100534935 Cynthia Parker Bizalom

CYNTHIA PARKER BIZALOM

©2008 Kárpáti Ágnes (Cynthia Parker) - Bizalom VAGABUND KIADÓ Sorozatszerkesztő: SZÖLLŐSI PÉTER A nyomdai munkák: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. - 280621 Felelős vezető: POGÁNY ZOLTÁN igazgató Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. [email protected] Felelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER [email protected] ISBN: 978 963 9685 77 2

1. FEJEZET - Ó, Crystal, kérlek, drukkolj nekem! - nézett barátnőjére a tükörből Melanie Walters. - Nyugi, Mel, hidd el, sikerülni fog! - biztatta a nő bátorítóan rámosolyogva. Melanie egy pillanatra lehunyta szemét, néhányszor mélyet lélegzett. Kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni idegességén - nem sok sikerrel. - Legalább Robert itt lenne! - sóhajtott fel végül reszkető hangon. - Az ördögbe is, Mel! - mérgelődött Crystal. - Felnőtt nő vagy, a férjed nélkül is képes leszel lebonyolítani egy egyszerű üzleti megbeszélést. - Én ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos - ellenkezett a fiatalasszony. Az az igazság, hogy az utóbbi években szinte bura alatt éltem. Robert intézett mindent, nekem csak a háztartással és a gyerekekkel kellett törődnöm.

- Ami, valljuk be, nem éppen kevés - szúrta közbe a barátnő. - Na igen, de azért ez mégiscsak más. Tudod, az a szörnyű, hogy mások előtt rettentő zavarba jövök, s képtelen vagyok akár csak egyetlen értelmes mondatot kinyögni. Úgy viselkedem, mint egy dilinyós. Most pedig... Édes istenem, még rágondolni is rémes! Egy tekintélyes bank igazgatóját kellene meggyőznöm, hogy helyesen dönt, ha hitelt ad nekem. És mindennek a tetejében itt van ez a borzalmas pirulás. Amint zavarba jövök, vagy ideges leszek, úgy elvörösödöm, mint a pipacs, ettől egyenesen megőrülök, s mintha ez önmagában nem volna elég, sokan ebből rendszeresen gúnyt űznek, ami csak olaj a tűzre. Kétlem, hogy talpig vörösödve és dadogva valóban komoly, felelősségteljes felnőtt nőnek látszom, akinek bízvást adhatnak hitelt. Hogy őszinte legyek, én se adnék magamnak. - Az ég szerelmére - emelte a mennyezetre szemét Crystal -, ne lovald már bele magad a sikertelenségbe! - Igen, tudom, bízzak magamban, pozitívan kell gondolkodni, higgyek a sikerben, kérjem az univerzum vagy isten vagy az angyalok segítségét... - darálta gépiesen Mel. - Ne gúnyolódj! - vágott a szavába sértődötten Crystal. - Ha ugyanis adnál egy esélyt ennek az egésznek, ha tényleg bíznál és hinnél, nagyon meglepődnél, mert a dolog igenis működik! - Jó, jó, bocsáss meg, nem akartalak megbántani! - mentegetőzött a fiatalasszony. - Tényleg nem, csak szörnyen ideges vagyok. - Figyelj, Mel! Legalább egyszer próbáld ki, hidd el, jót tenne! És ez a mostani remek alkalom erre. Semmi mást nem kellene tenned, csak kérni az őrangyalaid segítségét. Ők megnyugtatnának, és a tárgyalásban is támogatnának. S ha még arkangyalokat is hívnál, akik az angyalok felett állnak... - Kérlek, Crystal! Ígérem neked, egyszer tényleg kipróbálom, most azonban képtelen lennék rá, ahhoz túlságosan ideges vagyok. Te mondtad, hogy ehhez a hókuszpókuszhoz el kell lazulni, hogy meghalljam az angyalok hangját. Nahát én ebben a pillanatban minden vagyok, de laza aztán nem. - Oké, feladom - nyögte a barátnő felemelve mindkét kezét. - Mindenesetre kikérem magamnak, ez nem hókuszpókusz! - Rendben, nem az. Teljesen normális, ha az ember lánya a láthatatlan univerzummal, vagy éppen a szintén láthatatlan őrangyalaival cseveg fennhangon. - Kértelek már, hogy ne gúnyolódj! Ez egyáltalán nem vicces! - Na látod, hát éppen ez az. Egyáltalán nem tudok bízni egy mogorva, szigorú, sőt bosszúálló istenben, univerzumban meg hasonlókban. - Jézusom, Mel, mekkora tévhitben élsz! Isten nem mogorva, nem is szigorú, és még csak véletlenül sem bosszúálló, ő maga a szeretet! - Ha te mondod... - Jól van, látom már, hiába beszélek neked, semmi értelme. - Hálás vagyok, hogy belátod végre. - Pedig a Bibliában is benne van, hogy: „...akinek van füle, hallja..." - Egek, hát sosem adod fel? - Nem, amíg ki nem próbálod. Most azonban nem erőltetem, túl kevés az idő. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy az ügyvédetek is ott lesz. - Így van. - No, hát akkor majd Mr. Taylor beszél helyetted. - Én is ebben bízom. - Elég helytelenül - jegyezte meg bosszúsan Crystal. - Mondd csak, kedvesem! Mi lenne, ha egyszer végre már magadban is bíznál a változatosság kedvéért? Mást

se hallok tőled, mint majd anya vagy az ügyvéd vagy épp Robert. Viselkedj felnőttek módjára, uralkodj a bizonytalanságodon, legyen több önbizalmad! Semmivel sem vagy kevesebb, mint az az egekig magasztalt férjed. Teljesen kiszolgáltatod magad neki, én ezt nem bírnám elviselni. Melanie elmosolyodott. - Hát persze, hogy nem. Te már a házasságot sem bírtad. Hidd el, irigyellek is a magabiztosságodért, de én soha nem leszek ilyen! - Tévedsz - vitatkozott a barátnő. - Amint kilépsz ebből a házból, a háziasszonykodásból, és sikereket érsz el a munkádban, meglátod, szárnyakat kapsz. Csak a kezdet nehéz, és nyugodt lehetsz, még a férjecskéd is jobban becsül majd, mint eddig. - Lehet, hogy igazad van. - Mérget vehetsz rá! - Mondd csak! - fordult felé Melanie hirtelen. - Tulajdonképpen miért nem kedveled Robertet? Crystal vágott egy fintort, s néhány percig hallgatott. - Nem is tudom - vont vállat végül. - De van benne valami... valami titokzatos. Mintha lenne egy másik énje is, ami csöppet sem szeplőtelen, ám ezt persze igyekszik elrejteni a világ szeme elől. Aztán az sem tetszik, ahogyan veled bánik. Sosem szerettem az olyan pasasokat, akik a nőket nem becsülik semmire. Elmúlt már az az idő, amikor az asszonyoknak a tűzhely mellett volt a helyük, s fő hivatásuknak a gyerekszülést tartották. - Ehhez képest mégis szültél három gyereket - kuncogott Melanie. - Igen, így van, de ezzel nem ástam el magam örökre. - Valóban. Elváltál, és mindenki tudja, hogy Crystal York milyen veszélyes feminista harcos. A nőmozgalom vezéralakja. - Ne gúnyolódj megint! - Ugyan már, tudod, hogy nem gondoltam komolyan! - védekezett nevetve Melanie. Crystal a fejét csóválta és megfenyegette az ujjával. - Vigyázz, Mel, mert megjárod! S nem árt, ha megjegyzed, hogy az ilyen asszonyok nélkül, mint én is, a nőknek még mindig nem lehetne szavazati joguk. Tudom, te nem szereted a lázadozást, de valójában most is azt teszed. Dolgozni akarsz a gyerekek és a férjed mellett még akkor is, ha Robert igazából nem örül neki. - Most az egyszer tévedsz! Igaz, régebben tényleg nem akarta, hogy dolgozzak, de ma már nem ellenzi, hisz a gyerekek is nagyobbak. Ő kereste nekem a megfelelő bankot is, mert olyan széles az ismeretségi köre. - Akkor miért nem kísér el a megbeszélésre? - Muszáj volt elutaznia - védte az asszony a férjét. - Hát persze. Kérlek, Melanie, legalább magadat ne csapd be! Te is tudod, hogy egy idő óta valami nincs rendben köztetek, bár az én véleményem szerint soha nem is volt. Milyen férj az olyan, aki ideje nagyobb részét utazgatással tölti, gyakran fogalmad sincs, merre jár, mit csinál? Ám ha rövid időre méltóztatik hazatérni a családjához, akkor elvárja, hogy a felesége úgy ugrálja körül, mint basát a háreme! S mi a köszönet ezért? Az, hogy ordítozik veled, semmi sem jó neki, kutyába sem vesz. Ebből a szempontból kezet foghat a volt férjemmel, mert ő is ugyanezt tette. Mindenesetre Jack alaposan melléfogott, amikor azt képzelte, hogy én ezt életem végéig eltűröm. Szerintem egyetlen nőnek sem lenne szabad hagynia, hogy a férje lábtörlőnek használja. Én nem hagytam, és esküszöm, nem bántam meg! A

gyerekeimmel jól kijövök, és sokkal békésebb az életünk. Nincs ordítozás, ajtócsapkodás, idegeskedés, könnyek, és azóta nem fojtom a bánatomat az evésbe, mert nincs bánatom. Senki sem macerál azzal, milyen kövér vagyok, mert egyrészt nincs már férjem, másrészt megnyugodtam és leadtam jó néhány kilót. Sokan nem is tudják, a stressz mennyire hizlal. Melanie hallgatott. Mit is mondhatott volna? Tessék-lássék védekezhet ugyan, de be kell látnia, hogy barátnőjének igaza van. Szerette a férjét, ám régóta érezte, hogy Robert érzései kihűltek, és örül, ha elmenekülhet otthonról. Pedig ő mindig annyira igyekezett, hogy a kedvébe járjon. Férje azonban csak rövid ideig tud megmaradni családja körében, aztán ismét útra kel, mint aki valaki vagy valami elől menekül. Ám a faggatózással sem ment semmire. Robert mindig felháborodott, s a végén még ő érzett bűntudatot. Hiszen a férje kizárólag a munka miatt utazik annyit, lévén üzletkötő. Na meg a pénz miatt, hogy a családjának mindene meglegyen. Csakhogy már régóta nem volt meg minden. Ha sikerül megszereznie a hitelt, és dolgozhat, talán ismét boldogabb élet vár rájuk, és ő sem érzi magát többe olyan haszontalannak. - Ébresztő, Mel, megérkezett az ügyvéd! - kiáltott rá barátnője, mire ijedten rezzent össze. - Hogy? Már itt is van? - A fiatalasszony idegesen ugrott fel. - Jó leszek így? nézett végig magán aggodalmasan. - Tökéletes, csak menj már! - nevetett rá Crystal, s az ajtó felé tuszkolta. Szorítok neked. Kéz- és lábtörést! - veregette meg a hátát, mialatt kiléptek a házból. Melanie az ügyvéd kocsija felé tartott, Crystal pedig a lakása felé. Mel közben arra gondolt, hogy milyen szerencsés, amiért a barátnője a szomszédban lakik. A hosszú, magányos estéken, amikor Robert üzleti úton járt, Crystal számtalanszor öntött bele lelket, ha elkeseredett. Halkan üdvözölte az ügyvédet, és beült mellé az autóba. Egész úton hallgatott, az idegességtől a torkában óriási gombócot érzett, gyomra görcsbe rándult, és minden ízében reszketett. Élete első, igazán komoly lépésére szánta el magát, amikor úgy döntött, hogy dolgozni fog, ám az egésznek a súlyát most kezdte felfogni, s a rémülettől a legszívesebben elszaladt volna. Hogyan is vállalkozhatott erre? Ha megkapja a hitelt, egy butikot fog vezetni! Egyedül, a férje segítsége nélkül! Nyakába vesz egy csomó adósságot, kockáztat, s ha nem sikerül, az adósok börtönében végzi. Mert Robert bizonyosan nem segít majd rajta, mi több, diadallal fogja hirdetni, hogy ő mindig mondta: a nők semmi másra nem valók, csak gyerekszülésre meg a háztartás vezetésére, mert buták, semmi üzleti érzékük, megbízhatatlanok, s még a jó ég tudja, milyenek. S ha még azt is hozzávesszük, hogy szőke vagyok...

2. FEJEZET Melanie nyugtalanul mocorgott a székén, míg a bankigazgatóra várakoztak. Jeff Taylor, apja barátja és ügyvédje bátorítóan kacsintott rá, látta, mennyire ideges, bár nem egészen értette, miért.

- Nyugalom, kedvesem, minden rendben lesz! Win McKenzie biztosan nem harapja le a fejünket. Úgy hallottam, rendes ember és jóindulatú, ami ugye egy bankárról nehezen képzelhető el. Ráadásul még skót származású is... Melanie felkacagott, de hirtelen a szája elé kapta a kezét. - Jézusom, Jeff bácsi, ne nevettess, itt ez nem illik! - kérlelte az öreget, miközben igyekezett elbújni mögé a kíváncsi vagy éppen rosszalló tekintetek elől. A titkárnő irodájában nagy volt a jövés-menés. - Bankban vagyunk, nem temetésen - morogta az ügyvéd. - Ez igaz, de a bankban sem illik kacarászni. Nem látod, milyen szörnyen komolyak az emberek? Végül is érthető, hiszen igen komoly dolgokról van itt szó. Én pedig annyira félek - vallotta be a fiatalasszony kétségbeesetten. - Feltétlenül meg kell kapnom a hitelt, különben a butikot biztosan elhalássza előlem valaki. - Ennyire fontos neked? - Igen, nagyon. Végre önálló lehetnék, ráadásul azt csinálhatnám, amihez kedvem van. - És mi lesz a gyerekekkel? - kíváncsiskodott a férfi összevont szemöldökkel. Nem igazán értette, hogy egy férjes asszony, akinek két kisgyereke van, miért nem marad otthon a fakanál mellett. Különösen, hogy a férj rengeteget utazik, és alig van a családjával. Jeff úgy tudta, hogy a házaspárnak nincsenek anyagi gondjai, a férfi üzletkötőként jól keres. - Anya megígérte, hogy segít, nekem pedig feltétlenül szükségem van erre a munkára. Mindig arról álmodtam, hogy egy napon saját butikom lesz, ahol én leszek a főnök, s nem parancsolgat senki. - Jól van, kedvesem, értem én, ne izgasd fel magad! - csitította az ügyvéd. Karrierre vágysz, mint a nők manapság. - Nagy karrierre igazán nem számíthatok egy kis butikban - mosolygott Melanie. - Arról van szó, hogy otthon kezdek becsavarodni, muszáj kitörnöm onnan. Na és az sem elhanyagolható, ha lesz saját keresetem. - Miért? - csapott le rá az öreg. - Talán a férjed nem képes eltartani benneteket? - Jaj, dehogyis! - tiltakozott hevesen az asszony. - Egyszerűen csak azt szeretném, ha megállnék a magam lábán. - Nem éltek jól, kedvesem? - kockáztatta meg a kérdést Jeff. - De igen. Vagyis... nem tudom - sütötte le a szemét a nő zavartan. Az ügyvéd ma a második, aki teljességgel elbizonytalanítja a férjével kapcsolatban. Robert az utóbbi időben csak igen szűkösen bírta eltartani a családját. - Melanie, kedves! - fordult hozzá a férfi komoran. - Tudod jól, hogy megboldogult apád és én jó barátok voltunk, s nekem te olyan vagy, mintha a lányom lennél. Ha gondjaid vannak, kérlek, légy hozzám őszinte! Valami baj van? - Nem tudom - suttogta a fiatalasszony. - Tényleg nem. Robert mostanában még kevesebbet tartózkodik itthon, s ha megjön, akkor is rendkívül ingerült. Bár rengeteget van távol, mégis kevesebbet keres, mint régen. Azt állítja, nem megy jól az üzlet. Ezért úgy gondolom, ha a butik az enyém lesz, akkor enyhíthetek a férjem terhem. Én is pénzkereső leszek, és Robertnek talán nem kell annyit dolgoznia, s többet lehet velünk. - Nem lehetséges, hogy egy másik nő húzódik meg a háttérben? - vetette közbe az ügyvéd halkan. - Már nekem is megfordult a fejemben, de szeretném hinni, hogy nem - nyelt nagyot Melanie. - Megkérdezted tőle?

- Nem mertem - ismerte el alig hallhatóan. - Robert annyira ideges mostanában, hogy jobbnak láttam, ha inkább nem is zaklatom ilyen kérdéssel. Különben is, olyan ügyesen csűri-csavarja a szavakat, hogy a végén még én éreznék bűntudatot, amiért kétségbe vonom a hűségét. Jeff bólintott és elmerült a gondolataiban. Robertet ugyan rendes embernek tartotta, de egyúttal igen titokzatosnak is. Nagyon szeretett volna elbeszélgetni vele, jóllehet, tudta: erre mostanában aligha lesz lehetősége. Ugyanakkor felelősséget érzett Melanie-ért, s nem örült volna, ha bajba kerül. Barátja betegágyánál fogadalmat tett, hogy figyelemmel kíséri a lány életét, s ezt igen komolyan vette. Most is elsősorban ezért jött el vele a bankba. Hirtelen kivágódott a párnázott ajtó, és Winston McKenzie, a bank igazgatója lépett ki két másik férfi társaságában. Win elköszönt tőlük, és az ügyvédhez fordult. - Bocsássanak meg, hogy megvárakoztattam önöket - szólalt meg mély, zavarba ejtően kellemes hangon, s tekintete Melanie-ra siklott. A fiatalasszony szája egyszeriben kiszáradt, megbabonázva meredt a magas férfira. Az ördögbe! Senki sem figyelmeztette, hogy ez az ember ennyire jóképű lesz! Win fekete hajába ősz szálak vegyültek, barna szeme közömbösen pihent meg a nőn. Méretre szabott öltönyében kiválóan érvényesült sportos alakja, a vakítóan fehér ing kihangsúlyozta bőrének természetes barnaságát. Mel mindig irigyelte az olyan embereket, akiknek a bőre alapvetően sötétebb árnyalatú volt az övénél, lévén fehér bőrű, az a fajta, aki a napon is inkább főtt rákhoz válik hasonlatossá a mesés barnaság helyett. Mérhetetlen zavarában nagyot nyelt. Az biztos, hogy nem így képzelte el a jó nevű bankárt, s a meglepetés teljesen letaglózta. Első gondolata az volt, hogy még soha életében nem látott ilyen lélegzetelállítóan vonzó férfit, aki úgy mellesleg nem lehetett több harmincötnél. Tíz éve élt Roberttel házasságban, de ez alatt az idő alatt egyszer sem találkozott olyan férfival, aki ilyen őrült hatással lett volna rá. Szívverése kihagyott, azután meg eszeveszett dobogásba kezdett. Egyszerűen képtelen volt levenni a szemét róla, noha érezte, amint lassan vér tódul agyába, s a haja tövéig elvörösödik. Jóságos ég, akár egy idétlen csitri! - mérgelődött némán, s végre sikerült elkapnia a tekintetét, és lehajtania a fejét. Te ostoba liba! - korholta magát. Hogyan viselkedhetsz így férjes asszony létedre, két gyerek anyjaként?! Mindig tisztességes nőnek hitte magát, aki hűséges a férjéhez, s nem érdeklődik más férfiak iránt. Lehet, hogy tévedett? Lehetséges, hogy valójában egy ledér nőszemély, akiből harmincéves korára tör elő a feslettsége?! - Gyere, kedvesem, menjünk - érintette meg a karját az ügyvéd, mire összerezzent. Nagy nehezen felállt és követte a két férfit. Közben azon tépelődött, hogyan lesz képes kiejteni a száján akár csak egyetlen értelmes szót is ennek az eszméletlenül jóképű bankárnak a jelenlétében. Hirtelen ökölbe szorította a kezét. A pokolba is, azért vagy itt, hogy megszerezd azt a nyavalyás kölcsönt, nem azért, hogy eljátszd a buta, szerelmes asszonyt, aki minden mutatósabb férfi láttán elájul! Ennek a Mr. McKenzie-nek bizonyára felesége, gyereke van, a legkevésbé sem vágyik a te szánalmas rajongásodra! A bankár halkan csukta be az ajtót, majd a kényelmes bőrfotelokra mutatott.

- Kérem, foglaljanak helyet, Winston McKenzie vagyok - nyújtotta a kezét az ügyvédnek, aztán a fiatalasszonynak. Melanie titkon a szoknyájába törölgette az idegességtől nedves tenyerét, mielőtt a férfinak nyújtotta volna. Amúgy a bemutatkozása csupán ügyetlen motyogásra sikeredett, ráadásul képtelen volt a bankár szemébe nézni. Bosszankodása eredményeként persze megint elpirult, mire a tenyere még jobban izzadni kezdett. Win megszorította a kezét, és fürkészőn vizslatta. Csak nincs rosszul ez a nő? - Jól van? - kérdezte végül. Melanie meghökkenve kapta fel a fejét. - Tessék? - Remélem, asszonyom, nincs rosszul! - Ő, nem, dehogyis - rebegte Mel zavartan meredve a kezére. A férfi még mindig nem engedte el. Milyen meleg, milyen gyengéd a fogása, s mégis mennyire határozott! - futott át az agyán. - Nos, akkor minden rendben - bólintott a bankár. - Ter... természetesen - dadogta Melanie, és erőt véve magán a bankárra nézett. Tekintetük egy pillanatra találkozott, mire az asszony megdermedt. Win melegbarna szeme kíváncsian és némi bátorítást is felfedezni vélt benne. A férfi végre elengedte a kezét, és helyet foglalt. Mel a szeme sarkából elismeréssel bámulta. Minden mozdulata nyugodt, megfontolt és határozott volt. Nehezen bírta elképzelni róla, hogy elveszítheti a türelmét, s még kevésbé, hogy megfeledkezve magáról ordítozása ragadtassa magát. Úgy, ahogy az Robertnél gyakran megesett, az utóbbi időben még sűrűbben, mint régen. Férje pedig alig tartózkodott otthon, ám azt a kevés időt is egyre nehezebben lehetett elviselni a társaságában. Barátnője nagyon is jól látta, mennyire nem veszi őt emberszámba. A maga részéről még mindig csodálkozott azon, hogy Robert kedvezően fogadta a szándékát, miszerint dolgozni akar, s még akkor sem volt ellenvetése, amikor bevallotta, hogy egy butikot szeretne megvásárolni, amihez azonban hitelre lesz szüksége. A férfi megértően bólogatott, s megígérte, hogy segít a megfelelő bank kiválasztásában. Meg is tartotta a szavát, széles ismeretsége révén kerített neki bankot, aztán viszont elutazott. Arra valahogy nem jutott ideje, hogy a feleségét személyesen kísérje el a megbeszélésre, és esetleg támogassa. Ezért kellett megkérnie apja barátját, hogy legyen jelen a tárgyaláson, és mert amúgy sem ért túlságosan az üzleti dolgokhoz. Meg sem fordult a fejében, hogy épp a bankár lesz személyes megtestesítője álmai férfijának. Még a gondolat is ízléstelen! - állapította meg pironkodva. Hogyan fordulhat meg ilyesmi egyáltalán a fejében, férjes asszony létére?! Robert ura és parancsolója, és gyermekeinek az apja. Szerelemből ment hozzá tíz évvel ezelőtt, legalábbis akkor, húszévesen, így képzelte. Most ellenben kétségei támadtak. Igazán szerelmes volt? Vagy csak tetszett neki a szőke hajával, szürkéskék szemével, meg a hihetetlenül gazdag szókincsével? Őszintén elismerte, hogy Robert a fantasztikus beszélőképességével nagy hatást gyakorolt rá. Hat évvel volt nála idősebb, eljátszotta neki a gáláns lovagot, ő meg szépen besétált a hálójába. Pár évig boldogan éltek, a férfi kevesebbet utazott, vagy ha ez elkerülhetetlennek bizonyult, akkor Melanie is elkísérte. Miután azonban megszülettek a gyerekek két év korkülönbséggel, észrevétlenül távolodtak el egymástól, jóllehet, ő erről igyekezett tudomást sem venni.

Élte a sok százezer feleség életét, és jó ideig azt hitte, nincs más választása. Csakhogy egyre nehezebben tűrte az otthoni, szürke hétköznapokat, a mind szűkösebbé váló anyagi helyzetüket. Amikor az édesanyja azt javasolta, hogy keressen valami munkát, gondolkodóba esett. Figyelni kezdte az apróhirdetéseket, érdeklődött állásközvetítőknél, végül tudomására jutott, hogy az egyik jól menő butik eladó, s egyszerre úgy érezte: eljött az ő ideje. Leghőbb vágya volt, hogy megszerezze. Rettegett, hogy a férje nem támogatja, de eltökélte, ezúttal keresztülviszi az akaratát, és ő lepődött meg a legjobban, hogy Robert nem gördített akadályt vágya teljesülésének útjába. Ez új volt, a férfi mindig azt hajtogatta, hogy neki nem lehetnek nagy elvárásai, mert anya, mert feleség, és mert nincs jövedelme. Melanie csendben hallgatta a két férfi tárgyalását, s jóllehet, igyekezett odafigyelni, gondolatai rendre elkalandoztak. Szerencsére az ügyvéd figyelme mindenre kiterjedt, Win McKenzie pedig készségesen válaszolt. Az asszony mintha becsípett volna, olyan kábulatban hallgatta a bankár bársonyos baritonját. Összes erejét igénybe vette, hogy megpróbálja elűzni egyre szégyentelenebb és zavarba ejtőbb gondolatait, ám a józan érvek mit sem használtak. Végül megadta magát, némán és restellkedve ismerte el, hogy szívesen lenne a férfi feleségének a helyében. Win McKenzie egész lényéből valami hihetetlen vonzerő áradt annak ellenére, hogy az égvilágon semmit sem tett érte. Mint férfi nagyon tartózkodó volt, udvariassága kizárólag az üzleti életben kötelező udvariasság. Mel végigálmodozta a megbeszélést, s amikor az véget ért, és elköszöntek egymástól, szíve újfent összevissza vert, amint a bankár kezet fogott vele. Ez a férfi egyszerűen észbontó! - futott át az agyán, s jól tudta, ha valaki, hát ő nagyon veszélyes lehetne a lelki békéjére, ha Win akarná. De nem akarta. A köd, mely agyára borult, csak késő este kezdett oszlani, s akkor megfogadta, hogy amennyire csak teheti, elkerüli a találkozást a bankárral. Éppen elég baja van enélkül is, már csak egy kaland hiányozna neki! Igaz, ettől nem kell tartania, mert Win McKenzie-ről sok mindent el lehet mondani, ám azt a legkevésbé, hogy ő lenne a megtestesült csábító. Sajnos! - sóhajtott fel bánatosan, és a tükörhöz lépett. Tüzetesen szemügyre vette magát, majd kedvetlenül elfordult. Semmi rendkívülit nem fedezett fel a külsején, nem is csoda, ha a bankár észre sem vette őt, mint nőt. Hirtelen nagyon szeretett volna gyönyörű és lélegzetelállítóan csinos lenni, hogy legalább egy kicsit felkeltse a férfi figyelmét. Csak egy ártatlan flörtre vágyott, mely bizonyítaná, hogy megakad még rajta a férfiszem. Tehetetlenül rázta meg a fejét, és csüggedten indult lefeküdni. Soha nem lesz olyan tetszetős, hogy McKenzie-t elkápráztassa! Mi több, az volt az igazság, hogy a férjén kívül senkit sem sikerült meghódítania: Robert volt az első és egyetlen férfi az életében. Keserű szájízzel bújt az ágyba, a sírás fojtogatta. Egyedül van, pedig milyen mesés lenne egy szerető férfi ölelő karjaiba simulni! Igazán csak a házasságuk elején érezte, hogy kívánatos nő, de ez már oly távolinak tűnt, hogy szinte el sem hitte, valaha létezett. Rettenetesen irigyelte azokat az asszonyokat, akik után megfordulnak a férfiak az utcán, akiknek udvarolnak, akiknek szépeket mondanak, akikkel flörtölnek függetlenül attól, hogy férjnél vannak vagy szabadok. Mélységes szomorúsággal vette tudomásul, hogy ő bizony nem olyan nő, aki a külsejével valaha is sikereket érhet el.

Szent fogadalmat tett, hogy Win McKenzie-t örökre száműzi az agyából, és ezután nagyon keményen fog dolgozni, hogy a sikerélményt, amire annyira vágyik, megszerezze. Ha nem is a szépsége által, és nem is a férfiaknál, de az eszével a munkában mindenképp.

3. FEJEZET Öt évvel később… Melanie arca ragyogott a boldogságtól, mint mindig, ha a butikban sok vevő megfordult. Egész délelőtt nem volt egyetlen nyugodt percük sem, de csöppet sem bánkódott emiatt. Cheryl és Tess, a két fiatal eladónő, akiket az évek során kellett felvennie, mert nem győzte a munkát, elment ebédelni, s már ő is indulni készült, amikor a pult túlsó végén észrevett néhány pulóvert, s úgy döntött, visszateszi őket a polcra. Utálta a rendetlenséget; a butik sikeresen működött, nagy népszerűségre tett szert a jómódú vevők körében, s biztos volt abban, hogy mindez annak is köszönhető, hogy az üzlet mindig tiszta volt, makulátlan rend uralkodott benne, a különféle drága holmik katonás rendben sorakoztak a polcokon és a fogasokon, az illatos füstölők és a halk zene pedig meghittségét árasztott. Noha eddig nem adtak okot panaszra a lányok, most emlékeztette magát, hogy figyelmeztesse őket a hanyagságukra, amint visszaérnek. Nem tűrheti, hogy a minőségi áru szanaszét heverjen, s hogy a beosztottjai ne törődjenek a bolt rendjével! Magában dohogva, óvatosan mászott fel a létrára, s közben igyekezett megtartani a pulóvertornyot. Váratlanul csilingelni kezdett az ajtó fölé szerelt szélcsengő jelezve, hogy valaki belépett az üzletbe, mire az asszony az érkező felé fordult, azonban annyira megdöbbent, hogy a drága pulóverek mind egy szálig a földre pottyantak a kezéből. Halkan szitkozódva mászott le a létráról, közben fortyogott benne az indulat. A méregtől arca kipirult, a látogatótól még inkább. Win McKenzie, a bankár lepte meg őt a butikjában, és vonzóbb volt, mint valaha. A férfi a pult mögé sietett, hogy segítsen, de egyszerre hajoltak le, s a fejük összekoccant. Win arcán röpke mosoly suhant át, amint Melre pillantott. - Bocsásson meg! - kért elnézést udvariasan. - Sajnálom - morogta Melanie, elkapva a szemét a bankárról. Az elmúlt öt évben néhányszor találkoztak ugyan, de csak futólag. Az asszonynak többnyire sikerült megőriznie a hidegvérét, amíg pár szót váltottak, és végtelenül boldog volt, hogy egyszer sem jött túlságosan zavarba a férfi jelenlétében. Most ellenben a legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Nem elég, hogy megint úgy elvörösödött, mint egy csitri, de a tetejében a holmik is kiestek a kezéből. Lelke kibillent egyensúlyából, Win személye ismét alaposan

felkavarta, noha azt hitte, ez már nem történhet meg vele. Szíve hangosan kalapált, s örömmel szaladt volna el, hogy ne is lássa a férfit. Win mindebből semmit sem vett észre, szorgalmasan adogatta a nő kezébe a nejlontasakokat, Melanie a létrán állva a helyükre rakosgatta, közben azonban minden ízében reszketett. A bankár pedig a legnagyobb lelki nyugalommal legeltette a szemét az asszony formás alakján. Tehette, mert Melanie nem láthatta. Elképesztően csinos - állapította meg magában, s tekintete újra és újra végigsiklott rajta. Az asszony végül lemászott a létráról, s fürkészőn meredt a férfira. Win kis híján elnevette magát. Melanie zavartan, kipirult arccal állt előtte, kék szeme kérdőn kutatta. A kék blúz, amit viselt, tökéletesen illett a szeme színéhez, a szűk farmer pedig lágyan követte csábító idomainak vonalát. Anélkül, hogy tudott volna róla, csinosabb, vonzóbb és szexibb volt, mint öt vagy tíz évvel korábban. A szülések után jóval teltebb lett, ám amióta dolgozott, néhány kilót leadott, s noha még most sem volt sovány, de annál inkább nőies lágyan kerekedő domborulataival, s a látvány még a bankárt sem hagyta hidegen. A férfi önkéntelenül mérte végig újfent, tekintete elismerést tükrözött. Melanie nyugtalanul kapta fel a létrát, és tette a helyére. Mi a fenét bámul rajtam? - találgatta magában indulatosan. Igazán benőhetne már a fejem lágya! Ennek a pasasnak a jelenlétében ügyetlenebb vagyok, mint egy szerelmes kamasz! - Nos? Miben lehetek a szolgálatára, Mr. McKenzie? - szedte össze minden erejét, hogy kipréselje magából a szavakat. - A férjét keresem. - Sajnos elutazott. Én nem tudok segíteni? - Hát, akadna, amiben tudna, de ebben az esetben nem - hangzott a kétértelmű válasz. - Igazából Robert akart beszélni velem, ám akkor én nem voltam elérhető. Most azonban erre jártam, s gondoltam, megnézem, hátha itt találom. Nem tudja, mikor jön vissza? - Azt én sosem tudom. A férjem úgy jön-megy, ahogy kedve tartja, nem szokta bejelenteni az érkezését. - Hát akkor nem is zavarom tovább. Ha fontos ügyről van szó, bizonyosan újra jelentkezik. - Igen, biztosan - hagyta rá az asszony töprengve. Vajon mit akarhatott a térje a bankártól? Win elköszönt, s határozott léptekkel indult az ajtóhoz. Ott azonban hirtelen visszafordult. - Mrs. Walters? - Igen? - Ami azt illeti, irigylem a férjét. - Melanie csodálkozva vonta tel a szemöldökét. A bankár arcán mosoly suhant át, amint folytatta. - Ön azon ritka asszonyok közé tartozik, akik egyáltalán nem féltékenyek a férjükre, mert szeretik, és tökéletesen megbíznak benne. Nem árulná el, hogyan csinálja? Higgye el, sok férfi életét megkönnyítené! - Sajnálom, de erre nem tudok semmilyen receptet - tárta szét a karját a nő. Egyszerűen ilyen a természetem. - Bámulatra méltó - dicsérte a bankár, s anélkül, hogy tudatosult volna benne, tetőtől talpig végigmérte.

