253486266-1-Ben-Aaronovitch-London-Folyoi.pdf

A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.

Colin Ravey emlékére, mert vannak emberek, akik nem férnek el esetlen univerzumban

De miért ismerjék a jövőt? Későn a gond még sose jött, S a boldogság múló dolog. Csak lerombolná édenünk a tudást, hol nem tudni üdv, okos lesz a bolond. Óda Eton College távoli látképéhez THOMAS GRAY

(Hárs Ernő fordítása)

1. SZELLEMES SZEMTANÚ

Egy keddi napon kezdődött az egész, egy dermesztő januári hajnalon fél kettőkor, amikor is Martin Turner utcai előadóművész és – saját megfogalmazásában – gigolótanonc megbotlott egy földön heverő testben a Szent Pál-templom keleti oszlopos bejárata előtt. A józannak kis jóindulattal sem nevezhető Martin először azt hitte, a földön heverő illető is a sok ünneplő közé tartozik, akik a Piazzát használták szabadtéri vécének és szállásnak. Edzett londoni lévén Martin egy „londoni futólagot” szánt a testre: azaz egy gyors pillantást, hogy felmérje, az illető részeg, dilis vagy netán szorult helyzetbe került emberi lény. Sajnos az a gyakran bizonyított tétel, amely szerint könnyen lehet valaki egyszerre mindhárom az évek múlásával ahhoz a helyzethez vezetett, hogy mára az irgalmas szamaritánuskodás Londonban extrém sportnak számít, akárcsak a bázisugrás vagy a krokodilbirkózás. A jó minőségű kabát és cipő láttán Martin részegnek kategorizálta az illetőt, és már indult volna tovább, amikor feltűnt neki valami. Pontosabban valaminek a hiánya. A fejé. Ahogy Martin megjegyezte az őt kihallgató nyomozóknak, nagy szerencse, hogy ő maga is mámoros állapotban leledzett, különben sikoltozással és fel-alá rohangálással pocsékolta volna az időt – főleg miután azt is észrevette, hogy egy jókora vértócsában áll. Így viszont a részegek lassú, türelmes módszerességével tárcsázta a 999-et, és kérte a rendőrséget. A rendőrség diszpécserközpontja riasztotta a legközelebbi rohamkocsit, és hat perc múlva már meg is érkeztek a helyszínre az első rendőrök. Az egyikük a hirtelen kijózanodott Martin mellett maradt, míg a partnere megbizonyosodott róla, hogy tényleg van

holttest, és hogy a körülményeket tekintve valószínűleg nem balesetről van szó. A fejet hat méterrel arrébb találták meg, begurult a templom egyik neoklasszikus oszlopa mögé. A rendőrök jelentést tettek a központnak, a központ pedig riasztotta a környékbeli gyilkossági nyomozócsoportot, ahonnét az ügyeletes tiszt, a csoport legfiatalabb nyomozója fél órával később meg is érkezett: vetett egy pillantást Mr. Fejnélkülire, és máris ébresztette a felettesét. Ezzel a városi rendőrség gyilkossági nyomozását kísérő pompa és hajcihő ellepte azt a huszonöt méternyi macskakövet a templom oszlopos előcsarnoka és a piac épülete között. A kiérkező patológus megállapította a halál beálltát, tett egy előzetes becslést az okát illetően, majd elvitte a tetemet boncolásra. Némi fennakadást okozott a fejhez szükséges nagyságú bizonyítékzacskót keríteni. Aztán megérkeztek a csőcselék helyszínelők, és hogy bebizonyítsák, milyen fontos emberek, kierőszakolták, hogy a Piazza egész nyugati végét elkerítsék. Ehhez még több egyenruhás rendőrre volt szükség, ezért a rangidős nyomozó felhívta a Charing Cross-i kapitányságot, hogy van-e szabad emberük. Az ügyeletes parancsnok a „túlóra” varázsige hallatán bemasírozott a szállóra, és az önként jelentkezőket kiugrasztotta meleg ágyikójukból. Így aztán az elkerített részt kiterjesztették, a helyszínt alapos vizsgálatnak vetették alá, fiatal nyomozókat küldtek el titokzatos céllal, és végül, kicsivel öt óra után az egész nyüzsgés hirtelen befejeződött. A holttestet elvitték, a nyomozók elmentek, és a helyszínelők egyhangúlag egyetértettek abban, hogy reggelig már nincs mit tenni, ami még három órát jelentett. Addig csak pár balekra van szükség, hogy őrizzék a helyszínt. Ezért álltam én a Covent Gardenben a dermesztő szélben hajnali hatkor, és ezért láttam én a kísértetet. Néha arra gondolok, hogy ha én megyek el kávéért, és nem Lesley May, az életem talán kevésbé érdekes, viszont kétségtelenül kevésbé veszélyes lett volna. Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem

magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?” A Covent Garden egy jókora tér London belvárosában, amelynek keleti végén a Royal Opera House, azaz a Királyi Operaház áll. a közepén van egy fedett piac, a nyugati végén pedig ott magaslik a Szent Pál-templom. Valaha itt működött London legnagyobb gyümölcs- és zöldségpiaca, de aztán tíz évvel a születésem előtt a piac átköltözött a folyó déli oldalára. A Covent Garden hosszú és változatos történelmében főként a bűnözés, prostitúció és színjátszás játszott szerepet, ám manapság inkább csak turistapiac. A Szent Páltemplomot Inigo Jones építette 1638-ban, és a Színészek Templomaként is emlegetik, hogy megkülönböztessék a székesegyháztól. Azért tudom mindezt, mert ha dermesztő szélben álldogálsz, kapva kapsz bármin, ami leköti a figyelmedet, én pedig találtam egy nagy és elképesztően részletes információs plakettet a templom oldalán. Például tudták, hogy az 1665-ös járvány – amelynek a végén leégett London – első dokumentált áldozata a templom temetőjében fekszik? Miután tíz perce bujkáltam a szél elől, én megtudtam. A gyilkossági nyomozócsoport úgy zárta le a Piazza nyugati végét, hogy szalagot húzott a King Street-i és a Henrietta Street-i kijárat elé, és végig a fedett piac elején. Én a tér templom felöli végét őriztem, ahol menedéket kereshettem a templom oszlopai között, Lesley May újonctársam pedig a Piazza felőli oldalt, így ő a piacra menekülhetett a szél elől. Lesley alacsony, szőke és hihetetlenül hetyke csaj, még golyóálló mellényben is. Együtt végeztük el az alapkiképzést Hendonban, aztán Westminsterbe kerültünk gyakorlatra. A kapcsolatunk szigorúan szakmai volt, habár engem mélyről jövő vágy emésztett, hogy lássam egyenruhanadrág nélkül.

Mivel mindketten próbarendőrök voltunk, egy tapasztalt rendőrt hagytak velünk, hogy felügyeljen ránk, aki eme kötelességének eleget is tett, szorgalmasan felügyelt egy egész éjjel nyitva tartó kávézóban a St Martin’s Courton. Megszólalt a mobilom. Eltartott egy ideig, mire kibányásztam a mellény, az öv, a gumibot, a bilincs, a digitális rendőrségi rádió és az otromba, de szerencsére vízhatlan kabát alul. Amikor végre beleszóltam, Lesleyt hallottam. – Elmegyek kávéért. Kérsz? A fedett piac felé néztem, és láttam, hogy integet. – Az életemet mented meg vele – mondtam, és néztem, ahogy eliramodik a James Street felé. Egy perce mehetett el, amikor egy alakot vettem észre nem messze. Egy alacsony, öltönyös férfit a legközelebbi oszlop árnyékában. A rendőrségnél bevett „üdvözlésben” részesítettem. – Hé, maga meg mit művel? Az alak felém fordult, és egy pillanatra felvillant előttem egy sápadt, ijedt arc. Gyűrött, divatjamúlt öltönyt viselt mellénnyel, zsebórával és megviselt cilinderrel. Felötlött bennem, hogy a Piazzára engedélyt kapott utcai előadók közé tartozhat, csak pöttyet korán volt még a munkához. – Ide, ide – intett nekem. Megtapogattam a kihúzható gumibotomat, aztán elindultam felé. A rendőrnek a civilek fölé kell tornyosulni, még ha azok segítőkészek is. Ezért viselünk nagy csizmát és hegyes sisakot, de közelebb érve láttam, hogy a férfi nagyon alacsony, talán százötven centi. Úgy kellett leküzdenem a késztetést, hogy leguggoljak, és az arcunk egy szinten legyen. – Láttam az egészet, békebíró – mondta. – Rettenetes volt, az ám, rettenetes. Hendonban beléd verik: a legelső feladat megtudni a nevet és a címet. Elővettem a noteszt és a tollat.

– Megkérdezhetem a nevét, uram? – Hogyne, békebíró. Nicholas Wallpenny a becsületes nevem, de aztat ne kérdezze, hogyan írom, mer’ én sose jutottam el odáig, hogy megtanuljam a betűvetést. – Utcai előadó, uram? – kérdeztem. – Mondhassuk – felelte Nicholas. – Az előadásaim mostanság az utcára korlátozódnak. Igaz, egy ilyen hideg éccaka nem lenne ellenemre, ha bensőségesebb fogadtatást kapnék. Ha érti, mire gondolok, békebíró. A zakója hajtókájára egy jelvényt tűzött, ami táncoló csontvázat ábrázolt. Eléggé gót dísz egy törpe cockney fazonnak. de hát London a világ kulturális fővárosa. Leírtam: Utcai előadó. – Elmondaná, mit látott, uram? – kérdeztem. – Éppen eleget, békebíró. – Itt volt ma reggel már korábban is? – A tanáraim világosan értésemre adták, hogy nem szabad szavakat adni a tanú szájába. Az információ áramlása szigorúan egyirányú legyen. – Itt vagyok én reggel, délben, este – felelte Nicholas, aki nyilván nem járt ezekre az órákra. – Ha tanúja volt valaminek, fáradjon be a rendőrségre, és tegyen vallomást. – Az elég bajosan menne – válaszolta Nicholas –, mivelhogy halott vagyok. Azt hittem, rosszul hallottam. – Ha a biztonsága miatt aggódik… – Nem aggódok én már semmi miatt se, békebíró – mondta Nicholas. – Mivelhogy az utóbbi százhúsz évben halott voltam. – Ha halott, akkor hogyan tud beszélni? – kérdeztem, mielőtt átgondoltam volna. – Magának jutott valami a látásból. Mint Eusepia Palladinónak annak idején. – Alaposan megnézett magának. – Talán az apjától örökölte? Dokkmunkás volt? Tengerész vagy hasonló? Tőle örökölte azt a szép hullámos hajat meg azt a száját is?

– Be tudja bizonyítani, hogy halott? – próbáltam a józan ész elkeskenyedő ösvényének közelében maradni. – Ahogy gondolja, békebíró – mondta Nicholas, és előrelépett a fénybe. Átlátszó volt, ahogy a hologramok a filmekben. Háromdimenziós volt, határozottan ott volt, és mégis kurvára átlátszott. Láttam rajta keresztül a fehér sátrat, amit a helyszínelők felállítottak a holttest fölé. Jól van, mondtam magamnak, csak mert megőrültél, attól még viselkedhetsz rendőrkent. – Elmondaná, mit látott? – kérdeztem. – Először láttam azt az embert, akit megöltek, jönni a James Streeten. Sudár, magas léptű ember volt az, katonásan tartotta magát, nagyon vidáman öltözött, a modern divat szerint. Materiális napjaimban olyan pernahajdernek tartottam volna, akinek érdemes a zsebibe nyúlni. – Nicholas szünetet tartott, hogy köpjön egyet. Semmi sem ért földet. – Aztán jött a másik ember, aki a gyilkolást végezte, a Henrietta Street felől. Nem volt olyan elegántos, kék munkásnadrágot viselt meg vízhatlan köpenyt, mint a halászok. Ott mentek el egymás mellett – mutatott egy pontra tíz méterrel a templom előtt. – Gondolom, ismerték egymást, mert mind a ketten biccentettek, de nem álltak meg beszélgetni vagy ilyesmi, ami érthető is, mert hát nem ácsorgáshoz való éccaka volt. – Szóval elmentek egymás mellett? – kérdeztem, hogy le tudjam írni a hosszú monológot, és hogy tisztázzam a dolgot. – És maga szerint ismerték egymást? – Futólag – vélte Nicholas. – Nem mondanám, hogy kebelbarátok voltak Főleg az utána következők fényében. Megkértem, hogy vessen fényt az utána következőkre. – Hát a második, a gyilkos ember felvett egy sapkát meg egy vörös kabátot, előhúzott egy botot, és olyan halkan és gyorsan, mint egy tolvaj a szállóban, az első mögé ment, és lecsapta a fejét. – Most a bolondját járatja velem.

– Nem én, eszembe nem jutna – vetett keresztet Nicholas. – Esküszök a saját halálomra, márpediglen ennél ünnepélyesebb esküt egy szegény árnyék nem tehet. Rettenetes volt. A fej lejött, a vér meg kijött. – És mit csinált a gyilkos? – Dolga végeztével úgy ballagott a New Row-n, mint kutya a parkban. Arra gondoltam, hogy New Row a Charing Cross Roadra visz, ami ideális hely taxit vagy minitaxit fogni, sőt akár az éjszakai buszt, ha jó az időzítés. A gyilkos tizenöt perc alatt kijuthatott a belvárosból. – De nem ez volt a legrosszabb – mondta a magáét Nicholas, aki nem akarta hagyni, hogy a közönsége figyelme elterelődjék. – A gyilkos ember valahogy hátborzongató volt. – Hátborzongató? – néztem rá. – Maga egy kísértet. – Ha szellem vagyok is, az csak segít abban, hogy tudjam, mi az igazán hátborzongató. – És mit látott? – A gyilkos ember nemcsak a kalapját és kabátját vette át, de az arcát is. Most mondja, hogy ez nem hátborzongató. Valaki a nevemen szólított. Lesley megjött a kávéval. Amíg odanéztem Nicholas eltűnt. Egy pillanatig ott álltam és bámultam, mint egy idióta, majd Lesley megint szólított. – Kéred a kávét, vagy nem? – Odamentem az angyali Lesleyhez, aki egy polisztirén pohárral várt. – Történt valami, amíg elvoltam? – kérdezte. Belekortyoltam a kávéba, így a szavaknak – hogy beszéltem egy kísértettel, aki látta az egészet – nem állt módjukban kijönni a számon.

Másnap tizenegykor ébredtem, sokkal korábban, mint akartam. Lesleyvel nyolckor váltottak le bennünket, visszavittek a szállóba, és mi azonnal lefeküdtünk. Sajnos külön ágyba. Volt néhány előnye annak, hogy a rendőrőrsünk szállóján laktunk: olcsó, közel van a munkahelyhez, és mégse a szülői ház. Hátrányt jelentett, hogy olyanokkal laktál, akik nem lettek eléggé szocializálva ahhoz, hogy normális emberekkel éljenek, és akik rendszeresen nehéz csizmát viseltek. A gyenge szocializáció következtében a hűtő kinyitása folyton mikrobiológiai kalandot ígért, és a csizmák miatt minden műszakváltás olyan robajjal járt, akár egy lavina. Feküdtem a keskeny, intézményes ágyamon, és Estelle poszterét bámultam, amelyet a szemközti falra tettem fel. Nem érdekel, mit mondanak: az ember sose lehet túl idős ahhoz, hogy egy gyönyörű nő látványára ébredjen. Tíz percig még ágyban maradtam, remélve, hogy a kísértettel való beszélgetés emléke elfakul, mint az álom, de nem így lett, úgyhogy felkeltem, és lezuhanyoztam. Fontos nap volt, jól kellett kinéznem. A városi rendőrség még ma is munkásosztálybeli szervezet, akármit gondolnak az emberek, így aztán abszolút elutasítja a tisztek osztályának elvét. Emiatt minden rendőrújoncnak két évet az utcán kell tölteni közönséges járőrként. E mögött a gyakorlat mögött az az elv áll, hogy semmi sem olyan jellemépítő, mintha az embert szidja, leköpi és lehányja a civil lakosság. A próbaidő vége felé elkezdesz pozíciókra jelentkezni a szervezet különböző ágainál, vezetőségeinél és műveleti parancsnokságainál. A legtöbben egyenruhás járőrként folytatják az egyik kerületi kapitányságon, és a vezetőség szereti hangsúlyozni, hogy aki úgy dönt, hogy egyenruhás rendőrként fontos munkát végez London utcain, az csak dicséretet érdemel. Valakit muszáj szidni, köpdösni és lehányni, és a magam részéről én emelem kalapom a bátor férfiak és nők előtt, akik hajlandók elvállalni ezt a szerepet. Ezt a nemes hivatást választotta a parancsnokom, Francis Neblett felügyelő. Még a dinoszauruszok korában állt be a rendőrséghez,

hamar megkapta a felügyelői rangot, és a következő harminc évet boldogan eltöltötte ebben a pozícióban. Flegma ember volt, sima barna hajjal, az arcát mintha egy ásó lapos végével csapták volna meg. Neblett elég régimódi volt, hogy rendőrzubbonyt viseljen a kincstári fehér ingen még akkor is, amikor „a haverokkal” járőrözött. Úgy volt, hogy aznap bemegyek hozzá elbeszélgetésre, amely során „megtárgyaljuk” a karrierem alakulását. Elméletileg ez egy integrált karrierfejlődési folyamat részét képezte, amely pozitív kimenetellel kecsegtet mind a rendőrség, mind az én számomra. A beszélgetés után végső döntés születik a jövőbeni elhelyezésemről – volt egy olyan gyanúm, hogy vajmi keveset fog számítani, én mit akarok. Lesleyt érthetetlenül üdén találtam a nyomorúságos konyhafülkében, amin a szint összes lakója osztozott. Az egyik szekrényben volt paracetamol; az egyik, amire biztosan számítani lehetett egy rendőrszállón, hogy mindig van paracetamol. Bevettem kettőt, és kortyoltam a csapból. – Mr. Fejnélkülinek van neve – mondta Lesley, miközben kávét csináltam. – William Skirmish, a médiához volt valami köze. Highgate-ben lakott. – Van más is? – Csak a szokásos. Értelmetlen gyilkosság, blabla. A belváros. erőszak, mivé lesz London, blabla. – Blabla. – Hogyhogy fent vagy dél előtt? – érdeklődött. – Délben van Neblett-tel a karriermegbeszélésem. – Egy kalappal hozzá. Azonnal tudtam, hogy a fejétől bűzlik a láb, amikor Neblett felügyelő a keresztnevemen szólított. – Árulja el, Peter, milyen karrierre gondolt? Fészkelődtem a széken.

– Nos, uram, én nyomozói karrierre gondoltam. Detektív akar lenni? – Neblett ízig-vérig egyenruhás zsaru volt, aki úgy tekintett a civil ruhás rendőrökre, ahogy civilek az adóellenőrökre. Végső esetben elismered, hogy szükséges rossz, de a lányodat nem hagyod feleségül menni egy ilyenhez. – Igen, uram. – Miért elégedne meg azzal? Miért nem választja az egyik speciális egységet? Mert amikor az ember próbaidős, nem mondja ki, hogy a fegyveres bűnözés elleni csoportnál vagy a gyilkosságoknál szeretne lenni, és nagy batár verdában akar furikázni kézzel varrt cipőben. – Gondoltam, az alján kezdem, és onnét küzdőm lel magam, uram. – Ez nagyon okos hozzáállás – dicsért meg Neblett. Hirtelen iszonyatos gondolatom támadt. Csak nem a Tridentbe akarnak küldeni? Ez a műveleti parancsnoksag dolgozik a fekete közösségben történt fegyveres bűncselekményeken. A Trident állandóan keresett fekete bőrű rendőröket iszonyúan veszélyes beépített munkára, és félvérként én belefértem ebbe. Nem mondom, hogy ez méltatlan munka, csak nem hinném, hogy jó lennék benne. Az ember ismerje a saját korlátait, és az én korlátaim ott kezdődnek, hogy Peckhamba kell költözni, és együtt kell lógni sittesekkel, bandázókkal és azokkal a fura, sovány fehér kölykökkel, akik nem veszik Eminem iróniáját. – Nem szeretem a rapzenét, uram. Neblett lassan bólintott. – Ezt jó tudni – mondta, és én gyorsan felvéstem magamban, hogy vigyázzak a számra. – Peter, az elmúlt két évben nagyon pozitív véleményem alakult ki az intelligenciájáról és a munkaképességéről. – Köszönöm, uram. – És ott van még a tudományos háttere is.

Emelt szinten érettségiztem matekból, fizikából és kémiából Ez csak a tudományos közösségen kívül számít tudományos háttérnek. Még az egyetemre sem volt elég. – Nagyon jól le tudja írni a gondolatait – tette hozzá Neblett. A gyomromban a csalódás hideg röge akadt meg. Immár pontosan tudtam, milyen förtelmes megbízást tartogat nekem a városi rendőrség. – Szeretnénk, ha fontolóra venné az Ügyfeldolgozó egységet. Az Ügyfeldolgozó egység elve egyszerű és nagyszerű. A rendőrök, így tartja a népi bölcsesség, megfulladnak a papírmunkában: a gyanúsítottakat fel kell vétetni, a bizonyítéklánc nem szakadhat meg, a politikusok és a Rendőrségi és Bűnügyi Bizonyítéktörvény iránymutatását az utolsó betűig be kell tartani. Az Ügyfeldolgozó egység elvégzi az agyonhajszolt rendőr helyett a papírmunkát, így az visszatérhet az utcára, hogy szidják, köpdössék és lehányják. Így a járőr járhatja az utcát, a bűnözéssel folytatott harc folytatódhat, és remek nemzetünk bulvárimádó polgárai békében élhetnek. Igazság szerint a papírmunka közel sem annyira terhes, bármelyik félig értelmes kisegítőerő fél óra alatt megcsinálja, és még a körmeit befesteni is jut ideje. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a rendőri munka lényege az „arculat” meg a „jelenlét”, na meg persze hogy emlékezzünk, mit mondott a gyanúsított egyik nap, hogy hazugságon kaphassuk másnap. Hogy a sikoltozás felé menj, nyugodt maradj, és te nyisd ki a gyanús csomagot. Nem mintha nem lehetne mindkettőt egyszerre csinálni, csak nem éppen gyakori. Neblett azt akarta ezzel mondani, hogy nem vagyok igazi zsaru, de fontos szerepem lehet az igazi zsaruk idejének felszabadításában. Émelyítő bizonyossággal tudtam, hogy a „értékes szerep” szavak közelegnek. – Ennél kicsit aktívabb pozíciót reméltem, uram. – Ez is aktív lesz – nyugtatott meg Neblett. – Értékes szerepet fog betölteni.

A rendőröknek nem kell ürügy, hogy pubba menjenek, de a sok nem-ürügy egyike a hagyományos próbaidővégi ivászat, amikor a műszak leitatja a vadonatúj, teljes jogú közrendőröket. Evégre elrángattak Lesleyt meg engem a Stranden álló Roosevelt Toadba, hogy addig töltsék belénk az alkoholt, amíg ki nem nyúlunk. Legalábbis így tervezték. – Hogy ment? – kérdezte Lesley a pub lármáját túlkiabálva. – Szarul – kiabáltam vissza, – Ügyfeldolgozó egység. Lesley pofát vágott – És neked? – Inkább nem mondom el – húzódozott – Kiakadnál. – Mondd csak, kibírom. – Átmenetileg a gyilkosságiakhoz kerültem. Ilyesmiről még nem is hallottam. – Nyomozónak?! – Egyenruhás rendőrnek civilben. Ez egy nagy ügy, kell az ember. Igaza volt. Kiakadtam. Megkeserítette az egész estét. Pár óráig még húztam, de utálom az önsajnálatot, főleg a sajátomat, úgyhogy kimentem, és egy vödör hideg víz helyett az esőbe dugtam a fejem. Sajnos közben elállt, úgyhogy meg kellett elégednem azzal, hogy a jeges levegő józanítson ki. Lesley húsz perc múlva ért tetten. – Vedd fel a kabátod, te barom. Tüdőgyulladást kapsz. – Hideg van? – Tudtam, hogy kiakadsz. Felvettem a kabátomat – A törzsnek már elmondtad? – Az anyja, apja és nagyanyja mellett Lesleynek volt öt nővére, akik mind a családi fészek pár száz méteres körzetén belül éltek Brightlingsea-ben. Egyszer-kétszer találkoztam velük, amikor tömegesen berajzottak Londonba

bevásárlási céllal. Olyan lármásak voltak, hogy az már csendháborításnak is beillett volna, és rendőrségi kíséretet is kaptak volna, ha már eleve nincs nekik az én és Lesley személyében. – Délután – bólintott. – Nagyon örültek. Még Tanya is, akinek fogalma sincs, mit jelent. Te elmondtad a tieidnek? – Micsodát? Hogy irodában fogok gürcölni? – Nincs semmi baj az irodai munkával. – Én zsaru akarok lenni. – Tudom. De miért? – Mert segíteni akarok a közösségen. Rosszfiúkat elkapni. – Szóval nem a fényes gombokért? Vagy hogy rácsapd a bilincset valakire azzal, hogy „Elkaptalak, fiacskám”? Célom a Királynő békéjének fenntartása. A káosz megfékezése. Szomorúan ingatta a fejét. – Miből gondolod, hogy létezik rend? Szombat éjjel velem járőröztél. Szerinted az a Királynő békéje volt? Közönyösen nekitámaszkodtam egy lámpaoszlopnak, de félresikerült, és támolyogtam egy keveset Lesley ezt viccesebbnek találta, mint amilyen szerintem volt. Leült a Waterstone’s könyvesbolt lépcsőjére, hogy levegőt kapjon. – Jó, te miért csinálod? – kérdeztem vissza. – Mert jó vagyok benne – Annyira azért nem. – De igen. Légy őszinte: rohadt jó zsaru vagyok. – És én mi vagyok? – Az, akinek könnyen elterelődik a figyelme. – Nem igaz – Szilveszter este, Trafalgar Square, nagy tömeg, egy rakás faszfej hugyozik a szökőkútba – sorolta Lesley. – Emlékszel? Az agyak eldurrannak, a faszfejek kiakadnak és mit csinálsz te? – Pár pillanatra mentem csak el. – Azt nézted meg, mi van az oroszlán fenekére írva. Én részeg pöcsökkel birkóztam, te meg történelmi kutatást végeztél.

– Tudni akarod, mi volt az oroszlán fenekére írva? – kérdeztem bizakodóan. – Nem. nem akarom tudni, mi volt az oroszlán fenekére írva, vagy hogy a Floral Street egyik oldala miért öregebb száz évvel, mint a másik. – Szerinted ezek nem érdekes dolgok? – Akkor nem, amikor vagányokkal birkózok, autótolvajokat kapok el vagy halálos balesetnél segédkezem. Kedvellek, tudom, hogy jó ember vagy, de mintha nem úgy látnád a világot, ahogy egy zsarunak kell. Mintha olyasmit látnál, ami nincs ott. – Például? – Nem tudom – vont vállat Lesley. – Én nem látok olyasmit, ami nincs ott. – Olyasmit látni, ami nincs ott, hasznos képesség is lehet egy zsarunak. Lesley felhorkantott. – Komolyan – erősködtem. – Tegnap éjjel, amikor téged lekötött a koffeinfüggőséged, én találkoztam egy szemtanúval, aki nem volt ott. – Nem volt ott – ismételte Lesley. – Szinte hallom a kérdésed: Milyen szemtanú az olyan, aki ott se volt? – Kérdezem is. – Olyan szemtanú, aki kísértet – adtam meg a választ. Lesley egy pillanatig rám meredt. – Én azt mondtam volna, a térfigyelő kamerák operátora. – Mi? – Az a tanú, aki ott se volt. Térfigyelő kamerán nézte végig a gyilkosságot. De tetszik a kísértet megoldás is. – Kikérdeztem egy kísértetet – mondtam. – Szívatsz – mondta Lesley. Úgyhogy beszéltem neki Nicholas Wallpennyről és a gyilkos férfiról, aki visszafordult, átöltözött és leütötte a csóró… – Hogy is hívták az áldozatot? – kérdeztem.

– William Skirmishnek. Benne volt a hírekben. – Leütötte a csóró William Skirmish fejét. Ez már nem volt benne a hírekben. – A gyilkosságiak vissza akarják majd tartani a tanú megbízhatóságának igazolására. – Például a kérdéses kísértetére? – Ja. Lesley a lábára nézett, kicsit imbolygott, majd a szeme megint fókuszált. – Szerinted még ott van? A hidegben végre kezdtem kijózanodni. – Kicsoda? – A kísérteted. Nicholas Nirkleby. Szerinted még a bűntett helyszínén van? – Honnét tudnám? Nem hiszek a szellemekben. – Nézzük meg, ott van-e. Ha én is látom, az már bzny… bizny… az már jó. – Oké Egymásba karolva támolyogtunk a King Streeten a Covent Garden felé. Az aznap éjszakára Nicholas szellemének teljes hiánya volt jellemző. A templomnál kezdtük, ahol láttam, és mert Lesley még piásan is alapos zsaru volt, módszeresen átfésültük a területet. – Chips – mondta Lesley a második kör után – Vagy kebab. – Talán azért nem mutatkozik, mert nem vagyok egyedül. – Talán váltásban dolgozik. – Le van szarva, legyen kebab. – Jó helyed lesz az Ügyfeldolgozó egységnél. És… – Ha az „értékes hozzájárulás” szavakat kimondod, nem felelek magamért. – Azt akartam mondani, hogy hasznos leszel. De bármikor elmehetsz az Államokba. Az FBI tutira felvenne. – Miből gondolod?

– Jó lennél Obama-hasonmásnak. – Na, ezért fizetheted a magad kebabját. Túlságosan be voltunk nyomva még a kebabhoz is, úgyhogy elindultunk vissza a szállóra, ahol Lesley abszolút elfelejtett meghívni a szobájába. A részegségnek abban a stádiumában voltam, amikor fekszel az ágyadon a sötétben, a szoba forog veled, és te az univerzum természetén töprengsz, meg azon, hogy eljutsz-e a mosdóig, mielőtt kijön, aminek jönnie kell. Másnap volt az utolsó szabadnapom, és ha nem tudom bebizonyítani, hogy a modern rendőrnek elengedhetetlen képesség olyan dolgokat látni, amik nincsenek ott, az isten se ment meg az Ügyfeldolgozó egységtől. – Sajnálom az estét – mondta Lesley. Aznap reggel egyikünk sem bírt szembenézni a szörnyű konyhafülkével, inkább a kapitányság kantinjában kerestünk menedéket. Annak ellenére, hogy az étkeztető személyzet zömmel lengyel nőkből és sovány szomáliai férfiakból állt, az intézményes tehetetlenség révén az étel a klasszikus angol üzemi konyha jegyeit viselte magán: a kávé pocsék volt, a tea forró, édes és bögrés. Lesley hagyományos reggelit evett, bacont, kolbászt és tojást, én csak teát kértem. – Te bánhatod, amit kihagytál. – Nem azt – csapott a kézfejemre a kése lapjával. – Amit a zsarukról mondtam. – Nem gond. A visszajelzést tudomásul vettem, ma reggel alapos megbeszélés tárgyává tettem, és úgy érzem, hogy karrierfejlesztési alapcélomért szorgalmasan, proaktívan és mindenekfölött kreatívan fogok dolgozni. – Mit akarsz csinálni?

– Behekkelek a HOLMES-ba, hátha a kísértetemnek igaza volt. Az ország minden rendőrőrsén van egy HOLMES szoba. Ez a rövidítés a Házi Operációs Lokális Műveleti Elektronikus Segédei takarja, amelynek révén a számítógép-analfabéta zsaruk is létezhetnek a huszadik század végén. Az, hogy a huszonegyedik században létezzenek, már túl nagy kérés lenne. A nagyobb nyomozásokkal kapcsolatban mindent gépre visznek, hogy a nyomozók kereshessenek az adatok között, és elkerüljék az olyan melléfogásokat, amelynek klasszikus példája a yorkshire-i hasfelmetsző utáni hajsza. A régi rendszert felváltó újat SHERLOCK-nak akarták hívni, de nem tudtak elég szót találni a betűszóhoz, úgyhogy nemes egyszerűséggel HOLMES 2 lett. Elméletileg egy laptopról is rá lehet kapcsolódni, de a rendőrség szereti az alkalmazottait fix terminálhoz kötni, amit nem hagyhatnak el vonaton, nem csaphatnak zaciba. Egy nagyobb nyomozás során a terminálokat el lehet vinni bármelyik terembe. Lesleyvel beosonhattunk volna a HOLMES szobába, megkockáztatva, hogy rajtakapnak, de én inkább bedugtam a laptopomat az egyik üres szoba LAN aljzatába, hogy biztonságban és kényelemben dolgozzam. Három hónappal azelőtt küldtek el egy HOLMES 2 tréningre. Akkor nagyon izgultam, mert azt hittem, hogy egy fontos nyomozásra készítenek fel, de most már tudom, hogy csak adatbeviteli robotnak képeztek ki. Fél óra sem kellett, hogy megtaláljam a Covent Garden-i nyomozás fájljait. Az emberek gyakran nem vigyáznak eléggé a jelszavukra, Neblett felügyelő pedig a kisebbik lánya nevét és születési évét használta, ami egyszerűen kriminális. Ezzel nemcsak bejuthattam, de simán elolvashattam a fájlokat. A régi rendszer nem bírt kezelni nagy adatfájlokat, de mert a HOLMES 2 csak tíz évvel van lemaradva a csúcstechnika mögött, a

nyomozók fényképeket, beszkennelt dokumentumokat és még kamerafelvételeket is csatolhatnak az úgynevezett „névleges beszámoló” fájlhoz. Amolyan zsaru YouTube. A Willam Skirmish-nyomozással megbízott gyilkossági csoport azonnal lecsapott a térfigyelő kamerák felvételeire, hátha látják magát a gyilkosságot. Jó nagy mappa volt, és én egyből ezzel kezdtem. A jelentés szerint a kamera a James Street sarkán volt, nyugatnak nézett. Gyenge minőségű, félhomályos felvétel töltődött be másodpercenként egy képkockával, de még a gyér fényben is világosan látszott, hogy William Skirmish kisétál a kamera alól a Henrietta Street irányába. – Ott a gyanúsítottunk – mutatta Lesley. A képernyőn egy másik alak sétált el William Skirmish fellett – annyit lehetett megállapítani, hogy valószínűleg férfi, valószínűleg farmert és bőrdzsekit visel –, és eltűnt a képernyő alján. A jegyzetek szerint ő volt az „A” tanú. Ekkor egy harmadik alak jelent meg, aki távolodott a kamerától. Megállítottam a felvételt. – Nem hasonlít az előbbi fickóra – jegyezte meg Lesley Határozottan nem hasonlított rá. Ez a férfi egy Hupikék Törpikesapkát és Edward korú házikabátot viselt. Ne kérdezzék, honnan tudom, hogyan néz ki egy Edward korú házikabát, maradjunk annyiban, hogy a Ki vagy, doki? –hoz van köze, és kész. Nicholas azt mondta, vörös volt, de a fekete-fehér filmen ez nem látszott. Visszatekertem pár kockát, majd elindítottam. Az első alak, „A” tanú eltűnt a képből, és két kocka múlva lépett be a Törpike Sapkás fickó. Két másodperce lett volna átöltözni – mondta ki Lesley. – Emberileg képtelenség. Előretekertem. A Törpike Sapkás elővett egy botot, és ügyesen William Skirmish mögé lépett. A lendítés éppen lemaradt két képkoca között, de az ütés világosan látszott. Aztán a következő

kockán Skirmish teste már félúton volt a föld felé, és egy kis sötét golyó, ami csak a feje lehetett, még látszott az oszlopok mellett. – Istenem, tényleg lecsapta a fejét! – hüledezett Lesley. Ahogy azt Nicholas megmondta. – Na, ez az, ami emberileg képtelenség – mondtam. – Láttál már leesett fejet – mutatott rá Lesley. – Én is ott voltam, emlékszel? – Az autóbaleset volt. Két tonna fém volt a ludas, nem egy ütő. – Ja, de hát itt van – koppintott a képernyőre Lesley. – Valami nem stimmel. – A szörnyű gyilkosságon kívül? Visszatekertem Törpike Sapkás belépőjére. – Te látod az ütőt? – Nem. Pedig mind a két keze látszik. Talán a hátán van. Előretekertem. A harmadik kockán megjelent az ütő Törpike Sapkás kezében, mintha odavarázsolták volna, de ez lehetett a képkockák közti másodperces hiátus eredménye is. Még volt valami, ami nem stimmelt. – Túl nagy baseballütőnek – morfondíroztam. Az ütő a férfi magasságának legalább kétharmadát elérte. Párszor vissza- meg előretekertem, de nem tudtam rájönni, hol tartotta. – Talán szeret halkan beszélni – vélte Lesley. – Hol lehet egyáltalán ekkora ütőt venni? – A Nagy Ütő Boltban? Az Ütő-Verő Szaküzletben? – Nézzük végig, hátha látjuk az arcát. – Az XXL Ütőben. Rá se hederítve előrekattintgattam. A gyilkossághoz három másodperc sem kellett, három kocka: egy a lendítés, egy az ütés és egy a kilendítés. A következő kockán Törpike Sapkás éppen elfordult, az arca háromnegyedes profilban látszott: kimeredő áll, horgas orr. A következő kockán már távozott, arra, amerről jött, lassabban, és a dadogó képből úgy láttam, közömbösen. Az ütő a gyilkosság után két kockával eltűnt. Nem láttam, hová.

Arra gondoltam, hátha javítani tudok az arcok minőségén, és elkezdtem keresni egy grafikai funkciót. – Idióta, a gyilkosságiak tutira rajta vannak – mondta Lesley. Igaza volt. A felvétel mellett linkek vittek William Skirmish, „A” tanú és a Törpike Sapkás gyilkos feljavított képéhez. A tévéműsorok állításával ellentétben nagyon is van határa annak, hogy egy régimódi videofelvételről mekkora nagyítást lehet készíteni. Nem számít, hogy digitális, ha az információ nincs ott, akkor nincs ott. Ennek ellenére a technikai laborban valaki kitett magáért, és bár mindegyik arc elmosódott maradt, az legalább nyilvánvaló lett, hogy három különböző emberről van szó – Maszkot visel – mondtam. – Most már csak a kétségbeesés beszél belőled. – Nézd meg az állát meg az orrát. Senkinek sincs ilyen arca. Lesley a képhez csatolt szövegre mutatott. – Na tessék, a gyilkosságiak egyetértenek veled. – A bizonyítékfájlhoz egy „teendők” listát is csatoltak, amelyen ott szerepelt a helyi jelmezkölcsönzők és színházak ellenőrzése a maszk után. Nagyon alacsony prioritást kapott. – Aha! – mondtam – Tehát lehet, hogy' mégis ugyanaz a személy. – Ki tud átöltözni alig két másodperc alatt? Ne már. Az összes bizonyítékfájl össze van kapcsolva, hát megnéztem, a gyilkossági csoportnak sikerült-e megtalálni „A” tanút, ahogy elhagyta a helyszínt. Nem sikerült, és a listán erős prioritást élvezett. Ebből sajtótájékoztató lesz, a publikum megszólítása. A rendőrség szeretne beszélni… – ez lesz a kulcsmondat. Törpike nyomát végigkövették az egész New Row-n, pontosan arra, amerre Nicholas szerint ment, de a St. Martin’s Lanen eltűnt a megfigyelő-hálózat szeme elől. A „teendők” lista szerint a gyilkosságiak fele jelenleg a környező utcákat fésüli at tanúk és nyomok után. – Nem – mondta Lesley, olvasva a gondolataimban. – Nicholas

– Nicholas kísértet – pontosított. – A materiális kihívásokkal küzdő Nicholas pontosan beszámolt a gyilkos érkezéséről, a támadás módjáról és a halál okáról. Igaza volt a menekülési útvonalban is, és nincs olyan képünk, ahol „A” tanú és Törpike Sapkás egyszerre látható. – Törpike Sapkás? – A gyanúsított. Ezt el kell mondanom a gyilkosságiaknak. – Mit fogsz mondani a vezető nyomozónak? Találkoztál egy kísértettel, aki azt mondta, „A” tanú maszkot vett fel, és ő tette? – Nem, azt mondom, hogy megkeresett egy potenciális tanú, aki ugyan távozott, mielőtt megszerezhettem volna a nevét és a címét, potenciális nyomokra világított rá, amelyek hozzájárulhatnak a nyomozás sikeres kimeneteléhez. Erre Lesley legalább hallgatott egy sort. – És szerinted ezzel megúszod az Ügyfeldolgozó egységet? – Egy próbát megér. – Nem elég – csóválta a fejét Lesley. – Egy: már vannak nyomok az „A” tanúhoz, például az a lehetőség is, hogy maszkot viselt. Kettő: az összes információt szedhetted volna erről a videóról is. Nem fogják tudni, hogy hozzáfértem a videóhoz. – Peter, rajta van a videón, hogy levágják egy ember fejét. Reggelre tele lesz vele az internet. Ha nem lesz benne már a tízórás híradóban. – Akkor keresek még több nyomot. – Meg akarod keresni a kísértetet? – Jössz? – Nem. Holnap lesz az egész jövendő karrierem legfontosabb napja, korán ágyba bújok egy bögre kakaóval és A rendőrnyomozási munkafüzettel. – Talán nem is baj. Szerintem az éjjel is elijesztetted.

Kísértetvadászathoz kell: termál alsó (ez nagyon fontos); meleg kabát; termosz; türelem; kísértet. Már egész az elején felmerült bennem, hogy ennél bizarrabb dolgot még nem csináltam. Tíz körül foglaltam el az első őrhelyet egy kávézó teraszán, és vártam, hogy ritkuljon a tömeg. Amikor a kávézó bezárt, átcsoszogtam a templomhoz, és ott várakoztam. Ez is dermesztően hideg éjjel volt, a pubból távozó részegek annyira fáztak, hogy nem is estek egymásnak. Egyszer úgy tucatnyi nő ment el mellettem rózsaszín pólóban, nyuszifülben és magas sarkúban. Fehér lábuk piros foltos volt a hidegtől. Az egyikük kiszúrt. – Menj haza. Ma már nem jön álmaid lovagja. A barátnői visítva röhögtek. Hallottam, hogy az egyik panaszkodik, hogy „az összes jóképű meleg”. Én is pontosan erre gondoltam, amikor megláttam a férfit, aki a Piazza túlsó feléről engem figyelt. A meleg pubok, klubok és fórumok elterjedésével már nem kell egy magányos férfinak nyilvános vécékben vagy dermesztő temetőkben keresni az azonnali kielégülést. Mégis vannak, akik alsóbb testtájaikat kockáztatják a hidegben. Ne tőlem kérdezzék, miért. Úgy száznyolcvan magas lehetett – régi pénzben hat láb – , gyönyörűen szabott öltönyt viselt, ami kihangsúlyozta széles vállát és keskeny derekát. Olyan negyvenesnek tippeltem, arca hosszú, finom csontú, barna haja régimódi oldalválasztékos. A gázlámpák fényében nehéz volt megmondani, de úgy véltem, szürke lehet a szeme. Ezüstnyelű sétapálcát fogott, és oda sem kellett néznem, kapásból tudtam, hogy kézzel varrott cipőt visel. Már csak egy kissé etnikai beütésű fiatalabb fiú kellett volna mellé, és hívhatom a klisérendőrséget. Amikor odasétált hozzám, azt hittem, tényleg egy félig etnikai fiút keres. – Helló – mondta. Tökéletes kiejtése volt, mint egy angol gonosztevőnek egy hollywoodi filmben. – Mit csinál?

Gondoltam, kipróbálom az őszinteséget. – Kísértetre vadászom. – Érdekes. Egy bizonyos kísértetre? – Nicholas Wallpenny a neve. – Mi a maga neve és címe? Erre egyetlen londoni sem válaszol önszántából. – Tessék? A kabátjába nyúlt, és elővette a tárcáját. Thomas Nightingale detektív főfelügyelő – mondta, és megmutatta az igazolványát. Peter Grant közrendőr. A Charing Cross-i őrsről? – Igen, uram. Furcsán mosolygott. – Folytassa csak, konstábler – mondta, és elsétált a James Streeten. Tessék, elmondtam egy rangidős főfelügyelőnek, hogy kísértetekre vadászom, ami, ha elhitte, azt jelentette, hogy dilisnek tan, ha nem meg hitte el, azt jelentette, hogy közszeméremsertésre készülök. És a kísértet, akit kerestem, csak nem mutatkozott. Szöktetek már el otthonról? Én kétszer is. Először kilencévesen, amikor csak az Argosig jutottam a Camden High Streeten, másodszor meg tizennégy évesen egész a Euston pályaudvarig, és már az induló vonatok táblánál álltam, amikor meggondoltam magam. Egyszer sem mentettek meg vagy vittek vissza, sőt amikor hazamentem, szerintem anyám észre sem vette, hogy elvoltam. Apám biztosan nem. Mindkét kaland ugyanúgy ért véget: felismertem, hogy akármi történik, végül haza kell mennem. Kilencéves énemnek az Argos bolt jelentette az ismert világ határát. Azon túl volt egy metróállomás és egy nagy épület macskaszobrokkal, messzebb pedig utak és

buszjáratok, amelyek szomorú, üres és sörszagú pinceklubokba vezettek. A tizennégy éves énem racionálisabb volt. Senkit sem ismertem a táblán szereplő városokban, és nem hittem, hogy kedvesebb helyek Londonnál. Pénzem se nagyon lehetett több, mint hogy Potters Bárig eljussak, és ha még el is potyázok valahová, mit fogok enni'? Realisztikusan nézve három kajányi pénz volt nálam, aztán irány haza. Azonkívül, hogy ha buszozok, minden csak a visszatérés elkerülhetetlen pillanatát odázta el. Ugyanerre jöttem rá a Covent Gardenben hajnali háromkor. A potenciális jövők ugyanúgy összeomlottak egy szingularitásba, egy olyan jövőbe, amely elől nem menekülhetek. Nem fogok dögös verdával furikázni, és azt mondogatni, hogy „elkaptalak”. Az Ügyfeldolgozó egységben fogok értékes szerepet betölteni. Felálltam, és elindultam vissza a kapitányság felé. A távolban mintha valaki röhögött volna rajtam.

2. KÍSÉRTETVADÁSZ KUTYA

Másnap reggel Lesley megkérdezte, hogy ment a kísértetvadászat. Neblett irodája előtt őgyelegtünk, ahonnan a halálos csapás érkezik majd. Nem volt muszáj ott lennünk, de egyikünk sem akarta elnyújtani az agóniát. – Van az Ügyfeldolgozó egységnél rosszabb is. Ezen mindketten elgondolkodtunk – A forgalomirányítás – vélte Lesley. – De ott legalább klassz járgányt kapsz. BMW-t, Mercedest. – Tudod, Peter, te nagyon sekélyes alak vagy. Tiltakozni akartam, amikor Neblett előjött az irodájától. Nem lepődött meg, hogy ott talál bennünket. Egy levelet nyújtott át Lesleynek, aki furán vonakodva nyitotta ki. – Várják a Belgraviában – mondta Neblett. – Leléphet. –A westminsteri gyilkossági csoport a Belgravia körzetben működött. Lesley idegesen intett nekem, aztán megfordult, és elszökdécselt a folyosón. – Ott megy egy igazi zsaru – mondta Neblett, majd rám nézett és a homlokát ráncolta. – Ami viszont magát illeti, hát nem tudom, mi maga. – Az, aki proaktív és értékes szerepet tölt be. – Szemtelen disznó. – Neblett nekem nem borítékot adott, hanem egy papírt. – Thomas Nightingale főfelügyelővel fog dolgozni. – A papíron egy New Rowon lévő japán étterem neve és címe szerepelt. – Melyik osztályon? – A Gazdasági és Speciális Bűnügyeknél, ha jól tudom. Civil ruhában várják, úgyhogy iparkodjon.

A Gazdasági és Speciális Bűnügyek csak egy adminisztrációs címke volt, ami sok különleges egységet jelentett, amelyek területe a műtárgytól és antikvitástól a bevándorlásig és számítógép és bűncselekményekig terjedt. Nekem csak az számított, hogy az Ügyfeldolgozó egység nem volt köztük. Gyorsan leléptem, mielőtt Neblett meggondolhatta volna magát, de hangsúlyozni akarom, hogy még véletlenül sem szökdécseltem. New Row a gyalogos forgalomnak átalakított keskeny utca volt a Covent Garden és a St. Martin’s Lane között, egyik végén Tescóval, a másikon a St. Martin’s Lane színházaival. A Tokyo A Go Go egy bento étterem az utca felénél, beszorulva egy magángaléria és egy női sportfelszerelést árusító bolt közé. A belseje hosszú volt, épp csak elfért két sor asztal, minimalista japán stílusban dekorálva, fényezett parkettával, asztalokkal és lakkozott faszékekkel, sok-sok derékszöggel és rizspapírral. Kiszúrtam Nightingale-t az egyik hátsó asznál, egyedül evett egy fekete lakkozott bento dobozból. Amikor meglátott, felállt, és kezet ráztunk. Leültünk, és megkérdezte, éhes vagyok-e. Azt feleltem, köszönöm, nem. Ideges voltam, és az egyik szabály, amit magamnak hoztam, az volt, hogy felkavart gyomorral nem eszem hideg rizst. Nightingale teát kért, és megkérdezte, zavar-e, ha ő közben eszik. Azt mondtam, dehogyis, ő meg folytatta az evést, az evőpálcikával fürgén döfködte az ételt. – Visszajött? – kérdezte Nightingale. – Kicsoda? – A kísértete. Nicholas Wallpenny, besúgó, besurranó, zsebtolvaj, tolvaj. St. Giles egyházmegye néhai tagja. Megkockáztatna egy tippet arra nézve, hol nyugszik? – A Színészek Templomának temetőjében? – Nagyon jó – kapott fel egy kacsadarabot az evőpálcikával. – Szóval visszajött?

– Nem. – A kísértetek szeszélyesek. Nem megbízható tanúk. – Azt akarja mondani, hogy léteznek kísértetek? Nightingale alaposan megtörölte a száját egy szalvétával. – Beszélt eggyel, nem? Maga mit gondol? – Egy rangidős tiszt megerősítését várom. Letette a szalvétát, és felvette a teát. – Kísértetek léteznek. – Kortyolt egyet. Rámeredtem. Nem hittem kísértetekben, tündérekben vagy istenekben, és az utóbbi pár napban mintha egy előadást néztem volna, arra vártam, hogy egy bűvész kilépjen a függöny mögül, és arra kérjen, húzzak egy lapot, mindegy, melyiket. Nem álltam készen rá, hogy higgyek a szellemekben, de hát az empirikus tapasztalat ilyen: igazi. És ha léteznek szellemek? Most azt fogja mondani – szegeztem neki a kérdést, hogy van a rendőrségnek egy olyan titkos részlege, ami a szellemekkel, vámpírokkal, tündérekkel, démonokkal foglalkozik? Boszorkányokkal és boszorkánymesterekkel? Meg tündékkel és manókkal? Megállíthat, mielőtt kifogyok a természetfeletti lényekből. – Ezzel még a felszínt sem kapargatja. – Űrbéli idegenek? – Ezt muszáj volt megkérdeznem. – Még nem. – És a rendőrség titkos részlege? – Csak én vagyok – És azt akarja, hogy… csatlakozzam? – Segítsen ebben a nyomozásban. – Úgy gondolja, hogy a gyilkosságban van valami természetfeletti? – Mesélje el, mit mondott a tanúja, és majd meglátjuk. Úgyhogy meséltem neki Nicholasról és a ruhát váltó gyilkosról. A térfigyelő kamera felvételéről, és arról, hogy a gyilkosságiak szerint

a felvétel két különböző embert mutat. Amikor befejeztem, intett a pincérnőnek, hogy kéri a számlát. – Bárcsak tegnap tudtam volna ezt – mondta. – De még megtalálhatjuk a nyomát. – Minek a nyomát, uram? – A természetfelettinek. Mindig hagy maga után nyomot. Nightingale járgánya egy Jaguar volt, igazi Mark 2-es, 3,8 literes XK6 motorral. Apám eladta volna a trombitáját, hogy lehessen egy ilyen kocsija, mégpedig az 1960-as években, amikor ez még jelentett valamit. Nem volt vadonatúj: itt-ott behorpadt, a vezető oldali ajtaját csúnyán megkarcolták, az ülések bőre repedezett, de amikor Nightingale elfordította a slusszkulcsot, és a hathengeres motor felhördült, ahol kellett, ott tökéletes volt. – Tudományokból emelt szinten érettségizett – mondta, ahogy elindultunk. – Miért nem abba az irányba ment tovább? – Eltérültem, uram. A jegyeim nem voltak elég jók, és ahová akartam, nem jutottam be. – Komolyan? Mi terítette el a figyelmét? Talár, a zene? Zenekart alapított? – Nem, uram, nem volt ilyen érdekes. Elindultunk a Trafalgar Square-en, majd a diszkrét rendőrségi villogót kihasználva átvágtunk a Mallon, el a Buckingham Palota mellett, be a Victoriába. Tudtam, hogy csak két helyre mehetünk: vagy a Belgravia őrsre, ahol a gyilkossági csoport székel, vagy a westminsteri hullaházba, ahová a holttestet vitték, Az előbbit reméltem, és persze hogy az utóbbi lett. – De azért érti a tudományos módszert, ugye? – kérdezte Nightingale. – Igen, uram. – Gondolatban végigfutottam rajta: Bacon, Descartes, Newton. Oké. Megfigyelés, hipotézis, ellenőrzés és még valami, amit majd megnézek, ha kéznél lesz a laptopom.

– Helyes, mert egy objektív emberre van szükségem. Hát persze hogy a hullaház, gondoltam. A hivatalos neve Iain West Törvényszéki Intézet, és a belügyminisztérium ama kísérletét testesíti meg, hogy legalább az egyik hullaháza olyan menő legyen, mint az amcsi tévéfilmekben. Annak érdekében, hogy a koszos rendőrök ne szennyezzék be a holttesten található esetleges bizonyítékokat, volt egy külön megfigyelő, ahol a boncolást tévén lehetett nézni, így a legrémesebb halottszemle sem volt pocsékabb, mint egy komor dokumentumfilm. Nekem ez bőven megfelelt, de Nightingale azt mondta, a lehető legközelebb kell mennünk a tetemhez. – Miért? – kérdeztem. – Mert a látáson kívül vannak más érzékek is. – Természetfeletti érzékelésről beszél? – Csak nyitottan álljon hozzá. A személyzet tiszta ruhát és maszkot vetetett fel velünk, csak úgy mehettünk a boncasztal közelébe. Nem voltunk rokonok, nem vesződtek azzal, hogy diszkréten letakarják a váll és a fej közötti rést. Nagyon örültem, hogy reggel kihagytam a japán kaját. Az volt a benyomásom, hogy William Skirmish jellegtelen ember lehetett életében. Középkorú, kicsivel súlyosabb az átlagnál, az izmai petyhüdtek, de azért nem kövér. Meglepően könnyen tudtam a levágott fejre nézni, amely nyak helyett szakadt bőrrel és izmokkal végződött. Az emberek azt hiszik, rendőrként az első halott, akivel találkozol, gyilkosság áldozata, pedig általában inkább autóbaleseté. Az enyém a második napon volt, amikor egy biciklis futár fejét lecsapta egy furgon. Utána sem szoksz hozzá, de tudod, hogy lehetne sokkal rosszabb. Nem élveztem éppen Mr. Skirmish fejetlenséget, de el kellett ismernem, hogy kevésbé nyomasztó, mint vártam. Nightingale a test fölé hajolt, és szinte beledugta az arcát a nyak helyére. A fejét rázva nézett rám. – Segítsen megfordítani.

Még kesztyűben sem akartam a testhez nyúlni, de most már nem húzhattam ki magam a feladat alól. A holttest nehezebb volt, mint vártam, hideg és tunya, ahogy a hasára fordítottuk. Gyorsan elléptem, de Nightingale odaintett. – Tegye az arcát a nyakhoz olyan közel, amilyen közel csak tudja, hunyja le a szemét, és mondja el, mit érez. Tétováztam – Ígérem, hogy világos lesz. A maszk és a szemüveg segített; nem volt rá esély, hogy véletlenül megcsókoljam a halott pasast. Tettem, amit Nightingale mondott, és lehunytam a szemem. Először csak fertőtlenítő, acél és frissen mosott bőr szagát éreztem, de pár pillanat múlva felfigyeltem valamire: egy viszkető, inas, lihegő, nedves-orrú, farok-csóváló érzésre. – Na? – noszogatott Nightingale. – Kutya. Egy kicsi, ugató kutya. Morgás, ugatás, kiabálás, felvillanó macskakövek, gallyak és nevetés, mániákus, magas nevetés. Élesen felnéztem. – Erőszak és nevetés? – kérdezte Nightingale. Bólintottam. – Mi volt az? – kérdeztem. – Amit keresünk. Mint egy éles fény, ami utóképet hagy, miután lehunyjuk a szemünket. Úgy hívjuk, vestigium. – Honnan tudjam, hogy nem csak képzeltem? – Majd megtanulja felismerni, ha elég gyakorlatot szerez. Hála istennek hátat fordítottunk a tetemnek, és távoztunk. – Alig éreztem valamit – mondtam, miközben átöltöztünk. – Mindig ilyen gyenge? – Ez a test már két napja jégen van, és a holttestek nem őrzik túl jól a vestigiát. – Vagyis ami okozta, nagyon erős lehetett. – Úgy van – bólintott Nightingale. – Tehát feltételeznünk kell, hogy a kutya nagyon fontos, és ki kell derítenünk, miért.

– Talán Mr. Skirmishnek volt kutyája – vetettem fel. – Igen, kezdjük ott. Átöltöztünk, és már kifelé tartottunk a hullaházból, amikor a sors utolért bennünket. – Azt pletykálták, hogy bűz van az épületben – szólalt meg mögöttünk egy hang és gebedjek meg, ha nem igaz. Megálltunk és megfordultunk. Alexander Seawoll detektív főfelügyelő jól megtermett ember volt, verte a két métert, hordómellkasú, sörhasú alak. a hangjától megremegtek az ablakok. Yorkshire-ből származott, vagy honnan, és sok problémás északihoz hasonlóan azért költözött Londonba, mert ez olcsóbb volt, mint a pszichoterápia. Hírből már ismertem, és a híre az volt, hogy „velem aztán nem érdemes szarakodni”. Úgy robogott felénk a folyosón, akár egy beszteroidozott bika, a legszívesebben elbújtam volna Nightingale mögé. – Ez az én kibaszott nyomozásom, Nightingale – dörögte Seawoll. – Nem érdekel, éppen kit kefél, nem akarom, hogy a maga x-aktás baromsága akadályozza a rendes rendőrmunkát. – Megnyugtathatom, felügyelő, hogy eszem ágában sincs az útjába állni – felelte Nightingale. Seawoll ram nézett. – Ez meg ki a fene? – Peter Grant konstábler – mutatott be Nightingale. – Velem dolgozik. Láttam Seawollon, hogy ez sokkolta. Alaposan végigmért. majd visszafordult Nightingale-hez. – Tanoncot vesz maga mellé? – Majd kiderül. – Ezt meg kell beszélni – mondta Seawoll. – Volt egy megállapodás. – Volt, de a körülmények változnak. – Annyira kurvára azért nem – méltatlankodott Seawoll, de láttam rajta, hogy már elbizonytalanodott. Megint lenézett rám. – Fogadja

meg a tanácsomat, fiam mondta halkan. – Hagyja ott a picsába ezt az embert, amíg még van rá lehetősége. – Ez minden? – kérdezte Nightingale. – Ne jöjjön a nyomozásom közelébe. – Oda megyek, ahová kell – replikázott Nightingale. – Ez a megállapodás. – A körülmények kurvára változnak. És most, ha nem bánják, uraim, elkésem a beöntésről. Visszament a folyosón, és bevágta maga mögött a duplaajtót. – Milyen megállapodásról volt szó? – kérdeztem. – Nem fontos – felelte Nightingale. – Próbáljuk megkeresni ezt a kutyát. Camden kerület északi végét két domb uralja, nyugaton a Hampstead, keleten a Highgate, a kettő között pedig a Heath húzódik, London egyik legnagyobb parkja, akár egy zöld nyereg. A két dombról nézve a vidék a Temze és az ártér felé lejt, ami London beépített központja alatt lappang. Dartmouth Park, ahol William Skirmish lakott, a Highgate domb alsóbb részén helyezkedett el, a Heath-től egy laza sétányira. Egy átalakított viktoriánus ház földszintje volt az övé, sarokház egy fákkal szegélyezett utcán, ahol a forgalmat szinte kiszenvedésig korlátozták. Lejjebb volt Kentish Town, Leighton Road és az a hely, ahol felnőttem, Néhány osztálytársam Skirmish lakásától nem messze lakott, úgyhogy ismertem a környéket, mint a tenyeremet. Kiszúrtam egy arcot az egyik első emeleti ablakban, ahogy megmutattuk az igazolványunkat az ajtót őrző egyenruhás rendőrnek. Mint a legtöbb átalakított háznál, a valaha elegáns folyosót gipszkartonnal elfalazták, hogy zsúfolt és fénytelen legyen. A végére két ajtót szorítottak be egymás mellé. A jobb oldali félig nyitva állt, de jelképesen rendőrségi szalag zárta el. A másik feltehetően a fenti lakásba vezetett, ahol kukucskáltak a függöny mögül.

Skirmish lakása rendezett volt, a bútorok olyan stílusokat képviseltek, amiket a normális emberek választanak az otthonukba, azok, akiket nem szálltak meg az ambíció démonai. Kevesebb könyvespolc, amint egy médiástól vártam volna; sok fénykép, de a gyerekekről mind fekete-fehér vagy régi lnstamatic filmre készült megfakult képek. – Csendes elkeseredés – kommentálta Nightingale. Tudtam, hogy idézet, de eszem ágában sem volt megadni neki az elégtételt, hogy megkérdezzem, honnan származik. Seawoll főfelügyelő sok minden lehetett, de ostoba nem volt. Azonnal láttuk, hogy a gyilkossági csoport alapos munkát végzett: ujjlenyomatvevő por maradéka látszott a telefonon, kilincseken és kereteken, a könyveket levették, és fejjel lefelé visszatették. Ez utóbbi jobban felhúzta Nightingale-t, mint kellett volna. – Slendriánság – dohogott. A fiókokat kihúzták, átkutatták, majd kissé nyitva hagyták, hogy jelezzék a státusukat. Minden érdemlegeset feljegyeztek és bevittek a HOLMES-ba, valószínűleg olyan csóró kulik, mint Lesley, de a gyilkossági csoport nem tudott a pszichikus képességemről és az ugató kutya vestigiumá-ról. És volt is kutya. Vagy Skirmish kedvelte a Pajti Húskonzervet Marhahússal és Rizzsel, és azt azért nem hinném, hogy a csendes elkeseredettség ennyire elkeseredett volt. Felhívtam Lesleyt a mobilján. – Nem vagy véletlen HOLMES terminál közelében? – El se mozdultam mellőle, mióta itt vagyok, a rohadt életbe – morogta Lesley. – Adatbevitelt és ellenőrzést csináltatnak velem. – Tényleg? – mondtam, és igyekeztem nem kárörvendeni. – Találd ki, hol vagyok. – Skirmish lakásában a rohadt Dartmouth Parkban. – Honnan tudod? – Mert Seawoll éppen emiatt kiabál, kihallatszik a falon át. Ki az a Nightingale felügyelő? Nightingale-re pillantottam, aki türelmetlenül nézett rám.

– Később elmesélem. Megnéznél valamit nekünk? – Persze. Mit? – Amikor a gyilkosságiak szétverték a lakást, találtak kutyát? Hallottam, hogy gépelve keres a releváns fájlokban. – A jelentésben nincs szó kutyáról. – Kösz. Értékes hozzájárulást tettél a nyomozáshoz. – Ma éjjel piszkosul te fizetsz – mondta, és letette. Továbbítottam Nightingale-nek az infót. – Keressünk egy kíváncsi szomszédot – javasolta. Ezek szerint ő is látta az arcot az ablakban. A bejárati ajtó mellett egy kaputelefont mélyítettek a falba a csengők fölé. Nightingale épp csak megnyomta, a zár máris zümmögött, és megszólalt egy hang: – Jöjjön fel, drága. – Újabb zümmögés kíséretében kinyílt a belső ajtó, mögötte egy poros, de amúgy tiszta lépcső vezetett felfelé, és ahogy elindultunk, máris egy kiskutya kezdett ugatni. A hölgynek, aki a lépcső tetején várt bennünket, nem kék volt a haja. Igazából csak tippelem, milyen a kék haj, és különben is, miért gondolja bárki, hogy a kék haj szép? Nem volt ujjatlan kesztyűje és túl sok macskája sem, de volt benne valami, ami arra utalt, hogy a jövőben mindkettő beszerzését komolyan fontolóra fogja venni. Öreg hölgyhöz képest elég magas is volt, fürge és cseppet sem szenilis. Mrs. Shirley Palmarron néven mutatkozott be. Betessékelt a nappaliba, amit utoljára az 1970-es években újíthattak fel, majd megkínált teával és keksszel. Amíg a konyhában tüsténkedett, a kutya, egy rövid szőrű fehér-barna terrierkeverék megállás nélkül ugatott és a farkát csóválta. Láthatóan nem tudta, melyikünk jelent nagyobb fenyegetést, ezért ide-oda kapdosta a fejét, és folyamatosan ugatott, amíg Nightingale rá nem szegezte az ujját, és mondott valamit a bajsza alatt. A kutya azonnal elfeküdt, lehunyta a szemét, és elaludt. Nightingale-re néztem, de csak felvonta a szemöldökét.

– Toby elaludt? – kérdezte Mrs. Palmarron, amikor visszatért a tálcával. Nightingale felpattant, és segített neki letenni, a dohányzóasztalra. Megvárta, míg a házigazdánk leül, csak akkor telepedett vissza. Toby rugdalt és morgott álmában. Ezt az ebet csak a halál tudta elhallgatatni. – Lármás kis jószág, nem igaz? – töltött teát Mrs. Palmarron. Most, hogy Toby viszonylag csendben volt, feltűnt, hogy Mrs. Palmarron lakása határozottan kutyátlan jellegű. A kandallópárkányon fényképek voltak feltehetően Mr. Palmarronról és a gyerekeikről, de térítők vagy alátétek nem. A kandalló mellett nem volt kutyakosár, a szófa sarkaiból hiányzott a kutyaszőr. Elővettem a noteszt és a tollat. – A kutya a magáé? – kérdeztem. – Jézusom, dehogy – felelte Mrs. Palmarron. – Szegény Mr. Skirmishé volt, de egy ideje már én gondoskodom róla. Nem rossz fickó, ha az ember megszokja. – Már Mr. Skirmish halála előtt is itt volt? – kérdezte Nightingale. – Ó igen – mondta Mrs. Palmarron élvezettel. – Tudják, Toby az igazságszolgáltatás elől menekül. Szökevény. – Mit követett el? – Testi sértésért keresik. Megharapott egy embert. Az orrán. Kihívták a rendőrséget meg minden. – Az asszony Tobyra nézett, aki patkányokat kergetett álmában. – Ha nem fogadtalak volna be, mentél volna a telepre, kis haver. Aztán pápá, jött volna a tű. Felhívtam a Kentish Town-i őrsöt, ahonnan kapcsolták a Hampstead őrsöt, ahol azt mondták, igen, kihívták őket kutyatámadáshoz a Hampstead Heath-re éppen karácsony előtt. Mindössze annyi szerepel a jelentésben, hogy az áldozat nem tett feljelentést. Megadták az áldozat nevét és címét: Brandon Coopertown, Downshire Hill, Hampstead.

– Megbűvölte a kutyát – mondtam, ahogy kiléptünk a házból. – Csak egy kicsit – ismerte el Nightingale. – Szóval tényleg létezik mágia. Akkor maga micsoda? – Varázsló. – Mint Harry Potter? Nightingale sóhajtott. – Nem úgy, mint Harry Potter. – Miért nem? Nem vagyok kitalált személy. Beugrottunk a Jagbe, és nyugatnak indultunk, megkerültük Hampstead Heath déli végét, majd északnak kanyarodtunk, és felkaptattunk magára a Hampstead dombra. Ilyen magasról keskeny utcák labirintusát láttuk, tele BMW-vel és négykerékmeghajtásos batárokkal. A házakat itt hét számjegyű összegért árulták, és ha leledzett itt bármi csendes kétségbeesés, akkor olyasmi miatt, amit nem lehet pénzen megvenni. Nightingale leparkolta a Jaget egy lakóknak fenntartott helyen, és a megadott házszámot keresve felsétáltunk a Downshire Hillen. Pazar viktoriánus ikerházak között akadtunk rá, amelyek beljebb álltak az út északi felén. Komoly ház volt gótikus szegéllyel és kiugró ablakfülkékkel; a kertet profik gondozták, és a kaputelefon hiányából arra következtettem, hogy Coopertownéké az egész mindenség. Az ajtóhoz közeledve csecsemősírást hallottunk, egy olyan baba vékony, kimért sírását, aki istenigazából nekilát és kész egész nap sírni, ha ez kell. Ilyen drága háznál dadára számítottam, vagy minimum bébicsőszre, de aki ajtót nyitott, túl megviselt volt mindegyiknek. August Coopertown a húszas évei végen járt, magas, szőke és dán volt. A nemzetiségét onnan tudtuk, hogy szinte azonnal sikerült beleszőnie a beszélgetésbe. A baba érkezése előtt karcsú, fiús alakja volt, de a szüléstől kiszélesedett a csípője, és zsírréteg rakódott a combjaira. Ezt is szinte azonnal sikerült beleszőnie a beszélgetésbe. August szerint mindez az angolok hibája, akik nem érnek fel egy jó

neveltetésben részesült skandináv nő elvárásaihoz. Nem tudom miért, talán a dán kórházakban fitneszterem is tartozik a szülészethez. A nappali-per-ebédlőbe kísért bennünket, amit a fal kiütésével hoztak létre, elláttak világos fapadlóval és több fenyővel, mint amennyit szaunán kívül valaha láttam. Hiába tett meg mindent az asszony, a baba már kikezdte a ház könyörtelen tisztaságát. A vitrin vastag tölgyfalába közé egy cumisüveg gurult és a Bang & Olufsen hifi tetején egy összegyűrt rugdalózó hevert. Állott tej és hányás szagát éreztem. A baba feküdt a négyszáz fontos ágyában, és kitartóan bőgött. A minimalista gránitkandalló fölött ízléses csoportokban családi képek függtek. Brandon Coopertown jóképű, negyvenes férfi volt, fekete hajú, keskeny arcú. Amíg Mrs Coopertown sürgölődött, suttyomban készítettem egy képet a férjéről a mobilommal. – Mindig elfelejtem, hogy ezt is lehet – mormolta Nightingale. – Üdv a huszonegyedik században, uram. Nightingale udvariasan felállt, amikor Mrs. Coopertown visszatért. Ezúttal én is követtem a példát. – Megkérdezhetem, mivel foglalkozik a férje? – kezdte Nightingale. Televíziós producer volt, méghozzá sikeres: BAFTA-díjak és jogeladások Amerikába, ami megmagyarázta a hét számjegyű házat. Meg jobban is mehetett volna neki, de a nemzetközi producerség magasabb síkjaira való emelkedését súlyosan akadályozta az angol televízió provinciális természete. Bárcsak az angolok csinálnának olyan műsort is, ami a hazai közönségen kívül mást is érdekelhet, vagy legalább kicsit vonzó színészeket foglalkoztatnának. Noha Mrs. Coopertown észrevételei az angol televízió provincializmusáról lenyűgöztek bennünket, kénytelenek voltunk kérdezni a kutyás incidensről. – Az is jellemző – mondta Mrs. Coopertown. – Brandon Persze nem tett feljelentést. Angol a szentem. Nem akart hűhót csapni De a rendőrnek akkor is meg kellett volna büntetni a kutya tulajdonosát.

Az az állat veszélyt jelentett az emberekre. Az orrán harapta meg szegény Brandont. A baba ekkor szünetet tartott, és mindnyájan visszatartottuk a levegőt, de csak böffentett egyet, aztán folytatta a bőgést. Nightingale-re néztem, majd a baba felé. Használhatná rajta ugyanazt a varázslatot, amit Tobyn. Ő azonban összevont szemöldökkel nézett rám. Talán erkölcsi problémáról lehetett szó. Mrs. Coopertown szerint a baba egy kisangyal volt egészen a kutyás dologig. Mrs. Coopertown szerint most talán fogzik, vagy kólikája van, esetleg refluxa. A háziorvosuknak fogalma sincs, ráadásul megbocsáthatatlanul durva volt vele. Azon gondolkodik, hogy magánorvoshoz mennek. – Hogyan tudta a kutya az orrát megharapni a férjének? – kérdeztem. – Hogy érti? – kérdezett vissza Mrs. Coopertown. – Azt mondta, hogy a kutya az orrán harapta meg. Nagyon kicsi az a kutya, hogyan érte el az orrát? – Úgy. hogy a hülye férjem lehajolt hozzá. A Heathen sétáltunk, hármasban, amikor odaszaladt a kutya. A férjem lehajolt, hogy megsimogassa, az meg csak úgy megharapta az orrát. Először nevettem rajta, de Brandon elkezdett sikoltozni, aztán meg odaszaladt az az utálatos kisember, és kiabált, „Mit csinál szegény kutyámmal, hagyja békén!”. – Az „utálatos kisember” lenne a kutya tulajdonosa? – tisztázta Nightingale. – Utálatos kiskutya, utálatos kisember – foglalta össze Mrs. Coopertown. – A férje kijött a sodrából? – Egy angolnál honnan lehet tudni? Elszaladtam, hogy hozzak valamit a sebére, és mire visszaértem, Brandon már nevetett. Maguknak minden vicc. Nekem kellett hívnom a rendőrséget. Kijöttek, Brandon megmutatta az orrát, és azok is nevettek. Mindenki boldog volt. Még az az utálatos kis dög is.

