132. - Heather MacAllister - Vének Tanácsa

Heather MacAllister Vének tanácsa A szép Rusty Romerot a nagymamája nevelte föl, Trent Creinghtont a bácsikái. Az öregurak úgy döntenek, hogy Trentnek ideje megnősülnie. Apróhirdetést adnak föl az egyik újságban, amelyre Rusty nagyanyja jelentkezik a lány nevében, természetesen unokája beleegyezése nélkül…

Eredeti címe: Christmas Male (1996) Megjelent: 2000. október 17.

HARLEQUIN Minden perce különleges

TM

1. FEJEZET – Trent fiam, legfőbb ideje, hogy megnősülj! Trent Davis Creighton mindeddig reménykedett, hogy a bácsikáinál, a Triple-D farmon tett látogatása során sikerül elkerülnie ezt a vitát. Miután aláírta az utolsó papírt is, amely feljogosította, hogy a farmon talált olajból származó, negyedévenkénti bevételeket határidős üzletekbe fektesse, felemelte a fejét, és pillantása találkozott Clarence bácsikája fürkész tekintetével. – Ezt vegyem úgy, hogy megkedvelted Mirandát? – Trent kinézett a kocsija mellett álldogáló magas, szőke nőre, aki gyűrött vászonkosztümjében türelmetlenül várta, hogy végre visszamenjenek Dallasba. – Nem számít, hogy kedvelem-e, vagy sem. – A bőrfotel megnyikordult Clarence súlya alatt, amikor a bácsi leült, hogy beteg csípőjét ne terhelje tovább. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy feleséget kell találnod magadnak. De ne az ilyen Miranda-félék között keresgélj! – Miranda jó felesége lenne bárkinek – vitatkozott Trent, noha tudta, hogy a lány nem akar férjhez menni. Éppen ezt találta benne vonzónak. – Bárkinek igen, de nem neked! – És miért nem? – Tulajdonképpen ez a lány pont az ő esete. Szép, kimondottan érzéki, ráadásul van stílusa. El sem tudta képzelni, mi baja vele a bácsikájának. – Olyan, mint egy túltenyésztett versenyló. Élettől duzzadó, de nincs benne semmi kitartás. Trent hangosan felnevetett. A bácsi viszont komoly maradt. – Már beszéltünk az efféle szőkékről. A folyosó fapadlóján léptek zaja koppant. Trent az ajtó felé pillantott, Doc, a másik bácsikája lépett be az ajtón. – Most mit mondjak? – Trent, még mindig nevetve, betoppanó nagybátyja felé fordult, aki a legszűkszavúbb volt a három bácsi

közül, és odatartotta elé az iratokat. – Imádom a szőkéket. – Megmutatta az idős úrnak, hol kell aláírnia a papírt, majd ujjával az ablak felé bökött. – Te sem vitathatod, hogy igazi csinibaba! Miután Doc az iratok aljára kanyarította a nevét, megvetően fújtatva az ablakhoz lépett. – A lába hosszú, de a csípője keskeny. Egy-két gyereknél többet biztosan nem szülne neked. Trent elhúzta a száját. – Honnan veszed, hogy többet szeretnék? Különben is, te állatorvos vagy, és nem nőgyógyász! – A keskeny csípő az keskeny csípő! – szögezte le Doc. – Ezeket a szempontokat is figyelembe kell venned, Trent – fűzte tovább a szót Clarence, és keresztbe fonta a karját kövér pocakja előtt. – Addig légy apa, amíg fiatal vagy, és örömödet leled a gyerekekben! – Tudomásul vettem. – A további vita értelmetlennek látszott. – És hol van Harvey bácsi? Kellene az ő aláírása is. – Tollat keres – felelte Clarence. – Talán az enyém is megteszi. – A fiatalember az iroda ajtajához lépett, és kikiáltott: – Harvey bácsi! Ideje, hogy Mirandával visszainduljunk! Valahonnan a ház mélyéről érthetetlen válasz hallatszott. Clarence a gondolataiba merült. Doc kitekintett az ablakon, és szemmel láthatóan folytatta Miranda alakjának tanulmányozását, különös tekintettel az anyaságra. – Széles a válla. Bár első pillantásra nem tűnt fel, mivel a medencéje keskeny, de ha sok fiúgyermeketek születne – aminek sajnos nem sok esélyt adok –, szép, erős vállat örökölnének tőletek. Ennél többet csak akkor mondhatok, ha megismertem a szüleit. Erre pedig nem kerül sor, döntötte el magában Trent. Nem áll szándékában ugyanis egyhamar megnősülni. Ezentúl ő kezeli a Triple-D farm vagyonát, egyéb más pénzekkel együtt, s itt a nagy lehetőség, hogy bekerüljön Dallas legmagasabb pénzügyi köreibe. Ebbe a képbe igazán nem illik bele egy feleség. A nagybátyjai sajnos másként vélekednek erről.

– Harvey bácsi! – kiáltott újra Trent, de rögvest meg is bánta az ingerült hangot, hiszen szerette az öregurakat az összes hóbortjukkal együtt, jóllehet egyszer mindenkinek elfogy a türelme… – Talán lányaitok lesznek. – Doc gondolatai még mindig unokaöccse születendő utódai körül forogtak. – Az könnyen meglehet – erősítette meg Clarence is. A gyermekek neme körüli további találgatásoknak Harvey, a harmadik Davis testvér betoppanása vetett véget. – Megvan! – emelte diadalittasan magasra a szögletes, ezüst golyóstollat. – Képzeld, Trent, ilyet használnak az űrhajósok is a világűrben! Még a súlytalanság állapotában is lehet vele írni. A férfi mosolyogva a bácsi elé tartotta az iratok harmadik példányát. Azt hittem, a múlt évben már rendeltél magadnak egy ilyet – jegyezte meg Clarence a tollat vizsgálgatva. – Ó, igen, de azt Millerek fiának ajándékoztam az érettségije alkalmából. Tehát rendeltem egy másikat. – Aláírnád végre? – sürgette Trent az idős urat. – Megmutatom, hogy működik. – Azzal Harvey bácsi fogta magát, bemászott az íróasztal alá, majd az iratokat alulról a bútor aljához nyomta, s a feje felett írni kezdett. – Látod, Trent? Így is folyik belőle a tinta. Kipróbálod? A férfi elvette a papírokat a feltápászkodó Harveytól, és végül ő maga is aláírta azokat. – Köszönöm, inkább nem, mert még mindig őrzöm azt a tollat a beépített iránytűvel, amelyet tavalyelőtt karácsonyra kaptam tőled. Majd azzal írom alá, jó? Harvey ragyogott az örömtől. – És jól fog? Ha nem tévedek, visszafizetik az árát, ha egy éven belül tönkremenne. – Nincs vele semmi baj. – Kár volt elkiabálni, mert a toll ebben a pillanatban csődöt mondott. Trent bosszúsan rázogatta. – Több mint egy éve vetted? – érdeklődött Clarence. – Igen, de ilyen kiváló minőségű termék ennél többet is kibírhatna – mondta Harvey a homlokát ráncolva.

– Bizonyára azért ment tönkre ilyen hamar, mert nagyon sokat használtam – vetett véget Trent a toll élettartamával kapcsolatos, végeláthatatlannak ígérkező fejtegetésnek. – Használd inkább az űrhajóstollat! – nyomta a kezébe Harvey az íróeszközt. – Az űrutazók vakon bíznak benne. Trent gyorsan aláírta az iratokat. – Ha addig nem jön közbe semmi, legkésőbb szeptemberben látjuk egymást. – Hirtelen bűntudatot érzett, amint nagybátyjai szemébe nézett. Csak tudná, miért ragaszkodnak olyan makacsul ahhoz, hogy megnősüljön! Talán öregszenek? – Most már csakugyan indulnom kell. Túl sokáig várattam Mirandát. – Meglehetősen idegesnek tűnik – állapította meg Harvey az ablakon kitekintve. Trent is oda akart menni, de Clarence a karjánál fogva visszatartotta. – Keress tovább, fiam! Nem ő az igazi. – Mégis honnan veszed? – fakadt ki ingerülten Trent. – Leszámítva a keskeny csípőjét – fűzte hozzá, még mielőtt Doc közbeszólhatott volna. – Nem kedves. – Túl sovány – tódította Doc. – Pontosan – bólintott Clarence. – Nem lenne boldog itt, a farmon. – Hiszen amúgy is Dallasban laknánk! – vitatkozott Trent, nem kifejezetten Mirandára, hanem jövőbeli feleségére gondolva. – De nem maradhattok ott örökre! Végtére is… mi sem leszünk fiatalabbak. – Noha nagyon vigyázunk magunkra – vágott Harvey Clarence szavába. – Vitaminokat szedünk, azonkívül naponta háromszor húszperces edzést tartunk a konditeremben… – Ezt már meséltük! Harvey elnémult. Clarence csak ritkán szakította félbe. – Csupán azt szeretnénk a tudomásodra hozni, hogy ideje feleség után nézned. Olyat keress, aki szorgalmas és jószívű, aki a gyerekeidnek jó anyja lesz. Aki helyesen neveli őket, ízletesen főz, és barátságos otthont teremt a számotokra. – S tegye mindezt magas sarkú cipőben, kifogástalan sminkkel, gyöngysorral a nyakában… így képzelitek? – Trent, ahogy kimondta,

rögtön meg is bánta a szavait. Hiszen a nagybátyjai csak jót akarnak. Ám ezzel a „házasságüggyel” kezdenek az idegeire menni… – Ne haragudjatok, nem úgy értettem. De ti olyan feleséget szeretnétek nekem, aki a régi tévéreklámok tökéletes háziasszonyára hasonlít. – És mi a rossz ebben? – A mai nők egészen mások. – Legalábbis azok, akikkel eddig dolgod akadt. Olyasvalakit kell találnod, mint szegény Emma nénéd volt, isten nyugosztalja. Mit lehet erre válaszolni? Clarence felesége, Emma, saját gyermeke nem lévén, fiaként szerette Trentet, amióta az hétévesen a Triple-D farmra került. Sem Doc, sem Harvey nem nősült meg, így Emma Davis törődött mindnyájukkal. – Emma néni páratlan asszony volt – felelte Trent csöndesen. – Így igaz – helyeselt Clarence. Doc és Harvey is bólintott. – De pont ezért nem szabad rögtön feladnod a keresést! – Mit tegyek? Talán adjak fel hirdetést? Doc megvakarta az állát. – Miért ne? Tehenet is lehet katalógus alapján rendelni. – Egészen véletlenül van is valahol egy hirdetési újság, amely társkereső rovatot is tartalmaz… – Azzal Harvey eltűnt a szobából, hogy megkeresse az újságot. – Micsoda véletlen! – dünnyögte Trent. – Szép tőled, hogy szóba hoztad ezt a témát – tette fel Clarence az olvasószemüvegét, azután a zsebébe nyúlt. Közben Harvey is visszatért. – Ez aztán gyorsan ment! – állapította meg Trent, akinek egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy a bácsik előre megrendezték az egészet. – Jól tapad a cipőm – mutatta meg Harvey a talpát. – Az aszfaltra gyakorolt felületi tapadás az ilyen cipők esetében körülbelül háromszor akkora, mint a hagyományos lábbeliknél. Trent feleslegesnek látta megemlíteni, hogy a farmon sehol sincs aszfalt… A Harvey kezében tartott újság sokkal jobban érdekelte. – A Texasi Férfi? Mi a csuda ez? – Gyorsan átlapozta a tetszetős kivitelű lapot. – De hiszen itt kizárólag házassági hirdetések vannak! Komolyan gondoltátok, hogy én…

– Farmer komoly, hagyománytisztelő feleséget keres – olvasta fel Clarence egy céduláról. – Miféle farmer? – kérdezte Trent rosszat sejtve – Te. – Vicceltek? Clarence megköszörülte a torkát, majd folytatta a felolvasást: – Jelenleg ugyan Dallasban lakom, de a szívem a vidéki élet felé húz. Egyedüli örököse vagyok a Triple-D farmnak. – Könyörgök, csak nem hiszitek, hogy… Bácsikája egy kézmozdulattal elhallgattatta, és tovább olvasott: – A városi lét megtanított rá, milyen a fontos a család, a természet és annak a nőnek a szeretete, akivel majd közösen otthont teremthetek. Egyszerű ember vagyok, sokra becsülöm az őszinteséget és a kemény munkát. Olyan asszonyt keresek, aki szívesen dolgozna együtt velem, nevelné a gyermekeinket, és gondoskodna a családi fészek melegéről. – Persze, akár az első telepeseknél! – fortyant fel Trent, aki egyáltalán nem érezte magát „vidéki életet kedvelő, egyszerű embernek”. Doc kinyújtott karral utasította Clarence-t: – Folytasd! – Tisztában vagyok vele, hogy ezt az életformát manapság már nem sokra értékelik, de meggyőződésem szerint a mai emberek hamis célok után futnak. Én szeretnék visszatérni ahhoz a természetes rendhez, melyben a férfi keresi a pénzt, az asszony pedig a családjának szenteli magát. – Csakhogy nekem nincs kedvem egy olyan nőt eltartani, aki naphosszat csak otthon ül és malmozik! Clarence rendíthetetlenül olvasott tovább: – Ha te is hasonló életről ábrándozol, korban pedig tizennyolc és… – Clarence bácsi, eszem ágában sincs tizenéves fruskákkal randevúzni! – Trent maga sem tudta, miért pont ez a rész hozta ki a sodrából, hiszen az egész hirdetés olyan volt, mint egy rémálom… Harvey odanyújtotta az űrhajóstollat Clarence-nek, aki írni kezdett.

– Korban pedig huszonegy és harminc… Mit gondolsz, Doc? Harmincöt legyen a felső határ? Doc megdörzsölte a tarkóját. – Az első szüléshez kicsit későnek tűnik, bár az orvostudomány mai állása szerint… – Vállat vont. – Rendben. És írd még oda, hogy az sem akadály, ha van mit fogni rajta, vagy valami hasonlót… Trent szóhoz sem jutott. A hirdetés végén még ez állt: – Töltsünk el együtt a farmon egy olyan karácsonyt, mint a régi szép időkben! Felelevenítjük a szokásokat… – Egy pillanat. – Ez az én ötletem volt! – hencegett Harvey. – Főzz egy jó kiadós, ünnepi vacsorát, és nem számolgatjuk a kalóriákat. – Zongorázni tudó hölgyek előnyben. – Az ég szerelmére! – A farmon a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt konyha áll rendelkezésedre… – Cappuccinofőző géppel – bökött Harvey ujjával arra a helyre, ahová szerinte ennek a fontos megjegyzésnek kerülnie kellene. – Említsd meg azt is, hogy fogni lehet a műholdas tévécsatornákat! Clarence mindent gondosan felírt. – Nos, Trent, hogy tetszik? Egyetlen épeszű nő sem fog válaszolni erre a hirdetésre, gondolta a férfi. Leszámítva a harcos feministákat, akik viszont bizonyára leharapják a fejét… De azért van ennek a hirdetésnek jó oldala is. A bácsik úgysem találnak ilyen asszonyt, és akkor legalább majd békén hagyják. Trent az ablakon kinézve látta, hogy Miranda sietős léptekkel megindult a ház felé. Érthető, ha dühös, hiszen azt mondta neki, hogy az egész csupán pár percig fog tartani. A lánynak nem szabad megtudnia, mit eszeltek ki a bácsik. – Tényleg mindenre gondoltatok. De most már csakugyan mennem kell. – Megindult az ajtó felé. – Vigyázzatok magatokra! – És mihez kezdjünk a jelentkezőkkel? – Válasszátok ki a legmegfelelőbbet! Azután majd találkozom vele. – Édes fiam…

– De csak egyetlenegyet! Clarence mint tapasztalt lókereskedő tisztában volt azzal, kinél mikor és meddig mehet el… – Megígéred, hogy eljössz és megnézed? – Igen. – Karácsonykor? – firtatta Harvey is, aki szintén jól értett az alkudozáshoz. – Rendben. – De akkor két hétre jössz! – Harvey bácsi, nem tudok két hetet szabaddá tenni! Harvey tekintetében hajthatatlanság tükröződött. – Hát jó, legyen két hét! – adta be végül Trent a derekát, bár kissé rossz lelkiismerettel, mert már most tudta, hogy az ígéretét nem fogja betartani.  Rusty Romero szaglászni kezdett, amikor chicagói lakásának ajtaját kinyitotta. A levegőben ételszag terjengett. – Nagyi! Te vagy az? – A lány a gardrób asztalára dobta a kézitáskáját és a blézerét, azután kibújt a körömcipőjéből. A konyhából ősz hajú, vékony, kontyos asszony bukkant elő. – Ki más melegítené fel neked a felfújtat a saját konyhádban? – A felfújtat? Te készítetted? – Még szép! – Agnes Romero diadalmasan mosolyogva újra eltűnt a konyhában. – Ezt meg kell néznem! – jelentette ki Rusty. – Hol a csudában voltál? – faggatta Agnes a lányt. – Már fél tíz. – Dolgoztam. Rusty az ajtókeretnek támaszkodott. Az idős hölgy megrovó pillantást vetett rá. – Jó pár órája várlak, de miután arra sem méltattál, hogy felhívj, feltételeztem, hogy nincs kedved megkóstolni a főztömet. – Nagymami! – mosolygott Rusty fejcsóválva. – Ezúttal mit remekeltél? Agnes bocifej formájú edényfogó kesztyűt húzott, és kivette a sütőből a tepsit.

– Tonhalas tésztafelfújtat. – Hálaadásra? Rusty nagymamája hetek óta azzal foglalatoskodott, hogy különböző recepteket próbált ki az ünnepi vacsorához. Ez lesz az első alkalom, hogy a két nő közösen költi el a saját kezűleg készített fogásokat, köztük az ilyenkor szokásos pulykát. – Nem, csak gondoltam, nem árt egy kis változatosság. Helyezd magad kényelembe, hozok egy tányért! Rusty túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen, így hát lehuppant a díványra a nappaliban. A konyhából hangos edénycsörömpölés hallatszott. – Hogy állsz a reklámhadjáratoddal? – Nézegetem a hirdetéseket az újságokban. – Még mindig azzal az arcszesszel foglalkozol? – Nagymama, kérlek! – játszotta Rusty a felháborodottat. – Ez sokkal több, mint holmi közönséges arcvíz! Egy egész termékcsalád, amely férfiak számára készült, és a gyártása során kizárólag természetes adalékanyagokat használtak fel. Agnes kuncogni kezdett. – Hadd találgassak! Biztosan van benne hidratáló és valamilyen krém pörsenésekre. – Pörsenésekre… Természetesen tartalmaz alapozót. És ma már a férfiak is használnak szemránckrémet. – Rusty kihúzott egy irattartót az aktatáskájából. Agnes tálcával a kezében belépett a nappaliba. – Pakolj el, és lazíts egy kicsit! – javasolta a lánynak, majd eléje tette az ételt. Félretolta az asztalról a papírokat, és helyet foglalt az unokája mellett. – Kösz, nagyi! – Rusty a tányér után nyúlt, amelynek közepén nagy, kocsonyás, világosbarna kupac remegett. Agnes a homlokát ráncolta. – Bizonyosan több száz recept létezik a tonhalas tésztafelfújtra, lévén ez az étel mindennapi táplálkozásunk egyik alapeleme. Ezért is akartam kipróbálni, hogy milyen az íze…

– És milyen? – érdeklődött óvatosan Rusty, ugyanis nagyanyja eddigi kalandozásai a konyhaművészet területén nem jártak túl sok sikerrel. – Nos, elismerem, hogy kinézetre nem éppen étvágygerjesztő – szabadkozott Agnes. – De hidd el, két órával ezelőtt még egészen máshogy festett! – Ne haragudj! Ha tudtam volna, hogy eljössz és valami újjal kísérletezel, biztosan hazatelefonálok. – A lány megkóstolta az ételt, és összerázkódott. – Sejtettem – nyúlt az idős hölgy a tányér után, hogy elvegye az unokája elől, de Rusty megakadályozta. – Semmi gond, meg fogom enni az egészet! Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Tekintve, hogy már majdnem éhen halok, tette hozzá gondolatban. – Gyerekkorodban szívesen ettél volna ilyet? A lány eltűnődött. Nagyanyja kérdése mögött rejlett valami. Agnes Romero néhány évvel ezelőtt eladta jól menő ingatlanirodáját, és nyugalomba vonult, de valahogy nem találta a helyét. Mindenáron tökéletes háziasszony szeretett volna lenni, így akarván bepótolni mindazt, amit – szerinte – az unokájával kapcsolatban annak idején elmulasztott. – Gyerekkoromban nem szenvedtem semmiben sem hiányt – biztosította Rusty a nagyanyját, és megszorította a kezét. – Örömmel hallom – könnyebbült meg Agnes. – Ezek szerint nem kell többet ilyen szörnyűséget főznöm. Mindketten elnevették magukat. – És mi a helyzet a hálaadás napi vacsorával? – firtatta Rusty mosolyogva, mert eszébe jutott az elmúlt két hét, melyet nagyanyja azzal töltött, hogy megpróbálta elkészíteni a pástétomot… – Ó, alig tudtam választani a rengeteg ételből, hogy mit tálaljak fel a pulyka mellé, és akkor olvastam valamit a Családi Tűzhely című lapban… – És rögtön lelkiismeret-furdalásod támadt, mert szerinted kislánykoromban túl kevés házi almatortát ehettem. – Rusty letette a tányért, és átölelte a nagyanyját. – Gyönyörű volt a gyerekkorom, hidd el! Megtanulhattam tőled, hogyan találjam fel magam a

nagyvárosban. Szerinted hány hétéves gyerek tud önállóan úgy összeállítani egy éttermi menüt, hogy közben ügyel az egészséges táplálkozásra, sőt arra is, hogy mennyi borravalót adjon? Agnes felsóhajtott. – Akkor is többet kellett volna törődnöm veled! Ugyanazt a hibát követtem el, mint anyád esetében. – Szamárság. – Rusty befejezte az evést. – Főzök kávét. Te is kérsz? – Ilyenkor már csak koffeinmenteset iszom. Rusty a konyhába ment. Úgy tervezte, dolgozik még pár órát, ezért iszik majd egy kávét, ha a nagyanyja már elment. – Koffeinmenteset, ugye? – kiáltotta be a szobába. Kinyitotta a jégszekrényt, hogy kivegye a tejszínt, amikor meglátott egy műanyag edényt. – Mi ez itt a hűtőben? – Mogyorókrémes torta akart lenni… De mentségemre szolgáljon, hogy az öntet nagyon finom, kóstold meg, vaníliafagyival a legjobb! – Nincs is itthon fagyi. – Nézd csak meg jobban! Rusty kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, és nagy örömére felfedezett egy doboz vaníliafagylaltot, méghozzá a legdrágább fajtából. – Te vagy a legrendesebb nagyi a világon! – Nyalánkságokkal mindig le lehet venni téged a lábadról. – Nem is tagadom. Amikor Rusty a kávéval és két adag mogyoróöntetes fagyival visszatért a szobába, nagyanyja éppen azokat a férfimagazinokat lapozgatta, amelyeket az unokája hozott haza a munkahelyéről. – Ez itt roppant tanulságos. – Melyikre gondolsz? – kérdezte Rusty, és teletömte a száját fagyival. – Erre – mutatta fel Agnes a Texasi Férfi egyik példányát. – Ó, a „Cowboy Expressz”! El tudod képzelni, milyenek lehetnek azok a férfiak, akik házassági hirdetés útján keresnek feleséget maguknak? – nevetett a lány. Agnes felelet helyett tűnődve olvasgatta a hirdetéseket. – Rusty, kicsim, gondolkoztál már azon, hogy válaszolhatnál egyikőjüknek?

– Nagymama, kérlek! – Miért tiltakozol? Itt van például ez a százkilencven magas, barna szemű és hajú… – És mi vele a bökkenő? – Nincs semmiféle bökkenő. Arról van szó, hogy az illető úr befutott építőipari vállalkozó, és kevés az ideje az ismerkedésre. – Értem. – Na, most őszintén, hát nem vonzó? – Eltaláltad. – Ez a kemény munka teljesen elnyomja a női ösztöneidet. És ez a másik? Egy méter hetven magas, de igazán aranyos. – Nagyi, mondtam már, nem érdekelnek azok a férfiak, akiknek hirdetniük kell, hogy nőt találjanak maguknak! – Pedig nagyon úgy néz ki, hogy éppen ezek az erősebbik nem törekvő, élettel teli és sikeres tagjai! Nézd meg ezt! – mutatott Agnes egy valóban jóképű fickóra. A fényképen egy átlagos üzletembert lehetett látni, de a tekintetében bujkált valami, ami felkeltette Rusty érdeklődését. Az volt az érzése, hogy a férfi csak pózol, a valóságban egészen más. Szinte kíváncsiságot érzett, hogy megtudja, ki ez az ember, hol és hogyan él… – Ugye, ugye… – nevetett Agnes álnokul, Rusty töprengő arckifejezése láttán. – Elismerem, igazad van. Tényleg rokonszenves. – És jóképű, folytatta a lány gondolatban. – Miért, mi van vele? – Jaj, Rusty! A lány sóhajtva az asztalra tette a bögréjét, és el akarta venni nagyanyjától az újságot, ami rövid huzavona után sikerült is neki. – Vagy úgy! „Farmer komoly, hagyománytisztelő feleséget keres.” Farmer? Nem is látszik annak – jegyezte meg, noha egyetlen farmert sem ismert személyesen. Elkerekedett a szeme, ahogy tovább olvasta a szöveget. – Nahát! Hol él ez, a középkorban? – De édesem! A lány leintette a nagyanyját. – Ezt hallgasd meg: „Én szeretnék visszatérni ahhoz a természetes rendhez, melyben a férfi keresi a pénzt, az asszony pedig a

családjának szenteli magát.” Nem is csoda, hogy eddig nem talált magának feleséget. Hiszen inkább valamiféle rabszolgát keres, nem társat. – Ezzel Rusty visszadobta nagyanyjának az újságot, és nekilátott, hogy leszedje az asztalt. – Rendben, elismerem, hogy kicsit talán régimódi, de… – Régimódi?! Kacagnom kell! A pasas valószínűleg sosem hallott még a női egyenjogúságról. Hol a csudában élt ez az ember az elmúlt kétszáz évben? – Azért csak olvasd végig! Együtt lehetne tölteni vele a karácsonyt a farmján. – Igen, a „régi szokásokat felelevenítve”. Magyarán szólva az asszony végzi az összes munkát egyedül! Rusty csak fél füllel hallgatta, amint nagyanyja a karácsonyfa kivágásáról, a szánkózásról és a közös éneklésről beszélt. – Legszívesebben olyan asszonyt szeretne, aki tud zongorázni. – Na persze! Ha a konyhai teendők mellett egyáltalán maradna ideje rá – jegyezte meg csípősen a lány. – És olyat – pillantott Agnes jelentőségteljesen az unokájára –, akin van mit fogni… – Micsoda visszataszító alak! – Rusty a fejét rázta. – Sajnálom azt a szegény nőt, aki bedől ennek a fickónak. Fel kellene jelenteni az ilyet valamelyik emberi jogi szervezetnél. Biztosan van valami hatóság, amelyik eljárhat vele szemben. Felháborító! Odasandított a férfi fényképére. Sajnos túlságosan jóképű, ráadásul gyönyörű szeme van…

2. FEJEZET – Válaszoltál annak a felfuvalkodott farmernek?! – Rusty a hálaadás napi aranybarna, bár kissé túlsütött pulyka fölött a nagyanyjára pillantott. – Remek ötlet. De miért nem szóltál nekem is? Legalább egy jót nevettünk volna. – Ez nem tréfa. Agnes komolyan tekintett az unokájára. A lány várt egy keveset, de a nagyanyja nem mosolyodott el. – Ne csináld ezt, nagyi! Egészen megijesztesz! – Nem én voltam az egyetlen jelentkező. Sok nő nem kedveli a városi életet. De csak engem, illetve minket, vagyis inkább téged… Szóval te vagy az a kiválasztott, aki a Triple-D farmon töltheti a karácsonyt. Természetesen mint a gardedámod én is elkísérlek. Hogy ezt a meghitt ünnepet egy farmon töltse egy vadidegennel, aki csupán a háziasszonyi képességeire kíváncsi? Ezt a nagyanyja sem gondolhatja komolyan! – De ugye lemondtad a meghívást? – Nem áll szándékomban – rázta meg a fejét az idős hölgy. Rusty hangos csörömpöléssel leejtette a villáját. – Nos, ha jól értettem: válaszoltál a nevemben egy házassági hirdetésre, és most még azt is elvárod tőlem, hogy találkozzak azzal a férfival! Agnes a tányérjára meredt. – Igen, bár talán előbb meg kellett volna beszélnem veled. – Ez lett volna a legkevesebb! – Rusty mérgében újabb adag tölteléket vett, és falni kezdte a meleg, puha, zsíros masszát. Most pont erre vágyott. – A Triple-D farm a Davis testvéreké, Clarence-é, Harveyé és Williamé, akit Docnak is becéznek, mivel állatorvos. – Nem érdekel. – Trent az unokaöccsük. – Részvétem. – De Rusty!

A lány abbahagyta az evést. – Sajnálom, nagyi, de nem értelek. Ez egy csöppet sem vall rád. Agnes hozzáfogott, hogy leszedje az ünnepi vacsora maradványait. – Tudod, az, amit a karácsonnyal kapcsolatban írtak, a saját, farmon eltöltött gyerekkoromat juttatta eszembe. – De hiszen alig vártad, hogy elkerülj onnan! – emlékeztette a nagyanyját Rusty, és körülnézett Agnes korszerűen felszerelt lakásában. – Nem is tudlak elképzelni egy farmon. – Pedig a vidéki életnek megvannak a maga szépségei. A farmon újra felfedezhetnénk ezeket. Karácsonyfát díszítenénk, amelyet előzőleg saját kezűleg vágtunk ki az erdőn, kukoricát pattogtatnánk, kekszet sütnénk, együtt énekelnénk, és forró kakaót innánk… mint egy nagy család! – ábrándozott Agnes. – Egy pillanat! Ezek az emberek nem is a rokonaink! A lány rémülten látta, hogy a nagyanyjának könnybe lábad a szeme. – Olyan jó lenne elmenni, Rusty! Annyira vágyom már egy igazi karácsonyra, és szeretném, ha egyszer te is átélnéd ezt az élményt… Ez az érzelgős asszony nem ugyanaz a nő, aki felnevelt, gondolta a lány, és próbálta tréfával elütni a dolgot: – Ezentúl nem olvashatsz női magazinokat! Rossz hatással vannak rád. Agnesnek azonban nem volt kedve viccelni. – Nem tudnád két hétre szabaddá tenni magad? – Dearsing pontosan ebben a két hétben akarja átnézni a reklámhadjáratom tervezetét – emelte fel Rusty sajnálkozva a karját. – Muszáj ott lennem! Szeretném, ha az én pályázatom lenne a legjobb, amit valaha is látott. A férfiak szépségápolási termékcsaládja, az „Érintsd meg a természetet!” Ha én akarom elnyerni ezt a munkát, egyszerűen lehetetlen, hogy ebben a két hétben elutazzak! Agnes csalódottan elfordította a fejét. – Persze, igazad van. Butaság volt tőlem, hogy egyáltalán szóba hoztam.