Melanie mélyen elpirult, szíve a torkában dobogott. Lehetséges, hogy a férfi most észrevette benne a nőt? McKenzie már rég elment, de az asszony még mindig ugyanazon a helyen álldogált. Tény, hogy az utóbbi öt évben megváltozott. A butik jól ment, s noha keményen megdolgozott ezért, a siker által megnőtt az önbizalma. Kisebbrendűségi érzése nagymértékben csökkent, bár még nem szűnt meg teljesen. A tudat, hogy képes megállni a saját lábán, és nem szorul arra, hogy a férje tartsa el, egész lényét átalakította. Ráadásul a siker és a hasznosság érzése megszépítette, fellépése határozottabb lett, s valami megfoghatatlan báj áradt belőle. Jóllehet, erről sejtelme sem volt, ám önbecsülésének az emelkedése hihetetlenül kellemes érzéssel töltötte el. Ez okból viselkedett a férjével is nagyvonalúan. Win ugyan tévedett abban, hogy nem féltékeny, mert ő igenis az volt, csakhogy semmi pénzért sem árulta volna el, inkább úgy tett, mintha tényleg nem érdekelné, hogy Robert külön utakon jár. Sokat dolgozott az üzletben, ám minden szabad idejét a lányaival töltötte. Magában pedig beletörődött abba, hogy ez minden feleség sorsa. Ha elmúlik a szerelem, nem sok minden marad utána, legfeljebb a kötelezettségek. És még így is boldog lehet, mert a férje előbb-utóbb mindig visszatér hozzájuk. Melanie bezárta a butikot, beszállt a kocsijába és elhajtott. Korgó gyomra egyre követelőzőbbé vált, s noha ma már jóval kevesebbet evett, mint régen, azért koplalni nem bírt. Régen beletörődött abba, hogy sosem lesz olyan az alakja, mint a manökeneké, és nem is volt hajlandó gyötörni magát emiatt. Alig várta, hogy az étterembe érjen, és jól beebédeljen.

 Win McKenzie sokáig bámulta a távolodó autót. Még mindig csak ült a saját kocsijában, a gondolatai ide-oda csapongtak. Meglepte Melanie Walters. Nagyon meglepte. Legalább tíz évvel fiatalabb nálam - emlékeztette magát, de hiába. Amikor megismerte, éretlen gyerekasszonynak tartotta, jóval fiatalabbnak a koránál, s nem is engedélyezte volna számára a hitelt, ha nem a férje az, aki megkéri erre. Akkoriban nem igazán bízott a nő üzleti rátermettségében, s nem értette, hogy az ilyen fiatal lányokban mi az, ami egy férfit megragad. Mel irulós-pirulós, szende, ügyetlen csitrinek látszott, aki kettőig sem tud számolni. Ki sem nézte belőle, hogy akkor már két gyermek anyja volt, harmincéves, egyáltalán nem úgy viselkedett. Azóta eltelt öt év, s most csodálkozva állapította meg, mennyire csalt a látszat. Melanie sikeres üzletasszony lett, megbízható, aki pontosan törlesztette a hitelt, ráadásul kivirult az utóbbi időben. Csinos, vonzó nő vált belőle, akin megakad a férfiak szeme, noha úgy festett, ő erről mit sem tud. A maga részéről nem volt vak, a szép nőkhöz mindig jó szeme volt, s most el kellett ismernie: Melanie Winters is ehhez a táborhoz tartozik. A házassága régen zátonyra futott, így a hűséget sem vette komolyan. A válása már évek óta húzódott, de nem törődött vele különösebben. Akadtak nők az életében, bár közel sem annyi, mint azt néhány pletykalap állította, ám egyik sem számított igazán. Ideje java részét a munka töltötte ki, és a gyerekei. Felesége sose áhítozott az anyaságra, s ha ő nem erősködik, Jessicának esze ágában sem lett volna szülnie.

Csakhogy Winston McKenzie - sok férfitársával ellentétben - el sem tudta képzelni, hogy ne legyenek gyerekei, akik majd továbbviszik a nevét, s akik öröklik a tekintélyes McKenzie-vagyont. A McKenzie-ket bankárdinasztiának lehetett nevezni, hiszen az apja is az volt, a nagyapja is, sőt a dédapja meg az ükapja is. Kisgyerekkorától tudta, hogy ő is az lesz majd egy napon, ha felnő, és semmi kifogása nem volt ellene. Ebben a szellemben nevelkedett, jó eszű gyerek lévén az iskolákat könnyedén elvégezte, kiváló üzleti érzékkel rendelkezett, s mire átvette apjától a stafétabotot, már kisebb vagyont szerzett a tőzsdén. Valamikor régen, amikor az ősei Skóciából átkeltek az óceánon, hogy az Újvilágban, Amerikában, szerencsét próbáljanak, még szerény anyagiakkal rendelkeztek, ám azután aranyat találtak egy bányában, amit egyébként kártyán nyert egyikük, s ezzel alapozta meg a McKenzie-k jövőjét. Az ős megalapította a Key Bank elnevezésű intézményt, ami akkoriban még nem számított túl nagy banknak, ám a család férfi tagjai megbecsülték az örökséget, és mindegyikük tovább bővítette, s mára az egyik legnevesebb bank lett, melynek szerte a világon voltak fiókjai, a szlogenje pedig beépült a köztudatba. „Key Bank - A kulcs anyagi gondjaira”, minthogy a „key” kulcsot jelent. Win igen komolyan vette a munkáját, rengeteget dolgozott, hogy ő is hozzátegyen valamit ősei teremtményéhez, de a családhoz is ragaszkodott. Hiszen mit ér a sok pénz, ha senki nem lesz, aki örökölje? Ezért aztán addig rágta felesége fülét, míg az beadta a derekát, és hagyta, hogy teherbe ejtse. Igaz, Jessica csupán egyetlen gyerekre volt hajlandó, ám a férfi nem törődött vele. Úgy gondolta, sikerül majd később rábeszélnie legalább még egyre, jóllehet, neje már az első terhességet is igen nehezen viselte, és megesküdött, hogy soha többé nem vállalkozik rá. A férfinak az volt a szerencséje, hogy kiderült: Jessica ikreket vár. Két fiúnak adott életet, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Egypetéjű ikrek voltak, és gyakran tették próbára családjuk türelmét a csínytevéseikkel. Win mégsem haragudott rájuk igazán. Szerfölött büszke volt a fiaira, sokszor mulatott magában rajtuk, amikor azzal szórakoztak, hogy becsapták a körülöttük élőket. Az idősebbik édesapja nevét kapta, míg nyolc perccel fiatalabb öccsét Williamre keresztelték. Win volt a komolyabb kettőjük közül, William a szertelenebb. Nagy tréfamester hírében állt, vicceivel időnként az őrületbe kergette bátyját és mindenkit maga körül. Mindketten szerettek tanulni, ám míg Win komoly, megfontolt és zárkózott gyerek volt, addig Will folyton nyüzsgött, nem kis gondot okozva ezzel a tanárainak. Éppen a vérmérsékletük által tudták megkülönböztetni őket, mert a külsejüket tekintve teljesen egyformák voltak, és elképesztően hasonlítottak az apuikra. Az idősebbik Winston pedig boldogan vállalta a velük járó gondokat. Az ikrek ebben az évben már betöltötték a tizennégyet, ám a férfinak nem volt szíve bentlakásos iskolába küldenie őket. Előkelő magániskolába jártak, de mindennap hazamehettek a McKenzie-rezidenciába, ahol a házvezetőnő mellett nevelőnő felügyelte őket, amíg az apjuk dolgozott. Az ikrek imádtak lovagolni, s minthogy mindkettőjüknek volt saját lova, rendszeresen hódoltak is e szenvedélyüknek. A birtokon egyébként versenylovakat tenyésztettek, ami meglepően jól jövedelmezett. Win hobbiból kezdte, kikapcsolódásképpen, hiszen mindig nagyon szerette a lovakat, ám olyan sikeres lett, hogy végül már nem győzte, és embereket kellett külön e célra alkalmaznia.

Kiváló vezetőre tett szert, amikor felvette az ír származású Tom O'Connort, akinek a vérében volt minden, amit a lovakról tudni lehetett, és becsületesen, szívvellélekkel vezette a telepet. Mára a bankár már inkább csak a lovaglásnak hódolt, de természetesen figyelemmel kísérte Tom munkáját. A férfi tökéletes érzékkel választotta ki a beosztottjait, akik mind a gondozásban, mind az edzésben járatosak voltak, s a trénerek sorra nevelték ki a díjnyertes lovakat, melyekre Win is és Tom is igen büszke volt. A lovak imádatát a fiai tőle örökölték, hiszen a felesége gyűlölte az egészet, mert piszkosnak és büdösnek tartotta az állatokat. El sem tudta képzelni, hogy hozzájuk érjen, vagy, hogy egyáltalán belépjen az istállóba, ahol érzékeny orrát megcsaphatja a trágyaszag. Neki csak a parfüm illata tetszett, érdeklődési köre kimerült a divatban, s ha véletlenül letört egy körme, dührohamot kapott. A fiai halaira idegesítették, és gyorsan elmenekült tőlük. A férfi azonban még ma sem volt képes felfogni, hogyan bírta elhagyni őket. Igaz, sosem vágyott az anyaságra, de ő azt gondolta, hogy idővel azért csak felébred benne az anyai ösztön. Tévedett, ám ettől még a dolog nagyon fájt neki akkor is, ha az ikrek meglepően jól megvoltak az anyjuk nélkül. Amint eszébe jutott a volt neje, ismét elfutotta a tehetetlen düh. Annyira, hogy megvetését és gyűlöletét az évek folyamán minden asszonyra kiterjesztette, és nem hitte, hogy akadhat közöttük tisztességes is. Hirtelen Melanie arca rémlett fel előtte, de elhúzta a szájat. Ő is ugyanolyan, mint a többi! Most is éppen annyira zavart volt előtte, akár egy csitri, s neki semmi kétsége sem volt afelől, hogyha csak egy kicsit is biztatná, az asszony is a karjaiba omlana. Vagy az ágyába. De minek? Már régóta nem dobta fel az efféle hódítás. Annyi nő ajánlkozott fel neki hetente, hogy nem is lett volna képes kielégíteni mindet, másra meg úgyis alkalmatlanok voltak. Cigarettára gyújtott, majd az órájára pillantott. Ideje indulnom - állapította meg és elfintorodott. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy most dolgozni menjen, aztán az estét egy unalmas partin töltse, de ezúttal nem mondhatta le, mert a szavát adta. Amikor azonban beindította az autót, hirtelen iszonyú nyomást érzett a mellkasában. Az utóbbi időben már többször is elővette a fájdalmas nyilallás, de eddig nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, most ellenben elfogta a félelem. Csak nem kap infarktust? Ehhez még fiatal, és különben sem engedheti meg magának, hogy beteg legyen. Túl sok felelősség hárul rá, egyszerűen nem betegedhet meg! Mi lesz akkor a beosztottjaival? Vagy a gyerekeivel? Vagy a válással? Ideje lenne már azt is lezárni. A fenébe! Eddigi életében makkegészséges volt, szervezete akár az acél. Ez csupán múló rosszullét lehet, minden bizonnyal a túlhajszoltságtól. Szó, ami szó, az utóbbi időben keveset aludt, sokat dolgozott, és nagyon elengedte magát. Elhanyagolta a sportolást, helyette egészségtelenül evett, gyakrabban nézett a pohár fenekére, hogy csökkentse a bensőjében dúló stresszt, sokat dohányzott, egyik lány követte a másikat az ágyában, de sokszor arra sem emlékezett, hogy melyiknek mi a neve. Mára elege is lett belőlük. Úgy fest, közel a negyvenöthöz, szervezete fellázad az életvitele ellen.

Ez az este lesz az utolsó! - fogadkozott. Egy ideig visszautasít minden meghívást, munka után hazamegy, pihen, és kizárólag a fiainak él. Gyakrabban fog lovagolni, és egészségesebben étkezik. Nem iszik alkoholt, és csökkenti cigarettaadagját. A mellkasában érzett szorítás lassan enyhült, majd el is múlt. Nagyot fújt. Valóban esedékes egy kiadós pihenés, gondolta, s úgy határozott, hogy ennek érdekében kivesz néhány napot. Legjobb volna elutazni a városból, ám ezt az ikrek miatt nem teheti. Mindenesetre már az is sokat számít, ha pár napig nem dolgozik. Kialussza magát, sokat sétál és lovagol, semmi pia és semmi szex, s akkor minden rendben lesz. Kikanyarodott a parkolóból, hogy nekilásson előkészíteni rövid szabadságát.

4. FEJEZET Melanie fáradtan zuhant otthon a fotelba. - Fújd ki magad, kislányom, aztán gyere, egyél! - bíztatta az édesanyja. - A gyerekek? - Fent vannak a szobájukban. - Ugye, figyelsz rájuk, anya, hogy időben lefeküdjenek? Ma este még el kell mennem. - Hová? Jobban tennéd, ha inkább kialudnád magad. - Hidd el, másra sem áhítozom jobban, mint az én csábító ágyikómra, de még szó sem lehet róla. Olivia Brighton az egyik legjobb vevőm, és meghívott a partijukra. Nem tehetem meg, hogy visszautasítom, mert megharagudna, ráadásul ez jó alkalom lesz arra, hogy újabb lehetséges vevőket szerezzek a vendégei köréből. - Szörnyű ez, kislányom! - sopánkodott az anya. - Mindig csak az üzlet, és megint az üzlet. Amióta dolgozol, kizárólag aludni jársz haza. A gyerekeid alig látnak, és ez, egyáltalán nem helyes. Az unokáim ennyi erővel akár árvák is lehetnének. Az apjukkal hetekig nem találkoznak, és te is elhanyagolod őket. - Jaj, anya, tudod, hogy ez nem így van! - tiltakozott felháborodva Mel. Hétvégén mindig itthon vagyok, ám hét közben muszáj dolgoznom. Robert nem ad annyi pénzt, mint régen, vagyis nekem kell előteremtenem a hiányzó összeget. Tény, hogy sokat dolgozom, de legalább anyagilag könnyebben élünk. Kérlek, ne vitatkozzunk ezen most tovább, készülnöm kell, ha nem akarok elkésni, és még a postát sem néztem át - azzal puszit nyomott édesanyja arcára, és a dolgozószobába sietett. Sebtében futotta át a leveleket, de az egyiknél csodálkozva vonta össze a szemöldökét. - Nem értem - ingatta a fejét. - Hiszen alig egy hete érkezett a banktól a számlakivonat, s azóta nem vettem ki pénzt. Feltépte a borítékot és leült. Többször is elolvasta, de nem lett okosabb. A számláján csinos kis összeg volt, most ellenben arról értesítették, hogy csak ötszáz dollár van rajta. Kiverte a víz. - Ez lehetetlen! - motyogta. Rövidesen fizetnie kell egy csomó számlát, ám a pénze eltűnt!

Idegesen, kapta elő a csekkfüzetét, és átlapozta. Az utolsónál teljesen megdöbbent. Sokáig forgatta, vizsgálgatta, s alig akarta elhinni, hogy valaki megpróbálta utánozni az írását - nem is rosszul -, ám az ellenőrző szelvényen látszott, hogy azt, bizony, nem ő írta alá. Elsápadt. Egyik nap tényleg nem találta a csekkfüzetét, még a férjétől is megkérdezte, látta-e a valahol. Robert mormogott valamit arról, hogy mindig hanyag volt, nem csoda, ha mindent elhagy, és vállat vont. Végül az íróasztalában lelt rá, holott biztosan tudta, hogy a táskájába tette. És sosem volt hanyag. Csak egyvalaki hamisíthatta ennyire jól az aláírását: a férje. Hirtelen úgy érezte, menten elájul. Miért tett volna Robert ilyet? Miért fosztotta volna ki? Hiszen soha nem voltak anyagi gondjai, arról ő mindig gondoskodott. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy neki külön számlája legyen, amikor megnyitotta a butikot. Szorgalmasan be is fizette a napi bevételt, most pedig itt áll alig pár dollárral a sok fizetnivaló előtt! Hiszen az az ötszáz dollár csupán csepp a többezres tételhez képest. Robert pedig tegnapelőtt elutazott, és csak az ég a megmondhatója, mikor jön haza legközelebb! A telefon csörgésére összerezzent. - Halló - szólt a kagylóba lesújtva. Szia, Mel, Olivia vagyok. Remélem, nem feledkeztél meg a ma esti buliról! Melanie nagyot sóhajtott. Hat most aztán igazan semmi kedve nem volt bulizni, ráadásul olyan gazdagokkal végképp nem, akik két kézzel szórják a pénzt, míg neki, hozzájuk képest, filléres gondjai vannak. - Nem, persze, hogy nem - mondta kényszeredetten. - Akkor jó. Nyolcra legyél itt! - Rendben - motyogta Melanie, és letette a kagylót. Kábultan indult tusolni, majd öltözni, s közben egy csodában reménykedett. Egy igazi csodában, ami által kiderül, hogy tévedés az egész. Annak kell lennie! Holnap első dolga lesz beszelni a bankárral. Csak persze óvatosan, mert azt senkinek sem kell tudnia, ha a férje esetleg meglopta. Egyelőre legalábbis nem.

 Melanie leállította az autóját a hatalmas ház előtt, ám iszonyú erőfeszítésébe került kiszállnia. Bárhol máshol szívesebben lett volna most, mint itt. Az ajtóban Olivia üdvözölte szívélyesen. - Melanie, drágám, annyira örülök, hogy itt vagy, és milyen pompásan festesz! áradozott túlzó lelkesedéssel, és a levegőbe cuppantott. Melanie viszonozta a műpuszit, de közben halkan nagyot sóhajtott. Tény, hogy igyekezett kihozni magából a legjobbat, ám belül reszketett az idegességtől. A legszívesebben elbújt volna egy sarokba, csakhogy Olivia karon ragadta, és máris vonszolta a barátnői felé. Mel arcára erőltetett egy műmosolyt, úgy üdvözölte a hölgyeket. Vigyorogj, hisz bármelyikük még a vevőd lehet! - parancsolt magára az idegösszeomlás határán. Megpróbálta megjegyezni a neveket, végül feladta. Felkapott inkább egy pohár pezsgőt, s hagyta, hogy a többi vendég elsodorja Oliviától. A svédasztalnál szedett magának a különféle salátákból, majd félrehúzódott. Talán az evés és az ivás elvonja a figyelmét nyomasztó gondjairól - reménykedett.

- Jó estét - szólalt meg a válla fölött egy csodás bariton. - Alig ismertem meg. Melanie lenyelte a falatot, és lassan a hang irányába fordult. Win McKenzie állt előtte teljes életnagyságban. Erre nem számított. Rögvest kiszaladt a lábából az erő, meg kellett kapaszkodnia a mellette lévő kisasztal csücskében. A férfi krémszínű, méretre szabott öltönyt, valamint indigókék inget viselt, és lélegzetelállítóan festett. Kezében kristálypoharat tartott, ami félig volt pezsgővel. - A szép nőkre, és különösen önre! - emelte rá a poharát és nagyot kortyolt. Mrs. Walters, maga fantasztikusan néz ki! - Köszönöm - pirult el az asszony zavarában. Meg sem fordult a fejében, hogy összefuthat itt vele, és a találkozás alaposan meglepte. Másfelől viszont akár boldog is lehet, mert így még most beszélhet a férfival. Win viselkedése azonban elképesztette. Még sosem látta ilyennek, és gyanította, hogy nem az első pohár italt tartja a kezében. Nem feltételezte róla, hogy mint komoly üzletember, mások előtt is képes többet inni a kelleténél. - Szabad egy táncra? - tudakolta a férfi, ám válaszra sem várva már vitte is a táncolók közé. - Ké... kérem, kérem..., várjon! - dadogta Melanie. - Beszélnem kell magával! - Ugyan miről? - Win elmosolyodott. - A holdfényről vagy a salátákról? Nos, bármiről szívesen csevegek önnel, kivéve a munkát. - Ó! - A nő csalódottan nézett rá. - Kérem! Most az egyszer nem tehetne kivételt? Higgye el, nagyon fontos! - fogta könyörgőre. Win egy ideig nem szolt, csak nézte azzal a szenzációs szemével, majd bólintott. - Rendben van, de ígérje meg, hogy öt perc az egész! - adta be végül a derekát, és a kert felé irányította. Milyen otthonosan mozog itt - gondolta Mel. Amint távolabb kerültek a zajos társaságtól, az asszony belefogott gondja ecsetelésébe. - Azt hiszem, félreértés az egész - foglalta össze befejezésül. - Persze, az is lehet, hogy már túlontúl szórakozott vagyok. De kérem, Mr. McKenzie! Ugye, láthatom a legutolsó csekket, amit beváltottam? - Természetesen. Ám ha lehetséges, szólítson inkább Winnek! Holnap pedig jöjjön be a bankba, és utánanézünk a dolognak. - De holnap szombat, nincs nyitva a bank. - Valóban, én azonban délig gyakran bent vagyok. Végül is előfordulhat, hogy a kivonaton történt elírás. - Nagyon remélem - suttogta Mel kétségbeesetten. - Naaaa...! Itt most nincs helye búslakodásnak, kedves Melanie! Meglátja, minden rendben lesz! Mehetünk végre táncolni? - nyújtotta felé a karját a férfi. - Igen. És köszönöm, Mr... ööö... Win! - Szóra sem érdemes - mosolygott a bankár, és átölelte a derekát. Melanie lassan feloldódott. Win közelsége és a pezsgő megtette a hatását: jótékonyan elkábította. Remélte, hogy a bankban tévedtek, és esetleg egy nullával elírták az egyenleget. Igen, biztosan így történt! Jóformán egész este a bankárral táncolt, és olyan boldog volt, mint már nagyonnagyon régen. Elfelejtette a gondjait, csak a pillanatnak örült. Annak, hogy Winston McKenzie, ez a jóképű férfi, a nők bálványa, most kizárólag neki szenteli minden figyelmét. Bókol neki, ha kér valamit, azonnal hozza, és a szeme elismerést tükröz, amikor ránéz. - Meleg van itt - jegyezte meg váratlanul a férfi. - Menjünk ki sétálni, olyan gyönyörű az éjszaka! - kérte ellenállhatatlanul, és kézen fogva az asszonyt kivezette a tömegből.

- Azt hiszem, mennem kellene. Holnap muszáj bemennem a butikba, szombaton mindig nagy forgalom van. - Maradjon még egy kicsit! Nemsokára én is megyek, nekem is dolgoznom kell holnap, de azért egy icipicit még jó volna itt lenni, hiszen éjfél sincs - vált suttogóvá Win hangja, s hirtelen az asszony felé fordult. Szeme csillogott, amint ránézett. Elismerően, sóváran. - Persze, jobb ötletem is van - tette hozzá, miközben szája vészesen közeledett Melanie ajkához. - Elmehetnénk hozzám, ott ketten lehetnénk, míg itt túl nagy a tömeg... - hangja elhalt, és szájon csókolta. Melanie megdermedt. Egyszerre akarta a csókot, meg szerette volna eltolni is magától a férfit. Iszonyúan vágyott a gyengédségre, hiszen a férje hónapok óta egy ujjal sem ért hozzá, ráadásul nagy volt a kísértés, hiszen álmai férfija állt előtte, másfelől viszont érezte, hogy nem helyes, amit tesz. Nagyon úgy fest, hogy Win könnyű kis nőnek képzeli, akihez ha szól pár kedves szót, hanyatt döntheti. Ő ellenben férjes asszony, s akármilyen is a férje, neki esze ágában sincs megcsalni. Az is igaz azonban, hogy nem igazán a hűségesküje akadályozza meg ebben, sokkal inkább a saját lelkiismerete és az önbecsülése. A bankár ma sokat ivott, holnap reggel semmire sem fog emlékezni. Legfeljebb arra, hogy újabb nőt hurcolt az ágyába - aki ráadásul házas -, de egyébként semmit sem jelent neki. Mel azonban nem tudta ilyen félvállról kezelni a szexet. A csók ugyan csábító volt, gyengéd, és tele ígérettel, ő végül mégis kiszabadította magát. - Sajnálom, Win, de attól tartok, maga félreismer engem. Én nem csalom meg a férjemet ész nélkül, s ezt még az ön kedvéért sem teszem. - Tényleg? Ezek szerint nem tetszem magának? - Hazudnék, ha ezt állítanám. Maga nagyon vonzó férfi, amivel persze nem mondtam semmi újat, hiszen ön is tudja, és meghódított engem is. Ám ez nem jelenti azt, hogy lefekszem magával. - Akkor elárulná, miért flörtölt velem egész este? Melanie elnevette magát. - Ugyan már! Egy ártatlan flört még nem bűn. - Ártatlan?! - visszhangozta a bankár fenyegetően. - Hát az minden volt, csak nem ártatlan! A tánc, a csók, a pillantása sokkal több volt ennél! - Vagy maga ivott kicsit többet a kelleténél - vetette közbe Melanie. - Nem vagyok részeg! Még nem. - Bocsánat! Ön színjózan. - Még gúnyolódik is? - Win szemlátomást feldühödött. Nem szokott hozzá a visszautasításhoz. - Egész este, minden porcikájával a szexet ígérte. Miért tagadja? Ellenállhatatlannak talál az első találkozásunk óta, s maga ugyanúgy akarja, mint én. Mint az összes szajha, akivel csak szóba állok. Melanie hitetlenkedve meredt a férfira. Agyát a következő pillanatban elborította a düh, s a keze nagy csattanással landolt Win arcán. Még hogy szajha! - fortyogott magában. - Öntelt hólyag! Túl sokat képzel magáról! - sziszegte fuldokolva az indulattól, és faképnél hagyta a férfit. Win reflexei lelassultak a sok pezsgőtől, s csak bambán bámult a távolodó alak után. Valóban azt hitte, Melanie ma éjjel az ágyában fejezi be a partit, önként és dalolva. Ennyire megcsalták volna az ösztönei? Az nem lehet! De mégis. Hisz a nő elment. Csak játszott vele! Jól felizgatta, aztán menekülőre fogta. Hallatlan! Ilyesmi még soha nem történt vele.

Pedig hát ez is csak olyan, mint a többi - gondolta megvetéssel, s elindult, hogy újabb pezsgővel vigasztalja magát. Melanie Walterst viszont örökre leírja. A fene futkosson utána, ha egyszer készséges nők is a rendelkezésére állnak! Ám Win McKenzie ezen az éjszakán végül mégis egyedül bújt ágyba. Hiába táncolt egy szelíd szőkével, majd egy buja barnával, aztán egy vérmes vöröskével, képtelen volt szabadulni Melanie szép arcától, csábító csókjától, bódító illatától. Végül elunta a dolgot, s egyszerűen kisétált a házból - egyedül. És mérgesen. Pokolba veled, Melanie Walters, amiért elrontottad az éjszakám!

5. FEJEZET Másnap reggel Melanie nyomorultul érezte magát. Nem szokott hozzá, hogy alkoholt igyon, ráadásul későig kimaradjon. S most, mindennek a tetejében, még mindig hallani vélte a csattanást, ahogy pofon vágja a bankárt. A bankárt, akitől tulajdonképpen az egész további élete függ. Hiszen ha a férje tényleg meglopta, akkor szüksége lesz újabb hitelre, márpedig a történtek után McKenzie aligha áll vele szóba, s akkor el kell adnia a butikot. Sokáig tipródott magában, míg végül határozott. Talán jobb lesz felhívni telefonon a férfit, és kipuhatolni, hogy egyáltalán fogadja-e. Végül mégsem telefonált. Win tegnap megígérte, hogy átnézi a számlákat, nem szegheti meg csak úgy az adott szavát! Azonkívül ő egy sikeres üzletasszony, akinek nem szabad rögvest pánikba esnie a legelső gondnál. Igenis elmegy a bankba, és emelt fővel fog szembenézni Win McKenzie-vel! Utóvégre azt a pofont megérdemelte! Miközben azonban a titkárnő irodájában várakozott a bankárra, aki nem sietett azonnal a rendelkezésére állni, kezdett inába szállni a bátorsága. Egyenjogúság ide vagy oda: ha egy nő visszautasít egy férfit, az nem marad megtorlás nélkül. Különösen akkor nem, ha a nő ráadásul kiszolgáltatott helyzetben van. A bankár minden bizonnyal elzárkózik majd egy újabb hitel megadásától. - Mrs. Walters? - Mel riadtan pillantott fel a férfira. Nocsak! De gyorsan visszatértünk a hivatalos megszólításra! - Kérem, fáradjon be az irodámba! - Te jó ég, milyen szertartásos lett! Tegnap pedig még le akart feküdni velem! Az asszony szó nélkül követte. Szíve a torkában dobogott, bár minden erejével küzdött a szörnyű idegesség ellen. - Foglaljon helyet - utasította a férfi, és megkerülve íróasztalát, leült a nővel szemben. - Nos tehát. Itt vannak a csekkek, s ez az utolsó, amit beváltottak nálunk. Tévedés nincs, a tízezer dollárt egy összegben vették ki. Az ön írása, nemde? Melanie rámeredt a csekkre. Való igaz, az írás megtévesztően hasonlított az övére, de nem teljesen, és most már biztos volt abban, hogy a férje írta. Elsápadt, a szoba megpördült vele. Win ijedten ugrott fel. - Rosszul van? - kérdezte, és tüstént töltött neki egy pohár vizet. - Ó, nem, igazán semmiség - rebegte Mel, de azért ivott egy kortyot. Valószínűleg a másnaposság az oka - csúszott ki a száján, bár a következő pillanatban a legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ezzel a megjegyzésével akaratlanul emlékeztette a férfit a partin történtekre. - Sajnálom - motyogta.

- Semmi baj - vont vállat Win, - Tegnap este kicsit többet ittunk a kelleténél, ennyi az egész. Kérem, bocsásson meg, ha túl tolakodó voltam, ígérem, többé nem fordul elő! Nos? Tehetek önért még valamit? - terelte vissza gyorsan hivatalos keretek közé a beszélgetést. - Igen, Nem. Bocsásson meg, de... de teljesen összezavarodtam. Azt hiszem, jobb, ha most megyek, át kell gondolnom az egészet. - Melanie felállt, s úgy támolygott az ajtó felé, mint akit fejbe kólintottak. Képtelen volt elhinni, hogy a saját férje kifosztotta, azt pedig sehogyan sem értette, miért. Win aggodalmasan figyelte. Az ajtó régen becsukódott az asszony mögött, ám ő nyugtalan maradt. Hiszen Melanie nem ivott sokat a partin, tehát a rosszullétének semmi köze sem lehet az italhoz. Akkor sápadt el, amikor meglátta a csekket. De miért? - töprengett rajta egész délelőtt. Noha a nő biztosította róla, hogy jól van, egyáltalán nem úgy festett, sokkal inkább úgy, mint aki bármelyik percben elájul. Annyira nem hagyta nyugodni a dolog, hogy végül a kezébe vette a csekket, és figyelmesen vizsgálni kezdte. Azután keresett egy másikat, és azt is alaposan megnézte. A felfedezéstől teljesen elképedt; most már mindent értett. Melanie kétségbeesését, a rátörő rosszullétei. Az utolsó csekk nem az asszony írása volt, bár ha valaki futólag nézett rá, a hasonlatosság megtéveszthette. Minden bizonnyal így is történt, és most a nő nagy bajban van, mert valaki szépen kifosztotta.