– De maga nem volt boldog? – kérdeztem. – Ez nem boldogság kérdése – felelte Mrs. Coopertown. – Ha egy kutya megharap egy felnőttet, mi tartja vissza, hogy megharapjon egy gyereket vagy babát? – Megkérdezhetem, hogy hol volt múlt kedden éjjel? – mondta Nightingale. – Ahol minden éjjel. Itt, a fiammal. – És a férje? August Coopertown, aki bosszantó volt, szőke volt, de nem volt hülye, rákérdezett: – Miért akarja tudni? – Nem fontos. – Azt hittem, a kutya miatt jöttek. – Így is van, de szeretnénk egyeztetni néhány részletet a férjével. – Azt hiszi, hogy kitalálom? – kérdezte Mrs. Coopertown. Olyan ijedtnyúl képe lett, mint általában a civileknek, ha öt percig segítenek a rendőrségnek. Ha túl sokáig nyugodtak, az annak a jele, hogy vagy profi gazemberek, vagy csak tök hülyék. Mindkét esetben könnyen a cellában találhatják magukat. Ha a rendőrséggel beszélnek, azt tanácsolnám, maradjanak nyugodtak, de vágjanak bűntudatos képet, ez a legbiztosabb. – Eszemben sincs – felelte Nightingale. – De mivel ő az áldozat, fel kell vennünk a vallomását. – Los Angelesben van. Késő éjjel jön haza. Nightingale hagyott egy névjegykártyát, és megnyugtatta Mrs. Coopertownt, hogy ő és rajta keresztül minden józanul gondolkodó rendőr komolyan veszi a kiskutyák támadását, és majd keressük. – Mit érzett odabent? – kérdezte Nightingale, ahogy mentünk vissza a Jaghez. – A vestigiumok terén? – A vestigium egyes szám, a vestigia többes. Szóval mit érzett? – Hogy őszinte legyek, semmit. Egy szál vestigiát sem.

– Bőgő baba, elkeseredett anya és távollévő apa. Nem is szólva az antik házról. Kellett volna lennie valaminek. – Nekem tisztaságmániásnak tűnt – jegyeztem meg. – Talán felporszívózta az összes mágiát? – Valami eltüntette, az biztos. Holnap beszélünk a férjjel. Menjünk vissza a Covent Gardenbe, hátha ott el tudjuk csípni a nyomot. – Három nap eltelt. Nem párolgott el a vestigia? – A kő jól megőrzi. Ezért olyan karakteresek a régi épületek. Ennek ellenére a gyalogosforgalom meg a térség természetfeletti komponensei miatt nem lesz könnyű megtalálni. A Jaghez értünk. – Az állatok is érzik a vestigiát? – Állattól függ. – Például az, amelyikről úgy gondoljuk, hogy köze van az ügyhöz? – Miért a szobádban iszunk? – kérdezte Lesley. – Mert a pubba nem lehet bevinni kutyát. Az ágyamon ülő Lesley lehajolt, és megvakarta Tobyt a füle mögött. A kutya örömmel vinnyogott, és megpróbálta Lesley térdébe temetni a fejét. – Meg kellett volna mondanod, hogy kísértetvadász kutya. – Nem kísérteteket keresünk. Természetfeletti energia nyomát. – Tényleg azt mondta, hogy varázsló? Már kezdtem megbánni, hogy mindent elmeséltem Lesleynek. – Igen. Láttam, hogy varázsol meg minden. Grolscht ittunk abból a rekeszből, amit Lesley a karácsonyi partin lovasított meg, és a konyhafülke egy laza gipszkarton lemeze mögött tárolt. – Emlékszel arra a fickóra, akit testi sértésért tartóztattunk le múlt heten? – kérdezte Lesley.

– Hogyan felejthetném el. – Dulakodás közben nekilökött a falnak. – Szerintem akkor jobban megütötted a fejed, mint hitted. – Igaz – erősködtem. – Szellemek, mágia, minden igaz. Akkor miért nem látszik minden másnak? – Mert végig ott volt az orrod előtt. Semmi nem is változott, miért vennél észre bármit? – Az üvegem kiürült. – Azt hittem, szkeptikus vagy. Tudományos gondolkodású. Adott egy tele üveget, én meg azzal mutogattam. – Oké, tudod, hogy apám dzsesszt játszott. – Hogyne. Egyszer bemutattál neki, emlékszel? Aranyos volt. Erre próbáltam nem pofát vágni, és folytattam. – És tudod, hogy a dzsessz lényege az egy dallamra való improvizálás. – Nem tudtam. Azt hittem, a dzsessz lényege az, hogy sajtról és lakkcipőről énekelnek. – Nagyon vicces. Szóval egyszer megkérdeztem apámat – amikor józan volt, tettem hozzá gondolatban –, honnan tudja, mit játsszon. Azt felelte, amikor a helyes hangot játszod, egyszerűen tudod. Megtalálod és követed. – És mi a fasz köze van annak ehhez? – Amit Nightingale csinál, az passzol ahhoz, ahogy én látom a világot. Az a megfelelő dallam. Lesley nevetett. – Varázsló akarsz lenni? – Nem tudom. – Hazudsz. A tanonca akarsz lenni, megtanulni varázsolni meg seprűn lovagolni. – Nem hinném, hogy az igazi varázslók seprűn lovagolnak. – Szeretnéd átgondolni, amit most mondtál? – csóválta a fejét. – Különben meg honnan tudod? Lehet, hogy ebben a pillanatban is seprűn száguldozik. – Onnan tudom, hogy ha olyan Jaged lenne, fel nem ülnél seprűre.

– Ez jogos – mondta Lesley, és koccintottunk az üveggel. Covent Garden, ismét éjszaka, ezúttal kutyával. Ismét péntek éjszaka volt, vagyis fiatalok tömegei voltak hullarészegek és lármáztak két tucat nyelven. Tobyt a karomban kellett vinnem, különben elveszítettem volna a tömegben pórázastulmindenestül. Élvezte az utazást, hol a turistákra acsarkodott, hol az arcomat nyalta, hol az orrát akarta bedugni arra járó hónaljakba. Felajánlottam Lesleynek a fizetésem túlóra lehetőségét, de furcsamód visszautasította. Átküldtem neki Brandon Coopertown képét, és megígérte, hogy megszerzi az adatait a HOLMES-ból. Éppen elütötte a tizenegyet, amikor Tobyval kiértünk a Piazzára, és ott találtam Nighungale Jagjét. Olyan közel parkolt a Színészek Templomához, amilyen közel anélkül lehet, hogy elvontatnák. Nightingale kiszállt, én meg odamentem. Megint az az ezüst fogantyús sétapálca volt nála, mint amikor először láttam. Felötlött bennem, hogy ennek lehet jelentősége azon túl is, hogy kéznél levő tompa tárgy baj esetére. – Hogy akarja csinálni? – kérdezte tőlem. – Maga a szakértő, uram. – Megnéztem a szakirodalomban, de nem sokat segített. – Van róla szakirodalom? – Csodálkozna, mi mindenről van szakirodalom, konstábler. – Két választásunk van – véltem – Vagy egyikünk körbevezeti a tetthelyen, vagy elengedjük, és megvárjuk, hová megy. – Szerintem ebben a sorrendben próbálkozzunk. – Gondolja, hogy egy célzott keresés több eredményt hoz? – Nem, de ha elengedjük, elfut, és akkor fújhatjuk. Először én viszem. Maga maradjon a templomnál, és figyeljen. Azt nem mondta, mire figyeljek, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy tudom. És ez be is igazolódott, amint Nightingale és Toby eltűntek a fedett piac sarka mögött. Valaki pisszegett nekem.

Megfordultam, és Nicholas Wallpenny integetett az egyik oszlop mögül. – Ide, békebíró! – sziszegett. – Mielőtt visszajön. – Bevont az oszlop mögé. Az árnyékban Nicholas szellemteste tömörebb volt, és kevésbé aggodalmas. – Tudja, miféle ember társaságában van? – Egy kísértetében. – Nem magamra gondolok. Rá a szép öltönyben meg az ezüstös pálcával. – Nightingale felügyelőre? Ő a főnököm. – Hát, nem akarom én megmondani, mit csináljon, de a maga helyében keresnék magamnak más főnököt. Aki nincs ennyire megérintve. – Hogyhogy megérintve? – Csak kérdezze meg tőle, melyik évben született. Hallottam Toby ugatását, és Nicholas hirtelen eltűnt. – Ezt nem nevezném barátkozásnak, Nicholas – morogtam. Nightingale visszatért Tobyval, de amúgy üres kézzel. Nem szóltam neki sem a szellemről, sem arról, mit mondott róla. Véleményem szerint fontos, hogy ne terheljük a feljebbvalónkat felesleges információkkal. Felvettem Tobyt, és felemeltem, hogy abszurd kutyapofája egy vonalban legyen az enyémmel. Próbáltam ignorálni a Pajti Húskonzerv szagát. – Figyelj, Toby, a gazdád meghalt, én nem vagyok kutyás, a főnököm meg a legszívesebben kesztyűt csinálna belőled. Vár a Battersea sintértelep és a hosszú álom. Az egyetlen esélyed megúszni a nagy égi kennelt, ha használod a természetfeletti kutyaérzékedet, és megkeresed… azt, ami megölte a gazdádat. Érted? Toby lihegett, majd vakkantott egyet. – Elmegy – mondtam, és letettem. Azonnal odament az oszlophoz, és felemelte a lábát. – Nem csinálnék belőle kesztyűt – mondta Nightingale. – Nem?

– Rövid szőrű, szörnyen nézne ki. De kalapnak talán jó lenne. Toby nem messze szagolt attól, ahol a gazdája teste hevert. Felnézett, vakkantott egyet, aztán megiramodott a King Street felé. – A fenébe, erre nem számítottam. – Utána – mondta Nightingale. Én már rohantam. A főfelügyelők nem rohannak, ezért vannak a közrendőrök. Szaladtam Toby után, aki mint minden patkányszerű kutya, tudta szedni a lábát, ha akarta. Elrohant a Tesco mellett, végig a New Row-n. Pöttöm lábai úgy pörögtek, akár egy alacsony költségvetésű rajzfilmben. Két évig kergettem részegeket a Leicester Square-en, úgyhogy volt bennem gyorsaság és kitartás, és már közeledtem hozzá, amikor átvágott a St. Martin’s Lane-en, a túloldalon be a St. Martin’s Courtra. Lemaradtam, ahogy holland turistákat kellett kerülgetnem, akik a Noel Coward Színházból jöttek ki. – Rendőrség! – kiabáltam – Félre! – Azt nem kiabáltam, hogy „állítsák meg a kutyát”. Azért méltóság is van a világon. Toby elpörgött a J. Sheekey Osztrigabár mellett, aztán a marhahúst és falafelt áruló hely mellett a sarkon, átsüvített a Charing Cross Roadon, a belváros egyik legforgalmasabb utcáján. Szét kellett néznem, mielőtt átmentem, de szerencsére Toby megállt egy buszmegállóban, hogy könnyítsen magán a jegyautomatánál. Toby azzal az önelégült pillantással nézett rám, amivel kiskutyák a világon mindenhol, ha keresztülhúzták a számításaidat vagy odacsináltak a gyepre. Megnéztem, melyik busz áll meg itt. Az egyik a 24-es: Camden Town, Chalk Farnl és Hampstead. Nightingale is befutott, és együtt megszámoltuk a térfigyelő kamerákat. Volt minimum öt, ami rálátott a buszmegállóra, nem is szólva azokról, amiket a közlekedési vállalat szerelt a buszokra. Hagytam egy üzenetet Lesleynek, hogy elsőnek a 24-es busz felvételeit nézze át. Gondolom, majd kibújt a bőréből, amikor lehallgatta. Azzal állt bosszút, hogy másnap reggel nyolckor rám csörgött.

Utálom a telet, utálok sötétben felkelni. – Te sose alszol? – morogtam. – Ki korán kel. Emlékszel, hogy küldtél egy képet Brandon Coopertownról? Szerintem felszállt a 24-es buszra a Leicester Square-en, alig tíz perccel a gyilkosság után. – Mondtad Seawollnak? – Naná. Imádlak, de nem cseszem el miattad a karrieremet. – Mit mondtál neki? – Hogy van egy nyomom „A” tanúról. Egy a több százból az elmúlt két napban, teszem hozzá. – És ő mit mondott? – Hogy ellenőrizzem. – A felesége szerint ma érkezik haza. – Annál jobb. – Eljössz értem? – Persze. És Voldemort? – Tudja a számom. Egy zuhanyra és kávéra volt időm, aztán indultam. Lesley egy tízéves Honda Accorddal érkezett, ám úgy nézett ki, mintha a kelleténél eggyel több drograzziában használták volna. Savanyúan pillantott rám, ahogy Toby bemászott a hátsó ülésre. – Kölcsönbe van nálam. – A szobámban csak nem hagyom – mondtam, ahogy Toby isten tudja mit szaglászott az ülések között. – Biztos, hogy Coopertown volt? Lesley mutatott két kinyomtatott képet. A busz biztonsági kameráját úgy állították be, hogy jól látszódjon a lépcsőn felszállók arca, tévedésről szó sem lehetett. Ő volt. – Azok ütés nyomai? – kérdeztem. Foltok voltak Coopertown arcán és nyakán. Lesley azt mondta, nem tudja, de hideg éjjel volt, lehetett italtól is. Szombat lévén a forgalom csak ocsmány volt, nem egészen fél óra alatt Hampsteadbe értünk. Sajnos ahogy bekanyarodtunk a

Downshire Hillre, kiszúrtam a Jaguar ismerős ezüstös alakját a Range Roverek és BMW-k között. Toby elkezdett ugatni. – Sose alszik? – morogta Lesley. – Gondolom, egész éjjel megfigyelésen volt. – Nekem nem a főnököm, úgyhogy én elvégzem, amiért jöttem. Jössz? Tobyt a kocsiban hagytuk, és megcéloztuk a házat. Nightingale felügyelő kiszállt a Jagből, és nem sokkal a kapu előtt csípett el bennünket. Ugyanazt az öltönyt viselte, mint éjjel. – Peter – mondta, és biccentett Lesleynek. – May konstábler. Ez azt jelenti, hogy a kutatás sikeres volt? Még Hetyke királynő sem dacolt szemtől szembe egy rangidős tiszttel, úgyhogy beszélt a busz kamerájának felvételéről, és hogy a kísértetvadász kutyánk bizonyítéka alapján kilencven százalék, hogy Brandon Coopertown minimum „A” tanú, ha nem maga a gyilkos. – Ellenőrizte a járata adatait? – kérdezte Nightingale. Lesleyre néztem, aki vállat vont. – Nem, uram. – Vagyis lehetett Los Angelesben is, amikor a gyilkosság történt. – Úgy gondoltuk, ezt megkérdezzük tőle, uram – mondtam. Toby rákezdte megint, de ez nem a bosszantó csaholása volt. hanem dühödt ugatás. Egy pillanatra mintha éreztem volna valamit, olyan izgalomhullámot, mint a tömegben focimeccsen, amikor gólt rúgnak. Nightingale a Coopertown ház felé kapta a fejét. Hallottuk, hogy ablaküveg törik, majd egy nő sikít. – Várjon, konstábler! – kiáltotta Nightingale, de Lesley már berontott a kapun a kertbe Aztán olyan hirtelen megtorpant, hogy mi ketten majdnem belerohantunk. A gyepen bámult valamit. – Jézus Mária, ne… – rebegte. Odanéztem. Az agyam hátrahőkölt a gondolattól, hogy valaki kidobott egy gyereket egy első emeleti ablakon. Próbált meggyőzni, hogy rongybabát látok. De nem.

– Hívjanak mentőt – mondta Nightingale, és felrohant a lépcsőn. Előkaptam a mobilom, Lesley meg a babához támolygott, és térdre rogyott. Láttam, hogy megfordítja a kis testet, és a pulzusát tapogatja. Gépiesen megadtam a vészkódot és a címet. Lesley lehajolt, és az előírt módon szájból szájba lélegeztetett. – Grant! Jöjjön ide! – hívott Nightingale. A hangja kimért, tárgyilagos volt. Felszaladtam a lépcsőn a tornácra. Nightingale berúghatta az ajtót, mert át kellett rohannom rajta. Aztán megálltunk, hogy kiókumláljuk, honnan jön a zaj. A nő megint sikoltott. Az emeleten. Puffanás hallatszott, mintha valaki szőnyeget porolna. Egy hang, amit férfihangnak véltem, bár nagyon magas volt, azt sikoltotta: – Most mi van a fejfájásoddal? Nem is emlékszem a lépcsőre. Hirtelen a lépcsőfordulón jártam, Nightingale előttem. Láttam August Coopertownt, hason feküdt a lépcsőforduló túlsó végén, egyik keze kilógott a korláton. A haja vértől csapzott volt, és vér gyűlt az arca , köré is. Egy férfi állt fölötte egy minimum másfél méteres faütővel. Erősen zihált. Nightingale nem habozott. Vállát leszegve előrelendült, nyilván azért, hogy rögbis módra feldöntse. Én is rohamoztam, gondoltam, magasabbra célzok, és majd lefogom a férfi kezét. De az megpördült, és fonákkal akkorát adott Nightingale-nek, hogy nekicsapódott a korlátnak. Egyenesen az arcába bámultam. Brandon Coopertown lehetett, de képtelenség volt megmondani. Az egyik szemét láttam, de az orra körül egy nagy bőrdarab levált, és a másik szeme előtt leffegett. Szája helyett véres pofázmányt láttam, tele törött fogak és csontok fehér darabjaival. Annyira megdöbbentem, hogy megbotlottam és elestem, és ez mentette meg az életemet, mert Coopertown ütője elsuhant a fejem felett. Elterültem a földön, az a szemét állat meg áttaposott rajtam, egyik lábával a hátamra lépett, és kipréselte belőlem a levegőt. Ahogy hallottam a lépteit a lépcsőn, oldalt gördültem, és sikerült

négykézlábra állnom. Nedves, ragacsos valamit éreztem az ujjaim alatt, és rájöttem, hogy vastag vércsík vezet le a lépcsőn. Lentről egy csattanás, majd több puffanás hallatszott. – Keljen fel, konstábler – mondta Nightingale. – Ez meg mi a fasz volt? – kérdeztem, ahogy felsegített. Lenéztem a hallba, ahová Coopertown vagy ki az ördög lezuhant. Szerencsére hasra. – Sejtelmem sincs. Ne lépjen a vérbe. Olyan gyorsan mentem le a lépcsőn, ahogy bírtam. A friss vér élénkvörös volt. Gondoltam, az arcán lévő lyukból jöhetett. Lehajoltam, és óvatosan megérintettem a nyakát, hogy tudjam, van-e pulzusa. Nem volt. – Mi történt? – kérdeztem. – Peter, lépjen el a testtől, és óvatosan menjen ki. Nem szabad ennél jobban beszennyeznünk a tetthelyet. Ezért van a procedúra, kiképzés és gyakorlatozás: hogy amikor az agyad ledermed, akkor is tedd, amit mondanak. Kérdezzék meg bármelyik katonát. Kiléptem a napfényre. A távolban szirénákat hallottam.

3. A HODÁLY

Nightingale felügyelő utasított minket Lesleyvel, hogy várjunk a kertben, aztán visszament a házba megnézni, nincs-e bent más. Lesley a kabátjával takarta be a babát, és didergett a hidegben. Le akartam kínlódni magamról a kabátot, hogy ráadjam, de megállított. – Tiszta vér. Igaza volt, jókora vérfoltok voltak az ujján és egy kicsi a szegélyén. A nadrágom térde is véres lett. Éreztem is, ahol átáztatta a szövetet. Véres lett Lesley arca, az ajka körül, ahogy próbálta újraéleszteni a babát. Észrevette, hogy nézem. – Tudom. Érzem az ízét a számban. Mindketten remegtünk, és a legszívesebben üvöltöttem volna, de Lesley kedvéért erősnek kellett lennem. Próbáltam nem gondolni Brandon Coopertown arcának vörös romjára, de folyton felbukkant előttem. – Hé – szólt rám Lesley –, szedd össze magad. Aggodalmas képet vágott, aztán még inkább, amikor elkezdtem vihogni. Nem tudtam parancsolni magamnak. – Peter? – Bocs, de te miattam vagy erős, én meg miattad. Nem érted? Így vészeli át az ember ezt a munkát. – Most már uraltam a vihogást, és Lesley is halványan mosolygott. – Jól van. Nem borulok ki, ha te sem. – Megfogta a kezem, megszorította, majd elengedte. – Szerinted az erősítés gyalog jön a hampsteadi őrsről? A mentő érkezett meg előbb. A mentősök berohantak a kertbe, és húsz percen keresztül próbáltak újraéleszteni a babát, de hiába. Gyerekkel mindig ezt csinálják, nem érdekli őket, mennyire teszik

tönkre a tetthelyet. Nem lehet őket megakadályozni, rájuk kell hagyni. A mentősök épp csak elkezdték, amikor egy furgonnyi egyenruhás érkezett, és elkezdett zavartan téblábolni. Az ügyeletes őrmester óvatosan közeledett, véres civilnek hitt bennünket, akik potenciális gyanúsítottak. – Jól vannak? Meg se bírtam mukkanni, olyan hülye kérdésnek tűnt. Az őrmester a mentősökre nézett, akik még mindig a babán dolgoztak. – El tudják mondani, mi történt? – Súlyos eset – bukkant elő Nightingale a házból. – Maga – mutatott egy szerencsétlen rendőrre –, egy társával menjenek hátra, és ne engedjenek senkit se ki, se be. A rendőr fogta egy társát, és mentek. Az őrmesteren látszott, hogy igazolványt kérne, de Nightingale nem hagyott rá időt. – Zárják le az utcát tíz méterre mindkét irányban. A sajtó bármelyik pillanatban ideérhet, gondoskodjon róla, hogy legyen elég ember távol tartani őket. Az őrmester nem tisztelgett, mert mi városi rendőrök vagyunk és nem szoktunk tisztelegni, de ahogy megpördült és elmasírozott, abban érződött egy kis gyakorlótéri rutin. Nightingale ránk nézett, Lesleyre és rám. Biztatóan biccentett, aztán az egyik egyenruháshoz fordult, és elkezdett parancsolgatni. Nemsokára takaró került elő, helyet kaptunk a furgonban, és forró teát nyomtak a kezünkbe három cukorral. Ittuk a teát, és csendben vártuk a következő drámát. Nem kellett negyven perc, és Seawoll detektív főfelügyelő is felbukkant Ez még a szombati forgalomban is azt jelentette, hogy Belgraviából végig szirénával-villogóval jött. Megjelent a furgon oldalsó ajtajánál, és szemöldökét összevonva nézett Lesleyre meg rám. – Jól vannak?

Bólintottunk. – Ne menjenek sehová, a kurva életbe. Bár tehettük volna. Egy nagy nyomozás általában olyan izgalmas, mint a Big Brother ismétlése, csak kevesebb szexszel és erőszakkal. A bűnözőket nem ragyogó következtetésekkel kapják el, hanem mert egy szerencsétlen alak egy hétig járta az összes olyan boltot Hackneyben, ahol árulnak egy bizonyos fajta edzőcipőt, és mindegyik biztonsági kameráinak felvételeit végignézte. A jó vezető nyomozó az, aki tesz róla, hogy a csapata mindent kipipáljon, nem utolsósorban azért, nehogy a bíróságon egy parókás farok a védence hitelkártyáját beledugja az ügy egy résébe, és szétfeszegesse. Seawoll az egyik legjobb nyomozó volt, ezért először külön-külön elvittek bennünket egy sátorba, amelyet a helyszínelők állítottak fel a kapu közelében. Ott levetkőztettek alsóra, és a ruhánk helyett kaptunk egy menő fehér kezeslábast, amolyan nyusziruhát. Ahogy néztem, amint a kedvenc öltönyömet bizonyítékzsákba tömik, eszembe jutott, hogy sose néztem utána, visszaadják-e valaha az ilyesmit. És ha visszaadják, előbb kitisztíttatják? Vérmintát vettek az arcunkról meg a kezünkről, és voltak olyan rendesek, hogy adtak kendőt letörölni a többit. A furgonban ebédeltünk bolti szendvicset, de Hampstead lévén igencsak jó minőségűt. Meglepően éhes voltam, éppen repetát akartam kérni, amikor Seawoll főfelügyelő beszállt hozzánk. A súlyától megereszkedett a furgon, a jelenlététől Lesleyvel önkéntelenül az ülés hátának préseltük magunkat. – Hogy bírják? – kérdezte. Mondtuk neki, hogy jól, sőt alig várjuk, hogy újra nyeregbe pattanjunk. – Baromság, de legalább meggyőző. Pár perc múlva elviszik magukat a hampsteadi őrsre, ahol egy kedves hölgy a Scotland Yardról felveszi a vallomásukat. Külön. És bár hiszek minden dolog bizonyításában, világossá akarom tenni, hogy nem lesz semmi kamu X-aktás vudu abban a kurva vallomásban. Érthető?

Mindketten jeleztük, hogy valóban érthetően kifejtette az álláspontját. – Mindenki más csak úgy láthatja, hogy kibaszott normális rendőrmunka juttatott bennünket ide, és a kibaszott normális rendőrmunka juttat ki. – Azzal a furgon felfüggesztését megnyikorogtatva kiszállt. – Azt kérte, hogy hazudjunk egy feljebbvalónknak? – néztem Lesleyre. – Aha. – Akkor jól hallottam. A délután további része azzal telt, hogy hamis vallomást tettünk külön kihallgatószobában. Arra vigyáztunk, hogy a lényeg egyezzen, de legyen egy csomó autentikusnak tetsző eltérés. Senki sem tud úgy hamistanúzni, mint egy rendőr. Utána kölcsönöztünk használt ruhát az ottani szállóról, és visszaindultunk a Downshire Hillre. Egy Hampstead-féle környéken a komoly bűncselekmény mindig hír, a média nagy erőkkel ki is vonult, nem utolsósorban azért, mert így a bemondók fele aznap délután gyalog mehetett munkába. A Honda Accordból kiengedtük a gyanúsan csendes Tobyt, aztán egy órán át takarítottuk a hátsó ülést, majd lehajtott ablakkal mentünk vissza a Charing Crossra. Tobyt nem hibáztathattuk, mi hagytuk bent egész napra a kocsiban. Vettünk neki egy Happy Mealt, szóval szerintem megbocsátott. Visszamentünk a szobámba, és megittak az utolsó Grolscht. Aztán Lesley lehámozta a ruháit, és bebújt az ágyamba. Én is bebújtam mellé, és átkaroltam. Sóhajtott és hozzám bújt. Erekcióm lett, de Lesley túl udvarias volt, hogy szóba hozza. Toby elhelyezkedett az ágy végén, a lábunkat használva párnának, és így aludtunk el. Amikor reggel felébredtem, Lesley már elment, és csengett a telefon. Nightingale keresett. – Kész folytatni a munkát? Mondtam, hogy igen.

Vissza dolgozni. Vissza az lain West Törvényszéki Grillbárba, ahol Nightingale felügyelővel tárlatvezetés keretében megszemlélhettük Brandon Coopertown rémes sérüléseit. Bemutattak Abdul Haqq Walidnak, egy élénk, vöröses hajú, ötvenes férfinak, aki puha felföldi akcentussal beszélt. – Dr. Walid foglalkozik az összes különleges üggyel – magyarázta Nightingale. – A kriptopatológia a szakterületem – mondta dr. Walid. – Szálem – mondtam. – Alejkum szálem – rázott velem kezet dr. Walid. Reménykedtem, hogy ezúttal a megfigyelőből nézzük, de Nightingale a boncolás ezen szakaszáról nem akart vizuális anyagot. Megint jött a kötény, maszk és szemvédő, aztán beléptünk a laborba. Brandon Coopertown, vagyis akit annak hittünk, meztelenül feküdt az asztalon. Dr. Walid már felnyitotta a törzsét a szokásos Y bemetszéssel, és miután megtekintette, amit a patológusok ott megtekintenek, összevarrta. A biometrikus útlevele alapján azonosítottuk. – Nyaktól lefelé a negyvenes évei végén járó fitt ember – mondta dr. Walid. – Minket inkább az arca érdekel. Vagyis ami maradt belőle. Dr. Walid kampókkal rögzítette a feltépett bőrt, így Brandon Coopertown arca egy rózsaszín és vörös százszorszépre emlékeztetett. – Kezdjük a koponyával – hajolt oda dr. Walid. Nightingale követte a példáját, de én megelégedtem azzal, hogy a válla felett nézzem. – Mint látják, az arccsontok súlyos roncsolást szenvedtek: az állkapocscsontok és a járomcsontok lényegében elporladtak, és még a fogak is apróra törtek, amik pedig általában megmaradnak. – Súlyos ütést kapott? – találgatott Nightingale. – Erre tippeltem volna, ha nincs ez. – Dr. Walid egy fogóval megfogta azt a bőrdarabot, ami valaha az arcot fedte, és kiterítette.

Betakarta a koponyát, és még a túlsó fülre is rálógott. – A bőrt megnyújtották, és bár az izomszövetből nem sok maradt, az is oldalsó irányú torzulást mutat. A nyomást jelző csíkokból azt mondanám, valami kinyomta az arcbőrét az áll és az orr körül, megfeszítve a bőrt és az izmot, elporlasztva a csontot, majd ott tartotta. Aztán akármi volt is, eltűnt, a csont és a puha szövet elvesztette a tartását, és az arc lényegében leesett. – Dissimullo lenne? – kérdezte Nightingale. Vagy egy hasonló technika. A kedvemért Nightingale elmagyarázta, hogy a Dissimullo a külső megváltoztatására szolgáló varázslat. A „varázslat” szót tulajdonképpen nem használta, de ez volt a lényeg. – Sajnos tulajdonképpen új helyzetbe mozdítja az izmokat és a bőrt, ami maradandó sérülést okozhat – tette hozzá dr. Walid. – Sosem volt népszerű technika – cöccögött Nightingale. – Érthető, miért – bökött dr. Walid Brandon Coopertown arcának maradványára. – Van valami jele, hogy szakmabeli volt? Dr. Walid egy fedett acéltálcát vett elő. – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni, úgyhogy itt van valami, amit korábban kiemeltem. – Felemelte a fedőt, és egy emberi agyat mutatott. Nem vagyok szakértő, de nekem nem tűnt egészségesnek: összezsugorodott és gödrös volt, mintha kint hagyták volna a napon. – Mint látja – mondta nekem dr. Walid –, az agykéreg súlyosan károsodott, és a koponyán belüli vérzést valamiféle degeneratív állapottal magyaráznánk, ha Nightingale felügyelő és jómagam nem ismernénk az igazi okot. Félbevágta az agyat, hogy megmutassa a belsejét. Olyan volt, mint egy beteg kelbimbó. – Ilyen hatással van a mágia az agyra – mondta dr. Walid. – Ezt teszi az aggyal? – hüledeztem. – Akkor nem csoda, hogy már nem csinálják.

– Ez történik, ha az ember túllépi a korlátait – pontosított Nightingale. Dr. Walidhoz fordult. – Nem volt erre utaló bizonyíték a házban. Se könyv, se felszerelés, se vestigium. – Nem lophatták el a mágiáját? – kérdeztem. – Nem szívhattak ki az agyából? – Az nagyon valószínűtlen. Szinte lehetetlen ellopni egy másik ember mágiáját. – Kivéve a halál pillanatában – mondta dr. Walid. – Sokkal valószínűbb, hogy Mr. Coopertown művelte ezt saját magával. – Azt akarja mondani, hogy nem viselt maszkot az első támadáskor? – hitetlenkedtem. – Ezek szerint – Vagyis kedden tört össze az arca – töprengtem. – Ami megmagyarázza, hogy miért foltos a buszkamera felvételén. Aztán Amerikába repül, ott tölt három éjszakát, majd visszajön. És ezalatt lényegében szétroncsolódik az arca. Dr. Walid átgondolta, amit mondtam. – Ez összhangban lenne a sérülésekkel és néhány csontdarab körüli növekménnyel. – Súlyos fájdalmai lehettek. – Nem feltétlen – mondta Nightingale. – A dissimulo egyik veszélye, hogy elleplezi a fájdalmat. Az ember talán észre sem veszi, hogy sérülést okoz magának. – De az arca csak azért volt normális, mert a mágia összetartotta? Dr. Walid Nightingale-re nézett. – Igen – felelte Nightingale. – És ha elalszik? – A varázslat összeomlik. – De annyira szétroncsolódott az arca, hogy akkor leesett volna. Fenn kellett tartania a varázslatot végig, amíg Amerikában volt. Azt akarja mondani, hogy négy napig nem aludt? – Elég valószínűtlen – vélte dr. Walid.

– A varázslat úgy működik, mint egy számítógépes program? Nightingale értetlenül nézett rám. Dr. Walid sietett a segítségére. – Milyen értelemben? – Rá lehet venni valaki öntudatlan elméjét, hogy fenntartsa a varázslatot? Hogy az akkor is úgymond fusson, amikor az illető alszik? – Elméletileg lehetséges – felelte Nightingale –, de a morális kérdéseket félretéve, én nem tudnám megcsinálni. És egyetlen ember varázsló sem jut eszembe, aki meg tudná. Ember varázsló… oké. Dr. Walid és Nightingale engem néztek, és megértettem, hogy rám várnak. – Amikor a szellemekről, vámpírokról és vérfarkasokról kérdeztem, azt mondta, még a felszínt sem kapargatom. Nem viccelt, ugye? Nightingale a fejét rázta. – Sajnos nem. – Bassza meg, Dr. Walid mosolygott. – Pontosan ezt mondtam én is harminc éve. – Szóval akármi csinálta ezt szegény Mr. Coopertownnal, feltehetőleg nem ember volt. – Biztosan nem mondanám – válaszolt dr. Walid de ez a legvalószínűbb feltételezés. Azt csináltuk Nightingale-lel, amit minden jó zsaru, amikor napközben van egy szabad perce: kerestünk egy pubot. A sarkon volt a könyörtelenül sznob Marquis of Queensbury, amely kicsit elgyötörtnek látszott a délutáni szemerkélő esőben. Nightingale meghívott egy sörre, és leültünk egy sarokbokszba, egy kesztyű nélküli bokszmeccset ábrázoló Viktoria korabeli nyomat alá. – Hogyan lett varázsló? – kérdeztem. Nightingale a fejét rázta.

– Ez nem olyan, mint beállni a rendőrségbe. – Meglepő. Akkor milyen? – Tanonckodással kezdődik. Elkötelezi magát a hivatásnak, nekem és a hazájának. – Sifunak kell hívnom? Erre legalább elmosolyodott. – Nem, Mesternek. – Mester? – Ez a hagyomány. – Nem hívhatom felügyelőnek? – Miből gondolja, hogy állást kínálok? Kortyoltam a sörből, és vártam Nightingale megint elmosolyodott, és ő is ivott. – Ha ezen a Rubiconon átkel, nem lesz visszaút. És hívhat felügyelőnek. – Most láttam, hogy egy férfi megöli a feleségét és a gyerekét. Ha van rá racionális magyarázat, szeretném tudni. Ha van rá bármi esély, hogy nem volt felelős a tetteiért, szeretném tudni. Mert ez azt jelentené, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy megint megtörténjen. – Ez nem jó indok, hogy belevágjon. – Van jó indok? Azért akarok beszállni, mert tudnom kell, uram. Nightingale emelte poharát. – Ez már jobb. – Akkor hogyan tovább? – Sehogyan. Vasárnap van. Holnap reggel első dolgunk lesz elmenni a rendőrkapitányhoz. – Jó vicc, uram. – Komolyan mondom. Csak ő hozhatja meg a döntést. Az Új Scotland Yard valaha hétköznapi irodaépület volt, amit az 1960-as években kibérelt a rendőrség. Azóta a felső vezetők irodáját többször felújították, legutóbb az 1990-as években, amely az

intézményes dekoráció legpocsékabb évtizede az 1970-es után. Gondolom, emiatt lehet, hogy a rendőrfőnök irodájának várója laminált furnér és fröccsöntött műanyag székek kietlen sivataga volt. Hogy a látogató lelke is kapjon valamit, a falakról az utolsó hat rendőrfőnök fényképe meredt rájuk. Sir Robert Mark (1972-1977) különösen megrovón nézett. Kétlem, hogy azt hitte volna rólam, értékes szerepet játszom. – Még nem késő, hogy visszavonja a jelentkezést – emlékeztetett Nightingale. De késő volt, ami még nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna. Egy közrendőr általában akkor ül a rendőrfőnök várójában, ha nagyon bátor vagy nagyon hülye, és komolyan nem tudtam, rám melyik igaz. A rendőrfőnök csak tíz percet váratott, aztán értünk küldte a titkárát. A tágas irodát ugyanolyan zéró stílusérzékkel rendezték be, mint az egész Scotland Yardot, csak még tettek rá egy réteg tölgyfának feltüntetett lambériát. Az egyik falon a Királynő képe lógott, a másikon az első rendőrfőnöké, Sir Charles Rowan-é. Olyan látványosan haptákba vágtam magam, ahogy egy londoni zsaru csak tudja, és majdnem összerezzentem, amikor a rendőrfőnök kezet nyújtott. – Grant konstábler. A maga apja Richard Grant, ugye? Van tőle pár lemezem, amikor még Tubby Hayesszel játszott. Persze bakeliten. Válaszra sem várva kezet rázott Nightingale – lel, majd hellyel kínált. Ő is olyan északi volt, aki a saját erejéből küzdötte fel magát a csúcsra, és leszolgálta a maga idejét Észak-írországban, ami mintha kötelező lenne a leendő rendőrfőnököknek, talán mert az erőszakos szektaszellem állítólag jellemépítő. Jól állt rajta az egyenruha, és az egész állomány úgy vélekedett, hogy nincs teljesen a politikusok zsebében. Vagyis jóval túltett az elődein. – Váratlan fejlemény ez, felügyelő. Egyesek felesleges lépésnek látják.

– Rendőrfőnök – mondta Nightingale óvatosan –, úgy vélem, a körülmények indokolják az egyezmény megváltoztatását. – Amikor először tájékoztattak a maga szekciójáról, elhitették velem, hogy csökevényes a szerepe, hogy a… – a rendőrfőnök alig bírta kimondani – a „mágia” leáldozóban van, és csak marginális veszélyt jelent a Királynő békéjére. Határozottan emlékszem, hogy a belügyminisztériumban az „elenyészik” szót használták. „Elnyomja a tudomány és technológia”, ez volt a másik, amit sokat hallottam. – A belügyminisztérium sosem értette, hogy a tudomány és a mágia nem zárják ki egymást, uram. A társaságom alapítója ehhez elég bizonyítékkal szolgált. Én úgy tudom, a mágikus tevékenység lassú, de folyamatos erősödése figyelhető meg. – A mágia visszajön? – hökkent meg a rendőrfőnök. – A hatvanas évek közepe óta. – Hatvanas évek – ingatta fejét a rendőrfőnök. – Miért nem vagyok meglepve? Ez rohadt kellemetlen. Van sejtése, hogy miért? – Nincs, uram. De eleve arról sem volt konszenzus, miért hanyatlott le. – Ebben az összefüggésben én az „Ettersberg” szót hallottam. Nightingale arcán egy pillanatra igazi fájdalom suhant át. – Ettersberg kétségtelenül hozzájárult. A rendőrkapitány felfújta az arcát, és sóhajtott. – A Covent Garden-i és a hampsteadi gyilkosságok között van kapcsolat? – Van, uram. – Maga szerint tovább romlik a helyzet? – Igen, uram. – Annyira, hogy feljogosít az egyezmény megszegésére? – Tíz év kell egy tanonc betanítására, uram. Jobb, ha van egy tartalékban arra az esetre, ha velem történik valaimi. A rendőrfőnök örömtelenül kuncogott. – És ő tudja, mire adja a fejét?

– Tudja bármelyik zsaru? – kérdezett vissza Nightingale. – Jól van. – A rendőrfőnök rám nézett. – Talpra, fiam. Felálltunk. Nightingale utasított, hogy emeljem fel a kezem és ismételjem utána: – Peter Grant Kentish Townból, esküszöl, hogy hű leszel a Királynőhöz és az utódaihoz, hogy jól és hűen szolgálod a mestered a tanoncságod alatt, engedelmeskedsz a testvériség őreinek és öltözetének? Nevezett testvériség titkára való tekintettel nem adsz tovább semmilyen információt egy embernek sem a nevezett társaságról? Mindezek során jól és hűen viselkedsz, titokban megtartod ezt az esküt, úgy segéljen téged Isten, az uralkodód és a hatalom, amely az univerzumot mozgásba lendítette? Megesküdtem, habár az „öltözet” részen majdnem megakadtam. – Isten téged úgy segéljen – mondta a rendőrfőnök. Nightingale közölte velem, hogy tanoncaként nála kell laknom a Russell Square-en. Megmondta a címet, aztán kitett a Charing Crossi szállómnál. Lesley segített pakolni. – Nem a Belgraviában kéne lenned? – kérdeztem tőle. – Azt mondták, vegyem ki ezt a napot. Különleges szabadság. Hogy a média nehogy észrevegyen. Ezt megértettem. Egy karizmatikus gazdag család kiirtása a híradók álomsztorija. Amint megneszelik a csúnya részleteket, kiterjesztik a dimenziókat azzal, hogy mit mond a Coopertown család tragikus halála a társadalmunkról, és hogy ez a tragédia valójában vádbeszéd a modern kultúra / szekularis humanizmus / politikai korrektség / palesztin helyzet – nem kívánt rész törlendő – ellen. Az egyetlen, ami meg javíthatna a sztorin, az egy csinos szőke rendőrnő, akit, teszem hozza, felügyelet nélkül küldtek veszélyes feladatra. Kérdések záporoznának. Válaszokat hagynának figyelmen kívül. – Ki megy Los Angelesbe? – kérdeztem. Valakinek követnie kellett Brandon mozgását az Államokban.

– Két őrmester, akikkel még nem is találkoztam. Csak pár napja vagyok ott, és máris bajba kevertél. – Te vagy Seawoll kék szemű babája. Elnézi neked. – Akkor is úgy gondolom, hogy tartozol nekem. – Felvette a fürdőlepedőmet, és ügyesen feszes kis kockává hajtogatta. – Mit szeretnél? Lesley megkérdezte, szabad leszek-e este, és azt feleltem, megpróbálhatom. – Nem akarok itt bent gubbasztani. Szórakozni akarok. – Hová szeretnél menni? – kérdeztem, és néztem, ahogy széthajtogatja a törülközőt, majd háromszög alakban újrahajtogatja. – Bárhová, csak ne a pubba – adta oda. Sikerült belenyomnom a hátizsákba. Csak előbb ki kellett terítenem. – Mit szólnál egy mozihoz? – Jól hangzik, de vicces film legyen. A Russell Square egy kilométerre északra fekszik a Covent Gardentól, a British Museum mögött. Nightingale szerint egy irodalmi-filozófiai irányzat színhelye volt az elmúlt évszázad elején, de én egy régi horrorfilmből emlékszem rá, amiben kannibálok éltek a földalattiban. A megadott cím a tér déli oldalán volt, ahol egy György korabeli házsor túlélte az éveket. Ötszintesek voltak, beleszámítva a beépített tetőteret, az alagsorba vezető meredek lépcsőt pedig öntöttvas korlát vigyázta. Az adott ház lépcsője pazarabb volt a szomszédaiénál, egy dupla mahagóni ajtóhoz vitt fel, amin réz illesztékek voltak. A szemöldökfára azt a feliratot faragták: SCIENTIA POTESTAS EST. Felvonszoltam a hátizsákomat és két bőröndömet a lépcsőn. Megnyomtam a rézcsengőt, de a vastag ajtón át nem hallatszott ki a hangja. A következő pillanatban az ajtó magától kitárult. Talán a forgalom zaja nyomta el, de esküszöm, hogy nem hallottam motor vagy bármilyen mechanizmus hangját. Toby vinnyogva mögém bújt.

– Nem olyan ijesztő – vigasztaltam – Sőt semennyire. Bevonszoltam a csomagjaimat. Az előtérben római stílusú mozaikpadló fogadott, meg egy faüveg fülke, ami ugyan nem hasonlított jegyárusító fülkéhez, mégis azt adta tudtomra, hogy az épületnek van belseje és külseje, és érdemes engedélyt kérni, mielőtt valaki kívülről beljebb merészkedik. Akármi volt is ez, nem Nightingale magánrezidenciája. A fülke mögött két neoklasszikus oszloptól övezve egy akadémikus talárt és nadrágot viselő férfi márványszobra állt. Egyik kezében hatalmas könyvet, a másikban szextánst tartott. Szögletes arcán kielégíthetetlen kíváncsiság tükröződött, és tudtam a nevét, mielőtt elolvastam a táblát: Sötétben bújt Természet és Törvény, Szólott az Úr: – Legyen Newton! – s lőn fény. Nightingale várt a szobor mellett. – Isten hozta a Hodályban, ami az angol mágia hivatalos otthona 1775 óta. – És a védőszentjük Sir Isaac Newton? Nightingale vigyorgott. – Az alapítónk, és az első, aki a mágia gyakorlatát rendszerbe foglalta. – Én azt tanultam, hogy ő alapozta meg a modern tudományt. – Mindkettő igaz. Ilyen az igazi zseni. Nightingale egy ajtón át egy szögletes átriumba vezetett, amely az épület közepét foglalta el. Felettem két erkélysort láttam, azok fölött pedig viktoriánus vas- és üvegkupolát. Toby körme csiszolt, tejszínszínű márványon kopogott. Nagy csend volt, és a nagy pusztaság miatt erős gyanúm támadt, hogy a hely elhagyatott. – Arra van a nagy ebédlő, amit már nem használunk, valamint a dohányzó, amit szintén nem használunk. – Nightingale az átrium

túloldalán lévő ajtók felé mutatott – Általános könyvtár, előadó. Lent konyha, mosófülke és borospince. Ott van a hátsó lépcső, ami valójában elöl található. A kocsiszín és a pajták a hátsó ajtón át érhetők el. – Hányan laknak itt? – kérdeztem. – Csak mi ketten. Meg Molly. Toby hirtelen lekuporodott a lábamnál, és morgott, igazi patkánya-konyhában morgással, ahogy azt kell. Arra néztem. Egy nő siklott felénk a márványon. Karcsú volt, úgy öltözött, mint egy Edward korabeli szobalány: a fekete szoknya és fehér blúz mellé kikeményített fehér kiskötény. Az arca nem illett az öltözékhez, túl hosszú és éles csontú volt, mandulavágású szeme fekete. Főkötője dacára kibontva viselte a haját, amely fekete függönyként hullott a derekáig. Azonnal kivert tőle a víz, és nem csak azért, mert túl sok japán horrorfilmet láttam. – Ő Molly. Ő csinálja. – Micsodát? – Amit kell. Molly lesütötte a szemét, és esetlenül megbillent, ami lehetett pukedli vagy meghajlás. Amikor Toby megint rámorgott, Molly visszavicsorgott, zavaróan éles fogakkal. – Molly! – szólt rá Nightingale. Molly szemérmesen eltakarta a száját, elfordult és visszasiklott arra, amerről jött. Toby elégedetten horkantott, de senkit nem vert át vele, csak magát. – És ő micsoda? – kérdeztem. – Nélkülözhetetlen. Mielőtt felmentünk, Nightingale az északi falba mélyített alkovhoz vezetett. Ott, piedesztálon, mint egy aranyékszer, lezárt múzeumi üvegszekrényben egy bőrkötésű könyv hevert, a címlapnál kinyitva. Fölé hajoltam: Philosophiae Naturalis \ Principia Artes Magion, Autore: I. S. Newton.

– Szóval a mi Isaac-ünk nem elégedett meg azzal, hogy elindította a tudományos forradalmat, emellett feltalálta a mágiát? – Nem ő találta fel, de lefektette az alapszabályokat, hogy kevésbe legyen próba-szerencse dolog. – Mágia és tudomány – ingattam a fejem. – És mit csinált pihenésképp? – Átalakította a királyi pénzverdét, és megmentette az országot a csődtől. A jelek szerint két főlépcső is volt, és mi a keletin mentünk fel az első oszlopos erkélysorhoz, ahol lambéria és fehér porfogók üressége várt. Újabb két lépcsősoron jutottunk a második emeleti folyosóra, ahol súlyos faajtók sorakoztak. Nightingale kinyitott egyet, és beterelt. – Ez a magáé. Kétszer akkora volt, mint a korábbi szobám a szállóban, kellemes arányokkal és magas mennyezettel Az egyik sarokba réz duplaágyat toltak, a másikba Narnia szekrényt, a kettő közé pedig íróasztalt, hogy a két tolóablak közül valamelyikből fény érje. Két falat könyvespolcok fedtek, de teljesen üresen, kivéve – mint később kiderítettem – az Encyclopedia Britannica teljes tizenegyedik kiadását 1913-ból, a Szép új világ egy ütött-kopott első kiadását és egy bibliát. Az eredeti kandallót gázra cserélték, és zöld csempékkel vették körül. Az asztalon lévő olvasólámpa buráján japán mintautánzat, mellette egy bakelit telefon, ami öregebb lehetett, mint apám. Por és friss bútorfény illata érződött, és úgy tippeltem, a szoba az utóbbi ötven évet fehér porfogók alatt álmodta át. – Ha elpakolt, találkozunk lent. És legyen szalonképes. Tudtam, miről van szó, és próbáltam húzni az időt, de a kipakolás nem tartott sokáig. Szigorúan véve nem a mi feladatunk volt a gyászoló szülőkért elmenni a reptérre. Félretéve azt, hogy ez hivatalosan a westminsteri

gyilkossági csoport ügye volt, rendkívül valószínűtlennek tűnt, hogy August Coopertown szüleinek érdemleges információjuk lenne a gyilkossággal kapcsolatban. Lehet, hogy érzéketlennek hangzik, de a nyomozóknak jobb dolguk is van, mint rögtönzött tanácsadást tartani gyászoló hozzátartozóknak; erre ott a családi kapcsolattartó tiszt. Nightingale azonban nem így látta, ezért ácsorogtunk a Heathrow érkezési korlátjánál, amikor Mr. és Mrs. Fischer átértek a vámon. Persze én tartottam a kartontáblát. Nem olyanok voltak, amilyennek vártam őket. Az apa alacsony és kopaszodó, az anya egérszürke hajú és duci. Nightingale bemutatkozott általam dánnak vélt nyelven, nekem meg szólt, hogy hozzam a csomagokat a Jaghez, amit boldogan megtettem Kérdezzék meg bármelyik rendőrt, hogy mi a munka legpocsékabb része, mindenki azt fogja mondani, hogy a rokonokkal közölni a rossz hírt. De ez nem igaz. A legpocsékabb a szobában maradni, miután közölted a hírt, végignézni, ahogy másvalaki körül szétesik a világ. Van, aki azt mondja, őt nem zavarja. Az ilyen emberben nem szabad megbízni. Fischerék nyilván kiguglizták a lányuk halához legközelebbi hotelt, és szobát foglaltak egy téglából épült börtön/ benzinkút hibridben a Haverstock Hillen, amelynek hallja kopott volt, cicomás és annyira hívogató, akár egy munkaügyi központ. Fischerék nem vették észre, de én láttam Nightingale-en, hogy nem tartja elég jónak, és egy pillanatra azt hittem, felajánlja nekik a Hodályt. Aztán sóhajtott, és mondta, hogy tegyem le a bőröndöket a recepció mellé. – A továbbiakat én intézem – mondta, és hazaküldött. Elbúcsúztam Fischeréktől, és kiléptem az életükből, amilyen gyorsan csak bírtam. Ezek után semmi kedvem nem volt bárhová is menni, de Lesley rábeszélt.

– Nem állhatsz le, csak mert rossz dolgok történnek. Különben meg tartozol egy randival. Nem vitatkoztam, és a West Endben az a jó, hogy valahol mindig lehet filmet nézni. A Prince Charlesban kezdtük, de lent a Tizenkét majom ment, fent meg két Kuroszava egymás után, úgyhogy átballagtunk a sarkon túl lévő Leicester Square Voyage-be. A Voyage egy falusi multiplex, nyolc vászonnal, amiből minimum kettő nagyobb, mint egy átlagos plazmarévé. Általában szeretek bizonyos mennyiségű indokolatlan erőszakot látni egy filmben, de engedtem Lesleynek, aki szerint a Citromos sörbet, a soros romantikus komédia Allison Tyke-kal és Dennis Carterrel majd felvidít bennünket. Ki tudja, talán igaza lett volna, ha meg is tudjuk nézni. Az előteret egy hatalmas pult uralta. Nyolc tranzakciós pont volt rajta, mindegyiknél egy-egy kasszával a popcorn-automaták, hotdogsütők és kartonreklámok között, amik a legutóbbi sikerhez kapcsolódó, gyerekeknek való dobozt ajánlottak. Mindegyik pénztár felett széles LCD monitor mutatta az éppen játszott filmek címét, korosztály-besorolását (már amikor volt), meg hogy mennyi idő van kezdésig és hány hely maradt még. A monitor szabályos időközönként átváltott egy előzetesre, darálthúsreklámra vagy csak hogy elmondja, mennyire jól érzed magad a Voyage moziláncban. Aznap este csak egy tranzakciós pont volt nyitva, olyan tizenöten várakoztak sorban. Beálltunk egy elegáns középkorú nő mögé, aki négy, kilenc és tizenegy év közé eső lánnyal jött Minket Lesleyvel nem zavart a várakozás; ha zsaruként valamit megtanulsz, hát várni. A nyomozás megállapította, hogy a tranzakciós ponton abban a műszakban egyedül egy huszonhárom éves Srí Lanka-i menekült dolgozott, Sadun Ranatunga, az esti négyfős személyzet egyik tagja. Az incidens idején ketten az egyes és hármas termeket takarították ki a következő előadás előtt, egy a jegyeket árusította, és az utolsóra maradt a férfimosdó különösen kellemetlen kicsordulásának feltakarítása.

Mivel Mr. Ranatunga jegyeket és popcornt is árult, minimum tizenöt perc kellett, mire annyira elfogyasztotta a sort, hogy az előttünk álló nő reménykedni kezdhetett. A gyerekek, akik addig máshol foglalták el magukat, akkor visszacsoportosultak, hogy idejében le tudják adni édességigényüket. A nő imponálóan határozott volt, világossá tette, hogy egy ital és egy popcorn vagy édesség a fejadag, kivétel nincs, és nem érdekel, Priscilla anyja mit vett nektek, amikor elvitt benneteket. Nem, nachost nem kaphattok. Különben is, mi az a nachos? Viselkedjetek, mert nem kaptok semmit. A Charing Cross-i bűnüldözési osztály szerint a csúcspont akkor érkezett el, amikor a sorra kerülő pár engedményes belépőt kért. A párnál, akiket Nicola Fabroni és Eugenio Turco néven azonosítottak – két heroinista Nápolyból, akik megtisztulni jöttek Londonba –, a Piccadilly Angol Nyelviskola füzetkéje volt, miszerint ők diákok. Előző héten Mr. Ranatunga még szemet hunyt volna felette, de a menedzser éppen aznap délután közölte vele, hogy a vezetés úgy véli, a Leicesrer Square Voyage túl sok engedményes belépőt ad, a jövőben a személyzet utasítson el minden gyanús kérést. A direktívának megfelelően Mr. Ranatunga sajnálatát kifejezve közölte Trucóval és Fabronival, hogy teljes árat kell fizetniük A párnak ez nem tetszett, mivel arra alapozták az esti költségvetést, hogy fél áron be tudnak slisszolni a moziba. Protestáltak Mr. Ranatungánál, aki makacsul elutasította a kérésüket, de mivel mindkét fél a saját nyelvét használta, értékes időt vesztegettek el. Végül Turco és Fabroni neheztelve kifizettek a teljes árat két gyűrött ötfontos és egy marék tízpennys formájában. A jelek szerint Lesley az első pillanattól szemmel tartotta az olaszokat, míg én – akinek könnyen elkalandozik a figyelme, ugyebár – azon morfondíroztam, be tudnám-e csempészni Lesleyt a szobámba a Hodályban. Ezért ért meglepetésként, amikor az előttünk álló, finom kabátot viselő, tiszteletreméltó középosztálybeli nő átugrott a pulton, és fojtogatni kezdte Mr. Ranatungát.

Celia Munroe-nak hívják, finchley-i lakos volt, aki Georgina és Antónia nevű lányát hozta el Jennifer és Alex barátnőjükkel együtt a West Endre. A vita akkor kezdődött, amikor Ms. Munroe öt Voyager Film Fun kuponnal szerette volna kifizetni a jegyek árának egy részét. Mr. Ranatunga sajnálkozva közölte, hogy a kuponok ebben a moziban nem érvényesek. Ms. Munroe megkérdezte ennek az okát, de azt Mr. Ranatunga sajnos nem tudta megmondani, mivel a menedzsment az egész promócióról elfelejtette tájékoztatni. Ms. Munroe olyan határozottan fejezte ki elégedetlenségét, ami meglepte Mr. Ranatungát, Lesleyt és engem, sőt – későbbi vallomása alapján – magát Ms. Munroe-t is. Ennél a pontnál döntöttünk úgy Lesleyvel, hogy beavatkozunk, de még arra sem volt időnk, hogy odalépjünk és megkérdezzük, mi a probléma, amikor Ms. Munroe cselekedett. Nagyon gyorsan történt, és ahogy váratlan eseményeknél gyakorta megesik, kellett pár pillanat, mire megértettük, mi zajlik. Szerencsére mindketten elég utcai tapasztalatot szereztünk, hogy ne fagyjunk le; két oldalról elkaptuk a nő vállát, és lerángattuk szegény Mr. Ranatungáról. Annyira szorította Mr. Ranatunga nyakát, hogy vele együtt őt is áthúztuk a pulton. Ekkor az egyik lány hisztériás rohamot kapott, a legidősebb, Antónia pedig ököllel elkezdte ütni a hátamat, bár akkor meg sem éreztem. Ms. Munroe a dühtől szabályosan vicsorgott, nyakán és alkarján kidagadtak az mák. Mr. Ranatunga arca sötétedni kezdett, ajkai pedig kékülni. Lesley hüvelykujjával megnyomta Ms. Munroe csuklójának akupresszúrás pontját, mire az olyan hirtelen engedte el Mr. Ranatungát, hogy mindketten hanyatt estünk. Rám zuhant, próbáltam lefogni a karját, de volt ideje könyökkel csúnyán a bordáim közé ütni. Testsúlybéli és erőbéli fölényemet kihasználva lebillentettem magamról, és arccal a popcorn-szagú szőnyegbe nyomtam. Persze bilincs nem volt nálam, ezért két kezét lefogtam a háta mögött. Jogilag, ha kezet emeltél egy gyanúsítottra, kénytelen vagy letartóztatni. Figyelmeztettem, ő meg elernyedt. Lesleyre néztem, aki

nemcsak hogy ellátta a sérült férfit, de összeterelte a gyerekeket, és bejelentette az esetet a Charnig Cross-i őrsnek. – Ha elengedem, viselkedni fog? – kérdeztem a nőt. Ms. Munroe bólintott. Engedtem, hogy átforduljon és felüljön. – Én csak moziba akartam menni – mondta. – Fiatalkoromban csak elmentünk a helyi moziba, mondtuk, hogy „egyet kérek”, adtuk a pénzt, és kaptunk egy jegyet. Mikor lett ilyen bonyolult? Mikor jött ez az undorító nachos? Mi a picsa az a nachos? – A káromkodás hallatán az egyik lány vihogott. Lesley a hivatalos noteszbe jegyzetelt. Tudják, amikor a litánia során azt mondja a rendőr, „minden, amit mond, felhasználható maga ellen”, hát erről beszélnek. – A fiú jól van? – Az asszony rám pillantott, hogy nyugtassam meg. – Fogalmam sincs, mi történt. Csak beszélni akartam valakivel, aki tud rendesen angolul. Nyáron Bajorországban voltam, és mindenki jól beszélt angolul. Elhozom a gyerekeimet a West Endre, itt meg mindenki külföldi. Egy szót se értek abból, amit mondanak. Megfordult a fejemben, hogy egy rohadt szemét a gyermekvédelmiseknél ezt még kihasználhatja, hogy rasszista faji bűncselekményt csináljon belőle. Elkaptam Lesley tekintetét, aki sóhajtott, de abbahagyta a jegyzetelést. – Csak moziba akartam menni – ismételte Ms. Munroe. A megváltás Neblett felügyelő alakjában érkezett, aki egy pillantást vetett ránk, és azt mondta: – Nem vehetem le magukról a szememet, mi? – Engem nem vert át. Tudtam, hogy egész úton ezt a mondatot gyakorolta. Ennek ellenére mind visszatrappoltunk az őrsre befejezni az eljárást és a papírmunkát. És ez az életem három órája volt, amit sosem kapok vissza. Végül a kantinban fejeztük be, mint minden túlórázó zsaru, ahol tea mellett töltögettük a papírokat. – Hol van az Ügyfeldolgozó egység, amikor szükség van tájuk? – kérdezte Lesley. – Én mondtam, hogy A hét szamurájt nézzük meg.

– Szerinted nem volt valami fura az egészben? – Hogy érted, hogy fura? – Tudod: egy középkorú nő hirtelen bedilizik, és megtámad valakit a moziban a gyerekei szeme láttára. Biztos nem ereztél…? – rebegtette meg az ujjait. – Nem figyeltem oda. – Visszagondolva mintha lett volna valami, felvillanó erőszak és nevetés, de ez gyanúsan retrospektív volt, később toldhattam hozzá. Kilenc körül megérkezett Mr. Munroe egy ügyvéddel és a többi gyerek szüleivel, és a feleségét alig egy órával később óvadékkal kiengedték. Jóval korábban, mint ahogy mi Lesleyvel befejeztük a papírmunkát. Addigra túlságosan ki voltam ütve, hogy bármivel próbálkozzam, elköszöntem tőle, és az egyik rohamkocsival elvitettem magam a Russell Square-re. Volt egy vadonatúj kulcscsomóm, így ki tudtam nyitni a hátul lévő kereskedelmi bejáratot, és nem kellett elosonnom Sir Isaac megrovó tekintete előtt. Az átrium félhomályosán ki volt világítva, de ahogy felmentem az első lépcsősoron, mintha egy halvány alakot láttam volna elsiklani odalent. Az ember abból tudja, hogy előkelő helyen van, hogy a reggelit másik helyiségben kapja, mint ahol a vacsorát ette, nem pedig ugyanott, csak más porcelánnal megterítve. Ez a kocsiszínre és pajtákra nézett, délkeleti irányba, hogy érje a gyér januári fény. Annak ellenére, hogy csak Nightingale meg én reggeliztünk, az összes asztalt leterítették patyolattiszta abrosszal. Ötvenen is elfértek volna. A tálalóasztalon ezüsttálcák sorakoztak, azokon füstölt hering, tojás, bacon, véreshurka és egy tálban rizs, borsó és tőkehal, amit Nightingale kedgeree-nek azonosított. Láthatóan őt is meglepte az étel mennyisége.

– Azt hiszem, Molly egy kicsit túlzásba vitte – mondta, és mert magának a kedgeree-ből. Én vettem egy keveset mindenből, Toby pedig kapott kolbászt, hurkát és egy tál vizet. – Kizárt, hogy ezt mind megegyük – mondtam. – Mit csinál a maradékkal? – Megtanultam, hogy az ilyesmit jobb nem megkérdezni. – Miért? – Mert nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ. Az első rendes mágiaórámra az egyik laborban került sor az első emelet végében. A többi labort valaha kutatási célra használták, de ezt oktatásra, és úgy is nézett ki. mint egy iskolai kémiaterem. A derékmagasságú padokon szabályos térközönként gázcsapok voltak Bunsen-égőknek, a lakkozott fába fehér porcelánmosdókat illesztettek. Még egy periódusos rendszer is lógott a falon, bár észrevettem, hogy az összes második világháború után felfedezett elem hiányzik róla. – Először is megtöltünk egy mosdót vízzel – mondta Nightingale. Kiválasztott egyet, és elfordította a csapot a hosszú, hattyúnyakú cső alján. Távoli kopogás hallatszott, a fekete hattyúnyak megrázkódott, gurgulázott, majd egy adag barna vizet köhögött ki. Mindketten hátraléptünk. – Mikor használták ezt a helyet? – kérdeztem. A kopogás erősödött, aztán víz ömlött a csőből, előbb koszos, de aztán kitisztult. A kopogás elhalkult, Nightingale bedugta a dugót, és háromnegyedig megtöltötte a mosdót, majd elzárta a vizet. – Amikor megpróbálkozik ezzel a varázslattal – nézete rám mindig legyen egy rmosdónyi víz készenlétben a biztonság kedvéért. – Tüzet csinálunk? – Csak ha rosszul sikerül. Bemutatom, hogyan kell, nagyon figyeljen. Mint amikor vestigiát kerestünk, érti? – Vestigiát. Értem.

Nightingale felfelé fordította és kinyújtotta a jobb tenyerét, aztán ökölbe szorította. – Figyelje a kezem – mondta, és szétnyitotta az ujjait. A tenyere fölött pár centivel egy fénygömb lebegett. Fényes volt, de nem annyira, hogy ne tudtam volna ránézni. Nightingale összezárta az ujjait, és a gömb eltűnt. – Még egyszer? Azt hiszem, egész; addig énem egy része racionális magyarázatot várt, de amikor láttam, hogy Nightingale milyen magától értetődőn produkálta a fénygömböt, rájöttem, hogy a racionális magyarázat az, hogy a mágia működik. A következő kérdés persze az volt: hogyan működik? – Még egyszer – mondtam. Kinyitotta a tenyerét, és a fény megjelent. A forrása golflabda nagyságú lehetett, a felszíne sima, gyöngyházfényű. Előrehajoltam, de nem tudtam megállapítani, hogy a fény a gömbből vagy a felszínéből sugárzik-e. Nightingale összezárta a tenyerét. – Legyen óvatos, nehogy károsodjon a szeme. Pislogtam, és lila foltokat láttam. Igaza volt, a fény puhasága átvert, túl sokáig néztem bele. Vizet fröcsköltem a szemembe. – Mehet megint? – kérdezte Nightingale. – Próbáljon közben az érzésre összpontosítani. Éreznie kell valamit. – Valamit? – A mágia olyan, mint a zene – magyarázta. – Mindenki másképp hallja. A szakszó a latin forma, de az sem segít többet, mint a „valami”, nem igaz? – Lehunyhatom a szemem? – Csak nyugodtan. Tényleg éreztem „valamit”, amolyan cirrenést a teremtés pillanatának csendjében. Addig ismételtük a gyakorlatot, amíg biztos nem lettem benne, hogy nem képzelem. Nightingale megkérdezte, van-e kérdésem. Megkérdeztem, hogy hívják ezt a varázslatot.

– A köznapi neve fénygömb. – Víz alatt is meg tudja csinálni? Nightingale beledugta kezét a vízbe, és a fura szög ellenére minden nehézség nélkül megjelentette a fénygömböt. – Akkor nem oxidáció, igaz? – mondtam. – Koncentráljon. Első a mágia, utána a tudomány. Koncentráljak, de mire? – Egy pillanat múlva megkérem, hogy nyissa ki a tenyerét úgy, ahogy én. Miközben kinyitja, az elméjében formáljon egy olyan alakot, ami megfelel annak az érzetnek, amelyet tapasztalt, amikor én a fénygömbömet csináltam. Tekintse kulcsnak, ami kinyit egy ajtót. Érti? – Kéz, alak, kulcs, zár, ajtó. – Pontosan – bólintott Nightingale. – Kezdje. Nagy levegőt vettem, kinyújtottam a karom, és kinyitottam az öklöm… de semmi sem történt. Nightingale nem nevetett, de én jobb szerettem volna. Megint nagy levegőt vettem, próbáltam „alakítani” az elmémet, akármit jelentsen is ez, és megint kinyitottam a kezem. – Hadd mutassam meg megint – javasolta Nightingale és aztán utánozza. Megalkotta a fénygömböt, én pedig kerestem a forma alakját, és próbáltam lemásolni. Most sem sikerült fényt csinálnom, de mintha éreztem volna a forma visszhangját az elmémben, mint egy zenefoszlányt egy elhaladó autóból. Többször megismételtük, amíg biztos nem lettem a forma alakjában, de a saját elmémben hiába kerestem. Nightingale jól ismerhette a tanulási folyamatot, mert látta rajtam, melyik fázisban vagyok. – Gyakorolja még két órán át. Akkor megebédelünk, és utána még két órát csinálja. Aztán az estéje szabad. – Csak ennyi? – csodálkoztam. – Nincsenek holtnyelvek, mágiaelmélet?

– Ez az első lépés. Ha ezt nem tudja elsajátítani, minden más felesleges. – Akkor ez egy teszt? – A tanoncság maga is az – világosított fel Nightingale. – Ha elsajátította ezt a formát, akkor sok tanulást ígérhetek. Latint elsősorban, görögöt, arabot, német szaknyelvet. Nem is szólva arról, hogy az ügyeim összes kulimunkáját maga végzi majd. – Remek, egyből motivált lettem. Nightingale nevetett, és hagyott gyakorolni.

4. A FOLYÓNÁL

Van néhány dolog, amit az ember felkelés után tíz perccel még nem akar csinálni, és ezek közé tartozik százzal repeszteni a Great West Roadon. Még hajnali háromkor sem, villogóval és szirénával egy olyan üres úton, amilyen üres egy út Londonban csak lehet. Kapaszkodtam a fogódzkodóba, és próbáltam nem gondolni arra, hogy a stílusa és a míves kivitel számos jellemzője dacára a Jagből sajnos hiányzik a légzsák és a modern gyűrődési zóna. – Megcsinálta már a rádiót? – kérdezte Nightingale. A Jag valamikor modern rádiót kapott, amiről Nightingale vidáman bevallotta, hogy nem tudja használni. Nekem sikerült bekapcsolni, de elterelődött a figyelmem, amikor Nightingale úgy rongyolt be a Hogarth körforgalomba, hogy bevertem a fejem az ablakba. Egy viszonylag egyenes útszakaszt kihasználva ráhangolódtam a Richmond kerületi parancsnokság rádiójára, ahol Nightingale szerint a probléma volt. Éppen elkaptuk egy jelentés végét, és a kissé fojtogatott hang arról árulkodott, hogy az illető nagyon igyekszik titkolni, hogy pánikol. Ludakról volt szó. – Tangó Whisky Egy Tangó Whisky Háromnak. Ismételje meg. TW-1 lesz a richmondi ügyeletes felügyelő a helyi központban, TW-3 meg a kerület egyik járőre. – Tangó Whisky Három Tangó Whisky Egynek. A White Swannál vagyunk, megtámadtak a rohadt ludak. – White Swan? – mondtam. – Egy pub Twickenhamben – mondta Nightingale. – Az Eal Pieszigeti hídnál.

Az Eal Pie-szigetről tudtam, hogy egy alig 500 méter hosszú szigetecske, tele csónaképítőkkel és házakkal. Egyszer játszott ott a Rolling Stones, meg apám is. Innen ismertem. – És a ludak? – kérdeztem. – Jobb őrök a kutyáknál. Kérdezze a rómaiakat. TW-1-et nem érdekelték a ludak, őt a bűncselekmény érdekelte. Húsz perccel korábban több segélykérő hívás érkezett a közrend megbontásáról és fiatalok csoportos verekedéséről, ami tapasztalataim alapján lehet bármi egy elrontott legénybúcsútól szemetest felborogató rókákig. TW-3 jelentette, hogy látott egy csoport IC1 férfit farmerban és munkáskabátban, akik ismeretlen számú IC3 nővel verekedtek a Riverside Roadon. Az IC1 a fehérek, az IC3 pedig a feketék azonosító kódja, és ha tudni akarják, én hajlamos vagyok ugrálni az IC3 és IC6, azaz az arabok vagy északafrikaiak között. Attól függ, éppen mennyit voltam napon. A fekete és fehér ellentét szokatlan volt, de nem lehetetlen, azonban fiú kontra lány verekedésről még sosem hallottam, mint ahogy TW-1 sem, aki megerősítést kért. – Nők – jelentette TW-3. – Határozottan nők, és az egyik teljesen meztelen. – Ettől féltem – mormolta Nightingale. – Mitől? A Jag ürességben suhant, ahogy átrobogtunk a Chiswick hídon. Chiswick után a Temze északnak kerüli meg a Kew Gardenst; mi átvágtunk az alján a Richmond híd felé. – Van a közelben egy fontos szentély – magyarázta Nightingale. – A fiúk azt akarhatták elérni. Sejtettem, hogy a „szentély” alatt nem a rögbistadionra gondol. – És a lányok a szentélyt védik? – Olyasmi. – Nightingale remekül vezetett, olyan összpontosítással, amit nagy sebességnél mindig megnyugtatónak találok, de még ő is kénytelen volt lassítani, amikor az utcák elkeskenyedtek. London nagy részéhez hasonlóan Richmond

központja is akkor alakult ki, amikor a várostervezés mindig másokkal történt meg. – Tangó Whisky Négy Tangó Whisky Egynek. A Church Lane-en vagyok a folyó mellett; öt- hat IC1 férfi száll be egy csónakba. Üldözöm őket. TW-4 lesz Richmond másik rohamkocsija járműve, vagyis minden bevethető egység akcióban van. TW-3 jelentette, hogy nem lát IC3 nőket, se meztelent, se másmilyent, de látnak egy csónakot, ami a szemközti part felé tart. – Hívja őket, és mondja, hogy úton vagyunk – utasított Nightingale. – Mi a hívójelünk? – Zulu Egy. Benyomtam a mikrofont. – Zulu Egy Tango Whisky Egynek. Rajta vagyunk. Szünet következett, amíg TW-1 ezt megemésztette. Kíváncsi voltam, az ügyeletes tiszt tudja-e, kik vagyunk. – Tangó Whisky Egy Zulu Egynek. Vettem. – A tiszt hangja üres, közömbös volt Nagyon jól tudta, kik vagyunk. – A gyanúsítottak valószínűleg átkeltek a folyón, a déli parton lehetnek. Igazolni akartam, de hörgésként jött ki, mert Nightingale rossz felől hajtott be az egyirányú George Streetre. ami még villogóval és szirénával sem tanácsos. Nem utolsósorban nehogy szemtől szembe kerülj valamivel, ami súlyos és éjszakai utcatakarításra tervezték. Megvetettem a lábam, ahogy a reflektor megvilágított egy kétméteres, meggyvörös Valentin-napi szívet a Boots kirakatában. TW-3 jelentkezett: – A gyanúsított csónakja lángol, embereket látok kiugrani, Nightingale beletaposott, de szerencsére befordultunk egy sarkon, és immár helyes irányban robogtunk. Jobbra volt a Richmond híd, de Nightingale átvágott a mini körforgalmon, és ment tovább a Temze mellett futó úton. Hallottuk, hogy TW-1 hívja a tűzoltóság hajóját, ami minimum húszpercnyire volt.

