233618592 Dan Abnett Horusz Felemelkedese

Dan Abnett HÓRUSZ FELEMELKEDÉSE

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Dan Abnett: Horus Rising A Black Library Publication, 2006 Copyright © Games Workshop Ltd, 2013 All rights reserved. This translation copyright © Games Workshop Ltd, 2013 All rights reserved. Games Workshop, the Games Workshop logo, Warhammer and the Warhammer logo, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo, Warhammer 40,000 and the Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated marks, names, place names, creatures, locations, weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit insignia, devices, logos and images from the Warhammer world and the Warhammer 40,000 universe are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000–2013, variably registered in the UK and other countries around the world. Used under license to Polaris. All rights reserved. http://www.blacklibrary. com/ Fordította Oszlánszky Zsolt

ISBN 978–963–497–274–7

Lektor: Juhász Ferenc Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Színre bontás: EzDesign Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János Az eretnekség magvai elvettetnek

A HÓRUSZ ERETNEKSÉG Legendák kora ez. Hatalmas hősök csatáznak a galaxis feletti uralomért. A Nagy Hadjárat során a Föld Császárának roppant seregei meghódították a galaxist – az elit harcosok idegen fajok millióit zúzták szét és söpörték le a történelemkönyvek lapjairól. Eljő az emberek uralmának hajnala. Márvány– és arany citadellák hirdetik fennen a Császár diadalát, s világok millióin ünnepük legerősebb és leghalálosabb harcosainak tetteit. Köztük is első helyen állnak a primarchák, azok az emberfeletti lények, akik egyik diadalt a másik után aratják a birodalmi űrgárdista seregek élén. Győzhetetlenek és megállíthatatlanok – ők jelentik a Császár genetikai kísérleteinek csúcsát. Harcosaik, az űrgárdisták a galaxis valaha élt leghatékonyabb és legfélelmetesebb gyilkológépei, akik száz halandóval is felérnek a harcban. Sokszor tízezer fős légióik igába hajtják az egész galaxist a Birodalom Urának nevében. A primarchák vezére, közöttük a legkülönb Hórusz, a Dicsőséges, a Legfényesebb Csillag, a Császár kedvence, kit fiaként szeret. Ő a Legfőbb Hadúr, a Császár seregeinek főparancsnoka, világok ezreinek meghódítója. Páratlan harcos és diplomata, kinek csillaga egyre csak emelkedik. De vajh, meddig emelkedhet egy csillag, mielőtt lehullana? „A mítoszok úgy nőnek, mint a kristályok, saját, minduntalan ismétlődő mintázat szerint; de minden mítosznak kell, hogy legyen valamiféle kiindulópontja”. Koestler memorátornak tulajdonított idézet (élt M2). „Az istenek és a démonok közti különbség elsősorban azon múlik, hogy a különbséget tevő ember épp hol áll. " Lorgar Primarcha „A tudomány új lángja fényesebben ragyog a mágia ősi tüzénél. De akkor miért nem látunk messzebb a segítségével? " Sahlonum, sumaturiai filozófus (élt M29) ELSŐ RÉSZ A MEGTÉVESZTETTEK Ott voltam, aznap, mikor Hórusz megölte a Császárt… EGY Vérre menő félreértés Vak testvéreink A Császár halála – Én ott voltam – mondja majd mindenek után, bár idővel már senkinek nem lesz kedve nevetni rajta. – Ott voltam, aznap, mikor Hórusz megölte a Császárt. Pikáns felvezetése volt ez a történteknek, s a kétértelműség hallatán a bajtársai cinkosan vigyorognak majd össze. Jó történet volt. Általában Torgaddon vette rá, hogy elmesélje, tekintve, hogy imádott nevetni. Aztán majd Loken is újra felemlegeti, hogy egy ily

sokszor elmondott történet szinte már önmagát meséli. Loken azonban mindig ügyelt rá, hogy ha ő meséli, a hallgatósága megértse a történetben rejlő iróniát. Mintha röstellné, hogy köze volt a dologhoz, mely során egy félreértésből adódóan töméntelen vért ontottak. A Császár meggyilkolásának története tragikus história volt, komor, tele vérrel és tűzzel. De a többséget nem ez, hanem Sejanus halála érdekelte benne. Ez – és persze a csattanó. A Nagy Hadjárat kétszázharmadik esztendejében történt, mikor is a parancsnokuk már idestova egy esztendeje Hadúr volt, s szerette volna bizonyítani, hogy nem csak a győztes Ullanor–hadjárattal érdemelte ki a tisztséget. Hadúr. Remekül csengett, de – akárcsak az új ruhát – ezt is meg kellett tanulni viselni. Idestova kétszáz éve hadakoztak már a csillagok közt, de most először tűnt furcsának a dolog. Szokatlannak. Ismeretlennek. Valami új kezdődött – s ezzel együtt valami régi is véget ért. A 63. Expedíciós Hadtest hajói véletlenül bukkantak rá a Birodalomra. Egy hipertérvihar – vagy ahogy később Maloghurst elnevezte, a gondviselés keze – kényszerítette őket pályamódosításra, s így keveredtek a távoli, kilenc planétából álló naprendszerbe. Kilenc bolygó, amelyek egy sárga nap körül keringtek. Miután felfedezték a naprendszer peremén megjelent viharverte hadihajókat, a Császár rögvest a kilétüket és a céljaikat tudakolta. Miután megkapta a választ, kínos precizitással magyarázta el nekik, miben is tévednek, majd hűségesküt követelt. Hiszen ő volt – a saját szavaival élve – az Emberiség Császára, aki sztoikus nyugalommal terelgette nyáját a hipertér viharain át. Ő vigyázott rájuk a Harckor zűrzavaros századaiban, mikor minden törvény eltűnni látszott. S ő volt, aki a Hosszú Éjszaka során, mikor az univerzumba kirajzott emberiség diaszpórái elszigetelődtek egymástól, segített ébren tartani a kultúra lángját. Nélküle az itt élő emberek nem vészelték volna át az elmúlt korokat, mígnem a távolba szakadt árvák első hajói végre megérkeztek, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, s visszatérjenek a nyájhoz. Minden készen állt, hogy az árvákat keblükre öleljék, s azután végre megkezdődhessen az újjáépítés, s az Ember Birodalma visszaszerezze jogos jussát, az univerzum fölötti uralmat. S mindezt csupán egy apróságnak kell megelőznie. Hódolniuk kell az Emberiség Császára előtt. A parancsnok, aki kifejezetten szórakoztatónak találta ezt az okfejtést, Hastur Sejanust küldte, hogy találkozzon a Császárral, és átadja neki az üdvözletét. Sejanus volt a parancsnok kedvence. Nem olyan büszke és lobbanékony, mint Abaddon, nem is olyan kíméletlen, mint Sedirae, és még csak nem is olyan szilárd és tiszteletreméltó jellem, mint Qruze. Nem... Sejanus egyszerre volt mindez, és még sokkal több. Ő volt a tökéletes kapitány, harcos és diplomata, aki minden tekintetben erőt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. S mikor az ember eltöltött egy kis időt a társaságában, az elbűvölő személyisége miatt még a makulátlan harci teljesítményéről is könnyű volt elfeledkezni. Remek bajtárs volt – szokta mondogatni a történetet mesélő Loken –, jóvágású és karizmatikus. Olyan ember, akit mindenki csodált. – Senki nem nézett ki olyan impozánsan a IV–es típusú erőpáncélban, mint ő! Az, hogy még most is emlékezünk rá, és dicsérjük, azt bizonyítja, hogy valóban különleges volt. Igazi hős, a Nagy Hadjárat legkiválóbbja, akiről az emberek egy napon a gyerekeiket fogják elnevezni! Sejanus a legkiválóbb harcosait vette maga mellé a Negyedik Századból, s egy díszes kompon közelítette meg a rendszer harmadik bolygóját, ahol a Császár várta audienciára. S ahol megölték.

A Császár aranytrónusa előtt vágták apró darabokra az uralkodó testőrei, a Láthatatlanok, s legremekebb harcosai – Dymos, Malsandar, Gorthoi és mind a többiek – vele együtt pusztultak az ónixfekete padlójú teremben. Nyilván nem azt az üzenetet vitte, amire a Császár számított, s nem hódolt úgy, ahogy elvárták volna tőle. Mi több, azzal az eretnek ötlettel állt elő, hogy odakint, a naprendszer határain túl talán akad egy másik Császár is. A parancsnokot, aki saját fiaként szerette Sejanust, mélyen lesújtotta a veszteség fájdalma. Világok százain harcoltak vállvetve, s számtalanszor mentették már meg egymás életét. De mert az efféle ügyekben mindig bölcsen és körültekintően járt el, utasította a szárnysegédjét, hogy küldjön egy újabb üzenetet a Császárnak. Bár kiváló harcos volt – vagy talán épp azért minden lehetőséget megragadott, hogy békés úton rendezze a nézeteltéréseket. Most is abból indult ki, hogy nyilván mindez csupán félreértés – egy szörnyű félreértés – volt, ami nem akadályozhatja meg, hogy végül a két fél békésen rendezze a konfliktust. Bizonyosan van rá mód, hogy ezt ezzel a „Császárral” is megértesse. Ekkortájt kezdték – szokta hozzátenni Loken – a „Császár” nevét idézőjellel használni. Amint eldöntetett, hogy újabb küldöttséget menesztenek, Maloghurst azonnal s önként jelentkezett követnek. A parancsnok beleegyezett, ugyanakkor néhány csatahajót is velük küldött biztosítékként. Világos gesztus volt: az egyik kéz békejobbot nyújt, a másikban – szükség esetére – ott a fegyver. S ha a második békeküldöttség is az első sorsára jutna, a fegyver azonnal lesújt. A kapitányok sorsot húztak, hogy ki kísérje a második delegációt, és négyüket érte a megtiszteltetés: Abaddont, Torgaddont, „Kis Hórusz” Aximandot és Lokent magát. A lőtávolba küldött hajók fedélzetén felkészítették a Viharmadarakat az indulásra, s még egyszer ellenőrizték a csapatszállítók fegyverrendszerét. A kiválasztott kevesek elmondták a tett–esküket, magukhoz vették a fegyvereiket, és felöltötték csatapáncéljaikat. Minden tekintet a fedélzeti monitorokra szegeződött, s lélegzet–visszafojtva figyelték, ahogy a második delegáció a naprendszer harmadik bolygója felé közeledik. Aztán működésbe léptek a légelhárító ütegek, s a Maloghurst kompja, az őt kísérő néhány vadászgéppel együtt lángoló üstökösként hullt alá. Az óceánok mélyéről, a felhőtakaró gomolygásából, a közeli holdak mögül száz meg száz hadihajó bukkant föl – a „Császár” harcra kész flottája. Abaddon parancsára a támadó ék hajói kikapcsolták az álcapajzsokat, s még egy utolsó üzenetet küldtek a „Császárnak”, melyben megpróbálták jobb belátásra bírni. A hatszáz hadihajó össztüze volt a válasz. – Nincs mit tenni, uram! – ért el Abaddon üzenete a flotta parancsnokához. – Ez a bolond vak az észérvekre. – Akkor ideje felnyitni a szemét! – válaszolt a Hadúr. – Állj bosszút a nemes Sejanus haláláért, zúzd szét a Császár erőit, és hozd elém azt a csalót! De kíméld, akit lehet! – Így történt hát – tette hozzá komoran Loken minden alkalommal –, hogy a saját testvéreink ellen indultunk, akik nem voltak hajlandóak meglátni az igazságot. Késő este volt már, de az ég továbbra is fényesen ragyogott. A főváros fototropikus tornyai, amelyeket úgy építettek, hogy kövessék a nap mozgását, hangos csikorgással fordultak ide–oda az ezernyi fényforrást érzékelve. Az atmoszféra felsőbb rétegeiben kísérteties árnyak úsztak – egymással viaskodó vadászok és hadihajók, amelyek felperzselték az eget. Az uralkodó palotáját övező bazalt leszállópályákra megállás nélkül záporoztak a bombák s a fénykígyóként lecsapó lézersugarak. A légvédelmi

ütegek nem egy Viharmadarat elpusztítottak, még mielőtt földet érhettek volna, s a palota húsz négyzetkilométeres körzete hamarosan lángoló roncsokkal telt meg. Aztán a romok közt fekete, páncélos óriások jelentek meg, s haladtak lassú léptekkel a „Császár” palotája felé. Száznegyven méter magas titán volt mind a hat, amelyeket a Mechanicum bocsátott a sereg rendelkezésére. Az óriási gépezetek mögött három kilométer széles arcvonalban jöttek a Holdfarkasok fehér páncélos szárazföldi csapatai, akiknek lendületét a zárótűz sem tudta megtörni. A robbanások tucatnyi csatatestvért téptek szét, de az astartesek csak jöttek, át a tűzön, a füstön, a záporozó törmelékfelhőkön, megállíthatatlanul. Az éter üzenetekkel és parancsokkal telt meg, s minél közelebb értek a palotához, annál erősebb lett az interferencia. Az Ullanor óta Loken és a Tizedik Század most vett részt először igazán komoly összecsapásban. Harcoltak ugyan néhány rajtaütésben és tisztogató akcióban, de egyik sem jelentett igazán komoly kihívást. A kaptány örömmel konstatálta, hogy az emberei ennek ellenére sem rozsdásodtak be. A hadgyakorlatok és a kíméletlen edzések gondoskodtak erről. Az Ullanor, ahol egy kegyetlen és vérszomjas birodalmat döntöttek meg, dicsőséget hozott mindannyiuknak. Az orkok szívós, kemény ellenfelek voltak, de a Holdfarkasok még az írmagjukat is kiirtották a zöld bőrű szörnyetegeknek. A Hadúr a kedvenc taktikájával zúzta szét őket – a döntő ütközetben az ellenséges arcvonal egy pontján tört át, s az orkok hátába kerülve bekerítette és megsemmisítette őket. Az elsődleges célpont a harci főnökük és kísérete volt, s miután ők elestek, az ötszörös túlerőben levő ellenség gyülevész csürheként futamodott meg. Itt is ugyanezt a stratégiát követték, s Loken emberei és a titánok voltak a „Császár” felé kinyúló kard hegye. Ez azonban nem az Ullanor volt, ez hamarosan nyilvánvalóvá vált. Se vaskos, kő– és tapasztott sár falú erődök, se szögesdróttal és fémkarókkal megerősített sáncok, se kormos és nyáladzva üvöltő, másfél ember magas, agyaras fenevadak. Ez nem olyan küzdelem volt, amit az izomerő és a pengék döntöttek el. Ez egy civilizált hely volt, modern fegyverekkel és modern háborúval. Ember ember ellen, egy város–monolit útvesztőjében. Itt olyan ellenféllel álltak szemben, ami a Légióéhoz hasonlóan fejlett haditechnikát használt, s fegyelemben és felkészültségben sem sokkal maradt el az astartesek mögött. A Loken vizorába épített, zölden derengő képernyőn magas, szálas katonák alakja rajzolódott ki, akik energiafegyverekkel védték ellenük a palotát. Automata ágyúkat látott, négy– és nyolccsövű ütegeket, s hatalmas, hidraulikus lábakon mozgó önjáró lövegeket, amelyek mind szüntelen ontották magukból a halált. Nem... ez csöppet sem hasonlított az Ullanorra. Ez igazi erőpróba volt, ahol hasonló képességű ellenfelek csapnak össze. Az egyetlen igazi előny, a vízválasztó, amivel a Légió rendelkezett, s az ellenség nem, maguk az astartesek voltak. Az űrgárdisták, a IV–es típusú erőpáncélt viselő, genetikailag tökéletesített gyilkológépek, akik minden hús–vér lénynél tökéletesebbek voltak. Míg a csillagok ki nem hunynak, soha egyetlen hadsereg sem állhat meg velük szemben. Vagy, ahogy egyszer Sedirac találóan megjegyezte, egy astartessel legfeljebb egy másik astartes érhet fel. Amin persze mind jót nevettek, hiszen elképzelhetetlen volt, hogy az Impérium űrgárdistái valaha is egymás ellen forduljanak. Az ellenség – ezüsttel díszített, magenta vértezetű harcosok – szilárdan tartotta a belső palotába vezető kaput. Tagbaszakadt, kiváló kondíciójú, erős felsőtestű férfi volt mind, de az összes legalább két fejjel volt alacsonyabb az astarteseknél. Mintha gyerekekkel harcoltak volna. Bár tény, hogy kiválóan fel fegyverzett gyerekekkel. Loken a gomolygó füstön át vezette harcba a veterán Első Szakaszt, s a

lépcsőn feldübörgő astartesek léptei messze visszhangzottak. Tizedik Század, Első Szakasz – a félelmetes Pokolkeltő taktikai alakulat. Csupa fehér páncélos óriás, váll–lapjaikon a fekete farkasfejjel. Pergőtűz fogadta őket, s a fegyverek hőkibocsátásától vadul vibrált körülöttük az éji levegő. Valahol előttük egy robotágyú dübörgött, s robbanólövedékek süvítettek el a fejük fölött. – Kiiktatni! – hallotta Loken Jubal őrmestert az éterben. A parancs cthoniai volt. Annak a világnak a nyelvén hangzott el, ahonnan a csatatestvéreket toborozták, s amit a Holdfarkasok a harctéri zsargonban és a parancsok szintjén továbbra is használtak. A szakasz plazmapuskával felszerelt nehézfegyverese azonnal engedelmeskedett. Egy töredék másodpercig a húsz méterrel odébb levő robotágyút és a plazmapuskát vakító fényív kapcsolta össze, aztán az ágyú felrobbant. A detonáció tucatnyi ellenséges katonát tarolt le, s az összetört, élettelen testek beterítették a lépcsősort. – Tovább! – csattant föl Jubal. Minden eddiginél hevesebb zárótűz volt a válasz, s a szilárd magvas lövedékek jégesőként kopogtak az astartesek keramitvértezetén. Calends testvér egy pillanatra megroskadt, de aztán szinte azonnal föl is tápászkodott. Loken látta, hogy az ellenség menekülőre fogta az űrgárdisták rohama láttán, és előhúzta a villámvetőjét. A fegyver mellső markolatán mély bevágás éktelenkedett – egy ullanori ork fejszéjének a nyoma, amit Loken utasításának értelmében a Holdfarkasok fegyvermesterei nem javítottak ki. Egyes lövésre állította a villámvetőt, majd tüzet nyitott. Az ellenséges katonák, akiket eltalált, cafatokra szakadtak a robbanólövedékektől, s a folyosót vérpermet terítette be. – Tizedik Század! – harsogta. – A Hadúrért! A csatakiáltás még mindig szokatlanul hatott, s egyike volt az új dolgoknak. Loken először használta éles harci helyzetben azóta, hogy az igazi Császár kegye ilyen magas rangot adományozott az Ullanor után a Holdfarkasok vezérének. – Lupercus! Lupercus! – menny dörögték a nyomában rohanó astartesek, s a távolból az egyik titán szirénái feleltek a csatakiáltásra.

Förgetegként csaptak le a palotára. Loken megállt egy pillanatra az egyik kapunál, előreengedte az élen haladókat, majd megvárta, míg a többi csatatestvér is beéri őket. Az őrtornyokból és erkélyekről továbbra is tűz alatt tartották őket, aztán... egy második nap kelt föl a láthatáron, s a fénye olya vakító volt, hogy Loken sisakjának fényszűrői is alig boldogultak vele. Egy gigászi hajó volt az, ami lángolva hullt alá, s a főváros valamelyik külső negyedére zuhant. A fototropikus tornyok azonnal az újabb fényforrás felé fordultak – s a becsapódás erejétől megremegett a föld, és a nyomában járó mennydörgéstől beszakadtak az ablakok. S a hírek és jelentések egyre csak jöttek. Aximand és az Ötödik Század elfoglalta a tavakkal és pavilonokkal övezett kormányzói palotát, valamint a főváros egész nyugati szektorát. Torgaddon emberei az alsóváros utcáit járták, s szétzúzták az ellenük küldött páncélosokat. Loken kelet felé tekintett. Három kilométerrel odébb, a bazalt fennsík túloldalán, túl a menetelő titánokon és a falak alatt gyülekező csatatestvérek százain, Abaddon és az Első Század a túlsó oldalról közelítette meg a palotát. Loken maximális nagyításra állította a sisakja vizorát, s a látómezejében fehér páncélos alakok jelentek meg. Az élükön, akár a tűzből és füstből kibontakozó halálangyalok, csillogó, obszidiánfekete, szupernehéz erőpáncélzatban az Első Század terminátorai haladtak. – Loken az Első Századnak! – kapcsolta be a sisakrádióját. – A Tizedik Század bejutott! Rövid hallgatás után Abaddon hangja töltötte be az étert: – Loken, Loken... szégyenbe akarsz hozni az ügybuzgóságoddal?! – Eszem ágában sincs, Első Kapitány! Annak ellenére, hogy mindketten egy–egy századot vezettek, a Légió

szigorú hierarchiája egyértelművé tette, hogy ki hol áll a rangsorban. Loken a lehető legnagyobb udvariassággal és tisztelettel beszélt a remek harcossal, illetve a Mournival minden tagjával, annak ellenére, hogy Torgaddon nemegyszer tanúbizonyságát adta, hogy a barátjának tekinti. De most, Sejanus halálával a Mournival is megváltozik majd. – Vetélkedni hívlak, Loken kapitány! – mondta Abaddon olyan mély hangon, hogy egyes magánhangzókat szinte nem is lehetett érteni. – Találkozzunk a hamis császár trónusa előtt, s az, aki elsőnek ér oda, felvilágosíthatja az imposztort a tévedéséről! Lokennek nehezére esett, hogy ne vigyorogjon. Ezekiel Abaddon még soha nem ajánlott neki efféle kihívást, s ettől most úgy érezte, mintha egy pillanatra megdicsőült volna. Már az is nagy kitüntetésnek számított, hogy a tisztek közé tartozott, de a kiváltságos elit tagjának lenni... ez volt minden kapitány álma. Újratárazta a villámvetőjét, majd maga is belépett a palota kapuján. Odabent véres mészárlás képei fogadták – megolvadt falborítás, felrobbantott panelek, por, vér, szétroncsolt testek, s olyan sűrű füst, amivel a vizora szűrői sem boldogultak egykönnyen. A palota mélyéről nehézfegyverek dübörgése szűrődött ki, s az első kanyar után, az ellenséges katonák hullahalmai közt egy oda nem illő test, egy csatatestvér fehér páncélos alakja hevert. Marjex, a Légió egyik apotekáriusa görnyedt fölötte, s ahogy megpillantotta Lokent, csak megrázta a fejét. – Ki az? – kérdezte a kapitány. – Tybor, a Második Szakaszból. Loken elkomorodott, ahogy szemügyre vette a szörnyű fej– sebet, ami a sisakkal együtt a harcos koponyájának felét is szétroncsolta. – A Császár tudja a nevét... – mormolta maga elé. Marjex biccentett, majd a hátára csatolt narthecium után nyúlt, s előhúzta belőle a reduktort. Ezzel fogja eltávolítani az elesett testvér értékes sarjmirigyét, ami hamarosan visszakerül a Légió szervtárolóinak egyikébe. Loken hagyta, hadd tegye a kötelességét, s továbbindult. A széles folyosó falait grandiózus freskók díszítették, amelyek egy aranytrónuson ülő uralkodót ábrázoltak. „Milyen vakok is ezek az emberek! – gondolta Loken szomorúan. – Elég lenne egy napot... egyetlen napot eltölteniük az iterátorokkal, hogy belássák a tévedésüket! Hogy megértsék, ők hibáztak, de ettől még mind emberek, testvérek, és nem ellenségek. Hogy felfogják, látogatóik nem a pusztulás, hanem a megváltás üzenetével érkeztek. Hogy a Hosszú Éjnek vége, az emberiség ismét a csillagok közt jár, s az astartesek ereje és képességei segítik útján...” Egy ezüstfaragványokkal ékes folyosón érte utol a Harmadik Szakasz – a Locasta – harcosait, akik a százada minden alakulata közül a legkedvesebbek voltak a szívének. A szakaszparancsnok, Nero Vipus őrmester testvér nem csupán a bajtársa, de egyben legrégebbi és legigazabb barátja is volt. – Hogy állnak a testnedveid, kapitány? – kérdezte a vértől és koromtól maszatos vértezetű Vipus. – Flegmatikus vagyok, Nero. És a tieid? – Kolerikus. Bár ezzel csak a fehéren izzó dühöt szépítem. Épp most vesztettem egy embert, és két másik testvér is megsérült. Valami elzárja előlünk a folyosót. Valami nagy, aminek pokoli tűzereje van. – Gránáttal próbálkoztatok már? Hármat is bedobtunk, de semmi hatása nem volt. És látni sem lehet semmit. Mind hallottunk már ezekről a Láthatatlanokról, akik lemészárolták Sejanust. Az jutott eszembe, hogy esetleg... – A töprengést hagyd csak rám! Ki esett el? Vipus, aki egy kicsit magasabb volt, mint Loken, egy pillanatra lehajto tta a fejét. – Zakias.

– Zakias? Nem... – Az a valami a szemem előtt tépte darabokra, Garvi. Magamon érzem a hajó érintését! A hajó érintése. Régi mondás volt ez a Holdfarkasok közt. A Légió zászlóshajója a Bosszúálló Szellem volt, s a nehézségek és veszteségek idején az astartesek szerettek rá hivatkozni, mint egy szerencsehozó bűbájra, vagy egy totemre, ami hozzásegíti őket a megtorláshoz. – Zakiasért! – csikorogta Vipus. – Esküszöm, hogy megtalálom ezt az átkozott Láthatatlant, és... – Csillapodj, testvér! – mordult rá Loken. – A dühöd most nem lesz a hasznunkra! Gondoskodj a sebesültekről, míg én utánanézek ennek a láthatatlan ellenségnek! Vipus biccentett, majd összehívta az embereit. A kapitány elmasírozott mellettük, s a hátborzongatóan csöndes kereszteződés felé indult, ahol négy folyosó találkozott. A sisakjába épített szenzorok nem jeleztek semmi gyanúsat, s a lassan oszló füstből senki és semmi nem rontott rá. A padlót kicsipkéző lövésnyomok százai azonban óva intették. Zakias testvér szétszaggatott, véres teste a kereszteződés közepén hevert. Vipusnak igaza volt, nyomát sem látta az ellenségnek. Se mozgás, se hőnyomok. Az átellenben levő egyik választófal körül azonban töltényhüvelyek százai csillogtak a padlón. Szinte biztos, hogy a gyilkos ott rejtőzik. Lehajolt, fölvett a padlóról egy törött műanyag paneldarabot, majd behajította a folyosóra. Éles, fémes kattanás hallatszott, majd torkolattűz villant, és öt másodpercen át robbanólövedékek árasztották el a folyosót. A töltényhüvelyek ugyanazon a helyen hulltak a padlóra, mint korábban. Aztán elhallgatott a fegyver, s ismét csönd telepedett a folyosóra. A lövedékek füstölgő lyukakat martak a padlóba, a falakba, és a felismerhetetlenségig szétroncsolták Zakias holttestét. Kattogás, egymáson csúszó fém alkatrészek hangja... mintha egy fegyvert táraztak volna újra. A sisakjába épített szenzorok egy rövid időre megjelenő hőmintázatot érzékeltek. Egy test ennél többet bocsát ki. Akkor talán egy fegyver lehet az. – Van valami? – sétált oda Vipus. – Csak egy robotágyú – csóválta meg a fejét Loken. – Ez egy kicsit megnyugtat – mondta az őrmester. – Három gránát után már kezdtem attól tartani, hogy ezek a Láthatatlanok esetleg egyben sebezhetetlenek is. Idehívok néhány Pusztítót, hogy... – Inkább adj egy fáklyát! Vipus lecsatolt egy magnéziumfáklyát az övéről, és odanyújtotta. Loken aktiválta, majd bedobta a négyes kereszteződésbe. A következő pillanatban szervók búgtak föl, s gyilkos tűzív nyúlt a fehéren izzó fáklya után. – Garvi... – kezdte Vipus, de a kapitány nem várta meg, mit akar mondani. Berontott a folyosóra, néhány ugrással elérte a kereszteződést, s már ott is volt a válaszfalnál. Egy négylábú állványon páncélozott, automata géppuska ült, amit Loken egy rántással letépett a tartószerkezetéről. A fegyver füstöt okádva, szikrázva adta ki a lelkét. – Tiszta! – rikoltotta, mire a Locasta harcosai beóvakodtak a folyosóra. – Felvágós! – jegyezte meg epésen Vipus. A folyosó végén lévő ajtó egy pazarul berendezett, néma lakosztályra nyílt. – És most? – kérdezte Vipus. – Megyünk, megkeressük ezt a „császárt”. – Csak így? – Az első kapitány azt mondta, ők hamarabb odaérnek, mint mi. – Mióta versenyzik ő Garviel Lokennel? – Amióta a Tizedik Század hamarabb jutott be a palotába, mint az Első. De

ne aggódj, Nero, titeket, kisembereket akkor sem felejtelek el, amikor már híres és hatalmas leszek! Nero Vipus felnevetett, ami a sisak takarásában úgy hangzott, mint egy felbőszült bika prüszkölése. Bár attól, ami ezek után következett, mindannyiuknak a torkára forrt a nevetés. KETTŐ A Láthatatlanok Az Arany Trón előtt Lupercus – Loken kapitány? – Igen? – nézett föl a férfi. – Kérem, bocsásson meg a zavarásért! – mondta a nő. – Tudom, hogy elfoglalt. A kapitány félretette a karpáncélt, amit nagy műgonddal tisztogatott, és fölállt. Majd egy méterrel volt magasabb a nőnél, s a derekára csavart törülközőtől eltekintve teljesen meztelen. A nő szemei elkerekedtek a félisteni izomzat láttán, és alig bírta elfojtani az önkéntelen sóhajt. Csupa kemény, hibátlan, kötött izom. Forradással és hegekkel teli, sápadt, szeplős bőr. Esőszürke szemek, ezüstszőke haj. „Jóképű – szögezte le magában a nő. – Milyen kár érte!” „Micsoda pazarlás!” Így, majdnem teljesen meztelenül semmi nem leplezte a kapitány nem emberi mivoltát. A magasságán és testtömegén túl ott volt az astartesekre jellemző acromegáliás csonttorzulás, a széles arckoponya és állkapocs, s az összenőtt bordáktól páncéllemezre hasonlító mellkas. – Nem ismerem magát – tette le a férfi a rongydarabot, amivel a vértet tisztogatta, s komótosan megtörölte az ujjait. – Mersadie Oliton, hivatásos memorátor – nyújtott kezet a nő. A kapitány óvatosan megfogta a kezet, és megrázta. A nő ujjai teljesen eltűntek az astartes hatalmas markában. – Sajnálom! – kacarászott zavartan a memorátor. – Mindig elfelejtem, hogy önök nemigen élnek ezzel. Már úgy értem, a kézfogással. Tudom... elavult terrai szokás! – Nincs ellene kifogásom – mondta a férfi. – A Terráról érkezett? – Egy évvel ezelőtt indultam onnan – bólintott a nő. – A Tanács engedélyével csatlakoztam a Hadjárathoz. – Szóval, akkor maga... memorátor. – Tudja, hogy az mit jelent? – Nem vagyok ostoba! – mordult föl Loken. – Nem... természetesen nem – értett egyet azonnal Mersadie. – Nem állt szándékomban megsérteni. – Nem is vettem sértésnek, amit mondott – mérte végig a kapitány a nőt. Alacsony, törékeny teremtés volt, de emberi mércével mérve valószínűleg szemrevaló. Nem sok tapasztalattal bírt a nőkkel kapcsolatban, úgyhogy azt sem tartotta kizártnak, hogy mind törékenyek és gyönyörűek. Annyit azonban ő is tudott, hogy nem mindegyikük olyan sötét bőrű, mint ez a Mersadie nevezetű. Ez itt olyan fekete volt, mint a szén. Persze lehet, hogy ezt az árnyalatot valamiféle testfestékkel érte el. És a feje... szőrtelen volt, de nem azért, mert borotválta. Mintha soha nem is nőtt volna rajta haj. A tarkója felé pedig megnyúlt. Feltehetően mesterségesen tették ilyenné. – Miben lehetek a segítségére?

– Úgy tudom, ismer egy szerfölött... szórakoztató történetet. Szeretném meghallgatni, ha mód van rá. Hogy feljegyezzem, és így ne merülhessen feledésbe. – Melyik történetre gondol? – Amelyikben Hórusz megöli a Császárt. Loken izmai megfeszültek. Nem állhatta, amikor olyanok szólították a Hadurat a valódi nevén, akik még csak nem is voltak astartesek. – Hónapokkal ezelőtt történt – mondta kitérőn. – Biztosra veszem, hogy a legtöbb részletre már nem is emlékszem tisztán. – Én pedig úgy hallottam, méghozzá megbízható forrásból, hogy maga tudja a legpontosabban elmondani, mi és hogyan esett meg akkor és ott – makacsolta meg magát a nő. – És azt is hallottam, hogy a csatatestvérek közt ez az egyik legnépszerűbb történet. Loken elfintorodott. Bosszantotta, hogy a nőnek igaza volt. A főváros bevétele óta nemegyszer kérték – bár a „kikényszerítették” talán jobb szó lett volna – a történet elmesélését, s tucatnyi alkalommal elevenítette már föl, mi is történt valójában a palota tornyában. Valószínűleg Sejanus halála miatt akarták ennyiszer hallani. A Holdfarkasoknak katarzisra volt szükségük. Hallani akarták – hallaniuk kellett –, hogyan is álltak bosszút a kapitány haláláért. – Ki küldte épp hozzám, Oliton kisasszony? – Torgaddon kapitány – hajtotta le a fejét a nő. Lokent csöppet sem lepte meg a dolog. Az efféle húzások Torgaddonra voltak jellemzőek. – Másoktól már nagy vonalakban hallottam, hogy mi történt, de... maga ott volt, és a saját szemével látta, kapitány. Ezért is szeretném magától hallani, hogy... milyen volt. Milyen volt, amikor bejutottak a palotába? Mit találtak? Loken felsóhajtott, és az állvány felé pillantott, amin az erőpáncélja pihent. Épp hogy csak belekezdett a tisztogatásába. A főfedélzetről nyíló hálókamrája apró, parázsgömbökkel megvilágított, félhomályos helyiség volt. Az egyik, halványzöldre festett falon, a birodalmi sas stencilezett képe alatt Loken szent esküvéseinek és fogadalmainak szövegei voltak kifüggesztve. A levegő fegyverzsír és fertőtlenítőszerek szagától volt terhes. Csöndes, szinte békés volt, és Mersadie kényelmetlenül konstatálta, hogy ő zavarta meg ennek a helynek a nyugalmát. – Ha gondolja... később is visszajöhetek – mondta zavartan. – Egy alkalmasabb időpontban... – Jó lesz most – mondta a férfi, és visszaült a fémvázas székére. – Lássuk csak... Mikor végre bejutottunk a palotába, Láthatatlanokba futottunk. – Miért nevezték őket így? – húzta föl a nő a szemöldökét. – Mert nem láttuk őket. A Láthatatlanok már vártak rájuk, és valóban kiérdemelték a csúfnevüket. Tíz lépést, ha megtehettek, mikor az első csatatestvér meghalt. Fülsértő, csikorgó hang hallatszott, mire Edriusz testvér térdre roskadt, majd az oldalára dőlt. Az arcát roncsolta szét valamiféle energiafegyver, s a sisakja úgy folyt szét a koponyájával együtt, mint az olvadt viasz. A második lövés Nero őrmester mellett semmisített meg egy díszes tálalóasztalt, a harmadik pedig úgy roppantotta el Muriad testvér bal lábát, mint egy száraz nádszálat. A hamis Birodalom technoadeptusai egy eddig ismeretlen eljárással generált torzítómezővel szerelték föl a császár elit gárdistáit. A páncélzatukba épített generátor álcamezőt hozott létre körülöttük, a fegyvereik energiasugarai pedig ugyanolyan halálosak voltak, mint egy plazmanyaláb. Annak ellenére, hogy az astartesek teljes harckészültségben nyomultak előre, a császári testőrségnek sikerült meglepnie őket. Az álcázott harcosok még az ő szenzoraik számára is láthatatlanok voltak.

Ott voltak az orruk előtt, s csak arra vártak, hogy az űrgárdisták besétáljanak a csapdájukba. Loken azonnal tüzet nyitott, mire Vipus emberei követték. Rövid, halálos sorozatokkal pásztázták az előcsarnokot, s az egyik robbanólövedék végre el is talált valakit. Vérpermet szóródott szerteszét, majd felborult egy szék. Vipus is elkapott egyet – ugyanabban a pillanatban, ahogy Tarregus testvér feje szabályosan szétrobbant. Az pillanatok alatt kiderült, hogy ez az álcatechnika akkor működött a leghatékonyabban, ha a használói mozdulatlanok maradtak. A legapróbb mozdulatra is fodrozódni kezdett körülöttük a levegő, s áttetsző árnyakként jelentek meg az astartesek vizorai előtt. Loken villámgyorsan állított a vizora felbontásán, s így, hogy az egész világot fekete–fehérben látta, könnyebben észrevette a légmozgást, illetve a másodperc töredékére felbukkanó Láthatatlanokat is. Szemvillanás alatt három továbbival végzett, akikről a halál pillanatában lefoszlott az álca. Magas, ezüstpáncélos katonák voltak, vörös selyemben és cizellált vértekben, s akaratlanul is a Terra császári palotájának őreire emlékeztették Lokent. Ezek voltak hát azok, akik uruk egy biccentésére végeztek Sejanusszal és bátor kísérőivel. Nero Vipus most már szabályosan őrjöngött a szakaszát ért veszteségek miatt. Valóban magán érezte a hajó érintését. Egyik Láthatatlannal a másik után végzett, de közben elvesztette a jobb kezét, amit egy energianyaláb perzselt le. Loken kolerikus hangulatban volt, s átérezte Vipus haragját és fájdalmát. Azok, akik elestek, az ő barátai és bajtársai is voltak. Amint itt lesz az ideje, illő módon fogja meggyászolni a Locasta halott harcosait, de... még az Ullanor legsötétebb bugyrában sem fizettek ilyen rettentő árat a győzelemért. Elrohant a földön térdelő, összeégett jobbját markolászó Vipus mellett, berontott az első, a teremből nyíló fogadószobába, és egy hosszú sorozattal szórta meg a helyiséget. Brutális erő tépte ki a kezéből a villámvetőjét, így a hátára szíjazott lánckard után nyúlt. A fegyver felsivított, ahogy aktiválta, aztán, ahogy megpillantotta a levegő apró fodrozódásait maga előtt, arrafelé kaszált. A fűrészfogas penge páncélt és húst ért, valaki felsikoltott, majd a semmiből vér spriccelt a falakra és Loken páncéljára. – Lupercus! – rikoltotta a kapitány, majd két kézre fogta a lánckardot, és minden erejét beleadta a csapásba. A páncélja szervói, valamint a vért és a bőre közt feszülő mimetikus polimerek megsokszorozták az erejét, s három pusztító erejű csapása is célba ért. Vér és sikolyok... kiontott belek... majd az álcamező egy villanással kihunyt. Az ellenséges katona a földön fetrengve agonizált, s két kézzel próbálta visszatömködni a beleit. Mintha egy láthatatlan pöröly sújtott volna le Loken bal karjára, s az ütés ereje kis híján letépte a kapitány bal váll– lapját. Megpördült, és félköríves csapása ismét eltalált valamit. Egy fémdarab repült el a sisakja mellett, majd, mintha csak a puszta levegőből metszették volna ki, egy csillogó vértezetű alak tűnt elő a semmiből. Az álcamezeje fel–felvillant, aztán Loken felé sújtott hosszú pengéjű lándzsájával. Az acélhegy a kapitány sisakjáról csúszott le. Loken alacsonyra irányzott csapásával kiverte a Láthatatlan kezéből a fegyvert, s a lánckard szabályosan kettészelte a lándzsanyelet. A következő pillanatban a vállával taszította az ezüstvértest a falnak – olyan erővel, amitől nem egy díszes festmény is lezuhant. Ahogy a kapitány hátralépett, a Láthatatlan megtántorodott, és térdre roskadt. Loken felemelte a kardját, majd egy elegáns mozdulattal levágta az ellenséges harcos fejét. Nem indult azonban a villámvetőjéért. Helyette lassan körözni kezdett, s

árgus szemekkel figyelte a helyiséget, árulkodó nyomok után kutatva. Véres húsdarabokon tapodott, amik émelyítő cuppanással mállottak szét a csizmája talpa alatt. Kintről lövések zaja szűrődött be. Mikor harminc szívdobbanás után sem akart senki az életére törni, felvette a padlóról a villámvetőjét, és az övére csatolta. Két Holdfarkas lépett be a helyiségbe, akiket egy intéssel a bal oldali folyosó felé küldött. – Felfejlődni! – adta ki a parancsot. – Tovább! Egyik csatatestvér a másik után jelentkezett be az éterben. – Nero? – Húsz méterrel vagyok mögötted! – Hogy van a kezed? – Hátrahagytam. Egyébként is csak akadályozott volna. A helyiség túlsó feléből egy lépcsősor nyílt – tizenhat márványgrádics, amelyek tövében egy kibelezett Láthatatlan holtteste hevert. A korlát faragványai magukban is igazi remekművek voltak, csupa egymásba fonódó szál és inda. Loken lassan elindult fölfelé, s mintha ezzel együtt maga mögött hagyta volna a harcot és a csatazajt is. Egyedül a léptei dobbanása visszhangzott a csöndben, s a lánckardjáról csöpögő vér, ami hosszú, nyúlós gyöngyfüzért rajzolt mögé a fehér lépcsőfokokra. Aztán fölért, s belépett a rövid folyosó végén nyíló ajtón. A torony belső falai között járt, egy majd száz méter átmérőjű s közel egy kilométer magas helyiségben. Széles ónixplatform ölelte körül a tornyot, s alant is, fölfelé is hasonló gyűrűk övezték az épületet. Ahogy letekintett, Loken úgy becsülte, hogy valahol a közepén lehet. Óvatosan tett egy kört, s szemügyre vette az ónixgyűrűk közt feszülő, csillogó üveglapokat, amelyek áttetsző pajzsként tartották távol a kinti vérengzés és csata látványát és hangjait. Csak a felcsapó lángok és a robbanások visszfénye világította meg az üveget. Egy széles csigalépcső vezetett föl a következő szintre, s miközben egyre följebb hágott, Loken folyamatosan a környezetét figyelte, Láthatatlanok nyomai után kutatva. Semmi. Se hang, se mozgás, se az élet bármilyen nyoma. Csak a kint tomboló tűzvész lángjai táncoltak az ablaküvegen. Öt emeletet mászott meg... majd a hatodikat... aztán megállt. Ostobának érezte magát. A torony valószínűleg üres. Ezt a tisztogató akciót másokra kellett volna hagynia, s a Tizedik Századot valami fontosabb célpont ellen vezetni. De ha üres... vajon miért védelmezték olyan pokoli elszántsággal a Láthatatlanok? Felnézett, és maximális felbontásra állította a sisakja vízórát. Úgy háromszáz méterrel följebb mozgásra lett figyelmes. Csak egy pillanatig tartott, de a szenzorok hőnyomot is találtak. – Nero? – Igen, kapitány? – Merre vagytok? – A torony lábánál! Kemény ellenállásba ütköztünk! Mi... A szavait fegyverropogás és robbanólövedékek mennydörgése nyomta el egy pillanatra. – Kapitány! Ott vagy még?! – Igen! Jelentést! – Erős ellenállásba ütköztünk, és egyelőre nem sikerült... hol va... A kapcsolat megszakadt, bár Lokennek egyébként sem állt szándékában megadni a jelenlegi pozíciója koordinátáit.

Volt valaki még rajta kívül ebben a toronyban, és a csontjaiban érezte, hogy a legfelső emeleten vár rá. Föntről halk, csikorgó–zúgó hang hallatszott, mint egy hatalmas szélmalom lapátjainak nyögése. Ilyen magasságból már a főváros javát belátta. A hatalmas épületek sziklaszirtekként emelkedtek ki a füsttengerből, s nem egy tükörborítását vörhenyes fénybe vonta az utcákat felfaló tűz. Az ég is lángolt, s a lassan megsűrűsödő sötétségben szembántóan fényesek voltak a cikázó lézersugarak. A „Császár” fővárosa megérezte a lecsapó astartesek dühét. De vajon maga az uralkodó is megérezte–e már? Loken felsétált az utolsó emeletre, s megmarkolta a villámvetőjét. A torony tetején járt, irdatlan kristályüveg kupola alatt, ami folyamatosan csikorgott, ahogy a fototropikus lemezek az újabb és újabb fényforrások felé próbáltak fordulni. Az ónixfekete padlón széles, magas támlájú aranytrónus állt. A három lépcsőfokot azonban nem tapodták lábak, a kartámaszokon nem nyugodott kéz. Az örökké a fény felé forduló trónus üres volt. Loken csalódottan eresztette le a fegyverét, majd elindult az aranyemelvény felé. Aztán, ahogy tudatosult benne, hogy nincs egyedül, megtorpant. Magányos alak állt a kupolát alkotó ablakok egyike előtt, a háta mögött összekulcsolt kézzel, s a kinti tüzes infemót bámulta. Ahogy megfordult, a kapitány látta, hogy egy idős férfi az. Gazdagon hímzett, földig érő köpenyt viselt, s keskeny, csontos arcát gyér, ősz haj keretezte. A szemeiben végtelen szomorúság csillogott. – Megvetlek! – mondta archaikus akcentussal. – Megvetlek, betolakodó! – Tudomásul veszem – mondta Loken. – A harcnak azonban vége. Láttam, hogy magad is nyomon követted az eseményeket idefentről, úgyhogy nyilván te is tisztában vagy vele. – Az Emberiség Birodalma végül győzedelmeskedni fog az ellenségei felett! – mondta az idős férfi megvetően. – Így igaz – bólintott a kapitány. – Pontosan így lesz, erre a szavamat adom! A másik úgy rázta meg a fejét, mint aki nem teljesen érti az óriás szavait. – Gondolom, az úgynevezett „Császárral” beszélek – folytatta, majd deaktiválta és eltette a kardját. A villámvetőjét azonban továbbra is az idős férfira szegezte. – Úgynevezett? – visszhangozta dühös hitetlenkedéssel az ősz uralkodó. – Úgynevezett?! Minden szavad szentségtörésnek számít ezen a szent helyen, idegen! Én a Császár vagyok! Az Egyetlen, az emberi faj megmentője és védelmezője! Te pedig, gonosz, démoni teremtmény... – Ugyanolyan ember vagyok, mint te. – Arcátlan imposztor vagy! – torkolta le az ősz férfi. – Torz óriás, aki épp csak emlékeztet egy emberre. És már csak azért sem lehetsz a mi fajtánk, mert ember soha nem támadna egy másik emberre ilyen vérszomjas kegyetlenséggel! Azzal undorodva az ablak felé intett, amin a várost elemésztő lángok visszfényei táncoltak. – A te ellenséges viselkedéseddel kezdődött minden – mondta Loken kimérten. – Eszedbe sem jutott elhinni vagy akár csak fontolóra venni, hogy amit a követeink mondtak, talán igaz is lehet. Ehelyett kivégeztetted őket, s ezzel te magad idézted a saját fejedre a bajt. A mi feladatunk az ember iség újraegyesítése. A Császár parancsára cselekszünk, s az ő utasításának megfelelően járjuk az univerzumot, elveszett testvéreink után kutatva. A többségük örömmel üdvözöl minket. Ti ellenálltatok. – Hazugságokkal traktáltatok minket! – Az igazság üzenetét hoztuk.

– Az igazságotok istentelen blaszfémia! – Az igazság nem rendelkezik erkölcsi töltéssel, uram – csóválta meg a fejét Loken. – Szomorúsággal tölt el, hogy ugyanazokat a szavakat használjuk, mégis ennyire különböző felhanggal. Félek, ez az, ami végül ehhez a vérontáshoz vezetett. – Békében is hagyhattatok volna bennünket – suttogta a vénember, s egy pillanatra mintha minden erő eltűnt volna a szavaiból és a tartásából. – Tessék? – kerekedett el Loken szeme. – Ha a népeink filozófiája ennyire eltér, akár békében is hagyhattatok volna minket. Mégsem tettétek. Miért? Miért kellett lerombolnotok a civilizációnkat? Ekkora veszélyt jelentettünk volna rátok nézve? – Azért tettük, mert az igazság... – ... nem rendelkezik erkölcsi töltéssel – bólintott az idős pátriárka. – De te, idegen hódító, miközben ennek az igazságnak a nevében harcolsz, erkölcstelenné válsz! Loken döbbenten konstatálta, hogy erre nem igazán tud mit felelni. Megemelte hát a fegyverét, és közelebb lépett. – Kérlek, uram, add meg magad! – Felteszem, te vagy a seregetek parancsnoka – fonta össze a karjait az uralkodó. – A Tizedik Századé. – Akkor nem te vagy a fővezér... pedig azt hittem, tekintve, hogy a csapataid előtt járva te hatoltál be elsőnek a palotába. Én a fővezérre vártam, és csak neki vagyok hajlandó megadni magam! – A megadásod feltételei nem képezik tárgyalás alapját, uram. – A büszkeségem utolsó morzsáit is elvennéd tőlem? Szavamat adom, hogy megadom magam, de csak személyesen a seregetek főparancsnokának! Menj, kerítsd őt elő! Mielőtt Loken bármit is válaszolhatott volna, tompa dörej visszhangzott végig a kupolán. Az idős férfi elsápadt, és riadtan lépett hátra kettőt. A fekete páncélos alakok úgy emelkedtek föl a mélyből, mint a pusztítás angyalai, szárnyak nélkül repülve. A tíz astartes rohamosztagos hátirakétái mögött felkavarodott a levegő. Az Első Század veterán harcosai voltak, a katulánus Őrzők, elsők a harcban, utolsók a visszavonulásban. Egyik a másik után ereszkedett le az ónixfekete padlón, s a hátirakéták zúgása is elcsöndesedett lassan. Parancsnokuk, Kalus Ekaddon lapos oldalpillantást vetett Lokenre. – Az Első Század parancsnokának üdvözletét és elismerő szavait hozom, Loken kapitány – mondta. – Úgy tűnik, sikerült megelőznöd bennünket. – Hol az Első Kapitány? – Még odalent – mondta Ekaddon. – Takarít. Aztán bekapcsolta a sisakrádióját. – Itt Ekaddon a Katulánusoktól! Elfogtuk a hamis császárt... – Nem – mondta Loken hűvösen. Ekaddon arcát fekete maszk takarta, szemeit üres, hideg lencsék, az arcvonásaiból semmit nem lehetett látni. A gesztusai azonban épp elég ékesszólóak voltak. – Elnézést, kapitány! – hajolt meg alig észrevehetően. – A fogoly és a dicsőség természetesen a tiéd. – Nem így értettem – rázta meg a fejét Loken. – Ez az ember csak a főparancsnoknak hajlandó megadni magát. Ekaddon megvetően horkant föl, s az emberei gúnyosan felnevettek. – Ez a fattyú azt követelhet, amit csak akar, kapitány, de csalódni fog! – Épp egy ősi birodalmat zúzunk szét, Ekaddon parancsnok! – szegte föl az állát Loken. – Győztesként miért ne mutathatnánk némi tiszteletet a legyőzöttekkel szemben? Vagy talán ennyire barbárok lennénk? – Kivégeztette Sejanust! – kiáltotta az egyik rohamosztagos.

– Így igaz – bólintott Loken. – És akkor ezért cserébe mi is végezzük ki őt? Vajon a Császár – akit mind szeretünk és tisztelünk – nem azt tanítja nekünk, hogy legyünk nagyvonalúak a győzelemben? – A Császár – akit mind szeretünk és tisztelünk – most nincs itt velünk! – mondta Ekaddon. – Ha nem érzed, hogy a szelleme most is velünk van, kapitány, akkor nem sok jövőt jósolok a Hadjáratnak! – komorodott el Loken. Ekaddon egy hosszú pillanatig szótlanul méregette Lokent, majd rádiójelet küldött a flottának. A Tizedik Század parancsnoka biztosra vette, hogy Ekaddon nem az érvei súlya előtt hajolt meg. A rohamosztagosok parancsnoka az Első Században szolgált, számos csata veteránja volt, a parancsnoka különösen kedvelte – de Loken akkor is magasabb rangban szolgált. – Üzenetet küldtünk a főparancsnokunknak – biccentett az idős férfi felé Loken. – Idejön? – kérdezte az uralkodó izgatottan. – Most? – Megszervezzük, hogy találkozhass vele! – mordult rá Ekaddon. A választ úgy két pere múlva kapták meg. A palota fölött astartes vadászgépek és csapatszállítók húztak el, majd kilőtték a rakétáikat, s a déli horizont lángba borult. Loken a gyűrűplatformokat figyelte, a fekete járólapokon táncoló fényt. Aztán a felismerés késként hasított belé, s megmerevedett. Már értette, miért is ragaszkodott hozzá az öregember, hogy a főparancsnok személyesen jöjjön ide. Megfordult, az oldalához szorította a villámvetőt, és az üres trón felé indult. – Mit csinálsz? – kérdezte az ősz férfi zavartan. – Hol van?! – csattant föl Loken. – Hol van az igazi uralkodó?! Ő is láthatatlan? – Vissza! – rikoltotta a vénember, majd nekiugrott az űrgárdistának. Hangos dörrenés hallatszott, majd az idős férfi mellkasa szétrobbant, a ruhája lángra kapott, s élettelen teste a gyűrűplatformról a mélybe zuhant. – Még soha nem öltem császárt! – nevetett föl Ekaddon, és leeresztette a sorozatvetőjét. – Ostoba! – vicsorodott el Loken. – Nem ő volt a császár! A valódi uralkodó egész végig idebent lapult! Azzal az üresen ásító trón felé nyúlt. Valami megmozdult a trónszéken – alig több vándorló árnyéknál, de mégsem az. Csapda! Erre az egyetlen szóra sem maradt már ideje. A trón megremegett, és pusztító energiahullám száguldott végig a kupolatermen. Hasonló volt ahhoz, amit a Láthatatlanok álcapajzsai és fegyverei használtak, de százszor erősebb. Forgószélként tarolta le az astarteseket, s a kupola ablakai egy pillanat alatt szétrobbantak. A katulánus Orzók többsége azonnal szörnyethalt, holttestüket a lökéshullám taszította a mélybe. Az egyikük egy oszlopot kapott telibe, s a gerince a keramitvértezet ellenére is elroppant. Úgy hullt alá a lángokban álló városba, mint egy rongybaba. Ekaddonnak sikerült elkapnia egy másik ablakkeretet, még mielőtt kizuhant volna a toronyból. Tíz plasztacélba bújtatott ujjal kapaszkodott a fémfelületbe, miközben üvegszilánkok ezrei találták telibe a testét. Ott lógott a kilométeres mélység fölött, s minden erejével dacolt a gravitációval. Lokent, aki a legközelebb állt a trónhoz a robbanás pillanatában, leverte a lábáról az energiahullám, s a szörnyű mélység felé hajította. Fehér vértezete szikrát vetett az ónixpadlón, s mély árkokat mart a csillogó felületbe. Úgy pörgött, akár a falevél a viharban, aztán páncélkesztyűs ujjai fogódzót találtak, s kétségbeesetten, az ájulással küszködve próbálta megtartani magát a gyűrűplatform peremén. Reszkető, zöld fényfolt jelent meg előtte, ami nyalábbá nyúlt, aztán már olyan fényes volt, amivel a sisakja szűrői sem boldogultak... majd a

teleportsugár kihunyt, s a helyén egy isten állt. Valóságos óriás volt, aki mellett a legmagasabb astartes is eltörpült. Míves, fehérarany vértet viselt, rajta egymásba kapaszkodó rúnákkal, s középütt egy stilizált, nyitott szemmel. Széles vállaira hószín köpeny borult. Az arca tökéletesen arányos volt, minden részletében hibátlan, s még a lángok fényében is szemkápráztatóan szép. Egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, minden izmát megfeszítve. Aztán, ahogy az energiahullám átsöpört rajta, de megmozdítani nem bírta, felemelte a villámszóróját, és leadott egy lövést. Egyetlenegyet. Valaki felsikoltott, bár a hangját elnyomta a dörej. Aztán az energiafal elenyészett, a forgószél elcsendesedett, s az ónixfekete platformra jégesőként záporoztak a széthasadt üvegdarabok. Ekaddon lassan lemászott a meghajolt ablakkeretről, majd feltápászkodott a padlóról. Aztán, ahogy megpillantotta a toronymagas alakot, ismét fél térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. – Nagyuram! Loken érezte, hogy a csillogó ónixfelület kezd engedni. Még néhány másodperc, és lezuhan. Aztán, abban a pillanatban, ahogy átbukott a peremen, egy erős kéz kapta el a csuklóját, és visszarántotta a platformra. A kapitány oldalt gördült, majd nyögve, zihálva föltápászkodott. Ahogy a trón felé pillantott, a gomolygó füstben egy megfeketedett csontvázat látott, ami élettelen kezeit még mindig a kartámaszokon nyugtatta. – Így bánok el minden zsarnokkal és csalóval! – dübörögte a fölébe magasodó isteni alak. – Lupercus... – mormolta Loken. – Hagyjuk a formaságokat, kapitány! – mosolyodott el Hórusz. – Kérdezhetek valamit? – szólt közbe Mersadie Oliton. Loken leakasztott egy köpenyt a fogasról, s miközben magára kanyarította, biccentett. – Hogyne! – Tényleg nem hagyhattuk volna békén őket? – Nem. Tegyen föl egy jobb kérdést! – Jó, rendben. Milyen? – Kicsoda milyen? – Hórusz. – Ha meg kell kérdeznie, az azt jelenti, hogy még nem találkozott vele. – Valóban nem találkoztam vele, kapitány, és már jó ideje várok az audienciára. Úgyhogy nagyon szeretném tudni, mit gondol Hórusz... – Hadúr! – mondta Loken keményen. – Azt gondolom, hogy ő Hadúr, a Holdfarkasok vezére, és egyben a Császár – akit mind szeretünk és tisztelünk – akaratának hű végrehajtója. Ő az első és leghatalmasabb a primarchák közt. S épp ezért tekintem sértőnek, ha egy halandó közember kellő tisztelet nélkül veszi a szájára a nevét! – Ó... én... én tényleg nagyon sajnálom, kapitány! Nem akartam... – Biztosra veszem, hogy nem akarta, de ő akkor is Hórusz Hadúr. Maga memorátor. Jobb, ha ezt is HÁROM Megszállás A memorátorok A négy között Az első memorátorok a fővárosért vívott csata utáni harmadik hónapban csatlakoztak az expedíciós flottához. Egyenest a Terráról érkeztek, s bár már azóta kísérték krónikások a sereget, hogy a Császár kétszáz standard évvel

korábban meghirdette a Hadjáratot, ennyien még soha nem érkeztek csupán azért, hogy megörökítsék a háború minden mozzanatát. Korábban magányos önkéntesek vagy szemtanúk voltak a feljegyzések készítői, akik a vonuló seregekhez csapódtak, de az írásaikat legjobb esetben is rendszertelennek és pontatlannak lehetett nevezni. Az, hogy hogyan is örökítettek meg egy eseményt, sokban függött a szituációtól, s volt, hogy nem csupán a művészi önkifejezés vágya motiválta őket, hanem egy–egy hadvezér vagy primarcha bőkezűsége is, aki úgy gondolta, hogy a tetteit versben, prózában vagy festményen is halhatatlanná kellene tenni. Miután az ullanori győzelmet követően a Császár visszatért a Terrára, úgy döntött, formálisabb és hivatalosabb módot kell találni az emberiség egységesítését célzó erőfeszítések megörökítésére. A Terra újsütetű Tanácsa teljes mellszélességgel állt ki a terv mellett, főleg hogy a memorátorok szervezetének létrehozását deklaráló rendeletet maga Malcador, a Pecsétőr, a Tanács Első Lordja ellenjegyezte. A memorátorokat a tehetségük alapján választották ki, került közéjük mindenféle rendű és rangú ember a Terráról, valamint más kulcsfontosságú világokról. Hamarosan felkészítették és útra is bocsátották őket a szélrózsa minden irányába tartó expedíciós hadtestekkel együtt. A feljegyzések szerint akkortájt négyezer–kétszáznyolcvanhét elsődleges expedíciós flotta vágott neki az univerzumnak, amit a nyomukban járó második hullám hatvanezer flottillája követett. Ezek katonákat, élelmiszert, gyógyszert és felszerelést szállítottak, továbbá ellátták azt a háromszázhetvenkét további primer expedíciós hadtestet, amelyeket azért

vontak vissza, hogy feltöltsék a soraikat, s ismét felfegyverezve újfent csatába küldjék őket. A rendelet kihirdetését követő hónap során majdnem négy és félmillió memorátor indult útnak. – Fegyvert is adjatok a nyavalyásoknak! – mondta állítólag Russ primarcha. – Akkor két vers között talán néhány csatát is megnyernek nekünk! Russ megjegyzése az egész katonaság és militáris nemesség hozzáállását híven tükrözte. A primarcháktól egészen a közkatonákig mindenki értetlenül állt a Császár döntése előtt, aki, ahelyett hogy továbbra is a seregei élén já volna, visszavonult a palotájába a Terrán. A döntését, hogy Hóruszt nevezte ki maga helyett a Hadjárat élére, senki nem kérdőjelezte meg. A hadúri tisztség szükségességét már annál inkább. A Terra Tanácsának létrejötte volt a következő kellemetlen hír. Mióta megszületett a Nagy Hadjárat gondolata, a Császár és a primarchák alkotta Haditanács volt a birodalmi autoritás középpontja. Ez az új szervezet azonban megbontotta az eddigi erővonalakat, ami – tekintve, hogy nem is katonák, hanem civilek alkották – szerfölött bosszantó volt. A Hórusz Hadúr vezetésére bízott Haditanács innentől kezdve csak és kizárólag a Hadjáratra összpontosított. A memorátorok – többségük buzgó és lelkes, akik örömmel követték a katonákat – ennek a politikai játszmának a kellős közepén találták magukat, s bármerre is mentek, mindenhol bizalmatlanság és gyanakvás fogadta őket. Ilyen körülmények között nem volt egyszerű teljesíteni a feladatukat. Valamivel később azután, amikor az eaxector tributi adminisztrátorai elkezdték felkeresni az expedíciós flottákat, a katonák dühe új, jogosabb célpontot talált. Három hónappal a fővárosért vívott csata után azonban a memorátorokat még meglehetősen hideg fogadtatásban részesítették. Egyikük sem tudta, mire is számítson. A többségük még soha nem járt a szülővilágától távol. Tapasztalatlanok és ártatlanok voltak, túlbuzgók és ügyetlenek. A fogadtatás aztán pillanatok alatt kemény cinikust faragott belőlük. Mikor csatlakoztak a 63. flottához, az még mindig a rendszer központi világa körül állomásozott. A megszállás már kezdetét vette, s a katonai intervenció során darabokra szedték a „Birodalom” közigazgatási rendszerét, s új embereket ültettek a vezető pozíciókba.

Folyamatos volt a légi forgalom a flotta és a bolygófelszín között, s a Birodalmi Gárda számos alakulatát küldték a felszínre, ahol a közbiztonság fenntartásáért feleltek. A „császár” halálát követően hamarosan összeomlott a szervezett ellenállás, de a nyugati kontinens városaiban – és a rendszer három másik planétáján is – még jó darabig fellángoltak az utcai harcok. Lord Varvaras vezértábornagy – egy talpig becsületes, régi vágású veterán – volt az expedíciós flotta mellé rendelt katonai erők parancsnoka, aki már nem először került abba a helyzetbe, hogy az astartesek után takaríthatott. – Egy haldokló még ráng néhányat, mielőtt kileheli a lelkét – mondogatta sztoikus nyugalommal. – A mi feladatunk, hogy megbizonyosodjunk róla, tényleg halott–e. A Hadúr beleegyezett, hogy a „császár” állami temetést kapjon. Mivel az elfoglalt világok lakóit nem megsemmisíteni akarták, hanem integrálni a Birodalomba, ez tűnt logikus lépésnek, hogy megnyerhesse a szimpátiájukat. Voltak, akik szót emeltek ezen döntése ellen, tekintve, hogy Hastur Sejanus és a főváros ostroma során elesett csatatestvérek ünnepélyes temetése óta alig néhány nap telt el. Nem egy tiszt – köztük Abaddon – nyíltan megtagadta, hogy a harcosai részt vegyenek Sejanus gyilkosának temetésén. A Hadúr megértette és elfogadta a döntésüket, mert akadtak mások, akik a helyükre állhattak. Dorn primarcha, akit a VII. Légió harcosai, a Birodalmi Öklök kísértek, már nyolc hónapja a 63. flottával utazott. Mivel sem ő, sem az emberei nem vettek részt a bolygórendszer annektálásában, Rogal Dorn beleegyezett, hogy seregével díszkíséretet ad a halott „császár” temetésén. S tette ezt azért, hogy a Holdfarkasok becsületén ne essen folt. A Birodalmi Öklök sárga páncélba öltözött csatatestvérei alkották hát a sorfalat a szertartáson, miközben a halottat kísérő menet lassan átvonult a romos városon. A Hadúr parancsára – aki ebben a kérdésben a kapitányaira és a Mournivalra hallgatott – ezen az eseményen egyetlen memorátor sem lehetett jelen. Ignace Karkasy bevonult a pihenőszobába, beleszimatolt az asztalon álló borospalackba, majd elfintorodott. – Frissen bontva – mondta Keeler. – De helyi vinkó! – fanyalgott Karkasy. – Micsoda egy szemétdomb ez a birodalmacska! Nem meglepő, hogy ilyen gyorsan elesett. Egy olyan kultúra, ami efféle lőrét bornak nevez, csoda, hogy ennyi ideig is kihúzta! – Ötezer esztendeig állt fönn, és átvészelte a Hosszú Éjt – csóválta meg a fejét Keeler. – Kétlem, hogy a boruk minőségének sok köze lett volna a túlélésükhöz. Karkasy töltött magának egy pohárral, belekortyolt, majd felsóhajtott. – Effélét szopogatva itt még a valósnál is hosszabbnak tűnhetett a Hosszú Éj! Euphrati Keeler megcsóválta a fejét, majd visszatért ahhoz, amivel eddig is foglalatoskodott – egy nagy felbontású képrögzítő tisztogatásához. – És akkor még szót sem ejtettünk az izzadságról – heveredett le Karkasy egy kanapéra, s a poharat széles mellkasára helyezte. Ismét belekortyolt a borba, majd a szemeit forgatva támasztotta a fejét a karfának. Magas, erős testfelépítésű férfi volt, méret után készült, elegáns ruhában. Kerek arcát valóságos fekete sörény keretezte. – A micsoda? – nézett föl Keeler. – Az izzadtság, drága Euphratim! Az izzadtság! Jó ideje figyelem már az astarteseket. Valóságos óriások, nem igaz? Úgy értem, minden tekintetben. – Astartesekről beszélünk, Ignace – sóhajtott föl a nő. – Mi mást vártál? – Hát... az igazat megvallva izzadtságot nem. Végül is ők a mi halhatatlan bajnokaink, és mint ilyenektől, az ember azt várná, hogy... jobb szaguk legyen.

Illatuk! Mint a fiatal isteneknek! – Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy a csudába válogattak be téged is, Ignace – ingatta a fejét Euphrati. – A költészetem szépsége indította meg őket, kedvesem! – vigyorgott Karkasy elégedetten. – Az, ahogy a szavakkal bánok. Bár úgy érzem, ezt a képességemet itt igencsak próbára teszik. Hogy is kezdjem hát... „Hős astartesek, szívük csupa tűz / De ez a bűz / Elűz...” Felnevetett, mint aki roppant elégedett önmagával. Aztán Keelerre sandított, de a nő zajos ováció helyett visszatért a képrögzítő tisztogatáshoz. Aztán egyik pillanatról a másikra dühösen lecsapta az eszközt. – A fenébe is! Szervitor! Ide! Az egyik, eddig csöndben várakozó szervitor sietett oda hozzá vékony lábain. A nő odanyújtotta neki a gépet. – Ennek az eszköznek a kioldó mechanizmusa meghibásodott. Hozd ide a tartalék képrögzítőm, ezt pedig javíttasd meg! – Igen, úrnőm! – csikorogta a szervitor, és kisietett a pihenőből. Keeler is töltött magának egy pohárral, majd az emeleti karzatra támaszkodott, és lenézett. Alattuk, egy félemelettel lejjebb, a többi memorátor épp ebédhez készülődött. Háromszázötven férfi és nő ült gondosan megterített asztalok mellett, körülöttük szervitorok sürögtek. Aztán megszólalt egy gong. – Máris ebédidő van? – kérdezte Karkasy. – Igen. – És megint egy nyavalyás iterátort látunk vendégül? – így van. Megint Sindermann lesz az. A téma az élő igazság közhírré tétele. – Akkor, azt hiszem, inkább idefent ebédelek – kocogtatta meg a poharát a férfi. – Rossz vagy! – nevetett föl Euphrati. – De szerintem, ez alkalommal én is csatlakozom hozzád. Magas, sápadt, karcsú nő volt, aki hiába viselt katonai surranót és terepmintás ruházatot, a férfiholmi csak még inkább kiemelte női báját. – Egész elbeszélő költeményt tudnék rólad írni! – csillant föl Karkasy szeme. A nő a füle mögé simított egy szőke tincset, és felhorkant. A férfi közeledésének hárítása lassan a napi rutinja részévé vált. – Mondtam már, Ignace! Nem vagyok vevő a nyálas próbálkozásaidra. – Talán nem szereted a férfiakat? – billentette oldalra a fejét Karkasy. – Miért? – Úgy öltözöl, mint egy férfi. – Te is. Te szereted a férfiakat? Karkasy színpadiasan a szívéhez kapta a kezét, mint akit mélyen megsebeztek a nő szavai, de közben mindvégig ügyelt rá, nehogy egy csepp is kifolyjon a poharából. Felpillantott a félemelet mennyezetére festett alakokra, és lebiggyesztette az ajkát. Nem tudta, mit is akarnak jelképezni. A hullahalmokból és a rajtuk álló alakokból kiindulva, akik széttárt karral, némán üvöltötték az égre diadalukat, nyilván valamiféle jelentős győzelmet. – Ilyesmire számítottál? – kérdezte csöndesen. – Tessék? – Mikor kiválasztottak... Mikor engem megkerestek, úgy éreztem... – Hogy? – Olyan... büszkének éreztem magam. Úgy képzeltem, hogy a sereggel együtt én is bejárom a világegyetemet, és részese leszek majd az emberiség legnagyszerűbb pillanatainak. Azt hittem, olyan magasztos... kegyelmi állapotba kerülök majd, amitől igazi remekműveket fogok tudni alkotni. – És nem? – A nemes harcosok, akiknek a dicsőítésére küldtek bennünket, ha akarnák, se lehetnének ennél kevésbé segítőkészek. – Nekem azért már volt némi sikerélményem – somolygott a nő. – Ma

például jártam a parancsnoki szinten, és készítettem néhány igazán jó képet. Kérvényeztem, hogy lemehessek a felszínre, hogy a saját szememmel láthassam a harci zónát. – Sok szerencsét hozzá! Az én kérvényeimet eddig még rendre elutasították, szóval... te se számíts sok jóra! – Ezek harcosok, Ignace! Egész életükben azok voltak. Nem sokba nézik a magunkfajtát. Számukra mi csak utasok vagyunk. Vendégek. Hívatlan vendégek. – Neked akkor is sikerült összehoznod pár jó felvételt. – Úgy tűnt, nem bánják, hogy ott vagyok – vonta meg a vállát a nő. – Ez azért lehet, mert úgy öltözöl, mint egy férfi – vigyorodott el ismét Karkasy. A pihenő ajtaja feltárult, és egy újabb alak csatlakozott hozzájuk. Mersadie Oliton egyenest az asztalt vette célba, elmarta a borospalackot, töltött magának egy pohárral, és azonnal fel is hajtotta. Aztán csak állt ott, üveges tekintettel bámult kifelé a hatalmas panorámaablakon. – Ezt meg mi lelte? – méregette a férfi gyanakvón. – Sadie? – tápászkodott föl a kanapéról Euphrati. – Mi történt? – Úgy tűnik, épp most sértettem vérig valakit – motyogta a nő, majd töltött magának még egy pohárral. – Megsértettél valakit? De... kicsodát? – kérdezte Karkasy. – Egy Loken nevezetű űrgárdista barmot! Micsoda beképzelt egy szarházi! – Te Lokennel beszéltél? – pattant föl a férfi azonnal. – Lokennel?! Úgy érted, hogy a Tizedik Század parancsnokával, Loken kapitánnyal? – Igen – biccentett Oliton szórakozottan. – Miért? – Én már hónapok óta próbálok a közelébe jutni – csóválta meg a fejét Karkasy. – Azt beszélik, az összes kapitány közül ő a legállhatatosabb, és a pletykák szerint ő veszi majd át Sejanus helyét. Hogyan sikerült engedélyt szerezned, hogy beszélj vele? – Sehogy – vonta meg a vállát a nő. – Jó sok kilincselés után arra kaptam lehetőséget, hogy Torgaddon kapitánnyal beszélhessek. Úgy hiszem, már ez is szép teljesítmény, de a kapitánynak nem sok kedve volt velem csevegni. Mikor a megbeszélt időpontban a szállására mentem, a szárnysegédje már várt, és azzal küldött el, hogy a kapitánynak épp más dolga van. Viszont elvitt Lokenhez. Lokennek van egy igazán remek története a maga számára! Ezt üzente. – És tényleg jó történet volt? – A legjobb, amit valaha hallottam – bólintott Mersadie. – De... aztán mondtam valamit, ami nem tetszett neki, és ezzel mindent elrontottam. Porszemnek éreztem magam mellette. Egy nagyon kicsi porszemnek. Újra belekortyolt a borba, és komoran megcsóválta a fejét. – És izzadságszaga volt? – kérdezte Karkasy. – Nem. Olajszaga volt. Szappan és olaj. – Akkor esetleg... engem is be tudnál mutatni neki? Lépteket hallott, aztán valaki a nevén szólította: – Garvi? Loken leeresztette a kardját, és kinézett a gyakorlóketrecből. Nero Vipus állt a vívóterem ajtajában. Tetőtől talpig feketét viselt – fekete nadrágot, csizmát, laza mellényt –, ami mintha csak még jobban kiemelte volna a keze hiányát. A sérült kezet steril zselébe tették, a csonka csuklót pedig olyan oldatokkal és szérumokkal kezelték, amelyek egy hét alatt lassan befogadóvá tették a szöveteket. Így remélhetőleg a kézimplantátumot sem fogja kilökni a szervezete. A bíborvörös hegek még mindig jól látszottak. Ott, ahol Vipus a saját kezébe hasított a lánckardjával.

– Mi az? – Valaki látni akar. – Ha megint egy átkozott memorátor... – Nem – rázta a fejét Vipus. – Torgaddon kapitány az. Az őrmester félreállt, Loken pedig deaktiválta a gyakorlóketrecet. A céltáblák, bábuk és pengék mozdulatlanná merevedtek, a ketrec felső része a plafonba, az alsó a padlóba húzódott vissza. Tarik Torgaddon lépett be a terembe. Ő maga is terepruhát viselt, ami fölé hosszú, ezüstösen csillogó láncinget húzott. Darabos, fekete hajjal keretezett arcára széles, hófehér vigyor ült ki. – Köszönöm, Vipus – biccentett oda az őrmesternek. – Hogy van a kezed? – Javítás alatt, kapitány. Hamarosan újat kapok. –Az jó lesz. Addig meg legfeljebb a másikkal törlőd ki a segged, nem igaz? Vipus felnevetett, aztán magára hagyta a két századparancsnokot. Torgaddon is jól szórakozott a saját tréfáján, majd a terem közepére sétált. Egy pillanatra megállt a fegyvertartó előtt, amiről egy hosszú nyelű bárdot vett maghoz. Két kézre fogta, és próbaként suhintott vele párat. – Üdv, Garviel! Felteszem, te is hallottad már a pletykát. – Mindenféle pletykát hallottam, uram. – A rólad szólóra gondolok. Védekező állás! Loken a padlóra lökte a gyakorlókardját, és egy szakállas bárdot vett le a legközelebbi fegyverállványról. Súlyos holmi volt, feje–nyele egyaránt acél, s ahogy maga elé emelte, megcsillant rajta a lámpák fénye. Torgaddon látszattámadással nyitott, amit két csontrepesztő erejű csapás követett. Loken a bárd nyelével hárította a másik kapitány ütéseit, s az egymásnak csapódó fegyverek fémes csengése az egész vívótermet betöltötte. Torgaddon még mindig mosolygott. – Szóval, ez a pletyka... – folytatta, miközben a vívópáston köröztek. – Igaz? – kérdezte Loken. – Nem – mondta Torgaddon, majd mosolya csúfondáros vigyorrá szélesedett. – Hát persze, hogy igaz! Vagy talán mégsem... vagy mégis? Úgy nevetett föl, mint aki roppant elégedett a saját szellemességével. – Igazán mókás! – dörmögte Loken. – Néha te is mosolyoghatnál! – sziszegte Torgaddon, majd ismét lecsapott a bárddal. Két olyan keresztvágással támadott, ami elől a Tízes kapitánya csak üggyel– bajjal tudott kitérni. Teljesen ki kellett hozzá csavarnia a törzsét. Aztán megperdült, és széles terpeszben ért földet. – Érdekes – biccentett, majd egész mélyre eresztette a szakállas bárd fejét, és ismét körözni kezdett. – Ha megkérdezhetem, ezeket a cseleket most rögtönözted? – Magától a Hadúrtól tanultam őket – somolygott Torgaddon, s megpörgette hosszú nyelű fegyverét. A csillogó penge ezerfelé szórta a küzdőpástra irányított mennyezeti lámpák fényét. Aztán hirtelen megállt, és Lokenre mutatott a bárddal. – Te talán nem akarod, Garviel? A Terra szent nevére, én magam ajánlottalak be! – Köszönöm, uram! Kitüntetésnek tekintem. – Ekaddon is támogatott. Loken hitetlenkedő arckifejezése láttán ismét elvigyorodott. – Ez persze nem igaz. Ekaddon tiszta szívéből gyűlöl téged, barátom. – Az érzés kölcsönös. – Ez az! – rikkantotta Torgaddon, majd ismét Lokenre vetette magát. A Tízes parancsnoka félreütötte a lesújtó bárdot, és egy széles ívű csapással egész a pást széléig szorította vissza Torgaddont. – Ekaddon egy seggfej! – morogta a Második Század kapitánya. – Úgy érzi, eloroztad előle a dicsőséget, csak mert te értél oda elsőnek a trónterembe.

– Én csupán... – kezdte Loken, de a másik tiszt leintette. Mióta belépett a terembe, Torgaddon arcáról először tűnt el a mosoly. – Te értél oda először – mondta komolyan, és a hangján érződött, hogy ezúttal nem tréfál. – És helyesen jártál el. Ekaddon csak a száját jártatja, d felőlem fel is akaszthatja magát! És ebben Abaddon is egyetértett velem. – Az Első Kapitány? – Le volt nyűgözve – bólintott Torgaddon. – Elsőnek értél oda. Legyőzted. Tiéd a dicsőség. A tiéd és a Tízesé. És ezt maga a Hadúr is így gondolja. – A... Hadúr? – eresztette le a bárdját Loken. – Téged akar. Rám bízta, hogy ezt közöljem veled. Tetszett neki, amit tettél, és ahogy tetted. Hogy volt benned becsület. Azt mondta nekem: „Tarik, azt akarom, hogy Loken lépjen Sejanus helyébe!” – Tényleg? – Nem. Azzal egy félköríves vágással Loken nyaka felé kaszált. A Tízes parancsnoka lebukott, áthelyezte a súlypontját, oldalt lépett, s a bárdja markolatgombjával Torgaddon oldalába döfött. A másik megtántorodott, de nem esett el. – De igen! – nevetett föl Torgaddon. – Valójában azt mondta! Milyen naiv vagy, Garvi! Átkozottul könnyű becsapni téged! És ahogy minden kiül az arcodra! Látnod kellene magad! Loken halványan, kényszeredetten elmosolyodott. – Szóval, mit mondasz? – kérdezte Torgaddon. – És én mit mondjak nekik? Benne vagy? – Életem legnagyobb megtiszteltetésének tekinteném, uram – bólintott Loken. – Az is lesz – biccentett a másik kapitány. – És rögtön kezdjük is az első leckével! Mától szólíts Tanknak! Azt beszélték, hogy az iterátorokat még az astarteseknél is szigorúbb és keményebb próbák során választották ki. Ezer emberből egy, ha alkalmas volt, hogy űrgárdista legyen. Iterátornak minden százezerből egy. Loken maga is hitte, hogy ez így igaz. Hogy valakiből astartes lehessen, erősnek és egészségesnek kellett lennie, genetikailag alkalmasnak az implantátumok befogadására; emellett nyitott gondolkodásúnak, hogy a hús– és csonthegyből igazi harcost faraghassanak. De ahhoz, hogy valaki iterátor lehessen, számos erény birtokában kellett lennie. Karizma, éleslátás, intellektus, villámgyors felfogás. Az intellektus természetesen fejleszthető volt, akár digitális, akár gyógyászati eljárások segítségével, s a történelmi, etikai, politikai és retorikai ismeretei is csiszolhatóak voltak. Végül is megfelelő eszközökkel és motivációval szinte bárkit meg lehetett tanítani arra, hogyan fejezze ki magát, és hogy mit gondoljon. Arra viszont, hogy hogyan is gondolkodjon, már nem. Loken mindenig élvezettel figyelte az iterátorok munkáját. Nemegyszer még a százada kivonását is késleltette, csak hogy az elfoglalt városokban tevékenykedő iterátorok nyomába szegődhessen, és tanulmányozhassa a módszereiket. Olyan volt, mintha a búzamező fölött felkelő napot figyelte volna. Kyril Sindermann volt a legtehetségesebb iterátor, akivel Loken valaha is találkozott. Ő volt a 63. Expedíciós Flotta rangidőse, és az ő vállán nyugodott a felelősség súlyának java, hogy miként is formálják át az elfoglalt területeken élők véleményét és gondolkodását. Közismert tény volt, hogy Sindermann a Hadúr közeli barátja, hogy milyen gondosan ápolja a legfontosabb tisztviselőkhöz fűződő jó viszonyát, és hogy maga a Császár is ismeri a nevét. Mikor Loken belépett a Bosszúálló Szellem gyomrában található hosszú fogadóterembe, Sindermann épp végzett az iterátorok eligazításával. Kétezer egyszerű, bézsszínű köpenybe öltözött férfi és nő hallgatta áhítattal a szavait.

– Tekintetbe véve, hogy már így is túl sokáig beszéltem, igyekszem összefoglalni az elhangzottak velejét – mondta Sindermann. – Az utóbbi időben történtek bepillantást engednek a filozófia bőre alatt feszülő hús–vér valóságba. Az igazság, amit hirdetünk, azért igaz, mert mi azt hangoztatjuk, hogy igaz. Elegendő–e ez az érv? Lassan megcsóválta a fejét. – Kötve hiszem. „Az én igazam jobb a te igazadnál”... ez legfeljebb egy iskolaudvaron állja meg a helyét, egy kiadós verekedés előtt, nem pedig egy kultúra alapjaként. A „nekem igazam van, tehát neked nincs” szillogizmusa is azonnal összeomlik, amint az ember alapvető etikai megfontolások és módszerek górcsöve alá veszi őket. Igazam van, ergo: te tévedsz. Erre sem építhet az ember alkotmányt, és mi sem erre alapozva fogunk tevékenykedni. Nem tehetjük, és nem is szabad megtennünk. Hiszen mivé is válnánk, ha ezt az elvet követnénk? Végignézett a magasba emelkedő kezek során. – Igen? – mutatott az egyik tanítványra. – Hazugokká. Sindermann elmosolyodott. A hangját sokszorosára erősítették a pódiumon körbefutó mikrofonok, s a mögötte tornyosuló holografikus kivetítő a legapróbb rezdüléseit is híven továbbította. A háromméteres mosoly magáért beszélt. – Én ugyan erőszakoskodókra vagy demagógokra gondoltam, Merned, de a „hazugok” talán még tökéletesebben ragadja meg a lényeget. Hazugok. Pontosan. Ez az, amivé mi, iterátorok soha nem válhatunk. Ivott egy korty vizet, csak aztán folytatta. Loken, kihasználva a pillanat nyi szünetet, gyorsan helyet foglalt a leghátsó sorok egyikében. Sindermann magas ember volt, finom, büszke vonású arccal és hófehér hajjal. A szemöldöke azonban fekete volt, mint a Holdfarkasok váll–lapjain a rangjelzés. Igazán parancsoló külsővel bírt, de az eszköz, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta másokra, a hangja volt. Mély, lágy, szenvedélyes és tiszta hang volt, ami a tisztesség, az észérvek és a bizalom húrjait pendítette meg. Olyan hang volt, amiért akár százezer embert is érdemes volt átrostálni. – Igazság és hazugság! – lamentált Sindermann. – Igazság és hazugság... Ugye, tisztában vannak vele, hogy épp ez a vesszőparipám?! Tartok tőle, hogy le fogják késni a vacsorát! Megvárta, míg elül a nevetés, aztán folytatta: – Nagy tettek formálták a társadalmunkat, s ezek közül fizikai értelemben talán az volt a legjelentősebb, mikor a Császár egyesítette a Terrát, s megindította a Nagy Hadjáratot. Intellektuális értelemben viszont talán az volt a legfontosabb, mikor kibújtunk a vallásnak nevezett eszmerendszer súlyos köpönyege alól. A vallás évezredek óta mételyezte a társadalmunkat, a legostobább babonáktól a legkifinomultabb spirituális hitig. Tébolyt vetett, és háborút aratott, gyilkosságra sarkallt, s úgy lógott a nyakunkban, mint egy letehetetlen kőkolonc. Mint egy betegség. Hogy mi is volt a vallás... azt mondják meg önök, kedves barátaim! Ön... ön ott? – Tudatlanság, uram. – Köszönöm, Khanna. Tudatlanság. Fajunk ősidők óta arra törekedett, hogy megértse az univerzum működését, s ott, ahol elakadt, vak hittel töltötte ki a hézagokat, ellentmondásokat és fehér foltokat. Miért kel fel a nap, és miért járja örök útját az égbolton? Nem tudom, így hát arany harci szekéren robogó napistenként tekintek rá. Miért halnak meg az emberek? Nem tudom, így hát holmi kaszás figurát kreálok, aki a holtak lelkét kíséri a túlvilágra. A hallgatóság ismét jót derült. Sindermann lesétált az emelvényről, be az első sorok közé, a mikrofonok hatósugarán kívül. Képzett hangja ezek nélkül is képes volt betölteni a termet. – A vallásos hit, a démonokba, szellemekbe, a túlvilági életbe, a

felsőbbrendű lényekbe vetett hit... mind arra szolgált, hogy jobban felvértezzen bennünket a végtelen, könyörtelen kozmosszal szemben. A lélek és az elme mankói voltak csupán, ima és bűbáj, ami átsegített bennünket a sötétség korszakain. De most már kint járunk a kozmoszban, barátaim, és a szeme közé néztünk a végtelen űrnek! Feltérképeztük és megértettük, miként is áll össze a valóság szövedéke. Megvizsgáltuk a csillagokat, s láttuk, hogy nem arany harci szekerek, nincs bennük óramű, s még csak fel sem szegelték őket az égboltra. Ráébredtünk, hogy nincs szükségünk istenre – istenekre –, se szellemekre, démonokra vagy kísértetekre. A legnagyobb dolog, amit az emberiség valaha is elért, hogy új, önálló kultúrát teremtett önmagának! A hallgatóság vadul, lelkesen tapsolt és éljenzett. Volt, aki hangosan füttyögött, elvégre az iterátorok sem csak a logikus érvelés művészetében voltak járatosak. Mind jól tudták, hogy egy megfelelő pillanatban elejtett megjegyzéssel őrjöngésig lehet lelkesíteni a tömeget – vagy épp a szónok ellen fordítani. Az iterátorok rendszeresen ott voltak a kollégáikat hallgató tömeg soraiban is, hogy az adott pillanatban segíthessék a társaik munkáját. Sindermann megvárta, míg a taps lassan elhal, úgy tett, mint aki befejezte, majd hirtelen felkapta a fejét, és végignézett a termen. – De mi is a hit? Még halkabban beszél, mint eddig, s az iterátorok lélegzet–visszafojtva hallgatták. – A hitnek akkor is van ereje és súlya, mikor a vallás már kiüresedett. És hinnünk továbbra is kell valamiben, nem igaz? íme, valami, amiben hihetünk! Az emberiség feladata, létezésének célja, hogy az igazság fényét a legsötétebb zugokba is eljuttassa. Hogy a kozmosz legtávolabbi sarkába is elvigye a kíméletlen, felszabadító igazságot, és rányissa azok szemét is, akik eddig ostobaságból vagy nemtörődömségből vakok voltak rá. Hogy megszabadítsa önmagát és másokat is a hamis istenektől, s elfoglalja a helyét az értelmes élet láncolatának csúcsán. Ez az, amiben hihetünk! Vastaps kíséretében tért vissza a pódiumra, s kezeit a fakorláton nyugtatva nézett ismét szembe az egybegyűltekkel. – Az elmúlt néhány hónap során egy egész kultúrát zúztunk szét. Nem csupán legyőztük, de szét is zúztuk őket! Megtörtük a gerincüket, máglyára küldtük a szokásaikat és hagyományaikat. Megsemmisítettük őket. Tudom, mert a Hadúr az astarteseit küldte ellenük. Kár is lenne szemérmeskednünk, hisz mind tudjuk, hogy kik ők, és mit tesznek. Szent gyilkosok ők, s most is, itt, ebben a teremben köszönthetjük egyik nemes harcosukat! Arcok százai fordultak Loken felé, és most őt éljenezték. – Ennél többet érdemel! – tapsolt vadul Sindermann. – Sokkal többet! Az ovációtól megremegtek a falak, s majd leszakadt a mennyezet. Loken fölállt, és zavartan meghajolt. – Azok, akiket legutóbb győztünk le – mondta a rangidős iterátor lassan, miután a terem új fent elcsendesedett egy birodalomban hittek. Az ember uralmában hittek. Ennek ellenére megöltük a császárukat, elpusztítottuk a csillagflottájukat, felégettük a városaikat, és megadásra kényszerítettük őket. Mikor megkérdezik, miért, elegendő–e azt válaszolnunk, hogy azért, mert nekünk volt igazunk, és nekik nem? Egy pillanatra elhallgatott, mint aki rendezi a gondolatait, majd bólintott. – Mégis... nekünk van igazunk. Nekünk van igazunk! És ők tévedtek. Ezt az egyszerű igazságot kell, hogy megértessük velük. Nekünk van igazunk, és ők tévedtek. Miért? Nem azért, mert ezt hajtogatjuk. Hanem mert tudjuk, hogy így van. Nem azért mondjuk ezt, mert legyőztük őket, és jaj a legyőzötteknek, hanem mert ez az igazság. Mert ebben hiszünk, és erre a hitre épül a kultúránk. Más ok nem lenne – nem is lehetne – elégséges. Ők tévedtek. A kultúrájuk hazugságokra épült, s mi hoztuk el nekik az igazság fényét, aminél ezt meg– és beláthatják. Ezt az üzenetet vigyék magukkal, barátaim, s erre nyissák rá a szemüket és az elméjüket!