 Melanie egész szombaton csak lézengett. A butikban sem lehetett sok hasznát venni, végül kimerültségre hivatkozva jóval zárás előtt hazament. Noha délután megpróbált aludni egy keveset, csupán forgolódott. Robert meglopta, és ezzel tönkre is tette. Ám a miértre képtelen volt feleletet találni. Sejtelme sem volt, hogyan szenvedte végig a hétvégét anélkül, hogy anyjának elárulta volta kétségbeesésének valódi okát. Persze, kimerültsége jó ürügy volt, csakhogy úgy érezte, a sokk, ami érte, szétveti bensőjét. Valakinek el kellene mondania, de kinek? Erről senkinek sem szabad tudnia, legalábbis addig végképp nem, míg a térje magyarázatot nem ad bűnös tettére. Hétfő reggel azonban már annyira fáradt volt, hogy úgy döntött, nem megy be dolgozni. Édesanyja a délelőttöt kisebb bevásárlással töltötte, a gyerekek iskolában voltak, pihenhetett volna, de megint képtelen volt rá; csak járkált egyik szobából a másikba. Aztán leült, kezébe vett egy magazint, ám összefolytak a betűk a szeme előtt. Szörnyű kutyaszorítóba került, s nem látott belőle kiutat. Mit tegyen? Próbáljon felvenni kölcsönt? Na igen, megtehetné, de mivel indokolja? Hiszen Win úgy tudja, hogy nemrégen vett fel tízezer dollárt. Talán adja el butikot? Szó sem lehet róla, ez volt az álma. Ezért dolgozott olyan keményen. A kis üzlet jól ment, ráadásul menő boltnak számított. Éppen most váljon meg tőle? A telefon csengése annyira váratlanul érte, hogy ijedtében felugrott. - Walters-lakás - mondta a kagylóba remegő hangon, - Reed őrmester. Mrs. Waltershez van szerencsém? - Igen. - Szomorú hírt kell közölnöm önnel, asszonyom - kezdte a férfi. - A férje súlyos balesetet szenvedett, és a helyszínen meghalt. A baleset körülményeit még

vizsgáljuk, kérem, mondja meg, hol találjuk meg a nap folyamán, ha szükséges! Melanie elsápadt, s egy hang sem jött ki a torkán. - Asszonyom! Asszonyom, ott van még? - Iiiigen... - nyöszörögte keservesen. - Hé, Reed, mondtam neked, hogy személyesen kellett volna közölnünk a hírt hallott Mel egy rosszalló hangot. Rajtam már az sem segítene - gondolta megsemmisülten. Most már soha nem tudja meg, a férje miért vette el a pénzt ilyen galádul. Talán, ha szólt volna... Ha őszinte lett volna hozzá... A halálhír ugyan teljesen letaglózta, ám a könnyek elmaradtak, egyszerűen nem bírt sírni. Robert kétszeresen is cserbenhagyta, elárulta. Nem érzett fájdalmat, csak végtelen ürességet. Hihetetlen ürességet és fásultságot. Pedig volt idő, amikor nagyon szerette a férfit. - Nyugodjanak meg, jól vagyok - szólt bele a telefonba nagy önuralommal. Egész nap itthon leszek, bármikor megtalálnak - tette hozzá és gyorsan elköszönt. Minden hiábavaló volt! A kemény munka, a sok küzdelem, lemondás, áldozat, a rengeteg tűrés, alkalmazkodás a férfihoz, minden, minden teljesen felesleges volt. Most az egész kártyavárként omlik össze. Hirtelen kacagásban tört ki, s csak nevetett, nevetett, míg a könnyei nem kezdtek folyni. Robert Walters, a tisztes úriember elrabolta az álmait, kifosztotta, meglopta, tönkretette, s most még a felelősség alól is kibújt a halálával. Még akkor is nevetett, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Win McKenzie állt. - Ó, üdvözlöm, uram - bókolt Melanie, szélesre tárva az ajtót. - Kerüljön beljebb! Miben segíthetek? Win kutatóan nézett rá, megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el. Volt valami egészen furcsa a nő tekintetében, amitől elbizonytalanodott. - Ne haragudjon, hogy az otthonában zavarom, de a butikban mondták, hogy ma nem megy be. Asszonyom, igen kényes ügyben jöttem. - Remek! Akkor csak fogjon bele, ne kíméljen. Ma ritka jó formában vagyok. - Nos - gyürkőzött neki a bankár, aki nem vette még észre a nő zavartságát, és előhalászta a zsebéből a tízezer dolláros csekket. - Amikor szombaton elment, újra megvizsgáltam az aláírást, és azt kellett megállapítanom, hogy az nem az ön kézírása. - Bravó, Mr. McKenzie! Gratulálok az éles szeméhez! Mindenesetre nehogy azt képzelje, hogy most valami egészen új dolgot mondott! Én ezt már a partin is sejtettem, és szombaton, a csekket látva, a feltevésem keserű valósággá vált. Egy csomó számlát kellene kiegyenlítenem a héten, csakhogy már nincs miből! - Tudja, ki tette? - Természetesen - bólintott az asszony feltűnően vidáman. - A férjem. - Robert? - Win hitetlenkedve meredt rá. - Ő, bizony. - Na de miért? - Ezt én is szeretném tudni. - Akkor talán kérdezze meg tőle. - Az lehetetlen. - Ja igen, elutazott. - Valóban - helyeselt Melanie -, ráadásul örökre. - Ügy érti, elhagyta önt?

- Hát... így is lehet mondani - húzta el a száját a nő. - Meghalt. - Meghalt? - ugrott fel a férfi. - Mikor? Hogyan? Ó, az ördögbe is, beszéljen már világosan! - Alig fél órája felhívott egy rendőr, és közölte, hogy a férjemet baleset érte, és meghalt. - Jóságos ég! És most mi lesz? - Azt nem tudom. Nincs más választásom, el kell adnom a butikot. Ha ez a hamisítás napvilágra kerül, elvesztem az összes vevőmet. Ugyan ki vásárolna egy csaló özvegyétől? - tette lel a költői kérdést Melanie, és a következő pillanatban felzokogott. Azt hitte, képes lesz tartani magát a bankár előtt, de hirtelen elhagyta minden ereje, s a legmélyebb kétségbeesés lett úrrá rajta. Win pár percig tanácstalanul nézte, aztán odament hozzá, és vigasztalóan átölelte. - Ssss... ne sírjon... - próbálta megnyugtatni, ám Mel csak annál jobban zokogott. El sem tudta képzelni, mi lesz vele ezután. Miből él, miből tartja el a gyerekeit, miből fizeti a számlákat? Jelen pillanatban még a temetés költségeit sem bírná fedezni. Noha teljesen reménytelennek látta a helyzetét, végül mégis elapadtak a könnyei. - Saj... sajnálom - hüppögte elhúzódva a férfitól. - Bocsásson meg, tudom, mennyire gyűlölik a férfiak a bőgő nőket. - Tény, hogy nem rajongok értük, de maga most más. Az ön esetében érthető, hiszen nagy csapás érte. - Köszönöm. - Szóra sem érdemes. Biztosan nagyon szerette a férjét. - Valóban így volt, most ellenben gyűlölöm - suttogta az asszony. - Meglopott, becsapott, és most még cserben is hagyott. - Nem lehet, hogy téved? - Kizárt dolog. Senki sem tudta olyan hasonlóan leírni a nevemet, mint Robert. - Van róla fogalma, miért tette? - A leghalványabb sincs, - Hátha mégsem ő volt az..... vetette fel a bankár. - De igen - csattant fel Melanie. - Tudom, érzem. - Ja, az bizonyos női megérzés, ugye? - Gúnyolódhat kedvére, akkor is ez az igazság. - Jól van, nyugodjon meg! - Ezt most komolyan mondja? - érdeklődött Mel felháborodva. - Az életem romokban hever, a térjem halott, azt sem tudom, miből fogom eltemetni, a megélhetésemnek pedig lőttek, a butikot el kell adnom, és nyugodjak meg? - Igen. Ha csak rajtam múlik, megnyugodhat, szigorúan bizalmasan kezelem az ügyet, és nem kell eladnia a boltot. A pénz miatt ne legyen gondja, biztosan találunk megoldást. Az előző hitelt már kifizette, vehet fel újabbat. - És ugyan mire? - Például termékbővítésre, az üzlet modernizálására vagy hasonlóra. - Modernizálás? Kétlem, hogy jó ötlet volna, amikor nemrégen újíttattam fel a butikot - ingatta a fejét az asszony. - Az most mindegy, majd kitalálok valamit - legyintett a bankár. - Hálásan köszönöm. Most már csak azt szeretném tudni, vajon mi okból tenne velem ilyen jót? Ugyanis ha arra számít, Mr. McKenzie, hogy így majd az ágyába csalogathat, akkor jobb, ha elfelejti az egészet. Odáig még nem süllyedtem, hogy a testemet bocsássam áruba.

- Mrs. Walters, túl messzire megy! - sziszegte Win haragosan. - Tízezer dollár kicsit sok lenne a mégoly csábos testéért, nem gondolja? - kérdezte gúnyosan. - És nem árt, ha tudja, hogy még én sem süllyedtem odáig, hogy pénzért vásároljak magamnak szeretőt! Higgye csak el, sok nő még nekem fizetne, ha lefekhetne velem! - Micsoda szerénység! - Szerénység vagy sem, tudom, hogy ragadnak rám a nők. Most ellenben nem azért vagyok itt, hogy a szexuális életemet vitassuk meg, hanem azért, mert segíteni akarok. Ám ha ez önnek nem kell, már itt sem vagyok. - Sajnálom - hajtotta le fejét Melanie. - Én is - enyhült meg a férfi. - Tudom, a partin nem viselkedtem valami fényesen, higgye el, nem is vagyok rá büszke. De ön megbüntetett, azt a pofont megérdemeltem, azóta bocsánatot kértem, és úgy gondolom, ezzel talán le is zárhatnánk az egészet. - Igen, én is azt hiszem. - Akkor jó. Sajnos, most mennem kell, de kérem, jöjjön be a bankba minél hamarabb, hogy a kölcsönt elintézzük! Megértem, hogy most haragszik a férjére, ám azért fogadja őszinte részvétemet. - Köszönöm. - Tudom, hogy szerette őt - mondta a férfi halkan, mialatt kifelé tartottak. - Talán meg sem érdemelte - tette még hozzá, majd kisietett az ajtón. Melanie töprengőn figyelte, amint beszáll a sportkocsijába és elhajt. A hangjából kicsendülő szomorúság egészen meglepte. Lehet, hogy Win McKenzie, a sikeres bankár, a nők gazdag bálványa nem is olyan boldog?

6. FEJEZET A következő napokban Melanie még mindig képtelen volt elhinni, hogy a férje nincs többé. Intézte a hivatalos ügyeket, többször beszélt a rendőrökkel, igyekezett vigasztalni a gyerekeit, dolgozott a butikban, megpróbálta megnyugtatni az édesanyját, aki valósággal pánikba esett a baleset hallatán, mert úgy vélte, Robert nélkül semmi sem fog működni, holott a férfi olyan sokat volt távol mindig, hogy szinte mindent ő intézett, amire ellenben csak nemrég döbbent rá. Férje bámulatos tehetséggel volt képes felfújni a legapróbb dolgot is, ha azt ő csinálta, míg neje tetteit állandóan lekicsinyelte, és teljesen elbizonytalanította. Mire a nap a végére ért, esténként csaknem beájult az ágyába a fáradtságtól. Minthogy Robert egy szakadékba zuhant a kocsijával, és az arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, szerencsére nem kellett azonosítania a hullaházban, mert ettől rettegett a legjobban. A nála lévő iratok és holmik azonban az ő tulajdonát képezték, ezért tartották egyértelműnek, hogy a férje ült a volánnál. Ebben az időszakban barátnője igyekezett több időt tölteni vele, és tartani benne a lelket, jóllehet, az utóbbi két évben már rendkívül elfoglalt volt, következésképpen jóval ritkábban tudtak találkozni, mint korábban.

Crystal teljesen belemerült a metafizika tanulmányozásába, számos tanfolyamot elvégzett, és mostanában angyalterápiával kereste a kenyerét, nem is rosszul. Egyre többen jelentkeztek nála különféle lelki bajaikkal, s leltek csodás gyógyulásra a terápiának köszönhetően. Melanie ellenben még mindig nem hitt ezekben a számára fura dolgokban. Ezen az estén is erről vitatkoztak éppen. - Ugyan már, Crystal! Ne mondd, hogy mindent én teremtettem meg a gondolataim által, mert ez badarság! Én ugyan nem akartam, hogy Robert ellopja a pénzemet, azt pedig végképp nem, hogy meghaljon. - Viszont mindig féltél, hogy a hosszú utazásai alatt egyszer valami baj éri, és egyenesen rettegtél, hogy elveszítheted a butikot, mert nem bírod fizetni a számlákat. - Szerintem ez teljesen természetes. Persze, hogy aggódik az ember lánya a szeretteiért és azért is, hogy a vállalkozása befuccsolhat. - Tévedsz, a dolog csöppet sem természetes, és az a legnagyobb baj, hogy sokan ugyanúgy gondolkoznak, mint te. A félelem ugyanis a legveszélyesebb érzés, mert állandóan arra gondolsz, amitől félsz, és ezáltal olyan energiával töltöd fel, hogy az valósággá válik. Vagyis megteremted a gondolataid által. - No akkor vajon miért nem nyertem eddig a lottón? - tette fel a nagy kérdést Mel. - Hidd el, rengeteget gondoltam már erre is. Milyen szép volna, ha nyernék egy rakás pénzt, és soha többé nem lennének anyagi gondjaim. - Lehet, hogy gondoltál rá, csak nem elég erősen. Vagy egyszerűen nem hittél benne, hogy veled is megtörténhet. Minden azon múlik, mennyire erős érzelemmel töltődik fel. Bizonyított tény, hogy az emberek mindig többet gondolnak arra, amit nem szeretnének, mint amire vágynak, ezért teljesülnek be a rossz dolgok. Sokkal több energiát kell fektetni a vágyainkba, s akkor bizonyosan előbb-utóbb megteremtődnek. Ha azonban a félelem uralja gondolatainkat, az elveszi az energiát a vágyaktól, és megjelennek a problémák. Ha negatívan gondolkodsz, negatív élményeket kapsz, ám ha pozitívan, akkor pozitívokat. - Nagyon egyszerűnek hangzik. - Valóban, de megtenni sokkal nehezebb. Kitartást, türelmet, önuralmat és sok gyakorlást igényel. - Na és ebben a képletben hol vannak az angyalok? - Angyalok mindenütt vannak, csak kérned kell a segítségüket. - Édes istenem! Ha elképzelem, hogy mindenfelé angyalok röpködnek körülöttünk... - Ne csinálj belőle viccet, mert nem az! - Oké, ne haragudj! - Figyelj, Mel! Tégy egy próbát, s majd magad is rájössz, mi mindenben képesek segíteni. - Ugyan hogy? - A legegyszerűbb, például, az üres parkoló kérése. Vagy ha valamit olyan jól eltettél, hogy sehol sem találod. Kérd meg az őrangyalodat, hogy segítsen, és meglátod, megteszi. Vagy ha valami fontos hirtelen nem jut az eszedbe. Bármiben kérhetsz támogatást, meglátod, az meg fog jelenni. Igaz, az ilyesmit sok ember véletlennek vagy a jó szerencsének tartja. Végül is mindenkinek jogában áll azt gondolnia, amit akar, de mindenképpen illik megköszönnie. Aztán minél gyakrabban kéred az "angyalok segítségét, annál többször segítenek, és el fogsz ámulni. Érdemes elolvasni ebben a témában néhány könyvet, mert igazán tanulságosak és lenyűgözők,

- Jól van. Te tudsz kölcsönadni ilyet? - Hogyne, és meglátod, milyen csodálatos. Egyébkent tudod már, mikor lesz a temetés? - Még nem. Váratlanul kiderült, hogy Robert egy évvel ezelőtt életbiztosítást kötött, és most a biztosító vizsgálja a halál körülményeit. - Ki a kedvezményezett? - Én. - Tényleg? - lepődött meg Crystal. - És mennyit kapsz, ha lezárják a vizsgálatot? - Háromszázötvenezret. A barátnő nagyot füttyentett. - Az már valami! - Halkabban, kérlek, anyám és a gyerekek már alszanak! - Bocs. Te tudtál róla? - Mármint az életbiztosításról? - Aha. - Nem, dehogy. Robert egy árva szót sem szólt erről. - Furcsa, nem? - Hát... mit tagadás, alaposan meglepett, és ez enyhe kifejezés. - Nem lesznek anyagi gondjaid, még a lottónyereményre sem kell várnod. - Ez igaz - húzta el a száját Melanie -, de azért jobban örülnék neki, ha élne. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy soha többé nem jön haza... - tette hozzá a könnyeit nyelve. - Bocsáss meg, nem akartalak megríkatni! - Nem tesz semmit. Alapjában véve elég jól bírom, főleg, ha eszembe jut, hogy mit művelt a csekkemmel, ám időnként mégis elfog a sírás, és olyankor nem tudok uralkodni magamon. Azt a régi Robertet siratom, akibe beleszerettem. Mindjárt elmúlik. Egyébként... ha már az őrangyalokról esett szó... Vajon hol bujkált az övé, amikor a baleset érte? - Biztosan ott volt mellette. - Igazán? Akkor miért nem védte meg? - Mert valószínűleg nem tehette. Robertnek minden bizonnyal ennyi jutott itt, a Földön. Hány éves is volt? - Negyvenegy. - Hát... fiatalon elment. - Igen, és itt hagyott két gyereket. - Hogy bírják a lányok? - Elég jól. Végül is olyan sokat volt távol, hogy szerintem fel sem fogják még a halálát. - Hidd el, jobb nekik így! - Talán... - A banktól megkaptad a hitelt? - Igen. Mr. McKenzie nagyon rendes volt. - Nyilván tetszel neki - kuncogott Crystal. Melanie nyomban elvörösödött. - Jézusom! Hogy mondhatsz ilyet? - Barátnője semmit sem tudott arról, hogy a férfi a partin megcsókolta, és hogy szerette volna ágyba vinni. Túlságosan szégyellte a dolgot önmaga előtt is, nemhogy még el is mesélje valakinek. Főleg Crystalnak nem, aki soha többé nem hagyta volna vele békén. - Ugyan már, kedvesem - nevetett a barátnő. - Mindenki tudja, McKenzie mekkora szoknyavadász, mellette egyetlen nő sem lehet biztonságban. Hiszen az újságok is tele vannak a nőügyeivel. - Engem ez nem érdekel. Velem rendes volt, és kész.

- Mert akar tőled valamit. - Jaj, menj már! - Nem hiszed? - Az asszony tagadóan rázta meg a fejét. - Én azonban igen. Végül is most, hogy özvegy lettél, szabad a pálya. - Hagyd abba, Crystal! McKenzie és én... egek! Világok választanak el bennünket egymástól. Azért, mert hivatalból találkoztunk, és mert rendes volt velem, még semmit sem jelent. Ő a nagyvilági nőkért van oda, egy ilyen jelentéktelen nő, mint én, fel sem kelti a figyelmét. - Már megint a kishitűség beszél belőled. - Lehet, de nem hiszem. Ha én még valaha egyszer szóba állok egy férfival, az biztos, hogy a saját köreimből választok, nem az ilyen bankárfélékből. Hogy úgy mondjam, ő nekem túl nagy falat lenne. - Tévedsz, Mel. Valójában minden férfi egyforma, nekem elhiheted. Teljesen értelmetlen hasra esni előttük csupán azért, mert egyikük-másijuk magasabb pozíciót tölt be. Az ilyenek rendszerint munkamániásak, és ugyanúgy elvárják, hogy kiszolgálják őket, mint mondjuk egy melós. Csak az előbbiek még inkább kikövetelik, hogy csodáld őket, amiért olyan sokra vitték. Ha viszont, mondjuk, egy meccsről van szó a tévében, ami érdekli őket, ugyanúgy leragadnak elé sört vedelve, mint akármelyik másik pasi. - Istenem, Crystal! Hogy te milyen cinikus vagy! Hát még mindig nem találtál olyan férfit, aki megfelel az igényeidnek? - Nem. - Akkor kérd meg az angyalaidat, hogy segítsenek - javasolta Melanie csak úgy viccesen. - Nevess nyugodtan, de képzeld el, hogy éppen azt tettem. Leírtam papírra, milyet szeretnék, az összes külső és belső tulajdonságával, és az angyalok figyelmébe ajánlottam. - És? - Mit és? - Jött valami válasz? Még nem, de hát csak egy hete írtam le. Nem olyan egyszerű ám összeszedni, hogy minden fontos benne legyen, egy álló hétig dolgoztam rajta. Nagyon kell vigyázni, mert azt kapod, amit kérsz, s ha valamit kifelejtettél, az az angyalokat nem érdekli. De mielőtt megint kinevetnél, közlöm veled, hogy a munkával kapcsolatban is tőlük kértem tanácsot, és elképesztő módon kaptam útmutatást, mégpedig számtalan formában. S amint látod, imádom, amit most csinálok, és még jól is keresek vele. - Mit értesz azalatt, hogy számtalan formában? - Hát például a tévében láttam egy műsort. Aztán több cikket is olvastam az újságokban, majd pedig olyan emberekkel találkoztam, úgymond, véletlenül, akiket szintén érdekeltek azok a dolgok, amik engem, és elég sokat tudtam meg tőlük. Nos, valahogy így történt. Erre mondjuk, hogy észre kell venni a jeleket. Vagy meghallani. És természetesen feltétlenül bízni, hogy a kérésedre vagy kérdésedre válasz érkezik valahogyan. - De nekem azt mondtad, hogy meditálni kell meg ellazulni. - Természetesen így is lehet. Ha például imádkozol, elcsendesül az elméd, és olyan dolgok juthatnak az eszedbe, amik egyébként nem. Ezért jó, ha néha csend vesz körül, és magadba fordulsz. Nem szabad félni ettől. Meggyújtasz néhány gyertyát, és hagyod, hogy csapongjanak a gondolataid. Számtalan mód létezik, kinek ez válik be, kinek az. Jó a halk, lágy zene is, teljesen mindegy, milyen, csak

olyan legyen, ami tetszik neked. Amikor viszont ilyesmit tervezel, előtte ne nézz tévét, főleg krimit ne, és még véletlenül se hallgass híreket, mert ha felizgatod magad, nem bírsz ellazulni. - Hát... kétlem, hogy erre nekem a közeljövőben lehetőségem lesz a lányok és az anyám mellett - jegyezte meg az özvegy. - Megteheted ezt akkor is, amikor már alszanak, S ha nem is történik semmi, még akkor is nagyon pihentető egy ilyen ellazulás. - Oké, hamarosan kipróbálom. Lehet, hogy éppen erre van szükségem. - Egyébkent a stressz ellen is hatásos, ha nem is akarsz az angyaloktól semmit. - Jól van, meggyőztél. Mikor hozod át a könyvet? - Ha akarod, mindjárt. Legalább eltereli kicsit a gondolataidat a bajokról. - Az nagyon jó lesz - vélte Melanie. Így esett meg, hogy esténként a tévé helyett angyalokról szóló könyveket olvasott, mert mondani sem kell, hogy miután elolvasta az elsőt, máris kérte a következőt, Crystal pedig készségesen ellátta újabbal, azzal a feltétellel, hogy amint végigolvassa, visszaviszi neki, és nem adja tovább másnak. Ő ugyanis gyűjtötte ezeket a köteteket, és amúgy is mindig gyűlölte az olyan embereket, akik nem adják vissza azt, amit kölcsönkértek. Szerencsére barátnője nem tartozott ezek közé, ám még a legbecsületesebb emberrel is megesik, hogy megfeledkezik valamiről. Melanie-t valóban lenyűgözték az angyalokról szóló történetek, s miután már jó néhány könyvet elolvasott, annyira felbátorodott, hogy egyik nap - természetesen szigorúan csak némán - az angyalok segítségét kérte egy üres parkoló ügyében. S láss csodát; közvetlenül a patika közelében talált helyet. Alig tudta elhinni. Valamilyen láthatatlan erők eddig szinte mindig összeesküdtek ellene; rendszeresen jóval messzebb tudott csak parkolni az úti céljától, ami végül is nem olyan nagy baj, ha az ember ráér sétálni, ám ha már alapból késésben van, akkor felettébb bosszantó. A szabad hely kérdését egyébként is fontosabbnak tartotta, mint ahogy erről sokan vélekednek. Egyfajta jelképnek, ami jól szimbolizálta a szerencséjét. Vagy az önmagáról alkotott képét - mondaná Crystal. Ha ugyanis Roberttel ment valahová, a férfi bámulatos módon mindig a legjobb helyeken tudott parkolni, sosem kellett felesleges köröket tennie, s ez is azt igazolta az ő számára, hogy férje mennyire sikeres, szemben vele, akinek mindig nagy gondot okozott a dolog. Mert nem bíztál magadban - vélte hallani máris barátnője megrovó hangját. A kishitűség a legapróbb dolgokra is kihat, mint például egy üres parkoló meglelése a szükséges időben. Látod? Most bíztál magadban. Abban, hogy te is sikert érhetsz el, ráadásul bíztál az angyalokban is. Abban, hogy segítséget nyújthatnak, ha kéred, és a dolog működött. Hidd el, minden esetben a kulcsszó: a bizalom! Szerfölött büszke volt magára, első sikerére, s miután visszaült a kocsijába, és leeresztette az ablakot, majd pedig gondosan becsatolta az övét, képtelen volt elfojtani a mosolyát. - Nahát, angyalok, ha halljátok, hát köszönöm! - mondta fennhangon. - Parancsol? - hajolt a nyitott ablakhoz egy ismeretlen férfi. Melanie egyfelől úgy megijedt, hogy majd' kiugrott az ülésből, másfelől pedig végtelen zavarában szemvillanás alatt elvörösödött. - Te... tessék? - Azt hittem, nekem szólt. - Ne... nem, dehogy.

- Akkor csak úgy magában beszélt, mi? - mosolygott rá az idegen úgy, mintha csak azt mondaná: mi, bolondok, tartsunk össze! Erre az asszony még inkább elpirult. - Tudja, velem is előfordul néha, ha túlságosan zűrös napom volt. Vagyis, ha kezdesz becsavarodni? - gondolta Mel. Na szép! - Én... én csak... - Ó, egy percig se mentegetőzzön! Van az úgy, hogy a dolgokat önmagunkkal is hangosan kell megbeszélnünk. - Nos... igen... - Addig nincs is baj, amíg hangokat nem kezd el hallani a fejében - mosolygott továbbra is kedélyesen a férfi. - Ha ez megtörténne, nyugodtan keressen fel! Itt a névjegyem - nyújtott át egy kis kártyát készségesen. - Na, minden jót, kedves asszonyom - biccentett udvariasan, és távozott. Melanie zavartan meredt a névjegykártyára, melyen ez állt: dr. Darren Morrow pszichológus.

7. FEJEZET A pszichológussal történt kis affér után Melanie büszkesége és lelkesedése jócskán lelohadt, de azért nem múlt el teljesen, minthogy esténként továbbra sem bírt szabadulni a könyvekben leírtak hatásától. Annyira elbűvölték a kisebb-nagyobb csodák, hogy még mindig mohón falta a betűket, ám szent fogadalmat tett, hogy soha többé nem beszél magában hangosan, különösen nyilvános helyen nem, de jobb, ha az otthonában sem teszi, hiszen véletlenül sem akarta, hogy most meg az anyja vagy a gyerekei tartsák bolondnak. A biztosító még mindig vizsgálta a férje balesetét, s neki kezdett elege lenni belőle. Igaz, a temetést végre engedélyezték, ám még gyakran felkeresték különféle kérdésekkel. Tudta, hogy a csalást akarják kizárni, mégis szörnyen idegesítette. Aztán egyik késő este, mielőtt elaludt volna, ismét az angyalokhoz fordult, és azt kérte tőlük, hogy segítsenek végre abban, hogy megszűnjön a vizsgálat, majd elnyomta az álom. Teljesen megfeledkezett róla, hisz intéznie kellett a temetést, továbbra is vezette a butikot, sok idejét elvette a megfelelő áru beszerzése, otthon pedig a lányaival is törődnie kellett. Amikor ágyba került, még sokáig olvasott, aminek az lett az eredménye, hogy kezdett kimerülni. A temetést úgy élte végig, mint egy alvajáró, csupán akkor vált éberebbé, amikor Win McKenzie lépett hozzá, hogy a részvétéről biztosítsa. Nagyon meglepte, hogy a férfi is eljött a temetésre, s a látványára újfent hevesebben kezdett verni a szíve. Csak néhány szót váltottak, a bankár futólag ölelte meg, ő mégis megérezte arcvizének kellemes illatát, ami még inkább felkavarta, jóllehet, a férfi ezúttal nem tűnt olyan vonzónak, mint máskor. Mi több, kifejezetten megviseltnek látszott. Ahogyan ő is. Hiába, a kevés pihenés nem tesz jót a szépségnek. Megesküdött, hogy a következő napokban egyetlen könyvet sem vesz a kezébe, hanem jól kialussza magát. Ám amikor már az ágyában feküdt, egyszerűen nem jött álom a szemére, és akkor eszébe jutott, hogy két napja betért egy könyvesboltba, ahol két újabb olyan könyvre bukkant, melyeket még nem olvasott. Harmadikként pedig egy pozitív

gondolkodásról szólót is a kosarába tett, mielőtt fizetett, de azóta nem volt ideje alaposabban tanulmányozni a tartalmukat. Úgy döntött, gyorsan pótolja a mulasztást, és utána csakugyan aludni fog. Talán némi olvasás eltereli a figyelmét a gyászról, reménykedett. Ezen az éjszakán sem aludt valami sokat. Úgy belemerült szerzeményei vizsgálatába, hogy tökéletesen megfeledkezett az időről, s ez így ment a következő néhány napban is. Napközben végezte a munkáját, odafigyelt a lányaira is, segített nekik a tanulásban, ám amint eljött az este, és minden elcsendesedett, eluralkodott rajta a vágy az olvasás iránt. Mint valami kábítószer, úgy hatott rá, s biztos volt abban, hogy belehalna, ha nem olvashatna. Egyik este azonban mégis vége szakadt a bódulatnak. Tulajdonképpen remek napja volt, a biztosító értesítette a vizsgálat lezárásáról - vajon az angyalok segítettek? - és a biztosítási összeg közelgő kifizetéséről; ő pedig olyan boldog volt, hogy majd' kibújt a bőréből. Vacsorakor ellenben ki kellett józanodnia, mert kisebbik lánya, Angie, belázasodott és hányt. Szinte egész éjjel mellette volt és ápolta, csupán hajnal felé alhatott el, mert a kislánynak végre lejjebb ment a láza. Reggel aztán el kellett vinnie a gyerekorvoshoz, utána pedig otthon maradni vele, mert az édesanyja a beteg gyereket nem vállalta. Már túl nagy felelősségnek tartotta, és megerőltetőnek az ápolást, főleg ha valamelyikük ennyire beteg volt. Angie valami vírust kapott el, és Melanie gyanította, hogy hamarosan nagyobbik lánya, Sarah is ágynak esik. Így volt ez mindig: a gyerekek megfertőzték egymást, s a vége az lett, hogy gyakran még Melanie is elkapta tőlük, különösen az influenzát. Most azonban még kitartott, ám az édesanyja néhány nappal később szintén megbetegedett, és neki mindhármukat ápolnia kellett. A butikba be sem járt, csak telefonon tartotta a kapcsolatot két beosztottjával. Ez mindenesetre jó ok volt arra, hogy elgondolkozzon azon, hogy helyettest kell alkalmaznia az ilyen vészhelyzetekre. Szerencsére a betegek állapota pár nap elteltével javulni kezdett, ezért néhány órára már magukra is hagyhatta őket. Első útja a butikba vezetett, s miután komolyan elbeszélgetett a lányokkal, Cheryl mellett döntött. Végül is ő dolgozott nála hosszabb ideje, és ő volt az idősebb is. Cheryl sugárzó arccal fogadta a voltaképpeni előléptetést. - Ó, Melanie, ez csodálatos! Boldogan elfogadom, és ígérem, mindent becsülettel megtanulok, amit kell. A szavamat adom, hogy megbízhatsz bennem! Melanie nagyot nyelt. Az utóbbi időben valahogy egyre többször kerül szembe a bizalom kérdésével. Talán nem lehet véletlen, mert mindig is problémái voltak ezzel. Nehezen bízott meg az emberekben, önmagában, a sikerben, úgy általában az egész életben. És természetesen abban, hogy létezhet egy felsőbb hatalom mindegy, minek nevezzük -, aki segít és vigyáz ránk, ha kérjük. - Jól van, bízom benned - bólintott végül. - Amint meggyógyul a családom, betanítalak, és magammal viszlek néhány beszerző körútra is. - Az remek lesz. Csak attól félek, Tess nem fogja bírni egyedül a munkát itt, a butikban. - Lehet, hogy veszek fel egy részmunkaidős kisegítőt - gondolkozott hangosan Mel. - Majd még kitalálom, hogyan tovább, de helyettesre mindenképpen szükségem lesz, végül is bármikor előállhat hasonló helyzet. - Rám számíthatsz - biztosította Cheryl. - És nagyon köszönöm - tette még hozzá meghatódva, mielőtt távozott az apró irodából. Melanie tájékoztatta Tesst az új fejleményről, azután sietett haza a betegeihez.

Szerencsére mind a hárman aludtak. Miután ivott egy kávét és bekapott pár süteményt hozzá, valahogy nem találta a helyét. Végül benyitott férje dolgozószobájába, és leült annak íróasztala elé. Sosem értette, Robert miért ragaszkodott annyira ehhez a helyiséghez, amikor többet volt távol, mint otthon. Az is igaz volt azonban, hogy olyankor meg gyakran menekült ide előlük, mintha látni sem bírta volna őket. Tudta, hogy hamarosan át kell néznie a férfi holmiját, ám egyelőre még nem érzett hozzá erőt. Valójában semmihez sem érzett. Mintha elhagyta volna minden ereje, a legszívesebben ő is lefeküdt volna, hogy aludjon. Csakhogy nem teheti, mert húslevest és palacsintát ígért kis családjának. Felállt, hogy távozzon, ám hirtelen megszédült. Rémülten kapta el a forgófotel karfáját, és beleroskadt. Egek! Most aztán végképp nem lehet beteg. Most nem! Kérlek, angyalok, segítsetek! Egészségesnek kell lennem, nem dőlhetek ki a sorból én is! - fohászkodott némán, de a következő pillanatban nagyot tüsszentett. Lehet, hogy már késő az ima? Nem, az kizárt. Biztosan a por miatt van, hiszen ebben a helyiségben már régóta nem takarítottak. Tulajdonképpen csak Robert engedélyével tehették, ő pedig csupán akkor engedte, ha jelen volt a műveletnél. Minthogy ez ritkán fordult elő, a tisztaság nem tartozott a helyiség erényei közé. Éppen ideje, hogy alaposan kitakarítson, ha az édesanyja és a lányai meggyógyulnak! - gondolta, és újfent nekigyürkőzött, hogy felálljon. Ezúttal baj nélkül sikerült, s miután még tüsszentett néhányat, sebesen elhagyta a szobát. Átöltözött, és hozzálátott a főzéshez.

