112333800-Emlekek-Franz-Bardonrol-Dr-Lumir-Bardon-es-Dr-Milan-Kumar.pdf

Emlékek Franz Bardonról

A mű eredeti címe: Erinnerungen an Franz Bardon © Rüggeberg Verlag, 1992

Tartalom Dr. Lumir Bardon: Emlékek édesapámról …………………………………………..….…… 5 Dr. M. K.: Emlékek Frabato mesterről …………………………………………………….. 13 Dr. M. K.: A hermetikáról ……………………………………………………………….…. 19 Előszó ………………………………………………………………………………… 19 Életrajz …………………………………………………………………………..…… 20 A mester: reinkarnációval kapcsolatos szokások és feladatok ……………………….. 22 Kitartás, türelem, szellemi önuralom, lelki béke ……………………………………… 22 Lelkiismeret …………………………………………………………………...………. 23 Sietség ……………………………………………………………………...…………. 23 Kíváncsiság …………………………………………………………………………… 24 Introspekció – önismeret …………………………………………….……...………… 24 Koncentráció …………………………………………………………………..……… 25 Jóga ……………………………………………………………………………..…….. 26 A szellem, szellemi állapotok, a szellem fejlődése ………………….………………… 27 Kívánságok …………………………………………………………………………… 28 A személyes Isten ………………………………………………………………….….. 30 Test – aszkézis, sport ……………...……………………………………………..……. 30 Sors – karma ……………………………………………………………….…………. 30 Képek …………………. …………………………………………………………………… 33

Dr. Lumir Bardon Emlékek édesapámról „Az én apukám*…” egy bohócról szóló német dal kezdıdik így, amit édesapám nagyon szeretett, és gyakran hallgatott hanglemezen. Édesapám, Franz Bardon 1909. december 1-én született Troppauban/Opavában, Viktor Bardon és felesége, Hedwika (leánykori nevén Heroldkova) elsıszülött fiaként. Édesapja Troppauban/Opavában, a Juta Textilüzemben dolgozott fonógépkészítıként. Szabad idejében a hermetikával is foglalkozott. Errıl a nagyapámról nincsenek emlékeim. Alig voltam hat éves, amikor meghalt. Lezuhant egy hársfáról, amikor annak virágait szedte. Az egyetlen emlékem róla a temetése, amin én is részt vettem. Ez a második világháború idején történt. Édesapámnak, mint elsıszülöttnek gondoskodnia kellett az összes többi testvérérıl is. Összesen tizenketten voltak, de legtöbbjük már gyermekkorban meghalt. Felnıtté csak négy húga válhatott, Stefanie, Anna, Marie és Beatrix. Édesapám az általános iskola elvégzése után varrógépszerelınek tanult a Minerva üzemben. Tanulóideje alatt nagy változásokon ment keresztül. Ezekrıl a Frabato címő, életútjáról szóló regényében is szó van. A személyiségében és kézírásában bekövetkezett változások minden tanárát meglepték. Apja azonban felismerte benne az Isteni Gondviselés által küldött tanítóját. Édesapámban hamarosan megmutatkoztak látnoki képességei. Ismerté vált a környékünkön, és nagyon sok barátja és ismerıse lett. A nyilvánosságnak Frabato mővésznéven tartott elıadásokat a természetfeletti erıkrıl. A Frabato szó a Franz (FRA), Bardon (BA), Troppau (németül) Opava (csehül) (TO) szavak összefoglaló rövidítésébıl áll. Dr. M. K. visszaemlékezéséhez még hozzá szeretném tenni a következıt édesanyám és édesapám megismerkedését illetıen. Édesanyám hallott apám különleges képességeirıl, és mivel akkortájt két férfi is udvarolt neki, Frabatóhoz fordult, hogy megkérdezze melyikük lesz majd a férje. Ezek után minden úgy történt, ahogy M. K. elmondta. Édesapám nem akart gyermekeket, hogy fontos feladatait akadály nélkül végezhesse. Édesanyám viszont nem akart gyermek nélkül maradni, és végül édesapám azzal a feltétellel egyezett bele a dologba, hogy anyámnak egyedül kell majd gondoskodnia a gyerekekrıl, amit ı el is fogadott. A születésem napját egy ismert német asztrológus számolta ki, ami szerint 1937. február 4-én kellett volna világra jönnöm. De koraszülöttként egy hónappal elıbb születtem, azaz 1937. január 4-én. Édesapám egyik ismerısének felesége édesanyámmal egy idıben esett teherbe és az ı fia 1937. február 4-én született, és különleges nyelvérzékkel rendelkezett. Mikor édesapám születésemkor elment a troppaui kórház szülészetére, a szülésznı meg akarta tréfálni, és azt mondta, hogy lánya született. De édesapám biztos volt benne, hogy fiú gyermeke van. A szülészeten az ügyeletes orvos azt állította, hogy valószínőleg nem fogok megmaradni. Ezen felül a bal lábfejem a bokámnál teljesen ki volt csavarodva. Ebbıl a szempontból viszont igen elınyös volt az idı elıtti születésem, mert ilyenkor az izmok, szalagok és csontok még nagyon hajlékonyak. Édesapám sokat tornáztatta a lábam, és kezelte gyógynövény-fızetekkel. Egy hónap múlva már olyan természetesen állt a lábfejem, hogy meg sem lehetett állapítani, hogy a bal, vagy a jobb volt sérült. Gyermekkoromat, fiatal éveimet *

A Tőzijáték címő zenés darab betétdala (Oh mein Papa) magyarul is népszerő volt. Többek közt Hollós Ilona és Harsányi Gábor is énekelte. „Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, mint amilyen nem volt sohasem…”

5

édesanyámmal és nagymamámmal töltöttem Troppau egyik elıvárosában Gillschwitzben, csehül Kylesovicében. A háborúra nem nagyon emlékszem. Inkább csak a végére, mikor édesapám visszatérhetett a koncentrációs táborból. A háborúból hátralévı idıt a pincében töltöttük Gillschwitzben, körülbelül két hetet töltöttünk lent, répa és krumpli társaságában. Aztán, mint minden magam korú srác, én is rengeteg lıszert és lıport győjtögettem. Emlékszem, egyszer felrobbant a kezemben egy tüzérségi akna gyutacsa, amikor egy kıvel szét akartam szedni. Az ekkor elszenvedett sérüléseimet édesapám lekezelte, és csipesszel kiszedegette a szilánkokat a különbözı testrészeimbıl. Két hónappal a gyógyulásom után másodfokú égési sérüléseket szenvedtem az arcomon, a nyakamon és a végtagjaimon, amikor felrobbant a lıpor, amivel barátaimmal tüzet akartunk gyújtani egy lövészárokban. Az égési sérüléseimet édesapám megint bekötözte, bár eleinte nem akart segíteni, mivel az elsı esetbıl semmit sem tanultam. A háború után édesapám rövid ideig Troppauban tartózkodott, ahol orvosokból égetı hiány volt. A Rittern Kórház igazgatója lett, de a betegek ellátásában is segített. Emlékszem, hogy egy közvetlenül a kórház melletti házban lakott. Miután édesapám befejezte igazgatói pályáját Troppauban, az Oblouková utca 22 alatt vett egy házat, ahol élete végéig lakott. Édesapám megkérte édesanyámat, hogy költözzön hozzá Troppauba, mivel ott praktizált, de anyám visszautasította, mert nem akarta otthagyni a gillschwitzi telket és az édesanyját. Így kénytelen volt édesapám házvezetı után nézni, aki a háztartást vezette. Apám egyáltalán nem értett a földmőveléshez, pedig amikor még Gillschwitzben lakott, édesanyámnak nagy szüksége lett volna rá, de mivel neki más feladata volt az életben, ezért nem segített. Amikor anyám elküldött apámhoz, vagy ha el kellett hoznom valamit, többnyire biciklivel mentem. Édesapám rendszeresen heti kétszer látogatta meg a családot Gillschwitzben. Szerda esténként és vasárnaponként már ebédre itt volt. Ilyenkor kimenıt adott a házvezetınıjének, hogy meglátogathassa Penkovicban élı szüleit. Szerda esténként együtt mentünk moziba vagy színházba. Nyaranta a vasárnapi ebéd után gyakran mentünk kirándulni, néha hosszabb útra keltünk, például Gräfenbergbe vagy Hrubý Jeseníkbe (németül Altvatergebirge/Hohes Gesenke) vagy más tájakra. Édesapám gyakran meglátogatta cseh, morvaföldi és szlovák barátait és ismerıseit, akik közül sokakat meg is gyógyított. Igen fontos személyiségek is voltak közöttük a mővészet és a politika területén, például zeneszerzık, egy miniszter felesége, meg hasonlók. A háború után Frabato több elıadást is tartott Csehszlovákia különbözı tájain, amelyek során különleges trükköket is bemutatott, hogy a nézık figyelmét felhívja a természetfeletti erık létezésére. Emlékszem, egyszer kisfiúként elkísértem egy ilyen elıadására, és én szedtem be a belépıpénzt, mivel a férfi, akinek ez lett volna a dolga, megbetegedett. Emellett az elıadás mellett néhány másikra is emlékszem, például édesapám hipnotikus mutatványaira, arra, ahogy lezárt borítékban lévı leveleket olvasott fel, vagy bekötött szemmel talált meg elrejtett tárgyakat, meg hasonló mutatványokra. Télen sokat utazott édesapám vonattal, ha melegebbre fordult, akkor a motorján. Elıször csak egy kisebb motorja volt, egy Jawa 100-as, késıbb egy 250-es, amit érettségi ajándékként örököltem meg, ezzel egy idıben vett magának egy még erısebbet, egy 350-est. A háború után rövid ideig két autója is volt, de a gyártmányra már nem emlékszem. Késıbb vett egy régebbi autót, amit sokáig használt. Lassú volt ugyan, de a célnak megfelelt. Édesapám sokszor kocsival vitt engem a nıvéremmel együtt gyógynövényeket szedni. Ilyenkor orbáncfüvet (Hypercium perforatum), mocsári zsurlót (Equisetum arvense), réti útifüvet,

6

kamilla virágot, csalánt, nyírfa levelet, pongyola pitypangot, pásztortáskát, galagonyát és más növényeket győjtöttünk. Nagyanyám is ültetett gyógynövényeket a pajta mögötti földterületen, többek közt rutát, citromfüvet, fehér ürömöt, amiket édesapám gyógyszerek készítésére használt. A gyógyhatásairól általánosan ismert növényeken kívül más fajtákat is győjtöttünk, amik gyomnak számítanak, mint a keserőfő. Édesapám azt állította, hogy a gyomnövényekben is gyógyerı rejlik, még a zabszalmában is, valamint hogy minden növény tartalmaz valamit, ami hasznos lehet az embernek. Havonta egyszer rendszeresen Prágába utazott, télen vonattal, késıbb autóval. Egy régebbi típusú Tatra 74b-t vett. Ezt aztán a legjobb tanítványának ajándékozta, miután Németországból szerzett egy Volkswagent (bogárhátút). Prágában is pácienseit gyógyította és elıadásokat tartott diákjainak. Utolsó éveiben írta meg könyveit Votavova asszonnyal, aki titkárnıje és tanítványa volt. Szünidıben idınként én is elkísértem Prágába. Ott éjszakánként gyakran elment, mindig egyedül, állítólag Vysehradba, a várhoz, és a leghíresebb cseh személyek temetıjébe. Itt végezte mágikus szertartásait, de senki sem tudta pontosan, hogy hova ment, és nem is árulta el senkinek. Amikor Opavába jártam gimnáziumba, gyakran meglátogattam. Ekkortájt adott nekem elıször jógaszövegeket cseh fordításban, hogy olvassam el, de éreztem, hogy nem a legjobb fordítás; megfogalmazása nehezen volt érthetı európai ember számára. Csak mikor már az egyetemen orvosnak tanultam, kaptam meg apránként édesapám elsı könyvének Az igazi beavatás útja cseh fordítását. Az eredeti cím A beavatás kapuja lett volna, de a kiadó kénytelen volt megváltoztatni, mert egy másik könyv, amely egy színházi darab címe is egyben, már ezt viselte. (Rudolf Steiner: A beavatás kapuja, misztériumdráma). Környékünkön köztudott volt, hogy apám természetfeletti erıkkel bír. Segített például vízbefulladt emberek felkutatásában, fotó segítségével megmutatta hol található a holttest. A háborúban eltőntekkel kapcsolatban is adott információkat rokonoknak és barátoknak, hogy hol találhatók. Máskor a jövıt is megjósolta. Különleges képességeirıl a diáktársaimnak és tanáraimnak is tudomásuk volt a troppaui gimnáziumban. Emlékszem egy esetre, ami ekkortájt történt. Az osztályomból az egyik lánynak eltőnt a pénze, és sehol sem találta. Azt feltételezték, hogy valaki ellopta. Diáktársaim elküldtek édesapámhoz, hogy kérdezzem meg tıle, hol lehet a pénz. Amikor megérkeztem hozzá azt mondta, hogy már mindenrıl tud, és visszaküldött, mondván, hogy már minden megoldódott. Mást nem mondott. Amikor visszaértem az osztályomba, már meg volt a pénz, de, hogy ez hogyan is történhetett, azt a mai napig nem értem. Dr. M. K. leírását ki szeretném egészíteni a troppaui ház szobáit illetıen. Édesapám dolgozószobájában egy titokzatos, szúrós szemő férfi arcképe lógott. Amikor kérdeztem, hogy ki az, édesapám azt felelte, hogy egy Mahum-Tah-Ta nevő hegyi bölcs. Más közelebbit nem árult el róla. Késıbb két nagy tábla lógott ugyanazon a helyen, amik az emberi testet elölrıl, hátulról, akupunktúrás jelölésekkel ábrázolták. Egyszer talizmánok készítéséhez való fémlapocskát, pecsétviaszt, tőket láttam az asztalán. A várószobában (melyet tanítványa írt le), az asztalon ott állt egy televízió, az elsık közül való: egy nagy doboz, kis képernyıvel. Amikor elkezdtem orvosi tanulmányaimat Brünnben, többnyire szombat esténként látogattam meg édesapámat. Vacsora után mindig tévéztem egy kicsit, ami akkoriban igen nagy ritkaságnak számított. De édesapámat sohasem láttam, hogy akár egyszer is nézte volna a mősort. Az adás után mentem lefeküdni, de édesapám ilyenkor még mindig dolgozott.