Majd egy percig kellett várnia, míg a harsány tetszésnyilvánítás befejeződött. – A vacsorájuk mindjárt kihűl, úgyhogy... lelépni! Az iterátorok lassan kisorjáztak a teremből. Sindermann ismét ivott egy kis vizet, aztán odasétált Lokenhez. – Hallottál olyasmit, ami elnyerte a tetszésed, barátom? – kérdezte mosolyogva, majd a köntösét igazgatva letelepedett a kapitány mellé. – Egy kicsit olyan voltál, mint egy vásári kikiáltó, aki a portékáját dicséri. – Tudod, Garviel, néha pontosan így is érzem magam – bólintott Sindermann. – Talán nem hiszel abban, amit árulsz? – húzta el a száját az astartes. – Te igen? – Én mit árulok? – Hitet gyilkosság által. Igazságot harc által. – A harc az csak harc. Nem bír többletjelentéssel. És ha mégis üzenetnek tekintjük, akkor ez olyasmi, aminek a jelentését már jóval azelőtt meghatározták, hogy én kézbesítettem volna. – Így hát a felelősség sem a tiéd, barátom? Harcosként nincs talán lelkiismereted? – De van – bólintott Loken. – A lelkiismeretemet azonban a Császárba vetett hitem vezérli. Egy olyan ügybe vetett hit, amiről épp az imént beszéltél a tanítványaidnak. De mint fegyver, nincs lelkiismeretem. Mikor csatába vonulunk, fél– reteszem a morális megfontolásokat, és egyszerűen cselekszem. A tetteim értékét és súlyát pedig a parancsnokaim mérik, nem a lelkiismeretem. Addig ölök, amíg nem kapok parancsot, hogy hagyjam abba, és eközben fel sem merül bennem, hogy megkérdőjelezzem a tetteim helyes mivoltát. Nem is lenne helyénvaló ezt tennem, hiszen a feletteseim már meghozták a döntést, kiadták a parancsot, és tőlem csupán annyit várnak, hogy azt a legjobb tudásom szerint hajtsam végre. Egy fegyver nem filozofál és moralizál azon, hogy kit és miért kell megölnie. Nem ez a feladata. – Valóban nem – mosolyodott el Sindermann. – És ez rendjén is van így. De... ha jól emlékszem, ma nincs is ülésünk. Egyéb feladataik mellett a magasabb rangú iterátorok az astartesek oktatóprogramjaiban is részt vettek. Erről maga a Hadúr döntött, aki felmérte, hogy milyen sok időt töltenek a Légió harcosai a mélyűrben utazással. Elvárta hát tőlük, hogy a csaták közti időt tanulással és szellemük pallérozásával töltsék. – Még a leghatalmasabb harcosnak is értenie kell valamihez a háborún kívül – mondta. – Eljön még az az idő, mikor a háború véget ér, a fegyverek elhallgatnak, s beköszönt a béke. S egy harcosnak akkor is értenie kell valamihez, különben feleslegessé válik. – Mára valóban nem volt előirányzott ülés – biccentett Loken. – Viszont szerettem volna veled beszélni... négyszemközt. – Miről? – Valami aggaszt... – Felkértek, hogy csatlakozz a Moumivalhoz. Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Loken zavartan pislogott. – Honnan tudod? Vagy... már mindenki tudja? – Sejanus – béke poraira – eltávozott, így megüresedett egy hely – magyarázta az iterátor. – Vagy talán meglepett, hogy épp rád gondoltak, barátom? – Őszintén szólva... igen. – Engem viszont nem. Abaddon és Sedirae után te vagy az, aki a legtöbb dicső tettet hajtottad végre. És ez a Hadúr figyelmét sem kerülte el. Vagy Domét. – Dorn primarcháét? Ez biztos? – Úgy hallottam, hogy nagyra becsül téged, kapitány. És ez az ő szájából

igen nagy dicséret. – Ez... igen hízelgő. – Bizony, az. Úgyhogy nem is értem, hol itt a probléma. – Nem tudom, hogy alkalmas vagyok–e a feladatra. Hogy beleegyezzek–e. – Több hitet kérnék! – nevetett föl Sindermann. – Van még itt valami más is – hajtotta le a fejét Loken. – Hallgatlak! – Egy memorátor keresett föl ma. Az igazat megvallva, eléggé fölbosszantott, de... mondott valamit, ami elgondolkodtatott. Azt kérdezte, hogy... nem hagyhattuk volna–e békében őket. – Kiket? – Ezeket az embereket. Meg a császárukat. – Erre te is tudod a választ, Garviel. – Mikor a palota tróntermében a szemébe néztem... – Annak, aki császárnak nevezte magát, bár nem volt az? – Igen. Ő is valami ilyesmit kérdezett. Quartes azt írja a Kvantifikációban, hogy a galaxis hatalmas, és azok alapján, amit eddig láttam belőle, egyet kell, hogy értsek vele. Ha egy olyan személyre – ez esetben társadalomra – bukkanunk ebben a végtelenül nagy galaxisban, aki vagy ami nem ért velünk egyet, de aki–ami életképes, és megáll a saját lábán is... vajon mi jogosít fe bennünket arra, hogy elpusztítsuk? Nem hagyhatnánk egyszerűen békében őket? Egy ilyen hatalmas univerzumban csak elférünk mind! – Mindig is nagyra értékeltem, hogy ilyen humánus vagy, Garviel – bólogatott Sindermann. – Látom, hogy mennyire foglalkoztat ez a kérdés. Miért nem kerestél föl ezzel már korábban? – Azt gondoltam, hogy idővel talán... jelentőségét veszti. Az iterátor fölkelt, és intett Lokennek, hogy kövesse. Végigsétáltak a zászlóshajó egyik gigászi főfolyosóján, ami egy három emelet magas, öt kilométer hosszú, fedett kolonnád volt – akár egy ősi katedrális felnagyított főhajója. A félhomályba vesző mennyezetről győztes alakulatok, dicső

ütközetek, megnyert hadjáratok zászlói és jelvényei lógtak. Nem egyet kikezdett már az idő, akadt köztük szakadt és lángmarta is szép számmal. A folyosón és a felettük futó galériákon végigsietők beszédfoszlányait halk, állandó morajjá desztillálta a hatalmas tér. – Először is – mondta Sindermann, ahogy kiléptek a főfolyosóra –, egy kis gyógyír az aggodalmadra, barátom. Hallottad, miről beszéltem a tanítványaimnak, és egy perccel ezelőtt, mikor a lelkiismeretről beszéltünk, te is megfogalmaztad... igen, te egy fegyver vagy, Garviel! Az egyik legkomplexebb, legkiválóbb gyilkológép, amit az emberiség valaha is tervezett. Nem kételkedhetsz, nem kérdezhetsz. Igazad van. Nem jó, ha a fegyverek gondolkodni kezdenek, vagy morális kérdéseket vetnek föl. A döntés és a felelősség nem az övék, hanem azé, aki használja őket. Aki dönt helyettük. És ezt a döntést a lehető legnagyobb gonddal és körültekintéssel kel meghozni, olyan etikai tényezőket is figyelembe véve, ami túlmutat bármelyikünkön. Ezért is hagyjuk ezt a Császárra és a primarchákra. A Hadúr – akárcsak a Császár – nem használja örömmel az astarteseket. Mikor mégis harcba küldi őket, nehéz szívvel és hosszas megfontolás után teszi. Az Adeptus Astartes az ultimaratio, a végső eszköz. Ennek megfelelően is használják. Loken némán biccentett. – Ez az, amire emlékezned kell, barátom! Pusztán attól, hogy a Birodalom rendelkezik astartesekkel, és képes arra, hogy legyőzzön – és szükség esetén megsemmisítsen – bármilyen ellenfelet, még nem jelenti azt, hogy feltétlenül ezt is fogja tenni. Azért találták ki a pusztítás ezen módozatait, azért hoztak létre hozzád hasonló harcosokat, Garviel... mert szükséges. – Mi vagyunk a szükséges gonosz? – A szükséges eszköz. Nem szükségszerű, hogy akinek hatalma van, annak igaza is kell, hogy legyen. Az emberiség feladata, hogy egy nagy, empir ikus

igazság magvait hintse el az univerzumban, s előfordul, hogy ez az üzenet süket fülekre talál. Mint például itt, ezen a világon. Ilyen esetekben igazi áldás, hogy rendelkezünk a megfelelő eszközökkel az akaratunk érvényesítésére. De nem azért van igazunk, mert erősek vagyunk, Garviel. Épp fordítva. Az igazság tesz minket erőssé. Ha valaha is eljönne az a pillanat, mikor az emberiség az ellenkezőjét kezdi hinni és hirdetni, jaj nekünk! Lefordultak a főfolyosóról, és egy azzal párhuzamosan futó promenádon sétáltak tovább, az archívum felé. Szervitorok siettek el mellettük, mellső végtagjaikban könyvek és adattáblák. – De... vajon rákényszeríthetjük–e másokra... rá kell–e másokra kényszerítenünk az igazunkat? – kérdezte Loken.

– Ahogy az a nő is mondta, nem hagyhatnánk békében őket? Hogy egyedül, háborítatlanul nézhessenek szembe a sorsukkal? – Egy tó partján sétálsz, barátom – bólintott Sindermann. – A tóban egy fuldokló fiúra leszel figyelmes. Vajon hagyod–e megfulladni, csak azért, mert ostoba módon azelőtt ugrott a vízbe, hogy megtanult volna úszni? Vagy kihalászod, és megtanítod úszni? – Az utóbbi – mondta a kapitány. – De mi van akkor, ha megijed az idegentől, aki segíteni akar neki, és foggal–körömmel harcol? Vagy... mi van akkor, ha nem akar megtanulni úszni? Ha meg akar fulladni? – Mindenképp megmentem. Az iterátor megállt egy hatalmas ajtó előtt, és a falba épített leolvasóhoz emelte a tenyerét. Az ajtó halk szisszenéssel tárult föl, s recirkulált, langyos enyhén dohos levegő szaga csapta meg az orrukat. Beléptek a Hármas Számú Archívumba, ahol tudósok, szemiotikusok és fordítók dolgoztak az íróasztalaik mellett néma csöndben. Még akkor is halkan beszéltek, mikor magukhoz rendeltek egy–egy szervitort, hogy kerítsenek elő nekik valamilyen kötetet. – Már csak a rólad szóló pletykák miatt is érdekes számomra a problémád, kapitány – mondta Sindermann olyan halkan, hogy csak Loken genetikailag tökéletesített fülei voltak képesek meghallani a szavait. – Felállítottuk a premisszákat is. Egy: te egy fegyver vagy. Kettő: egy fegyvernek nem kell gondolkodnia, mert azt mások már elvégezték helyette. Mégis... ott van benned a humanitásnak az a szikrája, ami aggodalomra és empátiára ösztönöz. Annak ellenére, hogy ki és mi vagy, továbbra is képes vagy úgy tekinteni az univerzumra, ahogy egy ember teszi – és nem úgy, ahogy egy eszköz. – Értem – komorodott el Loken. – Emlékeztetsz rá, hogy elfelejtettem, hol a helyem, és hogy átléptem a funkcióm hatáskörét. – Nem – somolygott Sindermann. – Épp hogy azt mondom: megtaláltad a helyed. – Ezt hogy érted? Az iterátor egy félhomályos alkóvokban pihenő könyvespolc felé intett, amin százával sorakoztak a régi kötetek és fóliánsok. A fejük fölött – akár a kaptárban a méhek – apró drónok lebegtek, s a kapott utasításnak megfelelően könyvek és adattáblák után kutattak. – Vegyük a könyveket – mondta Sindermann. – Van, amelyiket szerinted el kellene olvasnom? – kérdezte Loken. – Összeállítanál egy listát azokról, amiket érdemesnek gondolsz, hogy... – Olvasd el mindet! Aztán ismét! Tanulmányozd elődeink elképzeléseit, mert csak ezek ismerete tehet teljesebb emberré! Viszont, amint minddel végeztél, rá fogsz jönni, hogy egyben sem találsz olyan választ, ami tökéletesen megnyugtatna, és eloszlatná a kételyeid. Loken hitetlenkedve nevetett föl. A szomszédos asztalnál ülő fordítók felháborodva kapták oda a fejüket, majd zavartan súgtak össze az astartes láttán.

– Mi a Mournival, Garviel? – súgta Sindermann. – Te is nagyon jól tudod, hogy... – Azért csak világosíts föl! Hivatalos testület? A kormányzat része? Talán a Légió formálisan ratifikált rangjáról beszélünk? – Természetesen nem. Ez egy... informális csoport. Hivatalosan nincs szava, sem súlya annak, amit a tagjai mondanak vagy tesznek. Viszont a Légió alapítása óta létezik. Négy kapitány, akiket a bajtársaik a legjobb... Elhallgatott. – Akiket a bajtársaik a legjobbnak tartanak? – fejezte be Sindermann. – Túl hivalkodónak ítéltem ezt a szót – préselte össze az ajkait Loken. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy a legrátermettebbnek. Mindig négyen vannak, a személyük független attól, hol állnak a rangsorban, s ők alkotják a Mournivalt. Ők négyen általában különböző vérmérsékletűek, s így a Légió más–más aspektusát testesítik meg. Ők a sereg lelke. – És az is a feladatuk, hogy ügyeljenek a Légió moráljára, nem igaz? – szúrta közbe az iterátor. – Hogy alakítsák a sereg filozófiáját, és megóvják a csatatestvéreket attól, hogy fals útra tévedjenek. És végül, de nem utolsósorban, a Mournival mindig ott áll a Hadúr mellett, tanácsokkal látja el, s akiknek a véleményét mindenki másé előtt hallgatja meg. Ők azok a bajtársak és barátok, akikhez nyugodtan fordulhat, akik előtt feltárhatja a kételyeit, és akikkel szabadon beszélhet. – Ez a Mournival feladata – bólintott Loken. – Úgy gondolom, Garviel, hogy az efféle feladatra csak egy olyan fegyver lehet alkalmas, amelyik megkérdőjelezi a saját hasznosságát. Hogy a Mournival tagja lehess, nem csak eszed kell, hogy legyen, de kétségeid is . Tudod–e, barátom, hogy mi az az advocatus diaboli? – Nem. – A Terra ősi történelme során volt egy időszak – azt hiszem, a Sumaturan– dinasztia regnálása alatt mikor ezeket az embereket azért alkalmazták, hogy ellentmondjanak. Hogy megkérdőjelezzenek mindent. Hogy megvizsgáljanak minden rendeletet, törvényt és indítványt, megkeressék bennük a hibát, és szóvá is tegyék azt. Igen nagyra értékelték a szolgálataikat. – Szóval akkor... legyek én is ilyen advocatus diaboli? – Szerintem légy önmagad, Garviel! – rázta meg a fejét Sindermann. – A Mournivalnak a józan eszedre és tisztánlátásodra van szüksége. Mindig is Sejanus volt az értelem hangja, aki egyensúlyban tartotta Abaddon kolerikus és Aximand melankolikus természetét. A halálával az egyensúly pedig a Hadúrnak most minden eddiginél nagyobb szüksége van áldásomért jöttél hozzám ma, és arra voltál kíváncsi, vajon felkínált megtiszteltetést. És azt hiszem, épp a kétkedésed volt az, megválaszolni a saját kérdésed.

is felborult, rá. Az elfogadd–e a ami segített

NÉGY Meghívás Ezekiel Nyerő leosztás Mikor megkérdezte a komp legénységétől, hogy hívják a bolygót, azt válaszolták, hogy Terra. Ezzel persze nem sokra ment. Mersadie Oliton élete huszonkilenc évéből az első huszonnyolcat a Terrán töltötte, így egész biztos volt benne, hogy ez nem az. Merned, a vele küldött iterátor sem volt sokkal hasznosabb beszélgetőtárs. Csöndes, a tízes évei végén járó, barna bőrű férfi volt, szellemes és félelmetesen okos. A légköri viharok azonban nem tettek jót a gyomrának, s az utazás javát a komp illemhelyiségében töltötte.

A komp a fővárostól nyolc kilométerre nyugatra szállt le, egy mezőn, amit formára nyírt fák szegélyeztek. Kora este volt, s a violaszín láthatár fölött már ott hunyorogtak a csillagok. A magasban szállítóhajók fényei villantak. Mersadie lesétált a komp rámpáján, s mélyet szippantott a hideg levegőből. Más, mint amihez a hajón vagy odahaza, a Terrán hozzászokott. Oxigéndúsabb volt, s egészen megszédült tőle. S a tudat, hogy életében először jár egy idegen bolygón... csak még izgatottabbá tette. Számára ez olyan nagy szó volt, hogy szinte várta, mikor szólalnak meg a háta mögött a fanfárok. Főleg hogy legjobb tudomása szerint az egyik legelső memorátor volt, aki engedélyt kapott, hogy egy meghódított világ földjére lépjen. Szemügyre vette a távoli várost, s a még mindig szivárgó füst és a romok ellenére is lenyűgöző látképet digitálisan rögzítette a memóriatárolójában. – Hatvanhárom–Tizenkilencnek neveztük el – állt meg mögötte az iterátor, aki szemmel láthatóan máris jobban volt, hogy földet érezhetett a talpa alatt. – Hatvanhárom–Tizenkilenc? – kérdezte a nő, és óvatosan odébb húzódott. A férfi lehelete még mindig hányásszagú volt. – Ez a tizenkilencedik világ, amit a 63. Expedíciós Flotta annektált – mondta Merned. – Bár természetesen teljes körű annektálásról itt még nem beszélhetünk. A fegyverletételt igazoló okmányokat még alá kell írnia a helyi vezetésnek. Úgy tűnik, Elect Rakris kinevezett kormányzónak komoly problémái akadtak a parlamenti koalíció kialakításával, de persze végül a 63– 19–es is beáll majd a sorba. A helyiek Terrának hívják ezt a bolygót, de ezen persze hamarosan változtatnunk kell. Úgy gondolom, eredetileg is ebben a diszkrepanciában gyökerezett a probléma... – Értem – húzódott Mersadie még egy kicsit odébb. Aztán odaballagott az egyik fához, és megérintette a kérgét. Olyan... valódinak tűnt. Elmosolyodott, és két gyors pillantással erről is elektronikus memóriafelvételt készített. A beszámolójának magva máris kialakulófélben volt. Egy idegen, meghódított világ – egy memorátor szemén keresztül, aki először jár a Terrán kívül. E köré fogja felépíteni az egészet. – Csodaszép esténk van! – mondta az iterátor, és egy kicsit közelebb araszolt. A hányással teli műanyag zacskókat a rámpa aljában hagyta. Nyilván úgy gondolta, majd jön valaki, és eltakarítja. A nő védelmére kirendelt négy katonának viszont esze ágában sem volt. Súlyos, bíbor mentéikben és csákóikban így is épp elég bajuk volt. – Oliton kisasszony! – mondta a tisztjük. – Várnak ránk! Mersadie biccentett, majd a katonák nyomába szegődött. A szíve vadul vert, s teljesen kiszáradt a szája. Micsoda lehetőséget kapott! Az előző héten az egyik társa – Euphrati Keeler, aki eddig egymagában többet ért el a hadjárat során, mint a többi memorátor együttvéve – épp az egyik keleti városban, Kaentzben járt egy katonai alakulattal, mikor is Maloghurstöt életben találták. A Hadúr követét – miután a hajóját lelőtték – sokáig halottnak hitték, de mint kiderült, egy mentőkapszula segítségével sikeresen földet ért, nem messze Kaentztől. A súlyosan sérült astartest egy földműves és a családja bújtatta és ápolta, s Keeler azonnal készített is néhány felvételt a lábadozó űrgárdistáról. Jó helyen volt, jó időben, s a gyönyörűen megkomponált képei az egész flottát bejárták. Euphrati Keeler egyik pillanatról a másikra ismert lett, s innentől kezdve már a memorátorokra is kezdtek más szemmel nézni. Mersadie remélte, hogy ő is valami hasonlóval fog tudni előrukkolni. Iderendelték, ami fölött még mindig nem tudott napirendre térni. Idehívták, a bolygó felszínére. És ha ez nem lett volna elég, ott volt még az, aki idehívatta. Személyesen intézte a leszállási engedélyt, s ő kerítette mellé az őröket és Sindermann egyik legígéretesebb iterátorát.

Mersadie csak azt nem értette, hogy miért. Hiszen mikor legutóbb találkoztak, a férfi olyan nyers volt vele, hogy legszívesebben hagyta volna az egész Hadjáratot a fenébe, s már azt tervezte, hogy az első tranzithajóval hazamegy. Az astartes a fák között kanyargó ösvényen állt, és őt várta. Lenyűgözően festett teljes, feketével szegett fehér erőpáncéljában. Lószőrforgóval díszített sisakját az övére csatolva, hajadonfőtt állt ott, s úgy tornyosult fölébük, mint egy óriás. A nőt kísérő katonák zavartan feszengtek. – Itt várjanak! – mondta Mersadie, mire amazok megkönnyebbült sóhajjal torpantak meg. Lehet, hogy kőkemény veteránok voltak, de nem szívesen akasztottak volna tengelyt egy astartessel. Főleg nem egy Holdfarkassal, minden űrgárdisták legfélelmetesebbikével. – Maga is – biccentett az iterátomak. – Rendben – torpant meg a fiatalember. – A meghívás személyre szóló. – Az előbb is megértettem. Mersadie odasétált a Holdfarkasok kapitányához, a kezével leárnyékolta a szemét, s úgy nézett föl a harcosra. – Memorátor – mondta Loken pincemély hangon. – Kapitány! Legelőször is engedje meg, hogy bocsánatot kérjek, ha legutóbbi találkozásunk alkalmával bármi olyat mondtam volna, ami megsér... – Ha megsértett volna, kisasszony, vajon idekéretem–e? – Gondolom... nem. – Jól gondolja. Elismerem, némileg felbosszantott a legutóbb, de azt is, hogy túl szigorú voltam önhöz. – Túl nyíltan beszéltem... – Épp ez volt az, ami elgondolkodtatott – bólintott Loken. – Nem mennék részletekbe, de azt tudnia kell, hogy épp amiatt vagyok most itt, amit mondott. És ezért döntöttem úgy, hogy megkérem, maga is jöjjön ide. Jól végezte a munkáját! Mersadie hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Leeresztette a kezét, s hagyta, hogy a napfény a szemébe tűzzön. – Azt akarja, hogy... hogy valaminek a szemtanúja legyek? – Nem. Ami most következik, az nem tartozik kívülállókra. De azt akartam, hogy tudja, ez részben maga miatt történik. Mikor visszatérek – ha akkor is úgy ítélem helyénvalónak megosztok bizonyos részleteket magával is. Ha ezt így elfogadhatónak találja. – Kitüntetésnek tekintem, kapitány! Örömmel megvárom itt! – Jöjjek esetleg én is vele? – kérdezte Merned, de Loken csak a fejét rázta. – Értem – visszakozott azonnal az iterátor, majd odébb sétált, és egy fát kezdett tanulmányozni. – A megfelelő kérdéseket tette föl – fordult az astartes ismét a nőhöz. – S rávilágított, hogy én is a megfelelő kérdéseket tettem föl. – Tényleg? És megválaszolta őket? – Nem. Kérem, itt várjon! Azzal bevette magát a bástyaformára nyírt sövénylabirintusba, s a következő pillanatban már el is tűnt egy súlyos, zöld boltív alatt. – Ismernek valamilyen... játékot? – fordult Mersadie a katonákhoz. Azok csak a vállukat vonogatták, mire a memorátor előhúzott egy pakli kártyát a zsebéből. – Mondjuk, én ismerek egyet... – vigyorodott el, majd leült, és megkeverte a lapokat. A kísérői köréje gyűltek, s a fák lassan megnyúló, kék árnyai közt a kezét figyelték, ahogy oszt. – A katonák imádnak kártyázni – mondta Ignace Karkasy, mielőtt Mersadie felszállt volna a kompra, majd vigyorogva egy pakli kártyát csúsztatott a zsebébe.

A sövény útvesztőn túl egy árnyékokba burkolózó függőkért nyújtózott. A fák fekete lándzsahegyei kizárták a napfényt, s a félhomály páraként gomolygott a talaj fölött. A kert valaha szögletes kőtömbök köré telepített medencékből állt, bennük vízililiomok és tavirózsák, köröttük páfrányok és hajladozó fűzek. A főváros ostroma során több bombatalálat is érte a helyet, szétzúzva a kövek és a medencék egy részét, s felperzselve a növényzet javát. A földmélyi vízforrások azonban továbbra is táplálták a kertet, színültig töltve a medencéket és a bombatölcséreket. A félhomályban az egész kert sápadtan csillogó víztükörnek tűnt, benne facsonkok, ágaskodó léggyökerek és szabálytalan alakú kődarabok kusza, parányi szigetvilágával. Néhány kőtömb – két méter magas, fél méter vastag darabok mind – nem a robbanás miatt került más helyre. Úgy fektették le őket, hogy pallóként szolgáljanak a vízzel elárasztott kertben. A nyirkos levegőt kétéltűek sziszegése és rovarok zümmögése töltötte be, s a kőút mellett törékeny tavirózsák úsztak a mind jobban elmélyülő sötétségben. Loken lassan végigsétált a kerten, s közben igyekezett mindent szemügyre venni. Nem félt. Igaz, nem is volt képes félni, de a fiziológiai tüneteket – szaporább pulzus, izzadás – ő is konstatálta saját magán. Tudta, hogy egy bizonyos határt készül átlépni, de bízott benne, hogy megéri. A körülötte levő világ az utóbbi időben amúgy is sokat változott – Hóruszból Hadúr lett, a Hadjárat mind újabb világokat hódított meg s úgy volt bölcs és helyénvaló, ha ő maga is vele változik. Valami véget ér – s ezzel valami új kezdődik. Felnézett az égre, s figyelte, mint tűnnek föl az első csillagok. Új kor kezdete ez. Az emberiség is változik, s lassan átlépi azt a bizonyos küszöböt, ami mögött egy dicső kor hajnala vár rá. A város és a leszállópálya fényei már messze elmaradtak mögötte, s a napfény is egyre halványabban szüremlett át a kék árnyak közt. A kövekből rakott ösvény véget ért, s azon túl már csak a mozdulatlan víztükör csillogott. Középütt, majd harminc méterre, egy szomorúfüzekből álló facsoportot pillantott meg. Talán várnia kellene. Aztán a fák között – ha csak egy pillanat erejéig is – aranysárga fény lobbant. A kapitány lelépett az ösvényről, s belegázolt a combközépig érő vízbe. Jókora fekete hullámgyűrűk futottak végig az eddig mozdulatlan felszínen. Loken minden lépést alaposan megfontolt – nem szeretett volna gödörbe lépni, s komédiává változtatni ezt az ünnepélyes pillanatot. Elérte a füzeket, és a fák közt tanyázó sötétséget fürkészte. – Áruld el a neved! – utasította egy hang. Chtoniai szavakat használt, szülőviláguk nyelvét, a Holdfarkasok harci dialektusát. – Garviel Loken a nevem. – Miben áll a dicsőséged? – Abban, hogy a Tizenhatodik Astartes Légió Tizedik Századának kapitánya lehetek. – Kire esküdtél föl? – A Hadúrra és a Császárra. A megsűrűsödő csöndet csak a békák vartyogása és a vízbe fúlt kertet benépesítő rovarok döngése törte meg. – Világosságot! – szólalt meg újfent a hang. Halk, csikorgó hang, ahogy egy lámpás fedőnyílását félrehúzták, s ismét felragyogott az aranyszínű fény. Hárman álltak a fák között – Aximand, Abaddon és a lámpást tartó Torgaddon. Lokenhez hasonlóan ők is teljes

páncélzatot viseltek, a sisakjaik az övükre szíjazva. – Tanúsítjátok–e, hogy ez itt az, akinek mondja magát? – kérdezte Abaddon. Furcsa kérdés volt, tekintve, hogy mindhárman elég jól ismerték. Nyilván ez is a ceremónia része volt. – Én tanúsítom – mondta Torgaddon. – Fényt ide! Abaddon és Aximand körbejárta a kis tisztást, és felnyitották a fák ágairól lógó tucatnyi lámpást. Mire végeztek, mindannyian aranysárga fényben fürödtek. Torgaddon a földre helyezte a saját lámpását, majd mindhárman belegázoltak a vízbe, s odasétáltak Lokenhez. Tarik Torgaddon volt köztük a legmagasabb, s ahogy közelebb ért, az arcára ismét kiült a szokásos csibészes mosoly. – Csak nyugalom, Garvi! – kuncogta. – Nem harapunk! Loken halványan elmosolyodott, de továbbra is feszült volt. Egyrészt mert mindhárom csatatestvér magasabb rangú volt nála, másrészt nem számított rá, hogy a beavatási ceremónia ilyen formális lesz. Hórusz Aximand, az Ötödik Század kapitánya volt mindőjük közül a legalacsonyabb és a legfiatalabb. Még Loken is magasabb volt nála. Viszont olyan masszív és robusztus volt, mint egy véreb. Kopaszra borotvált feje olajosan csillogott a lámpafényben. Mint oly sokakat a fiatalabb nemzedékből, őt is a parancsnokuk tiszteletére nevezték el Hórusznak, de a többiekkel ellentétben ő volt az egyetlen, aki nyíltan használta is a nevet. Nemes arcéle, távol ülő szemei, és egyenes orra matt kísértetiesen hasonlított a Hadúrra, s emiatt is kapta a Kis Hórusz becenevet. Kis Hórusz Aximand, a mesterstratéga, a háború pokoli vérebe kurta biccentéssel üdvözölte Lokent. Ezekiel Abaddon, a Légió Első Kapitánya, tagbaszakadt fenevad volt, magasságra valahol félúton Loken és Torgaddon között, bár a tar feje közepén égnek álló kontya miatt talán még az utóbbinál is magasabbnak tűnt. Mikor nem volt rajta a sisakja, egy ezüstgyűrűvel fogta össze a haját, ami úgy ágaskodott, akár egy pálmafa. Ő is, akárcsak Torgaddon, az alapítása óta volt a Moumival tagja, s a másik két kapitányhoz hasonlóan neki is egyenes orra és távol ülő szemei voltak. Bár mindhárman hasonlítottak a Hadúrra, ez egyedül Aximand esetében volt szembeötlő. így, egymás mellett állva akár édestestvérek is lehettek volna – már ha a hagyományos módon fogantak volna. Így azonban nem az anyaméhen, hanem a közös génállományon és harci testvériségen osztoztak. S hamarosan Loken is a testvérük lesz. A Holdfarkasok közt szép számmal akadtak, akik – a sarjmirigyeknek köszönhetően – egy bizonyos fokig hasonlítottak a Hadúrra, de azokat, akiknél ez pregnánsabban jelentkezett, különösen szerencsésnek tekintették, s maguk közt csak „Hórusz Fiainak” nevezték őket. Kitüntető jegy volt ez, s gyakran úgy tűnt, hogy ezen szerencsések gyorsabban jutnak föl a ranglétrán, és komolyabb előnyökben részesülnek, mint a többség. Loken jól tudta, hogy a Mournival összes korábbi tagja Hórusz Fiai közé tartozott. Ő e tekintetben is kilógott a sorból, mert a kinézetét sápadt cthoniai őseitől örökölte. S most ő lesz az első olyan, aki nem Hórusz Fia, mégis ebbe az elit belső körbe választják. Ami az ő esetében – legalábbis szerette volna ezt hinni – az erényeinek és képességeinek volt köszönhető, nem pusztán a fiziognómiának és az öröklődés szeszélyeinek. – Egyszerű dologról van szó – mondta Abaddon Lokennek. – Tanúsították, hogy az vagy, akinek mondod magad, s ezt megelőzően is nagy és rátermett emberek emeltek érted szót. A mi vezérünk és Dorn nagyúr egyaránt melletted tette le a voksát. – És ha jól tudom, te is, uram – tette hozzá Loken. – Kevesen érnek fel hozzád a harcban, Loken – mosolyodon el Abaddon. – Figyeltelek, és kivívtad az elismerésem, mikor előttem foglaltad el a palotát.

– Szerencsém volt. – Nincs olyan, hogy szerencse! – Csak azért mondja, mert neki tele szájjal. – Azért mondom, mert olyan, Hórusz. – Tudományos tények van – vagy annak a hiánya.

– mordult föl Aximand. valóban soha nincs – vigyorgott Torgaddon hogy szerencse, nem létezik – tiltakozott Kis támasztják alá az igazam. Nincs. Csak siker

– Szerencse... – hümmögött Abaddon. – Csak egy újabb szó a szerénységre, nem igaz? Garviel túl szerény, hogy a szemembe mondja: igen, Ezekiel, jobb voltam nálad, én foglaltam el a palotát, és diadalt arattam ott, ahol neked nem sikerült. De nem teszi, mert úgy érzi, hogy nem illene hozzá. És bár jelentős erénynek tekintem a szerénységet, te, Garviel, most nem ezen tulajdonságod miatt vagy itt, hanem mert ragyogó képességű harcos vagy. Légy üdvözölve közöttünk! – Köszönöm, uram! – Első lecke – bólintott Abaddon. – A Mournivalon belül egyenlők vagyunk. Nincsenek rangok. Az emberek előtt utalhatsz rám Első Kapitányként, nevezhetsz uramnak, de mikor egymás közt vagyunk, nincs szükség ezekre a formaságokra. Ezekiel vagyok. – Hórusz – mondta Aximand. – Tarik – mosolygott Torgaddon. – Megértettem – bólintott Loken. – Ezekiel. – A testvériségünk szabályai egyszerűek – tette hozzá Aximand –, és hamarosan azokra is kitérünk. Az eddigi feladataidon túl több időt kell majd a vezérkarral és a Hadúr mellett töltened. Van már elképzelésed, hogy ki lesz az, aki a Tízest vezeti, mikor rád más feladatok hárulnak? – Igen. – Vipus? – somolygott Torgaddon. – Szívem szerint őt választanám, de a kitüntetés Jubalé lesz. Ő a rangidős. – Második lecke – csóválta meg a fejét Aximand. – Hallgass az ösztöneidre! Ha Vipusban bízol, őt nevezd ki helyetteseddé! Soha ne köss kompromisszumot! Jubal felnőtt férfi, majd megbékél a döntéseddel. – Lesznek más kötelességeid és feladataid is – vette át a szót Abaddon. – Díszkíséretet adni, ünnepségeken megjelenni, találkozókat megszervezni. Gondolod, hogy boldogulni fogsz ezekkel? Az eddigi életedet alaposan felforgatják majd. – Boldogulni fogok – bólintott Loken. –– Akkor itt az ideje, hogy beavassunk! Elsétált Loken mellett, és belegázolt a sekély vízbe. Aximand követte, Torgaddon pedig megragadta Loken karját, és magával húzta. A szurokfekete vízben körbeálltak, s megvárták, míg a hullámgyűrűk elsimulnak. A felkelő hold ezüst halotti maszkként csillogott a tükörsima vízfelszínen közöttük. – Az egyetlen motívum, ami minden beavatáson szerepet kapott – mondta Abaddon halkan. – A hold, amelyről a Légiónk a nevét kapta. A Mournival minden tagja a hold fénye alatt lett a testvérünk.

– Ez a hold nem az igazi – biggyesztette le a száját Aximand –, de megteszi. Annak idején, majd kétszáz éve, a Mournival első napjaiban a hold fényét egy hibátlanra csiszolt tükörrel vagy lenesével fogtuk föl, de jelen esetben a víztükör is elég lesz. Loken szótlanul biccentett. Nyugtalansága újult erővel tért vissza. Olyan rituáléba csöppent, ami gyökereivel egészen a szellemidézők praktikáiig nyúlt vissza, s át– meg átszőtte a babonaság és a mágia; az a fajta spirituális zag vaság, ami ellen Sindermann is felemelte a szavát. Érezte, hogy mondania kellene valamit, még mielőtt kínosan hosszúra nyúlik a hallgatás. – Hívő ember vagyok – mondta halkan. – Hiszek a Birodalom igazában, s nem hajtok fejet semmiféle istenségnek vagy szellemnek.

A másik három kifürkészhetetlen arccal méregette, majd Torgaddon lassan elmosolyodott. – Mondtam nektek! Tetőtől talpig egyenes! A másik kettő végre elnevette magát. – Nincs itt semmiféle szellem, Garviel – szorította meg bátorítón a karját Abaddon. – Se boszorkányság – vigyorgott Aximand. – Ez csak egy régi hagyomány, semmi több. Mindig így végeztük a szertartást, s csak a hagyomány iránti tiszteletből ragaszkodunk hozzá. Olyan, mint a... pantomim. – Igen – bólogatott Abaddon. – Olyasmi. – Azt akartuk, hogy ez a pillanat a te számodra is különleges legyen, Garviel – vette át a szót Kis Hórusz. – Azt akartuk, hogy emlékezz rá. Hisszük, hogy a beavatásnak formálisnak és ünnepélyesnek kell lennie, hogy a beavatott érezze a döntése súlyát. Lehet, hogy ez az egész egy kicsit színpadias, de számunkra megnyugtató. – Értem – hajtott fejet Loken. – Valóban? – kérdezte Abaddon. – Esküt teszel előttünk, ami ugyanolyan erős és szigorú lesz, mint bármely más eskü vagy fogadalom, amit valaha is letettél. Férfiak előtt fogadod, a testvéreid előtt, és ez olyan kötelék lesz, amit csak a halál old le rólad. – Értem – ismételte meg Loken. – Le akarom tenni az esküt. – Kezdjük hát! – bólintott az Első Kapitány. – Először a neveket! Torgaddon kilenc nevet sorolt elő. A Mournival alapítása óta mindössze tucatnyian voltak a tagjai, s közülük hárman most is jelen voltak. Loken lesz a tizenharmadik. – Keyshen, Minos, Berabaddon, Litus, Syrakul, Der–adaeddon, Karaddon, Janipur, Sejanus. – Dicsőségben távoztak – mondta Abaddon és Aximand egyszerre. – Meggyászoltuk őket. A szolgálat mindhalálig tart. A kötelék, amit csak a halál old le rólad. A halál, ami minden astartesre vár. Az erőszakos halál bizonyossága, s a kérdés csak az volt, mikor áldozzák az életüket a Birodalomért. Nem lehetőség volt ez, hanem bizonyosság, épp ezért nem is aggasztották magukat miatta különösebben. Egy napon úgyis megtörténik. Talán holnap, talán holnapután vagy egy esztendő múlva. De megtörténik. Persze, volt ebben némi rejtett irónia is. A géntechnológiai s gerontológiai kutatások és tesztek eredménye szerint az astartesek – akárcsak a primarchák – gyakorlatilag halhatatlanok voltak. A kor nem fogott rajtuk, s élhettek volna ötszáz évet... vagy akár tízezret is. Senki nem tudta biztosan megmondani. Tekintve, hogy betegség és öregség nem gyűrte volna le őket – de az erőszakos halál igen. Halhatatlanok voltak, de nem sebezhetetlenek. A halhatatlanság a génmanipuláció és az implantátumok egyfajta mellékhatása volt. Az astarteseket háborúra tervezték és nevelték, így bár elméletileg örökké élhettek volna, esélyük sem volt rá. Rövid, dicső élet várt rájuk – mint Hastur Sejanusra, akit Loken váltott a Mournivalban. Egyedül a Császár az, aki a háborúktól visszavonultan valóban örökké fog élni. Loken próbálta elképzelni a jövőt, de nem boldogult vele. Haláluk után senki nem fog emlékezni rájuk, a történelem pedig végül mindannyiukat a nagy süllyesztőbe küldi. Még a híres Ezekiel Abaddonra sem fog emlékezni senki. Felsóhajtott. Szomorú nap lesz az, mikor az Első Kapitány elesik, s az emberek zokogva fognak imádkozni a visszatértéért, de a halálból még senki nem jött vissza. Megpróbálta maga elé képzelni a saját halálát. Látványos csatajelenetek villantak föl előtte. Látta magát a Császár oldalán valami nagy, rettentő

ellenféllel harcolni, s természetesen Hórusz Hadúr is ott lesz. Így kell lennie , hiszen nélküle semmi nem lenne ugyanolyan. Ő, Loken eleshet, s talán még Hórusz is meghal, de végül megmentik a Császárt. Olyan dicsőséget sikerül kivívnia, amire évszázadok múltán is emlékeznek majd. Ami meghatározza az utána jövők életét, gondolkodását, s talán még a történelem menetét is. Aztán egy pillanatra egy másik kép is fölmerült benne. Távol a bajtársaitól és a Légiótól, egyedül haldoklik egy ismeretlen sárgolyón, s az emlékei a vérével együtt cseppenként szivárognak el. Nagyot nyelt. Bárhogy is legyen, a kötelesség a Császárhoz fűzi, s a szolgálat valóban mindhalálig tart majd. – A nevek elmondattak – jelentette ki Abaddon. – S ki utoljára halt el közülünk, üdvözlet tenéked, Sejanus! – Üdvözlégy, Sejanus! – kiáltotta Torgaddon és Aximand kórusban. – Garviel Loken – pillantott a kapitányra Abaddon. – Kérünk, vedd át Sejanus helyét! Mit felelsz hát? – Örömmel megteszem. – Fogadod–e, hogy testvérünk leszel a Mournivalban? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy mindhalálig igaz leszel a Mournivalhoz? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy hűen szolgálod a Holdfarkasokat, míg csak ezt a nevet viselik büszkén? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy hűen szolgálod a primarchát, ki mindannyiunk vezére? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy örökké hűen szolgálod a Császárt, minden primarchák vezérét? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy betartod és betartatod a Birodalom Igazságát, még a legsötétebb és leggonoszabb órán is? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy megküzdesz ellenségeinkkel, idegennel és saját fajtánk árulójával egyaránt? – Fogadom. – Fogadod–e, hogy háborúban teljesíted a kötelességed, s ölsz az élőkért s a holtakért? – Fogadom. – Ölj az élőkért, és ölj a holtakért! – rikoltotta Abaddon és Aximand, – Úgy teszek. – A ránk leragyogó hold fényénél fogadod–e, hogy hű társa leszel astartes testvéreidnek? – Fogadom. – Kerül, amibe kerül? – Kerül, amibe kerül. – A holdfény rá a tanúnk, hogy hallottuk, amit mondtál, és elfogadjuk esküdet, Garviel! Légy hát üdvözölve a Mournivalban! Tarik! Fényt! Torgaddon leakasztott egy világítólövedéket az övéről, s ahogy fellőtte, éles fehér fény ragyogta be a kertet. A négy harcos felüvöltött, akár a farkasok, majd egymás hátát veregetve ölelkeztek össze. – Most már egy vagy közülünk – súgta Loken fülébe Torgaddon. – Igen... az vagyok. Később a lámpások fénye mellett az újhold jelét festették Loken sisakjára, a jobb szemnyílás fölé. Mostantól kezdve ez volt tisztségének jele. Aximand sisakját félhold díszítette, Abaddonét a telihold, Torgaddonét a fogyatkozásnak indult. Ők négyen a holdciklus négy fázisát jelképezték, s négyükkel vált ismét

teljessé a Mournival. Aztán már csak beszélgettek és tréfálkoztak, míg föl nem kelt a nap. A foszforlámpák fénye mellett kártyáztak tovább, bár az ártalmatlan szórakozást, amit Mersadie javasolt, már rég felváltotta valami kegyetlen, pénzben játszott játék. Aztán Merned is csatlakozott hozzájuk, és minden igyekezetével azon volt, hogy megtanítsa nekik a pókert. – Ez egy nagyon régi játék – magyarázta. – Bár remélem, ettől még tetszeni fog. Az eredete egész a Hosszú Éjszakáig nyúlik vissza. Kicsit utánaolvastam, és úgy tűnik, annak idején nagyon népszerű játék volt Merikában és a Franc törzseknél. Pár leosztás után már mindenki elég jól belejött, bár Mersadie még nem mindig emlékezett, mi ér többet és minél. A hetedik leosztásban például eldobta a lapjait, mert azt gondolta, hogy kevesebbet érnek a Memednél levőknél. – Nem, nem... – csóvált a fejét mosolyogva az iterátor. – Maga nyert. – De hát... magánál négy egyforma lap volt! – Ennek ellenére maga nyert. – Ez olyan zavaros! – panaszkodott a nő. – A lapokon levő jelek a társadalom különböző csoportjaira utalnak – magyarázta Merned, mintha csak előadást tartana. – A kard a katonai arisztokráciát jelöli, a kehely az ősi papságot, az érmék a kalmárokat, míg a spádé a munkásokat... A katonák már a szemüket forgatták. – Elég a leckéből! – fenyegette meg játékosan Mersadie. – Rendben! – emelte föl megadón a kezét Merned. – Akárhogy is, de... maga nyert. Nekem ugyan négy egyforma lapom volt, magánál viszont volt egy ász, egy uralkodó, egy császárnő és egy lovag. Egy teljes Mournival. – Tessék? – rándult össze Mersadie. – Hogy mondta? – Mournival – ismételte meg Merned, és megkeverte a paklit. – Ez egy régi franc szó a négy legnagyobb értékű lapra. Ez a nyerő leosztás. Hirtelen egy jelzőlövedék röppent föl, s világította meg egy pillanatra az eget. – Nyerő leosztás – motyogta Mersadie maga elé. A véletlen, s valami, amit magában csak sorsnak nevezett, épp most nyitotta meg számára a jövőt. S amit látott, szerfölött vonzónak tűnt. ÖT Peeter Egon Momus Lecto Divinitatus Lázongás Peeter Egon Momus kitüntette őket a jelenlétével. Peeter Egon Momus megosztotta velük az új fővárosról alkotott ragyogó vízióját. Peeter Egon Momus, a 63. Expedíciós Flottához kirendelt főépítész most jelentette be, milyen grandiózus módon fogja a lerombolt fővárost a Birodalom nagyobb dicsőségére újjáépíteni. A baj csak az volt, hogy Peeter Egon Momus alig volt több egy pontnál a távolban, s az ügyetlen hangosítás miatt még csak a szavait sem nagyon lehetett érteni. A tömeg kellős közepén, ahol a szállongó portól majd megfulladt a saját verítékében fővő ember, Ignace Karkasy türelmetlenül forgatta a fejét. A tömeg a palotától északra fekvő téren gyűlt össze. Meleg volt, a nap is lassan delelőre hágott, s mintha még a bazalttornyok is izzadtak volna. A teret körülvevő falak ugyan adtak némi árnyékot, de a köztük megrekedt meleg

levegő csontszáraz volt. Még a bágyadtan fújdogáló szellő is langymeleg volt, s másra sem volt jó, csak hogy még jobban felkavarja a port. Márpedig a füstként gomolygó por a város ostroma óta nem ülepedett le teljesen, beült a pórusokba, marta a szemet, kapart tőle az ember torka, s a Karkasy körül állók egyfolytában köhögtek és tüsszögtek. Az ötszáz fős tömeget nagy gonddal válogatták össze. A kétharmaduk helyi hatalmasság volt, nemesek, gazdag kalmárok, a megdöntött kormány tagjai s olyan befolyásos polgárok, akik behódoltak az új rendnek. Azért hívták meg őket, hogy – bármilyen felszínesen is – részt vehessenek a társadalmuk megújításában. A maradék egyharmad memorátorokból állt. Sokuk – mint például Karkasy is – most járt először a 63–19–en. Bár az ünnepséget elnézve talán jobban tette volna, ha a zászlóshajón marad. Mert ez itt ugyan nem érte meg a felhajtást! Por, forróság, tömeg, miközben valami vén seggfej összefüggéstelenül hadovál, amiből még csak hallani se lehet semmit! A körülötte állók ugyanígy érezhettek, mert Karkasy egy mosolyt sem látott, csak komor vagy legjobb esetben is kifejezéstelen arcokat. Eljöttek ugyan, mert különben kivégezték volna őket, de ettől egy csöppet sem érezték jobban magukat. Legyőzték őket, megsemmisítették a kultúrájukat, elvették tőlük az eddigi életüket, s a jövőjük felől idegenek döntenek majd. Ezek itt olyan lelkesedéssel csatlakoznak a Birodalomhoz, mint a vágóhídra hajtott állatok. Néha azért tapsoltak is, de mindig csak olyankor, mikor a tömegben elhelyezett iterátorok rákezdtek. A tér közepén, egy jókora emelvényen az új főváros holografikus látképe ragyogott, számos olyan, Momus által tervezett extravagáns épülettel kiegészítve, amelyek kínzóeszközökre emlékeztették Karkasyt. Momus – már amennyit látott belőle – alacsony, jól táplált férfi volt, idegesítően mesterkélt gesztusokkal. Miközben az ötleteit fejtegette, a körülötte álló iterátorok sorra ráközelítettek az említett városrészekre, s a képek – a sematikus ábrákkal együtt – azonnal megjelentek a pódium mögötti nagy kivetítőn. Az erős napfény miatt azonban nem lehetett rendes holografikus képet létrehozni, s az ábrák homályosak és nehezen kivehetőek voltak. Momus mikrofonjával sem volt minden rendben, bár az a kevés, ami eljutott Karkasyhoz, csak abbéli gyanúját igazolta, hogy az építész szemernyit sem konyított a nyilvános beszédhez. – ... mindig is heliolithikus város volt, egyfajta tisztelgés a nap előtt, s azt ma délután is láthattuk – biztos vagyok benne, hogy önök is látták –, milyen csodálatosan süt a nap. A fény városa. A sötétségből kivezető fény igazán remek motívum, ami alatt természetesen azt értem, hogy az igazság fénye átragyog a közömbösség és nemtörődömség sötét fátylán. Az itteni fototropikus technológia igazán lenyűgözött, és szándékomban áll integrálni a tervezett... Karkasy nagyot sóhajtott. Soha nem hitte volna, hogy örülne egy iterátornak, de azok a nyavalyások legalább beszélni tudnak! Peeter Egon Momusnak rájuk kellett volna hagyni a beszédet, s megelégednie a mutogatópálcával. Hagyta elkalandozni a gondolatait, s a holotérkép helyett inkább a magas falakat kezdte figyelni. Csupa szabályos alakzat a kék égbolt előtt, amiket a kíméletlen napfény seszínűre fakított. A bazaltfelszínt jól kivehető lyukak pettyezték – a rakétatalálatok és a robbanólövedékek nyomai. A palota még cudarabbul festett: a vakolat hámló bőrcafatokként mállott le a falakról, s ablakok híján az épület jobb napokat is látott koldusként kuporgott a tornyok közé szorítva. Az egyik közeli téren a Mechanicum egyik titánja állt őrt, akár egy ősi, fém istenszobor. „Az ott – gondolta Karkasy – sokkal inkább képes áhítatot kiváltani

bárkiből, mint Momus tervei...” Továbbra is a titánt figyelte. Az, hogy a saját szemével láthatott egy olyan teremtményt, amivel eddig csak képen és felvételen találkozott, majdnem elfeledtette vele a kellemetlenségeket. Már majdnem úgy érezte, hogy megérte lejönnie a bolygófelszínre. De minél tovább nézte, annál kényelmetlenebbül érezte magát. Olyan hatalmas volt, olyan félelmetes és olyan... mozdulatlan. Tudta, hogy a titánok képesek mozogni, és azt kívánta, bárcsak megmozdulna. Bárcsak elfordítaná a fejét, vagy lépne egyet, mert a mozdulatlansága őrjítő volt. Aztán meg attól kezdett félni, hogy a gigászi masina végül tényleg megmoccan. Egy ilyen léptékű kreatúra minden mozdulata félelmetes volt, és Karkasy attól tartott, hogy ijedtében felkiáltana. Talán még térdre is esne. Amikor elkezdtek tapsolni, így is összerezzent. Úgy tűnt, Momus végre valami helyénvalót is mondott, s az iterátorok megpróbálták fellelkesíteni a tömeget. Karkasy is engedelmesen összecsapta párszor a tenyerét, bár fogalma sem volt róla, miért. Elege volt az egészből, és tudta, hogy egy perccel sem marad itt tovább, a titán árgus szeme előtt. Még egyszer az emelvényre sandított, ahol Momus már vagy ötven perce jártatta a száját. A mögötte álló két sárga páncélos astartes – két Császári Ököl a VII. Légióból, a császári pretoriánusok közül – sokkal érdekesebbnek tűnt. Nyilván azért voltak itt, hogy az autoritás látszatát kölcsönözzék az építésznek, s valószínűleg azért épp a Császári Öklök, és nem a Holdfarkasok, mert az előbbiekről köztudott volt, hogy mennyire járatosak az erődítés művészetében. Olyan védműveket építettek, amit az örökkévalóságig lehetett tartani az ellennel szemben. Karkasy ebben is az iterátorok propagandáját vélte felfedezni – a háború építészei ügyelnek a béke építészeire. Egy darabig várta, vajon bármelyikük előrelép–e, hogy szóljon néhány szót az egybegyűltekhez, vagy kommentálja Momus terveit, de hiába. Ugyanolyan mozdulatlanul, mégis ugrásra készen álltak ott, mint a titán. Végül megfordult, és elkezdett átnyomakodni a tömegen. A tér körül a birodalmi hadsereg díszegyenruhás katonái posztoltak, s látszott rajtuk, hogy majd megfőnek a fülledt melegben. – Hová megy, uram? – állta el az egyikük Karkasy útját. – Menten szomjan halok! – magyarázta a memorátor. – Úgy tudom, a prezentáció után frissítőket is felszolgálnak – mondta a katona, s ahogy megnyomta a „frissítők” szót, Karkasy biztosra vette, hogy abból az őröknek egy csöpp se jut majd. – Eleget hallottam – tette hozzá a memorátor. – A rendezvénynek még nincs vége. – Mondtam már, eleget hallottam! – csattant föl a költő. A katona elfintorodott, s letörölte a súlyos szőrmekucsma alól szivárgó izzadságot a szemöldökéről. Kipirosodott nyaka és az arca is verítéktől csillogott. – Nem engedhetem, hogy elhagyja az ünnepségre kijelölt területet, uram! Én meg azt hittem, maguk azért vannak itt, hog– y távol tartsák a bajt, nem pedig azért, hogy minket tartsanak idebent erővel... – mosolyodon el gúnyosan Karkasy. A katona sem a humort, sem az iróniát nem értette. – Azért vagyunk itt, hogy a maguk biztonságáról gondoskodjunk, uram. Láthatnám a papírjait? Karkasy négyrét hajtott, gyűrött papírcsomót halászott elő, egyenesen a nadrágzsebéből, s kelletlenül figyelte, ahogy az őr átnyálazza őket. Soha nem szeretett a hatóságokkal huzakodni, főleg nem nagy nyilvánosság előtt, bár az egybegyűltek nemigen foglalkoztak vele. – Maga memorátor? – kérdezte az őr. – Igen. Költő – tette hozzá, elébe menve a következő kérdésnek. A katona összehúzott szemmel méregette, s talán valami költőszerűt keresett

az arcvonásaiban. Valami olyan jellegzetességet, mint a navigátorok harmadik szeme vagy a szervitor–drónok sorozatszám–tetoválása. Feltehetően még soha nem látott korábban igazi költőt, ami rendben is volt, mert mondjuk Karkasy sem látott korábban igazi titánt. – Itt kellene maradnia, uram – mondta a katona, és visszaadta a papírjait. – Értelmetlen – rázta a fejét a költő. – Azért küldtek, hogy megörökítsem ezeket az eseményeket, de képtelenség elég közel jutni az emelvényhez. Látni alig láttam valamit, abból meg, amit ez a félkegyelmű összenyökög, csak minden harmadik szót érteni. Hát nem ironikus? Végre eljutok ide, erre nem hagyják, hogy megfelelően végezzem a munkám. Olyan messze vagyok azoktól a dolgoktól, amikkel foglalkoznom kellene, hogy akár otthon is maradhattam volna a Terrán, és távcsövön át követhettem volna figyelemmel az itteni eseményeket! A katona, aki valahol már az elején elvesztette a fonalat, csak a vállát vonogatta. – Akkor is itt kellene maradnia, uram. A saját biztonsága érdekében. – Nekem azt mondták, hogy a város most már biztonságos – mondta Karkasy. – Alig egy–két napra vagyunk a teljes fegyverletételtől, nem igaz? A katona közelebb hajolt – olyan közel, hogy a költő még a pállott leheletét is érezte és lehalkította a hangját. – Magunk közt szólva, ez csak a hivatalos álláspont, uram. De még mindig vannak zavargások. A lojalisták újabb és újabb felkeléseket robbantanak ki. Ilyesmi minden elfoglalt városban megesik, függetlenül attól, letették–e már a fegyvert. A főutcák talán biztonságosak, de a többi nem. – Tényleg? – Lojalistákról beszélnek, de szerintem ez csak lázongás. Ezek a nyavalyások már kikaptak, de még mindig nem tudnak beletörődni. – Kösz a tippet! – biccentett Karkasy, majd visszaállt a tömeg leghátsó sorába. Öt percre rá – Momus még eközben sem jutott a szómenése végére – egy helyi nemesasszony elájult, s a katonák odasereglettek, hogy segítsenek neki. Abban a pillanatban, ahogy az őrök hátat fordítottak, Karkasy eloldalgott, és gyorsan bevette magát a térről nyíló szűk utcácskák egyikébe. Üres udvarokon és árnyéktócsákkal teli, magas falú sikátorokon vágott át, ahol a hőség egy fokkal elviselhetőbb volt. Időről időre langyos fuvallatot érzett a bőrén, ami homokkal és porral szórta tele a ruháját, de a forróságot jottányit sem csökkentette. Egyik–másik széllökés azonban olyan erős volt, hogy hátát a szélnek feszítve, csukott szemmel kellett megvárnia, hogy a dühe alábbhagyjon. A törött ablakok mögött mintha homályos árnyak mozogtak volna, s nem egy kapualjban rongyos alak görnyedt, de ezektől eltekintve az utcák üresek voltak. Vajon mi történne, ha megpróbálna közelebb menni hozzájuk? Úgy döntött, nem próbálja ki. A csönd olyan átható volt, mint egy ravatalozóban, s megtörni épp olyan illetlenségnek tűnt volna, mint egy reggeli misét megzavarni. Egyedül volt – egy álló éve talán először –, s egyedül döntött arról, hogy mit tesz. Igazán felszabadító érzés volt. Oda mehetett, ahová csak akart, s élt is ezzel a lehetőséggel. Nyakába vette a várost, s csak ment az orra után. Egy darabig a mozdulatlan titán volt az a tereptárgy, ami segítette a tájékozódásban, aztán a magas falak és tetők eltakarták előle, s úgy döntött, ideje beismernie, hogy eltévedt. Igazság szerint még ez is felszabadítóan hatott rá. Mert ha nagyon vissza akar találni, még mindig igazodhat a palota tornyaihoz. A harcok az egész városon rajta hagyták a nyomukat. Poros romhalmazokat talált ott, ahol korábban házak magasodtak. Volt, amiből csupán a pince maradt meg, másokból csak a falak, s úgy álltak ott, leszakított tetővel, kiégett

belsővel, mint a meglékelt koponyák. Krátereket és golyótépte lyukakat látott mindenfelé, megolvadt fémfelületeket, utakat, amelyek mintha szabad akaratukból kanyarodtak volna másfelé, mint korábban. Az egész város titkokkal volt tele, amelyek életről és halálról szóltak. Főleg a halálról. Furcsa szag ülte meg a helyet – vérre hasonlított, valami édes parfümre vagy égett bőrre, de valójában egyik sem volt. Nem vér volt, hanem száraz hulladék, nem illat, hanem a kiöntött csatornák lassan bomló mocska, s nem égett bőr, hanem égett testek szaga. Több helyen is halomba hordott tárgyakat talált – bútort, ruhákat, konyhai eszközöket. Jó részük használhatatlan volt, s látszott rajtuk, hogy a romok alól halászták ki őket. Máshol bőröndöket és csomagokat látott, olyanok poggyászait, akik el szerették volna hagyni a várost. A holmijukat már jó előre összekészítették, miközben megpróbáltak járművet és engedélyt szerezni a megszálló erőktől. Szinte minden szabad falfelületről jelszavak harsogtak. Mindet kézzel írták, mondandójuk és külalakjuk százféle stílust tükrözött. Volt, amelyiket kátránnyal festették föl, volt, amelyiket szénnel, korommal vagy krétával rajzolták, s akadt ott olyan is, amit egy darab törött cseréppel véstek a falba. A javuk olvashatatlan volt vagy feledhető. Sok vakmerő és dühös szlogen akadt köztük, amik a megszállókat gyalázták. Sok az ellenállásra buzdított, s arra emlékeztetett, hogy a remény tüze még nem aludt ki. Halált kívántak, lázadást és bosszút. Mások nekrológok voltak, amelyek azoknak a neveit rótták a falakra, akik azon a helyen haltak meg. Akadt köztük kétségbeesett sirám is, az eltűntek után kutatók esdeklése, s nemegyszer idézet szent szövegekből. Karkasy azon kapta magát, hogy szinte falja a falakon tenyésző üzeneteket. Elképesztő volt a sokszínűségük és a bennük feszülő indulatok. Azóta, hogy elhagyta a Terrát, először nézett valamit igazán a költő szemével, és ez az érzés lázas örömmel töltötte el. Néha már attól tartott, hogy a nagy sietségben otthon – vagy legalábbis a hajón levő szállásán, a kedvenc ingei mellé csomagolva – hagyta a tehetségét. Mintha homlokon csókolta volna a múzsa, és ettől – a hőség, a csontszáraz ajkai és torka ellenére is – elmosolyodott. Nagyon is helyénvalónak tűnt, hogy épp a szavak lesznek azok, amik visszacsalogatják az elméjébe a költészetet. Előhúzta a kabátja zsebéből a tollát és a jegyzetfüzetét. Hagyománytisztelő ember volt, s hitte, hogy egy nagy költeményt nem lehet egy adattáblára lejegyezni. E véleménye mellett olyan szilárdan kitartott, hogy emiatt egyszer majdnem össze is verekedett Palisad Hadray–jel, a memorátorok másik „említésre méltó” költőjével. Ez még az utazásuk első napjaiban történt, egy baráti vacsora során, amit épp azért rendeztek, hogy a memorátorok jobban megismerhessék egymást. Ha nem választják szét őket, ő győz. Ebben egészen biztos volt. Még akkor is, ha Hadray egy különösen nagydarab és vérszomjas nőszemély volt. Karkasy a vastag, krémszín lapokból összeállított jegyzetfüzeteket szerette a legjobban. Karrierje kezdetén a Terra egy sarkvidéki bolyvárosában talált rá arra a könyvkészítő manufaktúrára, amely az efféle régiségek készítésére szakosodott. A cég neve Bondsman volt, s igazán ízléses kiállítású jegyzetfüzetet kínált eladásra. Ötvenlapos, puha, fekete bőrbe kötött, elasztikus zsinórral összefűzhető szépség volt, a Bondsman 7–es, s az ifjú költő azonnal beleszeretett. Forrófejű ifjúként az első tiszteletdíja javát rögtön el is költötte kétszáz ilyen jegyzetfüzetre. A vaskos, bőrkötéses könyvecskék egy lezárt dobozban érkeztek, selyempapírba csomagolva, aminek – akkor legalábbis úgy érezte – lehetőség– és zsenialitás–illata volt. Takarékosan bánt a jegyzetfüzetekkel, minden oldalt teleírt, mielőtt egy következőt kezdett volna. Ahogy egyre ismertebbé és elismertebbé vált, gyakran eljátszott a gondolattal, hogy rendel még egy dobozzal a Bondsman

7–esből, de mindig letett róla, látván, hogy az eredetiek felét sem használta még el. Ilyen jegyzetfüzetek lapjain született meg a Fanfár az egységért, a Birodalmi kantáták mind a tizenegy kötete, a Versek az óceánról, s még a harmincas éveiben írt, nagy sikernek örvendő és számos utánnyomást megért Reflexiók és ódák is, amiért költőfejedelemnek nevezték. Egy évvel azelőtt, hogy beválogatták volna a memorátorok közé, úgy döntött, hogy mégiscsak szüksége lesz néhány új jegyzetfüzetre. Akkor már közel tíz éve nem írt semmi említésre méltót, s régi dicsősége is megkopott lassan. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy a Bondsman céh beszüntette működését. Neki pedig már csak kilenc üres jegyzetfüzete maradt. Egyikben– másikban akadt ugyan néhány érdektelen próbálkozással telefirkált oldal, de a javuk szűz volt. Magával is hozta mind a kilencet az útra, s most, az egyik poros utcasarkon egy érintetlen füzetet húzott elő a kabátzsebéből. Letekerte róla a zsinórt, elővette antik töltőtollát – számára legalább olyan fontos volt, mivel ír, mint az, hogy mit –, és jegyzetelni kezdett. A száraz melegtől majdnem beszáradt a tinta, de aztán csak elboldogult vele. A falfirkákat kezdte lemásolni, s volt, hogy még az elhelyezkedésüket is pontosan követte. Először csak egyet–kettőt jegyzett le, aztán vérszemet kapott, s szinte válogatás nélkül másolta be őket a füzetébe. Érezte, ahogy az ismereten rímfaragók versei és szlogenjei lassan igazi poémává formálódnak a tudattalanjában, s azt is érezte, hogy pazar lesz. Annyi év csönd után – mintha soha nem is lett volna távol a múzsa ismét ott dalolt a lelkében. Teljesen elvesztette az időérzékét, s mire ismét körülnézett, már jócskán benne jártak a délutánban. Azt, hogy közben mennyit jegyzetelt, a húsz teleírt lap bizonyította. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Mi van, ha... ha már csak kilenckötetnyi kreativitás az osztályrésze? Ha már csak ennyi maradt? Ha az a rég vásárolt doboznyi Bondsman 7–es jelképezte a számára rendeltetett tehetséget? Idegesen tette el a tollat, és lassan becsukta a jegyzetfüzetet. Egy szétlőtt utcasarkon állt, s bármerre is nézett, ismeretlen utcákat látott. Elképzelése sem volt, merről jött, és merre kellene továbbindulnia. Mióta elmenekült Peeter Egon Momus prezentációjáról, Karkasy először kezdett nyugtalankodni. Mintha maguk a romos házak is őt figyelték volna. Megpróbálta az utca porában virító lábnyomait követni, s csak itt–ott állt meg, hogy lemásoljon egy ígéretes falfirkát. Aztán az utcák és a házak egyre ismerősebbnek tűntek, s egy idő után kezdett olyan érzése támadni, hogy körbe–körbe jár. Ekkor akadt rá a kifőzdére. Egy jókora, bazalttömbökből épített ház pincéjét és alsó szintjét foglalta el. Cégért nem látott, de az épületet körüllengő illat magáért beszélt. A tornácon, egy rongyos, kifeszített ponyva alatt asztalok álltak, mellettük emberek ültek – kendőket és kaftánokat viselő helybéliek –, akik ugyanúgy rá se hederítettek, mint a kapualjakban ücsörgő koldusok. Egyedül vagy kis csoportokban ültek, halkan beszélgettek, eszegettek vagy komoran poharazgattak. Karkasy gyomra már az étel illatától hangosan korogni kezdett. Besétált a hűvös félhomályba, és udvariasan bólintott a vendégeknek. Úgy tűnt, senki nem fogadja a köszönését. Odabent gyalult deszkapult fogadta, mögötte palackokkal és poharakkal teli kármentő. A csapos, egy khaki köntöst viselő vénasszony gyanakodva mérte végig.

– Üdv! – intett neki Karkasy. – Érti, amit mondok? A nő elfintorodott, majd lassan bólintott. – Remek! Nekem azt mondták, hogy gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet beszéljük, de akadhatnak kisebb dialektusbeli eltérések, az akcentusokról már nem is beszélve... Az öregasszony mondott valamit, ami leginkább úgy hangzott, hogy „Mi van?” De lehetett akár köszönés vagy káromkodás is. – Kaphatnék valami ételt? – kérdezte a költő, majd evést mímelt. A nő továbbra is rezzenéstelen szemekkel bámulta. – Étel? – mondta Karkasy lassan, szótagolva. A csapos pergő, torokhangú válaszából egy szót sem értett. Vagy nem volt étele, vagy csak a magafajta számára nem volt étele, vagy nem akarta kiszolgálni. –– Akkor... valami ital? Semmi válasz. Karkasy úgy tett, mintha inna valamit, majd a palackokra mutatott. A nő megfordult, és levett egyet a polcról, mintha a férfi kifejezetten azt kérte volna. Az üveg háromnegyedig volt tiszta, olajosan csillogó folyadékkal, amiből az öregasszony egy kupicányit töltött. – Kiváló! – mosolyodon el Karkasy. – Igazán kiváló! Ez helyi ital? Áhá! Hát persze, hogy az! Valami helyi különlegesség? Persze, hogy nem fogja megmondani, ugye? Mert fogalma sincs, hogy én miről beszélek. A nő üres tekintettel meredt maga elé. Felvette a poharat, és jó félig töltötte a sűrű, tintafekete itallal. Aztán felemelte, és az öregasszonyra emelte a poharat. – Egészségére! És a világa boldogulására! Tudom, hogy a dolgok most elég zavarosak, de higgyen nekem, ez mind a maguk javát szolgálja! Azzal felhajtotta az italt, ami sima volt és édes, s folyékony tüze kellemes e melegítette.

– Igazán kiváló! – bólintott a költő, és töltött magának egy második pohárral is. – Ugye, most sem fog velem beszélgetni? Hiába is kérdezném a nevét meg a származását, csak állna ott, mint egy szobor, és egy szót sem szólna. Pont, mint egy titán. Miután a második pohár is lecsúszott, töltött még egyet. Órák óta először érezte igazán jól magát – még annál is jobban, mint mikor visszatért az ihlete a falfirkák láttán. Az igazat megvallva, az ital mindig is szívesebben látott társ volt Ignace Karkasy életében, mint a múzsák, bár ezt soha nem ismerte volna be. Ahogy azt sem, hogy az ital volt az, ami majdnem pontot tett a karrierje végére. Az ital és a múzsa mint két ellentétes irányba húzó erő, lassan szétszaggatták. A harmadik poharat persze egy negyedik is követte, s a mellkasában szétáradó forróság még a kinti hőségnél is sokkal jobban melegítette. S ez a forróság nem csupán mosolyt csalt az arcára, de azt is megértette vele, hogy ez a bolygó, amely tévesen Terrának nevezte magát, milyen remek is volt. Milyen mámorító és bonyolult. Szomorúságot érzett, mert szerette és sajnálta ezt a meggyötört planétát. Ha rajta múlik, ezt a világot és ezt a kifőzdét soha nem felejti el az emberiség! Aztán hirtelen eszébe jutott valami, elnézést kért az öregasszonytól, aki továbbra is csöndben, kifejezéstelen arccal bámulta, és a zsebébe nyúlt. Volt nála pénz – birodalmi érmék és műanyag háborús váltók. – Mennyivel is tartozom? – rakott ki egy maroknyit a pultra. – Tudom, hogy ez birodalmi pénz, de nyugodtan elfogadhatja. Vagyis hát... kötelező is elfogadnia. Ma reggel mondták az iterátorok. A birodalmi pénz és váltó most már itt is hivatalos fizetőeszköz, és erre cserélik le az eddig használt pénzüket. Persze fogalma sincs, hogy miről beszélek, ugye? Szóval... mennyivel tartozom?

Mivel választ most sem kapott, felhajtotta a negyedik italát, és az egész kupac pénzt a nő elé tolta. – Akkor maga döntse el, mennyibe kerül az ital! Vagy... tudja, mit? Legyen az egész üveg! – kocogtatta meg a palack oldalát, és mosolyogva a pénz felé bökött a fejével. – Tehát mennyibe lesz ez nekem? Az öregasszony csontos ujjaival kihalászott egy ötkoronást a kupacból, forgatta egy darabig, aztán Karkasy mellkasának pöckölte. A pénzérme a padlón kötött ki. A költő egy pillanatig értetlenül pislogott, aztán harsány röhögésben tört ki, s egy darabig nem is tudta abbahagyni. Könnyes szemeit törölgetve intett oda a csöndben iszogató vendégeknek. – Akkor megmondom én, hogy legyen – vette magához az üveget. – Ezt most elviszem, a pénzt meg... tartsa meg! Tartsa meg az összest! Az egyik sarokban talált egy üres asztalt, a mellé telepedett le, és töltött magának egy újabb pohár italt. A vendégek egy része most már egyértelműen őt figyelte, de nem különösebben törődött vele. Végül is ezek csak emberek. Azazhogy... annyira embernek látszanak... ami alapjában véve azért volt paradox gondolat, merthogy ezek itt valóban emberek voltak. Ugyanakkor mégsem voltak azok. A porszürke ruháik, a fizimiskájuk, ahogy ültek, ettek és hallgattak... egy kicsit mégis olyanok voltak, mint az emberi viselkedést majmoló állatok, amelyek még nem sajátították el tökéletesen az utánzás művészetét. – Ezt műveli hát ötezer év szeparáltság egy fajjal? – kérdezte hangosan, de senki nem válaszolt. Ezt művelte hát ötezer év az itt élő emberekkel? – tűnődött, s ismét teletöltötte a poharát. Biológiailag ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, de kulturálisan már nagyon mások lettek. Ugyanúgy ettek, ittak és sétáltak, mint ő, házakban éltek, városokat emeltek, a falakra firkáltak, és ugyanazt a nyelvet beszélték. A Birodalomtól való elszigeteltség azonban más utakra csábította őket, ez most már nyilvánvaló volt a költő számára. Ezek itt akkor is idegenek, ha embernek látszanak. Már az, ahogy ültek, és az italukat szopogatták... Hirtelen felpattant, magához vette az üveget, aminek már csak az alján lötyögött valami, és odabiccentett a vénasszonynak. – Köszönöm az italt, asszonyom! Azzal kitántorgott a kifőzdéből. Pár utcával odébb rogyott le egy lebombázott ház egyik bazalttömbjére. Letette az üveget, majd a zsebéből ismét előhalászta a Bondsman 7–est, és írni kezdett. A papírra vetett stanzák sokat merítettek a falfirkákból s abból a bölcsességből, amibe az alkohol segítségével nyert bepillantást a kifőzdében. Egy darabig megállás nélkül körmölt, aztán egyik pillanatról a másikra elapadt az ihlet. Ivott hát még egy kicsit, hátha az segít megint felfakasztani az ötlet forrásait. A kövek közt, a lábánál apró, hangyaszerű rovarok sürögtek, amelyek mintha a saját lerombolt civilizációjukat próbálták volna újjáépíteni. Az egyiket a jegyzetfüzetéről kellett lesöpörnie, mások a csizmája orrát vették célba, s nekiláttak a terra incognita felderítésének. Fölkelt, és megrázta magát. Nem... nem ez lesz a megfelelő hely az íráshoz. A rovarok mintha máris bemásztak volna a ruhája alá. Felkapta az üveget, szétnyomta a peremén egyensúlyozó hatlábú apróságot, és nagyot kortyolt. A túloldalon jókora épület állt, ami még így, romosan is lenyűgözően festett. Vajon mi lehetett korábban? Ahogy tétován megindult a ház felé, megcsúszott az utcát borító törmeléken, és majdnem elesett. Vajon mi lehetett? Iskola? Könyvtár? Hivatal? Lassan körbejárta azt, ami az épületből maradt, s megcsodálta a faragványokkal ékített homlokzatot és a magasba szökkenő falakat. Bármire is használták, nyilván fontos volt, s csodával határos módon a bombák, amelyek a szomszédos házakat a földdel tették egyenlővé, ezt majdnem teljesen érintetlenül hagyták.

Karkasy megtalálta a bejáratot – rézveretes ajtó egy félhomályos boltív alatt s benyitott. Odabent olyan hűvös volt, hogy a kinti forróság után már szinte fázott. Kifejezetten üdítő érzés volt. A beltér egyetlen hatalmas terem volt, a tetőt masszív oszlopok tartották, a padlót ónixlapok fedték. A bejárattal szemközti falnál, az ablak alatt súlyos kőtömb pihent. Karkasy az egyik oszlop mellé tette le az üveget, s lassan végigsétált az épületen. Tudta, hogy van az efféle helyekre egy szó. Valahol ott is volt a z alkoholtól elködösült tudata mélyén, csak elég kitartón és elég mélyre kellett hozzá ásni. A keskeny, színes üvegablakokon beszüremlő fény a szivárvány színeibe öltöztette az elhagyatott épületet, s végre ki tudta venni, mi is az a kőtömb szemközti falnál. Egy faragott olvasóállvány volt, rajta egy súlyos, ősrégi fóliáns. A költő végigsimította a nyitott könyv lapjait, és elmosolyodott. Sokkal régebbiek és kopottabbak voltak a jegyzetfüzete lapjainál, s apró, fekete betűkkel és színes, kézzel festett iniciálékkal voltak tele. Egy oltár előtt állt. Egy templomban. – A Terrára! – sóhajtott föl, majd összerezzent, ahogy a szavai végigvisszhangoztak az épületen. Történelmi tanulmányai során épp eleget olvasott már a szentélyekről és templomokról, de még soha nem járt efféle helyen. Az ilyen helyeken szellemek tanyáznak, amiket felbosszantanak a betolakodók! Aztán megtorpant, és elnevette magát. Nincsenek szellemek! A Birodalom Igazsága épp erről tanított. A világegyetemben sehol nincsenek szellemek vagy ártó lidércek. Ilyesmiben hinni tömény ostobaság! Ismét szemügyre vette a nyitott könyvet, s a szeme végigfutott a sorokon. Itt van hát az alapvető különbség az emberiség és a helyiek között! Az utóbbiak nem ismerték a Birodalom Igazát, így pogányok voltak. A Birodalom népe az elmúlt ötezer esztendőben végre sikeresen megszabadult a babonaság béklyójától, de nem így ezek az emberek. A könyv lapjain valamiféle túlvilágról és halál utáni életről volt szó. Csupa vallásos ostobaság. Karkasy persze tisztában volt vele, hogy a Birodalomban is szép számmal akadnak, akik szívesen visszatérnének a régi vallások karjaiba. Az isteneket már rég maga mögött hagyta az emberiség, mégis oly sokan még mindig a náluk nagyobb hatalmak útmutatására vártak. S a törvények ellenére újabb és újabb szekták és vallási csoportok jelentek meg az Emberiség egységesített Birodalmában. A legagilisabb ezek közül a Birodalmi Krédó volt, ami azt akarta elérni, hogy a Császárt istennek tekintsék. Az emberiség Istencsászárának. Az ötlet természetesen abszurd volt, és hivatalosan eretnek is. A Császár minden alkalmat megragadott, hogy elutasítsa az emberek vallásos hódolatát, s nyíltan tagadta önnön isteni mivoltát. Voltak, akik azt állították, hogy majd csak halála után válik transzcendens lénnyé, s mivel a Császár gyakorlatilag halhatatlan volt, ez elejét is vette a további vitáknak. Mások viszont arra emlékeztettek, hogy lett légyen bármilyen tökéletes, és bármilyen csodás képességek birtokosa, alapjában véve mégiscsak élő ember. Maga a Császár is egyetértett ezzel, s a folyton terjeszkedő Impérium minden hivatalában ott volt egy példánya annak a dekrétumnak, melyben épp erre emlékeztette alattvalóit. Karkasy csak legyintett a dologra. A Császár nagy és örökkévaló – de nem isten. Ismét a könyvet vette szemügyre.

Lectio Divinitatus. Ez volt annak a csoportnak a neve, amely titokban megpróbálta létrehozni – a Birodalom urának akarata ellenére – a Császár Kultuszát. Azt suttogták, hogy még a Terra Tanácsának egyes tagjai is támogatták a mozgalmat. A Császár mint isten! Ötezer évnyi vérontás, háború és purgálás kellett hozzá, hogy az emberiség megszabaduljon a bálványaitól, s most épp azt, aki a legkeményebben harcolt ezért, akarják istenséggé kikiáltani. – Milyen bolondok az emberek! – nevetett föl ismét Karkasy, és élvezettel hallgatta, ahogy a hang végighullámzik a templomon. – Milyen kétségbeesetten kutatnak valami maguknál nagyobb után, akit–amit szolgálhatnak! Lehet, hogy nem is tudunk meglenni valamiféle istenség koncepciója nélkül? Talán ez is része a genetikai kódunknak? Elhallgatott, és döbbenten méregette a saját szavai súlyát. Hová... hova a fenébe tette az üveget?! De már kimondta, és érezte, hogy lényeges dologra tapintott rá. Talán épp ez volt az emberiség legnagyobb hibája, s egyben az egyik legalapvetőbb, meghatározó jellemvonása. A vágy, a szükség, hogy valami maguknál nagyobban hihessenek. Valamiben, ami ismeri a világegyetemet mozgató rendet s a végső morális igazságokat. A hit, akár a vákuum, ami, hogy saját ürességét kitöltse, mindent beszippant, s talán valóban az emberi genom része a vágy, a szükség, hogy spirituális megnyugvásra leljünk. – Lehet, hogy el vagyunk átkozva – suttogta maga elé a költő. – Arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökké valami olyat hajszoljunk, ami nem létezik. Hiszen nincsenek se szellemek, se démonok, se istenek! De ettől még kitaláljuk őket, mert ez lelki megnyugvást hoz. A templom falai némán hallgatták dühödt kifakadását, úgyhogy végül csak visszabotorkált az oszlophoz, ahol az üveget hagyta, és ismét jót húzott belőle. Aztán kisétált, s egy darabig csak hunyorogva állt a délutáni napsütésben. A forróság olyan erővel csapott le rá, hogy muszáj volt megint innia egyet. Pár utcával odébb birodalmi katonákba botlott, akik derékig nekivetkőzve lángszóróval pörkölték le a falakról a feliratokat. Jó darab ideje munkálkodhattak már, mert a környező házak falai mind feketén füstöltek. – Ezt ne csinálják! – ripakodott rájuk. – Parancsot kaptunk rá, uram – mondta az egyik gyalogos. – Egyébként meg... mit csinál idekint a városban? – kérdezte egy másik. Karkasy megcsóválta a fejét, aztán otthagyta őket. Sikátorokon és apró tereken vágott át, s közben meg–meghúzta a magával cipelt flaskát. Végül talált egy másik üres utcát, ami nagyon hasonlított az előző helyre, ahol írt. Letelepedett, és maga elé tette a jegyzetfüzetét egy kőtömbre. Nagyot sóhajtott, és átolvasta azt, amit idáig lekörmölt. A stanzák... rettenetesek voltak. Elvicsorodott, majd dühében kitépte, összegyűrte, és az egyik szemétkupacra dobta a lapokat. Aztán lassan ráébredt, hogy az ablakokból és kapualjakból emberek figyelik. Felkelt, és zsebre vágta a kitépett lapokat. Úgy érezte, nincs joga a saját szemetét ennek a meggyilkolt városnak a holttestére lökni. Futásnak eredt, és azzal sem foglalkozott, mit kiabálnak utána a romok közül előbújó kölykök. Csak futott és futott, mígnem egyszer csak ismét a kifőzde előtt találta magát. A hely üresen tátongott, de csöppet sem bánta, hogy épp itt keveredett ki az utcák labirintusából. Az üveg alján már csak néhány kortynyi ital lötyögött. Odabent üres félhomály fogadta. Se vendégek, se a szótlan vénasszony. A birodalmi pénzérmék és váltók még mindig a pulton hevertek. Ezt látván úgy érezte, igazán jogában áll kiszolgálnia magát. Bemászott a bárpult mögé, előhúzott egy üveget, s azzal telepedett le az egyik asztalhoz. Egy ideje már ott ücsöröghetett, mikor valaki megkérdezte tőle, hogy jól érzi–e magát.