 Két nappal később Melanie gondosan kitakarította az ominózus szobát, és teljesen kimerült, miután végzett, ezért aztán az íróasztal átvizsgálását megint elnapolta. Egyre többet tüsszögött, de nem foglalkozott vele, hiszen rengeteg dolga volt. Miután az orvos gyógyultnak nyilvánította a lányokat, s azok ismét mehettek az iskolába, sőt az édesanyja is jól érezte magát, nekilátott, hogy betanítsa Cherylt. Ráadásul az üzlet meglehetősen kiürült, míg távol volt, a forgalomra igazán nem lehetett panasza. Éppen ideje volt új holmikkal feltölteni a készletet, a kirakatot átrendezni, így azután nem törődött a figyelmeztető jelekkel. Hétvégére meg is lett az eredménye: olyan náthás volt, hogy alig látott tőle, folytak a könnyei, az orrát szünet nélkül kellett fújnia, és annyira gyengének érezte magát, hogy kénytelen volt lefeküdni. Fordult a kocka, s most ő szorult ápolásra. Jószerével az egész vasárnapot átaludta, csak teát ivott és vitaminokat fogyasztott, de hétfőn sem bírt dolgozni. Szerdán elvánszorgott az orvoshoz, ám amint hazaért, zuhant az ágyba. Állapota csak nagyon lassan javult, így a következő hetet is otthon töltötte. És már nagyon elege volt a betegségből. Bár nem hányt, és csupán hőemelkedése volt, az ő nyavalyája makacsabbnak bizonyult, mint a lányaié vagy az édesanyjáé. Végül csak összeszedte magát annyira, hogy ismét dolgozni tudjon. A butikban mindent rendben talált, Cheryl. nagyon komolyan vette a munkáját, és mindem kézben tartott. Ezért Melanie az első napokban még csak néhány órát töltött bent, mert hamar elfáradt, délutánonként otthon pihent. Egyik alkalommal, amikor egyedül volt, rászánta magát, hogy végre alaposan átnézze férje íróasztalát. Egyszer már belekukkantott, amikor az életbiztosítási

kötvényt kereste, de amint megtalálta, nem foglalkozott a többivel. Szerencsére Robert meglepő rendet tartott a fiókokban, így gyorsan haladt. Amikor az utolsót nézte, vagy tucatnyi új boríték közé csúszva egy fényképet talált. Döbbenten bámulta. A kép Robertet ábrázolta egy nő és két kisgyerek társaságában. Kik lehetnek? Tudomása szerint nem volt a férfinak testvére, és őelőtte még nős sem volt. A hátoldalon a következő szöveg állt: „Bobbynak közös nyaralásunk emlékére. Nagyon szeretünk, fiaid és én” Alatta dátum, melynek tanúsága szerint a kép hat éve készült. Az asszonynak a lélegzete is elállt. Hat éve...?! És... fiaid...?! Te jóságos ég! Robert megcsalta. Megcsalta, és annak a másik nőnek gyereke született tőle. Nem is egy, hanem kettő, s az idősebbik hasonló korúnak látszott, mint Angi, a kisebbik lánya, a másik egy-két évvel fiatalabbnak. Megsemmisülten meredt a képen látható alakokra. Mialatt ő halálra aggódta magát szegény férjéért, aki kénytelen volt hosszú utazásokat tenni, hogy megkeresse a családjának a kenyérrevalót, és azért imádkozott, nehogy valami baj érje, ő viszonyt folytatott valakivel! Nyaralni vitte, minden bizonnyal kényeztette, ahogyan a szeretőket szokás, míg ő itthon gondoskodott mindenről; nevelte a lányokat, ápolta őket, ha betegek voltak, tanult velük, szülői értekezletekre rohant, s úgy mellékesen vezette a butikot. A butikot, ahol rengeteget dolgozott, s amit leginkább azért vásárolt meg, hogy majd könnyebben éljenek, és annak az áldott jó embernek - mármint szegény Robertnek ne kelljen annyit dolgoznia, és távol lennie a családjától! És mindezért hitelt vett fel, kockáztatott, de ők bezzeg soha nem mentek együtt sehová, mert a drága jó Robertnek erre már nem jutott pénze. - Nyaralni azok járnak, akik megengedhetik maguknak, de mi ezt nem tehetjük, mert négy embernek rengetegbe kerülne - kiabálta neki mérgesen, ha ő véletlenül reklamálni merészelt. Többek között ezért is akart dolgozni. Azért, hogy a férje ne hivatkozhasson mindig a pénzhiányra, hogy miért nem lehet, ha ő szeretett volna valamit. Egy sor dologról lemondott a szent család kedvéért, feláldozta önmagát csak azért, hogy a férfi ne kiabáljon velük örökösen, de még így sem volt jó, mert Robert mindig talált benne valami kivetnivalót. Valami kritizálni valót, valami felháborító hibát, amiért aztán panaszkodni lehetett rá. Számtalanszor kritizálta az ő édesanyjának és húgának, ha nagy ritkán találkoztak, minthogy Sophie másik államba ment férjhez, sőt bárkinek, aki meghallgatta. És elég volt csak végighallgatni, máris mindenki neki adott igazat, amilyen ügyesen csűrte-csavarta a szavakat. Még az ő anyjának sem tűnt fel, hogy férje gyakran tálalta úgy a dolgokat, hogy önmagát tüntesse fel dicsfényben, míg a mihaszna nejét a bűnösnek. Az igazság az volt, hogy Robert volt a tipikus férj, akit nem ért meg, és nem becsül semmire az a házsártos felesége. Váratlanul eszébe jutott a húga, aki sógora temetésén úgy sírt, mintha az ő férje halt volna meg, és későbbi megjegyzése. - Hiába, mindig a jók mennek el hamar - mondta mélységes szomorúsággal. Vajon most is így vélekedne? - töprengett. Minden bizonnyal, s talán még azzal is megvádolná, hogy Robert azért keresett másnál vigaszt, mert ő nem volt méltó felesége.

Az édesanyja azóta élt velük, amióta ő megnyitotta a butikot, de ez alatt az öt év alatt sem jött rá, hogy a vejének a tehetsége a beszélőképességében rejlett. Ügyvédnek kellett volna mennie. Vagy politikusnak. Szemrebbenés nélkül tudott hazudni olyan meggyőzően, hogy a végén még ő maga is elhitte. Ugyanakkor, ha otthon volt, nem csinált semmit, csak úgy tett, mintha mennyit dolgozna. És azután újra útra kelt, mert hát a szegény férjnek az a sanyarú sorsa, hogy örökké dolgoznia kell, nehogy éhen haljon a családja. Mialatt mindenki azt képzelte, hogy a szerencsétlen Robert Walters megszakad a munkában, ő igazából a másik családjánál múlatta az időt, mert hát családnak számít ugye az is, hiszen a szeretője szült neki két gyereket. Azokat még nyaralni is elvitte. Hirtelen nevetni kezdett. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban és erősebben, végül már úgy kacagott, hogy a könnyei is csurogtak. Már értette, nagyon is értette, miért támadt mindig Robertnek mehetnékje néhány otthon töltött nap után; miért nem bírta elviselni őket, hogy a dolgozószobájába menekült; miért volt a feleségével annyi baja, és persze miért nem volt elég pénz. Egyetlen családot sem könnyű eltartani, ám ha valakinek titokban kettő is van... az kész katasztrófa. Ekkor megszólalt a csengő. Valaki szerfölött idegesen nyomogatta. Melanie még mindig képtelen volt abbahagyni a hahotázást, s ilyen állapotban ment megnézni, ki lehet a türelmetlen látogató. - Megyek már, megyek - motyogta a nevetéstől fuldokolva. Az ajtóban Crystal állt. - Mi olyan mulatságos? - kérdezte morcosan. - Már azt hittem, be sem engedsz. Valami vicceset nézel vagy olvasol? - Aha - bólintott Mel, és felkacagott. Aztán sarkon fordult és visszament férje dolgozószobájába. A barátnő értetlenül ráncolta a homlokát. - Jól vagy? - érdeklődött némileg nyugtalanul. - Ó, hogyne! Crystal leült egy székre, és várta a bővebb magyarázatot, ám Melanie még mindig nevetett, és egyetlen szót sem szólt. - Az ördögbe! - morogta. - Beavatnál engem is, mi az a szörnyen vicces? - Min... mindjárt... Mihelyt összeszedem... magam... - Biztos, hogy jól vagy? - tudakolta a nő kételkedve a másik józan eszében. - Rem... remekül. Éppen most tudtam meg, hogy... hogy a... a lányaimnak van két öccse. - Aha. Két öccse. Hát ez tényleg nagyon vicces - csóválta a fejét a barátnő. - Ugye? - És hol vannak? - nézett körül látványosan. - Sejtelmem sincs. - Na elég ebből, Mel! Elárulnád végre az igazat? - De hiszen éppen most mondtam el. - Tényleg abbahagyhatnád a hülyéskedést! Ugyan hogy lehetne a lányaidnak két öccse? Talán terhes vagy? És talán ikreket vársz, és máris tudod, hogy fiúk lesznek? Mindenesetre egyáltalán nem úgy festesz, mint egy állapotos nő. - Mert nem is vagyok az - mondta Melanie és átnyújtotta a fényképet, - Nézd meg ezt, és aztán olvasd el a szöveget a másik oldalán! Crystal úgy nyúlt a képért, mintha az bármelyik percben megharaphatná. Rosszat sejtve emelte fel, hogy szemügyre vegye. A következő pillanatban leesett az álla.

Ügy nézte a fotót, mintha az megbűvölte volna. Lassan fordította meg és futotta át az írást. Utána csak bámulta egy ideig, majd hol barátnőjére pillantott, hol a szövegre. - Hát ez... ez... - dadogta végül, ám alig talált szavakat. - Ez az, amire gondolok...? - Ha arra gondolsz, hogy Robert fiai, akkor a válaszom, igen. S ha arra gondolsz, hogy megcsalt, akkor a válasz arra is igen. - Óóóóó..., a disznó! Az aljas gazember! - A számból vetted ki. - Tudom, hogy utálod hallani, Mel, de én tudtam! Mindig is tudtam, hogy valami vaj van a füle mögött! Éreztem. Emlékszel? Még mondtam is egyszer, hogy olyan titokzatosnak látszik; olyannak, mint akinek rejtegetnivalója van. - Igen, emlékszem - sóhajtott fel Melanie. - Ki ez a nő? És hol élnek? - Gőzöm sincs. - Vajon tudja egyáltalán, hogy az ő imádott Bobbyja nős volt? - Ez itt a nagy kérdés. - Hol találtad a képet? - Az íróasztal legalsó fiókjában, borítékok közé csúszva. - Más nincs? - Hogy őszinte legyek, mióta megtaláltam, nem vizsgáltam tovább, mi lehet még benne. - Talán meg kéne tenned. Hátha találsz még valamit, ami utal a nő kilétére, vagy hogy hol lakik. - Nem vagyok biztos abban, tudni akarom-e. - Nézzem meg én? - Nem tudom, Crystal. Mióta Robert meglopott, kezd rémálommá válni az életem. - Akkor is túl kell esned rajta! - Na jó - adta meg magát az özvegy, és lehajolt, hogy kiemelje a fiókot. Amikor azonban kihúzta, valami az asztalban nagyot koppant. - Mi a fene volt ez? - állt négykézláb, hogy jobban belásson. - Az ördögbe, túl sötét van, semmit sem látok! - Elemlámpa! - vágta ki diadalmasan Crystal. - Van valahol? - A konyhában, a fiókban. Crystal távozott, ő pedig a fiók tartalmát kezdte vizsgálni. Egy leragasztott borítékon kívül mást nem talált. Semmit sem írtak rá, s mialatt forgatta, görcsbe rándult a gyomra. Vajon mi derül még ki a mások által oly rendes embernek tartott, de valójában áruló férjéről?! Aztán összeszedte magát, és határozott mozdulattal feltépte a ragasztást. Postai pénzesutalványok feladóvevényei potyogtak ki belőle. A címzett Emily Spencer nevezetű hölgy volt, és igen figyelemreméltó összegeket kapott Roberttől, a cím pedig egy bizonyos postahivatalt jelölt New Jersey állam egyik városában, Camdenben. Crystal időközben visszaért a lámpával, és bevilágított a fiók helyére, aminek belsejéből egy kulcsot halászott ki. - Milyen kulcs ez? - vonta össze a szemöldökét Mel. - Olyasféle, mint a csomagmegőrzőké, nem? - vélte barátnője. - Fogalmam sincs, azok milyenek, nem szoktam igénybe venni. - Szerintem pedig az, és kíváncsi lennék, vajon mit tett be a férjed egy ilyen helyre! Te nem?

- Még ha az lennék, akkor sem tudjuk, hol lehet ez a csomagmegőrző. - De azért ki lehet nyomozni. - Tudod, mit? Felesleges, engem csöppet sem érdekel! - vágta rá Melanie. - Több mint elég már az is, amit eddig megtudtam. - Akkor eltehetem a kulcsot? - Felőlem... - Találtál még valamit a fiókban? - Aha - lobogtatta meg a szelvényeket az özvegy dühösen. - Mik azok? - vetett rájuk bizalmatlan pillantást Crystal. - Feladóvevények, melyek tanúsítják, hogy az én szegény, drága jó Robertem mennyi pénzt küldözgetett titokban a szeretőjének. Legalábbis, gondolom, a vetélytársam neve és címe szerepel rajta. - Istenem! - sóhajtotta barátnője részvéttel. - Mikor utazunk? - tudakolta aztán megkeményítve magát. - Utazunk...? Te el akarsz menni hozzá? - Még szép. Miért, te nem? - Hát... - Ne felejtsd el, hogy annak a nőnek a fiai a te lányaid féltestvérei. Talán nem ártana kideríteni azt sem, miket hazudozott neki Robert. És ha bigámiát követett el? - Jaj, Crystal! Elegem van belőle! - roskadt le a forgó fotelba Melanie. - Tudod, sehogyan sem értem, miért kötött életbiztosítást, de ha már kötött, miért nem szólt róla, és ha annyira utált engem, miért én lettem a kedvezményezett. Attól félek, ha tovább kutatok, még több szörnyűség derül ki róla. - Ez bizony előfordulhat - mondta a barátnő együtt érzőn -, azonban véleményem szerint már nem állíthatod meg a lavinát. Rájöttél, hogy meglopott, hogy megcsalt, hogy valójában kettős életet élt. Most már végig kell csinálnod! - El tudod képzelni, mit szólnak az emberek, ha mindez kiderül? - El, bizony. - Van ötleted, például, arra, hogyan mondjam el mindezt a lányaimnak? Ráadásul úgy, hogyne sértsem meg a jó édes apukájuk emlékét? Mi van, ha végül majd mindenért engem okolnak? Hogy nem szerettem Robertet eléggé, rossz felesége voltam, és ezért keresett vigaszt másik nőnél? - Hát... szerintem csekély ennek a valószínűsége, végül is Robert nem volt az a mintaapa. Aztán meg a lányaid túl kicsik még ehhez. - Lehet, ennek ellenére a lányok szerették, amellett Sarah tizenkét éves. Ne hidd, hogy olyan kicsi! Esetleg Angie az a tíz évével, akitől nem kell tartanom. És nagyon sok ember meg volt győződve arról, hogy jó ember, még a saját anyám se látott át rajta azután sem, hogy hozzánk költözött. Behízelgő modorával a férjem tökéletesen megtévesztett mindenkit. - Azért nem mindenkit. - Na jó, téged nem, de te vagy a nagy kivétel. - Jaj, Mel! Olyan szörnyű, hogy az emberek zöme csak azt látja, amit látni akar. Hogy manapság annyira felszínesek, hogy még azt sem veszik észre, ami teljesen nyilvánvaló. Annyira nem figyelnek a másikra, hogy eszükbe sem jut: az éremnek mindig két oldala van. - Valóban nem törődnek vele. A legtöbb embernek csupán a saját érdeke számít, más nem. S ha az érdek úgy kívánja, hát vakokká, süketekké, feledékenyekké válnak. Az igaz, hogy a saját húgommal csak ritkán találkozom, de ő teljes mértékben el volt ragadtatva a sógorától mindig, és ezt Robert csúnyán ki is használta. Úgy tüntette fel magát, akár egy szuperférj, s én voltam az, aki nem méltó hozzá.

- Kérlek, hagyd abba! - mordult fel Crystal. - Ha Robert még nem halt volna meg, most a saját két kezemmel fojtanám meg. Megbocsáthatatlannak tartom, ha egy férj megcsalja a feleségét. - Ezzel én is így vagyok. - És ő még két gyereket is csinált a szeretőjének! - Nem akarom én védeni ezt az Emilyt, de lehet, hogy nem is tud rólunk. Lehet, hogy ő is csak áldozat. - Valóban lehetséges, ám ha nem keresed fel, sosem tudod meg az igazat. Én biztosan nem bírnék aludni a helyedben. Amellett... szóval valószínűleg azt sem tudja, hogy a szeretője meghalt, és többé nem számíthat a csekkjeire. - Igazad van. - Na akkor mikor utazunk? - Utazunk...? - Ha nem bánnád, szívesen elkísérnélek, nem szeretném, ha egyedül mennél oda. - Valójában azt sem tudjuk, hol lakik, csak egy postahivatal címe van meg. - Ott viszont érdeklődhetünk, hátha valaki ismeri. - Nem is tudom. Még nem érzem magam teljesen egészségesnek, ennélfogva eléggé gyenge vagyok, és ez a mai felfedezés alaposan megviselt. - Gondoltam én, hogy baj van, a kacagásod valahogy fura volt. - Hát, csak eszembe jutott, mennyire törtem magam, hogy Robert kedvébe járjak, miközben ő már régóta másik nőt szeretett. Ez a viszony hosszú évek óta tartott, szerintem a nagyobbik fia majdnem annyi idős, mint Angie, vagyis már jó régen megcsalt. - A szemét. - Igen, a szemét. - Hát ezt tartsd szem előtt, ha esetleg elgyengülnél! Ez majd erőt ad. Bíznod kell magadban! Okos, erős nő vagy, te nem követtél el semmit. - Mégis bűnösnek érzem magam, bár nem tudom, miért. - Mindjárt gondoltam. Tipikus ez olyanoknál, akikbe valaki beleplántálta a bűntudatot. Gyorsan felejtsd el, mert a bűntudat rossz energia: büntetés után kiált, s akkor az élettől meg is kapod: negatív dolgokban. - Jézusom! Még nem kaptam eleget? - nyögött fel az özvegy. - Egyébként kérdezhetek valamit? - Rajta, Mel. - Elárulnád, hogy ezt az egészet én hogyan teremtettem meg? Az igaz, hogy az utóbbi időben megfordult a fejemben, hogy Robertnek talán szeretője van, és ezért talál bennem annyi hibát, de álmomban sem gondoltam, hogy a viszonya ilyen tartós, és még gyerekeik is születtek. Azt képzeltem, futó kalandokkal vigasztalgatja magát. Ennek ellenére nem állíthatom, hogy folyton ezen járt volna az eszem, mert nem igaz. Szóval? - Nos... azt hiszem, sehogy - rázta meg a fejét Crystal. - Különben gyanítottam, hogy valami ilyesmit kérdezel. Ez inkább valamiféle próbatételnek látszik, az én véleményem szerint. - És vajon mi a díj? - Díj? - Hat, ha a próbatételt jól viselem, kiállom. Nincs díj. Biztosan hallottad már a mondást, mely szerint amibe nem halsz bele, az erőssé tesz. - Marhaság. Sokkal inkább tesz kiábrándulttá vagy fásulttá, mint erőssé. És főleg bizalmatlanná. Soha többé nem tudok hinni egyetlen férfinak sem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Csakhogy lehet, éppen az a feladatunk, hogy ezt legyőzzük. Hogy a történtek ellenére is bízni tudjunk, s ha találkozunk egy olyan pasival, aki tetszik, annak esélyt adjunk. - Adjon esélyt a kórság, én ugyan nem! - fakadt ki Melanie. - Nekik olyan könnyű! Összejönnek egy nővel, gyerekeket csinálnak nekik, aztán ha rájuk unnak, egyszerűen továbbállnak, hogy újabb nőket és gyerekeket tegyenek tönkre. De kérdem én: hol marad a felelősség? Mi lesz így a gyerekekkel? Hogyan győzzük meg őket, hogy nem ők tehetnek arról, hogy az apjuk felelőtlen gazember, aki irtózott a felelősségtől? Aki fel sem fogta, mennyire tönkreteheti a saját gyerekeinek lelkivilágát, mert annyira önző, hogy csak magával foglalkozik? - Sajnálom, Mel, de ezekre én sem tudom a választ. Ne feledd, én is három gyereket nevelek, akikre nem kíváncsi az apjuk, mióta elváltunk. Nem fizet gyerektartást, nem is hívja fel őket, azt sem tudjuk, merre jár. Alaposan feladták a leckét, amikor a minap azt kérdezték tőlem, hogy az apjuk miért nem szereti őket. Ha megerősíted őket ebbéli hitükben, akkor egy világ omlik össze bennük, és valóban magukat hibáztatják. Ha viszont bizonygatod, hogy ez nem igaz, hogy apa igenis szereti az ő kicsinyeit, csak ezer a dolga és nem ér rá, valójában becsapod őket, hogy kíméld a lelküket, ugyanakkor végül téged okolnak mindenért. Te nem érsz a szemükben semmit, hiába teszel meg mindent, hogy felneveld őket, hiába áldozod fel magad s mondasz le egy sor dologról miattuk, hogy ők ne szenvedjenek hiányt semmiben, hiába rokkansz bele az egészbe, később még beléd is rúgnak, és örülhetsz, ha csupán képletesen teszik, nem tettlegesen. Szóval gőzöm sincs, mi a megoldás, bár inkább hajlok az őszinteségre még akkor is, ha nagyon faj, semmint hamis illúzióba ringassák magukat. - És mi van a reménnyel? - Reménykedni úgyis fognak, ha őszinte vagy, csak titokban, és talán nem annyira, hogy az később meg többet ártson nekik. Amellett legalább azzal tisztában lesznek, hogy az anyjuk nem hazudik. - Igazad van. - Lehet, de azért nem vagyok ebben olyan biztos. Sajnos sok rossz példát láttam az utóbbi időben. Felnőtt emberek tragédiáit, akik mind amiatt szenvedtek, amiket még a gyerekkorból hoztak, s a szülők okozták. - Kár, hogy az ember lánya akkor döbben rá, mekkora felelősség is valójában egy gyerek, amikor már késő. - Miért? Te talán lemondanál valamelyik lányodról? - Nem, de jobban megfontolhatnák sokan, hogy szüljenek-e vagy sem, és azt is, hogy mikor, és melyik férfinak. - Szerintem erre nincs recept, mert az emberek változnak a koruk előrehaladtával - ki jó irányba, ki rosszba. - Ez is igaz. Vagyis nem lehetünk elég okosak. - Bizonyos dolgokban nem, ezért jobb, ha nem is bánkódunk miatta - zárta le a kérdést Crystal. - Szóval mikor megyünk? - tért vissza az eredeti témára. - Mondjuk, a jövő héten, talán akkorra jobban leszek - felelte beletörődve Melanie. - Helyes, addig még felhívlak vagy átjövök, hogy egyeztessük a napot. - Rendben. - Nem szívesen hagylak most magadra, de mennem kell, mindjárt hazaérnek a gyerekeim. Muszáj kicsit többet lennem velük, mert nagyon megviselte őket, hogy az apjuk nem törődik velük. Imádom őket, és fáj látnom a szenvedésüket. Hétvégén

azonban megint szemináriumot tartok, nem jut időm rájuk. Végül is ebből élünk, nem mondhatok nemet, majd anyám helyettesít. - Még jó, hogy mindkettőnknek él az édesanyja, nem? - Jaj, ne is mondd! Belegondolni is szörnyű, mi lenne, ha nem élnének. Nagyon remélem, még sokáig köztünk lesznek. - Én is - bólintott Mel, és kikísérte barátnőjét. - Egyébként ne aggódj, az enyéim is hamarosan hazaérnek. - Ez igazán megnyugtató - felelte Crystal, majd megpuszilta és elsietett. Melanie pedig visszament a dolgozószobába, visszapakolta a fiókot, gondosan elrejtette a fényképet, és bezárta az íróasztalt. Majd akkor avatja be a lányait a keserű valóságba, ha ez elkerülhetetlenné válik. Igaz, hogy ez csupán időhúzás, azonban szüksége volt még egy kis időre. Legalább annyira, hogy a betegség után megerősödjön. Ki tudhatja, hogyan reagálnak rá?

8. FEJEZET Melanie egy hét elteltével sem érezte magát jobban; a náthája ugyan elmúlt, de most meg egyre többet köhögött. Mégsem ment vissza az orvoshoz, inkább házilag próbálta kúrálni a bajt. Előfordult, hogy egész nap dolgozott a butikban, ám ha rosszabbul volt, akkor már délben hazament. És természetesen meg akarta látogatni Emily Spencert. Először ugyan még félt attól, milyen újabb disznóságokat tudhat meg, mostanra azonban belátta, hogy mindenképpen túl kell esnie ezen. - Oké, Mel, de az én kocsimmal megyünk, és én vezetek - szögezte le Crystal. Gyorsforgalmi úton néhány óra alatt ott vagyunk. - És azután hogyan tovább? - Bemegyünk a postára, kérünk egy helyi telefonkönyvet, és megnézzük, hány Emily Spencer lakik a városban, azután sorra felhívjuk őket, majd Robert nevére hivatkozva közöljük, hogy mondandónk van a számukra, - És ha mindegyik tagadja, hogy ismerné őt? - Akkor kitalálunk valami mást. Jut eszembe! Neked nem tűnt fel, hogy ez a nő nem postafiókot adott meg? - Na és? - Na és, na és! Ha a hivatal címére küldette a pénzt, szerintem ott dolgozik. Ha pedig ott dolgozik, akkor biztosan ismerik. - Bingó! - kiáltotta Melanie megkönnyebbülten. - Így könnyű lesz megtalálni. - Bizony - bólintott Crystal mosolyogva. - Ó, te egy zseni vagy! - Még csak most jössz rá? - Jobb későn, mint soha, nem? - De igen - felelte a barátnő a homlokát ráncolva. - Mi a baj? - kérdezte az özvegy. - Hát... - habozott Crystal. - Bökd már ki! - Szóval biztos, hogy tényleg tudni akarsz mindent?

- Biztos. - Egészen? Mert most még meggondolhatod magad. Tudom, hogy én beszéltelek rá, de... de talán mégsem olyan jó ötlet. Szeretted Robertet, és már az is bőven elég, ami eddig a tudomásodra jutott róla. Hogyan fogod elviselni, ha még több szörnyűséget hallasz? - Mire gondolsz? - Nem tudom. Egyszerűen csak aggódom érted. Érzel magadban annyi erőt, hogy bármit elviselj? - Igen, érzek. És ne nyugtalankodj, nem fogok összeroppanni! Már eldöntöttem, hogy megyünk, és kész! - Na jó, ahogy akarod. Ám ha mégis meggondolnád magad, kérlek, szólj! Rendben? - Rendben - egyezett bele Mel, noha jól tudta, nem fogja megváltoztatni döntését. Bar félt attól, amit még megtudhat a férjéről, biztos volt abban, hogy az igazság előbb-utóbb akkor is utolérné, ha most nem keresné meg Robert szeretőjét. Ennek fényében pedig jobb, ha minél hamarabb túlesik rajta. Így azután a következő hét keddjén útra keltek. Crystal kiválóan vezetett, határozottan biztonságban erezte magát mellette. Volt, hogy hétköznapi dolgokról beszélgettek, volt, hogy zenét hallgattak, egyszer megálltak hamburgert enni és kávét inni, végül megérkeztek. A fénykép, ami Emilyt és két fiát ábrázolta, Melanie táskájában lapult, s amint bekanyarodtak a parkolóba, kivette, és a markában szorongatta. Egyre idegesebbé vált, ami érthető volt, hiszen nem sok választotta el attól, hogy megismerje a vetélytársát. - Most bemegyünk és végignézzük, kik ülnek az ablakoknál. Add ide a képet, és gyere utánam! - adta ki az utasítást Crystal, ám az özvegy nem bánta. Jelen pillanatban még azt is kétségesnek tartotta, hogy meg tud-e szólalni. Amint beléptek a helyiségbe, Mel félrehúzódott, ereje és bátorsága elszállt, képtelen lett volna végigmenni, és szemügyre venni a dolgozókat. Barátnője ellenben határozottan masírozott végig, s bámulta meg az alkalmazottakat. Aztán visszafordult, újfent végigsétált, majd lecövekelt a negyedik ablaknál. Az özvegynek görcsbe rándult a gyomra. Crystal ekkor intett neki, ami azt jelentette, hogy oda kellene mennie, de nem volt biztos benne, hogy a lábai elbírják. Örökkévalóságnak tűnt, míg elvánszorgott barátnőjéhez, de amint megpillantotta az ablaknál ülőt, némileg megkönnyebbült. Nem Emily Spencer volt. - Nézze, asszonyom! Feltétlenül beszélnünk kell Emily Spencerrel, s ha ismeri, kérem, mondja meg, hol találjuk! Úgy tudtuk, itt dolgozik. - Igen, valóban itt dolgozik, de... de milyen ügyben keresik? - A középkorú nő szemlátomást bizalmatlanul méregette őket. - Magánügyben - felelte Crystal. - Ennélfogva megértheti, hogy a dolog szigorúan bizalmas. Esetleg annyit még elárulhatok, hogy a mellettem álló hölgy Robert rokona, pontosabban a húga, én pedig az ő barátnője vagyok. Talán ismeri Robertet? A nő szeme felcsillant. - Ó, az igazán kedves ember! - lelkendezett. - És tényleg maga a testvére? nézett Melre mosolyogva. - Igen, és a bátyámtól hozok híreket. Az asszony vetett egy pillantást a falon függő órára.

- No, akkor szerencséjük van, Emily műszakja mindjárt lejár. Ma korábban végzett, vagyis hamarosan mehet haza. Rögtön szólok neki - állt fel buzgón. Elnézést, de addig be kell zárnom - mentegetőzött. - Csak nyugodtan, mi megvárjuk - biztosította Crystal, miközben Melanie alig várta már, hogy néhány szót váltsanak. - Te jó ég! - nyögött fel rémülten. - Honnan jutott eszedbe ez a sok hülyeség? - Csss...! Halkabban, nem kell itt senkinek tudni róla - figyelmeztette a barátnő. Mégsem mondhattam meg a nőnek az igazat. Nem árt az óvatosság, nem kell máris elriasztanunk ezt az Emilyt, különben előfordulhat, hogy szóba sem áll velünk, Mel végül igazat adott neki. Csak ámult Crystal leleményességén - a maga részéről sosem jutott volna eszébe ilyesmi. Valószínűleg ajtóstól rontott volna a házba, és semmire se jutott volna vele. Gyorsan hálát adott az égnek, amiért barátnője elkísérte. A középkorú nő ismét felbukkant az ablaknál, - Emily arra kéri önöket, hogy várják meg a személyzeti bejárónál, negyedóra múlva ott lesz. - Köszönjük - hálálkodott Crystal -, majd némi útbaigazítást kért a személyzeti bejáróról, és elköszöni. Melanie is elmotyogott némi búcsúzásfélét, de már annyira szédült az idegességtől, hogy alig várta, hogy kijusson a levegőre. Kint megkerülték az épületet, és a másik utcában felfedezték a bejárót. - És most mit mondasz neki? - tudakolta Mel, - Egyelőre maradunk a testvérmesénél, aztán majd meglátjuk. Mindenesetre szeretnék beülni valahová, és elfogyasztani egy kapucsínót némi süteménnyel. - Hogy bírsz az evésre gondolni? - érdeklődött az özvegy, de a kérdés köhögésbe fulladt. - Istenem, Mel! El kell menned az orvoshoz, borzasztóan köhögsz! - állapította meg Crystal. - Igen, én is azt hiszem. Egyszerűen nem akar elmúlni, pedig szedek gyógyszert. - Vigyázz, nehogy komoly baj legyen belőle! - Vigyázok - ígérte Melanie. - Az evésre visszatérve, hidd el, neked is jót fog tenni, az édesség ugyanis megnyugtat. - Az nagyon jó lenne. - Emily Spencer vagyok - hallottak maguk mögött ekkor egy kellemes női hangot, mire egy emberként fordultak meg. - Önök keresnek? - Igen - bólintott Crystal, akinek arcán nem látszott semmi, míg Melanie-en annál inkább. Döbbenten bámulta a fiatal nőt, aki gyönyörű volt, rokonszenves és meglepően kedves. Gyors fejszámolás után rájött, hogy nagyon fiatal lehetett, amikor Robert elcsábította. Ügy tippelte, hogy a viszonyuk legalább nyolc vagy kilenc éve tart, ami azt jelenti, hogy férje egy szinte gyereklányt tett tönkre. Emily Spencer még harmincnak sem látszott. Ellenben legalább nyolc hónapos terhes volt.

 - Beszélhetnénk valahol nyugodtan? - hallotta Melanie távolról barátnője hangját. Attól tartott, menten elájul. - Boldogan beülnénk, például, egy cukrászdába.