Nightingale bevett egy jobb kanyart, amit én észre se vettem, és hirtelen szuroksötétben száguldottunk, az alvázról pattogott a kavics. Egy hirtelen balkanyarral közvetlenül a víz mellé értünk, és követtük a megint északnak kanyarodó folyót. A szemközti partnál lakóhajók horgonyoztak, mögöttük sárga lángokat láttam: a mi égő hajónkat. Ez nem modern jacht volt, inkább a csatornákra tervezett szállítóhajó, mint az önjelölt homeopatáké, aminek kézzel festett az oldala, és a tetején macska alszik. Ha ezen a hajón volt macska, reméltem, hogy tud úszni, mert orrtól tatig lángokban állt. – Ott! – mondta Nightingale Előrenéztem, és alakokat láttam a reflektorunk sugarának szélén. Hívtam TW-l-et: – Gyanúsítottak a déli parton, a… hol a fenében vagyunk? – A hammertoni kompnál – mondta Nightingale, és én továbbadtam Nightingale fékezett, és megálltunk az égő hajóval szemben. A kesztyűtartóban volt elemlámpa, egy vulkanizált ocsmányság régimódi égővel. Megnyugtatott a súlya a kezemben, ahogy Nightingale-lel kiléptünk a sötétbe. Végigpásztáztam a lámpával az ösvényen, de a gyanúsítottak – feltéve, hogy azok voltak – meglógtak. Nightingale-t jobban érdekelte a folyó, mint az ösvény. A lámpával rávilágítottam a vízre az égő hajó közelében, ami lassan sodródott az árral, de nem volt senki a vízben. – Ne nézzük meg, hogy nem maradt-e valaki a fedélzeten? – kérdeztem. – Remélhetőleg senki nem maradt a hajón – mondta Nightingale hangosan, mintha nem hozzám, hanem a folyóhoz beszélne. – Azonnal oltsák el a tüzet. Vihogást hallottam a sötétben. Arra kaptam a lámpát, de nem volt ott semmi, csak a túloldalon horgonyzó hajók. Mire visszafordultam, az égő hajót úgy elnyelte a folyó, mintha valaki megragadta volna a

fenekét, és lerántotta volna. Az utolsó lángok is kialudtak, majd mint egy gumikacsa, a jármű a felszínre bukkant. – Ezt meg mi csinálta? – csodálkoztam. – Folyószellemek – felelte Nightingale. – Maradjon itt, amíg ellenőrzőm a partot. Megint nevetést hallottam a vízen. Aztán, nagyon tisztán, alig három méterre tőlem valaki határozottan nő és londoni, azt mondta: – A picsába! – Aztán hasadó fém hangja hallatszott. Odaszaladtam. Azon a részen a part egy sáros lejtő volt, amit fagyökerek és kőtömbök tartottak össze Közelebb érve csobbanást hallottam, majd lámpámat odakapva épp láttam egy karcsú, domború alakot eltűnni a felszín alatt. Vidrának is hihettem volna, ha vagyok annyira hülye, hogy a vidrát szőrtelennek és ember nagyságúnak hiszem. A lábam alatt egy drótból készült ketrec volt, mint később megtudtam, egy eróziógátló projekt része, aminek az egyik oldalát feltépték. Nightingale üres kézzel tért vissza. Azt mondta, várjuk meg, amíg jön a tűzoltóhajó, és kivontatja a hajó maradványát. Megkérdeztem, léteznek-e sellők. – Az nem sellő volt – mondta. – Szóval vannak sellők – mondtam. – Koncentráljon, Peter. Csak sorjában. – Folyószellem volt? – Genii locorum. Egy hely szelleme, vagy a folyó istennője, ha úgy tetszik. – De nem a Temze istennője, magyarázta Nightingale, mert ha ő részt venne bármilyen erőszakos cselekményben, azzal megszegné az egyezményt. Megkérdeztem, hogy ez ugyanaz az egyezmény-e, mint „az egyezmény”, vagy van egy másik is. – Van jó pár egyezmény. A munkánk nagy része abból áll, hogy mindenkivel betartassuk őket. – Szóval a folyónak van egy istennője – Igen, Temze anya. És van egy istene is, Temze apa. – Rokonok?

– Nem. És részben ez a gond. – Tényleg istenek? – Engem nem érdekelnek teológiai kérdések, Léteznek, van hatalmuk, meg tudják szegni a Királynő békéjét. Vagyis a rendőrségre tartoznak. A sötétségből keresőfény hasított elő, végigpásztázta a folyót egyszer, kétszer, majd visszatért a hajó maradványaihoz. Megérkeztek a londoni tűzoltók. Éreztem a dízelszagot, ahogy a tűzoltóhajó óvatosan odamanőverezett, sárga sisakos alakok várakoztak rajta tömlőkkel és csónakcsáklyákkal. A reflektorfény megmutatta, hogy a felépítményt teljesen kiégette a tűz, de láttam, hogy a hajótestet pirosra festették, fekete szegéllyel. Hallottam, hogy a tűzoltók beszélgetnek egymással, miközben átszállnak és biztonságossá teszik a hajót. Az egész megnyugtatóan hétköznapi módon zajlott. Amiről eszembe jutott valami. Nightingale-lel kiugrottunk az ágyból, be a Jagbe, és nyugatnak indultunk, még mielőtt bármi jele lett volna, hogy ez több egy átlagos péntek éjjeli razziánál. – Honnan tudta, hogy ez a mi asztalunk? – kérdeztem tőle. – Megvannak a forrásaim. Megérkezett az egyik richmondi rohamkocsi az ügyeletes felügyelővel, és mind egy kis bürokratikus páváskodásba fogtunk, hogy kifejezzük jóhiszeműségünket. Richmond nyert, de csak mert egyiküknél volt egy termosz kávé. Nightingale beavatta a helyieket: bandaháború, mondta. IC1 fiatalok, nyilván részegen, elloptak egy hajót, lehajóztak a Teddington Lockon túlról, és belekötöttek helyi IC3 fiatalok egy csoportjába, akik között voltak nők is. Amikor a teddingtoni brigád menekülni próbált, véletlenül felgyújtotta a hajót, aztán elhagyta azt, és gyalog menekült a parton. Mindenki bólogatott: tipikus péntek este a nagyvárosban. Nightingale azt mondta, biztos benne, hogy senki sem fulladt meg, de a richmondi ügyeletes tiszt úgy döntött, biztos-ami-biztos alapon kihív egy mentőcsapatot.

Miután a két felügyelő imigyen megjelölte a fáját, mindenki ment a maga dolgára. Visszahajtottunk Richmondba, de megálltunk a híd előtt. Pirkadatig minimum még egy óra volt, de ahogy követtem Nightingale-t át egy vaskapun, láttam, hogy az út, amin megyünk, átvág a folyóhoz lejtő parkon. Előttünk narancssárgán izzott egy platánfa alsó ágára akasztott hurrikánlámpa, ami megvilágította az utat tartó bélésfalba épített vöröstéglás boltíveket. Ezekben a mesterséges barlangokban hálózsákokat, kartondobozokat és régi újságpapírokat láttam. – Váltok pár szót ezzel a trollal – mondta Nightingale. – Uram, azt hiszem, szabadban alvó a helyes kifejezés. – Erre aztán nem. Ez troll. Az egyik fa árnyékában mozgást láttam, sápadt arcot, zilált hajat, régi ruhákat a téli hideg ellen. Nekem szabadban alvónak tűnt. – Tényleg troll? – kérdeztem. – Nathaniel a neve. Régebben a Hungerford híd alatt aludt. – Miért váltott? – A kertvárosban akart élni. Kertvárosi troll, miért ne? – Ő a téglaja, ugye? Ő adta a tippet. – A rendőr annyit ér, amennyit a besúgói – felelte Nightingale. Nem mondtam neki, hogy manapság a hivatalos megnevezés az „álcázott emberi hírforrás”. – Maradjon kicsit le, még nem ismeri magát. Nathaniel visszabújt a fészkébe, ahogy Nightingale közeledett, és udvariasan leguggolt a troll barlangjának bejáratánál. Én egy helyben topogtam, és az ujjaimat fújtam. Annyi eszem volt induláskor, hogy felkapjam a zubbonyomat, de hiába volt a kabátom alatt, a háromórányi januári hideg a folyónál kezdett rézmajom státuszba dermeszteni. Ha nem foglal le az, hogy a kezemet a hónom alá dugdossam, talán hamarabb észreveszem, hogy figyelnek. Bár ha az elmúlt pár hetet nem azzal töltöm, hogy a vestigumot próbálom

megkülönböztetni a sima paranoiától, egyáltalán észre sem vettem volna. Először elvörösödtem, mint kínos helyzetekben általában, például amikor a nyolcadikos diszkóban Rona Tang átmasírozott a táncparkett senkiföldjén, és kerek perec közölte, hogy Funme Ajayi táncolni akar velem, de nekem eszem ágában sem volt úgy táncolni, hogy közben konspiráló tinédzserlányok bámulnak. Ugyanazt a tüzetes vizsgálatot tapasztaltam: dacos, gúnyos, kíváncsi. Először hátranéztem, de csak a gázlámpákat láttam az úton. Mintha meleg lélegzetet éreztem volna az arcomon, ami napfényt, lenyírt füvet és égett hajat juttatott eszembe. Megfordultam kinéztem a folyóra, és egy pillanatra mintha mozgást láttam volna, egy arcot, valamit… – Látott valamit? – kérdezte Nightingale, és összerezzentem. – Jézusom. – Ennél a folyónál ő aztán soha. Azt még Blake sem tartotta lehetségesnek. Visszaültünk a jagbe, az 1960-as évekbeli fűtésrendszer hatástalan ölelésébe. Ahogy áthajtottunk Richmond központján, ezúttal a jó irányban, megkérdeztem Nightingale-t, segített-e bármit is Nathaniel troll. – Megerősítette, amire gyanakodtunk. – Hogy a fiúk a hajóban Temze apa követői voltak, azért jöttek, hogy kifosszák az Eal Pieszigeti szentélyt, de elkapták őket Temze anya hívei. Jól be lehettek nyomva, és valószínűleg tényleg ők gyújtották fel a hajót menekülés közben. A Temze alsó része Temze anya szuverén birodalma, a felső Temze apáé. A választóvonal a Teddington Lock, két kilométerre az Eal Pie-szigettől. – Szóval maga szerint Temze apa területet akar szerezni? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha az „istenek” drogdílerek lennének. A forgalom már észrevehetően erősödött, London ébredezett – Nem túl meglepő, hogy egy hely szellemei kényesek a területűkre – vont vállat Nightingale. – Mindenesetre azt hiszem,

magának sajátos betekintése lehet a problémába. Menjen, és beszéljen Temze anyával. – És mit mondjak a „sajátos betekintésemmel” Temze anyának? – Derítse ki, mi a probléma, hátha talál rá barátságos megoldást – És ha nem? – Akkor emlékeztesse, hogy akármit hisznek az emberek, a Királynő békéje az egész királyságra kiterjed. A Jaget csak Nightingale vezethette, ami érthető is volt. Ha nekem lett volna olyan járgányom, én se engedem át senkinek. Egy tízéves acélkék Ford Escorthoz azonban hozzáfértem, amiről lerítt, hogy zsarujárgány volt. Nightingale ugyanabban a használtautókereskedésben vásárolt, mint Lesley. A volt zsarukocsit onnan lehet kiszúrni, hogy akármennyire súrolod, mindig voltzsaru-szaga van. Shoreditch, Whitechapel, Wapping – a régi és az új East Endet összenyomta a pénz és a hajthatatlanság. Temze anya a Tower Fehér tornyától északra élt egy átalakított raktárban, valamivel a Shadwell Basin előtt. Éppen szemben a Prospect of Whitbyvel, ami egy őskori pub, a régi idők legendás dzsesszklubja. Apám ott ült Johnny Keatinggel, de sikerült neki – azzal a remek érzékkel, amivel mindig szabotálta saját karrierjét – kihagyni, hogy Lita Rozával játsszon. Azt hiszem, Ronnie Hughes ment helyette. A raktár a főút felé modern ablakokkal kilyuggatott londoni téglaarcát mutatta, de a Temze felől a régi rakodót parkolóvá alakították. Leálltam egy narancssárga Citroen Picasso és egy tűzvörös Jaguar XF közé, aminek a szélvédőjén Urban Dance FM matrica díszelgett. Ahogy kiléptem, minden eddiginél világosabban éreztem a vestigumot. Bors és tengervíz illata csapott meg, olyan hirtelen és

sokkolóan, akár egy sirály sikolya. Aligha meglepő, hiszen a raktár valaha a világ egyik legforgalmasabb kikötőjének részét képezte. Csípős, hideg szél futott végig a Temzén, szedtem a lábam a bejárathoz. Valahol valaki zenélt, a basszust az egészségi és biztonsági határértékig felnyomva. A dallamot, már ha volt, nem lehetett kivenni, a basszust viszont a mellkasomban éreztem. Hirtelen női nevetés trillázott a zene felett, gonosz és pletykás hang. A neoviktoriánus hallt csúcstechnikájú kaputelefon őrizte. Beütöttem a Nightingale által adott számot, és vártam. Már újra akartam tárcsázni, amikor csempén haladó papucs csattogását hallottam. Az ajtóhoz közeledett. Aztán az ajtó kinyílt, és egy fiatal, macskaszemű fekete nő állt ott, fekete pólóban, ami több számmal nagy volt neki, az elején a MEGSZOX felirat virított. – Mit akar? – Grant nyomozó vagyok. Mrs. Temzét keresem. A nő végignézett rajtam, összevetett valami elméleti mércével, kezét karba fonta a melle előtt, és rám meredt. – És? – Nightingale küldött. Erre sóhajtott, és megfordulva bekiabált a folyosón: – Egy alak van itt, azt mondja, a Varázsló küldte. – A póló hátán az állt: MEGSZÖX. – Engedd be – mondta egy hang az épület mélyéről. Finom, de érezhető nigériai akcentusa volt. – Jöjjön be – állt félre a lány. – Magát hogy hívjak? – kérdeztem. – Beverley Brook – mondta, és biccentett, ahogy elmentem mellette. – Örülök, hogy megismertem, Beverley. Odabent trópusi hőség fogadott, szinte nyirkos, így egyből verejték ütött ki az arcomon és a hátamon. Láttam, hogy a bejárati ajtó ki van tárva a közös folyosón, a basszusos zene a szinteket

összekötő öntöttvas lépcsőn jött. Vagy ez volt az angol történelem legbarátságosabb lakóháza, vagy Temze anyáé volt az egész. Beverley egy földszinti lakásba vezetett, én meg igyekeztem nem bámulni a hosszú lábát, ami karcsún és barnán bukkant ki a póló alól. A lakásban még melegebb volt, és felismertem a pálmaolaj meg a maniókalevél illatát. Ismertem az ilyen lakásokat a barackszínűre festett falaktól a rizzsel, csirkével és Morrison-féle töltött keksszel teli konyháig. A nappali küszöbén megálltunk. Beverley intett, hogy hajoljak le hozzá, és a fülembe súgta: – Mutasson némi tiszteletet. – Haj és kakaóvaj illatát szívtam be. Mintha újra tizenhat lettem volna. Az 1990-es években, amikor az építészt felfogadták ennek a raktárnak a megépítésére, azt mondhatták neki, hogy luxuslakásokat tervezzen feltörekvő fiataloknak. Biztos öltönyt, nadrágtartót és olyan embereket képzelt el, akik a skandináv krimikből ismerős minimalista stílusban rendezik be az otthonukat. Valószínűleg legvadabb rémálmában sem ötlött fel benne, hogy a tulajdonos a nappali nagy részébe négy háromdarabos bőr ülőgarnitúrát zsúfol be. Nem is szólva a plazmatévéről, amin jelenleg focimeccs ment elnémítva, meg egy hatalmas cserepes növényről, amit meghökkenve mangrovefának azonosítottam. Úgy értem, igazi mangrovefa, göcsörtös gyökerei kibuggyantak az edényből, és kutatóútra indultak a szőnyegen. Felnézve láttam, hogy a legfelső ágak átnyomakodtak a mennyezeten. A fehér gipsz lehámlott, kilátszottak a fenyőfagerendák Az egyik bőrszófán középkorú afrikai nők olyan szép kollekciója üldögélt, amilyet csak pünkösdista templomban látni, és mind ugyanolyan alaposan végigmértek, ahogy Beverley. Kirítt közülük egy sovány fehér nő rózsaszín kasmírkardigánban és pulóverben, aki láthatólag teljesen otthon érezte magát, mintha a városba tartva betévedt és itt ragadt volna. Észrevettem, hogy a hőség egy cseppet sem zavarja. Barátságosan bólintott.

De mindez nem számított, mert a Temze folyó istennője is a szobában volt. A létező legpompásabb felső vezetői fotelben trónolt. Haját befonta, fekete pamutot fűzött bele és arannyal díszítette; úgy tornyosult a homloka fölött, akár egy korona. Az arca kerek és ránctalan volt, bőre sima és hibátlan, mint egy gyermeké, az ajka telt és nagyon sötét. Ugyanolyan fekete macskaszeme volt, mint Beverleynek. A blúza és a szoknyája a legfinomabb ausztriai csipkéből készült, a blúz nyakát ezüsttel és bíborral szegték, elég széles volt, hogy egyik sima, dundi válla és dús melle felső dombja kilátsszon. Az egyik szépen manikűrözött keze egy kis asztalkán pihent, amelynek lábánál jutazsákok és kis faládák álltak. Közelebb lépve sós víz és kávé, dízelolaj és banán, csokoládé és halbelsőség szagát éreztem. Nem kellett Nightingale, magamtól is tudtam, hogy természetfeletti valamit érzek, olyan erős bűbájt, mintha a dagály akarna elsodorni. A jelenlétében cseppet sem találtam különösnek azt a tényt, hogy a folyó istennője nigériai. – Szóval te vagy a varázsló fiúja – mondta Temze mama. – Azt hittem, életben van egy egyezmény. Végre megjött a hangom. – Úgy tudom, inkább megállapodásról volt szó. Legyűrtem a késztetést, hogy térdre vessem magam előtte, arcomat a mellei közé dugjam, és gügyögjek. Hellyel kínált, de olyan kemény erekcióm volt, hogy szinte fájt leülni. Kiszúrtam, hogy Beverley vihog a tenyere mögött. Temze mama is, aki elküldte a kamaszlányt a konyhába. Ennyit biztosan tudok: az afrikai nőknek azért van gyerekük, hogy mással csináltassák meg a házimunkát. – Kérsz teát? – kérdezte Temze mama. Udvariasan visszautasítottam. Nightingale határozottan a lelkemre kötötte: ne egyek vagy igyák semmit Temze mama fedele alatt. „Mert akkor magába akasztja a karmait.” Anyám a visszautasítást

sértésnek vette volna, de Temze mama csak nagylelkűen bólintott. Talán ez is része a megállapodásnak. – A mestered jól van? – érdeklődött. – Igen, asszonyom. – Bizony, Nightingale mester ahogy öregszik, úgy lesz egyre jobban. – Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, a szüleimről kérdezett. Anyád fula, igaz? Bólintottam. – Sierra Leonéból. – és apád már nem játszik, ha jól tudom. – Ismeri apámat? – Nem – felelte ravasz mosollyal. – Csak abban az értelemben, hogy minden londoni zenész hozzám tartozik, főleg a dzsessz- és blueszenészek. A folyó miatt. – Akkor beszélő viszonyban van a Mississippivel is? – kérdeztem. Apám esküdött rá, hogy a blueshoz hasonlóan a dzsessz is a Mississippi sáros vizeiből született. Anyám arra esküdött, hogy az üvegből, mint az ördög legjobb munkái. Kicsit kiakadtam, de felmerült bennem, hogy ha van Temze anya, miért ne lehetne a Mississippinek is istene, és ha van vajon beszélnek egymással? Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatnak iszaplerakódásokról, vízgyűjtőkről és az árterek szabályozásáról? Vagy inkább emaileznek és twittereznek? Ez a gondolatmenet annyi eredménnyel járt, hogy a bűbáj kicsit megkopott. Valószínűleg Temze mama is észrevette, mert hamiskásan rám nézett, és bólintott – Igen, már látom, okos húzás volt a mesteredtől, hogy téged választott. És még azt mondják, az öreg kutyát nem lehet új trükkre tanítani. Két hete tűrtem már Nightingale hasonlóan érthetetlen észrevételeit, úgyhogy kulturált ellenszert találtam a gnómikus megjegyzésekre: témát váltottam. – Hogyan lett a Temze istennője?

– Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezte, de láttam rajta, hogy hízeleg neki az érdeklődésem. Közhely, hogy mindenki szeret magáról beszélni. Tíz bűnözői vallomásból kilencet az ember természetes vágya szül, hogy elmondja az élettörténetét, még ha ebben szerepet kap az a momentum is, hogyan verték agyon a golfpartnerüket. E tekintetben Temze marna sem különbözött tőlünk, sőt rájöttem, hogy az istenek még nagyobb szükségét érzik a magyarázkodásnak. – 1957-ben jöttem Londonba – mesélte Temze mama –, de akkor még nem voltam istennő, csak egy buta vidéki lány, akinek a nevét is elfelejtettem már. Nővérnek akartam tanulni, de ha őszinte akarok lenni, sosem voltam igazán jó benne. Nem szerettem túl közel lenni beteg emberekhez, és túl sok igbo volt az osztályomon. A hülye páciensek miatt megbuktam az összes vizsgán, és kirúgtak. – Temze mama a nyelvével csettintett, hogy nyomatékosítsa a pofátlanságot. – Már kint is találtam magam az utcán. És akkor az én szépséges Robertem, aki három éve udvarolt nekem, azt mondja: „Nem várok rá tovább, hogy elszánd magad, elveszek egy fehér ír picsát.” Megint csettintett, és az összes jelenlévő nő megismételte. – Annyira összetört a szívem, hogy meg akartam ölni magam – folytatta Temze mama. – Annyira összetörte a szívemet az a férfi. Kimentem a Hungerford hídra, hogy a folyóba vessem magam. Csakhogy a vasúti híd, és a régi gyalogoshíd, ami mellette fut, förtelmesen mocskos volt akkoriban. Mindenfélék éltek azon a hídon, csavargók, trollok és koboldok. Egy tisztességes nigériai lány ne onnan vesse magát a halálba. Mert ki tudja, mi látja meg? Úgyhogy átmentem a Waterloo hídra, de mire odaértem, már naplemente volt, és olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam levetni magam. Aztán besötétedett, és hazamentem vacsorázni. Másnap reggel korán felkeltem, és busszal elmentem a Blackfriars hídra. De annak az északi végén meg ott áll Viktória királynő átkozott szobra, és még ha a másik irányba néz is, milyen megalázó lett volna, ha véletlenül megfordul, és meglát ott állni a korláton?

A nők egyetértően bólogattak. – Az szóba se jöhetett, hogy a Soulhwark hídról ugorjak le. Úgyhogy egy újabb hosszú hosszú séta után hová lyukadtam ki? – A London hídhoz? Temze mama odanyúlt, és megpaskolta a térdemet. – Ez még a régi híd volt, amit nemsokára eladtak annak a kellemes amerikai úriembernek. Na, az tudta, hogyan mulasson egy folyóval. Két hordó Guinness és egy rekesz Barbancourt rum, ezt nevezem felajánlásnak Temze mama szünetet tartott, és kortyolt a teából. Ekkor Beverley lépett be: a helyiségbe egy tálca töltött keksszel, amit letett a kezem ügyébe. Mire észbe kaptam, már vettem is egyet, de még idejében visszatettem. Beverley horkantott. – A régi London híd közepén volt egy kápolna, Szent Birinus szentélye, én meg jó hétvégi keresztény lévén arra gondoltam, hogy ez lesz a megfelelő hely leugrani. Ott álltam nyugatnak nézve, amikor megjött a dagály. London akkor még kikötő volt, haldoklott, de mint egy hosszú, izgalmas életet élt öreg, tele történetekkel és emlékekkel. És megrémült attól, hogy megöregszik, és nem lesz, aki gondozza, mert a folyóban nem maradt élet, se orisa, se szellem, semmi, ami gondoskodjon az öregről. Hallottam, hogy a folyó az elfelejtett nevemen szólít, és azt mondja: „Látjuk, hogy fájdalmad van, látjuk, hogy sírsz, mint egy csecsemő, egy férfi miatt.” – Én azt feleltem: „Jaj, Folyó, uram nagy utat tettem meg, de nővérként elbuktam, és feleségként is elbuktam, ezért nem szeret ez a férfi.” – És akkor a folyó azt mondta: „Megszüntetjük a fájdalmadat, boldoggá teszünk, megajándékozunk gyerekekkel és unokákkal. Az egész világ hozzád zarándokol, és ajándékát a lábad elé teszi.” – Csábító ajánlat volt, hát megkérdeztem: „Mit kell tennem? Mit kívánsz tőlem?” És a folyó azt felelte: „Annál nem többet, amit hajlandó voltál adni.”

– Úgyhogy beleugrottam a vízbe… és a fenekéig süllyedtem, és én mondom, olyasmik vannak ott lent, hogy el se hinnéd. Maradjunk annyiban, hogy ráférne egy alapos kotrás. – Lustán a folyó felé intett. – A Wapping-lépcsőnél jöttem ki a vízből, ahol régen belefojtották a kalózokat. Azóta itt vagyok. Ez a legtisztább ipari folyó Európában. Szerinted ez véletlen? Szerinted a hatvanas évek popkultúrája, a kilencvenes éveké, vagy akár a Temzegát véletlen? – És a Millenium Dóm? – A legnépszerűbb zenei helyszín Európában. A rajnai szüzek eljárnak hozzám, hogy megtudják, hogyan készült. – Jelentőségteljesen nézett rám, én meg eltöprengtem, kik lehetnek azok a rajnai szüzek. – Talán Temze apa másképp látja – jegyeztem meg. – Temze papa. Fiatalkorában ott állt, ahol én, a hídon, és ugyanazt az ígéretet tette. De az 1858-as nagy bűz óta nem járt Teddington Locknál lejjebb. Sosem jött vissza, még azután sem, hogy Bazalgette bevezette a csatornákat. Még a bombázáskor sem, amikor égett a város. És még azt mondja, hogy ez az ő városa. Temze mama kihúzta magát a széken, mintha hivatalos képhez pózolna. – Nem vagyok mohó. Meghagyom neki Henleyt, Oxfordot és Staitest. Az enyém lesz London és a világ összes ajándéka a lábam előtt. – Nem engedhetjük, hogy az embereik harcoljanak egymással – mondtam. A királyi többes nagyon fontos a rendőri munkában: emlékezteti az illetőt, akivel beszélsz, hogy a városi rendőrség hatalmas intézménye áll mögötted a törvény teljes pompájába öltözve, és akkora számban, hogy képes egy kisebb ország lerohanására. Csak abban kell bízni, amikor kimondod, hogy az egész intézmény abban a pillanatban ugyanarra néz. – Temze papa a határsértő, ő jött a zsilipek alá. Nem nekem kell hátrálnom.

– Majd mi beszélünk Temze apával – mondtam de elvárjuk öntől, hogy parancsoljon az embereinek. Temze mama. oldalt döntötte a fejét, és hosszan, lassan végigmért. – Mondok én valamit. A chelsea-i virágkiállításig adok időt, hogy észhez térítsék. Utána saját kezünkbe vesszük az ügyet. – Az ő királyi többese sokkal kevésbé volt óvatos, mint az enyém. Az audiencia véget ért, elköszöntünk egymástól, és Beverley Brook kikísért. Az átriumban hagyta, hogy csípője az enyémhez súrlódjon, és hirtelen kimelegedtem, de ennek semmi köze nem volt a központi fűtéshez. Ahogy kinyitotta az ajtót, felvonta a szemöldökét. – Viszlát, Peter. Még találkozunk. A Hodályba visszaérve Nightingile-t az első emeleten lévő olvasóban találtam. Itt kárpitozott zöld bőrfotelek, zsámolyok és kis asztalok álltak. Két falat üvegezett mahagóni könyvespolcok fedtek, de Nightingale bevallotta nekem, hogy a régi időben az emberek ebéd utáni szundikálásra jöttek ide. A Telegraph keresztrejtvényét fejtette éppen. Amikor leültem vele szemben, felnézett. – Na, mit gondol? – Az tuti, hogy a Temze istennőjének hiszi magát. Az is? – Ez nem igazán hasznos kérdés. Ekkor Molly érkezett meg kávéval és egy tálnyi töltött keksszel. A kekszre néztem, aztán gyanakodva Mollyra, de ugyanolyan fapofát vágott, mint mindig. – Akkor felteszek egy másikat. Honnan nyerik az erejüket? – Ez már sokkal jobb kérdés – bólintott Nightingale. – Több ellentmondó elmélet is született erről: hogy a híveik hitéből, magából a helyből, a halandó világon túli isteni forrásból. – És Isaac hogy vélekedett? – Sir Isaac az istenekkel kapcsolatban némi vakságban szenvedett. Még azt is megkérdőjelezte, hogy Jézus Krisztus valóban isteni eredetű volt-e. Nem szerette a szentháromság gondolatát.

– Miért nem? – Nagyon nem illett a rendszerező gondolkodásába. – Ugyanonnan jön az erő, ahonnan a mágia? – Mindezt sokkal egyszerűbb lesz elmagyarázni, ha elsajátította az első varázslatot – hárította el Nightingale a kérdést. – Úgy látom, a délutánt tea előtt még tud jó két órát gyakorolni. Eloldalogtam a labor irányába. Azt álmodtam, hogy Lesley May és Beverley Brook között fekszem az ágyban, mindketten puhák és meztelenek, de a helyzet közel sem volt olyan erotikus, amilyennek lennie kellett volna, mert nem mertem megölelni egyiküket sem, nehogy halálosan megbántsam a másikat. Éppen kiötöltem, hogy mindkettejüket egyszerre fogom átkarolni, amikor Beverley belemélyesztette fogát a csuklómba, és iszonyúan görcsölő jobb karom felébresztett. Annyira görcsölt, hogy kizuhantam az ágyból, és jó két percig csak sztoikusán csapdostam. Mi sem ébreszti fel jobban az embert, mint a gyötrő fájdalom, úgyhogy amikor világos lett, hogy nem alszom vissza, kimentem a szobámból, hogy valami nasi után nézzek. A Hodály alagsora kis helyiségekből álló kotorék abból az időből, amikor az épület még több tucatnyi személyzettel dicsekedhetett, de tudtam, hogy a hátsó lépcső a konyhához visz. Nem akartam zavarni Mollyt, olyan halkan caplattam le, ahogy csak tudtam, de az alagsorba érve láttam, hogy a konyhában ég a villany. Közelebb érve hallottam Tobyt morogni, majd vakkantani, aztán pedig egy furcsa, ritmikus sziszegés ütötte meg a fülem. A jó zsaru tudja, mikor érkezzen lopva, úgyhogy a konyhaajtóhoz osontam, és bekukkantottam. A még mindig szobalányruhás Molly egy karcos tölgyfaasztal szélén ült, ami a konyha egyik felét uralta. Egy bézs kerámiatál volt mellette, úgy három méterre előtte pedig Toby ült. Mivel az ajtó mögötte volt, Molly nem látta, hogy nézem, amint kezét a tálba

dugja, és kivesz egy húskockát, ami olyan nyers volt, hogy még csöpögött. Toby izgatottan vakkantott, ahogy Molly egy pillanatig cukkolta a hússal, majd profi csuklómozdulattal feléje repítette. Toby ülő helyzetből imponálóan magasra ugrott, és a levegőben kapta el. Ahogy Toby körbe-körbe forogva szorgalmasan rágott, Molly nevetett. Ez volt a ritmikus sziszegés, amit hallottam Molly fogott egy újabb húskockát, és meglengette Toby előtt, aki az izgatottságtól valósággal táncolt. Ezúttal Molly úgy tett, mintha eldobná, sziszegett a kutya zavart forgásán, majd amikor az eb újra ráfigyelt, a saját szájába pottyantotta a véres húst. Toby mérgesen ugatott, de Molly kiöltötte felé természetellenesen hosszú nyelvét. Biztosan felhördültem vagy megmoccantam, mert Molly leugrott az asztalról, és felém pördült. Szeme tágra nyitva, nyitott szájában hegyes fogakat és vért láttam, ami vörösen csurgott le az állán is. Aztán a szájára tapasztotta a tenyerét, és riadt, szégyenkező arckifejezéssel, némán kirohant a konyhából. Toby bosszúsan rám mordult. – Nem az én hibám – vontam meg a vállam. – Én csak megéheztem. Nem panaszkodhatott, megkapta a maradék húst, én meg egy pohár vizet.

5. AKCIÓ TÁVOLRÓL

Eltekintve a görcstől és markom erejének határozott növekedésétől, a fénygömb előidézésében frusztrálóan egy helyben toporogtam. Nightingale kétnaponta megmutatta, én meg sokszor napi négy órát nyitogattam a tenyerem jelentőségteljesen. Szerencsére február harmadik hetében szünetet tarthattam, amikor Lesleyvel tanúskodnunk kellett Celia Munroe, a Leicester mozis támadó ellen. Aznap délelőtt az előírt tíz órakor mindketten kötelességtudóan megjelentünk egyenruhában – a rendőrbírók szeretik az egyenruhás rendőröket –, abban a biztos tudatban, hogy az ügyre kettő előtt úgy sem kerüli sor. Előrelátó és ambiciózus rendőrök lévén hoztunk magunkkal olvasnivalót, Lesley a legfrissebb rendőrnyomozói kézikönyvet, én meg Horace Pitman A Temze-völgy legendái című 1879-es munkáját. A westminsteri rendőrbíróság a Victoria pályaudvar mögött található a Horseferry Roadon. Az 1970-es években épüli: dobozházból annyira hiányzott minden építészeti pozitívum, az is szóba került, hogy megőrizzek az utókornak figyelmeztetés gyanánt. Odabent a várakozásra kijelölt részek megőrizték a zsibbasztó zsúfoltságnak és meddő embertelenségnek azt az egyedi keverékét, ami a huszadik század második felének brit építészetére olyan jellemző volt. A tárgyalóterem előtt két pad állt. Az egyiken mi ültünk, a másikon a vádlott, Celia Munroe, az ügyvédje és egy barátja, akit erkölcsi támogatás gyanánt hozott magával, valamint Mr. Ranatunga és a bátyja. Egyikük sem akart ott lenni, és mind minket hibáztattak. – Van valami hír Los Angelesből? – kérdeztem Lesleyt.

– Brandon Coopertown a csőd szélén volt – mesélte. – Egyik amerikai üzlete sem jött össze, és a produkciós cége lehúzhatta a rolót. – És az a ház? – A testek útját követte volna. – Értetlenül néztem rá. – Hat hónapja nem fizette a jelzálogot. És a bevétele idén alig érte el a harmincötezret. Az jó tíz lepedővel több volt, mint amit rendőrként kaptam. Nem tudtam szívből sajnálni. – Egyre inkább úgy fest, mint egy klasszikus családgyilkosság – mondta Lesley, aki belemélyedt a törvényszéki pszichológiába. – Az apa katasztrofális státuszvesztéssel néz szembe, nem tud a szégyennel élni, és úgy dönt, hogy nélküle a felesége és gyereke életének sincs értelme. Kiborul, kinyírja az egyik médiás kollégáját, aztán kinyírja a családját és magát. – Azzal, hogy leesik az arca? – Nincs tökéletes elmélet – vonta meg a vállát. – Főleg mert arra sincs magyarázat, hogy William Skirmish mit keresett a West Finden aznap éjjel. – Talán cserkészett. – Nem cserkészett. Én már csak tudom. Mivel William Skirmish „áldozatkronológiája” alig alig volt releváns az ügyhöz, a gyilkossági csoport legifjabb tagjára, Lesleyre maradt, és mivel olyan sok időt töltött William Skirmish utolsó óráinak rekonstruálásával, nemcsak hajlandó, de végtelenül boldog volt, hogy megoszthatja velem gyötrelmes részletességgel. Ellenőrizte William Skirmish szexuális irányultságát, és nem talált bizonyítékot, hogy a West Enden keresett volna kalandot – a mi Williamünk súlyosan monogám volt –, minden pasassal munka vagy közös barát révén találkozott. Lesley átnézte minden olyan térfigyelő kamera felvételét, amelyik csak mutathatta Skirmisht, és amennyire meg tudta állapítani, a házától a Tufnell Park metróállomáshoz ment, onnan földalattival a Tottenham Court Roadra, onnan pedig a Mercer

Streeten keresztül egyenesen a Covent Gardenbe sétált. Nem tett kitérőt, nem habozott; akárha találkozóra igyekezett volna. – Tisztára mintha valami megzavarta volna a fejét, nem? – mondta Lesley. Úgyhogy beszéltem neki a dissimulo varázslatról, és arról az elméletről, hogy valami megszállta Coopertown elméjét, kényszerítette, hogy változtassa meg az arcát, majd ölje meg William Skirmisht és a saját családját. Ezután természetesen meséltem a látogatásomról Temze mamánál, a mágiaórákról és Mollyról, az „isten tudja micsoda” szobalányról. – Szabad ezeket elmondanod? – kérdezte Lesley. – Miért ne lenne szabad? Nightingale soha egy szóval nem tiltotta meg. A főnököd is elhiszi, hogy valóság, csak éppen nem szereti. – Szóval akkor valami tényleg zavarta Coopertown elméjét. – Ja. – És akármi volt, William Skirmish elméjével is szórakozhatott – folytatta. – Talán csak azért hozta le a West Endre, hogy lecsapathassa a fejét. De ha egy elmével szórakozhat, egy másikkal miért ne? Például a tiéddel vagy az enyémmel? Eszembe jutott Coopertown arcán az iszonyat, ahogy felém lódult az erkélyen, és szinte újra érezni kezdtem a vér szagát. – Köszönöm az ötletet, Lesley, örökre kincsként fogom őrizni, főleg éjjel, amikor aludni szeretnék. Lesley az illedelmesen üldögélő Celia Munroe-ra nézett. – Benne is ilyen hirtelen düh támadt. Mi van, ha az ő agyába is belenyúltak? – Az ő arca nem esett le. Celia Munroe észrevette, hogy nézzük, és összerezzent. – És ha Coopertown volt a nagy durranás, ő meg csak visszhang? – morfondírozott Lesley. – Talán több incidens is történt, csak mi ennél éppen ott voltunk. – Ellenőrizni kéne a jelentéseket, hátha találunk hasonlót. Hátha van egy séma.

– Westminster és Camden. Az jó sok jelentés. – Szűrd ki csak a testi sértéseket és első kihágásokat. A számítógép megcsinálja a zömét. – és te addig mit csinálsz? – Megtanulom a fényvarázslást – feleltem emelkedetten. Két nappal később éppen kiléptem a fürdőszobából, amikor Nightingale lehívott. A gyakorlás a jelek szerint elmarad, és a reggeli is. Nightingale a „munkás öltönyét” viselte: világosbarna, heringmintás, duplasoros tweedöltönyt, bőrfolttal a könyökén. Az eredeti Burberry ballonkabátját a karjára terítette, és az ezüstfogantyús sétapálcáját is hozta, amit nappal még sosem láttam nála. – Purleybe megyünk – mondta, és meglepetésemre odadobta nekem a Jag kulcsait. – Mi van Purleyben? – kérdeztem. – Nem árulom el. Jobb szeretném, ha saját benyomása alakulna ki. – Rendőrségi ügy vagy a másik? – Mindkettő. Beültem a Jag kormánya mögé, elfordítottam a slusszkulcsot, majd egy hosszú pillanatig ízlelgettem a motor hangját. Fontos, hogy az életben ne siettessük a jó dolgokat. – Még ma, ha lehet – nógatott Nightingale. Nem volt olyan kezes jószág, mint vártam, de ahogy a motor reagált a talpam nyomására a gázon, az jóvátett minden más hibáját, például a túlkormányzottságot és a rakoncátlan fűtést, ami időnként forró állott levegőt fújt az arcomba. Átmentünk a Lambeth hídon. Hétköznap mindig rémes a forgalom Londonban, az Ovaltól Brixtonon át egész Streathamig megálltunkelindultunk, megálltunk-elindultunk. Aztán kiértünk a déli külvárosba, ahol Edward korabeli kétszintes sorházak hektárjait egymással felcserélhető utcák szabdalták. Néha szabálytalan zöld téglalapok mellett hajtottunk el: régi falvak maradványai, amelyek összenőttek, akár a penészfoltok egy Petri-csésze alján.

Az A23 főút átváltott Purley Waybe, és elhagytunk két kéményt, amelyet IKEA-logó koronázott. A következő megálló Purley, a híres Purley. A Purley vasútállomás parkolójában egy vörös, tűzoltósági jelzésű VW Transporter várt bennünket. Ahogy megálltunk mellette, egy nagydarab férfi szállt ki az oldalsó ajtón, és intett. A negyvenes éveiben járhatott, az orra törött, haja barna pihére nyírva. Nightingale Frank Caffrey néven mutatta be. – Frank a New Cross állomáson dolgozik. Ő az összekötőnk a tűzoltósággal. – Miért kell összekötő? – kérdeztem. – Ezért – nyomott a kezembe Frank egy vászonzsákot. Meglepően nehéz volt, majdnem elejtettem. Valami fém kongott benne. – Óvatosan – szólt rám Nightingale. Kinyitottam, és belenéztem. Két fémhenger volt benne, mindkettő akkora, mint egy spray, csak sokkal nehezebb. A színe fehér, rajta a No. 80 FF Gránát festés. A tetején rugós biztosító, amit nagy fémtű tartott a helyén. Nem vagyok oda a katonai cuccokért, de megismerem a kézigránátot. Nightingale-re néztem, aki bosszúsan legyintett. – Tegye el. Becsuktam a zsákot, és óvatosan a vállamra vettem. Nightingale visszafordult Frankhez. – Az embereid? – Két berendezéssel állnak készenlétben, biztos, ami biztos. – Okos – mondta Nightingale. – Fél óra alatt megvagyunk. Visszaültünk a Jagbe, és Nightingale átnavigált a vasúti hídon, majd végig két egyforma utcán – Ez az. Kerestünk parkolóhelyet a sarkon, aztán gyalogoltunk. A Grasmere Road párhuzamosan futott a vasúttal, és abszolút átlagosnak látszott: az 1920-as években épült családi és társasházak füzére, ál-Tudor homlokzattal és ablakfülkékkel. Senki sem járt az

utcán, a gyerekek iskolában voltak, a szüleik munkában, és mi közömbösen lépkedtünk, már amennyire a csípőmnek verődő két gránáttal tudtam. Ha valaki néz, tökös ingatlanosoknak hitt volna bennünket, akik a területüket jelölik meg. Nightingale hirtelen befordult balra egy ház kapuján, és elindult az ajtónyi fakapu felé, amely lezárta a járatot. Le sem lassítva, tenyérrel előre kinyújtotta a jobb karját, mire a zár halk hanggal kipottyant a fából a földre. Átléptünk a nyitott kapun, és megálltunk. Nightingale a kapura biccentett, és én betámasztottam egy terrakotta virágcseréppel. A cserépben még volt föld, amiből egy aszott fekete szár kandikált ki. Végignéztem az ösvény napos oldalán sorakozó cserepeken. Az összes növény elszáradt Nightingale lehajolt, belemarkolt a földbe, és elmorzsolta az orra alatt. Utánoztam, de semmilyen szagot nem éreztem, a föld steril volt, mintha túl sokáig hagyták volna a párkányon. – Egy ideje már itt vannak – jegyezte meg Nightingale. – Kicsodák? – kérdeztem, de nem felelt. A ház mögött a sín futott, csak a két szomszéd miatt kellett aggódnunk A kert nem vadult még dzsungellé, de a füvet mintha hónapok óta nem nyírták volna, és a valaha rendezett virágágyások több része ugyanúgy járt, mint a cserepes növények. A kertbe vezető erkélyajtó zárva volt, a függönyt teljesen behúzták. Körbementünk a konyhához. Az ablakon leengedték a rolót, az ajtót belülről bezárták. Nagyon figyeltem, hátha Nightingale megint csinálja a zárkiejtős varázslatot, de a botjával egyszerűen betörte az ablakot. Aztán benyúlt, és belülről kinyitotta az ajtót. Követtem a házba. A félhomálytól eltekintve abszolút átlagos kertvárosi konyha volt. Svéd pult, gáztűzhely és mikro, kőedényutánzatok cukor, tea és kávé felirattal. A hűtő kikapcsolva, az ajtajára mágnessel papírokat és számlákat rögzítettek. A legfrissebb számla fél éves. Mellette egy Nagypapa? üzenet. Alatta hetirend, amiben óvoda is szerepelt. – Gyerekek is laknak itt.

– Már nem – mondta Nightingale komor arckifejezéssel. – Ez volt az egyik ami felkeltette a figyelmünket. – Nem lesz jó vége, ugye? – Az itt élő családnak nem. Beljebb osontunk. Nightingale mutatta, hogy ellenőrizzem az emeletet. Kihúztam a gumibotom, és készenlétben tartva elindultam felfelé. A lépcsőre néző ablakra fekete papírt ragasztottak sebtében celluxszal, hogy kirekesszék a napfényt. Az egyik lapon volt egy gyerekrajz: egy ház kockás ablakokkal, a torz kéményből füst kunkorodik ki, oldalt anyu és apu áll büszkén. Ahogy a zord lépcsőfordulóra léptem, egy szó formálódott az agyamban, ami v betűvel kezdődik, és a második szótagja pír. Megdermedtem. Nightingale azt mondta, bizonyos értelemben minden valóság, akkor ezek szerint a vámpírok is, nem igaz? Nem hittem, hogy olyanok, mint a filmeken meg a könyvekben, és egyben biztos voltam: a napfényben tutira nem szikráznak. Balra volt egy ajtó. Erőt vettem magamon, és benyitottam. Gyerekszoba, elég kis fiúé ahhoz, hogy legódarabok és akciófigurák heverjenek a padlón. Az ágy takarosan bevetve praktikus kék-lila huzatú párnával és paplannal. A fiú eléggé szerette a Ben 10-et és a Chelsea-t, hogy feltegye a poszterüket a falára. Porszagot éreztem, de penészt és nyirkot nem, amit rég elhagyatott háztól várnék. A nagy hálószobában ugyanezt találtam, bevetett ágyat és száraz porszagot, de a plafon sarkában nem lógott pókháló. Az ágy melletti digitális óra megállt, pedig a konnektorba volt dugva. Amikor felvettem, fehér por szitált az aljából. Óvatosan visszatettem. és magamban megjegyeztem, hogy később érdemes alaposabban megnézni. A ház végében lévő nagyszoba babaszoba volt. Beatrix Pottertapéta, kiságy, babakarám. Az ajtóból jövő huzatban egy hipoallergén Galt Oktatójáték faforgó didergett. A többi helyiséghez hasonlóan itt sem volt jele dulakodásnak vagy akár gyors távozásnak, mindent szépén elpakoltak. Ami egy gyerekszobában

természetellenes. Mint ahogy a penész hiánya a fürdőszobában, vagy a víz poros nemszaga a ciszternában. Az emelet utolsó helyisége az ingatlanosok által „félszobának” nevezett helyiség, ami kisgyerekeknek vagy agorafóbiás törpéknek való. Ezt átalakították otthoni irodának egy kétéves Dellel és nem meglepő módon IKEA iratszekrénnyel és íróasztali lámpával. Amikor megérintettem a számítógépet, port és ózonvillanást éreztem, egy vestigiumot, amit már ismertem a hálóból Lenyitottam a PC oldalát, és ugyanazt a fehér port találtam benne. Elmorzsoltam az ujjaim között. Nagyon finom volt, de azért szemcsés és aranypettyes. Éppen az alaplapot akartam kihúzni, amikor Nightingale jelent meg az ajtóban. – Mi a fenére vár? – sziszegte. – Ellenőrzőm a számítógépet. Tétovázott, homlokáról hátratűrte a haját. – Hagyja. Már csak egy helyet kell megnéznünk. Ne felejtsek el visszajönni egy bizonyítékzacskóval, és elpakolni az egész számítógépet. A hallban az egyik ajtó egy lefelé vezető keskeny lépcsőre nyílt A keményfából készük fokok megkoptak, a ház építésekor tehették le. Az ajtón belül csupasz villanykörte lógott, engem félig elvakított, de a lépcső aljánál a homály csak még sűrűbb lett tőle. Az alagsor, gondoltam, miért nem vagyok meglepve? – Szaporán, nem leszünk fiatalabbak – mondta Nightingale. Boldogan engedtem előre. Megborzongtam, ahogy mentünk lefelé a keskeny lépcsőn. Hideg volt, mintha fagyasztóba ereszkednénk, de feltűnt, hogy a lélegzetem nem látszik. Kezemet a hónom alá dugtam, de nem volt hőmérsékletkülönbség. Ez nem fizikai hideg volt, a vestigium egy fajtája kellett hogy legyen. Nightingale megtorpant, áthelyezte a testsúlyát, megmozgatta a vállát, akár egy bokszoló. – Érzi ezt? – kérdezte. – Igen. Mi ez?

– Tactus disvitae. Az anti-élet szaga. Odalent lesznek. Nem mondta, hogy micsodák, én meg nem kérdeztem. Továbbindultunk. Az alagsor keskeny és meglepetésemre kivilágított volt, egy fénycső futott végig a fele hosszán. Az egyik falra polcokat tettek, alá meg optimistán munkapadot. Nemrégiben egy régi matracot dobtak a betonra, és ezen a matracon két vámpír hevert. Csavargóknak látszottak, régimódi csavargóknak, akik rongyokba öltöznek és az emberre morognak az árnyékból. A hidegérzet erősödött, ahogy közeledtünk. Ránézésre aludtak, de nem hallottuk a lélegzésüket, és nem éreztük azt az áporodott szagot, amit az alvó ember zárt térben produkál. Nightingale egy bekeretezett családi képet adott a kezembe, amit a nappali kandallópárkányáról csent el, és sétapálcáját a jobbjába vette. – Két dolgot kérek – mondta. – Azonosítsa őket, és ellenőrizze, van-e pulzusuk. Menni fog? – Maga mit fog csinálni? – Fedezem. Ha felébrednének. Átgondoltam. – Mennyire valószínű, hogy felébrednek? – Megesett már. – Milyen gyakran? – Minél tovább vagyunk itt lent, annál valószínűbb. Leguggoltam, és óvatosan félrehúztam a közelebb fekvő kabátjának gallérját. Vigyáztam, hogy ne érjek a bőréhez. Egy középkorú fehér férfit láttam, természetellenesen sima arcot, sápadt ajkat. Megnéztem a fényképet. A vonásai ugyanazok voltak, mégsem hasonlított igazán a képen mosolygó apához. Odébb húzódtam, hogy lássam a másik alakot. Nő volt, az arca az anyáé. Szerencsére Nightingale olyan fényképet választott, amin nem voltak rajta a gyerekek. Nyúltam felé, aztán megtorpantam. – Ezeken a testeken semmi sem él – bátorított Nightingale. – Még baktériumok sem.

A férfi nyakára szorítottam az ujjam. A bőre hűvös volt, pulzust nem éreztem. A nőnél sem. Felálltam, és hátraléptem. – Semmi. – Menjünk fel. Gyorsan. Nem futottam, de azért nem is sétáltam. Mögöttem Nightingale hátrálva jött, pálcáját készenlétben tartotta. – A gránátokat. Kivettem a gránátokat a zsákból, Nightingale fogta az egyiket, és megmutatta, mit kell csinálnom. A kezem remegett egy kicsit, és a biztosítószeget nehezebben lehetett kihúzni, mint vártam. Gondolom, ezért biztosítószeg. Nightingale kibiztosította az övét, és a lépcső felé mutatott. – Háromra. És egész az aljáig dobja. – Számolt, aztán elhajítottuk, én hülye meg ott álltam, néztem, ahogy legurulnak, amíg Nightingale megragadta a karom, és elrángatott. El sem értük az ajtót, amikor két puffanást hallottunk a lábunk alól. Mire kiértünk a kertbe, fehér füst gomolygott az alagsorból. – Fehér foszfor – magyarázta Nightingale. Vékony sikoly hallatszott valahonnan bentről. Nem emberi, de majdnem. – Hallotta? – kérdeztem Nightingale-t. – Nem, és maga sem. Aggódó szomszédok siettek ki, hogy lássak, mi történik az ingatlanuk értékével, de Nightingale megmutatta nekik az igazolványát. – Ne aggódjanak, nem volt bent senki. Szerencse, hogy erre jártunk. Az első tűzoltó alig három percen belül megérkezett, és eltessékeltek bennünket a háztól. A tűzoltók kétféle embert ismernek tűznél, áldozatot és akadályt, és ha egyik sem akarsz lenni, tanácsos odébb menni. Frank Caffrey is megérkezett, bólintott Nightingale-nek, majd odament a tűzoltóparancsnokhoz. Nightmgale-nek nem kellett

megmagyarázni semmit, ha a tüzet eloltják, Frank mint tűznyomozó megvizsgálja a helyszínt, és kijelenti, hogy valami valószínű ok idézte elő, és eltüntet minden másra utaló bizonyítékot Biztos voltak hasonlóan diszkrét módszerek alagsori testek eltüntetésére, az egészet háztartási tűzesetnek tekintik majd. Valószínűleg elektromos zárlat, szerencsére nem volt itt senki, érdemes lenne füstjelzőt venni, nem igaz? Hát így szabadulunk meg a vámpíroktól a jó öreg Londonban, hölgyeim és uraim. Nehéz leírni, milyen érzés volt a siker. Még mielőtt sikerült végrehajtanom az első varázslatot, már éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzá. Ahogy az autó motorja egy hideg reggelen, éreztem, hogy valami megakad a gondolataimban. Egy órája gyakoroltam, amikor megálltam, nagy levegőt vettem, és kinyitottam a tenyerem. Ott volt rajta egy golflabda nagyságú fénygömb, olyan fényes, akár a reggeli nap. Ekkor értettem meg, Nightingale miért ragaszkodik hozzá, hogy közben legyen a közelben egy vízzel teli mosogató. Az övétől eltérően az én fénygömböm sárga volt és meleg. Rohadt meleg. Felvisítottam, ahogy megégette a tenyeremet, és kezem a mosogatóba dugtam. A gömb sercegett, majd kialudt. – Megégette a kezét, mi? – kérdezte Nightingale. Nem is hallottam belépni. Kivettem a kezem, és megnéztem. A rózsaszín folt a tenyeremen nem látszott komolynak – Meg. – El se tudtam hinni, hogy tényleg varázsoltam. Mégse csak trükk. – Csinálja meg még egyszer. Ezúttal a mosogató fölé tartottam a kezem, az elmémben megformáltam a kulcsot, és kinyitottam a tenyerem.

Nem történt semmi. – Ne gondoljon a fájdalomra – tanácsolta Nightingale. –Keresse meg a kulcsot, és csinálja meg még egyszer. Kerestem a kulcsot, éreztem, hogy morog a motor, és kinyitottam a kezem. Megint megégetett, de azért nem volt már annyira forró, és a kezem közelebb is volt a vízhez. Azért megnéztem a tenyerem. Ebből már tutira vízhólyag lesz. Még egyszer. Csökkentse a hőt, de tartsa meg a fényt. Engem is meglepett, milyen könnyen ment. Kulcs, erő, kiengedés, több fény, kevesebb hő. Ezúttal melegség volt, nem hő, és sárgás tónus, mint egy 40 wattos villanykörténél. Nightingale-nek mondania sem kellett, hogy próbáljam még egyszer. Kinyitottam a tenyerem, és tökéletes fénygömböt produkáltam. – Most tartsa meg. Mintha gereblyét egyensúlyoztam volna a tenyeremen, elméletben egyszerű, de gyakorlatban maximum öt másodpercig megy. A gyönyörű gömböm kipukkant, akár egy szappanbuborék. – Jó – bólintott. – Adok egy szót, ezt mondja ki mindig, ha ezt a varázslatot csinálja. De nagyon fontos, hogy a varázslat hatása konzisztens legyen. – Miért? – Mindjárt megmagyarázom. A szó: Lux. Megcsináltam megint: kulcs, motor, Kiengedéskor kimondtam a szót. A gömb tovább megmaradt. Határozottan könnyebben ment. – Gyakorolja ezt a varázslatot, és csak ezt, legalább még egy hétig – utasított Nightingale. – Késztetést érez majd, hogy kísérletezzen, fényesítse, mozgassa… – Lehet mozgatni is? Nightingale sóhajtott. – Meg egy hétig nem. Addig gyakorolja, amíg a szó lesz a varázslat, a varázslat meg a szó. Amíg a Lux szóra megjelenik a fény.

– Lux? Az milyen nyelven van? Nightingale meglepetten nézett rám. Latinul. Fényt jelent. Ma már latint sem tanítanak a középiskolában? – Az én iskolámban nem. – Ne aggódjon. Arra is meg tudom tanítani. Micsoda mázli, gondoltam. – Miért latin? – fanyalogtam. – Miért nem jó az angol? Vagy miért nem találunk ki mi szavakat? – A Lux, a varázslat, amit az imént csinált, egy séma. Mindegyik ilyen alapsémának van neve: Lux, Impelo, Secidere, és így tovább. Amint ezek berögzülnek, kombinálhatja őket, hogy bonyolult varázslatokat végezzen. Nagyjából úgy, ahogy szavakból mondatokat építünk. – Mint a hangjegyek a kottán? Nightingale vigyorgott. – Pontosan. – Akkor miért nem használunk kottát? – Mert a nagykönyvtárban több ezer könyv foglalkozik a mágiával, és mind a standard latint használja. – Gondolom, ezt is mind Sir Isaac találta ki. – Az eredeti sémák benne vannak a Principia Artes Magicis-ben. Bár az évek során történtek változtatások. – Kik végeztek változtatásokat? – Az olyanok, akik nem tudnak ellenállni annak, hogy módosítsanak dolgokon. Mint maga, Peter. Szóval Newton, mint az összes tizenhetedik századi entellektüel, azért írt latinul, mert ez volt a tudomány meg a filozófia nemzetközi nyelve. És mint később megtudtam, a felső köröknek szánt pornográfiáé. Megkérdeztem, van-e fordítása. – Az Artes Magicisnek nincs – felelte Nightingale. – Nem akarjuk, hogy a köznép varázsolni tanuljon, ugye? – Úgy van.

– Hadd találjam ki. Más könyvekben nemcsak a sémák vannak latinul, de minden. – Kivéve, ami görögül vagy arabul van. – Mennyi idő megtanulni az összes formulát? – Tíz év. Ha szorgalmas. – Akkor jobb, ha nekiállok. – Gyakoroljon két órát, aztán tartson minimum hat óra szünetet. – Nem vagyok fáradt. Egész nap tudom csinálni. – Ha túlzásba viszi, annak következményei lesznek. Ez nem hangzott jól. – Milyen következményei? – Szívroham, agyvérzés, aneurizma… – Honnan fogom tudni, mikor vittem túlzásba? – Onnan, hogy szívrohamot, agyvérzést, aneurizmát kap. Eszembe jutott Brandon Coopertown összezsugorodott agya, és dr. Walid megjegyzése: Ilyen hatása van a magjának az agyra. – Köszönöm a tippet. – Két óra – ismételte Nightingale az ajtóból. – Aztán találkozunk a dolgozószobában latinórára. Megvártam, míg elmegy, aztán kinyitottam a kezem: – Lux! Ezúttal a gömb puha fehér fényt adott, és nem volt melegebb, mint egy verőfényes nap. Bassza meg, tudok varázsolni.

6. A KOCSISZÍN

Napközben, ha nem a laborban gyakoroltam, tanultam vagy a városban voltam, az én feladatom volt ajtót nyitni, amikor csengettek. Ez olyan ritkán esett meg, hogy az első alkalommal kellett egy perc, mire egyáltalán rájöttem, mi az a hang. Kiderült, hogy Beverley Brook az, acélkék kockás kabátban, fejére húzott kapucnival. – Nem siette el – mondta nekem. – Megfagyok idekinn. Mondtam, hogy jöjjön be, de ravaszul nézett rám, és azt felelte, nem lehet. – Mama szerint nem szabad, kedvezőtlen a fajtánknak. – Kedvezőtlen? – A mágikus erőterek meg hasonlók miatt. Ebben lehet valami, gondoltam. Megmagyarázná, hogy Nightingale miért nem veszi komolyabban a biztonságot. – Akkor miért van itt? – Már, amikor egy anyafolyó és apafolyó szeretik egymást… – N agyon vicces. – Mama azt üzeni, fura dolog történt a nagykórházban, aminek érdemes lenne utánajárni. – Miféle fura dolog? – Azt mondta, benne volt a hírekben. – Nincs tévénk. – Még az ingyenes csatornák se? – Semmi. – Brutális. Akkor jönnek vagy nem? – Megkérdezem a felügyelőt.

Nightingale-t a könyvtárban találtam, nagyban jegyzetelt valamit, amiről erősen gyanítottam, hogy a másnapi latinleckém. Átadtam, amit Beverley mondott, ő meg elküldött, hogy járjak utána. Mire visszamentem az ajtóhoz, Beverley bemerészkedett, de éppen csak a küszöbön belülre. Meglepetésemre Molly mellette állt, összedugták a fejüket, mintha pletykálnának. Amikor meghallották a lépteimet, gyanúsan gyorsan szétrebbentek. Éreztem, hogy ég a fülem. Molly elsietett mellettem, és eltűnt a Hodály mélyén. – A Jaggel megyünk? – kérdezte Beverley, ahogy felvettem a kabátom. – Miért, velem jön? – néztem rá. – Muszáj. Mama azt mondta, közvetítsek. – Micsodát? – A nő, aki jelentette, tanítvány – magyarázta. – Nem beszél magával, ha nem vagyok ott. – Jó, menjünk. – A Jaggel megyünk? – Ne butáskodjon. A kórház itt van egy köpésre. – Ó. Szerettem volna a jaggel menni. Úgyhogy a jaggel mentünk, dugóba kerültünk a Euston Roadon, aztán még húsz percig kerestünk parkolóhelyet. Sacc per kábé szerint kétszer annyi időbe telt, mintha gyalog mentünk volna. Az Egyetemi Kórház két teljes háztömböt elfoglal a Tottenham Court Road és a Gower Street között. A tizenharmadik században alapították, arról a legismertebb, hogy a University College of London oktató kórháza és bizonyos Peter Grant varázslósegéd születési helye. Az óta a jelentős nap óta a 1980-as évek közepén a felét átalakították csillogó kék-fehér toronnyá, ami olyan, mintha Brazília egy része lezuhant volna a viktoriánus Londonra. A hall tágas, tiszta tér volt, sok üveggel és fehér festékkel, amit csak az ott csoszogó betegek nagy száma csúfított el. A rendőrök sok időt töltenek balesetin: vagy embereket kérdezel ki, hogy hol szerezték azt a késszúrást, vagy holtrészegeket pátyolgatsz, vagy

téged varrnak össze. Ez az egyik oka, amiért sok zsaru nővért vesz el. Ez, meg hogy a nővérek megértőek az összevissza műszakrenddel. Beverly tanítványa nővér volt, sápadt, sovány és lila hajú, ausztrál akcentussal. Gyanakodva méregetett. – Ez ki? – kérdezte Beverleytől. – Barát – karolta át a nő vállát Beverley. – Elmondunk neki mindent. A nő megnyugodott, és reménnyel telve mosolygott rám. Úgy nézett ki, mint az egyik pünkösdista tinédzser, anyám utolsó előttielőtti egyházából. – Hát nem csodálatos egy igazi dolog részének lenni? – kérdezte tőlem. Egyetértettem vele, hogy egy igazi dolog részének lenni valóban csodálatos, de az is csúcs lenne, ha elmondaná, mit látott. Kimondtam a „csúcs” szót, és az arcizma sem rezzent, amit több szempontból is aggasztó jelnek vettem. Elmesélte, hogy egy közúti balesetet szenvedett biciklis futárt hoztak be, és miközben ellátták, szemen rúgta az orvost. Az orvos inkább megdöbbent, mint komolyan megsérült, és a biciklis futár elszaladt mielőtt a biztonságiak elkaphatták volna. – Miért mondja ezt el nekünk? – kérdeztem. – A nevetése miatt – felelte a nővér. – Éppen mentem vissza a kezelőbe, amikor meghallottam a vijjogó nevetést. Olyan volt, mint egy madár. Aztán hallottam, hogy Eric, azaz dr. Framline, aki megsérült, káromkodik, és aztán a biciklis futár kirohant a kezelőből, és valami nem volt rendben az arcával. – Hogyhogy? – Nem tudom, csak nem volt rendben. – Pontosan az ilyen mondatok teszik a szemtanút bármely rendőri nyomozás olyan hasznos részévé. – Olyan gyorsan elment mellettem, nem sokat láttam, de… nem volt rendben. Megmutatta a kezelőt, ahol a dolog történt, egy fehérbézs fülkét vizsgálóággyal és függönnyel Amint beléptem, a vestigium – egyes

számban – arcon csapott. Erőszak, nevetés, megszáradt verejték és műbőr. Ugyanaz, mint szegény William Skirmishnél a hullaházban, mínusz a bosszantó ugató kutya. Két hónappal korábban bementem volna a kezelőbe, megborzongok, azt gondolom, „de fura”, és kisétálok. Beverley bedugta a fejét, és tudni akarta, találtam-e valamit. – El kell kérnem a telefonját – mondtam neki – A magáéval mi történt? – Egy mágikus balesetben felrobbant. Ne kérdezze. Beverley ajakbiggyesztve odaadott egy meglepően dundi Ericssont. – Fel kell tölteni. – A tokon latexcsatok voltak, a nagy gombokat átlátszó műanyag védte. – Víz alá tervezték – mondta. – Ne kérdezze. – Megkerestetné nekem a tanítványával dr. Framline címét? Beverley vállat vont. – Persze. És ne feledje, maga beszél, maga fizet! Amíg Beverley el volt foglalva, a telefonnal kimentem a Beaumont Place-re, egy csendes sétálóutcába, ami a kórház régi és új része között futott, és felhívtam Nightingale-t. Beszéltem neki az esetről és a vestigiumról, és egyetértett, hogy érdemes kerestetni a futárt. – Szemmel akarom tartani az orvost is – mutattam rá. – Érdekes. Miért? – A Skirmish meggyilkolása körüli eseménysorozat jár az eszemben. Toby megharapta Coopertown orrát, akkor kezdődött minden. De Coopertown nem kakukkolt be egyből, csak jóval később, amikor belefutott Skirmish-be a Covent Gardenben. – Gondolja, hogy egy véletlen találkozás indította el? – Éppen ez az. Lesley szerint a gyilkosságiak nem találtak semmit arra nézve, hogy Skirmish miért volt a Covent Gardenben akkor éjjel. Lebuszozott a West Endre, találkozott Coopertownnal, és lecsapták a fejét. Se találkozó, se barátok, semmi.

– Maga szerint mindkét fél hatás alatt állt? Egy külső erő akarta, hogy találkozzanak? – Lehetséges ilyesmi? – Bármi lehetséges. Ha a kutyája is hatás alá került a gazdájával és Coopertownnal együtt, az megmagyarázná, miért olyan érzékeny a vestigiumra. Feltűnt, hogy Toby most már az én kutyám. – Szóval lehetséges? – Az – mondta Nightingale, de éreztem, hogy kételkedik. – Mi van, ha a biciklis futár Toby szerepét játssza, az orvos meg Coopertownét? – vetettem fel. – Semmiképp nem ártana figyeltetni az orvost, amíg a futárt el nem kapjuk. – Elintézi? – Nem gond. – Helyes – mondta Nightingale, és felajánlotta, hogy ő meg koordinálja a futár keresését. Éppen letettem, amikor Beverley kiszambázott a kórházból. Ringó csípője elvonta a figyelmemet. Elvigyorodott, amikor rajtakapott, hogy bámulom, majd egy papírt adott dr. Framline címével. – És most, főnök? – kérdezte. – Hol tehetem ki? – Nem, nem – vágta rá. – Mama azt mondta, közvetítsek. – Már közvetített. Hazamehet. – Nem akarok hazamenni. Mamánál ott az egész udvartartás, Ty meg Effra meg Fleet, nem is szólva az idősekről. Magának fogalma sincs, milyen. Valójában nagyon is volt, de ezt nem akartam elárulni neki. – Ugyan már, jó leszek – nézett rám nagy bociszemekkel. – Kölcsönadtam a telefonomat is. Beadtam a derekam, mielőtt bevethette volna a szájremegtetést. – De azt csinálja, amit mondok. – Igenis, főnök – tisztelgett.

Egy klasszikus autóban nem lehet megfigyelést végezni, úgyhogy Beverley csalódására visszamentünk a Hodályba a volt zsarukocsimért. A Hodály garázsa hátul van, az átalakított kocsiszín egész földszintjét elfoglalja. Az istállósorról látni, hol falazták be az eredeti széles, magas ajtót, amin befért egy négyes fogat, és a helyére szerényebb tolóajtó került. A Jag és a zsarujárgány egy négy fogatnak elegendő helyen terpeszkedett. A háztól eltérően a kocsiszín egyáltalán nem zavarta Beverleyt. – Mi történt a kedvezőtlen mágikus erőterekkel? – kérdeztem rá. – Itt nincsenek. A garázsajtón van egy kis védelem, és kész. Nightingale elment, Molly várt a hallban egy Tesco táskával, ami tele volt zsírálló papírba csomagolt, madzaggal átkötött szendviccsel. Nem kérdeztem, mi van bennük, de nem hittem, hogy tikka masala csirke. Miután visszamentünk a kocsiszínbe, a szendvicses táskát a hátsó ülésre dobtam, majd megnéztem, Beverley bekötötte-e magát, aztán elindultunk zaklatni a fiatal orvost. Dr. Framline egy kétszintes viktoriánus házban lakott a Romford Road mellett Newhamben. Keletebbre volt, mint ahogy azt én szeretem, de azért nem rossz környék. Találtam olyan parkolóhelyet, ahonnan tisztességesen láttam a bejáratot, és kiszálltunk. Tudtam, hogy földi erő nem marasztalhatja. Beverleyt a kocsiban, így magammal vittem azzal a szigorú kikötéssel, hogy fogja be a száját. Egyetlen csengő volt, a kaviccsal leterített kis előkertben szemetesek és két üres, piros virágcserép kapott helyet. Úgy gondoltam, vagy dr. Framline-é az egész, vagy barátokkal lakik itt. Megnyomtam a csengőt, és egy vidám hang szólt ki, hogy jön. Duci, kerek képű nő nyitott ajtót, az a fajta, akiből azért lesz kedélyes személyiség, mert az alternatívája az öngyilkosság. Megmutattam az igazolványomat.

– Jó napot, Peter Grant vagyok a rendőrségtől, ez a kollégám, Beverley Brook, aki egy folyó London déli részén. – Az ilyesmit meg lehet úszni, mert a civilek agya a „rendőr” szónál ledermed. Ezúttal talán mégis túlzásba vittem, mert a nő összevont szemöldökkel meredt Beverleyre, – Azt mondta, hogy folyó? – Hát ezért nem szabad soha szolgálatban hetvenkedni. – Rendőrvicc. – Fiatalnak látszik rendőrnek. – Nem az. Tapasztalatot gyűjt. – Láthatnám megint az igazolványát? Sóhajtottam, és odaadtam. Beverley vihogott. – Megadhatom a felettesem számát, ha óhajtja – mondtam. Ez általában bejön, mert a civilek lustábbak, mint amennyire gyanakvóak. – Amiatt jöttek, ami a kórházban történt? – kérdezte. – Igen – mondtam megkönnyebbülten. – Pontosan azért jöttünk. – Csakhogy Eric a városba ment. Pont elkerülték, negyedórája mehetett el. Naná, és biztos max. ötszáz méterre onnan, ahonnan mi indultunk. – Tudja, hová ment? – Miért akarja tudni? – Valószínűleg azonosítottuk a támadóját. Csak szeretnénk pontosítani pár részletet. Ha gyorsan cselekszünk, akár még ma éjjel elkaphatjuk. Erre felélénkült, és megadta nemcsak a gasztropub nevét, ahová dr. Framline tartott, de az orvos mobilszámát is. Beverleynek kocogni kellett, úgy iparkodtam vissza a kocsihoz. – Hová rohanunk? – kérdezte, ahogy beszálltunk. – Ismerem azt a pubot. A Neal Street és a Shelton Street sarkán van. – Elindultam, meg se vártam, hogy bekapcsolja az övét. – Szemben a sétálóutcával az Urban Outfitters előtt.