A falakat tisztogató birodalmi katonák őrmestere volt az. A többi gárdista a pult előtt ácsorgott, s épp a ki tudja, honnan előkeveredett vénasszonyra vártak, hogy kiszolgálja őket. – Minden rendben, uram? – Igen, igen, persze – szörtyögte Karkasy. – Nem akarom megbántani, de nem úgy fest, mint aki jól van – csóválta meg a fejét az őrmester. – Mi dolga a városban? A költő dühösen a zsebébe nyúlt, hogy a katona elé vágja az engedélyét, de a papírok nem voltak sehol. – Engedélyt kaptam, hogy itt lehessek – mondta végül. – Sőt parancsot! Hogy meghallgassam Éter Piton Mumust. Izé... francba... úgy értem, Peeter Egon Momust. Amikor beszédet tart arról, hogy akarja újjáépíteni a várost. Ezért vagyok itt. Mert itt kell lennem. – Ha maga mondja... – vont vállat az őrmester. – Azt beszélik, Momus igazán remek terveket készített. – Ó, igen, igazán csodásakat! – forgatta a szemét Karkasy, aztán megpróbálta magához húzni az üveget, de mellényúlt. – Kicseszettül csodásakat! Örök emléket állít az itteni győzelmünknek. .. – Tessék? – Úgyse marad fönn örökké! Semmi nem marad fönn örökké! Maga okos embernek látszik, szóval... elhiszi, hogy bármi is örökké tartson? – Azt hiszem, mennie kellene, uram – mondta a katona halkan. – Neeem... nem, nem... mit gondol a városról? A város sem marad fönn örökké, kurvára mindegy, hogy Peeter Egon Momus mit mond vagy gondol erről! Minden porrá válik végül! És ahogy én látom, ez a hely egész jól működött, mielőtt mi idejöttünk volna, hogy szétcsesszük! – Uram, azt hiszem... – Dehogy hiszi! – rázta meg a fejét Karkasy. – Senki nem hiszi! Ezt a várost úgy építették, hogy örök időkig álljon, erre mi idejöttünk, és szétbarmoltuk! Na és ha Momus újjáépíti? Kit érdekel?! Azt is lerombolják egyszer! Aztán újjáépítik, és megint lerombolja valaki! Az ember munkája nem maradhat fenn örökké. Momus egy olyan városról beszélt, ami örökké áll majd. Tudja, mit mondok?! Hogy azok, akik annak idején ezt a helyet építették, pont ugyanezt állították. – Uram... – De ki nem szarja le? Amit ember készít, úgysem állhat örökké! Emlékezzen a szavamra, őrmester! Semmi nem állhat örökké! Semmi! Se ez a város, se az Impérium... – Uram, maga... Karkasy nagy nehezen feltápászkodott, és mutatóujjával hadonászva förmedt a katonára: – Maga itt csak ne uramozzon engem! Mindegy, mennyit kínlódunk a felépítésével, végül a Birodalom is csak összeomlik! Ez elkerülhetet... Úgy érezte, hogy szétrobban az arca, és hanyatt vágódott. A feldühödött katonák azonnal köréje gyűltek, és vad dühvel kezdték rugdosni. Az őrmester üvöltve próbált rendet teremteni, de a gárdisták rá se bagóztak. Csont reccsent, és vér fröccsent Karkasy orrából. – Emlékezzenek rá! – hörögte. – Semmi... semmi sem örök! Kérdezzék csak a helyieket! Csizmatalp találta telibe a gyomrát, és vér ízét érezte a szájában. – Hagyják! – ordította az őrmester, és megpróbálta leszedni róla a felbőszült embereit. – Hagyják már! Mire sikerült neki, Karkasy már nem mozgott. HAT Tanács Egy jól megválaszolt kérdés Két isten egy szobában

Torgaddon a stratégium mögötti hatalmas előcsarnokban várt rá. – Hát itt vagy! – vigyorgott Lokenre. – Hát itt – bólintott a Tízes kapitánya. – Lesz egy kérdés – mondta Torgaddon halkan. – Apróságnak tűnik majd, és nem is kifejezetten neked címzik majd, de légy résen, és csapj le rá! – Én? – Nem, épp magamhoz beszélek! Igen, te, Garviel! Tekintsd ezt amolyan tűzkeresztségnek! És most gyerünk! Lokennek nem tetszett, amit hallott, de értékelte, hogy a másik kapitány előre figyelmeztette. Torgaddon nyomába szegődött, s együtt masíroztak végig a magas, boltíves előcsarnokon. Olyan oszlopok tartották a magasan a fejük fölött levő üvegmennyezetet, amelyek terebélyes koronájú fákra hajaztak. Odafönt, a sokrétegű kupolán túl már a csillagok pislákoltak. Az oszlopok közt, a sötétre pácolt, faborítású falakon aranyfüsttel festett nevek milliói sorakoztak. A holtak nevei voltak ezek, a Légiók harcosaié, a Haditengerészet és a Gárda katonáié. Mindazoké, aki a Hadjárat kezdete óta az emberiség és a Császár szolgálatában estek el azokon a csatatereken, ahol a 63. flotta küzdött. Hősök nevei, akik tovább éltek ezeken a falakon, legendás harcosoké, akik dicső ütközetekben és diadalmas hódításokban adták az életüket. Nem ok nélkül nevezték hát ezt a helyet a Dicsőség és Gyász Promenádjának. A csarnok kétharmadát betöltötték már az aranyfestékkel felírt nevek, de a stratégium kapuja előtt még üres falak fogadták a két, fehér erőpáncélos astartest. Az egyik utolsó, félig elkészült panel mellett csuklyás nekrológusok tüsténkedtek. Ők vitték föl az utoljára elesettek neveit. Azokét, akik a főváros ostroma során vesztették az életüket. A nekrológusok megálltak a munkával, és mélyen meghajoltak, ahogy a két űrgárdista elvonult mellettük. Torgaddon egy pillantásnál többet nem is vesztegetett rájuk, Loken azonban megállt, és átfutotta a frissen felvésett, aranyfestékkel átrajzolt neveket. Voltak ott néhányan a Locastából, akiket soha nem lát már többé. Az egész helyet a festékhez használt aranylevél olajos, átható szaga lengte be. – Mennünk kell! – mordult föl Torgaddon. A csarnok végén hatalmas, arany és vörös színben pompázó, kétszárnyú kapu állt, mely előtt Aximand és Abaddon várta őket. Hajadonfőtt voltak, teljes vértezetben, lószőr forgójú sisakjaik a hónuk alatt. Abaddon váll– lapjaira fekete farkasprém kacagány borult. – Garviel! – mosolyodott el. – Nem okos dolog megváratni – morogta Aximand, bár Loken nem tudta eldönteni, hogy Kis Hórusz most a Hadúrról beszél vagy Abaddonról. – Ti ketten meg hol a csudában késlekedtetek? Lassan olyanok lesztek már, mint a régi házasok! – Arról beszélgettünk, vajon előléptette–e már Vipust – mondta Torgaddon szemrebbenés nélkül. Aximand félig lehunyt szemhéjai mögül leste Loken reakcióját. – Én pedig biztosítottam Tarikot afelől, hogy már megtettem a szükséges lépéseket – biccentett a Tízes kapitánya. Torgaddon megjegyzését nem említette. Az egyértelműen csak neki szólt. A kapu mögött húszméteres folyosó nyílt, ezüstszálakkal behálózott, éjfekete járólapokkal kirakva. A Birodalmi Gárda negyven katonája állt őrt a folyosón Varvaras janicsárjai közül, mindkét fal mellett húsz. Pazarul festettek aranysújtásos, krémszínű kabátjaikban, amit fémsisak, kosaras vizor, vörös öv és kokárda egészített ki. Ahogy a Mournival kapitányai megjelentek, a janicsárok azonnal tisztelegtek díszes energialándzsáikkal – az utolsó pár egy pillanattal azelőtt, hogy a négy astartes belépett volna a stratégium ajtaján.

A stratégium jókora, félkör alakú platform volt, ahonnan kiválóan rá lehetett látni a zászlóshajó parancsnoki hídjára. Százak sürögtek odalent, egyenruhás tisztek, repülésirányítók, szervitorok – innen, fentről alig többek hangyáknál. Egy szinttel alattuk a másodlagos irányítófedélzetek húzódtak, ahol operátorok, technikusok és asztropaták dolgoztak álló nap. A híd elülső szekciója egyetlen hatalmas panorámaablak volt, azon túl pedig a csillagporral telehintett éj fekete űr. A mennyezetet a Holdfarkasok és a Császári Öklök lobogói díszítették, s középütt a Hadúr saját zászlaja, rajta a nyitott szemmel és az arannyal hímzett felirattal: „Én vagyok a Császár és a Terra Vigyázó Szeme”. Loken jól emlékezett még az Ullanor utáni nagy ünnepségre, amikor az a lobogó a díszhelyre került. Sok évtizedes szolgálata során addig még csak kétszer járt a Bosszúálló Szellemen. Először, amikor kinevezték kapitánnyá, másodszor pedig, amikor rábízták a Tizedik Századot. A hely méretei – akárcsak az előző két alkalommal – most is lenyűgözték. A stratégium közepén egy tíz méter átmérőjű, egy méter magas platform állt, körülötte emelkedő széksorok, amelyeken – akár egy lelátón – rangidős iterátorok, taktikusok és hadihajók kapitányai foglaltak helyet. Loken Sindermannt kereste a tömegben, de sehol nem látta. A kör alakú platform körül tucatnyian álltak. Ott volt Hektor Varvaras marsall, az expedíciós hadosztály katonai parancsnoka, egy magas, vörösbe öltözött arisztokrata, aki épp két díszegyenruhás szárnysegéddel tárgyalt egy adattábla tartalmáról. Kicsivel odébb állt Boas Comnenus, a Flottaparancsnok, aki mechanikus ujjaival dobolt a fémkorláton. Medvetermetű férfi volt, vén testét csillogó acél és ezüst exováz tartotta, s vállaira gazdagon díszített elektromos–kék köpeny borult. Rég halott szemeit gépi lencsék helyettesítették, amelyek halkan zümmögve méregették az egybegyűlteket. Közvetlenül mellette Ing Mae Sing, az expedíciós flotta főasztropatája várakozott – egy magas, ösztövér, vak kísértet csuklyás, fehér köpenyben. S ott voltak mind, akik számítottak: a Haditengerészet Főtengemagya, Chorogus navigátor, a rangidős kommunikációs tiszt, a rangidős taktikus, a rangidős heraldikus és néhány kormányzói legátus. Loken megfigyelte, hogy mind valami apró, személyes holmit helyeztek a platform szélére ott, ahol álltak – egy kesztyűt, sapkát, sétapálcát. – Egyelőre az árnyékban maradunk – mondta Torgaddon, s a széksorok és balkonok árnyékába vonta Lokent. – Ez itt a Mournival helye. Részesei vagyunk ugyan a gyűlésnek, mégsem keveredünk. Loken egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, s Torgaddonnal és Aximanddal az árnyékba húzódott. Egyedül Abaddon sétált oda a platformhoz. Varvaras és Comnenus közé állt be az előbbi örömmel üdvözölte, az utóbbi nem. Az Első Kapitány a sisakját helyezte a peremre. – A platformra helyezett személyes tárgy jelzi abbéli szándékod, hogy szólni kívánsz – magyarázta Torgaddon. – Ezekiel helye ott van a főtisztek közt, de most mint Első Kapitány, és nem mint a Mournival tagja fog beszélni. – Átlátom én ezt az egészet valaha is? – fintorgott Loken. – Soha – mondta Torgaddon, aztán biztatóan elvigyorodott. – Hát persze, hogy elboldogulsz majd vele! Valamivel távolabb egy ember – már ha ember volt egyáltalán – állt magában, s a parancsnoki hídon tüsténkedőket figyelte. A külsejét tekintve sokkal inkább volt gép, arany és acél testében csak mutatóban maradt némi szerves anyag. – Az kicsoda? – kérdezte halkan Loken. – Regulus – válaszolta Torgaddon kurtán. – A Mechanicum adeptusa. „Szóval, így fest a Mechanicum egy adeptusa – gondolta Loken. – Ilyenek építik a Titánokat...” – És most csöndet! – veregette meg Loken vállát Torgaddon.

A túloldalon páncélüveg ajtó tárult föl, s a meleg léghuzat harsogó nevetést hozott magával. Tagbaszakadt alak lépett be a stratégiumba, s a belőle áradó erőt megérezve mindenki térdet hajtott. Boas Comnenus exováza hangos csikorgással tiltakozott, s a vén harcos kínos lassúsággal hajolt meg. Regulus nemkülönben, bár ő egyszerűen csak nem akart hajbókolni. Hórusz Hadúr mosolyogva nézett végig az egybegyűlteken, a korlát mellé tessékelte az eddig a nyomában loholó apró emberkét, majd felszökkent az emelvényre. Lassan körbefordult, és mindenkit szemügyre vett. – Leróttátok a tiszteleteteket, barátaim – mondta. – Keljetek hát föl! Mindenki felemelkedett, és ráfüggesztette a tekintetét. Hórusz, mint mindig, most is lélegzetelállítóan festett, mint valami megzabolázott természeti jelenség – mint egy vihar vagy lavina amit emberi formába zártak. Masszív volt és mégis kecses, egy testet öltött félisten fehér– arany vértezetben. Nem viselt sisakot, s barnára sült, nemes arcvonásait mindenki megcsodálhatta. Szélesen mosolyogva, egyesével köszöntötte az emelvény körül állókat. Egy villanásig egyenesen az árnyékban várakozó Lokenre nézett, s a kapitány mintha elégedettséget látott volna a Hadúr szemében. Félelmetes volt, s egyben lenyűgöző is. Olyan érzés, amit egyedül a Hadúr tudott kiváltani egy astartesből. – Barátaim! – mondta Hórusz, s a hangja egyszerre volt acél és mézzel kevert suttogás. – Barátaim és bajtársaim, a 63. Expediciós Flotta harcosai! Hinnétek–e, hogy már ismét itt állunk? Elégedett nevetés hullámzott végig a termen. – Már megint eligazításra gyűltünk össze – vigyorodott el Hórusz. – És én a legnagyobb tisztelettel adózom nektek, hogy ismét elviseltek egy ilyen gyűlést! ígérem, a lehető legrövidebbre fogom, először azonban... Lelépett az emelvényről, s úgy karolta át az apró emberke vállát, aki a stratégiumba kísérte, mint egy apa, aki az újszülött fiát mutatja meg a testvéreinek. A férfi arcára szinte ráfagyott a zavart mosoly. – Mielőtt belekezdenénk a tanácskozásba, kiváló barátomról, Peeter Egon Momusról szeretnék néhány szót szólni! Hogy micsoda kincs ő a számomra... az egész Birodalom számára! Kora legtehetségesebb építésze, aki elmesélte, hogyan szeretné újjávarázsolni ezt a várost, és amit mondott, igaz örömmel töltötte el a szívem! – Nem is... nem is tudom, nagyuram... – hebegte az emberke, aki majd szörnyethalt a sok száz szempár kereszttüzében. – Urunk, a Császár küldte őt hozzánk – folytatta Hórusz. – Azért, mert tudta, milyen tehetséges. Én magam is szívesebben építenék, mint hódítanék, hiszen a hódítás igazán mocskos munka. Nem igaz, Ezekiel? – De igen, uram – bólintott a kapitány. – Hiszen hogyan is vezethetnénk vissza a Birodalom kebelére az emberiség elveszett diaszpóráit, ha csupán hódítót látnak bennünk? Kötelességünk, hogy adjunk nekik, hogy többek és jobbak legyenek általunk, mint amikor rájuk bukkantunk! A jövőbe kell tekintenünk, s mérlegelnünk kell, hogy mit is hagyunk magunk után. Főleg az olyan világokon, mint ez is, ahol a Birodalom Igazságát erős ellenállás fogadta. Olyan örökséget kell magunk után hagynunk, ami méltó a Birodalom eszméihez: pazar városokat, amik örökké állnak, és csodás emlékműveket azok tiszteletére, akik az életüket adták azért, hogy az adott világ visszatérhessen oda, ahová tartozik. Peeter barátom megértette ezt, s mindőtöket csak biztatni tudlak, hogy keressétek föl a műhelyét, ahol megtekinthetitek csodálatos terveit! S már alig várom, hogy a további annektált világokon is az általa megálmodott városok dicsőítsék majd az Impériumot! A jelenlévők hangos éljenzésben törtek ki. – M... minden új város... – hápogta Momus. – Hisz te vagy a legalkalmasabb ember erre a feladatra, barátom! – kiáltotta

elégedetten Hórusz, mit sem törődve az építész szent borzadályával. – Mi mindketten ünnepélyes aktusnak tekintjük az építést, s az épületeket a hódolat egyik legkifejezőbb eszközének. S te, barátom, te tudod legjobban, hogyan kell ezt az érzést, a Hadjárat és a Birodalom Igazságának eszméjét és érzését üvegbe, acélba és kövekbe álmodni! Hiszem, amit felépítünk, mindig sokkal fontosabb, mint amit lerombolunk. Amit magunk után hagyunk, az idők végezetéig csodálják majd az emberek, és azt mondják: ezt jelenti hát a Birodalom, ami nélkül csupán árnyék és por lennénk! Épp ezért vagy te a mi emberünk, Peeter! Ünnepeljük hát őt, barátaim! A mennyezet is majd leszakadt a vad ovációtól, amihez a lentebbi szinten szolgálatot teljesítők is csatlakoztak. Az építészt úgy kellett kikísérni a stratégiumból, mert rettentő zavarában már az ajtót sem találta meg egyedül. – Kezdjük hát! – kiáltotta Hórusz. – Nagybecsű adeptus? Regulus lépett oda az emelvény széléhez, és egy fényesre csiszolt fogaskereket tett le maga elé. Mikor megszólalt elektromosan modulált hangján, mintha statikus zörejből álló szél süvített volna végig egy fémfákból álló erdőn. – Hadúr! A Mechanicum érdekesnek találja ezt a bolygót és az itt szerzett technológiai újításokat. A gravitációs és fázisfegyverek tanulmányozását már megkezdtük, és a legutóbbi jelentések szerint sikerült három, korábban ismeretlen energiamező–generátort szereznünk. – Dicsőség a Mechanicum fáradhatatlan testvéreinek! – bólintott Hórusz ünnepélyesen. – Lassacskán sikerül ismét összeillesztenünk az elveszettnek hitt tudás mozaikjait. A Császár – és biztosra veszem, marsi uratok is – szerfölött elégedett lesz az eredménnyel! Regulus bólintott, majd visszavette a fogaskereket, és elhátrált az emelvénytől. – Rakris? – kérdezte Hórusz. A galambszürke köntöst viselő Elect Rakris kormányzó testes férfiú volt, s most nehézkesen, szuszogva tette le a jogarát az emelvényre. Miközben beszélt, végig azt piszkálta. Hórusz türelmesen végighallgatta, s időről időre biztatóan bólintott. A kormányzó szükségtelenül bő lére eresztette a beszámolóját, s Loken szánakozva hallgatta. Elect Rakris Varvaras egyik tábornoka volt, s őt érte a megtiszteltetés, hogy felügyelje a 63–19–es planéta beilleszkedését az Impériumba. Mind tudták, hogy Rakris inkább karrierista, mint katona, s bár egy effélének a kormányzói rang valódi kitüntetés volt, ez a feladat felért a száműzetéssel. A flotta továbbindul, s ő itt marad. Talán örökre, távol a Terrától. Ez a világ lesz a börtöne, még akkor is, ha történetesen ő a börtönparancsnok. – ... az igazság, nagyuram – magyarázta Rakris. – Talán évtizedekbe is beletelik, mire ez a hely tökéletesen integrálódik. Túl erős az ellenállás. – Milyen messze vagyunk még attól, hogy teljesen behódoljanak? – nézett körbe Hórusz. Teljesen, nagyuram? – kérdezte Varvaras. – Ahogy Rakris barátom is mondta, évtizedekre. Hogy legalább részben engedelmességre kényszeríthessük őket... nos, az már más kérdés. A déli féltekén ellenállók egy csoportja szervezkedik, akiket még nem sikerült kézre kerítenünk. Amíg a köréjük szerveződő ellenállást nem tudjuk letömi, ez a világ mindig háborús tűzfészek lesz. – Tehát maradjunk itt, amíg meg nem törjük őket – hümmögött a Hadúr. – Ez sajnos a Hadjárat folytatását is késleltetni fogja. Nagy kár... A Hadúr mosolya egy pillanatra elhalványult, aztán ismét felragyogott. – Hacsak nincs egyéb javaslat. Abaddonra nézett, és függőben hagyta a kérdést. Az Első Kapitány habozni látszott, majd a válla fölött hátrapillantott. Ez volt hát az a bizonyos kérdés, gondolta Loken. Ez volt az a pillanat,

mikor a primarcha a hivatalos parancsnoki hierarchián túlra tekintett, és saját belső köréhez fordult tanácsért. Torgaddon óvatosan megérintette Loken vállát, de nem volt szükség noszogatásra. A Tizedik Század parancsnoka kilépett az árnyékból, és Abaddon mellé állt. – Uram... – kezdte Loken, aki maga is megdöbbent a saját vakmerőségén. – Loken kapitány! – villant meg Hórusz szeme elégedetten. – A Mournival véleményét mindig szívesen meghallgatom! Varvaras és még egypáran egyetértőn bólogattak. – Uram... a háború első fázisát gyorsan és pontosan hajtottuk végre. A csapatok az ellenség vezetőit vették célba, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a veszteségeket és a véráldozatot, s elejét vegyék a hosszan elhúzódó, az egész bolygóra kiterjedő csatározásoknak. Egy a lázadók ellen vívott gerillaháború sokkal hosszabb és véresebb lenne, mint egy sebészi precizitással végrehajtott, gyors offenzíva. Évekig is eltarthat, felőrölheti Varvaras marsall csapatait, és alááshatja Elect kormányzó munkáját is. S ezt sem az expedíciós flotta, sem a helyiek nem engedhetik meg maguknak. Ezért hát azt mondom, és bocsássatok meg, jó uraim, ha egy kicsit nyersen fogalmazok, hogy ha az volt a cél, hogy az elővéd egyetlen kardcsapással vessen véget a konfliktusnak, akkor bizony kudarcot vallott. A feladatunk még nem ért véget itt, épp ezért arra kérlek, uram, utasítsd a Légiót, hogy fejezz be, amit elkezdett! Izgatott pusmogás töltötte be a csarnokot, s csak akkor hallgatott el, amikor ismét Hórusz vette át a szót. – Azt mondod hát, Loken kapitány, hogy ismét küldjem harcba a Holdfarkasokat? – Nem az egész Légiót, nagyuram, csupán a Tizedik Századot. Miénk volt a megtiszteltetés, hogy az elsők lehettünk, de a dicséret addig nem illet meg bennünket, míg a feladatot maradéktalanul el nem végeztük. Hórusz komoly arccal hallgatta végig, s úgy tűnt, mélyen megérintették a kapitány szavai. – Varvaras? – A Hadsereg mindig örömmel fogadja a nemes astartesek támogatását, nagyuram. Ahogy a kapitány is bölcsen rámutatott, a lázadók még hónapokig zargatnák a katonáimat, és csak komoly áldozatok árán tudnánk végleg kiiktatni őket. A Holdfarkasok sokkal gyorsabban és könnyebben vérbe tudnák fojtani a lázadást. – Rakris? – Jelentős terhet venne le az én vállamról is, nagyuram – mosolyodon el a kormányzó. – Igaz, olyan lenne, mint harci pöröllyel törni diót, de kétségtelenül gyors és hatékony megoldást jelentene. – Első Kapitány? – A Mournival tagjai mindig azonos véleményen vannak, uram – mondta Abaddon. – Sürgős megoldást javasolok, hogy a 63–19–es lakói mihamarabb csatlakozhassanak a Birodalomhoz, mi pedig mihamarabb folytathassuk a Hadjáratot! – Legyen hát! – mosolyodon el ismét Hórusz. – Parancsba adom, hogy a Tizedik Század, Loken kapitány vezetésével, tegye le a tett–esküt, és készüljön föl a lázadás leverésére! Mihamarabbi eredményt várunk! És köszönöm, hogy őszintén kifejtetted a véleményed, s kertelés nélkül a bajok gyökerére tapintottál, kapitány! Rövid taps követte a Hadúr szavait. – És miután lezártuk az itteni ügyeket, végre ismét a Hadjárat következő fázisára koncentrálhatunk – folytatta Hórusz. – Mikor üzenek neki... Az asztropaták vezetőjére nézett, s a vak nő lassan bólintott. – Mikor üzenek neki, szeretett Császárunk örömmel értesül majd róla, hogy a Hadjárat gépezete a mi frontunkon is új fent működésbe lépett. Szívesen tájékoztattalak volna benneteket én magam a várható fejleményekről, de van itt valaki, aki váltig állítja, hogy ő is tökéletesen alkalmas rá.

Mindenki a feltáruló páncélüveg ajtó felé fordult, mire a primarcha tapsolni kezdett, s általános ováció söpört végig a stratégiumon. Maloghurst sántikált be, aki most jelent meg először a nyilvánosság előtt azóta, hogy kiásták a romok alól. Veterán Holdfarkas volt, és ő maga is Hórusz Fiai közül való. Fénykorában századparancsnok volt, s lehetett volna belőle akár Első Kapitány is, ha nem a

tanácsadó és követ szerepét bízzák rá. Kemény, sokat tapasztalt harcosként Maloghurst tökéletesen alkalmas volt a hírszerző és intrikus posztjára, s az évek során épp emiatt ragadt rá a Torz gúnynév. De nem szégyellte. A Légió óvta a Hadurat fizikailag, de a politikai csatatéren ő volt az, aki kalauzolta, tanácsokkal látta el, s minden apró részletre kiterjedően felkészítette. Senki nem szerette igazán, mert még az astartesek mércéjével mérve is nehéz természete volt, és soha nem tett semmiféle erőfeszítést azért, hogy kedveljék. A többség úgy gondolt rá, mint egy olyan tanácsadóra, aki egyedül a Hadúrhoz hűséges. De soha senki nem volt olyan ostoba, hogy alábecsülje. A körülmények azonban egyik pillanatról a másikra népszerűvé tették. Majdnem közkedveltté. Halottnak hitték, s mikor kiderült, hogy mégis él, Sejanus tragikus halála után ez majdhogynem elégtételt jelentett az astarteseknek. Euphrati Keeler képei úgy mutatták be, mint tragikus, sokat szenvedett hőst, s ezeket a képeket az egész flotta látta. Az egybegyűltek ünnepelve köszöntötték, s elismeréssel adóztak a kitartásának és állóképességének. A rászakadt balsors piedesztálra emelte, s Loken biztosra vette, hogy Maloghurst már rég felmérte, hogyan tudná a lehető legjobban kiaknázni ezt az ironikus helyzetet. A Torz egy botra támaszkodva bicegett a csarnok közepére, ahol mindenki jól láthatta. A sérülései olyan súlyosak voltak, hogy még mindig nem tudta magára ölteni az erőpáncélját. Helyette egy fehér köntöst viselt, aminek a hátára a Légió farkasfejes címerét hímezték, s amit egy, a Hadúr jelvényét, a nyitott szemet formázó fibula fogott össze. A háta úgy hajolt meg, akár egy púposnak, és sápadt, elgyötört arcára mély barázdákat rajzolt a kín. Az elöl ülők láthatták a nyakán és a feje bal oldalán éktelenkedő sebeket, amiket szintetikus, második bőrként a testére tapadó gélréteg fedett. Loken döbbenten konstatálta, hogy Maloghurst megtört teste láttán mennyire ízléstelennek tűnik a régi becenév. Hórusz lelépett az emelvényről, és megölelte hivatalos nagykövetét. Utána Varvaras és Abaddon lépett oda hozzá, és veregették meg a vállát, amit Maloghurst udvarias mosollyal és bólintással fogadott, majd odaintett a galériákon ülőknek is. Ahogy az ováció alábbhagyott, nekitámaszkodott az emelvénynek, és a szélére tette a botját. Hórusz, ahelyett hogy visszatért volna a pódiumra, intett a nagykövetének, hogy övé a porond. – Az elmúlt időszakban – kezdte Maloghurst az erőfeszítéstől érdes hangon – a pihenés elképesztő luxusában volt részem. Megvárta, míg a nevetés elhalkul, majd folytatta: – Ágyban, párnák közt, amitől minden harcost kiráz a hideg. Ugyanakkor haszna is volt, mert így jutott időm átnézni a jelentéseket, amiket az elmúlt hónapok során gyűjtöttek a felderítőink. Mindezek ellenére van egy pont, amitől a pihenés is inkább már csak nyűg. Épp ezért ragaszkodtam hozzá, hogy ma jelen lehessek ezen a tanácskozáson, és magam tárhassam elétek a bizonyítékokat, mert a Császárra mondom – akit mind szeretünk és tisztelünk –, álmomban sem gondoltam, hogy egy napon az ágyban való lustálkodás végez velem! Mindenki nevetett, és Loken el kellett, hogy ismerje, Maloghurst valóban a lehető legtöbbet próbálta kihozni új státuszából.

Már majdnem... kedvelhető volt. – Hogy gyorsan áttekintsük... – mondta Hórusz szárnysegédje, és egy kontrollpálcát húzott elő a köntöse zsebéből. – Alapjában véve három kulcsfontosságú területre érdemes odafigyelni. A pálcával aktiválta az alsó szint holografikus kivetítőjét, s a stratégium közepén fényből szőtt képek jelentek meg. Az elsőn a 63–19–es volt. Az orbitális pályán körülötte keringő hadihajók csak egy pillanatig látszottak, mert a kép azonnal távolodni kezdett, s néhány szívdobbanás múlva már el is tűnt a csillagmozaikban. – Iktatási száma szerint ez a régió itt az 58–17, ami közvetlenül a mellett a csillagrendszer mellett található, ahol jelenleg is tartózkodunk. Az említett csillagrendszer képe azonnal felvillant a holotérképen. – A legevidensebb és legkönnyebben elérhető következő célpont a flotta számára. A felderítőhajók tizennyolc rendszerről számoltak be, ami számot tarthat az érdeklődésünkre. Ezek közül tizenkettőn nyoma sincs életnek, de bővelkedik nyersanyagforrásokban. A felderítés még nem fejeződött be, de már most úgy tűnik, hogy – ha szabad ilyen vakmerőn fogalmaznom – nem éri meg, hogy az egész flotta erre vegye az irányt. A nyomunkban haladó telepesek viszont hamarosan már birtokba is vehetik. A pálca újabb intésére egy teljesen más csillaghalmaz tűnt föl a térképen. – Ez a második régió közelítőleg... Flottaparancsnok? – Standard sebességgel számolva tőlünk kilenchétnyi útra van – köszörülte meg a torkát Boas Comnenus. – A magvilágok irányában. – Kilenchétnyire, köszönöm! – bólintott Maloghurst. – Épp csak belefogtunk ennek a régiónak a felderítésébe, de máris egy vagy több, csillagközi utazásra képes civilizáció nyomaira akadtunk. – Létező kultúra? – kérdezte Abaddon. A birodalmi expedíciók túl gyakran bukkantak rég elfeledett civilizációk nyomaira a csillagok közt, így a kérdés nagyon is jogos volt. – Egyelőre még nem tudni, Első Kapitány, de a felderítők olyan tárgyakat találtak, amelyek nagyon hasonlítanak az öt évvel ezelőtt a 7–93–1–5–ös szektorban találtakra. – Tehát nem emberi relikviák? – kérdezte Regulus. – Amint már említettem, túl korai még biztosat állítani. A régiónak természetesen van iktatási sorszáma, de azt hiszem, üdítő újdonságnak fogjátok tartani, jó urak, hogy az ősi terrai nyelven is van neve. Nyilas Csillagképnek nevezték. – A Rettentő Nyilas... – suttogta Hórusz elégedett mosollyal az arcán. – Pontosan, nagyuram. Természetesen a pontosabb információkhoz további felderítésre lesz szükség. Ismét intett, s egy harmadik csillagkonstelláció jelent meg a holotérképen. – A harmadik lehetséges célterület, ami a magvilágok irányában... – Tizennyolc hétnyire van – mondta Comnenus, mielőtt a kérdés elhangozhatott volna. – Köszönöm! – bólintott Maloghurst. – Ez is tüzetesebb felderítést igényel, de ezzel a régióval kapcsolatban már kaptunk üzenetet a 140. Expedíciós Hadtesttől, egész pontosan a Vérangyalokat vezető Khitas Frome–tól. Ellenállásba ütköztek. – Megint egy elveszett emberi kolónia? – kérdezte Varvaras. – Idegenek, uram. Tekintve, hogy a 140–es jóval kisebb a mi flottánknál, üzenetet küldtem nekik, melyben megtudakoltam, hogy szükségük van–e segítségre. Válasz eddig nem érkezett. A rendelkezésünkre álló adatok alapján valószínűleg ez a célpont és az ottani emberi jelenlét megerősítése kell, hogy prioritást kapjon. A tanácskozás megkezdése óta először tűnt el a mosoly Hórusz arcáról. – Megvitatom az ügyet Sanguinius testvéremmel. Nem fogom hagyni, hogy az emberei magukra maradjanak! És köszönjük az alapos tájékoztatást! – Még egy szóra, nagyuram! – mondta Maloghurst. – Személyes ügy, de szeretném most tisztázni. Tudom, hogy sokan úgy neveznek, Maloghurst, a

Torz. Az oka... a személyiségemben keresendő. Sokan talán el sem hiszik, de örültem ennek a becenévnek, mert azt bizonyította, hogy jó vagyok a politika művészetében, amit szeretek, de ami jobbára távol áll az astartesektől. Arról is tudomást szereztem, hogy megtört testem miatt sokan már ízléstelennek találják ezt a becenevet. Itt és most szeretném hát kijelenteni, hogy én nem érzem bántónak. A testem talán már nem ép, de a tudatom még nagyon is az. Sokkal inkább azt tekinteném sértésnek, ha merő udvariasságból nem használnák többé a becenevem. Az együttérzést soha nem tartottam sokra, mások sajnálatából pedig nem kérek. Eltorzult testtel is el tudom látni a feladatom, és senki ne gondolja, hogy épp az én gyenge lelkemre kell tekintettel legyen! Azt szeretném, ha továbbra is Maloghurst lennék, a Torz. – Jól beszélt! – kiáltotta Abaddon, aztán a szavait elnyomta a jelenlevők vastapsa. A nagykövet felvette a botját, Hórusz pedig intett a karzaton ülőknek, hogy csendesedjenek. – A tanácskozást most berekesztem, hogy mindenkinek legyen ideje és módja átgondolni az elhangzottakat. A javaslatokat és észrevételeket a következő nappali ciklus kezdetekor várom. Holnapután pedig ugyanebben az időben folytatjuk az ügyek megbeszélését. Miközben a karzatokról lassan elszivárgott az izgatottan beszélgetők tömege, az emelvény körül egybegyűltek apró csoportokba tömörültek. A Hadúr Maloghursttel és a Mechanicum adeptusával váltott még néhány szót. – Jól csináltad! – súgta oda Torgaddon Lokennek. Az utóbbi nagyot sóhajtott, s csak most tudatosult benne, hogy milyen súly is nehezedett a mellkasára, mióta belépett a stratégiumba. – Egyetértek! – bólintott Aximand. – Ügyesen öntötted szavakba, Garviel! – Csupán azt mondtam, amit gondoltam. Aximand hitetlenkedve mosolyodon el, mint aki nem tudja eldönteni, a másik vajon tréfál–e. – Téged nem feszélyez ez a hely? – kérdezte Loken. – Először természetesen engem is zavart – vonta meg a vállát Kis Hórusz. – De ha már részt vettél egy–két ilyen tanácskozáson... hamar hozzászoksz. Én a lábát néztem. – A lábát? – A Hadúr lábát. Ha a szemébe nézel, biztos, hogy kimegy a fejedből, mit is akartál mondani. Ez volt az első alkalom, hogy valamiféle pozitív gesztust mutatott föl Lokennel szemben. – Köszönöm! Észben fogom tartani! – Tudtam, hogy jól választottunk! – csatlakozott hozzájuk Abaddon is, és megszorította Loken kezét. – Gyorsan a lényegre térni: a Hadúr is ezt várja tőlünk. Jól csináltad, Garviel! – Most már csak arról kell, hogy gondoskodj, hogy mihamarabb elintézd a lázadókat. – Úgy lesz. – Szükséged van segítségre? Ha kell, kölcsön tudom adni a Justaerint. – Nem, köszönöm. A Tízes elég lesz. – Majd megemlítem Falkusnak, hogy ő meg az emberei már nem elég jók az efféle feladatra. – Ne! – rázta meg a fejét Loken. Esze ágában sem volt megsérteni Falkus Kibre–t, az Első Század terminátorainak parancsnokát. A Mournival másik három tagja hangosan felnevetett az arckifejezése láttán. – Ezekiel megint esőbe húzott! – vigyorogott Torgaddon. – De azt is tudja, hogy hamarosan olyan vastag bőrt növesztesz, amiről minden lepereg majd! – Loken kapitány! – sétált oda hozzájuk Rakris kormányzó. – Csak szerettem volna elmondani, uram... csak szerettem volna elmondani, milye n

hálás vagyok! Hogy magára vállalta ezt a feladatot, és hogy ilyen nyíltan és őszintén emelt szót az ügy érdekében! Lord Varvaras katonái kiválóan teljesítenek, de... ők akkor is csak emberek. Az önök hathatós közbenjárása és segítsége nélkül az itteni kormányzatra mindenképp bukás vár. – A Tizedik Század majd megoldja a problémát, kormányzó úr – mondta Loken. – Erre a szavamat adom. – Mert a hadsereg nem képes rá? Varvaras marsall állt a hátuk mögött. – Én... én távolról sem akartam... – makogta Rakris. – Nem állt szándékunkban megsérteni, parancsnok – szögezte le Loken. – Nem sértett meg – nyújtott kezet Varvaras. – Ez egy régi, terrai szokás... – Tudom – rázta meg a kinyújtott kezet az astartes. – Az utóbbi időben már többször volt hozzá szerencsém. – Személyesen szerettem volna a Hadúr belső körében üdvözölni, Loken kapitány! És szerettem volna afelől is biztosítani, hogy nagyon is helyénvaló volt, hogy felszólalt ma. A déli féltekén dúló harcokban máris számos embert vesztettünk, és bár tudom, hogy a katonáim kiválóan képzettek, akkor is csak emberek. Ennyi háborúban eltöltött év után pedig meg tudom ítélni, mikor elég a katonaság, és mikor van szükség astartesekre. És a jelen helyzet épp ilyen. Mikor ideje engedi, kérem, keressen fel, és örömmel tájékoztatom a részletekről! – Köszönöm, uram – bólintott Loken. – A délután folyamán élnék is a lehetőséggel. – És most, ha megbocsát... – mondta Torgaddon. – A Hadúr már vár ránk. Hórusz saját lakótere a stratégium karzata alatt kapott helyet, a zászlóshajó bal oldalán. A tágas, kiválóan megvilágított lakosztály egyik fala panorámaablak volt, amin túl a végtelen űr nyújtózott. Maloghurst és a Hadúr még beszélgetett, így a Mournival kapitányai csöndben várták, hogy szólítsák őket. Aztán, ahogy a galériáról levezető fém csigalépcsőn három újabb alak jelent meg, Loken megdermedt. Az első kettő a Császári Öklök harcosa volt, makulátlan, sárga erőpáncéljuk szinte ragyogott a lámpák fényében. A harmadik majd két fejjel volt magasabb mindannyiuknál. Egy másik isten. Rogal Dorn volt az, a Császári Öklök primarchája, Hórusz testvére. Dorn melegen üdvözölte a Hadurat, s az ablak előtti fekete bőrkanapéra telepedett, Hórusz és Maloghurst mellé. Miközben a szervitorok felszolgálta frissítőt kortyolgatták, Lokennek volt ideje lopva szemügyre venni. Testileg Rogal Dorn ugyanolyan hatalmas volt, mint Hórusz. Ő és az emberei néhány hónap óta a 63. expedíciós flottával utaztak, bár a hírek szerint hamarosan különválnak útjaik. Loken úgy tudta, Dorn a Hadúr kérésére jött el ma ide, hogy megbeszéljék a feladata részleteit. Hórusz – annak ellenére, hogy a birodalmi seregek parancsnokaként részben elszigetelődött tőlük – mindig szakított időt, hogy a testvéreivel, a többi primarchával tárgyaljon, és szükség esetén tanáccsal lássa el őket. Rossz nyelvek szerint nem is minden primarcha értett egyet a Császár azon döntésével, hogy épp Hórusznak adta a hadúri címet. Feltehetően azok tiltakoztak a leghangosabban, akik magukat sokkal érdemesebbnek tekintették. Úgy tűnt, lehettek bármilyen emberfölöttiek, a testvérviszály számukra sem volt ismeretlen. Hórusz – feltehetően Maloghurst tanácsait megfogadva – igyekezett elsimítani a félreértéseket, csillapítani testvérei aggodalmát, megerősíteni az őket összefűző kötelékeket, és minden alkalmat megragadni, hogy biztosítsa a primarchák közötti szövetséget és együttműködést. Nem akarta, hogy bárki is úgy érezhesse, háttérbe szorították vagy mellőzték. Nem akarta, hogy bármelyikük is úgy érezhesse, nincs, aki meghallgassa. Voltak olyanok – például Sanguinius, Lorgar vagy Fulgrim –, akik a kezdetektől elismerték és támogatták Hóruszt. Mások – Angron és Perturabo,

példának okáért – dühödten lázadtak az új rend ellen, s remekbe szabott politikai és diplomáciai manőverekre volt szükség a lecsillapításukhoz. Né– hányan – az olyanok, mint Russ és az Oroszlán – csak cinikusan legyintettek az események ilyetén fordulatát látva. S voltak olyanok is – mint mondjuk Guilliman, Khan és Dorn –, akik egy pillanatig sem kérdőjelezték meg a Császár döntését, és tudomásul vették, hogy ő Hóruszt jelölte ki a seregek élére. Mindig is ő volt a kedvenc, az első, a legragyogóbb tehetség közöttük. Egyikük sem kételkedett benne, hogy alkalmas lesz a feladatra, mert egyikük sem ért fel hozzá, s egyikük sem volt olyan bensőséges viszonyban a Császárral, mint ő. Ezek voltak azok az erős, megbízható testvérek, akikhez tanácsért fordulhatott. Dorn és Guilliman mindketten a birodalmi erények példaképei voltak, akik végtelen odaadással és katonai zsenialitással irányították a saját Légióikat. Hórusz pedig úgy vágyott a jóváhagyásukra, ahogy egy fiatalember vágyik az idősebb testvérei elismerésére. Az összes primarcha közül talán Rogal Dorn volt a legkiválóbb katona. A gondolkodása ugyanolyan rendezett és fegyelmezett volt, mint Roboute Guillimané, éppolyan bátor volt, mint az Oroszlán, de volt annyira rugalmas, hogy adott esetben engedett a pillanatnyi megérzéseinek vagy épp a harci láznak, ami oly sok csatát nyert meg Leman Russnak és a Khannak. Olyan eredményeket ért el, amiket csak Hórusznak sikerült túlszárnyalnia. Ők ketten olyanok voltak, mint egyazon érme két oldala. Hórusz vad tűzzel lángolt, Dorn higgadt volt. Hórusz karizmatikus volt, Dorn visszafogott. Talán ezért is esett a Császár választása épp Hóruszra. Dorn megbízható, hidegfejű harcosai az Impérium legkiválóbb hadmérnökei és stratégiái voltak, s a Hadúr nemegyszer tréfálkozott azon, hogy senki nem képes úgy lerontani egy erődítést, mint ő, viszont senki nem képes úgy megerősíteni, mint Dorn. – Ha egy olyan erődítményt kellene megostromolnom, amelyet te védesz, a harc az örökkévalóságig tartana! A klasszikus példa a megállíthatatlan erő és a megmozdíthatatlan tárgy esetére. Az elmúlt hónapok során Dorn csupán csöndes szemlélő volt. Órákat töltött a Hadúrral tanácskozva, de Loken gyakran látta hadgyakorlatokon, ahol az astartesek felkészülését tanulmányozta. A kapitány még soha nem találkozott vele személyesen, nem is beszélt vele, s ez volt az első eset, hogy egy levegőt szívhatott a primarchával. Ahogy elnézte Dornt és Hóruszt, olyanok voltak ők, mint két isten, akik épp ebben a szobában öltöttek anyagi testet. Loken már azt megtiszteltetésnek tekintette, hogy egy légtérben lehet velük, láthatja és hallhatja őket akkor, amikor leginkább emberre hasonlítanak. Dorn cizellált erőpáncélja olyan míves volt, akár egy szarkofág fedőlapja, sárgaréz és mélybíbor színei élesen elütöttek Hórusz fehérjétől. Mellvértjét és váll–lapjait sasszámyak, térdvédőit és combvértjét sasok és koszorúk ékítették. Széles vállaira sárga prémmel szegett bíborköpeny hullt. Keskeny, csontos arca akkor is komoly maradt, amikor a Hadúr tréfálkozott, rövidre vágott haja fehér volt, akár a napszítta csont. A kíséretében érkezett két astartes odasétált, ahol a Mournival kapitányai várakoztak, hogy az ő társaságukban üssék el az időt. Abaddon, Aximand és Torgaddon már jól ismerte őket, Loken azonban most találkozott velük először. Abaddon úgy mutatta be őket, hogy Sigismund a Császári Öklök Első Kapitánya, és Efried a Harmadik Század parancsnoka. Az astartesek kimérten üdvözölték egymást, s mind a sas jelét rajzolták a levegőbe. – Egyetértek azzal, amit a tanácsban mondtál. Ezek voltak Sigismund első szavai Lokenhez. – Köszönöm. A galériáról kísérted figyelemmel a tanácskozást? – Igen – bólintott a Császári Ököl. – Az ellenséget sarokba kell szorítani, és felőrölni. Annyi még a tennivalónk, hogy nem engedhetjük, hogy efféle

apróságok tartsanak föl bennünket! – Annyi világot kell még visszacsatolnunk a Birodalomhoz! – értett egyet Loken. – De egy napon véget ér a harc, és letehetjük a fegyvert. – Nem – mondta Sigismund tompán. – A Hadjáratnak soha nem lesz vége. Nem tudtad? – Nem hinném, hogy... – Soha! – ismételte meg az Első Kapitány keményen. – Minél messzebb tekintünk, annál többet találtunk. Új, meghódítható világokat. Az univerzum végtelen, csakúgy, mint a mi étvágyunk. – Ezzel nem értek egyet – rázta meg a fejét Loken. – A háborúnak egy napon vége lesz, és beköszönt a béke és rend kora. Végtére is ez minden erőfeszítésünk mozgatórugója. – Valóban? – mosolyodott el Sigismund hűvösen. – Talán. Én azonban azt gondolom, hogy soha el nem érhető célt tűztünk ki magunk elé. Az emberi természet teszi ezt elérhetetlenné. Mert mindig lesz újabb cél, újabb feladat. – De azt csak el tudod képzelni, hogy eljön majd a nap, mikor minden világot az Impérium kebelén egyesítünk? Talán nagyon sokára, de... nem ez az az álom, ami mindannyiunkat hajt? Sigismund egy hosszú pillanatig gyanakodva fürkészte Loken arcát, aztán megcsóválta a fejét. – Sok jót hallottam már felőled, Loken testvér, de egy percig sem gondoltam volna, hogy mindez ilyen naivitással párosul! Egész életünkben azért fogunk harcolni, hogy kiterjesszük az Impérium hatalmát, majd – tartok tőle – napjaink végeztéig azért küzdünk majd, hogy megvédelmezzük. Mert még ha teljes is a Birodalom, a béke akkor is hiú ábránd marad. A csillagok közti végtelen sötétségben számos olyan dolog van, ami ezt soha nem fogja lehetővé tenni. Egy napon talán más nevet kap a Hadjárat, de véget soha nem ér majd igazán. A jövőben sem lesz más, csak háború. – Félek, tévedsz – ingatta a fejét Loken. – Milyen ártatlan vagy! – húzta gúnyos mosolyra a száját Sigismund. – És én még azt hittem, a Holdfarkasok minden Légió legvérszomjasabbika! Legalábbis szeretnétek, ha mások így gondolnának rátok, nem igaz?! Az emberiség legfélelmetesebb harcosai. – A hírünk magáért beszél. – Csakúgy, mint a Császári Öklöké. De tényleg most akarjuk megvitatni, melyik Légió harcosai a legkeményebbek? – A válasz, mint mindig, Fenris Farkasai – próbálta oldani a feszültséget Torgaddon. – Mert ők mind menthetetlen elmebetegek. Persze, ha épelméjű Légiókról beszélünk, a kérdés rögtön bonyolultabbá válik. Roboute primarcha Ultramarinjai igazán szépen teljesítenek, de ők rettentő sokan vannak. A Világfalók, a Fehér Hegek, a Császári Öklök... mind kiváló harcosok, de... a legjobbak akkor is a Holdfarkasok. Ha a Légióink egymás ellen harcolnának, Sigismund... komolyan úgy gondolod, hogy lenne esélyetek? Őszintén! A ti sárga kikericseitek a mi kőkemény harcosainkkal szemben? – Ha ettől jobban alszol, Tarik! – nevetett fel Sigismund. – Szerencsére ez egy olyan kérdés, amire soha nem kapunk választ. – Tudod, Garviel – fordult Torgaddon Lokenhez Sigismund csak azt nem említette, hogy a Légiója innentől kezdve szemernyi dicsőséget sem szerez majd. Visszarendelték őket, ez az igazság! És ez a zabszem a seggében! – Tarik barátod egy kicsit szabadon értelmezi az igazság fogalmát! – horkant föl a Császári Ököl. – Maga a Császár rendelt vissza bennünket a Terrára, hogy a személyi testőrei legyünk. Mi vagyunk a választott pretoriánusai. Szóval, akkor most kinek van a seggében a zabszem, Holdfarkas?! – Hát nem az enyémben! – vigyorgott Torgaddon. – Én babérkoszorúkat szerzek, míg ti a lábatokat lógatjátok, és a seggeteket növesztitek! – Itt hagyjátok a Hadjáratot? – kérdezte Loken. – Én is hallottam pletykákat... – A Császár óhaja, hogy mi erősítsük meg és őrizzük a palotáját a Terrán. Az ullanori diadal után döntött így. Két év óta dolgozunk azon, hogy lezárhassuk

a függőben levő ügyeinket, és maradéktalanul eleget Igen, visszatérünk a Terrára, és igen, a Hadjárat kivárni. Persze, én a magam részéről úgy gondolom, sem lesz béke, s a kötelességünk teljesítése után

tehessünk a kérésének. hátralevő részét ott fogjuk a Hadjárat végeztével is bőven lesz még részünk

harcban és dicsőségben. S a csillagok már rég elfeledték a Holdfarkasok nevét, mikor a Császári Öklök még mindig harcolni fognak. – Ennyire szeretnéd, ha móresre tanítanálak, Sigismund testvér? – paskolta meg a lánckardja markolatát Torgaddon játékosan. – Nem tudom. Szeretné? Rogal Dorn tornyosult fölébük. – Szerinted, Torgaddon kapitány, megérdemelné Sigismund, hogy arcul csapd? Talán. A bajtársiasság szellemében talán meg is kellene tenned. De csak óvatosan, mert könnyen törik! Mind felnevettek, s még a primarcha vékony ajkain is átsuhant a mosoly árnyéka. – Loken! – intett a Császári Öklök parancsnoka, s a kapitány követte az óriás termetű harcost a lakosztály túlsó sarkába. Sigismund és Efried továbbra is a Moumivalt ugratta, Hórusz pedig teljesen belefeledkezett a Maloghursttel folytatott beszélgetésébe. – Parancsot kaptunk, hogy hazatérjünk a Terrára – mondta Dorn. A hangja mély volt és meglepően lágy, akár a partra futó hullámok, de olyan erő lappangott benne, mint egy kifeszített acélsodronyban. – A Császár kért fel bennünket, hogy erősítsük meg a palotáját, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak? Inkább örülök, hogy felismerte a VII. Légió ilyen irányú tehetségét. Aztán végigmérte a kapitányt, és összehúzta a szemét. – Nem szoktál hozzá, hogy egy magamfajta közelében légy, igaz, Loken? – Igaz, nagyuram. – Ez tetszik benned. Ezekiel és Tarik már olyan régóta tartozik a Hadúr belső köréhez, hogy a jelenlétében már semmi különlegeset nem találnak. Te viszont még nagyon is tisztában vagy vele, hogy a primarchák nem olyanok, mint a halandó emberek, de még csak az astartesek sem mérhetőek hozzájuk. És most nem az erőről beszélek, hanem a felelősségről. – Igen, nagyuram. – A Császár... – sóhajtott föl Dorn. – Senki sem fogható hozzá, Loken! Senki ebben az univerzumban, és istennek lenni roppant magányos dolog. így hát létrehozott minket, félisteneket, hogy mellette álljunk. A magam részéről én soha nem barátkoztam meg teljesen a státusommal. Ez talán meglep, kapitány? Tudom, hogy mire vagyok képes, ahogy azzal is tisztában vagyok, mit várnak el tőlem. A felelősség súlya alatt megroppan a hát, s néha már a puszta létem tudata is megrémít. Gondolod, hogy Hórusz is így érez néha? – Nem tudom, nagyuram. A magabiztosság az egyik legerősebb jellemvonása. – Én is így gondolom, és örülök neki. Nála senki nem lenne alkalmasabb Hadúrnak, de még egy primarcha is csak annyira rátermett, amennyire a tanácsadói azok. És ez különösen igaz azokra, akik annyira magabiztosak, hogy néha okos tanácsokkal kell csihasztani, és rányitni a szemét más, lehetséges igazságokra. – Te most a Mournivalról beszélsz, nagyuram. Rogal Dorn a kinti csillagtengert szemlélte némán, majd lassan bólintott. – Tudod, egy ideje már szemmel tartalak, Loken kapitány. Talán azt is hallottad, hogy melletted tettem le a voksom, mikor Sejanus helyének betöltéséről volt szó. – Említették, nagyuram. S ez egyszerre megdöbbentő és hízelgő. – Kell, hogy legyen egy őszinte ember is Hórusz testvérem közelében. Olyasvalaki, aki képes felmérni a vállalkozásunk súlyát és fontosságát. Egy olyan ember, aki még kellő áhítatot érez a félistenek jelenlétében. Nekem ott van Sigismund és Efried. Ők azok, akik mindig őszinték hozzám. Rád ugyanez

a szerep vár a primarchád mellett. – Mindent el fogok követni, hogy... – Luc Sedirae–t vagy Iacton Qruze–t akarták eredetileg, nem téged. Tudtad? Mindkettejük neve szóba került. Sedirae azonban ugyanolyan vérszomjas gyilkos, mint Abaddon, és bármire rábólintana, ami harctéri dicsőséget hozhat a számára. Qruze pedig... úgy hallottam, Motyogónak csúfolják, merthogy csak fél füllel érdemes odafigyelni arra, amit mond. – Igen, nagyuram. – Qruze igazi talpnyaló, és bármibe belemegy, ha abból előnye származik. A Mournivalnak viszont másfajta nézőpontra van szüksége. – Advocatus diaboli. – Pontosan – mosolyodott el Dorn. – Mint az ősi időkben. Advocatus diaboli... Meglepően tanult vagy, Loken kapitány! Hórusznak az értelem hangjára van szüksége, ha már egyszer a Császár ekkora terhet rakott a vállára. Vannak testvéreink, akik nem lelkesedtek különösebben ezért a választásért, és fontos, hogy ők is azt lássák, hogy a Hadúr kézben tartja a dolgokat. Ezért esett hát rád a választásom, Garviel Loken! Tanulmányoztam a rólad készült jelentéseket és a személyiséged, s úgy véltem, te lennél a megfelelő erre a posztra. Ne vedd sértésnek, de ahhoz képest, hogy astartes vagy, van benned valami meglepően emberi... – A sok dicsérettől úgy dagad a májam, nagyuram, hogy tartok tőle, nem fogok beleférni a páncélomba. – Elnézést – biccentett Dorn. – A felelősségről beszéltél, nagyuram. Én is érzem a súlyát, és félek, hogy agyonnyom. – Erős vagy, Loken. Astartes. Bírd ki! – Kibírom, nagyuram. A primarcha végre elfordult az ablaktól, egyenesen Lokenre nézett, és biztatón a vállára tette hatalmas kezét. – Légy önmagad, kapitány! Csak önmagad! Mondd ki, amit gondolsz, mert abban a különleges kiváltságban van részed, hogy megteheted. És akkor én is abban a tudatban térhetek vissza a Terrára, hogy a Hadjárat jó kezekben van. – Megdöbbent, hogy ilyen sokat tartasz felőlem, nagyuram. Bár nem vagyok olyan vérszomjas, mint Sedirae, de én magam is háborút javasoltam... – Hallottalak ma beszélni, Loken. Jól vezetted föl a mondandódat, de ez mostantól kezdve már nem erény, hanem a feladatod része. Van, hogy a tanácsod kérik, és van, hogy hagynod kell, hogy a Hadúr felhasználjon. – Felhasználjon? – Nyilván te is érted, hogy mit végeztetett veled ma reggel Hórusz. – Uram? – A Mournival feladata, hogy őt segítse és szolgálja. Hórusz a béketeremtő szerepét alakítja, mert a Birodalom békére vágyik. Így hát ma reggel valaki másnak kellett előállnia a háború ötletével. HÉT Tett–eskük Keeler képei Demoralizálás – Kérem, maradjanak a közelemben! – mondta az iterátor. – Senki ne maradjon le vagy kószáljon el a csoporttól! Adat– rögzítés legfeljebb írásos formában, hacsak nincsen rá előzetes felhatalmazásuk. Érthető? Unott igenek érkeztek válaszul. – Tíz percet kaptunk, és ezt szigorúan be is fogják tartatni velünk. És az idő rövidsége ellenére ez még így is komoly kiváltság. Az iterátor – egy Emont nevezetű, harmincas, epebajosan sárga férfi, akinek Euphrati Keeler szerint gyönyörű hangja volt – megállt még egy utolsó jó

tanács erejéig. – Ez egy veszélyes hely, ahol fegyverek és fegyveresek vannak. Egy percre se feledjék, hol vannak, és ügyeljenek minden lépésükre! Megfordult, és a folyosó végén nyíló hatalmas, páncélozott kapuhoz vezette a társaságot. A nyíló kapuszárnyak rémisztő visszhangot vertek a túlnan feltáruló gigantikus csarnokban. A hajó olyan része volt ez, amit a memorátorok korábban soha nem kereshettek fel. Tulajdonképpen szinte minden harci tevékenységgel kapcsolatos hely tilalmas volt a számukra, de a listát akkor is a hangárok és az indítóállomások vezették. A csoportban hatan voltak – Keeler, egy másik, Simán Sark nevezetű piktográfus, Fransisko Twell, a festő, egy Tolemew Van Krasten nevű zeneszerző, és két dokumentumfilm–készitő, Avrius Camis és Borodin Flora. Camis és Flora máris témákról és megközelítési lehetőségekről pusmogott. Mind a hatan vastag, többrétegű ruhát viseltek a rossz időre való tekintettel, a hátukon málhazsák. Keller szinte biztosra vette, hogy hiú ábrándokat kergetve jöttek ide, és nem kapják meg az engedélyt. Már az is kisebbfajta csoda volt, hogy egyáltalán eddig eljutottak. A vállára vetette a zsákját, s a nyakába akasztotta a kedvenc képrögzítőjét. A csoport élén haladó Emont megállt a kapuban posztoló két Holdfarkas előtt, és bemutatta nekik a csoport engedélyét. – Maloghurst szárnysegéd úr állította ki – mondta. A két tagbaszakadt astarteshez képest a világosbarna köpenyes iterátor kifejezetten törékenynek tűnt. A páncélos óriások átnézték az engedélyt, aztán intettek, hogy beléphetnek. Az indítóállomás – Keelernek emlékeztetnie kellett magát, hogy ez csak egy volt a zászlóshajó harci állomásai közül – hosszú, visszhangos csarnok volt, amit a felszállópályák és a mellettük futó szállítószalagok uraltak. A csarnok túlsó végén, jó fél kilométerrel odébb, a csillogó energiamezőn túl már az űr sötétlett. Fülsértő zaj fogadta őket: hidraulikus eszközök sziszegtek, hajtóművek dübörögtek, ajtók csapódtak, rakodógépek motorja búgott. Munkások és szervitorok siettek a dolgukra, technikusok és fegyvermesterek ellenőrizték még egyszer a gépeket, lőszeres rakaszok kerültek a helyükre, üzemanyagvezetékeket zártak le, s a forró levegő olajtól és csípős füsttől bűzlött. Hat Viharmadár sorakozott a hangárban, nehéz, páncélozott, légköri repülésre és a világűrben való manőverezésre egyaránt alkalmas csapatszállítók. Két hármas oszlopban várták a felszállási parancsot, akár a kitárt szárnyú, fehér ragadozó madarak, páncélzatukon a Légió farkasfeje és a Hadúr jelvénye, a nyitott szem. – ... Viharmadarak – magyarázta éppen az iterátor. – Karvaly VI–osztályú páncélozott csapatszállítók. A legtöbb expedíciós hadtest már a kisebb, Sólyom–osztályú gépeket használja – ha balra néznek... ott, ponyvával letakarva... abból a fajtából is láthatnak párat –, de a Légió jó néhányat megtartott ezekből a régi, masszív gépekből is. A Holdfarkasok már a Hadjárat kezdete előtt is ilyeneket használtak. Ezt a típusú gépet még az Egyesítő Háborúk alatt kezdte használni a Pán–Pacifikus törzsek ellen küzdő Yndonéziai Blokk. A mai hadművelet során egytucatnyit fognak bevetni. Hatot innen indítanak, hatot a Kettes Fedélzetről. Keeler gyorsan készített pár képet a Viharmadarakról. Aztán leguggolt, és a kivilágított szárnyak sorát is megörökítette. – Mondtam már, hogy nem készíthetnek képeket! – csattant föl Emont. – Én meg nem gondoltam, hogy komolyan mondja – mosolygott rá a nő. – Összesen tíz percet kaptunk. Én meg piktográfus vagyok. Mégis, mi a fenét gondolt, mit fogok itt csinálni?! Emontnak már a nyelve hegyén volt a válasz, mikor észrevette, hogy Flora és Camis, akik teljesen belemerültek a beszélgetésbe, már a Viharmadarak

között bóklásznak. – Maradjanak a csoporttal! – kiabálta az iterátor, és utánuk sietett. – Sikerült valami jót lekapnod? – kérdezte Sark Keelert. – Kiválót! Végül is, rólam beszélünk! – tárta szét a kezét a nő. Sark felnevetett, és egy rögzítőt húzott elő a zsákjából. – Nekem nem volt hozzá merszem, de teljesen egyetértek veled. Mi a fenét csináljunk itt, ha nem a munkánkat?! Keeler kedvelte a férfit. Sark kellemes társaság volt, és otthon, a Terrán egész ígéretes piktográfiának számított. Itt azonban nem sok babér termett neki. Mikor portrékról és kompozíciókról volt szó, remekül dolgozott, de ez itt nagyon más volt, mint amit megszokott. Időközben Emont utolérte a két dokumentumfilmest, akik kérdések özönét zúdították rá. Keeler azon töprengett, vajon hol lehet Mersadie Oliton. A memorátorok ölre mentek ezért a hat helyért, és az egyiket Mersadie kapta meg, köszönhetően annak, hogy Keeler meg valaki a Légió vezérkarából – szólt pár jó szót az érdekében. Ma reggel azonban nem jelent meg a kijelölt időpontban, így a helyét az utolsó pillanatban Borodin Flora kapta meg. Az iterátor figyelmeztetésével mit sem törődve elindult az orra után, és egy sor remek képet készített. A Holdfarkas–címer egy függőlegesbe állított rámpán. Két olajtól csillogó szervitor, ahogy egy makacs üzemanyagcsővel birkózik. Technikusok törölgetik a homlokukról az izzadságot egy megpakolt lőszerszállító kocsi mellett. Egy szárny alatti, rögzített gépágyú sötéten ásító csőtorkolata. – Megpróbál kirúgatni? – sietett utána lihegve Emont. – Nem én! – Nyomatékosan meg kell, hogy kérjem, kisasszony, hogy ne szakadjon le a csoporttól! Tudom, hogy kivételeznek magával, de mindennek van határa! Az után a felszíni fiaskó után... – Miről beszél? – Néhány nappal ezelőtt... de biztos maga is hallott róla! – Nem én! – Egy memorátor bajba került odalent. Verekedésbe keveredett, és... majdnem meghalt. Botrány! Az elöljárókat felbőszítette a dolog, és az Első Iterátornak igen keményen kellett lobbiznia, hogy a memorátorokat ne küldjék vissza a Terrára. – Tud valamit az ügy részleteiről? Nem igazán. Úgyhogy... kérem, megtenné, hogy a csoporttal marad? A kedvemért? Igazán gyönyörű hangja van! – mosolygott rá Keelcr ka– céran. – Bármit kérhet tőlem, szívesen megteszem. Emont elvörösödött, majd zavartan köszörülte meg a torkát. – Talán... induljunk tovább! Ahogy elfordult, Keeler róla is készített egy képet. A vékony, leszegett fejjel baktató iterátor, mögötte a nyüzsgő hangár. – Kaptunk engedélyt, hogy elkísérjük a felszínre tartó astarteseket? – kiáltott Emont után. – Nem tudok róla – mondta a férfi szomorúan. – Nekem legalábbis nem szóltak róla. Kürt rikoltott, s a csarnokon végigvisszhangzó dübörgés olyan volt, mintha egy masszív pöröly csapott volna le a fedélzetre újra meg újra. – Húzódjanak félre! – kiáltotta Emont, és megpróbálta a hangár egyik sarkába terelni a csoportot. – Mindenki! Húzódjanak félre! A dübörgés egyre erősödött, s egy idő után már ott vibrált a falakban és a csontokban is. Vasalt csizmás léptek döndülései voltak, háromszáz állig felfegyverzett astartes lépteinek zaja. Mintha csak díszszemlére érkeztek volna, úgy sorakoztak föl a Viharmadarak között. Elöl egy zászlóvivő állt, kezében a

Tizedik Század lobogója. Keeler szájtátva figyelte őket. Milyen sokan vannak! Milyen hatalmasak, milyen... tökéletesek! Remegő kézzel emelte föl a képrögzítőt, és egyik felvételt a másik után készítette. Harcba induló páncélos óriások. Egyszerre mozdulnak, tökéletes összhangban mozognak, precízen, hibátlan ritmusban. Parancsszóra megállnak, s úgy csapják oda a sarkukat a padlóhoz, hogy az egész hangár beleremeg. Aztán egy pillanat alatt szoborrá merevednek, ahogy a tisztjeik végigsietnek a soraik előtt, és eligazítják a harcosokat, ki melyik csapatszállítóval megy. A szakaszok hibátlan ütemben szállnak föl a Viharmadarakra. – Mostanra már nyilván letették a tett–esküiket is – suttogta Emont úgy, hogy csak a körülötte állók hallhatták. – Ezt nem értem – biggyesztette le a száját Van Krasten. – A Birodalom minden katonája a Császárnak teszi le az esküt, mikor fölavatják, és ez alól az astartesek sem kivételek. Senki nem vonja kétségbe a hűségüket, és hogy tartják magukat a fogadalmukhoz, de a bevetéseik előtt a Légiók harcosai úgynevezett tett–esküket tesznek, amiben megfogadják, hogy elsősorban az adott missziónak szentelik a figyelmüket. Tekinthetjük ezt a prioritás egyfajta időleges, rituális átértékelésének. Az astartesek egyébként is imádják a rituálékat. – Ezt még mindig nem értem – vonogatta a vállát Van Krasten. – Már felesküdtek arra, hogy... – Hogy megtartják és másokkal is betartatják a Birodalom Igazát, és óvják a Császár fényét – fejezte be helyette a mondatot Emont. – De, amint már említettem, és ahogy a neve is utal rá, a tett–eskü csupán egy adott misszióra és rövid időre vonatkozik. – És az kicsoda? – kérdezte Twell, és előremutatott. Egy rangidős astartes – a köpenye és a rangjelzései alapján kapitány – vonult végig a Viharmadarakra felszálló harcosok sorai közt. – Ő Loken – mondta Emont. Keeler azonnal célba vette a képrögzítővel. A kapitány a hóna alatt vitte lósörényforgós sisakját, így jól látszott sápadt, szeplős arca, amit rövidre nyírt, szőke haj keretezett. Hatalmas, szürke szemei mintha mindent és mindenkit észrevették volna. Mersadie már beszélt neki Lokenről, aki – ha hinni lehetett a pletykáknak – mostanra igazi nagykutya lett. Egyike a Légió négy legfontosabb kapitányának. Az egyik képen épp egy tiszthelyettessel beszélt, egy másikon épp a szervitorokat hessegette el az útból. Olyan erőteljes és tiszteletet parancsoló volt, hogy minden képen ő dominált. Már nem csodálkozott rajta, hogy Mersadie miért volt tőle annyira oda. A kérdés már csak az, hogy hol a csudában van most Mersadie, és hogy a fenébe hagyhatta ki ezt az alkalmat?! Loken, miközben arra várt, hogy az utolsó harcosai is fel– szálljanak a Viharmadarakra, a zászlóvivővel beszélgetett, s áhítattal érintette meg a lobogót. Újabb remek téma egy képhez. Aztán váratlanul öt páncélos alak tűnt föl a hangár túlsó végén. – Ez... ez már valami! – suttogta Emont. – Remélem, átérzik, milyen szerencsések! – És ezek kik? – kérdezte Sark. – A kapitány teszi le utoljára a tett–esküt – magyarázta az iterátor. – Ezt mindig két másik kapitány hallgatja meg, de most itt az egész Moumival! – Azok ott a Moumival kapitányai? – kérdezte Keeler, és megállás nélkül készítette a képeket. – Abaddon, az Első Kapitány, Torgaddon kapitány, Aximand kapitány, és akik velük tartanak... Scdirae és Targost kapitányok...

Emont olyan halkan beszélt, mint aki attól tart, hogy egy hangosabb szó is tönkreteheti a pillanat varázsát. – Melyikük is Abaddon? – méregette őket Keeler. – Nem lett volna szükség, hogy... – térdelt le Loken. – Megfelelően akartuk csinálni – somolygott Torgaddon. – Luc? Luc Sedirae, a Tizenharmadik Század parancsnoka elővette az övtáskájából a lepecsételt pergamenlapot, amire a tetteskü szövegét írták. – Azért küldtek, hogy halljam az esküd! – mondta. – Engem pedig, hogy tanúsítsam – tette hozzá Targost. – Mi pedig csak azért jöttünk, hogy felvidítsunk! – vigyorgott tele szájjal Torgaddon. Se Targost, se Sedirae nem voltak Hórusz fiai. Az előbbi, a Hetedik Század kapitánya, szögletes arcú férfi volt, a homlokán régi, mély forradással, míg Luc Sedirae, számolatlan csata bajnoka, hűvösen mosolygó fenevad volt. Szőke, kékszemű, jóképű, s a szája mindig résnyire volt nyitva, mintha folyton megmarni készült volna valakit. – Garviel Loken! – emelte meg a pergamenlapot Sedirae. – Elfogadod–e a rád bízott feladatot? Fogadod–e, hogy győzelemre vezeted az embereidet a harctéren, függetlenül attól, milyen veszedelem les rátok? Fogadod–e, hogy szétzúzod a 63–19 lázadóit, függetlenül attól, milyen erőkkel támadnak rátok? Fogadod–e, hogy dicsőséget szerzel a XVI. Légiónak és a Császárnak? Loken a Targost által feléje nyújtott villámvetőre tette a kezét. – Ez alkalommal és e fegyver által, fogadom! Sedirae bólintott, és átnyújtotta neki a pergamentekercset. – Ölj az élőkért, testvér, és ölj a holtakért! – mondta, majd megfordult, és távozott. Targost a tokjába csúsztatta a villámvetőt, a sas jelét vetette Lokenre, majd követte Sedirae–t. A Tizedik Század kapitánya a váll–lapjához erősítette a fogadalmi szöveget tartalmazó tekercset, majd felállt. – Intézd jól és gyorsan, Garviel! – intette Abaddon. – Köszönöm, hogy figyelmeztetsz rá – mondta Loken kifürkészhetetlen arccal. – Pedig már épp elbaltázni készültem a dolgot. Abaddon egy pillanatra nem is tudta, mit mondjon, mire Torgaddon és Aximand felnevetett. – Látod, már neki is látott, hogy vastag bőrt növesszen, Ezekiel! – vigyorgott Aximand. – Ebbe csúnyán belefutottál! – kontrázott rá Torgaddon. – Tudom! – csattant föl az Első Kapitány, aztán villámló szemekkel fordult Lokenhez. – Ne hagyd cserben a Hadurat! – Nem fogom – rázta meg a fejét Loken, és a Viharmadara felé indult. – Lejárt az időnk – mondta Emont, de Keelert nem érdekelte. Az utolsó kép igazán különleges lett. A Moumival kapitányai, mellettük Sedirae és Targost. Loken pedig előttük térdepel. Emont kiterelte a csoportot a csarnokból, és a hangárra néző megfigyelőszintre vitte őket, ahonnan figyelemmel követhetik a Viharmadarak felszállását. A falak vibrálni kezdtek, ahogy a csapatszállítók hajtóművei életre keltek, de ahogy végigsiettek a hosszú folyosón, s egyik ajtó a másik után záródott be mögöttük, lassan a hangok is eltompultak. A megfigyelőszint egyik fala többrétegű páncélüvegből volt, s a technikusok minimumra állították a benti világítást, hogy a memorátorok jól láthassák, mi is történik a hangárban. A látvány lélegzetelállító volt. Az indítóállások pulzáló jelzőfényei világították meg a hatalmas belső teret, amin túl a zászlóshajó gótikus

katedrálisra emlékeztető, ívelt oldalfalát látták. Azon túl pedig az űr végtelen sötétjét. Apró javító– és teherszállító hajók kerülgették a Bosszúálló Szellemet. Volt, amelyik most futott be, s volt, amely épp most indult útnak a flotta más cirkálói felé. Ötöt szabad szemmel is ki lehetett venni ezek közül a gigantikus hadihajók közül – hosszú, karcsú, orbitális pályán keringő szörnyetegek voltak, alig többek körvonalaknál, aminek a rajtuk megcsillanó napfény próbált meg formát és tömeget adni. S alattuk ott kéklett a 63–19. Jelenleg az éjszakai oldala fölött lebegtek, de az alvó városok pisla fényei idefönt is kivehetők voltak. Az elképesztő látvány ellenére Keelernek esze ágában sem volt képeket készíteni. Az üvegrétegek, a távolság és a gyér fényviszonyok miatt igen gyenge lenne a felbontás. Inkább keresett egy széket, és nekilátott átnézni az eddigi felvételeit. – Szabad? A helyiség félhomályában Sindermannt pillantotta meg. – Hogyne! – bólintott a nő, majd fölkelt, és úgy tartotta a képrögzítőt, hogy az Első Iterátor is jól láthassa a felvételeket. – Igazán remek szeme van, Keeler kisasszony! – bólogatott Sindermann a képeket látva. – Ó! Ez például különösen jól sikerült! A legénység keményen dolgozik. Megdöbbentő, hogy sikerült egy ennyire valós életképet elkapnia! Az archívumokban őrzött felvételek többsége mesterkélt és előre beállított, de nem ez! – Akkor szeretek felvételeket készíteni az emberekről, mikor nem tudnak róla. – És ez... ez egyszerűen csodás! Sikerült tökéletesen megragadnia Garviel karakterének lényegét. – Személyesen ismeri őt, uram? – Miért kérdi? – A keresztnevét használta, nem a családnevét vagy a rangját. – Talán vehetem a bátorságot, hogy Loken kapitányt a barátomnak nevezzem – mosolyodott el Sindermann. – Bár egy astartes esetében soha nem tudhatja az ember. Furcsa módokon alakítanak ki kapcsolatot a halandókkal, de ő meg én elég sok időt töltünk együtt, különböző dolgokról diskurálva. – Ön a mentora? – Inkább a tanítójának nevezném magam. A kettő között nagy a különbség. Tudok olyan dolgokat, amiket ő nem, így módomban áll bővíteni az ismereteit. Ennek ellenére nem feltételezem, hogy befolyással rendelkeznék fölötte, ó, kisasszony, ez itt valóban csodálatos! A legjobb, ha mondhatok ilyet. – Én is így gondolom. Nagyon örülök, hogy sikerült megörökítenem őket! – Ők így, együtt, mind a négyen! És a mód, ahogy a térdeplő Garvielt és a többi kapitányt a lobogó fogja keretbe! – Ez csak véletlenül sikerült így – szabadkozott Keeler. – Azt ők döntötték el, hogy mi elé állnak. Sindermann finoman a nő kezére tette a sajátját. – Nagyon köszönöm, hogy megnézhettem a képeit! – mondta mosolyogva a férfi. – Biztosra veszem, hogy ez a felvétel nagyon híres lesz, s amíg a Birodalom áll, ezernyi történelmi témájú műben ott lesz. – Ez csak egy kép – legyintett Keeler. – Én kortörténeti dokumentumnak nevezném inkább. És tökéletes példa arra, mire is képesek a memorátorok. Eddig is volt szerencsém egynémely olyan alkotáshoz, amit memorátorok készítetlek, és a flotta kollektív archívumához csatoltak. Voltak köztük meglehetősen... feledhetők, és akkor igen finoman fogalmaztam. Tökéletes eszköz azok kezében, akik azt próbálják bebizonyítani, hogy a memorátorokra semmi szükség, s ez a program csak idő– és pénzpocsékolás. Azonban akad a munkák között igazán kiemelkedő is,

és az ön felvételeit is ezek közé sorolom. – Nagyon kedves öntől, hogy ezt mondja. – Csak őszinte vagyok, kisasszony. És úgy gondolom, ha az emberiség nem dokumentálja megfelelően az elért eredményeit, akkor ez a vállalkozás is csupán félsiker. Jöjjön csak velem! Az ablaknál várakozó memorátorokhoz időközben csatlakozott Maloghurst is, aki épp Van Karstennel beszélgetett. – Ön szeretné elmondani nekik, Kyril? – kérdezte Sindermannt, ahogy odasétáltak hozzá. – Ez az ön ötlete volt, uram. Hadd legyen hát az élvezet is az öné! Maloghurst biccentett, majd a memorátorokhoz fordult. – Sikerült megállapodnom az Expedíciós Flotta vezérkarával, hogy önök hatan a csapásmérő alakulattal tarthatnak, és nyomon követhetik a felszíni eseményeket. Az egyik, készleteket szállító teherhajón fogják önöket a bolygóra szállítani. A memorátorok hangos éljenzésben törtek ki. – Hosszú vita előzte meg a döntést, vajon megengedhető–e a memorátorok számára, hogy jelen lehessenek a katonai akciók során – tette hozzá Sindermann. – A civilek biztonsága nem mindig szavatolható a műveleti területeken, arról nem is szólva, hogy sokakat aggaszt, hogy önök mit láthatnak a harctéren. Harc közben az astartesek megdöbbentően kegyetlenek tudnak lenni, és vannak, akik úgy gondolják, nem célszerű, hogy az efféle képek kerüljenek a nagyközönség elé. Félő, hogy rossz színben tüntetné föl a Hadjáratot. – Mi azonban mindketten másként gondoljuk – vette át a szót Maloghurst. – Az igazság lehet csúf vagy megdöbbentő, de nem fest téves képet. Fontos, hogy mindenki tisztán lássa és értse, mit és hogyan teszünk, s ezzel kapcsolatban akár szót is emeljen. Hiszem, hogy egy értett kultúra efféle őszinteségre épül. És mi módon is tudnánk jobban megünnepelni a győzelmeinket és az astartesek diadalait, mint hogy a nyilvánosság elé tárjuk őket? Hiszek a pozitív propaganda erejében, és ebben nem kis szerepe van Keeler kisasszonynak, aki megkapó képekkel dokumentálta a szabadulásomat. A képekben és a beszámolók szavaiban félelmetes erő rejtőzik, akár diadalról, akár szenvedésről van szó. Olyan erő, ami képes egy közös cél érdekében összefogni a társadalmat. – Azt is figyelembe vették, hogy ez egy kevésbé fontos akció – mondta az iterátor. – Az astarteseket általában nem rendfenntartóként vetik be. Ez a művelet várhatóan igen rövid idő alatt, és igen csekély járulékos veszteséggel zárul majd le. Ennek ellenére nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez egy katonai akció, mely során veszélynek lesznek kitéve. Folyamatosan utasításokat fognak kapni, amiket be kell tartaniuk, és a védelmükre kijelölt alakulattól soha nem szakadhatnak le. Én magam is elkísérem önöket – ez volt a Hadúr egyik feltétele úgyhogy az lenne a kérésem, figyeljenek rám, és mindig tegyék azt, amit mondok! Szóval, még mindig rövid pórázon tartanak minket – gondolta Keeler. – Csak azt mutatják meg, amit szerintük látnunk kell. De ez akkor is remek lehetőség. Kár, hogy Mersadie kihagyja! – Nézzétek! – kiáltotta Flora. A Viharmadarak ebben a pillanatban szálltak föl. Hatalmas fém nyílhegyekként röppentek ki a hangárból, s a napfény megcsillant páncélozott törzsükön. Aztán bekapcsolták az utánégetőiket, s zárt alakzatban indultak a sötétségbe burkolózó planéta felé. Loken a mennyezetre szerelt sínbe kapaszkodva sétált végig az élen haladó Viharmadár utasterén. Mindkét oldalon Holdfarkasok gubbasztottak a páncélozott, rácsos üléseken, zárt sisakjaik és vizoraik csöndjébe húzódva. A csapatszállító vadul megrázkódott, ahogy belépett a légkörbe. A kapitány kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és belépett. Odabent két pilóta ült egymásnak háttal, szemük folyamatosan a vezérlőpult paneljein; mögöttük két,

a Viharmadár irányítórendszerébe kötött pilóta–szervitor. A fülkét egyedül a kapcsolók és monitorok halvány derengése világította meg, bár némi fény az elülső, lőrésszerű ablakon is beszűrődött. – Kapitány? – fordult oda hozzá az egyik pilóta. – Valami gond van? – kérdezte Loken. – Többen is jelezték, hogy nem működik a rádiójuk. Csak fehérzajt hallanak, meg torz visszhangokat. – Itt is ugyanaz a helyzet – bökött a vezérlőpultra a pilóta. – És a többi Viharmadárról is hasonló problémát jeleztek. Valószínűleg légköri zavarok

okozzák, vagy a felszínről visszaverődő akusztikus ekho. A zászlóshajón viszont semmi effélét nem tapasztaltak. Loken újra megpróbálkozott a sisakrádiójával, de csak statikus zörejt hallott, ami mögül mintha motyogás szűrődött volna ki időről időre. – Ezek... szavak? – kérdezte. – Nem tudnám megmondani, uram – rázta meg a fejét a pilóta. – A gépek csak fehérzajt jeleznek. Persze lehet, hogy egy olyan rádióadást fogunk, amit valamelyik déli városból küldtek. Vagy egy kódolt katonai üzenetet. – Kell a rádió! – mordult föl Loken. – Csinálják meg! A pilóta nagyot sóhajtott, aztán elfordított pár kapcsolót. – Megpróbálhatom kitisztítani a jelet. Többször is átfuttatom a jelszűrőkön, és... A sistergés elhalt, s halott csönd telepedett az éterre. – Ez már valamivel jobb – mondta Loken. Aztán meghallotta a hangot. Távolról, alig hallhatóan szólt, de abban biztos volt, hogy szavakat hall. – ... az egyetlen név, amit hallasz... – Ez mi? Akár a selyem suhogása, olyan halk volt, de az astartes hiperérzékeny füle még így is elcsípte. A pilóta visszatette a fejére a fülhallgatót, és átállítot néhány kapcsolót. – Talán sikerül... Aztán rátalált a megfelelő frekvenciára, és az adás azonnal kitisztult. – A Terra szent nevére... mi ez? – kerekedett el a szeme. A hang, ami úgy suttogott a fülébe, mint a száraz, sivatagi szél, folyton ugyanazt ismételgette: – Samus. Ez lesz az egyetlen név, amit hallasz. Samus. A véget és a halált jelenti. Samus. Én vagyok Samus. Samus itt van körülötted, mindenhol. Samus a melletted álló ember. Samus fogja lerágni a csontjaidról a húst. Jól vigyázz! Samus van itt! Aztán elhallgatott, s az éterben ismét csak a kósza üzenetek töredékei visszhangoztak. A pilóta levette a fejhallgatóját, és Lokenre sandított. A pillantásából csak úgy sütött a rémület. A kapitány egy pillanatra meghökkent a pilóta reakciója láttán. Ő maga soha nem félt. Nem így tervezték, s már a félelem gondolata is taszította. – Nem... nem tudom, hogy mi volt ez, uram. – Én igen – bólintott Loken. – Az ellenség így akar megfélemlíteni minket. NYOLC Mészárlás Odakint Jubal A „Császár” halálát és a kormányzat bukását követőn a lázadók a déli félteke hegyei közé menekültek, amelyeket a helyiek Suttogóknak neveztek. A csúcsok közelében már igen ritka volt a levegő, s az ezredéves jégsapkák zölden csillogtak a felkelő nap fényében. A Viharmadarak az éj lassan elhalványuló fátyla mögül bukkantak elő, s úgy csillogtak, mint az olvadt arany. A hegyek lábánál lakó babonás népek azonnal

felfigyeltek az égen átsuhanó fénycsóvákra, s a rossz ómen láttán jajveszékelve menekültek vissza a házaikba. A nagyvárosok vallásos hite idekint, a tudatlan hegyvidéki törzsek közt valami sokkal erősebbé és félelmetesebbé érett az elmúlt korok során. A birodalmi seregeknek már eddig is meggyűlt a bajuk ezekkel a fanatikusokkal, de amikor a Viharmadarak megjelentek odafönt, a szerencsétlenek már alig bírtak magukkal. A csapatszállítók a lázadóknak menedéket adó csúcsoktól öt kilométerre, egy fehér tufából álló platón ereszkedtek le. A sivító hajtóművek finom szemű port kevertek, s a vaskos, felfegyverzett hajók őskori madarakként ültek meg masszív leszállótalpaikon. Fehér volt az ég, a felhők, de még a csúcsok is, s a hasadékok szabdalta platón túl jégvájta kanyonok kúsztak föl az alacsonyan lógó, gomolygó párába burkolózó hegyoldalakra. A Tizedik Század kibiztosított fegyverrel a kézben, fegyelmezett rendben sorakozott föl a csípős hidegben. Nem volt szükség parancsokra – az astartesek egy hatalmas, jól olajozott gépezet fogaskerekeiként tették a dolgukat. Egyedül Samus időről időre megismétlődő üzenete aggasztotta őket. Mintha maguk a hegyek közt kószáló szél hozta volna magával a fenyegető szavakat. Loken azonnal magához rendelte a rangidős szakaszparancsnokokat – Vipust, aki a Locastát vezette, Jubalt a Brakespur éléről, a terminátorokat irányító Rasseket, Talonust a Pithraes és Kariust a Valkűr szakaszoktól, valamint még nyolc másik harcost. Úgy álltak körbe, hogy mind megadják a kellő tiszteletet Xavyer Jubalnak. Loken számára, aki elég jól kiismerte már az embereit, egyértelmű volt, hogy Jubal még mindig neheztel Vipus előléptetéséért. A Moumival tanácsát követve a kapitány Nérót nevezte ki helyetteséül, hogy azokban az esetekben, mikor őt máshová szólítja a kötelesség, vezesse a Tizedik Századot. Vipus ugyan népszerű volt, de az első szakaszt vezető Jubal volt a rangidős. Igaz, ezt nem törvény írta elő, csupán a hagyomány, de Jubal akkor is sértőnek érezte magára nézve, hogy Loken nem őt választotta. Mi több, ezt több alkalommal ki is fejtette már neki. A kapitány fülében ott csengtek Kis Hórusz Aximand szavai: „Ha Vipusban bízol, őt nevezd ki helyetteseddé. Soha ne köss kompromisszumot! Jubal felnőtt férfi, majd megbékél a döntéseddel...” – Lássunk neki! – biccentett Loken. – A terminátorok adják az elővédet. Rassek? – Készen állunk, kapitány! Mint a szakaszában minden csatatestvér, ő is masszív terminátor–erőpáncélt viselt, egy olyan vértezetet, amivel csak nemrégiben bővült az astartesek arzenálja. Tekintve, hogy a primarehájuk egyben a Hadúr is volt, a Holdfarkasok az elsők között voltak, akik szert tettek erre a speciális felszerelésre. Voltak Légiók, ahol még egy darab sem volt belőle, náluk pedig már minden században volt terminátor–osztag. A vaskos páncélzatot frontális támadásra tervezték, s jóval nagyobb volt a csatatestvérek vértezeténél. Akik magukra öltötték, a gyorsaságot, mozgékonyságot és agilitást majdnem teljes sebezhetetlenségre cserélték, s egyfajta élő tankká váltak benne. Rassek úgy tornyosult fölébük a különleges páncélzatban, ahogy a Hadúr szokott, és sorra ellenőrizte a beépített fegyverrendszereit. – Keljetek át a hidakon, és tisztítsátok meg az utat! – adta ki az utasítást Loken, majd elérkezettnek látta az időt némi diplomáciára. – Azt akarom, hogy a terminátorok mellett a Brakespur vezesse az első támadási hullámot! Jubal elégedetten bólintott, s a békétlenség, ami már hetek óta rágta a lelkét, egy pillanatra mintha szertefoszlani látszott volna. A fagyos hideg és a ritka levegő ellenére minden tiszt hajadonfőtt állt. Egy ember nyilván fázott és fuldoklott volna, de az astartesek emberfölötti teherbírású testének és belső szerveinek mindez meg se kottyant. Nero Vipus

halványan elmosolyodott, és Loken biztosra vette, hogy a helyettese megértette az előbbi utasítás mélyebb értelmét. Lehetőséget adott Jubalnak, hogy dicsőséget szerezzen magának és a szakaszának, s biztosítsa afelől, hogy róla sem feledkezett meg. – Lupercus! – rikoltotta Loken. – Lupercus! – kiáltották a tisztek, majd felcsatolták a sisakjukat. Az első két szakasz máris megindult a természetes kőhidak felé, amelyek a csúcsokat kötötték össze a platóval. Az alacsonyabban fekvő Kasheri városkából ekkorra értek föl a respirátort viselő birodalmi gárdisták. – Kasheri meghódolt, uram – mondta a katonákat vezető tiszt rekedten, bár a szavait eltorzította a légzőmaszk és a légszomj. –Az ellenség visszavonult a csúcson levő erődbe. – Innen már átvesszük – pillantott föl a pipáló hegycsúcsokra Loken. – Kiváló fegyverzettel rendelkeznek, uram! – figyelmeztette a tiszt. – Akárhányszor próbáltuk elfoglalni a hidakat, erős pergőtűzzel fogadtak bennünket. Talán nincsenek olyan sokan, de a helyzeti előny mindenképp az övék. A hidak környékét tökéletesen tűz alatt tudják tartani. Igazi mészárszék az, uram! És úgy tudjuk, egy Láthatatlan vezeti őket, egy bizonyos Rykus vagy Ryker. Mi... – Innen már átvesszük! – ismételte meg Loken. – És nem kell, hogy tudjam az ellenség nevét, mielőtt megölöm! Jubal! Vipus! Felfejlődni és előre! – Csak így? – grimaszolt a tiszt. – Hat hete rohadunk már idekint, annyi a halottunk, hogy el se hinné, erre maguk... – Mi astartesek vagyunk – mondta a kapitány halkan. – Most elmehet. A tiszt megrázta a fejét, és keserűen felnevetett. Aztán morgott valamit az orra alatt. Loken visszafordult, és két lépéssel utolérte. A gárdista riadtan torpant meg. Senki nem bámult szívesen egy astartes kifejezéstelen vizorlencséibe. – Mit mondott? – Én... én... semmit, uram. – Mit mondott? – Én... csak azt mondtam... hogy ez egy kísértetjártra hely. – Ha komolyan azt hiszi, hogy ez kísértetjárta hely, azzal csak azt ismeri el, hogy hisz a szellemekben és a démonokban. – Én aztán nem, uram! Nem én! – Nem is lenne bölcs – rázta meg a fejét Loken. – Nem vagyunk barbárok. – Csak... úgy értettem – nyöszörgött az erősen verítékező tiszt –, hogy... van valami furcsa ezekben a hegyekben. A helyiek Suttogóknak nevezik őket, és a kasheriek riasztó dolgokat meséltek róluk. Ez egy ősi hely, és... az itt élők hisznek benne, hogy amikor az ember egyedül jár a hegyek közt, hangokat hall, amelyek a nevén szólongatják. Ez egy nagyon régi történet... – Babona – rázta meg a fejét Loken. – Tudjuk, hogy ezen a világon templomok és szentélyek állnak, és a hitüket tekintve a helyiek még mindig a sötétség korában élnek. Azért is vagyunk itt, hogy elhozzuk nekik az értelem fényét. – Akkor... mik ezek a hangok, uram? – Milyen hangok? Azóta halljuk őket, hogy megérkeztük. Én magam is hallottam őket. Suttogás. A legsötétebb éjszakán és néha napközben is, mikor az ember egyedül van. Néha olyankor, mikor bedöglik a rádió. Samus beszél hozzánk. A Loken váll–lapjára erősített tett–eskü pergamenlapja meglebbent a hideg szélben. – Ki az a Samus? – kérdezte a kapitány. – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a tiszt. – Csak azt tudom, hogy az elmúlt pár napban minden rádiónk megbolondult. Minden csatornán ugyanazt a fenyegetést ismételgeti valaki. – Csak megpróbálnak ránk ijeszteni – mondta Loken.