- Jöjjenek velem! - mondta Emily. - Nem messze innen van egy hely, ahol mennyei süteményeket és kapucsínót árulnak. - Remek! - örvendezett Crystal. - Éppen erre van szükségünk - tette hozzá, s amikor elindultak, megszorította Mel karját. - Ugye, nem akarsz itt elájulni nekem? - kérdezte nagyon halkan. - Akarni éppen nem akarok, ám igen közel járok hozzá. - Lélegezz mélyeket! - Azt teszem. - Valami baj van? - fordult hátra hozzájuk Emily. - Nem, csak a barátnőm nemrégen beteg volt, és még nem erősödött meg teljesen. Egy kicsit elfáradt, ennyi az egész - magyarázta Crystal. - Akkor talán jobb lenne, ha mindannyian hazamennénk. A fiaim még iskolában vannak, otthon is nyugodtan beszélgethetünk. - Nem rossz ötlet, de előtte menjünk a cukrászdába! - felelte Crystal. - Már itt is vagyunk - állt meg hirtelen Emily. - Maga tényleg Robert húga? - Igen. - Sosem említette, hogy van rokona, sőt úgy emlékszem, egyszer azt mondta, hogy senkije sincs. Vagy majdnem senkije. Biztosan tudják, hogy New Yorkban van valahol egy felesége, akitől jó ideje külön élt, bár törvényesen sosem váltak el. Crystal elnyomott egy szitkot, Melanie felnyögött. - És... és maga mégis szült neki? - préselte ki a szavakat nagy erőfeszítéssel az özvegy. - Igen. Véletlenül alakult így, de én nem bántam. Nagyon szeretem a bátyját, Miss Walters, szerelem volt ez az első látásra. De most menjünk be, majd ott folytatjuk. Mostanában egyre nehezebben viselem, ha állni kell. - Mennyi idős terhes? - érdeklődött Mel. Maga is elcsodálkozott a viselkedésén. Úgy cseveg itt ezzel a perszónával, mintha érzelmileg nem lenne érintett az ügyben, pedig a legszívesebben üvöltve rohant volna világgá. - Nyolc hónapos, szerencsére nem sok van hátra. - Tudja már a nemét? - Igen, ez is fiú. - Egek, elege lesz a hárommal - jegyezte meg Crystal. - Nekem csak két fiam van, de az is bőven elég. Nagyon hálás voltam az égieknek, miután a harmadik lány lett. - Engem nem zavar - jelentette ki Emily -, ráadásul egyszerűbb lesz velük, hogy egyneműek. - Ebben igaza van. Nem lesz gond, ha nem tud dolgozni? - Ő, nem. Robert megígérte, hogy elválik, és feleségül vesz. Gondoskodni akar rólunk, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Én ugyan mondtam neki, hogy nem fontos a papír, hiszen eddig is meghatóan törődött velünk, de ő ragaszkodik hozzá. Szegény sokat van távol, rengeteget dolgozik, hogy támogatni bírjon bennünket, imádja a fiait. Értük még a házasságra is hajlandó, noha tudom, valójában mennyire irtózik tőle. Hát én is irtóznék, ha egy másik államban már volna egy - gondolta fanyarul Melanie. És az sem csoda, hogy Robertnek nem volt pénze. Meg hogy látni sem bírt bennünket. De miért nem vált el? Miért nem játszott nyílt kártyákkal? Mi volt az igazi szándéka? Miért kellett neki egyszerre kél nő? És főleg miért ejtette őket teherbe, ráadásul majdnem egy időben? Mindenesetre az is valami, hogy legalább bigámiát nem követett el.

Időközben kihozták a rendelést, és az özvegynek kényszerítenie kellett magát az első falatra. A világ legnagyobb hülyéjének érezte magát. A férje talán soha nem is volt hozzá hűséges, ő viszont azt hitte jó ideig, hogy boldogan élnek. S mialatt ő Angie-t, a kisebbik lányukat szoptatta, Emily talán már terhes volt a nagyobbik fiával. Milyen lelkivilággal bírhat egy ilyen férfi? Képes egyáltalán a szeretetre? És még őt tartotta mindenki rendes embernek! Annyira elmerült gyötrő gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor fogyott el az elé tett sütemény, és mikor itta meg a kapucsínót. Bár szánalmasnak találta saját naivitását, végül mégis kezdte jobban érezni magát, és figyelni az asztalnál folyó párbeszédet. Crystal egyelőre meg mindig úgy hazudott, mintha könyvből olvasná. - Melanie egyszer összeveszett valami hülyeségen Roberttel, és gondolom, azért nem beszélt róla. Talán nem bocsátott meg neki, talán nem is akart, vagy egyszerűen elfelejtette, nem tudom. Egyébként ne haragudjon, hogy én mesélek Mel helyett, de mint korábban említettem, nemrég nagyon beteg volt, még most is iszonyúan köhög, ezért jobb, ha keveset beszél. Szóval... hol is tartottam? Nos... Az biztos, hogy sokáig nem is találkoztak, nemrégen azonban összefutottak, és akkor kibékültek. Kölcsönösen meséltek egymásnak az életükről, és a barátnőm így szerzett tudomást önről. Azt viszont Robert nem említette, hol és mikor ismerkedtek meg. - Ő, már nagyon régen történt, tíz éve múlt. - Tíz éve? - döbbent meg Crystal, - De hiszen akkor maga még gyerek volt! Mi pedig ötéves házasok - dühöngött némán Melanie. - Na igen. Tizenhét voltam, és ebben a kávézóban dolgoztam pincérnőként, a nyári szünetben. Amikor először megláttam Robertet, nagyot dobbant a szívem. Rendkívül vonzó férfi volt, ráadásul végtelenül kedves. Természetesen láttam, hogy idősebb és tapasztaltabb nálam, bár azt nem gondoltam volna, hogy több mint tíz evvel öregebb. Kicsit meglepett, de sosem zavart. Lenyűgözött a tudása, a műveltsége, a kedvessége, a figyelmessége meg az, ahogyan beszélni tudott. Rendkívül gazdag szókinccsel rendelkezett, teljesen levett a lábamról, ám csöppet sem bántam. Beleszerettem, noha közölte velem, hogy soha többé nem nősül meg, és a munkája miatt rengeteget utazik. Egyszóval nem ígért semmit, de ez engem nem érdekelt. Szerelmes voltam életemben először, és csak ez számított. - A szülei mit szóltak hozzá? - Apám már nem élt, anyám is beteges volt. Igaz, ő ennek ellenére óvott tőle egy ideig, végül beletörődött a viszonyunkba. Terhes lettem, és hallani sem akartam arról, hogy elvetessem, amúgy is tiltja a vallásom, de szerencsére anyu sem akarta. Alig érettségiztem le, máris mehettem a szülőszobára - emlékezett vissza mosolyogva, - Miből éltek? - Hála az égnek, örököltem egy kis pénzt a nagyanyámtól, amellett a szüleim házában laktam anyuval. Ő is dolgozott, apám után is maradt némi pénz, meg Robert is támogatott. Otthon maradtam, neveltem a fiunkat, és nagyon boldog voltam. Mindenünk megvolt. A kertben megtermeltem a zöldségeket, akadt néhány gyümölcsfánk is, azok elláttak gyümölccsel. Robert továbbra is sokat utazott, de ha csak tehette, meglátogatott, én pedig hamarosan újra terhes lettem. Amikor megszületett a kisebbik fiam, anyám rokkantnyugdíjas lett, és miután Chris már

nem szopott, én kezdtem el dolgozni, és anyu vigyázott a gyerekekre. Jól megvoltunk. - És az édesanyja sosem kényszerítenie Robertet, hogy vegye feleségül? - Nem. Tudomásul vette, hogy így élünk. A szüleim igazából egyszerű, vallásos emberek voltak, távol állt tőlük az erőszak, - De a vallás bűnnek tartja a vadházasságot. - Igen, így van, anyu mégis elfogadta az életet olyannak, amilyen volt. Sosem lázadozott, sosem vágyakozott olyasmire, amit nem kaphatott meg, - Mivel foglalkoztak a szülei? - faggatta tovább Crystal. - Anyám ápolónő volt, amíg bírt dolgozni, apu meg postásként dolgozott, míg élt. Tulajdonkeppen azért vettek fel engem is oda, mert még sokan ismerték, és emlékeztek rá. - Ő hogyan halt meg? - Egy ittas vezető elgázolta. - Te jó ég! Az édesanyja jól van? - Nem. Sajnos elvitte a rák, két éve - hajtotta le a fejét. Emily. - Borzasztóan hiányzik. - Megértem - bólintott Crystal -, és fogadja részvétemet. Mindenesetre nem lehet könnyű két gyerekkel, segítség nélkül. - Nem, de a keresztanyám hozzám költözött, és most ő segít. Egyébként az anyám húga. - Akkor nagy szerencséje van. - Igen, valóban. És hamarosan Robert is hozzánk költözik - mosolyodott el Emily, miközben önkéntelenül megsimogatta a pocakját. - Robert mit szól a gyerekekhez? - Imádja őket, - Ezek szerint akarták mind a ketten. - Hát... ez nem teljesen igaz. Őszintén szólva féltem a gyógyszerek mellékhatásaitól, ezért nem is szedtem soha. Robertre bíztam a védekezést. Ő azonban... nos... néha túlságosan türelmetlen volt és megfeledkezett róla. Ez a harmadik is így sikerült, bár már nem örült neki annyira, mint a másik kettőnek. A jövőben ki kell találnom valamit, hogy ne essek teherbe, mert hát nagyon sokba kerülnek a gyerekek. Miközben Melanie hallgatta a párbeszédet, amiben csupán hallgatóként vett részt, rá kellett ébrednie, hogy ez a nő valójában ugyanolyan egyszerű lélek, mint a szülei. Egyszerű és naiv, még nála is naivabb. Nincsenek nagy igényei, nem követelőzik, ami nagyon kényelmes lehetett Robertnek. Hirtelen eszébe jutott valami és megköszörülte a torkát. - Milyen néven szerepelnek a fiai? - kérdezte. - Spencer néven, azaz az enyémen, mivel nem voltunk házasok, bár megígérte, hogy amint összeházasodunk, a nevére veszi őket. Mel bólintott, de közben nagyot nyelt. A férje annyira biztos volt abban, hogy nem derülhet ki a kettős élete, hogy még a nevét sem változtatta meg, másfelől viszont nem törte magát, hogy a nevét adja a fiainak. Ugyanakkor viszont ezek a fiúk ugyanúgy Robert gyerekei, mint az ő lányai. Vajon jogilag mit jelenthet ez? És azután ott van még a biztosítási összeg. Most már végképp nem értette, Robert miért őt nevezte meg kedvezményezettnek, különösen azért nem, mert ha hinni lehet Emily Spencer szavainak, a férje el akart válni tőle. - Lassan indulnunk kellene - figyelmeztette Crystalt. - Még soká érünk haza. - Hát nem jönnek el hozzám?

- De igen - felelte a barátnő. - Csak nem maradunk sokáig. Van azonban valami, amit még feltétlenül meg kell beszélnünk, ám jobb volna, ha nem itt tennénk. - Rendben. A kocsimat a postánál hagytam. - Egek! Még mer vezetni ekkora pocakkal? - Nem szívesen, de néha muszáj. Ma elaludtam, és elkéstem volna a munkából, ha nem autóval jövök. A buszközlekedés eléggé korlátozott erre. Egyébként nem lakom túl messze, korábban gyakran előfordult, hogy gyalog jöttem be dolgozni, ha szép volt az idő. Ma azonban már túl nagy a hasam ehhez. - Megértjük - biztosította Crystal. - Menjen csak előre, majd követjük, mi is kocsival érkeztünk. - Tulajdonkeppen honnan jöttek? - New Yorkból. - Tényleg? Robert mindig azt mondta, hogy csak a felesége él ott. - Ezzel nem hazudott, de mi is ott lakunk. - Ismerik a nejét? - Igen, elég jól. - Ha megkérném magukat, mesélnének róla? - Szívesen - felelte Crystal -, amint a házához érünk. Emily beszállt a kocsijába és máris indított. Melanie töprengve nézett utána. - Ha te lennél a szerető, téged érdekelne a feleség? - fordult végül barátnőjéhez. - Nem tudom, még sosem voltam szerető. - Én sem, de azért nagyon fura ez a nő. - Szerintem kissé együgyű. Vagy nagyon jól játssza ezt a szerepet. - Gondolod? - Igen. És mérget vehetsz rá, hogy még ma kiderítem! - jelentette ki elszántan Crystal. Melanie halványan elmosolyodott. Barátnője olyan harciasnak látszott, mintha az ő életéről lett volna szó. Mély hála öntötte el iránta. Hosszú évek óta voltak barátnők, s ha eddig nem bízott volna meg benne teljesen, mostantól biztosan azt tenné. Még akkor is, ha a bizalom sosem volt erős oldala.

9. FEJEZET Barátságos, bár szemlátomást nem a legelőkelőbb kertvárosban kötöttek ki. Tulajdonképpen hasonlóban, mint amilyenben ők éltek, csak talán itt nem voltak olyan közel a szomszédok. Nagy kertek tartoztak a házakhoz, tágas terek, ahol az emberek szabadnak érezhették magukat. Amúgy a ház, amiben Emily élt, nem volt nagy, de otthonosságot árasztott. A nappaliban néhány játék hevert, a díványon díszpárnák csábították a belépőt, hogy kényelmesen elhelyezkedjen közöttük. - Hozhatok valamit? - tudakolta Emily. - Talán egy ásványvizet? - Igen, azt megköszönnénk - válaszolta Crystal és leült. - Jól vagy? - kérdezte Melanie-tól, miután ketten maradtak. - Nem tudom. Olyan kábultnak érzem magam, mintha másnapos lennék. Vagy mintha nem is velem történne, csak álmodnám ezt az egészet. El tudod képzelni, milyen érzés, hogy együtt éltem valakivel tizenöt évig, akiről azt gondoltam, hogy

ismerem, és most kiderül, hogy valójában tévedtem? Hogy szerettem valakit, aki elárult, becsapott, meglopott, és talán sosem szeretett? Hogy hazugság volt a tizenöt év? Miféle ember az, aki ilyesmit művel? Egyáltalán hogyan tudta elfogadni ezt a kettős életet? Soha nem érzett lelkiismeret-furdalást? - Jaj, Mel, megértem, hogy össze vagy zavarodva, én is így éreznék. Számomra is felfoghatatlan. - Hát igen. Egy világ omlott össze bennem, ezt sosem heverem ki. És azután ott vannak a lányok. Hogyan magyarázom el nekik? - Ne gyötörd magad most ezzel! Majd kitalálunk valamit. - Itt is vagyok - jelent meg tálcával a kezében Emily. Mindenkinek öntött ásványvizet, majd kényelmesen hátradőlt. - Akkor mesélnek nekem Robert feleségéről? - Hol a keresztanyja? - Ő? Nincs itthon. Ha a fiúk iskolában vannak, a keresztanyám egy virágboltban kisegít. Egyébként hamarosan itthon lesz, csak kettőig dolgozik. Utána elmegy bevásárolni, és siet haza. Szóval mesélnek? - Miért akar tudni róla? - faggatta Crystal. - Hát... talán a kíváncsiság. - Mondott róla valamit Robert? - Nem sokat, nem szeretett róla beszélni, olyankor mindig mérges lett. Azt állította, hogy a házasságuk tévedés volt, hogy igazából sosem szerette, csak engem szeret. Meg hogy a neje soha nem értette meg, állandóan pénzért nyaggatta ahelyett, hogy elment volna dolgozni. - Mást nem mondott? - Nem. - Nem akarom megbántani - kezdte Crystal -, de minden férj ilyen szöveggel tömi a szeretője fejét - fejezte be kíméletlenül. Szemlátomást eltökélte, hogy véget vet a bájcsevejnek, és bekeményít. - Mit akar ezzel mondani? - ráncolta a homlokát Emily. - Csak azt, hogy Robert és a neje sosem éltek külön. - Ez... ez nem lehet igaz! - ingatta a fejét a kismama. - Miért hazudott volna nekem? Ő igazán nem ilyen. Soha nem kértem, hogy házasodjunk össze, mi oka lett volna rá? - És arra mi oka volt, hogy eltitkolja a két lányát? - érdeklődött élesen Crystal. - Robertnek van két lánya? - kérdezte Emily hitetlenkedve. - Igen. - Az nem lehet. Mindig azt mondta, hogy a neje nem akart gyereket, és őt ez mennyire bántotta. - Akkor hazudott. - Nem! Az én Robertem egyáltalán nem ilyen ember! Egyetlen szavát sem hiszem! S ha csak azért jöttek, hogy őt befeketítsék előttem, akkor jobb, ha távoznak. Nem csodalom, hogy nem tartotta a kapcsolatot a húgával, ha így hazudozik. - Robertnek nincs húga - jelentette be Crystal. - Nincs...? Akkor maguk kicsodák? - Mrs. Melanie Walters vagyok, Crystal pedig a barátnőm - felelte halkan Mel, majd a táskájából fényképet vett elő. - Ők a lányaim az apjuk társaságában nyújtotta át meglepően nyugodtan. Emily figyelmesen vizsgálta a fotót, végül könny szökött a szemébe.

- Nem értem - csóválta a fejét. - Miért, hazudott nekem? Hiszen soha nem kényszerítettem semmire. - Hát igen. Nekem is megvannak a megválaszolatlan kérdéseim, amik azonban már örökre így maradnak. Sajnálom, Miss Spencer, de a férjem meghalt. - Meghalt...? Ő, ne! - kiáltotta Emily, és felzokogott. A két nő tanácstalanul nézett egymásra. Tudták, valahogyan meg kell vigasztalniuk, elvégre nyolc hónapos terhessel állnak, illetve ülnek szemben. Más sem hiányzik, semmint annyira felizgassa magát, hogy idő előtt meginduljon a szülés. - Kérem, próbáljon megnyugodni! - szólalt meg Crystal. - Igen, szedje össze magát, gondolnia kell a babára! - Csakugyan? - kérdezte gúnyosan a kismama. - Magukat bezzeg hidegen hagyta! - Nézze! Nemcsak magát érte sokk, hanem engem is, amikor megtaláltam a fényképüket, és rá kellett döbbennem, hogy a férjem megcsalt, s hogy a szeretőjétől gyerekei születtek. Annyi hazugság derült már ki Robertről, hogy attól féltem, bigámiát követett el. - Bigámiát? - A bigámia kétnejűséget jelent - magyarázta Mel. - Meg kellett tudnom, hogy feleségül vette-e vagy sem, amellett... szóval a maga fiai meg az én lányaim féltestvérek, és el kell gondolkoznunk azon, hogy jogunk van-e eltitkolni ezt a tényt előlük. - Istenem! Eddig azt sem tudtam, hogy Robertnek vannak lányai. Annyira imádta a fiait, hogy el sem bírtam volna képzelni róla ilyesmit! Ez az egész egyszerűen képtelenség! Honnan tudjam, hogy maguk igazat mondanak? Melanie elővette a jogosítványát. - A családi fényképet már látta, tehát tudja, hogy ugyanarról a férfiról van szó. Tessék, nézze meg! - nyújtotta át az igazolványt. - Látja a nevemet? - Igen - suttogta Emily megsemmisülten. - Elhiszi végre, hogy egyikünk sem hazudik? - Szentséges Szűzanyám! Ez olyan... olyan borzasztó! Alig bírom elhinni, hogy ennyire félrevezetett. - Higgye el, Miss Spencer, én sem nagyon tudtam. Tizenöt évig éltünk együtt, azt gondoltam, ismerem. Nagyon nehéz belátni, hogy az orrunknál fogva vezetett. És ha arra gondolok, vajon még hány szeretője lehet, akikről nem tudok, s vajon hány gyereke... - Jézusom, miket mond! - motyogta Emily letaglózva. - Miért? Ahogy maga létezett, úgy létezhet még akár száz másik is. - Nem hiszem. Robert mindig arra panaszkodott, milyen kevés a pénze, hiába dolgozik sokat. Az újabb szeretőket és gyerekeket is támogatnia kellett volna. Nekem arról beszélt, hogy szeretne megállapodni, és kevesebbet utazni. Tudja, ajándék- és virágboltot akartunk nyitni közösen. - Tényleg? Hát én már nem tudom, mit higgyek, és mit ne - vágta rá Mel. - Most azonban ideje indulnunk, kérem, gondolja át, mi legyen a gyerekekkel. - Szabad mondanom valamit? - érdeklődött Crystal. - Persze. - A felvilágosítással várhatnátok néhány évet. Talán míg fel nem nőnek. Hátha akkor jobban megértik a szituációt, és nem magukat okolják az apjuk súlyos jellembeli hibája miatt.

- Szerintem igaza van - állapította meg Emily. - A fiaim bizonyosan le lesznek sújtva, ha megtudják az igazat. Azt, hogy az apjuk becsapta őket. - Talán egyezzünk meg abban, hogy akkor vesszük elő ezt a dolgot, ha aktuálissá válik - állt fel Mel. - Egyébként hány évesek a fiai? - Rob kilenc, Chris hét. - Az én nagyobbik lányom, Sarah tizenkettő, Angie pedig tíz. Tudja, ez mit jelent? - Igen. Azt, hogy maga éppen csak megszülte a lányát, amikor én teherbe estem Robbal. - Szerintem ez önmagáért beszél. Elárulja Robert erkölcsi érzékét. - Maga mindig Robertnek hívta? - tudakolta Emily. - Igen. Ki nem állhatta, ha becézték. - Nekem pedig azt állította, hogy gyűlöli, ha Robertnek szólítják. Mindhárom nő hitetlenkedve csóválta a fejét. Vajon hány ilyen szélhámost hord a hátán a föld? Hány férfi teszi tönkre a gyerekeit azzal, hogy ennyire nem törődik velük, a lelkivilágukkal? Azzal, hogy önző viselkedésével mekkora traumát okoz? És nemcsak a gyerekeknek, de a nőknek is. - Tudna nekem adni egy telefonszámot? - kérdezte Melanie. - Ha esetleg beszélnünk kellene, jobban szeretném, ha nem kellene ideutaznom, meglehetősen elfoglalt vagyok. - Igen, természetesen. Én is megkaphatom az önét? - Hogyne. Azonnal felírom a mobilszámomat. Éjszaka ugyan kikapcsolom, de nappal elérhet rajta. Nos, sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megismerkednünk. - Én is - bólintott Emily még mindig könnyes szemmel. - A temetés megvolt már? - Igen. Akkor még nem tudtam a létezéséről, így nem is értesíthettem. - Nem kell mentegetőznie, ekkora pocakkal úgysem mentem volna el. Meg aztán nem is hiányoztam volna onnan. Egy szeretőnek semmi keresnivalója a családi eseményeken még akkor sem, ha történetesen temetésről van szó. - Sajnálom. - Én is. - Szerintem is ideje indulni - szólalt meg Crystal, hogy megtörje a kínossá váló csendet. Mindketten elköszöntek a kismamától, és útnak indultak. Szomorúan, letörten, megrendülve. Egyikük sem irigyelte Emily Spencert, akinek ezentúl szintén egyedül kell megbirkóznia az élettel, akárcsak Melanie-nak, ám Emilynek - ismét leányanyaként - hamarosan egy újszülöttel is foglalkoznia kell a két fia mellett. Neki most még nagyobb szüksége lenne a férfira, a gyerek apjára, mint Melnek, de nagyvonalúságával, bizalmával alaposan visszaélt a szerelme. A szerelme, akinek a világon semmit sem jelentett a felelősség.

 Nyomott hangulatuk nem tette vidámmá az utazást. Crystal teljesen tanácstalannak érezte magát, ami ritkán fordult vele elő. Sejtelme sem volt, mi lenne a jobb: ha csöndben marad, vagy ha szóval tartja barátnőjét. Ha beszélnek róla, vagy ha megpróbálja elterelni a figyelmét az egészről.

Melanie köhögését mintha a torkára forrasztotta volna az újabb sokk, csupán egyszer fogta el egy kiadós roham, utána viszont alig. Csak most, a kocsiban kezdett rá újra, és ez már őt magát is megriasztotta. - Ha nem mész el az orvoshoz minél hamarabb, esküszöm, én vonszollak el! fenyegette meg Crystal. - Holnap... nem, holnapután elmegyek - ígérte Mel, miután szóhoz jutott. - És miért nem holnap? - Mert még van egy kis dolgom a butikban. - Semmi sem lehet olyan fontos, mint az egészséged. - De igen. Ha nincs pénzem, egészségem sem lesz, mert az orvos, a gyógyszer nincs ingyen. Mostanában rengeteget hiányoztam, s noha igyekszem megbízni Cherylben, azért nem árt az óvatosság. Muszáj időnként ellenőrzést tartanom. - Ez igaz. Csakhogy már ismerlek jól, és attól félek, hogy holnapután is találsz valami fontos dolgot, ami miatt megint nem fogod megvizsgáltatni magad. - De megteszem, ígérem. - Becsszó? - Becsszó - emelte esküre kezét Mel. - Oké, de ne hidd, hogy ezzel végleg leráztál! Az igaz, hogy elfoglalt leszek egész héten, ám holnapután meglátogatlak, szóval ne gondold, hogy olyan könnyen megszabadulsz tőlem!

 A dolgok végül úgy alakultak, ahogyan Crystal előre megjósolta, és Melanie csakugyan nem bírt elmenni az orvoshoz. Tess, fiatalabbik beosztottja, ágynak esett egy kiadós náthával, és Cheryl is egyre többet tüsszögött. Végül Mel őt is haza akarta küldeni, noha helyettese hallani sem akart róla. - Te is beteg vagy, neked is otthon lenne a helyed. - Az lehet, de végül is enyém a bolt. - Ez igaz, ám nekem sem mindegy, mi lesz vele. Mindnyájunknak szüksége van a butik bevételére, elvégre ebből élünk, és te betegebb vagy, mint én. Nem hagyhatlak itt éppen most, amikor megérkezett az új kollekció, és Tess sem segíthet, egyedül nem fogod győzni. Amellett már sokan várták, és a következő napokban rengetegen lesznek. Melanie igazat adott neki. Tényleg rémesen érezte magát, esténként láza is volt, de jól tudta, hogy nem zárhatja be most a butikot. Dugig van áruval, kicsit többet is költött a készletre, mint szabad lett volna, tehát gyorsan el kell adniuk, legalábbis egy részét. Az is igaz, hogy ilyenkor mindig nagy a forgalom, és egyedül képtelenség kiszolgálni a vevőket. - Oké, nyertél - biccentett végül. - De egyezzünk meg abban, hogy nem jössz dolgozni, ha olyan beteg leszel, mint Tess! A vevők sem szeretik, mert félnek, hogy ők is megfertőződnek. - Na és mi a helyzet veled? - Én csak köhögök. - Na persze - húzta el a száját Cheryl. - S mint tudjuk, az veszélyesebb, mint egy nátha. - Rendben. Ha rosszabbul érzem magam, elmegyek az orvoshoz. - Jobban tennéd, ha most, azonnal mennél.

- Szó sem lehet róla. Ki kell rakni az új árut, a vevőkkel is törődni kell, ezt meg te nem győznéd egyedül. A vitatkozás helyett inkább lássunk munkához! Ketten gyorsan rendet teremtettek az üzletben, s fogadták a vásárlókat is. Számos divatos holmi lelt gazdára, és ennek Melanie annyira örült, hogy még a köhögése is alábbhagyott. Úgy festett, nem kell aggódnia amiatt, hogy többet rendelt a kelleténél. A hét hátralévő napjain ugyan sokat dolgozott, ám esténként becsülettel pihent, korán ágyba bújt és elaludt, a könyveket átmenetileg száműzte a hálószobából, nehogy kísértésbe essen, szedte a köhögéscsillapítót, tömte magába a vitaminokat, és mintha az állapota javult is volna. A következő héten Tess már jobban érezte magát, és felváltotta Cherylt, akin ekkorra hatalmasodott el a nátha. A forgalom nem akart szűnni, az új kollekció akkora sikert aratott, hogy újra rendelni kellett belőle. Aztán megint elrendezni a butikban, kiszolgálni a vevőket, udvariasnak maradni akkor is, ha egyiküketmásikukat már a pokolba kívánták, aminek az lett a következménye, hogy alaposan elfáradtak. Csütörtök este volt, zárás előtt álltak. Tess már indulni készült, Melanie pedig az egyik próbababát szándékozott felöltöztetni, mielőtt hazamegy, amikor nyílt az ajtó, és Win McKenzie sétált be rajta. - Jó estét - köszöntötte őket. - Elnézést, nem zavarok sokáig - tette hozzá mentegetőzve. - Semmi baj - biztosította Mel, majd alkalmazottjához fordult. - Nyugodtan menj haza, majd én elintézem - mondta, de hirtelen elfogta a köhögés. Tess aggódva figyelte, Win a homlokát ráncolta. - Talán egy kis víz jót tenne - vélte a férfi. - Máris hozom - szaladt az irodába Tess. - Mindjárt... mindjárt elmú... - hörögte Melanie, ám az újabb roham nem hagyta, hogy befejezze. Annyira köhögött, hogy szinte pánik töltötte el. Nem kapott levegőt, és attól félt, megfullad. Aztán a roham váratlanul abbamaradt, s ő a karjával törölte meg verítéktől gyöngyöző homlokát. Ivott két apró kortyot a vízből, majd visszaadta a poharat a lánynak. - Jobban van? - érdeklődött a bankár gondterhelten. - Azt... azt hiszem.., - motyogta Mel, de meg kellett kapaszkodnia a pultban, olyan remegés és szédülés fogta el. - Hát nem úgy fest - hallotta egyre távolabbról a férfi hangját, s azt gondolta, hogy Win ijedtében máris távozik. Szólni akart neki, utánakiáltani és kérni, hogy maradjon, hogy mondja el, egyáltalán miért jött, azonban még a levegővétel is iszonyú fájdalmat okozott neki. Képtelen volt megszólalni, és a következő pillanatban elsötétült előtte minden.

10. FEJEZET Száguldó mentőautóban tért magához. Borzasztóan szédült még mindig, és elviselhetetlenül rázta a hideg. A feje zúgott, először azt sem tudta, hol van. A mentőorvos hajolt fölé, miközben a pulzusát mérte.

- Hogy van? - Rossz... rosszul - nyögte Mel. A szája teljesen kiszáradt, hangja alig volt több halk suttogásnál. - Nagyon magas a láza - bólintott a férfi. - Mindjárt beérünk a kórházba, majd ott meggyógyítják - tette hozzá biztatásképpen. Nem akarok kórházba menni! - kiáltotta volna a legszívesebben, ha lett volna hozzá elég ereje. A hidegrázástól összekoccantak a fogai, és annyira fázott, hogy szinte már fájt. A puszta gondolatra is elfogta a rémület, hogy levetkőztetik, mielőtt megvizsgálnák. Nem, arról szó sem lehet! Úgy érezte, a világ összes takarója sem lenne elég, hogy felmelegítse. Sejtelme sem volt, mit adtak be neki, de időnként elmosódott előtte minden, s ezért végtelenül hálás volt, mert addig sem érezte a mérhetetlen hideget. Aztán eszébe jutott, hogy ez egyszerűen képtelenség, hiszen már tavasz van, nem lehet annyira hideg. A tavaszi kollekciót sikerült olyan jól összeválogatnia, hogy a butikjában a vevők egymásnak adták a kilincset. Ketten is alig győzték, s átfutott az agyán, hogy jó lesz, ha Cheryl hamar meggyógyul. Meggyógyul?! Egek! Hiszen őt viszik most a kórházba, nem a helyettesét! Az isten szerelmére, neki erre nincs ideje. Egyszerűen nem lehet beteg! Mi lesz az üzlettel? Ki fogja helyettesíteni, amikor még Cheryl sincs jól? Nem zárhatnak be, mert elesnének egy csomó bevételtől, azt pedig végképp nem engedhetik meg maguknak, ráadásul a kórházi számlát is ki kell majd fizetnie. Angyalok...! Hol vagytok? Miért nem segítetek? A jótékony köd ismét agyára borult, megkímélve további gyötrő gondolataitól. Később csak halványan emlékezett rá, hogy alig tudták levetkőztetni, mert nem akarta engedni, hiszen annyira fázott; sőt a kórházban sem akart bent maradni, mert rengeteg a dolga; mindenféléről kérdezgették, összevissza vizsgálgatták, injekcióval szurkálták, aztán betolták egy kórterembe, tán még infúziót is kapott, de végre magára hagyták. Néhány napig hol jobban volt, hol rosszabbul. A tüdőgyulladás mellett a végkimerülésig hajtotta magát, nem is beszélve a férje viselt dolgairól, amik sokkolták, s ezek együttesen teljesen ledöntötték a lábáról. Sejtelme sem volt, mi lehet a butikkal, a lányaival vagy az anyjával. Crystalról sem hallott semmit. Szinte állandóan aludt, és utóbb nem bírta eldönteni, mi volt álom és mi valóság. Mintha még Win McKenzie is megjelent volna, de ez bizonyosan csak álom volt, gondolta. A gondos orvosi ellátásnak köszönhetően azonban állapota lassan javulni kezdett, s attól fogva szerette volna helyére tenni a dolgokat. Nem értette, például, azt sem, hogy miért van egyszemélyes kórteremben. Nem engedhetett meg magának ilyesmit, fogalma sem volt, hogyan fizeti ki ezt a luxust, ráadásul jó lett volna időnként beszélgetni valakivel. Kezdett unatkozni, miután hosszú idő óta először teljesen kipihentnek érezte magát. - Hogy kerültem én ebbe a szobába? - kérdezte az ápolónőt, amikor az bekukkantott hozzá. - Na végre, hogy jobban van, aranyos! - vetett keresztet a középkorú, testes ápolónő. - Már attól féltem, hogy örökké aludni fog. Egyébként miért kérdi? Valami baj van a szobával? - Igen. Túlságosan egyedül vagyok. - Higgye el, jobb volt így, amilyen beteg volt. Beteg és kimerült. - Szeretnék átmenni olyan helyre, ahol többen vannak. - Azt meg kell beszélnie az orvossal.