– Urban Outfitters – bólintott Beverley. – Az megmagyarázza a Dr. Denim inget. – Azt anyám vette. – És az kevésbé ciki? Beletapostam, már amennyire egy tízéves Ford Escortnál lehet, és áthajtottam egy sor piroson. Mögöttem valaki kiáltott. – A biciklis futárok szeretnek ott lógni – magyaráztam. – Közel van a pub meg a kávézó, és a legtöbb ügyfelük is. A szélvédőn eső kopogott, lassítanom kellett, mert az utcák már nedvesedtek. Mennyi idő kell dr. Framline-nak, hogy tömegközlekedéssel a Covent Gardenbe érjen? Egy óra biztos, de korábban indult, mint mi, és ez London, ahol a metró sokszor gyorsabb a kocsinál. – Hívja fel dr. Framline-t – mondtam Beverleynek. Morogva tárcsázott, hallgatott. – Rögzítő. Biztos a föld alatt van. Megadtam neki Lesley számát. – Ne feledje, maga beszél, maga fizet – emlékeztetett. – Abszolút. Beverley a fülemhez tette a kagylót, hogy két kézzel kormányozhassak. Amikor Lesley felvette, a háttérben hallottam az őrszoba hangjait. Rendes rendőrmunka folyt. – Mi van a telefonoddal? – kérdezte Lesley. – Egész reggel hívtalak. – Elromlott varázslás közben. Jut eszembe: keríts nekem egy Hullámhosszt. – A Hullámhossz a zsaruk éneklő-táncoló digitális rádiója. – A te őrsödről nem tudsz lejmolni? – Viccelsz? Szerintem Nightingale még nem szokta meg. Még a rendes rádiót sem. Sőt a telefon használata is ködös neki. Megbeszéltük, hogy találkozunk a Neal Streeten. Az eső már függönyben szakadt, amikor végigaraszoltam az Earlham Street félig-meddig sétálóutcává alakított szakaszán, és

megálltam a sarkon, ahonnan jól láttuk a pubot és a biciklis futárok kedvenc helyét. Beverleyt a kocsiban hagytam, és átugrottam benézni a pubba. Kihalt volt, dr. Framline még nem érkezett meg. A hajam csuromvíz lett, mire visszaültem a kocsiba, de a megfigyelőtáskámban volt törülköző, azzal kipréseltem a víz nagyját. Beverley ezt valamiért nagyon viccesnek találta. – Hadd segítsek. Odaadtam a törülközőt, ő pedig közelebb hajolt, és elkezdte dörgölni a fejemet. Az egyik melle a vállamnak nyomódott, és alig tudtam legyűrni a késztetést, hogy átkaroljam a derekát. Ujjait a fejbőrömbe nyomta. – Sose fésüli? – kérdezte. – Nem vesződöm vele. Minden tavasszal csutkára lenyírom. Végighúzta a tenyerét a fejemen, majd könnyedén a tarkómon felejtette. A leheletét a fülemhez közel éreztem. – Az apjától tényleg nem kapott semmit, mi? – Visszaült az ülésbe, és nekem dobta a törülközőt. – Az anyja csalódott lehetett. Biztos nagy göndör fürtökre számított. – Lehetett volna rosszabb is. Lehettem volna lány. Beverley önkéntelenül megérintette a saját haját, amit kiegyenesített és szétválasztott, hogy vállig érjen. – Fogalma sincs, milyen. Ezért is nem tud kivinni oda – bólintott az esős utcára. – Ha elvileg istennő… – Orisa – pontosított Beverley. – Orisák vagyunk. Nem szellemek, nem helyi nemlők, orisák. – Akkor miért nem tud tenni valamit az eső ellen? – Először is – kezdte eltúlzott lassúsággal –, az időjárással nem lehet szórakozni. Másodszor meg, ez London észak, része, a nővéreim birtoka. – Fleeté és Tyburné? – Ugyanis korábban kerestem egy tizenhetedik századi térképet London folyóiról.

– Nyugodtan hívja Tyburnnek, ha egész nap egy kötélről akar lógni. Ha valaha találkozik vele, Lady Tynak szólítsa. De ne akarjon találkozni vele. És ő se akar magával. – Szóval nem jön ki velük? – Fleettel nincs gond, ő csak kíváncsi. Ty simán nagyképű. Mayfairben él, előkelő partikra jár, és olyanokat ismer, akik „számítanak”. – Anyu kedvence? – Csak mert elvajaz dolgokat politikusokkal. Ő a Westminster Palota teraszán teázik. Én meg ülhetek egy kocsiban Nightingale küldöncével. – Maga nem akart hazamenni – emlékeztettem. Kiszúrtam Lesley kocsiját, ahogy beállt mögénk. Villantott a reflektorral, és kiszállt. Gyorsan hátranyúltam, és kinyitottam neki az ajtót. Az eső olyan erővel csapott arcon, hogy köhögtem, és Lesley szinte bevetette magát a hátsó ülésre. – Árvíz lesz. – Felkapta a törülközőmet, és megtörölte az arcát meg a haját. Beverley felé biccentett, – Ez ki? – Beverley, ő Lesley May rendőrtiszt. – Lesleyhez fordultam, – Beverley Brook folyószellem, és a londoni területi megállás nélküli dumaverseny nyertese öt éven át zsinórban. – Beverley a karomba bokszolt. Lesley bátorítóan rámosolygott. – Az anyja a Temze. vigyázz – tettem hozzá. – Igen? És ki az apja? – Bonyolult – mondta Beverley. – Anya azt mondta, a patakban talált a Knigston Vale úttest mellett. – Kosárban? – Nem, csak a vízben. – A midikloriánok teremtették – kotyogtam közbe. Mindkét nő értetlenül nézett rám. – Nem érdekes. – A fickó megérkezett már? – kérdezte Lesley. – Amióta itt vagyunk, senki sem jött – mondtam. – Tudjátok, hogy néz ki?

Ekkor jöttem rá, hogy halvány sejtelmem sincs dr. Framline kinézetéről. Az otthonában akartam kikérdezni, és utána követni. – Leírták nekem – mondtam, mire Lesley szánakozva nézett rám majd előhúzott egy A4-es nagyítást dr. Framline jogosítványképéről. – Egész jó zsaru lenne – mondta Beverleynek –, ha képes lenne a részletekre figyelni. Aztán a kezembe nyomott valamit, ami egy Nokia és egy adóvevő tömzsi, mutáns sarjának tűnt. A Hullámhossz rádió. A kabátom belső zsebébe dugtam. Nehezebb volt, mint egy mobil, lehúzza majd azt a felemet. – Ő az? – kérdezte Beverley. Kikémleltünk az esőbe. Egy pár közeledett a Neal Street Covent Garden-i vége felől. A férfi arca stimmelt, leszámítva a monoklit a bal szemén és a sebtapasz csíkját, ami az arcár lévő sebet fogta össze. Ernyőt tartott maga és partnere, egy rikító narancssárga esőkabátos, zömök nő fölé. Mindketten mosolyogtak, boldognak tűntek. Csendben figyeltük, ahogy odaérnek a gasztropubhoz, a férfi gyorsan lerázza az esernyőt, és bemennek. – Miért is vagyunk itt? – kérdezte Lesley. – Megtaláltátok már a biciklis futárt? – Nem. És nem hiszem, hogy a főnökömnek tetszik, hogy a főnököd utasítgatja. – Mondd meg neki, hogy átérzem a helyzetét. – Mondd meg neki te. – Milyen szendvics van? – kérdezte Beverley. Kinyitottam a Tesco táskát, és kicsomagoltam a szendvicseket: fehér kenyér, sült marha tormával és mustárral. Nagyon finom, de egyszer sült borjúagyat találtam az egyikben, azóta óvatosan fogadom Molly szendvicseit. Lesley, aki félelem nélkül zabál, és akinek az angolna kocsonyában finomság, azonnal rávetette magát, de Beverley habozott. – Ha eszek belőle, azzal nem kötelezem el magam, ugye? – Ne aggódjon – nyugtattam. – A táskámban van légfrissítő.

– Komolyan kérdezem. Anyám házában van egy tata, aki 1997ben megjelent lefoglalni valami bútort. Egy tea meg egy keksz kellett, és azóta is ott van. Végrehajtó bácsinak szoktam hívni. Mindenféle munkákat megcsinál, megjavít ezt-azt, tisztán tartja a helyet. Anyám sose fogja elengedni. – Beverley ujjal mellbe bökött. – Tudni akarom, mik a szándékai ezzel a szendviccsel. – Biztosíthatom, hogy a szándékaim tisztességesek – feleltem, de eszembe jutott, milyen közel jártam ahhoz, hogy Temze mama házában megegyem azt a kekszet. – Esküdjön meg az erejére. – Nincs erőm. – Igaz is. Esküdjön meg az anyja életére. – Ne már. Ez gyerekes. – Jó, akkor hozok magamnak kaját. – Kiszállt és eltrappolt. Az ajtót nyitva hagyta. Azt azért észrevettem, hogy Lesley megvárta, amíg az eső alábbhagy, akkor verte ki a balhét. – Igaz ez? – kérdezte. – Melyik része? – Varázslat, kaja, elkötelezés, varázslók… a végrehajtó. Az isten szerelmére, Peter, ez minimum jogtalan fogva tartás. – Van, ami igaz belőle. Nem sokat tudok még. Gondolom, a varázslóság arról szól, hogy rájössz, mi valóság, és mi nem. – Az anyja tényleg a Temze istennője? – Ő azt hiszi magáról, és most, hogy találkoztam vele, én is kezdem elhinni. Van ereje, úgyhogy én úgy bánok a lányával, mintha igazi lenne, amíg más nem bizonyosodik be. Lesley áthajolt az ülés támláján, és a szemembe nézett. – Tudsz varázsolni? – kérdezte halkan. – Egy varázslatot tudok. – Mutasd meg. – Nem lehet. Ha most csinálom, tönkrevágom a digitális rádiót, az autórádiót és valószínűleg a gyújtást is. Így ment tönkre a mobilom. A zsebemben volt, amikor gyakoroltunk

Lesley oldalt döntötte a fejét, és csábítón nézett rám. Tiltakozni akartam, amikor Beverley dörömbölt az ablakomon. Lehúztam. – Csak szólok, hogy elállt. És egy biciklis futár sétál az utcán. Lesleyvel kiugrottunk a kocsiból, ami remekül mutatja, mennyire zöldfülűek voltunk a megfigyelésben. Eszünkbe jutott, hogy nem szabad felhívnunk magunkra a figyelmet, és úgy tettünk, mintha csak csevegnénk. Mentségünkre szóljon, hogy két évet töltöttünk egyenruhában, és az egyenruhás rendőr elsődleges feladata az, hogy felhívja magára a figyelmet. Beverleynek jó szeme lehetett, mert a futár a Neal Street Shaftesbury Avenue-i végén járt még, és lassú, eltökélt léptekkel közeledett. Úgy tolta a biciklijét, ami gyanús volt nekem, és láttam, hogy a hátsó kerék elgörbült. Mély nyugtalanság fogott el, de nem tudtam megállapítani, hogy belülről vagy kívülről ered. A közelben egy kutya ugatni kezdett. Mögöttünk egy anya leszidta a gyerekét, aki azt akarta, hogy felvegye. Hallottam, hogy eső zuhog egy csatornában, és azon kaptam magam, hogy fülelek… magam sem tudom, mit. Aztán meghallottam: egy vékony, fojtott, magas vihogást, ami mintha messziről lebegett volna be. A biciklis futár elég normálisnak látszott, fájdalmasan szűk, sárgafekete lycra nadrágot viselt, futártáskát a vállszíján rádióval, és kékfehér bukósisakot. Keskeny arca volt, a szája vékony vonal az éles orr alatt, a szeme aggasztóan üres. A járása nem tetszett nekem. A görbe hátsó kerék a villát reszelte, és a férfi feje a forgással szinkronban, természetellenesen billegett a nyakán. Úgy döntöttem, rossz ötlet lenne közelebb engedni. – Rohadék! – hangzott mögöttem a kiáltás, aztán egy csörgés. Megfordultam, de nem láttam semmit, amíg Lesley az Urban Outfitters üvegajtajára nem matatott. Egy embert csaptak az ajtó belsejének. Elrántották szem elől, aztán megint nekivágták az ajtónak, olyan erősen, hogy az egyik zsanér leszakadt, és elég nagy lyuk jött létre, hogy a férfi elmenekülhessen. Turistának vagy

külföldi diáknak nézett ki, európaias eleganciával öltözött: koszos szőke haj a túl hosszún kicsit innen, kék Swissair ajándék hátizsák az egyik vállán. Megrázta a fejét, mintha meg lenne zavarodva, majd hátrahőkölt, ahogy támadója kitárta az ajtót, és felé indult. Alacsony, kövér férfi volt, ritkuló barna hajjal és kerek drótkeretes szemüveggel. Fehér inge zsebén menedzserjelvény díszelgett. Izzadt, fényes arca kivörösödött a dühtől. – Kurvára elegem van! – üvöltötte. – Próbálok udvarias lenni, de nem, te úgy bánsz velem, mint egy kibaszott rabszolgával. – Hé! – kiáltotta Lesley. – Rendőrség! – Feléjük tartott, bal kezében az igazolványa, a jobb keze a kihúzható gumibot végén. – Mi a probléma? – Megtámadott – mondta a fiatal fickó. Akcentussal. Németnek tűnt. A dühödt boltvezető habozott, Lesleyre nézett, erősen pislogott a szemüveg mögött. – Telefonon beszélt – mesélte. Az erőszak azonnal elszivárgott belőle. – Miközben a kasszánál állt. És nem őt hívták, ő tárcsázott. Miközben fizetett. Kölcsönösen hasznos és udvarias interakciót kéne vele kezdeményeznem, ez a fasz meg átnéz rajtam és telefonál. Lesley a két férfi közé lépett, és finoman hátraterelte a menedzsert. – Menjünk be, és elmeséli az egészet, – Öröm volt figyelni. – Mondja meg, miért? – mondta magáét a menedzser. – Mi volt olyan fontos, hogy nem várhatott? Beverley rácsapott a karomra. – Peter, ott! Arra fordultam meg, hogy dr. Framline rohan az utcán egy feleakkora bottal, mint ő maga. Mögötte a nője jött ki a gasztropubból, és zavartan kiabálta a nevét. Futottam, ahogy bírtam, gyorsan elhagytam a nőt, de ki volt zárva, hogy utolérjem dr. Framline-t, mielőtt a célponthoz ér.

A futár a karját sem emelte fel, hogy védje magát, amikor dr. Framline rávágott a vállára a bottal. Láttam, hogy a futár jobb karja törötten megroggyan, és elengedte a biciklit, ami lassan dőlni kezdett. – Minél többet kapsz – kiabálta a doktor, megint felemelve a botot –, annál jobb neked. Alacsonyan mentem neki, vállal annak a kényes pontnak a csípő felett, így oldalt dőlt el, én meg ráestem, nem fordítva. Hallottam, hogy a bicikli a kövezeten csattan, és a bot zörögve elgurul. Próbáltam lefogni dr. Framline-t, de elképesztően erős volt, úgy belekönyökölt a mellkasomba, hogy alig kaptam levegőt. El akartam kapni a lábát, de térddel az arcomba rúgott. Káromkodtam. – Rendőrség! Hagyja abba! – Csodával határos módon abbahagyta. – Köszönöm – mondtam. Ez tűnt udvariasnak. Fel akartam állni, de valakitől akkorát kaptam, hogy már arccal a betonon voltam, mire egyáltalán felfogtam, hogy megütöttek. Akármennyire sérült vagy, utcai harcban a kövezet nem a barátod, hát oldalt hengeredtem, és megint megpróbáltam felállni. Közben láttam, hogy a biciklis futár felkapja a botot a földről, és dr. Framline felé csap vele. A doktor elhajolt előle de a bot elérte a felkarját. Megcsúszott, és a fájdalomtól zihálva elesett. Érzelmek csaptak át rajtam: felszabadultság, izgatottság és erőszak, mint a hazai csapat szurkolóiban foci meccsen, amikor gólt remélnek. Akkor saját szememmel láttam megtörténni a dissimulót: a futár álla kidudorodott, tisztán hallottam a csont és a fog reccsenését, ahogy éles csúcsba előreugrott. Az ajkak vicsorba torzultak, az orr addig nyúlt, míg majdnem leért az állig. Nem volt igazi arc, holdember karikatúraarc volt, olyan, ami élő embernek nincs. A száj kinyílt, és láttam bent a vörös romokat. – Így kell ezt csinálni! – rikkantotta, és felemelte a botot. Lesley gumibotja a tarkóján találta el. Megtántorodott,

Lesley pedig megint ráütött, és a férfi gurgulázó sóhajjal elzuhant előttem. Odamásztam, és a hátára fordítottam, de már késő volt. Az arca összegyűrődött, akar a vizes papír. Láttam, hogy a bőr megreped az orr és az áll körül, majd egy nagy csepegős rész felnyílt, és a homlokára hajlott. Próbáltam volna tenni valamit, de az elsősegélykurzuson semmi olyat nem tanultunk, hogy mit csinálj, ha valakinek az arca szétnyílik. Tenyeremet a lejött bőr alá csúsztattam, fintorogva a meleg nedvességtől, és megpróbáltam visszahajtani az arcra. Olyasmi járt az eszemben, hogy meg kell próbálni elállítani a vérzést. – Engedjen! – kiáltotta dr. Framline. Felnézve láttam, hogy Lesley már megbilincselte. – Engedjen, tudok neki segíteni! – Lesley habozott. – Lesley – mondtam, mire elkezdte kinyitni a bilincset. Későn. A futár hirtelen megmerevedett, háta ívbe hajlott, nyakából vér áradt ki a bőre repedésein át és az ujjaim között, Dr. Framline odamászott, és ujját a futár nyakába nyomta. Pulzust keresett, de láttam az arcán, hogy nem talál. Végül megrázta a fejét, és mondta nekem, hogy engedjem el. A futár arca újra szétnyílt. Valaki sikoltozott, és ellenőriznem kellett, hogy nem én vagyok-e. Lehettem volna én is. Szerettem volna sikoltani, de emlékeztettem magam, hogy itt és most Lesley meg én vagyunk a zsaruk, és a civilek nem szeretik, ha a zsaruk sikoltoznak: megerősíti azt a benyomást, hogy a helyzet kezelése nem a nyugalom megőrzése érdekében történik. Feltápászkodtam, és akkor láttam, hogy szép kis tömeg verődött össze. – Hölgyeim és uraim, ez rendőrségi ügy – mondtam, – Kérem, álljanak hátrébb. A tömeg hátrébb állt. Ha csuromvér vagy, annak van hatása. Őriztük a helyszínt az erősítés érkezéséig, de a tömeg kétharmada előkapta a mobilját, és mozgó- meg állóképeket csináltak rólam,

Lesleyről és a megcsonkított futárról. A képek már azelőtt felkerültek az internetre, hogy a mentők kiértek és letakarták szegény ördögöt. Kiszúrtam Beverleyt a tömeg mögött, és amikor észrevette a pillantásom, intett, majd megfordult és elment. Lesleyvel egy bolt vászoneresze alatt kerestünk menedéket, és vártuk a bizonyítéksátrat, vérmintát és csere nyúlruhát. – Ez nem mehet így tovább – zsörtölődött Lesley. – Nem marad rendes ruhánk. Nevettünk. Nevezzük nevetésnek. Nem mintha másodszor könnyebb lenne, de addigra tudod, hogy másnap reggel ugyanannak az embernek fogsz felébredni, akinek elaludtál. Megérkezett egy őrmester a gyilkosságiaktól, és átvette az irányítást. Tömzsi, dühös képű középkorú nő volt, sima barna hajú. Úgy nézett ki mint aki hobbiból verekszik Rottweilerekkel. A legendás Miriam Stephanopoulos őrmester, Seawoll jobbkeze és rémisztő leszbikus. Az egyetlen vicc, ami róla szól: „Tudod, mi történt az utolsó rendőrrel, aki viccelt Stephanopoulosról?” „Nem, mi történt vele?” „Senki sem tudja.” Azt mondtam, az egyetlen vicc, azt nem, hogy jó. Lesleyért viszont láthatóan odavolt, mert most sokkal gyorsabban túlestünk a dolgon, de amint végeztünk, bedugtak egy jelzés nélküli kocsiba, és elvittek a Belgraviába. Ott Nightingale és Seawoll kérdeztek ki egy jellegtelen konferenciateremben, senki sem jegyzetelt, de legalább kaptunk teát. Seawoll csúnyán nézett Lesleyre, és nem volt boldog. Lesley csúnyán nézett rám, és nem volt boldog, hogy Seawoll nem boldog. Nightingale egyszerűen szórakozott volt, csak akkor éledt fel, amikor jelentettem a támadás előtt, megérzésemet. Utána átmasíroztunk a westminsteri hullaházba, ahol meglepő módon Seawoll és Stephanopoulos is részt vettek a boncoláson. Lesleyvel mi direkt mögöttük álltunk, hátha nem vesznek észre. A biciklis futár az asztalon feküdt, az arca nyitva. Kezdett förtelmesen ismerős lenni a látvány. Dr. Walid arra a következtetésre

jutott, hogy valakinek vagy valakiknek valamilyen módon sikerült mágiával rávenni az áldozatot, hogy változtasson arcot, aztán vadidegeneket támadjon meg. Stephanopoulos élesen Seawollra nézett a mágia szónál, de főnöke kimért biccentéssel jelezte neki, Ne most, ne itt. – Derek Shampwell a neve – mondta dr. Walid. – Huszonhárom éves, ausztrál állampolgár, három éve van Londonban, nincs priusza, a hajelemzés szerint az elmúlt két évben szórványosan élt marihuánával. – Tudjuk, miért éppen őt szemelték ki? – kérdezte Seawoll. – Nem – felelte Nightingale. – Bár mindegyik eset sérelemmel indul. Coopertownt megharapta egy kutya, Shampwellt elütötte egy autó. Seawoll Stephanopoulosra pillantott. – Cserbenhagyás a Stranden, uram, a kamerák vakfoltjában – magyarázta az őrmester. – Vakfolt? – csodálkozott Seawoll. – A Stranden? – Ezer az egyhez az esélye. – May – vakkantotta Seawoll hátra sem nézve –, maga szerint van kapcsolat az ügyek között? – Tizenöt ügyet találtam, ahol az elkövető rá nem jellemző agressziót mutatott, uram – hadarta Lesley –, köztük van az az incidens, aminek Granttal tanúja voltunk a moziban, és a Shampwell halálát megelőző is. Mindegyik elkövető priusz nélküli, nincs pszichiátriai kortörténetük, és mind a Cambridge Circus fél kilométeres körzetén belül történt. – Hányról tudjuk, hogy tényleg – Seawoll szünetet tartott – megszállták? – Csak akiknek leesett az arca – válaszolta Nightingale. – Tisztázzuk. A rendőrfőnök nem akarja, hogy ez kiszivárogjon, úgyhogy May konstábler tartja a kapcsolatot Granttel a kisebb dolgokban, de bármi fontos van, bamu, beszélsz velem. Van ezzel gondod, Thomas?

– A világon semmi, Alexander. Nagyon is ésszerű. – A szülei holnap érkeznek repülővel – szólt közbe dr. Walid. – Felvarrhatom az arcát? Seawoll a tetemre meredt. – Bassza meg. A visszaúton a Hodályba Nightingale hallgatott, de a lépcső lábánál felém fordult, és azt mondta, aludjam ki magam. Megkérdeztem, ő mit fog csinálni, és azt felelte, kutat a könyvtárban, hátha ki tudja deríteni, hogy mi gyilkol. Megkérdeztem, segíthetek-e. – Gyakoroljon szorgalmasabban. Tanuljon gyorsabban. Ahogy mentem fel az emeltre, Molly siklott lefelé. Megállt, és kérdőn nézett rám. – Honnan tudnám? – fakadtam ki – Maga régebben ismeri. Az ember nem mondja a főnökének, hogy szélessávú internethozzáférésre van szüksége, lehetőleg kábelre, mert focit akar nézni. Azt mondja neki, hogy kell az internet a közvetlen HOLMESeléréshez, hogy ne mindig Lesley Mayre kelljen hagyatkozni. A foci, film és játék csupán szerencsés bonusz. – Ehhez fizikailag kábelt kéne vezetni a házba? – kérdezte Nightingale, amikor a laborban gyakorlás közben felvetettem a dolgot. – Ezért nevezik kábelnek. – Bal kéz – mondta, én pedig engedelmesen fénygömböt produkáltam a bal tenyeremben. – Tartsa ki. Semmi sem hatolhat be fizikailag az épületbe. Eljutottam addig a pontig, amikor a művelet közben beszélni is tudtam, bár ez megerőltető volt. – Miért nem? – Az épület köré többféle védelmet szőttek. Utoljára az új telefonvonalak bevezetésekor 1941-ben. Ha új fizikai kapcsolatot hozunk létre a külvilággal, gyenge pont keletkezik.

Abbahagytam a lezserség színlelését, és a fény megtartására koncentráltam. Megkönnyebbültem, amikor Nightingale mondta, hogy abbahagyhatom. – Jó. Már nem kell sok, és továbbmehetünk a következőre. Elejtettem a fényt, és levegő után kapkodtam. Nightingale odament a szomszéd padhoz, ahol szétszedtem a régi mobilom, és kitettem egy mikroszkópot, amit egy mahagóni rekeszben találtam az egyik tárolóban. Nightingale megérintette a réz és fekete lakkozott csövet. – Tudja, mi ez? – Eredeti Charles Perry ötös mikroszkóp. Megnéztem a neten. 1932-ben készítették. – Nightingale bólintott, és lehajolt megvizsgálni a telefonom belsejét. – Maga szerint a mágia hatása? – kérdezte. – Tudom, hogy az. Csak azt nem tudom, hogyan és miért. Nightingale kínosan feszengett. – Peter, nem maga az első tanonc, aki kíváncsi természetű, de nem akarom, hogy ez akadályozza a kötelességei teljesítésében. – Értem, uram. Majd szabadidőmben csinálom. – A kocsiszínt akarja javasolni? – Tessék, uram? – A kábelkapcsolathoz. A súlyos mágikus védelem zavarta a lovakat, ezért a kocsiszínt megkerülték. Ez a kábelkapcsolat bizonyára nagyon hasznos lesz. – Igen, uram. – Mindenféle dologra. – Igen, uram. – Nos, a következő formula az Impello. Nem tudtam megállapítani, hogy a kocsiszín eredetileg emelettel épült, a lakájoknak vagy mi, és annak falait az 1920-as években kiütötték, vagy az emelet akkor jött létre, amikor a főkapu

befalazásával egy időben a garázs új mennyezetet kapott. Valaki valamikor egy szép öntöttvas csigalépcsőt erősített az udvari falhoz. Amikor felmerészkedtem rajta, meglepve láttam, hogy a lejtős tető déli felének jó egyharmadát beüvegezték. Az üveg külseje koszos volt, néhány üvegtábla meg is repedt, de elég napfényt beengedett ahhoz, hogy látsszon a porfogókkal letakart alakok dzsungele. A többitől eltérően a Hodályban ezek a porfogók szőrösek voltak a portól. Nem hiszem, hogy Molly valaha is takarított itt. Ha nem lett volna elég segítség a kanapé, paraván, szedett-vedett asztalok és kerámia gyümölcstálak, amiket a porfogók alatt találtam, volt még egy festőállvány és egy doboz, tele rég beszáradt mókusszőr ecsettel. A déli falnál szépen felsorakoztatott sörösüvegekből ítélve valaki műteremnek használta. Valószínűleg egy hozzám hasonló tanonc. Vagy az egyik varázsló súlyos alkoholproblémával küzdött. A sarokba olajfestményeket támasztottak, gondosan barna papírba csomagolva, és zsineggel átkötve. Volt köztük néhány csendélet, egy elég amatőr portré egy fiatal nőről, akinek feszengése a gyér minőség ellenére tapintható volt. A következő már profibb volt: egy Edward korabeli úriember ugyanabban a fonott székben, amit az egyik porfogó alatt találtam. Ezüstvégű sétapálcát tartott, és egy pillanatra azt hittem, Nightingale az, de idősebb volt, és a szeme élénk kék. Talán idősb Nightingale? A következő kép, valószínűleg ugyanattól a festőtől, egy akt volt, és a modell annyira sokkolt, hogy a tetőablak alá vittem jobban megnézni. Nem tévedtem. A sápadt Mollyt ábrázolta, meztelenül feküdt egy díványon, kibámult a képből félig leeresztett szemhéjjal, egyik kezét a mellette levő asztalon álló tál cseresznyébe dugta. Legalábbis remélem, hogy cseresznye volt. A kép impresszionista stílusban készült, széles ecsetvonásokkal, nehéz volt megmondani: apró és vörös micsodák voltak, ugyanolyan színűek, mint Molly ajka. Gondosan visszacsomagoltam és visszatettem a képeket úgy, ahogy találtam. Futólag körülnéztem, hátha látom nyirok, rothadás

vagy bármi olyasmi nyomát, amitől a fagerendák elmállanak. A helyiség udvar felőli végén találtam egy redőnyös raktárajtót és fölötte egy felvonógerendát. Valószínűleg a szénapadlás maradványa. Ahogy kihajoltam ellenőrizni a gerendát, hogy stabil-e, megláttam Molly fakó arcát az egyik emeleti ablakban. Nem tudom, mit találtam furcsábbnak hogy valaki rávette, tegye magát közszemlére, vagy hogy az utóbbi hetven évben fikarcnyit sem változott. Visszahúzódott anélkül, hogy meglátott volna. Megfordultam, és még egyszer körülnéztem. Ez éppen megfelel, gondoltam. Anyám legtöbb rokona időnként irodatakarításból élt. Az afrikai bevándorlók bizonyos generációjában az irodatakarítás ugyanúgy része lett a kultúrának, mint a körülmetélés vagy az Arsenalnak való szurkolás. Anyám is csinálta, és gyakran magával vitt, hogy spóroljon a bébiszitteren. Amikor egy afrikai anya elviszi a gyerekét munkába, azt is elvárja tőle, hogy dolgozzon, úgyhogy gyorsan megtanultam seprűvel és ablaktisztítóval bánni. Így aztán másnap, gyakorlás után visszamentem a kocsiszínbe egy csomag latexkesztyűvel és Tito nagybátyám Numatic porszívójával. Én mondom, ezer watt szívóhatás igenis számít, amikor egy nagy szobát kell kiporszívózni. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne tépjem fel az univerzum tér-idő szövetét. Ablaktisztítókat a neten találtam, két civakodó román kaparta le a tetőablakot, én meg csigát szereltem fel a gerendára, épp időben a házhoz szállított tévé és hűtő beemelésére. A kábelre egy hetet várnom kellett, addig gyakoroltam, és próbáltam meghatározni Temze apa lehetséges tartózkodási helyét. – Temze apa megkeresése remek feladat lesz – mondta az elején Nightingale. – Jó alapozást kap a Temze-völgy folklórjából. – Kértem tőle egy kis segítséget, mire azt mondta, ne felejtsem el, hogy Temze apa hagyományosan peripatetikus szellem, amely szó jelentése a Google szerint körbesétáló, vándorló, vagyis nem sokat segített. Bár el kellett ismernem, hogy tágítja a Temze-völgy

folklórjáról szerzett ismereteimet, amelyek zöme igencsak ellentmondásos volt, de kétségtelenül hasznomra válik a következő kocsmakvízben. Hogy visszataláljak a huszonegyedik századba, pizzát rendeltem, és meghívtam Lesleyt, hogy nézze meg a rézkarc-gyűjteményemet. Sokáig áztattam magam a karomlábú porcelánkádban, ami a szint közös fürdőszobáját uralta, és nem először megesküdtem, hogy zuhanyt fogok beszereltetni. Nem vagyok piperkőc, de olykor szeretek kiöltözni, bár a legtöbb zsaruhoz hasonlóan nem hordok bizsut, mert íratlan, ám bizonyított szabály, hogy ne viselj olyasmit a nyakadban, amivel nem szeretnéd, ha megfojtanának. Betáraztam pár Beckset, mert tudom, hogy Lesley jobban szereti az üveges sört, és leültem sportot nézni, amíg megjön. A kocsiszín sok modern innovációja közé tartozott a kaputelefon, amelyet a garázs oldalsó ajtajához szereltem, így amikor Lesley megérkezett, egy gombnyomással be tudtam engedni. Kinyitottam az ajtót, és a lépcső tetején vártam. Nem egyedül jött. – Elhoztam Beverleyt – mondta. – Értem Sörrel kínáltam őket. – Szögezzük le, hogy semmi, amit itt eszem vagy iszom, nem kötelez semmire – mondta Beverley. – És ezúttal nem veszel hülyére. – Jó. Egyél, igyál. Nincs kötelezettség, cserkész becsszó. – Az erődre. – Esküszöm az erőmre. Beverley fogott egy sört, levágta magát a szófára, megkereste a távirányítót, és elkezdett szörfölni. – Nézhetünk fizetős filmet? – Aztán hármasban azon vitatkoztunk, mit nézzünk, amit én az elején elvesztettem, Lesley pedig nyert azzal az egyszerű megoldással, hogy megszerezte a távirányítót, és átkapcsolt az egyik ingyenes mozicsatornára.

Beverley éppen arra panaszkodott, hogy egyik pizzán sincs pepperóni, amikor résnyire kinyílt az ajtó, és egy sápadt arc kémlelt be. Molly volt. Ránk bámult, mi meg rá. – Szeretne bejönni? – kérdeztem. Molly némán besurrant, a szófához siklott, és leült Beverley mellé. Rájöttem, hogy még sosem láttam ilyen közelről; a bőre nagyon fehér volt, és ugyanolyan tökéletes, amilyen Beverleye. A sört nem fogadta el, de a pizzát óvatosan megkóstolta Evés közben elfordította az arcát, és a szája elé tette a kezet. – Mikor szeded ráncba Temze apát? – kérdezte tőlem Beverley. – Anyám egyre türelmetlenebb, és a richmondi banda kezd nyugtalankodni. – A richmondi banda – mondta Lesley, és megvetően horkantott. – Előbb meg kell találnunk – mondtam. – Nem lehet olyan nehéz – vélte Beverley. – A folyóhoz közel lesz. Béreljetek csónakot, induljatok el felfelé, és ha odaérték, megálltok. – Honnan tudjuk, hogy odaértünk? – Én tudnám. – Akkor gyere velünk. – Kizárt. Én nem megyek Teddington Lock fölé. Nekem kell az árapály. Molly hirtelen az ajtó felé kapta a fejét, és a következő pillanatban kopogtak. Beverley rám nézett, de én vállat vontam. Nem vártam senkit. Elnémítottam a tévét, és felálltam, hogy ajtót nyissak. Nightingale felügyelő volt, abban a kék pólóingben és blézerben, ami nála legközelebb állt a hétköznapi viselethez. Egy pillanatig hülyén bámultam rá, majd behívtam – Csak látni akartam, mit csinált a hellyel – mondta. Molly felpattant, amint Nightingale belépett. Lesley is felállt, hiszen a feljebbvalónk volt, Beverley pedig vagy veleszületett udvariasságból vagy a gyors menekülés reményében egyenesedett

fel. Bemutattam Beverleyt, akivel Nightingale tízéves korában találkozott futólag. – Megkínálhatom sörrel, uram? – kérdeztem. – Köszönöm. És hívjon Thomasnak. Ki volt zárva. Adtam neki egy sört, és a díványra mutattam. Óvatosan, mereven leült az egyik végére. Én a másikra. Beverley lehuppant a szófa közepére, Lesley kissé vigyázzban ült, és szegény Molly párszor hintázott, mire megállapodott a szélén. Szigorúan maga elé nézett. – Jó nagy televízió – kommentálta Nightingale. – Plazmatévé – mondtam. Nightingale bölcsen bólogatott, Beverley pedig a szemét forgatta. – Nincs hang? – Van, csak lehalkítottam. – Megkerestem a távirányítót, és tíz másodperc ereszd-el-a-hajam után sikerült normális szintre csökkentenem a hangerőt. – Nagyon tiszta kép – dicsérte Nightingale. – Mintha saját mozija lenne. Egy pillanatig csendben ültünk, nyilván mindenki élvezte a mozihoz méltó hangminőséget. Megkínáltam Nightingale-t pizzával, de azt mondta, hogy már evett. Kérdezett Beverley anyja felől, és azt a választ kapta, hogy jól van. Elfogyott a söre, és felállt. – Mennem kell. Köszönöm a sört. Mind felálltunk, én az ajtóhoz kísértem. Amikor elment, Lesley sóhajtva lerogyott a szófára. Majdnem felkiáltottam, amikor Molly hirtelen susogva elsiklott mellettem, és kisurrant az ajtón. – Kínos – jegyezte meg Beverley. – Csak nem gondolod, hogy ő meg Nightingale…? – kérdezte Lesley. – Fúj. Nem – Azt hittem, te meg Molly barátok vagytok – mondtam. – Ja, de ő az éjszaka teremtménye. És Nightingale öreg.

– Annyira azért nem – mondta Lesley. – De bizony – bólogatott Beverley, de akármennyit célozgattam rá az este folyamán, nem árult el többet.

7. A BÁBTÁNCOLTATÁS

Az egész egy gyakorláson kezdődött, amikor nem tettem ki a mobilt a kabátom zsebéből. Még észre is vettem az intenzitás kis fellobbanását, amikor megcsináltam a fénygömböt, de még csak két napja sikerült viszonylag megbízhatóan produkálnom, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Aztán később, amikor hívni akartam Lesleyt, és a telefon nem működött, levettem a hátulját, és ugyanazt a fehér port találtam benne, mint a vámpírházban. Levittem a laborba, és kiemeltem a mikroprocesszort. Ahogy kijött, ugyanaz a finom fehér por csörgött ki a műanyag tokból. Az aranytűk sértetlenek voltak, ahogy az érintkezők is, de a chip szilikon része szétbomlott. A laborban a szekrények tele voltak szantálfa illattal és antik felszerelések elképesztő választékával (köztük a Charles Perry mikroszkóppal), ráadásul mindent olyan precízen pakoltak el, hogy tudjam, diáknak nem lehetett hozzá köze. A mikroszkóp alatt a fehér porról kiderült, hogy főleg szilikon, némi szennyeződéssel, amit germánium-nak vagy gallium – arzenidnek tippeltem. A rádiófrekvenciáért felelős chip első látásra érintetlen volt, bár az egész felületén mikroszkopikus szemcsésedést szenvedett. A minta Mr. Coopertown agyára emlékeztetett. Ezt csinálta a mágia a telefonommal, gondoltam. Ezek szerint mágiahasználat közben nem lehet nálam mobil, nem lehetek számítógép, iPod vagy más hasznos technológia közelében, amit a születésem óta találtak fel. Nem csoda, hogy Nightingale 1967-es Jaget vezet. A kérdés, hogy mennyire lehet közel a mágia? Éppen ezt próbáltam kísérleti úton tesztelni, amikor Nightingale elvonta a figyelmemet az új formulával. Leültünk a laborban a pad két végére, és Nightingale egy tárgyat tett kettőnk közé. Egy kis almát.

– Impello – mondta, mire az alma a levegőbe emelkedett. Ott lebegett, lassan forogva, én meg kerestem drótot, rudat vagy ami eszembe jutott. Megböktem az ujjammal, de mintha valami tömörbe ágyazódott volna be. – Eleget látott? Bólintottam, mire Nightingale elővett egy kosár almát. Egy fonott kosarat kockás kendővel. Egy másik almát tett elém, és már nem kellett mondania, mi következik. Ő lebegtette az almát, én pedig kerestem a formát, a saját almámra összpontosítottam, és azt mondtam: – Impello. Nem lepődtem meg, amikor semmi sem történt. – Könnyebb lesz majd – ígérte Nightingale. – De idő kell hozza. A kosárra néztem. – Miért kell olyan sok alma? – Hajlamosak szétdurranni. Másnap reggel elmentem venni egy védőszemüveget és egy strapabíró laborköpenyt. Nightingale nem viccelt a durranással, és délutánra érett almaszagom volt, sőt magokat szedegettem ki a ruhámból. Megkérdeztem Nightingale-től, miért nem valami tartósabbal gyakorlunk, például golyóscsapággyal, de azt felelte, a mágia az elejétől kezdve finom irányítást igényel. – A fiatalok mindig hajlamosak a brutális erő használatára. Olyan ez, mint a lőgyakorlat: mivel veszélyes, az ember megtanítja a biztonságot, pontosságot és sebességet, ebben a sorrendben. Az első gyakorláson sok almát kivégeztünk. Felemeltem a levegőbe, de nemsokára jött a placcs! Egy rövid ideig vicces volt, aztán csak unalmas. Egy hét gyakorlás után tízből kilencszer tudtam lebegtetni egy almát anélkül, hogy szétdurrant volna. Mégsem voltam boldog kis varázsló. Aggasztott, hogy honnan ered az erő. Sosem értettem az elektromossághoz, fogalmam sem volt, mennyi erőt igényel a fénygömb létrehozása. De egy kis almát lebegtetni a föld gravitációja

ellen, ez lényegében egy newtoni erő definíciója, ami másodpercenként elvileg egy joule energiát emészt fel. A termodinamikai szabályok elég szigorúak e tekintetben, és azt mondják, valamit mindig valamiért. Vagyis az a joule jön valahonnan. De honnan? Az agyamból? – Szóval olyasmi, mint a természetfeletti érzékelés – mondta Lesley egyik látogatásán a kocsiszínben. Hivatalosan kapcsolattartóként volt jelen, de valójában a tévé, a kaja és a feloldatlan szexuális feszültség miatt. Különben pedig pár meg nem erősített ügyön kívül, amelyek a Neal Street-i támadással egy időben történtek, semmi érdemlegeset nem találtunk. – Mint az a fickó a műsorban, aki mozgatni tudott tárgyakat. – Nekem nem olyan érzés, mintha mozgatnék tárgyakat az elmémmel – magyaráztam. – Inkább mintha egy alakot formálnék az agyamban, ami hatással van valami másra, ami meg csinál valamit. Tudod, mi az a teremin? – Az a fura sci-fi hangszer, nem? – Ja. A lényeg, hogy az egyetlen hangszer, ami nem igényel fizikai érintést. A kezeddel alakokat formálsz, az kelti a hangot. Olyan elvont alakokat, hogy először meg kell tanulnod egy bizonyos alakot egy zenei hanghoz rendelni, mielőtt egyáltalán dallamot tudsz kicsikarni belőle. – Nightingale mit mond? – Hogy ha nem kalandozna el a figyelmem, kevesebb almát kapnék a képembe. Március végen az órát előrébb állítjuk a nyári időszámításra. Későn ébredtem, a Hodály kísértetiesen kihalt volt, a reggelizőszobában a székek meg az asztalok alá tolva, a büfépult üres. Nightingale az előző nap a Telegraphot olvasta az első emeleti erkély egyik túltömött foteljében.

– Az óraátállítás – magyarázta. – Molly egy évben két napot vesz ki. – És hová megy? Nightingale a padlás felé mutatott. – Azt hiszem, a szobájában marad – Kirándulunk? – kérdeztem. Nightingale tejszínszínű Armani kardigánt viselt, afölött meg sportkabátot. Az autóskesztyűje és a Jag kulcsa egy közeli kis asztalkán hevert. – Az attól függ. Tudja, hol lesz ma az öreg Temze? – Trewsbury Meadben – feleltem. – A tavaszi napéjegyenlőség körül érhetett oda, ami a múlt héten volt, és április elsejéig marad. – Miből gondolja? – Ott a folyó forrása. Hová menne tavasszal? Nightingale mosolygott. – Ismerek egy kellemes kis kávézót az M4 mellett. Ott megreggelizhetünk. Trewsbury Mead, kora délután, kobaltkék ég alatt. A térképészek szerint a Temze itt bukkan elő, 130 kilométerre nyílegyenesen nyugatra Londontól. Kicsivel északra van egy vaskori domberőd vagy római tábor, amely egy régészeti műsorért kiált. Van egy latyakos rét, egy kő, ami jelzi a helyet, és némi esély – főleg csapadékos tél után –, hogy az ember lát valamicske vizet is. Egy alsóbbrendű úton lehet megközelíteni, amely kavicsosra vált, miután elhagyja a magánházakat, amelyek miatt építették. A folyó vonalát sűrű fasor jelzi, a Temze forrása mögötte található. Azon a réten rendezte be udvarát a Folyó Öregje. Még nem láttuk, de már hallottuk a dízelgenerátorok robaját, acélok csörgését, zene dübörgő basszusát, hangszórók recsegését, lányok sikoltozását. Aztán neonfényeket pillantottunk meg a fák fölött. Az egész egy utazó karnevál zsivajara emlékeztetett. Felötlött bennem egy ünnepi

emlék, az egyik öklömben apám kezét szorítom, a másikban maréknyi drága pennyt. Sosem elég, és gyorsan elfogy. A jaget az út mentén hagytuk, gyalog mentünk tovább. A fák mögött láttam az óriáskerék tetejét, meg azt a játékot, amit abszolút nem tudok hova tenni: amikor egy gumikötélen kilőnek a levegőbe. Az ösvény áthaladt egy modern vízátvezető csatornán, amelyen nemrég súlyos teherautók hagyták ott a nyomukat, és egy pillanatra fák árnyékába kerültünk. Amint kiértünk a napfénybe, megláttuk az első sor leparkolt cirkuszkocsit. A zöme régimódi púpos tetejű volt, kis ajtóvalablakkal. Akadt néhány modern csapott elejű, versenyautó-csíkos. A gázpalackok, nyugágyak, pányvák és alvó Rottweilerek között megpillantottam valamit, amiről azt hittem, csak turistáknak szól: egy fából készült cigány lakókocsi patkó alakú tetejét. Bár láthatóan találomra parkoltak le, úgy éreztem, van benne séma, egy mélyebb szerkezet, ami az észlelés határait bizergálja. Határ kétségtelenül volt, és semmi csalóka nem volt a tagbaszakadt férfiban, aki a lakókocsija ajtajából vigyázta. Sűrű fekete haját homlokfürtbe zselézte, hosszú barkója akkor volt divatos, amikor apám rendszeresen játszott Ted Heath-tel az 1950-es évek végén. A lakókocsija oldalának egy abszolút illegális, tizenkettes kaliberű vadászpuskát támasztott. – Napot – mondta Nightingale, és simán elment mellette. A férfi bólintott. – Napot. – Szép időnk lesz. – Úgy néz ki – mondta férfi vagy ír, vagy walesi, de kétségtelenül kelta akcentussal. A tarkóm megbizsergett. Egy londoni zsaru nem szívesen hatol be ilyen táborba, hacsak nincs vele egy furgonnyi erősítés. Máskülönben tiszteletlennek tekintik. A cirkuszkocsik félkörben álltak a karnevál körül. A vásári világ nagy vadállatai éppen James Brown „I Feel Good”-ját harsogták, bömbölték, csörögték. Minden zsaru tudja, hogy Nagy-Britannia

utazó karneváljait a showmanek irányítják, ami egymásba szövődő családok olyan erős klánja, hogy' már külön etnikai csoportnak számítanak. A családneveket felfestettek a generátorhordozó teherautókra és az ideiglenes deszkafalak tetejére. Minimum hat különböző nevet számoltam össze hat játékon, és ahogy mentünk beljebb, még fél tucatot. A jelek szerint minden család hozott egy játékot a Trewsbury Meadre. Sovány, fiatal lányok szaladtak el mellettünk, csilingelő nevetést és vörös hajfonatokat húzva maguk után. Idősebb nővéreik fehér sortban, bikini felsőben és magas sarkú csizmában parádéztak, és az idősebb fiúkat csekkolták Max Factor szempillák és cigarettafüst felhőjén át. A fiúk úgy próbálták titkolni zavarukat, hogy játszották a kemény legényt, és gondos közömbösséggel járkáltak. Az anyjuk dolgozott a jegyszedő fülkében, amit az elmúlt évtized filmcsillagainak elnagyolt képével festettek be, és zászlókkal, egészségügyi és biztonsági figyelmeztetésekkel aggattak tele. A jelek szerint senki sem fizetett a játékokért vagy a vattacukorért; valószínűleg ezért is voltak a gyerekek olyan boldogok. A karnevál maga szintén félkört alkotott, a közepén egy hevenyészve összetákolt karám állt, mint a westernfilmekben, és annak a közepén a hatalmas Temze folyó forrása. Nekem úgy nézett ki mint egy kis tavacska, amin kacsák úsznak. A kerítésnél pedig ott volt maga az öreg folyó. Egyszer állt egy Temze apáról mintázott szobor a Meaden, amit azóta átszállítottak a folyó sokkal megbízhatóbban nedves szakaszára Lechlade-nél, és azon egy izmos öregember pihent a talapzaton William Blake-szakállal, egyik vállán ásó, lábánál ládák és batyuk, a szakma és hivatás gyümölcsei. Még én is felismerem a Birodalom szentimentalizmusát, ha látom, ezért nem is vártam, hogy úgy nézzen ki, de azért annál grandiózusabbra számítottam, mint a kerítésnél álló férfi. Alacsony volt, beesett arcát csőrszerű orr és dús szemöldök uralta. Öregnek látszott, minimum hetvennek, de a mozgása inas erőt

sugallt, a szeme pedig szürke és fényes volt. Régimódi, kétsoros poros fekete öltönyt viselt, a zakót kigombolta, hogy felvágjon a vörös bársonymellénnyel, réz zsebórával és összehajtott zsebkendővel, ami fénylő sárga volt, akár a tavaszi nárcisz. Fejébe viseltes, széles karimájú puhakalapot nyomott, amely alól menekülő fehér hajfürtök kandikáltak ki, szájából cigaretta lógott. A kerítésre támaszkodva állt, egyik lába a legalsó keresztfán, és szája sarkából beszélt egy cimborájával – az egyikkel a sok ijesztően eleven öreg közül, akik a kerítésnek támaszkodtak vele együtt közben a tó felé gesztikulált, és nagyokat szívott a cigarettájából. Közeledtünkre felpillantott, Nightingale láttán összevonta a szemöldökét, majd rám nézett. Éreztem, hogy személyisége ereje húz: sört és tekét ígért, lótrágya szagát és holdfényes sétát haza a pubból, meleg otthont és egyszerű nőket. Szerencsére Temze mamával már gyakoroltam, és idefele mentálisan felkészültem, különben azonnal odamegyek és felajánlom neki a tárcám tartalmát. Rám kacsintott, aztán teljes figyelmét Nightingale-nek szentelte. Olyan nyelven köszönt, ami lehetett kelta vagy walesi, de akár gael is. Nightingale ugyanezen a nyelven válaszolt, és bennem felmerült a kérdés, hogy ezt is meg kell-e tanulnom. A cimborák helyet csináltak a kerítésnél. Egy embernek. Nightingale odament Temze apához, és kezet ráztak. Az ő magasságával és öltönyében Nightingale-nek kellett volna úrnak látszania a pórnép tagjai között, de Temze apa tisztelet nélkül méregette. Főleg Temze apa beszélt, ujjai mozgatásával és pöckölésével hangsúlyozta a szavait Nightingale a kerítésre dőlt, szándékosan minimalizálva a magasságkülönbséget, a megfelelő pillanatokban bólogatott és kuncogott. Éppen azt fontolgattam, hogy közelebb araszolok, hátha tisztábban értem, miről beszélnek, amikor megakadt a szemem egy fiatalemberen a kerítésnél. Magasabb és zömökebb volt Temze apánál, de ugyanolyan inas karú és keskeny arcú.

– Nem érdemes megzavarni őket – mondta nekem. – Még fél óra, mire letudják az udvariassági köröket. – Nyújtotta nagy, kérges kezét. – Oxley. – Peter Grant. – Jöjjön, bemutatom a feleségemet. Kerek arcú, meghökkentően fekete szemű, csinos asszony volt. Egy szerény, 1960-as évekbeli lakókocsi küszöbén várt bennünket, ami a karneváltól balra, külön helyen parkolt. – A feleségem, Isis – mondta nekem Oxley, majd az asszonynak: – Ez Peter Grant, az új tanonc. Kezet fogtunk. Az asszony bőre meleg volt, ugyanolyan valószínűtlenül tökéletes, mint Beverleyé és Mollyé. – Örülök – mondta, akár egy Jane Austen-figura. Összecsukható székekre telepedtünk egy repedezett linóleum tetejű kártyaasztal köré, amin hosszú pohárban egy szál nárcisz díszelgett. – Kér teát? – kérdezte Isis, és amíg tétováztam, hozzátette: – Én, Anna Maria de Burgh Coppinger Isis ünnepélyesen esküszöm a férjem életére – itt Oxley kuncogott egy kicsit – és az oxfordi evezős csapat jövőben, kilátásaira, hogy semmi, amit a házamban fogyaszt, nem ró kötelezettséget magára. – Keresztet vetett, és kislányosan rám mosolygott. – Köszönöm, kérek – mondtam. – Látom magán, kíváncsi, hogyan ismerkedtünk meg – mondta Oxley. Láttam rajta, hogy el akarja mesélni. – Gondolom, ő beleesett a folyóba. – Rosszul gondolja, uram. Akkoriban nagyon odavoltam a színházért, gyakran kirittyentettem magam, és feleveztem Westminsterbe egy kis esti szórakozásra. Igazi páva voltam akkoriban, és azt hiszem, sok elismerő pillantást kaptam. – A marhapiacon – mondta Isis, aki visszatért a teával. A csészék és a kancsó modern porcelán volt, nagyon egyszerű, stílusos

platinacsíkkal a szája körül, és semmi repedés. Gyanítottam, hogy kiemelt vendég vagyok, és kíváncsi lettem volna, miért. – Először a régi Royalban pillantottam meg Isist a Diury Lane-en, abban, ami nem sokkal később leégett. Én a kakasülőn voltam, ő páholyban Anne barátnőjével. Beleszerettem, de neki már volt lovagja. – Szünetet tartott, kitöltötte a teát. – Bár az illető súlyosan csalódott, mondhatom. – Hallgass, szerelmem – szólt rá Isis. – A fiatalember nem akar erről hallani. Fogtam a csészét. Világos főzet volt, felismertem az Earl Grey aromáját. Az ajkamnál tétováztam kicsit, de hát a bizalomnak is kezdődni kell valahol, úgyhogy eltökélten kortyoltam egyet. Nagyon finom tea volt. – Olyan vagyok, mint a folyó – mondta Oxley. – Ha futok is, mindig ott vagyok. – Kivéve aszálykor – jegyezte meg Isis, és Battenberg süteménnyel kínált. – Mindig a felszín alatt ólálkodom – folytatta Oxley. – Már akkor is. A barátjának nagyon szép háza volt a Strawberry Hillen, gyönyörű hely, és akkoriban még nem vették körül Tudor-utánzat ikerházak. Aki akkor látja, tudja, hogy kastélynak építették, és az én Isisem volt a legmagasabb toronyban fogva tartott hercegnő. – Valójában egy hosszú hétvégét töltöttem egy barátomnál – fordította le nekem Isis. – Akkor nyílt meg előttem a lehetőség, amikor nagy álarcosbált tartottak a kastélyban – mesélte Oxley. – A legszebb ruhámba öltöztem, az arcomat hattyúmaszk mögé rejtettem, besurrantam a hátsó bejáraton, és máris ott voltam a finom emberek között. Gondoltam, hogy a tea miatt amúgy is slamasztikában vagyok, akkor már a süteményből is vehetek. Bolti volt, és nagyon édes. – Csodás bál volt – révedezett Oxley – A hölgyek és urak mind pazar ruhát, feszes bricseszt meg bársonymellényt viseltek, és a maszk biztonsága mögött mindenki fejében gonosz gondolatok

jártak. És a leggonoszabb az én Isisem volt, aki az egyiptomi királynő maszkját viselte. – Isis voltam, Mint azt nagyon jól tudod. – Bátran odaléptem, és minden táncra lefoglaltam. – Ami arcátlan pimaszság volt. – Sok udvarló bal lábától megmentettelek. A nő megfogta férje arcát. – Ezt nem tagadhatom. – Az álarcosbálnál azt nem szabad elfelejteni – mondta tovább Oxley hogy az este végén lekerülnek a maszkok. Legalábbis udvarias társaságban, de én arra gondoltam… – Ami mindig aggasztó. – …hogy miért kéne a bálnak véget érni? És ahogy apát követi a fia, a gondolatot úgy követte tett: megragadtam drága Isisem, a vállamra dobtam, és árkon-bokron át megindultam Chertsey felé. – Oxley, ez a szegény fiú a törvény embere. Nem mondhatod, hogy elraboltál. Kénytelen lenne letartóztatni. – Rám nézett. – Önszántamból mentem, megnyugtathatom. Már kétszer voltam férjnél, gyerekem volt, mindig tudtam, mit akarok. – Kiderült, hogy tapasztalt nő, az kétségtelen – mondta Oxley, és rám kacsintott. Azt se tudtam, hogyan feszengjek. – Nem gondolná róla az ember, hogy valaha pap volt – dörmögött Isis. – Rettenetes szerzetes voltam. De az egy másik élet volt. – Oxley az asztalra csapott – Most, hogy megetettük, megitattuk és meguntattuk, térjünk a tárgyra. Mit akar a Nagy Lady? – Előrebocsátanám, hogy szigorúan csak közvetítő vagyok – kezdtem. Hendonban volt egy kurzusunk a konfliktusmegoldásról, és az a trükk, hogy mindig hangsúlyozni kell a semlegességedet, de közben mindkét féllel el kell hitetni, hogy az ő oldalán állsz. Voltak szerepjátékok meg minden; a kevés tárgy egyike volt, amiben jobban teljesítettem Lesleynél. – Temze mami úgy érzi, hogy Teadington Lock alá akarnak menni.

– A folyó egy és oszthatatlan. És ő a folyó Öregje. – Temze mama azt állítja, hogy 1858-ban elhagyta az árteret. – Amikor a Temzébe rengeteg szennyvíz került, és Londont olyan förtelmes bűz öntötte el, hogy a Parlament fontolóra vette, hogy áttelepül Oxfordba. – Azon a nyáron senki nem maradt Londonban, aki el tudott menni – mondta Oxley – Nem volt az embernek-állatnak való. – Temze mama azt mondja, nem is jött vissza. Igaz ez? – Igaz. És őszintén szólva az Öreg sosem szerette a várost, amióta az megölte a fiait. – Milyen fiait? – Tudja azt maga. Ty, Fleet és Effra. Mocsokban fulladoztak, és végül az az elmés szemétláda Bazalgette szabadította meg őket a nyomoruktól. Aki a csatornákat csinálta. Találkoztam vele, tudja, grandiózus ember olyan pofaszakállal, amilyen csak William Gladstone-nak volt. Seggbe rúgtam a gyilkos szemétládát. – Maga szerint ő ölte meg a folyókat? – Nem – ingatta a fejét Oxley. – De ő volt a temetkezési vállalkozó. Meg kell adni a Nagy Lady lányainak, hogy szívósabbak a testvéreimnél. – Ha nem kell az Öregnek a folyó, minek nyomakszik lefelé? – Van köztünk, aki még vágyik a fényekre – mondta Oxley a feleségére mosolyogva. – Csodás lenne megint színházba menni – sóhajtott Isis. Oxley teletöltötte a csészémet. Mögöttem egy recsegős hang felkiáltott: – Induljon a parti! – James Brown még mindig olyan jól érezte magát, akár a cukros mez – És harcolni akarnak Temze mama lányaival? – Maga szerint félnünk kéne tőlük? – Szerintem maguk nem akarják eléggé. Különben is meg lehetne egyezni.

– Hajókirándulásban? – kérdezte megvetően Oxley. – Netán útlevelet is vigyünk? A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb ember nem akar verekedni, főleg ha egyenlő küzdelemről van szó. Egy tömeg széttép egy embert, és egy fegyveres férfi a nemes ügy érdekében boldogan rnegöl sok nőt és gyereket. De a tisztességes küzdelmet megkockáztatni már nem olyan egyszerű. Ezért lejtik a részegek a „ne fogjatok vissza” táncot, és közben kétségbeesetten reménykednek, hogy valaki szereti őket annyira, hogy igenis visszafogja. Mindenki mindig örül, ha megérkezik a rendőrség, mert nekünk meg kell őket mentenünk, akár akarjuk, akár nem. Oxley nem volt részeg fiatal, de láttam rajta, hogy ugyanúgy szeretné, ha valaki visszafogná. Vagy talán az apját? – Mit akar valójában az apja? – kérdeztem rá. – Amit minden apa. A gyerekei tiszteletét. Majdnem kiszaladt a számon, hogy azt nem minden apa érdemli meg, de sikerült befognom, és különben sem minden apa olyan, mint az enyém. – Jó lenne, ha mindenki lecsillapodna. Ha mindenki megnyugodna, amíg mi a felügyelővel kitalálunk valamit. Oxley rám nézett a csészéje felett. – Tavasz van. Richmondtól felfele van bőven tennivaló. – A bárányok ellenek meg minden – bólintottam. – Maga egyáltalán nem olyan, amilyenre számítottunk. – Mire számítottak? – Hogy Nightingale magához hasonlót választ. – Aki felsőbb osztálybeli? – kérdeztem. – Aki komoly – mondta Isis, megelőzve a férjét. – Munkásféle. – Maga viszont ravasz – mondta Oxley. – Sokkal jobban hasonlít azokra a varázslókra, akiket megszoktunk. – És az jó? Oxley és Isis nevettek.

– Nem tudom – felelte Oxley –, de érdekes lesz látni. Nehéz volt otthagyni a vigasságot. A lábamat úgy húztam, mintha vízben gázolnék. Csak amikor visszaértünk a jaghez, és a lárma elhalkult, akkor éreztem, hogy megmenekültem. – Mi ez? – kérdeztem Nightingale-t, ahogy beszálltunk a kocsiba. – Seducere – felelte. – A Kényszer, vagy ahogy a skótok mondják, a „Káprázat”. Bartholomew szerint sok természetfeletti lény használja önvédelemre. – Mikor tanulom meg? – Úgy tíz év múlva. Ha kicsit ráerősít. Ahogy Cirencesteren át az M4 felé tartottunk, meséltem Nightingale-nek az Oxleyval való találkozásomról. – Ő az Öreg tanácsadója, ugye? – kérdeztem. – Tulajdonképpen igen. A második legfontosabb ember a táborban. – Maga tudta, hogy beszélni fog velem, igaz? Nightingale megállt, körülnézett, majd besorolt a főútra. – Az ő feladata, hogy kedvezményeket csikarjon ki. Kapott Battenberg süteményt, ugye? – Vissza kellett volna utasítanom? – Nem. Nem próbálná csapdába ejteni, amíg a védelmem alatt áll, de az ilyen embereknél nem mindig lehet alapozni a józan észre. Semmi értelme annak, hogy az Öreg hirtelen lefelé nyomakszik. Most, hogy mindkettejükkel találkozott, mit gondol? – Mindkettejüknek van hatalma, de érzésre más és más. Temze anyáé kétségtelenül a tengerből, kikötőből és ilyenekből ered. Temze apáé a földből, az időjárásból, a kristályokból, koboldokból, mit tudom én. – Ez megmagyarázná, hogy miért a Teddington Lock a határ. Teddington a legmagasabb pont, ameddig a dagály elér. Az alatta lévő folyórészt a londoni kikötőhatóság felügyeli. Csodálkoztam volna, ha ez véletlen. – Igazam van? – kérdeztem.

– Azt hiszem. Szerintem mindig is lehetett különbség a folyó dagály alá eső és édesvízi része között. Talán Temze apa ezért tudta olyan könnyen elhagyni a várost. – Oxley arra célzott, hogy az Öregnek nem is kell a város igazából. Hogy csak tiszteletet akar. – Talán megelégedne egy ceremóniával – vetette fel Nightingale. – Hűségesküvel. – Hogy érti? – Feudális esküvel, amiben a hűbéres megígéri, hogy hű lesz és szolgálja a hűbérurát, az pedig védelmet ígér neki. Erre épültek a középkori társadalmak. – Igen, és a középkor jönne el, ha megpróbálná Temze mamát rávenni, hogy hűséget esküdjön bárkinek. Főleg Temze apának. – Biztos benne? Pusztán szimbolikus lenne. – Az még rosszabb. Presztízsveszteségnek érezné. A világ legnagyobb városa űrnőjének tekinti magát, senki előtt nem fog hajlongani. Főleg nem egy lakókocsis bugris előtt. – Nagy kár, hogy nem házasíthatjuk ki őket. Erre mindketten hangosan nevettünk, és elhagytuk Swindont. Az M4-en megkérdeztem Nightingale-t, miről beszéltek az Öreggel. – Legjobb esetben is felületesen járultam hozzá a társalgáshoz. Nagyrészt technikai dolgokról folyt a szó: talajvíz levezetés, vízvezető, vízgyűjtő. Ezek mind nagyban befolyásolják, mennyi víz megy le a folyón idén nyáron. – Ha vissza kéne menni kétszáz évet, és ugyanezt a beszélgetést lefolytatni, akkor miről beszélne az Öreg? – Hogy milyen virágok virágzanak- milyen telünk volt. A madarak vonulásáról egy tavasz, reggelen. – Ugyanez az Öreg lenne? – Nem tudom. 1914-ben ugyanez volt, annyit mondhatok. – Honnan tudja? Nightingale habozott.

– Nem vagyok olyan fiatal, mint amilyennek látszom. Csengett a mobilom. Nem akartam felvenni, de a „That’s Not My Name” szólt, vagyis Lesley keresett. Amikor felvettem, rám förmedt, hogy hol a fenében vagyok. Mondtam neki, hogy most értünk ki Readingből – Történt még egy – mondta. – Milyen súlyos? – Nagyon. Felnyomtam a villogót a tetőre, Nightingale meg beletaposott, és 160-nal hasítottunk vissza Londonba, hátunk mögött a nyugvó nappal. Három jármű parkolt a Charing Cross Roadon, a forgalom egészen a Euston Roadig állt. A St. Martin’s Courton füstszag és adóvevők recsegése fogadott. Lesley a kordonnál várt bennünket, már nyújtotta is a nyuszi ruhát. Átöltözés közben láttam, hogy J. Sheeke’s fél homlokzata kiégett, és három bizonyítéksátrat is felállítottak a sikátorban. Az minimum három holttest. – Hányan vannak bent? – kérdezte Nightingale. – Senki – felelte Lesley. – Mind kijutottak a vészkijáraton, csak kisebb sérüléseket szereztek. – Ezért hálásak lehetünk. Biztos, hogy a mi ügyünk? Lesley bólintott, és az első sátorhoz vezetett bennünket. Dr. Walid már ott volt, egy férfi fölött guggolt, aki a Hare Krisna hívek zsályaszín köntösét viselte. A test a hátán feküdt, lábak kinyújtva, kar kétoldalt széttárva, mintha olyan bizalomépítő gyakorlatot végzett volna, amikor hanyatt esel… csak éppen őt senki sem kapta el. Az arca ugyanolyan véres roncs volt, mint Coopertowné és a biciklis futáré. Ez megválaszolta a kérdést. – Nem ez a legrosszabb – mondta Lesley, és a második sátorhoz intett. Itt két holttest is hevert. Az egyik sötét bőrű férfi fekete szalonkabátban, haja csomókban felállt és vértől volt ragacsos.

Akkora ütést kapott, hogy szétnyílt a koponyája, és kilátszott az agya. A másik szintén krisnás volt. Egy jó szamaritánus próbált segíteni neki azzal, hogy stabil oldalfekvésbe helyezte, de mivel az arca szétnyílt, felesleges gesztus volt. Dobolt a vér a fülemben, alig kaptam levegőt. A köntösét vér szennyezte, valószínűleg a másiké, mintha saját maga próbált volna fröcskölős mintát festeni a narancssárga köntösre. A sátorban fojtogató volt a levegő, izzadni kezdtem a nyusziruhámban. Nightingale kérdezett valamit, de nem is hallottam Lesley válaszát. Kiléptem a sátorból, öklendeztem, visszanyeltem, majd a szalaghoz botorkáltam, ahol nagy meglepetésemre sikerült lent tartanom a Battenberg süteményt. Megtöröltem a szám a nyusziruha hideg műanyag ujjával, és nekidőltem a falnak Szemben a Noel Coward színház poszterét láttam, ahol a Le a bugyival! bohózatot játszották. Két áldozat levált arccal azt jelentette, hogy a „megszállás” egyszerre két egyénre volt hatással. Maradt még egy sátor. Lehet ennél rosszabb? – kérdeztem magamban. Hülye kérdés. A harmadik test törökülésben ült, de nem úgy, mint egy gyerek, hanem mint egy jógi, két tenyere felfelé fordítva a térdén pihent. A köntöse véráztatta, vállát és felkarját vörös kötélszerű izé borította. Feje nem volt, csak a nyaka cakkos tönkje maradt. A tépett izmok között fehér valami villant. A gerincnek tippeltem. Seawoll ebben a sátorban várt ránk, Morgott, amikor Lesley bevezetett. – Valaki nagyon kiakadt. – Eszkalálódik – szaladt ki a számon. Nightingale élesen rám nézett, de nem szólt. – Micsoda eszkalálódik? – kérdezte Lesley. – És miért nem tudjátok megállítani? – Mert nem tudjuk, mi az, konstábler – felelte Nightingale.