7

Másnap korán reggel ismét talpon volt. Hogy mikor feküdt le aludni, és hogy mennyit aludt, nem tudom pontosan, de biztosan nagyon keveset. Vasárnap reggel aztán visszautaztam Gillschwitzbe édesanyámhoz, majd délben édesapám utánunk jött ebédre. A troppaui konyhát Dr. M. K. részletesen leírta. Itt végezték a gyógyszerkészítéshez szükséges lepárlásokat, re-desztillációkat, szőréseket, leszőréseket, és más eljárásokat. Illatok és színek kész paradicsoma volt ez. Mindig csodáltam, ahogy a párlat, az ismételt lepárlások során a színét változtatta, áttetszı rubinvörösrıl kékre, vagy aranysárgára. Édesapámnak még volt egy kisebb lakása egy hálószobával, ahol a vendégeit szállásolta el. Ezek többsége Németországból, Svájcból vagy Ausztriából érkezett hozzá. Ebben a lakásban a falakon különbözı elemlények képei függtek, az asztalon pedig egy élénk ibolyakék hamutartó, és egy ugyanolyan színő lámpa állt. Édesapám nagyon szerette az ibolyakék színt. Ahogy azt Dr. M. K. is említette, gyakran szívott Femina márkájú cigarettát, néha napi 40-60-at is. Ezek a fajta cigaretták dohánygyökérbıl készültek, és finom kumarin illatuk volt, de igen gyorsan végigégtek. Jól emlékszem, hogy egyik szilveszter estéjén éjfélig cigarettázott, majd egyszer csak leszokott, és egész évben nem dohányzott. Azt mondta, azért teszi, hogy akaraterejét fejlessze. A következı évben aztán megint dohányzott. Feketekávét is nagyon szívesen ivott. Emlékszem, egyik este belenézett a kávéjába, és elmondta, hogy éppen akkor mit csinált az egyik ismerıse. Ekkor úgy használta a kávét, mint egy mágikus tükröt. Ami az étkezést illeti, teljesen szokványosan fogyasztott élelmiszereket. Édesanyám mesélte, hogy amikor még nem éltem, egyetlen egyszer elıfordult, hogy egy mágikus szertartáshoz 40 napig igen szigorú vegetáriánus étrendet követett. Fiatal korában egy lemezes fényképezıgéppel fényképezett, amire fényszőrık is fel voltak szerelve. Természetfeletti dolgokat is megörökített. Egyik képen egy szilf látható egy erdei úton, a másikon egy sellı egy pataknál. Az utóbbi képen a sellı körül ovális alakban kivehetı volt a megsőrősödött elem fénye. Ezeken kívül édesapám még mutatott egy fényképet egy hímnemő vízi manóról, ami igen kicsiben látszódott, mert a fotó távolról készült. Édesapám troppaui házában padlásrész is volt, amely dugig volt mindenféle szárított gyógynövényekkel. A borókabogyó mellett sok olyan kacatot tárolt ott, amit ilyen helyeken szokás. De számomra a pince még érdekesebb volt, ahol a polcokon mindenféle nagy üveg állt, amelyekben minden elképzelhetı színő tinktúrák, esszenciák, spagírikus* esszenciák, kvintesszenciák voltak. Azon kívül üvegcsék is voltak itt, csiszolt dugókkal lezárva; ezekben különbözı kémiai sók voltak. A bádogdobozokban tiszta fémeket láttam, mint pl. antimont az ötvözéshez és mágneses eljárásokhoz. Más üvegekben higany és metalloidok voltak, mint pl. kén és foszfor. Itt keverte ki édesapám a megfelelı anyagokat páciensei számára. Mivel tizennégy éves korom óta méheket tenyésztettem, édesapámat én láttam el mézzel a gyógyszerek elkészítéséhez. A karácsonyt mindig együtt töltötte a család Gillschwitzben. Apám vacsora elıtt érkezett, és mindenkinek hozott ajándékokat, amiket édesanyám titkon az ablakon keresztül vett át, hogy mi, gyerekek ne vegyük észre. A nagy meglepetés elıtt aztán a karácsonyfa alá helyezték az ajándékokat. Amint felragyogott az elsı csillag az égen, már terítve volt az asztal. Karácsony elıestéjén mindig néztük az eget, s ha tiszta volt, vártuk, hogy az elsı csillag felragyogjon, de ritkán fordult elı, hogy tiszta volt. Vacsora elıtt édesapám mindig felállt, majd mi is *

Spagírikusnak nevezik az olyan gyógynövénykivonatot, ami alkímiai folyamattal készült.

8

mindannyian és közösen elmondtuk a Miatyánkot. Ezután édesapám hálát adott Istennek minden jóságáért, és erıt, egészséget kívánt mindannyiunknak a következı évre. Csak ezek után láttunk hozzá az evéshez. A második fogás hagyományosan sült ponty volt burgonyasalátával, majd cseh gombóc wilja-szósszal. Ez egy édes powidle-szósz volt szilvalekvárból, mazsolából, mandulából, dióból és szárított gyümölcsökbıl. Evés után feltörtük a diókat, az almát pedig hosszában kettévágtuk, és megnéztük, hogy a magháza szép, szabályos-e. Ha igen, az azt jelentette, hogy jövıre is egészségesek maradunk és ismételten együtt lehetünk majd a karácsonyfa körül. Ezek után édesapám átvonult a másik szobába, hogy szóljon a Jézuskának. Egy kis csengıvel csilingelt, és kérte a Jézuskát, hogy jöjjön el, és hozzon a gyerekeknek sok ajándékot, mert bizony igen jók voltak egész évben és kiérdemelték. Rendszerint még a karácsonyi vacsora elıtt készítettünk pár fotót, régebben még édesapám lemezes fényképezıgépével, késıbb egy Eta-Retar nevő géppel, érzékenyebb filmtekerccsel, ami javította a felvétel minıségét. Ekkor készültek elsı fényképeim édesapámról. Úgy 12 éves lehettem. Ekkor még nem volt fényerısségmérım, így sok fényképem vagy túl világos, vagy túl sötét lett. De karácsonyra beszereztünk egy vakut. Édesapám 1956-ban egyik svájci barátjától kapott egy Leica F3-as gépet ajándékba, amivel egészen haláláig fényképeztem ıt. Amikor édesapámat letartóztatták, a fényképezıgépet nem foglalták le, így az Gillschwitzben maradt. Megıriztem az emlékére, és mai napig jól mőködik. A másik ilyen emlékem, ami még fennmaradt, az édesapám öreg Mercedes írógépe. Egyszer nekem ajándékozta német nyelvő könyvét is, amelyet kifejezetten nekem dedikált. Emlékszem egy erdei sétánkra Hradetzben, amelyre vele mentem. Egy erdei rét mentén sétáltunk végig, amikor édesapám egyszer csak megtorpant, és egy forrás felé tekintett. Kérdésemre, hogy mit látott, azt felelte, hogy egy erdei szatírt, de bıvebben nem beszélt róla. Én természetesen semmit sem láttam. Egyszer, mikor egy bányába mentünk le, azt mondta édesapám, hogy odalent élnek a gnómok. Egy másik alkalommal azt is elmesélte, hogy egyszer egy sellı úgy mutatkozott meg, hogy villámmal sújtotta azt a villamost, amelyen éppen ült, mert elfelejtette megköszönni a szolgálatokat, amiket a sellı tett érte. Egy 1957-ben történt karácsony utáni beszélgetésünkre kifejezetten jól emlékszem: azt kérte, hogy mindig, csakis jó emlékeket ırizzek róla, és soha el ne higgyek semmiféle rossz hírt, amit más vele kapcsolatban terjeszt. Nagyon jól tudta, hogy közeleg a letartóztatása, hogy közeleg a vég. Eleinte azt hittem, hogy az még várat magára, és még sokáig élhet. De sejtése rövidesen beigazolódott. Egy napon, amikor Brünnbıl, az egyetemrıl jöttem haza (1958. április elején), mint mindig, most is meg akartam látogatni édesapámat. A lenti ajtón csöngettem, de csak a házvezetınıje nyitott ablakot, és mondta, hogy édesapámat elvitték, és most elızetes letartóztatásban van, a ház pedig pecséttel le van zárva. A bejárat elıtt még találkoztam egy ismerısével a Német Szövetségi Köztársaságból, aki ugyancsak meg akarta látogatni. Gerlinda R...-nek hívták. İt kikísértem a pályaudvarra. Míg édesapám le volt tartóztatva, a titkosszolgálat embereitıl mindenféle rágalmazást voltam kénytelen végighallgatni. Rossz embernek mondták, és ekkor visszaemlékeztem szavaira, hogy nem szabad hinnem nekik. Utoljára 1958 júniusában láttam édesapámat. Ekkor Ostravában látogattuk meg édesanyámmal, ahol kihallgatták. Akkoriban a nıvérem édesanyámmal borjak gondozásával foglalkozott a termelıszövetkezetnél. Ezektıl a borjaktól kapott el egy gombás betegséget, a Trichophytumot, amivel az állatok fertızik meg az embert. Ez a betegség nagy foltokban terjeszkedett nıvérem bırén végig, az egész testén, olyannyira, hogy már emberek közé sem mehetett, és már egyetlen orvosság sem segített rajta. Ezért megkérdeztük édesapámat, hogy mit lehet tenni. Azt felelte, hogy szárított, majd leforrázott

9

csalánnal borogassuk, és valóban egyre jobban gyógyult a bırkiütés, majd végül teljesen elmúlt. Így a nıvérem volt édesapám utolsó páciense, ha a kezelés közvetett volt is. Amikor utolsó alkalommal találkoztunk édesapámmal, azt kérte édesanyámtól, hogy küldessen neki a börtönbe egy kis füstölt szalonnát, mert igen jól esne neki. Édesanyám teljesítette ezt az utolsó kívánságát, és küldetett neki. A szalonnától aztán édesapámnak komoly akut hasi görcsei lettek, de az ırök azt gondolták, hogy csak szimulál. Csak három nap múltán, amikor már iszonyatos fájdalmai voltak, szállították át Ostravából a brünni börtönkórházba, ahol 1958. július 10-én hasnyálmirigy-gyulladásban meghalt. Halála után egyetlen hozzátartozója sem láthatta. Holttestét lezárt koporsóban küldték Ostravába, ahol a temetési szertartást tartották. Csak a legközelebbi családtagok és barátok jöhettek el, akiket telefonon értesítettünk. Nem adhattunk fel gyászjelentést, mert a rendırség attól tartott, hogy esetleg túl sokan jönnének a temetésre, és ezáltal valamiféle váratlan esemény következhet be. A temetés után megkaptuk a hagyatékait, de csak az öltönyét, a személyes dolgai közül pedig az óráját és a jegygyőrőjét. Minden mást, többek között az arannyal és ékkövekkel díszített győrőjét, arany talizmánjait, amelyeket a nyakában viselt, az állam lefoglalta, annak ellenére, hogy édesapámat el sem ítélték. Azzal a váddal idézték volna bíróság elé, hogy nem fizetett adót az alkohol után, amit a gyógyszerek tartósításához használt. Ezenkívül hazaárulással is megvádolták, mert egyik Ausztráliába írt levelében valami negatívat merészelt írni az államról, amivel „bemocskolta” szocialista országunkat. Amikor az ostravai rendırségen átadták a személyes holmijait, a vizsgálatot vezetı rendır azt kérdezte, hogy tudtunk-e arról, hogy kétszer is felboncolták. Még annak az embernek a nevét is megmondta, aki a második boncolást elrendelte. Természetesen nem tudtunk róla. De az a hír is terjedni kezdett, hogy Oroszországba hurcolták, hogy ott tanítsa a gyógyszer-elıállítás fortélyait. Hagyatékai közt volt egy kis doboz is, egy relikvia, melyet egy fekete páholytól vett el, miután már nem nézhette bőncselekményeiket tétlenül. Édesapám halála után sok megbeszélni valónk volt édesanyámmal és nıvéremmel, mert nekem még hátra volt három és fél évem az egyetembıl. Rendkívül keményen és embertelen körülmények között kellett dolgozniuk, foglalkozniuk a borjakkal a gillschwitzi szövetkezetben. A munkabérük igen alacsony volt, kevesebb, mint 10 koronát kerestek naponta. Ösztöndíjat sem kaptam. Az ügyintézık azon a véleményen voltak, hogy akinek nincs pénze, az ne járjon egyetemre. Mindezek ellenére nagyon örültem, hogy be tudtam fejezni a tanulmányaimat, pedig végig nagyon féltem, hogy politikai okok miatt kirúgnak. Ezért hát hálát adtam az Isteni Gondviselésnek, hogy a nehéz idık ellenére befejezhettem az egyetemet. Édesapám halála után mesélte a nıvérem, hogy egyszer apám odalépett hozzá, amikor aludt, és azt mondta, hogy meg fog házasodni, és öt gyermeket szül majd, ami valóban így is lett. Hogy ezen felül mit mondott még neki, azt nem mesélte el. 1990. június 23-án a volt troppaui gimnáziumom 35 éves osztálytalálkozóján találkoztam egy osztálytársnımmel, aki elmesélte, hogy 1957 decemberében elkísérte egy ismerısét édesapámhoz, hogy jósoljon neki. İ ugyan nem azért ment, hogy a jövıje felıl érdeklıdjön, de ıt is behívta édesapám a dolgozószobájába, és ötven éves koráig bezárólag jósolt neki. Az egyik kritikus évérıl viszont nem beszélt részletesebben. De azon kívül minden, az elsıtıl az utolsó szóig úgy történt, ahogyan megjósolta neki, és ezért mind a mai napig nagy-nagy tisztelettel és csodálattal emlékezik vissza édesapámra.