Rusty aljasnak érezte magát. Tartozott a nagyanyjának, hiszen ő nevelte fel. Annak idején szentül megfogadta, hogy Agnesnek, amíg csak él, nem lehetnek anyagi gondjai. Ha pedig most Dearsing megbízná ezzel a munkával, valószínűleg fizetésemelésre és egyéb juttatásokra is számíthatna… Ilyen alkalmat nem szabad elszalasztani! – Nem volt butaság, csak nem megvalósítható. Ráadásul főzni sem tudok. – Nem kell hogy kiderüljön… – Szerintem az ilyesmit nehezen lehet titokban tartani. – Én is elsajátítottam a főzés művészetét – mutatott Agnes az asztalra. – És téged is megtaníthatnálak rá. Vagy egyszerűen megcsinálnám helyetted. Rusty látta a nagyanyja szemén, hogy komolyan beszél. – De hát az csalás lenne! – Ugyan miért? A nagymama besegít az unokájának a konyhában. Nincs ebben semmi rossz. – Akkor sem felelnék meg a hirdetésben vázolt elvárásoknak. – Honnan tudod? Megpróbáltad? – Agnes kiment a konyhába. – Nem, de nem akarok lemondani a karrieremről, és sosem adnám fel a munkámat csak azért, hogy reggeltől estig egy férfi rendelkezésére álljak! – A lány megborzongott, majd követte nagyanyját a konyhába, kezében a pulyka maradványaival. – Nagyi, ha elmegyünk, el kell játszanom a tökéletes háziasszonyt. Ha viszont itthon maradunk, ugyanolyan szép lesz a karácsonyunk, mint eddig mindig. – Persze hogy maradunk – erőltetett Agnes mosolyt az arcára, miközben kikaparta a maradékot a tányérokból. Rustynak végképp elfogyott a türelme. A nagyanyja valami érthetetlen okból a fejébe vette, hogy a karácsonyt a Triple-D farmon akarja tölteni, ám ez csak úgy lehetséges, ha ő is vele megy. Rémes! Másrészt viszont itt a remek alkalom, hogy megmutassa annak a pökhendi, texasi farmernek, hogy nem élnek a középkorban. A nagyanyja valószínűleg hamar elveszítené a lelkesedését, ha naponta háromszor kellene főznie ezekre az alakokra. Legfeljebb négy napot

kellene kibírnia. Ennyi idő alatt Agnes is kiábrándul majd az otthonülő háziasszony szerepéből. Négy nap. Ezt talán meg tudja oldani, ha magával viszi a hordozható számítógépét, a modemet, a nyomtatót és a faxot. A nagyanyja pedig kigyógyulna a legújabb bolondériájából, és újra olyan lenne, mint régen. Csak az a főzőcskézés ne lenne… – Rendben, nagyi – sóhajtott fel Rusty. – Ha mindenáron el akarsz menni, hát legyen! De kizárólag a te kedvedért! És ne is reménykedj benne, hogy feleségül megyek ahhoz az őskori kövülethez!  Bácsikái telefonhívása után Trent megrökönyödve tette helyére a kagylót. Az öregurak repestek az örömtől. Csinos, de kétségbeesett nők egész sorától kaptak válaszleveleket. Ezek után nincs más hátra, Trentnek találkoznia kell a szerencsés kiválasztottal meg annak nagymamájával. Pont most, amikor annyi a dolga! Hátradőlt a karosszékben, és dallasi, huszonkettedik emeleti irodájának ablakából kipillantott a városra. Nagybátyjai számítanak karácsonyi, kéthetes látogatására. Amikor megígérte, még azt hitte, sosem kell majd betartania a szavát. Előtte az asztalon vékony füzetecske feküdt: a nyugdíjasok számára épülő kis település tervezete. Trent szerette ezt a munkát, sok pénzt és időt áldozott rá. Mivel a szükséges összeget december harmincegyedikéig kell előteremtenie, semmiképpen sem tud pont ebben a két hétben szabadságra menni. Ám ugyanilyen elképzelhetetlennek tűnt számára az is, hogy az ígéretét megszegje. Esetleg jó megoldás lenne, ha találkozna azzal a nővel, de sem a személye, sem a háziasszonyi képességei iránt nem mutatna különösebb érdeklődést. A jelszó: udvarias közöny. Ha nem bátorítaná, talán a hölgy is lemondana azon óhajáról, hogy egy magányos farmon élje le az életét. Visszautazna Chicagóba, ő pedig a hét végén már újra itt csücsülhetne az irodájában. Most már csupán azt kell kitalálnia, hogyan tartsa addig a kapcsolatot a munkahelyével. Bár a technika mai szintje mellett ez nem jelenthet akadályt…

– Jönnek! Már látom őket! Harvey egy tízszeres nagyítású, alumínium messzelátót szorongatott a kezében. Lelkesedése Clarence-re és Docra is átragadt. Trent még sosem látta ilyennek a bácsikáit. Boldoggá tette, hogy még Doc is mosolyog, úgy érezte, már ezért megérte eljönnie. Az autó leparkolt a ház előtt. Trent az anyósülés melletti ajtóhoz lépett, és kinyitotta, hogy először a nagymamát segítse ki a kocsiból. Kinyújtotta a karját, arra számítva, hogy előbukkan egy ősz hajú, kötényes, visszérharisnyás, idős hölgy… Ehelyett azonban egy divatos farmerbe meg csizmácskába bújtatott, karcsú láb tűnt fel, és jól sípcsonton rúgta. – Elnézést kérek! Ez nem egy idős ember reszketeg hangja, és sajnálkozásnak nyoma sincs benne. Trent lemondott arról, hogy a sípcsontját dörzsölgesse, inkább jól megnézte magának a kocsiban ülő alakot. A barna nő fejét oldalra biccentve viszonozta a pillantását, és kérdőn felhúzta egyik szemöldökét. – Megengedné, hogy kiszálljak a kocsiból, vagy fel akar falni a tekintetével? Trent hátralépett. Ez nyilvánvalóan nem az a „házi tücsök”, aki a Texasi Férfi hirdetésére jelentkezett. Hirtelen átfutott az agyán a gondolat, hátha a nőmozgalom tagjai érkeztek meg, hogy tiltakozó gyűlést tartsanak. A vendég kiszállt, és felegyenesedett. Szép, sudár termete rögtön feltűnt Trentnek. Ő is magas volt, és kedvelte a nyúlánk nőket. A lány bő ujjú inge fölött mellényt viselt, és amennyire a férfi meg tudta ítélni, jó alakja lehetett. Erősen becsapta maga mögött a kocsiajtót, hogy ezzel is kifejezze, milyen mérges Trentre. Mielőtt a férfi bocsánatot kérhetett volna, a lány kezet nyújtott. – Üdvözlöm, Rusty Romero vagyok! Akkor mégiscsak ez az a nő, akit vártak… – Trent Creighton – mutatkozott be a férfi, s elégedetten szemlélte a lány külsejét. Rusty viszonozta a kézszorítását, éreztetve, hogy a

házigazda egyenlő féllel áll szemben. Eközben végig Trent szemébe nézett. A férfi zavarba jött. Ismerte már az ilyen nőket. Az építőiparból. A munkája során sokszor találkozott olyan asszonyokkal, akiknek keményen meg kellett küzdeniük azért, hogy elfogadják őket. Trent egész jól kijött velük, ellenségnek vagy üzletfélnek tekintette ezeket a hölgyeket. Ettől a lánytól viszont egészen mást várt. Hiszen egy olyan hirdetésre válaszolt, amelyben a hagyományos női szerepre vállalkozott. – Kiegyezünk egy döntetlenben vagy folytatjuk? Esetleg szkanderezhetünk a motorháztetőn – gúnyolódott Rusty. Trent azonnal elengedte a nő kezét. – Az ajánlata csábító, de vissza kell utasítanom. – Biztos benne? – nézett a férfira még mindig felhúzott szemöldökkel a lány. – Nincs ellenemre semmilyen helyi üdvözlési szokás. – Mifelénk általában csak a második találkozásnál szokták a felek az erejüket fitogtatni. – És mit fitogtatnak a harmadiknál? Hát ez a nő tényleg nem az a kimondott házi tücsök. Talán megviccelték a nagybátyjait? Trent a bácsikra pillantott, és újra csodálkoznia kellett. A három öregúr egy idősebb nő körül álldogált, aki legalább olyan csinos volt, mint azok a képviselő feleségek, akikkel Trent eddig találkozott. Ismét Rustyra nézett, aki őt figyelte, és közben fölényesen mosolygott. – Ő a nagyanyám, Agnes. – Valóban? – A férfi tekintetét ismét az idős hölgy felé fordította. – Nem ilyennek képzeltem. Ezt a megjegyzést Trent bóknak szánta, csakhogy Rusty nem úgy értelmezte. – Bizonyára azért, mert a kötényét és a sodrófáját az autóban hagyta. – És hol van a maga sodrófája? – Feltételeztem, hogy esetleg tud kölcsönözni egyet.

– Magától értetődik – biztosította Trent a lányt, noha fogalma sem volt róla, van-e egyáltalán ilyesmi a farmon. Szemmel láthatóan már az első pillantásra sikerült elnyernie Rusty Romero ellenszenvét. Ennek igazság szerint örülnie kellett volna, de valahogy mégsem tudott. Ügyetlenül viselkedett az első találkozásnál. Pedig harminchárom évesen már elég tapasztalattal rendelkezett, hogyan kell meghódítani a nőket, még az olyan éles nyelvűeket is, mint Rusty. – Isten hozta önöket a Triple-D farmon! – jelentette ki sugárzó mosollyal, bár kissé megkésve. Nem voltam valami eredeti, tűnődött. Valami szellemesebb is eszembe juthatott volna. Ezzel minden jel szerint Rusty is egyetértett. – Köszönjük. – Benyúlt a kocsiba, és kivette a retiküljét meg a kulcsokat. Trent dühbe gurult, részint önmaga, részint a lány miatt. A hirdetés alapján egy szürke kisegérre számított, aki repes a boldogságtól, hogy itt lehet. Titokban már el is tervezte, hogyan utasítja majd vissza tapintatosan, de egyértelműen a nő esetlen közeledési kísérleteit. Rusty Romero azonban egyáltalán nem olyannak tűnt, mint akit vissza kell utasítani, és ez megingatta a férfi önbizalmát. – Segíthetek kipakolni? – nyúlt Trent a csomagtartó kulcsa után. Rusty rövid tétovázás után átnyújtotta a kulcscsomót. – Csak figyelmeztetni szeretném, hogy a csomagjaink meglehetősen nehezek. – Egyetlen nőt sem ismerek, aki kevés poggyásszal utazna – felelte némileg meggondolatlanul Trent, és kinyitotta a zsúfolt csomagtartót. – Én nem tartozom közéjük – vágott vissza Rusty. – Egyébként pedig a maga kifejezett kívánsága volt, hogy hagyományos módon ünnepeljük meg a karácsonyt, mégpedig két teljes héten keresztül! Ezért kellett ennyi csomagot magunkkal hoznunk. Ez rosszul kezdődik, gondolta Trent. De hát végtére is a lány az, aki életre szóló társat, rokonlelket keres maga mellé. Ennek fényében viszont teljesen érthetetlen az eddigi viselkedése. A férfi a nyitott csomagtartó tetejére támaszkodott, és a vendégre pillantott.

– Ha az elvárásaim ennyire nem tetszenek, miért jött ide egyáltalán? – Mert… – kezdte Rusty, és lopva a nagyanyjára sandított. Amikor ismét megszólalt, a hangja már szelídebben csengett. – Úgy gondoltam, hogy a férfiak értékelik, ha egy nő feltalálja magát… Csakhogy néha ez nem is olyan egyszerű. – Majdhogynem könyörögve nézett Trentre. – Ott kezdődött, hogy egymásnak ellentmondó útbaigazításokat kaptunk a nagybátyjaitól arra vonatkozólag, miként lehet idejutni a legegyszerűbben. Jaj, ne! Trent lelki szemei előtt megjelent a három bácsi, amint egymással vitatkozva, kézzel-lábbal igyekeznek elmagyarázni az ide vezető utat. Így már érthető, hogy Rusty meglehetősen ingerült. – A bácsikáim néha túllőnek a célon – szabadkozott Trent, és mosolyogva nézett az öregurak felé. Harvey éppen az űrhajóstollat mutogatta. A nagymama – a bácsi és Trent nagy örömére – hosszasan szemlélte a szóban forgó tárgyat. – Ezzel a nagyikám is így van – jegyezte meg Rusty, és a férfira mosolygott. Trent viszonozta. Ebben a pillanatban tökéletes volt közöttük az összhang. Egyidejűleg azonban a férfinak rá kellett ébrednie, hogy a lány mosolya veszélyes lehet a számára. Telt, piros ajkai közül kivillanó hibátlan, fehér fogsora csábító. És ezek az ajkak… Szinte akaratlanul is megfordult a fejében, hogy megérné ezt a csodás szájat egyszer behatóbb vizsgálat tárgyává tenni… A nő arcáról ekkor eltűnt a mosoly, és Trent felocsúdott. – Sajnálom, hogy ennyit kell bajlódnia a csomagokkal. – Szóra sem érdemes. Rustynak úgy tűnt, mintha a férfinak nem is lennének önálló gondolatai, hiszen eddig csupán közhelyekben beszélt. Trent megemelte a legfelső bőröndöt. – Ezt majd én viszem – fogott meg Rusty egy lapos aktatáskát. – De hát ez pont olyan, mint egy… – Hordozható számítógépet is hozott magával? A lány átölelte a kis bőröndöt, és biccentett. – És mihez kell? – A receptekhez – mordult rá Rusty a férfira.

– Azt hittem, egy mappa is megteszi. A nő zavartan nézett rá. – Fájlgyűjtőre gondol? – Nem, én csak… – Trent a fejét rázva egy újabb bőrönd után nyúlt. – Nem voltam tisztában vele, hogy a számítógép már a konyhaművészet területére is betört. – Úgy vélem, nem ez az egyetlen dolog, amivel nincs tisztában – közölte Rusty, és a ház felé fordult. Minden remekül megy, biztatta magát. Világossá tette Trent számára, hogy neki nem lehet parancsolgatni, mint valami cselédnek! A lány elindult a ház felé, de a bácsikat megpillantva irányt változtatott, és az üdvözlésükre sietett. – Itt jön az unokám! – szólalt meg Agnes. Rusty kedvesen mosolyogva a bal hóna alá vette a kis számítógépet, és kezet nyújtott a hozzá legközelebb álló nagybácsinak. – Ő Clarence – mutatott az idős hölgy a kövérkés, majdnem teljesen ősz, dús hajú öregúrra. A lány mosolyogva nézett a bácsi barátságos, okos, barna szemébe, amely Trentére emlékeztette. Futó pillantást vetett a másik két férfira, és megállapította, hogy Clarence az úr a háznál. – Isten hozta a farmon! A bácsi szájából ez a köszöntés őszintébben hangzott, mint az előbb az unokaöccsétől. – Nagyon köszönöm – biccentett Rusty. – Beviszem a bőröndöket a házba – hallotta Trent hangját a háta mögül. Clarence folytatta a bemutatást. – Ő pedig Doc – intett a fejével az Agnes mellett álló férfira. A bácsi haja inkább szürkésnek, mint fehérnek tűnt, ebből Rusty arra következtetett, hogy ő a fiatalabb. Doc arcában is kutatott a családi vonások után. Az öregúr azonban gyorsan kezet rázott vele, futólag ránézett, majd hátralépett. – Hadd mutassam be a másik fivéremet is, Harveyt!

A Davis testvérek harmadik tagja a kötelező kézfogásról megfeledkezve rögvest kiszúrta magának a Rusty hóna alatt tartott kis táskát. – Hordozható számítógép? – kérdezte gyermekien felcsillanó szemmel. – Igen – pillantott oda a lány is, mert már majdnem megfeledkezett róla. – És milyen gyors? – érdeklődött Harvey. – Százharminc megahertzes a processzora – vetette oda Rusty. – És a memóriája? – Tizenhat megabyte, és hatvannégyig bővíthető. – Rustynak fogalma sem volt, mennyit értett ebből az öregúr. Hirtelen büszke lett a tudására és a gépre. – És a merevlemez? – Egy egész három gigabyte. – A lány körbekémlelve látta, hogy közönsége mosolyogva hallgatja, így nekibátorodva folytatta. Csodálkozott, hogy Harvey milyen jól kiismeri magát ebben a témában. – Van néhány számítógép-katalógusom. Nincs ellene kifogása, ha kikeressük belőle az ön gépét? – Természetesen nincs. – Különös kérés! – Szeretne venni egy számítógépet? – Ó, én mindig szeretnék venni valamit! Harvey elsietett, és közben majdnem összeütközött Trenttel, aki csomagokkal megrakodva szintén a ház felé igyekezett. – Segítenünk kellene neki, drágám! – csicseregte Agnes. – Felesleges – szólt közbe Clarence. – A fizikai megterhelés jót tesz a fiúnak. Sokat ül az íróasztalánál. – Azt hittem, itt él – csodálkozott a lány. – Ezt mindannyian nagyon szeretnénk, de egyelőre ragaszkodik Dallashoz. – Mert oda köti a munkája – morogta Trent, de olyan halkan, hogy csak Rusty hallotta. – Ez az utolsó bőrönd. Mindenki követte őt a házba. Rusty sokkal egyszerűbb és szerényebb épületre számított. Ehelyett azonban egy kétemeletes, részben téglából, részben pedig fehérre festett fából épített házat

látott, amely Chicago bármelyik előkelő hegyedében megállta volna a helyét. Még látótávolságon belül, de azért nem túl közel emelkedett egy pajta és még két másik épület. Ezekről Rusty nem tudta eldönteni, mi célt szolgálnak. A területtel határos mezőn néhány tehén legelészett, de a hatalmas marhacsordának, amelyet idejövetele előtt elképzelt, nyomát sem találta. Mint ahogy a végtelen, kaktuszokkal benőtt prérinek sem. Ezzel szemben a ház szelíd lankák között emelkedett, és sok fa vette körül. Meleg volt, Rusty levette a kiskabátját. Hátrahajtotta a fejét, és jó mélyen beszívta a friss levegőt. A kemény munka után igazán jót fog tenni neki ez a néhány napos pihenő! Felballagott a veranda lépcsőjén, és éppen abban a pillanatban lépett be a házba, amikor Harvey megszólalt: – Állítható a háttámlája is! – A bácsi a nappaliban álló sötétzöld bőrfotelről áradozott, amely mellett még két ugyanolyan állt, csak az egyik fekete, a másik sötétvörös színben. – Hadd mutassam meg! A lány látta, amint a nagyanyja a karosszékek egyikében helyet foglal. Harvey felnyílott egy kis vezérlőpultot a fotel kartámlájánál, és megnyomott rajta néhány gombot. A háttámla lassan dőlni kezdett, s egyidejűleg felemelkedett egy lábtartó zsámoly. – Ugye milyen jól megtámasztja az ágyékcsigolyát? – Harvey újabb gombot nyomon meg. – Ó, valóban! – Agnes sóhajtva becsukta a szemét. – Pompás! – Ön is ki akarja próbálni, Miss Rusty? Miss Rusty… A lány, hízelegni akarván az öregúrnak, helyet foglalt a sötétvörös karosszékben. Harvey pedig tüstént beállította a fotelt egy csakugyan kényelmes helyzetbe. Rusty megtámasztotta a fejét, és megpillantott egy óriási tévéképernyőt. Épp a Tv Shop adása ment, szerencsére alig hallhatóan. Egy rikító vörösre festett körmű nő kilencvenkilenc dollárért kínált szalvétatartó karikákat. – Harvey bácsi, Rusty és a nagymamája bizonyára szeretnék már látni a szobájukat – sürgette Trent a bácsikáját, és elállta a kilátást a lány elől. Rusty figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi beszéd közben tetőtől talpig végigmérte. Be kellett ismernie, hogy izgatónak találja ezt a

helyzetet, ahogy itt fekszik, mialatt ez a jóképű farmer szemtelenül mustrálgatja… Felült, és hátrasimította a haját. Trent a tekintetével követte a lány minden mozdulatát. Roppant érdekes! A nő oldalra lendítette a lábát, és fel akart állni. – Egy pillanat, mindjárt visszaállítom a lábtartót! – nyújtotta ki a karját Trent a fotel vezérlője felé. Rusty szándékosan a férfi mozdulatának útjába hajolt, úgy, hogy az hozzáérjen. Kíváncsi volt, mi fog történni. El kellett ismernie, hogy a hatás leírhatatlan. A férfi mellkasa súrolta az arcát és a vállát, és Rusty egész testében megborzongott. – Bocsánat! – lépett hátra Trent mosolyogva, pedig a lány szívesen élvezte volna még egy darabig a közelségét. Ez aztán a kellemes meglepetés! Vagy mégsem? Rusty az emlékezetébe idézte, mit érzett, amikor a hirdetésben először megpillantotta a férfi fényképét. Már a szöveg is heves érzelmeket váltott ki belőle, bár igaz, hogy elsősorban haragot. Egyébként a semminél ez is több. A legrosszabb a közöny. Szerencsére Trent nem közömbös a számára, és ha nem téved, ez fordítva is igaz. – Megmutassam a szobáját? – Megköszönném. Együtt leszek a nagymamámmal? Trent a torkát köszörülte. – Nem, ő a vendégszobát kapja. Harvey bácsi a gyógymatracait próbálgatja a csűrben, úgyhogy most maga alhat az ő szobájában. – Furdalna a lelkiismeret, ha a nagybátyjának miattam kellene a pajtában éjszakáznia – felelte Rusty. – Inkább maga aludhatna odakinn… A férfi felnevetett. – Azért nem ennyire vészes a helyzet. Amikor a farm még nagyobb volt, az alkalmazottak egy részét is ott szállásoltuk el. Amíg az idő rosszabbra nem fordul, igazán kellemes odakint a csűrben aludni. – Egészen biztos? – Higgye el, a bácsi akkor is ott próbálná ki a matracokat, ha maguk most nem lennének itt.

– Rendben. És maga hol alszik? – csúszott ki Rusty száján. Trent tekintete a nő arcára siklott, és megállapodott az ajkán. – A maga szobája alatt! – A férfi a lépcső felé mutatott, majd előreengedte Rusty nagymamáját. Most ugyan kedvesnek látszik, de ne felejtsd el, milyen nézeteket vall a nőkről! – emlékeztette magát a lány. De majd ő elmagyarázza neki, hogy az utóbbi száz évben megváltozott néhány dolog. Talán az lenne a legjobb, ha azzal kezdené a tanítást, hogy megmutatja neki, miként éli meg egy mai nő a nemiségét… Egy kis kötetlen kaland mindkét fél számára kellemes lehet… Ha már kivette ezt a pár napot, miért ne tölthetné el kellemesen? Kipihenve, nyugodtan térhetne vissza Chicagóba, és végre teljesülhetnének bizonyos elfojtott vágyai is… Mialatt Agnest követve a férfi előtt haladt, Rusty eltöprengett, vajon Trentnek vannak-e titkos vágyai. Abban a tudatban, hogy a férfi nézi őt, csábosan ringatta a csípőjét. Ekkor meghallotta a lépcső aljánál álló Doc megjegyzését, amelyet a fivéreihez intézett: – Szép, formás, kerek csípő!

3. FEJEZET – Ez a kés nem elég éles! Papírvékony paradicsomszeleteket szeretnék vágni vele, hogy azon keresztül is el tudjam olvasni az újságot – jelentette ki Harvey. – Mikor hagynak már bennünket magunkra? – súgta oda Rusty a nagyanyjának. Bosszantotta, hogy fárasztó útjuk után néhány órával már elvárják tőlük, hogy ők készítsék el a vacsorát. Agnes ezzel szemben semmi kivetnivalót nem talált ebben. Magával hozott néhány különleges ételreceptet, amelyek elkészítését a hálaadás óta eltelt hetekben szorgalmasan gyakorolta. Clarence és Doc kívülállóként szemlélték az eseményeket. Trent, kezét karba téve a konyha közepén álló asztalnak támaszkodott. Rusty odalépett hozzá, miközben nagyanyja továbbra is figyelmesen követte Harvey magyarázatait. – Ne vágjon már ilyen aggodalmas képet! – szólt halkan a férfihoz. – Ígérem, kedves leszek a bácsikájához. – És nem fog sikítva kirohanni a házból? A lány kuncogott. – Azt hiszem, el lehet nézni egy olyan ember hóbortjait, aki ilyen jól ért a számítógépekhez. – Komolyan azt hiszi, hogy elboldogulna egy géppel az öregúr? Bár ha a beszerzéséről van szó, Harvey ismeri a dörgést. – Akkor már biztosan vett is egyet. – Lehet. A vásárlás a legkedvesebb időtöltése. – Trent elmosolyodott, és közben két aranyos gödröcske jelent meg az arcán. – Mikorra legyen kész a vacsora? – váltott gyorsan témát Rusty. – Mennyi idő, amíg elkészíti? Most megfogták. – Nem tudom – ismerte be őszintén a lány. – Miért, mit eszünk? Bárcsak jobban odafigyelt volna, amikor Agnes bepakolt!

A bácsik és a nagymamája éppen a cappuccinofőző géppel foglalatoskodtak. Legalább itt-tartózkodása alatt kávéban nem szenved majd hiányt! De ez sajnos nem változtat azon a tényen, hogy fogalma sincs, mi lesz az esti menü. – Meglepetés! – vágta rá titokzatoskodó hangon. – Bekukucskált már a hűtőbe? Harvey teletömte mindenféle finomsággal. Trent kinyitotta a jégszekrény ajtaját, és Rusty megpillantott egy csillogó fóliába göngyölt csomagot. – Sonka… Ezt karácsony estére szánták? – Sejtelmem sincs. – Trent átkutatta a polcokat. – Megtaláltam a pulykát is. Azt főz, amit akar. Rusty elrebegett magában egy hálaimát. – A sonkát választom. A férfi kivette a hűtőből. – Legalább ötkilós. – Keresett egy óriási párolóedényt, és Rustyra mosolygott. Arcán megint előbukkantak a gödröcskék. – Ebbe bele kell férnie! A lány egy röpke pillanatra ottfelejtette tekintetét a férfi arcán, ám aztán észbe kapott. Gödröcskék ide vagy oda, Trentnek még akkor is van mit tanulnia! * – Csókold meg a szakácsnét! – olvasta fennhangon Rusty a kötényére írt szöveget, amikor maga elé kötötte. – Remélhetőleg senki sem veszi felszólításnak. – Márpedig nem sok időnk van, hogy bevegyük a várat, drágám! – Agnes a bocifejes kesztyűben és a hozzáillő, tehenet mintázó kötényben elsuhant unokája mellett, hogy utánanézzen a sonkának. – Milyen várat akarunk mi bevenni? És egyáltalán: miről beszélsz? – Trent Creightonról, Rusty! Alig tudom elhinni, hogy eddig még egyetlen nő sem fogta meg magának ezt a jóképű férfit. – Én viszont nagyon is meg tudom érteni… – morgott a lány. – Ide figyelj, Rachel Marie Romero! Életed nagy lehetősége előtt állsz, és nem fogom hagyni, hogy elszalaszd. – Agnes úgy adott

nyomatékot előbbi kijelentésének, hogy minden egyes szónál kezével a konyhapultra csapott. – Ehhez viszont be kell vetned a teljes női fegyvertáradat! A fegyvertáramat? Hát azt megkaphatja! Agnes feltételezte, hogy a lány Trent szívére pályázik, pedig Rusty csupán a férfi önbizalmát igyekezett egy kicsit megtörni. – Nézd – mutatott a fiatal teremtés a zöldségesfazékra –, mit főztem! A sütés ideje lejárt, az óra csörgött. Agnes elrohant Rusty mellett, de közben megjegyezte: – Látom! Zöldborsót, gombaszószt és pirított hagymát. Konzervből! – De a dobozokat teljesen egyedül nyitottam ki! – méltatlankodott a lány. Agnes a krumplit méregette a szemével. – Remélem, elég lesz – aggódott. – Tulajdonképpen tényleg főzhettünk volna valami különlegeset az első alkalomra e helyett a sonka helyett! – Az idős hölgy nyugtalanul a lányra pillantott, és visszatette a krumplisfazék fedelét. – Akkor miért nem szóltak előre? – Rusty tovább vágta a paradicsomot a salátához. – Ha nem szeretnék a sonkát, nem tárolnák a hűtőben. – Biztosan karácsony estéjére tartogatták, vagy oda akarták adni valakinek. – Trent azt mondta, hogy megfőzhetjük. Egyébként még pulyka is van a jégszekrényben. Valószínűleg jó darabig nem kell bevásárolni mennünk. – Rusty a borsókonzerv címkéje elé tartott egy paradicsomszeletet, és megpróbálta azon keresztül elolvasni a feliratát. Harveynak igaza volt! A szöveget nem lehetett ugyan pontosan kivenni, de a betűk nagy részét felismerte. – De Rusty! – Agnes felegyenesedett, és lemosta a kezét. – Most vidéken vagyunk. – Annyi baj legyen! Legfeljebb egy kicsit többet kell utaznunk, ha mégis szükségünk lenne valamire. Semmi gond, csupán szervezés kérdése az egész. – Ehhez pedig Rusty kiválóan értett. – Ez farm, itt az emberek azt eszik, amit saját maguk ültettek.