Volt bőven tanú, gyanúsított és olyan személy, aki segíti a rendőrség munkáját. Párokba rendeződtünk, hogy a lehető leggyorsabban ki tudjuk kérdezni őket. Én Seawollal, Nightingale meg Lesleyvel. Így mindig lesz a szobában valaki, aki kiszúrja a vestigiumot. Stephanopoulos őrmester gyűjtötte be a fizikai bizonyítékokat és a térfigyelő kamerák felvételeit. Tulajdonképpen érdemes volt munka közben figyelni Seawollt. A gyanúsítottakkal közel sem volt olyan félelmetes, mint a rendőrökkel A kihallgatási technikája gyengéd volt, sosem cimborált, mindig hivatalos maradt, sosem emelte fel a hangját. Én jegyzeteltem. Az események rekonstruált sorrendje nyomasztóan hasonlított az eddig látottakra, csak más nagyságrendben. Enyhe tavaszi vasárnap délután volt, a St. Martin’s Courton viszonylag sokan gyűltek össze. A Close egy sétálóutcának átalakított sikátor, amelyről három színészbejáró nyílik, valamint a Brown és a híres J. Sheekey’s Osztrigabár hátsó bejárata. A színháziak odajárnak kávéra és szakmai trécselésre előadások között. A J. Sheekey’s színházi törzshely, ami nem meglepő, ha késő éjjel ételt kínálsz a West End híres színházainak közelében. A Sheekey’snek volt egyenruhás és fekete császárkabátos ajtónállója, és aznap délután itt kezdődött a baj. Háromnegyed háromkor, vagyis nagyjából akkor, amikor én Oxleyval és Isisszel teáztam, a Krisna Tudatúak Nemzetközi Társaságának hat tagja lépett be a Close-ba a Charing Cross Road felől. Ez gyakori útvonala volt a bhaktáknak a Leicester Square-től a Covent Garden felé. Michael Smith vezette őket, akiről az ujjlenyomat-azonosítás kiderítette, hogy megtért kábítószerfüggő, alkoholista, autótolvaj és feltehetően nemi erőszak elkövetője, és aki makulátlan életet élt, amióta kilenc hónapja megtért. A Krisna-tudatú hívők közössége tudatában van annak, hogy a figyelemfelkeltés és a járókelők provokálása között finom a határ. Az a szándékú hogy a nyilvános tánc és kántálás révén a potenciális szimpatizánsokat a

mozgalomhoz csábítják, nem pedig az, hogy konfrontációt provokáljanak. Így aztán az egy helyen töltött időt óvatosan kell megsaccolni a baj elkerülése végett. Michael Smith különösen jónak bizonyult annak megítélésében, hogy a hívek mit tudnak megúszni, ezért vezette ő aznap délután a sáfránykrokodilt. Ezért is lepődött meg mindenki, mármint Willard Jones, korábbi Ilandudnói életmentő és szerencsés túlélő szerint, amikor megálltak a J. Sheekey’s előtt, és Michael Smith azt mondta, még több zajt akar hallani. De hát zajt csapni és figyelmet felkelteni voltak az utcán, úgyhogy elkezdtek zajt csapni. – Harmonikus zajt – tisztázta Willard Jones. – A materializmus és a képmutatás korában a spirituális felismerésnek nincs még egy olyan hatékony formája, mint a maha-mantra kántálása. Mint a gyerek őszinte sírása az anyja után… – Ebben a szellemben folytatta. Ami nem volt harmonikus, az a kolomp volt, amiről Willard Jones tudta, hogy igazi kolomp, mivel az apja és testvérei igazi gürcölő walesi farmerek voltak. – Aki hallott már igazi kolompot, az felismeri – mondta Jones –, mert nem úgy készül, hogy harmonikus legyen. Körülbelül kettő ötvenkor Michael Smith egy hatalmas kolompot vett elő, és széles mozdulatokkal elkezdte rázni. Aznap Gurcan Temiz volt az ügyeletes egyenruhás kapus, aki Tottenhambe érkezése előtt ankarai lakosnak mondhatta magát. Gurcan tipikus londoniként magas ingerküszöbbel rendelkezett a tapintatlanságot illetően; hiszen ha nagyvárosban élsz, nincs értelme arra panaszkodni, hogy nagy a város. De még ennek a toleranciának is megvannak a határai, és ennek a bizonyos határnak „kiakasztani” a neve. Az étterem előtt hatalmas kolompot rázni, és zavarni a vendégeket kétségtelenül kimerítette a „kiakasztani” fogalmát, így Gurcan odalépett Michael Smith-hez, hogy tiltakozzon, aki elkezdte a kolomppal ütni a fejét és a vállát Dr. Walid szerint a negyedik ütés okozta a halált. Amikor Gurcan remiz a földre került, két hívő, Henry MacIlvoy az új-zélandi Wellingtonból, és William Cattrington Hemel Hempsteadből

odasiettek, és nekiláttak rugdosni az áldozatot. Ezzel nem okoztak akkora kárt, mint okozhattak volna, mivel mindketten puha műanyag szandált viseltek Ekkor egy gyújtóeszköz robbant a J. Sheekey’s bárban. Noha a vendégsereglet színészekből és turistákból állt, gyorsan, de rendezetten hagyták el az épületet. Akik a hátsó ajtón át jutottak ki, szétszéledtek a Cecil Courton: akik elöl, elhaladtak Gurcan Temiz, Henry MacIlvoy és William Cattrington teste mellett, akik mind halottak voltak. A legtöbben a testeket, a vért látták, részleteket nem. Egyedül Willard Jones látta tisztán, mi történt Michael Smith-tel. – Csak leült – mesélte. – És aztán szétrobbant a feje. Van néhány hétköznapi dolog, amitől szétrobbanhat az ember feje; a mesterlövészpuska az egyik, úgyhogy a gyilkosságiak első körben ezeket próbálták kizárni. Közben én kiderítettem, mi robbant a J. Sheekey’sben, ami jól jött, mert akkor már a terroristaellenes osztag és az MI5 is az ügy körül szimatolt, ami meg senkinek sem hiányzott. A választ azok a kísérletek adták meg, amelyeket félig titokban folytattam a mobilom felrobbanása ügyében. Eszem ágában sem volt a laptopomat vagy egy másik telefont használni kísérleti malacnak, hát elruccantam a Számítógépeket Afrikának szolgálathoz, akik régi számítógépeket újítanak fel és adnak el külföldre, és szereztem egy szatyor chipet meg egy alaplapot, ami egy Atari ST-é lehetett. Szigetelő-szalaggal huszonöt centiméteres szakaszokat jelöltem meg a padon, minden jelhez raktam egy chipet, majd gondosan bepozícionáltam a kezem, és csináltam egy fénygömböt. A tudományban az a trükk, hogy egyszerre csak egy változót változtassunk, de én úgy éreztem, képes vagyok minden alkalommal ugyanolyan intenzitású fénygömböt produkálni. Egy egész napot töltöttem azzal, hogy fénygömböt varázsoltam, majd minden egyes chipet mikroszkóp alatt ellenőriztem, látok-e károsodást. Nem értem

el vele mást, mint hogy kiakasztottam Nightingale-t, aki azt mondta, ha ennyi időm van, akkor biztosan tudom, mi a különbség a tárgyeset és az ablatív eset között. Aztán elkezdte megtanítani az első Adjectivumot, ami egy olyan forma, ami egy másik forma néhány aspektusát változtatja meg. Ez az Adjectivum a Iactus volt, ám az Impellóval együtt elméletileg lehetővé tette volna nekem, hogy egy almát lebegtessek körbe a szobában. Két hét almarobbantás után eljutottam odáig, hogy végig tudtam vinni egy almát a labor hosszán, viszonylag pontosan. Nightingale azt mondta, a következő fázis az, hogy elkapjam, amit felém hajítanak, és ezzel visszajutottunk a robbanó almákhoz és ahhoz a naphoz, amikor elmentünk tiszteletünket tenni Temze apához. Akkor ért a megvilágosodás, amikor a kihallgatóban figyeltem, hogy Seawoll finoman kiszemezgeti a tényeket Willard Jones vallomásából. A mágia abban hasonlít a tudományhoz, hogy néha egyszerűen csak ki kell szúrni azt, ami mocskosul nyilvánvaló. Ahogy Galileo kiszúrta, hogy a tárgyak gravitációban súlyuktól függetlenül gyorsulnak, úgy én is rájöttem, hogy a mobilom és a kísérletezéshez használt chipek közti nagy különbség az, hogy a mobilom akkumulátorra be volt kapcsolva, amikor felrobbant. A használt chipeket akkumulátorhoz kapcsolni túl időigényesnek bizonyult volna, de szerencsére már öt fontért kapsz tíz egyszerű számológépet, ha tudod, hova kell menni. Aztán már csak le kellett őket rakni a megfelelő helyre, pontosan öt másodpercig fénygömböt produkálni, és megnézni őket mikroszkóp alatt. A kezem alatt lévő számológép szénné égett, és a kétméteres jelig találtam egyre csökkenő károsodást. Vajon erőt bocsátok ki mellékesen, az tesz; tönkre az elektronikát, vagy éppen hogy erőt szívok ki a számológépekből? És miért éppen a chipeket éri kár, nem mást? A megválaszolatlan kérdések mellett annyi kiderült, hogy lehet nálam mobil mágia közben is, csak ne felejtsem el kivenni az akkumulátort – De mit jelent ez az egész? – kérdezte Lesley.

Meghúztam a Beckst, és az üveggel a tévé felé intettem. – Azt jelenti, hogy rájöttem, hogyan kezdődött a tűz. Másnap reggel Lesley e-mailen elküldte nekem a tűz-jelentést, amit átnéztem, majd kerestem egy üzletet, ahol pontosan olyan kasszát árultak, mint amilyet a J. Sheekeys bárban használtak. Mivel élt Nightingale „A Hodályban nincs látogatás, kivéve a kocsiszínt” szabálya, magamnak kellett becipelnem a dögnehéz kasszát a hátsó bejárattól a laborba. Molly figyelte, ahogy kínlódom, és kezével leplezte a mosolyát. Gondoltam, ezúttal Lesley nem számít látogatónak, de amikor odahívtam demonstrációra, azt mondta, Seawoll rábízott egy csomó feladatot. Miután mindent beállítottam, megkértem Mollyt, hívja a laborba Nightingale-t. A sarokban csináltam helyet, távol a gázcsövektől, odatoltam egy fémkocsin a kasszát, és bedugtam. Amikor Nightingale megérkezett, adtam neki köpenyt és védőszemüveget, és megkértem, hogy álljon a kasszától számított hatméteres jelhez. Majd gyorsan kivettem az akkut a mobilomból. – És pontosan mi is ennek a célja? – érdeklődött. – Kis türelmet, uram, mindjárt világos lesz. – Ha maga mondja, Peter. – Karba fonta a kezét. – Védősisak nem kéne? – Nem szükséges, uram. Visszaszámolok háromtól, és nullánál csinálja a legerősebb varázslatot, amit még biztonságosnak vél. – A legerősebbet? Biztos benne? – Igen, uram. Mehet? – Én készen állok. Visszaszámoltam, és nullánál Nightingale felrobbantotta a labort. Legalábbis érzetre. Nightingale kinyújtott tenyere felett olyan lánglabda keletkezett, mint egy iszonyúan elrontott fénygömb. Hőhullám csapott át rajtam, égő haj szagát éreztem. Majdnem bevetődtem egy pad mögé, de rájöttem, hogy a hő nem fizikai. Nem lehetett az, máskülönben Nightingale lángra kapott volna. A hő

valahogy megmaradt a tenyere feletti gömbben. Jókora vestigiát éreztem. Nightingale rám nézett, és nyugodtan felvonta a szemöldökét. – Meddig csináljam? – Nem tudom. Meddig tudja? Nightingale nevetett. Mozgást láttam a szemem sarkából, és arra fordulva Mollyt pillantottam meg az ajtóban. A nő szeme visszatükrözte a tüzet, ahogy Nightingale-t bámulta. Épp akkor fordultam vissza, amikor a kassza felrobbant. A teteje lerepült, égő műanyag darabok záporoztak ki fekete füst gomolygott felfele. Molly felsikkantott, én meg előreugrottam a tűzoltóval, és szén-dioxidot fújtam az egészre, amíg el nem aludt. Nightingale eltüntette a halálos lánggömböt, és bekapcsolt egy ventilátort, aminek a létezéséről nem is tudtam – Miért robbant fel? – kérdezte. – A komponensek gyors lebomlása robbanásveszélyes gázt termel, hidrogént vagy valamit. Kémiából csak közepes voltam. A gáz elkeveredik a levegővel a tokban, elég egy elektromos szikra, és bumm. Arra válaszoljon: a varázslat kiszívja a mágiát egy tárgyból, vagy beleteszi? Naná, hogy a válasz az volt mindkettő. – Ezt általában csak az elsődleges formánál tanuljuk. – A mágiát Nightingale értelmezése szerint az élet termeli. A varázsló meríthet a saját mágiájából vagy az általa bővítéssel tárolt mágiából, ami érdekesen hangzott, de nem volt köze a robbanó kasszához. Az élet védelmezi magát, és minél bonyolultabb, annál több mágiát termel, de annál nehezebb meríteni belőle. – Egy másik ember mágiájából lehetetlen meríteni. Vagy akár egy kutyáéból. – A vámpírok kiszívták az életet mindenből a házban, nem? – A vámpírok paraziták, de nem tudjuk, hogyan csinálják. Vagy akár hogy a maga Beverley Brook barátnője hogyan merít erőt a környezetéből. – A vámpírházban vettem észre először a hatást a mikrochipeken.

– Ahogy a gépek egyre inkább hasonlítanak az emberre, érthető, hogy saját mágiát is termelnek. Nem értem, ez hogyan segít nekünk. – Az áltudományos magyarázatra fintorogtam, de úgy véltem, nincs itt az ideje, hogy ebbe belemenjünk. – Az első esetben azt jelenti – magyaráztam –, hogy ami ezt csinálja, hatalmas mennyiségű energiát szív fel, a második esetben azt, hogy van mit keresnünk. Nem mintha találtunk is volna valamit. Közben Seawoll csapata kapott egy különösen értelmetlen késelési esetet egy pubban a Piccadilly Circus mellett. Körbeszimatoltam, de nem volt vestigia, csak egy hülye, bár abszolút érthető ok. – Megcsalta a fiúját – magyarázta Lesley egy éjjel, amikor átjött filmet nézni. Fiú megismerkedett lánnyal, lány lefeküdt másik fiúval, első fiú leszúrta másik fiút, és elszökött. – Szerintünk Walthamstowban bujkál. – Sokak szerint ez önmagában is elég büntetés lenne. A J. Sheekey’s előtti gyilkosságot Michael Smithre verték, aki állítólag fejbe lőtt három embert engedély nélküli fegyverével, majd főbe lőtte magát. A média talán jobban odafigyel, ha nem kapnak rajta egy szappanopera-sztárt egy ugyanolyan híres focistával egy mayfairi klub vécéjében. A médiahacacáré két hétig elnyomott minden más hírt, és Lesley szerint túl kényelmes egybeesés volt ahhoz, hogy véletlen legyen. Az áprilist azzal töltöttem, hogy a formát gyakoroltam, latint tanultam és új módokat találtam ki a mikrochipek felrobbantására. Minden délután sétáltam Tobyval a Covent Garden és a Cambridge Circus körül, hátha valamelyikünk szagot fog, de nem történt semmi. Párszor hívtam Beverley Brookot, de azt mondta, az anyja megparancsolta, hogy ignoráljon, amíg nem csináltam valamit Temze apával.

A május tipikusan kezdődött, az ünnepek alatt két napig esett, háromig szemerkélt, aztán a kővetkező vasárnap verőfényesen indult. Egy fiatalember ilyen napon gondol románcra, fagylaltra és bábszínházra. Ez a nap volt a Covent Garden May Fayre, amely az első Punch és Judy előadást ünnepli rezes bandával, speciális bábmisével a Színészek Templomában, és annyi bábműsorral, amennyi a templomudvarra befér. Amikor próbaidős voltam a Charing Crosson, aznap mindig oda voltam kirendelve, úgyhogy felhívtam Lesleyt, nem akarja-e megtekinteni a vásárt civil szemszögből. A Tesco Metróban vettünk jégkrémet és kólát, és addig kerülgettük a turistákat, amíg oda nem értünk a templom bejáratához, Egy bábbódét állítottak fel fél méterre attól a ponttól, ahol William Skirmish fejét lecsapták. – Négy hónappal ezelőtt – mondtam ki hangosan. – Nem unatkoztunk azóta – bólintott Lesley. – Nem neked kell latint tanulni. A gyerekeknek tettek le matracokat, a felnőttek hátul álltak. Egy udvari bolond ruhás alak lépett előre, hogy bemelegítse a tömeget. Elmagyarázta, hogy az évszázadok során számtalan verzió létezett, de ma, a mi okításunkra és szórakoztatásunkra a híres Phillip Pointer professzor előadja Puncb és Judy tragikus komédiáját vagy komikus tragédiáját, ahogy azt Giovanm Piccini 1827-ben elmesélte John Payne Colliernek. A történet azzal kezdődött, hogy Punch orrát megharapta Toby kutya.

8. A LEBUTÍTOTT VERZIÓ

Toby megharapja Punchot, aki agyonveri Mr. Scanmnuchot, Toby gazdáját. Aztán Punch hazamegy, és kidobja a kisbabáját az ablakon, majd agyonveri Judyt, a feleségét. Leesik a lóról, és szemen rúgja az orvost. Az orvos bottal támad rá, de ő megragadja és agyonveri a doktort. Egy gazdag ember haza előtt kolompol, és amikor a gazdag ember szolgája el akarja zavarni, Punch agyonveri. Itt a fagyim elolvadt, és a cipőmre csöpögött. Punch és Judy tragikus komédiája vagy komikus tragédiája, ahogy Giovanni Piccini 1827-ben elmondta John Payne Colliernek. Nem nehéz rábukkanni, ha az ember tudja, mit keres. A műsor után Lesleyvel megmutattuk az igazolványunkat a professzornak, aki boldogan odaadta a forgatókönyvet. Elvittük a New Row és a Garrick Street sarkán lévő Roundhouse-ba, és két dupla vodkával felvértezve nekiláttunk olvasni. – Nem lehet véletlen – jegyeztem meg. – Gondolod? Valami hús-vér emberekkel adja elő ezt a hülye bábjátékot. – A főnöködnek nem fog tetszeni. – Hát nem én fogom neki megmondani. Mondja meg a te főnököd az én főnökömnek, hogy Mr. Punch kibaszott szelleme gyilkolászik az ő területén. – Szerinted szellem? – Honnan tudjam? Ez a ti asztalotok, mágikus zsaruké. A Hodálynak három könyvtára van: az egyikről akkor még nem tudtam, a másik a mágikus könyvtár, ahol a varázsigékről, formákról

és alkímiákról szóló értekezéseket tartották, de mind latinul íródott, ami nekem kínai, és a harmadik általános könyvtár az elsőn, az olvasó mellett. A munkamegosztás az elejétől nyilvánvaló volt: Nightingale nézte át a mágikus könyvtárat, én meg az emberi nyelven olvasható cuccokat. Az általános könyvtárban annyi mahagóni volt, amennyi elég lenne az Amazonas medencéjének újrafásítására. Az egyik falon egész a plafonig értek a könyvek, a felső sorokat fényes rézcsövön sikló létrával lehetett elérni. Gyönyörű diófaszekrényekben voltak a cédulák, mert ebben a könyvtárban még nem volt gépesített kereső. Amikor kinyitottam a fiókokat, régi karton és penész szaga csapott meg, és vigasztalónak találtam a gondolatot, hogy Molly ezeket nem nyitotta és takarította ki rendszeresen. A katalóguscédulak tárgy szerint lettek rendszerezve, cím szerinti mutatóval. Punch és Judy utalásokat kerestem, de nem találtam. Nightingale adott egy másik kifejezést: hazajáró lélek. Pár melléfogás után ráakadtam dr. John Polidori Meditációk életről és halálról című munkájára, amely a címlap szerint 1819-ben jelent meg. Azon a lapon elegánsan hurkolt kézírással ez állt: Vincit qui se vincit. 1821. augusztus. Kíváncsi voltam, mit jelent. Polidori szerint a hazajáró lélek egy nyughatatlan szellem, aki visszatér a halálból, hogy pusztítást végezzen az élők között, általában valami vélt vagy valós sérelemért vagy igazságtalanságért, amelyet életében elszenvedett. – A profilunkba illik – mondtam Nightingale-nek ebéd (Wellington-szelet, főtt krumpli, hirtelensült paszternák) közben. – Ezek az apró sérelmek nagy kitörést okoznak. Passzol Lesley elméletéhez, hogy a nagy eseményeknek kis visszhangjuk van. – Gondolja, hogy az hat rájuk? – Szerintem ez olyan mezőhatás, mint a sugárzás vagy a villanykörte fénye. A visszhangok a mezőn belül vannak, az agyuk feltöltődik negatív érzelmekkel, és kirobbannak.

– Ez esetben nem lenne több emberre hatással? Minimum tizen voltak a moziban akkor, maga és Lesley konstábler is, mégis csak az anyát érte. – Nem lehet, hogy a már meglévő haragot erősíti fel? Katalizátorként? Bár nem lenne könnyű tudományosan bebizonyítani. Nightingale mosolygott. – Mi az? – kérdeztem. – Egy varázslóra emlékeztet, akiit ismertem, Dávid Mellenbyre. Neki is ez volt a mániája. – Mi történt vele? És hagyott jegyzeteket? – Sajnos meghalt a háborúban. A fele kísérletet sem tudta elvégezni, amit szeretett volna. Volt egy elmélete a genii locorumról, ami tetszett volna magának. – Mi volt az? – Ezt majd a legközelebbi forma elsajátításakor elmondom. Feltűnt nekem, hogy eltérések vannak a forgatókönyv és Punch tettei között Pretty Pollyra gondolok. A tragikus komédia szerint miután megölte a feleségét és a fiát, Mr. Punch elénekel egy boldog dalt a feleséggyilkosság előnyeiről, majd rányomul Pretty Pollyra. Polly nem szól semmit, de „nem undorodik”, amikor vidám kis sorozatgyilkosunk elkezdi csókolgatni. – Nem tudjuk, hogy tényleg e szerint a forgatókönyv szerint halad-e – jegyeztem meg. – Igaz. Piccini szájhagyomány alapján mesélt, ami szinte sosem megbízható. A feltehetőleg megbízhatatlan Piccini szerint a következő áldozat egy vak koldus lesz, aki Mr. Punch arcába köhög, és a pimaszságáért Punch ledobja a színpadról. A forgatókönyvben nem szerepelt, hogy túléli-e. – Ha ez a Pulcinella hazajáró lélek követi a cselekményt, akkor a következő áldozat egy jótékonysági kalapozó lesz.

– Kalapozó? – nézett rám. – Aki pénzt kér. Csak persze nem kalappal, hanem bádogdobozzal. – Egy vak koldus. Jobb lenne tudni, ki a hazajáró és hol van eltemetve. – Ha megtudjuk, kicsoda, el tudjuk rendezni a problémáit, és békében nyugodhat. – Vagy kiássuk a csontjait, porrá őröljük, összekeverjük kősóval és a tengerbe szórjuk. – Az beválik? – Victor Bartholomew azt mondja, ezt érdemes – vont vállat Nightingale. – Ő írt könyvet arról, hogyan kell elbánni szellemekkel és hazajáró lelkekkel. – Szerintem nem veszünk észre egy olyan nyilvánvaló információforrást, ami kiszúrja a szemünket – jegyeztem meg. – Igazán? – Nicholas Wallpennyt. Az összes támadás a Színészek Temploma közelében történt, vagyis a hazajáró is a közelben lehet. Nicholas talán ismeri. Talán együtt lógnak. – Nem hinném, hogy a szellemek úgy „lógnak”, ahogy maga gondolja – mondta Nightingale, majd egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy Molly nem figyel, és félig üres tányérját az asztal alá csúsztatta. Toby farka a lábamat verte, ahogy befalta. – Nagyobb kutya kell – mondtam. – Vagy kisebb adag kaja. – Éjjel próbáljon beszélni vele. De ne feledje, hogy Nicholas akkor sem volt megbízható tanú, amikor még élt. Kétlem, hogy ez a halálával javult volna. – Hogyan halt meg? Tudja? – Az italtól. Élvezetes halálnem. Mivel Toby volt a hivatalos szellemvadász kutyánk, és mert járás közben ijesztően totyogott, magammal vittem. A Russell Square-től

fél órás séta a Covent Garden. A Forbidden Planet után, a Shaftesbury Avenue-n átkelve egyenesen a Neal Streetre jutunk, ahol a biciklis futár meghalt. De ha el akarok kerülni minden utcát, ahol valaki meghalt, akkor Aberystwythbe kell költöznöm. Késő este volt, nem túl meleg, de a gasztropub előtt még italozók üldögéltek. London nemrég tette magáévá a szabadtéri kávézótársadalom gondolatát, és esze ágában sem volt engedni, hogy egy kis lehűlés akadályozza, főleg mivel bent tilos lett a dohányzás. Toby megtorpant ott, ahol dr. Framline megtámadta a futárt, de csak azért, hogy lepisiljen egy korlátot. A Covent Garden meg záróra körül is tömve volt. Az Operaházból özönlött ki a tömeg, kereste, hol lehet harapni valamit, míg a szerte Európából iskolai kirándulásra érkezett fiatalok azt a jogukkal gyakorolták, hogy teljes egészében elállják az utat. Miután a fedett piac kávézói, éttermei és pubjai bezártak, a tér gyorsan kiürült, nemsokára elég kevesen voltak hozzá, hogy megkockáztassam a szellemvadászatot. A szaktekintélyek nem értettek egyet a szellemvadászat igazi természetében. Polidori állította, hogy a szellemek az elhunytak elszakadt lelkei, akik egy helyhez kötődnek. Az ő elmélete szerint a saját lelkűkből táplálkoznak, és végül semmivé apadnak, hacsak a szellemet mágikusan fel nem töltik. Richard Spruce 1860-as A fantazmagória Yorkshire-ben című könyvében nagy vonalakban egyetértett Polidorival, de hozzátette, hogy a szellemek a környezetükből is felszívhatnak mágiát, ahogy a moha a sziklából. Peter Brock az 1930-as években azt írta, hogy a szellemek csupán környezetük mágikus szövetébe rótt nyomok, mint ahogy a zene megmarad a bakelitlemezen. Én úgy véltem, inkább a halott személyiségének durva másolatai, amik lebutított formában működnek egy mágikus mátrixban, ahol az egyik mágikus pont információcsomagot ad át a másiknak. Mivel Nicholasszal mindkétszer a Színészek Templománál találkoztam, ott kezdtem. A zsaruk nem úgy látják a világot, ahogy

az átlagemberek. A rendőrről lerí, hogy rendőr, csak abból, ahogy körülnéz egy szobában. Hideg, gyanakvó pillantás, amiről azonnal felismeri az, aki tudja, mire kell figyelni. A furcsa benne az, hogy milyen gyorsan ráragad az emberre. Még csak egy hónapja kerültem a rendőrséghez, amikor meglátogattam a szüleimet, és rájöttem, hogy ha nem tudnám, hogy apám drogos azonnal kiszúrtam volna amint belépek. Hozzá kell tennem, hogy anyám takarításmániás – a nappali szőnyegén enni lehetne de az összes jel ott volt, csak tudnom kellett, mit keressek. Ugyanúgy vestigiával kezdődött. Amikor az oszlopok homokköveire tettem a tenyeremet, ugyanazok az érzetek – a hideg, homályos jelenlét, az illat, ami szantálfa is lehetett – jöttek, csak most, mint az utcát olvasó zsaru, sejtettem, mit jelenthetnek. Visszagondoltam arra, amikor legutóbb megérintettem a követ. Ugyanezek a benyomások értek? Körülnéztem, nem figyel-e valaki. – Nicholas – mondtam a falnak. – Itt van? Éreztem valamit a tenyeremben, olyan vibrációt, mint egy távoli metróé. Toby vinnyogott és hátracsámpázott, karmai csúszkáltak a macskaköveken. Mielőtt én is hátrálhattam volna, Nicholas fehér, áttetsző arca jelent meg előttem. – Segítsen – mondta. – Mi a baj? – Felfal! – felelte, aztán az arcát visszaszippantotta a fal. Egy pillanatig furcsa rángatást éreztem a tarkómon, és hátravetettem magam. Toby ugatott egyet, majd megfordult, és eliramodott a Russell Square irányába. A hátamra zuhantam, ami rohadtul fájt, és egy pillanatig ott feküdtem, mint a hülye, aztán felkecmeregtem. Óvatosan közelebb mennem, és megint a kőre tettem a tenyeremet. Hideg és durva volt, de semmi mást nem éreztem. Mintha a vestigiát is kiszívták volna a kőből, ahogy a vámpírházban. Elkaptam a kezem, és elhátráltam. A Piazza sötét és csendes volt. Sarkon fordultam, és nekivágtam az éjszakának Toby után.

Visszaszaladt egész a Hodályhoz. A konyhában találtam meg, Molly ölében feküdt. Ő simogatta, és csúnyán nézett rám. – Szembe kell néznie a veszéllyel – magyaráztam. – Ha maradni akar, dolgoznia kell. Csak mert egy ügyön dolgoztam, még nem mentesültem a gyakorlás alól. Meggyőztem Nightingale-t, hogy mutassa meg a tűzgömb varázslatot, ami nem meglepő módon a Lux variációja volt, és a lactus szolgált a mozgatásra. Amikor bebizonyítottam Nightingale-nek, hogy az első része már megy anélkül, hogy megégetném a tenyerem, lementünk a lőtérre gyakorolni. Nem mintha addig tudtam volna a lőtérről. A hátsó lépcső alján jobb helyett balra kellett fordulni, át egy megerősített ajtón, amiről mindig azt hittem, hogy a szenespince, be egy ötven méter hosszú terembe, aminek egyik végén homokzsákok voltak, a másikon fémszekrények. Egy sor khaki színű gázmaszkdoboz fölött igazi Brodie-sisakok lógtak. Volt egy poszter, vérvörös háttéren fehér betűk: „Nyugalom és bizalom”, amit jó tanácsnak találtam. A célpontnál egy köteg kartonalak hevert, a kortól már ropogós, de még felismerhető német katonák szenesvödör sisakkal és bajonettel. Nightingale irányításával feltámasztottam belőlük egy sornyit a homokzsákoknak, aztán visszakocogtam. Mielőtt elkezdtük, ellenőriztem, hogy tényleg nincs nálam a vadiúj mobilom. – Figyeljen erősen – mondta Nightingale. Kilendítette a kezét, amit villanás követett, olyan reccsenéssel, mintha lepedőt repítettek volna el, majd a bal szélső céltábla lángoló cafatokra szakadt. Izgatott taps kezdődött mögöttem, és megfordulva Mollyt láttam, aki örvendezve sziszegett és lábujjhegyen állt, akár egy kisgyerek a cirkuszban – Nem mondta a latin szót – mutattam rá. – Ezúttal az elejétől fogva csendben gyakorlunk. Ez a varázslat fegyver. Egyetlen célja van: ölni. Ha elsajátította, ugyanazok a

szabályok vonatkoznak magára, mint minden fegyveres rendőrre, úgyhogy érdemes átismételni a fegyver-használatra vonatkozó jelenlegi szabályokat. Molly ásított, a száját eltakarva, hogy leplezze, milyen nagyra nyitotta. Nightingale üresen nézett rá. – Kénytelen férfivilágban élni – magyarázta. Molly vállat vont, mintha azt mondaná, megszoktam. Nightingale megint bemutatta, ezúttal negyedakkora sebességgel, és én próbáltam utánozni. A tűzgömböt már gyakoroltam, de amikor a lactusra került sor, sikamlósnak bizonyult, mintha az almától eltérően nem lenne rajta fogás. Amikor meglendítettem a karom a bevett drámai módon, a tűzgolyóm finoman végiglebegett a lőtéren, kis lyukat égetett a céltáblába, aztán beleágyazódott a mögötte lévő homokzsákba. – El kell engednie, Peter – oktatott Nightingale különben nem sül el. Elengedtem a tűzgolyót, majd tompa durranás hallatszott a céltábla mögül. Füstpászma kígyózott felfelé. Mögöttem Molly vihogott Egy órát gyakoroltunk, aminek a végére olyan szédítő sebességgel tudtam tűzlabdát végiglőni a lőtéren, mint egy méh, ami teljesítette a pollenkvótát, és egy pillanatra élvezi a kilátást. Tízórai szünetet tartottunk, én pedig felvetettem, hogy meg kéne idéznünk Nicholas szellemét, már ha maradt belőle annyi, miután az a valami „felfalta”. – Polidori beszél egy varázsigéről, ami szellemeket idéz. Működik? – Az inkább rituálé, mint varázslat. – Hogy Molly ne abajgasson minket kajával, a konyhában teáztunk, gondolván, ha nem kell hat asztalt megterítenie, csak két adagot kapunk Bevált, de jó nagy adagok voltak. – Mi a különbség? – kérdeztem.

– Folyton olyanokat kérdez, aminek még két évig nincs itt az ideje. – Elég lesz a lebutított verzió. – A varázslat több összefűzött forma, míg a rituálé az, aminek hangzik: egy folyamat segítése érdekében elrendezett forma-sorozat, némi kiegészítővel. Általában régi varázsigék a tizennyolcadik század elejéről. – A rituálé rész fontos? – Őszintén mondom, hogy nem tudom. Ezeket a varázsigéket ritkán használják, különben felújították volna őket az 1900-as években. – Meg tudja mutatni, hogyan kell? – Toby észrevette, hogy teasüteményt vajazok, és éberen felült. Törtem neki egy darabot. – Van még egy probléma – folytatta Nightingale. – A rituálé jelen formájában állatáldozatot igényel. – Hát, Toby szép kövér. – A modern társadalom rossz szemmel nézi az efféle viselkedést, főleg a modern egyház, amelynek területén történetesen végre kéne hajtanunk. – Minek kell az áldozat? – Bartholomew szerint az állat halálakor a veleszületett mágiája elérhető táplálék lesz a szellemnek, segít az anyagi síkra hozni. – Tehát az állat életesszenciája lesz a mágikus táplálék? – Igen. – Embert is fel lehet áldozni? Így venni el mágiát? – Igen. De van egy kis bibi. – És mi az? – A világ végéig üldözik, és kivégzik. Nem kérdeztem, hogy kinek a feladata ez. Toby ugatva követelt kolbászt. – Ha csak mágiaforrás kell – mondtam akkor tudom, mivel lehet helyettesítem.

Bartholomew szerint minél közelebb vagy a szellem sírjához, annál jobb, úgyhogy pár órán át böngésztem az egyházmegye dokumentumait, miközben Nightingale meggyőzte a rektort, hogy templomi vandálokat akarunk elkapni. Nagyon fura egy templom: egy óriási kőpajta, amit Inigo Jones tervezett. A keleti bejárat, ahol Nicholasszal találkoztam, álbejárat, az igazi a nyugati oldalon van, a templomudvarra néz, amelyet átalakítottak kertnek. A Bedford Streetről lehetett bejutni egy magas öntöttvas kapun. Nightingale rábeszélte a rektort, hogy adja kölcsön a kulcsokat. – Ha lesben akarnak állni, nem kéne nekem is maradnom? – kérdezte a rektor. – Attól félünk, követik magát. Azt akarjuk, hogy azt higgyék, tiszta a levegő, hogy tetten érhessük őket. – Veszélyben vagyok? Nightingale a szemébe nézett. – Csak ha a templomban marad ma éjjel. A kertet három oldalról sorházak tégla háta és zsalus ablaka övezte, amelyeket a Piazzával egy időben építettek. A forgalom zaját kizárva nyugodt kis zöld teret fogtak közre, amit a templom igazi bejárata vigyázott. Az ösvény mellé meggyfákat ültettek, amelyeket rózsaszín virágok borítottak a májusi napfényben. Ahogy Nightingale mondta, ez az egyik legszebb hely Londonban. Kár, hogy éjfélkor egy halottidéző szertartásra jövök vissza. A temetési naplók hiányosak voltak, Wallpenny sírjának helyét csak saccolni tudtam, valahol a kert északi felén, középtájon lehetett. Mivel Nicholas nem akart Nightingale előtt megjelenni, Nightingale a Bedford Screet-i kapunál lesz. Segélykiáltási hatósugáron belül. Ahogy kicsivel éjfél után beléptem, itt-ott még trillázott egy-egy madár. Tiszta éjjel volt, de csillagokat nem lehetett látni. A kapu vasa hideg volt a kezemben, ahogy betettem, és elindultam a sír felé. Volt egy kanadai túlélőlámpám, amit fejre lehetett erősíteni azzal olvastam a rendőrségi noteszembe írt jegyzeteket.

A puha, tavaszi fűbe minimum markolóval lehetett volna pentagramot rajzolni, de különben sem akartam vandalizálni azt a szép gyepet. Inkább faszénporral rajzoltam meg a csillagot és a kört egy zsák segítségével, aminek az egyik sarkát kilyukasztottam. Szép vastag vonalat húztam. Polidori alaposan elmagyarázta a pentagram megtörésének veszélyeit megidézéskor. Az, hogy a lelkedet kirángatják és sikoltva a pokolba küldik, csak az eleje. A pentagram minden sarkához tettem egy számológépet. Felvetettem, hogy elhozom Tobyt, hátha ez mégse válik be de amikor indulni kellett, sehol sem találtam Egy közeli kempingcikkeket árusító boltban vettem egy csomag világító rudat, ezeket törtem meg és tettem le oda, ahová gyertyákat kellett volna. A megidézőnek – jelen esetben nekem – saját esszenciájából kellett adnia, ami tizennyolcadik századi nyelven annyit tett, „nyomass bele egy kis mágiát” a pentagram körüli körbe. Erre van külön forma, de nem volt időm megtanulni. Nightingale azt javasolta, egyszerűen csináljak egy fénygömböt a közepén. Nagy levegőt vettem, létrehoztam a fénygömböt, és a pentagram közepére lebegtettem. Igazítottam a lámpán, és elkezdtem olvasni a noteszből a megidézést. A szöveg négy oldalt kitett, de Nightingale segítségével kicsit megnyirbáltam – Nicholas Wallpenny. Halld a hangom, fogadd el az ajándékaim, jöjj és beszelj. És hirtelen ott volt, ugyanolyan sunyin, mint eddig mindig. – Tudtam, hogy maga különleges, amint megláttam. A főnöke is itt van, ugye? – Ott, a kapun kívül – Tartsa is ott. Igazam volt a gyilkossal kapcsolatban, nem? – Úgy gondoljuk, Pulcinella szelleme. – Hogy micsoda? Mr. Punch? Eggyel többet legurított a kelleténél. Józanodjék ki. – Tegnap éjjel a segítségemet kérte.

– Igen? De hát akkor füles lennék, és azt soha senki se mondhatta, hogy Nicholas Wallpenny beénekelt bármit, hacsak nem látogatták meg a kápók. – Jelentőségteljesen nézett rám. Azt tudtam, hogy a „füles” szleng a besúgóra, a „kápó” szintén szleng a verőemberekre, akik például jól helyben hagyják a „fülest”. – Ennek örülök. Hogy megy… a halál? – Rendben. Nem panaszkodhatok. Kevésbé zsúfolt, mint volt. És mivel ez a Színészek Temploma, szórakozásnak sosincs híján. Időnként vendégművész is van. Például a híres Henry Pyke. A Pyke y-nal írandó. Nagyon különleges ember. Hosszú orra miatt népszerű a hölgyeknél. Nem tetszett nekem Nicholas, ideges és feszült volt, izzadt volna, ha tud izzadni. Átfutott a fejemen, hogy békén hagyom, de az a kegyetlen igazság, hogy az informátorokat, akár élők, akár holtak, használni kell. – Ez a… Henry Pyke hosszú távra tervez? – Mondhatjuk úgy, hogy megvette a színházat. – Jól hangzik. Én is láthatok egy előadást? – Én a maga helyében nem akarnék. Mr. Pyke keménykezűen bánik a sztárjaival, és magának van egy szerepe. – Azért én szívesen találkoznék… – kezdtem, de Nicholas hirtelen eltűnt. A pentagram üres volt, csak a fénygömböm égett a közepén. Mielőtt kiolthattam volna, valami megragadta a fejemet, és megpróbált berángatni a pentagramba. Pánikba estem, csapdosva és tekeregve igyekeztem kiszabadulni. Nightingale hangsúlyozta, hogy be ne lépjek a pentagramba, és nekem eszem ágában se volt megtudni ennek okát. Hátrarántottam a fejem, de éreztem, hogy a sarkam csúszik a füvön, ahogy előrerángatnak, a pentagram felé. Akkor megláttam. A fénygömböm alatt, a pentagram közepén egy sötét árny terült el, akár egy földbe ásott gödör szája. Láttam a fű gyökerét és a kukacokat, ahogy próbálnak visszamászni az oldalába, a termőtalaj rétegeit és a sötétségbe fakuló londoni agyagot.

Már majdnem a peremén voltam, amikor rájöttem, hogy ami rángat, a saját varázslatomon keresztül hat. Próbáltam kioltani a fénygömböt, de nem akart elaludni, immár dacos sárgán izzott. Annyira hátranyomtam a vállam, hogy szinte vízszintesen feküdtem, a sarkam mégis egyre előrébb csúszott. Hallottam, hogy Nightingale felkiált, és arra nézve láttam, hogy teljes erőből rohan felém. Volt egy olyan szörnyű érzésem, hogy nem ér oda időben. Elkeseredésemben még egy dologgal próbálkozhattam. Nem egyszerű koncentrálni, amikor a nagy büdös semmi felé rángatnak, de nagy levegőt vettem, és végrehajtottam a korrekt formát. A fénygömb hirtelen vörösen izzott. Az elmémben azt az alakot hoztam létre, amiről reméltem, hogy mágiát produkál, de nem tudtam megmondani, működik-e. A sarkam átszántotta a pentagram szélét, és hirtelen megcsapott az izgalom, az erőszakéhség, óceánnyi szégyen, megalázottság és bosszúvágy. Leejtettem a tűzgolyót fél méterre, és elengedtem. Kiábrándítóan halk puffanás hallatszott, mint amikor egy súlyos szótárt ejt le az ember. Aztán a talaj felemelkedett a lábam alatt, és hátralökött. Eltaláltam a mögöttem lévő meggyfa ágait, és láttam egy égnek lökődő földoszlopot, mintha tehervonat süvítene ki egy alagútból, majd leestem a fáról, és a föld végignyalt a hátamon. Nightingale elkapta a galléromat, és elrángatott ahogy meggyvirág és föld záporozott ránk. Egy nagy darab a fejemre zuhant és szétvált, föld csurgott le a nyakamba. Aztán csend lett, csak a távoli forgalom és egy közeli autóriasztó hallatszott. Fél percig vártunk, hogy lélegzethez jussunk, hátha még valami történik. – Nem fogja elhinni, de van egy nevem – mondtam. – Rohadtul szerencsés, hogy van még feje is. Mi a név? – Henry Pyke. – Sosem hallottam róla. Persze a fejlámpám kialudt, úgyhogy Nightingale megkockáztatott egy fénygömböt. A lyuk helyén egy sekély, korong alakú

bemélyedés volt, olyan háromméteres. A gyep megsemmisült, száraz fű és elporlasztott talaj keveredett. A lábamnál egy kerek, koszos és fehér valami hevert. Egy koponya. Felvettem. – Te vagy az, Nicholas? – kérdeztem. – Tegye le, Peter. Nem tudhatja, hol járt. – Felmérte a kert pusztulását. – A rektor nem fog örülni. Letettem a koponyát, és közben észrevettem valamit a földbe ágyazva. Egy táncoló csontvázat ábrázoló jelvényt Nicholas Wallpenny „viselte”. Azzal temethették el. – Hát, mondtuk neki, hogy vandálokra vadászunk. Felvettem a jelvényt, és egy pillanatra dohányfüst, sör és lovak halvány érzete rohant meg. – Nem hiszem, hogy elfogadja magyarázatnak – mondta Nightingale – Gázszivárgás? – A templom alatt nem megy főnyomócső. Gyanakodni fog. – Nem, ha azt mondjuk, hogy a gázszivárgás csak fedősztori, valójában egy fel nem robbant bombát akarunk kiásni. – Minek komplikálni? – Mert akkor hozhatunk markolót, hogy alaposan körülnézzünk. Hátha kiáshatjuk ezt a Henry Pyke-ot, és porrá őrölhetjük. – Fondorlatos elméje van, Peter. – Köszönöm, uram. Igyekszem. A fondorlatos elmém mellett volt a hátamon egy tányérnyi zúzódás és még pár szépség a mellkasomon és a lábamon. Azt mondtam az orvosnak a balesetről, hogy nézeteltérésem támadt egy fával. Furán nézett rám, és nem volt hajlandó erős fájdalomcsillapítót felírni. Tehát volt egy nevünk: Henry Pyke. Nicholas célzott rá, hogy Pyke nem a Színészek Templomában nyugszik, de azért ellenőriztük a papírokat, hátha. Nightingale felhívta az általános anyakönyvi hivatalt Southportban, én meg mindenféle online családfaoldalon kerestem Pyke nyomát. Egyikünk sem jutott sokra, azon kívül, hogy

érthetetlenül gyakori név Kaliforniában, Michiganben és New York államban. A kocsiszínben beszéltük meg a dolgot, hogy használhassam az internetet, és Nightingale rögbit nézhessen. – Nicholas azt mondta, előadó volt. Lehetett akár bábos – töprengtem. – A Piccini könyv 1827-ben jelent meg, de Nicholas szerint Pyke idősebb szellem, én a tizennyolcadik század végére, a tizenkilencedik elejére tippelnék. De az akkori dokumentumok használhatatlanok. Nightingale feszülten figyelte, ahogy az All Blacks átgázol a Lions védelmen, és savanyú képéből ítélve a győzelem esélye igencsak sovány lehetett. – Bárcsak beszélhetne egy lelkes színházlátogatóval abból az időszakból – jegyezte meg. – Még több szellemet akar megidézni? – Olyasvalakire gondoltam, aki még él. Mondhatni. – Oxleyról beszél? – esete le. – Meg a drága feleségéről, Isisről, azaz Anna Maria Maria de Burgh Coppingerről, John Montagu, Sandwich negyedik Earlje és a híres Shakespeare-tudós, Henry Ireland kedveséről 1802-ben távozott a siralomvölgyből, feltehetően Chertsey zöldebb mezeire. – Chertsey? – Ott van az Oxley folyó. Ha már megint beszélnem kell Oxleyval, gondoltam, üthetnék két legyet egy csapásra. Felhívtam Beverley vízálló mobilját, és megkérdeztem, lenne-e kedve kirándulni. Arra az esetre, ha netán az anyja tilalma még élne, azt mondtam volna neki, hogy a Temze apával való megegyezés érdekében tennénk, de eddig nem jutottunk el. – A jaggel megyünk? – kérdezte. – Már bocs, de a te kocsid bűzlik. Mondtam, hogy azzal, és tizenöt perc múlva már csöngetett. Nyilván már valahol a West Enden ólálkodott.

– Anya elküldött szimatolni a hazajáró után – mondta, ahogy beült. Fekete hímzett bolerót viselt vörös pulóverrel és fekete legginggel. – Megismered a hazajárót, ha látod? – Nem tudom. Egyszer mindent el kell kezdeni. Nézni akartam, ahogy a hosszú lábát behajtogatja a műszerfal alá. de már így is elég meleg volt. Apám egyszer azt mondta, a boldog élet titka, hogy sose kezdj egy lánnyal olyasmit, amit nem vagy kész végigvinni. Ez a legjobb tanács. amit adott nekem, és valószínűleg ez születésem oka. Összpontosítottam, hogy kivezessem a Jaget a garázsból, és elinduljunk délnyugatnak a folyó rosszabbik oldala felé. Időszámításunk szerint 671-ben egy apátságot alapítottak a Temzétől délre lévő magaslaton, a mai Chertseyben. Klasszikus angolszász létesítmény volt, félig a tudás háza, félig gazdasági erőd és menedék a nemesek azon fiainak, akik úgy gondolták, többről szól az élet, mint emberek kaszabolásáról. Kétszáz évvel később a vikingek, akik sosem fáradtak bele az emberek kaszabolásába, kifosztották és leégették az apátságot. Újra felépült, de a lakói valamivel kiakaszthatták Békés Edgár királyt, mert 964-ben kiebrudalta őket, és bencéseket telepített a helyükre. Ez a rend hitt a szemlélődésben, az imádságban és a jó kajálásban, és mivel szerettek enni, nem láttak olyan megművelhető földet, amin ne javítottak volna. Az egyik ilyen fejlesztésükre valamikor a tizenegyedik században került sor, amikor is külön medret ástak a Temzének Penton Hooktól Chertsey Weirig, hogy vízi erővel hajthassák a malmokat. Azt mondom, „ástak”, de persze a munkát parasztokkal végeztették. A Temze eme mesterséges mellékfolyója Abbey folyókent szerepel a térképeken, de valaha Oxley malompatak néven ismertek. Nem árultam el Beverleynek, hová megyünk, de rájött, amint lekanyarodtunk a Clockhouse körforgalomról, és elindultunk a London Roadon a dicsőséges Staines felé.

– Én nem jöhetek ide – tiltakozott. – Nem a mi területünk. – Nyugi, engedélyezték Fura, de hiába születtem és nevelkedtem Londonban, a város jelentős részét sosem láttam. Staines is ilyen volt, mivel technikailag nem is tartozik Londonhoz, és az én szememben alacsonynak és vidéknek látszott. A Staines hídon átérve egy jellegtelen útra értünk, a kilátást mindkét oldalt magas sövények és kerítések takarták el. Egy körforgalomhoz érve lassítottam, és azt kívántam, bárcsak befektettem volna egy GPS-be. – Balra – mondta Beverley. – Miért? – Az Öreg egyik fiát keressük, nem? – Oxleyt – bólintottam. – Akkor balra – mondta határozottan. Azzal a zavarodottsággal tértem le a körforgalomról az első kijáratnál, amit akkor érzek, amikor másvalaki irányít. Balra egy kikötőt láttam, fehér és kék jachtok bólogattak sorban, néha egy hosszabb hajó törte meg a monotóniát. – Ez az? – kérdeztem. – Ne hülyéskedj, ez a Temze. Menj csak tovább egyesen. – Áthajtottunk egy rövid modern hídon afölött, amiről Beverley biztosított, hogy az Oxley folyó, és egy fura kis körforgalomnál találtuk magunkat. Mintha a mumpicok földjére jutottunk volna, kis utcák sorjáztak rózsaszín stukkó bungalókkal. Jobbra fordultunk, párhuzamosan a folyóval. Lassan hajtottam, nehogy egy kis lurkó az út közepére ugorjon és énekelni kezdjen. – Ez az – mondta Beverley, és én leparkoltam. Amikor kiszálltam, ő a kocsiban maradt. – Szerintem ez rossz ötlet. – Nagyon kedves emberek – győzködtem. – Biztos vagyok benne, hogy civilizáltak meg minden, de Tynak nem fog tetszeni.

– Beverley, anyukád azt mondta nekem, rendezzem el a dolgot. Én így rendezem el. Ami csak akkor fog megtörténni ha kiszállsz a kocsiból. Beverley sóhajtott, kikapcsolta az övét, és kiszállt Nyújtózott egyet, meggörbítve a hátát, amitől melle ijesztően a pulóvernek feszült. Észrevette, hogy bámulom, és rám kacsintott. – Kicsit elgémberedtem. Nightingale azt mondta, Isis Battenberg sütijéből enni rossz ötlet volt, így aztán nem hittem, hogy helyeselné, ha összeszűröm a levet a helyi vízi nimfákkal. Úgyhogy a szemem Beverley kerek popsijára szegeztem, és igyekeztem rendőrként gondolkodni. Különben is még mindig ott van Lesley, vagyis Lesley reménye valamikor a jövőben. Csengettem, aztán udvariasan hátraléptem. Belülről Isis szólt ki: – Ki az? – Peter Grant. Isis ajtót nyitott, és rám mosolygott. – Peter! Milyen kellemes meglepetés. – Aztán kiszúrta Beverleyt mögöttem, és a mosolya ugyan nem hervadt le, de óvatosság lopózott a tekintetébe. – És ő? – Beverley Brooks – mutattam be. – Gondoltam, ideje megismerkedniük. Beverley, ő Isis. Beverley óvatosan kezet nyújtott, Isis elfogadta. – Örülök, hogy megismertem, Beverley. Hátul vagyunk, jöjjenek. – Bár megalázó futásra nem vetemedett, egy olyan feleség fürge lépteivel iparkodott, aki a sokkoló hírrel a vendégek előtt akar a férjéhez érni. Virágos tapétával és mütyürökkel díszített, tiszta szobákba pillantottam be, majd a konyhaajtón át kiléptünk. A bungaló háta a folyóhoz ért ki, ahol Oxley maga épített egy famólót, ami szélesen nyúlt a víz fölé. A két végén fűzfák rejtették kívülről a kis medencét. Hűs és időtlen érzetet keltett, akár egy vidéki templom. Oxley meztelenül állt a medencében, a barna víz a combját mosta. Vigyorogva nézett Isisre, aki a móló széléről

eszeveszetten integetett neki, hogy viselkedj. Oxley elnézett mellette Beverleyre és rám. – Mi ez az egész? – kérdezte. Láttam, hogy a válla megfeszül, és esküszöm, hogy a napot felhő takarta el. Bár ez lehetett véletlen is. – Ő Beverley Brook – mondtam. – Köszönj, Beverley. – Üdv – mondta Beverley. – Gondoltam, időszerű a találkozó a két fél között. Oxley áthelyezte a testsúlyát, és éreztem, hogy mögöttem Beverley tesz egy lépést hátra. – Hát nem kedves? – csicseregte Isis. – Igyunk egy csésze teát. Oxley mondani akart valamit, meggondolta magát, aztán a felesége felé fordult. – Egy tea jólesne. Kifújtam a levegőt, Beverley idegesen kuncogott, és a nap megint előbújt. Megfogtam Beverley kezét, és úgy vezettem. Oxleynak munkás testalkata volt, inas és kemény, kötélizmokkal. Isis nyilván szerette a durvaságot. Érdekes módon Beverleyt inkább érdekelte a víz. – Szép hely – jegyezte meg. – Szeretne bejönni? – kérdezte Oxley. – Igen, köszönöm – mondta Beverley, és megdöbbenésemre egy mozdulattal lekapta magáról a pulóvert és a bolerót, kibújt a nadrágból, és csupasz barna teste emlékezetes megvillantásával belevetette magát a vízbe. Isisszel okosan hátraléptünk, hogy ne áztasson el bennünket. Oxley rám kacsintott, és a feleségére nézett. – Te is bejössz, drágám? – Van még egy vendégünk – felelte Isis kimérten – És jó modor is van a világon. Beverley felbukkant: ott állt derékig a vízben, pimasz vigyorral és csupasz mellel. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mellbimbója nagy és merev. Rám nézett, félig lehunyt szemmel, incselkedően. Ha

az anyja a tenger mély áramlata volt, Beverley olyan ellenállhatatlan sodrás, akár forró nyári délután a tiszta, sebes folyó. Már gomboltam az ingem, amikor Isis kezet éreztem a karomon. – Maga aztán tényleg hiszékeny fiatalember. Mit csináljunk magával? Oxley lebukott. Beverley rám nézett, fejét oldalt biccentve, ajkán ravasz mosollyal, majd ő is a vízbe merült. Isis hellyel kínált egy műanyag kerti asztalnál, majd motyogva összeszedte Beverley elhányt ruháit, szépen összehajtotta és egy szárítófára tette a hátsó ajtó mellett Oxley és Beverley már több mint egy perce lent voltak. Isisre néztem, aki nem zavartatta magát. – Még legalább fél órát bent lesznek – mondta, és nekiállt teát főzni. Fél szemmel a vizet figyeltem, miközben ő sürgölődött, de még csak buborékokat sem láttam. Arra gondoltam, talán kiúsztak a medencéből a fákon túlra, de nem sikerült megnyugtatnom magam. Ahogy teát töltött és egy szelet Madeirával kínált, amit köszönettel nem fogadtam el, Isis elmondta a fogadalmat, amely szerint semmivel, amit itt fogyasztok, nem kötelezem el magam. Megkérdeztem, emlékszik-e egy bizonyos Henry Pyke-ra. Azt mondta, ismerős a név. – Biztos vagyok benne, hogy volt ilyen nevű színész – töprengett. – De mindig annyi színész volt, annyi szép férfi. – Anne Seymour barátnőmnek volt egy mulatt ajtónállója, aki a maga édestestvére lehetett volna. A konyhalányok réme. – Felém hajolt, és a szemembe nézett. – Maga is a konyhalányok réme, Peter? Molly jutott eszembe. – Azt kell mondanom, hogy nem – Nem, látom magán, hogy nem. – Hátradőlt. – Megölték – mondta hirtelen. – Az ajtónállót? – Henry Pyke-ot. Legalábbis ezt pletykálták. A hírhedt Charles Macklin áldozata lett. – Ő Kicsoda?

– Egy szörnyűséges ír ember. Viszont remek színész. Egyszer megölt egy emberi a Királyi Színházban egy paróka miatti vitában. Szemen szúrta a botjával. – Kedves. – Az ír temperamentum – bólintott. Macklin fiatalkorában sikeres színész volt, mesélte, aki a csúcson vonult vissza, hogy egy italmérést nyisson, ami azonnal csődbe ment. Kénytelen volt visszatérni a színpadra, és állandóan a Királyi Színházban lebzselt – Imádták ott – emlékezett Isis. – Mindig a kedvenc helyén ült, közvetlenül a zenekar mögött. Emlékszem, Anne mindig megmutatta – És ő ölte meg Henry Pyke-ot? – A pletyka szerint. Bár fél tucat szemtanú állította, hogy nem így volt. – Ezek a szemtanúk Macklin barátai voltak? – És a csodálói is. – Tudja, hol van Henry Pyke eltemetve? – Sajnos nem tudom. Ez csak egy korabeli botrány. Bár én a Szent Pálra gondolnék, mivel az volt az egyházmegye temploma. A Covent Garden-i Szent Pálra gondolt, a Színészek Templomára. Minden arra a rohadt helyre vezetett vissza. Csobbanást hallottunk, és Beverley futott fel a mólóra, mintha víz alatti lépcsőn járna. Olyan sötét és sikamlósan meztelen volt, akár egy fóka; fegyvert süthettek volna el a fülem mellett, akkor sem tudok máshová nézni. Visszafordult a folyó felé, és egy helyben ugrált, akár egy gyerek. – Győztem! Oxley bukkant elő a folyóból annyi méltósággal, amennyivel egy középkorú fehér férfi tud. – Kezdők szerencséje. Beverley ledobta magát a mellettem levő székbe. A szeme csillogott, a víz gyöngyökben ült meg válla sima bőrén és melle lejtőjén. Rám mosolygott, én meg igyekeztem csak az arcát nézni.

Oxley odacaplatott, és leült velem szemben, majd Isis pillantására fittyet hányva elvett egy Madeirát. – Jó volt az úszás? – kérdeztem. – Olyan dolgok vannak lent, el se hinnéd, Peter – felelte Beverley. – Vizes a hajad. Beverley megérintette a haját, ami kezdett göndörödni. Csak néztem, neki meg eszébe jutott, hogy meztelen. – A francba! – nézett rémülten Isisre. – Bocsánat. – Törülköző a fürdőszobában, drágám. – Majd jövök – mondta Beverley, és a hátsó ajtó felé iramodott. Oxley nevetett, és még egy sütiért nyúlt. Isis a kezére csapott. – Öltözz fel, te förtelmes vénember. – Oxley sóhajtott, és bebaklatott a bungalóba. Isis szeretettel nézett utána. – Úszás után mindig ilyenek. – Maga is jár úszni? – Igen – felelte Isis, és kissé elpirult. – De én akkor is a folyópart teremtménye maradok. Bennük egyensúlyban van a víz és a föld: minél több időt töltenek velünk, annál inkább hasonulnak hozzánk. – És maga minél több időt tölt velük…? – Ne siessen a vízbe – figyelmeztetett. – Ne hamarkodja el a döntést. A visszaúton Beverley hallgatag volt. Megkérdeztem, hol tegyem ki. – Hazavinnél? – kérdezte. – Beszélnem kell anyámmal. Kénytelen voltam áthajtani a városon a csodálatos Wappingba, mellettem a néma Beverleyvel, ami önmagában is zavaró volt. Amikor megálltam az otthona előtt, kiszállás közben megtorpant, és azt mondta, legyek óvatos. Amikor megkérdeztem, mire gondol, csak vállat volt, és mielőtt megállíthattam volna, megpuszilt. Figyeltem, ahogy megy, a pulóvere széle a fenekéhez tapadt, és nem értettem; ez meg mi a szar volt?

Félreértés ne essék, kedveltem Beverley Brookot, de kicsit gyanakodtam, nem utolsósorban azért, mert ő meg az anyja a mohát is fel tudta volna izgatni, ha akarja. Isis figyelmeztetése, hogy ne menjek a vízbe olyasvalakivel, aki nem száz százalékig ember, csak hab volt a tortán, Ahogy a Hodályhoz tartottam, kezdett tetőzni a csúcsforgalom. Befelhősödött, eső pettyezte a szélvédőt. Biztos voltam benne, hogy Oxley és Beverley között kapcsolat jött létre. Amikor egymás mellett álltak a folyóban, úgy néztek ki, mint akik… jól elvannak, ismerik egymást, mondjuk, unokatestvér szinten. Bartholomew, aki genii locorum országos szakértője volt, makacsul állította, hogy a természeti szellemek, ahogy nevezte őket, mindig felveszik az általuk reprezentált hely néhány tulajdonságát. Temze apa és anya ugyanannak a folyónak a szellemei; ha közelebb tudom noszogatni őket egymáshoz, igazi természetük felülkerekedik. És ha ehhez pár napig Beverleyt kell néznem meztelenül a folyóban, akkor hajlandó voltam megfizetni ezt az árat. Felmerült bennem, hogy szólok Lesleynek, de inkább bezártam a garázst, és átmentem a parkon a Russell Square-i metróhoz. Egy standon vettem virágot, és minden ok nélkül lementem a metróba.

9. A JÚDÁSKECSKE

A metróval elmentem egészen a Swiss Cottage-ig, és már a Fitzjohn's Avenue negyedénél jártam, amikor elkezdtem megkérdőjelezni, mit is csinálok. Nemcsak hogy tömegközlekedésre cseréltem a kocsit, de London legmeredekebb dombján kaptattam fel, amikor metróval elmehettem volna Hampsteadbe, és akkor lefelé ballaghatok. Még verőfényes idő volt, a délutáni nap áttűzött az utat szegélyező fák közti réseken. A kezemben rózsákat fogtam, azt a lila fajtát, ami olyan sötét, hogy szinte fekete. Kíváncsi voltam, kinek lesz. Elég meleg volt, hogy levegyem és a kabátom zsebébe dugjam a nyakkendőt. Nem akartam izzadtan érkezni, úgyhogy ráérősen baktattam a járda menti platánfák árnyékában. Olyan nap volt, amikor egy dallam megragad a fejedben, és nem tudod nem dúdolni; ebben az esetben egy régi dal, a „Digging Your Scene” a Blow Monkeystól. Tekintve, hogy akkor kezdték játszani, amikor még pelenkás voltam, kész csoda, hogy kívülről tudtam a szövegét. Harmadszor énekeltem a refrént, hogy „Szeretnék megint önmagam lenni”, amikor célhoz értem. Magas gótikus építmény volt minden sarkán áltoronnyal és fehérre festett tolóablakokkal. Márványozott lépcső vezetett fel az impozáns bejárathoz, de rá se hederítve az oldalsó kapuhoz indultam. Ismertem a járást. Ellenőriztem, hogy jól áll-e a zakó, cipőm orrát ledörgöltem a nadrágszáramon, majd elégedetten kinyitottam a kaput, és beléptem. A ház fala mentén loncot ültettek, az édes illatú folyosó egy széles, napos kertbe vezetett. A szépen nyírt gyepet virágágyások fogták közre, bennük petúnia, körömvirág és tulipán pompázott. Tavaszi virágoktól kicsorduló két hatalmas terrakotta cserép őrizte a

lépcsőt, ami egy mélyített udvarra vezetett, amelynek közepén a délutáni napfény egy szökőkút körül gyűlt össze. Még én is láttam, hogy ezt a szökőkutat nem kertészeti üzletben vagy hipermarketben vették. Finom márvány madárfürdető volt, benne egy vizet hordó aktszobor, talán olasz reneszánsz, nem ismertem eléggé a művészettörténetet, hogy tudjam. Antik volt, megviselt, a márvány megrepedezett, a kulacsból csörgő víz színes csíkot hagyott a nimfa vállától az ágyékáig. A víz édes, csábító illata az orromat csiklandozta, a hosszú, lassú dombmászás után pont erre vágytam. A szökőkút mellett egy csinos, középkorú nő várakozott. Sárga gyapjúruhát, szalmakalapot és nyitott orrú szandált viselt. Közelebb érve láttam, hogy az anyja szemét örökölte, fekete és olyan pupillájú, mint a macskáé, de könnyebb volt Beverleynél, szép egyenes, médiabarát orral. A mai Marble Arch diadalív helyén valaha bitófa állt, ahol a régi London gonosztevőit felkötötték. A bitó a faluról kapta a nevét, amelynek lakói olyannyira profitáltak a komor látványosságból, hogy tribünöket építettek a minél több fizető néző reményében. A bitót a rajta átfutó folyóról nevezték el Tyburn-fának. Ott akasztották fel Elizabeth Bariont és Gentleman Jacket, aki előtte már négyszer megszökött, és James Hackman tiszteletest a csinos Martha Ray meggyilkolásáért. Mindezt onnan tudtam hogy miután Beverley elejtette nővére nevét, mint aki ismer fontos embereket, utánanéztem. – Gondoltam is, hogy ideje lenne elbeszélgetnünk – mondta Tyburn. Odaadtam neki a virágot, amit örömteli nevetéssel vett el. Lehúzta a fejem, és megpuszilt. Megcsapott az illata, amiben volt szivar és új autóülés, és bútorfény, Stilton, belga csokoládé és az egész alatt kender, embertömeg és az utolsó csepp. London összes elveszett folyójának forrását megkerestem, már amennyire tudtam. Néhányat, mint a Beverley Brookot, a Lea-t és a Fleetet könnyű volt megtalálni, de a Tyburn eredőhelye, a legendás Pásztorkút elveszett az őrült viktoriánus London gőzerejű

terjeszkedésében a tizenkilencedik század második felében. Nyilván a szökőkút alatt eredt a forrás, de gyanítottam, hogy magát a kutat egy vállalkozó szellemű hivatalnok csenhette el a Birodalom utolsó napjaiban. Szomjas voltam, szerettem volna inni. – Miről szeretne beszélni? – kérdeztem. – Először is szeretném tudni, mik a szándékai a húgommal. – A szándékaim? – A szám teljesen kiszáradt. – A szándékaim tisztességesek. – Igazán? – guggolt le Tyburn, és egy vázát húzott ki a szökőkút mögül. – Ezért vitte el a cigókhoz? A cigó olyan szó, amelyet egy jól nevelt fiatal rendőrnek nem illik használni. – Az csak előzetes, feltáró kirándulás volt. És Oxley meg Isis nem cigók. Tyburn végighúzta keze fejét a márványszobor hátán, mire a csörgő vízsugár megerősödött. Teletöltötte a vázát. – Akkor sem olyan népek, akikkel közösködnie kéne. – A családunkat nem mi választjuk – mondtam vidáman. – A barátainkat hála istennek igen. Tyburn élesen rám pillantott, és elkezdte rendezgetni a rózsákat. A váza jellegtelen volt, vastag fenekű, mint egy mérőlombik, zöldre lakkozott üveggyapotból készült. Ötven pennyért lehet venni a piacon. – Nincs bajom az Öreggel vagy a pereputtyával, de ez a huszonegyedik század, és az én városom, és nem azért robotolok harminc éve, hogy egy holmi „világot járó” csak úgy visszajöjjön, és elvegye, ami az enyém, – Mert pontosan mi a magáé? – kérdeztem rá. Nem felelt, és miután elrendezte a rózsákat, a vázát a kerti falra tette. Amikor megvettem a rózsákat, az utolsó darabok voltak, már kezdtek fonnyadni. Miután Tyburn a vázába tette őket, feléledtek, megteltek, még sötétebbek lettek.

– Peter, látta a Hodály szervezettségét. Vagyis inkább szervezetlenségét. Tudja, hogy nincs hivatalos helye a kormányban, és kapcsolata a városi rendőrséggel kizárólag megszokáson, gyakorlaton és, isten őrizz, hagyományon alapul. Az egészet nyál, pecsétviasz és régi cimboraság tartja csak össze. Tipikus brit tákolmány, egyetlenegyszer kapott volna fontos szerepet, és csúfos kudarcot vallott. Olyan aktákhoz van hozzáférésem, amitől maga nem is tud, Peter, egy helyről Németországban, aminek Ettersburg a neve. Kérdezze meg róla a mentorát. – Szigorúan véve a mesterem – helyesbítettem. – Felesküdtem a segédjének. – A nyelvem vastag és száraz volt, mintha nyitott szájai aludtam volna. – Na tessék. Tudom, hogy ellentmond a nemzeti jellemnek, de maga nem szeretné, ha egy kicsit szervezettebbek lennénk, icipicit felnőttebbek? Belehalnánk, ha lenne a kormánynak egy hivatalos szerve, ami a természetfelettivel törődne? – Egy Mágiaügyi Minisztérium? – Nagyon vicces. Kíváncsi voltam, miért nem kínált teával. Hoztam neki virágot, úgy gondoltam, viszonzásul a minimum a tea vagy sör, vagy akár a víz. Megköszörültem a torkom, ami zihálásnak hangzott. A szökőkútra és a csorgó vízre néztem. – Tetszik? – kérdezte. – A medence egy olasz konstrukció durva tizenhetedik századi másolata, de a központi alakot akkor ásták ki, amikor a Swiss Cottage állomást építették. –Tenyerét a szobor arcára tette. – A márvány Belgiumból származik, de a régészek biztosítottak róla, hogy helyben ásták ki. Nem értettem, miért nem akarok vizet inni. Ittam már máskor is, amikor nem volt sör, kávé vagy diétás kóla. Ittam üvegből, néha csapból. Gyerekkoromban állandóan a csapból. A játéktól felhevülten beszaladtam, nem is vesződtem pohárral, megnyitottam a csapot, és aláhajoltam. Anyám, ha rajtakapott, mindig leszidott, de apám csak azt mondta, vigyázzak.

– És ha kiugrik egy hal? Mire észrevennéd, már le is nyelted. – Apám állandóan ilyeneket mondott, és csak tizenhét évesen jöttem rá, hogy azért, mert állandóan be van állva. – Elég – motyogtam. Tyburn rám mosolygott. – Mi elég? Nincs bajom a részegséggel, de mindig elérkezik egy pillanat, amikor látom magam nekimenni mindennek, és arra gondolok: visszakaphatnám az agyam irányítását, kérem? Most az bosszantott, hogy hirtelen virágot hoztam Hampsteadbe, és idegen szökőkútból akartam inni. Hátra akartam lépni, de csak csoszogni bírtam. Tyburn mosolya lehervadt. – Miért nem iszik? Túl messzire ment, tudta jól, és azt is tudta, hogy én is tudom. Akármilyen hatást gyakorolt rám, az túlságosan finom volt, ez az invitálás kilógott. Plusz sose lehet tudni, hátha tényleg van benne hal. – Jó ötlet – feleltem. – Van egy pub nem messze. Menjünk oda. – Maga ravasz disznó – mondta, de nem hittem, hogy rólam beszél. Közelebb hajolt, és a szemembe nézett. – Tudom, hogy szomjas. Igyon a vízből. Éreztem, hogy a testem előrelendül a szökőkút felé. Önkéntelen mozdulat volt, mint a lábrángás vagy a csuklás, de az egész testem olyan célért dolgozott, amit nem én adtam neki. Ijesztő volt. Ekkor értettem meg, hogy Temze anya és Temze apa valójában meg sem próbáltak irányítani engem, mert ha akarják, simán cigánykereket hányok nekik. Az erejüknek kellett hogy legyen határa, különben mi akadályozta volna meg őket abban, hogy besétáljanak a Downing Streetre, és diktálni kezdjenek? Ha ez megtörténne, az embereknek is feltűnne, mert például a Temze sokkal tisztább lenne, az fix. Nightingale lehet az oka, értettem meg. Ő az ellensúly, a természetfeletti emberi ellensúlya, ami azt jelenti, hogy őt nem tudják irányítani. Nightingale-t csak a mágia különbözteti meg a közönséges embertől, tehát ez a mágia szolgáltatja a védelmet. Csak

saccoltam, de nem könnyű végiggondolni a dolgokat, amikor egy londoni folyó megtestesülése próbál éppen mentálisam az akarata alá vonni. Hogy időt nyerjek, megpróbáltam hátravetni magam. Nem sikerült, de ez legalább megakadályozta, hogy megint a szökőkút felé lóduljak. Nightingale még nem tanított meg a mágia elleni védekezésre, ezért Impellóval próbálkoztam. A formát sokkal könnyebben megtaláltam, mint vártam, később arra jutottam, hogy amit Tyburn csinált, az agyam ösztönös részére hatott, nem a magasabb funkciókra – ezért vittem túlzásba. – Impello – mondtam, és megpróbáltam felemelni a szobrot a talapzatról. A márvány reccsenésére Tyburn szeme tágra nyílt. Megpördült, és ahogy szemét levette az enyémről, felszabadulva hátratántorodtam Éreztem, hogy az alak az elmémben kicsúszik az irányításom alól, és a szobor feje márványszilánkok özönében szétrobbant. Ütést éreztem a vállamon és éles vágást az arcomon, és egy kisebb kutya-nagyságú márványdarab csapódott a csempékbe a lábamnál. Láttam; hogy a madárfürdető is megrepedt, víz szökik és terjed az udvarban, akár a vértócsa. Tyburn visszanézett rám. Vágás volt a homlokán, és a ruhája csípő fölött elszakadt. Nagyon csendes lett, ami nem jó jel. Láttam már ez a csendet anyámon és egy nő arcán, akinek a testvérét éppen elütötte egy részeg sofőr. A média arra kondicionálja az embereket, hogy a fekete nők csak kiabálnak, a fejüket rázzák, nővéreznek és sopánkodnak hogy „jaj, ne”, és ha nem pimaszak, akkor méltóságteljesek és elnyomottak és kitartanak és „nem értem, mért nem jönnek ki egymással az emberek”. De ha egy fekete nő úgy elhallgat, ahogy Tyburn, a szeme fényes, a szája egyenes, és az arca halotti maszk, akkor egy életre az ellenséged lett, nincs kecmec, nincs visszaút Ne állj ott, ne próbálj beszélni vele, mert hidd el, rossz vége lesz. Megfogadtam a saját tanácsomat, és hátráltam. Tyburn fekete szemével figyelt, és amint a kapuhoz értem, megfordultam, és

elhúztam az irhámat. Nem egészen rohantam, de szedtem a lábamat. Az utca alsó végén volt egy fizetős telefon, ami jól jött, mivel az akku a mobilomban maradt a szobor-puszítás alatt. Hívtam a központot, megadtam az azonosítómat, és átirányítottak Lesley mobiljára. Tudni akarta, hol vagyok, mert a jelek szerint nélkülem minden a feje tetejére állt. – Megmentettük a vak fickót, nem neked hála – mondta. Nem volt hajlandó részleteket elárulni. – A főnököd itt akar látni. – Megkérdeztem, hol az az itt, és azt mondta, a westminsteri hullaházban, amitől begurultam, mert ha a vakot meg is mentettük, egy szerencsétlen elvesztette az arcát. Mondtam neki, hogy már ott is vagyok Egy helyi járőr levitt a Swiss Cottage állomásra, aztán a Jubilee Line-nal bemetróztam a városba. Nem hittem, hogy Lady Tynak lenne embere vagy kedve az összes állomási ellenőrizni, és a mobilom tönkretételének egyik előnye az volt, hogy nem lehetett lenyomozni sem azt, sem a nyomkövetőket, amiket esetleg rám tett, Nem a paranoia beszél belőlem, higgyék el. Az interneten is lehet venni ilyeneket. A csúcsforgalom csúcson volt, amikor felszálltam a metróra, a kocsi épp annyira volt tele, hogy az intim szféráról való önkéntes lemondás még nem jelentett szardínializációt. Észrevettem, hogy néhány utas végigmér, ahogy elhelyezkedem a kocsi végében, háttal az összekötőajtónak. Vegyes jeleket küldtem: az öltöny és a megnyugtató arckifejezés pozitív irányba ment, a félvérség és hogy nemrég verekedtem, negatívba. Mítosz, hogy a londoniak a metrón nem figyelnek egymásra; szuperéberek vagyunk, és állandón lehetséges helyzeteket és biztonsági stratégiákat konstruálunk. Mi lenne, ha az a kellemesen elegáns, de nem fehér fiatalember pénzt kérne tőlem? Adjak vagy ne? Ha viccelne, reagáljak? És ha igen, félénken mosolyogjak vagy hahotázzak? Ha verekedésben megsérült és segítségre van szüksége? Ha segítek neki, veszélyes helyzetbe keveredem, esetleg kalandba vagy vad románcba? Elmulasztom a

vacsorát? Ha széttárja a kabátját, és azt kiáltja, „Isten hatalmas”, elérek időben a kocsi másik végébe? A legtöbben egész idő alatt súrlódásmentes stratégiákat terveztünk, hogy megőrizzük a békét az időnkben, a kocsiban, kérlek, Uram, amíg hazaérek. A hatvanon felüliek ezt nevezik alapvető udvariasságnak, aminek az a célja, hogy ne öljük meg egymást. Mint a vestigia: nem mindig vagy tudatában, de ösztönösen a körülötted összegyűlt mágiának megfelelően alakítod a viselkedésed. Rájöttem, hogy ezen élnek a szellemek, a vestigián, mint a LED-ek a tartóselemen, kikapcsolnak, hogy minél tovább tartson. Emlékeztem a vámpírház halott terére Purleyben. Nightingale szerint a vámpírok átlagos emberek, akik „megfertőződnek”, bár senki sem tudja, hogyan vagy miért, és elkezdik felélni környezetük mágikus potenciálját, a vestigiát is. – De ez nem elég táplálék egy élőlénynek – magyarázta akkor Nightingale. – Úgyhogy még több mágiát keresnek. – A legjobb forrás Isaac Newton szerint az emberi lény, de egy embertől vagy akár a penészgombánál összetettebb létformától mágiát lopni csak a halálakor lehetséges, ám még akkor sem könnyű. Feltettem a nyilvánvaló kérdést: mire való akkor a vérivás? Azt mondta, senki sem tudja. Megkérdeztem, miért nem végeztek kísérleteket, mire furán nézett rám – Végeztek néhányat – felelte hosszú szünet után. – A háború alatt. De az eredményeket nem tartottak etikusnak, és az aktákat zárolták. – Vámpírokat akartunk használni a háborúban? – kérdeztem, és meglepett a Nightingale arcára kiülő őszinte meg-bántottság és harag. – Nem! – csattant fel, majd visszafogottabban: – Nem mi, a németek. Néha, ha azt mondják valamire, hagyd, akkor jobb hagyni. A genii locorum, mint Beverley, Oxley és a Temze család többi diszfunkcionális tagja, egyszinten élő lények voltak, szintén a

környezetüktől kapták az erejüket. Bartholomew és Polidori szerint a birodalmuk miriádnyi változatos életéből táplálkozna. Én szkeptikus voltam, de azt elfogadtam, hogy ők szimbiózisban élnek a „birodalmukkal”, míg a vámpírok nyilván paraziták. Mi van, ha a szellemek is ilyenek? Ha Nicholas Wallpenny valami módon része a vestigiának, amiben lakozik és amiből erőt merít, szimbiózisban van vele, míg a hazajáró lélek egy parazita, egy szellemvámpír. Ez megmagyarázná az áldozatok összezsugorodott karfiolagyát: kiszívták belőle a mágiát. Ami azt jelentette, hogy számológépekkel végzett megidézésem csak fokozta Henry Pyke mágiaétvágyát. Eltöprengtem, nem lehet-e a hazajárónak csali mágiát kiönteni, mint, ahogy a cápát beetetik. Mire beértünk a Baker Streetre, kezdett bennem kialakulni egy terv. A metró remek hely az ilyen koncepcionális áttörésre, mert ha nincs nálad olvasnivaló, piszkosul semmit nem tudsz csinálni. Amikor megérkeztem a westminsteri hullaházba, már az igazolványomat sem kellett megmutatnom. A kapunál álló őr csak intett, hogy menjek. Nightingale az öltözőben várt. Mialatt átvedlettem, röviden elmeséltem a találkozómat Tyburnnel. – Mindig a gyerekekkel van a gond. A gyerekeknek sose jó, ami volt – mondta. – Hogyan mentették meg a vakot? – Nem vaknak nevezik. Vizuálisan károsultnak. Ezt egy nagyon erőszakos ifjú hölgy tudatta velem részletesen, amíg a kórházban vártunk. – Jó, akkor hogyan mentették meg a vizuálisan károsult férfit? – Bárcsak magamnak tulajdoníthatnám. De a vakvezető kutyája volt. Amint a lefoglalás megkezdődött… – Lefoglalás? Kiderült, hogy dr. Walid ezt a kifejezést találta ki arra, amikor a hazajáró lélek elfoglal egy embert. A jogi kifejezés arra vonatkozik,

amikor egy ember tulajdonát elveszik az adósság kifizetésére, vagy mert bűncselekményből származó haszonnak tekintik. Ebben az esetben ez a tulajdon az ember teste. – Amint a lefoglalás megkezdődött – folytatta Nightingale –, a vakvezető kutya, akit Malcolmnak hívnak, ha jól tudom, megvadult és elrángatta a potenciális áldozatot. Seawoll felügyelő emberei már fedezték az adománygyűjtőket a térségben, és az egyik beavatkozott, mielőtt szegény lefoglalt Punch követhette volna a vakot. – A hírszerzésen alapuló rendőrségi munka újabb diadala – véltem. – Pontosan. A maga May barátja ért oda elsőnek. – Lesley? Tuti, hogy nem örült neki. – Az ő szavaival: „Miért mindig velem történik ez a szar?”. – Szóval, ki volt a lefoglalt áldozat életében? – Ki mondta, hogy meghalt? Elvezetett egy mobil intenzívnek kialakított szobához, ami, ha jobban belegondolunk, bizarr dolog egy hullaházban. Lesley a helyiség sarkában gubbasztott egy széken. Amikor beléptünk, bágyadtan intett. Az ágyat kétoldalt gépek vették körül, amik pufogtak, pityegtek vagy csak némán pisloglak. Az ágyon Terrence Pottsley feküdt: huszonhét éves, Sedgefieldből, Durham megyéből, a Tesco raktárkészlet-menedzsere, legközelebbi hozzátartozóját még nem értesítették. Az arcából acéltüskék meredtek ki: orvosi állványzat. Dr. Walid reményei szerint ez növeli a sikeres helyreállító műtét esélyeit, amint Pottsley lefoglalásának kérdése megoldódott. – és én még panaszkodtam a fogszabályzóra – mondta Lesley. – Ébren van? – kérdeztem. – Úgynevezett orvosi kómában tartják – magyarázta Nightingale. – Oxley tudta, kivel van dolgunk? – Isis igen. Emlékszik egy Henry Pyke nevű bukott színészre, akit feltehetőleg megölt Charles Macklin, egy sokkal sikeresebb színész. – Ez megmagyarázná a neheztelést.