10

Abban az idıben, amikor még édesapám velünk élt, nekem ugyanolyannak tőnt, mint bárki más, és ezzel a környezete is így volt. Külsıre és fellépésében nem volt más, mint egy egyszerő, jóravaló gazda. Bármilyen helyzethez bármikor kitőnıen tudott alkalmazkodni, ha a körülmények úgy kívánták. Sokkal késıbb jöttem rá, munkásságának fényében, hogy ı egy óriás volt, aki azért inkarnálódott a földre, hogy fényt hozzon az embereknek, amivel áttörhetik a tudatlanság sötétségét, és elindulhatnak Isten felé. Apám azt is elmondta, hogy amikor édesanyámnak dedikálta második könyvét, azt pontosan úgy írta alá, mint ahogy egyik elızı életében szokta, amikor rózsakeresztes volt.

***

11

Franz Bardon dedikálta A mágikus idézés gyakorlatát feleségének, Marie-nak

Dr. M. K.-nek dedikálta A mágikus idézés gyakorlatát

Bardon két nyelven dedikálta Lumir fiának Az igazi beavatás útját

Dr. M. K.-nek dedikálta Az igazi kabbala kulcsát Lumirnak dedikálta Az igazi kabbala kulcsát

12

Dr. M. K. Emlékek Frabato mesterrıl „Az egyesület székházának nézıkkel teli elıadótermében pezsgett az élet.” Így kezdıdik a Frabato címő regény, és valóban így is volt, amit én is bizonyíthatok. Ostravában (Morvaországban) 1947 októberében történt, a Népszínházban, ahol Frabato elıadást tartott, és ahol elıször láttam. Az elıadását követıen felmentem az Imperial Hotelbe, ahol lakott, hogy megkérjem, fogadjon tanítványául. Mivel csak 16 éves voltam, azt mondta, hogy jelenleg több emberrel már nem foglalkozik. Egyébként is, túl fiatal vagyok, nincsenek bőneim, nincsenek szenvedélyeim, ezért nem rendelkezem azon erıkkel, amelyek a fejlıdéshez szükségesek. Szomorúan mentem haza. Egyszerően nem tudtam felfogni, hogy nemes célok érdekében tisztátalanná kell válnom, hogy aztán megtisztulhassak. Addigi életem jelentéktelen volt. Úgy éltem, ahogy az egy igazi hívıhöz illett. Minden nap jártam a közösségbe, gyóntam, és csakis helyes dolgokat tettem, ahogy az az úttörı szabályok szerint helyes, és egyszeriben mindez helytelenné vált. Ekkor alaposan elgondolkodtam, és végül Frabatónak adtam igazat. Ugyanakkor szentül hittem benne, hogy anélkül is hermetika diákká lehet válni, hogy az ember helytelenül viselkedne, vagy hogy különbözı szenvedélyeket fejlesztene ki magában. Egy hölgyismerısöm említette véletlenül, hogy ismeri Franz Bardont. Megtudakoltam tıle a lakcímét, és az egyik szombaton teljes úttörı-felszerelésemmel leutaztam Troppauba. Szó szerint, mivel teljesen tömve volt ennivalóval az úttörıtarisznyám, mert a találkozás után még a szabadban akartam kirándulni. A házvezetınıje majdnem halálra nevette magát, amikor rövidnadrágban és egyenruhában beállítottam, és mint a mester tanítványa mutatkoztam be. De aztán komolyra fordult a dolog. A mester persze azonnal átlátott a szitán, mégis fogadott. Hogy leteszteljen, és valószínőleg, hogy megszabaduljon tılem, azonnal adott is egy koncentrációs feladatot: minden alapszínre minimum 10 perc koncentráció, majd fél óráig a semmis gondolat állapotának megırzésére mindennemő külsı vagy belsı hatástól. Ha sikerül, újra visszajöhetek. Egy hónap múltán ismét ott voltam. Aztán minden úgy folyt tovább, ahogy az Az igazi beavatás útja címő könyvben írva van. De ekkor még nem létezett a könyv. Minden csak szájról szájra járt, szigorú titoktartás mellett. Mivel messze laktam Opavától, mindig elıbb bejelentkeztem, és a mester idıpontot adott a találkozásra, általában a hétvégére. Mikor a házvezetınıje szabadságon volt, akkor mi gondoskodtunk magunkról. A mester maga fızött, és emlékszem, hogy nagyon is jó szakács volt. Az egyik ilyen ebéd kecskehúsleves volt és sült kecskehús, amit normális körülmények között sose ettem volna, mert távol állt az ízlésemtıl. A mester galuskát készített hozzá, és már kész is volt az ebéd. Kész megmérettetésnek vettem az elején, de végül rendkívül ízlett. Az opavai ház (Oblouková u. 22.), ahol praktizált, még ma is áll. A lenti, zöldre festett ajtón a következı feliratú réztábla állt: „František Bardon, Grafológus”, ami ugyancsak a hivatása volt. A bíróságon felesketett igazságügyi írásszakértıként dolgozott. Ha becsöngetett az ember, mindig kinyílt a fenti ablak, a mester kihajolt és azt kérdezte: „Ki az, és mit szeretne?” Ha valami kényes dologról volt szó, azt jövıbelátón elıre tudta, és ilyenkor csak leszólt a vendégnek, hogy nem akar találkozni senkivel. Rögtön az ajtó mögül ezernyi illat érzıdött. A verandán üvegek álltak, bennük erjedı gyógynövények. Ezekbıl készítette a mester a tinktúrákat, gyógycseppeket, kivonatokat, arkánumokat, kvinteszenciákat, és spagírikus elixíreket. Az erjedéshez a mester valódi méhmézet használt, amellyel a fia látta el, aki

13

méhekkel is foglalkozott. Az erjedés után a masszát átszőrte, desztillálta, majd alkimista módon felhasználta. A részletek kívül esnek e leírás keretein. „A dolgok olyan egyszerőek” – ahogy azt a mester sokszor mondta, és ma már tudom, hogy valóban így van. Azt tervezte, hogy mindent leír az ötödik tarot kártyában. Ez sajnos Otti Votavova lelki fejlıdésével összefüggı sorsszerő körülményekbıl fakadóan nem valósulhatott meg. Az is ismeretes, hogy természetgyógyász volt, és sokan keresték segítségét. A müncheni egyetemen tanult, és ott végezte vizsgáit is, de ez sajnos nem sokat számított azon a helyen és korban, amelyben élt. Említette annak a professzornak a nevét is, aki az iskolát vezette, de a nevére már nem emlékszem. A mellékletben található egy fotó, amely errıl az iskoláról készült, ahol fehér köpenyben áll munkatársai mellett. Jómagam láttam egy fiatal, diplomás ápolónıt egy októberben, aki szklerózis multiplexben szenvedett, egy olyan betegségben, amely igen nehezen gyógyítható, pontosabban szólva gyógyíthatatlan fájdalmakkal jár. Mégis azon év szilveszterén, mikor orvosságot kapott, újév hajnaláig táncolt a férjével. A mester legtöbbször azokat a szerencsétleneket gyógyította meg, akiken a hétköznapi hagyományos orvosok nem tudtak segíteni. Európa minden elképzelhetı országából érkeztek páciensek hozzá, és kérték segítségét. Arról lett közismert, hogy mindenkit a legjobb gyógyszerekkel kezel. Szeretném részletesebben leírni a mester házát. Egy falépcsın lehetett följutni a lakásba. A konyhában egy gázkályha állt és egy szénkályha, amivel a desztillációkat végezte. A konyha mögött volt a mosdó. Vasárnap esténként elıfordult, hogy lefeküdt egy kicsit, miután megfürdött. Éjfélkor aztán felkelt, megivott egy erıs kávét, és rágyújtott egy jó hosszú cigarettára, amelynek illatát még most is érzem. Aztán elıkészült az indulásra, és az idézések végrehajtására. Jól felöltözött, magához vett egy távcsövet, egy botot, amelybe egy tır volt beszerelve, felvette szırmesapkáját, és elment egy eldugott helyre, ahol senki sem láthatta, s ez talán gondoskodott a kellı feszültségrıl. Hogy hova járt, nem mondta el soha, csak egyszer beszélt valami ırökrıl… Hogy mikor tért haza, nem tudom, mert ilyenkor már rég aludtam. Általában a vendégszobában aludtam, ami napközben a váró volt. Itt volt a könyvtára is, jól elzárva, amit igen sajnáltam, igaz nem panaszkodhattam, mert szinte minden könyvét ideadta, hogy elolvashassam. De azért voltak ott szigorúan titkos írások is, arkánumok, amik nagyon veszélyesek is lehettek volna. Mint például a recept, amely alapján elı lehetett állítani a „bölcsek kövét.” A szobában állt még egy nagy mágikus tükör, volt vagy egy méteres átmérıjő, forgatható faállványra szerelve, és általában fekete bársonnyal volt lefedve. Néha, mikor felkeltem fedetlenül is láttam. Funkciójáról és használatáról A mágikus idézés gyakorlata címő könyvében ír részletesebben a mester. Kivált teliholdkor ragyogott az aranypor és játszódtak le furcsaságok. A mester már korán reggel talpon volt. Miután én is felkeltem, megreggeliztünk. Általában vajas kenyérbıl, kávéból, tejbıl állt. Aztán segítettem neki a házimunkában, vagy elkísértem mindennapos dolgaira, bevásárolni a csarnokba, amely ma már nem áll. Volt amikor ablakkeretet festettem, máskor elkísértem a szabóhoz, vagy máshova, ahova mennie kellett. Néha elvitt az elıadásaira is a kocsijával, ami olyan kicsi volt, hogy ketten alig fértünk el benne, nemhogy még az elıadáshoz szükséges kellékek. Ha kisebb településekre mentünk, én árultam a belépıket, és estefelé a hazaúton sok mindenrıl beszélgettünk. Mindazt bemutatta,

14

amit a Frabato címő könyvében megírt, néha még többet is. Jógaruhában üvegszilánkokra feküdt, majd egy férfi a mellkasára állt, de ı nem sérült meg, vagy puszta akaratával leállította a karjában a vérkeringést, és egyéb más mutatványokat is bemutatott, ahogy az egy képzett mágustól várható. Ha vasárnapra is ott maradtam, akkor kezdetben motorral, késıbb busszal, vagy vonattal átmentünk a feleségéhez Mariához, gyermekeihez Marie és Lumirhoz, és az anyósához ebédre. Opava-Kylesovic városában, németül Troppau-Gillschwitzben laktak. Az ebédet Maria, az anyósa mővészien készítette. Még most is szívesen emlékszem vissza a specialitására: a panírozott disznósültre hagymás krumplival és savanyú káposztával sziléziai módra. Franzot igazán jól tartotta az anyósa. A házuk mellett volt egy gazdaságuk is három és fél hektárnyi földdel, tehenekkel, két kecskével, két disznóval, szárnyasokkal, és egy pajta mögötti kerttel a takarmányhoz. Az anyósa visszaemlékezett egy aratáskori történetre, hogy amikor épp az utolsó szekérnyi gabonát akarták fedél alá vinni, nagy zivatar közelgett. Nagy fekete felhık gyülekeztek, mintha csak hamarosan nagy esı, akár zápor törne ki. Aztán a mama kezdte mondani: „Ekkor Franz az akarata alá vonta a felhıket, komor tekintettel mormolt valamit magában, és különféle kéz- és ujjmozdulatokat tett. Elıször nem történt semmi, aztán a felhık megtorpantak, felszakadoztak, a szél egyre csak gyengült és gyengült, a fülledt levegı is frissebb lett és hamarjában a nap is kisütött. De a távoli mennydörgésekbıl leszőrhetı volt, hogy mi történhetett volna velünk.” A vasárnapi ebéd után köszönetet mondtam és hazautaztam, a mester pedig a családjával maradt. Este moziba vagy színházba ment a feleségével, majd vissza a házába, ahol egyetlen percet sem töltött tétlenül. Az esti idézés után élményeit, tapasztalatait diktafonra mondta prágai tanítványának és titkárnıjének, Votavovának. Az ı nevét is, mint ahogyan feleségéét, és fia, Lumirét is megemlítette a könyvei dedikálásaiban. Prágában is volt egy diákköre. Közülük az egyik diáklány rajzolta meg a könyvéhez szükséges tarot kártyákat. Gyakorta úton volt, hogy gyógynövényeket győjtsön. Néha különleges gyökerekre volt szüksége, ilyenkor fia, Lumir és én a távolabbi környéken is keresgéltünk. Az egyik gyógynövényre emlékszem: fekete földitök (Byronia alba) a neve, és Opavától messze, egy elhagyatott kıfal oldalán találtunk rá hosszú kutatás után. Egyes ritka gyógynövényeket, mint a harmatfüvet a patikában kellett megvennünk. A mester kvinteszenciát készített belıle magas vérnyomás kezeléséhez. A gyógynövények győjtésében fia, lánya, de még a házvezetınıje is segített. Legtöbb gyógyszere többnyire homeopátiás, volt egy vékony könyve receptekkel, diagnózisokkal, a hozzájuk tartozó gyógyszerekkel, oldószerekkel. Ezt aztán a rendırség lefoglalta. Amikor a kihallgatás során a könyv sorsa felıl érdeklıdtem, azt mondták, hogy iratmegsemmisítıvel megsemmisítették, mint minden más könyvét. Feleségét akkor ismerte meg – véletlen, vagy a sors folytán –, amikor két férfi fényképével kereste fel ıt, akik közül az egyikhez hozzá akart menni. Azért látogatott el tehát a mesterhez, hogy megkérdezze, hogy kettıjük közül melyikük lesz majd a férje. Kitérıen csak annyit mondott neki, hogy jövendıbeli férje olyan magas lesz, mint ı, hasonló az orra és szeme, és hogy alapvetıen külsıre nagyjából úgy fog kinézni, mint ı. Többet nem mondott. Ekkor kért szállást a családtól Gillschwitzben. Eleinte közvetlenül a padlás alatt lakott egy 2x2 méteres kis szobában. Egy ágy, egy asztalka, sámli és egy polc, amire a könyveit tette, más amúgy sem fért volna be.

