékolt betűk töltötték meg a képernyőt: „McCauley Bellerophonjának első repülőútja”. A szépia és borostyán színárnyalataiban megjelent az ismerősen billegő horizont, alant az ezüstösen szikrázó tengerrel. Robbie visszatartotta a lélegzetét. És következett a Bellerophon a rendíthetetlen pilóta lábával mozgatott, imbolygó kerekekkel és szárnyakkal, míg csak alulról meg nem ragadta a ragyogó fény, amitől pontosan tizenhét másodperc elteltével hirtelen véget ért a viedóklip. Semmi sem vallott rá, hogy az alak inkább Maggie, mint McCauley; a legparányibb különbség sem tűnt fel, akárhányszor játszotta is le Leonard. - Hát ennyi - mondta végül, és összecsukta a laptopot. - Felrakod a Youtube-ra? - akarta tudni Zách. - Nem - felelte fáradtan. A fiúk összenéztek, de ezúttal csendben maradtak. - Nohát - állt föl Emery, és ásítozva nyújtóztatta a karjait. - Ideje bepakolni. Két órával később már úton voltak. A hospice-ház - egy gondozott azáleákkal és rododendronokkal körülültetett, zegzugos, fehér falú, régi épület - pár mérfölddel a városon kívül feküdt. A fiúk engedélyt kaptak, hogy barangolhassanak egyet a környéken, míg a többiek felsétáltak a verandára; Leonard vitte a laptopot. Vérágas szemével és borotválatlan arcával szörnyen festett. Emery a vállára tette a karját, amire Leonard merev biccentéssel reagált. Khakiszövet nadrágot és sárga blúzt viselő, takaros, szőke nővér fogadta őket az ajtóban. - Mondtam neki, hogy látogatókat kap - árulta el, miközben egy fonott bútorokkal berendezett, napos helyiség felé vezette őket; az alacsony asztalkán könyvek és magazinok hevertek. - Jelenleg ő az egyetlen lakónk, bár holnap új beteget várunk. - És hogy van? - érdeklődött Leonard. - Jobbára csak alszik. Azonkívül morfiumot kap a fájdalom ellen, úgyhogy nem igazán tiszta a tudata. Kezd leállni a szervezete, de eszméletén van. - Sok látogatója akad? - akarta tudni Emery. - Nem, mióta nálunk tartózkodik. A kórházban még be-benéztek hozzá a szomszédai. Úgy tudom, nincsen családja. Milyen kár. - Bánatosan ingatta a fejét. - Elbűvölő asszony.

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 404 - Láthatnám? - kérdezte Leonard, és a fényárban úszó szoba végénél található, csukott ajtó felé intett a fejével. - Természetesen. Robbie és Emery figyelte, ahogy elmennek, majd letelepedett egy-egy fonott karosszékre. - Jézusom, milyen nyomasztó - jegyezte meg Emery. - Mégiscsak jobb, mint a kórház - vetette ellen Robbie. - Anna is egy ilyenbe készült, de előbb meghalt, mint hogy odakerülhetett volna. Emerynek megrándult az arca. - Ne haragudj. Már megint nem gondolkodtam. - Semmi baj. Robbie hátradőlt, és behunyta a szemét. Maga előtt látta, amint Anna a pázsiton üldögél, körülötte mindenfelé azáleák, a szirmokon méhek, és fülébe csengett Zách nevetése, amint szétnyitott tenyeréből kiröppen egy zöld pille, s mielőtt az ég felé ellibegne, egy pillanatra még megül az asszony feje búbján. - Robbie. - Arra riadt, hogy Emery ül mellette, és finoman rázogatja. Hé, most rajtam a sor. Aludj nyugodtan, majd fölébresztlek, ha kijöttem. Robbie bizonytalanul nézett körül. - Hol van Leonard? - Sétálni ment. Pocsékul össze van törve. Egyedül akart maradni. - Persze, persze. - Robbie megdörzsölte a szemét. - Én inkább itt várnék. Emery távozása után föltápászkodott, és járkálni kezdett a helyiségben. Pár perc elteltével sóhajtva süppedt vissza a karosszékbe, és szórakozottan kezdett kotorászni az asztalkán lévő magazinok és könyvek között: Tricycle, Newsweek, az Ütne Reader, néhány röpirat a világvégetémakörből, Viktor Franki és Elizabeth Kubler-Ross munkái. Majd az előző napi hírlap alatt egy ízléstelenül telepingáit, ismerősen égszínkék könyvborító, rajta mezítelen emberpár, amint egy bíborpirosan ragyogó gömb belsejében, kéz a kézben valami végtelen mélység fölött lebeg. Alatta a cím dombornyomásos, zöld betűkkel:

Szárnyak az emberiség szolgálatában A következő lépés a MIÉNK! Írta: Margaret S. Blevin, PhD Robbie fölvette. A hátsó borítón fénykép A Repülés Csarnokában, hímzett-fehér tunikásan, hamiskás arca körül ragyogó hajkoronával