- Az orvossal? Talán ő rendelkezett így? - ámult el Mel. - Gondolom, attól félt, hogy megfertőzök másokat is - jutott eszébe a magyarázat. - Ugyan már, aranyoskám, hiszen ez kórház - világosította fel az asszony, mintha ő nem tudná. - Mr. McKenzie rendelkezett így - tette hozzá már-már büszkén. - Mr. McKenzie...? így hívják az orvost? Az ápolónő mosolyogva ingatta a fejét. - Nem. Az orvosának dr. Lawson a neve. - És akkor hogy jön ide Mr. McKenzie? Tudtommal ő bankár, és nem doktor. - Valóban, ám benne van az igazgatótanácsban, és ő rendelkezett így. - Ő? - Melanie-nak el kellett ismernie, hogy azért még nincs a legjobb formában, az agya csak lassan forgott. - Mármint a bankár? - Úgy bizony. - Talán itt volt, amikor behoztak? Az ápolónő elnevette magát. - Hát semmire sem emlékszik, aranyos? - Az igazat megvallva, vannak homályos részletek. - Valójában alig bírt felidézni bármit is az elmúlt napokból, mintha a sok alvással minden kitörlődött volna az emlékezetéből. - Mentősök hozták be, de Mr. McKenzie hívta ki őket, mert állítólag a karjaiba ájult. Nagyon ideges volt, féltette magát, és hallani sem akart arról, hogy közös kórterembe kerüljön. Melt az értesülés egyenesen letaglózta. Még hogy a bankár karjaiba ájult! Semmi ilyesmire nem emlékezett. Másfelől igazán megható, hogy ennyire figyelmes volt vele, de ki fogja ezt kifizetni? Kimerülten hunyta le a szemét. Nagyon ideges volt, féltette magát, és hallani sem akart arról, hogy közös kórterembe kerüljön. El sem tudta képzelni a bankárról, hogy ideges lehetett. Ráadásul őmiatta! S ha ez nem lenne elég, még féltette is! Már miért lett volna ideges, és miért féltette volna? Hiszen nem rokonok, nem is barátok, csupán futólag ismerik egymást. - Alszik? - hajolt fölé váratlanul az ápolónő. - Nem, csak könnyebb így, túl nehéz a szemhéjam. - Érthető, aranyoskám, nagyon beteg volt. Nem csodálom, hogy Mr. McKenzie annyira aggódott magáért! Ugye, van maguk között valami? Mel szeme tüstént felpattant. - Hogy érti ezt? - Ó, hát nem vagyok még annyira öreg, meg aztán én is voltam fiatal, tudom ám, hogy van az! - kacsintott rá az ápolónő. - Miért, hogy van? - Hát... hogy szeretik egymást meg ilyesmi. - Szeretjük egymást? - hüledezett a beteg. - Mármint a bankár és én? - Ó, ne féljen, aranyos, nem árulom el senkinek! Ha egyszer titkolni akarják, megértem én, és esküszöm, lakat lesz a számon! Ugyanakkor viszont láttam ám, hogyan nézett magára, meg hogy mennyire aggódott! Férfiember csak akkor viselkedik így, ha a szíve hölgyéről van szó. Higgye csak el, jó szemem van az ilyesmihez! - bizonygatta Mrs. Green. - Az első néhány napban számtalanszor telefonált, hogy javult-e az állapota, dr. Lawsonnal is konzultált nemegyszer, és amikor meglátogatta, órákon át ücsörgött az ágya mellett és fogta a kezét. Melanie végképp nem tudta, hová legyen meglepetésében. Képtelen volt elhinni a bankárról, hogy így tett volna.

- Tényleg? - kérdezte, csakhogy mondjon valamit, mert egyébként nem talált szavakat. Mrs. Green viszont talált helyette is. - Bizony, aranyoskám! Többször is figyelmeztetnem kellett, hogy menjen haza pihenni, mert egyre megviseltebbnek látszott. Nézze, milyen gyönyörű virágot hozott! Melanie a műanyag dobozba zárt ismeretlen növényre meredt, és egészen meghatódott. Roberttől sosem kapott virágot. - Mi a neve? - Nem tudom, de akkor is meseszép. - Valóban az. - Ez valami úri virág lehet, és biztosan nagyon drága. - Szerintem is - motyogta Mel, akit egyre jobban kimerített a beszélgetés. Elfáradt és el is álmosodott. - Látom, aludni akar - jegyezte meg hirtelen az ápolónő. - Nyugodtan tegye csak, ne is törődjön velem! Túl gyenge még, sokat kell pihennie, hogy felépüljön. Ne várakoztassa sokáig azt az aranyos embert! Melanie tiltakozni akart, hogy semmi köze ahhoz az „aranyos emberhez", ám mielőtt megtehette volna, egyszerűen elnyomta az álom.

 Amikor Mel bekerült a kórházba, még az édesanyja is alig látogathatta, azt javasolták neki, hogy inkább telefonon érdeklődjön, mert a beteg úgyis folyton alszik. Kivételt képezett ez alól a kiváltságos McKenzie, aki posztjánál fogva bemehetett hozzá, bár az is igaz volt, hogy Melanie egyáltalán nem emlékezett ezekre a látogatásokra. Tíz nappal később viszont már annyira jól érezte magát, hogy engedélyezték neki a látogatók fogadását. Bejöhetett hozzá az édesanyja, akit Angie és Sarah is elkísért, később pedig a barátnője is megjelent. Crystal vádló tekintettel, mutatóujjával szigorúan rábökve állt meg az ágyánál. - Ismerd el, erre vágytál! - parancsolta zordan. - Mire? - hökkent meg a beteg. - Arra, hogy itt vegyél ki szobát. Mel elnevette magát barátnője fanyar humorán. - Oké, elismerem - emelte fel a kezét a megadás jeleként. - Belátom, előtted igazán semmi értelme tagadnom, hogy egyszerűen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kórházi ágyon múlassam az időmet infúziók és injekciós tűk társaságában, félkómás állapotban. - Én figyelmeztettelek. - Ez igaz. Ám az is, hogy megfenyegettél, te viszel orvoshoz, ha nem megyek el magamtól. Ehhez képest még csak hírt sem hallottam felőled. - Sajnálom, de azon a napon annyi minden közbejött, hogy nem bírtam elszabadulni. - És telefon sem volt a közelben. - Az volt, csak... - Ne folytasd, tudom! Telefonálni sem volt időd. - Tényleg nem.

- Nem kell mentegetőznöd, Crystal! Felnőtt ember vagyok, az én felelősségem az egészségem. Csak sajnos nekem is minden összejött, és egyszerűen nem jutott időm az orvosra. A tavaszi kollekció, Tess és Cheryl betegsége... - Igen, hallottam róla, mint ahogy arról is, hogy Win McKenzie karjaiba ájultál. - Te vagy a második, aki ezt mondja, de én nem emlékszem rá. És talán jobb is. - Miért? - Mert ha így történt, az nagyon kínos számomra. - Viccelsz? Sok nő bármit megadna, ha Win ölelgetné. - Én azonban nem. - Ugyan már, Mel! Hiszen gondoskodott rólad, mentőt hívott, bejött veled a kórházba... El sem képzeled, hány nő irigykedik most rád! - Ezzel azt akarod mondani, hogy mindenki tudja, mi történt? - Még csodálkozol ezen? Utóvégre a butikból vitt el a mentő, ráadásul a bankár közreműködésével. Látom, csakugyan gondoskodott rólad - nézett körül látványosan. - Egyszemélyes kórterem, gyönyörű virág, televízió... - Ne is mondd! - nyögött fel az özvegy. - Csak győzzem kifizetni. - Hát Mr. McKenzie nem fizeti ki? - Megőrültél? Miért tenné? - Fia már egyszer ő rendelte... Igazán tudnia kell, hogy neked ilyesmire nem telik. - Mi tagadás, elég kellemetlen helyzetbe hozott. Olyan csillagászati lesz majd a számla, hogy rámegy mindenem. Talán még a butikom is. Jut eszembe! Tudsz valamit róla? - Aha. Bent voltam a lányoknál, és azt üzenik, hogy ne aggódj, minden rendben van. Nagy a forgalom, óriási a sikere a tavaszi cuccoknak, és ne félj, nem viszik csődbe az üzletet! - Ezt ők mondták? - Bizony. - Végtelenül megnyugtattak - húzta el a száját Mel. - Egyébként meggyógyultak? - Igen, és sokat dolgoznak. Azt ígérték, meglátogatnak, amint lélegzethez jutnak. Utólagos engedelmeddel ugyanis naponta benézek hozzájuk, azért vagyok ilyen jól értesült. - Komolyan mondod? Ó, Crystal, angyal vagy! - Hát persze. Te csak most jöttél rá? - kacsintott rá a nő vidáman. - Egyébként Cheryl zokon is vette. Alig tudtam kimagyarázni, hogy igenis bízol benne, és én csupán azért nézek be, hogy boldogulnak-e. - Cheryllel nincs is bajom, de Tess még túl fiatal, és hajlamos az ábrándozásra. - Azért megnyugodhatsz, rendesen dolgozik mind a kettő. - Köszönöm. - Nincs mit, neked most az a dolgod, hogy meggyógyulj. - Igyekszem, hidd el, kezd elegem lenni a bent létből. - Nemhogy élveznéd. - Utálom! Örökké fekszem; ha alszom, a legszebb álmomból vernek fel, gyógyszerrel tömnek, tűkkel szurkálnak, és nincs kihez szólnom. - Na, ha már zsörtölődsz, akkor javul az állapotod, és hamarosan kiteszik a szűrödet. - Remélem. Feltétlenül beszélnem kell Mr. McKenzie-vel. - Csalódást kell okoznom. - Csalódást? - Igen. Win McKenzie szabadságra ment, és nem elérhető.

- Remek. Igazán kár volt annyira buzgólkodnia itt, míg eszméletlen voltam. Most aztán megnézhetem magam. - Hát... nem akarlak idegesíteni, de felkészülhetsz rá, hogy csinos számlát kapsz, s a biztosító nem térít mindent. - Ettől félek én is. - Figyelj, Mel! Ha anyagi gondjaid támadnának, szólj nekem, tudok kölcsönözni. - Igazán rendes tőled, de neked is szükséged van a pénzre. - Valóban, ám az utóbbi időben jól kerestem, és sikerült valamennyit félretennem. Szóval ne aggódj most a számla miatt! Gondolom, McKenzie csak jót akart. Talán elfelejtette, hogy neked nem megy olyan jól, mint neki. - Előfordulhat, amilyen elfoglalt. Habár aki szabadságra tud menni csak úgy... - Állítólag muszáj volt neki. - Hogyhogy? - Azt hallottam, baj van az egészségével, és az orvosa javasolta neki a pihenést. - Nehéz elhinni. Másfelől viszont amilyen hajszolt életet él, nem csoda. Egyik nő a másik után... - Úgy van. Ráadásul ő sem fiatalodik, jóval elmúlt negyven. - Ez komoly? - Igen. Jackkel járt egy osztályba a gimiben, Jack pedig már a negyvenötöt tölti. - Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen öreg. Crystal felkacagott. - Ha lehetséges, ezt azért ne hangoztasd mások előtt. Win leharapná a fejed, ha hallaná, ő aztán nem tartja magát öregnek. Talán érthető, hiszen jóképű, vonzó, meg gazdag is, nem csoda, hogy rajonganak érte a fiatal csajok. - Na jó, ennyi talán elég is lesz McKenzie szerelmi életéről, beszéljünk inkább rólad! - jegyezte meg Melanie. - Mi újság veled? Van már valaki a láthatáron? - Úgy érted, pasi? - Aha. - Szerencsére nincs. A pasik csak arra jók, hogy idegesítsék az ember lányát, arra pedig semmi szükségem. Nem, nincs senki, és biztos vagyok abban, hogy egyhamar nem is lesz. - A gyerekeid jól vannak? - Igen. Az enyémek is, meg a tieid is. Tegnap meglátogattam őket, édesanyád egész jól bír velük. - Ez igaz, mégis alig varjak, hogy hazamenjek. - Na persze. Leginkább azért, hogy megfőzd a kedvenc ételüket. Hát erre egy ideig még várniuk kell. Komolyan, Mel, kérlek, vigyázz magadra, ha kijössz! Biztosan nem szeretnél visszakerülni néhány nap múlva. - Ne aggódj, nem vágyom rá. Pihenni fogok, és majd csak akkor kényeztetem a lányaimat, ha teljesen jól leszek. - Remélem, ezúttal tartod a szavad. - Mérget vehetsz rá. - Bocsáss meg, de mennem kell - állt fel Crystal. - Semmi baj, tudom, mennyire elfoglalt vagy. Örülök, hogy bejöttél. - Jövök én máskor is, bár jobban szeretnélek már az otthonodban látni. Bízom abban, hogy jó lecke volt ez a kórházi tartózkodás, és ezentúl odafigyelsz magadra. - Esküszöm - emelte esküre a kezét a beteg. - Na látom már, hogy jobban van - lépett a szobába ekkor Mrs. Green. - Igen, sokkal. - Hát az az aranyos ember nem járt meg itt? Melanie az ajkába harapott. Ha kiderül, hogy kiről van szó, soha többé nem szabadul barátnője csipkelődésétől.

- Kiről beszél? - kíváncsiskodott Crystal. - Á, nem érdekes - legyintett Mel, ám az ápolónő letorkolta. - Már hogyne volna az? Mr. McKenzie-ről, természetesen. Maga, aranyoskám, rokon? - tudakolta. - Nem. A barátnő vagyok - felelte „a barátnő”. Mrs. Green bólintott, majd hosszas ecsetelésbe fogott, hogyan viselkedett a bankár; kiemelve azt, hogy számtalanszor meglátogatta Melt, amíg az örökké aludt. Crystal kérdőn vonta fel a szemöldökét. - Ne mondj semmit! - szűrte a foga között a szavakat fenyegetően Melanie. - Hát szóltam én valamit? - meresztett ártatlan szemet a barátnő. - Még nem, de ami késik, nem múlik. Indulni akartál. - Igen, megyek. Mindenesetre az az érzésem, hogy lesz mit mesélned, ha hazajössz. - Csalnak az érzéseid. - Azt erősen kétlem - mosolygott Crystal. - Maga is ismeri? - kérdezte tőle az ápolónő. - Igen. Ki ne ismerné a bankárt? - Így igaz. Nagyon fess férfi, és teljesen odavan Mrs. Waltersért. Szerintem szép pár lesznek. Maga szerint is? Mel a mennyezetre emelte a szemét, és elnyomott egy szitkot, mialatt Crystal úgy méregette, mint aki az ápolónő szavait latolgatja. - Igen, szerintem is - biccentett végül pajkosan csillogó szemmel, s nevetve hagyta el a szobát, mielőtt Melanie felé repülő párnája eltalálta volna.

11. FEJEZET Melanie már egyáltalán nem volt lázas, nem köhögött és nem is fájt a háta, amikor hazaengedték. Az ágyban fekve vagy kisebb sétákat téve a folyosón teljesen jól érezte magát, ám miután felöltözött és összecsomagolt, olyan gyengeség tört rá, hogy attól tartott, elájul. Rá kellett döbbennie, hogy messze van még a tökéletes gyógyulástól, és sokat kell pihennie, hogy a régi tempót újra bírja. Nagyon örült, hogy a kórház elbocsátotta, ugyanakkor aggodalom töltötte el, hogy otthon módjában lesz-e majd ez a bizonyos pihenés. És még ő akart egyedül hazamenni! Szerencsére Crystal hallani sem akart erről, és érte jött. Mire hazaértek, már a lányok is otthon voltak, és kitörő örömmel fogadták. Ölelgették, szorongatták a kezét, s egy pillanatra sem tágítottak mellőle. Édesanyja húslevessel várta, ami igazán jólesett neki, de miután túl voltak az evésen, annyira elfáradt, hogy le kellett feküdnie, amit viszont lányai meglehetősen zokon vettek. Alig tudták meggyőzni őket, hogy Melnek még sok pihenésre lesz szüksége, ha teljesen meg akar gyógyulni. Csupán akkor hagyták békén anyjukat, amikor Crystal

kilátásba helyezte, hogy újra vissza kell mennie a kórházba, ha nem engedik pihenni. Melanie rendkívül hálás volt barátnőjének, mert ő bizony nehezen volt képes nemet mondani a gyerekeinek. A következő napokban sokat aludt, de amikor lányai hazaértek az iskolából, már egyre többet volt fent. Végighallgatta élménybeszámolóikat az iskolában történtekről, ő is mesélt a kórházi tartózkodásáról, segített nekik a leckéikben, és azt is tudomásul vette, hogy az édesanyjának akadt elfoglaltsága. Lassanként bekapcsolódott a házimunkába, ám egy-egy főzés vagy mosás után annyira elfáradt, hogy le kellett feküdnie. Végül felkereste a háziorvosát, hogy adjon neki valami erősítőt, ami megakadályozza, hogy olyan gyorsan kimerüljön. A doki írt fel neki vitaminokat, ugyanakkor arra biztatta, hogy utazzon el valahová a családja nélkül, ahol kiszolgálják, és kizárólag a pihenésre koncentrálhat. - Értse meg, Mrs. Walters, hogy nagyon beteg volt, s a teljes felépüléséhez sok időre van szükség. A vitaminok sem varázsszerek, türelmesnek kell lennie. Melanie nem volt különösebben elragadtatva az ötlettől. Már így is rengeteget hiányzott a butikból, anyjának is kezdett elege lenni az ő nyavalyáiból, ami érthető, hiszen neki is megvolt a maga élete, és egyre nehezebben viselte, hogy örökké helyettesítenie kellett. És akkor ott volt még a kórházi számla is, amit ki kellett egyenlítenie, és igen borsos összeget jelentett. Se pénze, se ideje nem volt már rá, hogy csak úgy nyaralni menjen. Egy olyan nyaralás, amit az orvos javasolt, egyáltalán nem olcsó mulatság. Ugyan hová mehetne? Hirtelen ötlettől vezérelve a Biocentrum felé kanyarodott, ahol barátnője a terápiáit tartotta. Tudta, hogy sok a munkája, de remélte, talán akad öt perce, hogy megigyanak egy kapucsínót, és meghallgassa őt. Egészen meglepte, hogy Crystal mennyire elfoglalt, sejtelme sem volt, hogy az emberek körében ennyire közkedvelt az angyalterápia. Barátnője tartott csoportos foglalkozásokat is hétvégeken, ha igény volt rá, hét közben viszont általában egyenként fogadta a pácienseket. Jó félórát várt, mire Crystal megjelent, ám addigra már meg is bánta, hogy felkereste. Elfáradt, a várakozástól nyűgös lett, és kizárólag az ágyára áhítozott. - Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de itt előre bejelentett betegeket fogadok, most is csak tíz percem van. - Akár el is mehetek - vágta rá durcásan Melanie. - Ugyan már - karolt bele a fiatalasszony. - Gyere, menjünk a büfébe, finom sütiket meg kapucsínót árulnak. - Szerencsére nem kellett sokat várniuk a kiszolgálásra. -Na ki vele, Mel! Mi a baj? - Semmi. - Jaj, ne kéresd már magad! A semmiért biztosan nem jöttél volna ide. - Már meg is bántam, hidd el! - De ha egyszer itt vagy, akár el is árulhatnád az okát. - Na jó. Tudom, hogy mindenkinek kezd elege lenni belőlem, nekem magamnak is, de... de én szeretném a legjobban, ha már minden rendben lenne velem. Egészséges akarok lenni újra, hogy ne szoruljak másokra, dolgozni szeretnék, élni az életemet, ám egyelőre egy kis főzéstől is úgy kimerülök, hogy utána le kell feküdnöm. Anyám számtalan programját mondta le miattam, de most már ő is szeretné bepótolni ezeket, ám amíg ilyen gyenge vagyok, nem tudom ellátni még

lányokat se, nemhogy dolgozzak. Nem tudsz valami terápiát, ami gyorsan visszaadná az erőmet? - Voltál már orvosnál? Az özvegy legyintett. - Igen, ma, csak éppen nem sokat segített. Szerinte el kellene utaznom valahová egyedül. - Kiváló ötlet. - Ne beszélj hülyeségeket, nincs nekem pénzem ilyesmire! - Pedig muszáj lesz rászánnod magad, ha újra a régi akarsz lenni. - Van neked fogalmad arról, mennyibe kerülne? - Van. De ne aggódj, utánanézek néhány lehetőségnek, aztán majd átmegyek és elmesélem, mire jutottam. - Anyám biztosan nem vállalja tovább a lányokat - jegyezte meg csüggedten Mel. - Szerintem egy-két hetet vállalni fog, ha rájön, hogy utána tényleg jobban leszel. - Gondolod? - Talán összevesztetek? - Tulajdonképpen nem, csak... mindegy, nem akarlak tovább feltartani. - Jézusom - pillantott az órájára Crystal -, tényleg rohannom kell! - állt fel gyorsan. - Menj csak, én még elüldögélek egy kicsit. - Szükséged van arra a néhány hét pihenésre, otthon nem leszel képes megerősödni! Tudom, milyen nehéz nemet mondani a családnak, főleg ha még bűntudatod is van. - Hát az csakugyan van. Anya mindig sokat segített, de ha esténként el akart menni valamelyik barátnőjéhez, megtehette, most ellenben már régóta ki sem mozdult. Belátom, neki is elege van. Felnevelt két gyereket, biztosan nagyon fárasztják a lányok, végül is ő sem lesz fiatalabb, érthető, ha a saját életét szeretné élni. Nem vehetem igénybe a segítségét a végtelenségig, s ha most megint elmegyek... - Majd én beszélek vele. - Gondolod, hogy sikerül meggyőznöd? - Mindenesetre megpróbálom - ígérte a barátnő. - Kösz, Crystal - ölelte meg Melanie. - Menj, mert tényleg elkésel! - Biztos, hogy nem lesz veled semmi baj? - Biztos. Este várlak. - Oké, akkor este.

 Kilenc óra is elmúlt, mire Crystal megérkezett. - Bocs, hogy ilyen későn jöttem, de beszélni akartam anyámmal, és kicsit elhúzódott. Tudod, még sosem gondoltam bele, hogy talán túl sokat várok tőle, csak ma, miután nálam jártál. Ő is rengeteget van a gyerekeimmel, gyakran hétvégén is, és rájöttem, nagyon önző dolog a részemről, hogy soha nem kérdezem meg tőle, ráér-e vagy bírja-e, hogy az anyjuk legyen helyettem, holott ő már a nagyanyjuk. Ő is felnevelt két gyereket, s talán közel a hatvanhoz másra vágyik. Arra, hogy élvezze a nyugdíjas éveit, összejöjjön a barátnőivel kártyázni, vagy éppen színházba menni, netán szórakozni, megismerkedni egy korban hozzá illő férfival, vagy valami hasonlóra.

- És? Mit felelt? - Azt, hogy tényleg vágyik ilyesmire, ugyanakkor engem sem akar cserbenhagyni. Elmesélte, hogy a barátnői gyakran szerveznek közös programokat, és mindig szeretett volna velük tartani, ám én olyankor rendszerint dolgozom, neki pedig lelkifurdalása lenne, ha az unokáit egyedül hagyná. Így aztán megegyeztünk, hogy keresek valakit, aki időnként vigyáz a gyerekekre, hogy anya is elmehessen a barátnőivel. Azt hiszem, nálad is ez lesz a megoldás. - Jaj, Crystal - jajdult fel Mel. - Én már semmi ilyesmit sem engedhetek meg magamnak, márpedig egy bébiszitter nem dolgozik ingyen. Hitelt kell felvennem, hogy a kórházi számlát kifizessem, a nyaralásról is le kell mondanom. - Arról szó sem lehet! Ha tényleg gyógyult akarsz lenni, muszáj elutaznod! Ajánlottak is egy jó helyet: Kingstonban van, New York államban. Kingston üdülőközpont a Catskill-hegység lábánál, és van ott egy gyógycentrumféle. Ez egy méregdrága és nagyon előkelő szállodából és két olcsóbb panzióból áll. Én valamelyik panzióra gondoltam. Képzeld el, hogy egy csodálatos parkot fognak közre, ahol sétálhatsz, üldögélhetsz egy padon, olvashatsz, miközben főznek és takarítanak rád, emellett akad ápolószemélyzet is, akik pedig figyelemmel kísérik az állapotodat, ha szükséges. Kingstonból rengeteg kirándulást tehetsz a Catskill ősparkba is, vagy több kisebb városba. Található arra állatkert, barlang, szabadtéri múzeum, szóval igazi nyaraló-és pihenőhely. Van szauna, szolárium, uszoda. - És életem végéig fizetni fogom. - A panzió megfizethető, hidd el, utána érdeklődtem. - El kell mennem a bankba, csak attól félek, hogy nem fogok kapni hitelt, ha McKenzie még mindig nem dolgozik. - Azért próbáld meg. Ha ott nem megy, menj máshová, végül is számtalan bank létezik. - Csak éppen nem ismerek azokban senkit. Nem tudom, Crystal. Még anyámmal sem beszéltem erről, s a kórházi számla után egyszerűen őrültségnek tartom, hogy újabb költségekbe verjem magam. - Mi van a biztosítási összeggel? - Még mindig vizsgálódnak, ezért egyelőre nem fizetnek. És ha eszembe jut Robert kettős élete, magam is gyanakodni kezdek. Mi van, ha nem is halt meg, csak megrendezte a halálát? - Jézusom, Mel, túl sok krimit nézel. - Tévedsz. Nem a férjem lenne az első, aki így próbál meg pénzhez jutni. - Én azt hittem, arra gondolsz, hogy Robert öngyilkos lett. - Ugyan már. Mindenki tudja, hogy a biztosító ilyen esetben nem fizet. - Na jó, de akkor ki ült a kocsijában? - Fogalmam sincs. - Ne gyötörd magad! Robert meghalt, te viszont élsz, és meg kell erősödnöd a betegséged után. Valamennyi pénzt én is tudok kölcsönadni, majd megadod, ha ismét jobban állsz anyagilag, nekem nem sürgős. Kérlek, menj el, Melanie, szükséged van rá! Az édesanyáddal pedig én beszélek, hiszen megígértem. - Ez nagyon rendes tőled. - Egyébkent nem igazán bébisziterre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy felveszek valakit, aki vigyáz a gyerekeimre, sokkal inkább afféle pótnagyira, aki egyedül él, hiányzik neki a társaság, és örömmel vállalna alkalmanként, hogy helyettesít. Ráadásul nem állandó elfoglaltságról lenne szó, csupán arról, hogy kicsit tehermentesítsem anyámat, ennélfogva az is elképzelhető, hogy néha te is alkalmazhatnád. Hidd el, számtalan nyugdíjas asszony él magányosan, aki nem tud

magával mit kezdeni otthon, és boldogan segítene. Ha ezért még egy kis pénzt is kap, biztosan szívesen jönne. - ismersz ilyen asszonyt? - Nem, de találni fogok, arra mérget vehetsz! Melanie kétségbe sem vonta, hogy így lesz. Ha Crystal valamit ennyire eltökélt, azt mindig véghezvitte. Bár meglehetősen röstellte, nagyon irigyelte ezért. Ő sosem volt ilyen, neki az alaptermészete egészen más volt, és régen beletörődött abba, hogy soha nem lesz olyan eltökélt, mi több csökönyös, mint barátnője. - Holnap menj el bankba, Mel! Ne húzd tovább, minél előbb utazol el, annál hamarabb jöhetsz vissza! Megerősödsz, és akkor újra dolgozhatsz ájulásig. - Hát arra azért nem vágyom - fintorogott az özvegy - Miért? Ha McKenzie is a közelben lesz, talán nem is lesz az olyan borzasztó ugratta Crystal. - Feltéve, hogy emlékszem rá. - Na igen, ez a legkevesebb. - Ebből is látszik, milyen az én szerencsém - húzta el a száját Melanie. - Egyszer ájulok a nagy Win McKenzie karjába, erre mit tesz isten? Később nem emlékszem semmire! - Ha ilyen negatívan állsz hozzá, legközelebb sem fogsz. - És akkor mit tegyek? - Gondolkozz pozitívan! - Úgy érted, programozzam be, hogy kizárólag a bankár karjába ájuljak bele? És persze emlékezzek rá utólag? Vagy összpontosítsak inkább az egészségre? - Természetesen az utóbbi. Csupán jobban kell bíznod magadban, a sikeredben, abban, hogy vonzó nő vagy! Nem kell feltétlenül betegnek lenned ahhoz, hogy felhívd magadra a figyelmét. - Elárulok egy titkot! Eszem ágában sincs felhívni magamra a figyelmét. Sejtelmem sincs, miért vagytok úgy oda McKenzie-ért, véleményem szerint egy beképzelt hólyag. - Hogy miért vagyunk érte úgy oda? - ismételte meg a kérdést lassan Crystal. Gondolj csak az ápolónőre! Tudod, az „aranyoskámra". Természetesen azért, mert olyan „aranyos ember"! - tette hozza nevetve. - jaj! - nyögött fel Mel. - Ne is emlékeztess rá! Szegény Mrs. Green néha már kezdett az idegeimre menni az állandó aranyossal meg aranyoskámmal, pedig valójában jó ápolónő volt. - És olyan... olyan... - ...aranyos... - fejezték be aztán egyszerre, jót kacagva.

 Másnap azonban már Melanie-nak csöppet sem volt kedve még mosolyogni sem. McKenzie távollétében nem kapott újabb hitelt, és két másik bankban sem. Sejtelme sem volt, hogyan fizeti ki a kórházi számlát, ráadásul úgy tűnt, hogy a nyaralásról végképp le kell mondania. Noha fel akarta adni, az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Volt még egy bank, amit megjelölt magának, ám ide már úgy érkezett, hogy semmi jóra nem számított. Kérd az angyalok segítségét! Bármiben!

Melanie homloka ráncba szaladt. Mintha a fejében Crystal hangját hallotta volna! De hát ez lehetetlen. Meg aztán hülyeség az egész. Hogyan segíthetnének itt az angyalok? - tűnődött magában, végül vállat vont. Semmi esélyük! Ráadásul kifejezett aggodalommal töltötte el a felismerés, hogy már hangokat is hall. Eszébe jutott a pszichológus intelme, hogyha ilyesmit tapasztal, feltétlenül keresse fel. Erről persze szó sem lehet, mert úgysem bírná megfizetni. Marad a feltételezés, hogy talán tényleg kezd becsavarodni. Aztán, valami rejtélyes erőnek engedve, mielőtt belépett volna az, épületbe, mégis gyors fohászt küldött az ég felé. Angyaloknak, istennek, univerzumnak, bárkinek, aki hallja, a segítségét kérte. A bankban nagy tömeg fogadta, amit rögvest rossz ómennek könyvelt el. Mármár sarkon fordult, amikor eszébe villant, hogy valójában nincs sok vesztenivalója. Megpróbálja, s akkor később nem tehet szemrehányást magának, hogy már megint gyáván megfutamodott. Az ügyintéző határozottan kedves volt vele, széles körű felvilágosítást nyújtott, és az elnézését kérte, amiért sokat kellett várakoznia. Kérelmét továbbította az illetékesnek, és megint megkérte, hogy foglaljon helyet. Mel gyűlölte a hivatali ügyintézést még egészségesen is, most pedig egyenesen a pokolba kívánta. Ez a bank viszonylag új volt, és nem túl nagy, s bár az épület modernnek látszott, az ügyfelek számára elfelejtettek mosdót biztosítani. Ez aztán sehogyan sem fért a fejébe. Neki a butik megnyitásához kötelező volt, akkor egy pénzintézetnek, ahol órákat kell várni, miért nem az? Kénytelen volt kisétálni az utcára, és körülnézni, vajon hol intézhetné el folyó ügyeit. Szégyen ide vagy oda, már majdnem bepisilt, Szerencsére a banktól néhány méterre felfedezett egy kávézót, megcélozta, és úgy masírozott be a mosdóba, mintha egyenesen üldöznék. Röstelkedve ugyan, hogy semmit sem rendelt, csak hát erre már végképp nem jutott ideje: a természet szava mindennél követelődzőbbé vált. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, miután megkönnyebbülten hagyta el a mosdót, vett egy süteményt hozzá kapucsínót, és ráérősen elfogyasztotta. Végül is az ügyintéző azt mondta neki, hogy még legalább egy óra, mire választ kap a hiteligénylésére. Bő félóra elteltével ballagott vissza a bankba és foglalt helyet, megadva magát sorsának. Türelmesen várakozott sorára, miközben arra gondolt, hogy úgyis elutasítják. Gondolkozz pozitívan! - jutott eszébe a jó tanács. Oké, angyalok, akkor hát rajta! Megkapom a hitelt! Egyórai ücsörgés után azonban kezdett elzsibbadni, és türelmetlenné válni. Vajon mi tart ilyen sokáig? Felállt, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait, s mialatt sétált, és jobb híján már legalább ötvenszer elolvasta a kifüggesztett plakátokat, egy férfira lett figyelmes. Sejtelme sem volt, honnan olyan ismerős, s miután szólították, többé nem is foglalkozott vele. Az ügyintéző ismét mentegetőzött egy sort, végül közölte vele, hogy megkapja a hitelt. Melanie alig tudta elhinni, hogy sikerrel járt. Boldogan és megkönnyebbülten írta alá a papírokat, majd szabályosan megrészegülve hagyta el az épületet. Istenem, sikerült! Köszönöm, angyalok, köszönöm mindenkinek! Később sugárzó arccal mesélte el az egészet barátnőjének, és elismerte, hogy kell lennie valaminek ebben a dologban, mert működik. A hitelt megkapta, a

kórházi számlát kiegyenlítheti, nyaralni is mehet, s a lányokat is vállalta az édesanyja. Minden rendeződött, arra viszont gondolni sem mert, hogy mi lesz, ha a kölcsönt nem bírja törleszteni.