15

A mai napig vannak ott dolgai, például eszközök a voltozáshoz, mágnesezéshez és más berendezések, amelyeket akkoriban a gyógyítók használtak, és amelyek akkor még modernnek számítottak. Egyszer láttam, illetve mutatta, hogyan kell az orvosságokat besugározni. Szinte elképzelhetetlen, mennyi-mennyi csodát vitt véghez ezen a kis helyen. A felesége emlékezett rá, hogy amikor egyszer a mesternek átmásolt valamiféle varázsigéket, félhangosan mondta, amit írt, és egyszerre egy fekete kakas jelent meg hirtelen, a szárnyaival verdesve röpködött a kis szobában. Szinte halálra rémült, de aztán eszébe ötlöttek a mester szavai és alázattal kiáltotta: „Adonai”, és a kísértet azon nyomban eltőnt. Egy másik alkalommal, kora este, amikor a férjével sétált, egy szerzetes jött velük szemben az utcán. A mester megkérdezte tıle: „Láttad?” Amint igennel válaszolt, a szerzetes rögvest eltőnt. Bardonné gyakorta elkísérte férjét az útjaira, Drezdába is például, Radebeulba, ahol egy olyan követ vett szemügyre, amibe rúnaírással volt belevésve. Egy másik alkalommal Bécsbe kísérte el, ahol a híres írót és Tibet szakértıt, Alexandra David-Néelt személyesen felkereste. Letartóztatásakor olyan könyvek is a birtokában voltak, amelyeket Drezda és Berlin könyvtáraiból kölcsönzött ki. Halála után Bardonné ezeket a könyveket visszakövetelte a rendırségtıl, és visszaküldte a könyvtáraknak. Bardon néhány kéziratot „Arion” néven írt. Hadd térjek még vissza a házához, ahol praktizált. Dolgozószobája a konyha mellett volt. Az ablakokból a szomszéd kertjére nyílott kilátás. Alattuk volt egy falakkal körülvett kis udvar, és a ház falánál állt egy kis pad, amelyen szépen el lehetett beszélgetni például az Akasha titkairól. A pincébıl is nyíltak ablakok, amik a kertre néztek. Itt folytak az elıkészületek a gyógynövényekkel: szárítani, metszeni, préselni kellett ıket, hogy aztán megfelelı állapotban lehessen üvegekben tárolni. Volt a pincében egy elıszoba, ahova be volt szerelve egy gázkályha. Itt a mester saját kezőleg mutatta meg, hogy hogyan lehet arannyal folyékony kondenzátort készíteni, ami még akkor a beavatottak titka volt, mivel Az igazi beavatás útja még nem érett meg a kiadásra. A dolgozószobájában az ablaknál egy kipárnázott támlásszék állt. Az ablak elıtt egy kör alakú asztal volt üveglappal a tetején, az asztal alatt egy kis háromlábú asztalka volt állatövi jelekkel és az ábécével. Az asztal közepén egy kristálygömb állt, amit jövendölésekhez használt. A szék fölött egy kép lógott a falon, amely legtöbbször a Maha Lakshmit, néha a Maha Devit vagy másokat ábrázolt. A többi falra polcok voltak felszerelve, amelyek tele voltak zsúfolva különféle tárgyakkal és könyvekkel. A széknél, a sarokban egy dobozka állt, benne jegyzettömbbel. Erre jegyzetelt a mester, és ezeken állított össze horoszkópokat. Az asztal másik oldalán, a székkel szemben egy párnázott pad volt a vendégek és páciensek számára. Ezen ültem, amikor elmagyarázta, hogyan kell bánni a háromlábú asztalkával és a pentagrammákkal, amikor asztrális írást végzek, holtakkal vagy saját, személyes védıangyalommal szeretnék kapcsolatot teremteni. Ekkortájt kezdtem tanulni az orvosi egyetemen. Van még egy emlékem a mester dolgozószobáját illetıen. Itt tanított meg orvosságokat készíteni az Akasha segítségével. Gondolom szükségtelen megemlítenem, hogy nem az ehhez való eszközök voltak a legfontosabbak. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, ahova néha-néha bepillantottam, amikor a mester aludt. Akkor, mint egy kis hermetikus embrió, nem tudtam felfogni, hogy a mester önmagát

16

miért nem tudta meggyógyítani, annak ellenére, hogy már sokszor elmondta, hogy azért, mert az inkorporáció által átvette a valódi Franz Bardon karmáját. Tehát mágikus erıkkel nem avatkozhatott be az eredeti Franz Bardon karmájába. Túlsúlyos volt és epekövek gyötörték, ezen kívül pedig elırehaladott hasnyálmirigygyulladásban szenvedett, melynek lebomlása a legnagyobb fájdalommal jár, ami csak az embert érheti, és ami vele is végzett. Ezen felül lelassult pajzsmirigy-mőködése volt, aminek a hatása normál esetben fáradtság, levertség, aluszékonyság, csökkent akaraterı és a koncentráció hiánya. Hihetetlen milyen erıs akaraterıvel kellett rendelkeznie, hogy mindezeken felülkerekedjék, és tegye mindazt, amit tett. Egyetlen halandó sem tudja ezt még elképzelni sem, nem hogy megtenni. Fájdalmai enyhítésére szokványos gyógyszereket vásárolt a patikából, mert sajátjait nem használhatta. Egyik beszélgetésünk alkalmával mesélte, hogy egyszer vétett a szabályok ellen, s kíváncsiságból saját kvinteszenciáját vette be magas vérnyomás ellen, és azóta alacsony vérnyomásban szenved, ami még fáradékonyabbá tette, mint amilyen azelıtt volt. Az erıs kávét és a cigarettákat ellenszerként használta a fáradtság ellen. Más egyéb tünete nem igen volt. Mindig életerıs és jókedvő volt, kivéve utolsó napjait, amikor az emberek hálátlanságának terhe alatt szenvedett, holott oly sok évig nekik szentelte életét. Ezt személyesen jegyezte meg nekem. Sohasem láttam haragosnak, soha nem szitkozódott vagy átkozódott, csak akkor, amikor színjátékból utánzott valakit. Amikor ezen csodálkoztam, elmesélte, hogy egyszer már kicsúszott a száján egy átok. Egy paraszt, aki nem kedvelte ıt, rendszeresen úgy száguldott el mellette lovas kocsijával, hogy teljesen összesarazta ıt. Miután a mester kimondta az átkot, a lovak azon nyomban megbénultak. A parasztnak az így okozott kárt jó minıségő terménnyel kellett kiváltania. Ezért hát minduntalan figyelmeztetett, hogy legyek tudatában saját erıimnek, és alaposan fontoljam meg, hogy mikor beszélek mint átlagember, és mikor mint hermetikus. Ennek függvényében kell aztán a felelısséget is vállalnom. Alapvetıen igen kedvelt engem, mert állandóan viccelıdtem, és ıt is gyakorta megmegnevettettem. Azt mondta, hogy egy barátjára emlékeztetem, aki hozzám hasonlóan vicces volt, de végsı soron rosszul végezte. Ez a férfi, amikor a Gestapo emberei a börtönében ütlegelték, egyiküket egy kabbalaszóval megdermesztette, mire egy másik agyonlıtte ıt. Ez a történet a Frabato utószavában is meg van említve.* Hogy valóban Quintscher úrról volt e szó, nem tudom, mert a mester nevet nem említett. Mesélte a mester, hogy a náci fogsága alatt gyakran verték, és a keresztcsontja tájékára is sokat kapott. Az a terület egészen érzéketlenné vált neki. Azt is elmesélte, hogy elutasította az együttmőködést a „99”-es fekete páhollyal; erre egy olyan csapatba osztották be, amelynek az volt a feladata, hogy a nyaktilóval kivégzett emberek fejeit összegyőjtse és eltávolítsa. Miután a börtönt bombatámadás érte, ki tudott szökni onnan. Ez nem sokkal a második világháború vége elıtt történt. A háború után, 1949-ben Opavában újból letartóztatták. A különbség csak annyi volt, hogy ekkor a kommunisták voltak hatalmon. Sarlatánsággal vádolták meg minden bizonyíték nélkül, és ítélték kényszermunkára. De aztán epilepsziát színlelve sikerült elérnie, hogy kb. *

Valóban meg lett említve a Frabato utószavában, csak a magyar változatból ez a rész rejtélyes módon kimaradt. Most pótoljuk: „A nácik figyelmét egyik tanítványa és barátja Wilhelm Quintscher (Rah Omir Quintscher) hanyagsága hívta fel Franz Bardonra. Quintscher nem semmisítette meg Bardonnal való levelezését, noha Bardon megkérte rá. Így került a nemzetiszocialisták látókörébe. Korbácsolás közben Quintscher elvesztette önuralmát. Kimondott egy kabbalisztikus formulát, mire kínzói azonnal megbénultak. Amikor késıbb semlegesítette a formula hatását, bosszúból lelıtték.”

17

két hónap múltán hazaengedjék. A lágerbıl kaptam tıle egy kicsempészett levelet, amelyben megírta feleségének, hogy hol tartózkodik, és hogy mire van szüksége. Ekkoriban iszonyatosan féltem, mert orvosnak tanultam, és már maga a tény, hogy tudtam minderrıl, könnyen a tanulmányaim végét jelenthette volna. Amikor 1958. március 26-án Opavában, az Oblouková utcai házában ismét letartóztatták, rám is ugyanaz a sors várt. Alapvetıen illegális gyógyszerkészítmények elıállításával vádolták, mivel sok orvosságot saját alkimista receptjei szerint készített. De mielıtt még a bírósági tárgyalásra sor kerülhetett volna, a mester meghalt; annak a kórháznak a foglyok számára elkülönített részlegében, amelyben én is dolgoztam, csak sajnos nem tudtam a jelenlétérıl. Mégis elítéltek, méghozzá azzal a váddal, hogy bőnrészes voltam „illegális gyógyszerkészítmények elıállításában”, mivel különbözı hozzávalókat szereztem be Franz Bardon számára. Büntetésemet le kellett töltenem, pedig ı már halott volt. Orvosi diplomámat visszavonták, és ezen felül kényszermunkára küldtek a bányába. A feleségem mindezen események folyamán életét vesztette, de engem az Isteni Gondviselés mégis megóvott, és továbbkísért a számomra legnagyobb mester nyomdokain. Boldog és hálás vagyok, hogy nekem is, mint néhány kiválasztottnak, megadatott a lehetıség, hogy mind a mai napig az ı vezetése és oltalma alatt növekedhessek, mert az út soha nem ér véget. Jelenleg többet nem mondhatok, mert még mindig nem mentesültem a titoktartási kötelezettségem alól mindenre vonatkozólag. Több olyan rendszer is létezik, amellyel az ember eljuthat Istenhez. A nyugati ember számára a mester útja a legvilágosabb, a legtisztább, a legátfogóbb és a legrövidebb, bár ennek megfelelıen nehéz is. Minél csúcsosabb, meredekebb és magasabb a hegy, annál kimerítıbb és nehezebb a feljutás. Mindezek ellenére egy életben meg lehet valósítani a mester három könyvét. Ezzel nagyon is tisztában volt, amikor második könyvét, A mágikus idézés gyakorlatát írta. Harmadik könyvét, Az igazi kabbala kulcsát így dedikálta nekem: „Barátomnak és tanítványomnak emlékeztetıül és emlékül”. Egyes leveleiben, amelyeket letartóztatásunkkor lefoglaltak, olyan aláírást használt, amit a rózsakeresztes rend tagjai. Megtanított rá, hogy életem minden egyes pillanatát, az Isteni Gondviselés felé a lehetı legnagyobb alázattal, teljes egészében ki kell használnom. Az igen nehéz pillanatok ellenére sohasem kételkedtem, hanem hittem neki, és bíztam benne. Az élet nehézségei nem büntetések, hanem tanítások, néha vizsgák, hogy valóban, ıszintén vágyik-e az ember a szellemi fejlıdésre. Ha a beteljesedés eléréséhez valóban képesek vagyunk feláldozni azt, ami számunkra a legfontosabb, mint ahogy azt Ábrahám a saját fiával, Izsákkal tette a Biblia szerint, akkor készen kell állnunk minden pillanatban, hogy szembenézzünk a lehetı legnehezebb problémákkal is. Sohasem olyan rossz a helyzet, hogy annál rosszabb ne lehetne. De nem létezik olyan feladat, melynek végrehajtásához ki ne lehetne fejleszteni a megfelelı erıt, hiszen máskülönben nem is állítaná az embert ilyen megmérettetések elé az Isteni Gondviselés.