– Hát, az sikerült nekik... A kapitány végigsétált a Viharmadarak közt, s közben a rádióban Samus csikorgó fenyegetését hallgatta. – Samus. Ez lesz az egyetlen név, amit hallasz. Samus. A véget és a halált jelenti. Samus. Én vagyok Samus. Samus itt van körülötted, mindenhol. Samus a melletted álló ember. Samus fogja lerágni a csontjaidról a húst... Kénytelen volt elismerni, hogy az ellenség propagandája egész hatékony volt. A suttogás bevette magát az ember tudattalanjába, és egy pillanatra sem hagyta nyugodni. Nyilván a múltban is nagyon hatékony volt, s a 63–19 „császárai” efféle fortélyokkal – és Láthatatlan–harcosokkal – szereztek hatalmat a bolygó népei és kultúrái fölött. De az igazi Császár astarteseit ilyen trükkökkel nem lehet megtéveszteni. A körülötte álló Holdfarkasok egy része is a fenyegető üzenetet hallgatta. – Ne figyeljetek rá! – mondta Loken. – Ez csak egy szánalmas próbálkozás a morál megtörésére. Indulás! Rassek lomhán araszoló terminátorai időközben elérték a plató és az égbe szökő csúcsok közt emelkedő, gránitból és lávatufából álló hidakat. A vulkáni tűzből és a gleccserek jegéből született hidak körül holttestek százai hevertek, s egy részük már lassan jéggé fagyott és mumifikálódott az oxigénszegény magaslati levegőn. A tiszt nem túlzott, mikor mészárlásról beszélt, s a lázadók lőállásaiból láthatóan akkora területet lehetett tűz alatt tartani, hogy a gárdisták meg se kísérelhették kihozni innen az elesett bajtársaik holttestét. – Előre! A terminátorok felemelték súlyos villámszóróikat, páncélozott talpaik alatt fagyott csontok roppantak ketté. Fentről pusztító pergőtűz csapott le rájuk, de a lövedékek lepattantak a harcosok különleges páncélzatáról, s az elővéd úgy kelt át az első hídon, mintha csak erős ellenszélbe került volna. Az, ami három hétig feltartóztatta a hadsereget, és katonák százainak életébe került, még csak le se lassította a terminátorokat. „Ezzel hamar megleszünk – tűnődött Loken. – De kár a hiába feláldozott gárdistákért...” Ezt a feladatot az első perctől kezdve az astartesekre kellett volna bízni. Ahogy a híd közepére értek, a terminátorok is elkezdték viszonozni a tüzet. Robbanólövedékek és lézersugarak söpörtek végig a hegyoldalon, rejtett lőállások robbantak föl, s összeégett, élettelen testek zuhantak a mélybe. – Samus – sziszegte a hang a fülükbe. – Ez lesz az egyetlen név, amit hallasz. Samus. A véget és a halált jelenti. Samus. Én vagyok Samus. Samus itt van körülötted, rnindenhol. Samus a melletted álló ember. Samus fogja lerágni a csontjaidról a húst. Vigyázz! Samus van itt! – Tovább! – kiáltotta Loken. – És valaki hallgattassa már el ezt a rohadékot! – És ki ez a Samus? – kérdezte Borodin Flora. A memorátorok, valamint a katonákból és szervitorokból álló kíséretük alig néhány perce szállt le egy Kasheri nevezetű barátságtalan hegyi városkában, amit Varvaras gárdistái és harci gépei őriztek. A világvégi hegyek ősz óriásokként tornyosultak fölébük, s a levegő torokkaparóan hideg és ritka volt. Keeler az új fényviszonyokhoz állította be a képrögzítőjét, s megpróbálta lassabban venni a levegőt. A fenébe is! Ez a hely olyan messze volt a harci zónától, hogy mire odaérnek – már ha egyáltalán odaengedik őket semmit nem fognak látni a tényleges összecsapásból! A városka nyomtalanul épületekről napernyőket festettek,

egy hosszúházakból álló jellegtelen hely volt, olyan, ami fölött múlnak el az évszázadok. Készített pár képet a rusztikus és a páncélozott harckocsikról, míg a többi memorátor kerített, hogy védjék a bőrüket a ragyogó, éles fénytől. Pont úgy mint egy csapat degenerált arisztokrata, akik egészen a civilizáció

pereméig merészkedtek, hogy belekóstoljanak a módjával adagolt, kiszámítható veszélybe. – Hol vannak az astartesek? – kérdezte. – És mikor léphetünk be a harci zónába? – Kit érdekel? – rántotta meg a vállát Flora. – Ki az a Samus? – Samus? – húzta össze a szemét Sindermann. Az Első Iterátor kicsit odébb állt, s egy füves meredély széléről bámult lefelé a fagyott porral, sziklákkal és görgetegkövekkel teli vízmosásba. Úgy állt ott, mintha csak a tanítványaihoz készülne szólni. – Folyton ezt hallom – sétált oda hozzá Flora, és megkocogtatta a katonai frekvenciára hangolt fülhallgatóját. – Én is hallottam – bólintott az egyik légzőmaszkos őr. – Szerintem csak a rádió szarakodik – legyintett egy másik. – A hegyek lábától ez van – értett egyet az őrparancsnok. – Valami interferencia. Ne is figyeljenek rá! – Nekem azt mondták, hogy már napok óta ezt hallani – szúrta közbe Van Krasten. – Csak interferencia – mondta Sindermann halkan, aki olyan sápadtnak és törékenynek tűnt, mint aki mindjárt elájul a légszomjtól. – A kapitány szerint ez az ellenség fortélya – magyarázta az egyik gyalogos. – Megfélemlítő taktika. – Ha a kapitány mondta, biztosan így is van – bólintott az iterátor, majd előszedte az adattábláját, és csatlakozott a flotta archív adatbázisához. Aztán, mintegy mellékesen feltette a respirátorát. – Ez érdekes! – mondta pár perc adatböngészés után. – Mit talált? – kérdezte Keeler. – Semmi. Igazán... semmi. A kapitánynak igaza volt. Kérem, használják ki az időt, és nézzenek körül a városkában! Biztosra veszem, a katonák örömmel válaszolnak a kérdéseikre, és szerintem azért sem fognak megorrolni, ha szemügyre veszik a harckocsikat. A memorátorok összenéztek, aztán lassan eloldalogtak. Mindegyikük nyomában ott ballagott egy engedelmes szervitor, ami napernyőt tartott a feje fölé, meg néhány morózus katona, akik szemmel tartották. – Ilyen erővel akár a hajón is maradhattunk volna! – füstölgött Keeler. – A hegyek igazán gyönyörűek! – tárta szét a karjait Sark. – Cseszd meg a hegyeket! Más világokon is vannak hegyek! Hallgasd csak! Robbanások hangja és csatazaj morajlott végig a csúcsok közt. Olyan csatáé, amiből ők semmit sem láthattak. – Ott kellene lennünk! – bökött az állával a felhősapkás csúcsok felé Keeler. – Mindjárt megyek, és megkérdezem az iterátort, mi a fenéért rostokolunk még mindig itt! – Sok szerencsét! Sindermann az egyik hosszúház eresze alatt állt, és még mindig az adattáblával volt elfoglalva. Ahogy Keeler megindult feléje, azonnal két katona és egy napemyős szervitor szegődött a nyomába. – Ne fáradjanak! – cövekelt le a nő dühösen, és föltette a légzőmaszkját. A katonák kelletlenül húzódtak félre, és hagyták, hadd menjen. – Valami baj van, ugye? – kérdezte az iterátort. – Nem, semmi – rázta meg a fejét Sindermann. – Szerintem meg rájött, hogy ki is az a Samus. A férfi sandán elmosolyodott, és bólintott. – Igen. És meg kell, hogy mondjam, maga igen elszánt, kisasszony. – Így születtem. Na, mit talált? – Tulajdonképpen ostobaság – mutatta oda neki az adattáblát Sindermann. – A kulturális keresztreferenciák között bukkantam rá a Suttogó–hegységre és a Samus névre. Úgy tűnik, a 63–19 lakói számára ez egy szent hely. Szent, ugyanakkor kísértetjárta, ahol a valóság és a szellemvilág közötti határ könnyen átjárható. Mindig is lenyűgözőnek találtam a primitív világok babonáit és hiedelemvilágát.

– És mit talált az archívumban? – Itt azt írja a szerző... vicces, hogy mennyire félelmetes is lehetne, ha a z ember hinne az efféle dolgokban... azt írja, hogy a Suttogó–hegység az egyetlen olyan hely ezen a világon, ahol a szellemek járnak és beszélnek. Samus pedig ezeknek a szellemeknek a vezére. Egy nagyon régi, helyi legenda arról számol be, hogyan küzdött meg az egyik császár ezzel az ördögi teremtménnyel, és hogyan börtönözte be ide, a hegyek közé. Ezt az ördögi lényt is Samusnak hívták. Azt hiszem, ez egy még régebbi, terrai mítoszra vezethető vissza, amiben a gonoszt Seytannak vagy Tiarmatnak nevezték. Samus ennek a helyi megfelelője lehet. – Akkor ez egy szellem? – kérdezte Keeler rekedten. – Igen. Miért kérdi? – Mert onnantól kezdve, hogy földet értünk, folyton azt hallom, ahogy a fülembe suttog. Pedig nálam nincs is rádió. A hidak mögött kőből és fémből emelt barikádok fogadták az astarteseket, mögöttük taposóaknák, elektromos drótkerítés, vasbeton tömbök és fémkarók. A barikádok közt átvezető keskeny, jeges utat pedig a lázadók automata fegyverei vigyázták. A hitük és a fegyvereik elegendőnek bizonyultak, hogy heteken át föltartsák Varvaras katonáit – de az astartesekkel szemben esélyük sem volt. A csapdáik és az akadályok még csak le sem lassították a Holdfarkasokat. A terminátorok gond nélkül törtek át kőfalakon, s a felrobbanó aknák még csak meg se karcolták a páncéljukat. Energiakarmaikkal darabokra tépték a robotfegyvereket, s úgy szaggatták szét a fém csapóajtókat és barikádokat, mintha csak papírból lettek volna. A mögöttük haladó csatatestvérek a hegyoldalban felvillanó torkolattüzekre vadásztak. Az erődöt magába a sziklába vágták, s bár néhány lőállás, torony és a tető egy része lentről is látható volt, az épületkomplexum százméternyi szikla alatt bújt meg. A Holdfarkasok java a megerősített kapuk felé indult, de a rohamosztagosok a háti rakétáik segítségével pillanatok alatt a hegycsúcson voltak, leszaggatták a tetőelemeket, és föntről hatoltak be az erődbe. Pillanatok múlva már robbanások rázták meg a hegyoldalt, amitől hatalmas jég– és kőtömbök szakadtak a mélybe. Odabent gyöngyöző falú, fekete kövekből rakott folyosók labirintusa fogadta a behatolókat. Ahogy a robbanások egyre több helyen nyitottak utat a felszínre, a szél immáron akadálytalanul száguldhatott végig az erődön. Ahogy átsüvített a folyosókon, az úgy hangzott, mintha maga az épület zihált volna egyre vadabbul. Mindenhol halottak hevertek, véresen, összetörve, kicsavart tagokkal. Loken igyekezett nem rájuk taposni, s egy kicsit még szánta is őket. A hamis alapokon nyugvó kultúrájuk vette rá őket az ellenállásra, de ezzel az astartesek haragját is a fejükre vonták. Ők maguk hívták ki saját maguk ellen a sorsot, s a keserű végért is csak önmagukat okolhatták. Velőtrázó sikoly harsant, amit robbanólövedékek staccatója ellenpontozott. Loken már nem is számolta, hogy hány lázadóval végzett. Ez a harc most nem a dicsőségről, hanem a kötelességről szólt. Sebészi precizitással végrehajtott művelet volt csupán, egy bemetszés a világ testén, amivel kivágták a bajt okozó szöveteket. Acélmagvas lövedékek vástak el a páncélján, mire megfordult, s néhány pontos lövéssel végzett a támadóival. Két láncinges, vastag köpenybe burkolózó alakot szaggattak szét a robbanólövedékei, s véres maradványaik a folyosó falára fröccsentek. Nem értette, miért harcolnak még mindig. Ha megadták volna magukat, az astartesek egyszerűen csak fogságba vetik őket.

– Tovább! – intett a folyosóról nyíló hálókamrák felé. – Erre! Megvárta, míg a katonái behatolnak, majd követte őket. Ahogy átvágott az első helyiségen, az egyik lázadó teste megvonaglott, s a férfi feléje nyújtotta a kezét. A szemei üvegesek voltak, a mellkasán jókora lyuk tátongott. Valami motyogott. Loken letérdelt, és hatalmas, páncélkesztyűs kezével támasztotta meg a haldokló fejét. – Igen? – Áldj meg! – suttogta a lázadó. – Kérlek! – Nem tehetem. – Kérlek... könyörgök... mondj egy imát, hadd térjek meg az istenekhez! – Nem tehetem – rázta meg a fejét Loken. – Nincsenek istenek. – Kérlek... ha ima nélkül halok meg... a túlvilág nem fogad be! – Sajnálom. Ebben nem segíthetek. – Kérlek... bármit... – Legyen! – bólintott a kapitány, azzal előhúzta a rohamkését, és aktiválta a markolatba épített energiacellát. A szürke pengét halvány derengés vette körül, s elég volt két vágás, hogy elválassza a férfi fejét a törzsétől. A következő, szabálytalan alaprajzú helyiség jóval nagyobb volt az előzőeknél. A közepén egy medence állt, abba gyűlt a mennyezetről csordogáló, a kövekre zegzugos vonalakat rajzoló víz. Valószínűleg az erőd egyik ciszternája volt. – Jelentést! – állt meg Loken a medence szélén. – Mi ez a hely, kapitány? – kérdezte az egyik Holdfarkas. A peremen flaskák és butéliák tucatjaiba gyűlt a víz, s mellettük érmék, furcsa agyagfigurák, brossok, valamint apró gyíkok és emlősök csontjai áztak – a rájuk rakódott kristályokat elnézve már jó ideje. A mennyezeten ősrégi, elmosódott írás futott végig. Loken nem tudta elolvasni a szöveget, de elég volt egy pillantást vetnie rá, hogy eldöntse, nem is akarja. Egyik–másik jel láttán kifejezetten kellemetlenül érezte magát. – Ez egy szentély – mondta végül. – Mind tudjuk, milyenek a helyiek. Szellemekben hisznek, ezek pedig az áldozati felajánlások. – Nem létező dolgokban hisznek? – kérdezte az egyik csatatestvér. – Megtévesztették őket – ingatta a fejét a kapitány. – Eddig hazugságban éltek. Mi azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk. Aztán a medencére mutatott. – Megsemmisíteni! A rajtaütés összesen hatvannyolc percig tartott, s mire befejeződött, az erőd egy füstölgő méhkaptárra emlékeztetett, amelyből jókora darabok hiányoztak. Egyetlen Holdfarkas sem esett el. Egyetlen lázadó sem maradt életben. – Hányan voltak? – kérdezte Loken Rasseket. – Még tart a testek összeszámlálása, de jelen pillanatban kilencszázhetvenkettőnél tartunk. Harminc, olvadt hólével teli medencére bukkantak a járatok útvesztőjében, körülöttük áldozati ajándékokkal, s Loken utasítására mind a harmincat elpusztították. – Hitük utolsó menedékét védték – jegyezte meg Vipus. – Lehet – morogta Loken. – Nem vagy valami boldog! – Gyűlölöm, amikor értelmetlenül halnak meg emberek. Amikor azt látom, hogy a semmiért adják az életüket. Vagy egy hazugságért. Mint itt is. Volt, amikor mi is ilyenek voltunk, Nero. Szellemekben és túlvilágban hívő fanatikusok. És csak a Császár mutatott kiutat ebből az őrületből. – Akkor örvendezz, hogy a helyes ösvényre léptünk! – mondta Vipus. – S bár vérüket ontottuk, vigasztaljon a tudat, hogy egyúttal igazságot szolgáltattunk halott testvéreinknek.

– Akkor is sajnálom őket. Mennyire félhettek! – Tőlünk? – Persze, tőlünk is. És az igazságtól, amit magunkkal hoztunk. Hogy a galaxisban nincs hatalmasabb erő a fénynél, a gravitációnál és az emberi akaratnál. Nem csodálom, hogy ennyire ragaszkodnak az isteneikhez és a szellemeikhez. Mi leromboljuk azt, amibe eddig kapaszkodtak, és elvesszük tőlük mindazt, ami eddig biztonságot jelentett nekik. A tudatot, hogy szellemek és istenek vigyáznak rájuk, hogy a hús halála nem minden dolgok vége, s hogy utána egy túlvilág vár rájuk. – Halhatatlanság? Hát most igazi halhatatlanokkal találkoztak – szegte föl a fejét Vipus. – Kemény leckét kaptak, de hosszú távon ez is az ő érdeküket szolgálja! – Talán csak a szánalom beszél belőlem – vonta meg a vállát Loken. – Elvettük tőlük a biztonságot jelentő hitet, s helyette nem tudunk mást mutatni nekik, mint a hideg és érzéketlen valóságot. Hogy az élet rövid, és híján van mindenféle magasztos célnak és elrendeltetésnek. – Ha már a magasztos célnál tartunk... jelezned kellene a flottának, hogy végeztünk. Az iterátorok hívtak bennünket, és engedélyt kémek, hogy felhozhassák a megfigyelőket. – Rendben – bólintott Loken. – Te szólj nekik, hogy jöhetnek, én értesítem a flottát... – És közben a rádió is elhallgatott! – vigyorodott el Vipus. Bár semmiféle azonosítható rádióadóra nem bukkantak az erődben, Samus fenyegetőzései jó harminc perccel korábban félbeszakadtak. – Kapitány! – csipogott föl Loken sisakrádiója. – Hallgatlak, Jubal! – Kapitány, én... – Igen? – Sajnálom, kapitány, de ezt a saját szemeddel kell látnod! Úgy értem... itt van Samus! – Micsoda?! Hol vagy most, Jubal? – Kövesd a lokátorom jelét, kapitány! Találtam... valamit. Samust. A véget és a halált jelenti. – Mit találtál, Jubal? – Én... megtaláltam... Samus van itt! Loken Vipusra hagyta a tisztogatás megszervezését, s Jubal lokátorának jelét követve leereszkedett az erőd gyomrába. A hetedik szakaszt vitte magával, az Osztókét, amit Udon őrmester, Loken egyik legmegbízhatóbb harcosa vezetett. Az erőd alapjáig ereszkedtek le, ahol egy jókora kút fogadta őket. Az utolsó, mélybe vezető folyosót rozsdás rács zárta le, azon túl már a hegyek gyökeréig ereszkedő természetes járatok és kavernák következtek. A kövek itt is nedvesen csillogtak, s a hegy ezernyi láthatatlan hasadékán keresztül ide is utat talált a szél. Jubal egyedül állt a kút mellett. A Brakespurnak nyoma sem volt. – Xavyer? – Kapitány! – fordult feléje Jubal. – Valami igazán csodálatosra bukkantam! – Látod? – mutatott a kövek közt csordogáló erekre az őrmester. – Látod a szavakat? – Milyen szavakat? – Ott! Ott! – Csak vizet látok – rázta meg a fejét Loken. – Igen! Igen! A vízbe vannak írva a szavak! Ott vannak, aztán eltűnnek, aztán megint ott vannak! Látod? A víz szavakká lesz, aztán a szavak vízzé, majd megint szavakká. – Jól vagy, Xavyer? Azt mondtad... – Nézd a szavakat, Garviel! Hallod, mit mond a víz? – Hogy... mit mond?

– Csipp–csöpp–csöpp... Egy nevet hajtogat. Samus. Az egyetlen név, amit hallasz. – Samus? – Samus. A véget és a halált jelenti. Én vagyok... – Kötözzétek meg! – intett Loken Udon harcosainak. Az őrmester és négy csatatestvér lépett közelebb, mire Jubal felnevetett. – Mit csináltok? Meg akartok ijeszteni?! A Terra szerelmére, Garviel, hát nem látod?! Samus itt van körülötted, mindenhol! – Hol van a Brakespur, Jubal?! – rivallt rá Loken. – Ők se látták – vonta meg a vállát Jubal. – Pedig olyan egyértelmű és világos! Samus a melletted álló ember. – Menjünk, testvér! – mondta Udon halkan. Jubal villámvetője hirtelen felemelkedett. Nem volt figyelmeztetés – egyszerűen fejbe lőtte az astartest. Ilyen közelről a keramitsisak sem tudta megállítani a robbanólövedéket, s Udon koponyájából csak véres pép maradt. Két katonája azonnal Jubalra vetette magát, de két rövid sorozat velük is végzett. – Samus vagyok! – harsogta az őrmester, s Loken felé fordult. – Vigyázz! Samus van itt! KILENC Az elképzelhetetlen A Suttogók kísérletei Kompatibilis elmék Két nappal a lázadók elleni rajtaütés előtt Mersadie Oliton ismét engedélyt kapott, hogy személyesen beszélhessen Loken kapitánnyal. Mióta beválasztották a Moumivalba, ez volt a harmadik ilyen beszélgetésük, és egyértelmű volt, hogy az astartes már egészen másként viszonyult hozzá, mint legelőször. S bár ez így soha nem hangzott el, Mersadie úgy érezte, hogy Loken őt választotta személyes krónikásául. Azon az éjszakán, amikor a Mournival része lett, a kapitány azt mondta neki, hogy hajlandó a tudása és ismeretei bizonyos részleteit megosztani vele, de a nőt is meglepte a buzgalom, amivel Loken ezt tette. Már hatórányi anyagot rögzített, melyek során a kapitány számos témát érintett. Beszélt taktikáról, csatákról, különösen nehéz hadműveletekről, nagy diadalokról, és arról, hogyan ünnepelték meg őket, s volt néhány megjegyzése bizonyos fegyverekkel kapcsolatban is. A beszélgetések közötti időszakokban Mersadie a számára kiutalt kabinban dolgozta föl az anyagot, amiből lassan kirajzolódott egy hosszú elbeszélő mű váza. Nagyon bízott benne, hogy idővel elég információt sikerül összegyűjtenie, hogy megírja belőle a 63. Expedíciós Flotta történetét, s talán a Nagy Hadjáratét is – úgy, ahogy a kapitány megélte. Máris félelmetes mennyiségű történetet gyűjtött össze, de valami minden beszámolóból, minden anekdotából hiányzott. És ez maga Loken volt. Most újra megpróbálta előcsalogatni az embert az astartes páncélja mögül. – Igaz, hogy ön – ellentétben velünk, halandókkal – soha nem fél? Loken elfmtorodott, és letette a váll–lapot, amit egy olajos ronggyal tisztogatott. Úgy tűnt, a nő társaságában ez volt a kedvenc foglalatossága. Meghívta a saját személyes hálókamrájába, aztán csak ült ott mereven, s miközben beszélt, le nem vette volna a szemét a páncéldarabról, amit aznap tisztított meg. Mersadie számára a fegyverzsír szaga összekapcsolódott a férfi hangjával és a történeteivel. S Lokennek több mint egy évszázadra való története volt. – Érdekes kérdés... – És a válasz?

– Az astartesek nem félnek – vonta meg a vállát Loken. – Számunkra ez elképzelhetetlen. – Felteszem, azért, mert vasakarattal megtanulták legyűrni. – Nem. Önfegyelmet tanultunk, de... azért nem félünk, mert immúnisak vagyunk rá. Genetikai módosítás. Mersadie feljegyezte, hogy erre az utóbbi kijelentésre még vissza kell térnie. De azért sajnálta is a dolgot. Egy kicsit olyan volt, mintha az astartes eket övező dicsfény némileg elhalványult volna. A félelem legyőzése igazi hőstett, de abban, hogy valaki nem képes az adott érzelem feldolgozására, semmi hősieset nem látott. S ha valóban lehetséges is, vajon mi történik az emberi elmével, ha valamilyen ravasz módon eltávolítanak belőle egy ennyire alapvető érzelmet? Nem marad űr a helyén? Nem változik meg tőle más érzelmek minősége is? Elképzelhető–e, hogy egy érzelmet úgy távolítsanak el, ahogy az orvos kivág egy tályogot, vagy más emóciókból is kihasít egy keveset? Talán ez magyarázza, hogy miért tűnnek az astartesek olyan emberfölöttinek minden tekintetben – kivéve, ami a személyiségüket illeti. – Esetleg... térjünk vissza arra, amiről a legutóbbi alkalommal beszélgettünk – fordított egyet a beszélgetés menetén Mersadie. – A Felvigyázók ellen vívott háborúra. Ez húsz évvel ezelőtt történt... – Valami gond van? – kérdezte Loken hűvösen. – Tessék? – Valami gond van? Úgy nézem, a válaszom nem nyerte el a tetszését. – Nem erről van szó – köszörülte meg a torkát Mersadie. – Csak... – Csak? – Lehetek őszinte? – Természetesen – vette ismét a kezébe az olajos rongyot a kapitány. – Reméltem, hogy egy kicsit több személyeset tudhatok meg önről. Amiről idáig beszélgettünk, a történetei... csodálatosan autentikus és minden részletre kiterjedő leírásai például annak, hogy Iacton Qruze melyik kezével forgatta a kardját egy ütközetben, vagy hogy milyen színű az ég Nabate kolostorvárosai felett. Hogy milyen a Fehér Hegek kedvenc átkaroló manővere, hány jelzés van egy Holdfarkas váll–lapján, hány és milyen irányból érkező bárdcsapás végzett az utolsó omakkad herceggel... de önről, uram, egy szó sem esik bennük. Tudom, hogy mit látott, de nem tudom, hogy mit érzett. – Hogy mit éreztem? Miért érdekelne az bárkit is? – Az emberiség érzelmes faj, és a későbbi nemzedékek, akiknek ezek a feljegyzések készülnek, sokkal többet tanulhatnak belőlük, ha a tényeket érzelmi kontextusba ágyazva kapják kézhez. És azt hiszem, az ullanori hadjárat részleteinél sokkal jobban érdekli majd őket, hogy milyen érzés volt ott harcolni. – Azt mondja hát, hogy unalmas vagyok? – Egyáltalán nem – mosolyodott el a nő. – A dolgok, amikről mesélt... egyik–másik igazi csodának tűnik a számomra, bár ön egy csöppet sem hatódott meg tőlük. Nem ismeri a félelmet... de vajon az áhítatot ismeri–e? A meglepetést? A magasztosságot? Nem látott olyan bizarr dolgokat, amiktől a szava is elállt? Amik megrázták? Talán még el is bizonytalanították? – De – bólintott Loken. – A kozmosz furcsaságai engem is számos alkalommal összezavartak vagy megdöbbentettek. – Akkor ezekről a dolgokról meséljen! Loken összeszorított szájjal gondolkodott egy darabig, majd kibökte: – Óriás kalapok... – Tessék? – Miután a Sarosel önként és örömmel csatlakozott a Birodalomhoz, a helybéliek nyolc hétig tartó karnevált rendeztek. Az utcán táncolok hatalmas, szalagokból, vesszőből és papírból készített cifra kalapokat viseltek. Volt, amelyik kardra hasonlított, volt, amelyik hajóra, ökölre, napra vagy sárkányra. Olyan szélesek voltak, hogy talán csak kitárt karral értem volna át őket. Máig

sem értem, hogy bírták el őket, ahogy azt sem, hogy voltak képesek a fejükön egyensúlyozni ezeket a kalapszörnyeket. De hét mint hét ott láttam őket a városok utcáin, ahogy ezekben a kalapokban táncolnak, ugrálnak, pörögnek. Fentről nézve olyan volt, mint egy kalapokból álló, lassan hömpölygő áradat, ami teljesen eltakarta az embereket. Nagyon... furcsa látvány volt. – Elhiszem! – Nevetséges volt. Még Hórusz is nevetett rajta. – Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha is látott? – Nem, nem. Nézzük csak... Az, ahogy a keylekiek háborúztak. .. az tényleg mindannyiunkat megdöbbentett. Ez nyolc évvel ezelőtt volt. A keyleki groteszk, gyíkszerű idegen faj volt, igen járatos a háború művészetében, s az első pillanattól kezdve ellenséges. Mostoha világon éltek, bíbor kősivatagokban, indigószín ég alatt. A parancsnok – ez jóval azelőtt volt, hogy hadúri rangot kapott volna – hosszú, véres háborúra készült, mert a keylekiek tagbaszakadt, erős lények voltak. Még a leggyengébb elpusztításához is legalább háromnégy robbanólövedék kellett. Harcra készen szálltunk le a világukra, de nem voltak hajlandók megütközni velünk. – Miért? – Mert olyan szabályok szerint küzdöttek, amiket nem ismertünk. Mint később megtudtuk, a keylekiek úgy tekintettek a harcra, mint a legvisszataszítóbb dologra, amit egy értelmes lény csak tehet. Úgyhogy ezernyi módon korlátozták és szabályozták. A világukon hatalmas, szögletes épületek százaira bukkantunk. Nem voltak oldalfalaik, csak tartószerkezet és tető, s a méreteik... több négyzetkilométernyi kiterjedésű volt mindegyik. Mészárszékeknek neveztük el őket. Ezeket használták csatatér helyett, s a keylekiek csak ezeken a helyeken voltak hajlandóak harcolni, sehol másutt. Ezeken a helyeken vártak bennünket, hogy megvívjanak velünk. – Milyen bizarr! És mi történt? – Megsemmisítettük a keylekieket. – Ó! – bólintott lassan a nő. – Felmerült, hogy harcoljunk az ő szabályaik szerint – folytatta Loken. – Abban talán lett volna némi tisztesség. De Maloghurst – azt hiszem, ő volt – azzal érvelt, hogy nekünk is megvannak a saját szabályaink, amiket pedig épp az ellenség hagyott figyelmen kívül. Ezenkívül valóban veszedelmesek voltak. Ha nem teszünk pontot ennek az ügynek a végére, továbbra is veszélyt jelentettek volna, és... nem lehetett kiszámítani, mennyi idő múlva döntenek úgy, hogy a megváltozott körülményekre való tekintettel mégiscsak szakítanak a régi hagyományaikkal. – Készült róluk bármiféle felvétel? – kérdezte Mersadie. – Bőséggel. Az egyikük mumifikált teteme még ki is van állítva ennek a hajónak a múzeumában, a hódításról szóló tárlatban. És ha már megkérdezte, mit érzek... néha szomorúságot. Említette a Felvigyázókat, úgyhogy akkor róluk is mesélek. Az egy hosszú offenzíva volt, ami sok keserűséget hozott. Mersadie csöndben hallgatta, s időnként készített egy–egy felvételt a retinájába épített kamerával. Bár Loken továbbra is a páncéljával foglalatoskodott, a nő jól látta az astartes szemében a szomorúságot. Mint kiderült, a Felvigyázók egy mechanikus faj volt, mesterséges és értelmes létforma, messze a birodalmi törvények és lehetőségek keretein túl. A szerves komponens nélküli, ugyanakkor önálló akarattal és intelligenciával bíró életformák létezését mind a Birodalmi Tanács, mind a Mechanicum tiltotta. A Dahinta tucatnyi ősi romvárosában élő Felvigyázókat egy Első Droid nevezetű gép irányította. A településeken valaha csodás mozaikokat készítő kultúra virágzott, de az alkotóik eltűnése óta eltelt számolatlan nemzedék alatt mind színüket vesztették és elkoptak. A Felvigyázók ezek közt a romok közt éltek, s csökönyös erőfeszítéssel küzdöttek a mindent megőrlő idővel. Hosszú és kegyetlen háborúskodás során sikerült csak elpusztítani őket, s akkor is csak a Mechanicum segítségével. Majd miután az utolsó gép is elhullott, derült fény

a titkukra. A Felvigyázókat emberek készítették. – Emberek? – kérdezte megrökönyödve Mersadie. – Igen. Évezredekkel ezelőtt. Talán még a Technológia Korának végén. A Dahinta emberi kolónia volt, ahol fajunk egy elveszett csoportja csodás városokat emelt, s olyan gondolkodó gépeket épített, amelyek minden parancsukat lesték. Hogy hová tűntek az emberek... hogy mi lett velük, arra nem derült fény. Csak üres városokat hagytak maguk után, amelyeket örökké létező robotjaik felügyeletére bíztak. – És a gépek nem ismerték föl az embereket? – Csak astartesekkel találkoztak, és mi nem sokban hasonlítottunk azokra az emberekre, akiket annak idején gazdáiknak neveztek. – Azon tűnődöm... vajon ennek az expedíciónak a során is ennyi csodát látunk–e majd – mondta a nő halkan. – Biztosra veszem – bólintott Loken. – És remélem, a javuk elbűvöli majd, nem megriasztja. Egyszer majd az ullanori diadalról is mesélek magának. Az olyan esemény volt, amire valóban érdemes emlékezni. – Örömmel meghallgatnám. – Majd egy másik alkalommal. Most egyéb kötelességek szólítanak. – De talán jut még ideje egy történetre! Egy egészen rövidre? Egy olyanra, ami áhítattal töltötte el. A kapitány hátradőlt, és megdörzsölte az állát. – Volt egy ilyen eset, nem több, mint tíz éve. Egy olyan világra bukkantunk, ahol korábban létezett értelmes élet nyomaira bukkantunk. Valaha egy fejlett faj élt ott, ami vagy kipusztult, vagy egy másik világra költözött. A lakóépületeik föld alatti kaptárokra emlékeztettek. Tüzetesen átvizsgáltuk őket, de csupán egy említésre méltó dolgot találtunk, majdnem tíz kilométerrel a bolygó felszíne alatt. Egy térképet. Közel húsz méter átmérőjű dombormű volt, egy bolygó részletesen kidolgozott mása. Elsőre nem ismertük föl, de a Császár – akit mind szeretünk és tisztelünk –, tudta, hogy mi az. – És mi volt az? – A Terra. A Terra teljes és részletes térképe, de még a bolyvárosok és a világméretű háborúk előtti időszakból. Az óceánok és a kontinensek alakja is más volt még. – Ez valóban... lenyűgöző – mondta a nő, mire Loken bólintott. – Ezer meg ezer megválaszolhatatlan kérdés, egyetlen kamrába zárva. Kik készítették a térképet és miért? Mit kerestek a Terrán abban az ősrégi korban? Miért vitték magukkal a térképet a galaxis átellenben lévő zugába, és miért rejtették el végül, mintha valami kincs lenne? Érthetetlen volt. Felfoghatatlan. Nem érzek félelmet, de ha képes lennék rá, akkor bizonyosan féltem volna. Mert nem tudok elképzelni bármit is, ami ennél jobban felkavarjon. Elképzelhetetlen. Az idő lelassulni látszott, s egyetlen pillanatba sűrűsödött, ami mintha a világegyetem gravitációs központjává vált volna. Loken ólomsúlyúnak érezte a tagjait, s egyszerűen nem tudta elképzelni, miként is reagáljon az előtte kibontakozó eseményekre. „Ez lenne hát a félelem? Így érezhetnek a halandók?” A lerobbantott fejű Udon őrmester a lábainál hevert a saját vérében. Mellette két, közvetlen közelről agyonlőtt csatatestvér. S vele szemben Jubal állt, a kezében füstölgő villámvető. Amit tett – bár ellentmondott a józan ész szabályainak –, gyilkosság volt. Astartes ölt astartest, Holdfarkas fordult a saját vérei ellen. A becsület és a testvériség Loken által ismert minden törvénye egy pillanat alatt szertefoszlott. Őrület... ez nem lehet! Ami itt történik, az ellentmond a józan ész minden törvényének! – Jubal! Mit tettél?! – Nem Jubal. Samus. Samus vagyok. Samus itt van körülötted, mindenhol. Samus a melletted álló ember.

Jubal hangja száraz kuncogássá halkult, és Loken biztosra vette, hogy az őrmester ismét lőni fog. Udon szakaszának megmaradt harcosai ugyanolyan döbbenten álltak, mint a kapitány, s egyikük sem emelt fegyvert a tébolyult csatatestvérre. Annak ellenére, amit a szemük előtt művelt, egyikük sem volt képes megszegni az astartesek szent fogadalmát, és fegyvert fogni egy testvérükre. Aztán Loken elhajította a villám vetőjét, és rávetette magát Jubalra. Az őrmester abban a pillanatban tüzet nyitott, és a robbanólövedékek lekaszálták a hezitáló astarteseket. A kapitány vállal lökte föl Jubalt, s megpróbálta leszorítani a vadul csapkodó harcost. – Samus! – üvöltötte az őrmester. – A véget és a halált jelenti! Samus fogja lerágni a csontjaidról a húst! A két egymásba kapaszkodó erőpáncélos alak átszakitott egy kőfalat, s felbukott. Jubal emberfölötti erővel szorította a villámvetőjét, s megállás nélkül üvöltött, miközben Loken újra meg újra nekicsapta a nyálkás sziklafalnak. – Jubal! Aztán a kapitány megütötte, olyan erővel, ami egy halandónak letépte volna a fejét. A páncélkesztyűs ököl pörölyként csapott le ismét, behorpasztva az őrmester sisakját és mellvértjét. A keramitvizor pókhálósra repedt, aztán még egy ütés, amibe Loken minden erejét beleadta, és Jubal megrogyott. A kapitány abban a pillanatban megragadta és kitépte a kezéből a villámvetőt, s a kőkút túloldalára hajította. Az őrmester azonban épp csak egy villanásra ingott meg. Derékon kapta Lokent, és a kőfalba passzírozta. Por és kőszilánkok záporoztak a nyakukba. Loken látása egy pillanatra elhomályosodott, és vér izét érezte. Próbálta lelökni magáról Jubalt, de az őrmester keze úgy járt, mint a motolla, és csontrepesztő erejű ütésekkel sorozta meg. Aztán torkon ragadta Lokent, és többször is a sziklafalba verte a fejét. Az életben maradt három astartes üvöltve próbálta szétválasztani őket. – Fogjátok le! – rikoltotta Loken. – Fogjátok le! Astartesek voltak, erősek, akár az ifjú istenek, mégsem voltak képesek teljesíteni a kapitány parancsát. Az egyiküket Jubal fél kézzel hajította el, a másik kettőt, akik a karjainál és a nyakánál fogva próbálták lerángatni Lokenről, úgy rázta le magáról, mint kutya a bundájára tapadt esővizet. Micsoda erő! Micsoda elképesztő erő! Az, akit az előbb fellökött, már talpon is volt, s megpróbálta ledönteni a lábáról Jubalt. – Vigyázz! – rikoltotta az őrmester. – Samus van itt! Az astartes felé kapott, begörbített ujjai játszi könnyedséggel hatoltak át a nyakvérten, s hangos reccsenéssel szakították ki a csatatestvér légcsövét. A Holdfarkas szétszaggatott torkából ömlött a vér, s a harcos hörögve, fuldokolva roskadt össze. Loken ebben a pillanatban vetette rá magát, de Jubal villámgyors ütése szó szerint felkapta a földről. Olyan erő volt benne, amiről egyetlen astartes se m álmodhatott. Jubal páncélkesztyűje és Loken vállvértje is darabokra tört. A kapitány előtt egy pillanatra ismét elsötétült a világ, aztán csak azt érezte, hogy valami iszonyatos erő felragadja, sziklának ütközik, majd megnyílik alatta a föld. Az utolsó töredékmásodpercben ragadta meg a vizes kútkávát, s érezte, hogy az ujjai lassan lecsúsznak az ősöreg kövekről. Egy villanás erejéig a „Császár” palotájában történtek jutottak az eszébe, s dühösen felmordult. S végül a düh adott neki erőt, hogy kimásszon a kútból. A düh és az elszántság, ami arra sarkallta, hogy ne hagyja cserben a Hadurat. Ne most, és főleg ne egy ilyen helyzetben. Alatta végtelenek tűnő, koromfekete mélység ásított, ami mintha

megpróbálta volna magába szippantani. Jubal tűnt föl a kút túloldalán, kezében a halvány fénnyel izzó rohamkése. Loken épphogy kimászott a kútból, az őrült már a nyakán is volt. A kapitány is előrántotta a saját tőrét, s a penge körüli energiamezőről sisteregve párologtak el a vízcseppek. Jubal hörögve–acsarogva rontott neki, s a hangjában már semmi emberi nem volt. Loken a lépcsősor felé hátrált, s elszántan hárította a páncélja eresztékeit kereső penge szúrásait. A két energiafegyver szikrázva, disszonáns búgással feszült egymásnak, s a pengék rövidsége miatt a kapitány magaslati pozíciója sem jelentett előnyt. A kétélű tőröket nem párbajra tervezték, hanem test–test elleni küzdelemre. Loken büszke volt rá, hogy milyen jól bánik a legtöbb fegyverrel, s hogy ezért hajlandó volt napi hat–nyolc órát is gyakorolni. Mi több, ezt a tisztjeitől is elvárta. Tudta, hogy Xavyer Jubal egészen ügyes a karddal, de igazán a tőrökhöz és a bárdokhoz ért. Itt és most azonban nyomát sem látta ügyességnek vagy harci fortélynak. Az őrület mintha minden fogást kilúgozott volna Jubal elméjéből. Az astartes tombolva, pusztító erejű csapásokkal támadott, s Lokennek is inkább az erejére, mint az ügyességére vagy a tudására kellett támaszkodnia, hogy hárítani tudja a rohamait. Háromszor is sikerült egészen a kút pereméig szorítania Jubalt, de az őrmester mindhárom alkalommal visszakergette a lépcsőre. Egyszer pedig a magasba kellett szökkennie egy a térdét célzó csapás elől, és ahogy visszaérkezett, majdnem lebucskázott a síkos lépcsőkön. Aztán a harc egy pillanat alatt véget ért. Jubal félreütötte Loken pengéjét, átszúrta a bal váll védőjét, s a tőre mélyen a húsba szaladt. – Samus van itt! – üvöltötte diadalmasan. – Samusnak vége! – vicsorodott el Loken, és a tőrét Jubal védtelen mellkasába döfte. Az energiafegyver átvágta a keramit mellvértet, és markolatig az őrmester testébe szaladt. Jubal megtántorodott, s elengedte a Loken vállából kiálló tőr markolatát. Ujjai tétován a kapitány arca felé nyúltak, mintha csak áldást osztana. – Samus... – suttogta. Loken kihúzta a tőrét, mire Jubal térdre roskadt. A mellkasából ömlő vér elkeveredett a tócsákba gyűlő vízzel, rózsaszínre festve a padlót s a harcos fehér páncélzatát. Aztán megtántorodott, és legurult a lépcsőn, szétvetett kezekkel–lábakkal, s végül a kút pereménél állapodott meg. A páncél csikorogva húzta lefelé, s félő volt, hogy a mélybe zuhan. Loken egy ugrással a kút mellett termett, s eg y pillanattal azelőtt rántotta vissza, hogy Jubal lezuhant volna. A bal vállvédőjét ragadta meg, s lassan, fogcsikorgatva húzta le a kút pereméről. Az őrmester mintha vagy ezer tonnát nyomott volna. A hetes szakasz három életben maradt harcosa csöndben figyelte. – Segítsetek! – kiáltott oda nekik Loken. – Meg akarod menteni, kapitány? – kérdezte az egyikük. – De miért? –Segítsetek! – ismételte meg Loken, de azok nem mozdultak. A kapitány végső kétségbeesésében Jubal vállába döfte a rohamkését, a padlóhoz szögezve a halottat. így legalább nem csúszik le. Loken a lépcsőig hátrált, és remegő kézzel csatolta le a sisakját. – Hívjátok ide Vipust! – csikorogta, és egy jókora adag vért köpött a kőre. – Azonnal! Mire felengedték őket a hegycsúcsra, a csata már véget ért, és nem sok látnivaló akadt. Euphrati készített néhány felvételt a Viharmadarakról, de az alkonyfény és a szétzúzott barikádok fölött gomolygó füst miatt nem várt sokat egyik képtől sem. Idefent minden olyan szürke és élettelen volt. – Megnézhetjük a csatateret? – kérdezte Sindermannt.

– Azt mondták, hogy várjunk. – Valami gond van? Az iterátor úgy rázta meg a fejét, amiből kiviláglott, hogy ő sem tudja. Ő is respirátort viselt, ennek ellenére sápadtnak és elgyötörtnek tűnt. A világ teteje süket csöndbe burkolózott, s még a csapatszállítókhoz visszatérő astartesek is halkan mozogtak. A memorátoroknak azt mondták, hogy a Holdfarkasok fényes győzelmet arattak, de ünneplésnek nyoma sem volt. – Az astartesek számára ez csupán egy elhanyagolható fontosságú küldetés volt – magyarázta Sindermann. – Sajnálom, ha csalódnia kellett. – Nem – mondta a nő, de valójában azért ennél jóval többet várt. Nem tudta volna szavakba önteni, hogy mit, de a sietős felszállás és a várakozás Kasheriben izgalommal töltötte el. Most pedig, mire ideért, az egésznek vége, és még csak nem is látott belőle semmit. – Camis szeretne elbeszélgetni néhány astartessel – mondta Sark. – Engem pedig megkért, hogy közben készítsek róluk pár felvételt. Van rá mód? – Szerintem megoldható – bólintott Sindermann, majd megkért egy katonát, hogy kísérje oda a két memorátort az űrgárdistákhoz. – Azt hiszem, ehhez a győzelemhez egy hősi költemény illene – jegyezte meg Van Krasten. – Egy nagyzenekarra hangszerelt szimfonikus költemény. Euphrati szórakozottan bólintott. – Talán G–dúr... igen... és a címe lehetne mondjuk a Suttogó–hegyek Kísértetei, vagy talán Samus Hangja... Na, mit gondolsz? A nő Van Krasten arckifejezése láttán elvigyorodott. – Csak vicceltem. Fogalmam sincs, hogy mit kellene most mondanom vagy tennem. Ez az egész helyzet olyan... Euphrati egészen mostanáig fennhéjázó alaknak tartotta Van Krastent, de látva a férfi tanácstalanságát, megenyhült egy kicsit. És gyorsan le is kapta, ahogy a férfi a füstölgő csúcsokat bámulja. – Te most... képet készítettél rólam? – Remélem, nem bánod – bólintott Keeler. – Az, ahogy a hegyeket nézted, tökéletesen kifejezte, hogy mint érezzük most magunkat. – De én is memorátor vagyok! Nem lesz baj belőle, hogy szerepelek az egyik felvételen? – Arról készítek képet, amit látok – vonta meg a vállát a nő. – És ki tudja? Lehet, hogy híres felvétel lesz, téged is híressé tesz, és egyszer talán még viszonzod is a szívességet. Mondjuk, egy nyitány valamelyik zenekari darabodban, ahol a kórus az én nevem ismételgeti? Erre mindketten elnevették magukat. Aztán a közelgő Holdfarkas láttán lehervadt a mosoly az arcukról. – Nero Vipus vagyok – vetette maga elé a sas jelét az őrmester. – Loken kapitány üdvözli önöket, és Sindermann mestert kéreti. – Én vagyok Sindermann – bólintott az idős férfi. – Talán valamiféle probléma adódott? – Azt a parancsot kaptam, hogy kísérjem önt a kapitányhoz – mondta Vipus. – Kérem, fáradjon velem! A csúcs felé indultak, s az iterátor alig bírt lépést tartani az astartcsszel. – Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Van Krasten fojtott hangon. – Nem tudom – ingatta a fejét Keeler. – Szerintem járjunk utána! – Hogy... menjünk utánuk? Nem is tudom... – Én benne vagyok – vonta meg a vállát Flora. – Senki nem mondta, hogy itt kell maradjunk. Camis és Sark ismét valami szakmai kérdést vitatott meg, Twell pedig az egyik Viharmadár mellé telepedett, és nekilátott, hogy rajzónnal gyors vázlatot készítsen a helyszínről. – Gyerünk! – biccentett Keeler. Vipus a romos erőd mélyére kalauzolta Sindermannt. A szél gonosz kacajjal

követte őket az alagutakon és kamrákon át, ahol katonák takarították el a csata nyomait. A halottak javát már halomba rakták a falak mentén, de nem egy helyen összeégett, orrfacsaró bűzzel füstölgő tetemeken kellett átlépniük. – Sajnálom, hogy ezt is látnia kell, uram – szabadkozott Vipus. – Kérem, fordítsa el a tekintetét! De Sindermann egyszerűen nem volt rá képes. Évtizedek óta volt iterátor, de most először vágott át egy csatatéren. S az, amit tapasztalt, örökre beleégett a tudatába. A sült vér és hús bűze, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, megcsonkított testek, a vérrel összekent falak, a törött csontokból csöpögő velő, a kormos padlón heverő leszakított végtagok... – Terra! – suttogta újra meg újra. Ez volt hát, amivel az astartesek foglalkoztak. Ez volt hát a Császár Hadjáratának valósága. Fájdalom és halál, minden elképzelhető és elképzelhetetlen formában. – Terra! – suttogta, s mire Loken elé került, a szó, anélkül hogy tudatosult volna benne, terrorrá torzult az ajkán. A kapitány egy sötét szobában várt rá, egy medence mellett. A falakon vízcseppek csillogtak, s a nedves levegő rozsdától szaglott. Tucatnyi Holdfarkas állta körbe Lokent – az egyikük egy terminátor–páncélos óriás mind teljes harckészültségben. A kapitány volt az egyetlen, akin nem volt sisak, így jól látszott, hogy az arca csupa zúzódás és véraláfutás. A bal vállvédője a padlón hevert, és egy hosszú rohamkés állt ki belőle. – Csodás győzelem, Loken kapitány! – mondta Sindermann elcsukló hangon. – Eddig nem voltam vele tisztában, mire is képesek az astartesek, de most már... – Hallgass! – mondta Loken tompán, majd egy kurta biccentéssel elbocsátotta a harcosait. A Holdfarkasok úgy sorjáztak ki az iterátor mellett, hogy ügyet sem vetettek rá. – Te maradj a közelben, Nero! – mondta Loken a sor végén haladó őrmesternek. Ahogy bezárult az ajtó, Sindermann közelebb lépett, és látta, hogy a medence mellett egy holttest hever. Egy Holdfarkas volt az, sisak nélkül, vérmocskos páncélban. A karjait fémszálas kötéllel kötötték a törzséhez. – Én... ezt nem értem, kapitány! – hebegte Sindermann. – Nekem azt mondták, hogy nem voltak veszteségeik! – És továbbra is ezt fogjuk mondani – bólintott Loken lassan. – Ez lesz a hivatalos álláspont. A Tizedik Század veszteségek nélkül, egyetlen rohammal vette be a lázadók erődjét, és ez tulajdonképpen meg is felel a valóságnak. A lázadók valóban nem öltek meg egyetlen astartest sem. Még csak egy sebesültünk sem volt. Miközben mi több mint ezer ellenféllel végeztünk. – De ez a harcos... Loken arckifejezése láttán elakadt a szava. Még soha nem látta ennyire nyugtalannak és tanácstalannak a kapitányt. – Mi történt, Garviel? – Valami... elképzelhetetlen – szegezte a tekintetét Jubal holttestére a kapitány. – Hamarosan jelentést kell tennem, és nem tudom, mit mondjak. Úgyhogy végtelenül hálás vagyok azért, hogy itt vagy! Az elmúlt évek során mindig jó tanácsokkal láttál el. – Szeretném azt hinni, hogy... – Most is szükségem van a tanácsodra. Sindermann a harcos elé állt, és a karjára tette a kezét. – Megbízhatsz bennem, barátom! Azért vagyok itt, hogy segítsek. – Amiről most beszélni fogunk, azt bizalmasan kell, hogy kezeld. – Rendben van – bólintott az iterátor. – A hetes szakaszból hat csatatestvér esett el a mai nap folyamán, és van egy harcos, aki megsebesült, de talán túléli. Egy másik szakasznak pedig egyszerűen nyoma veszett, és tartok tőle, hogy ők is halottak. – De hát azt mondtad, hogy a lázadók egyetlen...

– Nem ők voltak. Hanem Xavyer Jubal – intett Loken a fejével a padlón heverő halott felé. – Ő ölte meg őket. – Hogy micsoda? – lépett hátra Sindermann, mint akit pofon ütöttek. – Már megbocsáss, barátom, de egy pillanatra mintha úgy értettem volna, hogy azt mondod... – Ő ölte meg őket. Jubal ölte meg a csatatestvéreket. A villámvetőjével és az öklével. A hetes szakasz harcosait a szemem láttára mészárolta le, és velem is végezni akart. Sindermann reszketni kezdett, és kénytelen volt leülni a padlóra. – Terra... – suttogta. Vagy inkább terror. Az utóbbi kifejezőbb. Astartes nem emel kezet a saját fajtájára, és nem öl olyat, aki vér a véréből. Ez a természet és az emberiség törvényeinek megcsúfolása. Mikor megalkotta őket, a Császár ezt a tilalmat a genetikai kódjukba építette. – Itt biztosan valami... tévedés lesz... – A saját szememmel láttam – rázta meg a fejét Loken. – Megőrült. Úgy viselkedett, mint egy megszállott. – De a megszállás idejétmúlt kifejezés, Garviel! Arra utal, hogy valamiféle szellem, anyagtalan entitás... – Megszállták. Végig azt hajtogatta, hogy ő Samus. – Ó! – Akkor te is hallottad már ezt a nevet? – Hallottam a... suttogást. De ez csak propaganda volt, nem? Nekünk azt mondták, hogy ez valamiféle demoralizáló taktika, és hogy ne is figyeljünk rá. Loken megérintette az arcán éktelenkedő, sajgó véraláfutásokat. – Először én is így gondoltam. De most fel kell tegyek egy kérdést, és csak egyszer kérdezem meg: léteznek szellemek? – Nem. Nem léteznek. – Mind így tanultuk, és én magam is babonaságnak tartom az elképzelést, de... létezhetnek? Ez a világ tele van babonákkal és szentélyekkel, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy... itt talán mégis vannak szellemek. – Nem – ismételte meg Sindermann halkan. – Nincsenek szellemek, se kísértetek, se démonok. A tudomány ezt már rég bebizonyította. – Én is áttanulmányoztam a feljegyzéseket – folytatta komoran Loken. – Samus volt a neve annak a teremtménynek, amelyet ennek a világnak a lakói legfőbb ellenségüknek tekintettek. Ő volt az ősgonosz, akit a legendák szerint ezek közt a hegyek közt börtönöztek be. – Legendák, Garviel! Csak legendák. Mítoszok. Mióta a csillagok közt járunk, rengeteg dolgot tanultunk, és ezek közül a legfontosabb az, hogy a legmisztikusabb eseményre is van racionális magyarázat. – Egy astartes fegyvert ránt, megöli a saját bajtársait, s közben azt állítja, hogy ő valójában egy pokolbéli démon. Erre mi a logikus magyarázat?! – Csillapodj, barátom! – tápászkodott fel a padlóról Sindermann. – Megpróbálok magyarázatot találni rá. Odasétált Jubal holttestéhez, és szemügye vette. Az őrmester nyitott szemeiből csak a véreres fehérje látszott, a húsa aszott volt, mintha évszázadokat öregedett volna. A pergamenvékony bőrön kelések és furunkulusok éktelenkedtek. – Ezek a kelések és a test állapota könnyen utalhat valamiféle betegségre – mondta végül. – Micsoda? – húzta föl a szemöldökét Loken. – Talán egy vírus vagy valamiféle méreg hagyott rajta ilyen nyomokat. – Az astartesek ellenállóak a betegségekkel szemben! – De nem immúnisak – tárta szét a kezét Sindermann. –Azt hiszem, ezek mégis valamiféle fertőzés jelei. Egy fertőzésé, ami előbb Jubal őrmester elméjét roncsolta szét, aztán a testét. A pestis például... – Miért csak ő fertőződött meg? – Talán valamiféle apró hiba a genetikai kódjában? – kockáztatta meg

Sindermann. – Úgy viselkedett, mint egy megszállott – ismételte meg Loken. – Mindannyian ki voltunk téve az ellenséges propagandának, barátom. Ha az őrmesterben már dolgozott a betegség, könnyen meglehet, hogy félrebeszélt, és lázasan azokat a szavakat ismételgette, amiket annyit hallott. – Logikusnak tűnő az okfejtés – ismerte el végül a kapitány. – Valamiféle betegség... ez racionális magyarázat lehet. – Valóban szörnyű tragédia történt, Garviel, de ehhez se szellemeknek, se démonoknak nem volt közük. És most mihamarabb karantén alá kell venni ezt a helyet, és ide kell hívni egy orvosi csoportot. Lehetnek további esetek is, és a halandók messze nem olyan ellenállóak a betegségekkel szemben, mint az astartesek. Az őrmester holttestét megvizsgálva talán hamarabb kiderül, miféle betegség is ez valójában. Aztán ismét a halottat vette szemügyre, és szomorúan csóválta meg a fejét. – Micsoda veszteség! Száraz bőr roppanása hallatszott, amint Jubal megemelte a fejét, és vérvörös szemeivel Sindermannra nézett. – Jól vigyázzatok! – suttogta. Euphrati Keeler nem készített több képet. Mi több, el is tette a rögzítőjét. Arról, amit az erőd alagútjaiban láttak, nem lett volna illendő bármiféle felvételt készíteni. Sosem hitte volna, hogy emberi testekkel ilyesmit is lehet művelni. A respirátor és a hideg levegő ellenére is érezte az égett hús és vér szagát, s egyre nehezebben állta meg öklendezés nélkül. – Vissza akarok menni! – nyöszörögte Van Krasten, aki most már megállás nélkül reszketett. – Erről nem lehet semmit komponálni! És mindjárt... kidobom a taccsot! Euphrati kénytelen volt egyetérteni vele. – Nem – mondta Flora keményen. – Látnunk kell! Ez a feladatunk! Mi vagyunk a kiválasztott memorátorok. Keller biztosra vette, hogy Borodin is keményen küzd a hányingerrel, de az elszántsága akkor is lenyűgözte. És igaza volt – ez a kötelességük. Az ok, amiért itt voltak. Hogy megörökítsék az Emberiség Hadjáratát. A csúf részeket is. Előszedte a képrögzítőjét, és készített néhány felvételt. Nem a halottakról, hanem a véres falakról, a keskeny folyosókon gomolygó füstről, a kormos kövezeten szerteszét heverő töltényhüvelyekről. Tetemeket vonszoló katonák mentek el mellettük, s a hullákat az egyik fal mellé lökték, egy halom tetejére. Volt, aki kíváncsian méregette a három memorátort. – Eltévedtek? – kérdezte az egyikük. – Nem – rázta meg a fejét Flora. – Engedélyünk van, hogy itt tartózkodhassunk. – És mégis mi a csudáért akarnak itt lenni? – értetlenkedett a katona. Keeler a gárdistákról is készített néhány képet. Sziluettek a füstben, ahogy a halottakat cipelik. Remélte, hogy mások is ugyanolyan hátborzongatónak fogják találni, mint ő. – Ki akarok menni innen! – ismételgette Van Krasten. – Eszedbe ne jusson egyedül nekivágni! – sziszegte Euphrati. – Eltévednél! – Azt hiszem, hányni fogok – támaszkodott az egyik falnak a zeneszerző sápadtan, öklendezve. Aztán, ahogy meghallotta az erődön végigvisszhangzó sikolyt, még jobban elfehéredett. – Ez meg mi a franc volt? – suttogta Euphrati döbbenten. Jubal felült, s a kezeit a törzséhez rögzítő kötelek szétpattantak. Hátravetette a fejét, és felüvöltött. A hang végighullámzott az egész épületen.

Sindermann iszonyodva hátrált a falig, miközben Loken megpróbálta leszorítani az életre kelt őrültet. Jubal ökölcsapása a kapitány mellkasát érte, amitől Loken vértje behorpadt, ő pedig a medencébe zuhant. A Terra szent nevére! – nyöszörögte Sindermann az életre kelt, nyáladzó, vérben fogó szemű alak láttán. – Jól... vigyázzatok! – bugyborékolta Jubal, s ahogy tántorogva megindult előre, a teste rettentő metamorfózison ment keresztül. Széltében–hosszában nőni kezdett, olyan tempóban, hogy a vértezete darabokra tört és lehasadt róla. Mintha egy hüllő vedlené le a bőrét, s a keramit vértdarabokon nyálkás szövetnedv csillogott. A páncél alól vaskos izmok és sápadt, kék bőr bukkant elő. Az arca egyre kevésbé volt emberi, a torz ajkak közül hosszú, villás nyelv siklott elő. Ahogy diadalmasan felemelte a kezeit, az iterátor látta, mint sarjadnak hosszú, fekete karmok az ujjvégeken. – Samus van itt! – nyáladzotta. Sindermann térdre rogyott a fekélyes sebektől és gonoszságtól bűzlő kreatúra előtt. A lény körvonalai úgy táncoltak, mint a gyertyaláng. Mintha nem lett volna tökéletesen egy hullámhosszon az őt körülvevő valósággal. Robbanólövedék csapódott a kreatúra jobb vállába, átszakítva a vaskos irhát, amivé a bőre vált. Húscafatok és genny terítette be az iterátort, s ahogy a kreatúra megingott, az ajtóban álló Nero Vipus a fejét vette célba. A lény, ami valamikor Xavyer Jubal volt, felkapta Sindermannt, és az astartes felé hajította. Vipus ledobta a villámvetőjét, és megpróbálta elkapni az iterátort, nehogy csontja törjön. A démoni teremtmény elszáguldott mellettük, s a folyosón vér– és gennyfoltok mutatták, merre tart. A feléjük rohanó lény láttán Euphrati nem tudta eldönteni, sikoltson, vagy inkább a képrögzítőjéért nyúljon. Végül mindkettőt megtette. Van Krasten abban a pillanatban maga alá rondított, Borodin Flora pedig némán motyogva hátrált a falig. A lény, ami korábban Jubal volt, egyenesen feléjük tartott. Gyomorforgatóan ocsmány volt – a bőre csupa fekély és tarjagos heg, s gigászi alakjáról már majdnem teljesen lefoszlott a fehér páncél. A megmaradt néhány darabot zörgő fémhulladékként vonszolta maga után. Jubal arca vaskos kutyapofává torzult, fehér fogai helyén tűhegyes agyarak sorakoztak. Annyi, hogy már nem is tudta becsukni a száját. A szemei vörösen izzottak, s a testét sárgán föl–fölvillanó fényaura vette körül. Ettől olyan szakadozottnak tűnt a mozgása, mintha egy rosszul vágott és túl gyorsan pergő felvétel volna. Játszi könnyedséggel kapta föl Van Krastent, s olyan erővel csapta újra meg újra a folyosó falához, hogy a szerencsétlen memorátorból csak véres pép maradt. – Terra! – sikoltott föl Keeler. Borodin Flora dacosan szegte föl a fejét, és a sas jelét a levegőbe rajzolva állt a lény útjába. – Távozz! – rikoltotta. – Távozz tőlünk! A Jubal–lény előrehajolt, embertelenül szélesre tátotta a száját, s leharapta Borodin fejét és felsőtestét. A megcsonkított test vért lövellve dőlt el. Euphrati Keelerből minden erő kiszaladt, s térdre roskadt. Elfogadta a sorsát, s élete utolsó pillanataiban az a groteszk gondolat merült föl benne, hogy bár mindjárt kínhalált hal, legalább nem piszkította össze magát. TÍZ A Hadúr és a kapitány Függetlenül attól, milyen erőkkel támadnak A hivatalos álláspont

– Megölted? – Igen – felelte Loken, miközben a padlót bámulta. A gondolatai szemmel láthatóan teljesen máshol jártak. – Biztos vagy benne? – Tessék? – nézett föl a kapitány zavartan. – Biztosnak kell lennem benne! – mordult föl Abaddon. – Tehát... megölted? Kasheri egyik hosszúházában beszélgettek, masszív, keményfából ácsolt padokon ülve. Odakint már leszállt az éj, s a hegyek közt gonoszul vonyító szél tekergeti. Tucatnyi olaj lámpa bágyadt, sárga fénye próbálta – felemás sikerrel – elűzni a sötétséget. – Megöltük – bólintott Loken. – Nero és én együtt végeztünk vele. Villámvetővel csináltuk, és kilencven robbanólövedéket pumpáltunk bele. Felrobbant, aztán égni kezdett. A maradványait lángszóróval hamvasztottuk el. – Hányan tudnak róla? – kérdezte az Első Kapitány. – A végjátékról? Én, Nero. Sindermann és Keeler, a memorátor. Épp azelőtt intéztük el a lényt, hogy a nőt darabokra tépte volna. Mindenki más, aki látta, meghalt. – Hogy mit mondtál? – Semmit, Ezekiel. – Akkor jó. – Semmit sem mondtam, mert nem tudom, mit is mondhatnék. Abaddon a Lokennel szemközti székre ült át. Mindketten teljes páncélzatban voltak, csak a sisakjaikat vették le. Az Első Kapitány egész közel hajolt Lokenhez, és mélyen a szemébe nézett. – Büszke vagyok rád, Garviel! Hallod, amit mondok? Remekül kezelted ezt a dolgot! – Mit kezeltem remekül? – húzta el a száját Loken. – A helyzetet. Mondd csak... mielőtt Jubal felkelt volna, ki tudott a gyilkosságokról? – Többen is. A hetes szakasz túlélői és az összes tisztem. Tanácsra volt szükségem. – Majd én beszélek velük – mormolta Abaddon. – Ennek nem mehet híre. A krónikákba dicső, bár nem egyedülálló győzelemként vonul majd be az akciótok. A Tizedik Század megsemmisítette a lázadókat, bár két szakaszt vesztett közben. De hát ilyen a háború! A lázadók keményen és mindhalálig küzdöttek, de a 63–19 végül behódolt. Dicsőség a Tizedik Századnak, a Holdfarkasoknak és a Hadúrnak! A többit bizalmasan kezeljük, és csak a belső kör tudhat róla. Menynyire megbízható ez a Sindermann? – A történtek nagyon megrázták, de természetesen diszkréten fogja kezelni az ügyet. – És ez a Keener nevezetű memorátor? – Keeler. Euphrati Keeler. Ő sokkot kapott. Nem igazán ismerem, így azt sem tudom megjósolni, mit mond vagy tesz majd, de az biztos, hogy fogalma sem volt, hogy mi is támadott rá. Én azt mondtam neki, hogy egy vadállat volt, ami, tekintve, hogy nem látta Jubalt... átváltozni, akár még hihető is. Nem tudja, hogy az a lény az őrmester volt. – Már ez is valami. Ha kell, letartóztattatom, de remélem, hogy elég lesz, ha beszélek vele. Én is azt mondom majd, hogy egy vadállat támadta meg őket, és hogy a morálra való tekintettel bizalmasan kezeljük a dolgot. A memorátorokat mindenáron távol kell tartsuk ettől az ügytől! – Ketten közülük meghaltak. – Tragikus baleset a leszállás során – vonta meg a vállát Abaddon, majd fölállt. – Jól tudták, hogy a csapásmérő alakulatokkal tartani veszélyes dolog. És nyugodj meg, a kiváló értékelés mellett ez csupán egy jelentéktelen lábjegyzet lesz. – Miért próbálunk úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna,

Ezekiel? – nézett föl rá Loken. – Én nem tudok és nem is akarok alakoskodni. – Én pedig azt mondom, hogy ez katonai ügy, és az is marad. A hadtest biztonsága és morálja minden másnál előrébbvaló, Garviel! Nyilvánvaló, hogy az ügy téged is megrázott, s ezért nem is hibáztatlak. De gondolj csak bele, mit eredményezne, ha mindez kitudódna! Megingatná a csapatok maga– biztosságát, szétzúzná a morált, veszélybe sodorná az Expedíciós Flotta hírnevét – a Légióéról már nem is szólva! A hosszúház ajtaja feltárult, s egy pillanatra hideg fuvallat söpört végig a helyiségen. Loken fel sem nézett. Nyilván Vipus jött meg a jelentéssel. – Hagyj magunkra, Ezekiel! Nem Vipus volt az, hanem a Hadúr. Hórusz kivételesen nem viselt páncélt, s a szőrmegalléros viharkabátban egészen úgy festett, mint egy hatalmas termetű astartes. Abaddon szótlanul fejet hajtott, s már ment is. Loken felpattant, de a Hadúr intett neki, hogy üljön vissza. – Hagyjuk a formaságokat, Garviel! Azzal lekuporodott a kanapé mellé – még a földön ülve is olyan magas volt, hogy a szeme egy vonalban volt Lokenével –, lehúzta fekete bőrkesztyűit, és a kapitány vállára tette a kezét. – Azt akarom, hogy szabadulj meg a gondjaidtól, fiam! – Próbálom, uram, de nem megy... – Értem – bólintott Hórusz. – Nem sikerült az elvárásnak megfelelően teljesítenem a feladatot – mondta Loken komoran. – Abaddon azt mondta, hogy igyekszünk jó képet vágni hozzá, de... még ha nem is tudódik ki, hogy mi történt a hegyek között, a szégyen életem végéig elkísér majd. A szégyen, hogy cserbenhagytalak. – És mi módon hagytál cserben? – Embereket vesztettem. Az egyik testvérünk ellenünk fordult. És ez az elképzelhetetlen bűntett az én parancsnokságom idején történt. Azzal bíztál meg, hogy törjem le az ellenállást, s én annyira elügyetlenkedtem a dolgot, hogy személyesen kellett idejönnöd, hogy elmondd... – Ssss! – intette csöndre Hórusz, aztán leoldotta a Loken vállvértjére erősített eskü tekercsét. – Garviel Loken! – olvasta a papírra rótt szöveget. – Elfogadod–e a rád bízott feladatot? Fogadod–e, hogy győzelemre vezeted az embereidet a harctéren, függetlenül attól, milyen veszedelem les rátok? Fogadod–e, hogy szétzúzod a 63–19 lázadóit, függetlenül attól, milyen erőkkel támadnak rátok? Fogadod–e, hogy dicsőséget szerzel a XVI. Légiónak és a Császárnak? – Szép szavak... – Örülök, ha tetszenek. Én írtam őket. Megtetted–e, Garviel? – Mit, uram? – Szétzúztad–e a lázadókat, függetlenül attól, miféle módokon támadtak ellenetek? – Nos, igen, de... – És győzelemre vezetted–e az embereidet a harctéren, függetlenül attól, milyen veszedelem leselkedett rátok? – Igen... – Akkor nem értem, miért mondod, hogy cserbenhagytál. Gondold csak át, mire is esküdtél föl! Függetlenül attól, miféle módokon támadnak ellenetek. Mikor szegény Jubal átváltozott, talán feladtad, és elmenekültél? Cserbenhagyott–e a bátorságod? Vagy annak ellenére, hogy megdöbbentett mindaz, amit tett, mégis megküzdöttél vele? A bűne és az őrülete sem tudott elriasztani. – Megküzdöttem vele, uram. – A Föld Trónusára mondom, pontosan így történt! Megküzdöttél vele, Loken! Nincs hát miért szégyenkezned, mert nem hagytál cserben. Mi több, jól szolgáltál ma, és csak azt sajnálom, hogy a nagyvilág nem tudhatja meg, milyen jól!

Hórusz fölállt, és hosszú, elnyújtott léptekkel kezdte róni a szobát. Az egyik faliszekrényben talált egy üveg bort, és töltött magának egy pohárral. – Beszéltem Kyril Sindermann–nal – mondta, majd belekortyolt a borba. Elégedetten bólintott, mint akit meglepett az ital minősége. – Szegény Kyril! Mit kell most kiállnia! Képzeld csak, szellemeket emleget! Sindermann, a tiszta ész legfőbb szószólója kísértetekről beszél! Természetesen érvekkel támasztottam alá, hogy hol és miben téved. Azt mondta, hogy te is a szellemek felől kérdezted. – Először azt mondta, valamiféle fertőzés lehet a felelős Jubal állapotáért, s engem is meggyőzött, mígnem... láttam, hogy egy szellem... egy démon költözik Xavyer Jubal testébe, és a saját képére formálja át a húsát. Láttam, hogy megszállja, és a saját testvérei ellen fordítja őt. – Nem – rázta meg a fejét Hórusz. – Uram? – Hadd világosítsalak föl, gyermekem! – mosolyodott el a Hadúr. – Hadd mondjam el, mit is láttál valójában! Olyan titok ez, amiről nagyon kevesen és nagyon keveset tudnak, még a szeretett Császárunk is, aki bármelyikünknél több tudással bír. Olyan titok ez, Garviel, amit minden más titoknál jobban őrzünk. Te vajon képes leszel–e magadban tartani, amit most megosztok veled? Azért teszem, hogy megnyugtassam háborgó lelked és elméd, de meg kell fogadnod, hogy senkinek nem beszélsz róla! – Esküszöm, uram – bólintott Loken ünnepélyesen. – A hipertér volt az, Garviel. – A... hipertér? – Az. Tudjuk jól, miféle kaotikus erők otthona az a hely. Láttunk már olyat, hogy megváltoztat embereket, és láttuk, miféle torz bestiákat öklendez föl sötét mélyéről. Te is láttad, Garviel. Az Erridason. A Syrnixen. A Tassilon véráztatta partjain. Olyan entitások élnek a hipertérben, amelyeket könnyedén összetéveszthetünk démonokkal. – Uram, én... én is tanultam a hipertérről. Felkészítettek rá, hogy képes legyek szembenézni az onnan érkező rémségekkel, és nemegyszer harcoltam már ilyenek ellen magam is. Tudom, hogy a hipertér csápjai utat találhatnak a halandó elmébe, és átformálhatják azt. Láttam már ilyet, de csak pszik esetében. Ők olyan erőket használnak, ami maga után vonja ezt a fajta kockázatot. Ők épp ezért vannak kitéve a hipertér ilyetén hatásainak. De nem az astartesek. – Te talán tökéletesen érted, hogyan is működik a hipertér, Garviel? – kérdezte Hórusz, miközben a legközelebbi lámpa fénye felé fordította a borral teli poharát. – Nem, uram. – Hát én sem, fiam. Még a Császár sem érti teljesen. Fáj beismernem, de ez az igazság, márpedig mi minden másnál többre tartjuk az igazságot. A hipertér fontos a számunkra. Kommunikálunk rajta keresztül, és utazunk benne. A hipertér nélkül áthidalhatatlan lenne a csillagok közti távolság, és nem lehetne egyben tartani a Birodalmat. Használjuk hát, próbáljuk megzabolázni, de uralni nem tudjuk. Megtűr bennünket, de senkit nem ismer el urának. És igen, félelmetes erő lakozik a hipertérben. Elemi erő, ami nem jó vagy gonosz, csupán antitézise mindannak, ami az anyagi univerzumban létezik. Kétélű, veszedelmes eszköz ez, amit a saját céljainkra próbálunk felhasználni. A Hadúr kiitta a bort, majd újratöltötte a poharát. – Szellemek. Démonok. Ezek a szavak valamiféle nagyobb, intellektussal és gonosz szándékkal bíró erő meglétét feltételezik. Egy transzcendens erőét a színfalak mögött. Egy istent. Vagy akár többet is. Olyan entitásokét, melyek létét évezredek keserves munkájával sikerült megcáfolnunk. A tudomány fénye mellett nem fér meg a boszorkányság. Szellemek, démonok, természetfölötti erők... olyan szavak ezek, amiket azért rostáltunk ki a nyelvből, mert nem szerettük a hozzájuk kapcsolódó hangulatot és a mögöttes jelentéstartalmat. De ezek akkor is csak szavak. Amit ma láttál... nevezzük szellemnek. Nevezhetjük démonnak is. Ezek a szavak elég jól körülírják... És

attól, hogy használjuk őket, még nem változik meg az általunk ismert univerzum. Amíg tudjuk, mit jelent a szó, és hogy milyen értelemben használjuk, akár azt is mondhatjuk, hogy léteznek démonok. Egy másik világegyetemben. – A hipertérben, uram? – Igen. A hipertérben. És miért is alkotnánk új szavakat az ott élő rémekre, mikor a régi szavaink is tökéletesen jellemzik őket? Mikor emberidegen kreatúrákkal találkozunk a kozmoszban, idegennek vagy xenosnak nevezzük őket. A hipertérben lakó lények is csak idegenek, bár tudományos értelemben véve nem nevezném őket szerves életformáknak. Olyan extradimenzionális teremtmények, amelyek – általunk nem érthető módon – képesek manipulálni a mi valóságunkat. Úgy, hogy az – a régi szóval élve – boszorkányságnak tűnhet. Természetfölöttinek. Róluk beszélve az olyan kifejezések, mint szellem, démon vagy alakváltó, egészen találóak. Arról azonban soha nem szabad elfeledkeznünk, hogy nincs mögöttük egy átfogó, transzcendens erő. A sötétségben nem lapulnak gonosz istenségek. A kozmosz túl nagy és túl steril az efféle melodrámához. A hipertér lakói is csak idegenek, akik szembeszállnak velünk, s akiket le lehet győzni. Olyanok, mint az orkok, gykonok, tushepták, keylekiek, eldák, jokaerók... vagy bármilyen más inhumán faj, amivel már találkoztunk. Bár azoknál jóval... idegenebbek. Loken felállt, és úgy nézett körbe a lámpafényes szobában, mint aki attól tart, hogy a sötét sarkokban kuporog valaki, aki kihallgathatja őket. – Láttam már psziket, akiket megrontott a hipertér ereje, uram – mondta végül. – Átformálta és eltorzította őket. De nem egy erős, kiegyensúlyozott embert. És soha nem egy astartest. – Pedig megesik – vigyorodott el Hórusz. – Megleptelek, kapitány? Sajnálom. Erről nem szoktunk beszélni. A hipertér ereje bármibe képes beleköltözni. Ma te magad is láthattad. Az itteni hegyekben nem holt lelkek kísértenek, csupán a két valóság közötti hártya vékonyabb. Persze, olyasmi ez, amiből ezernyi mítosz táplálkozhatott. Az emberek mindig is találtak módot arra, hogy uralmuk alá vonják a hipertérben lakozó erőket, és az itt élők ma pontosan ezt tették. Szabadjára eresztettek bizonyos erőket, és ennek szegény Jubal fizette meg az árát. – De miért pont ő? – Miért ne? Haragudott rád, hogy átnyúltál a feje fölött, és nem őt tetted meg parancsnokhelyettesnek. A harag pedig sebezhetővé tette. A hipertér csápjai könnyebben utat találnak a lélek és az elme sötétebb zugaiba. El tudom képzelni, hogy a lázadók abban reménykedtek, hogy astartesek tucatjai esnek majd a szabadjára eresztett erők áldozatául, de a Tizedik Század harcosai ennél sokkal ellenállóbbak voltak. Samus csupán egy hang volt a hártya másik oldaláról, ami egy rövid ideig képes volt gyökeret ereszteni Jubal húsában. Ügyesen kezelted a szituációt. Lehetett volna sokkal rosszabb is. – Biztos vagy ebben, uram? Hórusz ismét elmosolyodott, s Loken ettől máris jobban érezte magát. – Nem sokkal azután, hogy útnak indultatok, Ing Mae Sing, az Első Asztropata arról tájékoztatott, hogy a célterületen erős hipertér–tevékenységet észlel. A helyiek arra használták a maguk korlátozott ismereteit – amit feltehetően mágiának tekintettek –, hogy fegyverként fordítsák ellenetek a hipertér erejét. – Miért nem tudunk többet a hipertérről, uram? – nézett Loken egyenesen Hórusz távol ülő szemeibe. – Miért nem mondanak nekünk erről többet? – Mert a rendelkezésünkre álló tudás igen véges – mondta Hórusz halkan. – Tudod, miért vagyok Hadúr, fiam? – Mert te vagy a legrátermettebb, uram. Hórusz felnevetett, megcsóválta a fejét, és töltött magának egy újabb pohár bort. – Azért vagyok Hadúr, Garviel, mert a Császár túlzottan elfoglalt. Nem azért

vonult vissza a Terrára, mert belefáradt a Hadjárat nehézségeibe. Nem... Azért vonult vissza, mert sokkal fontosabb dolga van. – Fontosabb, mint a Hadjárat? – kerekedett el Loken szeme. – Ő maga mondta – bólintott Hórusz. – Az ullanori győzelem után. Úgy érezte, a Hadjárat olyan fázisba ért, mikor már nyugodtan rábízhatja a primarchákra a sereg vezetését, s az idejét egy fontosabb feladatnak szentelheti. – És... mi lenne az, uram? – kérdezte a kapitány óvatosan, valami transzcendens bölcsességet várva feleletként. – Nem tudom – mondta Hórusz lassan, s Loken sértett büszkeséget és végtelen szomorúságot látott a szemében. – Nem árulta el. Még nekem sem. Aztán ismét elmosolyodott, s a sötét felleget mintha elfújták volna a homlokáról. – Nem akart ezzel terhelni, de nem vagyok ostoba. Mint már említettem, a Birodalom nem létezhet a hipertér nélkül. Rá vagyunk kényszerítve, hogy használjuk, annak ellenére, hogy fájdalmasan keveset tudunk róla. Úgy hiszem, azért vagyok én a Hadúr, mert a Császár a hipertér kifürkészésének és megértésének szenteli az idejét. Hogy a megszerzett tudást is az emberiség szolgálatába állíthassa, mert megértette, hogy az Immatérium titkainak ismerete és uralása nélkül – akárhány világot is foglaljunk el végül bukásra van ítélve az ügyünk. – És... ha nem jár sikerrel? – kockáztatta meg Loken. – Sikerrel jár. – És... ha mégsem? – Sikerrel jár, mert mi, a fiai és leghűségesebb segítői mellette állunk. Mert mi soha nem hagyjuk őt cserben – mondta Hórusz, aztán lerakta a félig kiürült poharat. – Látod, Loken kapitány, itt a mai nap tanulsága: kísértetekért jöttem ide, de csak spirituszt találtam. A Tizedik Század szótlan harcosai kimásztak a Viharmadarakból, és a barakkjaik felé vették az irányt. A csizmatalpak dobbanásait és a páncélok zörgését leszámítva csönd volt a hangárban. A csatatestvérek hordágyon hozták a hetes szakasz lobogókkal letakart halottait, mögöttük a Flora és Van Krasten koporsóját cipelő astartesek haladtak. Aztán megszólalt a Visszatérés Harangja, a harcosok a sas jelét vetették magukra, és lecsatolták a sisakjukat. Loken útja a hálókamrájába vezetett, s közben szólt a fegyvermestereknek, hogy szüksége lesz a szolgálataikra. Jubal tőrét el kell távolítani a váll– lapjából. Belépvén a szállására legszívesebben a sarokba vágta volna a vállvértjét, aztán, ahogy ráébredt, hogy nincs egyedül, meggondolta magát. Mersadie Oliton állt a szoba egyik sarkában. – Kisasszony! – bólintott Loken, és az asztalra tette a törött vállvasat. – Sajnálom, kapitány, igazán nem szeretnék a terhére lenni, de a szárnysegédje megengedte, hogy itt várjam meg a visszatértét, és... szerettem volna látni önt. Hogy bocsánatot kérjek. – Miért? – kérdezte Loken, miközben a fegyverállványa tetejére tette a sisakját. Ahogy a nő közelebb lépett, a lámpafény megcsillant borotvált, hosszúkás koponyáján. Mert nem éltem az öntől kapott lehetőséggel. Volt olyan kedves, és oda hatott, hogy beválogassanak a felszíni expedíció hat memorátora közé, én pedig nem mentem el. – Örüljön neki! – Volt... adódott egy kis probléma – húzta el a száját a nő. – Az egyik memorátor társunk, Ignace Karkasy... bajba keveredett. Próbáltam segíteni neki, de közben elment az idő, és... – Nem vesztett vele semmit, kisasszony – kezdte lecsatolni a páncélját a kapitány.

– Szeretnék önnel Ignace ügyéről beszélni, kapitány. Nem szívesen kérek ilyen szívességet, de hiszem, hogy az ön befolyása a segítségére lehet. – Hallgatom – bólintott Loken. – Ahogy én is önt, uram – mondta Mersadie, majd még közelebb lépett, és az astartes vaskos karjára tette apró kezét. A kapitány, aki eddig dühös eltökéltséggel vette le magáról a vértet, megmerevedett. – Memorátor vagyok, uram – mondta a nő halkan. – A te memorátorod. Nekem elmondod, mi történt odalent? Bármit, amit meg szeretnél osztani velem? Ahogy lassan végigmérte a nőt, Loken szemei szürkék voltak, akár a hideg eső. Lefejtette magáról Mersadie kezét, és megrázta a fejét. Nem. MÁSODIK RÉSZ A PÓKOK FÖLDJÉN EGY Gyűlölet és szeretet Halálvilág Aki dicsőségre szomjazik Saul Tarvitz, bár már nem egy megaraehnidával végzett, nem tudta volna megmondani, hol ér véget a szerves test, és hol kezdődik a mechanikus. A két rész – szerves és mesterséges – tökéletes egységet alkotott. Nem viseltek páncélt és nem hordtak fegyvert, mert ezek a testük részei voltak. A vértezet teljesen egybeolvadt kitines vázukkal, és fegyverként a végtagjaikat használták, épp olyan természetességgel, ahogy az ember az ujjait vagy a fogát. Tarvitz egyszerre gyűlölte és szerette őket. Gyűlölte, mert ellenségek voltak, idegenek egymás számára, engesztelhetetlenül és végletesen különbözőek; és szerette is őket, mert kemény ellenfelek voltak, olyanok, akiket legyőzni nem csupán dicsőség volt, hanem rettentő erőpróba, ami közelebb vitte a Császár Gyermekeit a tökéletességhez. – Mindig szükségünk lesz riválisra – mondta egyszer Lord Eidolon, s a szavai örökre megragadtak Tarvitzban. – Igazi, veszedelmes riválisra. Mert csak egy ilyennel összemérve az erőnket, derül ki, mennyit is érünk valójában. Egy idő óta azonban jóval több forgott már itt kockán, mint a Légió önbecsülése vagy hírneve. Csatatestvérek kerültek bajba, és ez – bár senki nem mondta ki nyíltan, hiszen sértő lett volna a Vérangyalokra nézve – egy mentőakció volt. Erősítés. Ezt mondták helyette, de igazán nehéz volt erősítést vinni olyanoknak, akiket még csak meg se találtak. Idestova hatvanhat órája tartózkodtak a Halálvilág felszínén, de eddig még nyomát sem látták a 140. expedíciós hadtestnek. Vagy egymásnak. Lord Eidolon az egész századot leküldte a bolygóra, de már a leszállás közben érezték, hogy baj van. Annak ellenére, hogy indulás előtt figyelmeztették őket, ilyen viharra senki nem számított. Az őrjöngő elemek tollpiheként szórták szét a leszállóegységeket, s a többségük nem is az LZ közelében ért földet. Egy részük valószínűleg nem is jutott le egy darabban. Alig harmincegynéhány embert tudtak összeszedni – ő és Lucius, a két kapitány a mentőalakulat bő egyharmadát. A vihar miatt sem a bolygó körüli pályán keringő flottát, sem Eidolont vagy a mentőalakulat többi tagját nem tudták elérni rádión. Már ha bármelyikük is túlélte a földet érést.