12. FEJEZET A panzió tökéletesen megfelelt Melanie igényeinek. A szoba kicsit többe került ugyan, mint számította, de ehhez legalább tartozott fürdőszoba, és nem kellett a folyosó másik végébe szaladgálnia. Crystal fuvarozta el Kingstonba, mert egyetértettek abban, hogy neki ennyi vezetés még túl megerőltető lett volna. A panziótól indultak buszok a környező kisebb városokba, sőt az ősparkba is, ha netán kedve szottyan majd a kirándulásra. Egyelőre azonban örült, hogy nem kell mennie sehová, elegendő szórakozást nyújtott neki a park. Tény és való volt, hogy a két panzió közti szálloda méregdrága, de ő csöppet sem vágyott oda. Eddig is megvolt a luxus nélkül, ezután is meglesz. Az épületek előtti csodás park azonban úgy vonzotta, mint tűt a mágnes. Az első néhány napban rengeteget aludt, s miután kipihente magát, nagyokat sétált. Ha elfáradt, leült egy padra, és hosszan nézegette a szebbnél szebb növényeket; a fákat, a bokrokat, a virágokat. Az egész parkot csodás illat lengte körül, s ő nagyokat szippantott belőle. Teljesen átadta magát a varázslatos természetnek, s közben maga is elvarázsolódott. Valósággal érezte, amint pozitív energiával töltődik fel, s mintha újjászületne. Most értette csak meg, miért javasolják a „beavatottak", hogy a nagy rohanásban időnként minden embernek meg kellene pihennie a természetben, rácsodálkoznia az apró csodákra, s megtanulnia örülni ezeknek. A panzióban finom és bőséges ételeket kínáltak, mindenki megtalálta az ízlésének megfelelőt. A maga részéről igyekezett egészségesen étkezni: sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztott némi baromfihússal, és tökéletesen jóllakott. Alig pár nap elteltével már kifejezetten hálás volt Crystalnak, amiért erősködött, hogy utazzon el erre a mesés helyre. Élvezte a szép környezetet, az édes semmittevést, aggodalmait és félelmeit száműzte a gondolataiból, hogy semmi se nyugtalaníthassa. Nagyon szerette volna a varázslatot megőrizni, ameddig csak lehet. Május vége volt, kései tavasz, és az idő kellemesen alakult. Igaz, esténként lehűlt a levegő, de napközben száz ágra sütött a nap, és elég volt egyetlen kardigán a blúz fölé. Este ugyan kellett a kabát, ám addigra mindig úgy elfáradt, hogy csak rövid sétát tett alvás előtt. Ez azonban már nem a betegség utáni gyengeség volt, inkább kellemes ernyedtség a sok séta, a jó levegő, a paradicsomi környezet hatásaként, s mindig jól aludt. Napról napra egyre messzebb merészkedett, egyre kiadósabb sétákat tett, s noha akadt néhány rokonszenves vendég, az étkezések kivételével inkább az egyedüllétet választotta.

Fogott egy könyvet, és kiült a parkba az, egyik padra, majd belemerült a betűk világába. Néha ugyan felnézett, arcát a nap felé fordította, aztán figyelmét újra az olvasásnak szentelte. Egyik ilyen alkalommal váratlanul árnyék vetült könyve lapjára. - Jó napot! Mel vonakodva pillantott fel. Egyáltalán nem örült, hogy megzavarták önként választott magányában, noha egyre erősebbnek érezte magát, az emberekhez még nem volt elég ereje. Nem érzett kedvet a képmutatáshoz, a mások által sokszor használt manipulációhoz, az apró füllentésekhez, a semmitmondó beszélgetésekhez, csak hogy mondjanak valamit. Neki egyelőre nem akadt mondanivalója, kizárólag a természet által kapott nyugalmat, békét, gyönyörűséget, a paradicsomi varázslatot akarta élvezni. A nap a szemébe sütött, így csupán egy alak körvonalait látta. Hunyorgott egy sort, majd szemellenzőt csinált a tenyeréből, ám addigra a körvonalak tulajdonosa arrébb ment, hogy megkímélje az asszony szemét a nap vakító erejétől. - Bocsánat - kért elnézést udvariasan. Melanie hitetlenkedve meredt a hang tulajdonosára. - Hogy... hogy kerül... éppen ide? - dadogta elvörösödve, s a mesés bódulat kezdett eltűnni, amit pedig annyira élvezett. - Gyanítom, hogy úgy, ahogy ön. - Azt erősen kétlem - ingatta fejét az asszony. - Miért? - Mert engem hoztak, Mr. McKenzie. - Hozták? - Úgy bizony. Hetekig voltam a kórházban, és most itt lábadozom. - Tudom, hogy kórházban volt, hiszen én hívtam ki a mentőt. - Elnézést kérek, de nemigen emlékszem rá. Mindenesetre köszönöm. - Nincs mit. Azért meg volt elégedve? - Mivel? - Hát a kórházi helyével. Melanie nem felelt rögtön. Tudta, most úgy illene, hogy ájuldozzon, hogy az egekig magasztalja az ellátást, az egyszemélyes luxuskórtermet, és örök hálájáról biztosítsa a férfit, csakhogy semmi kedve nem volt hazudni még a nagy Win McKenzie-nek sem. - Igen is, meg nem is. Nem kellett volna külön kórterembe rakatnia. Igaz, eleinte jó volt, hogy nem zavartak, ám később nagyon unalmas, mert senkivel sem beszélgethettem. - De amint látom, kibírta - jegyezte meg a férfi szárazon. - Csakugyan ki- nyelt nagyot Mel. A kérdés csak az, hogy vajon a hitelt is kibírom-e, amit a számla miatt kellett felvennem - tette hozzá gondolatban. - Mikor érkezett... - akarom mondani hozták - ide? - érdeklődött Win. - Ma van az ötödik napja. - Meglátszik, máris jó színe van az arcának. - Sok időt töltök itt, a parkban, csodálatos hely. - Tényleg az - bólintott a bankár. - Megengedi, hogy leüljek egy kicsit? Melanie tűnődve vizsgálgatta a férfi vonásait, valahogy nem olyan volt, mint ahogy emlékezett rá. Lassan bólintott. - Természetesen, elvégre a pad mindenkié. Na és ön? Mióta tartózkodik itt? - Tíz napja. - Itt tölti a szabadságát? - Így is mondhatjuk - vont vállat Win.

- Miért, nem igaz? - Csak részben. Az a keserű valóság, hogy az orvosom határozott utasítására jöttem ide. - Beteg volt? - döbbent meg az asszony. - Maga...? - Hát... igen. Bármennyire hihetetlen, én is csak emberből vagyok. - Nem úgy gondoltam. - Jól van, semmi baj. Nem ön az első, aki meglepődött. Töredelmesen bevallom, én magam is alig hittem, hogy engem bármi érhetne. - Megkérdezhetem, mi történt? - Az utóbbi időben gyakran fogott el rosszullét. Nem tartott sokáig, de az utolsó annyira ijesztő volt, hogy felkerestem az orvost. Rögtön teljes kivizsgálást rendelt el, így néhány nappal ön után én is kórházba kerültem. Ezért nem tudtam később meglátogatni. Melanie sokszor töprengett azon, vajon miért nem jött be hozza többé a férfi, most anélkül megkapta rá a választ, hogy megkérdezte volna, - Meddig volt kórházban? - Csak négy napig. A szívem rendetlenkedett, tiltakozott az életvitelem ellen. Szerencsére komolyabb baj nélkül megúsztam, de a doki szerint pihennem kell, és változtatnom az életemen. El tudja ezt képzelni? Az én pozíciómban egyszerűen képtelenség, ahhoz viszont meg túl fiatal vagyok, hogy nyugdíjba menjek, - Lehet, hogy az is elég lenne, ha kevesebbet járna partikra, kevesebbet inna, és kevesebb kalanddal beérné - csúszott ki Melanie száján. Win felnevetett. - Hát ezt most jól megkaptam, maga aztán nem kerülgeti a forró kását, - Bocsánat - ijedt meg az asszony. Lehet, hogy túllőtt a célon? - Nem kell bocsánatot kérnie, végül is igaza van. A vicc az, hogy én is tudom már egy ideje. Ha hiszi, ha nem, régóta nem élvezem ezeket a könnyű kis szórakozásokat. - Akkor miért nem hagyta abba? - Mert mindig akadt valaki, akit nem akartam megsérteni azzal, hogy visszautasítom a meghívását. Sokszor megfogadtam, hogy épp az aktuális lesz az utolsó, hogy nem iszom egyetlen kortyot sem, és nem érdekelnek a könnyű kis nők, de aztán csak innom kellett valakivel, és... és... - ...és csak nem hagyhatta ki a szexi szőkét vagy a buja feketét, nem igaz? fejezte be a mondatot Melanie. - Hát... valahogy úgy - mosolygott kényszeredetten a férfi. - Te jó ég! El sem hiszem, hogy a nagy hatalmú Mr. McKenzie képtelen nemet mondani. Win a homlokát ráncolta. - Mondja csak! Maga véletlenül nem pszichológus titokban? - Nyugodt lehet, én csupán egy egyszerű butikos vagyok. - Még szerencse, különben az összes gyenge pontomat felfedezné! - Kétlem, hogy olyan sok lenne. - Higgye el, én is csak esendő ember vagyok, mint akárki más! Melanie sokszor töprengett azon, vajon miért nem jött be hozza többé a férfi, most anélkül megkapta rá a választ, hogy megkérdezte volna, - Meddig volt kórházban? - Csak négy napig. A szívem rendetlenkedett, tiltakozott az életvitelem ellen. Szerencsére komolyabb baj nélkül megúsztam, de a doki szerint pihennem kell, és

változtatnom az életemen. El tudja ezt képzelni? Az én pozíciómban egyszerűen képtelenség, ahhoz viszont meg túl fiatal vagyok, hogy nyugdíjba menjek, - Lehet, hogy az is elég lenne, ha kevesebbet járna partikra, kevesebbet inna, és kevesebb kalanddal beérné - csúszott ki Melanie száján. Win felnevetett. - Hát ezt most jól megkaptam, maga aztán nem kerülgeti a forró kását, - Bocsánat - ijedt meg az asszony. Lehet, hogy túllőtt a célon? - Nem kell bocsánatot kérnie, végül is igaza van. A vicc az, hogy én is tudom már egy ideje. Ha hiszi, ha nem, régóta nem élvezem ezeket a könnyű kis szórakozásokat. - Akkor miért nem hagyta abba? - Mert mindig akadt valaki, akit nem akartam megsérteni azzal, hogy visszautasítom a meghívását. Sokszor megfogadtam, hogy épp az aktuális lesz az utolsó, hogy nem iszom egyetlen kortyot sem, és nem érdekelnek a könnyű kis nők, de aztán csak innom kellett valakivel, és... és... - ...és csak nem hagyhatta ki a szexi szőkét vagy a buja feketét, nem igaz? fejezte be a mondatot Melanie. - Hát... valahogy úgy - mosolygott kényszeredetten a férfi. - Te jó ég! El sem hiszem, hogy a nagyhatalmú Mr. McKenzie képtelen nemet mondani. Win a homlokát ráncolta. - Éppen ezért kell megtanulnia nemet mondani, ha még élni akar. - Azt hiszi, az olyan könnyű? - Tudom, hogy nem az. Ha könnyű lenne, most én sem lennék itt, mert időben elmentem volna az orvoshoz, de.. de mindig közbejött valami fontos, valami halaszthatatlan dolog, s lám, mi lett a vége! Komoly betegség rengeteg kellemetlenséggel, adóssággal és kényszerpihenővel, miközben a lányaim kénytelenek nélkülözni az anyjukat. - Ki vigyáz rájuk? - Az édesanyám, akire most szintén nagy teher hárul. - Ezzel én is így vagyok. - Hogyhogy? - Tudja, van két fiam, és most az édesanyám felügyel rájuk. - Van két fia? - csodálkozott Melanie. - Igen, van. Nem tudta? - Hát... ilyesmi nincs benne az újságokban. - Hála istennek! Más sem hiányozna, semmint a gyerekeimre is rászálljanak! S amíg az én szerelmi életemmel foglalkozhatnak, addig nem érdekli őket két kiskamasz, szerencsére. - Ezért csinálja? - Hazudnék, ha azt állítanám, hogy igen, csakis ezért, de ez is benne van. Féltem őket, és igyekszem elrejteni a világ szeme elől, ameddig lehetséges. - Ezek szerint magántanulók? - Nem, dehogy. Magániskolába járnak sok más gyerekkel együtt, és semmi extra nincs az életükben, legfeljebb az, hogy sofőr fuvarozza őket, ha lekésik az iskolabuszt. - Limuzinon. - Terepjárón. Az útviszonyok néha elég rémesek. Ja, és a másik extra a lovak. Azokat ugyanis imádják, és otthon sokat lovagolnak. - Kitalálom! Vannak lovaik. - Bámulatos elme - csúfolódott a férfi.

- Gúnyolódhat, ahogy jólesik, de nem mindenkinek van lova, netán sofőrje. - A családi birtokon élünk, és hobbim a versenylovak tenyésztése. Igaz, nem sok időm jut rá, az érdem elsősorban nem is az enyém, ám azért értek hozzájuk. Amellett nagyon jó kikapcsolódás. - Mindennap) hazaautózik? - Nem. Van városi lakásom. Ha túl későn végzek, ott alszom, de igyekszem sok időt tölteni a birtokon. Csak mostanában meglehetősen zsúfolt volt a programom. - Szegény ember! - Most akkor ki gúnyolódik? - villantak a nőre a csodálatos barna szemek. - Szerintem kvittek vagyunk - húzta ki magát dacosan Mel. - Azért kíváncsi lennék, ki törődik a fiaival, ha a városban marad! A felesége? Egyáltalán hogyan viseli a maga viharos szerelmi életét? - Ne aggódjon érte, meglehetősen jól. Az én viharos szerelmi életem semmi az övéhez képest, úgyhogy nem örülnék, ha ő törődne velük. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget, már régen elhagyott bennünket. Sosem rajongott a gyerekekért. - Akkor miért szült, ráadásul kettőt? - A fiaim ikrek, és azért szült, mert én könyörögtem neki. Becsületére legyen mondva, soha nem akart anya lenni. - Egek! Hogy volt képes elhagyni őket? Ez számomra felfoghatatlan, - Higgye el, mindnyájunknak jobb így! - Ezek szerint elváltak? - Tulajdonképpen még nem. Évek óta tart a huzavona, de nagyon remélem, hogy hamarosan vége lesz. Egyébként van az ikreknek dadusuk, aztán ott van az anyám meg a házvezetőnő, szóval elég nő ügyel rájuk. Csakhogy azok a fiúk minden bizonnyal a szüleikre vágynak - gondolta Mel. S ha már az anyjuk elhagyta őket, még inkább szükségük lenne az apjukra. Egek! Milyen életet élhet az a nő, ha Win hozzá képest angyal? - Ki ne mondja! - Tessék? Hiszen egyetlen szót sem szóltam. - De tudom, mire gondol. - Tényleg? - Igen, tényleg! Azt gondolja, hogy a fiaim mellett lenne a helyem, mert akik most vannak velük, azok közül egyik sem az apjuk. - Miért, talán az? - Akármit képzel rólam, jó a kapcsolatom a gyerekeimmel. - Ennek örülök, de tulajdonképpen semmi közöm hozzá. - Ez igaz, mégis azt szeretném, ha nem a pletykamagazinok cikkei alapján alkotna rólam véleményt. - Miért? - Hát... ez itt a nagy kérdés - bólogatott a bankár. - Magam sem értem, de... a cikkek amúgy is mindig túloznak. - Azt akarja mondani, hogy hazugság az egész? - Még az is előfordul. Nézze! Valóban nem éltem szerzetesi életet, azonban nem minden nőt hurcoltam ágyba, akivel összekötöttek. - Ugyan már, Mr. McKenzie, ez igazán nem tartozik rám. - Lehet, ellenben szeretnem, ha több bizalmat szavazna nekem, és nem az előítéletei rabja lenne. - Miért? - Mert... mert vonzónak tartom, rokonszenvesnek, és örülnék, ha jobban megismerhetném. Higgye csak el, hogy eddig ezt nem sok nőnek mondtam. Futó

kalandjaim női szereplői egyáltalán nem érdekeltek, csak az számított, hogy jók legyenek az ágyban, amúgy egyiküket sem akartam alaposabban megismerni. - Akkor én ezt most vegyem kitüntetésnek? - Jézusom, Mrs. Walters! Kiforgatja a szavaimat. Bocsánat, Mr. McKenzie, de nem igazán értem, mit akar tőlem. Nemrég halt meg a férjem, számtalan csalódás ért, rengeteg a gondom, pillanatnyilag az a legfontosabb a számomra, hogy minél hamarabb visszanyerjem az erőnlétem, hogy dolgozhassak, szóval a legkevésbé sem hiányzik az életemből egy elkényeztetett férfi, akivel aztán úgyis csak újabb gond és a baj lenne. - Ilyennek tart? - Milyennek? - Elkényeztetett férfinak. - Ha már így rákérdezett, minek tagadjam? Magának mindene megvan, amire mások csupán áhítoznak: pénz, karrier, gyerek, vonzó külső, gyönyörű és készséges nők végeláthatatlan sora. Mi az ördögöt akar még? Lefogadom, igazából maga sem tudja. Vagy ez a sok siker annyira elkényeztette, hogy megunta? Alighanem ez lehet a magyarázat. Megunta, s úgy döntött, kipróbál valami teljesen mást. Nagyon sajnálom, de én nem leszek a következő unaloműzője, ne is álmodjon róla! Tudom, hol a helyem, és nem vágyom olyan férfira, aki messze felettem áll a társadalmi ranglétrán; én nem leszek senki játékszere. Önnek az a legnagyobb baja, hogy kiégett, és semminek nem tud örülni. Azt képzeli, én kibillenthetem a fásultságából? Téved. Ha a modellek, színésznők, művelt, de unatkozó feleségek nem voltak képesek erre, egy egyszerű butikos végképp nem lenne az. - Túlságosan leértékeli magát. - Nem, nem, uram, maga értékel le engem. Azt hiszi, nem tudom, mit gondolt rólam, amikor először találkoztunk? Én tiszteltem önt, sőt bizonyos szempontból csodáltam, ám észrevettem tekintetében a lekicsinylést, azt, hogy nem tart sokra, s ha nem Robert kérte volna, egyetlen cent hitelt sem adott volna. Aztán meg azt képzelte, hogy könnyű kis nő vagyok, akit nem nehéz elcsábítani. Nem tagadom, a partin hízelgett az érdeklődése, de gyorsan átláttam a mesterkedésein. Most pedig úgy gondolja, hogy amiért a kórházban gondoskodott rólam, hálám jeléül a játszótársa lehetnék, amíg itt tartózkodunk. Hát nem. Mint említettem: én egyszerű ember vagyok, ön viszont nagyvilági férfi, s én már régen nem hiszek a mesékben. A szegény és a gazdag boldog egymásra találásában. Higgye el, kizárólag csalódást okoznék! Melanie maga is megdöbbent saját viselkedésén. Azelőtt alig tudott megszólalni a bankár jelenlétében, túlságosan zavarban volt előtte mindig, nagyon vonzónak találta - s mint férfit elérhetetlennek -, akiről legfeljebb álmodozhat, most meg, amikor itt volt a remek alkalom, egyszerűen visszautasította. S ha csak visszautasította volna! De nem, alaposan beolvasott neki! Sejtelme sem volt, honnan vette hozzá az erőt és a bátorságot, és miután elhallgatott, kezdett elhatalmasodni rajta a rémület. Lehet, hogy a bankár elkényeztetett férfi, azonban nagy a hatalma, és butaságra vall, ha ilyen embert haragít magára. Márpedig ő most tényleg túl messzire ment. Csend telepedett rájuk. Az utca zaja alig érte el a parkot, csupán a madarak csiripeltek továbbra is vidáman, Mel mégis úgy érezte, hogy hamarosan nagy vihar tör ki. Legalábbis Win McKenzie haragja képében. Win nem lelte a szavakat. Csak nézte az asszonyt, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Hát most igazan megkapta. Talán az összes, semmibe vett nő nevében. Talán

meg is érdemelte. Mialatt hallgatta, volt, hogy elfutotta a méreg, aztán meg kis híján elnevette magát. Az biztos, hogy Melanie Walters sok igazságot olvasott a fejére, ám egy valamiben tévedett. Valaha tényleg csupán játékszernek akarta, amit aztán használat után ugyanúgy eldob, mint az összes többit, ám azóta már rájött, hogy ő más, mint az a bizonyos többi; hogy a látszat csalt, amikor annak alapján ítélte jelentéktelennek, sőt butának. Igazán felkeltette az érdeklődését, mint embert szerette volna jobban megismerni, mert érdekes személyiségnek találta, s talán még barátokká is válhattak volna, és ilyesmire még soha nem vágyott nővel kapcsolatban. Természetesen nem tagadhatta, hogy vonzónak találja, de számára ezúttal nem ez volt a legfontosabb szempont. Nem játékszernek akarta, sokkal többnek, ám hogy egész pontosan minek, azt még önmagának sem tudta megfogalmazni. Egyelőre úgy összezavarodott, hogy képtelen volt szavakba önteni a gondolatait, a helyzetét pedig nem akarta tovább rontani azzal, ha rosszul fejezi ki magát. Ezért aztán az egyetlen helyes megoldást választotta: felállt és rezzenéstelen arccal a nőre nézett. - További szép napot, Mrs. Walters - biccentett udvariasan, majd sarkon fordult és távozott. Mel sok mindenre számított, de erre aztán nem. Rémülete rögvest átadta helyét a fojtogató dühnek. Hogy merészelte ez a pasas egyszerűen faképnél hagyni?! Minden magyarázat nélkül? Azt hitte, McKenzie-t annyira elönti a harag, hogy kiabálni fog vele, ordítozni, lehordja a sárga földig, megfenyegeti, hogy tönkreteszi, ám az, hogy válaszra se méltatja, meg sem fordult a fejében. És a férfi viselkedése jobban sértette, mintha agresszívan reagált volna. Ezzel a tettével elárulta, mi a véleménye róla. Kis senkinek tartja, aki még arra sem méltó, hogy vitatkozzon vele. Gazdagok! Azt hiszik, nekik mindent szabad! Hát a pokolba velük! Annyira felizgatta magát, hogy képtelen volt olvasni. Indulatosan csapta a hóna alá a könyvet, és kiadós sétát tett a parkban, hátha lecsillapodik. S miközben úgy masírozott végig a járdán, akár egy katona, megesküdött magában, hogy soha többé nem áll szóba a férfival. Sőt jelen pillanatban az összest száműzte volna a Föld nevezetű bolygóról, ha teheti.

13. FEJEZET Melanie képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Borzasztóan szerette volna kibeszélni magából, csak éppen nem tudta, kit hívjon fel. Az édesanyja természetesen szóba sem jöhetett, a húga még annyira sem, maradt a barátnője. Többször is a telefon után nyúlt, hogy tárcsázza a számát, ám mindannyiszor visszakozott. Crystal mostanában nagyon elfoglalt, biztosan most is rosszkor zavarná. Szombat volt, délelőtt tíz óra, s tudta róla, hogy ilyenkor vagy alszik még, ha nem kell dolgoznia, vagy már teljes gőzzel vezeti az újabb hétvégi szemináriumot, aminek nagy a valószínűsége, mert előző héten szabad volt, s így tudta őt elfuvarozni ide.

Mialatt azon tanakodott, mitévő legyen, megszólalt az éjjeliszekrényen lévő vezetékes telefon. Noha a panzióban kifejezetten kérték, hogy a mobilt mellőzzék, ha lehet, hogy ne zavarják vele a többi vendéget, azért vezetékes telefont minden szobába szereltek jól tudván, hogy néhány megszállott úgysem bír meglenni nélküle, - Halló! - Szia, Mel. - Nahát, Crystal! Vetted a telepatikus üzenetemet? Éppen most vívódtam rajta, hogy felhívjalak-e vagy sem - nevetett az özvegy. - És miért nem tetted meg egyszerűen? - Tudom, hogy szeretsz ilyenkor sokáig aludni, vagy pedig már javában dolgozol. - Valóban dolgozom, de szünetet tartunk. Mesélj! Hogy vagy? - Nagyon jól, és örök hála neked, amiért rábeszéltél erre a nyaralásra! Bár történt valami, ami kissé elvette a kedvem, és felzaklatott. - Hallgatlak. - Biztos, hogy ráérsz? Mennyi lesz a szünet? - Fél óra. - És semmi dolgod? - Hidd el, semmi. Már tegnap este fel akartalak hívni, de túl késő lett volna, ezért ma mindent úgy szerveztem, hogy az első szünetben csak veled beszélek. - Nagyon rendes tőled, köszönöm! - Nincs mit, Mel. Egy kicsit irigyellek is, mert a hangodból ítélve tényleg jobban lehetsz. - Az is vagyok. Illetve majdnem - mondta az asszony, majd elmesélte, mi történt közte és McKenzie között. - Mindenesetre esküdj meg, hogy nem macerálsz vele! parancsolta szigorúan, miután a történet végére ért. Crystal felkacagott. - Hát nem lesz, könnyű megállnom, de azért esküszöm! Egyszerűen hihetetlen, hogy éppen ott találkoztatok. - Én is alig hittem a szememnek. - Mondd csak, Mel! Biztos, hogy Win tisztességtelen ajánlatot akart tenni? - Hogy érted ezt? - Hát... talán valóban felkeltetted az érdeklődését, és tényleg meg akar ismerni. - Te ezt el tudod képzelni róla? - Ismerve a hírét, természetesen nem, de... de előfordulhat, hogy a betegsége megváltoztatta. Amellett a barátnői üresfejű libák voltak, nem csodálom, hogy nem érdeklődött irántuk, te ellenben érdekes ember vagy, bárkinek a kíváncsiságát felcsigázhatod. Az ég szerelmére, bízz már jobban magadban! - Bízom én, hidd el, ám McKenzie számomra túl nagy falat. Nem a mi köreinkben forog, tanult ember, rengeteg a pénze, szóval semmi közös nincs bennünk. Nekem még diplomám sincs. - Az nekem sincs, de azért nem kell butának tartanunk magunkat, minthogy nem is vagyunk azok. Mindketten számtalan könyvet olvastunk már, széles az érdeklődési körünk, szóval ne gondold, hogy csak egy diplomás lehet okos vagy érdekes. Az egyetem különben is csak egy adott témában nyújt nagy tudást, már ha valaki komolyan veszi a tanulást. Sok link egyetemista nem is törődik az egésszel, végigbukdácsol a vizsgákon, apuci befolyásának köszönhetően valahogy elvégzi, utána pedig játssza az okostojást, holott olyan sötét, mint az éjszaka. Azután ott van a másik tábor, amelyik meg olyan szűk látókörű vagy dogmatikus, hogy az már fáj.

Tapasztalatból beszélek, úgyhogy elhiheted. Szóval ne tartsd te kevesebbnek magad csupán azért, mert nincs diplomád! - Rendben, meggyőztél - nevette el magát Melanie. - Tehát ha legközelebb találkoztok, ne utasítsd el eleve! - Ha engem kérdezel, nem lesz legközelebb. Amennyire én a lelkivilágába gyalogoltam, többé szóba sem áll velem. - Azért ne vegyél rá mérget! - vitatkozott Crystal. - Hogyhogy? - Lehetséges, hogy annyira megdöbbent, hogy abban a pillanatban nem is talált szavakat, és időre van szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Esküdni mernék, nem sokszor utasították még vissza az életben, és szerintem te sok mindenbe beletrafáltál, amire álmában sem számított, ráadásul egy olyan egyszerű butikostól, mint te, végképp nem. McKenzie sznob, ezért gondolkozik így, de most alaposan megkapta - nevette el magát a nő. - Szerettem volna ott lenni titokban, és látni a képét, amint a szavaidat hallja. - Nem vettél volna észre rajta semmit. Ha akarja, olyan pókerarca van, hogy azt már büntetni kellene. - Ez igaz - értett egyet Crystal. - Mindenesetre ne csinálj az egészből lelkiismereti kérdést. Ha mégis csupán futó kalandot akart volna veled, jócskán elvetted tőle a kedvét, és akkor nem is fog zavarni többet, ám ha a személyed keltette fel a figyelmét, akkor előbb-utóbb megint felbukkan. - Azért én nyugodtabb lennék, ha békén hagyna. - Ne viccelj, Mel! Lehet, hogy rájönnél, Win az álomlovagod megtestesítője. Melanie összerándult a megjegyzés hallatán, hiszen volt idő, amikor tényleg így gondolta. Meg persze azt is, hogy ez az álomlovag az ő számára elérhetetlen. Lehetséges, hogy most elérhető közelségbe került, csak éppen túl sokat kért: a bizalmát, amire ő nem érezte képesnek magát. Megbízni Win McKenzie-ben körülbelül olyan volt, mint arra számítani, hogy a kecske őrizni fogja a káposztát anélkül, hogy akár csak egyetlen falatot is enne belőle. - Mondd, kedves barátnőm! Mióta hiszel te a férfiaknak? - Nem hiszek nekik, de az esélyt meg lehet adni mindegyiknek, hogy bizonyítsanak. Később még mindig eldöntheted, hogyan tovább. - Szóval adjak egy esélyt McKenzie-nek? - Valójában ezt neked kell eldöntened. Az viszont biztos, hogy nem akármilyen pasi. - Talán tetszik neked? - Félreértettel. Nem az esetein, noha külsőre kétségkívül jól néz ki. Amúgy ellenben nem ismerem, csak annyit tudok róla, amennyit az újságok megírtak, az ellenben köztudomású, hogy ezek a cikkek sokszor egyáltalán nem igazak. Ha nekem megtetszene egy férfi, az lenne a legfontosabb, hogy minél jobban megismerjem a természetét, mert számomra ez a lényeg. Ehhez pedig sok időre és főleg alkalomra van szükség. Te most pihensz, van időd, hogy kipuhatold, milyen ember valójában ez a Win McKenzie. - Feltéve, ha újra felbukkan. - Igen, feltéve. Ám ha nem keres többet, az önmagáért beszél. - Kösz a tanácsot és azt, hogy meghallgattál. Egyébként jól vagy? - Igen, bár kicsit fáradtan. A legszívesebben utánad mennék a panzióba, és három hétig csak pihennék. Jut eszembe! Mikor menjek érted?

- Még nem tudom. Noha úgy terveztem, hogy csak két hétig maradok, lehet, hogy megtoldom még egy héttel. Csodálatos itt lenni, szeretném még élvezni egy kicsit. Alig szoktam meg, s a fele már eltelt, túl gyorsan repülnek a napok. - Akkor ne töprengj ezen, hanem használd ki a lehetőséget, és maradj még! A közeljövőben bizonyosan nem lesz rá mód, hogy egyedül pihenj, távol az otthonodtól és kis családodtól. - Igazad van. Nagy valószínűséggel tovább maradok, de addig még úgyis beszélünk. Most pedig lassan ideje elbúcsúznunk, mert mindjárt letelik a fél óra. - Te jó ég! Máris? - Hát van még tíz perc, de talán szeretnél elmenni a mosdóba. - Jó ötlet - mosolygott Crystal. - Akkor vigyázz magadra, Mel, pihenj sokat, és használj ki minden lehetőséget! - tette hozzá kuncogva. - Igyekszem, neked pedig jó munkát, szia - köszönt el nevetve Melanie, és letette. A fejét csóválta. Barátnője időnként olyan, mintha belebújna a kisördög. Mintha legalábbis ő lenne a végzet asszonya, aki minden útjába kerülő férfit elcsábít, holott az igazság az, hogy ugyanolyan szűzi életet él, mint ő. Túlságosan csalódottak mindketten, semhogy férfifalók legyenek, és természetesen bizalmatlanok, noha Crystal előszeretettel papol neki a bizalomról, miközben maga is hadilábon áll vele. Még mindig mosolyogva tette a szatyorba a könyvét és egy kis üveg ásványvizet, hogy a parkban töltse a délelőtt további részét, amikor ismét megszólalt a telefon. Vidáman szólt bele. - Elfelejtettél valamit? - kérdezte kuncogva. - Igen. Szeretném megkérdezni, hogy velem tartana-e! A férfihang hallatán csaknem kiejtette a kezéből a kagylót. - Jézusom! Ki... ki az? - Egy elkényeztetett fickó, aki azonban nagyon szeretné, ha elkísérné különben magányos útjára. - Egek! Win McKenzie! - Az vagyok, egek nélkül - erősítette meg a férfi szárazon. - Nyilván teljesen mást várt. - Valóban - nyögte Melanie döbbenten. Az hitte, valamiért Crystal hívja újra. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam. - Nem tesz semmit. - Akkor... akkor velem tartana? - Hová? - A Catskill-hegység ősparkjába. Vagy elmehetnénk Catskill városba megnézi a barlangot. Vagy a közelében található állatkerttel. Vagy Coxsackie szabadtéri múzeumát. Számtalan lehetőség kínálkozik, magára bízom a választást. - Mikor... mikor indul a busz? - Busz? Milyen busz? - Hát, ami a kirándulókat szállítja. - Azt nem tudom, kocsival mennénk. - Van autója? - csodálkozott Melanie. - Természetesen, hiszen azzal jöttem. - Az orvosa megengedte? - Nem kértem rá engedélyt, ugyanis utálom a buszokat, vonatokat. Ameddig van erőm vezetni, inkább a saját kocsimmal megyek, de ne értse félre, ez nem felvágás a részemről. Az az igazság, hogy a zsúfolt buszokon, vonatokon könnyen kitör rajtam a klausztrofóbia, ezért nem szeretem egyiket sem. Higgye el, nem vezetek

ámokfutó módjára, ha esetleg ez aggasztaná. Természetesen, ha nincs kedve hozzá... - Mi... mikor indulnánk? - dadogta az asszony, még mindig alig térve magához a meglepetéstől. Egyáltalán nem számított arra, hogy a férfi még egyszer felbukkan. - Ha lehet, akár most rögtön, és csak estefelé érnénk vissza. - Akkor vinnünk kell hidegélelmet. - Felesleges, majd útközben megállunk valahol. Ráérünk, nem kell sietnünk, úgysem láthatunk mindent egy nap alatt, de majd beosztjuk. Meddig marad itt? - Egy vagy két hétig, még nem döntöttem el. - Remek. Ennyi idő alatt szépen végigjárhatunk minden környező nevezetességet kényelmesen, és élvezhetjük is. Mel nagyot nyelt. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Win úgy tervezi, több napot is együtt töltenek, amiről hamarjában nem bírta eldönteni, hogy örüljön neki, vagy inkább máris meneküljön. - Rendben - hallotta a saját hangját. - Hol találkozunk? - A panziója mögötti parkolóban várom. - Rögtön ott vagyok. - Hozzon meleg holmit, mert este már hűvös van! - Viszek - bizonygatta az asszony, és gyorsan elővette a táskáját. Belegyömöszölte a dzsekijét, az ásványvizet a mobiltelefonjával, jogosítványával, hitelkártyájával, egy tábla csokival, egy zacskó chipsszel és némi apróval egyetemben, elvégre az ember lánya sohasem tudhatja előre. Sietősen hagyta el a panziót, hiszen tudatában volt, menynyire utálják a férfiak, ha megváratják őket, mégis mire megkerülte az épületei, Win már ott volt. - Jó napot - köszöntötte megilletődve. - Üdvözlöm - dobta félre az újságot a bankár tüstént, és kiszállva a kocsiból a táskára mutatott. - Betegyük a csomagtartóba? - Ne. Jobban szeretném, ha a közelemben lenne. - Rendben - biccentett a férfi, majd udvariasan kinyitotta neki az ajtót. Mel önkéntelenül nézett végig rajta, s az ajkába harapott. Még sosem látta farmerban, pulóverban és bőrkabátban, kizárólag öltönyben, és a látvány annyira lenyűgözte, hogy még inkább zavarba jött. Win hirtelen megragadta a kezét. - Szeretnék kérni valamit! Az asszony némileg gyanakodva, kérdőn pillantott fel rá. - Mit? - Azt szeretném, ha úgy tekintene rám, mintha csak néhány napja ismernénk egymást! Kérem, felejtse el Win McKenzie-t, a bankárt, a gazdag szoknyavadászt, és próbáljon úgy kezelni, mint egy átlagembert, aki itt lábadozik, akárcsak ön! Akit megviselt a tény, hogy ő is lehet beteg, és most összezavarodott, mert sejtelme sincs, hogyan alakítsa át az életét, hogy ne kapjon infarktust, és felnevelhesse a két gyerekét. Aki régóta arról álmodozik, hogy önmaga lehet egy másik ember előtt, és nem kell megjátszania a sebezhetetlen hőst, a rettenthetetlen üzletembert, na meg a szenzációs playboyt, akire ragadnak a nők, s akitől elvárják, hogy a Káma-szútrából doktorátusa legyen. Egy igazi szupermen minden téren. És aki most nem nőre vágyik az ágyába, hanem sokkal inkább egy igaz barátra, akiben megbízhat, s akitől nem kell tartania, hogy kiadja a személyes titkait a pletykalapoknak. Melanie megindultan hallgatta, Eddig sosem gondolt bele, hogy a „gazdagok és szépek” világa sem fenékig tejföl; hogy ott is lehetnek elviselhetetlen dolgok.