405 ————————— ELIZABETH HAND ————————— álldogáló, fiatal Maggie-ről; magasan a feje fölött az Apolló holdkompja és a Wright fivérek Flyere; szája mosolyra húzva, két keze üdvözlésre emelkedik. Robbie találomra kinyitotta a kötetet. ...hogy eljött az idő: Az Arany Évezred hajnalán tárt karokkal fogadjuk majd visszatértüket, egyenlő jogú társként osztozva velük a dicsőségben, ami születésünk percétől fogva privilégiuma fajunknak. Megnézte a címoldalt, majd az ajánlást. Leonardnak, aki sohasem kételkedett - Hát nem csodálatos egy könyv? Robbie felnézett, és tekintete a nővér mosolygó arcán állapodott meg. - Ühüm - felelte, és visszahelyezte az asztalkára. - Szinte hihetetlen, hogy mennyi mindent megjósol. - A nővér ingatta a fejét. - A Hubble-teleszkópot, a gleccserbe fagyott ősembert, azt a fickót az optikai lencsével, hát nem? Meg a turbinákat, amik futóáramlásokból vonják ki az energiát. Én még csak nem is hallottam róluk, de a férjem állítja, hogy léteznek. Minden, amiről csak beszél... és ez annyira reményt keltő. Ugye? Robbie rábámult, aztán sietve bólintott. A nővér háta mögött kinyílt az ajtó, és Emery lépett ki rajta. - Kezd... elkalandozni - mondta. - Reggel van a legjobb formában. Ilyentájt már el szokott fogyni az ereje. - A nővér az órájára nézett, majd Robbie-ra. - Most bemehet hozzá. De ne csodálkozzon, ha elbóbiskol. Robbie felállt. - Persze. Köszönöm. Kicsiny szoba volt lágy levendulaszínre festett falakkal. Az ágyat a kertre nyíló, tágas ablakkal szemközt állították fel. Odakint sármányok és aprócska, zöld ökörszemek cikáztak a madáretető és egy lapos, fehér kövekkel szegélyezett, kicsiny medence között. Robbie-nak egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy az ágy üres. Aztán észrevette, hogy a fejtámasz és a vánkosok mellett eltörpülve, egy lesoványodott alak pihen a fehér lepedők között. - Maggie? Az alak odafordította a fejét. Nem maradt haja, papírfehérségű fejbőrét mint kifolyt tinta pettyezték a májfoltok. Ajka, körmei elkékültek, arca oly sápadt és barázdált, mint az összevissza repedezett tojáshéj. Csupán a két nagy, sötét palakék csecsemőszem volt felismerhetően Maggie-é. Miközben

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 406 a férfira bámult, mellkasa előtt keresztbe rakott, aszott karjait addig húzta fölfelé, mígnem ujjai már a vállát érintették. Zavarba ejtő módon Robbie-t egy imádkozó sáskára emlékeztette. - Nem tudom, emlékszik-e rám. - Leült az ágy mellé húzott székre. - Robbie vagyok. Leonarddal dolgoztam a múzeumban. - Említette nekem. - Gyenge volt a hangja, hogy Robbie-nak közel kellett hajolnia, ha érteni akarta. - Örülök, hogy végre ideértek. Tegnapra vártam őket, amikor még havazott. Robbie előtt felködlött a kórházi ágyán fekvő Anna képe, amint tetőtől talpig bekábítva magában beszél. - Értem - felelte. Maggie gyors pillantást vetett rá, amit akár bosszúsnak is lehetett volna nevezni, aztán a kert irányába kalandozott a tekintete. Tágra nyílt a szeme, ujjai rángatódzni kezdtek, amint nagy keservesen fölemelni próbálta a kezét. Robbie rájött, hogy integetni akar valakinek. Ő is az ablak felé fordult, de ott nem volt senki. Maggie ránézett, majd az ajtó felé intett. - Most elmehet - közölte. - Vendégeket várok. - Ó, igen, elnézést. Esetlenül toporgott, majd lehajolt, és ajkát odaérintette az asszony koponyájának sima, fémesen hideg bőréhez. - Viszlát, Maggie. Az ajtóból visszanézett. Az asszony felszegett fővel, elbűvölt arckifejezéssel meredt az ablakra. Két tenyere széttárva, mintha foglyul akarná ejteni a napsugarat. *** Két nappal a hazaérkezésük után Robbie emailt kapott Leonardtól. Kedves Robbie! Maggie ma reggel elment. A nővér szerint tegnap hajnaltájt vesztette el az eszméletét. Úgy tűnt, fájdalmai vannak, de legalább nem tartott soká. Úgy rendelkezett, hogy hamvasszák el; semmi emlékező szertartás vagy ilyesmi. Forgatok valamit a fejemben, bár ősznél előbb aligha kerülhet rá sor. Majd tudatom. Üdvözlettel: Leonard

407 ————————— ELIZABETH HAND ————————— Robbie felnyögött. A cowanai hét nap máris oly távolinak és álomszerűnek tetszett, akár egy gyermekkori vakáció emléke. Pár szóban részvétét nyilvánította Leonardnak, majd munkába ment. Múltak a hetek. Az Interneten Zách és Tyler is elérhetővé tette a maga videóklipjét a Bellerophonről. Egy-két hetente Robbie leült egy italra Emeryvel, és annak július 4-i grillpartiján egyszer Leonarddal is összefutott. Nyár végére Tyler filmfelvételét 347.623-an, Zachét 347.401en tekintették meg, és mindketten linkkel hivatkoztak Marvo kapitány honlapjára, ahol Emery a Szárnyak az emberiség szolgálatában hiánytalan szövegét ingyenesen letölthetővé tette. A Google újabban ezernél is több találatot dobott ki Margaret Blevin nevére, és Emery egy Bellerophonos pólóval bővítette saját árukínálatát: a tiszta pamutból készült ruhadarab mellrészén a barokkos repülő szerkezet és a keménykalapos pilóta szitanyomású képe volt látható. Szeptember első napjaiban Leonard felhívta Robbie-t. - Oda tudnál jönni a múzeumhoz holnap este fél kilenc tájban? Tartanánk egy megemlékezést Maggie-nek, csak te meg én és Emery. Zárás után. Majd én beviszlek mindkettőtöket. - Hát persze - válaszolta Robbie. - Hozzak valamit? - Csak magadat. Akkor látjuk egymást. Emeryvel fuvaroztatta el magát, aztán gyalogosan keltek át az alkonyi Mállón a múzeumhoz, melynek hófehér tömbje izzani látszott a sebesen indigókékké sötétülő égbolt előterében. Leonard az oldalajtónál várt rájuk. Égszínkék, hímzett tunikát viselt, fehér haja szabadon omlott a vállára. Kezében kartondoboz kicsiny, nyomtatott címkével. - Gyertek - mondta. A múzeumot ötkor bezárták, de az őr kinyitotta nekik a bejáratot. - Nincs sok időnk. A biztonsági szolgálat pultjánál a kopasz Hedge trónolt még annál is impozánsabban, mint amilyennek Robbie évtizedekkel azelőtt utoljára látta. Miközben beírta őket a látogatási naplóba, kíváncsian fürkészte Robbie vonásait, és az aláírását meglátva elvigyorodott. - Emlékszem rád. Opie, igazam van? Robbie egy fintorral reagált a becenévre, de rábólintott. Hedge egy cetlit nyújtott át Leonardnak. - Csipkedjétek magatokat. - Kösz, úgy lesz. A kísértetiesen üres múzeum kék fényekkel megvilágított folyosóin a személyzeti lifthez ballagtak. Magasan a fejük fölött a néma repülő szerkezetek kisebbnek hatottak, mint a múltban, és valahogy ütött-kopottnak, nem igazinak. Robbie egy repedést fedezett fel a Gemini VII űrkabinján, és észrevette, hogy a Wright fivérek Flyeréhez csíkokban tapad a por. A harmadik emeleti folyosón Leonard nyomában lépdelve, a

— MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA — 408 fotólabor, a személyzeti büfé, majd az egykor a flúgos aktáknak otthont adó könyvtár mellett is elhaladtak. Végül egy szellőzőnyílás közelében elhelyezkedő ajtónál cövekeltek le. Leonard rápillantott a Iledge-től kapott cetlire, beütött egy számsort a zár billentyűzetén, és az ajtót kinyitva, benyúlt, hogy fölkapcsolja a villanyt. A keskeny szoba egyik falán fémlétra nyújtózott a magasba. - Hová készülünk? - érdeklődött Robbie. - A tetőre - mondta Leonard. - De ha elkapnak minket, Hedge meg én jól meg leszünk lőve. Ami azt illeti, mindannnyian meg leszünk lőve. Úgyhogy igyekeznünk kell. A tunika alá, a mellkasához gyömöszölte a kartondobozt, és mászni kezdett; Emery és Robbie követte - előbb egy szűkös, fém emelvényre, majd egy újabb kijárathoz. Leonard beütötte a kódot, és tolt egyet az ajtón. Kiléptek az éjszakába. Mintha egy óceánjáró fedélzetén találták volna magukat. A múzeum teteje végig lapos volt, és közel utcányi hosszú. A szellőzőrendszer hatalmas kürtőiből dübörögve ömlött a forró levegő; Leonard egy intéssel jelezte a többieknek, hogy az ellenkező irányban, az épület távolabbi vége felé induljanak meg. Arra hűvösebb volt a levegő, és a felhőtlen ég dacára a szellő oly édesen friss illatot hozott, mint eső után. Alattuk, mint egy roppant társasjáték zöld táblája húzódott a Mail, melyen elefántcsontból, ónixból és üvegből faragott, irdatlan játékfiguraként állt a többi múzeumépület és emlékmű. A távolban a Washington Monument toronysisakja karcolta az eget, azon is túl Roslyn és Crystal City csillogó kiemelkedései. - Még sohasem jártam itt - jegyezte meg Robbie Leonard mellé lépve. - Én sem - csatlakozott Emery. - Én már igen - árulta el Leonard, és elmosolyodott. - Igaz, csak egyszer, még Maggie-vel. A Kapitólium felett a telihold olyan fényesen függeszkedett a csillagtalan égbolton, hogy Robbie végre elolvashatta Leonard dobozán a nyomtatott feliratot. MARGARET BLEVIN. - Ezek a hamvai. - Leonard lerakta a dobozt a betonra, és leemelte a tetejét, amitől egy húzózáras zsákocska vált láthatóvá. Szétnyitotta, és a dobozzal együtt ismét fölvette. - Megkért, hogy innen szórjam szét. Én meg azt szerettem volna, ha akkor mindketten velem vagytok. Belemerítette tenyerét a zsákocskába, majd zárt öklét visszahúzva, Emery elé tartotta a dobozt, aki némán bólintott, és megismételte a mozdulatot. Végül Robbie-hoz fordult.

409 ————————— ELIZABETH HAND ————————— - Te is - kérte. Robbie habozott, aztán a dobozba nyúlt. Ujjai szemcsés anyagot tapintottak; inkább hatott homoknak, mint hamvaknak. Felnézve meglátta, hogy Leonard közben lépett egyet előre, és fejét fölszegve a Holdra mered. Ekkor hátrahúzott karjával az ég felé lökte a maroknyi hamut, majd újabb adagért hajolt. Emery Robbie-ra pillantott, és mindketten szétnyitották a tenyerüket. Robbie csak nézte, amint a hamvak apró, menekülő pillék módjára csorognak ki az ujjai közül. Visszafordult a dobozhoz, hogy újra belemarkoljon, és hármasban szórták, egyre csak szórták a hamvakat marokszám. Mikor a zsákocska végül kiürült, Robbie nehezen lélegezve egyenesedett ki, és elhúzta kezét a két szeme előtt. Tán a holdfény csínye lehetett vagy a hűvösödő szélé, nem tudta, de akárhová fordult, akármerre nézett, a levegő tele volt szárnyakkal.

J. Magyar Nelly fordítása

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 410

Joe Hill

AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN

Sulié Scaléban születtem, egy szegény téglavető egyetlen gyermekeként. Kis szülőfalum a legszédítőbb, legveszedelmesebb hegyhátak között húzódott meg, magasan Positano fölött, és a hideg tavaszi napokon a felhők úgy suhantak végig az utcákon, mint megannyi parádézó kísértet. Sulié Scalét az alant elterülő világgal 820 lépcsőfok kötötte össze. Ezt pontosan tudom. Épp elégszer jártam rajtuk apámmal, a lába nyomában lépkedve, otthonunktól az égig, majd vissza. Az ő halála után pedig tovább róttam őket magányosan. Fel és már le, végül úgy hordozva míg tűnt, terhemet, mintha térdein csontjait éles fehér szilánkokká őröltem volna járás közben. A sziklákat lépcsők egész labirintusa borította,

