14. Sötét Éhség

Sötét éhség Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 14. könyv rajongói fordítás (novella, megjelent a Hot Blooded című kötetben) A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) Következik: 15. Sötét titok

1. fejezet

– Sikerült elcsípned az év legpárásabb éjszakáját, – súgta oda testvérének Juliette Sangria. Letörölte a verejtéket a homlokáról és leguggolt egy alacsonyabb bokor tövébe, hogy meg ne lássák. Reflektorfény söpört végig a dús növényzeten, azon a területen, ami a két lányt rejtette, de képtelen volt átvilágítani a liánok és egyéb kúszónövények buja tömegén, amik a fákról ereszkedtek alá. Jasmine megvárta, amíg a fény elhalad előttük, aztán vállat vont. – Láttam, hogy három állatot hoztak ma este. El kell kapnunk őket, mielőtt bántanák őket, vagy kísérleteznének rajtuk. Te is tudod, mi ez a hely. Juliette halkan káromkodott az orra alatt és visszasüllyedt az árnyak közé, ahogy a reflektor lassan ismét végigsöpört rajtuk. Biztos volt benne, hogy a fény a babonás őrök megnyugtatására szolgál, akik állandóan betolakodóktól rettegtek a dzsungelben. Ő tapasztalatból tudta, hogy a dzsungel soha nem alszik, és mindig igyekezett visszaszerezni, amit az ember elvett tőle. Az épület viszonylag új volt, betonból emelték, de már moha és sötét, dohos szagú gomba borította, ahogy a dzsungel visszakúszott a területre. Kúszónövények tekeregtek a falakon, beborították az épület tetejét, mintha utat kerestek volna befelé. Ablakok nem voltak, Juliette el tudta képzelni, milyen iszonyatos hőségtől szenvedhetnek odabenn az állatok, a vastag falak mögött. A kutatóközpontot a lehető legvalószerűtlenebb helyre építették. Tudta, hogy azért erre a mindentől távol eső helyre tervezték, hogy rejtve maradjon a tény, hogy veszélyeztetett állatfajokat fognak be, hogy törvénytelen kutatásokat folytassanak rajtuk. – Jazz, összesen hat percünk lesz rá, hogy annyi állathoz jussunk el, ahányhoz csak tudunk. Néhány valószínűleg nagyon ideges lesz. Ha nem áll módunkban segíteni mindegyiken, ott kell hagynunk őket, megértetted? – Pontosan ismerte testvére rajongását a vadvilág iránt. – Ezek az emberek nem viccelnek. Azt hiszem, képesek lennének megölni minket Jazz. Ígérd meg, hogy semmi nem számít, hat perc perc után kijössz, meg sem állsz hazáig és ott is maradsz. Én majd megbújok és meggyőződök róla, hogy nem fognak vissza egyetlen szabadon engedett állatot sem. – A dzsungelben fogsz szaladgálni, és hamis nyomokat hagysz nekik, hogy ne tudjanak utánam jönni, – mondta Jasmine. – Azt is. Mindketten tudjuk, hogy össze tudom zavarni őket a nyomkövetésben. Nos, igen, vagy nem Jazz? A szavadat adod nekem? Másképp be sem megyünk. Juliette hazavitte volna a húgát és egy másik éjszakán visszatért volna, ha nem kapja meg az ígéretet. Utálta ezeket az embereket, akik betörtek a dzsungelébe, elfogták és megkínozták az állatokat, de a húgát nem veszélyeztette. – Hat perc, – erősítette meg Jasmine és beállította az óráján az ébresztőt.

– Akkor vágjunk bele. Én elintézem a főbejáratnál lévő őrt, te pedig állítsd le a biztonsági rendszert. Jasmine összeráncolt szemöldökkel bólintott, jelezve, hogy elfogadja a tervet. Juliette valahogy mindig elérte, hogy olyan könnyűnek, egyszerűnek tűnjenek a tervei. De megzavarni, semlegesíteni egy őrt elég veszélyes dolog. Felvett egy jobb pozíciót, ahonnan fedezhette nővérét, és közelebb került a dobozhoz, ami a legfőbb vezetékeket rejtette. Kevesen figyeltek volna fel arra az aránylag kicsi dobozra, de Juliette és Jasmine tudták, hogy abba csatlakozik be a riasztó főkábele is. Éjjel csak az őrök voltak a helyszínen, ők pedig mélyen babonásak, és emiatt mindig idegesek voltak. Látszott, hogy pontosan annyira félnek attól, ami odakint van a sötét dzsungelben, mint attól, amit abban az épületben őriztek. Juliette kigombolta a blúzát a melle fölött, hogy a vékony anyag szétnyíljon, nagylelkűen felfedve domborulatai egy részét. Előhúzott egy vastag banánt a csomagjából, és míg kúszva megkerülte az épületet, meghámozta a gyümölcsöt. A megfelelő helyen kilépett a bozótból, szándékosan egy olyan helyre, ahol az ezüstös holdfény egy keskeny szeletkéje megvilágíthatta, a szájához emelte a banánt és nyelvét lassan végighúzta a végén. Az éles, ezüst fény végigömlött blúzának vékony anyagán, megvilágította a kerek halmokat éppúgy, mint a hívogatóan az anyagnak feszülő mellbimbókat. Az őr figyelmét mintha odacsirizezték volna a mellére. Megnyalta az ajkait, és csak bámult. Juliette rámosolygott a banán mögül. – Fogalmam sem volt róla, hogy itt van egy épület. Egy kis, baráti társasággal kempingezek itt túl a folyón. – Tapogatózva, bizonytalanul használta a spanyolt, mint aki nem ismeri a helyi nyelvjárást. Elfordította egy kissé a testét, hogy még érdekesebb kilátást mutasson róla, és a sötét bozót felé intve mutatta az irányt. Aztán visszafordult az őr felé, végigfuttatta rajta a pillantását, szándékosan elidőzve egy kicsit a dudoron, amit az a nadrágjában növesztett szinte szemlátomást. – Ó, egy ilyen erőteljes férfire meg aztán végképp nem számítottam, mint te. – A férfi nem tudott megszólalni, most a száját bámulta, ahogy beszívta a gyümölcsöt, ki-be mozgatva ajkai között sokat sejttetően. Juliette kihúzta a banánt a szájából, közelebb lépett kacér mosollyal, a csípőjét ringatva. – Éhes vagy? Adok belőle. – Hívogatóan felé nyújtotta a banánt, és mintha csak most vette volna észre a mozdulattól még jobban szétnyíló blúzát. – Oh, sajnálom, de olyan párás a dzsungel, hogy alig vagyok képes magamon ruhákat viselni. Téged nem zavar ez a hőség? Úgy érzem… olyan forrónak érzem magam. – Egyik kezét a blúzához emelte, hogy összébb húzza azt, de ujjai végigsiklottak a szöveten, megrajzolva az érett, kerekded domborulatot. Az őr hatalmasat nyelt, miközben egyre csak bámulta. Odatartotta a banánt a szájához. – Ebben a dzsungelben minden férfi olyan jóképű, mint te? Képtelen volt megállni, a férfi harapott egyet a felajánlott gyümölcsből. Rámosolygott a lányra, még mindig a melleit bámulta, amikor Juliette beléinjekciózta a nyugtatót. Azonnal összeesett. A teste nehéz volt, de Juliette elég erős volt hozzá, hogy behúzza a bokrok alá. Elmondott egy halk kis imát, hogy a vadállatok nehogy rátaláljanak így, nekitámasztva egy fa törzsének. Sietve előkészítette a színhelyet, amíg Jasmine hatástalanította a biztonsági berendezést. A csomagjából előhúzott kis üvegből, folyadékot locsolt az őr ruhájára, majd a kezébe adta az üveget. Kiszedte a golyókat a fegyveréből és behajította őket az aljnövényzetbe. Juliette és Jasmine megpróbáltak végig az árnyékban maradni, kerülni a nyitott tereket, ahol a kamerák felvehették őket, ahogy keresztülsiettek a nagy épületen. Az első néhány üres helyiség irodának tűnt, de hátrábbról már hallani lehetett a bajba került állatok nyugtalan hangjait.

A laboratóriumok meglehetősen nagyok voltak, mindegyikben több ketrec is állt. Gyorsan rápillantottak az óráikra, dobtak egymásnak egy szerencsecsókot és szétváltak, hogy két oldalról járják be a jókora komplexumot, és annyi állatot szabadítsanak ki, amennyit csak lehetséges. Mindketten képesek voltak irányítani őket, még a legnagyobbakat is, a macskákat is le tudták csendesíteni. Itt elég nehéz dolguk volt, hiszen ezeket az állatokat kihasználták, kínozták, de mindkét nő nagyon magabiztos volt a tehetségével kapcsolatban, gyorsan, simán dolgoztak csapatban, ahogy azt már jól begyakorolták. Juliette fél szemmel az időt figyelte, miközben újabb és újabb ketreceket nyitott ki, sorra engedte kifelé az állatokat. A leghátsó laboratórium tartogatta a legnagyobb állatokat. Egy maláj medvét, egy jaguárt és egy lajhárt. Halkan szitkozódott, amikor látta, hogy a lajhárnak már túl későn jött a segítség. A maláj medvének is sok sérülése volt, valakik éles tárgyakkal szurkálták, vagdosták össze, de a jaguár kifejezetten jó állapotban volt, azok közül az állatok közül az egyik, amit a laboratórium legutóbb szerzett be. Lágyan beszélt hozzá, csillapította a fel-alá járkáló állatot, aminek torkából halk, figyelmeztető morgás morajlott folyamatosan, néhányszor a lány torka felé kapva, idegesen odacsapott mancsával a rácsokra. Egy kicsit hosszú időbe telt, de végül kinyithatta a zárat és elkezdhette kifelé terelni a bejárat irányába, arra használva telepatikus képességét, hogy kapcsolatban maradjon az állattal, és irányítsa őt. Alig tett három lépést a macska nyomában, amikor óriási vonzást érzett meg a háta mögül. Hátranézett, és legnagyobb rémületére ott volt még egy ajtó. Nehéz, hangszigetelt ajtó volt, több lakattal és zárral ellátva. Juliette ismét az órájára pillantott. Már futnia kellett volna, hogy időben kijusson, de valami mélyen benne követelte, hogy megvizsgálja azt az ajtót. Imádkozott, hogy Jasmine betartsa a neki tett ígéretét, azonnal hazafelé vegye az irányt, és munkához látott az ajtón. *** Riordan rengeteg vérben feküdt a padlón és szenvtelenül nézte, hogy az lefolyik a beépített csatornán keresztül a lefolyóba. Az ő vére volt az, ami egyre vékonyodó érben folydogálva, beleömlött a hatalmas tócsába, egyre sápadtabb, elszürkülő testéből. Szinte felfoghatatlan volt a számára, hogy így csapdába ejtették, fajtája ellenségei így megszégyenítették, és most a kezük között haldoklik. Ő egy halhatatlan volt, egy Kárpáti hím, nem egy tapasztalatlan ifjonc, hanem egy becsületes, erős képességekkel rendelkező férfi. Most mégis ott feküdt egy szánalmas kupacban, és annyi erőt is képtelen volt összegyűjteni, hogy megmozduljon. Vagy, hogy segítségül hívja a fajtáját. A fivérei most őt keresik és azon töprengenek, miért zárta el előlük az elméjét. Azért, hogy nehogy más is belefusson abba a csapdába, amivel őt elfogták. Nem lesz csalétek, hogy még többeket idecsábítson. Az ellenség megtalálta a módját, hogy megmérgezze a vérüket, hogy elég hosszú időre megbénítsák, hogy lecsapolva a vérüket, elgyengítve tarthassák őket. Azt hitte, elég tudása van hozzá, hogy kipréselje a mérget a testéből. A múltban sokszor tett már így, de ez az új méreg mozdulatlanná, gyámoltalanná bénította, védekezésre képtelenül a folyamatos kínzások ellen. Nem volt rá mód, hogy üzenetet küldjön a hercegének, hogy figyelmeztethesse erre az új, még halálosabb méregre, amit az ellenségeik kifejlesztettek.

Riordan nagy nehezen ülő helyzetbe küzdötte magát, a falnak támaszkodott, amihez odaláncolták, és megvizsgálta a szervezetében száguldó vegyületeket. Valamiféle elektromos töltést használtak, hogy felgyorsítsák vérsejtjei felbomlását. Hagyta, hogy lélegzete egy hosszú, lassú, halálos ígéretű sziszegésben elszökjön. És halálos kétségbeeséssel. Nem hal meg könnyen, hiszen a teste állandóan megpróbálja regenerálni önmagát, de ez vér nélkül és a föld gyógyító ereje nélkül, egy nagyon lassú és fájdalmas folyamat lenne. Ez volt az a halálnem, amit talán legutoljára képzelt volna el magának. A drog átkúszott a testén, a vegyileg előállított szörnyeteg majdnem olyan hatalmas volt, mint ami a saját bensőjének mélyén leselkedett. Azt tervezte, hogy még mielőtt meghal, majd egyetlen üzenetben eljuttatja fivéreihez a méregről a lehető legtöbb információt, amit addig képes lesz megszerezni. Most is elküldhetné a figyelmeztetést, de nem fogja megtenni, csak közvetlenül a halála előtt. Nem fogja elárulni a rokonait. Nem fogják csalétekként felhasználni, hogy odahívjon másokat. De a hercegének tudnia kell, hogy egy mestervámpír irányítja az embereket, úgy játszik velük, mint egy bábmester a figuráival. De az elsődleges cél egyelőre az volt, hogy kiutat találjon innen, minden más lehetőséget kizárt. Nem tudja úgy feladni az életét, hogy ne vigye el ezt a létfontosságú információt a fajának, az árulásról. Még az állandóan jelenlévő fájdalom és kétségbeesés sem volt képes meggyengíteni ezt az elhatározását. Lehunyta a szemét és mélyen befelé fordult az elméjébe. Szinte azonnal meghallotta a zár fémes, halk kattanását. Hatalmától rettegve fogva tartói éjjel szinte soha nem jöttek be hozzá. Egy futó érintéssel végigsimított a halandó elméjén, aki belépett a laboratóriumba, a börtönébe, de legnagyobb megdöbbenésére képtelen volt olvasni a gondolatait. Mindössze benyomást szerezhetett róla, mégpedig hogy egy halandó nő. Mozdulatlanul ült, elméje dühödt sebességgel dolgozott. A fogva tartóinak sikerült valahogyan leárnyékolniuk a gondolataikat? Saját gyengesége miatt, általában úgy is védettek voltak. A nappali órákban gyenge és tehetetlen volt, és voltak olyan ravaszak, hogy éjjel viszont távol tartsák magukat tőle. Bár a vérét lecsapolták, szellemi ereje még mindig elég erős volt ahhoz, hogy irányítani tudjon egyet közülük, ha odamerészkednének hozzá éjszaka. Ez volt az egyetlen esélye, hogy elmeneküljön vagy megtalálja a módját, hogy befejezze az életét, mielőtt felhasználnák saját fajtája ellen. Tanulmányozta a személynek az egyedülállóan különleges elméjét, aki belépett börtönébe. Egy fiatal nő. Lehunyva tartotta a szemeit és várt, tartalékolta az erejét a megfelelő pillanatra. Áttörheti ezeket a furcsa akadályokat a nő elméjében, feltépheti azokat a különös rekeszeket, és átveheti fölötte a teljes irányítást. Rákényszerítheti, hogy kövesse a parancsait. Menekülés vagy halál, most eldől, hogy melyik nyeri meg a csatát. Már az illatát is érezte, tiszta, friss, mint a dzsungelé egy megtisztító felhőszakadás után. Egy csipetnyi egzotikus virágillat és még valami. Valami vad. Valami nem egészen emberi. Riordan érezte, hogy izmai megfeszülnek az ismeretlen illattól, valami furcsa melegség kezdett szétáradni a testében egyre gyorsuló ütemben, de az ellenőrzése alatt tartotta magát. Semmi sem akadályozhatja meg, hogy megtámadja. Ez az első hiba, amit valamelyikük elkövetett, és ő ezt ki is fogja használni. Bensőjében a démon küzdött a szabadságáért, ő pedig hallgatta az egyenletes szívverést, a vér surrogó ár-apályának neszét. Az éhség szüntelenül, esztelenül, brutálisan marta.

Csak várt mozdulatlanul, figyelte léptei puha neszét. Egy alig észrevehető zaj volt csupán, de szagolta izgalmát, félelmének és a vérében száguldó adrenalinnak az illatát. Közelebb jött. A puha léptek egyszerre megálltak, a lélegzet szinte kirobbant a nőből egy halk szisszenéssel. – Ó ne! Újra elindult felé, mozgása sietőssé vált, ruhái suhogtak. Riordan világosan kihallotta a rémült megdöbbenést a hangjából. Erre nem számított. Juliette szinte képtelen volt elhinni azt a rettenetes látványt, amit a hihetetlenül sápadt férfi nyújtott, akinek a vére a lefolyóba áramlott. A nehéz láncok a mellkasán úgy tűnt, hogy beleégtek a bőrébe. A kezeit megbilincselték, a vér számtalan sebéből szivárgott. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyen szenvedések között még mindig életben van. Letérdelt mellé és a pulzusa után nyúlt. Riordan kinyitotta a szemét, hogy rábámuljon, ahogy ott térdelt mellette, nem törődve vele, hogy összevérezi a ruháját, amikor közelebb hajolt. Ujjai finoman a nyakához értek. Hatalmas, türkizkék szemei tele voltak együttérzéssel. – Ki tette ezt veled? – kérdezte suttogva, miközben kihúzott valahonnan derekán lévő övből egy apró eszközt, hogy dolgozni kezdjen vele a nehéz kézi bilincseken. Gondosan ügyelt rá, nehogy felnézzen valamelyik kamerába, amik belátták az egész helyiséget. – Nem tart sokáig. Tudsz járni? Utánunk fogják küldeni az őröket, futnunk kell. A férfi hatalmas termetű volt, és Juliette imádkozott, hogy ne a karjában kelljen kicipelnie innen ezt a kolosszust. Bár mindenképpen megpróbálta volna. Idejött erre a helyre, amiről azt gondolta, hogy ritka állatokkal, dzsungelbéli nagyragadozókkal kísérletező kutatólabor. Arra igazán nem számíthatott, hogy itt talál egy félholt, nyilvánvalóan megkínzott, bebörtönzött embert. Soha nem látott még ennyi vért, ilyen elgyötört arcot, ilyen élénk szemeket. A bilincs leesett a férfi bal kezéről, és ő átnyúlt fölötte, hogy hozzáférjen a másikhoz. Kékesfekete haja végigsöpört Riordan arcán. Mélyen megdöbbent, hogy képes látni a színeit. Rezzenéstelenül bámulta a haját. Egy pillanatig nemhogy gondolkodni nem tudott, de még azt is elfelejtette, hogyan kell levegőt juttatnia a tüdejébe. Lehetetlen volt az egész, de a kéz, ami felemelkedett, hogy félrehúzza a hajat, vörös volt a vértől. Vad vörös. Nem pedig sárszürke. Az ujjak hátrasöpörték a fürtöket a lány válla fölött, egy gyönyörű, lágy mozdulattal, felfedve nyaka vonalát, amitől egy ösztön mozdult meg a csontjaiban. A lány semmit sem vett észre, tovább dolgozott a széles acélbilincsen. A bőre puha volt és hívogató. Mint a szatén. Lassan, egyenletes mozdulattal előrehajolt, agyarai meghosszabbodtak, a démon üvöltése összeszorította a testét. Bőrének meleg kisugárzását érezte az ajkain. Fogai hajszálpontosan, kiszolgáltatott, csábító pulzusa fölött álltak meg. Blúza szinte teljesen szétnyílt, felfedve a gyönyörű melleket, amik elég bujának, teltnek és puhának tűntek ahhoz, hogy kedve támadjon rájuk hajtani a fejét, akár egy párnára. Be akarta csúsztatni a kezét a blúz alá, tenyerén tartani a meleg húst, míg a nyakára hajol. A lány kiadott egy bosszús kis hangot és elmerülten ügyködött tovább. Riordan belélegezte, mélyen a testébe fogadta az illatát. Meg sem próbálta irányítani a lány agyát, túl gyenge volt hozzá, hogy maradék energiáját arra vesztegesse, hogy megfejtse azt a bonyolult kirakót. Mihelyt a nehéz acél leesett a csuklójáról, köré fonta a karjait, foglyul ejtette a testét,

odarántotta sajátjához, és a nyakába mélyesztette a fogait. Juliette testén, fehéren felizzó fájdalom csapott át, villámok táncoltak véráramában, felforrósítva azt, míg végül minden idegvégződése tűzben égett, életre kelt és lüktetett. A fájdalmat aztán felváltotta egy sötét, erotikus extázis, ami elgyengítette, képtelen volt neki ellenállni. Juliette biztos volt benne, hogy teljes erejéből harcol, de a hatalmas test olyan kemény volt, mint a vas, az ő puhább, kisebb teste csak önmagának okozott zúzódásokat, a férfi úgy tűnt, észre sem veszi küzdelmét. Érezte hogyan növekszik benne az erő, hogyan járja át még az övé is, ami lassan átáramlott belőle. Egy része kívülállóként, távolról figyelte a történéseket, teljes rettegésben. A tűz keresztüláramlott a vérén, izmai ökölbe szorultak, furcsa kettősségként mindeközben csontjai szinte megolvadtak, teste hajlékonnyá lágyult a vasabroncsszerű szorításban. Riordan felpillantott a rászegeződő kamerára, szája humortalan mosolyra húzódott, felvillantva fehér fogait. Tekintetét a kamerán tartva lassan visszahajtotta a fejét, és nyelvének egy simításával lezárta a sebeket a lány nyakán. Az a pillantás minden elárul nekik. Ismerte mindegyiküket, felismerte az illatukat, ismerte az ellenségeit. A bűzük bevésődött a tüdejébe, és ő egy vadász. Egy ragadozó, aki zsákmányt ejtett és szerzett tőle egy kis vért. Ahhoz ugyan nem volt elég, hogy teljesen meggyógyítsa, de arra elegendő, hogy megszökhessen. Erős, ruganyos mozdulatokkal könnyedén a vállára emelte a nő testét. Mindent megtett, hogy maga után vonzza az ellenségeit, messze a családjától. De legelőször mindent meg fog semmisíteni, amit a dzsungelben felépítettek. Eldugott helyre építették fel a laboratóriumukat, messze a kíváncsi szemektől. Mélyen a dzsungelbe rejtették undorító kínzókamrájukat, azt gondolva, hogy ezzel az igazságszolgáltatástól, és a törvényektől is messze vannak. De ő meg fogja nekik mutatni, hogy ki birtokolja a világ ezen részét, ki birtokolja azt, már hosszú-hosszú idő óta. A nő vad kapálózásban tört ki, megpróbált elszabadulni tőle. Riordan még szorosabbra fonta a karját körülötte. – Hagyd abba! – utasította. – Nem tudsz megszökni. Lehetetlen. Feküdj nyugodtan. A hangja bár fenyegetően parancsolt, mégis lágy maradt. Juliette elcsendesedett, érezte az óriási erőt a karjaiban. Reménytelenül próbálta leküzdeni a pánikot, hogy képes legyen gondolkodni. A teste átvette az irányítást. Felemelte a karját, hogy ököllel, teljes erejéből a hátára üssön. Szédült és hányingere volt. Az érzelmek szinte elárasztották, vadul, azzal fenyegetve, hogy sötét örvényükbe rántják. Még soha nem került közel, ilyen elsöprő erejű érzelmekhez. Kitörtek, mint egy vulkán, kirobbanóan, hevesen, erőszakosan. Megérzett valami nagyon féktelent, végtelenül vadat, egy páratlan ragadozót. A nyaka lüktetett és égett, és azon töprengett, vajon miféle démont szabadított el. Már-már tapinthatóan érezte, hogyan gyűlik benne az erő. Mintha egy üstben forrt volna. Eltöltötte, kiáradt a hatalmas, férfias test pórusain keresztül, megtöltötte a levegőt, és megdöbbentő módon az épület szerkezete nagyon is valóságosan, vészjóslóan remegni, és nyikorogni kezdett, a falak kidomborodni látszottak, mintha megpróbálnának teret adni ennek a hatalomnak. Juliette belekapaszkodott a férfi ingének rongyos maradványaiba, öklébe szorította az anyagot, szüksége volt valamire, bármire, amibe kapaszkodhatott. – Lehet, hogy a húgom még idebent van. A rémület segítségével sikerült elsuttognia a szavakat, ami arra a gondolatra öntötte el, hogy Jasmine talán az összeomló beton és acélcsapdában reked. – Senki sincs az épületben rajtunk kívül, – biztosította.

És akkor elindult. Olyan hihetetlen sebességgel, hogy a lány körül minden elmosódott. Juliette lehunyta a szemét, hogy megállítsa szédülését. A gyomra felfordult a kíméletlen, csüngő testhelyzetben. Érezte az erőteljes izmok mozgását maga alatt, teste körül a sietős légáramlatot. Esküdni mert volna, hogy egy ponton elemelkedtek a földtől, és olyan gyorsan mozogtak a térben, mintha repülnének.

2. fejezet

A rettegés marcangolta Juliettet. Fogalma sem volt róla mi lehet ez, de az érezte, hogy egy nagyon erőteljes ragadozó, és a feltételek, amik között rátalált, azt igazolták, hogy a haragja teljesen jogos. Érezte a szigorú kontroll alatt tartott dühöt, ami benne kavargott. Megdöbbent, hogy ennyire összekapcsolódtak, hogy tudta mit érez, hogy ő is érezte az érzelmeit. Lehunyva tartotta a szemeit, hogy sakkban tarthassa a szédülést és a félelmet, hogy gyakorlatilag a szél süvít el mellette, miközben végigszáguldanak a rémségek kamráin, és a bátorságát keresgélte. Minden egyes érzékére szüksége lesz, ha el akar szökni. Ébernek kell maradnia, minden pillanatban készen kell állnia, hogy kihasználja a lehetőséget, ha a férfit valami megzavarja. Próbálta összeszedni az erejét. Ez hatalmas feladatnak tűnt így, a száguldó lény széles vállához nyomódó gyomrával. Szorosan tartotta a fenekénél, csupán az egyik karját használva, könnyedén, lazán, mintha nem is érzékelné, hogy egyáltalán visz valamit. A gyomra kavargott, gyenge volt és szédült. A férfi érintése ismerősnek és furcsa módon intimnek tűnt. Ujjait szélesre tárta a fenekén, és mintha szórakozottan simogatta volna az izmos kerekdedséget, miközben keresztülsprintelt az épületen. Érintésére pedig a teste mintha emlékezett volna, mintha nagyon is bizalmasan ismerné. Juliette képtelen volt összpontosítani, bárhogyan is próbálta, sokkal jobban tisztában volt azoknak az ujjaknak az érintésével, mint ahogy kellett volna. A hatalmas épület alapjaiban remegett és megdőlt. A föld megmozdult alattuk, meghajlott és hevesen felhullámzott. Szikrák kezdtek záporozni körülöttük, ahogy az elektromos vezetékek elszakadtak a falakban, gerendák hullottak alá recsegve-ropogva a mennyezetről. A lámpatestek bizonytalanul imbolyogtak. Hatalmas, vészjósló repedések jelentek meg a falakon. Üvöltés szólt a fejében, kitartóan és hangosan. A férfi, aki fogva tartotta, folyékonyan, elegánsan, gördülékenyen haladt, volt valami szinte költőiesen szép harmónia a mozgásában, nem zötykölte össze még jobban megviselt gyomrát. „Lélegezz,” – hallotta az elsuttogott puha szót az elméjében. Majdnem, mint egy bizalmas simogatás. – „Lélegezz.” Mintha meleg lélegzete a szájából egyenesen a fülébe suttogna. Mintha az ő tüdeje dolgozna mindkettejük tüdeje helyett. Teste még mindig ólomnehéz volt, karjai a férfi hátára lógtak. Próbált koncentrálni, összeszedni a képességeit, hogy felhasználhassa őket megfelelő pillanatban, de az az egyetlen szó összezavarta. Megváltoztatta. Lélegezz. Keresztülsuhant a testén, besurrant véráramába, alattomosan szétterjedt egész szervezetében, míg már a szíve is az ő szívének a ritmusára vert. És ez a szó mindössze az elméjében szólt, nem hangosan. Az épület vibrált, hármasával, négyesével vette a lépcsőfokokat. Elrugaszkodott az omladozó betonperemről jó tíz méterre a levegőbe, majd puhán, lábujjhegyen ért földet, gondos óvatossággal, nehogy sérülést okozzon neki. A betonfalakat lángok nyaldosták, további táplálék után kutatva, mohón keresve valamit, amit felfalhatnak, míg őket menedékébe fogadta a dzsungel. A sötétzöld, dús levelek összezáródtak mögöttük, elrejtette őket a dús, buja növényzet. A sötétség szinte áthatolhatatlan volt, a nehéz lombsátor alatt. A kidőlt fák, és a sűrű bozót mégsem volt képes megfékezni a férfit.