***

18

A hermetikáról Elıszó A hermetika hobbi. Segít közelebb jutni a beteljesedéshez. Nem jelent se többet se kevesebbet. Mivel csak egy hobbi, tehát se nem kötelezettség, se nem szükségszerőség, ezért hát örül az ember, ha hódolhat e kedvtelésének, már ha valóban örömét leli benne. Aki szereti a hobbiját, az minden szabad percét rászánja, és annyi idıt spórol meg, amennyit csak tud, hogy aztán arra fordíthassa. A hermetikához ugyanakkor igen nagy türelem szükségeltetik, mely a különbözı feladatoknál lelkesedéssel és érdeklıdéssel érhetı el, és sohasem szabad elbátortalanodni. Az akadályok láttán nem szabad elbizonytalanodni, sokkal inkább örömmel kell fogadni ıket, hiszen ezek annak a jelei, hogy az Isteni Gondviselés gondoskodik rólunk, és lehetıséget teremt számunkra, hogy képességeinket, erıinket próbára tegyük és megszilárdítsuk. Az introspekció során magunknak kell rájönnünk, hogy hogyan gyızhetjük le ezeket az akadályokat, hogy mi szükséges hozzá. Pont olyan ez, mint egy sportoló esetében, aki tréningezéssel fejleszti a képességeit. Igen, a beteljesedés felé vezetı utat megközelíthetjük egy sportoló szempontjából is, aki például távolugrásban akar a legjobb lenni, és erre készül, még táplálkozását is ehhez igazítja, és örül minden egyes elért plusz centiméternek, amit sikerült megugrania. Tudja ugyan, hogy nem lesz azonnal világbajnok, és elsı ugrása mindössze 8 méteresre sikerült. De szentül hisz benne, hogy egy napon ı nyer majd, és soha de soha, senki véleménye el nem téríti, hiába vágják a fejéhez, hogy „a sport haszontalan, megerıltetı és idıpocsékolás”. Azért van az embernek hobbija, hogy értelmesen töltse az idejét, ahelyett, hogy vég nélkül a televízióra meredjen, és mindennapjait a tv-mősoroktól tegye függıvé. Olyan szélsıséggé fajulhat ez, hogy akár az étkezési szokásainkat is az adásokhoz igazítjuk, mert attól tartunk, hogy valamirıl, akár csak egy reklámról is lemaradunk. Mint ahogy barátom, a nagy mester fia, Dr. Lumir Bardon emlékei is bizonyítják, hogy a mesternek volt ugyan televíziója, de soha egy mősort sem nézett meg benne. Gyermekkorban fontos, hogy a képzelıerı fejlıdjék, hogy egyes meséknél megtanuljon a gyermek arra koncentrálni, hogy a megfelelı példákat és tanulságot levonja, és hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól. Ahogy a mester mondta: „A jónak örülni kell, a rosszból pedig tanulni.” A beteljesedés utáni vágy, illetve a beteljesedéshez a lehetı legközelebb kerülés egy veleszületett tulajdonság. Ezen elhatározás tehát ez elızı életünkbıl származik. E tulajdonság többnyire serdülıkorban kerül felszínre. Kedvet kap az ember, hogy megismerje önmagát, és, hogy erejét próbára tegye, mely során odáig juthatunk, hogy már teljesítıképességünk végsı határait igyekszünk megközelíteni. Éppen úgy, ahogy röplabdajátékosok lábsúllyal próbálják túlszárnyalni önmagukat. Ez a helyes út! Ha ezen lelkesedés még idıs korban sem lankad, akkor az áldás sem marad el. Arra kell törekedni, hogy életünket örömmel töltsük el, és hogy a munka során is megırizzük humorérzékünket, mert azzal sokkal többre lehet vinni, mint mogorvasággal. Nem azért nem játszunk már, mert öregek vagyunk, hanem az által válunk öreggé, hogy már nem játszunk. Az egész élet során meg kell ırizni a gyermeki tulajdonságot: a világra, mint egy nagy csodára kell tekinteni. Senkinek sem szabad elmulasztania a lehetıséget, hogy megtapasztalja ezt a csodát. Az élet a miénk, ezért hát teljes mivoltában élvezzük azt, töltsük el minden pillanatát örömmel. Ezzel a meggyızıdéssel kell mindenen fölülemelkednünk, azzal a biztos

19

tudattal, hogy semmi olyan nem történhet velünk, aminek leküzdéséhez ne rendelkeznénk a megfelelı erıkkel. Mirıl lehet felismerni egy hermetikust – legyen szó gyakornokról, beavatottról, vagy már teljes fejlettségő mágusról? Külsıre semmirıl sem. Él, dolgozik, eszik, alszik, úgy viselkedik, mint minden más ember – de száz százalékig tudatosan! Minden pillanatot felhasznál fejlıdéséhez valamint ahhoz, hogy az Isteni Gondviselés által segítsen másoknak vagy a rászorulónak. Örömmel, érdeklıdéssel, sıt lelkesedéssel végzi gyakorlatait, és mágikus szertartásait. Minden, amit hétköznapjai során tesz, azt analóg módon teszi, mintha csak mágikus tevékenységrıl lenne szó. Ha csak sétál, vagy éppen cukrot tesz a kávéba, főszert, vagy más hozzávalót ad az ételhez, úgy teszi, mintha mágikus tevékenységet folytatna, amely során tekintettel van a mágikus számokra is. Tudatában van, hogy minden anyag minden cseppje adott tulajdonságokkal bír, melynek hatásaiban nem kételkedik. Így játszik gyermeki módon, de tudatosan minden egyes gondolattal, minden mozdulattal, minden lépéssel, még lefekvés elıtt is arra törekszik, hogy magát vagy mást lelki békére tereljen. İszintén és szívbıl örül a legkisebb eredménynek is, amit elért. Így tettünk mi is, a mester és én, amikor még együtt voltunk. Gyakran nevetett a buta felvetéseimen, pedig komoly dolgokról volt szó. Hol áll, hogy sírni kell a gyakorlásnál? Vagy hogy haragudni kell magunkra és ily mód értékelni saját eredményeinket? Vagy netalán félelemmel? NEM! Soha, egyetlen alkalommal sem szidott meg a nagy mester. Legfeljebb csak elmesélt egy allegorikus történetet „egy mágusról”, aki erre vagy arra nem figyelt kellıen, és ezért nem érte el a kívánt eredményt. Vagy azt mesélte el, hogy ı maga milyen hibákat vétett, hogy azok milyen következményekkel jártak, és hogy azokat aztán hogyan kellett helyrehoznia. Ekkor még nem sejtettem, hogy valójában rólam volt szó, és a történetek a jövımre vonatkozó figyelmeztetések voltak. Sohasem mondta közvetlenül, hogy ezt vagy azt nem szabadna, vagy éppen meg kellene tennem. Ha kérdeztem, mindig csak azt mondta el, hogy mit hogyan kell csinálnom, és hogy mire kell figyelnem, de a kivitelezést rám hagyta. Ezáltal megtanultam nem félni saját hibáimtól, és azt, hogy az Isteni Gondviselés által vezetve, a hibákból és az újfent megismételt gyakorlatokon keresztül ismeri meg az ember a helyes feladat-végrehajtást. Ismétlés a tudás anyja. Ezért hát sohasem szabad csüggedni, és túlságosan önmagunkra hagyatkozni sem, a mondásnak megfelelıen: „segíts magadon, és Isten is megsegít”. Csakis azok a gyengék, akik saját erıiket, hitüket vesztve, túlságosan alábecsülik, és csak kis feladatok végrehajtására látják elégségesnek. De ez nem így van, nagy céljaink vannak! Már csak az a tény, hogy ön most ezeket a szavakat olvassa, arról tanúskodik, hogy ön, ha tudat alatt is, a szívében hordozza a beteljesedés utáni vágyat. Ez az értekezés is azt szolgálja, hogy önt a helyes irányba terelje, támogassa, méghozzá mindezt örömmel és lelkesedéssel. Életrajz Kilenc éves koromban, harmadikosként az általános iskolában, olyan érzésem volt, mintha egy másik lény is élt volna bennem, mert a tanítónım kérdéseit már elıre tudtam, és rögtön utána a helyes válaszokat is. Ez odáig fejlıdött bennem, hogy már azt is azonnal észrevettem, ha hibázott a tanítónım, amikor a táblára írt. Alaposan magamba kellett rejtenem e képességeimet, hogy ne lógjak ki a sorból, és hogy ne kerüljek bajba.

20

Ekkortájt édesanyám súlyosan megbetegedett, és én viseltem gondját. A segítségnyújtásom még a vizelettartási gondjaira is kiterjedtek, mert agytumorban szenvedett, és idınként elvesztette az eszméletét. Szegények voltunk, és mire egy alaposabb klinikai vizsgálatra összegyőjtöttük a pénzt, már késı volt. Bár kétszer is megoperálták, de a hegei mentén kialakult egy daganat, és a harmadik operáció elıtt egy nappal a tumor felszakadt és 31 évesen, pontosan a születésnapomon meghalt. Így vette kezdetét a tizenharmadik földi életévem. Öcsém nyolc éves volt, és ugyancsak súlyos beteg. Skarlátfertızést kapott, ami súlyosan megtámadta a veséjét, belsı vérzéseket, vérszegénységet, ödémát és gennyes arcüreggyulladást okozott. Édesapámnak minden héten vért kellett adnia neki. Javában folyt a második világháború. Édesapám kohászként dolgozott egy acélgyárban, ahol tankalkatrészeket gyártottak a német Gestapo felügyelete alatt, napi 16 órában. Esténként sohasem tudtuk, hogy hazatér-e, mert minden nap letartóztattak és elhurcoltak valakit szabotázs vádjával. Az egész háztartást nekem kellett vezetnem, fızni, mosni, ablakot tisztítani és sorban állni az élelmiszerért. Ekkor már középiskolás voltam, de mivel energiatakarékos okokból nem főtöttek, csak hetente egyszer kellett bejárni, hogy leadjuk az elkészített házi feladatokat, és újakat kapjunk. Amikor a háború véget ért, tizennégy éves koromban, édesapám azt mondta, hogy már nem tud ingyen eltartani, így hát elküldött dolgozni a szénbányába. Én viszont én könyörögtem neki, hogy engedjen tovább járni az iskolába, és megesküdtem neki, hogy ugyanannyi pénzt fogok hazahozni, mint amennyit a szénbányában keresnék. Ezentúl hajnali fél négytıl a tejgazdaságba jártam tejeskannákat cipelni, amiért reggelit kaptam. Ezen felül élelmiszerjegyeket is kaptam, ugyanis akkoriban szőkösen állt az ember az élelemmel. Az iskolában, a szünetekben írtam a leckémet, hogy az iskola után maradjon elég idım a gyengébb diákok korrepetálására. A boltok zárása után segítettem a kirakatok dekorálásában, egyik másik helyen számlákat és adónyilatkozatokat is töltöttem ki, amire persze csak éjszaka volt idım. Így aztán hozzászoktam, hogy csak napi 3-5 órát aludtam, hogy aztán másnap reggel fél négykor ismét frissen fel tudjak kelni. Így készített fel engem az Isteni Gondviselés életem jövendıbeli feladataira. Megtanított a szorgos, kitartó munkára, arra, hogy könnyedén leküzdjek minden nehézséget, a szívósságra, hogy soha vissza ne tántorodjak, és mindig megvalósítsam a céljaimat. Mikor teljesen tehetetlenül voltam kénytelen öcsém és édesanyám szenvedését nézni, megfogadtam, hogy orvos leszek, ami édesanyám legfıbb vágya is volt egyben. Még a nyári szünetben is munkát vállaltam a szénbányában, mintegy 800 méteres mélységben. Egyszer betemetett minket az alagút, és a szén mai napig látható emléket hagyott a bal térdemen. Nyolc órán át tartott, míg a többieknek sikerült kiásniuk minket félholtan. Ha csak fél órát késtek volna, végünk, ugyanis meghaltunk volna az oxigénhiány miatt. De már ekkor sem voltak félelmeim, mert bíztam az Isteni Gondviselésben, hiszen jól tudtam, hogy még sokat kell tanulnom és tennem az emberiség megsegítéséért. Úgy tekintettem önmagamra, mint egy idegenre, külsı szemmel figyeltem gondolataimat, felmértem, rendeztem ıket, és újabbnál újabb célokon törtem a fejem. Tizennyolc évesen már egyáltalán nem voltak félelmeim. Így a balesetem remek tapasztalatnak bizonyult, emlékeim tartóoszlopa lett, mely biztosított róla, hogy ki tudok tartani, képes vagyok megırizni hidegvéremet, átlátni a dolgokat, és nem pánikba esni. Ez a tulajdonságom többször is megmutatkozott, mint például, amikor letartóztattak, vagy amikor munkatáborban voltam. Mindig a céljaim napos oldalán haladtam, és minden sötét árnyat magam mögött hagytam. És amikor találkoztam a mesterrel, ı csak vállon veregetett és annyit mondott: megfelelt! Ezt azért meséltem el kissé a részletekbe bocsátkozva, hogy bizonyítsam: az életben semmi sem történik hiába. Ahogy a