– Ez a sonka nem a földből nőtt ki! – Nem, de láttam itt tyúkokat. – Komolyan? Hol? A fagyasztóban? – Még nem, de… – Mit akarsz ezzel mondani…? Vagy úgy! Jaj, de borzalmas! Soha! – Rusty kezével az arca előtt hadonászva hátrált néhány lépést. – Hozzá sem bírnék nyúlni azokhoz a szegény állatokhoz! Egy igazi, kotkodácsoló tyúkocska! Nem lennék képes bántani! Egy ilyen kedves, tollas jószágot! Soha! – Rusty! – lépett oda hozzá a nagyanyja. – Nem! Nem! Soha! – Mit soha? – kérdezte valaki a lány háta mögül, és átölelte. Trent volt az. Ha nem a csirkék levágásáról lett volna szó, Rusty talán még élvezte volna az érintését. – Nyugalom, hölgyem! A lány megfordult, és azon nyomban támadásba lendült. – Ha azt akarja, hogy kitekerjem a csirkék nyakát, hát keressen valaki mást! Jobban szeretem az állatokat… fóliába csomagoltan. – Hát Chicagóban talán zacskóban fojtják meg a tyúkokat? – ugratta Trent. – Nem egészen – mosolyodott el Rusty. – Marsala-szószba fullasztjuk őket, és rizskoporsóba temetjük. – Jól hangzik. – Megadhatom annak az étte… – Rusty! – figyelmeztette Agnes rosszallóan a lányt, majd Trenthez fordult. – Ha már itt van, talán tudna segíteni nekünk. Kivehetné azt a nehéz jénait a sütőből. – Természetesen, Mrs. Romero. Mialatt a férfi átsétált a konyhán, Rusty kifigurázta őt a háta mögött. – A nagymamám azon tűnődött, nem kellene-e csirkét főznünk, mert látott néhányat odakint kaparászni. – Jaj, csak azt ne! – sápadt el Trent. – Azok Cochin-csirkék, Doc büszkeségei. A szárnyashaszonállat-kiállításra nevelgeti őket. De ha tyúkot szeretnének főzni, kukkantsanak be a mélyhűtőbe!

A férfi kinyitotta a kamra ajtaját, azután felkapcsolta a villanyt. Rusty a helyiség hátsó falánál egy hatalmas, fehér fagyasztószekrényt pillantott meg. – Doc különféle tápszerekkel és adalékanyagokkal kísérletezik. Ez a hobbija, amióta feladta az állatorvosi praxisát. – Jó. Megmondom a nagyinak, hogy elteheti a húsvágó bárdot. Trent mosolyogva kinyitotta a fagyasztó súlyos ajtaját. Néhány pillanatig a felszálló fehér, hideg párától semmit sem lehetett látni. A férfi a színültig telt ládára mutatott. Rusty megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez már mindjárt más! Ő is belépett a kamrába, és megállt a fagyasztó előtt. – No, lássuk csak, mi minden van itt! – Azzal kivett egy dobozt, amelyben szép rendben sorakoztak az egyenként becsomagolt, kifogástalan minőségű, aranysárga grépfrútok. – Ez valódi gyümölcs? Trent bólintott. – A „Hónap gyümölcse” klubból küldték. Mindegyik bácsikám tagja valamilyen klubnak, Harvey többnek is. – Komolyan? És mondja, meg szabad enni ezeket? – Persze – biztosította Trent a lányt. – Bár, őszintén szólva, Doc nagyon aggódott néhány, három napja érkezett körte miatt, hogy még nem elég érettek. – A férfi benézett a gusztusos dobozok és kosarak közé. – Ezek azok – szólt, majd bevitte a hasas tálban lévő körtéket a konyhába, ahonnan Agnes időközben eltűnt. – Ez egyébként gyümölcsérlelő edény. – Mindjárt gondoltam – jegyezte meg magabiztosan Rusty. A körtéken látszott, hogy a tál kitűnően működik. – Jó lesz desszertnek a mai vacsora után – közölte a lány, és kézbe vett egy szép, nagy körtét. – Úgy látom, kitűnően elboldogul egyedül is. Kérem, szóljon, ha tálalni szeretne! – Trent végezetül futó pillantást vetett a lány kötényének feliratára: „Csókold meg a szakácsnét!” – Ezt halasszuk későbbre! – mondta, és mosolyogva kiment a konyhából.

A vacsora… érdekesnek tűnt. Noha Trent szerint a menü nem számított eredetinek, legalább élvezhető volt. Kivéve a zöldborsópürét. És ha az emlékezete nem csal, a hagymakarikákat inkább ropogósra szokták sütni… Mindazonáltal nem akart elhamarkodottan ítélkezni, hiszen a két nő még csak aznap érkezett. És a bácsikái elégedettnek látszottak. Jóllehet még néhány nap, és biztosan kiábrándulnak ebből a lányból, és végre lemondanak arról, hogy megnősítsék. – Igen, én is úgy találom, hogy a worthingtoni sonka finomabb ennél. Ott csak egy leheletvékony zsírréteget hagynak a húson füstölés előtt. – Harvey vágott magának még egy szeletet. – Trent mesélte, hogy csirkéket tenyészt a szárnyasállatkiállításra, doktor úr – szólalt meg Agnes. – Szólítson csak Docnak, asszonyom! – törölte meg a bácsi a száját a szalvétával, azután hosszú szónoklatba fogott a díjnyertes Cochin-csirkékről. Máskor Trent mindig kitalált valamit, amivel leállította Docot, de ezúttal nem akart közbeszólni, mert Rusty nagymamája nagy érdeklődéssel hallgatta az öregurat, így legalább nem neki kellett szóval tartania a társaságot. Az asztal fölött Rustyra pillantott. Az ebédlő tompa fényében a lány haja vörösesen csillogott. Trent újra meggyőződhetett róla, hogy Rusty egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a hirdetésre adott válasza alapján elképzelte. Abból a pár szóból, amelyet eddig váltottak, kiderült, hogy a lánynak nagyon is határozott véleménye van mindenről, és azt nem rejti véka alá. Szemlátomást modem, városi nő. Akkor miért akar a Triple-D farmon élni? – Hát nem elragadó ez a ház, édesem? – fordult Agnes Rustyhoz, hogy őt is bevonja a társalgásba. – De igen! – Trent észrevette, hogy a lány megborzongott. – Imádom a nyitott kandallókat! Remélem, elég hideg lesz hozzá, hogy befűthessünk. A férfi maga elé képzelte a nőt a kandallóban lobogó tűz előtt állva, ahogy a haja vöröses fényben úszik, és… Nem! Ebből elég legyen! Ő a szőke nőket kedveli, akik szeretnek utazni, de nem nászútra… Megköszörülte a torkát.

– A ház mögött rengeteg fát talál. Ha tüzet szeretne rakni, adhatok egy fejszét. – De fiam! – pirított rá az unokaöccsére Clarence. Trent a füle botját sem mozdította. A lány azonban feléje fordult, és felhúzta a szemöldökét. Megvető pillantása ékesebben beszélt minden szónál. A férfi számára világossá vált, mit tart róla és iménti kijelentéséről. Idáig minden „jól” alakult. Ha ez így folytatódik, a lány a nagyanyjával együtt el fog tűnni innen még a hétvége előtt. Nem kell mást tennie, mint tovább bosszantani Rustyt. – Kitűnő volt a vacsora – simogatta meg a hasát. – Noha tulajdonképpen csak a desszertnél mutatkozik meg igazán, mennyire tehetséges a szakácsnő. Rusty szinte felnyársalta tekintetével a férfit. – Nos, akkor mi lesz a desszert? – Sajtos süti meg csokis keksz – szólt közbe gyorsan Agnes, mert unokája dacosan hallgatott. – Rusty ötlete alapján – tette hozzá. – A kedvenc csemegém – jelentette ki önelégült mosollyal Trent. Ha képes lenne parancsszóra böfögni, most lenne itt a megfelelő pillanat… – Mármint melyik? – firtatta Rusty. – Mindkettő. Akár minden este megenném. A lány tekintetéből kiolvashatta, hogy sem az egyikben, sem a másikban nem lesz része többé, amíg csak Rusty a Triple-D farmon tartózkodik. Tulajdonképpen kár. A sajtos sütit nagyon szereti. – Ideje leszedni az asztalt – jegyezte meg Agnes. – Kér valaki kávét? Mindenki bólintott, és a két nő kezdte kihordani az edényeket a konyhába. Mihelyst Rusty eltűnt az utolsó tányérral, Clarence vette át a szót: – Trent, nem is töröd magad, hogy felkeltsd a lány érdeklődését! – Beszélgettem vele – tiltakozott a fiatalember. – De nem úgy, mint Mirandával – jegyezte meg Harvey. – Mert ő más, mint Miranda. Doc egyetértően bólintott.

– Csípőben erősebb, és nem olyan sovány. A válla azonban keskenyebb, de hát a tiéd úgyis elég széles. Teherbírónak látszik, és a fogai is egészségesek. A nagyanyját látva biztos lehetsz benne, hogy egy sereg jó tulajdonságot örökölt. – Hiba lenne kizárólag a vacsora alapján megítélned, Trent! Tudom, nem ilyen ételekhez szoktál, de ez nagyon is megfelelt egy vidéki estebédnek, és senki sem halt bele, hogy megette. – Clarence jólesően megsimogatta kövér pocakját, ahogy az imént Trent. – Biztosan egy kis romantikát vár tőled, fiam. Virágot meg hasonlókat. Van egy pár vásárlási katalógusom erre vonatkozóan, és ha elérkezik az ideje – Harvey itt letompította a hangját –, adhatok egy különleges ékszereket bemutató ismertetőt is… – Jómagam is tisztában vagyok vele, hogyan vessem be a férfias vonzerőmet. Csupán még nem döntöttem el, hogy ő-e az, akinek udvarolni akarok. A három Davis testvér már szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozását fejezze ki, amikor Agnes megjelent a kávéval. Innentől kezdve Harvey rendszeres időközönként bokán rúgta az unokaöccsét, így nógatva, hogy szórakoztassa már Rustyt. – Mesélje el, hogyan figyelt fel a Texasi Férfiban megjelent hirdetésre! – fordult végül Trent a lányhoz. Rusty összerezzent, és lopva a nagyanyjára, majd Trentre tekintett. – Valaki behozta az irodámba ezt az újságot. Harvey kíváncsian hajolt előre. – És amikor Trent fényképét megpillantotta, azonnal tudta, hogy ő az igazi. Így volt? – Sejtettem, hogy egészen különleges férfi – tért ki Rusty az egyenes válasz elől. – Ó! – Harvey a homlokát ráncolta, és Clarence-re nézett. Rusty köhögést mímelve a nagyanyjához fordult, aki azonnal közbeavatkozott: – Ha jól értettem, kedves Trent, ön ugyan Dallasban dolgozik, de hajlandó feladni a munkáját, hogy ideköltözzön. – Nem egészen… – válaszolta a fiatalember, mire Harvey megint sípcsonton találta. – Talán majd egyszer… – Voltaképpen mivel foglalkozik?

– Pénzügyi befektetésekkel; nagyszabású tervek pénzügyi finanszírozását próbálom biztosítani. Rusty érdeklődve kapta fel a fejét. Na, szép! – lepődött meg a férfi. A pénz szemlátomást nem hagyja hidegen. – És jelenleg min dolgozik? – firtatta a lány. – Rusty, kedvesem, az üzleti dolgok mindig olyan bonyolultak… – De én kíváncsi vagyok, hogy… – Igyuk meg a kávét, mert kihűl! Kér még kekszet, Trent? Rusty saját kezűleg sütötte. – Nagyi! Trent vett egyet, és beleharapott. – Kitűnő! – dicsérte meg a kissé odaégetett süteményt. – Segíteni szerettem volna az unokámnak, és sajnos egyet-kettőt túl sokáig hagytam a sütőben… – szabadkozott Agnes. – De nagymama, én egyáltalán nem is… – Rusty, az urak biztosan kérnek még egy csésze friss, forró kávét. Behoznád a kannát a konyhából? Doc, maga csak a csirkéket viszi kiállításra, vagy vannak a farmon egyéb különleges állatai is? Rusty dühösen elhagyta a szobát. – Trent – dörzsölte meg Harvey fázósan a karját –, olyan hideg van! A fiatalember a kelleténél hangosabban tolta hátra a székét, és felállt. – Akkor feljebb állítom a hőmérséklet-szabályozót. – De Trent, én tényleg mindjárt megfagyok! – Harvey fejével cinkosan a kandalló felé bökött. – Aggódom, nehogy Agnes és Rusty meghűljenek. A kandalló szája üresen és feketén ásítozott. Harvey szerette volna, ha unokaöccse kedveskedik a lánynak, ezért akart mindenáron begyújtatni Trenttel. – Egy jó kis tűz bizonyára hamar felmelegítene mindannyiunkat… – Csakugyan nagyszerű lenne! – csatlakozott a bácsihoz Agnes is. A férfi engedelmesen elindult a konyha felé. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy Rusty ököllel csapkodja a kávéfőzőt. – Mi a csudát művel? A lány megfordult, és bűnbánó pillantást vetett Trentre.

– Kávét próbálok kisajtolni ebből a masinából. – Akkor meg kell tanulnia, hogyan használja. Figyeljen! – Trent először ellenőrizte, hogy a lány jól töltötte-e be a kávéport. Majd helyére tolta az üvegkannát, és megnyomott egy gombot. Kisvártatva halk sistergés jelezte, hogy a víz forrni kezdett. – Köszönöm – hálálkodott Rusty. – Egyébként hová megy? – Fát kell aprítanom. Harvey aggódik, hogy megfáznak. A lány örömteli mosollyal fogadta Trent kijelentését. – A bácsikájának igaza van. Brrr… Egészen átfagytam. Trent leakasztott egy kabátot a hátsó ajtóról. – Különös. Fogadni mertem volna, hogy valami hasonlót fog mondani. – Csak nem haragszik? Ez férfiaknak való munka, a maga felosztása szerint is. Emlékszik? És egy nőnek ugyebár nem kell elvégeznie a férfi feladatait – mosolygott Rusty mézesmázosan. – Így is van. – Trent kezét az ajtó gombján tartva megfordult. – Egyről azonban biztosíthatom: ha elvégeztem ezt a férfimunkát, farkaséhes leszek, és nem érem be néhány odaégetett keksszel! Trent elégedetten látta, hogy Rusty Romerónak ajkára fagy a mosoly.

4. FEJEZET – Rusty, ébredj! A lány kinyitotta a szemét. Éppen csak virradt. – De hát mi történt? – Siess, és gyere a konyhába! Rusty kikászálódott az ágyból, és megpróbált magához térni. – Szalonnaszagod van, nagyi! – Kicsit odaégettem. – De ugye nem fogott tüzet semmi? Agnes tagadólag rázta a fejét. – Akkor aludhatok még egy kicsikét! – örvendezett Rusty, és nyomban vissza akart feküdni. – Dehogy! Öltözz fel! – Olyan fáradt vagyok. Agnes nem mutatott semmiféle együttérzést. – Ha tegnap nem maradtál volna fenn olyan sokáig, most nem lennél álmos! – Fél tizenegykor végeztünk a konyhában. – Rusty ásított. – Minek kellett felajánlanod, hogy készítünk nekik valami harapnivalót lefekvés előtt? – Ez volt a legkevesebb azok után, hogy az a kedves Trent azt a rengeteg fát felaprította. A „kedves Trent” meglehetősen nehézkesen mozgott a favágás után, jutott eszébe Rustynak, és kajánul elmosolyodott. A káröröm még azt is feledtette vele, mennyire sajog a háta a sok munkától. Hogy a csudába tudott a nagyanyja ilyen korán felkelni?! Agnes a fürdőszoba felé tuszkolta Rustyt. – Hozd rendbe magad, és utána rögtön gyere a konyhába! Mindjárt kész a reggeli! – Már elkészítetted? – A lány ebben a korai időpontban még gondolni sem bírt az evésre. – Igyekezz, különben elrontasz mindent!

Rusty farmerbe bújt, felvett egy pulóvert, majd álmosan kicsoszogott a konyhába. – Legalább a szádat kirúzsozhattad volna! – korholta a nagyanyja, amikor megpillantotta. – Most már mindegy. Remélhetőleg Trent az olyan lányokat kedveli, akik nem festik magukat. – Pedig lapul egy ördögien izgató, vérvörös rúzs a retikülömben! – húzta el a száját Rusty. – Kész a kávé? – Még nincs. Szeretném, ha egészen friss lenne, amikor a vendéglátóink felébrednek. – Nem baj. Az első bögre úgyis az enyém. – A lány bekapcsolta a gépet, azután megfordult. Megrökönyödve nézett szét. – Mondd csak, hány embernek készítettél reggelit?! – Kösd magad elé! – futott oda hozzá Agnes az egyik köténnyel. – Nagyi, kérlek, legalább ne ezt a teheneset! – De amikor olyan bájos vagy benne! Mire Rusty feleszmélt, már egy pecsenyevillát tartott a kezében, mialatt nagyanyja a tűzhely felé tuszkolta. Közben valami odakozmált. – Ezt a vackot! – kapta fel Agnes szitkozódva a serpenyőt, és kiürítette a tartalmát. – Nem tudok gázon főzni, hozzászoktam már a villanytűzhelyhez. Rusty követte nagyanyját a mosogatóhoz, amely tele volt valami odaégett tésztaféleséggel. – Ez palacsinta akart lenni? – Rettenetes! – tördelte Agnes a kezét. – És alig maradt valami a masszából! Próbálj meg te kisütni egyet! – A sütőbe épített óra megszólalt. Az idős hölgy odarohant. Rusty a vasserpenyőbe öntött egy adag tésztát, ami sisteregni kezdett, és füstölgött. A lány takarékra tette a gázt. – Ez mindenesetre sikerült! – Agnes a tálalóra tett egy tepsi zsemlét, a szalonna, a sonka és a kolbász mellé. – De nagyi, ez rengeteg! Ki fogja megenni? – Itt a farmon, a jó levegőn mindenkinek óriási az étvágya. A lány fejcsóválva a kávéfőzőhöz lépett, majd teletöltötte a bögréjét. – Rusty, elhagytad az őrhelyedet!

– Igenis, kapitány, de csak egy pillanatra! – szalutált vidáman a lány, és visszament a tűzhelyhez, hogy megfordítsa a palacsintát. A tészta alul már odaégett, de fölül még folyt. Rusty megkísérelte, hogy megfordítsa, mire összevissza szakadozott. Kedvetlenül kaparta bele a tésztát a serpenyőből a szemetesbe. Agnes gondterhelten felsóhajtott. – A biztonság kedvéért beraktam néhány szelet kenyeret pirulni a sütőbe, mert nagyon úgy néz ki, hogy ma már nem eszünk palacsintát. – De minek a pirított kenyér, ha ott a zsömle? – Hátha valakinek pirítósra támad gusztusa. És tojást is vettem ki a hűtőből. Eredj, kérdezd meg a férfiakat, hogyan szeretik! – Azzal Agnes kiviharzott a konyhából. – Most meg hová rohansz? – kiáltott utána Rusty, de nem kapott választ. Egyszerűen nevetségesnek találta ezt a dolgot a pirítóssal. Úgysem lesz képes kétfelé figyelni. Kikapcsolta hát a sütőt, és minden erejével a palacsintára összpontosított. – Szegény nagyi! – sóhajtott fel, miközben a kávéját kortyolgatta. – Szép jó reggelt! – dugta be a fejét Clarence a konyhába. – Mi készül? Rusty felocsúdott. – Reggeli. – Azt látom. És érzem is az illatát – szimatolt a levegőbe lehunyt szemmel a bácsi. – Zsemle. Az én Emmám sütötte mindig a legjobb péksüteményeket. – Jó reggelt! Rusty hirtelen megfordult a nagyanyja hangjára, de rögtön el is kerekedett a szeme ijedtében, amikor meglátta Agnest pongyolában, összeborzolt hajjal. – Úgy látszik, elaludtam. Fel kellett volna ébresztened, Rusty! – karolt bele az unokájába az idős hölgy. – Mit jelentsen ez? – súgta oda neki a lány. – Fordítsd meg a palacsintát! – vetette oda Agnes, majd a tálalóhoz sietett, és úgy áradozott, mintha most látott volna életében először ennivalót.

Nyilvánvalóan azzal a céllal rendezte ezt a kis színjátékot, hogy unokája érdemeit kiemelje. Rusty épp elhatározta, hogy leleplezi nagyanyja mesterkedéseit, amikor Trent lépett be a konyhába. – Ez aztán a fenséges reggeli! Agnes diadalmas pillantást vetett az unokájára, mire Rusty dühösen megfordította a palacsintát. Meglepődve tapasztalta, hogy a tészta pont elérte a kellő aranybarna színt. – Nézd csak, nagyi! – büszkélkedett. – Ne légy ennyire meglepődve! – sziszegte a fülébe Agnes. Azután hangosan hozzátette: – Kér valaki tojást? – Kettőt, ha lehetne. Tükörtojást, szép kereket! – fejezte ki óhaját Trent, és a kávéfőzőhez lépett. Rusty szeme villámokat szórt. – Rántottával már be sem éri? – Jaj, Rusty, mindig viccelsz! – Agnes kényszeredetten felnevetett. – Mondja, Trent, szereti az olyan nőket, akiknek már ilyen kora reggel is van kedvük tréfálkozni? A férfi csillogó szemmel fordult az idős hölgyhöz. – Olykor-olykor. Éppen ebben a pillanatban lépett be Doc a hátsó ajtón, és Agnes kihasználva az alkalmat, gyorsan beütött két tojást a kisebbik serpenyőbe. Szerencsére mindkettőnek egészben maradt a sárgája. – Hogy csináltad? – érdeklődött halkan Rusty. Doc megütközött, hogy Agnest látja a tűzhely előtt állni, és a lányra pillantott. Majd újra a nagymamára, aki halványan elpirult. – Megetette az állatait? – kérdezte Agnes anélkül, hogy Doc szemébe nézett volna. – Igen, asszonyom – bólintott a bácsi. – Ma reggel már találkoztam Dockal, amikor lejöttem a konyhába, hogy… igyak valamit – jegyezte meg Agnes jó hangosan, hogy a többiek is hallják. – Nem is hittem volna, hogy már ilyen korán talpon lesz valaki – kacagott erőltetetten. Meghiszem azt! – gondolta Rusty. Vajon Doc mennyit sejthet nagyanyja reggeli tüsténkedéséből?

A bácsi kiment a konyhából, s közben maga elé dörmögött valamit. A hirtelen támadt csendben Clarence egy újabb zsemle után nyúlt. – Elfogyott a kávé – jelentette ki Trent Rustyhoz fordulva. – Látom – förmedt rá a lány. Agnes figyelmeztetően oldalba bökte. – Majd én vigyázok Trent tükörtojására, kicsim, amíg te kávét főzöl. Miért nem főz ő magának? – dohogott magában Rusty, de a nagyanyja kedvéért azért készített még egy kannával. Trent tekintetével követte a lány minden mozdulatát, majd odaállította a bögréjét a gép mellé. – Az ebédlőben leszek. Most még szolgáljam is ki! – füstölgött magában Rusty, s elképzelte, hogy ha itt maradna, minden reggel ezzel kezdhetné a napját. Soha! – döntötte el. Inkább a magány! A következő óra azzal telt, hogy behordta, majd kicipelte a rengeteg tányért és tálcát; kávét, gyümölcslevet és tejet öntött a poharakba, újramelegítette az ételeket, mert időközben kihűltek, és a többi… Agnes újabb adag tésztát kevert be, mert Harvey az egekig magasztalta Rusty egy szem palacsintáját. A lány ugyan szerette volna, ha a férfiak inkább pirítóst kérnek, és már sajnálta, hogy olyan korán elzárta a sütőt, mert a kenyerek hátoldala nem tudott igazán megpirulni. Trent a Wall Street Journalt olvasgatta, miközben hallgatagon evett. Csak akkor állt fel az asztaltól, amikor Rusty éppen leülni készült. Ezen a lány úgy méregbe gurult, hogy még az étvágya is elment. Mosogatás ürügyén a konyhába indult, magára hagyva az elcsigázott Agnest a férfiakkal. Mindent, amit nem lehetett a mosogatógépbe tenni, kézzel mosott el. A nehéz vasserpenyőket acélporral tisztította meg. Órákig sem végzek! – türelmetlenkedett. Pedig dolgozni is szeretne, fel kell vennie a kapcsolatot valahogy a munkahelyével. Meghagyta a titkárnőjének, hogy naponta küldjön e-mailt, mi hír a reklámpályázattal kapcsolatban. Bárcsak ott lehetne, hogy maga

intézhessen mindent! Szakmailag végre elérkezett élete nagy lehetősége, ő pedig itt áll, és pucolja a fazekakat meg a serpenyőket… – Kijött már az új adag kávé? – lépett be Trent frissen megborotválkozva a konyhába. – Ott van a maradék a kannában – mordult a férfira harapósan Rusty. Őmiatta kell most távol lennie a munkájától, és a férfi még csak nem is méltányolja a konyhaművészetét. Jobban mondva, a nagyanyjáét… – De ez csupán egy korty – töltötte ki a férfi a maradékot, és kérdőn Rustyra nézett. – Ó, nagyon köszönöm, elfogadom! – felelte dühösen a lány, miközben könyékig pancsolt a mosogatólében, és igyekezett elfújni arcába hullott fürtjeit. Trent megdermedt. – A helyzet az, hogy a kávéfőző tündérkének éppen más dolga akadt. Attól tartok, uram, hogy saját kezűleg kell elkészítenie magának a kávét – gúnyolódott Rusty. – Nem gondoltam, hogy maga is kér. – Trent nyugodt, kimért válasza csak még jobban dühítette a lányt. – Azt hittem, most akarja elmosogatni a kannát. – Jól van, tegye csak a mosogatásra váró edénykupac tetejébe. Egy pillanatig egymás szemébe néztek. Trent kapta el elsőnek a tekintetét. – Ha jól emlékszem, kell itt lennie valahol egy hagyományos kávéfőzőnek is. – Azzal nyitogatni kezdte az ajtókat. – Több kávét főz egyszerre, és akkor nem muszáj olyan gyakran új adagot készítenie. – Előhúzott egy fehér színű kávéfőzőt. Rusty ugyanilyet tartott otthon. – Amint előkerítem a szűrőtasakokat, csinálok még kávét – ajánlotta fel a férfi. – Remek ötlet. Szívesen lemondok arról, hogy én főzzem meg. Rusty eltörölgette a serpenyőt, és a tálalóra tette. Trent habozni látszott. – Akkor az ebédnél majd találkozunk. Egyébként nagyszerű volt a reggeli, noha én általában csak gabonapelyhet szoktam enni.

Hűvös mosollyal az arcán magára hagyta Rustyt a mosogatnivalóval. Legalább felajánlhatta volna, hogy eltörölget, bosszankodott a lány. Annyi a piszkos edény, hogy rögtön nekiláthat a főzésnek, mihelyst végzett a mosogatással. Belehajított egy újabb serpenyőt a mosogatóba. Gabonapelyhet eszik… Ezt nem gondolta volna! Tulajdonképpen Trent egész magatartását furcsának találta. Kizárólag a bácsikái unszolására volt hajlandó egy kis figyelmet szentelni neki. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki szeretné kipuhatolni, milyen takarítónő, szakács vagy anya válna őbelőle! Rusty boldogan elmosolyodott. Talán már nem is akarja feleségül venni? Trent nem értette ezt a lányt. Ha sejtette volna, hogy Rusty az utolsó csepp kávét is sajnálja tőle, nem kért volna még egy csészével. A lány nem tűnt sem alázatosnak, sem alkalmazkodónak. Trent megkönnyebbülten tapasztalta, hogy nem próbált a nyakába akaszkodni. Így nyugodtan foglalkozhatott a munkájával. Ráadásul Rusty egy csöppet sem próbált tetszeni neki. Már a bemutatkozáskor is feltűnt a férfinak, hogy vendége kevés arcfestéket használ – talán, hogy hangsúlyozza barna szemét, és természetes, sötét szemöldökét. Bő pulóvere ide-oda csúszkált a jobb vállán, és látni engedte a melltartó pántját. Amilyen slampos volt, olyan izgató. Trent még sosem tapasztalta, hogy ez a két tulajdonság ennyire jól megfér egymással. A lány folyton megsértődött mindenért, különösen ha a konyhaművészetét bírálták. Bár igaz, ami igaz: nehezen lehetett volna megdicsérni az ételeket. A virsli hideg volt, a zsemléken is alig olvadt meg a vaj, a tojás ellenben túl sokáig sült. Ennek ellenére azért mondhatott volna néhány elismerő szót… Trent elhatározta, hogy az ebédnél ezt semmiképpen sem mulasztja el.

Rusty kiszámította, hogy körülbelül félórája maradt, azután hozzáfoghat az ebédkészítéshez. Az edényeket már eltörölgette, és elpakolta. Elérkezett az idő, hogy utánanézzen, érkezett-e a számítógépen levele. Csupán a telefont kell megkeresnie! Rusty – hóna alatt a kis számítógéppel – végigment a folyosón. Kopogtatására nem kapott választ, így kinyitotta az ajtót, és egy másik hálószobában találta magát. Trent az asztalon könyökölve a számítógépe előtt üldögélt. Felpillantott, és észrevette Rustyt, mielőtt még a lány kisurranhatott volna a szobából. – Jaj, bocsánat… – Szüksége van valamire? – Igen, egy telefonvonalra, szeretnék e-mailt küldeni. A férfi pillantása a nő hóna alatt lévő, hordozható számítógépre esett. Hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre nézett. – Innen telefonálhatna, de Harvey állandóan lefoglalja a vonalat. Rusty egy csalódott „ó”-val válaszolt, majd letelepedett egy ládára az ágy végénél. – Mit szólna hozzá a bácsikája, ha megkérnénk, hogy egy időre fejezze be a beszélgetést? – Magának biztosan szívesen megtenné, de én itt szabadságon vagyok, és nem dolgozhatok – állt fel sóhajtva Trent. – Hallgasson ide! Lemegyek, és lefoglalom Harveyt, mondjuk… öt percre, és addig maga nyugodtan telefonálhat. Rendben? – Igen. – Rusty rövid tétovázás után felajánlotta: – Talán én is megtehetném magának ugyanezt a szívességet. – Megbeszéltük – mosolyodott el Trent. Voltaképpen nagyon vonzó férfi, mélázott el a lány. Sajnos a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatja irántam, ami nem éppen hízelgő. De munkára fel! Trent állta a szavát, így néhány percen belül Rusty megkapta a levelet, amelyet gyorsan elmentett, hogy majd később elolvassa. Nem akarta vesztegetni az idejét. Pár perce maradt Trent visszatértéig, addig a férfi számítógépét tanulmányozta. Nagyon tetszett neki a lézernyomtató, mert az övé csak tintasugaras volt.