Olyan otthonosan mozgott a dzsungelben, mint aki ott született és nőtt fel, halálos csendben haladt, testével védve őt, míg keresztülsuhant az sötét vadonon, egyre jobban eltávolodva az összedöntött laboratóriumtól. Úgy tűnt, pontosan tudja hová tart, pedig a legtöbben összezavarodtak ilyen mélyen az őserdőben. Aztán a sebesség és a hatalom, amivel eddig futott, elfogyni látszott, botladozni kezdett, lábai megremegtek, gyorsan gyengült. A vér még mindig folyt a testéből, lecsöpögött a földre a rengeteg tépett sebből. Juliette ismét a tenyerébe szorította az ingét. Ahhoz se volt ereje, hogy tiltakozva felkiáltson, ernyedten, élettelenül lógott a vállán, mint egy zsák, de abban egészen biztos volt, hogy túszul ejtője félőrült lehet a fájdalomtól. Egyszerre az erdő szélén találta magukat, ahol a civilizáció apró települések, falvak képében próbált teret hódítani a dzsungeltől. A dzsungel pedig rendíthetetlenül kúszott előre, hogy visszakövetelje azt, amit tőle elvettek, már egészen a falu széléig nyújtózkodott. Megállt egy vastag fatörzs közelében, annak árnyékában. Érezte nyugalmát, és hogy a szelet szimatolja információszerzés céljából. Szíve egyetlen hatalmas koppanás után versenysebességre kapcsolt. Vadászik. Tehetetlenül a válláról lógó, ólomszerűen nehéz testében, a lelke mélyén pontosan tudta, hogy emberi zsákmányra vadászik. Küzdeni akart, sikoltani, hogy figyelmeztethesse leendő áldozatait. De a hang nem törhetett ki, teste megtagadta, hogy engedelmeskedjen neki. A szíve vadul lüktetett, majdnem felrobbant mellkasában. „Lélegezz,” – mondta újra. Egy puha parancs, gyengéd, bizalmas. Simogatását éppúgy érezte a bőrén, mint a hajában. A csupasz mellén. Levegő járta át a tüdejét, szíve ismét megtalálta a férfiénak stabil, egyenletes ritmusát. Lépteket hallott meg, hangok morajlását az éjszakában. Egyre közelebb értek. Még közelebb. Ki az a bolond, aki kinn sétálgat a dzsungel közepén késő éjjel? Az erdő tele van ragadozókkal. Megmozdította, a karjaiba vette és a mellkasához szorította. Égő fekete tekintete, egy hosszú pillanatra az övébe mélyedt. Félig bénán, félig tehetetlenül, csak arra volt képes, hogy bámuljon rá felfelé. Lassan a földre eresztette a lábát, de karjait körötte tartotta, hogy megtámassza. Hogy maga mellett tartsa. Gyenge volt és szédült. Az a sötét, kutató pillantás volt a legintimebb dolog, amit valaha is tapasztalt. A kapcsolat közöttük egyre erősödött. A tekintet, ami végigsöpört alakján, lángnyelv forróságával érintette védtelen mellét. Juliette nem talált magában elegendő erőt, hogy begombolja a blúzát, imbolyogva, sebezhetően állt előtte. Mintha csak a gondolatait olvasná, fogva tartója összehúzta az anyag széleit, és egymás után átbújtatta a gombokat a lyukakon. Ujjízületei hozzáértek a bőréhez, egy önkéntelen remegést indítva el gerince mentén. Sötét fejét lehajtotta hozzá, lassan, már-már csábítóan. A szíve ismét feldübörgött, ahogy a szép ívű ajkak megközelítették a száját. Egy sóhajnyi volt a távolság, nem több. Megbabonázva meredt fel rá, a várakozástól ismét elfelejtett lélegezni. Aztán a férfi hirtelen elfordította tőle a fejét, a házak kis csoportja felé. Juliette két férfit látott, akik egyenesen feléjük tartottak, mintha csak aszfaltúton sétálnának, nem pedig egy sűrű bozóton vágnának keresztül. Egyikük sem beszélt, nem tűntek sem

idegesnek, sem nyugtalannak. És úgy tűnt, egyikük sem veszi észre, mennyire közel kerültek a dzsungelhez, ahol ragadozók leselkedtek rájuk. Juliette felemelte a fejét, de az visszazuhant a férfi mellkasára, túl nehéz volt hozzá, hogy saját erejéből megtartsa. Az erős karok megfeszültek körülötte, közelebb vonta magához, testének hője beszivárgott kihűlt tagjaiba. Csak állt ott tehetetlenül, a két gyanútlan áldozat pedig egyre közelebb és közelebb jött. Fogva tartója mozdulatlanná dermedt, akár a támadás előtt összetekeredő kígyó. Érezte hogyan gyűjti össze az erejét, hogyan parancsol magára nyugalmat, míg a zsákmánya megfelelő távolságra ér. A két férfi úgy sétált oda hozzá, mintha beprogramozta, vagy madzagon húzta volna magához őket. Borzongás futott végig a lányon, ahogy az egyik előrébb lépett, és a fejét hátra hajtva felfedte a torkát. A férfi pedig ráhajtotta a fejét, azzal a lassú, ráérős, szinte mindennapinak tűnő mozdulattal, amit már látott tőle, mélyre süllyesztette a fogait és ivott. Juliette szíve őrjöngeni kezdett, vérárama pillanatok alatt megtelt adrenalinnal. „Nem éreznek belőle semmit. Nem rémültek. Neked miért kellene hát annak lenned? Nem bántom őket. Mindig elfelejtesz lélegezni.” Dallamos, vidám hangjából olyan intimitás áradt, hogy tényleg elállt a lélegzete. Az egész teste megfeszült, perzselő forróság érintette meg, mintha ujjak értek volna a bőréhez. A torka összeszűkült. A férfi még annál is sokkal veszélyesebb, mint ahogyan azt először gondolta. A puszta hangja is fegyver, a csábítás eszköze. Ő pedig úgy tűnt, túlságosan is reagál érzéki szájára, égő szemire és bársonyos hangjára. Juliette erőt kényszerített a testébe, kihasználta saját félelmét, adrenalinját, és a férfi táplálkozásra terelődő figyelmét. Megpróbálta kirántani magát a karjából, hirtelen felerősödő rettegése erejére támaszkodva. A karja meg sem rezdült körülötte, akár egy acélcsapda, mozdulatlan maradt, mintha észre sem venné erőlködését. Riordan utasította az első férfit, hogy üljön le a földre, és egy intéssel a másodikat hívta közelebb. A szokásosnál jóval több friss vérre volt szüksége, hogy pótolhassa az óriási veszteséget, amit fogsága és megkínzatásai során elszenvedett a laboratórium falai között. A most elfogyasztott vértől azt remélte, hogy elegendő lesz hozzá, hogy elkezdhesse visszaépíteni teste teljes erejét. Megújuló hatalmával és az ismétlődő elektromos impulzusok nélkül, amik serkentenék a mesterséges mérget, talán képes lesz eltávolítani azt a szervezetéből. Óvatosan, odafigyelve ültette le a második férfit is a földre, és közben végig szorosan a testéhez ölelve tartotta a nőt. Érezte őt. Minden négyzetcentiméterét, minden hajlatát. Hihetetlenül lágy bőrét. Ráhajolt dúsan, zuhatagszerűen aláomló hajára és beszívta az illatát. Óriási önuralmába került, hogy ne temesse arcát a selyemfürtökbe. Nagyon rémült volt, a félelme szinte elárasztotta, annak ellenére, hogy mindent megpróbált, hogy lecsillapítsa. Agyi mintázata különbözött, bonyolultabb volt bármitől, amivel valaha is találkozott. Szilárdan megfogta az állát, felfelé tolta a fejét, hogy rákényszerítse különös szemeit, hogy találkozzanak az ő tekintetével. Azoknak a szemeknek olyan volt a formája, mint a macskákénak, csak épp mély türkizkékben tündököltek, és első ránézésre meg tudta volna mondani, hogy kiváló éjszakai látóképességgel rendelkezik. Szempillái hosszúak voltak, ugyanabban a tintafekete színben pompáztak, mint a haja. Lenézett a szemeibe, egy egyszerű hipnózistechnikát alkalmazva, aminek azonnal meg kellett volna nyugtatnia, de ehelyett azt kellett hallania, hogy a szíve őrült vágtába kezd. – Megmentettél. Köszönöm, – mondta lágy, ezüstös hangon, szavai mélyére ásva a kényszert. Juliette reménytelenül próbálta összeszedni az erejét. Lábai túl nehezek voltak, karjai

mozdíthatatlan ólomsúlyúak. Szédült, és ahányszor csak belenézett a fekete szemek mély tavába, mintha fejjel előre belezuhant volna. Gyorsan pislogott párat, megkísérelte megtalálni a módját, hogy visszanyerje logikus gondolkodását. – Mi nem stimmel velem? – A szája kiszáradt, a hangja még a saját fülének is távolinak tűnt. – Túl sok vért vettem el tőled, – felelte lágy hangon, de őszintén. – Ez volt az egyetlen módja, hogy kimenekülhessek abból a pokolból. Nem kell félned tőlem, adok cserébe ahelyett, amit elvettem. Karjai birtoklóan összeszorultak körülötte. Juliette hatástalanul próbálta eltolni magától. – Csak menj el. Nem akarom, hogy bármit is kicserélj. – Riordannak hívnak és én vagyok az életpárod. Nagyon régóta kutatok már utánad. – Te egy vérszívó vagy, vagy valami olyasmi, és én csak azt akarom, hogy menj el. – Juliette addig hátrált, míg már majdnem bezuhant a bokrok közé, de a férfi, aki vele együtt, utána lépkedett, megakadályozta, hogy elessen, és a karjaiba kapta. Ez nagyon zavarta őt, hogy ilyen iszonyúan erős, annak ellenére, hogy olyan brutálisan megkínozták. Vér ide, vér oda, olyan gyengének kellett volna lennie, mint egy kiscicának. A mellkasán hosszú, nyers égésnyomok keresztezték egymást, mintha a láncok, amikkel fogva tartották savból készültek volna. – El kellene látnod azokat a sebeket. El fognak fertőződni a dzsungelben. Itt semmiféle nyílt sebednek, nem szabad lennie. Az, hogy ez őt miért érdekli, teljesen megmagyarázhatatlan volt. Csak azt akarta, hogy elmenjen. Ringatta őt a karjaiban, akár egy bölcsőben fekvő gyereket, ő pedig ernyedten lógott az ölelésében, a feje erőtlenül hátrahanyatlott. Nagyon is tisztában volt vele, hogy torka mennyire védtelen és kiszolgáltatott éles fogainak. Riordan csak bámult lefelé a különös szemekbe, és feltúrta az elméjét valamiféle mód után kutatva, amivel lecsendesíthette volna a félelmét. Juliette egy halk, puha hörgést hallott meg az őserdő mélyéről, egészen a közelükből jött a hang. Azonnal reagált. Próbált közömbös maradni, de mire sikerült a diadalmámort elnyomnia az elméjében, teste egy rövid pillanatig megfeszült. Riordan érezte a fejében megszületni a választ, teljesen ráhangolódott, bár vércseréjük még csak féloldalas volt. A lány vett egy mély lélegzetet. Még mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott volna, a férfi keze összeszorult a torka körül. A rémült tekintet Riordanra ugrott. A férfi megcsóválta a fejét. „Csendben maradsz. Megölök bármit, ami a segítségedre jön. Megértetted?” Juliette bólintott. Nem értette ezt a hihetetlenül erős kapcsolatot közöttük. Mindent érzett, amit ő. Szinte látni vélte a sötét erőszak hullámait, ami kitörni készülő vulkánként kavargott a férfi hasában. Még inkább megrémült tőle, de ennek semmi köze nem volt sem a fogaihoz, sem pedig nyilvánvaló képességeihez. Réges-rég hallott bizonyos suttogásokat egy másik faj létezéséről, és gyanúja szerint a férfi ehhez a másik fajhoz tartozott. Kárpátiak. Szinte halhatatlanok. A vámpírok vadászai, a többi faj őrzői, akik mindig távolságot tartanak másoktól, mindig egyedül járnak. Túlságosan keveset tudott róluk, jóformán csak azt, hogy rendkívül veszélyes faj. Nem ölte meg egyik embert sem, még a fekete harag ellenére sem, ami a gyomrában gomolygott, még bosszúvágyában sem, ami nyilvánvalóan ott forrongott benne. Lett volna rá oka, hogy féltse az életét, de még mindezt egybevéve is, valami egészen más rémítette meg. Ahogy ránézett, az teljesen egy ragadozó pillantása volt. És teljesen, bűnösen szexuális vágytól fűtött. Teljesen birtokló.

Ráadásul saját lénye meleggel, tűzzel, titkos vágyakozással és rettegéssel válaszolt minderre. Riordan hagyta, hogy keze lecsússzon a torkáról. Lehajolt, hogy a füléhez illessze a száját, bár amikor beszélt, inkább használta a telepatikus csatornát, mint a hangos beszédet. „Elviszlek innen messze. Akik vadásznak rám, tudják, hogy gyenge vagyok. Meg kell szabadítanom a testem a méregtől, mielőtt ellátlak téged. Csukd be a szemed, ha az utazás a levegőben megrémít.” „Máris megrémítettél. Hagyj itt.” Furcsa hangot adott ki. Nem hangosan, csak a lány fejében, mintha gúnyosan felhorkant volna. Arca kérlelhetetlen maszknak tűnt, még ha a fáradtság és a szenvedés mély nyomokat hagytak is rajta. Ha képes lett volna rá, Juliette gyengéden megérinti ujjaival a szája körüli apró ráncokat. Örökre el akarta tüntetni az arcáról azt a sivár magányt. „Csak azért félsz, mert elvesztetted a szabadságod. Nem attól, hogy ártani fogok neked. Érzed a sóvárgásomat irántad, ne tégy úgy, mintha semmiről sem tudnál.” Juliette a szavait forgatta az elméjében. A férfi nem tudta olyan világosan olvasni, mint ahogyan azt eddig gondolta, és ez egy jó dolog volt. Valahol mélyen benne felszakadt valami, ami idegen volt a saját számára is, és amiről csak annyit tudott, hogy mélységesen nőies, állatias, és minden egyes idegszálával reagál erre a lényre. Nézte, ahogy a föld alattuk maradt, a felhők fehér párája festette meg körülöttük a levegőt. Alattuk a lombkorona egybefüggőnek, áttörhetetlennek látszott. A férfi éppen olyan jól ismerte a dzsungelt, mint ő maga. Egy konkrét cél lebegett előtte. Ritkán hatolt ennyire mélyen a vadonba, a dzsungel feltáratlan, hegyvidéki részére, de azt pontosan tudta, hogy arrafelé viszi. Máris talán száz mérföldre is eltávolodott az otthonától. Juliette megpróbálta megtartani a titkait előle. Csak épp erőre kell kapnia, addig pedig egyet kell értenie bármivel, amit csak akar, amíg képes lesz elszökni tőle. A nevetése halk, humortalan volt. „Nem vagyok abban a hangulatban, hogy üldözzelek az őserdőn keresztül.” „Ez igazán jó hír.” Felnézett a férfias arcra. Felnőttnek tűnt, nem egy fiúnak, akit könnyen meg tudna ijeszteni, még ha kicsit kegyetlennek is találná azt a megoldást. Miért vonzódna egyáltalán egy ilyen férfihoz? Teljesen elképzelhetetlennek tartotta, mégis képtelen volt ránézni úgy, hogy ne érezze a hatást. „Talán mégis inkább félned kellene tőlem.” – Inkább hatott fáradtnak, mint szarkasztikusnak. – „El fogod árulni a neved?” Megpróbált összefüggően gondolkodni, felidézni az ősi legendákat, amiket anyja népe mesélt a tábortüzek mellett erről a fajról. Ha megmondja neki a nevét, azzal hatalmat szerez fölötte? Nem volt képes elég gyorsan rendezni az emlékeket az elméjében. „Fontos, hogy tudjam a neved. Mondasz egy nevet, amin szólíthatlak, vagy találjak ki neked egyet? „Juliette. Juliette a nevem.” Nagyon nem szerette volna, ha valami kedveskedő néven szólítja azzal a megbabonázó hangjával, amivel mindig eléri, hogy higgyen neki. Azt pedig semmiképpen sem tudta elképzelni, hogy még ennél is nagyobb hatalma legyen fölötte, mint amennyi máris volt. Mennydörgés gördült végig a fejük fölött, hogy áttörve a felhőkön megrázza a faágakat, és riasztóan megrázza a teret, amiben utaztak. Juliette érezte, hogy Riordan teste megrándul. Megragadta a karjait. „Nem foglak elejteni, egy élőholt üldöz bennünket.” „Ez nem hangzik túl jól.” – Legalább ne lenne ilyen gyenge. Nem volt fegyvere, semmije

sem, amivel a segítségére lehetne. – „Az élőholt az, amire gondolok?” „Nem fognak másodszor is csapdába ejteni.” – Olyan szélsőséges elszántság volt a hangjában, amibe a lány beleborzongott. – „És igen, egy vámpír követ bennünket.” „Hogyan képes követni bennünket? Nem hagysz nyomokat.” „A véremet szagolta ki.” Zord volt a hangja. Juliette csendben maradt, érezte hogyan emelkedik egyre magasabbra a fáradtság Riordanban. Gyomra a torkába ugrott, amikor váratlanul szinte szabadesésben zuhanni kezdett a föld felé. A levelek megcsapdosták őket, ahogy keresztülestek a lombsátron, kisebb gallyakat tördeltek le, olyan sebességgel közeledett feléjük a föld, hogy már úgy tűnt, lezuhannak. Szorosan lehunyta a szemeit, és egyedül az tartotta vissza attól, hogy sikoltozni kezdjen, hogy a vámpír meghallhatná. Hirtelen megálltak és lebegni kezdtek. Riordan a földre csúsztatta a leroskadó Juliettet, a hátát nekitámasztotta egy fának. A lány szemei óriásira nyíltak a rémülettől, amikor a férfi körme növekedni kezdett, egyre hosszabbra, egyre halálosabbra. Juliette maga alá húzta a lábait és elfojtott egy zihálást, amikor Riordan hosszú vágást ejtett a saját csuklóján. Csöpögni kezdett a vér, ő pedig maga köré szórta őket minden irányba, majd természetfeletti sebességre kapcsolva elfutott tőle, kanyargott a fák között, szétszórta a vért és az illatát távolabbi bokrok levelein is. Juliette egy hosszú pillanatra visszatartotta a lélegzetét, és várt, amíg biztos lehetett benne, hogy egyedül van. Riordan sokkolta azzal, hogy hátrahagyta őt a vámpírnak. Elég világos volt, hogy csaléteknek akarja használni. Megpróbálta talpra húzni magát. Ennyit a búsképű, szexi hősökről. Nyilvánvalóan sokkal inkább volt megkínzott, mint hősies. – Végül is, lehet, hogy annyira nem is voltál szexi, – motyogta maga elé dühösen, amiért magára hagyta. A lábai ingadoztak, szédült, a föld megbillent alatta. Nem számított. Nem akarta megvárni, hogy a vámpír leereszkedjen a felhők közül, és ott találjon egy tehetetlen áldozatot. Ha kell, kúszni fog, hogy megszökhessen előle. Elengedte a fát és tett két tapogatózó lépést. A föld rohanva indult meg felé. Még mielőtt összetalálkozhattak volna, egy erős kar fonódott a dereka köré, és odahúzta Riordan kemény testéhez.

3. fejezet – Mit művelsz? – sziszegett rá a férfi, nyilvánvalóan bosszúsan. Juliette rámeredt. – Azt hittem, hogy itt hagytál. – Az életpárod vagyok. A védelmed és az egészséged mindenek fölé helyezem. Soha nem hagynálak ott sehol. Ha nem lett volna ennyire fáradt, elkeseredetten megforgatta volna a szemeit. Azért elküldte neki ennek mentális megfelelőjét, hogy tudassa vele, csak egy idióta nem magyarázza el a dolgokat, amikor a másiknak esélye sincs megérteni, hogy mi történik. Lepillantott a csuklójára. A csipkézett szélű seb bár már összezáródott, nyersnek és elevennek tűnt. – A vámpír, akinek szétszórtad a hamis vérnyomokat, erőteljesebb és kipihentebb, mint te, ugye? – Persze. De remélhetőleg sikerült ezzel annyi időt nyernem, hogy eltávolíthassam a mérget a testemből. – A karjaiba húzta. – Vakon fog támadni az égből, remélve, hogy kiugrat bennünket. Csendben kell maradnod. Juliette egyre dühösebb lett, hogy oda-vissza hurcolják a dzsungelben, mint egy zsák krumplit. – Nem vagyok egy alázatos baba. Kihoztalak arról a helyről, nem? Most először, egy halvány mosoly futott át a férfi arcán. És ez majdnem megállította a szívét. – Az még azelőtt volt, hogy megmutattam volna neked a fogaimat. – Ez valami gyenge vámpírpoén? – kérdezte, de a gyomra kíváncsian összeugrott. Riordan nagyon fáradtnak tűnt. Lehet, hogy átölelte volna, és megpróbálja megvigasztalni, ha nem lett volna benne annyira biztos, hogy veszélyes lenne megérintenie. Lehajtotta hozzá a fejét, lélegzete melege a bőréhez ért. Amikor az előbb mosolygott, nem látta nyomát az agyarainak, de ez egy csöppet sem akadályozta meg benne, hogy egy borzongás fusson végig a gerince mentén. Méhe váratlanul összehúzódott. Úgy vélte, hogy ez egyáltalán nem egy jó jel. Határozottan jelen volt közöttük a kémia és egyre csak nőtt. Ez nem volt teljesen logikus, amikor el akart menekülni tőle. – A vámpír megpróbál majd bennünket a levegőben megtámadni. Nem fogja tudni pontosan, hogy hol vagyunk, de bízik benne, hogy betalál. Ezért fontos, hogy csendben maradj. Ez igazán ijesztő lesz. A lány gúnyosan felhorkant. – Mert te aztán nem vagy az. Menjünk már innen. Meglepő sebességgel emelkedett fel ismét az égbe. Érezte, hogy tapogatózik az elméjében, próbálja valahogyan megnyugtatni, de ő távol akarta onnan tartani. Az elme-elme kapcsolatot túlságosan intimnek találta. Olvashatná a gondolatait, és még esetleg furcsa vonzalmát is felé. Felzaklatta, hogy ennyire fogékony rá. Nem állt módjában megállapítani, hogy ez valós fizikai vonzalom, vagy valahogyan manipulálja őt. Addig pedig egészen biztosan nem akart a közelében maradni, amíg kiderül, hogy melyik. Minden figyelmeztetés nélkül, a felhők fölöttük szikrákat kezdtek szórni, vörösen izzó parazsat, a cseppfolyós tűz kitartóan hullott, mintha esőcseppek lettek volna. Riordan átkozódva hajtotta testét Juliette-é fölé, amiért nem volt több ereje, és nem nyújthatta neki azt a menedéket, amire szükségük lett volna, mialatt átszáguldottak az égen. Minden erőfeszítése ellenére több zsarátnok is hullott a lányra és égett bele a bőrébe majdnem csontig hatolva.

Hallotta hogyan zihál, de beletemette arcát a mellkasába, a rettenetes égésnyomokra hajtotta a fejét és teljes csendben maradt. A parázs égette a hátát és a vállait, hurkák növekedtek a bőrén és mintha dühös méhek csípései égették volna a karját. Végtelenül fáradt volt és reménytelenül vágyott rá, hogy elrejtőzhessen a gyógyító földbe fajuk szokása szerint, de Juliette nem tehetné meg azt, ő pedig semmiképpen sem hagyná védtelenül, amíg emberi és vámpír ellenségei kutatnak utána. Váratlan ajándék volt ő a számára, kapcsolatuk vonzotta őket egymáshoz, ketten egy egész két fele voltak. A lány nem akarta a kapcsolatot, de attól az ott volt, és robbanásveszéllyel fenyegetett. Könyörtelen fájdalmai ellenére is túlságosan tudatában volt puha, bőkezű domborulatainak, teste melegének, illatának. Mindez csak még feljebb emelte a lány óvatossága szintjét és fokozta fizikai kényelmetlenségét. Arca odaszorult hozzá, orra beletúrt meztelen mellkasába, és az ő bensője kásává lágyult. Juliette-nek fogalma sem volt róla, mekkora hitet és bizalmat árult el azzal a mozdulattal. „Csak a parázs elől bújok el,” – tagadta a férfi gondolatait. „Az igazság elől bújsz el.” „Te lehetsz legdühítőbb, legidegesítőbb teremtmény a föld hátán.” „Talán, de mindezek ellenére megmagyarázhatatlan módon vonzódsz hozzám.” Doromboló elégedettség volt a hangjában. Riordan alacsonyabbra vitte a lányt, a lombsátor viszonylagos menedékébe, egy olyan erdőrész felé vette az útját, ahol azok a növények, amikre szüksége volt, bőséggel nőttek. Villámok hasogatták az éjszakai eget, megvilágították a dzsungelt, az állatok rohantak menedékeik felé. Suhant a fák között, amíg rá nem talált egy biztonságosnak tűnő, indákkal körülszőtt területre, ahol egy kis patak futott, pontosan olyan, amilyenre szüksége volt. – Ha van némi szerencsénk, a vámpír most a hamis nyomon keresgél pár mérföldre innen. Mutasd azokat az égésnyomokat. Riordan leültette a földre, mellé guggolt, kiegyenesítette a karját, hogy megvizsgálhassa azt. – Te sokkal jobban megsérültél, mint én, – tiltakozott Juliette és a szíve ismét dübörögni kezdett. Mindez amiatt, hogy a fekete szempár fölött, ami a bőrét vizsgálta, a sötét szemöldökök komoran összehúzódtak, mintha a férfi személyes sértésnek venné azt a pár tűz marta sebet rajta. – Együtt tudok élni velük. – De én nem, – mondta egyszerűen, és olyan mélyre hajtotta a fejét, hogy a viharos száguldástól összekuszálódott sötét haja előre esett a válla mögül és teljesen eltakarta az arcát. Először a lélegzete melegét érezte meg. Aztán ajkai pillekönnyű, ecsetszerű érintését, amitől szíve felgyorsult, teste megfeszült. Végül a férfi nyelve örvénylett át a megfeketedett hurkán. Elektromosság sistergett keresztül a testén. A lélegzet kiröppent a tüdejéből, a szája kiszáradt. Reflexszerűen el akarta rántani a karját, de Riordan szilárdan tartotta. – Sajnálom, ha fáj, de a nyálam gyógyító anyagot tartalmaz. El kellene mulasztania minden fájdalmad. Csak lazulj el. Szinte nem is hangosan mondta a szavakat, csak belesóhajtotta a bőrébe. Érezte hogyan kúszik a testébe a pórusain keresztül a hangja, hogyan tekeredik a szíve, a tüdeje és minden más létfontosságú szerve köré. Juliette lehunyta a szemeit a hőhullámok elől, amik a vérén száguldottak keresztül. Véresen, szakadtan, imbolyogva a fáradtságtól, még mindig Riordan volt a legszexibb férfi, akivel valaha is találkozott.

Szexi volt a hangja, az, ahogyan ránézett, ahogy felé fordította a fejét, a kemény, férfias teste, minden, még a veszély is, ami áradt belőle. Egy erőteljes ragadozó volt, és ez meg is mutatkozott, de ha őt érintette, mindig bámulatosan finom volt, majdhogynem lágy. Nagyot nyelt. – Egyáltalán nincs rendben, hogy engem próbálsz gyógyítani, amikor a te tested gyakorlatilag szét van tépve. Én tudok várni. – Érzem a fájdalmad, mintha megütne. Megkísérelt rátalálni humorára, mert a teste túlságosan fel volt kavarodva, a gondolatai meg ide-oda tévelyegtek. – Na, látod már, miért nem szabad megosztanunk egymással az elménket? Sokkal könnyebb lenne, ha nem kellene érezned még az én fájdalmam is a sajátod mellett. – Összevonta a szemöldökét. – Én miért nem érzem a te fájdalmad? Azt érezte, hogy mennyire fáradt, de egyetlen sérülésének, vagy égési sebének fájdalmát sem. A nyelve másodszor is felörvénylett. És aztán harmadszor is. – Védelek tőle. Erőlködés nélkül képes lenne ellopni egy nő ép eszét. Juliette nem tudott ránézni markáns arcára anélkül, hogy ne akarta volna letörölni róla azokat a szörnyű vonalakat. Érintése túlságosan finom volt, gyomra nemhogy összeugrott, egyenesen bukfencet vetett tőle. Izzadság gyöngyei folytak le a mellei közti völgyben, és egészen biztos volt benne, hogy ezeknek a világon semmi köze sincs a páratartalomhoz. Az apró égési sérülések szúró fájdalma csodával határos módon megszűnt munkálkodása nyomán. Amikor végül felemelte a fejét és ránézett, sötét szemeiben ott izzott a puszta sóvárgás. Riordan hagyta, hogy a karja kicsússzon a kezéből, mielőtt kissé távolabb húzódott volna tőle, közelebb a vízhez. Juliette megtámasztotta a hátát egy fatörzsön és gondosan szemügyre vette a férfit. – Köszönöm. Tényleg sokkal jobbnak tűnik. – Figyelte azokat a vonalakat az arcán. – Tényleg méreg van a szervezetedben? Rápillantott azokkal a sötét, mélyfekete szemekkel, amik szinte nyomvonalat égettek a szívén… és a testén. Elkezdte óvatosan lehámozni magáról a rongyos inget. Tekintete végig rajta maradt, bár egyre nehezebbnek tűnt lélegeznie. – Sajnos igen. – Miért? Miért tennének ilyet veled? – Mert más vagyok. Mert egy olyan lény vagyok, akit utálnak és gyűlölnek. És mert attól tartok, meg akarják ölni a hercegünket. Az égések a bőrén iszonyatosak voltak, most, hogy teljes egészében láthatta őket. – Felhevítették a láncokat? Úgy kerültek rád azok az égésnyomok? Juliette oda akart rohanni hozzá, rá akarta nyomni az ajkait azokra a rettenetes sebekre. Milyen iszonyatos fájdalmat kellett elviselnie, mégis előbb rá volt gondja. – Van vámpírvérük, és azzal rendszeresen bekenték a láncokat. Tudják, hogy az a vér mérgező és, hogy savként mar. És remélték, hogy a vér illata, miután lecsapoltak és éheztem, majd megőrjít, – mosolygott rá halványan. – Talán sikerrel jártak. Juliette megrázta a fejét. – Épelméjűbb vagy, mint ők valaha is lesznek. Mindketten roskatagok vagyunk ugyan, de mégis megcsináltuk, kijutottunk onnan. – Neked köszönhetően. Sajnálom, hogy így kell látnod. Amint eltávolítottam a mérget, vissza fogom adni az erőd. – Már nem szédülök annyira. Azt hiszem, a testem kezd magához térni. Te aggódj csak magad miatt inkább.

Félre akart nézni, amikor Riordan arca egyre sápadtabb lett, ahogy újabb óriási erőfeszítést téve arra használta minden csepp tartalék energiáját, hogy elemezze a méreg összetételét, amit arra használtak, hogy megbénítsák vele. Kíváncsiságból részlegesen megosztotta vele az elméjét, vagy valami hasonlót tett, és meghökkenve látta a nagy sebességgel áramló adatfolyamot, ami átfolyt az elméjén, és csodálkozva tapasztalta, hogy megértette mindet külön-külön és egészében is. – Ki vagy te? Honnan tudod mindezt? Nekidőlt egy mohával borított sziklának. – Hosszú ideje élek már, és ennyi év alatt rengeteg dolgot megtanultam. Kevés más dolog van, amit tehetsz, ha nincs miért élned. A tudás hatalom, ez tarthat életben, még akkor is, ha már egyáltalán nem vágysz rá, hogy tovább maradj ezen a kopár világon. – A férfi fekete szeme végigsiklott rajta. Felé nyújtotta a kezét. Juliette-nek halvány fogalma sem volt, miért csúsztatta az övébe a kezét. De mihelyt az ujjai bezárultak az övéi körül, a teste megelevenedett, és mindez nagyon is helyesnek tűnt. El akart húzódni érintése melegétől, de annyira fáradtnak, és meggyötörtnek tűnt, hogy nem volt hozzá szíve. – Te mindent megváltoztattál. Visszaadtad a színeket és az érzelmeket. Van négy fivérem. Velük éltem, és nagyon hosszú ideje már csak emlékeztem arra, mennyire szeretem őket, de abban a pillanatban, amikor először szóltál hozzám, újra éreztem azt a mély érzelmet irántuk. Hogyan hálálhatnék meg valaha is egy ekkora ajándékot? Hangja már-már olyan halk volt, mintha magában beszélne. – Én is szeretem a húgom és az unokatestvérem. Még csak el sem tudom képzelni, milyen lenne nem érezni a szeretetemet irántuk. Örülök, hogy visszaadhattam ezeket az érzéseket neked. – Megszorította finoman az ujjait. – Mindig Dél-Amerikában éltél? – Nagyon jól kiismered magad a dzsungelben. Tudta, hogy pihen, gyűjti az erejét, hogy lebontsa és eltávolítsa a mérget a szervezetéből. Érezte, hogy folyamatosan az eget fürkészi, aggodalmasan, hogy a vámpír nyomon követi őket annak ellenére, hogy értékes véréből annyit feláldozott, hogy tévútra vezesse. Sokszor harcolt már vámpírokkal, elméjük kapcsolatán keresztül olykor pillanatokra belelátott a förtelmes csatákba. Azok a lények groteszkek és gonoszak voltak, rosszabbak, mint bármely emberi szörny, akivel addig találkozott. – Sok évvel ezelőtt, amikor a jelenlegi herceg még nagyon fiatal volt, az apja sokunkat szétküldött a világban, abban a reményben, hogy meg tudjuk állítani a gonosz terjedését. Én olyan szerencsés voltam, hogy a családommal együtt küldött ide. Ez segített könnyebben elviselni, hogy hátra kellett hagyni a hazánkat és mindent, amit szerettünk. Aztán felépítettük itt a saját otthonunkat. Gyengéden megszorította az ujjait, majd egyre gyengült a fogás, elengedni készült a kezét. Juliette erősebben megmarkolta és megrántotta, hogy Riordan ránézzen. – Elég erős vagyok hozzá, hogy segítsek. Az elmémet nem akarom megosztani veled, de az erőmet felajánlom, ha szükség van rá. – Nem lesz rá szükség Juliette. – Szerette kimondani a nevét, és nagyon elégedett volt, hogy segíteni akar neki, de ő nem az a nemes lelkű férfi volt, akinek a lány hitte. Sokkal könyörtelenebb volt, mint gondolta, nem állt szándékában megengedni, hogy valaha is elmenekülhessen tőle. – Nem szeretném, ha még több energiát veszítenél, már az eddigi veszteséget sem engedhetnéd meg magadnak, – figyelmeztette. Juliette érezte, hogy a hideg kirázza a testét, de úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja, hiszen Riordan szinte leroskadt a fájdalom alatt. Sebei még mindig vért szivárogtak néha, és minden erőfeszítés ellenére, amivel védeni akarta őt saját fájdalmától, olykor-olykor egy pillanatra megpillanthatta borzalmas kínjait.

