10.Az Echo Park Titka - Michael Connelly

Michael Connelly AZ ECHO PARK TITKA

Jane Woodnak, aki életben tartja és a szívében őrzi Harry Boscht. Sok-sok köszönet mindenért. A HIGH TOWER 1993 Ez volt az a kocsi, amit kerestek. A rendszámtábla eltűnt, de Harry Bosch így is felismerte. 1987-cs Honda Accord, naptól kifakult gesztenyebarna festéssel. 1992-ben készült, Clintont ábrázoló matrica került a lökhárítóra, de mostanra ez is elhalványodott. A választási anyagokat mindig olcsó tintával nyomják, hogy ne tartsanak túl soká. A kocsival beálltak az ugyancsak szűkös garázsba, es Bosch önkéntelenül is azon tűnődött, hogyan tudott kiszállni a sofőr. Majd szólnia kell a helyszínelőknek, hogy miközben ujjlenyomatok után kutatnak, fordítsanak külön gondot az autó külső oldalára és a garázs falára. Bosszankodni fognak, amiért szól nekik, de ha nem teszi, őt nem hagyja nyugodni a dolog. A garázst alumíniumfogantyús, lehúzható harmonikaajtó zárta le. Nem igazán alkalmas a mintavételre, de azért erre is felhívja majd a helyszínelők figyelmét. – Ki találta meg? – fordult a járőrökhöz. Csak nemrég húzták ki a sárga rendőrségi szalagot a zsákutca bejáratánál, hogy elrekesszék az utca két oldalán nyíló egy-egy garázst, közöttük a High Tower bérház bejáratával. – A gondnok – felelte a rangidős járőr. – A garázs az egyik üres lakáshoz tartozik, ezért azt gondolta, hogy nem áll bent senki. Néhány nappal ezelőtt kinyitotta, hogy betegyen pár bútort, akkor találta meg a kocsit. Azt hitte, valamelyik bérlőhöz jött látogató, ezért várt néhány napot, de miután az autó nem akart eltűnni, kérdezősködni kezdett a házban. Senki se hallott róla. Senki se tudta, kié lehet. Akkor hívott minket, mert az eltűnt rendszám alapján arra gondolt, hogy lopott lehet. A társammal a napellenzőn tartjuk a Gesto-ügy hirdetményét. Miután kijöttünk, már gyorsan összeállt a kép. Bosch bólintott, közelebb lépett a garázshoz, és mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Marie Gesto tíz napja tűnt el. Ha a csomagtartóban rejtették el, már éreznie kellene. Társa, Jerry Edgar is csatlakozott hozzá. – Van valami? – kérdezte. – Nem hinném. – Helyes. – Helyes? – Nem szeretem, ha a csomagtartóból kerülnek elő. – De legalább meglenne az áldozat, és lenne egy szál, amin elindulhatnánk. Bosch a tekintetével végigpásztázta az autót, hátha talál valamit, ami a

segítségükre lehet. Miután nem látott semmi ilyesmit, a kabátzsebéből előhúzott egy pár gumikesztyűt, felfújta, hogy megfeszítse a gumit, majd egyenként a kezére csattintotta őket. Feltartotta a karját, akár egy műtőorvos, miközben oldalazva belépett a garázsba, hogy lehetőleg semmit se érintsen, amíg el nem éri a vezetőoldali ajtót. Amint behatolt a garázsba, sötétség vette körül. Félresöpörte arcából a pókhálókat, majd visszahátrált, és megkérdezte az egyik járőrt, hogy használhatná-e az elemlámpáját. Miután újra elnyelte a félhomály, felkattintotta a lámpát és bevilágított a Honda ablakain. Először a hátsó ülést látta meg. A lovaglócsizma és a sisak az ülésen feküdt, mellette kis műanyag szatyorral, rajta a Mayfair szupermarket emblémájával. Nem látott bele a szatyorba, de tudta, hogy tartalma olyan új irányt szabhat a nyomozásnak, amire eddig még nem gondoltak. Előrelépett. Az első ülésen takarosan összehajtott ruhákat látott, a halom tetején egy pár futócipővel. Felismerte a kék farmert és a hosszú ujjú pólót, amit Marie Gesto a szemtanúk elmondása szerint utoljára viselt, amikor Beachwood Canyon felé indult lovagolni. A pólón ott látta a gondosan összetűrt zoknit, bugyit és melltartót is. Bosch tompa lüktetést érzett a mellkasában. Nem csupán azért, mert a látvány megerősítette, hogy Marie Gesto meghalt. A lelke mélyén már régóta tudta ezt. Mindenki tudta, még a szülők is, akik a tévén keresztül könyörögtek az elrablónak, hogy engedje el a lányukat. Ezért kapta az ügyet éppen a hollywoodi gyilkossági csoport. A ruhák látványa döbbentette meg, hogy ilyen takarosan elrendezték őket. A lány tehette? Vagy az, aki elrabolta őt a szeretteitől? Mindig az ilyen jelentéktelennek tűnő kérdések nyugtalanították, ezek töltötték el rettegéssel. Miután az ablakokon át felmérte a kocsi belső terének többi részét, óvatosan kioldalazott a garázsból. – Van valami? – kérdezte Edgar megint. – A ruhái. A felszerelése. Meg egy bevásárlószatyor. Van egy May-fair Beachwood elején. Ott állhatott meg, útban a lovarda felé. Edgar bólintott. Egy újabb hely, amelyet ellenőrizhetnek, ahol tanúkat kereshetnek. Bosch kilépett a nyitott garázsajtó alól, hogy feltekintsen a High Tower lakóházra. A hely még Hollywoodban is egyedülállónak számított – bérlakások halmazának, amely a Hollywood Bowl mögötti gránitdombok közé ékelődött. Az ötvenes évek modernista stílusában épült; minden szárnya a középütt álló és a felvonónak is helyet adó karcsú építményhez kötődött – ahhoz a magas toronyhoz, amelyről az utca és a komplexum a nevét kapta. Bosch gyermekkorában innét nem messze lakott. Nyári napokon a közeli Camrose-ban még azt is hallani lehetett, ahogyan a zenekarok próbáltak az auditóriumban, s ha felmászott a tetőre, láthatta a július 4-i tűzijáték fényeit. Éjszakánként mindig megigézték a High Tower fényárban úszó ablakai. Látta, ahogy a felvonó nyugtalanul jár fel-alá, amint hazaszállítja a lakókat.

Akkor még azt gondolta, hogy olyan helyen lakni, ahol felvonó fuvarozza az embert, maga a fényűzés csúcsa. – Merre van a gondnok? – kérdezte a járőrt, aki két csíkot viselt az ingujján. – Visszament a házba. Azt mondta, menjenek fel lifttel a legfelső szintre. A folyosó végén az első ajtó az ő irodája. – Oké, akkor felmegyünk. Maguk várják meg itt a helyszínelőket. Ne engedjék elvontatni az autót, amíg mindent alaposan meg nem vizsgáltak. – Meglesz. A torony felvonója jellegtelen kis kockának bizonyult, amely megrázkódott a súlyuk alatt, amikor Edgar kinyitotta az ajtót, és beléptek. Habár az ajtó automatikusan zárult, nekik még a belső biztonsági ajtót is össze kellett húzniuk. Két gombot láttak csupán, l-es és 2-es számmal. Amikor Bosch megnyomta a 2-est, a fülke hirtelen rándulással elindult. A szűkös helyen legfeljebb négyen férhettek el úgy, hogy ne kelljen egymás szájába lihegniük. – Tudod, mit? – élénkült fel Edgar. – Ezen a helyen senkinek sincs zongorája, az tuti. – Helytálló következtetés, Watson – bólintott Bosch. A legfelső szinten szétnyitották az ajtót, és kiléptek a függőfolyosóra, amely a tornyot és a domboldalba ágyazott lakótömbökkel kapcsolta össze. Bosch elfordult, hogy a szinte egész Hollywoodot átölelő kilátást felmérje, miközben kellemes hegyi szellő simított végig az arcán. Felnézett, és a torony felett meglátott egy kiterjesztett szárnyú sast, amelyik mintha őket figyelte volna. – Itt is vagyunk – jelezte Edgar. Bosch visszafordult, és látta, hogy társa az egyik ajtóhoz vezető rövid lépcsősorra mutat. A csengő alá a TÖMBFELÜGYELŐ feliratot ragasztották. Mielőtt még odaérhettek volna, vékony, ősz szakállú férfi nyitotta ki előttük az ajtót, aki Milano Kay-ként, a bérház gondnokaként mutatkozott be. Miután felmutatják a jelvényeiket, Bosch és Edgar azt kérték, mutassa meg nekik az üres lakást, amelyhez a garázs tartozik. Kay elindult előttük. Elsétáltak a torony mellett, hogy egy másik függőfolyosóra, majd azon túl egy lakás ajtajához jussanak. Kay beillesztette a kulcsot a zárba. – Ismerem ezt a helyet – vakarta a fejét Edgar. – Ez a bérház és a lift már szerepelt valami filmben, igaz? – Igaz – felelte Kay. – Többször is. Nem is ok nélkül, tette hozzá gondolatban Bosch. Amilyen eredeti hely, nem kerülhette el a filmipar figyelmét. Kay kinyitotta az ajtót, majd intett, hogy Bosch és Edgar lépjen be elsőként. A parányi lakás üresen állt. A nappaliból nyílt a konyha a kis étkezősarokkal, a hálószoba és a hozzá tartozó fürdő – az egész nem több negyven négyzetméternél. Bosch tudta, hogy bebútorozva még ennyinek se tűnne. A kilátás ugyanakkor mindenért kárpótolt. Az ívelt fal panorámaablakai

éppúgy Hollywoodra néztek, mint a toronyhoz vezető függőfolyosó. Az üvegajtón át a szintén ívelt erkélyre lehetett jutni. Bosch kilépett, és megcsodálta az elébe táruló képet. A szmogon át is látta a belváros kiemelkedő tornyait, és tudta, hogy a panoráma éjszaka lélegzetelállító lehet. – Mióta áll üresen? – kérdezte. – Öt hete – felelte Kay. – Nem láttam kirakva a KIADÓ táblát. Bosch kiszúrta odalent a zsákutcát és a két rendőrt, amint a helyszínelőkre várakoznak. A járőrautó két oldalán ácsorogtak, a motorháztetőnek támaszkodva, egymásnak háttal. Nem tűnt túl barátinak a munkakapcsolatuk. – Sosem kell táblát kitennem – vont vállat Kay. – Hamar híre megy, ha üresedés van. Egy csomó ember akar itt lakni. Ez még az igazi Hollywood. Amellett nemrég festettem ki, és elvégeztettem néhány kisebb javítást. Minek a sietség? – Mennyi a bérleti díj? – érdeklődött Edgar. Egy lepedő havonta. Edgar füttyentett. A bérleti díj még Bosch számára is magasnak tűnt, de a panoráma láttán nem kételkedett abban, hogy valaki meg fogja fizetni. – Ki tudhatta, hogy a garázs üresen áll? – tért vissza a munkájához. – Jó néhányan. Az itteni lakók mindenképpen, de az elmúlt öt hétben mások is érdeklődtek utána. A garázst ilyenkor külön ki szoktam emelni. Ha szabadságra megyek, van itt egy bérlő, aki úgy-ahogy rajta tartja a szemét a dolgokon. Ő is megmutatta néhányszor a lakást. – A garázst nem zárják? – Nem szoktuk. Nincs ott semmi, amit ellophatnának. Ha pedig az új lakó beköltözik, tehet rá lakatot, ha akar. Ráhagyom a döntést, bár én mindig javasolni szoktam. – Nyilvántartja azokat, akiknek megmutatta a lakást? – Nem igazán. Talán akad néhány telefonszám, ahol visszahívhatom az érdeklődőket, de nincs értelme nyilvántartani valakit, amíg ki nem veszi a lakást. S mint láthatják, eddig még senki sem vette ki. Bosch bólintott. Innét nem lesz könnyű elindulni. Túl sokan tudhatták, hogy a garázs üresen és lezáratlanul áll. – Mi a helyzet az utolsó bérlővel? – tette fel a kérdést. – Vele mi történt? – Egy fiatal nő lakott itt – felelte Kay. – Öt éven át próbálkozott, hogy bekerüljön a filmiparba. Végül feladta, és hazaköltözött. – Nehéz az élet. Eredetileg hol lakott? – A texasi Austinba küldtem vissza a kauciót. Bosch bólintott. – Egyedül élt? – Volt egy barátja, aki sokat aludt itt, de szerintem vége lett a kapcsolatuknak, mielőtt még a nő elment. Szükségünk lesz arra a texasi címre.

Kay bólintott. A rendőrök azt mondták, hogy a kocsi valami eltűnt lányé legyezte meg. – Egy fiatal nőé – erősítette meg Bosch. Benyúlt zakója belső zsebébe, hogy előhúzza Marie Gesto fényképét. Megmutatta Kaynek, és megkérdezte, hogy látta-e korábban, esetleg érdeklődött-e a lakás után. A férfi számára nem tűnt ismerősnek. – A tévéből sem? – kérdezte Edgar. – Tíz napja tűnt el, a hírekben is benne volt. – Nem nézek tévét, nyomozó – közölte Kay. „Ebben a városban ezzel igazi forradalmárnak számít” – gondolta Bosch. – Az újságok is lehozták – próbálkozott tovább Edgar. – Időről időre belekukkantok a lapokba – ismerte el Kay – A szemetesből szoktam kihalászni őket, ezért kicsit régiek, mire hozzám kerülnek. Nem emlékszem, hogy olvastam volna róla. – Tíz napja tűnt el – világosította fel Bosch –, vagyis kilencedikén, csütörtökön. Nem emlékszik semmire arról a napról? Semmi szokatlanra? Kay megrázta a fejet. – Nem is voltam itt. Elutaztam Olaszországba. Bosch elmosolyodott. – Szeretem azt a helyet. Merre járt? Kay felélénkült. – Elmentem a Comói-tóhoz, azután egy Asolo nevű kisvárosba. Valaha ott élt Robert Browning. Bosch úgy bólogatott, mint aki ismeri a helyeket, és tudja, ki volt Robert Browning. – Társaságunk van – jegyezte meg Edgar. Bosch követte társa zsákutcára vetett tekintetét. Egy tévés furgon, a tetején műholdantennával, az oldalán nagy 9-es számmal, éppen akkor húzódott le a rendőrségi kordon előtt. Az egyik járőr elindult a kocsi felé. Harry visszafordult a gondnok felé. – Később még beszélünk, Mr. Kay. Ha lehetséges, addig nézzen utána, ki kereste vagy hívta a kiadó lakással kapcsolatban. Azzal a személlyel is beszélnünk kell, aki ellátta a teendőit, amíg Olaszországban járt, és szükségünk lesz a korábbi bérlő texasi címére. – Semmi probléma. – Beszélnünk kell továbbá a többi bérlővel, hátha látta valaki, amikor az autót leparkolták a garázsban. Megpróbáljuk úgy intézni, hogy ne zavarjuk meg a ház nyugalmát. Elhagyták a lakást, és Kay társaságában visszasiettek a felvonóhoz. Miután elköszöntek, újra beszálltak a fülkébe, amely ezúttal is rángatózva tiltakozott a súlyuk ellen. – Nem is tudtam, hogy kedveled Olaszországot – jegyezte meg Edgar. – Ki nem állhatom.

Edgar bólintott. Bosch csak rá akarta venni Kayt, hogy megnyíljon. – Gyanús a fickó? – kérdezte. – Nem igazán, csak puhatolózom. Ha ő az, miért tette volna a kocsit a saját garázsába? Miért hívott fel minket? – Talán elég agyafúrt ahhoz, hogy tudja, így biztosan nem fogunk rá gyanakodni. Érted, hogy értem? Talán így akar megvezetni minket, Harry. Lehet, hogy a lány eljött megnézni a lakást, és rosszul sült el a dolog. Elrejtette a holttestet, de tudta, hogy nem viheti máshová, mert ha bárki leállítja, vége. Így hát kivárt tíz napot, mielőtt telefonált, és úgy tett, mintha valaki egy lopott kocsit csempészett volna a garázsába. – Akkor talán nem ártana utánanézni az olasz alibijének, Watson. – Miért én vagyok Watson? Miért nem lehetek Holmes? – Mert Watson az, aki túl sokat beszél. De ha ettől jobban érzed magad, hívhatlak Holmesnak is. – Mi bajod van, Harry? Bosch maga előtt látta a takarosan összehajtogatott ruhákat a Honda első ülésén. Újra megérezte azt a tompa lüktetést a mellkasában. Mintha vaspántok feszültek volna a testére. – Az a bajom, hogy nagyon rossz előérzetem van ezzel az egésszel kapcsolatban. – Miféle rossz előérzeted? – Szerintem sosem találjuk meg a lányt. És ha nem találjuk meg a lányt, nem találjuk meg a fickót se. – A gyilkost? A fülke csikorogva fékezett, majd megrázkódott, mielőtt hirtelen rántással megállapodott volna. Bosch kitárta az ajtókat. A zsákutcába és a garázsokhoz vezető rövid átjáró végén meglátott egy nőt, aki mikrofont tartott a kezében, és egy férfit kamerával a vállán. – Igen – sóhajtott fel. – A gyilkost. Első rész A GYILKOS 1. Amikor a hívás befutott, Harry Bosch és társa, Kiz Rider az íróasztalánál ült, a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályán, ahol épp végzett a Matarese-beadvány papírmunkájával. Előző nap hat órát töltöttek Victor Matarese társaságában, hogy kitárgyalják egy Charisse Witherspoon nevű prostituált 1996-os meggyilkolását. Az áldozat torkában talált ondóból

DNS-mintát vettek, amit tíz éven át tároltak, míg végül Mataresénél megállapították az egyezőséget. A férfi DNS-mintája csak 2002-ben, egy erőszakos nemi közösülés nyomán került az igazságügy adatbázisába, majd újabb négy évbe telt, amíg Bosch és Rider belebotlott a lezáratlan Witherspoon-ügybe, kikérte a DNS-mintát és elküldte az állami laborba. A labor bizonyítékot szolgáltatott, de miután Charisse Witherspoon prostitúcióból élt, a DNS-egyezőség még nem jelentette, hogy a vád megáll a lábán. A DNS származhatott olyasvalakitől is, aki közvetlenül azt megelőzően volt az áldozattal, hogy a gyilkos felbukkant, és többször a fejére sújtott egy tompa tárggyal. Vagyis a tudomány önmagában még nem döntötte el az ügyet minden azon múlt, mit szednek ki Matareséből. Reggel nyolckor verték fel az átmeneti szállón, ahová azután került, hogy a nemi erőszak ügyében próbára bocsátották, majd innét egyenesen a Parker Centerbe vitték. A kihallgatószobában eltöltött első öt óra gyomorforgatónak bizonyult. A hatodikban azután meg– tört, és bevallott mindent: Witherspoont és még további három prostituáltat, akiket Dél-Floridában, Los Angelesbe költözése előtt intézett el. Amikor Bosch meghallotta, hogy az egyesen keresik, azt hitte, Miamiból hívják. Tévedett. – Bosch – szólt bele a kagylóba. – Freddy Olivas. Északkeleti körzet, gyilkossági csoport. Az irattárból hívom. Egy aktát keresek, és azt mondják, magának adták ki. Bosch egy pillanatra elnémult, miközben teljesen elfeledkezett a Matarese-ügyről. Bár nem ismerte Olivast, a neve ismerősnek tűnt, csak nem tudta hová tenni. Ami pedig a keresett aktát illette: a munkájához tartozott a régi ügyek felülvizsgálata, hátha az azóta elért tudományos fejlődés lehetővé tette a megoldásukat. Ő és Rider rendszerint húsz-huszonöt aktát is magánál tartott. – Sok aktát elhoztam az irattárból – ismerte el. – Melyikről van szó? – Gesto. Marie Gesto. Kilencvenhármas ügy. Bosch nem válaszolt azonnal. Érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Még most, tizenhárom évvel később is ez történt, valahányszor Gestóra gondolt. Lelki szemei előtt még most is látta azokat a takarosan összehajtogatott ruhákat a kocsi első ülésén. – Igen, nálam van az aktája. Miről lenne szó? Látta, hogy Rider felnéz az asztaláról, és észreveszi, mennyire megváltozott a hangszíne. Az iroda egyik sarkán osztoztak, két összetolt íróasztalon, ezért Bosch és Rider szemben ült egymással. – Nos, elég kényes ügy – felelt Olivas. – Az egyik jelenleg zajló nyomozáshoz kapcsolódik, és az ügyész látni akarja az aktát. Beugorhatok érte valamikor, hogy elhozzam? – Gyanúsítottja is van, Olivas? Amikor Olivas nem válaszolt azonnal, Bosch megpróbálkozott a következő kérdéssel.

– Ki az államügyész? Ezúttal sem kapott választ, de nem adta fel. – Nézze, Olivas, ezt az ügyet még nem zártuk le. Tovább dolgozom rajta, és gyanúsítottam is van. Ha beszélni akar velem, felőlem beszélhetünk. Ha van bármi használható információja, szívesen veszem. Máskülönben eléggé elfoglalt vagyok, úgyhogy legyen szép napja. Oké? Bosch már letenni készült a kagylót, amikor Olivas végre megszólalt. A szívélyes tónus eltűnt a hangjából. – Megmondom, mi legyen, nagymenő. Elintézek egy telefont, azután rögtön visszahívom. Búcsúzás nélkül letette. Bosch felnézett Riderre. – Marie Gesto – mondta. – Az államügyésznek kell az akta. – Az a te eseted. Ki hívott? – Egy fickó az északkeleti körzetből. Freddy Olivas. Ismered? A nő bólintott. – Nem ismerem, de már hallottam róla. Ő viszi a Raynard Waits-ügyet. Tudod, melyik az. Bosch tudta, hová tegye a nevet. A Waits-ügy kiemeltnek számított, és Olivas nyilván úgy tekintett rá, mint valami bonuszra. A Los Angeles-i rendőrséget földrajzilag tizenkilenc körzetre osztották, valamennyit saját kapitánysággal és nyomozóirodával. Az egyes körzetek gyilkossági csoportjai a viszonylag egyszerű ügyeket kapták, ezért az itteni pozíciókat lépcsőfokoknak tekintették a Parker Center rablási és gyilkossági irodájának egységei felé. Ez utóbbiak közé tartozott a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztálya is. Bosch tudta: ha Olivas érdeklődése a Gesto-akta iránt csak érintőlegesen is kapcsolódik a Waits-ügyhöz, akkor a fickó féltékenyen őrizni fogja a pozícióit. – Nem mondta, mi történt? – kérdezte Rider. – Nem, de kell lennie valaminek. Még azt sem árulta el, melyik államügyész dolgozik az ügyön. – Rocky. – Kicsoda? – Rick O'Shea. O dolgozik a Waits-ügyön. Amúgy kétlem, hogy Olivas bármit is eltitkolna. Épp csak végeztek az előzetes meghallgatással. Bosch gyorsan számba vette a lehetőségeket. Richard „Rocky” O'Shea az Államügyészi Hivatal különleges ügyészi osztályát vezette. Magas pozícióban volt, de még magasabbra vágyott. Amikor kora tavasszal bejelentették, hogy a jelenlegi államügyész nem indul újra a posztért, O'Shea is a maroknyi ügyész és jogász közé tartozott, akik beadták a pályázatukat. Első körben ő kapta a legtöbb szavazatot, ám ez nem volt elég a többség megszerzéséhez. A második kör már szorosabbnak ígérkezett, noha O'Shea megtartotta vezető pozícióját. A távozó államügyész őt támogatta, kívül-belül jól ismerte az irodát, és irigylésre méltóan sikeres ügyészi pályát tudhatott maga mögött: sorban nyerte a nagy ügyeket, ami az elmúlt évtizedben korántsem volt jellemző az ügyészi hivatalra. Az ellenfelét

Gabriel Williamsnek hívták. Valaha ő is ügyészként kezdte a pályát, az elmúlt két évtizedben azonban magánpraxist folytatott, elsősorban az emberi jogi ügyek területén. Fekete volt, szemben a tősgyökeres ír O'Shea-vel, és azt ígérte, hogy megreformálja a megyei bíróságok gyakorlatát. Bár az O'Shea-tábor hívei minden tőlük telhetőt megtettek, hogy nevetségessé tegyék, és alkalmatlanná nyilvánítsák az államügyészi tisztségre, egyértelműen látszott, hogy a külsős státus és a reformtörekvések vonzóvá teszik. A kettejük közti távolság fokozatosan csökkent. Bosch jól tudta, mi folyik a Williams–O'Shea-kampányban, miután ebben az évben olyan élénk érdeklődéssel követte a helyi választásokat, mint még korábban soha. Az egyik városi tanácsnoki posztért folytatott kiélezett küzdelemben Martin Maizel mellett tette le a voksát. Maizel három terminus óta töltötte be a tisztséget; egy nyugati kerületet képviselt, távol Bosch lakóhelyétől; mindenki véleménye szerint a megélhetési politikusok közé tartozott, aki sötét háttéralkuival és pénzügyi érdekeltségeivel komoly károkat okozott saját kerületének – Bosch mégis bőkezűen hozzájárult a kampányához, és remélte, hogy újraválasztják. Maizel ellenfeleként ugyanis a korábbi helyettes rendőrfőnök, Irvin R. Irving indult, Bosch pedig bármire kész lett volna azért, hogy Irving vesztesként kerüljön ki a küzdelemből. Akárcsak Gabriel Williams, Irving is reformokkal kecsegtetett, míg beszédeinek középpontjában a Los Angeles-i rendőrség állt. Bosch többször is összeütközésbe került Irvinggel, amíg egy helyen dolgoztak, és nem akarta tétlenül végignézni, ahogy a fickó bekerül a városi tanácsba. A Timesban naponta közölt választási hírek révén Bosch nemcsak a Maizel-Irving párharc kimenetelét követte, de más versengésekét is, így mindent tudott O'Shea harcáról. Az ügyész valóságos marketinghadjáratot indított, és minden alkalmat megragadott, hogy tapasztalt szakembernek mutatkozzon. Egy hónappal korábban azt a lehetőséget is kihasználta, hogy a Raynard Waits-ügy előzetes meghallgatása révén kerüljön a híradások élére. Raynard Waitst, akit kettős gyilkossággal vádoltak, egy éjszakai ellenőrzés során állították félre az Echo Parkban. A rendőrök felfigyeltek a fickó furgonjában heverő szemeteszsákokra és a belőlük szivárgó vérre. A tüzetesebb átvizsgálás során a zsákokból kér nő testrészei kerültek elő. Ha létezett bombabiztos ügy, amelynek révén egy ügyész sütkérezhetett a média figyelmében, akkor az Echo Park-i „Zsákos” ügye annak tűnt. Gondot legfeljebb az okozott, hogy a tudósítók kivártak. Az előzetes meghallgatás után nyilván vádat emeltek Waits ellen, s miután az ügyész várhatóan halálbüntetést kér, a tárgyalás és a vele kapcsolatos szalagcímek még hónapokat várattak magukra, vagyis kívül estek az ügyészválasztás időkeretén. O'Shea-nek kellett valami, amivel újra magára irányíthatta a figyelmet és fenntarthatta a lendületet. Bosch nem véletlenül töprengett azon, hogy mit akarhat a Gesto-üggyel. – Gondolod, hogy Waits kapcsolatba került Gestóval? – tette fel a kérdést

Rider. – Kilencvenháromban ez a név egyszer sem került elő – emlékezett Bosch. – Sem az Echo Park. A telefon megcsörrent, és Bosch sietve felkapta. – Lezáratlan ügyek, Bosch nyomozó. Miben segíthetek? – Olivas. Tizenegyre ugorjon át az aktával a tizenhatodikra. Találkozni fog Richard O'Shea-vel. Bevesszük, nagymenő. – Ott leszünk. – Na várjunk egy kicsit! Mi az, hogy ott leszünk? Csak magáról volt szó, és legfeljebb az aktáról. – Van egy társam, Olivas. Öt is viszem. Bosch köszönés nélkül letette, azután átnézett az asztal felett Riderre. – Tizenegyre várnak. – Mi lesz Mataresével? – Majd kitaláljuk. Néhány pillanat alatt végiggondolta a dolgot, azután felállt, és a bezárt iratszekrényhez lépett. Elővette a Gesto-aktát, hogy magával vigye a helyére. Amióta egy évvel korábban visszatért a nyugdíjból, háromszor is kikérte az irattárból. Mindannyiszor végigolvasta, elintézett néhány hívást, majd felkereste azokat, akikkel tizenhárom évvel ezelőtt kapcsolatba került. Rider tudott az ügyről, ahogy tudta azt is, hogy mit jelent neki. Ilyenkor mindig levett a válláról némi terhet, ha épp nem akadt sürgősebb dolguk. A nyomozás azonban sosem járt eredménnyel. Nem állt rendelkezésre DNS, sem ujjlenyomat, és semmit sem lehetett tudni Gesto hollétéről – bár Bosch nem kételkedett abban, hogy meghalt –, ahogyan elrablójáról sem. Bosch ezért újra meg újra elővette azt a férfit, aki a legközelebb került ahhoz, hogy gyanúsított legyen, de így sem jutott sehová. A lakásától a szupermarketig nyomon tudta követni Marie Gestót, de tovább egy lépéssel sem jutott. Megtalálta a kocsit a High Tower garázsában, de nem találta meg a személyt, aki odaparkolt vele. Bosch nem kevés ügyet hagyott lezáratlanul. Nem lehet megoldani mindent, ezt bármelyik gyilkossági nyomozó készséggel elismeri. A Gesto-ügy mégsem hagyta nyugodni. Valahányszor egy újabb héten át foglalkozott vele, beleütközött a régi falakba, majd visszavitte az aktát az irattárnak, arra gondolt, hogy megtett minden tőle telhetőt. A kegyelem állapota azonban csak néhány hónapig tartott, azután újra az irattárban találta magát, hogy megint csak kikérje az anyagot. Nem tudta – nem akarta – feladni. – Bosch – szólt át az egyik nyomozó. – Miami a kettesen. Bosch még csak nem is hallotta a telefon csörgését. – Felveszem – mondta Rider. – Látom, te máshol jársz. Miközben Rider felemelte a kagylót, Bosch kinyitotta a Gesto-aktát. 2.

Bosch és Rider máris tíz percet késett a felvonóra váró tömeg miatt. Bosch éppen a liftek miatt utált a bíróságra járni. A várakozás és a tülekedés a felszabaduló helyekért olyan izgalmat csempészett az életébe, amire a legkevésbé sem vágyott. Az államügyész tizenhatodik emeleti hivatalának előterében arra kérték, hogy várjon, amíg elkísérik O'Shea irodájába. Néhány perccel később egy férfi lépett ki az ajtón és mutatott Bosch aktatáskájára. – Elhozta? – vonta fel a szemöldökét. Bosch nem ismerte a sötétbőrű, latin férfit, aki grafitszürke öltönyt viselt. – Olivas? – Ja. Elhozta az aktát? – Elhoztam. – Akkor jöjjön be, nagymenő. Olivas az ajtó felé fordult, amelyen át kilépett. Rider felkelt, de Bosch a karjára tette a kezét. Amikor Olivas visszanézett, és látta, hogy nem követik, ő is megtorpant. – Most jönnek vagy sem? Bosch tett felé egy lépést. – Tisztázzunk valamit, Olivas, mielőtt egyetlen lépést is tennénk. Ha még egyszer „nagymenőnek” szólít, feldugom ezt a dossziét a seggébe, de anélkül, hogy kivenném az aktatáskából. Olivas megadóan felemelte a kezét. – Legyen, ahogy akarja. Tartotta az ajtót, ők pedig követték a belső átjáróba. Egy hosszú folyosót és két jobbkanyart kellett leküzdeniük, mire eljutottak O'Shea irodájáig. Jókora tér nyílt előttük, főleg a bíróságokon megszokott helyszűkéhez képest. Az ügyészek sokszor hárman-négyen is osztoztak egy irodán, megbeszéléseiket pedig szigorú időbeosztás szerint a folyosók végén nyíló tárgyalókban tartották. O'Shea irodájában ezzel szemben elfért egy verseny-zongora méretű íróasztal és egy külön tárgyaló. Nyilvánvalóan megvolt az előnye annak, ha valaki a különleges osztály vezetője – ahogy annak is, ha az államügyészi hivatal kijelölt örököse. O'Shea az íróasztala mögül üdvözölte őket: felállt és a kezét nyújtotta. Negyvenes, jó vágású, hollófekete hajú fickó volt, emellett feltűnően alacsony, amit Bosch korábban is tudott róla, bár még sosem találkoztak. Amikor a tévében látta a Waits előzetes meghallgatásáról szóló tudósítást, feltűnt neki, hogy a tárgyalóterem előtt várakozó riporterek mind magasabbak, mint a férfi, akire a mikrofonjaikat irányozzák. Személy szerint Bosch kedvelte az alacsony ügyészeket – mindig igyekeztek megfelelni az elvárásnak, s ennek rendszerint a vádlott itta meg a levét. Mindenki helyet foglalt: O'Shea az íróasztala mögött, Bosch és Rider vele

szemközt, míg Olivas az íróasztal jobb oldalán álló karosszékben, amely mögött a falon bekeretezett, RICK O'SHEA MUTATJA AZ UTAT feliratú választási plakát támaszkodott. – Köszönöm, hogy idefáradtak, nyomozók – vágott bele O'Shea. – Legjobb lesz, ha mindjárt az elején tisztázzuk a félreértéseket. Freddytől tudom, hogy maguk ketten nehezen találták meg a hangot egymással. Beszéd közben egyenesen Bosch szemébe nézett. – Nekem semmi bajom nincs Freddyvel – vont vállat Bosch. – Még annyira se ismerem, hogy Freddynek szólítsam. – Meg kell mondanom, ha vonakodott megfelelően tájékoztatni magát, azt csakis azért tette, mert én erre kértem, tekintet-tel az ügy kényes természetére. Szóval, ha neheztel, nehezteljen rám. – Nem neheztelek. Boldog vagyok. – Riderhez fordult. – Kérdezze csak meg a társamat. Ilyen vagyok boldogan. Rider bólintott. – Boldog – erősítette meg. – Határozottan az. – Rendben. Ha mindenki boldog, akkor rá is térhetünk az üzletre. O'Shea közelebb húzta a jókora iratgyűjtőt, amely eddig az íróasztala jobb oldalán feküdt. Bosch látta, hogy több aktát is elhelyeztek benne, amelyeket kék öntapadós cetlikkel választottak el egymástól. Túl messze ült ahhoz, hogy elolvassa őket, különösen a szemüveg nélkül, amit csak nemrég kezdett magánál tartani. – Ismerik a Raynard Waits-ügyet? – tudakolta O'Shea. Bosch és Rider egyszerre bólintottak. – Nehéz lenne nem ismerni – jegyezte meg Bosch. O'Shea biccentett, majd megengedett magának egy halvány félmosolyt. – Igaz, igyekeztünk előtérbe tolni. Az a fickó egy hentes. Nagyon gonosz ember. Kezdettől fogva mondjuk, hogy a halálsoron a helye. – Amennyire hallom, alkalmasabb alany nem is lehetne az injekcióra – szólt közbe bátorítóan Rider. O'Shea komoran bólintott. – Ez az egyik ok, amiért itt vannak. De mielőtt elmondanám, hol tartunk, szeretném, ha beszélne a Marie Gesto-üggyel kapcsolatos nyomozásukról. Freddy szerint az elmúlt évben többször is kikérték az ügy anyagát. Elindultak valami új nyomon? Bosch megköszörülte a torkát, és úgy döntött, megadja a kért információt, cserébe az újakért. – Fogalmazzunk úgy, hogy tizenhárom éve együtt élek az üggyel. Kilencvenhárom óta, amikor a lány eltűnt. – Mégsem sikerült megoldania? Bosch megrázta a fejét. – Nem találtuk meg a holttestet, csupán az autót, ami nem volt elég, hogy elinduljunk.

– Még egy gyanúsítottat se tudtak felmutatni? – Sokak neve felmerült, különösen egyvalakié, de odáig nem jutottunk el, hogy bárkit is megvádolhattunk volna. 2002-ben azután nyugdíjba mentem, de a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan vártam, ezért visszatértem az állományba. Ez tavaly történt. Bosch elmulasztotta megemlíteni, hogy lemásolta a teljes Gesto-anyagot, és sok más lezáratlan aktával együtt azt is hazavitte, amikor 2002-ben leadta a jelvényét, és kisétált a kapun. Az akták lemásolása sértette a belső szabályzatot, ezért próbálta a legnagyobb titokban tartani. – Az elmúlt évben kivettem a Gesto-aktát, valahányszor egy kis időt tudtam szakítani rá, de nincs se DNS, se új fejlemény – vallotta be. – Nem maradt más, csak a kulimunka. Újra beszélek az ügy összes fontosabb szereplőjével, mindenkivel, akit csak megtalálok. A fickó, aki a legesélyesebb lett volna gyanúsítottnak, még mindig szabadlábon van. Az elmúlt évben kétszer beszéltem vele, és mindkétszer alaposan rámásztam. – És? – Semmi. – Ki az? – A neve Anthony Garland. Az előkelő Hancock Parkból. Hallott már Thomas Rex Garlandról, az olajmilliomosról? O'Shea bólintott. – Nos, T. Rex, ahogy ismerik, Anthony apja. – Anthony milyen kapcsolatban állt Gestóval? – A kapcsolat talán erős kifejezés. Marie Gesto autóját egy hollywoodi bérház különálló garázsában találtuk meg. A garázshoz kapcsolódó lakás üresen állt. Akkor úgy gondoltuk, nem lehet véletlen, hogy a kocsi éppen ott kötött ki. Úgy véltük, bárki is parkolt be oda, jól tudta, hogy a lakás üres, így könnyedén megúszhatja, ha a garázsban hagyja a lány autóját. – Oké. Anthony Garland a garázshoz köthető vagy Marie-hoz? – A garázsról biztosan tudott. A volt barátnője abban a lakásban élt, mielőtt különváltak, és a lány hazaköltözött Texasba. A fickó ismerte a lakást, és tudott róla, hogy a garázs üresen áll. – Ez így kevés. Mi van még? – Nem túl sok. Mi is éreztük, hogy ennyi nem elég, de azután előkerült a volt barátnő fényképe, és kiderült, hogy sokban hasonlítanak egymásra Marie-val. Kezdtük azt hinni, hogy Marie amolyan pótszer lehetett a barátnő elvesztésére. A fickó őt már nem tudta elérni, mert hazautazott, ezért elkapta helyette Marie-t. – Járt Texasban? – Kétszer is. Beszéltünk a volt barátnővel, aki elmondta, hogy főként azért szakított Anthonyval, mert nem tudta elviselni a dühkitöréseit. – Erőszakoskodott vele? – Állítólag nem. Azt mondta, lelépett, mielőtt erre sor került volna.

O'Shea előrehajolt. – Vagyis? Ismerte Anthony Garland Marie-t? – tette fel a kérdést. – Nem tudjuk. Nem vagyunk benne biztosak. Amíg az apja fel nem bukkant az ügyvédeivel, hogy ne beszélhessünk vele többet, váltig állította, hogy még a nevét se hallotta soha. – Mikor volt ez? Úgy értem, az ügyvédes rész… – Akkoriban, de most is. Idén újra felkerestem párszor. Kérdezősködtem, mire megint előkerültek az ügyvédek. Ezúttal más ügyvédek. Elérték, hogy távoltartó végzést adjanak ki ellenem. Meggyőzték a bírót, hogy távol kell tartania Anthonytól, hacsak nincs vele a jogi képviselője. Gyanítom, hogy egyszerűen lefizették. T. Rex Garland így szokta intézni a dolgait. O'Shea elgondolkodva hátradőlt. – Szerepel ez az Anthony Garland a bűnügyi nyilvántartásokban? – Nem, nincs priusza, bár nem túl hasznos tagja a társadalomnak. Amennyire tudni lehet, az örege tartja el. Névleg azt a biztonsági céget vezeti, amelyik az apja vállalkozásaira ügyel, és papíron soha nem követett el semmilyen bűncselekményt. – Nem úgy lenne logikus, hogy aki képes elrabolni és megölni egy fiatal nőt, annak egyéb bűntetteket is el kellett követnie? Nem így szokott lenni? – Ha a statisztikákat nézzük, talán igen, de minden szabály alól van kivétel. És akkor még nem beszéltünk az öreg pénzéről. Pénzzel sok mindent el lehet simítani, a legsötétebb ügyeket is. O'Shea elgondolkodva bólogatott, mintha most először hallana a bűn és bűnüldözés viszonyáról. Nem nyújtott túl hiteles alakítást. – Merre akart továbbindulni? – tette fel a kérdést. Bosch megvonta a vállát. – Sosincs tervem. Visszaviszem az aktát az irattárba, és azt gondolom, minden tőlem telhetőt megtettem. Azután néhány hónap múlva lemegyek, és újra kikérem. Sosem tudom, hol folytassam… talán beszélek Garland haverjaival, hátha nekik említést tett Marie Gestóról. Csak azt tudom biztosan, hogy nem fogom feladni. Amikor O'Shea megköszörülte a torkát, Bosch érezte, hogy most végre megtudják, mit keresnek itt. – A Ray vagy Raynard Waits név egyszer sem merült fel ezekben az években, mialatt Marie Gesto ügyében nyomozott? Bosch egy pillanatig némán meredt rá, miközben a gyomra is görcsbe rándult. – Nem, nem merült fel. Kellett volna? O'Shea elővette az irattartó egyik aktáját, kinyitva maga elé fektette, majd kiemelt egy dokumentumot, amely leginkább hivatalos levélnek tűnt. – Mint tudja, nyilvánosságra hoztuk, hogy halálbüntetés kiszabását kérjük Waitsre. Az előzetes meghallgatás után neki is rá kellett jönnie, hogy a dolog eldőlt. Fellebbezett azon az alapon, hogy jogtalanul állították meg, de ezzel nem

jut sehová, ahogyan azt ő és az ügyvédje pontosan tudják. Ugyanilyen kár lenne beszámíthatatlanságra hivatkozni. A fickó épp olyan számító és alapos, mint akármelyik hidegvérű gyilkos. Azután a múlt héten előálltak ezzel. Ajánlatot tettek. Mielőtt megmutatom, tisztáznunk kell, hogy ez bizalmas természetű levél. Akármi történjék, bármilyen irányt is vegyen az együttműködésünk, az itt leírtak nem tartoznak a nyilvánosságra. Ha úgy döntünk, hogy nem élünk az ajánlattal, a levélben közölt tények nem szolgálhatnak alapul semmilyen nyomozáshoz. Remélem, megértettek? Rider bólintott. Bosch nem. – Bosch nyomozó? – sürgette O'Shea. – Akkor talán jobb, ha nem látom – felelte Bosch. – Talán nem is kellene itt lennem. – Maga nem akarta átadni az aktát Freddynek. Ha ez az ügy ilyen sokat jelent magának, akkor igenis itt a helye. Bosch vonakodva bólintott. – Oké – sóhajtott fel. O'Shea átcsúsztatta a lapot az asztalon. Bosch és Rider előrehajolt, hogy együtt olvassa el, bár Bosch előbb széthajtotta és az orrára tette a szemüvegét. 2006. szeptember 12. Richard O'Shea, helyettes államügyész Los Angeles-i Államügyészi Hivatal 16-11-es iroda 210 West Temple Street Los Angeles, CA 90012-3210 Tárgy: Kalifornia állam kontra Raynard Waits Tisztelt Mr. O'Shea! E levél kizárólagos célja, hogy egyeztetést kezdeményezzen a fenti ügy vonatkozásában. Címzettje a levél elolvasásával tudomásul veszi, hogy az alábbiakban közölt tények és kijelentések nem használhatók fel semmilyen bizonyítási eljárás során, lásd: Kalifornia állam büntetőjogi törvénykönyvének 1192. § 4. bekezdés és az Egyesült Államok kontra Tanner-ügy (45 Kal. Fell. 345, 350, 119, Kal. Rptr. 407, 1975). Az ajánlat tárgyát az képezi, hogy Mr. Waits a lentebb részletezett feltételek mellett hajlandó önnek, illetve az ön által tetszőlegesen kiválasztott nyomozóknak adatokat szolgáltatni a fent hivatkozott kettős emberölési ügyön kívül kilenc emberölési ügy vonatkozásában, továbbá bűnösnek vallania magát az összes említett esetben, amennyiben a vád nem kéri halálbüntetés kiszabását vagy nyújt be további vádindítványt az alább közölt információ alapján. Mr. Waits együttműködéséért és az általa nyújtott értesülésekért cserébe az ügyészi hivatalnak el kell fogadnia, hogy Mr. Waits vallomásának egyetlen kitétele, illetőleg az ebből nyert információ sem használható fel semmilyen ellene folytatott eljárásban; a megegyezés körébe tartozó adatok nem továbbíthatók egyetlen állami vagy szövetségi bűnüldöző szerv felé sem, csak és kizárólag akkor, ha ezek a szervek képviselőik útján vállalják, hogy tartják

magukat ezen megállapodás feltételeihez; semmilyen kijelentés, amit Mr. Waits a „peren kívüli” kihallgatások során tesz, nem használható fel ellenea jelenleg zajló bírósági eljárásban, sem egy esetleges későbbi nyomozás során, amely az alperes által tett kijelentéseken, illetve az általa szolgáltatott információn alapulna. Amennyiben a fent hivatkozott ügy a bíróság elé kerül, és Mr. Waits vallomása tartalmát vagy lényegét tekintve különbözne attól, ami az ajánlattétel körébe vont meghallgatások során elhangzik, ön természetesen felelősségre vonhatja ügyfelemet a vádalku megszegéséért. Indítványozom, hogy a nyolc fiatal nő és az egy férfiáldozat családja valamilyen formában értesüljön szerettei sorsáról és az ügy lezárásáról, továbbá nyolc esetben végrehajthassa a felekezeti hovatartozásának megfelelő gyászszertartást, illetve temetést, miután Mr. Waits elvezette a nyomozókat azokra a helyekre, ahol áldozatai jelenleg nyugszanak. Az áldozatok családtagjai további megnyugvást meríthetnek abból a tényből, hogy Mr. Waitst tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Mr. Waits felajánlja, hogy információkat szolgáltat kilenc ismertté vált, illetve fel nem tárt emberölési ügyben, amelyekre 1992 és 2003 között került sor. Megbízhatóságát és jóhiszeműségét bizonyítandó, Mr. Waits javasolja, hogy a nyomozók tekintsék át újra Daniel Fitzpatrick (63) ügyét, aki 1992. április 30-án, a Hollywood Boulevard-on álló zálogházában égett halálra. Az aktákból ki fog derülni, hogy Mr. Fitzpatrick fegyvert viselt, és a bejáratot lezáró biztonsági rács mögött állt, amikor támadója öngyújtó folyadék és egy gázöngyújtó segítségével felgyújtotta. Az EasyLight ön-gyújtó folyadék a helyszínen maradt, a biztonsagi rács előtt. Ezt az információt sosem hozták nyilvánosságra. Mr. Waits a továbbiakban javasolja, hogy tekintsék át Marie Gesto 1993 szeptemberi eltűnésének ügyét, szintén megbízhatóságát és jóhiszeműségét bizonyítandó. Az aktákból látni fogják, hogy bár Gesto kisasszony hollétét nem sikerült megállapítani, a rendőrség megtalálta az áldozat autóját egy garázsban, amely a High Tower néven ismert hollywoodi lakóházhoz kapcsolódik. Az autóból előkerültek Gesto kisasszony ruhái és lovaglófelszerelése, továbbá egy bevásárlószatyor, benne fél kilogramm előre csomagolt répával. Gesto kisasszony a répával a lovakat kívánta megetetni, amelyekről a Beachwood Canyon-i Sunset Ranchen gondoskodott, cserébe a lovaglási lehetőségért. Ezt az információt szintén sosem hozták nyilvánosságra. Indítványozom, hogy amennyiben a megállapodás lehetséges, az képezzen kivételt a vádalku Kalifornia államban érvényes tilalma alól, minthogy Mr. Waits együttműködésének hiányában nem állna rendelkezésre elegendő bizonyíték és tanúvallomás a fent említett kilenc emberölési ügy megnyugtató lezárásához. Álláspontunk szerint a halálbüntetés kérelmezése az ön szabad belátására van bízva, másként pedig nem képvisel jelentős eltérést az általunk

várt ítélettől (Kalifornia büntető törvénykönyve, 1192. § 7/a bekezdés). Kérem, a lehető leghamarabb lépjen kapcsolatba velem, amennyiben az ajánlatot elfogadhatónak tartja. Őszinte híve: Maurice Swann ügyvéd 101 Broadway Suite 2 Los Angeles, CA 90013 Bosch ráeszmélt, hogy szinte egyetlen szuszra olvasta végig a levelet. Most vett egy mély lélegzetet, de ez sem enyhítette a mellkasában érzett fagyos ürességet. – Ugye, nem akarják ezt elfogadni? – kérdezte. O'Shea egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, mielőtt felelt. – Ami azt illeti, jelenleg is tart az egyezkedés Swann-nel. Ez még a legelső ajánlat. Azóta jelentősen javítottam a helyzetünkön. – Amennyiben? – Bűnösnek fogja vallani magát valamennyi esetben. Tizenegy gyilkosságot varrunk a nyakába. És meglesz a kellő hírverés még a választás előtt, tette hozzá Bosch gondolatban. – De végül megússza? – Nem, nyomozó, nem ússza meg. Soha többé nem hagyhatja el a börtönt. Járt már a Pelikán-öbölben, ahová a szexuális bűnelkövetőket zárják? Csak a neve kellemes… – De mégsem halálbüntetés. Azt érdemelne. Olivas gúnyosan elmosolyodott, mintha Bosch nem értené a lényeget. – Ez felér a halálbüntetéssel – bizonygatta O'Shea. – Örökre a négy fal között fog rohadni. Bosch megcsóválta a fejét, Riderre nézett, majd visszafordult O'Shea-hez. Nem szólt, mert tudta, hogy nélküle is meghozzák a döntést. – De mielőtt bármibe is beleegyeznénk – emelte fel a hangját O'Shea –, átkozottul biztosnak kell lennünk abban, hogy ő végzett a másik kilenccel. Waits nem ostoba. Bármire képes, csak hogy elkerülje a halálos injekciót. Be akarom vonni magukat, hogy Freddyvel együttműködve derítsék ki, igazat mond-e. Elintézek néhány telefont, azután már csinálhatják is. Ez az új megbízatásuk. Sem Bosch, sem Rider nem felelt. O'Shea tovább érvelt. – Waits nyilvánvalóan sokat tud a levélben említett két esetről. Freddy megerősítette a Fitzpatrick-ügyben tett állítást. A férfit a Rodney King-ítélet utáni zavargások során ölték meg, valóban halálra égett a saját zálogházában, a lezárt rács mögött. Miután állig felfegyverkezett, nem egészen világos, hogyan jutott a gyilkos a közelébe. Az EasyLight flakonját ott találták meg, ahol Waits mondta: a biztonsági rács előtt. A Gesto-ügyben tett állításait viszont nem ellenőrizhettük, mert magánál vannak az akták, Bosch nyomozó. A garázsos

részt már igazolta. Mi a helyzet a ruhákkal és a répával? Bosch vonakodva bólintott. – Az autóról beszámoltunk a nyilvánosság előtt. A média perceken belül kiért a helyszínre. A répát viszont titokban tartottuk. Senki sem tudott róla, csak én, az akkori társam és a törvényszéki szakértő, aki kinyitotta a zacskót. Visszatartottuk az ínformációt, mert arra lyukadtunk ki, hogy az elkövető a szupermarketnél keresztezte a lány útját. A répa abból a Mayfairből származott, amely Beachwood Canyon alatt, a Franklinén áll. Kiderült, hogy a lány rendszeresen betért oda, útban az istálló felé. Az eltűnése napján is így tett. Kilépett a boltból a répával, a gyilkos pedig alighanem a nyomában volt. Találtunk néhány szemtanút, akik látták az üzletben, azután a nagy semmi. Amíg meg nem találtuk a kocsit… O'Shea bólintott. A levélre mutatott, amely még most is ott feküdt az asztalon, Bosch és Rider előtt. – Akkor ez jónak tűnik. – Nem, nem tűnik annak – rázta a fejét Bosch. – Ne tegye! – Mit ne tegyek? – Ne kössön vele alkut! – Ugyan miért ne? – Mert ha ő rabolta el és ölte meg Marie Gestót, ahogyan azt a nyolc másik áldozatot is, akiket talán fel is darabolt, mint azt a kettőt, akivel kapcsolatban elkapták, akkor nem érdemli meg, hogy éljen, se egy börtöncellában, se máshol. Le kell szíjazniuk egy székbe, és bele kell pumpálniuk az anyagot, hogy rohadjon meg a pokolban, ahová való. O'Shea bólintott, mint aki komolyan mérlegeli a lehetőséget. – És mi lesz a lezáratlan ügyekkel? – tette fel a kérdést. – Nézze, nekem éppúgy nem tetszik az ötlet, hogy a fickó a Pelikán-öböl egyik magánzárkájában élje le a hátralévő életét. Mégis, a mi felelősségünk tisztázni az ügyeket, és válaszokat adni az áldozatok hozzátartozóinak. Arra is emlékeztetnem kell, hogy a hivatalos bejelentés szerint halálbüntetést szeretnénk elérni. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan meg is kapjuk. Győznünk kell a tárgyaláson, azután végig kell mennünk az egész procedúrán újra, hogy meggyőzzük az esküdteket. Remélem, tudja, mennyi minden sülhet el a visszájára. Elég egy esküdt, hogy megakassza az eljárást. Vagy, hogy ellene szavazzon a halálos büntetésnek. Elég egyetlen széplélek, hogy enyhítse az esküdtszék halálos ítéletét. Bosch nem válaszolt. Tudta, hogyan működik a rendszer, mennyire manipulálható és kiszámíthatatlan. Az sem hagyta nyugodni, hogy tudta, az életfogytiglan sem jelent feltétlenül életfogytiglani büntetést. Évről évre olyanok kapnak esélyt a szabadulásra, mint Charlie Manson vagy Sirhan Sirhan. Semmi sem tart örökké, még az életfogytiglan sem. – És akkor még nem beszéltünk a költségekről – folytatta O'Shea. – Waitsnek nincs pénze, Maury Swann mégis elvállalta az ügyet, hogy reflektorfénybe kerüljön. Ha bíróság elé állunk, kész lesz a harcra. Maury

átkozottul jó ügyvéd. Számíthatunk rá, hogy a szakértői hiteltelenítik a mieinket, egyre újabb véleményekkel hozakodnak elő, így a tárgyalás hónapokig elhúzódik, és egy vagyonba kerül majd. Tudom, hogy nem szívesen hallja ezt, de nekem számításba kell vennem a költségeket. A költségvetési bizottság már így is rám mászott. Ez az ajánlat a legbiztosabb és leggyorsabb módja annak, hogy a fickó többé az életben ne bánthasson senkit. – A leggyorsabb? – vonta fel a szemöldökét Bosch. – Talán. Az viszont biztos, hogy nem a legjobb. O'Shea felvette a tollát és halkan dobolni kezdett vele az asztalon. – Áruljon el valamit, Bosch nyomozó. Miért kérte ki annyiszor a Gesto-ügy anyagát? Bosch érezte, ahogyan Rider felé fordul. Nem egyszer feltette ugyanezt a kérdést. – Mondtam már. Azért kértem ki, mert valaha az én ügyem volt. Nem hagyott nyugodni, hogy sosem kaptuk el a tettest. – Más szóval, kísértette az ügy. Bosch vonakodva bólintott. – Volt a lánynak családja? Bosch újra bólintott. – A szülei Bakersfieldben laktak. És csak a legjobbat akarták neki. – Akkor gondoljon rájuk! Gondoljon a többi szülőre! Nem mondhatjuk nekik, hogy Waits a bűnös, amíg nem vagyunk benne tökéletesen biztosak. Pedig tudni szeretnék az igazat, és bármikor elcserélnék a bizonyosságot az elkövető életéért. Sokkal jobb, ha Waits minden esetben bűnösnek vallja magát, mintha csak kettőt tudunk rábizonyítani. Bosch elgondolkodott. Hangot adott az ellenvetésének, most már ideje nekilátni a munkának. Rider egyetértett vele. – Mennyi időnk van? – kérdezte. – Gyorsan kell lépnünk – jelentette ki O'Shea. – Ha minden klappol, hamar a végére akarok járni. – Még a választás előtt, igaz? – jegyezte meg Bosch. Azonnal meg is bánta. O'Shea ajka feszes vonallá préselődött, a szeme mintha vérben úszott volna. – Tisztázzunk valamit, nyomozó! Indulok a választáson, és egy tizenegyszeres gyilkos elítélése valóban sokat javít az esélyeimen, de eszébe ne jusson még egyszer azt sugallni, hogy ez az egyetlen indítékom. Ami engem illet, rettenetesnek élek meg minden egyes éjszakát, amíg azok a szülők, akik a legjobbat akarták a gyerekeinek, úgy fekszenek le aludni, hogy nem tudják, hol lehetnek és mi történt velük. Még most, tizenhárom év után se. Gyorsan és határozottan akarok fellépni, magát pedig arra biztatom, hogy tartsa meg magának a spekulációit. – Rendben – bólintott Bosch. – Mikor beszélhetünk a fickóval? O'Shea vetett egy pillantást Olivasra, majd visszafordult Boschoz.

– Nos, előbb sort kellene kerítenünk az aktacserére. Jobb lenne, ha mihamarabb megismerné Waitst, Freddy pedig a Gesto-ügyet. Miután ez megvan, megbeszélünk valamit Maury Swann-nel. Mit szólnának a holnaphoz? – A holnap remek – felelte Bosch. – Swann is jelen lesz a kihallgatáson? O'Shea bólintott. – Maury nem fog kimaradni semmiből. Minden lehetőséget megragad, és mire vége lesz, a zsebében ott lapul majd egy könyv– vagy filmszerződés. Nem lepődnék meg, ha szakkommentátorként látnánk viszont a jogi esetekben. – Legalább a bíróságon nem rontja tovább a levegőt – jegyezte meg Bosch. – Ez eszembe se jutott. Elhozta magával a Gesto-aktát? Bosch kinyitotta a táskáját, és elővette a nyomozati anyagot, benne a jó tíz centi vastag dossziéval. Átadott mindent O'Shea-nek, aki azonnal továbbpasszolta Olivasnak. – Tőlünk pedig megkapja ezt. O'Shea visszatette az aktát az iratgyűjtőbe, majd az egészet előretolta az asztalon. – Jó szórakozást! Biztos a holnapban? Bosch vetett egy pillantást Riderre, hogy lássa, van-e ellenvetése. Maradt még egy napjuk, mielőtt be kellett nyújtaniuk a Matarese-anyagot az államügyésznek, és kis híján végeztek a munkával, a maradékot Rider könnyedén letudta. Miután a társa nem tiltakozott, Bosch visszafordult O'Shea-hez. – Készen leszünk – bólintott. – Akkor felhívom Mauryt, és megbeszéljük a találkozót. – Hol van Waits? – Épp itt, ebben az épületben – felelt O'Shea. – Szigorú őrizet alatt, elkülönítve mindenkitől. – És mi van a másik hét áldozattal? – Mi lenne velük? – Nekik nincs anyaguk? – Az ajánlatban is az áll, hogy ezeket a nőket sosem találták meg, talán az eltűnésüket se jelentették – válaszolt O'Shea. – Waits hozzájuk is el fog vezetni, de előkészítő munkát nem végezhetünk. Bosch bólintott. – Még valami? – tette fel a kérdést O'Shea, ezzel jelezve, hogy a megbeszélés véget ért. – Majd szólunk – felelte Bosch. – Tudom, hogy csak önmagamat ismétlem, mégis úgy érzem, meg kell tennem – lépett tovább O'Shea. – Ez a nyomozás nem hivatalos eljárás. Az akta az ajánlathoz tartozik, amely maga is a vádalku része. Semmi, amit olvas vagy amit Waits elmond, nem használható fel ellene. Ha a vádalku meghiúsul, nem használhatja az információt arra, hogy új nyomozásba kezd. Remélem,

megértette? Bosch nem válaszolt. – Minden világos – felelt helyette Rider. – Sikerült kialkudnom egyetlen kivételt. Ha Waits nem mond igazat, ha bármikor hazugságon kapja, vagy egyetlen információról is kiderül, hogy azzal tudatosan meg akart minket téveszteni, minden feltétel érvényességét veszti, és teljes gőzzel belevetjük magunkat a nyomozásba. Ezt az ő számára is egyértelművé tettük. Bosch bólintott és felállt. Rider követte a példáját. – Fel kell hívnom valakit, hogy elszabaduljanak a munkahelyükről? – tudakolta O'Shea. – Vannak kapcsolataim… Rider megrázta a fejét. – Nem hinném. Harry máris a Gesto-ügyön dolgozik. A hét nő talán ismeretlen áldozat, de a zálogházasról biztosan van akta az irattárban. Az ügy beleillik a profilunkba. És tudunk bánni a főnökünkkel. – Oké. Amint tisztázzuk a megbeszélés időpontját, szólok. Addig pedig minden számom benne van az iratgyűjtőben. Freddyé is. Bosch O'Shea felé biccentett, majd vetett egy pillantást Olivasra, mielőtt az ajtó felé fordult. – Nyomozók? – szólt utánuk O'Shea. Bosch és Rider visszafordultak. O'Shea felállt az íróasztal mögül. Kezet akart rázni velük. – Remélem, az én oldalamon állnak – jegyezte meg. Bosch megrázta a kezét, noha nem tudta biztosan, az ügyre gondol-e vagy a választásra. – Ha Waits segít abban, hogy hazavigyem Marie Gestót a szüleihez, akkor igen – felelte. Nem volt egészen őszinte, de így szabadulhatott legkönnyebben az irodából. 3. A lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályán, a főnök irodájában ültek, ahol ismertették a nap történéseit. Abel Prattet négy hét választotta el attól, hogy huszonöt évnyi munka után nyugdíjba vonuljon. Odafigyelt rájuk, de a gondolatai el-elkalandoztak. Az íróasztalán ott hevert a Karib-szigetek útikönyve, és magában már azt tervezte, hogy elhagyja a várost, és keres egy szigetet, ahol letelepedhet a családjával. A nyomozók közül sokan dédelgetik ezt az álmot – kilépni a napfénybe, az évtizedek óta sűrűsödő sötétből –, de elég hat hónap semmittevés, hogy az ember reménytelenül elunja magát. Miután Pratt távozott, a helyét a rablási és gyilkossági osztály egyik nyomozója, David Lambkin vette át, akit országos szinten a szexuális bűnügyek egyik legnagyobb szakértőjének tartottak. Azért is szemelték ki erre a feladatra,

mert a lezáratlan gyilkosságok között nagy számban akadt olyan, amelyet szexuális indítékból követtek el. Bosch alig várta a közös munkát, és szívesebben tájékoztatta volna Lambkint Pratt helyett, de erre még várnia kellett. Prattel kapcsolatban pozitívumnak tekintette viszont, hogy szabadkezet kaptak, mihelyt kitették a lábukat az irodájából. Pratt nem akart beleszólni a dolgokba, nehogy visszaüssenek rá. Nem vágyott másra, csak egy csendes, eseménytelen utolsó hónapra. Mint a legtöbb rendőr, aki huszonöt évet dolgozott egyhuzamban, Pratt is a régi iskolát képviselte. Inkább írógépét, mint számítógépet használt. Az íróasztalára állított IBM Selectricből most is kikandikált a félig kész levél, amin akkor dolgozott, amikor Bosch és Rider megzavarta. Bosch vetett rá egy gyors pillantást, mialatt helyet foglalt, és látta, hogy a levelet egy bahamai kaszinónak címezték. Pratt saját biztonsági céget akart alapítani a trópusokon, és ez nagyjából mindent elárult arról, merrefelé jártak a gondolatai. Miután meghallgatta őket, Pratt beleegyezett, hogy O'Shea-nek dolgozzanak, és csak akkor élénkül felt, amikor figyelmeztette őket Raynard Waits ügyvédjével, Maury Swann-nel kapcsolatban. – Hadd meséljek erről a Mauryról! Akármit tehetnek, ha majd találkoznak vele, de ne fogjanak vele kezet. – Miért ne? – kérdezte Rider. – Egyszer volt vele egy ügyem. Nem most, még kilencszáznyolcvanhétben. Maury mindennap külön gondot fordított arra, hogy a tárgyalás előtt kezet rázzon velem és az ügyésszel. Ha esélye van rá, szerintem a bíró kezét is megszorongatta volna. – És? – Miután a védencét elítélték, az próbált enyhíteni a büntetésén, ezért sorban beárulta a társait. Az egyik megbeszélésen azután kiderült, hogy korrupt gazembernek tart. Kiderült, a tárgyalás alatt Maury azt mondta neki, hogy le tud fizetni mindnyájunkat. Engem, az ügyészt, mindenkit. A védence összeszedte a kenőpénzt, Maury pedig elmagyarázta neki, hogy valahányszor kezet fog velünk, megkeni a tenyerünket. Értik? Akkor adja a pénzt. Mindig azzal a kétkezes kézfogással köszönt. A fickónak beadta a süket szöveget, a pénzt pedig megtartotta magának. – Szent isten! – kiáltott fel Rider. – Nem jelentették fel? Pratt csak legyintett. – Utána derült ki, de különben is letagadott volna mindent. Semmire se mentem volna. Maury kamarai tag, remek kapcsolatokkal rendelkezik és a többi. Ahogy hallom, azóta is sokak kezet megrázta. Csak azért mondom, hogy vigyázzanak: ha egy szobába kerülnek vele és Waitsszel, ne fogadják el a kezét! Mosolyogva hagyták el Pratt irodáját, és visszatértek a helyükre. A munka felosztását már a bíróságról visszafelé megbeszélték. Bosch foglalkozott Waitsszel, Rider kapta Fitzpatricket. Betéve tudni akarták az iratok tartalmát, mire másnap reggel egy asztalhoz ülnek Waitsszel.

Miután Ridernek így kevesebb munka jutott, befejezhette a Matarese-beadványt is, eközben Bosch megtehette, hogy zavartalanul alámerüljön Raynard Waits világába. Miután kikérte a Fitzpatrick-anyagot Ridernek, úgy döntött, levonul az O'Shea-től kapott iratgyűjtővel a kávézóba. Tudta, hogy a déli tömeg mostanra szétoszlott, így nyugodtan szétterítheti a papírokat, és zavartalanul dolgozhat, távol az osztály szüntelenül csörgő telefonjaitól. Egy szalvétával ugyan le kellett takarítania az egyik sarokasztalt, de azután már nekiláthatott az anyag áttekintésének. Waitsről három dossziét talált: a Los Angeles-i rendőrség anyagát, amelyet az északkeleti körzet gyilkossági csoportjának két nyomozója, Olivas és társa, Ted Colbert állított össze, továbbá egy korábbi letartóztatás iratait, végül az O'Shea által egybegyűjtött vádanyagot. Bosch úgy döntött, a kettős gyilkosság dossziéjával kezd. Gyorsan megismerte Raynard Waitst és letartóztatásának körülményeit. A gyanúsított harmincnégy éves volt, és a nyugathollywoodi Sweetzer Avenue egyik földszinti lakásában élt. Nem tűnt különösebben veszélyesnek – alig százhatvanöt centire nőtt, és 71 kilót nyomott. Egyéni vállalkozóként dolgozott, az egyszemélyes ClearView ablaktisztító társaság tulajdonosaként es egyben alkalmazottjaként. A rendőrségi jelentés szerint május 11–én, éjjel 1.50-kor figyelt fel rá két járőr, az újonc Arnolfo Gionzalez és a rangidős Ted Fennel. A rendőrök ahhoz a megfigyelőcsapathoz tartoztak, amelyet nemrégen hoztak létre Echo Parknak és környékének a megfigyelésére, miután a hazai Dodgers meccsek éjszakáján ugrásszerűen megnőtt az ottani betörések száma. Jóllehet egyenruhát viselt, Gonzalez és Fennel egy jeltelen autóban őrködött, közel a Stadion út és a Chavez Ravine tér kereszteződéséhez. Bosch ismerte a helyet – a megfigyelőcsapat a Dodger stadion túlsó végében, Echo Park felett várakozott. Tudta azt is, hogy a szokásos rutin szerint jártak el: a megfigyelt kerület határán kívül maradtak, és követtek minden olyan személyt vagy járművet, amely felkeltette a gyanújukat vagy nem odavalónak tűnt. Gonzalez és Fennel a jelentés szerint azt találta furcsának, hogy mit keres egy ClearView Ablaktisztítás feliratú furgon hajnali kettőkor az utcán. Biztos távolságból követni kezdték, miközben Gonzalez egy éjjellátó készülékkel leolvasta a kocsi rendszámát. A számot ezután beütötte a mobil digitális terminálba, a rendőrök ugyanis úgy döntöttek, hogy a fedélzeti számítógépet használják a rádió helyett, hátha a környéken dolgozó betörők lehallgatják a frekvenciát. A számítógép találatot jelzett: a rendszámot egy claremonti címhez és egy Ford Mustanghoz kapcsolta. Abban a hitben, hogy a furgon lopott, így már van indokuk megállítani, Fennel beletaposott a gázba, feltette a villogót, és félreállította a furgont a Figueroa Terrace-on, a Beaudry Avenue kereszteződésének közelében. „A jármű vezetője ingerültnek tűnt, és kihajolt az ablakon, miközben Gonzalez járőrrel beszélt, hogy ezáltal meggátolja a jármű belső terének vizuális felderítését – állt a jelentésben. – Fennel járőr az utas felőli oldalról közelített, és

elemlámpájával bevilágított a furgonba. Anélkül, hogy a járműbe hatolt volna, Fennel járőr ki tudott venni több fekete szemeteszsákot, amelyeket az ülés elé fektettek a padlóra. Az egyik zsák összeszorított száján át vérnek tűnő folyadék szivárgott a furgon padlójára.” A jelentés szerint „a vezetőt megkérdezték, vér szivárog-e a zsákok egyikéből, mire ő azt állította, hogy a nap korábbi részében megvágta magát, amikor összetört egy általa tisztítón nagy táblaüveg. Közölte, hogy több üvegtörlő rongyot összepiszkított, amíg feltakarította a vért. Amikor arra kérték, mutassa meg a sérülését, a vezető elmosolyodott, majd hirtelen mozdulatot tett, hogy beindítsa az autót. Gonzalez járőr az ablakon át benyúlva megakadályozta ebben. Rövid közelharc után a vezetőt kiemelték a járműből, majd a földre fektették és megbilincselték. Ezután beültették a jelzés nélküli autó hátsó ülésére. Fennel járőr kinyitotta a furgont, és tanulmányozta a zsákokat. Fennel járőr ekkor találta meg az első zsákot, amely emberi testrészeket tartalmazott. A helyszínre azonnal kihívták a nyomozó egységeket.” A kocsiban talált vezetői engedély Raynard Waitsként azonosította a férfit, akit az északkeleti körzet fogdájában helyeztek el, amíg a furgon és a zsákok vizsgálata zajlott a helyszínen, a Figueroa Terrace-on. Az aznap éjjel ügyeletes Olivas és Colbert nyomozók csak nem sokkal ezután vették át az ügyet, majd vizsgálták meg Gonzalez és Fennel eljárását, hogy kiderüljön: a kezdő járőr rossz rendszámot gépelt a mobil fedélzeti egységbe. Az F helyett E-t adott meg, így kapta egy claremonti Mustang rendszámát. A bűnüldözésben ezt „jóhiszemű tévedés”-nek nevezik – a furgon leállítása ettől még jogos maradt, miután a járőrök jóhiszeműen cselekedtek, még ha hibát is követtek el. Rick O'Shea is erre a motívumra hívta fel a figyelmüket. Bosch félretette a gyilkossági nyomozás anyagát, hogy elővegye a vádirat dokumentumait. Végigpörgette a lapokat, amíg rá nem akadt a beadványra. Sietve átfutotta, és az mindenben igazolta a várakozását. Waits azt állította, hogy a rendszámok elírása rutinszerű gyakorlat a Los Angeles-i rendőrségnél; a járőrök rendszeresen élnek vele, hogy félreállítsanak és átkutassanak olyan járműveket, amelyeket másként békén kellene hagyniuk. S bár a bíróság úgy határozott, hogy Gonzalez és Fennel jóhiszeműen cselekedett, ezért a gépjármű átkutatása jogszerűen zajlott, Watts a feljebbviteli bírósághoz fordult. Bosch visszatért a nyomozati anyaghoz. A félreállítás jogszerűségétől függetlenül a Raynard Waits utáni nyomozás gyors ütemben haladt. A letartóztatás utáni reggelre Olivas és Colbert megszerezte a házkutatási engedélyt a lakásra, amelyben Waits egyedül élt. Négyórás keresés és a lakás törvényszéki átvizsgálása nyomán több emberi hajszál és különböző vérminta került elő a fürdőszoba mosdójából, illetve kádjából, továbbá rábukkantak egy titkos föld alatti rekeszre, benne számos női ékszerrel és olyan fiatal nőket ábrázoló polaroid képekkel, akik öntudatlannak vagy halottnak tűntek. A kamrában álló fagyasztószekrényből nem került elő más, csak két

szeméremszőrszál. Mindeközben a furgonban talált három műanyag zsákot átszállították a halottkémhez, ahol felnyitották őket. A zsákokban két fiatal nő testrészeit helyezték el, akiket megfojtottak, majd a haláluk után ugyanazzal a módszerrel daraboltak fel. Említést érdemelt, hogy az egyik holttest darabjain korábbi lefagyasztás nyomait lehetett látni. Habár Waits lakásában és furgonjában nem találtak alkalmas vágószerszámot, a bizonyítékok alapján egyértelműnek tűnt, hogy Gonzales és Fennel betörő helyett egy sorozatgyilkost fogott. A jelek szerint az elkövetésnél használt eszközöket Waits eldobta vagy elrejtette, és épp az áldozatoktól készült megszabadulni, amikor magára vonta a kér járőr figyelmét. Az akta részletesen megemlékezett arról is, mekkora erőfeszítések történtek a két holttest, illetve a lakásban talált fotókon látható fiatal nők azonosítására. Waits természetesen nem könnyítette meg a dolgot: már a letartóztatását követő napon megbízta Maury Swannt, majd konok hallgatásba burkolózott, mialatt a bűnüldöző szervek tovább dolgoztak, Swann pedig ellentámadásba lendült, és megkérdőjelezte a félreállítás jogszerűségét. A két ismert áldozat közül csak az egyiket azonosították. A feldarabolt lány ujjlenyomata szerepelt az FBI adatbázisában. A tizenhét éves Lindsey Mathers az iowai Davenportból szökött el, nem egész két hónappal azelőtt, hogy Waits furgonjából előkerült. A szülei azóta semmit sem hallottak felőle. Az anyától kapott fényképek segítségével sikerült rekonstruálni, milyen utat tett meg. A szociális munkások több hollywoodi menhelyen is találkoztak vele. Sűrűn változtatta a nevét, hogy elkerülje a lebukást, és nehogy hazaküldjék. A jelek szerint rákapott a drogokra, és utcai prostitúcióból élt. A halottszemle során a testén talált tűszúrásokat hosszú ideig tartó kábítószer-függőségével hozták összefüggésbe. A vérképelemzés során heroint és PCP-t találtak. A szociális munkások, akik segítették Lindsey Mathers azonosítását, a Waits lakásán talált fotók alapján legkevesebb három további áldozatot azonosítottak, igaz, különféle neveken. A történetük egyezett Mathersével: elszöktek otthonról, és vélhetően utcai prostitúcióval keresték meg a drogokra valót. Az összegyűjtött bizonyítékok alapján Bosch számára egyértelműnek tűnt, hogy Waits vérbeli ragadozóként a fiatal, védtelen lányokra vadászott, akiknek a hiánya nem tűnt fel azonnal – a társadalom peremére szorult szerencsétlenekre, akiket gond nélkül eltüntethetett. A Waits lakásából előkerült fényképeket is az anyaghoz csatolták, műanyag tartóban, oldalanként négy fotóval. Nyolc lapon át sorakoztak a különböző szögekből készült felvételek. A hozzájuk fűzött elemzés szerint a gyűjtemény képei összesen kilenc különböző lányt ábrázoltak – a Waits furgonjából előkerült kettőt és hét ismeretlent. Bosch sejtette, hogy Waits ezt a hét lányt kínálta fel a hatóságoknak Marie Gestón és a zálogoson felül, mégis gondosan tanulmányozta az arcokat, hátha ráismer Marie Gestóra.