411 ——————————— JOE HILL ———————————— némelyiket téglákból rakták ki, másokat gránitból. Emin márvány, amott mészkő vagy agyaglapok, sőt fagerendák. Amikor újabb lépcsőket kellett építeni, apám megépítette őket. Amikor egy-két fokot kimostak a tavaszi esők. az ő feladata volt kijavítani azokat. Évekig szamárháton szállította hozzá a köveket. Amikor az állat kimúlt, engem alkalmazott helyette ugyanarra a munkára. Én persze gyűlöltem őt ezért. Voltak macskái is, és ö énekelt nekik, tányérjukba tejet öntött, bolondos történeteket mesélt nekik és az ölében cirógatta őket. Egyszer, mikor az egyikbe belerúgtam - már nem emlékszem, miért ő is hatalmasat rúgott belém, és azt mondta, hogy hozzá ne merjek érni még egyszer az ő kicsinyeihez. És én csak cipeltem a köveit, miközben tankönyveket kellett volna cipelnem, de hazudnék, ha azt mondanám, emiatt haragudtam rá. Nem láttam értelmét az iskolának, utáltam tanulni, utáltam olvasni, az egyetemes iskola fojtó hősége valósággal letaglózott, az egyetlen jó dolog benne Lithodora volt, unokatestvérem, aki a kicsiknek olvasott föl, egyenes háttal ülve egy sámlin, állát magasra emelve úgy, hogy karcsú nyaka előfehérlett. Gyakran elképzeltem, hogy a nyaka is olyan hideg, mint a templomunk márványoltára, és szerettem volna megpihentetni a homlokomat rajta, ahogy az oltáron is tettem. Mély, egyenletes hangon olvasott, olyan hangon, amely a beteg embert szokta szólítani álmában, azzal biztatva őt, hogy hamarosan újra egészséges lesz, és csak az asszonyi test keltette édes láz marad meg benne. Imádtam volna a könyveket, ha ő olvas föl nekem, az ágyam szélén ülve.

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 412 Ismertem minden lépcsőfokot Sulié Scale és Positano között, a hosszú lépcsősorokat, melyek szorosokba ereszkedtek alá, és a mészkőbe vájt alagutakban merültek el, kertek és romos papírmalmok, vízesések és zöld tavacskák mellett elhaladva. Még alvás közben is ezeket a lépcsősorokat jártam, álmaimban. Az út, amelyet apámmal leggyakrabban jártunk, egy különös festésű, vörös kapu mellett vezetett el, mely egy töredezett lépcsőt zárt el előlünk. Azt gondoltam, valakinek a villájához vezethet, és nem is törődtem többet vele egészen addig, míg egyszer lefelé haladva a legfinomabb márványból álló terhemmel meg nem pihentem a kapunak dőlve, mire az egy kattanással kinyílt. Apám körülbelül harminc lépcsövei járt mögöttem. Beléptem a kapun, hogy megnézzem, merre tart a benti lépcsősor. Nem láttam se villát, se szőlőskertet az alján, csak a vég nélkül sorakozó fokokat, ahogy a csupasz sziklaromok között kanyarognak. „Apám!”, kiáltottam, mikor közelebb ért; lábának csattogása visszhangot vert a kövezeten, lélegzete sípolva szakadt ki melléből. „Apám, te jártál valaha ezeken a lépcsőkön?” Amint meglátott ott állni a kapuban, elsápadt, elkapta a vállam, és a következő pillanatban már kifelé ráncigált a lépcsősorra. Azt mondta: „Hogy nyitottad ki a vörös kaput?”

413 ——————————— JOE HILL ———————————— „Nyitva volt, amikor ideértem”, feleltem. „Nem lehetséges, hogy levisznek egészen a tengerig?” „Nem.” „Pedig úgy fest, mintha egész a partig levezetnének.” „Annál messzebbre vezetnek”, mondta apám. és keresztet vetett. Majd ismét megszólalt: „A kapu mindig zárva van.” És csak bámult rám, a szeme fehérje is kilátszott. Sosem láttam még ilyennek, soha nem éreztem még azt, hogy fél tőlem. Lithodora nevetett, amikor elmeséltem neki, és azt mondta, apám vén és babonás. Azt mondta, egy legenda szerint a festett kapu mögötti lépcsősor a pokolba vezet. En vagy ezerszer több ízben jártam már meg a hegyoldalt, mint Lithodora, és tudni akartam, honnan ismerhet ő olyan legendákat, amiknek én még csak említését sem hallottam soha életemben. Azt mondta, az öregek nem beszélnek róla, de beleírták a vidék krónikájába, és emlékeznék rá én is, ha egyszer kezembe vettem volna a tankönyveimet. Azt feleltem, sosem tudtam másra figyelni, ha ő a közelemben volt. Megint nevetett. Amikor azonban a nyaka felé nyúltam, elhúzódott tőlem.

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 414 Az ujjaim így a keblét súrolták, amitől megdühödött, és azt mondta, kezet kéne mosnom. Miután apám meghalt - kőlapterhével lefelé lépdelt a lépcsőkön, amikor egy kóbor macska kiugrott elé, és ő, nehogy rátaposson, inkább kilépett a semmibe, húsz métert zuhant, és végül fölnyársalta egy fa - én jövedelmezőbb munkát találtam igavonó lábamnak és vitorlarúd vállamnak. Don Carlotta szolgálatába álltam, akinek teraszos telepítésű szőlője és présháza volt Sulié Scale meredek lejtőjén. Hordtam le a borát a nyolcszáz-valahány lépcsőn Positanóba, ahol egy gazdag szaracén vásárolta meg mindet, állítólag egy herceg, sötét bőrű, karcsú, és folyékonyabban beszélte nyelvemet, mint én magam, eszes fiatalember, aki mindent szakértő módon olvasott: a hangjegyeket, a csillagképeket, a térképet, a szextánst. Egyszer megbotlottam egy sor téglalépcsőn, amint lefelé cipeltem a Don borát, egy kötél meglazult, a láda a hátamon nekicsapódott a sziklafalnak, és egy palack összetört. Amikor a szaracén meglátta a kikötőben, azt mondta, vagy én ittam meg, vagy bánhatom, ha nem, mert az az egy palack annyit ért, mint teljes egy havi keresetem. Majd még azt is hozzátette, hogy érezzem igazán urasan megfizetve magam. Nevetett, és fehér fogai vakítóan ragyogtak ébenfekete arcában. Józan voltam még, mikor kinevetett, de hamarosan megtelt