Esetleg kölcsönkaphatja, ha szépen megkéri Trentet. Viszont az ő kis hordozható számítógépe többet tudott, mint a férfié, amint azt elégedetten megállapította. Az ágy melletti polcon irattartó kartonok és fűzős dossziék sorakoztak. Úgy tűnt, a férfi magával hozta az egész irodáját. – Talált valami érdekeset? – tért vissza komoly képpel Trent. – Igen, a lézernyomtatóját. Ugye nincs kifogása ellene, ha igénybe veszem néhanapján? – Magának aztán van bőr a képén! Szívességet teszek magának, és amikor visszatérek, rajtakapom, amint a holmijaim között kotorászik! És ezek után még meg meri kérdezni, hogy használhatja-e a nyomtatómat? Trent a lányhoz lépett, és lecövekelt, közvetlenül előtte. Rustynak furcsamód tetszett a férfi közelsége. Kellemes bizsergést érzett a tarkóján. – Várjunk csak! Ha tényleg kutattam volna, biztos lehet benne, hogy nem leplezett volna le. Egyébként köszönöm, hogy használhattam a telefonvonalat. – Nincs mit. A férfi még mindig mozdulatlanul állt a lány előtt. Fitogtatja az erejét, gondolta Rusty. De ő sem hagyja magát! Ellenkezőleg! Közelebb lépett a férfihoz, még jobban lecsökkentve ezzel a kettejük közötti csekély távolságot. Trent az ujjával megfenyegette Rustyt. – Nem tudom, miben sántikál, de nincs kedvem a kisded játékaihoz! – szólt, és a vállánál fogva az ajtó felé fordította a lányt. Rusty diadalmasan pillantott rá. Trent meg akarta félemlíteni, de nem járt sikerrel. Az ajtónál hirtelen megtorpant, és megfordult, hogy a férfi majdnem beleütközött. – Pedig én mindig kapható vagyok egy kis játszadozásra… – Pontosan ettől tartottam – felelte Trent. Rusty a férfi halántékán lüktető eret figyelte. – Fél? – Csupán közönyt érzek. – Úgy általában a nők iránt? – húzta fel csodálkozva a lány a szemöldökét. A férfi pillantása lejjebb siklott Rusty testén. – Nem, kizárólag maga iránt.

Puff neki! Noha ő kényszerítette ki ezt a választ, azért mégsem számított rá. Hirtelen elment a kedve az egész macska-egér játéktól. – Rendben, megértettem – jelentette ki a lány, és kilépett a folyosóra. Ezek után nyugodt szívvel közölheti a nagyanyjával, hogy Trent egyszer s mindenkorra végzett vele, és Agnes igazán lemondhat arról, hogy összeboronálja őket. Nincs miért itt maradniuk a Triple-D farmon. – Ebédnél látjuk egymást – mosolygott Rusty. – És ahogy mondani szokták: ne vegye a szívére! Már indulni akart, amikor Trent elkapta, és magához húzta. – Mi a… – csúszott ki a lány száján. Többet nem mondhatott, mert a férfi szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. Mesterien csókolt. Rusty a meglepetéstől mozdulatlanná dermedt. Sejtette, hogy Trent az ellenállás legkisebb jelére elengedné, ezért aztán moccanni sem mert. Sajnos a férfi hamarosan elhúzódott, majd amikor ajkuk szétvált, mélyen a lány szemébe nézett. – Most már mehetsz – mondta végül. Eleresztette Rustyt, s az ajtó becsukódott a lány mögött. Micsoda csók volt! És még azt meri állítani, hogy közömbös irántam… Rusty a csukott ajtóra meredt, abban reménykedve, hogy ettől talán majd újra kinyílik, és megismétlődik az iménti jelenet. Elvégre nem minden bokorban találni olyan férfit, aki így csókol. Az ajtó azonban zárva maradt. Talán mégsem kellene nyomban elutaznia…

5. FEJEZET A csukott ajtó másik oldalán Trent hallgatózott lélegzetvisszafojtva, amíg Rusty lépteinek zaja végleg elhalt a folyosón. Hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról? Se szó, se beszéd fogja magát, és megcsókolja! A lány ezek után biztosan nem hiszi el, hogy közömbös iránta. És ebben nem is téved, noha esze ágában sincs feleségül venni… Pedig Rusty abban a hitben jött ide, hogy ő nősülni készül, és itt akar élni vele a farmon. Szó se róla, belevaló teremtés. Ugyanakkor viszont az lenne a legjobb, ha minél előbb eltűnne innen. Márpedig ez nem fog menni, ha hiú reményeket ébreszt benne. Trent gondolatban felidézte Rusty telt ajkát, megrökönyödött s egyben kihívó pillantását. Szinte úgy érezte, ismét a karjában tartja. Nehéz lesz megjátszania, hogy közömbös iránta. Trent érzéki csókja volt a bűnös abban, hogy Rusty egyenesen a konyhába sietett, anélkül hogy elolvasta volna a neki címzett e-mailt. Mikor újra az eszébe jutott, már késő volt, Agnesszel épp az ebéd elkészítésén fáradozott. – Most csupán könnyű kis ebéd lesz, majd a vacsoránál újra kiteszünk magunkért – magyarázta a nagymama. – Még azt is ki kell találnunk, hogyan díszítsük fel a házat. Képzeld, holnap mindannyian elmegyünk az erdőbe, és kivágunk egy fenyőfát! – Rettentően izgalmas lesz! – felelte gúnyosan Rusty. Mire az ebéd elkészült, a lány szilárdan elhatározta, hogy ezentúl hűvösen, tárgyilagosan fog viselkedni Trenttel. Végtére is kettejük között semmi sem változott. Mielőtt a férfi helyet foglalt volna az asztalnál, halkan odaszólt Rustynak: – Elolvastad az e-mailedet? – Igen… illetve, őszintén szólva még nem volt időm rá. – Amíg Harvey ebédel, biztosan nem telefonál – jegyezte meg Trent, azután leült.

Jó ötlet, gondolta Rusty, Gyorsan lenyelte a szendvicsét, és ügyet sem vetve Agnes rosszalló pillantására, felállt az asztaltól. Alisa, a titkárnője megírta, hogy George Kaylee, Rusty legádázabb vetélytársa sem tartózkodik a hét hátralévő részében az irodájában. A lány megkönnyebbülten lélegzett fel. Talán Kaylee is kihasználja az alkalmat, hogy egy kicsit kipihenje az elmúlt hetek fáradalmait. Alisa azonban arról is beszámolt, hogy a raktárban találkozott George titkárnőjével, amint az éppen paravánokat keresett, amelyre kitűzhetik a fényképeket. Paravánokat? Rustynak rossz előérzete támadt. George – akárcsak ő – az „Érintsd meg a természetet!” termékcsalád reklámkampányán dolgozott. Takarékossági okokból azonban nem engedhették meg maguknak, hogy fotókat készíttessenek, vagy modelleket alkalmazzanak. Lehet, hogy George saját zsebből fizeti a fényképészeket? Előfordulhat… A lány késedelem nélkül írt pár sort Alisának, és megbízta, próbálja meg kipuhatolni, pontosan miről is van szó. Azután Trent szobájába rohant, és elküldte az e-mailt. A férfi pont akkor lépett be, amikor Rusty az ő gépét a telefonhoz csatlakoztatta. – Jössz vagy mész? – Már végeztem – vetette oda a lány, mert gondolatban már Chicagóban járt. Vajon mire készül George? Sóhajtva csukta össze hordozható számítógépét. – Rossz hírt kaptál? – firtatta Trent. – Még nem tudom – ráncolta Rusty gondterhelten a homlokát, aztán eszébe ötlött, hogy tartozik a férfinak egy szívességgel. – Távol tartsam egy időre Harveyt a telefontól? Trent egészen belefeledkezve szemlélte a lány ajkát. – Hogy mondod? – Azt kérdeztem, szeretnél-e telefonálni. – Igen – válaszolta a férfi. Csendben egymásra néztek. Tudták, hogy most mindketten ugyanarra gondolnak. Arra a bizonyos csókra.

Trent oldalra lépett, Rusty pedig elhaladt mellette, ügyelve arra, nehogy hozzáérjen. Éppen megfogta a kilincset, amikor a férfi utánaszólt: – Értesíts, ha szabad a pálya, és telefonálhatok. – Mintha a nagyi azt mondta volna, hogy délután kekszet süt – fordult meg Rusty. – Ha akarod, gondoskodom róla, hogy a bácsikáiddal együtt uzsonnázzunk az ebédlőben. – Kitűnő ötlet! – mosolygott Trent. Rusty természetesen az egész délutánt a konyhában töltötte. Úgy kitanulta a kekszsütés minden csínját-bínját, mintha a jövőben ezzel kellene megkeresnie a kenyerét. Harvey néha-néha bekukkantott a konyhába, hogy közölje, milyen terméket reklámoznak éppen a tévében. Mire Agnes rendszerint beszaladt a nappaliba, és megcsodálta a szóban forgó árut, de Rusty a konyhában maradt, hogy bevonatot készítsen a kekszre. Ám egyik alkalommal izgatott, vitatkozó hangokra lett figyelmes, és kíváncsian a nagyanyja után ment. Hiba volt. Ugyanis a karácsonyfaégőkkel kapcsolatos szócsata kellős közepébe csöppent. Agnes igyekezett megnyugtatni a három öregurat, de eredménytelenül. Rusty észrevétlenül ki akart surranni a konyhába. – Miért nem bízzuk a hölgyekre a döntést? – csendült fel ekkor egy mély hang. Trent lépett mosolyogva a nappaliba. – Fehér vagy színes égőket javasol? – fordult Clarence Agneshez. Az idős hölgy az unokájára pillantott, aki Trentre nézett. – A fehér égők és a piros masnik szerintem nagyon jól mutatnak együtt a zöld fenyőfán – jelentette ki a lány. Még a masnik számán egy ideig elvitatkoztak, aztán megrendelték telefonon az árut. – Nos – szólt végül Rusty vidáman –, megünnepelhetnénk ezt a jó vásárt egy kis forró kakaóval és friss süteménnyel. Jelentőségteljesen Trentre pillantott, aki felemelte a hüvelykujját, majd visszavonult. – Rusty, olyan büszke vagyok rád! – suttogta Agnes. – Éppen ilyennek képzeltem el a délutánjainkat, amikor még csak terveztük, hogy ide jövünk.

Mialatt a három fivér békésen kortyolgatta a kakaót, és ropogtatta a kekszet, Rusty feltűnés nélkül kikapcsolta a tévét. – Trent nincs itt – állapította meg Harvey, félbeszakítva a vitát, hogy Georgiából vagy Texasból származó mogyorót érdemes-e inkább vásárolni. – Pedig ő imádja a mogyorót! A három öregúr kérdőn Agnesre tekintett. – Majd én megkeresem – ajánlotta fel Rusty, és becsomagolt két kekszet egy szalvétába. – Ezzel könnyebben előcsalogathatom a barlangjából. – Ügyet sem vetve az elégedetten mosolygó arcokra, kiszaladt a szobából, és kisvártatva bekopogott Trent ajtaján. – Bújj be! – hangzott bentről. Rusty megpillantotta a telefon mellett ülő férfit, aki egy kézmozdulattal jelezte, hogy várjon. – Harmincadikáig minden meglesz – közölte Trent. Harmincegyedikén aláírhatjuk a szerződést, és végre tető alá hozhatjuk az egészet. Röviden elbúcsúzott, azután letette a kagylót. – Blöfföltem elejétől a végéig – fordult Rusty felé, és idegesen ráncolta a homlokát. – Egyél egy kis kekszet! – kínálta a lány a szalvétába csomagolt süteményt. Meglepte, milyen nyíltan beszélt vele Trent. – Honnan tudtad, hogy éppen erre vágytam? – sóhajtott fel fáradtan férfi, és beleharapott a kekszbe. – Nagyon finom! – Ugye? – mosolyodott el Rusty, és letelepedett az ágy végére. – Mogyoróvajjal készítettük – tette hozzá. – Attól ilyen omlós – harapott bele Trent a második süteménybe is. – Kakaót nem hoztam – sajnálkozott a lány. – A bácsikáidnak feltűnt, hogy nem vagy velünk. – Trent olyan csüggedtnek látszott, hogy Rusty megszánta. – Nyomaszt valami? – Így is mondhatjuk. – Akkor hát halljam, mivel kell készen lenned harmincegyedikéig! Trent tétovázott. Nem tudta eldönteni, vajon megbízhat-e a lányban. Rustyt egyébként sem érdekelhetik az ő üzleti gondjai. – Nem szeretnélek untatni – felelte végül.

– Vagyis férfinyelven szólva: ne törd ezen azt a csinos kis fejecskédet? – Rusty majdnem megfeledkezett arról, hogy Trent nézetei szerint léteznek kizárólag férfi- és kizárólag női feladatok. – Férfinyelven szólva: ha ebbe egyszer belekezdek, esetleg nem bírom abbahagyni – vetett Trent rosszalló pillantást a lányra, mire Rusty elszégyellte magát. – Sajnálom. Nem úgy értettem. – A lány átkulcsolta a térdét. – Tehát miről van szó? Úgy szerette volna elmondani Rustynak! Igazából mindent szeretett volna bevallani neki, hogy befejezhessék végre ezt a kis színjátékot. De nem volt képes erre, pedig a lány itt ült, és figyelmesen nézett rá. Érdeklődése őszintének tűnt, ráadásul Trent – minden igyekezete ellenére – kezdte megkedvelni Rustyt. – Egy szerződésről – válaszolta. – Nem hiszem, hogy harmincegyedikéig elkészülök vele. – És akkor mi történik? – Akkor elúszik a pénzem – emelte föl Trent tanácstalanul a kezét. – Csak ennyi? Természetesen ez nem csekélység, de… – Az igazat megvallva, ennél több forog kockán. Az ajánlatok elévülnek, az építési engedély hatályát veszti, akárcsak az elővételi jogom. – Ezenkívül megrendül a belevetett bizalom, és akkor talán soha többé nem adódik ilyen nagyszerű lehetősége. Természetesen Trent ezt nem mondta ki fennhangon. A vallomásokat sem kell túlzásba vinni. Rusty elgondolkodva rágta a körmét. – És miért nem tudod betartani a határidőket? Először is azért nem, mert itt tartózkodik, és nem Dallasban. Minden ajánlat az irodájába fut be, s csak azután ide, a farmra. Egyszerűen hiányoznak azok az információk, amelyek birtokában azonnali döntéseket hozhat… Ám végül csupán ennyit mondott: – Mert az ajánlatok nem jönnek olyan gyorsan, mint ahogy számítottam rá. – Miféle ajánlatok? Végre elérkeztek ahhoz a témához, amelyről a férfi szívesen mesélt.

– Egy kis falut szeretnénk építeni az idősek számára. De nem öregek otthonát, hanem egy olyan helyet, ahol valóban jól éreznék magukat. – Trent előrébb csúszott a széken. – Érted? Ma a legtöbb lakónegyedet családok számára készítik, és közben megfeledkeznek az idősebbekről. – Építettek már valami hasonlót Floridában és Arizonában. A te terveid miben különböznek ezektől? – Az én elképzeléseim szerint ebben a faluban együtt élne az egész közösség, nem áll szándékomban elszigetelni egymástól az embereket az életkoruk alapján. – Tehát olyan, idősek számára készült otthonokat szeretnél, ahol mindenki az igényei szerinti ellátásban részesülne? – Igen, de nem a hagyományos értelemben. A lényeg az, hogy egy igazi közösségben élnének. Rusty a számítógépre és a mellette tornyosuló irathalmazra mutatva megkérdezte: – És ugye harmincegyedikéig el kell készülnöd mindezzel? Trent bólintott. – Ez azt jelenti, hogy a megérkezésünk óta megállás nélkül ezen dolgozol? A férfi tétován, de újra igent intett a fejével. – Sajnálom, ha ma délután kicsit megfeledkeztem az időről. – Igazság szerint az egész délelőttöt is a számítógép előtt töltötte. – Miután nyilvánvalóan sürget a határidő, egyáltalán nem értem, miért adtál fel hirdetést, hogy a karácsonyt egy idegen nő társaságában kívánod ünnepelni – jegyezte meg Rusty. – Pillanatnyilag ezt leszámítva is rengeteg a dolgod. A lány igazán megérdemelte volna, hogy őszinte választ kapjon, de Trent nem tudta eldönteni, mit feleljen. Eredetileg egészen más nőre számított. Aki nem tesz fel kínos kérdéseket, hanem nyugton marad. – Reméltem, hogy korábban elkészülök a szerződéssel. – Ez igaz is. És a bácsikáim olyan lelkesek voltak, amikor a leveledben megkérdezted, hogy magaddal hozhatod-e a nagymamádat is. Nem akartam csalódást okozni nekik. Rusty mosolygott.

– Jó fiú vagy, Trent! És jobban megértelek, mint gondolnád. Tudnod kell, hogy… Kopogtak. Agnes lépett be. – Ez magának jött – szólt, és átnyújtott három expresszlevelet. – Nagyon köszönöm. – Doc gyanította, hogy valahol itt bujkál és dolgozik. – Az idős hölgy szigorú pillantást vetett a számítógépre. – Olyan szép délutánunk van, csak nem akartok a hálószobában kuksolni? – korholta a fiatalokat. Szemöldökét felhúzva az unokájára nézett, aki elfordította a tekintetét. – Rusty, a kekszhez georgiai mogyorót használtunk. – És nem jól tettük? – De igen, bár Harvey azt állítja, hogy a Triple-D farmon termett mogyoró a legjobb a világon. Szedhetnétek belőle, és akkor készítenék mogyorós kalácsot ma estére. Mit szóltok hozzá? – Imádom a mogyorós kalácsot – jegyezte meg Trent. – Ettél már mogyoróöntetes fagyit? – érdeklődött Rusty, miközben oldalvást Agnesre sandított. – Azt hiszem, még soha. – Akkor jó – nevetett fel a lány. – Itt a remek alkalom, hogy megkóstold! Néhány pillanat múlva Trent és Rusty zacskókkal felszerelkezve megindult a ház mögötti mogyoróföld felé. – Igazság szerint a mogyorót már novemberben le kellett volna szedni – morfondírozott a férfi. – Csodálom, hogy Harvey nem tudja. – Csak ki akartak csalogatni minket a hálószobából – világosította fel a lány. – De hát nem vagyunk már kamaszok, és semmi illetlen dolgot nem műveltünk! – Sajnos! Pedig remekül csókolózol – mosolygott a férfira Rusty, és elszaladt. Trent is elmosolyodott. Ügyet sem vetett a józan ész vészjelzéseire. – Gyerünk! – Rusty futás közben nevetve a férfi felé fordult. Azután észrevette a fák mögött megbúvó pajtát. – Itt tartja Doc az állatait? – torpant meg.

Trent utolérte, és megállt mellette. – Nem. Ott! – mutatott messze, keleti irányba, egy hullámpalával fedett, lapos tetejű épületre. – Akkor mit rejteget idebenn? – Semmi különöset – vont vállat a férfi. – Harvey használja raktárnak. Bekukucskálunk? – Persze – helyeselt Rusty. Eltolta a jókora fareteszt. Trent is segített neki. Az ajtó először csak résnyire nyílt, azután a férfi erősen megrántotta, mire teljesen feltárult. – Hol a villany? – tapogatózott Rusty a falon, amíg meg nem találta a kapcsolót. Trent döbbenten nézett körül. Kartonpapírok, ládák és dobozok egymás hegyén-hátán. – Ezt a töméntelen limlomot! A bácsikáid tényleg túlzásba viszik a vásárlást – szólalt meg Rusty. – Hihetetlen! – Trent végighúzta ujját a kartonokon, és átfurakodott a dobozok között. Halkan nevetni kezdett. – Mire bukkantál? – követte őt Rusty kíváncsian. – Itt próbálja ki Harvey a matracait – mutatott Trent a három ágyra. Rusty lendületesen lehuppant az egyikre. – Ez túl kemény – nyafogott kislányos hangon, és átült egy másikra. – Ez meg túl puha. – Átgurult a harmadikra, és felsóhajtott: – Ez az igazi! – Oldalra húzódott, és hívogatóan megpaskolta az ágyat maga mellett. – Gyere, próbáld ki te is! – Ha te mondod, elhiszem! – A férfit elfogta a nyugtalanság a sok felbontatlan kartondoboz láttán. Józan gondolkodású emberek nem szoktak ilyen mennyiségben vásárolni csupán azért, hogy utána raktáron heverjen az egész árukészlet. – A hálószobában még több volt benned a vállalkozó kedv – ült fel Rusty duzzogva. – Bocsánat. Csak elbámészkodtam – tolt félre Trent néhány nagyobb dobozt. – Nem is tudtál erről? – Nem. Tornyokban álltak a különböző kerti gépek és eszközök, amelyek láttán bizonyára minden kertész szíve nagyot dobbant volna.

Ugyanakkor a három Davis testvér már évek óta nem termelt semmit, kis konyhakertjüket leszámítva. A dobozok ide-oda dülöngéltek, ahogy Rusty felfedezőútra indult közöttük. – Vigyázz! – kiáltott rá a férfi. – Mi lesz, ha egy éjjel Harvey nyakába dől ez a rengeteg holmi? – Látod, ez engem is nyugtalanít. – Trent! Rusty meglepett hangjára a férfi felnézett. A nő egy hatalmas doboz előtt állt, amely körülbelül a derekáig ért. – Mit találtál? – Orvosi műszert. Ha a feliratnak hinni lehet, ultrahangos készülék rejtőzik benne. A hozzátartozó pulttal és a kerekes kocsival együtt. Mikor ellenőrizted utoljára, hogy van-e még fedezet a bácsikáid hitelkártyáján? – Ha továbbra is ebben az ütemben folytatják a vásárlásaikat, elúszik minden pénzük. – Trentnek ennek ellenére hirtelen nevethetnékje támadt. – Magam sem tudom, miért foglalkozom ennyit a bácsikáim ügyeivel. – Mert szereted őket! Tapasztalataim szerint a férfiak nem szívesen ismerik be az ilyesmit. – Rusty elhallgatott, majd egy kis idő múlva újra megtörte a csendet: Ne vedd hízelgésnek, de ez az egyik legszeretetreméltóbb tulajdonságod. – Nagyon köszönöm a bókot – felelte Trent megilletődve. – Ők neveltek fel tűzte hozzá rövid hallgatás után. Az édesanyám volt az egyetlen leánytestvérük. – És mi történt vele? Rusty visszaballagott Harvey matracaihoz. Trent követte. – Buszbalesetben halt meg az apámmal együtt, én úgy hétéves leheltem. Akkortájt éppen itt nyaraltam a farmon. Emma néni, Clarence felesége akkor még élt, és örökbe fogadott. – Nem volt saját gyereke? – Nem. – Akkor Clarence számára olyan vagy, mintha a saját fia lennél. – Valahogy úgy. Abban az időben még javában folyt a gazdálkodás a farmon. De a bácsikáim csak később gazdagodtak

meg, amikor rábukkantak az olajra. Eleinte nem tudtak mit kezdeni azzal a rengeteg pénzzel. – Idővel azonban túlságosan is belejöttek – nevetett Rusty. Trentet rabul ejtette a kacagása. – A pénzzel még most sem tudnak bánni, ezért is bízták rám a vagyon kezelését. – És a feladatodat valószínűleg nagy körültekintéssel és szakértelemmel látod el. – Az igazság az, hogy pont most utasítottam el a havi járandóságuk felemelését. – Fösvény! – csipkelődött Rusty. – És te? – folytatta Trent, komolyra fordítva szót. – Mikor vesztetted el a szüleidet? – Nem ismertem őket annyira, hogy a hiányukat veszteségként éljem meg – hangzott a gyors válasz. – A bácsikkal való kapcsolatodat viszont teljesen át tudom érezni, mert én is hasonlóképpen viszonyulok a nagyanyámhoz. Ő nevelt fel, és olyan, mintha az édesanyám lenne. A szülőanyámat dr. Ellen Romerónak hívják, botanikával foglalkozó kutató. Egész életét kitölti az olyan haszonnövények kutatása, amelyek száraz területeken is megteremnek. Valahol Afrikában él. A lány igyekezett közömbös hangot megütni, de bármennyire próbálta is az ellenkezőjét bizonyítani, látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog. – Tudomásom szerint még a főiskolai évek alatt ismerkedett meg az apámmal, akit egyébként sosem láttam. Mindketten ugyanazt a kutatási ösztöndíjat pályázták meg, és közölték velük, hogy nagyobb az esélyük, ha házaspárként jelentkeznek. Erre összeházasodtak. Végül aztán két ösztöndíjat ajánlottak fel nekik. Apám az egyiket, anyám a másikat választotta. Tehát elváltak. Ekkor jött rá Ellen, hogy terhes. Kisbabával azonban nehéz lett volna a világ egyik legtávolabbi sarkába költöznie. Örökbe akart adni, de a nagyi ragaszkodott hozzá, hogy ő neveljen fel. Trentet nagyon megdöbbentették a hallottak. – A nagymamád remek asszony.

– Így igaz. A nagyi egyszer már felnevelt egy gyereket egyedül, amikor ez még nem volt megszokott dolog. Velem újra végig kellett csinálnia mindent. Valószínűleg abban reménykedett, hogy Ellen egy szép nap visszajön értem, és hálás lesz neki. De azt hiszem, a szülőanyám az összes anyai érzését a növényeire pazarolja. Trent Rusty szavaiból kihallotta a fájdalmat és a keserűséget. – Találkozol néha az édesanyáddal? – Nagyon ritkán. Egyébként nem tekintem őt anyámnak. Meglepően hangozhat, de számomra Ellen olyan, mint egy idősebb nővér vagy mint egy távoli unokatestvér. – Akkor csak a nagyanyád áll igazán közel hozzád. Rusty bólintott. Trent most már kezdte gyanítani, miért jelentkezett a lány a bácsikái hirdetésére. Sosem élhetett igazi családban, természetes, hogy vágyódik utána.

6. FEJEZET Mire kijöttek a pajtából, Rusty teljesen megfeledkezett arról, miért is mentek ki tulajdonképpen a kertbe. Csak amikor belépett a konyhába, és a pillantása találkozott Agnes kérdő tekintetével, jutott eszébe a dolog. – Nem volt mogyoró. – Akkor mi tartott ilyen sokáig? Csak nem veszekedtetek? – firtatta az idős hölgy gyanakodva. Veszekedni? Rusty elhúzta a száját. – Még nem ismerem eléggé Trentet ahhoz, hogy veszekedjek vele. Rusty épp vissza akart vonulni a szobájába, amikor észrevette a férfit a bácsikái társaságában. A társalgás valószínűleg a pénzről folyhatott, mert Harvey dacosnak, Clarence sértődöttnek, Doc pedig unottnak tűnt. És senki sem telefonált. Itt a remek alkalom! Rusty a szobájába rohant, fogta a hordozható számítógépét, és kisvártatva már Trent íróasztalánál ült, Alisa nyugtalanító üzeneteit olvasva. „Beszélnünk kell…” így kezdődött a titkárnője levele. Jaj, ne! – rémült meg Rusty. Gondolhattam volna! Ez az alattomos George Kaylee első osztályú fényképeket készíttetett az „Érintsd meg a természetet!” termékcsalád reklámjaihoz. Rusty az órájára pillantva elhatározta, hogy felhívja a titkárnőjét Chicagóban, noha épp most járt le a munkaidő. – Dearsing ügynökség. Rusty Romero irodája. – Alisa? Nem hittem volna, hogy még péntek este is bent vagy. Micsoda buzgalom! – Jaj, Rusty, mindjárt megbolondulok! Miért nem hívtál fel már korábban? A lány néhány kurta mondatban felvázolta, milyen nehézségekbe ütközik a telefonálás a Triple-D farmon. – Tiszta mázli, hogy most beszélhetünk!

– Csak ne örülj túl korán! Szeretném, ha megkapnád ezt a megbízást, mert ha elnyered, nyerek vele én is. Pillanatnyilag azonban nem sok reményt fűzök hozzá. A vonalban halk kattanás hallatszott, és Rusty felismerte Harvey hangját: – És mi a másik telefonszám? A készülék szörnyű búgásba kezdett, mialatt a bácsi tárcsázott. – Bocsánat, Mr. Davis! – Kérnék tizenkét tekercs drótot, hölgyem! – Itt Rusty beszél. – Engem csak a drót érdekel, kisasszony. – Mr. Davis, itt Rusty Romero beszél. – Ó, Miss Rusty! Ön is rendelne a drótból? – Nem, de szeretném folytatni a beszélgetést a barátnőmmel. – Ő veszi át a rendeléseket? – Dehogy, ő… De igen, igen. – Így lesz a legegyszerűbb. – Montja csak el neki nyugodtan, mit szeretne! Alisa jócskán meglepődött, amikor Harvey nála adta le a rendelést. Mihelyst a bácsi letette a kagylót, Rusty fellélegzett. – Most már jól hallasz? Figyelj! Gondolod, hogy ki tudnál még szimatolni valamit Kaylee terveiről? Nem szeretném, ha emiatt veszélybe kerülne az állásod, de… – Már megtettem. Itt tartok a kezemben néhány fényképet. Rustynak az izgalomtól a torkában dobogott a szíve. Alisa nagyon érti a dolgát! – Honnan szerezted? – George papírkosarából. Ezek ugyan a félresikerült fotók, de azért sejteni lehet belőlük valamit a készülő tervekről. – Ugye viccelsz? Vajon miért nem tépte szét őket a pasas? – Tulajdonképpen Tammynek a rossz képeket az iratmegsemmisítőbe kellett volna vinnie, de mivel éppen randevúra sietett, felajánlottam neki, hogy leveszem a válláról ezt a terhet… – Igaz barát vagy! – füttyentett Rusty elismerően. – De nem hiszem, hogy Tammy ezt a hibát még egyszer elkövetné… – Én sem. Elküldjem a képeket, vagy úgyis jössz nemsokára?