– Letartóztatták? – kérdezte Lesley. – A dokumentumok hiányosak – feleltem. – Pyke-ot talán… – Nem Pyke-ot, Macklint. Egy gyilkosságot még meg lehet úszni véletlenül, de kettőt kurvára nem. Plusz nem is tisztességes. – Macklin boldog öregkort ért meg – szólt közbe Nightingale. – A Covent Gardenben mindenki ismerte. Az első gyilkosságról tudtam, de Henry Pyke-ról nem hallottam. – Megbeszélhetnénk ezt máshol? – kérdezte Lesley. – Ez a fickó idegesít. Mivel lényegében zsaruk voltunk, a pub vagy a kantin jöhetett szóba. Utóbbi közelebb volt. Megvártam, míg dr. Walid is csatlakozik hozzánk, akkor vázoltam fel a tervemet. – Van egy ötletem – kezdtem. – Remélem, nem egy ravasz terv – mondta Lesley. Nightingale-en nem látszott semmi, de dr. Walid kuncogott. – Ami azt illeti, ravasz terv. Nightingale magánál hordta a Piccini-féle forgatókönyvet. Kinyitottam, és felhívtam a figyelmet arra a jelenetre, ami a vak koldusé után következik. Abban egy rendőr érkezik, hogy letartóztassa Punchot a felesége és gyereke meggyilkolásáért. – Én leszek ez a rendőr – jelentettem be. – Önként jelentkezik, hogy beverjék a fejét? – kérdezte dr. Walid. – Ha elolvassa a szövegkönyvet, meglátja, hogy a rendőr túléli. Ahogy az a rendőr is, aki rögtön utána érkezik. – Gondolom, az én lennék – mondta Nightingale. – Csak ne én legyek – vélte Lesley. – Nem hiszem, hogy ez beválik – ingatta a fejét Nightingale. – Henry Pyke-nak nincs oka találkozni velünk, akármennyire passzolunk is a kis előadásába. Dr. Walid a könyvre tette az ujjat, – Punch megkérdezi: „És magáért ki küldött?”, amire a rendőr azt felel,, „Engem küldtek magáért.” Punchnak nincs választása, utoléri a sorsa. „Nem akarom a rendőrt”, mondja.

– Szerintem maguk félreértik Punchot – mondta Lesley. – Azt hiszik, valami természetfeletti képességekkel rendelkező sorozatgyilkos, aki kényszertől hajtva játssza el a Punch és Judy műsort. De mi van, ha ő valami más? – Micsoda? – néztem rá. – Egy társadalmi trend manifesztációja, a bűnözésé és káoszé. A lázadás és lázongás szelleme a londoni csőcselékben. Mind csodálkozva néztünk rá. – Elfelejtik, hogy én is emelt érettségit tettem. – Van másik terved? – kérdeztem rá. – Nincs. Csak légy óvatos. Azért, mert azt hiszed, tudod, hogy mit csinálsz, attól még egyáltalán nem biztos, hogy tudod, mit csinálsz. – Köszönöm, hogy ezt tisztáztuk. – Nincs mit. És ha meg is találod Henryt, mit csinálsz? Ez jó kérdés volt. Nightingale-re néztem. – Követni tudom a szellemét – mondta. – Ha elég közel vagyok, követni tudom a csontjáig. – És utána? – kérdezte Lesley. Nightingale-re néztem. – Kiássuk, porrá őröljük, összekeverjük kősóval, és a tengerbe szórjuk. – És az hat? – Volt már rá példa – felelte dr. Walid. – Kell hozzá engedély – vélte Lesley. – Szellemnél nem. Lesley elvigyorodott, és felém lökte a könyvet. A kanalával megütögette a lapot, mire elolvastam. Rendőr: Ne mondja. Gyilkosságot követett el, és nekem letartóztatási parancsom van. – Ha a szerepet akarod játszani, minden kellékre szükséged lesz. – Letartóztatási parancs egy szellemre? – Legalább az nem lesz nehéz – vélte Nightingale. – Bár késő éjszakáig el kell halasztanunk az akciót.

– Megcsinálják? – kérdezte Lesley. Aggódva nézett rám. Igyekeztem közömbösnek mutatkozni, de gyanítom, hogy az arckifejezésem inkább sugallt megalapozatlan optimizmust. – Azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk, konstábler – mondta neki Nightingale. – Nagyon hálás lennék, ha tájékoztatná Seawoll felügyelőt, és megkérné, hegy tizenegykor álljon készen a Covent Gardenben. – Olyan későn? – kérdeztem. – Henry Pyke talán nem vár addig. – Legkorábban tizenegykor lesz meg az engedély. – És ha nem válik be? – Akkor Lesley rukkol elő egy tervvel. Visszamentünk a Hodályba, ahol Nightingale eltűnt a mágikus könyvtárban, feltehetően azért, hogy betárazzon a hazajáró-követő varázsigékből, én meg felmentem a szobámba, és a szekrényből elővettem az egyenruhámat. A sisakomat keresni kellett, de végül megtaláltam az ágy alatt az ezüstsíppal együtt, ami abszurd módon ma is része az egyenruhának. Mivel a legutóbbi mobilom nem élte túl Tyburn szökőkútját, az asztalból elővettem a rendőrségi rádiót, és beleraktam az akkut. Ahogy beletettem a hátizsákomba az egyenruhám zubbonyával együtt, rájöttem, hogy a helyiség még mindig olyan, mint egy vendégszoba, ahol addig időzik az ember, amíg nem akad jobb. A hátizsákot a vállamra vettem, és ahogy megfordultam, Molly állt az ajtóban. Fejét oldalt biccentette. – Nem tudom – mondtam neki –, de nem eszünk itthon. Összevonta a szemöldökét. – Én leszek a tűzvonalban – mondtam, de nem hatódott meg. – Nem lesz baja. Szkeptikusan nézett rám, majd elsiklott. Mire kiléptem, sehol sem láttam. Lementem, és az olvasószobában vártam Nightingale-re. Egy

óra múlva bukkant elő a „munkaruhájában” és a sétapálcájával. Megkérdezte, készen állok-e, és igennel feleltem. Gyönyörű, meleg tavaszi este volt, autózás helyett elsétáltunk a British Museum mellett, majd átvágtunk a Museum Streeten, be a Drury Lane-re. Nem siettünk, de még így is óráink voltak, úgyhogy beugrottunk vacsorára egy curryshez a Királyi Színház közelében, amely az ígéretes House of Bengal névre hallgatott. Ahogy böngésztem a menüt, amiről szerencsére hiányzott a krumpli, vastag gyürkés tészta, faggyú és szósz, megértettem, hogy Nightingale miért szeret annyira a városban enni. Ő vadcitromos bárányt kért, én meg beértem egy csirke madrasszal, ami olyan erős volt, hogy Nightingale szeme könnyezett tőle. Én közepesnek taksáltam. Az indiai konyha nem rémít meg egy olyan fiút, aki földimogyorós csirkén és afrikai rizsen nőtt fel. A nyugat-afrikai konyha mottója az, hogy ha az ételtől nem lobban lángra az abrosz, akkor a szakács spórolt a borssal. Na jó, nincs ilyen mottó. Anyámnak egyszerűen felfoghatatlan volt, miért akarna bárki olyasmit enni, ami nem égeti ki a száját. Addig is sört kértünk, és Nightingale megkérdezte, hogyan haladok a diplomáciával. – Félretéve a Tyburnnel történt apró nézeteltérést – tette hozzá. Meséltem neki az Oxleynál tett látogatásról és Beverley reakciójáról. Azt kihagytam, hogy én is majdnem beleugrottam a vízbe. Azt mondtam, szerintem jól ment, és sikerült kapcsolatot létesíteni a két oldal között. – Arra építhetünk – mondtam. – Konfliktusmegoldás. Manapság ezt tanítják Hendonban? – Igen, uram. De ne aggódjon, azt is tanítják, hogyan verjük laposra az embereket telefonkönyvvel, és megmutatják a bizonyítékhamisítás tíz legjobb módját. – Jó tudni, hogy a bevált módszerek még élnek. Kortyoltam a sörből. – Tyburn nincs oda a régi módszerekért – jegyeztem meg.

– Hogy Temze anya gyerekei közül éppen Lady Tyjal kell összevesznie. – Felém bökött a villával. – Ezért nem dobálózunk a mágiával, amíg meg nem kaptuk a kiképzést. – Mit kellett volna tennem? – Kidumálhatta volna magát. Minek hiszi Tyt, gengszternek? Azt hitte, nekimegy magának, és durr a fejbe? Csak tesztelte magát, maga meg felrobbant. Egy ideig csak ettünk. Igaza volt, pánikba estem. – Nem durr. Bumm. Bumm a fejbe. – Aha. – Nem nagyon aggasztja ez a Lady Ty ügy, uram. Nightingale lenyelte a bárányt. – Peter, arra készülünk, hogy júdás kecskék leszünk egy erős hazajáró léleknek, aki több mint tíz embert megölt. Már akiről tudunk. – Beletúrt a rizsbe. – Amíg ezt túl nem éltük, nem aggódom Lady Ty miatt. – Haj ól emlékszem, ebben a helyzetben én vagyok a júdás kecske. És ha már az én hátsómról van szó, biztosan követni tudja? – Semmi sem biztos, Peter, de mindent megteszek. – És ha nem tudjuk a sírjához kergetni? Van B terve? – Molly tud haemomanaát végezni. Nagyon hatásos. Magamban átpörgettem vékonyka görög szótáramat. – Jóslás vérből? Nightingale elgondolkodva rágott és nyelt. – Ez talán nem a legjobb megfogalmazás. Molly segíthet kiterjeszteni a vestigia-érzékét. – Mennyire? – Három-négy kilométerre. Én csak egyszer csináltam, nehéz megmondani. – Milyen volt? – Mintha egy kísértetvilágba léptem volna. Talán a kísértetvilágba. Az is lehet, hogy így megtalálhatjuk Henry Pyke-ot. – Miért nem csinálják azt először?

– Mert öt az egyhez, hogy túléli-e. – Oké, akkor egyelőre hagyjuk. Az én szakmámra – mint rendőr, nem varázsló – azt lehet mondani, hogy ha Londonban valahol kezdődött, akkor a Bow Streeten Henry Fieldinggel, aki magisztrátus volt, szatíraszerző és a Bow Street-i futók, azaz a rendőrség alapítója. Az Operaház tőszomszédságában lakott, még amikor az csak Királyi Színház volt, és Macklin az italmérési tevékenységét színészettel egészítette ki. Ezt onnan tudom, hogy a Channel 4-en volt róla egy tévéfilm, amiben az a fickó játszotta a főszerepet, aki a Star Wars-filmekben a császárt. Amikor Henry Fielding meghalt, a magisztrátusi pozíciót vak öccse, John örökölte, aki még tovább erősítette a Bow Street-i futókat, de annyira ezek szerint nem, hogy megakadályozzák, hogy Macklin agyonverje Henry Pyke-ot szinte a küszöbükön. Nem csoda, hogy Henry kiakadt. Én is kiakadnék. Ebből lett London első igazi rendőrőrse, majd a tizenkilencedik században átköltözött az úr túloldalára, és a Bow Street-i bíróság lett belőle – az Old Bailey után a leghíresebb bíróság Angliában. Oscar Wilde-ot itt ítélték el közháborításért, és William Joyce is innen indult a hóhérkötéllel való találkozójára. A Kray ikreket itt tartották fogságban „Kalapos” Jack McVitie meggyilkolásáért. 2006-ban eladták egy földmágnásnak, aki hotellé alakította, mert bár a történelem és a hagyomány szavak jól csengenek Londonban, a pénznek megvan a maga szirénéneke. Az eredeti ház helyére fedett virágpiac került boltíves vas- és üvegtetővel. Eliza Doolittle a My Fair Lady-ben itt vette az ibolyát, mielőtt elment előadni a legpocsékabb cockney kiejtést, amin csak Dick Van Dyke tehet túl. Amikor az 1990-es években átépítették az Operaházat, az bekebelezte a háztömb nagy részét, a virágpiacot is. Ezért mentünk az Operaház színészbejáróhoz, ahol Nightingale ismert valakit, aki be tudott vinni bennünket.

Nem annyira színészbejáró volt, hanem árurakodó. Láttam már raktárakat kisebb rakodóval, és volt egy hatalmas ipari felvonó a díszletelemek mozgatásához. Terry, egy kopaszodó kis ember bézs kardigánban – Nightingale embere – azt mondta, tizenöt tonnát is nyomnak a díszletek, és amikor nem használják, egy depóban tárolják Walesben. Azt nem részletezte, hogy miért éppen ott. – A békebíróhoz jöttünk – mondta Nightingale. Terry komolyan bólintott, és átvezetett bennünket fehérre festett folyosókon és tűzajtókon, amelyek kínosan emlékeztettek a westminsteri hullaházra. Egy alacsony mennyezetű raktárba jutottunk, amiről Nightingale állította, hogy a virágpiac földszintje. – Pontosan itt volt valaha a négyes tárgyalóterem fogadószobája – mondta, és a vezetőnkhöz fordult. – Köszönjük, Terry, kitalálunk. Terry vidáman intett, és elment. A termet ronda keményfa és acélpolcok szegélyezték, azokon kartondobozokban szalvéta, koktéldísz és tálca. A terem közepe üres volt, csak karcolások mutatták, hol álltak polcok. Vestigiát kerestem, de csak port és megrepedt műanyagot találtam. Aztán megéreztem: pergamen, régi verejték, bőr és kiöntött bor. – Szellembíróság a szellem elfogatóparancshoz? – kérdeztem. – A szimbólumoknak van hatalma a szellemek felett. Gyakran több, mint amit a fizikai világból tudunk hozni. – Hogyhogy? – Ha őszinte akarok lenni, Peter, emlékszem az órára, ahol tanultuk, és tudom, hogy olvastam releváns passzusokat Bartholomew-ná1, talán még esszét is írtam róla, de vesszek meg, ha emlékszem. – Hogyan akarja megtanítani nekem, ha maga sem tudja? Nightingale finoman a melléhez koppintottá a sétapálcáját. – Fel akartam frissíteni az emlékezetemet, mire odaérünk. Legalább két mesterem így csinálta, és akkoriban specialista Tanáraink voltak.

Hirtelen megértettem, hogy Nightingale tőlem vár megnyugtatást, amit szörnyen aggasztónak találtam. – Csak járjon mindig előttem, ez a lényeg – mondtam – Hogyan találjuk meg a békebírót? Nightingale elmosolyodott. – Csak fel kell keltenünk a figyelmét. – Megfordult, és a terem üres közepének azt mondta: – Nightingale kapitány kíván beszélni az ezredessel. A régi verejték és a kiöntött ital szaga erősödött, és egy alak jelent meg előttünk. Ez a szellem áttetszőbb, soványabb és kísértetszerűbb volt az én jó öreg Wallpenny barátomnál, de a szeme csillogott, ahogy felénk fordult. Sir John Fielding fekete kötéssel rejtette el vak szemét, és mivel Nightingale ezredesnek szólította, arra tippeltem, hogy ez Sir Thomas de Veil ezredes lesz, aki olyan korrupt volt, hogy még a tizennyolcadik századi londoni társadalmat is sokkolta. A történészek a Brit-szigetek történelemnek legkorruptabb embereként tartják számon. – Mit akar, kapitány? – kérdezte de Veil. A hangja vékony és távoli volt, és körülötte inkább éreztem, mint láttam bútorok halvány körvonalát; íróasztalét, székét, könyvszekrényét. A legenda szerint de Veilnek volt egy privát szekrénye, ahol női tanúk és gyanúsítottak „bírói vizsgálatát” végezte. – Elfogatóparancsot. – A szokásos megkötésekkel? – Természetesen. – Nightingale egy papírtekercset húzott elő a kabátjából, és de Veilnek nyújtotta. A szellem áttetsző kezével érte nyúlt, és kivette Nightingale ujjai közül. Bár közömbösen csinálta, biztos voltam benne, hogy a fizikai tárgy mozgatása nincs ingyen de Veilnek. A termodinamika nagyon határozott ebben: mindennek ára van. – És melyik gonosztevőt kívánjuk elfogni? – tette a papírt de Veil az áttetsző íróasztalra. – Henry Pyke-ot, méltóságos uram. – felelte Nightingale.

– Más néven Punch vagy Pulcinella. De Veil szeme csillogott, ajka megrándult. – Most már bábokat is letartóztatunk, kapitány? – Mondjuk azt, hogy a bábmestert. – És a vád? – A felesége és a gyereke meggyilkolása. De Veil oldalt billentette a fejét. – Hárpia volt? – Hogy mondta, méltóságos uram? – Ugyan már, kapitány. Egy férfi sem üti meg a feleségét provokáció nélkül. Hárpia volt? Nightingale habozott. – Rettenetes nagy hárpia – mondtam. – Már elnézést. De a baba ártatlan volt. – Egy nő nyelve rettenetes cselekedetekre bírhat egy férfit – mondta de Veil. – Ezt magam is tanúsíthatom. – Rám kacsintott, én meg azt gondoltam, remek, ezt sosem felejtem el. – Mindazonáltal a baba ártatlan volt, ezért Pyke-ot le kell tartóztatni és bíróság elé kell állítani. – Egy toll jelent meg de Veil kezében, majd cikornyásan aláírta a parancsot. – Remélem, nem feledkezett meg az előírásokról. – A konstáblerem elintézi a formalitásokat. Ez új volt nekem. Nightingale-re néztem, aki a Lux gesztust mutatta jobb kezével. Bólintottam, hogy megértettem. De Veil nagy hűhóval fújogatta a tintát, majd összetekerte a parancsot, és Nightmgale-nek adta. – Köszönöm, méltóságos uram – mondta Nightingale, majd nekem: – Rajta, konstábler. Egy fénygömböt csináltam, és de Veil felé lebegtettem, aki gyengéden jobb tenyerébe vette. Noha még tartottam, a fény eltompult, ahogy de Veil felszívta a varázslatot. Egy percig még kitartottam, majd Nightingale a kezével intett, akkor abbahagytam. De Veil sóhajtott, ahogy a fény elfakult, és hálásán biccentett nekem. – Olyan kevés – mondta vágyakozva, és ő is elfakult.

Nightingale nekem adta a papírtekercset. – Most már parancs is van. – Kitekertem, és láttam, hogy a papír üres. Erre számítottam. – Menjünk, és tartóztassuk le Henry Pyke-ot. Amikor kiléptünk a raktárból, visszatettem az akkut a rádióba, és felhívtam Lesleyt. – Ne aggódjatok miattunk – mondta. – Szívesen várunk rátok. – Hangokat hallottam, pohárkoccanást és Dusty Small legújabb kislemezét. Nem sajnáltam, a pubban volt. Felvetettem, hogy a csapattal együtt elfoglalhatnák a helyüket, ha nem nagy kényelmetlenség. A rendőrségi munka lényege a rendszer, eljárás és tervezés, még akkor is, ha természetfeletti entitásra vadászol. Én, Nightingale, Seawoll, Stephanopoulos és Lesley alig tizenöt perc alatt kidolgoztuk a hadművelet részleteit, mivel a bevett azonosítás, bekerítés, követés és letartóztatás irányvonalat követtük. Az én feladatom volt azonosítani Henry Pyke legújabb áldozatát. Ha ez megvan, Nightingale követi Henryt vissza a sírjához. Seawoll emberei végzik a bekerítést ha netán beütne a krach, és dr. Walid egy traumacsoporttal készenlétben áll segíteni azon, akinek pechjére leesik az arca. Közben Stephinopoulos őrmester egy furgonban vár egy csapat földmunkással, és mint később megtudtam, egy mini markolóval, hogy kiássák a sírt. Egy másik furgonba egyenruhás rendőröket ültet, ha netán Henry Pyke egy kínosan népes valami, mondjuk pub vagy mozi alatt nyugodna. Elméletileg Seawoll volt a felelős az egész műveltért, amitől biztosan csodás kedve lett. Elvileg mindennek a helyén kellett lenni, mire Nightingale-lel kiléptünk az Operaház hátsó ajtaján a Bow Street-re. Mivel Henry Pyke-ot alig tíz méterre verte agyon Charles Macklin, mindketten úgy véltük, ez az ideális hely a halászatra. Vonakodva kinyitottam a hátizsákom, felvettem az egyenruhazubbonyt és a hülye sisakot. Le kell szögeznem, hogy mind rühelljük azt a rohadt sisakot, ám harcban semmit sem ér, viszont úgy nézünk ki tőle, mint egy kék irón, amin még rajta van a kupakja. Csak azért viseljük még mindig,

mert az összes alternatív kialakítás még rosszabb lett. És ha rendőrt akartam játszani, úgy is kellett kinéznem. Közeledett az éjfél, az utolsó operarajongók is elhagyják a házat, és elindultak a metró és a taxik felé. A Bow Street olyan csendes és üres lett, amilyen egy belvárosi utca csak lehet. – Biztos, hogy követni tudja? – kérdeztem. – Koncentráljon a maga részére, én is az enyémre figyelek. Meghúztam a sisak szíját, és bejelentkeztem a rádión. Ezúttal Seawoll válaszolt, aki rám szólt, hogy elég a lébecolásból, csináljuk már. Megfordultam, hogy megkérdezzem Nightingale-től, úgy nézek-e ki, ahogy kell, és ezért tudtam végignézni, ahogy egy elegáns öltönyös férfi kilépett a színészbejáró árnyékából és hátba lőtte Nightingalet.

10. A VAKFOLT

Középkorú fehér férfi volt minőségi, de amúgy jellegtelen, személyre szabott öltönyben. A jobb kezében ránézésre egy félautomata pisztolyt fogott, a balban egy Kobbé operafüzetet. A gomblyukában fehér szegfűt viselt. Nightingale azonnal összerogyott. Térdre esett, majd arca bukott. Elejtette a pálcát, ami csörögve elgurult a macskaköveken. A jó öltönyös férfi rám nézett, szeme sápadt és színtelen volt a nátriumlámpák fényében, és kacsintott. – Így kell ezt csinálni. El lehet futni egy fegyveres ember elől, főleg rossz fényviszonyok között, ha nem felejtesz el cikcakkban futni, és elég hamar kikerülsz a hatókörből. Nem azt mondom, hogy nem volt csábító lehetőség, de ha elfutok, semmi sem akadályozza meg, hogy főbe lője Nightingalet. A kiképzésen tanultak szerint meg kellett nyugtatnom a fegyverest, miközben hátraaraszolok; a beszéd kapcsolatot alakít ki és a gyanúsított figyelmét a rendőrön tartja, hogy a civilek elmenekülhessenek. Látták valaha A kék lámpát Jack Warnerrel és Dirk Bogarde-dal? A hendoni kiképzésen megnézették velünk azt a jelenetet, ahol Dixont, Warner karakterét lelövik. A filmet egy volt zsaru írta, aki tudta, miről beszél. Dixon azért hal meg, mert egy kövület, aki olyan hülye, hogy közelít egy fegyveres gyanúsítotthoz. Az oktatók világosan az értésünkre adták: ne közelíts, ne fenyegess, beszélj és hátrálj. A gyanúsítottnak nagyon hülyének, politikusnak vagy – mint egy emlékezetes esetben – diplomáciai mentességet élvezőnek kell lennie, hogy azt higgye, egy rendőr meggyilkolásával javít a helyzetén. Minimum elég időt kell

nyernünk ahhoz, hogy egy fegyveres csapat megérkezzen, és szétlője a barom fejét. Nem gondoltam, hogy a hátrálás szóba jöhet. Ez Henry Pyke egyik lefoglalt bábja, simán lelőne engem vagy Nightingale-t, akármilyen nyugodtan beszélek. Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem gondolkodtam. Az agyamban ez ment: Nightingale-t lelőtték… fegyver… varázsige! – Impello! – mondtam a tőlem telhető nyugalommal, és a férfi bal lábát egy méter magasra emeltem. Felsikoltott, ahogy a teste felfelé és jobbra repült. A koncentrációmmal valami baj lehetett, mert hallottam a bokacsontja reccsenését. A pisztoly kiesett a kezéből, karjával csapdosott, ahogy eldőlt. Előreléptem, elrúgtam a pisztolyt, majd a fickót is jó erősen fejbe rúgtam, biztos, ami biztos. Meg kellett volna bilincselnem, de Nightingale az úton feküdt mögöttem, és nedvesen zihált. Azt hiszem, ezt nevezik „szívó mellkasi sebnek”, ami nem metaforikus leírás. A bemeneti nyílás tíz centivel a jobb válla alatt volt, de amikor finoman az oldalára fordítottam, kimenetit nem találtam. Az elsősegély-oktató a szívó mellkasi sebnél egyértelmű volt: minden egyes másodperc, amit elszöszölsz, olyan másodperc, ami késlelteti a londoni mentők érkezését. Tudtam, hogy az erősítés nem hallhatta a lövést, mert akkor már itt lennének, a rádiót pedig tönkretettem, amikor mágiával felemeltem a fegyveres lábát. Aztán eszembe jutott az ezüstsíp az egyenruhám zsebében. Kikotortam, a számba tettem és belefújtam, ahogy csak bírtam. Rendőrfütty a Bow Streeten. Egy pillanatig kapcsolatot éreztem az éjszakával, az utcákkal, a füttyel, a vérszaggal és a saját félelmemmel, az összes egyenruhás rendőrrel Londonban minden korban, akik fejében az járt, mi a fészkes fenét keresnek idekint éjnek idején. De lehet, hogy csak pánikba estem; könnyű összetéveszteni a kettőt. Nightingale légzése kezdett akadozni.

– Lélegezzen. Ezt a szokást nem érdemes abbahagyni. Szirénák közeledtek. Gyönyörű hang volt. A cimborahálózattal az a baj, hogy sosem lehetsz benne biztos, működik-e, és ha mégis működik, akkor a te érdekedben vagy máséban. Amikor kávét és kekszet hoztak a kihallgatóba, kezdtem gyanítani, hogy ezúttal nem az én érdekemben. Amikor barátian kérdezik ki a rendőrt, az maga mehet el kávéért a kantinba. Csak akkor kapsz szobaszervizt, ha gyanúsított vagy. Ráadásul megint a Charing Cross őrsön voltam, jól ismertem az utat a kantinba. Nightingale felügyelő még élt, ennyit elárultak, mielőtt leültettek az asztal rosszabbik oldalán; a nagykórház vadonatúj traumaközpontjában „stabil”-nak értékelték az állapotát. Ez a kifejezés bűnök sokaságát takarta. Ránéztem az órámra. Hajnali fél négy, még négy órája sincs, hogy lelőtték Nightingale-t. Ha az ember bármennyi ideig dolgozik egy nagy intézménynek, kezd ráérezni a bürokrácia ritmusára. Éreztem a kalapács zuhanását, és mivel csak két éve voltam zsaru, az, hogy éreztem, azt jelentette, hogy nagyon nagy kalapács. Volt egy sanda gyanúm, hogy ki indította el, de nem tehettem mást, mint hogy ültem a kihallgatóasztal rossz felén a kávémmal és a két csokis keksszel. Van, hogy kénytelen vagy állni és fogadni az első ütést. Így meglátod, milyen lapok vannak a másik kezében, feltárja a szándékait, és ha az ilyesmi fontos neked, helyezkedj egyértelműen a törvény oldalára. És ha az első ütés olyan erős, hogy a földre kerülsz? Ezt a kockázatot vállalnod kell. A választott tompa tárgy meglepetésszerűen ért, bár semleges maradt az arcom, amikor Seawoll és Stephanopoulos belépett, és leült velem szemben. Stephanopoulos egy aktát csapott le az asztalra. Túl vastag volt ahhoz, hogy az utóbbi pár órában keletkezzen, jól kipárnázták. Halványan rám mosolygott, ahogy letépte a celofánt a magnókazettákról, és bedugta őket a kétkazettás magnóba. Az egyik

nekem vagy a jogi képviselőmnek lesz, hogy ne idézhessenek félre; a másik a rendőrségnek, hogy beismertem a vádakat anélkül, hogy ütöttek volna. Mindkettő felesleges volt, mert innen is láttam a kamera keresőjét az ajtó fölött. Az élő adás a megfigyelőbe ment, ahol Seawoll és Stephanopoulos színpadias viselkedéséből ítélve egy fejes, de minimum a rendőrfőnök helyettese nézhette. A magnót bekapcsolták, Seawol1 azonosította a jelenlevőket, és emlékeztetett engem, hogy nem vagyok letartóztatva, csak segítem a rendőrségi nyomozást. Elméletileg bármikor felállhattam és kisétálhattam, már ha nem bánom, hogy lemondok a rendőri karrieremről. Ne gondolják, hogy nem éreztem kísértést. Seawoll megkért, hogy vázoljam fel a műveletet. – Mondjam felvételre? Komolyan? – kérdeztem. Seawoll bólintott, úgyhogy beszámoltam: az elméletről, hogy Henry Pyke egy hazajáró lélek, egy vámpírszellem, aki bosszút akar állni a Punch és Judy történet előadásával igazi emberekkel, és hogy kitaláltuk, hogyan kerüljünk be a történetbe, hogy Nightingale lenyomozhassa Henry Pyke csontjait, és elpusztíthassuk. Stephanopoulos arca megrezzent, amikor a mágikus aspektusokról beszéltem, Seawoll arca leolvashatatlan maradt. Amikor a lövöldözéshez értünk, megkérdezte, felismertem-e a fegyverest. – Nem. Miért, kicsoda? – Christopher Pinkman, és tagadja, hogy bárkit lelőtt volna. Azt állítja, hogy hazafelé tartott az operából, amikor két férfi megtámadta az utcán. – Mivel magyarázza a fegyvert? – Azt állítja, hogy nem volt fegyver. Állítása szerint az utolsó, amire emlékszik, az, hogy kilép az operából, utána meg arra, hogy maga fejbe rúgja. – Na meg a kínzó fájdalomra a lábszárában – tette hozzá Stephanopoulos. – Plusz a komoly zúzódásokra, ahogy a földre került. – Találtak rajta lőpornyomot?

– Kémiát tanít a Westminster Schoolban. – A fenébe. – A lőpornyom-vizsgálat hírhedten megbízhatatlan, és ha a gyanúsított hivatásszerűen vegyszerekkel dolgozik, nincs olyan szakértő a földön, aki azt vallja a bíróságon, hogy valószínűleg fegyvert sütött el. Szörnyű gyanú fogant meg bennem. – A pisztolyt megtalálták… ugye? – A helyszínen nem került elő lőfegyver – mondta Stephanopoulos. – Odébb rúgtam. – Nem került elő lőfegyver – ismételte lassan Stephanopoulos. – Láttam. Valami félautomata volt. – Semmit sem találtak. – Akkor Nightingale-t mégis hogyan lőtték le? – Azt reméltük, ezt majd maga elmondja. – Azt akarja mondani, hogy én lőttem le? – Maga volt? Hirtelen kiszáradt a szám. – Nem. Nem lőttem le, és ha nincs fegyver, mivel lőhettem volna le? – A jelek szerint tud tárgyakat mozgatni a gondolata erejével. – Nem azzal. – Akkor hogyan? – Mágiával. – Oké, mágiával. – Milyen gyorsan tud mozgatni valamit? – kérdezte Seawoll. – Olyan gyorsan nem, mint egy golyó. – Milyen gyors az? – kérdezte Stephanopoulos. – Háromszázötven méter másodpercenként. A modern pisztolyé. A puskáé több. – Az régi mértékegységben mennyi? – kérdezte Seawoll. – Nem tudom. De ha ad számológépet, kiszámolom. – Mi hinni akarunk magának – mondta Stephanopoulos, a rendőrség történetének legkevésbé hihető „jó zsaruja”. Nagy levegőt

vettem, és összeszedtem magam. Nem végeztem haladó kihallgatástechnikai kurzusokat, de az alapokat ismertem, és ez az interjú csapnivaló volt. Seawollra néztem, aki a „végre felébredt” pillantással viszonozta, amit annyira imádnak a tanárok, nyomozók és felső középosztálybeli anyák. – Mit akarnak hinni? – kérdeztem. – Hogy a mágia valóság – mondta Seawoll, és tudálékosan rám mosolygott. – Be tudná nekünk mutatni? – Az nem jó ötlet. Lehetnek mellékhatások. – Kényelmes kifogásnak tűnik – jegyezte meg Stephanopoulos. – Milyen mellékhatások? – Tönkremegy a mobil, laptop és minden elektronikai eszköz a szobában. – És a szalagos magnó? – kérdezte Seawoll. – Az is. – A kamera? – Az is. A mobilt meg lehet védeni, ha kiveszik az akkut. – Nem hiszek magának – mondta Stephanopoulos, és agresszíven előrehajolt, ügyesen eltakarva a kamera elől, hogy kiveszi az akkut a nagyon nőies, karcsú Nokiájából. – Mégiscsak kérnénk egy bemutatót – mondta Seawoll. – Mekkorát? Mutassa meg, mit tud, fiam. Nagyon hosszú nap volt, és kikészültem, ezért azt az egyet csináltam, ami kritikus helyzetben is ment: a fénygömböt. Sápadt és anyagtalan volt a fénycsövek alatt, Seawoll nem is hatódott meg, de Stephanopoulos súlyos arcát egy pillanatra olyan zabolátlan, örömteli mosoly törte szét, hogy megpillantottam a kislányt a plüss unikornisokkal teli szobában. – Gyönyörű – mondta. Az egyik magnókazetta nyikorogva forgott, a másik megállt. A kísérletekből tudtam, hogy fokoznom kell az erőt, ha ki akarom iktatni a kamerát is. Erősebb fényt akartam, amikor az „alak” a

fejemben eltorzult, és hirtelen egy fényoszlop csapott a mennyezetig. Világoskék és koncentrált volt. Amikor mozgattam a kezem, pásztázott a falakon, akár egy reflektor. – Valami finomabbat vártam – jegyezte meg Seawoll. Kioltottam a fényt, és próbáltam felidézni az eredeti alakot, de mintha egy elsikló álom után kapkodtam volna. Tudtam, hogy sokáig kell gyakorolnom majd a laborban, hogy visszacsaljam, de ahogy Nightingale az elejétől mondta, a tudat, hogy a forma ott van, fél győzelem. – A kamera miatt csinálta? – kérdezte Seawoll, és amikor biccentettem, megkönnyebbülten sóhajtott. – Tíz percünk sincs, a kurva életbe. Azóta nem láttam ekkora szarhullámot, hogy de Menezest lelőtték, úgyhogy azt tanácsolom, fiam, keresse meg a legmélyebb gödröt, és kucorodjon bele, amíg a szar el nem vonul. – És Lesley? – Miatta ne aggódjon, érte én felelek. Vagyis Lesley pártfogójaként lépett fel, és világossá tette mindenkinek, hogy aki Lesleyt akarja kicsinálni, annak vele kell számolni. Mivel az én pártfogóm jelenleg a sürgősségin feküdt és csövön lélegzett, nem volt valószínű, hogy ezt megteheti értem Szeretném azt hinni, hogy Seawoll engem is a védelme alá vett volna, ha teheti, de sosem fogom megtudni. Nem mondta, hogy vigyázzak magamra, ez magától értetődő volt. – Most mi a faszt csináljunk? – kérdezte. – Tőlem kérdi? – Nem is az asztaltól, a kurva életbe. – Gőzöm sincs – feleltem, majd észbe kaptam, és hozzátettem uram. Rengeteg mindent nem tudok. – Akkor kezdjen el tanulni, konstábler. Mert nem tudom, maga mit gondol, de szerintem Mr. Henry Pyke nem fogja abbahagyni nem igaz? Megráztam a fejem. Stephanopoulos felnyögött, és az órájára koppintott.

– Elengedem – mondta Seawoll mert le kell zárnunk ezt a spirituális baromságot, mielőtt egy fejes bepánikol, és kihívja a canterburyi érseket. – Mindent megteszek – mondtam. Seawoll olyan pillantással nézett ram, ami azt sugallta, hogy ez a minden kurvára minden legyen. – Győződjön meg róla, hogy működik az agya, mielőtt kinyitja a bagólesőjét. Mint a hampsteadi dolog után, világos? – Mint a vakablak. Kicsapódott a szoba ajtaja, és egy férfi dugta be a fejét. Középkorú volt, őszülő hajú, széles vállú, igencsak bozontos szemöldökű. Ha a honlapról nem ismerem fel, akkor is tudtam volna, hogy ő Richard Folsom rendőrfőnök-helyettes, a dzsungel egyik nagyvadja. Begörbített ujjával hívta Seawollt. – Alex, egy szóra. Seawoll a totálkáros magnóra nézett. – Interjú felfüggesztve – mondta, és megadta az időt. Aztán felállt, és félénken követte Folsomot. Stephanopoulos tessék-lássék módon a híres gonosz pillantásával nézett rám, de én azon töprengtem meglehet-e még az „Én kicsi pónim”-gyűjteménye. Seawoll visszatért, és azt mondta, egy másik helyiségben folytatjuk a kihallgatást, ahol a megfigyelő berendezések működnek. Ott folytattuk azt a becses hagyományt, hogy szemérmetlenül hazudtunk, miközben igazat mondtunk. Elmondtam nekik, hogy Nightingale-lel okunk volt azt hinni, természetesen egy abszolút hagyományos informátor révén, hogy a csoport – mert nem lehetett csak egy ember –, amely elkövette ezeket az értelmetlen támadásokat a West Enden, a Bow Streeten működik, és hogy éppen ott nyomoztunk, amikor ismeretlen támadók rontottak ránk. – Folsom rendőrfőnök-helyettest különösen aggasztja minden esetleges fenyegetés, ami az Operaház ellen irányul – mondta Seawoll. A jelek szerint Folsom ínyencféle volt, akit a parancsnoki rangra emelés után megismertettek Verdivel. Bizonyos rangú és korú rendőrök között

gyakori kór a hirtelen jött kultúrsznobság. Olyan, akár a kapuzárási pánik, csak több csillárral és idegen nyelvvel. – Szerintünk a tevékenység központja a Bow Streeten lehet – feleltem, de a nyomozásunk során még nem tártunk fel kapcsolatot az Operaházzal. Hatra sikerült összehoznunk egy olyan jelentést, amit Seawoll be tud adni Folsomnak, én meg már majdnem elaludtam ültömben. Arra számítottam, hogy felfüggesztenek, vagy minimum azt mondják, hogy megrovás vagy a független rendőrségi panaszbizottság nyomozása vár rám, de hét óra felé egyszerűen elengedtek. Seawoll felajánlotta, hogy elvisz de visszautasítottam. A feszültségtől és a kialvatlanságtól remegve ballagtam a St. Martin’s Lane-en. Éjszaka megváltozott az idő. A koszos kék ég alatt hűvös lett. Szombaton későn kezdődik a csúcsforgalom, az utcákon még érződött valami a kora reggeli nyugalomból, ahogy átkeltem az Oxford Streeten a Hodály felé. A legrosszabbra számítottam, és nem csalódtam. Minimum egy jelzés nélküli rendőrautót kiszúrtam az utcán. Nem láttam benne senkit, de azért lopva intettem. A főbejáraton mentem be, mert jobb szembenézni a dolgokkal, és különben is túlságosan ki voltam készülve, hogy megkerüljem az egész kócerájt. Rendőröket vártam, de katonákat találtam tábori öltözetben, fegyverrel. Kommandós dzsekit és barna barettet viseltek, ejtőernyősezred jelzéssel. Ketten elállták az utat a ruhatár után, és még ketten álltak a nagy ajtó két oldalán, hogy elkapják azt, aki elég öngyilkos hajlamú, hogy nekimenjen két fegyveres ejtőernyősnek. Valaki nagyon komolyan vette a Hodály biztonságát. A katonák nem emelték fel a fegyverüket, de felöltötték azt a fenyegető közömbösséget, ami annyira felélénkíthette Belfast utcáit a békemegállapodás előtt. Az egyikük fejével az alkóv felé biccentett, ahol a Hodály szebb napjaiban az ajtónálló várt, amíg szükség nem volt rá. Most egy őrmester váll-lapos katona pihent ott, egyik kezében a Daily Maillel, a másikban egy bögre teával. Felismertem. Frank Caffrey volt, Nightingale tűzoltós összekötője. Barátságosan

biccentett, és odaintett. Megnéztem a jelzést Frank váll-lapján. Az ejtőernyős ezred 4. zászlóalja volt, amiről tudtam, hogy az önkéntes hadsereg része. Frank tartalékos lehetett, ami megmagyarázta, honnan szerezte a foszforgránátokat. Gyanítottam, hogy ez is a cimborahálózat műve, de biztos voltam benne, hogy Frank most Nightingale javára dolgozik. Más tisztet nem láttam. Gondoltam, a barakkban vannak, és nagyban másfelé néznek, míg az altisztek kiókumlálják a dolgot. – Nem engedhetem be – közölte Frank. – Amíg a főnöke jobban nem lesz, vagy ki nem neveznek egy hivatalos helyettest. – Honnan van erre felhatalmazása? – kérdeztem. – Á, ez is része az egyezménynek. Nightingale és az ezred régről ismerik egymást. Mondhatnám, tartozunk neki. – Ettersberg? – találgattam. – Van olyan adósság, amit sosem lehet törleszteni – mondta Frank. – És van olyan feladat, amit el kell végezni. – Be kell jutnom. Használnom kell a könyvtárat. – Sajnálom, fiam. Az egyezmény világos: a főépületbe engedély nélkül belépni tilos. – A főépületbe – ismételtem. Frank közölni próbált valamit, de a kialvatlanságtól elbutultam. Meg kellett ismételnie, mire felfogtam, hogy arra céloz, a garázs nem része a főépületnek. Kiléptem a sápadt napfénybe, körbementem, és beléptem a garázsba. Odakint egy Reanult Espace állt olyan pimaszul hamis rendszámmal, hogy tudtam, csakis az ejtőernyősöké lehet. Ellenőriztem, hogy a Jag be van-e zárva, majd az egyik munkapad alól porfogót vettem elő, és ráterítettem. Aztán fáradtan feltrappoltam az emeletre a kocsiszínbe. Tyburn megelőzött. A ládákban és más régi cuccok között kutatott, amiket a helyiség túlsó végén összehordtam. A kép Mollyról és a férfiról, akit Nightingale apjának tippeltem, a falnak volt támasztva. Néztem, ahogy letérdel, és a dívány alól kihúz egy újabb ládat.

– Ezt hajókoffernek nevezték – mondta anélkül, hogy megfordult volna. Elég alacsony, hogy be lehessen csúsztatni az ágy alá. Az utazáshoz szükséges dolgokat így külön lehetett elpakolni. – Mármint a segédnek. Vagy szobalánynak. Tyburn kiemelt a hajókofferből egy gondosan összehajtott vászonzakót, és a díványra fektette. – A legtöbb embernek nem volt szolgája. A legtöbben maguk boldogultak. – Megtalálta, amit keresett, és felállt. Elegáns, olasz, fekete szatén nadrágkosztümöt és kényelmes fekete cipőt viselt. A homlokán még meglátszott, ahol egy márványszilánk megvágta. Megmutatta, mit talált: egy barna kartontokot, benne egy 78-as lemezzel. – Duke Ellington és Adelaide Hall, „Creole Love Call”. Az eredeti fekete-arany Victor-kiadás. És egy ládába dugta a vendégszobába. – El akarja adni az eBayen? Hidegen nézett rám. – A holmijáért jött? – Ha nem gond. Habozott. – Csak tessék – Nagyon kedves. A legtöbb ruhám a Hodályban volt, de mivel Molly a kocsiszínben sosem takarított, sikerült összeszednem egy pólót és egy farmert, ami a szófa mögé esett. A laptopom ott volt, ahol hagytam, egy rakás magazin tetején. A tokját már keresnem kellett. Tyburn végig hűvösen szemmel tartott. Mintha anyám figyelt volna fürdés közben. Ahogy Frank rámutatott, néha vannak olyan dolgok, amiket meg kell tenni, bármi is az ára. Kiegyenesedtem, és szembefordultam Tyburnnel. – Nézze, sajnálom a szökőkutat. Egy pillanatig azt hittem, bejön. Esküszöm, hogy láttam valamit a szemében, ellágyulást, felismerést, valamit – de aztán eltűnt, és csak a harag maradt.

– Utánanéztem magának – mondta. – Az apja narkós, harminc éve az. Nem kéne, hogy fájjon, amikor ilyeneket mondanak nekem. Tizenkét éves korom óta tudom apámról, hogy drogos. Miután rájöttem, abszolút természetesen beszélt róla, és nagyon meg akarta értetni velem, hogy mit jelent: nem akarta, hogy ugyanide jussak. A kevesek egyike Angliában, aki még mindig receptre kapja a heroint, egy olyan háziorvos révén, aki nagy rajongója London legkevésbé sikeres dzsesszlegendájának. Sosem volt tiszta, de mindig ura volt önmagának, és nem kéne, hogy fájjon, amikor az emberek narkósnak nevezik, de persze hogy fáj. – A fenébe – cöccögtem – Annyira titkolta. Meg vagyok döbbenve. – A csalódás is családi örökség, nemde? A kémiatanára annyira csalódott magában, hogy levelet írt a Guardiannek, Maga volt az ő kék szemű fiúcskája, átvitt értelemben. – Apám még őrzi a cikket. – Akkor is őrzi majd, ha magát kirúgják erkölcstelen viselkedésért? – Folsom rendőrfőnök-helyettes a maga embere, mi? Tyburn halványan elmosolyodott. – Szeretem figyelemmel kísérni az emelkedő csillagokat. – Az ujja köré csavarta? Elképesztő, mit meg nem tesznek az emberek egy kis csiklandozásért. – Nőjön fel, Peter – csóválta a fejét Tyburn. – Ez a hatalomról és a kölcsönös önérdekről szól. Csak mert maga meg mindig a nemi szervével gondolkodik, nem jelenti azt, hogy más is. – Örömmel hallom, mert valaki mondhatná neki, hogy ritkíttassa meg a szemöldökét. A fegyver a magáé volt? – Ne beszéljen ostobaságokat. – A maga stílusa másvalakivel megoldatni a problémáját. Machiavelli büszke lenne.

– Olvasott valaha Machiavellit? – kérdezett rá. Haboztam, amiből levonta a helyes következtetést. – Én igen. Olasz eredetiben – Minek? – A diplomához. St. Hilda’s kollégium, Oxford. Történelem és olasz. – Természetesen mindkettő főszak volt – Természetesen. Talán így már érti, miért nem találom Nightingale slampos finomkodását imponálónak. – Szóval maga adta a fegyvert – próbálkoztam. – Nem. És nem is kellett hozzájárulnom a bukásához. Csak idő kérdése volt, hogy Nightingale elcsessze. Bar még én se hittem annyira hülyének, hogy lelöveti magát. De hát bolond lyukból… – Maga miért nincs odabent? Miért van itt? Nagyon impozáns ház, olyan könyvtára van, hogy el se hinné, és egy vagyont kereshetne, ha kiadná filmeseknek. – Mindent a maga idejében. Előbányásztam a kulcsaimat a zsebemből. – Kölcsönadom a kulcsomat. Maga biztosan el tudja kábítani az ejtőernyősöket. – Elfordult a kinyújtott kezemtől. – Az egyetlen jó dolog ebben az, hogy most már lehetőségünk van racionálisan dönteni arról, hogyan kezeljük ezeket az ügyeket. – Maga sem tud benne hinni, igaz? Eszembe jutott Beverley Brook és az ó „kedvezőtlen” erőtere. Azzal a pénzes pillantással nézett rám, amit a focistafeleségek képtelenek eltanulni, és egy pillanatra legördült róla minden: a csatorna, a pénz, a brandy és szivar mellett kötött alkuk bűze. De mivel Tybrun modern volt, a cappuccino és az aszalt paradicsom illata is érződött. – Megvan, amiért jött? – A tévé az enyém – szögeztem le Azt mondta, bármikor elvihetem. – Mit látott magában? – kérdezte a fejét ingatva. – Miért maga a titkos láng őrzője?

Kíváncsi lettem volna, mi a fene az a titkos láng. – Mázlista vagyok. Ezt válaszra sem méltatta. Hátat fordított nekem, és tovább kutatott a ládákban. Arra is kíváncsi lettem volna, mi a fenét keres. Ahogy mentem át az udvaron, tompa ugatást hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Az egyik második emeleti ablakból sápadt, gyászos arc figyelt. Molly, aki Tobyt szorította a melléhez, Intettem nekik egy megnyugtatónak szánt mozdulattal, aztán elindultam megnézni Nightingale él-e még. Nightingale szobája előtt fegyveres rendőr posztolt, Megmutattam neki az igazolványom, de a csomagjaimat így is kint kellett hagynom. Egy modern sürgősségi meglepően csendes, a berendezések csak akkor csapnak zajt, ha baj van, és Nightingale maga lélegzett, nem volt Darth Vader-lélegeztető. Öregnek látszott, nem illett hozzá a poliészter ágyterítő a ropogós, könnyen mosható pasztellszínekkel. Az egyik ernyedt karja kilátszott, fél tucat cső és vezeték csatlakozott bele, az arca elgyötört és szürke volt, a szemét lehunyta. De erősen, egyenletesen és magától lélegzett. A tálalóasztalon egy tálban szőlő volt, egy vázába pedig kék vadvirágokat dugtak, eléggé találomra. Egy ideig álldogáltam az ágya mellett, mondani akartam valamit, de semmi sem jutott eszembe. Körülnéztem, figyel-e valaki, majd megszorítottam a kezét. Meglepően meleg volt. Mintha éreztem volna valamit, nedves fenyő, fafüst és vászon érzetét, de olyan halvány volt, nem tudtam megállapítani, hogy vestigum-e Rájöttem, hogy imbolygok. Ennyire fáradt voltam. A sarokban volt egy intézményes fotel, a laminált pozdorját bevonták poliészteres tűzálló habbal. Túl kényelmetlennek látszott ahhoz, hogy aludni lehessen benne. Leültem, a fejem oldalra billent, és fél percen belül húztam a lóbőrt.

Rövid időre felriadtam, amikor dr. Walid és két nővér sürgölődött Nightingale körül. Bután bámultam rájuk, amíg dr. Walid meglátott, és azt mondta, aludjak nyugodtan. Legalábbis azt hiszem, hogy ezt mondta. Kávé illatára ébredtem megint. Dr. Walid hozott nekem egy hatalmas papírpohár kávét és annyi cukrot, hogy akár vércukormérőt is adhatott volna mellé. – Hogy van? – kérdeztem. – Mellkason lőtték. Az ilyesmi lelassítja az embert. – Rendbe jön? – Életben marad – nyugtatott meg. – De azt nem tudom megmondani, hogy teljesen felépül-e. Azért az jó jel, hogy magától lélegzik. Belekortyoltam a kávéba. Égette a nyelvem. – Kizártak a Hodályból. – Tudom. – Be tud vinni? Dr. Walid nevetett. – Én aztán nem. Én csak egy civil tanácsadó vagyok némi ezoterikus szakértelemmel. Amíg Nightingale mozgásképtelen, a Hodály megnyitása a rendőrfőnök hatásköre, ha nem magasabb szinté. – A belügyminiszteré? Dr. Walid vállat vont. – Minimum. Tudja már, mit fog csinálni? – Van itt internet? Ha egy oktatókórházban a megfelelő ajtón lepsz be, már nem is kórházban vagy, hanem orvosi kutató és adminisztratív központban Dr. Walidnak volt ott irodája, és meglepetésemre diákjai is.

– Az ezoterikus dolgokat nem tanítom nekik – magyarázta, de (nem azért, hogy fényezze magát) elmondta, hogy világszerte elismert gasztroenterológus. – Mindenkinek kell valami hobbi. – Az enyém az állásvadászat lesz – mormoltam. – Ha interjúra akar menni, előbb zuhanyozzon – tanácsolta. Dr. Walid irodája kínosan keskeny volt, a végén ablakkal, a két hosszú falon polcokkal. Minden felületen mappák, szakmai folyóiratok és szakkönyvek hevertek. Az asztalként szolgáló keskeny polc egyik végén egy PC billegett bizonytalanul a papírtengerben. Ledobtam a csomagjaimat, bedugtam a laptopomat, hogy töltődjön az akku. A modem a Belsőségek: A gansztroenterológia és hepatológia nemzetközi folyóirata című lap stósza mögött bújt meg. Egy hetyke alcím elárulta hogy a Belsőségeket a gasztroenterológusok világszerte a legjobb szaklapnak szavazták meg. Nem tudtam, hogy örüljek vagy aggódjak, amiért több magazin is foglalkozik belsőm rendszeres működésével. A modemaljzat gyanúsan maszeknak látszott, határozottan nem szabványnak. Amikor rákérdeztem dr. Walid azt felelte, bizonyos fájlokat meg akar védeni – Kitől? – Más kutatóktól. Állandóan el akarják lopni a munkáimat – A jelek szerint a hepatológusok voltak a legrosszabbak. – De mit lehet várni azoktól, akik annyit foglalkoznak az epével? – kérdezte dr. Walid, majd csalódott képet vágott, amikor nem vettem a poént. Miután láttam, hogy itt tudok dolgozni, hagytam, hogy dr. Walid megmutassa a folyosón a személyzeti fürdőt, ahol lezuhanyoztam egy akkora fülkében, amiben elfért volna egy tolószékes, a gondozója és a kutyája. Volt szappan is, tipikus citromillatú antibiotikus kocka, ami olyan erős volt, hogy úgy éreztem, lehántja a felső hámrétegemet. Zuhanyzás közben végiggondoltam, hogyan lőtték le Nightingalet. A Daily Mail élénk fantáziáról tanúskodó cikkei dacára nem lehet csak úgy besétálni egy pubba és fegyvert venni, főleg nem olyan

modern félautomatát, mint amit előző éjjel Christopher Pinkman olyan tapasztalatlanul használt. Vagyis kizárt, hogy Henry Pyke vitte Pinkmant az érkezésünk idejére az Operaházba. Henry Pyke-nak tudnia kellett, hogy a Bow Streeten akarjuk csapdába csalni, ami három opciót tett lehetővé: vagy előre látta a jövőt; vagy olvasott valaki gondolataiban, vagy pedig valaki, aki tudott a tervről, az ő egyik lefoglalt bábja volt. A jövőbelátást kapásból elvetettem. Nemcsak mert az ok-okozati viszony nagy rajongója vagyok, hanem mert Henry Pyke sem csinált olyasmit, ami a jövő ismeretéről tanúskodott volna. A Hodály világi könyvtárában végzett kutatásaim alapján gondolatolvasás nem létezik, legalábbis nem úgy, hogy más gondolatait hangként lehetne hallani, mint egy tévés narrátorét. Nem, valaki elmondta a tervet Pyke-nak vagy valakinek, akit Pyke mozgatott. Nightingale nem. Én sem. Maradt a gyilkossági csoport. Mivel Seawoll és Stephanopoulos ódzkodtak mágiáról beszélni annak hivatalos gyakorlóival is, nem hittem, hogy az embereikkel megtennék, Lesley pedig követi a példájukat. Kellemesen megtisztulva léptem ki a zuhany alól és megtörülköztem egy olyan törülközővel, amely a sok mosástól smirglivé kopott. A kocsiszínből szerzett ruhák nem voltak éppen tiszták, de annál azért tisztábbak, mint ami rajtam volt. Párszor eltévedtem a jellegtelen folyosón, de végül csak megtaláltam dr. Walid irodáját. – Hogy érzi magát? – érdeklődött. – Embernek. – Megteszi, – Azzal megmutatta a kávéfőzőt, és otthagyott, hadd boldoguljak vele. Amióta az ember abbahagyta a céltalan kóborlást, és elkezdte maga termeszteni az ételt, a társadalom egyre bonyolultabba vált. Amint nem feküdtünk le a rokonunkkal, falakat, templomokat emeltünk és nyitottunk pár tisztességes nightclubot, a társadalom olyan összetett lett, hogy egyetlen ember fel sem tudja fogni

egészében – így hát megszületett a bürokrácia. A bürokrácia egymáshoz kapcsolódó rendszerekre bontja a társadalmat. Azt nem kell tudnod, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a rendszerek, sőt még azt sem, a tiednek mi a szerepe, csak végezd a dolgod, és az egész gépezet csikorog tovább. Minél változatosabb szerepeket játszik egy szervezet, annál bonyolultabbak a rendszerek és az alrendszerek. Ha pedig, mint a városi rendőrség, te vagy a felelős egy terroristatámadás megelőzéséért, családi viták megoldásáért és annak megakadályozásáért, hogy autósok ne öljenek meg vadidegeneket, akkor a rendszered igencsak bonyolult. A rendszer egyik része az az előírás, hogy minden műveleti parancsnokság hozzáférjen a HOLMES2 és a CRIMINT adatbázisokhoz egy kijelölt HOLMES szoba vagy engedélyezett laptopra telepített speciális szoftver révén. Ezt az Információs Igazgatóság intézi, és mert az ő felelősségük az ő részükre terjed ki, nem tesznek különbséget a szervezett bűnözési csoport és a Hodály között, ami azért lett műveleti parancsnokság, mert senki sem tudta, hová máshová tegye a rendőrség szervezeti térképén. Nos, ez semmit sem jelentett Nightingale felügyelőnek, viszont szerény személyemnek nemcsak azt, hogy a HOLMES2 interfészét törvényesen telepíthetem a laptopomra, hanem azt is, hogy ugyanolyan hozzáférési jogom van, mint a gyilkossági csoport vezetőjének. Ami jól is jött, mert az egyik gyanúsítottam Seawoll főfelügyelő volt, és az ember csak akkor célozzon ilyen célpontra, ha az első lövéssel le is teríti Stephanopoulos, aki szintén tudott a műveletről, ugyanolyan nehéz célpontot jelentett, hacsak nem akartam viccé válni: Tudod mi történt azzal a rendőrrel, aki megvádolta Stephanopoulost, hogy egy gonosz hazajáró lélek a tudta nélkül eszközként használta? Dr. Walid volt a hármas számú gyanúsított, ezért nem mondtam neki el, miben sántikálok; Lesley volt a négyes számú, és az ötös – ami a leginkább megrémisztett – természetesen jómagam voltam. Nem lehetett bizonyítani, de szinte bizonyos

voltam benne, hogy aközött, hogy William Skirmisht megölte és a saját gyerekét kidobta az ablakon, Brendan Coopertownnak fogalma sem volt, hogy nem ugyanaz az ember, aki mindig is volt. Lesleyn nem éreztem semmit. Lehet a lefoglalást álcázni. Valószínűbb, hogy nem vagyok annyira fogékony, mint hittem. Nightingale újra meg újra elmondta, hogy a vestigia megkülönböztetése saját érzékeim szeszélyeitől egy egész életen át tartó munka. Egyszer már visszaéltek a bizalmammal, még egyszer nem követem el ezt a hibát. Zuhanyzás után bámultam az arcomat a tükörben, próbáltam összeszedni a bátorságom, hogy kinyissam a szám és belenézzek. Végül lehunytam a szemem, és belemélyesztettem az ujjaimat az arcomba. Még sosem örültem ennyire a kis őrlőfognak. Ez persze csak annyit bizonyított, hogy Henry Pyke még nem nyújtotta meg az arcomat. Beindítottam a HOLMES-t, és begépeltem a hozzáférési kódomat meg a jelszavamat. Szigorúan véve mindkettő Nightingale felügyelőé volt, és szigorúan véve az ő kórházba kerülésével vissza kellett volna vonni, de nyilván még senkinek nem jutott rá ideje. A civilizáció és bürokrácia egy másik kulcsfontosságú jellemzője a tehetetlenség. Az elején kezdtem, William Skirmish meggyilkolásával a Covent Gardenben január 26-án. Három órával és két kávéval később megtaláltam, amit kerestem, méghozzá a Framline-ügyben. Úgy kezdődött, hogy a biciklis futárt lelökték a bringájáról a Stranden, kórházba, vitték és ott támadta meg dr. Framline-t. Egy egyenruhás rendőr a futár vallomását is rögzítette a baleset helyszínén, amíg a mentőre vártak. A futár azt állította, hogy egy sofőr bevágott elé, és leszorította az útról. Lesley azt mondta nekem, hogy a dolog a Strand egy ritka vakfoltjában történt, ahol nem látta kamera, de az első jelentés szerint a futárt a Charing Cross metróállomás előtt szorították le. Azóta nincs kamera-vakfolt londoni metróállomás előtt, hogy az IRA legitim célpontnak nyilvánítottá őket az 1990-es években. Nekiálltam kutatni a

HOLMES bugyraiban, ahová egy elvetemült lélek a gyilkosságiaktól minden egyes működő kamera releváns felvételét feltöltötte a Trafalgar Square-től az Old Baileyig. Egyiket sem címkéztek fel normálisan, ezért jó másfél órába telt megtalálni azt a videót, amit kerestem. A biciklis futár nem mondta, milyen autó volt, de az ütöttkopott Honda Accordot nem lehetett eltéveszteni, ahogy szándékosan leszorította. A felbontás nem volt elég magas, hogy lássam a sofőrt vagy a rendszámot, de még mielőtt odaért a magas felbontású kamerához a Trafalgar Square-i lámpáknál, már tudtam, kié. Stimmelt is. Ő is jelen volt, amikor Coopertown megölte a feleségét és a gyerekét, ott volt a moziban történt incidensnél és a dr. Framline elleni támadásnál. Ott volt, amikor megterveztük az Operaház mellett a műveletet, és a többiekkel időben ért oda, hogy eltüntesse a pisztolyt. Lesley May volt a gyanúsítottam. A részese volt a dolognak: Henry Pyke lefoglalta a testét a lázongásról és bosszúról szóló őrült színdarabjához. Azon töprengtem, részese lehetett-e már az elejétől, amikor lecsapták William Skirmish fejét, és találkoztam Nicholas Wallpennyvel. Aztán eszembe jutott Pretty Polly a Piccini-könyvből: a néma lány, akinek Punch udvarol a felesége és fia megölése után. Megcsókolja jó hangosan, a nő pedig „nem utálkozik”. Aztán Punch azt énekli: Ha enyém lenne Sol király minden felesége, megölném mind Pretty Pollyért cserébe. Volt egy anya, aki egyszer elvesztette a fiát a Covent Gardenben. Tipikus régimódi angol nő volt: minőségű ruha, szép táska, shoppingolás a West Enden, a Londoni Közlekedési Múzeum meglátogatása. Egy kirakat felkeltette a figyelmét, és mire visszafordult, a hatéves fia eltűnt. Világosan emlékszem, hogyan nézett ki, mire megtalált bennünket. Nyugalom máza borította, a hagyományos brit merevség, de a szeme elárulta: ide-oda cikázott, úgy kellett legyűrnie a

késztetést, hogy egyszerre minden irányba rohanjon. Igyekeztem megnyugtatni, közben Lesley rádión bejelentette az eltűnést, és elkezdte szervezni a keresést. Nem tudom, mit mondtam neki, csak nyugtató szavakat, de beszéd közben is láttam, hogy szinte észrevehetetlenül reszket, és megértettem, hogy egy ember a szemem láttán esik szét. A hatéves fiú kábé egy perc múlva előkerült, a tér egyik süllyesztett udvaráról vezette ki az egyik kedves pantomimos. Éppen az anyát néztem, amikor a fia felbukkant, láttam az arcán szétterülő leplezetlen megkönnyebbülést, azt, ahogy a félelem visszaszippantódott belé, és csak az eleven, gyakorlatias nő maradt nyári ruhában és kényelmes szandálban. Most megértettem azt a félelmet, amit nem saját magadért hanem másért érzel. Lesleyt lefoglalták, Henry Pyke ücsörög a fejében, mégpedig minimum három hónapja. Próbáltam felidézni, mikor láttam utoljára. Más volt az arca? És akkor eszembe jutott a mosolya, a nagy vigyor a sok foggal. Mosolygott rám mostanában? Talán. Ha Henry Pyke használta a dissimulót, ha Pulcinellává tette, akkor nem leplezhette volna a tönkrement fogsorát. Nem tudtam, hogyan űzzem ki a fejéből Henry Pyke-ot, de ha sikerül azelőtt, hogy a hazajáró leejtetné az arcát, akkor talán azt meg tudom állítani. Mire dr. Walid visszatért, volt egy tervem. – Mi az a terv? – kérdezte. Elmondtam, és ő is úgy gondolta, hogy rettenetes terv.

11. ELŐKELŐ LÁZONGÁS

Az első feladat Lesley megtalálása volt. Ezt ama egyszerű fortély révén valósítottam meg, hogy felhívtam a mobilján, és megkérdeztem, hol van. – A Covent Gardenben vagyunk – felelte. A többes szám őt, Seawollt meg a gyilkossági csoport felét jelentette, mivel a főfelügyelő azt a bevett rendőrségi módszert követte, hogy „ha bizonytalan vagy, vonj be még több embert”. Átfésülik a Piazzát, aztán gyorsan ellenőrzik az Operaházat. – Mit remél ettől? – kérdeztem. – Elsősorban a probléma kordában tartását. Azontúl meg rád várunk, emlékszel? – Talán kiötöltem valamit. De fontos, hogy ne csinálj semmi hülyeséget. – Hé, rólam beszélünk – mondta. Bárcsak igaz lenne. Aztán járgányra volt szükségem, ezért felhívtam Beverleyt a vízálló mobilján, hátha nem a Tower híd alatt úszkál, vagy mit csinálnak a vízi nimfák a szabadnapjukon. A második csöngésre felvette, és rám förmedt, hogy mit csináltam a nővérével. – Nem örül. – Most ne törődj a nővéreddel. Kölcsön kell kérnem egy gépet. – Csak ha veled tarthatok. – Erre számítottam, sőt ezzel számoltam. – Különben mehetsz gyalog. – Jó – mentem bele nagy nehezen. Azt mondta, fél óra múlva itt van. A teendők listáján a harmadik valami erős drog beszerzése volt, ami meglepően nehéznek bizonyult ahhoz képest, hogy egy nagy

kórházban voltam. Ugyanis a szelíd doktoromnak morális aggályai voltak. – Túl sok tévét nézett – mondta dr. Walid. – Nincs is nyugtató nyíl. – De igen, van. Afrikában állandóan használják. – Hadd fogalmazzam és mondjam el lassan. Nincs biztonságos nyugtató nyíl. – Nem muszáj, hogy nyíl legyen. Minél tovább hagyjuk Lesleyt lefoglalva Henry Pyke kezén, annál nagyobb az esélye, hogy leesik az arca. A mágiához az agynak működni kell. Ha lezárjuk az agy tudatos részét, lefogadom, hogy Henry nem tud varázsolni, és Lesley arca olyan marad, amilyennek az Úr megálmodta. Láttam dr. Walid arcán, hogy igazat ad nekem. – És utána? Nem tarthatjuk orvosi kómában a végtelenségig. – Időt nyerünk, hogy Nightingale magához térjen, hogy visszamenjek a Hodály könyvtárába, hogy Henry Pyke meghaljon végelgyengülésben… vagy mi történik az ilyenekkel. Dr. Walid morogva elment, majd nem sokkal később visszajött két ampullával. A steril csomagoláson biohazárd jelzés és egy matrica volt, az alábbi felirattal: „Ne kerüljön gyerek kezébe”. – Etorfin hidroklorid oldat. Elég, hogy elaltasson egy nőt hatvanöt kilogrammig. – Gyorsan hat? – Ezt használjuk a rinocéroszoknál. – Adott még egy kettes ampullacsomagot. – Ez az ellenszer, narkán. Ha véletlenül magába böki az etorfint, akkor ezt használja azonnal, még mielőtt mentőt hívna. A mentősöknek meg adja oda ezt. A kezembe nyomott egy kis kártyát, ami még meleg volt a laminálástól. Dr. Walid szép nagy betűivel az állt rajta: „Figyelem! Olyan hülye voltam, hogy etorfin hidrokloridot böktem magamba”, és felsorolta, mivel lehet próbálkozni. Zömében újraélesztés és hősies próbálkozás a szívverés és légzés fenntartására.