21

mester szokta mondani: „Az élet nem vidámpark, hanem iskola. A jónak örülj, a rosszból pedig tanulj!” Nem minden büntetés, hanem inkább próba, sokszor egy remek lehetıség, hogy jó képességeinket megerısítsük, stabilizáljuk. A mester: reinkarnációval kapcsolatos szokások és feladatok A mester igen erıs dohányos volt, mint ahogy azt már a fia is ecsetelte, és erıs kávét ivott. Nagy ritkán sört is ivott, de egyébként semmi alkoholt. Csak mostanában értettem meg, hogy erıinek minden egyes cseppjét szó szerint ki akarta facsarni testébıl, hogy rendelkezésre álló szabad idejében mindazt teljesíthesse, mindazon feladatot, ami neki rendeltetett. Keményen és megszakítás nélkül dolgozott. Éjszakánként csak kevés alvást engedett meg magának. Mivel saját maga részére nem alkalmazhatott semmilyen mágikus erıt, ezért nem is tette. Lelassult pajzsmirigy-mőködése fáradékonysággal, aluszékonysággal, gondolatai akadályoztatásával, akaraterı-csökkenéssel járt. E betegség ellen pajzsmirigy-hormont szedett, amit én írtam fel neki. Ezen kívül epekövek is gyötörték. A diétát ritkán tartotta be, és inkább szokványos, allopatikus gyógyszereket szedett, mint minden más halandó. Meglehetısen kövér volt, de soha nem mondta egy szóval sem, hogy le kívánna fogyni, inkább úgy tartotta: „a jó Isteni Gondviselés talán úgy segít a lefogyásban, ahogy azt a legkevésbé sem akarom.” Ezzel rosszindulatú daganatra vagy egyéb más veszedelmes betegségre gondolt. Eleinte nem igen tudtam ezeket az összefüggéseket értelmezni, de aztán lassan-lassan világossá vált minden. Azután mindent megtettem az egészségéért, hogy segítsek neki a sorsa beteljesítésében, azaz, hogy Franz Bardonként megtestesülve véghezvihesse gigantikus feladatait. Én voltam az, aki rájött a halálának az okára. Majdnem ironikus, hogy ugyanabban a kórházban halt meg, ahol dolgoztam, csak éppen az elítélteknek fenntartott részben, ahová civil egyáltalán nem tehette be a lábát. Még csak nem is sejtettem, hogy ott volt, talán már akkor nem is volt tudatánál. Én magam jósoltam meg, hogy le fogják tartóztatni a mestert. Senki más nem tudta. Volt egy látomásom: a mestert láttam búváröltözékben, a sisaküveg elıtt feltőnı vasrács, amelybıl szemlátomást nem tudott kiszabadulni. Amikor elmeséltem neki, megdöbbent – vagy csak úgy tett –, és elkeseredett. İszintén szólva, ekkor még egyáltalán nem voltam tisztában a látomásom jelentésével. Amikor megkérdeztem, hogy miért kesereg, miközben mindig olyan vidám szokott lenni, azt felelte: „Csak nem gondolja, hogy nekem nem fáj mindazoknak a hálátlansága, akiken segítettem?” Ekkor még azt gondoltam, hogy egy ilyen nagy mester ezeken fölül tud emelkedni. De ma már világosan látok, és gyakorta vissza-visszaemlékezem Jézus hasonló szavaira, amiket halála elıtt mondott. Egyébként elıfordult már egyszer korábban is, hogy egész búskomor volt, és amikor annak oka felıl érdeklıdtem, azt felelte, hogy sok gondot okoz neki az igazi Franz Bardonnak cserébe kapott sorsa, akinek testét átvette. Akkoriban ilyen nemő gondokkal egyáltalán nem foglalkoztam, mert kis hermetikus embrióként azt gondoltam, hogy hasonló problémákkal nekem sohasem kell majd szembesülnöm. Ma pedig legszívesebben azt kívánnám, bár csak lehetıségem lett volna rá, hogy részt vállaljak e gondjából, hogy alaposabban elmélyülhessek a problémával. Egy zarándok ezer évig ült és várt a paradicsom kapujában, amikor egy pillanatra legyőrte a fáradtság, és lehunyta a szemét. Éppen ebben a rövidke pillanatban az ajtó halkan kinyílt, majd újra bezáródott. Kitartás, türelem, szellemi önuralom, lelki béke Egyik alkalommal a mesternél jártam, és épp ki akartam nyitni egy üveg sört. De mivel lusta voltam megkeresni a sörnyitót, és egy kicsit felvágni is akartam, az ajtózáron próbáltam leütni a kupakot, annak ellenére, hogy a mester elıre figyelmeztetett. Természetesen az üveg nyaka

22

letört, és a sörnek majdnem a fele kiömlött a padlóra. Legszívesebben menten a föld alá süllyedtem volna, csak hogy megússzam ezt a szégyent. De a mester és a házvezetınıje csak nevettek rajtam, miközben a kiömlött sört törölgettem a földrıl. Azután elmesélte a mester, hogy mi történt vele, amikor Tibetben volt cséla, azaz tanítvány. Egyszer a guruja egy tővel küldte el egyik barátjához. Mikor megérkezett, a barát visszaküldte ıt, anélkül hogy a tőt közelebbrıl megnézte volna. Ezen elcsodálkozott, vállat vont, és visszaszaladt. Mikor megérkezett a mester folyton folyvást visszaszalajtotta, és a barát is ugyanígy tett. Mivel már fáradt volt, mérges lett, hogy ide-oda kell rohangálnia egy tővel, ami senkit sem érdekel. Csak miután haragja alázattá, kitartássá és megnyugvássá formálódott, hagyhatta abba a gyakorlatot a tizenhatodik oda-vissza út után. „Ezen a világon semmi sem történik ok nélkül” – fejezte be a történetet a mester, és erre az vetıdött fel bennem, hogy nem ı maga készítette-e elı ezt a sörös esetet, hogy alkalma lehessen erre a hasznos tanításra. Lelkiismeret A lelkiismeret az Akasha, az Isteni Gondviselés egyik aspektusa. Ha lelkiismeret-furdalásunk van, az azt jelenti, hogy valami nincs rendjén. A gondolatainkban tudatosodnak mindazon tetteink, amelyek helytelenek voltak. Néha a magyarázat álom formájában érkezik, esetenként idıben érkezı figyelmeztetésként, amire hallgatni kell. Figyelem: az álmok nem idıhöz kötöttek, egy adott esemény nem feltétlenül fog az álom utáni napon bekövetkezni. Az álmok a munkánkat, álmodozásaink és tudatalatti vágyaink tartalmát tükrözik, így azok komoly figyelmeztetések. Tehát alaposan mérlegelni kell ıket. Azon felül minden este gondolatban át kell tekinteni az aznapi élményeket, hogy ne szalasszuk el az autoszuggesszió lehetıségével a megfelelı részletek tudat alatti elmélyítését. Ilyenkor a legıszintébbnek kell lennünk önmagunkhoz, mert annál nagyobb hazugság nincs, mint amikor saját magunkat csapjuk be. Ha az ember rosszindulatú, vagy csupán helytelen tetteit megbocsátja magának, eltussolja, vagy elbagatellizálja magában, akkor jelentkezik a lelkiismeret-furdalás. Hozzá kell szoknunk, hogy minden nap tiszta lelkiismerettel feküdjünk le aludni. Sietség Röviden szólva, a sietség teljesen hasznavehetetlen. Ahogy a régi közmondás is tartja – „Lassan járj, tovább érsz.” Legtöbbször újra el kell végeznünk azt, amit már egyszer kapkodva megtettünk, mert valamit elhibáztunk. Ha valamire nincs elég idıd, akkor inkább bele se kezdj. Táblázd be a napod, az ügyleteidet, és tudatosan oszd be az idıdet úgy, hogy egy pillanatod se vesszen kárba. Csak a gyengék várnak a lehetıségekre, miközben az erısek célirányosan, találékonyan maguk teremtik meg a lehetıségeket. Csak az lehetetlen, amit nem merünk megtenni. Nem hiába kezdıdik a legtöbb mágikus munka éjféltájt. Elsısorban a nyugodt környezet miatt, és nem az éjféli kísértetjárás miatt. A mester néha vett egy fürdıt, utána aludni ment, hogy aztán a kis pihenı után jó hangulatban és szigorú terv alapján éjszaka végezhesse az idézéseit vagy más mágikus tevékenységet. Ha otthon túlságosan zavarják az embert, akkor keresni kell egy eldugott, nyugodt helyet. A temetık erre igen alkalmasak, de nem feltétlenül szükségesek. A hétköznapi ember félelembıl, vagy kegyeletbıl éjszakánként kerüli az ilyen helyeket, ezért zavartalanságot biztosítanak. A mágusnak e hely szándékos felkeresése talán még plusz feszültséggel is jár, s ez erıit növelheti. Tehát, ismételten: a temetı nem szükségszerő, ezért gyengébb természetőek jobb, ha el is felejtik. Bizonyára, még egy népes családban is akad a megszokott lefekvés után egy fotel, amiben ülve meditálni és gyakorolni

23

lehet. Ha valaki mégis arra jár, ez megnöveli a feszültséget, és rámutat, mennyi lelkierıd van. Tibetben hajnali négykor kezdıdik a nap. Ilyenkor az ember kipihent, friss, jó kedvő és a környezet is nyugodt még. Ha csak kevés idınk van, akkor az eltervezett munkát vagy gyakorlást alaposan át kell gondolni, és a dolgok egymásutánját pontokba szedve lejegyezni, oly módon, hogy ha valaki véletlenül megtalálná, ne értse azt. Ezzel a módszerrel teljesen hibátlan tervet lehet elıkészíteni. Ezáltal tudatunkban szilárd gondolati köveket fektetünk le, és ha elkezdıdik a nap, gondolataink úgy követik egymást, mint egy tökéletes számítógépes program. A számítógép programja nem más, mint az emberi gondolkodás gyatra másolata, még akkor is, ha itt egyes folyamatok egy idıben történı lejátszódásáról, és az emberi gondolkodásban elıforduló mellékes gondolatok és hatások elhagyásáról is van szó. Kíváncsiság Egyszer, amikor a mester elment hazulról az esti idézésre, segítettem a házvezetınınek elpakolni a tányérokat. Közben mindenfélét kérdezgettem tıle a mesterrıl, hogy miket szokott csinálni, amikor nem vagyok ott, és hasonlókat. Mindenesetre olyanokat, amiket sohasem mertem volna szemtıl szemben megkérdezni tıle. Önmagában véve nem voltak különösebben fontos kérdések, csak a kíváncsiságomat csillapították, és hozzájárultak, hogy alaposabb képet kaphassak mesteremrıl. Az asztalt már leszedtük, és csak egy gyufásdoboz maradt rajta. Egyszer csak, buzgó kérdezısködésem közben, a gyufásdoboz elkezdett kb. 10 centi magasra ugrálni a levegıben. Csak amikor elhallgattam, szőnt meg a jelenség. „Na, látja!” vetette a szememre a házvezetını, „most megkapta, és én sem úszom meg, ha hazajön”. Ekkor lefeküdtem aludni. Másnap reggel megrovást vártam a mestertıl, de ı csak annyit kérdezett „Jót beszélgettetek?” Közben mosolygott, és úgy tőnt, hogy nem is vár választ. Ennek örültem, és csendben maradtam, mint egy kisegér. Az is lehet, hogy nem is maga a mester okozta ezt a kis történést, hanem csak a védıszellemei vetettek gátat a kíváncsiskodásomnak. Elıvigyázatosságból nem kérdeztem meg a házvezetınıt, hogy mondott-e valamit neki a mester. „Aki hallgatag, az semmire sem viszi, de hallgatni arany.” Introspekció - önismeret Az introspekció - önismeret csak kevés vallásban található meg. Hadd említsem meg például a gyónást. Abból áll, hogy tudatosítjuk magunkban saját tulajdonságainkat. Azért tesszük, hogy eltávolodjunk azon tulajdonságainktól, amelyek akadályozzák életünket, a pozitívakat pedig megırizzük, és öntudatunkat azokra alapozzuk. Ha valami nem sikerül, akkor azért nem mindig a 13-as szám a felelıs, hanem mi magunk, mert tulajdonságainkat nem ismertük fel helyesen. Egy idıben szégyelltem magam a sok negatív tulajdonságom miatt, de aztán a mester felvilágosított: nem a negatív tulajdonságok száma a döntı, hanem hogy az ıselemeken belül milyen kapcsolatban állnak egymással. Például 21 tőzben, 20 levegıben, 19 vízben és 18 a földben. Még jobb eset áll fenn, ha ugyanannyi negatív és pozitív tulajdonságunk van. De támaszkodjunk a pozitív tulajdonságainkra, és lefekvés elıtt autoszuggesszióval befolyásoljuk a tudatalattinkat, valamint telítsük ezeket a tulajdonságokat ételben, italban, lélegezzük be ıket, és ismételjük a folyamatot automatikus mozgás közben is, mint pl. sétálás közben. A negatív tulajdonságainktól pedig képzeletben szabaduljunk meg, borotválkozásnál, kiválasztódási folyamatoknál, kilégzésnél stb. – semmi se szabjon gátat képzelıerınknek!