A lány nem volt ott. A fotók mind olyan fiatal nőkhöz tartoztak, akiknek az eltűnése nem kavart akkora port, mint Marie Gestóé. Bosch hátradőlt, és levette a szemüvegét, hogy néhány pillanatra megpihentesse a szemét. Eszébe jutott egyik első tanára a gyilkosságiaknál. Ray Vaughn nyomozó különös szimpátiával viseltetett a meggyilkolt „senkik” iránt. Korán megtanította Boschnak, hogy ha a társadalom nem is tekint egyenrangúként minden áldozatra, az igazi nyomozónak ezt kell tennie. „Mindenki valakinek a lánya vagy a fia– mondogatta Vaughn. – Mindenki egyformán számít.” Bosch megdörgölte a szemét. Waits ajánlatára gondolt, hogy tisztázhatnak kilenc gyilkosságot: Marie Gestóét, Daniel Fitzpatrickét, és azét a hét fiatal nőét, akiket soha senki nem hiányolt. Valaki kilógott a sorból. Fitzpatrick feltétlenül, hiszen férfi volt, és a megölését nem szexuális indíték motiválta. Marie Gesto esetében mindig is szexuális indítékra gyanakodott, csakhogy ő nem tartozott a félredobható „senkik” közé. Az eltűnése mindenkit foglalkoztatott. Waits tanult volna az esetéből? A meggyilkolása után gondoskodott róla, hogy soha többé ne vonja magára a rendőrök és a média figyelmét? Előfordulhat, hogy éppen a Gesto-ügy kapcsán ránehezedő teher kényszerítette ki a változást, emiatt lett még ravaszabb és kíméletlenebb gyilkos? Ha így történt, később is ráért marcangolni magát emiatt. Most az ügyre kellett összpontosítania. Újra feltette a szemüvegét, hogy visszatérjen az aktákhoz. A bizonyítékok egyértelműen Waits ellen szóltak. Semmi sem annyira kétségbevonhatatlan, mint ha valakit feldarabolt holttestek társaságában találnak. Ettől rettegnek a védőügyvédek – ezért fohászkodnak az ügyészek. Az előzetes meghallgatás négy nap alatt lezajlott, azután az államügyészi hivatal emelte a tétet, és bejelentette, hogy halálbüntetést fog kérni. Bosch nyitva tartotta jegyzetfüzetét, hogy lefirkanthassa az O'Shea-nek, Waitsnek és másoknak szánt kérdéseit. A lap üresen maradt, miközben végére ért a nyomozati anyagnak és a vádiratnak. Most lejegyezte azt a két kérdést, ami eszébe jutott. Ha Waits ölte meg Gestót, róla miért nem volt fotó a lakásban? Waits Nyugat-Hollywoodban élt. Mit keresett Echo Parkban? Az első kérdést könnyen megválaszolhatta. Tudta, hogy a gyilkosok is fejlődnek. Waits talán a Gesto-gyilkosságból tanulta meg, hogy szüksége van emlékeztetőkre. Így csak Gesto után kezdett el fotózni. A második kérdés annál inkább nyugtalanította. A jelentésben egyetlen sort sem talált ezzel kapcsolatban. Nyilván azt gondolták, Waits itt akart megszabadulni a tetemektől, alighanem valahol a Dodger stadion körüli parkosított területen. Ezzel kapcsolatban nem folyt vizsgálat, Bosch mégis úgy érezte, hogy mérlegelni kell a tényt. Echo Park gépkocsival legalább félórás út Waits nyugat-hollywoodi otthonától. Ez nagyon hosszú idő, ha valaki feldarabolt holttesteket rejteget a kocsijában. Ráadásul Griffith Park, amely nagyobb és több olyan félreeső, nehezen megközelíthető helyet foglal magába,

mint a stadion környéke, jóval közelebb esett a nyugat-hollywoodi lakáshoz, ezért sokkal alkalmasabb hely lett volna a tetemek eltüntetésére. Bosch számára ez azt jelentette, hogy Waits konkrét céllal ment Echo Parkba. Az eredeti nyomozás során ez a tény nem került elő, vagy nem tulajdonítottak neki fontosságot. Gyorsan lefirkantott két szót: Pszichológiai profil? Az alperesen nem végeztek pszichológiai vizsgálatot, ami Boscht legalábbis meglepte. Talán, gondolt bele, ez is stratégiai döntés a vád részéről – O'Shea azért nem indul el ezen az úton, mert nem tudja, hová vezetne. Szembesíteni akarta Waitst a tényekkel, hogy utána egyenesen a halálsorra küldje. Nem szívesen vállalta volna a felelősséget azért, hogy megnyitotta a lehetőséget a beszámíthatatlansággal való védekezés előtt. Bosch mégis úgy gondolta, egy pszichológiai vizsgálat hasznos lehetne az alperes és tettei megértéséhez. Végre kellett volna hajtaniuk. Akár együttműködött az alany, akár nem, megrajzolhatták volna az elkövető profilját magukból a bűntényekből, vagy akár Waits múltjából, megjelenéséből és viselkedéséből, a lakásában talált bizonyítékokból és azoknak a vallomásaiból, akiket ismert és akiknek korábban dolgozott. Egy ilyen profil O'Shea-nek is kapóra jöhetett, ha a védelem mégis megpróbálkozott a beszámíthatatlansággal. Ezzel persze már elkéstek. A rendőrségen csak kevés pszichológus dolgozik, semmiképp se szedhetne ki belőlük értékelhető választ, mielőtt másnap találkozik Waitsszel. Ha pedig igénybe akarná venni az FBI-szakértők szolgáltatásait, legkevesebb két hónapot kellene várnia. Boschban hirtelen megfogalmazódott egy ötlet, de úgy döntött, egy ideig még rágódik rajta, mielőtt bármit lépne. Addig is félretette a kérdéseit, és felállt, hogy új adag kávét töltsön magának. Saját bögréjét használta, melyet a lezáratlan ügyek osztályáról hozott magával, hogy kiváltsa vele a műanyag poharat. A bögre egy híres írótól és televíziós producertől, bizonyos Stephen Cannelltől maradt rá, aki kutatómunkája közben sok időt töltött az osztályon. A bögre falára Cannell kedvenc idézetét írták, amit előszeretettel vett elő, valahányszor sikerének titkáról faggatták: „Mi járhat a rossz fiú fejében?” Boschnak tetszett a kérdés, és úgy gondolta, hogy egy nyomozónak sem árt megfontolnia. Visszatért az asztalához, hogy felüsse az utolsó – legvékonyabb és a másik kettőnél régebbi – dossziét, miközben félresöpörte az Echo Parkkal és a pszichológiai profillal kapcsolatos gondolatait. Az akta Waits 1993 februári letartóztatásának jelentéseit és nyomozati anyagát tartalmazta. Waits egyedül ekkor bukkant fel a hatóságok látómezőjében, mielőtt tizenhárom évvel később megtalálták autójában az emberi testrészeket. A jelentések szerint Waitst a Fairfax negyed egyik lakóházának hátsó kertjében érték tetten, miután egy álmatlanságtól szenvedő szomszéd az éjszaka közepén véletlenül kinézett a hátsó ablakon, és egy férfit látott, amint éppen

bekémlelt a szomszédos házba. Az asszony felébresztette férjét, aki haladéktalanul kisurrant a házból, leteperte a férfit, és el sem engedte, amíg a rendőrök ki nem jöttek. A férfinál találtak egy csavarhúzót, ezért betörési kísérlettel vádolták. Igazolványt nem tartott magánál, az őt letartóztató járőrnek a Robert Saxon nevet adta meg. Állítása szerint csak nemrég töltötte be a tizenhetet, ám rövid úton kiderült, hogy valójában Raynard Waitsnek hívják, és huszonegy éves. Az ujjlenyomata buktatta le, az ugyanis egyezett a Raynard Waits részére kilenc hónappal korábban kiadott jogosítványéval. A jogosítvány adatai megfeleltek a közlésnek, egy apró kivétellel: Raynard Waits négy évvel idősebb volt, mint Robert Saxon. Miután azonosították, Waits bevallotta, hogy betörésre alkalmas otthont keresett. Bár a jelentés arra is kitért, hogy a kérdéses ablak, amelyen át benézett a házba, a család tizenöt éves lányának hálószobájába nyílt, Waitsnek sikerült elkerülnie, hogy átminősítsék szexuális bűnözővé, miután ügyvédje, Mickey Haller javaslatára bűnösnek vallotta magát. Tizennyolc hónapot kapott felfüggesztve, és a jelentések szerint a próbaidőt egyetlen kihágás vagy vétség nélkül töltötte le. Bár az eset idejekorán jelezte, mi várható Waitstől, a túlterhelt rendszer azonban nem ismerte fel a veszélyt. Bosch egyeztette a dátumokat, és látta, hogy miközben az igazságszolgáltatás szemében sikeresen kitöltötte a próbaidejét, Waits betörőből gyilkossá lépett elő. Marie Gestót éppen a próbaideje alatt rabolták el. – Hogy állsz? Bosch felnézett, és lekapta a szemüvegét, hogy jobban összpontosíthasson az arcra. Rider ugrott le egy kávéért, és most feltartotta saját „Mi járhat a rossz fiú fejében?” feliratú bögréjét. Az író az osztagból mindenkinek adott egyet. – Mindjárt végzek – felelte. – Te hogy állsz? – Kész vagyok azzal, amit O'Shea-től kaptunk– Az előbb hívtam a raktárt a Fitzpatrick ügy bizonyítékaiért. – Még megvannak? – Nem tudni biztosan, de a leltárban úgy szerepelnek mint zálogházi iratok. Ezért is akarom kikérni őket. És amíg várok, végzek a Matarese-beadvánnyal. Holnap be is adhatjuk, attól függően, hogyan alakulnak a dolgok Waitsszel. Ebédeltél már? – Kimaradt. Mit olvastál a Fitzpatrick aktában? Rider kihúzta a szemközti széket, és leült. – Az ügyet az a rövid életű akciócsoport vitte, amelyik a zavargások idején jött létre. Emlékszel? Bosch bólintott. – Nagy átlagban az esetek tíz százalékai derítették fel – magyarázta Rider. – Gyakorlatilag mindenki megúszta, aki abban a három napban elkövetett valamit, hacsak nem látta a kamera, mint azt a kölyköt, aki épp akkor csapta le a teherautósofőrt, amikor a híradós helikopter felettük körözött.

Bosch emlékezett rá, hogy az 1992-es káosz három napja alatt több mint ötvenen vesztették életüket, és az eseteknek csak elhanyagolható százalékát sikerült megoldani. A törvény három napra minden visszatartó erejét elvesztette. Eszébe jutott, ahogy a Hollywood Boulevard közepén sétált, és minden oldalról lángoló épületek vették körül – az egyik alighanem Fitzpatrick zálogháza volt. – Lehetetlennek tűnt igazságot tenni – emlékeztetett rá. – Tudom – bólintott Rider. – Mindenhol tombolt a káosz. A Fitzpatrick-eset aktáján is látni, hogy nem sok időt szántak rá. Helyszínelés közben a kommandósoknak kellett biztosítaniuk a terepet. Az egészet hamar letudták alkalmi erőszakként, pedig lett volna minek utánanézni. – Mondanál példát? – Először is, Fitzpatrick következetesen betartotta a törvényt. Ujjlenyomatot vett mindenkitől, akinek bevette a holmiját a zaciba. – Vagyis nem kért a lopott holmikból. – Pontosan. Ismersz még egy zálogost azokból az időkből, aki önként így viselkedett? Emellett vezetett egy nyolcvanhat tételből álló listát azokról az ügyfelekről, akik valamiért nemkívánatossá váltak a szemében, netán megfenyegették vagy bepanaszolták. Úgy látszik, gyakran előfordul, hogy valaki vissza akarja vásárolni a zaciba tett holmit, de azt kell látnia, hogy az idő lejárt es a cuccot eladtak Ilyenkor persze feldühödnek, néha meg is fenyegetik a zálogost. Minderről az a fickó beszélt, aki vele dolgozott a boltban. A tűz éjszakáján nem volt bent. – És végigmentek ezen a nyolcvanhatos listán? – Ügy tűnik, épp ezzel foglalkoztak, amikor történt valami. Leálltak, és az esetet a rendkívüli események idején elkövetett önkényes erőszaknak tudták be. Fitzpatrickot öngyújtó folyadékkal gyújtották fel, márpedig a boulevard-on álló épületek felében így keletkezett a tűz. Ezért döntöttek úgy, hogy ideje továbblépni a következő esetre. Két fickó nyomozott Fitzpatrick ügyében. Az egyikük visszavonult, a másik visszament járőrözni a délutános műszakba. Hagytam neki üzenetet. Boschnak nem kellett rákérdeznie, hogy Raynard Waits neve szerepelt-e a nyolcvanhatos listán. Ha szerepelt volna, Rider ezzel kezdi. – A nyugdíjas nyomozóval könnyű dolgod lesz – vetette fel – Az öregek mindig szívesen mesélnek. Rider bólintott. – Te csak tudod. – A másik dolog, hogy Waits álnevet használt, amikor kilencvenháromban bevarrták betörési kísérletért. Robert Saxon. Tudom, hogy Waits neve nincs rajta a nyolcvanhatos listán, de talán érdemes lenne utánanézni a Saxonnak is. – Meglesz. – Tudom, hogy épp elég dolgod van, de lenne időd lefuttatni egy AutoTrack keresést Waitsre?

Mindig úgy osztották fel a munkát, hogy Rider végezze a számítógépes munka oroszlánrészét. Az AutoTrack számítógépes adatbázisa különböző forrásokból, főként a hatósági nyilvántartásokból és a jogosítványkérelmek alapján állította össze a keresett személy korábbi lakóhelyeinek listáját. A rendszer óriási segítséget nyújtott, ha le kellett nyomozni egy gyanúsított múltját. – Azt hiszem, ennyi még belefér. – Csak tudni akarom, merre élt. Nem tudok rájönni, mit kereshetett Echo Parkban, márpedig úgy látszik, hogy ez rajtam kívül senkit se érdekel. – Talán ott akart megszabadulni a zsákoktól. – Erre én is gondoltam, de miért Echo Parkban? Közelebb lakott a Griffith Parkhoz, ahol könnyebben eltemethette volna a maradványokat. Nem is tudom… valami egyszerűen nem illik a képbe. Ügy tűnik, mintha egy ismerős hely felé tartott volna. – Vagy csak távolabb akart kerülni a lakóhelyétől. Minél messzebb, annál jobb. Bosch bólintott, de korántsem meggyőzően. – Azt hiszem, átugrom oda. – Miért? Ügy gondolod, hogy megtalálod a helyet, ahol el akarta ásni a zsákokat? Csak nem lettél médium, Harry? – Még nem. Egyszerűen bele akarom képzelni magam Waits helyébe, mielőtt beszélnék vele. A név említésekor Bosch elfintorodott, és megrázta a fejét. – Mi az? – kérdezte Rider. – Tudod, mire jó ez az egész? Hogy életben maradhasson. Egy olyan fickó, aki feldarabolta és a fagyasztójában tartotta a nőket, amíg csak ki nem fogyott a helyből, és rá nem kényszerült, hogy megszabaduljon tőlük, akár a szeméttől. Mi meg azon dolgozunk, hogy életben tartsuk. Rider összeráncolta a homlokát. – Tudom, mit érzel, Harry, de meg kell mondjam, ebben most O'Shea-vel értek egyet. Az a legjobb, ha a családok végre lezárhatják magukban a dolgot. Mi is így voltunk a nővéremmel. Mindenáron tudni akartuk, mi történt. Rider még kamaszkorában vesztette el a nővérét, aki áldozatul esett egy utcai lövöldözésnek. Az ügyet tisztázták, a három elkövető börtönbe került. Rider pedig úgy döntött, rendőr lesz. – Te nem így voltál vele? – tette fel a kérdést. Bosch a szemébe nézett. Kisfiú korában vesztette el az anyját, és több mint három évtizeddel később saját maga oldotta meg a gyilkossági ügyet, csak mert tudnia kellett. – Igazad van – ismerte el –, csak még nem állok készen arra, hogy ezt elfogadjam. Ez minden. – Miért nem ülsz be a kocsiba, és szellőzteted ki a fejed egy kicsit? Majd szólok, ha bármit megtudok az AutoTracktől.

– Az. lesz. Elkezdte összecsomagolni és eltenni az aktákat. 4. A belvárosi toronyházak árnyékában megbúvó, ugyanakkor a Dodger stadion fényárjában fürdő Echo Park Los Angeles egyik legrégebbi, mégis szüntelenül változó kerületének számított. Az évtizedek során főként a bevándorlók alacsonyabb kasztjai célozták meg – először az olaszok érkeztek, majd a mexikóiak, a kínaiak, a kubaiak, az ukránok és a többiek. Ha valaki nappal végigsétált a Sunset Boulevard-on, legalább öt nyelven értenie kellett, hogy elolvashassa az összes üzlet feliratát. Éjszaka ez volt a nagyváros egyetlen kerülete, ahol a sötétet éppúgy szétszaggathatta egy géppisztolysorozat, mint az újabb hazafutást fogadó üdvrivalgás vagy a domboldalon élő prérifarkasok üvöltése – s mindez akár egy időben. Echo Parkot akkortájt a betelepülők újabb rétege hódította meg: jómódú fiatalok, a lazább fajtából – művészek, zenészek, írók. Kávézók és divatjamúlt ruhákat kínáló kis üzletek préselődtek az utcai bisztrók és színes faházak közé. Az átalakulás hulláma lomhán végigsöpört a sík területeken, hogy végül felcsapjon a baseballstadion alatt húzódó domboldalakra is. A hely arculata gyökeresen megváltozott. Az ingatlanok árai meredeken emelkedtek, kiszorítva a környékről az egyszerű melósokat és a bandákat. Bosch gyermekkorában rövid ideig lakott Echo Parkban. Sok évvel ezelőtt a Sunseten még egy rendőrbár is működött, a Short Stop, de a rendőröket ma már nem látták ott szívesen. Divatba jöttek ellenben a parkolófiúk és a hollywoodi stílusú éttermek – márpedig semmi sem taszítja jobban a szolgálaton kívüli rendőröket ennék Bosch is érezhetően egyre inkább eltávolodott a helytől. Az ő szemében sosem tűnt végállomásnak, csupán átmeneti helynek, útban a törvényszéki szakértő irodája vagy egy Dodgers-meccs felé. A belváros felől északnak tartó 101-es gyorsforgalmi úton érkezett, ráfordult az Echo Park Roadra, azután újra északnak kanyarodott, a felé a környék felé, ahol Raynard Waitst letartóztatták. Ahogy elhaladt az Echo-tó mellett, meglátta a Tó Asszonya néven ismert szoboralakot, amely felfelé fordított tenyérrel őrködött a vízililiomok felett. Kisfiúként közel egy éven át lakott az anyjával a tóval szemközti Sir Palmer bérházban, s bár akkoriban rossz idők jártak rájuk, ezekről rég elfeledkezett. A szoborra még halványan emlékezett, de semmi másra. A Sunseten jobbra fordult, majd elhajtott a Beaudryig. Innét dombnak felfelé indult, a Figueroa Terrace felé, hogy lehúzódjon a padka mellé, nem messze attól a kereszteződéstől, ahol Waitst félreállították. A harmincas és negyvenes években emelt faházak némelyike még ma is állt, jobbára azonban a háború után, előre gyártott betonelemekből épült otthonok szaporodtak el, körülkerített kertekkel és rácsos ablakokkal. A házak előtt nem parkoltak új

vagy puccos autók. Hamisítatlan munkáskörnyéken járt, még ha most éppen latinok vagy ázsiaiak népesítették is be. A nyugati oldalon sorakozó hátsó kertekből szép kilátás nyílt a belváros felhőkarcolóira, középütt az áramszolgáltató székházával. A keleti oldalon a házak kertjei felkapaszkodtak a meredek domboldalra, amelyek tetején a baseballstadion komplexumának parkolói terpeszkedtek. Bosch elgondolkodott Waits ablakmosó furgonján, de nem értette, a fickó mit keresett ezen a környéken. Itt hiába is kutatott volna ügyfelek után. Egy ilyen környéken hajnali kettőkor legfeljebb az itt lakók mozogtak. A két járőr nem ok nélkül fogott gyanút. Bosch leállította a motort, és parkoló állásba tette a váltót. Kiszállt, körülnézett, aztán egy ideig az autó oldalának támaszkodva a kérdésein rágódott. Egyszerűen nem értette. Miért választotta Waits éppen ezt a helyet? Néhány perc múlva szétnyitotta a mobilját, és felhívta a társát. – Lefuttattad az AutoTrack keresést? – érdeklődött. – Épp most. Hol vagy? – Echo Parkban. Találtál valamit a közelben? – Hm, lássuk csak. A legkeletebbre eső hely a Montecito lakóház a Franklinén. A Montecito nem esett közel Echo Parkhoz, ám annál inkább a High Towerhez, ahol rátaláltak Marie Gesto autójára. – Mikor lakott a Montecitóban? – kérdezte. – Gesto után. Igen, kilencvenkilencben költözött be, majd a következő évben ki. Egy évet se maradt. – Valami említésre méltó? – Semmi, Harry. Csak a szokásos. A fickó egy-két évente váltogatta a lakóhelyeit. Úgy látszik, nem tudott egyhelyben maradni. – Oké, Kiz. Köszönöm. – Visszajössz az irodába? – Kicsit később. Összecsukta a telefonját, és visszaült az autóba. A Figueroa Lane-en elhajtott a Chavez Ravine térig és egy újabb stoptábláig. Valamikor az egész környéket Chavez Ravine-ként ismerték – még azelőtt, hogy a város kiköltöztette az itt élőket, majd ledózerolta a bungalókat és viskókat, amelyeket az otthonuknak neveztek. Nagyszabású fejlesztési programot dolgoztak ki: igazi kertvárost álmodtak, olyan iskolákkal, játszóterekkel és bevásárlóközpontokkal, hogy újra idevonzzák az elüldözött lakókat, ám alig tisztították meg a terepet, a fejlesztési terv radikális fordulatot vett, és a város lakótelep helyett stadiont épített. Mindig is így mentek a dolgok Los Angelesben, amióta csak Bosch az eszét tudta. Nemrégiben hallott egy Ry Cooder CD-t, amely a Chavn Ravine címet viselte. Nem volt ugyan dzsessz, mégis tetszel i neki, különösen az It's Just Work for Me… című szám, amely egy bulldózer vezetőjéről szól, akinek le kell

rombolnia a szegények viskóit, mégsem hagyja, hogy emiatt gyötörje a bűntudat. Menned kell, ahová mondják Ha egyszer te vagy a dózeres… A Chavez Ravine-on balra fordult, majd néhány perccel később elérte a Stadion urat és a helyet, ahol az arra haladó Waits először felkeltette a járőrök gyanakvását. A stoptáblánál felmérte az előtte levő kereszteződést. A Stadion út egyenesen elvezetett a stadion roppant parkolójához. Ha Waits errefelé hajtott be a környékre, ahogyan az a jelentésben állt, akkor a belváros, a stadion vagy a pasadenai gyorsforgalmi felől kellett érkeznie. Nyugat-hollywoodi otthona felé a kereszteződés sehogy sem esett útba. Bosch eltűnődött néhány pillanatig, míg végül úgy döntött, nincs elég információja ahhoz, hogy levonjon bármilyen következtetést. Waits áthajthatott egész Echo Parkon, hogy meggyőződjön róla, senki sem követi, azután visszafelé menet is felkelthette a járőrök figyelmét. Bosch rádöbbent, milyen keveset tud Waitsről, amit aggasztónak talált, hiszen másnap szemtől szemben kell beszélnie vele. Felkészületlennek érezte magát. Még egyszer belegondolt korábbi ötletébe, s ezúttal nem habozott. Felnyitotta a telefonját, és hívta az FBI westwoodi területi irodáját. – Egy Rachel Walling nevű ügynököt keresek – közölte a központossal. – Nem tudom biztosan, melyik egységnél van… – Tartsa! Várakozás közben rákürtölt egy autó, amely mögötte állt az utón. Bosch áthaladt a kereszteződésen, majd élesen visszafordult, és leparkolt egy eukaliptuszfa árnyékában. Két teljes percig várt, mire kapcsolták, és egy férfihang beleszólt a telefonba: – Taktikai osztag. – Walling ügynököt kérném. – Tartsa! – Remek – nyögött fel Bosch, amint meghallotta az újabb kattanást. A hívását ezúttal hamarabb kapcsolták, és Bosch több mint egy év után először meghallotta Rachel Walling hangját. Addig habozott, amíg a másik kis híján letette. – Rachel, itt Harry Bosch. Ezúttal Rachel vonakodott felelni. – Harry… – Szóval mi ez a taktikai osztag? – Itt dolgozom. Bosch megértette. Nem válaszolhatott egyenesen, mert valahol az egész beszélgetést szalagra vették. – Miért hívtál, Harry? – Szeretnék kérni valamit. Nagy segítségemre lehetnél. – Miről van szó? Tudod, épp nagy munkában vagyok… – Akkor nem is zavarlak. Csak arra gondoltam, talán… de sebaj, Rachel. Nem nagy ügy. Egyedül is megbirkózom vele.

– Biztos? – Persze. Végezd csak a munkádat, bármi legyen. És vigyázz magadra! Összecsukta a telefont, és erőt vett magán, hogy Rachel hangja és emléke ne vonja el a figyelmét az aktuális ügytől. Visszanézett a kereszteződésre, és ráébredt, hogy alighanem ugyanott áll, ahol Gonzalez és Fennel várakoztak, mielőtt kiszúrták Waits furgonját. Az eukaliptusz és az éjszakai árnyak épp elég fedezéket nyújtottak. Miután kihagyta az ebédet, Bosch kezdett megéhezni. Úgy döntött, a gyorsforgalmi felett átkel a kínai negyedbe, és vesz valamit, amit magával vihet az irodába. Visszasorolt az útra, és épp azon tűnődött, felhívja-e az irodát, hátha más is rendelne a Kínai Barátokból, amikor megcsörrent a mobilja. Vetett egy pillantást a kijelzőre, de rejtett számról keresték. Így is fogadta a hívást. – Én vagyok. – Rachel – Át kellett állnom mobilra. Egy pillanatra elhallgatott. Bosch ebből tudta, hogy igaza volt a taktikai osztag telefonjával kapcsolatban. – Mi van veled, Harry? – Remekül vagyok. – Tehát azt tetted, amit mondtál. Visszamentél zsarunak. Tavaly olvastam rólad meg arról az ügyről a völgyben. – Igen, az volt az első. Azóta semmi komoly. Egészen mostanáig. – Ezért hívtál fel? Bosch figyelmét nem kerülte el a hangsúly. Több mint tizennyolc hónap telt el, amióta utoljára beszéltek. Egyetlen mozgalmas hetet tudtak maguk mögött, amikor az útjaik keresztezték egymást egy ügy kapcsán – Bosch magánszorgalomból dolgozott, mielőtt visszatért a testülethez, Walling új életet akart lehelni a karrierjébe. Az ügy nyomán Bosch visszatért a kötelékbe, Walling pedig a Los Angeles-i területi irodába. Hogy a taktikai osztag, legyen bármi is, mekkora előrelépést jelentett Dél-Dakotához képest, Bosch nem tudhatta. Tudta viszont, hogy mielőtt kegyvesztett lett és Dakotába száműzték, Wallis a quanticói viselkedéskutató egységnél pszichológiai profilokat készített. – Azért hívtalak, mert arra gondoltam, talán szívesen dolgoznál egy kicsit a régi szakterületeden. – A profilkészítésre gondolsz? – Mondjuk. Holnap farkasszemet kell néznem egy sorozatgyilkossal, és sejtelmem sincs róla, milyen srófra jár az agya. A fickó be akar vallani kilenc gyilkosságot, csak hogy elkerülje a tűt. Biztosan kell tudnom, hogy nem ver át minket. Tudnom kell, hogy igazat mond, mielőtt odaállok a családok elé, és közlöm velük, hogy elkaptuk a tettest. Bosch egy hosszú pillanatig várta a választ. Amikor nem érkezett meg, tovább érvelt. – Megvannak a bűntények, néhány helyszín és szakértői jelentés. Lefényképezték a lakását és leltárba vették a holmiját, de így se találok rajta

fogást. Arra gondoltam, felhívlak és megkérdezem, vetnél-e egy pillantást az anyagra, tudod, hátha akad valami ötleted… A telefonban újabb hosszú csend… – Hol vagy most, Harry? – kérdezte végül Rachel. – Most? Úton a kínai negyed felé, hogy vegyek egy kis rizses rákot. Kihagytam az ebédet. – Én a belvárosban vagyok. Találkozhatunk. Én is kihagytam az ebédet. – Tudod, merre van a Kínai Barátok? – Persze. Félóra múlva? – Kikérem a kaját, mire odaérsz. Bosch összecsukta a telefont, és elfogta az a fajta izgatottság, amelyről tudta, hogy nemcsak Rachel segítőkészsége miatt tört rá. Az utolsó találkozásuk ugyan csúnyán félresikerült, de az eltelt idő tompított a fájdalmon. Nem maradt más, csak az emlék arról az éjszakáról, amikor abban a Las Vegas-i motelszobában szeretkezett vele, és úgy érezte, rokon lélekre talált. Vetett egy pillantást az órájára. Jócskán maradt ideje a rendelésre, mielőtt Rachel kiért. A kínai negyedben lehúzódott az étterem elé, majd újra szétnyitotta a telefonját. Mielőtt átadta a Gesto-ügy anyagát Olivasnak, kiírta a neveket és a számokat, amelyekre szüksége leherett. Most Bakersfieldet, Marie Gesto szüleinek otthonát hívta. A megkeresés biztosan nem érte őket sokként – mindig felhívta őket, valahányszor újra kikérte az aktát, hogy tegyen vele még egy próbát. Bosch úgy gondolta megnyugvást merítenek a tudatból, hogy nem adja fel. Az eltűnt lány anyja vette fel a telefont. – Irene? Itt Harrv Bosch. – Ó! Mindig izgatottságot és reménykedést hallott ki a hangjukból amikor válaszoltak a hívására. – Még nincs semmi, Irene – sietett leszögezni –, csak szeretnék néhány kérdést feltenni magának és Dannek, ha nem bánja. – Hogyne, hogyne. Jó, hogy megint hallunk magáról. – Én is örülök, hogy újra beszélhetünk. Több mint tíz év telt el, amióta utoljára látta Irene és Dan Gestót. Két év után feladták a reményt, hogy még egyszer hallanak a lányukról, elhagyták Marie lakását, és hazaköltöztek. Azóta Bosch mindig telefonált. – Mit szeretne tudni, Harry? – Nos, lenne itt egy név. Nem emlékszik, említett Marie valaha is egy bizonyos Ray Waitst? Esetleg Raynard Waitst? A Raynard elég szokatlan név. Talán emlékszik rá. Hallotta, ahogy az asszony lélegzete a torkán akad, és azonnal tudta, hogy hibát követett el. A Waits letartóztatásával és előzetes meghallgatásával kapcsolatos hírek nyilván Bakersfieldbe is eljutottak. Tudnia kellett volna, hogy Irene mindig rajta tartja a fél szemét a Los Angeles-i ügyeken. Persze, hogy

hallott Waits-ről. Még azt is tudnia kellett, hogy az „Echo Park-i Zsákos” néven emlegetik. – Irene? Gyanította, miféle szörnyűségek pereghetnek le az asszony szeme előtt. – Nem arról van szó, amire gondol, Irene. Csak utánajárok néhány dolognak. Úgy tűnik, a hírekben már hallott a fickóról… – Persze. Azok a szegény lányok… így végezni… Én… Bosch tudta, mi jár az asszony fejében, még ha nem is érezte ugyanazt, amit ő. – Vissza tudna emlékezni azokra az időkre, mielőtt látta volna a hírekben? A névre? Említette a lánya valaha is? – Nem, nem emlékszem rá, hála istennek. – A férje otthon van? Esetleg beszélhetnék vele? – Dan nincs itt Meg dolgozik. Dan Gesto mindent feladott azért, hogy megtalálja eltűnt lányát. Két év után, amikor kifogyott minden reményből, lelki és anyagi tartalékból, hazaköltözött Bakersfieldbe, és visszaállt dolgozni egy John Deere márkakereskedésbe. Traktorokat és szerszámokat adott el a farmereknek, ez tartotta életben. – Megkérdezné, miután hazajött, és megkérné, hogy hívjon fel, ha ismerős neki a név? – Persze, Harry. – Még valami, Irene. Marie lakásában volt az a magas ablak a nappaliban. Emlékszik rá? – Hogyne. Az első évben mi mentünk hozzá karácsonyozni, ahelyett, hogy hazajött volna. Éreztetni akartuk vele, hogy ez egy kétirányú utca. Dan abba az ablakba állította a karácsonyfát, hogy az egész utcában látni lehetett a fényeit. – Igen. Nem tudja, hívott ablaktisztítót, hogy tisztán tartsa? Újabb hosszú csend lett, amíg Bosch a válaszra várt. Lyuk tátongott a nyomozásban, amit tizenhárom évvel ezelőtt kellett volna betömnie, de akkoriban eszébe se jutott. – Nem emlékszem, Harry. Sajnálom! – Semmi baj, Irene. Minden rendben. Emlékszik, amikor visszatértek Dannel Bakersfieldbe, mindent elvittek a lakásból? – Igen – felelte az asszony elcsukló hangon. Bosch tudta, hogy mostanra kibuggyantak a könnyei is. Mindketten úgy érezték, hogy cserben hagyták a lányukat, ami kor kétévnyi kutatás és várakozás után feladták a reményt, hogy valaha viszontlátják. – Megtartott mindent? Az iratokat, a számlákat és a többit, amit visszajuttattunk? Tudta, hogy ha akadt egy számla valamelyik ablakmosó cégtők annak már akkoriban is utánajártak volna, mégis meg kellett kérdeznie, hogy hallja a

negatív választ és biztos lehessen abban: semmi sem kerülte el a figyelmét. – Igen, megvan mind. A szobájában. Van egy szobánk a dolgaival. Tudja, arra az esetre… Ha valaha hazatérne. Bosch tudta, hogy a remény sosem fog teljesen kihunyni, amíg így vagy úgy, de meg nem találjak Marie-t. – Értem. Szeretném, ha átnézné azokat a papírokat, Irene. Ha lehetséges. Olyan számlát keressen, amit egy ablaktisztító állított ki! Nézze meg a csekkfüzetét is, hátha fizetett egy ablaktisztítónak. Különösen egy ClearView nevű cég lenne érdekes. Hívjon, ha bármit talál. Oké, Irene? Van kéznél toll? Azt hiszem, új mobilszámot kaptam, amióta legutóbb beszéltünk. – Oké, Harry – felelte Irene. – Megvan a toll. – A szám három-kettő-három, kettő-négy-négy, öt-hat – három-egy. Köszönöm, Irene. Most mennem kell. Kérem, adja át jókívánságaimat a férjének. – Persze. Hogy van a lánya, Harry? Egy pillanatra néma csend lett. Az évek során sok mindent elárult nekik magáról. Ezzel is szorosabbra tűzte a köteléket és megerősítette ígéretét, hogy megtalálja a lányukat. – Jól van. Remekül. – Hányadikos? – Harmadikos, de nem sokat találkozom vele. Jelenleg Hongkongban el az anyjával. A múlt hónapban átugrottam hozzá egy hétre. Odaát is van egy Disneyland. Nem tudta, miért kellett ezt is megjegyeznie. – Különleges alkalom lehet, amikor együtt vannak. – Igen. Most már e-mailt is tud nekem küldeni. Jobban ért hozzá, mint én. Otrombának érezte magát, amiért a lányáról áradozik olyasvalakinek, aki elveszítette a sajátját, s még azt sem tudta, hogyan és miért. – Remélem, nemsokára hazajön – sóhajtott fel Irene. – En is. Viszlát, Irene. Hívjon, amikor csak akar! – Viszlát, Harry. Sok szerencsét! A beszélgetéseik végén mindig ezzel búcsúzott. Bosch az autóban ült, és arra gondolt, mennyire ellentmondásos érzés, hogy azt kívánja, bárcsak a lánya vele élne Los Angelesben. Féltette őt azon a távoli helyen, ahol most lakott. A közelében akart lenni, hogy megvédhesse – de vajon nagyobb biztonságban lett volna ebben a városban, ahol fiatal lányok tűnnek el nyomtalanul, hogy azután darabokban, szemeteszsákokból kerüljenek elő? Tudta, hogy csak az önző érdekei vezérlik, és képtelen őt megvédeni, bárhol is él. Mindenkinek a maga útján kell járnia. A világban a túlélés darwini törvényei uralkodnak; csak annyit tehet, hogy reménykedik: az ő lánya sosem fog olyanokkal összeakadni, mint Raynard Waits. Összeszedte az iratokat, és kiszállt az autóból. 5.

Bosch nem vette észre a ZÁRVA táblát, míg meg nem alít a Kínai Barátok ajtaja előtt. Csak ekkor döbbent rá, hogy a déli roham után az étterem bezárt, hogy felkészülhessen a vacsorázók tömegére. Felnyitotta a telefonját, hogy hívja Rachel Wallingot, de eszébe jutott, hogy a telefonja rejtett számot jelzett, amikor visszahívták. Nem tehetett mást, mint hogy vett egy Timest és végiglapozta, amíg a kocsijának dőlve várakozott. Sietve átfutotta a szalagcímeket, miközben úgy érezte, mintha az idejét vesztegetné vagy a lendületét törné meg az újságolvasással. Egyetlen cikket olvasott csak érdeklődéssel, amely szerint Gabriel Williams államügyész-jelölt megszerezte a déli keresztény egyházközösség támogatását. A hír nem okozott nagy meglepetést, jelentőségét inkább az adta, hogy előrevetítette a jövőt: e szerint a kisebbségi szavazatok Williamshez, a polgárjogi harcoshoz lógnak vándorolni. A sztoriból kiderült, hogy Williams és Rick O'Shea másnap részt vett egy lakossági fórumon, amelyet a déli oldalt képviselő egyik újabb tömörülés, az Állampolgárok a Méltányos Vezetésért szervezett. A jelöltek ezúttal nem egymással vitáztak, csupán beszédet tartottak, majd feleltek a hallgatóság soraiból érkező kérdésekre. Az AMV ezután jelentette be, kinek a pártjára áll. A fórumon képviseltette magát a városi tanácsosi tisztség két jelöltje, Irvin Irving és Martin Maizel is. Bosch leengedte az újságot, és egy pillanatig álmodozott arról, hogy elmegy a fórumra, és nekiszegezi Irvingnek a kérdést: egy kényszernyugdíjba küldött helyettes rendőrfőnök mitől lenne alkalmas köztisztviselőnek? Az riasztotta fel az ábrándozásból, hogy egy jelöletlen szövetségi cirkáló húzódott le a padka mellé. Elnézte, ahogy Rachel Walling kiszáll. Fekete pantallót és blézert viselt, hozzáillő krém színű blúzzal. Sötétbarna haját egészen a válláig megnövesztette. Remekül nézett ki, és erről Boschnak újra eszébe jutott az a Las Vegas-i éjszaka. – Rachel – indult felé mosolyogva. – Harry. Kínos pillanat következett: Bosch nem tudta, hogy megölelje, megcsókolja vagy csak a kezét nyújtsa-e neki. Egyrészről ott volt a vegasi éjszaka, másrészről viszont a kijózanító másnap Los Angelesben, amikor minden a darabjaira hullt és véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. Végül Rachel törte meg a varázst, amikor kinyújtotta a kezét, és lágyan megérintette a karját. – Azt hittem, odabent vagy, és épp rendeled a kaját. – Valamiért bezártak az orrom előtt. Most ötig ki se nyitnak. Várjunk, vagy inkább menjünk máshová? – Hová? – Nem tudom. Ott a Philippe's. Rachel határozottan megrázta a fejét.

– Elegem van már a Philippe'sből. Folyton ott eszünk. Ma is csak azért nem ebédeltem, mert az osztagból mindenki oda ment. – A taktikusok, mi? Ha Rachel ennyire beleunt egy belvárosi étterembe, akkor aligha dolgozott a westwoodi területi irodában. – Tudok egy helyet. En vezetek, te addig megnézheted az aktákat. Hátralépett és kinyitotta a kocsija ajtaját. Elvette a dossziékat az ülésről, hogy a nő beülhessen, azután kezébe nyomta az iratokat, majd a vezető felőli oldalra került. Az újságot a hátsó ülésre dobta. – Hű, ez olyan Steve McQueen-szerű – nézett körül Rachel a Mustangban. – Mi lett a terepjáróval? Bosch vállat vont. – Kell a változatosság. Felpörgette a motort, miközben eltávolodott a padkától. Lement a Sunsetig, ahol elfordult Silver Lake felé. Errefelé útba ejthette Echo Parkot is. – Szóval, pontosan mit is vársz tőlem, Harry? Ezalatt Rachel máris felütötte a legfelső aktát, és olvasni kezdte. – Szeretném, ha vetnél ezekre egy pillantást, és elmondanád, mit gondolsz a fickóról. Holnap beszélnem kell vele, és nem akarok készületlenül odamenni. Azt akarom, hogy ha bárkit is manipulálnak, az ő legyen, ne én. – Hallottam erről a pasiról Az Echo Park-i „Hentes”, igaz? – Ami azt illeti, inkább „Zsákos”-nak hívják. – Ő az. – Kapcsolatba hozható egy korábbi ügyemmel… – Melyikkel? – Még kilencvenháromban a hollywoodi körzetben dolgoztam. Én kaptam egy eltűnt lány ügyét. Marie Gestónak hívták, és sosem került elő. Akkoriban nagy port vert fel. A fickó, akivel egy levegőt szívok majd, ez a Raynard Waits… ez az egyik ügy, amelyikben hajlandó bűnösnek vallani magát. Rachel felnézett rá, majd visszafordult az aktához. – Miután tudom, mennyire a szívedhez tud nőni egy ügy, talán nem bölcs dolog részedről, hogy találkozol a fickóval. – Minden rendben. Csak a munkámat végzem. És minden igazi nyomozó a szívére veszi az ügyeit. Másképp nem is lehet csinálni. Vetett egy pillantást Rachelre, aki égnek emelte a tekintetét. – Úgy beszélsz, mint a gyilkosságiak nagy zenmestere. Hová is megyünk? – Silver Lake-be, egy Duffy's nevű helyre. Öt perc múlva odaérünk, és imádni fogod. Csak ne kezdd el idehordani a szövetségi haverjaidat. Az teljesen tönkretenné. – Megígérem. – Van rám időd? – Mondtam már, kihagytam az ebédet. Azért valamikor majd vissza kell mennem…

– Vagyis a szövetségi bíróságon dolgozol? Rachel válasz közben tovább forgatta az iratokat. – Nem, külsősök vagyunk. – Akkor egy titkos szövetségi irodán, igaz? – Tudod, hogy van. Ha elmondom, meg kell öljelek. Bosch bólintott. – Akkor sosem tudom meg, mi az a taktikai osztag? – Taktikai hírszerzés, ha kíváncsi vagy rá. Információt gyűjtünk. Kielemezzük a nyers adatokat, amelyek az internetről, az elcsípett telefonhívásokból és műholdas jelfolyamokból származnak. Ami azt illeti, halálra unjuk magunkat. – És ez legális? – Egyelőre. – Terrorelhárításnak tűnik. – Kivéve, hogy legtöbbször egészen máshol lyukadunk ki. Csak tavaly több mint harminc visszaélést derítettünk fel, amikor valakik a hurrikánok károsultjai nevében gyűjtöttek segélyeket. Mint mondtam, nyers adatokat elemzünk. Akárhová elvezethetnek. – Te pedig lecserélted Dél-Dakota határtalan mezőit Los Angeles zsúfolt belvárosára. – A karrierem szempontjából nem volt rossz lépés. Nem is bántam meg, bár tényleg van, ami hiányzik Dakotából. De most inkább összpontosítsunk erre! Azt akarod, hogy elolvassam, nem? – De igen, bocs. Csak rajta! Bosch csendben vezetett az utolsó néhány percben, mielőtt lehúzódott a kis étterem bejárata elé. Magával vitte az újságot is. Rachel ugyanazt kérte, amit ő, ám amikor megjelent a pincér, és Bosch omlettet rendelt, a nő meggondolta magát, és átfutotta az étlapot. – Ebédről volt szó, nem reggeliről – zsörtölődött. – A reggelit is kihagytam. És itt finom az omlett. Rachel pulykahúsos szendvicset kért, majd visszaadta az étlapot. – Figyelmeztetlek, hogy az elemzésem igencsak felületes lesz – jegyezte meg, miután a pincér távozott. – Nyilvánvalóan nincs elég időnk egy teljes pszichológiai profilhoz. Csak a felszínt kapargatjuk. Bosch bólintott. – Tudom, de akkor sincs több időnk, ezért be kell érnünk ennyivel. Rachel nem is szólt többet, csak visszatért az olvasáshoz. Bosch vetett egy pillantást a sportmellékletre, de nem igazán foglalkoztatta, hogyan szerepelt előző este a Dodgers. A játék iránti érdeklődése alaposan megcsappant az elmúlt években. Inkább csak álcának használta az újságot, hogy úgy tűnjön, mintha belemerülne az olvasásába, miközben lopva Rachelt figyelte. Hosszabb haját leszámítva nem sokat változott azóta, hogy utoljára látta. Most is egyszerre tűnt vibrálóan elevennek és fájóan sebezhetőnek. Utóbbit a szeméből olvasta ki –

nyomát se látta a fásultságnak és keménységnek, amit ott látott a legtöbb rendőr tekintetében, beleértve a magáét is. Belső fájdalom sugárzott azokból a szemekből, akárcsak az áldozatokéból. Talán ezért is vonzódott hozzá annyira. – Miért bámulsz? – kérdezte Rachel hirtelen. – Hogyan? – Annyira nyilvánvaló. – Én csak… A pincér mentette ki, aki megjelent az ételekkel. Amikor Rachel félretolta az aktákat, Bosch látta, hogy parányi mosoly játszik a szája sarkában. A csend evés közben is rájuk telepedett. – Ez nagyon finom – szólalt meg végül Rachel. – Farkaséhes voltam. – Igen, én is. – Mit kutatsz? – Mikor? – Amikor úgy teszel, mintha újságot olvasnál, de közben mégsem. – Öö, én… azt hiszem, csak látni akarom, hogy tényleg odafigyelsz-e. Tudod, mondtad, hogy mennyi dolgod van… Talán soha többé nem akarsz ilyesmivel foglalkozni… Rachel felemelte a szendvicsét, de nem harapott bele. – Gyűlölöm a munkámat, oké? Vagy legalábbis azt gyűlölöm, amit most kell csinálnom, de hamarosan jobb lesz. Még egy év, azután minden jobb lesz. – Értem. És ez? Ez oké? Az asztalon heverő aktákra mutatott. – Igen, csak túl sok. Nem tudom, hogyan segíthetnék neked. Képtelenség megemészteni ennyi információt. – Nincs rá több időnk. – Nem halaszthatod el a megbeszélést? – Nem az én megbeszélésem, hogy elhalaszthassam. És akkor még ott vannak az ügy politikai vonatkozásai. Az ügyész indul a választáson, szüksége van a sajtóra. Nem fog addig várni, amíg felkészülök. Rachel bólintott. – Rick O'Shea mutatja az utat… – Gesto miatt ki kellett harcolnom, hogy engem is bevegyenek, de nem fognak miattam leállni. A nő az iratkötegre fektette a kezét, mintha felmérné az információhalmazt, mielőtt döntésre jutna. – Hadd legyen nálam az anyag, miután visszavittél a kocsim hoz. Végzek a munkámmal, kijelentkezem és aztán folytatom. Este pedig elmegyek hozzád és elmondom, mit sikerült kiderítenem. Mindent. Bosch meredten nézte, kereste a titkolt mondanivalót. – Mikor? – Nem tudom, amint végeztem. Legkésőbb kilenckor. Holnap korán kezdek. Jó lesz így?

Bosch bólintott. Nem számított erre. – Még mindig á dombon laksz? – érdeklődött Rachel. – Igen, ott. A Woodrow Wilsonon. – Oké. Én a Beverlyn, nem messze onnét. Akkor nálad találkozunk. Még nem felejtettem el a kilátást. Bosch nem felelt. Úgy érezte, épp most hívta ki maga ellen a sorsot. – Addig is hadd mondjak valamit, amin eltöprenghetsz. Mit szólnál egy kis nyomozáshoz? – Persze, miről van szó? – A névről. Vajon ez az igazi neve? Bosch összeráncolta a homlokát. Még sosem gondolkodott a néven. Igazinak tűnt. Waitst végül is letartóztatták, és az ujjlenyomatát lefuttatták a rendszeren, amikor azonosították. – Szerintem igen. Egy korábbi letartóztatás során levették az ujjlenyomatát. Akkor megpróbálkozott egy álnévvel, de a nyilvántartásból azonnal kiderült, hogy Waitsnek hívják. Miért? – Tudod, ki az a Reynard? Ugyanúgy betűzve, mint a Raynard, csak e-vel? Bosch megrázta a fejét. Az egész készületlenül érte. Eszébe se jutott megkérdőjelezni a nevet. – Nem, mi az? – Egy mesebeli róka neve. Reynard, a róka. Róka koma, a ravaszdi. Így sem ugrik be? Az egyetemen európai néprajzot is tanultam… akkor még azt hittem, diplomata lesz belőlem. Reynard, a róka, a középkori francia folklór egyik nevezetes alakja. Igazi trükkmester. Sok mesében szerepel, folyton kitalál valamit. Az évszázadok során számtalanszor felbukkan az alakja, jobbára a gyerekkönyvekben. Ha visszamész az irodába, keress csak rá a Google-ban, biztosan lesz néhány találatod. Bosch bólintott. Nem szívesen árulta volna el, hogy fogalma sincs róla, mi az a Google. Még egy e-mailt is alig tudott elküldeni a nyolcéves kislányának. Rachel megkopogtatta az iratköteget. – A róka kis termetű, akárcsak Mr. Waits, ha jól olvastam a leírását. Ha pedig egybeolvasod a teljes nevét… – Raynard Waits. A kis róka vár. A csínytevő vár. – Méghozzá a nőstény rókára. Talán így látja az áldozatait. Bosch bólintott. Lenyűgözte az érvelés. – Erre sosem gondoltunk. Ellenőrzöm a személyazonosságát, amint visszaértem. – Este remélhetőleg többet is tudok mondani – tette hozzá Rachel. Folytatta az evést, Bosch pedig tovább figyelte. 6.

Miután kitette Rachel Wallingot, Bosch szétnyitotta a telefonját, és hívta a társát. Amióta legutóbb beszéltek. Rider végzett a Matarese-beadvány papírmunkájával, és hamarosan készen állt arra, hogy benyújtsa az államügyészi hivatalnak. – Oké. Van még valami? – Megkaptam a raktárból a Fitzpatrick-ügy bizonyítékait. Kiderült, hogy két doboz is van. – A tartalmuk? – Javarészt zálogházi iratok, amelyekről látszik, hogy sosem nézték át őket. Teljesen eláztak, mialatt a tüzet oltották. Ezután még műanyag tartókba is tették őket, hogy teljesen megpenészedjenek. És akkor még nem beszéltem arról, hogy bűzlenek… Bosch bólintott, miközben megemésztette a hallottakat. Bár a bizonyíték sehová sem vezetett, ez nem változtatott a lényegen – Raynard Waits készen állt bevallani Dániel Fitzpatrick meggyilkolását. Amennyire Bosch hallotta, Rider is ugyanígy gondolkodott. Az önkéntes beismerő vallomás mindig adu ász a tárgyaláson. Mindent visz. – O'Shea vagy Olivas nem telefonált? – kérdezte Rider. – Még nem. Mindjárt felhívom Olivast, csak előtte veled akartam beszélni. Ismersz valakit a vállalkozói kamaránál? – Nem, de holnap reggel telefonálhatok néhányat. Mára már bezártak. Mit keresel? Bosch az órájára nézett. Eddig nem is tudatosult benne, hogy ennyire későre jár. A Duffysban elfogyasztott omlettet nyugodtan vehette egyszerre reggelinek, ebédnek és vacsorának. – Arra gondoltam, utánanézhetnénk Waits vállalkozásának, hogy mióta működik, érkezette ellene bármilyen panasz, meg ilyenek. Olivasnak és a társának kellett volna gondoskodnia erről, de az aktákban nem találtam semmit. Egy pillanatra néma csend lett. – Gondolod, hogy kapcsolatba tudod hozni a High Towerrel? – Talán. Esetleg Marie-vel is. A lakásában volt egy szép nagy panorámaablak. Nem emlékszem, hogy akkoriban találtunk volna valamit, de talán csak elkerülte a figyelmünket. – Neked semmi sem kerüli el a figyelmedet, Harry, de megnézem, mit tehetek. – A másik a fickó neve. Mintha anagramma lenne… – Milyen anagramma? Beszélt neki arról, hogy kapcsolatba lépett Rachel Wallinggel, és megkérte, hogy nézze át az anyagot. A szavait eleinte rosszalló csend fogadta, hiszen Bosch megszegte a Los Angelesi rendőrség minden íratlan szabályát, amikor parancsnoki jóváhagyás nélkül bevont az ügybe egy FBI-tisztet, még ha nem hivatalosan is – de miután előkerült Róka Rudi neve, Rider felhagyott a konok hallgatással, hogy hangot adjon a kétkedésének.

– Azt akarod mondani, hogy egy sorozatgyilkos ablakmosó behatóan ismeri a középkori folklórt? – Nem tudom – felelt Bosch az igazsághoz, híven. – Walling szerint egy gyerekkönyvben is olvashatott róla. Különben se számít. Ennyi is elég ahhoz, hogy átnyálazzuk a születési anyakönyvi kivonatot, létezik-e egyáltalán Raynard Waits. Amikor kilencvenháromban betörési kísérletért lekapcsolták, Robert Saxon néven vették nyilvántartásba, s csak azután lett Raynard Waits, hogy összevetették az ujjlenyomatát a jogosítványigénylések adatbázisával. – Mit akarsz ezzel, Harry? Ha az akkori akta szerint egyértelműen azonosították, akkor a neve mégsem lehet anagramma. – Te is tudod, hogy ebben az államban nem nehéz álnéven jogosítványt szerezni. És ha a valódi neve Saxon, de miután a számítógép kidobta az álnevét, egyszerűen belement a játékba? Volt már ilyen. – De akkor miért tartotta meg a nevet? Waitsként lett priusza. Miért nem vette vissza a Saxont, ha egyszer az az igazi neve? – Jó kérdés. Nem tudom. Csak az biztos, hogy utána kell járnunk. – A lényeg, hogy a kezünkben van, akárhogy is hívják. Mindjárt rákeresek arra a Raynard rókára a Google-ban. – Reynard, e-vel. Várakozás közben Bosch hallotta a billentyűk éles kopogását. – Meg is van – tért vissza hozzá Rider. – Egy csomó találatot dobott ki. – Walling megmondta, hogy így lesz. Hosszú csend támadt, amíg Rider a találatokat böngészte. Azután újra megszólalt. – Itt az áll, hogy a mesében Reynard-nak van egy titkos vára, amelyet senki sem találhat meg. A legkülönfélébb ravaszságokat veti be, hogy magához csalogassa az áldozatait, akiket azután elvisz a várába, és elevenen felfal. A mondat sokáig ott visszhangzott a néma csendben, amelyet végül Bosch tört meg. – Van időd lefuttatni meg egy AutoTrack keresést, hátha találunk valamit Robert Saxonról? – Persze. Nem sok meggyőződést hallott Rider hangjában, de nem hagyta elkedvetleníteni magát. Mozgásban akarta tartani a dolgokat. – Olvasd be a születési időpontot a jelentésből! – Nem tudom beolvasni. Nincs nálam. – Akkor hol van? Az asztalodon se látom. – Odaadtam az aktát Walling ügynöknek. Ma este kapom vissza. A számítógépben kell megkeresned a jelentést. Rider csak újabb hosszú hallgatás után felelt. – Ezek hivatalos nyomozati anyagok, Harry. Tudod, hogy nem adhatod ki őket. Szükségünk lesz rájuk a holnapi meghallgatáson. – Mondtam már, ma este visszakapom őket.

– Reménykedjünk. Meg kell mondjam, hogy nem igazán tetszik nekem ez a cowboytempó. – Csak próbálom mozgásban tartani a dolgokat, Kiz És készen akarok állni a holnapi kihallgatásra. Walling segíthet ebben. – Oké, én megbízom benned. Egyszer talán majd te is megbízol bennem annyira, hogy kikéred a véleményemet, mielőtt olyan döntéseket hozol, amelyek mindkettőnkre kihatással lehetnek. Bosch érezte, ahogy a vér az arcába szökik – legfőképp azért, mert tudta, hogy Ridernek igaza van. Nem szólt, hiszen egy bocsánatkéréssel amúgy sem oldhatott meg semmit. – Hívj fel, amint megtudtad Olivastól, hogy mikorra kaptunk időpontot – sóhajtott fel a társa. – Rendben. Miután összecsukta a telefont, Bosch elgondolkodott egy pillanatra. Próbált túllépni a Rider kirohanása felett érzett zavarán. Az ügyre fókuszált és arra, amit sikerült megtudnia. Néhány másodperccel később újra kinyitotta a telefont, és hívta Olivast, hogy megérdeklődje a másnapi kihallgatás időpontját és helyszínét. – Holnap délelőtt tízkor – hallotta a választ. – Ne késsenek! – Mikor akarta elmondani, Olivas? Vagy azt hitte, hogy médium vagyok, és magamtól is kitalálom? – Én is csak most tudtam meg. Épp hívni akartam, amikor megelőzött. Bosch elengedte a füle mellett a kifogást – Hol lesz? – Az államügyészi hivatalban. Lehozatjuk a cellájából, és beültetjük az egyik kihallgatóhelyiségbe. – Most is az irodából beszél? – Még át kell futnom a dolgokat Rickkel. Bosch válasz nélkül hagyta a kijelentést. – Még valami? – kérdezte élesen Olivas. – Ami azt illeti, lenne egy kérdésem. Hol van a társa, Olivas? Mi történt Colberttel? – Hawaiin nyaral. Jövő héten tér vissza Ha elhúzódik addig az ügy, ő is bekapcsolódik. Bosch eltűnődött: tudja-e egyáltalán Colbert, hogy mi történik; hogy a kis vakációja miatt elszalaszt egy ügyet, amivel nagyot lendíthetne a karrierjén? Amennyire Olivast ismerte, azon se lepődött volna meg, ha kiderül, hogy igyekszik kihagyni a társát a jóból. – Akkor délelőtt tíz? – kérdezett rá a biztonság kedvéért. – Tíz. – Van még valami, amiről tudnom kellene, Olivas? Kíváncsi volt, mit keres még Olivas az államügyészi hivatalban, de nem akart egyenesen rákérdezni. – Ha már így érdeklődik, lenne valami, bár eléggé kényes ügy. Nemrég beszéltem róla Rickkel.

– Mi az? – Találja ki, mit olvasok éppen. Bosch kifújta a levegőt Még egy napja se ismerte Olivast, de már tudta, hogy soha nem fogja megkedvelni. – Sejtelmem sincs, Olivas. Mi az? – Az ötvenegyesek Gestóról. A nyomozás időrendi naplójára utalt, arra a listára, amelyen sorrendben szerepelt az ügy összes mozzanata, a nyomozók időbeosztásától kezdve a rutin telefonhívások eredményén át, egészen a tudósítók kérdéseire adott válaszokig és a beérkező fülesekig. A listát eredetileg kézzel, gyorsírással vezették, és rövidítéseket is alkalmaztak, hiszen az adatokat naponta, sőt olykor óránként kellett frissíteni. Miután egy lap betelt, a tartalmát átgépelték egy 51-es nyomtatványra, amit felhasználhattak, amennyiben az ügy a bíróság elé került, így az ügyvédek, bírák és esküdtek is betekintést nyerhettek a nyomozás folyamatába. Az eredeti kézírásos anyagot csak ezután semmisítették meg. – Mi van velük? – kérdezte Bosch. – A tizennegyedik lap utolsó sorát olvasom. 1993. szeptember 29-e, 18.30. A munkaidő vége felé. A bejegyzés szerzője JE. Bosch érezte, ahogy a keserű epe felkúszik a torkán. Bármire is készült Olivas, hallhatóan élvezte. – Nyilván az akkori társam, Jerry Edgar – vágott közbe türelmetlenül. – Mi áll a bejegyzésben, Olivas? – Nos… legjobb lesz, ha felolvasom: „Robert Saxon (71.11.03.) olvasta a Timest. A Mayfairben volt, látta MG-t egyedül. Senki se követte.” Megadja Saxon Telefonszámát is. Más nincs, de ennyi is elég, nagymenő. Tudja, mit jelent ez? Bosch pontosan tudta. Az imént adta tovább a Robert Saxon nevet, hogy Rider lenyomozhassa. Ez volt a valódi vagy a felvett neve annak az embernek, akit jelenleg Raynard Waitsként ismertek, és akit az 51-es épp most kapcsolt a Gesto-ügyhöz. Mindez azt jelentette, hogy tizenhárom évvel ezelőtt Boschnak és Edgar-nak esélye lett volna leállítani Waitst/Saxont. Valamilyen okból nem emlékezett erre, ahogyan más 51-esek bejegyzéseire sem. Az időrendi naplók oldalak tucatjait töltötték meg ilyen egy-két soros tételekkel. Lehetetlen volt mindre emlékeznie, még ha az évek során többször is átolvasott újra mindent. Hosszú időbe telt, amíg meg tudott szólalni. – Az anyagban máshol nem említik a nevét? – kérdezte. – Eddig ennyit találtam. Mindent kétszer is átolvastam. Előszörre én is átsiklottam fölötte. Azután másodszor azt mondtam magamnak: „Hé, én ismerem ezt a nevet.” Waits ezen a néven futott még a kilencvenes évek elején. Benne van az aktákban is. – Tudom. Láttam. – Felhívta magukat, Bosch. A gyilkos felhívta magukat, de maga és a társa le se szarták. Egyiküknek se jutott eszébe, hogy utánamenjen. Tudták a

gyilkos álnevét és telefonszámát, mégse tettek semmit. Persze akkor meg nem hitték, hogy ő a gyilkos… csak valami buzgómócsing, aki bejelentette, amit látott. Biztos megpróbálta beugratni magukat, hogy lássa, hol tartanak az üggyel. Edgárt azonban nem tudta beugratni. Neki véget ért a munkaideje, és alig várta, hogy bedobja az első Martiniját. Bosch hallgatott, Olivas azonban boldogan kitöltötte a csendet. – Igazán kár, nem gondolja? Akkor és ott vége lehetett volna. Azt hiszem, holnap meg is kérdezem erről Waitst. Olivas kicsinyes piszkálódása a legkevésbé sem érdekelte Boscht, és a szavai különben sem hatoltak át a sűrű, fekete fel hőn, amely lassan leereszkedett rá. Ő is tudta, hogy ha Robert Saxon neve előkerült a Gesto-nyomozás során, rutinszerűen át kellett volna futtatniuk a számítógépen. Akkor rátalálhattak volna az álnévre, azon keresztül pedig eljuthattak volna Raynard Waitshez és korábbi letartóztatásához. Waits ezzel egy csapásra gyanúsítottá vált volna, s nem csupán felkelti az érdeklődését, mint Anthony Garland. Az egész nyomozás alapvetően új irányt vett volna. Csakhogy ez nem történt meg. Sem Edgar, sem ő nem futtatta le a keresést. Ez a figyelmetlenség pedig két fiatal nő életébe került, akik feldarabolva, szemeteszsákokban végezték, nem is beszélve a hét másik áldozatról, akikről Waits másnap fog vallani nekik. – Olivas? – köszörülte meg a torkát. – Mi az, Bosch? – Azt akarom, hogy holnap hozza magával az anyagot. Látni akarom az 51-eseket. – Ó, arra számíthat. Szükség lesz rájuk a kihallgatás során. Bosch egyetlen további szó nélkül letette a telefont, miközben érezte, ahogy egyre szaporábban, már-már zihálva veszi a levegőt. Fojtogatónak érezte a kocsi levegőjét, pórusain kiütközött a veríték. Letekerte az ablakot, és megpróbálta lassítani légzésének ütemét. Már a Parker Center közelében járt, mégis félreállt a padkára. Ez minden nyomozó rémálma. A legrosszabb, ami előfordulhat vele. Egy figyelmen kívül hagyott nyom, amivel rászabadít egy szörnyeteget a világra – olyan sötét és gonosz erőt, amely életet élet után pusztít el, valahányszor lecsap az árnyak mögül. Igaz, minden nyomozó követ el hibákat, s ezekkel együtt kell élnie, Bosch mégis tudta, hogy egy ilyen tévedés megbocsáthatatlan. A bűntudat fokozatosan egyre nagyobbra és nagyobbra hízik majd benne, míg végül mindent sötétbe borít, hogy ő maga legyen az utolsó áldozat – az utolsó lerombolt élet. Visszasorolt a forgalomba, hogy az ablakon át beáramoljon a levegő. Csikorgó gumikkal megfordult, és hazafelé vette az irányt. 7.

A ház hátsó teraszáról nézte a halványuló égboltot. A Woodrow Wilson Drive egyik lábakon álló házában lakott, amely úgy kapaszkodott a domboldalba, mint valami rajzfilmhős egy szakadék szélébe. Bosch néha ugyanígy érezte magát. Mint most éjjel is. Vodkát ivott jéggel, először azóta, hogy egy évvel korábban visszatért a munkájához. Úgy érezte, mintha folyékony tüzet nyelne, mégis ezt kellett tennie. Megpróbálta kiégetni magából a bántó gondolatokat, amíg valamennyi idegvégződése érzéketlenné nem vált. Bosch igazi nyomozónak tartotta magát, aki minden mást félretesz, csak a munkájának él. Vagy mindenki számít, vagy senki, folyton ezt mondogatta. Ezért lehetett jó a munkájában, ám ez tette sebezhetővé is. A hibái mindig visszaütöttek rá, márpedig ennél szörnyűbbet el sem követhetett volna. Összerázta a vodkát és a jeget, mielőtt egyetlen hajtással kiürítette a poharát. Hogyan tudja egy ilyen hűvös ital ennyire égetni a torkát? Visszatért a házba, hogy újabb adag vodkát töltsön a maradék jégre. Szívesen vett volna egy kis citromot vagy citromlevet is, de útközben nem állt meg sehol. A konyhában, kezében az új itallal, felvette a telefont, hogy beüsse Jerry Edgar mobilszámát. Még most is kívülről tudta. Az ember sosem felejti el a társa számát. Edgar válaszolt a hívásra, és Bosch a tévé hangját hallotta a háttérben. Mostanra Edgar is hazaért. – Én vagyok az, Jerry. Meg kell kérdeznem valamit. – Harry? Honnét hívsz? – Itthonról, ember. Az egyik régi ügyünkön dolgozom. – Ó, Harry Bosch lezáratlan ügyei. Hadd találgassak! Fernandez? – Nem. – Az a kölyök. Spike vagy hogy is hívják? – Nem. – Feladom, ember. Túl sok csontvázat őrzöl a szekrényedben. – Gesto. – A francba, vele kellett volna kezdenem. Tudom, hogy újra meg újra előveszed. Mi a kérdés? – Van egy bejegyzés az ötvenegyesekben. A te szignóddal. Egy Robert Saxon nevű fickó telefonált azzal, hogy látta a Mayfairben. Edgar kivárt egy pillanatot, mielőtt felelt. – Ennyi? Ez a bejegyzés? – Nagyjából. Emlékszel a fickóra? – Az istenit. Marry, arra se emlékszem, amit egy hónapja írtam be. Pont ezért vezetjük az ötvenegyeseket. Ki ez a Saxon? Bosch megrázta a poharat, és belekortyolt az italába, mielőtt válaszolt. A jég nekikoccant a szájának, és a vodka végigfolyt az arcán. Letörölte az ingujjával, azután újra a füléhez emelte a telefont. – Ő az emberünk… azt hiszem. – Megvan a gyilkos, Harry? – Majdnem biztosan, csakhogy… annak idején is elkaphattuk volna.

– Nem emlékszem rá, hogy Saxon nevű telefonált volna. Nem lehetett ki a négy kereke, ha felhívott minket. Te részeg vagy, Harry? – A legjobb úton járok afelé. – Mi a baj, ember? Jobb későn elkapni a fickót, mint soha. Örülnöd kellene. Én örülök. Felhívtad már a lány szüleit? Bosch nekidőlt a konyhai pultnak, és úgy érezte, le kellene ülnie, csakhogy a vezetékesen hívta Edgárt, ezért nem mehetett át a nappaliba vagy ki a teraszra. Óvatosan, nehogy kiborítsa az italát, lecsusszant a padlóra, és a szekrénynek támasztotta a hátat. – Nem, még nem hívtam őket. – Miről maradtam le, Harry? Elcseszett kedvedben vagy, ami azt jelenti, hogy valami nem stimmel. Bosch kivárt egy pillanatot. – Az a baj, hogy Marie Gesto nem az első eset volt, de nem is az utolsó. Edgar néma csendben fogadta a hírt. A televízió hirtelen elnémult a háttérben, azután Edgar cérnavékony hangon szólalt meg, mint egy gyerek, aki tudni szeretné, mi lesz a büntetése. – Hányan voltak utána? – Úgy tűnik, még kilencen – felelt Bosch hasonló hangon. – Holnapra többet is megtudok. – Jesszusom – nyögött fel Edgar. Bosch bólintott. Lényének egy része haragudott Edgárrá, és őt akarta okolni mindenért, a másik része viszont lehűtötte azzal, hogy társak voltak, együtt jóban és rosszban. Azok az 51– esek bekerültek a dossziéba, mindketten láthatták és reagálhattak rá. – Vagyis nem emlékszel a hívásra? – Nem, semmire. Túl rég történt– Csak annyit mondhatok, hogy ha nem álltunk rá, akkor a hívás nem tűnt érdemlegesnek, vagy nem gondoltam, hogy bármi mást megtudhatnék a hívótól. Ha ő volt a gyilkos, akkor különben is csak szórakozott velünk. – Lehet, de mégse futtattuk le az adatait. Pedig ráakadtunk volna az álnevére. Talán épp ezt akarta… Mindketten elhallgattak, amíg próbáltak megbirkózni a hírrel. Végül Edgar törte meg a csendet. – Hogyan derült ez ki, Harry? Ki tud róla? – Egy fickó jött rá az északkeleti gyilkosságiaktól. Nála van a Gesto-anyag. Ő tudja, és az államügyész. Különben se számít. Egyszerűen elcsesztük. Az áldozatok pedig halottak, tette hozzá gondolatban. – Ki az ügyész? – élénkült fel Edgar. – Nem lehet eltussolni? Edgar máris továbblépett, és lázasan töprengett, milyen kihatással lehet az ügy a karrierjére nézve. A bűntudat, amit a kilenc további áldozat miatt érzett, láthatóan nyom nélkül elpárolgott belőle. Edgar sosem volt igazi nyomozó. Nem

adta bele a szívét-lelkét. – Nem hinném – felelte Bosch –, de nem is érdekel. Kilencvenháromban nekünk kellett volna lekapcsolni a fickót, de mi elcsesztük, és ő azóta is szorgalmasan darabolta a nőket. – Mit értesz azon, hogy darabolta a nőket? Csak nem az Echo Park-i „Zsákos”-ról beszélünk? Mi is a neve, Waits? Ő a mi emberünk? Bosch bólintott, miközben a halántékához préselte a hideg üvegpoharat. – Ő az. És holnap vallomást fog tenni. Végül minden ki fog pattanni, Rick O'Shea gondoskodik róla. Csak egy ügyes riporter kell, aki megkérdezi, hogy Waits neve előkerült-e valaha is a Gesto-ügy kapcsán. – Mi pedig nemmel válaszolunk, mert ez az igazság. Waits neve sosem merült fel, csak az álneve, és erről senkinek sem kell tudnia. Meg kell ezt értetned O'Shea-vel, Harry. Sürgetővé vált a hangja. Bosch már kezdte bánni, hogy felhívta. Meg akarta osztani Edgarral a bűntudat terhét, nem kibúvót keresett a felelősség alól. – Hát persze, Jerry. – Te könnyen beszélsz, Harry. A belvárosban dolgozol nyugdíjasként, de én egy üresedésre hajtok a gyilkosságiaknál, és ez az ügy tönkreteheti minden esélyemet. Bosch legszívesebben letette volna a telefont. – Megértelek, Jerry, meg is teszek mindent, csak tudod, vannak olyan helyzetek, amikor vállalnunk kell a felelősséget, miután elcsesztünk valamit. – De nem most, barátom. Ezúttal nem. Felbőszítette Boscht, hogy Edgar arra utal, hogy társak voltak, és elvárná tőle, hogy merő lojalitásból védje meg. Csak mert a rendőrség íratlan szabályai szerint a „társ” státus örökké tart, és erősebb kötelék még a házasságnál is. – Mondtam már, megteszem, amit tudok – ismételte. – Most mennem kell, haver. Felkelt a padlóról, hogy visszategye a telefont a falra. Mielőtt visszatért volna a hátsó teraszra, felfrissítette a jeget egy újabb löket vodkával. Odakint a korláthoz lépett és rákönyökölt. A gyorsforgalmi zaja egyetlen kitartó suhogássá olvadt össze, amihez már régen hozzászokott. Felnézett az égre, és látta a koszos rózsaszín fényeket. A felső légáramlatok hátán egy sas siklott a magasban. Erről eszébe jutott az a madár, amelyet aznap látott, amikor rátaláltak Marie Gesto autójára. A mobilja hirtelen életre kelt, ő pedig küszködve kiszabadította a zsebéből. Az utolsó pillanatban nyitotta szét, mielőtt elhallgatott volna. Még arra se maradt ideje, hogy vessen egy pillantást a kijelzőre. Kiz Rider hívta. – Hallottad, Harry? – Igen, hallottam. Most beszéltem Jerry Edgarral. Csak az érdekli, hogy megmentse a karrierjét, és bekerüljön a gyilkosságiakhoz. – Mi az ördögről beszélsz, Harry? Bosch kezdett összezavarodni – Az a seggfej Olivas veled is beszélt,

nem? Azt hittem, mostanra szétkürtölte az egész világnak. – Mit kürtölt szét? Hogy holnap délelőttre tették a meghallgatást? Bosch rájött, hogy hibát követett el. A korláthoz lépett, és ledobta poharát a mélybe. – Holnap tízkor az államügyész irodájában. Beteszik egy ki-hallgatószobába. Sajnálom, Kiz, hogy elfelejtettem szólni. – Minden rendben? Olyan a hangod, mintha ittál volna. – Itthon vagyok, Kiz. Jogom van hozzá. – Mit gondoltál, miért hívtalak? Bosch visszatartotta a lélegzetét, amíg összeszedte a gondolatait. – Edgarnak és nekem még kilencvenháromban el kellett volna kapnunk Waitst vagy Saxont, vagy akárhogy is hívják. Edgar beszélt vele telefonon. Akkor éppen a Saxon nevet használta, de egyikünk se futtatta le a számítógépen. Csúnyán elszúrtuk, Kiz. Ezúttal Rider hallgatott, és emésztette a dolgot. Nem tartott soká, amíg rájött, hogy az álnév elvezethette volna őket Waitshez. – Sajnálom, Harry. – Mondd ezt a kilenc áldozatnak… A terasz alatt elterülő bozótosra meredt. – Minden rendben lesz? – Jól vagyok. Csak még ki kell találnom, hogyan jussak túl ezen holnapig. – Gondolod, hogy ezek után is ragaszkodnunk kell a kihallgatáshoz? Talán egy másik csapat is átvehetne az ügyet… Bosch ezúttal habozás nélkül felelt. Még nem tudta, hogyan dolgozza fel a tévedését, de abban biztos volt, hogy nem fog megfutamodni. – Nem, Kiz, nem adom át az ügyet másnak. Kilencvenháromban talán hibáztam, de most nem lógok. – Oké, Harry. Rider nem tette le, de nem is szólt bele a telefonba. Bosch a távolban sziréna vijjogását hallotta. – Lehetne egy javaslatom, Harry? Tudta, mi következik. – Hogyne. – Szerintem hagyj fel a vedeléssel, és kezdj el azon gondolkodni, hogyan lesz holnap. Amikor belépünk abba a szobába, nem számít majd, milyen hibákat követtünk el a múltban. Minden arról a percről és arról az emberről fog szólni. Rajta kell lennünk a szeren. Bosch elmosolyodott. Vietnam óta nem hallotta ezt a kifejezést. – Rajta leszünk a szeren – felelte. – Oké. Akkor találkozunk az irodában, és onnét megyünk át? – Igen. Korán bemegyek. Még az irattárba is be akarok nézni. Bosch kopogtatást hallott a bejárati ajtó felől, ezért visszatért a házba. – Akkor bent találkozunk – hallotta Rider hangját. – Addig nem lesz

semmi gond? Bosch kinyitotta az ajtót, hogy meglássa Rachel Wallingot, kezében a nyomozati anyaggal. – Minden rendben, Kiz. Nem lesz semmi gond. Jó éjt! Összecsukta a telefont, mielőtt bekísérte Rachelt. 8. Rachel már járt a házában, így nem is bajlódott azzal, hogy körülnézzen. Letette az aktákat a kis étkezőasztalra, azután Bosch felé fordult. – Mi a baj? Történt valami? – Jól vagyok. Csak már elfeledkeztem arról, mit beszéltünk meg. – El is mehetek… – Nem, örülök, hogy itt vagy. Maradt egy kis időd átnézni az anyagot? – Nem túl sok. Azért támadt néhány ötletem, aminek talán hasznát veszed holnap. Ha azt akarod, hogy melletted legyek, el lehet intézni… persze nem hivatalosan. Bosch megrázta a fejét. – Hivatalosan, nem hivatalosan, mindegy. Ez Rick O'Shea bulija, és ha bevonok egy FBI-ügynököt, leírhatom magam. Rachel elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Miért hiszik folyton, hogy az FBI magának akar minden babért? Ez egyáltalán nem igaz. – Tudom, de nem akarom próbára tenni O'Shea béketűrését. Kérsz valamit inni? Rachel intett az asztal felé. – Te mit iszol? – Eddig vodkát ittam. Most készülök átállni a kávéra. – Készítesz nekem egy vodka-tonikot? Bosch bólintott. – Hogyne, de csak tonik nélkül – felelte. – Paradicsomlé? – Nincs. – Áfonyalé? – Csak vodka. – Akkor nekem is jó lesz a kávé. Bosch átlépett a konyhába, és feltette a kávét. Hallotta, ahogy Rachel kihúz magának egy széket és helyet foglal. Amikor visszatért hozzá, látta, hogy szétterítette az asztalon az aktákat, és egy egész oldalt teleírt a jegyzeteivel. – Kiderült már valami a nevéről? – vágott a dolgok közepébe Rachel. – Dolgozunk rajta. Holnap korán kezdek, és remélhetőleg kiderítek valamit, mire le kell ülnöm a fickó elé. Rachel bólintott, majd kivárta, amíg Bosch leült vele szemben.

– Kész vagy? – kérdezte. – Kész. Előrehajolt és belenézett a jegyzeteibe, mielőtt beszélni kezdett. – Akárki is és bármi legyen is a neve, egyértelműen okos és számító – kezdte. – Először is, nézd meg a termetét. Alacsony és vékony. Ez segíti a színészkedésben. Valahogy képes elcsalni magával az áldozatait. Ez a kulcs. Nem valószínű, hogy használja a testi erejét, legalábbis eleinte nem. Ehhez túl gyenge. Ezért veti be a megnyerő stílusát, amit alaposan begyakorolt és hosszú időn át csiszolgatott. Ha egy lány csak éppen most száll le a buszról a Hollywood Boulevard-on, valamennyire akkor is elővigyázatos, és megvan a magához való esze. Ő azonban okosabb nála. Bosch bólintott. – Igazi trükkmester. Rachel végignézett az iratokon. – Végeztem egy kis kutatást az interneten – folytatta. – A mesékben Reynard-t gyakran ábrázolják papként, aki ezt az álcát használja arra, hogy magához édesgesse az áldozatát. Ekkoriban, a tizenkettedik századról beszélünk, a papság teljhatalommal rendelkezett. Ma már másként van: a teljhatalmat a kormány testesíti meg, amelyet az utca szintjén a rendőrség képvisel. – Azt mondod, hogy zsarunak adta ki magát? – Eszembe jutott, bár ez is csak egy lehetőség. Találnia kellett egy hatékony módszert. – És ha fegyvert használt? Vagy pénzt? Talán csak megvillantott egy százast. Ezek a nők… ezek a lányok a pénzre hajtottak. – Azt hiszem, többről van szó, mint fegyverről és pénzről. Bármelyiket is használta, közel kellett férkőznie hozzájuk. A pénz nem mindig oldja a félelmeket. Másnak is lennie kellett. A stílusa vagy a szövege… valami megfogta őket a pénzen kívül. S miután a közelükbe került, már használhatta a fegyvert is. Bosch bólintott, és lejegyzett néhány szót a füzetbe, amit a széke mögött, a polcon talált. – Mi van még? – kérdezte. – Tudod, hogy mióta egyéni vállalkozó? – Nem, de holnap reggel megtudom. Miért? – Nos, egyrészt ez is a talpraesettségét mutatja. Másrészt nem csupán az lényeges, hogy saját vállalkozást vezetett. Sokkal fontosabb a vállalkozás jellege. Lehetővé tette számára, hogy mozgásban maradjon, és keresztül-kasul bejárja a várost. Ha valaki látta is a furgonját, nem volt oka gyanakvásra, hacsak nem késő éjjel történt, mint ahogy végül lebukott. A munkája révén bebocsátást nyert mások otthonába. Vajon azért fogott bele a vállalkozásba, hogy kielégítse a vágyait és gyilkolhasson, vagy már ezen a területen dolgozott, amikor engedni kezdett az ösztöneinek? Bosch lefirkantott még néhány jegyzetet. Rachel a lényegre tapintott,

amikor Waits munkájáról érdeklődött. Őt is foglalkoztatták ezek a kérdések. Tizenhárom évvel korábban is ebben a szakmában dolgozott? Ablakokat pucolt a High Towerben, ezért tudott az üresen álló lakásról? Netán még egy hibát elkövetett, amikor nem ismerte lel ezt az összefüggést? – Tudom, hogy ezt nem is kell mondanom, Harry, de legyél vele nagyon óvatos! Bosch felnézett a jegyzetfüzetből. – Miért? – Van itt valami… bár nyilvánvalóan elhamarkodottan ítélek, hiszen még az anyagot se tudtam rendesen átnézni… szóval van valami, ami nem stimmel. – Ezt hogy érted? Rachel összeszedte a gondolatait, mielőtt válaszolt. – Nem szabad elfelejtened, mekkora szerencse, hogy egyáltalán horogra akadt. A járőrök egy betörőt kerestek, helyette kaptak egy gyilkost. Egészen addig a pillanatig, amikor meglátták azokat a zsákokat a furgonjában, Waits teljesen ismeretlen volt a rendőrök előtt. Éveken át elkerülte, hogy bárki felfigyeljen rá. Mint mondtam, ez bizonyos fokú ügyességre és intelligenciára vall, ugyanakkor árulkodik a patológiás jellemzőkről is. Nem küldött üzeneteket a rendőröknek, mint a Zodiákus vagy BTK. Nem tette közszemlére az áldozatait, hogy megbotránkoztassa a társadalmat vagy gúnyt űzzön a rendőrökből. Meghúzta magát. Az első két gyilkosságot leszámítva olyan áldozatokat választott, akiket anélkül tüntethetett el, hogy bármilyen nyom maradt volna utánuk. Tisztában vagy azzal, hogy ez mit jelent? Bosch habozott egy pillanatig. Nem tudta, hogy el akarja-e mondani, mekkora hibát követett el tizenhárom évvel ezelőtt. Rachel nyitott könyvként olvasott benne. – Mi az? Nem válaszolt. – Nem akarom feleslegesen túráztatni magam, Harry. Ha van valami, amit tudnom kell, most mondd el, különben akár abba is hagyhatjuk. – Csak addig válj, amíg hozom a kávét. Remélem, feketén szereted. Felkelt, és átsietett a konyhába, ahol szétosztotta a kávét két bögrébe. Mégis talált néhány zacskó cukrot és édesítőszert abban a kosárban, ahová a rendelésekhez járó kiegészítőket gyűjtötte. Rachel tett némi édesítőt a kávéjába. – Oké – kortyolt bele a bögréjébe. – Mi az, amit eddig nem mondtál el? – A társammal hatalmas hibát követtünk el, amikor kilencvenháromban ezen dolgoztunk. Talán ez ellentmond annak, amit Waitsszel kapcsolatban mondtál, hogy próbálta meghúzni magát, de nagyon úgy tűnik, hogy felhívott minket. Három héttel az eset után történt. Telefonon beszélt a társammal, és az álnevét adta meg. Legalábbis azt hiszem, ez az álneve. Fia csakugyan Reynard rókának képzeli magát, akkor az is lehet, hogy az igazi. Akárhogy is, elszúrtuk. Nem ellenőriztük le. – Mi történt?