– Én nem bánom. Úgyis csak üldögélek itt, – mosolygott rá kísérletképpen. – Hogyan tudtak elfogni? A férfi arca elkomorodott. – Egy segélykérést vettem azon a közös telepatikus csatornán, amit minden Kárpáti használ. Követtem a hívást a forrásáig és ott egy vámpírt találtam, nem pedig egy Kárpátit. Sajnos lehetetlen volt megmondani, hogy élőholt, csak amikor már túl késő volt. Belém fecskendezett egy bénító anyagot, aztán pedig lecsapolták a vérem, hogy gyenge is maradjak. – Tekintete fogva tartotta az övét bűbájolón, hipnotikusan. – Nem vagy túlságosan megdöbbenve a fajomtól. Tőlem megrémültél ugyan, amiatt, ahogyan a véred vettem, amiért most a bocsánatod is kérem, de az viszont nem ért meglepetésként, hogy arra van szükségem. Hogy van ez? A lány hallgatott egy rövid ideig, gondosan mérlegelte, válogatta szavait. Érezte, hogyan keresi a megfelelő választ, de közel sem volt teljes erejénél, és a méreg szörnyű fájdalmat okozott neki. Juliette agya pedig annyira különbözött mindentől, amit eddig látott, olyan erős pajzsok védték, hogy kénytelen volt kivárni, amíg szóban hallhatja meg a választ. – Amikor még gyerek voltam, gyakran töltöttünk hosszabb időszakokat a dzsungelben. Éjszakánként anyámék tábortüzet gyújtottak és régi történeteket meséltek. Ő mesélt nekünk egy nagyszerű, rendkívüli képességekkel és hatalommal megáldott fajról, akik Európa hegyei között élnek, a Kárpátiakról. Ők vérivók. – És ő honnan tudott rólunk? – A mi családfánk több száz évre nyúlik vissza. Úgy tűnik, az egyik ősöm valamikor találkozott a Kárpátiak egy kis csoportjával itt, a dzsungelben, – nézett rá átható, rezzenéstelen pillantással. – Öten voltak, mind testvérek. Úgy mesélték, hatalmas marhacsordáik voltak, és emberi családok művelték a földjeiket, miközben ők a nappali órákban aludtak. Juliette várta a választ a történetre, de Riordan csak nézett rá néhány pillanatig teljes csendben, majd egyszerűen visszavonult, befelé fordult önmagába. Kilépett a saját testéből, fényes energiagömbbé vált. Érdekes volt megfigyelni gyógyító képességeit. Juliette ott maradt az elméjében és figyelte, hogy nemcsak lebontja a kémiai vegyületet, hanem analizálja, minden egyes alkotóelemet kielemez, azonosít, és el is küldi valakinek egy figyelmeztetéssel, hogy adják át minél hamarabb az információkat a hercegnek, és annyi vadásznak, amennyinek csak lehetséges. Az adatok továbbítása ekkora távolságra hatalmas erőfeszítést igényelt, Riordan ereje botladozott. „Hol vagytok?” – A hívás nagyon erőteljesen szólalt meg az elméjében. Férfitől származott, rémítő erejétől, hipnotikus, parancsoló követelésétől a félelem borzongása futott végig Juliette gerincén. – „Riordan. Érzem a fájdalmad.” Riordan habozott. „Ne gyere ide hozzám. Képes vagyok közömbösíteni a mérget és feltölteni magam.” – Juliette azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Nem szeretett volna találkozni azzal a férfival, akitől ez a hang származott. Volt egy kegyetlen, rendíthetetlen, félelmetes éle a hangjának. Érezte, hogy Riordan gyengéden végigsimít az elméjén, érintése megnyugtató volt. – „Nem hagyom magam másodszorra is elfogni.” „Azért küldtelek oda, hogy szétnézz és megfigyeld, mit csinálnak abban a kutatólaborban. „A Morrison kutatólabort egy vámpír irányítja, bábként mozgatja az emberi vámpírvadász társaság tagjait, akik a népünkre vadásznak. Elpusztítottam az épületet. Az elfogott állatokat, akiken kísérleteztek, szabadon engedték. Hazamegyek, ha rendbejöttem.” „Hol a vámpír?” „Üldöz minket.” Riordan megszakította a kapcsolatot, és vetett egy pillantást Juliette-re.

– A legidősebb bátyám szigorúan ügyel rá, hogy mindannyian életben maradjunk. – A családtagok már csak ilyenek. A húgom is biztosan aggódik már értem. Haza kell mennem. Figyelte a férfi arcát abban a reményben, hogy leolvashatja róla a választ, de faragott vonások tökéletesen kifejezéstelenek maradtak. Riordan lenézett a karjára. Úgy érezte, elég erőt gyűjtött. Végtelennek tűnő lassúsággal ugyan, de a méreg elkezdett végre reagálni, vonakodva bár, de megindult abba az irányba, amibe kényszerítette, a pórusai felé. Már meg is jelent néhány csepp a bőrén, ez az aranyszínű, sűrű folyadék az, ami képes megbénítani a fajtáját. Juliette egy apró üvegcsét húzott elő az övére felfűzött kis zsákból. Előrehajolt, rászorította az üveg száját a férfi karjára, hogy felfogjon benne annyi folyadékot, amennyit csak lehetséges, mielőtt visszacsavarta volna rá a fedelet. – Ez még jól jöhet, ha a néped tanulmányozni szeretné. Riordan nekidőlt a sziklának, feje hátracsuklott, levegőért küzdött, ereje végképp elfogyott. Juliette azonnal megnyitotta az elméjét és felé áramoltatta saját energiáját, annyit, amennyire csak képes volt. Jobban ismerte a dzsungelt, mint bárki más, az aljnövényzet minden apró zizzenését, a madarak hangjait. Valami gonosz igyekezett becserkészni őket, és az őserdő megosztotta vele ezt a hírt. Jelen állapotában ő sem küzdeni, sem pedig elmenekülni nem tudott volna, de biztos volt benne, hogy Riordan harcba szállna, ha felszabadulna ereje a méreg alól teljesen. A férfi nem vesztegetett egyetlen másodpercet sem, kilökte az utolsó csepp mérget is a testéből, olyan gyorsan, amennyire csak képes volt. Abban a pillanatban, amikor meggyőződött róla, hogy az összestől megszabadult, belemártotta fejét a patakba, majd erőteljes mozdulatokkal végigsúrolta karjait is, hogy eltüntesse róluk a sűrű, ragadós anyag utolsó maradékát is. Aztán megfordult, Juliette-ért nyúlt, az ölébe húzta, karjait köré fonva a mellkasához húzta. A lány testét mintha áramütés érte volna, amikor a testük egymáshoz ért. A szája kiszáradt. – Mit akarsz csinálni? – Vért fogunk cserélni. A véred segíteni fog nekem, hogy képes legyek egy biztonságos menedéket találni magunknak, ahol gyógyulhatok, az én ősi vérem pedig visszaadja neked azt az energiát, amit olyan nagylelkűen nekem adtál. – Ez összeköt bennünket valamilyen módon? A lány hangja önmagában egy kész meghívás lett volna, de tenyerei felcsúsztak Riordan mellkasán, és olyan erővel próbálta eltolni magáról, hogy ujjai szinte kificamodtak. – Igen. – Erős ujjai végigsimítottak az állán, lecsúsztak a torkán, elkóborolt hajtincseit visszaterelték válla mögé. – De minket már nagyon régen összekötöttek. A víz apró cseppekben hullott le róla a lányra, lehűtve a nyomasztó páratartalomtól felhevült bőrét. Az öröm egy puha nyögése szökött ki belőle, ahogy az agyarak a nyakába mélyedtek. Közelebb simult az erőteljes testhez, nyugtalanul moccant, vérében sűrű tűzfolyam hömpölygött. Szempillái lesodródtak, kezei erőtlenül csúsztak le az ölébe. – Életpáromnak követellek. Hozzád tartozom. Felajánlom neked az életem. Neked adom a védelmem, a hűségem, a szívem, a lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled is. Az életed, a boldogságod, a jóléted mindig becsben tartom, a magamé fölé helyezem. Az életpárom vagy, hozzám kötve az örökkévalóságig, örökre a gondjaimra bízva. Riordan fekete bársonyhangon beszélt. Juliette érezte, hogy a szavak vibrálva átáradnak a testén, megérintik lelke legmélyét is. Azok a szavak valahogyan összeforrasztották őket, szerveket a szervekkel, mintha mindketten ugyanazzal a tüdővel lélegeznének, ugyanazon a szívverésen osztoznának, egyetlen lelket

birtokolnának. Átáradt rajta, mint egy sötét kísértés, felkutatta titkait, megosztotta vele a sajátjait. Aztán addig csókolta, míg teste fellobbant, fájt érte. A vére szinte forrt, lángok nyaldosták. Megrázta a fejét, hirtelen felfogta, hogy ez egy rituálé volt. Egy szertartás, ami olyan ősi, mint maga az idő.

4. fejezet

Juliette óvatosan nyitotta ki a szemeit, reménykedve benne, hogy legutolsó emlékei nem valódiak, pusztán csak rémálmot látott. Túlságosan készségesen vett részt abban a vércserében éppúgy, mint a csókok cseréjében. – A francba, a francba, a francba! – motyogta maga elé és felemelkedett a lombágyról, amin feküdt. Víz egyenletes csepegését hallotta valahonnan maga körül. Egy barlangban volt, a puha levelek és ágak, amiből lombágya készült, nem a természet ajándékai voltak, gondos kezek készítették azt. Riordan tehát biztosított neki egy nyugodt menedéket és egy kényelmes ágyat, amíg ő „lement a föld alá.” Gondosan ügyelt rá, nehogy átsétáljon azon a területen, ahol egészen biztosan érezte, hogy a férfi dús földágya volt. Pontosan tudta, hogy ott van a levelek és a föld alatt mélyen eltemetve. Mozdulatlanul, lélegzet nélkül. Juliette levegőt kényszerített égő tüdejébe és hátrálni kezdett attól a folttól. Őrült vágy fogta el, hogy hasra vesse magát, és ha kell, tíz körömmel kaparja el az útból a földet, hogy eljusson hozzá. Zokogó hang tört ki a torkán. Még egy lépést tett hátrafelé. – Az valamiféle szertartás volt, ugye? – suttogta – Az én fajtám nem házasodik. – Még egy lépést hátrált a biztonság kedvéért, bár lába már vonakodva mozdult. – Te egy igazán rendkívüli férfi vagy, én viszont nem az vagyok, akinek gondolsz, és soha nem is lehetek az. Nem volt más választása, haza kellett mennie a húgához. Juliette lerángatta a csizmáit, a fűzőjüknél fogva összekötötte őket. Levette a blúzát és a farmerét, szorosan a csizmák köré csavarva elkészített belőlük egy kis batyut. Végül ott állt teljesen meztelenül, egyik kezét lüktető nyakára szorította. A teste Riordanért kiáltott. Az elméje őt kereste. A szíve kétségbeesetten kutatott az övének ritmusa után. Sietve, még mielőtt a bánat és az őrület előtörhettek volna belőle, Juliette a kis batyut gondosan a nyaka köré kötötte. Becsukta a szemét, hogy kizárjon minden zavaró vizuális hatást, és az agya lehiggadjon. Minden csepp erejét össze kell szednie, hogy elhagyhassa őt. Miután elmondta a rituális szavakat, Riordan részletesen elmagyarázta, hogy összekötötte magukat, és ha nélküle ébred fel, a szétválasztást bánatként fogja megélni. – És egyáltalán nem vicceltél, – mondta hangosan, – úgy érzem, megszakad a szívem. Bármi is vagy és bármit is csináltál, az határozottan működik rajtam. „Mit csinálsz?” – Figyelmeztető volt a hangja. Szinte érezte, hogy ujjak simítanak át az arcán, csúsznak le a torkán, érintik meg a melleit. A teste azonnal reagált, felismerve az érintést, forrósággal, vággyal. A szemei nagyra nyíltak, gyorsan szétnézett maga körül. „Hol vagy? Miért nem látlak? Hogyan érinthetsz meg, ha nem is vagy itt?” „Be vagyok zárva a földbe, amíg le nem megy a nap. Nem hagyhatsz el Juliette. Tudod, hogy nem lehet.” „Még egy újabb képesség? Te megérinthetsz engem, de én nem érhetlek el?”

Teljesen megdöbbentette, hogy az érintés olyan valódinak tűnt, hogy felkeltette a testét, hatni tudott a szívére úgy, hogy még csak jelen sem volt. „Mondd el, mit akarsz csinálni. Miért akarsz elmenni, amikor te is érzed, hogy összetartozunk?” „Egyáltalán nem ismersz engem.” A lánynak titkai voltak, és nem akarta megosztani őket a férfival. „Mert megtagadod, hogy beengedj az elmédbe és a szívedbe.” „Nem tudlak.” Kezét odakapta a torkához. A gondolat, hogy elhagyja, nagyon fájdalmas volt. Hallani a hangját pedig csak tovább fokozta szenvedését, de kötelezettségei voltak, amiket nem söpörhetett félre csak azért, mert a teste, a szíve és a lelke egy férfiért kiált. „Nem tudsz elmenekülni előlem. A vérem benned van, és a tied bennem.” – Felsóhajtott. – „Látom, már eldöntötted. Amikor majd túl nehézzé válik, nyúlj értem, válaszolni fogok. És lehetőleg ne kerülj túl sok bajba.” Hirtelen megszakította a kapcsolatot közöttük. Juliettet úgy érte a veszteség, mintha gyomorszájon vágták volna. Vett egy mély lélegzetet és lassan kifújta, és közben előhívta a másik énjét, azt a részét, ami elegendő erőt tudott neki adni ahhoz, hogy hazamenjen, ahová tartozik, pedig legszívesebben bemászott volna a földbe Riordan mellé. A változás majdhogynem kényszeredve kezdődött, mintha elméje egy része inkább harcolt volna másik alakja ellen, ahelyett, hogy magához ölelte volna. A foltos bunda felhullámzott a bőrén, izmai, inai kinyúltak, összehúzódtak, átrendeződtek. A gyilkosan éles, erős karmok előugrottak, amikor behajlította az ujjait. Mire keresztülment az átváltozáson, négy lábon állt. Ez mindig egy nagyon lassú folyamat volt, és némileg fájdalmas is, de soha azelőtt nem volt annyira nehéz, mint akkor. Juliette sírt, miközben átváltozott jaguárrá. A macska kicsi és zömök volt. A laza izmok és a rugalmas gerinc megengedték neki, hogy kikússzon a barlangból, megkeresse a kiutat a dzsungelbe, ahová tartozott. Csendes eső esett, amikor kimászott a felszínre a barlangból. Várt egy keveset, hogy végtagjai alkalmazkodjanak, mielőtt felrugaszkodott volna egy fára, hogy magasan az aljnövényzet fölött, a lombkorona tekergő országútján fusson. Nem tudta korlátlan ideig fenntartani ezt az alakot, úgyhogy nagyon hatékonyan kellett haladnia, hogy a lehető legnagyobb távolságot tehesse meg, mielőtt visszaváltozik. Futott, amilyen gyorsan csak tudott, átfurakodva a levelek és az ágak között. Az eső alig volt képes áthatolni a lombsátron, de kitartóan csöpögött a leveleken, ritkán még a bundáját is érintette. Pára emelkedett fel az erdő talajáról, de a jaguár nem érzékelte úgy a hőséget, ahogyan Juliette. Csizmái néha a nyakához, mellkasához csapódtak, amikor egy-egy hosszabb ugrással tudta csak folytatni az útját az ágak között. A madarak figyelmeztető rikoltásokkal adtak hírt egymásnak közeledtéről, a majmok visítoztak, botokat és leveleket dobtak felé. Rájuk mordult ugyan, de sietett tovább, nem állhatott meg, hogy jó modorra tanítsa őket. Egy idő után elkezdett remegni, lábai elgyengültek. Kétszer is megbotlott, így aztán sietve leugrott a földre. Mérföldekre volt már a barlangtól. A nap már lemenőben volt, Riordan nemsokára felkel. Remélhetőleg csak a nagymacska illatát fogja ott találni, és hogy ő egyszerűen eltűnt. Még akkor is, ha a vére magához hívja, jókora előnnyel rendelkezik vele szemben. Visszaváltott emberi alakra, a mellkasa hullámzott, a tüdeje égett. A levelek, gallyak meztelen bőréhez értek. Sietve maga köré nézett, hogy nem guggol-e valami mérgező növény közelében. Az utolsó dolog, amit szeretett volna, hogy felhólyagosodjon a bőre. Nemegyszer

sikerült már a legrosszabb pillanatban alakot váltania. Kevés ellenőrzése volt felette, és nehéz volt megtartania az alakját. Egy nagy sóhajjal magára ráncigálta a ruháit. A páratartalom olyan magas volt, hogy az anyagok a bőrére tapadtak. Hiába volt Juliette jártas a dzsungelben, a jaguár bundája és karmai nélkül sokkal nehezebben haladt a fák között. A lombkorona felfogta a lenyugvó nap szinte összes fényét, alatta gyorsan sötétedett. Bár kiváló volt az éjszakai látása, ezzel nem fog sokra menni az éjszakai ragadozók ellen. Újabb mérföldeket hagyott maga mögött, a futást és a sétát váltogatva. Próbálta hallgatni az eső egyenletes ritmusát, de az olyan volt, mint egy szívverés. Megpróbálta száműzni Riordan illatát, de az belekapaszkodott a testébe. A könnyek könyörtelen utat vágtak az arcán, elhomályosították a látását. A bánat olyan súlyokat tett a vállaira, hogy az lelassította a lépteit, ellopta lélegzetét. Minden egyes lépésért meg kellett küzdenie, hogy ne forduljon vissza, ne kezdjen el rohanni, hogy megtalálja Riordant. És ami legrosszabb volt, elméje folyamatosan megpróbált ráhangolódni az övére. Az önmagával vívott harc kimerítőbb volt, mint amit az őserdővel vívott. Szüksége volt egy helyre, hogy megpihenjen. Juliette végül rátalált egy kis sziklagyűrűre, amit szinte teljesen elrejtettek a páfrányok. A körön belül egy kisebb medence vize csillámlott a holdfényben, amit egy keskeny kis ér táplált. Leült, felemelte a fejét, hogy ráhullhasson néhány esőcsepp, aminek sikerült átverekednie magát a vastag lombkoronán. Mennydörgés morajlott fel. Villám világította meg a felhők széleit. Egy üvöltés rázta meg a földet, a fákat, keltett apró hullámokat a vízen. Juliette a szíve fölé kapta a kezét. Riordan felkelt. *** Juliette eltűnt. Első reakcióként ki kellett ordítania magából fájdalmát és csalódottságát. Aztán egy hosszú, elkeseredett szisszenéssel engedte ki a lélegzetét. Meg akarta rázni a lányt. A test vonzalom közöttük olyan volt, mint a futótűz. Már egymagában annak is elegendőnek kellett volna lennie, hogy összekösse őket. Hosszú, nehéz időszak lehetett ez a lány számára, most mégis egyedül volt odakinn. Az összekötő szertartás szavai kényszerítették az elméjét, hogy megpróbáljon csatlakozni az övéhez. Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy megkímélje attól a szenvedéstől, amin keresztülmegy így. Már nagyon is érezte elválásuk következményeit. Rosszabb volt érezni a lány érzelmeit, tengermély bánatát, mint a sajátját, ami ugyanolyan kínzó volt. Az érzések túlságosan is intenzívek voltak még a számára. Riordan beletúrt a hajába. Nagyon gyorsan kell zsákmányt találnia. Több időre lett volna szüksége a földben, hogy teljesen meggyógyuljon, de ennél sokkal nagyobb szüksége volt Juliette-re. Az ég felé emelte a fejét és újra felordított. Teljesen felnyitotta érzelmei zsilipjeit. Sokáig nem ismerte a haragot, a féltékenységet és a féltést, és most ezek az érzések mind ott kavarogtak az elméjében, elkeveredve a feneketlen bánattal. Ez egy hatalmas erejű kombináció volt, és nagyon veszélyes. Rátalált egy nagymacska nyomaira, de női lábnyomokra sehol. Szíve dübörgött a mellkasában, szüksége volt a lányra, féltette őt. Úgy tűnt, sikerült álcáznia magát, de a vér

hívása, a kötés, ami összekapcsolta őket túl erősek voltak ahhoz, hogy valaha is megszakadjanak. Gyorsan keresztülsiklott a barlangon, rohantában omlott köddé, vastag fehér páraként rontott ki a szabadlevegőre. Az ég alja élénk, narancssárga-vörös színekben izzott, szinte vakítóan olyasvalaki számára, aki pusztán a szürke árnyalatait látta hosszú időn keresztül. Még a nehéz köd védőrétege mögül is, szinte betörtek a fejébe a ragyogó színek. A fák között száguldott, a lombkorona alatt maradva, míg szemei hozzászoktak a szokatlan látványhoz. Egy madár kiáltása volt az egyetlen figyelmeztetés. Nekicsapódott valaminek és hátrapattant róla. Esőcseppek villantak meg egy aláhulló ezüst hálón, ami egyenesen felé zuhant fentről. Az ösztönei átvették az irányítást. Kilőtt felfelé, hogy elcsusszanjon a háló mellett. Abban a formájában képes volt ugyan elsiklania az elől, hogy teljesen ráboruljon, de ahol hozzáért, mintha keskeny, borotvaéles pengék hasítottak volna mélyen a testébe. „Riordan!” Juliette hangjából fájdalmas pánik csengett. A csapdát speciálisan neki állították. Juliette pedig tudta, hogy követni fogja. Nem volt képes áthatolni elméje különös akadályain. Elárulná őt? Egyik életpár képes elárulni a másikat? Riordan kételkedett ebben, de nem volt ideje ezen gondolkodni, így egyszerűen elhúzta elméjét a lányétól. Elgyötört kiáltásának visszhangja a szívét marcangolta, de nem volt hajlandó meginogni, száguldott tovább a lombkoronában, ezúttal egy madár alakjában. Aztán megállt, elvegyült a többi madár között, és tanulmányozta a neki felállított csapdát. Önműködő volt, nem igényelt kezelőt. Ami azt jelentette, hogy még sok további csapda is várhat rá idekinn. Vér csöpögött le a csőréről, és a tollai közül. Messze alatta az aljnövényzetben az ezüstháló immár ártalmatlanul összegubancolódva feküdt a földön egy kupacban. Látta vére nyomait a vékony drótokon. Emberek, a vámpírok bábjai építették a csapdát, de csak egy mestervámpír lett volna képes meg is tartani benne Riordant. Valami rendkívül erős és gonosz dologgal találkozott. Valamire, ami hajlandó az emberek közé vegyülni, hogy saját céljaira használja fel őket. Életpárja félelme belémart. Egyedül volt valahol, teljesen védtelenül. Ezt nem is tehette volna Juliette. Mi értelme lett volna megmentenie, ha utána csapdába akarja csalni? Megérintette az elméjét, hallotta a sírását. És az összetörte a szívét. Egy pillanatig levegőt sem kapott, képtelen volt beszívni a tüdejébe. Hogyan érintheti meg az a halk sírás ilyen mélyen? „Juliette, semmi baj, a csapda csütörtököt mondott.” Egy apró csend támadt. Szinte látta maga előtt, hogyan törli le kézfejével a könnyeit, hogyan önti el a harag egyre jobban az elméjét. „Gyűlölöm, hogy ezt tetted velünk. Összekötötték bennünket és most már lélegezni sem tudunk egymás nélkül.” „A sors kötött minket össze Juliette.” „De neked volt választásod.” „Nekem sem volt választásom. Megrázott, hogy megtaláltalak. Soha nem számítottam rá, hogy rád találok. Mondd el, miért állsz ennyire ellent. Tudok segíteni bármiben, amire úgy érzed, hogy szükséged van. Nincs annyira ellenedre, hogy összekapcsolódtunk, mint amennyire próbálod ezt elhitetni velem.” Érezte a sokkot, amit kiváltott a lányból, hogy már ilyen mélyre jutott akadályai mögé. Érezte a fájdalmát, amiért ő azt gondolta, hogy csak egy nagyobb összeesküvés részeként

szabadította ki a laboratóriumból, az életét kockáztatva, hogy még jobban árthassanak neki. Érezte a visszavonulását, hogy próbálta ráerőltetni magára, hogy mindez nem számít. Meg kell találnia. Nincs más választása. A Kárpátiak gyakran utaztak bagoly alakban. A vámpír ködalakban próbálta befogni őt, jól tudva, hogy azt a formát is előszeretettel használják. Nos, tehát a vámpír olyasvalamire tervezte a csapdáit, ami a levegőben repül. Riordan egy kisebb ragadozó, egy cibetmacska alakját választotta, hogy minél gyorsabban haladjon a lombkoronában, magasan a föld felett. Bármilyen csapdát tettek is le négylábúaknak, azt valószínűleg legalább farkas, vagy leopárd nagyságú ragadozókra tervezték, mivel ezek a formák is a kedvelt Kárpáti közlekedésmódok közé tartoztak. Sokkal óvatosabb lett, körültekintően ugrált ágról-ágra. Gondolata folyamatosan Juliette körül jártak. Riordan túlságoson is hozzászokott, hogy érzelmek hiányában, folyamatosan tökéletes kontroll alatt tudja tartani önuralmát, és most túlságosan is erős érzelmei felborították az egyensúlyt. Felsóhajtott. „Én is éppen olyan zavarodott vagyok, mint te.” A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy kezdett aggódni, hogy a lány nem is válaszol. „Nem éppen zavarodottságnak nevezném. Megszállottnak érzem magam, és a megszállottság nagyon zavaró. Azt nem bánom, ha valaki az irányomban megszállott. Az nem érdekel. De én nem vagyok hajlandó semminek a megszállottja lenni, nemhogy egy férfinak.” Érezte a forróságot a hangjában, a nyers vágyat. Valahol Juliette rá gondolt, fantáziált róla. Egy kis csend támadt, de elkapta elméjében a felcsillámló képeket. Szájuk, ahogy összeforr, az ő kezei, ahogy a testét simogatják, a lány ajkai, ahogy végighúzza a rettenetes égésnyomokon a bőrén. Riordan testhőmérséklete hirtelen megugrott. Mennydörgés morajlott a fejében. Teste szoros és kényelmetlen lett. Az apró termetű macska botladozni kezdett, ahogy a szexuális vágy összezavarta koncentrációját. „Nem csináld ezt velem.” Tudta, hogy a hangja robosztus, rekedt, de képtelen volt változtatni rajta. A teste égett, elárasztotta a tűz. Minden egyes lépésében ott voltak a macska fájdalmas, állatias érzelmei, elkeveredve saját vadállatának elkeseredett, párját hívó üvöltésével. „Miért ne? Te is megtetted ezt velem. Nem hiszem, hogy a fantáziámban megérinteni a tested, vagy megcsókolni téged rosszabb lenne, mint hogy test nélkül simogattál az ujjaiddal.” A kistermetű macska átvetette magát egy gally fölött, ahol levelek zavarták a kilátását, és majdnem egy hatalmas kígyóra érkezett, aki összetekeredve pihent egy ágon. A macska sziszegve köpködött, és nagyívben elkerülte a kígyót. Riordan szinte felnyögött. Juliette nem állította le a fantáziáját, hogy érinti, csókolja a testét. Ajkai nagyon finom dolgokat műveltek vele, szándékosan ingerelte, szája odalenn selymes melegébe fogadta. Végül hangosan felsóhajtott, az apró macskatest összeborzongott. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megtartsa a macska alakját, amikor ennyire elárasztotta a vágy, a sóvárgás szinte megütötte. Nem szánta rá az időt, hogy teljesen meggyógyítsa magát, és ha vissza akarta nyerni az erejét, táplálékra volt szüksége. De mindennél jobban Juliette-t akarta megtalálni, hogy mélyre eltemesse magát teste kikötőjében, enyhítse már-már őrületté fokozódó vágyát, ami szinte az elviselhetetlenségig fokozódott testében. Szinte érezte, hogyan siklik fölötte a szája, ízlelte puha bőrének aromáját, ahogy ujjai siklanak rajta. Egy hang zökkentette ki az álmodozásból, a kistestű macska azonnal megállt és ugrásra készen meglapult a lombkoronában. Valami halk, távoli hangot hallott, amit szinte teljesen elnyomtak körülötte az éjszaka neszei. A rovarok duruzsoltak, a nedvek surrogva áramlottak a fákban. Denevérek szálltak, bukdácsoltak a levegőben. A bokrok között apró rágcsálók

rohangáltak, riadtan meg-megállva, figyelve, hogy biztonságos-e a környék. A nagyobb ragadozók most indultak vadászatra. De az a hang embertől származott. Nőtől. Riordan mozdulatlan maradt, kiterjesztette természetfeletti érzékelését, letapogatta a területet csapdák után kutatva, és hogy megpróbálja beazonosítani a néhány mérfölddel távolabb lévő halandót. Juliette. Szíve felgyorsult, elmozdult természetes alakjába, szemfogai várakozóan meghosszabbodtak. A lány éppen előtte volt, az egyik vékony kis erecske mellett. Hallotta a vizet, ahogy a szikláknak csapódott, ahogy valamiféle medencébe érkezett. A lánynak ott kellett lennie, hogy lehűtse magát a dzsungel hőségétől, és a közöttük tomboló irányíthatatlan tűztől. Amikor meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül van, és a környékükön sincs senki mérföldeken belül, megindult feléje, álcázásként felhasználva a lombokat. „Akarlak,” – lehelte a szót az elméjébe. Csak ennek volt értelme. Szüksége volt rá. A legkisebb tétovázás sem volt benne. „Nos, talán én is akarlak, de vannak olyan dolgaim, kötelezettségeim, amiknek eleget kell tennem. És nem fogom megváltoztatni az életem, hogy illeszkedjek hozzád.” A lány hangja érzéki, elfúló volt. Ő is ugyanazt a forróságot érezte, ugyanazt a szükséget. Riordan kezdte megérteni, mi is a lényeg az életpárok között. Túl hosszú ideje volt már távol a népétől, el is felejtette, mennyire szorosak ezek a kötések. Megfeledkezett róla, hogy bármit is érez az egyik életpár, a másik ugyanazt érzi. A kötések pedig mindig hihetetlen szexuális töltettel rendelkeztek. Hamarosan odaért a kis lugas fölé, ahol megpihent. Csak ült, magasan fölötte a fán, az öröm vadul kivirágzott lelke legmélyén, pusztán attól, hogy nézhette. Olyan szép volt, hogy ellopta tőle a szavakat csakúgy, mint a lélegzetet. Az örökkévalóságig képes lett volna elnézni és nem unta volna meg.