Az egész akció elhibázott volt, és a Császár Gyermekei nem állhatták a hibákat. Arra ugyan nem sok esélyt láttak, hogy a tévedést kijavítsák, de a súlyosságát talán csökkenthetik azzal, ha felkutatják a szétszóródott csatatestvéreket, vagy sikerül használható topográfiai adatokat gyűjteniük. Nyugtalanító világba csöppentek: a fejük felett tajtékfehér égbolt nyújtózott, amit a megarachnidák pajzsvihara szórt tele villámokkal. A rozsdavörös, poros síkságon túl, ahol földet értek, végtelen, szürkésfehér fűtenger tornyosult. A száraz, törékeny fűszálak karvastagságúak voltak, s majd húsz méter magasak. Lágyan hajladoztak a radioaktív szélben, s a fűrengeteg épp úgy zúgott, akár egy erdő. Az astartesek úgy érezték magukat a toronymagas növények közt, mint az apró bogarak egy búzatáblában. A fűszálak olyan sűrűn és olyan közel nőttek egymáshoz, hogy néhány méternél messzebb semmilyen irányba nem lehetett ellátni. A szárak tövén, alig egy méterre a talaj fölött, emberfej nagyságú fekete lárvák ültek. Feltehetően a növényi nedveken élősködtek, s miközben megcsapolták a fűszálakat, halkan sziszegtek. A hátborzongató hang tökéletesen illett a kísérteties erdőhöz. Bulle azt vetette föl, hogy a lárvák talán az ellenség korai fejlődési stációi, és az első néhány órát azzal töltötték, hogy minden útjukba kerülő lényt lángszórókkal és pengékkel pusztítottak el. Kemény és lassú munka volt, főleg hogy a lárvák kifröccsenő testnedvei teljesen felzabálták a pengéik élét, és megmarták a páncéljaikat. Végül úgy döntöttek, hogy egyelőre békében hagyják őket, és inkább az elsődleges feladatukra összpontosítanak. Lucius, Tarvitz kapitánytársa bukkant rá az első fára, s azonnal oda is hívta őket, hogy közelebbről is megvizsgálhassák. Fehér mészkőnek tűnt, s még a fűtengerből is messze kimagaslott. Széles karimájú gombára hasonlított, ötven– méteres kupolára, ami egy tízméteres átmérőjű törzsön ült. A gombakalapból két–három méteres, csontszínű tüskék meredtek elő. – Ez meg mire lehet jó? – tűnődött Tarvitz. – Ez egy fa – vonta meg a vállát Lucius. – Nem hiszem, hogy bármiféle funkciója lenne. Mint később kiderült, ebben tévedett. Lucius fiatalabb volt Tarvitznél, bár mindketten eleget éltek már, hogy számos csodás dolgot tapasztaljanak meg. Barátok voltak, annak ellenére, hogy a karakterük meglehetősen különbözött. Ők ketten épp olyanok voltak, mint a Légiójuk kettős természete. Mint a Császár minden Gyermeke, harci tudásuk tökéletesítésének szentelték az életüket, de míg Saul mindig is két lábbal állt a földön, addig Luciusba jókora adag ambíció szorult. Tarvitz már rég elkönyvelte magában, hogy a barátja egy napon nagyon magasra jut majd a ranglétrán. Talán parancsnok is lesz belőle, s tagja lesz a Légió belső körének. Sault nem érdekelte. Tudta, hogy az ő helye a harctéren van, s az előléptetés lehetősége nem különösebben izgatta. Mindenki a maga módján szerez dicsőséget a primarchájának és a Császárnak, s a saját felfogása szerint ő azzal tette őket büszkévé, hogy tudta, hol a helye, és töretlen odaadással teljesítette a kötelességét. Lucius nemegyszer csipkelődött is emiatt, mondván, hogy Tarvitz azért akar kapitány maradni, mert nem képes megnyerni a tisztikar bizalmát. Saul azonban csak nevetett ezen, mert rájött, hogy Lucius nem igazán érti, mit és miért is tesz a barátja. Tarvitz a Légió becsületkódexe szerint élt, és büszkén követte annak betűjét és szellemiségét. Tudta, az ő feladata az, hogy a csatatestvéreket a harctéren irányítsa. Ha ennél többre vágyna, az olyan lenne, mintha át akarná lépni a saját árnyékát. Elvei voltak, és megvetett mindenkit, aki a rang és a hatalom hajszolása közben lemondott a sajátjairól. Számára a szolgálat nem a hatalomról, hanem a tökélességről szólt. És ez az, amit a többi Légió soha nem ért meg. Alig negyedórával azután, hogy fölfedezték a fát – az elsőt a fűóceánban elszórtan állók közül –, találkoztak az első megarachnidával is.

Az idegen érkezését három dolog jelezte előre: a közelben elhallgattak a lárvák, a fűszálak vibrálni kezdtek, mintha áramot vezettek volna beléjük, aztán az astartesek furcsa, cserregő hangot hallottak. Az idegenek olyan gyorsan mozogtak, hogy az első összecsapás során Tarvitz szinte csak elmosódott, ezüstös foltokat látott belőlük. A küzdelem mindössze tizenkét, sikolyokkal, lövésekkel és csiszergő hangokkal teli másodpercig tartott. Aztán az ellenség, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy megjelent, el is tűnt. A fűszálak ismét zizegve hajladoztak, s a lárvák is rákezdtek sziszegő táplálkozásukra. – Láttátok őket? – kérdezte Kercort döbbenten, miközben újratárazta a villámvetőjét. – Láttam... valamit – bólintott Tarvitz, miközben ő is tárat cserélt. – Durellen meghalt – ballagott oda hozzájuk Lucius. – És Martius is. – Meghaltak? – Saul nem akart hinni a fülének. – De... hogyan?

A harc nem tartott olyan sokáig, hogy az ellenség két veterán csatatestvérrel is végezzen. – Meghaltak – ismételte meg Lucius komoran. – Ha akarod, megnézheted a holttestüket. Amott fekszenek. Túl lassúak voltak. Tarvitz kibiztosított fegyverrel a kézben tört utat magának a fűrengetegben, s a vörös porban heverő halott testvérei mellé kuporodott. Csodaszép, bíbor– arany páncéljukon hatalmas lyukak tátongtak, s a föld mohón nyelte kiontott vérüket. Dühösen rázta meg a fejét, és Varrasért, a század apotekáriusáért küldte Kercortot. – Megöltünk valamit is? – kérdezte Bulié. – Én eltaláltam valamit – mondta Lucius büszkén –, de nem találom a testet. Ezt azonban hátrahagyták. A kezében tartott holmi egy végtag volt, vagy legalábbis annak egy része. Majd egy méter hosszú, karcsú, acélosan kemény pengére hasonlított. A hegyes, karvastagságú tárgy ránézésre cinknek vagy galvanizált vasnak tűnt, s egy masszív ízben végződött. Ezt is márványszürke fémpáncél borította, de az ízesülésnél, ahol Lucius lövése eltalálta, már a kitin és a nyálkás, rózsaszín hús is látszott. – Ez egy kar? – Inkább egy kard – kontrázott rá Katz. – Egy félig hús, félig fém végtag, ami egyben fegyver is? – horkant föl Bulle. Lucius az ízület fölött fogta meg a végtagot, akár egy szablyát, és a legközelebbi fűszál felé csapott vele. A penge gond nélkül metszette át a vastag szárat, s ahogy eldőlt, a száraz törzs több másikat is szétzúzott. A kapitány felnevetett, aztán hirtelen elengedte a pengét, és szitkozódva rázta a kezét. A végtag még az ízület fölött is olyan éles volt, hogy átvágta páncélkesztyűjét. – Megvágott! – csikorogta. Tarvitz a csizmája orrával lökte odébb a lemetélt végtagot. – Az a csoda, hogy nem szecskáztak föl mindannyiunkat! – morogta. Fél órára rá, mikor a fűszálak ismét vibrálni kezdtek, a kapitány szemtől szemben küzdhetett meg egy megarachnidával. Végzett vele, de a győzelem – és az élete – mindössze egy másodpercen múlt. Ezek után már senki nem csodálkozott rajta, miért nevezte el Khitas Frome ezt a helyet Halálvilágnak. A hatalmas hadihajó csillagközi leviatánként robbant elő az Immatériumból, s vadul rázkódva tért vissza a valós űr mozdulatlan, fagyos sötétjébe. Tizenkét héttel korábban indult útnak, bár a hipertér kiszámíthatatlanságának köszönhetően ezalatt tizennyolc heti utat tett meg. Mire az antifény utolsó, csillogó plazmacsápjai is semmivé foszlottak, az egész flotta kilépett a hipertérből: tíz könnyű cirkáló és öt masszív

csapatszállító, amelyek a valós térben használt hajtóműveiket bekapcsolva eredtek az irdatlan zászlóshajó nyomába. Akár a cápát kísérő kalauzhalak, amelyek zárt alakzatban közelítették meg a Száznegyven–Húszast. A Halálvilágot. Nagy hatótávolságú szenzorok tapogatták le a rendszer nyolcmillió kilométerre levő negyedik bolygója körüli pályán keringő hajókat. Az élen haladó zászlóshajó elkezdte sugározni a standard birodalmi köszöntést képek, rádió– és aszrotelepatikus üzenetek formájában. – Itt a Bosszúálló Szellem, a 63. Birodalmi Expedíciós Flotta zászlóshajója! Békés szándékkal közeledünk, mint az Emberiség Impériumának nagykövetei! Kapcsolják ki a fegyvereiket, és készüljenek a fogadásunkra! Comnenus türelmesen várta a választ, s a hajóhíd mintha teljesen elcsöndesedett volna körülötte. Bár százak teljesítettek szolgálatot, most csak elfojtott mormogás és a gépek zaja hallatszott. Maga a hajó jóval erőteljesebben adott hangot a nemtetszésének, s a páncélozott külső burkolat csikorogva alkalmazkodott ismét az anyagi világegyetem fizikai törvényszerűségeihez. Boas Comnenus régi barátokként üdvözölte ezeket a hangokat, s szinte szavakba tudta önteni, miről is panaszkodik a hajó. Akár egy szerető testét, úgy ismerte a Bosszúálló Szellem minden porcikáját, s a szeizmikus nyögések és roppanások mind egyértelműen szóltak hozzá. Aztán fölvillant egy sor jelzőfény, megszólalt egy sziréna, és a hajó ura elégedetten bólintott. Eddig minden rendben. Az Első Rádiósra pillantott, aki csak a fejét rázta. Aztán Ing Mae Sing következett, aki – bár vak volt – nagyon is tisztában volt vele, hogy őt nézi. – Egyelőre semmiféle válasz nem érkezett, uram. – Ismételjék meg az üzenetet! Azokról a hajókról csak kell, hogy érkezzen valamiféle válasz! És ennyi idő alatt már meg is tudták volna fogalmazni. Türelmetlenül dobolt fémujjaival a parancsnoki konzolon, s a körülötte tüsténkedő tisztek idegesen pislogtak feléje. Ismerték – és joggal félték – a hajó urának türelmetlen természetét. Végül egy adjutáns sietett oda hozzá egy papírlappal. Már épp bocsánatot akart kérni a késedelemért, mikor Comnenus mechanikus szemlencséi zümmögve fókuszáltak rá. Mintha csak arra figyelmeztették volna, hogy bölcsebb hallgatnia. Így hát szótlanul nyújtotta oda a hajó urának a papírlapot. Comnenus átfutotta a jelentést, majd biccentett, és visszaadta. – Tudomásul véve! Iktassa! Az adjutánstól egy fedélzeti tiszthez vándorolt a jelentés, aki gyorsan bemásolta a hipertérbeli út eseményeit rögzítő naplóba, majd a hátsó lépcsőn föl a stratégiumba. Ott egy gyors tisztelgés után a szolgálatos tiszthez került. Ő húsz lépést tett meg vele, a belső szentély páncélüveg ajtajáig, ahol is a Hadúr személyi testőrének, egy aranyszín vértezetet viselő, hatalmas termetű astartesnek adta át. A harcos átolvasta a jelentést, majd biccentett, és beengedte a tisztet. Végül az üzenet Maloghurstnél állapodott meg, aki maga is végigolvasta, mielőtt a Hadúr elé vitte volna. – A helyzetünk meghatározva, a koordináták bekerültek a hajónaplóba. Elértük a 140–20–ast. A panorámaablak előtt ülő Hadúr megkönnyebbülten sóhajtott föl. – Jegyeztessék föl, hogy értesültem róla, és nyugtáztam! A fal mellett várakozó írnokok gyorsan lejegyezték a szavait, majd sietve kihátráltak a szobából. – Maloghurst! – fordult oda végre a Hadúr. – Kérlek, tolmácsold elégedettségemet és nagyrabecsülésemet Boasnak! – Meglesz, nagyuram! Hórusz a csillogó arany és a tiszta hó színeiben pompázó teljes díszpáncélt

viselt, vállaira bíborpalást borult. A mellvértje közepén ott díszelgett a Terra mindent látó Szeme. A helyiség közepén várakozó tíz astartes tiszt mindegyike úgy érezte, hogy a Szem egyenesen rá szegeződik. – Várjuk a parancsaidat, uram – mondta Abaddon, aki a többiekhez hasonlóan teljes páncélt és köpenyt viselt, s a hóna alatt tartotta a sisakját. – Ott vagyunk, ahol lennünk kell, és élünk – tette hozzá Torgaddon. – És ez kifejezetten ígéretes kezdet! – Valahogy úgy, Tarik – bólintott mosolyogva a Hadúr, majd lassan végighordozta a tekintetét a tiszteken. – Úgy tűnik, idegenekkel fogunk megküzdeni, barátaim. És ennek kifejezetten örülök. Mert annak ellenére, hogy a 63–19–en kiválóan teljesítettünk, ott mégiscsak emberekkel kellett megvívnunk. S ez mindig szomorúsággal tölt el. Nem számít, mennyire ostobák vagy vakok az igazságra, az emberek elleni harcban semmi örömöm nem lelem. Ez megköti a kezünket, és visszafogja a harcos–énünk, márpedig mi harcosok vagyunk! Harcra teremtettünk. A neveltetésünk, a tudásunk és az önfegyelmünk mind harcra predesztinál bennünket! Kettőtökről most nem ejtenék szót – intett somolyogva Abaddon és Sedirae felé Hórusz. – Ti addig öltök, míg azt nem mondom, hogy elég. – És akkor is jó hangosan kell rájuk szólnod, uram! – jegyezte meg csípősen Torgaddon, mire a többség felnevetett. – Érthető hát, miért is örülök, hogy idegenekkel fogunk háborúzni – folytatta a Hadúr mosolyogva. – Ez leegyszerűsíti a dolgot. Se hezitálás, se megkötés, se megbánás, csupán a küzdelem. Ha csak egy rövid időre is, ismét olyan harcosok lehetünk, akik csak a csatának élnek! – Úgy van! – rikkantotta Iacton Qruze, aki mindig higgadt és haszonleső volt, s akit szemmel láthatóan zavart, hogy mindig Torgaddon szavai váltanak ki általános derültséget. A többi tiszt mérsékelt lelkesedéssel fogadta a lelkes felkiáltást. Hóruszt követve átvonultak a stratégiumba – a Moumival négy kapitánya és a többi századparancsnok. Qruze a Hármas Századtól, Sedirae a Tizenhármastól, Targost a Hetestől, Marr a Tizennyolcastól, Moy a Tizenkilencestől és Goshen a Huszonötöstől. – Beszéljünk hát a taktikáról! – intett a Hadúr, mire Maloghurst lépett középre, s a kontrollpálcája egy intésével holografikus térképet varázsolt a szemük elé. Először a rendszerről, majd a negyedik bolygó körül keringő űrhajókról mutatott távoli képet. Hórusz közelebb lépett, s a kesztyűjébe épített aktuátorszenzorok segítségével elforgatta a fényből szőtt ábrát. Aztán kiemelt egy részletet, és kinagyította. – Huszonkilenc űrhajó – mondta. – Úgy tudtam, a 140. flottának összesen tizennyolc van. – Mind így tudtuk, uram – bólintott Maloghurst. A stratégiumon kívül azonnal cthoniai nyelvre váltottak, hogy a legénység semmit ne értsen a taktikai megbeszélésből. Annak ellenére, hogy Hórusz nem a Ethonián született – igazán ritka volt az olyan primarcha, aki nem arról a világról származott, mint a Légiója –, folyékonyan beszélte a nyelvet. Mi több, olyan kemény, palatális dialektust használt, mint a nyugati féltekén élő bandák, akik annak a világnak a legvadabb, legkeményebb városi ragadozói voltak. Loken sokáig úgy gondolta, azért éppen így beszél, mert olyasvalakitől tanulta meg a nyelvet, aki onnan származott. Most azonban, hogy egy kic sit jobban megismerte a Hadurat, már erősen kételkedett ebben. Hórusz soha semmit nem tett ok nélkül. Talán a nyers, alsóvárosi akcentust is azért használta, hogy úgy tűnjön az emberei szemében, mintha ő is csak egy lenne közülük, egy kemény városi fickó. Maloghurst egy adattáblát vett át az egyik fedélzeti tiszttől, gyorsan

átolvasta, majd bólintott. – A 140. flottának minden rendelkezésünkre álló adat szerint csupán tizennyolc hajója van, uram. – És akkor a többi? – kérdezte Aximand. – Talán az ellenség járművei? – Még várjuk a nagy hatótávolságú letapogatás eredményét, kapitány – mondta Maloghurst. – Az az egy biztos, hogy az üzeneteinkre még nem válaszoltak. – Egy kicsit több beleérző képességet várnék Comnenus mestertől – ingatta a fejét a Hadúr. – Utasítsam, hogy szólítsa csatarendbe a flottát, uram? – Még megfontolom – mondta Hórusz, majd mikor a szárnysegédje elbicegett a parancsnoki híd felé, a tisztjeihez fordult. – Szólítsam csatarendbe a flottát? – Az azonosítatlan hajók lehetnek az ellenségéi? – kérdezett vissza Qruze. – Nem úgy néz ki, mintha harcra készülnének, Iacton – mordult föl Aximand. – És a Frome–tól kapott üzenetekben szó sem volt ellenséges hajókról. – A mieink – mondta Loken csöndesen. – Miből gondolod, Garviel? – húzta föl a szemöldökét Hórusz. – Elég nyilvánvaló, uram. A hajók birodalmi minta szerint álltak orbitális pályára. Valószínűleg mások is megkapták a Vérangyalok üzenetét, és hamarabb értek ide, mint mi... Hirtelen elhallgatott, és zavartan elmosolyodott. – De te ezt természetesen már az elejétől fogva tudtad, uram. – Csak arra voltam kíváncsi, ki jön még rá – bólintott Hórusz. Qruze bárgyú mosollyal rázta meg a fejét. – Akkor mi az az óriási hajó odakint? – bökött a fejével a kivetítő felé a Hadúr. – A Misericordia? – kockáztatta meg Qruze. – Nem... az ott a Misericordia. És ez micsoda? Hórusz egész közel hajolt a kivetítőhöz, és elhúzta az ujját a képernyő előtt. – Ez olyan, mintha... zene lenne. De ki sugároz zenét? – Csillagközi relék – mondta Abaddon, miután áttanulmányozta az adattáblája kiírásait. – Jeladók. A 140–es harminc ilyet talált ebben a rendszerben. Idegen technológia, a folyamatosan ismétlődő üzenet lefordíthatatlan. Tényleg? Az idegeneknek nincsenek űrhajóik, de a naprendszerben mindenfelé vannak jeladóik? – kérdezte Hórusz gúnyos mosollyal, majd kinagyította a csillagtérkép hálórácsának egyik szegmensét. – És az üzenet lefordíthatatlan? – A 140. flotta szerint. – És mi nem kérdőjeleztük meg a szavukat? – Nem, uram – rázta meg a fejét Abaddon. – Pedig ebben van logika – intett a képernyőn fel–felvillanó fényjelek felé Hórusz. – Azt akarom, hogy minden lehetséges szűrőn futtassák át a jelet, és a kódfejtők álljanak neki az üzenetnek! Kezdjék rögtön standard numerikus blokkokkal. Minden tiszteletem a 140. tudományos tisztjeié, de nem áll szándékomban gondolkodás nélkül elfogadni minden állításukat. Főleg, hogy eddig hibát hibára halmoztak. Abaddon már indult is, hogy továbbítsa a parancsot az egyik közelben várakozó fedélzeti tisztnek. – Azt mondtad, hogy olyan, mint a zene, uram – jegyezte meg Loken. – Tessék? –Azt mondtad, hogy úgy néz ki, mintha zene lenne, uram – ismételte meg Loken. – Érdekes szóválasztás. – Matematika, amiben van egyfajta ritmus – mondta a Hadúr. – Nem véletlenszerű, hanem bizonyos szekvenciák ismétlődnek. Zene és matematika, Garviel! Ugyanannak az érmének a két oldala. Ezt itt logikusan rakták össze, és elképzelni sem tudom, ki volt az az idióta, aki kijelentette, hogy ezt

nem lehet lefordítani. – És ezt ránézésre meg tudtad állapítani, uram? – Miért – kérdezte Hórusz. – Nem nyilvánvaló? Egy percre rá Maloghurst is visszasántikált hozzájuk. – Comnenus mester megerősítette, hogy mind a huszonkilenc hajó birodalmi – nyújtotta át a szenzoros bemérés eredményének átiratát a Hadúrnak. – Az elmúlt néhány hét során más alakulatok is reagáltak a segélykérő üzenetre. A többségük birodalmi katonákkal teli csapatszállító, útban a Carollis felé. Az a nagy hadihajó pedig a Büszke Szív. A Harmadik Légió használja. A Császár Gyermekei. Lord Eidolont és egy egész század csatatestvért hozott. – Szóval, mégsem mi értünk ide először – hümmögött Hórusz. – És hogy boldogulnak? – A jelek szerint... nem valami jól.

A birodalmi csillagtérképek szerint a bolygó regisztrációs száma 140–20–as volt, lévén a huszadik világ, amely a 140. Expedíciós Flottának hódolt be. Ez persze nem fedte a valóságot, de a Császár Gyermekei nem kérdőjelezték meg a név és a szám validitását, mert azzal a Vérangyalokat sértették volna meg. Nem sokkal az érkezés előtt Lord Eidolon eligazítást tartott az astarteseinek. A 140. első üzenetei tisztán érthetőek voltak. Khitas Frome, a 140–es harci erejének lényegét adó három Vérangyal század parancsnoka idegenekről számolt be, néhány nappal azután, hogy leszálltak a bolygón. Agresszív és harcias fajként jellemezte őket. – Óriási rovarokra emlékeztetnek, bár a testüket fém borítja. Az is lehet, hogy teljes egészében fém alapú életforma. Kétszer akkorák, mint egy ember, és kifejezetten vadak. Ha még többel találkozunk, szükségünk lehet erősítésre. A további üzenetei egyre ritkábbak és foghíjasabbak voltak. Egyre gyakoribb és vadabb harcokról beszélt, és mind több idegenről. Egy héttel később már kifejezetten sürgető hangvételű üzeneteket küldött. Heves ellenállást emlegetett, amit egymagukban nem fognak tudni legyűrni. – Nem hajlandóak megadni magukat. Nem hajlandóak kommunikálni. És egyre csak özönlenek a fészkeik mélyéről. S bár nagyon mások, mint mi, nem győzöm csodálni a bátorságukat. Igazán kiváló harcosok, és kiváló ellenfelek. Olyanok, akikről érdemes lesz megemlékeznünk az annalesekben. A rákövetkező héten már a flottaparancsnok küldte az üzeneteket, nem Frome. Erős, túlerőben levő ellenségről számolt be, és azt állította, ha el akarják foglalni ezt a világot, ahhoz a Légió teljes erejére szükség lesz. – Alázattal folyamodunk hát erősítésért! Frome utolsó üzenete alig volt több kivehetetlen zörejnél. Két héttel később küldte, s a flotta ezt is kötelességtudón továbbította. A háttérzaj és a statik sistergés szinte az egész üzenetet tönkretette, s csak a legutolsó szavai voltak úgy–ahogy kivehetők. Úgy tűnt, minden szó kimondása rettentő erőfeszítésébe került. – Ez a világ... a halálunk. Innen kapta a 140–20–as a másik nevét. A Császár Gyermekei viszonylag kevesen voltak – a Büszke Szíven mindössze egy század utazott, Lord Eidolon vezénylete alatt. Miután rövid, békefenntartó körutat tettek a Szatír Csillagképben, a Carollis felé vették az irányt, hogy csatlakozzanak a Légiójukhoz. A 140–es üzenetei útközben értek el hozzájuk, s ők voltak a legközelebbi birodalmi alakulat, amely segítséget nyújthatott. Lord Eidolon azonnal engedélyt kért a primarchájától, hogy megváltoztathassa az útirányt, és az Expedíciós Hadtest segítségére siethessen. Fulgrim azon nyomban megadta az engedélyt. A Császár Gyermekei soha nem hagyták cserben a többi astartest. Más alakulatok is úton voltak már, hogy megsegítsék a bajba jutott

Vérangyalokat – a saját Légiójuk több százada, és a Hadúr vezetésével az egész 63. Expedíciós Flotta. De ezek legjobb esetben is csak napok múlva érnek ide. A Büszke Szív is orbitális pályára állt a 140–20–as fölött. A 140–es flotta tizennyolc hajóból állt – csapatszállítókból, teherszállítókból, kísérő fregattokból és a Misericordia nevű óriási hadihajóból. A katonai erőket a Vérangyalok három százada és a négyezer birodalmi gárdista adta, de a Mechanicum egyetlen harci gépe sem állt a rendelkezésükre. Mathanual August, a 140. Flotta parancsnoka a Misericordián üdvözölte Eidolont és a tisztjeit. A magas, vékony flottaparancsnok idegesen simogatt a hófehér, villás szakállát, miközben szót váltottak. – Fogadja hálás köszönetünket a segítségért, Lord Eidolon! – Hol van Frome? August tehetetlenül tárta szét a karját. – Hol a katonai alakulatok parancsnoka? Ismét csak egy kétségbeesett grimasz volt a válasz. – Mind odalent vannak. Odalent. A Halálvilágon. A bolygó párás, szürke gömb volt, vadul háborgó légkörrel. A 140. Expedíciós Flotta talán nem is kerül erre, ha nem figyel föl az egész naprendszerben fogható megfejthetetlen üzenetre, ami mindazonáltal értelmes életre utalt. Megérkezésük után azonnal a rendszer negyedik bolygójára összpontosítottak, az egyetlen olyanra, ami légkörrel rendelkezett. A nagy hatótávolságú szenzorok élet nyomaira bukkantak, bár az üdvözlő üzenetükre nem érkezett válasz. Ötven Vérangyal szállt le a planétára, de egyszerűen nyomuk veszett. A korábban nyugodt légkör egyik pillanatról a másikra vad viharokat szült, s olyan volt, mintha maga a bolygó reagált volna ilyen hevesen az astartese k jelenlétére. A légköri zavarok miatt nem sikerült rádión elérni a felszíni alakulatot, úgyhogy újabb ötven harcost küldtek utánuk. Ők sem kerültek elő többé. Frome és a flotta vezérkara ekkor kezdte gyanítani, hogy a 140–20–as lakói valahogy képesek szabályozni a bolygójuk időjárását. A leszállóhajókat elnyelő förgetegeket később találóan pajzsviharoknak nevezték el, s a parancsnok úgy ítélte, legfeljebb páncélozott leszállóegységekkel lehet átjutni rajtuk. A harmadik hullámot maga Frome vezette, s bár egy asztropatát is vitt magával, az üzeneteinek még így is csak egy része jutott el a flottához. Ezekből az üzenetekből olyan komor történet rajzolódott ki, ami arra késztette August flottaparancsnokot, hogy egyik egységet a másik után küldje Frome megsegítésére. Astartesek és birodalmi katonák százai indultak útnak, de a többségükkel a pajzsviharok végeztek, a maradék pedig – ha el is érte a felszínt – nyomtalanul eltűnt. A flotta még mindig nem rendelkezett se pontos domborzati térképpel, se a felszínről készült felvételekkel. A 140–20–as a pokol egy olyan bugyrának tűnt, ahonnan még senki nem tért vissza. – Kénytelenek leszünk vakon berepülni – vonta le a következtetést Eidolon. – Páncélozott leszállóegységeket használunk. – Talán várnia kellene még egy kicsit, uram – javasolta August. – A Vérangyalok mentőalakulatai már úton vannak, és négy napon belül a Hadúr is ideér a Holdfarkasokkal. Együtt talán jobb esélye... Ez volt a döntő érv. Tarvitz jól tudta, hogy Lord Eidolonnak nem állt szándékában a Hadúr elit alakulataival osztozni a dicsőségen. Ha sikerül az érkezésük előtt felkutatni és kimenekíteni a Vérangyalokat, azzal a Császár Gyermekeinek hírnevét öregbíti. Még akkor is, ha ez hivatalosan nem mentőakció, a tett önmagáért beszél majd.

A Császár Gyermekei egy óra múlva útra keltek. KETTŐ Az ellenség természete Nyomon A fák A megarachnida harcosok három méter magasak voltak, és nyolc végtaggal rendelkeztek. A hátsó négyen szemkápráztató gyorsasággal mozogtak, a mellső négyet fegyverként használták. A testük rovarszerűen tagolt volt: az első négy végtag egy masszív, páncélozott torhoz kapcsolódott, s a hátsó, karcsú járólábak között egy valamivel kisebb, kompakt potrohuk is volt. A tor másik végén széles, ék alakú fej ült, rajta jókora rágók, fogazott, barna kitintaraj, de szemek sehol. A mellső végtagok épp olyanok voltak, mint amit Lucius szerzett az első összecsapásban – az ízület alatt majd egy méter hosszú, fémmel borított penge. Gyakorlatilag az egész testüket vaskos, szürke, majdhogynem rostszerű vértezet óvta, kivéve a fejüket, amit kemény, elefántcsontszín kitinpáncél borított. A harcok során Tarvitz lassacskán rájött, hogy a csonttaraj mérete és vastagsága összefüggésben van a megarachnida életkorával, méretével és valószínűleg a fajtáján belül betöltött rangjával is. Az elsőt a villámvetőjével ölte meg. Az idegen a vibráló fűrengetegből robbant elő, s a pengéivel egy villanás alatt megcsonkította Kercortot. Olyan sebesen mozgott, hogy az még a genetikailag tökéletesített astartesek szemének – és reflexeinek – is gyors volt. Tarvitz tüzet nyitott rá, három lövedéket pumpált a lény testébe, majd a negyedikkel fehér nyálkává és kitindarabokká robbantotta a fejét. Az idegen teste megvonaglott, pengekarjai vakon a gyilkosa felé kaszáltak, majd összeroskadt. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Kercort lefejezett teste majdnem a lénnyel egyszerre ért földet. Szinte azonnal nyakukon volt a következő. Mellső karmaival kitépte Tarvitz kezéből a villámvetőt, s mély bevágást ejtett a mellvértjén, kettészelve a sasos inszigniát. A Császár Gyermekei szemében ez főbenjáró bűn volt, hiszen a Császár kegyéből minden Légió közül egyedül az ő kiváltságuk volt, hogy a mellvértjükön viselhették a sas jelét. Tarvitz körül elszabadult a pokol, valaki felüvöltött, dörögni kezdtek a fegyverek, de a kapitány már csak a szentségtörő idegenre figyelt. Jeges dühvel húzta elő a kardját, aktiválta az energiacellát, s egy kétkezes csapással sújtott le a lényre. A megarachnida fejét találta el, de a kard megcsúszott, és csak egy kisebb darabot hasított le a csonttarajról. Azonnal hátratáncolt, s próbált minél messzebb kerülni a négy borotvaéles pengekartól. A második támadása már jobban sikerült, s a kard mélyen a lény nyakába vágott, ott, ahol a fej a torral ízesült. Az energiapenge továbbszaladt, felhasította a tort, amelyből tejfehér nyálka ömlött a földre, s az idegen megingott. Rettentő erővel kapaszkodott az életbe, s a pengekarjaival a kapitány felé nyúlt. A gyilkos végtagok azonban nem csaptak le, csupán finoman megérintették Tarvitz sisakját. Aztán, ahogy cserregve összeesett, a karmok csikorogva karistolták végig a kapitány vértjét. Szabályos ütközet kezdett kialakulni, mindenfelől idegenek rontottak rájuk, s Tarvitznak lehetősége nyílt egy harmadikkal is megküzdeni. A kapitányban dolgozott az adrenalin, s kezdett ráérezni az idegenek támadásának ritmusára. Lebukott egy csapás elől, megperdült, s a kardja a tort az alsó és felső végtagok találkozásánál metszette át. Savószínű folyadék

spriccelt a sebből, s a megarachnida kettéhasított teste a fűbe zuhant. Haláltusájában vaskos száraz fűszálakat tört ketté, majd lassan elcsendesedett. Aztán már nem jöttek többen. A harc véget ért, a fűszálak sem vibráltak tovább, s a lárvák ismét nekiláttak sziszegő lakomájuknak. Idestova kilencven órája voltak a felszínen, s ezalatt huszonnyolc alkalommal csaptak össze a megarachnidákkal. Mostanra hét embert vesztettek, s a halottakat kénytelenek voltak hátrahagyni a fűrengetegben. Nem volt már se stratégia, se taktikai megbeszélés. Nem tudták, merre járhatnak, ahogy azt sem, merre kellene továbbmenniük. Még mindig nem sikerült kapcsolatba lépniük a Vérangyalokkal vagy a 140. hadtest bármelyik alakulatával. Mintha egy álomban meneteltek volna, mindig csak előre, s néhány kilométerenként harcolni kényszerültek. Saul Tarvitz számára ez volt az a hely, ami legtisztábban hordozta magában a küzdelem esszenciáját. Ez volt a majdnem tökéletes háború. Próbára tette a testüket, az érzékszerveiket, a harci képességeiket... akár egy hadgyakorlat, de aki itt hibázott, az meghalt. Lassan tudatosult benne a z is, milyen éberekké váltak. Az érzékszerveik olyan élesek voltak, mint az ellenség pengekarjai. Mintha egész nap őrségben lettek volna, s a figyelmük egy pillanatra sem lankadhatott, mert a megarachnidák a lehető legváratlanabb pillanatokban és a legkiszámíthatatlanabb helyeken ütöttek rajtuk. Meneteltek és harcoltak. Majd tovább meneteltek, és megint harcoltak, anélkül hogy módjuk lett volna pihenni. Nem kellett ügyelniük a politikára vagy a vallásos elkötelezettségre. Egyedül csak a harc számított, s ebben a küzdelemben ők voltak a Császár fegyverei. Az emberiség az ellenséges kozmosz által rájuk okádott idegenekkel szemben. Mivel túl sok lőszert igényelt egy megarachnida elpusztítása, mostanra már minden astartes pengét használt a harcban. A rohamkés vagy a kard biztonságosabb volt, már ha a forgatója elég gyors volt, hogy elsőnek vigye be a találatot. És elég ügyes, hogy az első találat egyben az utolsó is legyen. Tarvitzot egy kicsit meglepte Lucius viselkedése. Minél többször csaptak össze az idegenekkel, annál nyilvánvalóbb lett, hogy a másik kapitány élvezi a harcot. – Olyan, mint négy kardforgatóval párbajozni egyszerre – magyarázta. Lucius remek vívó volt, s még soha nem találkozott olyannal, aki képes lett volna felülmúlni. Míg Tarvitz és a többi csatatestvér mindenféle fegyverrel gyakorlatozott, hogy fejlesszék a harci tudásukat, addig Lucius elsősorban a kardra koncentrált. Bosszantó volt beismerni, de emellett olyan kiváló lövész is volt, hogy viszonylag ritkán szorult rá, hogy kardot rántson. Lucius büszkén kérkedett vele, hogy már négy gyakorlóketrecet használt el egymaga, s mikor a Légió többi, elismert kardforgatója – mint Ekhelon vagy Brazenor – fejleszteni szerette volna a tudását, vele gyakorolt. Sőt maga Eidolon is gyakorta kérte föl edzőpartnernek. A kapitány egy antik fattyúkardot hordott magánál, az Egyesítő Háborúk egy relikviáját, amit még az Urál–hegység műhelyeiben készítettek a Terrawatt Klán kovácsai. Tökéletesen kiegyensúlyozott fegyver volt, igazi mestermunka, s Lucius általában a hagyományos kard és pajzs stílusban használta. A fegyver dróttal betekert markolata szokatlanul hosszú volt, lehetővé téve, hogy akár egy, akár két kézzel forgassa. A pajzsot a hátára csatolva cipelte magával, s a baljában a megarachnida végtagot szorongatta, mint másodlagos fegyvert. A pajzs tokjából kiszedett fémszövettel tekerte körbe, hogy ne vagdossa össze ismét a kezét, s szeme folyton a fűrengeteget fürkészte, mikor használhatja már ismét a pengéit. Tarvitz a tizenkettedik összecsapás során jutott úgy egy pillanatnyi szünethez, hogy módja volt harc közben szemügyre venni Lucius vívótudását.

A kapitány villámgyorsan rontott az idegenre, s bár csak két fegyverrel harcolt az ellenség négy karma ellen, Tarvitz legalább három olyan lehetőséget látott, amikor Lucius könnyedén végezhetett volna a lénnyel, mégsem tette. Annyira élvezte a harcot, hogy egyszerűen nem akarta, hogy túl hamar véget éljen. – Később majd néhányat élve fogunk el – mondta a lehető legkomolyabban. – Az egyik gyakorlóketrecben tartom majd őket. Igazán kiváló edzőpartnerek lesznek... – Ezek idegenek – rázta meg a fejét Tarvitz. – Ha fejlődni akarok, ezeknél kevésbé rátermett ellenfelekkel nem érhetem be. Vagy talán ismersz olyan embert, akitől legalább ennyit tanulhatok? – Idegenek – ismételte meg a kapitány komoran. – Talán maga a Császár akarta így – biggyesztette le a száját Lucius. – Ezek a lények talán csak azért élnek, hogy a mi harci képességeinket csiszolják. Tarvitz büszke volt rá, hogy soha nem volt olyan érzése, tudja, mit miért tesz egy idegen. Abban azonban biztos volt, hogy ha a megarachnidák létezésének volt is egy magasabb rendű célja, akkor az nem az volt, hogy az astarte sek elsőrangú edzőpartnerei legyenek. Azon tűnődött, vajon van–e nyelvük és olyasfajta kultúrájuk, amit az ember is képes felismerni. Ismerik–e a művészeteket és a tudományt? Vannak–e érzelmeik? Talán a fémet is az evolúció, és nem a tudomány olvasztotta egybe a testükkel? Vajon érzelmek és gondolatok vezérlik őket, mikor a Császár Gyermekeire támadnak, vagy csupán ösztönösen cselekszenek, mint a bottal megpiszkált rovarok? Ezen a helyen ők, az emberek számítanak idegennek. Vajon ezért támadták meg őket? Irigységből? Mert felismerték, hogy az astartesek mennyivel tökéletesebbek náluk? Lucius lelkesen magyarázta a harcosoknak azokat a fortélyokat, amiket máris sikerült kieszelnie a megarachnidákkal folytatott csatározások során. – Így! – demonstrálta egy kiszáradt növényi törzsön. – Emel és fordul. Emel és fordul. A csapás a karok alatt, az ízületeknél találja el őket. Egy emberre szemben nem ez lenne a legcélravezetőbb, de itt alapvetően fontos. Azt hiszem, majd írok róla egy tanulmányt is. A cselt pedig úgy fogják nevezni, hogy a Lucius. Már a hangzása is tetszetős, nem igaz? – De – bólintott rá Tarvitz. – Van itt valami! – sistergett föl a rádiójuk. Sakian volt az, aki egy meglepően nagy, majdnem szabályos kör alakú tisztásra bukkant az erdő kellős közepén. Több négyzetkilométernyi területen sehol egy fűszál, csak vörös por. – Ez meg mi? – kérdezte Bulle. Tarvitz nem tudta eldönteni, szándékosan alakították–e ki a tisztást, de nem találta nyomát, hogy itt valaha is fű nőtt volna. Az astartesek óvatosan kisorjáztak az üres területre. Míg a fűtengerben haladtak, nem igazán látták, hogy merre tartanak, s bármerre is néztek, mindenfelé ugyanaz a kép fogadta őket. Most bukkantak először valamiféle tereptárgyra. Bár ez esetben a változatosság nem gyönyörködtetett. – Ide! – kiáltotta Sakian, aki vagy húsz méterrel odébb térdelt a vörös porban. Úgy tűnt, a tisztáson kívül másvalamit is talált. – Mi az? – Azt hiszem, tudom, hogy mi ez, de nem szívesen mondanám ki – ingatta a fejét Sakian. – Itt találtam, a földön. Háromszögforma, konkáv, színezett plasztüveg volt. A leghosszabb oldala körülbelül kilencven centiméter lehetett, a szélei szabályosak, lekerekítettek. Tarvitz nagyon is tisztában volt vele, mit lát, mert két ugyanilyen mögül

szemlélte a világot. Egy astartes vizorának egyik lencséje. Miféle erő szakíthatta ki a sisakjából? – Pont az, amire gondolsz – biccentett oda Sakiannak. – Nem a miénk. – Nem. A formája is más. Ez hármas típusú lencse. – Akkor... a Vérangyaloké? – Gondolom, igen. Az első bizonyíték arra, hogy már előttünk is járt erre valaki. Szétszóródni! – adta ki a parancsot. – Területet átkutatni! De tízpercnyi keresgélés után sem találtak mást, csak port. A fűtenger fölött egy különösen komisz pajzsvihar kezdett formálódni, s szemmel láthatóan a tisztás felé tartott. A súlyos, fekete felhők villám– agyarakat növesztettek, a fény viaszos–sárgává vált, s az éterből fehérzaj üvöltött a fülükbe. – Idekint védtelenek vagyunk – morogta Bulle. – Vissza kellene mennünk a fűerdőbe! Furcsa volt úgy gondolni a lárváktól és megarachnidáktól hemzsegő vadonra, mint valami biztonságos helyre. Aztán lecsaptak az első villámok, sárgásfehér fény–ujjaikkal marva a porba, s bár csak a másodperc töredékéig látszottak, mégis olyan szilárdnak tűntek, mintha gigászi, göcsörtös fák lennének. Három astartest is villámcsapás ért, de a IV–es típusú erőpáncéljaiknak köszönhetően fel se vették, s csak nevettek a vértjeiken fehér girlandként végigfutó elektromos kisüléseken. – Bulle–nak igaza van! – rikoltotta Lucius. – Vissza akarok menni az erdőbe, és vadászni akarok! Már húsz perce nem öltem meg semmit! Az astartesek egy része helyeslően hördült föl, s egyetértésük jeleként a pajzsukat vagy a vállvédőiket ütögették az öklükkel. Tarvitz újra megpróbálta elérni Lord Eidolont, de a vihar miatt még mindig nem működött a nagy hatósugarú rádiójuk. Jelen körülmények között nem szívesen szakította volna szét még kisebb egységekre a megmaradt alakulatot, de Lucius vakmerő szavai felbosszantották. – Tégy belátásod szerint, kapitány, de én rá akarok jönni, hogy azok ott mik! – mutatott a három kilométerrel odébb, a tisztás túlfelén magasodó fehér építményekre. – Azok is csak fák – legyintett Lucius. – Igen, de... – Jó, legyen! – egyezett bele kelletlenül a másik. Mostanra már csak huszonkét harcos volt a két kapitány vezette alakulatban, akik laza csatárláncba rendeződtek, és nekivágtak a tisztásnak. A nyílt terepen legalább hamarabb észreveszik, ha a rovarlények rajtuk akarnak ütni. A vihar egyre vadabbul tombolt, űzte–hajszolta őket, s még félúton sem járhattak, mikor öt másik astartest is villámcsapás ért. Az egyiküket – Ulzorast – még le is verte a lábáról. A fénynyalábok pusztító erővel csaptak le, s üveges krátereket égettek a vörös talajba. A pajzs vihar most már egyértelműen őket követte. Először csak egy–két megarachnida tűnt föl. Katz azonnal észrevette őket, és figyelmeztetően felkiáltott. A szürke bőrű idegenek hol kibukkantak a hullámzó fűtengerből, hol visszabújtak a vaskos szálak közé. Ott ólálkodtak körülöttük, de egyelőre nem jöttek közelebb. Aztán, mintegy parancsszóra, egyszerre rohanták meg őket minden oldalról. – Terra! – vigyorodott el Lucius. – Ez már igazi csata lesz! Több mint száz idegen rontott rájuk, szürke, száguldó foltok és gyilkos pengék a porviharban. – Körbe! – utasította higgadtan a csatatestvéreket Tarvitz. – Villámvetőt! Leszúrta maga elé a kardját, és kibiztosította a lőfegyverét. A többi harcos ugyanígy tett – kivéve Luciust, aki egyre izgatottabban szorongatta a két

pengéjét. A rovarlények elképesztő sebességgel falták a távot, s többszörös gyűrűbe fogták a Császár Gyermekeit. – Készüljetek! – kiáltotta Tarvitz. Lucius már alig bírta türtőztetni magát, hogy rá ne rontson a megarachnidákra. Az idegenek száraz, cserregő hangját és a lábaik fémes dobogását a szél süvöltése s a villámok morajlása ellenére is tökéletesen hallották. – Bulle! – bólintott oda Tarvitz a harcosnak, aki az alakulat legjobb lövésze volt. – A te utasításodra nyitunk tüzet. – Köszönöm, kapitány! – emelte meg a villámvetőjét Bulle, majd elüvöltötte magát: – Tíz méternél! Addig lövünk, amíg ki nem ürül a tár! – Aztán pengére váltunk – tette hozzá Tarvitz. Mikor az elöl rohanó idegenek tíz és fél méterre értek, Bulle elbődült: – Tűz! És elszabadult a pokol. Az első sorokat szabályosan lekaszálták. A megarachnidák egy részét összetörték a robbanólövedékek, másokat megcsonkítottak vagy darabokra téptek. Kitin és cinkszürke fémdarabok röpködtek mindenfelé, s a vörös por az idegenek fehér testnedveit is pillanatok alatt beitta. A parancs értelmében az astartesek addig lőttek, míg a villámvetőik ki nem ürültek. Aztán előrántották a pengéiket, s azokkal fogadták az idegenek következő rohamát. Az úgy tört meg a birodalmi harcosok falán, mint sziklán a tengerár, s az emberi és idegen fegyverek fülsértő zajjal csaptak össze. Lucius kirontott az alakzatból, és izgatott rikoltással vetette magát a támadóikra. Mindkét pengéjével végtagokat metszett le, s néhány pillanat alatt több rovarlénnyel is végzett. Az összecsapás – bár alig három percig tartott – óráknak tűnt. Öt astartes esett el, a holttestek körül megcsonkított megarachnidák tucatjai hevertek. Később Tarvitz. a csata egyetlen részletét sem tudta pontosan felidézni. Ahogy a villámvetője kiürült, a földre ejtette, két kézre kapta a kardját, s onnantól kezdve csak örvénylő, szürke, fehér és vörös forgatag volt a világ.

Mire felocsúdott, a megarachnidák már elkezdtek visszavonulni. – Alakzatba! – kiáltotta Tarvitz. – Újratárazni! – Nézzétek! – kiáltotta Katz. Az égen apró, fekete pöttyök jelentek meg, s elképesztő sebességgel repültek rájuk. Úgy tűnt, a megarachnidáknak több formájuk is van. Azok ott a magasban zúgó, üvegesen csillogó szitakötőszárnyakon repültek, s olyan gyorsan verdestek velük, hogy csak elmosódott foltok látszottak belőlük. A testük fekete volt, potrohuk jóval hosszabb és vaskosabb, mint szárazföldi fajtársaiké, s hosszú, vékony lábaikat maguk alá húzva csaptak le az astartesekre. Karmos végtagjaikkal rántották őket a magasba, s bár a Császár Gyermekei azonnal tüzet nyitottak rájuk, ötüket akkor is elragadták. A zárt formáció pillanatok alatt felbomlott, s az űrgárdisták futva próbáltak minél távolabb kerülni a repülő rémektől. Tarvitz parancsokat üvöltött, de tudta, hogy hiába. Aztán, ahogy az egyik szárnyas idegen őt is megpróbálta elkapni, kénytelen volt a földre vetni magát. A megarachnida olyan közel húzott el, hogy még a fejéből kiálló hosszú csonttüskét is tisztán ki tudta venni. A villámvetők mennydörgése sem tudta elnyomni a levegőbe emelt csatatestvérek üvöltését. Aztán egy másik rém is rárepült a kapitányra, s Tarvitz a kardjával próbálta elijeszteni az idegent. A szárnyak vad csapkodása teljesen felkavarta a port, s a hirtelen léglöket ökölként csapott le a kapitán rekeszizmára. A lény egészen parányit módosított a röppályáján, és elegáns szökkenéssel emelkedett olyan magasra, ahol a kard már nem érhette el.

Aztán hirtelen ismét lecsapott, hátulról kapaszkodott egy másfelé figyelő astartesbe, és őt ragadta fel Tarvitz helyett. Lucius volt az. A kapitány vadul csapkodott a kardjaival, de rossz volt a szög, és nem érte el a lény hasát. Tarvitz felugrott, s még mielőtt a lény magasabbra emelkedhetett volna, megragadta Lucius lábát, és megpróbálta visszahúzni a földre. – Hagyj! – üvöltötte a másik kapitány. – Engedj el! Tarvitz látta, hogy a lény a hátára csatolt pajzs szíjánál fogva emelte a magasba Luciust. Kirántotta hát a rohamkését, egy gyors vágással átmetszette a tartóhevedert, s már zuhantak is lefelé, jó tíz métert. A repülő szörnyetegek összesen kilenc bajtársukat hurcolták magukkal, s a tisztás túlsó felén magasodó gombafák felé szálltak velük. Nem volt szükség parancsra – az életben maradt astartesek szó nélkül újratárazták a fegyvereiket, és rohanvást indultak a szárnyas dögök után. Utol azonban már csak a fák tövében érték őket. S akkor végre rájöttek, mire is szolgálnak ezek a hatalmas, csontfehér alkotmányok. Az elragadott astartesek a hosszú kőtöviseken vonaglottak, körülöttük a dögkeselyűként gubbasztó, összezárt szárnyú idegenek, amelyek éles karmaikkal és csonttüskéikkel széthasogatták a harcosok vértjeit, hogy hozzáférhessenek az eleven húshoz. A Császár életben maradt Gyermekei földbe gyökerezett lábbal, undorodva bámulták a rettentő lakomát. A fehér gombakalapokról a kínhalált halt bajtársaik vére csörgött a földre. S elég volt egy hosszabb pillantást vetni a három hatalmas fára, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem ők voltak az elsők. A hosszú töviseken csontig rágott tetemek százai aszalódtak, s a fák tövében halomban álltak a törött, vörös páncéldarabok. Legalább már tudták, mi történt a Vérangyalokkal. HÁROM Útközben Rosszféle költészet Titkok A 63–19–es és a 140–20–as közötti, tizenkét hétig tartó út során Loken arra a következtetésre jutott, hogy Sindermann kerüli őt. Végül a Hármas Számú Archívumban akadt rá az iterátorra. Sindermann egy póklábakon járó hidraulikus széken ült, és az egyik legfelső polcon pihenő ősi könyveket tanulmányozta. Egyedül volt a félhomályos teremben, se írnokok, se szervitorok nem zavarták. Loken feltételezte, hogy az itt tárolt könyvek nem különösebben érdeklik a többséget. Az iterátor annyira belemerült az olvasásba, hogy nem is hallotta Loken lépteit. A székére szerelt olvasólámpa fényénél egy dohos régi fóliánst tanulmányozott éppen. – Üdv! – mondta az astartes halkan. Sindermann olyan bizonytalan tekintettel nézett le rá, mintha mély álomból ébredt volna. – Garviel! – motyogta. – Egy pillanat! A fóliánst remegő kézzel tette vissza a polcra, aztán meghúzta a szék karfájába épített kart, s a teleszkópos lábak halk szisszenéssel eresztették le a padlóra. Loken a kezét nyújtotta, és kisegítette az idős férfit az ülőalkalmatosságból. – Köszönöm, Garviel! – Mit keresel itt hátul? – Ó, hát csak olvasgattam... – És mit olvastál? Sindermann lapos pillantást vetett a szék tárolórekeszébe pakolt könyvekre.

– Csupa időkből írásos ponyva,

régi, divatjamúlt írást – vallotta be. – Az Egyesítő Háborúk előtti származó könyveket. Van itt pár regény meg verseskötet. Nem sok emlék maradt fönn abból a korszakból, és az a kevés is értéktelen de... megnyugtatnak.

– Szabad? – intett a tárolóban levő könyvek felé Loken. – Persze. A kapitány letelepedett a székbe, ami panaszos nyikorgással tiltakozott a súlya ellen, és a kezébe vett pár könyvet. Régi, gyűrött példányok voltak, szamárfülesek, szakadtak, s annak ellenére, hogy többször átkötötték őket, némelyiket már alig valami tartotta egyben. – A sumaturiai költészet aranykora. Régi muszkvai tündérmesék. És ez? Ursh Krónikái... – Színpompás fikció és véres históriák, itt–ott egész tetszetős versbetétekkel. Loken egy másik könyvet vett ki a halomból. – A Pán–Pacifikus Zsarnokság – olvasta a címet, majd az első oldalra lapozott. – „Epikus költemény kilenc énekben Narthan Dume uralkodásának dicséretéről”. Sótlan írásnak tűnik... – Politikai költészet – csóválta meg a fejét Sindermann. – Olyan poéták alkotása, akik a saját koruk véres nyomorúságát mitikus köntösbe próbálták öltöztetni. Én mégis szeretem. Gyerekként sok effélét olvastam. Olyanok, mint egy letűnt kor meséi. – Egy jobb koré? – A Terra szent nevére, dehogyis! Az egy szörnyű kor lehetett, tele öldökléssel, kegyetlenkedéssel és kilátástalansággal! Akkortájt nem tudhatták az emberek, hogy egy napon majd a Császár békéje vet véget a kulturális és morális hanyatlásnak. – Ennek ellenére megnyugvást találsz bennük? – A gyerekkoromra emlékeztetnek. Ebben lelek némi megnyugvást. – És erre mi szükséged van, barátom? – tette vissza a könyveket a kosárba Loken, majd kérdőn nézett az iterátorra. –Alig láttalak, mióta... – A hegyek óta – fejezte be a mondatot szomorú mosollyal Sindermann. – Pontosan. Többször is elmentem az óráidra, de soha nem te instruáltad az iterátorokat. Hogy vagy? – Megvallom őszintén... voltam már jobban is. – A sebeid... – A testem már meggyógyult, Garviel, de... Az idős férfi megkocogtatta a halántékát. – Nyugtalan vagyok. Nincs kedvem beszélgetni. A tüzet, ami minden előadásomon ott lobogott bennem... még nem kaptam vissza. Úgyhogy... egyelőre várok, és kerülöm mások társaságát. Az iterátor olyan aprónak és törékenynek tűnt, mint egy kisgyerek. Nyúzott volt, sápadt, s a szemei alatt jókora karikák éktelenkedtek. A Suttogók közt történtek óta kilenc hét telt el, s ennek javát a hipertérben töltötték. Loken lassan már kezdte elfogadni a Hadúr magyarázatát és Jubal sorsát, de elég volt néhány percet Sindermann társaságában eltölteni, hogy belássa, még egyikük sincs túl a történteken. Ő többé–kevésbé ki tudta zárni a tudatából, de ő astartes volt. Az iterátor azonban nem, és a halandók testileg–lelkileg jóval törékenyebbek. – Bárcsak tudnék valahogy... – Kérlek! – tartotta föl a kezét Sindermann. – Személyesen a Hadúr beszélt velem az ügyről! Megértettem, hogy mi történt, és úgy hiszem, bölcsebb lettem általa. Loken felállt a székből, és átadta a helyét. Az iterátor hálás sóhajjal telepedett le. – Közel tart magához – mondta a kapitány. – Kicsoda? – A Hadúr. Magával hozott engem is, a Tizedik Századot is, hogy szemmel tarthasson bennünket.

– De miért? – Azért, amit láttam. Mert láttam, hogy mit tehet velünk a hipertér, ha nem vagyunk elég óvatosak. – A Hadúr nagyon bölcs, Garviel! Nem csak magyarázattal szolgált, hogy megnyugtasson, de lehetőséget is adott, hogy harcban acélozhasd meg a bátorságod és az akaratod, barátom! Még mindig szüksége van rád. Felállt, s miközben végigsántikált a könyvespolcok mellett, gyöngéden végighúzta a kezét az avítt borítókon. Bárhogy is bizonygatta, látszott, hogy a teste sem gyógyult meg még teljesen. Loken várt egy percet, de az idős férfi mintha teljesen elfeledkezett volna róla, hogy ő is ott van. – Mennem kell – köszörülte meg a torkát az astartes. – Szólít a kötelesség. Sindermann oda sem nézve intett neki. – Örülök, hogy ismét jól vagy – mondta Loken. – Hiányoztak a beszélgetéseink. – Igen. – Pár nap múlva megint találkozhatnánk. – Az jó lenne. – Azt mondod, hogy ezek megnyugtatnak? – vett ki újra egy könyvet a tartóból Loken. – Igen. – Esetleg kölcsönkérhetem? – Ha vissza is hozod, barátom! Melyiket vetted ki? Sumaturiai költészet? Nem, nem... inkább olvasd el ezt! Ursh Krónikái. Negyven fejezeten keresztül tárgyalja Kalagann véres uralmát. Szerintem ez inkább kedvedre való lesz. Nagyon véres, és rengeteg harci jelenet van benne. A költészetet inkább hagyd meg nekem! – Köszönöm! – csapta a hóna alá a könyvet Loken. – Ha szereted a költészetet, azt meg én tudok keríteni neked. – Verseket? Tényleg? – Az egyik memorátor... – Ó, igen! – bólintott Sindermann. – Karkasy. Hallottam, hogy kezeskedtél érte. – Egy barátnak tett szívesség volt. – Barát alatt, felteszem, Mersadie Olitont érted. – Annak ellenére, hogy két hónapja a színed se lehet látni, még mindig mindenkiről tudsz mindent! – nevetett föl Loken. – A munkámhoz tartozik. A fiatalabb iterátorok szállítják a híreket. Nekem úgy tűnik, mintha ezt az Olitont tetted volna meg személyes iterátorodnak. – Talán baj? – Egy csöppet sem – mosolyodott el Sindermann. – A dolgoknak így kell működniük, Garviel. Kölcsönösen hasznotok van a másikból. És ennek köszönhetően egy nap talán jobb és igazabb könyvek születnek majd erről a korról, mint amiket az előzőekről találni a birodalmi archívumokban. – Karkasyt el akarták küldeni. Én elértem, hogy a büntetését próbaidőre módosítsák, de ennek az volt az egyik feltétele, hogy minden írását meg kell, hogy mutassa nekem. Én azonban nem sokat tudok velük kezdeni. Költészet... én pedig nem igazán értek a költészethez. Esetleg... odaadhatnám őket neked, barátom? – Természetesen. Loken már az archívum ajtajában járt, mikor egy pillanatra mégis visszafordult. – Mi volt az a könyv, amit olvastál? – Melyikre gondolsz? – Mikor megérkeztem, már számos könyvet összeválogattál, de volt egy, amit épp olvastál, majd visszatetted a polcra. Miféle könyv volt az? – Költészet. Rosszféle. A flotta egy héttel a hegyek közt történtek után indult útnak a Halálvilág

felé. Az egyre sürgetőbbé váló segélykérő üzenetek miatt immáron nem is lehetett kétséges, hová tartanak. A Hadúr tíz századot rendelt a saját vezénylete alá, s Varvarasra hagyván a 63. Expedíciós Flotta kivonását a 63– 19–esről, hamarosan útra is kelt. Lokent túlságosan lefoglalták az előkészületek, így nemigen jutott ideje a Juballal történteken rágódni. A rengeteg feladat egyben áldás is volt. Szakaszokat kellett átszervezni, s a Légió újoncaival és felderítőivel tölteni fel a megüresedett helyeket. Olyan döntéseket kellett meghoznia, amelyek nem egy embere életét forgatták föl gyökeresen, s komolyan mérlegelni, kinek adja meg a lehetőséget, hogy teljes jogú astartes lehessen belőle. Torgaddon és Aximand nagy segítségére volt, amiért Loken igen hálás volt nekik. A jelöltek kiválasztása során különösen Kis Hórusz tett tanúbizonyságot remek lényeglátó képességről. Volt, akiben akkor is felfedezte a lehetőséget, ha Loken nem épp őt választotta volna ki, míg másokban észrevett olyan hibákat, amik fölött mások talán elsiklottak volna. Loken kezdte úgy érezni, hogy Aximand a moumivalbeli pozícióját a lenyűgöző elemző képességével vívta ki. A Tízes kapitánya úgy döntött, hogy a halott astartesek celláit maga üríti ki. – Vipus és én gyorsan megcsináljuk – ajánlkozott Torgaddon. – Ne is fáradj ilyesmivel! – Nekem kell megtennem – rázta meg a fejét Loken. – Hagyd csak, Tarik! – legyintett Aximand. – Igaza van, neki kell megtennie. Loken először tekintett barátként Kis Hóruszra. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is közel kerülnek egymáshoz, de Aximand, aki elsőre csöndesnek, visszafogottnak és zordnak tűnt, valójában szókimondó, empatikus és bölcs volt. Aztán, mikor nekilátott kiüríteni a spártai egyszerűséggel berendezett cellákat, Loken különös felfedezést tett. A harcosok nem sok személyes holmival rendelkeztek – néhány ruhadarabbal, pár trófeával, korábbi tett–eskük megőrzött pergamentekercseivel, amiket a ruhatárolójukban tartottak. Xavyer Jubal holmija között azonban egy apró ezüstmedálra bukkant, rajta egy farkasfejjel és egy félholddal. – Ez meg mi? – kérdezte Loken Vipust. – Meg nem mondhatom, Garvi. – Én viszont sejtem, hogy mi lehet – komorodott el Loken. – És azt hiszem, te is. – De tényleg... Akkor találgass! – csattant föl a kapitány. Vipus hirtelen mindennél fontosabbnak találta, hogy ellenőrizze, hogyan gyógyul az új, mechanikus kézfeje körül a hús. – Nero... – Lehet... lehet, hogy egy páholy–medál – mondta a parancsnokhelyettese kelletlenül. – Én is épp erre gondoltam – bólintott Loken, majd megfordította az ezüstérmét. – Akkor Jubal páholytag volt. – És ha az volt? – Tudod, mit tartok efelől. Hivatalosan semmiféle csoport vagy szekta nem működhetett az Adeptus Astartes soraiban. Mindenki tudta, hogy a Császár nem nézi jó szemmel, mondván, ezek már majdnem kultuszok, s innen csupán egy lépés a Lectio Divinitatus, ami egyfolytában azt szorgalmazta, hogy a Császárt nyilvánítsák istenné. Ennek ellenére mindenféle testvériségek felütötték a fejüket az astartesek soraiban, s a pletykák szerint a XVI. Légióban is régi hagyományai voltak az efféle praktikáknak. Úgy hatvan évvel korábban a Holdfarkasok a XVII. Légióval – a

Hírvivőkkel – együtt annektáltak egy Davin nevezetű bolygót. Vad, kegyetlen világ volt, amit egy vérszomjas nemesi kaszt uralt. Olyan hatékony és kíméletlen harcosok voltak, hogy még a bolygó meghódoltatására küldött astartesek elismerését és tiszteletét is kivívták. A davini nemesség bonyolult kaszt– és szektarendszeren keresztül uralkodott, s ezek a kvázi–vallásos csoportok különböző helyi ragadozókat tiszteltek totemként. Mire véget értek a harcok, a kulturális kölcsönhatások révén a páholyok és szekták rendszere az astartesek közt is meghonosodott. Loken egyszer Sindermann véleményét is kikérte ezzel kapcsolatban. – Veszélytelenek – mondta az iterátor. – A harcosok egyébként is mindig a saját fajtájuk társaságát keresik. Amennyire én tudom, ennek az egész páholyosdinak is épp az a lényege, hogy rangra és pozícióra való tekintet nélkül fogja össze a harcosokat. Egyfajta kötelék vagy szövetség, ami a sereg hierarchikus rendszere ellenében jött létre. Loken el sem tudta képzelni, milyen lehet az a szervezet, amiben nem létezik hierarchia, de már a gondolat elborzasztotta. Maga a koncepció is hibásnak tűnt, ha másért nem, hát azért, hogy titokban és a Császár akarata ellenére működött. – Azt persze nem tudnám megmondani, hogy a Holdfarkasok sorai közt van–e efféle csoportosulás – tette hozzá Sindermann. Loken mindenesetre nyíltan kijelentette, hogy az alatta szolgálók semmiféle páholynak nem lehetnek a tagjai. Nem is tapasztalt semmi erre utalót – egészen addig, míg épp egy olyan astartes holmijából került elő egy szekta jelvénye, aki démonná változott, és a saját bajtársait gyilkolta. Lokent megdöbbentette és zavarba hozta a felfedezés. Utasította Vipust, hogy hirdesse ki a Tízes harcosai közt, hogy akinek tudomása van bármiféle szektatevékenységről, az keresse fel őt. Akár négyszemközt is. Mire másnap még egyszer átnézte az elhunytak holmiját, a medál már nem volt sehol. Az indulás előtti utolsó napokban Mersadie Oliton többször is felkereste Karkasy ügyében. Először akkor említette, miután a Tízes visszatért a Suttogók közül, de akkor a kapitánynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy egy izgága memorátorral foglalkozzon, aki volt olyan ostoba, hogy magára haragítsa a hatóságokat. Ugyanakkor ez is kiváló lehetőséget nyújtott, hogy elterelje a figyelmét a közelmúlt eseményeiről, így, miután tanácskozott Maloghursttel, azt mondta Mersadie–nek, hogy hajlandó közbelépni. Ignace Karkasy költő volt, és – mint a történtekből kiderült – egy idióta. Nem tudta, mikor kell befognia a száját, a 63–19–esen tett látogatása során elhagyta a memorátorok számára engedélyezett területet, berúgott, belekötött egy csapat katonába, és kis híján megölette magát. – Szégyenszemre haza fogják küldeni – mondta Mersadie szomorúan. – A Terrára. Oda a renoméja... Ez nem helyes, kapitány! Ignace jó ember... – Tényleg? – Rendben, igaza van. Ignace egy ökör. Nagyszájú, izgága, idegesítő. De kiváló költő, és akkor is igazat mond, ha az kényelmetlen vagy veszélybe sodorja. Nem azért verték félholtra, mert hazudott. Miután az életveszélyen túl volt, a gyengélkedőből a hajó fogdájába szállították Karkasyt, aki nem nyújtott valami épületes látványt. Ahogy Loken belépett, és bekapcsolódott a cella világítása, a költő feltápászkodott a priccséről. – Kapitány úr! – krákogta. – Engedje meg, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok, amiért közbenjár az érdekemben! – A barátai igen meggyőzőek tudnak lenni – mondta Loken. – Oliton és Keeler. – Számomra még az is meglepő, hogy vannak barátaim, uram. Mersadie, ahogy azt már nyilván ön is tapasztalta, kedves teremtés, Euphrati... úgy hallottam, volt valami problémás ügy, amibe ő is belekeveredett.

– Igen. – És megsebesült? Jól van? – Jól van – biztosította Loken, bár fogalma sem volt Keeler állapotáról. A hegyek közti incidens óta nem is látta, s mindössze egy üzenetet kapott tőle, melyben a nő arra kérte, hogy lépjen közbe Karkasy érdekében. A kapitány ebben is Mersadie kezét sejtette. Ignace Karkasy nagydarab ember volt, de a verés és a sérülések rajta hagyták a nyomukat. Lefogyott, a teste még mindig csupa véraláfutás volt, s a szemfehérjéből sem szívódott még föl teljesen a vérömleny. Látszott rajta, hogy minden mozdulata pokoli kínnal jár. – Úgy tudom, hogy maga igazán szókimondó ember – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Loken. – Szereti megkérdőjelezni mások tekintélyét? – Igen, de... esküszöm, hogy többé nem teszem, uram! – Meg akarnak szabadulni magától, Karkasy. Haza akarják küldeni. A rangidős memorátorok úgy gondolják, hogy a jelenléte rossz fényt vet a rendjük hírnevére. – Uram, én már azzal rossz fényt vetek bárkire, ha csak mellette állok. Erre még az astartes is elmosolyodott. Kezdte megkedvelni ezt az embert. – A Hadúr szárnysegédjével is beszéltem magáról – folytatta rezzenéstelen arccal. – Úgy tűnik, van lehetőség, hogy ahelyett, hogy hazazavarják, próbaidőre kerüljön. Ha egy rangombéli astartes emel szót magáért, akkor az expedíciós hadtesttel maradhat. – Milyen feltételek mellett, uram? – Erre is rátérünk hamarosan, de előbb magától akarom hallani, hogy akar–e maradni. – A Terra szent nevére, hát persze, hogy maradni akarok, uram! Hibáztam, tudom, de maradni szeretnék! A részese szeretnék lenni ennek az egésznek! – Mersadie is azt mondta, hogy maradnia kellene – bólintott Loken. – Maloghurst pedig kedveli azokat, akik vesztes helyzetből próbálnak újra talpra állni. – Ennél vesztesebb már nem is nagyon lehetne, uram. – Akkor beszéljünk a feltételekről. Ha csak egyszer is megszegi őket, leveszem magáról a kezem, és negyven hónapig ülhet egy magánzárkában, míg hazaviszik a Terrára. Először is, változtat a szokásain. – Úgy lesz! – Másodszor, az időbeosztásomhoz igazodva háromnaponta jelentkezik nálam, és minden, időközben készült írásáról másolatot ad. Mindenről. Még a saját magának készített feljegyzéseiről is. Megértette? Semmit nem hagy ki, nem titkol el. A meztelen lelkét akarom látni, szabályos időközönként! – Megértettem, uram, de figyelmeztetnem kell, ocsmány dolgokat fog látni. – Biztosra veszem, hogy láttam már ocsmányabbat. És még valami! Szokott hazudni? – Nem, uram. – Én is így hallottam. Azt beszélik magáról, hogy szépítés nélkül mondja el az igazat. Sokan épp ezért tekintik bajkeverőnek. Mert olyan dolgokat is kimond, amiket mások nem mernek. – Erre nem tudom, mit mondhatnék, uram – vonta meg a vállát Karkasy, bár a mozdulat nyilván komoly fájdalommal járt. – Ha erre igennel válaszolok, azzal eljátszom az esélyem, hogy kikerüljek innen? – Válaszoljon! – Uram, én mindig az igazat mondom, úgy, ahogy látom és tapasztalom. Még akkor is, ha emiatt péppé vernek. És szívből megvetem azokat, akik folyton hazudnak, és elkendőzik a valóságot. – Értem – biccentett Loken. – És mit mondott, memorátor? Mit mondott a katonáknak, amiért majdnem megölték? – Azt mondtam... – köszörülte meg a torkát a költő, és látszott rajta, hogy rettentő zavarban van. – Azt mondtam, hogy még a Birodalom sem örök. Hogy semmi nem áll örökké, függetlenül attól, milyen biztos alapokra

építették. Hogy mindig az életünkért fogunk harcolni. Loken nem mondott semmit. – Ez most... ez volt a jó válasz, kapitány? – kérdezte fáradtan Karkasy. – Léteznek jó válaszok? – húzta föl a szemöldökét az astartes. – De az bizonyos, hogy nem is olyan rég egy Császári Ököltől hallottam ugyanezt az okfejtést. Nem pont ezeket a szavakat használta, de a mondandójának ugyanez volt a veleje. És ezért még nem küldték haza. Illetve – mosolyodott el komoran – hazaküldték, de nem ezért. Tehát... a harmadik feltétel... szót emelek és kezeskedem magáért, de ezért cserébe továbbra is az igazat kell mondania. – Biztos benne, uram? – kérdezte a poéta óvatosan. – Az igazságon kívül másunk sincs, Karkasy. Az igazságtól vagyunk többek és jobbak, mint az idegenek és az árulók. És hogyan ítélhetne meg minket pártatlanul a történelem, ha nem az igazat olvassa rólunk? Nekem azt mondták, hogy épp ez a memorátorok feladata. Hogy megörökítsék az igazat, legyen az bármilyen ocsmány is. Úgyhogy... amíg az igazat mondja, támogatom magát. A Kyril Sindermann–nal folytatott furcsa és nyugtalanító beszélgetését követően Loken kisétált az archívumból, és a zászlóshajó középső fedélzete felé vette az irányt, ahol a memorátorok szoktak találkozni. Mint rendesen, Karkasy most is az étkező boltíves kapuja előtt várta. Odabentről énekszó, zene, beszélgetés és nevetés foszlányai szűrődtek ki. Memorátorok, katonák és a kisegítő személyzet tagjai jártak ki–be nevetgélő, fecsegő csoportokban. A zászlóshajó parádéra, gyűlésekre és tömeges eligazításokra használt csarnokainak egyikét utalták ki a memorátorok számára, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet őket eltiltani a társas érintkezéstől és a szórakozástól. Mintha karnevált rendeztek volna a büszke hadihajó méhében, de ugyanez volt a helyzet a Birodalom minden olyan hajóján, amelyen memorátorok utaztak. Könnyebb is volt a muzsikusokat, költőket és szabadgondolkodókat egy helyre terelni, mint hagyni, hogy bárhová bemehessenek, és mindig láb alatt legyenek. Nem kaptak katonai kiképzést, nem sok fegyelem szorult beléjük, nem lehetett őket egyszerű parancsokkal irányítani, ugyanakkor kíváncsiak voltak, s egyfolytában a saját fajtájukkal akartak találkozni, eszmét cserélni és vitatkozni. S azzal, hogy saját körletet kaptak, az expedíciós vezérkar legalább le tudta határolni, hogy meddig csatangolhatnak el. A memorátorok látogatta csarnokot Pihenőnek nevezték el, és igen erkölcstelen hely hírében állt. Lokennek nem sok kedve volt betenni ide a lábát, így abban állapodtak meg a költővel, hogy mindig a bejárat előtt találkoznak. Nyugtalanító volt a Bosszúálló Szellem mélyén ilyen duhaj nevetést és a vidám zenét hallani. Karkasy tiszteletteljesen bólintott, amint a kapitány feltűnt. A sebei már szépen gyógyultak, s az elmúlt hetek során a zúzódásai és a véraláfutásai is mind eltűntek. – A legutóbbi írásaim – nyújtott oda Lokennek egy paksaméta papírt. Az ajtón egy memorátorokból álló kis csapat lépett ki, s egy pillanatra megtorpanva, kíváncsian és meglepetten méregették az astartest. – Köszönöm – vette át a lapokat a kapitány. – Három nap múlva ugyanitt. – Volna még valami, uram – mondta Karkasy, és egy adattáblát csúsztatott oda Lokennek. Ahogy bekapcsolta, a képernyőn gyönyörűen megkomponált képek jelentek meg. Az indulásra készülő Tizedik Század. A lobogó. Loken, amint leteszi a fogadalmat Targost és Sedirae előtt. A Mournival. – Euphrati kért meg, hogy ezt adjam oda önnek. – Ő merre van? – Nem tudom, kapitány. Az utóbbi időben nagyon ritkán lehet csak látni.

Elég visszahúzódó lett, mióta... – Mióta? – A hegyek óta. – Mit mesélt magának a hegyekről? – Semmit, uram. Azt mondta, hogy nincs mit mesélnie róluk. Az Első Kapitány maga mondta neki. – Igaza van. Ezek igazán remek képek! Köszönöm, Ignace! És kérem, köszönje meg őket a nevemben Keeler kisasszonynak is. Kincsként fogom őrizni őket. A poéta meghajolt, és a Pihenő ajtaja felé indult. – Karkasy! – Igen? – fordult vissza a költő. – Kérem, vigyázzanak Keelerre! Maga és Oliton! Én kérem rá magukat! Ügyeljenek rá, hogy ne legyen sokat egyedül! – Figyelni fogunk rá, kapitány! Hat hét óta voltak már úton, mikor az egyik alakulati gyakorlat közben, ahol az újoncokat trenírozták, Aximand kereste meg Lokent. – Ursh Krónikái... – mormolta maga elé, ahogy szemügyre vette az edzőpást mellé tett könyvet. – Nekem tetszik – vonta meg a vállát Loken. – Még gyerekként olvastam – mondta Kis Hórusz. – Nekem is tetszett, bár meglehetősen vulgáris. – Azt hiszem, nekem meg épp ezért tetszik. Mit tehetek érted? – Egy személyes dologról szerettem volna veled beszélni – mondta Aximand halkan, majd a nyitott tenyerét Loken orra alá dugta. Egy ezüst, holdat és farkasfejet ábrázoló medál volt rajta. – Szeretném, ha meghallgatnál! – kérte Kis Hórusz, amint visszavonultak Loken hálókamrájába. – Szívességként kérem! – Te is tudod, mit tartok a páholyok felől! – Tudom, és csodálom a puritán elveidet, de hidd cl, a páholy nem gonosz dolog! Erre a szavamat adom, és remélem, mostanra ez már a te szemedben is ér valamit! – Igen – bólintott Loken. – Ki beszélt arról, hogy a páholy után kutatok? – Meg nem mondhatom. De ma este találkoznak a páholy tagjai, és nagyon szeretném, ha te is eljönnél. Mint a vendégem. Szeretném, ha belépnél a testvériségünkbe. – Nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék belépni bármiféle testvériségbe. – Értem – hajtotta le a fejét Aximand. – Nem fogunk erőszakoskodni. Csak gyere el, nézd meg a saját szemeddel, és döntsd el magad. Ha nem tetszik, amit látsz, bármikor szabadon távozhatsz. Loken nem válaszolt. – Csak egy falka testvér – vonta meg a vállát Aximand. – Harcosok, akiket a bajtársiasság, és nem a rang szabályoz. – Én is így hallottam. – A Suttogok óta van egy megüresedett helyünk. Szeretnénk, ha te töltenéd be! – Üresedés? Úgy érted, én lépjek Jubal helyére? Láttam a medálját. – Eljössz, mint a vendégem? – Elmegyek. De csak mert te kérsz meg rá. NÉGY Rombolók Építők Örülök, hogy megismerhetem A kőtüskéken kiszenvedett csatatestvérekért már semmit nem tehettek, de

Tarvitz egyszerűen nem hagyhatta ott őket megbosszulatlanul, az idegenek martalékául. Tökéletes testük elpusztítása ugyanúgy sértette a szemét, mint a Légió becsületét. Összeszedett minden megmaradt gránátot és robbanótöltetet, aztán maga mellé vette Sakiant és Bulle–t, s a fák felé indult. Lucius a többiekkel maradt. – Bolond vagy! – mondta. – Rajtuk már nem segíthetsz, de nekünk még jól jöhetnek azok a töltetek! – Mire? – hunyorított gúnyosan Tarvitz. – Van itt egy háború, amit meg kellene nyernünk! Saul Tarvitz ezen majdnem hangosan felnevetett. Legszívesebben Lucius képébe vágta volna, hogy gyakorlatilag máris végük, és hogy a Halálvilág őket is ugyanúgy elemésztette, mint a Vérangyalokat. Csak mert Eidolon mindenáron a dicsőséget hajszolta. Innen már nincs visszaút. Elképzelése sem volt, a többi alakulat mekkora veszteségeket szenvedett a bolygóra érkezés óta, de ha őket is ilyen intenzitású támadások érték, mostanra nem lehetnek többen ötvennél. Ötven astartes egy ellenséges idegenekkel teli világgal szemben. Ezt a háborút – mondjon vagy gondoljon bármit is Lucius – nem lehet megnyerni. Legfeljebb – ha a Császár is úgy akarja – még egyszer megvetik a lábukat, és mielőtt meghalnak, annyit visznek magukkal, amennyit csak lehet. De végül mégsem mondta ki hangosan, amit gondolt. Lucius bátor volt, de egy álomvilágban élt. Ha meghallja Tarvitz érveit, az csak vitához vezetett volna, és az életben maradt harcosoknak most az hiányzott volna a legkevésbé, hogy a tisztjeik marakodjanak. – Látni se bírom azokat a fákat! – morogta, s ennyiben maradtak. A három astartes előregörnyedve iparkodott a fák felé, s meg sem álltak, míg a hatalmas gombakalapok árnyékába nem értek. Az odafönt lakmározó megarachnidák ügyet sem vetettek rájuk. Időről időre vérpermet és törött páncéldarabok hulltak a földe. Ők hárman pillanatok alatt a fák törzsére erősítették a robbanótölteteket, majd Bulle negyven másodpercre állította az időzítőket. Aztán futásnak eredtek a fűerdő széle felé, ahol Lucius és az alakulat maradéka várta őket. – Mozgás, Saul! – harsant Lucius hangja az éterben. – Siessetek! És ne nézzetek hátra! Tarvitz azért megkockáztatott egy gyors pillantást a válla fölött. Két szárnyas fenevad rugaszkodott el a fák tetejéről, és eredt a nyomukba. A beteg, sárga fényben csillogó folttá mosódtak össze a szárnycsapásaik. – Futás! – kiáltotta Tarvitz. Erre már Sakian is visszanézett, s szinte azonnal meg is botlott. Bulle rohant tovább, a kapitány azonban megtorpant, és felhúzta a földről Sakiant. – Tizenkét másodperc! – rikoltotta Bulle, majd megfordult, s villámvetőjét a szárnyas megarachnidákra szegezve hátrált. – Gyerünk! Le a földre! Azzal tüzet nyitott. Sakian lerántotta a vörös porba a kapitányt, bár a repülő idegen szárnyvégei még így is súrolták a páncéljukat. A lény Bulle felé száguldott, aztán, ahogy két robbanólövedék is telibe kapta, dühös cserregéssel emelkedett magasabbra. Ahogy Tarvitz felnézett, látta, hogy a másik megarachnida zuhanórepülésben közeledik feléjük. Megpróbált elgurulni az útjából, de a bestia mintha az egész eget betöltötte volna... Aztán ismét felugatott egy villámvető – Sakian közvetlen közelről pumpálta bele az egész tárat az idegenbe. A lény potroha szétszakadt, nyálkás kitindarabokkal terítve be őket, majd a repülő bestia rájuk zuhant, és maga alá temette őket. Ott vergődött rajtuk, és Sakian felüvöltött fájdalmában. Úsztak a fehér nyálkában, s Tarvitz megpróbálta legördíteni magukról a lényt. Ekkor robbantak föl a bombák. A tűz és a lökéshullám egy bő kilométeres körzetben mindent letarolt.

Lángra lobbantotta a fűrengeteget, s a két astartest és a rajtuk fekvő tetemet a levegőbe emelte. Bulle–t leverte a lábáról, a másik repülő idegennek letépte a szárnyait, és a láng– förgetegbe hajította. És eltüntette a föld színéről a három fát. Úgy omlottak össze, mint a régi, romos épületek. Jókora darabok szakadtak ki belőlük, fehér por szállt mindenfelé, s a szárnyas lényeket beszippantották a lángok. Néhány megpróbálta a levegőbe lökni magát, de a nyomás a földbe préselte őket, s a tűz őket is elevenen falta föl. Mire Tarvitz föltápászkodott, a fákból már csak lángoló törmelék maradt, s forró, fehér por szitált rájuk. Föltámogatta Sakiant, akinek, mikor a lény rájuk zuhant, eltört a jobb felkarja. Még elég bizonytalanul állt a lábán, de emberfölötti teste máris elkezdte regenerálni a sérülést. Bulle, akit csak a robbanás szele ért, sértetlenül állt föl a földről. – Remélem, most már elégedettek vagytok! – jegyezte meg Lucius epésen. Bosszút álltak, és valamennyire a becsületükön esett csorbát is kiköszörülték. Emellett a robbanásoknak volt még két, előre nem látható következményük is. A második még jó darabig nem vált nyilvánvalóvá, az elsőre azonban alig harminc pere múlva fény derült. Ahol a rádió csődöt mondott, ott a tűz és a detonációk segítettek. A felszínen szétszóródott astarteseknek végre volt egy biztos tájékozódási pontjuk, és a füstöt követve hamarosan újabb szakaszok bukkantak elő a fűóceánból. Egy órán belül közel ötven harcos gyűlt össze a tisztáson, köztük Anteus kapitány és Lord Eidolon is. – Jelentést! – parancsolta Eidolon. Körülbelül fél kilométerre álltak az elpusztított fáktól, a tisztás szélén, ahol a nyílt terepen hamarabb észrevehették a közeledő megarachnidákat, s pillanatok alatt visszavonulhattak a fűerdőbe. Tarvitz gyorsan és világosan foglalta össze, mi történt vele és az embereivel, mióta földet értek. Lord Eidolon volt a primarcha egyik rangidős tanácsadója, az első, akit ilyen posztra kijelölt, s még az olyan századparancsnokokkal, mint Lucius vagy Tarvitz sem ápolt baráti kapcsolatot. Látszott rajta, hogy forr benne a düh. A mentőakció távolról sem úgy alakult, ahogy szerette volna, de Tarvitz nem vett volna mérget rá, hogy a lord valaha is beismeri, hiba volt nem megvárni az erősítést. Eidolon, mint oly sokan a Császár Gyermekei közül, erénynek tekintette a büszkeséget. – Ismételje meg, amit a fákról mondott! – parancsolta. – A szárnyas idegenek ezeken falják föl a zsákmányukat, uram. – Ezt az előbb is értettem! – csattant föl Eidolon. – Én is vesztettem embereket a szárnyas lények elleni összecsapásokban, és én is láttam, mire használják a tövises fákat! De voltak ott más testek is? – A Vérangyalok holttestei, uram – bólintott Tarvitz. – És a Birodalmi Gárda katonáinak tetemei. – Én semmi ilyesmit nem láttam – jegyezte meg Anteus kapitány. – Ez megmagyarázná, mi történt a 140–es Hadtest katonáival – biggyesztette le a száját Eidolon. Anteus a lord belső köréhez tartozott, s mint ilyen, sokkal szívélyesebb volt a viszonya a parancsnokkal. – Van rá bizonyíték, hogy a testek ott voltak? – fordult most Tarvitzhez. – Amint azt ön is tudja, uram, elpusztítottam a fákat. – Tehát nincsen rá bizonyítéka. – A szavam a bizonyíték. – Amivel én meg is elégszem – bólintott Anteus udvariasan. – Nem akartam megsérteni, barátom. – Nem sértett meg, uram. – Elhasználták minden robbanószerüket? – kérdezte Eidolon. – Igen, uram.