Lassan, vonakodva beszámolt a hívásról, amelynek nyomára Olivas bukkant az 51-esekben Rachel lesütötte a szemét, és bólogatott, miközben a férfi megosztotta vele a részleteket. A tollával ezalatt kis köröket rajzolgatott a jegyzetfüzetébe. – A többi, ahogy mondani szokás, már történelem – fejezte be Bosch. – Waits szabadlábon maradt… és tovább gyilkolt. – Mikor derült ki ez? – kérdezte Rachel. – Nem sokkal azután, hogy találkoztunk. Rachel bólintott. – Ez legalább megmagyarázza, miért buktál rá a vodkára. – Alighanem. – Azt hittem… mindegy, nem fontos. – Nem azért volt, mert találkoztunk, Rachel. Úgy értem… tényleg örülök, hogy találkoztunk. Rachel felvette a bögrét és belekortyolt a kávéba, azután lenézett a jegyzeteire, és kihúzta magát. – Nos, nem hinném, hogy ez bármit változtatna a következtetéseimen – közölte. – Igaz, hogy kibújt a szerepéből, amikor felhívott titeket, de azt sem szabad elfelejtened, hogy a Gesto-ügy még az átalakulása legelején történt. Más olyan motívumot is találhatunk, ami nem illik az összképbe. Vagyis ha ez az egyetlen eset, amikor megpróbálta felvenni a kapcsolatot, akkor ez nem olyan szokatlan. – Oké. Rachel újabb pillantást vetett a jegyzeteire, miközben következetesen kerülte Bosch tekintetét, amióta csak annak múltbéli tévedése szóba került. – Hol is tartottunk, mielőtt ezt szóba hoztad? – Azt mondtad, hogy az első két áldozatot leszámítva mindig olyanokat választott, akiket észrevétlenül eltüntethetett. – Pontosan. Ezzel azt akarom mondani, hogy megtalálta a kielégülést a tetteiben. Nem volt rá szüksége, hogy más is tudjon róluk. Nem vágyott figyelemre, sőt el akarta kerülni, hogy felfigyeljenek rá. A beteljesülés önmagában is elég volt neki, minden külső tényezőtől függetlenül. – Akkor mi nem hagy nyugodni? Rachel felnézett rá. – Ezt hogy érted? – Nem is tudom. Úgy tűnik, mintha nem lennél elégedett a profillal, amit az előbb rajzoltál meg. Mintha nem hinnél saját magadnak. Rachel bizonytalan bólintással jelezte, hogy jó nyomon jár. – Arról van szó, hogy a profil nem olyasvalakire utal, aki hajlandó lenne együttműködni és önszántából beszélni az általa elkövetett bűnökről. Én olyasvalakit látok, aki sosem vallana be semmit. Egyetlen gyilkosságot se. Körömszakadtáig tagadna, de legalábbis hallgatna, míg csak bele nem döfik a tűt.

– Azt mondod, hogy ez ellentmondásos? De nem úgy van, hogy az ilyen fickók mind ellentmondásosak? Mindegyiknek van valami játéka? Egy profil se lehet száz százalékos, nem? Rachel bólintott. – Ez igaz, de ettől még nem stimmel a dolog. Azt hiszem, csak azt akarom mondani, hogy az ő szemszögéből kell lennie még valaminek. Egy magasabb rendű célnak, ha úgy tetszik. Valamilyen tervnek. Az egész vallomással csak manipulálni akar. Bosch számára ez nyilvánvalónak tűnt. – Semmi kétség. Manipulálja O'Shea-t és az egész rendszert. Mindent megtesz, hogy elkerülje a tűt. – Talán igen, de más indítékai is lehetnek. Légy óvatos! Megnyomta az utolsó két szót, mintha egy beosztottját vagy akár egy gyereket figyelmeztetne. – Ne aggódj, az leszek – ígérte Bosch. Úgy döntött, ideje továbblépni. – Mit gondolsz a holttestek feldarabolásáról? – kérdezte. – Az miről árulkodik? – Ami azt illeti, hosszasan foglalkoztam a boncolási jegyzőkönyvekkel. Mindig azt vallottam, hogy az áldozat árul el legtöbbet a gyilkosról. A halált minden esetben fojtogatás okozta. A holttesteken nem találtak szúrt sebeket. Igaz, hogy feldarabolta az áldozatokat, de ez egészen más. Szerintem a feldarabolás egyszerűen a takarítás része. Így sokkal könnyebben megszabadulhatott a holttestektől. Ez újfent az ügyességét és a szervezőképességét bizonyítja. Minél tovább foglalkozom ezzel, annál nyilvánvalóbb számomra, mekkora szerencse, hogy egyáltalán elkaptuk. – Végigfuttatta ujjait az általa írt jegyzeteken, mielőtt folytatta. – Nagyon érdekesnek találtam a zsákokat. Három zsák két áldozatnak. Az egyik zsák tartalmazta mindkét fejet és mind a négy kezet. Mintha valami egészen mást tervezett volna azokkal a testrészekkel, amelyek alapján azonosítani lehet az áldozatokat. Kiderült már, hogy hová tartott, amikor félreállították? Bosch megvonta a vállát. – Nem igazán. A feltevés az, hogy valahol a stadion környékén akarta elföldelni a zsákokat, csakhogy ez nem helytálló, hiszen kifelé hajtott a Stadion úton, be a házak közé. Vagyis éppen elhagyta azokat a területeket, ahol eltemethette volna a zsákokat. A környéken ugyan akad néhány üres telek, amelyen át eljuthatott volna a stadion alatt nyíló fás domboldalra, de én akkor is azt mondom, ha el akarta volna temetni a zsákokat, nem itt próbálkozik. Inkább bemegy a parkba, ahol sokkal kisebb az esélye annak, hogy észrevegyék. – Pontosan. Rachel vetett egy pillantást néhány dokumentumra. – Mi az? – ráncolta a homlokát Bosch. – Nos, lehet, hogy Reynard rókának semmi köze ehhez az egészhez. Talán

az egész csak véletlen egybeesés. – Pedig a mesebeli róka komának van egy titkos vára, egy rejtekhelye. Rachel felvonta a szemöldökét. – Nem hinném, hogy van számítógéped, azt pedig még annyira se, hogy képes lennél használni. – Nem is. A társam végzi a háttérkutatást. Viszont tudnod kell, hogy tegnap elmentem arra a környékre, mielőtt felhívtalak. Nyomát se láttam várnak. Rachel megrázta a fejét. – Nem kell mindent szó szerint érteni. – Akkor is marad egy megválaszolatlan kérdés ezzel az egész Reynard-dologgal kapcsolatban. – És mi lenne az? – Nézd csak meg a jegyzőkönyvet, ami a letartóztatása után készült! Nem állt szóba Olivasszal és a társával, de felelt a rutinkérdésekre, amikor bevarrták a cellájába. Állítása szerint középiskolát végzett. Nincs magasabb iskolai végzettsége. Nézzünk szembe a ténnyel: a fickó egyszerű ablaktisztító. Honnét tudhatna egyáltalán erről a középkori rókáról? – Nem tudom, bár mint mondtam, ez a karakter ilyen vagy olyan formában minden kultúrába utat talált. Gyerekkönyvek, tévéműsorok… számtalan módja van annak, ahogyan hatást gyakorolhatott erre a fickóra. És ne becsüld le az értelmi képességeit csak azért, mert ablaktisztításból élt. Saját vállalkozást működtetett. Ez mindenképpen figyelemre méltó, de legalábbis magas fokú önállóságról árulkodik. Az a tény pedig, hogy hosszú éveken át elkerülte a lebukást, szintén az intelligenciáját bizonyítja. Ezzel sem sikerült meggyőznie Boscht, aki elővett egy másik kérdést, hogy új irányba terelje a beszélgetést. – Hogyan illik a képbe az első két gyilkosság? Hogyan jutott az egész városra kiterjedő zavargásokról és a Gesto-ügyet követő hírveréstől odáig, hogy teljesen kikerüljön a látókörünkből? – Minden sorozatgyilkos fejlődik– Az egyszerű válasz az, hogy tanult a két példából. Az első ötletszerű gyilkosságnak tűnik. Nyilván hosszú ideje gondolkodott már az ölésen, de nem tudta biztosan, hogy képes lenne-e rá. Olyan helyzetben találta magát, a káosz közepén, amikor próbára tehette magát. Alkalma nyílt megtudni, hogy képes-e végezni valakivel, majd megúszni büntetés nélkül. Az áldozat neme nem számított, a személyazonossága még annyira se. Csak meg akarta tudni, képes-e gyilkolni, ehhez pedig szinte bármilyen áldozat megtette. Bosch eddig értette. Bólintott. – Képes volt rá, s ezzel el is jutottunk Marie Gestóhoz. Olyan áldozatot választott, aki magára vonta a rendőrség és a média figyelmét. – Még ekkor is formálódott, tanult – magyarázta Rachel. – Tudta, hogy képes ölni, most már vadászni akart. A lány lett az első áldozata. Keresztezte az útját, és valami felkeltette benne Waits figyelmét, így lett ő a préda. A fickó

figyelme akkoriban kizárólag az áldozatszerzésre és az önvédelemre irányult, csakhogy rosszul döntött, olyan nőt választott, aki fájó űrt hagyott maga után, akinek az eltűnése azonnal óriási visszhangot vert. Nem gondolta volna, hogy ez lesz belőle, de tanult belőle, és többé sosem keltette fel a figyelmet. Bosch bólintott. – Gesto után már egy harmadik szempontot is tekintetbe vett: az áldozat hátterét. Gondoskodott róla, hogy olyanokat válasszon, akik nem csupán beleillettek az elképzeléseibe, de a társadalom peremére is sodródtak, ahol az eltűnésük nemcsak hogy riadalmat nem okozott, de észrevétlen maradt. – És ezzel elkerülte a lelepleződést. – Pontosan. Alámerült, és a felszín alatt rejtőzött. Amíg az Echo Parkban horogra nem akadt. Bosch hihetőnek találta az okfejtést. – Gondolj csak bele! – csóválta meg a fejét. – Hány ilyen fickó lehet még odakint? Aki a felszín alatt rejtőzik? Rachel bólintott. – Néha halálra rémít ez a gondolat. Waits vajon meddig gyilkolt volna, ha nincs olyan szerencsénk, hogy lekapcsoljuk? Vetett egy pillantást a jegyzeteire, de nem folytatta. – Ez minden, amit tudunk? – kérdezte Bosch. Amikor Rachel hirtelen felkapta a lejét, Bosch rájött, milyen szerencsétlenül válogatta meg a szavait. – Nem úgy gondoltam, ahogy hangzott – sietett hozzátenni. – Ez mind nagyszerű, és rengeteget segítettél vele. Csak azt akartam kérdezni, van-e még valami, amit megosztanál velem. Rachel mélyen a szemébe nézett, mielőtt felelt. – Igen, van még valami. Bár nem ezzel kapcsolatban. – Oké, mi lenne az? – Felül kellene emelkedned azon a telefonon, Harry. Nem engedheted, hogy mindent tönkretegyen. Ehhez túl fontos a munkád. Bosch bizonytalanul bólintott. Rachel könnyen beszélt. Nem neki kellett együtt élnie azoknak a fiatal lányoknak a szellemével, akikről Raynard Waits másnap részletes vallomást tesz. – Ne bólogass itt nekem! – fortyant fel Rachel. – Tudod, hány olyan ügyön dolgoztam már, amikor a fickó tovább gyilkolt? Tudod te, hány hívást és levelet kapunk az ilyen mocskoktól, mégsem tudjuk megmenteni a következő áldozatot? – Tudom, tudom. – Mindnyájunkat kísértik az áldozatok. Ez is a munkánkkal jár. Néha jobban, máskor kevésbé. Az egyik főnököm egyszer azt mondta: aki nem bírja a szellemeket, az hagyja ott a kísértetházat. Bosch komolyan bólintott, s ezúttal bele tudott nézni Rachel szemébe. – Hány gyilkossági ügyet oldottál meg, Harry? Hány gyilkost vontál ki a

forgalomból? – Nem tudom. Nem számolom őket. – Talán kellene. – Miért? – Szerinted hány gyilkosságot követtek volna el, ha te nem vagy? Lefogadom, hogy nem keveset. – Talán… – És ez a lényeg. Erre kell gondolnod. – Oké. Boschban felötlött az egyik gyilkos képe. Sok évvel korábban tartóztatta le Roger Boylant. A férfi egy kisteherautót vezetett, amit lakóautóvá alakított át. Marihuanát használt, azzal csalogatott magához néhány fiatal lányt, amikor odafent parkolt a Hansen-gátnál. Megerőszakolta, majd megölte őket a beléjük fecskendezett nyugtatóval, amit egyébként lovaknál használnak. Egy közeli mocsárban szabadult meg a holttestektől. Amikor Bosch rákattintotta a bilincset, Boylan csak ennyit mondott: „Igazán kár. Csak most kezdtem belejönni.” Bosch eltűnődött, hány áldozata lett volna, ha ő nem lép közbe. Talán beszámíthatná őket a Raynard Waits-ügybe, és mondhatná azt, hogy egálban van. Mintha nem tudná, hogy ebben a játszmában nem létezik döntetlen. Egy igazi nyomozó tudja, hogy az egál sosem jó eredmény. Hosszú távon biztosan nem. – Remélem, segítettem – sóhajtott fel Rachel. Boylan emléke szertefoszlott a fejében. – Nagyon is sokat. Azt hiszem, sikerült jobban megismernem Waitst, és tudom, mire számítsak, amikor holnap farkasszemet nézek vele. Rachel felállt az asztal mögül. – A másik dologra gondoltam. Bosch is felállt. – Abban is segítettél. Sokat segítettél. Megkerülte az asztalt, hogy az ajtóhoz kísérje Rachelt. – Légy óvatos, Harry! – Tudom, már mondtad. Nem kell aggódnod! Teljes készenlétben leszek. – Nem annyira testi, mint inkább lelki veszélyre gondolok. Óvakodj attól a fickótól, Harry! – Úgy lesz. Eljött a pillanat, hogy az ajtó felé induljanak, Rachel mégis vonakodni látszott. Lenézett az asztalon szétszórt aktákra, majd újra felemelte a tekintetét. – Reméltem, hogy egyszer még felhívsz. És nem egy ügy miatt… Bosch nem tudta, mit felelhetne. – Arra gondoltam, hogy azok után, amit mondtam… amit mondtunk… hogy… Nem talált alkalmas befejezést. Még abban sem volt biztos, mit akar mondani. Rachel kinyújtotta a kezét és lágyan végigsimított a mellkasán. Bosch közelebb lépett hozzá. Azután átkarolta és szorosan magához ölelte.

9. Később, szeretkezés után, Bosch és Rachel az ágyban maradtak, hogy elbeszélgessenek mindenről, ami az eszükbe jut – épp csak arról nem, amit az imént tettek. Csak sokára tértek vissza az ügyhöz és a másnap reggeli kihallgatáshoz. – Nem is tudom elhinni, hogy ennyi év után szemtől szembe kerülhetek a gyilkossal – csóválta a fejét Bosch. – Olyan, mintha álmodnék. Ami azt illeti, sokszor álmodtam arról, hogy elkapom a tettest. Persze nem Waitst láttam, csak azt, hogy végre lezárom az ügyet. – És ki szerepelt az álmaidban? – kérdezte Rachel. Bosch mellkasán nyugtatta a fejét. A nő arcát nem láthatta, de belélegezte a haja illatát. A takaró alatt a combja rásimult az övére. – Van egy fickó, akit mindig esélyesnek gondoltam, de semmit se tudtam rábizonyítani. Mindig is seggfejként viselkedett, talán azért akartam annyira, hogy ő legyen az. – És kapcsolatba tudtad hozni Gestóval? Bosch próbálta megvonni a vállát, de ez nem könnyű, amikor két test összefonódik. – Tudott a garázsról, ahol megtaláltuk a kocsit, és a volt barátnője kísértetiesen hasonlított Gestóra. Gondjai voltak a viselkedésével, nem tudott uralkodni az indulatain. Bizonyítékot nem találtunk ellene, mégis őt gyanúsítottam. A nyomozás első évében egyszer a nyomába is eredtem. Biztonsági őrként dolgozott a Baldwin Hills mögött, az olajmezőkön. Tudod, hol van? – A kutakra gondolsz, amiket akkor látni, ha a La Cienegán jövünk a repülőtér felől? – Igen, az az a hely. Szóval a kölyök családja tekintélyes részt birtokolt azokból a földekből, az örege azonban próbált embert faragni belőle. A fickónak dolgoznia kellett, miközben övék volt a világ összes pénze. A biztonságiaknál volt, én pedig egész álló nap figyeltem. Akkor botlott bele ezekbe a kölykökbe, akik bemásztak a kerítésen, és ott szórakoztak. Kis taknyosok voltak, talán ha tizenhárom-tizennégy évesek. Két srác a környékről. – Mit csinált velük? – Fegyvert rántott, azután hozzábilincselte őket az egyik kúthoz. Háttal egymásnak állította őket, köztük a tartóoszloppal. Azután csak visszaült a kocsijába, és elhajtott. – Egyszerűen otthagyta őket? – Én is azt gondoltam, de idővel visszatért. Távcsövön át figyeltem a gerincről, a La Cienega túlsó oldaláról, ahonnét az egész olajmezőt belátni. Volt vele egy másik fickó is, akivel elhajtott ahhoz a faházhoz, ahol az olajmintákat tartották. Bementek és két hordóra valót magukkal hoztak, hogy feltegyék a

platóra, mielőtt visszaindulnak. Azután az egészet ráborították a két kölyökre. Rachel felkönyökölt az ágyban. – És te végignézted az egészet? – Mondtam már, a La Cienega túlsó oldaláról figyeltem, mielőtt még megépültek volna a házak. Ha messzebb ment volna, valahogyan megpróbálok közbelépni, de végül nem tettem semmit. Nem akartam a tudomására hozni, hogy megfigyelés alatt áll. Akkor még nem tudta, hogy őt gyanúsítom a Gesto-ügyben. Rachel megértően bólintott, és nem feszegette tovább a kérdést. – Végül elengedte őket? – kérdezte. – Leszedte róluk a bilincset, az egyiket még alaposan fenékbe is rúgta, azután elengedte őket. Látszott rajtuk, hogy halálra vannak rémülve. Rachel utálkozva csóválta a fejét. – Hogy hívják a fickót? – Anthony Garland. Az apja Thomas Rex Garland. Talán hallottál róla… Rachel megrázta a fejét. – Hát, talán nem Anthony ölte meg Marie Gestót, de klasszikus seggfejnek tűnik. Bosch bólintott. – Az is. Akarod látni? – Hogy érted? – Van róla egy válogatásom. Tizenhárom év alatt háromszor idéztem be kihallgatásra. Minden alkalmat szalagra vettem. – És persze itthon tartod őket. Bosch belegondolt, mennyire bizarr szokásnak tűnhet, hogy valaki az otthonában őrzi a kihallgatásokról készült felvételeket. – Összemásoltam őket egy kazettára. Amikor legutóbb az ügyön dolgoztam, hazahoztam, hogy még egyszer megnézzem. Rachel láthatóan alaposan megrágta a választ. – Akkor tedd be! Megnézem magamnak a fickót. Bosch felkelt az ágyból, beugrott az alsójába, és felkapcsolta a lámpát. Kisétált a nappaliba, és keresgélni kezdett a tévé alatt a polcokon. Sok helyszíni felvételt őrzött a régi ügyekről, az egyéb kazetták és DVD-k között. Végül megtalálta a GARLAND feliratú szalagot, és visszatért vele a hálószobába. Az itteni tévébe videomagnót is építettek. Bekapcsolta, becsúsztatta a kazettát, majd leült az ágy szélére, kezében a távirányítóval. Magán tartotta a bokszeralsót most, hogy Rachellel rátértek a munkára. Rachel is a takaró alatt maradt, csak az egyik lábát dugta ki, hogy az ujjaival végigsimítson a hátán. – Ezt szoktad csinálni a lányokkal, akiket felhozol? Megmutatod nekik a kihallgatási módszereidet? Bosch felé fordult, és már-már komoly hangon felelt. – Rachel, azt hiszem, te vagy a világon az egyetlen ember, akivel ezt megtenném.

Rachel elmosolyodott. – Szerencséd, Bosch. Bosch visszafordult a képernyő felé. Amikor elindult a szalag, elnémította a tévét. – Az első felvétel 1994. március 11-én készült. Hat hónap telt el Gesto eltűnése óta, és már bármilyen eredménnyel beértük volna. Ahhoz nem volt elég bizonyítékunk, hogy letartóztassuk, még a közelében se jártunk, de meg tudtam győzni arról, hogy tegyen vallomást. Nem tudta, hogy ő az első számú gyanúsítottam. Azt hitte, a lakásról fogunk beszélgetni, ahol a volt barátnője lakott. A szemcsés képen kis szoba jelent meg, középen egy asztallal, annak két oldalán két férfival. Az egyikük a jócskán fiatalosabb Harry Bosch volt, míg a másik a húszas évei elején járó Anthony Garland, hullámos, szőkített hajjal, Lakers feliratú pólóban, amely megfeszült karjain, és látni engedte bal bicepszének tetoválását– Fekete szögesdrót keresztezte a karját. – Ónként jött be. Ügy festett, mint aki épp szörfözni indul. Ezzel szemben… Bosch felhangosította a tévét. A képernyőn Garland ide-oda forgatta a fejét, az arcán kényszeredett mosollyal. – Szóval itt szokták csinálni? – kérdezte. – Mit szoktunk csinálni? – kérdezett vissza Bosch. – Tudja, itt törik meg a rosszfiúkat. Itt vallják be, amit elkövettek. Gúnyosan elmosolyodott. – Néha igen – bólintott Bosch –, de most beszéljünk Marie Gestóról. Ismerte? – Nem. Mondtam már magának, hogy nem ismertem. Azelőtt sohasem láttam. – Azelőtt? Mielőtt? – Mielőtt megmutatta nekem a fényképét. – Vagyis ha valaki azt mondja, hogy ismerte őt, akkor hazudik. – Ahogy mondja. Kitől hallotta ezt a szarságot? – De a High Tower üres garázsáról csak tudott, nem igaz? – Hát igen, miután a barátnőm nem sokkal előbb költözött ki… Igen, tudtam róla, hogy üres, de ez még nem jelenti, hogy én parkoltam be azzal a kocsival. Nézze, már a létező összes kérdést feltette arról a lakásról. Én meg az hittem, hogy megtudtak valami újat… Le vagyok tartóztatva vagy ilyesmi? – Nem, Anthony, nincs letartóztatva. Csak szerettem volna, ha bejön, hogy végigmehessünk az egészen. – Már végigmentünk az egészen. – Ez még azelőtt volt, hogy megtudtunk ezt-azt magáról és a lányról. Ezért fontos, hogy elismételjünk mindent. Hogy hivatalosan is rögzítsük. Garland arca egy pillanatra eltorzult az indulattól. Előrehajolt az asztal felett.

– Miféle ezt-azt? Mi a picsáról beszél? Semmi közöm az egészhez, érti? Most mondom másodszor. Miért nem próbálja inkább megtalálni azt a fickót, aki elkövette? Bosch kivárta, amíg Garland kicsit lenyugszik. – Talán mert azt gondolom, hogy maga az a fickó, aki elkövette. – Csessze meg, ember! Nincs ellenem semmije, mert nem is lehet. Az első perctől kezdve ezt mondom. Nem én vagyok az embere! Most Bosch hajolt az asztal fölé. Húsz centi se választotta el a kettejük arcát. – Pontosan tudom, mit mondott, Anthony, de ez még azelőtt volt, hogy elutaztam Austinba, és beszéltem a barátnőjével. Sok mindent elmondott magáról, Anthony, ezért úgy éreztem, hogy jobban oda kell figyelnem magára. – Bassza meg! Az a rohadt kis lotyó… – Azt mondja? Akkor miért húzta fel magát azon, hogy elhagyta magát? Egyáltalán, miért kellett menekülnie maga elől? Miért nem engedte csak úgy el? – Mert engem nem szoktak elhagyni. Én hagyok el másokat, oké? Bosch hátradőlt és bólintott. – Oké. Amilyen részletesen csak tudja, idézze fel nekem, mit csinált tavaly szeptember kilencedikén. Mondja el, hol járt és kikkel találkozott. Bosch a távirányítóval előretekerte a szalagot. – Nem volt alibije arra az időpontra, amikor Marie-t véleményünk szerint elrabolták a szupermarket elől, de a kihallgatásnak ezt a részét nyugodtan átugorhatjuk. Rachel mostanra felült az ágyban, és bebugyolálta magát a takaróval. Bosch odafordult hozzá. – Szóval, mit gondolsz a fickóról? Rachel megvonta csupasz vállát. – Tipikus gazdag seggfejnek tűnik. Viszont ettől még nem lesz gyilkos. Bosch bólintott. – Ez a felvétel két évvel későbbi. Apuci vállalati jogászai kiharcoltak egy távoltartási végzést, így csak akkor beszélhettem a kölyökkel, ha az ügyvédei is jelen voltak. Nem történt semmi érdemleges, de szeretném, ha látnál egy valamit. Az ügyvédje ezúttal Dennis Franks, annak a Cecil Dobbsnak a társa, aki a Century Cityben T. Rex dolgait intézi. – T. Rex? – Az apa. Thomas Rex Garland. Szereti, ha T. Rexnek szólítják. – Jellemző. Bosch lelassította a felvételt, hogy jobban lássák a történéseket. Garland most is egy asztalnál ült, az oldalán egy másik férfival. Ahogy a felvétel előrehaladt, az ügyvéd és kliense több esetben összesúgott, konzultált egymással. Bosch végül szokványos sebességre kapcsolt, mire megszólalt a felvétel hangja is. Éppen az ügyvéd, Franks beszélt.

– Ügyfelem maradéktalanul együttműködött önnel, mégis tovább zaklatja a munkahelyén és az otthonában azokkal a vádakkal, amelyeknek nincs semmiféle alapjuk. – Ez is a bizonyítási eljárás része, ügyvéd úr – közölte Bosch. – Amikor pedig megszerzem a kellő bizonyítékokat, a világ összes jogásza se mentheti meg az ügyfele seggét. – Bassza meg, Bosch! – csattant fel Garland. – Inkább abban reménykedjen, hogy sosem futunk össze valahol, és döngölöm bele a földbe! Franks megnyugtatónak szánt gesztussal Garland karjára tette a kezét. Bosch kivárt néhány pillanatot a válasszal. – Ezt vegyem fenyegetésnek, Anthony? Azt hiszi, én is olyan vagyok, mint azok a szegény kölykök, akiket megbilincselt és leöntött nyersolajjal? Azt hiszi, hogy én is behúzott farokkal fogok menekülni? Garland arca összerándult, majd elsötétült. Mintha két fekete üveggolyó csillogott volna a szeme helyén. Bosch kimerevítette a képet. – Ez az – mutatott a távirányítóval a képernyőre. – Ezt akartam megmutatni neked. Nézd csak az arcát. Hamisítatlan, színtiszta gyűlölet. Ezért gondoltam, hogy ő az emberünk. Rachel nem felelt. Bosch vetett rá egy pillantást, és látta rajta, hogy nem először szembesül ezzel a hamisítatlan, színtiszta gyűlölettel. Már-már rettegés tükröződött a nő arcán. Bosch eltűnődött, hogy egy gyilkos képén látott-e ilyen indulatot, vagy valahol másutt. Visszafordult a tévé felé, hogy előretekerje a szalagot. – Ezúttal közel tíz évet ugrunk, tavaly áprilisra, amikor legutoljára behoztam. Franks felszívódott, Dobbs egy másik embere kapta az ügyet. Garland is elfelejtett, ezért miután lejárt a távoltartási végzés, nem kért újat a bírótól. Én meg arra gondoltam, teszek még egy kísérletet. Meglepődött, hogy újra lát. Akkor kaptam el, amikor épp kifelé jött Kate Mantilini étterméből. Nyilván azt hitte, hogy nem találkozunk többé. Lejátszási sebességre kapcsolt. A képernyőn megjelenő Garland idősebbnek és testesebbnek tűnt. Az arca petyhüdtté vált, ritkuló hajat rövidre nyíratta. Fehér inget viselt nyakkendővel. A szalagra vett kihallgatások nyomon követték felnőtté válásának folyamatát. Ezúttal egy másik helyiségben ültek. A Parker Centerben. – Ha nem tartóztattak le, szabadon kell engednie – közölte Garland. – Szabadon elmehetek? – Reméltem, hogy előbb válaszol néhány kérdésemre – felelte Bosch. – Evekkel ezelőtt válaszoltam valamennyi kérdésére. Ez már boszorkányüldözés, Bosch. Sosem fogja feladni. Sosem hagy nekem békét. Elmehetek vagy sem? – Hová rejtette a holttestet? Garland megcsóválta a fejét.

– Istenem, ezt nem tudom elhinni. Mikor lesz már vége? – Sosem lesz vége, Garland. Nem lesz vége, amíg rá nem találok a lányra, és rács mögé nem juttatom magát. – Magának elment az esze! Megőrült, hallja? Mit tehetnék, hogy higgyen nekem? Mi az ördögöt… – Mondja el, hol van a lány, és én hinni fogok magának. – Pedig ezt sosem fogom elmondani, egyszerűen azért, mert nem tudom… Bosch hirtelen kikapcsolta a tévét a távirányítóval. Most először döbbent rá, mennyire elvakították az érzései, milyen rögeszmésen loholt Garland nyomában – ahogyan egy kutya kergeti az autót, mit sem sejtve a körötte örvénylő forgalomról –, pedig csak bele kellett volna néznie a dossziéba, a válasz mindvégig ott volt az orra előtt. A video láttán csak még mélyebbre merült a szégyenbe és bűntudatba. Azt hitte, Rachel is érteni fogja, miért összpontosított ennyi időn át Garland-ra – megérti és feloldozza a bűnei alól –, ám most, Waits küszöbön álló vallomása előtt, mindent más színben látott. Rachel előrehajolt, és megérintette a vállát, ujjaival végigsimított a gerincén. – Mindenkivel előfordul – suttogta. Bosch bólintott, de azt gondolta, hogy vele nem. – Azt hiszem, ha az egésznek vége, megkeresem és bocsánatot kérek tőle – mormolta. – Hagyd a fenébe! Attól még seggfej marad. Ne alázkodj meg előtte! Bosch elmosolyodott. Rachel valóban megpróbált segíteni neki. – Azt mondod? Rachel megfeszítette, majd elengedte a bokszeralsó gumiját, amely nagyot csattant a hátán. – Azt mondom, van még legalább egy óránk, mielőtt elkezdenék azon aggódni, hogy ideje lenne hazamenni. Amikor Bosch feléje fordult, csábítóan elmosolyodott. 10. Másnap reggel Bosch és Rider gyalogosan ment át az irattárból a központi bíróságra, s bár a felvonóra is várakozniuk kellett, mégis húsz perccel korábban értek az államügyész irodájába. O'Shea és Olivas már várt rájuk. Mindenki ugyanoda ült, ahová korábban. Bosch felfigyelt rá, hogy a falnak támasztott plakátoknak nyoma veszett. Biztosan jó hasznukat vették valahol – talán a városházán, ahol aznap este a lakossági fórumot rendezték. Miközben leültek, Bosch észrevette a Gesto-ügy anyagát O'Shea asztalán. Kérdezés nélkül maga elé húzta és felnyitotta az időrendi naplónál. Addig forgatta az 5l-eseket, míg rá nem talált 1993. szeptember 29-re. Kikereste a bejegyzést, amelyről Olivas előző este beszélt. Ott is volt, pont úgy, ahogyan a telefonba beolvasta, a lap legalján. Boschba újra belemart a bűntudat.

– Mindannyian követünk el hibákat, Bosch nyomozó – törte meg a csendet O'Shea. – Lépjünk túl ezen, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt1 Bosch felnézett rá, majd bizonytalanul bólintott. Összecsukta az aktát és visszatette az asztalra. O'Shea folytatta: – Ügy tudom, Maury Swann már a kihallgatószobában van Mr. Waitsszel, és készen áll a kezdésre. Sokat gondolkodtam ezen, és azt akarom, hogy egyenként, időrendi sorban vegyük át a bűneseteket. Fitzpatrickkel kezdünk, és ha elégedettek vagyunk a vallomással, továbbléphetünk a Gesto-ügyre, majd miután végeztünk, a következőre, és így tovább. Mindenki bólintott, kivéve Boscht. – Én nem leszek elégedett, csak ha előkerülnek a lány maradványai – szögezte le. O'Shea rábólintott. Felemelt egy iratot az asztaláról. – Ezt megértem. Ha Waits vallomása alapján képesek leszünk megtalálni az áldozat holttestét, úgy legyen. Ha neki kell elvezetnie hozza, készen áll a végzés, csak alá kell írnia egy bírónak. Annyit mondhatok, hogy ha ki kell eresztenünk a fickót a zárkájából, rendkívüli biztonsági intézkedéseket léptetek életbe. Sok múlik ezen, és nem engedhetünk meg magunknak egyetlen hibát sem. O'Shea egyenként végigmérte a nyomozókat, és meggyőződött arról, hogy tisztában vannak a helyzet komolyságával. A választási kampányát és egész politikai pályafutását tette fel Raynard Waits ügyére. – Készen állunk mindenre – bizonygatta Olivas. Ezzel sem sikerült megnyugtatnia O'Shea-t. – Az egyenruhásokra is számíthatunk, igaz? – kérdezte. – Nem hinném, hogy szükség lenne erre… a rendőrök csak feltűnést keltenek. Nélkülük is boldogulunk, de ha akarja, szólunk nekik. – Úgy gondolom, ártani semmiképp se ártanak. – Akkor legyen. Kérünk egy járőrautót a belvárosiaktól vagy néhány smasszert a börtönből. O'Shea helyeslően bólogatott. – Akkor, készen állunk? – Lenne még itt valami – köszörülte meg a torkát Bosch. – Nem tudjuk biztosan, ki vár ránk odabent, de abban szinte biztosak vagyunk, hogy a neve nem Raynard Waits. Meglepetés tükröződött O'Shea arcán, amely azonnal átterjedt Olivasra is, aki jól láthatóan elképedt. – Levettük az ujjlenyomatát – sietett leszögezni. – Annál az előző ügynél… Bosch bólintott. – Na igen, az előző ügy. Mint tudja, amikor tizenhárom évvel ezelőtt bevarrták betörési kísérletért, először a Robert Saxon nevet és az 1975. november 3-i születési dátumot adta meg. Később is ezt a nevet használta,

amikor a Gesto-ügy kapcsán telefonált, ám ezúttal 1971. november 3-as születési dátummal. Csakhogy amikor betoresi kísérletért bevitték, és lefuttatták az ujjlenyomatát a számítógépen, a jogosítványigénylési adatbázis alapján Raynard Waitskent azonosították, 1971. november 3-as születési dátummal. Vagyis csak az éven változtatott, a hónap és a nap ugyanaz maradt. Amikor szembesítették az igazi személyazonosságával, azt mondta, azért adott meg álnevet és hamis születési évet, mert remeke, hogy így fiatalkorúként fogják kezelni. Mindez benne van az anyagában. – Hová akar kilyukadni? – kérdezett közbe O'Shea türelmetlenül. – Hadd fejezzem be! A betörési kísérletért felfüggesztett büntetést kapott, miután ez volt az első esete. A pártfogói jelentés szerint Los Angelesben született és nevelkedett, igaz? Nos, a helyzet az, hogy most jövünk a nyilvántartóból. Nincs feljegyzés arról, hogy Raynard Waits Los Angelesben született volna, sem a megadott időpontban, sem máskor. Robert Saxon több is született Los Angelesben, ám egy se november harmadikán vagy az aktákban említett években. – A lényeg – foglalta össze Rider –, hogy nem tudjuk, kivel fogunk találkozni odabent. O'Shea eltolta magát az íróasztaltól, és felállt. Járkálni kezdett a tágas irodában, amíg megemésztette az információt. – Oké, vagyis azt mondják, hogy a nyilvántartásban rossz ujjlenyomat szerepel, vagy valahol máshol kutyulták össze a dolgokat? Bosch elfordult a székben, hogy a tekintetével kövesse O'Shea-t. – Azt mondjuk, hogy ez a fickó, bárki is legyen valójában, tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt talán azért folyamadott jogosítványért, hogy felépítsen egy hamis személyazonosságot, Mert mi kell egy vezetői engedélyhez? Igazolni kell az életkort. Akkoriban bárki vehetett hamis személyit és anyakönyvi kivonatot a Hollywood Boulevard-on, de akár megvesztegethetett egy hivatalnokot is. Nem gond. A lényeg az, hogy nem szerepel a nyilvántartásokban a Los Angelesben születettek között, mondjon bármit. Ez pedig megkérdőjelezi a többi állítását is. – Talán ez a hazugság – vetette közbe Olivas. – Talán valóban Waitsnek hívják, csak arról hazudott, hogy a városban született. Mint aki Riverside-ban született, de mindenkinek azt mondja, hogy Los Angeles-i. Bosch megrázta a fejét. Nem tudta elfogadni Olivas gondolatmenetét. – A névnek kell hamisnak lennie. A Raynard név alapja a középkori meseirodalom egyik ismert alakja: Reynard, a róka. Ott e-vel írják, de a kiejtése ugyanaz. Ha összeolvassuk a keresztnévvel, azt kapjuk: „a kis róka vár”. Értik? Hiába is próbálnak meggyőzni arról, hogy valaki a születésekor adta neki ezt a nevet. Egy hosszú pillanatra csend lett az irodában. – Nem is tudom – tűnődött hangosan O'Shea. – Nekem kicsit túlzásnak tűnik ez a középkori vonatkozás.

– Csak azért az, mert nem értjük a logikáját – érvelt Bosch. – Ha engem kérdez, valószerűtlenebbnek tartom, hogy ez az igazi neve. – Vagyis akkor, mit mond? – kérdezte Olivas. – Megváltoztatta a nevét, és azok után is az álnevét használta, hogy a priusza ehhez kapcsolódott? Ennek így nem sok értelme van. – Nekem se tűnik értelmesnek, de még nem ismerjük a fickó történetét. – Oké, akkor maga szerint mit kellene tennünk? – kérdezte O'Shea. – Nem sokat tehetünk – ismerte el Bosch –, mégis azt gondolom, hogy érdemes jegyzőkönyvben is rögzíteni a tényt. Tudják, mindjárt az elején megkérdezzük a nevét, a születési helyét és időpontját, ahogyan a kihallgatásokon egyébként is szokták. Ha a Waits nevet adja meg, később rábizonyíthatjuk, hogy hazudott, és akkor a nyakába varrhatunk mindent. Ügy tudom, ez áll az egyezségben: ha hazudik, mindent felhasználhatunk ellene. O'Shea megállt a dohányzóasztalnál, Bosch és Rider mögött. Bosch felé fordult, hogy lássa, mi a véleménye a javaslatáról. Az ügyész alaposan megrágta a kérdést, mielőtt bólintott. – Baj nem lehet belőle – mondta végül. – Csak vegyék jegyzőkönyvbe, és hagyják annyiban a dolgot. Ahogyan szokták Később még visszatérhetünk rá, ha kiderülne valami. Bosch összenézett Riderrel. – Te kezded. Vallasd ki az első ügyről, de mielőtt belevágnál, kérdezz rá a nevére. – Rendben – bólintott Rider. O'Shea visszatért az íróasztalához. – Oké, akkor készen vagyunk? Ideje menni. Megpróbálok maradni, amíg az időbeosztásom engedi. És ne vegyék személyes sértésnek, ha időnként közbekérdezek. Bosch válaszként felállt. Rider követte a példáját, majd a sort Olivas zárta. – Még valami – emelte fel a kezét Bosch. – Tegnap hallottunk egy Maury Swann-sztorit, amit talán maguknak se árt megismerni. Bosch és Rider felváltva felidézte a történetet, amit Abel Prattől hallott. Olivas a végén harsányan nevetett, és rázta a fejét, míg O'Shea arcán látni lehetett, hogy próbálja összeszámolni, hány alkalommal fogott kezet Maury Swann-nel a bíróságon. Talán máris a lehetséges politikai következményeket latolgatta. Bosch az iroda ajtaja felé indult. Izgatottság és rettegés kavargott benne. Izgatottság, amiért oly sok év után megtudhatta, mi történt Marie Gestóval. Rettegés – ugyanezért. Előre félt, hogy a részletek hamarosan súlyos teherként fognak nehezedni a lelkére. Olyan teherként, amit magával kell majd cipelnie Bakersfieldbe, a megváltásra várakozó anyához és apához. 11.

A seriff két egyenruhás embere állt a kihallgatószoba ajtajában, amely mögött a férfi várta őket, aki Raynard Waitsnek nevezte magát. Félreléptek az útból, hogy beengedjék az államügyészt és kíséretét. A helyiségben egyetlen hosszú asztal állt. Waits és ügyvédje, Maury Swann, az asztal egyik oldalát foglalta el. Waits középen ült, Swann a balján. Amikor az államügyész és a nyomozók beléptek, csak Maury Swann állt fel – Waitst szorosan hozzábilincselték a szék karfáihoz. A fekete keretes szemüveget és gondosan ápolt ősz hajkaronát viselő Swann a kezét nyújtotta, de senki se fogadta el. Rider a Waitsszel szemközti helyre ült, míg Bosch és O'Shea a két oldalára. Miután Olivasra egy ideig még nem került sor, ő foglalta el az utolsó széket, közvetlenül az ajtó mellett. O'Shea bemutatta egymásnak az érintetteket, de kezet ezúttal sem fogtak egymással. Waits narancssárga kezeslábast viselt, a mellkasán öles fekete betűkkel: L. A. MEGYEI BÖRTÖN ELKÜLÖNÍTŐ A második sort nem figyelmeztetésnek szánták, de annak is beillett. Azt jelezte, hogy Waits, kiemelten veszélyes bűnöző lévén, elkülönített, egyszemélyes cellát kapott, így nem érintkezhetett a börtön többi lakójával. Az elkülönítés egyszerre szolgálta Waits és a többi bebörtönzött védelmét. Mialatt Bosch tanulmányozta a férfit, akire tizenhárom éve vadászott, meg kellett állapítania, a legrémisztőbb tulajdonsága az, hogy mennyire átlagosnak tűnik. Vékony testalkat, jellegtelen arc. Kellemesen lágy vonások, rövidre nyírt, sötét haj – egy névtelen senki a tömegből. Egyedül a tekintete árulkodott a benne lappangó gonoszról. A sötétbarna, mélyen ülő szeméből éppoly kifejezéstelen üresség áradt, mint az összes gyilkoséból, akivel Bosch az elmúlt évek során szembe találta magát. Nem látott mást, csak az űrt, melyet sosem lehet betölteni, akárhány ártatlan életnek is kellett odavesznie miatta. Rider bekapcsolta az asztalra állított diktafont, majd belekezdett a kihallgatásba. Kifogástalanul végezte a dolgát, Waitsnek egy pillanatig sem volt oka gyanakodni arra, hogy mindjárt a legelső kérdésnél belesétál a csapdába. – Amint arról Mr. Swann nyilván tájékoztatta, rögzítünk minden önnel folytatott beszélgetést, a szalagokat pedig átadjuk az ügyvédjének, aki megőrzi őket, amíg megállapodásra nem jutunk. Megértette és elfogadja ezt az eljárást? – Igen – bólintott Waits. – Rendben. Akkor kezdjük mindjárt a legelején. Elárulná a teljes nevét, születésének időpontját és helyét? Waits előrehajolt, és olyan arcot vágott, mint aki nyilvánvaló dolgot próbál elmagyarázni egy értetlen kisiskolásnak. – Raynard Waits – közölte türelmetlenül. – Született 1971. november 3-án, az angolok városában… vagy nem is. Az angyalok városában. – Ha Los Angelesre gondol, kérem, ezt mondja. – Igen. Los Angelesben. – Köszönöm. Szokatlan a keresztneve. Lenne olyan szíves betűzni? Waits engedelmeskedett. Rider ügyesen csinálta. Az előttük ülő férfi

később véletlenül sem mondhatta azt, hogy tudtán kívül hazudott a kihallgatás során. – Tudja, honnét ered ez a név? – Az apám alighanem a seggéből rángatta elő. Nem tudom. Azt hittem, a halottakról akarnak beszélni, nem ezekről a piszlicsáré dolgokról. – Igaz, Mr. Waits. Igaza van. Bosch a lelke mélyén mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Tudta, hogy borzalmas dolgokat kell majd hallaniuk, de azt is, hogy máris hazugságon érték Waitst, akire nézve ez végzetes következménnyel járt. Most már látott esélyt arra, hogy a fickó mégse ússza meg egy magáncellával, az életfogytig tartó állami gondoskodással és népszerűséggel. – Szabályszerűen akarunk eljárni – magyarázta Rider. – Nos, az ügyvédje ajánlatában az áll, hogy az első gyilkossági ügye Dániel Fitzpatrickhez köthető, aki 1992. április 13-án, Hollywoodban vesztette életét. Igaz ez? Waits rövid, tárgyilagos választ adott, mintha csak eligazítana valakit a legközelebbi benzinkúthoz. A hangja hűvös és nyugodt maradt. – Igen. Elevenen elégettem a saját biztonsági rácsa mögött. Kiderült, hogy még sincs olyan biztonságban, hiába van annyi fegyvere. – Miért tette ezt? – Mert tudni akartam, képes vagyok-e rá. Hosszú ideje ezen járt az eszem, és bizonyítani akartam magam előtt. Bosch arra gondolt, amit előző éjjel Rachel Wallingtól hallott. Nagyon úgy tűnt, hogy a nő helyesen következtetett, amikor önkényesnek nevezte az első gyilkosságot. – Mit ért azon, hogy „bizonyítani akart maga előtt”, Mr. Waits? – kérdezte Rider. – Létezik egy határ, amelyre mindenki gondol, de csak keveseknek van mersze átlépni. Látni akartam, hogy én képes vagyok-e erre. – Amikor azt mondta, hogy hosszú ideje ezen járt az esze, akkor Mr. Fitzpatrick meggyilkolására gondolt? Ingerültség parázslott Waits szemében. Úgy tűnt, máris kezd torkig lenni Riderrel. – Nem, maga hülye picsa – felelt nyugodt hangon. – Arra gondoltam, megölök valakit. Nem érti? Egész életemben erre készültem. Rider rezzenéstelen arccal fogadta a sértést. – Miért Dániel Fitzpatricket választotta? Miért akkor éjszaka gyilkolt? – Éppen tévét néztem, és láttam, hogy az egész város a feje tetején áll. Tombolt a káosz, és tudtam, hogy a rendőrség semmit sem tehet ellene. Eljött az idő, amikor az emberek azt tettek, amit csak akartak. Egy riporter arról beszélt, hogy a Hollywood Boulevard és a város több más része lángokban áll, én pedig ügy döntöttem, hogy elmegyek megnézni. Nem ertem be azzal, hogy a tévén keresztül láttam. Részese akartam lenni az eseményeknek. – Autóba ült?

– Nem, gyalog mentem. Akkoriban a Fountainen, a LaBrea közelében laktam. Egyszerűen átsétáltam. Rider nyitva tartotta maga előtt a Fitzpatrick-aktát. Egy hosszú pillanatra beleolvasott, amíg összeszedte a gondolatait, és megfogalmazta a soron következő kérdéseket. Ez lehetőséget adott O'Shea-nek arra, hogy közbeavatkozzon. – Honnét származott az öngyújtó folyadék? – kérdezte. – A lakásáról hozta magával? Waits odafordult O'Shea felé. – Azt hittem, a ribi teszi tel a kérdéseket. – Mindannyian kérdezünk – közölte O'Shea. – És megkérném, hogy a válaszaiban kerülje a személyeskedést. – Magával nem kívánok beszélni, államügyész úr. Csak a nővel. És velük. Boschra és Olivasra mutatott. – Hadd kanyarodjak vissza egy kicsit, mielőtt rátérnénk az öngyújtó folyadék kérdésére – vette el a kijelentés élét Rider. – Azt állítja, hogy gyalogosan jutott el a Fountainről a Hollywood Boulevard-ra. Merre járt és mit látott eközben? Waits elmosolyodott, és biccentett Rider felé. – Maga leszbi, igaz? Bárkiről megmondom. Mindig megérzem egy nőn, ha a punciért bolondul. – Mr. Swann – fordult Rider az ügyvédhez –, megmondaná az ügyfelének, hogy itt mi kérdezünk, ő pedig felel és nem fordítva? Swann rátette a kezét Waits bal karjára, amit szorosan a karfához bilincseltek. – Vegye ezt nagyon komolyan, Ray! – mondta. – Csak feleljen a kérdésekre! Ne felejtse, hogy mi akartuk ezt! Mi hívtuk őket ide. Ez a mi bulink. Waits arca egy pillanatra elvörösödött, amint az ügyvédje felé fordult. Azután a pír ugyanilyen gyorsan el is tűnt, és Waits újra Rider szemébe nézett. – Az egész varos lángokban állt, hát ezt láttam. – Elmosolyodott, mielőtt hozzátette: – Akár egy Hieronymus Bosch festményen. Ezalatt Bosch felé fordult, aki egy pillanatra megdermedt. Honnét tudhatja? Waits biccentett Bosch mellkasa fele. – Rajta van a kártyáján. Bosch el is felejtette, hogy felcsíptette a jelvényét, mielőtt beléptek az államügyész hivatalába. Rider sietve továbblépett a következő kérdésre. – Oké, melyik irányba indult, miután elérte a Hollywood Boulevard t? – Jobbra fordultam, és keletnek indultam. Arra lángoltak a nagyobb tüzek. – Mi volt a zsebében? Waitsnek végig kellett gondolnia a kérdést. – Nem tudom. Nem emlékszem. A kulcsaim, gondolom. Cigaretta, öngyújtó… ez minden.

– Nem hordta a tárcáját? – Nem. Nem akartam magamnál igazolványt. Arra az esetre, ha a rendőrök megállítanának. – Az öngyújtó folyadék ekkor már magánál volt? – Úgy bizony. Gondoltam, kiveszem a részemet a mókából, és segítek porig égetni a várost. Azután elértem ahhoz a zálogházhoz, és jobb ötletem támadt. – Meglátta Mr. Fitzpatricket? – Igen, megláttam. A rács mögött állt, vadászpuskával a kezében. Még pisztolytáskát is hordott, mintha Wyatt Earp lenne vagy ki. – Írja le a zálogházat! Waits vállat vont. – Jelentéktelen hely. Ír Zálogháznak hívta. Neonból volt a cégtáblája, ami zölden villogott, és hol egy háromlevelű lóherét, hol három golyót ábrázolt. Biztosan ez a zálogosok jelképe, nem tudom. Fitzpatrick alatta állt, és engem figyelt, ahogy elmegyek előtte. – Maga pedig továbbsétált? – Először igen. Elsétáltam előtte, azután belegondoltam a kihívásba. Tudja? Hogyan kaphatnám el anélkül, hogy belém eresztene egy skulót abból a mordályból. – Mit csinált? – Elővettem az EasyLight öngyújtó folyadékot a zsebemből, és megtöltöttem vele a számat. Ugyanúgy, ahogy azok a tűznyelők teszik Venice-ben. Azután eltettem a flakont, hogy elővegyem a cigarettát és az öngyújtót. Már rég nem dohányzom. Förtelmes egy szokás. Boschra nézett, miközben ezt mondta. – Azután? – kérdezte Rider. – Visszamentem a seggfej boltjához, beléptem a kapualjba, a biztonsági rács elé. Ügy tettem, mint aki csendes helyet keres, hogy rágyújthasson egy cigire. Aznap este nagyon fújt a szél, érti? – Igen. – Ő meg elkezdett ordítozni velem, hogy kotródjak onnét. Odajött a rácshoz, csak hogy elküldhessen a picsába. Én meg épp erre számítottam. – Elmosolyodott, és láthatóan eltöltötte a büszkeség, amiért a terve ilyen fényesen bevált. – A fickó a puskatussal megcsapkodta a rácsot, hogy felkeltse a figyelmemet. Tudja, mindkét kezemet látta, ezért nem is gondolta, hogy veszélyben van. Amikor már csak egy méterre lehetett, felkattintottam az öngyújtót, és egyenesen a szemébe néztem. Azután kivettem a számból a cigarettát, és beleköptem az egész folyadékot az arcába. Útközben persze belobbant az öngyújtótól, ezért olyan voltam, mint egy kibaszott lángszóró. A lángok belekaptak az arcába, mielőtt még feleszmélhetett volna. Akkor gyorsan félredobta a mordályt, hogy csapkodni kezdje az arcát, de közben a ruhái is meggyulladtak, és hamarosan égett az egész. Mintha napalmmal találták volna

el, ember! Waits próbálta felemelni a bal karját, de nem tudta. A csuklóját odabilincselték a karfához, ezért végül csak a kezét kapta fel. – Sajnos kicsit megégettem a saját kezemet is. Mindenfele hólyagok lettek rajta. Iszonyúan tud fájni. Bele se gondolok, mit érezhetett az a seggfej Wyatt Earp. Nem a legszebb halál, ha engem kérdeznek. Bosch lenézett a felemelt kézre. Elszíneződést látott a bőrön, de hegeket nem. Az égés nem hatolt elég mélyre. Hosszú döbbent csend után Rider feltette a következő kérdést. – Orvoshoz is fordult a sérülésével? – Nem. Nem lett volna bölcs dolog, tekintve a körülményeket. Amennyire hallottam, a kórházakban egyébként is nagy volt a zsúfoltság. Így inkább hazamentem, és elláttam magam. – Mikor helyezte el a fiakont a biztonsági rács előtt? – Mielőtt még elhagytam volna a helyszínt. Csak elővettem, megtörölgettem és letettem. – Mr. Fitzpatrick nem kiáltott segítségért? Waits kivárt, mintha a választ latolgatná. – Hát, nem könnyű megmondani. Ordított valamit, de nem vagyok benne biztos, hogy segítségért kiáltott. Számomra inkább úgy hangzott, mint egy sebesült állat üvöltése. Kölyökkoromban egyszer odacsuktam a kutyám farkát az ajtóval. Az jut róla eszembe. – Mi járt a fejében, mialatt hazament? – Arra gondoltam: a rohadt életbe, ideje volt! Végre megtettem! És azt is tudtam, hogy meg fogom úszni. Ügy éreztem magam, mintha sebezhetetlen lennék, ha tudni akarja az igazat. – Milyen idős volt ekkor? – Én… alig töltöttem be a húszat, ember, és megcsináltam! – Sosem gondolt az emberre, akit meggyilkolt, akit elevenen elégetett? – Nem, nem igazán. Egyszerűen csak ott volt. Várta, hogy lecsapjak rá. Ahogy a többi is. Mintha mindannyian csak rám vártak volna. Rider további negyven percet szánt az apróbb részletek tisztázására, amelyek kétséget kizáróan megegyeztek a jelentésben foglaltakkal. Végül 11.15-kor lazított a tartásán, és hátradőlt a székén, majd Boschoz és O'Shea-hez fordult. – Azt hiszem, egyelőre elég ennyi. Talán tarthatnánk egy kis szünetet. Lekapcsolta a diktafont, azután a három nyomozó és O'Shea kilépett a folyosóra, hogy megtárgyalja az eseményeket. Swann az ügyfele mellett maradt. – Mit gondol? – kérdezte O'Shea Ridertől. Rider bólintott. – Elégedett vagyok. Szerintem nem lehet kétséges, hogy ő tette. Elfogadható magyarázatot adott arra, hogyan került a közelébe. Talán nem mondott el nekünk mindent, de épp eleget tud a részletekről. Vagy ő tette, vagy

ő is jelen volt. O'Shea Boschoz fordult. – Folytathatjuk? Bosch elgondolkodott egy pillanatig. Készen állt. Miközben hallgatta a Rider kérdéseire adott válaszokat, dühe és viszolygása egyre csak nőtt. A férfi a kihallgatószobában olyan szenvtelenül beszélt áldozatáról, ahogy csak a született pszichopaták szoktak. Mint korábban, most is rettegett attól, amit hallania kell, mégis készen állt rá. – Csináljuk – bólintott. Mindnyájan visszatértek a szobába, ahol Swann azonnal javasolta, hogy tartsanak ebédszünetet. – Ügyfelem megéhezett. – Ideje megetetni a dögöt – tette hozzá mosolyogva Waits. Bosch megrázta a fejét. – Még várhat – ragadta magához a kezdeményezést. – Majd eszik, amikor mindnyájan eszünk. Leült Waitsszel szemközt, és bekapcsolta a diktafont. Rider és O'Shea a két oldalán foglalt helyet, míg Olivasnak ezúttal is az ajtóhoz közeli szék jutott. Bosch már korábban visszavette a Gesto-aktát Olivastól, de nem nyitotta szét maga előtt. – Ideje továbblépnünk a Marie Gesto-esetre – jelentette be. – A, az édes kis Marie – sóhajtott fel Waits. Megcsillant a szeme, ahogy Boschra nézett. – Ügyvédje ajánlatában szerepel az a kitétel, miszerint ön tudja, hogy mi történt Marie Gestóval, amikor 1993-ban eltűnt. Igaz ez? Waits a homlokát ráncolta. – Attól tartok, igen – felelte színlelt megbánással. – Ismeri Marie Gesto vagy a földi maradványai jelenlegi tartózkodási helyét? – Igen, ismerem. Elérkezett a pillanat, amire Bosch tizenhárom éve várt. – Meghalt, igaz? Waits állta a tekintetét, és lassan bólintott. – Vehetem ezt igennek? – kérdezte Bosch a felvétel kedvéért. – Igen, veheti annak. Meghalt. – Hol van most? Waits arcán önelégült mosoly áradt szét – egy olyan ember mosolya, akinek egyetlen sejtje sem érez megbánást vagy bűntudatot. – Éppen itt, nyomozó – felelte. – Itt van most is velem. Akárcsak az összes többi. Mind itt vannak velem. A mosolyból harsány nevetés lett. Bosch neki is ugrott volna torkának, ha Rider az asztal alatt nem teszi a combjára a kezét. Ettől abban a pillanatban lehiggadt.

– Álljunk le egy percre! – szólt közbe O'Shea. – Menjünk ki, és ezúttal szeretném, ha maga is csatlakozna hozzánk, Maury. 12. O'Shea rontott ki elsőként a folyosóra, ahol fel-alá járkált, és kétszer is sikerült irányt váltania, mire a többiek kisorjáztak a szobából. Akkor utasította a seriff két emberét, hogy menjenek be, és tartsák rajta a szemüket a fickón, majd kivárta, amíg az ajtó becsukódik a rendőrök mögött. – Ez meg mi a fasz volt, Maury? – rontott az ügyvédre. – Nem azért vesztegetjük itt az időnket, hogy később beszámíthatatlanságra hivatkozzon. Vallomásról volt szó, nem taktikázásról! Swann feltartotta a kezét, mint akinek semmi beleszólása. – A fickónak nyilván nincs ki a négy kereke… – Lószart! Hidegvérű gyilkos, aki próbál manipulálni minket, mintha ő lenne Hannibal Lecter. Csakhogy ez nem egy ócska film, Maury. Ez maga a valóság. Hallotta, hogy beszélt Fitzpatrickről? Jobban aggódott a kis égési sérülése miatt, mint a fickóért, akinek lángot köpött az arcába. Majd én megmondom, mi lesz. Szépen visszamegy oda, és öt percig kettesben marad az ügyfelével. Beszéljen a fejével, máskülönben itthagyjuk, aztán meglátjuk, ki mire jut. Bosch akaratlanul is bólintott. Tetszett neki az indulat O'Shea hangjában. Tetszett neki az irány, amerre a dolgok haladtak. – Meglátom, mit tehetek – sóhajtott fel Swann. Miután visszatért a kihallgatóhelyiségbe, a seriff emberei kiléptek az ajtón, hogy az ügyvéd és ügyfele négyszemközt beszélhessen. O'Shea tovább járkált, míg le nem higgadt. – Sajnálom – tárta szét a karját –, de nem engedhetem, hogy ők vegyék át az irányítást. – Pedig ez történt – jegyezte meg Bosch. – Legalábbis Waits esetében. O'Shea feléje pördült, készen a harcra. – Miket hord itt össze? – Úgy értem, mindnyájan miatta vagyunk itt. Mindnyájan próbáljuk menteni az életét, méghozzá a saját kérésére. O'Shea határozottan megrázta a fejét. – Nem akarok tovább rágódni ezen a csonton, Bosch. Meghoztuk a döntést. Ha nem tud vele azonosulni, a folyosó végén jobbra találja a liftet. Majd én kikérdezem a fickót. Vagy megteszi Freddy. Bosch kivárt egy pillanatig, mielőtt válaszolt. – Nem azt mondtam, hogy ki akarok lépni. Gesto az én ügyem, és végig is fogom vinni. – Ezt örömmel hallom – vágta rá O'Shea gúnytól csöpögő hangon. – Nagy kár, hogy kilencvenháromban nem fűtötte így a lelkesedés.

Kinyújtotta a kezét, hogy határozottan bekopogjon a ki-hallgatószoba ajtaján. Miközben a hátára meredt, Bosch érezte, ahogy a düh keserű epeként tör fel benne. Swann szinte azonnal kitárta az ajtót. – Folytathatjuk – jelentette ki, mielőtt hátralépett, hogy beengedje őket. Miután mindenki elfoglalta a helyét, és a diktafon újra üzembe lépett, Bosch leküzdötte magában O'Shea iránti indulatát, és Waits szemébe nézett, hogy megismételje a kérdést. – Hol van Marie Gesto? Waits elmosolyodott, mint aki kísértést érez rá, hogy megismételje az iménti jelenetet, de végül beérte egy önelégült vigyorral. – Odafent a dombon. – Pontosan hol? – Az istálló közelében, ahol elkaptam. Közvetlenül azután, hogy kiszállt az autójából. – Eltemette? – Igen, eltemettem. – Pontosan hová? – Megmutatom. Tudom, hol van, csak nem tudom leírni a helyet… jobb lesz, ha inkább megmutatom. – Próbálja leírni! – Csak egy hely az erdőben, nem messze onnét, ahol leparkolt. Ha odamegy, van egy ösvény, amiről később letértem. Messzire letértem. Ha akar, tehet egy próbát: talán rögtön megtalálja, talán soha. Nem kis területről van szó. Emlékezhet rá, hogy annak idején mindent átkutattak, mégse találták meg. – És úgy véli, hogy tizenhárom év múltán el tud vezetni minket oda? – Nem tizenhárom év múltán. A borzongás végigfutott Bosch gerincén. Belegondolni is szörnyű volt, hogy a férfi hosszabb ideig fogságban tartotta a lányt. – Nem az van, amire gondol, nyomozó – sietett hozzátenni Waits. – Honnét tudja, mit gondolok? – Egyszerűen tudom. De nincs igaza. Marie-t tizenhárom évvel ezelőtt temettem el, csak nem telt el tizenhárom év azóta, hogy legutóbb odafent jártam. Ezzel azt akarom mondani, nyomozó, az évek során gyakran meglátogattam. Ezért tudom elvezetni hozzá. Bosch tollat vett elő, hogy lefirkantson néhány sort a Gesto-dosszié belső oldalára. Nem volt különösebben fontos jegyzet, csupán időt adott neki arra, hogy felülemelkedjen a benne kavargó érzéseken. – Kezdjük az elejéről! 1993 szeptemberét megelőzően ismerte Marie Gestót? – Nem, nem ismertem. – Nem is látta addig a napig, amíg el nem rabolta? – Nincs róla tudomásom. – Hol találkozott vele először?

– A Mayfairnél. Megláttam, ahogy ott vásárolgatott, és felkeltette az érdeklődésemet. Követni kezdtem. – Hová? – Beült a kocsijába, és felhajtott a Beachwood Canyonba. A kavicsos parkolóhelyen hagyta a kocsiját, az istállók mögött. Azt hiszem, Sunset Ranchnek nevezik a helyet. Senki se volt a közelben, amikor kiszállt, ezért azt gondoltam, elkapom. – Nem tervezte el még azelőtt, hogy meglátta az üzletben? – Nem. Csak azért ugrottam be, hogy vegyek egy Gatorade-et. Nagyon meleg volt aznap. Megláttam, és ott helyben eldöntöttem, hogy meg kell kapnom. Ez olyan hirtelen késztetés volt, tudja. Nem tehettem ellene semmit. – Tehát az istállók alatti parkolóban támadt rá. Waits bólintott. – Egyenesen melléhajtottam a furgonnal. Még észbe se kaphatott. A parkoló alacsonyabban fekszik, messzebb az istállóktól. Senki se volt a közelben, senki se láthatott meg. Mintha csak Isten mondta volna, hogy vigyem magammal. – Mit csinált? – Beléptem a furgon hátuljába, és kinyitottam a tolóajtót az ő oldalán. Kést fogtam a kezembe, egyszerűen csak előléptem, és ráparancsoltam, hogy szálljon be. Engedelmeskedett. Igazán könnyen ment. Meg se próbált ellenállni. Úgy beszélt, ahogyan egy bébicsősz szokott jelentést tenni a gyerek viselkedéséről, miután a szülők hazatértek. – Azután? – kérdezte Bosch. – Megkértem, hogy vesse le a ruháit, ő pedig engedelmeskedett. Azt mondta, bármit hajlandó megtenni, csak ne bántsam. Belementem az alkuba. Takarosan összehajtogatta a ruháit, mint aki azt gondolja, hogy nemsokára újra felveheti őket. Bosch megdörzsölte az állát. Ezt tartotta a munkája legnehezebb részének, amikor farkasszemet kell néznie egy gyilkossal, és az ő szemén át látja eltorzult, rémisztő világképét. – Folytassa! – mordult Waitsre. – Hát, a többit már tudja. Keféltünk, de nem igazán volt jó. Képtelen volt ellazulni. Így aztán tettem, amit kellett. – És mi volt az? Waits mélyen Bosch szemébe nézett. – Megöltem, nyomozó. A torkára fontam az ujjaimat, és csak szorítottam, egyre keményebben, míg fenn nem akadt a tekintete. Azután jött a többi. Bosch meredten nézte, de nem tudta rávenni magát, hogy kinyissa a száját. Az ilyen pillanatokban, amikor az emberi gonoszság a lelke mélyéig megrázta, tökéletesen alkalmatlannak érezte magát arra, hogy gyilkossági ügyekben nyomozzon. Hosszú pillanatokig nézett a másik szemébe, míg végül O'Shea megtörte a csendet.

– Közösült a holttesttel? – kérdezte. – Pontosan. Amíg még meleg volt. Azt mondom, a nő akkor a legjobb, amikor már halott, de még meleg. Waits vetett egy pillantást Riderre, hogy felmérje a reakcióját. Rider arca semmilyen érzelmet nem árult el. – Waits – talált rá a hangjára Bosch. – Maga egy rohadt szemétláda. Waits újra Bosch felé fordult, az arcán önelégült vigyorral. – Ha csak ennyire telik magától, Bosch nyomozó, jobban teszi, ha összekapja magát. Mert ez csak egyre szörnyűbb lesz. A szex az semmi. Elevenen vagy holtan, csupán átmeneti állapot. Én a lelkét ragadtam el, azt pedig senki sem veheti vissza tőlem. Bosch lenézett a nyitott dossziéra, de nem látta a papírra gépelt szavakat. – Menjünk tovább! – vett erőt magán. – Mi történt azután? – Rendbe tettem a furgont. Hátul mindig kiterítek egy műanyag fóliát. Összecsomagoltam és előkészítettem a temetésére. Azután kiszálltam és lezártam a furgont. Elvittem a lány holmiját a kocsijába. Magamhoz vettem a kulcsait is. Beültem a kocsijába és elhajtottam. Azt gondoltam, így rázhatom le legkönnyebben a rendőröket. – És hová ment? – Pontosan tudja, hová mentem, nyomozó. A High Tower-hez. Tudtam, hogy van ott egy üres garázs, amit használhatok. Jó egy héttel korábban munkát kerestem arrafelé, és a gondnok megemlítette, hogy van egy kiadó lakásuk. Miután úgy tettem, mint akit komolyan érdekel, meg is mutatta. – A garázst is? – Igen, de csak távolról. Kifelé jövet vettem észre, hogy nincs lakat az ajtón. – Vagyis elhozta Marie Gesto autóját, hogy beparkolja a garázsba. – így van. – Látta valaki? Látott valakit? – Nem és nem. Nagyon vigyáztam. Nemrég öltem meg a kocsi gazdáját, ha még emlékszik. – Hát a furgon? Mikor ment vissza érte Beachwoodba? – Vártam estig. Arra gondoltam, jobb lesz így, ha már ásnom kell. Érti, mire gondolok. – A furgon oldalán nem szerepelt a vállalkozása neve? – Nem, akkoriban nem. Csak nemrég kezdtem, még nem próbáltam felkelteni a figyelmet. Legtöbbször ajánlás alapján dolgoztam. Még rendes engedélyem se volt. Mindez csak később jött. Ha már itt tartunk, később a furgont is lecseréltem. Végtére is az egész tizenhárom éve történt. Azóta új furgonom van. – Hogyan tért vissza az istállóhoz a furgonért? – Taxival. – Emlékszik a cég nevére?

– Nem emlékszem, mert a taxit nem én hívtam. Miután letettem az autót a High Towernél, elsétáltam az étterembe, ahová akkoriban jártam, amíg a Franklinén laktam. A Bird'sbe… járt már ott? Finom a sült csirkéjük. A lényeg, hogy jókora sétára esett. Megvacsoráztam, és amikor már elég későre járt, fogtam egy taxit. Az istállónál tetettem ki magam, hogy ne tűnjön úgy, mintha a furgon az enyém lenne. Miután meggyőződtem arról, hogy senki sincs a közelben, kerestem egy meghitt kis helyet, ahol elültethettem az én kis virágomat. – Ezt a helyet ma is bármikor meg tudja találni? – Úgy bizony. – Ásott egy gödröt. – Igen– – Milyen mélyet? – Nem tudom, nem túl mélyet. – Mit használt az ásáshoz? – Egy ásót. – Rendszeresen hordott magával ásót a furgonjában? – Ami azt illeti, nem. Az egyik fészer oldalának döntve találtam. Talán az istállók takarításához használták, nem tudom. – Visszatette, miután végzett? – Természetesen, nyomozó. Lelkeket rabolok, nem ásókat. Bosch lenézett az előtte fekvő dossziéra. – Mikor járt utoljára azon a helyen, ahol eltemette Marie Gestót? – Hmm… kicsivel több mint egy éve. Általában szeptember 9-én megyek fel. Érti, az évfordulónkra. Idén más elfoglaltságom akadt, mint tudja. Előzékenyen elmosolyodott. Bosch tudta, hogy nagy vonalakban minden kérdést érintettek. Most már minden csak azon múlik, elvezeti-e őket Waits a helyszínre, azután a szakértők alátámasztják-e a sztoriját. – A gyilkosság után a média sokat foglalkozott Marie Gesto eltűnésével – jegyezte meg. – Emlékszik erre? – Természetesen. Jó lecke volt. Soha többet nem engedtem a hirtelen késztetéseknek. Óvatosabban tépkedtem le a virágszálaimat. – Az üggyel kapcsolatban felhívta a nyomozókat is, igaz? – Ha már itt tartunk, igaz. Emlékszem rá. Telefonáltam, és elmondtam, hogy láttam őt a Mayfairben, meg hogy nem volt vele senki. – Miért telefonált? Waits megvonta a vállát. – Nem tudom. Akkor jó ötletnek tűnt. Tudja, beszélni valakivel, aki éppen rám vadászik. Maga volt az? – A társam. – Értem. Azt gondoltam, ezzel elterelhetem a figyelmet a Mayfairről, hiszen aznap én is jártam ott. Eszembe jutott, hogy valaki talán emlékszik rám. Bosch bólintott.

– Amikor bejelentést tett, a Robert Saxon nevet adta meg. Miért? Waits újra csak a vállát vonogatta. – Időről időre elővettem ezt a nevet. – De nem ez az igazi neve? – Nem, nyomozó. Ismeri az igazi nevemet. – És ha azt mondanám, hogy egy megveszekedett szót se hiszek abból, amit itt összehordott? Arra mit válaszolna? – Azt válaszolnám, hogy vigyen el Beachwood Canyonba, és bebizonyítom, hogy minden az utolsó szóig igaz. – Nos, majd meglátjuk. Bosch hátralökte a székét, és közölte a többiekkel, hogy tanácskozni szeretne velük a folyosón. Maguk mögött hagyták Waitst és Swannt a szobában, hogy kilépjenek a folyosó hűvösébe. – Nem hagynának magunkra egy kicsit, fiúk? – mordult O'Shea a seriff embereire. Miután négyesben maradtak, és a kihallgatóhelyiség ajtaja becsukódott, O'Shea felsóhajtott. – Kezd meleg lenni odabent. – Főleg, hogy feleslegesen pácolódunk – tette hozzá Bosch. – Most meg mi a baja, nyomozó? – vonta fel a szemöldökét az ügyész. – Az a bajom, hogy nem hiszek neki. – Miért nem? – Mert mindenre tudja a választ. És némelyik egyszerűen nem működik. Egy hetet töltöttünk csak azzal, hogy utánajárjunk a taxis cégeknél, kit hová fuvaroztak. Tudtuk, hogy ha a fickó elvitte a kocsit a High Towerhez, valahogyan vissza kellett jutnia a saját járművéhez. Az istállót külön is ellenőriztük, minden cég esetében. Senki se szállított oda utast, se nappal, se éjjel. Olivas is bekapcsolódott a beszélgetésbe, miután odalépett O'Shea mellé. – Ez nem száz százalék, és ezt maga is tudja, Bosch. Lehet, hogy a taxis nem indította el az órát. Folyton ezt csinálják. Azután ott vannak a feketetaxisok is, akik mindig az éttermek közelében lógnak. – Egyszerűen nem veszem be a süketelését. Minden kérdésre van válasza. Az ásó véletlenül épp ott támasztotta a fészert. Hogyan temette volna el a holttestet, ha nem látja meg? O'Shea széttárta a karját. – Tudjuk, mit kell tennünk. Elvisszük kirándulni, és ha elvezet a lány holttestéhez, akkor francot se érdekelnek az apró részletek. Ha pedig nincs holttest, mindenképpen fuccs az egyezségnek. – Mikor megyünk? – kérdezte Bosch. – Amint találtam egy bírót. Akár holnap reggel, ha azt akarja. – Várjunk egy percet! – szólt közbe Olivas. – Mi lesz a másik héttel? Lenne még miről beszélgetnünk azzal a mocsokkal…

O'Shea megnyugtatónak szánt gesztussal feltartotta a kezét. – Legyen a Gesto-ügy az igazság próbája. Most majd kiderül, ha átvert bennünket. Ha nem, innét folytatjuk. – O'Shea elfordult, és egyenesen Bosch szemébe nézett. – Készen áll rá? – kérdezte. Bosch bólintott. – Tizenhárom éve. 13. Aznap éjjel Rachel vacsorát hozott, miután telefonon keresztül meggyőződött arról, hogy Bosch hazaért. Bosch feltett valami kellemes muzsikát, amíg Rachel megterített a kis étkezőben. Marhasültet hozott, majonézes kukoricával, hozzá egy palack Merlot-t. Boschnak öt teljes percébe telt, amíg talált egy dugóhúzót. Egy szót sem ejtettek az ügyről, amíg le nem ültek egymással szemben az asztalhoz. – Szóval – vágott bele Rachel –, hogy ment? Bosch megvonta a vállát. – Jól. Hasznomra vált, amit elmondtál. Holnap kimegyünk a terepre. Ott majd kiderül, ha átvert minket. – A terepre? Hová? – Beachwood Canyonba. Azt mondja, ott temette el. A meghallgatás után felmentem oda, és körülnéztem, de nem találtam semmit, még a leírása alapján se. '93-ban a kadétok három napon át kutattak a kanyonban, de semmit se találtak. Odafent sűrűn nőnek a fák, Waits mégis azt állítja, hogy képes megtalálni a helyet. – Szerinted ő az embered? – Nagyon úgy tűnik. Mindenki mást meggyőzött, még azt is elismerte, hogy annak idején felhívott. Nagyon hiteles. – Csak? – Nem tudom. Talán az önérzetem nem engedi elfogadni, hogy ekkorát tévedtem, és tizenhárom éven át rossz fickót üldöztem. Azt hiszem, más se tudná könnyen elfogadni. Bosch néhány pillanatig az evésre összpontosított. Leöblítette a falatot egy korty borral, majd megtörölte a száját a szalvétájával. – Ember, ez a kaja fantasztikus. Hol szerezted? Rachel elmosolyodott. – Egy étteremből. – Ennél finomabb marhasültet még nem is ettem. – A hely neve Jar. A Beverlyn nyílt, nem messze tőlem. Van egy nagy bárpultja, ahol enni is lehet. Miután odaköltöztem, sokat vacsoráztam ott. Egyedül. Suzanne és Preech azóta külön odafigyelnek rám. Még azt is engedik, hogy elhozzam az ételt, pedig ez nem olyan hely. – Ők a szakácsok?

– Séfek, Harry. Suzanne emellett a tulaj. Szeretek a bárban ücsörögni, és elnézni az embereket, amikor bejönnek és végigmérik a közönséget. Egy rakás híresség jár oda, de könnyen ki lehet szúrni az ínyenceket és az átlagembereket is. Még ezek a legérdekesebbek. – Valaki egyszer azt mondta, ha elég hosszú ideig foglalkozol egy gyilkossággal, megismered az egész várost. Talán ugyanez igaz azokra is, akik a bárpultnál ülnek. – Es mennyivel kellemesebb úgy! Oké, akkor most kedélyesen cseverészni fogunk, vagy elmondod, mit vallott be Raynard Waits? – Rögtön rácérek, csak előbb végezni akartam a vacsorával. – Ennyire szörnyű? – Nem, csak szeretnék egy kicsit elszakadni az ügytől. Nem is tudom… Rachel megértően bólintott. Teletöltötte mindkettőjük poharát. – Tetszik ez a zene. Bosch tele szájjal bólintott. – Szerintem maga a csoda. John Coltrane és Thelonious Monk a Carnegie Hallban. 1957-ben vették fel, azután a szalag közel ötven éven át pihent egy jelöletlen dobozban. Csak úgy, elfeledve. Akkor egy fickó a kongresszusi könyvtárból arra járt, hogy átnézze a dobozokat és archív felvételeket, és felismerte az előadókat. Végül tavaly adták ki. – Kellemes. – Hihetetlen még belegondolni is, hogy ennyi ideig ott porosodott. Csak várt arra az emberre, aki rátalál. Aki felismeri. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Bosch végül lenézett a tányérjára, és látta, hogy már csak egy falatja maradt. – Mit vacsoráztál volna, ha én nem kereslek? – érdeklődött Rachel. Bosch felnézett rá, és megvonta a vállát. Miután végzett az evéssel, nekiállt felidézni Raynard Waits vallomását. – Hazudik – közölte Rachel, alighogy befejezte. – Az igazi nevéről? Ezt már tisztáztuk. – Nem, a tervéről. Vagy még inkább annak hiányáról. Azt állítja, csak úgy meglátta a lányt a Mayfairben, követte és elkapta. Hát a nagy fenét! Ezt nem veszem be. Egészen más, mintha hirtelen sugallatra cselekedett volna. Nagyon is eltervezett mindent, ha bevallja, ha nem. Bosch bólintott. Benne is ugyanez az érzés motoszkált. – Azt hiszem, holnap minden kiderül. – Bárcsak én is ott lehetnék! Bosch megrázta a fejét. – Nem csinálhatunk belőle szövetségi ügyet. Különben is, re már mással foglalkozol. Ha meg is hívnálak, a tieid akkor se engednék. – Tudom, de attól még vágyhatok rá. Bosch felállt, és nekilátott elmosni a tányérokat. Egymás mellett álltak a mosogatónál, majd miután mindent a helyére tettek, a borospalackkal kivonultak

a teraszra. Annyi italuk maradt, hogy mindkettőjük poharát félig megtöltsék. Az esti hűvösben közelebb bújtak egymáshoz, úgy néztek le a Cahuenga-hágó fényeire. – Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Bosch. – Igen. – Nem kell előre telefonálnod. Adok egy kulcsot. Csak gyere, ha úgy gondolod. Rachel felé fordult, és a szemébe nézett. Bosch átkarolta a derekát. – Ilyen gyorsan? Azt mondod, minden meg van bocsátva? – Nincs mit megbocsátani. Ami elmúlt, elmúlt, és az élet túl rövid. Meg a többi közhely… Rachel elmosolyodott, azután az egészet megpecsételték egy csókkal. Végeztek a borral, és visszavonultak a hálószobába. Lassan és csendesen szeretkeztek. Bosch idővel kinyitotta a szemét, Rachelre nézett, és kiesett a ritmusból. Rachel felfigyelt rá. – Mi az? – suttogta. – Semmi, csak nyitva tartod a szemed. – Téged nézlek. – Nem, ez nem igaz. Rachel elmosolyodott, majd félrefordította a fejét. – Nem igazán alkalmas időpont a vitára – jegyezte meg. Bosch is elmosolyodott, majd maga felé fordította Rachel arcát. Megcsókolta, miközben mindketten nyitva tartották a szemüket, majd hirtelen elnevették magukat. Bosch vágyott erre a meghittségre, és élvezte, ha néhány pillanatra elmenekülhetett a valóság elől. Rachel is tudta ezt. Ezt az ajándékot adta neki: kiszakította a világból. Ezért nem számított, mi történt a múltban. Lehunyta a szemét, de tovább mosolygott. Második rész TEREPEN 14. Bosch számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg összeállt a konvoj, de szerda délelőtt fél tizenegykor végre útnak indultak a bíróság épülete alatt húzódó mélygarázsból. Az élén egy jelöletlen autó haladt, a volánjánál Olivasszal. A seriff embere a börtönből a puskáját szorongatta, míg hátul Bosch és Rider fogta közre Raynard Waitst. A rab most is narancssárga kezeslábast viselt; bokáját és

csuklóját összebilincselték. A csuklóját ezenkívül a derekára erősített vastag acéllánccal is biztosították. Egy második jelöletlen gépkocsi, a kormányánál Rick O'Shea-vel, Maury Swannt és az államügyészi hivatal operatőrét szállította. Ezt követte a két furgon – az egyik a Los Angeles-i rendőrség helyszínelőivel, a másik a halottkém embereivel. A csapat lelkészük Marie Gesto holttestének felkutatására és exhumálására. A nap tökéletesen megfelelt a terepmunkára. A rövid éjszakai esőzés megtisztította a levegőt, így az ég kristálytisztán borult föléjük, a láthatáron az utolsó felhőfoszlányokkal. A csapadék megakadályozta azt is, hogy a hőmérséklet a napkoronggal együtt emelkedjen. Talán egyetlen nap se alkalmas egy huszonkét éves lány holttestének kiásásához, de a természet mindent megtett, hogy könnyítsen a nehéz feladaton. A járművek szorosan egymásra tapadtak, miközben a Broadway kihajtóján ráfordultak az északnak tartó 101-es gyorsforgalmi útra. A belvárosban hatalmas volt a forgalom, az esővízről síkos utcákon a szokásosnál is lassabban lehetett csak haladni, ezért Bosch megkérte Olivast, hogy engedje le az ablakot, hátha bejön egy kis friss levegő, s közben remélhetőleg eltávozik Waits szúrós testszaga. Hamar kiderült, hogy a gyilkosnak aznap reggel nem engedélyeztek sem zuhanyt, sem tiszta kezeslábast. – Miért nem adja fel a próbálkozást és gyújt rá, nyomozó? – kérdezte Waits. Miután szorosan egymás mellé préselődtek. Boschnak ki kellett tekernie a nyakát, hogy Waitsre nézhessen. – Maga miatt kell kinyitni az ablakot, Waits. Bűzlik. Különben pedig öt éve nem gyújtottam rá. – Na persze. – Miért gondolja, hogy ismer? Sosem találkoztunk. Azt hiszi, bármit is tud rólam, Waits? – Nem magát ismerem, nyomozó, csak a típust. Hajlamos a szenvedélybetegségekre. Erezni, ahogy a cigarettafüst, az alkohol és az a sok gyilkossági ügy árad a pórusaiból. Nem nehéz olvasni a jelekből. Waits elmosolyodott. Bosch elfordult, és elgondolkodott egy pillanatig, mielőtt újra megszólalt. – Ki maga? – kérdezte. – Most hozzám beszél? – vonta fel a szemöldökét Waits. – Igen, magához beszélek. Tudni akarom. Ki maga? – Bosch – avatkozott közbe Olivas a kormány mögül. – Megegyeztünk, hogy csak Maury Swann jelenlétében kérdezhetjük ki. Úgyhogy hagyja békén! – Ez most nem kihallgatás. Csak beszélgetünk egy kicsit. – Nem érdekel, minek hívja. Hagyja abba! Bosch látta, hogy Olivas őt figyeli a visszapillantóban. Addig meredtek egymásra, míg Olivas végül megint az útra összpontosította a figyelmét.