5. fejezet

Juliette felemelte a haját a tarkójáról, hogy letörölje nyakáról az izzadságot, ami egész testén ott ragyogott. Iszonyatos hőség volt, ruhái a bőrére tapadtak. A Hold visszatükröződött a medence vizén, hűvösen, hívogatóan csábította. Lassan kigombolta az ingét és hagyta, hogy a könyökéig csússzon. Riordan tüdeje összeszorult. Lecsúsztatta magáról teljesen a ruhadarabot és egy nagy páfrányra dobta, ami a sziklák tövében nőtt. Belemerítette kezét a medencébe, majd a vizet végigfolyatta a mellei közti völgyön. Fejét hátravetette a kellemes érzéstől, mellei felemelkedtek, csábítóan kirajzolta őket a Hold fénye. A teste nem egy lányé volt, hanem egy nőé, nagyvonalú hajlatokkal, amikben egy férfi el tudott veszni. Egy éjszakai kísértésnek tűnt, a fák egy tündérének, majdhogynem testetlennek, ahogy a víz lefolyt puha, hívogató bőrén a hasára, majd eltűnt farmerének sötét vászna alatt. Riordan teste keményen, fájdalmasan összeszorult, ahogy nézte. Kezei kecsesen mozdultak, hogy kihúzza a csatokat a hajából, hogy a vastag fonat egészen a derekáig hulljon alá. Volt abban valami iszonyatosan érzéki, ahogy a nő a haját fonta. Riordan előre dőlt. Mellkasa fájdalmasan szűk volt, tüdeje levegőért égett. Juliette haja lebegett, és ő arra vágyott, hogy mélyen belefúrhassa ujjait abba a kékesfekete tömegbe, hogy beletemesse az arcát. A lány leguggolt a medence mellé, vizet fröcskölt az arcára. A cseppek végigfolytak a torkán, mellei selymes domborulatain, megültek a bőrén, mintha arra várnának, hogy valaki lenyalja onnan őket. Riordan testhelyzetet váltott, hogy valahogyan enyhítse ruhája kényelmetlenségét. Nem merte figyelmeztetni, hogy nincs egyedül, mert akkor megpróbálna elfutni előle, neki pedig rá kellett jönnie, miféle titkokat tart olyan szorosan elzárva előle. Gyenge szellő lebbentette meg a fák leveleit, hogy ezüstösen-feketén felragyogjanak az éjszakában. Juliette illata érett volt és nőies, csábító, mint minden, ami ő volt. A férfi érezte, hogyan emelkedik egy morgás a torkában, hogyan küzd a fenevad a bensőjében a szabadulásért. A testét hűtő nő a medencénél maga volt a megtestesült kísértés a holdfényben. Riordan mélyre süllyesztette karmait a faágban, amin ült, hogy visszatartsa magát attól, hogy odamenjen hozzá. Feje lüktetett, vére sűrű és forró volt. Még a legapróbb mozdulata is maga volt a csábítás. Mi a fenét csinál mégis, járkál itt fel-alá egyedül, félmeztelenül, ahol bármikor rátörhet valami ragadozó? Juliette hajlékonyan, érzéki bájjal felemelkedett, mellei és csípője lépteinek lágy ritmusával egy ütemre ringatóztak. Képtelen volt levenni róla mohó pillantását. A primitív birtoklási vágy elsöpört minden becsületes, úriemberi viselkedést. Ő az életpárja. Az övé. Buja teste mindaz volt, amit valaha is akart. El akarta kezdeni a feje tetején, és végig akarta csókolni a kislábujjáig, elidőzve minden egyes árnyékon, hajlaton, görbén. Tekintete összeszűkült, amikor meglátta, hogy a lány óvatosan körülnézve alaposan átvizsgálja a környező fákat és bokrokat, mielőtt fellép a legmagasabb sziklára. Magasra emelte az arcát a levegőben és szaglászni kezdett, mintha csak a szelet szimatolná. Úgy tűnt, megnyugszik, hogy egyedül van, mert visszalépett a medence széléhez, kezeit farmerje cipzárjához emelte.

Riordan keményen beleharapott az alsóajkába, remélte, hogy a fájdalom egy kissé kijózanítja. Akkor sem tudott volna félrenézni, ha azon az élete múlik. Juliette rángatta magán a farmert. A páratartalom kritikusan magas volt, az anyag úgy kapaszkodott a bőréhez, hogy fészkelődve, a csípőjét mozgatva kellett lehántania fenekéről és a combjairól a vásznat. Mellei hívogatóan ugrándoztak, ahogy már-már szinte táncolt, hogy megszabadulhasson ruháitól. A tömött, sötét fürtök a lábai találkozásánál V-t formáztak, mintha csak egy nyíl terelné arrafelé a férfi figyelmét. Azonnal elkapta illatát, a nő hívogatta a férfit. Teste izzott, tüzet fogott pusztán az iménti gondolatoktól. Túlságosan is hangosan sugározta éhségét. Juliette nagyon is érzékeny volt az ő szükségleteire. Ugyanazok a sötét vágyak marcangolták a lány testét is, mint amik megkeményítették az ő testét, az erotikus képek, amiket neki küldött, a saját elméjét is izgatták. Rá várt, teste az övé után sóvárgott, ugyanazzal a rettenetes szükséggel, ami soha nem enyhülhetett. Behunyta a szemét, ahogy elképzelte milyen lesz elmerülni befogadó, forró hüvelyében, ami szorosan, nedvesen, vágyakozva szorul köré. Juliette-ből egy kis szorongó hang tört ki, ahogy teste reagált a férfiból hullámokban áradó szexuális éhségre, az a vágy egyre emelkedett benne egyre feljebb, ami segített létrehozni azokat az égbekiáltó fantáziákat. Riordan félig lehunyt szempillái mögül szívta őt magába, szemhéjai elnehezedtek, testét a tűz emésztette. Látni akarta, hogy a kezei végigsimítanak a puha bőrön, ugyanazon az útvonalon, ahol most a lány kezei haladnak végig. A combjain, a hasán, a bordáin, hogy végül a tenyerére emelje mellei súlyát. Hüvelykujjaival meg akarta pöckölgetni azokat a sötét mellbimbókat, ingerelni őket, míg forró kis csúcsokká válnak, amit erősen a szájába szívhat. Meg akarta ízlelni, érezni a puha húst a szájában. Rá akarta hajtani a fejét, azzal tölteni az éjszakát, hogy a csábító mellbimbókat kényeztesse, de még ez sem volt elég. Érezni akarta forróságát. Nedvességét. Hogy mennyire szüksége van arra, hogy teste mélyébe fogadja. Tenyerei szinte égtek a vágytól, hogy érinthessék sima, izmos combjait. Felfelé csúsztatná rajta a kezét, megérezné bejárata melegét, mielőtt szélesebbre tárná a lábait, hogy jobban hozzáférjen. Előbb óvatosan egy ujját csúsztatná belé. Szinte valóságosnak érezte a tüzes hőt, a sikamlós nedvességet, és ettől majdnem a szíve is megállt. Többet akart. Érezni akarta, ahogy megragadja a testét és bilincsként szorul köréje. Egy pillanatig sem volt képes tovább elviselni magán a ruhákat, eltüntette hát őket egyetlen gondolattal, ahogy azt népe tette. Az enyhe szellő azonnal végigsimogatta a testét, megérintette mindenhol, tovább fokozva érzékenységét. Azt szerette volna, ha a lány ujjai fonódnak férfiassága köré. Merevedése kiteljesedett, elnehezedett, irgalmatlanul lüktetett, egy olyan pulzáló fájdalommal, amit alig volt képes elviselni. „A fenébe is, mit művelsz velem?” A lány hangja kifulladtnak tűnt az elméjében. Rekedtnek. Szexinek. Elemi vággyal eltöltöttnek. „A fenébe is, vissza akarlak kapni. A testem lángol. A szádat akarom magamon. Benne akarok lenni a testedben. Nem illúziókat akarok.” „ A makacsságod mindkettőnket megöl.” Juliette még soha életében nem érzett ilyen elsöprő erejű vágyat. Valahonnan a lénye legmélyéről emelkedett fel és teljesen felfalta. Azt mindig is tudta, hogy mélyen benne hatalmas szenvedély rejtőzik. A dzsungel forróságában ő érzékinek érezte magát, amikor mindenki más csak eltikkadt tőle. Gyakran érezte szexinek, csábítónak magát férfiak közelében, de még soha nem érzett ilyen elképesztő hőséget. Kényelmetlen volt és nyugtalanító, Vágya élesen nyomakodott előre, megkönnyebbülést sürgetve. Mellei sajogtak a férfi szájának érintéséért.

Nem finom szeretőt akart, azt akarta, hogy ő is azt a parázsló, veszélyes szenvedélyt érezze, ami belőle előtört. Kirobbanó erővel akart egyesülni vele, azt szerette volna, ha kemény férfiasságát gyorsan, kíméletlenül vezeti be teste mélyére. Viszketett, izzott, éhezett, és nem volt megkönnyebbülés, nem számított, bármit is csinált. „Itt vagy a közelben?” Egyszerűen képtelen volt eltüntetni a hangjából a hívogatást. Körülnézett, teste öntudatlanul csábított. Felnyújtotta karjait a feje fölé és lassan körbefordult. Tudta, hogy szép a teste, és azt akarta, hogy lássa. Ő tette ezt vele, miatta került ebbe a szörnyű állapotba, most már neki is kell csillapítania hajthatatlan vágyát. „Téged nézlek. Nem érzed a szemeimet magadon? Gyönyörű vagy. Érintsd meg magad a kedvemért.” Színtiszta csábítás volt a hangja. Egy doromboló parancs, ami elárulta, pontosan mire van szüksége. Forró, elemi szexre. Egy szeretőre, aki elolthatja égő sóvárgását. Juliette hátrakapta a fejét, selyemhaja felröppent körülötte, felörvénylett vállai és teste körül, végigsiklott érzékeny bőrén. Megérezte magán izzó tekintetét, ami szinte felgyújtotta a bőrét, és elmosolyodott. „Sokkal forróbb a tekinteted, mint amilyennek képzeltem. Síkos és nedves vagyok neked.” – Szándékosan lassan, felpöndörödő nyelvvel végignyalogatta ujjait, mintha saját nedvét ízlelné róluk. „Elégek. Csak nézni fogsz egész éjjel, vagy tenni is akarsz valamit ez ellen?” Juliette életében nem volt még ennyire merész, de ilyen hatalmas nyomást sem érzett még soha. Dühös volt rá, amiért ekkora hatalommal bír fölötte, de elhatározta, hogy ő is megszerzi ugyanezt fölötte. De most akarta őt, azonnal, akkor és ott, és még azzal sem törődött, hogy ezt a férfi is tudja. Riordan nem várt második meghívásra. A medence felé siklott a levegőben, és leereszkedett a lány mögött a földre. Gyönyörű háta, és tökéletesen kerek feneke volt. Kezei birtoklóan csúsztak végig csípője ívén, szinte durván húzta magához, azt akarta, hogy érezze vastag, hosszú merevedését szorosan a fenekéhez simulni. A lélegzet egy nyikkanással szorult ki Juliette tüdejéből, a forró nedvesség gyorsan gyűlt lábai között. Riordan fogai a tarkóját, vállát karistolták, kezei előresiklottak rajta, hogy tenyereibe fogja a melleit, hüvelykujjai mellbimbói fölött siklottak fel-alá. – Soha nem gondoltam, hogy rád találok. Reménytelenül töltöttem el évszázadokat, és akkor eljöttél hozzám, a legsötétebb órámban. – Ajkai felfelé sodródtak a nyakán, egészen a füléig, oda suttogta a szavakat, miközben csípőjét hozzá szorította, odadörzsölte, sikertelenül próbálván könnyíteni az iszonyú nyomáson. Minden egyes idegvégződése sikoltozva követelte a megkönnyebbülést. – Megtaláltalak. – Juliette nem ismert rá a saját hangjára. Szinte remegett az éhségtől. Riordan teste mindent követelt tőle, elméje olyan mélyen benyomult az övébe, felerősítve érintése gyönyörét, közös szenvedélyüket, tovább fokozva heves vágyát, míg már azt sem lett volna képes megmondani, hol végződik ő és hol kezdődik a férfi. – Nem tudok tovább várni. Azt akarom, hogy bennem legyél. – Riordan egyik keze becsúszott lábai közé, és megérezte a nedves fogadtatást. Juliette majdnem felzokogott az örömtől, nekinyomta a kutató ujjainak a csípőjét. A kéz eltűnt, Riordan hátrahúzta, maga felé fordította a fejét, hogy megtalálhassa a száját, belefojtsa csókjaiba, eleméssze, fogai az ajkait harapdálták, nyelve párbajra, vad táncra hívta az övét. – Szükségem van rád magamban Riordan. Fel fogok robbanni, ha nem sietsz. A férfi vadul harapta a száját, a nyakát, ívbe hajtotta a hátát, hogy elérhesse ajkaival a melleit. Olyan sokat fantáziált már a melleiről, hogy most nem bírta tovább, meg kellett ízlelnie őket, a szájába húzni, erősen megszívni, amitől csípője kétségbeesetten, önkéntelenül előredöfött a csábító fenék felé.

Felsikoltott az első szívástól, ujjai belefúrtak a férfi hajába, hogy még közelebb húzza magához azt a szájat, ami felfalta a mellét. Minden egyes szívás újabb nedves forróságot küldött teste középpontja felé, végiglüktetve a testén. Kiáltásai majdnem átdobták Riordant a szakadék pereme fölött. Előre hajtotta a testét, kezeit megtámasztotta a sziklákon, miközben mélyen előrelökte benne két ujját, hogy ellenőrizze mennyire áll készen. Juliette viszonozta a lökést, meglovagolta a kezét, zokogva követelt még többet. Megfogta kétfelől a csípőjét, hogy megtartsa őt, és közben lenézett gyönyörű testére. Az életpárja. Fülledt, szexi, minden, amit valaha is kívánhatott volna. Érte kiált. Könyörög, hogy egyesítse magukat. Akarja, hogy elvegye őt magának. Olyan kemény volt már, attól félt, hogy eltörik. Egyetlen hosszú lökéssel merült el benne, és úgy érezte, mintha fejtetője lerobbanna a helyéről. A tűz felszáguldott férfiasságán, szétterjedt az egész testén, akár egy vulkánkitörés, ami meg sem állt egészen a lábujjáig. Juliette teste szoros, forró és izgató volt, ahogy visszahúzódott belőle, megborzongott az örömtől. A lány ismét felzokogott és hátrafelé tolta a csípőjét, miközben az övé újra előretolakodott. Nagy volt és vastag, a puha redők simítása maga körül érzéki kínzással ért fel. – Minden rendben? – Ő olyan nagy volt, a lány pedig olyan kicsit. Még előrébb döntötte, változtatott testhelyzetén, hogy még többet képes legyen befogadni belőle. – Egészen bele szeretnék olvadni a testedbe. – Én is egészen magamban akarlak érezni, – felelte a lány, – nem érzed azt, amit érzek? Keményebben. Gyorsabban. Arra van szükségem, hogy megőrülj, mert én máris őrültnek érzem magam. Tette, amire kérte. Vad és felfűtött volt, szabadon engedte magát minden irányítás és kontroll alól, ahogy a lány szerette volna. Szívét, lelkét, egész lényegét rázúdította a lányra. – Többet, még többet akarok. Juliette átadta magát a vad lüktetésnek. Minden kőkemény lökésre a puszta élvezet újabb rezgése rohant át a testén. Minden sejtje, minden idegvégződése, minden apró porcikája lángolt. Mellei sajogtak, minden egyes lökésnél ringani kezdtek, a haja a földet súrolta, a fürtök az arca köré borultak. Izzadó teste kirobbanóan forró volt az extázistól. Riordan átbillentette az élvezet pereme fölött, izmai szorosan megragadták vastag férfiasságát, magával rántotta, hogy az utolsó cseppig kisajtolja belőle a magját. Juliette számára ezzel még mindig nem ért véget, testét utórengések rázták, színes fények bomlottak ki lehunyt szemei előtt, mintha tűzijáték robbant volna az elméjében. Nem akarta, hogy megmozduljon, élvezni akarta még összekapcsolódott testüket. Riordan hosszabb, vastagabb volt még annál is, amit elképzelt. Riordan kelletlenül kicsúszott a testéből. Amikor a lány egy halk, tiltakozó hangot adott ki, a karjaiba húzta. – Van időnk. A világ összes ideje a mienk, és én ezalatt mindig érinteni akarlak. Szeretek csókolózni veled. – Kezei végigsimítottak a mellein, mielőtt tenyerei közé fogta volna az arcát. – Vágyom az ízedre. Teljesen át akarlak hozni az én világomba. – Hátradöntötte a fejét, hogy orrát odadörgölje a nyakához. – Tudod, mi vagyok? – Míg a férfi megcsókolta a torka üregét, az ő kezei mohón, kapzsin jártak a teste fölött. Simogatta lapos hasát, végigcirógatta a mellkasát. Ujjai a férfiassága köré fonódtak, formálták, ízlelgették a tapintását, emlékezetébe vésték hosszát. – Jaguár vagyok. Alakváltó. Egészen biztosan az vagyok, akit akarsz? Riordan az egyetlen módon válaszolt neki, ahogyan abban a pillanatban képes volt. Túlérzékeny teste újraéledő vággyal reagált az újabb ingerekre. Szemfogai megnőttek,

éppúgy, mint férfiassága. Lehajolt, és mélyre temette agyarait a lány nyakába ott, ahol olyan erősen lüktetett a pulzusa. Felkiáltott, hátravetette a fejét, karjai a nyaka köré fonódtak, miközben odanyomta testét a férfiéhoz. Riordan nem használta a nyelvét, hogy felkészítse az összekapcsolódás okozta sokkra, Juliette-re csak rászakadt a fehéren felizzó tűz, a villámok ostorai, amik a véráramában szikráztak fel, végigkorbácsolva minden egyes ideget, szexuális őrjöngésbe rántva őt. Birtoklóan tartotta őt, kezei gyengéden, de határozottan elmozdították, hogy mellbimbói a mellkasához dörzsölődjenek, haját félretolta az útból. Megfeszülő ágyéka a lány puha hasához szorult. „Olyan az ízed, mint valami egzotikus gyümölcsnek, pikáns, fűszeres, forró. Azon töprengek, vajon milyen ízt fogok tapasztalni, amikor majd a lábaid közé csúszom, és onnan is iszom belőled.” – Az egész teste ökölbe szorult. Lehunyta a szemét és még közelebb simult hozzá. Mindent akart tőle, vele. Akarta őt teljes egészében. Nyelve végigsöpört a nyakán ejtett sebeken. Keze rásimult a torkára, hüvelykujjával az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy felemelje a fejét. – „Ízlelj meg te is.” Doromboló bársonyhangon parancsolt rá, varázsával valamiféle félálomba ejtette. Riordan egyik megnyújtott körmével vágást ejtett saját mellkasán, Tenyerét rásimította feje hátsó részére, és gyengéden odakényszerítette magához, míg szája hozzá nem ért mellkasa nehéz izmaihoz éppen a szíve fölött. Érezte hogyan gyorsul fel szívverése, ahogy ajkai rásimultak a bőrére, és testébe fogadta sötét ajándékát. Amint eleget vett el, hogy második vércseréjük teljes lehessen, feloldotta őt a bűvölet alól, szájával csapott le az övére. Örök időkig, és még azon is túl tudta volna csókolni, akkor sem kaphatott volna belőle eleget. Ajkuk csüggött a másikén, nyelveik vadul egymásba fonódtak. Riordan hirtelen elhúzódott, és mogorván rámeredt. Parázsló tekintete vészt jósolt. – Mi az? – Nem mi, hanem ki. Egy másik férfira gondoltál. Juliette végigfuttatta a nyelvét alsóajkán. – Nem gondoltam másik férfira. Csak arra gondoltam, hogy még soha nem voltam olyan szexi férfival, mint te. Van különbség. A férfi keze ráfonódott csupasz karjára és ismét közelebb húzta magához. – Voltál egy másik férfival. – A jaguárok szexcentrikus lények Riordan. Olykor szükségünk van szexre. – Odahajolt hozzá, végignyalta a mellkasát a szíve fölött. – Miért kellene, hogy ez zavarjon téged? – Juliette, mi egymáshoz vagyunk kötve. Megtudnám, ha egy másik férfival szexelnél. Nem tudnád elrejteni előlem. – Nem is próbálnám meg elrejteni előled. Megpróbálta eltolni magától a mellkasát, de Riordan rendületlenül állt, meg sem moccant, akár egy kőszikla. – Megölném. – Miért ölnéd meg? Ettől nem kötődnék úgy hozzá, mint hozzád. – Pontosan. Riordan elfordult tőle, valamiféle érthetetlen, fekete harag vette körül. Hogy lehűtse magát, belegázolt a medencébe, onnan nézett vissza rá. Juliette ott állt a holdfényben, ami végigömlött zamatos testén, arckifejezése a hitetlenkedő vidámság, és az elkeseredés között ingadozott. Olyan gyönyörű volt, hogy még ránézni is fájt. – Én nem ember vagyok Juliette, és azt hiszem, te nem vagy még vele egészen tisztában, mi vagyok. Egy ragadozó, aki megvédi, ami az övé.

– Azt mondtam, hogy akarok egy másik férfit? Nem! Csak arra gondoltam, hogy senki más nem érhet fel veled. Nem azon járt az eszem, hogy valaki mást akarok. Hogyan is tehettem volna azok után, amit éppen megosztottunk? Eztán mindig ilyen idiótán fogsz viselkedni, és állandóan féltékenykedni fogsz? Mert akkor megőrjítesz. Riordan lebukott a víz alá, hogy leöblítse a hőséget a bőréről. Aztán felállt, a víz a csípője körül ringatózott. – Gyere ide. – Nem válaszoltál. Felsóhajtott. – Igen, ilyen idióta leszek, és állandóan féltékenykedni fogok. Már ha csak elképzelem is, hogy egy másik férfi megérint, szeretkezik veled, az arra késztet, hogy ki akarjam tépni a szívét. – Nos, – gázolt oda hozzá mosolyogva Juliette, – én is ki akarom tépni minden nő szívét, aki megpróbál elcsábítani. – Odaért hozzá, és felemelte az arcát, hogy perzselő csókját kérje. – Mindkettőnknek dolgoznia kell rajta, hogy ne legyünk féltékeny idióták. El sem tudom képzelni magam valaki mással, amikor itt vagy nekem te. – Az egyáltalán nem zavarna, ha te próbálnál elcsábítani. Megcsókolta, mert már túlságosan hosszúnak érezte az eltelt időt előző, függőséget okozó csókja óta. – Milyen szerencsés vagyok, – hajolt le a lány, hogy vizet fröcsköljön felé, alaposan eláztatva a férfit. Aztán felnevetett, elugrott mellőle és beúszott a víz alatt a medence közepére.

6. fejezet

Riordan nézte a vízen áttűnő halovány testet, ahogy az elúszott tőle. Szinte megcsillant nőies alakja, felvillantva minden buja idomot, rejtett zugot. Elkapni egy másik férfi képét az elméjében sokként érte, de még abban sem volt biztos, hogy miért érez így. Juliette egy nagyon is érzéki nő. Merész és tudja, mit akar. Akarta ezt a nőt, aki ennyire ismerte saját szexualitását, de a másik férfi gondolata, aki a szájába szívja a mellét, vagy elmerül teste mélyén elérte, hogy felemelkedjen benne a vadállat. Sötét, rút és nagyon veszélyes volt. Juliette a formás testével magára vonja a férfiak figyelmét. Maga volt a megtestesült szexualitás. Riordan fejjel előre vetette magát, és öles csapásokkal kezdte róni a hosszakat oda-vissza, levezetni, vagy legalább sarokba szorítani a dühét. Ha a lány valaha is más férfit akarna… „Azt hittem, hogy az életpárok csak egymást akarják.” – Kíváncsiság volt a hangjában. – „Nekem te vagy az első életpár, aki valaha is volt az életemben. Még új vagyok ebben.” – Ez olyan elégedetlenül hangzott, hogy még ő maga is felnevetett tőle, odaúszott a medence oldalhoz. Volt ott egy sima perem körben, amit a víz alakított ki, közel a felszínhez. Juliette leült oda, és figyelte hogyan úszik fel és alá, akár egy cápa. – „Ez tényleg ennyire felzaklat téged?” Riordan kihallotta az alig észrevehető remegést a hangjából. „Természetesen felzaklat. Én egy nagyon birtokló típusú férfi vagyok. De mindez nem számít Juliette. Ettől a pillanattól kezdve egymáshoz vagyunk kötve és nem lesz senki más.” „Ezt vegyem parancsnak?” Fogalma sem volt róla, hogyan jutott hirtelen a sírás közelébe. Nem szégyenkezett a múltja miatt. Nem akart semmiféle más férfit most, de azon nem tudott változtatni, hogy milyen fajba született, és hogy ez majdhogynem lehetetlenné tette, hogy ne szexeljen bizonyos időközönként. Nem fog elnézést kérni azért, hogy az, ami. Riordan elkapta gondolatai visszhangját, a fájdalmas szorítást a mellkasában, és tudta, hogy megbántotta őt. Szándékosan tette? Remélte, hogy nem. Megvetné magát, ha újonnan visszakapott érzelmei annyira irányíthatatlanok lennének a számára, hogy meg akarná büntetni az életpárját valamiért, amit az azelőtt tett, hogy vele találkozott volna. Lassan keresztülúszott a medencén, és megállt előtte. – Azt hiszem, pontosan az az idióta vagyok, akinek neveztél. Elnézést kérek a féltékenységemért. Úgy tűnik, hogy van egy átkozott vérmérsékletem, de mindent megteszek, hogy az irányításom alatt tartsam majd. – Rávigyorgott, a hirtelen feltűnő mosoly életet lehelt a szemeibe is. – Túl sok a szenvedély bennem. Elkapott a túl forró vérem. Szerencsére… – közelebb lépett hozzá, kezeit a bokáira fonta, – tudom kompenzálni a hiányosságaimat. – Ne merészeld. Látta a készülő csínyt az arcán. Még szilárdabban megmarkolta, meglepő sebességgel maga felé rántotta, hogy a lány lábai végül a vállain kötöttek ki. „Mondtam, hogy meg akarom ismerni az ízed. Azt hiszem, mindenütt olyan pikáns és fűszeres vagy, ahogyan gondolom.” A legcsekélyebb lehetőséget sem hagyva fészkelődésre, vagy, hogy Juliette eltávolodjon tőle, leeresztette a fejét a lábai közé. Juliette megugrott, de a kezei rátapadtak gömbölyded fenekére, ujjai belemélyedtek a húsába, hogy mozdulatlanul tartsák. Fogai végigkarcolták combja belső oldalát.

A lány hallotta saját halk nyögését. Érezte a nedves forrósága első hullámát. – Engedd át magad nekem, lazulj el, csak lebegj, – mondta Riordan lágyan. – Érezz. Csak érezz Juliette. Szerette, ahogyan azzal a nagyon szexi kiejtésével a nevét mondja. Szerette, ahogyan a szemei még jobban elsötétedtek, éhesen parázslottak teste fölött. Haja megérintette érzékeny bőrét, teste beleremegett. Megérezte a kezét meleg középpontján. Felnézett az éjszakai égre, figyelte, ahogy esőcseppek mintha lassított mozgással hullanának lefelé. Néhány az arcára esett, pár a mellére. A medence vize áthullámzott a gyomra fölött, mint egy selyemtakaró, ami tovább fokozta izgalmát. Juliette teljesen átadta magát neki. Az ujja beléhatolt, mélyen, lágy simításokkal izgatta, táncolt benne, míg fel nem nyögött. Aztán a szája váltotta fel a kezét, forró, pulzáló tüzet ébresztve benne, ami ellopta lélegzetét, még sikoltani sem volt képes. A feszültség gyorsan és keményen épült fel benne, teste követelte a megkönnyebbülést. Amikor az orgazmus elérte, az kirobbanó, erőszakos volt, megrázta őt lénye legmélyéig. Riordan lassan felemelte a fejét combjai közül, tartotta őt, holott legszívesebben lesüllyedt volna a fenékre, hogy belefulladjon abba a nőies húsba. Magához húzta a vízen keresztül, Finoman megrázta, miközben a lány tovább sistergett, szikrázott a fodrozódó gyönyörtől. Juliette a nyaka köré fonta a karját és a vállára hajtotta a fejét. – Elfogadom a bocsánatkérésed. Karjai önzően köré szorultak. Odalebegett vele a víz széléhez, elhelyezkedett azon a kis peremen. – Reméltem, hogy érezni fogod az őszinteségem. – Azt hiszed, egy nő bele tud szeretni egy olyan férfiba, akit alig ismer? – Azt nem tudom, de talán bele tud szeretni egy olyan férfiba, akinek keresztül-kasul bejárhatja az elméjét, hogy megtudja, hogy ki is ő, és milyen. Juliette megcsókolta a nyakát. – Még csak nem is álmodtam róla soha, hogy lesz egy állandó férfi az életemben. Egyszer sem. – Ez csakis azért lehet, mert képtelen voltál elképzelni egy ennyire sármos arcot, mint az enyém. – Kényelmesebben elhelyezkedett a kis ülőhelyen, az ölébe húzta a lányt és ringatni kezdte. – Van négy testvérem. – Összeszedte hosszú, nedves haját a nyakáról, és hátradobta a válla fölött. – A hercegünk küldött erre a helyre bennünket sok-sok évvel ezelőtt, ami mára már az otthonunkká vált. Én vagyok a legfiatalabb a családban, a bátyáim értem aggódnak a legjobban. Nicolas és Rafael nincsenek jelenleg az országban, így nem kell velük egyszerre nagy tömegben találkoznod. Nagyon szoros kapcsolatban állunk egy… emberi családdal. – Azokkal, akik a marhabirodalmatokat működtetik, – vágott közbe Juliette. – A farmot. Nagy ugyan, de nem egy egész birodalom. Igen, ők vezetik a farmot. Van néhány fiatalon árvaságra jutott rokonuk az Egyesült Államokban, és a két fivérem elment, hogy mindent elsimítsanak és új otthont adhassanak itt nekik. Gyanakodva nézett fel rá. – Az mit jelent? Hogy mindent elsimítanak. Használják a hangjuk hipnotikus erejét? A szemüket, amik megbabonázzák az embereket? Megint elvigyorodott, ami meglágyította vonásait. – Azt hiszed, hogy én ezt csinálom? – Szégyentelenül, – erősítette meg. – Hatott rád, és csak ez számít. – Csak szeretnéd, hogy működjön rajtam. Történetesen éppen csak szeretem, ahogy össze vagy rakva, – fűzte össze ujjaikat a lány. – Tehát van egy farmotok, ahol a négy túlvédelmező fivéreddel és egy emberi családdal élsz.