415 ——————————— JOE HILL ———————————— a fejem a bor gőzével. No persze nem Don Carlotta selymes és fűszeres, vörös hegyi boráéval, hanem a legolcsóbb chiantiéval a helyi tavernában, ahol együtt iddogáltam egy csapat munkátlan barátommal. Lithodora ott talált rám sötétedés után, és csak állt fölöttem, fekete haja koszorúként övezte hűvös, fehér arcát. Azt mondta, megszerezte a nekem járó ezüstöket. Közölte barátjával, Ahmeddal, hogy egy becsületes embert sértett meg, hogy az én családom mindig is kemény munkával kereste a kenyerét, nem pedig hazugságokkal, és szerencséje, hogy én... „Barátodnak nevezted?”, kérdeztem. „A sivatagnak ezt a majmát, aki semmit nem tud a mi Krisztus Urunkról?” Úgy nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Es ahogy a pénzt az orrom elé tolta, az még inkább megalázott. „Azt hiszem, erre több szükséged van, mint rám”, mondta, mielőtt faképnél hagyott Majdnem fölálltam, hogy utána menjek. Majdnem. Egyik barátom megkérdezte: „Hallottad, hogy a szaracén egy rabszolga-bokaperecet adott a kuzinodnak, ezüst csengettyűkkel díszítve, amit ő azóta is a lábán visel? Arab vidékeken alighanem minden újabb szajha ilyet kap ajándékba urától a háremekben.” Olyan lendülettel ugrottam talpra, hogy fölborult a szék. Két kézzel megragadtam a

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 416 barátom torkát, és azt mondtam: „Hazudsz! Az apja sosem engedné, hogy efféle ajándékot fogadjon el egy istentelen mórtól.” Egy másik barátom közölte, hogy az arab kereskedő többé már nem istentelen. Lithodora megtanította Ahmedet latinul olvasni, a Bibliát használva nyelvkönyvként, és amaz most már úgy vallja, Krisztus fényében él, s a bokaperecet az apja tudtával adta kuzinomnak, köszönetül, amiért megismertette vele a Mi Urunk kegyelmét. Amikor első barátom ismét lélegzethez jutott, elmesélte, hogy Lithodora minden éjjel útnak indult a lépcsőkön, titkos találkákra pásztorkunyhókban, barlangokban vagy papírmalmok romjai között, a vízesés robaja mellett, mely folyékony ezüstként zubogott alá a holdfényben, és ezeken a helyeken aztán ő volt a tanítvány, a férfi pedig keménykezű, sokat kívánó tanító. Mindig ő ment előre, majd unokatestvérem követte a sötétben, bokáján az ékszerrel. Amikor a szaracén meghallotta a csengettyűket, gyertyát gyújtott, hogy megmutassa neki, hol vár rá. Jócskán felöntöttem a garatra akkor már. Elindultam Lithodoráék háza felé, bár fogalmam sem volt, mit tegyek, ha odaérek. Hátulról érkeztem az épülethez, amelyben a szüleivel élt, és arra gondoltam,

417 ——————————— JOE HILL ———————————— majd néhány odadobott kaviccsal ébresztem föl és csalom ablakához. Ahogy azonban közelebb osontam, valahonnan följebbről ezüstös csilingelés ütötte meg a fülemet. Ő már a lépcsőn járt, a csillagos ég felé kapaszkodott, fehér ruhája a dereka körül lobogott, a bokaperec pedig maga is csillagként fénylett lábán az éji félhomályban. A szívem úgy kalimpált, mint egy lépcsőn lefelé guruló flaska: bumm, bumm, bumm. Jobban ismertem a környék hegyeit bárki másnál, ezért másik úton indultam el, durván faragott, sáros fokokon, futva, hogy elébe kerüljek, Sulle Scale lépcsői ugyanis hol szétváltak, hol újra összetalálkoztak. Nálam volt még a pénz, amit a szaracén herceg küldött vele, amikor elment hozzá, és szégyent hozott rám, kikönyörögve tőle fizetségemet. Az ezüstöket egy bádogpohárba raktam, és úgy mentem, csörgetve e júdáspénzeket. Gyönyörűen csengtek a visszhangzó kanyonok közt, az éji lépcsőkön, magasan Positano és a csapkodó, sóhajtozó hullámok fölött, amint a dagály a partot a víz vágyának igájába hajtotta. Végre, amikor egy pillanatra megálltam, hogy újra lélegzethez jussak, szemem sarkából gyertya föllobbanó lángját vettem észre a sötétségben. Festői romban pislákolt, magas gránitfalak között, melyeket birtokukba vettek már a vadvirágok és a borostyán. Tágas bejárata egy füves padlójú

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 418 és csillagokkal kirakott mennyezetű szobára nyílt, mintha az épületet eleve úgy tervezték volna, hogy ne védelmet nyújtson a természet erői elől, hanem épp egy talpalatnyi ősvadont őrizzen meg a betolakodó embertől. Pogány helynek tűnt, olyannak, ahol kecskepatájú, pánsípos, bundás hímtagú faunok rendeznek orgiát. E gyomokkal és nyári zöld növényzettel benőtt privát udvar árkádos bejárata mintha zártkörű bacchanáliára csalogatott volna. A herceg egy leterített takarón várt, egy palackkal a Don borából meg néhány könyvvel, és mosolygott közeledésem csengőszavára, de elkomorodott, amint kiléptem a fényre, kezemben egy durva kődarabbal. Ott helyben megöltem. Nem azért, hogy védjem a család becsületét, és nem is féltékenységből, nem azért ütöttem le a kővel, mert igényt tartott Lithodora hűvös, fehér testére, amelyet nekem nem kínált volna fel soha. Azért kezdtem ütni a kődarabbal, mert gyűlöltem a fekete képét Amikor abbahagytam a püfölését, leültem mellé. Megfogtam csuklóját, hogy kitapintsam a pulzusát, de érezvén, hogy halott, tovább szorongattam kezét, a fűben ciripelő tücskök zenéjétől körülvéve, mintha kisgyermek volna, az én gyermekem, aki sokáig próbált