Bosch hátradőlt, hogy elforduljon és Waits mellett elnézzen Rider felé, aki égnek emelte a szemét. „Ne csinálj balhét!” – ez sugárzott a tekintetéből. – Maury Swann – csóválta a fejét Bosch. – Átkozottul jó ügyvéd, azt meg kell hagyni. Igazi életmentő egy ilyen fickó számára. – Bosch! – szólt rá Olivas. – Nem hozzá beszélek, hanem a társamhoz. Bosch hátradőlt, és úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot. A láncok megcsörrentek a közelében, amint Waits próbált találni egy kényelmesebb testhelyzetet. – Nem volt muszáj elfogadnia az egyezséget, Bosch nyomozó – jegyezte meg halkan. – Ha rajtam múlt volna a döntés – felelte Bosch anélkül, hogy felé fordult volna –, most nem lennénk itt. Waits bólintott. – Szemet szemért, igaz? Gondolhattam volna. Maga is olyan fickó, aki… – Waits – szólt rá élesen Olivas –, maga is tartsa a száját! Olivas kinyújtott a kezét, hogy bekapcsolja a rádiót. A hangszórókból harsogni kezdett a mexikói zene. Abban a pillanatban lecsapott a gombra, hogy elhallgattassa. – Ki a fasz vezette utoljára ezt a kocsit? – csóválta a fejét. Bosch tudta, hogy Olivas csak ködösít. Zavarba jött, amiért nem váltott csatornát vagy halkította le a rádiót, amikor legutóbb visszavitte a kocsit. Az autóban újra csend honolt. Most haladtak át Hollywoodon. Olivas kitette az irányjelzőt, és rákanyarodott a Gower sugárúti kihajtóra. Bosch elfordult, hogy kinézzen a hátsó ablakon és lássa a három másik járművet. A csapat egyben maradt, de a konvoj felett mostanra egy helikopter is feltűnt, fehér hasán jókora 4-es számmal. Bosch visszafordult, és a tükörben szembenézett Olivasszal. – Ki szólt a médiának, Olivas? Maga vagy a főnöke? – A főnököm? Fogalmam sincs, miről beszél. Olivas csak egy pillantást vetett rá a tükörben, azután tovább figyelte az utat. Bosch azonnal látta rajta, hogy hazudik. – Na persze. Maga mit keres az üzleten? Rick elő fogja léptetni, miután győzött? Erről van szó? Olivas most egyenesen a tükörbe meredt. – Az osztályomon nem megyek semmire. Ezzel az erővel olyan helyen is dolgozhatok, ahol tisztelnek és elismerik a képességeimet. – Reggelenként ezt a szöveget szokta gyakorolni a tükör előtt? – Baszódjon meg, Bosch! – Uraim, uraim – szólt közbe Waits. – Nem utazhatnánk békességben? – Fogja be, Waits! – mordult rá Bosch. – Magát talán nem érdekli, ha két lábon járó reklám O'Shea választásai kampányában, de engem igen. Húzódjon le, Olivas! Beszélni akarok O'Shea-vel.

Olivas megrázta a fejét. – Nincs az az isten, amíg az őrizetes a kocsiban van. A lehajtón át elérték a Gowert, ahol Olivas éles jobbkanyart vett, és elhajtott a Franklin kereszteződéséhez. A lámpa zöldre váltott, amint odaértek, így zavartalanul keltek át a Franklinén, és indultak neki a Beachwood Drive-nak. Olivasnak láthatóan nem állt szándékában megállni, míg célhoz nem érnek. Bosch elővette a mobilját és beütötte a számot, amit O'Shea mindenkinek megadott, mielőtt útnak indultak a garázsból. – O'Shea. – Bosch. Szerintem nem volt jó ötlet idecsődíteni a médiát. O'Shea kivárt egy pillanatot, mielőtt válaszolt. – Biztonságos távolból figyelnek. A levegőből. – És ki fog várni bennünket Beachwood Canyonban? – Senki, Bosch, ezt szigorúan kikötöttem. A levegőből követhetik a nyomunkat, de a terepen senki sem zavarhatja az akciót. Nincs miért aggódnia. Együttműködnek velem. Tudják, hogy nem érdemes eljátszaniuk a bizalmamat. – Ha maga mondja. Összecsukta és zsebre vágta a telefont. – Le kellene higgadnia, nyomozó – javasolta Waits. – Magának meg tartania kellene a száját, Waits. – Csak segíteni akarok. – Akkor fogja be a pofáját! Újra néma csend lett. Bosch úgy döntött, hogy a helikopter és a többi felett érzett dühe csak elvonja a figyelmét a lényegről, ezért próbálta kiverni a fejéből a zavaró tényezőket, hogy arra összpontosítson, ami előttük áll. Beachwood Canyon csendes környéke a Santa Monica-hegység lankáin feküdt, Hollywood és Los Feliz között. Nem rendelkezett ugyan a nyugatabbra eső Laurel Canyon vidékies bájával, lakói mégis inkább választották ezt a csendesebb, biztonságosabb, félreesőbb helyet. A nyugatnak tartó többi kanyonnal ellentétben a Beachwood zsákutcában végződött. Errefelé csak bajosan lehetett átkelni a hegyeken, ennek következtében Beachwoodot elkerülték az átutazók. Csak az maradt, aki idetartozott. Ettől vált igazán családias hangulatúvá a környék. Miközben felfelé kapaszkodtak, a szélvédőn keresztül eléjük tűnt a Lee-hegy tetejére állított Hollywood felirat. A betűk több mint nyolcvan évvel korábban kerültek a helyükre, hogy a Beachwood tetején zajló hollywoodlandi ingatlanfejlesztési programot reklámozzák. A feliratot később lerövidítették, s ma már inkább csak egy életérzést reklámozott. Hollywoodlandből nem maradt más, csak az erődszerű kőkapu, félúton felfelé. A kapu, amelyen emléktábla utalt a fejlesztési programra, kis faluba vezetett, benne apró boltokkal, üzletközponttal és a mindent túlélő Hollywoodland ingatlanirodával. Feljebb, a kanyon végében terült el a Sunset

Ranch, kiindulópontja annak a nyolcvan kilométeres lovaglóútnak, amely a hegyeken át egyenesen Griffith Parkig vezetett. Itt végzett Marie Gesto különféle kisegítő munkákat, hogy cserébe lovagolhasson. Itt állt meg a nyomozókból, törvényszéki szakértőkből és a megbilincselt gyilkosból álló menet is. A Sunset Ranch parkolója legyalult földdarabnak bizonyult a ranch alatt húzódó lankán, ahol vékony kavicsréteget terítettek szét. A tanya látogatóinak itt kellett leparkolniuk, mielőtt felkaptattak az odafent álló istállókhoz. Az elszigetelt parkolót sűrű erdőség vette körül. A ranchról nem lehetett idelátni – Waits éppen erre számított, amikor követte és elrabolta Marie Gestót. Bosch türelmetlenül várakozott az autóban, amíg Olivas kinyitotta a hátsó ajtót. Ekkor kipattant, hogy felnézzen az égen köröző helikopterre. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy kordában tartsa az indulatát. Becsapta az ajtót, majd meggyőződött róla, hogy bezáródott. Terv szerint az autóban hagyták Waitst, amíg biztosították a terepet. Bosch egyenesen O'Shea-hez sietett, amint az kiszállt az autóból. – Hívja fel az emberét a 4-es csatornánál, és kérje meg, hogy vigyék feljebb a helikoptert. Ekkora zajban nem lehet… – Már intézkedtem, Bosch, oké? Nézze, én megértem, hogy nem szereti a média jelenlétét, de nyitott társadalomban élünk, ezért a közvéleménynek joga van megtudnia, mi folyik itt. – Főként, ha segíthet megnyernie a választást, igaz? O'Shea türelmetlenül csattant fel. – A kampány nem más, mint a szavazók véleményének formálása. És most bocsásson meg, de ki kell hantolnom egy holttestet. O'Shea hátat fordított neki, és odasietett Olivashoz, aki őrt állt a kocsi és a bezárt Waits mellett. Bosch megfigyelte, hogy a seriff embere szintén odaállt az autó mellé, kezében a tüzelésre kész puskával. Rider odalépett Bosch mellé. – Jól vagy, Harry? – Soha jobban. Csak vigyázz ezekkel az emberekkel! O'Shea-t és Olivast figyelte, akik lázas szóváltásba merültek. A helikopter rotorjának zajától Bosch nem hallotta, miről esik szó. Rider a karjára tette a kezét. – Hagyjuk most a politikát, és foglalkozzunk az üggyel! – javasolta. – Van, ami most mindennél fontosabb. Keressük meg, és vigyük haza Marie-t. Egyedül ez számít. Bosch lenézett a karját simogató kézre, és igazat adott társának. – Oké – bólintott. Néhány perccel később O'Shea és Olivas mindenkit maga mellé szólított a kaviccsal felszórt parkolóban. A jogászokon, nyomozókon és a seriff emberén kívül eljött két hatósági szakértő a halottkém irodájától, egy Kathy Kohl nevű törvényszéki archeológus és a Los Angeles-i rendőrség orvos szakértője,

valamint az államügyészi hivatal operatőre. Bosch szinte mindnyájukkal dolgozott már együtt. O'Shea kivárta, amíg az operatőr elindítja a kameráját, csak ekkor szólította meg a jelenlévőket. – Oké, emberek, nehéz munka vár ránk: megtalálni és összegyűjteni Marie Gesto földi maradványait. A kocsiban ülő férfi, Raynard Waits elvezet bennünket arra a helyre, ahol állítása szerint elásta a holttestet. Legfontosabb feladatunk a gyanúsított őrzése és a jelenlévők biztonsága. Legyen mindenki óvatos és éber. Négyen is viselnek fegyvert. Mr. Waits meg lesz bilincselve, emellett a nyomozók és Doolan fegyőr gondoskodnak a megfelelő őrizetről. Mr. Waits vezet bennünket, mi pedig figyelemmel követjük a legapróbb mozdulatát is. Az operatőr és a gázszondás velünk tart, a többiek itt maradnak. Miután megtaláltuk a holttestet, és biztosítottuk Mr. Waitst, valamennyien felmehetnek az adott helyre, amelyet természetesen bűnügyi helyszínként kezelünk. Van kérdés? Maury Swann felemelte a kezet – Én is magukkal tartok – közölte. – Egész idő alatt a védencem mellett maradok. – Rendben, Mr. Swann – vont vállat O'Shea –, bár szerintem nincs úgy öltözve. Igaza volt. Swann érthetetlen módon öltönyt húzott az exhumáláshoz, míg mindenki más megfelelő terepruhát vett – maga Bosch farmert, bakancsot és régi, rövid ujjú inget; Rider hasonlóképp. Olivas farmert vett pólóval és LAPD feliratú széldzsekivel. A csapat többi tagja is tudta, mi vár rá. – Nem érdekel – felelte Swann. – Ha tönkremegy a cipőm, majd leírom költségként, de akkor is az ügyfelem mellett maradok. Erről nem nyitok vitát. – Rendben – bólintott O'Shea. – Csak ne legyen láb alatt. – Megoldható. – Oké, emberek, akkor vágjunk bele! Olivas és a seriff embere az autóhoz lépett, hogy kiszállítsa Waitst. Bosch hallotta, ahogyan a rotorok zúgása felerősödik. A híradós helikopter közelebb merészkedett, hogy az operatőr jobb szögből örökíthesse meg az eseményeket. Miután kisegítették az autóból, és Olivas ellenőrizte a bilincseit, Waitst elővezették a tisztásra. A fegyőr két méterrel mögötte maradt, felemelt és tüzelésre kész puskával. Olivas szorosan markolta Waits bal karját, majd megtorpant, amint elérték a csoport többi tagját. – Figyelmeztetnem kell, Mr. Waits – állt meg előtte O'Shea –, hogy ha menekülni próbál, a fegyvereseknek jogában áll tüzelni. Megértette? – Hogyne – felelte Waits. – Tisztában vagyok vele, hogy kész örömmel agyonlőnének. – Akkor értjük egymást. Csak ön után. 15.

Waits egy földút felé vette az irányt, amely a kavicsos parkoló alacsonyabban fekvő végétől vezetett az erdőbe, hogy idővel elvesszen az akácok, tölgyek és bozótok lombjai alatt. Gondolkodás nélkül vezette őket, mint aki biztos a dolgában. Hamarosan az árnyak közt jártak, és Bosch gyanította, hogy a helikopteren utazó operatőr nem sok hasznát veszi a kamerájának. Senki nem szólt, leszámítva Waitst. – Nincs túl messze – biztatta őket, akár egy túravezető, útban az elszigetelt kis vízesés felé. Az út egyre szűkült, ahogyan a fák és bokrok magukénak követelték, és idővel át is adta a helyét egy ritkán használt ösvénynek. Errefelé csak kevés kiránduló járt. Olivasnak változtatnia kellett a helyzetén – immár nem a gyilkos mellett, hanem mögötte haladt, míg karja helyett a derékláncát tartotta. Úgy tűnt, nem áll szándékában elereszteni a gyanúsítottat, ami megnyugvással töltötte el Boscht. Kevésbé örült azonban annak, hogy Olivas immár a saját testével fedezte Waitst. Bosch számos dzsungelen átkelt életében, legtöbbször úgy, hogy miközben az ellenség neszeit fülelte, szemével a földet pásztázta a lába előtt, keresve az alattomos csapdákat, ezúttal azonban rezzenéstelen tekintettel meredt az előtte haladó két férfira, Waitsre és Olivasra. A terep egyre nehezebbé vált, ahogyan a csapás követte a meredek domboldalt. A talaj fellazult és átázott, nemcsak az éjszakai csapadéktól, de az elmúlt évek valamennyi esőjétől. Bosch bakancsa helyenként mélyre süppedt és beragadt. Egyszer meghallotta maga mögött az ágak ropogását, majd egy test tompa puffanását. Habár Olivas és Doolan egyaránt visszafordult, hogy lássa, mi történt, Bosch egy pillanatra sem vette le a szemét Waitsről. Maga mögött hallotta Swann szitkozódását, miközben a többiek talpra segítették. Miután Swann felhagyott a káromkodással, és a csapat újjászerveződött, tovább ereszkedtek lefelé a lejtőn. Csak lassan haladtak – Swann esése óta mindenki jobban odafigyelt, hová teszi a lábát. Öt perccel később megtorpantak egy meredély szélén. Az esőzések folytán ezen a helyen nemrég kisebb földcsuszamlás következett be, amely nyomán egy öles tölgyfa szinte teljes gyökérzete a felszínre került. A szakadék mélysége elérte a három métert. – Hát, ez még nem volt itt, amikor legutóbb erre jártam – közölte Waits olyan hangon, mint aki bosszús a váratlan kényelmetlenség miatt. – Erre van? – mutatott Olivas a szakadék alja felé. – Igen – bólintott Waits. – Arra kell továbbmennünk. – Rendben, várjon egy percet! Olivas megfordult, és végigmérte Boscht. – Miért nem megy előre, Bosch, hogy utána leküldhessem magának? Bosch bólintott és eloldalazott mellettük. Megragadott egy tölgyfaágat, amíg bakancsával próbára tette a meredek domboldal talaját. Lazának és csúszósnak találta. – Nem jó – csóválta a fejét. – Itt legfeljebb csak lecsúszhatunk. És ha

leértünk, hogyan jövünk vissza? Olivas csalódottan horkant fel. – Akkor most mi… – Az egyik furgon tetején láttam egy létrát – vetette fel Waits. Egy hosszú pillanatra teljesen elfeledkeztek róla. – Jól mondja. A helyszínelők furgonján van egy létra – erősítette meg Rider. – Elhozzuk, leeresztjük, és szabadon közlekedhetünk. Ilyen egyszerű. – Maguknak egyszerű – avatkozott közbe Swann –, csakhogy az ügyfelem nem fog fel-alá mászkálni egy létrán a derekához bilincselt csuklóval. Pillanatnyi szünet után mindenki O'Shea felé fordult. – Talán kitalálhatunk valamit… – szólalt meg az ügyész bizonytalanul. – Várjunk egy percet! – tiltakozott Olivas. – Nem fogjuk… – Akkor pedig nem megy le oda – vágott közbe Swann. – Ilyen egyszerű. Nem fogom engedni, hogy veszélyeztessék az ügyfelemet. Kötelességem megvédeni őt, nem csupán a törvény előtt, de… O'Shea békítően feltette a kezét. – A mi kötelességünk gondoskodni a vádlott biztonságáról – jelentette ki. – Maurynak igaza van. Ha Mr. Waits lezuhan a létráról, mert nem tudja megfelelően használni a kezét, az a mi felelősségünk. Akkor aztán megnézhetjük magunkat. Ennyi fegyver mellett bizonyára nem lehet gond, hogy arra a tíz másodpercre levegyük a bilincseit, amíg leereszkedik a létrán. – Hozom a létrát – ajánlkozott az egyik szakértő. – Addig megfogná? Carolyn Cafarellinak hívták, és Bosch tudta, hogy a legtöbben Calnek szólítják. A nő áradta Boschnak a gázszondát – egy sárga, T alakú eszközt –, mielőtt nekivágott az útnak. – Segítek neki – indult utána Rider. – Nem – állította meg Bosch. – Minden fegyveres személy Waits mellett marad. Rider vonakodva bólintott. – Megbirkózom vele – kiáltott vissza Cafarelli. – Alumíniumlétra. – Remélem, visszatalál – jegyezte meg O'Shea, miután eltűnt. Az első néhány percet néma csendben töltötték, azután Waits megszólította Boscht. – Izgatott, nyomozó? – érdeklődött. – Most, hogy ilyen közel vagyunk? Bosch nem válaszolt. Még csak az hiányzott, hogy Waits belelásson a lejébe. Waits tovább próbálkozott. – Az a sok ügy, amin dolgozott… vajon hány olyan volt köztük, mint ez? A lány olyan áldozat, mint Marie? Lefogadom, hogy… – Fogja be, Waits! – parancsolt rá Olivas. – Kérem, Ray – szólt közbe Swann. – Csak beszélgetek a nyomozóval. – Beszélgessen magában! – mordult rá Olivas. A csend csak néhány percig tartott, azután valamennyien hallották, ahogy

Cafarelli közeledik a létrával. Néhányszor nekicsapta a fémet a fatörzseknek, de végül eljutott hozzájuk. Bosch segített lecsúsztatni a létrát a szakadékba, majd megtámasztották a meredek partoldalon. Amikor felállt, és visszafordult a csoport felé, Bosch látta, hogy Olivas időközben leoldotta Waits egyik kezét a láncról, a másik kezét azonban továbbra is bilincsben tartotta. – A másik kezét is, nyomozó – szólt rá Swann. – Egy kézzel is tud mászni – erősködött Olivas. – Sajnálom, nyomozó, de nem engedhetem. Nem lenne képes megkapaszkodni, és megakadályozni a lezuhanást, ha megcsúszna a lába. Mindkét kezére szüksége lesz. – Egy kézzel is boldogul. Miközben a kakaskodás és vita folytatódott, Bosch megkapaszkodott a létrában, és háttal lefelé elindult. A létra szilárdan állt. A szakadék alján körülnézett, és ráeszmélt, hogy idelent mar nem kivehető a csapás. A Marie Gesto holttestéhez vezető út korántsem tűnt olyan egyértelműnek, mint odafentről. Felnézett a többiekre, miközben várakozott. – Csak tegye meg, Freddy – utasította O'Shea ingerült hangon. – Doolan, maga menjen elsőnek, és tartsa készenlétben a puskát arra az esetre, ha Mr. Waitsnek eszébe jutna valami. Rider nyomozó, engedélyt adok rá, hogy elővegye a fegyverét. Maga idefeni marad Freddyvel, és készen áll minden eshetőségre. Bosch felmászott néhány foknyit, hogy átvegye a puskát, amit a seriff embere óvatosan lenyújtott neki. Azután visszahátrált, amíg az egyenruhás férfi leereszkedett a létrán. Bosch odaadta neki a fegyverét, majd visszatért a létrához. – Dobja le a bilincset! – kiáltott fel Olivasnak. Elkapta a bilincset, majd a második fokon felvette a megfelelő pozíciót. Waits elindult lefelé, amíg az operatőr kiállt a peremre, és rögzítette az eseményt. Amikor Waitst már csak három fok választotta el a szakadék aljától, Bosch felnyúlt és megragadta a derékláncát, hogy lekísérje az út hátralévő részén. – Ez az, Ray – suttogta hátulról a fülébe. – Az egyetlen esélye. Biztos, hogy nem próbálja kihasználni? Miután leértek. Waits ellépett a létrától, és Bosch felé fordult, hogy feltartsa összezárt csuklóit. Egyenesen Bosch szemébe nézett. – Nem, nyomozó. Azt hiszem, túlságosan ragaszkodom az életemhez. – Gondoltam. Bosch hozzábilincselte a csuklóját a lánchoz, mielőtt felnézett a többiekre. – Oké, idelent minden rendben. Egyenként a többiek is leereszkedtek a létrán. Miután újra összegyűltek odalent, O'Shea is körülnézett, és észrevette, hogy nincs tovább út. Bármelyik irányba elindulhattak. – Oké, most merre? – fordult Waitshez.

Waits lassan körbefordult, mintha most először látná a környéket. – Hm… Olivas kis híján kijött a béketűrésből. – Jobb lesz, ha nem játszik itt az… – Erre – biccentett Waits az egyik irányba. – Egy pillanatra megkavarodtam, ez minden. – Csak semmi süketelés, Waits – figyelmeztette Olivas. – Most azonnal elvisz minket a tetemhez, különben visszafordulunk, odaáll a bíróság elé, és megkapja a kis injekcióját, megértette? – Megértettem. Amint mondtam, erre. A csapat megindult előre, az élen Waitsszel, mögötte a láncaiba kapaszkodó Olivasszal és a fegyőr rá szegeződő puskájával. Idelent puhábbnak, latyakosabbnak tűnt a talaj. Bosch gyanította, hogy a domboldalon lezúduló esővíz rendszeresen idelent gyűlik össze. A lábizmai minden lépésnél megfeszültek, amikor kiszabadította bakancsát a nyúlós sárból. Öt perccel később elértek egy kis tisztásra, amelyre magas, öles tölgy vetett árnyékot. Amikor Bosch látta, hogy Waits felnéz, követte a tekintetét. Sárgásfehér hajszalag lógott ernyedten az egyik ágról. – Furcsa – jegyezte meg Waits. – Azelőtt kék volt. Bosch emlékezett rá, hogy Marie Gesto az eltűnése idején feltehetően kék szalaggal kötötte hátra a haját. Egy barátja látta azon az utolsó napon, ő adott pontos leírást az öltözékéről. A hajszalagot később nem találták meg a takarosan összehajtott ruhák közt, a High Tower garázsában. Bosch alaposan megvizsgálta. Tizenhárom évnyi eső és napsütés szívta ki a színét. Újra Waits felé fordult, aki várakozással teli mosollyal állt mellette. – Itt vagyunk, nyomozó. Végül csak megtalálta Marie-t. – Hol? Waits arcán kaján vigyor áradt szét. – Épp rajta áll. Amikor Bosch sietve arrébb lépett, Waits elnevette magát. – Ne is törődjön vele, Bosch nyomozó! Szerintem már nem bánja. Mit is írt az a nagy ember a hosszú álomról? Hogy ne törődjünk vele, milyen körülmények között, hol ér utol a halál. Bosch egy hosszú pillanatig némán meredt rá, miközben az ablakmosók irodalmi műveltségén tűnődött. – Május óta börtönben ülök, nyomozó. Azóta sokat olvasok. – Lépjen hátrébb! – utasította Bosch. Waits megadó mozdulatra nyitotta összebilincselt csuklóit, majd tett egy lépést a tölgyfa felé. Bosch Olivashoz fordult. – Figyeli? – Rajta vagyok. Bosch lenézett a földre. Nyomokat hagyott a felázott talajon, de így is látszott rajta, hogy korábban, nem olyan régen is megbolygatták. Mintha egy

erdei állat vájt volna kis gödröt – talán hogy eltemesse a maga halottját. Bosch odaintette a helyszínelőket a tisztásra. Cafarelli előlépett a gázszondával, Bosch pedig a megfakult hajszalag alatti területre mutatott. Cafarelli a puha földbe nyomta a szondát, amely akadálytalanul süllyedt le jó félméternyit. Ekkor bekapcsolta a műszert, és hosszan tanulmányozta az eredményt. Bosch közelebb lépett, hogy átkémleljen a válla felett. Tudta, hogy a szonda a metánszintet méri a talajban. Az eltemetett holttest bomlás közben metángázt bocsát ki, még akkor is, ha zsákba teszik. – Van valami – bólintott Cafarelli. – A szint felette van az átlagnak. Boscht különös érzés kerítette hatalmába. Több mint egy évtizede foglalkozott az üggyel, ezért lényének egy része kitartóan ragaszkodott Marie Gesto rejtélyéhez, s bár nem hitt az ügyek lezárásában, abban annál inkább, hogy az igazságnak ki kell derülnie. Most elérkezett a pillanat, az igazság nemsokára kiderül, mégsem érzett megkönnyebbülést. Tudnia kellett az igazat, hogy továbbléphessen, de mi történik azután, ha már nem kell megtalálnia és megbosszulnia Marie Gestót? Waits felé fordult. – Milyen mélyen van? – Nem túl mélyen – felelt Waits tárgyilagos hangon. – Ki-lencvenháromban nagy szárazság volt, emlékszik? Megkeményedett a föld. Én mondom, ember, majd' megszakadtam, mire kiástam azt a gödröt. Szerencse, hogy ilyen apró teremtés volt. Később persze ezen is változtattam. Többet nem ástam egyetlen gödröt se. Bosch elfordult, újra Cafarelli felé, aki több ponton is leszúrta a szondát, hogy az eredmények alapján pontosan meghatározza a sír elhelyezkedését. Némán figyelték a munkáját. Miután egy képzeletbeli háló mentén haladva végzett a tisztás felmérésével, Cafarelli észak-déli irányba mutatott, jelezve ezzel a holttest valószínű elhelyezkedését. Ezután a szonda hegyével bekarcolta a puha földbe a sír hozzávetőleges körvonalát, egy száznyolcvanszor hatvan centis téglalapot. Kis sír egy kis áldozatnak. – Oké – vette át a kezdeményezést O'Shea. – Kísérjük vissza Mr. Waitst a kocsihoz, azután kezdődhet az exhumálás. Az ügyész közölte Cafarellivel, hogy itt kell maradnia, nehogy sérüljön a helyszín integritása. A csapat többi tagja visszaindult a létra felé. A sort Bosch zárta, aki mélyen beletemetkezett gondolataiba. Ügy érezte, mintha megszentelt helyen járna. Áldott földön. Csak remélni merte, hogy Waits nem hazudott nekik. És hogy Marie Gestónak nem a saját lábán kellett megtennie a sírjához vezető utat. A létrán Rider és Olivas mászott fel elsőként. Bosch ezután odavezette Waitst, leoldotta a bilincsét és elindult vele felfelé. Mialatt a gyilkos felfelé kapaszkodott, a seriff embere a hátára célzott, ujjával a puska ravaszán. Bosch ezalatt rádöbbent, hogy akár el is csúszhatna a síkos sáron, ezáltal nekiütközne a fegyőrnek, a puska vélhetően elsülne, a

halálos lövedék pedig eltalálná Waitst. Ellenállt a kísértésnek, inkább felnézett a szakadék oldalán. Társa lefelé nézett, és a tekintetéből láthatta, hogy olvas a gondolataiban. Bosch próbált ártatlan arckifejezést ölteni: széttárta a karját és értetlenül ráncolta a homlokát. Rider rosszallóan csóválta a fejét, majd hátrébb lépett a peremtől. Bosch felfigyelt rá, hogy az oldala mentén tartja a fegyvert. Amint Waits felért a csúcsra, Olivas tárt karokkal fogadta. – A kezeket – mordult fel. – Hogyne, nyomozó. Bosch lentről csupán Waits hátát látta, de a testhelyzetéből így is meg tudta ítélni, hogy maga elé tartja a csuklóit, mielőtt azokat újra hozzábilincselik a deréklánchoz. Akkor hirtelen mozgásra lett figyelmes. A rab egész testhelyzete megváltozott, amint túl közel hajolt Olivashoz. Bosch ösztönösen tudta, hogy valami nincs rendjén. Waits rástartolt a fegyverre, amit Olivas a derekán, a széldzseki alatt viselt. – Hé! – kiáltott fel rémülten Olivas. – Hé! Mielőtt Bosch vagy bárki közbeavatkozhatott volna. Waits megragadta Olivast, majd villámgyorsan helyet cserélt vele, hogy immár a nyomozó háta tekintsen a létra felé. A seriff embere így nem használhatta a fegyverét, ahogy Bosch se. Waits gyors egymásutánban kétszer felhúzta a térdét, egyenesen bele Olivas ágyékába. Olivas lassan összerogyott, majd két fojtott dörrenés hallatszott. Waits ezután lelökte a mélybe a nyomozót, aki lerobajlott a létrán Bosch felé. Waits eltűnt a szemük elől. Olivas teljes testsúlyával rázuhant Boschra. Miközben kétségbeesetten próbálta előrántani a fegyverét, odafent két újabb lövést, odalent pedig riadt kiáltozást hallott, majd közvetlen ezután futó lépteket. Minthogy Olivas még most is rajta feküdt, hiába próbált felnézni, nem látta se Waitst, se Ridert. Azután a fogoly megjelent a szakadék peremén, unott közönnyel célzásra emelte a pisztolyt, és tüzet nyitott. Két lövedék fúródott Olivas testébe, amely egyszeriben Bosch pajzsa lett. A fegyőr puskája hatalmas dörejjel elsült, de a lövedék egy fatörzsbe fúródott Waits bal oldalán. Waits ugyanebben a pillanatban viszonozta a tüzet, és Bosch hallotta, ahogy a seriff embere zsákként zuhan oldalra. – Menekülj csak, gyáva féreg! – kiáltott fel Waits. – Még most is alkut akarsz kötni? Leadott két újabb lövést a lenti fák közé, miközben Boschnak végre sikerült kiszabadítania a pisztolyát és tüzelnie Waits felé. Waits egyszerűen csak hátrébb lépett, hogy szabad kezével megragadja a legfelső fokot, majd egyetlen mozdulattal felrántsa a létrát. Bosch lebirkózta magáról Olivas holttestét és célzásra emelte a pisztolyát, hogy tüzet nyithasson Waitsre, amint újra feltűnik.

Ám amikor meghallotta odafent a futó lépteket, már tudta, hogy Waits kereket oldott. – Kiz! – kiáltott fel. Nem kapott választ. Sietve ellenőrizte Olivast és a seriff emberét, de látta, hogy már semmit sem tehet értük. Eltette a fegyverét, hogy felküszködje magát a szakadék oldalán, kapaszkodóként használva a kinyúló gyökereket. A talaj idővel kicsúszott a lába alól, és amikor a gyökér is elpattant a kezében, visszacsúszott a szakadék aljára. – Szólalj meg, Kiz! Semmi válasz. Újra próbálkozott, ezúttal nem egyenesen felfelé, hanem kissé rézsút. A gyökerek segítségével végül sikerül felküzdenie magát a csúcsra, ahol átmászott a peremen. Miközben feltornászta magát, látta, ahogy Waits a fák között a tisztás felé tart, ahol a többiek várakoznak. Újra elővette a pisztolyát, és leadott két lövést, de Waits egy pillanatra se lassult le. Bosch felpattant, készen az üldözésre, ám ekkor egy közeli bozótban meglátta társa összekuporodott, véres testét. 16. Kiz Rider a hátán feküdt; egyik keze a torkát markolta, míg a másik ernyedten lógott a teste mellett. A szeme kitágult, és lázasan kutatott, de nem fókuszált semmire, mintha megvakult volna. A karja úszott a vérben, ezért Boschnak hosszú időbe telt megtalálni a bemeneti nyílást a tenyerén, valamivel a hüvelykujja alatt. A lövedék áthatolt a kezén, de a seb közel sem tűnt olyan komolynak, mint a nyaki sérülés. A vér kitartóan szivárgott az ujjak közül. A lövedék nyilván eltalálta a nyaki verőeret, és Bosch tudta, hogy a vérveszteség vagy az oxigénhiány perceken, ha nem másodperceken belül végezhet a társával. – Oké, Kiz – térdelt le mellé. – Itt vagyok. Látta, hogy a bal kéz, amelyet Rider a nyaka jobb oldalára tapasztott, elegendő nyomást fejt ki a vérzés elállításához – igaz, társának ereje minden pillanattal fogyatkozott. – Hadd vegyem át! Rider tenyere alá csúsztatta a magáét, hogy rápréselje a két sebre: a bemeneti és a kimeneti nyílásra. Érezte, ahogy a vér lüktetve feszül a bőrének. – O'Shea! – kiáltotta. – Bosch! – válaszolt O'Shea a szakadék mélyéről. – Hol van? Megölte? – Elmenekült. Vegye át Doolan rádióját, és azonnal hívjon egy mentőt! Siessen! Beletelt egy hosszú pillanatba, mielőtt O'Shea riadt hangon válaszolt. – Doolant lelőtték! Freddyt is! – Meghaltak, O'Shea. Fogja meg a rádiót. Rider életben van, és azonnal szükség lenne… A távolban két lövés hallatszott, nyomában egy kiáltással. Egy nő

sikoltott, amiről Bosch eszébe jutott Kathy Kohl és a parkolóban várakozó többi helyszínelő. Két újabb lövés dörrent, azután egy rotor pörgött fel dühödten. A helikopter távolodott. Waits leadott rá egy lövést. – Siessen, O'Shea! – csattant fel. – Kifutunk az időből. Amikor nem hallott választ, megragadta Rider kezet és rápréselte a nyaki sebre. – Tartsd itt, Kiz! Nyomd rá, ahogy csak tudod! Mindjárt itt leszek. Bosch felpattant, és megragadta a létrát, amit Waits felhúzott a szakadékból. Visszaengedte Olivas es Doolan holtteste közé, majd sietve lemászott. O'Shea ott térdepelt Olivas holtteste mellett. Az ügyész szeme éppúgy kitágult és épp oly üresnek tűnt, mint a mellette fekvő halotté. Swann az alacsonyabban fekvő tisztáson állt, az arcán zavart kifejezéssel. Cafarelli is eljött a helyszínről, és most Doolan mellett térdelt, próbálta átfordítani a testét, hogy elővehesse a rádióját. Miután Waits lelőtte, a seriff embere arccal előrezuhant. – Engedj oda, Cal! – sietett hozzá Bosch. – Menj fel és segíts Kiznek! El kell állítanunk a vérzést. A helyszínelő egyetlen szó nélkül felsietett a létrán, es eltűnt a szeme elől. Bosch átfordította Doolant, és látta, hogy a találat a homloka közepén érte. Tágra nyílt szemmel, meglepetten nézett fel rá. Bosch megragadta az adóvevőjét, leadta a segélyhívást, és légi mentést kért egy sebesült rendőrhöz a Sunset Ranch parkolójába. Miután gondoskodott róla, hogy a mentők útnak induljanak, jelentette azt is, hogy egy fegyveres fogoly szökést kísérelt meg. Megadta Raynard Waits részletes személyleírását, azután a saját övébe dugta a rádiót. A létrához lépett. Miközben felfelé indult, lekiáltott O'Shea-nek, Swann-nek és az operatőrnek, aki még most is a kamerát tartotta, és rögzített mindent. – Mindnyájan jöjjenek fel! Ki kell vinnünk Ridert a parkolóba. O'Shea továbbra is értetlen döbbenettel meredt Olivasra. – Meghaltak! – üvöltött rá Bosch fentről. – Már semmit se tehet értük. Itt van szükség magára. Visszafordult Rider felé. Cafarelli elzárta a sebet, de Bosch így is tudta, hogy nem sok idejük maradt. Az élet kezdett eltávozni társa szeméből. Bosch lehajolt, hogy megragadja és megszorítsa sértetlen kezét. Észrevette, hogy Cafarelli egy hajpánttal időközben átkötötte a kezsebét. – Maradj velünk, Kiz! Már útban van a helikopter, ki fogunk vinni innét. Körülnézett, mit használhatnának, és amint Maury Swann felbukkant a létra tetején, támadt egy ötlete. A peremhez lépett, és felsegítette az utolsó néhány fokon O’Shea már elindult a nyomában, míg az operatőr odalent várt a sorára. – Hagyja ott a kamerát! – rendelkezett Bosch. – Nem lehet. Nekem kell… – Ha felhozza ide, elveszem és olyan messzire hajítom, amennyire csak tudom.

Az operatőr vonakodva letette a felszerelését, kivette a kis kazettát és elrejtette terepnadrágjának egyik oldalzsebébe. Ezután felsietett a létrán. Miután mindenki felért, Bosch felhúzta a létrát és odavitte Riderhez, hogy lefektesse mellé. – Oké, a létrát fogjuk hordágyként használni. Két ember mindkét oldalon, maga pedig, Cal, maradjon mellette és szorítsa le a sebét! – Rendben. – Oké, akkor tegyük át a létrára! Bosch Rider jobb vállához lépett, míg a másik három férfi felvette a maga helyzetét a lábánál, illetve a másik vállánál. Óvatosan átemelték a létrára. Cafarelli egy pillanatra sem vette el a kezét a nyakától. – Óvatosnak kell lennünk – figyelmeztetett Bosch. – Nehogy leborítsuk a létráról. Cal, próbálja a helyén tartani. – Rendben. Mehetünk! Megemelték a létrát, és elindultak vele visszafelé a csapáson. Rider súlya eloszlott és nem jelentett gondot, annál inkább a sár. Az utcai mokaszint viselő Swann kétszer is elcsúszott, mire a hevenyészett hordágy kis híján átbillent. Cafarelli mindkétszer szó szerint magához ölelte Ridert, így tartotta vissza a leeséstől. Nem egész tíz perc alatt elérték a tisztást. Bosch azonnal észrevette, hogy a halottkém furgonja hiányzik, Kathy Kohl és két asszisztense azonban megvolt, sértetlenül várakozott a helyszínelő furgon mellett. Bosch felnézett az égre, de sehol sem látott helikoptert. A többiekkel együtt elindult, hogy letegye Ridert a helyszínelők furgonja mellé. Az utolsó métereken csak egy kézzel tartotta a létrát, a másikkal a rádiót üzemeltette. – Hol van a helikopter? – rivallt a diszpécserre. Azt a választ kapta, hogy már úton, egy percen belül ott kell lennie. Óvatosan leengedték a létrát a földre, majd Bosch meggyőződött arról, hogy van elég hely a helikopter leszállásához. O'Shea eközben kérdésekkel bombázta Kohlt. – Mi történt? Hová ment Waits? – Kirontott az erdőből, és rálőtt a híradós helikopterre. Azután elvitte az egyik furgonunkat, és elindult vele lefelé. – A helikopter követte? – Nem tudom. Nem hiszem. Elrepült, amint Waits elkezdett lövöldözni. Bosch közelgő helikopter hangját hallotta, és remélte, hogy nem a 4-es csatorna híradósai térnek vissza. Kisietett a parkoló közepére, ott várt. Néhány perc múlva ezüstösen csillogó mentőhelikopter bukkant fel a dombgerinc mögül, ő pedig integetni kezdett. Két mentős pattant ki a helikopterből, alighogy földet ért. Az egyikük az orvosi felszerelést hozta, a másik az összecsukott hordágyat. Mindketten letérdeltek Rider melle, és nekiláttak a munkának. Bosch felállt, és karba tett kézzel figyelte őket. Látta, ahogy az egyik mentős lélegeztető maszkot tesz

Rider arcára, míg a másik injekciót ad. Csak azután kezdték megvizsgálni a sérüléseit, miközben Bosch kitartóan ismételgette magában: „Gyerünk, Kiz, gyerünk, Kiz, gyerünk, Kiz…” Akár egy mantrát. Az egyik mentős a helikopter felé fordult, és a kezével jelzett a pilótának: megforgatta felemelt ujját a levegőben. Bosch tudta, hogy ezzel közli, haladéktalanul indulniuk kell, mert nem sok idejük maradt. A pilóta felpörgette a rotorokat. Széthajtották a hordágyat, majd Bosch segített áttenni Ridert. Ezután megragadták a fogantyúkat, és már indultak is a várakozó helikopter felé. – Jöhetek? – kiáltotta Bosch, útban a helikopter nyitott ajtaja felé. – Mi az? – kiáltott vissza az egyik mentős. – JÖHETEK?! A mentős megrázta a fejét. – Nem, uram. Szükségünk lesz a helyre. Kemény menet lesz. Bosch bólintott. – Hová viszik? – St. Joe-ba. A St. Joseph a hegy túloldalán, Burbankben, legfeljebb öt-percnyi repülőútra esett, de autóval csak a hosszú, kanyargós szerpentinen, a Cahuenga-hágón át lehetett elérni. Ridert óvatosan feltették a helikopterre, azután Bosch hátrébb lépett. Mialatt az ajtó becsukódott, szívesen odakiáltott volna néhány bátorító szót a társának, de a szavak a torkán akadtak. Azután az ajtó becsapódott, és ő lekésett mindenről. Ha Kiz nem veszítette el az eszméletét, és még törődött az ilyen dolgokkal, talán enélkül is tudta, mit akart mondani. A helikopter felszállt, miközben Bosch hátralépett, és azon tűnődött, látja-e még életben Kiz Ridert. A mentőhelikopter alig tűnt el a távolban, egy járőrautó viharzott be a parkolóba, villódzó fényekkel. A hollywoodi körzet két rendőre pattant ki a kocsiból. Az egyikük előkapta a fegyverét és Boschra irányozta. Bosch, akit elborított a sár és a vér, meg tudta érteni. – Rendőrtiszt vagyok! A jelvényem itt van a farzsebemben. – Akkor lássuk! – kiáltott rá a pisztolyos járőr. – Szép lassan! Bosch előhúzta és szétnyitotta az igazolványát. Miután kiállta a próbát, a járőr leengedte a fegyverét. – Vissza a kocsiba! – parancsolt Bosch a rendőrökre. – Mennünk kell! A kocsi hátsó ajtajához rohant. Amint a két járőr is bevágódott, Bosch rájuk rivallt, hogy induljanak vissza Beachwood felé. – Es azután? – kérdezte a sofőr. – Meg kell kerülnünk a hegyet. Burbank, a St. Joe. A társamat most vitték be. – Vettük. Hármas kód, bébi.

A sofőr felpöckölt egy kapcsolót, mire a villogó fényekhez visító sziréna is társult. Csak ezután taposott bele a gázba. A kocsi csikorgó gumikkal, kavicsot köpködve megfordult, majd elindult visszafelé. A felfüggesztés kezdte megadni magát, ahogy a Los Angeles-i rendőrség szinte valamennyi járőrautóján, így veszedelmesen imbolyogtak a hegyi út kanyarjaiban, de Boscht ez sem érdekelte. El kellett jutnia Kizhez. Egyszer kis híján nekiütköztek egy másik rendőrautónak, amelyik ugyanolyan tempóban száguldott a bűntény helyszíne felé. A sofőr csak félúton vette le a lábát a gázpedálról, amikor kereszteztek Hollywoodland gyalogosokkal teli bevásárlóutcáját. – Állj! – kiáltott fel hirtelen Bosch. A sofőr engedelmeskedett, a fékek felsírtak az erőfeszítéstől. – Vissza! Láttam a furgont. – Milyen furgont? – Csak tolasson vissza! A járőrautó gurulni kezdett hátrafelé, és újra elhaladt egy szupermarket mellett. Az egyik félreeső parkolóban Bosch viszontlátta a halottkém halványkék furgonját. – Az őrizetes megszökött, és fegyvert szerzett. Elvitte azt a furgont. Bosch megadta Waits személyleírását, és figyelmeztetett arra, hogy nem habozik használni a fegyverét. Beszélt nekik a két halott rendőrről is, akiket hátrahagyott az erdőben. Úgy döntött, előbb átfésülik a parkolót, csak azután hatolnak be az üzletbe. Kihívták az erősítést, de nem várták meg, ehelyett elővették a fegyverüket, és kiszálltak. Sietve átkutatták a parkolót, amíg el nem jutottak a halottkém furgonjához. Nyitva és üresen találták, hátuljában a narancssárga kezeslábassal. Waits vagy más ruhát is viselt a kezeslábas alatt, vagy a furgon hátuljában talált valamit, amit felvehetett. – Csak óvatosan – figyelmeztette Bosch a többieket. – Bármi lehet rajta. Maradjanak mellettem. Én tudom, hogy néz ki. Az automata üvegajtókon át, zárt rendben léptek be a szupermarket területére. Bosch azonnal látta, hogy elkéstek. Egy öltönyt és kitűzőt viselő férfi épp egy asszonyt próbált megnyugtatni, aki hisztérikusan zokogott, és az arcán tartotta a kezét. Az üzletvezető meglátta a két egyenruhást és odaintette őket. A sarat és a vért észre se vette Bosch ruháján. – Igen, mi telefonáltunk – közölte. – Mrs. Shelton autóját az imént rabolták el. Mrs. Shelton könnyes szemmel bólogatott. – Le tudná írni az autót és a rabló öltözékét? – kérdezte tőle Bosch. – Azt hiszem – sírt fel az asszony. – Oké. – Bosch a két járőr felé fordult. – Az egyikük itt marad, felveszi a vallomást és leadja a többieknek. A másik azonnal elvisz a St. Joe-ba. Gyerünk!

A sofőr kisietett Boschsal, amíg a társa hátramaradt. Újabb három perccel később csikorgó gumikkal lőttek ki Beachwood Canyonból, és száguldottak a Cahuenga felé. A rádióban ekkor hallották meg a riasztást: ezüstszínű 540-es BMW-t köröztek egy 187-es – egy rendőrtiszt meggyilkolása – kapcsán. A gyanúsított a leírás szerint buggyos fehér kezeslábast viselt, amit nyilvánvalóan a furgonban talált. A sziréna megtisztította előttük az utat, de Bosch számítása szerint így is negyedórába telt, amíg elérték a kórházat. Kezdett nagyon rossz érzése lenne, rossz érzése az egésszel kapcsolatban. Nem fog időben odaérni. Próbálta száműzni a gondolatot a fejéből. Próbált arra gondolni, hogy Kiz Rider életben van, és mosolyog rá, miközben szelíden korholja, ahogy mindig szokta. S miután kiértek a gyorsforgalmira, már az északnak tartó nyolc sávot pásztázta a tekintetével, hátha meglát egy elrabolt ezüstszínű BMW-t, a volánjánál egy gyilkossal. 17. Bosch előretartott jelvénnyel rontott be a sürgősségi osztály bejáratán. A recepciós a pult mögött ült, és éppen egy beteggel tárgyalt, aki előtte foglalt helyet, egy szék karfájára omolva. Amint közelebb került, Bosch látta, hogy úgy ringatja bal karját, akár egy csecsemőt, a csuklója természetellenes szögben görbült hátrafelé. – A rendőrtiszt, akit a helikopter hozott? – szakította félbe őket gondolkodás nélkül. – Nincs róla információm, uram – felelte a recepciós. – Ha lenne olyan szíves… – Hol tudják megmondani? Merre van az orvos? – A doktor úr éppen a beteggel van, uram. Ha kihívom, hogy tájékoztassa magát, nem fogja tudni ellátni a rendőrtisztet, nem igaz? – Akkor még életben van? – Pillanatnyilag nem mondhatok semmit, uram. Ha lenne olyan… Bosch ellépett a pulttól, a kétszárnyú ajtó felé. Lecsapott a gombra, amely automatikusan kinyitotta az ajtószárnyakat. Hallotta a recepciós méltatlankodását, de nem állt meg. Belépett a sürgősségi osztályra. Nyolc függönnyel lezárt műtőt látott, négyet mindkét oldalon, közöttük a nővérszobákkal és rendelőkkel. Hatalmas volt a káosz. Az egyik műtő előtt felismerte a mentőst, akivel a helikopternél beszélt. Közelebb lépett. – Hogy van? – Nem adja fel. Rengeteg vért veszített, és… – Elhallgatott, amikor megfordult és maga mellett meglátta Boscht. – Nem hinném, hogy itt kellene lennie, nyomozó. Jobb lenne, ha kifáradna a váróterembe… – Ő a társam. Csak tudni akarom, mi történik vele. – A létező legjobb sürgősségi ellátást kapja annak érdekében, hogy

életben maradjon. Szerintem elmúlt a közvetlen életveszély, de akkor sem maradhat itt, hogy vele legyen… – Uram! Bosch megfordult. A biztonsági szolgálat egyik embere tartott felé a recepciós társaságában. Bosch feltartotta a kezét. – Én csak tudni akartam, mi történik. – Uram, most velem kell jönnie – utasította a biztonsági őr. Bosch karjára tette a kezét. Bosch lerázta magáról. – Rendőrnyomozó vagyok. Nem szükséges kivezetnie. Csak tudni akartam, mi van a társammal. – A megfelelő időben mindent el fognak mondani önnek, uram. És most, ha volna szíves… Az őr elkövette a hibát, hogy megpróbálta újra karon ragadni Boscht, aki ezúttal nemcsak félreütötte a kezét. Rá is csapott. – Megmondtam, hogy… – Oké, oké – avatkozott közbe a mentős. – Megmondom, mi legyen, nyomozó. Menjen ki az automatákhoz, igyon egy kávét vagy valamit, én pedig elmondok magának mindent a társával kapcsolatban, rendben? Amikor Bosch nem válaszolt, a mentős megfejelte az ajánlatot. – Szerzek egy tiszta műtősruhát is, hogy kibújhasson azokból a sáros és véres göncökből. Na, mit szól hozzá? Bosch megenyhült, a biztonsági őr is biccentett, így a mentős elindult – először a szekrényhez, ahol végigmérte Boscht és próbálta megállapítani a méretét. Végül levett a polcról egy halványzöld műtősruhát és egy pár papucsot. Ezután mentek csak le a folyosón a nővérpihenőbe, ahol automatákból vehettek kávét, üdítőt és rágcsálnivalókat. Bosch kávét kért cukor nélkül. Nem talált aprót, ezért a mentős hívta meg. – Nem akar előbb megmosdani és átöltözni? Használhatja a mosdót is… – Előbb mondja el, mit tud! – Foglaljon helyet! Leültek egymással szemben a kerek asztalnál. A mentős előrenyújtotta a kezét. – Dale Dillon. Bosch kapkodva kezet rázott vele. – Harry Bosch. – Örülök a találkozásnak, Bosch nyomozó. Először is, szeretném megköszönni az eddigi erőfeszítéseit. Maga és a többiek valószínűleg megmentették a társa életét. Rengeteg vért vesztett, de keményen küzd. Visszahozzák, és remélhetőleg minden rendben lesz. – Mennyire súlyos eset? Súlyos, de biztosat nem tudok mondani, csak ha stabilizálódik az állapota. A lövedék a nyaki verőeret találta el. Most is ezen dolgoznak: előkészítik a műtétre, hogy összevarrhassák. Addig is, miután sok vért vesztett, sajnos fennáll

a szívroham kockázata. Szóval még nincs a célegyenesben, de ha elkerüljük a szívrohamot, jól jöhet ki az egészből. A „jól” alatt azt értem, hogy életben marad, és hosszú rehabilitációs időszak után visszanyeri a cselekvőképességét. Bosch bólintott. – Ez a nem hivatalos változat. Nem vagyok orvos, nem is lett volna szabad beszélnem magával. Bosch érezte, hogy a mobiltelefonja életre kel a zsebében, de nem törődött vele. – Nagyra értékelem a segítőkészségét. Mikor láthatom a társamat? – Fogalmam sincs, ember. Még csak most hoztuk be. Elmondtam mindent, amit tudok, s talán már ez is túl sok. Ha itt akar várakozni, javaslom, hogy mosakodjon meg, és vegye fel azokat a ruhákat. Így halálra rémiszt mindenkit. Bosch bólintott, Dillon felállt. Elhárított egy robbanásveszélyt, ennél többet nem tehetett. – Köszönöm, Dale. – No problemo. Nyugodjon meg egy kicsit, és ha megint látná azt a biztonsági őrt, talán… Nem fejezte be a mondatot. – Úgy lesz – bólintott Bosch. Miután a mentős távozott, Bosch a mosdóhoz lépett, és lehámozta magáról a pólóját. A műtősruhán nem látott zsebeket, hogy eltegye a fegyverét, a telefonját, a jelvényét és a többit, ezért úgy döntött, magán hagyja a koszos farmert. Belenézett a tükörbe, hogy lássa az arcán szétkenődött vért és mocskot. A következő öt percet mosdással töltötte, és addig folyatta magára a vizet, amíg tisztán csorgott alá a lefolyón. Miután kilépett a mosdóból, felfedezte, hogy a pihenőben időközben járt valaki, aki elvitte vagy kidobta a kávéját. Újra átnézte a zsebeit, de ezúttal se talált aprót. Mire visszatért a váróterembe, már hemzsegtek a rendőrök – egyenruhások és civilek egyaránt. Az öltönyösök között ott volt a főnöke, Abel Pratt itt. Úgy tűnt, mintha minden vér kiszaladt volna az arcából. Amikor észrevette Boscht, azonnal hozzá sietett. – Hogy van, Harry? Mi történt? – Nem mondanak semmi hivatalosat. A mentős szerint, aki behozta, minden rendben lesz vele, hacsak nem romlik az állapota. – Istennek hála! Mi történt odafent? – Nem tudom biztosan. Waits szerzett egy pisztolyt, és elkezdett lövöldözni. Nem lehet tudni, merre van? – A Hollywood Boulevard-i Piros vonal egyik állomásánál hagyta a kocsit. Nem tudjuk, hol a francban lehet. Bosch elgondolkodott. Tudta, ha Waits földalattira szállt, bárhol lehet, ÉszakHollywoodtól egészen a belvárosig. A Piros vonal elhaladt Echo Park

közelében is. – Echo Parkban is keresik? – Mindenfelé keresik, ember. A belső ügyosztály ideküld néhány embert, hogy kikérdezzék. Gondolom, nem szívesen ment volna be a Parkerbe. – Nem bizony. – Tudják a dolgukat. Csak mondja el nekik, mi történt. – Rendben. A belső nyomozás nem jelentett számára problémát. Amennyire meg tudta ítélni, személy szerint semmilyen hibát nem követett el az akció során. A belső ügyosztály különben is aktakukacok gyülekezete. – Nemsokára itt lesznek – tudta meg Prattől. – Jelenleg fent vannak a Sunset Ranchen, kikérdezik a többieket. Hogy a faszba szerzett fegyvert? Bosch megcsóválta a fejét. – Olivas túl közel ment hozzá, amikor felmászott a létrán. Megragadta, majd elkezdődött a lövöldözés. Olivas és Kiz fent volt vele. Minden iszonyú gyorsan történt, lentről semmit se lehetett látni. – Jesszusom! Pratt megrázta a fejét. Bosch látta rajta, hogy mindent tudni akar arról, mi történt, és főként hogyan történhetett meg. A saját helyzete nyilván legalább annyira nyugtalanította, mint Rider állapota. Bosch úgy döntött, megosztja vele azt a mozzanatot, ami a legtöbb bajt vonhatja a fejükre. – Nem volt megbilincselve – halkította le a hangját. – Ki kellett oldoznunk, hogy fel tudjon mászni a létrán. Fél percig se volt szabadon, de így is kihasználta az alkalmat. Minden ezért történt. Pratt döbbentnek tűnt. Lassan beszélt, mint aki nem ért semmit. – Levették róla a bilincset? – O'Shea utasított minket. – Helyes. Akkor ő a felelős. Nem akarom, hogy bárki is elővegye az osztályt. Nincs szükségem erre a szarra. Nem így akarok nyugdíjba menni huszonöt istenverte év után. – Mi lesz Kizzel? Ugye nem akarja őt is felelőssé tenni? – Nem, nem akarom felelőssé tenni. Teljes mellszélességgel kiállók mellette, de O'Shea-ért már nem. Egye meg, amit főzött. Bosch telefonja újra vibrálni kezdett. Ezúttal elővette a zsebéből, hogy megnézze a kijelzőt, amelyen csak ennyi állt: „Ismeretlen szám”. Mégis fogadta a hívást, csak hogy szabaduljon Pratt kérdéseitől, ítéleteitől és taktikázásától. Rachel volt az. – Most hallottam a körözést Waits ellen. Mi történt? Bosch rádöbbent, hogy újra és újra cl fogja mesélni ezt a történetet a nap hátralévő részében, sőt talán élete hátralévő részében. Kimentette magát, és behúzódott egy folyosóra, ahol a fizetős telefonok mellől zavartalanul beszélhetett. Amilyen röviden csak tudta, elmondta, mi történt odafent Beachwoodban, majd beszélt Rider állapotáról. Eközben lelki szemei előtt újra

lepergett az a pillanat, amikor felismerte, hogy Waits meg fogja szerezni a fegyvert. Újra végigélte a lázas igyekezetet, hogy elállítsa a vérzést és megmentse a társa életét. Rachel felajánlotta, hogy csatlakozik hozzá a kórházban, de Bosch lebeszélte. Nem tudhatta, meddig lesz itt, hiszen a belső ügyosztály emberei bármelyik percben ideérhettek. – Akkor este találkozunk? – kérdezte Rachel. – Csak ha végeztem mindennel, és Kiz állapota stabilizálódik. Máskülönben lehet, hogy itt maradok. – Nálad leszek. Hívj fel, ha már tudsz valamit! – Oké. Bosch kilépett a folyosóról, és látta, hogy a várótermet nemcsak a rendőrök kezdik megtölteni, de a média képviselői is. Ez csak azt jelenthette, hogy kiszivárgott a hír, miszerint a rendőrfőnök errefelé tart. Bosch nem bánta. A rendőrfőnök nyomására a kórház talán közlékenyebb lesz. Így többet is megtudhat társa állapotáról. Odasétált Pratthez, aki mellett ott állt főnöke, Norona kapitány, a rablási és gyilkossági csoport vezetője. – Mi fog történni odafent, az exhumálással? – kérdezte mindkettőjüktől. – Rick Jackson és Tim Marcia már úton van ide – felelte Pratt. – Majd ők intézkednek. – Ez az én ügyem – próbált tiltakozni Bosch. – Már nem – rázta a fejét Norona. – Felelnie kell a belső ügyosztály kérdéseire. Maga az egyetlen rendőrtiszt, aki odafent volt, és el tudja mondani, mi történt. Ez az első számú prioritás. Minden másodlagos, a Gesto-ügy helyszínelése is. Marcia és Jackson majd elintézi. Bosch tudta, hogy hasztalan lenne vitatkozni. A kapitánynak igaza volt. Habár mások is sértetlenül megúszták a lövöldözést, Bosch leírása és emlékei nyomtak legtöbbet a latban. Hirtelen kavarodás támadt a sürgősségi osztály bejáratánál, amint az operatőrök egymást lökdösve próbáltak a két ajtószárny közelébe furakodni. Miután kinyílt az ajtó, a rendőrfőnök és népes kísérete bukkant fel. A rendőrfőnök egyenesen a recepcióspulthoz lépett, ahol Norona fogadta. Ugyanazzal a nővel beszéltek, aki korábban elküldte Boscht. Ezúttal maga volt az együttműködés mintaképe: azonnal felvette a telefont, és elintézett egy hívást. Szemlátomást tudta, ki számít és ki nem. Három percen belül maga a kórház főorvosa sietett át a sürgősségi osztály ajtaján és hívta hátra a rendőrfőnököt, hogy bizalmasan tájékoztassa. Amint áthaladt előtte, Bosch csatlakozott a hatodik emeleti parancsnokokból és asszisztensekből álló csapathoz. – Bocsásson meg, Dr. Kim! – hallatszott mögöttük egy hang. Valamennyien megtorpantak és visszafordultak. A recepciós volt az, aki vádlón Boschra mutatott. – Ő nincs a csapatban.

A rendőrfőnök csak most figyelt fel rá. – Nagyon is benne van – javította ki a nőt olyan hangon, amely nem tűrt ellenvetést. A recepciós csalódottnak tűnt. A csoport továbbindult, hogy Dr. Kim bevezesse egy használaton kívül álló műtőbe. Az asztal korul gyűltek össze. – Az embere, rendőrfőnök úr… – kezdte. – Nyomozó. Kizmin Rider nyomozó. – Sajnálom. A nyomozón jelenleg műtétet hajtanak végre Dr. Patel és Dr. Worthing vezetésével. Nem szakíthatjuk felbe a munkájukat, ezért én válaszolok minden felmerülő kérdésükre. – Helyes. Túl fogja élni? – tért a lényegre a rendőrfőnök. – Ügy véljük, igen. Nem is ez az igazi kérdés, sokkal inkább a maradandó károsodások mértéke, de erre jelenleg nem tudunk választ adni. A lövedékek egyike károsította a nyaki verőeret. Ez a verőér szállítja a vért és ezzel együtt az oxigént az agynak. Egyelőre nem tudjuk, mennyi időre szakadt meg a vérellátás, és hogy ennek folytán milyen károk érték az agyat. – Nincsenek olyan vizsgálatok, amelyekkel ez tisztázható? – De vannak, uram, és előzetesen megállapíthatjuk, hogy az agyi funkciók kielégítőek. Tudnia kell, hogy ez rendkívül jó hír. – Tud beszélni? – Egyelőre nem. A műtét idejére elaltattuk, de néhány óra múlva talán újra megszólal. A hangsúly a „talán”-on van. Késő estig vagy holnapig, amíg magához nem tér, nem tudunk többet. A rendőrfőnök bólintott. – Köszönjük, Dr. Kim. A rendőrfőnök a műtő kijárata felé fordult. Vele együtt mindenki indulásra készült, amikor váratlanul visszafordult a főorvos felé. – Dr. Kim – halkította le a hangját. – A nyomozó korábban közvetlenül nekem dolgozott. Nem akarom elveszíteni. – Meg teszünk minden tőlünk telhetőt, rendőrfőnök úr. Nem fogjuk elveszíteni. A rendőrfőnök bólintott. Amint a csapat tagjai sorjázni kezdtek a váróterem felé, Bosch határozott szorítást érzett a vállán. Megfordult, és a rendőrfőnököt látta maga előtt, aki félrevonta, hogy négyszemközt beszéljenek egymással. – Mondja csak, hogy van, Bosch nyomozó? – Megvagyok, főnök. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedett. – Akkor nem tűnt olyan gyorsnak, és nemcsak én intézkedtem. Maradtunk néhányan. Csapatmunka volt. – Igen, igen, tudom. O'Shea máris arról beszél a hírekben, hogyan mentette ki a dzsungelből. Próbál előnyt kovácsolni a fiaskóból. Boscht ez a legkevésbé sem lepte meg.

– Sétáljunk egyet, nyomozó – javasolta a rendőrfőnök. Átsétáltak a várótermen, egészen a mentőbejáratig. A rendőrfőnök egy szót se szólt, amíg távol nem kerültek mindentől és mindenkitől. – Ezért sokat fogunk kapni – szólalt meg végül. – Hagytuk, hogy egy sorozatgyilkos ámokfutást rendezzen a városban. Tudni akarom, mi történt azon a hegyen, nyomozó. Hogyan sikerülhetett így félre a dolog? Bosch bűnbánóan bólintott. Tudta, hogy ami Beachwood-ban történt, az felér egy detonációval, amelynek lökéshullámaiba a várossal együtt a rendőrség is belerázkódik. – Ez egy érdekes kérdés, főnök – felelte. – Ott voltam, de még én se vagyok biztos benne, mi történt. Újra nekiállt, hogy felidézze a történteket. 18. A média és a rendőrség lassan, de biztosan elhagyta a várótermet. Kiz Rider némi csalódást okozott azzal, hogy életben maradt. Ha meghal, minden egyszerűbb lett volna – kapcsolás, tudósítás, majd továbblépés a következő eseményre, a következő sajtótájékoztatóra –, hanem ő makacsul ragaszkodott az élethez, az emberek pedig nem várhattak örökké. Ahogy teltek az órák, úgy fogyatkozott a létszám, míg végül csak Bosch maradt. Rider jelenleg nem élt kapcsolatban senkivel, a szülei pedig a nővére halála után elköltöztek Los Angelesből, így Boschon kívül nem maradt senki, aki arra várt, mikor találkozhat vele. Nem sokkal délután öt előtt Dr. Kim lépett a váróterembe, hátha beszélhet a rendőrfőnökkel vagy egy magas rangú rendőrtiszttel, végül be kellett érnie Boschsal, aki viszont alig várta a híreket. – Jól van – tudatta az orvos. – Visszanyerte az eszméletét, gesztusok útján már képes kifejezni magát. A trauma következtében egyelőre nem beszél, és lélegeztetnünk is kell, de az első jelek mindenképpen kedvezőek. Semmi szívroham, semmi fertőzés, minden a legnagyobb rendben. A helyzet stabilizálódott, ezért holnapig nem is teszünk többet. Ennyi beavatkozás épp elég egy napra. Bosch bólintott. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Kiz mégis életben marad. – Láthatom? – Néhány percre talán, de mint mondtam, még nem tud beszélni. Jöjjön velem! Bosch követte a főorvost a kétszárnyú ajtón át. A sürgősségi osztályon át az intenzív osztályra jutottak. Kiz jobbról a második szobában feküdt. Aprónak és törékenynek tűnt, körülötte a különféle eszközökkel, monitorokkal és csövekkel. A tekintete elhomályosult, és akkor sem adta jelét, hogy felismeri társát, amikor Bosch közelebb lépett hozzá. Látni lehetett, hogy eszméletén van,

de csak épp hogy. – Kiz – suttogta Bosch. – Hogy vagy? – Kinyújtotta a karját, hogy megszorítsa sértetlen kezét. – Ne is próbálj válaszolni! Jobb, ha én se kérdezlek. Csak látni akartalak. A főorvos épp most közölte, hogy minden rendben lesz. Sokat kell majd pihenned, de idővel jobb leszel, mint új korodban. Rider nem beszelhetett, meg egy hangot se adhatott ki a tor kába ledugott csőtől, de megszorította a kezét, amit Bosch pozitív válaszként értékelt. Elhúzott egy széket a faltól es leült, hogy ujjai közt tarthassa a nő kezét. Az elkövetkező fél órában alig néhány szót súgott neki, inkább csak fogta a kezét, és időről időre megszorította. Fél hatkor egy nővér lépett a szobába és közölte Boschsal, hogy két férfi keresi odakint a váróban. Bosch még egyszer meg szorította Rider kezét, és megígérte, hogy reggel visszajön. A két férfi a belső ügyosztálytól érkezett. Randolph és Osani. Randolph volt az egység rangidőse, aki a rendőröket érintő fegyveres összetűzések ügyében nyomozott – miként a legutóbbi négy alkalommal, amikor Bosch használta a fegyverét. Kikísérték őt az autójukhoz, hogy bizalmasan tárgyalhassanak. Miután mellé helyezték a bekapcsolt diktafont, Bosch újra elmesélte a sztorit, kezdve az első nyomozással. Randolph és Osani nem szólt közbe, amíg Bosch rá nem tért a ma délelőtti kirándulásra – ezen a ponton viszont számtalan kérdést feltettek, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kicsikart válaszok illeszkedjenek a rendőrség által meghatározott irányvonalhoz. Egyértelműen arra akartak kilyukadni, hogy a katasztrofális nap során a fontosabb döntéseket – ha nem épp valamennyi döntést – az államügyészi hivatal, azon belül is Rick O'Shea hozta meg. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a rendőrség átfogó támadást szándékozott indítani O'Shea hivatala ellen – egyszerűen csak felkészült rá, hogy megvédje magát egy ilyen támadás ellen. Így amikor Bosch megemlítette a szóváltást arról, hogy Waits képes-e összebilincselt kézzel leereszkedni a létrán, Randolph ragaszkodott hozzá, hogy pontosan idézzen mindent és mindenkit. Bosch tudta, hogy őt hagyták utoljára. Feltehetően beszéltek már Cal Cafarellivel, Maury Swann-nel, O'Shea-vel és az operatőrrel. – Látták a felvételeket? – érdeklődött Bosch, amikor végzett a beszámolóval. – Még nem, de látni fogjuk. – Azokon rajta kell lennie mindennek. A fickó még azután is filmezett, hogy megkezdődött a lövöldözés. Ha már itt tartunk, én is szívesen megnézném azt a szalagot. – Hát, hogy őszinte legyek, ezzel lesz egy kis probléma – felelte Randolph. – Corvin azt állítja, hogy elvesztette a szalagot valahol az erdőben. – Corvin, a kamerás fickó? – Igen. Azt mondja, akkor eshetett ki a zsebéből, amikor Ridert cipelték a létrán. Nem tálaltuk meg.

Bosch bólintott, miközben gyors fejszámolást végzett. Corvin O'Shea-nek dolgozott, a szalagon pedig látni lehetett, amint O'Shea utasította Olivast, hogy vegye le Waits bilincsét. – Corvin hazudik – jelentette ki Bosch. – Csupa zseb terepnadrágot viselt, tele különféle kiegészítőkkel. Határozottan láttam, ahogyan kivette a kamerából a kazettát és eltette az egyik zsebébe, mielőtt még felmászott a létrán Használta a tépőzárat, így a szalag nem eshetett ki, bármit is mondjon. Nála van. Randolph határozottan bólogatott, mint aki végig tudta, hogy ez az igazság. A hazugságok értelemszerűen együtt jártak a munkájával. – A szalagon látható, ahogy O'Shea megparancsolja Olivasnak, hogy vegye le a bilincset – folytatta Bosch. – O'Shea nem szívesen látna egy ilyen videót a hírekben vagy a rendőrség kezében, még máskor sem, nemhogy a választás évében. A kérdés csak az, hogy Corvin önszántából tartotta-e meg a szalagot, hátha felhasználhatja O'Shea ellen, vagy O'Shea utasította erre. Én azt mondanám, hogy inkább az utóbbi. Randolph még azzal se bajlódott, hogy rábólintson a feltételezésre. – Oké, akkor menjünk át még egyszer az egészen, azután mindnyájan hazamehetünk – javasolta. – Persze. – Bosch ennyiből is megértette: a szalag a továbbiakban már nem az ő gondja. – Ahogy akarják. Bosch hétre végzett az események másodszori felsorolásával, majd megkérdezte Randolphot és Osanit, hogy elvinnék-e a Parker Centerbe a kocsijához. Útközben a belső ügyosztály emberei nem említették a nyomozást. Randolph inkább bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassák a híreket, köztük a Beachwood Canyon-i események kurtított változatát és a Raynard Waits utáni hajsza legfrissebb eredményeit. Egy harmadik híradásban kimerítően foglalkoztak az úgy politikai vonatkozásaival is. Ha a választásnak elkelt a felhajtás, hát Bosch és a cég gondoskodott róla. A városi önkormányzati jelöltektől Rick O'Shea ellenfeléig mindenki nyíltan kritizálta a Los Angeles-i rendőrséget és az államügyész hivatalát azért, ahogyan a végzetes terepszemlét megszervezte. O'Shea igyekezett függetleníteni magát a katasztrofálisnak ígérkező következményektől, és kiadott egy közleményt, amelyben pusztán az események megfigyelőjeként azonosította magát – olyan szemlélőként, aki nem hozott a fogoly szállításával és őrzésével kapcsolatos döntéseket. Azt állította, hogy ezen a téren mindenben a rendőrségre támaszkodott. A közlemény külön kiemelte O'Shea személyes bátorságát, amikor segítette kimenekíteni a sebesült nyomozót, miközben a fegyveres szökevény a kornyéken garázdálkodott. Randolph épp eleget hallott. Lekapcsolta a rádiót. – Na, ő lenne O'Shea –jegyezte meg Bosch. – Remek államügyész lesz belőle… – Semmi kétség – értett egyet Randolph. A Parker Center mögötti parkolóban Bosch elköszönt a két nyomozótól,

azután elsétált a közeli fizetős parkolóba, ahol a kocsiját tartotta. Hosszú nap állt mögötte, de így is maradt egy órája, mielőtt leszállt a sötétség. A gyorsforgalmi úton Beachwood Canyon felé vette az irányt. Útközben feltette a lemerült mobilt a töltőre, majd hívta Rachel Wallingot, aki már megérkezett a házába. – Nemsokára én is jövök – tudatta vele. – Visszamegyek Beachwoodba. – Miért? – Mert ez az én ügyem, és most mások dolgoznak rajta. – Oké, ott a helyed. Bosch nem felelt, csak hallgatta a csendet. Megnyugtatónak érezte. – Megyek, amint tudok – mondta végül. Összecsukta a telefont, miközben a Gowernél lefordult az autópályáról, és néhány perccel később már Beachwood Canyon felé tartott. A gerinc közelében épp bevett egy éles kanyart, amikor két furgon haladt el mellette, útban lefelé. Azonnal felismerte a hullaszállítót, mögötte a helyszínelők furgonjával. Ürességet érzett a mellkasában. Tudta, hogy az autók a helyszínről távoznak – az első furgonban Marté Gesto maradványaival. Miután elért a parkolóba, meglátta Marciát és Jacksont, a két nyomozót, akik átvették tőle az ügyet. Éppen a ruhájukon viselt műanyag kezeslábast hámozták le magukról és hajították be az autójuk csomagtartójába. Aznapra végeztek. Bosch leparkolt mellettük, és kiszállt. – Hogy van Kiz, Harry? – kérdezte azonnal Marcia. – Azt mondják, most már rendben lesz. – Hála istennek. – Nagy a kavarodás, mi? – jegyezte meg Jackson. Bosch csak bólintott. – Mit találtatok? – Megtaláltuk a holttestet – felelte Marcia. – Vagy helyesebben szólva, találtunk egy holttestet. Az azonosítás még hátravan. Megvannak a fogászati lapjai, ugye? – Az íróasztalomon, az aktában. – Elugrunk érte és elvisszük a Missionre. A halottkém hivatala állt a Mission Roadon. Egy megfelelő' képesítéssel rendelkező törvényszéki orvos össze tudta vetni Marie Gesto fogászati kartonját és azt a fogazatot, amelyre a Waits által mutatott helyen találtak rá. Marcia lecsukta a csomagtartót, majd társával együtt Bosch felé fordult. – Nincs semmi gond, ugye? – kérdezte Jackson. – Hosszú volt ez a nap – sóhajtott fel Bosch. – És ahogy hallom, még nincs vége – tette hozzá Marcia. – A fickót még most is keresik. Bosch bólintott. Tudta, hogy társai arra kíváncsiak, hogyan történhetett ilyesmi. Két zsaru meghalt, egy másik az intenzíven… Bosch fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy még egyszer előadja a sztorit. – Figyeljetek! Nem tudom, meddig leszek felfüggesztve. Holnap

megpróbálom tisztázni magam, de ez nyilvánvalóan nemcsak rajtam múlik. Akárhogy is, miután megtörtént az azonosítás, nagyra értékelném, ha engednétek, hogy én értesítsem a családot. Tizenhárom éve kapcsolatban vagyok velük. Azt várják, hogy én mondjam el nekik. Tőlem akarják hallani. – Ez természetes, Harry – bólintott Marcia. – Még sosem panaszkodtam, ha nem nekem kellett beszélnem a családtagokkal – tette hozzá Jackson. Eltársalogtak néhány percig, azután Bosch felnézett a szürkülő égre. Az erdő mélyén húzódó csapás máris sötétségbe borult, ezért megkérdezte társait, hogy kaphatna-e kölcsön egy elemlámpát. – Holnap visszaadom – ígérte, noha mindnyájan tudták, hogy holnap még nemigen kell dolgoznia. – Csak hogy tudd, nincs már kint a létra – figyelmeztette Marcia. – A helyszínelők elvitték. Bosch vállat vont, majd sokatmondóan lenézett sáros bakancsára és nadrágjára. – Legfeljebb kicsit koszos leszek… Marcia elmosolyodott, amint felnyitotta a csomagtartót, hogy elővegye a lámpát. – Akarod, hogy maradjunk? – kérdezte, mielőtt odaadta Boschnak. – Ha elcsúszol és kitöröd a bokád, az egész éjszakát a prérifarkasokkal töltheted. – Nem lesz semmi gond. Különben is, nálam van a mobilom. A prérifarkasokat meg kimondottan szeretem. – Azért csak légy óvatos! Bosch megvárta, amíg beülnek a kocsijukba és elhajtanak. Vetett még egy pillantást az égboltra, mielőtt nekiindult a csapásnak, amerre Waits vitte őket kora délelőtt. Öt percébe se telt elérni a szakadékot, ahol a lövöldözés történt. Felkattintotta az elemlámpát és végigpásztázta vele a környéket. A helyszínt összejárták a halottkém emberei, a helyszínelők, a belső ügyosztály nyomozói. Nem maradt itt semmi, mégis lemászott a mélybe, ugyanannak a gyökérnek a segítségével, amelyet korábban a feljutáshoz használt. Újabb két perc elteltével ért a kis tisztásra, amelyet mostanra a fákhoz kötözött sárga szalagkordonnal vettek körül. Középütt alig másfél méter mély gödör nyílt. Bosch átbújt a szalag alatt, hogy betegye lábát a megszentelt földre. Harmadik rész

MEGSZENTELT FÖLD 19. Reggel Bosch épp kávét főzött Rachelnek és magának, amikor megszólalt a telefon. A főnöke, Abel Pratt kereste. – Ma nem kell bejönnie, Harry. Épp most szóltak. Bosch t nem érte váratlanul a hír. – Ki hívta? – Valaki a hatodikról. A belső ügyosztály még nem végzett, s miután a média is felkapta az ügyet, néhány napig pihentetjük magát, amíg ki nem derül, hogyan tovább. Bosch nem felelt. A „hatodikkal” Pratt a rendőrség adminisztrációs központjára utalt, ezen belül azokra a különféle rangú parancsnokokra, akik megrettentek, valahányszor egy ügy bekerült a tévébe vagy politikai felhangot kapott – ezúttal pedig mindkettő megtörtént. Boscht nem lepte meg a hívás, csak elkedvetlenítette. Minél több dolog változott, annál inkább maradt minden a régiben. – Látta a késő esti híreket? – érdeklődött Pratt. – Nem. Sose nézem. – Talán elkezdhetné. Irvin Irving a létező összes fórumon felszólalt az üggyel kapcsolatban, és külön kiemelte a maga felelősségét. Tegnap este a déli oldalon tartott beszédet, és azt mondta, a maga alkalmazása bizonyítja legfényesebben az új rendőrfőnök alkalmatlanságát és a testület erkölcsi romlottságát. Nem tudom, mivel mászott így a lelkébe, de a fickó tényleg be van indulva magára. „Erkölcsi romlottság” – azért ez már túlmegy minden határon. – Igen, legközelebb már az aranyérért is én leszek a felelős. Amikor a hatodikról leültettek a kispadra, az ő beszédére reagáltak vagy a belső nyomozásra? – Ugyan, Harry, nem gondolja, hogy épp nekem fogják elmondani. Most is csak azért szóltak, hogy értesíthessem magát. – Értem. – Nézze más szempontból a dolgot! Ha Irving így fúj magára, a rendőrfőnök annál inkább nem teheti meg, hogy lógni hagyja, hiszen ezzel csak igazat ad neki. Ahogy én látom, a hatodikon csak be akarják biztosítani magukat minden meglepetés ellen. Vagyis élvezze a kényszerszabadságot, de legyen bekapcsolva a telefonja! – Oké. Mit lehet tudni Kizről? – Hát, vele kapcsolatban sem kell aggódni. Egy darabig nem megy sehová. – Nem erre gondoltam.