– A másik két bátyám Manolito és Zacarias, aki a legidősebb közöttünk, valószínűleg ez okozza, hogy még mindig úgy ellenőrizget, mintha egy csecsemő lennék. Odahúzta a kezét a szájához. – Ha szeretnéd, tanúsíthatom neki, hogy már közel sem vagy gyereknek tekinthető. – Kétlem, hogy ez sokat segítene. De tudom kezelni a bátyáimat. Épp csak figyelmeztetlek, hogy a védelmük minden bizonnyal rád is ki fog terjedni. El kell őket kerülnünk, amíg meg nem győződöm róla, hogy a sármom teljesen elbűvölt, és már nem fogsz megfutamodni előlük. – Én a húgommal és az unokatestvéremmel élek. Jasmine, a kishúgom gyönyörű kívülről és belülről egyaránt. – Juliette összeráncolta a szemöldökét. – Képes ugyan rá, hogy nagyritkán, óriási feszültség alatt alakot váltson, de nem számíthat annyira ezen képességre, mint én. Az unokatestvérem és én vagyunk a védelmezők a családban. Vagyis nem csak a családunkban, a vérvonalunk egész női ágában. Riordan csendben maradt, várta, hogy folytassa. Megérezte rettenetes szomorúságát, így szorosabbra fonta köré a karjait, hogy kényelmet nyújtson neki és biztosítsa támogatásáról. Juliette nekitámasztotta a fejét a vállának, haja akár a hínár, lebegett körülöttük. – Haza kell mennem, és meg kell győződnöm róla, hogy a húgom és az unokatestvérem biztonságban vannak. Nekem éppolyan kötelezettségeim vannak a családommal szemben, mint neked a népeddel szemben Riordan. Velünk nincsenek ott a férfiak, hogy megvédjenek bennünket. A mi hímjeink nem párzanak örökre, és nem maradnak velünk. Néhányan közülük megpróbálnak nőket elrabolni és fogságban tartani őket, hogy fenntartsák a tiszta vérvonalat. Nagyon kevesen vagyunk már képesek az alakváltásra. És egyre kevesebben leszünk. Úgy bánnak azokkal a nőkkel, mint valami tenyészgépekkel. Nem szeretik őket, meg sem próbálnak olyan légkört kialakítani, hogy boldogok legyenek, egyszerűen csak rákényszerítik őket, hogy babákat termeljenek. – És mit gondolsz, te mit tudsz tenni, hogy ebben megállítsd őket? Riordan hangja teljesen érzelemmentes volt. Juliette érezte, hogy végigfut a hideg a gerince mentén. Megérezte, hogy a férfi bensője mozdulatlanná dermed. Ott volt az elméjében, és a rideg kegyetlen könyörtelenség, amit mélyen magába próbált temetni, megriasztotta. – Valakinek meg kell mentenie azokat a nőket. És én erős vagyok. Képes vagyok alakot váltani és nem félek azoktól a fattyúktól. Meg tudom védeni a húgom és az unokatestvérem. Nos, talán Solange engem is véd. – Elfordította a fejét, hogy felnézhessen az arcába. – Elvitték az anyámat. Egy aprócska szobában tartották, és több férfi megerőszakolta, hogy teherbe ejtsék. Ez nem történt meg azonnal, így sokáig el kellett viselnie őket. Két évünkbe telt, hogy megtaláljuk. – Juliette, – suttogta a nevét. A bánata megütötte, a szívét, a lelkét marcangolta. Orrát odadörgölte feje tetejéhez. – Nagyon sajnálom. Nem kellett mondania semmi mást. Látta az elméjében. Az anyja belehalt a szülésbe, túl sokáig hagyták magában szenvedni a férfiak, akik fogva tartották. A gyermek is meghalt, és Juliette felelősnek tartotta magát, mert olyan sok időbe került megtalálnia az anyját. Riordan készen állt rá, hogy megtiltsa neki, hogy felvállalja a harcosnő szerepet, de képtelen volt rá, hogy megszólaljon, hogy parancsokat osztogasson neki, még akkor sem, ha ezzel biztonságban tarthatta volna. Túl mélyre vésődött a fájdalom a lányban. Megértette a szükségét, hogy megvédhessen másokat. Megértette mekkora megtiszteltetés és milyen nagy felelősség ez. Ujjai a haját dörzsölgették a markában. – Megtaláltad a férfiakat, akik elvitték? A szagukról fel kellett ismerned őket. Könnyek égették belülről a szemhéját, olyan könnycseppek, amiket megfogadott, hogy soha nem fog elhullatni. Nem volt hajlandó sírásra vesztegetni az idejét. Nagyon kevés alakváltásra

képes Jaguár nő volt már, és a szövetségre lépett Jaguár hímek elszántan próbálták megszerezni őket. De éppen ilyen elszánt volt, hogy soha nem engedi meg nekik, hogy a kezeik közé kaparintsák őket. – Jasmine nem képes rá, hogy akkor váltson alakot, ha akar, de akár a legkisebb képességekkel rendelkező lányok is veszélyben vannak. Vannak más ajándékai, amivel képes megtámogatni más erejét, de önmaga képtelen lenne megküzdeni a hímekkel, ha elfognák. Jasmine-al és az unokatestvéremmel élek. Solange anyám nővérének a lánya, az anyám nevelte fel, miután a nagynénémet megölték egy alkalommal, amikor több hím megpróbált elfogni minket. Ellenállt nekik, időt adva nekünk, három kislánynak, hogy elszökhessünk. – Tehát te, a húgod és az unokanővéred most félelemben élitek az életeteket azok miatt a férfiak miatt, akik utánatok mennek. Miért maradtok mégis a dzsungelben, ha ekkora a veszély? – Te miért vadászol vámpírra? – kérdezett vissza csípőből – Ez az otthonunk. Nem mi vagyunk itt az egyetlen nők, de nekünk vannak erős készségeink. Azok után, amit az anyáinkkal tettek, nem fogjuk nekik megengedni, hogy más nőket is megöljenek, vagy elraboljanak. Már ismerjük, hogyan gondolkodnak ezek a férfiak, és több nőt is sikeresen visszaszereztünk. – Juliette, amit csinálsz, az nagyon veszélyes. Ez egyáltalán nem a fajra jellemző viselkedés. Ismerek néhány Jaguár hímet, de egyikük sem követne el ilyet nők ellen. Valami nincs rendben itt. – Nem minden férfi ilyen. Ez csak egy kis csoport, de nagyon erőteljesek így, szövetkezve egymással. – Megfordult a karjaiban. – Érted miért kell ezekkel a nőkkel maradnom? Nincs más védelmük. Jasmine és én aggódtunk, hogy a hímek kapcsolatba kerültek valahogyan a Morrison laboratóriummal. Túl sok veszélyeztetett faj egyedeit fogták be. Úgy gondoltuk, hogy ezek a Jaguár hímek adják el nekik az állatokat, és cserébe segítséget kérnek tőlük, hogy rátaláljanak a nőkre. Ez volt az egyik oka annak, hogy betörtünk a laborba. – Lehetséges, hogy egy vámpír került kapcsolatba a Jaguár hímekkel, és az fertőzte meg őket? – Én úgy gondolom, hogy ezek a hímek önmagukat fertőzték meg. – Visszamegyünk a családodhoz Juliette, és megbizonyosodunk róla, hogy biztonságban vannak. Ha te törődsz velük, természetes, hogy engem is érdekelnek. Nem lehet kérdés, ezt a gyakorlatot le kell állítani. – Én tényleg megpróbáltam nem hibáztatni a férfiakat. A faj kihalófélben van, de őket egyáltalán nem érdeklik ezek a nők, kizárólag a fajt akarják továbbvinni. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Nekünk is jogunk van az életünkhöz. Megcsókolta a homlokát és a szája sarkát. – A mi fajunk is a kihalás szélén áll. – Felemelte a fejét, hogy lecsaphasson a szájára. – A csókja finom és lágy volt. – Magamhoz kötöttelek anélkül, hogy a te érzéseidre is gondoltam volna Juliette. Talán én is éppen olyan bűnös vagyok, mint azok a férfiak. – Karjai körülölelték a derekát, az öléhez húzta őt, hogy félig a vízben lebegjenek, a lány teste pedig beilleszkedjen csípője bölcsőjébe. – Soha eszembe sem jutott, hogy ez milyen önző dolog. Az én kultúrámban az életpárokat egymásnak teremtik, és nincs más lehetőségük, mint együtt lenni a túlélésért. De ez itt egy egészen más világ, és a nőink nem is mindig ugyanabból a fajból valók, mint mi. Jobban oda kellett volna figyelnem arra, te mit szeretnél elérni az életedben, és kevésbé arra, hogy nekem mire van szükségem az életben maradáshoz. Juliette nekidőlt hátával a mellkasának, megpihentette fejét szegycsontja mélyedésében. Riordan kezei a melleire simultak, tenyerére vette súlyukat, akaratlan, finom mozdulatokkal masszírozták az ujjai. – Én sem gondoltam semmi másra, csak hogy mennyire szeretnék veled lenni Riordan. Annyira kívántalak, hogy alig tudtam gondolkodni. Még ha akkor nem is kötöttél volna össze bennünket, akkor sem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna nemet mondani.

Lustán megfordult, lecsúszott a testén a bőréhez simulva, mellei végigkarcolták a mellkasát, gyönyörködött a férfi és a női test közti különbségekben. A hasa lapos volt, izmoktól barázdált. Lenyalta róla a vízcseppeket. Az eső finoman szitált, és úgy tűnt, a cseppek felsisteregnek a férfi forró bőrén. Karjait a dereka köré fonta, orrát odadörgölte a köldökéhez ráérősen. Riordan érezte, hogy teste válaszképpen megkeményedik. Lenézett gyönyörű hátán a csigolyák finom füzérére, csábítóan kerek fenekére, hosszú lábaira, amik a medence vizében lebegtek, a látvány önmagában elegendő lett volna bármelyik férfinak, hogy örömöt érezzen. A szája hozzáért, kóstolgatta, nyalogatta. Egyáltalán semmiféle gátlásosság nem volt Juliette-ben. Szeretett vele szexelni, szerette a testét, és megengedte, hogy ezt elméjén keresztül ő is megtudja. Hogy a testével is megtudja. Végtelenül izgalmasnak találta, hogy itt egy nő, aki teljesen természetesen viselkedett vele, szinte kinyílt előtte. – De legalább lehetőséget kellett volna adnom rá, hogy megbeszélhessük, mit is jelent ez pontosan Juliette, – mondta. A hangja elmélyült, rekedtessé vált. A lány szája nagyon finom dolgokat művelt a testével, és egyre nehezebbé vált, hogy tisztán gondolkodjon. – Nem hiszem, hogy meg akartam volna vitatni. – Lejjebb csúszott egy kicsit, forró lélegzete merevedésének hegyét érte. Elmosolyodott, amikor megérezte, hogyan húzódnak össze a férfi izmai, és hogyan szorulnak kezei bilincsekként a karjaira. Felemelte az állát, hogy felnézzen rá, élvezetet talált az éhségben, ami elsötétítette Riordan szemeit. – Ha túl sokat gondolkodtam volna rajta, nem lettem volna képes a tiéd lenni. És én igazán nagyon akartalak. Lehajtotta a fejét és megnyalta férfiassága végét, majd lassan, ráérősen, feltáró mozdulatokkal felfedezte annak bársonyos hosszát, formáját. A lélegzet kiszáguldott Riordan tüdejéből. – Be kell ismernem, nem győzök eléggé hálás lenni azért, hogy akarsz engem. Nem hiszem, hogy bármennyi idő is elég lenne együtt. Szándékosan hagyta, hogy meglássa minden vágyát, minden szükségét. Juliette lágyan felnevetett. – Úgy látom, a gondolataink egy úton járnak. Utálnék olyan valaki mellett kikötni, aki nem kalandor típus. Nekem mindenképp szükségem van kalandokra. Most rajta volt a sor, hogy felkiáltson. Torkából szinte kiszakadt a hang, ahogy a lány szája szinte elnyelte, egészen a torkáig engedte, és lassan, érzékien mozgatni kezdte a fejét. „Úgy gondoltam, én is meg akarom kóstolni a te ízed. Forró, fűszeres és pikáns vagy.” Ugrató nevetése játszott érzékeivel, simogatta a testét. Ráérősen lebegett a medence vizében, hagyta, hogy a hullámok átcsapjanak a testén, miközben szájával és nyelvével tette őt egyre forróbbá, lázasabbá. Amikor már képtelen volt mozdulatlan maradni, és előretolta a csípőjét, a lány megengedte neki, hogy átvegye az irányítást, a ritmust felvéve diktálja a tempót. Az orgazmus pereméig ingerelte, pusztán azzal, hogy erősen a szájába szívta, vagy épp lazán siklatta rajta a száját, és fogaival érintette. „Szeretem érezni, amit érzel. Szeretem hallani a fejedben azt az üvöltést, tudni, hogy az egyedül miattam szól ott.” Szája rátapadt és megszívta. A férfi kezei megragadták a haját, csípője még őrjöngőbb, sürgetőbb mozdulatokkal reagált. Olyan mélyre vitte őt varázslatába, míg már képtelen volt tisztán gondolkodni az örömtől. – Hagyd abba, vagy engedd, hogy befejezzem, – sikerült kisziszegnie összeszorított fogai közül. Engedelmeskedett, gúnyos kis nevetése csak tovább ingerelte felajzott érzékeit.

Juliette élvezte a hatalmát. A férfi olyan erős, és hatalmas volt, mégis szüksége volt rá. „Több mókára van szükséged az életedben Riordan. Tényleg szükséged van rám.” „A fenébe,” – morogta az elméjében, és ujjai még szorosabbra zárultak a hajában. A lány szája szándékosan átdobta őt az élvezet peremén, és miközben szint kifejte magját, ugrató nevetése beleégett az elméjébe. Belevéste a csontjaiba örökre. Soha nem lenne képes visszatérni ahhoz az élethez, amit eddig élt. Nem is akarna élni nélküle. Fényével ott állt mellette, hogy érezhesse azt a hajthatatlan sötétségben is, ami az otthona volt. A lány lebukott a víz alá, hogy elússzon tőle. Riordan kinyúlt érte, elkapta és visszarántotta. Hátrasimította a nedves hajat az arcából, és lenézett rá. Juliette volt az ő csodája. – Szükségem van rád, – ismerte be. Ha a lány elég bátor és őszinte volt, hogy elmondja, mit akar, mire van szüksége, ő sem tehetett ennél kevesebbet. – Te vagy a mindenem.

7. fejezet

– Vérre van szükségem Juliette. Az éjszaka lassan kisiklik a kezünk közül. Teljes erőnknél kell visszatérnünk a családodhoz. Szeretném veled itt tölteni a hátralévő napjaimat, és kizárólag szeretkezéssel eltölteni az időt, és azzal, hogy felfedezem az életpárom titkait, de táplálékra van szükségem, hogy megújíthassam az erőm. Riordan kigázolt a medencéből, ujjaival hívogatta maga után őt is. Juliette egy ideig ráérősen hagyta, hogy szemei elteljenek az alakjával. – Megesküdtem, hogy soha nem lesz valódi kapcsolatom egyetlen férfival sem. Azok a hímek, akiket ismerek, nem ismerik a gondoskodás fogalmát. – Lenézett a földre. – Rettenetes úgy felnőni, hogy szégyellem azt, ami vagyok, és közben arra gondolni, hogy lehet, hogy a világra hozom majd a faj egyik újabb hímjét, és mindegy milyen gondosan nevelem fel, hogy mennyire szeretem, a természete meg fogja akadályozni abban, hogy viszontszeressen. Ujjai a csuklójára fonódtak és magához vonta. – Sok évet megéltem már, így pontosan tudom, hogy minden fajnak megvan a maga erőssége és gyengéje. A Jaguár faj hímjei vándorok, de azoknak, akikkel találkoztam, számítottak a nőik. Csak egyszerűen képtelen voltak letelepedni, megállapodni, a folytonos vándorlási kényszerük végül a faj bukását okozta. Képtelen voltak a nők mellett maradni, bár azt hiszem, hogy nagyon sokuk megpróbálta, és végtelenül szomorú, hogy mégsem sikerült. – A karjaiba vette, hogy megvigasztalja. – A Dél-Amerikai esőerdők hatalmasak, és a dzsungelben nincsenek határok. Mi letelepedtünk Brazíliában, az erdő szélén, de beutazzuk a környező országokat is, hogy biztosítsuk az ott lakók biztonságát. Utazásaink során gyakran találkozunk a hímjeitekkel. Mind magányos lények. A herceg utasított bennünket, hogy kerüljük el őket, ha módunkban áll, de gyakran beszéltünk velük. Ti Jaguárok éppúgy a kipusztulás szélén álltok, mint mi. A hímjeitek értelmesek, pontosan tudják, hogy ők is nagyban hozzájárultak a faj végveszélybe kerüléséhez, de még mindig képtelenek megállítani azt, amit a természetük diktál. És egy része úgy érezte, nagyon is megérdemlik a sorsukat, amiért megtagadták, hogy megbecsüljék asszonyaikat és gyerekeiket. – Azt mondtad, nem az ő hibájuk. Juliette kibontakozott a karjaiból, elfordította tőle az arcát és remegő kezekkel összeszedte a ruháit. Belelépett farmerébe, felcibálta magára az anyagot, közben erővel kellett visszatartania a könnyeit. Ez volt a második alkalom, amikor majdnem sírva fakadt előtte. De ő nem sír. Főleg nem egy férfi miatt. – Nem azokról a gazemberekről beszélek, akik megpróbálják az uralmuk alá vonni a nőket, és ezzel kárt tesznek bennük. Őket bíróság elé kell állítani, nem szabad hagyni, hogy a nőrablásokat és megerőszakolásokat, ezt az egész babagyártást tovább folytassák. – Kivette a lány kezéből az inget, maga felé fordította őt, felemelte az állát, tekintete kénytelen összekapcsolódni sötét pillantásával. – Lehet, hogy durva vagyok Juliette, beismerem, régesrég elfelejtettem már hogyan kell nemesnek lenni, de soha nem fenyegetnék egy nőt, hacsak nem veszélyezteti az életemet, vagy valakiét az enyémek közül. Ilyen pedig még nem történt. Juliette rászorította kezeit kétoldalt az arcára, megpihentette őket borostaárnyékos állán. – Nekem elég nemes vagy. – És tényleg az volt. Törődött vele, ahogy azt soha egyetlen más férfi sem tette még. Égető, izzó tűzben találtak egymásra, de még akkor is finoman, gyengéden simogatta a testét, remegő kezekkel húzta az ölébe, már-már áhítattal cirógatta a melleit.

Riordan lehajolt, hogy megcsókolja felé emelt arcát, ráérősen elidőzve rajta. Szívük megtalálta a másiké ritmusát. – Te egy hihetetlen, váratlan ajándék vagy. Én pedig nem az a férfi vagyok, aki eldob ilyesmit. – Felcsúsztatta karjain az ing ujjait, majd összehúzta domború mellei fölött az anyag két felét. – Ruhában is iszonyatosan szexinek tűnsz, képtelen vagyok távol tartani tőled a kezeimet. – Megemelte mellei súlyát, ujjai végigsiklottak a selymes bőrön. – Olyan puha vagy, meleg és csábító. – Lehajolt, behúzta mellbimbóját forró szájába, egyszerűen képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Juliette lehunyta a szemét, követelőzően odadörgölődött hozzá, feje köré fonta a karjait, hogy megtartsa, míg az öröm hullámai átáramlottak a testén, elborították tetőtől talpig. Szerette, ahogyan a testével bánt. És azt is, hogy annyira élvezte az ő testét, és azt akarta, hogy ő is ugyanígy élvezze a férfiét. – Soha nem fogjuk itthagyni ezt a helyet, ha folytatjuk, – mormolta, bár legszívesebben ismét lehántotta volna magáról a farmert, és szorosan Riordan dereka köré csavarta volna a lábait. – Azt hiszem függővé váltam a veled való szextől. – Nem tudom abbahagyni. – Nyelve kemény kis csúcsokká ingerelte a mellbimbóit, mielőtt vonakodva kiengedte volna a szájából. – A tested a megelevenedett kísértés. A lány ujjai végigsöpörtek merevedése fölött. – Már megint rám fognád az egészet. De ahogy látlak téged ennyire keményen, és vastagon, vágyakozva, természetes, hogy tenni akarok valamit a probléma megoldása érdekében. Felsóhajtott. – Abszolút semmi önfegyelmem sincs a közeledben. – Lerángatta a farmert a bokájáig, amíg a lány már le tudta rúgni magáról. – Ha nem kapok némi enyhülést, azt hiszem, még járni sem leszek képes, nemhogy csatázni bármiféle vámpírral. Tehát mit is áll szándékodban tenni a probléma megoldása érdekében? Átkarolta a nyakát, könnyedén felemelte a lábait és szorosan a férfi dereka köré fonta. – Majdcsak találok valamilyen megoldást, – ingerlően megnyalta a fülét, miközben belesuttogta a szavakat. Elhelyezkedett merevedése fölött, és nagyon lassan, megfontoltan elkezdte magát leereszteni rá. Ahogy odapréselődött forró bejáratához, a férfin az öröm remegése futott át. – Minden olyan tökéletes veled. Arra várt, hogy mozoghasson végre, hogy a lány teljesen ráereszkedjen, felnyársalja magát vele, kapcsolódásuk kiteljesedjen, minden idegvégződésüket eltöltve sistergő élettel. De képtelen volt kivárni. Megragadta a csípőjét, besegített érzéki útjába, egyetlen kemény lökéssel mélyre merült benne, összeforrasztotta magukat. Szerette, ahogy mellbimbói a mellkasát karistolják, ahogy hátravetette a fejét, a nyilvánvaló öröm szinte ragyogott az arcán. Dorombolt, akár egy macska, tovább mélyítette a mozgást, még vadabbul, még gátlástalanabbul, mint ő. Most annyira összehangolt volt az elméjük, minden egyes mozdulatát ellenőrizni tudta, testét úgy igazította, hogy a lehető legnagyobb örömet adja neki. Azonnal tudta, ha azt akarta, hogy lassú, mély lökésekkel fokozza vágyukat, és mikor volt szüksége arra, hogy keményen, hosszú mozdulatokkal erősítse a köztük lévő súrlódást, ami mindkettejükön átcsapott. Az éjszaka árnyai elrejtették őket abban a kis ligetben. Szél suttogott a lombkoronában. Denevérek csaptak le a magasból, hogy a víz fölött rovarokat ragadjanak meg. Az esőcseppek halkan neszezve hullottak a vízbe. Juliette belélegezte az éjszaka illatát, a férfi és nő elkeveredő illatával együtt. Az orgazmus robbanása, egymást követő erőteljes hullámai hatására mélyen belevájta körmeit Riordan hátába és vállaiba. Hogy megosztotta vele elméjében gyönyöre árhullámát, az a férfit is átlökte a szakadék peremén. Juliette, aki most teljesen eggyé olvadt Riordan elméjével, érezhette hogyan emelkedik fel benne pillanatok alatt a nyomás, hogy egy végül kirobbanjon

egy gyorsvonat erejével. Szenvedéllyel és meleggel táplálták egymást, az öröm tűzvihara újra és újra felemelte, megforgatta, míg végül magukra hagyta őket kifulladtan, egymásba kapaszkodva. Juliette odatapasztotta a száját az övére, forrón, nedvesen, éhesen. Megpróbálta feltérképezni őt most, hogy ugyanazon a testen és lelken osztoztak. A csókok lassan megszabadultak a mohó vágytól, lassabb, nyugodtabb, komótosabb felfedezéssé váltak, hosszú, elnyúló élvezetté. Végül felemelte a fejét és a szemébe nézett. Sokáig csak nézték egymást, magukba szívva a másikat, belezuhanva egymás mélységeibe. – Rád nézek, és úgy érzem, minden összeillik Riordan. Nem értem miért, és nem hiszem, hogy túlságosan közelről meg akarnám vizsgálni ezt a kérdést. Csak egyszerűen kinyúlok érte, és két kézzel ragadom meg, amit a sors felajánlott. – Soha nem fogod megbánni Juliette, – ígérte, miközben apró csókokkal árasztotta el a nyakát, az arcát, a szemhéjait. – Soha nem bánod meg. – Most viszont már nekem fáj az éhséged, érzem, hogyan növekszik benned a hívás. Elég rémítőnek tűnik. Hogyan vagy képes sakkban tartani? Ha én érezném ezt, már felfaltam volna valamit. Hátrasöpörte a lány haját, és hagyta, hogy lábai lassan a földre csússzanak. – Neked is enned kell. – Nem érzem szükségét Riordan. A legkevésbé sem vagyok éhes, sőt, igazából, ha bármilyen ételre gondolok, felkavarodik a gyomrom, de az eléggé szexi, amikor a véremet veszed. Azt hiszem egy kicsit lökött lettem. Körülnézett a ruhái után kutatva, így lemaradt a férfi elcsodálkozó pillantásáról. Lehajolt, hogy felvegye összegubancolódott ingét onnan, ahová ledobta. Még csak arra sem emlékezett, hogyan is került oda pontosan. – Nagylelkű vagy, de azt hiszem mégsem élek a felkínált ajándékoddal, távol tartom magam a véred kísértésétől. – Kőkemény elhatározással begombolta rajta az inget. – Végig egyedül a melleidre fogok tudni gondolni, amiket ez az egyetlen vékony akadály rejt el előlem. Ha később zavarodottnak tűnnék, legalább tudnod kell az okát. Juliette felnevetett. Nem tudott visszaemlékezni rá, hogy valaha is ilyen boldog lett volna. – Semmi gond, menj előre és gondolj a melleimre. Én pedig viszonzásul a te anatómiailag túlságosan is jól összerakott testedre fogok gondolni. – Felráncigálta a farmerját és gyors, ügyes mozdulatokkal befonta a haját. – Mennyi időnk maradt még arra, hogy utazzunk is ma éjjel? Riordan felpillantott az égre. – Néhány óra. Még hosszú utat meg kell tennünk. Vinnem kell majd téged, ez pedig azt jelenti, hogy előbb mindenképpen vérhez kell jutnom. – Lepillantott a mellkasán lévő rettenetes sebekre. – A Kárpátiak a földben gyógyulnak, és nekem ez még nem sikerült teljesen. Márpedig az elkövetkező csatához szükségem lesz a teljes erőmre, ez pedig azt jelenti, hogy embereket kell találnunk. Juliette hirtelen mozdulatlanná dermedt. – De nem a húgomat és az unokanővéremet sem. Egyértelmű figyelmeztetés hallatszott a hangjából. Riordan rávigyorgott. – Nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Nem kockáztatnám meg a haragodat. – Játékosan meghúzta a hajfonatát. – Nagyon vadnak hangzol. Juliette figyelte, ahogy felruházza magát. A kezének egyetlen hullámzó mozdulata elég volt hozzá, hogy a ruhadarabok megjelenjenek rajta, amik mintha a levegőből álltak volna össze. Haját hátrasimította az arcából és egy bőrszíjjal megkötötte hátul a tarkóján. Egyetlen csepp víz sem volt rajta, a haja is teljesen száraz volt.

– Ó, hát ez csalás! Nézz rám, úgy nézek ki, mint egy vízbefúlt patkány. – Hátralökte nedves hajfonatát a válla fölött. – Én is meg akarom tanulni, hogy kell ezt csinálni. – Te is meg tudod majd csinálni, – biztosította, – gyere ide. Indulnunk kell. – De nem fogsz átdobni a válladon, ahogy arra már teljesen rászoktál? – kérdezte gyanakodva. Rávigyorgott, megmutatva hófehér fogait. – Nos, pedig éppen erre gondoltam. – Felejtsd el. Legutóbb már arra gondoltam, hogy lehánylak. – Örülök, hogy nem tetted meg. Riordan odahúzta magához, köré fonta a karjait és elrugaszkodott a levegőbe. Egyik kedvencét, madár alakját öltötte magára, ahogyan emelkedett. Kiemelkedve a lombkoronából, a szél mozgatta ágak és levelek közül már sokkal könnyebb volt repülnie. Nagyon óvatos volt, folyamatosan kutatta maga körül a csapdákat. Közel jártak ahhoz a területhez, ahol először hallotta meg a vámpír segélyhívását. Biztos volt benne, hogy ugyanezen vámpír és emberi segítői voltak felelősek azért a csapdáért is, ami másodjára is majdnem foglyul ejtette. Juliette hangosan nevetett, ahogy Riordan keresztülszáguldott az égen. Kétszer is kinyújtotta a kezét, megpróbált megérinteni egy felhőt, képtelen volt nekik ellenállni. Elképesztő volt ez az egész. Úgy érezte, hogy ő maga is részévé válik az éjszakai égboltnak, ahogyan a csillagok, a felhők és az eső is. Mintha teljesen összeolvadt volna a természettel. Arra számított, hogy félni fog, de kizárólag diadalmámort érzett, örült, hogy él. Pontosan olyan csodálatos érzés volt ez, mint jaguár alakban keresztülfutni a dzsungelen. „Nem fogod megbánni Juliette, képes leszel számtalan alakra váltani, és könnyedén meg is tudod tartani ezeket az alakokat. El kell mondanom neked valamit.” – Juliette arcáról leolvadt a mosoly. Riordan érezte, hogyan emelkedik fel benne a nyugtalanság, ahogy követte gondolatai irányát az elméjében. – „Gyakran kell majd a helyünket változtatnunk. Több otthonunk is van.” – Várt. Nem ez volt az, amit valójában el akart mondani neki. Tétova volt, nagyon is eltérően a merész, szókimondó lánytól. Óvatosan válogatta a szavait, próbálta a lehető legjobb módon megfogalmazni, hogy Juliette megérthesse. – „Juliette. Meg kell bíznod bennem. Mondd el, mire van szükséged, hogy teljesen megbízhass bennem, és megérthess.” Látta maga alatt mélyen a lombsátrat. A fák levelei ezüstösek voltak a holdfényben. Az esőcseppek elkápráztatták a szemeit, ahogy gyémántként ragyogva hullottak alá a felhőkből. „Szinte csak szörnyűséget tapasztaltunk a hímektől. A fiatal lányokat, akik képtelenek voltak az alakváltásra, megverték és megerőszakolták. Solange, Jasmine és én megfogadtuk, hogy soha nem lesz szükségünk egyetlenegy férfira sem személy szerint.” Szükségük? A szexre gondolt. Riordan szíve összeszorult. Valami fekete és veszélyes kavargott a gyomrában. Ocsmány volt és vulkáni erejű, szégyellte magát miatta. A lány elmondott valami rettenetesen fontosat neki, nem csak önmagáról, hanem az életéről is, és neki az első gondolata az, hogy szüksége volt a szexre egy másik férfival. Megvetette magát, amiért ilyen kicsinyes. Juliette gyönyörű, érzéki nő. Rengeteg férfi találná vonzónak, és neki inkább büszkének kellene lennie erre. Az életpárok vakon megbíznak egymásban. Lehetetlen, hogy hazudjanak a másiknak, vagy elrejtsenek előle bármit is, és főleg amikor már kezdték jobban megismerni egymást, teljesen természetes volt, hogy egyre több időt töltenek a másik elméjében. „Én nem ilyen férfi vagyok Juliette. Bármi történne is, soha nem ártanék egy nőnek, vagy egy gyereknek. Még a gondolat is iszonyatos a számomra. Fogalmam sem volt róla, hogy a visszatérő érzelmeim ilyen elsöprőek és hevesek lesznek, de jól ismerem magam. Soha, de soha nem tudnám bántani a húgod, vagy az unokatestvéred.” Juliette rádőlt, érezte a tollak csiklandozását, és azonnal képes akart rá lenni, hogy ő is madár alakban csatlakozzon hozzá.