Rusty nagyot sóhajtott. Eredetileg úgy képzelte, hogy a nagyanyja még karácsony előtt megelégeli a konyhatündér szerepét. Sajnos ennek kevés a valószínűsége. Agnes nagyszerűen érzi magát a farmon, és élvezi a bácsik társaságát. – Inkább küldd el a fotókat! – határozott. – Jó, de már elvitték a mai postát, és oda az isten háta mögé ki tudja, milyen gyakran viszik ki a leveleket. Hétfő lesz, mire megkapod. – A fenébe is! El tudnád ma este faxolni a képeket? Csak hogy valami fogalmam legyen róla, mit tervez George. – Most rögtön? – Persze… illetve… – Harvey biztosan megszakítaná a vonalat. – Kicsit később. – De mikor? Jó kérdés. Talán, ha az öregek már lefeküdtek. Bár akkor meg összefuthat Trenttel. Na, mindegy. Nincs más választása. – Éjfélkor. – Beállítom a faxot, hogy önműködően bekapcsoljon. – Remek ötlet. Apropó, Alisa! Ha már úgyis felvetted az adatokat, nem tudnád megrendelni a drótot?  Rusty nyugtalanul forgolódott az ágyában. Az órára pillantott. Háromnegyed tizenkettő. Pongyolában és harisnyában, valamint a számítógéppel a hóna alatt az ajtóhoz surrant. Odalent Trentnél égett a lámpa. Vagy így aludt el, vagy még mindig dolgozik… A lány hangtalanul közelítette meg a férfi szobáját. Kissé pikánsnak érezte a helyzetet. Éjnek évadján egy jóképű férfi szobájába lopakodik. Esetleg el kellene gondolkoznia azon, nem követ-e el valami ostobaságot… Az első bátortalan kopogtatásra nem érkezett válasz. Rusty az ajtóra tapasztotta a fülét, és halk csoszogást hallott. A következő másodpercben Trent ajtót nyitott. – Szia, csupán egy… – A lánynak torkán akadt a szó, amikor meglátta a meztelen felsőtestű férfit. Trent sportos alsót és vastag,

fehér pamutzoknit viselt. Ez volt minden öltözéke, meg egy fémkeretes olvasószemüveg. Fantasztikusan néz ki, állapította meg Rusty magában. Hanyag, ugyanakkor férfias és természetes! – Miben segíthetek? A kérdés elhangzott, Rusty tudta, hogy most válaszolnia kell, de nem bírt kinyögni egyetlen szót sem. Időközben teljesen elfelejtette, miért is jött. Ám ez most úgysem számít. Teljesen lenyűgözte a félmeztelen férfi. Miért rejtegette idáig ezeket a pompás izmokat? A széles vállat és a göndör pillékkel borított, erős mellkast? Rusty elképzelte, hogyan játszadoznának ujjai a férfi felsőtestén… – Rusty? – Tessék? – Megkérdezhetem, mit keresel az ajtóm előtt éjnek évadján? – Igen. – Szeretnél talán bejönni? – állt félre Trent az ajtóból. – Ha szabad – lépett beljebb a lány, de rögvest meg is torpant, mert felfedezett egy érdekes gödröcskét a férfi nyakának hajlatában. Milyen jó lenne megcsókolni, futott át az agyán, és akaratlanul felsóhajtott. Trent kérdően felvonta a szemöldökét. Most már mondanom kellene valamit, ocsúdott fel Rusty. – Neked aztán van… van nyakad! – Hát ennél okosabbat is kitalálhatott volna! – Mint a legtöbb embernek. – Úgy értem, néhány férfinak alig van nyaka. De neked van… és szép! Miért nem maradok inkább csendben? – korholta magát Rusty kétségbeesetten. – Nagyon köszönöm – hangzott a kimért válasz. Mikor a csend kezdett kínossá válni, Trent elmosolyodott. – Magaddal hoztad a számítógépedet – mutatott a lány hóna alá. – Ennek alapján feltételezem, nem azért jöttél, hogy elcsábíts. – Eredetileg tényleg nem – ismerte be Rusty. – De meggondoltad magad?

– Tulajdonképpen nem – sóhajtott nagyot a lány. – Akkor jobb, ha felveszem az ingemet – nyúlt Trent az ajtó gombján lógó ruhadarab felé. – Miattam ne zavartasd magad! – tiltakozott Rusty. A férfi abbahagyta az öltözködést, és újra elmosolyodott. Sejtette, hogy a lány vonzónak találja. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz elcsábítani? – Mérget vehetsz rá. – Azért gombolom be az ingem, hátha meggondolod magad. – Rendben. – Rustynak hirtelen eszébe jutott, miért jött. – A fax! Hány óra van? – Mindjárt éjfél. A lány kapkodva kereste a telefon dugóját. – Használhatom a modememet? – Választ sem várva kirántotta Trent csatlakozóját a konnektorból. Ajjaj! Remélhetőleg nem volt bekapcsolva a férfi számítógépe. – Persze – adta meg Trent kissé késve a választ, és az ágyból figyelte a lányt. Rusty nem értette, hogy okos és becsvágyó nő létére miként bűvölhette el ennyire egy félmeztelen férfi. Lopva Trentre pillantott, aki az ágyon ülve valamilyen papírokat tanulmányozott. Talán a friss levegő teszi, morfondírozott. Agnes tökéletes háziasszonnyá változott, bennem pedig feléledtek a női ösztönök… Felegyenesedett, és végigsimított a – combján. Azt a kifényesedett pongyolát viselte, amelyet a nagyanyja annyira gyűlölt. Most, hogy jobban szemügyre vette, igazat kellett adnia neki. – Mindössze néhány oldalnyi anyagot várok, pár percig tart az egész. Jöjjek vissza később, vagy… – Ülj csak le! – kínálta hellyel Trent egykedvűen, fel sem pillantva az iratokból. Rusty buzgón félretolta az asztalon tornyosuló aktahegyet, és felült a bútor szélére. Pontosan éjfélkor csengett a telefon, mire nyomban működésbe lépett a modem. A lány izgatottan előrehajolt, és csupán akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Nem maradt más hátra, mint várni.

– Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy – kezdte Rusty, de rögtön zavarba jött, hiszen ez nem tűnt valami érdekfeszítő társalgási témának. – Általában kontaktlencsét hordok. Világos! Ezt bárki kitalálhatta volna, de Rusty most ürügyet keresett a beszélgetésre, hogy közben lopva bámulhassa a férfit. – Egyébként mivel magyarázták a bácsikáid azt a rengeteg holmit a pajtában? – Kijelentették, hogy mind karácsonyi ajándék – pillantott Trent a lányra kétségbeesetten. – Nocsak! – húzta fel Rusty a szemöldökét. – Továbbá közölték, hogy nem tartozik rám. Erre azt mondtam, hogy az anyagi helyzetük viszont annál inkább. Azt válaszolták, hogy bőven megengedhetik maguknak, visszavették tőlem a tévé távirányítóját, majd kiküldtek a szobából. Rusty elnevette magát. – Örülök, hogy jó kedved van. – És csakugyan megengedhetik maguknak? Trent bólintott. – Elképesztő! – Tehát beköttethetnének akár még két telefonvonalat is… – Rusty! – A lány észrevette, hogy Trent keresgéli a szavakat. – Te mint kívülálló… nem gondolod, hogy a bácsik némely dologban már szinte aggasztóan furcsák? Rusty fontolóra vette a dolgot. – Nem – nyugtatta meg végül a férfit. – Talán Harvey különös egy kicsit. – Ő mindig ilyen volt. – Sejtettem. De a nagyanyám úgyis mondta volna nekem, ha valami nem lenne rendben a bácsikáid körül. Annak idején ingatlanügynökként dolgozott, jól ismeri az embereket. – Akkor jó – könnyebbült meg Trent, és lehunyta a szemét. – Kénytelen leszek hozzászokni, hogy telehordják a házat mindenféle limlommal.

Rusty újabb jó pontot adott Trentnek, amiért így aggódik a bácsikáiért. Már szinte teljesen meg is feledkezett kezdeti rossz benyomásáról. – Azok ott az ajánlatok? – mutatott az ágyon szanaszét heverő dossziékra. – Igen, de továbbiakat is várok. Addig kiválogatom, melyik az, amely szóba se jöhet. – Értem. – Rusty felfedezett egy cégjelzést, amely valahogy ismerősnek tűnt. Elvette a dossziét. – Á, a Lance Construction! Nem is tudtam, hogy még mindig létezik. – Ismered? – kérdezte éles hangon Trent. Rusty biccentett. – A chicagói Dearsing reklámügynökségnél dolgozom. Még kezdőként megpályáztam a Lance egyik ajánlatát. Óriási pénzről volt szó. A lány vállat vont. – Mint mindenki, én is szívesen megkaptam volna a munkát. A Lance Construction emberei meghallgattak, majd elutasították a javaslatomat, végül pedig a saját alkalmazottaikkal dolgoztatták ki az ötleteimet. – Beperelted őket? – Úgy csináltak mindent, hogy jogilag ne lehessen őket megtámadni. – Rusty felemelte az iratrendezőt, és a cégjelzésre mutatva így szólt: – Látod ezt a vágtató lovagot a lándzsával? Ez az én kezem munkája. A Lance ugyanis lándzsát jelent. Trent elismerően bólintott. – Később szem elől tévesztettük a céget. Általában rendkívül kedvező az ajánlatuk, de később aztán módosítják az áraikat. Aláígértek a többieknek, ugye? A férfi helyeselt. – Miután megkapják a megbízást, a munka félidejében közlik, hogy időközben megemelkedtek a költségeik. Chicagóban nemrégiben építtettek valamit a város részére; a helyi újságok heteken át tele voltak a botránnyal, hiszen az adófizetők pénze bánta. – Ezzel a lány visszaadta a dossziét. – Eddig semmi rosszat nem hallottam a Lance Construction felől, és komolyan fontolgattam, hogy nekik adom a megbízást.

Rusty törni kezdte a fejét, mikor is volt az a nagy botrányt kavaró beruházás. – Át kellene lapoznod a két-három évvel ezelőtti chicagói újságokat! – Jó, majd megbízom vele a titkárnőmet. Bár ezt neki is tudnia kellett volna, mielőtt elküldte az ajánlatot. – A férfi a falhoz vágta a dossziét, amely lecsúszott az ágy mögé. – Köszönöm a felvilágosítást. Sok időt megtakarítottál nekem. Rusty csak legyintett, pedig nagyon hízelgett a hiúságának Trent iménti mondata. – Úgysem bíztad volna meg őket, amíg nem nézel egy kicsit jobban utána a cégnek. – Igen, de akkor nem maradt volna időm a többi ajánlat áttekintésére. Adósod vagyok. Mialatt Trent az ágyon rendezgette a papírokat, Rusty szabad utat engedett a képzeletének, hogyan róhatna le a férfi a tartozását… Trent egy kupacba tette az iratokat az ágya mellé, majd hanyatt dőlt, s kezét összekulcsolta a hasán. – Tudod, másnak képzeltelek – törte meg a csendet, tetőtől talpig végigmérve a lányt. Rustynak hirtelen eszébe jutott, vajon hogyan festhet most így, smink nélkül, ebben a kopott pongyolában… – Miért, kire számítottál? – Egy olyan nőre, akit tökéletesen kielégít a háziasszonyi szerepkör. – És aki olykor-olykor körbekerget a sodrófával az asztal körül? Bevallom, az első pillanatokban még ez is megfordult a fejemben veled kapcsolatban. Trent nevetve vette le szemüvegét, az éjjeliszekrényre tette, majd felrázta a párnáját. – Jut eszembe, szeretnék néhány megjegyzésemért bocsánatot kérni. – Tulajdonképpen Rusty nem illett bele abba a képbe, amelyet eddig a nőkről alkotott. – Nem muszáj – ellenkezett a lány. – Különben nekem is át kellene gondolnom minden elhamarkodott kijelentésemet, és… ezt nem szeretném. Trent zavartan pislogott, aztán megköszörülte a torkát.

– Clarence minden kertelés nélkül a tudtomra adta, hogy keveset foglalkozom veled. Gyanítom, hogy igaza lehet. Hoppá! Ezentúl minden eddiginél több időt fogok a számítógép előtt tölteni, határozta el a lány. – Nem baj. Tudom, hogy sok a dolgod. – De mégis. – Nem, tényleg nem számít. Trent elgondolkodva nézte Rustyt. – Hosszú utat tettél meg, hogy itt töltsd a karácsonyt, mégis nagyon megértő vagy. – Mi, chicagói nők már csak ilyenek vagyunk – nevetett fel Rusty bizonytalanul. A masina Alisa üzenetének végét jelezve csipogni kezdett, mire a lány felugrott. – Nos, úgy néz ki, készen vagyok – jegyezte meg hanyagul, és sietve kihúzta a gépet a csatlakozóból. – Magyarázd el nekem, mi késztet arra egy ilyen szemmel láthatóan intelligens, művelt nőt, hogy érdekes munkáját és minden egyebet hátrahagyva, vidékre költözzön! A kérdés olyan váratlanul érte Rustyt, hogy a konnektor előtt guggolva megdermedt. Most mit válaszoljon? Hogy férjhez menni ugyan nem akar, de semmi kifogása nincs egy kis kaland ellen? Ez bizonyára nagyon megrázná Trentet. Mire előbújt az íróasztal mögül, a férfi már közvetlenül előtte állt. Rusty kényszeredetten nevetett fel rá. – Néha-néha nem árt egy kis változatosság. – Szóval kedveled ezt a fajta változatosságot? – Te ígérted a hirdetésedben. – Ami annyira feldühített! – Nem sok olyan férfival találkoztam, aki így epekedne feleség és gyerekek után. Trent a lányra szögezte átható tekintetét. – És tetszett neked az a hirdetés? Viccelsz? – bosszankodott magában Rusty. – Nyilvánvalóan sokat gondolkodtál a jövőd felől, és mindent pontosan elterveztél – vonta meg a vállát. – Így legalább tudják a nők, mire számíthatnak.

Trent nem felelt. – Nem árt, ha előre ismerem egy férfinak a házasságról és a családról alkotott elképzeléseit, mielőtt kapcsolatba kerülnék vele. Még akkor is, ha ezek különböznek az enyémektől. Ezzel… sok időt megtakaríthatok. – Rusty azon tépelődött, vajon folytassa-e a fejtegetését, vagy ennyi is elég volt. Látta, hogy Trent fontolóra vette a szavait, és remélte, hogy magyarázata elég meggyőzően hangzott. Felsóhajtott. Ha közeledne a férfihoz, azt sugallná, hogy egyetért Trent túlhaladott felfogásával. Sajnos. Hacsak nem… Hacsak nem a férfi tenné meg az első lépést… Akkor csupán bátorítania kellene. Esetleg küldethetne magának faxot minden éjjel, amelyet aztán Trent hálószobájában vehetne át… – Igen, az valóban segít, ha két ember előre tisztázza, mit várhatnak el egymástól – kezdte a férfi. – Így megkímélhetik magukat a csalódásoktól. – Trent a lány ajkát figyelte, mire az megborzongott. – Látom, hogy fázol. Menj inkább vissza a szobádba! Rusty lázasan keresett valami ürügyet, hogy még maradhasson. – S bocsánatot kérek azért a délelőtti közjátékért itt, az ajtónál – jegyezte meg Trent, s felvillantotta ellenállhatatlan mosolyát. – Többé nem fog előfordulni. Megígérem. Nem! – tiltakozott magában Rusty kétségbeesve. – Nincs rá okod, hogy bocsánatot kérj! Inkább… – Ne is beszéljünk többet a dologról! – vágott a szavába Trent, majd mosolyogva kezet nyújtott. – Jó éjt! A lány vonakodva elbúcsúzott.

7. FEJEZET Párórás alvás után Rusty az ébresztőóra csengésére ébredt. Éjjel háromig azon fáradozott, hogy kiböngéssze, mi látható az elküldött fényképeken. Közben a gondolatai folyton Trent körül forogtak. Az óra háromnegyed hatot mutatott. Rusty mérgesen csapta le a vekkert, és felsóhajtott. Szilárdan eltökélte, hogy ma ő kel fel először, hogy elkészítse a reggelit. A pongyolája után nyúlt, de azután meggondolta magát, és rendesen felöltözött. Mivel úgysem maradt már ideje, hogy kifesse magát, inkább bele se nézett a tükörbe, hanem elindult a hideg konyhába. Lent égett a lámpa, így a hátsó ajtón kilesve észrevette az állatait etető Docot. Biztosan tegnap is ébren volt már ilyentájt, és rajtakapta Agnest, ahogy egyedül készíti a reggelit. Nos, most majd őt láthatja szorgoskodni! De mit készítsek? – tűnődött a lány, és fázósan dörzsölgette a karját. Reggel mindenki szívesen eszik zsemlét, és a tegnapi kekszsütésnél már úgyis rájött a tésztakészítés fortélyaira. És mit kínáljon hozzá? Elővette a hűtőben talált írót és tojást. Azután eszébe jutottak Harvey gyümölcsei, és behozott két körtét az éléskamrából. Az egyiket máris megérdemeltem, döntötte el, és jó nagyot harapott belőle. Maga elé dúdolgatva feltette a kávét, és elővette Agnes szakácskönyvét. Nézzük csak, hol is a zsemle receptje! Rusty átfutotta a kenyértésztáról szóló fejezetet. Megvan: Zsemlék. Továbblapozott. Korpás zsemle. Kifli. Íróval készült zsemle. Kukoricalisztes zsemle, rozsos, búzás, tojásos, élesztős, sajtos, sonkás… Rusty kétségbeesett. Most melyik receptet válassza? Vajon Agnes melyiket sütötte meg tegnap? Melyik a legegyszerűbb? Kávé nélkül lehetetlen döntenie ebben a nagy horderejű kérdésben! Jókorát húzott a bögréjéből.

Mindjárt jobban érezte magát. Mialatt a kávé kifejtette jótékony hatását, Rusty a palacsintatészta receptje után kutatott. Teljes őrlésű lisztből készült… írós… Az ég szerelmére! Használd a józan eszedet! – szidta magát. Azt a receptet készítsd el, amelyikhez a legkevesebb hozzávalóra van szükség! Újabb pohár kávé után Rusty nekilátott, hogy megkeresse, mi kell az írós zsemléhez. Nem is akkora ördöngösség, állapította meg megkönnyebbülten. Bekeverte a tésztát, és életében először érezte magát boldog háziasszonynak. Sajnos az öröme nem tartott sokáig. Amikor már kiöntötte a tésztát a munkapultra, akkor jutott eszébe, hogy lisztet is kellett volna alászórnia. Sebaj! Visszarakta az egészet a tálba, és megpróbálta lemosni az asztalt, de ijedten tapasztalta, hogy a nedves liszt nagyon ragad, és ez kissé megnehezítette a dolgát. Ha lassan is, de azért sikerült letisztítania a pultot. Azután jó alaposan belisztezte, és rádobta a nyers tésztát. Fehér lisztfelhő borított be mindent, többek között Rusty fekete farmernadrágját is. A lány természetesen nem kötötte maga elé azokat a nevetséges kötényeket, de már megbánta. Teljes erőbedobással fogott neki, hogy a sodrófával kinyújtsa a tésztát, ám csupán azt érte el, hogy az mindenhol ráragadt a rúdra. Tett még egy kis lisztet hozzá. Mire az apró halmokat a tepsire rakta, teljesen kimerült. A szalonnás rántotta sem lett az igazi. A szalonna odaégett, a tojás megbarnult. A második adag valamivel jobban sikerült. Kávéval szerette volna ezt megünnepelni. Útban a kanna felé benézett a sütőbe. Forróság és fojtó bűz csapta meg. Rémülten húzta ki a tepsit, és rámeredt a tizenkét sötétbarna kupacra. Elfelejtette beállítani a sütő óráját! Dühösen odacsapta a zsemléket a tepsivel együtt a tálalóra, és friss kávét töltött magának. Azután a szekrénynek támaszkodva felmérte aznapi munkájának eredményét. A látvány lehangoló volt. Mi az, ami még menthető? Nem sok. Csak ne ess kétségbe! – biztatta magát töretlenül. Került már korábban is teljesen kilátástalannak tűnő helyzetbe. Nem sikerülhet minden az első nekifutásra. Bár ennél azért többre számított. Nem

lehet ennyire nehéz tudomány a főzés! A tűz felfedezése óta a világon mindenütt sütnek-főznek az emberek. Odament a tepsihez, hogy levágjon egy zsemlét a sütőpapírról. Kőkemény volt. Hát ezzel csődöt mondtam, ismerte be. Azzal csalódottan kihajította az odaégett zsemlét a hátsó ajtón. Muszáj legalább egy egyszerű reggelit elkészítenie! De nem ilyen hebehurgya módon… Mindenesetre semmi kedve órákat a konyhában tölteni, csak hogy elkápráztasson egy ostoba férfit. Könnyeivel küszködve elővett néhány papírszalvétát, és megtörölte az arcát. Nem akart sírni. A férfiak mind ütődöttek! George Kaylee is. Nem, ő sajnos nem. Biztosan örül, hogy a legveszélyesebb ellenfele pont most vette ki a szabadságát. Ám ha őróla kiderül, hogy még egy vacak rántottát sem tud összeütni, bizonyára kiutasítják a nagyanyjával együtt ebből a házból, és visszautazhat Chicagóba, ahol valóban nagy szükség van rá… Csakhogy most már nem akarta, hogy elküldjék. Ő kívánta megszabni, mikor hagyja el a farmot. Éppen kifújta az orrát, amikor megérezte, hogy nincs egyedül. Megfordult, és felfedezte a konyhában álldogáló Trentet. A férfi bűnbánóan nézett rá. – Éreztem ezt a szagot, és… gondoltam, hogy főzöl… és iszom egy csésze kávét. Rusty eldugta a papírszalvétát, és azt kívánta, bárcsak az összes zsemlét megsemmisítette volna. Szótlanul figyelte a kávéfőzőt mereven bámuló Trentet. Fagyos csend uralkodott a konyhában. Végül a férfi megjegyezte: – Segítsek? – Miért? Úgy nézek én ki, mint aki segítségre szorul? Trent beleivott a kávéjába, és körülnézett. – Pontosan. A lány érezte, hogy ismét könnybe lábad a szeme, és behunyta. Sosem hitte volna, hogy valaha ennyire fontos lesz számára a főzőtudománya. Valószínűleg az elmúlt időszak megfeszített munkája és az alváshiány együttesen okozza, hogy mostanában ilyen könnyen sírva fakad. Ha Trent kimondaná, amit gondol, legalább túl lennének az egészen.

– Tudod, remek kávét főzöl – szólalt meg a férfi, és a tálalóra támaszkodott, szorosan a lány mellett. – Láthatóan az egyetlen dolog, amihez tényleg értek – nevetett Rusty a könnyein át Trentre. – Nincs igazad, te… – A férfi hátrafordult. – Jó, elismerem, a zsemlék kissé sötétre sikerültek. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy szenesek. Elfelejtettem beállítani a sütő óráját. – Ez mindenkivel előfordulhat. Készíts ma inkább pirítóst! Ahogy látom, maradt még… szalonna – bizonytalanodott el Trent, meglátva a fekete csíkokat. – Odasült a serpenyőhöz – magyarázta Rusty a férfit figyelve. – Jó ropogós, legalábbis némelyik. – A férfi felmutatott egy szeletet. – Nézd meg például ezt! Nyers is, meg ropogós is, arra az esetre, ha valaki mindkettőt kedveli. – Rém vicces! Attól tartok, legalább néhány zsemlével elő kellene rukkolnom – pillantott a lány a piszkos, ragacsos pultra, és titkon abban reménykedett, hogy aznap reggel senki sem lesz éhes. – Jó reggelt! – köszönt be Doc a konyhába, azután lepucolta odakint a cipőjét, a fiatalok felé biccentett, és belépett. Rusty szorongással telve figyelte a bácsit, ahogy az körbetekintett a helyiségben. Az öregúr egy szót sem szólt, csak hol a zsemlékre, hol a szalonnára, hol pedig Trentre pislogott. – Hozzá kell szokni ehhez a tűzhelyhez – szólalt meg végül, újra bólintott, majd eltűnt. Trent akarata ellenére megsajnálta Rustyt, ahogy ott állt sápadtan, összeszorított szájjal, és Doc után bámult. Odaégette a zsömléket. Hát aztán? A rántottát is. Mindenkivel előfordulhat. Lehet, hogy ő pont így, kicsit sültebben szereti. De vajon mire vonatkozhatott Doc megjegyzése? Hiszen a tűzhely vadonatúj, és idáig semmi baj nem volt vele. Hála Harveynak, a konyhában minden berendezés és felszerelés kifogástalan. – A sütő már jól bemelegedett, a következő adag zsömle biztosan jobban sikerül – szólalt meg Rusty, és kényszeredetten

elmosolyodott. A fém szemetesládába potyogó zsömlék zaja ahhoz hasonlított, mint amikor jégeső veri a palatetőt. Rusty kézbe vette a szakácskönyvet. – Ugyan, ne csinálj ekkora felhajtást! Ma csak gabonapelyhet kívánok – indult el Trent a kamra felé. – Rajtunk kívül is vannak itt néhányan, akik rendesen szeretnének reggelizni – csapta oda Rusty a szakácskönyvet, azután letisztította az asztalt. – És minden percben betoppanhatnak. Trent rövid tétovázás után visszatette a helyére a gabonapelyhes dobozt. – Akkor engedd meg, hogy segítsek! – Komolyan gondolod? – Igen. Ideadnád a szakácskönyvet? – Tessék! – nevetett a lány. – Erre kíváncsi leszek. – Jól is teszed, ha figyelsz, mert most tanulhatsz valamit. Trent most egyenlített. Tisztában volt vele, hogy ezzel a megjegyzésével fájó pontra tapintott. Rusty nekilátott a mosogatásnak, és sértődöttségében a kelleténél hangosabban csörömpölt az edényekkel. Közben le nem vette a szemét Trentről. Megragadta a sodrófát, és úgy odacsapta a tálalóra, hogy majdnem eltalálta vele a férfi ujját. – Bocsánat! – vetette oda a megbánás legcsekélyebb jele nélkül, és újra a mosogatóhoz lépett. – Gyere csak ide! – húzta vissza Trent a karjánál fogva. – Kész a tészta, ki lehet nyújtani. – Akkor rajta, láss neki! – Nem úgy van az! – adta át a férfi Rustynak a sodrófát, és elment kezet mosni. Amikor ismét felnézett, látta, hogy a lány paprikapiros arccal mered a nyújtófára tapadt tésztára. – Miért csinálja ezt mindig? – Fogalmam sincs – törölte meg Trent a kezét, és odalépett. – Nem ártana még egy kis liszt a tésztába. – Hát akkor miért nem tettél bele eleget? – Mert a recept szerint előírt mennyiséggel készítettem. – Én is – pucolta Rusty mérgesen a sodrófát. Beszórta liszttel, majd rávetette magát a tésztára, hogy kinyújtsa.

– Ne nyomd olyan erősen! Nézd… – Azzal Trent a lány háta mögé állt, és átfogta a kezét a sodrófán. Rusty mozdulatlanná dermedt. – És most szép lassan görgetjük. Előre… hátra… A férfi eredetileg csupán segíteni akart, de pontosan az orra alatt volt a lány feje, és beszívta samponjának illatát. Az égett szaggal együtt… Mellkasa súrolta Rusty hátát, és Trent élvezte, ahogy újra és újra megérintheti. Oda… vissza… Közben olyan vékony lett a tészta, hogy abból legfeljebb már csak átlátszó zsemléket lehetett volna sütni, a férfi azonban nem bírt betelni az ütemes mozdulatokkal… – Nem jó még? – fordult felé hirtelen a lány. – Nem, korántsem – suttogta Trent. Rusty felidézte magában a férfi csókját. Igaz, Trent megígérte, hogy hasonló eset többé nem fordul elő… Lehunyta a szemét, ahogy a férfi szája egyre közelített az övéhez… Ekkor lépések zaja hallatszott a folyosóról. – Igazán röstellem, magam sem értem, hogy aludhattam el ennyire. Meg kell csinálnunk a… Agnes megtorpant, és kettejükre bámult. A férfi felegyenesedett, de a lehető leglassabban, nehogy Rusty nagyanyja azt higgye, rajtakapta őket valamin. – Trent segített kinyújtani a tésztát – magyarázkodott Rusty. Agnes összehúzta magán a pongyolát. Selyemköntösében és elegáns hálóingében egészen másképp festett, mint előző reggel. – Jó reggelt, Trent! – köszöntötte a férfit, miközben a haját rendezgette, és aggódó pillantást vetett a tűzhely felé. A két nő lopva összenézett. Trent viszonozta az üdvözlést, majd úgy döntött, legjobb, ha visszavonul. – Szólj, ha megsültek a zsemlék! – Azzal fogta a kávéját, és kiment. Őszintén sajnálta, hogy Agnes nem érkezett néhány perccel később… – Mi az ördög folyik itt? – vonta kérdőre Agnes az unokáját. – Olyan szag van, mintha leégett volna az egész farm. – Odalépett a

szalonnás serpenyőhöz, a „sikeres” próbálkozás bizonyítékához, és elismerően bólintott. – Nem is olyan rossz! – Ne vigasztalj, nagyi! Szerintem borzalmas. – A szalonna eleve borzasztó. Jobb lenne, ha a Davis testvérek leszoknának az ilyen zsíros ételekről. – Én meg jobban tenném, ha ezentúl a konyhának a közelébe se jönnék – nézett Rusty a készülő péksüteményekre. – Mi lesz ebből? – firtatta Agnes a leheletvékony tésztára mutatva. – Zsemle. Második nekifutásra. Ezúttal Trent közreműködésével. – És mi történt az első adaggal? Rusty a szemeteskuka felé biccentett. – Nem csoda, ha azt is így kilapítottad! – Agnes négyrét hajtotta a tésztát, és a sodrófával jól összetapasztotta az egyes rétegeket. – így! És most kiszaggathatod a formákat. Rusty az órára nézve felsóhajtott. – Felesleges fáradozás, nagyi! Trent szerint bőven van gabonapehely a kamrában. – Vigyázz, mit beszélsz! – fenyegette meg Agnes az unokáját, és nekilátott a zsemlék elkészítésének. – Ezek a férfiak megérdemelnek egy tisztességes reggelit! – Nagyi! – ragadta meg Rusty az idős hölgy karját. – Vessünk véget a játéknak! Legjobb, ha bevallom, hogy nem tudok főzni. Doc már kora reggel benézett ide. Trentet pedig magad is láthattad a konyhában. – Doc már járt itt? – szakította félbe Agnes az unokáját. – Igen. – Rusty észrevette, hogy nagyanyja könnyedén elpirul. – Csak nem ezért vetted fel ezt a méregdrága pongyolát? – Dehogy, én csupán… – dadogta Agnes, és végignézett az öltözékén. – Épp ez akadt a kezem ügyébe. – Én is ezt mondanám – mosolygott Rusty. Hogy a nagyanyja és Doc…? Álmában sem gondolta volna. – Rusty, drágám! Gyere, elmegyünk karácsonyfát vágni az erdőbe! – kiabálta Agnes bekukucskálva az ajtón. A lány összerázkódott. Erről teljesen megfeledkezett.