– Tudom, mire gondolt. – Akkor? Bosch mintha egy sörösüveg címkéjét akarta volna lehámozni. Sosem jön le egészben. – Nos, lehet, hogy Kiz bajba keverte magát. Elvégre odafent volt Olivasszal, amikor Waits önállósította magát. A kérdés csak az: miért nem lőtte szét a seggét, amíg esélye volt rá? Ügy tűnik, sokkot kapott, vagyis nem tudta megfelelően kezelni a helyzetet. Bosch bólintott, de Pratt szigorúan pragmatikus megközelítésétől máris rosszul érezte magát. Ridernek előbb azért kellett küzdenie, hogy életben maradjon – később hogy megtarthassa az állását. Bosch tudta, hogy bármilyen harc is áll előtte, ő mindvégig mellette fog állni. – Oké – sóhajtott fel. – Van valami hír Waitsről? – Semmi, ember. Felszívódott. Mostanra már Mexikóban lehet. Ha jót akar magának, soha többé nem hallunk felőle. Bosch ebben nem volt olyan biztos, de nem fejezte ki ellenérzéseit. Az ösztöne azt súgta neki, hogy Waits talán meghúzza magát, de egyáltalán nincs messze. A piros metróvonalra gondolt, ahol Waitsnek nyoma veszett; a számtalan megállóra Hollywood és a belváros között. Eszébe jutott Reynard, a ravaszdi róka és az ő titkos vára. – Mennem kell, Harry – jelentette be Pratt. – Minden oké? – Persze, minden oké. Kösz, hogy szólt, főnök. – Rendben, ember. Szabály szerint minden egyes nap be kell jelentkeznie nálam, amíg azt nem hallja, hogy visszajöhet. – Meglesz. Bosch letette a telefont. Néhány perccel később Rachel lépett a konyhába, hogy kávét töltsön a hőszigetelt falú bögrébe, amit az új Lexushoz kapott, amikor átköltözött Los Angelesbe. A bögrét előző este hozta magával. Úgy tűnt, ő készen áll munkába menni. – Nincs itthon semmi reggeli – nézett fel rá Bosch. – Lemehetnénk a Du-par'sba, ha van annyi időd. – Sajnos nincs. Tényleg mennem kell. Feltépett egy kis rózsaszín csomag édesítőszert, hogy a kávéba öntse, majd kinyitotta a hűtőt, és elővett egy doboz tejet, amit szintén előző este hozott. Töltött egy keveset a kávéjába, mielőtt lezárta a bögrét a műanyag fedéllel. – Kivel beszéltél az előbb? – érdeklődött. – A főnökömmel. Talonba tettek, amíg vége nem lesz az egésznek. – Ó, szegény kicsikém… Hozzálépett és magához ölelte. – Ez a protokoll. A média és a politikusok miatt muszáj ezt tenniük. Nem mehetek be, amíg a belső ügyosztály ki nem vizsgálja az ügyet, és nem tisztáz a felelősség alól. – Minden rendben lesz?

– Persze. – Mihez fogsz kezdeni? – Nem tudom. Ez még nem jelenti azt, hogy itthon kell ücsörögnöm. Inkább elmegyek a kórházba, hátha beengednek egy kicsit a társamhoz. Reméljük, igen. – Akarsz velem ebédelni? – Persze, remekül hangzik. Hamar beleszoktak a házastársi rutinba, ami tetszett is Bosch-nak. Egyiküknek se kellett beszélgetnie, ha nem akart. – Rendben vagyok, oké? Neked dolgoznod kell, én pedig megpróbálok ott lenni ebédidőben. Majd hívlak. – Rendben. Akkor majd beszélünk Rachel arcon csókolta, mielőtt a konyhaajtón át kisietett a garázsba. Bosch megengedte, hogy használja a beállót, valahányszor csak átjön hozzá. A hátsó teraszon itta meg a kávéját, amíg elnézett a Cahuenga-hágó felé. A két nappal korábbi esőzésnek nyomár se látta a tiszta égbolton. Egy újabb tündöklő nap a paradicsomban. Úgy döntött, egyedül is elugrik reggelizni a Du-par'sba, mielőtt bemenne a korházba Kizhez. Útközben vehet néhány lapot, elolvashatja a tegnapi eseményekkel kapcsolatos tudósításokat, azután beviheti az újságokat Kiznek – még fel is olvashat belőlük, ha akarja. Belépett a házba, úgy döntött, magán hagyja az öltönyt és nyakkendőt, amit még azelőtt vett fel, hogy Pratt hívta. Ha dolgozni nem is engedik, még nézhet ki úgy, mint egy nyomozó. A gardróbhoz lépett, és leverte a polcról a dobozt, benne a dossziékkal, amelyeket négy évvel korábban, a nyugdíjba vonulása előtt fénymásolt le. Addig kutatott, amíg rá nem akadt a Marie Gesto-anyagra. Jackson és Marcia mostanra megkapták az eredetit, hiszen átvették tőle a nyomozást, Bosch mégis úgy döntött, magánál tartja a másolatot, hátha szüksége lesz rá, amíg meglátogatja Ridert, vagy ha Jacksonnak és Marciának valamilyen kérdése volna. Lehajtott a domboldalon, majd fel a Ventura Boulevard-on, nyugatnak, Studio City felé. A Du-par'snél vett egy Los Angeles Timest és Daily Newst, mielőtt beült, hogy a pultnál palacsintát és kávét rendeljen. A Beachwood Canyon-i sztorit mindkét lap címoldalon hozta. Mindkettő közölte a Raynard Waits letartóztatása során készült színes fényképét, akárcsak az őrült gyilkos utáni hajsza részleteit, a különleges rendőri egység megalakulásának hírét, és az ingyenes számot, amelyen a lakossági bejelentéseket fogadták. A lapok szerkesztői szemlátomást úgy döntöttek, hogy az ügynek ezek a vonatkozásai inkább segítenek eladni a lapot, mint két rendőr meggyilkolása vagy egy harmadik súlyos sebesülése. A híradások feldolgozták az előző nap tartott számtalan sajtóértekezlet anyagát, viszont csak kevés részletet közöltek arról, hogy valójában mi is történt odafent az erdőben, Beachwood Canyonban. A cikkek szerint az ügyben továbbra is folyt a nyomozás, ezért a hatóságok kínosan ügyeltek arra, nehogy

bármi kiszivárogjon. A lövöldözésben érintett rendőrökkel legjobb esetben is csak érintőlegesen foglalkoztak. Waits mindkét áldozata családos ember volt, míg a sebesült rendőrtiszt, Kizmin Rider csak nemrégiben vált külön „élettársától” – a lap ezzel a kóddal utalt másságára. Bosch nem ismerte a cikkek szerzőit; talán csak nemrégiben kezdtek bűnügyi hírekkel foglalkozni, és még nem építették ki a maguk kapcsolatrendszerét, hogy megszerezzék a bizalmas adatokat. A címlapsztori a belső oldalakon is folytatódott, ahol jobbára a lövöldözésre és szökésre adott politikai reakciókat részletezték. Mindkét újság különféle szakértőket idézett, akik egybehangzóan azt nyilatkozták: túl korai lenne még megítélni, hogy milyen hatással lesz az ügy Rick O'Shea választási esélyeire. Habár ő foglalkozott az üggyel, amely ily tragikus véget ért, ezt hatásosan ellensúlyozta az önzetlenség, amellyel a jelentések szerint részt vett a sebesült nyomozó meg mentésében, miközben a fegyveres gonosztevő elszabadult az erdőben. Az egyik szakértő szerint: „Ebben a városban a politika is olyan, mint a mozibiznisz: előre senki nem tud semmit. Lehet, hogy ennél jobb nem is történhetett volna O'Shea-vel. Lehet, hogy rosszabb se.” O'Shea ellenlábasát, Gabriel Williamst természetesen mindkét lap hosszan idézte, szerinte pedig az incidens megbocsáthatatlan fiaskó volt, amiért minden felelősség O'Shea-t terhelte. Boschnak eszébe jutott az elveszett kazetta, és belegondolt, mennyit érne Williams táborának. Talan Corvin, az operatőr máris tudja a választ. Mindkét lap teret adott Irvin Irvingnek is. A volt helyettes rendőrfőnök minden mérgét Boschnak tartogatta, aki egy személyben testesítette meg mindazt a rosszat a rendőrségen belül, amit Irving városi képviselőként igyekezett volna helyre tenni. Szerinte Boscht sosem lett volna szabad visszafogadni a testületbe, amiért ő helyettes rendőrfőnökként keményen lobbizott is. A lapok szerint Bosch után jelenleg a belső ügyosztály nyomozott, így nem nyilatkozhatott a tudósítóknak. Egyikük se tette hozzá, hogy a belső ügyosztály rutinszerűen nyomozást végez minden olyan esetben, amikor egy rendőr szolgálatteljesítés közben meghal vagy súlyosan megsebesül, így az eljárásban nincs semmi szokatlan vagy éppenséggel gyanús. Bosch felfigyelt rá, hogy a Times keretes írását az a Keisha Russell jegyezte, aki sok éven át bűnügyi tudósítóként dolgozott, mígnem annyira kiégett, hogy új terület után nézett, amit láthatóan meg is talált – nem mintha a politikai ügyek terén alacsonyabb lett volna a kiégési ráta. Előző este telefonált és üzenetet hagyott Boschnak, aki nem kívánt beszélni egyetlen riporterrel sem, bármennyire is megbízott Keishában. A számát még most is a telefonjában őrizte. Amíg Russell bűnügyeken dolgozott, Bosch többször szolgáltatott neki belső ínformációt, kisebb-nagyobb szívességek fejében. Félretette az újságokat, és beleharapott a palacsintájába. A reggelijét alaposan megszórta porcukorral és juharsziruppal, hogy feltöltődjön az előtte álló napra.

Miután leküzdötte az étel felét, elővette a telefonját, és hívta a riporternőt, aki az első csengetésre felvette. – Keisha – szólt a telefonba. – Itt Harry Bosch. – Harry Bosch – ismételte a nevet Keisha. – Jó rég nem beszéltünk. – Hat, amióta nagymenő politikai elemző lett… – Na igen, de vannak esetek, amikor a politika és a bűnüldözés tragikus módon keresztezi egymás útját, nem igaz? Tegnap este miért nem hívott vissza? – Tudja, hogy folyamatban lévő nyomozással kapcsolatban nem mondhatok semmit, különösen akkor, ha én folytatom a nyomozást. Különben pedig azután hívott, hogy lemerült a telefonom. Nem kaptam meg az üzenetét, csak miután hazaértem, akkorra pedig már lecsúszta a lapzártát. – Hogy van a társa? – tette félre Keisha a csipkelődést. – Megmarad. – Maga pedig sértetlenül megúszta, ahogyan jelentették? – Fizikai értelemben igen. – Politikai értelemben viszont nem. – Pontosan. – Nos, a sztori benne van a lapokban. Most már hiába is próbálna nyilatkozni és menteni magát. – Nem azért telefonáltam, hogy nyilatkozzak vagy mentsem magam. Nem szeretem az újságban viszontlátni a nevem. – Ó, akkor már tudom. Nem hivatalosan beszélünk, és az informátorom akar lenni… – Nem egészen. Bosch hallotta, ahogy a másik csalódottan kifújja a levegőt. – Akkor miért hívott, Harry? – Először is, szerettem volna hallani a hangját, Keisha. Másodszor pedig, ha már a politikánál tartunk, nyilván közvetlen kapcsolatban van a jelöltekkel. Tudja, bármikor keresheti őket, hogy kommentálják az éppen aktuális ügyeket. Igazam van? Tegnap is így volt? A nő vonakodott felelni, amíg nem látta, merrefelé tart a beszélgetés. – Arról vagyunk híresek, hogy el tudjuk érni az embereket, amikor épp szükség van rájuk – felelt kitérően. – Kivéve a békétlen nyomozókat. Velük mindig csak gond van. Bosch elmosolyodott. – Témánál vagyunk… – Ez pedig újra felveti a kérdést, hogy miért telefonált. – Oké. Szükségem van a számra, amelyen át közvetlenül elérhetem Irvin Irvinget. Ezúttal kínosan hosszúra nyúlt a csend. – Nem adhatom meg azt a számot, Harry. Megbízik bennem, és ha rájön, hogy bárkinek is kiadtam… – Ugyan már. Irving nemcsak magában bízik, de minden riporterben, aki

teret ad a kampányának. Nem fogja tudni, kitől szereztem meg a számát, hacsak el nem mondom neki, márpedig nem fogom elmondani. Tudja, hogy megbízhat bennem. – Mégse adnám oda szívesen felhatalmazás nélkül. Ha felhívja, és megkérdezi tőle, hogy kiadhatom-e… – Nem állna velem szóba, Keisha, éppen ez a lényeg. Ha hajlandó lenne beszélni velem, a kampányközpontjában is hagyhatnék üzenetet… amúgy nem tudja, merre van? – A Broxtonon, Westwoodban. Valahogy nem szívesen adnám ki a számát, Harry. Bosch felkapta a Daily Newst, amelyet a politikai elemzéseknél tartott nyitva. – Oké, akkor talán Sarah Weinman vagy Duane Swierczyns-ki szívesen kiadja – olvasta a tudósítók neveit. – Nekik talán szükségük van egy belső hírforrásra, akt benne van a dolgok sűrűjében. – Rendben, Bosch. Rendben, nem kell hozzájuk fordulnia, oké? Maga hihetetlen egy fickó. – Csak beszélni akarok Irvinggel. – Rendben, de nem árulja el, kitől szerezte meg a számát! – Ez nyilvánvaló. A nő lediktálta a számot, Bosch pedig az emlékezetébe véste, majd megígérte, hogy telefonál, amint megtud valamit a Beachwood Canyon-i incidenssel kapcsolatban. – Nem fontos, hogy politikai vonatkozása legyen – mondta a riporternő. – Bármi megteszi, csak kapcsolódjon az ügyhöz, rendben? Még nem felejtettem el, hogyan kell bűnügyi tudósítást írni. – Értem, Keisha. És köszönöm. Bosch összecsukta a telefonját, majd letette a pénzt a pultra. Amint kilépett az étteremből, újra szétnyitotta a telefont, és beütötte a számot, amit a tudósító az imént adott meg. Irving hat csengetés után vette fel, de nem mutatkozott be. – Irvin Irving? – Igen, ki az? – Csak szeretném megköszönni, hogy megerősítette mindazt, amit mindig is gondoltam magáról. Maga nem más, csak egy haszonleső opportunista, aki bárkinek lefekszik. A rendőrségen is az volt, azóta se változott. – Ki az? Bosch? Harry Bosch? Kitől kapta meg ezt a telefonszámot? – Az egyik emberétől. Úgy tűnik, meg a saját táborában sem mindenki vevő a süket szövegére. – Ne is törődjön vele, Bosch! Ne törődjön semmivel! Amint bejutok, elkezdheti számolni a napjait, mielőtt… Minthogy az üzenet célba ért, Bosch összecsukta a telefont. Jó érzés volt kimondani, amit érzett, s közben nem kellett aggódnia amiatt, hogy Irving a

főnökeként büntetlenül mondhat és tehet bármit. Miután elégedetten nyugtázta, hogy megfelelt az újsághírekre, Bosch autóba ült, és a korházhoz hajtott. 20. A folyosón, útban az intenzív osztály felé, Bosch elhaladt egy nő mellett, aki csak az imént hagyta el Kiz Rider szobáját. Felismerte benne Rider korábbi szeretőjét. Néhány evvel korábban találkoztak is, amikor véletlenül belebotlott Riderbe a Hollywood Bowlban tartott Playboy dzsesszfesztiválon. Biccentett a nőnek, amint elment mellette, de az nem állt le beszélgetni. Bekopogott Rider ajtaján, majd belépett. Társa sokkal jobban festett, mint előző nap, de még távolról sem nyerte vissza a régi formáját. Teljes öntudatánál volt, és a tekintetével követte Boscht, amint belépett és az ágyához sietett. Már nem kellett lélegeztetni, de arcának jobb fele ernyedtnek tűnt, ezért Bosch azon kezdett rettegni, hogy az éjszaka folyamán szélütést kapott. – Ne aggódj! – ejtette Rider lassan, eltorzítva a szavakat. – Érzéstelenítették a nyakamat, és mostanra kiterjedt a fél arcomra is. Bosch megszorította a kezét. – Oké – bólintott. – Ettől eltekintve, hogy érzed magad? – Nem túl jól. Fáj, mint a nyavalya, Harry. Bosch bólintott. – Gondolom. – Délután megműtik a kezemet. Az se lesz kellemes. – De azután már elindulsz a gyógyulás útján. Rehabilitáció, pihenés meg a többi. – Remélem. Társa levertnek tűnt, és Bosch nem tudta, mit mondhatna. Tizennégy évvel korábban, amikor annyi lehetett, mint Rider most, egy reggel ő is a kórházi ágyon ébredt, miután golyót kapott a bal vállába. Még mindig emlékezett az eleven fájdalomra, amely mindannyiszor belehasított, amint a morfium hatása kezdett elmúlni. – Hoztam újságokat – mondta jobb híján. – Akarod, hogy felolvassak belőlük? – Ja. Gondolom, semmi jó. – Jól gondolod, semmi jó. Feltartotta a Times címoldalát, hogy Rider láthassa Waits fotóját, azután felolvasta a vezércikket, majd a keretes írásokat. Miután végzett, végigmérte társát. Rider még csüggedtebbnek tűnt. – Rosszul érzed magad? – Ott kellett volna hagynod, Harry, hogy üldözőbe vedd. – Mi az ördögről beszélsz? – Az erdőben. Elkaphattad volna. Ehelyett megmentettél. Most nézd meg,

mekkora szarban vagyunk. – Ez is benne van a munkaköri leírásunkban. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy mielőbb eljuttassalak a kórházba. Bűntudatom van az egész miatt… – Pontosan miért is van bűntudatod? – Sok mindenért. Amikor tavaly visszatértem a nyugdíjból, rávettelek, hogy hagyd ott a főnök irodáját, és légy újra a társam. Nem lettél volna tegnap ott az erdőben, ha én… – Ó, a fenébe! Nem fognád be végre a pofádat? Bosch nem emlékezett rá, hallotta-e valaha is így beszélni. Mindenesetre szót fogadott neki. – Csak fogd be! – enyhült meg Rider. – Nem akarok erről többet hallani. Mi van még? Bosch megmutatta a Gesto gyilkossági anyag fénymásolatát. – Igazából semmi. Ezt magamnak hoztam. Hogy olvasgassam, ha elalszol vagy ilyesmi. A Gesto-dosszié másolata, amelyet az első nyugdíjazásom idején készítettem. – Es mihez akarsz kezdeni vele? – Mint mondtam, csak olvasgatom. Folyton arra gondolok, hogy valami elkerülte a figyelmünket. – A figyelmünket? – A figyelmemet. Az én figyelmemet. Mostanában sokat hallgatom azt a lemezt, amelyiken Coltrane és Monk együtt játszik a Carnegie Hallban. Ötven éven át szunnyadt a Carnegie archívumában, mielőtt valaki rátalált. A lényeg, hogy aki rátalált, annak fel kellett ismernie a hangzást, hogy tudja, mekkora kincs került a kezébe. – És mi köze ennek az aktához? Bosch elmosolyodott. Társa egy kórházi ágyon feküdt, két lőtt sebbel, de a cinizmusát itt sem veszítette el. – Még nem tudom. Arra gondolok, hogy kell itt lennie valaminek, s talán én leszek a szerencsés, aki felismeri. – Sok szerencsét! Ülj csak le a székbe, és olvasgass! Azt hiszem, én addig hunyok egyet. – Oké, Kiz. Nem csapok zajt. A férfi elhúzott egy széket a faltól, hogy közelebb vigye az ágyhoz. Alig ült le, Rider újra megszólalt. – Nem megyek vissza, Harry. Bosch lenézett rá. Nem ezt akarta hallani, mégsem tiltakozott. Legalábbis egyelőre. – Ahogy akarod, Kiz. – Sheila, a régi csajom, nemrég meglátogatott. Látott a hírekben, és bejött. Azt mondta, gondoskodik rólam, amíg jobban nem leszek, de nem akarja, hogy visszamenjek zsarunak.

Ez megmagyarázta, miért nem akart szóba elegyedni Boschsal a folyosón. – Mindig is ez volt a gond kettőnkkel, tudod? – Emlékszem, hogy mesélted. Nézd, most igazán nem kell erről beszélned! – De nemcsak Sheiláról van szó. Rólam is. Nem volna szabad rendőrnek lennem. Tegnap bebizonyosodott. Mi az ördögről beszélsz? Az egyik legjobb zsaru vagy, akit ismerek. Látta, ahogy a könnyek előbuggyannak társa szeméből. – Egyszerűen megdermedtem, Harry. Moccanni se tudtam, csak hagytam… hogy meglőjön. – Ne hibáztasd magad, Kiz! – Azok az emberek miattam haltak meg. Amikor elkapta Olivast, egyszerűen mozdulni se tudtam. Leszedhettem volna, de én csak álltam és néztem. Csak álltam, és engedtem, hogy engem is lelőjön. A pisztolyom helyett a kezemet emeltem fel. – Nem, Kiz. Nem tudtál volna rálőni. Ha megteszed, eltalálod Olivast Azután pedig már túl késő volt. Bosch remélte, hogy Rider megérti: neki is ezt kell majd mondania, amikor a belső ügyosztály kifaggatja. – Nem, tehettem volna ellene, csak… – Ha ki akarsz lépni, Kiz, akkor tedd meg Én teljes mellszélességgel támogatlak, de elég ebből a szarságból, érted? Rider próbálta félrefordítani a fejét, de a kötések a nyakán meggátolták. – Oké – mormolta. Újabb könnyek peregtek végig az arcán, és Bosch tudta, hogy azok a golyók nemcsak a nyakát és a kezét sebezték meg. – Tudod, neked kellett volna odafent lenned – jegyezte meg Rider. – Miről beszélsz? – Odafent, a létra tetején. Ha te vagy fent helyettem, ez sosem történik meg. Te biztosan nem haboztál volna, Harry. Te szétlőtted volna azt a szarzsákot. Bosch megrázta a fejét. – Senki sem tudhatja, hogyan reagál egy adott helyzetben, amíg bele nem kerül. – Ledermedtem. – Aludj egy kicsit, Kiz! Ha majd jobban leszel, eldöntőd a kérdést. Ha nem jössz vissza, azt is megértem. Én mindig támogatni foglak, Kiz, történjék bármi, menj bárhova. Rider a bal kezével megtörölte az arcát. – Kösz, Harry. Lehunyta a szemét, és Bosch nézte, ahogyan megadja magat az álomnak. Kiz még mormolt valamit, amit a férfi nem értett, azután elaludt. Bosch figyelte egy darabig, és belegondolt, hogy soha többé nem lesz a társa. Pedig tökéletesen

összeillettek, akár egy jó házaspár. Tudta, milyen nehezen fogja kiheverni az elválást. Egyelőre mégsem akart a jövőn töprengeni. Felnyitotta a dossziét, és úgy döntött, inkább alámerül a múltba. Az első oldalnál, a legelső jelentésnél kezdte. Néhány perc múlva a végére ért, és már rátért volna a tanúvallomások jegyzőkönyveire, amikor a telefon vibrálni kezdett a zsebében. Kisietett a szobából, hogy a folyosón fogadja a hívást. Randolph hadnagy kereste a belső ügyosztálytól. – Sajnálom, hogy nem teljesíthet aktív szolgálatot, amíg az ügy végére nem járunk – kezdte. – Semmi gond. Tudom, miért teszik. – Hát, biztosan nem lehet könnyű… – Mit tehetek magáért, hadnagy? – Reméltem, hogy át tud ugrani ide a Parker Centerbe, megnézni ezt a felvételt, amit kaptunk. – Megvan a szalag O'Shea operatőrétől? Randolph rövid szünet után válaszolt. – Kaptunk tőle egy szalagot, igen. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a teljes anyag, ezért szeretnem, ha látná. Tudja, elmondhatná, hogy mi maradt ki. Be tudna jönni? – Háromnegyed órán belül ott leszek. – Helyes. Itt várom. Hogy van a társa? Boschban felötlött, hogy Randolph talán azt is tudja, honnét beszél. – Még küzd. Mellette vagyok a kórházban, de nincs eszméleténél. Remélte, hogy a lehető legtovább halogathatja a belső ügyosztály kihallgatását. Néhány nap múlva, ha már elszakadt a fájdalomcsillapítóktól, és kitisztul, Rider talán nem siet önként bevallani, hogy tehetetlenül végignézte Waits ámokfutását. – Alig várjuk, hogy vele is beszélhessünk – tudta meg Randolph-tól. – Még kell néhány nap, azt hiszem. – Lehetséges. Nos, nemsokára találkozunk. Köszönjük, hogy befárad. Bosch összecsukta a telefonját, és visszatért a szobába. Felvette a dossziét a székről, ahol hagyta, majd vetett egy pillantást társára. Még aludt. Néma csendben elhagyta a szobát. Jó időt futott, még Rachelt is felhívta, hogy tudassa vele: nyugodtan együtt ebédelhetnek, ha már úgyis bemegy a belvárosba. Megegyeztek abban, hogy valami puccos helyre mennek, ezért Rachel a Water Grillben foglalt asztalt. Bosch kérte, hogy ott találkozzanak. A belső ügyosztály irodái a Parker Center harmadik emeletén nyíltak, épp szemközt a rablási és gyilkossági osztállyal. Randolph külön irodát birtokolt, amelyben egy nagy képernyőt is felállítottak. Az íróasztala mögött ült, míg Osani a lejátszóval bütykölt, készen arra. hogy elindítsa a szalagot. Randolph intett Boschnak, hogy foglalja el az egyetlen üres széket.

– Honnét szerezték a kazettát? – tudakolta Bosch. – Ma reggel hozták. Corvin azt mondta, csak huszonnégy órával később jutott eszébe, hogy tényleg beletette a nadrágzsebébe, ahogy maga mondta. Mindez természetesen azután, hogy közöltem vele: van egy tanúnk, aki látta, amikor eltette a szalagot. – És azt hiszi, meg is vágta? – Hát, biztosat csak azután tudunk, hogy átadtuk a technikusoknak, de igen, szerintem megvágták. A helyszínen megtaláltuk a kamerát, és Osani kollégának volt annyi sütnivalója, hogy leírja a számláló állását. Ha lejátssza a szalagot, a számláló felvett állása sehogy se stimmel. Úgy két perc hiányzik. Miért nem játsszuk le, Reggie? Osani elindította a szalagot. Bosch látta, hogy a nyomozók és a helyszínelők megbeszélésével kezdődik, ami a Sunset Ranch parkolójában folyt. Corvin mindvégig O'Shea közelében maradt, így a nyers videó középpontjában mindvégig a államügyészjelölt alakja állt. Ez azután se változott, hogy a csapat követte Waitst az erdőbe, míg végül mind megálltak a meredek szakadék peremén. Itt nyilvánvalóan megvágták a felvételt, miközben azt a látszatot keltették, hogy Corvin leállította, majd visszakapcsolta a kamerát. A szalagról hiányzott a vita, hogy levegyék-e a bilincset Waits csuklójáról – a videó onnét indult újra, amikor Kiz Rider felvetette, hogy használják a helyszínelők létráját, majd a következő snittben Cafarelli már vissza is ért vele. Osani megállította a szalagot, hogy kitárgyalhassák a látottakat. – Lehetséges, hogy leállította a kamerát, amíg a létrára vártunk – ismerte el Bosch. – Ez legfeljebb tíz percig tartott. Azt viszont nem hiszem, hogy leállt volna, amíg Waits bilincséről folyt a vita. – Biztos benne? – Nem, ez csak feltételezés. Nem Corvinra figyeltem, hanem Waitsre. – Értem. – Sajnálom! – Ne tegye! Semmi szükség arra, hogy olyasmit mondjon, ami meg se történt. – A többi tanú megerősítette a vallomásomat? Hallották a szóváltást a bilinccsel kapcsolatban? – Cafarelli hallotta. Corvin állítása szerint nem, míg O'Shea részéről semmi se történt. Vagyis van két igen a mi oldalunkon, és két nem az államügyészi hivataltól. A szalag pedig egyik állítást se bizonyítja. Tipikus patthelyzet. – Maury Swann? – Ő eldönthetné a kérdést, csakhogy nem áll szóba velünk. Azt mondja, az ügyfele érdekében nem felelhet a kérdéseinkre. Ez aligha meglepő egy védőügyvéd részéről, gondolta Bosch. – Van még egy vágás, amit látnom kell? – Talán. Pörgesd fel, Reggie.

Miután Osani újra elindította a szalagot, leereszkedtek a létrán, és eljutottak a tisztásra, ahol Cafarelli módszeresen kutatott a szondával a holttest után. A felvételen nem látszott vágás nyoma. Corvin elindította a kamerát és egyszerűen felvett mindent – talán később akarta megszerkeszteni az anyagot, ha a felvétel valaha is eljut egy bírósági meghallgatásra. Vagy bekerül egy kampányanyagba. A szalag így megörökítette a csapat visszatérését a létrához. Rider és Olivas ment fel elsőként, amíg Bosch levette Waits bilincsét, ám ahogy a fogoly elindult felfelé, a felvétel hirtelen megszakadt ott, ahol elérte a legfelső fokot, és Olivas előrehajolt, hogy felsegítse. – Ez az? – kérdezte Bosch. – Igen – bólintott Randolph. – Emlékszem, amikor a lövöldözés után rászóltam Corvinra, hogy hagyja a filmezést, és jöjjön fel segíteni Kiznek, a kamera a vállán volt. Akkor is forgatott. – Hát, amikor megkérdeztük, miért ért véget a felvétel, azt állította, hogy attól félt, elfogy a szalag. Meg akart tartani valamennyit arra, amikor majd kiszállnak a helyszínelők és kiássák a holttestet. Ezért kapcsolta le a kamerát, amikor Waits elindult felfelé a létrán. – Maga szerint ennek van értelme? – Nem tudom. Maga szerint? – Nincs. Szerintem csak süketek. Mindent felvett a kamerájával. – Ez csak a maga véleménye. – Legyen – vont vállat Bosch. – A kérdés inkább az, miért vágta meg a szalagot éppen ezen a ponton? Mi lehetett rajta? – Maga mondja meg! Nem én voltam ott. – Elmondtam mindent, amire csak emlékszem. – Akkor jobban teszi, ha még egy kicsit megerőlteti az agyát. A saját érdekében. – Ezzel meg mit akar mondani? – A szalagon senki sem vitázik arról, hogy rajta tartsák-e a bilincset a foglyon. A szalagon csak az látható, hogy Olivas leveszi a bilincset, mielőtt lemegy a létrán, majd maga is leveszi, mielőtt felmegy. Bosch rádöbbent, hogy Randolphnak igaza van: a szalag alapján úgy tűnik, mintha önhatalmúlag vette volna le Waits bilincsét. – O'Shea felültetett. – Nem tudom, felültetett-e bárki bárkit is, de hadd tegyek fel egy kérdést! Amikor elszabadult a pokol, és Waits elkezdett lövöldözni, emlékszik rá, hogy látta O'Shea-t? Bosch megrázta a fejét. – A földre kerültem, miután Olivas rám zuhant. Waits miatt aggódtam, nem O'Shea-ért. Nem tudom, hol lehetett. Csak annyit tudok, hogy nem az én látómezőmben. Inkább valahol mögöttem.

– Corvin talán ezt vette fel. Amikor O'Shea gyáván megfutamodott. Ahogyan Randolph a gyáván jelzőt használta, Boschban megmozdult valami. Most már emlékezett. A szakadék pereméről Waits rákiáltott valakire, alighanem O'Shea-re, a gyávára. Eszébe jutott, hogy futó lépteket is hallott maga mögött. O'Shea menekült. Bosch végiggondolta az egészet. Először is, O'Shea-nek nem volt fegyvere, hogy védekezzen a férfi ellen, akit élete végéig börtönbe akart zárni. Egy fegyveres elől elfutni nem céltalan vagy oktalan tett – az önvédelem eszköze, semmiképp se gyávaság. Csakhogy O'Shea jelöltette magát az ország egyik legmagasabb közvádlói posztjára, így a futás semmi szín alatt nem vált a hasznára – főként nem akkor, ha a hatórás hírekben mutatták. – Már emlékszem. Waits gyáva féregnek nevezett valakit, aki elfutott előle. Csak O'Shea lehetett. – Rejtély megoldva – bólintott Randolph. Bosch visszafordult a képernyő felé. – Visszatekerhetnénk és megnézhetnénk újra a végét? – kérdezte. – Mármint a vágás előtt. Osami lenyomott néhány gombot, majd némán figyelték, ahogyan Waitst másodszor is megszabadítják a bilincseitől. – Megállítaná közvetlenül a vágás előtt? – kérdezte Bosch. Osani kimerevítette a képet. Waits mostanra túljutott a létra felén, Olivas pedig előrenyúlt, hogy felsegítse. A teste olyan szögben állt, hogy felsőtestén szétnyílt a széldzseki. Bosch láthatta pisztolyát a bal csípőjére rögzített táskában. A fegyver agya előbukkant a bőr mögül, hogy Olivas egyszerűbben kikaphassa a helyéről. Bosch felállt, és a monitorhoz lépett. Elővett egy tollat, hogy megkocogtassa vele a kijelzőt. – Látják? Ügy látszik, nyitva hagyta a pisztolytáska pántját. Randolph és Osani tanulmányozta a kijelzőt. Látszott, hogy erre a mozzanatra korábban nem figyeltek fel. – Talán készen akart állni, ha a fogoly megpróbálkozna valamivel – vont vállat Osani. – Nem szabályellenes. Sem Bosch, sem Randolph nem felelt. Akár belefért a szabályokba, akár nem, sosem kaptak rá magyarázatot, hiszen Olivas meghalt. – Most már lekapcsolhatod, Reg – szólalt meg végül Randolph. – Megnézhetném még egyszer? – szólt közbe Bosch. – Csak ezt a létrás részt. Randolph biccentett Osaninak, aki visszatekerte és újra lejátszotta a kérdéses snittet. Bosch megpróbálta arra használni a képernyőn villódzó képeket, hogy újra átélje mindazt, ami azután történt, hogy Waits felért a létra tetejére. Emlékezett rá, ahogyan Olivas átpördült, így háttal nézett feléjük, és a testével fedezte Waitst. Eszébe jutott, hogy azon tűnődött, hol lehet Kiz, és miért

nem cselekszik. Azután lövések dördültek, és Olivas zuhanni kezdett felé a létrán. Bosch emelni próbálta a kezét, hogy védje magát a becsapódástól. Azután, amikor a földön feküdt Olivas alatt, újabb lövéseket hallott, majd kiáltozást. A kiáltozás. Az ereiben pezsgő adrenalin és pánik el is feledtette vele. Waits kilépett a szakadék peremére, és lőni kezdett rájuk. Azután felkiáltott. Gyáva féregnek titulálta O'Shea-t, amiért elfut, ám ennél többet is mondott. „Fuss csak, gyáva féreg! Még most is alkut akarsz kötni?” Bosch el is feledkezett erről a kavarodásban, a lövöldözésben, majd a lázas igyekezetben, hogy megmentse Kiz Rider életét. Elfeledte a rettegést, amit akkor érzett. Mit akarhatott ezzel? Miért kérdezte, hogy „még most is alkut akar-e kötni”? – Mi az? – tudakolta Randolph. Bosch felocsúdott a tűnődésből. – Semmi. Csak próbálok visszaemlékezni, mi történt azokban a pillanatokban, amelyekről nincs felvétel. – Nagyon úgy tűnt, hogy eszébe jutott valami. – Csak az, milyen közel kerültem ahhoz, hogy ugyanúgy járjak, mint Olivas és Doolan. Olivas végül rajtam landolt. Ő óvott meg a golyóktól. Randolph bólintott. Bosch ki akart jutni onnét. Végig akarta gondolni felfedezését. „Még most is alkut akarsz kötni?” Porrá akarta őrölni az egészet, hogy minden szemcséjét mikroszkóp alá vegye. – Van még valami, hadnagy? – Egyelőre nincs. – Akkor most mennem kell. Hívjanak, ha kellek. – Maga is hívjon, ha eszébe jut, ami eddig nem jutott eszébe. Sokatmondó pillantást vetett Boschra. O azonban félrefordította a tekintetét. – Rendben. Bosch elhagyta a belső ügyosztály irodáját, és kilépeti az előcsarnokba. Mielőbb el kellett volna hagynia az épületet, ám ehelyett megnyomta egy magasabban fekvő emelet gombját. 21. Waits szavai nyomán új értelmet nyert minden. Bosch számára a kiáltás azt jelentette, hogy valami olyasmi is történt odafent Beachwood Canyonban, amiről eddig sejtelme sem volt. Először arra gondolt, hogy visszavonul és alaposan megrág mindent, mielőtt cselekedne, de a belső ügyosztály okot szolgáltatott arra, hogy a Parker Centerben legyen, ezért próbált a lehető legtöbbet kihozni a látogatásból.

Belépett az 503-as irodába, a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályára, ahol egyenesen az íróasztala felé vette az irányt. Az irodában alig lézengtek. Körülnézett a munkahelyen, amelyen Marciával és Jacksonnal osztozott, és látta, hogy társai a terepen vannak. Boschnak el kellett haladnia főnöke irodája előtt, mielőtt elérte a saját asztalát, ezért úgy döntött, nem is próbálja titkolni ittlétét. Bedugta fejét az ajtón, és látta, hogy Abel Pratt az íróasztala mögött ül. Épp mazsolát szemezgetett egy kis piros dobozból, amelyet a méretéből ítélve gyerekeknek szántak. Meg lepődött, amikor szembetalálta magát Boschsal. – Maga meg mit keres itt, Harry? – kérdezte. – A belső ügyosztály behívott, hogy nézzem meg a videót, amelyet O'Shea embere készített Beachwoodban. – Rajta van a lövöldözés? – Nem egészen. A fickó azt állítja, hogy lekapcsolta a kamerát. Pratt a homlokát ráncolta. – És Randolph nem hisz neki? – Nehéz megmondani. A fickó egész ma reggelig ült a felvételen, és nagyon úgy tűnik, hogy megvágta az anyagot. Randolph ráállítja a technikusokat. Akárhogy is, ha már itt vagyok, azt gondoltam, visszavihetném az irattárba azokat az anyagokat, amelyek feleslegesen hevernek szanaszét. Kiz is kivett néhány dossziét, és beletelik kis időbe, amíg újra foglalkozni tud velük. – Jó ötletnek tűnik. Bosch bólintott. – Hé – élénkült fel Pratt. – Most beszéltem Timmel és Rick-kel. Az imént jöttek el a Missionről. Ma reggel volt a halottszemle, és azonosították a holttestet. Kétséget kizáróan Marie Gesto. A fogászati kartonja alapján. Boscht valamiért elszomorította a kijelentés véglegessége. A Marie Gesto utáni kutatás véget ért. – Akkor, azt hiszem, ennyi volt. – Azt mondták, maga fogja értesíteni a legközelebbi hozzátartozókat. Saját kérése alapján. – Igen, de várnék vele estig, amikor Dan Gesto hazatér a munkából. Jobb, ha mindkét szülő ott van. – Magára bízom. Tőlünk nem fog kiszivárogni a hír. Majd szólok a sajtóirodának, hogy holnapig ne közöljék. – Köszönöm. Tim és Rick nem említette a halál okát? – Fojtogatásnak tűnik. Eltört a nyelvcsont. Megérintette a nyakát arra az esetre, ha Bosch elfelejtette volna, hol helyezkedik el a törékeny csontdarab. Bosch a maga idejében száznál is több fojtogatás ügyében nyomozott, de nem bajlódott azzal, hogy felhívja erre a figyelmet. – Sajnálom, Harry! Tudom, hogy nagyon közel állt magához. Amikor szinte minden hónapban kikérte az anyagot, éreztem, hogy sokat jelent számára. Bosch bizonytalanul bólintott. Miközben az asztala felé indult, a holttest

azonosításán tűnődött, és emlékezett rá, hogy tizenhárom évvel ezelőtt szilárdan hitte: Marie Gesto soha többé nem fog előkerülni. Furcsa, hogyan alakulnak a dolgok. Elkezdte összegyűjteni a Waits-nyomozással kapcsolatos anyagokat. Marcia és Jackson magához vette a Gesto-dossziét, de ez nem zavarta Boscht, hiszen saját fénymásolattal rendelkezett. Az asztal másik oldalára került, hogy összeszedje a Waits által az 1992-es zavargások során meggyilkolt zálogos, Daniel Fitzpatrick anyagát, amikor meglátott a földön két műanyag dobozt. Felnyitotta az egyiket, és meglátta a tűz után kimentett zálogházi feljegyzéseket. Emlékezett rá, hogy Rider említette őket. Az akkor elázott iratok dohos bűze megcsapta az orrát, ezért gyorsan visszapattintotta a doboz fedelét. Ügy döntött, ezeket is elviszi, csakhogy így kétszer is el kellett volna haladnia Pratt irodája előtt, útban a kocsija felé, amivel két alkalmat is adna főnökének, hogy érdeklődni kezdjen. Jobb híján már lemondott volna a dobozokról, amikor a szerencse a pártjára állt. Pratt kilépett az irodájából, és felé fordult. – Nem tudom, ki találta ki, hogy a mazsola jó reggelire – csóválta a fejét. – Még mindig farkaséhes vagyok. Nem kér valamit a földszintről, Harry? Egy fánkot vagy valamit? – Nem, köszönöm. Összeszedem a holmimat, és már itt se vagyok. Bosch felfigyelt rá, hogy Pratt kezében tartja az egyik útikönyvet azok közül, amiket társaival együtt az íróasztalán halmozott fel. A könyv címlapján az Antillák szót olvasta. – Egy kis kutatómunka? – érdeklődött. – Csak utánajárok a dolgoknak. Mondja, hallott már egy Nevis nevű helyről? – Hát… Bosch csak kevés helyről hallott, amelyekről Pratt az elmúlt hónapokban említést tett neki. – Azt írja, hogy kevesebb mint háromszázért kapni egy régi cukormalmot nyolc hold birtokkal. Az ördögbe is, ennyi csak a házból bejön. Biztosan igaza volt. Bosch sosem járt Pratt házában, de tudta, hogy odafent Sun Valley-ben akkora telke van, hogy még néhány lovat is tart. Közel húsz éve lakott itt, ezalatt az ingatlanárak úgy felszöktek, hogy a birtok valóságos aranybánya lett. Egy gond akadt csupán. Néhány héttel korábban Rider az íróasztala mögül hallotta, amint Pratt telefonon a gyermekelhelyezésről és vagyonmegosztásról kérdezősködött. Rider beszélt Boschnak a hívásról, és mindketten feltételezték, hogy Pratt a válóperes ügyvédjével beszélt. – Cukornádat akar őrölni? – érdeklődött Bosch. – Dehogy, ember, csak korábban arra használták a birtokot. Elég megvenni, kipofozni, és máris lehet belőle panzió vagy ilyesmi. Bosch csak bólogatott. Pratt egy távoli világról ábrándozott, amiről semmit sem tudott. – Akárhogy is – érezte meg Pratt, hogy nem ő az alkalmas közönség –,

később találkozunk. Különben pedig jól tette, hogy rendesen felöltözött. A legtöbb fickó, ha a felfüggesztése alatt be kell jönnie, pólót meg farmert húz, és inkább tűnik gyanúsítottnak, mint nyomozónak. – Hát igen… Pratt elhagyta az irodát, Bosch pedig kivárt fél percet, hogy biztosan elérjen a liftekig. Ekkor az egyik műanyag dobozra tette az aktákat, majd az egészet elvitte az ajtóig. Levitt mindent a kocsijába, majd visszatért az irodába, mielőtt még Pratt megjárta volna a kávézót. Ezután felkapta a második dobozt, és távozott. Senki sem firtatta, mit keres itt, vagy hogy mit tervez a nyomozati anyagokkal. Miután kitolatott a parkolóból, Bosch vetett egy pillantást az órájára, és látta, hogy maradt még egy órája, mielőtt Rachellel ebédel. Ennyi idő alatt nem mehetett haza, és nem tehette ki az iratokat, majd térhetett vissza a belvárosba – mellesleg pedig csak a benzint és az időt vesztegette volna. Arra gondolt, lemondja az ebédet, hogy egyenesen hazamenjen és belevesse magát az iratokba, de elvetette az ötletet azon az alapon, hogy Rachel alkalmas közönség, és talán azzal kapcsolatban is lesz ni hány ötlete, hogy mire utalhatott Waits, amikor a lövöldözés után a menekülő O'Shea után kiáltott. Korábban is odamehetett az étterembe, hogy nekiálljon az olvasásnak, amíg Rachelre vár, de tudta, csak gondot okozna, ha valamelyik vendég vagy pincér vetne egy kéretlen pillantást a dosszié fotóira. A központi könyvtár viszont ugyanabban a háztömbben működött, amelyikben az étterem, ezért Bosch úgy döntött, oda vonul vissza. Az egyik olvasó fülkében nyugodtan beleolvashat az anyagba, azután időben találkozhat Rachellel az étteremben. Miután a könyvtár mélygarázsában hagyta a kocsiját, magával vitte a Gesto– és Fitzpatrick-ügy aktait, majd a kiterjedt könyvtárban keresett egy félreeső fülkét, ahol nekiláthatott az olvasásnak. Miután sorrendben vette végig a dokumentumokat és jelentéseket, nem jutott el az – általában utolsóként iktatott – időrendi naplóhoz, csak a dosszié legvégén. Egyik 51-es nyomtatványt a másik után olvasta el, de nem talált egyetlen mozzanatot, egyetlen tanúvallomást vagy bejelentést sem, amit más színben látott volna most, mint amikor bekerült a kronológiába. Azután hirtelen rádöbbent, mit nem talál a naplóban. Kapkodva visszalapozott, amíg el nem jutott 1993. szeptember 29-ig, hogy megkeresse a bejegyzést, amely szerint Jerry Edgar fogadta Robert Saxon hívását. Nem találta. Bosch közelebb hajolt, hogy még tüzetesebben megvizsgálja az iratot. Ennek nem volt semmi értelme. A hivatalos aktában látta a bejegyzést: Raynard Waits Robert Saxon álnéven telefonált, 1993. szeptember 29-én, 18.40-kor. Olivas akadt rá, amikor átolvasta az aktát, de másnap, O'Shea irodájában ő is a saját szemével láthatta. Alaposan megvizsgálta, hiszen a bejegyzés bizonyította, hogy súlyos hibát követett el, s ennek köszönhetően Waits tizenhárom éven át

háborítatlanul gyilkolhatott. Most mégsem szerepelt az akta Bosch által készített másolatában. Mi az ördög? Eleinte nem állt össze a kép. Az asztalon fekvő fénymásolat négy évvel ezelőtt készült, amikor Bosch a nyugdíjba vonulás mellett döntött. Titokban másolta le annak a maroknyi ügynek az anyagát, amely nem hagyta nyugodni. Ezeket tartogatta a nyugdíjas éveire. Azt tervezte, hogy önszorgalomból, a szabadidejében foglalkozik velük, és sorban megoldja mindet, mielőtt végleg levonulna Mexikóba, hogy az egyik kezébe horgászbotot, a másikba egy jéghideg Coronast vegyen. Csakhogy a dolgok másként alakultak. Bosch rájött, hogy a küldetését legjobban a jelvény birtokában teljesítheti, ezért visszatért a munkájához. Miután Rider oldalán dolgozni kezdett a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályán, az elsők között vette ki az irattárból a Gesto-ügy aktáit. A dossziét nem zárták le: minden új anyag belekerült, akárhányszor valaki dolgozott az ügyön. Most az a másolat feküdt előtte, amelyet a saját szekrényében őrizgetett, és négy éven át változatlanul hagyott. De akkor hogyan fordulhat elő, hogy az egyik aktában szerepel egy 1993-as bejegyzés, a másikban pedig nem? Csak egyetlen logikus választ tudott elképzelni. Valaki megváltoztatta a hivatalos nyomozati anyagot, és bejegyezte az 5l-es nyomtatványra Robert Saxon hívását, méghozzá azután, hogy Bosch elkészítette a maga másolatát az anyagról. Erre természetesen négy hosszú éve állt rendelkezésre, a józan ész mégis azt diktálta Boschnak, hogy ne években, hanem napokban gondolkodjon. Alig néhány nappal korábban Freddy Olivas felhívta, hogy elkérje tőle a dossziét, s miután megkapta az anyagot, nem sokkal később felfedezte benne a Robert Saxonnal kapcsolatos bejegyzést. Olivas irányította rá a figyelmét. Bosch átpörgette az időrendi napló oldalait. Az eredeti nyomozás során szinte valamennyi kapcsolódó nyomtatvány összes sorát kitöltötték, csupán szeptember 29. alján maradt egyetlen rubrika. Ez lehetővé tette Olivas számára, hogy kiemelje a lapot, begépelje Saxon hívását, majd visszategye a nyomtatványt a helyére, ezzel alapozva meg a Waits és Gesto közötti kapcsolatot. 1993-ban Bosch és Edgar még írógéppel töltötte ki az 51-eseket a hollywoodi irodában. Ma már mindent számítógéppel intéznek, de még így is szanaszét hevernek az írógépek a régi vágású zsaruk számára – amilyen Bosch is –, akik nem szívesen bíbelődnek a számítógéppel. Bosch a megkönnyebbülés és harag különös keverékét érezte. Elpárolgott a bűntudat, amit állítólagos tévedése miatt eddig érzett. Tisztázódott a szerepe, és Edgáré is, amit minél hamarabb el kellett mondania neki. Mégsem tudta átadni magát a jóleső érzésnek – még nem –, mert az Olivas vádaskodása miatt érzett düh minden mást elnyomott benne. Felállt és kilépett az olvasósarokból, hogy elsétáljon a könyvtár körfolyosójáig, ahol a falak mozaikképei a városalapítás történetét mesélték el.

Bosch legszívesebben üvöltött volna, hogy kiadja magából mérgét, de egyetlen hangot se adott ki. Egy biztonsági őr sietett el mellette a hangárszerű térben, talán hogy a sorok között fülön csípjen egy könyvtolvajt vagy szatírt. Bosch követte a tekintetével, mielőtt visszatért a saját problémájához. Amint visszaült a helyére, megpróbálta rekonstruálni az eseményeket. Olivas meghamisította az aktát, amikor begépelt egy olyan bejegyzést, amely elhitette Boschsal, hogy a nyomozás kezdeti szakaszában rettenetes hibát követett el. A bejegyzés szerint Robert Saxon telefonon bejelentette, hogy az eltűnése délutánján látta Marie Gestót a Mayfair szupermarketben. Ez volt minden. Olivas láthatóan nem a bejelentés tartalmára összpontosított, sokkal inkább a bejelentő személyére. Valamiért be akarta csempészni Raynard Waitst az aktába. De miért? Hogy amíg őt elemészti a bűntudat, zavartalanul folytathassa a jelenlegi nyomozást? Bosch elvetette ezt a lehetőséget. Olivas e nélkül is minden támogatást megkapott a munkájához. Ő vezette a nyomozást a Waits-ügvben, és bármennyire ragaszkodott Bosch a Gesto-ügyhöz, ez semmin sem változtatott. Bosch talán felkapaszkodott a szekérre, de nem nála volt az ostor. Emiatt kár lett volna utólag beírni Robert Saxon nevét. Kellett lennie valami másnak. Bosch tovább töprengett, de csak annyira jutott, hogy Oli vasnak valamiért össze kellett kapcsolnia Waitst és Gestót. Amikor feljegyezte a gyilkos nevét az aktara, tizenhárom évet ugrott vissza az időben csak azért, hogy Raynard Waits személye összekapcsolódjon Marie Gestóéval. Csakhogy Waits maga vallotta be Gesto meggyilkolását. Egy beismerő vallomásnál aligha létezik erősebb kapocs, ráadásul Waits a holttesthez is elvezette a hatóságokat. Mindezek mellett az időrendi bejegyzés nem sokat nyomott a latban. Akkor miért vesződtek vele? Bosch belegondolt, mekkora kockázatot vállalt Olivas. Meghamisította egy gyilkosság nyomozati anyagát, miközben ezzel látszólag semmin sem változtatott. Még az a lehetőség se riasztotta, hogy Bosch esetleg leleplezi a csalást, amikor személyesen hívja fel a figyelmét a bejegyzésre. Egy olyan dörzsölt róka, mint Maury Swann, szintén lebuktathatta a bíróság előtt. S tette mindezt annak ellenére, hogy pontosan tudta: a vallomás mindennél erősebb kötelék Waits és az áldozat között. Minthogy meghalt, Olivast nem szembesíthette mindezzel. Senkitől sem kaphatott választ a kérdésére. Leszámítva Raynard Waitst. „Még most is alkut akarsz kötni?” S talán Rick O'Shea-t. Bosch végiggondolt mindent, és abban a pillanatban összeállt a kép. Hirtelen megértette, miért vállalta Olivas a kockázatot, és csempészte be Raynard Waitst a Marie Gesto-ügy anyagába. Meglátta az igazságot, amely szemernyi kétséget sem hagyott maga után. Nem Raynard Waits ölte meg Marie Gestót.

Felpattant, és nekilátott összeszedni az iratokat. Két kézzel szorította őket magához, miközben a kijárat felé sietett. Léptei úgy visszhangoztak az öblös térben, mintha egész tömeg üldözné. Visszanézett, de senkit se látott. 22. Bosch a könyvtárban teljesen elfeledkezett az időről. Késésben volt. Rachel már az asztalnál ült, és őt várta. Maga elé tartotta a jókora étlapot, hogy leplezze bosszús arckifejezését, miközben egy pincér az asztalához vezette Boscht. – Sajnálom! – ült le a szemközti oldalra Bosch. – Semmi baj – vont vállat Rachel. – Magamnak már rendeltem. Nem tudtam, végül ideérsz-e. Feléje nyújtotta az étlapot, amelyet Bosch azonnal továbbpasszolt a pincérnek. – Azt kérem, amit ő – adta le a rendelést. – És a víz tökéletesen megfelel. Ivott egyet az asztalra készített vizespohárból, amíg a pincér útjára indult. Rachel elmosolyodott, de a tekintete hűvös maradt. – Nem fog ízleni – jegyezte meg. – Jobban teszed, ha visszahívod. – Miért? Szeretem a halat. – Sashimit rendeltem. A múltkor mintha azt mondtad volna, hogy megfőzve szereted az ételt. A hír elgondolkodtatta Boscht, de végül úgy döntött, megérdemel ennyi büntetést, amiért elkésett. – Egy helyre megy – vont vállat. – Csak tudnám, miért hívják a helyet Water Grillnek, ha nem grillezik meg az ételt! – Jó kérdés. – Ne is törődj vele. Beszélnünk kell. Szükségem van a segítségedre, Rachel. – Mi az? Mi történt? – Ügy gondolom, hogy nem Raynard Waits ölte meg Marie Gestót. – Ezt hogy érted? Ő vezetett el a holttestéhez. Azt mondod, hogy nem Marie Gestót exhumálták? – De igen, a halottszemle tisztázta a személyazonosságát. Kétséget kizáróan Marie Gesto feküdt abban a sírban. – És Waits volt az, aki elvezetett hozzá, nem? – De igen. – És Waits volt az, aki bevallotta a meggyilkolását, nem? – De igen. – A halottszemle szerint a halál oka ugyanaz volt, amit Waits bevallott? – Amennyire tudom, igen. – Akkor az egésznek semmi értelme, Harry. Ezek után miért gondolod, hogy mégsem ő a gyilkos?

– Mert van valami, amiről nem tudunk, amiről én se tudok. Olivas és O'Shea valamiféle játékot űzött vele. Nem tudom biztosan, mi volt az, de végül a Beachwood Canyon-i szarság sült ki belőle. Rachel feltartotta mindkét kezét. – Kezdd inkább a legelején! És csak a tényekre vagyok kíváncsi. Semmi feltételezés, semmi elmélet. Csak azt mondd, amit tudsz! Elmondott neki mindent, kezdve azzal, hogy Olivas meghamisította a gyilkosság aktáját, egészen addig, ami azután történt, hogy Waits elindult felfelé a szakadék oldalának támasztott létrán. Elmondta, mit kiáltott Waits O'Shea után, és hogy a helyszínen készült felvételeket megvágták. Az egész tizenöt percébe telt, ezalatt az ebédjük is elkészült. Nem csoda, gondolta Bosch, ha egyszer megfőzni se kellett. Szerencsésnek érezte magát, hogy beszélhetett – legalább talált valamiféle mentséget, miért nem nyúl az elébe tett nyers halhoz. Mire végzett a beszámolóval, látta, hogy Rachel agya is lázasan pörög. – Nem értem, miért kellett Waitst becsempészni az aktába – csóválta a fejét. – Talán összekapcsolták a személyét az üggyel, de ugyanazt ő is megtette, amikor bevallott mindent, még a holttesthez is elvezetett. Miért bajlódtak mégis az aktával? Bosch közelebb hajolt az asztal felett. – Két dologért. Először, Olivas úgy gondolta, ezzel is hitelt kölcsönöz a vallomásnak. Nem tudhatta, mibe fogok belekötni, ezért bebiztosította magát: beírta Waitst az aktába. Ezzel olyan helyzetbe hozott, hogy eszembe se jusson kételkedni a vallomás hitelességében. – Másodszor? – Oké, ez a trükkös rész – felelte. – A bejegyzéssel elhitették velem a vallomást, miközben ki is zártak a játékból. Rachel értetlenül ráncolta a homlokát. – Jobb lesz, ha ezt kifejted. – Ezen a ponton elhagyjuk az ismert tényeket, hogy levonjuk belőlük a kézenfekvő következtetéseket. A feltételezéseket, az elméleteket, ahogy te nevezted. Olivas betoldotta azt a két sort a naplóba, majd beledörgölte az arcomba. Tudta, hogy ha látom és elhiszem, azt fogom hinni, hogy a társammal kilencvenháromban szörnyű hibát követtünk el, és ennek a sok embernek miattunk kellett meghalnia. Személy szerint engem fog gyötörni a bűntudat a fiatal lányok miatt, akiket Waits azóta gyilkolt meg – Eddig oké. – Ezenkívül mindenkinél jobban gyűlölni fogom Waitst. Tizenhárom éve üldözöm a fickót, aki megölte Marie Gestót, de ha ehhez hozzávesszük a további áldozatokat, s hogy a haláluk az én lelkemen szárad, eljutok odáig, hogy semmi más nem érdekel. A gyűlölet elvonja a figyelmemet. – Miről? – Arról a tényről, hogy nem Waits a gyilkos. Bevallotta Marie Gesto meggyilkolását, miközben nem ő követte el. Valamilyen alkut kötött Olivasszal

és vélhetően O'Shea-vel, hogy vállalja magára az ügyet, ha már úgyis felelnie kell a többiekért. Annyira elvakított a gyűlölet, hogy nem láttam meg a lényeget. Nem figyeltem oda a részletekre, Rachel. Mást sem akartam, csak átvetni magam az asztalon és kitekerni a fickó nyakát. – Elfelejtesz valamit. – Mit? Most Rachel hajolt előre, és halkította le a hangját, hogy ne zavarja a többi vendéget. – Ő vezetett el a holttesthez. Ha nem ő ölte meg, honnét tudta, hová temették el? Hogyan vezethetett el egyenesen a sírjához? Bosch bólintott. Rachel a lényegre tapintott, de ő erre is gondolt. – Ezt is megoldhattak. Olivas kitaníthatta a cellájában. Mint a Jancsi és Juliskában: úgy jelölték meg az utat, hogy csak a beavatottak ismerjék fel a jeleket. Ma délután visszamegyek Beachwoodba. Az a gyanúm, hogy meg fogom találni az útjelzőket. Bosch átnyúlt az asztal felett, hogy kicserélje Rachel üres tányérját a sajátjára. Rachel nem tiltakozott. – Vagyis azt mondod, az egész kirándulást előre megszervezték csak azért, hogy téged meggyőzzenek. Hogy Waitsnek betanították a Marie Gesto-ügy apró részleteit, amit ő készséggel visszamondott neked a kihallgatáson, majd boldogan elvezetett az erdőben arra a helyre, ahol a lányt eltemették. Bosch bólintott. – Igen, pontosan ezt mondom. Így kimondva talán képtelen feltevésnek hangzik, de… – Azért ennél többről van szó. – Miről? – Ez nem csupán képtelen felvetés. Először is, honnét tudta Olivas azokat a részleteket, hogy betaníthassa őket Waitsnek? Honnét tudta, hol nyugszik a lány, hogy megjelölhesse az odavezető utat, amit azután Waits követhetett? Azt mondod, hogy Olivas ölte meg Marie Gestót? Bosch határozottam megrázta a fejét. Kezdte bosszantani ez az „ördög ügyvédje” logika. – Nem azt mondom, hogy Olivas a gyilkos. Azt mondom, hogy a gyilkos megkörnyékezte. Őt és O'Shea-t. Az igazi gyilkos megkereste őket, és valamiféle alkut kötött velük. – Istenem, Harry, ez úgy hangzik… Rachel nem fejezte be. Játszadozni kezdett a pálcikáival, de az ételből alig evett. A pincér kihasználta az alkalmat, hogy az asztalukhoz lépjen. – Nem ízlett a sashimi? – kérdezte aggódó hangon. – Nem, én csak… – A nő elhallgatott, amint rádöbbent, hogy szinte érintetlenül fekszik előtte a teljes adag. – Azt hiszem, nem igazán voltam éhes. – Nem is tudja, mit mulasztott vele – jegyezte meg Bosch mosolyogva. – Szerintem fenséges volt.

A pincér elvitte a tányérokat, miután megígérte, hogy nemsokára visszatér a desszertmenüvel. – „Szerintem fenséges volt” – gúnyolódott Rachel. – Seggfej. – Sajnálom! A pincér kihozta a desszertmenüt, amit mindketten visszaadtak, és kávét rendeltek. Rachel sokáig nem szólt, Bosch pedig úgy döntött, nem sürgeti. – Miért most? – kérdezte végül. Bosch megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. – Utoljára mikor vetted elő az ügyet? – Úgy öt hónappal ezelőtt. Az a videó, amit akkor éjszaka mutattam neked… az volt az utolsó alkalom. Mostanában készültem újra elővenni. – És mit tettél azonkívül, hogy újra berángattad Garland-t? – Sokat. Beszéltem mindenkivel. Újra bekopogtam az összes ajtón. Garland t csak a legvégén hoztam be. – Gondolod, hogy Garland környékezte meg Olivast? – Ahhoz, hogy alkut köthessen Olivasszal és talán O'Shea-vel, a gyilkosnak rengeteg pénzzel és hatalmas befolyással kellett rendelkeznie. A Garland-oknál megvan mindkettő. A pincér visszatért a kávéval és a számlával. Bosch elővette a hitelkártyáját, de a pincér már visszavonult. – Nem akarod legalább elfelezni? – vetette fel Rachel. – Egy falatot se ettél… – Jól van így. Sokkal többet is megér, hogy hallhatom a véleményedet. – Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod. – Csak a szövetségi ügynököknek. Rachel megcsóválta a fejét. Bosch újra látta a kétkedést a szemében. – Mi az? – Nem is tudom, csak… – Csak mi? – Mi van, ha az egészet Waits szemszögéből nézzük? – Mi lenne? – Teljes képtelenség, Harry. Mint azok a légből kapott összeesküvés-elméletek. Összegyűjtőd a tényeket, és addig rendezgeted őket, amíg bele nem illenek valami elrugaszkodott teóriába. Marilyn Monroe nem túladagolta magát, hanem a Kennedyk ölették meg a maffiával… Ilyenek. – Mi köze ennek Waits szemszögéhez? – Én csak azt mondom: miért vállalta volna? Miért vallott volna be egy gyilkosságot, amit nem követett el? Bosch egyetlen kézlegyintéssel félresöpörte az érvet. – Ez a legkönnyebb, Rachel. Azért vállalta, mert semmit se veszíthetett. Máris megbélyegezték, mint az Echo Park-i „Zsákos”-t. Ha tárgyalásra kerül sor, kétségkívül telepumpálják méreggel, ahogyan arra tegnap Olivas is

emlékeztette. Csak úgy úszhatta meg élve, ha bevallotta a bűneit, ha pedig a nyomozó és az ügyész azt akarta, hogy toldja meg még eggyel, mit tehetett volna? Felrúgja az egyezséget? Ugyan. Tőlük függött az élete, vagyis úgy kellett táncolnia, ahogy azok fütyültek. Rachel bólintott. – És van itt még valami – folytatta Bosch. – Tudta, hogy ki kell szállnunk a terepre, és lefogadom, hogy ez felélesztette benne a reményt. Úgy gondolta, talán lesz alkalma a szökésre. Miután megtudta, hogy bevisz minket az erdőbe, megnőtt az esélye, így nyilván a hajlandósága is az együttműködésre. Talán az egészet csak azért vállalta, hogy kivigyük a szabadba. Rachel ezúttal is bólintott. Bosch nem tudta volna megmondani, mennyire sikerült meggyőznie. Egy percig egyikük se szólt. Megjött a pincér, hogy elvigye a hitelkártyát. Az ebéd véget ért. – Szóval most mihez kezdesz? – törte meg Rachel a csendet. – Ahogy mondtam: a következő állomás Beachwood Canyon. Azután megkeresem azt, aki magyarázatot adhat erre az egészre. – O'Shea-t? Nem fog szóba állni veled. – Tudom. Ezért nem is őt fogom megkeresni. Legalábbis még nem. – Fel akarod kutatni Waitst? Mintha kétkedést hallott volna a hangjából. – Pontosan. – Nyoma veszett, Harry. Gondolod, hogy itt marad a környéken? Megölt két zsarut. Los Angelesben reménye se lehet az életben maradásra. Gondolod, hogy marad, miközben a megye összes fegyverese rá vadászik? Bosch lassan bólintott. – Még itt van – jelentette ki magabiztosan. – Minden igaz, amit mondtál, leszámítva egy valamit. Ezúttal nála van a kezdeményezés. Amikor megszökött, hozzá került az előny. És ha van esze, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy van, akkor élni is fog vele. Itt marad, és amennyire csak tudja, kihasználja O'Shea-t. – Úgy érted, megzsarolja? – Az is lehet. Waits tudja az igazat. Tudja, mi folyik a háttérben. Ha el tudja hitetni, hogy veszélyt jelent O'Shea-ra és az egész választási gépezetre, és még kapcsolatba is tud lépni vele akkor ezúttal O'Shea fog úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Rachel bólintott. – Ez egy érdekes felvetés – értett egyet. – Mert mi van akkor, ha az egész összeesküvés úgy zajlik, ahogy előre eltervezték? Tudod, Waits bevállalja Gestót es a többieket, hogy utána egy életre bevarrják a Pelikán-öbölbe vagy San Quentinoba. Akkor az összeesküvők egy életen át fázhatnak azon, hogy ott kuksol a cellájában, és tud mindent… vagyis végig nála az előny. Továbbra is veszélyt jelent O'Shea-re és az egész politikai gépezetére. Miért hozná magát Los Angeles megye leendő államügyésze ilyen helyzetbe? A pincér visszatért a hitelkártyával és a bizonylattal, Bosch borravalót

adott, és aláírta. Minden bizonnyal ez volt a legdrágább ebéd, amelyből egy falatot se evett. Miután lefirkantotta a nevét, felnézett Rachelre. – Érdekes kérdés. Nem tudom rá a választ, de felteszem, hogy O'Shea, Olivas vagy valaki más a végjátékot is megtervezte. Waits talán épp emiatt döntött a szökés mellett. Rachel összeráncolta a homlokát. – Nem hagyod magad lebeszélni erről, igaz? – Egyelőre nem. – Nos, sok szerencsét. Szerintem szükséged lesz rá. – Kösz, Rachel. Felálltak. – Itt parkolsz? – érdeklődött Rachel. – Nem, a könyvtár mélygarázsában. Ez azt jelentette, hogy más-más kijáraton át hagyták el az éttermet. – Este találkozunk? – kérdezte Bosch. – Ha valami közbe nem jön. Lehet, hogy ránk sóznak valami ügyet a washingtoni központból. Mit szólnál, ha felhívnálak? Bosch azt felelte, hogy nagyszerű lenne, azután elkísérte Rachelt a kijáratig, amely előtt a parkolófiúk várakoztak. Ott megölelte és elköszönt tőle. 23. Útban kifelé a belvárosból Bosch a Hill Streeten felhajtott a Caesar Chavezig, majd ott balra fordult. Hamarosan elérte a Sunset Boulevard-t, és áthaladt Echo Parkon. Nem mintha arra számított volna, hogy meglátja Raynard Waitst valamelyik zebrán, ahogy épp kijön az út mentén sorakozó orvosi rendelőkből vagy kávézókból, de igyekezett most is az ösztöneire hagyatkozni, ezek pedig azt súgták, hogy nem szabad még leírnia Echo Parkot. Minél többször haladt itt át, annál jobban megismerte a környéket, és hatásosabban végezhette a kutatást. S ha nem is számolt az ösztöneivel, egy dologban biztos lehetett: Waits adott cél felé tartott itt Echo Parkban, amikor letartóztatták. Neki kell kideríteni, hová. A Quintero Street közelében hagyta a kocsit, hogy felsétáljon a Pescado Mojado Grillhez. Carnarones a la diablát kért, s miközben a pultos felvette a rendelését, Bosch megmutatta neki Waits letartóztatásakor készült fényképét, majd a sorban álló helybelieknek is. Szokás szerint mindnyájan csak a fejüket rázták, és felhagytak a társalgással is. Bosch elvonult az egyik asztalhoz, ahol gyorsan végzett az étellel. Echo Parkból egyenesen hazament, hogy az öltönyt farmerre és pólóra cserélje. Ezután hajtott csak át Beachwood Canyonba, és indult a hegytető felé. A Sunset Ranch alatti parkolót kihaltan találta, amiről eszébe jutott, hogy talán az előző napi felfordulás és hírverés tartja távol a lovasokat. Kiszállt az autóból,

a csomagtartóhoz lépett, hogy elővegye a feltekert tízméteres kötelet, mielőtt nekivág az erdőnek és követi a csapást, ahol előző nap Waits mögött járt. Csak néhány lépést tehetett meg, amikor a mobilja megszólalt. Megállt, előásta a telefont farmerzsebéből, és a kijelzőn látta, hogy Jerry Edgar keresi. Bosch korábban hagyott neki üzenetet. – Hogy van Kiz? – Már jobban. Elmehetnél hozzá, ember. Felejtsd már el, ami köztetek történt, és látogasd meg! Még csak fel se hívtad. – Ne aggódj, beszélek vele. Arra gondoltam, korábban itt hagyom a melót, és benézek hozzá. Te is jössz? – Lehet. Hívj fel, amikor indulsz, és megpróbálok odaérni. De nem ezért hívtalak. Van néhány dolog, amit el kell mondanom. Először is, ma reggel azonosították az exhumált áldozatot. Marie Gesto az. Edgar egy hosszú pillanatig nem felelt. – Beszéltél már a szülőkkel? – kérdezte végül. – Nem, még nem. Dan egész nap traktorokat árul. Majd este telefonálok, amikor mindketten otthon lesznek. – Én is ezt tenném. Mi van még, Harry? Van egy fickó a szobában, épp most készülök belemászni a képébe nemi erőszak és gyilkosság miatt. – Bocs, ha zavarlak! Azt hittem, te hívtál engem. – így is van, méghozzá a legelső alkalommal, hátha valami fontosat akarsz mondani. – Fontosat akarok mondani. Csak szerettem volna, ha tudnád, hogy az a bejegyzés a kilencvenhármas aktában… szóval szerintem hamisítvány. Ha ez kiderül, semmivel se vádolhatnak minket. Edgar ezúttal nem habozott egy pillanatig se. – Azt akarod mondani, hogy Waits nem hívott fel bennünket akkoriban? – Pontosan. – Akkor hogyan került a bejegyzés a naplóba? – Valaki begépelte, méghozzá mostanában. Valaki megpróbált kicseszni velem. – A rohadt anyját! – Bosch egyszerre hallott indulatot és megkönnyebbülést Edgar hangjában. – Én meg azóta nem alszom, hogy felhívtál, és elmondtad ezt a szarságot, Harry. Nem csak veled csesztek ám ki, ember. – Mindjárt gondoltam, ezért is kerestelek. Még nem nyomoztam ki mindent, de a jelek erre utalnak. Felhívlak, ha majd kiderítettem a többit. Most menj, és döngöld bele azt a fickót a földbe! – Ember, ezzel bearanyoztad a napomat. Megyek és letépem a tökeit. – Ezt örömmel hallom. Hívj, ha bemész Kizhez! – Rendben. Bosch tudta, hogy Edgarnak csak a szája jár. Nem fogja meglátogatni Kizt, főként nem, ha egy fontos ügy közepén jár. Miután összecsukta és eltette a

telefont, Bosch körülnézett, hogy felmérje a terepet, a talajtól egészen a lombsátorig. Sehol sem látott egyértelmű jelzéseket, de gyanította, hogy ezekre nem is volt szükség, amíg Waits a kitaposott ösvényen vezette őket. Ha elhelyeztek ilyen jelzéseket, akkor azokat a szakadék mélyén kellett keresnie. Arrafelé vette az irányt. A földcsuszamlás helyén ráhurkolta a kötelet a tölgyfa törzsére, így könnyen leereszkedett a meredek oldalfal mentén. Miután leért, újra felmérte a terepet, az aljnövényzettől egészen a fák csúcsáig. Nem látott semmit, ami elvezetett volna a kis tisztásig, ahol Marie Gestót eltemették. Elindult arrafelé, miközben lázasan kutatta a kéregbe vésett jeleket, ágakra aggatott szalagokat vagy bármi mást, ami alapján Waits eligazodhatott. Anélkül jutott el a sírig, hogy egyetlen árulkodó jelet látott volna. Orrá lett rajta a csalódottság. Semmi sem igazolta a Rachelnek kifejtett elméletét, Bosch mégis biztosan tudta, hogy nem tévedett, és nem volt hajlandó elhinni, hogy nincs kijelölt csapás. Inkább tartotta valószínűnek, hogy a jeleket eltaposta és menthetetlenül kitörölte az a seregnyi helyszínelő és nyomozó, aki előző nap erre járt. Nem adta fel: visszatért a szakadékhoz, azután megfordult, és elnézett a sír felé. Próbálta magát Waits helyébe képzelni. Sosem járt itt korábban, mégis tévedhetetlenül kiválasztotta a helyes irányt, miközben mindenki őt figyelte. Hogyan csinálta? Bosch mozdulatlanná vált, csak töprengett és a sír irányába meredt, öt teljes percen át. Azután megkapta a választ. A sírhoz vezető csapáson, nagyjából félúton, magas eukaliptuszfa állt. Nem sokkal a talajszint felett kettéágazott, hogy a környező fák lombsátrán keresztül két teljesen kifejlett fatörzs törjön az ég felé. Az elágazásnál, úgy háromméteres magasságban, egy lehullt faág ékelődött vízszintesen a két törzs közé. A kettéágazó törzsek és az ág együttesen fordított A betűt alkotott, amit könnyedén felismerhetett bárki, ha tekintetével végigpásztázta az erdőt, és ezt a jelet kereste. Bosch az eukaliptusz felé indult, és nem kételkedett abban, hogy azonosította az első jelzést. Miután elért ide, megint csak elnézett a tisztás felé. Lassan kémlelte végig az erdőt, míg ki nem szúrt egy nyilvánvaló és a környéken egyedülálló anomáliát. Elindult felé. Fiatal kaliforniai tölgy volt. Bosch figyelmét az keltette fel, ahogyan kibillent természetes egyensúlyából és elveszítette szimmetriáját. Az egyik alsó ága hiányzott. Bosch közelebb lépett, hogy felnézzen a törzsre, ahol jó két és félméteres magasságban valaha egy tíz centi vastag főág indult ki. Felhúzta magát egy közeli ágra, hogy közelebbről is tanulmányozhassa a törést, amely nem tűnt természetesnek. A csonkon még látszott az egyenes vágás nyoma. Valaki felülről befűrészelte, majd alulról letörte az ágat. Nem kellett erdőmérnöknek lennie ahhoz, hogy megítélje: a vágás és törés csak nemrég keletkezett. A feltárt belső évgyűrűk nem sötétedtek el, és még nem indult be a

természetes gyógyulási folyamat sem. Bosch elengedte a fát, majd körülnézett odalent is. A letört ágat sehol sem lehetett látni. Nyilván arrébb húzták, hogy ne vegyék észre és ne adjon okot gyanakvásra. Bosch ezt egyértelműen annak tudta be, hogy olyan nyomokat akartak hagyni Waits számára, amelyek más előtt észrevétlenek maradtak. Elfordult, és elnézett a tisztás irányába. Húszméternyire se lehetett a sírtól, most már könnyen kiszúrta az utolsó jelzést is. Magasan a tölgyfán, amely árnyékot vetett a kis tisztásra, egy kis fészket látott, egy nagyobb ragadozó madár, talán bagoly vagy sólyom otthonát. Kilépett a tisztásra és felnézett. A hajszalagot, amely Waits szerint meghatározta a pontos helyet, a helyszínelők eltávolították. Ahogy egyenesen felnézett az öles fára, Bosch nem látta a madárfészket. Olivas alapos munkát végzett. Három jelzést helyezett el, amelyeket csak távolabbról lehetett felismerni, s miközben egyik sem kelthette fel a kísérők gyanúját, Waits könnyedén eljuthatott általuk a lány sírjához. Ahogyan a tekintete a lábánál fekvő nyitott sírgödörre tévedt, eszébe jutott, hogy előző nap feltűnt neki valami. Mintha összetaposták volna a talajt. Akkor ezt valamilyen erdei állatnak tulajdonította, most azonban már nem kételkedett abban, hogy Olivas megelőzte mindnyájukat. Valahogyan ki kellett jelölnie az utat, és meg kellett győződnie arról, hogy a lányt csakugyan itt temették el. Vagy elmondták neki, hogyan találhatja meg a helyet, vagy maga a gyilkos vezette el ide. Bosch hosszú ideig a sírra meredt, miközben próbálta rekonstruálni a történteket, amikor hirtelen rádöbbent, hogy hangokat hall. Legalább két férfi beszélgetett egymással, a hangjuk pedig kitartóan közeledett. Bosch hallotta, ahogyan áttörnek a bozótoson, lépteik hangosan csoszogtak a sárban, a földet elborító levélszőnyegen. Ugyanabból az irányból érkeztek, ahonnét Bosch. Sietve átvágott a kis tisztáson, hogy elrejtőzzön az öles tölgyfa mögé. Kivárt, és nemsokára hallotta, ahogyan a két férfi elérte a tisztást. – Ezen a helyen – hallotta meg az első hangot. – Tizenhárom éven át itt feküdt. – Nem semmi. Átkozott egy hely. Bosch nem mert kikémlelni a fatörzs mögül, nehogy elárulja magát. Akárki is járt erre – a média, zsaruk, netán turisták –, nem akarta felfedni a jelenlétét. A két férfi a tisztáson maradt, hogy néhány percig jelentéktelen társalgást folytasson. Szerencsére egyikük se közelített a tölgyfához és Bosch rejtekhelyéhez. Végül Bosch újra meghallotta az első hangot. – Oké, essünk túl rajta, azután tűnjünk el innét! A két férfi nagy zajjal elindult arrafelé, amerről érkezett. Bosch kinézett a fatörzs mögül, és még látta őket, mielőtt eltűntek a bokrok közt. Osani nyomozó járt idekint, alighanem a belső ügyosztály egy másik munkatársával. Miután adott nekik egy kis előnyt, Bosch kilépett a fa mögül, és átvágott a tisztáson.