„Ezt mondanod sem kellett volna. Már tudom, hogy nem sebeznél meg egy nőt, egyébként nem is lennék veled. A családom miatt aggódom, hogy nem akarják majd elfogadni a kapcsolatunkat.” „Majd én meggyőzöm őket.” Mélyen alattuk, a dzsungel szélénél felfedeztek egy apró emberi települést. Riordan óvatosan ereszkedni kezdett, kiengedte érzékeit, hogy letapogassa a környéket vámpír jelenléte után kutatva. „Mindig előbb alaposan tapogasd le a környezetedet, csak utána fedd fel magad.” „Ez olyan tolakodónak tűnik. Elkapsz véletlen gondolatokat is.” – Alaposan odafigyelt rá mit hogyan csinál a férfi, megpróbált annyit megtanulni, amennyit csak lehetséges volt. – „Nagyon utálnám elkapni a húgom gondolatait, az unokanővéremét pedig főleg.” Felnevetett, és óvatosan a földre engedte, hogy aztán azonnal visszaváltozzon saját alakjára, amint a lány lába leért az aljnövényzetbe. – Azt is el lehet kerülni, hogy letapogasd a családod gondolatait. Mindent meg fogsz tanulni, azt is, hogy hogyan finomítsd ezeket a technikákat. Kezdj most a hangerővel kísérletezni, és figyelni a levegő rezgéseit. A veszély vibrálását képes vagy megérezni. Ha találsz egy olyan üres foltot, ami teljesen természetellenesnek tűnik, ott valószínűleg egy vámpír próbálja elrejteni előled a jelenlétét. – Mindig tudod, hogy egy vámpír vámpír? – Sajnos nem. Egy jól képzett mestervámpír bármikor oda tud sétálni egy vadászhoz, üdvözölheti őt népünk módján, és továbbsétálhat bántatlanul. – Ez elég ijesztő. – Maradj itt, amíg táplálkozom. Pillanatnyilag biztonságban vagy. Valami olyasmit érzek az erdőben, mintha az állatok bujkálnának. Juliette megdermedt. Annyira elfoglalt volt azzal, hogy megpróbált úgy gondolkodni, mint egy Kárpáti, teljesen körülbugyolálva Riordannal, hogy megfeledkezett az életben maradás legelső dzsungeltörvényéről is. Nem figyelt az erdőlakók figyelmeztetéseire. Riordan ellépett mellőle, beleolvadt az árnyékba, lehetetlenné vált, hogy tovább is lássa őt, még akkor is, ha netán szemtől szemben állt volna vele. Felemelte az arcát a szélbe. Ő Jaguár. És készségeit csak tovább fokozta az ősi Kárpáti vér. Beleolvasott az erdő híreibe. Az állatok elbújtak, lapultak és remegve várták, hogy a madarak jelezzenek, hogy ismét biztonságban vannak a ragadozóktól. Juliette erre-arra forgatta a fejét, kereste melyik irányból érkezik a riasztás, a veszély rezgése a levegőben. Valami nem stimmelt. Nem voltak már messze a laboratóriumtól és az otthonától sem. A szíve megugrott. – Jasmine. Egy nagyragadozó, vagy egy csapat vadász haladt át a területen, ez ijesztette meg az itt lakókat. Hirtelen hideg futott végig a gerincén. Vagy egy ragadozókból álló csoport. Úgy volt, hogy rossz irányba fogja elvezetni a Morrison laboratóriumtól az őröket, de Riordan magával ragadta. Rátaláltak volna Jasmine nyomára? Jasmine talán nem volt kellőképpen óvatos, arra gondolva, hogy Juliette úgyis eltakarítja majd az általa hátrahagyott nyomokat, elvonzza tőle az őröket. És mi van, ha ez még az emberi őröknél is rosszabbat jelent? Ha a hím Jaguárok csapata indult el Jasmine nyomán? Solange felderítő küldetésen volt, olyan hírek után kutatott, amik eltűnt nőkről szóltak. Jasmine teljesen egyedül volt. Juliette habozás nélkül fordult meg, hogy egy keskeny, állatok által hátrahagyott ösvényen futni kezdjen a bozóton keresztül. „Azt hiszem, hogy a húgom bajban van.” „Ha befejezem a táplálkozást, közel leszek a teljes erőmhöz. Várj meg. Odaviszlek hozzá.”

Képtelen volt várni. Tudta, hogy ennek semmi értelme sincs, de muszáj volt csinálnia valamit. Adrenalin ömlött végig a testén. A félelem elvette a józan eszét. Mi van, ha Jasmine-t még múlt éjjel fogták el a hímek, és majdnem huszonnégy órája a fogságukban van már? „Kérlek Istenem, Kérlek Istenem,” – kántálta a könyörgést, mellkasa égett, torka bezáródott. Minél tovább futott, annál biztosabb volt benne, hogy a Jaguár hímek vannak a húga nyomában, ők követik. – Juliette. – Riordan előtte öltött testet, hosszú karjaival magához ölelve állította meg rohanását. Keményen nekiütődött a mellkasának, de a hatalmas termet meg sem rezzent becsapódásától. – Óvatosnak kell lennünk. Nem szabad tönkretennünk a nyomokat. Ha utána mennek, jobb nekünk megtalálni a nyomait, és lelassítani őket, mint cél nélkül rohanni. – Nem tudod, mit tesznek vele, – sziszegte és igyekezett elhúzódni tőle. – Meg fogjuk találni és visszaszerezzük. Ellépett tőle és a karjait maga köré fonva előregörnyedt. – Fogalmad sem lehet róla mit fog elszenvedni, és én soha nem tehetem azt meg nem történtté. Riordan szótlanul elé ment és mutatta az utat, olyan hangtalanul mozogva, hogy még csak levél sem rezzent a nyomában. Juliette megpróbálta munkára fogni az agyát, és ezzel egyidőben lélegezni is. „Nem tudnám elviselni, ha valami történne vele. Ez az én hibám. Azt hitte, hogy elcsalom tőle az őröket. De nem voltam ott, hogy megtegyem, ő pedig valószínűleg nyomokat hagyott hátra. A hímek könnyedén képesek követni.” „Ez nem a te hibád Juliette.” Riordan már kiszagolta őket. Nem akarta elmondani a lánynak, de tudta, hogy becserkészték a vadszőlő és más kúszónövények rejtegette kis házat. Az építmény szinte észrevehetetlen volt a lombozaton keresztül. A kezéért nyúlt. Az ajtót középen hasították ketté, a közepén jókora lyuk tátongott. Egy rettenetes kiáltás tört elő Juliette-ből. Képtelen volt megállítani, visszatartani. A hang átszáguldott a testén, szinte felszakította a torkát. A kín, a szívfájdalom és az aggodalom sikolya volt ez. A bosszú kiáltása, egy ígéret, hogy a megtorlás nem marad el.

8. fejezet

Riordan lépett be először az ajtón. Az erőszak bűze bejárta a szobát. A nagymacskák szúrós szaga nyomasztó volt. Egy asztal felborult. A falon egy elmaszatolt vérfoltot talált, egy másikat az egyik összetört széken. Juliette a szájára szorította a kezét, hogy visszatartsa zokogását. – Még csak egy gyerek Riordan. Alig húsz éves. – Ellépett a férfi mellől, keresztülsietett a szobán, az összekent falhoz. Mélyet lélegzett, megszimatolta a vért. – Ez nem Jasmine-tól származik. Solange-é. Itt volt. Riordan kívülről is megvizsgálta az aprócska épületet és az erdő talaját körülötte. – Akkor érkezett, amikor Jasmine-t épp elfogták, futtában kellett átváltoznia. Lehetséges ez? Látod, itt vannak a lábnyomai, itt a ruhái maradványai és karomnyomok. Nem volt rá ideje, hogy levegye a ruháit, felöltözve váltott alakot. Az anyag széthasadt a varrások mentén, a maradékot pedig a karmaival tépte le magáról, hogy szabadon tudjon harcolni. Ő volt az, aki beszakította az ajtót, amikor megpróbált eljutni a húgodhoz. Bezárták és megpróbálták hátul kivinni Jasmine-t. Egy férfi vitte őt. Emberi alakban voltak. Nézd. – Leguggolt a nyomok mellé. – Ez itt hirtelen mélyebbé válik, súlyt vett magára. Jasmine nem küzdött. – Öntudatlan volt, – mondta Juliette. – Az utolsó leheletéig harcolna ellenük. Mindketten végignéztük hogyan halt meg az anyánk. Solange látta meghalni a saját anyját is, és mégis habozás nélkül berontott, hogy megpróbálja megállítani őket. – Visszafordult, hogy alaposabban szemügyre vegye a vért. – Nem sebezték meg túlságosan súlyosan. – Az egyikük hátramaradt, egy hatalmas hím, jaguár alakban. Valószínűleg nem akarta megölni, mivel látta, hogy nő, és hogy habozás nélkül képes az alakváltásra. Végül is valószínűleg ez már nagyon ritka lehet. – Riordan követte a nyomokat. – Elmenekült az erdőbe. A nagy hím őt keresi. – Visszafordult Juliette-hez. – Melyikük nyomába eredjünk? – Talán ketté kellene válnunk. Én követem Solange-ot. Sokat harcoltunk már együtt, tudom, hogyan gondolkodik. El fogja fogadni a jelenlétem. Te pedig menj Jasmine után. Te erősebb vagy, és sokkal gyorsabban tudsz haladni. Van esélyed rá, hogy utolérd őket, mielőtt bántanák. – A hajnal hamarosan itt van Juliette, nekem el kell rejtőznöm majd. Ha nem érem el addig a húgod, kínok között kell töltenie egy újabb napot. – Riordan most elátkozta öröklött sebezhetőségét. – Nem járhatok a napfénynél. – Ujjai végigsimogatták a lány arcát. – És téged is égetni fog. Már nem leszel képes kiállni az intenzív napsugarakat és a szemedet is bántani fogja. – Nem érdekel a bőröm, – tolta félre Juliette, és tanulmányozni kezdte a hímek által hátrahagyott nyomokat. Megpróbált rájönni, ki lehet nagyobb bajban. Riordan gyors, a húga közelébe tudna jutni, még mielőtt el kellene bújnia a nap elől. – Jasmine már órák óta velük van. Ha úgy érzed, hogy nem lesz elég időd, hogy eljuss hozzá, akkor Solange-ot kell magára hagynom, hogy egyedül birkózzon meg üldözőjével. Nagyon gyorsan meg kell találnunk Jasmine-t Riordan. Riordan egyik karjával körülölelte a derekát és felemelte. A dzsungel körülöttük egyetlen sötét folttá olvadt össze körülöttük, ahogy keresztülszáguldott rajta. Juliette-nek fogalma sem volt róla, hogyan képes ilyen gyorsaság mellett szemmel tartani azokat az apró nyomokat, minden lehorzsolt faágak, letaposott fűszálat. Nem kellett részleteznie neki, hogy a húga milyen iszonyatosan nagy bajban van, mindent képes volt kiolvasni az elméjéből. Amikor a

hímek alakot váltanak, ők is ruha nélkül vannak. Jasmine pedig egyedül van velük, minden védelem nélkül. Juliette imádkozott, hogy a hímek egyelőre csak minél gyorsabban, és minél távolabb akarják őt vinni a lehetséges segítségtől. Megpróbált nem gondolni az unokanővérére, aki sebesülten, fájdalmak között, egyedül futott az életéért. „Üzenhetnék a fivéreimnek, de több száz mérföldre vannak innen. Több felemelkedés alatt érnének csak ide.” „Solange harcolni fog. Őt nem fogja el könnyedén.” – Ahogy kimondta, ő maga is érezte, mennyire komolyan gondolja, és ez a remény egy halvány sugarával töltötte el. Solange harcos. Soha nem adná meg magát, soha nem adná fel, nem számít mennyire sérült. – „Úgy érzem, mintha cserbenhagynám, de neki sokkal jobbak az esélyei, mint Jasmine-nak.” „Az alapján, amit az unokanővéredről láttam az elmédben, úgy gondolom, ő is azt akarná, hogy Jasmine után menj.” Riordan túlságosan is tisztában volt vele, hogyan csúszik ki az idő az ujjaik közül. A Jaguár hímek ügyesen el tudták magukat rejteni az erdőben. Széthúzódtak egymástól, kanyarogtak a fák között, és nyilvánvaló volt, hogy most még a szokásosnál is sokkal ravaszabbak, hiszen biztosra vették, hogy megkísérlik követni őket. Az erdő talajáról minden előzmény nélkül hirtelen egy széltölcsér emelkedett fel, leveleket, ágakat, virágokat szórva maga köré az ég felé emelkedett. A felkapott törmeléket, akár ha egy láthatatlan kéz dobálta volna feléjük. Riordan azonnal reagált, megfordult a levegőben, hogy testével védhesse meg Juliette-t. A törmelék belefúrta magát a bőrébe, a szíve felé törekedett. Halkan, több nyelven is káromkodott, a föld felé irányította magukat, hogy odalenn Juliette emberi formájának terhe nélkül tudjon harcba szállni. „Vedd le a ruháidat, és abban a pillanatban, ahogy földet érzel a talpad alatt, válts alakot és rejtőzz el a fák között. Rejtsd el nagyon mélyen önmagad az állatban.” Hangja olyan komor és szigorú volt, hogy habozás nélkül engedelmeskednie kellett neki. Nem mindig tudott eltolódni állati alakjába, amikor akart, nem úgy, mint Solange, főleg nem úgy, ahogyan a férfi azt most akarta, de felismerte, hogy itt most életveszélyben vannak. Sikerült kikígyóznia a farmerjából, levennie a blúzát, mielőtt leértek volna a földre. Messze hajította maguktól a ruhát, és előhívta, magához ölelte az átváltozást. Riordan beültette elméjébe a képet, és kölcsönadta az erejét. Az alakváltás módja ugyan különbözött kissé a Kárpátikétól, de mélyen benne volt a lány elméjében, átlátta pontosan hogyan is működik, így képes volt biztosítani az extra sebességet. A jaguár felvetette magát egy fa legalacsonyabb ágára és szinte abban a pillanatban bele is olvadt a lombkoronába. Riordan megfordult, hogy szembenézzen ellenfelével. Egy árnyalak robbant ki a földből közvetlenül előtte, ökle belemélyedt a mellkasába. Riordan elcsavarta kissé a testét, figyelmen kívül hagyta a fájdalmat, hagyta továbbmenni, miközben egyik lábának söprő mozdulatával megpróbálta támadója egyensúlyát kibillenteni. Nem volt hangja és nem volt arca sem. A vámpír nem volt több fekete füstnél, ami gyorsan eloszlott. Minden hátborzongatóan csendessé vált. Még a rovarok sem zümmögtek. „Zacarias,” – nyúlt bátyjáért Riordan saját privát csatornájukat használva. – „Egy mestervámpír van itt, minden képzeletet felülmúló hatalommal. Nem bírok el vele. Nem tudom megtámadni. Ha elesek, meg kell találnod az életpárom és meg kell védened őt.” Riordan ugrásra készen összehúzta magát, szemei nyugtalanul fürkészték a környezetét, minden érzéke teljes üzemmel működött. Belesüllyesztette ujjait az erdő dús földjébe, és felvett belőle kétmaréknyit. Gyorsan vesztette a vért. A vámpír szándékosan gyengítette őt. Hogy megőrizze erejét, Riordan nem mozdult, csupán a sebeit tapasztotta be földdel. Hallotta Juliette szorongását az elméjében, tudta, hogy túlságosan is közel maradt, abban a reményben, hogy valahogyan segíthet neki, de semmiféle mód nem volt rá, hogy egy láthatatlan ellenféllel megküzdjön.

Riordan érezte, hogy fivére hatalma megmozdul benne, megvizsgálja a hatalmas lyukat, ami a mellkasán nyílt, felbecsüli erejét, miközben átvizsgálja elméjét, hogy újrajátssza magának a támadást. „Tűnj el onnan. Egy magányos vadász azt nem tudja elejteni.” Miközben kiadta a parancsot, a távolból azon dolgozott, hogy rendbe hozza öccse sérülését. Riordan érezte a melegséget, hogyan mozog a testében, hallotta a gyógyító kántálást a fejében. Megérezte a légmozgást maga körül, azonnal arrébb vetődött, távolabb gurult a helytől, ahol az előbb állt, hogy aztán szembeforduljon ismét az árnyalakkal. Riordannak sikerült eltéríteni a sokágú villámcsapást, még mielőtt az elérhette volna. Az energia sisteregve vágódott a talajba, megrengette azt. Aztán felemelte a karjait, és a föld tovább hullámzott. Hatalmas repedések nyíltak rajta, amik vészjóslón száguldottak a testetlen alak irányába. Riordan pontosan érezte, melyik az a pillanat, amikor Zacariasé mellé becsatlakozott Juliette ereje is, az övébe fonódva. A repedés tovább hasította a földet, a vámpír pedig belezuhant a nyílásba. Riordan csavart villámíveket küldött utána, egyik lándzsát a másik után vetette le a mélységbe, csak abban reménykedve, hogy az egyik talán vakon is betalál. Tántorogva próbált arrébb menni arról a helyről, ahol a vámpír utoljára látta. Most minden mozdulatlan volt újra, mintha az erdő visszatartaná a lélegzetét. Riordan észrevette, hogy az ég, viharfelhők miatt sötét ennyire. Hajnalig már csak percek voltak hátra. A vámpír gyorsan, és vadul csapott le, abban a reményben, hogy gyorsan végezhet vele. „Megérzett benned engem is,” – gondolta végig Zacarias, – „Nem fogja folytatni a küzdelmet. Most valószínűleg hosszú időre visszahúzódik a földbe, vagy pedig elhagyja a területünket. Bármi is az, amit véghez akart itt vinni, az életét nem éri meg. De bármi is az, ami ilyen erőteljes ellenfelet hozott a területünkre, annak nagyon fontosnak kellett lennie.” „Azt hiszem, hogy megfertőzött néhány Jaguár hímet. Nőket fognak el, és kényszerítik őket, hogy pározzanak velük tenyésztési célokkal. „A nőik mindannyian pszichés képességekkel rendelkeznek, megfelelő életpárjaik lehetnek a hímjeinknek.” Riordan egészen biztos volt benne, hogy egy ilyen erőteljes vámpír csak akkor jön ide a dzsungelbe, ha azt valamiféle érdeke megkívánja. Ha megakadályozhatja, hogy a Kárpáti hímek életpárokra találjanak, akkor egyre többen választanák, hogy, vagy a napba sétálnak, vagy vámpírokká válnak. „Tehát úgy gondolod, hogy ez egy nagyon határozott összeesküvés.” Zacarias fejében ez a gondolat forgott. „Ezt mindenképpen jelentenünk kell a népünknek a szülőföldünkön. El fogom küldeni Manolitót. A Jaguár hímekkel is foglalkozni fogunk, akik visszaélnek a nőikkel. Gyorsan le kell menned a földbe Riordan. és maradj is ott, amíg meg nem gyógyulsz teljesen. Én elkezdem a nyomozást a nők után.” „Elvitték az életpárom húgát.” „Meg kell gyógyulnod, vagy mindkettőtöket elvesztünk. Ez pedig nem történhet meg. Gyerekek nélkül a mi fajunk is azzal néz szembe, mint a Jaguárok. A kipusztulással.” Riordan hirtelen megszakította a kapcsolatot bátyjával, elvetette az igazságot, amit mondott, ahogyan a parancsát is elvetette. Ha úgy tett volna, ahogyan mondta neki, az pontosan ugyanolyanná tette volna őt is, mint amilyenek a Jaguár hímek voltak. – Ez nem így van. – Juliette már ott állt mellette, tolta őt a föld felé, míg szemei az elázott földcsomagot vizslatták a mellkasán. Kényszerítette, hogy hanyatt feküdjön, amíg ő gyógyfüveket, újabb földet kevert össze a férfi gyógyító nyálával. – Gyorsan tanulok. Ezt a kis receptet az elmédből olvastam, amikor megpróbáltad magadnak megcsinálni.

– De így van Juliette. Reménytelenül nőkre van szükségünk, és arra, hogy lánygyerekeket hozzanak a világra. – Képtelen volt megállni, hogy ne nézze őt, míg a kecses női test fölé hajolt. Meztelen volt, leguggolt mellé, az arcán szorongás látszott, hihetetlenül gyönyörű mellei minden egyes mozdulattól megrezzentek. Úgy érezte, mintha álmodna. Olyan nők, mint Juliette, nem létezhetnek az ő világában. – Riordan, – mondta élesen a nevét. – Egyre jobban elhalványulsz itt nekem. El ne merj ájulni! Engedd, hogy betakarjam a sebeidet, és aztán adok neked vért. – Idegesen szétnézett maga körül. – Biztos vagy benne, hogy eltűnt? Még csak nem is láttam. Képtelen voltam segíteni neked, még csak egy tiszta pillantást sem tudtam vetni rá. – Hajnal van. – Riordan hangja nagyon távolinak tűnt. Felemelte a kezét, hogy végigsimítson a lány puha mellén, meggyőződve róla, hogy igazi. – Nem volt más választása, el kellett rejtőznie. – Riordan, vedd a vérem. Megrázta a fejét. – Nem foglak magadra hagyni szédelegve a gyengeségtől, teljesen védtelenül. Juliette teljesen figyelmen kívül hagyta a mellét finoman masszírozó kezet. Megfogta az arcát és kényszerítette, hogy ránézzen. – Tedd, amit mondok és vedd a vérem. Nem halhatsz meg, de vér nélkül meg fogsz. Azt akarom, hogy segíts, hogy visszakaphassam Jasmine-t. Azt akarom, hogy élj. Minden mást felejts el Riordan. – Nem tudlak védtelenül itthagyni olyan hosszú időre, amíg a földben fekszem. – Meg tudom védeni magam. Vedd a vérem Riordan. Kezdett kétségbeesni. Az elméjében ekkor gyenge mocorgás támadt. A másik hang egy ideig örvénylett ott, összefüggéstelen szótöredékeket tudott csak kivenni, mintha nehezen találná a hozzá vezető útvonalat. Aztán hirtelen kitisztult. „Zacarias vagyok. Soha nem lesz készségesebb, míg tudja, hogy veszélybe sodor téged azáltal, hogy legyengít. Segíteni fogok neked, de emlékezned kell, ha valami történne veled, amíg ő a földben lesz, vámpírként fog felemelkedni, és nekem nem lesz más választásom, mint hogy elpusztítsam. Életben kell maradnod.” – Valaki igazán elmondhatná már az összes szabályt, még időben, – motyogta Juliette az orra alá, de küldött egy szellemi bólintást Riordan bátyjának. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy elveszítheti Riordant, és tisztán látta mennyire makacsul kitartana, harcolna az elhatározása mellett, ha ő nem kapna segítséget. Pontosan érezte melyik az a pillanat, amikor Zacarias lecsapott, foglyul ejtette Riordan elméjét és kényszerítette, hogy Juliette odatartott csuklójába harapjon. Az erős kényszer ellenére és érezte, hogy Riordan küzd, megkísérli, hogy őt védje, nyelve felörvénylett a bőrén, hogy megpróbálja fájdalmát csökkenteni. A harag egy gyors, erős hulláma végigsöpört ugyan rajta amiatt, amit Juliette és Zacarias tettek, de heves vérmérséklete gyorsan elhalt. Juliette a maga útját járja. Ha Riordan vele akarja leélni az életét, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy ki is ő. Riordan abban a pillanatban kibújt Zacarias kontrollja alól, ahogy ehhez elegendő vért elvett. Csak annyi vért vett el Juliette-től, amennyi feltétlenül kellett a gyógyulásához, aztán azonnal lezárta a sebet a csuklóján. Végighúzta hüvelykujját a nyomok helyén. – Sok emberöltőnyi életet akarok veled eltölteni, és pontosan tudom, hogy ki vagy Juliette. Szerette minden egyes apró porcikáját, szerelemmel a tekintetében nézte csupasz, nőies idomait, de az idő telt, és ő sokkal gyengébb volt, mint kellett volna. Puha, könnyű anyagból egy farmert és egy inget materializált a lánynak, ami nem fog annyira rátapadni a magas páratartalom miatt. – Védened kell a szemed, amennyire csak tudod. Hosszú ujjúra csináltam az inget, hogy minél többet eltakarjon a bőrödből. Próbálj meg árnyékban maradni, amennyire csak lehetséges.

Tudom, hogy Jasmine nyomában maradsz, de ne tedd ki magad veszélynek, amíg nem tudlak segíteni. Nem segítene a húgodon, ha téged is elfognának, vagy megölnének. Magára húzgálta a ruhadarabokat, kissé ingatagon a vérveszteségtől, és attól a rettegéstől, ami mindannyiszor feltört belőle, ha csak ránézett a férfi mellkasán arra az irtóztatóan nagy sebre. – Vigyázni fogok. – Beletúrt a hajába. – Tedd, amit tenned kell. Találkozunk, amint lement a nap. Riordan körülnézett, és ujjai hirtelen bilincsként záródtak össze a lány csuklója körül, megakadályozva minden mozgást. Nyugtalanság kezdett belopózni az elméjébe. Érzékei nem mutattak ellenséget a közelükben, sem embert, sem pedig mást. Egy vámpírnak pedig napfelkelte után lehetetlen lenne megjelennie. Bár a legtöbb Kárpáti a kora hajnali órákat még képes volt elviselni, de Riordan súlyosan megsebesült, a fény máris hatott a testére. Felbámult a lombkoronába, képtelen volt lerázni magáról a riasztást, ami az egész testét átjárta. A levelek susogtak és libegtek az enyhe szélben. Sokféle növény kúszott a fák törzsein, összefonták az ágakat, az őserdő egy külön lombszintjét hozva ezzel létre. A szél megérintette a leveleket, még a legeslegkisebbeket is, majd tovasuhant, de ez éppen elegendő volt hozzá, hogy felfedezze a türkizkék szemeket, amik ritka drágakövekként ragyogtak le rájuk. A jaguár ugrott, zömök, tömör teste átszelte a levegőt kieresztett karmokkal, szemei a zsákmányra koncentráltak. Riordan keményen ellökte magától Juliette-t, ő maga pedig köddé oldódott, míg a macska a földre huppant azon a helyen, ahol az előbb még feküdt. A nagymacska mancsai nagyot dobbantak az üres földön, karmai a levegőbe csaptak, rugalmas gerincét kihasználva helyből megpördült. – Solange! Ne! – Juliette rohant, hogy megragadja a nagymacskát, végigfuttatta ujjait a puha bundán sérüléseket keresve. Több tépett sebet is talált, egyenetlen szélű párhuzamos sérüléseket, egyértelmű volt, hogy egy másik nagymacska hatalmas karmai szántották végig az oldalát. – Megsebesültél. Ezek nagyon mélyek. Megpördült, hogy Riordant keresse, megérezte ujjai érintését az arcán. „Meg akart ölni Juliette, éreztem a szándékot az elméjében. El kell rejtőznöm. Nagyon dühös, amiért a húgodat elfogták. Maradj biztonságban és próbáld lecsitítani.” Hallotta a hangjából a mély sajnálkozást, a fáradtságot és a fájdalmat. – Menj Riordan. Napnyugtakor találkozunk. Ruhadarabok lebbentek a földre, ahogy a férfi elszáguldott. A farmert egy hosszabb lábú, keskenyebb derekú személyre szánták, mint amilyen Juliette volt. Az ing még Solange karjait is végig befedte volna. – Elment Solange. Mondd el mi történt. Solange visszaváltozott természetes alakjába, de összekuporodva ott maradt szemben Julietteel. – Ott voltak, mielőtt én a házhoz értem volna. Nem tudtam megállítani őket, ne haragudj. Nagyon sajnálom. – Megrázta a fejét, súlyos, sötét haja előrebukott. – Az egyik hátramaradt, hogy megpróbálja előnyhöz juttatni a többieket. Amikor rájött, hogy nő vagyok és képes az gyors alakváltásra, ami biztos jele a tisztavérűségnek, az nagy előnyt jelentett a számomra. Nem akart bántani. – Vér csöpögött az oldalán lévő sebekből. – Ezeket még azelőtt ejtette, mielőtt rájött, mi is vagyok pontosan. Félek, hogy még nagyobb bajt hoztam Jasmine-ra. Ezután rá még gondosabban fognak vigyázni. Juliette magához ölelte Solange-t. – Meg fogjuk találni és visszaszerezzük. – Ki volt ez a férfi?

– Nem közülük való. Egy Kárpáti. Riordan. Magad is hallhattad a mamát beszélni róluk annak idején. Képtelen volt eltüntetni a hangjából a védekező színezetet. – Attól még férfi, nem bízhatunk meg benne Juliette. Mit akar tőlünk? A Kárpáti faj nem ugyanabban a bajban van, mint mi, Jaguárok? – Solange átvette a ruhákat Juliette kezéből, és precízen a nyaka köré csomózta. – Nekik is gyerekekre van szükségük, hogy fennmaradhasson a fajuk. – De ők legalább tisztelik a nőket, és boldoggá akarják tenni őket Solange. Az összes férfit nem tehetjük felelőssé azért, amit néhány tesz. És van egy halvány gyanúnk, hogy a Jaguár hímek valamiféleképpen kapcsolatba kerültek egy mestervámpírral. Láttam egyet, vagyis inkább csak éreztem, a gonoszsága megrázott. Nagyon is befolyásolhatta a hímeket. – Egyáltalán nem érdekel, hogy miért teszik azt, amit tesznek. Nem hagyhatjuk náluk Jasmine-t, – mondta Solange. – Szabadulj meg a ruháidtól, és menjünk innen. – Szemrevételezte Juliette-t, míg az levette magáról a ruháit. – Nagyon sápadtnak tűnsz. – A hangjában egyértelműen gyanakvás volt. – Nem akarok veled vitatkozni Solange. Találjuk meg Jasmine-t, mielőtt bármi mással foglalkoznánk. – Mi soha nem vitatkoztunk, – tiltakozott élesen Solange. – Legalábbis addig nem, amíg egy férfival kezdtél volna járni. – Tüzetesen megszemlélte unokahúga sápadt testét. – Egy olyan férfival, aki vért vesz el másoktól. Juliette figyelmen kívül hagyta a célzást. – A hím még a nyomodban van? – Magam után csaltam, visszavezettem a laboratóriumhoz, hogy lássam, kér-e segítséget. Egy csomó ember válogatott ott a romok között, ami az épületből megmaradt. Teljesen összeomlott. Vajon van ennek köze valahogyan a Kárpátiakhoz? Juliette bólintott. – Ott találtam őt, megláncolva, egy cellában, és kiszabadítottam. Meglehetősen rossz bőrben volt. Kínozták. Solange káromkodott. – Feltételezem, ettől jobban kellene kedvelnem. Legalább most már vannak róla fogalmai, hogy a nőink min mennek keresztül.