– Menj csak, nagyi! Cserébe megígérem, hogy segítek a díszítésnél, jó? Az idős hölgy némán nézte az ágytámlának támaszkodó unokáját, ölében a számítógéppel. – Trent is jön! – Nagyi, tegnap kaptam Alisától egy faxot. George… Emlékszel rá, ugye? Tudod, meséltem róla. Agnes bólintott. – George a legnagyobb riválisom az „Érintsd meg a természetet!” reklámhadjáratban, és sürgősen át kell tanulmányoznom ezeket a képeket – mutatott Rusty a maga körül félkörívben elrendezett fotókra. – Ezeken nincs mit tanulmányozni. Csak sötét foltokat látok. – Első pillantásra igen, mégis sikerült kiderítenem, mit tervez George, és meg kell mondanom, nem rossz az alapötlet. Sőt kitűnő! Feltétlenül ki kell találnom valamit. Ez egyszer nem maradhatnék ki ebből a kirándulásból? – Szó sem lehet róla azok után, amit ma reggel a konyhában műveltél! – De hát senki sem panaszkodott! – Mert udvariasak. Légy szíves, vegyél fel valami csinos ruhát! – nyitotta ki Agnes a szekrényt, és szemügyre vette a tartalmát. – Úgy szerettem volna dolgozni ma délelőtt! A nagymama lesújtó pillantást vetett a számítógépre, és levett egy narancssárga pulóvert az egyik polcról. – Vedd fel ezt, legalább lesz egy kis színed! Olyan sápadt vagy. – Persze, mert tegnap éjjel mindössze két órát aludtam! – Rusty engedelmesen belebújt a pulcsiba. – Nem kellett volna megengednem, hogy elhozd a számítógépet. – Akkor most nem tudom, mihez kezdenék. Alisa rájött, hogy George fényképeket is készíttetett. Ezek után nekem is szükségem lesz fotókra, különben veszítek. – Akkor hozd el a fényképezőgépedet! – javasolta Agnes. – Gondolj csak bele, Rusty! Az erdőbe megyünk fenyőfát vágni. Ennél közelebb már nem is lehetnénk a természethez. Szinte meg is érinthetnénk… Véletlenül nem valami hasonló a termékcsalád neve?

* Az egész jövőm ennek az építkezésnek a sikerétől függ, gondolta Trent. És erre mit csinálok? Lovas kocsin zötyögök az erdő felé karácsonyfát vágni! Doc és a két nő mögötte ült a szalmabálák tetején. Miért is hagyta, hogy rábeszéljék? Rendben, akkor mostantól fogva minden éjjel fennmarad és dolgozik, majd napközben alszik. – Mit szólnátok egy karácsonyi énekhez? – kiáltotta Harvey. – Most már csak a hó hiányzik a tökéletes ünnepi hangulathoz. – Gyenge tenor hangján bele is kezdett a Fehér karácsonyba, mire rögtön felhangzott Clarence erőteljes basszusa is. Trent és a többiek is bekapcsolódtak. Rusty sem látszott már olyan feszültnek, mint az út elején. Mosolygott, és Trent örömmel tapasztalta, milyen meglepően jól érzi magát a lány társaságában. Némi bűntudattal hasonlította össze eddig barátnőivel. Mindegyik magasabb, karcsúbb és szőkébb volt Rustynál, de egyik sem lett volna hajlandó felülni egy szalmabálákkal megrakott szekérre. Trent szerette, ha a férfiak irigy pillantásai követik, ha felbukkan valahol a legújabb hódításával. Noha ez a lány soha nem jönne el vele Dallasba, azért mégis jól el tudná őt képzelni társának. – Kér forró kakaót, Trent? – fordult hozzá Agnes, és odanyújtotta a műanyag poharat meg a termoszt. – Köszönöm, az jó lesz. – Nem érezte ugyan hidegnek az időt, de azért nem volt már nyáriasan meleg. – Te is iszol? – adta tovább Trent Rustynak a poharat. – Kösz, de ne töltsd annyira tele! – kérte a lány, mivel a szekér gyakran megzöttyent a hepehupás úton. – Mikor érünk oda? – Nehéz megmondani, mert lassan haladunk. Amúgy autóval negyedóra. – Tulajdonképpen hová megyünk? – A régi füzesbe. Pár éve Clarence fenyőket telepített oda, szélfogónak. Azóta minden évben onnan hozzák a bácsik a karácsonyfát. – Akkor az a saját erdőtök! – mosolyodott el Rusty. – A píneafenyőket már megcsodáltam – mutatott az útszélen bólogató,

hatalmas fákra. – Azon töprengtem, hogyan fogunk ezekből hazavontatni egyet. Trent felnevetett, és épp válaszolni akart, amikor észrevette, hogy az öregek őket nézik. Elhallgatott, és azt kívánta, bárcsak elfelejthetné Rusty jövetelének igazi okát. Milyen jó lenne csak úgy csevegni ezzel a lánnyal! Talán még az is lehet, hogy megkedvelné. – Megérkeztünk! – kürtölte szét kisvártatva Clarence. Bekanyarodott az útnál egy kis tisztásra, és megállt egy aprócska ház előtt. – Egy kunyhó az erdő közepén! – lelkendezett Rusty. – Korábban a munkások éjszakáztak itt, ha rájuk esteledett. – Trent lenyitotta a szekér hátsó billenőajtaját. – Lakik benne valaki? – Nem, ahhoz túl kezdetlegesek itt az állapotok. Ma már csupán menedékházként szolgál. A férfi leszállt a kocsiról, hogy kezét nyújtsa a hölgyeknek, de Rusty őt megelőzve leugrott. – Mit értesz azon, hogy kezdetleges? – Nézd meg magad! Clarence bácsi, várj, mindjárt jövök! – szólt oda Trent a szekéren ülő nagybátyjának. Előbb lesegítette Agnest, majd Doc felé nyújtotta a karját. Az idős hölgy hátat fordított, és a különböző nagyságú fenyőket mustrálgatta. Amikor már biztos volt benne, hogy Agnes nem láthatja, Doc elfogadta Trent kezét, és lekászálódott a kocsiról. Harvey kényelmes sportcipőjében könnyedén leugrott a szekérről, és a lovakkal foglalatoskodott. Trent egy darabig azt figyelte, amint Rusty a házikó ablakát pucolgatja, hogy lássa, milyen belülről, azután Clarence-hez sietett. – Öregszem, fiam – húzódott nehézkesen a bácsi az ülés szélére, és átadott egy falépcsőt Trentnek, amelyet az a bak elé rakott. Azután rátámaszkodott unokaöccse vállára, és halkan nyögdécselve leereszkedett a kocsiról. – Ne kezdd el te is, hogy többet kellene mozognom! – mondta az öregúr unokaöccse pillantását látva. Doc és Harvey is épp eleget rágják emiatt a fülemet. – Megfogadhatnád a tanácsukat!

– Sokkal nagyobb kedvvel vigyáznék magamra, ha lennének kis unokahúgocskáim vagy -öcsikéim, akikkel fogócskázhatnék… – tekintett Clarence sokatmondóan Rusty felé. – Nem is tud főzni, gondoltad volna? A lány eközben a másik ablakhoz sétált. Egy fuvallat meglebbentette a pulóverét, és előtűnt szoros farmerbe bújtatott, karcsú dereka. – Elképzelhető – hagyta rá Clarence. – De kit zavar? – Trent! – kiáltotta Rusty. – Bemehetek? Úgy nézem, nincs zárva az ajtó. – Meglehet – lépett oda a férfi, és elfordította a gombot. Az ajtó nyikorogva kitárult, és Rusty óvatosan követte Trentet a házikóba. A két kicsiny ablakon beszűrődő napfény látni engedte a kunyhó gyér bútorzatát. Trent megnyomta a villanykapcsolót, de nem történt semmi. – Van egyáltalán áram? – Nincs, de a ház mögött áll egy generátor. A lány szétnézett az apró helyiségben. Az egyik sarokban régi, matracos, háromemeletes ágy állt, meg egy támlás heverő. A másik falnál óriási, öreg kályhát pillantott meg. Az ócska mosdó tetején valaki otthagyott egy vízpumpát. A szoba közepén egy asztal állt, két székkel. A fennmaradó helyet kőkandalló foglalta el. Micsoda szerencse, hogy felfedezte ezt a házikót! Trent merengve nézett ki az ablakon, ezzel szemben Rusty fejében egymást kergették a gondolatok. Ez a kis ház, még ha nincs is a legjobb állapotban, olyan békésen egyszerűnek, olyan otthonosnak tűnik. Hisz éppen valami hasonlót keresett! Ha egy kicsit kitakarítaná, itt lehetne… Remegő kézzel állította be a fényképezőgépet. Ezt Alisának is látnia kell! Agnes remekül ráérzett erre a dologra. Ez a helyszín tökéletesen illik az „Érintsd meg a természetet!” reklámanyagához. Lobogó tűz a kandallóban, egy kockás terítő az asztalon, esetleg egy állatbőr a padlón… Rusty nyomban készített két fotót. – Mi a csudát művelsz? – Fényképezek! – jelentette ki magabiztosan, és közelebb lépett a fekete kályhához.

– Minek? – Nagyon tetszik ez a hely! – Rusty leeresztette a gépet. Elérkezett az idő, hogy őszintén elmondja, nem férjet fogni jött ide. Amúgy sem veszi már őt senki komolyan a tökéletes háziasszony szerepében. De ha közli Trenttel, hogy egy cseppet sem érdeklődik a vidéki élet iránt, valószínűleg rögtön mennie kell. Különös, töprengett Rusty. Eleinte alig várta, hogy elmehessen innen, most meg mindenáron maradni akar. Már éppen szólni készült, ám Trent megelőzte. – Vagyis szereted az ilyen isten háta mögötti, vidéki házakat? – Igen, nagyszerű ez a kis kunyhó! És a kilátás! – mutatott ki a lány az ablakon, ahonnan a piszkos üveg ellenére is látni lehetett a píneafenyőket és a mezőket. – Akár egy festmény! – És mint egy reklámfotó háttere, tette hozzá magában. Trent átható tekintete azonban nyugtalanítani kezdte. Esetleg várhatna még azzal a vallomással egy kicsit… A férfi hirtelen elhatározással zsebre vágta a kezét, kinézett az ablakon, majd határozott hangon megszólalt: – Ülj le! – Odatolt egy széket, míg ő maga az asztal másik oldalára telepedett. – Ugye Chicagóból jöttél? Rusty bólintott. – És egész életedet a nagyvárosban töltötted. – Mire akarsz kilyukadni? – Tudod, ez az egész környezet most újnak és izgalmasnak tűnhet a számodra, de a vidéki élet valódi hétköznapjai ennél sokkal unalmasabbak. Szét kell választani a… – Álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel Rusty a kezét. – Honnan veszed, hogy itt szeretnék élni? Mert készítettem két fényképet? – Nem pontosan erre a helyre gondoltam. – Trent nagy levegőt vett. – Hanem a Triple-D farmra. – Már megbocsáss, de nem te keresel magad mellé valakit, akivel megosztanád az életedet? – A látszat csakugyan ez – nyelt egyet a férfi. – De ismerned kell a valódi érzelmeimet, mielőtt túlságosan kötődni kezdenél… – Hozzád?

– …a vidéki élethez – fejezte be Trent a mondatát. Jól hallotta? Ez a fickó kosarat adott neki! Rusty kábultan meredt a férfira. – Ugye azért mondod, mert nem tudok főzni? – Az engem teljesen hidegen hagy – dörzsölgette a férfi zavartan a homlokát. – Akkor hát a személyem az oka? – Dehogy! – Trent felsóhajtott. – Sajnálom, de nem bírom tovább játszani a szerepemet. Te bizonyára jóhiszeműen jelentkeztél a Texasi Férfiban feladott hirdetésre, de én nem az az ember vagyok, akinek hiszel. – Hát akkor ki? A vicces kedvű ikerfivéred? – Biztosan szórakoztatónak találod majd, ha elmesélem a történetet, legalábbis remélem. A bácsikáim adták fel a hirdetést. – A férfi a tekintetével nevetésre bátorította Rustyt, mintha azt mondaná: „Kacagjunk rajta egy jót, azután felejtsük el az egészet!” – A tudtod nélkül? – Nem, bár nem hittem, hogy jelentkezhet rá akár egyetlen épeszű nő is, hiszen a hirdetés szövege rettenetesen bugyuta volt. Be kellett látnom azonban, hogy igen sok kétségbeesett nő él a földön, mert rengeteg válaszlevelet kaptam. Nem is hinnéd… – Trent elhallgatott, és a lányra nézett. – Mit? – viszonozta Rusty a férfi pillantását, és élvezte a másik zavarát. – Csak azt akartam mondani, hogy kellemes csalódást szereztél nekem – próbálta menteni Trent a helyzetet. – Remélem is! – vágta rá a lány. – Jól elrontottam mindent, igaz? – Talán még nem mindent. Hadd gondolkozzam egy kicsit! Tehát csak viccnek szántad az egészet? – Nem, annak semmi esetre sem. A bácsik halálosan komolyan vettek mindent. Már régóta meg szeretnének nősíteni. Beleegyeztem, mert nem hittem, hogy akad… de aztán egyszer csak megjelentél te. – Trent mély lélegzetet vett. – Igazán sajnálom, de én még nem akarok megtelepedni sehol, se a Triple-D farmon, se másutt. És nem

lenne sportszerű veled szemben, ha továbbra is összevissza hazudoznék. – Váratlanul ért a vallomásod, de ne félj, nem vagyok haragtartó! Viszont szeretnék tőled kérni egy szívességet. – Amit csak akarsz! – mosolyodott el megkönnyebbülten Trent. – Komolyan? A férfi gyanakodva szemlélte Rustyt. – Félek, hogy most megzsarolsz… – Zsarolás vagy szívesség: egy és ugyanaz – vont vállat a lány. – Ezen lehetne vitatkozni, de azért csak folytasd! – nevetett Trent. – Megnyugtat, ha elárulom, hogy helyettem pedig a nagyanyám válaszolt a hirdetésre? Sosem terveztem, hogy a szakmai sikereimet sutba dobva egy farmra költözzem. – Ez azt jelenti, hogy… – …hogy nem akarok férjet fogni magamnak. – Folytasd! – Fogalmam sincs, miért, de a nagyi teljesen el volt ragadtatva az ötlettől, hogy töltsük itt a karácsonyt, és mivel nélkülem nem jöhetett volna el, beadtam a derekam. Egyébként sosem szántam volna rá magam, hogy eltöltsek itt két hetet. – De hát ez csalás! – Ugyan, még te beszélsz… Egymásra mosolyogtak. – Erősen kételkedtem benne, hogy te lennél a háziasszonyok gyöngye. – Mikor kezdtél el gyanakodni? – Talán amikor felajánlottad, hogy szkanderezzünk. – Az ajánlatom még most is áll. – Köszönöm, de nem élek vele! – Trent kíváncsian oldalra billentette a fejét. – Akkor hát halljuk, milyen nő is vagy valójában! – Olyan, aki még nem érett a fészekrakáshoz. – Pontosan az esetem. A lány beleborzongott Trent pillantásába. – Micsoda véletlen! – Az előbb valami szívességet említettél…

– Ó, igen. – Azzal Rusty beszámolt az „Érintsd meg a természetet!” termékcsalád reklámhadjáratáról és a legújabb ötletéről, miszerint ez a kunyhó lenne a háttér a készülő fényképekhez. – Emiatt nagyon szeretnék még maradni pár napot. – Nem állt szándékomban, hogy elküldjelek benneteket – csodálkozott Trent. – Én meg már azt hittem, ezért mondtad el az igazságot a hirdetéssel kapcsolatban. Jobban tudsz dolgozni, ha nem vagyunk itt. A férfi a fejét rázta. – Hát nem vetted észre, hogyan figyeltek bennünket idefelé jövet? – De igen. – És ez napról napra rosszabb lesz. Elvárják tőlünk, hogy minél többet legyünk együtt, nekem azonban erre nincs időm. – De ha mi ketten a nagyival elutaznánk, lenne. – Ez esetben a bácsikáim valaki mást hívnának meg ide, és másodszorra már nem biztos, hogy ilyen szerencsém lesz. – Milyen hízelgő! – A következő jelölt bizonyára a konyhában töltené az egész napját, vágy ott loholna a sarkamban, hogy lesse a kívánságaimat. Még elgondolni is rémes! – Azonkívül gyerekeket is szülne neked. Sok-sok gyereket. Pelenkák, cumisüvegek és csörgők között tölthetnéd a napjaidat. – Kilátástalan a helyzetem, ugye? – Nem feltétlenül. Esetleg megtalálhatnánk a módját, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Úgy teszünk, mintha az időnket egymással töltenénk, de közben mindketten végezzük a magunk dolgát. Trent beleegyezően bólintott. – Akkor viszont el kell jönnünk a farmról, a házból. Félek, hogy a bácsik még képesek eltüntetni a számítógépemet, ha rajtakapnak, hogy dolgozom. – Majd magunkkal visszük a laptopot. Menjünk valahová a városba? – Az túl messze van. – A férfi töprengve körülnézett. – És mi lenne, ha idejönnénk? Ha üzembe helyezzük az áramfejlesztőt, itt

nyugodtan dolgozhatunk. Igaz, csak hideg víz van, de legalább lehet mosakodni. – Nagyszerű! – lelkendezett Rusty. – De nincs telefon! – Nekem van egy elemmel működő mobilom. A lány csodálkozva kapta fel a fejét. – Azt akarod mondani, hogy egész idő alatt tudtál volna arról is telefonálni? Akkor miért csináltad végig ezt a cirkuszt Harveyval? – Mert a rádiótelefonról lehallgathatják a beszélgetéseket. Nem szeretném, ha a konkurencia szimatot kapna. – De én szeretnék e-maileket és faxokat küldeni. – Ezt megteheted erről a telefonról is. – Tényleg? – mosolygott Rusty. – A vonal talán nem a legjobb minőségű, de azért használható. Hiába, a fejlett technika valóban csodákra képes! – Természetesen fizetem a telefonszámlát. Trent legyintett, és felállt. – Badarság! – Az ablakon kinézve észrevette a többieket, amint kíváncsian tekingetnek a házikó felé. – Később még beszélünk. Most inkább vágjuk ki a fenyőt! A fa kivágását azonban el kellett halasztaniuk. A hideg ebéd felszolgálása közben ugyanis Agnes megbotlott egy gyökérben, és kificamította a lábát. Doc aggódva vizsgálgatta. Az öregurak elhatározták, hogy Agnest visszaviszik az udvarházba, s a két fiatalt hátrahagyják kivágni a fenyőfát. Később Clarence majd értük jön. Rusty szóhoz sem jutott, olyan gyorsan peregtek az események. Csalódottan bámult a távolodó kocsi után. – Nem értem ezt az egészet! – Én annál inkább – emelte fel Trent a fejszét a földről. – Gondolod, hogy összeesküvés áldozatai lettünk? De a nagyinak tényleg fájt a lába! – Ez nyilvánvalóan nem volt benne a számításban. De hát nem „szerencsés véletlen”, hogy ez a puha mohatakaró felfogta az esést?

Hát persze! Rusty felsóhajtott. Kettesben akarták hagyni őket, a számítógépek nélkül. És nem láttak más kiutat, mint hogy eljátsszák ezt a kis balesetet. Ez mindent megmagyaráz. – És most mihez kezdünk? Trent megsuhintotta a fejszét. – Kivágjuk a karácsonyfának valót.

8. FEJEZET – Miss Rusty! – kiáltotta Harvey, és belépett a konyhába. – Csomagja érkezett. Biztosan az „Érintsd meg a természetet!” próbatermékei, gondolta a lány. A filmet csak tegnap küldte el Alisának, lehetetlen, hogy ilyen gyorsan megkapta volna. De a titkárnőjének a leírás alapján is nagyon tetszett az ötlet a kunyhóval kapcsolatban. Csupán amiatt aggódott, hogy kevés idejük maradt. Ráadásul Mr. Dearsing, Rusty főnöke jelezte, hogy valószínűleg egy héttel előbbre hozzák a bemutatót. Ez egészen biztosan George Kaylee műve! Azt hiszi, hogy nyert ügye van. A fakivágás óta három nap telt el. Rustyt szinte furdalta a lelkiismeret, amiért az öregek hiába fáradtak azzal, hogy Trentet és őt csapdába csalják. Ahelyett hogy gyengéd szálak szövődtek volna köztük, végig azt tervezgették, hogyan vértezzék fel magukat a rokoni összeesküvéssel szemben. Miután Trent kidöntötte a fát, Clarence visszatértéig azzal foglalatoskodtak, hogy használhatóvá és tisztává tegyék új munkahelyüket, a kunyhót. Rusty egyelőre nem tudott elszabadulni a farmról, mivel Agnes még nem bírt lábra állni a bokája miatt, így a főzés a lányra maradt. Rusty azonban nem csinált nagy felhajtást, fagyasztott ételeket vett elő a mélyhűtőből, és csak felmelegítette őket. De senki sem panaszkodott. Agnes és a bácsik továbbra is azon mesterkedtek, hogy minél több közös elfoglaltságot találjanak a fiataloknak. Megbízták őket, hogy díszítsék fel a karácsonyfát, tegyék fel a füzéreket és az égőket. Rusty és Trent csak úgy szabadulhatott el a farmról, hogy kitalálták, lovagolni mennek. A lányt az sem riasztotta el, hogy még soha nem ült lovon. Okvetlenül szeretett volna még fényképeket készíteni a reklámokhoz. *

– Elég, nem bírom tovább! – kászálódott le Rusty a lóról, s hálásan fogadta Trent kinyújtott karját. Teljesen kimerült, még ahhoz sem maradt ereje, hogy élvezze a férfi közelségét. – Sejtelmem sincs, hogyan jutok vissza a farmra. – Menni fog – bátorította Trent. – De ne felejtsd el, hogy nem maradhatunk túl sokáig! Az út idefelé tovább tartott, mint gondoltam. – Mondtam, hogy nem tudok lovagolni! Azt hitted, rögtön vágtázni fogok? – Azt nem, de talán ügetni… – Trent kikötötte a lovakat. – Most már sejtem, miért van ó-lábuk a cowboyoknak – dohogott Rusty, és kis számítógépével a hóna alatt megindult a kunyhó felé. – Bekapcsolom az áramfejlesztőt. Amikor a kunyhó háta mögül felhangzott a bugás, a lány felsóhajtott. A generátor túlságosan hangos, de hát az ember ne legyen telhetetlen! – Meglepően tiszta itt minden – szólt Trenthez elismerően, bár meglehetősen erőlködnie kellett, hogy túlkiabálja a zúgást. – Köszönöm – nézett a szemébe a férfi, azután tekintete lassan a lány ajkára siklott. – Nos, akkor lássunk munkához! – Helyes! Ott ültek az asztal két oldalán, miközben hallgatták az áramfejlesztő bugását. Rusty feltekintett, és észrevette, hogy Trent őt nézi. A következő pillanatban a férfi hirtelen elszántsággal ismét a képernyő felé fordult, és Rusty követte a példáját. Trent gondolatai azonban csak a lány körül forogtak, ott, az asztal túloldalán… Mi tagadás, ezzel Rusty sem volt másképp. Nem bírta kiverni a férfit a fejéből, noha jól tudta, ostobaság lenne kalandba bocsátkoznia vele. Csakhogy a józan érvek nem segítettek. A lány nyugtalanul izgett-mozgott a székén. A képernyő szövege helyett minduntalan Trent meztelen felsőtestét látta maga előtt, a száját… Határozott mozdulattal lecsapta a gép tetejét. – Mi lelt? – Rettenetesen zavar a generátor bugása. Trent felállt.

– Megnézem, hátha akad egy pár füldugó a táskámban. Mindig magammal hordok néhányat. Kisvártatva a lány tenyerébe rakott két kicsi, dugó formájú, sárga szivacsot. Közben finoman megérintette a bőrét. Rusty összerezzent, és az egyik dugócska a földre esett. – Vigyázz! – hajolt le érte Trent. – Köszönöm szépen – szólt Rusty elcsukló hangon. A férfi visszafordult a gépéhez, a lány pedig berakta a füldugókat. Így mindjárt más! Mosolyogva újra munkához látott. Félórán át csupa értelmetlen zagyvaságot írt, hogy Trent azt higgye, teljes erőbedobással dolgozik. Ám valójában elmerült a férfival kapcsolatos képzelgésekbe. Tudta, hogy lábát csupán pár centiméter választja el Trentétől. Szinte érezte a férfi testének melegét. Kimondhatatlanul vágyott rá, hogy megérinthesse. Az ujjai remegtek, az ajka bizsergett. Egész testében megborzongott. Így nem lehet dolgozni, ismerte be, és ismét kikapcsolta a gépet. Trent kérdőn felpillantott. – Csinálok néhány képet, ha nem zavarlak. – Jó. Szólj, ha az utadban vagyok! – Dehogy, maradj csak! Majd a kandallót és a konyhai részt fényképezem háttérnek. De tényleg mondd meg nyugodtan, ha zavar! Zavarj csak, amennyire akarsz, gondolta Trent, s Rustyt nézte, ahogy leterítette a kockás abroszt, azután műmargarétákat helyezett el egy vázában, és az egészet az ablakba állította, egy régi teáskanna mellé. Utána elrendezgette a férfi-szépségápoló szerek dobozait, amelyeket a csomagban kapott. Majd az egyik széket fényképezőállványnak használva előrehajolt, hogy ellenőrizze a beállítást. Trentnek a lélegzete is elakadt, ahogy bepillantott a nő pulóverének kivágásába. Úgy falta a szemével a látványt, mint egy kiéhezett kamasz, aki már gondolkodni sem képes. Kiverte a víz, és a torka kiszáradt. Rusty felegyenesedett, fogta a fényképezőgépet, és hozzálátott, hogy a legkülönbözőbb látószögekből fotókat készítsen a termékekről. Közben jobbra-balra hajlongott. Trent egyre izgatottabb

lett. A lány hajlékonysága olyannyira elbűvölte, hogy még dolgozni is elfelejtett. De Rusty nem nézett rá egyszer sem. Átrendezte a flakonokat, és tovább fényképezett. Trentnek legjobban az a mozdulata tetszett, amikor hol előre, hol hátra dőlt, mintha limbót táncolna. Vagy ha alulról fotózott letérdelve, a hátát megfeszítve. A vágytól elgyengülve Trent megtörölte a homlokát. Ez kész kínzás! Egyszerűen képtelenség ezzel a nővel egy szobában dolgozni! Nem bírta tovább, és lecsukta a gépe tetejét. – Megnézem a lovakat – jelentette ki váratlanul. Rusty bólintott. A haja kócos volt, és egészen kipirult. A férfi megvárta, amíg újra belenéz a fényképezőgépbe, majd lassan felállt, és elhagyta a kunyhót. Rusty diadalmas mosollyal ült le az összeaprított fára. Ez meglepően jól sikerült! És szerencsésen, mert már csak hat üres filmkockája maradt…  – Hogyhogy még karácsony előtt? Hát George rávette Dearsinget? – Igen. – Biztosan kipuhatolta, hogy szabadságon vagyok – ereszkedett le Rusty bosszúsan egy farönkre. Újra a kis erdei kunyhóban dolgoztak Trenttel, csak ő kintről beszélt, hogy távolabb legyen a generátortól. Az áramfejlesztő ugyanis zavarta a telefonvonalat, ami a faxolásnál is gondot okozott. – Miért nem látja át Dearsing, hogy ez is csak egyike George ócska kis trükkjeinek? – ugrott fel a lány, és idegesen járkálni kezdett az elszáradt tűleveleken. – Hát nem tudja, hogy szabadságon vagyok? – George gondoskodott róla, hogy az eszébe jusson. – Ne is folytasd! Biztosan valahogy így: „Jaj, nem is értem, hogy vehette ki Rusty pont ezekben a sorsdöntő napokban a szabadságát!” Nyilvánvalóan éreztette, hogy cserbenhagytam Dearsinget. – Sajnos ebben igazad lehet. A képek viszont kitűnően sikerültek! De ki az a fejszés fickó? A fakivágásra visszaemlékezve Rusty hirtelen elmosolyodott. – Trent.

– Akkor nem Chicagóba.

csodálom,

hogy

nincs

kedved

visszajönni

– Még hogy síelni! Hogy mit meg nem enged magának ez a pasas! – csapott nagyot Trent a kocsi kormányára, útban a kunyhótól a farm felé. – Közöltem vele, hogy övé az építkezés kivitelezése, mire kijelentette, hogy karácsonykor síelni megy, és csak újév után jön vissza. Természetesen mondtam neki, hogy a dokumentációt csak valamivel az év vége előtt tudom átadni, erre csupán annyit felelt, hogy sajnálja, de ő akkor már régen úton lesz a hegyekbe. Felháborító! Rusty hallgatott. Alisa telefonja miatt még ő maga is ideges volt. Csak hallgatta a férfit, ahogy füstölgött magában, olykor-olykor nagyokat csapva a kormányra. – Trent! – Nézd, Rusty, tudom, hogy kissé megfeledkeztem magamról, de… – Megértelek. Én is hasonló cipőben járok. Dearsing huszonnegyedikén délelőttre tűzte ki a bemutató időpontját. Trent csodálkozó szemeket meresztett. – De hiszen az… – …szenteste napja, igen. Látni akarja az összes tervet, azután meghívja az alkalmazottait ebédre, majd délután mindenkit hazaenged. Az út hátralévő részében most már egyikük sem szólt. Csak amikor Trent leparkolt a ház mögött, akkor fordult Rustyhoz. – És mit fogsz csinálni? – Nem tudom. Hát te? – Először is utána kell néznem, hogy állok idővel. Erről jut eszembe, holnap vasárnap van. – Akkor templomba megyünk, utána pedig hópiheparti lesz – sóhajtott fel a lány. – Nem gondoltam volna, hogy létezik olyan gép, amellyel havat lehet csinálni. Azt meg még kevésbé, hogy az ilyesmi bárkit is érdekelhet. Bezzeg ő egyáltalán nem hiányolta a havat!