419 ——————————— JOE HILL ———————————— dacolni álmosságával, de végül megadta magát, és éppen most bóbiskolt el. Bódulatomból a lépcsőn felfelé közeledő csengettyűk édes hangja zökkentett ki. Fölugrottam, és futottam, de Dóra már oda is ért, belépett az ajtónyíláson, és én kis híján fellöktem, ahogy elfutottam mellette. Utánam nyúlt kecses fehér kezével, és a nevemen szólított, de nem álltam meg. Hármasával vettem a lépcsőfokokat, gondolkodás nélkül rohantam, de nem voltam elég gyors, és hallottam, amikor kiáltozni kezdte az ő nevét. Nem is tudom, merre futottam, talán Sulié Scale felé, pedig biztos lehettem benne, hogy ott keresnek majd először, amint Lithodora lejön a lépcsőkön, és szétkürtöli, mit tettem az arabbal. Mégsem lassítottam, csupán akkor, amikor már kapkodva szedtem a levegőt, és a mellem megtelt tűzzel. Akkor megálltam, és nekidőltem egy kapunak, mely az út mentén nyílt... ugye tudják, melyiknek? ...és az kitárult egyetlen érintésemre. Beléptem rajta, és ereszkedni kezdtem lefelé a mögötte induló meredek lépcsőkön. Gondoltam, itt aztán senki nem fog keresni, elrejtőzhetek egy időre, és... Nem. Arra gondoltam, hogy a lépcsők levisznek az útig, és ott elindulok északnak, Nápoly felé, majd jegyet váltok egy hajóra Amerikába,

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 420 hogy új néven új életet kezdjek... Nem. Elég ebből! Ki az igazsággal! Azt hittem, a lépcső a pokolba vezet, és én oda akartam jutni: a pokol legmélyére. A lépcsők eleinte öreg fehér kövekből voltak, de ahogy haladtam lefelé, egyre kormosabbak, sötétebbek lettek. Más lépcsők is futottak bele itt-ott, a hegy más pontjairól ereszkedtek le. Nem értettem, ez hogy lehetséges. Azt hittem, minden lépcsősort bejártam már, kivéve ezt az egyet, és ha az életem múlott volna rajta, akkor sem tudom megmondani, honnan indultak a számomra újak. Az erdőt körülöttem tűz perzselhette fel valamikor a nem túl távoli múltban, utam égett, elroppant fenyőtörzsek között vezetett a megfeketedett, szenes hegyoldalban. Csakhogy nem is hallottam tűzesetről a hegynek ezen a részén, amióta az eszemet tudom. A légmozgás is egyértelműen meleget hozott valahonnan, kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni átforrósodó ruhámban. Követtem a lépcső fordulóját, és valamivel lejjebb megláttam egy fiút, aki egy kőpihenőn üldögélt. Különös

421 ——————————— JOE HILL ———————————— holmikat pakolt szét egy pokrócon. Volt ott egy felhúzós pléhmadár kalitkában, egy kosár fehér alma, egy ütött-kopott arany öngyújtó. Volt továbbá egy üveg, és benne valami fény. Ez a fény pedig egyre erősödött, míg végül már úgy tűnt, a pihenőt a felkelő nap fénye világítja meg, majd hirtelen elhalványult, egyetlen pontba húzódva össze, mintha egy elképzelhetetlen módon ragyogó világító bogár lenne. Láttomra a fiú elmosolyodott. Aranyhaja volt, és a leggyönyörűbb mosolya, amit valaha egy gyermek arcán láttam, mégis félni kezdtem tőle - már az előtt, hogy a nevemen szólított volna. Úgy tettem, mintha nem hallanám, mintha nem is látnám, egyszerűen elsétáltam mellette. Nevetett, ahogy nézte sietségemet. Minél továbbjutottam, annál meredekebbé vált a lépcső. Fény szűrődött fel lentről, mintha valahol, egy párkány alatt, a facsonkokon túl egy Róma méretű város bújt volna meg, mint egy ragyogással telt edény, szétterített parázs. A szél szárnyán fövő ételek illata sodródott felém. Már ha ételé volt az az étvágygerjesztő illat, a tűzön pörkölődő húsé. Hangok előttem: egy férfi beszél fáradtan, talán saját magához, hosszú, örömtelen diskurzus; valaki más nevet, de nem jókedvében, zavarodottan, mérgesen. Egy harmadik férfi kérdéseket tesz föl. „Vajon édesebb a szilva, ha előbb egy szűzlány szájába tömték, miközben elvették ártatlanságát? És kié legyen a gyermek, aki az oroszlánnal háló,

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 422 majd kizsigerelt bárány rothadó teteméből készült bölcsőben alszik édesdeden?” És így tovább. A következő fordulónál végre a szemem elé kerültek. A lépcső két oldalán fél tucat férfi, megfeketedett fenyőfa keresztekhez szögezve. Egy darabig sem előre, sem vissza nem bírtam mozdulni: a macskák miatt. Az egyik férfinak seb volt az oldalában, melyből vörösen szivárgott a véres tócsába gyűlt a lépcsőn, néhány kismacska pedig úgy lefetyelte, mintha tejszín lenne, ő meg fáradt hangján beszélt hozzájuk, arra biztatva őket, nyalják csak fel mind. Nem mentem hozzá olyan közel, hogy az arcát kivehessem. Inkább visszafordultam, és remegő lábon elindultam arrafelé, amerről jöttem. A fiú ott várt rám furcsa gyűjteményével. „Miért nem ülsz le, és pihenteted meg fáradt lábadat, Quirinus Calvino?”, kérdezte. És én letelepedtem vele szemben, nem azért, mert akartam, hanem mert a lábam abban a pillanatban egyszerűen összerogyott alattam. Először egyikünk sem szólt. O rám mosolygott a holmijával beterített takaró másik oldaláról, és én úgy tettem, mintha rendkívüli módon érdekelt volna a pihenő fölé benyúló sziklakiszögellés. A fény az üvegben ismét erősödött, míg óriásira nőtt, torz árnyékunk föl nem ugrott a kőfalra, majd újfent kihunyt hirtelen, és mi megint elmerültünk a sötétségben. A fiú odakínált nekem egy vízzel töltött állatbőrt, de én tudtam, jobb, ha semmit nem fogadok el tőle. Vagy legalábbis úgy éreztem. A fény újra erősödött, egyetlen lebegő, tökéletesen fehér pont, mely léggömbként fújódott föl. Megpróbáltam ránézni, de szemem mögött olyan fájdalom hasított a fejembe, hogy félrefordultam. - Mi ez? - kérdeztem. - Égeti a szemem. - Egy kis, napból lopott szikra. Mindenféle csodálatos dologra alkalmas. Lehet vele kemencét fűteni, óriási kemencét, ami egy egész várost fölmelegíthet és ezernyi Edison-égőt meggyújthat. Nézd, hogy fénylik! De nagyon óvatosan kell bánni vele. Ha eltöröd az üvegét, és hagyod a szikrát kiszökni, ugyanaz a város el is tűnhet egy vakító villanásban. A tiéd lehet, ha akarod. - Ezt mondta nekem.