9. fejezet

– A nap égeti a szemem, – mondta Juliette, miközben az ujjait rászorította szemhéjára. – Bármit is teszek, folyamatosan könnyezem. A bőröm is kezd felhólyagosodni. – Ezt én is látom. Válts alakot gyorsan Juliette, még mielőtt az egész testedet ellepik a hólyagok. Később még majd beszélünk. – Solange közelebb hajolt hozzá és ránézett. – Ráérsz elmondani, hogy mit művelt az a férfi azután is, ha visszaszereztük Jasmine-t. – Ettől függetlenül azért elmondhatnád, hogy a Jaguár hím odament-e az emberekhez. – biztatta Juliette, miközben ő is a nyakába kötötte egy szoros kis batyuban a ruháit. – Igen. Beszélt velük egy rövid ideig, bár a testét nem fedte fel előttük. Képes volt csak félig váltott alakban is megmaradni. Az egyik fele jaguár maradt, a másik pedig emberivé vált. Ezt még én sem tudom megtenni. Egyikünk sem képes erre. – A legtisztább vérvonalból származol, amit csak ismerünk, – mutatott rá Juliette. – A mama egyszer hercegnőként emlegetett téged. Solange vágott egy grimaszt. – Ettől nem tekintem sokkal szerencsésebbnek magam. Nem akarnék a Jaguárok hercegnője lenni. – Körülnézett. – Készen vagy? El kell tűnnünk innen. Túlságosan sok ideje van már azoknál a férfiaknál Jasmine. Már alakváltás közben fejezte be a mondatot, a bunda áttört a bőrén, a bőr mintha furcsa grimaszba torzult volna az arcán, amíg megnyúlt, hogy helyet adhasson a tekintélyes fogsornak. Juliette behunyta égő szemeit, és Riordanért nyúlt. „Mondd, hogy biztonságban vagy.” „Mélyen lent vagyok a föld ölelő karjaiban. Hagyd, hogy segítsek átváltozni.” Érezte mennyire fáradt és gyenge. Szinte fojtogatta a vágy, hogy vele legyen. De még saját szükségleteinél is fontosabb volt számára az övé. Meg kellett találnia a húgát és a férfi megértette ezt. Egyáltalán nem tetszett neki, de megértette. Juliette előhívta nagymacskáját, összpontosított az izmai, csontjai változásaira. Érezte magában megmoccanni, felemelkedni Riordan hatalmát, amikor szüksége volt még egy apró lökésre. Egy része legszívesebben sírva fakadt volna, ahogy megérezte fájdalmát. Félt a közelgő elválástól, de meg kellett találnia Jasmine-t. A változás gyorsan végbement. Solange és Juliette összeérintették pofájukat, egyszerre fordultak el és száguldottak be az erdő sötét sűrűjébe. Használva éles szaglásukat, szinte azonnal felvették Jasmine illatát, ezen a nyomon siettek tovább. Felvetették magukat a felső ösvényre, a lombkoronában, az ágak, indák szövevényébe, ami lehetővé tette nekik, hogy gyorsan, és észrevétlenül haladjanak. A madarak szakadatlanul figyelmeztetéseket kiáltottak, de egyik jaguár sem szentelt nekik egyetlen pillantásnyi figyelmet sem, így a szárnyasok hamarosan visszatelepedtek az ágakra, és nem törődtek velük többé. Az erdő lüktetve élt, a rovarok zümmögtek, a békák kuruttyoltak, a szarvasok olykor felbődültek, hogy figyelmeztessék a többieket a nagyragadozókra. Juliette pillanatnyi pontossággal tudta, mikor szűnt meg a felemelkedő nap hatására Riordan szívdobogása, mintha csak meghalt volna. A lélegzet kiszorult a tüdejéből, szíve botladozni

kezdett válaszképpen, és ő hirtelen nagyon magányosnak, gyászolónak és bánatosnak érezte magát. A jaguár megbotlott, majdnem leesett az ágak közül. Karmai az utolsó pillanatban mélyedtek bele az ágba, gallyakat, leveleket szórva maga köré, ami ismét felverte a rikoltozó madarakat. Solange hátrafordított a fejét, hogy élesen rámorduljon a csendháborításért. Egyáltalán nem hiányzott volna, hogy felkeltsék egy hím figyelmét, akit esetleg hátrahagytak maguk mögött a nyomok eltüntetésére. A súlyos lombsátor megvédte ugyan a közvetlen napsütéstől, de Juliette azon keresztül is érezte, hogyan döfködik a napsugarak a bőrét még a vastag bundán is áthatolva. Szemei folyamatosan könnyeztek a túl erős fénytől. De nem számított, sem a kényelmetlensége, sem a bánata. Vagy az elszakadás a másik felétől. Imádott húgára koncentrált. Egyedül csak Jasmine számított. Juliette szorosan követte Solange-t. A nyom kora délután kezdett melegebbé válni. A Jaguár hímek csípős szagát sokkal egyszerűbb volt követni. Össze-vissza kanyarogtak az erdőben, négyen jaguár alakban, egy pedig, aki Jasmine-t vitte, emberi formájában. Minden eltökéltsége ellenére Juliette azon kapta magát, hogy problémái vannak azzal, hogy lépést tartson Solange-al. Teste még jaguár alakban is megkövetelte volna az alvást, ami még rosszabbá vált volna, ha vissza akart volna váltani emberi alakjára. Mindig is gondot okozott neki megfelelően hosszú ideig megtartani állati alakját. Kora hajnaltól kora délutánig pedig még soha nem sikerült, de most már úgy tűnt, valóban lehetetlen tovább folytatnia. Solange hirtelen megállt, a nagyragadozó alakja mozdulatlanná dermedt. Juliette is elkapta a félelem, az erőszakos szex és a ragadozók illatát. Elvesztette a jaguárját, öklendezve, fuldokolva kapta el maga alatt az ágat, nehogy leessen. Solange is alakot váltott, és tartotta Juliette-t, amíg az hányt. A következő néhány percben Juliette dühtől őrjöngve kiabált, ökleivel verte a fák törzsét, míg öklei lehorzsolódtak és csupa véresek lettek, és közben fékevesztetten zokogott. Harcolt velük. Harcolt ellenük és én nem voltam itt. Hogy tehették ezt vele? Solange csak csendesen sírt, a harag az ő bensőjében sokkal mélyebb és tartósabb volt. – Vissza fogjuk kapni őt Juliette. Légy erős. Érte is erősnek kell lenned. Nem engedhetjük, hogy ez visszafogjon bennünket. Azt hitték, hogy szófogadó, és sikerült meglepnie őket. Ez hatalmas önuralomra mutat. Le kellett vetkőznie magáról a méltóságát csakúgy, mint a reményét. De tudja, hogy jövünk. Tudja, hogy nem fogunk megállni, amíg vissza nem szerezzük, vagy meg nem halunk. – Solange kisimította Juliette szeméből a haját. – Láttam mennyire bánt a nap, és hogy a testednek pihenésre van szüksége, mégsem engedtél neki. Nem álltál meg, nem számított milyen árat kell fizetned érte. Jasmine tudja, hogy mi ilyenek vagyunk. Számítani fog erre és ki fog tartani. Juliette csak egyetlen másodpercre engedte meg unokanővérének, hogy magához ölelje és megpróbálja megvigasztalni. – Sietnünk kell Solange. Nem tehetik meg ezt vele újra. Egyik nő sem akart az anyáikra gondolni, de ez elkerülhetetlen volt. – Képes vagy újra felvenni a jaguár alakodat? – kérdezte Solange. – Nem tudom ugyan mennyi időre, de mindent meg fogok tenni. Vannak valamilyen fegyvereid elrejtve a területen? –Mérföldekre innen. Azt hiszem, közel vagyunk az egyik rejtekhelyünkhöz. Ruhák, étel, ivóvíz, elsősegélycsomag, kések. Juliette a másik alakjáért nyúlt. Könnyebb volt nem gondolni Jasmine-ra, és arra, amit a hímek tettek vele. Nem akarta látni a földön a vérfoltokat és a küzdelem nyomait. Ez csak legyengítette volna. Márpedig a dühének lángolnia kellett, élesen, fényesen, erősen, bosszút követelve.

Az elkövetkezendő pár órát szinte folyamatosan küzdelemmel töltötte, hogy elnyomja teste igényét az alvásra. A szeme megpróbált lecsukódni minden egyes lépésnél, de most bizonytalan volt, hogy ezt mi is okozza, a napfény, vagy a mélységes bánat, ami benne dúlt. Tudta, hogy Solange is ugyanígy küzd a testével, ugyanolyan heves érzelmeket érez, mint ő, dühének és szomorúságának keveréke talán soha nem múlik el belőle. Megpróbált nem gondolni a lányra, aki Jasmine volt, tündérmosolyára, finom kedvességére. Jasmine édes, eltökélt és ellenállhatatlan volt. Juliette érezte, hogy a tagadás egy éles sikolya tör fel belőle, és épp csak sikerült visszatartania, amikor Solange irányt változtatott előtte, letért az útvonalukról, hogy jelezze, a rejtett tartalékaikhoz értek. – Közel vannak, – mondta Solange. – Felőlük fúj a szél. Ivott egy kis vizet az egyik palackból, amit elraktároztak. Enyhén sós volt ugyan, olyan régi volt, de mégiscsak nedvesség volt. Továbbadta Juliette-nek. – Készen állsz rá? Nem lesz könnyű. Szemeik összekapcsolódtak. Juliette bólintott. – Sikerrel járunk. Más lehetőség nincs. Solange visszavette a vizes palackot. – Létszámban is felülmúlnak bennünket, és erősek, hihetetlenül erősek. Hallottam, hogy a Kárpátiak hihetetlen bravúrokra képesek. És ha az a férfi köddé tudott válni egy támadás alatt, akkor ez nyilvánvalóan igaz is. A segítségünkre tud lenni, akár a föld alól is? Juliette mohón Riordanért nyúlt. Elméje állandóan őt kutatta, szüksége volt rá, hogy megérinthesse, és amikor mégsem volt rá képes, mélységes bánat borult rá. Most eljött az idő, hogy eleget tehessen követelésének, amit most már a tényleges szükség is alátámasztott. „Juliette?” A hangja ugyan gyenge volt és távoli, de legalább ott volt, és ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett a számára, ami végigsöpört a szívén és a lelkén. Újrajátszotta a nap eseményeit az elméjében. Amikor a végéhez ért, Riordan azonnal visszavonult, de így is megérezte sötét, fekete dühét. Szinte kirobbant belőle, veszélyes és halálos volt, sokkal hatalmasabb, mint a sajátja. Meg kellett volna rémülnie tőle, de húga érdekében szinte ujjongott a haragja miatt. Amikor sikerült az ellenőrzése alá vonnia a haragját, Riordan érte nyúlt. A kapcsolat most sokkal erősebb volt. „Azok a hímek veszélyesek, a viselkedésüket talán egy vámpír fertőzte meg, de az is lehet, hogy csak deviáns személyiségek csoportja, akik összeálltak. Meg kell őket állítani, ez nem kétséges, de két nőnek nevetséges esélye van ellenük, ezt te is tudod. Nem fog segíteni a húgodon, ha meghalsz.” „Nincs más választásunk, mint most utánuk menni Riordan. Több erőszaknak nem tehetjük ki őt. Értsd meg, nincs más választásom. Tudsz segíteni?” „Két óra van hátra naplementéig. Egy kicsivel korábban is fel tudok emelkedni. Adj egy órát.” Legszívesebben a karmaival ásta volna ki magát a felszínre, hogy odajusson hozzá, de képtelen volt megmoccanni is, teste mintha ólomból lett volna. „Solange elmegy felderíteni őket, de ha ismét meg akarják erőszakolni, nem fogjuk hátradőlve végignézni. Ezt nem várhatod el tőlünk.” Halkan káromkodott. „Azonnal át kellett volna alakítanom téged, akkor teljesen a védelmem alatt lennél.” Most viszont késő volt korrigálni ezt a hibát. Ő bezárva fekszik a föld alatt, a lány pedig veszélyben van. Valamiféle taktikán járt az agya és érezte, hogy Juliette egy kissé visszavonul. Nem merte elveszíteni teljesen a kapcsolatukat. „Zacarias, ébredj. Szükségem van a segítségedre. Manolito, rád is szükségem van.”

Juliette visszatartotta a lélegzetét, miközben várt. Tudta, hogy Riordan milyen erőteljes, és már tapasztalta legidősebb bátyja óriási képességeit is. Feléledt benne a remény. „Manolito úton van a Kárpátok hegyei közé,” – felelt Zacarias a hívására. – „Meg fogom osztani veled az erőmet, ha szükség lesz rá. Figyelmeztesd a nőket, hogy ha az életpárod meghal, te is elveszel, el sem tudják képzelni azt a szörnyet, amit a világra szabadítanak.” Jobban értette, mint ahogy azt ők gondolták. Egészen ügyesen olvasta már Riordan gondolatait. De arra még mindig nem tudott rájönni, hogy ha nem csak összekötötte volna magával Riordan, hanem át is alakította volna, az megóvta volna-e őt a vámpír őrülettől. Juliette annyi megnyugtatást küldött neki, amennyire csak képes volt. „Köszönöm Riordan. Kérlek, köszönd meg a nevemben a fivérednek is.” Az unokanővéréhez fordult. – Velünk lesznek Solange. Solange ismét visszaadta neki a vizes palackot. – Bízni fogok ebben a te férfidban, ha te is bízol benne. Maradj itt és várj a jelre. Megnézem, mivel állunk szemben. Így neked is marad egy pár perced a pihenésre. – Osonj a hátuk mögé Solange, ahogy szoktuk. Ha Jasmine biztonságban van, akkor kivárjuk, míg Riordan képes lesz felemelkedni. Ha nem, akkor reménykedünk benne, hogy tudnak segíteni nekünk. Észrevette, hogy máris viharfelhők gyülekeznek az égen, eltorlaszolják a napot, segítenek megvédeni a szemeit. A szél is megmozdult, feléjük hozta a Jaguár hímek csípős illatát. Juliette elfordult, a bokrok takarásában osont, gondosan ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt. Solange már alakot váltott, beleveszett a gombák, orchideák, páfrányok tömegébe. Szinte lehetetlenség volt felülmúlni Solange azon képességét, hogy beleolvadjon a környezetébe, és észrevétlen maradjon. Juliette teljesen megbízott unokanővérében. Elfoglalta a helyét nem messze a kis tábortól. A hímek egy mesterséges, töltés oldalába vájt barlangot használtak. A bejárat csupán egy keskeny rés volt két szikla között. Solange éppen azon dolgozott, hogy megfelelő óvatossággal körbejárja a területet, tudta, hogy lennie kell hátsó kijáratnak. A hímek soha nem kockáztatnák meg, hogy csapdába essenek a barlangban. A szél ismét megmozdult, elárulta Juliette-nek az őrök pontos hollétét. A hím nyilvánvalóan túlságosan is megbízva az erdő riasztórendszerében, kényelmesen elnyúlva, késő délutáni pihenésképpen aludt egy fa alacsonyra nyúló ágán. Kifáradt a két napos folyamatos rohanásban a dzsungelen keresztül. A másik őr emberi alakban guggolt egy nagyobb páfránycsoport közelében. Solange biztos volt benne, hogy megtalálta a titkos vészkijáratot. Visszahátrált hát Juliettehez, hogy tanácskozzanak. Szorosan egymás mellett feküdtek a fűben. Solange teljesen rányomta száját unokahúga fülére. – Semmit nem hallottam a barlangból. Azt hiszem, pihennek. Azt hiszem, eléggé közel tudok kerülni az emberi alakban őrt állóhoz, hogy megöljem, de a jaguár alakban lévővel nem tudunk mit kezdeni. Erős, és harcos. – Megérintette a saját oldalát. – És gyors is. – Még nélküle sem lennének túl jók az esélyeink, – mutatott rá Juliette. – Azzal együtt, aki a fán alszik, öten vannak. Nem nyerhetünk öt, teljesen kifejlett hím Jaguár ellen. – Négy, – mondta határozottan Solange. – Azt az őrt kiiktatom. De igazad van, rá kell vennünk a többieket is, hogy kijöjjenek a barlangból, hogy legyen némi esélyünk egyáltalán. – Meg tudom csinálni, – mondta magabiztosan Juliette. „Nem!” – Riordan parancsa élesen, határozottan csendült. Hallotta Zacarias tiltakozásának visszhangját is. – „Várjatok, ameddig csak lehetséges.”

– Riordan azt akarja, hogy várjuk Solange, – közvetített szorongva Juliette. Fogalma sem volt, hogyan fog unokanővére reagálni. – Megpróbál már napnyugta előtt felemelkedni, hogy segíthessen nekünk. Solange lassan bólintott. – Azt hiszem, ennek van értelme Juliette. Nem kell, hogy szeressem a gondolatot, de nincs sok esélyünk öt hím ellen. – Egy kicsivel közelebb akarok menni, csak hogy biztos lehessek benne, hogy nem érnek hozzá, – mondta Juliette. – Majd én megyek, én láthatatlanná tudok válni, – mondta Solange, és apró humortalan mosolyra húzódott a szája. – Nos, talán nem annyira, mint a Kárpátiak, de azért sikerül. – Neked ez az ajándékod, – ismerte el Juliette. Solange nagy ívben kerülve elindult a hátsó kijárat felé, feltételezve, hogy Jasmine-t olyan mélyen tartják a barlangban, amennyire az csak lehetséges. A jaguár a fán egyszer csak megmozdult, ásított egy hatalmasat, bemutatót tartva halálos fogaiból. Solange lelapult a bokrok között és mozdulatlanná dermedt. Juliette kést csúsztatott a tenyerébe. A jaguár nyújtózkodott, nyelvével, érzékeny pofaszőreivel tesztelte a levegőt. A szél elvitte tőle a nők illatát. Az állat visszaejtette a fejét a lábaira, és behunyta a szemeit. Juliette lassan kiengedte a lélegzetét. Solange várt néhány percet, mielőtt ismét előrébb araszolt volna. Juliette erőlködött, hogy nyomon követhesse unokanővére manőverét. Egy páfrányt egy pillanatra megmozgatott a szél. Juliette nem értette, Hogyan lehet akkora ereje Zacariasnak és Riordan-nek, hogy irányítsák a szelet és kövessék Solange mozgását. Szinte érezte, hogyan mozog benne Riordan, és próbálta átengedni neki a szemeit, hogy felmérhesse a csata pontos helyszínét. Várakozott, nagyon hasonlított egy összetekeredett kígyóra, ahogyan arra a pillanatra várt, amikor kirobbanhat a földből az ég felé, és odajöhetett hozzá. Juliette az emberi őrtől kapta az első figyelmeztető jelet, aki a hátsó kijáratnál állt, a férfi hirtelen hátranézett a barlang felé, arcán gonosz mosoly terült szét. Tett néhány lépést, merőn belebámult a bozótba, keze szórakozottan dörzsölgette az ágyékát. Látta Solange-ot elhelyezkedni mögötte. A harag, a rettegés és a fájdalom sikolya tört fel a barlangból. Ez megakadályozta a további várakozást. „Nincs más választásom Riordan.” Az egyetlen, amit tehetett, hogy bocsánatot kért, ha valami történik. Felemelkedett és odarohant a barlang bejáratához, közben elkapta szeme sarkából, hogy az emberi alakban álló őr elterül a földön, mögötte pedig Solange áll véres tőrrel a kezében. Riordan higgadt maradt. Nem tiltakozott, egyszerűen várt, hogy kibontakozzanak az események a szemei előtt. Juliette most erősen érezte bátyja jelenlétét is. Ő is összetekeredve várt a pillanatra. „Húzódj oldalra és tartsd élével felfelé a pengét,” – utasította Riordan, ahogy közeledett a barlang bejárata felé. Juliette nem vitatkozott, már pontosan tudta a tervét, megosztotta vele elméjükön keresztül. Jasmine nevét kiáltotta, hogy húga tudja, hogy nincs egyedül, és hogy előcsalja a férfiakat a barlangból. Meg kellett bíznia Solange-ban, hogy távol tartja a hátától a jaguárt. A karja megvillant, sokkal gyorsabban annál, mint ahogy önmagától valaha is mozdítani tudta volna, ezzel pedig meg is akasztotta az első férfit, aki ki akart rontani a barlangból. Vér áztatta el a földet, de Juliette nem nézett le, nem mert lenézni. Hallotta a jaguár ordítását, aki leugrott az ágról egyenesen Solange-ra.

Juliette megpördült, hogy segítsen unokanővérének, rohanásának sebessége sem a sajátja volt. Solange sietve alakot váltott, fúriadühösen csapott össze a súlyos hímmel, harapták, marcangolták egymást, szőr és hús szállt körülöttük mindenfelé. Juliette megtorpant. Nem nyílt rá alkalma, hogy segítsen Solange-nak, és megpróbálja késsel megölni a jaguárt. A két macska újra és újra átpördült egymáson rettenetes dühében, ami lehetetlenné tette, hogy segíthessen unokanővérének. „Juliette!” Riordan felemelkedett. Érezte őt, amint áttör a talajon és a leveleken, hogy felemelkedjen az égbe. A figyelmeztetésére megpördült, a kést alacsonyan tartotta, közel a testéhez, így találta szembe magát a barlangból kitörő újabb jaguárral. A súlyos macska nekicsapódott a mellkasának, hátralökte őt, forró, kellemetlen szájszaga az arcába csapott. Beléhasított a fájdalom, amit a csontig hatoló éles karmok okoztak. Érezte hogyan tölti el Riordan és Zacarias együttes ereje, a kés fogként merült bele a jaguár oldalába, végighasította az egész mellkasát, fel egészen a torkáig. Nem kapott levegőt, de Riordan beleerőltette azt égő tüdejébe. Keményen nekicsapódott a földnek és ott maradt leszorítva a nehéz test alatt. Alatta a gallyak és a levelek iszamóssá váltak a vértől, de nem tudta volna megmondani, kinek a vérétől. A macska fogai mélyen belefúrták magukat a torkába, a karjait ólomnehéznek érezte, képtelen volt lelökni velük magáról, az elerőtlenedett testet. „Nézz rá Solange-ra.” – Riordan hangja olyan nyugodt volt, hogy az már ijesztőnek tűnt. Volt valami parancsoló a hangjában, aminek nem tudott nem engedelmeskedni. Jasmine újra felsikoltott, és Juliette összerándult a hangtól. „Nézz rá Solange-ra,” – Ismételte el Riordan. Sokkal közelebbinek tűnt most a hangja és sokkal erősebbnek, hogy a nap elkezdett lenyugodni. Juliette képtelen volt elfordítani a fejét, így csak a szeme sarkából nézett arra, hogy lássa, hogy a nagy hím gonoszul végigkarmolja Solange-ot. A sűrű bundán vér szivárgott keresztül, és Solange megtántorodott a támadás ereje alatt. Fehér pára formálódott ki Juliette szemei előtt. Gyorsan pislogott, hogy kitisztítsa a látását. Jasmine újra sikoltott, Juliette hallotta, hogy sír. Tartsd a figyelmed Solange-on.” – Riordan hangja ellágyult. – „Várj meg Juliette. Csak tarts ki.” Élénkvörös és narancsszín lángok borították el a hím állatot, pillanatok alatt magukba nyelve őt. A két nagymacska egymásba kapaszkodva gurult ide-oda a földön, a karmok és fogak egyetlen rettenetes őrjöngésében, de egyetlen láng sem érte a nőstény jaguárt. A hím felüvöltött és elfutott.

10. fejezet

Riordan úgy bukkant fel az égből, mint egy démon, szemei vörösen izzottak, szabadon áramló haját lobogtatta a szél. Teste öltött a férfi mögött, aki úgy tartotta maga előtt Jasmine-t, mint egy eleven pajzsot. Juliette úgy érezte, mintha ő szorítaná kétfelől a férfi fejére a kezeit. Riordan keményen megcsavarta. A reccsenés hangja rémítően hangos volt, a fejet hanyagul a földre dobta. Jasmine futott, hogy Solange mellé térdeljen, míg Riordan gondos óvatossággal megszabadította Juliette-t a nyakába mélyedt fogaktól, és úgy dobta hátra a macska nehéz testét, mintha az nem lenne több egy zavaró faágnál. A fájdalom átnyomakodott a testén, szinte elnyelte most, hogy az egésznek vége volt. Riordan odanyomta kezeit a nyaka két oldalához, hogy megakadályozza, hogy elvérezzen. Juliette fuldokolni kezdett. „A húgom jól van? Solange? Nem látom őket.” Riordan átnézett a válla fölött a másik két nő irányába. Jasmine arca fekete, kék és duzzadt volt. A ruhái foszlányokban lógtak. Vér maszatolta a testét, de kétségkívül életben volt, és mindent elkövetett, hogy elállítsa unokanővére rengeteg sebéből a vérzést. Solange meztelen és talpig véres volt, a földön feküdt, de nagyon is éberen figyelte Riordant, aki Juliette fölé hajolt. „Mindketten életben vannak Juliette. Csak feküdj mozdulatlanul.” Riordan bízott bátyjában, hogy továbbra is szemmel tartja környezetüket, kilépett saját testéből, belépett a lányéba, és megpróbálta belülről kifelé gyógyítani a sérüléseit. Juliette hörgött, fuldoklott, vért köhögött fel. – Mentsd meg. A fenébe, tudom, hogy meg tudod menteni, – kérte Solange. – Tegyél meg bármit, amit meg kell tenned. Ügyetlenül, gyengén megpróbált felemelkedni, de Jasmine visszanyomta. – Át kell alakítanom. – Az mit jelent? – kérdezte rémülten Jasmine. – Kit érdekel? – csattant fel Solange. – Csak siess, mielőtt túl késő lesz! Riordan figyelmen kívül hagyott mindet és mindenkit maga körül. Juliette távolodott tőle. Ráhajtotta a fejét a torkára, és elegendőt ivott a drága vérből, hogy biztosan elegendő legyen a vércseréhez. Aztán a karjába emelte, felsértette a mellkasát, és odanyomta a száját a sebhez. Mélyen Riordan elméjében Zacarias egyetlen gömbbe sűrítette a szellemét, a gyógyító energia egy labdájába, és öccsén keresztül beáramlott Juliette testébe, hogy megpróbálja lezárni a szúrt, tépett sebeket, vénákat, elkezdje megjavítani a károkat. Sok időbe telt, és alapos munkát végzett, nem ejthetett hibákat, de végül lezárta a tátongó lyukakat, és kitisztította a testéből a fertőző baktériumokat. Juliette nagyon távolról érzékelte mindkét férfit. Zacarias hirtelen megállt, mintha nagyon nehéz lenne fenntartania vele a kapcsolatot. Azonnal érezte melege hiányát, beleremegett. Riordan fölé hajolt, suttogott neki, míg tápláló ereje beözönlött a testébe. Megpróbálta az arcához emelni a kezét. Olyan gondterheltnek tűnt. A keze megremegett ugyan a combja mellett, de nem volt elég ereje hozzá, hogy a levegőbe emelje.

Valaki sírt. A hang irányába fordította a fejét. Jasmine ott ült Solange mellett, és teljesen eredménytelenül törölgette róla a vért, miközben halkan sírdogált. Alig ismert rá feldagadt arcára. – Életben marad a nővérem? A hangja nagyon halk, és remegő volt. Nem nézett Riordanra, tekintetét mereven unokanővérén tartotta. – Igen kicsim, – válaszolt gyengéden Riordan, – életben marad. El kell vinnem őt egy időre. Szeretném, ha te és az unokanővéred elmennétek a farmunkra, ahol biztonságban lennétek, amíg visszahozhatom hozzátok. Jasmine közelebb mozdult Solange-hoz. A védelem apró gesztusa volt ez, és Riordan meg is jegyezte. „El tudod venni tőle? Azt, amit vele tettek. Ki tudod törölni?” Riordan a karjaiba vette Juliette-t, odavitte húgához, unokanővéréhez. – Nem maradhatunk itt sokáig. El kell vinnem egy olyan helyre, ahol biztonságban lesz, amíg az átalakulás lezajlik, és ahol teljesen meggyógyíthatom. „Tudod, hogy azt, ami már megtörtént nem tudom megváltoztatni.” Solange kinyúlt, hogy megfogja Jasmine kezét. Jasmine pedig összefonta ujjait Juliette-ével. – Együtt túljutunk rajta, – suttogta Solange. Juliette megpróbált beszélni, de torka túlságosan dagadt és nyers volt. „Kérdezd meg Solange-ot, hogy meggyógyíthatod-e.” Riordan világosan érezte a félelem és az ellenszenv hullámait, ami a két nőből áradt felé. Megtettek mindent, ami tőlük telt, hogy tolerálják őt és bízzanak benne, de csak mert szerették Juliette-t. – Azt akarja, hogy gyógyítsam a sebeidet Solange. És nem hiszem, hogy hajlandó lenne velem elhagyni ezt a helyet, míg meg nem nyugodhat. Ez volt az egyetlen ösztönző erő, ami a rendelkezésére állt. Ha Solange ellenáll, nem lesz más választása, mint használni egy másik ajándékát. – Essünk túl rajta akkor. – Solange nem vette le a szemét unokahúgáról. – De nem megyek a farmodra. Meg fogom semmisíteni ezeket a testeket, hogy a fajunk titokban maradjon, aztán pedig Jasmine és én hazamegyünk, az esőerdő szélére, távol ettől a helytől. Ott fogjuk kivárni Juliette visszaérkezését. Jasmine és Juliette nem lehetnek boldogok egymás nélkül. Ez határozottan figyelmeztetés volt. Riordan bólintott. – Ezzel teljesen tisztában vagyok. Nem volt több vesztegetnivaló ideje beszédre, így Riordan azonnal energiagömbbé vált és belépett Solange testébe. Rengeteg sebet talált. A legtöbb ugyan csak felületi volt, de néhány egészen a csontig hatolt, mint ahogy Juliette-nél is. Sok értékes időt töltött azzal, hogy belülről kifelé gyógyítsa, és megdöbbentette, hogy egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül, hogy megtartsa Juliettet az elméjében, ez pedig figyelmeztette rá, hogy az ideje lassan elfogy. Megpróbált ugyan mindent és mindenkit kizárni, de óriási önfegyelmet követelt, hogy kirekesszen minden gondolatot és kizárólag a feladatára koncentráljon. Solange feküdt, és őt nézte. Tekintete egyetlen pillanatra sem mozdult róla. Még csak nem is pislogott. Keze ugyan ott maradt Jasmine-éban, de a figyelme Riordanra összpontosult. Amikor a férfi teste megingott, az övéből pedig eltűnt az az enyhet adó meleg, kiengedte a lélegzetét. – Jasmine. Most el kell vinnie Juliette-t. Még egy kicsit erősnek kell lennünk. Jasmine azonnal odahajolt és puszit nyomott Juliette arcára. Nem nézett Riordanra, amikor megszólalt. – Köszönöm.