– Csupán néhány éve rendeznek a bácsik hópihepartit a templom előtti téren. A gyerekek bolondulnak érte. Kakaót isznak, és kalácsot majszolnak hozzá, mialatt az énekkar karácsonyi dalokat ad elő. Azután Clarence kiválasztja a hóemberépítő verseny győztesét. – Hócsatát nem rendeznek? – Dehogynem – mosolygott a férfi. – Ez nem maradhat el, errefelé ugyanis ritkán esik a hó. – Elgondolkodott. – Megoszthatnánk a feladatokat. Egyikünk elmenne délelőtt a templomba, a másikunk pedig délután a hópihepartira. Így mindkettőnknek maradna némi ideje dolgozni. Rusty beleegyezően bólintott. Legalább Trent nem fogja elterelni a figyelmét a munkáról. – Úgy sejtem, te szívesebben mennél az utóbbira. – Sejtésed nem csal – vigyorgott Trent. A nő elképzelte Trentet egy hócsata kellős közepén, és neki is nevethetnékje támadt. – Sosem értettem, miért szeretik egyesek a havat. A férfi a konyhaajtó felé biccentett, amely mögül már harmadszorra bukkant elő a kíváncsi Agnes feje. – Jobb, ha most adunk egymásnak egy jóéjtpuszit, hogy legyen miről csevegnie a bácsikkal. Rusty szíve a javaslatra majd kiugrott a helyéről, de megpróbált közömbösnek mutatkozni. – Igazán jó ötlet. Ettől olyan boldogok lesznek, hogy észre sem veszik, ha holnap egy percet sem leszünk együtt. – Én is épp erre gondoltam. – De akkor igazinak kell ám látszania! – hajolt közelebb Rusty. Sajnos azonban nem került rá sor, hogy megtudja, milyen Trent „igazi” csókja, mert alighogy az ajkuk összeért, a férfi elhúzódott. – Egyelőre elég lesz ennyi. Rusty némán bólintott.  – Mit keresel te itt, Rusty? – Trent megállt a házikó ajtajában. Nagyon meglepődött, amikor meglátta a lány kék, bérelt autóját a tisztáson.

– Még egyszer kinyomtatom az anyagomat. És te? Azt hittem, templomban vagy, hogy ne kelljen részt venned a hópihepartin. – Neked kellett volna templomba menned! Nem te mondtad, hogy ki nem állhatod a havat? – De igen, én. – Na, szépen vagyunk! – Trent becsapta az ajtót, és az asztalhoz lépett. – És milyen kifogást találtál ki, amiért nem mentél el velük? – Fejfájás. És te? – Már késében voltam, amikor összefutottunk, de megígértem, hogy utánuk megyek. Majd azt fogom mondani, hogy elromlott az autóm. A lány végigmérte a férfit. – Legalább maszatold össze egy kicsit az ingedet! – Jó ötlet! – Trent leráncigálta magáról a nyakkendőt és a zakót, majd feltűrte az inge ujját. Rusty sok férfit látott már méregdrága öltönyben és keményített ingben, de egyik sem festett olyan jól, mint Trent. – Miss Rusty, bevette már az új, koffeinmentes, fejfájás elleni tablettát, amelyet ajánlottam? – Igen, Harvey, köszönöm szépen. Épp ebédeltek, s a bácsi Rusty arcát fürkészte. – Pedig még mindig nagyon sápadt. Talán nem kellene velünk jönnie ma délután. – De akkor lemaradna a hópihepartiról! – ellenkezett Clarence. – Badarság! Friss levegő kell neki most, meg egy kis kikapcsolódás. Rusty a halántékát dörzsölgette. Tényleg megfájdult a feje. Minden erőfeszítése ellenére sem sikerült ma délelőtt annyit dolgoznia, amennyit akart. A huszonnegyedikére előrehozott bemutató valóban aljas húzás volt George-tól. És Rusty még mindig nem döntötte el, hogy visszarepül-e Chicagóba, vagy Alisára bízza a tervek bemutatását. Agnes és Doc sugdolództak, időről időre a lányra pillantva. Azután a nagyanyja odajött hozzá, belékarolt, és félrehúzta.

– Rachel Marie, még sosem láttam, hogy ennyire meggyötört volna a fejfájás. – Nagyi, az utóbbi időben rengeteget dolgoztam. – Senki sem kért rá, hogy olyan sok időt tölts a számítógép előtt! – Nem is töltöttem! Ezzel szemben viszont akár be is vihetném az ágyamat a konyhába… – Ami azt illeti, inkább Trenttel kellene töltened a szabadidődet! – Agnes az unokájához hajolt. – Láttam ám azt a kis csókot, amit tegnap este adott neked! – A nagymama megrázta a fejét. – Szánalomra méltó próbálkozás volt. Ha tudnád, nagyi, hogy mennyire igazad van…! – Te akartad, hogy idejöjjünk. Nem emlékszel? – Én nem felejtettem el semmit, de fáj a szívem, ha azt látom, hogy egy szép, fiatal nő hogyan szalasztja el élete nagy lehetőségét. – Látod, nagyi, most aztán fején találtad a szöget! – Ne forgasd ki a szavaimat, Rachel Marie! – Agnes nyilván megértette, hogy unokája megjegyzése a munkájára vonatkozott, nem pedig Trentre. – Ha valami közös programot tervezünk a számotokra, egy idő múlva biztos, hogy valamelyikőtök eltűnik. És most még a hópihepartira sem akarsz eljönni! – Nagyi! – Rusty összerázkódott a fájdalomtól. Harvey tablettája még mindig nem hatott. Agnes haragja elszállt, és végigsimított unokája homlokán. – Rendben. Pihend ki magad! Rusty bólintott, és a nyitott bejárati ajtó felé pillantott, hogy lássa, miként boldogul Trent a nagybátyjaival. A fiatalember a motort tanulmányozta, és komoly képpel próbálta elhitetni a bácsikkal, hogy az autóval gond van. – Itthon maradok Rustyval – szólt végül, és megtörölte a kezét. Az öregek egyetértően bólogattak, és elindultak nélkülük. Rusty és Trent hosszan bámultak utánuk. – Ezt jól csináltuk! – jegyezte meg a férfi elégedetten. – Sajnos nekem csakugyan fáj a fejem. Trent aggódva pillantott a lányra. – Inkább itt maradnál a farmon?

– A gépemet a kunyhóban hagytam, úgyhogy mindenképpen veled kell mennem. Remélhetőleg hamarosan jobban leszek. De nem így történt. Rusty feje még jobban megfájdult, amikor Trent beindította az áramfejlesztőt. Gyűlölte a generátor monoton bugását, gyűlölte George Kaylee-t meg a havat. Sőt már annak a gondolatától is irtózott, hogy akár még egyetlen percet is dolgozzék ezen az átkozott kampányon. – Tudod, mit? – fordult Trenthez. – Lefekszem, és megpróbálok aludni egy kicsit. A férfi csak biccentett. Rusty ledőlt az ágyra, fülébe dugta a dugókat, lehunyta a szemét, bár nem remélte, hogy képes lesz elaludni. Álmából éktelen nagy zaj riasztotta fel. Először azt hitte, kiestek a füldugói, de nem ez történt. Felpattant, és erősen betapasztotta a fülét. – Mi az ördög ez? – kiabálta. Valami megdöngette a kunyhó ajtaját. Néhány másodpercre rá elnémult az áramfejlesztő. Trent fejcsóválva az ablakhoz lépett. – Hé, mit műveltek odakint? – Majd az ajtóhoz rohant, és kinyitotta. Áthatolhatatlannak tűnő hótorlasz zárta el az utat. – Rusty, mássz ki azonnal az ablakon! A férfi becsukta az ajtót, és megpróbálta elreteszelni. A lány még vitatkozni is elfelejtett ijedtében, és az asztalt megkerülve az ablakhoz szaladt. A bácsik piros teherautója háttal állt a kunyhónak. Sajnos az ablak kerete annyira elkorhadt, hogy meg sem lehetett mozdítani. Rusty azért még kísérletezett, amikor észrevette, hogy valamilyen fehér, puha anyag csapódott az üveghez. Trent a házikó konyhának berendezett része felé rohant. – Gyere, próbáljuk meg itt! Eközben a kunyhóban egyre sötétebb lett. A teherautó háta mögött Rusty két alakra lett figyelmes, akik egy különös gépezethez csatolt tömlőt tartottak. – De hiszen ezek a bácsikáid, Clarence és Doc! – kiabált hátra a férfinak, miközben a fehér anyag egyre jobban beborította az ablakot. Egy résen át kikukucskálva még kivehette nagyanyjának és Harveynak a körvonalait, majd elsötétült az egész ablak.

– Rájöttem, hogyan juthatunk ki. Gyere gyorsan ide! – rohant Trent a másik ablakhoz, és azon fáradozott, hogy kinyissa. – Megvan! – lelkendezett, de öröme nem tartott soká, mert az újabb adag hótömeg kívülről visszanyomta az üveget. – Nagyon vicces, Clarence bácsi, de most már engedjetek ki bennünket! – ordított Trent. Válasz helyett egy darabig még hallani lehetett a gép bugását, végül teljes sötétség és csend telepedett a kunyhóra. – Trent! – kiáltotta Rusty, így adva a férfi tudtára, hogy merre van. – Nem látok semmit. Van itt valahol gyertya, zseblámpa vagy gyufa? Trent végigtapogatta a hozzá legközelebb eső bútorokat, majd reményvesztetten kutatott az ajtó után. Amikor rálelt, verni kezdte az öklével. – Engedjetek ki! Válasz ezúttal sem érkezett. – Megbolondultatok? Ki akarunk menni! – ordította Trent. Azután hangnemet váltott, és behízelgő hangon folytatta: – Jó, rendben, megértettük. Veletek kellett volna mennünk ma délután. – Ha nem engedtek ki bennünket, nem tudunk együtt ünnepelni! – tette hozzá Rusty. – Trent, hol vagy? – Itt, hátul. Vajon az merrefelé van? – Nem látok semmit ebben a vaksötétben. Jól vagy? – Jól – érkezett valahonnan a bosszús válasz. – Veled is minden rendben? – Nem tudom. Szerinted jól vagyok? – Remélem, mert a nagyanyád és a bácsik alaposan behavaztak bennünket!

9. FEJEZET – De miért? – Rusty szavait elnyelte a sötétség. – Feltételezem, hogy megharagudtak ránk. – Trent hangja messzebbről jött, talán az ajtó felől. – Az ég szerelmére, miért nem szóltál, hogy ennyire fontos nekik, hogy mi is részt vegyünk a hópihepartin? – Valószínűleg megelégelték, hogy folyton kivonjuk magunkat a közös programokból a munkánkra hivatkozva. – És vajon meddig kell itt maradnunk? – Amíg úgy nem döntenek, hogy most már eleget voltunk együtt. De miért tőlem kérded? – Mert a te bácsikáidról van szó. Szemmel láthatóan örömüket lelik abban, ha bezárva tarthatják a nőket. – De csak amióta velük van a nagyanyád. – Csak nem Agnest hibáztatod? – fortyant fel Rusty. – És ugyan miért ne tenném? – A férfi egy darabig még dörömbölt az ajtón, és szitkozódott, de végül abbahagyta a hiábavaló próbálkozást. – Á, feladom. Végül is nem fogok belehalni. – Milyen kár! Ezzel vége is szakadt a társalgásnak. Mindketten gondolataikba mélyedtek, saját, kilátástalan helyzetükön töprengve. Rusty hajlott rá, hogy egyedül Trent nagybátyjait tegye felelőssé a történtekért, bár be kellett látnia, hogy a nagyanyja is különös változáson ment át az utóbbi időben. Valahogy szórakozottabb lett. Több mint valószínű, hogy a hópihe-partin nem csak kakaót lehetett inni… Másfelől viszont nem is olyan rettenetes, hogy itt csücsül egy erdei kunyhóban, összezárva egy jóképű fickóval… Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülét. – Hová mész? – Nem mindegy? Különben a heverőhöz, ahol délután olyan jóízűen horkoltál – vetette oda mogorván Trent. – Nem szoktam horkolni! – Igen? Honnan tudod?

– A kérdés az, hogy te honnan tudod! Az áramfejlesztő bugásától semmit sem lehet hallani, arról nem is szólva, hogy füldugót viseltél – jegyezte meg Rusty csípősen. – Mégis hallottam, ahogy horkoltál – vitatkozott Trent. – Az biztosan a hóágyú hangja volt. És ha már itt tartunk, álljunk meg egy percre! Én aludtam, de miként lehet az, hogy négy ember idejött egy teherautóval, még a gépet is sikerült üzembe helyezniük, és te nem vettél észre semmit? – Megfájdult a szemem, és elképzelhető, hogy egy kicsit elbóbiskoltam – vallotta be Trent. – Telefonhívást vártam. – A telefon! – kiáltották egyszerre. – Hová tetted? – kérdezte izgatottan Rusty. – Az asztalra. – Akkor azt hiszem, én vagyok közelebb hozzá. – A lány kinyújtott karral tapogatózott maga előtt a levegőben. Majd megpróbálkozott egy bátortalan lépéssel. Még eggyel. – Itt a heverő! – közölte boldogan. Végigsimított a párnákon, egészen a támláig. – Most végre tudom, hol vagyok. Innen már eltalálok az asztalig. Bizakodva, előretartott karokkal elindult, de valami a térdének ütközött. Ekkor átvillant az agyán, hogy a lézernyomtató vezetéke átszeli a szobát, mert csak így ért el a csatlakozóig. Késő! A lába beleakadt a zsinórba, és magával rántotta a földre a nyomtatót. A masina hangos csörömpöléssel lezuhant. – Rusty! A lány hallotta Trent kiáltását, miközben karjaival kaszálva zuhant valahová a sötétbe. Esés közben elkapta az asztal sarkát, mire az megbillent. Trent segíteni akart, de szintén meglökte az asztalt, s ekkor valamilyen nehéz tárgy csúszni kezdett lefelé. – Kapd el a számítógépet! Rusty megpróbálta, ám keze a semmibe markolt. Mindkét gép és valamilyen kisebb tárgy is a földre zuhant. – Azt hiszem, megtaláltam a telefont – szólalt meg a lány, noha örömébe üröm vegyült, amint eszébe jutott a számítógép szomorú sorsa. – Nem sérültél meg? – aggódott a férfi.

Én nem, de a gép… Rusty azon törte a fejét, mikor készített utoljára biztonsági másolatot. – Csak néhány horzsolás, szóra sem érdemes – válaszolta fennhangon, de közben azon töprengett, vajon az egész munkája odaveszett-e. – Ez már egyáltalán nem vicces. A bácsik valószínűleg azt hitték, hogy majd tüzet gyújtunk, vagy van legalább egy zseblámpánk. Nem gondolták végig, milyen szuroksötét van idebenn. – Úgy vélem, nem ez az egyetlen, amit nem gondoltak végig – jegyezte meg Rusty, és körbetapogatta a földet. Megtalálta az egyik feldöntött széket és a lézernyomtatót. Valami ragadós tapadt a kezéhez. – Trent, rossz hírem van. A nyomtató megsérült. Vérzik. A férfi felnevetett, s ettől Rustynak is jobb kedve támadt. – Maradj fekve, és ne mozdulj! – utasította Trent a nőt. – Majd én megkeresem a telefont. A lány még jobban kinyújtotta a karját, de nem talált semmit. – Itt a közelemben biztosan nincs. – Rendben, akkor átmegyek az asztal másik oldalára. Rusty hallotta, ahogy Trent matatni kezd, majd valami megreccsent a lába alatt. – Ez az egyik számítógép volt… Megvan a telefon! Most néhány kisebb tárgy esett le és gurult szerteszét a földön. – Mi volt ez? Trentnek össze kellett szednie a bátorságát, mielőtt kibökte a választ: – A telefon. Amire az előbb ráléptem, az nem a számítógép volt, hanem a töltő. Szétguraltak az elemek. – És ha megkeresnénk őket? – Semmi értelme. – De hát meddig leszünk itt bezárva? – Amíg elolvad a hó, vagy amíg visszajönnek értünk, hogy kiássanak bennünket. – Trent fölegyenesedett. – Takarítsuk el az útból a szemetet és a felborult bútorokat, hogy ne essünk el bennük! – Jó ötlet! Közös erővel a falhoz tolták az asztalt, a székeket és a méregdrága műszaki felszerelést, jobban mondva, ami megmaradt belőle.

– Ragad a kezem – fintorgott Rusty. – Ragad? – Illetve inkább csuszamlós. – Ez roppant izgalmasan hangzik! – vigyorgott a férfi. – Még ebben a helyzetben is képes vagy idétlenkedni? – Mi mást tehetnék? Legalább hadd legyen jó kedvem! Rusty egy álló héten keresztül azon fáradozott, hogy még véletlenül se maradjon kettesben Trenttel. És most tessék! Itt vannak összezárva. Semmi zavaró körülmény, most egészen az övé lehet a férfi, akiről minden éjjel álmodott. Közben Trent is igyekezett nem gondolni Rustyra. El kell távolodnom a közeléből, amennyire csak lehet! Esetleg közben beleütközöm a bútorokba, de a fájdalom legalább eltereli a figyelmemet… Szerette volna megérinteni a lányt, átölelni, felfedezni testének minden porcikáját. Semmiképpen sem engedheti el Rustyt az ünnepek elmúltával sem! Már most majdnem belepusztul a vágyakozásba. Ezt aztán jól kifundálták a bácsik! Mégiscsak megtalálták azt a nőt, aki veszélyesen közel áll az eszményképéhez, pedig mind ez ideig maga sem tudta igazán, hogy pontosan milyen társra vágyik. Nevethetnékje támadt. Rusty egyáltalán nem felelt meg a bácsik elképzeléseinek, ám ez szemmel láthatóan nem zavarta az öregurakat. Hirtelen arcára fagyott a mosoly, mert rádöbbent, hogy így bizony ő sem kerülheti el a sorsát… Elveszett… Hallotta, hogy Rusty megmozdult. – Hová igyekszel? – A heverőhöz. Trent az ajkába harapott. – Ugye nincs kifogásod ellene, ha én is melléd ülök? – Hát, ha idetalálsz… – paskolta meg a nő a párnát. – Valahogy majdcsak megoldom – biztosította a férfi Rustyt, és óvatosan lépkedni kezdett, amíg térdével a párnának nem ütközött. Milyen messze lehet tőle a lány? Kinyújtott karral tapogatózott a levegőben, és megérintette Rusty kezét, aki szintén őt kereste. Mindketten összerezzentek, majd zavarukban fölnevettek.

– Fázol? – kérdezte gyengéden a férfi. Noha a házban kellemes idő volt, a kinti hó azért mégiscsak csökkentette valamelyest a hőmérsékletet. – Egy kicsit. – Csússz közelebb, majd átölellek és felmelegítelek! Rusty engedelmeskedett. A férfi felemelte a karját, és megpróbálta kitapogatni, hol lehet a lány. Keze beleakadt Rusty vállába. Egyikük sem mozdult. Trent ekkor döbbent rá, hogy a vaksötétben nem a lány vállát, hanem lágy keblét ragadta meg. Ez a felismerés felkorbácsolta a szenvedélyét. Mit tegyen? Csináljon úgy, mintha semmi sem történt volna? Húzza el a kezét? Kérjen bocsánatot? Esetleg várja meg, mit szól a lány? – Rusty! – Tessék? – Ne… ne haragudj! – Trent áttette a nő vállára a kezét. – Rosszul céloztam. – De mégis találtál… Mit jelentsen ez a válasz? Nagyon dühös rá? – Nézd, Rusty, semmit sem látok ebben a koromsötétben! – Nem is kell. A férfiak anélkül is mindig célba találnak. Úgy látszik, a sötétben jobban tájékozódnak. Akár a denevérek. Tehát haragszik! Trent tétován elhúzta a kezét. – Nem szándékosan történt. – Na, persze… – mozdult meg a lány is. – Majd én is kinyújtom a karom, és merő véletlenségből… Mindketten nagy levegőt vettek, mert Rusty keze a férfi nadrágjának sliccébe ütközött. – Nocsak! – jegyezte meg a lány. Trent mozdulatlanná dermedt. – Rusty! – nyögte, miközben keze izgatottan markolászta a párnát, torka kiszáradt. A lány ujjai lassan továbbsiklottak, és Rusty megérezte a férfi vágyának félreérthetetlen bizonyítékát. Trentnek majdnem elállt a szívverése. Nem bírt gondolkodni, levegőt venni is alig mert. – Mióta vagy ebben az állapotban?

– Napok óta – sóhajtotta a férfi, és az ajkába harapott, amikor Rusty keze felfedezőútra indult érzékeny testrészén. – Fantasztikus! – Mivel már nincs titkom előtted, közlöm, körülbelül három másodperced maradt, hogy elvedd a kezed. Különben te viseled a következményeket. Rusty kuncogott, és a másik kezét is kinyújtotta. – Ígéret szép szó… – incselkedett. Merre lehet az ajka? – töprengett Trent. – Beszélj tovább, Rusty! – Ez minden, amit kívánsz tőlem? Trent egy kissé balra fordult, kitapogatta a nő vállát, két kezébe fogta a fejét, majd az ajkát Rustyéra tapasztotta. A lány szenvedéllyel telve viszonozta a csókot. Trent többé nem gondolt semmiféle visszavonulásra, csak saját vágyának beteljesülésére. Úgy látszott, ez Rustynak sincs ellenére. Évődve játszadozott a férfi nyelvével, s közben kedveskedve becézgette. Éjjel-nappal csókolná ezt a nőt! Amíg csak él… Trent megdermedt a gondolatra. Előre látta, hogy ez egyszer bekövetkezik. Rusty megragadta a férfi kezét, és a keblére húzta. – Én is épp ezt akartam – súgta Trent. – Már kezdtem aggódni, nehogy eltéveszd a célt ebben a sötétben… A férfi elmosolyodott, és lágyan megérintette Rusty nyakát, élvezte, ahogy párja felsóhajt, és ahogy viszonozza a simogatását. Majdnem elveszítette az önuralmát. Mindketten megborzongtak, amikor Trent a nő másik mellét is a kezébe vette. A selyemblúzon keresztül is érezte a csipkés melltartót, és a Rusty testéből áradó forróságot. A lány hozzásimult, és felsóhajtott, egészen közel a férfi ajkához. Még mindig teljesen felöltözve, szuroksötétben folytatták tovább az érzéki játékot. Rusty a férfi mellkasánál tapogatózott. – Mire készülsz? – kérdezte rekedten Trent. – Szeretném levenni az ingedet. De megőrjítenek ezek az apró gombok. Inkább letépem, jó? Trent elkapta a lány kezét.

– Rusty! – Remek ötlet! Te a tiédet, én az enyémet, rendben? A férfi beleszédült a gondolatba, hogy ez az észbontó nő itt vetkőzik mellette. Elszántan küzdött fantáziájának csábító s egyben kínzó képei ellen. – Ez így nem megy. – Nem baj, én sötétben is… – Rusty, nem vagyunk gyerekek! Tudjuk, hová vezet ez az egész. Muszáj egy kicsit… érettebben viselkednünk. – Ne prédikálj itt nekem! Minden világos számomra is. Az útjaink csak véletlenül keresztezték egymást, nincs közös jövőnk, holnap talán már meg is bánjuk az egészet. De mondok én neked valamit! Inkább legyen bűntudatom egy szenvedélyes együttlét miatt, mint hogy a gátlásaim miatt szenvedjek. Mindent tisztáztunk? – Igen, kivéve egyvalamit… Nincs nálam óvszer. Rusty elnémult. A beállt csendben Trent abban reménykedett, hogy a lány csak legyint egyet, és közli, semmi gond, csupán meg kell találnia a kistáskáját. De csalódnia kellett. – Azt hiszem, a bácsikáid megfeledkeztek róla, hogy bedobjanak néhány óvszert a kéményen, mielőtt végleg behavaztak bennünket. – Ugratsz? Hiszen pontosan azt akarják, hogy végre apa legyek. – És te hogyan vélekedsz erről? – kérdezte Rusty óvatosan. – Szeretnék gyerekeket, de nem most. – Akárcsak én. Hallgatagon gubbasztottak az ágyon, mialatt értelmük és érzékeik küzdöttek egymással. – Természetesen van más lehetőség is – vetette föl a férfi. – Ugyan már! Kinőttünk a kamaszkorból. Trent a torkát köszörülte, és közelebb csúszott Rustyhoz. – Nem áll szándékomban hencegni, de biztosíthatlak, hogy ami most következne, azt nem lehetne egy lapon említeni a kamaszok játszadozásaival. Rusty sóhajtott. – Most aztán megvigasztaltál!

– Pedig az előbb még nem volt szükséged vigasztalásra. – Trent gondolkodóba esett. Hagyni kellene a csudába az egészet… Nekidőlt a háttámlának. – Rájöttem valamire. – Gratulálok! A férfi tétovázott. – Mégiscsak érzünk valamit egymás iránt. – Igen, érzéki vágyat. – Annál többet. Csend lett egy pillanatra. – Csakhogy én nem fogom magára hagyni a nagyanyámat! Mindig számíthattam rá, és ezt viszonozni akarom. Karácsony után visszarepülök Chicagóba. Egy napon még örülni fogunk annak, hogy nem csináltunk semmi butaságot. – Rusty eltűnődött. – Nem karácsony után… Mivel tönkrement a számítógépem, el kell utaznom, amint kiszabadítottak bennünket innen. Újból csend telepedett a szobára. Trent megértette, a lány nem akarja, hogy a fontos bemutatón a titkárnője helyettesítse. És ő is visszamegy majd szépen Dallasba, hogy személyesen találkozzon az építőipari cégek vezetőivel… Igazat adott Rustynak. Ennek ellenére pocsékul érezte magát. – Láttál valami jó filmet mostanában? Rusty és Trent órákon át beszélgettek. A lány megismerhette a férfi álmait, vágyait, humorát, lehetetlen politikai nézeteit és rémes ízlését, legalábbis a filmeket illetően. A sötétség arra késztette, hogy közben saját magáról is elmondjon olyan dolgokat, amelyeket eddig senkinek sem árult el. Görcsösen védekezett, nehogy beleszeressen a férfiba. Noha erősen kételkedett abban, hogy még sok olyan közös estéjük lesz, amelyet beszélgetéssel tölthetnek el… Vagy szeretkezéssel. Hiába próbálták maguk előtt is tagadni, ott izzott bennük a szenvedély. Elég lett volna a legkisebb fuvallat is, hogy lángra kapjon. Rusty néhányszor kinyújtotta a kezét Trent felé, hogy megérintse. De nyomban vissza is kapta, mielőtt még a férfi észrevehette volna a próbálkozását.

Egy idő után megéheztek, és eszükbe jutott a süti meg az italosdobozok. Mindent összemorzsáztak, miközben elköltötték a vacsorájukat. Ezután Rusty elmondta, milyennek képzelné az idősek falujának reklámkampányát. Viszonzásul a férfi tanácsokkal látta el, hogyan tudna Rusty pénzt előteremteni, hogy a jövőben megalapíthassa saját reklámügynökségét. A lány mindig is erről álmodozott, és a Trenttel való beszélgetés után bízni kezdett álmai megvalósíthatóságában. Az ügynökség talán jó ürügyet szolgáltatna ahhoz is, hogy a férfit a karácsonyi szabadság elteltével felhívhassa. Bár mit érne el vele? Ő Chicagóban él, Trent pedig Dallasban. Így nem lehet fenntartani egy kapcsolatot. Csüggedten simogatta a homlokát. – Már megint fáj a fejed? – Igen, hogy találtad ki? – Hallottam, hogy dörzsölöd a homlokod. – Fogalmam sincs, mennyi az idő, de Harvey tablettájának már régen hatnia kellett volna. – Van néhány aszpirin az aktatáskámban. Megkeressem? – Minél előbb. Trent felugrott az ágyról, és kutakodni kezdett a sötétben. Először belenyúlt valami ragacsba, de aztán sikerrel járt: meglelte a táskáját és benne a pipereholmiját. Visszatért a heverőhöz. – Megtaláltam az aszpirint. Add a kezed! Rusty kinyújtotta, és néhány próbálkozás után a férfi a kezébe nyomta a kis flakont. – Biztonsági csavarmenettel záródik, hogy ne legyen egyszerű a dolgunk. Azzal Trent tovább kotorászott a neszesszerében. Rusty a doboztetőn lévő nyilat próbálta meg az ujjával kitapogatni, amikor meghallotta, hogy a férfi megrökönyödve felkiált: – Találtam egy… óvszert! – Te aztán csakugyan felkészültél minden eshetőségre! – Mindössze arról van szó, hogy mindig hordok magamnál egy kis egészségügyi csomagot. Abban leltem rá az óvszerre. Teljesen véletlenül.

Dermedten ültek az ágyon, csak azt a halk surrogást lehetett hallani, ahogy Trent az ujjai között forgatta a tasakot. – Ez természetesen új helyzet elé állít bennünket – morfondírozott hangosan a lány. – Csak ha akarjuk – fújta ki a férfi hangosan a levegőt. – Minden bizonnyal egyszerűbb lenne az elválás, ha nem tudnánk, miről kell lemondanunk. – Egyetértek. Mi határoztunk így, tartsuk hát ehhez magunkat! – jelentette ki Rusty, de ez az állandó surrogás lassan-lassan elbizonytalanította. – Inkább majd csak elképzelem, hogyan simogatnálak. Sokkal jobb, mintha valóban megtapasztalnám, milyen puha és bársonyos a bőröd… Rusty nyelt egyet. – …és milyen az íze – folytatta Trent csábító hangon. – Vagy felfedezném, hogy hol vagy csiklandós… A férfi szavaira a lány bőre bizseregni kezdett. – Esetleg hallanám, hogy sikoltozol-e, vagy inkább sóhajtozol. – Főleg az utóbbit. Látod, most elárultam. – Pedig én el tudnám érni, hogy sikítozz. A nő rekedten fölnevetett. – Milyen magabiztos vagy! – Ha rólad van szó, valóban. Rusty úgy érezte, a teste lángol, pedig Trent még meg sem érintette. Döntött. Nyomban érezte, hogy ellazul, és alábbhagy kínzó fejfájása is. – Hát jó, próbáld meg! – dobta a háta mögé a gyógyszeres dobozt. – De csak az a sikítás ér, amelyik elindít a kunyhó tetejéről egy lavinát. – Hát megpróbálhatom! A lány közelebb hajolt. – Adhatok néhány tippet… – Az jó lenne – húzódott közelebb Trent. – Bár nem ártana, ha látnék is valamit. – Pedig a sötétség titkokat rejteget… – suttogta a lány.