24

A mester egyszer azt kérdezte tılem, hogy a boldogság hány forrását tudnám felsorolni. İ maga vagy 36 forrást említett. Olyan dolgok ezek, amelyekkel az ember a hermetikában is eljátszadozhat. Játszani és játszani, örömmel és lelkesedéssel, annak ellenére is, ha komoly dolgokról van szó. Hadd jegyezzem meg ismételten: a pozitív tulajdonságunkra kifejezetten nagy hangsúlyt kell fektetni. És még valami: ha kimondja azon kívánságát, hogy egy adott tulajdonságát átformálja, és ebbe az irányba erıfeszítéseket tesz, akkor az Isteni Gondviselés lehetıségekkel szolgál majd önnek egyes megmérettetések formájában, amelyekkel ön majd szembesülni fog, hogy a megfelelı tulajdonságai ezek által megerısödjenek. Az Akasha, az okok világa, olyan mint a nyilas íja – a húr megfeszül ugyan, de ha nincs felajzva akkor nyugalmi állapotban van. Ha kimondjuk egy kívánságunkat, akkor az úgy viselkedik, mint a nyílvesszı, amit a felajzott húr keltette feszültséget felhasználva egy adott irányba kilövünk. A mentális kívánság dinamikájától függıen jön létre egy adott szituáció az asztrális világban, hogy az aztán a materiális világban megvalósulhasson. Az érzékeny, nyíltszívő mágus nyomban felismeri a megmérettetésekben, hogy azok a teljesítıképességünktıl függı, az Isteni Gondviseléstıl eredı lehetıségek, amelyek a fejlıdést szolgálják. Mosolyogva ragadjuk meg ezt a segítı jobbot, és nagy örömünkre szolgál, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültünk a beteljesedéshez. Az átlagos ember általában ezernyi kívánságot fogalmaz meg magában. De amikor lehetısége nyílik azok egyikének megvalósítására, csak neheztel, ha esetleg igazságtalanul elé gördülı nehézségekkel kell szembenéznie. Ne így imádkozzunk „És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!” Egy mágus így fogalmazza meg kívánságát: „Meg szeretném szerezni az erıt és a tudást, hogy legyızhessem a gonoszt!” És tudja, hogy mindezért mit kell tennie. Mert semmitıl, de semmitıl visszarettennie nem szabad. Bármi, ami vele történik, okkal történik, és a fejlıdését szolgálja. Mert miféle dicsıség az, amit a kísértés lángnyelvei még meg sem nyaldostak? A mester mindig elégedett volt, ha megmérettetések állták útját, mert tudta, hogy az Isteni Gondviselés nem hagyja magára. Ahogy érettebbek leszünk, kívánságaink gyorsabban realizálódnak. Mivel egy beavatott ezzel tisztában van, ezért semmilyen körülmények között, még gondolati síkon sem mond ki olyan kívánságokat, amik bárkire is ártalmasak lehetnének, vagy az univerzális harmóniát megzavarhatnák. Teljes felelısséggel tartozik ugyanis minden kívánságáért. E célból van szükség a gondolataink ellenırzésére, az introspekcióra, amely már automatikusan kell, hogy mőködjön bennünk. Minden egyes gondolatnak szinte kézzel foghatónak kell lennie. Koncentráció Egy mővész, egy virtuóz nem kezdi el azonnal zongorázni mestermővét, hanem elıtte ellazítja az ujjait, egyes etődöket és nehezebb részeket újra átismétel. A fı koncentrációs feladatot is elıször a gondolatüresség állapotával kell kezdeni. A spontán elıtörı gondolatainkat figyelmen kívül kell hagyni anélkül, hogy szembeszállnánk vele. Teljesen idegenként kell kezelni. Egyes gondolatok többször elıjönnek – ezek a tudatalattink tükrei. Azon kívánságainkból, félelmeinkbıl, álmainkból állnak, amelyek éber állapotban foglalkoztatnak, terhelnek minket, erıt szipolyoznak ki belılünk, és a gyümölcsözı tevékenységeinket akadályozzák. Az üres állapot révén elkerülhetjük ezt az erıveszteséget, a gondolatok kimerülnek, egyre halványabbak és halványabbak lesznek, míg végül úgy felmorzsolódnak, oly kis elemekre esnek szét, hogy hatalmuk megszőnik felettünk. Ezt az üres állapotot, a gondolati némaságot negatív állapotnak is nevezik.

25

Általában 10 perc elég, és elérjük a gondolatüresség állapotát, amely során nem érzékelünk, nem látunk, nem érzünk semmit, se ízt, se illatokat. A test felveszi az ászanát, egy ellazult, egészen oldott ülı tartást. Ekkor már mindennemő behatásoktól mentesülve, egészen célirányosan, zavartalanul koncentrálhatunk. Magunktól minden külsı ingert távol tartva koncentrálhatunk például egyetlen színre, amely során az idıtartam méréséhez (igény szerint) vekkert is használhatunk. Ha esetleg a tudatalattinkból bármilyen gondolat megpróbálna a felszínre törni, azt hárítsuk el magunkról anélkül, hogy figyelmünket az adott színrıl elvonná, mintha csak egy mágikus szívóerı ölelné körül a színt, amely minden zavaró tényezıt magába szív. Az egész tevékenység titka tehát abban rejlik, hogy ne engedjük, hogy a zavaró tényezık elvonják a figyelmünket, azaz az erınket, az energiánkat – teljes energiánkat az adott szín irányába kell fókuszálnunk. Játékosan addig tömörítsük az energiát, míg az gömb alakot nem ölt, mint egy sokszínő nap, míg csillogni, sıt fluoreszkálni nem kezd, mint egy neoncsı, vagy opál, miközben a szín eltompulva tovább sőrősödik. A gömböt tovább formálhatjuk, és mikor a vekker 5-10 perc után felcsörren, eltüntetjük a színt. Az eltüntetés lehet gyors, denotációszerő, s ezt követıen azonnal újraidézzük az üresség állapotát, vagy engedhetjük, hogy az összegyőjtött energia szétáradjon az univerzumban, illetve töltés nélkül átsugározhatjuk egy ıselemnek. Az adott tulajdonságot legkönnyebben úgy tudjuk megszilárdítani, ha szimbólumokat felhasználva koncentrálunk. Meg kell határoznunk az erı forrását, majd kapcsoljuk össze az adott tulajdonságot egy bizonyos színnel, hanggal, érzéssel, ízzel, illattal, tetszés szerint, egyenként vagy együtt. A színeket elképzelhetjük például tőzszerő ködként, felhıként, cseppalakként, szétszóródó vagy csóvaszerő fényként. Az egyes ıselemeket a bal kéz különbözı ujjain keresztül szívhatjuk a testünkbe (kisujj = levegı, győrősujj = föld, középsıujj = Akasha, mutatóujj = tőz, hüvelykujj = víz), vagy a különbözı testrészekbe. Például a fejbe a tüzet, mellkasba a levegıt, hasba a vizet, lábakba a földet. De más formában is tárolhatjuk a testünkön kívül: más síkon (Akasha, mentál, asztrál vagy fizikai síkon). Ha megszakítjuk az energia összegyőjtését, akkor kiszőrjük az adott ıselemet az adott testrészbıl, amelybe befogtuk, és a jobb kéz megfelelı ujján át, a szabadba bocsátjuk, hogy az az univerzumban szétáramolhasson. Ha a következı eljárás szokássá válik, akkor kevés hiba fordulhat elı: 1. energiaforrás, 2. sík, 3. energia összegyőjtése, 4. az elemek testbeli analógiája, 5. feloldás, 6. szétáramoltatás. Ha csak egyszer végezzük, az olyan, mintha nem csinálnánk semmit. De ha másodszor csináljuk, akkor már szokássá válik. Érdemes hasonló kis rituálékhoz szoknunk, mert minél intenzívebben kezeljük az energiát, annál nagyobb figyelemmel kell lennünk az analógiára. Ha ugyanis például energiát sőrítünk össze, és azt elfeledjük szerteoszlatni, akkor az akár még az egészségünkre is káros lehet, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél intenzívebben történt az energia összesőrítése. Ismételten el kell hogy hangozzék: amennyiben az energiát nem önmagunk számára használjuk fel, hanem más számára, akkor ne engedjük, hogy az energia kapcsolatba léphessen saját testünkkel. Ilyenkor azt a testen kívül duzzasszuk fel. Tanácsos minden egyes koncentrációt, gondolati gyakorlást stb. mindig ugyanott, ugyanabban az ülı tartásban (ászana) és ugyanabban az idıpontban végezni. Ezáltal e tér folyamatosan megtisztul a fölös gondolatoktól, magában hordozza a gyors siker töltését. Jóga A mester is híve volt egy idıben a hatha-jógának. Sohasem határozta meg egyetlen tanítványánál sem, hogy melyik jógastílusban gyakoroljon. Én is a mester kölcsönkapott kézirataiból választottam ki ülıtartásokat (ászanákat), és sokakat a mai napig alkalmazok.

26

Felhívta rá a figyelmemet, hogy az ászana segítségével kiegyensúlyozhatók a test azon belsı feszültségei, amik a koncentrációs gyakorlatok során jönnek létre. A nyugati ember számára elegendı egy szék, és egy közönséges ülıtartás egyenes gerinccel, ahogy azt az elsı könyvében megírta. Ha egy adott ászana-ülıtartást megfelelınek találunk, akkor abban kivetni való nincsen, de azt mindenkor úgy kell megválasztanunk, hogy hosszú idın át is meg tudjuk ırizni. Egyébiránt minden egyes jógatípushoz egyetlen egy ıselem aspektusa rendelhetı. A megfelelı hozzárendelés: hatha-jóga (az akarat jógája) = tőz, gjana-jóga (a megismerés jógája) = levegı, bhakti-jóga (szeretet) = víz, és a radja-jóga (tudat) = föld. A jógarendszerek tehát egyirányúak. Elérhetjük ugyan általuk a megvilágosodást, de a négypólusú, teljes Jod-He-Vau-He szellemében nem. Csupán egyfajta aspektust testesítenek meg. A szellem, szellemi állapotok, a szellem fejlıdése A szellemnek, a gondolkodásnak különféle megnyilvánulási formái vannak. A szokványos gondolkodás úgy történik, hogy a gondolatok rendezetlenül áramlanak, csaponganak egyik tárgyról, vagy problémáról a másikra, mint a pillangó. Az akarat csak ritkán szakítja meg e folyamatot döntéseken, elhatározásokon keresztül. Hogy az iménti rendezetlenségnek elejét vegyük, a következı tulajdonságokat kell kifejlesztenünk: Koncentráció: összesőrítés, összegyőjtés, raktározás, fenntartás. Meditáció (gondolkodó megfigyelés): töprengés, megfontolás, átgondolás. Úgy szemléljen egy adott tárgyat, vagy problémát annak minden oldaláról, hogy azt végül megismerje, és tökéletesen értelmezni tudja. Kontempláció: egyesülés, egybeolvadás, fúzió, azonosulás, együttérzés, beleélés, eggyé válás. Egy tibeti tanítvány (cséla) azt a feladatot kapta mesterétıl, hogy lépcsızetesen, koncentrációval, meditációval, és kontemplációval azonosuljon egy általa jól ismert objektummal. Mivel a tanítvány korábban pásztor volt, ezért egyik kedvenc állatát, a jakot választotta ki a gyakorlat tárgyául. Néha meglátogatta a mester, hogy megnézze milyen elırelépéseket tett. Ez igen sok ideig történt így, míg nem egy napon a mester felkereste a tanítványt a pusztában, és azt parancsolta neki, hogy jöjjön ki a kıkunyhójából. A tanítvány azonban azt felelte, hogy nem tud kijönni, mert szarvai olyan nagyra nıttek, hogy már nem fér ki az ajtón, végül még a jak hangját is utánozta. Itt látható tehát a sikeres kontempláció egy remek példája, de nagyon fontos ugyanakkor, hogy ebbıl az állapotból bármikor visszatérhessünk a valós világba, mely által teljesen a kezünkben tartjuk e folyamatot. A következı szellemi állapotokat kell még megemlítenünk: Eksztázis (önkívület) – az akarat (tőz), az értelem (levegı), az érzelem (víz) és a tudat (föld) alaptulajdonságainak megtestesülése. Transz – Az öntudat egyes objektumokra, vagy síkokra történı nem csak passzív, tehát külsı szemlélıként, hanem aktív, alkotó, kreatív módon történı átvetítése. A szokványos gondolkodás a szokványos fényhez hasonlatos, amelynek fényrészecskéi, a fotonok, ezernyi irányba fénylenek, ragyognak és áradnak. Tartalmazzák ugyan az összes

27

elemet, de egy prizma segítségével felbonthatók az egyes színekre (elemekre). Továbbá, egy izlandi mészkıkristály segítségével akár a fény polarizációját is elıidézhetjük, azaz a fény a prizmán megtörve egy adott síkra, vagy irányba vetül. Ekkor a fény már nem szétáradó, hanem fókuszált. Ha a fényt megfelelı módon felerısítjük, akkor különbözı hatásokat érhetünk el. Ha például egy igen erısen fókuszált fénysugarat keresztülbocsátunk egy drágakövön, mondjuk egy rubinon, akkor egyfajta lézersugár keletkezik, amely az energia megfelelı felerısítésével bármilyen anyagra befolyást gyakorolhat. Ezen változások segítségével olyan alkímikus folyamatok is elıidézhetık, amelyek a maghasadással kapcsolatos atomerımőveket, tömegpusztító eszközöket illetıen ismeretesek. A mester szerint a legendás Atlantisz idején azért következett be a világmérető katasztrófa, az özönvíz, mert pár felelıtlen mágus a kísérleteivel kimozdította a földet annak eredeti tengelyébıl, és ez által kizökkentették egyensúlyából. Ez aztán vibrációt és mágneses elhajlást idézett elı, amely kiváltotta a világmérető katasztrófát: a kontinensek szétszakadását, új hegységek feltorlódását, újabb tengerek létrejöttét és Atlantisz elsüllyedését. Tehát mindig mindent figyelmesen, átgondoltan! „Minden olyan végtelenül egyszerő” – szokta mondani a mester nevetve. Kívánságok Ha van egy kívánságunk, akkor mérlegelnünk kell, hogy miért hasznos annak beteljesülése, hogy ki profitál belıle, és legfıképpen, hogy bárkinek is kára származhat-e belıle. Mert akiben megfogalmazódik a kívánság, annak aztán felelısséget is kell vállalnia érte, és mindent helyre kell hoznia, ha esetleg hibát vétett. Bizonyára mindenki meg tudna nevezi egy-két ilyen példát saját életébıl. Mint ahogy már említettem, a mester is elveszítette egyszer a fejét, és olyan átkot mondott ki, aminek negatív hatását aztán jóvá kellett tennie. Erre utalva, a mester felhívta a figyelmemet, hogy mindig határozottan szem elıtt kell tartani, hogy átlagos emberként vagy hermetikusként viselkedünk, mert annak megfelelıen teljesülnek kívánságaink, és a felelısséget is ugyanolyan mértékben kell majd vállalni. A Frabato címő regényében írta, hogy Urgaya figyelmeztette, mert esetenként az Isteni Gondviselést „segítve” a bőnösöket különféle akadályokkal, sıt büntetésekkel sújtotta, annak ellenére, hogy annak ideje még nem jött volna el. A hermetikusnak a következı mottó tükrében kell megfogalmaznia kívánságait: „Jobb és tökéletesebb akarok lenni, hogy minél többet segíthessek embertársaimon.” Ez lebegjen elıttünk! Az önzı kívánságok mindig negatív következményekkel járnak – ez önmagában nem fenyegetés, hanem csak figyelmeztetés. Egy másik példa: segítenünk kell a bajba jutott személyt, függetlenül attól, hogy a probléma szellemi, asztrál vagy fizikai. A döntés a mi kezünkben van, s a következık mérlegelése után hozhatjuk meg: 1. Ha nem érintene minket ez az esemény, nem is találkoztunk volna a bajba kerülttel. 2. Hermetikusként képesnek kell lennünk felismerni, hogy a sors akaratáról van-e szó. Ha ez az eset áll fenn, és segítünk a bajba jutott személyen, akkor egyúttal meg kell kérnünk az Isteni Gondviselést, hogy a sors által egy másik megmérettetésben részesüljön. Egyszer mesélte nekem a mester, hogy meggyógyított egy kislányt, akinek már szinte teljesen felemésztette a tüdejét a tuberkulózis. De mivel a betegség a karmától eredt, sorsszerő volt, ezért, tettének a felelıssége ırá hárult olyan nehézségek formájában, hogy kénytelen volt a gyógyulási folyamatot visszafordítani. El voltam képedve, amikor ezt meghallottam. Szinte