– Biztonságba kellene mennetek. Ha a farmunkra mennétek… Solange megrázta a fejét. – Nem, nem akarok. Próbáld megérteni. Tudom, hogy te segítettél nekünk, de nem szereztünk a férfiakkal kapcsolatban túl jó tapasztalatokat, egyedül nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Riordan képtelen volt nem észrevenni azt az akaratlan borzongást, ami végigfutott Jasmineon. Juliette megszorította húga ujjait. – Sajnálom. Muszáj egy átalakításra megfelelő, biztonságos helyre vinnem őt. De nem szeretnék úgy távozni, hogy itt hagylak kettőtöket magatokra, védtelenül. – Hála a gyógyító készségeidnek képes vagyok megvédeni magunkat. – Solange végignézett saját testén fektében. – Az ellenségeink többsége halott. Vidd, mielőtt még elveszítjük. Riordan ismét a karjaiba emelte Juliette testét, amikor Jasmine-ból kitört egy apró, gyötrelmes hang. – Mi az kicsim? A létező leggyengédebb hangját használta. – Meddig tart? Jasmine olyan görcsösen kapaszkodott Juliette-be, mintha képtelen lenne elengedni. – Ki fogsz bírni két napot? Az elegendő idő lesz, hogy biztosan meggyógyuljon és felemelkedjen. Solange ismeri a népem. A szavunk a becsületünk. A szavamat adom neked, hogy visszatérünk, mihelyt felemelkedünk. Juliette el sem fogadna semmi mást. Jasmine elengedte a nővére kezét és hagyta, hogy a sajátja ernyedten hulljon le maga mellé a földre. Védelmet keresve bújt oda Solange-hoz, aki azonnal magához ölelte. – Menj most, míg elég önzetlenek vagyunk hozzá, hogy átadjuk neked őt. Én itt majd kézben tartom a dolgokat. Riordan nem várt második felhívásra. Már érezte az első moccanásokat Juliette törékeny testében, a nyugtalanság egy hullámát, a tűz egy felcsapó lángját. Az idő lejárt. Magához ölelte Juliette testét, és az ég felé indította magát, hallotta, hogyan zihál fel Jasmine, és hogyan kezd zokogni. Lepillantott, és látta hogyan ül fel nehézkesen Solange és hogyan öleli magához szorosan a fiatal lányt. „Jasmine-al kellene maradnom.” „ Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie.” – válaszolt kíméletlen nyersességgel Riordan. Fogalma sem volt róla, hogyan sikerült a sarokba szorítva tartani azt a feneketlen, fekete haragot, ami benne dúlt. Juliette gondolatai, szeretetének hatalmassága húga és unokanővére iránt. Az emlékei, hogyan haldoklott a karjaik között az anyja és a nagynénje ezek miatt a deviáns hímek miatt. Minden védelmező ösztöne felébredt, a harag vált a lélegzetévé, lassan felemésztette őt. „Köszönöm, hogy törődsz velük. És azt is, amit az unokanővéremért tettél. Tudom, mennyire kényelmetlen volt, hiszen ők nem fogadtak el.” Tűz virágzott ki a gyomrában, ami egyre csak terjedt, lassan lángra lobbantotta minden egyes szervét. Megosztotta a fájdalmat, sokkolta annak hevessége. Erőszakossága, kíméletlensége éppúgy meglepte Riordant, mint Juliette-t. Reszketett a karjaiban, száját beharapva tartotta vissza fájdalomkiáltását, megpróbálta megtörni a kapcsolatot elméik között. Riordan felgyorsult. Nem érhette már el farmjuk védelmét, nem juthatott időben otthonuk közelébe, de századok óta élt és vadászott vámpírokra Dél-Amerikában, jól ismerte azt a területet is, ahol voltak. Ott kezdett el leereszkedni, ahol a hegyek emelkedtek, és egy eldugott barlang felé vette az útját, ahol természetes hőforrások törtek fel a mélyből. A talaj itt bővelkedett ásványi

anyagokban, és esetleges ellenségektől is jól védhető volt. Erős biztonsági varázslatokat helyezett el, és meggyőződött róla, hogy ártatlan állatok és emberek ne sérüljenek meg egy esetleges véletlen találkozás során. Alig került egyetlen percbe, hogy előkészítse a barlangot. Gyertyák jelentek meg, hátborzongató fényeik megcsillantak a medencék vizén. Megformált egy puha ágyat a gazdag, gyengéden üdvözlő talajból, azon helyezte el Juliette testét. – Tudtam, hogy ez fáj Juliette, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire fájdalmas. „Igazából nem is volt túl sok választási lehetőségünk.” Juliette meg se próbált beszélni. Nyers torka nem engedte, és egyébként is túl fárasztónak tűnt. Érezte hogyan harcol benne a vadállat, hogyan próbál ellenállni a benne bekövetkező változásoknak. A jaguár nem akarta, hogy szervei, szövetei átalakuljanak. De Juliette túlságosan fáradt volt és túlságosan nagyok voltak a fájdalmai ahhoz, hogy ez érdekelje. „Akkor is átalakítottalak volna, ha az a hím nem támad meg.” – Riordan kényszert érzett, hogy bevallja ezt, miközben letelepedett vele, a karjaiban tartva őt, és a szájához emelte az ujjait. – „Képtelen lettem volna nélküled tovább folytatni.” Nem volt benne egészen biztos, hogy ez bocsánatkérésnek tekinthető, de azt szerette volna, ha megérti ellentétes érzelmeit. „Én is képtelen lettem volna nélküled folytatni. Riordan, hagyd abba az önostorozást. Inkább vedd le a ruháimat, képtelen vagyok elviselni magamon a súlyukat.” Az utolsó mondat mát kétségbeesetten hangzott. Gondolkodás nélkül, a lehető leggyorsabban, egyetlen intéssel szétfoszlatta testéről a ruhadarabokat. A lány bőre tűzforró volt. Riordan bevizezte saját ingét és gyengéden végigtörölgette vele az arcát és a csuklóit. – Egyszer álmodtam rólad, – mondta lágyan, miközben letörölte az izzadságcseppeket a torkáról és a mellei közül. – Nevettél. Utána évekig emlékeztem a nevetésed dallamára. Ez tartott meg, amikor néha olyan messzire jutottam, hogy már semmiféle okot nem találtam a létezésre. Hátrasimította a hajat az arcából. Ömlött róla az izzadság. A verejték apró gyöngyei vércseppekkel keveredtek. „Én is álmodtam rólad.” – Az a boldogság, amit a hangjából érzett volt az egyetlen, ami visszatartotta attól, hogy sírva fakadjon, amikor az újabb görcs rántotta össze a lány testét, végtagjai tehetetlenül hánykolódtak, egy örökkévalóságnyi hosszúságúnak tűnő rohamban. Belekapaszkodott a csuklójába, hogy megtartsa magát, és lélegezni próbált, hogy úrrá lehessen rajta. Amikor a hullám végre elengedte, felsóhajtott. – „Még mindig úgy érzem, hogy csak egy álom vagy.” Riordannak sokszor kellett nyelnie, mielőtt képes volt megszólalni. – Még azzal együtt is, amit éppen most követek el ellened? A lány szemei megvillantak, megmutatva szenvedélyes természetét, és azt a tüzet, ami a bensőjében tombolt. „Jaguár vagyok. Ez az én választásom, én döntöttem úgy, hogy végigcsinálom. Akarlak a legelső pillanattól kezdve, ahogy megláttalak. Jaguárként nincs jövőm. Veled van. Jaguárként nem lehetek boldog, veled igen. Pontosan tudom a különbséget Riordan.” Mielőtt folytathatta volna, a következő hullám, ami még az előbbinél is erősebb volt, lecsapott rá. A jaguár nem készült harc nélkül átadni őt Riordannak. A férfi a fogát összeszorítva próbálta elvenni a fájdalmat tőle, amikor a szétrepesztő tűz kiégette őt, belevájt bensőjébe.

Juliette szinte sztoikusan viselkedett, egyetlen zokszó nélkül viselte a fájdalmat. Az elméjében még egy gondolat erejéig sem hibáztatta őt. Amikor a hullám elcsitult, mélyen belélegezte a gyertyák aromáját. „Hányni fogok.” Ez volt az egyetlen figyelmeztetés, Riordan gyorsan fordított a testén, és tartotta, amíg megszabadult a méreganyagoktól. Még akkor is hevesen hányt, amikor a következő fájdalomhullám átsöpört rajta. Riordanból kitört a szitkozódás, amikor alábbhagyott. A karjaiba vette, elvitte a leghűvösebb vizű medencéhez, és mindkettejüket nyakig merítette benne. Beletemette arcát a nyakába. – Túléljük ezt? Elmosolyodott. Nem testileg, az elméjében érezte mosolyát. „Olyan kisbaba vagy, ha rólam van szó. Látom milyen kemény, és durva tudsz lenni, megrémítesz mindenkit magad körül a rosszfiú arcodat mutatva, de ha nekem vannak fájdalmaim, azonnal szétesel.” – Megpillantott benne még valamit, ami könnyeket csalt a szemébe. – „Amiatt is szétestél, ami Jasmine-al történt. Riordan, az nem a te hibád volt. Hogy gondolhatod ezt? Még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, újabb lángcsóva virágzott ki a gyomrában, keresztülrágta magát rajta, olyan iszonyatos fájdalmat gerjesztve, hogy azonnal elzárta az agyát Riordanétól, hogy megvédje ettől a túlterheléstől. Minden, amit a férfi tehetett, pusztán annyi volt, hogy tartotta őt, gyámoltalannak, dühösnek és bűnösnek érezte magát, mert nem értette mi történik. Juliette kinyitotta a szemét és felnézett rá. „Vért könnyezel Riordan. Ne sírj értem. Magam választottam ezt az utat, és nem vártam, hogy könnyű lesz az utam, hogy egyik fajból egy másikba lépjek. Érzem, hogy a jaguár ereje lassan elfogy. Tudtam ez emlékeidből, hogy pszichés képességekkel rendelkező emberi nőket is lehetséges átalakítani, és minden Jaguár nő, legyen bármilyen felhígult is a vére, rendelkezik efféle képességekkel. Reméltem, hogy Solange is talál majd egy Kárpátit, aki ugyanígy neki is elhozza a boldogságot, és végül egyenesbe kerül, és majd később Jasmine is, de attól tartok, hogy Solange-ban túl erős a jaguár. Soha nem engedné el.” „Ha nem vittelek volna magammal, amikor kimentettél a laboratóriumból, otthon lehettél volna, hogy segíts a húgodnak.” Képtelen volt hangosan megszólalni. Csak az elméjében suttogta őket. A gondolat, hogy egy hím ilyesmit képes elkövetni egy nő ellen, szinte lyukat égetett a gyomrába. „Nem szándékoztam visszatérni azon az éjszakán Riordan. Jasmine tudta, hogy el akarom terelni a nyomairól az emberi őröket. Egyikünk sem számított a Jaguárok támadására. Még csak arról sem tudtam, hogy az erdőnek azon a részén vannak. Egyáltalán nem aggódtam a hímek miatt.” Levegőt kényszerített a tüdejébe, bár dühétől a föld megrezdült alattuk. „Ismerem őt rajtad keresztül. A húgod egy életen keresztül viselni fogja magában ezt a sebhelyet. Azért akartam ragaszkodni hozzá, hogy velünk jöjjön a farmra, mert téged teljesen áthozlak a saját világomba. Ki lesz vele azokban az órákban, amikor te nem lehetsz?” A következő hullám az eddigieknél is tovább tartott, vergődő teste hullámokat keltett a medencében, a víz átloccsant a peremen. A gyertyalángok megugrottak, mintha légáramlat járná be a barlangot. A fények pislákoltak, az illatok összekeveredve, gyógyító aromaként lebbentek a medence fölé. Juliette körmei mélyen belevájtak Riordan bőrébe. Beletelt néhány pillanatba, hogy megtalálja lélegzetét. „Mindig ott leszek neki. És most már te is. Még nyugtalan a jelenlétedtől, és Solange is, de ez idővel javulni fog. Tudunk vigyázni rájuk. Mindketten rendelkezni fogunk a Kárpátiak

ajándékaival, Képesek leszünk gondjukat viselni.” – Riordan fürdette őt, gondosan, alaposan tisztogatta a bőrét, ahol kezei hozzáértek, mintha még a tűz is csillapult volna. A víz segített hűvösen tartani a bőrét. – „A víz segít. És az érintésed. Amikor rólad álmodtam, a kezeidről álmodtam, ahogyan megérintenek. Előre tudtam, mit fogok érezni, ha hozzám érsz, még mielőtt valóban megérintettél volna.” – Mikor álmodtál rólam? Ugyanolyan vagyok? „A hajad lobogott a szélben és ugyanilyen hihetetlen mosolyod volt. A szemeidet nem tudtam megfigyelni, mert megérintettél, és inkább éreztem, mint néztem.” A szíve majdnem megállt. Élénken emlékezett az álmára. Felhevülve ébredt, rettenetes éhséggel, felébredt testtel. Szinte alig ismert rá a szexuális vágyra, hiszem évszázadokkal azelőtt tapasztalta utoljára. Elméjében még hallotta nevetését és az érzéki kiáltást, amivel hívta őt. Futott előtte, az illata érett és érzéki volt. Álmában sem volt más választása, mint követni őt. De a lány egyre távolabbra került, mint egy csábító kísértet, a levegőben ott maradt mögötte a szexuális izgalom illatsávja. „Nagyon közel kellett lennünk egymáshoz, és én kisugároztam feléd a szükségem. A Jaguár vér pedig elegendő volt hozzá, hogy a szexuális hév keményen megüssön bennünket. Szerencsére nem sok nő maradt már ezen a területen. Olyan távol mentünk a hímektől, amennyire az csak lehetséges volt.” Riordan behunyta a szemét a fájdalom következő rohama ellen. A rángatózás valósággal kitépte a karjai közül a lány testét, majdnem elsüllyedt a kavargó vízben. Átkozta faját, és az Istent, mindent, ami csak az eszébe jutott, majd imádkozni kezdett, és mindent megígért, ami csak felmerült az elméjében, csak legyen végre vége a megpróbáltatásoknak. Még a fájdalmon túlról is, ami, mint a pióca tapadt a lány testéhez, hallotta lágy nevetését az elméjében. „Megmented az egész világot, ha ez abbamarad?” Odadörzsölte az állát a feje tetejéhez. – Vége kell, legyen hamarosan. „Nem csoda, hogy a nők hozzák világra a babákat.” – Te nem fogsz egyet sem, ha az csak egy kicsit is hasonlít ehhez. És ezt nagyon komolyan mondom Juliette. Azt hiszem, hányni fogok. Nos, jobb lenne, ha nem tennéd. Elég rosszul vagyok én kettőnk helyett is. Annyira fáradt vagyok. Csak aludni akarok.” Kigázolt vele a medencéből és hanyatt fektette a puha földön. – Abban a pillanatban elküldhetlek aludni, amint az biztonságosan megtehető. – Megcsókolta lehuny szemeit, szája sarkát. – Szeretlek. „Milyen furcsa, én is szeretlek.” Még két újabb rángatózó, irtózatosan erős fájdalomhullám kellett hozzá, hogy a jaguár eltűnjön, és az átalakulás teljessé váljon, és kiadhassa végre a parancsot a gyógyító alvásra. Védelmezően, szinte becsomagolta a lányt saját testével, és sírt, de ezt csak a gyertyák fénye, és a medencék falaihoz csapódó víz látta.

11. fejezet

Riordan fel-alá járkált, nyugtalan természete most felülbírálta rendszerint nyugodt viselkedését. Juliette az éjszaka nagy részét a házban töltötte a húgával és az unokanővérével. A hajnal alig pár órára volt már csak tőlük, és ő is szeretett volna némi időt eltölteni vele. Teljesen megértette, hogy szüksége van rá, hogy egy ekkora trauma után a rokonaival legyen, és keményen megpróbálta elnyomni saját önző természetét, de a félelem még mindig olyan durva és élénk volt benne, hogy az idegei pattanásig feszültek. Jasmine és Solange továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy semmiféle kapcsolatba ne kerüljenek férfiakkal. Riordan nem hibáztatta őket. Jasmine gyengéd természete alig volt képes feldolgozni azt, ami vele történt. Vékony cérnaszálon függött az épelméjűsége. Juliette, az új képességeivel, és főleg Riordan erejének támogatásával képes volt gyógyítani mindkettejüket, de a férfi azt is tudta, hogy a két nőnek óriási befolyása van Juliette fölött. A lány természete megkövetelte a hűséget és a felelősségvállalást. Jasmine pedig szenvedett, mélyen megsebezték. Lehet, hogy Juliette úgy fogja érezni, hogy vele kell maradnia. Mihelyt felemelkedtek és kielégítette szükségleteit, táplálta őt, észben tartva az ígéretét egyenesen a családjához vitte. Tudta, hogy maguk között kell maradniuk, ezért odakinn várakozott, de képtelen volt megállni, hogy ne próbálja megvédeni attól a fájdalomtól, amit Jasmine érzett. Az ezután következő pár óra nagyon nehéz volt, hogy szilárdan távol tartsa elméjét Juliette-étől, biztosítva számukra a megfelelő magánteret, és ezzel csak úgy boldogult, hogy közben fel-alá járkált a kis ház előtt. Meghallotta az ajtónyitást és megpördült. Juliette állt a nyílásban, karjai szorosan magához ölelték Jasmine-t és Solange-ot. Könnyekkel a szemében, de ragyogó mosollyal lépett ki. Nyilvánvaló volt, hogy órákig sírt. Riordan szíve betöltötte az egész mellkasát. Kitárta a karjait, és a lány belesimult teste menedékébe. Átnézett a feje fölött, odabiccentett Solange-nak és Jasmine-nak, akik bizonytalan mozdulattal visszaintettek neki, mielőtt becsukták volna az ajtót. – Sajnálom, hogy nem lehettem ott, hogy megvigasztaljalak, – suttogta, miközben puha csókokat lehelt a homlokára, könnyfoltos arcára. – Nagyon szerettem volna ott lenni veled. – Tudom. De otthagytad nekem az erődet, és nem is egyszer nekitámaszkodtam. Időre van szüksége Riordan. Ne vedd ezt az egészet személyesnek. Meg fognak szeretni, tudom. – Máris az elfogadás jeleit mutatják felém, – mutatott rá. – Nem is számítottam erre ilyen gyorsan, és nagyon hálás vagyok érte. – Alakot akarok váltani és futni akarok egy darabon. Azt szeretném, ha csak te és én lennék ott, meg a szépség, és nem akarok a szörnyűségekre gondolni, amik a szeretteimmel történtek. Vigyél el Riordan. Keressük meg azt a medencét. Csak legyünk együtt, hogy ne tudjak gondolkodni többé. – Szeretnéd kipróbálni a leopárd alakot? Gyakran használom, ha erdőn kell keresztülvágnom. Eltolta magától, mire meglazította a fogást körülötte. – Lehet, hogy az lenne a legjobb. Még mindig szeretek egy macska bensőjében lenni. – Az, hogy ilyen közel lehetett Riordanhoz, határozottan előhozta belőle a macskás jellemvonásokat. – Gyerünk! – Hogy állati alakra változzanak, hirtelen az ő számára is csábítónak tűnt. Belefáradt a hosszú órákba, amit azzal töltött, hogy síró húgát ölelte és

vigasztalta. Felnézett Riordanra. – Nincs rá mód, hogy meg nem történtté tegyük, ami vele történt. És segíteni sem tudunk ennél többet. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy szégyenkezik. – És én még megkértelek, hogy távolítsd el az emlékeit. – Ekkora traumánál erre nincs lehetőség. Talán egy kicsit tudtam csökkenteni az élességén, de teljesen nem törölhetem ki, mert a tudata mélyén úgyis megmaradna, és aztán fogalma sem lenne, miért reagál furcsán bizonyos dolgokra, és attól kiborulna. De ha azt akarod, hogy megpróbáljam… Juliette megrázta a fejét. – Jasmine erős. Talán még jobban is túl tudja élni ezt, mint bármelyikünk. Még soha nem láttam Solange-t ilyen mélységes bánattal elteltnek. Úgy döntöttünk, hogy itt maradunk, és vándorlunk egyik helyről a másikra, mert a mama azt mondta, hogy azt gyanítja, a hímek erre a területre hozzák az elrabolt nőket, akikről azt gyanítják, hogy tisztavérű Jaguárok. Nekik pedig nincs arra reményük, hogy rajtunk kívül bárki más megmentheti őket. Így hát maradtunk. – Most már van, aki segítsen Juliette. Én. A fivéreim. A népem. Rámosolygott, a szívében felderengett egy kis világosság. – A mi népünk Riordan. Most már én is Kárpáti vagyok. Végigsimogatta kézfejével az arcát, majd a tenyereibe fogta, és lehajtotta a fejét, hogy szája rátaláljon az övére. A csókja lágy, gyengéd, szerelmes volt. – Tökéletesen Kárpáti vagy. – Tehát, hogyan is kell átváltoznom? – Nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan eddig csináltad. A fejemből felveheted a képet, a formát. Meg kell tanulnod erre koncentrálni. Segíteni fogok. Folyamatosan fenn kell tartanunk az elménkben a képet, amíg tartani akarjuk azt az alakot. Te jaguárrá váltál. Mi magunkra öltjük az állat lényét. Belül teljesen megmaradunk önmagunknak, a készségeink a rendelkezésünkre állnak, csak a külső héj változik. Tetszett neki az ötlet. Ez teljesen elfoglalná a gondolatait. És azon kapta magát, hogy arra egyáltalán nincs felkészülve, hogy feladja azt a szabadságot, amit az jelentett, hogy jaguár alakban átrohanhatott a lombkoronán. Juliette kinyújtotta a karjait az éjszakai ég felé. – Mutasd azt a leopárdot. – A leopárd a te elmédben van. Tartsd is ott az alakját, ne feledd, hogy egyetlen pillanatra sem feledkezhetsz meg róla, ahogyan azt a jaguárral megtehetted, – intette óvatosságra. Mivel itt vagy velem, hogy folyamatosan emlékeztess, kétlem, hogy lenne esélyem megfeledkezni róla, – incselkedett vele, de már nyúlt is a képért. Nem egészen úgy kezdődött, ahogyan azt megszokta, de nem volt nagyon bonyolult sem. Alakot váltott ő is és Riordan is. A férfi elérte, hogy természetesnek, könnyűnek és mókásnak érezze. Juliette amint megérezte testén az ismerős hatalmas izomkötegeket, öröm áradt keresztül rajta. Visszanézett a válla fölött, hogy megnézze maga mögött a hatalmas macskát. Nagyobb volt, ragyogóbb fekete foltokkal tarkított bunda fedte be a testét. Erőteljesnek, izmosnak tűnt, és nagyon csábítónak. Hozzádörgölődött, test a testhez, hosszan végighúzta magát az oldalán, felhívásként a játékra. Aztán megpördült és futni kezdett abba az irányba, amerre a medencéjüket érezte. Riordan, mélyen a leopárd testében a nyomában maradt, csodálta karcsú vonalait, gyönyörű íveit. Kidőlt fák fölött ugrottak át, rágcsálókat vertek fel a bozótban, több fán és egy patakon keresztül üldöztek egy kicsi mókust. Mindketten lehántották egy fa kérgét a karmaikkal, Juliette megpróbált ugyanolyan magasra felnyúlni, mint a sokkal magasabb hím. Odadörzsölte a pofáját az arcához, és a nyakához. Fogai játékosan harapdálták a vállát és a tarkóját. Érett illata lenyűgözte, lebilincselte, míg már egyedül csak rá tudott gondolni.

Nyíltan ingerelte a nőstény, elfutott előle, majd ismét megvárta, aztán lépést tartott vele, csábítóan leguggolt előtte, és csak akkor ugrott el, amikor megpróbálta betakarni a testével. Riordan hálát adott az égnek, amikor végre megpillantotta a csillogó vizét, ami ott várt rájuk természet által kialakított medencéjében. Óriási, buja páfrányok védték ezt a természet alkotta apró oázist, elrejtve a kíváncsi szemek elől, létrehozva egy aprócska paradicsomot. Egyszerre mozdultak el, és Juliette felkacagott. – Ez nagyon mókás volt. – Tekintete mohón pásztázta Riordan testét. – Úgy látom, ez a tapasztalat számodra is nagyon felélénkítő volt. – Juliette odalépett hozzá és mélyen belélegezte az illatát. Ujjai kínzó szakértelemmel simítottak végig fájó merevedésén. Még mielőtt reagálhatott volna, kezei felemelkedtek a mellkasára. – Nem hiszem, hogy az átalakulás teljesen eltüntette volna belőlem a macskát. – Ujjai végigjárták a mellkasát, megrajzoltak minden egyes különálló izmot. – Azt akartam, hogy a változás kiterjedjen minden egyes porcikámra, minden sejtemre, hogy még a DNS-em is megváltozzon, de meggondoltam magam. Kezei kicsi, finom simításokkal kóstolgatták a bőrét, egyre erősebb sürgetést közvetítve felé. – Melyik része maradt meg a macskának? Nehezen lélegzett, amikor ennyire közel volt hozzá. Amikor lüktetett érte és már kegyetlenül szeretett volna összeforrni vele. Vágyott az ízére. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Maga elé idézte szoros, forró hüvelyét, ami körülveszi a testét és csontszárazra feji őt. A lány előredőlt, kidüllesztette mellkasát és hosszan végigsimított vele felsőtestén. – Az érintés. Az érintés nagyon fontos a macskáknak. – Kezei lecsúsztak a testén, átsiklottak a hasán, majd ujjai rásimultak merevedésére. Hüvelykujja finoman végigsimított az érzékeny csúcson. – Szeretem ezt. A macskák szeretnek egymáshoz érni, érezni. Szeretjük, ha simogatnak bennünket, – mosolygott fel rá. – Gondolod, hogy boldogulsz egy kis simogatással? Esélyt sem adott neki, megcsókolta a mellkasát nyitott szájjal, nedvesen, nyelvével végigkövette a bordáit, fogai meg-megcsípték, amíg már attól félt, hogy megőrül. Riordan állta, ameddig csak bírta, teste egyre nehezebbé vált, a nyomás egyre csak nőtt benne az ajkak és az ujjak minden egyes érintésére. Kezei belefúródtak a hajába, és felemelte a fejét, hogy száját rátapassza az övére. Csók jött csókra, szinte felfalta őt, még annyi időre sem tudta abbahagyni, hogy levegőt vegyen, nyelve párbajozott az övével. Az üvöltés a fejében talán a sajátja volt, talán a lányé, nem tudta volna pontosan megmondani. A teste sajgott, égett, megkönnyebbülést követelt. Végigcsókolta az utat az ajkaitól a torkáig, imádattal érintette a mellei közti völgyet, ott megállt, hogy azoknak nagyobb figyelmet is szentelhessen, miközben még közelebb vonta magához a testét. Juliette felemelte az egyik lábát, a csípője köré csavarta, majd úgy igazította a testét, hogy merevedése feje odaszoruljon hívogató, nedves bejáratához. – Nem akarok tovább várni, – mondta, és megrántotta a haját. – Érezni akarlak magamban. Nyelvével végigsimított a mellbimbóján. – Mikor? – Most, ebben a percben. Megpróbálta magába húzni őt, de elmozdult, erősen a szájába szívta a mellét. Minden egyes szívás a nedvesség újabb hullámát indította el a lány lábai között. – Egészen biztos vagy benne? Amikor ismét fészkelődni kezdett, felhagyott az ugratással, kezeivel megragadta kerek fenekét és magára emelte. Halkan felsikoltott, amikor belésiklott, úgy illeszkedett rá, mint az a bizonyos közmondásos kesztyű, ahogy összehúzódott körülötte, hogy magában tartsa.

Vele együtt moccant, elé ment mozdulatainak, lökés lökés után, ösztökélve, hogy egyre keményebben, és egyre mélyebbre hatoljon. Légzése szaggatott kis zihálásokká vált, az öröm áttört rajta, mint valami gyönyörű szivárvány, a végtelenül sok sötétség után. Azt akarta, hogy egyesülésük vad legyen, örökké tartson, soha ne hagyják abba. Riordan, aki teljesen ráhangolódott, minden egyes lökéssel egyre mélyebbre hatolt a testébe. Tovább ösztönözte csípője ritmusával. Juliette váratlanul átesett az élvezet szélén, teste beleborzongott orgazmusa intenzitásába, ami mindkettejüket megrázta. Riordan lassított a tempón, tovább fokozta élvezetét, hogy az elsöprő gyönyör egy egész sorozatát kicsalhassa belőle. Lágyan suttogta, majd kiáltotta a nevét, körmei a vállába mélyedtek. Végül megengedte magának, hogy ő is vele tartson, szenvedélye kirobbanhasson, az öröm hullámait meglovagolva pillanatnyi kielégüléshez jusson. Kapaszkodtak egymásba, a lány a vállára hajtotta a fejét, karjaik ölelték a másikat, olyan közel voltak egymáshoz, amennyire az csak lehetséges volt. Beletelt néhány percbe, míg annyi erőt gyűjtöttek, hogy eljussanak a medencéig és belegázoljanak a hűvös vízbe. – Szeretem ezt a helyet Riordan. És te? Itt akarsz maradni Dél-Amerikában, vagy el akarsz indulni arra a hosszú utazásra, arra a földre, ahol születtél? Fehér fogak villantak, és ez ellopta Juliette lélegzetét. Mindig annyira váratlanul érte a gyönyörű mosolya megjelenése, hogy így reagált rá. – Szeretem ezt a földet. Már ez vált az otthonommá Juliette. És soha nem vinnélek messze a húgodtól és az unokanővéredtől. Elfeledkezel róla, hogy ott vagyok az elmédben és olvasom a félelmeidet. Csintalanul felvigyorgott rá, de érezhető volt rajta a nyilvánvaló megkönnyebbülés is. – Mire gondolok most? Az egész teste ökölbe szorult. – Az, amire éppen gondolsz, az anatómiailag lehetetlen, de másféle variációkat kipróbálhatunk. A lány kinevette, teljesen tisztában volt vele, mennyire el van tőle ragadtatva. Remélte, hogy ez csak fokozódni fog az örökkévalóságig. – Ez megszállottság, nem elragadtatás, – mutatott rá. Megfordult, hogy hanyatt feküdve a vízen lebegjen, miközben bámulta a feje fölött a csillagokat. – Szeretném azt hinni, hogy van valahol kinn, ezek alatt a csillagok alatt két férfi, egy Solange-nak, egy másik pedig Jasmine-nak. Becsületes, valódi férfiak. – Elfordította a fejét, hogy ránézzen, amikor Riordan odalépett mellé. A karjába merítette, képtelen volt elviselni azt a szomorúságot a hangjában. Szorosan magához ölelte, szinte a testébe csomagolta a lányt, szerette volna megvédeni a világon minden rossztól. Juliette hátrasimított az arcából a haját, hogy a szemébe nézhessen. – Olyasvalakik, mint te, akik képesek szeretni őket, attól függetlenül, hogy micsodák. Valakik, akik képesek megérteni, milyen nehéz életük volt, és hogy milyen traumákon mentek keresztül. Gondolod, hogy valaha megtörténik majd ez velük is? – Minden jóra fordul, – suttogta, csókokat hintve a hajára. – Minden rendben lesz. – Néha úgy érzem, hogy soha nem lesz már minden rendben, – temette bele a vállába az arcát. – Ott vagyunk nekik mi Juliette. Nem ma éjjel fog ugyan megtörténni, de segíteni fogunk nekik, hogy újjáépíthessék az életüket. Már az én családom is. És a Kárpátiak védelme alatt állnak. – Vakon fordította a száját az övé felé, majdnem elsüllyedtek a vízben. Válaszképpen megcsókolta őt újra és újra. Kezei a haját simogatták. – Minden rendben lesz Juliette. Megígérem neked, márpedig én nagyon komolyan veszem az ígéreteimet.

Megpihentette az arcát nedves fejtetőjén, beletúrt az orrával, mindent elkövetett, hogy megvigasztalja, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Juliette mélyebbre bújt a karjaiba, ő pedig még szorosabban ölelte. – Tudom, hogy amíg itt vagy velem, addig boldog leszek. Mi ketten összetartozunk, és csak remélni tudom, hogy azok az emberek, akiket szeretek, szintén meg fogják találni a boldogságot. A mi életünktől nem félek. Felemelte a fejét, és birtoklóan lecsapott a szájára. Még mindig volt hátra néhány órájuk, mielőtt el kellett volna rejtőzniük, és ő eltökélte, hogy ennek az időnek minden pillanatát ki fogja használni.

Vége