– Pazarlás volt. Tarvitz válasza már a nyelve hegyén volt, de inkább nem mondta ki. Ha nem robbantanak, a szétszóródott alakulatok sem gyűlnek össze. És a Császár Gyermekeinek megtört testéből még mindig azok a torz idegenek lakmároznának. – Én is pont ezt mondtam neki, uram! ~ helyeselt Lucius. – Mit? – Hogy csak elpazarolja a robbanószert. – Mi az ott a kezében, kapitány? – förmedt rá Eidolon, és a karompengére mutatott. – Szégyent hoz ránk! – bólogatott Anteus. – Az ellenség mocskos karmát használni fegyverként... – Azonnal dobja el! – utasította Eidolon. – Megdöbbent a viselkedése, kapitány! – Igenis, uram! – Tarvitz! – Igen, uram? – A Vérangyalok valamiféle kézzelfogható bizonyítékot akarnak majd. Valamit, ami előtt leróhatják a kegyeletüket. Maga azt mondta, hogy páncéldarabok hevertek a fák körül. Menjen, és kerítsen elő egypárat! Lucius majd segít benne. – De uram, nem kellene előbb biztosítanunk a... – Parancsot adtam, kapitány! Hajtsa végre! Vagy egy másik Légió harcosainak becsülete semmit nem jelent magának?! – Én csak arra gondoltam... – Kikértem talán a véleményét? Vagy talán maga is parancsnoki rangot kapott, és a felsőbb katonai vezetéshez tartozik? – Nem, uram. – Akkor hajtsa végre a kapott parancsot, kapitány! Maga is, Lucius! Maguk pedig... kísérjék el őket! A pajzsvihar dühe csillapodni látszott. A tisztás fölött az ég először tűnt nyugodtnak, s a lassan szertefoszló felhők mögül tiszta, alkonyi égbolt bukkant elő. Tarvitzot elbizonytalanította a dolog. Mióta a Halálvilágra érkeztek, nappal és éjszaka egybefolyni látszott, s a fűtenger mélyén, a fejük fölött őrjöngő viharban nem is tudták nyomon követni az idő múlását. Most azonban esteledett, a nap már lenyugodni készült, s a villámok lobbanásai is egyre távolodtak. Mintha az alkonyfényen túl már a hunyorgó csillagok is látszottak volna. Tarvitz az elhamvadt fák felé vezette az alakulatot, s közben Lucius dühös morgását hallgatta, aki mindenért őt hibáztatta. – Most már fogd be! – mordult rá a privát üzeneteknek fönntartott csatornán. –– Vedd úgy, hogy ezzel törlesztesz, amiért olyan seggnyaló módon viselkedtél! – Te meg mi a fenéről beszélsz? – füstölgött Lucius. – Én is pont ezt mondtam neki, uram! – utánozta nem túl hízelgő módon a kapitánytársa hangját Tarvitz. – Elpazarolta a robbanószert! – De hát tényleg ezt mondtam! Még azelőtt, hogy Lord Eidolon... – Igen, tényleg ezt mondtad. De nem hallottál még a szolidaritásról? Azt hittem, barátok vagyunk. – Azok is vagyunk! – mondta Lucius olyan hangon, mint akit nagyon megbántott Tarvitz kritikus megjegyzése. – És ez talán baráti tett volt? – Mi a Császár Gyermekei vagyunk – jelentette ki Lucius ünnepélyes komolysággal. – A tökéletességet keressük, és nem rejtegetjük a hibáinkat. Mi több, azok beismerésével egy lépéssel közelebb jutunk a tökéletességhez. Vagy talán nem ezt tanítják a primarchák? Tarvitz kelletlenül húzta el a száját. Luciusnak igaza volt. Fulgrim primarcha azt tanította, hogy csak a tökéletlenség által hozhatnak szégyent a Császárra, s

ezt csak úgy tudják jóvátenni, ha felismerik a hibáikat. A kapitány nemegyszer azt kívánta, bár Eidolont is emlékeztetné valaki időnként a Légió filozófiájára. – Én is hibáztam – ismerte el Lucius. – Az ellenség testének egy részét használtam fegyverként. Büszkén tettem, pedig idegen holmi volt, s mint ilyen, tisztátalan. Lord Eidolonnak igaza volt, hogy megfeddett. – Mondtam neked, hogy idegen – emlékeztette Tarvitz. – Kétszer is. – Igen, mondtad. Elismerem, és a bocsánatod kell, hogy kérjem. Igazad volt, Saul. Sajnálom. – Felejtsük el! Lucius a másik kapitány vállára tette a kezét, s egy pillanatra megállította. –– Nem... ne felejtsük el ilyen gyorsan! Te mindig olyan összeszedett vagy, Saul. Két lábbal állsz a földön. Tudom, hogy ezért sokszor csúfollak, pedig nem kellene. Sajnálom, és remélem, még mindig barátok vagyunk! – Azok vagyunk, testvér! – Tudom, hogy néha, a harc forgatagában elkap a hév. Ez az én hibám. De te talán segíthetnél, hogy levetkőzzem, és jobb legyek! Talán megtanulhatnám tőled, hogy legyek én is... realista. Egy pillanatra olyan elveszettnek tűnt, mint egy kisgyerek, s ezt a vonását Tarvitz mindig is kedvelte. – És hát... megmentetted az életem. És ezt még nem is köszöntem meg. – Valóban, de erre nincs is szükség, testvér. – Akkor... megbeszéltük, amit kellett? Az astartesek csak azt látták, hogy a két kapitány megáll, és beszél valamiről, de a privát csatornán folytatott diskurzusból egy szót sem hallottak. Azok, akiket Eidolon melléjük adott – Bulle, Pherost, Lodoroton, Tykus – mind Tarvitz emberei voltak. A parancsnok egyértelműen meg akarta őket leckéztetni, és ez jelen körülmények közt csöppet sem volt tréfás. A kapitányt dühítette, hogy az emberei azért kapnak büntetést, mert ő nem volt a parancsnok kedvence. Ez nem a robbanószerről szólt. Ő, Lucius és a harcosaik minden más alakulatnál többre jutottak, mióta a lábukat erre az elátkozott bolygóra tették, és ez láthatóan sértette Lord Eidolon büszkeségét. Végül elérték a helyet, ahol korábban a fák álltak. Mostanra csak megfeketedett törmelék maradt belőlük, amit vastagon borított a mésszerű, fehér por. A törmelékkupacokból törött tüskék meredtek az égre, s a kődarabok közt megperzselt kitin– és húsdarabok feketéllettek. – És most mihez kezdünk? – kérdezte Tykus. Tarvitz nagyot sóhajtott, aztán letérdelt, s elmozdított egy jókora kődarabot. – Ásunk. Vagy két órán át megállás nélkül dolgoztak. Közben leszállt az éj, s a sötétséggel együtt dermesztő hideg telepedett a tájra. Odafönt már a csillagok is látszottak, s a villámok csupán távoli lidércfényként táncoltak a láthatáron. A törmelékből azonban továbbra is olyan forróság áradt, amitől vibrált a levegő. Darabonként szedegették le a törmeléket a dombnyi halomról, s közben egy katonai sapkára és két viharvert, a Vérangyalok színeit és jelvényét viselő váll– vértre bukkantak. – Ez már elég lesz? – kérdezte Lodoroton, de Tarvitz csak a fejét rázta. – Áss tovább! – morogta, és arrafelé nézett, ahol a Császár többi Gyermeke várakozott. – Még egy óra, és akkor megállhatunk. Lucius talált egy Vérangyal–sisakot, amiben még a koponya egy darabja is benne volt, Tykus pedig egy mellvértet, ami a Császár Gyermekeié volt. –– Azt is hozd! – bólintott Tarvitz. Aztán Pherost olyasvalamit talált, ami majdnem végzett vele. Az egyik összeégett, szárnyvesztett bestia még életben volt, s ahogy Pherost legördített róla egy nagyobb kődarabot, a lény feléje döfött csúf szarvban végződő fejével.

Az astartes hátrahőkölt, lecsúszott a törmelékkupacról, s a hátán landolt. A lény – bár vonszolni is alig bírta magát – azonnal utána indult. Tarvitz kirántotta a kardját, s egy csapással fejét vette. A megégett test szinte darabokra tört, s ragasztószerű szövetnedv ömlött a kövekre. – Minden rendben? – Csak... meglepett! – tápászkodott föl nevetve Pherost. – Jobban ügyeljetek! – intette őket a kapitány, majd újra ásni kezdtek. – Ti is halljátok? – kapta föl a fejét hirtelen Lucius. A csöndes éjben el sem lehetett téveszteni a jellegzetes cserregő hangokat. A fűtenger szélén megarachnidák tűntek föl. – Visszajöttek! – Tarvitz a seregnek! – állt a közös hullámhosszra a kapitány. – Idegenek a fűerdő szélén! – Mi is látjuk! – jött Eidolon azonnali válasza. – Tartsák a jelenlegi pozíciójukat, amíg mi... A rádiókapcsolat hirtelen megszakadt, mintha valaki zavarni kezdte volna a jelet. – Vissza kellene mennünk! – morogta Lucius. – Egyetértek – biccentett Tarvitz. Aztán a sereg egyik pillanatról a másikra tüzet nyitott, s a torkolattüzek villanásai rohanva közeledő cinkszürke alakokat világítottak meg. – Gyerünk! – pattant föl Lucius. – És mit tehetünk hatan? – ragadta meg a kezét Tarvitz. – Várj! Nézd! A kőrakás mögé húzódva figyelték a fűrengetegből előmasírozó idegeneket. Szürke alakjuk teljesen beleolvadt a sötétbe, s csak a fémes irhájukon megvillanó csillag– és villámfény árulta el őket. Százával közeledtek a három kőrakás felé, szabályos, rendezett sorokban. A nyolckarú harcosok mögött nagyobb, masszívabb alakok lépdeltek – egy újabb alfaj képviselői. Tarvitz jelére az astartesek megkerülték a törmelékdombokat, és a nyílt térség felé vonultak vissza. Jobbkézre Lord Eidolon csapatai már véres kézitusában csaptak össze az idegenekkel. – Ezek meg... mit csinálnak? – kérdezte döbbenten Bulle. – Figyelj! A megarachnida harcosok egy része a törmelékhalmok körül állt föl, mintegy gyűrűbe fogva a helyet, mások félelmetes sebességgel és hatékonysággal kezdték szétválogatni a kődarabokat. Ezek egy része is harcos volt, egy részük pedig hasonló testfelépítésű, de kisebb termetű lény, amelyek mellső végtagjai nem pengékben, hanem ásószerű nyúlványokban végződtek. Hosszú csatárláncba állva adogatták tovább a szétválogatott törmeléket, s az óriástermetű idegenek, amelyeket Tarvitz most látott először, közelebb jöttek. Irdatlan testüket és potrohukat rövid, masszív lábak tartották. Lassan, esetlenül mozogtak, s gigászi állkapcsaik közt megőröltek mindent, amit a többi idegen elébük tett. Eközben a potrohukból hosszú, nyúlós, fehér váladékszálak bukkantak elő, amiket a körülöttük sürgölődő, kisebb megarachnidák mellső végtagjai tapasztottak össze. – Újraépítik a fákat – suttogta döbbenten Bulle. Elképesztő volt látni, ahogy az óriás idegenek szervezete a felrobbantott, elégett fák törmelékét újra felhasználható, szerves matériává alakította. Olyan volt, mint a folyékony, zselészerű beton, amit az ásólábúak cipeltek oda a többi megarachnida által megtisztított területre. Tíz perc sem kellett hozzá, hogy a törmelékkupacokat eltakarítsák, s új fák kezdjenek alakot ölteni a helyükön. A gélszerű fehér anyagot a saját szervezetükből felöklendezett ragadós folyadékkal tapasztották össze, s a massza pillanatok alatt megkötött. Ásólábaik úgy surrogtak, mint ezernyi szövőszék és vakolókanál. Három óránál még mindig dúlt az ütközet. – Addig kellene csatlakoznunk a főerőkhöz, amíg még lehet! – suttogta Lucius. – Lord Eidolonnak szüksége van ránk.

– Ha hatunk nélkül nem képes legyőzni az idegeneket, hatunkkal sem fogja tudni – csóválta meg a fejét Tarvitz. – De egyszer már felrobbantottam ezeket a fákat, és nem fogom hagyni, hogy újra itt álljanak! Ki tart velem? – Én! – mondta rögtön Bulle, s a másik három astartes is csatlakozott hozzá. – Legyen hát – hajtott fejet a többség akarata előtt Lucius. – Mi a terv? Tarvitz előhúzta a kardját, és rárontott az idegenekre. Az összecsapás lázálomba illő volt. A hat űrgárdista pengével és villámvetővel támadott a megarachnidákra. Elsőnek az őrszemek figyeltek föl rájuk, de Lucius és Bulle egy pillanat alatt végzett velük. Tarvitz és Tykus elrohant mellettük, és az ásólábas idegenekkel csaptak össze. Őket két oldalról Pherost és Lodoroton biztosította, s mindent lelőttek, ami a villámvetőik lőtávolán belül ért. Tarvitz az egyik szövőóriást támadta meg, s a kardjával felhasította a potrohát. A sebből megőrölt, pépes anyag ömlött ki, a háznyi kreatúra az oldalára dőlt, és vadul kapált rövid lábaival. Villámgyors harcosok sereglettek elő mögüle, s ugrottak a birodalmiak nyakába. Tykus kettőt a levegőben szedett le, egy harmadiknak a fejét csapta le rövid, súlyos pengéjével. Aztán a lény pengelábai átütötték a mellvértjét, és szabályosan felnyársalták. A megarachnidák hangyaként nyüzsögetek körülöttük, szürkén csillogó áradatuk pillanatok alatt körbefolyta őket. Lodoroton nyolc idegennel végzett – köztük egy óriással –, mikor egy harcos leharapta a fejét. S mintha csak elégedetlen lenne az astartes gyors haláláva l, nekiállt, hogy penge végtagjaival szabdalja darabokra a harcos holttestét. Húsdarabok és vércseppek röpködtek a hideg éjszakában, mígnem Bulle egy pontos lövése szét nem robbantotta az idegen koponyáját. Lucius átvágott a mind nagyobb számban rárontó őrök sorain, s már nem játszott az idegenekkel. Épp elég kihívást jelentett, hogy életben maradjon. Tizenhattal végzett, mire végül legyűrték. Egy ásólábú lényt szabályosan kettéhasított, s az idegen végtagjaiban cipelt massza ráömlött a kapitányra. Lucius elesett, s a pillanatok alatt megkötő anyag a törzséhez enyvezte a végtagjait. Próbált kiszabadulni, de a massza szinte azonnal megszilárdult. A következő, rárohanó harcost Tarvitz küldte egy lövéssel a pokolra, s védelmezőn állt meg a magatehetetlen kapitány fölött. Bulle azonnal mellette termett, s Pherost is megpróbálta átverekedni magát hozzájuk, de egy hátulról a törzsébe fúródó karompenge leverte a lábáról. Tykusnak azonban sikerült, s a Császár három megmaradt Gyermeke mindent megölt, ami karnyújtásnyi távolságon belül ért. A lábuknál heverő Lucius minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a megszilárduló pép fogságából, s talpra tudjon állni. – Szedd le rólam, Saul! – üvöltötte. Tarvitz szeretett volna segíteni neki, de tudta, ha csak egy másodpercre is lankad a figyelme, az idegenek cafatokra tépik. Az éjszakai égbolton fény lobbant, de a megarachnidák szorongatta Tarvitz nem különösebben figyelt rá. Nyilván csak a pajzsvihar tért vissza. Aztán kiderült, hogy mégsem. Meteorok hulltak a tisztásra, súlyosan és tűzforrón. Kettő, négy, egy tucatnyi, húsz. Leszállóegységek. Villámvetők és villámszórók dübörögtek, plazmafegyverek sziszegtek, s a leszállóegységek egyre csak hulltak, akár a bombák. – Nézzétek! – rikoltotta Bulle. – Nézzétek! Az idegenek a puszta súlyukkal és tömegükkel próbálták maguk alá gyűrni őket. Tarvitz villámvetője kifogyott, úgyhogy eldobta, és a kardjával vágott véres rendet a megarachnidák között.

Egyre kevesebb helye volt, alig bírta megemelni és meglendíteni a karját, s érezte, hamarosan maguk alá temetik a fémesen csillogó testek. – ... hallanak? – sistergett föl a rádiója. – Mi? – üvöltötte kétségbeesetten. – Nem értettem! – Birodalmiak vagyunk! Vannak magukkal csatatestvérek? – Igen! A Terra szent nevére... Robbanólövedékek, detonációk és gyilkos lökéshullámok söpörtek végig az idegenek sorain. – Utánam! – bömbölte valaki. – Utánam! Szorítsuk vissza őket! Újabb robbanások rázták meg a tisztást, s fémmel borított, szürke testek szakadtak darabokra. Egy letépett pengekar Tarvitz sisakját találta telibe, s az ütés ereje a földre döntötte. A világ egy pillanatra vadul ugráló, vörös és fekete pontokká esett szét. Egy páncélkesztyűs kéz nyúlt le érte. – Talpra, testvér! Tarvitz megragadta a feketével szegett fehér kesztyűt, s a következő pillanatban már ismét két lábbal állt a földön. – Köszönöm! – próbálta túlüvölteni a körülötte örvénylő csata zaját. – Maga kicsoda? – A nevem Tarik – mosolyodott el a megmentője. – Örvendek a találkozásnak, testvér! ÖT Kötetlen találkozó Vérebek Meg nem mondhatom Loken véleménye szerint ezzel egy kicsit túllőttek a célon. Valahogy elfelejtették közölni a 140–es Expedíciós Flotta repülésirányítóival, kit is üdvözölhetnek hamarosan a fedélzeten. A kapitány nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy ez is Maloghurst ötlete volt. A Bosszúálló Szellem és a kísérőhajói méltóságteljesen úsztak a 140–es flotta és a segítségükre érkezett járművek mellé. A zászlóshajóról azonnal páncélozott komp indult a Misericordiára. Mathanual August a flotta egész vezérkarát és Eidolon szárnysegédjét, Eshkerrust is az egyik főhangárba vezényelte a vendégek üdvözlésére. Tudták, hogy a felmentő alakulat parancsnokai is közöttük lesznek, ami egyben azt is jelentette, hogy a XVI. Légió tisztjeivel fognak találkozni. Eshkerrus kivételével ettől mindenki ideges lett. Már a tudat elég volt, hogy Holdfarkasok – a Hadjárat legrettegettebb és leghíresebb astartesei — érkeznek a Misericordiára, hogy félelem költözzön a szívükbe. Mikor a komp hajtóművei elhallgattak, s a leeresztett rámpán tíz Holdfarkas masírozott le, halálos csönd telepedett a hangárra. Aztán, amikor jobban megnézték a sorfalat álló astarteseket, elkerekedett a tisztek szeme. Ezek itt nem egy követ díszkíséretét adó csatatestvérek voltak, hanem tíz, díszpáncélt viselő kapitány. Az alakulatot vezető harcos a sas jelét vetette Mathanual Augustra. – Én... – Tudom, kicsoda ön – mondta August, és mélyen meghajolt, hogy elrejtse a remegését. Az Impérium minden tanult embere felismerte volna Abaddont. – Üdvözlöm önt és... – Csitt! – intette le az astartes. – Itt még nem tartunk. August ezt nem igazán értette. Ahogy felegyenesedett, a tíz kapitány – öt–öt a rámpa mindkét oldalán – vigyázzállásba merevedett. A kezüket a kardjuk markolatgombján nyugtatták, s mozdulatlanul néztek maguk elé. Maga a Hadúr sétált le a rámpán, s August és a kapitányok kivételével

mindenki azonnal fél térdre ereszkedett előtte. Hórusz megjelenése is elég lett volna, hogy mindenki osztatlan figyelmét magára vonja, de a Hadúr olyasmit tett, amitől a hátuk is borsózni kezdett. Nem mosolygott. August óriásira tágult szemmel állt előtte, s úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. Eshkerrus, aki elzöldült arccal figyelte a kis közjátékot, megrántotta August köpenyének szélét. – Térdre, ostoba! – sziszegte. De a flottaparancsnok egyszerűen nem volt rá képes. Lehet, hogy ebben a pillanatban a saját nevét sem tudta volna kinyögni. Hórusz úgy tornyosult fölébe, mint egy hegy. – Ön nem hajol meg előttem? – kérdezte vészjósló nyugalommal. – Nem tudok – nyöszörögte August. – Nem jut eszembe, hogy kell, nagyuram... S ekkor a Hadúr ismét bebizonyította, hogy a hadvezetés és a politika a kisujjában van. Letérdelt, s ahogy a szeme egy vonalba került Augustéval, ő maga hajtott fejet. – Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam – mondta, majd elmosolyodott, és megölelte az elképedt flottaparancsnokot. – Kedvelem azokat, akikbe szorult annyi büszkeség, hogy még előttem sem hajtanak térdet! – Ha képes lettem volna rá, én is letérdelek, nagyuram! – szabadkozott August, akit némileg megnyugtatott a Hadúr közvetlensége. – Bocsásson meg, Mathanual... ugye, szólíthatom Mathanualnak? A flottaparancsnok olyan hideg és formális. Tehát, kérem, bocsásson meg, amiért nem értesítettük, hogy én is a küldöttséggel tartok! Mert ha tudják, szükségtelen ceremóniákkal és ünnepségekkel vártak volna. Díszegyenruhás katonákkal, lobogókkal meg rezesbandával. A zászlólengetést pedig különösen nem állhatom. A flottaparancsnok végre megkönnyebbülten nevetett föl, mire Hórusz is fölállt, kihúzta magát, és szemügyre vette az előtte térdeplőket. – Kérlek, álljatok föl! Leróttátok a tiszteleteteket, s a taps vagy az éljenzés is ugyanúgy megteszi – ha nem jobban –, mint ez a felesleges hajlongás. A tisztek fölálltak, majd megtapsolták és megéljenezték a Hadurat. „Máris megnyerte őket magának – gondolta Loken. – Ennyi is elég volt, hogy megnyerje őket magának. És most már őt tisztelik mindenek előtt...” Mindegyiküket külön köszöntötte, s a kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy a bíbor és arany félvértet viselő Eshkerrus milyen savanyú arckifejezéssel hajol meg Hórusz előtt. – Sisakot le! – adta ki az utasítást Abaddon, mire a kapitányok megszabadultak a sisakjaiktól, és a Hadúr nyomába szegődtek. Hórusz odasúgott valamit az Első Kapitánynak, majd mosolyogva fogadta az egybegyűltek lelkes üdvözlését. Abaddon egy biccentéssel nyugtázta az utasítást, majd bekapcsolta a rádióját, és a védett csatornán, cthoniai nyelven informálta a Moumival másik három tagját. – Haditanács harminc perc múlva! Álljatok készen, hogy eljátsszátok a szerepetek! A Misericordia stratégiumában gyűltek össze tanácskozni, egy masszív rotundán, ami a bárka parancsnoki hídja mögött kapott helyet. A Hadúr az asztalfőn trónolt, mellette ott ültek a Moumival kapitányai, August, Eshkerrus és kilenc másik rangidős flotta– és katonatiszt is. A többi Holdfarkas kapitány a 140–es Flotta tisztjeivel együtt a karzaton kapott helyet. August egy holografikus térképeket használva vázolta a helyzetet. Hórusz mindegyikhez kérdéseket fűzött, s kétszer is megkérte a flottaparancsnokot, hogy térjenek vissza egy korábbi térképhez, hogy még egyszer, részletesen is tanulmányozhassa.

– Szóval, hajói értem, minden épkézláb emberét ebbe a halálos csapdába küldte – jegyezte meg Torgaddon komoran, amint August kikapcsolta a holovetítőt. A flottaparancsnok úgy rándult össze, mintha pofonvágták volna. – Uram, én azt tettem, amit... – Túl sokat engedsz meg magadnak, Tarik! – emelte föl a kezét Hórusz. – August parancsnok csak azt tette, amire Frome kapitánytól utasítást kapott. – Elnézését kérem, uram – mondta Torgaddon. – Megkövetem az előbbi megjegyzésemért! – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – csóválta meg a fejét Abaddon. – Rengeteg embert pazarolt el a semmiért! Három astartes század?! A Birodalmi Gárda katonáiról nem is beszélve... – Ilyesmi az én felügyeletem alatt nem történhetett volna meg! – morogta Torgaddon. August szaporán pislogott, és egy pillanatra úgy nézett ki, talán még sírva is fakad. – Ez megbocsáthatatlan! – bólogatott Aximand. – Egyszerűen megbocsáthatatlan! – Ennek ellenére mi megbocsátunk neki – jelentette ki Hórusz. – De miért, uram? – kérdezte Loken. – Ennél kevesebbért is lövettem már le katonákat – tette hozzá Abaddon. – Kérem... uraim... tudom, hogy megérdemlem a büntetést! – kelt föl a székéből August. – Kérem önöket, hogy... – Szerintem a golyót sem érdemelné meg – legyintett Aximand. – Elég! – emelte föl a mutatóujját Hórusz. – Mathanual elkövetett egy parancsnoki hibát. Igaz, Mathanual? – Úgy hiszem, igen, uram. – Egyik alakulatot a másik után küldte a harci zónába, mígnem elfogytak. Ez valóban tragikus, de... előfordul időnként. De most itt az erősítés, és ez számít! Majd mi orvosoljuk a hibát. – És mi a helyzet a Császár Gyermekeivel? – kérdezte Loken. – Meg sem vártak bennünket? – Ezrek élete forgott kockán – húzta össze a szemét Eshkerrus. – Mi értünk ide először, és tartozunk annyival a Vérangyaloknak, hogy... – Hogy meghaljatok értük? – köpte a szót Torgaddon. – A Vérangyalok három százada volt... – Addigra már halott – fejezte be a mondatot Aximand. – Minden valószínűség szerint. Megmutatták, hol a csapda, ti pedig gondoltatok egyet, és szépen belesétáltatok? – Mi... – Vagy Lord Eidolon ennyire szomjazta a dicsőséget? – Ezzel megsérted a Császár Gyermekeinek becsületét, kapitány! – pattant föl Eshkerrus. – Könnyen meglehet – bólintott Torgaddon. – Akkor te egy közönséges... – Egyikünk sem kedveli különösebben Torgaddon kapitányt – adta meg a kegyelemdöfést Loken. – Kivéve, ha igazat szól. Úgyhogy most kifejezetten kedvelem. – Elég, Garviel! – mondta Hórusz csöndesen. – Elég ebből! Te is ülj le, szárnysegéd! A Holdfarkasaim talán nyersen fogalmaznak, de csak mert megdöbbentette őket a helyzet súlyossága. Vereség, elveszett századok, kíméletlen ellenség... mindez igen elszomorít, és szomorúsággal fogja eltölteni a Császárt is, mikor beszámolok neki erről! El fogom mondani neki, hogy Frome kapitánynak igaza volt, hogy támadást intézett ez ellen a világ ellen, mert ez kétségtelenül idegenek fészke. Elismeréssel adózunk a bátorságának. August flottaparancsnoknak is igaza volt, hogy felmentő csapatokat küldött az astartesek után, még akkor is, ha ezzel a halálba küldte az alakulatai javát. Eidolon parancsnoknak is igaza volt, hogy a Holdfarkasok nélkül indult a

Vérangyalok megsegítésére, mert amikor a testvéreink élete van veszélyben, másként cselekedni gyávaság lett volna. Szeretném minden katonai parancsnoknak megköszönni a segítségét, aki válaszolt a Vérangyalok üzeneteire, és a segítségükre sietett! Innentől kezdve azonban már mi intézzük ezt az ügyet. – És mégis, hogy szándékozol ezt megtenni, nagyuram? – vágott közbe Eshkerrus vakmerően. – Támadást vezényel? – kérdezte August. – Minden rendelkezésünkre álló lehetőséget mérlegelni fogunk, és kellő időben tájékoztatni fogom, Mathanual – mondta Hórusz. – Egyelőre ez minden. A tisztek kisorjáztak a stratégiumból, ahol nem maradt más, csak a Hadúr és a Moumival négy kapitánya. Amint végre maguk voltak, Hórusz szélesen elmosolyodott. – Köszönöm, barátaim! Csodás alakítás volt! Loken ismét szembesült vele, milyen remek politikus is a Hadúr, ahogy azzal is, hogyan és hányféle módon használja a Mournivalt politikai fegyverként. Aximand nem sokkal azelőtt magyarázta el neki, mi lesz a szerepük, hogy felszálltak a kompra. – A helyzet igazán pocsék, és a Hadúr úgy gondolja, hogy a hibák javát parancsnoki szinten követték el. A tiszteket annyira meg kell félemlítenünk és aláznunk, hogy amikor megbocsát nekik, mind hűséges és odaadó hívei lesznek. A történtek után a 140–esből csak így fog tudni ismét hatékony expedíciós hadtestet faragni. Ha nem a szégyenérzetükre épít, hanem ajtóstól ront a házba, és elkezd parancsolgatni, nemigen ér célt. – Épp ezért a Moumival intézi a megfélemlítést és megalázást. – Pontosan – somolygott Aximand. – A Holdfarkasoknak amúgy is veszett hírük van, úgyhogy... féljenek csak tőlünk! Ha kell, gyűlöljenek. Mi fogjuk a fejükre olvasni a vétkeiket, és kíméletlenül bele is dörgöljük az orrukat a saját mocskukba. Vádaskodni fogunk, úgyhogy nyugodtan beszélj olyan sértőn, és fogalmazz olyan nyíltan, ahogy csak jólesik. Hadd főjenek csak a saját levükben! Érteni fogják az üzenetet, de közben a Hadúr keze tiszta marad, s mindenki úgy tekint majd rá, mint békéltetőre. – Mi vagyunk hát a vérebei? – Pontosan. Mi morgunk helyette. Azt akarja, hogy a sárba tiporjuk az önbecsülésüket és a büszkeségüket, s olyan leckét kapjanak tőlünk, amit soha nem felejtenek el. Ez lehetőséget teremt a számára, hogy mediátorként lépjen föl, s ő maradhasson a józan ész hangja, amire ilyenkor mindenki any– nyira vágyik. Minket gyűlölni fognak, őt pedig imádni, amikor végre visszahívja a vérebeit. Mindenki azt gondolja, hogy a Hadúr elsősorban harcos, így senki sem számol azzal, hogy milyen remek politikus. Figyeld, és tanulj tőle! És akkor azt is megérted, miért épp őt választotta a Császár a hadúri posztra! S most, hogy túljutottak a formaságokon, Hórusz elégedett mosollyal dicsérte meg őket. – Jól alakítottátok a szerepetek! Garviel, az utolsó megjegyzésed igazán gyilkos volt! Eshkerrus nem is tudta, hirtelenjében mit válaszoljon rá. – Az első pillanattól fogva olyannak tűnt, aki csak a saját bőrét akarja menteni – mondta Loken. – Pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy hibáztak. – Így van – bólintott Hórusz. – Ennek ellenére egy darabig ne számítsatok a Császár Gyermekeinek barátságára. Fölöttébb büszke népség. – Minden barátom, akire szükségem lehet, a saját bajtársaim közt találom, uram – vonta meg a vállát Loken. – Természetesen, amint ezen túl vagyunk, Augustot, Eshkerrust és még vagy egy tucatnyi tisztet megvádolhatunk és elmarasztalhatunk az inkompetenciájuk miatt – tette hozzá Hórusz. – De csak miután itt végeztünk. A morál egyelőre mindennél fontosabb. Mert van még itt egy háború, amit meg kell nyernünk. August bő félóra múlva kérette őket a hídra. Váratlanul rés nyílt a 140–20– ast óvó pajzsviharon, egészen közel ahhoz a ponthoz, ahol a Császár

Gyermekei eredetileg le akartak szállni. – Végre! – sóhajtott föl a flottaparancsnok. – Egy pont, ahol nem tombol a vihar. – Ha lennének katonáim, én oda küldeném őket – motyogta az orra alatt Eshkerrus. – De nincsenek – mart bele Aximand. A szárnysegéd gyilkos pillantást vetett Kis Hóruszra. – Ott kellene leszállnunk! – sürgette Torgaddon a Hadurat. – Ki tudja, mikor adódik következőleg ilyen lehetőség?! – A vihar – mutatott az örvénylő ciklonokra a holografikus térképen Hórusz – bármikor visszatérhet. – El akarod foglalni ezt a világot, uram, nem igaz? Hadd vezessem én az elővédet! A csapásmérő alakulatot Moy, Sedirae, Targost és Torgaddon századai alkotják majd – már ha a Hadúr rábólint a szárazföldi offenzívára. – Orbitális bombázás – ismételte meg Hórusz a legoptimálisabb támadási tervet. – Lehet, hogy vannak még élő csatatestvérek odalent. A Hadúr úgy fordult, hogy csak a Moumival kapitányai hallják, és chtoniaira váltott. – Ha erre most rábólintok, akkor nem lesz jogalapom elmarasztalni Augustot és Eidolont, amiért ugyanígy jártak el. – De most más a helyzet – ellenkezett Torgaddon. – Ők úgy indultak neki, egyik alakulat a másik után, hogy fogalmuk sem volt, mi vár rájuk odalent. Én nem azt javasolom, hogy mi is kövessük el ugyanezt a hibát, de... az a változás az időjárásban... a meteorológiai feljegyzések szerint hónapok óta ez az első. – Ha vannak még élők odalent, megérdemlik, hogy kapjanak még egy esélyt – értett egyet Hórusz. – Bemegyek – bólintott Torgaddon. – Meglátjuk, mit találok. Az időjárás változásának első jelére visszavonom az embereimet, és a flotta elkezdheti a bombázást. – Valami hír a zenei alapú üzenetről? – kérdezte a Hadúr. – A fordítók még mindig dolgoznak rajta – mondta Abaddon. – Csodálom az elszántságod, Tarik – sóhajtott föl Hórusz. – De a válaszom továbbra is nem. Nem követem el én is ugyanazt a hibát, és nem küldök embereket... – Nagyuram! – sietett oda hozzájuk August, és egy adattáblát nyújtott át a Hadúrnak. – Megerősítették ezt az információt? – kérdezte Hórusz, miután elolvasta. – Igen, nagyuram. – Rádióadást fogtak a felszínről. Abból a szektorból, ahol a vihar alábbhagyott. Az általunk küldött üzenetekre ugyan nem reagálnak, de aktív birodalmi frekvenciát használnak. Valószínűleg szakaszok vagy csatatestvérek közötti üzenet–váltásról van szó. – Akkor még vannak odalent élők! – mondta Abaddon megkönnyebbülten. – A Terra és a Császár nevére! Még vannak odalent élők! Torgaddon rezzenéstelen tekintettel fürkészte a Hadúr arcát. Amit akart, már elmondta. – Rendben – bólintott végül Hórusz. – Menj! A leszállóegységek a Bosszúálló Szellem ötödik főhangárjából indultak. Az astartesek becsatolták magukat, s a fémfalak virágsziromként zárultak rájuk. Ahogy a páncéllemezek a helyükre csúsztak, úgy festettek, mint a vaskos héjú magházak, amelyek féltő gonddal óvják a bennük őrzött magokat. Szirénák harsantak, a hangár levegőjébe ózonszag szivárgott, s a leszállóegységek kilövő–mechanizmusa lassan tölteni kezdett. A Hadúr a hangárra néző megfigyelőállásból követte figyelemmel az előkészületeket.

– Időjárási változások? – Nem észleltünk, nagyuram – ellenőrizte az adattábláját Maloghurst. – Mióta tart a viharmentes periódus? – Nyolcvankilenc perce. – Igazán remek munkát végeztek a szakaszparancsnokok, hogy ennyi idő alatt felkészítették az egységeket az indulásra. Ezekiel, kérlek, tudasd velük, hogy büszke vagyok rájuk! Abaddon bólintott. A kezében négy tett–eskü szövegét tartotta. – Aximand? Kis Hórusz előrelépett. – Ezekiel! – állt oda mellé Loken is. – Megengeded? – Te szeretnéd? – A Suttogó–hegyek előtt Luc és Serghar hallotta az én fogadalmam. Tarik pedig a barátom. Abaddon a szeme sarkából a Hadúr felé pillantott, aki alig észrevehetően biccentett. A Első Kapitány odanyújtotta az eskü szövegét Lokennek. Ez alkalommal ő hallgatta meg a kapitányok esküjét, amit Aximand villámvetőjére tettek le, s amint végeztek, Loken átnyújtotta nekik a pergamenlapokat. – A Hadúr arra kér benneteket, hogy adjátok át dicsérő szavait a szakaszparancsnokoknak! Igazán remek munkát végeztek! Verulam Moy a sas jelét vetette a levegőbe. – Úgy lesz, Loken kapitány – mondta, s elsietett a leszállóegysége felé. Serghar Targost Lokenre mosolygott, majd összecsapta ökölbe szorított kezeit. Luc Sedirae elvigyorodott, s kék szemeiben gyilkos tűz izzott. – Ha nem itt találkoznánk következőleg... – ... akkor majd a Császár színe előtt – fejezte be a rituális búcsúzást Loken. Sedirae felnevetett, majd futólépésben tette meg az utat a saját járművéig. – Forr a vére – mondta a kapitány Torgaddonnak. – Te hogy érzed magad? – Az én vérem pont kellő hőmérsékletű – vigyorgott Tarik, majd megölelte Lokent, és meglapogatta a hátát. Aztán Aximand következett. – Lupercus! – kiáltotta, majd a levegőbe csapott az öklével, és rohanvást indult a leszállóegységéhez. – Lupercus! – rikoltotta Loken és Kis Hórusz is, aztán visszamasíroztak a megfigyelőállásba. – Ilyenkor mindig irigylem őket egy kicsit – morogta Aximand az orra alatt, miközben a fölfelé vezető lépcsőhöz sétáltak. – Én is. – Mindig azt szeretném, hogy én mehessek. – Tudom. – És folyton valami hasonlóan hősi feladatra várok. – Én is – bólogatott Loken. – És mindig csak egy kicsit aggódom. – Mi miatt, Garviel? – Hogy többé nem látom őket. – Vissza fognak térni. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Meg nem mondhatom – vonta meg a vállát Aximand, s a szavai kettős értelme mosolyt csalt Loken ajkára. Ahogy visszaértek a megfigyelőállásba, megrázkódott a hangár, s a nyomásváltozás jelezte, hogy megnyílnak a nulltérpajzsok. – Indulás! – kiáltotta Abaddon, s a fedélzeti tisztek továbbították a parancsot. A kilövőszerkezetek működésbe léptek, s a hajótesten alig érezhető remegés futott végig, ahogy egyik leszállóegység a másik után robbant ki az állásából. Távolról olybá tűnhetett, mintha a csatahajó tüzet nyitott volna – aztán az astarteseket szállító, kék lángoktól övezett fémkapszulák megkezdték útjukat a bolygófelszín felé.

Meg nem mondhatom. A frázis az utazás hatodik hete óta nem hagyta nyugodni Lokent. Azóta, hogy Kis Hórusszal együtt elment a páholy gyűlésére. A zászlóshajó egyik, tathoz közeli üres raktárában tartották, egy elfeledett zugban. Loken – Aximand instrukciójának megfelelően – egyszerű, csuklyás köpenyt öltött, s a fedélköz negyedik szintjén várta be a másik kapitányt. Innen a hajó mágnesvasútjával mentek tovább, s csak miután elérték a tatfedélzetet, onnan ereszkedtek gyalogszerrel mind lejjebb és lejjebb a szervizalagutak lépcsősorain és tűzlétráin. – Csak nyugalom! – mondogatta Aximand, ahogy egyre mélyebbre hatoltak a hajó sötét gyomrába. Loken azonban a legkevésbé sem volt nyugodt. Már a páholyok ötlete is taszította, s a tudat, hogy Jubal is tagja volt egynek, csöppet sem derítette jobb kedvre. – Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzeled – intette Kis Hórusz. De mégis, milyennek képzelte? Valami tilalmas. Egy olyasféle szekta, mint a Lectio Divinitatus. Vagy még rosszabb. Fekély a Légió szívén. Miközben lefelé ereszkedtek a gyéren megvilágított folyosókon, Loken egy kicsit abban reménykedett, hogy tényleg valami ördögi várrá. Egy szentségtelen kultusz. Valami, ami azt támasztja alá, hogy Jubal már a hegyekben történtek előtt megfertőződött. Valami, amit szétzúzhat, amit nyilvánosság elé citálhat, amin elégtételt vehet. Ugyanakkor abban is bízott, hogy mégsem ez vár rá. Végül is Kis Hórusz Aximand is tagja ennek a csoportnak. S ha még ő is valamiféle gonosz erőt szolgál, akkor ez a métely mindennél mélyebben gyökerezik. Nem szeretett volna összetűzésbe keveredni Aximanddal. De ha a legsötétebb félelmei igazolódnak be, akkor könnyen meglehet, hogy a következő néhány percben harcolniuk kell. És ha a szükség úgy hozza, végeznie kell a barátjával. – Ki közeledik? – kérdezte egy hang a sötétből. Egy csuklyás köpenyt viselő alak körvonalai sejlettek föl, a testfelépítése alapján astartes. – Két lélek – válaszolta Aximand. – Kik vagytok? – Meg nem mondhatom. – Lépj hát be, jó barát! A felállványozott csarnokot, ahová beengedték őket, gyertyák és fémhordókban rakott tüzek világították meg. Loken tucatnyi csuklyás alakot látott, óriás árnyékaikat lángok festették a falakra. – Új barát érkezett velem – jelentette be Aximand. A kámzsások feléjük fordultak, s az egyikük előrelépett. – Mutassa a jelet! Loken nagyon ismerősnek találta a hangját. – Mutasd meg! – súgta oda neki a kísérője. A kapitány előhúzta a medált, amit Aximand adott neki, és a kámzsás alak felé nyújtotta. A köpenye alatt a másik keze a tőre markolatára fonódott. – Mutassa magát! – mondta valaki. Kis Hórusz lehúzta Loken fejéről a csuklyát. – Légy üdvözölve, harcos testvér! Aximand a saját fejéről is lehúzta a kámzsát. – Én beszélek a nevében. – Tudomásul vesszük. Szabad akaratából jött ide? – Azért jött, mert én meghívtam. – Elég hát a titkolózásból! Az astartesek hátrahajtották a kámzsáikat, és felfedték az arcukat. Loken egy pillanatig azt hitte, a gyertyafény és az árnyak űznek tréfát vele. Ott volt Torgaddon, Luc Sedirae, Nero Vipus, Kalus Ekaddon, Verulam

Moy, és még vagy két tucat idősebb–fiatalabb astartes. És Serghar Targost, az arctalan hang, aki először megszólította. A páholy vezetője. – A tőrre nem lesz szükséged – mondta Targost, majd közelebb lépett, és a fegyverért nyújtotta a kezét. – Kedved szerint távozhatsz, amikor neked úgy tetszik. Senki nem emel rád kezet. Viszont a tőrödet szeretném elkérni. E csarnok falai közt senki nem hord fegyvert. Loken előhúzta a tőrt, és átnyújtotta Targostnak. A páholy vezetője a bejárat melletti fal egyik polcára tette. Nem... ez idáig egyáltalán nem olyan volt, mint amire Loken számított. – Tarik? – Minden kérdésedre válaszolunk, Garviel. Ezért is szerettük volna, ha eljössz! – És azért, mert szeretnénk, ha csatlakoznál hozzánk – tette hozzá Aximand. – Ha esetleg úgy döntenél, hogy mégsem, természetesen azt is tiszteletben tartjuk. Mindössze annyit kérünk, hogy e falakon kívül senkinek ne beszélj arról, kit láttál, és mit tapasztaltál itt! – Különben? – kérdezte óvatosan Loken. – Ez nem fenyegetés, és nem is feltétele, hogy elmehess – rázta meg a fejét Kis Hórusz. – Csupán egy kérés. Nyilván te is megérted, hogy szeretnénk mindezt titokban tartani. – Azt is rég tudjuk, hogy nem különösebben szívleled a páholyokat – tette hozzá Torgaddon. – Én valószínűleg sarkosabban fogalmaztam volna – húzta el a száját Loken. – Megértjük és tiszteletben tartjuk a véleményed – bólintott Targost. – Hidd el, nem te vagy az egyetlen astartes, aki így érez. Ezért is nem próbáltunk meg soha magunk közé invitálni. – Mi változott meg, hogy most mégis itt vagyok? – Te – tárta szét a kezét Aximand. – Most már nemcsak századparancsnok vagy, hanem a Mournival tagja is. És különben is, tudomást szereztél a páholy létéről. – Jubal medálja... – Jubal medálja – bólintott Kis Hórusz. – Az ő halála szörnyű tragédia volt, amit mind meggyászoltunk, de az, ami vele történt, téged mindannyiunknál nagyobb mértékben érintett. Láttuk, hogy hajszolod magad és az embereidet, hogyan próbálod felkészíteni őket és önmagadat, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többet. Láttuk, hogy magadat hibáztatod. Aztán előkerült a medál, és attól tartottunk, hogy elkezdesz kérdezősködni a páholyról, s ez az egész hirtelen túl nagy hullámokat vet majd. – Szóval, akkor önmagatok védelmében hívtatok ide? – kérdezte Loken. – Hogy elhallgattassatok? – Garviel! – lépett közelebb Sedirae is. – A Holdfarkasoknak most legkevésbé arra van szükségük, hogy a Mournival egyik tiszteletreméltó kapitánya kezdjen a páholy felfedésén munkálkodni! Az egész Légiónak csak kárára válna. – Tényleg? – Tényleg. Egy hozzád hasonló ember szavára már a Hadúrnak is oda kell figyelnie, és kénytelen lenne tenni valamit. – Márpedig ezt ő is szeretné elkerülni – tette hozzá Torgaddon. – Ő... tud erről? – kérdezte elképedve Loken. – Meglepettnek tűnsz – csóválta meg a fejét Aximand. – Pedig azt kellene furcsállnod, ha a Hadúr nem tudna arról, mi is történik a saját Légiójában. Hát persze, hogy tud róla! Mindig is tudott, és szemet huny fölötte, amíg ügyelünk a titoktartásra. – Nem... ezt nem értem... – Ezért vagy most itt – bólintott Moy. – Azért is emelsz szót ellenünk, mert nem értesz bennünket. De ha már egyszer szembe akarsz velünk helyezkedni, az a legkevesebb, hogy jobban megismerd a tevékenységünket.

– Már így is épp eleget hallottam! – lépett hátra Loken, majd az ajtó felé indult. – Most elmegyek. És ne aggódjatok, senkinek nem szólok egy szót sem! De azt tudnotok kell, hogy csalódtam bennetek! Holnap valaki majd juttassa vissza hozzám a tőrömet! – Kérlek... – kezdte Aximand. – Nem, Hórusz! Titkos találkozók, rejtekhelyek... a titkok az igazság ellenségei! Így tanították! S nekünk másunk sincs, mint az igazság! Ti még a kilétetek is elfeditek! Talán szégyellitek, kik vagytok és mit tesztek?! Van is rá okotok, az ördögbe is! Maga a Császár hozott rendeletet a páholyok ellen, mert nem támogatja az efféle szervezeteket! – Mert nem érti őket! – csattant föl Torgaddon. Loken egy pillanat alatt ott termett előtte, úgy sziszegte az arcába: – El sem hiszem, hogy ilyet mondtál! – Pedig ez az igazság! – fújtatott dühösen Torgaddon. – A Császár úgy döntött, hogy ő nem isten. Pedig a közönséges halandókhoz képest akár az is lehetne. Ő... egyedi. Páratlan. Ugyan kit hívhat testvérének? Senkit! Még az áldott primarchák is csupán a gyermekei! A Császár mérhetetlenül bölcs, mi pedig szeretjük, tiszteljük, és ha kell, a halál torkába is követjük, de... ő érti, mit jelent a testvériség. Mi pedig épp ezért járunk ide. Loken lesütötte a szemét, mert nem állta Torgaddon pillantását. A többiek lassan körülvették őket. – Harcosok vagyunk – mondta Targost. – Ez létünk célja és értelme. Kötelesség és harc. Harc és kötelesség. Ezért hoztak bennünket létre. Csak ezt ismerjük. A testvériség az egyetlen kötelék, amit nem szabályoz a kötelesség. – Ezért jött létre a páholy – folytatta Sedirae. – Ez egy hely, ahol szabadon találkozhatunk és beszélhetünk. Ahol nem köt bennünket a sereg hierarchiája. S egyetlen feltétele van csupán, hogy valaki közénk tartozhasson: harcosnak kell lennie. – Ezen a helyen – fűzte tovább a mondandóját Targost – bármilyen rangú testvérek találkozhatnak, nyíltan beszélhetnek a gondjaikról, kétségeikről, elképzeléseikről, álmaikról, anélkül hogy egy feljebbvalójuk retorziójától kellene tartaniuk. A szabad szellem menedéke ez a hely. – Nézz csak körül! – invitálta Aximand Lokent. – Nézd meg ezeket az arcokat, testvér! Akad köztük kapitány, őrmester és sorkatona is. Hol máshol találkozhatnának ezek a harcosok egyenlő félként? Mikor belépünk ide, a küszöb túloldalán hagyjuk a rangot, s idebent egy újonc is egyenlő félként beszélhet egy rangidős tiszttel. Idebent a tudást és a tapasztalatot rangtól függetlenül adjuk tovább, ötleteket vitatunk meg, s lassan mind rájövünk, hogy nem is különbözünk olyan nagyon. Serghart is csupán azért neveztük ki a páholy vezetőjének, hogy valaki gondoskodjon a rendről. – Kis Hórusznak igaza van – bólintott Targost. – Tudod–e, milyen régi ez a csoport, Garviel? – Évtizedek... Sokkal öregebb. A Légió alapítása óta létezik, úgyhogy több ezer éves. Mi több, a gyökerei az Egyesítő Háborúk előtti időkig nyúlnak vissza. És ez nem egy vallásos szervezet vagy okkult szekta. Csupán harcosok testvérisége. Vannak Légiók, ahol nem dívik ez a szokás, másoknál igen. A Holdfarkasok közt mindig is volt páholy. Erőt ad nekünk. – Hogyan? – kérdezte Loken. – Úgy, hogy összeköti a harcosokat, akiket máskülönben elválaszt a rang és a pozíció. Olyanokat hoz közel egymáshoz, akik máskülönben még egymás nevét sem ismernék. A Légió hierarchikus rendszer, formális kötelékekkel, s a lojalitás lentről fölfelé, több különböző szinten érvényesül. Lojális vagy a szakaszodhoz, a századodhoz, a Légiódhoz. A páholy megerősíti a lojalitást a szakaszok és századok között is. Egyenlő felek egymás iránti elkötelezettsége. Olyan ez, mint valami titkos fegyver, ami a Holdfarkasok igazi ereje. – Lándzsákat viszel a csatába – mondta csöndesen Torgaddon. – Felnyalábolod őket, mert úgy könnyebb cipelni. De ha össze is kötöd őket, mindjárt könnyebb dolgod van.

– Gyenge metafora volt, de... értem a lényeget – bólintott Loken. – Én is hadd mondjak valamit! – állt a kapitány elé Kalus Ekaddon. – Te meg én soha nem állhattuk egymást, Loken. – Hát nem igazán... – Harctéri rivalizáció. Elismerem. A fővárosért vívott csata után pedig egyenesen utáltalak. Így hát, bár ugyanazt a Légiót szolgáltuk, ugyanazokat az elveket követtük, mégis súrlódás volt közöttünk. Versengés. Igazam van? – Úgy gondolom... – Soha nem beszéltünk kötetlenül. Nem találkoztunk, nem vegyültünk. De itt, most, ezen az órán, ebben a teremben, a barátaim körében azt láttam, hogy kiálltál az elveidért, és ez olyasmi, amit becsülök. Bárhogy dönts is ma éjjel, holnap már más szemmel nézek rád, Loken. Többé már nem haragszom rád, és nem gondolok keserűséggel a fővárosban történtekre, mert valamelyest megismertelek. Láttam az embert a vért és a sisak mögött. Felnevetett, majd legyintett. – Durva hasonlat volt, de én magam is durva ember vagyok. Mégis... kimondtam, amit gondolok... Látod, ezt teszi a páholy! Kezet nyújtott Lokennek, amit a kapitány némi habozás után el is fogadott. – Ez már valami! – bólintott Ekaddon. – És most menj, ha menni akarsz! Mi még beszélgetni és inni szeretnénk. – Vagy inkább maradnál? – kérdezte Torgaddon. – Talán... egy kicsit – bólintott Loken. A találkozó két órán át tartott. Torgaddon hozott bort, Sedirae némi húst és kenyeret a zászlóshajó élelmiszerraktárából. S bármennyire is figyelt Loken, démoni rituálénak és obszcén praktikáknak nyomát sem látta. A testvérek kis csoportokban beszélgettek, majd meghallgatták Aximandot, aki egy olyan, idegenek ellen vívott háborúról mesélt, amiben részt vett. A tapasztalatait szerette volna megosztani a testvérekkel, remélve, hogy azok, akik Torgaddonnal tartanak a felszínre, hasznát látják. Aztán Torgaddon mesélt vicceket, bár a legtöbb elég pocsék volt. Épp egy különösen pikáns tréfa kellős közepén járt, mikor Aximand odatelepedett Loken mellé. – Szerinted a Mournival ötlete honnan származik? – kérdezte halkan. – A... páholytól? – Igen – bólintott Kis Hórusz. – A Mournivalnak nincs semmiféle legitim hatalma. Informális szervezet csupán, a Hadúr mégis hallgat rá. Eredetileg a páholy látható kivetülésének indult, bár ez a kötelék már rég a múlté. De ami közös bennük... hogy egyik sem hivatalos, de mindkettő hatása át–meg átszövi az életünket. És, reményeim szerint, jobbá is teszi azt. – Egész másmilyennek képzeltem – ismerte be Loken. – Valami... gonosz dolognak. – Tudom. Ez is része a nyílt, gerinces és formakövető magatartásodnak, Garviel. Ezért is szeretünk, és a páholy is ezért szeretné, ha a tagja lennél. – Itt is van eskütétel meg mindaz a rituális körítés, mint a Moumival beavatásánál? – Nem! – nevetett föl Aximand. – Ha úgy döntesz, csatlakozol, csatlakoztál. Szabályból sincs sok, és azok is egyszerűek. Arról, ami ezek között a falak közt elhangzik, senki kívülállónak nem beszélünk. Erre elsősorban az alacsonyabb rangú testvérek miatt van szükség, akiknek tudniuk kell, hogy nyíltan beszélhetnek, anélkül hogy attól kellene tartaniuk, ez valahogy visszaszáll a fejükre. Hallanod kellene, egyik–másik miket mond! – Talán... szeretném is hallani. – Jó. Kapsz egy medált, de ez is csak egy apróság. És ha valaki a páholy felől kérdez, a válasz az, hogy meg nem mondhatom. Más szabály... más igazán nincs is. – Rosszul ítéltem meg ezt az egészet – mondta Loken. – A lehető

legrosszabbat feltételeztem róla. – Értem én. Főleg azok után, ami szegény Juballal történt. – Én... én lépek Jubal helyére? – Ez nem így működik, és... nem, nem Jubal helyére kerülsz. Ő valamikor valóban tag volt, de már évek óta nem látogatta a páholy gyűléseit. Ezért is feledkeztünk meg a medáljáról. És hidd el, fogalmunk sem volt, mi játszódik le a fejében. Ha eljött volna közénk, és beszél róla, talán elejét vehettük volna a rémségeknek, amik a hegyek közt estek meg. – De... azt mondtad, hogy valaki helyére lépek. – Igen. Udon helyére. – Udon... Udon is a páholy tagja volt? – Régről – bólintott Aximand. – Nagyon fáj az elvesztése. És ha már itt tartunk, kérlek, ne haragudj Vipusra! Loken a lángoló hordóhoz sétált, és letelepedett Nero Vipus mellé. A sárga lángok szikrákat szórva küzdöttek a sötétséggel, s rajzoltak bizarr árnyakat a falakra. A Tízes első tisztje szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, s új, gépi kezét piszkálta. – Nero? – Garviel... Húztam ettől a találkozástól a nyakam. – Miért? – Mert te... mert már rég kifejtetted, hogy a tisztjeid között senki nem lehet... – Még nem régóta vagyok itt, még nem minden szabályt ismerek, így kérlek, javíts ki, ha tévedek, de... a páholy nem a szabad szólás színtere? Nero elmosolyodott és biccentett. – Én már rég a páholy tagja voltam, mielőtt a te alakulatodba kerültem volna, Garvi. S bár tiszteletben tartottam a parancsod, de a testvéreimet nem hagyhattam el. Titkolóznom kellett. Néha már azon a ponton voltam, hogy megkérlek, te is csatlakozz, de... mindig meggondoltam magam. Tudtam, ha kiderül, hogy a páholy tagja vagyok, meggyűlölsz érte. – Te vagy a legjobb barátom! Nincs olyan, amiért meg– gyűlölnélek. – De... amikor megtaláltad Jubal medálját, nem hagytad annyiban a dolgot. – Te pedig csak annyit válaszoltál, hogy meg nem mondhatod. Úgy beszéltél, mint egy igazi páholytag. Nero elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. – Ha már itt tartunk – tette hozzá Loken –, te vitted el a medált? – Nem én. Elmondtam Aximand kapitánynak, hogy téged mennyire foglalkoztat ez a dolog, de nem... nem vittem el a medált. Mikor a gyűlés véget ért, Loken a hajó hasi részén futó széles szervizalagutak egyikén át távozott. A régi, rozsdás csövekből szivárgó víz szivárványosan csillogó, olajos tócsákba gyűlt a padlón. Torgaddon öles léptekkel sietett utána. – Szóval? – Meglepett, hogy te is tag vagy. – Engem meg az, karótnyelt–kapitány, hogy téged is itt látlak! – vágott vissza Tarik. Azzal nekifutott, felugrott, és a tenyerét a plafonon futó csövekhez érintette. Hangos csobbanással érkezett vissza. Loken felnevetett, aztán ő maga is felugrott – magasabbra, mint Torgaddon. A csövek fémes visszhangja az egész alagutat betöltötte. – A gépház alatt kétszer ilyen magasan vannak a csövek, de azokat is elérem! – dicsekedett Tarik vigyorogva. – Hazug! – Be tudom bizonyítani! – Majd meglátjuk! Egy darabig csöndben sétáltak, aztán Torgaddon hamisan és hangosan kezdte fütyülni a Légió indulóját. – Szóval... mit mondasz? – kérdezte végül.

– Miről? – Hát erről az egészről! – Téves elképzeléseim voltak, de most már jobban értem, miről is szólnak a gyűléseitek. – És? – Csak egy dolog aggaszt – állt meg hirtelen Loken. – Rejtőzködtök és titkolóztok. Kifejezetten jók vagytok benne. Nekem viszont van ezzel egy kis problémám. – Éspedig? – Ha valaki ennyire belejön a fal mellett járásba, egy nap talán azon kapja magát, hogy mindenféle nemszeretem titkokat őriz. Torgaddon igyekezett komoly arcot vágni, de végül csak kirobbant belőle a nevetés. – Ne haragudj, nem tehetek róla, de... megáll az eszem a gerincességed láttán! Loken is elmosolyodott, de a hangja hűvös maradt. – Egyfolytában ezt mondogatjátok, de... én komolyan gondolom. A páholy hozzászokott a rejtőzködéshez és a titkok őrzéséhez. Képzeld csak el, mi mindent rejtegethetne, ha úgy akarná! – A gyomorbajos vonalasságod titkát például? – vigyorgott tele szájjal Tarik. – Bár azt hiszem, ez már nem titok, lévén, hogy mindenki tud róla. Aztán, szinte félve tette föl a kérdést: – Szóval... eljössz máskor is? – Meg nem mondhatom... HAT Választott eszköz Egyedi képek A Császár vigyáz ránk A Holdfarkasok négy százada ért földet a tisztáson, s a megarachnidák rohama pillanatok alatt megtört. Azok, amelyek nem pusztultak el a robbanógolyók záporában, fejvesztve menekültek vissza a fűrengetegbe. Sűrű, fekete füstfelleg ülte meg a tájat, sötét szemfedőt borítva a mozdulatlanul heverő testekre – astartesekre és idegenekre egyaránt. – Torgaddon kapitány – mutatkozott be a Holdfarkasok parancsnoka, és a sas jelét rajzolta a levegőbe. – Tarvitz kapitány! – felelte a másik. – Köszönjük, hogy közbeavatkoztak! – Enyém a megtiszteltetés! – mosolyodott el Tarik, majd a fejével a füstölgő romok felé bökött. – Tényleg hat emberrel rohamozta meg? – Adott körülmények között nem nagyon volt más választásunk. Közben Bulle kiszabadította Luciust a megszilárdult idegen nyálkából. – Minden rendben? – kérdezte Torgaddon. Lucius mogorván bólintott, majd odébb vonult, és elkezdte letisztogatni a vértjét. Torgaddon egy pillanatig szótlanul méregette, aztán visszafordult a másik tiszthez. – Hányan jöttek, kapitány? – kérdezte Tarvitz. Négy század... egy pillanat! Azzal bekapcsolta a sisakrádióját. – Második Század, hozzám igazodj! Luc, biztosítsátok a tisztást! Szükség lehet a nehéztüzérségre is. Serghar, tiétek a balszárny! Verulam... jó, várok... tiétek a jobbszárny! Az éterben sorra futottak be a jelentések. – Ki itt a parancsnok? – szólalt meg a háta mögött valaki. – Én vagyok – fordult meg Torgaddon. A Császár tucatnyi Gyermekétől körülvéve Lord Eidolon vonult feléje büszkén fölszegett fejjel.

– Eidolon vagyok! – állt meg a Holdfarkas előtt. – Torgaddon! – Jelen körülmények között elnézem magának, hogy nem hajol meg előttem. – Én viszont nem tudok olyan körülményt elképzelni, hogy meghajoljak maga előtt – vonta meg a vállát Torgaddon. Eidolon harcosai a pengéik után kaptak. – Mit mondtál?! – csikorogta az egyikük. – Hogy le kellene tennetek a békanyúzóitokat, mielőtt valakinek még baja esik. Eidolon felemelte a kezét, mire a testőrei a tokjukba csúsztatták a fegyvereiket. – Mivel valóban nehéz helyzetbe kerültünk, értékelem, hogy a segítségünkre siettek. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Holdfarkasokból hiányzik a jó modor... és még annyi minden más is. Úgyhogy tegyünk úgy, mintha ez a megjegyzése soha el sem hangzott volna, Torgaddon! – Torgaddon kapitány! És ha netalán megbántottam volna a megjegyzésemmel, biztosíthatom, hogy szándékos volt. – Kihívom! – mordult föl Eidolon. – Itt és most, szemtől szembe! Azzal levette a sisakját, arra kényszerítve genetikailag tökéletesített testét, hogy megbirkózzon a mérgező légkör és a radioaktív szél jelentette kihívással. Torgaddon ugyanezt tette, s egy percig csak álltak ott, némán, farkasszemet nézve. Tarvitz hitetlenkedve figyelte őket. Még soha senkit nem látott, aki szembe mert volna szegülni Eidolonnal. A Császár Gyermekeinek parancsnoka valamivel magasabb volt. Torgaddon pedig sokkal magabiztosabb. – Mit szeretne, hogyan intézzük ezt, Eidolon? – kérdezte a Holdfarkas kapitány. – Dugjam föl a seggébe a fejét? – Maga senkiházi söpredék! – sziszegte Eidolon. – Ennél azért egy kicsit többet vártam magától – csóválta meg a fejét Torgaddon. – De valóban senkiházinak születtem, és erre büszke is vagyok. Aztán a csillagos égre mutatott. – Látja azokat? – Csillagok – mondta megvetően Eidolon. – És? – A lényeg, hogy én vagyok a Holdfarkasok előőrsének parancsnoka. Azért jöttünk, hogy megmentsük a szaros kis életüket. Tesszük mindezt a Hadúr parancsára, aki ott van, odafönt, a maga csillagai között, és jelen pillanatban épp azt gondolja, hogy micsoda egy kretén ez az Eidolon! És mikor következőleg találkozik Fulgrimmel, ezt neki is el fogja mesélni... – Ne merészelje egy primarcha nevét ilyen közönséges módon a szájára venni! – csattant föl Eidolon. – Hórusz majd... – Már megint! – forgatta a szemét Torgaddon, majd két kézzel taszította mellbe a Császár Gyermekeinek parancsnokát. – Ő a Hadúr! A Hadúr! Egyben a maga Hadura is! Úgyhogy mutasson már egy kis tiszteletet! – Én... természetesen tisztelem a Hadurat – mondta Eidolon zavartan. – Tényleg?! Tényleg, Eidolon?! Az jó, mert most én vagyok ő! Én vagyok az ő választott eszköze, aki végrehajtja az akaratát! Úgyhogy úgy beszéljen velem, mintha magával a Hadúrral beszélne, és megadja a kellő tiszteletet! Hórusz Hadúr egyébként is úgy gondolja, hogy maga szépen elbalfaszkodta idelent ezt a kis mentőakciót! Hány csatatestvért hozott magával? Egy századot? És hányan maradtak? Serghar? Hányan vannak? – Harminckilencen vannak életben – jött Targost válasza. – De a hullahalmok alatt lehet, hogy találunk még néhány sebesültet. – Harminckilenc életben maradt testvér! – csattant föl Torgaddon. – Annyira szomjazta a dicsőséget, hogy elpazarolt egy fél századot! Ha én lennék Fulgrim primarcha, karóra tűzetném a fejét! Lehet, hogy a Hadúr végül így is dönt. Megértette, Lord Eidolon?!

– Igen... – bólintott Eidolon lassan. – Megértettem. – Talán szeretne csatlakozni az életben maradt harcosaihoz? Most, hogy az ellenség bármikor visszatérhet? Eidolon gyűlölködve mérte végig Torgaddont, majd visszavette a sisakját. – Ezt a sértést nem felejtem el, kapitány! – Akkor már megérte eddig eljönnöm! – bólintott Tarik, és ő is felcsatolta a sisakját. Eidolon elviharzott, s összeparancsolta az életben maradt katonáit. Torgaddon, ahogy megfordult, Tarvitz kapitánnyal találta szemben magát. – Mi jár a fejében, Tarvitz? „Már nagyon régóta szerettem volna én is így beolvasni neki!” Szíve szerint ezt mondta volna, de hangosan csak annyit kérdezett, miben lehetnek a Holdfarkasok segítségére. – Szedje össze a szakaszát, és álljanak készenlétben! Mikor a szarvihar újra lecsap, szeretném tudni, hogy maguk is ott harcolnak az oldalunkon! Tarvitz a sas jelét vetette magára, majd elmosolyodott. – Számíthatnak ránk! Egyébként... honnan tudták, hogy hol kell leszállniuk? – Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol csillapodott a vihar. Tarvitz felsegítette Luciust a földről, aki még mindig a vértezetét tisztogatta. – Micsoda aljas alak ez a Torgaddon! – morogta Lucius, aki szintén végighallgatta a két főtiszt közti szóváltást. – Nekem szimpatikus. – Az, ahogy a parancsnokunkról beszélt?! Ez egy veszett kutya! – Én szeretem a kutyákat – vonta meg a vállát Tarvitz. – Azt hiszem, megölöm a pimaszságáért! – Ne tedd! Nem lenne bölcs dolog, és esetleg bántanom kellene téged. Lucius úgy nevetett, mintha Tarvitz valami vicceset mondott volna. – Komolyan mondom! De Lucius csak még jobban nevetett. Kicsit több mint egy órába telt, mire összeszedték az embereiket, és Torgaddon – a magával hozott asztropata segítségével – kapcsolatba lépett a flottával. Időközben ismét feltámadt a pajzsvihar, s újult erővel zúdította haragját a fűrengetegre, de a tisztás fölött csodálatosképp tiszta maradt az ég. Miközben az embereit sorakoztatta föl, Tarvitz fél szemmel a főtiszteket figyelte, és látta, hogy Torgaddon és a többi Holdfarkas kapitány milyen dühösen vitatkozik Eidolonnal és Anteusszal. Úgy tűnt, erősen különbözik a véleményük arról, mit is kellene a következő órák során tenni. Egy idő után Torgaddon egyszerűen faképnél hagyta őket. Valószínűleg megpróbálta elkerülni, hogy a vita hevében olyasmit mondjon, amivel ismét felbőszíti Eidolont. A Holdfarkas kapitány körbejárt, néha megállt, és váltott pár szót egyik– másik emberével, majd végül Tarvitzhoz ért. – Maga becsületes alaknak tűnik, kapitány – mondta. – Hogy bírja elviselni ezt a Lord Eidolont? – Kötelességem elviselni őt. Ő a parancsnokom, így ez is a szolgálat része. Kiváló katona, az eredményei magukért beszélnek. – Hát az biztos, hogy ez a gyenge próbálkozás nem kerül be a sikeres küldetései sorába. Mondja csak, kapitány, egyetértett a parancsnokkal a mentőakció tervét illetően? – Nem nyilvánítottam véleményt, uram. Engedelmeskedtem. Ő a parancsnokom. – Tudom – sóhajtott föl Torgaddon. – Akkor... csak kettőnk között szólva... mint testvér a testvérnek, nekem elmondhatja... egyetértett a döntésével? – Én tényleg... – Ugyan, ne csinálja már! Megmentettem az életét! Legalább egyszer

válaszoljon őszintén, és akkor azt mondom, hogy kvittek vagyunk! Tarvitz egy pillanatig habozott, aztán bólintott. – Egy kicsit... elővigyázatlannak tartottam. És inkább az ambíció hajtotta a döntését, mint a mi biztonságunk vagy a Vérangyalok élete fölött érzett aggodalma. – Köszönöm az őszinteségét, kapitány! – Beszélhetek még egy kicsit... őszintén? – Természetesen. – Csodálom önt, uram! Bátor és szókimondó. De kérem, ne feledje, hogy mi a Császár Gyermekei vagyunk, s mint ilyenek, szerfölött büszkék! Nem szeretjük, ha kioktatnak bennünket, és nem állhatjuk mások lekicsinylő megjegyzéseit. Még akkor sem, ha az megbecsült csatatestvérek szájából hangzik el. – Mikor azt mondja, bennünket, úgy érti, Eidolont... – Nem. Úgy értem, hogy bennünket. – Nagyon diplomatikus – biccentett Torgaddon. – A Hadjárat kezdetén a Császár Gyermekei egy darabig vállvetve harcoltak a Holdfarkasokkal. Még mielőtt a létszámuk elégségesnek bizonyult, hogy önállóan is tevékenykedhessenek. – Emlékszem rá, uram. Bár akkor én még csak egyszerű gyalogos voltam. – Akkor nyilván arra is emlékszik, milyen megbecsüléssel kezelték a Holdfarkasok a Császár Gyermekeit. Akkortájt még én is fiatal tisztes voltam, de tisztán emlékszem, mikor Hórusz azt mondta... azt mondta, hogy a Császár Gyermekei az Adeptus Astartes szellemiségének élő megtestesítői. A két Légió primarcháinak egyébként is igen jó a kapcsolata. S annak ellenére, hogy a Holdfarkasok gyakorlatilag már minden Légióval harcoltak együtt, mégis az önökét tartják a legjobbnak, amivel valaha is volt szerencséjük egy oldalon küzdeni. – Örülök, hogy ezt mondja, uram. – De... hogy lehet, hogy ennyire megváltoztak időközben? A vezérkarban csak olyanok ülnek, mint ez az Eidolon? Micsoda arrogáns egy alak! És milyen felsőbbrendűnek hiszi magát! – A mi szellemiségünk nem a felsőbbrendűséget hirdeti, kapitány – rázta meg a fejét Tarvitz. – Hanem a tökéletességet. De a kettőt gyakran összekeverik. Mi a Császár példáját követjük, hozzá akarunk hasonlítani, de ebbéli törekvésünk miatt sokan távolságtartónak és dölyfösnek tartanak bennünket. – És arra gondolt–e már – kérdezte Torgaddon hogy bár igen dicséretes arra törekedni, hogy a Császárra hasonlítsunk, az egyetlen dolog, amit közben minden erőnkkel el kell kerülnünk, az épp a felsőbbségtudat? Ő a Császár! Egyedülálló. Próbáljanak meg hát olyanok lenni, mint ő, de ne az ő szintjén! Mert oda aztán tényleg senki nem tartozik rajta kívül. Olyan, mint ő, nincs még egy. – A Légióm tisztában van ezzel – bólintott Tarvitz. – Ennek ellenére a viselkedésünk gyakran félreérthető a kívülállók számára. – A kevélység nem erény – csóválta meg a fejét a Holdfarkas. – Ahogy az arroganciában vagy a túlzott magabiztosságban sincs semmi tiszteletreméltó. – Lord Eidolon is jól tudja ezt. – Akkor igazán nagy kár, hogy nem adja jelét. A halálba küldte magukat, és még csak bocsánatot sem fog kérni érte. – Biztosra veszem, hogy a parancsnok megfelelő módon fogja kifejezni háláját és nagyrabecsülését azért, hogy közbeléptek, és kimenekítettek bennünket a... – Nem kell a hálája! – mordult föl Torgaddon. – Bajbajutott testvéreknek jöttünk segíteni. Ennyi, és nem több. De ahhoz, hogy erre engedélyt kapjak, még a Hadúrral is szembe kellett mennem. Ő úgy gondolta, hogy ez egy ismeretlen hely, ismeretlen ellenséggel. Őrültség még több embert küldeni erre a mészárszékre. Úgy, mint Eidolon. Aki – gondolom – a becsület és a büszkeség nevében tette ezt.

– Hogy sikerült meggyőznie a Hadurat? – Nekem sehogy. Maguknak sikerült. A vihar hirtelen elült ezen a helyen, és így tudtuk fogni a rádióadásukat. Hírt adtak arról, hogy élnek, s a Hadúr ekkor döntött úgy, hogy a csapásmérő alakulatot küldi le magukért. Felnézett a távoli, elmosódott csillagokra, és megcsóválta a fejét. – A vihar a leghatékonyabb fegyverük. Ha térdre akarjuk kényszeríteni ezt a világot, módot kell találnunk, hogy elvegyük tőlük az időjárás feletti uralmat. Eidolon azt mondta, hogy ehhez a fák jelentik a kulcsot. Szerinte ezek funkcionálnak generátorként, amivel a rovarlények felerősítik a vihart. Azt is mondta, hogy amikor felrobbantott néhány fát, ez a tisztás mindjárt kikerült a viharzónából. – Ezt mondta Lord Eidolon? – kérdezte Tarvitz halkan. – Eddig ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit tőle hallottam. Azt mondta, hogy robbanótölteteket rakott a fákra, s amint aktiválta őket, a vihar is lecsillapodott. Nem mondom, érdekes teória. A Hadúr azt akarja, hogy ezt a viharmentes területet arra használjuk, hogy mindenkit evakuáljunk, de Eidolon egyfolytában azt hajtogatja, hogy keresnünk kell még fákat, mert azokat elpusztítva lyukat üthetünk az ellenség védelmén. Maga mit gondol, kapitány? – Én úgy gondolom, hogy Lord Eidolon... bölcsen szólt. Bulle, aki alig pár lépésre állt tőlük, és eddig mindent hallott a beszélgetésből, nem tudta tovább türtőztetni magát. – Engedélyt kérek szólni, uram! – Ne most, Bulle! – reccsent rá Tarvitz. – De uram, én... – Hallottad a kapitányt! – sétált oda hozzájuk Lucius is. – Mi a neve, katona? – kérdezte Torgaddon. – Bulle, uram. – Mit akar mondani? – Nem fontos! – horkant föl Lucius. – Bulle testvér nem tudja, hol a helye, és olyan dolgokba akar beleszólni, amik nem rá tartoznak! – Maga Lucius, ugye? – kérdezte Torgaddon. – Lucius kapitány! – Ha jól emlékszem, Bulle volt azon kevesek egyike, aki ott állt maga fölött, kapitány, és védte az életét. – Valóban így volt, és ezért köszönet jár neki. – Akkor talán azt is elnézhetné neki, hogy ez egyszer elmondja a saját véleményét. – Ez viszont nem lenne helyénvaló – rázta meg a fejét Lucius. – Akkor megmondom, hogy mi helyénvaló. A csapásmérő alakulat parancsnokaként jelenleg én vagyok itt a rangidős, úgyhogy én döntök afelől, hogy ki beszélhet, és ki nem. Hallgatom, Bulle! A harcos kényelmetlenül pislogott Tarvitz és Lucius felé. – Parancsot adtam, katona! – Uram, nem Lord Eidolon pusztította el a fákat. Tarvitz kapitányé az érdem. Ő ragaszkodott hozzá, ami után Lord Eidolon megbüntette. Azt mondta, hogy feleslegesen pazarolta el a robbanószert. – Igaz ez? – fordult Torgaddon Tarvitzhez. – Igen. – Miért pusztította el a fákat, kapitány? Mert nem hagyhattam, hogy halott testvéreink tetemén idegenek lakmározzanak, és a fák tetején tegyék közszemlére a holttestüket, mint valami trófeát. – És hagyta volna, hogy Eidolon arassa le maga helyett a dicsőséget? Mindazok után, amit tett? – Ő a parancsnokom. – Köszönöm! – biccentett Tarik Bulle felé, majd mosolyogva Luciushoz fordult. – Ha ennek a harcosnak bármiféle hátránya származik amiatt, hogy őszintén beszélt, oda fogok hatni, hogy magát fosszák meg a rangjától, Lucius

kapitány. Ha kell, a Hadúrig elmegyek. Aztán ismét Tarvitzhoz intézte a szavait. – Most, hogy tudom, a maga ötlete volt, már nem is tűnik olyan ostobaságnak. Tisztában vagyok vele, hogy a végeredmény szempontjából ennek semmi jelentősége nincs, de nekem mégis számít. Úgy nézem, Eidolon parancsnoknak is csak ahhoz van érzéke, hogy mások jó ötleteit felismerje. Úgyhogy... menjünk, és robbantsunk föl még egypár fát, Tarvitz kapitány! Majd maga megmutatja, hogyan kell. Ahogy Torgaddon visszatért a saját csapataihoz, Lucius és Tarvitz egy darabig szótlanul méregette egymást. Aztán Lucius megfordult, és elsétált. Az astartesek elhagyták a tisztást, s visszatértek a fűrengetegbe – és a pajzsvihar karmai közé. Torgaddon terminátorai alkották az elővédet, s az ember–tankok Trice Rokus vezetésével széles ösvényt vágtak az energiapengéikkel. Húsz kilométert nyomultak előre, s ez alatt kétszer is megarachnidák ütöttek rajtuk. A négyszáznál is több űrgárdista azonban gond nélkül visszaverte a rohamaikat. A talaj is változni kezdett. Hamarosan elérték a hatalmas fennsík szélét, ahonnan már lankás domboldalak vezettek lefelé. A fűtenger is ritkulni kezdett, s a vörös föld puha, sáros talajnak adta át a helyét. Odalent, a völgy mélyén ezerszám álltak a kúpszerű, tíz méter magas építmények. Ugyanaz a szürkésfehér, kőkemény anyag alkotta őket, mint a korábban látott gombaszerű, tüskés fákat, s úgy borították be az egész vidéket, mint a rákos fekély. Sekély tavak szabdalta táj volt ez. A víz narancssárga volt az oldott vastól, a felszínén a villámlások visszfénye tükröződött. A tavak és pocsolyák fölött szürke bogarak serege körözött, s rebbent szét időről időre a rájuk vadászó, denevérszerű rovarok közeledtekor. A lejtő alján apró ligetet alkotva hat faóriás állt, vaskos tüskéiken páncéldarabokat zörgetett a szél. Szárnyas bestiák nem voltak a közelben, bár a láthatár peremén néhány árulkodó folt keringett a levegőben. – Kerüljük a feltűnést! – adta ki a parancsot Torgaddon, majd jelezte Moynak, hogy elkezdhetik összegyűjteni a robbanótölteteket. – Ahogy megvagytok vele, keresd meg Tarvitz kapitányt! Majd ő megmutatja, hová kell elhelyezni őket. A leszállóegységek indulását követő három órát Loken a stratégiumban töltötte, s ő is örvendezett, mikor Torgaddon üzenete megérkezett, hogy épségben földet értek, biztosították a területet, és megtalálták Lord Eidolon alakulatának maradékát. Aztán a hangulat egyre feszültebb lett. Várták, hogy dönt Torgaddon, de közben az előrelátó Abaddon már kiadta a parancsot a Viharmadarak felkészítésére. Ha sebtében kell a csatatestvéreket evakuálniuk, akkor is bármikor felszállhatnak a csapatszállítók. Aximand nyugtalanul járkált föl–alá, a Hadúr pedig Maloghursttel vonult vissza a lakosztályába. Loken egy darabig még maradt. A stratégium korlátjára dőlve figyelte a hídon tüsténkedő szenátorokat és tiszteket, miközben Tybalt Marr–ral beszélgetett a lehetséges taktikai lépésekről. Marr és Moy mindketten Hórusz fiai voltak, s úgy hasonlítottak egymásra, mint az egypetéjű ikrek. A becenevük Egyik és Másik volt, jelezve, hogy nem csupán a külsejük miatt téveszthetek össze. Egymás mondatait fejezték be, egy kerékre járt az agyuk, s nem csupán kiválóan tudtak együttműködni, de mintha előre tudták volna, hogy a másik mit fog tenni. Mindketten remek katonák voltak, annyi győzelemmel a hátuk mögött, amire bármelyik kapitány büszke lehetett volna – bár soha nem arattak olyan nagy és véres diadalt, mint Sedirae vagy Abaddon. Precízek voltak, hatékonyak és ügyesek, nem csupán az astartesek, de a

Holdfarkasok mércéjével Miközben beszélgettek, szinte mindig együtt sorshúzás és a véletlen

mérve is. Loken úgy érezte, Marr féltékeny Moyra, akivel teljesítettek szolgálatot, de nem tehetett semmit, a most csak egyiküket engedte a frontra.

Aztán egy idő után Qruze is csatlakozott hozzájuk. Iacton Qruze élő anakronizmus volt, ősöreg, fárasztó, s már az alapítás óta a Légió kapitánya. Egy másik kor szülötte volt, az Egyesítő Háborúké, s mint ilyen, egyre kevesebb köze volt a modem hadviseléshez. Mióta Hóruszt Hadúrrá nevezte ki a Császár, a makacs és rigolyás Qruze szerepe még tovább csökkent a seregben, s lassan már csak annak volt élő példája, mennyit változtak az astartesek a Légió alapítása óta. – Testvérek! – köszöntötte őket, de a sas jele helyett a régi tisztelgést használta, s az ökölbe zárt jobbját érintette a mellvértjéhez. Hosszúkás, kor szabdalta arca volt, napcserzette bőre és őszbe forduló kecskeszakálla. Halkan beszélt, abban bízva, hogy akkor mások majd jobban odafigyelnek rá. De az astartesek nem a halk beszéde miatt nevezték Motyogónak. Qruze már nem volt olyan éles elméjű, mint régen, s a tanácsai és megjegyzései is egyre haszontalanabbak és megfáradtabbak lettek. A beceneve is arra utalt, hogy legfeljebb fél füllel érdemes odafigyelni arra, amit mond. Qruze úgy tekintett magára, mint a Légió bölcs apafigurájára, de senkinek nem volt szíve felvilágosítani a tévedéséről. Több próbálkozás is volt már rá, hogy eltávolítsák a vezérkarból – legalább annyi, mint ahány alkalommal Qruze megpróbálta megszerezni az Első Kapitány posztját. A szolgálati idejét elnézve ez már rég ki is járt volna neki. Lokennek az volt az érzése, hogy a Hadúr szánja egy kicsit a vén harcost, és nem tudja rávenni magát, hogy megkérje, vonuljon vissza az aktív szolgálattól. Qruze egy letűnt kor bosszantó relikviája volt, akit ugyanolyan mértékben övezett csodálat, mint kiábrándultság, s aki képtelen volt feldolgozni a tényt, hogy a Légió időközben – és nélküle is – felnőtt. – Holnap ilyenkorra már túl is leszünk az egészen – jelentette ki kategorikusan. – Jegyezzétek meg, amit mondok, fiatal barátaim! Holnap ilyenkorra a parancsnok már ki is adta az utasítást az indulásra. – Tarik jól boldogul, úgyhogy... – kezdte Loken, de Qruze beléfojtotta a szót: – A Torgaddon kölyök szerencsés, de ennyi emberrel nem tudja dűlőre vinni a dolgot. Jegyezzétek meg, amit mondok! Egy nap, és már itt sem vagyunk! – Bárcsak én is odalent lehetnék! – sóhajtott föl Marr. – Ostobaság! – legyintett a vén astartes. – Végül is ez csak egy mentőakció. De azt végképp nem tudom, mi a fenét képzeltek magukról a Császár Gyermekei, mikor csak úgy bemasíroztak ebbe a pöcegödörbe! Talán már meséltem, hogy a régi szép időkben együtt szolgáltam velük. Igazi mintakatonák, és a Holdfarkasoknak bizony volt mit tanulniuk tőlük a tisztességről! A Keleti Határvidéken még le is pipáltak minket... de ez rég történt. – Nyilván így volt – mondta Loken. – De még mennyire, hogy így volt! – értett egyet Qruze, akinek teljesen elkerülte a figyelmét a megjegyzés ironikus felhangja. – Vajon mit képzeltek, mit csinálnak?! – Háborúznak? – kockáztatta meg Loken. – Gúnyolódsz velem, Garviel? – húzta össze a szemét Qruze. – Soha, uram. Soha nem tennék olyat. – Remélem, Torgaddon már megkezdte a csapatok kivonását! – morogta Marr az orra alatt. – Egy darabig még nem –– rázta meg a fejét Qruze, majd megvakarta szürke kecskeszakállát. – Sajnos most mennem kell – mentette ki magát Loken. – Szolgálati ügy. Marr dühös pillantást vetett rá, hogy magára hagyja Qruze–zal, de Loken

csak kacsintott, és már odébb is állt. A stratégiumból kifelé menet még hallotta, ahogy az idős astartes belefog az egyik különösen hosszú és unalmas történetébe. Loken a Tizedik Század körletébe ment, ahol az emberei immáron sokadszor ellenőrizték a páncéljaikat és fegyvereiket. Újoncok és szervitorok jártak körbe, s igazítottak egy kicsit a vértek elemein, ahol esetleg még szükség volt rá. De valójában mindez csak látszatcselekvés volt – az astartesek már hetek óta harckészültségben éltek. A kapitány gyorsan váltott pár szót a tisztjeivel, vázolta nekik a legújabb fejleményeket, majd beszélt egy kicsit azokkal a harcosokkal is, akik az út során lettek teljes jogú csatatestvérek. Ők különösen feszültek voltak. Könnyen meglehet, hogy a 140–20–as jelenti majd számukra a tűzkeresztséget. Hálókamrája magányában Loken különféle meditációs technikákkal próbálkozott, aztán, mikor elunta őket, előszedte a könyvet, amit Sindermanntól kapott kölcsön. A Hadúrtól annyi feladatot kapott, hogy jóval kevesebbet tudott olvasni, mint szeretett volna. Most azonban volt néhány üres órája, így hát felütötte a megsárgult, régi kötetet, és megkereste, hol is tartott. A történetek Ursh Krónikáiban épp olyan véresek és brutálisak voltak, mint ahogy azt Sindermann megígérte. Rég elfeledett városokat fosztottak ki, égettek föl vagy tettek a földdel egyenlővé. Volt, amelyiket atombombával semmisítettek meg. A tengerek vértől vöröslöttek, az égen hamufelhők gomolyogtak, s a táj halottak csontjaitól fehérlett. Milliós seregek meneteltek, s a radioaktív szél zászlók tengerét lobogtatta a fejük fölött. Mikor összecsaptak, véres örvény sejlett föl a krónika minden sorából. Kardok, tüskés sisakok, vad kürtszó, torkolattűz és lángszórók sistergése. S minden oldalon Kalagann, a despota véres tetteit és vérszomjas híveit ünnepelték. Loken a történetek javát még szórakoztatónak is találta. Logikát és realizmust nem is nagyon keresett bennük, s amikor olyan tettekről számoltak be, amiket egyetlen, az Egyesítő Háborúk előtt élt harcos sem lett volna képes végrehajtani, már meg sem lepődött. Ez a technobarbárok kora volt, s annak idején a proto–astarteseket épp ezek legyőzésére hozták létre. Kalagann tábornokait – Lurtoist, Shang Khalt és később Quallodont – olyan szavakkal jellemezték, amelyek jobban illettek volna egy primarchára. Ők hárman egy elképesztő méretű birodalmat foglaltak el Kalagann–nek a Harckor kései szakaszában. Loken átugrott néhány oldalt, s itt már kiviláglott a szövegből, hogy a despota elbukott, s a krónikák Urshért vívott apokaliptikus háborúkról regéltek. A hódítók a villám jelét viselték a páncéljukon, ami a birodalmi sas előtt a Császár seregeinek jelképe volt. Ezek a katonák az Egységet jelképező öklöt érintették a mellkasukhoz, s úgy tisztelegtek, ahogy Qruze még mindig tette. Loken kíváncsi volt, vajon történik–e utalás a Császárra, s hogy vajon felismeri–e bármelyik proto–astartes harcos nevét. Úgy érezte azonban, tartozik annyival Sindermann–nak, hogy elejétől a végéig elolvassa a könyvet, így hát visszalapozott, s ott vette föl a történet fonalát, ahol vagy három oldallal korábban letette. Hamarosan már Shang Khal a Nordafriki Konklávé ellen vívott hadjáratának részleteit böngészte. Shang a csőcselék tömegét gyűjtötte a zászlaja alá Ursh déli kliensállamaiban, s az invázió során ezeket küldte először csatába. A nordafriki technokraták jóval többet őriztek meg a régi tudomány vívmányaiból, mint amivel Ursh rendelkezett, így ezt a háborút mindenekelőtt az irigység és a birtoklási vágy mozgatta. A hadjáratot nyolc epikus csata fémjelezte, s ezek közül is a legnagyobb a

xozeri volt. A Vörös Dinamók harci gépei kilenc napon és éjszakán át bombázták a hidroponikus kerteket, s a sokezer négyzetkilométernyi édenkertet, amit vízzel és tudománnyal hódítottak el a sivatagtól, végül teljesen megsemmisítették. Aztán áttörték a Konklávé külső városait védő falakat és energiapajzsokat, s ekkor indult rohamra a Tupelov Dzsidások üvöltő, vérszomjas áradata, megsemmisítve a fertőzött, haldokló bolygó utolsó élhető zugát is. Loken ismét átugrott egy fél oldalt, ahol a harcosok dicső tetteit és címeit sorolták föl, aztán a szeme megakadt egy furcsa kifejezésen, és innentől kezdve ismét belemerült a szövegbe. A hadjáratnak volt egy kilencedik csatája is, amiről szinte csak mellékesen emlékeztek meg a Krónikák írói. A meghódított népek végső bástyájaként állt még egy erőd, a murengon – avagy erődített szentély –, ahol a Konklávé utolsó hierofánsai gyűltek össze. A szöveg szerint ők a tudo–mágiát alkalmazták, miközben „földjeik és városaik a lángok martalékává lettek”. Shang Khal, aki gyorsan pontot akart tenni a hódítás végére, Anult Keysert küldte, hogy zúzza szét a szentélyt és a védőit. Keyser volt a Tupelov Dzsidások marsallja, s bármikor segítségül hívhatta a Rómát is, egy zsoldos vadászpilótákból álló alakulatot, akik – a legenda szerint – soha nem szálltak le, s egész életüket a levegőben töltötték. A murengon elleni támadás előestéjén Keyser álomfejtői figyelmeztették a marsallt a hierofánsok tudo–mágiájára, s arra, hogy ezzel mire lehetnek képesek. Mikor a harc megkezdődött, a murengon – épp úgy, ahogy az álomfejtők megjósolták – bűbájt alkalmazott. Sáskarajok – sűrűek, akár a monszuneső, és olyan hatalmasak, hogy a napot is elsötétítették – csaptak le a támadókra, s rágták le az emberek csontjáról a húst. S egyik bűbáj a másik után következett. Tűz nélkül is felforrt a víz. A gépek motorja minden ok nélkül túlmelegedett, és besült. Az emberek egy része kővé változott. Másoknak a csontjaik porladtak el, vagy a húsuk hólyagosodott föl, s mállott le végül a testükről. Voltak, akik megőrültek. Voltak, akik démonokká változtak, és a sajátjaik ellen fordultak. Loken újra és újra ugyanazt a mondatot olvasta végig. „... s ahol se ázalag, se métely, se téboly nem tizedelé soraikat, ott az harcosok húsa folyt el, s változtak ők démonná, szörnyekké, olyanokká, mint az sivatagban kóborló dzsinn és efrit. S ezen formában azonmód saját véreik ellen támadának, s leszaggaták az húst az ő csontjaikról... „ Voltak, akik démonokká változtak, és a sajátjaik ellen fordultak. Magával Anult Keyserrel is egy efféle teremtmény végzett, amely – alig néhány órával korábban – még az egyik hűséges tisztje, Willym Mardol volt. Mikor Shang Khal meghallotta a híreket, éktelen haragra gerjedt, s magával vitte azokat, akiket a történetek csak úgy emlegettek, hogy a hárpiák. Maguk is valamiféle boszorkánymesterek lehettek, s a vezérüket Mafeo Ordének hívták. Orde és az emberei valamiféle távolsági hadviselésbe kezdtek a hierofánsokkal, bár hogy mi módon küzdöttek, arról a szöveg olyan szűkszavúan írt, mintha a történtek túlmutattak volna a krónikások felfogóképességén. Gyakran használták a boszorkányság, bűbájosság és mágia szavakat, de hogy ezek alatt mit értettek, arra nem tért ki a textus. Sötét, néhol rég elfeledett istenekhez szóló fohászokat idézett a szöveg, s az írók nyilván úgy gondolták, hogy ezek kilétével minden olvasójuk tökéletesen tisztában van. Többször is utaltak Kalagann bűbájos képességeire és a titkos művészetekre, melyek Ursh erejének jelentős részét adták, de Loken eddig ezekre úgy tekintett, mint hiperbolákra. Ez volt az első alkalom, hogy az írás tényként beszélt a mágiáról. Remegett a föld, az ég selyemszövetként hasadt fel, sikoltozó emberek lobbantak lángra, mégsem hamvadtak el a tűzben, s Ursh katonái hallották a holtak suttogását.