Egy öreg eukaliptusz mögött talált új rejtekhelyet, és onnét figyelte, ahogyan a belső ügyosztály emberei a földcsuszamlás felé tartanak. Osani és a társa akkora zajt csapott, hogy Bosch könnyedén nyomon követte őket, még attól se kellett félnie, hogy meghallják őt, amint átsorolt ahhoz az eukaliptuszhoz, amelyet Olivas első jelzés gyanánt használt, majd onnét figyelte, ahogyan a két férfi megáll a szakadék mélyén és felméri annak magasságát. A földcsuszamlás helyén most egy létra támaszkodott, pontosan úgy, mint az előző napon. Bosch rájött, hogy a két férfi a hivatalos jelentésen dolgozik: elvégzi a pontos méréseket, amelyeket előző nap elfelejtettek vagy csak nem tartottak fontosnak. Mára, a politikai következmények ismeretében, minden részlet fontossá vált. Osani felmászott a létrán, míg társa odalent maradt. Ezután mérőszalagot vett elő, néhány méternyit kihúzta, majd leengedte kollegájának. Osani hangosan kimondta a mért értékeket, társa pedig mindent lejegyzett a füzetébe. Bosch számára úgy tűnt, mintha az ő elhelyezkedését vetnék össze azokkal a pontokkal, ahol Waits, Olivas és Rider előző nap állt. El nem tudta képzelni, hogy ezeknek az adatoknak mi értelme lehet a nyomozás szempontjából. A telefon vibrálni kezdett a zsebébe, mire gyorsan előkapta és kinyomta. Az elsötétülő kijelzőn meg látta a hívó körzetszámát, a 485-öst, ami a Parker Centerre utalt. Néhány másodperccel később Bosch telefoncsörgést hallott arról a helyről, ahol Osani és a másik férfi dolgozott. Kikémlelt a fatörzs mögül és látta, hogy Osani fogadja a hívást, aki hosszan hallgat, majd a tekintetével hirtelen végigpásztázza a környező erdőt. Bosch visszahátrált az eukaliptusz mögé. – Nem, hadnagy – hallotta Osani hangját. – Nem látjuk. A kocsija a parkolóban van, de őt nem látni sehol. Nem találkoztunk senkivel. Osani egy ideig hallgatta a hívót, időnként határozottan helyeselt, majd összecsukta és eltette a telefont. A belső ügyosztály két embere néhány percig még méricskélt, azután úgy tűnt, végzett a munkával. Osani társa felmászott, azután a két férfi együttes erővel felhúzta a létrát. Osani ekkor figyelt fel a tölgyfa törzséhez hurkolt és a szakadékba vezető kötélre. Letette a létrát, és a fához lépett, hogy kioldozza a kötelet, majd elkezdje feltekerni. Eközben a környéket pásztázta, ezért Boschnak vissza kellett húzódnia az eukaliptusz egyik törzse mögé. A két férfi néhány perccel később távozott: hangos csörtetéssel visszatért a parkolóba, kettejük közt a hosszú alumíniumlétrával. Bosch a szakadék aljához surrant, majd megvárta, amint az utolsó zajok is elhalnak. Csak azután mászott fel a kilógó gyökerek segítségével. Mire eljutott a parkolóba, Osaninak és a társának nyomát se lehetett látni. Bosch visszakapcsolta a telefonját, és megvárta, amíg az hálózatot talált. Látni akarta, hagytak-e üzenetet a Parker Centerből. Mielőtt ellenőrizhette volna, a telefon vibrálni kezdett a kezében. Felismerte a hívót: a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályát. Fogadta a hívást.

– Itt Bosch. – Hol van, Harry? Abel Pratt jelentkezett, a hangjában érezhető türelmetlenséggel. – Sehol, miért? – Hol van most? Valami azt súgta Boschnak, hogy Pratt nélküle is tudja a választ. – Beachwood Canyonban. Mi történt? Pratt csak pillanatnyi habozás után felelt, ezúttal nem is annyira türelmetlen, mint inkább bosszús hangon. – Az történt, hogy épp most hívott fel Randolph hadnagy a belső ügyosztálytól. Elmondta, hogy egy Mustang parkol a hegyen, amit a maga nevére jegyeztek be. Azt feleltem neki, hogy ez igazán különös, Harry Bosch ugyanis fel van függesztve, és a közelébe se menne a Beachwood Canyon-i helyszínnek. Bosch gondolatai lázasan kergetőztek, amíg eszébe nem jutott valami. – Nézze, főnök, eszem ágában sincs nyomozni. Keresek valamit. Tegnap elvesztettem a szerencsepénzemet valahol errefelé. – A mijét? – A szerencsepénzemet. Emlék a gyilkosságiaktól. Biztosan akkor esett ki a zsebemből, amikor lecsúsztam abba a szakadékba. Amikor tegnap este hazaértem, már nem volt a zsebemben. Beszéd közben Bosch benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza az érmét, amit állítólag elveszített. Jókora fémpénz volt, méretre nagyjából akkora, mint egy zseton. Az egyik oldala aranyszínű rendőrjelvényt ábrázolt, a másik egy nyomozó karikatúráját – öltöny, kalap, pisztoly és kihangsúlyozott állkapocs –, a háttérben az amerikai lobogóval. A hadseregben használtak ilyet az elit és a különleges alakulatoknál. Miután befogadtak egy katonát, kapott egy ilyen érmét, amelyet mindenhová magával kellett vinnie. Bárhol bárki kérhette tőle, hogy mutassa be. Erre leggyakrabban a bárban vagy a kantinban került sor, aki pedig nem tudta felmutatni az érmét, annak kellett állnia a számlát. A hagyomány átöröklődött a rablási és gyilkossági csoportra is. Bosch a maga érméjét a nyugdíjba vonulása előtt kapta meg. – Bassza meg az érméjét, Harry! – csattant fel Pratt dühösen. – Tíz dollárért bárhol vehet másikat. Tartsa magát távol a nyomozástól. Menjen haza, és maradjon is ott, amíg nem hívom. Világosan beszéltem? – Hogyne. – Különben is, mi a faszt akar? Ha elvesztette a pénzét, a helyszínelők rég megtalálták. Az egész területet átkutatták fémdetektorokkal, a hüvelyek után. Bosch bólintott. – Úgy látszik, ezt elfelejtettem… – Elfelejtette, Harry? Most szórakozik velem? – Esküszöm, főnök, hogy nem. Elfelejtettem. Untam magam, és úgy gondoltam, megkeresem. Láttam Randolph embereit, de nem akartam zűrt, ezért

meghúztam magam. Nem tudtam, hogy leellenőrzik a rendszámot. – Hát, most már tudja. Nem szeretem az ilyen húzásokat, Harry. Remélem tudja. – Innét egyenesen hazamegyek. – Helyes. Maradjon is ott! Pratt nem várta ki Bosch válaszát. Letette, Bosch pedig összecsukta a telefonját. Feldobta a súlyos érmét a levegőbe, a kézfejével elkapta és megnézte, azután sietve zsebre vágta. Csak ekkor indult az autójához. 24. Minthogy utasításba kapta, hogy menjen haza, Boschnak még annyira se akaródzott hazamennie. Miután elhagyta Beachwood Canyont, megállt a St. Joe-nál, hogy megnézze Kiz Ridert, aki időközben ismét helyet változtatott – átkerült az intenzívről egy szokványos kórterembe. Különszobát ugyan nem kapott, de a többi ágy üresen állt. Gyakran kedveztek így a rendőröknek. A beszéd még mindig nehézséget okozott számára, és reggeli depressziója sem múlt el. Bosch nem maradt sokáig. Átadta Jerry Edgar jókívánságait, azután távozott, hogy az utasítás szerint hazatérjen, ahol kipakolta a két dobozt és az iratokat, amelyeket a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályáról hozott el. Az étkező padlóján hagyta a dobozokat, míg az iratokat szétteregette az asztalon. A papírok jókora halmokba gyűltek, és Bosch tudta, hogy ezzel lefoglalhatja magát néhány napra. A lemezjátszóhoz lépett, és bekapcsolta. Tudta, hogy Coltrane és Monk Carnegie Hall-beli felvétele csak arra vár, hogy elindítsa. A lejátszó véletlenszerűen sorrendben dobta fel a dalokat, elsőként a „Bizonyíték”-ot. Bosch ezt kedvező előjelként értékelte, amint visszatért az asztalhoz. Először is leltárba kellett vennie, hogy pontosan mit is hozott magával, így jobban el tudta dönteni, honnét kezdje. Legfontosabbnak azt az ügyet ítélte, amelyben eljárás indult Raynard Waits ellen. Az anyagot Olivastól kapták, de egyikük se foglalkozott vele behatóbban, miután minden idejüket lekötötte a Fitzpatrick– és a Gesto-ügy. Bosch megtalálta a Fitzpatrick-anyagot is, amelyet Rider az irattárból hozott ki, továbbá a Gesto-dosszié titkos másolatát, melyet már korábban áttekintett. Végezetül a padlón ott várakoztak a dobozok, bennük a zálogházi iratokkal, amelyeket azután mentettek meg, hogy a tűz átterjedt Fitzpatrick üzletére, majd a tűzoltófecskendők elárasztottak mindent. Az étkezőasztal oldalán kis fiók nyílt. Bosch gyanította, hogy alighanem az evőeszközök számára, de miután többet használta az asztalt munkára, mint étkezésre, ebben tartotta a ceruzákat és jegyzetfüzeteket. Elővett egyet-egyet, hogy lejegyezze a jelenlegi nyomozás legfontosabb aspektusait. Húsz perc múlva és három kitépett, majd összegyűrt lap után a gondolatai még mindig csak fél oldalt töltöttek meg.

/ letartóztatás Echo Park / menekülés (Piros vonal) Ki ez a Waits? Hol van a vára? (cél: Echo Park?) Beachwood Canyon – átverés, hamis vallomás Kinek jó? Miért most? Bosch néhány pillanatig tanulmányozta a jegyzeteit. Tudta, hogy az utolsó két kérdéstől kell elindulnia. Ha a dolgok nem siklottak volna félre, ki profitálhatott volna Waits hamis vallomásából Waits feltétlenül, hiszen elkerülte a halálbüntetést. A legtöbbet mégis az igazi gyilkos nyerte. Az ügyet lezárják, vége a nyomozásnak. Az igazi gyilkos elkerüli az igazságszolgáltatást. Bosch tovább meredt a két kérdésre. Kinek jó? Miért most? Gondosan mérlegelte mindkettőt, majd megcserélte a sorrendjüket, és tovább töprengett. Egyetlen következtetést tudott csak levonni. Szakadatlan vizsgálódása a Marie Gesto-ügyben arra indított valakit, hogy cselekedjen. A nyomozása egyre nagyobb veszélyt jelentett erre a valakire, és az egész Beachwood Canyon i terv azért született, hogy őt leállítsa. Ebből egyenesen következett a válasz a legégetőbb kérdésre: Kinek jó? Bosch leírta: Anthony Garland – Hancock Park Az ösztöne tizenhárom éven át azt súgta, hogy Garland az embere, ám az ösztönein felül semmi sem kapcsolta Garland személyét a gyilkossághoz. Bosch még nem ismerte az exhumálás és a halottszemle hivatalos eredményét, de nem számított rá, hogy tizenhárom év után találnak bármi használhatót, így se DNS, se ujjlenyomat nem kötheti a gyilkost a holttesthez. Garland-nal kapcsolatos gyanúja a „hasonmás áldozat” teórián alapul, azaz Garland nem tudta feldolgozni, hogy egy lány elhagyta, ezért dühében végzett valakivel, aki emlékeztetett rá. Az agykurkászok talán elrugaszkodottnak tartották az elméletet, mégis ez került Bosch érdeklődésének középpontjába. Egyszerű képlet, gondolta magában. Anthony Thomas Rex Garland, a Hancock Park-i tehetős olajbáró fia. O'Shea késhegyig menő választási harcot vív, és a pénz az az üzemanyag, amely a választási gépezet motorját hajtja. Nem elképzelhetetlen, hogy tapintatos megkeresés érkezett T. Rex részéről, azután nyélbe ütötték az üzletet, és kidolgozták a tervet. O'Shea elég pénzt kapott, hogy megnyerje a választást, Olivas nyomozói állást O'Shea irodájában. Miután Waits elvitte a balhét, Garland nyugodtan élhetett tovább. Azt mondják: Los Angeles napos hely sötét lelkű embereknek. Bosch ezt mindenkinél jobban tudta. Készséggel elhitte, hogy Olivas szerepet vállalt a tervben. Az sem okozott neki gondot, hogy elképzelje O'Shea-t, a gátlástalan törtetőt, aki a lelkét is eladná, csak hogy a csúcsra kerüljön. „Fuss csak, gyáva féreg! Még most is alkut akarsz kötni?” Szétnyitotta a telefonját, hogy felhívja Keisha Russellt a Timesnál. Néhány kicsörgés után megnézte az óráját és látta, hogy két perccel múlt öt. Közeledett a lapzárta, talán ezért nem felelt a hívására. Üzenetet hagyott a

hangpostáján, kérve, hogy hívja vissza. Miután már későre járt, Bosch úgy döntött, hogy rászolgált egy sörre. Kisétált a konyhába, és kiszabadított egy Anchor Steamer a hűtőből. Örült, hogy márkás terméket választott, amikor legutóbb sört vásárolt. Kivitte a palackot a teraszra, és elnézte, ahogyan a lenti gyorsforgalmi út kezd bedugulni a délutáni csúcsban. Az autók csigalassúsággal araszoltak, mindenhonnan méltatlankodó kürtölés hallatszott. Ebből a távolságból ezt kevésbe találta idegesítőnek. Örült, hogy nem kellett odalent küszködnie. A telefonja életre kelt a zsebében. Keisha Russell hívta vissza. – Ne haragudjon, épp a holnapi cikket adtam le. – Remélem, helyesen írta le a nevem. – Ha már megemlítette, nem lesz benne, Harry. Meglepetés. – Örömmel hallom. – Mit tehetek magáért? – Nos, szerettem volna megkérni egy szívességre. – Gyanítottam. Mi lenne az? – Politikai tudósításokat ír, igaz? Ez azt jelenti, hogy belelát a kampányfinanszírozási kérdésekbe? – Mondhatni. Figyelemmel követem a jelöltek pénzügyeit. Miért? Bosch belépett a lakásba, és lehalkította az erősítőt. – Ezt most nem hivatalosan mondom, Keisha. Tudni szeretném, ki támogatja Rick O'Shea kampányát. – O'Shea-ét? Miért? – Majd elárulom, ha itt lesz az ideje. Most csak feleljen a kérdésemre! – Miért csinálja ezt mindig velem, Harry? Igazat kellett adnia neki. A múltban sokszor eljátszották már ezt, és Russellnek el kellett ismernie: Bosch mindig tartotta a szavát, és a megfelelő időben mindent elmondott. Egyszer sem próbálta ki játszani. Russell a tiltakozásával nem is akart elérni mást, csak hogy feljebb srófolja az értesülés árát. Ez is hozzátartozott a játékhoz. Jól tudja, miért – alakította Bosch a saját szerepét. – Csak segítsen, és a maga idejében viszonozni fogom. – Egyszer majd én szeretném eldönteni, hogy mikor van itt az ideje. Tartsa' Russell egy teljes percig várakoztatta. Várakozás közben Bosch megállt az iratokkal teleszórt étkezőasztal mellett. Tudta, hogy a szerencséjét kísérti O'Shea-vel és Garland-nal. Egyelőre mindketten sérthetetlenek – az ő oldalukon áll a pénz, a befolyás és a torvény. Bosch tudta, hogy a nyomozás legfőbb csapásiránya továbbra is Raynard Waits. Öt kell megtalálnia, ha meg akarja oldani az ügyet. – Oké – tért vissza Russell a telefonhoz. – Itt vannak az adatok. Mit akar megtudni? – Mennyire frissek az adatai? – A múlt hétről vannak. Péntekiek.

– Ki a legnagyobb támogatója? – Nincsenek kiemelt szponzorai, ha erre gondol. Hagyományos kampányt folytat. A legfőbb támogatói a jogásztársai, szinte valamennyien. Boschnak eszébe jutott a Century Law ügyvédi iroda, amely a Garland család ügyeit intézte, és annak idején a távoltartási végzést is kiharcolta Bosch ellen, így csak ügyvédek jelenlétében kérdezhette ki őt Marie Gestóval kapcsolatos viszonyáról. A céget Cecil Dobbs vezette. – Közöttük van Cecil Dobbs is? – Hmm… igen, C. C. Dobbs, Century City. Egy ezrest adott. Bosch visszaemlékezett a videoszalagra vett kihallgatásokra, amelyeken mindvégig jelen volt egy ügyvéd – Mi a helyzet Dennis Franksszel? – Franks… igen, itt van. Attól a cégtől sokan benne vannak. – Hogy érti ezt? – Hát, a választási törvény szerint meg kell adnia az otthoni a munkahelyi címét, ha támogat valakit. Dobbs és Franks a Century Cityt adta meg munkahelyeként, ahogyan még… lássuk csak… kilenc, tíz, tizenegy másik ügyvéd is. Mindnyájan egy ezrest dobtak be a közösbe. Az irodánál valószínűleg nem is dolgoznak többen. Vagyis csak innét tizenháromezer dollárt kapott, igaz? – Nagyon úgy tűnik. Bosch eltűnődött, hogy személy szerint Garland-t is megemlítse-e. Nem akarta, hogy Russell bekavarjon a nyomozásba. – Nagyobb céges támogatók? – Semmi feltűnő. Miért nem mondja el, kit keres, Harry? Megbízhat bennem. Bosch úgy döntött, nincs más választása. – Egy szó sem szivároghat ki ebből, amíg én azt nem mondom. Se telefonhívások, se kérdezősködés. Magában kell tartania, rendben? – Rendben, amíg mást nem mond. – Garland. Thomas Rex Garland, Anthony Garland vagy bárki a cégtől. – Hmm… nincs. Ez az az Anthony Garland, akire megpróbálta ráhúzni Marie Gesto meggyilkolását? Bosch kis híján elkáromkodta magát. Hiába remélte, hogy a nő nem fog emlékezni a kapcsolatra. Egy évtizeddel korábban, amikor még a bűnügyi tudósítások amazonjaként tartották számon, valahogyan belebotlott az egyik beadványába, amelyben azt kérvényezte, hogy átkutathassa Anthony Garland otthonát. A kérelmet elutasították, a beadvány azonban publikus iratnak számított, és Russell, a fáradhatatlan tudósító akkoriban rutinszerűen átböngészett minden bírósági kérelmet. Boschnak akkor sikerült lebeszélnie arról, hogy megírja a lapjában, miszerint egy helyi olajvállalkozó fia gyanúsítottként belekeveredett a Gesto-ügybe, de Russel még ennyi idő után is emlékezett a nevére. – Nem adhatja ki ezt az értesülést, Keisha – figyelmeztette.

– Mi ez az egész? Raynard Waits bevallotta Gestót. Azt állítja, hogy csak süketek? – Nem állítok semmit. Egyszerűen csak érdeklődöm valami iránt, ez minden. Maga pedig nem firtatja az okát. Ebben egyeztünk meg. Nem írja meg, amíg azt nem mondom. – Maga nem a főnököm, Harry. Miért gondolja, hogy úgy beszélhet velem, mintha az lenne? – Sajnálom! Csak nem akarom, hogy kiszivárogjon valami, és tönkretegye az egész nyomozást. Abban azért igazam van, hogy alkut kötöttünk? Azt mondta, megbízhatok magában… Russell csak egy hosszú pillanat után válaszolt. – Igen, alkut kötöttünk. És igen, megbízhat bennem. De ha a szálak odavezetnek, ahová gondolom, akkor tudni akarok mindenről. Nem fogok itt karba tett kézzel ücsörögni, amíg úgy nem érzi, hogy összeállt a teljes kép. Ha nem hallok magáról mielőbb, Harry, könnyen ideges leszek. Amikor pedig ideges vagyok, néha őrült dolgokat teszek, például elkezdek telefonálgatni. Bosch megcsóválta a fejét. Mégiscsak kár volt felhívnia. – Megértem, Keisha. Nemsokára hallani fog rólam. Összecsukta a telefont, miközben azon tűnődött, milyen poklot szabadított a világra, és ez hogyan fog visszaütni rá. Megbízott Russellben, de csak annyira, amennyire bármelyik tudósítóban. Végzett a sörével, és elindult a konyhába egy másikért. Alig nyitotta ki, újra megcsörrent a telefonja. Ismét Keisha Russell jelentkezett. – Harry? Hallott már egy bizonyos „GO! Industries”-ról? Hallott. Jelenleg „GO! Industries”-nak nevezték azt a céget, amely nyolc évvel korábban még Garland Oil Industries néven kezdte a pályafutását. A cég emblémája a GO! szót ábrázolta, kerekeken és előredőlve, mintha száguldó autó lenne. – Mi van vele? – kérdezte. A központja a belvárosban van, az ARCO Plazában. Ha jól számolom, a GO! tizenkét alkalmazottja szállt be a kampányba, leienként ezer dollárral. Ehhez mit szól? Remek hír, Keisha. Köszönöm, hogy visszahívott. – Lefizették O'Shea-t, hogy Waits nyakába varrja a Ges-10-ügyet? Erről van szó? Bosch felnyögött. – Nem, Keisha, egyáltalán nem ez történt, és nem is próbálom ezt sugallni. Ha bárkinek is telefonál az ügyben, tönkreteszi az egész nyomozást, ráadásul velem együtt saját magát is veszélybe sodorja. Lenne szíves ejteni az ügyet, amíg meg nem tudjuk, hogy pontosan mi történt? A nő ezúttal is vonakodott felelni. A néma csendben Bosch azon kezdett tűnődni, hogy talán mégsem bízhat benne annyira. Lalán megváltozott, amióta a bűnügyekről átnyergelt a politikára. Talán az a tény, hogy a politikából él,

fokozatosan erodálta az erkölcsi tartását, hogy lelkifurdalás nélkül megéljen a világ második legősibb szakmájából: a politikai prostitúcióból. – Oké, Harry, megértettem. Csak segíteni próbálok, de ne felejtse, mit mondtam. Mielőbb hallani akarok magáról. – Hallani fog, Keisha. Jó éjt! Miután összecsukta a telefont, próbált megfeledkezni a riporterrel kapcsolatos aggodalmairól. Inkább a megszerzett információra koncentrált. A GO! és Cecil Dobbs ügyvédi irodája révén O'Shea legkevesebb huszonötezer dolláros kampánytámogatást kapott olyanoktól, akik közvetlenül kötődtek Garland-ékhoz. Bár mindez törvényes úton történt, Bosch annak megerősítését látta ebben, hogy jó nyomon jár. Mindez elégedettséggel töltötte el. Végre elindulhatott valamin. Már csak azt kellett kitalálni, merről közelítsen az ügyhöz. Megállt az étkezőasztal felett, hogy lenézzen a szétterített rendőrségi jelentésekre és nyilvántartásokra. Végül felvette a WAITS – HÁTTÉRANYAG feliratú dossziét, és olvasni kezdett. 25. Bűnüldözési szempontból Raynard Waits esete meglehetősen sajátságos volt: amikor az Echo Parkban félreállította a furgonját, a Los Angeles-i rendőrség egy olyan gyilkost fogott el, akit még csak nem is keresett. Waitsszel nemhogy a gyilkosságiak, de egyetlen más osztály se foglalkozott. Nem lapult róla egyetlen elfelejtett akta sem a fiókokban vagy a számítógépben. Sosem készült róla FBI profil vagy háttérelemzés. Elkapták a gyilkost, a nyomozást mégis legelőiről kellett kezdeni. Ez egyedi problémával szembesítette Freddy Olivas nyomozót és a társát, léd Colbertet. Az ügyet olyan lendülettel utalták ki nekik, ami azonnal magával ragadta őket. Minden megállíthatatlanul haladt előre a vádemelés felé – sem idő, sem hajlandóság nem volt a visszalépésre. Waitst, végtére is, két feldarabolt női holttest társaságában kapták el. Ilyen körülmények között senkit sem izgattak olyan apróságok, mint hogy pontosan kit is tartóztattak le, vagy hogy mit keresett azon a környéken ilyen késői órán. Ennek következtében Bosch csak kevés olyan részletet talált az anyagban, ami a segítségére lehetett. Az akta javarészt a nyomozói munkára korlátozódott, amit annak érdekében végeztek, hogy azonosítsák az áldozatokat, és egybegyűjtsék a tárgyi bizonyítékokat a küszöbön álló bírósági eljáráshoz. A háttérinformáció szintén nem állt másból, mint azokból a tényekből, amelyeket Waits önként bevallott, illetve Olivas és Colbert a rutin számítógépes keresés során tudott meg. S lehetett ez bármennyire kevés, szemlátomást mindenki beérte ennyivel. Bosch húsz perc alatt végigolvasta az anyagot. Mire végzett, ezúttal fél oldalt se töltött meg a jegyzeteivel. Nem tett mást, csak időrendi sorrendbe állította a gyanúsított letartóztatásait, nyilvántartásba vételeit, a Raynard Waits

és Robert Saxon nevek használatát. 92/04/30: Daniel Fitzpatrick megölése, Hollywood 92/05/15: Raynard Waits (sz. 71/11/03.), nyilvántartásba vétel jogosítvány kiadásához, Hollywood 93/02/01: Robert Saxon (sz. 75/11/03), letartóztatás betörési kísérletért Azonosítva a jogosítvány alapján Raynard Waits-ként (sz. 71/11/03.) 93/09/09: Marie Gesto elrablása, Hollywood 06/05/11: Raynard Waits (sz. 71/11/03.), letartóztatás, Echo Park 178 Bosch tanulmányozta a kronológiát. Két említésre méltó dolgot is talált. Waits feltehetően nem kapta meg a jogosítványát húszéves kora előtt, és bármilyen nevet használt, ugyanazt a születési hónapot és napot adta meg. Amikor az 1975-ös születési évet használta, fiatalkorúnak próbálta kiadni magát, másként mindig 1971-et adott meg. Bosch tudta, hogy ez utóbbi bevett gyakorlat azok körében, akik gyakorta változtatják a személyazonosságukat – változtatnak a néven, de megtartják a többi adatot, nehogy összekavarodjanak vagy elfeledkezzenek egy fontos részletről, főként ha a rendőrök kérdeznek rá. Bosch a korábbi kutatások alapján tudta, hogy a megadott november 3-i dátumon Los Angelesben sem Raynard Waits, sem Robert Saxon nem született. Ebből Riderrel együtt azt a következtetést vonta le, hogy mindkét megadott név hamis, Bosch azonban komolyan számításba vette a lehetőséget, hogy a 71. 03. 11-i születési dátum nem az. Waits, bármi legyen az igazi neve, megtarthatta születésének valódi dátumát, akármilyen nevet is vett fel. Bosch felfigyelt arra is, mennyire közel esett egymáshoz Daniel Fitzpatrick meggyilkolása és Waits vezetői engedélyének kibocsátása. A két eseményt kevesebb mint egy hónap választotta el. Ehhez adódott még az a tény, hogy a nyilvántartás szerint Waits betöltötte a huszadik évét, mielőtt jogosítványért folyamodott, márpedig Bosch elképzelhetetlennek találta, hogy valaki, aki Los Angelesben vagy annak környékén nő fel, ilyen sokáig várjon a vezetői engedély megszerzésével. Ez is arra utalt, hogy a Raynard Waits nem az eredeti neve. Bosch kezdte elkapni a fonalat. Mint egy szörfös, aki csak megfelelő hullámra vár, mielőtt evezni kezdene, úgy érezte: lassan, de biztosan megjön az ő hulláma. Arra gondolt, hogy egy új személyazonosság születésének lehet a szemtanúja. Tizennyolc nappal azután, hogy a kavarodásban megölte Daniel Fitzpatricket, a gyilkos besétált egy hollywoodi hivatalba, hogy jogosítványért folyamodjon. Születési időpontjaként 1971. november 3-át, neveként Raynard Waitst adta meg. Be kellett nyújtania a születési anyakönyvi kivonatát, de ez nem okozhatott nehézséget olyasvalaki számára, aki ismerte a megfelelő embert. Hollywoodban biztosan nem. Los Angelesben biztosan nem. Egy hamis anyakönyvi kivonat beszerzése könnyű, szinte kockázatmentes feladatnak számított akkoriban. Bosch úgy gondolta, hogy a Fitzpatrick-gyilkosság és a személyazonosság megváltoztatása összefüggött egymással. Ok-okozati alapon. A gyilkos

valamiért szükségesnek érezte, hogy új nevet vegyen fel. Erre utalt Raynard Waits három nappal korábbi vallomása is. Ö maga úgy jellemezte a tettét mint hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságot, egy régóta dédelgetett vágy-álom beteljesülését. Saját bevallása szerint ötletszerűen választotta meg áldozatát, egyszerűen azért, mert éppen akkor ott volt. Ha viszont így történt, és a gyilkos korábban semmilyen kapcsolatban nem állt az áldozattal, akkor miért érezte szükségét, hogy szinte azonnal új személyazonosságot öltsön magára? A gyilkos tizennyolc nap alatt szerzett egy hamis születési anyakönyvi kivonatot s ez alapján új vezetői engedélyt. Es íme: megszületett Raynard Waits. Bosch megfontolásra érdemesnek találta az ellentmondást. Ha Fitzpatrick megölése úgy történt, ahogyan Waits elmesélte, akkor nem lett volna oka arra, hogy sietve új személyazonosságot vegyen fel. Csakhogy a tények – a gyilkosság időpontja, a vezetői engedély kérelmezése – másra utaltak. Bosch számára magától értetődött a következtetés. Kellett lennie kapcsolatnak. Fitzpatricket nem véletlenül választották ki – így vagy úgy, de kapcsolódott a gyilkos személyéhez. A gyilkos ezért változtatta meg a nevét. Bosch felállt, és visszavitte az üres üveget a konyhába. Úgy döntött, két sör éppen elég lesz. Meg kellett őriznie a józanságát, hogy meglovagolhassa a hullámot. A CD-lejátszóhoz lépett, és feltette a mesterművet: Kind of Blue. Ez még sosem mondott csődöt. A véletlenszerű lejátszás az All Bluest dobta ki elsőként. Mintha csak megütötte volna a jackpotot a huszonöt dolláros asztalnál, hiszen ezt a számot szerette a legjobban. Miután visszatért az asztalhoz, felütötte a Fitzpatrick-gyilkosság anyagát, és nekiállt olvasni. Korábban Kiz Rider foglalkozott vele, de túlságosan lekötötték őt Waits meghallgatásának előkészületei. Nem keresett olyan rejtett összefüggéseket, mint most Bosch. A Fitzpatrick-ügyön két olyan nyomozó dolgozott, akiket időlegesen a zavargás kezelésére létrejött akciócsoportba vezényeltek Finoman szólva is felületes munkát végeztek. Kevés nyomon indultak el, egyrészt mert nem sok ilyen akadt, más-részt pedig kilátástalannak látták a harcot az elszaporodott bűnügyek ellen. A háromnapos zavargások során szinte valamennyi erőszakos bűncselekményt véletlenszerűen követték el. Az emberek válogatás nélkül fosztogattak, erőszakoskodtak és gyilkoltak – egyszerűen azért, mert megtehették. A Fitzpatrick-ügyben egyetlen szemtanút sem sikerült találni. Az öngyújtó folyadékot leszámítva nem került elő tárgyi bizonyíték, arról pedig minden ujjlenyomatot letöröltek. A tűz vagy az oltóvíz elpusztította a zálogház szinte valamennyi nyilvántartását. Ami maradt, azt két dobozba zárták, majd szépen elfelejtették. Az ügy az első perctől kudarcra volt ítélve. Árván, az irattárban végezte. Olyan kevés anyag gyűlt össze, hogy Bosch nem egész húsz perc alatt mindennel végzett. Nem készített jegyzeteket, nem kapott ihletet, nem látott

semmilyen összefüggést. Érezte, ahogy a hullám gyengülni kezd alatta. Szárnyalása a végéhez közeledett. Arra gondolt, bont egy újabb sört, és holnap kipihenten újra nekilát a munkának. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Rachel Walling lépett be, kezében a Kínai Barátok színes kartondobozkáival. Bosch egy halomba rendezte az iratokat, hogy tudjanak hol enni. Rachel tányérokat hozott a konyhából, majd felbontotta a dobozokat. Bosch kihalászta az utolsó két sört a hűtőből. Egy ideig semmiségekről társalogtak, majd Bosch beszámolt arról, mit végzett ebéd óta, és mit tudott meg mindebből. Rachel közbevetett megjegyzéseiből leszűrt annyit, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőznie, ám amikor elővette az általa felállított időrendi sorrendet, Rachel készséggel egyetértett azzal a következtetéssel, hogy a gyilkos Fitzpatrick miatt változtatta meg a személyazonosságát. Elfogadta azt is, hogy ha a valódi nevét nem is tudják, a születési dátuma még lehet pontos. Bosch elnézett a padlóra állított két műanyag doboz felé. – Akkor azt hiszem, megér egy próbát. Rachel előrehajolt, hogy lássa, mire gondol. – Mik azok? – Jobbára zálogcédulák. A tűz után kimentett nyilvántartás. 1992-ben mindent eláztattak, azután beletettek ezekbe a dobozokba, és szépen elfeledkeztek róluk. Ennyi év alatt senki se nézett rájuk. – És te most erre készülsz, Harry? Rachel szemébe nézett, elmosolyodott, majd lassan bólintott. Miután végeztek a vacsorával, úgy döntöttek, mindketten vállalnak egy-egy dobozt. Bosch javasolta, hogy vigyék ki az anyagot a teraszra, nehogy penészszagú legyen az egész lakás. Rachel készséggel egyetértett. Bosch kivitte a dobozokat, majd a garázsból kerített két üres ládát. Mindketten leültek, és nekiláttak a munkának. A Bosch által választott doboz tetején 8x12 cm-es kártya tudatta: KÖZPONTI IRATSZEKRÉNY. Bosch leemelte a doboz fedelét, majd megpróbálta félrehessegetni a feltörő mérges gázokat. A dobozban javarészt rózsaszín zálogcédulákat talált, közöttük keményebb kartonból készült elválasztó lapokkal, amelyeket ásó gyanánt használt. A feljegyzésekben nem látott semmilyen rendszerességet. A víz hatalmas károkat okozott. A lapok zöme még nedvesen összeragadt; másokon a tinta mosódott cl és vált olvashatatlanná. Bosch vetett egy pillantást Rachelre, és látta, hogy ő is hasonló gondokkal küzd. – Szörnyű állapotban vannak, Harry – jegyezte meg. – Tudom. Csak tedd meg, ami tőled telik! Talán ez az utolsó reményünk. Elkezdeni sehol sem lehetett, legfeljebb csak beleáshattak. Bosch kihúzott egy összetapadt köteget, az ölébe vette, majd nekiállt átlapozni, miközben megpróbálta kivenni mindazok nevét, címét és születési idejét, akik Fitzpatrickre bízták valamilyen értéktárgyukat. Miután átnézett egy cetlit, piros

ceruzával megjelölte a jobb felső sarkát, mielőtt bedobta a széke mellé állított üres kartondobozba. Jó fél óra telhetett el anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna, amikor Bosch meghallotta a konyhai telefon csörgését. Legszívesebben nem foglalkozott volna vele, de tudta, hogy a hívás Hongkongból is érkezhet. Felállt. – Nem is tudtam, hogy van vezetékes számod – jegyezte meg Rachel. – Nem sokan tudják. Nyolcadik csöngetésre felvette a kagylót. Nem a lánya hívta. Abel Pratt jelentkezett. – Csak egy röpke ellenőrzés – közölte. – Arra gondoltam, ha az otthoni telefonján érem el, és azt állítja, hogy otthon van, talán hihetek magának. – Úgy érti, házi őrizetben vagyok? – Dehogy, Harry, csak aggódtam magáért, ez minden. – Miattam nem kell aggódnia, oké? Én nem fogom hátba döfni. Viszont a felfüggesztés se azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában itthon kell lennem. Tudom, megkérdeztem a rendőrszakszervezetnél. – Oké, oké. Azt viszont igenis jelenti, hogy nem vehet részt semmilyen nyomozásban. – Felőlem rendben. – Szóval mit csinál éppen? – A teraszon ücsörgök egy barátommal. Sörözünk, és élvezzük az esti levegőt. Ugye, ez még nem baj, főnök? – Én is ismerem az illetőt? – Nem hinném. Ki nem állja a zsarukat. Pratt elnevette magát, és úgy tűnt, végre kezd megbékélni vele. – Akkor vissza is adom neki. Érezzék jól magukat, Harry! – Úgy lesz, ha nem kell folyton felvennem a telefont. Majd holnap keresem. – Én itt leszek. – Én meg itt. Jó éjt! Letette, és ellenőrizte a hűtőt, hátha rábukkan néhány elfeledett vagy elkallódott sörre, de végül üres kézzel tért vissza a teraszra. Rachel így is széles mosollyal várta, kezében egy vízfoltos kártyával és a hozzátűzött rózsaszín zálogcédulával. – Megvan – mondta. Felé nyújtotta a cetlit, Bosch pedig visszahúzódott a házba, ahol többet láthatott. Először a kártyát olvasta el. A szöveget kék tintával írták, ami sok helyen elmosódott, de így is olvasható maradt. Reklamáció – 92/02/12. A vevő reklamált, hogy a zálogba adott tárgy a 90 napos határidő lejárta előtt eladásra került. Bemutatásra került a zálogcédula. A vevő felpanaszolta, hogy a 90 napos időtartamba nem számíthatók bele a hétvégék és az ünnepnapok. Végül szitkozódott, és becsapta az ajtót. DGF

A reklamációhoz csatolt rózsaszín zálogcédulát Robert Foxworth nevére állították ki, aki 1971. november 3-án született, és a hollywoodi Fountainen lakott. A kérdéses tárgyat 1991. október 8-án adták be, „családi medál” megnevezéssel. Foxworth nyolcvan dollárt kapott érte. A cédula jobb alsó sarkában külön négyzet szolgált az ujjlenyomat levételére. Bosch látott is néhány halvány vonalat, de a tinta vagy elkopott, vagy feloldódott a reklamációs kartont is átjáró nedvességben. – A születési év egyezik – magyarázta Rachel –, a név pedig két szempontból is árulkodó. – Mire gondolsz? – A Robertet megtartotta, amikor a Robert Saxon nevet adta meg, a Fox pedig a Foxworthból származik, vagyis emiatt lett Raynard. Ha a Foxworth a valódi neve, talán gyerekként, a szüleitől hallhatott Reynard-ról, a ravaszdiról. – Ha a Foxworth a valódi neve – ismételte utána Bosch. – Az is lehet, hogy csak egy újabb álnevet találtunk… – Meglehet, de legalább olyat, amivel korábban nem találkoztunk. Bosch bólintott. Az izgatottság újra felpezsdült a vérében. Végre el tudtak indulni valamerre. Elővette a telefonját. – Lefuttatom a nevet, és meglátjuk, mi lesz. Hívta a központi diszpécsert, majd kérte az ügyeletest, hogy futtassa le a nevet és születési dátumot, amit a zálogcédulán találtak. Egyik se hozott találatot. Ezen a néven nem tartottak nyilván jogosítványt. Bosch megköszönte a segítséget, és letette. – Semmi – sóhajtott fel. – Még egy vezetői engedély se. – De hát ez a jó – élénkült fel Rachel. – Hát nem érted? Robert Foxworth harmincöt év körül járhat. Ha nincs róla semmi, az csak azt jelenti, hogy ő sincs többé: meghalt, vagy valaki más lett belőle. – Raynard Waits. Rachel bólintott. – Azt hiszem, jobban örültem volna egy jogosítványnak valami Echo Park-i címmel – csóválta a fejét Bosch. – Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz. – Talán igazad van. Van valami módja, hogy utánajárjunk a lejárt vezetői engedélyeknek? Robert Foxworth, már ha ez a valódi neve, talán kapott jogosítványt, amikor 1987-ben betöltötte a tizenhatot. Ha új személyazonosságot vett fel, ez idővel érvénytelenné vált. Bosch végiggondolta a dolgot. Tudta, hogy az államban csak a kilencvenes évek elejétől veszik le a regisztrált autóvezetők ujjlenyomatát Ha Foxworth a nyolcvanas évek végén szerzett jogosítványt, nem lesz eszköze arra, hogy összekapcsolja őt új személyazonosságával, Raynard Waitsszel. – Reggel megnézem a nyilvántartóban. Nem szívesen osztanám meg a dolgot az éjszakai ügyeletessel. – Valami másnak is utánajárhatnál – tette hozzá Rachel. – Emlékszel még,

amikor az egyik éjjel hevenyészett profilt készítettem a fickóról? Akkor mondtam, hogy ezek a korai bűntettek már nem aberrációk, de azokra épülnek fel. Bosch azonnal megértette. – A fiatalkorú bűnelkövetők… Rachel bólintott. – Kell lennie valaminek Robert Foxworthről… már ha csakugyan ez a valódi neve. Az éjszakai ügyeletes valószínűleg ebben sem tud segíteni. Igaza volt. A törvény értelmében a fiatalkorban elkövetett bűntények nem követték a bűnöst a felnőttlétbe. Egy névhez talán nem kötődött priusz, de ez nem jelentette, hogy ifjúkori bűncselekmény sem. Ahogyan a lejárt vezetői engedélynél, Boschnak várnia kellett másnap reggelig, hogy megszerezze az aktákat a pártfogói felügyelettől. Ám alig éledt fel benne a remény, máris kialudt. – Várj egy kicsit, ez nem fog működni – jutott eszébe. – Az ujjlenyomata alapján rábukkanhattak volna. Amikor utánajártak Raynard Waitsnek, el kellett volna jutniuk az ujjlenyomathoz, amit a fiatalkorú Robert Foxworthtől vettek. Ha az aktája már nem is elérhető, az ujjlenyomata biztosan a rendszerben maradt. – Talán igen, talán nem. Két különálló rendszer. Két külön bürokrácia. Nem mindig vannak fedésben. Akárhogy is, a reményeik alaposan megcsappantak. Bosch egyre inkább úgy gondolta, hogy Robert Foxworth sosem fordult meg a pártfogói rendszerben. Talán ez is csak egy újabb álnév, hogy tévútra vezesse őket. Rachel megpróbált témát váltani. – Mit gondolsz arról a családi medálról, amit zálogba adott? – kérdezte. – Nem tudom, mit gondoljak. – Érdekes az a tény, hogy vissza akarta kapni. Ebből arra következtetek, hogy nem lopta. Talán tényleg egy családtagjáé volt, azért akarta visszakapni. – Ez megmagyarázná azt is, miért káromkodott és csapta be az ajtót. Rachel bólintott. Bosch nagyot ásított, és ráeszmélt, mennyire kimerült. Egész álló nap rohant, hogy végül eljusson ehhez a névhez és a belőle fakadó bizonytalansághoz. Az ügy kezdte eltelíteni az agyát. Rachel mintha a gondolataiban olvasott volna. – Én azt mondom, Harry, hogy épp eleget sikerült megtudnunk. Pihenjünk, amíg iszunk még egy sört. – Nem tudom, mennyit sikerült megtudnunk, de én is szívesen innék egy sört. Ezzel csak egy gond van. – Mi? – Nincs itthon. – Áthívsz magadhoz, hogy elvégezzem helyetted a piszkos munkát, hogy segítsek megoldani az ügyedet, és cserébe be kell érnem egyetlen nyavalyás

sörrel? Ennyire sem tisztelsz? Mi a helyzet a borral? Borod csak van itthon? Bosch szomorúan megcsóválta a fejét. – De már úton is vagyok az éjjel-nappali felé… – Helyes. Én meg úton vagyok a hálószoba felé. Ott várlak. – Akkor sietek. – Nekem hoznál vörösbort? – Rajta vagyok. Bosch kisietett a házból. Az úttest szélén parkolt, hogy Rachel használhassa a beállót, ha átjön. Amint kilépett az ajtón, felfigyelt egy autóra, amely két házzal lejjebb, a szemközti oldalon állt. A jármű – egy ezüstszínű terepjáró – azért keltette fel a figyelmét, mert tilos helyen parkolt. Azon a helyen nem lehetett megállni, miután túl közel esett egy éles kanyarhoz. Ha valaki nagyobb sebességgel érkezett a kanyarból, könnyen belerohanhatott. Amint Bosch elnézett felé, a terepjáró hirtelen elindult, még a fényszóróját se kapcsolták fel. Északnak tartott, és hamarosan eltűnt a szeme elől. Bosch az autójához rohant, bepattant, és északnak indult a terepjáró nyomában. Olyan gyorsan haladt, amennyire biztonságosán még tehette. Két percen át követte a kanyargós utat, míg cl nem érte a Mulholland Drive kereszteződését. A terepjárónak nyomát se lehetett látni – egyszerűen bármelyik irányba mehetett. – Francba! Bosch kivárt egy hosszú pillanatig a kereszteződésben, amíg eltűnődött a látottakon és azok jelentésén. Az eset vagy nem jelentett semmit, vagy azt jelentette, hogy valaki megfigyelte a házát és ezáltal őt magát. Akárhogy is, egyelőre semmit sem tehet. Annyiban hagyta a dolgot. Balra fordult, és elhajtott a Mulhollanden Cahuengáig. Tudta, hogy a Lankershim közelében ilyenkor is nyitva tart egy italbolt. Arrafelé indult, de útközben mind végig a visszapillantót fürkészte. 26. Felfüggesztés ide, felfüggesztés oda, Bosch másnap reggel öltönyt húzott, mielőtt útnak indult. Tudta, hogy a tekintélyt parancsoló és magabiztos fellépés kapóra jöhet a bürokrácia útvesztőjében. Húsz perccel kilenc után fáradozása meg is hozta az eredményt. Rábukkant a nyomra. A járműnyilvántartás szerint valóban kiadtak egy vezetői engedélyt Robert Foxworth számára, méghozzá 1987. november 3-án, éppen azon a napon, amikor betöltötte a tizenhatot, és jogosulttá vált rá. A vezetői engedélyt Kaliforniában sosem újították meg, miközben arról sem találtak feljegyzést, hogy a tulajdonosán elhunyt volna. Ez azt jelentette, hogy Foxworth vagy átköltözött egy másik államba, és ott szerzett új jogosítványt, vagy nem kívánt többé vezetni, vagy megváltoztatta a személyazonosságát. Bosch a harmadik lehetőségre szavazott.

A vezetői engedélyhez kapcsolódó címen el lehetett indulni. Az iratok szerint Foxworth a Los Angeles Megyei Gyermeknevelési és Családsegítő Szolgálatnál lakott, a Los Angeles-i Wiltshire Boulevard 3075– szám alatt. 1987-ben tehát állami gyámság alatt állt – vagy mert elárvult, vagy mert a szüleit alkalmatlannak nyilvánították a gyermeknevelésre. A családsegítő szolgálat megnevezése jelenthette azt is, hogy nevelőintézetben lakott, de azt is, hogy nevelőszülőknél helyezték el. Bosch pontosan tudta ezt, hiszen az első jogosítványát ő is ugyanilyen körülmények között szerezte. Őt is az állam nevelte fel. Amint kilépett a Spring Street-i nyilvántartóból, Bosch érezte, ahogy újra lendületbe jön. Sikerült kikeverednie az előző éjszakai zsákutcából, és most már kitartóan tört előre. Már az autója felé indult, amikor vibrálni kezdett a mobiltelefonja Egy pillantást se vetett a kijelzőre, amikor felvette, és remélte, hogy Rachel jelentkezik, akivel megoszthatja a jó hírt. – Merre van, Harry? Otthon senki se vette fel. Abel Pratt volt. Bosch kezdett belefáradni a szüntelen ellenőrzésbe. – Úton vagyok a kórház felé, hogy meglátogassam Kiz Ridert. Remélem, ennyit még szabad? – Persze, Harry, feltéve, hogy jelentkezik nálam. – Napjában egyszer. Még tíz óra sincs! – Minden reggel beszélni akarok magával. – Ha ezt akarja… Holnap szombat, akkor is felhívjam? És vasárnap? – Ne lihegje túl a dolgot! Csak próbálok odafigyelni magára, ez minden. – Persze, főnök. Ha maga mondja… – Felteszem, hallotta a legújabbat. Bosch megtorpant. – Elkapták Waitst? – Azt azért nem. – Hát akkor? – Benne van a hírekben. A városban mindenki erről beszél. Múlt éjjel elkaptak egy lányt Hollywoodban. Berángatták egy furgonba a Hollywood Boulevard-on. Tavaly felszerelték azokat a térfigyelő kamerákat, és az egyik megörökítette az emberrablást. Még nem láttam a felvételt, de azt mondják, Waits az. Megváltoztatta a külsejét – leborotválta a fejét vagy mi –, de azt mondják, így is rá lehet ismerni. Tizenegykor tartják a sajtótájékoztatót, akkor mutatják majd be a felvételt is. Bosch tompa lüktetést érzett a mellkasában. Jól gondolta, hogy Waits nem hagyta el a várost. Bárcsak tévedett volna! Miközben ezen tűnődött, ráeszmélt, hogy még mindig Raynard Waitsként gondol a gyilkosra. Nem számított, hogy az igazi neve Robert Foxworth. Bosch tudta, hogy számára örökre Waits marad. – Megvan a furgon rendszáma? – kérdezte. – Nincs, letakarta. Csak annyit látni, hogy egyszerű fehér Econoline furgon. Mint a másik, csak öregebb. Nézze, most mennem kell. Csak tudni

akartam, hol van. Remélhetőleg ez az utolsó nap. Amint a belső ügyosztály végez a nyomozással, visszatérhet hozzánk. – Annak én is örülnék. Figyeljen, a kihallgatás során Waits beszélt arról, hogy a kilencvenes években egy másik furgonnal járt. Talán utánanézhetne valaki a régi nyilvántartásokban. Lehet, hogy így megtudnánk a rendszámot. – Egy próbát megér. Majd szólok a fiúknak. – Oké. – Maradjon otthon, Harry, és adja át üdvözletemet Kiznek! – Meglesz. Bosch összecsukta a telefont, és örült, hogy ilyen hihető alibit talált magának. Tudta viszont azt is, hogy rutinszerűen kezd hazudni Prattnek, és ez egyáltalán nem tette boldoggá. Beült a kocsijába, és a Wiltshire Boulevard felé vette az irányt. Pratt hívását sürgetésnek fogta fel. Waits elrabolt ugyan egy másik lányt, de semmi sem utalt rá, hogy azonnal végzett áldozataival. A legutolsó áldozat akár még életben lehet. Ha eljut Waitshez, megmentheti az életét. A családsegítő szolgálat irodájában tömeg és hangzavar fogadta. Tizenöt percig várt a pultnál, mire sikerült felkeltenie egy ügyintéző figyelmét. Miután meghallgatta Bosch kérését, és beütötte a nevet a számírógépbe, az ügyintéző közölte, hogy csakugyan van egy aktájuk Robert Foxworthről, szül.: 1971. 11. 03., de bírósági végzésre lesz szüksége, ha bele akar olvasni. Bosch csak mosolygott. Túlságosan felizgatta az akta létezése ahhoz, hogy az újabb akadályon bosszankodjon. Köszönetet mondott, és ígéretet tett rá, hogy nemsokára hozza a bírói végzést. Kilépett újra a napfénybe. Tudta, hogy fontos válaszúthoz érkezett. Egy dolog elferdíteni az igazságot, valahányszor Abel Pratt telefonon keresi – és egészen más bírói végzést kérni a közvetlen elöljárója tudta és beleegyezése nélkül. Ezzel áthág minden létező szabályt, és súlyos fegyelmi vétséget követ el. Mégsem tehetett mást: vagy beavatta a belső ügyosztályt, netán a szökevény üldözésére alakult akciócsoportot, és engedi, hogy ők járjanak az ügy végére, vagy a törvénytelen utat választja, és vállalja a lehetséges következményeket. Amióta visszatért a nyugdíjból, Bosch úgy érezte, a belső szabályok és előírások kevésbé kötik a kezét. Egyszer már kisétált az ajtón, és tudta, ha minden kötél szakad, megteheti másodszor is. Talán meg könnyebb is lenne. Nem akarta ezt tenni, de képes rá, ha nincs más választása. Elővette a telefont, hogy felhívja az egyetlen személyt, aki megmenthette attól, hogy két rossz közül válasszon. Rachel Walling második csengetésre fogadta a hívást. – Szóval mi újság odaát a taktikusoknál? – érdeklődött. – Ó, itt mindig történik valami érdekes. Mi újság a belvárosban? Hallottad, hogy múlt éjjel Waits elrabolt egy újabb lányt? Rachelnek megvolt az a rossz szokása, hogy egyszerre több kérdést is feltett, főként ha felizgatta magát. Bosch elmondta, amit az emberrablásról tudott, azután beszámolt a reggeli eredményekről.

– Akkor, most mihez kezdesz? – Arra gondoltam, megkérdezem, lenne-e kedve az FBI-nak csatlakozni a nyomozáshoz. – És mitől lenne ez az egész szövetségi ügy? – Tudod te: hivatalos személy megvesztegetése, a kampányfinanszírozási szabályok megsértése, emberrablás, összeférhetetlenség… csak a szokásos. Rachel megőrizte a komolyságát. – Nem is tudom, Harry. Kinyitunk egy ajtót, amiről senki se tudja, hová vezet. – Viszont van egy belső emberem. Valaki, aki vigyáz rám és az ügyre. – Tévedsz. Valószínűleg az ügy közelébe se engednének. Nem az én csoportom intézi az ilyesmit, de különben is érdekellentétek állnak fenn. – Miféle érdekellentétek? Korábban is dolgoztunk együtt. – Én csak azt mondom, amit a főnökeim fognak mondani. – Nézd, szükségem van egy bírói végzésre. Ha megszegem a felfüggesztésemet, hogy szerezzek egyet, talán soha többé nem dolgozhatok. Prattnél végleg betelne a pohár, e felől semmi kétségem. Ha viszont hivatkozhatnék arra, hogy bevontak egy szövetségi nyomozásba, azt el kellene fogadnia magyarázatként. Akkor talán megúszhatnám. Nem akarok mást, csak belenézni Foxworth aktájába. Szerintem ez a kulcs ahhoz, hogy mit keresett Echo Parkban. Rachel egy hosszú pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt. – Hol vagy most? – Még a családsegítőknél. – Menj, egyél néhány fánkot! Amint tudok, ott vagyok. – Biztosan ezt akarod? – Nem, de ezt fogom tenni. Letette a telefont. Bosch is összecsukta a magáét, majd körülnézett. A fánkárus helyett az újságoshoz lépett, hogy megvegye a Times reggeli kiadását. Leült a családsegítő központ épülete elé, és átfutotta a lapot az olyan hírek után kutatva, amelyek kapcsolódtak Raynard Waitshez és a Bechwood Canyon-i nyomozáshoz. A Hollywood Boulevard-i emberrablás nem szerepelt a lapban, miután éjszaka, jóval a lapzárta után történt. A Waits-ügy fejleményei a címlapról átköltöztek az állami és helyi hírek közé, de így is tekintélyes teret foglaltak el. A lap három sztorit is közölt. A leghosszabb a szökött sorozatgyilkos utáni országos hajszával foglalkozott. Az információ túlnyomó része az éjszakai események hatására máris aktualitását vesztette. Többé nem volt szükség az országos hajtóvadászatra. Waits nem hagyta el a várost. A sztori egy belső oldalon folytatódott, két keretes írás kíséretében. Az egyik a nyomozást taglalta, miközben tisztázott néhány részletre a lövöldözéssel, illetve Waits szökésével kapcsolatban, míg a másik a politikai visszhangokkal foglalkozott. Ez utóbbit Keisha Russell jegyezte. Bosch

kapkodva átfutotta a cikket, és lázasan kereste a Rick O'Shea kampányával kapcsolatos utalásokat, de szerencsére egyet sem talált. Úgy tűnt, mégiscsak megbízhat a riporternőben. Végzett az olvasással, de Rachel még nem került elő. Jobb híján elővette a lap mellékleteit – bokszmeccsek eredményeiről tájékozódott, amelyek a legkevésbé sem érdekelték, és olyan filmek kritikáit olvasta, amelyeket soha nem nézett meg. Amikor már végképp nem talált semmit, félretette az újságot, és járkálni kezdett az épület előtt. Egyre nyugtalanabbá tette a tudat, hogy elvesztegeti azt a helyzeti előnyt, amit a reggeli felfedezések nyomán szerzett. Elővette a telefont, hogy felhívja Rachelt, de végül a St. Joseph kórház számát ütötte be, hogy Kiz Rider állapota után érdeklődjön. Kapcsolták a harmadik emeleti nővérszobát, majd félretették. Miközben várakozott, meglátta Rachelt, aki végre ideért a szolgálati cirkálóval. Összecsapta a telefont, átvágott az úton, és fogadta Rachelt, amint kiszállt. – Mi a terv? – kérdezte üdvözlés helyett. – És azzal mi lesz, hogy „minden rendben, szívem?” meg „kösz, hogy eljöttél”? – Kösz, hogy eljöttél. Mi a terv? Elindultak az épület felé. – A terv az, hogy átmegyek szövetségibe. Előveszem a fickót, hogy nyomást gyakoroljak rá az ügynökség minden erejével és tekintélyével. Ha kell, terrorveszélyt emlegetek, amíg csak át nem adja az aktát. Bosch megtorpant. – Ezt nevezed te tervnek? – Több mint ötven éve ezt csináljuk. Ő nem torpant meg. Boschnak sietnie kellett, hogy utolérje. – Honnét tudod, hogy fickó? – Mindig az. Merre? Bosch egyenesen előremutatott az előcsarnokra. Rachel lendületesen továbbsietett. – Nem ezért vártam rád negyven percet, Rachel. – Van jobb ötleted? – Volt jobb ötletem. Egy szövetségi végzés, emlékszel? – Erről szó sem lehet, Bosch. Mondtam már: egyikünk se tudja, hová lyukadunk ki. Akkor már inkább így csináljuk. Jövünk-megyünk. Ha megvan az akta, megvan a megoldás. A többi nem számít. Két lépéssel előtte járt, hajtotta a szövetségi lendület. Bosch titokban kezdett hinni benne. Rachel olyan határozottsággal és tekintéllyel lépett az épületbe, amit senki nem mert volna megkérdőjelezni. Az ügyintéző, akivel Bosch korábban beszélt, most egy másik érdeklődőt tájékoztatott. Rachel előtte termett, és nem várta ki a beszélgetés végét. Egyetlen begyakorlott mozdulattal előrántotta zsebéből az igazolványát. – FBI. Beszélnem kell az irodavezetővel egy rendkívül sürgős ügyben.

Az ügyintéző közönyös arccal meredt rá. – Mindjárt foglalkozom önnel, mihelyt… – Azt nagyon jól teszi. Azonnal kerítse elő a főnökét, vagy én teszem. Élet-halál kérdésről van szó. Az ügyintéző savanyú fintorral jelezte, hogy még életében nem beszéltek vele ilyen hangon. Anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna bárkihez is, ellépett a pulttól, és a belső irodákba vezető ajtóhoz lépett. Kevesebb mint egy percet várakoztak. Ekkor újra megjelent az ügyintéző, nyomában egy fehér rövid ujjú inget es gesztenyebarna nyakkendőt viselő férfival. A férfi egyenesen Rachelhez lépett. – Mr. Osborne vagyok. Miben segíthetek? – Az irodájában kell beszélnünk, uram. Bizalmas természetű ügyről van szó. – Fáradjanak utánam, kérem! A pult túlsó végében nyíló kétszárnyú ajtóra mutatott. Bosch és Rachel odalépett, mire a zár hangos zümmögéssel kinyílt. Követték Osbornet a hátsó ajtón át a belső irodába. Rachel engedte, hogy a férfi megvizsgálja az igazolványát, amint helyet foglalt a Dodgers emléktárgyakkal telezsúfolt íróasztal mögött, amelynek közepén celofánba csomagolt Subway szendvics hevert. – Mi ez az egész…? – Mr. Osborne. A Los Angeles-i taktikai hírszerző egységnél dolgozom. Bizonyára tudja, hogy ez mit jelent. Ő itt Harry Bosch nyomozó, a Los Angeles-i rendőrségtől. Egy rendkívül fontos és sürgős ügyben folytatunk közös nyomozást. Az ügyintézőjétől megtudtuk, hogy létezik aktájuk egy bizonyos Robert Foxworthről, aki 1971. november 3-án született. Életbevágóan fontos, hogy azonnal beletekinthessünk abba az iratba. Osborne bólintott, de a szavai nem álltak összhangban a gesztussal. – Én megértem, de a szolgálat nagyon szigorú szabályok szerint végzi a tevékenységét. A fiatalkorúak érdekeit állami törvények védik. Az iratainkba csak bírósági végzés alapján nyújthatunk betekintést Sajnos meg van kötve a… – Robert Foxworth már nem fiatalkorú, Mr. Osborne. Harmincnégy éves. Az aktája alapján elejét vehetjük egy a városra leselkedő, igen súlyos veszélynek. Ezzel életek ezreit menthetjük meg. – Lehet, de önöknek is meg kell érteniük, hogy nincs… – Én megértem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ha nem láthatjuk azonnal azt az aktát, komoly veszteségekkel kell számolnunk. Nem akarhatja, hogy mindez az ön lelkiismeretét terhelje, Mr. Osborne, vagy akár a miénket. Egy oldalon állunk. Alkut ajánlok önnek. Átnézzük az aktát itt és most, az ön jelenlétében, mialatt telefonon felhívom az egységem egyik tagját, hogy szerezzen önnek egy bírósági végzést. Gondoskodom róla, hogy aláírva itt feküdjön az asztalán, mire lejár a munkaideje. – Nos… fel kell hozatnom az irattárból.

– És az irattár itt található az épületben? – Igen, odalent. – Akkor, kérem, telefonáljon, és hozassa fel az aktát. Nem raboljuk sokáig az idejét. – Várjanak meg itt! Személyesen gondoskodom róla. – Köszönjük, Mr. Osborne. Miután a férfi elhagyta az irodát, mindketten mozdulatlanul ültek a helyükön. Rachel elmosolyodott. – Reméljük, nem gondolja meg magát – jegyezte meg. – Érted a dolgod – ismerte el Bosch. – Azt szoktam mondani a lányomnak, hogy a zebrát is kidumálná a csíkjaiból. Szerintem te még a tigrist is. – Ha sikerül, jössz nekem egy ebéddel a Water Grillben. – Jó, csak ne sashimit rendeljünk. Közel negyedórán át vártak Osborne visszatérésére. Amikor végül megjött, a férfi magával hozott egy vaskos dossziét, átadta Rachelnek, aki felpattant a helyéről. Bosch vette a lapot, és szintén felállt. – Visszajuttatjuk önnek, amint tudjuk – bólintott kimérten Rachel. – Köszönjük az együttműködést, Mr. Osborne. – Álljunk meg egy percre! Azt mondta, itt nézik át. Rachel az ajtó leié indult. – Nincs már rá idő, Mr. Osborne. Mennünk kell. Holnap reggelre visszajuttatjuk az aktáját. Már ki is lépett az ajtón, a nyomában Boschsal. Amikor rácsukta az ajtót a férfira, Bosch fojtottan még hallotta utolsó szavait. – Es mi lesz a bírósági… Miután az üvegajtóhoz értek, Rachel ráparancsolt az ügyintézőre, hogy engedje ki őket. Jó két lépéssel Bosch előtt haladt, amint átszelték az előcsarnokot. Bosch szívesen lépdelt mögötte és merült el a látványban. Rachel csakugyan tekintélyt parancsoló jelenségnek tűnt. – Van itt valahol egy Starbucks, hogy leüljünk és átolvassuk? – Valahol mindig van egy Starbucks. Odakint keletnek indultak, amíg el nem értek egy kisebb bisztrót, hosszú pulttal és magas székekkel. A Starbucks helyett beérték ezzel is. Amíg Bosch rendelt két kávét a pult mögött ácsorgó férfitól, Rachel kinyitotta a dossziét. Mire megérkezett a kávé, már egy oldallal Bosch előtt járt. Egymás mellett ültek, és Bosch abban az ütemben kapta a lapokat, ahogyan Rachel végzett az olvasásukkal. Néma csendben dolgoztak, még a kávéjukat se ittak meg. Csak azért rendeltek, hogy megváltsák a csendes kis sarkot Elsőként Foxworth születési anyakönyvi kivonata akadt a kezükbe. A Queen of Angels kórházban látta meg a napvilágot, anyja Rosemary Foxworth, szül. 54/06/21, Philadelphia, Pa., apja ismeretlen. Az anya címeként a hollywoodi Orchid Avenue egyik lakóháza szerepelt. Bosch a címet a jelenlegi Kodak Center

közepén helyezte el, amely Hollywood újjáépítési programjának részeként jött létre – ma csupa ragyogás, csillogó üveg és vöröslő szőnyeg, 1971-ben azonban még az utcalányok és hippik birodalma. A kivonat megemlítette az orvost, aki levezette a szülést, valamint a szociális munkást, akit bevontak az ügybe. Bosch gyors fejszámolást végzett– Rosemary Foxworth tizenhét évesen szülte meg fiát. Az apa nem jelent meg a kórházban, az iratokban sem szerepelt a neve. A szociális munkás bevonása arra utalt, hogy a megye veszélyesnek ítélte a születés körülményeit és az anya tartózkodási helyét a kis Róbertre nézve. Bosch fejében lassan kezdett kirajzolódni a kép. Gyanította, hogy Rosemary Foxworth elszökött Philadelphiából, és Hollywoodba jött, hogy a hozzá hasonlókkal osztozzon egy lerobbant lakáson. Alighanem a közeli utcákon dolgozott prostituáltként. Feltehetően drogokat használt. Megszülte a fiát, azután a megye közbeavatkozott, és elvette tőle. Miközben Rachel továbbadta az egyre újabb dokumentumokat, szomorú történet rajzolódott ki a szeme előtt. Robert Foxworth kétéves korában állami gyámságba és a családsegítő szolgálat rendszerébe került. Az elkövetkező tizenhat évben ide-oda ingázott a különböző nevelőszülők és otthonok között. Bosch felfigyelt rá, hogy az intézmények közé tartozott az El Monte-i McLaren Nevelőotthon is, ahol gyermekként ő is eltöltött néhány évet. A dosszié bővelkedett a pszichológiai értékelésekben, amelyeket évente, illetve Foxworth újbóli nevelőotthoni elhelyezései során készítettek. Egy reménytelen élet körvonalazódott előttük. Szomorú – feltétlenül. Egyedülálló – aligha. Egy olyan gyermek élete, akit elvettek egyetlen szülőjétől, azután ugyanúgy elhanyagoltak. Foxworth céltalanul sodródott egyik helyről a másikra. Nem volt se igazi otthona, se családja. Sosem tudta meg, milyen az, ha akarják és szeretik. A lapok fájó emlékeket ébresztettek Boschban. Két évtizeddel Foxworth előtt maga is bejárta a rendszer legmélyebb bugyrait. O sem úszta meg maradandó sérülések nélkül, de a kár semmiség volt ahhoz képest, amit Foxworth elszenvedett. Racheltől megkapta Rosemary Foxworth halotti anyakönyvi kivonatát. A nő 1986. március 5-én hunyt el, a kábítószer-használat és egy hepatitisz C megbetegedés következményeitől. A megyei kórház őrizeteseknek fenntartott kórtermében halt meg. Robert Foxworth tizennégy éves volt ekkor. – Itt is van – élénkült fel hirtelen Rachel. – Mi az? – A leghosszabb ideig Echo Parkban lakott. És a nevelőszülők? Harlan és Janet Saxon. – A cím? – Figueroa Lane 710. Nyolcvanháromtól nyolcvanhétig lakott itt. Közel négy éven át. Biztosan szerette őket, és azok is szerették őt.

Bosch közelebb hajolt, hogy átolvassa az iratot. – A Figueroa Terrace-on járt, alig néhány saroknyira onnét, amikor elkapták a holttestekkel. Ha csak még egy percig követték volna, eljutnak a helyhez! – Ha oda tartott… – Oda kellett tartania. Rachel átadta neki a dokumentumot, majd nekilátott a következőnek, Bosch azonban felállt és a pulthoz lépett. Egyelőre eleget látott. Eddig az Echo Park-i kapcsolatot kereste, és úgy tűnt, meg is találta. Készen állt, hogy félretegye az irodai munkát. Készen állt, hogy akcióba lépjen. – Harry, ezek a kamaszkori pszichológiai jelentések… egy csomó szarságot összebeszélt. – Mégis miket? – Dühödten kirohant a nők ellen. A fiatal, erkölcstelen lányok ellen. A prostituáltak, drogosok ellen. Tudod, mit mondanának erre a pszichiáterek? Tudod, hogyan lett belőle az, ami? – Nem és nem. – Az anyját öli meg, újra és újra. Azok a hazulról elszökött lányok, akiket elrabolt. Akit múlt éjjel rabolt el. Számára olyanok, mint az anyja. Akit meg akart ölni, amiért magára hagyta. Talán még azelőtt végez velük, hogy ők is megtehetnék… világra hoznának egy gyereket. Bosch bólintott. – Igazán tetszetős elmélet. Ha lesz egy kis időnk, megkeressük a gyerekkori szánkóját is, de talán nem árt megjegyeznem, hogy nem az anyja hagyta el. Egyszerűen elvették tőle. Rachel megrázta a fejét. – Ez nem számít. Az életvitele miatt történt az egész. Az államnak nem maradt más választása, mint közbeavatkozni, és elvenni a gyereket. Drogok, prostitúció meg a többi. Azáltal, hogy alkalmatlannak bizonyult a gyereknevelésre, az anyja magára hagyta és rábízta egy még alkalmatlanabb intézményre, amelyik egész addig fogva tartotta, amíg elég idős nem lett ahhoz, hogy elinduljon a saját útján. Az ő fejében ez ugyanaz, mintha lemondott volna róla. Bosch lassan bólintott. Gyanította, hogy Rachelnek igaza lehet, mégis kényelmetlenül érezte magát. Túlságosan személyesen érintette a történet, mert túlságosan emlékeztette a sajátjára. Egy-két kanyart leszámítva Bosch és Foxworth ugyanazt az utat járta be. Foxworthnek az a végzete, hogy újra és újra végezzen az anyjával. Az ő végzete pedig – legalábbis egy rendőrségi pszichiáter egyszer azt mondta –, hogy újra és újra elkapja az anyja gyilkosát. – Mi az? Bosch Rachel felé fordult. Még sosem mesélt neki a saját sorsáról. Talán nem akarta, hogy rajta próbálgassa a szakmai fogásait.

– Semmi – sóhajtott fel. – Csak elgondolkodtam. – Mintha kísértetet láttál volna, Bosch. Megvonta a vállát. Rachel összecsukta a pulton fekvő dossziét, hogy végre ajkához emelje a kávéscsészét. – És most? – tette fel a kérdést. Bosch egy hosszú pillanatig némán meredt rá. – Echo Park – felelte végül. – Erősítés? – Előbb ellenőrzöm, aztán hívom őket. Rachel bólintott. – Veled megyek. Negyedik rész IDEJE MEGETETNI A DÖGÖT! 27. Bosch Mustangjával mentek, így legalább nem keltettek akkora feltűnést, mint a fekete szövetségi cirkálóval, amelyről lerítt a rendeltetése. Elhajtottak Echo Parkba, de nem közelítették meg a Figueroa Lane 710. – et, Saxonék házát. Akadt ugyanis egy gond. A Figueroa Lane csupán rövid, körforgalomban végződő utcácska volt, amely egytömbnyire nyúlt ki a Figueroa Terrace végéből, és követte a lenti Chavez Ravine vonalát. Ide senki se hajthatott be észrevétlenül, még egy Mustanggal se. Ha Waits itt rejtőzik, és figyel, mindenképpen kiszúrja őket. Bosch leállította a kocsit a Beaudry és a Figueroa Terrace kereszteződésében, azután dobolni kezdett a kormányon. – Elég jó helyet választott a titkos várának – jegyezte meg. – Lehetetlen közelebb jutni anélkül, hogy ne venne észre bennünket, főként fényes nappal. Rachel bólintott. – A középkori várak se véletlenül épültek dombtetőkre. Bosch elnézett balra, a belváros felé, és a Figueroa Terrace háztetői felett meglátta a magasba szökő épületeket. Az egyik legközelebbi és legmagasabb felhőkarcoló, az áramszolgáltató vállalat központja, közvetlenül a gyorsforgalmi út túlsó felén tornyosult. – Van egy ötletem. Elhagyták a környéket, és elindultak vissza a belváros felé. Bosch behajtott a vállalati székház garázsába, és leparkolt az egyik látogatóknak fenntartott helyen. Itt felpattintotta a csomagtartót, hogy elővegye a megfigyelőeszközöket, amelyeket mindig a kocsiban tartott. Ezúttal megelégedett egy távcsővel, egy teleobjektíves fényképezőgéppel és egy

összetekert hálózsákkal. – Mit akarsz lefotózni? – érdeklődött Rachel. – Semmit, de jó nagy a látószöge, ha bele akarsz nézni, amíg én a távcsövet használom. – Hát a hálózsák? – Lehet, hogy a tetőn kell feküdnünk. Nem szívesen koszolnám be a csinos szövetségi kosztümödet. – Miattam csak ne aggódj! Törődj magaddal! – Inkább a lány miatt aggódom, akit Waits elkapott. Menjünk! Elindultak a garázsban a felvonók felé. – Észrevetted, hogy még mindig Waitsnek hívod, holott már biztos, hogy az igazi neve Foxworth? – kérdezte Rachel menet közben. – Igen, észrevettem. Azt hiszem, azért, mert amikor szemtől szemben találkoztunk, még Waits volt. Amikor lövöldözni kezdett, akkor is. Egyszerűen ez ragadt meg bennem. Rachel bólintott, és nem feszegette a kérdést, még ha le is vont bizonyos szakmai következtetéseket. Miután feljutottak az előcsarnokba, Bosch az információs pulthoz lépett, felmutatta a jelvényét, és kérte a biztonsági főnököt. Azonnal, tette hozzá határozottan. Nem egészen két perc alatt megjelent egy magas fekete férfi, szürke nadrágban és tengerészkék zakóban, fehér ingben és nyakkendőben. Ezúttal mindketten megmutatták az igazolványukat, amivel láthatóan nagy hatást tettek a férfira. – Hieronymus – olvasta le a keresztnevet Bosch azonosítójáról. – Úgy is, mint Harry? – Igen. A férfi mosolyogva nyújtotta felé a kezét. – Jason Edgar. Azt hiszem, maga és az unokaöcsém korábban társak voltak. Bosch elmosolyodott – nem a véletlen találkozás öröme miatt, hanem mert így számíthatott a férfi teljes együttműködésére. A hóna alá csapta a hálózsákot, hogy megrázhassa a kezét. – Így igaz. Mondta is, hogy az unokabátyja itt dolgozik. Mindig ő szerezte meg a számlázási adatokat, ha kellettek valamihez. Örülök, hogy személyesen is találkozunk. – Hasonlóképp, ember. Mi a történés? Ha az FBI is kivonult, nyilván terrorveszélytől kell tartanunk. Rachel megnyugtatásként felemelte a kezét. – Nem egészen. – Csak egy helyet keresünk, Jason, ahonnét ráláthatunk a gyorsforgalmi túloldalára, az Echo Parkra. Meg kell figyelnünk egy lakóházat, de nem mehetünk közel úgy, hogy ki ne szúrnának, érti? Úgy gondoltuk, talán akad itt

egy iroda, vagy talán a tető, ahonnét nyomon követhetjük, mi történik odaát. – Tudok is egy helyet – felelt Edgar habozás nélkül. – Jöjjenek! Elvezette őket a felvonókhoz, ahol a kulcsát kellett használnia, hogy kigyulladjon a tizenötödik emelet gombja. Felfelé menet elmondta, hogy az épületben teljes felújítás zajlik. Ma éppen a tizenötödik emelet van soron: az egész szintet kibelezik és kiürítik, hogy az alvállalkozók terv szerint megkezdhessék a belső munkákat. – Maguké az egész szint. Vegyenek fel olyan MP-t, amilyet csak akarnak! Bosch bólintott. Az MP annyit tesz: megfigyelési pont. A szóhasználat sokat elárult Jason Edgárról. – Hol szolgált? – kérdezte tőle. – A flottánál. Sivatagi Vihar, elejétől a végéig. Ezért is nem álltam rendőrnek. Elegem volt a lövöldözésből. Itt jobbára kilenctől ötig tart a munkaidő, nem stresszelem magam, és találok elég izgalmat, ha érti, mire gondolok. Bosch nem értette, de rábólintott. Kinyílt a felvonó ajtaja, és kiléptek a szintre, ahol a kér üvegfal között határtalan üres tér tátongott. Edgar arrafelé vezette őket, ahonnét ráláthattak az Echo Parkra. – Amúgy milyen ügyről van szó? – érdeklődött menet közben. Bosch számított a kérdésre. Készen állt a válasszal is. – Úgy gondoljuk, hogy szökevényeket rejtegetnek azon a helyen. Csak tudni szeretnénk, hogy van-e bármi alapja a hírnek. Tudja, hogy gondolom? – Hogyne tudnám. – Akkor lenne még valami, amiben segíthetne – vetette fel Rachel. Bosch Edgarral együtt kíváncsian fordult felé. – Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét Edgar. – Átfuttatná a címet a számítógépen, hogy megtudjuk, ki fizeti a számlákat? – Persze, semmi gond. Csak előbb helyezkedjenek el! Bosch biccentett Rachel felé, aki nem csupán eltávolította a közelükből a túlzottan kíváncsi Edgárt, de talán épp most szerzett néhány értékes információt a Figueroa Lane-i házzal kapcsolatban. Az épület északi oldalát lezáró hatalmas üvegfalnál Bosch és Rachel lenézett a gyorsforgalmi út túloldalán elterülő Echo Parkra. Távolabb kerültek a környéktől, mint Bosch előzőleg gondolta, de így is jól ráláthattak mindenre. Megmutatta a kerület határvonalait Rachelnek. – Az ott a Fig Terrace. A három ház felette, az a Fig Lane. Rachel bólintott. A Figueroa Lane mindössze három épületből állt. Ebből a magasságból úgy tűnt, mintha csak utólag, hírtelen meggondolásból ragasztották volna a környékhez – a fejlesztőcég talán fogadást kötött, hogy képes bezsúfolni még három telket a meglévő utcaszerkezetbe. – Melyik a 710-es? – kérdezte Rachel. – Jó kérdés.

Bosch ledobta a hálózsákot, majd a szeméhez emelte a távcsövet. Tanulmányozta mindhárom házat, hátha meglátja valahol az utcaszámot. Végül megállapodott a fekete szemetesen, amely a középső ház előtt állt. Valaki jókora 712 es számot festett az oldalára, hogy ezzel is elvegye a tolvajok kedvét. Bosch tudta, hogy a házszámok a városközponttól távolodva növekszenek. – A jobb oldali a 710-es. – Oké – bólintott Rachel. – Akkor ez is a cím? – kérdezett közbe Edgar. – Fig Lane 710-es? – Figueroa Lane – igazította ki Bosch. – Rendben. Meglátjuk, mit tehetek. Ha bárki megjelenne és kérdezősködne, csak mondják neki, hogy hívjon fel a 338-ason Ez a csipogóm száma. – Köszönjük, Jason. – Nincs mit. Edgar visszaindult a felvonók felé. Boschnak eszébe jutott még valami. – Ezen az üvegen van külső védőréteg, igaz, Jason? Senki se láthat meg minket? – Persze, semmi gond. Odaállhat akár pucéran is, kívülről senki se fogja észrevenni. Azért sötétben ne próbálkozzon ezzel, mert akkor már egészen más az ábra. A belső világítás átlátszóvá teszi az üveget. Bosch bólintott. – Kösz. – Ha majd visszajövök, hozok egy-két széket. – Annak nagy hasznát vennénk. Miután Edgar eltűnt a felvonó ajtaja mögött, Rachel Bosch-hoz fordult. – Jó, legalább ülhetünk csupaszon az ablak mögött. Bosch elmosolyodott. – Ügy tűnt, mintha tapasztalatból beszélne – jegyezte meg. – Reméljük, nem. Bosch felemelte a távcsövet, hogy lenézzen a Figueroa Lane 710-es házra, amely nem sokban különbözött a két másik épülettől: magasan a domboldalba ékelődött, ezért az alatta nyíló garázshoz hosszú lépcsősor vezetett. A vörös tetőcserepek némi spanyol jelleget kölcsönöztek a háznak, ám amíg a másik két épületet takarosan rendben tartották, addig a 710-es lerobbant benyomást keltett. Rózsaszín festése rég megkopott; a garázs és a ház közti partoldalt felverte a gyom. A tornác sarkában zászlórúd állt, zászló nélkül. Bosch állított a távcső fókuszán, majd ablakról ablakra járt, hátha meglátja a ház lakóit, vagy ha szerencséje van, magát Waitst. Hallotta, hogy Rachel eközben néhányat kattint a kamerával. – Nem hinném, hogy lenne benne film. Meg nem digitális. – Oké, csak a szokás hatalma. Nem is gondoltam, hogy egy ilyen őskövületnek lenne digitális kamerája. Bosch elmosolyodott a távcső mögött. Valami frappáns visszavágásra

készülődött, de végül annyiban hagyta a dolgot, hogy minden figyelmét a házra összpontosítsa. Az épület stílusa a város régebbi negyedeit idézte, ám míg az újabb építésű házaknál a terepviszonyok határozták meg a formavilágot, addig a Figueroa Lane épületei mintha megpróbálták volna leigázni a domboldalt. Az utcaszinten a partoldal jókora részét elhordták, hogy kivájhassák a garázst, míg a felette húzódó domboldalt teraszokkal tagolták, és kis egyszintes építményekkel koronázták meg. A domboldalakat a negyvenes és ötvenes években kezdték kisajátítani, miután a síkságon végighömpölygő nagyváros pusztító árként csapott fel a környező dombokra és hegyekre. Bosch felfigyelt rá, hogy a garázstól a tornácra vezető lépcsőkön kis fémemelvényt helyeztek el. Amikor végigpásztázta a lépcsősort, meglátta a fém vezetősíneket. – Felvonót használnak – mormolta maga elé. – Akárki is lakik itt, tolókocsiba került. Nem látott mozgást egyik ablak mögött se, ezért a garázsra összpontosított. A gyalogos bejáratot és a dupla garázsajtót valamikor régen rózsaszínre mázolták. A festék – vagy inkább ami maradt belőle – mára elszürkült, és sok helyen a fa is kirepedezett az erős délutáni napfénytől. Az egyik garázsajtó sajátos szöget zárt be a járdaszinttel. Úgy tűnt, régóta nem használják. A gyalogos bejárat felett kis ablakot helyeztek el, de összevonták mögötte a függönyt. Mindkét garázsajtó felett kis négyzet alakú ablakok sorakoztak, a fény azonban éppen ezekre vetült, és a vakító tükröződés meggátolta Boscht abban, hogy belásson. Bosch meghallotta a felvonó csilingelését, és most először letette a távcsövet. Amikor megfordult, Jason Edgart látta közeledni, a kezében két székkel. – Tökéletes – bólintott elégedetten. Elvette az egyik széket, és úgy helyezte el az ablak mellett, hogy fordítva beleülhessen és feltámaszthassa a könyökét a háttámlára – klasszikus megfigyelőpózt véve fel. Rachel úgy tette le a maga székét, hogy szokványos módon foglaljon helyet. – Rá tudott nézni a nyilvántartásra, Jason? – kérdezte. – Igen – bólintott Edgar. – Azon a címen Janet Saxon fizeti a számlákat, immár huszonegy éve. – Köszönjük. – Nagyon szívesen. Gondolom, egyelőre nincs szükségük másra. Bosch felnézett rá. – Nagy segítségünkre volt, Jerry… mármint Jason. Igazán hálásak vagyunk. Egy ideig még maradunk, azután hazamegyünk. Akarja, hogy szóljunk, vagy vigyük el valahová a székeket? – Elég, ha kifelé menet szólnak a recepciósnak. Ő el tud érni. A székeket hagyják csak itt. Majd én gondoskodom róluk. – Köszönjük.