423 ——————————— JOE HILL ———————————— - Nem, nem akarom - feleltem. - Nem. Hát persze, hogy nem. Nem is neked való. Nem számít. Valaki majd később eljön érte. De vegyél el valami mást! Amit csak akarsz mondta. - Te vagy Lucifer? - kérdeztem rekedt hangon. - Lucifer egy rémes vén kecske, akinek vasvillája van meg patája, és szenvedést hoz az emberekre. Én ki nem állhatom a szenvedést. Segíteni szeretnék az embereknek. Ajándékokat adok. Ezért vagyok itt. Aki ideje előtt téved ezekre a lépcsőkre, üdvözlésül ajándékot kap tőlem. Te szomjasnak látszol. Szereméi egy almát? - Beszéd közben fölemelte a kosarat a fehér almákkal. Szomjas voltam - a torkom nem is csak kapart, de egyenesen égett, mintha nemrég füstöt lélegeztem volna be, és már reflexszerűen nyújtani is kezdtem a kezemet a fölkínált gyümölcs felé, de rögtön visszahúztam, mert legalább egy könyv tanításaira jól emlékeztem. O rám vigyorgott. - Azok csak nem...? - kérdeztem. - Egy nagyon öreg és rendkívül megbecsült fáról valók - felelte. - Soha még ennél édesebb gyümölcsöt nem kóstolhattál. És ha eszel belőle, megtelsz ötletekkel. Igen, még te is, Quirinus Calvino, aki olvasni is alig tanultál meg. - Nem kell - jelentettem ki, de igazából azt akartam mondani neki, hogy ne szólítson a nevemen. Nem bírtam elviselni, hogy ismeri. Ő azt válaszolta: - Hiszen mindenki ezt akarja. Csak ennék és ennék, míg pukkanásig nem telnek értelemmel. Segítségével egy idegen nyelvet megtanulni éppen olyan egyszerű lesz, mint, mondjuk, megépíteni egy bombát. És mindez csak egy harapásnyira van tőled, itt, ebben az almában. No és az öngyújtó? Ezzel bármit lángra gyújthatsz. Égy cigarettát. Egy pipát. Egy tábortüzet. Képzeleteket. Forradalmakat. Könyveket. Folyókat. Az eget. Egy másik ember lelkét. Még az emberi lélek számára is létezik olyan hőmérséklet, melyen föllobban. Az öngyújtón varázslat ül, ami hozzáköti a bolygó legmélyebb olajkútjaihoz, és mindaddig működni fog, amíg az az olaj kitart, vagyis bizonnyal örökké. - Nincs semmid, ami kellene nekem - mondtam. - Nekem mindenki számára van valamim - válaszolta. Fölálltam, indulásra készen, bár nem volt hová mennem. Nem sétálhattam tovább lefelé a lépcsőn. Már a gondolatra szédülni kezdtem. De fölfelé sem mehettem. Lithodora mostanra már visszaért a faluba. Biztos fáklyákkal kutat utánam mindenki a lépcsőkön. Meglepett, hogy még nem hallom kiáltozásukat. Ahogy a sarkamon hintáztam, a pléhmadár elfordította a fejét, rám nézett, és pislogott egyet, szemének fémborítása lecsapódott, majd újra

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 424 fölpattant. Rozsdaette, csipogó hangot hallatott. Én is hasonlót, annyira megleptek hirtelen mozdulatai. Azt hittem, csak valami játék, nem mozog. Kitartóan figyelt engem, és én visszabámultam. Gyermekkoromban mindig is érdekeltek az aprólékos gonddal megépített gépezetek, az óramű mozgatta emberfigurák, akik előszaladtak déli kongatáskor, a favágó, hogy fejszéjével hadonászni kezdjen, a leány pedig, hogy táncra perdüljön. A fiú követte pillantásomat, és elmosolyodott, azután kinyitotta a kalitkát, és benyúlt. A madár könnyedén ugrott az ujjára. - Gyönyörűen dalol - mondta. - Ha megtalálja gazdáját, egy vállat, amin megülhet, élete végéig annak az embernek énekel majd. Úgy bírhatod rá, hogy daloljon neked, ha hazudsz. Minél nagyobbat, annál jobb. Tápláld hazugsággal, és csodálatos dallamokkal hálálja meg. Az emberek rajonganak a daláért. Annyira imádják, hogy még az sem érdekli őket, ha mellette hazudnak nekik. Ha akarod, a tiéd. - Nem akarok tőled semmit - közöltem, de amint kimondtam, a madár fütyörészni kezdett: a legédesebb, legfinomabb melódiát, akár egy csinos lány kacagása, vagy egy anya hangja, amikor vacsorára hív. A dal kicsit olyan volt, mintha egy zenedobozból szólt volna, és én máris magam elé képzeltem egy rücskös hengert, amint forog benne, egy ezüst fésű fogait pengetve. Hallatán megremegtem. Sose gondoltam volna, hogy ezen a helyen, ezeken a lépcsőkön ilyen szépséget is megélhetek. A fiú nevetett, és kezét felém lódította. A madár szárnya kipattant az oldala mellől, mint a rugós bicska pengéje, úgy vitorlázott át a vállamra, hogy végül megüljön rajta. - Látod? - szólalt meg a fiú a lépcsőn. - Kedvel téged. - Nincs mivel fizetnem érte - mondtam, és hangom rekedten, idegenül kongott. - Már kifizetted - felelte a fiú. Azzal elfordította a fejét, és lefelé nézett a lépcsőn, mintha figyelne valamit. Hallottam, fölerősödik a szél. Mély, suttogó nyögéssel mászta meg a lépcsőt, morajló, magányos, nyugtalan sikollyal. A fiú visszapillantott rám. - Most menj! Hallom, atyám jön. A rémséges vén kecske. Hátrálni kezdtem, és sarkam a következő lépcsőfoknak ütközött. Annyira sietve próbáltam távozni, hogy elterültem a gránitlapokon. A madárfölröppent a váltamról,egyre táguló köröket írt le a levegőben, de amint újból föltápászkodtam, visszavitorlázott korábbi ülőhelyére a vállamon, én meg futni kezdtem fölfelé, amerről ide érkeztem.