A hárpiák és a hierofánsok közötti összecsapás hat napig tartott, s mire véget ért, a sivatagot vastag hótakaró borította, s az ég vérvörösre vált. A Róma vadászgépei is kénytelenek voltak menekülőre fogni, különben az égen cikázó, üvöltő angyalok hajították volna őket a mélybe. Orde kivételével minden hárpia meghalt, de a murengon helyén csak egy füstölgő kráter maradt. A szentély kövei szétfolytak, s körülötte a homok üveggé vált. A hierofánsok mind egy szálig odavesztek. A fejezet ezzel ért véget. Loken annyira belemerült az olvasásba, hogy talán csak egy sziréna vijjogására figyelt volna föl. Idegesen pillantott a fali panelre, de egyetl en jelzőfény sem világított. Ismét felütötte a Krónikákat, de a következő fejezet már a Tajga erődített városai ellen indított hadjárattal foglalkozott. Átlapozta a következő néhány oldalt, Orde nevére és a boszorkányságra utaló kifejezésekre vadászva, de semmit sem talált. Csalódottan csukta be a könyvet. Vajon Sindermann miért pont ezt az írást adta a kezébe? Tréfának szánta? Vagy valamiféle titkos üzenetnek? Úgy döntött, az egész könyvet alaposan áttanulmányozza, aztán a kérdéseit a mentora elé viszi. Pillanatnyilag azonban higgadtnak és összeszedettnek kell lennie. A bejárati ajtó melletti kommunikációs panelhez lépett, és aktiválta. – Itt az ügyeletes tiszt! Miben segíthetek, kapitány? – Van már valami új hír a csapásmérő alakulatról? – Azonnal ellenőrzőm, uram... Nem... még semmi. – Köszönöm! Folyamatos tájékoztatást kérek! – Igenis! Loken kikapcsolta a panelt, aztán visszasétált az asztalához, és megjelölte a könyvben az épp olvasott oldalt. Könyvjelző gyanánt egy olyan pergamendarabot használt, ami egy korábbi tett–esküjéről szakadt le. Aztán fogta a könyvet, és berakta a kopott fémládába, amiben a személyes holmiját tartotta. Ahhoz képest, hogy mennyi ideje élt, alig néhány tárgy árválkodott a ládában. Vajon, ha ő is meghalna, ki szedné össze a holmiját? És vajon mit tartana meg belőle? Egy kívülálló szemében az ő személyes tárgyai is csupán értéktelen kacatnak tűnnének. Egy rohamkés markolata. A pengét egy ork harci főnök nyelőcsövébe törte. Hosszú – mára már dohos és poros – tollak. Egy olyan csatabárdról származtak, ami egy évtizeddel korábban majdnem végzett vele a Balthasaron. Egy rozsdás, a két végén hurokká formált drót. Mikor már más fegyvere nem akadt, ezzel fojtott meg egy elda bajnokot, akinek még a nevét sem tudta. Az volt csak a harc! Élete egyik legkeményebb próbája. El is döntötte, hogy mikor következőleg beszél Olitonnal, erről is mesél a nőnek. Az elda... mennyi ideje is már? Évtizedek teltek el azóta, de az emlék most is olyan tisztán és világosan élt benne, mintha csak tegnap lett volna. Két harcos, akiket a háború és a körülmények már minden fegyverüktől megfosztottak, s akik egy hulló falevelekkel teli, őszi erdőben csaptak össze. Ott csak az ügyesség, az erő és az elszántság számított. Loken mind a mai napig ünnepélyes meghatottsággal emlékezett vissza élete legkeményebb ellenfelére, akit végül csak megölt. Nem maradt más belőle, csupán az emlék meg egy darab drót. S egy napon, mikor már ő sem lesz, csak a drót marad. Aki Garviel Loken kapitány halála után idejön összeszedni az elhunyt holmiját, nyilván csak egy darab rozsdás drótnak látja majd, és kidobja. Aztán ráakadt valamire, amit biztosan nem fognak eldobni. Keeler

adattábláját, amit Karkasy adott neki. Hátradőlt, bekapcsolta a gépet, és elkezdte átnézni a felvételeket. Jó képek voltak. Ritka képek. Egyediek. Olyanok, amelyek egy–egy különleges pillanatot örökítettek meg. A Tizedik Század felvonulása. Loken a zászló előtt. Loken eskütétel közben. A Mournival kapitányai, mellettük Targost és Sedirae. Tetszettek neki a képek. Ez az adattábla a legkülönlegesebb és legértékesebb ajándék volt, amit valaha kapott. S egyben a legváratlanabb is. Loken idáig abban bízott, hogy Oliton segítségével hagyhat valamiféle nyomot maga után, de ezek a képek... ha száz évig mesél, azok a történetek akkor sem lesznek olyan kifejezők, mint ezek a felvételek. Bezárta a képeket tartalmazó fájlt, s már épp ki akarta kapcsolni az adattáblát, mikor arra lett figyelmes, hogy a memóriában van egy másik könyvtár is. Az adattábla fő adattárolójába volt bemásolva, s csupán egy apró, 2–es feliratú ikon jelezte, hogy az előbb látott képeknél több is van a gépen. Ahogy megnyitotta, elsőre úgy tűnt, mintha törölt adatokkal teli tároló lenne csupán, de a hozzá csatolt BIZALMAS felirat másról árulkodott. Az első kép sötét volt, a színek és a körvonalak elmosódottak. Gyorsan átváltott a következőre, majd a rákövetkezőre. A szeme lassan elkerekedett, de a döbbenet és a morbid kíváncsiság nem hagyta, hogy bezárja a fájlt. A képeken Jubal volt – vagy inkább az a dolog, amivé Jubal az utolsó pillanataiban változott. Őrjöngő húshegy, ami üvöltve száguld végig a vérmocskos folyosókon. És akadt még ott több felvétel is róla. A fények és a kép élessége sehol nem volt tökéletes. Mintha a rögzítő nem lett volna képes megfelelően értelmezni a bejövő adatokat. Az előtérben vér és nyáldarabok, amiket tökéletes élességgel jelenített meg a kép, mögötte a homályos és elmosódott lény, amely azonban még így is hátborzongató volt. Loken kikapcsolta az adattáblát, aztán elkezdte lecsatolni a páncélzatát. Mikor már csak a vértezet alatt viselt polimer testkesztyű volt rajta, gyor san csuklyás köntöst öltött. Felnyalábolta az adattáblát, a csuklójára csattintott egy kommunikátor–karperecet, és kilépett a szobából. – Nero! Vipus azonnal ott termett. A sisakja ugyan nem volt a fején, de ezt leszámítva teljes vértet viselt. – Garvi? Mi a baj? Hol a páncélod? – Dolgom van. Amíg nem vagyok itt, tied a század. – Az enyém? – Hamarosan visszajövök – bólintott Loken, majd Vipus rádiójához emelte a karperecet, s megvárta, míg felvillan az apró zöld fény, jelezve, hogy a két eszköz ugyanarra a hullámhosszra állt be. – Ha bármi hír érkezik a felszínről, vagy ha indulunk, azonnal hívj! Nem hanyagolom el a kötelességem, de... van valami, amit feltétlen meg kell tennem. – Éspedig? – Azt meg nem mondhatom. Nero Vipus egy pillanatig hallgatott, majd bólintott. – Rendben, testvér. Tartom a frontot, és ha kell, azonnal értesítelek. Azzal félreállt, s addig nézett Loken után, míg a kapitány el nem tűnt a félhomályos folyosó kanyarulatán túl. Olyan pocsékul ment a játék, hogy Ignace Karkasy úgy döntött, itt a legfőbb ideje, hogy leitassa a partnereit. Hatan voltak – a kibicektől eltekintve s a Pihenő egyik boltíve alatt verték a blattot. A falak mellé tolt asztaloknál memorátorok, szolgálaton kívül levő katonák

és a hajó legénységének tagjai ejtőztek. Akadt itt pár iterátor is, bár azt, hogy egy iterátor mikor volt szolgálaton kívül, senki sem tudta volna megmondani. Ettek, ittak, beszélgettek, szerencsejátékkal múlatták az időt, s a zsivajt poharak koccanása, hegedűszó és spicces nevetés egészítette ki. Egy idő óta már a Pihenő volt a hajó társasági életének középpontja, bár épp a múlt héten magyarázta el Karkasynak egy kapatos segédgépész, hogy tapasztalatai szerint a Bosszúálló Szellemen tulajdonképpen soha nem is volt társasági élet. Vagy bármelyik másik hajón, ahol szolgált. Csak némi szolgálaton kívüli ivászat és kártyázás, de ennyi. Viszont, mióta a memorátorok megjelentek a hajón, s magukkal hozták a bohém szokásaikat, az emberek úgy jártak ide, ahogy a lepkék szállnak a fényre. Az iterátorok és a hajó magasabb rangú tisztjei ugyan helytelenítették a Pihenő meglétét és az egyre nagyobb méreteket öltő mulatozást, de a civilek és a katonák közötti érintkezést nem tiltották. Mikor aztán Comnenus emelt szót a kicsapongások ellen, valaki – Karkasy úgy sejtette, hogy ez maga a Hadúr lehetett – emlékeztette rá, hogy a memorátorok épp azért vannak itt, hogy ismerkedjenek, elvegyüljenek, és feljegyezzenek mindent.

A katonák és a tengerészek minden szabad percükben itt lebzseltek, abban bízva, hogy akad egy költő vagy krónikás, aki az ő tetteiket és nevüket is megörökíti, és ismertté teszi. Bár többnyire inkább csak az ital, a kártya és a nők miatt voltak itt. Karkasy úgy látta, hogy eddig az volt a memorátor–program legfőbb eredménye, hogy emlékeztették a katonákat gyarló emberi mi voltukra, és némi szórakozást kínáltak nekik. És lehetőséget a memorátoroknak, hogy kártyán elnyerjék a zsoldjukat. Nagy kaszálást játszottak, azzal a pakli kártyával, amit a költő anno még Olitonnak adott kölcsön. Az asztalnál két másik memorátor, egy fedélzeti tiszt, egy őrmester és egy tüzér ezredes ült még, s előttük halomban álltak a díszes oszlopokról lekapart aranyszemcsék, amiket zseton helyett használtak. A memorátorok rövid idő alatt csontig lelakták a helyet. Az oszlopokról leszedték még a borítást is, a falakat telefirkálták és festették, a freskók legeldugottabb zugait is telezsúfolták bölcsnek szánt gondolatokkal, s nem egy rég halott harcos arcképét szemkötővel és tréfás szakállakkal egészítették ki. Volt, ahol egyszerűen lemeszelték a képeket, hogy írhassanak rájuk, máshol egész a plafonig mindent teleragasztottak aforizmákkal és versekkel teli lapokkal. – Ezt a kört kihagyom – dobta be a kártyáit Karkasy. – Megyek, hozok valami innivalót. A többiek helyeslően morogtak valamit, az elvesztett aranyszemcséit szétosztották, s máris a következő osztó, az őrmester kezét figyelték. A fedélzeti tiszt a tarkóján összekulcsolt kézzel, félig lehunyt szemmel hajolt előre, s úgy mosolygott, mintha attól bizony jobb lapokat kapna. Karkasy nekilátott felhajtani Zinkmant, aki szobrász volt, s egyben egy kifogyhatatlan alkoholkészlet tulajdonosa is. Ennek eredetét senki sem tudta – és nem is firtatta bár a rossz nyelvek szerint megegyezett valakivel a gép ház klímát ellenőrző tisztjei közül, és ő párolta le neki a szeszt. Amiből legalább egy üveggel tartozott Karkasynak egy befejezetlen kártyaparti miatt. A költő körbejárt, üdvözölte az ismerősöket, és itt is, ott is Zinkman felől érdeklődött. A hegedűszó egy pillanatra elhallgatott, majd a memorátorok tapsolni kezdtek, ahogy Carnegi, a zeneszerző, fölmászott az egyik asztalra. Csiszolt bariton hangja volt, és általában rá lehetett beszélni, hogy népszerű operákból énekeljen részleteket – vagy amit a Pihenő közönsége épp hallani szeretett volna. Egy másik asztalnál valaki felnevetett, s páran közelebb húzódtak, hogy meghallgassák egy memorátor új verseit.

Valamivel odébb, egy beugróban, Ameri Sechloss kuporgott, és vörös tintával írta föl legújabb bölcseleteit a falra, amit épp ő festett fehérre lop burkolatjavítóval. A nő egy olyan freskót mázolt át, ami a Császár cyclonisi diadalát ábrázolta. Karkasy biztosra vette, hogy valaki ezt úgyis nehezményezni fogja majd, bár a Császár fél karja még épp kilógott a festékfoltok alól. – Zinkman? – kérdezte a költő. – Nem látta valaki Zinkmant? – Mintha ott, hátul lett volna – mondta egy memorátor, aki Sechloss ügyködését figyelte. Karkasy lábujjhegyre állt, úgy próbált átnézni a mulatozók feje fölött. A Pihenő igazán forgalmas volt ma éjjel. Aztán, ahogy a szálas, csuhás alak belépeti, elfíntorodott. Őt pipiskedés nélkül is kiválóan látta. Magasabb volt mindenki másnál, és nem is egészen ember. A zaj ugyan nem csillapodott, de majd mindenki megnézte magának az óriást. Az emberek összesúgtak a háta mögött, és lapos pillantásokkal méregették. Karkasy – az egyetlen a Pihenőben, aki elég merész volt, hogy odamenjen hozzá – átverekedte magát a tömegen a boltíves ajtóban álló idegenig. – Kapitány? – lesett be a csuklya alá. – Loken kapitány? – Karkasy... – bólintott Loken kelletlenül. – Engem keres? Azt hittem, csak holnap találkozunk. – Én... Keelerhez jöttem. Itt van? – Itt? Ó, nem... ő nem szokott idejárni. Kérem, kapitány, jöjjön velem! Nem hiszem, hogy szívesen lenne itt. – Nem? – Elég önre nézni! Messziről látszik, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát. Egyébként is, akárhányszor találkozunk itt, soha nem jön a küszöbnél tovább. Erre menjünk! Kisétáltak a csöndes, félhomályos folyosóra, ahol alig néhányan lézengtek. – Biztosan nagyon fontos a dolog, ha személyesen jött le ide, kapitány. – Az – mondta Loken mereven, s a csuklyáját továbbra sem hajtotta hátra. – Meg kell találnom Keelert. – Már nem nagyon jár össze a memorátorokkal. Valószínűleg a szállásán van. – És azt merre találom? – Megkérdezhette volna az ügyeletes tiszttől. – Magát kérdezem, Ignace! – Szóval, fontos és személyes ügy – bólintott Karkasy. Loken válasz nélkül hagyta a megjegyzést. – Jöjjön! – mondta végül a poéta. – Odavezetem. A lakószint mélyére kalauzolta Lokent, oda, ahová a memorátorokat elszállásolták. A visszhangos, hideg folyosók üresen kongtak, a csiszolt fémfalakon foltokban ült a penész. Valaha katonatisztek laktak itt, de a memorátorok érkezése óta ez sem sokban hasonlított már katonai körletre. Valahonnan zeneszó szűrődött ki, egy másik helyről hisztérikus röhögés. Egy félig nyitott ajtó mögött egy nő és egy férfi veszekedett. A lefestett falakon kartonlapok, rajtuk feliratok és szlogenek, s az embe rről és a háborúról szóló versek garmadája. A padlón szemét, fél pár cipő, egy üres üveg, papírfecnik. – Itt lakik – intett az egyik csukott ajtó felé Karkasy. – Szeretné, ha esetleg bekopogtatnék? – Igen. A poéta bezörgetett, aztán egy percnyi várakozás után megismételte: – Euphrati? Odabent vagy? Az ajtó kinyílt, és testmeleg levegő áradt ki a folyosóra. Egy karcsú, fiatal férfi állt az ajtóban, aki egy félig begombolt nadrágon kívül semmit nem viselt. Inas, kemény fickónak látszott. A felkarján katonai azonosító tetoválás

feketéllett, a nyakában fém dögcédula lógott láncon. – Mi van?! – reccsent rá Karkasyra. – Euphratihoz jöttem. – Ő viszont nem akar látni téged, úgyhogy húzz a picsába! A költő nyugtalanul pislogva húzódott hátrébb. – Csillapodjon, katona! – lépett közelebb Loken, és hátrahajtotta a csuklyáját. – Csillapodjon, és akkor nem kérdezem meg a nevét, és hogy melyik egységben szolgál! A fiatalember riadtan bámult föl a kapitányra. – Ő... ő nincs itt... Ahogy Loken belépett az ajtón, a katona megpróbálta útját állni. Az astartes elkapta a fickó jobb csuklóját, és egy könnyed mozdulattal a háta mögé csavarta a kezét. – Ilyet ne csináljon még egyszer – mondta nyugodtan, majd, hogy a szavainak nyomatékot adjon, kipenderítette a férfit a folyosóra. A kabin egészen apró volt, és pokoli rendetlenség uralkodott benne. A padlón szétszórt ruhadarabok és ágynemű hevert, az asztalon és a falakra szerelt polcokon üres üvegek meg mosatlan tányérok sorakoztak. Keeler a szoba egyik sarkában állt, a vetetlen ágy mellett. Sebtében egy lepedőt csavart karcsú, meztelen teste köré, és hitetlenkedve bámult Lokenre. – Minden rendben, Leef! – kiáltott a katona után. – Később találkozunk! A gárdista gyorsan felkapta a zubbonyát meg a csizmáját, vetett még egy gyilkos pillantást Lokenre, és eloldalgott. – Ő... jó ember – mondta Keeler. – Törődik velem. – Katona? – Igen. Ezt hívják a civilek és a katonaság közötti... barátkozásnak. Ignace is feltétlenül itt kell, hogy legyen? Karkasy még mindig az ajtóban állt. – Köszönöm, hogy elkísért! – biccentett oda neki Loken. – Holnap találkozunk. – Rendben – mondta a költő, és nagy vonakodva elsétált. Loken becsukta az ajtót, s ahogy visszafordult, Keeler már egy snapszos pohárral és egy üveg töménnyel ügyeskedett. – Megkínálhatom? – emelte meg az üveget. – Mint jó házigazda... – Nem, köszönöm. – Ah, gondolom az astartesek nem isznak! Ez is valami génmódosítás. – Bizonyos körülmények között mi is épp eleget iszunk. – De gondolom, ez nem tartozik azok közé a körülmények közé. A nő letette a flaskát, visszatelepedett az ágyra, s miközben a baljával a lepedőt tartotta, a jobbjával a színültig töltött poharat egyensúlyozta. – Van egy elképzelésem, hogy mit keres itt, kapitány. Csak hát... hetekkel korábbra vártam. – Sajnálom. Csak ma este bukkantam rá a második fájlra. Tartok tőle, hogy nem voltam elég körültekintő. – Mit gondol a képeimről? – Lenyűgözőek. A hangárban készült felvételek igazán hízelgőek, és már épp azon voltam, hogy küldjék önnek egy üzenetet, amiben megköszönöm a képeket, amikor... egyszóval sajnálom. A második fájl viszont... – Problémás? – Finoman szólva. – Miért nem ül le? – kérdezte a nő, mire Loken levette a köpenyét, és óvatosan az asztal mellett álló fémszékre telepedett. – Nem tudtam róla, hogy bármiféle felvétel is készült arról az incidensről – ismerte be Loken. – Én sem tudtam, hogy elkészítettem őket – kortyolt bele az italba Keeler. – Úgy tűnik, elfeledkeztem róla. Mikor az Első Kapitány erről kérdezett, azt mondtam neki, hogy nem készítettem képeket. Én is csak később találtam meg őket a gép memóriájában, és engem is ugyanúgy megleptek, mint magát, kapitány.

– Miért küldte el őket nekem? – Nem igazán tudom – vonta meg a vállát a nő. – Meg kell értenie, uram, hogy... sokkot kaptam. Egy darabig nagyon... nagyon rosszul voltam. Teljesen szétestem, de most már... most már túl vagyok rajta. Összeszedtem magam. A barátaim sokat segítettek benne. Ignace, Sadie és még egypáran. Nem engedték, hogy tovább bántsam magam. – Bántsa saját magát? A nő egy darabig a poharával játszott, s a padlót nézte. – Rémálmok, Loken kapitány... – mondta végül. – Rettentő látomások gyötörtek, ébren is, nem csak álmomban. Minden ok nélkül órákig sírtam, aztán inni kezdtem, szereztem egy kis pisztolyt, és sokszor azon töprengtem, vajon van–e bennem elég erő, hogy használjam. Végre az astartes szemébe nézett. – Kétségbeesésemben küldtem el magának a képeket. Azt hiszem, segítséget vártam. Nem tudom. Már nem emlékszem. Mint már mondtam, túljutottam azon az időszakon. Most már jól vagyok, és elég ostobán érzem magam, hogy ezzel zavartam. Főleg, hogy ilyen sok időbe került, míg eljutottak önhöz a képek. Tartok tőle, hogy hiába jött ide. – Örülök neki, hogy jobban van, és nem hiszem, hogy hiába jöttem – mondta Loken. – De beszélnünk kell azokról a képekről. Ki látta őket? – Csak mi ketten. Senki más. – Nem tartaná okosabbnak beszámolni róluk az Első Kapitánynak? – Nem – rázta meg a fejét Keeler. – A legkevésbé sem. A hatóságok elkobozták, és nyilván meg is semmisítették volna a képeket, és ugyanazt a mesét adják elő... a vadállatról. Abaddon kapitány váltig állította, hogy valami idegen fenevad volt, és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy tartsam a szám. A morál érdekében. Azok a felvételek bizonyították egyedül, hogy nem őrültem meg. Ezért is küldtem el őket önnek. – Szóval, attól nem tart, hogy én kobzom el a képeket. – Minek? — nevetett föl a nő keserűen. – Maga ott volt, Loken! Maga is látta azt a lényt. Úgyhogy... kockáztattam. És bíztam benne, hogy... – Hogy? – Hogy elmondja az igazat. Loken habozott, mire Keeler fölkelt, és töltött magának még egy pohárral. – Ugyan! – legyintett. – Ne aggódjon! Már nem is akarom tudni az igazat. Egy vadállat volt. Értem én... Egy vadállat. Már túltettem rajta magam. És nem is várom el öntől, hogy megszegje az esküjét, és elmondjon valamit, amit nem mondhat el. Kérem, bocsásson meg, ostobaság volt tőlem, hogy egyáltalán felhoztam! Megigazította a lecsúszni készülő lepedőt, és eltakarta a mellét. – Az önnek elküldötteken kívül már nincs a képekről másolat. Az összeset töröltem. Erre szavamat adom. Loken előhúzta a köpenye zsebéből az adattáblát, félretolt néhány mosatlan tányért, és az asztalra tette. Keeler egy darabig szótlanul nézte, aztán felhajtotta az italt, és töltött még egy pohárral. – Látja? – kérdezte, miközben a keze annyira remegett, hogy tölteni is alig bírt. – Már attól megrémülök, hogy egy szobában vagyok ezekkel a képekkel! – Akkor talán még sincs túl ezen az egészen. – Tényleg? – tette le a nő az üveget, és rövid, szőke hajába túrt. – Akkor... a pokolba velük! Az összes képpel! Felpattant, és felkapta az adattáblát. – Vadállat, mi?! Vadállat! – Valami ismeretlen, a hegyek közt élő ragadozó, ami... – Maga sem hiszi ezt a szarságot, kapitány! – csattant föl a nő, s az adattáblát egy kompakt adatolvasó egységhez csatlakoztatta. Az adatolvasó mellett levő polcok tartalék lencsékkel és képrögzítőkkel voltak tele. A gépezet búgva kelt életre, a képernyője hideg–fehéren villogott.

– És mit szólt az ellentmondásokhoz? – Ellentmondásokhoz? – Ó, igen! Villámgyorsan begépelt egy parancssort, majd egy gombnyomással megnyitotta a fájlt. Ahogy a kép megjelent a monitoron, összerezzent, és sápadtan fordult el. – A Terra szent nevére! Nézni se bírom! – Kapcsolja ki, Keeler! – Nem! Maga csak nézze meg őket! Nézze meg a torzulást a képen! Gondolom, észrevette. Olyan, mintha ott is lenne, meg nem is. Mintha a környező valósághoz képest fáziseltolódásban lenne. – Valószínűleg képhiba – mondta komoran Loken. – A körülmények és a gyenge fényviszonyok miatt nyilván... – Tudom, hogy kell egy képrögzítőt használni! Azt is tudom, mit kell tenni gyenge fényviszonyok között, vagy hogy kompenzáljuk a céltárgy csillogását vagy az adat digitális torzulását! Itt nem ilyesmiről van szó. Nézze csak! Betöltötte a második képet is, majd ismét elfordult, és úgy magyarázott. – Nézze meg a hátteret, aztán az előtérben a vércseppeket! Minden tökéletesen éles. De a lény... egy nagy felbontású eszköznél még soha nem láttam, hogy bármi is ilyen hatást okozott volna. Ahogy már mondtam... ez a... vadállat nincs szinkronban a környezetével. Fáziseltolódásban van. Gondolom, maga is tüzetesebben megnézte a felvételeket. – Nem – rázta meg a fejét Loken. Keeler egy újabb képet választott ki. Ez alkalommal nem fordult el azonnal. – Ott... látja? Szellemképes. Olyan, mintha többszörös exponálás lenne, de... ezen látszik a legjobban. – Nem igazán látom, hogy... – Kicsit állítok a kontraszton, ezzel a szűrővel élesítek a képen, és... ott... most már látja? A módosításoknak köszönhetően a kép közepén vibráló homályos alak hátborzongató élességűre váltott. S bár a tartása és az alakja továbbra is a lényé volt, az üvöltő arc minden kétséget kizáróan Xavyer Jubal vonásait viselte. – Ismeri? – kérdezte Keeler. – Én akkor láttam először, de... felismerem az astartesek fíziognómiáját. Nem is értem, miért így jelenítette meg a képrögzítő, hacsak... Loken makacsul hallgatott. A nő kikapcsolta az olvasót, lecsatlakoztatta az adattáblát, és odalökte Lokennek. A kapitány könnyedén elkapta. – Azt szerettem volna, ha erre ad magyarázatot – mondta Keeler, miközben visszaült az ágyra. – Ezért küldtem el a képeket. Akárhányszor a fejemhez szorítottam a pisztolyt, mindig az jutott az eszembe, hogy talán épp ma jön el, és magyarázza meg, hogy mit is láttam valójában. De ne aggódjon, már túl vagyok azon, hogy magyarázatokat várjak. Jól vagyok... leszek. És elfogadom, hogy az csak egy vadállat volt. Egy vadállat, semmi több. Loken az adattáblát forgatta, és hallgatott. El se tudta képzelni, min mehetett keresztül Keeler. Mindannyian megszenvedték a hegyekben történteket, de Nero, Sindermann és ő legalább kaptak valamiféle magyarázatot. Euphrati viszont nem. A nő eszes volt, s Abaddon válaszában is meglátta a foghíjakat és ellentmondásokat. Viszont nem volt senki, akivel megoszthatta volna a félelmeit és a kételyét. Mindennel egyedül kellett megbirkóznia. – Mit gondol, mi volt az, amit látott? – kérdezte Loken végül. – Valami szörnyűség, amiről soha nem is lett volna szabad tudomást szereznünk – mondta a nő komoran. – A Császár Trónjára, Loken, nehogy sajnálni kezdjen! És nehogy szánalomból végül csak elmondja az igazat! – Nem fogom – keményedtek meg Loken vonásai is. – Nem tehetem. Csak egy vadállat volt, Euphrati... Azt mondta, ezt képes feldolgozni.

– Igen. – Hogyan? – Ezt most hogy érti? – Azt mondta, hogy most már jól van. – Mondtam már, a barátaim segítettek túljutni ezen a szarságon. Loken felkelt, s újratöltötte a nő poharát. Aztán letelepedett az ágy szélére. – Köszönöm – biccentett Euphrati. – Hogy hogyan jutottam túl rajta? Erősebb lettem. Megtaláltam a... A kapitány szinte biztosra vette, hogy a nő hitet fog mondani. – Mit talált meg? – Bizalmat. Bízom az Impériumban. A Császárban. Önben. – Bennem? – Az astartesekben. A Birodalmi Gárdában. Bármiféle hadseregben és katonai alakulatban, aminek az a feladata, hogy bennünket, halandókat óvjon. Belekortyolt a sokadik italába, és elmosolyodott. – Tudja, Loken kapitány... a Császár vigyáz ránk. – Természetesen – bólintott a férfi. – Nem csak képletesen értem – karolta át a felhúzott térdeit a nő. – Hanem szó szerint. Óv minket. A Légióival, a seregeivel, a Mechanicum harci gépeivel. Mert ő érti és látja a veszélyt. Az... ellentmondásokat. S önt és minden más választott eszközét arra használja, hogy bennünket óvjon. A testünket a sérülésektől és a haláltól, az elménket az őrülettől. Óvja a lelkünket. Most már értem. Erre tanított meg az átélt trauma, és ezért hálás vagyok. Megértettem, hogy a kozmosz tele van felfoghatatlan, szörnyű dolgokkal és veszélyekkel, amiket az emberiség nemhogy túlélni, de megérteni is képtelen lenne. Egymagában legalábbis. De a Császár óv bennünket. Óv bennünket azoktól a dolgoktól, amik egy pillanat alatt őrületbe taszítanák az embereket. így hát ő a maga végtelen bölcsességében úgy döntött, hogy nem osztja meg a velünk az ezekkel kapcsolatos ismereteit. Nem nekünk kell saját magunkat megvédenünk – erre a feladatra teremtette meg az astarteseket. – Nemes elképzelés – bólintott Loken. – Aznap, a Suttogók közt... megmentette az életem. Lelőtte azt a... dolgot. És most újra megmentette az életemet azzal, hogy nem osztotta meg velem az igazságot. Fáj? – Micsoda? – Megőrizni az igazságot. Mint egy titkot. – Néha. – Ne feledje, kapitány, a Császár a minket vezető fény és igazság! Ha bízunk benne, megóv bennünket. – Ezt hol hallotta? – Egy baráttól. De van még valami, ami nem hagy nyugodni. Maguk, astartesek, a végletekig hűségesek, szavatartók és engedelmesek. – És? – Biztosra veszem, ha nem kötné a baj társaihoz fűződő lojalitás, ma este elmondta volna nekem az igazat. Ez valóban tiszteletreméltó, de... vajon meddig terjed ez a hűség? Bármi is történt velünk a hegyek közt, bármi is volt az, ami meg akart ölni, abban biztos vagyok, hogy egy astartes is érintett volt a dologban. De önök mindig zárják a soraikat. Minek... minek kellene történnie, hogy az emberek érdekét előrébb valónak tekintse a Légióhoz fűződő hűségénél? – Nem értem, mire akar kilyukadni. – Dehogyisnem! Ha következőleg is testvér fordul testvér ellen, azt is a szőnyeg alá söprik? Hánynak kell ilyesmit művelnie, mielőtt tesz valamit? Egynek? Egy szakasznak? Egy századnak? Meddig őrizgeti még a titkait, kapitány? Minek kell még történnie, hogy hajlandó legyen kimondani: ez helytelen! – Amiről beszél, az lehetet...

– Nem! Nem az. Maga tudja a legjobban, hogy nem az. Ha megtörténhetett egyszer, megtörténhet másodszor is. Ha megtörténhetett eggyel, megtörténhet sokkal is. Maguk, astartesek olyan jól képzettek, tökéletesek és... egyformák. Egy ütemre menetelnek, és teszik, amire parancsot kapnak. Ismer olyan astartest, aki nem a megfelelő ütemre lép, kapitány? El tud egyáltalán ilyet képzelni? – Én... – El tud ilyet képzelni? El tudna képzelni olyat, hogy az egyikük meglátja az egyre mélyebb gyökeret eresztő rothadást és korrupciót egy Légióban, s kiáll a sorból, hogy... az emberiség javát és érdekét tartva szem előtt, szembeforduljon azzal, ami rossz? – Ilyesmi soha nem fordulhat elő – mondta Loken szigorúan. – És nem is fog. Ön polgári engedetlenségről és polgárháborúról beszél. Ez pedig szöges ellentétben áll a Császár által megálmodott Birodalom alapelveivel. Amíg – az ön szavaival élve – a Császár és Hórusz a minket vezető fény és igazság, ilyesmi nem történhet meg. A Birodalom szilárd, erős alapokon nyugszik, és a benne élőket közös cél vezérli. Természetesen vannak... ellentmondások. Olyan dolgok, amelyek nem illenek bele egy tökéletes világról alkotott elképzeléseinkbe. Háború, éhínség járványok. Ezek fájdalmat okoznak, sokakat megölnek, de nem pusztíthatják el az egész emberiséget. Legyűrjük őket, és rendíthetetlenül haladunk tovább az utunkon. – Szerintem ez nagyban függ attól, miféle ellentmondásokról beszélünk – jegyezte meg a nő. Loken kommunikátor–karperece felcsipogott. A kapitány lenyomta a hívást fogadó gombot. – Már indulok is. Aztán gyengéden homlokon csókolta a nőt, és fölkelt az ágyról. – Jó lenne máskor is beszélgetni, kisasszony! És ha bajban van, forduljon a barátaihoz! – Maga a barátom, kapitány? – nézett föl rá a memorátor. – Hiszen tudja – bólintott Loken, és magára kanyarította a köpenyét. – Kapitány! – Igen? – Kérem... törölje azokat a képeket! A kedvemért... Nincs rájuk szükség. Loken biccentett, majd kilépett a hideg folyosóra. Amint a férfi kiment, Euphrati felállt, s hagyta a földre hullani a lepedőt. Meztelenül sétált oda az egyik szekrényhez, majd letérdelt, és kihúzta az alsó fiókot. Két gyertyát vett elő, és egy apró, a Császárt ábrázoló szobrot. Az asztalra tette őket, meggyújtotta a gyertyákat, s a fiók mélyéről egy szamárfüles pamfletet szedett elő, amit még Leef adott neki. A lapszéleken tintafoltok éktelenkedtek, a szövegben hemzsegtek a helyesírási hibák, s látszott rajta, hogy kézi nyomdával készített olcsó holmi. De mindez nem érdekelte Keelert. Kinyitotta a könyvet, s a rögtönzött oltár előtt ülve kezdte olvasni: „A Császár, az Emberiség Ura a Fény és az Út, s mindazt, amit tesz, az emberiség érdekében teszi. A Császár maga Isten, s Isten maga a Császár, így áll a Lectio Divinitatus tanításaiban. S elsősorban és mindenekfölött – a Császár vigyáz ránk.” Loken futva tette meg az utat a szállásáig, a köpenye súlyos, szürke szárnyként verdesett mögötte. Az ajtókból nők és férfiak bámultak utána. Aztán megszólaltak a szirénák. – Nero! – emelte a szájához a karperecet Loken. – Jelentést! Tarik az? Vele történt valami? A kommunikátor felsistergett, s Vipus hangja mintha nagyon távolról szólt volna hozzá:

– Valóban történt valami, Garvi! Azonnal ide kell jönnöd! – Már úton vagyok! Mi történt?! – Egy hajó érkezett. Sanguinius az. Maga Sanguinius jött ide. HÉT Az Angyalok ura Testvérek a pókok földjén Figyelmeztetés Úgy egy héttel korábban, az egyik beszélgetésük folyamán Loken végre mesélt Mersadie Olitonnak az ullanori diadalról és az azt követő ünnepségről. – Úgysem tudja elképzelni – mondta a kapitány. – Azért megpróbálhatom. – A Mechanicum szépen megtervezte az egészet. Egy egész kontinenst radíroztak simára, hogy ott sorakozzanak föl a seregek. – Simára radíroztak? Ezt hogy érti? – Geo–formáló és ipari olvasztár–eszközökkel. Hegyeket taroltak le, s az anyagukkal töltötték föl a völgyeket. A végén az egész kontinens lapos volt és sima, akár egy hatalmas lap. Hónapokig tartó munka volt. – Az elmondottak alapján inkább évszázadok kellettek volna hozzá! – Ön alábecsüli a Mechanicum lehetőségeit és képességeit, kisasszony! Négy flottát küldtek, hogy időre elkészüljenek a feladattal. Olyan színpadot teremtettek, aminek az egyik végén még dél volt, a másik végén már éjfél. Olyat, ami méltó volt ehhez a győzelemhez. – Nyilván túloz! – mosolyodott el a nő. – Talán. De vajon honnan tudja? Talán már máskor is túloztam? – Nem – rázta meg a fejét Oliton. – Ez egy egyszeri és megismételhetetlen esemény volt – folytatta Loken. – Olyan diadal, ami egyben egy korszak végét is jelölte. És a Császár, akit mind szeretünk és tisztelünk, tudta ezt. Tudta, hogy olyannak kell lennie az ünnepségnek, amire mindenki emlékszik. Az Ullanor–hadművelet végét jelentette, s egyben a Hadjárat végét abban a formában, ahogy azt két évszázadig vívtuk. A Császár Hóruszra ruházta a hadúri hatalmat, de még egyszer, utoljára találkozni akart a csapatokkal, és elbúcsúzni tőlük. Amikor bejelentette, hogy már nem ő vezeti a seregeket, s visszatér a Terrára, minden harcos sírva fakadt. El tudja képzelni, Mersadie? Százezer zokogó astartest? – Nagy kár, hogy egy memorátor sem lehetett ott, hogy valamilyen formában megörökítse azt a pillanatot – mondta halkan a nő. – Ilyen a világ minden korszakában csak egyszer történik. – Zártkörű ünnepség volt – rázta meg a fejét Loken. – Személyes jellegű. – Egy egész kontinenst formáltak át hozzá! – nevetett föl hitetlenkedve Mersadie. – Százezer harcos volt jelen! Már hogy lehetett volna ez csöndes, bensőséges ünneplés? – Még most sem ért bennünket, ugye? – kérdezte Loken félrebillent fejjel. – Még mindig emberi léptékben gondolkodik. – Ismét ki vagyok igazítva! – Nem sértésnek szántam – tette hozzá a kapitány a nő arckifejezését látva. – De ez akkor is bensőséges ünnep volt. Százezer astartes volt jelen, nyolcmillió katona, s a Titán légiók, amelyek acélerdőként magasodtak fölénk. Páncélos hadosztályok százai, ezer meg ezer tank és önjáró löveg. Az égen hadihajók úsztak – óriás rombolók és cirkálók, mellettük vadászgépek végeláthatatlan ármádiája. S a szemhatárig zászlók, lobogók és hadi jelvények. Mennyi... mennyi zászlót lengetett a szél... Egy pillanatra elhallgatott, ahogy az emlék erőt vett rajta. – A Mechanicum utat is épített – folytatta végül. – Fél kilométer széles volt és ötszáz kilométer hosszú. Egy hosszú, egyenes út a pusztaságban, mindkét oldalán ötméterenként vaskarók, rajtuk ork koponyák. Mögöttük vasbeton tartályokban prométeum égett fehér tűzzel. Iszonyú meleg volt, ennek ellenére

senki sem panaszkodott, mikor végigmasíroztunk az úton, s elhaladtunk a császári tribün előtt. Egy kisebb hegy tetején állt. Ez volt az egyetlen, amit Mechanicum mérnökei meghagytak. Ott gyűltünk össze a hegy lábánál, s ott került sor az utolsó seregszemlére. – Kik voltak ott? Mindenki, aki csak ott lehetett. Tizennégy Légió. Volt, amelyik teljes létszámmal, volt, amelyik csupán néhány századdal képviseltette magát. A többiek olyan távol harcoltak, hogy nem tudtak eljönni. A Holdfarkasok természetesen mind ott voltak. S a primarchák közül is jelen volt kilenc: Hórusz, Dom, Angron, Fulgrim, Lorgar, Mortarion, Sanguinius, Magnus és a Khan. A többieket küldöttek képviselték. Micsoda látványosság volt! El nem tudja képzelni! – Azért még mindig megpróbálom! – Én pedig még mindig nem tudom elhinni, hogy ott voltam – csóválta meg a fejét Loken. – És... milyenek voltak? – A primarchák? Azt hiszi talán, hogy találkoztam velük? Én csak egy voltam a sorban masírozó csatatestvérek közül. Tudja, kisasszony, mostanra már majdnem minden primarchát láttam, de a többségüket csak messziről. Személyesen csak kettővel beszéltem, s azt is csak azóta, hogy a Moumival tagja lettem. A primarchák mindig is távoli, emberfölötti lények voltak a számomra. Épp ezért volt olyan elképesztő, hogy aznap olyan sokan voltak egy helyen. – De csak volt valamiféle benyomása velük kapcsolatban? – Mind olyan hatalmasak voltak, erősek és büszkék! És mindannyian valami emberi tulajdonságot testesítettek meg. Angron a dühöt, Dorn, mint mindig, a rendíthetetlenséget, Magnus a titokzatosságot, és ott volt Sanguinius... aki karizmatikus és olyan... tökéletes. – Én is efféle dolgokat hallottam róla – bólintott a nő. – Akkor jól hallotta. Hosszú, fekete haját arany lánccsuklya alá szorította, ami ragyogó keretbe fogta az arcát. Komoly volt, szinte ünnepélyes, s az arcára kent hamu is jelezte, hogy gyászol. A szárnysegédje már a siratás rituális könnyeit akarta fölfesteni a szeme alá tintával, de Sanguinius megrázta a fejét, amitől a lánccsuklya megcsörrent. – Nincs rá szükségem – mondta. – A könnyeim valódiak. Azzal nem a testvéréhez, Hóruszhoz fordult, hanem Torgaddonhoz. – Mutasd meg, Tarik! A szél vonyítva rohant neki újra és újra az üres hegyoldalnak, amin álltak, s az astartesek páncélja esőtől csillogott. Torgaddon bólintott, s az intésére Tarvitz, Bulle és Lucius lépett közelebb, kezükben a romok alól előásott törött páncéldarabokkal. – Ezek a harcosok, nagyuram – mondta kásás hangon Torgaddon –, a Császár ezen Gyermekei maguk menekítettek meg az elesettek relikviáit, ezért úgy illő hát, hogy ők maguk adják át neked! – Titeket illet hát érte köszönet – vette át a sisakot Tarvitz kezéből Sanguinius. A primarcha másfél fejjel magasodott az astartes fölé, aranyozott mellvértjén rubin és gránát csillogott, s – akárcsak Hórusz páncélján – a Terra örökké nyitott, éberen figyelő szeme. Uszálynak is beillő köpenye fekete anyagszárnyként lobogott mögötte. Óvatosan körbeforgatta a sisakot, s az ujjbegyeivel kitapintotta a perem belső oldalába vésett jelzést. – Nyolc lovag leopárd. A mellette álló Raldoron rendfőnök azonnal az adattáblájáért nyúlt, hogy megkeresse, kit is takar a jelzés, de a primarcha leintette.

– Ne fáradj, Ral! Ismerem a jelzést. Ez Thoros kapitányé volt. Hiányozni fog. Raldoron kezébe nyomta a sisakot, és odabiccentett Tarvitznak: – Köszönöm, kapitány! És neked is, Lord Eidolon! Köszönet a Császár Gyermekeinek, hogy ilyen hamar Frome segítségére siettek! Eidolon meghajolt, és igyekezett nem észrevenni, milyen sötét pillantásokkal méregeti őt Hórusz. – És neked is köszönöm, Tarik! – mondta Sanguinius. – Legfőképp, hogy megtaláltad az utat erre a planétára. – Csak azt tettem, amire a Hadúr utasított. – Igaz ez? – nézett a primarcha Hóruszra. – Bizonyos szintig azért saját belátása szerint cselekedhetett – mosolyodott el Hórusz, majd Sanguiniushoz lépett, és megölelte. Az összes primarcha közül ők ketten álltak egymáshoz a legközelebb. A Hadúr és az Angyal. Sanguinius megérkezése óta szinte elválaszthatatlanok voltak. A Vérangyalok ura, miután kibontakozott az ölelésből, hátralépett, és végighordozta tekintetét a sivár tájon. A csupasz hegy lábánál páncélos alakok százai várakoztak. A többségük a Holdfarkasok fehérjét vagy a Vérangyalok vérvörösét viselte, néhányan pedig a Császár Gyermekeinek bíbor–arany vértezetét. Mögöttük harckocsik várakoztak, akár a néma gyászolók sokasága, s eső áztatta lobogók alatt a Birodalmi Gárda katonái. Sokan a páncélosok és csapatszállítók tetejére másztak föl, hogy jobban lássák, mi történik a hegyoldalban. Torgaddon harcosainak sikerült egy jókora területet megtisztítaniuk az idegenek fáitól, s legalább ezen a környéken megszelídíteni a viharokat. Az ég porszürkévé fakult, s az eső megállás nélkül esett, párába burkolva az egész tájat. A Hadúr parancsára a birodalmi erők java már a bolygó felszínén volt, a viharmentes zónában. – Ha jól emlékszem – mondta Sanguinius –, a régi, terrai filozófiában a bosszúvágyat a gyengeség és erélytelenség jelének tekintették. Nemes gondolat, de ma nehezemre esik a nemes viselkedés. Hogy megbosszuljam elesett testvéreinket, és azokat, akik a segítségükre sietve vesztek oda, legszívesebben felégetném ezt az egész világot! De erre nem lesz szükség. Nem kell, hogy a bosszú vezessen, mert ezt a világot idegenek lakják, civilizálatlan, vérszomjas lények, amelyek mást sem ismernek, mint a gyilkolást és a halált. Ez nekem épp elég. A mindannyiunk által szeretett és tisztelt Császár azt tanította nekünk, hogy azzal, ami ilyen fokon veszélyt jelent az emberiségre nézve, könyörtelenül le kell számolnunk. Csak így biztosíthatjuk a Birodalom létét és túlélését. Azzal Hóruszhoz fordult. – Velem tartasz–e ebben a harcban, testvérem? – Együtt hozunk halált erre a világra – bólintott ünnepélyesen a Hadúr. Hat hónapig csatáztak a pókok földjén. A Gárda és a Mechanicum erőit is bevetve söpörtek végig a sivár bolygón, és pusztították el a megarachnidákat. Dicső háború volt, és minden várakozást felülmúlóan nehéz. Mert nem számított, hány idegent öltek meg, azok nem vonultak vissza, és nem is futottak meg. Mintha nem lett volna akaratuk, amit a Birodalom seregei megtörhettek volna. Az idegenek pedig egyre csak jöttek, földmélyi zugokból, hasadékokból és barlangokból, s mintha az egész földkéreg tele lett volna a kaptáraikkal és fészkeikkel, minden lény helyébe, amivel a birodalmi katonák végeztek, azonnal egy másik állt. Az emberek, akárhány megarachnidával is végeztek, megtanulták nem lebecsülni a kemény és halálos ellenséget. – Az ötvenediket semmivel sem volt könnyebb megölni, mint az elsőt –

jegyezte meg Kis Hórusz is. Loken, mint oly sok más csatatestvér, örült ennek a háborúnak, mert a Hadúrrá való kinevezése óta Hórusz először vezette személyesen harcba a Holdfarkasokat. Az offenzíva kezdetén, az egyik esős éjjel a Mournival azért megpróbálta finoman rávenni Hóruszt, hogy hagyja másokra a csapatok vezetését. Abaddon a végén egészen odáig elment, hogy a Hadúr feladatát sokkal fontosabbnak nevezte, mintsem hogy egy csatatéren tegye kockára az életét. – Talán már nem tudok harcolni? – vonta össze a szemöldökét mogorván Hórusz. – Úgy értettem, túl fontos vagy ahhoz, hogy kockáztasd az életed, uram! – magyarázta Abaddon. – Ez csupán egy világ és egy csatatér. A Császár pedig az összes világ és az összes csatatér gondját a te válladra tette! Neked most már ezt is figyelembe... – Ezekiel... – A Hadúr hangja vészjóslóan nyugodt volt, de ahogy chtoniai nyelven folytatta, egyértelmű volt, hogy a gondolatai csak és kizárólag a harc körül forognak. – Ne gondold, hogy kioktathatsz a kötelességeimet illetően! – Soha nem tennék ilyet, uram! – hajolt meg azonnal Abaddon. – Eszébe sem jutna! – sietett a segítségére Aximand is. – De ha megsebesülnél, vagy netalán elesnél... – Most már te is a harci képességeimben kételkedsz, tökmag?! Vagy csak elpuhultál az utóbbi időben? – Nem, uram, én... Úgy tűnt, egyedül Torgaddon vette észre Hórusz megjátszott dühe mögött a vidámságot. – Inkább csak attól tartunk, hogy nekünk semmit nem hagysz a dicsőségből, uram. Hóruszból kirobbant a nevetés, s aztán, ahogy a Mournival többi tagja is megértette, hogy a primarchájuk csak tréfált, ők is jót derültek. A Hadúr átkarolta Abaddon vállát, és megcsipkedte Aximand arcát. – Együtt megyünk háborúba, fiaim! Nem csak titeket, de engem is erre teremtettek! Ha sejtem, hogy a hadúri rang ennyi nyűggel, feladattal és kötöttséggel jár, bizonyos, hogy nem fogadom cl! Lehetett volna másé a kitüntetés. Guilleman vagy az Oroszlán biztosan többre értékelnék. Az ő gyomrukat talán kevésbé ülné meg. A kapitányok hangosan éljeneztek. A chtoniaiak komor népek, a nevetésük is vad. A Holdfarkasoké nemkülönben. Loken később többször is eltűnődött, vajon ellenük is bevetette–e ravasz politikai fortélyai valamelyikét a Hadúr. Hórusz teljesen kikerülte a lényeges kérdést, és tréfával meg a harcos becsületére való hivatkozással ütötte el az aggodalmukat. Ő így adta a tudtukra, hogy bár nagyra értékeli a tanácsaikat, vannak dolgok, amikbe nem enged beleszólást. Loken biztosra vette, hogy ennek Sanguinius az oka. Hórusz képtelen volt félreállni, és távolról figyelni, ahogy a legkedvesebb testvére egyedül megy háborúba. A kísértésnek sem tudott ellenállni, hogy ismét vállvetve harcoljanak, mint a régi szép időkben. És természetesen nem hagyhatta, hogy bárki túlragyogja őt a harctéren. Még az sem, aki a legkedvesebb volt a számára. Lélegzetelállító volt a két primarchát együtt látni a csatában. Mint két félisten, akik a vörös és fehér áradat élén haladtak, s nemegyszer olyan diadalra vezették harcosaikat, amik – ha később másként alakulnak a dolgok – ugyanúgy bekerülhettek volna az emberiség legdicsőbb győzelmei közé, mint az ullanori. S most, hogy a seregeket memorátorok kísérték, minden lehetőség meg is lett volna rá. Igaz, egyiküket sem engedték a felszínre, de Mersadie Oliton kevéssé bánkódott emiatt. Ő a csatározások legapróbb részleteiről is hallott Lokentől,

amikor a kapitány időről időre visszatért a zászlóshajóra. Beszámolt neki a harci szerencse forgandóságáról, a veszteségekről és a győzelmekről egyaránt, s bár a nőt leginkább Hórusz és Sanguinius érdekelte, mindenről szívesen hallott, ami odalent történt. Loken csatákról mesélt neki, ahol astartesek ezrei és birodalmi gárdisták tíz– és tízezrei csaptak össze a megarachnidák végtelen seregeivel. A kapitány próbálta szavakba önteni az összecsapások léptékét és brutalitását, de volt, ahol kénytelen volt Ursh Krónikáinak túlzó képeivel visszaadni a történteket. Különleges pillanatokról és elképesztő hőstettekről regélt. Arról, amikor Luc Sedirae egy század astartesszel huszonötszörös túlerőben levő ellenséges csapatot vert szét fél óra alatt. Arról, ahogy Sacrus Carminus, a Vérangyalok Harmadik Századának kapitánya egy egész délutánon át tartotta a frontot az égből lecsapó szárnyas förtelmekkel szemben. Arról, hogy mindenek ellenére van még tűz és spiritusz a vén Iacton Qruze– ban, s lett légyen bármilyen makacs és régimódi, még mindig sikerült megtörnie a lesből támadó megarachnida sereg gerincét. Tybalt Marr–ról – az Egyikről –, aki kél nap alatt elfoglalt egy alacsony hegyvonulatot, s a sereg élő legendái közé emelkedett. A megarachnidákról, amelyek egyre több és riasztóbb rovarlényt küldtek harcba. Az egyik fajtájuk akkora volt, mint egy tank, és legalább annyira erősen páncélozott is, s órákig csatáztak a Legio Mortis titánjaival, mígnem az óriás harci gépek a véres sárba nem taposták az idegeneket. Saul Tarvitzról, aki inkább Torgaddon, mint a saját arrogáns parancsnoka oldalán harcolt, s aki bátor tetteivel ismét kivívta a Holdfarkasok Császár Gyermekei iránt érzett tiszteletét. A két kapitány kardtestvér lett a csaták során, és sikerült csökkenteniük a két sereg közt feszülő ellentéteket. Loken hallott olyan pletykákat, hogy Eidolon nehezményezte Tarvitz viselkedését és áthelyezését, mígnem lassan ráébredt, hogy a kapitány épp hogy a Császár Gyermekeinek becsületén esett foltok eltüntetésén fáradozik. Bár soha be nem ismerte volna, Lord Eidolon azt is felismerte, hogy kiesett a Hadúr kegyeiből, bár egy idő után már legalább a haditanácsban megtűrték. Sanguinius is sokat dolgozott a Légiók összebékítésén. Látta, hogy Hórusz szeretne rápirítani Fulgrimre, amiért a harcosai az utóbbi időben olyan fenemód fenn hordták az orrukat, s ennek nem örült. Hórusz és Fulgrim majdnem olyan közel állt egymáshoz, mint ő és a Hadúr, márpedig egy efféle rendreutasítás csak éket verne kettejük közé. – Nem engedheted meg magadnak ezt a luxust! – magyarázta Hórusznak. – Hadúrként a primarchák osztatlan tiszteletére és elismerésére van szükséged, ugyanúgy, ahogy a Császárnak volt. És te meg Fulgrim túlságosan is szeretitek egymást ahhoz, hogy ilyesmi miatt marakodjatok. Erre a beszélgetésre a harcok hatodik hetében került sor, két ütközet között. Raldoron és Sedirae nyugatnak vezette a fősereget, völgyek és keskeny szorosok közt, a táj fölé magasodó hegyvonulattal párhuzamosan. A két primarcha a hátvéddel utazott, így jutott idejük pihenni egy keveset. Loken jól emlékezett arra a napra. Ő és a Mournival másik három kapitánya is a vezéri sátorban volt, mikor Sanguinius felhozta az ügyet. – Én nem marakodok – mondta Hórusz, miközben a fegyvermesterei lecsatolták a páncélját, s lemosták a végtagjairól a sarat és a vért. – A Császár Gyermekei mindig is büszkék voltak, de a büszkeségük lassan sértővé válik. Még ha a testvérem is, Fulgrimnek tudnia kell, hol a helye. Már így is épp elég gondot jelent Angron véres őrjöngése és Perturabo szeszélyessége. Egy ilyen közeli szövetségestől nem tűrök el tiszteletlenséget! – De a hibát nem Fulgrim, hanem az egyik embere, Eidolon követte el – emlékeztette Sanguinius. – Fulgrim nevezte ki parancsnokká Eidolont. Bízik benne, neki kedvez, és hallgatólagosan jóváhagyja a viselkedését. Ha Eidolon testesíti meg a III. Légió szellemiségét, akkor igenis, gondjaim vannak vele! Tudnom kell,

bízhatok–e még a Császár Gyermekeiben! – Miért gondolod, hogy esetleg nem? Hórusz megvárta, míg a fegyvermesterei lemossák az arcát, majd kiöblítette a száját, és egy tálba köpte a véres vizet. – Mert túl büszkék a saját Légiójukra. – Vajon nem minden astartes büszke a saját alakulatára? – kortyolt bele az odakínált borba Sanguinius, majd az odébb várakozó Mournival felé pillantott. – Büszke vagy a Holdfarkasokra, Ezekiel? – Az idők végezetéig, nagyuram! – húzta ki magát Abaddon. – Ha megengeded, nagyuram – mondta Torgaddon –, azért van némi különbség a két dolog közt. Egyrészről teljesen természetes, hogy egy harcos büszke a Légiójára, és hűséges hozzá. Másrészről viszont a Császár Gyermekei különösen kevélyek. Bár hozzátenném, hogy azért ők sem mind azok. Loken tudta, hogy Tarvitzról és az alatta szolgáló katonákról beszél. – Ilyen a gondolkodásuk – bólintott Sanguinius. – Mindig is ilyen volt. A tökéletességet keresik, s a legjobbak akarnak lenni, hogy magának a Császárnak a tökéletességét tükrözzék. Erről már én is beszéltem Fulgrimmel. De ez még nem felsőbbségtudat. – Lehet, hogy Fulgrim így is gondolja – ült le Hórusz. – De az esetek egy részében ez bizony így jelentkezik az embereinél. Valaha kölcsönösen tiszteltük egymást, de most már csak megvetést és leereszkedést tapasztalni a részükről. Tartok tőle, hogy nem állhatják az új rangomat. De ezt még ők sem engedhetik meg maguknak! – Tisztelnek téged – biztosította a Vérangyalok ura. – Az lehet, de a rangom és a Légióm már jóval kevésbé. A Holdfarkasokra mindig is vérszomjas barbárokként tekintettek, jól–rosszul kimosdott cthoniai bűnözőkre, akiket csak a harci tetteikért tisztelnek valamelyest. Szerintük senki nem érhet fel hozzájuk, aki nem annyira kifinomult és elegáns, mint ők. – Talán ideje lenne fontolóra venned a Császár javaslatát. – Bár nagyon megtisztelő, de ezt már az Ullanoron is visszautasítottam – rázta meg a fejét Hórusz. – Szót se többet róla! – A dolgok változnak, testvér. Most már Hadúr vagy, így az összes Légiónak fejet kell hajtania a XVI. elsőbbsége előtt. De lehet, hogy van, akit erre emlékeztetni is kell. – Nem látom, hogy mondjuk Russ, csak azért, hogy jobban tiszteljék a vérszomjas katonáit, más néven nevezné őket! – horkant föl Hórusz. – Leman Russ nem Hadúr – csóválta meg a fejét Sanguinius. – A Császár azért változtatta meg a titulusod, hogy mindannyiunk számára egyértelművé tegye, ő maga bízta rád a hatalmat. Talán neked is valami hasonlót kellene tenned a Légióddal. Később, ahogy a csepergő esőben a titánok szántotta széles úton a sereg nyomába szegődtek, Loken megkérdezte Abaddont, hogy mit akartak jelenteni Sanguinius utolsó szavai. – Az Ullanoron – mondta az Első Kapitány – a mindannyiunk által szeretett és tisztelt Császár azt javasolta, hogy a Hadúr adjon más nevet a XVI. Légiónak, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, mi a hatalom képviselői vagyunk. – És milyen névre gondolt a Császár? – A Hórusz Fiaira. Már az offenzíva hatodik hónapjának vége felé jártak, mikor látogatóik érkeztek. Az orbitális pályán keringő hajók szenzorai furcsa jelekre és energiafluktuációra lettek figyelmesek, ami csillaghajók jelenlétére utalt, és többször is megpróbálták lokalizálni a jelek forrását. Jelen helyzetből kiindulva a Hadúr azt feltételezte, hogy az erősítés van

úton, s talán még a Császár Gyermekei is új csapatokat küldtek. Az őrjáratba küldött hajók azonban – bár ők is észlelték a megmagyarázhatatlan jeleket – semmilyen járműre nem bukkantak. Pedig a jelek ott voltak. Mintha folyamatosan hajók készülődnének kilépni a hipertérből. A flotta elhagyta az orbitális pályát, s harci alakzatba rendeződött a Halálvilág körül. Az elővédet a Bosszúálló Szellem és a Büszke Szív adta, míg oldalról a Misericordia és Sanguinius csatahajója, a Vörös Könny biztosított. Mikor az idegenek végre megjelentek, gyorsan és magabiztosan tették. A naprendszer egy távolabbi pontján léptek ki a hipertérből – három ismeretlen típusú és meghajtású gigászi hadihajó, amelyek azonnal rádióadásba kezdtek. Az üzenet kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit a naprendszerben szétszórt bóják sugároztak, s ami a Hadúr szerint zenére hasonlított. A hajók hatalmasak voltak. A nagy hatósugarú szenzorok alkotta felvételeken karcsú, ezüstösen csillogó lövedékeknek tűntek, masszív orral, hosszú törzzsel és komplex hajtóműrendszerrel. S a legnagyobb kétszer olyan hosszú volt, mint a Bosszúálló Kísértet. A flotta hajóin megszólaltak a szirénák, nulltérpajzsok aktiválódtak, és elkezdték feltölteni az ütegeket. A Hadúr azonnal elhagyta a csatateret, és felkészült rá, hogy a lehető leghamarabb visszatérjen a zászlóshajójára. A birodalmi csapatok elszakadtak a megarachnidáktól, s egy helyre gyűltek össze. Hórusz utasította Comnenust, hogy üdvözölje az idegen hajókat, s csak abban az esetben nyisson tüzet, ha előbb azok lőnének rájuk. Sajnos nagy volt a valószínűsége, hogy a megarachnidák erősítése érkezett meg. A hajók nem reagáltak a rádióüzenetre, s továbbra is csak a saját különös jeleiket sugározták. Aztán közelebb úsztak, s csak lőtávolon belül álltak meg újból. Ismét megnyitották a rádiófrekvenciáikat, ez alkalommal azonban nem egy rádiójelet sugároztak, hanem tucatnyi hangon, furcsa dallammal kiegészítve ismételgették ugyanazt. Az üzenetet minden birodalmi rádió és minden asztrotelepata fogta, a hajókon csakúgy, mint a bolygó felszínén. Ing Mae Sing és az adeptusai fájdalmasan nyögtek föl. Az üzenet emberi nyelven szólt. – Mit tettetek? Nem láttátok a figyelmeztetést, amit hátrahagytunk? HARMADIK RÉSZ A RETTENTŐ NYILAS EGY Ne hibázz! Távoli kuzinok Más utak A megarachnidák elleni küzdelem előre nem látott folyamodványaként lettek a Birodalom seregei az interex vendégei, de már a találkozás első percétől kezdve akadtak olyanok, akik új háborúról beszéltek. Közülük is az egyik leghangosabb Eidolon volt, de mivel ő már nem állt kegyben, könnyű volt figyelmen kívül hagyni a szavait. De ugyanúgy háborúról beszélt Maloghurst, Sedirac, Targost, Goshen és a Vérangyalok közül Raldoron. Rájuk azonban már oda kellett figyelni. Sanguinius egyelőre nem nyilatkozott. Várta, hogy Hórusz döntésre jusson, mert látta, hogy ebben az esetben a testvérének az ő feltétlen támogatására lesz szüksége. A problémát talán Maloghurst foglalta össze a legjobban, s az alapja a következő volt:

– Az interex népével közös a vérünk és közösek az őseink, hiszen ők is emberek. De mára már alapvető dolgokban különbözünk, s ezek olyan súlyúak és oly szembeötlőek, hogy az legitim alapot ad a háborúra. Teljesen elszakadtak a birodalmi kultúra alapjaitól, amiket maga a Császár fektetett le. Márpedig ezt nem tűrhetjük. Ennek ellenére Hórusz elég jól tolerálta őket, és Loken meg is tudta érteni, miért. Az interex harcosaira még az astartesek is csodálattal néztek. Kecsesek voltak, kifinomultak, s amint a félreértés tisztázódott, az is kiderült, hogy nem viseltetnek ellenséges szándékkal. Egy furcsa véletlen világította meg Loken számára a Hadúr velük kapcsolatos gondolatait. Az interex territórium egyik külső világa felé tartottak éppen, ami kilenc hétre volt a Halálvilágtól, s az egyik napon Hórusz magához kérette a Mournival kapitányait. A tanácskozásból vita, s abból parázs veszekedés alakult ki. Abaddon, aki egy véleményen volt Maloghursttel és Sedirae–vel, körömszakadtáig a háború mellett kardoskodott. Azok ketten annyira meggyőzték, hogy még a Hadúrral szemben is kitartott a véleménye mellett. Loken elképedve hallgatta az egyre hangosabb, egyre szenvedélyesebb szóváltást. Máskor is látta már Abaddon dühödt szenvedélyét, de mindig csak a harc hevében. Hórusz haragja pedig kifejezetten megdöbbentette. Mint általában, ha vitás kérdés merült föl, Torgaddon próbálta meg csökkenteni a feszültséget. Most azonban rajta is látszott, mennyire elképesztette a két harcos nyíltan kimutatott dühe. – Nincs választásod, uram! – csikorogta Abaddon. – Már ennyi idő alatt is épp eleget láttunk belőlük, hogy tudjuk, mennyi mindenben különböznek tőlünk. Meg kell... – Kell? – mordult föl Hórusz. – Kell?! Te a Mournival kapitánya vagy, Abaddon! Meghallgatsz, tanácsot adsz, de ennyi! Tudd, hol a helyed, és ne merd azt képzelni, hogy megmondhatod, mit tehetek és mit nem! – Nem is kell! Nincs választásod, és te is nagyon jól tudod, mit kell tenned! – Takarodj a szemem elől! – A szíved mélyén te is tudod! – Takarodj! – bődült el Hórusz, s úgy csapta le a poharát, hogy az darabokra tört a fémasztalon. – Takarodj innen, Ezekiel, még mielőtt keresek egy másik Első Kapitányt! Abaddon elvicsorodott, aztán a padlóra köpött, és kiviharzott. A többiek néma csöndben bámultak utána. – Torgaddon! – mondta Hórusz jóval nyugodtabban. – Igen, uram? – Kérlek, menj utána! Csillapítsd le! Mondd meg neki, egykét óra múlva talán már megenyhülök annyira, hogy ha térden állva, suttogva kér bocsánatot, talán elfelejtem a tiszteletlenségét. Torgaddon biccentett, és kisietett a szobából. Loken és Aximand összenézett, majd tisztelegtek, s már követték volna Tarikot, amikor a Hadúr megállította őket: – Maradjatok! Mikor megfordultak, látták, hogy a primarcha a fejét csóválva törli meg borfoltos száját. Távol ülő szemeiben szilaj vidámság bujkált. – A Császár Arany Trónusára! Micsoda tűz ég bennünk! Leült a panorámaablak előtti hosszú kanapéra, és magához intette a két kapitányt. – Ehtonia fiai kemények, mint a kő, és tüzesek, mint a bolygó olvadt szíve. Mind tudjuk, milyen perzselő a forróság a bányaaknák mélyén, ahogy azt is, időnként bizony kitörnek a mélyben szunnyadó vulkánok. Váratlanul. Figyelmeztetés nélkül. A tűz itt ég mindannyiunkban, ez hajt, és ez formál bennünket. Üljetek csak le, és töltsetek magatoknak egy kis bort! Sajnálom az

előbbi kirohanásomat, de... jobb, ha most ti itt maradtok. A Mournival fele is ezerszer többet ér, mint ha egyikőtök sincs mellettem. Hórusszal szemközt, egy másik kanapéra telepedtek le, s csöndben figyelték, ahogy a Hadúr új kupát kerít, és magának is tölt. – A négyből kettő – bólintott a primarcha mosolyogva. – A bölcs és a hallgatag. De azt nem árulta el, szerinte melyikük melyik. – Ti, akik egy szót sem szóltatok a vita során, adjatok hát most tanácsot! Aximand megköszörülte a torkát, nagy levegőt vett, majd belevágott: – Ezekielnek... bizonyos szempontból... igaza van. Aztán, ahogy a Hadúr összevonta a szemöldökét, azonnal el is hallgatott. – Folytasd csak, tökmag! – Mi ezt a Hadjáratot bizonyos... doktrínák mentén vívjuk, uram. Az elmúlt két évszázadban mindig így tettük. Olyan törvényeket követtünk, amikre az egész Impérium épül. Nem mi hoztuk őket önkényesen, de a mi feladatunk, hogy megtartsuk, és másokkal is betartassuk őket. Maga a Császár bízta ránk ezt feladatul. – Ő, akit mind szeretünk és tisztelünk – bólintott Hórusz. – A Császár doktrínái mutattak nekünk utat a kezdetektől, és mi mindig engedelmesen követtük őket – mondta Aximand, majd egy pillanatnyi habozás után még hozzátette: – Mindeddig. – Azt hiszed talán, hogy most engedetlenek vagyunk, tökmag? – kérdezte Hórusz, mire a kapitány tanácstalanul megvonta a vállát. – És te, te mit gondolsz, Garviel? Te is Aximanddal értesz egyet ebben a kérdésben? – Azt tudom, hogy miért kellene háborúznunk az interexszel, uram – nézett Loken egyenesen a Hadúr szemébe. – Engem viszont jobban érdekelne, hogy szerinted miért nem kellene. – Végre egy gondolkodó ember! – somolygott Hórusz. Azzal fölkelt, s a szoba egyik, pazar freskóval díszített falához sétált, ami magát a Császárt ábrázolta, amint kitárt karjai közé zárja az égboltot. – A csillagok – mondta halkan. – Látjátok? A csillagképek szentjánosbogarakként kavarognak az ujjai közt. A csillagok az emberiség jogos öröksége. Ezt ő mondta nekem, a legelső találkozásunkkor. Akkor még kisgyerek voltam. Maga mellé ültetett, és az égre mutatott. „Látod azokat a csillagokat? – kérdezte. – Mi, emberek, már nagyon régóta várunk rá, hogy az uralmunk alá hajthassuk őket. Képzeld csak el, Hórusz! Mind körül bolygók keringenek, amelyeken emberek élnek, csodaszép városokban! Nem háborúznak, nem veszekszenek, nincs se vérontás, se idegenek zsarnok uralma. Ne hibázz, és akkor egy napon mind a miénk lesz!” Lassan végighúzta az ujját a festményen, s megérintette a Császár kinyújtott kezeit. Aztán lassan megfordult, és a két kapitányra nézett. – Fiatalemberként igen ritkán láttam a csillagokat a Chtonián. A gyárkémények füstje elsötétitette az eget, de... erre ti is jól emlékeztek még. Viszont, ha nagyritkán mégis tiszta volt az ég, a csillagokat bámultam. Azon gondolkodtam, vajon mik is azok, és mit jelentenek valójában. Apró, égi lámpások, amelyeknek nyilván van valami feladatuk ott a magasban. Sokszor eltűnődtem ezen, mígnem egy napon ismét magához hívatott a Császár. S nem is lepődtem meg rajta, amikor elmondta, hogy milyen fontosak is a csillagok. Komótosan visszasétált a kanapéhoz, leült, s úgy folytatta: – Elmondok most nektek valamit, amit nem sokan tudnak. Az első dolog, amit az apámtól kaptam, egy asztrológiával foglalkozó írás volt. Egyszerű nyelvezetű, gyerekeknek íródott szöveg volt. Talán még meg is van valahol. Észrevette, hogy csodálom a csillagokat, és azt akarta, hogy tanuljak róluk, és megértsem őket. Loken, akit mindig megdöbbentett, hogy Hórusz apjaként beszélt a Császárról, elbűvölve hallgatta. – A szöveg mellé csillagtérképeket is csatolt a szerző – mosolyodott el halványan az emlék hatására a Hadúr, majd ismét kortyolt egyet a borból. –

Egyetlen éjszaka alatt az egészet elolvastam és megtanultam. Kívülről. És nem csak a neveket, de a mintákat és konstellációkat is. Mind a húsz csillagjegyet. Másnap az apám jót nevetett a tudásszomjamon, és elmesélte, hogy ez egy régi, kevéssé megbízható csillagtérkép, és most, hogy a felfedező flották elkezdik újra feltérképezni az univerzumot, lesz jobb és pontosabb is. Majd hozzátette, hogy egy napon – az ég húsz csillagképének tiszteletére – lesz még tizenkilenc hozzám hasonló ifjú, s természetében mindegyikünk egy–egy csillagképre fog hasonlítani. Megkérdezte, én melyik szeretnék lenni. – És te mit mondtál erre, uram? – kérdezte Loken önkéntelenül. – Hogy az összes én szeretnék lenni – dőlt hátra somolyogva Hórusz. – Meg azt, hogy örülök, hogy végre néven tudom nevezni az apró égi fényeket. Azt mondtam, hogy tetszik a királyi Leos, és Skorpos a páncélja meg a fullánkja miatt. Hogy a Tauromach makacssága, illetve az Arbitos becsületessége és kiegyensúlyozottsága is igen kedvemre való. Szomorúan megcsóválta a fejét, aztán egy darabig hallgatott. – Az apám – mondta nagysokára – azt válaszolta, hogy csodája a logikámat, de azon csodálkozik, hogy nem egy másik csillagképet választottam. Azzal megmutatta a Rettentő Nyilast, a lóháton vágtató harcost, minden jel közül a legharciasabbat. „Erős és gyors – mondta nekem –, fáradhatatlan, zabolátlan, sohasem téveszt. Az ősi időkben ez volt a legerősebb jegy. A kentaur, a ló– harcos, akit számolatlan korok óta tiszteltek. Gyermekkoromban Anatóliában a kentaur jelét mindenki tisztelte. A lovas harcos, íjjal a kezében, ami abba n a korban a legpotensebb fegyvernek számított. A lovas–íjász, aki mindent képes volt meghódítani. Idővel a lovat és a lovast egybemosta a mitikus köd, s így lett az ember és a harci gépezet tökéletes kombinációja. Azt kell megtanulnod – mondta–, hogyan légy ilyen. Mert egy napon te vezeted majd a seregeimet, úgy, mintha azok csak a te személyed meghosszabbításai lennének. Ember és ló együtt vágtat a csillagok közt, megállíthatatlanul...” Az ullanori győzelem után ezt adta nekem... Letette a poharát, majd előrehajolt, és megmutatta a két kapitánynak a bal kisujján csillogó aranygyűrűt. Kortól homályos holmi volt, s a rajta levő díszítés is már majdnem felismerhetetlenségig elkopott. Loken mintha patákat látott volna a körbefutó véseten, egy férfi karját és egy megfeszített íjat. – Ez Perzsiában készült, a Császár születése előtt egy évvel. A Rettentő Nyilas. „Ez most már te vagy – mondta nekem. – Te vagy az én Haduram. Az én kentaurom. Félig ember, félig a Birodalom minden serege. Amerre te fordulsz, arra fordulnak a Légiók is, ahová lesújtasz, oda sújt le a Birodalom is. Lovagolj tovább nélkülem, fiam, s a seregeim veled lovagolnak majd!” Sokáig hallgatott, s mikor ismét megszólalt, alig lehetett érteni a szavát. – S most, hogy szemtől szembe találkoztunk velük, már ti is értitek, miért is szeretem az íjászokat és a kentaurokat. A mosolya ragadós volt, s a két kapitány önkéntelenül is elvigyorodott. – És most mondd el nekik a valódi okot! Sanguinius állt a szomszédos szoba ajtajában, az elválasztó függöny fehér selyme mögött. Egy ideje már ott állhatott, s Lokennel meg Aximanddal együtt hallgatta a Hadúr szavait. Most félrehúzta a függönyt, s köpenye angyalszárnyait a karjára csavarva belépett. Egyik kezében gyümölccsel teli tálat hozott, s abból csemegézett. A két kapitány azonnal fölpattant, de a primarcha intett nekik, hogy maradjanak csak ülve. – Ha már a testvérem olyan kedvében van, hogy kiönti a szívét, jobb, ha a teljes igazságot halljátok! – Nem hiszem... – kezdte Hórusz, mire Sanguinius egy apró piros gyümölcsöt vett ki a tálból, és a Hadúrhoz vágta. – Mondd csak el nekik a többit is!

Hórusz elkapta a gyümölcsöt, majd beleharapott, s a kézfejével törölte le az állán végigcsorgó vörös levet. – Emlékeztek még a csillagokra a történetből? – kérdezte a két kapitányt. – Hogy mit mondott róluk a Császár? Ne hibázz, és akkor egy napon mind a miénk lesz! Két harapással végzett a gyümölccsel, a magját kiköpte, csak aztán folytatta: – Drága testvéremnek igaza van, mert ő, Sanguinius volt mindig is az én élő lelkiismeretem. A Vérangyal primarcha megvonta a vállát, ami egy szárnyas óriás esetében igen furcsán hatott. – Ne hibázz! Ez a két szó örökre belém égett. Ne hibázz! Hadúr vagyok a Császár akaratából, s nem hagyhatom cserben. Nem hibázhatok. – Ezt hogy érted, uram? – kérdezte óvatosan Aximand. – Tudod, tökmag, az Ullanor óta két hibát is vétettem, vagy legalábbis a részesük voltam. És ez is épp elég, mert végső soron minden katonai akcióért és hadműveletért enyém a végső felelősség. – Miféle hibákról beszélsz, uram? – Hibákról, Loken – dörgölte meg a homlokát Hórusz. – Félreértésekről. A 63–19–es. Az első akcióm Hadúrként. Menynyi vért ontottunk egy félreértés miatt! Rosszul mértük föl őket, és tömegek fizettek meg érte. És ott esett el szegény Sejanus is. Még mindig nagyon hiányzik. Az az egész háború, még az a rémség is, amit a hegyek közt kellett átélned, Garviel... mind hiba volt. Másként is kezelhettem volna a dolgot. A 63–19 vér nélkül is csatlakozott volna az Impériumhoz. – Nem hiszem, uram – rázta meg a fejét Loken. – Túlságosan is a saját útjukat járták, és ez nagyon más irányba tartott, mint a miénk. Harc nélkül nem boldogultunk volna velük. – Kedves, hogy védeni próbálsz, Loken, de tévedsz – rázta meg a fejét a Hadúr. – Lett volna rá más mód is. Kellett volna, hogy legyen rá más mód. Vérontás nélkül is rá kellett volna tudnom venni őket, hogy csatlakozzanak hozzánk! A Császár így tett volna. – Lehet... de lehet, hogy nem – ingatta a fejét Aximand. – Aztán a Halálvilág – folytatta Hórusz, elengedve a füle mellett a megjegyzést. – A Pókok Földje, vagy ahogy az interex hívja... milyen szót is használtak rá? – Urisarach – segítette ki Sanguinius. – De azt hiszem, ez a szó csak a megfelelő zenei aláfestéssel adja vissza a pontos jelentést. – Akkor a Pókok Földje is megteszi – bólintott a Hadúr. – Mennyi időt és életet pazaroltunk el ott? Miféle félreértés vezetett egy újabb háborúhoz? Hiszen az interex még figyelmeztető üzenetet is hagyott, de mi nem törődtünk vele. És megtámadtuk a bolygót, ahová ők ezeket a rovarlényeket bebörtönözték. – Nem tudhattuk... – kezdte Sanguinius. – Tudnunk kellett volna! – csattant föl Hórusz. – Ebben rejlik a különbség az interex filozófiája és a miénk között – mondta halkan Aximand. – Mi nem viseljük el a rosszindulatú idegenek létét. Ők sem szívlelhették a rovarlényeket, de nem irtották ki őket. Ehelyett megfosztották a fajukat a csillagok között való utazás képességétől, és bebörtönözték őket erre a sivár világra. – Mi elpusztítottuk volna őket – bólintott Hórusz. – A kérdés már csak az, ki a humánusabb. – E tekintetben Ezekiel pártjára kell, hogy álljak, uram – mondta Aximand. – A tolerancia gyengeség. Lehet, hogy az interex csodálatra méltó nép, ugyanakkor nagylelkű és megbocsátó is az idegen fajokkal szemben, amelyeknek nincs helyük az univerzumban. – Épp ez a mentalitás segített nekik életben maradni – húzta össze a szemöldökét a Hadúr. – Ez volt az, ami miatt a kinebrachok... – Íme, a tökéletes példa! – tárta szét a kezeit Kis Hórusz. – A kinebrachok. Befogadták őket! Együtt élnek velük!

– Még egyszer nem sietek el semmiféle döntést – mondta Hórusz tompán. – A hadúri renomém bánná. Meg fogom ismerni az interex civilizációt, tárgyalok velük, és csak akkor, amikor már értem őket... csak akkor hozok döntést ebben a kérdésben. Jó emberek, és a változatosság kedvéért talán még tanulhatunk is tőlük. A zenéhez csak nehezen tudtak hozzászokni. Néha fenséges volt és hangos – főleg, amikor a tolmácsok rázendítettek –, máskor alig több suttogásnál. De teljesen szinte soha nem halkult el. Az interex népe áriának nevezte, s a mindennapi kommunikációjuk szerves részét képezte. Beszélt nyelvet is használtak – ami jobban hasonlított a régi terraira, mint mondjuk a chtoniai de már régóta használták az áriát, mint a szóbeliség kísérőjét és kiegészítőjét. Bár az iterátorok ízekre szedték, az ária kemény diónak bizonyult. Az, ami az avatatlan fül számára csupán zenének tűnt, valójában magas szintű alkalmazott matematika volt, ami képes volt áthágni a nyelvészet határait is. Miközben a tolmácsok a munkájukat végezték, a háttérben folyamatosan bonyolult dallamok szóltak, s mikor az interex valamelyik küldötte emelkedett szólásra, egyszerre két–három tolmács kísérte zenével a szavait. Bár elsőre zenésznek tűntek, a tolmácsok egyben diplomaták és követek is voltak. Az interex többi polgárához hasonlóan ők is magas, szálas emberek voltak, bár a fülük méretét és a fülkagyló felépítését sebészeti úton változtatták meg, hogy minél tökéletesebben tudják ellátni a feladatukat. Zöld, üvegesen csillogó anyagból készült hosszúkabátot viseltek, amit aranyszállal hímeztek ki. Kabátjuk magas gallérját olyan kommunikációs eszköz kábelei futották körbe, ami körülbelül a birodalmi rádió megfelelője lehetett, s a mellkasukra egy furcsa gépezetet csatoltak. Leginkább egy csövekből, kijelzőkből és kapcsolókból álló hangszerre hasonlított, s a kezük mindig ennek a masinának a billentyűin nyugodott. A tolmácsgép tetejéből kiálló fúvóka segítségével adhatták ki a szükséges búgó, zümmögő és csengő hangokat, amiket a billentyűk segítségével moduláltak. A Birodalom és az interex első találkozója formális és távolságtartó volt. A Bosszúálló Szellem fedélzetén ejtették meg, ahol Hórusz a katonák és tolmácsok kíséretében érkező követeket fogadta. Az átható pillantású küldöttek mind magasak, karcsúak és jóképűek voltak. A hajukat egységesen rövidre nyírták, s arcuk jobb vagy bal oldalát bonyolult tetoválások borították. Térdig érő, halványkék köntöst viseltek, ami alatt a tolmácsokéhoz hasonló, üvegszerűen csillogó anyagból készített nadrágot hordtak. A maguk módján a harcosok talán még lenyűgözőbbek voltak. Ötvenen érkeztek, csupa magas – még a követeknél is magasabb – férfi, tetőtől talpig ezüst és smaragdzöld vértezetbe öltözve. A rangjelzéseiket skarlát sávok jelezték a könnyű, míves páncélokon, amelyek messze nem voltak olyan súlyosak és masszívak, mint az astartesek vértjei. A harcosok – mint Loken később megtudta, fegyvernemtől függően alabárdosok vagy íjászok – majdnem olyan magasak voltak, mint az űrgárdisták, de a testalkatuk és a könnyebb páncélzatuk miatt szinte véznának tűntek a birodalmi óriások mellett. Abaddon azonnal meg is jegyezte, hogy ezek a csicsás páncélok valószínűleg egy ökölcsapástól összetörnének. Az interex fegyverek még furcsábban hatottak. A harcosok hátán kard volt, egy részük hosszú, egyik végén pengében, a másikon ökölnyi ellensúlyban végződő lándzsát cipelt magával, mások pedig valamiféle sötét fémből készült íjat. Az oldalukra csatolt puzdrában toll nélküli nyilak pihentek. – Íjak? – mormolta Torgaddon. – Most komolyan? Csupa csillogó technika, hatalmas űrhajók... most meg íjak? – Valószínűleg csak díszfegyverek – súgta oda neki Aximand. Az interex tisztek sisakját fogazott, félkör alakú jelvény díszítette, s az arcuk

vonalát követő vizoraikban kéken világító, ovális lencsék ültek. Az orr vonalától lefelé kiugró állkapocsra emlékeztető rostély fedte az arcukat, ami a kommunikációs moduljaikat is tartalmazta. Mögöttük húsz alacsonyabb, masszív arany és barna vértet viselő harcos jött. Loken feltételezte, hogy ezeket úgy módosították genetikailag, hogy inkább a közelharcban állják meg a helyüket. Fegyvert egyiküknél sem látott. A harcosok sorait öt mechanikus eszköz zárta, amelyek fej és nyak nélküli, ezüstösen csillogó lovakra emlékeztettek. – Gondoskodj róla, hogy az ezekről készült felvételeket Regulus mester is lássa! – súgta oda Hórusz Maloghurstnek. – Tudni akarom, mint vélekedik róluk! Az ünnepélyes találkozóra a zászlóshajó egyik kiürített hangárjában került sor. A falakat birodalmi lobogók díszítették, s a díszőrséget az Első Század adta. Az astartesek mozdulatlan, hófehér sorfala előtt a Justaerin fekete vértezetű terminátorai álltak. A két ötvenfős alakulat között maga Hórusz várakozott a Mournival és a flotta vezérkara társaságában. A négy kapitány súlyos köpenyt és sisakot viselt, a primarcha feje azonban fedetlen maradt. Csöndben figyelték, ahogy az interex komp csillogó rámpája virágkehelyként nyílik ki, s a követek kilépnek a hajóból. Kíséretükkel együtt több mint százan voltak. A komp és az astartesek sorfala közt félúton álltak meg, s ők is szótlanul méregették a másik felet. Negyvennyolc órányi diplomáciai egyeztetés kulminált ebben az egy pillanatban. Hórusz biccentett, mire a Holdfarkasok a mellükhöz szorították a fegyvereiket, és egyszerre hajtottak fejet. A Hadúr előrelépett, s egymaga indult a követek felé. Három lépéssel az interex sorfal előtt állt meg, a sas jelét vetette maga elé, majd ő is fejet hajtott. – Legyetek üdvözölve... Abban a pillanatban a tolmácsok furcsa hangszerei is megszólaltak. Hórusz azonnal elhallgatott. – Csak a szavaid fordítják – mondta az egyik küldött. – Meglehetősen... zavarba ejtő – mosolyodott el a Hadúr. – Pusztán az árnyalatok tisztább érhetősége végett – biztosította a követ. – Nekem úgy tűnik, zene nélkül is tökéletesen megértjük egymást. – Ez esetben utasítom a tolmácsokat, hogy hagyják abba – bólintott az interex szószóló. – Nem szükséges – rázta meg a fejét Hórusz. – Ha nálatok ez a beszélgetéshez tartozik. A küldött bólintott, s a szavaikat továbbra is melankolikus dallam kísérte. – Legyetek üdvözölve a Terra és az Emberiség Császárának nevében! – Az interex társadalom nevében köszönettel fogadjuk üdvözlésedet, és szívélyesen viszonozzuk azt! – Köszönöm – bólintott Hórusz. – Legelőször is hadd kérdezzelek... ti a Terráról származtok? – Igen. – A régi Terráról, amit valaha Földnek neveztek? – Igen. – Ezt bizonyítani is tudjátok? – Természetesen – mosolyodott el Hórusz újfent. – Tudomásotok van a Terráról? Furcsa kifejezés ült ki a küldött arcára. – Mi is onnan származunk. Az őseink és a gének révén, bár az elődeink már eónokkal ezelőtt elhagyták a szülővilágukat. Ha ti is a Terráról jöttetek, akkor ez egy történelmi jelentőségű pillanat! Évezredek óta először találkozunk elveszett rokonainkkal.