28

elképzelhetetlennek tőnt, de megtörtént, mert egy igazi beavatott akár teljhatalmúvá is válhat, ha minden egyetemes törvényt betart, és tetteit megfelelıen indokolja. Ha elérjük a fejlıdés egy bizonyos fokát, döntést kell hoznunk, azaz meg kell fogalmaznunk a további életünket meghatározó kívánságunkat, majd annak teljesítésével kell töltenünk minden másodpercünket, percünket, óránkat, napunkat, hónapunkat és évünket. Minél több tudással és tapasztalattal rendelkezik valaki, annál bonyolultabb feladatokat kell teljesítenie, ha egyszer majd olyan jellegő döntést hoz. Természetesen ki fognak benne fejlıdni az ehhez szükséges tapasztalatok, gondolatok, intuíciók, az erı és a hatalom összegyőjtésének képessége, amik egy átlagos ember korlátait messze meghaladják. Ezen feladatairól sohasem fog beszélni, azokat nem tünteti fel fontosnak, mert az oda vezethetne, hogy kívánságainak hatásai meggyengülnének, másrészt idılegesen a hatalmából is veszítene, s nem segíthetne a szenvedıkön, ami számára a lehetı legnagyobb büntetést jelentené, mert nem tudja teljesíteni élete fı feladatát. Megfelelı fejlettségi szintnél azonban már nem esik áldozatul az ember efféle csábításnak. Természetesen lehet beszélni ezekrıl a dolgokról a tanítványoknak a beavatás során, hogy motiváltak, lelkesek legyenek, és hogy útjuk során segítségükre legyen. A mester is pont így tette velem. A nyilvánosság számára viszont nem alkalmas minden példa, mert azok az átlagos értelem és ítélıképesség határain kívül esnek. 3. Nem szabad egyszerre túlságosan sok kívánságra koncentrálni. Ekkor a megvalósításhoz szükséges erı felmorzsolódik, és a beteljesítésre szánt idı jelentısen elhúzódik, vagy akár be sem következik. Ebben az esetben az introspekcióban vétünk komoly hibát. A leghelyesebb csupán egyetlen negatív tulajdonságunkat kiválasztani, hogy azt majd pozitívvá formáljuk. Teljes erıbedobással arra kell fókuszálnunk, hogy a negatívat elfojtsuk és a pozitívat egyszer és mindenkor megszilárdítsuk. Biztosak lehetünk benne, hogy az Isteni Gondviselés a legkülönfélébb próbatételeken keresztül igyekszik erısíteni a jó tulajdonságainkat, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél nagyobb a vágyakozásunk egy adott tulajdonság birtoklására. Ezért hát mosolyogva fogadjunk minden megmérettetést, amely beteljesedésünk elérésében hivatott segíteni bennünket. Meg kell tanulnunk számolni velük, meg kell ismernünk ıket, sıt örömmel tekinteni rájuk – és nem nyavalyogni, átkozódni, vagy bántva érezni magunkat. 4. Külön fejezet lehetne a tudatalatti kívánságaink, pontosabban álmaink, melyek gyorsan és nagy vehemenciával törnek a beteljesülés felé. Ezek egyes gondolati árnyak, álarcok mögött bújnak meg, és valamelyest saját önfenntartó ösztönnel rendelkeznek, és hasonló lelki állapotú emberek körül mozognak, hogy erıt szipolyozzanak ki belılük. Egy napon talán meglepıdve tapasztaljuk, hogy találkozunk az álmunkban kívánt hús-vér személlyel, akit még sohasem láttunk; a kívánság szó szerint beteljesedik, és egy napon elıttünk fog állni. Eleinte nem tudatosul ez bennünk, aztán lassan-lassan megértjük, hogy mi történt. Például elképzelhetı, hogy magasabb fejlettségi szinten levık szembe találják magukat egy sellıvel, amelynek tulajdonságai olyanok, mint álmaik asszonyáé. Ez természetesen meggátol minket a fejlıdésben, sıt, le is téríthet minket a helyes útról, mint ahogy azt a mester a Frabato és A mágikus idézés gyakorlata címő könyveiben megfogalmazta. Egyik barátommal is megesett ez, és éppen olyan végzetes volt számára, mint ahogy azt a mester felvázolta. Egy ilyen lény belelát a gondolatainkba, és ezért titkos elvárásainkhoz is alkalmazkodni tud, nem válik sohasem negatív töltésővé, mindig teljesíti kívánságainkat, és lassan-lassan, szinte észrevétlenül elcsábítja a mágust a helyes útról, amelyen eredetileg elindult, és amelyen a szabályok szerint a továbbiakban is elıre kellene haladnia. Az egyik görög mondában volt egy varázslónı, Circe, aki Odüsszeuszt egy örömökkel teli szigeten kényeztette, hogy megakadályozza a hazatérését.

29

Tanultam a leckékbıl, és átfürkésztem az összes gondolatomat, hogy megtisztítsam és megszabadítsam magam a tudatalatti kívánságaimtól. Azóta nagyon figyelmes vagyok, és háromszor is meggondolom, mielıtt megfogalmazok egy kívánságot. Lehet, hogy esetleg azt gondoljuk, hogy „ez velem úgysem fordulhat elı”, ahogy én is feltételeztem, de a mester nem hiába írt ezekrıl a könyveiben. A mester mesélte, hogy ismert egyszer egy sellıt, aki igen jó volt ıhozzá, de a partnere, egy vízi tündér, roppant féltékeny volt a mesterre, és folyton folyvást kellemetlenségeket okozott neki, ezért aztán véget kellett vetnie a kapcsolatnak. Többet nem árult el. Ekkortájt kezdtem látogatni a Vénusz-szférát, és annak lényeit, minden probléma nélkül. Meg voltam róla gyızıdve, hogy biztonságban vagyok, míg nem úgy jártam, mint a mester egyik tanítványa, akinek a fejére esett egy tetıcserép: „Ötven éve, minden nap annál a saroknál sétálok el, soha semmi bajom nem esett, de éppen ma, egyszer csak… Doktor Úr, meg tudná magyarázni, kérem?” A személyes Isten Egyik nyári este együtt utaztam a mesterrel az autójában. Nem sokkal napnyugta elıtt járt az idı, a természet végtelen nyugodt, harmonikus volt, amit csendben élveztünk. Gondolataimban mélyen elmerülve ültem a mester mellett. Egyszer csak, mint derült égbıl villámcsapás, így szólt a mester: „Találja meg a személyes Istenét!” Teljesen letaglózott. Nem egész egyetlen perc alatt végigpergett a fejemben az eddigi életem és jövıképeim, és egy pillanat alatt sikerült meghoznom a döntésemet: energiaforrás, név, tartalom, tulajdonság, forma, idıkorlátok, a megfelelı ujjak… A mester némán bólintott, és békésen folytattuk utunkat. Test – aszkézis, sport Az egyik tanítványtól a következı hangzott el: „Győlölöm a testemet! Csak akadályozza a hermetika felé vezetı gyors haladásomat. Tele van kívánságokkal, és arra kell pazarolnom az idımet, hogy tápláljam és ápoljam, hogy életben maradjon. Ezt az idıt sokkal szívesebben szánnám a mentális fejıdésre!” E világon semmi sem történik ok nélkül. A test hozzájárul az emberi lény beteljesedéséhez. Benne játszódik le a teljes fejlıdési folyamat. Nélküle nem is sikerülne. A gondolkodás az agytekervényekkel áll kapcsolatban, az élet tüdı és légzés nélkül lehetetlen, a kar és más testrészek a materiális világban való léthez szükségesek. Ennek megfelelıen foglalkoznunk kell testünkkel, tíz lépcsın át, ahogy az a mester mővében meg van írva. Úgy kell tekintenünk a testünkre, mint a kistestvérünkre. Szeretettel kell táplálnunk, hogy egészséges maradjon, de nem szabad elkényeztetni, vagy túl sokat megvonni tıle, mert az az egészségre esetleg káros lehet. Aki örömét leli a sportban, az nyugodtan őzze azt, a megfelelı keretek közt. Nem csúcsteljesítményekre kell törekedni, amik magukban hordozzák a sérülés veszélyét, hanem a lelki-szellemi feszültség kiegyenlítésére. Célja legyen az egészség stabilizálása, az ellenálló képesség, állóképesség, szívósság, elszántság, bátorság fejlesztése, az öröm, elégedettség, az akadályok legyızése általi elragadtatás és öröm. Sors – karma Egy latin közmondás úgy tartja: „Astra inclinant, non necessitant.” (A csillagok befolyásolnak, de nem kényszerítenek.) A mentális síkon már születésünk elıtt megválasztottuk családunkat, annak helyét, idejét és jövendıbeli életünk minden körülményét, azaz egy megfelelı sorsot, karmát, annak érdekében, hogy eleget tehessünk küldetésünknek,

30

fejlıdésünknek. Elıre meghatározott csillagjegyekben születünk, de ez nem azt jelenti, hogy ezért passzívan kellene viszonyulnunk hozzá, azzal a kifogással, hogy „ez van, nem tehetek róla”. Éppen ellenkezıleg, igyekeznünk kell a lehetı legtöbbet kihozni magunkból a szabad akaratunk segítségével, a tudás birtokában, hogy jól megismerjük a tulajdonságainkat melyekben részesültünk. Ahogy Beethoven mondta: „Megragadom a sorsot, de ennél jobban meghajolni elıtte már nem tudok.” Bármi történjék is velünk, az az Isteni Gondviselés ajándéka, azt hálával és alázattal kell fogadnunk, hogy aztán a legtöbbet hozzuk ki belıle, legyen szó az életrıl, erıinkrıl, tapasztalatainkról, fejlıdésünkrıl. A jónak örülni kell, a rosszból pedig tanulni, mint már említettem. Meg kell tanulnunk helyesen kérdezni, és a válaszok után kutatni, hogy ez vagy az miért történik, kivel miért találkozunk, milyen jelentéssel bír, mit tehetünk másokért, és mit tanulhatunk másoktól. Így találjuk majd életünket érdekesnek – tulajdonképpen tesszük azzá –, és így fogjuk még nagyobb örömmel elfogadni. Minden nap nyugodt, tiszta lelkiismerettel kell lefeküdni aludni, azzal a gondolattal, hogy holnap még jobban mennek majd a dolgok. Nem szabad szomorkodni a múlton és a nehézségeken, melyekkel szembe kell néznünk, nem kell tartani a jövıtıl, hanem nagy-nagy örömmel kell élnünk örökké a mindenkori MOSTBAN. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, legközelebb majd helyesebben cselekszünk, ez legyen a jelszó. Egyszer biztosan sikerülni fog – ha csak ötödik nekifutásra is. Töretlenül hinnünk kell benne, hogy elérjük mindazt, amit kitőztünk magunk elé. Tudni, akarni, merni, hallgatni – ez a siker négy fı tartópillére. Nem szenvedni kell, hanem tenni!

***

31

Franz Bardon 1909-1958

Franz Bardon 1930 körül

Franz Bardon 1935 körül

Franz Bardon - 1946

33

Franz Bardon és felesége Marie

Franz Bardon – 1956 Franz Bardon – 1954

Jobbról: Marie Bardon, Franz Bardon, lánya Marie, Maria Pravica, a bal szélen Otti Votavova

Franz Bardon feleségével – 1950 Franz Bardon – 1952 34

Franz Bardon – 1950 Franz Bardon és lánya Marie – 1950

Franz Bardon és fia Lumir – 1956 Franz Bardon – 1951

35

Franz Bardon – 1946 Franz Bardon – 1950

Franz Bardon – 1947 Franz Bardon – 1955 36

Franz Bardon feleségével – 1952

Franz Bardon és Dr. M. K. – 1956

Franz Bardon jobbról a második

Franz Bardon és Dr. M. K. – 1953

37

Az alábbi képek az Internetről valók, könyvekben még nem tették közzé őket.

38

39