Idegesen paskoltam a kabátom zsebeit, ahogy mentem le a lifttel, és azt mondogattam magamban, hogy a nyugtató a bal zseb, az ellenszérum a jobb. Beverley a várakozni tilos zónában várt khaki zsebes nadrágban és ITT A CUCC feliratú pólóban. – Íme! – mutatta meg a kocsiját. Kanárisárga BMW Mini, a Cooper S modell, amiben hátul van a kompresszor, és van defektvédő gumi. Feltűnőbb autó nem is lehetne Londonban, de jól elfért egy standard parkolóhelyen. Boldogan hagytam őt vezetni. Azért még van bennem méltóság. Május végéhez képest forróság volt, csodás idő kabrióval járni, még a csúcsforgalom bűze ellenére is. Beverley pont olyan átlagosan rémes sofőr volt, mint akik az elmúlt két évben szereztek jogsit. A londoni közlekedésben az a szerencsés, hogy egy átlagos sofőr nem tud eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy halálos balesetet okozzon. A Gower Street alján kénytelenek voltunk megállni, ahogy az várható volt, és a londoni utazó örök dilemmájával szembesültem: szálljak ki és gyalogoljak, vagy várjak és reménykedjek. Megint hívtam Lesleyt, de egyből a rögzítőt kaptam. Aztán felhívtam a Belgravia őrsöt, hogy kapcsoljanak Stephanopoulos rádiójára. Arra az esetre, ha bárki lehallgatna, előbb figyelmeztetett, hogy menjek haza és várjam az utasításokat, majd közölte, hogy amikor utoljára látta Seawollt és Lesleyt, az Operaház felé tartottak. Mondtam neki, hogy természetesen hazamegyek, ami tutira nem győzte meg Stephanopoulost vagy a feltételezett lehallgatókat, de jól néz majd ki a bíróságon bemutatott jegyzőkönyvben. A New Oxford Street után megindult a forgalom, és mondtam Beverleynek, hogy menjünk az Endell Streeten. – Ha odaérünk, ne menj Lesley közelébe – tettem hozzá. – Szerinted nem bírok el Lesleyvel? – Szerintem kiszívná belőled az összes mágiát. – Komolyan?

Csak tippeltem, de egy olyan genii locorum, mint Beverley, valahonnan szerzi a mágiáját, és egy Henry Pyke-féle hazajáró léleknek csábító áldozat lenne. Vagy természetesen immúnis az ilyesmire, és feleslegesen aggódtam, de azért nem fogadtam volna rá. – Komolyan. – Bassza meg. Azt hittem, barátnők vagyunk. Meg akartam vigasztalni, de a torkomon akadt a szó, amikor Beverley kilőtt az egyirányú utcákból az Oasis Sportcentrum mellett, és úgy fordult az Endell Streetre, hogy az út többi használójával nem törődött, sőt tudomást sem vett róluk. – Lesley a barátod – nyögtem ki végre. – Henry Pyke viszont nem. A hála-istennek-péntek-van tömeg kitódult a pubokból és kávézókból, és pár órára Londonnak rendes utcai kultúrája lett, amit mindig hiányolnak azok, akiknek villájuk van Toszkánában. A keskeny utca és a gyalogosok elütésének kilátása még Beverleyt is arra késztette, hogy átmenetileg levegye a lábát a gázról. – Vigyázz az emberekre – intettem. – Jó vicc. Az embereknek nem lenne szabad egyszerre inni és gyalogolni. Ráfordultunk a Longacre mini körforgalomra, lassítottunk egy újabb piás társaság miatt a Kemble’s Head előtt a sarkon, majd berepültünk a Bow Streetre. Rendőrautót, tűzoltót vagy vészhelyzet más jelét nem láttam az Operaház előtt, amiből úgy gondoltam, időben vagyunk. Beverley beállt egy mozgássérült parkolóba az Operával szemben. – Ne állítsd le a motort – mondtam, és kiszálltam. Nem számítottam gyors menekülésre, de gondoltam, ez majd a kocsiban tartja, távol a bajtól. – Ha rendőr jön, mondd meg a nevem és hogy hivatalos ügyben vagyok bent. – Ja, mert az biztos elég lesz – mondta Beverley, de a kocsiban maradt, és ez volt a lényeg. Átkocogtam az úton a főbejárathoz, és benyomtam az egyik üveg-mahagóni ajtót. A napfény után az átriumban hűvös és sötét fogadott. Az ajtó mellett lévő vitrinekben

próbababák viselték korábbi előadások jelmezeit. Ahogy átmentem a következő ajtón a hallba hirtelen kifelé robogó emberekkel találkoztam. Gyorsan körülnéztem, mi hajtja őket, és bár siettek, nem érzékeltem pánikot. Aztán leesett: szünet van, és ezek a dohányzók, akik kifelé sietnek egy cigire. És bizony tömegek tódultak ki a „páholy” jelzésű ajtók mögül, hogy balra tartsanak, feltehetően a vécé és a bár felé, valószínűleg ebben a sorrendben. Megálltam, és hagytam áramlani mellettem az embereket. Seawollt már a puszta mérete miatt sem lesz nehéz kiszúrni. Szabászatilag csalódást okoztak az operarajongók: mindenki drága ruhát viselt, de a lezser elegancia dívott, csak néha enyhítette az unalmat egy-egy estélyi. Többet vártam a felsőbb osztálytól. A tömeg ritkult, hagytam, hogy az ár balra sodorjon, el a ruhatár mellett, fel egy lépcsőn a főbárba. A tábla szerint ez volt az Erkély Étterem, és láthatóan úgy építették, hogy több tonna fenyőfát hajigáltak be egy Viktoriánus stílusú öntöttvas üvegházba. Mivel a szünet rohamaira tervezték, amikor ezer, kissé kábult alak rohan be és próbálja gin-tonikkal elfojtani az éneklést, nagy nyílt terek voltak és egyszerű, párnás bútorok tiszta rézeresztékkel. A fehér vas és üvegtetőtől úgy festett, mintha az IKEA újította volna fel a St. Pancras vasútállomást. Ha Thomas, a gőzmozdony svéd lett volna, akkor a nappalija pontosan így néz ki. Bár lehet, hogy ő maga sokkal kevésbé lett volna vidám. Hat méter magasan erkély futott körbe az egész teremben, rajta fehér vászonnal és ezüsttel megterített asztalok sorakoztak. Odafent kevesebben voltak, talán mert a legtöbben egyből a bárhoz tódultak, hogy a lehető legtöbb gint leküldjék, mielőtt folytatódik a zene. A legközelebbi lépcső felé indultam, remélve, hogy fentről jobban átlátom a termet. Félúton jártam, amikor éreztem, hogy a hangulat megváltozik. Nem volt erős érzet, inkább mint egy ugató kutya éjjel és messze. – Az a hülye picsa elmehet a picsába – mondta egy női hang élesen valahol alattam.

Ugyanazt a feszültséget éreztem, mint a Neal Streeten, mielőtt dr. Framline nekiment a biciklis futárnak. Valaki leejtett egy tálcát, fém csörrent a drága fapadlón, pár pohár széttört. A közelben gúnyosan ujjongtak. Felértem az erkélyre, két üres asztal között kinéztem. – Te faszkalap – mondta egy férfi valahol lent. Kiszúrtam egy fitt negyvenes férfit: őszes haj, konzervatív öltöny, határozottan bozontos szemöldök. Folsom rendőrfőnök-helyettes. Mert az életem még nem volt elég bonyolult. Elhátráltam a korláttól, és közben megláttam Lesleyt, aki a szemközti erkély korlátján támaszkodott, és engem bámult. Ránézésre normális, aktív, boldog volt, a szolgálati bőrdzsekiben és nadrágban. Amikor észrevette, hogy nézem, lopva, vidáman intett, és a bár felé biccentett, ahol Seawoll éppen italt kért. Egy hang közölte, hogy az előadás három percen belül folytatódik. A bárnál egy, a könyökén bőrfoltos tweedzakót viselő fickó pofon vágott egy embert, akivel beszélt. Valaki felkiáltott, Lesley lepillantott, én pedig nekiiramodtam, félrelökve a civileket. Lesleyre pillantottam, aki döbbenten nézett, ahogy befordultam az első sarkon, és rohantam a terem székében átívelő erkélyen. Akárki gondolkodott Lesley fejében abban a pillanatban, ő vagy Henry Pyke, nem számított rá, hogy áttolakodom a kiöltözött méltóságok tömegén. És én erre alapoztam. Nem könnyű kihalászni egy nyugtatóval teli ampullát a zsebedből, miközben méltatlankodó operarajongók között furakodsz, de sikerült felkészülnöm, mire befordultam a másik sarkon, és megindultam Lesley felé. Csendes derűvel figyelte a közeledésemet, fejét oldalt döntve, én meg azt gondoltam, csak legyél lezser nyugodtan, mert mindjárt aludni fogsz. Eddigre a publikum már magától félreállt előlem, az utolsó öt métert simán futottam. Vagyis futottam volna, ha Seawoll nem jön fel a lépcsőn és nem vág képen. Mintha alacsony gerendába

rohantam volna bele: hanyatt estem, szemem előtt elmosódott a plafon. A fenébe, a fazon gyors is tud lenni, ha akar. Henry Pyke ezek szerint másokra is képes hatni, még olyan keményfejű pöcsökre is, mint Seawoll. Ez nem jó jel. – Engem aztán nem érdekel – mondta egy nő tőlem jobbra. – Csak kibaszott férfiak énekelnek kibaszott férfiakról. Egy hang közölte, hogy az előadás alig egy perc múlva folytatódik, mindenki foglalja el a helyét. Egy román akcentusú, pincérruhás fiatal férfi azt mondta nekem, hogy maradjak, ahol vagyok, a rendőrséget már kihívták. – Én vagyok a rendőrség, maga barom – mondtam, de hörögve jött ki, mivel az állkapcsom mintha kiugrott volna a helyéről. Megkerestem és meglengettem az igazolványom, és becsületére legyen mondva, felsegített. A bár a személyzettől eltekintve üres volt. Valaki rálépett az ampullára és kilapította. Megtapogattam az arcom. Még minden fogam megvolt, Seawoll nem adhatott bele mindent az ütésbe. Megkérdeztem, hová tűnt a nagydarab férfi, és azt mondták, lement a szőke nővel. – A nézőtérre? – kérdeztem, de nem tudták. Lerohantam a lépcsőn, és a ruhatár hosszú márványpultjával találtam magam szemben. Seawollban az a jó, hogy könnyű észrevenni és nehéz elfelejteni. A ruhatáros azt mondta, a páholyok felé ment. Visszasiettem a hallba, ahol egy udvarias fiatal hölgy megpróbálta elállni az utam. Mondtam neki, hogy beszélni akarok az igazgatóval, és amikor eltipegett érte, bementem a nézőtérre. Először a zene csapott meg komor hullámban, aztán a terem mérete. Patkó alakban emelkedtek egymás fölé az aranyozott és vörös bársonyos szintek. Előttem fejek tengere lejtett a zenekari árokig és azon túl a színpadig. A díszlet egy hajó farát ábrázolta, bár az arányokat eltúlozták, a perem az énekesek fölé tornyosult. Mindent kék, szürke és koszosfehér árnyalatra festettek: dühös tengeren sodródó hajó. A zene is ilyen komor volt, ráfért volna egy-

egy felütés vagy minimum egy miniszoknyás lány. Egyenruhás és háromszögletes kalapot viselő férfiak énekeltek egymásnak, közben egy fehér inges szőke férfi nézett őzike szemmel. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki pórul fog járni, vagy a szőke fickó, vagy a közönség. Éppen kiókumláltam, hogy a tenor játssza a kapitányt, amikor a gonosztevőt alakító basszus tétován elhallgatott. Azt hittem, ez is része a darabnak, de a közönségen végigfutó mormolás világossá tette, hogy hibáról van szó. Az énekes próbált magához térni, de nem emlékezett a szövegére. Akkor a tenor próbálta kisegíteni, de ő is elakadt, és rémült képpel nézett a kulisszák felé. A közönség moraja már elnyomta zenekart, akiknek végre leesett, hogy valami nem stimmel, és csörögve-zörögve megálltak. A sorok között elindultam a zenekari árok felé, bár fogalmam sem volt, hogyan jutok fel a színpadra. A közönségből néhányan felálltak, és nyakukat tekergetve próbálták kivenni, mi történik. A zenekari árokhoz értem, és láttam, hogy a zenészek még mindig a hangszerük fölött görnyednek. Megérinthettem volna az elsőhegedűst. Reszketett, a tekintete üveges volt. A karmester megkocogtatta pálcáját a kottaállványon, és a zenészek folytatták a játékot. Felismertem: ez volt az első dal Mr. Punch szájából a Picciniátiratban, a Malbrough s’en va-t-en guerre, egy régi francia népdal, csak most angol szöveggel. Először a kapitányt alakító tenor kezdte el: Mr. Punch víg cimbora, Skarlát-sárga ruha rajta. A basszus és a bariton gyorsan beszállt, majd az egész kompánia, és úgy énekelték, mintha előttük lenne a kotta.

És ha felönt a garatra: Barátok vagyunk, nem? Az énekesek a lábukkal verték a ritmust. A közönség dermedten nézte őket; nem tudtam, hogy megzavarodtak, megigézte őket a dolog, vagy csak elszörnyedtek. Aztán az első páholysor is átvette a dobogást és tapsolást. Én is éreztem a kényszert, megcsapott egy hullámban a sör és tekebáb és disznósült és tánc és mások véleményére való fütyülés. A nők felé zsivány pofa, Dőzsöl, akár a kövér pápa. A tapsolás és dobogás szépen soronként terjedt hátrafelé. Az operaház jó akusztikájának köszönhetően a dobogás hangosabb volt, mint az Arsenal stadionjában, és ugyanolyan ragályos. Össze kellett zárnom a térdem, hogy ne mozogjon a lábam. És ha meghal, vigye kánya: A komédia végtelen. Lesley ekkor fellépett a színpadra, és rettenthetetlenül felhágott a lépcsőn a hajófarba, majd szembefordult a közönséggel. Akkor vettem észre, hogy a bal kezében egy ezüstfejű sétapálcát fog. Felismertem: a szemétláda ellopta Nightingale-től. A sötétségből magányos reflektor gyúlt ki, és nyers fehér fényben fürdette. A zene és az éneklés elhallgatott, a dobogás elhalt.

– Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok – kezdte Lesley. – Ma este bemutatom önöknek Mr. Punch tragikus komédiáját és komikus tragédiáját, a nagy tehetségre és impresszárióra, Mr. Henry Pyke-ra vonatkoztatva. – Tapsra várt, és amikor nem jött, motyogott valamit, és kurta mozdulatot tett a pálcával. Éreztem a késztetés hullámát, és mögöttem a közönség tapsban tört ki. Lesley hálásan meghajolt. – Csodás itt lenni. Ezt a színházat jócskán megnagyobbították az én időm óta. Van itt valaki az 1790-es évekből? Magányos hujjogás lebegett le a zsöllyéből, bizonyítva, hogy egy ember mindig akad. – Nem mintha nem hinnék magának, uram, de maga arcátlanul hazudik. Nem baj, az öreg ripacs itt lesz hamarosan. – Lesley a fényeken túl, a páholyokban keresett valamit. – Tudom, hogy ott vagy, te fekete ír kutya. – Megrázta a fejét. – Csak annyit szeretnék mondani, hogy jó itt lenni a huszonegyedik században. Sok mindenért lehetünk hálásak: a vízvezetékért, a ló nélküli járművekért, a tisztességes élethosszért. A zsöllyéből nem lehetett a színpadra jutni. A zenekari árok két méter mély volt, a színpad széle magasabban volt, nem lehetett elérni. – Ma este, hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, az önök szórakoztatására előadom Mr. Punch történetének legszomorúbb jelenetét. Természetesen a bebörtönzésére és az azt követő kivégzésére gondolok. – Ne! – kiáltottam. Olvastam a forgatókönyvet, tudtam, mi következik. Lesley egyenesen rám nézett, és elmosolyodott. – Ugyan. Mindez csak játék. – Csont roppant, és az arca átalakult. Ahogy az orra kampós pengévé nyúlt, úgy a hangja is magas, csicsergő visítássá emelkedett. – Így kell ezt csinálni! – visította.

Már elkéstem, de akkor is a zenekari árokba vetettem magam. Az operaház nem szórakozik egy kvartettel meg egy dobgéppel, igazi hetvenfős nagyzenekar nyomja, és a zenekari árok ennek megfelelő méretű. A fúvósok közé zuhantam, akik annyira azért nem álltak Henry Pyke hatása alatt, hogy ne méltatlankodjanak. Átnyomakodtam a hegedűsökön, de hiába, még helyből felugorva sem értem el a színpadot. Az egyik hegedűs rám förmedt, hogy mi a faszt csinálok, és az egyik bőgős támogatásával megfenyegetett, hogy fejbe rúg. Mindkettőjük szemében az a péntek esti gonoszrészeg kifejezés ült, amiről már felismertem Henry Pyke hatását. Felkaptam egy kottaállványt, hogy távol tartsam őket, amikor a zenekar megint rákezdett. A két gyilkos hajlamú zenész azonnal felvette a hangszerét, leült, és ahhoz képest, hogy az előbb még pszichotikusok voltak, nagy illedelmesen elkezdtek játszani. Hallottam, hogy a Lesley testét viselő micsoda förtelmes, magas hangon gajdol: Punchot elszakították kedvesétől, Mit tehet, bánatosan dalol. Nem láttam, mit csinál Lesley, de a szöveg alapján azt a jelenetet játszotta, amikor Punch figyeli, hogy bitófát állítanak fel a cellája ablaka előtt. A zenekari árok két végén ajtó nyílt, gondoltam, a kulisszák mögé vezetnek. Nyikkanások, pengések, hörgések és csörgések közepette átverekedtem magam a legközelebbihez. Az ajtó egy keskeny salakbeton folyosóra nyílt, amiről balra-jobbra hasonló járatok ágaztak el. Mivel a színpad bal oldala felől távoztam, úgy tippeltem, hogy még egy balra fordulással a színpad mögé jutok. Igazam lett, csak éppen az Operaházban nincs ilyen hely, csak egy hangár, egy hatalmas, magas mennyezetű terem, ami minimum háromszor akkora, mint a színpad, egy Zeppelin is belefért volna. Az

összes ügyelő, súgó és aki csak nem látszik előadás közben, mindenki a kulisszák mögött tolongott, megigézve bámulták, hogy Henry Pyke milyen hatást fejt ki a nézőkre. Az, hogy távol kerültem ettől a hatástól, lehetővé tette, hogy lecsillapodjak és gondolkodjak. Lesley már megsérült, így tudtam, ha most beleszúrom a nyugtatót, leesik az arca. Az sem segít, ha a színpadra rohanok. Mit tudom én, ez talán része lenne Henry Pyke forgatókönyvének. A díszletesek között próbáltam olyan közel osonni a színpadhoz, hogy onnan ne vegyenek észre. Nem építettek bitót. Egy hurkot engedtek le fentről, mintha a szárnyvitorláról lógna. Vagy Henry Pyke még jobb szervező, mint hittem, vagy az eredeti operában is fel akartak akasztani valakit. Biztos jó sok éneklés után. A még mindig Punch szerepét alakító Lesley eljátszotta, hogy rácsok mögött vár. Már nem követte Piccini szövegét, hanem egy bizonyos Henry Pyke feltörekvő színész élettörténetével traktálta a közönséget, aki egy szerény warwickshire-i falucskából indulva szép karriert futott be a londoni színpadokon. – És ott voltam, már nem fiatalember, hanem tapasztalt színész, az Istentől kapott képességeimet évek tapasztalata egészítette ki, amit London kemény és engesztelhetetlen deszkáin szereztem. Az, hogy az ügyelők közül senki sem vihogott, jól mutatta, milyen hatás alatt álltak. Mivel Nightingale-lel még nem kezdtük el a „kényszer kezdőknek” kurzust, nem tudtam, mennyi mágia kell kétezer ember megbűvöléséhez, de úgy saccoltam, hogy jó sok, és akkor jutottam arra, hogy talán mégis jobb Lesleynek, ha leesik az arca, mintha összeaszik az agya. Körülnéztem. Kellett lennie a közelben elsősegélydoboznak. Dr. Walid azt mondta, sóoldatra van szükség, és gézzel körbe kell kötözni a fejét, ha életben akarom tartani a mentők megérkezéséig. Kiszúrtam egy elsősegélydobozt a falon néhány poroltó fölött, egy imponálóan nagy, vörös műanyag dobozt, ami szükség esetén támadófegyverként is megteszi. Előkészítettem az utolsó ampullát, és az elsősegélydobozzal a másik

kezemben beosontam a kulisszák mögé. Mire megint megpillantottam a színpadot, Lesley – nem bírtam rá Punchként vagy Henry Pyke-ként gondolni – éppen Henry csalódásait taglalta nagy részletességgel. A zöméért Charles Macklint hibáztatta, aki Henry szerint puszta rosszindulatból fordult ellene, és éppen eme színház előtt kíméletlenül megölte Henryt. – Lógnia kellett volna érte – mondta Lesley. – Ahogy lógnia kellett volna szegény Thomas Hallumért, akit a Királyi Színházban csinált ki. De ír szerencséje van és nagy szája. Ekkor értettem meg, mire vár Henry Pyke. Charles Macklin a haláláig rendszeresen járt az Operaházba. A legenda szerint Macklin szellemét több alkalommal látták kedvenc helyén ülni a zsöllyében. Henry Pyke őt próbálta előcsalogatni, de nem hittem, hogy sikerül neki. Lesley a tatfedélzeten járkált, és onnan kémlelte a zsöllyéket. – Mutasd magad, Macklin! – kiáltotta. Mintha bizonytalanságot éreztem volna a hangjában. A tatfedélzet túl magas volt ahhoz, hogy felmásszak rá. Csak elölről a lépcsőn lehetett feljutni, vagyis nem tudtam meglepni Lesleyt. Kénytelen voltam valami hülyeséget csinálni. Bátran a színpadra léptem, aztán egyből elkövettem azt a hibát, hogy kinéztem a közönségre. A rivaldafényen túl nem sokat láttam, de ahhoz eleget, hogy érezzem a sötétségből engem bámuló hatalmas tömeget. Megbotlottam a saját lábamban, épp csak sikerült megtámaszkodnom egy kellékágyún. – Ez meg ki? – visította Lesley. – Jack Ketch – mondtam, elég halkan. – Istenen óvjon a bolondoktól és az amatőröktől – morogta a bajsza alatt Lesley, majd hangosan: – Ki ez? – Jack Ketch vagyok – ismételtem meg, és ezúttal éreztem, hogy a hangom kijut a közönség közé. Egy vestigia-fodrot kaptam válaszul, nem az emberektől, hanem a nézőtér anyagából. A színház emlékezett Jack Ketchre, II. Károly hírhedt hóhérjára, aki annyira szarul végezte a munkáját, hogy egyszer kiadott egy pamfletet,

amelyben az áldozatát, Lord Russellt hibáztatta, hogy nem maradt nyugton, amíg ő meglendítette a bárdot. Utána száz évig Ketch volt a hóhér, a gyilkos és maga az ördög szinonimája: ha névvel meg lehet idézni az ördögöt, akkor az Jack Ketch. Ez megmagyarázta a szerepét a Punch és Judy előadásban, és azt, hogy miért ez volt a legjobb esélyem Lesley közelébe férkőzni az ampullával. – Nagyon szépen köszönöm, Mr. Ketch, de jól elvagyok itt – mondta Lesley. Nem tudtam fejből a szöveget, de annyira emlékeztem belőle, hogy rögtönözni tudjak. – De hát ki kell jönnie. Ki kell jönnie, hogy felakaszthassam. – Nem lenne maga olyan kegyetlen. Azt tudtam, hogy itt még csevegnem kellene vele, de mivel nem emlékeztem a szövegre, rátértem a cselekményre. – Akkor odamegyek magáért – mondtam, és elindultam fel a lépcsőn a tatfedélzetre. Alig bírtam Lesley szétroncsolt arcára nézni, de nem kockáztathattam meg, hogy meglepjen. Punch arca bosszúsan rángott, biztos az átugrott sorok miatt, de folytatta az előadást, ahogy azt reméltem is. Ennél a résznél Jack Ketch megragadja és a hurokhoz rángatja Punchot, aztán a gonosz feleséggyilkos becsapja Jack Ketchet, aki a saját fejét dugja a hurokba, és magát akasztja fel. Bizony, ilyen példaképeket manapság már nem raknak a gyerekek elé. Előkészítettem az ampullát. Lesley eljátszotta, hogy fél. – Kegyelem! – vinnyogta. – Soha többet nem teszem! – Az egyszer biztos – mondtam, de mielőtt beledöfhettem volna, megpördült, és Nightingale botjával az arcomba vágott. Hátam és vállam izmai begörcsöltek, alig bírtam állva maradni. – Tudod, mi ez? – lengette a pálcát Lesley. Azt akartam mondani, hogy „bot”, de az állam izmai is begörcsöltek.

– Ahogy Prosperónak van könyve és botja – mondta Lesley –, úgy a mesterednek is van mindkettő. De nekem csak a botja kell. Aki a szellemvilágba kerül, annak je ne sais quoi jut a mágia terén, de ami a test mellett hiányzik, az a vitalitás szikrája, ami a vágy eléréséhez szükséges. Ez legalább megerősítette, hogy Henry Pyke-nak magának nincs mágiája, amely megfigyelést érdekesebbnek találtam volna, ha nem állok ott megbénulva, kiszolgáltatva. – Ez mestered erejének forrása. És az ő erejével azt csinálok, amihez csak kedvem szottyan. – Vigyorgott, megmutatva széttört fogait. – A szöveged: „Nosza, Mr. Punch, nincs több késlekedés.” – Nosza, Mr. Punch, nincs több késlekedés – intettem a hurok felé. – Dugja a fejét a hurokba. – Az volt a furcsa, hogy ezúttal szinte formaként éreztem a kényszert, egy alakként az elmémben, de nem onnan eredt. – Oda? Mégis minek? – kacsintott a közönségre Lesley. – Oda-oda – feleltem. Megint éreztem, és ezúttal biztos voltam benne: az alak sugallata kívülről jött, de az én elmémben bontakozott ki. Mint a hipnózisban, inkább szuggesztió, mint parancs. – Minek? Nem is tudom, hogyan kell azt – játszotta meg Lesley a mély elkeseredést. – Pofonegyszerű. – Megragadtam a hurkot, éreztem a durva kötelet. – Csak dugja át a fejét. Lesley előrehajolt és elvétette a hurkot. – Így? – Nem, nem. – A hurokra mutattam. – Itt. – Ha csak szuggesztió, okoskodtam, akkor gondolattal el kell tudnom hárítani. Lesley színpadiasan ismét elrontotta, nem találta el a lyukat. – Akkor így? Próbáltam kizárni az alakot az elmémből, mégis az szaladt ki a számon: – Nem úgy, maga bolond – és elkeseredést mímeltem. A puszta erő nem volt megoldás, ki kellett találnom valamit, mert még két sor,

és Jack Ketch a saját hülye fejét dugja be a hurokba, felakasztja magát és engem. – Tudja ám, kit nevezzen bolondnak! Próbálja meg maga, ha olyan egyszerű – visította Lesley, és a közönség felé fordulva előre kuncogott. – Mutassa meg, és majd maga után csinálom. Éreztem, hogy a testem megrezzen ahhoz a mozdulathoz, ami majd a hurokba juttatja a fejem. Ekkor esett le, hogy ha nem tudok megszabadulni a kényszertől, talán megváltoztathatom, és akkor meg tudom törni. Úgy csináltam, mint amikor úgy nyomsz el egy hangot, hogy ellentétes hullámú hangot sugárzol. Okos megoldás, abszolút ellentmond a józan észnek, mégis beválik. Reméltem, hogy a fejemben lévő bizarr verzió beválik, mert alig kezdtem el, amikor a szám azt mondta: – Na jó, megmutatom. A formám úgy ért a kényszerhez, akár két nem megfelelő fogaskerék váltás közben a kuplungban. Szinte éreztem, hogy a formáról leszakadó forgácsok pörögnek az agyamban, és lepattannak a koponyám belsejéről, de talán csak képzeltem. Éreztem, hogy a testem kienged, elrántottam a fejem a huroktól, és diadalmasan néztem Lesleyre. – Vagy talán mégse – mondtam. Ekkor egy hatalmas kar fogta át hátulról a mellkasom, egy nagy kéz megragadta a tarkómat és átlökte a hurkon. Teveszőr és Chanel aftershave illatát éreztem. Seawoll osonhatott mögém, miközben én olyan okosnak éreztem magam. – Vagy talán mégis – mondta Lesley. Vergődtem a szorításban, és bár vannak meglepően gyenge nagydarab emberek, Seawoll nem tartozott közéjük, úgyhogy az ampullát a karja kilátszó részéhez nyomtam, és beletoltam az egész adagot. Sajnos az adag Lesleyre lett kiszámolva, aki feleakkora volt, mint Seawoll. A szorítás nem is gyengült, és Lesley azt rikkantotta: – Vigyétek, fiúk! – és nyakamnál fogva a levegőbe emelkedtem.

Csak az mentette meg az életemet, hogy színházi hurokban lógtam, amit az egészség és biztonság szem előtt tartásával terveztek, és nem arra, hogy valóban felakasszák vele a sármos horvát baritont, akinek a nyakát várta. A csomó csak díszlet volt, a kötelet dróttal erősítették meg, hogy a hurok ne veszítse el az alakját. A csinos bariton művészien elrejtett hámján nyilván volt egy fűzőlyuk, amelybe – persze szigorúan csak a hosszú búcsúária előadása után – pányvát akasztanak. Sajnos rajtam nem volt hám, az izé majdnem megölt, mire kiszedtem a fejem a hurokból, és közben jól le is hámoztam a bőrt az államról. A könyökömet is benyomtam a hurokba támasz gyanánt, de még így is kínzó fájdalom futott végig a hátamon. Lepillantottam, és láttam, hogy jó öt méter magasan lógok a színpad fölött. Akkor mégsem engedem el. Alattam Lesley hátat fordított a közönségnek. – Ennyit a rendőrségről. – Mögötte Seawoll lezuttyant a lépcsőre, és előregörnyedt, akár egy kifáradt futó. Az etorfin hidroklorid végre hatott. – Látják, a törvény egyik őre az utolsókat rúgja, a másik meg alszik, nyilván az italtól elkábulva – mondta Lesley. – Mi, Anglia jó népe így vetjük bizalmunkat disznókba, akik alig különböznek azoktól a csirkefogóktól, akiket üldözniük kéne. Meddig hajlandók eltűrni ezt, hölgyeim és uraim, fiúk és lányok? Miért van az, hogy a jó emberek adót fizetnek, míg a külföldiek semmit, és mégis elvárják azt, amit az angol ember kemény munkával érdemel ki? Egyre nehezebben tartottam magam, de eszem ágában se volt elengedni. A színpad két oldalán hatalmas függöny lógott, arra gondoltam, oda kéne lendülni és elkapni. Mindkét kézzel megragadtam a hurkot, és elkezdtem hintáztatni magam, hogy lendületet szerezzek. – Mert ki az inkább elnyomott? – deklamálta Lesley. – Akik csak megérdemelt jussot akarnak, vagy akik mindent: társadalmi biztonságot, lakhatási támogatást, nyugdíjat, és közben nem fizetnek

semmiért? – Az egyik, amire történelemből emlékeztem, a szegénytörvények reformja volt, ebből tudtam, hogy Henry Pyke vagy Lesley memóriáját használta, vagy az elmúlt kétszáz évben rendszeresen olvasta a Daily Mailt. – És hálásak érte? – kérdezte. A közönség motyogott valamit. – Dehogyis. Mert a joguknak tekintik. Nem volt könnyű vigyázni arra is, hogy a kötél ne lengjen ki a zenekari árok fölé. Amikor korrigáltam, egy nyolcas alakot írtam le. Még mindig méterekre voltam a függönytől, úgyhogy nekiveselkedtem, lábammal ollózva próbáltam áthidalni a rést. A tömeg hirtelen felharsant, frusztráció és düh csapott fel körülöttem, akár a csatornából feltörő víz. Ez a fontos pillanatban elvonta a figyelmemet, és nekicsapódtam a függönynek. Elrugaszkodtam, kétségbeesetten kaptam a súlyos anyag után, és próbáltam a lábam közé szorítani annyit, hogy ne zuhanjak vissza a színpadra. Akkor kihunyt az összes fény. Nem pislogtak, nem villantak, semmi, csak kihunytak. Az Operaház modern világítóberendezésében pár mikrochip porrá omolhatott. Amikor ujjbeggyel kapaszkodsz, a lefelé szinte mindig jó irány, úgyhogy igyekeztem nem figyelni a fájdalomra az alkaromban, és elkezdtem ereszkedni a függönyön. Odakint a sötétben, a közönség nem esett pánikba, ami a körülményeket tekintve bizarrabb volt, mint az alternatíva. Fehér fénykúp jelent meg Lesley körül, akár egy láthatatlan lámpa sugara. – Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok. Ideje játszani. Anyám egyik nagybátyjának egyszer volt jegye egy Arsenal-Spurs meccsre a Highburyben, és amikor a fia nem tudott elmenni, elvitt engem. A bérletesek között voltunk, a legeslegkeményebb szurkolók között, akik a játékért mentek, nem a verekedésért. Olyan volt, mintha a dagály kapott volna el: hiába próbálsz másfele menni, magával ragad. Unalmas meccs volt amúgy, és gól nélküli döntetlen

felé tartott, amikor a hosszabbításban az Arsenal még utoljára beleerősített. Ahogy beértek a tizenhatoson belül, esküszöm, hogy az egész stadion, hatvanezer ember visszatartotta a lélegzetét. Amikor a labda a hálóba talált, én is üvöltöttem örömemben, ahogy körülöttem mindenki. Önkéntelenül. Ilyen érzés volt, amikor Henry Pyke elengedte az Operaház közönségét. Biztos eleresztettem a függönyt és zuhantam pár métert, de ezt csak onnan tudom, hogy hirtelen a színpadon feküdtem, a bokámba fájdalom nyilallt, és nagyon szerettem volna beverni valaki képét. Talpra kecmeregtem, és az eltorzult arcú Lesleyvel találtam szembe magam. Elfintorodtam. Lesley arcának állapotát közelről még nehezebb volt elviselni. A tekintetem folyton elsiklott a groteszk karikatúráról. Lesley két oldalán a társulat tagjai álltak, mindnyájan férfiak, mindnyájan feszültek, és egy fiús bariton kivételével sokkal keményebbek, mint azt a magaskultúra gyakorlóitól várnám. – Jól van? – visította Lesley. – Már aggódtam. – Majdnem felakasztottak! – Peter – mondta Henry Pyke –, én nem akartam megölni. Az utóbbi pár hónapban nem ellenségként gondoltam magára, inkább komikus, kissé buta mellékszereplőként, aki megjelenik a kutyával, és szórakoztat, miközben az igazi színészek átöltöznek. – Feltűnt, hogy Charles Macklin nem jelent meg. Punch orra megrándult. – Nem érdekes. A köszvényes disznó nem bujkálhat örökké. – És addig mi… – Jó kérdés volt: – Addig mi mit csinálunk? – Játsszuk a szerepünket – felelte Lesley. – Mi vagyunk Mr. Punch, a lázongás és lázadás elnyomhatatlan szelleme. Az a természetünk, hogy bajt okozzunk, ahogy a magáé az, hogy megpróbáljon megállítani. – Embereket öl – mutattam rá. – Sajnos – ismerte el. – A művészet áldozatot követel, és onnan veszi el, ahonnan tudja. A halál unalmasabb, mint a tragédia.

Hirtelen átéreztem, hogy nem egy teljes személyiséggel beszélek. A kiejtése korról korra ugrált, a viselkedése és az érvelése csapongott. Ez nem Henry Pyke volt, még csak nem is Mr. Punch, hanem egy fércmunka, épp csak felidézett töredékekből összetákolt személyiség. Talán minden szellem ilyen, egy emlékséma, ami a város szövetében ragadt, akár fájlok a merevlemezen, és lassan elkopik, ahogy a londoniak egymást követő nemzedékei ráülepítik saját életük mintáit. – Maga nem figyel rám – ingatta a fejét Lesley. – Itt vagyok, időt szakítok zsúfolt teendőim közepette, hogy hencegjek, és maga egész máshol jár. – Mondja meg, Henry, hogy hívták a szüleit? – Természetesen Mr. és Mrs. Pyke-nak. – És a keresztnevük? Lesley nevetett. – Most rá akar szedni. Apa és anya. Igazam volt: Henry Pyke, legalábbis a Lesley fejét uraló része, szó szerint nem volt teljesen ott. – Mesélje el az összes jó dolgot, ami eszébe jut az anyjáról. Lesley oldalt biccentette a fejét. – Most bolondnak néz. – A szereplőkre intett, akik közömbösen figyelték a szóváltást. – Tudja, mit mondott a The Times erről az előadásról? – Hogy komor és céltalan – feleltem, és felálltam. Ha Lesley monologizálni akar, akkor kihasználom az alkalmat, és felkelek. – Majdnem. A The Times operakritikusa azt írta, hogy „az előadásban annyi a gravitas, mint a Coronation Street egyik karácsonyi epizódjában”. – Kemény kritika. Nem volt több nyugtatóm, de az elsősegélydoboz még oldalt hevert. A súlyos dobozzal egy ütés is elég lenne. És aztán? Lesley a másik oldalra döntötte a fejét, de a szemét le nem vette rólam.

– Nézzétek, fiúk – mondta a társulatnak –, itt a The Times operakritikusa. Átfutott a fejemen, hogy megmondom nekik, még csak nem is olvasom a The Timest, de nem hittem, hogy érdekelné őket. A legközelebbi vészkijárat felé rohantam, arra alapozva, hogy az a legrövidebb kivezető út, és a törvény értelmében nyitva kell lennie. Plusz a vészlámpák más áramkörön voltak, a sötétben ezek jelentették az egyetlen fényforrást. Három méterrel jártam az énekesek előtt a színpad mögötti hangárban, és nem is lassítottam, ahogy átrobogtam az első ajtón, ami révén szereztem egy csúnya zúzódást, de egyúttal még egy méter előnyt is. A szemem már kezdett hozzászokni a sötéthez, és hiába volt előttem a következő vészkijáratjelzés, így is megbotlottam egy ottfelejtett targoncában. A sípcsontomhoz kapva elestem, és átfutott a fejemen az abszurd gondolat, hogy ez az egészségügyi és biztonsági előírások megszegése. Egy felém rohanó alak körvonalát láttam a folyosón. Az egyik énekes utolért; túl sötét volt, hogy lássam, melyik. Elé löktem a targoncát, és orra esett mellettem. Nagydarab volt, verejték- és sminkszagú. Fel akart kelni, de én gyorsabb voltam, és a hátára lépve álltam fel. A barátai ekkor rontottak be az ajtón; felkiáltottam, hogy rám figyeljenek, aztán futásnak eredtem. Mélységes elégedettséggel hallottam a fájdalomkiáltásaikat, ahogy felbuktak a kollégájukban. Átrongyoltam egy másik ajtón, ahol még égett a villany – gondoltam, más hálózaton lehet –, és visszakerültem az egyforma, keskeny folyosók labirintusába. Átrohantam egy szobán, amelyet kizárólag parókák töltöttek meg, be egy folyosóra, aminek az alját balettcipőtorlaszok borították. Az egyiken megcsúsztam, és nekiszánkáztam a salakbetonfalnak. Hallottam, hogy hátam mögött a társulat üvöltve a véremet követeli; a fenyegetések gyönyörű artikulációja egy cseppet sem vigasztalt. Végül, még egy vészkijárat után, a ruhatár melletti földszinti vécénél találtam magam. A nagy előcsarnok felől üvegcsörömpölést

hallottam, úgyhogy a pénztár melletti oldalsó kijárat felé indultam. A kerekes székesek lassú forgóajtaja helyett a vészkijáratot választottam, de amikor kinéztem az üvegen, megtorpantam. A Bow Streeten lázongás zajlott. Elegáns tömeg fosztogatta a szemközti hotelt; egy égő autóból zsíros, fekete felhő szállt fel. Felismertem a márkát: egy kanárisárga Mini volt az.

12. AZ UTOLSÓ MENEDÉK

Senki sem szereti a lázongást, csak a fosztogatók és az újságírók. A londoni rendőrségnek, lévén lendületes, dinamikus és modern szervezet, van jó pár vészterve a polgári zavargások kezelésére, legyen szó teherautónyi trágyával érkező földművesekről, randalírozó külvárosi anarchistákról vagy akár hétvégi dzsihádozókról. Amire szerintem nem volt terv, az az Operaházból kiözönlő jó kétezer dühödt operarajongó, akik törnek-zúznak a Covent Gardenben. Biztos voltam benne, hogy egy olyan tősgyökeres londoninak, mint Beverley, volt annyi, hm, sütnivalója, hogy otthagyja a kocsit, mielőtt a tömeg felgyújtotta, de tudtam, hogy az anyja sosem bocsát meg, ha nem ellenőrzőm. Kirohantam az ajtón teli tüdőből kiabálva, hátha engem is lázongónak néznek. Amint kiléptem, úgy istenigazából megcsapott a zaj. Akár egy dühös tömeg a pubban, csak megtöbbszörözve, fura kántálásokkal és állati vonításokkal. Nem volt ez átlagos lázongás. Olyankor a csőcselék zöme csak néz, és néha ujjong. Ha betört kirakatot látnak, boldogan kiürítik, de mint a legtöbb ember, nem akarják bemocskolni a kezüket. Ez a tömeg viszont főkolomposokból állt: a gyanúsan elegáns fiatalembertői az estélyis nagyasszonyig mindenki iszonyú dühös volt, és törni-zúzni akart. Olyan közel merészkedtem az égő Minihez, amennyire csak tudtam, és megkönnyebbülve láttam, hogy nincs benne senki. Beverley okosan lelépett, és nekem is ezt kellett volna tennem, de elvonta a figyelmemet egy közvetlen felettünk lebegő helikopter. A helikopter azt jelentette, hogy a városi rendőrség főparancsnoksága átvette a zavargás kezelését. Ez azt jelentette, hogy

a rendőrfőnökök vacsorapartin voltak, otthon bevackolva DVD-t néztek, vagy a városban mulattak a szeretőjükkel, amikor megzavarták őket a telefonba hadaró altisztek, akik el akartak hárítani magukról mindennemű felelősséget. Fogadok, hogy a vezetés azonnal tudta, hogy banzáj lesz, és amint véget vetnek a lázongásnak, látványos felelősségre vonás kezdődik. Ironikus, de ez a gondolat annyira lekötött, hogy Folsom rendőrfőnök-helyettes mögém tudott lopózni. Amikor a nevemet hallottam, megfordultam, és nagyban ott settenkedett mögöttem. Konzervatív zakójának – krétacsíkos, most már láttam – egyik ujja és minden gombja hiányzott. Ő is azok közé tartozott, akiknek ráng az arcuk, amikor mérgesek; azt hiszik magukról, hogy fagyosan nyugodtak, de valami mindig elárulja őket. Folsom esetében ez a valami a bal szeme rángása volt. – Tudja, mit utálok a legjobban? – kiáltotta. Láttam rajta, hogy szívesen cseverészne, de pechjére a lázongás túl hangosnak bizonyult. – Mit, uram? – kérdeztem. Éreztem a hátamon az égő Mini hevét. Folsom sarokba szorított. – Az egyenruhás rendőröket. És tudja, miért? – Miért, uram? – Balra araszoltam, próbáltam menekülési útvonalat találni. – Mert maguk állandóan siránkoznak – fröcsögte. – 1982-ben álltam be, a régi szép időkben, még a törvényi szabályozás és Macpherson előtt. És tudja, mit mondok? Szarok voltunk. Úgy gondoltuk, az már jó nyomozás, ha valakit letartóztatunk, ne adj isten az elkövetőt. Brixtontól Tottenhamig kiverték belőlünk a szart is, és korruptak voltunk? A kurva életbe, még csak nem is voltunk drágák! Egy korsó sörért meg egy zacskó chipsért elengedtünk egy seggfejt. – Elhallgatott, egy pillanatra értetlenség suhant át az arcán, majd a szeme újra rám szegeződött, és a bal megrándult. – És maga – mondta, és nem örültem annak, ahogy mondta. – Mit gondol, meddig bírta volna akkoriban? A szarral teli szekrény csak

bemelegítés lett volna. Pár társa kivitte volna, és keményen, de barátságosan elmagyarázta volna, mennyire nemkívánatos ott. Komolyan megfordult a fejemben, hogy nekirontok. Bármit, csak hallgasson már el. – És ne higgye, hogy az őrmestere segített volna. Le se tudta volna írni a jelentésben, hogy „faji diszkrimináció”, már ha lett volna jelentés… Cselből felé mozdultam, hogy hátralépjen, aztán jobbra ugrottam, el a lángoló kocsitól és a lázongástól. Nem jött be. Folsom nem hátrált, és ahogy elmentem mellette, visszakézből úgy pofán vert, mintha deszkával talált volna el. Seggre estem, és egy kiborult tiszt tornyosult fölém, akiről lerítt, hogy minimum jól meg fog rugdosni. Éppen a combomba rúgott a negyvennégyes csukájával – egy hónapig lila sarok virított rajta – amikor valaki hátulról leütötte. Neblett felügyelő volt, most is abban a kényelmetlen egyenruhazubbonyban, de egy igazi fabottal a kezében, amit az 1980-as években kivontak a forgalomból, mert valamivel halálosabb, mint egy csákány nyele. – Grant, mi az isten folyik itt? Folsomhoz másztam, aki hason feküdt. – A közrend helyrehozhatatlanul összeomlott – feleltem, miközben Folsomot oldalfekvésbe helyeztem. A fejem még kóválygott az ütéstől, nem voltam gyengéd. – De miért? – kérdezte. – Nem volt semmi beütemezve. A lázongás ritkán spontán. A tömeget össze kell gyűjteni és provokálni, egy körültekintő felügyelő pedig előre megneszeli az ilyesmit. Főleg ha a területén olyan lázongáscentrum van, mint a Trafalgar Square. Az egyetlen bármennyire használható hazugság, ami eszembe jutott, az volt, hogy valaki pszichotróp sprével támadta meg az Operaházat, de ez több kérdést felvetett, mint amennyit megmagyarázott. Arról nem is szólva, hogy nemkívánatos katonai válaszlépést igényelt. Éppen meg akartam kockáztatni az igazságot,

hogy egy vámpírszellem befolyásolta a közönséget, amikor Neblettnek leesett, kit is ütött le. – Atyaisten – guggolt le közelebbről megnézni. – Ez Folsom rendőrfőnök-helyettes. Tekintetünk találkozott felettesünk rángó alakja fölött. – Nem látta magát, uram – hadartam. – Ha mentőt hív, elvitethetjük a helyszínről, mielőtt magához térne. Lázongás volt, őt megtámadták, maga megmentette. – És mi a maga szerepe? – Megbízható tanú vagyok, uram. A maga jól időzített közbelépésének tanúja. Neblett felügyelő keményen nézett rám. – Rosszul ítéltem meg magát, Grant. Magából még lehet rendes zsaru. – Köszönöm, uram. – Körülnéztem. A lázongok továbbmentek, végig a Floral Streeten, be a Piazzára. – Hol a TTE? – kérdeztem. A TTE a Területi Támogató Egységet takarja. Ezek a srácok Mercedes Sprinter furgonban lazulnak, mindennel felszerelkezve sisaktól a sokkolóig. Minden kerületben furikázik pár ilyen, főleg záróra idején, és van egy tartalékegység is készenlétben váratlan eseményekre. A mostanit a váratlan besorolásra érdemesnek tartottam. – A Longacre és a Russell sarkán állnak fel – felelte Neblett. – A Covent Gardenben akarják körülzárni őket. A Piazza felől csörgés hallatszott, amit ujjongó kiáltások követtek. – És most? – kérdezte Neblett. – Szerintem a piacon fosztogatnak. – Tud mentőt hívni? – Nem, uram, parancsom van megtalálni a főkolompost. A Molotov-koktél hangja könnyen felismerhető. A rendesen elkészített úgy csinál, hogy csatt, puff, sutty. Utóbbi a meggyulladó benzin hangja, ami megöl, ha hagyod. Ezt onnan tudom, hogy mielőtt a Hendonban végez az ember, egy egész verőfényes napon

keresztül hajigálják felé. Így aztán Neblett és jómagam ösztönösen lekuporodtunk, amikor meghallottuk hogy alig tizenöt méterre az úttestre csapódik. – Kezdődik – vélte Neblett. Dél felé nézve láttam egy csoport lázongót a Culverhay és a Bow kereszteződésénél. Mögöttük lángok tükröződtek kék rohamsisakokon és szürke pajzsokon. El kellett mennem Lesleyért, legyűrni és elvinni Walidhoz a kórházba. A szállítás nem lehet gond, hiszen a londoni mentők fele már most biztosan a Covent Garden körül áll. Vagyis csak meg kellett találnom Lesleyt. Azzal a feltételezéssel indultam, hogy még mindig Macklinen akar bosszút állni, akinek egyszer italmérése volt a Henrietta Streeten, és aki a Színészek Templomában nyugszik. Vagyis vissza kellett mennem a Piazzára, tehát sajnos át kellett vágnom a polgári zavargókon délre, vagy végigfutni a Floral Streeten, ahol meg az Isten tudja, mi a helyzet lázongok és nagyon rossz dolgok tekintetében. Szerencsére, amikor újjáépítették az Operaházat, gondoskodtak rengeteg kijáratról. Sok szerencsét kívántam Neblettnek, és suttyomban lábszáron rúgtam Folsomot, aztán visszaszaladtam az épületbe. Ott egyszerűen elsurrantam a pénztár és az ajándékbolt előtt, aztán a másik oldalon ki a Piazzára. Legalábbis így lett volna, ha éppen nem fosztogatják az ajándékboltot. A kirakatot betörték, üvegszilánkok borították a DVDállványokat, a Királyi Balett logós táskákat és szuvenír tollakat. Az ezüst-elefántcsont színű kirakatbabát valaki olyan erővel vágta a folyosó márványfalának, hogy széttört. Bentről zokogást hallottam, amit időnként csattanás központozott. A kíváncsiságom felülkerekedett, és ahogy elosontam, a betört bejáratnál megtorpanva óvatosan bekukucskáltam. Egy mezítlábas, középkorú férfi ült a földön több száz áttetsző műanyag csomagolópapír között. Széttépte az egyiket, és kivett egy pár fehér balettcipőt. Miközben nyelve hegye kikandikált a szájából,

óvatosan megpróbálta felhúzni a cipőt nagy szőrös lábára. Nem meglepő módon kicsi volt rá, akárhogy húzta, és végül a topánka szétszakadt. A férfi az arca elé emelte a tönkrement cipőt, és elbőgte magát. Amikor elhajította, és egy másikért nyúlt, otthagytam: vannak dolgok, amit az embernek nem szabad tudni. Az Operaház hátsó kijárata a tér északkeleti sarkának oszlopsora alá vezet ki. A balra lévő Paperchase papírboltot kifosztották, a kövezeten színes papírokat fújt a szél a térre. Jobbra a Disney üzletet még lelkesen fosztogatták, de a Build-a-Beart fura módon érintetlenül hagyták, élénk színű játékmackók és béke oázisaként pompázott. A verekedés leginkább a templomnál zajlott a nyugati oldalon, ezért úgy gondoltam, Lesley is ott lesz. A fedett piac felé indultam, azt használva fedezéknek, hogy közel kerüljek. Félúton jártam, amikor valaki utánam füttyentett. Igazi kétujjas fütty volt, áthasított a lázongás lármáján. A második füttyre megtaláltam a forrást. Beverley volt, az első emeleti pub erkélyéről bámult; integetett, amikor látta, hogy észrevettem, és a lépcsőhöz rohant. Az aljánál találkoztunk. – Felgyújtották a kocsimat – mondta. – Tudom. – A szép új kocsimat. – Tudom – mondtam, és megragadtam a karját. – Ki kell jutnunk innen. – Próbáltam az Operaház felé rángatni. – Arra nem mehetünk vissza. – Miért nem? – Mert téged követnek. Megfordultam. Az operatársulat visszatért, mögöttük meg a zenekarra ismertem, és volt még néhány ember pólóban és farmerban, akiket díszleteseknek tippeltem. Az Operaház világszínvonalú létesítmény a legnagyobb szabású operák előadására, jó nagy a kisegítő személyzet. – Jézusom – nyögött fel Beverley –, az Lesley?

Közben Lesley tolakodott a tömeg élére, még mindig Puncharccal. Felemelte a kezét, mire a kompánia megállt. – Fuss – mondtam Beverleynek. – Jó ötlet – mondta, azzal megragadta a karom, és olyan erősen hátrarántott, hogy majdnem hanyatt estem. Beverley futásnak eredt az egyik félhomályos téglafolyosón, ami a fedett piac szívébe vezetett. Az este közeledtével a legtöbb üzlet bezárt, de az italt és ételt kínáló standoknak még nagyban kopasztaniuk kellett volna a turistákat. Csakhogy egy lelket sem láttam, és reméltem, hogy ez azt jelenti, a standosok és a vendégek elfutottak, és biztonságban vannak. Mögöttünk hallottam, hogy az üldöző kompánia felvonyít, szép harmóniában, amit a lázongás megtestesült szellemének magas, visító nevetése kísért. Hirtelen baljós csend lett, aztán az első tűzbombák a tetőkre pottyantak. Lesley azt mondta, nem akar megölni, de kezdtem arra gyanakodni, hogy talán nem mondott igazat. Beverleyvel befordultunk egy fedett udvarra, és ott találtuk a német családot. Öten voltak: közönyös, sötét hajú apa, éles arcú, szőke anya, és három, hét és tizenkét év közötti gyerek. Az egyik ételstand mögött bújhattak el, amikor kitört a balhé, és éppen előbukkantak, ahogy Beverleyvel feléjük robogtunk. Az anya rémülten felnyikkant, a legidősebb lány sikoltott, a férfi kihúzta magát. Nem akart verekedni, de kész volt megvédeni a családját a veszedelmes sztereotípiáktól. Megmutattam az igazolványom, mire megkönnyebbülten kiengedett. – Polizei – mondta a feleségének, majd nagyon udvariasan megkérdezte, nem tudnánk-e segíteni nekik. Azt feleltem, hogy nagyon szívesen, kezdetnek menjünk a legközelebbi kijárathoz, és evakuáljuk őket a térségből. Hirtelen izzadni kezdtem, és rájöttem, hogy a hátulról jövő hőségtől. A fedett piac egész hátsó része lángolt. Egyik kezemet az apa hátára tettem, a másikat a legidősebb fiáéra, és az ellenkező irányba toltam őket.

– Raus, raus! – kiáltottam, remélve, hogy azt jelenti, „kifelé”. Beverley ment elöl a piac eddig még érintetlen délnyugati sarka felé, de alig értünk ki a második üzletsorból, lefékezett, és én meg a német család belementünk a hátába. Előttünk egy csapat lázongó a piac nyugati oldalán ment neki a rendőri erősítésnek. – Csapdába estünk – mondta Beverley. A lázongok háttal álltak nekünk, de csak idő kérdése volt, mikor fordul meg valamelyikük. Egyik közeli bolt meglepően épnek tűnt, és bár tűz esetén épületbe szaladni retrográd lépés, nem láttam más választási lehetőséget. Csak amikor már bent kuporogtunk egy báb mögött, ami csak két tenyérnyi selyemfoltot viselt, akkor esett le, hogy a Seraglióban vagyunk. Meggyőztem a családot, hogy üljenek le a pult mögött, akkor nem látszanak kívülről. – Mi történik itt, kérem? – kérdezte az anya. – Gőzöm sincs, kisanyám – felelte Beverley. – Én csak itt dolgozom. A Covent Garden-i fedett piacon négy üzletsor található a vas- és üvegtető alatt. Eredetileg arra épültek, hogy elöl nyitott gyümölcsös és zöldséges standok legyenek, aztán került beléjük ablak és villany, de így sem lettek nagyobbak három méternél. Speciális kézműves boltok, kávézók és a főutcai láncbutikok bizsu verzióinak adtak helyet, amik nem hagyták, hogy a csekély eladótér megakadályozza, hogy ők is lenyúlják a költekező turistákat. Így aztán a mi menedékünk ízlésesen absztrakt ezüst-fekete próbababákkal volt tele, amelyek csábítóan apró szaténholmikat viseltek. Reméltem, hogy elterelik a figyelmét annak, aki bekukkant. Ez tesztelve is lett, amikor lázongok lopakodtak el a kirakat előtt. A tépett zakókból és koszos fehér ingekből ítélve a közönséghez tartoztak. Visszatartottam a levegőt, amikor megtorpantak, és torokhangú tőzsdés akcentussal szólongatták egymást. Furcsamód nem féltem. Inkább szégyelltem magam: ez a drága német család eljött a városomba, és ahelyett, hogy gyengéden

megszabadították volna őket a pénzüktől, erőszakra, sérülésre és rossz modorra számíthattak a londoniaktól. Ez baromira kiakasztott. A tőzsdések elügettek nyugat felé. – Jó – mondtam egy perc múlva. – Megnézem, tiszta-e a levegő. Kiosontam az ajtón, és körülnéztem. Lázongót ugyan nem láttam, de valószínűleg azért, mert szinte minden lángokban állt. Futni kezdtem a legközelebbi kijárat felé, de pár lépés után a hőség perzselni kezdte az orrszőrömet. Gyorsan visszaugrottam a boltba. – Beverley, nagy szarban vagyunk. – Beszéltem neki a tűzről. Az anya összevonta a szemöldökét. A családban ő volt a nyelvész. – Baj van? A lángok világosan tükröződtek a kirakatüvegen és a próbababák üres ezüstarcán, nem láttam értelmét hazudni. A gyerekeire nézett, aztán vissza rám. – Nem tud tenni semmit? Beverleyre néztem. – Nem tudsz varázsolni? – kérdezte. Kezdett melegedni. – És te? – Azt kell mondanod, hogy oké. – Tessék? – Így szól az egyezmény. Azt kell mondanod, hogy oké. Az egyik kirakatüveg megrepedt. – Oké – mondtam. – Tedd, amit kell. Beverley lehasalt, és a padlóra nyomta az arcát. Láttam, hogy mozog az ajka. Éreztem, hogy valami átsuhan rajtam, olyasmi érzés, mint az eső, távolban focizó fiúk hangja, kertvárosi rózsák és frissen mosott kocsi szaga, esti tévé pislákolása a hálófüggöny mögött. – Mit csinál? – kérdezte tőlem az anya. – Imádkozik értünk, igen? – Mondhatjuk – feleltem. – Pszt! – ült fel Beverley. – Fülelek. – Mire?

Valami berepült az ablakon, lepattant a falról és az ölembe esett. Egy tűzcsap fedele. Beverley látta, hogy nézegetem, és bocsánatkérően vállat vont. – Mit csináltál pontosan? – kérdeztem. – Nem tudom biztosan. Még sose próbáltam. A füst sűrűsödött, kénytelenek voltunk mindannyian lehasalni a bolt kellemesen hűs kövezetére. A középső német gyerek sírt. Az anyja átölelte, és magához húzta. A legkisebb, a lány meglepően higgadt volt. Kék szeme engem figyelt. Az apa rángatózott. Azon töprengett, ne ugorjon-e fel és próbálkozzon meg valami hősies cselekedettel, akármilyen kilátástalan is. Pontosan tudtam, mit érez. Az utolsó kirakatüveg is összetört, szilánkok záporoztak a hátamra. Füstöt lélegeztem be, aztán kiköhögtem, és még több füstöt szívtam be. Nem volt elég levegő. Megértettem, hogy ennyi, meg fogok halni. Ekkor Beverley nevetni kezdett. Egyszer csak perzselő vasárnap reggel lett, meglepően kék ég alatt. Forró műanyag és por szaga érződik, ahogy a pancsolómedencét kiveszik a fészerből, és a fürdőruhás-alsóneműs gyerekek izgatottan ugrálnak örömükben. Apa vörös arccal felfújja, anya kiabál, hogy óvatosan, a slagot bevezetik a konyhaablakon, és ráhúzzák a csapra. A slag porosan köhög egyet, mindegyik gyerek a száját bámulja… A padló remegni kezdett, épp átfutott a fejemen, hogy mi a picsa, amikor vízfal csapódott a bolt déli oldalának. Az ajtó beszakadt, és mielőtt megkapaszkodhattam volna valamiben, az áradat felkapott és a mennyezetnek vágott. Az ütközéstől kiszakadt belőlem a levegő, és alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy levegőt vegyek. Az ár egy pillanatra látni engedte Beverleyt, aki nyugodtan lebegett a törmelékben, majd a víz olyan gyorsan kiszaladt a boltból, hogy most meg a padlóra ejtett. Az apában több lélekjelenlét volt, mint hittem, beékelte magát a családjával a pult mögé. Megnyugtattak, hogy jól vannak, csak a

legkisebb gyerek akarta megint csinálni. Beverley a bolt közepén állt, és a levegőbe bokszolt. – Ez az! Tyburn ezt csinálja utánam! Beverley eufóriája eltartott addig, amíg a német családot a legközelebbi mentőhöz kísértük. Amennyire meg tudtam állapítani menet közben, Beverley hulláma valahol a fedett piac közepén kezdődött, onnan gördült kifelé, és jó tízcentire elborította a teret. Becslésem szerint Beverley megnégyszerezte a lázongok által okozott kárt, de ezt megtartottam magamnak. A tetőn lévő tüzet nem sikerült eloltania, de ahogy elosontunk, a tűzoltók már dolgoztak rajta. Beverley furcsán izgatott lett, amikor meglátta a tűzoltókat, szinte végigrángatott a James Streeten, el a piactól. A lázongás a jelek szerint véget ért, kivéve a média boszorkányüldözését. Rohamrendőrök ácsorogtak csoportokban, a bothasználati technikákat beszélték meg, és újra feltűzték az azonosítójukat. Leültünk a napóra talapzatára a Seven Dialsnál, és néztük az elsüvítő járműveket. Beverley megrezzent, ahányszor csak tűzoltóautó jött. Csuromvizesek voltunk, a meleg este dacára kezdtünk fázni. Beverley megfogta és megszorította a kezem. – Nagy bajban vagyok. Átkaroltam, ő pedig megragadta az alkalmat, és egyik hideg kezét az ingem alá csúsztatta, hogy felmelegítse. – Kösz szépen – mondtam. – Pofa be, és gondolj meleg dolgokra – mondta. Mintha nehéz lett volna, amikor a melle nekem nyomódott. – Széttörtél pár csövet, ez olyan nagy gond? – kérdeztem. – Tűzcsapok voltak. Neptunusz szektája ki lesz akadva. – Neptunusz szektája? – A tűzoltók. – A londoni tűzoltók Neptunusz isten hívei?

– Hivatalosan nem, de tudod, a tengerészek és Neptunusz összeillenek. – A tűzoltók tengerészek? – Most nem, de a régi időben azok voltak, amikor fegyelmezett férfiakat kerestek, akik értettek a vízhez, kötelekhez, létrákhoz, és nem tojtak be a magasban. Ugyanakkor sok tengerész szép karriert csinált a szárazföldön. Égben kötött házasság. – Akkor is. Neptunusz? A római tengeristen? Beverley a vállamra hajtotta a fejét. A haja nedves volt, de nem panaszkodtam. – A tengerészek babonásak. Még a vallásosak is úgy gondolják, hogy a mélység királyát tisztelet illeti. – Találkoztál már Neptunusszal? – Ne butáskodj. Nem létezik. Mindegy, a tűzcsapokat csak sajnálom, de a Temze vize aggaszt. – Ne is mondd. A rettegett Cthulhu hívei. – Nem hinném, hogy túl vallásosak, de jobb nem kiakasztani olyanokat, akik szennyvizet tudnak engedni a forrásvidékedre. – Tudod, én még nem is láttam a folyódat – jegyeztem meg. Beverley megfordult, és a mellkasomnak fészkelte magát. – Van egy lakásom a Kingston felüljáró mellett. Csak egy kis ikerház, de a kert leér egész a folyóig. – Felemelte a fejét, ajka az enyémet súrolta. – Elmehetnénk úszni. Csókolóztunk. Eper, tejszín és rágógumi íze volt. Ki tudja, mi jöhetett volna, ha nem fékez le előttünk csikorogva egy Range Rover, mire Beverley olyan gyorsan elkapta a száját, hogy megperzselődött az ajkam. Egy köpcös, farmeres nő szállt ki és masírozott hozzánk. Sötét bőrű volt, kerek, kifejező arca ezúttal magas fokú bosszúságról árulkodott. – Beverley – mondta, szinte tudomást sem véve rólam nagy bajban vagy. Szállj be.

Beverley sóhajtott, megpuszilt, és odament a nővéréhez. Én is feltápászkodtam, ignorálva sajgó hátamat. – Peter – mondta Beverley ő a nővérem, Fleet. Fleet szigorúan végigmért. A harmincas évei elején járhatott, sprinter alkata volt: széles váll, keskeny csípő, nagy izmos combok. Tweedzakót és fekete pulóvert viselt, sűrű haját sörtére nyírta. Ahogy néztem, furán ismerős érzés kerített hatalmába, mint amikor egy másodrendű hírességgel találkozol, akinek nem ugrik be a neve. – Szívesen megismerném, Peter, de nem most – mondta Fleet. Beverleyhez fordult. – Szállj be. Beverley szomorúan rám mosolygott, és úgy tett. – Várjon – mondtam. – Ismerem magát valahonnan. – Ugyanoda járt iskolába, ahová a gyerekeim – felelte Fleet, és beszállt a Range Roverbe. Az ajtó alig csapódott be, Fleet máris kiabálni kezdett Beverleyvel. Nem mindent hallottam, de a „felelőtlen gyerek” kifejezést igen. Kíváncsi lettem volna, milyen lehet annyi nővérrel felnőni. Úgy véltem, klassz lenne, ha valaki értem jönne a Range Roverével, még ha egész úton hazafele kiabálna is velem. Az a fura a londoni lázongásokban, hogy amint kívül kerülsz, mintha mi sem történt volna. Az rossz volt, hogy a Covent Garden majdnem leégett, az viszont jó, hogy egyetlen fő buszjáratot vagy metróvonalat sem érintett a dolog. Sötét volt, csuromvíz voltam, a Hodályba még mindig nem mehettem, és nem akartam még egy éjszakát Nightingale kórtermének székén tölteni. Azt tettem, amit mindenki, amikor kifogy a lehetőségekből: elmentem az egyetlen helyre, ahol mindig kénytelenek beengedni. Elkövettem azt a hibát, hogy metróra szálltam. Tömve volt a bulizásból hazafelé igyekvőkkel. Ilyen későn meleg és fülledt volt a metrókocsi, de mivel vizes, zilált és etnikum voltam, mindenki másnál nagyobb tér jutott nekem. Fájt a hátam és a lábam, és hiányzott valami. Én sosem hittem a zsaruösztönben. Figyeltem Lesleyt munka közben, és amikor csak

eltalált valamit, azért volt, mert kiszúrt olyasmit, amit én nem, kissé mélyebbre ásott, kicsit keményebben törte a fejét. Tudtam, hogy ha meg akarom menteni az életét, nekem is ezt kell tennem. A Goodge Streeten még többen szálltak fel. Egyre melegebb lett, de legalább kezdtem megszáradni. Egy fickó barna nadrágban és kék tucatblézerben odaállt az összekötő ajtóhoz tőlem jobbra, elég közel, hogy halljam az iPodja fülhallgatójának cincogó ritmusát. Kezdtem megnyugtatóan névtelennek érezni magam. Semmi, amit a hazajáró lelkekről olvastam, nem adott útmutatást arra nézve, hogyan vagy miért képes egy közönséges szellem kiszívni a mágiát más szellemekből. Az elméletem a szellemekről úgy szólt, hogy ezek személyiségek másolatai, amelyek valahogy nyomot hagytak a fizikai tárgyakra rakódó mágikus üledékben, a vestigiában. Gyanítottam, hogy a szellemek idővel ugyanúgy leromlanak, akár a mágneses szalagra felvett dolgok, hacsak nem kapnak még mágiát. Ezért kell kiszívniuk más szellemekből. A Warren Streeten felvehettünk egy hadováló részeget, mert rövid bemelegítés után a Eustonnál már teljes erőből fújta. Egy fiatal nő elvonta a figyelmemet rózsaszín nyakpántos felsőben és akkora dekoltázzsal, amekkorát fizikailag nem tartottam lehetségesnek, aki nekitámaszkodott az üveg elválasztónak velem szemben. Elkaptam a tekintetem, mielőtt észrevette volna, hogy bámulom, és a legközelebbi reklámra koncentráltam. Éreztem, hogy a kék blézeres pozíciót vált, gondoltam, ugyanezért. Egy raszta hajú fehér fiú tántorodott a kis sarkomba, és megcsapta az orrom a pacsuli, dohány és marihuána szaga. A nyakpántos nő tétovázott, majd közelebb mozdult hozzám, a kisebb rosszhoz. – A kutyák, a dögök! – kiabálta a részeg valahol a kocsi túlsó végén. – Az ország az ebek harmincadjára jut. – Boldog kis vonatunk aztán ismét meglódult. Kevés hazajáró lélek lehet, morfondíroztam, különben nem maradna szellem, amin táplálkozhatnak. Ami visszavitt az eredeti kérdéshez: mitől lesz hazajáró a hazajáró? Talán a halál pillanatában

beálló pszichológiai állapottól? Henry Pyke még a tizennyolcadik század laza mércéi szerint is értelmetlen és igazságtalan halált halt, ennek ellenére a Charles Macklinra való neheztelése és színészi karrierje miatti csalódottsága nekem nem tűnt elég erős motivációnak ahhoz, hogy agyonveresse Bemard Coopertownnal a feleségét. – Annak idején egy paradicsom volt, a kurva életbe – hadováit a piás. Camden Townról nem beszélhetett, ami a piaca dacára tesséklássék tisztességnél többre sosem pályázhatott. A Northern Line metróvonal a camdeni állomásnál válik szét Edgware- és High Barnet ágra, így itt jó sokan leszálltak, és még többen fel. Még jobban összepréselődtünk, ráláttam a nyakpántos nő feje tetejére. A hajtöve szőke és korpás volt. A kék blézeres férfit jobbról szorították nekem, szendvicsbe kerültem, és az ajtóhoz nyomtak. Úgy próbáltunk fészkelődni, hogy a hónaljunk ne a másik arcában legyen; a kényelmetlenség nem ürügy a mérce feladására vagy szemkontaktus létesítésére. A hadováló piás köszöntötte az újonnan érkezetteket. – Minél többen vagyunk, annál jobb. Szálljon be az egész kibaszott világ, mér ne? A fehér raszta fiú szaga erősödött, vizelet és ürülék is keveredett bele. Nem tudom, mikor moshatta ki a kamu katonanadrágját. Egy perce értünk ki Camden Townból, amikor a szerelvény rángva megállt. Az utasokból szinte tudatalatti nyögés szakadt fel, főleg amikor a fények is eltompultak. A kocsi túlsó végén valaki kuncogott. Valami más kell, hogy álljon Henry Pyke mögött, töprengtem, sokkal rosszabb valami, mint egy bukott színész. – Naná hogy! – kiáltotta a részeg. – Én lennék az. A nyakamat tekergettem, hogy lássam, de elállta a kilátást a fehér raszta, akinek az arcán most bamba elégedettség tükröződött. A szarszag erősödött, amiről rájöttem, hogy a srác beszart. Elkapta a tekintetem, és elégedetten rám mosolygott.