– Sok szerencsét! Remélem, elkapják az emberüket. Kezet ráztak egymással, azután Edgar visszatért a felvonóhoz, Bosch és Rachel pedig tovább figyelte a Figueroa Lane-i házat. Bosch megkérdezte Rachelt, akar-e rendszeresen váltani, de ő csak a fejét rázta. Felajánlotta neki a távcsövet is, de ő beérte a kamerával. A nagy látószögű objektívvel jobban rálátott a házra, mint a távcsővel. Húsz perc telt el, de a házban semmilyen mozgást nem lehetett látni. Bosch tekintete mindvégig ide-oda járt a ház és a garázs között, most azonban végigmérte a hegygerincet elborító sűrű bozótost, hátha talál egy alkalmas megfigyelési pontot, amely segít közelebb kerülniük a házhoz. – Harry, a garázs! – csattant fel hirtelen Rachel izgatott hangja. Bosch végigpásztázta a domboldalt, és célba vette a garázst. A nap elbújt egy felhő mögé, így gyengült egy kicsit az ablakokról visszaverődő fény ereje. Bosch azonnal meglátta. A még működőképesnek látszó garázsajtó kis ablaka mögött kirajzolódott egy fehér furgon hátulja. – Azt hallottam, múlt éjjel ilyen fehér furgont használt – jegyezte meg Rachel. – Igen, én is így tudom. Bosch izgatottá vált. Egy fehér furgon, épp abban a házban, ahol egykor Raynard Waits lakott. – Ez az! – kiáltott fel. – Valahol itt kell lennie a lánynak is. Menjünk, Rachel! Felálltak, és a felvonóhoz siettek. 28. Mire kikanyarodtak az épület mélygarázsából, már hevesen vitáztak. Rachel az erősítés mellett volt, Bosch ellene. – Nincs másunk, csak ez a fehér furgon – érvelt. – A lány talán a házban van, talán nem. Ha berontunk egy hadsereggel, lehet, hogy örökre elveszítjük Waits nyomát. Nem akarok mást, csak hogy nézzük meg közelebbről a helyszínt. Az erősítést onnét is kihívhatjuk. Ha szükség lenne rá. Logikusnak tartotta a szempontjait, de ugyanolyan ésszerűnek tűntek a másik oldalé is. – És ha odabent van? – tette fel a kérdést Rachel. – Ketten egyenesen belesétálunk a csapdájába. Legalább egy osztag kell hozzá, hogy biztonságosan intézzük a dolgot. – Majd kihívjuk a többieket, ha már ott leszünk. – Akkor már túl késő lesz. Tudom, mire megy ki a játék. Magadnak akarod a fickót. Még a lány életét is képes vagy kockáztatni, csak hogy megkapd. – Ha akarod, szívesen kiteszlek valahol, Rachel. – Nem akarom, hogy kitegyél, Harry.

– Én se. Örülök, hogy mellettem vagy. A döntés megszületett, a vita lezárult. A Figueroa Street az áramszolgáltató központja mögött haladt. Bosch keletnek tartott, a 10l-es gyorsforgalmi út alatt, átvágott a Sunseten, majd tovább követte az utat, amint észak felé lebukott a 110-es gyorsforgalmi alá. A Figueroa Street átadta helyér a Figueroa Terrace-nek, ők pedig követték egészen a végéig, ahol a Figueroa Lane ívben felkapaszkodott a domb hátára. Bosch leállt a járdaszegély mellé. – Gyalog megyünk, és a garázsok közelében maradunk, amíg el nem jutunk a 710-eshez. Ha a falhoz lapulunk, nem tud kiszúrni minket a házból. – És ha nincs is a házban? Ha a garázsban vár minket? – Akkor megküzdünk vele. Először átvizsgáljuk a garázst, azután felmegyünk a lépcsőkön át a házhoz. – A házak a domboldalon állnak. Át kell kelnünk az úttesten. Egymásra néztek a kocsi teteje felett, miközben kiszálltak. – Velem vagy Rachel, vagy sem? – Mondtam már, veled vagyok. – Akkor induljunk! Bosch nekiindult a domboldalra vezető járdának. Eközben elővette és lekapcsolta a telefonját, hogy véletlenül se szólalhasson meg éppen akkor, amikor a házhoz lopakodnak. Fújtatott, mire felértek a dombtetőre. Rachel közvetlenül mögötte maradt, és nem adta jelét, hogy kifogyott volna a szuszból. Bosch évek óta nem dohányzott, de a megelőző huszonöt év akkor sem múlt el nyomtalanul. A rózsaszín házra csak azután láthattak rá, miután felértek a dombtetőre, és át kellett kelniük az úton, az utca keleti oldalán sorakozó garázsokhoz. Sietve megtették az utat, miközben Bosch belekarolt Rachelbe, és a fülébe suttogott. – Próbálok mögéd bújni – magyarázta. – Engem ismer, de téged még nem látott. – Nem mintha számítana – jegyezte meg Rachel, miután átértek. – Ha észrevett minket, pontosan tudja, mit kell tennie. Bosch elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, és elindult a garázssor előtt, amely közvetlenül a járda mentén húzódott. Gyorsan elértek a 710-es számhoz, ahol Bosch az ajtó felett sorakozó kis ablakokhoz lépett. A tenyerével leárnyékolta a szemét, de a koszos üvegen keresztül így is csak nehezen tudta kivenni a fehér furgont, körülötte a helyiségbe zsúfolt dobozokkal, hordókkal és egyéb kacatokkal. Mozgást nem látott, neszt nem hallott. A szemközti ajtó zárva volt. A gyalogos bejáróhoz lépett, hogy ellenőrizze a kilincset. – Zárva – suttogta. Hátralépett, és végigmérte a két garázsajtót. Rachel a túlsó ajtónál állt, és a fára tapasztotta a fülét, úgy hallgatózott. Felnézett Boschra, és megrázta a fejét. Semmi. Bosch lenézett, és észrevette a két ajtó fogantyúját, de nyomát se látta zárnak. Odalépett az első ajtóhoz, lehajolt és megpróbálta felnyitni. Az ajtó

megemelkedett néhány centit, majd leragadt. Belülről zárták be. Próbát tett a másik ajtóval is, de ugyanilyen ellenállásba ütközött: az ajtó engedett néhány centit, de nem többet. A csekély mozgásból Bosch gyanította, hogy mindkét ajtót lelakatolták. Felállt, és Rachelhez fordult, majd megrázta a fejét, és felfelé mutatott, ezzel jelezve, hogy ideje felmenniük a házba. Ráléptek a betonlépcsőkre, majd nesztelenül felfelé indultak. Bosch haladt elöl, és a lépcsősor tetejétől négyfoknyira állt meg. Itt lekuporodott, amíg próbált lélegzethez jutni. Felnézett Rachelre. Tudta, hogy súlyos döntés előtt állnak. Ő áll súlyos döntés előtt. A házat nem lehetett megközelíteni, csakis a bejáraton át. Elfordult, hogy egyesével megvizsgálja az ablakokat. Nem látott mozgást, de mintha egy tévé vagy rádió hangját hallotta volna odabentről. Előhúzta a fegyverét – a tartalék pisztolyt, amit reggel vett ki a gardróbból –, és megtette a maradék néhány fokot, hogy leengedett kézzel és halk léptekkel átvágjon a tornácon, egészen a bejárati ajtóig. Tudta, hogy bírói végzésre nincs szükség. Waits elrabolt egy nőt, az életveszély feljogosítja őket arra, hogy végzés nélkül, saját belátásuk szerint cselekedjenek. Az ajtógombra tette a kezét és elfordította. Az ajtót nem zárták be. Bosch lassan kinyitotta, miközben felfigyelt rá, hogy kis rámpával hidalták át a küszöböt. Ahogy az ajtó nyílt, úgy erősödött a benti rádió hangja. Egy evangélikus prédikátor zengte az Úr dicsőségét. Beléptek a ház előterébe. Jobbra nyílt a nappali, hátsó részében az étkezővel. Közvetlenül előttük boltív vezetett a konyhába. A balra induló folyosón a ház többi részébe lehetett eljutni. Anélkül, hogy hátranézett volna, jobbra mutatott, ezzel jelezve Rachelnek, hogy neki kell arra mennie, amíg ő előrehalad és ellenőrzi a konyhát, mielőtt nekivágnának a folyosónak. Miután elérte a boltívet, Bosch vetett egy pillantást Rachel felé, és látta, amint lassan, előreszegezett fegyverrel átvág a nappalin. Bosch belépett a konyhába, amit tisztán és rendben talált, egyetlen koszos edényt se látott a mosogatóban. A rádió a pulton állt. A prédikátor éppen arról beszélt, hogy kárhozat vár azokra, akik nem hisznek. A konyhából újabb boltív vezetett át az étkezőbe. Rachel ezen át lépett be, majd amikor meglátta Boscht, hirtelen felkapta a fegyverét, és megcsóválta a fejét. Semmi. Nem maradt más, csak a hálószobákba és a ház többi részébe vezető bal oldali folyosó. Bosch elfordult, hogy visszainduljon az előtér felé. Már a folyosó felé lépett volna, amikor döbbenten látta, hogy egy idős, tolószékes asszony zárja el előlük az utat. Az ölében hosszú csövű revolver feküdt, bár az asszony túlságosan törékenynek tűnt ahhoz, hogy képes legyen megemelni – Ki van ott? – kérdezte határozott hangon.

A feje enyhén oldalt billent, s bár a szemét nyitva tartotta, Bosch helyett a padlóra fókuszált. A fülét fordította feléjük, és Bosch ebből is megértette, hogy vak. Felemelte a pisztolyt, és az asszonyra irányította. – Mrs. Saxon? Nyugodjon meg, kérem. A nevem Harry Bosch. Robertet keresem. Mélységes zavar tükröződött az asszony arcán. – Kit? – Robert Foxwortht. Itt van? – Rossz helyen jár, és különben is, hogy van mersze benyitni kopogtatás nélkül? – Én… – Bobby a garázst használja. Nem engedem be a házba. Azok a szörnyű vegyszerek, rémesen büdösek. Bosch araszolni kezdett felé, miközben egy pillanatra se vette le a tekintetét a revolverről. – Sajnálom, Mrs. Saxon. Azt hittem, idefent találom. Járt erre mostanában? – Jár-kel. Csak akkor jön fel ide, amikor odaadja a bérleti díjat, ez minden. – A garázsért? Közelebb lépett. – Ahogy mondtam. Mit akar tőle? A barátja? – Csak beszélni szeretnék vele. Bosch kinyújtotta a kezét, és elvette a fegyvert. – Hé! Az a védelmemre van. – Minden rendben, Mrs. Saxon. Vissza fogom adni, csak azt hiszem, ráférne egy tisztítás. És olajozás. Akkor biztosan működni fog, ha szüksége lenne rá. – Szükségem van rá. – Leviszem a garázsba, és megkérem Bobbyt, hogy tisztogassa meg. Azután visszahozom. – Jobban is teszi. Bosch ellenőrizte a fegyvert. Töltve volt, és működőképesnek tűnt. Bedugta az öve mögé, azután Rachelhez fordult, aki egy méterrel mögötte állt, és mutogatni kezdett, mintha kinyitna egy láthatatlan zárat. Bosch megértette. – Van kulcsa a garázsajtóhoz, Mrs. Saxon? – kérdezte. – Nincs. Bobby csináltatott újat. – Értem, Mrs. Saxon. Ezt is megbeszélem vele. A bejárati ajtó felé indult. Rachel csatlakozott hozzá, és együtt léptek ki. Félúton a garázs felé Rachel megragadta Bosch karját és suttogóra fogta a hangját. – Hívunk kell az erősítést. Azonnal!

– Csak rajta, hívd őket, de én bemegyek a garázsba. Ha odabent van a lánnyal, egy percet se vesztegethetünk. Lerázta magáról Rachelt, és továbbindult. Miután elért a garázshoz, újra bekémlelt az ajtók feletti kis felülvilágítókon, de ezúttal se látott mozgást odabent. Tekintetével a hátsó ajtóra összpontosított. Továbbra is zárva volt. A kisebb oldalajtóhoz lépett, majd szétnyitotta a kulcscsomóján hordott bicskát. Nekilátott a munkának, és nemsokára eltolta a zárnyelvet. Biccentett Rachelnek, hogy álljon készen, majd megrántotta az ajtót, ám az meg se moccant. Újra próbálta, ezúttal nagyobb erővel. Az ajtó most se moccant. – Belülről van rázárva – suttogta. – Odabent kell lennie. – Nem feltétlenül. Kijöhetett az egyik garázsajtón is. Bosch megrázta a fejét. – Azokat is belülről zárták be. Minden ajtót belülről zártak be. Rachel megértette és bólintott. – Akkor most mi lesz? – tette fel a kérdést. Bosch végiggondolta a dolgot, majd átadta a kulcsait. – Menj, hozd a kocsit! Ügy parkolj be, hogy a hátulja nézzen felém, azután nyisd ki a csomagtartót! – Mi az istent… – Csak csináld! Indulj! Rachel végigszaladt a garázsok előtt, majd átsietett az úttesten, és eltűnt Bosch szeme elől. Bosch ahhoz a garázsajtóhoz lépett, amelyik furcsa szögben állt. Szemlátomást megereszkedett, és a két ajtó közül ez kecsegtetett a könnyebb bejutással. Még azelőtt meghallotta a Mustang dübörgését, hogy a kocsi felbukkant volna a dombon. Rachel nagy sebességgel tartott leié. Bosch hátrébb lépett, hogy a lehető legnagyobb tere legyen a forduláshoz. Rachel széles ívet írt le, azután farolni kezdett a garázs felé. A csomagtartó fedele felpattant, Bosch pedig azonnal keresni kezdte az itt tartott kötelet, de sehol sem találta. Akkor hirtelen eszébe jutott, hogy Osani elvitte, miután felfedezte a fatörzshöz csomózva. – Francba! Kapkodva átkutatta a csomagteret, míg rá nem akadt arra a rövidebb lepedőre, amivel lekötözte a csomagtetőt, amikor elvitt néhány régebbi bútordarabot az üdvhadseregnek. A lepedő egyik végét sietve rákötötte a vonóhorogra, a másik végét pedig a garázsajtó fogantyújára. Tudta, hogy valaminek meg kell adnia magát – az ajtónak, a fogantyúnak vagy a lepedőnek. A háromból az egyik megnyitja előtte az utat. Rachel kipattant a kocsiból. – Mit csinálsz? – kérdezte. Bosch halkan lezárta a csomagtartót. – Felrántjuk az ajtót. Ülj vissza és indulj előre! Csak lassan. Egy hirtelen

mozdulat és elpattan a kötél. Menj, Rachel! Siess! Rachel szó nélkül visszaült, sebességbe tette az autót, és indult előre. Figyelte a visszapillantót, Bosch pedig ujjkörzéssel jelezte, hogy csak menjen. A lepedő megfeszült, azután Bosch hallotta, ahogyan a garázsajtó megcsikordul a váratlan terheléstől. Hátralépett, ugyanakkor előhúzta a pisztolyát. A garázsajtó hirtelen adta meg magát: felpattant és egyméternyire nyílt. – Állj! – kiáltott fel Bosch, aki tudta, hogy felesleges tovább suttogniuk. Rachel felengedte a gázpedált, de a lepedő továbbra is feszes volt, a garázsajtó pedig nyitva maradt. Bosch sietve előrelépett, hogy lendületből áthemperedjen alatta. Tüzelésre kész fegyverrel pattant fel, hogy végigpásztázza a teret, de senkit se látott. A hátsó ajtón tartotta a szemét, amíg eloldalazott a furgon mellett. Felrántotta az ajtót, és gyorsan ellenőrizte a jármű belső terét. Üres volt. Bosch a hátsó ajtó felé indult, leküzdve a felfordított hordókból, műanyag fóliatekercsekből, tísztítókendős és szivacsos bálákból álló akadályokat. Mindent áthatott az ammónia és a többi vegyszer bűze. Bosch szeme könnyben úszott. Láthatóvá váltak a hátsó ajtó zsanérjai, és Bosch tudta, hogy amint kinyílik, az ajtó felé fog lendülni. – FBI! – kiáltott odakint Rachel. – Bemegyek! – Tiszta! – kiáltott vissza Bosch. Hallotta a motozást a garázsajtó alatt, de minden figyelmével a hátsó ajtóra fókuszált. Lassan arrafelé indult, miközben hegyezte a fülét az újabb neszekre. Miután felvette helyét az ajtó mellett, a gombra fektette tenyerét és lassan elfordította. Nem zárták be. Most először fordult vissza Rachel felé, aki tüzelésre kész helyzetben állt az ajtó mögött. Amikor bólintott, Bosch egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót, és átvetette magát a küszöbön. A szoba sötét volt és ablaktalan. Egy lelket se látott. Tudta, hogy tiszta célpontot nyújt az ajtónyílás fényében, ezért gyorsan arrébb oldalazott. Meglátta a mennyezeti lámpa zsinórját, kinyújtotta a kezét és megrántotta. A zsinór elpattant a kezében, de a fény így is felgyulladt. A csupasz villanykörte széles ívben lengett felette. Nagyjából három méter mély kamrában találta magát. Egyedül. – Tiszta! Rachel belépett, majd együtt átfésülték a helyiséget. Jobbról elnyűtt munkapad állt, rajta régi festékesdobozokkal, szerszámokkal és elemlámpákkal. Négy ócska, elnyűtt kerékpár rozsdásodott bal kéz felől, néhány összecsukható kerti szék és összeroskadt kartondoboz társaságában. A hátsó falat betontömbök alkották. Itt látták a poros öreg zászlót, amelyhez a teraszra állított zászlórúd tartozott. Előtte a padlón ventilátor állt, lapátjain vastag porréteggel. Mintha valaki megpróbálta volna kiszellőztetni az állott, nyirkos bűzt a helyiségből. – Francba! – mordult fel Bosch.

Leengedte a fegyverét, és elfordult, hogy Rachel mellett visszatérjen a garázsba. Rachel követte. Bosch a fejét csóválta, és próbálta kidörzsölni a vegyszerek maró gőzét a szeméből. Nem értett semmit. Túl későn érkeztek? Vagy mindvégig rossz nyomon jártak? – Vizsgáld át a furgont! – fordult Rachelhez. – Talán a lány hagyott valami nyomot maga után. Rachel a furgonhoz lépett, amíg Bosch az oldalajtó felé indult, hátha talál arra utaló jelet, hogy valaki itt rejtőzött a garázsban. Nem lehetett másként. Az ajtó reteszét eltolták, amit csakis belülről tehettek meg. A garázsajtókhoz lépett, és leguggolt, hogy tanulmányozza a zárakat. Ezúttal se tévedett. Mindkét ajtót lelakatolták. Próbálta megfejteni a talányt. Mindhárom ajtót belülről zárták be. Bárki is rejtőzött a garázsban, vagy még most is idebent volt, vagy egy eddig felderítetlen kijáraton át távozott. Csakhogy ez képtelenségnek tűnt. A garázst mélyen a domboldalba süllyesztették. Nem lehetett hátsó kijárata. Ellenőrizte a mennyezetet, és azon tűnődött, létezhet-e egy titkos átjáró a házba, amikor Rachel kikiáltott a furgonból. – Találtam egy tekercs ragasztószalagot. És néhány használt csíkot, rajtuk hajszálakkal. Ez is csak megerősítette Boscht abban, hogy jó helyen járnak. A furgon nyitott ajtajához lépett. Bekémlelt, miközben elővette a telefonját, és felfigyelt a tolókocsi-emelőre a furgon hátuljában. – Hívok erősítést és néhány szakértőt – közölte. – Meglógott a fickó. Vissza kellett kapcsolnia a telefonját, s amíg az megtalálta a kapcsolatot, rádöbbent valamire. Az álló ventilátort a szomszéd helyiségben nem a garázsajtók felé irányították. Márpedig ha valaki szellőztetni akar, akkor ezt teszi. A telefon életre kelt a kezében, és elvonta a figyelmét. Lenézett a kijelzőre. Látta, hogy volt egy nem fogadott hívása. Amikor lenyomta a gombot, kiderült, hogy elmulasztott egy hívást Jerry Edgártól. Később is ráért beszélni vele. Beütötte a központi ügyeletes számát, és kérte a Raynard Waits elfogására szervezett akciócsoportot. Egy Freeman nevű rendőrtiszt vette fel. – Itt Harry Bosch nyomozó. Lenne egy… – Harry! Vigyázz! Rachel sikoltott fel, majd az idő lelassulni látszott. Bosch egyetlen szemvillanásnyi idő alatt végigmérte Rachelt, és látta, ahogyan kikerekedett szemmel mered a válla fölé, a garázs hátsó végébe. Gondolkodás nélkül előrevetette magát, és nekiütközött, átfonta a karjával és ledöntötte a furgon padlólemezére. Mögötte négy dörrenés hallatszott, amit a fémet átlyuggató golyók fütyülése és az üveg csörömpölése követett. Bosch lehemperedett Rachelről, és előreszegezte a fegyverét. Még éppen látta, ahogy egy elmosódott alak beveti magát a hátsó kamrába. Leadott hat lövést az ajtónyílásba, hogy

végigpásztázzon a szemközti falon. – Minden oké, Rachel? – Jól vagyok. Megsebesültél? – Nem hinném. – Ő volt az! Waits! Megtorpantak és a kamra aj t aj ara meredtek. Senkit sem láttak előjönni. – Eltaláltad? – suttogta Rachel. – Nem hiszem. – Azt hittem, ellenőriztük a terepet… – Én is azt hittem. Bosch felállt, miközben továbbra is az ajtónyílásra célzott. Lszrevette, hogy odabent időközben kialudt a fény. – Elejtettem a telefonomat. Hívj erősítést! Az ajtó fele indult. – Várj, Harry. Lehet, hogy… – Hívj erősítést! És mondd meg nekik, hogy én is itt vagyok. Kitért balra, és oldalról közelített a kamrához, hogy felmérhesse a belső teret. A lámpafény nélkül a helyiség sűrű homályba burkolózott, es nem látszott odabent mozgás. Kis lépésekkel haladt előre, mindvégig elöl tartotta a jobb lábát, és megőrizte a tüzelő testhelyzetet. Hallotta, hogy Rachel azonosítja magát, majd kéri, hogy kapcsolják a Los Angeles-i rendőrség diszpécserét. Elért a küszöbhöz, és oldalt lendítette a fegyverét, hogy azokat a sarkokat is fedezze, ahová nem lát be. Végül átlépett a küszöbön, és jobbra húzódott. Nem látott mozgást. Waits nyom nélkül eltűnt. A szoba üresen állt. Végigmérte a ventilátort, és már látta, hol tévedett. Figyelme a hátsó falra és a zászlóra irányult. Nem arra használták, hogy kifújja a nyirkos levegőt. Épp ellenkezőleg: befelé fújta a levegőt. Bosch tett két lépést a zászló felé, majd megragadta és letépte. A falon, jó méternyire a padlószinttől, egy alagút bejárata nyílt. Tucatnyi betonelemet is eltávolítottak, amelyek helyén egy járat veszett bele a domboldalba. Bosch lekuporodott, hogy a jobb oldal fedezékéből bekémleljen. Az alagút mélynek és sötétnek tűnt, bár tíz méterrel beljebb mintha fény pislákolt volna. Felismerte, hogy az alagút elfordul, és a fény a kanyar mögül szűrődik ki. Ahogy közelebb hajolt, már a hangot is hallotta: elfojtott zokogás – egyszerre rettenetes és gyönyörű hang. Azt jelentette, hogy bármilyen szörnyűségeket is kellett elszenvednie, Waits áldozata még életben volt. Bosch keresni kezdett a munkapadon, míg rá nem talált a legnagyobb elemlámpára. Felkattintotta. Semmi se történt. Próbát tett egy másikkal, s ezúttal meglátta a halvány fénysugarat. Be kellett érnie ennyivel. Bevilágított a járatba és meggyőződött róla, hogy az első szakasz tiszta. Tett egy lépést az alagút felé. – Várj, Harry!

Megfordult és meglátta az ajtóban álló Rachelt. – Úton van az erősítés – suttogta Rachel. Bosch megrázta a fejét. – A lány odabent van. Még él. Visszafordult az alagút felé, hogy még egyszer bevilágítson. A fordulóig nem látott semmi akadályt. Lekapcsolta a lámpát, hogy tartalékolja az energiát. Vetett még egy pillantást Rachelre, azután belépett a sötétbe.

29. Bosch megtorpant egy pillanatra az alagút szájában, amíg a szeme hozzá nem szokott a sötéthez. Azután elindult. Nem kellett négykézláb kúsznia, az alagút elég magas volt ahhoz, hogy előregörnyedve járhasson. Elemlámpával a jobb kezében és pisztollyal a balban, kitartóan az előtte hunyorgó fényre meredt. A zokogás hangjai egyre erősödtek, ahogy közelebb került. Jó három méter után a korábban érzett dohszag a rothadás bűzévé mélyült. Lehetett bármennyire orrfacsaró, nem szolgált számára újdonsággal. Nem egészen negyven éve csatornapatkányként szolgált az Egyesült Államok hadseregében, és száznál is több bevetésen vett részt Vietnam alagútjaiban. Az ellenség sokszor az alagutak agyagfalaiba temette a halottait, s ezzel talán elrejtette a tekintetek elől, ám a rothadás bűzét így sem tudta leplezni. Ha ez egyszer megcsapja az ember orrát, soha nem felejti el. Bosch tudta, hogy valami borzalom felé tart. Tudta, hogy Raynard Waits hiányzó áldozatainak itt kell lenniük valahol az alagútban – ide tartott aznap éjjel, amikor félreállították a furgonját –, mégsem kerülte el figyelmét a helyzet komor iróniája. Számtalan évet és mérföldet tudott maga mögött, mégis úgy tűnt, mintha sosem hagyta volna el azokat az alagutakat, mintha az élete lassan araszolt volna a sötétségen és szűk tereken át valami pislákoló fénysugár felé. Tudta, hogy amíg él, örökre csatornapatkány marad. A combjai megsajdultak az erőfeszítéstől, amiért görnyedve kellett járnia. Veríték marta a szemét. Ahogy közelebb került a kanyarhoz, a fény fokozatosan változott, tancolt előtte, ahogyan a lángok rebegnek. Gyertyák fénye. Másfél méterre a kanyartól Bosch megtorpant, és leült a sarkara, amíg fülelt. Távolról mintha szirénákat hallott volna. Útban az erősítés. Próbált arra összpontosítani, amit szemből hallott, de csak a lány szaggatott zokogása ért el hozzá. Feltornászta magát, és továbbindult. Ugyanebben a pillanatban a fény kialudt előtte, mire a zokogás is kétségbeesetté és sürgetővé vált. Bosch megdermedt. Azután ideges nevetést hallott maga előtt, amit Raynard Waits ismerős hangja követett. – Maga az, Bosch nyomozó? Üdvözlöm a rókalyukban. Újabb kacaj hallatszott, majd halt el. Bosch kivárt tíz másodpercet. Waits vele várt. – Waits? Engedje el a lányt! Küldje ide hozzám! – Nem, Bosch. O velem marad. Ha bárki közelíteni mer, azonnal megölöm. Az utolsó golyót pedig meghagyom magamnak. – Ne, Waits. Hallgasson meg! Ha elengedi, én bemegyek helyette. Túszt cserélhet. – Nem, Bosch. Hagyjunk mindent úgy, ahogy van. – Azután mi lesz? Beszélnünk kell, ha meg akarja úszni élve. Nem maradt

sok időnk. Küldje ki a lányt! Eltelt néhány másodperc, mire a hang újra felhangzott a sötétben. – Miért akarnám megúszni élve? Mi értelme lenne? Bosch izmai a begörcsölés határán álltak. Óvatosan leereszkedett ülő testhelyzetbe, az alagút jobb oldala mentén. Biztosan tudta, hogy a gyertyafény korábban bal kéz felől érkezett, az alagút tehát balra kanyarodott. Felfelé tartotta a fegyverét, miközben arra is félkészük, hogy használja az elemlámpát. – Innét nincs kiút – törte meg a csendet. – Adja fel és jöjjön elő! Az alkuja még mindig él. Nem kell meghalnia. És a lánynak sem. – Nem félek a haláltól, Bosch. Ezért vagyok itt. Mert szart se érdekel az egész. Csak ha hagynák, hogy a saját feltételeim szerint éljek. Nem úgy, ahogy az állam vagy más várja. Ahogy nekem jó. Bosch felfigyelt rá, hogy nem hallja a lány hangját. Belegondolt, mi történhetett. Waits némította el? Lehet, hogy…? – Mi történt, Waits? A lánnyal minden rendben? – Csak elpilledt. Megártott neki a sok izgalom. Felnevetett, azután újra elnémult. Bosch úgy döntött, legjobb lesz, ha tovább beszélteti. Amíg Waits vele tárgyal, addig se törődik a lánnyal, sem azzal, ami az alagúton túl történik. – Tudom ám, ki maga – mondta halkan. Waits nem harapott rá a csalira. Bosch tovább próbálkozott. – Robert Foxworth, Rosemary Foxworth fia. Akit az állam nevelt fel. Családsegítő szolgálat, nevelőotthonok, mostohaszülők… Saxonék is magukhoz fogadták. Egy ideig a McLaren Nevelőotthonban lakott El Montéban. Akárcsak én, Robert. Hosszú csend fogadta a szavait, azután egy fojtott hang kúszott elő a sötétségből. – Többé nem vagyok Robert Foxworth. – Én megértem. – Gyűlöltem azt a helyet. A McLarent. Gyűlöltem mindenkit. – Néhány éve bezárták. Miután meghalt ott egy kissrác. – Basszák meg az egész rohadt helyet! Hogy talált rá Robert Foxworthre? Bosch érezte, hogy kezdenek egy hullámhosszra hangolódni. Megértette azt is, hogy Waits úgy beszélt Robert Foxworth-ről, mintha egy harmadik személy lenne. Raynard Waits akart lenni. – Nem volt olyan nehéz – felelte. – Csak lenyomoztuk a Fitzpatrick-ügyet. Megtaláltuk a zálogcédulát a nyilvántartásban, és összevetettük a születési dátumokat. Mi volt az a családi medál, ami elveszett? Waits csak hosszú hallgatás után felelt. – Rosemary medálja. Csak ennyi maradt utána. Be kellett adnom, s mire visszavehettem volna, az a mocsok Fitzpatrick eladta. Bosch bólintott. Válaszokat várt Waitstől, miközben egyre csak fogyott az idejük. Úgy döntött hát, hogy ideje előreugrani a jelenbe.

– Raynard. Beszéljen nekem az átverésről. Olivasról és O'Shea-ről. Waits nem válaszolt. Bosch újra próbálkozott. – Kihasználták magát. O'Shea kihasználta, és büntetlenül meg fogja úszni. Ezt akarja? Meghalni ebben a rókalyukban, míg ő szabadon éli a világát? Leengedte az elemlámpát, hogy kitörölhesse a verítéket a szeméből. Ezután sokáig kellett kotorásznia a földön, amíg újra ráakadt. – Nem adhatom ki O'Shea-t vagy Olivast – suttogta Waits a sötétben. Bosch nem értette. Mi lehet a baj? Visszakozott és másik oldalról közelített. – Maga ölte meg Marie Gestót? Hosszú hallgatás. – Nem, nem én öltem meg – felelte végül Waits. – Akkor hogyan történt? Honnan tudta, hol keresse a – Használja a fejét, Bosch. Ok se ostobák. Nem kommunikálhattak velem közvetlenül. Bosch bólintott. Megértette. – Maury Swann – mondta ki a nevet. – Ő ütötte nyélbe az egyezséget. Meséljen el mindent! – Mit mesélhetnék? Átverés volt az egész. Minden arra ment ki, hogy magát meggyőzzék. Azt mondták, rossz helyen kutat, ezért el kell terelni a figyelmét. – Milyen rossz helyen? – Nem mondták el. – Maury Swann-nel tárgyalt? – Igen, de nem számít. Vele se tud mit kezdeni. Ami az ügyvéd és védence között elhangzik, nem használható fel. Bizalmas természetű. Amúgy pedig az én szavam állna az övé ellen. Semmire se menne ezzel, és ezt nagyon jól tudja. Bosch tudta, Maury Swann harcedzett ügyvéd, a kamara megbecsült tagja. Ráadásul a média kedvence. Semmi esély arra, hogy a torkának ugorjon egy bűnöző – főként egy sorozatgyilkos – vallomása alapján. Briliáns ötlet volt Olivas és O'Shea részéről, hogy őt alkalmazta közvetítőként. – Nem érdekel – jelentette ki Bosch. – Akkor is tudni akarom, mi történt. Mondja el! Hosszú szünet telt el, mielőtt Waits felelt. – Swann kereste meg őket az ötlettel, hogy kössenek üzletet. Bevállalom az ügyet az életemért cserébe. A tudtom nélkül tette. Ha megkérdez, azt mondtam volna, hogy ne fáradjon vele. Inkább az injekció, mint negyven év egy magánzárkában. Maga biztos megérti, Bosch. Maga olyan szemet szemért típus. Ha hiszi, ha nem, épp ezt értékelem magában. Itt elhallgatott, ezért Boschnak noszogatnia kellett. – Szóval, mi történt azután? – Egy éjjel a börtönben felvittek a kihallgatóba, és ott várt Maury. Elmondta, hogy lenne itt egy lehetőség, de csak akkor lehet róla szó, ha

bevállalok még egyet. Egy olyat, aki nem az enyém. Elmondta, hogy lesz egy terepszemle, akkor majd el kell vezetnem egy nyomozót a hullához. Ezt a nyomozót mindenáron meg kell győzni, de csak akkor áll kötélnek, ha elvezetem a holttesthez. Maga volt ez a nyomozó, Bosch. – Maga pedig elfogadta az ajánlatot. – Amikor elmondta, hogy terepszemle lesz, igent mondtam. Egyedül ezért. Felismertem a lehetőséget. – És Maury szavaiból azt vette ki, hogy ez az ajánlat, ez az alku… hogy egyenesen Olivastól és O'Shea-től származik? – Ki mástól származott volna? – Maury Swann említette a nevüket az alku vonatkozásában? – Azt mondta, ezt várják tőlem. Azt mondta, közvetlenül tőlük jött az utasítás. Nem kötnek alkut, ha nem vállalok el még egyet. Be kell dobnom Gestót, és el kell vinnem hozzá magát, különben lőttek az egyezségnek. Érti már? Bosch bólintott. – Igen, értem. Az arca égett az indulattól. Próbálta összegyűjteni és félretenni, hogy később még a hasznára váljon. – Ki árulta el a részleteket, amiket a kihallgatáson mondott? – Swann. Tőlük tudott meg mindent. Azt mondta, náluk van az eredeti nyomozás anyaga. – Azt is tőle tudta meg, hogyan találjon el a holttesthez? – Swann azt mondta, az erdőben lesznek majd jelzések. Képeket mutatott, és elmagyarázta, hogyan vezessem oda a többieket. Gyerekjáték volt. A vallomásom előtti éjszaka megtanultam mindent. Bosch hallgatott, miközben belegondolt, milyen könnyen hagyta magát az orránál fogva vezetni. Ha valaki ilyen régóta és ilyen nagyon akar valamit, az se lát, se hall. – És mit kapott volna az egészért, Raynard? – Úgy gondolja, miért érte meg nekem az egész? Életben hagytak, ember. Felkínálták nekem az életemet… nesze semmi, fogd meg jól. Igazság szerint nem érdekelt az egész. Mondtam már, ember, amikor Maury megemlítette a terepszemlét, arra gondoltam, hogy talán esélyem lesz megszökni… és ellátogatni a rókalyukamba… még egyszer utoljára. Nekem ennyi is elég volt. Nem érdekelt semmi más. Az se érdekelt, ha meghalok. Bosch lázasan próbálta kitalálni, mit mondjon vagy kérdezzen. Felötlött benne, hogy felhívja a államügyészt vagy egy bírót, hogy Waits telefonon keresztül tegyen vallomást. Újra letette a zseblámpát, hogy a zsebébe nyúljon, ám ekkor eszébe jutott, hogy elejtette a telefont, amikor ráugrott Rachelre, miután kitört a lövöldözés a garázsban. – Itt van még, nyomozó? – Itt vagyok. Mi a helyzet Marie Gestóval? Elmondta Swann, hogy miért

kell magára vállalnia a Marie Gesto-gyilkosságot? Waits felnevetett. – Nem kellett elmondania. Tudni lehetett anélkül is. Akárki is intézte el Gestót, le akarta vakarni magát a hátáról. – Neveket nem említett? – Nem, nem említett. Bosch megrázta a fejét. Nem volt semmije O'Shea, Garland vagy bárki ellen. Elnézett az alagútban a garázs felé. Semmit se látott – ebből is tudta, hogy odakint már gyülekeznek a rendőrök. Ok állják el a fény útját. Bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Mi a helyzet a szökéssel? – igyekezett fenntartani a beszélgetést. – Eltervezték azt is, vagy csak improvizált? – Egy kicsit mindkettő. A terepszemle előtt este találkoztam Mauryval. Akkor mondta el, hogyan fogom a holttesthez vezetni. Megmutatta a fotókat, beszélt nekem a fákról és a jelzésekről, meg hogy azután fognak kezdődni, miután leereszkedtünk a földcsuszamlás helyén. Akkor már tudtam. Tudtam, hogy ott lesz az egyetlen esélyem. Ezért közöltem vele, hogy le kell vetetnie a bilincsemet, máskülönben nem mászok. Mondtam neki, hogy nem tudom tartani magamat az alkunkhoz, ha mászás közben a kezem mindvégig meg lesz bilincselve. Bosch emlékezett rá, ahogyan O'Shea felülbírálta Olivast, és utasítást adott a bilincs levételére. Olivas vonakodása színjáték volt csupán Bosch meggyőzésére. Minden az ő meggyőzését szolgálta. Mindenki átverte, és tökéletesen alakította a szerepét. Bosch csoszogó hangokat hallott az alagút bejáratánál. Felkattintotta az elemlámpát, és már látta is őket. Az akciócsoport tagjai: golyóálló mellény, automata fegyverek, éjjellátó készülék. Gyorsan közeledtek; Bármelyik pillanatban behajíthattak az alagútba egy könnygázgránátot. Lekapcsolta a lámpát. A lányra gondolt. Tudta, hogy Waits abban a pillanatban végez vele, amint rátámadnak. – Tényleg járt a McLarenben? – kérdezte Waits. – Jártam bizony. Még jóval maga előtt, de megfordultam ott. A B hálóban. Az esett legközelebb a baseball pályához, ezért mindig mi értünk ki elsőnek, és nekünk jutott a legjobb felszerelés. Ennél meggyőzőbb anekdotára nem telt Boschtól. Élete java részét azzal töltötte, hogy próbálta elfelejteni a McLarent. – Talán csakugyan volt ott, Bosch… – Nekem elhiheti. – És nézzen csak ránk! Maga ment a maga útján, én is a sajátomon. Úgy látszik, én rossz dögöt etettem. – Hogy érti ezt? Milyen dögöt? – Nem emlékszik? A McLarenben az a mondás járta, hogy minden emberben két dög lakozik. Egy jó és egy rossz. Ezek folyton küzdenek

egymással, mert csak egyikük lehet a falka-vezér, aki uralkodik a másik felett. – És? – Mindig az a dög győz, amelyiket eteti. Én a rossz dögöt etettem. Maga a jót. Bosch nem tudta, mit mondhatna. Maga mögött éles kattanást hallott az alagútban. Most lövik ki a gránátot. Felpattant, abban a reményben, hogy nem lövik hátba. – Bemegyek, Waits. – Nem, Bosch. – Odaadom a fegyveremet. Figyelje a fényt! Odaadom magának a fegyveremet. Felkapcsolta az elemlámpát és bevilágított vele az alagút fordulójába. Előrelépett, s miután elérte a kanyart, kinyújtotta bal kezét a fénysugárba. A csövénél markolta a pisztolyát, hogy Waits ne lássa fenyegetőnek a közeledését. – Most bemegyek. Befordult a kanyaron, és eljutott az alagút végéhez. Legalább négy méter széles tér nyílt előtte, de még most sem elég magas ahhoz, hogy kiegyenesedjen. Térdre rogyott, és végigpásztázta a fénnyel a kamrát. A halvány borostyánsugár kísértetiesen fakó csontokról és koponyákról, oszladozó húsról és csatakos hajról verődött vissza. A bűz mindent elborított, Bosch kis híján öklendezni kezdett. A sugár ekkor rávetült annak a férfinak az arcára, akit Raynard Waitsként ismert. A rókalyuk túlsó falának dőlt, mintha egy sziklából és agyagból kivájt trónuson ült volna. A lány, akit elrabolt, pucéran és eszméletlenül feküdt a balján, egy durva pokrócon. Waits a halántékához szorította Freddy Olivas pisztolyát. – Csak nyugodtan – suttogta Bosch. – Magának adom a pisztolyomat. Csak ne bántsa a lányt! Waits elmosolyodott, és elégedetten nyugtázta, hogy övé a teljes irányítás. – Maga a legbutább ember, akit valaha is ismertem, Bosch. Bosch leengedte a karját, és ledobta fegyverét a földre. Miközben előrehajolt, hogy felvegye, Waits elfordította a pisztoly csövét a lány halántékáról. Bosch eldobta az elemlámpát s ugyanabban a pillanatban a háta mögé nyúlt, hogy megmarkolja a revolvert, amit a vak asszonytól vett el. A hosszú cső megkönnyítette a célzást. Kétszer lőtt, és mindkétszer telibe találta Waits mellkasát. Waits nekicsapódott a falnak. Bosch látta, ahogy a szeme kikerekedik, azután elveszti a fényt, amely élőt és holtat megkülönböztet egymástól. A férfi álla leesett, feje előrebukott. Bosch a lányhoz kúszott, hogy ellenőrizze a pulzusát. Még életben volt. Betakarta a pokróccal, amelyen feküdt. Csak ezután kiáltott ki az alagútba a többieknek. – Itt Bosch, a gyilkosságiaktól! Tiszta! Raynard Waits meghalt!

Éles fény csapott ki az alagút kanyarulata mögül. Tudta, hogy a vakító világosság mögött fegyveresek várakoznak. Már ez sem számított. Lassan elindult a fény felé. 30. Miután elhagyta az alagutat, Boscht két gázmaszkot viselő kommandós vezette ki a garázsból. Odakint a Raynard Waits elfogására alakult akciócsoport tagjai és a nyomozás más résztvevői várták. A belső ügyosztály két embere, Randolph és Osani éppúgy eljött, mint Abel Pratt, a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályának vezetője. Bosch Rachel Wallingot kereste tekintetével, de semerre sem látta. Az alagútból ezután Waits utolsó áldozatát hozták ki. A fiatal lányt az ott várakozó mentőhöz kísérték, és azonnal beszállították a megyei kórházba, állapotfelmérésre és megfigyelésre. Bosch biztos volt benne, hogy elképzelni sem tud olyan borzalmakat, amilyeneken a lánynak keresztül kellett mennie. A legfontosabbnak mégis azt tartotta, hogy életben maradt. Az akciócsoport vezetője be akarta ültetni Boscht egy furgonba, hogy mondjon el neki mindent, ő azonban hirtelen irtózni kezdett a zárt helyektől. Még a Figueroa Lane üdítően friss levegője se tudta kiszellőztetni fejéből az alagút bűzét, és felfigyelt arra is, hogy az akciócsoport tagjai, akik eleinte köré gyűltek, mostanra viszolyogva hátrébb léptek. Észrevett egy locsolótömlőt, amely a 710-es ház előtt egy kerti csaphoz csatlakozott. Odalépett, megnyitotta a csapot, majd előrehajolt, hogy a vízpermet alá tartsa haját, arcát, nyakát. A víz a ruháit is eláztatta, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Lemosta magáról a mocsok, a veríték és a bűz nagy részét, a ruháinak pedig amúgy is búcsút inthetett. Az akciócsoportot egy Bob McDonald nevű őrmester vezette, aki a hollywoodi körzetből érkezett. Bosch szerencsére még korábbról ismerte, ami megalapozta a beszámoló kötetlen hangnemét. Bosch eközben jött rá, hogy ez még csak a kezdet. Mielőtt a nap véget érne, részletes jelentést kell tennie Randolphnak és a belső ügyosztálynak is. – Hol van az FBI-ügynök? – kérdezte Bosch. – Hol van Rachel Walling? – Épp kihallgatják – felelte McDonald. – A szomszédos házban. – És az idős hölgy? McDonald bólintott. – Jól van, leszámítva, hogy vak, és tolókocsiban ül. Még nem végeztek vele, de úgy tűnik, gyerekkorában Waits nála lakott. Állami gondozottként itt helyezték el, és a valódi neve Robert Foxworth. Az asszony már nem képes egyedül közlekedni, ezért ki se mozdul a házból. Az ételt is úgy hozzák neki. Foxworth anyagilag támogatta azzal, hogy bérelte tőle a garázst. Odabent tartotta az ablakmosó felszerelését. És egy régi furgont. Van benne tolókocsi-emelő is. Bosch bólintott. Janet Saxonnek gyaníthatóan fogalma sem volt róla, hogy

mostohafia mi másra használja még a garázst. McDonald elérkezettnek látta az időt arra, hogy Bosch elmesélje a maga történetét, amit meg is tett – időrendben haladt, egészen attól a ponttól, hogy felfedezte a kapcsolatot Waits és a zálogos Fitzpatrick között. Kérdések nem hangzottak el. Egyelőre nem. Senki sem firtatta, miért nem hívta Randolphot, Prattet vagy akárki mást. Csak meghallgatták, és magukban lezárták az ügyet. Bosch sem aggódott túlzottan. Rachellel megmentették a lányt, és megölték a rosszfiút. Biztosan tudta, hogy ez a két tény átsegíti minden későbbi akadályon, és nem kell tartania attól, hogy elveszíti az állását. Húsz percébe telt elmondani a történetét, azután McDonald indítványozta, hogy tartsanak szünetet. Amint a csoport feloszlott, Bosch meglátta főnökét, aki csak rá várt. Tudta, hogy nem könnyű percek állnak előtte. Pratt felismerte a lehetőséget, és közelebb lépett. Nyugtalannak tűnt. – Szóval, Harry, mit mondott magának odabent? Boscht meglepte, hogy Pratt nem ugrik a torkának, amiért fittyet hányt a parancsaira, és önhatalmúlag cselekedett. Nem mintha hiányérzete lett volna emiatt. Nagy vonalakban elmondta, mit tudott meg Waitstől a Beachwood Canyon-i incidensről. – Azt mondta, hogy mindent Swannen keresztül intéztek. Ő volt a közvetítő. Ő vitte Olivas és O'Shea ajánlatát Waits-nek. Nem Waits ölte meg Gestót, de belement, hogy őt is bevállalja. Ez is része volt az egyezségnek, hogy elkerülje a halálbüntetést. – Ez minden? – Nem elég? – Miért tett volna Olivas és O'Shea ilyet? – A létező legősibb indítékból. Pénzért és hatalomért. Márpedig a Garland család megadhatta neki mindkettőt. – Anthony Garland volt a Gesto-ügy gyanúsítottja, igaz? A fickó, aki távoltartási végzést szerzett maga ellen. – Igen, amíg Olivas és O'Shea fel nem használta Waitst arra, hogy meggyőzzön az ártatlanságáról. – Van ellene bármi azon kívül, amit Waits mondott odabent? Bosch megrázta a fejét. – Nem sok. Lenyomoztam, hogy T. Rex Garland ügyvédei és olajtársasága huszonötezer dollárral támogatták O'Shea választási kampányát, de mindez törvényes gyakorlat. Csak a kapcsolatra van bizonyíték, semmi másra. – Huszonöt lepedő nekem aprópénznek tűnik. – Az is, viszont ennyiről biztosan tudunk. Ha tovább kutatunk, talán lesz ott több is. – Beszélt erről McDonaldnek és az embereinek? – Csak arról, amit Waitstől hallottam. A kampánypénzről nem beszéltem. Csak amit Waits mondott. – Gondolja, hogy nyomozni fognak Maury Swann után?

Bosch alaposan meggondolta a választ. – Nem hinném. Akármit is mondott, csak rá és az ügyfelére tartozott. Amellett senki sem fog vádat emelni ellene egy olyan őrült vallomása alapján, mint Waits. Pratt szórakozottan rugdosta a port. Nem tudta, mit mondhatna még. – Nézze, főnök, sajnálom ezt az egészet! – ragadta meg az alkalmat Bosch. – Hogy nem tájékoztattam a dolgaimról, megszegtem a parancsait, mindent. Pratt csak legyintett. – Semmi gond, ember. Szerencséje volt. Alkalma nyílt rá, hogy jót tegyen és lerendezze a rosszfiút. Mit mondhatnék ezek után? Bosch hálásan bólintott. – Amellett, nekem már kifelé áll a rudam – tette hozzá Pratt. – Még három hét, és az egész másvalaki gondja lesz. Majd ő eldönti, mihez kezdjen magával. Akár visszatér Kiz Rider, akár nem, Bosch nem akarta otthagyni az osztályt. Ügy hallotta, hogy David Lambkinnel, a gyilkosságiaktól érkező új főnökkel könnyű együtt dolgozni. Remélte, hogy miután lecseng az ügy, még mindig a lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályán fog dolgozni. – A rohadt életbe! – nyögött fel Pratt. Bosch követte a tekintetét, egészen az autóig, amelyik most parkolt le a kordonon kívül, ahol a híradós kocsik és tudósítók várakoztak. Rick O'Shea szállt ki az utas felőli oldalon. Bosch erezte, hogy a harag keserű epeként tör fel a torkában. Tett egy lépést az ügyész felé, de Pratt elkapta a karját. – Nyugi, Harry! – Mi a faszt keres ez itt? – Az ő ügye, ember. Akkor jön, amikor akar Jobb lesz, ha megőrzi a hidegvérét. Ne mutassa meg a lapjait, máskülönben sosem játszhatja ki őket. – Miközben ő kelleti magát a kamerák előtt, és felhasználja a lehetőséget a kampányához? Lószart. Oda kellene mennem, hogy a riporterek szeme láttára rúgjam szét a seggét. – Az lenne csak a bölcs lépés, Harry! Igazi profi megoldás. Sokat javítana a helyzeten. Bosch kitépte magát Pratt szorításából, de csak azért, hogy hátrébb lépjen és nekitámaszkodjon egy rendőrautónak. Összefonta a karját, és lehajtotta a fejét, amíg le nem higgadt. Tudta, hogy Prattnek igaza van. – Csak tartsa tőlem távol. – Az nem lesz könnyű, mert egyenesen ide tart. Bosch épp akkor nézett fel, amikor O'Shea és a kíséretében lévő két férfi elé toppant. – Jól érzi magát, Bosch nyomozó? – Soha jobban. Bosch összefonva tartotta a karját a mellkasán. Nem akarta, hogy bármelyik keze elszabaduljon és véletlenül O'Shea felé lendüljön.

– Köszönöm, amit ma tett. Köszönöm, hogy megmentette azt a fiatal lányt. Bosch csak bólogatott, miközben tekintetét a földre szegezte O'Shea a kíséretéhez és Pratthez fordult, aki a közelben maradt arra az esetre, ha le kellene rángatnia Boscht az ügyészről. – Kettesben hagynának minket Bosch nyomozóval? O'Shea emberei leléptek. Pratt vonakodott, mígnem Bosch biccentett felé, és megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. Kettesben maradt O'Shea-vel. – Tájékoztattak arról, amit Waits… vagy inkább Foxworth mondott magának az alagútban. – Helyes. – Remélem, nem ad hitelt annak, amit egy sorozatgyilkos állított azokról, akik eljárást indítottak ellene, s főként olyasvalakiről, aki már nem lehetett itt, hogy megvédje magát. Bosch ellépett a járőrautótól és leengedte maga mellé a karját. Mindkét keze ökölbe szorult. – A cimborájára, Olivasra gondol? – Igen, őrá. Mert azt kell látnom, hogy maga igenis elhiszi, amit Foxworth állítólag bevallott magának. – Állítólag? Szóval csak úgy kitaláltam az egészet? – Valaki kitalálta, az biztos. Bosch közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Menjen innét, O'Shea, mielőtt még valami baja esik. Az ügyész hátrébb lépett, mintha máris arcon ütötték volna. – Téved, Bosch. A fickó hazudott. – Csak megerősítette, amit már azelőtt is tudtam, hogy bementem volna abba az alagútba. Olivas sáros volt. Ő egészítette ki az időrendi naplót, hogy összekapcsolja Raynard Waitst Gestóval. Ő ment ki az erdőbe, hogy elhelyezze a jeleket, és elvezesse Waitst a holttesthez. Márpedig ő semmi ilyet nem tett volna, ha valaki nem utasítja erre. Egyszerűen nem volt olyan fickó. Nem volt elég agyafúrt. O'Shea egy hosszú pillanatig meredten nézte. Bosch szavaiból csak egyetlen következtetést vonhatott le. – Nem tudom eltántorítani ettől a hülyeségtől, igaz? Bosch mélyen a szemébe nézett, azután félrefordította a fejét. – Eltántorítani? Ne is reménykedjen! És nem érdekel, hogyan befolyásolja ez a kampányát, ügyész úr. Ezek kétségbevonhatatlan tények, és nincs szükségem se Foxworthre, se másra, hogy bebizonyítsam őket. – Akkor, úgy tűnik, a feljebbvalóival kell tárgyalnom. Bosch tett felé egy lépést. Ezúttal tényleg fejébe szállt a vér. – Érzi ezt? Érzi rajtam ezt a bűzt? A halál orrfacsaró bűze. Mindenütt ott van rajtam, O'Shea, de én legalább le tudom mosni magamról. – Mit akar ez jelenteni?

– Nem tudja? Miért nem kérdezi meg a maga feljebbvalójától? Miért nem megy el T. Rex Garland csillogó irodájába? O'Shea mély lélegzetet vett, miközben zavartan csóválta a fejét. – Nem tudom, mi történt magával odabent, nyomozó, de összevissza beszél. Bosch bólintott. – Hamarosan maga is megérti. Még a választás előtt, ebben biztos lehet. – Segítsen már egy kicsit, Bosch! Valami elkerülte a figyelmemet? – Nem hinném, hogy bármi is elkerülte volna a figyelmét. Tud maga mindent, O'Shea, és mire vége lesz, magával együtt a fél világ is tudni fogja. Valahogy, valamilyen módon, de levadászom magát, Garland-t és mindenkit, aki csak érintett ebben. Erre mérget vehet. Ezúttal O'Shea lépett Bosch felé. – Azt állítja, hogy én tehetek mindenről? Hogy az egészet én intéztem T. Rex Garland érdekében? Bosch felnevetett. O'Shea-nek színésznek kellett volna mennie. – Jól csinálja, azt meg kell adni. Tényleg jól csinálja. – T. Rex Garland a választási kampányom törvényes támogatója. Miért gondolja, hogy… – Miért nem beszélt erről a törvényes támogatójáról, amikor megtudta, hogy őt gyanúsítom a Gesto-gyilkossággal? – Mert csak összezavartam volna. Sosem találkoztam vagy beszéltem egyik Garland-nal sem. T. Rex hozzájárult a kampányomhoz, na és? A fickó pénzeli a megye összes jelöltjét. Ha ak-kor előhozakodom ezzel, csak felkeltettem volna a gyanakvását. Ezt persze nem akartam, de mint látom, hiába óvatoskodtam. – Micsoda egy gennyes alak maga. Egy… – Bassza meg, Bosch! Nem tud kapcsolatba hozni vele. – Akkor nincs is miről beszélnünk. – Igenis van. En még nem fejeztem be. Próbálkozzon csak ezzel a szarsággal, majd meglátjuk, a végén melyikünk marad talpon. Elfordult és elmasírozott, miközben magához szólította az embereit. Nem vágyott másra, csak egy telefonra és egy biztonságos vonalra. Bosch eltűnődött, kit hív először – T. Rexet vagy a rendőrfőnököt. Maga Bosch gyors döntésre jutott. Felhívja Keisha Russellt, és kitálal. Ő kiderítheti, milyen csatornákon juttatta el Garland a hozzájárulását O'Shea-nek. Keresgélni kezdett a zsebében, majd eszébe jutott, hogy a telefonja még most is ott van valahol a garázsban. Elindult arrafelé, és megállt a sárga szalagnál, amit a nyitott ajtóban, a fehér furgon mögött húztak ki. Cal Cafarelli a garázsban dolgozott, irányította a többi helyszínelőt. A nyakában légzőkészüléket viselt. Bosch látta az arcán, hogy csak nemrég járt az alagútban. És hogy soha többé nem megy vissza oda. Magához intette. – Hogy van, Cal?

– Nagyjából úgy, ahogyan egy ilyen látvány után lenni lehet. – Tudom, miről beszél. – Egész éjszaka itt leszünk. Tehetek magáért valamit, Harry? – Nem találtak egy mobiltelefont? Elejtettem, amikor kezdtek eldurvulni a dolgok. Cal a padlóra mutatott, közvetlenül a furgon első kereke mellett. – Az ott? Bosch arrafelé fordult, és meglátta a betonon heverő mobilt. Hunyorgó piros fény jelezte, hogy üzenetet kapott. Észrevette, hogy valaki krétával körberajzolta a telefont. Ez nem volt jó jel. Bosch nem akarta, hogy bizonyítékként lefoglalják. Akkor talán sosem kapja vissza. – Megkaphatnám? Nagy szükségem lenne rá. – Sajnálom, Harry, de egyelőre nem. Még nem fényképezték körbe a helyet. Az alagútban kezdünk, onnét haladunk kifelé. Eltart egy darabig. – Akkor mi lenne, ha ideadná, és a szeme láttára használnám, azután visszatennénk, mire a fotós ideér? Úgy látom, valaki hagyott nekem egy üzenetet. – Ne vicceljen, Harry! Tudta, hogy ez ellentmondana a bizonyítékokkal való bánásmód minden alapszabályának. – Oké, akkor legalább szóljon, ha majd visszakaphatom. Remélem, addig nem merül le! – Rendben, Harry. Elfordult a garázstól, és meglátta Rachel Wallingot, aki a helyszínt körülzáró sárga szalag felé tartott. A közelben ott várakozott a szövetségi cirkáló, amelyből egy öltönyös és napszemüveges férfi szállt ki. Rachel láthatóan hívott magának egy kocsit. Bosch a szalag felé indult, miközben a nevén szólította. Rachel megállt, és bevárta. – Harry. Minden rendben? – Most már igen. Te jól vagy, Rachel? – Igen. Mi történt veled? Végigmutatott csatakos ruháin. – Le kellett hűtenem magam. Szörnyű volt. Otthon legalább két órát állok majd a zuhany alatt. Elmész? – Igen. Egyelőre végeztek velem. Bosch a napszemüveges férfi felé biccentett. – Baj van? – halkította le a hangját. – Az majd kiderül. Szerintem nincs. Lelőtted a rosszfiút, és megmentetted a lányt. Mi bajom lehet ebből? – Mi ketten lőttük le a rosszfiút, és mentettük meg a lányt – igazította ki Bosch. – És minden hivatalban vannak olyanok, akik a legjobb dolgok rossz oldalát is képesek meglátni.

Rachel a szemébe nézett, és lassan bólintott. – Tudom – mondta halkan. A tekintette megdermesztette Boscht, aki érezte, hogy valami megváltozott. – Haragszol rám, Rachel? – Haragudni? Nem. – Akkor? – Akkor semmi. Mennem kell – Majd felhívsz? – Ha lesz rá időm. Viszlát, Harry! Rachel tett két lépést a rá várakozó autó felé, azután megtorpant és visszafordult felé. – O'Shea-vel beszéltél az imént? – Igen. – Légy nagyon óvatos, Harry! Ha engeded felszínre törni az érzelmeidet, ahogyan az előbb tetted, O'Shea sok fájdalmat okozhat neked. Bosch elmosolyodott. – Tudod, mit mondanak a fájdalomról? – Nem. – Hogy csak gyengeség, ami elhagyja a testet. Rachel megrázta a fejét. – Azért tudd, kikkel állsz szemben! Ne hergeld őket, csak ha feltétlenül szükséges. Viszlát, Harry! – Még találkozunk, Rachel. Elnézte, ahogy a nagyszemüveges férfi megemeli a sárga szalagot, hogy Rachel átléphessen alatta. Miután mindketten beültek a kocsiba, a napszemüvegessel a volánnál elhajtottak. Bosch tudta, hogy valami végérvényesen megváltozott. A garázs és az alagút óta Rachel más szemmel nézett rá. El kellett fogadnia ezt, még ha gyanította is, hogy most látta őt utoljára. Ügy döntött, ezt is Rick O'Shea nyakába fogja varrni. Visszafordult a helyszín felé, ahol Randolph és Osani csak rá várt. Randolph most tette el a mobiltelefonját – Mindig maguk – csóválta a fejét Bosch. – Csak nincs déja vu érzése? – gúnyolódott Randolph. – Csodálkozna? – Most elmegyünk a Parker Centerbe, nyomozó, ahol felvesszük a hivatalos vallomását. Bosch bólintott. Ismerte a dörgést. Ezúttal hosszú menet áll előtte. Megölt valakit, am alapjaiban változtatta meg a dolgokat. Helyre kellett tenniük minden apró részletet – Készen állok – bólintott. 31. Bosch a Parker Centerben, a belső ügyosztály kihallgató-helyiségében ült. Randolph engedélyezett számára egy gyors zuhanyt az alagsori öltözőben. Bosch ezután felvette a farmert és fekete pólót, amit a szekrényében tartott arra

az esetre, ha a belvárosban akadna dolga, de nem akar feltűnést kelteni. Kifele menet az öltöző szemetesébe dobta szennyes ruháit. Az asztalon fekvő diktafon rögzített mindent, míg Osani felolvasta neki alkotmányos jogait, majd egy külön lapról a rendőrtiszteket megillető jogokat is. Ez a kettős védelem azt a célt szolgálta, hogy megóvják az egyént es a testületet a későbbi támadásoktól, Bosch azonban tudta, hogy amint kezdenek eldurvulni a dolgok, ezek a papírok se védhetik meg. Neki magának kell majd védekeznie. Közölte, hogy megértette a jogait, és beleegyezett a kihallgatásba. Innét Randolph vette át. Kérésére Bosch újra felidézte Robert Foxworth – alias Raynard Waits – lelövésének történetét, kezdve a Fitzpatrick-ügyben tett felfedezésétől, egészen a Foxworth mellkasába fúródó két lövedékig. Randolph csak elvétve kérdezett közbe, de miután végzett az elbeszéléssel, Boschnak részletesen fel kellett idéznie minden apró mozzanatot, ami csak a garázsban és az alagútban történt. Randolph többször is rákérdezett, hogy miért nem fogadta meg Rachel Walling FBI-ügynök figyelmeztetését. Bosch számára ebből nemcsak az derült ki, hogy a belső ügyosztály kihallgatta Rachelt, de az is, hogy a vallomása nem Hintette fel őt túlzottan kedvező színben. Csalódottságot érzett emiatt, de igyekezett kizárni a kihallgatóhelyiségből a Rachellel kapcsolatos gondolatait és érzéseit. Randolph kérdésére újra es újra elismételte azokat a mondatokat, amelyek meggyőződése szerint az ő javára billentették a mérleg nyelvét – gondoljon Rachel vagy bárki más azt, amit akar. – Súlyos helyzetbe kerültünk. Egy nő élete halálos veszélyben forgott, és tüzet nyitottak ránk. Úgy éreztem, nincs idő megvárni az erősítést. Tettem, amit kellett. A lehető legnagyobb elővigyázatot tanúsítottam, és csak akkor használtam a fegyveremet, amikor elkerülhetetlenné vált. Randolph továbblépett, hogy soron következő kérdéseivel Rollert Foxworth lelövését vegye górcső alá. Megkérdezte Boscht, mire gondolt, amikor Foxworth elárulta, hogy csapdát állítottak neki, és el akarták hitetni vele, hogy megoldódott a Gesto-ügy. Megkérdezte, mire gondolt, amikor meglátta Foxworth áldozatainak maradványait az alagút végében. Megkérdezte, mire gondolt, amikor meghúzta a ravaszt, hogy megölje az ártatlan áldozatok gyilkosát. Bosch türelmesen felelt minden kérdésre, de végül betelt a pohár. Valami nem stimmelt. Egyre inkább úgy tűnt, mintha Randolph kész forgatókönyvből dolgozna. – Mi folyik itt? – tette fel a kérdést. – Én rendelkezésre állok, és elmondok mindent. Maguk mit nem mondanak el? Randolph Osanira nézett, majd vissza Boschra. Előrehajolt, karjával az asztalon. Szokás szerint az aranygyűrűjét forgatta bal kezének ujján; Bosch már a legutóbbi alkalommal felfigyelt erre. Látta, hogy egy USC gyűrű. Nagy ügy. A fejesek közül a legtöbben az USC esti iskolájába jártak. Randolph újra Osanihoz fordult, majd kinyújtotta a kezét, hogy

lekapcsolja a diktafont, de egy ideig még a gombon tartotta az ujját. – Hozna nekünk egy üveg ásványvizet, Osani nyomozó? Egészen kiszáradt a torkom ebben a sok beszédben. Alighanem Bosch nyomozóé is. Megvárjuk, amíg visszatér. Osani felállt, hogy távozzon, Randolph pedig lekapcsolta a diktafont, de csak azután szólalt meg, hogy becsukódott a szoba ajtaja. – A helyzet az, Bosch nyomozó, hogy csak a maga szava bizonyítja, mi történt abban az alagútban. A lány öntudatlan állapotban volt, ezért négyszemközt beszélt Foxworthszel, ő pedig nem jutott ki élve. – Így igaz. Azt akarja ezzel mondani, hogy az én szavam nem elég? – Azt akarom mondani, hogy a maga által adott leírás tökéletesen elfogadható, de a helyszínelők talán egy olyan változattal állnak elő, ami különbözik a magáétól. Érti már? Ez rövid úton megváltoztat mindent. Bizonyos tényeket szabadon értelmezhetnek és félreértelmezhetnek. A közvélemény és a politika szintjein egyaránt. Bosch megcsóválta a fejét. Semmit sem értett az egészből. – És akkor? – fortyant fel. – Nem érdekel, mit gondol a közvélemény vagy a politika. Waits kikényszerítette, hogy lelőjem. Vagy ő marad ott, vagy én. Csak azt tettem, amit kellett. – Anélkül, hogy ezt bárki tanúsíthatná. – Mi a helyzet Walling ügynökkel? – Ő nem volt magával az alagútban. Magát is óvta attól, hogy bemenjen. – Tudja, fekszik egy lány a megyei kórházban, aki talán már nem élne, ha akkor nem megyek be. Még egyszer kérdezem: mi folyik itt, hadnagy? Randolph tovább játszadozott a gyűrűjével. Úgy festett, mint akit viszolygással tölt el a feladat, amit el kell végeznie. – Ennyi talán elég is lesz mára. Sok mindenen keresztülment. Néhány napig nyitva tartjuk a dolgokat, amíg megjön a szakértői jelentés. A felfüggesztése továbbra is érvényben marad. Miután minden tisztázódott, bejöhet elolvasni és aláírni a vallomását. – Azt kérdeztem, mi folyik itt, hadnagy? – Én pedig elmondtam. – Nem mondott el mindent. Randolph elvette a kezét a gyűrűről, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a következő mondatok fontosságát. – Megmentette a túszt, és pontot tett az ügy végére. Ez jó. Ugyanakkor meggondolatlanul cselekedett, és mindezt csak a szerencsének köszönheti. Ha elfogadjuk az állítását, akkor lelőtt egy embert, aki a maga és mások életét fenyegette. A tények és a szakértői vélemények alapján viszont könnyen eljuthatunk egy másik következtetéshez is, miszerint maga lelőtt egy embert, aki meg akarta adni magát. Ezért is várunk ki, mielőtt elfogadnánk bármelyik változatot. Néhány napon belül minden tisztázódik. Időben tudni fogja az eredményt.

Bosch behatóan tanulmányozta a férfit, aki – nem is olyan árnyalt módon – egy üzenetet közvetített. – Olivasról van szó, igaz? Holnap temetik, a rendőrfőnök is ott lesz, és azt akarják, hogy Olivas igazi hős legyen, aki szolgálatteljesítés közben halt meg. Randolph visszatért a gyűrűjéhez. – Nem, Bosch nyomozó, ebben téved. Ha Olivas sáros, akkor senki sem fogja összetörni magát, hogy mentse a hírnevét. Bosch bólintott. Most már értette. – Akkor O'Shea az. Beszélt a feljebbvalóimmal. Meg is mondta, hogy ezt teszi. A feljebbvalóim pedig utasították magát. Randolph hátradőlt, és a mennyezeten kutatott a válasz után. – Sokan vannak a testületben, akárcsak a lakosság körében, akik úgy vélik, hogy Rick O'Shea-ből remek államügyész lenne – mondta végül. – Azt gondolják, hogy a Los Angeles-i rendőrségre ráférne egy ilyen barát. Bosch lehunyta a szemét, majd lassan megcsóválta a fejét. Alig tudott hinni a fülének. Randolph folytatta: – Az ellenfele, Gabriel Williams, azokkal szövetkezik, akik a túlkapások miatt támadják a rendőrséget. Sötét korszak köszöntene a testületre, ha őt választanák meg. Bosch felnyitotta a szemét, és Randolphra meredt. – Tényleg képesek ezt tenni? – kérdezte. – Tényleg futni hagyják a fickót, csak mert azt hiszik, hogy igaz barátja lenne a rendőrségnek? Randolph szomorúan csóválta a fejét. – Sejtelmem sincs, miről beszél, nyomozó. Csupán tettem néhány politikai megfigyelést. Egy valamit viszont tudok. Nincs bizonyíték arra a vélt vagy akár valós összeesküvésre, amiről beszél. Ha azt hiszi, hogy Robert Foxworth ügyvédje nem fogja kerek perec letagadni az egészet, akkor nagyon téved. Ne legyen ostoba, Harry! Legyen okos! Hagyja ezt! Beletelt néhány pillanatba, amíg Bosch összeszedte magát. – Ki telefonált? – Hogyan? – Meddig ért el O'Shea keze? Biztosan nem magát utasította. Feljebb kellett mennie. Ki mondta, hogy szálljanak rám? Randolph széttárta a karját és megrázta a fejét. – Higgye el, nyomozó, fogalmam sincs, miről beszél! – Persze hogy nincs. – Bosch felállt. – Akkor, gondolom, leírja, amit ők mondanak, én pedig vagy aláírom, vagy nem. Ilyen egyszerű. Randolph bólintott, de nem felelt. Bosch előrehajolt, és mindkét kezével az asztalra támaszkodott, hogy egész közel hajoljon a másikhoz. – Doolan fegyőr temetésére is elmegy, hadnagy? Közvetlenül azután lesz, hogy Olivast elföldelik. Ugye, még emlékszik arra a fickóra, akinek Waits szétlőtte az arcát? Igazán elmehetne a temetésére, és elmondhatná a családjának, milyen döntésekre kényszerültek, és hogy a fickó, aki az egész mögött állt, a testület legjobb barátja lesz, ezért nem kell felelnie a tetteiért.

Randolph egyenesen maga elé, az asztalra meredt. Nem szólt. Bosch kihúzta magát, es feltépte az ajtót, megriasztva ezzel Osanir, aki épp ekkor érkezett. Nem volt nála ásványvizes üveg. Bosch elfurakodott mellette, hogy elhagyja a szintet. A felvonóknál a felfelé gombot nyomta meg. Fel-alá járkált várakozás közben, és arra gondolt, hogy felviszi a sérelmeit a hatodikra. Elképzelte, amint beront a rendőrfőnök irodájába, és választ követel arra a kérdésre, hogy tud-e arról, mit tesznek a nevében, az ő parancsnoksága alatt. Mire megérkezett a lift, elvetette az ötletet, es az ötödik emelet gombját nyomta meg. Tudta, hogy a rendőrség szövevényes bürokráciáját és politikáját sosem fogja a maga teljességében átlátni. Ha nem vigyáz, még az is előfordulhat, hogy éppen annak panaszolja el a bánatát, aki okozta. A lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályát kihaltan találta. Már elmúlt négy, és a legtöbb nyomozó, aki héttől négyig dolgozott, még idejében hazaindult, hogy elkerülje a csúcsforgalmat. Hacsak nem égett a ház, négyre mindenki elment – egy tizenöt perces késedelem is órákba kerülhetett a gyorsforgalmi úton. Egyedül Abel Pratt maradt bent, miután neki mint osztályvezetőnek nyolctól ötig szólt a munkaideje. Belső szabály Bosch intett neki, amint útban az íróasztala felé elhaladt Pratt irodájának nyitott ajtaja előtt. Bosch ledobta magát a székébe. A nap eseményei és a belső intrikák mázsás súlyként nehezedtek a vállára. Amikor lenézett az asztalra, rózsaszín cetlikre írt üzenetek tömkelegét látta. Elkezdte átnézni őket. A legtöbb más osztályokon dolgozó kollégáktól jött. Bosch tudta, hogy sokan csak gratulálni akartak neki a szép lövésért. Valahányszor ez történt, égni kezdtek a vonalak. Több üzenet is érkezett riporterektől, köztük Keisha Russelltől. Bosch tudta, hogy tartozik neki egy hívással, de ez várhatott, amíg hazaért. Irene Gesto is kereste – ő és a férje nyilván tudni akarták, történt-e előrelépés a nyomozásban. Előző éjjel felhívta őket, hogy tudassa: a lányukat megtalálták, és a személyazonosságát megállapították. Eltette a cetlit a zsebébe. Felfüggesztés ide vagy oda, vissza fogja hívni őket. Miután a hatósági vizsgálat lezárult, kiadhatták a holttestet, hogy a család, tizenhárom év késéssel, de illő módon eltemethesse. Ha már azt nem mondhatja nekik, hogy a lányuk gyilkosa megbűnhődött, legalább abban segítsen, hogy végre hazavihessék Marie-t. Kapott egy üzenetet Jerrv Edgártól is. Bosch visszaemlékezett rá, hogy egykori társa a mobilján is kereste, mielőtt Echo Parkban elszabadult a pokol. Bárki is vette fel az üzenetet, külön is aláhúzta a FONTOS szót. Bosch megnézte a hívás időpontját, és látta, hogy megelőzte a lövöldözést. Edgar tehát nem azért kereste, hogy gratuláljon, amiért leszedte a rosszfiút. Talán hallotta, hogy találkozott az unokatestvérével, és ezen akart csámcsogni. Boschnak semmi kedve sem volt hozzá. A többi üzenetet nem találta érdekesnek, ezért egy kötegbe gyűjtötte és a fiókba tette őket. Miután nem maradt más tennivalója, nekiállt összerendezni az asztalán heverő iratokat és aktákat. Eszébe jutott, hogy felhívhatná a

helyszínelőket, hátha visszakapja az Echo Parkban lefoglalt mobilt és autót. – Csak most hallottam. Bosch felnézett. Pratt állt az irodája ajtajában. Ingujjra vetkőzött, meglazította a nyakkendőjét is. – Mit? – A belső ügyosztálytól hívtak. Továbbra is fel van függesztve, Harry. Haza kell küldenem. Bosch tovább pakolt az íróasztalán. – Mi ebben az újdonság? Úgyis elmegyek. Pratt hallgatott, amíg próbálta értelmezni Bosch szavait. – Minden rendben, Harry? – kérdezte óvatosan. – Nem, semmi nincs rendben. Megindult a kavarás, és amikor megindul a kavarás, semmi sincs rendben. Az égvilágon semmi. – Mi az ördögről beszél? Fedezni akarják Olivast és O'Shea-t? Bosch felnézett rá. – Nem hinném, hogy kíváncsi erre az egészre, főnök. Magának már kifelé áll a rúdja. Nem akarja, hogy bármi is bekavarjon a nyugdíjába. – Ennyire komoly? Bosch vonakodott, mielőtt válaszolt. – Igen, ennyire komoly. Bemártanak, ha nem játszom az ő játékukat. Itt elhallgatott. Nem szívesen folytatta volna a beszélgetést. Pratt pozíciójában az ember lefelé és felfelé egyaránt elkötelezte magát. Az sem számított, ha csak néhány hét választotta el a nyugdíjtól. Pratt se szállhatott ki, amíg le nem fújták a meccset. – A mobilomat lefoglalták mint tárgyi bizonyítékot – nyúlt Bosch a telefon után. – Csak elintézek egy hívást, és már itt se vagyok. – Tudtam, hogy van valami – bólintott Pratt. – A fiúk közül többen is próbálták elérni, de azt mondták, nem vette fel. – A helyszínelők nem engedték elhozni. Se a telefonomat, se a kocsimat. Mit akartak? – Azt hiszem, meghívták volna egy italra Natnél. Lehet, hogy egyébként is odamentek. A Nat's a Hollywood Boulevard-on üzemelt, s bár nem volt rendőrkocsma, minden éjjel szép számmal akadtak ott zsaruk. Annyi mindenképpen, hogy a zenegépben meg lehessen találni a The Clash Megküzdöttem a törvénnyel című számának pattogósra mixelt változatát. Bosch tudta, ha ma este elmenne oda, óhatatlanul is felcsendülne a punkinduló, a nemrég eltávozott Robert Foxworth alias Raynard Waits „tiszteletére”. Megküzdöttem a törvénnyel, de a törvény nyert… Bosch szinte hallotta társait, ahogy kórusban harsogják a refrént. – Elmegy? – kérdezte Prattől. – Talán később. Előbb még el kell intéznem valamit. Bosch bólintott.