– Csak nehogy az óvszert is elrejtse, aztán amikor szükség lesz rá, sehol sem találjuk. – Bízom benne, hogy megjegyezted, hová tetted – búgta Rusty, miközben csípője a férfi combját súrolta. Izgalma percről percre fokozódott, vágyott rá, hogy Trent végre megérintse, bár a sötét miatt fogalma sem volt, hol kezdi majd a férfi a felfedezőútját. Trent keze végigsiklott a combjától a csípőjén át a derekáig. Lélegzet-visszafojtva élvezte Rusty, ahogy a férfi simogatja. Trent hirtelen megdermedt, amikor megérezte tenyere alatt a meztelen bőrt. – Egész idő alatt blúz nélkül üldögéltél, és még csak nem is szóltál? – Meglepetés! – kuncogott a lány. – Látom, szereted a meglepetéseket. – Te talán nem? Trent nevetve nyomta le Rustyt a heverőre, és eléje térdelt. Ujjait a lányéba kulcsolva szelíden feltolta a karját. – Akkor találd ki, hol foglak megcsókolni! Rusty egyre szaporábban lélegzett. Hideg fuvallatot érzett a hasán, a karján és a nyakán. Kellemes bizsergés járta át, amikor arra gondolt, vajon hol fogja újból megérezni a férfi leheletét. Trent gyengéd csókokkal borította a lány testét a bordájától lefelé, majd a fogával óvatosan kigombolta Rusty farmerjét, és lehúzta a cipzárt. – Meglepetés! – lihegte, és csókot nyomott a lány fedetlen bőrére, majd feljebb csúszva szájával megérintette a melltartóját. – Elöl kell kinyitni? – Nem, de ha tudtam volna, hogy… Trent folytatta az érzéki játékot, amelybe Rusty egyre jobban belefeledkezett. Észre sem vette, hogy a férfi még mindig lefogva tartja az egyik karját. – Mesésen csinálod! – dicsérte meg Trentet, amikor az kinyitotta a melltartóját, és ismét leszorította mindkét kezét. – Bárcsak láthatnálak! Elképzelem a hibátlan, hófehér bőrödet… – Fogával Trent lassan lehúzta a csipkés szélű, aprócska melltartót. Csupán Rusty szapora lihegése törte meg a szobában uralkodó csendet. Türelmetlenül vágyott a férfi érintésére.

– Trent! – szólt követelőzőn. – Kérlek! – Rusty sosem hitte volna, hogy valaha még könyörögni fog egy férfinak. A férfi nyelve váratlanul a csípőjét érintette. A lányt remegés fogta el, amikor Trent ismét feljebb siklott. – Olyan jó kényeztetni téged. Szinte tüzel a tested. Rusty úgy érezte, izzó lávafolyam járja át az ereit, alig bírt megszólalni: – Ha most azonnal meg nem érinted a mellem, esküszöm, belehalok! – Vagy sikítani kezdesz? – ugratta a férfi, és ajkai közé vette a bimbót. Rusty égett a vágytól. Hogy az ördögbe tud Trent ilyen nyugodt lenni, miközben őt mindjárt elemészti a szenvedély? Beletúrt a férfi hajába, innen vette észre, hogy újra szabad a keze. Végigsimította Trent hátát, és meglepődve tapasztalta, hogy még mindig rajta van az inge. – Vedd le! – parancsolt rá félig felülve, és a gombok után kutatott, de a keze annyira remegett, hogy nem boldogult. – Hadd segítsek! – nyúlt oda a férfi, és Rusty megérezte, hogy ő is reszket. Két keze mohón végigsiklott Trent fedetlen mellkasán. – Erre az érintésre vágytam már napok óta! – súgta a férfi. – Akárcsak én. Hallani lehetett, amint szakad a cérna, ahogy Trent türelmét vesztve letépte az utolsó gombokat. Felgyorsultak az események. Mindketten gyorsan levetkőztek, nem törődve azzal, hová esnek az egyes ruhadarabok. Rusty simogatta Trentet, ahol csak érte. – Megpróbálom elképzelni, milyen lehetsz. – Én meg azt, mi a jó neked – kutatta a férfi gyengéden a lány testét, míg Rusty sóhajtozni nem kezdett. Visszahanyatlott a heverőre, Trent ráfeküdt, miközben csókokkal borította kedvesét. A lány azonban ennél többet kívánt. – Nem tudok már… várni tovább. – Én sem.

Egyesülésük pillanatában mozdulatlanná dermedtek, úgy szívták magukba minden érzékükkel ezt a szinte földöntúli élményt. – Rusty! – suttogta a férfi. – Tudom… – szólt halkan a lány. Trent csókja tele volt ígérettel, csakhogy Rusty nem mert hinni neki. Nem szabad beleszeretnie, egyszerűen nem szabad! A férfi egyenletes mozgásba kezdett, miközben a lány kétségbeesetten küzdött saját érzései ellen. Nem vagyok szerelmes belé! Mikor elért a csúcspontra, nem bírta visszafojtani feltörő sikolyát. Átölelte Trentet, mintha soha többé nem akarná elengedni.

10. FEJEZET Rustyt berregés riasztotta fel álmából. – Mi volt ez? – dünnyögte, és álmosan hunyorgott a sötétben. – Olyan, mint a motorzúgás. Valószínűleg megpróbálnak kiásni bennünket – vélekedett a férfi. – Te jó ég, hiszen anyaszült meztelenek vagyunk! – pattant fel a lány a heverőről. – Csak nyugalom! Maradt még néhány percünk. Trent hangja nyugodtan csengett. Világos! Elvégre nincs annyi vesztenivalója, mint neki, Rustynak. – Hová dobtad a farmeremet? – Fogalmam sincs. Itt kell lennie valahol a közelben. A berregés egyre közelebbről hallatszott. – Trent! – kiáltotta ijedten a lány. – Vedd fel ezt! – nyomott a férfi egy ruhadarabot a kezébe. – De hát ez a te inged! – Nem baj, bújj bele, jobb, mint a semmi! – Nagyszerű! Miért nem kürtöljük mindjárt világgá, mit csináltunk idebenn? – Nem hiszem, hogy bárki is rosszat gondolna rólunk – hangzott Trent válasza valahonnan lentről. Rusty feltételezte, hogy a férfi a földön keresgéli hiányzó ruhadarabjait. Ő közben meglelte a blúzát a heverőn. – Na, ezt szépen kivasaltuk! – Hát aztán? Itt kellett töltenünk az éjszakát, nem csodálkozhatnak, ha kissé gyűrötten festünk. – Gyűrötten, igen, de nem pucéran! – Nézd, itt van a nadrágod! – Jó, de a bugyimat még mindig nem találom – kiabálta Rusty, mert a külső lárma már olyan hangos volt, hogy csak így tudta megértetni magát Trenttel. – Esetleg kivételesen lemondhatnál róla, hogy bugyit húzz!

Rusty elengedte a füle mellett a férfi megjegyzését, és térdepelve keresgélt tovább mindenfelé. Meg is találta… a melltartóját. A semminél ez is jobb. Felvette a farmerjével együtt. – Trent! Meztelen vagy még? – Nem, én mindenemet megtaláltam. Hallani lehetett, ahogy a férfi felhúzza a nadrágját. – Az alsódat is? – Persze. – Jellemző! Te teljesen felöltöztél, én meg itt állok bugyi nélkül. – Hagyd már abba! Még te nyafogsz, amikor én nem tudom felhúzni a cipzáramat?! – Segítsek? – Nagyon vicces. Az ajtó hasadékán keresztül már beszűrődött a szobába némi fény. – Begombolkoztál? – ordította Trent. – Azt hiszem, bármelyik pillanatban itt lehet a mentőcsapat. Megszűnt a motorzúgás. – Trent, Rusty! Hogy vagytok? – Eltekintve attól, hogy majd megpukkadunk a méregtől, jól – felelte a férfi. Lapátolás hallatszott az ajtó elől. – Azt hittük, gyorsabban olvad el a hó. – Harvey hangjából őszinte megbánás csendült ki. – Nem sejtettük, hogy közben már útban volt ide egy hidegfront. Kisvártatva Trent belülről nyomta kifelé az ajtót, mialatt az egyik bácsi kívülről húzta. Az ajtó kinyílt. Vakító napfény kápráztatta el Rustyt. – Kedves fiam, tudjuk, hogy dühös vagy, de… – Clarence-nek elakadt a szava. – Rachel Marie! A lány rosszat sejtett, mint mindig, ha a nagyanyja a teljes nevén szólította. – Hol vagy, nagyi? – hunyorgott Rusty az erős napfényben. Az idős hölgy tekintetében döbbenet tükröződött, akárcsak a bácsik arcán. Rusty zavartan Trentre pillantott, aki szintén feléje fordult. Tágra nyílt szemmel, ijedten bámulták egymást. A férfi arcán, nyakán, száján és mindazon, ami kilátszott a ruhájából, fekete

foltok éktelenkedtek. Sötét ujjlenyomatok látszottak a gombjai körül, annak jeleként, hogy Rusty megpróbálta levenni az ingét. Két gombja pedig hiányzott. – A nyomtató tintapatronja – súgta oda a lány Trentnek, amikor az eléje állt, hogy eltakarja őt a kíváncsi tekintetek elől. Rusty végignézett befeketített kezén, karján, és már bele sem mert gondolni, hogyan festhet testének többi része. Ez a látvány mindenki számára nyilvánvalóvá tette, milyen módot választottak a fiatalok egymás felmelegítésére. – Szép kis szerelmi térképet rajzoltunk egymásra! – súgta vissza Trent. Rusty rápillantott, és nyakig vörösödött, amikor meglátta a nagy, sötét pecsétet Trent lábai között. Majd végignézett magán – a mellei körül jól kivehetően kirajzolódott két kézlenyomat. – Bízd rám a dolgot! – ajánlkozott Trent. – Késő bánat… – felelte a lány. A férfi csak vigyorgott, miközben Clarence bácsi a torkát köszörülte, majd kitárt karral a lány üdvözlésére sietett. – Kedves Rusty! Isten hozott a családunkban! A lány futó pillantást vetett a nagyanyjára, és elrebegte az egyetlen lehetséges választ: – Nagyon köszönöm!  Rusty azt kívánta, bárcsak olyan könnyen kitörölhetné az emlékezetéből a Trenttel töltött csodás órákat, ahogy lemosta a bőréről a tintát. Noha ő és a férfi mindent megtettek, hogy elhitessék az öregekkel, nem történt köztük semmi, nem kerülhették el, hogy csípős megjegyzések céltábláivá ne váljanak. Amikor Harvey megjelent a hóna alatt egy menyasszonyi ruhákat bemutató katalógussal, a lány már nem bírta tovább, és a szobájába rohant. Rádobta az ágyra a bőröndjét, és csomagolni kezdett. – Mi az ördögöt művelsz? – lépett be Agnes. – Pakolok. A jelen körülmények között a legjobb, amit tehetünk, hogy azonnal elutazunk.

– Mit értesz a „jelen körülmények” alatt? Rusty letépte a ruháit a fogasokról. Elhatározta, hogy most mindent őszintén bevall. – Nézd, nagyi, Trent és én nem akarunk összeházasodni! – De hát te… – Mit én? Lefeküdtünk, igen. És egész idő alatt unatkoztunk. Erre nem lehet alapozni egy házasságot. – Unatkoztatok? Miért nem vettetek elő valami társasjátékot? – Koromsötét volt – dobta be a lány mérgesen a pulóverét a bőröndbe. – Egyébként még örülhetsz, hogy nem sérültünk meg. A számítógépek viszont ripityára törtek, hogy a lézernyomtatót már ne is említsem. Miért, mi másra számítottál, amikor kisütöttétek ezt a kis tervet? Agnes csalódott arccal telepedett le az ágyra. – Azt hittem, csodás kalandban lesz részetek. Kikapcsoltuk az áramot, hogy rábírjunk benneteket, hagyjátok a csudába a számítógépeket, és inkább beszélgessetek. Ismerjétek meg egymást alaposan! – Nos, a terveteknek ez az utóbbi része sikerült. Beszélgettünk, megismerkedtünk, de nem fogunk összeházasodni. – Rusty! – Agnes az ajkába harapott, mint aki valami fontosat készül mondani, de nincs hozzá mersze. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy semmit sem éreztek egymás iránt. – A tegnap éjszakára célzol, ugye? Pillanatnyi elmezavarunkban tettük, amit tettünk. De már túl vagyunk rajta. Rusty szája fájdalmasan megrándult. Agnes kisimított egy tincset unokája homlokából. – Ugye beleszerettél? A lány szíve vadul dobogott. Nem, ez nem igaz! Az az átkozott tinta az oka az egésznek. Elengedte a füle mellett nagyanyja kérdését. – Jobban tennéd, ha te is csomagolnál! Valamivel éjfél után indul egy gép. Foglaltattam rá két helyet. Tudom, nem kellemes éjjel utazni, de csoda, hogy egyáltalán kaptam jegyet most, az ünnepek közeledtével. – Én nem megyek sehová.

– Tessék? – Rustynak a csodálkozástól kiesett a kezéből a pulóver, amelyet épp összehajtogatni készült. – Karácsony előtt semmi esetre sem. Olyan sok a teendő, és Harvey már meg is rendelte a jelmezeket. – Miről beszélsz? – Télapónak öltözünk, és ajándékokat fogunk osztogatni. A süteményeket is el kell készítenem, hiszen megígértem. A nagyanyja valahogy olyan különös lett mostanában. Rusty eddig azt hitte, hogy ez a konyhatündéresdi csak egyike Agnes múló szeszélyeinek. De kezdte belátni, hogy tévedett. – Te akartad, hogy idejöjjünk, és megismerkedjem Trenttel. – Igen, ez sikerült is, bár fogalmazzunk úgy, hogy inkább behatóan, mint alaposan… Nézzenek oda! Nem baj, ez a megjegyzés legalább azt bizonyítja, hogy Agnesnek mégsem ment el az esze. – Semmi okunk rá, hogy továbbra is itt maradjunk. – De megígérted! Rusty az utolsó pólóját is berakta a bőröndjébe, leült az ágyra a nagyanyja mellé, és átölelte. – Csupán annyit mondtam, hogy megpróbálom, és ezt meg is tettem. De tönkrement a számítógépem, pedig Dearsing már huszonnegyedikén délelőtt látni szeretné a terveimet. Nem maradt más választásom. – Mindig választhatunk, Rusty. De te most rosszul döntöttél.  – Ne kövess el hibát az ifjú hölggyel kapcsolatban, Trent! – figyelmeztette az unokaöccsét Clarence a Triple-D farm irodájában, az asztal mögött ülve. Doc az ablakkeretnek támaszkodott, Harvey a heverőn ült, és egy katalógust lapozgatott. Trent úgy állt Clarence asztala előtt, mint kisfiúkorában, amikor valamiért fejmosásra számított. Most abban reménykedett, hogy ha végighallgatja a bácsik dorgálását, kissé talán megnyugszanak a kedélyek. – Már eldöntötte Miss Rusty, hogy milyen színt választ?

– Milyen színt? – Na hallod, hát az esküvői ruhájához! – Nem – felelte kurtán a fiatalember. – Pedig össze fogtok házasodni – jelentette ki Clarence ellentmondást nem tűrő hangon. Trentnél betelt a pohár. – Hogy lesz-e esküvő vagy sem, azt mi döntjük el, és köszönjük szépen, de nem kérünk a gyámkodásból! – Azzal megfordult, és távozott. Végül Trent vitte ki Rustyt a reptérre. – Ha mégis meggondolná magát, ide bármikor visszajöhet! – kiáltott Harvey a távolodó autó után. Kizárt dolog, gondolta a lány. – Most végre zavartalanul beszélgethetünk – szólalt meg Trent, és a szélvédőn át kibámult a sötét éjszakába. – Nincs miről beszélnünk – hárította el Rusty a férfi ajánlatát. – Nekem úgy tűnik, hogy sok mindent elhallgattunk egymás elől. – Tegyünk inkább pontot az ügy végére! – nézett mereven előre a lány. – Ne csináld ezt, Rusty! Szeretnélek viszontlátni. A nő behunyta a szemét. Könnyebb, ha nem kell látnia Trent arcát. – Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csak úgy folytathatjuk a kapcsolatunkat, ha én mindent feladok. – Ezt nem kívánom tőled. – Valóban? Akkor talán te fogsz visszavonulni az üzleti élettől, félbehagyva az idősek faluját, és megválsz a bácsikáidtól, hogy Chicagóba költözz? – Nem csak végletes megoldások léteznek. – Végül is ez forog kockán. Különben hogyan élhetnénk együtt? A férfi sokáig hallgatott. – Majdcsak kitalálunk valamit. Jellemző! A férfiak mindig ezt mondják. A részletek kidolgozását meg ráhagyják a nőkre. Ezúttal nem így lesz, határozta el Rusty.

– Felelős vagyok a nagyanyámért. Ő nevelt fel, nem fogom cserbenhagyni. – Ekkor eszébe jutott Agnes kijelentése, hogy a farmon tölti a karácsonyt. – Ahhoz viszont, hogy gondoskodni tudjak róla, pénzre van szükségem, amit kizárólag a munkámmal teremthetek elő. Ezért olyan fontos a számomra, hogy megkapjam ezt a megbízást. Ha nem ezt a mostanit, akkor a következőt. – Néhány hét múlva, ha elrendeződnek a dolgok… – Én ebben nem reménykednék – szakította félbe Rusty. – Te itt, én Chicagóban… – Rusty! – Nem könnyű! – csuklott el a lány hangja. – Hiszen együtt töltöttünk egy éjszakát, és én… – A könnyeivel küzdött. – A fenébe! Megszakad a szívem, hogy el kell hagynom téged. Nem élném túl még egyszer. Jobb, ha most azonnal véget vetünk ennek a kapcsolatnak. Kérlek… A férfi megállt egy kereszteződésnél, és Rustyra pillantott. Tekintetéből ki lehetett olvasni, mit érez. – Komolyan azt akarod, hogy befejezzük? – Igen – felelte a lány, s mindent elkövetett, hogy a hangja határozottan csengjen. – Pontosan ezt szeretném. * December huszonnegyedikén délelőtt fél tízkor Rusty bemutatta az „Érintsd meg a természetet!” reklámterveit. Beszámolóját azokkal a fényképekkel színesítette, amelyek hátterében a kunyhó belsejét, illetve a fát vágó Trentet lehetett látni. A zsűrit lenyűgözte érzelmektől fűtött előadásmódja, és arra a meggyőződésre jutottak, ha valaki ennyire azonosítja magát az adott termék arculatával, az minden bizonnyal megérdemli, hogy elnyerje a megbízást. Rusty hazafelé tartott, hogy otthonában egyedül ünnepelje a karácsonyt. Valamivel fél három után Trent is aláírta a szerződést az építővállalat tulajdonosával, mielőtt az illető síelni indult volna. Utána hazament, hogy otthonában egyedül ünnepeljen.

Rusty úgy érezte, feltétlenül közölnie kell valakivel a nagy újságot, és elővette Trent névjegykártyáját a retiküljéből. Felhívta a férfi irodáját, és mivel senki sem jelentkezett, megpróbálta a lakását. Amikor megszólalt az üzenetrögzítő, potyogni kezdtek a könnyei. Szenteste van, és ő magányosan ünnepel. Végre elérte a célját, megkapta a megbízást, amelyre azóta áhítozott, amióta a Dearsing reklámügynökséghez került. Boldognak és elégedettnek kellene lennie… Ehelyett azonban lehangoltan elindult a fürdőszoba felé, hogy lezuhanyozzon. Hol az ördögben csavaroghat ilyenkor? – töprengett Trent, amikor meghallotta Rusty üzenetrögzítőjét. Helyére tette a kagylót. Megkapta talán a megbízást? És vajon boldog? Tulajdonképpen Rusty is érdeklődhetne, hogy neki sikerült-e aláíratnia a szerződéseket. Trent ünnepelni akart, mégpedig Rustyval. Lezökkent a bőrdíványra, amely drága volt, és vadonatúj, de messze nem olyan kényelmes, mint egy bizonyos kis ágyacska egy erdei kunyhóban… Lehunyta a szemét. Hogy engedhette el Rustyt? Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy szakítsanak. Ha két ember igazán szereti egymást, megtalálják a módját, hogy valóra váltsák az álmaikat. És ő szereti ezt a lányt. Miért nem mondta meg neki sohasem? Nem csoda, hogy Rusty elment. Hiszen az utolsó találkozásuk óta egyetlenegyszer sem kereste. Annyira lekötötte a munkája, akárcsak Rustyt az övé, hogy teljesen megfeledkeztek az érzelmeikről. Trent felugrott, felkapta a kagylót, és újra tárcsázni kezdte a lány számát. Rusty megszárította a haját, majd kiment a konyhába, hogy valami harapnivaló után nézzen. Nagyszerű! A hűtőben mindössze az előző nap rendelt kínai étel maradéka árválkodott. Úgy látszik, ebből lesz kénytelen elkészíteni a karácsonyi vacsorát…

Rémes! Hogy tehette ezt vele Agnes? Eddig mindig együtt töltötték a karácsonyt. Pedig ő feláldozta a boldogságát a nagyanyjáért, és még csak köszönetet sem kapott érte! Megcsörrent a telefon, s a lány sietve felvette a kagylót. – Rusty, te vagy az? Le kellene tennem, gondolta a nő. – Én – kapcsolta le ehelyett a villanyt, mert sötétben jobban tudott beszélgetni a férfival. – Tudom, hogy pontot szeretnél tenni a kettőnk kapcsolatára, de én szeretlek. Te is szeretsz? – szegezte Trent a lánynak a kérdést. Könnyek folytak végig Rusty arcán. – Szeretsz? – Igen – suttogta a lány, és hallotta, ahogy Trent megkönnyebbülten fellélegzik. – Akkor ne félj, legyőzünk minden nehézséget! Ígérem, minden elrendeződik. Rusty szeretett volna hinni a férfinak. – És hogyan? – Megkaptad a megbízást? – Meg. És hogy állnak a te dolgaid? – Teljes a siker. – Gratulálok! – nyögte ki Rusty, ám a hangja tompán csengett. – Helyes. Akkor tehát néhány hónapig csak hétvégeken látjuk egymást. – És azután? – Még nem tudom, de megoldjuk. A lány sejtette, hogy temérdek vesződséggel fog járni. Másfelől viszont… – Rendben. – De jó, hogy ezt mondtad! Majd kiugrom a bőrömből örömömben! Hát te? – Én ennél rosszabbul már nem is érezhetném magam. Magányosan töltöm a karácsonyt – sóhajtotta Rusty szomorúan. A vonal másik végéről nevetés hallatszott. – Csak ez a baj? Akkor odarepülök hozzád, vagy te jössz ide. Megígértem, hogy megoldjuk.

– Megbolondultál? Biztos, hogy szenteste nem kapunk jegyet egyik légitársaságnál sem. – Ne add fel ilyen könnyen! Amint letettem a kagylót, végigtárcsázom az összes társaságot. Te is próbálkozz, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle! Rustynak jólesett a férfi bizakodása. Ahogy elbúcsúztak, rögvest előkereste a telefonkönyvet. Már az is valami, ha felveszik a várakozók sorába! A legnagyobb légitársaságnál próbálkozott először. – Boldog karácsonyt! Itt a jegyiroda. Miben segíthetünk? Úgy történt, ahogy Rusty gondolta: megígérték, hogy felveszik egy hosszú listára. – A nevét kérném szépen! – Rusty Romero. A lány hallotta, amint a telefonos hölgy begépeli az adatait, majd hirtelen csend lett. – Miss Romero, már foglaltak az ön számára helyet az első osztályra, a közvetlen dallasi járatunkra. – Tessék?! – És a 27l-es gépünkre is, amely ezekben a pillanatokban indul. De van jegye a másfél óra múlva felszálló 582-es járatra, valamint az 1156-osra és a 2558-asra is. Néhány órával ezelőtt startolt a 211-es gépünk, amelyre szintén foglaltatott helyet. Noha természetesen félretettük a nevére az összes jegyet, kérem önt, amennyiben nem használja fel azokat, gondoljon rá, hogy mások is szeretnének utazni, különösen a mai napon. Javasoljuk a legközelebbi gépet, amely kilencven perc múlva száll fel. – Igen, hogyne. Köszönöm szépen. A többi jegyet eladhatják – tette le Rusty meghökkenve a kagylót. Ez meg hogy lehet? „Ha mégis meggondolná magát, ide bármikor visszajöhet!” – csengtek a fülében Harvey szavai. A drága jó Harvey bácsi, aki eddig csak butaságokra használta a hitelkártyáját… Rusty végiglejtett a konyhán, és visszalökte a kínai étel maradékát a hűtőbe. 

– Gondolod, hogy örülni fognak a viszontlátásnak? – faggatta Rusty Trentet, amikor karácsony első napjának reggelén besurrantak a farmon lévő házba. – Ki tudja? Felakasztották az ajándékokkal teli harisnyákat, amelyekről Rusty még a reptéren gondoskodott. Trent felkapcsolta a karácsonyfaégőket. – Attól félek, máris nekiláthatok a reggelikészítésnek – tréfálkozott a lány fojtott hangon. – Attól ne tarts! – Akkor viszont – nyújtotta át Rusty a férfi ajándékát – bontsd ki! Trent a lapos csomagra nézett, és a lány arcát fürkészte, azután titokzatos mosollyal ő is átadott egy dobozt Rustynak. Összenéztek, majd hozzáláttak, hogy kibontsák az ajándékukat. – Tippek egymástól távol élő párok számára – olvasta Trent fennhangon a könyv címét. – Majd kitalálunk valamit, igaz? – idézte hamiskásan Rusty a férfi szavait. – Te is bontsd ki a tiédet! – követelte Trent. Rusty csodálkozva tekintett a könyvre, majdnem ő is ezt vette meg a férfinak. – Távházasság – a szerelem legyőz minden akadályt. Házasság? – húzta fel a szemöldökét. – Igen, pontosan. – Hát, ha minden jól megy, talán… – Házasság! – Ezt vegyem lánykérésnek? – Nem, parancsnak – csókolta meg Trent. – Azóta akarlak feleségül venni, amióta elárultad, hogy blúz nélkül csücsültél mellettem a sötétben. Én úgy képzelem, hogy az egész életünk tele lesz efféle meglepetésekkel – súgta a férfi. – Nem is tudom, hogy beadjam-e a derekamat ilyen könnyen… – pirult bele Rusty a válaszba. – Miért, te hogy tervezted? – Úgy, hogy nem te veszel feleségül, hanem én megyek hozzád.

– Ó, hát ez egészen más! De ha ragaszkodsz ehhez a variációhoz… Nevettek, és megcsókolták egymást. Harvey ebben a pillanatban surrant be lábujjhegyen a szobába. – Láttam, amit láttam! – tapsolt lelkesen. – És hallottam is! Tehát össze akartok házasodni? – A fiatalok bólintottak, és a bácsi tüstént el akart rohanni, hogy felébressze a többieket, ám hirtelen észrevette a nevét az egyik harisnyán. – No lám! Csak nem én kaptam? A bácsi reszketett az izgatottságtól, akár egy kisgyerek. A lány Trentre mosolygott, és éppen ekkor lépett be a másik két fivér és Agnes is. – Trent fiam, nagy örömömre szolgál, hogy igazi férfi lett belőled – ragadta meg az unokaöccse kezét Clarence. – De csak azért, mert megtaláltam az igazi asszonyt. – Rusty, hát visszajöttél? – ölelte át unokáját Agnes. – Olyan boldog vagyok, és annyi mesélnivalóm van! – Hadd halljam! Agnes az eddig csendben álldogáló Dochoz lépett, aki átölelte a vállát. Az idős hölgy halványan elpirulva nézett fel az öregúrra. – Mi lelt, nagyi? Agnes előrenyújtotta a kezét. Egyik ujján megcsillant egy gyémántgyűrű. – A nagyanyád és én… összeházasodunk – jelentette ki Doc a megrökönyödött Rusty előtt. – Valódi benne a kő – szólt közbe Harvey. – Láttam a tanúsítványt. A kölcsönös gratulációk után Rusty kissé még mindig hitetlenkedve megkérdezte Agnestől: – Itt akarsz élni a farmon? – Holtomiglan-holtáiglan – válaszolta a nagyanyja, és csodálattal nézett fel a vőlegényére. – Mondtam, hogy minden elrendeződik – emlékeztette Trent a lányt. – Te tudtál erről? A férfi határozottan megrázta a fejét. Clarence szólni készült. – Ideje, hogy megreggelizzünk, és felvegyük a jelmezeket!

– Micsodát? – kérdezték egyszerre a fiatalok. – Télapónak öltözünk, és úgy osztjuk majd szét az ajándékokat – közölte Harvey. – Tele van velük a pajta! – A pajta? Hát az mind ajándék? – Persze. – Harvey elővette a jegyzetfüzetét. – Mindent pontosan felírtam. A kerti gépeket a főiskolának, az ultrahangos készüléket az idősek otthonának szánjuk. De te már úgyis kilested valamennyit! – feddte meg Harvey az unokaöccsét, és megindult kifelé a szobából. – Én csak… – tiltakozott Trent, majd megkönnyebbülten elmosolyodott, hogy megoldódott ez a rejtély is. – Várj egy kicsit! – állította meg a szintén indulni készülő Rustyt, és magához ölelte. – Valahol azt olvastam, hogy élvezni kell az élet minden együtt és egyedül töltött percét. – Körülnézett. – És ha nem tévedek, most egyedül vagyunk… Rusty két kezébe vette a férfi arcát. – Akkor élvezzük a percet!