– Ki maga? – kiabáltam. Próbáltam kijutni a sarokból, de a nyakpántos nő nekem hátrált, és a falhoz szorított. A fények még tovább tompultak, és az utasok nyögése ezúttal minden volt, csak nem tudatalatti. – Én vagyok a démonital – kiabálta a részeg. – Én vagyok az italmérés és a helyi bordély. Én vagyok Swing kapitány, Watt Tyler és Oswald Mosley követője. Én vagyok a vigyorgó a konflis ablakában, Dickens miattam vágyott vidékre, tőlem fél a mestered. Próbáltam eltolni a nyakpántos nőt, de a karom nehéz volt, használhatatlan, mint egy rémálomban. Ő meg elkezdett nekem dörgölőzni. A kocsiban egyre melegebb lett, már izzadtam. Egy kéz hirtelen megfogta és megszorította a fenekem. A kék blézeres férfi keze. Annyira megdöbbentem, hogy ledermedtem. Az arcára pillantottam, de egyenesen előre nézett, a tapasztalt utazó tipikusan unott, szórakozott arcával. Az iPodjából szivárgó zaj még hangosabb és bosszantóbb volt. Öklendezni kezdtem a szarszagtól, és sikerült annyira meglöknöm a nőt, hogy belássak a kocsiba. Megláttam a részeget: Mr. Puncharca volt. A blézeres férfi elengedte a fenekemet, és megpróbált benyúlni a farmeromba. A nő az ágyékomnak nyomta a csípőjét. – Élet ez egy fiatalembernek? – kiabálta Mr. Punch. A raszta felém hajolt, és nagyon összpontosítva a mutatóujjával arcon bökött. – Kucc – mondta, és vihogott. Aztán megismételte a műveletet. Van egy pont, amikor az ember kiborul, és szétcsap maga körül. Sokan ennek peremén élik le az életüket, zömük a börtönben végzi. Sokan, főleg nők, az évek során előbb-utóbb lekopnak eddig a pontig, aztán egy nap helló: elszakad a cérna, és jön a provokációra alapozott védekezés. Én ehhez a ponthoz értem, és éreztem a jogos haragot. Milyen csodás lenne leszarni a következményeket, és kiengedni magamból a

gőzt. Mert néha csak azt szeretnéd, hogy a kibaszott univerzum odafigyeljen rád. Ez túl nagy kérés, a kurva életbe? Aztán leesett, mi ez az egész. Mr. Punch, a lázongás szelleme, azt teszi, ami a feladata. Ő az, aki Henry Pyke mögött áll, ő szórakozik velem. – Értem – szólaltam meg. – Henry Pyke, Coopertown, a biciklis futár… sok frusztráció. De a nagyvárosban mindenki ilyen, nem igaz, Mr. Punch? És mekkora százalék engedi be magát? Fogadok, hogy tök gyenge az átlaga, úgyhogy elhúzhat a picsába, én hazamegyek. Ekkor vettem észre, hogy a szerelvény ismét megindult, a fények égnek, és a kék blézeres kivette a kezét a nadrágomból. A piás elhallgatott. A kocsiban mindenki gondosan kerülte a tekintetem. Kentish Townnál, a következő állomáson, leszálltam. Szerencsére oda is igyekeztem. 1944 szeptemberétől 1945 márciusáig a szeretetre méltó náci csirkefogó, Wernher Von Braun a csillagokat célozta meg V2-es rakétáival, és valahogy mégis Londont találta el. Amikor apám volt fiatal, a várost bombakráterek pettyezték, foghíjak tátongtak a takaros házsorokban, ahol otthonokat semmisítettek meg. A háború utáni években ezeket a helyeket fokozatosan megtisztították, és beépítették szörnyűséges építészeti balfogásokkal. Apám gyakran mondogatta, hogy az a balfogás, ahol én felnőttem, egy V2-es bomba helyén épült, . szerintem sokkal közönségesebb német bomba volt, amit hagyományos bombázóról dobtak le. Mindenesetre akármi is okozta azt a kétszáz méteres hiátust a Leighton Roadon lévő viktoriánus házak sorában, a háború utáni építészek nem hagyták ki a lehetőséget, hogy ilyen hatalmas hibát vétsenek. Az 1950-es években épült Peckwater háztömbök hat emelet magasak, szögletesek és – végső esztétikai döfésként – olyan koszos szürke téglából épültek, ami rosszul bírta az időjárást. Emiatt

amikor a „tiszta levegő-törvény” véget vetett a híres-neves londoni ködnek, és homokfúvással elkezdték tisztítani az épületeket, a Peckwater még rondább lett, mint előtte. A lakásokat jól megépítették, legalább nem a szomszédok életének szappanoperáját kellett hallgatnom, viszont a háború utáni építészek által annyira imádott feltételezéssel dolgoztak, amely szerint a londoni munkásosztály kizárólag hobbitokból áll. A szüleim a harmadikon laktak, a bejárati ajtó egy nyitott folyosóra nézett. Gyerekkoromban, az 1990-es évek elején a falakat graffiti borította, és a lépcsőházban kutyaszarszag uralkodott. Mára a graffiti eltűnt, és a kutyaszart rendszeresen lemosták a csatornába, ami peckwateri mércével dzsentrifikációnak számított. A kulcsom még megvolt, ami jól jött, mert a szüleim éppen nem tartózkodtak otthon. Ez volt annyira szokatlan, hogy elgondolkodjam. Apám a hetvenes évei elején jár, nem sokat mozog. Nagy dolog kellett, feltehetően esküvő vagy keresztelő, hogy anyám felöltöztesse és kirángassa a házból. Gondoltam, majd úgyis hallok róla, ha hazaérnek. Csináltam magamnak egy teát sűrített tejjel és cukorral, megettem pár szupermarketes kekszet, így, feltöltődve bementem a régi szobámba, hátha lesz hol aludnom. Amint kiköltöztem – és ezt úgy értem, hogy az ajtó tíz perce csukódott be mögöttem – anyám raktárnak kezdte használni a szobámat. Tele volt költöztető kartondobozokkal, mindegyik csurig tömve, leragasztva. Többet is le kellett vennem az ágyról, hogy le tudjak feküdni. Nehezek voltak, porszagúak. Anyám durván kétévente összegyűjtött ruhákat, cipőket, edényeket és nem romlandó szépségápoló termékeket: ezeket kartondobozokba tömte és hazaküldte a családjának Freetownba. Az, hogy a közeli rokonok nagy része már emigrált az Egyesült Királyságba, az USA-ba vagy furcsamód Dániába, sosem akasztotta meg a ciklust. Az afrikai családok hírhedten nagyok, de én úgy láttam, anyám Sierra Leone lakosságának felével rokon. Korán megtanultam, hogy ha nem védem meg valamimet, az áldozatul eshet a rekvirálásnak és

deportálásnak. Főleg a legóm volt folyamatos hadviselés tárgya tizenegyedik születésnapomtól kezdve, amikor anyám úgy döntött, túl nagy vagyok hozzá. Tizennégy éves koromban, mialatt osztálykiránduláson voltam, rejtélyes módon végleg eltűnt. Lehámoztam a cipőmet, bebújtam az ágyba, és mire elcsodálkozhattam volna, hogy hová lettek a posztereim, már el is aludtam. Pár órával később futólag felébredtem arra, hogy a szobaajtót lopva beteszik, és apám fojtott hangját is meghallottam. Anyám mondott valamit, amin apám nevetett, én meg annak tudatában, hogy minden rendben, visszaaludtam. Sokkal később ébredtem megint, a reggeli napfény ferdén tűzött be az ablakon. Kipihentnek éreztem magam, háton feküdtem izmos erekcióval és egy Beverleyről szőtt erotikus álom halvány emlékével. Mit csináljak Beverley Brookkal? Egyértelmű, hogy tetszik, nyilvánvaló, hogy én is tetszettem neki, és aggasztó, hogy nem egészen ember. Beverley azt akarta, hogy ússzak a folyójában, de nekem fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, csak azt tudtam, hogy Isis óvott tőle. Volt egy olyan gyanúm, hogy ha megdugod Temze folyó lányát, nyakig vagy a bajban. Szó szerint. – Nem arról van szó, hogy félek az elkötelezettségtől – mondtam a mennyezetnek. – Csak előbb tudni akarom, hogy minek kötelezem el magam. – Ezek szerint ébren vagy, Peter? – kérdezte egy halk hang az ajtó előtt. Apám. – Igen, apa, ébren. – Anyád hagyott neked ebédet. Ebéd, gondoltam. A nap fele elment, és még semmit nem csináltam. Kihengeredtem az ágyból, eloldalaztam egy rakás doboz mellett, és elindultam zuhanyozni. A fürdőszoba is ugyanolyan hobbit-méretű volt, mint minden a lakásban, és csak egy lengyel mérnök komoly machinációjával sikerült zuhanyt préselni a mosdó és az ablak közötti résbe. Én

köhögtem ki érte a dohányt, úgyhogy tettem róla, hogy ne kelljen lehajtanom a fejemet. A zuhanyzó mellett volt egy új szappanadagoló, mint a vezetői irodák mosdójában, egy takarítószernagykerben vették vagy szerezték. Feltűnt, hogy sokkal menőbb márkájú vécépapírt és törülközőt használnak, mint régen. Anyám manapság sokkal menőbb irodákban takaríthatott. Kijöttem a zuhany alól, megtörülköztem egy óriási, bolyhos törülközővel, aminek a sarkába „Az Ön Intézménye” szavakat hímezték. Apám „az igazi férfi nem hidratál” száraz bőrbetegségek iskolájába tartozott, anyámnak meg csak egy nagykeres kádnyi kakaóvaja volt. Nincs semmi bajom a kakaóvajjal azon kívül, hogy egész nap Mars-szelet szaga van tőle az embernek. Miután a bőröm megkapta a magáét, visszaosontam a régi szobámba, ahol addig nyitogattam a dobozokat, amíg nem találtam egy váltás ruhát. Az egyik távoli rokonom kénytelen lesz enélkül boldogulni. A konyha keskeny rés volt, ahol kiképezhették volna egy Trident tengeralattjáró konyhaszemélyzetét. Épp elfért benne egy mosogató, egy sütő és egy munkafelület. A túlsó végén lévő ajtó egy ugyanolyan keskeny erkélyre nyílt, ahol legalább annyi napfény volt, hogy egész évben száradhassanak a ruhák. Az erkélyről kék dohányfüst kacskaringózott be, vagyis apám a napi négy drága sodrás egyikét végezte. Anyám mogyorós csirkét és fél kiló basmatit hagyott a tűzhelyen. Bedobtam mindkettőt a mikroba, és megkérdeztem apámat, kér-e kávét. Kért, úgyhogy csináltam két csészével egy ipari méretű bádog Nescafé dobozból. Tettem rá egy centi vastagon sűrített tejet, hogy elfedje az ízt. Apám jól nézett ki, ami azt jelentette, hogy reggel már bevette a „gyógyszerét”. Karrierje csúcsán híres volt jó megjelenéséről, és anyám szerette szépen öltöztetni: khaki nadrág, vászonzakó, halványzöld ing. Nekem ez mindig is birodalmi stílus volt, és anyám a jelek szerint imádta. Gyarmatiasan nézett ki a napfényben a fonott széken, ami majdnem elfoglalta az erkélyt. Épp elfért még egy szék

és egy fehér műanyag kisasztal. Letettem a kávét az asztalra a kocsmai Foster’s Lager hamutartó és apám Golden Virginia szelencéje mellé. Tiszta napon az erkélyről ellátni egész a szemközti szomszéd hálófüggönyéig. – Mi újság a büdöskéknél? – kérdezte apám. Mindig így nevezte a rendőrséget, pedig a diplomaosztómra eljött, és még aránylag büszkének is látszott. – Nem könnyű elnyomni az embereket – feleltem. – Folyton harcolnak és elcsórnak mindent. – Ez a dolgozó ember szomorú sorsa. – Kortyolt a kávéból, letette, és felvette a szelencéjét. Nem nyitotta ki, csak az ölébe rakta, és pihentette rajta az ujjait. Megkérdeztem, anya jól van-e, és hogy hol voltak este. Jól van, esküvőn voltak. Ködös volt, hogy kién, a sok rokonom egyikén, ami a nagynéném gyerekétől kezdve jelenthetett akár egy olyan fickót is, aki csak úgy betévedt anyám házába, és két évig el se ment. A hagyomány értelmében a jó Sierra Leone-i esküvő napokig tart, ahogy egyébként a temetés is, ám a modern brit élet hektikus tempójára való tekintettel a kivándorlók beérték egy nappal vagy max harminchat órával. Nem számítva az előkészületeket. Ahogy mesélt a zenéről – az ételt, a ruhát és a vallást átugrotta – apám kinyitotta a dohányszelencét, kivett egy csomag Rizlas papírt, és nagy gonddal sodort magának egyet. Amikor elég jónak találta, a dohányt, a Rizlast és a sodort cigit is visszatette a dobozba, azt becsukta és letette az asztalra. Amikor felvette a kávét, remegett a keze. Apám általában addig hagyja a dobozt az asztalon, amíg csak bírja, aztán felveszi, az ölébe teszi és újrasodorja a cigit, vagy ha végképp nem bírja, elszívja azt a szart. Apám a tüdőtágulás korai stádiumában volt. Az az orvos, akitől a heroint kapta, figyelmeztette, hogy ha képtelen abbahagyni a dohányzást, legalább ne szívjon el napi ötnél többet. – Hiszel a mágiában? – kérdeztem tőle.

– Egyszer hallottam Dizzy Gillespie-t játszani. Az is számít? – Talán. Szerinted honnan jön az olyan játék? – Dizzynél? Tehetség és kemény munka, de ismertem egy szaxist, aki azt mondta, az ördögtől kapta a tehetségét, a keresztúton kötött vele alkut, vagy mi. – Hadd találjam ki. Mississippiből jött? – Nem, Catfordból – mondta apám. – Azt mondta, az Archer Streeten kötött alkut. – Jó volt? – Nem volt rossz. De a szerencsétlen két hét múlva megvakult. – Az is része volt az alkunak? – Ezek szerint. Anyád így gondolta, amikor elmeséltem neki. Azt mondta, csak egy bolond vár a semmiért cserébe valamit. Ez anyára vallott. Az volt a kedvenc mondása: „Ha nem kerül semmibe, nem is ér semmit”. Egy másik mondása meg, legalábbis előttem: „Ne hidd, hogy olyan nagy vagy, hogy nem tudlak elverni.” Nem mintha valaha elvert volna, és később pont erre fogta, hogy nem érettségiztem ötösre. Számtalan egyetemre felvételiző rokonom volt a fizikai erőszak fényes példája. Apám felvette a szelencét, és az ölébe tette. Fogtam a bögréket, és elmostam őket. Eszembe jutott a kaja a mikroban. Kivittem az erkélyre, a csirkét megettem, de a rizs zömét meghagytam. Ittam rá egy liter hideg vizet, ami gyakori mellékhatása anyám főztjének. Komolyan megfordult a fejemben, hogy visszafekszem. Mi más maradt nekem? Kidugtam a fejem az erkélyre, és megkérdeztem apát, kér-e valamit. Azt mondta, nem kér semmit. Kinyitotta a szelencét, kivette és a szájába tette a spanglit. Elvette az ezüstös parafin öngyújtóját, és ugyanolyan körülményesen gyújtotta meg, ahogy sodorta. Ahogy kifújta a füstöt, gyönyört láttam az arcán. Aztán elkezdett köhögni, csúnya slejmes köhögéssel, mintha a tüdejét akarná kiköpni. Gyakorlott mozdulattal elnyomta a cigit, és várta, hogy alábbhagyjon a köhögés. Amikor ez megtörtént, a cigit a szájába tette és megint

meggyújtotta. Nem vártam tovább, pontosan tudtam, hogyan folytatódik. Szeretem apámat. Két lábon járó figyelmeztetés. Anyámnak három vonalas telefonja van. Felvettem az egyiket, és tárcsáztam a rögzítőmet. Az első üzenetet dr. Walid hagyta. – Péter, csak szólok, hogy Thomas magához tért, és magát kéri. A komoly lapok májusi őrületnek nevezték, ami úgy hangzott, mint egy árleszállítás. A bulvárlapok májusi mániának, talán mert ez jobban mutatott a címlapon. A tévé klassz felvételeket adott le, amelyeken hosszú estélyis középkorú nők téglákkal dobálják a rendőröket. Senkinek se volt gőze róla, mi történhetett, így persze a nagy szakértők nagy hévvel magyarázták, hogy a lázongást az a bizonyos társadalmi-politikai faktor okozta, amiről legutóbbi könyvükben történetesen éppen ők írtak. Kétségtelenül a modern társadalom valamely aspektusának éles kritikája volt, csak tudnánk, melyiknek. A kórház balesetijén erős rendőrségi jelenlét volt, a legtöbben túlóra reményében lődörögtek, vagy a lázongás áldozatainak vallomását próbálták felvenni. Én nem akartam vallomást tenni, ezért hátul mentem be, felkaptam egy vödröt, és takarítónak adtam ki magam. Odafent eltévedtem, ahogy dr. Walidot kerestem, aztán végre rábukkantam egy folyosóra, ami ismerősnek tűnt. Találomra nyitogattam az ajtókat, és végre megtaláltam Nightingale-t. Nem nézett ki jobban, mint legutóbb. – Látni akart, felügyelő? A szeme kinyílt, és felém villant. Leültem az ágya szélére, hogy ne kelljen mozgatnia a fejét. – Lelőttek – suttogta. – Tudom. Ott voltam. – Korábban is. – Tényleg? Mikor? – Háború. – Melyik háború? – kérdeztem.

Nightingale pofát vágott és fészkelődött. – Második. – A második világháború. Hol volt, a bababrigádban? –Ahhoz, hogy 1945-ben besorozzák, 1929-ben kellett születnie, és még akkor is hazudnia kellett a koráról. – Hány éves maga tulajdonképpen? – Öreg – rebegte. – Századforduló. – Századforduló? – kérdeztem. Bólintott. – A huszadik század fordulóján született? – Kinézetre a negyvenes évei közepén járt, ami klassz trükk, ha félholtan fekszel a kórházban, rád kötött gépekkel, amik rendszeres időközönként pityegnek. – Több mint százéves? Nightingale ziháló hangot adott, amitől egy pillanatra megijedtem, míg rá nem jöttem, hogy nevet. – Ez természetes? A fejét rázta. – Tudja, miért történik? – faggattam. – Ajándék ló. Fog. Ezzel nem tudtam vitatkozni. Nem akartam nagyon kifárasztani, hát meséltem neki Lesleyről, a lázongásról, és arról, hogy kizártak a Hodályból. Amikor megkérdeztem, Molly nem tudna-e segíteni Henry Pyke előkerítésében, a fejét rázta. – Veszélyes. – Muszáj. Nem fog megállni, hacsak meg nem állítják. Lassan, szavanként elmagyarázta, mi lesz. Egy cseppet sem tetszett. Rettenetes terv volt, és függőben hagyta azt a kérdést, hogyan jutok vissza a Hodályba. – Tyburn anyja – mondta Nightingale. – Azt akarja tőle, hogy felülbírálja a lányát? Miből gondolja, hogy megteszi? – Büszkeség. – Könyörögjek neki? – Nem az övé – mondta Nightingale. – A magáé.

13. A LONDON HÍD

Nem könnyű egy pótkocsis teherautóval felmanőverezni a Wapping Wallon, ezért fel is fogadtam egy Brian nevű fickót, hogy csinálja meg nekem. Brian kopaszodó, sörhasú és mocskos szájú alak volt. A sztereotípiából csak a Yorkie-szelet és az összetekert Sun hiányzott. De hát nem a műveltségére volt szükségem, és el is vitt bennünket Temze mama házához anélkül, hogy bárki biztosítási kárigénnyel élhetett volna ellenünk. Félig Temze mama háza és félig a Prospect of Whitby nevű pub előtt parkoltunk le. Az ottaniak azt hihették, rendkívüli szállítmány, mert mind kisiettek. Azt mondtam nekik, privát partira lesz, amin furamód meg sem lepődtek. Megkértem Briant, hogy várjon, a vezetőfülkéből kivettem a mintákkal teli rekeszt, és a bejárathoz tántorogtam. Letettem és becsöngettem. Ezúttal az a fehér hölgy nyitott ajtót, akit láttam Temze mama boszorkányai között. Más ruhát viselt, de ugyanolyan elegáns volt, egyforma színű kardigánt és pulóvert, meg gyöngysort, a csípőjén pedig egy kis fekete gyereket fogott. – Nahát, Grant közrendőr. Örülök, hogy látom. – Hadd találjam ki. Maga Lea. – Ügyes. Szeretem az olyan fiatalembereket, akiknek vág az esze. – A Lea folyó Londontól északnyugatra, a Chilternsben ered, fentről megkerüli a várost, majd éles jobbkanyarral a Lea-völgyön át lefut a Temzéhez. Ez London folyói közül a legkevésbé urbanizált és a legnagyobb, így természetesen átvészelte a nagy bűzt. Lea minimum a genii locorum Oxley-nemzedékéhez tartozott, ha nem volt még öregebb.

Pofát vágtam a kisgyereknek, aki bölcsis korúnak látszott, és viszonozta. – Ő kicsoda? – kérdeztem. – Brent. A legkisebb. – Szia, Brent. – Világosabb volt a bőre, mint a nővéreinek, barna szemét egy jóindulatú füllentéssel mogyorószínűnek lehetett volna nevezni, de a harcos arcot nem lehetett eltéveszteni. Az angol válogatott mezét viselte, persze a 11-est. – Fura szagod van – mondta Brent. – Mert varázsló – mondta neki Lea. Brent kiszabadult Lea markából, és megfogta a kezem. – Gyere – mondta, és megpróbált berángatni az ajtón. Meglepően erős volt, meg kellett vetnem a lábam. – Hoznom kell a ládát – mondtam. – Ne aggódjon, majd elintézem – nyugtatott meg Lea. Hagytam, hogy Brent a hosszú, hűvös folyosón Temze mama lakása felé húzzon. Mögöttem Lea szólította Végrehajtó bácsit, lenne-e kedves behozni a ládát. Dr. Polidori szerint a genii locorum úgy viselkednek, „mintha a ceremónia nekik ugyanolyan nélkülözhetetlen lenne, mint az étel és ital az embernek”, és azt is állította, hogy „csodával határos képességgel előre számítanak ilyen eseményekre, ezért mindig alkalomhoz illően öltözöttek, és ha meglepik vagy megakadályozzák őket, nagyon elcsüggednek”. A tizennyolcadik század végén írta, nem szabad szigorúnak lenni vele. A trónteremben vártak rám, és ezúttal láttam is, hogy valóban trónterem; a szent karosszéket a cserepes mangrovefa védte. Ott ült Temze mama sugárzó arccal, osztrák csipkében és kék-fehér portugál gyöngyökből készült fejékben. Mögötte a szolgái batikmintás szoknyában és kendőben, a balján és jobbján pedig folyosót alkotva a lányai álltak. Tőlem balra felismertem Tyburnt és Fleetet két vékony copfos, kasmír pulóveres kamaszlánnyal. Beverley tőlem jobbra állt, alulöltözve sztreccs sortban és lila pólóban. Amikor észrevette, hogy

nézem, forgatni kezdte a szemét. Mögötte egy elképesztően magas és karcsú nő állt, rókaarcú, acélkék és szőke hosszabbított hajjal és hosszú zöld, arany és fekete műkörömmel. Úgy véltem, Effra lehet, egy másik föld alatti folyó, aki mellékesen a brixtoni piac védőszentje. Feltűnt, hogy az északi folyók állnak balra, a déliek jobbra. Brent elengedte a kezem, pukedlizett Temze mama felé, majd elrontotta a hatást azzal, hogy az anyjához szökdécselt, és az ölébe vetette magát. A szertartás átmenetileg megállt, amíg a kislány kényelmes pozícióba fészkelte magát. Temze mama rám szegezte a tekintetét, és figyelmének ereje közelebb vont a trónhoz. Alig tudtam legyűrni a késztetést, hogy térdre vessem magam, és a szőnyeghez nyomjam a homlokom. – Peter közrendőr – szólalt meg. – Örülök, hogy látlak. – Jó itt lenni. Tiszteletem jeléül ajándékot is hoztam – mondtam, remélve, hogy megérkezik, mielőtt kifogyok az udvarias szóvirágokból. Mögöttem csilingelést hallottam, Végrehajtó bácsi megérkezett a ládámmal. Köpcös fehér ember volt, skinhead, nyakán megfakult SS-villám tetkó. Letette a rekeszt Temze mama elé, tiszteletteljesen bólintott, és lesajnáló pillantást vetve rám, szó nélkül távozott. Az egyik banya odament, kivett egy üveget a ládából, és megmutatta Temze anyának. – Star Beer. – A Nigériai Sörfőzde fő terméke, Angliában minden normális forgalmazó kínálatában megtalálható, nagy tételben beszerezhető, ha anyád ismer valakit, aki ismer valakit, aki tartozik valakinek egy szívességgel. – Mennyi van még odakint? – kérdezte Fleet. Egy teherautónyi – felelte Lea. – Mekkora teherautó? – kérdezte Temze mama, szemét le nem véve rólam. – Nagy – felelte Brent. – Mind Star?

– Tettem bele Guldert is – mondtam. – Meg Red Stripe-ot a változatosság kedvéért, pár rekesz Bacardit, Appletont, Cointreau-t és néhány üveg Baile’st is. – A megtakarításomat fel kellett hozzá számolnom, de ahogy anyám mondja, ami ingyen van, nem ér semmit. – Szép kis ajándék – mondta Temze mama. – Nem mondod komolyan – dohogott Tyburn. – Ne aggódjon, Ty – mondtam neki –, tettem bele pár üveg Perrier-t is magának. Valaki vihogott, valószínűleg Beverley. – És én mit tehetek érted? – kérdezte Temze mama. – Egy kis semmiségről van szó. Az egyik lánya úgy érzi, joga van beleütni az orrát a Hodály ügyeibe. Csak annyit kérek, hogy ő lépjen vissza, és hagyja az igazi hatóságokat, hadd végezzék a dolgukat. – „Igazi hatóságok” – köpte Tyburn. Temze mama Tyburnre nézett, aki a trón elé lépett. – Úgy gondolod, jogodban áll beleavatkozni? – Anya, a Hodály egy relikvia – mondta Tyburn –, egy viktoriánus adalék azoktól, akik kitalálták a fekete pálcát és a polgármestert. Az örökség szép dolog a turistaiparnak, de egy modern várost nem lehet vele irányítani. – Az nem a maga döntése – mondtam. – És szerinted a tiéd? – Szerintem az enyém. A kötelességem, a kötelezettségem, a döntésem. – És azt kéred… – Én nem kérek – vágtam közbe. Az udvariassági köröket már leróttuk. – Ha szórakozni akarsz velem, Tyburn, akkor tudd, kivel kezdesz. Tyburn hátralépett, majd összeszedte magát. – Tudjuk, ki vagy. Apád egy csődtömeg zenész, az anyád irodákat takarít. Tanácsi lakásban nőttél fel, a helyi középiskolába jártál, nem sikerült kitűnőre érettségizned…

– Felesküdött rendőr vagyok, a törvény embere. Azonkívül mágustanonc, vagyis a szent láng őrzője, de legfőként London szabad polgára, vagyis a Város egyik hercege. – Tyburnre böktem. – Ezt még egy oxfordi diploma sem üti. – Gondolod? – Elég! – kiáltott Temze mama. – Engedd be a házába. – Nem az ő háza – méltatlankodott Tyburn. – Tedd, amit mondtam. – De anya… – Tyburn! Tyburn lesújtottnak látszott, és egy pillanatig őszintén megsajnáltam, mert egyikünk sem felnőtt soha annyira, hogy anyánk azt ne higgye, elverhet bennünket. A zsebéből előhalászott egy vékony Nokiát, tárcsázott, de a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. – Sylvia. A rendőrfőnök ott van? Jó. Beszélhetnék vele egy kicsit? – Aztán, mivel ezzel megmutatta, amit akart, megfordult és kiment. Kárörvendeni akartam, de erőt vettem magamon, bár lopva azért Beverley felé pillantottam. Láttam, hogy imponáltam neki. Szándékosan közömbösen nézett rám, ami ért annyit, mintha csókot dobott volna felém. – Peter – intett magához Temze mama, jelezve, hogy valami privát dolgot akar mondani. Próbáltam olyan méltóságteljesen lehajolni, ahogy csak tudtam, de végül csak letérdeltem előtte, Brent nagy derültségére. Temze mama előrehajolt, és ajkát a homlokomhoz érintette. Egy pillanatig azt hittem, a Temze-gát középső részének tetején állok, a folyótorkolat felé nézve, keletnek. Éreztem magam mögött a Canary Wharf diadalmasan emelkedő tornyait és mögöttük a dokkokat, a White Towert és London hídjait, harangjait és házait. Viszont előttem a horizonton vihar készülődött, a dagály, a globális felmelegedés és a pocsék tervezés végzetes kombinációja, hogy

tízméteres vízfalat emeljen a folyón, lerombolva a hidakat, tornyokat és az egész hóbelevancot. – Csak hogy értsd, hol van az igazi erő – mondta Temze mama. – Igen, mama. – Elvárom, hogy megoldd a vitámat az Öreggel. – Mindent megteszek. – Jó fiú. És a jó modorodért adok még egy ajándékot. – Lehajolt, és a fülembe suttogott egy nevet: – Tiberius Claudius Verica. Az ejtőernyősök leléptek, mire a Russell Square-re értem. Újra én voltam a Hodály főnöke, és egyben enyém lett a felelősség is. Ahogy átléptem a küszöböt, Toby a bokámnak rohant, lihegve és szeretettel dobálta magát, de amint meggyőződött róla, hogy nincs nálam kaja, elvesztette az érdeklődését, és elcsámpázott. Molly a nyugati lépcső alján várt. Elmondtam neki, hogy Nightingale magához tért, és azt füllentettem, hogy róla is kérdezett. Elmondtam neki, mit tervezek, mire szabályosan hátrahőkölt. – Felugrom a szobámba pár holmiért. Fél óra múlva lent vagyok. A szobámba érve azonnal elővettem a latin jegyzeteimet, és megnéztem a római nevekről szóló részt. Megtudtam, hogy három részből állnak – praenomen, nomen és cognomen –, és ha az ember el tudja olvasni a saját kézírását, sokat elárulnak az egyénről. A Verica nem latin név volt, angolnak tippeltem, a Tiberius Claudius pedig Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus nevéből származott – más néven Claudius császáréból, aki akkor uralkodott, amikor a rómaiak meghódították Britanniát. A Birodalom szerette bevonni a helyi uralkodó osztályt, amikor csak lehetett: könnyebb átvetni a lábad egy országon, ha előbb kipengeted egy vacsora és tucatnyi rózsa árát. Az egyik vesztegetési ajánlat a római állampolgárság volt, és sokan, akik elfogadták, megtartották eredeti keresztnevüket, és mellé a támogatójuk két nevét vették fel, ez

esetben a császárét. Tehát a neve alapján Tiberius Claudius Verica egy brit arisztokrata volt, aki a város alapítása idején élhetett. Ami nem jelentett semmit. Elhatároztam, hogy ha túlélem a következő pár órát, elbeszélgetek erről Temze mamával, de most halaszthatatlan teendők vártak. William Booth 1861-ben otthagyta a liverpooli metodistákat, és elindult Londonba, ahol a városi átalakulás pompás hagyományát követve saját egyházat alapított, és elvitte Krisztust, a kenyeret és a szociális munkát Kelet-London pogányainak. 1878-ban kijelentette: unja, hogy önkéntesnek nevezik, ő vagy Krisztus hadseregének sorkatonája, vagy semmi; így született meg az Üdvhadsereg. Csakhogy egyetlen hadsereg sem foglal el egy idegen országot ellenállás nélkül, akármilyen tiszták a szándékai, és ezt az ellenállást a Csontvázhadsereg biztosította. Fűtötte őket a gin, a butaság, valamint a neheztelés (mondván, a viktoriánus munkásosztály tagjának lenni elég nehéz anélkül is, hogy egy rakás beképzelt északi prédikálna nekik), így aztán a Csontvázhadsereg megzavarta az Üdvhadsereg gyűléseit és felvonulásait, megtámadta a tagjait. A Csontvázhadsereg emblémája egy fekete alapon fehér csontváz volt, amelyet a jobbos semmirekellők Worthingtől Bethnal Greenig viseltek. Nicholas Wallpenny szellemalakján is láttam, aki tökéletes jelölt volt a Csontvázhadsereg tagjai közé, és ezt a jelvényt hoztam el a Színészek Templomának temetőjéből. Nightingale mondta, hogy szellemi vezetőre van szükségem, és úgy véltem, hogy misztikus medvék, prérifarkasok vagy akármik híján egy cockney tolvaj is megteszi. A jelvény ott volt, ahol hagytam, a műanyag dobozban a gemkapcsokkal. Kivettem, és a tenyeremre fektettem. Olcsó kis réz vacak volt. Amikor rázártam a tenyerem, futólag gin íze, régi dalok hangulata és egy kis megbánás érzete suhant át rajtam.

Ha ez spirituális utazás, másra nem lesz szükségem, és elég rég halogattam már. Vonakodva lementem, ahol Molly várt az átrium közepén. Lehajtott fejjel állt, haja fekete függönyként rejtette el az arcát, kezét összefűzte maga előtt. – Nekem se fűlik hozzá a fogam – mondtam. Felemelte a fejét, és most először a szemembe nézett. – Csinálja – mondtam. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttam, azonnal rám vetette magát. Egyik karját a vállam köré fonta és megragadta a tarkómat, a másikkal a derekamat kapta el. Éreztem, hogy a melle a mellkasomhoz préselődik, combja keményen összefogta a lábam. Arcát a nyakam mélyedésébe temette, és éreztem a torkomra tapadó ajkát. Félelem járt át: próbáltam kiszabadulni, de erre még szorosabban ölelt, mint egy szerető. Éreztem, hogy foga a nyakamat karcolja, aztán éreztem a fájdalmat, ahogy megharap, ami inkább volt ütés, mint döfés. Éreztem, hogy szívja-nyeli a véremet, és éreztem a kapcsolatot a csempékkel alattam meg a téglákkal a falban – vagyis a sárga londoni agyaggal –, aztán zuhantam hátra a napfénybe és a terpentinszagba. Nem hasonlított a virtuális valósághoz vagy a hologramhoz; mintha vestigiát lélegeztem volna be, mintha kőben úsztam volna. A Hodály saját emlékezetében találtam magam. Sikerült, bejutottam. Az átrium nagyjából úgy nézett ki, ahogy kellett, csak a színek voltak tompábbak, szinte szépia tónusúak, és úgy csengett a fülem, mint amikor a medence mély végének alján úszik az ember. Mollyt sehol sem láttam, de mintha megpillantottam volna Nightingale-t, legalábbis Nightingale lenyomatát a kőemlékezetben, ahogy fáradtan megy felé a lépcsőn. Kinyitottam a tenyerem, és ellenőriztem, „fogom-e” még a csontvázjelvényt. Ott volt, és amikor rázártam az ujjam, éreztem, hogy finoman dél felé húz. Megfordultam, és a

Bedford Place-re nyíló ajtó felé indultam, de amint átvágtam az átriumon, hirtelen hatalmas sötétséget éreztem a lábam alatt. Mintha a tömör fekete-fehér csempék áttetszővé váltak volna, és rajtuk keresztül rettenetes űrt pillantottam meg: sötét, feneketlen és hideg volt. Próbáltam gyorsabban mozogni, de mintha heves szembeszélben haladtam volna. Előre kellett hajolnom, csak úgy bírtam haladni. Csak miután óvatosan átkormányoztam magam a keskeny cselédszálláson a keleti lépcső alatt, akkor gondolkodtam el azon, hogy ha ez a szellemek birodalma, akkor akár a falon is át tudok menni. Miután párszor bevertem a homlokom, inkább kinyitottam az ajtót, mint egy normális ember. Az 1930-as évekbe és lószagba léptem ki. A kétsoros öltönyökből és gengszterkalapokból tudtam, hogy az 1930-as években járok. A konflisokat csak árnyaknak láttam, de a lovak tömörek voltak, izzadság- és trágyaszagúak. A járdán emberek sétáltak, abszolút normálisnak látszottak, leszámítva szórakozott tekintetüket. Kísérletképp az egyik férfi elé léptem, de simán kikerült, mintha ismerős és lényegtelen akadály lennék. A nyakamban éles fájdalom emlékeztetett rá, hogy nem nézelődni jöttem. Hagytam, hogy a csontvázjelvény a Bedford Place-en át a Bloomsbury Square felé húzzon. Az ég furán életlennek tűnt, az egyik pillanatban kék volt, a másikban felhős, aztán meg szénfüsttől mocskos. Menet közben észrevettem, hogy a járókelők ruhái megváltoztak, a szellemkonflisok eltűntek, és még a horizont is változni kezdett. Megértettem, hogy visszafelé haladok az időben. Ha jól tippeltem, Nicholas Wallpenny jelvénye nemcsak a Covent Garden-i rejtekhelyére visz el, hanem egészen abba az időbe, amikor ő ott elbújt. A témáról írt legfrissebb könyv 1936-ból származott, bizonyos Lucius Brock tollából. Ő úgy vélekedett, hogy a vestigia rétegekben rakódik le, akár a régészeti üledék, és hogy a különböző szellemek különböző rétegeket foglalnak el. Elmegyek Wallpennyhez a viktoriánus kor végén, és ő elvezet Henry Pyke-hoz a tizennyolcadik

század végén, és Pyke, akár akarja, akár nem, felfedi előttem a nyugvóhelyét. Eljutottam egész a Drury Lane tetejéig, amikor a viktoriánus kor térdre kényszerített. Már kezdtem megszokni a lószar mindent beborító szagát, de az, 1870-as évek olyan volt, mintha pöcegödörbe dugtam volna a fejem. Lehetett a vestigia, de olyan erős volt, hogy képzeletbeli vacsorámat a mocskos árokba öklendeztem. Vér ízét éreztem, és rájöttem, hogy egy része a sajátom, nyilván táplálja azt az okkult szart, amit Molly művel, hogy itt tartson. A Bow Street tele volt hatalmas kordékkal és magas oldalú szekerekkel, amiket akkora lovak húztak, akár egy családi autó. Ez a Covent Garden volt ereje teljében, és azt hittem, Wallpenny jelvénye majd a Russell Streeten a Piazzához vezet, de jobbra húzott, végig a Bow Streeten, az Operaház felé. Aztán a kordék alakja megváltozott, és rájöttem, hogy túlságosan visszamentem az időben, valami nem stimmel a tervemmel. Az Operaház elől eltűntek a súlyos kordék, mintha a következő jelenetre készülnénk elő. Az ég kifakult, az utcák elsötétedtek, csak fáklyák és olajlámpák világítottak. Aranyozott fogatok szellemképe sodródott mellettem, a régi Királyi Színház lépcsőjén pedig parókás és parfümös hölgyek és urak parádéztak fel-alá. Három férfin akadt meg a szemem. Határozottabbak voltak, mint a többi alak, tömörebbek és valóságosabbak. Az egyik egy nagydarab, idős férfi volt nagy parókában, aki bottal bicegett. Charles Macklin lehetett. A fény úgy vette körül, mintha reflektorral lenne megvilágítva. Nem kellett találgatnom, ez kinek a műve. Gondoltam, most tanúja lehetek Henry Pyke hírhedt meggyilkolásának a szemétláda Charles Macklin kezétől, és bizony végszóra Henry Pyke jelent meg bársonykabátban és nagy felháborodással, parókája csálén állt, kezében jókora botot szorongatott. Csakhogy felismertem az arcot. Egy hideg januári hajnalon láttam először, és Nicholas Wallpennyként mutatkozott be nekem, a Covent

Garden-i egyházmegyéből. Pedig nem Nicholas Wallpenny volt, hanem Henry Pyke. Mindig is ő volt, az elejétől kezdve a Színészek Temploma mellől, kihasználva csiripelős cockney kiejtését. Ez legalább megmagyarázta, miért nem jelent meg Nightingale előtt. Egyúttal azt is jelentette, hogy a jelenet a templomnál, amely nyomán kiástam egy felbecsülhetetlen londoni műemléket, bizony csak jelenet volt, előadás. – Segítség – kiáltotta Macklin egyik társa –, gyilkosság! Vannak egyetemes dolgok: a madarak repülnek, a halak úsznak, a rendőrök berohannak. Sikerült lenyelnem a „Hé, maga ott!” kiáltást, ahogy előrerohantam, és így két méteren belülre értem, mire Henry Pyke észrevett. Nagy örömet okozott az arcára kiülő „bassza meg” kifejezés, aztán megváltozott a képe: az a röhejes negyedholdkarikatúra lett, akit Mr. Punchként, a lázongás szellemeként ismertem meg. – Tudja, maga nem is olyan hülye, mint mutatja – nyikogta nekem. Az őrült faszoknál a következő a bevett eljárás: beszéltetni őket, közelebb araszolni, és amikor nem néznek oda, elkapni őket. – Szóval, maga adta ki magát Nicholas Wallpennynek? – Nem – felelte Mr. Punch. – Hagytam, hogy Henry Pyke csinálja, a színészetért él a szerencsétlen, csak erre vágyott egész életében. – Csak hát halott. – Tudom. Nem csodálatos a világ? – Hol van most Henry? – kérdeztem. – A barátnője fejében, bensőségesen megismerkedik az agyával – felelte Mr. Punch, majd hátravetette a fejét, és visítva nevetett. Rávetettem magam, de a szemétláda sarkon pördült, és elszaladt az egyik keskeny utcán, ami a Drury Lane-re vezet. Utánarohantam, és nem mondom, hogy éreztem minden londoni zsaru szellemét belém áramlani, de azért csak a Bow Street békebíróság elől indultunk, és ugyanúgy nem tudtam nem üldözni, mint ahogy a lélegzést sem hagyhattam abba.

A sikátorból egy téli Drury Lane-re értem ki, a gyalogosok névtelenségbe burkolóztak, a lovakról és hordszék-cipelőkről pára szállt fel. A hidegben és hóban a város tisztának érződött, és reméltem, mindjárt megszabadul egy bosszantó hazajáró lélektől is. Aztán a kockánként beállított animáció döcögésével megérkezett a tavasz, és Mr. Punch olyan mocskos mellékutcákon vezetett át, amiknek a létezéséről sem tudtam, amíg végül az újonnan épült St. Clemens mellett mentünk el, be a Fleet Streetre. A nagy londoni tűzvész túl gyorsan végigsöpört, hogy-sem észrevehettem volna, csak egy meleg léglöketet éreztem, mint amikor a sütő ajtaja kinyílik. A Fleet Street tetejét egyik pillanatban a Szent Pál-székesegyház uralta, a másikban a kupola helyét a régi templom kockás normann tornya foglalta el. Egy magamfajta londoninak eretnek látvány volt, mint egy idegent találni az ágyadban. Az utca is keskenyebb lett, szűk frontú, félig fából készült házakkal teli, amelyek felső szintje kijjebb nyúlt. Shakespeare idején jártunk, és meg kell mondanom, messze nem volt olyan büdös, mint a tizenkilencedik században. Mr. Punch rohant, de egyre közeledtem hozzá. London közben zsugorodott is. Mindkét oldalt foghíjak nyíltak a házak között. Zöld legelőket pillantottam meg szénakazlakkal és tehéncsordákkal. A tárgyak el-elmosódtak. A Fleet folyó bukkant fel előttünk, és hirtelen lefelé szaladtam egy kőhíd felé, míg a völgy túlsó oldalán falakat láttam, az ősi London falait. Éppen átjutottam Ludgate-en, mielőtt a régi kapuk visszanőttek és elállták volna az utam. A régi székesegyház rég eltűnt, kihagytuk az angolszászokat, és azt, amit az agilis modern történészek szub-római időszaknak neveznek, és újra a paganizmus lett a divat. Ha belegondoltam volna, valószínűleg megállok és alaposan körülnézek, hogy pár fontos kérdésre választ kapjak Londiniumról, de nem tettem, mert ekkor értem utol Mr. Punchot, és rögbis vetődéssel a földre döntöttem a halott szemétládát. – Elkaptam, Mr. Punch – mondtam neki. – Szemét. Fekete ír szemét.

– Ezzel nem szerez barátot, Punch. – Felrántottam oly módon, hogy mindkét karját jól felhúztam hátul, vagyis csak úgy mehetett bárhová, ha minimum eltöri a könyökét. Abbahagyta a vergődést, és addig fordította a fejét, míg egyik szemével rám nem tudott nézni. – Elkapott, zsarukám. Most mit akar csinálni? Jó kérdés volt, és a hirtelen támadt fájdalom a torkom tövénél emlékeztetett rá, hogy kifutok az időből. – Lássuk, mit gondol magáról a kegyetlen békebíró. – De Veil? Igen, biztosan finom falat lesz. Idióta vagy, korholtam magam, ez egy hazajáró lélek, a lázongás szelleme, aki szellemeket eszik. Valami erősebb kell. Brock azt írta, hogy a genii locorum, a hely istenei és szellemei erősebbek a kísérteteknél. Létezik igazságszolgáltató isten? És hol találom? Aztán eszembe jutott: egy nő szobra áll az Old Bailey kupolájának tetején. Egyik kezében kardot, a másikban mérleget fog. Nem tudtam, hogy van-e ilyen isten, de le mertem volna fogadni, hogy Mr. Punch tudja. – Kérdezzük meg a nyájas hölgyet az Old Baileyben. Megfeszült, és tudtam, hogy igazam volt. Megint vergődni kezdett, hátracsapta a fejét, az államat célozta vele, de egy rendőrnek ez nem újdonság, úgyhogy csak elhajtottam a fejem. – Ezúttal felmegy a lépcsőn – mondtam neki. Mr. Punch elernyedt, azt hittem, legyőzötten, de ekkor elkezdett remegni. Először azt hittem, sír, majd rájöttem, hogy nevet. – Az nem lesz egyszerű. Ugyanis elfogyott a város. Körülnéztem, és igaza volt. Túlságosan visszamentünk az időben, és nem maradt Londonból más, csak viskók és az északi római tábor fakerítése. Kő semmi, csak a palánk frissen vágott tölgyfájának illata és a forró kátrány szaga. Egyetlen dolog maradt ép: a híd. Alig száz méterre volt, kockára vágott gerendákból épült. Inkább horgászmólónak látszott, ami többnek hitte magát, és lelkesedésében átkelt a folyón.

A felénél tömeget láttam, napfény csillant a vigyázzban álló légionáriusok rézfelszerelésén. Mögöttük ünnepi fehérre kikent tógás civilek figyeltek pár tucatnyi, barbár nadrágos és réznyakláncot viselő férfit, nőt és gyereket. Hirtelen megértettem, mit akart nekem mondani Temze mama. Szerintem Mr. Punch is megértette, mert végig kepesztetett, ahogy átvonszoltam a hídon a tógás tisztek elé. Ezek is a múlt visszhangjai voltak, a város szövetébe ragadt emlékek, nem reagáltak, amikor ledobtam eléjük Punchot. Ötödikben tanultunk római történelmet, úgyhogy nem traktáltak bennünket sok évszámmal, viszont csoportmunkában játszottuk el, hogy milyen lehetett az élet a római Britanniában. Ezért ismertem fel a fejét lila csíkos tógával fedő papot. Az arcát is felismertem, bár sokkal fiatalabbnak látszott, mint amikor életben találkoztam vele. Ráadásul meg volt borotválva, fekete haja a vállára lógott, de ugyanaz az arc volt, amit a Temze forrásánál láttam. A folyó Öregének szelleme fiatalon. Hirtelen sok minden megvilágosodott előttem. – Tiberius Claudius Verica! – szóltam. A pap felém fordította a fejét, mint aki ábrándból eszmél. Amikor meglátott, örömteli mosolyra fakadt. – Maga lesz az istenek ajándéka. – Segítsen, Temze atya. Verica kivett egy pilumot a legközelebbi légiós kezéből – az nem is reagált –, és nekem adta. Frissen vágott bükkfa és nedves vas illatát éreztem. Tudtam, mit kell tennem. Felfordítottam a súlyos lándzsát, aztán haboztam. Mr. Punch visított és üvöltött dühében. – Nagy kár a szépséges Lesleyért! Szeretni fogja majd a csinos kis Lesleyt, ha leesett az arca? Ez nem ember, emlékeztettem magam, és beledöftem a pilumot Mr. Punch mellkasába. Vér nem volt, de éreztem, hogy átszúrja a bőrt, az izmot és végül magát a híd deszkáját. A lázongás hazajáró szelleme fel lett tűzve, akár egy pillangó. És még azt mondják, a modern oktatás időpocsékolás.

– Megkértem a folyót, adjon nekünk áldozatot – mondta Tiberius Claudius Verica –, és íme, adott. – Azt hittem, a rómaiak rossz szemmel néznek az emberáldozatra – jegyeztem meg. Verica nevetett. – A rómaiak még meg sem érkeztek. Körülnéztem. Igaza volt, Londonnak nyoma sem volt. A hídnak sem. Egy pillanatig a levegőben lebegtem, akár egy rajzfilmben, aztán a vízbe pottyantam. A Temze olyan hideg és friss volt, akár egy hegyi patak. Amikor felbuktam, szörnyen vizes és ragacsos voltam. A mellkasomra vér kenődött és valamikor bevizeltem, valószínűleg amikor Molly megharapott. Kimerült, üres és zsibbadt voltam. Jó lett volna összegömbölyödni, és úgy tenni, mintha semmi sem lenne igaz. – Ez sosem lesz a történelemkutatás népszerű eszköze – mondtam. Valaki öklendezett, és csodával határos módon nem én. Molly görnyedt kétrét, arcát elfordította, még a haja is takarta, és vért hányt a szép tiszta csempékre. Az én véremet, gondoltam, és talpra kecmeregtem. Szédültem, de nem rogytam össze, ez csak jó jel, nem? Tettem egy lépést Molly felé, hogy jól van-e, de hevesen gesztikulálva elhessegetett. Egyszer csak ültem, pedig nem emlékeztem, hogy le akartam ülni. Ziháltam, a pulzusom a torkomban dobogott: a vérveszteség tünetei. Gondoltam, jó lenne kicsit pihenni, és hanyatt feküdtem a hűvös csempéken, ami segítette a véráramlást. Meglepő, mennyire kényelmes lehet egy kemény felület, amikor elég fáradt vagy. Selyemsuhogásra néztem fel. A még mindig guggoló Molly elfordult a vörös hányástócsától, és felém araszolt. Fejét oldalt billentette, ajkát felvonva kivicsorította a fogát. Már akartam neki

mondani, hogy jól vagyok, nem kell segítség, amikor leesett, hogy egyáltalán nem ez jár a fejében. Nyugtalanítóan pókszerű mozdulattal egyik karját hátulról átvetette a fején, amíg a tenyere a csempén csattant az arca előtt. A karja megfeszült, és pár centiméterrel közelebb vonszolta hozzám Mollyt. A szemébe néztem, és láttam, hogy éjfekete, nincs benne szemernyi fehér sem, éhség és csüggedés tölti meg. – Molly, szerintem ez nem jó ötlet. Fejét a másik oldalra billentette, és gurgulázó, sziszegő hangot adott, ami a nevetés és zokogás közé esett. A felüléstől csőlátásom lett, és szédültem is, de ellenálltam a késztetésnek, hogy visszafeküdjek. – Ha most tépelődik, képzelje el, mi lesz, ha Nightingale megtudja, hogy megevett engem vacsorára. Nightingale nevétől megtorpant, de csak egy pillanatra. Aztán a másik keze is átnyúlt a feje felett, majd lecsapott közvetlen a lábam mellé. Elkaptam a lábam, ahogy tudtam, és ezzel nyertem egy métert. Ez csak felbosszantotta, és láttam, hogy a törzse alá húzza a lábát. Emlékeztem, milyen gyors volt, amikor megharapott, ezúttal talán nem is fogom látni. Akkor sem akartam nyugton várni, harc nélkül megadni magam. Egy tűzgömböt akartam összerakni, de a forma egyszeriben megragadhatatlan lett, folyton elsiklott előlem. Molly horkantott, és oldalt tekergette a fejét, mintha a nyaka hajlékony lenne, akár egy kígyóé. Láttam, hogy megfeszül a háta és meggörbül a válla. Érezhette, hogy varázsolni próbálok, és nem akart lehetőséget adni. Szája túl tágra nyílt, túl sok hegyes fogat mutatott, és a felmenőim között a visító kis emlős eszeveszetten mozgatni kezdte a lábam, hogy tolassak. Ekkor egy vizes szőnyeg-szagú, barna alak suhant el mellettem, és fékezett le csúszkáló karmokkal a csempéken Molly és köztem. Toby volt, méghozzá ősi, tábortűzi, az ember-legjobb-barátja, hát-ezértháziasítottuk-őket üzemmódban, és úgy ugatta Mollyt, hogy mellső mancsa fel-felemelkedett a padlóról.

Ha őszinte akarok lenni, Molly simán megcsinálhatta volna, hogy csak előrehajol és leharapja Toby orrát, de hátrahőkölt. Aztán megint előrehajolt és sziszegett. Ezúttal Toby rezzent össze, de nem engedett, ahogy a kis korcsok, akik túl hülyék és nem tudják, mikor kell meghátrálni. A guggoló Molly hátrahőkölt, arca dühmaszkká fagyott, aztán, mintha kapcsolót kattintottak volna, térdre rogyott. Haja előrehullott, elfedte az arcát, válla rázkódott. Szerintem zokogott. Talpra kászálódtam, és a hátsó ajtó felé tántorogtam. Gondoltam, jobb kerülni a kísértést. Toby a farkát csóválva kocogott utánam. Rácsaptam az ajtógombra, aztán kint találtam magam a napfényben, szemben a kocsiszínbe vezető öntöttvas lépcsővel. Néztem-néztem a lépcsőt, arra gondoltam, liftet kellett volna beszereltetni, vagy legalább nagyobb kutyát hozni. Tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor Toby nem akart feljönni a lépcsőn. – Maradj – mondtam neki, ő meg kötelességtudón leült a lépcsőfordulón, hadd hősködjek egyedül. Megfordult a fejemben, hogy lelépek, de túlságosan ki voltam ütve, hogy érdekeljen, és különben is ez az én tanyám volt a plazmatévémmel, és vissza akartam szerezni. Odaálltam az ajtó mellé, lábbal benyomtam, majd óvatosan bekukucskáltam, hogy lássam, ki van bent. Lesley várt rám a díványon, Nightingale botjával a térdén, és a semmibe révedt. Rám nézett, ahogy besurrantam. – Maga megölt – mondta. – Nem tud visszamenni oda, ahonnan jött? – A barátom nélkül nem. Mr. Punch nélkül nem. Maga megölt. Lerogytam a fotelbe. – Maga már kétszáz éve halott volt, Henry. Olyasvalakit nem lehet megölni, aki halott. – Különben a rendőrségnek lenne rá nyomtatványa.

– Én másképp látom. Bár igaz, ami igaz, kudarc voltam a sír mindkét felén. – Nem is tudom. Engem átvert. Lesley megfordult, és rám nézett. – Át, ugye? Láttam az orrnyerge körül a halvány nyúlásnyomokat, a megroppant erek finom hálózatát, ami a szájánál kezdődött és téli indaként tekergőzött az arcán. Még a beszéde is más volt, szavai összemosódtak a törött fogak miatt, és mert Henry Pyke kénytelen volt összeszorítani a száját, hogy elrejtse a kárt. Elfojtottam a feltörő haragot, mert ez túszhelyzet volt, és a túsztárgyaló első szabálya az, hogy érzelmileg semlegesnek kell maradni. Vagy az, hogy „ne öld meg az emberrablót, amíg el nem engedi a túszt”. – Visszanézve még döbbenetesebb, hogy egyszer sem árulta el magát. – Sosem gyanakodott? – kérdezte boldogan. – Nem. Abszolút meggyőzően csinálta. – A női szerep mindig kihívás. A modern nőé kétszeresen. – Kár, hogy Lesleynek meg kell halnia – jegyeztem meg. – Tudnia kell, hogy én voltam a legjobban meglepve, amikor ebben a testben találtam magam. Az olaszt hibáztatom érte, Piccinit, szenvedélyes nép. Muszáj a bujaságot beleszőni minden vállalkozásukba, még vallásos művekbe is. Bólintottam, és érdeklődő képet vágtam. Bár a tévé és a DVD is be volt dugva, a készenléti lámpa egyiken sem égett. Lesley elég régóta üldögélt ott, hogy lemerítse az elektronikai eszközöket, és ha azoknak annyi, utána Lesley agya következik. Ki kellett belőle kergetnem Henry Pyke maradékát. – A színdarab már csak ilyen – folytatta. – A felvonások és jelenetek sokkal rendezettebbek, mint az unalmas világban. Ha az ember nem vigyáz, elsodorhatja a karakter. Pulcinella így tett lóvá mindkettőnket. – De jobb szeretné, ha Lesley életben maradna? – kérdeztem.

– Lehetséges? – Csak ha beleegyezik. Lesley előrehajolt, és megfogta a kezem. – Hogyne egyeznék, fiam. Nem hagyhatjuk, hogy azt mondják, Henry Pyke olyan önző volt, hogy saját szomorú sorsát egy ártatlanra kényszerítette. Átfutott az agyamon, sejti-e, mennyi halált és nyomorúságot hagyott maga után. Talán ez a szellemlét egyik aspektusa, talán a halottaknak az élők világa álom, amit nem szabad komolyan venni. – Akkor hadd hívjam az orvost – mondtam. – A skót mohamedánt? – Dr. Walidot. – Azt hiszi, ő meg tudja menteni? – Igen, azt hiszem. – Akkor hívja, feltétlenül. Kimentem a lépcsőre, visszatettem a mobilba a tartalék akkut, és hívtam dr. Walidot, aki azt mondta, tíz percen belül itt van. Addig is adott pár utasítást. Lesley várakozón nézett rám, amikor visszamentem. – Megkaphatom Nightingale botját? – kérdeztem. Bólintott, és odaadta az ezüstfejű botot. A fejre tettem a kezem, ahogy dr. Walid javasolta, de nem éreztem mást, csak a hűvös fémet. A botból teljesen eltűnt a mágia. – Nincs sok időnk – mondtam. A dívány hátán volt egy viszonylag tiszta porfogó, felkaptam. – Igazán? Sajnos, ahogy közeleg az óra, egyre kevésbé van kedvem elmenni. Elkezdtem hosszú csíkokra tépni a porfogót. – Beszélhetnék közvetlenül Lesleyvel? – Hogyne, öregfiú. – Jól vagy? – Külsőre nem láttam változást. – Hah, hülye kérdés – mondta, és a tónusból tudtam, hogy Lesley az. – Megtörtént, ugye? Érzem…

Kezét az arcához emelte, de megfogtam és finoman visszanyomtam. – Minden rendben lesz – nyugtattam meg. – Pocsékul hazudsz. Nem csoda, hogy nekem kellett beszélnem. – Adottságod van hozzá. – Nem adottság, kemény munka. – Mindig tehetséged volt a kemény munkához. – Szemét. Nem emlékszem, hogy amikor beálltam, mondták volna, hogy fennáll annak a kockázata, hogy leesik az arcom, – Nem? Emlékszel Neblett felügyelőre, az ásóarcúra? Talán vele is ez történt. – Mondd újra, hogy minden rendben lesz. – Minden rendben lesz. Helyén tartom az arcodat ezzel – mutattam a csíkokat. – Máris megjött az önbizalmam. Ígérd meg, hogy ott leszel, bármi történik. – Ígérem – feleltem, és dr. Walid tanácsait követve elkezdtem az egyik csíkot szorosan a fejére tekerni. Motyogott valamit, és megnyugtattam, hogy vágok lyukat a szájának, ha végeztem. Úgy rögzítettem, ahogy anyám egyik nővére tanította a fejkendővel. – Remek – mondta Lesley, amint kivágtam a lyukat. – Most én vagyok a láthatatlan nő. – Biztos, ami biztos, a tarkóján megkötöttem. Találtam egy üveg Evian ásványvizet, és benedvesítettem a kötést. – Azt akarod, hogy megfulladjak? – Dr. Walid utasítása. – Azt nem mondtam, hogy azért, hogy a kötés ne tapadjon a sebre. – Hideg. – Sajnálom. Most vissza kell hívnom Henryt. Henry Pyke olyan buzgósággal tért vissza, ami nagyon átlátszó volt. – Mit tegyek? Megtisztítottam az elmém, kinyitottam a tenyerem, és kimondtam:

– Lux! – Egy fénygömb nyílt a tenyeremen. – Ez a fény visszaviszi a helyére a történelemben. Fogja meg a kezem. – Habozott. – Ne aggódjon, nem égeti meg. Lesley keze az enyémre zárult, fény szivárgott az ujjai közül. Nem tudtam, meddig tart a mágia, vagy hogy Molly vérszívása eleve hagyott-e bennem eleget. Néha kénytelenek vagyunk a reményre hagyatkozni. – Figyeljen, Henry. Ez a maga pillanata, a távozásé. A fények eltompulnak, a hangja elfakul, de az utolsó, amit a közönség lát, Lesley arca. Kapaszkodjon ebbe a képbe. – Nem akarok menni – mondta Henry Pyke durcásan. – Muszáj. Ez az igazán nagyszerű színész jele: hogy pontosan tudja, mikor távozzon. – Nagyon bölcs meglátás, Peter. A géniusz igazi mércéje meg az, ha átadja magát a közönségének, de megtartja a privát lényét, a titkos teret, a megismerhetetlent… – …hogy még többet akarjanak – fejeztem be. Igyekeztem titkolni, mennyire ideges vagyok. – Igen. És a nagyszájú barom eltűnt. Súlyos lépteket hallottam a vaslépcsőn. Dr. Walid és a felmentő sereg megérkezett. Azonnal vörös foltok bomlottak ki a Lesley arcát takaró szöveten. Hallottam, hogy gurgulázva és fuldokolva próbál levegőt venni. Egy lapátkéz csapott a vállamra, és minden teketóriázás nélkül félrelökött. A padlóra zuhantam, és nem tiltakoztam. Gondoltam, végre bepótolom az alvást.

14. A MELÓ

A kórházi ágyban fekvő fiatalembert St. John Gilesnek hívták, rögbis vagy evező vagy mianyavalya volt az Oxfordi Egyetemen, aki kiruccant egyet mulatni Londonba. Laza barna haja a homlokára tapadt a verejtéktől. – Már elmondtam a rendőröknek, mi történt, de nem hittek nekem. Maga miért hinne? – Mert mi hiszünk azoknak, akiknek mások nem hisznek – feleltem. – Ezt mivel igazolja? – Kénytelen lesz elhinni. Mivel a mellkasáig be volt takarva, semmit sem láttam a sérüléseiből, de a szemem folyton az ágyéka felé vándorolt, mint egy balesetnél vagy szörnyű arcragyánál. Észrevette. – Nem akarja látni, higgye el – mondta. Vettem a szőlőjéből. – Mesélje el, mi történt. A haverjaival elmentek egy éjszakai klubba a Leicester Square mögött. Ott megismerkedett egy aranyos fiatal nővel, akit jól megtankolt alkohollal, majd rábeszélte, hogy vonuljanak el egy sötét sarokba csőrözni. Visszatekintve St. John elismerte, hogy kicsit talán túlságosan rámenősen viselkedett, de megesküdött, hogy a lány is benne volt, legalábbis nem ellenkezett túl szenvedélyesen. Nyomasztóan ismerős sztori volt, a Zafír csoport, a városi rendőrség nemi erőszakot vizsgáló egysége rengeteg ilyet hall. Mármint addig a pontig, amikor a nő leharapta a farkát. – A vaginájával? – tisztáztam. – Igen – felelte St. John.

– Biztos? – Az ilyesmiben nem lehet tévedni. – És biztos, hogy foggal? – Fognak érződött. De hogy őszinte legyek, utána másra figyeltem. – Nem vághatta meg valamivel? Késsel vagy törött üveggel? – Fogtam mindkét kezét – mondta, és gyorsan megmutatta. A lényeget értettem: a falhoz szorította a lány mindkét csuklóját. Igazi herceg, gondoltam, és megnéztem, a korábbi vallomásban milyen leírást adott. – Azt mondja, hosszú fekete haja volt, fekete szeme, sápadt bőre és nagyon vörös ajka? St. John nyomatékosan bólogatott. – Olyan japánosnak látszott, de nem az volt. Nagyon szép, csak nem ferde szemű. – A fogát látta? – Már mondtam, hogy… – Nem azt a fogát. A szájában. – Nem emlékszem. Fontos? – Talán. Mondott valamit? – Mármint micsodát? – Mármint bármit. Meghökkent, elgondolkodott, és beismerte, hogy úgy hiszi, a lány egész idő alatt egy szót se szólt. Ezután feltettem neki pár további kérdést, de St. Johnt lefoglalta a vérzése, nem látta, merre ment a támadó, nem írta le a nevét, a telefonszámát meg pláne nem. Mondtam neki, hogy mindent összevetve jól bírja. – Erős gyógyszereket kapok – magyarázta. – Nem is akarok belegondolni, hogy mi lesz utána. Kifelé menet beszéltem az orvosokkal: a péniszt nem találták meg. Miután összerendeztem a jegyzeteket – ez azért hivatalos nyomozás volt felmentem Lesleyhez, aki egy szinttel feljebb feküdt. Aludt, arcát kötés takarta. Egy ideig az ágya mellett szobroztam. Dr. Walid

azt mondta, kétségtelenül megmentettem az életét, és valószínűleg növeltem a sikeres helyreállító műtét esélyeit is. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy majdnem abba halt bele, hogy velem lógott. Hat hónap sem telt el azóta, hogy ő elment azokért a kávékért, én meg találkoztam egy kísértettel, és rémisztő volt a gondolat, hogy csak ennyin múlt, hogy nem én fekszem ott bekötözve. Kevésbé ijesztő, de még nyomasztóbb volt azon töprengeni, miért kezdődött ez az egész azon a hideg januári éjszakán, pontosabban azon a napos téli napon Hampstead Heathen, amikor Toby megharapta Brandon Coopertown orrát. Azon a héten történt, hogy a Linbury Stúdióban, az Operaház másik, kisebb előadótermében színpadra vittek egy alig ismert régi darabot, A züllött férj címűt, amelyet 1761-ben mutattak be, azóta – amennyire meg tudtam állapítani – sosem, és amelynek szerzője Charles Macklin. Az Operaház alkalmazottai buzgón hozzáférést engedtek nekem a foglalásokhoz, feltehetően abban a reményben, hogy akkor örökre békén hagyom őket, és megtudtam, hogy William Skirmish és Brendan Coopertown is részt vettek az előadáson ugyanazon az estén. Nyomasztó, hogy William Skirmish és a többiek egy sor véletlen miatt haltak meg. Ha segíteni akar, mondta egyszer nekem Nightingale, tanuljon szorgalmasabban, gyorsabban. Végezze a munkát. Maradtam volna tovább, de szolgálatban voltam. A szomszéd szobában fekvő Nightingale ébren volt, a Telegraph keresztrejtvényét fejtette. Megbeszéltük a hiányzó pénisz esetét. – Vagina dentata – mondta Nightingale. Nem nyugtatott meg az a tény, hogy olyan gyakori esetről van szó, hogy külön szakkifejezést kapott. – Keleti lehet, talán a kínai negyedből. – Nem japán. Az áldozat ezt világosan látta. Nightingale adott pár címet, amit nézzek meg a könyvtárban, ha lesz egy percem. – De ne ma. Ideges? – Sok minden félresikerülhet.

– Csak ne igyon semmit, és nem lesz baj. Ahogy hazasétáltam a Hodályba, kialakult bennem egy gyanú a fantom faroktolvaj kilétét illetően. Amint beléptem, Mollyt kerestem, és a konyhában találtam, éppen uborkát szeletelt. – Járt mostanában szórakozóhelyen? – érdeklődtem. Abbahagyta a szeletelést, és rám emelte komoly fekete szemét. – Biztos? Vállat vont, és folytatta a szeletelést. Gondoltam, ezt majd Nightingale elrendezi; az egyértelmű hatalmi hierarchia csodálatos dolog. – Ezt esszük a kiránduláson? – kérdeztem. – Uborkás szendvicset? Molly a többi hozzávaló felé bökött: szalámi és májas. – Most ki van akadva, ugye? Szánakozva nézett rám, és adott egy újrahasznosítható Sainsbury’s szatyrot, amibe ebédet pakolt. A garázsban hat bőrönd állt a Jag mellett. Beverley ráadásul hozott egy hatalmas válltáskát, amibe – mint később megtudtam – beletömte egy Peckham hajszalon egész felső polcát. Beverley mindent hallott a vidékről, nem akart kockáztatni. – Miért én? – kérdezte, ahogy bepakoltam a Jagbe. Kinyitottam neki az ajtót, beszállt, bekapcsolta az övét, és válltáskáját védelmezőn az ölébe vette. – Mert így szól az egyezség – feleltem. – Engem senki sem kérdezett meg. Beszálltam, megnéztem, van-e két Mars-szelet és egy üveg szénsavas ásványvíz a kesztyűtartóban. A vésztartalék láttán indítottam, és kiálltam a garázsból. Beverley csak akkor szólalt meg, amikor az autópályán elhagytuk a harmadik letérőt. – Az volt Crane – jegyezte meg. – Hol? – A Crane folyó. Most mentünk át rajta. – Az egyik nővéred?

– Az utolsó a folyónak ezen az oldalán. A 15-ösnél ráfordultam az M25-ös autópályára, és délnek tartottam. Hála az égnek gyér volt a forgalom. Átsiklott előttünk egy Heathrow-ra tartó Airbus A380-as, olyan lassan, hogy esküszöm, láttam az ablakból kikukucskáló arcokat. – Hogyhogy ő nem volt ott a találkozón? – kérdeztem. – Sosincs az országban. Állandóan elrepül valahová, SMS-t küld Baliról, képeslapot Rióból. Úszott a Gangeszben is – mondta Beverley áhítatos rosszallással. A nemzeti tantervnek hála azt tudtam, hogy a Gangesz India legszentebb folyója, bár ha őszinte akarok lenni, arra nem emlékeztem, miért. Halotti máglyákkal és kántálással kapcsolatos. Ezt is az ellenőrizendő dolgok listájára tettem. Hosszú lista. Végül egy zavaros kompromisszummal álltam elő. Ahogy Brock írta, a genii locorumot nem lehet rávenni olyan egyszerű dologra, mint egy szerződés, muszáj tenni bele valami szimbolizmust. A hűségeskü ki volt zárva, a dinasztiák közötti házasság pedig túl kegyetlen sors volt mind Temze anyának, mind Temze apának. Úgyhogy túszcserét javasoltam, bizalomépítő lépést a folyó két fele közti kötelék erősítésére; kellőképpen középkori megoldás, hogy tetsszen két olyan embernek, akik kétségtelenül hisznek az isteni jogban. Tipikus angol kompromisszum, amit zsineg, viasz és a régi istenek hálózata tartott össze. Szívesen mondanám, hogy a túszcserére a történelemóráról vagy a gyarmatosítás előtti Sierra Leone-i életből emlékszem, de igazából a Dungeons and Dragons szerepjáték alatt jött elő tizenhárom éves koromban. – Miért éppen én? – kérdezte Beverley, amikor megtudta. – Tyburn nem lehet – magyaráztam. – Tyburnt nem lehet senkire rátukmálni a béke és jóakarat jegyében. És Brent túl fiatal. – Voltak még lányok, olyan folyók szellemei, akikről sosem hallottam, és egy dundi, mosolygós fiatal nő, akit hivatalosan Black Ditchnek hívtak. Nem mintha bárki így szólította volna. Szerintem Temze mama Beverleyről tartotta a legkevésbé valószínűnek, hogy szégyent hoz rá

a parasztok között. A másik oldal túsza Ash volt, akinek a folyója mindössze azzal dicsekedhetett, hogy a Shepperton filmstúdió mellett csordogált. A cserének június 21-én, Szent Iván estéjén kellett megtörténnie Runnymede-nél. A vendéglátónk Colne Brook, aki Ash apja volt – a Temze mellékfolyói elég ágas-bogasak, főleg kétezer év „szabályozás” után. Gyanítottam, hogy az igazi agy Oxley lesz, ő semmit sem hagyna a véletlenre. Ezt erősítette meg, amikor kézzel írt táblák jelentek meg az út mellett, ahogy a trükkös Hythe Enden navigáltam. Ezek végigvezettek egy ikerházakkal teli zsákutcán, ami egy kapuban és rögtönzött parkolóban végződött. Isis várt a kapunál egy csapat ünneplőruhás tinédzser fiúval, akik buzgón odasereglettek a Jaghez, és követelték, hogy vihessék a csomagokat. Egy szalmaagyú zsivány öt fontot kért, hogy őrizze a Jaget, én meg tízet ígértem neki, biztos, ami biztos, amit persze csak akkor kap meg, amikor távozom. Isis megölelte Beverleyt, aki végre megvált a kozmetikumokkal teli táskájától, és hagyta magát bevezetni a kapun a rétre. Temze apa a „trónját” a szerzetház közelében állított egy vén tiszafa árnyékában. Fiai vették körül munkáskabátos és barkós glóriájukban, feleségestül-gyerekestül. Mind némán figyelték a közeledtünket, mintha Beverley vonakodó özvegy lenne egy hollywoodi melodrámában. A trónt régimódi kockás szalmakazlakból rakták, amiről történetesen tudom, hogy már nem gyakori vidéken, és leterítették szépen hímzett lótakarókkal. Az alkalomra az Öreg a legjobb öltönyébe tuszkolta be magát, haját és szakállát addig fésülte, hogy már csak ápolatlannak látszott. Követtem Beverleyt és Isist a trónhoz. Előző nap látástól vakulásig gyakoroltam vele, mégis Isisnek kellett megmutatni – mély pukedli, a fejet lehajtva –, és Beverley utánozta. Az Öreg elkapta a tekintetem, majd lassan a mellkasához érintette a kezét, és tenyérrel lefelé kinyújtotta. Római köszöntés. Aztán lekecmergett a trónról, kezébe fogta Beverley kezét, és felemelte.

Olyan nyelven köszöntötte, amit nem ismertem, majd két oldalról megpuszilta. A levegő, hirtelen megtelt almavirág, lóverejték és Tizer üdítő szagával, régi öntözőcsövek és poros utak bukéjával, és gyereknevetéssel – az egész együtt olyan erőteljes volt, hogy a meglepetéstől hátraléptem. Egy inas kar fonta át a vállamat, hogy megtámasszon, és Oxley csapott a mellemre barátságos, bordahorpasztó ütéssel. – Érezte, Peter? Ez valaminek a kezdete, ha nem tévedek. – Minek? – kérdeztem. – Fogalmam sincs, de a nyár határozottan a levegőben van. Nem is láttam Beverleyt az Öreg népes családjának forgatagában. Oxley elvont a tömegtől, hogy bemutasson a váltótúsznak. Ash fiatalember volt, fél fejjel magasabb nálam, széles vállú, tiszta szemű, nemes homlokú, üres fejű. – Minden megvan? – kérdeztem tőle. Ash bólintott, és a derekán lógó hátitáskára csapott. Egyszer csak Isis bukkant elő a tömegből annyi időre, hogy nővéri puszit adjon, és megígértesse velem, hogy elmegyek vele színházba, hiszen ezen az új, gyönyörű nyáron ez már lehetséges. Én azonnal indultam volna, de Ashnek még majdnem egy óráig tartott, mire a rokonok elbúcsúztak tőle, és már majdnem lement a nap, mire elszabadultunk. Ahogy a jag felé ballagtunk, visszafordulva láttam, hogy Temze apa emberei viharlámpásokat aggatnak a vén tiszafa ágaira. Minimum két hegedű szólt, és hallottam valami zörgő hangot, ami csak mosódeszkához tartozhatott. A sárga fényben alakok ugráltak és táncoltak, és az a fajta csábító, melankolikus zene szólt, ami minden olyan partin, amire nem kapunk meghívást. Nem voltam benne biztos, de mintha Beverleyt láttam volna a táncolok között. – Londonban is lesz tánc? – kérdezte Ash. Ugyanolyan idegesnek hangzott, mint Beverley. – Feltétlen.

Beszálltunk a Jagbe, és elindultunk az A308-ason az M25-ös és hazafelé. – Lesz ivás? – kérdezte Ash. – Jártál már Londonban? – Nem. Még sosem voltam városban. Apa nem szereti. – Ne aggódj – nyugtattam meg. – Ugyanolyan, mint a vidék. Csak több az ember.