– En nem szívesen mennék. Inkább passzolok. – Ahogy gondolja. Meg fogják érteni. Pratt nem mozdult az ajtóból, ezért Bosch felvette a kagylót. Jerry Edgar számát hívta, csakhogy igazolja az imént elsütött hazugságot a fontos telefonról, Pratt azonban nem hagyta magára – közönyösen támaszkodott a félfának, miközben tekintetével végigmerte az üres irodát. Valóban megtett mindent, hogy hazaküldje Boscht. Talán magasabbról szóltak neki, hogy ezt tegye. Edgar fogadta a hívást. – Itt Bosch. Te kerestél? – Igen, ember, én kerestelek. – Kicsit elfoglalt voltam. – Tudom. Hallottam. Szép lövés volt. Minden oké? – Persze, minden oké. Miért kerestél? – Van itt valami, amiről szeretném, ha tudnál. Bár nem biztos, hogy még érdekes… – Mi az? – kérdezte Bosch türelmetlenül. – Az unokatesóm, Jason hívott. Mondta, hogy találkoztatok. – Igen, rendes fickó. Sokat segített. – Nem azért hívtalak, hogy őt fényezzük. Csak azt próbálom elmondani, hogy felhívott, mert el akart neked mondani valamit, de nem hagytál neki se névkártyát, se egy számot. Azt mondta, alig öt perc telt el azután, hogy te és az az FBI-ügynök elmentetek, amikor megjelent egy másik zsaru és őt kereste. Nem is őt, hanem azt a fickót, aki segített a zsaruknak. Bosch előrehajolt. Hirtelen alig várta, hogy meghallgassa Edgart. – Azt mondta, a fickó felmutatott egy jelvényt, és közölte, hogy a nyomozásodat felügyeli, majd megkérdezte Jasont, hogy mit akartatok, te meg az ügynök. Az unokatesóm felvitte ugyanarra a szintre, ahová titeket, és megmutatta a fickónak, honnét leskelődtetek. Odafentről nézték végig, ahogy te és az ügynök megjelentetek a háznál. Látták, ahogy bementetek a garázsba. – Azután mi történt? – A fickó elrohant Hívott egy liftet, és lement. – Az unokatestvéred nem említette a nevét? – Neki Smith nyomozóként mutatkozott be. Amikor pedig felmutatta az igazolványát, az ujjaival eltakarta az igazi nevét. A régi trükk, gondolta Bosch, amit a nyomozók akkor használnak, ha nem akarják nagydobra verni a kilétüket. Néhányszor maga Bosch is élt vele. – Hogy nézett ki a fickó? – kérdezte. – Fehér, száznyolcvan magas, rövidre nyírt ősz hajjal. Lássuk csak tovább! Ötvenes, kék öltönyben, fehér ingben és csíkos nyakkendőben. Kis amerikai zászlóval a hajtókáján. A leírás legalább ötvenezer férfira ráillett csak a szűken vett belvárosban. Bosch épp az egyiküket látta maga előtt: Abel Pratt még most is az ajtóban állt, hogy felvont szemöldökkel, kérdő pillantással meredjen Boschra. Nem viselte a

zakóját, de Bosch ott látta az ajtó mögött, a fogason. A hajtókájára parányi amerikai zászlót tűztek. Bosch visszafordult az asztala felé – Meddig szokott dolgozni' – halkította le a hangját. – Általában úgy ötig, de most egy rakás ember lóg a nyakán, akik mind az Echo Parkra kíváncsiak. – Oké, kösz a tippet. Nemsokára találkozunk. Bosch letette, mielőtt még Edgar bármi mást mondott volna. Felnézett, és Pratt visszanézett rá. – Ki volt az? – érdeklődött. – Csak egy füles a Matarese-ügyben. Amit a héten adtunk be. Úgy tűnik, mégiscsak akadt egy szemtanú. Még kapóra jöhet a tárgyaláson. Bosch igyekezett olyan közömbösnek tűnni, amennyire csak tudott. Felállt, és végigmérte a főnökét. – Ne aggódjon! Meglesz még, mire visszatérek az irodába. – Akkor jó. Ezt örömmel hallom. 32. Bosch Pratt felé indult. Túl közel került hozzá, tolakodásával arra kényszerítette, hogy meghátráljon és visszavonuljon az irodájába. Bosch pontosan ezt akarta. Elköszönt, és kellemes hétvégét kívánt. Ezután indult csak az ajtó felé. A lezáratlan és megoldatlan ügyek osztályán három autót rendeltek a nyolc nyomozó és egy osztályvezető mellé. Az autókat érkezési sorrendben használták, és a kulcsok mindig ott lógtak az ajtó mellett. Amikor egy nyomozó elvitt egy kocsit, a kulcsok alá függesztett táblára mindig felírta a nevét, és hogy várhatóan mikor hozza vissza a járművet. Amikor Bosch az ajtóhoz ért, szélesre tárta, hogy elrejtse Pratt szeme elől a kampókra aggatott két kulcsot. Felkapta az egyiket, mielőtt távozott. Néhány perccel később kikanyarodott a Parker Center mögötti garázsból, és a közműszolgáltató székháza felé indult. Csak nemrég kezdődött a lázas rohanás, hogy napnyugtára mindenki elhagyja a belváros környékét is, így rövid idő alatt megtette a hétsaroknyi utat. Tilosban parkolt le, a bejárat előtt csobogó szökőkútnál, és kipattant az autóból. Vetett egy pillantást az órájára, mialatt a főbejárat felé tartott. Húsz perce maradt ötig. Egyenruhás biztonsági őr lépett ki az épületből. – Uram, itt nem… – Tudom. Megmutatta a jelvényét, majd a férfi övére tűzött adóvevőre mutatott. – El tudja ezen érni Jason Edgart? – Edgart? Hogyne. De mi a… – Hívja fel és mondja meg neki, hogy Bosch nyomozó várja!

Haladéktalanul találkoznom kell vele. Csak hívja ide, kérem! Elfordult, és visszaindult az autója felé. Beült, majd nem egészen öt perc múlva meglátta Jason Edgart, amint kilépett az üvegajtókon. Amikor elérte az autót, a férfi kinyitotta az utas felőli ajtót, bekémlelt rajta, de nem szállt be. – Mi az, Harry? – Megkaptam az üzenetét. Jöjjön! Edgar vonakodva beült a kocsiba. Bosch legördült a padkáról, alighogy betette az ajtót. – Várjon egy kicsit! Hová megyünk? Nem hagyhatom csak így el a helyem. – Csak néhány percre rabolom el. – Hová megyünk? – A Parker Centerbe. Ki sem szállunk a kocsiból. – Akkor is szólnom kell. Edgar levette a kis adóvevőt az övéről, hogy közölje a biztonsági központtal: hivatalos ügyben fél órán át távol lesz. Miután nyugtázták a hívását, visszatette a rádiót az övére. – Először azért megkérdezhette volna – jegyezte meg szemrehányóan. – Az unokatesóm említette, hogy szokása előbb lőni, azután kérdezni. – Ilyeneket mond rólam? – Ügy bizony. Mit keresünk a Parker Centerben? – Azonosítjuk a zsarut, akivel azután beszélt, hogy távoztunk. A forgalom kezdett besűrűsödni. Sokan a munkaidő vége előtt leléptek, hogy minél előbb hazajussanak. A péntek délutánok a szokásosnál is brutálisabbak voltak. Boschnak végül öt előtt tíz perccel sikerült beérni a rendőrségi garázsba, és csak remélni merte, hogy nem késtek el. Elfoglalt egy helyet a legelső sorban. A garázs szabadtéri építménye látni engedte a San Pedro Streetet, amely elválasztotta a Parker Centert és a garázst. – Van mobilja? – kérdezte Bosch. – Ja. Bosch megadta neki a Parker Center központi számát, hogy telefonáljon, és kérje a lezáratlan ügyek osztályát. A központ által kapcsolt számoknál nem működött a hívóazonosító, így Edgar neve és száma nem jelent meg. – Csak szeretném tudni, felveszi-e valaki – magyarázta Bosch. Ha igen, kérje Rick Jacksont. Amikor közlik, hogy nincs bent, ne hagyjon üzenetet. Csak mondja azt, hogy majd a mobilján keresi, azután tegye le! Edgar hívását a mondottak szerint fogadták. Miután végzett, Boschoz fordult. – Egy Pratt nevű fickóval beszéltem. – Helyes. Akkor még itt van. – Mi ez az egész? – Meg akartam győződni arról, hogy még nem ment el. Ötkor hazaindul, és át fog kelni ezen az utcán. Szeretném, ha megnézné, hogy ő volt-e az, akivel

beszélt. – A belső ügyosztálynál van? – Nem. A főnököm. Bosch lecsapta a szemellenzőt, nehogy kiszúrják őket. Jó harminc méternyire parkoltak a zebrától, amit Pratt használt, amikor átkelt a garázs felé. Bosch épp csak azt nem tudta, melyik irányba fog indulni, miután átért. Osztályvezetőként a saját kocsijával is leparkolhatott a rendőrségi garázsban, márpedig a privát parkolóhelyek a második szinten sorakoztak, ahová két lépcsősor és egy felhajtó is vezetett. Ha Pratt az utóbbit használja, közvetlenül mellettük sétál el. Várakozás közben Edgar az Echo Park-i lövöldözésről kérdezősködött, Bosch pedig tőmondatokban válaszolgatott. Nem akart erről beszélni, de mégiscsak magával hurcolta a fickót. Mondania kellett valamit, ha udvariasságból is. 17.01-kor Pratt végre megjelent a Parker Center hátsó kijáratánál, es elindult lefelé a rámpán. Innét kilépett a San Pedróra, majd négy másik hazafelé tartó nyomozóval elindult a gyalogátkelőhelyen. – Oké – szakította félbe Bosch Edgar egy újabb kérdését. – Látja azokat a fickókat a zebrán? Melyik jött el magához? Edgar gondosan tanulmányozta a gyalogosokat. Tökéletesen ráláthatott Prattre, aki a csoport végén, egy másik férfi társaságában gyalogolt. – Az utolsó fickó – vágta rá Edgar habozás nélkül. – Amelyik felteszi a napszemüvegét. Bosch felnézett. Pratt épp akkor vette fel Ray-Banjét. Bosch erős nyomást érzett a mellkasában, ahogy utoljára a nagy szerelmi csalódások idején, Pratten tartotta a szemét, és figyelte, ahogy elfordul, miután átkelt az úttesten. A távolabb eső lépcsőház felé tartott. – És most? Követni fogjuk? Boschnak eszébe jutott, hogy Prattnek van még egy kis dolga munka után. – Szívesen tenném, de nem lehet. Vissza kell vinnem a munkahelyére. – Ezzel ne törődjön, ember! Majd gyalogolok. Ilyen forgalomban gyorsabb. Edgar kinyitotta az ajtót, és elfordult, hogy kiszálljon. Azután visszanézett Boschra. – Nem tudom, mi folyik itt, de sok szerencsét, Harry. Remélem, elkapja, akit keres. – Kösz, Jason. Remélem, még találkozunk. Miután Edgar becsukta az ajtót, Bosch kitolatott, és elhagyta a garázst. A San Pedrón elhajtott a Temple-ig, abban a reményben, hogy Pratt is erre halad majd a gyorsforgalmi felé. Akár hazaindul, akár nem. a gyorsforgalmi kézenfekvő választás. Lehúzódott a padka mellé, a parkolni tilos zónában. Innét ráláthatott a rendőrségi garázs kijáratára.

Két perccel később ezüstszínű sportterepjáró kanyarodott ki a garázsból, és indult a Temple felé. Jókora Jeep Commander volt, régimódi, szögletes karosszériával. Bosch azonosította Prattet a volán mögött. A Commander méretre és színre egyaránt emlékeztetett a rejtélyes terepjáróra, amelyet előző éjjel látott a háza előtt. Bosch lefeküdt az ülésre, mialatt a Commander a Temple felé közeledett. Hallotta, amint elfordult, majd néhány pillanat múlva felegyenesedett a kormányhoz. Pratt a Temple-ön állt, a Los Angeles Street kereszteződésben, és jobbra kanyarodott. Bosch kivárta, amíg befejezte a fordulást, csak azután indult utána. Pratt besorolt a 101-es gyorsforgalmi északnak tartó zsúfolt sávjaiba, és araszolni kezdett a csúcsforgalommal. Bosch is lefordult a lehajtón, hogy hat kocsival a Jeep mögött álljon be a sorba. Megkönnyítette a dolgát, hogy Pratt antennájának tetején kis fehér gömb táncolt, rajta groteszk arccal. Valamelyik gyorsétterem ezt adta ajándékba a menüihez, és Bosch ennek köszönhetően anélkül követhette a dzsipet, hogy túlságosan közel merészkedett volna hozzá. Egy jelöletlen Crown Vicét hajtott, amelynek a tetején ezzel az erővel harsány neonfények is világíthattak volna, RENDŐRSÉG felirattal. Pratt lassan, de biztosan haladt észak felé, a nyomában Bosch-sal. Amikor a gyorsforgalmi elhaladt Echo Park mellett, felnézett a dombgerincre, és látta, hogy a bűntény helyszíne körül még javában tart a médiaparti. Kér híradós helikopter is körözött a Figueroa Lane felett. Eltűnődött: vajon elvontatták a kocsiját, vagy később fel kell mennie, hogy visszaszerezze? Menet közben próbálta összegezni, amit Prattről megtudott. Nem lehetett kétséges, hogy Pratt követte őt a felfüggesztése idején. A terepjárója pontosan úgy festett, mint az, amelyiket előző éjjel az utcában látott, míg Jason Edgar azonosította Prattben azt a zsarut, aki a központban utána szaglászott. Nem tűnt valószínűnek, hogy csak ellenőrizni akarta, betartja-e a felfüggesztésre vonatkozó szabályokat. Kellett lennie más indítékának, és Bosch csak egyvalamire tudott gondolni. Az ügyre. Miután elfogadta ezt a feltevést, több dolog is gyorsan a helyére került, és még inkább felszította a Bosch mellkasában éledező tüzet. Pratt mesélt nekik először Maury Swannről, ami egyértelművé tette, hogy ismerik egymást. Habár negatív színben tüntette fel előttük az ügyvédet, talán csak így próbált elszigetelődni valakitől, akihez nagyon is közel állt, és akivel együtt is dolgozott. Bosch számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy Pratt pontosan tudta: Anthony Garland-t tekinti a Gesto-ügy első számú gyanúsítottjának. Bosch rutinszerűen tájékoztatta Prattet, valahányszor újra elővette az ügyet. Pratt arról is értesült, amikor az ügyvédeknek sikerült kiharcolniuk a távoltartó végzést, így Bosch nem beszélhetett többet Garland-nal, csak ha annak jogi képviselői is jelen voltak.

Végül, de nem utolsósorban: Pratt hozzáférhetett a Gesto-ügy aktáihoz, amelyek a legtöbb időt Bosch íróasztalán töltötték. Pratt lehetett az, aki kiegészítette az időrendi naplót a bejegyzéssel, amely bevonta az egyenletbe Robert Saxont alias Raynard Waitst. Már jóval azelőtt megalapozhatta a kapcsolatot, hogy az akta Olivashoz került. Éppen azért gépelte be az új sort, hogy Olivas megtalálhassa. Bosch rádöbbent, hogy az egész terv – Raynard Waits hamis tanúvallomása, a helyszíni szemle és a holttest exhumálása – Abel Pratt agyából pattant ki. Ő lehetett a tökéletes közvetítő, aki éppúgy szemmel tarthatta Boscht, mint a többi érintettet. Ráeszmélt arra is, hogy ha Swannt bevonta a tervbe, Prattnek nem volt szüksége Olivasra vagy O'Shea-re. Minél többen vesznek részt egy ilyen összeesküvésben, annál nagyobb a lebukás veszélye. Swann-nek nem kellett egyebet tennie, csak elhitetnie Waitsszel, hogy az ügyész és a nyomozó egyaránt benne vannak a buliban, majd elhinthette a nyomokat, hogy Bosch engedelmesen kövesse őket. Bosch érezte, hogy a bűntudattól égni kezd a tarkója. Rádöbbent, mennyire félreismerte a helyzetet még fél órával ezelőtt is. Teljesen rossz nyomon járt. Olivas egyáltalán nem sározódott be. Talán őt is ugyanolyan mesterien manipulálták, ahogy Boscht magát, s talán O'Shea sem bűnös másban, legfeljebb politikai taktikázásban – learatja a babérokat, ha nem is neki járnak, és elhárítja magáról a felelősséget, ami nagyon is őt illetné. O'Shea azért vetette latba a befolyását a rendőrségen, hogy megmentse a politikai karrierjét, nem pedig azért, mert Bosch vádaskodása telibe talált. Bosch újra és újra végiggondolta az elméletet, és az megállta a helyét. Nem talált levegőt a fékcsövekben, egy homokszemet sem a tankban – ez a kocsi bárhová eljuthatott. Már csak az üzemanyag hiányzott: az indíték. Miért kockáztatna valaki mindent, miután lehúzott huszonöt évet, és ötvenévesen végre nyugdíjba mehet? Miért áldozott volna huszonöt évet a rosszfiúk üldözésére, ha végül megmenti egyiküket? Bosch ezernyi ügy tapasztalatából tudta, hogy az indíték gyakran a bűnügy legkevésbé megfogható része. A pénz nyilván szerepet játszhatott, akárcsak egy hosszú házasság felbomlása – csakhogy ezek a szerencsétlen körülmények sok ember életében megvannak. Valójában egyik sem ad magyarázatot arra, miért lépte át Abel Pratt a határt. Bosch az öklével keményen lecsapott a kormányra. Félretéve az indíték kérdését, egyszerre érzett mélységes zavart és dühöt. Minél mesteribben játszott vele Pratt, annál fájóbbnak és szégyenteljesebbnek érezte az árulását. Pratt a főnöke volt. Egy asztalról ettek, együtt dolgoztak az ügyeken, tréfálkoztak egymással, és a kölykeikről beszélgettek. Pratt úgy érte el a nyugdíjaskort, hogy nem akadt senki a rendőrségen, aki kételkedett volna abban, hogy alaposan rászolgált. Eljött az ideje a kárpótlásnak: a bőkezű nyugdíjnak és a jövedelmező biztonsági állásnak a szigeteken, ahol magas a fizetés és rövid a munkaidő.

Mindenki erre vágyott, senki se neheztelt érte. Várta őt az azúrkék mennyország – minden rendőr álma. Bosch azonban végre keresztüllátott rajta. – Az egész egy rakás szar – mondta ki hangosan. 33. Harminc perc után Pratt a Cahuenga-hágónál lefordult a gyorsforgalmi útról, és a Barham Boulevard-on haladt északkeletnek, Burbank felé. A csúcsforgalom továbbra sem enyhült, így Boschnak nem okozott gondot, hogy kövesse a másik autót, miközben fenntartja a biztonságos távolságot. Pratt elhajtott a Universal hátsó és a Warner Bros első kapuja előtt, azután néhány gyors kanyarral ráfordult a Catalinára, és leparkolt a padkánál, a takaros városi házak sora előtt. Bosch habozás nélkül továbbhaladt, hogy élesen jobbra kanyarodjon, majd még kétszer megismételje ezt a manővert. Lekapcsolta a világítást, mielőtt befordult az utolsó sarkon és újra meglátta a családi házakat. Fél tömbbel Pratt terepjárója mögött parkolt le, majd lecsúszott az ülésben. Azonnal látta, hogy Pratt az utcán áll, és mindkét irányba elnéz, mielőtt átkelne az úttesten – csakhogy az egész túl sok időt vett igénybe. Az utcán senki se járt, Pratt mégis ide-oda forgatta a fejét. Mintha várt volna valakit, vagy inkább ellenőrizné, hogy követték-e. Bosch tudta, hogy nincs nehezebb dolog a világon, mint követni egy olyan zsarut, aki számít erre. Még mélyebbre csúszott az ülésben. Pratt végül elindult az úttesten, miközben tovább forgatta a lejét, majd miután elért a túloldalra, sarkon fordult és elindult visszafelé. Csak néhány lépést tett meg, azután mindkét irányban felmérte a terepet. Amikor a tekintete elérte Bosch kocsiját, hosszú időre megdermedt. Akárcsak Bosch, Pratt aligha látta meg – ahhoz túl mélyre süppedt az ülésben –, de talán felismerte a kocsiban az osztály egyik jelöletlen járművét. Ha elindul felé, hogy közelebbről is megvizsgálja, Bosch sehogy sem kerülhette el a lebukást. Most hiányolta csak igazán a fegyverét. Randolph rutinszerűen lefoglalta a tartalék pisztolyát is a Robert Foxworth lelövésével kapcsolatos ballisztikai vizsgálat céljából. Pratt lassan Bosch autója felé indult. Bosch megragadta a kilincset. Ha nem marad más választása, kilő a kocsiból, és elrohan Verdugo felé, ahol még most is sokan járnak. Csakhogy Pratt hirtelen megtorpant, mintha valami más keltette volna fel a figyelmét. Bosch lassan elfordította a fejét, és felnézett annak a háznak a lépcsőire, amely előtt parkolt. Tekintete végigpásztázta a fokokat, majd elért az ajtóig, amely résnyire nyílt, és felfedett egy női alakot, aki mosolyogva szólította meg Prattet. Az ajtó mögé rejtőzött, csupán feje meg egyik fedetlen válla látszott. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, amint Pratt mondott valamit, és intett, hogy menjen vissza a házba. A nő szemlátomást duzzogni kezdett, még a

nyelvét is kidugta, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, amit résnyire nyitva hagyott. Bosch azt kívánta, bárcsak nála lenne a kamerája, de az ott pihent Echo Parkban, a kocsija csomagtartójában. Igaz, nem kellett fényképes bizonyíték ahhoz, hogy tudja: az ajtóban álló nő nem Pratt felesége. Bosch nemrég, Pratt nyugdíjas-búcsúztatóján találkozott az asszonnyal. Pratt újra Bosch kocsija felé fordult, egy ideig még tanakodott, azután visszafordult a ház felé. Felkaptatott a lépcsőn, átcsusszant a résen, majd becsukta maga mögött az ajtót. Bosch kivárt, és ahogy számította, meglátta Prattet, amint félrevonta a függönyt, hogy újra szétnézzen az utcán. Bosch összehúzta magát, amíg Pratt szeme elidőzött a Crown Vicén. Nem lehetett kétséges, hogy az autó felkeltette Pratt gyanakvását, mégis úgy tűnt, hogy a kaland izgalma felülkerekedett egészséges zsaruösztönein. Mozgolódás támadt, amint Prattet megragadták, és elfordították az ablaktól. A függöny visszahullt a helyére. Bosch azonnal felült, beindította a motort, és széles ívben visszakanyarodott, hogy jobbra ráforduljon a Verdugóra, majd egyenesen a Hollywood Way felé vegye az irányt. Nem kételkedett abban, hogy a Crown Vic lebuktatta. Pratt nyilván le fogja nyomozni, mihelyt kilép abból a házból. Szerencséjére közel esett a Burbank repülőtér. Ügy számította, hogy leteheti a Crown Vicét a parkolóban, és egy kölcsönautóval kevesebb mint fél óra alatt visszatérhet a házhoz. Vezetés közben megpróbálta felidézni az ajtóban látott nő vonásait. Ismert néhány relaxációs gyakorlatot, amelyeket akkoriban használt, amikor a bíróság még nem helytelenítette a tanúk hipnotizálását. A nő orrára és szájára gondolt, amelyek mindennél inkább stimulálták az arcfelismerésért felelős idegközpontot. Nem sokkal később rájött: egy vonzó és fiatal civil alkalmazott, aki a lezáratlan ügyek osztályától nem messze, a folyosó túlsó felén dolgozott. A személyzeti irodában, ahol nap mint nap rendőrök sorsáról döntöttek. Pratt megszegte az aranyszabályt, házinyúlra lőtt, és remélte, hogy ráfoghat mindent a munkájára. Okosan csinálta – de csak ha sikerül megúsznia, és Mrs. Pratt nem szerez tudomást férje túlórás elfoglaltságáról. Rákanyarodott a repülőtéri lehajtóra, ahol beállt a sorba, hogy egy parkolófiúra bízza az autót. A vörös kabátos fickó, miután átvette tőle a Crown Vicét, azt tudakolta, mikor fog visszatérni. – Nem tudom – felelte Bosch gondolkodás nélkül. – Valamit csak kell írnom a jegyre – csóválta fejét a férfi. – Akkor holnap – bólintott Bosch. – Ha szerencsém lesz. 34. Bosch harmincöt perccel később ért vissza a Catalina Streetre. Kölcsönzött Taurusával elhajtott a városi házak sora előtt, és látta, hogy Pratt terepjárója még a padkánál parkol. Ezúttal az északi oldalon keresett

magának helyet. Amíg lecsúszott az ülésben és várakozni kezdett, bekapcsolta az autóval együtt kölcsönzött telefont. Rachel Walling számát hívta, de csak a hangposta jelentkezett. Letette anélkül, hogy üzenetet hagyott volna. Pratt nem jött elő, míg teljesen be nem sötétedett. Amikor megállt odakint a lámpafényben, Bosch azonnal látta, hogy más öltözéket visel. Farmert és sötét, hosszú ujjú pulóvert vett fel. A változásból Bosch azt a következtetést vonta le, hogy Pratt nem csupán futó viszonyt folytat a személyzetis nővel. A ruháit is nála tartotta. Pratt ezúttal is alaposan végigmérte az utcát, miközben sokáig meredt arra a pontra, ahol korábban a Crown Vic parkolt, és látható elégedettséggel töltötte el, hogy a kocsi eltűnt. Határozott léptekkel a Jeep felé indult, majd nemsokára kikanyarodott az úttestre, hogy megforduljon és a Verdugo felé vegye az irányt, ahol jobbra fordult. Bosch tudta: ha Pratt gyanakszik, akkor lassan halad előre a Verdugón, és közben mindvégig figyeli a tükröt, hátha követi valaki a Catalináról. Bosch éppen ezért visszafordult, és megtett egytömbnyi utat északnak, a Clark Avenue felé. Itt balra kanyarodott, és felpörgette az autó gyenge motorját. Otsaroknyit haladt előre a California Streetig, ahol sebesen balra fordult. A háztömb végénél kijutott a Verdugóra. Kockázatos manőver volt, Prattnek mostanra rég nyoma veszhetett, Bosch mégis hallgatott az ösztöneire. A Crown Vic felszította főnöke gyanakvását; Pratt teljes készültségben állt. Az ösztöne ezúttal sem csalta meg. Amint eljutott a Verdugóig, Pratt ezüstszínű Commandere komótosan elgurult előtte. Főnöke lassan araszolva haladt, hogy kiszúrja, ha követi valaki. Bosch hagyta eltávolodni, mielőtt rákanyarodott az útra. Pratt beérte annyival, hogy kísérletet tett követője kiszúrására, nem próbálkozott kikerülő manőverekkel. A Verdugón maradt, elért Észak-Hollywoodig, majd délnek indult a Cahuengán. Bosch kis híján elvesztette a kanyarnál, de végül áthajtott a piroson. Mostanra egyértelművé vált, hogy Pratt nem hazafelé indult. Bosch tudta, hogy épp ellenkező irányban, az északi völgyben lakik. Pratt Hollywood felé tartott, és Bosch gyanította, hogy csatlakozni akar az osztag többi tagjához Nat bárjában, ám félúton a Cahuengán hirtelen jobbra fordult a Woodrow Wilson Drive-on, Bosch pedig érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Pratt egyenesen az ő házát vette célba. A Woodrow Wilson éles kanyarok során at kígyózott fel a Santa Monica-hegység oldalára. Az elhagyatott úton csak úgy követhette a másik autót, ha lekapcsolta a fényszórót, és legalább egy kanyarral lemaradt a terepjáró féklámpái mögött. Behatóan ismerte ezeket a kanyarokat. Több mint tizenöt éve lakott a Woodrow Wilsonon, félálomban is levezette az utat – ahogy nem egyszer meg is tette –, a dörzsölt és gyanakvó Pratt követése mégis kivételes nehézségeket támasztott, ezért Bosch próbált két kanyarral mögötte maradni. Ez együtt járt

azzal is, hogy időről időre szem elől tévesztette a másik járművet. Amikor már csak két kanyar választotta el a házától, Bosch üresbe tette a váltót, így a bérelt autó egy ideig még gurult, majd megállt az utolsó kanyar előtt. Bosch kiszállt, halkan becsukta az ajtót, majd felkocogott a kanyarhoz. Próbált eggyé válni a sövénnyel, amely egy itt élő híres művész házát és műtermét körülvette. Addig osont előre, míg meg nem látta Pratt terepjáróját. Két házzal Bosch otthona előtt parkolt. Pratt teljes sötétben ücsörgött, és a házat figyelte. Amikor Bosch követte a tekintetét, fényeket látott a konyha és az étkező ablakai mögött. A beállóból egy autó csomagtartója kandikált elő. Felismerte a Lexust, és tudta, hogy Rachel Walling otthon várja. Bármennyire is örült a jelenlétének, ennél is jobban aggasztotta, hogy mire készül Pratt. Úgy tűnt, pontosan ugyanazt teszi, amit előző éjjel: csak figyel, és próbálja eldönteni, hogy Bosch otthon van-e. Bosch egy autót hallott közeledni a háta mögött. Elfordult, és a kocsija felé indult, mintha csak sétálgatna a friss levegőn. Miután a jármű lassan elhaladt, Bosch visszafordult, és újra nekilapult a sövénynek. Amint az autó a közelébe ért, Pratt nem húzódott le a padkára, ehelyett beletaposott a gázba, és a terepjáró nagy sebességgel továbbindult. Bosch elfordult, és visszaszaladt bérelt kocsijához. Bepattant, és ráfordult az útra, hogy menet közben nyomja meg a telefon újratárcsázó gombját, majd meghallotta a csengőhangot. Rachel ezúttal felvette. – Igen! – Rachel, itt Harry. Nálam vagy? – Igen, csak vártam, hogy… – Gyere ki! Felveszlek a kocsimmal. Siess! – Harry, mégis… – Csak gyere, és hozd a pisztolyodat! Most azonnal! Kinyomta a telefont, és lekanyarodott a háza elé. Még látta a vörösen izzó féklámpákat, amint eltűntek a következő kanyar mögött, és tudta, hogy ahhoz a kocsihoz tartoznak, amelyik elijesztette Prattet. A terepjáró jóval előtte járt. Bosch a bejárati ajtó felé fordult, készen arra, hogy kürtöljön, de Rachel már elindult felé. – Zárd be az ajtót! – kiáltott neki oda a letekert ablakon át. Rachel engedelmeskedett, majd az autóhoz sietett. – Szállj be! Siess! Rachel bepattant a kocsiba, Bosch pedig gázt adott, mielőtt becsukhatta volna az ajtót. – Mi folyik itt? Bosch röviden tájékoztatta, miközben végigszáguldottak a Mulhollandre vezető szűkös kanyarokon. Elmondta neki, hogy a főnöke, Abel Pratt felültetett mindenkit, és előre eltervezte, ami Beachwood Canyonban történt. Hozzátette, hogy előző éjjel is a ház körül ólálkodott.

– Honnét tudod? – Egyszerűen csak tudom. Később mindent bebizonyítok. Most érd be annyival, hogy így van! – Mit keresett itt? – Nem tudom. Talán csak próbálta kideríteni, hogy otthon vagyok e. – Csörgött a telefonod. – Mikor? – Közvetlenül azelőtt, hogy hívtál a mobilomon. Nem vettem fel. – Talán ő volt. Nem tudom, mit akar ezzel. Kiértek az utolsó kanyarból, és előttük feltűnt a Mulholland kereszteződése. Bosch még látta egy nagyobb jármű féklámpáit, mielőtt eltűntek a jobb kéz felőli úton. A másik autó most ért a stoptáblához. A kocsi, amelyik elriasztotta Prattet, fékezés nélkül átvágott a kereszteződésen. – Az első csak Pratt lehetett. Jobbra ment. A táblánál Bosch is jobbra kanyarodott. A Mulholland hosszan kígyózva követte a hegygerincet, keresztül a városon – igaz, elnyúltabb és kevésbé éles kanyarokkal, mint a Woodrow Wilson. Errefelé többen is jártak, így Bosch anélkül követhette Prattet, hogy felkeltette volna a gyanakvását. Hamar beérték a járművet, amely csakugyan Pratt Commanderének bizonyult. Bosch lemaradt, és a következő tíz percben követte Prattet a kanyargós úton. Az északi oldalon a völgy fényei szikráztak. A tiszta éjszakában egészen a túloldalt magasodó sötét hegyekig el lehetett látni. A Mulhollanden maradtak a Laurel Canyon Boulevard kereszteződése után is, és továbbhaladtak nyugat felé. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak – szólalt meg Rachel hirtelen. Bosch csak hosszú hallgatás után felelt. – Tudom. Megértelek. – Nem hinném. – Nem tetszett, ahogy ma viselkedtem, ahogy bementem Waits után. Más embernek gondoltál. Nem te vagy az első, Rachel. – Nem erről van szó, Harry. Senki sem az, akinek gondoljuk. Ezzel együtt tudnék élni, de egy nőnek biztonságra van szüksége a férfi mellett. Akkor is, ha az éppen nincs ott. Hogyan érezhetném biztonságban magam, miután láttam, hogyan dolgozol? Nem arról van szó, hogy én másként csináltam volna. Nem úgy mondom ezt, mint zsaru a zsarunak. Arról beszélek, hogy melletted sosem érezném magam biztonságban. Minden éjjel azon törném a fejem, hogy talán ma van a napja, amikor nem jössz haza élve. Képtelen lennék erre. Bosch ráébredt, hogy túl nagy sebességgel haladnak. Rachel szavai hallatán önkéntelenül is erősebben nyomta a pedált. Túl közel kerültek Pratthez. Lelassított, és lemaradt a másik autó mögött. – Ez veszélyes munka – ismerte el. – Azt hittem, ezt mindenkinél jobban tudod. – Tudom. Tudom. Mégis, amit ma tettél, az már vakmerőség. Nem akarok

olyasvalakiért aggódni, aki ilyen meggondolatlan. Enélkül is épp elég dolog miatt kell aggódnom. Bosch kifújta a levegőt. Az előttük imbolygó vörös fényekre mutatott. – Szerintem ezt később beszéljük meg. Most az ügyre koncentráljunk. Mintha csak erre várt volna, Pratt élesen balra kanyarodott a Coldwater Canyon Drive-ra, és ereszkedni kezdett Beverly Hills fele. Bosch az utolsó pillanatig kivárt, mielőtt követte. – Azért örülök, hogy itt vagy mellettem – jegyezte meg. – Miért? – Mert ha Beverly Hillsben kötünk ki, nem kell hívnom a helyi zsarukat, hiszen egy szövetségivel vagyok. – Örülök, hogy hasznomat veszed. – Nálad van a fegyvered? – Mindig. A tiéddel mi történt? – Lefoglalták a helyszínelők. Nem tudom, mikor kapom vissza. A héten ez már a második pisztoly, amit elvesznek tőlem. Lehet, hogy világrekord. A legtöbb elvesztett pisztoly vakmerő lövöldözés során. Rachel felé fordult, de semmit se tudott leolvasni az arcáról. – Kanyarodik – jelezte Rachel. Bosch visszafordult az út felé, hogy ő is lássa a Commander pislogó bal oldali irányjelzőjét. Pratt bekanyarodott, Bosch továbbhajtott. Rachel előrehajolt, hogy kikémleljen a szélvédőn, és megkeresse az utcanevet. – Gloaming Drive. Még a városban vagyunk? – Igen. A Gloaming idáig kijön, de nincs másik kijárata. Már voltam itt. Lefelé menet a Stuart Lane következett. Bosch itt fordult meg és indult vissza a Gloaming felé. – Tudod, hová tart? – kérdezte Rachel. – Fogalmam sincs. Biztos egy másik barátnőjéhez. A Gloaming újabb kanyargós hegyi útnak bizonyult, ám ezzel véget is ért a Woodrow Wilson Drive-val való hasonlósága. Az itteni házak legalább hét számjegyű összeget értek: valamennyit mértani pontossággal nyírt pázsit és sövény övezte még egy falevél sem lógott ki a képből. Bosch lassan vezetett, tekintetével az ezüst Jeep Commandert kereste. – Ott – mutatott előre Rachel. A terepjáró egy francia vidéki udvarház stílusában épült palota előtt állt. Bosch továbbhajtott, és két házzal odébb parkolt le. Kiszálltak, hogy gyalogosan induljanak vissza. – Motoros póló? Rachel csak most látta meg a jókora West Coast Choppers emblémát a pólója elején. – Az egyik ügyben ezzel álcáztam magam. Jól áll. – A lányom szerint is.

A felhajtó kapuja nyitva állt. Az öntöttvas postaládán nem láttak nevet. Bosch felnyitotta és belekukkantott. Szerencséjük volt. Találtak egy küldeményt, egy gumival összefogott kisebb levélköteget. Előhúzták és feltartották az utcai lámpa fényébe, hogy elolvassák a címzett nevét. – Maurice… ez Maury Swann háza. – Takaros – biccentett elismerően Rachel. – Ügyvédnek kellett volna mennem. – Jól meglettél volna a bűnözőkkel. – Cseszd meg, Bosch! A csipkelődésnek hangos kiáltás vetett véget, amely a felhajtó túlsó oldalát és a házat elválasztó sövény mögül érkezett. – Azt mondtam, befelé! Csobbanás hallatszott. Bosch és Rachel a hang irányába indult. 35. Bosch tekintetével a sövényt pásztázta, rést keresett. Úgy tűnt, elölről nem juthatnak át. Miután közelebb értek, némán jelzett Rachelnek, hogy jobbra kövesse a sövényt, míg ő balra indult. Látta, hogy Rachel már elővette, és az oldala mellett tartja a pisztolyát. A sövény legalább háromméteresre nőtt, és elég sűrű volt ahhoz, hogy Bosch ne lássa se az úszómedence, se a ház fényeit, ám ahogy tovább lopózott előre, csobbanásokat és beszédhangokat hallott. Az egyikben ráismert Abel Prattre. A hangok a közeléből érkeztek. – Kérem, én nem tudok úszni. Nem tudom megérinteni az alját! – Akkor minek van úszómedencéje? Csak taposson tovább! – Kérem! Én nem… miért mondanám el bárkinek is…? – Mert ügyvéd, és az ügyvédek mindenkit átvernek. – Kérem… – Csak hogy tudja: ha úgy érzem, hogy megpróbál kijátszani, legközelebb nem egy medencében találja magát, hanem a kibaszott Csendes-óceánban. Megértette? Bosch eljutott oda, ahol a medence szivattyúját és fűtését elhelyezték. Ugyanitt kis rés nyílt a sövényben, ahol a karbantartó átpréselhette magát. Befurakodott, majd túloldalt kilépett a hatalmas ovális medencét övező kőburkolatra. Ötméternyire lehetett Pratt mögött, aki a medence peremén állt, és a vízben vergődő férfira meredt. Hosszú kék rudat tartott a kezében, a végén ívelt toldalékkal. Ezzel szedték ki a bajba került embereket a vízből, Pratt azonban úgy tartotta, hogy a másik ne érhesse el. Valahányszor kétségbeesetten utána kapott, Pratt félrerántotta. A vízben vergődő férfiban alig lehetett ráismerni Maury Swannre. A fényeket nem kapcsolták fel, a medence vize feketén sötétlett. Swann szemüvege leesett, miközben a haja sajátos módon hátracsúszott a koponyáján.

Csillogóan tar fején csak egy ragasztószalag rögzítette a parókát. A szűrőberendezés zaja leplezte Bosch érkezését, így két méterre is megközelíthette Prattet, mielőtt megköszörülte a torkát. – Mi folyik itt, főnök? Pratt azonnal leengedte a rudat, hogy Swann megragadhassa. – Kapaszkodjon, Maury! – kiáltotta. – Minden rendben lesz. Swann megkapaszkodott, Pratt pedig vontatni kezdte a medence széle felé. – Megvan, Maury – erőlködött Pratt. – Ne féljen! – Felesleges játszania az életmentőt – jegyezte meg Bosch. – Mindent hallottam. Pratt megdermedt, és lenézett Swannre, aki egyméternyire lehetett a víz szélétől. – Hát jó – sóhajtott fel. Elengedte a rudat, majd jobb kezével az övéhez kapott. – Ne mozduljon! Rachel volt az. Ő is átjutott a sövényen, és most a medence túloldalán állt, hogy Prattre szegezze a fegyverét. Pratt mozdulatlanná vált, miközben próbálta eldönteni, hogy kirántsa-e a fegyverét. Bosch mögé lépett, és előhúzta a fegyvert az övéből. – Harry! – kiáltott fel Rachel. – Figyelek rá. Szedd ki az ügyvédet! Swann gyorsan süllyedt, miközben még most is a kék rudat szorongatta. Bosch a medence széléhez lépett, és elkapta a bot végét, hogy felszínre húzza Swannt. Az ügyvéd prüszkölt és a vizet köpdöste, de szorosan markolta a rudat, amíg Bosch kivontatta a sekély részig. Rachel eközben körüljárta Prattet, és utasította, hogy tegye a kezét a tarkójára. Maury Swann meztelenül, botladozva lepett fel a medence lépcsőjén, mialatt egyik kezével összezsugorodott golyóit takargatta, a másikkal pedig próbálta elrendezni a parókáját. Egy idő után feladta a kísérletezést, és az egészet letépte a fejéről, hogy odacsapja a kövezethez. Ezután egyenesen egy padhoz lépett, hogy csuromvizesen elkezdje magára kapkodni a ruháit. – Mi történik itt, Maury? – kérdezte Bosch. – Semmi olyan, ami magára tartozna. Bosch bólintott. – Értem. A fickó idejön, bedobja a medencébe, és végignézi a fuldoklását, hogy utána az egészet öngyilkosságnak vagy balesetnek állítsa be, mégsem akarja, hogy bárki törődjön vele. – Volt egy nézeteltérésünk, ez minden. Csak megijesztett, nem fojtott vízbe. – Ez azt jelenti, hogy a kis nézeteltérésük előtt még egy véleményen voltak? – Erre nem válaszolok. – Miért akart magára ijeszteni?

– Nem kell válaszolnom egyetlen kérdésére sem. – Akkor talán el is mehetnék, és hagyhatnám, hogy lerendezzék ezt a kis nézeteltérést. – Tegyen, amit akar. – Tudja, mit gondolok? Szerintem az ügyfele, Raynard Waits halálával csupán egyetlen személy maradt, aki összekapcsolhatja Pratt nyomozót Garlandékkal. Szerintem a bűntársa meg akart szabadulni magától, mert kezdett beijedni. Ha mi nem vagyunk, már ott lenne a medence alján. – Tegyen és gondoljon, amit akar, én akkor is azt fogom mondani, hogy nézeteltérésünk támadt. Megjelent, én itt úszkáltam, és összeszólalkoztunk valamin. – Azt hittem, nem tud úszni, Maury. Nem azt mondta az imént? – Nem óhajtok tovább tárgyalni önnel, nyomozó. Tűnjön el a házamból! – Nem megyek sehová, Maury. Öltözzön csak fel nyugodtan, és csatlakozzon hozzánk odaát! Bosch otthagyta, miközben próbálta becsúsztatni nedves lábszárait a selyemnadrágba. A medence túlsó végén Pratt összebilincselt kézzel ült egy betonból öntött padon. – Egy szót se szólok, amíg nem beszéltem egy ügyvéddel – jelentette ki. – Tudok is egyet. Mindjárt itt lesz, csak felöltözik. Talán bízza meg őt! – Belőlem nem szed ki semmit, Bosch – közölte Pratt. – Jól mondja – kiáltott fel Swann a medence túlsó végén. – Egyes számú szabály: sose tárgyaljon a zsarukkal. Bosch Rachelhez fordult, és kis híján elnevette magát. – Te elhiszed ezt? Két perccel ezelőtt megpróbálta vízbe fojtani, most meg ingyenes jogi tanácsot ad neki. – Hasznos jogi tanácsot – igazította ki Swann. Swann odasétált, ahol a többiek várakoztak. Bosch látta, hogy ruhái rátapadnak nedves testére. – Nem akartam vízbe fojtani – jelentette ki Pratt. – Segíteni akartam neki. Ennél többet nem mondhatok. Bosch Swannhez fordult. – Húzza fel a sliccét, Maury, és üljön le! – A betonpadra mutatott. – Kösz, de inkább nem – felelte Swann. Tett egy lépést a ház felé, de Bosch előtte termett, és elvágta az útját, hogy a padhoz terelje. – Üljön le! – parancsolt rá. – Ezennel letartóztatom. – Mégis miért? – méltatlankodott Swann. – Kettős gyilkosságért. Mindketten le vannak tartóztatva. Swann felnevetett, mintha egy éretlen kölyökkel állna szemben. Amióta visszahúzta a ruháit, ugyanannak a pöffeszkedő seggfejnek tűnt, akinek korábban. – Es kik lennének az áldozatok?

– Fred Olivas nyomozó és Derek Doolan fegyőr. Swann töretlen mosollyal csóválta a fejet. – Nyilván emberölésben való bűnrészességgel vádol bennünket, miután bőségesen elegendő bizonyíték van arra, hogy nem mi lőttük ki azokat a golyókat, amelyek kioltották Olivas és Doolan életét. – Kész öröm ügyvédet letartóztatni. Nem kell a szájába rágni mindent. – Nagy kár, hogy magának igenis a szájába kell rágni a törvényt, Bosch nyomozó. A bűnrészesség vádja csak akkor áll meg, ha egy kapcsolódó bűncselekmény következtében valakinek az életét kioltják. Amennyiben bizonyítható az okozati összefüggés, a kapcsolódó bűncselekmény elkövetőjét emberölésben való bűnrészességgel vádolhatják. Bosch bólintott. – Így igaz. – Talán lenne olyan kedves elárulni, hogy mi lenne ez a kapcsolódó bűncselekmény, amit ön szerint elkövettünk? Bosch elgondolkodott egy pillanatig. – Mit szólna a hamis tanúzásra való rábíráshoz és az igazságszolgáltatás hátráltatásához? Kezdjük ezzel, azután következhet a köztisztviselő megvesztegetése, esetleg egy őrizetes szökésének elősegítése… – Itt akár be is fejezheti – vágott közbe Swann. – Csak az ügyfelemet képviseltem, nem követtem el a fenti bűntettek egyikét sem, és semmivel sem tudja bizonyítani az ellenkezőjét. Ha letartóztat, azzal csak a saját alkalmatlanságát igazolja. – Felállt. – Szép jó estét mindenkinek! Bosch előrelépett, és Swann vállára tette a kezét, hogy lenyomja a padra. – Üljön le a seggére! Le van tartóztatva. Rábízom az ügyészre, hogy megítélje a bűnösségét. Francot se érdekel az egész. Engem csak az érdekel, hogy két zsaru meghalt, és a társam súlyosan megsebesült maga miatt, Maury. Úgyhogy bassza meg! Pratthez fordult, aki alattomos kis mosollyal nézett fel rá. – Jó az ügyvéd a háznál, Harry. Szerintem Maury rátapintott a lényegre. Talán végig kellene gondolnia a dolgot, mielőtt még nagyobb baj lesz. Bosch megrázta a fejét. – Nem fogom hagyni, hogy megússzák. Ne is számítsanak rá! Kivárt egy pillanatig, de Pratt nem felelt. – Tudom, hogy maga az ötletgazda – folytatta. – Az egész szarság odafent Beachwood Canyonban, a maga ötlete volt. Maga paktált le Garland-ékkal, majd kereste meg Mauryt, aki közvetítette az ajánlatot Waitsnek. Maga hamisította meg a nyomozati anyagot, hogy bevonja Waitst. Maurynak talán igaza van a bűnrészességgel kapcsolatban, de az igazságszolgáltatás akadályozása így is bizonyított, és ha ez megvan, cseszheti az egészet. Nem lesz se trópusi sziget, se zsíros nyugdíj, főnök. Lehúzhatja magát a vécén! Pratt a medence sötét vizére meredt. – Garland-ékat akarom, és maga átadhatja őket – tette hozzá Bosch.

Pratt megrázta a fejét anélkül, hogy felnézett volna. – Akkor legyen, ahogy akarja – bólintott Bosch. – Menjünk! Jelzett Prattnek és Swann-nek, hogy álljanak fel. Engedelmeskedtek. Bosch elfordította Swannt, hogy megbilincselhesse, s eközben az ügyvéd válla felett Prattre nézett. – Miután bevarrták, kit fog felhívni, hogy tegye le az óvadékot? A feleségét vagy a személyzetis lányt? Pratt abban a pillanatban visszarogyott a padra, mintha gyomorszájon vágták volna. Bosch ezt a csapást tartogatta a végére, így próbálta tovább fokozni a nyomást. – Melyiküket akarta magával vinni a szigetére? A kis ültetvényére? Szerintem az utóbbit. – A neve Jessie Templeton. Kiszúrtam magát, amikor követett a házához. – Tudom, hogy kiszúrt, de mondja csak: mennyit tud ez a Jessie Templeton? Benne is lesz annyi tartás, mint magában, ha majd elmegyek hozzá? – Ő semmiről sem tud, Bosch. Hagyja ki ebből! Hagyja ki a feleségemet is a kölykökkel együtt! Bosch megrázta a fejét. – Ez nem így működik, maga is tudja. Megmozgatunk minden követ. Megtaláljuk Garland-ék pénzét, és összekötjük magával, Maury Swann-nel, mindenkivel. Remélem, nem a kis barátnőjénél rejtette el, mert ha igen, ő is magával bukik. Pratt kissé előrehajolt a padon. Boschnak olyan benyomása támadt, hogy ha nem lenne hátrabilincselve a keze, akkor e pillanatban arra használná, hogy elrejtse az arcát a világ elől. Bosch egyik csapást a másik után osztotta ki rá, mintha fejszecsapásokkal kellene kidöntenie egy nagy fát. Pratt már alig állt a lábán. Egyetlen kis lökés kellett csak ahhoz, hogy megadja magát. Harry odakísérte Swannt Rachelhez, aki megragadta az egyik karját. Azután visszafordult Pratthez. – Rossz dögöt etetett – mondta halkan. – Ez meg mit akar jelenteni? – Mindenki előtt ott a választás. Maga rosszul döntött. A baj csak az, hogy a hibáinkért nemcsak nekünk kell megfizetnünk. Magunkkal rántunk másokat is. Bosch a medence széléhez lépett, és lenézett a sötét vízre. A felszín csillogott, de a mélység áthatolhatatlan maradt. Nem sokáig kellett várnia, hogy a korhadt fatörzs megadja magát. – Jessie-nek nem kell részt vennie ebben, és a feleségemnek sem kell megtudnia – mormolta maga elé Pratt. Elhangzott a nyitóajánlat. Pratt tehát elszánta magát. Bosch közönyösen rugdosta a kövezetet, majd újra szembefordult vele. – Nem vagyok ügyész, de lefogadom, hogy van valamilyen megoldás. – Óriási hibát követ el, Pratt! – avatkozott közbe Swann. Bosch Pratt zsebébe nyúlt, hogy megkeresse és elővegye a Commander

kulcsait. – Vidd ki Mr. Swannt Pratt nyomozó kocsijába, Rachel! Legjobb lesz, ha be is viszed. Mi itt várunk. Odahajította a kulcsokat Rachelnek, aki elindult Swann-nel a sövény nyílása felé, amelyen át idejutott. Swannt úgy kellett maga előtt terelnie. Az ügyvéd menet közben visszanézett a válla felett. – Ne álljon le vele! – kiáltotta kétségbeesetten. – Hallja? Ne beszéljen senkivel! Börtönbe juttat mindkettőnket! Swann a sövény túloldaláról is osztogatta jogi tanácsait. Bosch kivárta, amíg a becsapódó ajtó beléfojtotta a szót, azután megállt Pratt előtt, és látta, ahogy a veríték kiütközik a homlokán és végigcsorog az arcán. – Nem akarom belekeverni Jessie-t vagy a családomat – nyögött fel Pratt. – Elmondom, mit akarok. Nem megyek börtönbe. Engednek visszavonulni, és megtarthatom a nyugdíjamat is. – Sokat akar ahhoz képest, hogy két rendőr meghalt maga miatt. Bosch járkálni kezdett, miközben próbálta kitalálni, hogyan profitálhat legtöbbet az alkuból. Eközben Rachel visszatért a sövényen át. Bosch nem értette, hogyan hagyhatta magára Swannt. – Gyerekzár – sietett közölni Rachel. – Nem tud kiszállni. Bosch bólintott, majd visszafordult Pratt felé. – Mint mondtam, sokat akar – ismételte. – Mit kínál cserébe? – Megkapja Garland-t – felelte kétségbeesett igyekezettel Pratt. – Anthony két héttel ezelőtt elvezetett a lány holttestéhez. És Maury Swann… ezüsttálcán nyújtom át. A fickó legalább olyan sáros, mint… Nem fejezte be a mondatot. – Mint maga? Pratt lehajtotta a fejét, majd lassan bólintott. Bosch igyekezett félretenni az érzéseit, hogy hideg fejjel ítélhesse meg Pratt ajánlatát, de Freddy Olivas és Doolan fegyőr vére akkor is Pratt kezéhez tapadt. Bosch nem tudta, képes lesz-e eladni az alkut az ügyésznek. Még azt se tudta, hogy magával el tudja-e fogadtatni, ám abban a pillanatban bármire kész volt, hogy végre eljuthasson ahhoz az emberhez, aki megölte Marie Gestót. – Nem ígérek semmit – szögezte le. – Megkeresünk egy ügyészt. – Bosch továbblépett az utolsó fontos kérdésre. – Mi a helyzet O'Shea-vel és Olivasszal? Pratt megrázta a fejét. – Ebben nem sárosak. – Garland huszonötezerrel támogatta O'Shea kampányát. Ez bizonyítható. – Csak lefedezte magát. Ha O'Shea gyanút fogott, T. Rex sakkban tarthatta azzal, hogy mindenki azt fogja hinni, lefizette. Bosch bólintott. Elöntötte a szégyen amiatt, amit O'Shea-nek mondott. – Nemcsak ebben tévedett – jegyezte meg Pratt. – Hanem még miben? – Azt mondta, én mentem Garland-ékhoz az ajánlattal. Nem így történt.

Ők kerestek meg, Harry. Bosch megrázta a fejét. Nem hitt Prattnek, már csak azért sem, mert ha Garland-ék meg akartak volna venni egy zsarut, először mindenképpen a probléma forrásánál próbálkoztak volna: nála. Miután ez sosem történt meg, Bosch biztosan tudta, hogy az egészet Pratt találta ki, aki így akarta megszilárdítani a helyzetét a küszöbön álló nyugdíjazás, válás és ki tudja, mi minden előtt. O kereste meg Garland-ékat. Ő ment el Maury Swannhez is. – Mondja ezt el az ügyésznek! – vonta meg a vállát. – Őt talán érdekelni fogja. – Rachelhez fordult és bólintott. – Te vidd el a Jeeppel Swannt, Rachel! Én a saját kocsimmal viszem be Pratt nyomozót. Nem szeretném, ha beszélnének egymással. – Jó ötlet. Bosch intett Prattnek. – Menjünk! Pratt felállt, és szembefordult Boschsal. – Egy valamit akkor is tudnia kell, Harry. – És mi az? – Nem akartam, hogy bárkinek is baja essék, oké? Tökéletes tervet dolgoztam ki, nem lett volna szabad így történnie. Waits volt az… ő tett tönkre mindent. Ha azt teszi, amit mondunk, mindenki boldogan élhetne tovább. Még maga is. Megoldotta volna a Gesto-gyilkosságot. Ügy lezárva. Én is azt akartam, hogy így legyen. Bosch alig tudta kordában tartani az indulatát. – Akár egy tündérmesében – bólintott. – Leszámítva azt a részt, hogy a királylány sosem ébred fel, és az igazi gyilkos megússza, mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Ismételgesse csak, és egy nap talán maga is elhiszi, és képes lesz együtt élni a tudattal. Bosch megragadta a férfi karját, és elindult vele a sövény felé. Ötödik rész ECHO PARK 36. Hétfőn délelőtt 10-kor Abel Pratt kiszállt az autójából, és átkelt az Echo Park zöld pázsitján, hogy elsétáljon egy padhoz, ahol a Tó Asszonyának oltalmazó karjai alatt egy öregember ült. A szobor vállán és felfelé fordított tenyerén öt galamb pihent, egy pedig a fejére telepedett, a szobor mégsem adta jelét bosszúságnak vagy kimerültségnek. Pratt bepréselte az újságot a közeli szemetesbe, mielőtt letelepedett a

padra, az öregember mellé. Azután elnézte az Echo-tó rezzenéstelen víztükrét. Az idős férfi, aki sétabotjába kapaszkodott, és cserszínű öltönyt viselt, a mellényzsebében gesztenyebarna zsebkendővel, elsőként szólalt meg. – Még emlékszem azokra az időkre, amikor az ember vasárnap nyugodtan kihozhatta ide a családját, és nem kellett a bandák miatt aggódnia. Pratt megköszörülte a torkát. – Aggódik a bandák miatt, Mr. Garland? Akkor hadd mondjak valamit! Az egész városban ez számít a legbiztonságosabb időszaknak. A legtöbb bandatag délutánig ki se mászik az ágyból. Ezért is szoktuk délelőtt végezni a házkutatásokat. Ilyenkor még az ágyban érjük őket. Garland helyeslően bólogatott. – Ezt jó tudni, de nem igazán emiatt aggódom. Maga miatt aggódom, Pratt nyomozó Lezártuk a közös ügyletünket. Nem számítottam rá, hogy hallok még magáról. Pratt előrehajolt, hogy tekintetével átfésülje a parkot. Végigfutott a tóparton sorakozó asztalokon, amelyek mellett nyugdíjasok dominóztak, majd továbbhaladt a padka mentén parkoló autókon. – Hol van Anthony? – kérdezte. – Nemsokára jön. Megteszi a szükséges óvintézkedéseket. Pratt bólintott. – Azt jól teszi. – Nem szeretem ezt a helyet – közölte Garland. – Tele van ocsmány emberekkel, beleértve magát is. Mit keresünk itt? – Várj egy percet! – hallatszott mögöttük egy hang. – Egy szót se szólj, apa! Anthony Garland bukkant fel mögöttük, hogy megkerülve a szobrot a vízparti padhoz lépjen. Itt megállt Pratt előtt, és intett neki. – Felállni! – Mi ez az egész? – tiltakozott Pratt. – Csak álljon fel! Pratt engedelmeskedett, Anthony Garland pedig elővett egy kis elektromos eszközt a kabátzsebéből. A keresővel lassan végigpásztázta Pratt egész testét, tetőtől talpig. – Ha rádiójeleket bocsát ki, ez majd elárulja. – Helyes. Mindig is tudni akartam. Azoktól a tijuanai lotyóktól mindenfélét elkap az ember… Senki se nevetett. Anthony Garland elégedettnek tűnt az eredménnyel, és kezdte elrakni a varázspálcáját. Pratt visszaült volna a helyére. – Várjon! – állította meg Garland. Pratt megmerevedett, amíg Garland másodszor is végigellenőrizte. – A magához hasonló rohadékokkal sosem lehetünk elég óvatosak, nyomozó. Kitapogatta Pratt csípőjét.

– Csak a fegyverem – közölte Pratt. Garland tovább motozott. – A mobiltelefonom. A kezek még lejjebb siklottak. – Az meg a farkam. Garland zavartalanul végigtapogatta mindkét lábszárát, mielőtt engedte visszaülni Prattet. A nyomozó újra helyet foglalt az öregember mellett. Anthony Garland állva maradt a pad előtt, háttal a tónak, a mellkasán összefont karokkal. – Tiszta – bólintott. – Oké, akkor beszélhetünk – vette át a szót E Rex. – Mi ez az egész, Pratt nyomozó? Azt hittem, egyértelművé tettük, hogy nem kereshet bennünket. Nem fenyegetőzhet. Nem írhatja elő, mikor hol legyünk. – Ha nem fenyegetőzöm, eljött volna? Egyik Garland se válaszolt, mire Pratt önelégülten elvigyorodott. – Ennyit erről. – Mit keresünk itt? – emelte fel a hangját az öregember. – Azt hittem, tisztáztuk: nem akarom, hogy az egész visszaüssön a fiamra. Miért kellett neki is jönnie? – Mondjuk úgy, hogy hiányoltam a kis erdei kirándulásunk óta. Mintha kialakult volna köztünk egyfajta kapcsolat, nem gondolja, Anthony? Anthony nem felelt. Pratt nem hagyta annyiban. – Úgy értem, aki elvezet egy rég eltemetett holttesthez, ahhoz normális esetben közel kerül az ember. Mégsem hallottam Anthonyról, amióta fent jártunk Beachwood Canyonban. – Nem akarom, hogy beszéljen a fiammal – avatkozott közbe T. Rex Garland. – Ne beszéljen a fiammal! Megvettük és kifizettük magát, nyomozó, igaz? Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozóra hívott. En hívhatom, ha jólesik, de maga nem. Az öregember egy pillanatra se nézett Pratt szemébe. Tekintetével a tavat fürkészte. Az üzenet egyértelmű volt: nem érdemes a figyelmére. – Mindez nagyon szép, csakhogy megváltozott a helyzet – közölte Pratt. – Nem tudom, látták-e a lapokban vagy a híradókban, de a dolgok igencsak elszaródtak odafent. Az öregember a helyén maradt, csak a karját nyújtotta ki, hogy a kezét sétabotjának aranyozott, sárkányt mintázó gombján pihentesse. – És kinek a hibája ez? – kérdezte közömbös hangon. – Azt mondta, hogy maga és az ügyvéd féken tudják tartani Raynard Waitst. Maga mondta, hogy senkinek sem esik bántódása. Maga bízott a tökéletes tervében. Most nézze meg, mibe kevert bennünket! Pratt alaposan megrágta a választ. – Saját magukat keverték bele. Akartak valamit, és tőlem megkapták. Függetlenül attól, kinek a hibája, több pénzt akarok a szolgálataimért. T. Rex Garland lassan megrázta a fejét.

– Kerek egymillió dollárt kapott – felelte. – Amit meg kellett osztanom Maury Swann-nel – vágta rá Pratt. – A kiadásai nem tartoznak rám. – A tiszteletdíjam azon a feltevésen alapult, hogy minden olajozottan működik. Waits bevallja Gestót, az ügy lezárva. Csakhogy amióta komplikációk adódtak, a nyomozás tovább folytatódott. – Mint mondtam, ez nem az én problémám. Egyezséget kötöttünk. Pratt előrehajolt a padon, és a térdére könyökölt. – Akkor sem végeztünk egymással, T. Rex. Ez az ügy talán mégsem egyedül az én problémám. Tudja, hogy péntek este ki tisztelt meg a látogatásával? Harry Bosch nyomozó, és vele volt egy FBI-ügynök is. Bevittek egy kis elbeszélgetésre Rick O'Shea-vel. Kiderült, hogy mielőtt Bosch lelőtte volna, Waits elárulta, hogy nem ő ölte meg Marie Gestót. Vagyis Bosch újra ott liheg a nyakában, junior. És ott liheg az en nyakamban is. Átkozottul közel járnak ahhoz, hogy kiderítsenek mindent… összekapcsoljanak engem és Maury Swannt. Már csak találniuk kell valakit, aki kitölti a hézagokat, és miután Swannt nem tudják megfogni, engem szemeltek ki maguknak. Egyre nagyobb nyomás nehezedik rám. Anthony Garland felnyögött, és rugdosni kezdte a földet méregdrága bőrcipőjével. – Az istenit, tudtam, hogy egyszer még… Apja felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Bosch és az FBI nem számít – jelentette ki. – Minden O'Shea-n múlik, és O'Shea a kezünkben van. Megvettük magunknak, csak ő még nem tud róla. Miután átlátta a helyzetet, úgy fog táncolni, ahogy mi fütyülünk. Főként, ha államügyész akar lenni. Pratt megcsóválta a fejét. – Bosch nem fogja annyiban hagyni. Tizennégy éve nem hagyja annyiban. Most már nem áll le. – Akkor tegyen ellene. Ez is benne volt az egyezségben. Én gondoskodom O'Shea-ről, maga gondoskodik Boschról. Menjünk, fiam! Az öregember nekiállt felkelni, miközben remegő kézzel támaszkodott a botjára. Fia közelebb lépett, hogy segítsen neki. – Várjunk csak egy percet! – állította meg Pratt. – Még nem mehet el. Azt mondtam, több pénzt akarok, és komolyan is gondoltam. Lerendezem Boscht, de azután fel kell szívódnom. Ehhez több pénzre lesz szükségem. Anthony Garland dühösen mutatott a padon ülő Prattre. – Maga kis szarcsimbók – acsarkodott. – Maga jött el hozzánk. Ez az egész istenverte terv a maga ötlete volt. Maga miatt halt meg az a két ember, és még van pofája elénk állni, hogy több pénzt követeljen? Pratt vállat vont, és széttárta a karját. – Csak próbálok élni a lehetőséggel, mint mindenki más. Ülhetek a helyemen, és kivárhatom, milyen közel jutnak hozzám, vagy eltűnhetek most

azonnal. Maguknak is tudniuk kell, hogy a kis halnak mindig egyezséget kínálnak, ha el akarnak jutni a nagy halhoz. A kis hal pedig én vagyok, Anthony. Es ki a nagy hal? Alighanem maga. – Odafordult az öregemberhez. – És a legnagyobb hal? Maga. T. Rex Garland bólintott. Gyakorlatias üzletemberként azonnal felmérte a helyzet komolyságát. – Mennyi? – kérdezte. – Mennyiért hajlandó eltűnni? Pratt egy pillanatig se habozott. – Újabb egymillió dollárt akarok, es ennél jobb befektetést nem találnak. Nélkülem nem jutnak el egyikükhöz sem. Ha én eltűnök, lezárul az ügy. Egymilliót kérek, és nem alkuszom. Ennél kevesebbért nem éri meg Akkor inkább vádalkut kötök, és meglátjuk, mi lesz. – És Bosch? – tette fel a kérdést az öregember. – Azt mondta, ő sosem adja fel. Ha már tudja, hogy nem Raynard Waits… – Róla gondoskodom, mielőtt különválnának az útjaink – szakította félbe Pratt. – Legyen ez a búcsúajándékom. – A zsebébe nyúlt, és elővett egy cetlit, rajta hosszú számsorral. Az öregember felé nyújtotta. – A bankszámlaszám és az átutalási kód. Ugyanaz, mint korábban. – Pratt felállt. – Tudják mit, beszéljék meg az ajánlatomat. Addig elmegyek brunyálni a csónakházhoz. Mire visszajövök, döntsék el a dolgot. Amint Pratt elsétált Anthony mellett, mindketten leplezetlen gyűlölettel mérték végig egymást. 37. Harry Bosch a monitorra meredt a megfigyelőfurgon belsejében. Az FBI egész éjszaka dolgozott, hogy a park nyolc pontjára kamerákat telepítsen. A furgon egyik belső falát teljesen elborították a kijelzők, amelyek különböző szögekből mutatták T Rex Garland-t és a fiát, amint Abel Pratt visszatérésére vártak. A kamerák közül négy a lámpaoszlopokra, kettő a virágágyásokra, kettő pedig a csónakház tetejét díszítő kis világítótoronyba és a Tó Asszonyának fejére ültetett műgalambba került. A pad közelében emellett mikrohullámú vevőegységeket is telepítettek. Hangforrásként azok a mikrofonok szolgáltak, amelyeket a műgalamb belsejében, a virágágyásban és a Pratt által a szemetesbe hajított újságban helyeztek el. Az FBI egyik technikusa, egy Jerry Hooten nevű fickó, most is a furgonban ült, jókora fejhallgatót viselt, és úgy manipulálta a hangsávokat, hogy mindig a legjobb vételt kapják. Bosch így nem csupán megfigyelhette Prattet és a Garland-okat, de értette minden szavukat is. Rachel Walling és Rick O'Shea mellette foglalt helyet. Az ügyész elöl, középen ült, maga előtt a képernyőkkel. Ez most az ő bulija volt. Rachel és Bosch a két oldalára szorult. O'Shea lehámozta magáról a fejhallgatót.

– Mi legyen? – tette fel a kérdést. – Hívni fog. Mit mondjunk neki? Három képernyő Prattet mutatta a park mosdójában. A terv szerint kivárta, amíg egyedül maradt, azután felhívta a furgont a mobilján. Rachel a nyakára engedte a fejhallgatóját, akárcsak Bosch. – Nem tudom – vont vállat. – Magáé a döntés, de a fiú részéről meg nem hangzott el beismerő vallomás. – Én is erre gondoltam – bólintott O'Shea. – Nem is tudom – csóválta a fejét Bosch. – Amikor Pratt arról beszélt, hogy elvezette őt a holttesthez, Anthony nem tagadta le. – De be sem vallotta – mutatott rá Rachel. – Azért ha valaki azt mondja, hogy elvezetted egy elföldelt hullához, és te nem tudod, miről beszél, csak mondasz valamit. – Ez akkor is tisztázatlan kérdés lehet az esküdtszék számára – vélte O'Shea. – Az biztos, hogy nem tett egyértelmű kijelentést a Gesto-üggyel kapcsolatban. Ez így kevés. Bosch meghajolt az érvek előtt. Szombat reggel döntés született arról, hogy Pratt szava önmagában nem elég. Nem építhették fel az egész vádat arra a kijelentésére, hogy Anthony elvezette Marie Gesto holttestéhez, T. Rex Garland pedig megvesztegette. Pratt bukott zsaru volt, túl kockázatos lett volna a vallomására alapozni, amikor az esküdtek így is gyanakodva tekintettek a rendőrségre. Ha biztosra akartak menni, mindkét Garland-ból ki kellett csikarniuk a beismerő vallomást. – Nézzék, én csak azt mondom, hogy nem rossz ez így, de szükség van még valamire – magyarázta O'Shea. – Szükség van egy közvetlen… – Mi a helyzet az öreggel? – tette fel a kérdést Bosch. – Prattnek szerintem sikerült elérnie, hogy összeszarja magát. – Egyetértek – bólintott Rachel. – Ő kész van. Ha visszaküldjük, mondjuk meg neki, hogy Anthonyra összpontosítson Mintha csak erre várt volna, zümmögő hang jelezte a beérkező hívást. O'Shea, aki nem ismerte a berendezést, hosszan körözött ujjaival a konzol felett, hogy megtalálja a megfelelő gombot. – Az lesz az – segített Hooten. Lenyomta a gombot, és ezzel megnyitotta a vonalat. – Itt a furgon – szólt bele O'Shea. – Ki van hangosítva. – Hogy megy? – érdeklődött Pratt. – Kezdetnek nem rossz – felelte O'Shea. – Mi tartott ennyi ideig? Miért nem hívott előbb? – Tényleg brunyálnom kellett. Amíg O'Shea Prattel tárgyalt arról, hogy menjen vissza a padhoz, és próbálja kicsikarni a vallomást Anthony Garland-ból, Bosch visszavette a fejhallgatót, hogy követhesse a tóparton zajló beszélgetést. A képernyőn is látszott, hogy Anthony Garland vitába bocsátkozott az apjával. Az öregember ujjal mutogatott rá. Bosch a vita közepén kapcsolódott be.

– Ez az egyetlen kiút – mondta éppen Anthony Garland. – Azt mondtam, nem – emelte fel a hangját az öreg. – Ezt nem teheted meg. Nem fogod megtenni. A képernyőn Anthony megtett egy lépést, majd újra apja előtt termett, mintha egy láthatatlan póráz tartaná fogva. Előrehajolt, ám ezúttal ő mutatott az apjára. Olyan halkan beszélt, hogy az FBI mikrofonjai csak kivehetetlen motyogást közvetítettek. Bosch hiába nyomta fülére a fejhallgatót, semmit sem értett. – Jerry – nézett fel. – Nem tudunk ezzel kezdeni valamit? A képernyőkre mutatott. Hooten felvette a fejhallgatóját, és állítani kezdett a különféle paramétereken, de már elkésett. A beszélgetés apa és fia között véget ért. Anthony Garland kiegyenesedett, majd hátat fordított az öregembernek, hogy némán meredjen a tó túlsó partjára. Bosch hátradőlt, hogy ráláthasson a monitorra, amely az egyik lámpaoszlopra szerelt kamera képét mutatta. E pillanatban egyedül ez a kijelző mutatta Anthony arcát. Bosch jeges indulatot látott a szemében – nem most először. Anthony láthatóan eltökélte magát: megrázta a fejét, és visszafordult az apjához. – Sajnálom, apa! Azzal elindult a csónakház felé. Bosch látta, ahogy öles, léptekkel közeledik a mosdó ajtaja felé. Látta, ahogy benyúlt a kabátzsebébe… Lekapta fejéről a fülhallgatót. – Anthony a mosdó felé tart! – kiáltotta. – Szerintem fegyver van nála! Bosch felpattant, és elfurakodott Hooten mellett, hogy elérje a furgon ajtaját. Miután nem ismerte a konstrukciót, beletelt néhány másodpercbe, amíg kinyitotta. O'Shea ezalatt parancsokat hadart a mikrofonba. – Mindenki a helyére! Lépjenek közbe! A gyanúsítottnál fegyver van. Ismétlem, a gyanúsítottnál fegyver van. Bosch végre kijutott a furgonból, és rohanni kezdett a csónakház felé. Anthony Garland-1 sehol sem lehetett látni. Mostanra elérhette a mosdót. A furgon a park túlsó végében állt, így Boschnak legalább száz métert kellett megtennie. Az ügynökök és az ügyészi iroda nyomozói közelebb voltak; Bosch látta, hogy ők is kivont fegyverrel szaladnak a csónakház fele. Az első ember, egy FBI-ügynök épp abban a pillanatban érte el az ajtót, amint a dörejek bevisszhangozták a mosdót. Négy pisztolylövés dördült. Bosch tudta, hogy Pratt fegyvere nincs megtöltve, csupán kellék a színjátékhoz, hiszen számítani lehetett rá, hogy Garland megmotozza cinkosát. Miután Pratt őrizet alatt állt, a töltényeket ki kellett vennie a tárból. Az FBI-ügynök Bosch szeme láttára támadóállást vett fel, majd elkiáltotta magát, „FBI!”, mielőtt berontott. Szinte azonnal újabb lövések dörrentek, ezúttal más hangszínben. Bosch tudta, hogy az ügynök nyitott tüzet. Mire Bosch a mosdóhoz ért, az ügynök már kilépett, és az oldala mellett

tartotta fegyverét, amíg szájához emelte a rádióját. – Két halott a mosdóban – szólt bele az adóvevőbe. – A helyszín tiszta. Bár a futástól kapkodva szedte a levegőt, Bosch az ajtó felé indult. – Ez egy bűntény helyszíne, nyomozó – figyelmeztette az ügynök. Feltartott kézzel próbálta megállítani. Bosch félrelökte a kar– ját. – Nem érdekel. Belépett a mosdóba, ahol a koszos betonpadlón meglátta Pratt és Garland holttestet. Prattet kétszer arcon és kétszer mellkason lőtték; Garland három golyót kapott a mellébe. Pratt a jobb kezével most is Garland kabátját szorongatta. Mindkét holttestből dőlt a vér, és a két tócsa nemsokára elvegyült egymással. Bosch egy pillanatig Anthony tágra nyílt szemébe meredt. A pillanatokkal korábban látott düh elpárolgott – nem maradt a nyomában más, csak a halál üressége. Kilépett a mosdóból, hogy elnézzen a pad-felé. Az öregember, T. Rex Garland, előregörnyedten ült, arcát a kezébe temette. Az aranyozott fejű sétabot elhagyatottan hevert a pázsiton. 38. Az egész Echo Parkot lezárták a helyszíni szemle idejére. Boscht a héten már harmadszor faggatták egy lövöldözéssel kapcsolatban – igaz, ezúttal a szövetségiekkel beszélt, és csak érintőlegesen kapcsolódott az ügyhöz, hiszen ő maga nem használt fegyvert. Miután végzett, átsétált a mozgóbüféhez, amely a padka mentén parkolt, és kiszolgálta a sárga kordonnal elrekesztett tömeget. Tacót rendelt egy üveg Dr. Pepperrel, és az egészet elvitte a közelben várakozó szövetségi cirkálóhoz. Az első sárvédőnek dőlve fogyasztotta el ebédjét, miközben Rachel Walling lépett oda hozzá. – Kiderült, hogy Anthony Garland-nak volt fegyverviselési engedélye – közölte. – A munkájához kellett. Ő is nekidőlt a kocsinak. Bosch bólintott. – Nem ártott volna előre tudni… Bekapta az utolsó falatot is, megtörölte a száját egy szalvétával, azután kis gombóccá gyúrta össze a fóliái. – Eszembe jutott, amit meséltél – fordult felé Rachel. – Mit meséltem? – Ahogyan Garland megalázta a kölyköket az olajmezőn. – Mi van vele? – Azt is mondtad, elővette a fegyverét. – Így igaz. Rachel elhallgatott. Elnézett a tó felé. Bosch megcsóválta a fejét, mint aki nem igazán érti, mi folyik körülötte. Végül Rachel törte meg a csendet. – Tudtál az engedélyről, és tudtad, hogy Anthonynál lesz fegyver, igaz?

Nem kérdésnek, kijelentésnek szánta. – Mit akarsz mondani, Rachel? – Azt akarom mondani, hogy tudtad. Előre tudtad, hogy Anthony fel lesz fegyverezve. Tudtad, hogy ez fog történni. Bosch széttárta a karját. – Az az eset a kölykökkel tizenkét évvel ezelőtt történt. Honnét tudhattam volna, hogy ma is lesz nála fegyver? Rachel nem hagyta magát eltántorítani. – Hányszor beszéltél Anthonyval az évek során? Hányszor próbáltad megfogni? Bosch még szorosabbra gyűrte kezében a szemetet. – Nézd, én soha… – Azt akarod mondani, hogy ennyi idő alatt egyszer sem fordult meg a fejedben? Nem néztél utána az engedélyének? Nem tudtad, mekkora a valószínűsége annak, hogy fegyvert hoz magával, és egy hirtelen dührohamában használni is fogja? Ha tudtuk volna, hogy a fickó fegyvert tart, sosem szerveztük volna meg ezt a találkozót. Bosch kelletlenül elmosolyodott, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Mit is mondtál a minap azokról a légből kapott összeesküvésekről? Marilyn nem lőtte túl magát, Kennedyék ölették meg. Bosch előre tudta, hogy Anthony fegyvert hoz a találkozóra és lövöldözni kezd? Rachel, ez éppen úgy hangzik, mint… – És amit te mondtál az igazi nyomozókról? Mélyen a nő szemébe nézett. – Figyelj rám, Rachel! A világon senki sem láthatta ezt előre. Nincs semmi… – Előre láttad, remélted, akaratlanul is elősegítetted… ugyan mi a különbség? Emlékszel még, mit mondtál Prattnek ott, a medence mellett? – Sok mindent mondtam neki. Rachel torka elszorult a szomorúságtól. – A választásokról beszéltél, amelyek mindnyájunk előtt ott állnak. – A pázsit túlsó oldalán álló csónakházra mutatott. – Ahogy én látom, Harry, te ezt a dögöt választottad. Remélem, elégedett vagy vele. Remélem, tökéletesen beleillik az igazi nyomozókról alkotott képedbe. Elfordult, és visszaindult a csónakház felé, ahol nyomozók tucatjai csoportosultak a helyszín körül. Bosch nem próbálta megállítani. Hosszú ideig nem moccant. A szavak úgy visszhangoztak benne, akár egy hullámvasút morajlása – mély dörgés és éles sikolyok. Még egyszer megszorongatta a szemétgolyót, azután elhajította a mozgóbüfé mellett álló szemetes felé. Méterekkel elhibázta. 39.

Kiz Rider tolókocsiban érkezett, amit kínosnak talált, de a kórházi szabályzat ezt követelte meg. Bosch széles mosollyal és jókora virágcsokorral fogadta, amit egy utcai árustól, a kórház közelében vett. Amint a nővér engedte, Rider felpattant a tolókocsiból. Óvatosan ölelte meg Boscht, mintha törékenynek érezné, és megköszönte, hogy eljött érte. – Itt parkolok a bejárat előtt – mondta Bosch jobb híján. Belekarolt, hogy kikísérje az odakint várakozó Mustanghoz. Segített beszállni, majd bepakolta a jókívánság-kártyákkal és ajándékokkal teli papírzacskót a csomagtartóba, mielőtt beült a kormány mögé. – Hová szeretnél menni? – kérdezte. – Csak haza. Alig várom, hogy a saját ágyamban alhassak. – Értettem. A férfi beindította a kocsit, és besorolt a járművek közé, hogy a gyorsforgalmi felé vegye az irányt. Néma csendben haladtak. Útközben elhagyták az utcai árust. Rider lenézett a kezében szorongatott csokorra, és rájött, hogy Bosch csak az utolsó pillanatban szerezte. Elnevette magát. Bosch csatlakozott hozzá. – A francba, ez fáj – tapogatta meg Rider a nyakát. – Sajnálom. – Minden rendben, Harry. Rám fért már egy nevetés. Bosch helyeslően bólogatott. – Sheila ma is meglátogat? – kérdezte. – Igen, munka után. – Helyes. Bólogatott, mert mást nemigen tehetett. Újra elhallgattak. – Megfogadtam a tanácsodat, Harry – szólalt meg Rider néhány perc után. – Mivel kapcsolatban? – Azt mondtam nekik, hogy nem tudtam lőni. Azt mondtam, hogy nem akartam eltalálni Olivast. – Jól tetted, Kiz. – Elgondolkodott egy hosszú pillanatig. – Ez azt jelenti, hogy megtartod a jelvényedet? – kérdezte. – Igen, Harry, megtartom a jelvényemet… csak a társamat nem. – Bosch felé fordult. – Már beszéltem a rendőrfőnökkel – tette hozzá Rider. – Rehabilitáció után visszamegyek dolgozni az irodába, Harry. Remélem, nem bánod. – Elfogadom, bárhogy is döntesz. Ezt tudnod kell. Örülök, hogy velünk maradsz. – Én is. Eltelt újabb néhány perc, ám amikor újra megszólalt, Rider zavartalanul folytatta az előző gondolatot. – Amellett odafent, a hatodikon jobban oda tudok figyelni rád, Harry. Talán távol tudlak tartani a politikai harcoktól és a bürokratáktól. Isten a tanúm

rá, előbb-utóbb szükséged lesz a segítségemre. Bosch szélesen elmosolyodott. Nem tehetett róla. Tetszett neki az ötlet, hogy odafentről fognak vigyázni rá. – Örülök neki – bólintott. – Még sosem volt igazi őrangyalom. VÉGE Köszönetnyilvánítás A szerző sokaknak hálás, amiért segítették a kutatómunkában és a könyv megírásában, de külön is ki szeretné fejezni a háláját az alábbi személyeknek: Asya Muchnick, Michael Pietsch, Jane Wood, Pamela Marshall, Shannon Byrne, Terrill Lee Lankford, Jan Burke, Pam Wilson, Jerry Hooten és Ken Delavigne. A szerző munkáját nagyban segítette még Linda Connelly, Jane Davis, Mary-Elizabeth Capps, Carolyn Chriss, Dan Daly, Roger Mills és Gerald Chaleff. Külön köszönet jár Bob McDonald őrmesternek, valamint Tim Marcia, Rick Jackson és David Lambkin nyomozóknak, a Los Angeles-i rendőrség munkatársainak. ALEXANDRA Fordította Babits Péter A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Michael Connelly: Echo Park Little, Brown and Company Hachette Book Group USA, 2006 1271 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © Hyeronimus Inc., 2006 Dalok az „It's Just Work for Me” albumról copyright © Ry Cooder, 2005 Hi-Lo Shag Music (BMI), Chavez Ravine albumáról. Ry Cooder engedélyével. Borítóterv: Allison J. Warner, © Hachette Book Group USA Borítófotó © Amanda Friedman/Getty linages Hungarian translation © Babits Péter, 2008 Kiadja a Pécsi Direkt Kft.

Alexandra Kiadója, 2009 7630 Pécs, Üszögi kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Milbacher Róbert A kiadványt Garamvölgyi Gábor tördelte A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 963 370 918 4