425 ——————————— JOE HILL ———————————— Egy ideig sietősen másztam a fokokat, de hamar kifáradtam, és lassítanom kellett. Gondolkozni kezdtem, mit mondjak majd, ha elérem a fő lépcsőket, és fölfedeznek. „Mindent bevallók, és elfogadom, bármilyen büntetést mérnek is ki rám el fogóim”, határoztam el végül. A pléhmadár nyomban vidám, gunyoros trillázásba fogott. Amint azonban elértem a kaput, elhallgatott, hangját mintha egy másik dallam oltotta volna ki: egy lány zokogása. Zavarodottan hallgattam, majd bizonytalanul visszaosontam oda, ahol Lithodora szerelmesét meggyilkoltam. Semmi mást nem hallottam, csak Dóra sírását. Nem ordítoztak férfiak, nem dobogtak léptek a lépcsőn. Addig úgy tűnt számomra, a fél éjszaka eltelt tettem óta, de amikor elértem a romokat, ahol a szaracént hagytam, és lenéztem Dorára, az az érzésem támadt, csupán percekkel korábban futottam el. Közelebb léptem hozzá, és suttogni kezdtem, szinte félve attól, hogy meghall. Amikor másodjára szólítottam nevén, feje megmozdult, és vörös karikás, gyűlölettel telt szemmel nézett rám, és azt sikoltotta, takarodjak. Vigasztalni próbáltam, elmondani, hogy sajnálom, de amint felé indultam, talpra ugrott, rám rontott, ütni-verni kezdett, könnyeivel az arcomnak esett, és közben hisztérikusan zokogva ezerszer megátkozta a nevemet. Csak a vállára akartam rakni a kezem, hogy megnyugtassam, de feléje nyúlva mégis fehér nyakát találtam meg.

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 426 Apja és barátai meg az én munka nélküli cimboráim találtak rám, ahogy ott sírtam fölötte. Ujjaimmal még mindig hosszú, fekete haját simogattam. Az apja térdre esett, karjaiba vette a lányt, és egy ideig a hegyek azt visszhangozták, ahogy a nevét ismételgette újra meg újra. Egy másik férfi, puskával a kezében azt kérdezte, mi történt, és én elmondtam neki... elmondtam... hogy az arab, az a sivatagi majom fölcsalta Dórát ide, és amikor erővel sem sikerült elvennie ártatlanságát, megfojtotta a fűben, így találtam rájuk én, megküzdöttünk, és végül agyonütöttem egy kővel a gyilkost. Ahogy ezt elmondtam, a pléhmadár fütyülni, énekelni kezdett, a legszomorúbb és legédesebb dallamot, amit valaha hallottam, a férfiak pedig szótlanul hallgatták, míg a végére nem ért Én a karomba vettem Lithodorát, úgy vonultunk le, és amint útközben mesélni kezdtem, hogyan tervelte ki a szaracén legédesebb és legszebb lányaink eladását Arábiában, a madár újból énekelni kezdett De én csak folytattam, érvelve, hogy a leánykereskedelem a bor eladásánál is jövedelmezőbb, a madár pedig egyenesen indulót fújt nekünk, és a velem trappoló férfiak arca egyre keményebbé, sötétebbé vált. Ahmed emberei a hajóval együtt égtek el, majd a kikötő vizének mélyére süllyedtek. Áruját, melyet egy, a mólóhoz

427 ——————————— JOE HILL ———————————— közeli raktárban őrzött, elkobozták, pénzes kazettáját pedig én kaptam meg hősiességeméit Soha senki sem hitte volna kiskoromban, hogy egyszer majd én leszek a leggazdagabb kereskedő Amalfi partjai mentén, vagy hogy egyszer enyém lesz Don Carlotta gyönyörű szőlőskertje, az enyém, aki korábban teherhordó öszvérként dolgoztam meg fizetségemért. Azt sem sejtette volna senki, hogy egy napon én leszek Sulié Scale szeretett polgármestere, egy olyan hírneves ember, hogy maga Őszentsége a Pápa hív majd személyes audienciára, megköszönni széles körben ismert, nagyvonalú adományaimat. Idővel aztán a kecses pléhmadár rugói elöregedtek, és ő nem dalolt tovább, de addigra már nem is számított, hiszik-e a hazugságaimat, vagy sem, olyan gazdag, hatalmas és híres ember lettem. Igen ám, de néhány évvel elnémulása előtt egyik reggel arra ébredtem birtokomon, hogy ablakpárkányomra drótokból fészket rakott, és megtöltötte ezüstlemezkékből készült, törékeny tojásokkal. Nyugtalanul nézegettem őket, de amikor feléjük nyúltam, az anyamadár mindig odakapott tűhegyes csőrével, így a további próbálkozásokról csakhamar le is tettein. Hónapokkal később a fészekben csupán foszlányait találtam a lemezkéknek. Az új faj fiókái,

—————————— AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN ——————— 428 egy új kor teremtményei szárnyat bontottak, és elrepültek, ki tudja, hová Nem tudom, mára hány pléhből, drótból és elektromosságból alkotott madár lehet a világban, de épp ebben a hónapban hallottam frissen kinevezett miniszterelnökünk, Mussolini úr egy szónoklatát, és amikor az olasz nép nagyságáról és a német testvéreinkkel közös jövőnkről beszélt, tisztán hallottam egy pléhmadár énekét a háttérben. Különösen jól kivehető, ha rádión közvetítik. Már nem a hegyekben élek. Évek óta nem is láttam Sulié Scalét. Rá kellett döbbennem öregkoromra, hogy nem megy már a lépcsőmászás. Mindenkinek azt mondom, fájós, elaggott térdeim kínoznak hozzá túlságosan. Pedig az igazság csak az, hogy félek a magasban.

Németh Attila fordítása