– Azért léptünk ki a csillagok közé, hogy felkutassuk az emberiség minden ágát, amit az idők vihara szórt szét az univerzumban – bólintott Hórusz. – Diath Shehn abbrocarius vagyok – hajtott fejet a küldött. – Én pedig Hórusz Hadúr. A tolmács dallama a rang megjelölésénél egy pillanatra disszonánsan elcsuklott. – Hadúr... – húzta föl a szemöldökét Shehn. – A tisztséget maga az Emberiség Császára ruházta rám, hogy a nevében járhassak el, mint a jobbkeze. – Súlyos cím ez – bólintott a küldött. – Harcias. A flottád is hadihajókból áll? – Van katonai komponense is. A világűr túl veszélyes ahhoz, hogy az ember fegyvertelenül vágjon neki. De ahogy elnézem a remek katonáidat, ezzel ti is tisztában vagytok, abbrocarius. – Félelmetes erővel és vehemenciával támadtatok Urisarach világára, annak ellenére, hogy a rendszerben mindenfelé figyelmeztető üzeneteket sugárzó bójákat helyeztünk el – szorította össze a száját Shehn. – Azok tükrében, amit láttunk, a flottád katonai komponense igen... számottevő. – Örömmel beszélgetek erről is, abbrocarius – mosolyodott el Hórusz. – De majd később. Ha szükséges, bocsánatkérést is hallasz majd, személyesen tőlem, de előbb szeretnélek benneteket békében üdvözölni. A Hadúr intésére az astartesek letették a fegyvereiket, és lecsatolták a sisakjaikat. Az emberi arcok láttán Shehn is jelzett, mire az interex harcosai is levették a sisakjaikat. Tiszta, kemény tekintetű emberi arcélek bukkantak elő a maszkok mögül. Kivéve a barna–arany vértezetűek esetében. Az ő arcukban semmi emberi nem volt. Kinebrachnak nevezték őket. Fejlett, űrjáró faj volt, s közel tizenötezer éven át uralta az űr ezen szegletét. Már akkor egész naprendszerekre kiterjedő birodalmuk volt, amikor az emberek még csak első, tétova lépéseiket tették meg az űrben. Mire azonban az interex találkozott velük, a kultúrájuk már hanyatlófélben volt. A kapcsolatfelvétel után szinte azonnal területi háború robbant ki a két faj között, ami aztán évszázadokig tartott. S a kinebrach nép magasan fejlett technikai vívmányai ellenére mégis az interex került ki győztesen a konfliktusból. De nem pusztították el az idegeneket. Mi több, az interex elszántságának köszönhetően, mely segítségével megalkották az áriát, lehetővé vált a fajok közti kommunikáció, és sikerült megállapodásra jutniuk. A további háborúk és fajuk teljes pusztulása helyett a kinebrachok úgy döntöttek, hogy a gyorsan gyarapodó és erősödő interex részeivé válnak. Sorsukat az emberek kezébe tették le, s magasan fejlett technológiát bocsátottak a rendelkezésükre. Az interex emberi és kinebrach lakói idestova három évezrede éltek békében egymás mellett. – Az ellenük vívott háború volt az idegen fajok elleni első erőpróbánk – magyarázta Shehn. A többi küldöttel együtt a Hadúr fogadótermében foglaltak helyet. Rajtuk kívül még a Mournival kapitányai voltak jelen, s a fal mellett álló zenész– tolmácsok, akik halk muzsikaszóval kísérték a beszélgetést. – Ez ráébresztett bennünket, hol a helyünk a kozmoszban, és sokat tanultunk belőle a szenvedély, a megértés és az empátia fontosságáról. Az ária is ebből fogant, s azóta is használjuk, amikor idegen fajokkal érintkezünk. Ez a konfliktus hívta föl arra is a figyelmet, hogy milyen mértékben jelenthetnek bizonyos emberi vonásaink – mint például a pusztán nyelvi kommunikáció – akadályt a más fajokkal kialakítandó kapcsolatok során. – Függetlenül a szándék nemességétől és a módszer kifinomultságától, abbrocarius, van, hogy a kommunikáció nem elegendő – mondta Abaddon. – Tapasztalataink szerint a legtöbb idegen ellenséges, ami sem a

kommunikációt, sem a megegyezést nem teszi lehetővé. Az Első Kapitány – mint a jelenlevők közül oly sokan – kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Az egész interex küldöttség bebocsátást nyert a fogadóterembe, s a helyiség hátsó traktusában ott álltak a kinebrachok is. Robusztus testfelépítésű, majomszerű lények voltak, kiugró homlokeresszel és apró, csillogó szemekkel. Ráncos, kékesfekete bőrüket hosszú, puha, vörösesbarna szőrszálak borították. A szájuk és az orruk egyazon szerv volt, elnyújtott, akár egy delfinnek, tele apró, hegyes fogakkal, s a végén egy virágkehelyként kinyíló rózsaszín orrnyílással. S a szaguk... olyan volt, akár a nedves földé. Nem kifejezetten kellemetlen, viszont a legkevésbé sem emberi. – Mi is ezt tapasztaltuk – bólintott Shehn. – Bár jóval ritkábban, mint ti. Volt, hogy olyan fajjal találkoztunk, amely nem akart szóba állni velünk, s olyan is előfordult, hogy ellenséges szándékkal támadott ránk. Van, hogy valóban csak a harc az egyetlen megoldás. Ilyen volt a... minek is nevez tétek őket? – Megarachnidák – segítette ki Hórusz. – Látom már, miként formáltátok a szót az ősi nyelvek gyökereiből – mosolyodott el a követ. – A megarachnidák fejlett faj volt, de alapvetően különbözött tőlünk, emberektől. Csak a szaporodás és a territóriumuk növelése mozgatta őket. Mikor először találkoztunk velük, nyolc rendszert rohantak le a Shartiel Peremvidéken, s már két lakott világunkat is fenyegették. Kénytelenek voltunk háborúzni velük, hogy megvédjük magunkat, s bár végül legyőztük őket, ezek után sem jutottunk közelebb a békéhez vagy bármiféle megállapodáshoz. Összegyűjtöttük hát az életben maradt megarachnidákat, és az Urisarach bolygóra szállítottuk őket. Megfosztottuk őket az eszközöktől, amelyekkel a csillagok közt utaztak, sőt azoktól is, amelyek segítségével újakat hozhattak volna létre. Az Urisarach lett az új otthonuk, ahol anélkül élhetnek, hogy akár ránk, akár másokra nézve veszélyt jelentenének. A bóják is azért sugározzák a figyelmeztető üzenetet, hogy ez továbbra is így maradjon. – Felmerült a megsemmisítésük gondolata? – kérdezte Maloghurst. – Mi jogosítana fel bennünket egy másik faj kiirtására? – csóválta meg a fejét Shehn. – A legtöbb esetben közös nevezőre lehet velük jutni. A megarachnidák voltak a kivétel. Az ő esetükben valóban a kitelepítés és az elszigetelés jelentette az egyetlen humánus megoldást. – Bölcs meglátás – bólintott Hórusz, majd, hogy elejét vegye Abaddon további kérdéseinek, még hozzátette: – Azt hiszem, eljött a bocsánatkérés ideje, abbrocarius. Félreértettük az Urisarachhal kapcsolatos szándékaikat, és akaratunk ellenére gondot okoztunk. A Birodalom megkövet benneteket az okozott kellemetlenségekért. KETTŐ Küldöttek és delegációk Xenobia Az Eszközök Háza Abaddon őrjöngött. Amint az interex követek visszatértek a hajójukra, ő is félrevonult a Mournival kapitányaival, és szabadjára eresztette a dühét. – Hat hónap! Hat hónapnyi harc azon az átkozott Halálvilágon! Hány remek csatatestvér veszett oda? Hány hősi tettet hajtottunk végre? És most bocsánatot kell kérjünk érte? Mintha valami hibát követtünk volna el! Mikor a mocskos idegenimádók is beismerték, hogy a póklények olyan veszélyesek voltak, hogy be kellett őket börtönözniük?! – Ez egy bonyolult helyzet – csitította Loken.

– Nincs ebben semmi bonyolult! – hörögte Abaddon. – Ezek sárba taposták a Légiónk becsületét! És az Angyalokét is! – Erős akarat és bölcsesség kell hozzá, hogy az ember tudja, mikor kell bocsánatot kérnie – mondta Aximand. – De csak egy bolond hajt fejet az idegenek előtt! – vicsorodott el Abaddon. – Mit tanított nekünk ez a Hadjárat? – Hogy nagyon jók vagyunk minden olyan lény lemészárlásában, amelyik nem ért velünk egyet? – kérdezte Torgaddon. – Nem – morogta az Első Kapitány vérbe borult szemmel. – Hogy a kozmosz egy hideg, brutális hely. Harc nélkül nem tudjuk megvédeni benne a helyünket. Csak egy olyan fajt nevezzetek meg, amelyik nem örvendezne, ha az emberiség egy szempillantás alatt kipusztulna! Erre egyikük sem tudott válaszolni. – Csak egy bolond hajt fejet az idegenek előtt! Vagy az olyanok előtt, aki k idegenekkel barátkoznak! – Te bolondnak nevezed a Hadurat? – kérdezte Loken. Abaddon egy pillanatig hallgatott, aztán mérgesen fújt egyet. – Nem... persze, hogy nem. Az ő akarata szerint cselekszem. – Mi vagyunk a Mournival – emlékeztette Aximand. – Mikor a tanácsunkat kéri, azonos véleményen kell, hogy legyünk. – Nem – rázta meg a fejét Loken. – A Hadúr nem azért becsül bennünket, mert mind ugyanazt mondjuk. Hanem azért, mert önálló véleményünk van. Még ha eltérő is. Több oldalról világítjuk meg ugyanazt a problémát, és hagyjuk, hogy ő döntsön. Ez a kötelességünk. A következő napok során számos küldöttel találkoztak. Volt, hogy az interex hajókról jött át valaki a Bosszúálló Szellemre, s volt olyan is, hogy egy birodalmi követ ment át az ő parancsnoki hajójukra, ahol ezüst– és üvegfalú termekben fogadták, hol örökké szólt a zene. A küldöttek viselkedésén nem volt könnyű kiigazodni, bár a többségük némi távolságtartással és gyanakvással kezelte a birodalmiakat, mintha durvának és bárdolatlannak tartaná őket. Ennek ellenére látszott rajtuk, hogy lenyűgözi őket mindaz, amit a Terráról hallanak. A Föld, ahonnan az őseik származtak, évezredek óta a mítoszok ködébe veszett, s bármenynyire is kiábrándítónak találták az ezzel kapcsolatos valóságot, nem tudtak elszakadni a dicső múlttól. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy elvezetik a birodalmiakat a legközelebbi interex határvilágra, ahol a követeknél magasabb rangú személyekkel folytathatják a tárgyalásaikat. A Hadúr minden főtisztje véleményét meghallgatta, de Loken biztosra vette, hogy már eldöntötte magában, mit is fog tenni. Voltak –– Abaddonnal az élen –, akik amellett kardoskodtak, hogy azonnal minden kapcsolatot meg kell szakítani az interexszel, s amint kellő mérvű erősítést kapnak az Impériumtól, azonnal meg kell támadni, és térdre kell kényszeríteni őket. Számos ügy igényelte már a Hadúr figyelmét, amiket a hat hónapos megarachnida hadjárat során ideig–óráig el tudott napolni, de amik tovább már nem tűrtek halasztást. Petíciók és üdvözlő üzenetek futottak be mindennap. Már öt primarcha kérte ki a Hadúr tanácsát háborús kérdésekben, vagy hívta őt haditanácsba. Az egyikük – az Oroszlán – még soha nem tett ilyet, s a gesztus egyértelműen a békülés jele volt, amit Hórusz nem hagyhatott figyelmen kívül. Harminchat expedíciós flotta fordult hozzá taktikai tanácsért vagy azonnali katonai segítségnyújtás reményében. S az államügyek sem várhattak tovább. A Terra Tanácsa és a Birodalom rohamtempóban növekvő közigazgatási szervei mind több olyan ügyet hoztak a tudomására, amivel szintén kénytelen volt foglalkozni.

Túl régóta söpörte már ezeket a dolgokat a szőnyeg alá, semhogy a Hadjáratra foghatta volna. Loken, aki rendszeresen Hórusz közelében tartózkodott, kezdte már látni, milyen terhet rakott a Császár a Hadúr széles vállaira. Azt várta tőle, hogy egyszerre legyen hadvezér, bíró, döntéshozó, politikus, stratéga és bürokrata. A hat hónapos háború alatt egyre több hajó érte el a Halálvilágot, s csatlakozott hozzájuk. Megérkezett a teljes 63. Expedíciós Flotta, miután Varvaras szegény Rakris kezei közt hagyta a 63–19–est. A 88. Expedíciós Flotta tizennégy hajója is ott volt, Trajus Boniface vezetése alatt. Az Alf a Légió harcosai eredetileg a 140–es segélykérő üzenete miatt jöttek, de látván, hogy a harcok véget értek, Boniface megragadta a lehetőséget, hogy tolmácsolja primarchája üdvözletét, és felkérje a Hadurat, csatlakozzon a Kayvas–öv orkjai ellen indítandó offenzívájukhoz. Vezérük, Alpharius régóta dédelgetett terve volt ez, s – akárcsak az Oroszlán közeledése – ez is azt mutatta, hogy a primarcha az új Hadúr barátságát és támogatását keresi. Hórusz áttanulmányozta a Boniface által hozott terveket, melyekből kiderült, hogy egy legalább ötéves hadjáratról lenne szó, amihez tízszer annyi katona kellene, mint amennyivel a Hadúr jelenleg rendelkezett. – Alpharius csak álmodik! – mutatta meg a terveket Lokennek és Torgaddonnak. – Egyelőre nem kötelezhetem el magam ennek az ügynek. Varvaras egyik hajóján egy eaxector tributi delegáció utazott, s talán ők méltatlankodtak a leghangosabban, miért nem szakít már rájuk is időt a Hadúr. Malcador és a Terra Tanácsának utasítására járták a meghódított területeket, egy olyan program keretében, ami mellett még a memorátoroké is eltörpült. A delegációt egy Aenid Rathbone nevezetű adminisztrátor vezette. Magas, vékony, csinos nő volt, sápadt bőrrel, vörös hajjal és számonkérő stílussal. A Tanács arra szólította föl általa a Hadjárat minden expedíciós hadtestét, minden kormányzóját, katonai parancsnokát, de még a primarchákat is, hogy a meghódított területekre vessenek ki adókat, és azokat maradéktalanul hajtsák is be, hogy legyen miből fedezni az egyre növekvő Birodalom anyagi szükségleteit. Másról sem beszélt, mint az adóztatásról. – Egyetlen világ sem képes egymagában egy ilyen léptékű vállalkozást finanszírozni – magyarázta a Hadúrnak éles, sipító hangján. – A Terra sem viselheti tovább egyedül ezt a terhet. Most már ezerszer ezer világ urai vagyunk, s a Birodalom el kell, hogy kezdjen adót fizetni, és eltartani saját magát! – Számos világ még épp csak hogy behódolt – mondta Hórusz. – Próbálnak talpra állni a harcok után, újjáépíteni és megreformálni a társadalmukat. Legkevésbé adókra van most szükségük. – Maga a Császár akarja így. – Valóban? – Malcador, a Pecsétőr, akit mind szeretünk és tisztelünk, ruházta rám ezt a rangot és tisztséget, nagyuram. Az adókat be kell hajtani, és olyan rendszert kell kiépíteni, amelyek segítségével ezek az adók a továbbiakban is rendszeresen befolynak majd! – A kormányzók ezt igen háládatlan feladatnak fogják találni – jegyezte meg Maloghurst. – A többségük még meg sem tudta igazán szilárdítani a pozícióját. Túl korai még ez az adópolitika. – A Császár akarja így – ismételte meg makacsul a nő. – A Császár, akit mind szeretünk és tisztelünk? – kérdezte Loken, mire Hórusz szélesen elmosolyodott. – Nem értem, mire célozgat, kapitány – fintorgott a nő. – Én csak a kötelességem teljesítem.

Miután kivonult a szobából, Hórusz maga maradt a vezérkarával. – Gyakran úgy véltem, hogy az eldák okozzák majd a bukásunkat – mondta tűnődve. – Bár a kultúrájuk már hanyatlófélben van, náluk okosabb és ravaszabb fajjal még nem volt dolgom. Ha valaki, hát ők képesek lennének ízeire szedni a Birodalmat. Máskor meg arra gondoltam, hogy az orkok lesznek azok. Erősek, vérszomjasak, és végtelenül sokan vannak. De most, barátaim... most már biztosra veszem, hogy a Birodalmat egy napon az adószedők teszik majd a sírba. Ezen mind jót nevettek. Lokennek a zsebében lapuló versen járt az esze. Karkasy majd minden irományát átadta Sindermann–nak, de legutóbb a költő valami fűzfaverset emlegetett, s ahogy a kapitány elolvasta az adószedőkről szóló vitriolos rímeket, meg kellett, hogy állapítsa, még neki is tetszik. Már épp elő akarta húzni a zsebéből, hogy tovább fokozza az általános derültséget, mikor Hórusz arca elkomorodott. – Csak félig tréfáltam. Az annektált területekre, amibe akarnak, és túl hamar. Lesznek egy leigázott képébe, hogy

adókkal a Tanács olyan terhet ró az újonnan a Birodalom gerince is beleroppanhat. Túl sokat világok, amelyek fellázadnak majd. Mondd azt új ura van, s a földre borul előtted. De ha azt i

hozzáteszed, hogy az új uraság a rendszeres bevétele ötödét akarja, felkel, és elindul megkeresni a vasvilláját. Aenid Rathbone meg az adminisztrátorai mindent tönkretesznek, amit eddig elértünk. –De hát ez a Császár akarata! – tárta szét a kezeit Torgaddon. – Nem az, bármit is állítson a nő. Ismerem őt, ahogy a gyermek ismeri az apját, és ebbe nem egyezne bele. Ilyen korán semmiképp. Nyilván túlzottan lefoglalják a feladatai és kötelességei, így még nem szerzett tudomást arról, hogy a Tanács miféle döntéseket hozott a nevében. A Császár nagyon is tisztában van vele, mennyire törékeny még az Impérium békéje. És... a fenébe is, ez történik, mikor egy harcosok alapította birodalom hivatalnokok és civilek kezébe helyezi a törvényhozó hatalmat! A mosolyok lassan lehervadtak az arcokról. – Komolyan beszélek! – mondta Hórusz szikrázó szemmel. – Lesznek helyek, ahol ez polgárháborúhoz vezet majd, és aláássa a Hadjárat munkáját! Ezeket az eaxectorokat egy darabig még... fel kell tartani! Kapjanak csak annyi papírmunkát, hogy belefulladjanak! És mire átrágják magukat a feljegyzéseken, amelyek alapján kiszámolhatják a kivetendő adók mértékét, máris újabb adathalmazt zúdítunk rájuk, hogy az temesse maga alá őket! – Örökre nem tudod félreállítani őket, nagyuram – csóválta meg a fejét Maloghurst. – De még csak lelassítani sem. A Terrai Adminisztrációs Hivatal már meghatározta, melyik világra mennyi adót vethetnek ki. – Akkor is tégy meg minden tőled telhetőt, barátom! Tartóztasd fel ezt a nőt, amíg csak lehet, és szerezz nekem némi haladékot! – Meglesz, nagyuram – mondta a Torz, majd felkelt, és kisántikált a szobából. – Szóval... – sóhajtott föl Hórusz – az Oroszlán a segítségem szeretné. Alpharius nemkülönben. – Csakúgy, mint más testvéreid és számos expedíciós sereg – tette hozzá Sanguinius. – Miközben jelenleg a legfontosabb az lenne, hogy visszatérjek a Terrára, és szembeszálljak a Tanáccsal az adók miatt. Sanguinius hitetlenkedve horkant föl. – Nem erre teremtettem – rázta meg a fejét Hórusz. – Akkor marad az interex, nagyuram – mondta Erebus. Erebus a XVII. Légió, a Hírvivők Első Káplánja volt, ami körülbelül Abaddon vagy Eidolon rangjának felelt meg. Az astartes két héttel korábban érkezett, Varvaras kontingensével. Rendjének veterán harcosa volt,

gránitszürke vértezetén rézveretek szedték sorra hősi tetteit, s véleményét mind Kor Phaeron, mind Lorgar primarcha szívesen meghallgatta. Csöndes, komor férfiú volt, de amikor megszólalt, halk, bölcs szavai hallatán mindenki tisztelettel bánt vele. A Holdfarkasok, akik régről jó kapcsolatot ápoltak a Hírvivőkkel, különösen kedvelték. Bár ebben az is szerepet játszott, hogy Sanguinius és Fulgrim mellett Hórusz Lorgart kedvelte leginkább. Erebus, aki legalább annyira volt utazó diplomata, mint harcos – bár mindkét feladatának tökéletesen eleget tett –, a Légiója kérését tolmácsolni érkezett a Hadúrhoz. Nyilvánvaló volt, hogy valami fontos dologról van szó, máskülönben Lorgar nem őt küldte volna. A Hírvivő azonban, amint felmérte, milyen nyomás nehezedik Hóruszra, nem hozakodott elő azonnal a kérésével, hanem maga is tanácsokkal igyekezett a seregvezér munkáját segíteni. A Mournival ezért különösen nagyra tartotta, s Raldoronhoz hasonlóan őt is meghívták a tanácskozásaikra. Abaddon és Aximand már számos csatában harcolt Erebus oldalán, Torgaddon is régről ismerte, s mindhárman a lehető legnagyobb elismeréssel beszéltek róla. Lokennek sem kellett sok, hogy megkedvelje Ercbust, aki maga is retten tő terheket cipelt a vállán. Végtére is ő volt Lorgar választott szószólója. Az Első Káplán velük étkezett, velük tanácskozott, velük ivott, s időnként még a vívóterembe is elkísérte őket. Az egyik délután Torgaddont és Aximandot is legyőzte gyors egymásutánban, aztán egy darabig Saul Tarvitz ellen küzdött, mielőtt őt is a padlóba döngölte volna. Tarvitz és Lucius kapitányok Torgaddon meghívására jöttek velük a vívóterembe. Loken maga is szerette volna összemérni a pengéjét Erebusszal, de Lucius ragaszkodott hozzá, hogy az övé lehessen a következő csörte. A Mournival kapitányai egészen megkedvelték Tarvitzot – amiben Torgaddon jó véleménye is komoly szerepet játszott de Lucius túlzottan hasonlított Lord Eidolonra a szemükben ahhoz, hogy jó szívvel fogadják. Mindig annyit panaszkodott és olyan követelőző volt, mint egy elkényeztetett gyerek. – Ha ilyen fontos neked, legyen a tiéd a következő harc – intett Loken. Egyértelmű volt, hogy Lucius a Császár Gyermekeinek becsületét próbálja visszaszerezni, amin – az ő szemében – akkor esett csorba, amikor Erebus egy ravasz csellel legyőzte Tarvitz kapitányt. Előhúzta a kardját, és belépett a gyakorlóketrecbe. A fém félgömbök bezárultak, s Lucius azonnal felső támadóállásba emelte a fegyverét. Erebus lent tartotta a kardját, s lassan körözni kezdett a kapitány körül. Mindketten derékig levetkőzve próbálgatták egymás képességeit, mert tudták, hogy ez csak játék, férfias erőpróba, nem vérre menő harc. Persze, ebben a játékban is elég volt egy rossz mozdulat, hogy valamelyik küzdő fél megnyomorodjon. Vagy meghaljon. Az összecsapás tizenhat percig tartott, aminél hosszabbat még soha egyikük sem látott. Ami még lenyűgözőbbé tette a csörtét, az a vívók tudása volt. A harc irama egy pillanatra sem lankadt, s a másodpercenkénti három–négy pengeváltást még az astartesek szeme is alig tudta követni. A kapitányok körbeállták a ketrecet, és tapsolva, üvöltve biztatták a harcosokat. – Meg fogja ölni! – hebegte Tarvitz. – Páncél nélkül, ilyen tempó mellett... meg fogja ölni! – Ki öl meg kit? – kérdezte Loken. – Valamelyikük... nem tudom! – Ez már túl sok! – nevetett föl Aximand hitetlenkedve. – Garviel vív meg a győztessel! – rikkantotta Torgaddon. – Na, azt nem hiszem... – csóválta meg a fejét Loken. Azok ketten pedig eközben is a gyenge pontot keresték a másik védelmén. Erebus kifejezetten defenzív stílusban harcolt, mélyen tartotta a súlypontját, s úgy váltogatta a begyakorolt védőcseleket, mint egy gép.

Lucius ezzel szemben csupa tűz és kreativitás volt, ravasz, ügyes, s szinte megállás nélkül csak támadott. Az egyre gyorsuló pengeváltásokat szabad szemmel már nem is lehetett követni. – Remélem, nem hiszitek, hogy ezek után bármelyikükkel is megverekszem! – rázta meg a fejét Loken. – Nem megy? – csúfolódott Torgaddon. – Nem. – Pedig te mész be következőnek! – vigyorgott Abaddon. – De hogy kiegyenlítsük az esélyeket, kapsz egy villámvetőt is. – Nagyon vicces! A gyakorlóketrec fölé szerelt kronométer szerint a tizenhatodik perc ötvenkilencedik másodpercében jártak, mikor Lucius bevitte a győztes találatot. A kardjával megakasztotta Erebus pengéjét, majd egy ügyes csuklómozdulattal kitépte a kezéből. A Hírvivő a ketrec rácsának tántorodott, s Lucius máris a torkának szegezte a kardját. – Hé! – bődült el Aximand. – Lucius! Elég! Azzal már nyitotta is a ketrecet. – Ó, sajnálom! – mondta Lucius, bár a hangjában nyoma sem volt sajnálatnak. – Kissé elragadott a hév. A kardjával tisztelgett Erebusnak, majd elkezdte letörölgetni magáról az izzadságot. – Igazán jó csörte volt – biccentett. – Köszönöm, uram! – Én köszönöm, kapitány! – mosolyodott el Erebus, majd zihálva hajolt le a kardjáért. – Még soha nem láttam jobb vívót, Lucius kapitány! – Kifelé, Erebus! – paskolta meg a ketrec rácsát Torgaddon. – Most Garvi jön! – Kizárt! – rázta meg a fejét Loken. – Köztünk te vagy a legjobb kardforgató! – morogta Kis Hórusz. – Mutasd meg neki, hogy harcol egy Holdfarkas! – A vívótudás nem minden. – Befelé! – sziszegte Aximand. – És ne hozz ránk szégyent! Hé... Lucius! Egy újabb ellenfél? – Jöhet! – biccentett a kapitány. – De ez őrült! – ellenkezett Loken. – Gondolj a Légió becsületére! – mondta Abaddon halkan, és betuszkolta a ketrecbe. – Remek! – mosolygott Lucius elégedetten. – Szóval, velem akarod összemérni a tudásod, Loken kapitány! Mutasd hát, hogy harcol egy Holdfarkas! – A küzdelmet nem csak a penge dönti el. – Ahogy tetszik – vonta meg a vállát a Császár Gyermeke. Erebus a saját kardját nyújtotta a ketrec rácsain keresztül Lokennek. – Szerintem ez a te köröd lesz, Garviel! Loken próbaképp suhintott párat a fegyverrel, majd bólintott. Lucius kiköpött, megmozgatta a vállait, majd elkezdett a Holdfarkas körül táncolni. – Én nem vagyok bajvívó – rázta meg a fejét Loken. – Akkor ez nem lesz hosszú küzdelem! – Egy összecsapást soha nem csak a kard dönt el! – Persze, persze! – bólogatott Lucius, de a szemét le nem vette volna Lokenről. – Gyerünk, harcolj velem! – Figyeltem, hogy küzdesz – sóhajtott föl Loken. – A támadásaid kiválóak, de kiismerhetőek. – Álmodozz csak! – Majd meglátod. Lucius Lokenre vetette magát. A Holdfarkas félreperdült a kard útjából, és ököllel sújtott Lucius arcába. A Császár Gyermeke azonnal összecsuklott. Loken a földre dobta a kardot.

– Sajnálom, de... azt hiszem, bebizonyítottam, hogy a küzdelmet nem csak a penge dönti el. A Holdfarkasok így harcolnak. Ismerd ki az ellenfeled, és tégy meg mindent, hogy legyőzd! A vért köpködő Lucius válaszából nem sokat lehetett érteni. – Azt mondtam, hogy akkor marad az interex, uram. – Én is így vélem – bólintott Hórusz. – Döntöttem. Ezernyi óhaj és kérés sem tudja feledtetni velem, hogy az interex egy jelentős új kultúra a világűr egy fontos régiójában. És emberek, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Muszáj foglalkoznunk velük, akkor is, ha még nem bizonyos, hogy barátok, lehetséges szövetségesek vagy ellenfelek. Nem fordulhatunk másfelé, azt várva, hogy békén megülnek, míg ismét lesz időnk velük foglalkozni. Ha kiderül, hogy az ellenségeink, akkor legalább akkora veszélyt jelentenek, mint a zöld bőrűek. Úgyhogy tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Elmegyek, és találkozom a vezetőikkel. A küldöttek ugyan nem voltak hajlandóak pontos számadattal szolgálni az interex lélekszámát vagy területeit illetően, de annyi már bizonyos volt, hogy legalább harminc csillagrendszert tömörített, s a magvilágai negyvenhétnyi útra voltak a Birodalom terjeszkedő határaitól. Xenobia az interex territórium egyik legnagyobb határvidéki fővárosa volt, megerősített őrposzt, és kapu a bolygószövetség felé. A Hadurat és kíséretét a planéta körül keringő műholdrendszer irányította a fővárosig, a hatalmas ammóniatenger partján álló csodaszép Xenobia Principisig. Az öböl lankáin elhelyezkedő település mögött buja esőerdők terpeszkedtek, s nyúltak be a városba is. A zászlódíszes szürke tornyok bronz– és ezüstkupolái csillogó hegycsúcsokként meredtek elő a haragoszöld – a nap bágyadt fényében szinte feketének tűnő – rengetegből. Az árnyas lombok alatt íves kőhidak és kanyargó fedett utcák kötötték össze a tengerpart felé ereszkedő teraszokat, s az pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált a látogatók számára, hogy ez nem egy erődített város. Szárazföldi vagy légi védelemnek sem sok nyomát látták. Ennek ellenére Hórusz biztosra vette, hogy szükség esetén Xenobia képes lenne megvédeni magát. Az interex talán nem tette úgy közszemlére a katonai erejét, mint az Impérium, de attól még olyan technikai fejlettséggel bírt, amit nem volt szabad alábecsülni. A birodalmi küldöttség ötszáz főből állt: astartesekből, iterátorokból s néhány kiváltságos memorátorból, akiknek maga Hórusz engedélyezte, hogy a küldöttséggel tartsanak. Adatgyűjtő misszió volt ez, s a Hadúr arra gondolt, a szemfüles, kíváncsi memorátorok szeme olyan részleteket és összefüggéseket is észrevehet, ami mások figyelmét elkerülné. És – Loken legalábbis így okoskodott – Hórusz megpróbált más atmoszférát teremteni, mint ami az előző találkozót jellemezte. Az interex küldöttei hidegen és távolságtartón szemlélték a flotta militáris arculatát, s most, hogy a birodalmiak jöttek el hozzájuk, a Hadúr költőket, tanítókat és művészeket is hozott magával, nem csupán harcosokat. A nyugati városrészben, az Extranusban kaptak pompás szállást, ahol – mint megtudták – a látogatókat és az idegeneket szokták vendégül látni. Xenobia Principis delegációk és diplomáciai küldöttségek találkozóhelye volt, s az Extranust kifejezetten azzal a céllal hozták létre, hogy egy he lyen tartsák a vendégeiket. Kaptak tolmácsokat, szolgákat és kalauzokat, akik gondoskodtak róla, hogy a birodalmiak minden kívánsága teljesüljön, és a kérdéseikre választ kapjanak. Abbrocariusok kíséretében a szállásukat is elhagyhatták, s megtekinthették a város nevezetességeit: a kereskedelmi és ipari kirendeltségeket, múzeumokat és művészeti tárlatokat, archívumokat és könyvtárakat. Széles, zöld félhomályba burkolózó utcákon sétáltak, végtelennek tűnő hófehér lépcsősorokon és míves szobrokkal teli tereken. Xenobia az impozáns épületek

városa volt, amelyeken kiválóan látszott, az építőik milyen remekül ötvözik a hagyományos építészeti eljárásokat a modem technikai megoldásokkal. Ódon szökőkutak, s fényből és hangból szőtt szobrok közt jártak, fényre és hőre reagáló ablakokat láttak, mozgásérzékelős ajtókat, egy kézmozdulattal irányítható fényerősségszabályzókat... s az egész várost betöltötte az ária lágy melódiája. A Birodalomban számos ennél nagyobb metropolisz akadt. A Terra irdatlan bolyvárosai, a Prospero ezüstösen csillogó lakótornyai mind sokkal monumentálisabbak voltak. A Xenobia Principis azonban az Impérium bármelyik településévei felvette a versenyt szépség és harmónia terén. S ez csak egy peremvilág fővárosa volt. Érkezésük napján a birodalmiakat nagyszabású ünnepségekkel fogadták, mely során Xenobia rangidős katonai vezetőjének, Jephta Naud tábornagynak is bemutatták őket. A parádén természetesen a polgári vezetés tagjai is jelen voltak, de úgy döntöttek, engedik, hogy egy katonatiszt felügyelje a tárgyalásokat. Míg Hórusz kevesebb katonát hozott magával, hogy jó benyomást gyakoroljon az interexre, vendéglátóik ez alkalommal épp a militáris erejüket helyezték előtérbe. Az ünnepségek színpompásak voltak, gazdagon hímzett köntöst viselő tolmácsokkal, akik bonyolult dallamaikkal és cifra szavaikkal egyaránt köszöntötték a vendégeket. íjászok és alabárdosok egész hadosztályai vonultak föl virágokkal és szalagokkal díszített csillogó páncélokban. Mögöttük a kinebrach segédcsapatok és a mechanikus lovasság haladt, ami a fej nélküli robothátasokból állt. Ámbár ezek már nem csupán gépek voltak. A kibernetikus hátasokon, ott, ahol a fejnek kellett volna lennie, egy–egy íjász vagy alabárdos ült, lábaival a géptestbe kapcsolva. Félig robot, félig ember kentaurok voltak, szerves és mechanikus egysége a modern technológia által életre keltett mitikus harcosoknak. Tömegek sereglettek az utcákra, vidáman kiabálva, énekelve, virágszirmokat szórva a katonák lába elé. A felvonulás végállomása az Eszközök Háza volt, egy olyan hely, mely nagy jelentőséggel bírt az interex számára. Régi, tágas palota volt, melynek csarnokaiban múzeumot rendeztek be. Két–három emeletes termeiben, üvegvitrinek mélyén – egyik–másik valójában hatalmas tároló volt – fegyvereket állítottak ki. Ősi kardoktól és alabárdoktól kezdve egészen a motorizált ágyúkig mindenféle gyilkolásra alkalmas szerszámból akadt itt legalább egy, a vitrineket óvó kék energiamezők mögött. – Legalább annyira hadtörténeti múzeum, mint fegyvertár – magyarázta Jephta Naud. Magas, jóvágású férfi volt, arca jobb oldalán bonyolult tetoválással. A szemei olvasztott aranyként csillogtak, a páncélja ezüst és króm volt, a köpenyét pedig karmazsinvörös fémlemezekből fűzték egybe, amelyek minden mozdulatára halkan csilingeltek. Díszes sisakját a mellette sétáló szárnysegédje cipelte. Bár az astartesek most is teljes erőpáncélban voltak, a Hadúr úgy döntött, vért helyett prémmel szegett selyemkaftánt ölt. Érdeklődve hallgatta Naud történeteit a fegyverekről, s egyik–másik kiállított eszközt maga is kommentálta. – Próbálnak lenyűgözni bennünket – mondta Aximand halkan a többi kaptánynak. – Egy múzeum fegyvereknek? Mintha csak azt mondanák, mi olyan fejlettek vagyunk, s annyira magunk mögött hagytuk a háborút, hogy már nincs is szükségünk rájuk! Akár vitrinbe is tehetjük őket! Szerintem ezek csúfolódnak velünk! – Engem aztán senki ne merjen csúfolni! – csikordultak meg Abaddon fogai. Aztán beléptek egy olyan terembe, ahol a kék fényben fürdő holmik már sokkal szokatlanabbak voltak.

– Ezekben a sztáziskamrákban tartunk néhány példányt az idegen fajok harci eszközeiből – mondta Naud. – A kinebrachok, jó szándékuk jeléül, lemondtak a fegyverviselésről, s ettől csak háborús helyzetben térnek el. A kinebrach technológia igen fejlett, s nem egy olyan fegyverük van, mely túl veszélyes ahhoz, hogy ne ilyen körülmények közt tároljuk őket. Bemutatott nekik egy Ashcrot nevezetű, tagbaszakadt kinebrachot, a hely kurátorát, aki az Eszközök Őre titulust viselte. Ashcrot selypegve ugyan, de beszélte az emberi nyelvet, s a birodalmiak most először voltak hálásak a tolmácsokért és az áriáért, ami elmosta a szavak emberidegen utóízét. A legtöbb kinebrach eszköz nem is hasonlított fegyverre. Mintha csak dobozokat, gyűrűket, régi csecsebecséket és pántokat állítottak volna ki. Látszott, hogy Naud már alig várja a birodalmiak kérdéseit, amivel végre kimutatják rajongásukát a háború iránt, de Hórusz és az astartesek tisztjei inkább unottnak tűntek. S az igazat megvallva zavarta is őket a sok idegen holmi. Egyedül Sindermann adott hangot a kíváncsiságának. A kinebrachok tárgyai közül igen kevés hasonlított valódi fegyverre, de azért mégiscsak akadt ott néhány egzotikus kinézetű kard és hosszútőr. – Úgy hiszem, tábornagy úr, egy tőr az akkor is csak egy tőr – mondta udvariasan. – Teszem azt, ezek itt. Nem fér a fejembe, hogy lehetnek eze k olyan halálosak és veszedelmesek, hogy ilyen biztonsági óvintézkedések kellenek az őrzésükhöz. – Ezek egyedi darabok – intett a tárolók felé Naud. – Értelemmel bíró fémből készítették őket a kinebrach fegyverkovácsok, egy mára tilalmasnak nyilvánított módszerrel. Anatémának nevezzük őket. Mikor célpontot választanak egy ilyennek, a fegyver annak nemezisévé válik. – Hogyan? – A kinebrachok soha nem tudták pontosan elmagyarázni mosolyodott el Naud. – Olyan komponense ez a fegyver létrehozásának, amit nem lehet szavakba önteni. – Mintha bűbájt bocsátanának rá? – kérdezte az iterátor. – Vagy átkot? A szavait tolmácsoló dallam kétszer is megbicsaklott, de Sindermann legnagyobb meglepetésére Naud mégis válaszolt. – Azt hiszem, igen... talán így lehetne a legjobban megközelíteni, iterátor. Amint továbbindultak, Sindermann Loken mellé húzódott. – Csak vicceltem, Garviel – súgta oda neki. – Átkok meg bűbáj! De ő komolyan vette! Még hogy felvilágosultak! Úgy kezelnek bennünket, mint a szerény tudású rokonokat... pedig az, amit épp az előbb mondott, az igen sötét babonaságról árulkodik! HÁROM Holtpon Megvilágosodás A farkas és a hold Mind fölálltak, ahogy a Hadúr belepett a helyiségbe. Tágas szoba volt, az Extranusban kapott szállásuk mélyén, ahol a birodalmiak rendszerint az eligazítást tartották. A falak nagy részét kitevő üvegablakokból a lépcsős városra és a csillogó óceánra lehetett rálátni. Hórusz türelmesen megvárta, míg az Első Rádiós szenátorokból és technikusokból álló különítménye lehallgatókat keresve átvizsgálja a szobát. Csak amikor aktiválták a hordozható jelzavarót, s az ária dallama azonnal elhallgatott, kezdett bele a mondandójába. – Két hét bármiféle érdembeli megállapodás nélkül! Még azzal kapcsolatban sem jutottunk dűlőre, hogy hogyan tovább. Kíváncsian és gyanakvással kezelnek bennünket, és még mindig tartják a három lépés távolságot.

Észrevételek? – Kimerítettük a lehetőségeinket, nagyuram – mondta Maloghurst. – Tartok tőle, hogy ezek után már csak az időnket vesztegetjük. Legjobb esetben is csak a diplomáciai kapcsolatok fenntartásába fognak belemenni. Kineveznek nagykövetet, lesz kereskedelmi megállapodás és némi kulturális vérfrissítés mindkét oldalon, de ennél több nem várható. Nem lesz szó szövetségről. – Vagy csatlakozásról – jegyezte meg Abaddon. – Ha megpróbálnánk rájuk kényszeríteni az akaratunkat, azzal csak a legsötétebb félelmeiket igazolnánk – csóválta meg a fejét Hórusz. – Nem hódoltathatjuk be őket. – De igen – mondta az Első Kapitány. – Akkor úgy fogalmazok, hogy nem lenne szabad ezt tennünk. – Mióta kell, hogy aggódjunk amiatt, ha esetleg megsértjük mások érzéseit? – tárta szét a karjait Abaddon. – Bármennyire is különbözzünk, ezek itt szintén emberek. Az a sorsuk és kötelességük, hogy a Terra nagyobb dicsőségére mellénk álljanak! Ha nem... Nem fejezte be a mondatot, de nem – Valaki más? – húzta el a száját – Bizonyosnak látszik, hogy az vette át a szót Raldoron. –

is volt rá szükség. Hórusz. interex nem óhajt csatlakozni hozzánk – Nem kötelezik el magukat a harc mellett, s nem

osztják sem az elképzeléseinket, sem a céljainkat. A saját útjukat akarják járni. Sanguinius nem szólt semmit. Hagyta, hogy a rendfőnöke tolmácsolja a Vérangyalok véleményét, a sajátját azonban egyedül Hórusznak tartogatta. – Talán attól tartanak, hogy megpróbáljuk leigázni őket – mondta Loken. – Talán igazuk van – mordult föl Abaddon. – Deviáns korcsok, akiket csak erővel lehet visszaterelni a helyes útra! – Nem fogunk háborúzni velük – szögezte le Hórusz. – Nem engedhetünk meg magunknak egy konfliktust ezen a fronton is. Jelenleg nem. Túl sok erőnket emésztené föl a leigázásuk. Már ha egyáltalán le kell őket igázni. – Ezekielnek igaza van – szólalt meg a tanácskozás során első ízben Erebus. – Az interex – biztosra veszem, jó okkal más útra lépett, mint mi, s olyan heterogén társadalmat hozott létre, ami túl sok ponton tér el a Császár által megalkotott emberi kultúra és társadalom normáitól. Hacsak nem mutatnak hajlandóságot a változásra, szükségképp ügyünk ellenségeinek kell, hogy tekintsük őket. – A Császár talán túl szigorú szabályokat fektetett le – mondta Hórusz fásultan. A terem elcsöndesedett, a jelenlevők döbbenten néztek össze. – Ugyan már! – törte meg a csendet Sanguinius. – Látom, hogy pislogtok egymásra! Csak nem az jutott az eszetekbe, hogy a Hadúr esetleg ellen ak ar szegülni a Császár... a saját apja akaratának?! Felnevetett, mint aki már a gondolatot is abszurdnak tartja. Néhányan elmosolyodtak – Abaddon azonban nem. – A Császár, akit mind szeretünk és tisztelünk, azzal bízott meg bennünket, hogy a nevében járjunk el, és végrehajtsuk az akaratát – mondta komoran. – A parancsai egyértelműek. Az univerzum az embereké. Idegennek, szabadon garázdálkodó pszinek, a hipertér mocskának nincs helye benne. Fel kell kutassuk az emberiség elveszett zárványait, és vissza kell tereljük őket a Birodalom óvó szárnyai alá. Ez a feladatunk és a kötelességünk. Minden más szentségtörés, és lázadás a Császár akarata ellen. – Az is az ő akarata volt, hogy én Hadúr legyek, s minden erőmmel próbáljam valóra váltani az álmait! – keményedett meg Hórusz hangja. – A Hadjárat a Harckor sötétjében fogant, Ezekiel. Háborúban. Egy olyan korszakban, mikor minden idegen, akivel találkoztunk, az életünkre tört, s bárki, aki nem velünk, az ellenünk volt. Akkor mindenre a háború volt a válasz, s nem volt mód finomabb megoldásokra. Azóta azonban már két

évszázad telt el. Új korba léptünk, ami új problémákat vet fel, és új megoldásokat igényel. A harc javát már letudtuk, s a Császár ezért is tért vissza a Terrára. Hogy mi fejezhessük be, amit ő elkezdett. Az interex lakói nem szörnyek, s nem is az ellenségeink. Hiszem, ha a Császár ma itt lenne, ő maga lenne az első, aki az alkalmazkodásról és az új utakról beszélne. Ő soha nem akarta, hogy bármit is elpusztítsunk, hacsak nincs rá nagyon jó okunk. S épp az efféle helyzetek mérlegelése, valamint az ilyen döntések meghozatala végett helyezte belém a bizalmát. Hisz bennem, s abban, hogy helyes döntéseket hozok. Hogy úgy döntök, ahogy ő is tenné. Hogy nem hibázok. Az ő nevében szólok, az ő akaratát tolmácsolom. S nem fogok pusztán azért az erőszakos megoldás mellett dönteni, hogy mások vérszomját kielégítsem! Hűvös este telepedett a városra, s az óceán felől érkező szellő végigsimította a fák lombkoronáját. Az utcákon hideg, fehér fényű lámpák gyúltak ki. Loken ezen az estén testőrszolgálatot teljesített. A Hadúr Jephta Nauddal és más méltóságokkal vacsorázott a tábornagy fényűző otthonában. Hórusz arra szerette volna felhasználni az alkalmat, hogy valamiféle – ha nem is hivatalos – választ kényszerítsen ki Naudból azt illetően, hogy az interex, legalább teoretikusan, elfogadja a Császárt az emberiség vezetőjének. Efféle felvetésekkel hivatalos fórumokon még nem próbálkoztak, tekintve, hogy az iterátorok megítélése szerint ezt azonmód el is utasították volna. A Hadúr baráti légkörben szerette volna kipuhatolni Naud véleményét. Lokennek ugyan nem nagyon tetszett az ötlet, de tudta, hogy a vezérük a lehető legdiplomatikusabban fogja tálalni a dolgot. Harmadik hete rostokoltak már a Xenobián, minden eredmény nélkül, s a katonák kezdtek nyugtalankodni. Két nappal ezelőtt Sanguinius is búcsút intett nekik, s Vérangyalaival együtt visszatért a Birodalomba. Hórusz nem is akarta elengedni, de mindketten tudták, hogy ez olyasmi, amit meg kell lépniük. Sanguinius maga foglalkozik majd számos olyan üggyel, melyek a Hadúr figyelmét követelnék, s így talán sikerül egy kis időt nyernie neki, hogy végre dűlőre juthasson az interexszel. Naud belvárosi rezidenciája hivalkodóan nagy, hatemeletes épület volt. A váza fekete fém, a falai fa– és színes üvegpanelek. Az interex nem engedett fegyveres idegeneket a városba, de Hórusznak megengedték, hogy néhány harcosból álló testőrséget hozzon magával. Torgaddon tíz emberével az étkezőben volt, Loken tíz másikkal a házat biztosította. A többi katona és astartes éjszakára is az Extranusban maradt. Loken a tizedik szakaszt – a Valkűröket és Kairus őrmestert – hozta magával, s a ház minden bejáratánál elhelyezett két őrszemet. Az éjszaka csöndes volt, s a halk, távoli zajok – a lombok susogása, a hullámok loccsanása s az ária – álmosító kakofóniává olvadt össze. Loken szobáról szobára járt, s ellenőrzött minden árnyékos zugot. A folyosókat és a legtöbb helyiséget a fa– és üvegfalakba épített fényforrások világították meg, úgy, hogy azok sötét foltokat és színes fénytócsákat rajzoltak a padlóra. Időről időre találkozott az őrjáratozó Valkűrökkel, váltott velük pár szót, s ment tovább. Néha szolgákba botlott – főleg az étkező környékén –, vagy Naud saját őrségének alabárdosaiba, akik néma tisztelgéssel köszöntötték. A tábornagy rezidenciája a műalkotások igazi tárháza volt, bár egyik–másik kiállított tárgy túlságosan is idegen volt Loken számára. Ott voltak minden folyosón, megvilágított alkóvokban és energiamező óvta állványokon: portrék, fény– és mellszobrok, interex nemesekről és családjukról készített festmények, állatokat és vadvirágokat ábrázoló tanulmányok, tájképek hegyekről, valamint névtelen világok pazarul megkomponált, mechanikus másai, melyek hagymagerezdekként szétnyílva tárták föl titkaikat. A keleti szárny egy lentebb fekvő folyosóján aztán egy olyan műalkotásra bukkant, ami igazán elképesztette. Egy iniciálédíszes régi fóliáns volt megsárgult lapokkal, szemet gyönyörködtető metszetekkel. Elsőnek a képekre

figyelt föl, amelyek ördögöket, kísérteteket, angyalokat és kerubokat ábrázoltak. Aztán, ahogy közelebb lépett, látta, hogy a könyv régi, terrai nyelven íródott, azon, amelyen Ursh Krónikái is, amit még mindig nem fejezett be. Ahogy közelebb hajolt a könyvet óvó statikus mezőhöz, a kötet lapjai lassan átfordultak. Pillanatok alatt rájött, hogyan tud a mező segítségével lapozni, s gyorsan visszapörgette a fóliánst az első oldalra, hogy el tudja olvasni a címét. Az Gonosznak Történetje; Intelem az Emberekhez az Démonoknak Czudar Bűbájosságárul és Boszorkányságárul. – Igazán figyelemreméltó, nemde? Az interex egy tisztje állt mögötte. Loken már találkozott vele, tudta, hogy Mithras Tullnak hívják, és Naud egyik parancsnokhelyettese. Azt viszont nem tudta, hogyan sikerült a harcosnak észrevétlenül a háta mögé osonnia. – Érdekes – értett egyet a kapitány. Tull mosolyogva biccentett. Az alabárdforma, ellensúllyal ellátott fegyverét az egyik oszlopnak támasztotta, majd lecsatolta a sisakját. Mint az intere x majd minden lakója, arányos volt és csinos. – Egy hasonlóság – mondta. – Tessék? Ó... elnézést! Mi hasonlóságnak nevezzük azokat a dolgokat, amelyek elég régiek ahhoz, hogy közös történelmi és kulturális hagyatékunk részei lehessenek. Azt mutatják meg, mennyire hasonlóak vagyunk. Biztosra veszem, ez a könyv önöknek legalább annyit jelent, mint nekünk, kapitány. – Valóban érdekes darab – mondta Loken, majd udvariasságból maga is lecsatolta a sisakját. – Valami gond van, parancsnok? – Nincs – legyintett Tull. – Ma éjszaka mindketten őrködünk, kapitány. Én felelek a ház biztonságáért. – Szóval... ha van egy kis ideje... mesélne nekem erről a könyvről? – kérdezte a Holdfarkas. Tull mosolyogva lépett közelebb, majd páncélkesztyűs kezének egy intésével átpörgetett néhány lapot. – Lord Jephta igen nagyra tartja ezt a könyvet. Történelmünk korai időszakában íródott, még mielőtt az interex létrejött volna. Az expanzió idején. Csupán néhány példány maradt fönn belőle. Tanulmány a boszorkányságról, s arról, miért is tilalmas a használata. – És Naud nagyra tartja ezt a könyvet? – Hogyan is fogalmazott az előbb, kapitány? Ő is... érdekesnek találja. Volt valami furcsa Tull hangjában, s Loken csak most jött rá, hogy először beszélt az interex egy tagjával tolmács és ária nélkül. – Egy sötét kor emléke ez – bólintott a könyv felé Tull. – Végzetről és pusztulásról ír. Képzelje csak el, kapitány! Terrai emberek, úton a csillagok felé, csodálatos technikai eszközökkel felvértezve, s közben annyira rettegnek a sötétségben lapuló dolgoktól, hogy végül tanulmányt kell írjanak a démonokról. – Démonokról? – Pontosan. Hogy figyelmeztessenek bennünket, miért nem szabad boszorkánysággal, mágiával, bűbájossággal és a sötét művészetekkel foglalkoznunk, melyek démonná változtathatják az embert, aki ezek után már a saját fajtáján élősködik. „Voltak, akik démonokká változtak, és a sajátjaik ellen fordultak...” – Szóval... akkor ez egy tréfa, amivel a sötétség korának ostobaságát csúfolják ki? – kérdezte Loken. – Szó sincs tréfáról, kapitány – borzongott meg Tull. – Inkább régimódi tilalomnak nevezném. Az interex modem, felvilágosult társadalom. Tisztában vagyunk a Khaosz jelentette veszéllyel, de tudjuk kezelni a dolgot. – Káosz? – Igen, kapitány – fintorgott Tull. – Khaosz. Ezt úgy mondja, mintha soha

nem hallott volna róla. – Ismerem a szót – vonta meg a vállát Loken. – Csak azt furcsálltam, hogy ön úgy ejtette ki, mintha valami különleges többletjelentése lenne. – Mert van is! Egyetlen faj, nép vagy civilizáció sem utazhat a kozmoszban a Khaosz természetének megértése nélkül! Minket az eldák világosítottak föl az alapokról, amiért örökre hálásak leszünk nekik, bár valószínűleg az ő intelmeik nélkül is hamarosan felfigyeltünk volna rá. Az egyszer már bizonyos, hogy az Immatériumban utazni anélkül, hogy ne találkozna a Khaosszal, szerfölött... Hirtelen elhallgatott, majd döbbenten nyílt tágra a szeme. – Szent ég! Nem tudják! Ugye? – Mit nem tudunk? – kérdezte Loken értetlenül. Tull felnevetett, de a hangjában szemernyi gúny sem volt. – Egész végig kerülgettük a témát, s a legrosszabbtól tartottunk, pedig... – Parancsnok! – mordult fel türelmetlenül Loken. – Elismerem, ha tudatlan vagyok, nagyra értékelem, ha felvilágosítanak, de azt nem tűröm, hogy kinevessenek! – Kérem, bocsásson meg! – Szívesen, ha elárulja, miért kellene megbocsátanom! Világosítson föl! Tull abbahagyta a nevetést, és tiszta, kék szeméből eltűnt minden jókedv. – A Khaosz az emberiség átka – mondta halkan. — Túlél mindannyiunkat, s táncolni fog a sírunkon. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megértjük a természetét, a benne rejlő veszedelmet, és amíg élünk, igyekszünk távol tartani magunktól. – Még mindig nem igazán értem – rázta meg a fejét Loken. – Mekkorát tévedtünk önökkel és a Birodalommal kapcsolatban! – grimaszolt szomorúan Tull. – Most azonnal fel kell keressem a tábornagyot, hogy elmondjam neki! Ha ennek csak egy része hamarabb kiderül... – Magyarázza már el, hogy miről beszél! – csattant föl Loken. – Most, ha kérhetem! Az interex tiszt csöndben méregette egy darabig, majd bólintott. – Rendben van. A Khaosz a kozmosz egyik elemi ereje. Az Immatériumban... amit önök hipertérnek neveznek... ott található. Ez az esszenciális rosszindulat, harag, romlás és gonoszság, s egyben az emberiség – birodalmi és interex – legnagyobb ellensége. Az, mert alattomban terjeszkedik, és belülről pusztít el bennünket, mint a rák. Nem olyan, mint az ellenséges idegenek, akikkel meg lehet vívni, és akiket el lehet pusztítani. Ez minden mágia és a boszorkányság alapja... és... ezért voltunk önökkel eddig ilyen távolságtartók. Meg kell, hogy értse, mikor kapcsolatba léptek az interexszel, először mindenki túláradó örömmel fogadta a hírt. Végre! Itt vannak rég elveszett véreink! Végre, annyi nemzedék után ismét van kapcsolat a Terrával! Régi, dédelgetett álmunk volt ez, de azt is tudtuk, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. Hiszen mióta az őseink eljöttek a Terráról, a dolgok ott is megváltozhattak. Harccal és kínnal teli világból menekültek el, s ki tudja... nem volt rá garancia, hogy azok, akik embernek néznek ki, emberként beszélnek, embernek nevezik magukat, s azt állítják, hogy a Terráról jöttek, valójában nem a Khaosz ügynökei. Az interex tiszta maradt, de talán a Terra lakói megfertőződtek, és átformálta őket a Khaosz. – Mi nem... – Hadd fejezzem be, Loken kapitány! Mikor a Khaosz formát ölt, brutális, vérszomjas és harcias. Megállíthatatlan romboló erő. Erre tanítottak bennünket az eldák és a kinebrachok, s az interex árgus szemekkel figyeli a jeleket, vajon hol tűnnek föl harcias idegenek? Mondja csak, kapitány, önök menynyire tűnnek harciasnak? Nagyok, erősek, harcra teremtettek, a küzdelem élteti önöket, s olyasvalakit követnek, akit Hadúrnak neveznek. Hadúr! Miféle cím ez? Nem Császár, nem tábornok, nem parancsnok, hanem Hadúr! Már a titulus bűzlik a romlástól! Minden vágyunk és igyekezetünk az, hogy az emberiség két fele ismét egyesülhessen, de... tartunk önöktől, Loken! Túlságosan is

hasonlítanak az ellenségre, amit korok óta félünk. A Khaosz könyörtelen, mindent leigázó démonaira. – Mi nem... – Most már tudom – bólintott Tull ünnepélyesen. – Most már én is látom. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy romlottak és fertőzöttek. Csupán meglepően naivak és ártatlanok. – Ezt most megpróbálom nem sértésnek tekinteni – dörmögte Loken. Tull felnevetett, és rámarkolt a kapitány jobb öklére. – Nem is annak szántam! Meg tudjuk mutatni a veszedelmet, amire ügyelniük kell, s végre testvérek lehetünk, ahogy... Hirtelen elhallgatott, majd hátralépett. – Mi az? – kérdezte Loken. Tull a páncéljába épített interkommra figyelt, s az arca lassan elkomorodott. – Értettem – bólintott. – Azonnal. Aztán Lokenhez fordult. – Biztonsági okokból lezárjuk az épületet. És bár tudom, hogy azok tükrében, amiről eddig beszélgettünk, ez meglehetősen furcsán veszi ki magát, de... átadná a fegyvereit, kapitány? – A fegyvereimet? – Igen. – Sajnálom, parancsnok, de nem tehetem. Addig semmiképp, amíg a Hadúr az épületben tartózkodik. Tull megköszörülte a torkát, majd feltette a sisakját. Aztán az alabárdjáért nyúlt. – Loken kapitány! Megparancsolom, hogy azonnal adja át a fegyvereit! – Mi okból? – lépett hátra a Holdfarkas is. – Afenébe is! Nem kell, hogy magyarázkodjak! Maga interex felségterületen tartózkodik, ahol én vagyok az őrség parancsnoka! Adja át a fegyvereit! Loken is feltette a sisakját, s döbbenten tapasztalta, hogy a vizor képernyőjén nem futnak adatsorok. Ellenőrizte a biztonsági csatornákat is, s megpróbálta elérni a saját alakulata harcosait, de a páncélzat kommunikációs reléit blokkolták. – Maguk leárnyékoltak minket? – A város biztonsági rendszerei tették. Adja át a fegyvereit, Loken! – Félek, nem tehetem. A feladatom a Hadúr védelmezése. – Okos – bólintott Tull. – Nagyon okos. Majdnem bedőltem magának. Már majdnem elhittem, hogy ártatlanok. – Tull... nekem fogalmam sincs, hogy mi ütött magába! – Hát persze, hogy nincs! – Tull parancsnok! Az előbb megértettük egymást. Talán most is megpróbálhatnánk. Miért teszi ezt? – Meggyőzés és figyelemelterelés... majdnem bedőltem magának, Loken! Nagyon ügyesen csinálták, de egy kicsit elcsúsztak az időzítéssel. Túl hamar terítették ki a kártyáikat! – Miféle kártyákról beszél?! – Hagyjuk a játszadozást, kapitány! Az Eszközök Háza lángokban áll! Maguk léptek először, de most rajtunk a sor! – Tull! – tette a kezét Loken figyelmeztetően a kardja markolatára. – Ne kényszerítsen rá, hogy maga ellen harcoljak! Az interex harcos felhördült, és Loken felé csapott az alabárdjával. Megdöbbentően gyorsan mozgott. Olyan gyorsan, hogy Lokennek épp csak arra maradt ideje, hogy maga elé kapja a kezét, és az alkarvédőjével üsse félre a fegyvert, s hárítsa a következő két csapást is. Úgy tűnt, az interex páncélzat a végletekig felfokozta a viselője ügyességét és gyorsaságát. Tull támadásai szemkápráztató sebességgel követték egymást, s a penge monoszálas éle máris több mély vágást ejtett a kapitány páncélján. – Tull! Állj! – Adja meg magát!

Loken nem akart harcolni, főleg hogy fogalma sem volt róla, mitől változott meg a parancsnok viselkedése ilyen gyorsan és gyökeresen. De megadni sem akarta magát. A Hadúr itt volt, fegyvertelenül, kiszolgáltatva az interexnek. Úgy tűnt, a birodalmiakat megfosztották a rádióiktól, így sem egymást, sem a szállásukon maradiakat, sem a flottát nem tudták figyelmeztetni. Nem maradt hát más, mint tenni a kötelességét, és óvni a Hadúr életét. Ehhez képest minden más csak másodlagos jelentőséggel bírt. Loken koncentrált, s érezte az izmaiban és a páncél alatt viselt polimerrétegben feszülő erőt. Aktiválta a gerincoszlopa aljába épített energiaelosztót. Tull már vagy tucatnyi helyen zúzta be a páncélját. Ebből elég! Ökölbe szorított baljával söpörte félre az alabárdot, de Tull, kihasználva az extra lendületet, eltáncolt Loken közeléből, majd fordított egyet a fegyveren, és a kapitány mellébe döfte. A szúrás soha nem ért célba – Loken ugyanolyan gyorsan és ügyesen mozdult, mint az interex harcos, és a bal kezével, a penge tövénél kapta el a nyelet. Mielőtt Tull kiszabadíthatta volna a fegyvert, a kapitány páncélkesztyűs jobbjának egy csapásával kettétörte az alabárd fejét. Tull kitépte Loken kezéből a törött fegyvert, megpörgette, s a másik végén ülő gömbbel csapott a kapitány felé. A Holdfarkas sorra hárította a támadásokat, mígnem Tull elfordított egy kapcsolót a nyélen, s a fegyveren kéken cikázó elektromos kisülések kúsztak végig. A következő ütés áthajította Lokent a szobán. A márványpadlón landolt, csúszott néhány métert, aztán megállt. Vér ízét érezte a szájában, s a saját égett húsa bűzét. De mielőtt Tull odaérhetett volna, sikerült fölállnia, és előhúznia a kardját. Az üvegfalakon átvilágító fényben a pengéje fagyosan csillogott. Nem hagyott időt az interex harcosnak, hogy újra lesújtson – csontrepesztő erejű csapásokkal támadott Túlira, aki kénytelen volt a törött nyéllel hárítani. A parancsnok hátratáncolt, majd előhúzta a hátára szíjazott tokból a saját kardját. A penge jó tíz centivel volt hosszabb Lokenénél, s baljában a törött alabárdnyéllel, jobbjában a karddal fogadta a Holdfarkas következő rohamát. Loken astartes érzékei kiélesedtek, minden támadást időben hárított, majd belépett a két fegyver ütéstávján belül, félrecsapta a kardot, és vállal öklelt Tull mellkasába. Az interex tiszt megroskadt, mire az astartes kitépte a kezéből az alabárdnyelet, s messzire hajította. Ismét egymásnak rohantak, kard kard ellen, harcos harcos ellen. Loken tisztában volt vele, hogy jó kardforgató – az elmúlt időszakban túl sokszor tették már próbára ebbéli képességét –, de az interex harcos a penge igazi mestere volt, s olyan technikákkal állt elő, amiket a birodalmi vívóiskolák nem is ismertek. Két teljesen eltérő harci stílus csapott itt össze, minden cselük és fortélyuk ismeretlen a másik számára. A párbaj minden másodperce ismeretlen veszélyeket rejtett, s a legapróbb tévesztés a rögtönzésben vagy a legapróbb késlekedés is halálos lett volna. „Lucius biztosan élvezné ezt az összecsapást” – futott át Loken agyán. Lélegzetelállító volt – de csak az időt pazarolta vele. Félreütötte Tull pengéjét, elmarta a jobb csuklóját, majd könyökből lecsapta a karját. Az interex harcos térdre roskadt, s próbálta elszorítani a vérző csonkot. Loken félrelökte a levágott kart és az ezüstös kardot, megragadta Tull arcát, s már épp a kegyelemdöfésnek huzakodott neki – aztán jobb ötlete támadt. Fordított egyet a pengén, és a lapjával sújtott Tull halántékára, majd az egyik szoborállvány elé lökte az ájult, vérző harcost. – Itt Loken! – üvöltötte a rádióba, de csak statikus zörejt kapott válaszul. Baljába vette át a pengét, előhúzta a villámvetőjét, és futásnak eredt. Tíz lépést sem tehetett meg, mikor íjászok rontottak a helyiségbe, s kénytelen volt megtorpanni.

Ahogy megpillantották, azonnal célra emelték a fegyvereiket. Loken tenyérnyi lyukat robbantott mögöttük a falba, majd felüvöltött: – Dobjátok el! Azok hárman kelletlenül tették le a fegyvert. – A parancsnokotok megsérült! – bökött a fejével Tull felé Loken, de a villámvető csöve jottányit sem mozdult. – Nem akarom, hogy meghaljon! Azonnal lássátok el a karsebét, mielőtt elvérezne! Az íjászok azonnal Tullhoz rohantak. Mire megfordultak, Loken már nem volt sehol. Végigrohant a folyosón, majd bevágódott egy balra nyíló árkád alá. Villámvetők dörgését hallotta, s a fülére támaszkodva próbálta betájolni az irányt. Egy íjász tűnt föl a folyosó végén, s azonnal rálőtt. A lövedék – leginkább energianyalábnak nézte – a jobb vállvértje fölött suhant el. Loken egy pontos lövéssel leterítette. Úgy döntött, nincs több ideje vértelen megoldásokat keresni. Két újabb harcos jelent meg a folyosón, de még mielőtt fegyvert ránthattak volna, a kapitány mindkettőt lelőtte. Abaddon tévedett. Az interex vérteket egy robbanólövedék sem tudta széttépni. Könnyűek voltak, ugyanakkor félelmetesen erősek is. A harcosokat is a belső szerveiket szétroncsoló ütés ereje ölte meg, nem a robbanás. Lépteket hallott, s ahogy megpördült, Kairus őrmesterrel és egy Oltrentz nevezetű astartesszel találta szemben magát. Mindkettőjüknél villámvető volt. – Mi a fene folyik itt, kapitány? – Ide, hozzám! – kiáltotta Loken. – Hol a többi Valkűr? – Nem tudom, uram – rázta meg a fejét Kairus. – A rádió halott. – Az egész hely le van árnyékolva – tette hozzá Oltrentz. – A legfontosabb most a Hadúr biztonsága! – mondta a kapitány. – Utánam! Újabb lövedékek cikáztak el a füle mellett. Olyan gyorsak voltak, hogy csak egy összefüggő fénycsík látszott belőlük. Az egyik Oltrentz nyakát ütötte át, a másik a mellkasát. Akadály nélkül mentek át a IV–es típusú erőpáncélon. Loken még tisztán emlékezett rá, amikor Torgaddon azon élcelődött, hogy az íjak meg az alabárdok valószínűleg csak díszfegyverek. Oltrentz minden kétséget kizáróan halott volt, s most se idejük, se módjuk nem volt eltávolítani értékes sarjmirigyeit. Újabb nyilak villantak, s az őrmester is összeesett. Egy toll nélküli vessző a törzsét fúrta át. – Kairus! – Semmi gond, kapitány! – hörögte az astartes. – Tiszta lövés volt, átment rajtam. Meg fogok gyógyulni... Azzal vicsorogva felállt, s a villámszórójával vette tűz alá a folyosót. A robbanólövedékek oszlopokat Toppantottak ketté, s három íjász halt azonnal szörnyet a golyózáporban. A hosszú sorozat ereje már az ő vértjeiknek is sok volt. Hat–hét lövés elég is volt hozzá, hogy összetörtje a páncélzatukat. Csúnyán alábecsültük őket. Kairus már nem vérzett, s a sebe is gyógyulásnak indult. A ki– és bemeneti nyíláson máris vastag var képződött, s bármivel is volt preparálva a nyílvessző, genetikailag tökéletesített teste elboldogult vele. Végül, két folyosóval odébb, elérték az étkezőt. Odabent teljes káosz fogadta őket. Torgaddon és a szakasza fedezte a déli kijárat felé tartó Hadurat, s halálos zárótűzzel tartották sakkban az íjászokat, akik az étkező túlsó végébe, egy ajtóbeugró részleges fedezékébe húzódtak. Naudnak híre–hamva sem volt. A padlón, a felborogatott bútorok közt holttestek hevertek. Az egyikük fehér erőpáncélt viselt. Loken és Kairus sorozatai oldalba kapták az íjászokat, kettőt leszedtek, a

többieket még hátrébb kényszerítették. – Tarik! – Örülök, hogy benéztél, Garvi! – Mi a fene folyik itt? – Tévedés! – mennydörögte Hórusz. – Ez az egész egy ostoba félreértés! Fényesen izzó lövedékek csapódtak mellettük a falba – s Torgaddon egyik emberébe. A nyílvessző a szemnyílását ütötte át. – Hiba vagy sem, el kell tűnnünk innen! – kiáltotta Loken. –Azonnal! – Zakes! Cyclos! – rikoltotta Torgaddon. – Ti Loken kapitánnyal mentek! – Utánam! – Nem! – harsogta Hórusz. – Ne így! Nem mehetünk... – Gyerünk! – üvöltött rá Loken, s végre a Hadúr is hajlandó volt megmozdulni. Tíz percbe telt, mire sikerült kiverekedniük magukat Naud házából. Torgaddon és az emberei adták az elővédet, míg a sort Loken, a melléje rendelt harcosok és Kairus zárták. A pincéken keresztül jutottak ki az utcára. Hórusz kétszer is megmakacsolta magát, s vissza akart fordulni, hogy kihozza az embereit, de Torgaddonna k sikerült meggyőznie, hogy tovább kell menniük. Hogy mit mondott neki, azt sosem árulta el Lokennek. Az utóvéd az utcán érte utol őket, s a harcosok azonnal élő falat alkottak a Hadúr körül. Az utóvéd mintha egyenesen a pokolból bukkant volna elő. A pincékben és raktárakban minden lépésért meg kellett küzdeniük, miközben nyilak és energianyalábok záporoztak rájuk. Szirénák vijjogtak, riasztók sivítottak, s az egész palota életre kelni látszott. Zakes az egyik raktárban maradt – egy kékesfehér energiasugár perzselte le a fejét. Cyclos a bejárat előtt esett el, s a teste úgy nézett ki, mint a tűpárna. Még egyszer megpróbált fölállni, de két lövedék a koponyáját fúrta át, s az ajtóhoz szögezte. Kairus, miközben Lokent biztosította, egy újabb nyilat kapott a bal combjába. A segítségére siető Regoldnak a szemét lőtték ki, s ahogy megpróbálta kihúzni a lövedéket, egy a torkába fúródó nyíl végzett vele. Loken félig támogatta, félig vonszolta Kairust, halálos tűzívvel fedezve a visszavonulásukat, s végül csak kivergődtek az utcára. A fejük fölött sötét lombok susogtak a szélben, s az utcai lámpák sápadtan hunyorogtak. A távolban, az egyik alacsonyabban fekvő teraszon egy épület lángolt. A szirénák úgy üvöltöttek, mintha az egész város jajveszékelt volna. – Jól vagyok, kapitány! – morogta Kairus, pedig látszott rajta, hogy állni is alig bír. – Ez közel volt! Azzal kirántott egy nyílvesszőt Loken jobb vállvédőjéből. Úgy tűnt, az a lövés a folyosón mégsem sokkal kerülte el a nyakát. – De mégsem elég közel – biccentett a kapitány. – Gyerünk már! – rohant oda Torgaddon, és megeresztett néhány rövid sorozatot a ház felé. – Ez pocsékul ment – motyogta fáradtan Loken. – Mit nem mondasz! – csattant föl Torgaddon, azzal kibiztosított egy robbanótöltetet, és a raktárak felé hajította. A robbanás talán feltartja az üldözőiket egy kicsit. – El kell juttassuk a Hadurat az Extranusba! – Nem! Hórusz tornyosult fölébük. Az arcára ördögi mintákat rajzoltak az égő raktárak lángjai, s távol ülő szemei vadul csillogtak. Aznap esete vacsorához, nem harchoz öltözött, s csupán egy könnyű köntöst és egy farkasprémmel szegett köpenyt viselt. Pedig látszott rajta, hogy most a fél karját odaadná egy vértért és egy jó kardért. – Uram! – húzta ki magát Torgaddon. – A testőreid vagyunk, s most az a

legfontosabb, hogy épségben kijuttassunk innen! – Nem – ismételte meg a Hadúr. – Védelmezzetek, de el nem futok szégyenszemre! Valami rettentő baj történt ma éjjel, s egy villanás alatt romba döntötte mindazt, amin hetekig dolgoztunk. – Akkor meg főleg nincs miért tovább maradjunk! – makacskodott Torgaddon. – Tariknak igaza van, uram – biccentett Loken. – Ez nem az a helyzet, amikor... – Elég! – intette le Hórusz, és keserűen nézett a csillagos égre. – Hol futottunk zátonyra? Naud egyik percről a másikra meggondolta magát, és... azt mondta, hogy beszennyeződtünk. – Beszéltem egy tiszttel – mondta Garviel. – Épp azelőtt, hogy a dolgok a fejük tetejére álltak volna. A Káoszról magyarázott. – Miről? – A Káoszról. És arról, hogy az az emberiség legnagyobb ellensége. Attól tartott, hogy minket is megfertőzött. Azt mondta, hogy ezért bántak velünk ilyen bizalmatlanul. Mit értett ez alatt, uram? – Jubalt – mondta Hórusz komoran. – A Suttogó–hegyeket. A Hiperteret. Te idehoztad magaddal a hipertér mocskát, Garviel Loken? – Nem én, uram! – Merthogy én sem. Egyikünk sem. És akkor a hiba mégiscsak bennük van. Az a hiba, amire maga a Császár hívta föl a figyelmem. Azt mondta, hogy erre ügyeljek mind közül a leginkább. Bárcsak... ó, istenek, bárcsak ez a hely mentes lenne tőle! Bárcsak tiszták lennének, és a keblünkre ölelhetnénk ember testvéreinket! Most, hogy tudjuk az igazat... – Nem hiszem, hogy erre gondolt, uram – rázta meg a fejét Loken. – Azt hiszem, ezek az emberek gyűlölik a Káoszt... a hipertérben lakó dolgokat... Legalább annyira, mint mi. Attól féltek, hogy... bennünk van, és ma este valami alátámasztani látszik a félelmeiket. – Éspedig? – vakkantotta oda Torgaddon. – Tull azt mondta, hogy ég az Eszközök Háza. – Minket gyanúsítottak a felgyújtásával – bólintott Hórusz. – És azzal, hogy csalók, rablók és gyilkosok vagyunk. Úgy tűnik, valaki betört az Eszközök Házába, megölte a kurátort, és fegyvereket rabolt. – Miféle fegyvereket, uram? – kérdezte Loken, de Hórusz csak a fejét rázta. – Naud nem mondta. Túlságosan lefoglalta a vádaskodás. Most... oda kellene mennünk. – Kizárt – nevetett föl Torgaddon idegesen. – Először biztonságos helyre kell, hogy vigyünk, uram! – Te is így gondolod? – fordult a Hadúr Lokenhez. – Igen, uram. – Akkor sajnos mind a kettőtöknek ellent kell, hogy mondjak. Nagyra értékelem az erőfeszítéseiteket, hogy próbáltok megóvni, csakúgy, mint a hűségeteket. És most kísérjetek el az Eszközök Házához! Az egész épület lángokban állt, a legmélyebben fekvő pincéktől egészen a legfelső galériákig. Egy tetőtől talpig kormos tolmács bicegett oda hozzájuk. – Nem vétkeztetek még eleget? – kérdezte maró gúnnyal. – Mit követtünk el szerinted? – szegte föl az állát Hórusz. – Gyilkoltatok! Asherot meghalt! Felgyújtottátok az épületet! Pedig csak kérnetek kellett volna a fegyvereket! Nem gyilkolni értük! – Ezekből egy sem a mi művünk – rázta meg a fejét Hórusz. A tolmács hörögve nevetett föl, majd összeesett, – Segítsétek föl! – intett a Hadúr. Mostanra már a környező teraszokon zöldellő fákba is belekaptak a lángok, s a koromfekete égből hamu szitált. Százak gyűltek össze, s iszonyodva bámulták a lángokat. Xenobia Principis polgárait már nem csak a füst, de a rémület is fojtogatta.

– Kezdettől gyanakodtak ránk, és féltek tőlünk – mondta szomorúan Hórusz. – És most ez... Biztosra veszik, hogy mi követtük el, s igazolva látják, ami Naud házában történt. – Ellenséges harcosok gyülekeznek a felfelé vezető lépcsősor előtt – bicegett oda hozzájuk Kairus. – Ellenség? – nevetett föl örömtelenül Hórusz. – Mikor lett belőlük hirtelen ellenség? Ezek is csak emberek, mint mi. Azzal hátraszegte a fejét, és a csillagos égboltra üvöltötte haragját. Aztán megroskadtak a vállai, és csak Loken, aki elég közel állt hozzá, hallotta a motyogásba fúló szavait. – Miért rám bíztad ezt, atyám? Miért az én vállamra tetted a terhet? Túl nehéz! Túl sok! Miért hagytál ezzel magamra? Interex katonák közeledtek feléjük. Loken hallotta a kentaurok patacsattogását a kövezeten, s a sötétből nyilak csaptak le rájuk. – Nem késlekedhetünk tovább, uram! – kiáltotta Torgaddon. A mélyebben fekvő teraszokról alabárdosok és íjászok tucatjai rohantak fölfelé. Az Eszközök Háza harsogva égett, szikrákat és sűrű, zsíros füstöt öklendezve föl. – Megálljatok! – kiáltotta Hórusz a közeledő harcosoknak. –Az Emberiség Császárának nevében! Követelem, hogy beszélhessek Nauddal! Kerítsétek elő! Válaszul csak újabb nyilak érkeztek. A Torgaddon mellett álló Holdfarkas holtan esett össze, s egy másik is súlyos sebet kapott. Egy fénylő nyíl a Hadúr bal karjába fúródott. Hórusz arcizomrándulás nélkül kihúzta, s hagyta, hogy a vére a földre hulljon. Aztán lehajolt, és fölvette a halott astartes kardját és villámvetőjét. – Az ő hibájuk! – vicsorodott el. – Az ő átkozott hibájuk! Nem a miénk! Ha már mindenképp félni akarnak tőlünk, legalább adjunk nekik rá okot! Azzal az égre emelte a kardját. – A Császárért! – harsogta chtoniai nyelven. – Mutassuk meg nekik! – Lupercus! – üvöltötte a maroknyi astartes. – Lupercus! A rohamozó kentaurokat a lépcső tetején fogadták, s az első soraikat robbanólövedékekkel tarolták le. Mechanikus hátasok törtek darabokra, emberi testek hulltak a mélybe. A birodalmiak az életben maradt kentaurok közé vetették magukat, s kíméletlenül lemészárolták mindet. Hórusz haladt az élen, pusztító erejű csapásai végtagokat metszettek le, s törzseket hasítottak ketté. Egy kentaurt egyszerűen elsodort, s a ló–harcos, féltucatnyi társát magával sodorva szánkázott le a lépcsőn. – Lupercus! – üvöltötte Loken teli torokból, s két kézre fogott kardjával ritkította az ellenséget a Hadúr jobbján. Torgaddon harcolt Hórusz balján. Három alabárdossal is végzett, majd az egyiküktől elragadott fegyverrel kaszabolta le a nyomukban tülekedőket. Akinek volt helye, iszonyodva hátrált el a suhogó, vériszamos fegyver elől, mások sikoltva, szétroncsolt testtel zuhantak le a lépcsőről. Az összes csata közül, melyben Loken a Hadúr oldalán harcolt, ez volt a legvadabb, legkegyetlenebb, s egyben a legszomorúbb. Hórusz, háta mögött a lángoló épülettel, vicsorogva, gyilkos csapásokat osztogatva állt ott, mint a Halál Angyala, s Loken még soha ilyen fenségest, ilyen nemest nem látott. Soha nem felejtette el ezt a pillanatot, s még akkor is emlékezett rá, amikor évek múlva, a sors szeszélye folytán a dolgok a fejük tetejére álltak. Még akkor is, évekkel később is jól emlékezett a pillanatra, ott, a lépcsősor tetején, mikor a Hadúr az Ember Birodalmának becsületét védelmezte. Verseket kellett volna írni arról a pillanatról, freskókat festeni, szimfóniákat komponálni, mikor Hórusz teljes odaadással küzdött a Birodalom Uráért – az atyjáért. Soha egyetlen ilyen mű sem született. A jövő az efféle gondolatoknak még az emlékét is fölemésztette, mígnem már azt is nehéz volt elhinni, hogy az, akiről szólhattak volna, valaha nagy és nemes volt. Az ellenség katonái – akik mostanra már valóban az ellenségeikké lettek –

egyre szorosabb gyűrűbe fogták a Hadurat és maroknyi harcosát. Mindez furcsamód hasonlított arra, ahogy Loken annak idején a kertben, az eskütétele éjszakáján elképzelte. Még egyszer megvetik a lábukat, s ő ott harcol az utolsók közt, egy ismeretlen ellenséggel, a Hadúr oldalán. A páncélja száz helyen megsérült, s tetőtől talpig vér borította, de sem a keze, sem a szíve nem remegett meg. A füstös, idegen égbolton, az idegen csillagok közt apró, ezüstös hold ült, s a képmása ott ragyogott az óceán vizén. – Lupercus! – üvöltötte még egyszer. NÉGY Távozás Hórusz Fiai Anatéma – Mit vittek el? – kérdezte Mersadie Oliton. – Egy anatémát. Legalábbis azt mondják. – Egyetlen fegyvert? – Nem mi vittük el! – rázta meg a fejét Loken, miközben kibújt a páncéljából. – Mi nem vittünk el semmit. Értelmetlenül, a semmiért mészároltuk egymást. A nő megborzongott. Aztán egy paksaméta papírt húzott elő a köntöséből. Karkasy legutóbbi írásai, amiket ő hozott el a kapitánynak. Titkon remélte, hogy közben hall egyet s mást arról is, ami a Xenobián történt. – Elmeséli majd? – kérdezte végül. Loken kezét és testét alvadt vér borította, s ahogy a nőre nézett, látszott, hogy az arcát is. – Igen – mondta nagysokára. A csatározások hajnalig tartottak, s addigra már az egész város lángolt. A rádiócsönd első jelére Abaddon és Aximand mobilizálta az Extranusban várakozó két század Holdfarkast, s a környező utcák járókelői tapasztalhatták meg először a bőrükön a Birodalom astarteseinek dühét. Az elkövetkezendő évek során ízelítőnél jóval többet is kapnak majd belőle. Abaddon úgy őrjöngött, hogy nemegyszer Kis Hórusznak kellett visszafognia. Aximand harcosai érkeztek elsőnek a szorongatott helyzetben levő Hadúr segítségére, s verekedtek át magukat hozzá Naud seregének krémjén. Közben Abaddon alakulatai rajtaütöttek a város hírközlési központjain, s visszaállították az összeköttetést a flottával. A hadihajók azonnal orbitális pályára álltak, s ahogy az interex hadihajók is a bolygó felé vették az irányt, Sedirae és Targost csapatai is megkezdték a szárazföldi offenzívát. A rádiókapcsolat helyreállítása után már volt rá mód, hogy a harcoló alakulatokat tervszerűen vonják ki a városból. Hórusz még egy utolsó üzenetet küldött az interexnek. Választ nem várt, s nem is kapott rá. Túl sok vért ontottak, semhogy diplomáciai úton rendezhették volna a problémát. Ennek ellenére a Hadúr szerette volna szavakba önteni, milyen szomorúsággal töltötte el az alaptalan vádaskodás, a félreértés és az ebből kiinduló vérontás. A Birodalom nem követte el azokat a bűnöket, amikkel vádolták. Mikor a flotta néhány héttel később visszatért az Impérium fennhatósága alá tartozó űrbe, a Hadúr bejelentést tett. Azt mondta, hogy miután átgondolta, miféle felelősséget és terhet ró rá és a XVI. Légióra a hadúri titulus és feladatkör, úgy döntött, a Holdfarkasokat innentől kezdve Hórusz Fiainak fogják hívni. A hír jó fogadtatásra talált. Kyril Sindermann egy fiatal iterátortól hallotta, s elégedett bólintással nyugtázta, mielőtt visszatért volna a könyvhöz, amit ezer

esztendeje ő olvasott először. A Pihenőben a memorátorok – akik közül nem egyet az astartesek menekítettek ki a lángoló Extranusból – lelkesen éljeneztek, és az új név tiszteletére ürítették poharaikat. Ignace Karkasy a Légió – s azon belül is Loken kapitány – egészségére ivott. Aztán legurított még egy pohárral – csak a biztonság kedvéért. Kabinja csöndes magányában Euphrati Keeler az apró oltár előtt térdepelt, s a lectio divininatus egyszerű szavaival köszönte meg istenének, az Emberiség Császárának, hogy erős és becsületes embereket rendelt a védelmükre. Hórusz Fiait. A feje fölött rozsdás csövek zúgtak, körülötte szinte tapintható volt a sötétség. S ilyen mélyen, a Bosszúálló Szellem gyomrában már csak a legalantasabb létformák, a patkányok és a rovarok fordultak elő. Épp ezért nem sietett. Tudta, idelent, az ősi csatahajó lassan elrothadó méhében senki nem zavarja meg. A gyertya lassan imbolygó fénye felé emelte az idegen pengét, s figyelte, ahogy a láng megcsillan az élén. A penge hullámos volt, szürke, akár a kovakő, s gyémántként csillogott a gyertyafényben. Igazán gyönyörű. És nagy dolgokra teremtetett. Érezte benne az erőt, és az ígéretet, ami az egész kozmoszt képes megváltoztatni. Az ígéretet – és az átkot. Erebus lassan leeresztette az anatémát, visszatette a tartójába, és rázárta a fedelet. – Ennyi? – Megpróbáltuk – mondta Loken. – A háború könnyebb megoldás lett volna, de... megpróbáltunk hidat építeni a két nép közé. Bátor és nemes tett volt. De nem járt sikerrel. Felvette az olajos rongyot, s nekiállt a vértje tisztogatásának, annak ellenére, hogy tudta, a sérülések miatt úgyis a fegyvermesterekhez kell majd vinni a páncélt. – Akkor... tragédia történt – mondta a nő halkan. –Igen – bólintott Loken. – De nem a mi hibánkból. Ennyire még soha semmiben nem voltam biztos. – Miben is? – Hórusz, a Hadúr, a Császár küldötte... még soha nem kérdőjeleztem meg, hogy jól van–e ez így. Elfogadtam. Természetesnek tartottam. De most, hogy láttam, mindent megpróbál, ami csak erejéből telik... most már tudom, hogy a Császár jól választott. – És most mi fog történni? – Az interexszel? Gondolom, megpróbálnak majd békét kötni. Persze, jelenleg nem ez a legfontosabb, mert az interex messze van, s egyelőre nem adták jelét, hogy bele kívánnának folyni a Birodalom ügyeibe. Persze, ha a béketárgyalások nem járnak sikerrel, akkor idővel az expedíciós hadtestek is visszatérnek majd ide. – És mi? Elárulhatja, mi hová megyünk következőleg? Loken elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Egy hónapon belül a 230. Expedíciós Flottával találkozunk a Sardisnál, és a Caiades–szektor annektálására indulunk. Előtte azonban teszünk egy kis kitérőt. Egy vitás ügyet kell elsimítanunk. Vagy, ha úgy tetszik, egy régi adósságot rendezni. Maga Erebus Első Káplán kérte ebben a Hadúr segítségét. Egy hét alatt túl is leszünk rajta. – És ez hol lesz? – Egy apró holdon – mondta Loken. – A Davin–rendszerben.

VÉGE Az első résznek Következik Graham McNeill – Hamis istenek