Olyanok, amiket gyűlölnek, nehezen viselnek; amik megkeserítik az életüket. Márpedig a férfi nem csupán őszintének és végtelenül komolynak tűnt, hanem egyenesen szomorúnak, sőt megkeseredettnek. Olyannak, aki teljes szívéből gyűlöli a rá aggatott bélyegeket, és most mélyen együtt érzett vele. - Túl sokat kérek, ugye? - zökkentette ki gondolataiból Win kérdése. - Egy kicsit valóban. - De azért megpróbálja? - A férfi olyan esdeklőn nézett rá, hogy képtelen lett volna visszautasítani. - Igen, megpróbálom. - Köszönöm, nekem ennyi elég is. - Tényleg? - Igen. Nem olyannak tűnik, mint aki megszegi az adott szavát. - Csakugyan nem vagyok olyan, de figyelmeztetnem kell, hogy azt nehéz lesz elfelejtenem, hogy a felsőbb körökhöz tartozik. - Majd belejön, ha látja, hogy én is csak ember vagyok. - Igyekezni fogok - ígérte az asszony, - Arra viszont mérget vehet, hogy semmilyen titkát nem adom ki, legkevésbé egy újságírónak, szóval megbízhat bennem. - Megbízom - mondta a férfi -, de nagyon szeretném, ha ez kölcsönös lenne tette hozzá halkan. - Atyavilág! - kiáltott fel hirtelen. - Hiszen maga fázik, jéghideg a keze! - ragadta meg a másikat is, és két tenyerébe fogva dörzsölgetni kezdte. Szálljon be gyorsan, mielőtt megfagy! - Annyira azért nem vészes - motyogta Melanie, engedelmeskedve a felszólításnak. - Miért nem szólt? - érdeklődött szemrehányóan Win. - Mert tényleg nem fázom annyira. - Azt ugye mégsem vallhatta be, hogy a férfi közelsége kavarta fel, s hogy az idegességtől vált hideggé a keze. McKenzie-t azonban nem tudta meggyőzni. Miután ő is beült a kocsiba, maximumra állította a fűtést. - Hol a kabátja? - mordult rá úgy, akár egy őrmester. - A táskámban. - Vegye elő! - Igazán semmi szükség rá, máris jobb. - Biztos? - Igen. - Mutassa a kezeit! - Melanie felé nyújtotta még mindig remegő végtagjait, s a férfi meleg tenyere valósággal beburkolta. Jóleső bizsergés futott végig rajta a feje búbjától a lába ujjáig. Arcát halvány pír borította el, és fogalma sem volt, hogyan rejtse el. Semmiképp sem akarta, hogy Win rájöjjön, mennyire tetszik neki, már csak azért sem, mert akkor talán megint szerepet kezdene játszani ahelyett, hogy önmaga lenne. Ő pedig az igazi Win MacKenzie-re lett volna kíváncsi, nem egy kitűnő alakításra. - Rendben, tényleg kezd felmelegedni - állapította meg a férfi, mire Mel el akarta húzni a kezét, de Win nem engedte. Felnézett, rá, s akkor vette észre, hogy a melegbarna szemek őt vizslatják. Bárhogy igyekezett is, képtelen volt elszakadni tőlük, noha a férfi egyáltalán nem bámulta tolakodóan. - Kérem, kérem, tényleg szóljon ezentúl, ha valami baja van! - A lágyan csengő, kellemes férfihang úgy ölelte körül, akár egy puha takaró. - Akkor is, ha fázik, vagy ha szomjas, netán éhes, vagy... vagy a női mosdóra van szüksége. És akkor is, ha egész egyszerűen nincs kedve valamihez. Megígéri?

- Meg - suttogta Mel rekedten. A szituáció olyan meghitté vált, hogy még a hangja is cserbenhagyta, - Tudja, ha maga nem meri önmagát adni, akkor én sem merem, holott erről szólna az egész. Egyes száméi szabály: az őszinteség mindkettőnkre vonatkozik, egyikünk sem játszhat szerepet! És nem is várhatom el, hogy elviseljen engem, a kendőzetlen valómat, miközben igyekszik elrejteni a sajátját, és azon erőlködik, hogy megfeleljen valamiféle eszményképnek. Ezért a jelszó: őszinteség és bizalom. Rendben? - Rendben. - Akkor lassan indulhatnánk is. - Igen - rebegte Melanie szinte bódulatban. A férfi simogató hangja teljesen elvarázsolta. E pillanatban csöppet sem csodálkozott azon, hogy rajonganak érte a nők, Win McKenzie maga volt a megtestesült kísértés - akár szerepet játszott, akár nem.

 Ezen a napon végül nem sokáig maradtak az ősparkban, de megegyeztek, hogy hamarosan visszatérnek ide, ám akkor már kora reggel útnak indulnak. Itt meg hamarabb lehűlt a levegő, bár a környék csodálatos volt, egyikük sem akart megfázni. Belátták, sokkal jobban fel kell öltözniük. Az idefelé vezető úton megebédeltek, hazafelé megvacsoráztak, és Melanie-t ugyancsak meglepte a férfi ételválasztása. Ugyanazt ette, mint ő: párolt halai zöldséggel és némi rizzsel, és gyanította, hogy Win éhsége ettől aligha csillapodott. Hitetlenkedése kiülhetett az arcára is, mert a férfi elmosolyodott. - Az orvos utasítása, hogy diétáznom kell - magyarázta kelletlenül. - Elhiheti, mennyire nem könnyű betartanom, amikor egy kiadós marhasültre vágyom nagy adag sült krumplival. - Szabad kérdeznem, mit reggelizett? - Zabkását. - Minden elismerésem. - Hát... - fintorgott Win - legalább egészséges. - Ez igaz. Csak... csak nem igazán értem, mert magára még azt sem lehet ráfogni, hogy túlsúlyos. - Nagyon kedves, hogy ezt mondja, ám az utóbbi időben lett egy kis pocakom. Csupa olyan dolgot szeretek, ami egészségtelen, ráadásul az alkohol is hizlal, bár gyanítom, hogy a kevés alvás ártott meg leginkább. Voltaképpen nem is volt infarktusom, csak valamiféle figyelmeztetés, hogy baj lesz, ha úgy élek, mint eddig. És természetesen kiadós pihenésre van szükségem. - Tényleg pihen? - Igen. Amikor a városba érkeztem, néhány napig szinte csak aludtam, mintha a szervezetem így akarta volna bepótolni a mulasztásokat. Miután kipihentem magam, már nem bírtam a szobámban maradni, nagyon csábított a park. Attól fogva sokat sétáltam, aztán felfedezőútra indultam a városba. Kingston üdülőközpont, hamar végeztem vele, de a szálló előtti park továbbra is vonzott. És egyik nap megláttam önt. Azt hittem, káprázik a szemem. Két napig figyeltem, mire összeszedtem a bátorságomat, és odamentem magához. Gondolom, a pokolba kívánt. - Azért ez túlzás, inkább nagyon meglepődtem.

- Akárcsak én. Hát nem furcsa, hogy éppen itt találkoztunk újra? - Nekem a barátnőm szerezte a címet, bár eleinte úgy tűnt, nem tudok eljönni. - Miért? - Mindegy, nem érdekes - legyintett Mel. A legkevésbé sem akart anyagiakról beszélni a férfival. - A lényeg, hogy mégis sikerült, és nagyon hálás vagyok neki, amiért rábeszélt. - Én is - tette hozzá halkan Win. - Nekem az orvosom javasolta, mert ismerte a helyet - váltott témát gyorsan. - Szerencsére itt ismeretlen vagyok, ezért békén hagynak, otthon ellenben már rég nem lenne nyugtunk az újságíróktól. Bár az is igaz, hogy a szállodába Farley néven jelentkeztem be, ez anyám lánykori neve. - Azért szörnyű lehet így élni. - Valóban nem könnyű. - Akkor miért kísért el a kórházba? Nem félt, hogy megneszelik az újságírók? - Megneszelték. - Komolyan mondja? - ámult el az asszony - Én erről semmit sem tudok. - Mert megtiltottam a kórházi személyzetnek, hogy pletykáljanak, és gondoskodtam arról, hogy ne kerüljenek a kezébe olyan újságok, melyek erről cikkeztek, sőt a barátnőjével is beszéltem. - Crystallal? Te jó ég! Nem is említette. - Erre is én kértem. Maga nagyon beteg volt, és semmi szüksége nem volt újabb izgalmakra. - Elárulja, mit írtak? - A szokásosat - legyintett a férfi. - Hogy maga az új barátnőm, hogy viszonyunk van, satöbbi, satöbbi. Aztán gyorsan találtak újabb sztorit, miután bejelentettem, hogy hosszabb szabadságra megyek. Azt találgatták, vajon miért, és vajon kivel fogom tölteni. - Nem tudták, hogy beteg? - Nem. Sikerült titokban tartanom. - Melyik kórházban feküdt? - Amelyikben ön, csak pár emelettel lejjebb. - De akkor hogyhogy nem jöttek rá? - Mert a legszigorúbb körülmények között feküdtem be, és kevesen tudtak róla. Ráadásul csak négy napról volt szó, utána a birtokra mentem, hogy elrendezzek mindent. - Egyébként a szállodában lakik? - csúszott ki Melanie száján, mielőtt meggondolta volna. - Bocsánat, hülye kérdés volt. Persze, hogy ott lakik. - Ezt most nem értem. - Mit nem lehet ezen érteni? Ön gazdag, a szálloda luxusszálloda. Természetes, hogy ott szállt meg. - Azt ígérte, megpróbálja elfelejteni - emlékeztette a férfi letörten. - Elnézést, de néha nem könnyű. Nem akartam megbántani. Azt hiszem, túlságosan elfáradtam. Eddig a panzió előtti parknál nem merészkedtem messzebbre. Meglehetősen lehangoló ráébrednie az embernek, hogy még mindig nem a régi. - Akkor én kérek bocsánatot, amiért megfeledkeztem erről. Induljunk? - Igen, az jó lenne - kapott a szón az asszony, noha igazából még nem akart menni. Jó érzés volt a férfi közelében lennie. - Kér még valamit? - Hát... egy kapucsínó jólesne. Maga nem iszik? - De, megkockáztatom. A kávéról már úgyis leszoktam. Meg az alkoholról is.

- És a marhasültről, a sült krumpliról, nyilván a tojásrántottáról is... - Szép pár vagyunk, nem gondolja? - De igen. - Csak önt legalább vigasztalhatja a tudat, hogy egy napon újra a régi lesz, míg én már sohasem. - Azért nem szabad elkeserednie! Van élet a partik, a nők és az alkohol nélkül is. - Higgye el, nem ez a legnagyobb bajom. Sokkal inkább az, hogy a munkámat kellene feladnom, hogy kevesebb stressz érjen. - Na, ez már tényleg kemény dió. - Különösen azért, mert beletelik még vagy tíz évbe, mire valamelyik fiam átveheti a helyem. A Key Bank mindig családi vállalkozás volt, nem szeretném, ha idegenek kezére kerülne. - Nincs valami átmeneti megoldás? - Biztosan akad, csak még nem jöttem rá, mi az. - Azért furcsa. Amikor ugyanis először találkoztunk a bankban, azt gondoltam magáról, hogy végtelenül nyugodt, olyan, aki sosem jön ki a sodrából, és irigyeltem is érte. - Amint látja a látszat csalt, noha valójában tényleg nem tartottam magam ideges természetűnek. Valami feszültség mégis lehetett bennem, csak nem vettem észre. - Én mégis azt gondolom, hogy nem lesz semmi baj, és dolgozhat továbbra is, ha a civil életében visszafogja magát. - Tényleg? - Bizony. - A próféta beszéljen önből! - Majd meglátja. - Remélem is - tette le az üres csészét a férfi. - Menjünk? - Igen. Win fizetett, és azután útnak indultak. Már nem voltak messze Kingstontól, és gyorsabban hazaértek, mint Mel gondolta. A férfi tényleg nem vezetett őrült módjára, inkább nyugodtan, megfontoltan, és az asszony teljes biztonságban érezte magát mellette. A parkolóban McKenzie is kiszállt, udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, majd lezárta a kocsit. Melanie kérdőn vonta fel a szemöldökét. - Elkísérem. - Ó, nem szükséges. - De igen. Késő van, és itt nincs valami díszes kivilágítás. Nem aludnék nyugodtan, ha nem tudnám, hogy épségben a panzióba ért, ezért az ajtóig kísérem. - Hát... köszönöm - mondta a nő, akit lenyűgözött Win udvariassága, és azon tűnődött, hogy vajon csak. ugyan ilyen a természete, vagy ez is csupán taktika nála, hogy elkápráztassa a gyengébbnek tartott nemet. - Nincs mit. A bejárattól nem messze a férfi megtorpant. - Csodálatos volt ez a nap, köszönöm, hogy megszánt egy magányos embert, és velem tartott. Mit gondol? Holnap is el tudna jönni, vagy van már más programja? - Nincs semmi programom, csak nem ígérhetem, hogy képes leszek korán kelni. - Nem baj. Akkor nem megyünk messzire, inkább felfedezzük a várost. - De hiszen maga már felfedezte. - Maga viszont még nem. - Képes volna újra végigjárni?

- Miért ne? Időm van, ráadásul most nem egyedül tenném, hanem kellemes társaságban. Nos? Benne van? - Benne. - Remek - bólintott Win, aztán csak nézte azzal az igéző szemével, amitől Mel újfent zavarba jött és elpirult. A férfi felemelte a kezét, s végigsimított az arcán. Ne féljen tőlem! Hazudnék, ha letagadnám, mennyire vonzónak találom, de higgye el, nem futó kalandra van szükségem, hanem egy őszinte, megértő barátra. Végtelenül boldoggá tett, hogy eljött velem, nagyon élveztem a társaságát. Remélhetem, hogy ön sem csalódott nagyot? - Igen, mert én is csodálatosan éreztem magam. Gyönyörű nap volt, köszönöm. - Maga is gyönyörű, Mrs. Walters. Nem tudom, milyen volt a házassága, de nagyon remélem, hogy a férje megfelelően díjazta a feleséget. Melanie kis híján elnevette magát. Hát persze! Robert éppen erről volt híres. És ezért csalt meg, s csinált a szeretőjének három gyereket. - Késő van, megyek, jó éjt, Mr. McKenzie! - Önnek is, és álmodjon szépeket! - Viszontkívánom - felelte az asszony, aztán beszaladt az épületbe. Úgy érezte magát, mint egy szerelmes bakfis az első randevúján, akit az imádott fiú kísért haza. Csupán a csók hiányzott, ám az nagyon.

14. FEJEZET Ettől kezdve sok időt töltöttek együtt. A férfi minden napra tervezett valamilyen programot, ugyanakkor tekintettel volt arra is, hogy mindketten eleget pihenjenek. Megismerkedtek Kingstonnal, majd a környék nevezetességeit fedezték fel, többször visszaautóztak az ősparkba is, ám ha túl fáradtnak érezték magukat, akkor csupán a városba mentek ki, vagy maradtak a szálloda és a panzió előtti csodálatos parkban, s miközben élvezték a természet szépségeit, egyre jobban megismerték egymást, és több közös vonást találtak, mint gondolták volna. A kezdeti feszélyezettség fokozatosan csökkent. Win igyekezett úgy tekinteni az asszonyra, mint egy megbízható barátra, elvonatkoztatva attól a nagyon is lényeges ténytől, hogy felettébb szemrevaló barát, Melanie pedig próbálta elfelejteni, hogy a férfi bankár és gazdag, és hogy valójában egy playboy. És természetesen végtelenül vonzó. Mindkettőjüket meglepte, mennyire hasonló az érdeklődési körük, az ízlésük, amit a férfi már csak azért is hihetetlennek talált, mert Mel sokkal fiatalabb nála. Ami kor ennek hangot adott, a nő egyszerűen kinevette. Épp a parkban sétáltak, és ekkor Melanie kacagva elszaladt, mire Win kergetni kezelte. Noha napról napra jobban érezték magukat, a futás hamar kimerítette őket. Lihegve rogytak le egy padra. - Azonnal mondja meg! - követelte a férfi kifulladva. - Micsodát? - nyögte az asszony, - Hogy mi volt ebben olyan mulatságos! Maga igenis szemtelenül fiatal. - Hát éppen ez az! Sosem gondoltam volna, hogy itt, Kingstonban, a lábadozásom akut, jobb híján egy aggastyánnal fogom múlatni az időt! - Ez egyáltalán nem vicces! - morogta Win.

- Nem bizony - helyeselt Mel komoly képpel. - Egyenesen tragédia. A férfi hirtelen felegyenesedett, szembefordult vele, majd fölé hajolt, s miután a nő a hátával a pad támlájának dőlt, a bankár fogságába került. - Szándékosan szórakozik velem! - mondta vádlón. - N.. .nem, de... dehogy - hebegte Mel ártatlanul, némi zavarral, ám a szája sarka árulkodón megremegett. Win melegbarna szeme megvillant. - Ne játsszon a tűzzel! - suttogta fenyegetően. - Ne? - Ne, bizony, mert megégetheti magát - figyelmeztette a férfi, miközben megbabonázva meredt a csábító ajkakra. Melanie érezte arcvizének kellemes illatát, forró leheletét, mire nagyot nyelt. - Én... én csak... - Igen? - vonta fel a szemöldökét a bankár. Fátyolos tekintettel meredt veszélyesen vonzó foglyára, és egyre keservesebb volt számára, hogy a józan eszére hallgasson. Megigézve bámulta hol a ragyogó kék szemeket, hol meg az érzéki szájat, miközben pillantása mind perzselőbbé vált. Mel arcát pír öntötte el, amint kezdte felfogni a jeleket. Tagadhatatlanul vágyott ő is a csókra, a szenvedélyes ölelésre, rég elfelejtette, mit is akart mondani, úgy vonzotta a férfi, mint tűt a mágnes, másfelől viszont tudta, hogy a legnagyobb őrültséget követné el, ha engedne a vágynak. Azzal mindent elrontana. Az utóbbi napokban felszabadultan viselkedtek a másik, jelenlétében, zavar nélkül voltak képesek beszélgetni, időnként még ugratták is egymást, és jókat nevettek, ám ha most engedne a kísértésnek, a feszélyezettség újra visszatérne. Eltűnne az őszinteség, mindketten szerepet kezdenének játszani, mérlegelnének minden egyes szót, amit kiejtenek a szájukon, és odalenne a bizalom. Hiszen megegyeztek, hogy barátok lesznek, és nem szeretők. Ugyanakkor időről időre előfordultak veszedelmes pillanatok. Teljesen váratlanul történt. Az egyik percben meg önfeledten beszéltek vagy nevettek, aztán hirtelen elhallgattak, találkozott a tekintetük, egymásba kapcsolódott, s percekig nem jutottak szóhoz. Végül mindig az fordította el a fejét, aki hamarabb felfogta, mit művelnek. Utána igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ami jó darabig sikerült is, egészen a következő kísértő pillanatig. Ám ilyen hosszú időre még egyik sem nyúlt, mint a mostani. Melanie nagy levegőt vett és megköszörülte a torkát. Win ekkor hirtelen felegyenesedett, és miközben hátat fordított neki, ökölbe szorult a keze. Az ördögbe! Hát képtelen megfeledkezni teste követeléséről? Hogyan lehetséges ez? Az utóbbi években annyi futó kalandja volt, hogy nemrég már úgy érezte, egész hátralévő életére elege van belőle. Megcsömörlött a szextől, megundorodott a könnyen kapható nőcskéktől, a léha életviteltől. Minden egyes szót komolyan gondolt, amit Melanie-nak mondott, amikor arra kérte, tekintsen rá úgy, mintha csak néhány napja ismerné, és hogy sokkal nagyobb szüksége van egy őszinte barátra, mint egy szeretőre jelen pillanatban azonban annyira kívánta, hogy a legszívesebben leteperte volna a park kellős közepén, s ezért iszonyú mérges volt magára. Minden bizonnyal el tudná csábítani, hiszen a nő is vágyik rá, időnként szinte szikrázik közöttük a levegő; ha a tekintetük találkozik, mindketten elvarázsolódnak és elnémulnak; ha pedig véletlenül megérintik egymást, az olyan, mintha áramütés érné őket. Kétségkívül óriási hatással vannak egymásra, de mi lenne a vége, ha engednének ennek?

Ugyanaz, mint minden eddigi kapcsolatának: gyorsan vége szakadna, mert megunnák egymást. Csakhogy ő ezt nem akarta. Hosszú idő óta először keltette fel egy nő az érdeklődését, régóta nem élvezte egynek sem a társaságát annyira, mint Melanie-nak, és nem állt szándékában elveszíteni máris azért, mert nem bír parancsolni a testének. Vagyis mindent el kell követnie annak érdekében, hogy elterelje a figyelmét szexuális vonzalmukról. Mélyeket lélegzett, mielőtt visszafordult az asszonyhoz. Ezalatt Mel szintén igyekezett összeszedni magát. Nem volt hozzászokva az ilyen erős intenzitású, vágyhoz, és ez végtelenül zavarta. Véget kell ennek vetnie, mert ez nem ő. Sosem volt szexmániás, és ezután sem lesz. Elítélendőnek és felháborítónak találta, és esze ágában sem volt a férfi játékszerévé válni, amit azután az könnyedén félredob, ha megun. Barátságról volt szó, másról nem. Win váratlanul visszafordult hozzá, vonásai ijesztően komolyak voltak. - Sajnálom, de beszélnünk kell róla. - Miről? - Az imént történtekről. - Ugyan már, hiszen nem is történt semmi. - Melanie! - emelte fel hangját a férfi. - Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Eddig talán elég volt, ha figyelmen kívül hagytuk, ám most már nem az. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy elképesztően vonzódunk egymáshoz, az előbb kis híján megcsókoltam. Mit gondol, mi lett volna a vége? Csak azt ne mondja, hogy semmi, mert menten felrobbanok! Nem akarok felvágni vagy nagyképűnek látszani, de higgye el, könnyedén a szobámba csábíthattam volna, mert maga éppen úgy kivan engem, mint én magát. Ezzel nincs mit tenni, kár tagadni, tudomásul kell vennünk, és vigyáznunk, hogy a jövőben ne provokáljuk egymást! - Maga kezdte! - Én? - döbbent meg Win. - Mivel? - Azzal, hogy örökké a korommal macerál, holott jól tudja, hogy rég elmúltam húszéves. - Nem sértésnek szántam, pusztán emlékeztetni akartam a köztünk lévő nagy korkülönbségre. - Ugyan, Mr. McKenzie! Ön nálam sokkal fiatalabb nőkkel bújt ágyba. - Annak egyszer s mindenkorra vége! És ha lenne egy csöpp eszem, magát is elfelejteném. Mondja, hány éves tulajdonképpen! - Nem illik... - Ne jöjjön most nekem ezzel a hülyeséggel! Szóval mennyi? - Harmincöt múltam. - Én viszont hamarosan betöltöm a negyvenötöt. Tíz év! Ennyivel vagyok idősebb! - Csak kilenccel, és ez még messze nem olyan sok. - De igen. S ahogy telnek az évek, egyre többnek fog tűnni. Maga még fiatal lesz, amikor engem már öregnek titulálnak. És az is leszek. - Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, férfiak esetében legalábbis nem. A negyvenes vagy ötvenes pasik éppen a fiatal nőket hajkurásszák, és a húszéves lányok megőrülnek értük. - Nem értük, hanem a bankszámlájukért. Én azonban ezen már rég túl vagyok. Ha még egyszer partnert keresnék, inkább a saját korosztályomból választanék. - És lehet, hogy megint csak csalódna. Értse már meg, Mr. McKenzie, hogy nem az évek száma számít elsősorban, hanem az, hogy ki milyen típus! Engem nem

zavar a kora, és különben is kizárólag barátságról volt szó kettőnk között. Nem zárhatnánk le végre ezt a témát? - Lezárhatjuk éppen, de nem szabad elfelejtenünk, hogy tényleg csak barátok vagyunk. - Ígérem, nem fogom, és ne féljen, nem fogom lerohanni egy eldugott sarokban! Win felhorkant. - Látja? Már megint provokál! - Esküszöm, nem állt szándékomban! - Mégis annak tűnt. És tudja, nemcsak öntől félek, hanem magamtól is. Az erős vonzalmunktól. Maga kicsit sem fél tőlem? - pillantott rá kihívóan. Melanie szeme pajkosan villant. - Nem. A férfi hitetlenkedve meredt rá. - Tényleg? Egy icipicit sem? - Egy icipicit sem. - Akkor magának elment az esze - vágta rá Win. - Vagy... - Vagy? - Vagy megint provokál. - Téved. Én csak... - kezdte Mel és zavarában megnyalta kiszáradt ajkát ugrattam. - Ugratott? - ismételte elképedve a férfi. - De miért? - Egyszerűen nem ismerek magára. Mindig ilyen körülményeskedő volt, vagy csak most vált azzá? Miért nem hagyja végre, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak? - Mert... mert ezúttal nem szeretném elszúrni - felelte Win halkan. - Tényleg nem. Maga ahhoz túl fontos nekem. Nem akarom elijeszteni azzal, hogy ellenállhatatlanul vonzódom önhöz, és nem bírok uralkodni magamon. De ha folyton provokál, előbb-utóbb elvesztem a fejem, s akkor majd azzal vádol, hogy semmi más nem jár az eszemben, csak a szex. - Ha megígérem, hogy nem vádolom ilyesmivel, megnyugszik? - Igen. - Jól van, akkor a szavamat adom rá. Korábban őszinteséget és bizalmat kért tőlem, cserébe én is azt kérek. Meg kell bíznunk egymásban, különben a barátságunk nem fog működni! - jelentette ki az asszony. - És én most nagyon őszinte leszek! Töredelmesen bevallom, hogy éhes vagyok - tette hozzá huncutul csillogó szemmel. - Éhes? - nyelt nagyot a bankár. - Úgy érti, ételre? - Természetesen. Miért? Mi másra gondolt? - értetlenkedett Melanie. - Hiszen már elmúlt egy óra, és még nem is ebédeltünk. - Nem érdekes - sietett a válasszal a férfi. A maga részéről lett volna néhány ötlete, s bosszankodva vette tudomásul, hogy már megint félreértette. Mégis képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy a nő szándékosan használ kétértelmű kifejezéseket, szándékosan játszik vele, miközben úgy tesz, mintha ártatlan lenne, de valójában folyamatosan provokálja. - Nos, tényleg nagyon elszaladt az idő vetett egy pillantást arany karórájára. - Jöjjön, ebédeljen velem a szállodában! - Szívesebben ennek a panzióban. Elfáradtam, és ebed után szeretnék kicsit lepihenni. - Ennek semmi akadálya - somolygott Win. Nos, ha ugratásról van szó, azért neki sem kell a szomszédba mennie, gondolta elégedetten. Hogy érti ezt? - ráncolta a homlokát az asszony. - Maga szerint?

Hát... - Mel fürkészőn meredt a férfira. Tényleg! Vajon hogy gondolta? Lehet, hogy most ő ugratja? Törleszt egy kicsit? - Valójában igen szerencsés, hölgyem, mert több lehetősége is van - kezdte Win pajkosan csillogó szemmel. - Velem ebédelhet a szállodában, és azután velem is alhat. - Az asszony rögvest megrovó pillantást vetett rá - Vagy... velem ebédelhet, alhat a hálószobámban, míg én a nappaliban a kanapén delelek. Újabb megrovó pillantás. - De ehetünk a lakosztályomban is, sokkal kényelmesebben, mint az étteremben. Aztán persze azt is megtehetjük, hogy rögtön ebéd után visszakísérem a panzióba, s akkor a saját ágyában pihenhet. Ebédelhetünk azonban a panzióban is, és akkor ön lát engem vendégül - az ágyában. Vagy... - Elég, elég! - emelte fel a kezét Melanie nevetve. - Ne törje magát tovább! Maradok annál a verziónál, hogy a panzióban ebédelek egyedül, s utána a szobámban alszom egyedül. - Ne legyen ilyen ünneprontó! Legalább ebédeljen velem az étteremben! Ígérem, illedelmesen visszakísérem a panzióba, és hagyom egyedül aludni. - Micsoda nagyvonalúság! - Erről vagyok híres. - Elhiszem - bólintott az asszony -, de félre a tréfával! Nem tarthatok önnel, mert nem vagyok úgy öltözve, - Badarság - intézte el egy kézlegyintéssel a férfi. - Semmi baj a ruhájával, én sem vagyok kiöltözve - mutatott a farmerjára. - Jöjjön! - nyújtotta a karját, és Mel önkéntelenül elfogadta. Kart karba öltve indultak végül a luxusszálloda éttermébe, hogy elköltsék diétás ebédjüket. Mindketten kaptak étlapot, s amint olvasni kezdték, Win rendre tréfás megjegyzéseket fűzött hozzájuk, majd hangosan arról ábrándozott, hogy dupla adag marhasültet eszik dupla adag sült krumplival, két tükörtojással, forró vajas zsemlékkel, az egészet borral öblíti le, desszertként pedig három szelet csokitortát kér óriási tejszínhabbal. - Melanie alig tudta mérsékelni vidám kacagását, tapasztalván a férfi átszellemült arckifejezését és epekedő hümmögését, - Na jó sóhajtotta Win színpadiasan -, ennyi kalória után már csak párolt pulykamellet kérek zöldséggel, kisadag rizzsel, hozzá ásványvizet, desszertként gyümölcssalátát, és akkor végre nem korgó gyomorral állok fel az asztaltól - tette hozzá tréfálkozva. - Meg bírna enni ennyi ételt? - kérdezte hitetlenkedve az asszony. - Amilyen éhes vagyok, meg én! Ön mit választ? - Nekem is tökéletes lesz a pulykamell. - Igazán nagyon kedves, hogy szolidáris velem, de erre semmi szükség. Nekem kell diétáznom, nem magának. A betegsége alatt túl sokat fogyott. - Ez igaz, de azelőtt sem ettem sok nehéz ételt, mégis gyorsan jöttek rám a felesleges kilók. Egyébként tényleg nem diétázom, csak szeretem a pulykamellet, - És jóllakik vele? - Igen. - Boldog ember! - vágott egy fintort a bankár. - Én ugyanis egy ilyen menü után csak még éhesebb leszek. - Nagyon sajnálom. Nem lehet könnyű. - Nem bizony. Néhányszor már majdnem kísértésbe is estem. - Hogyan? - Hát... egy ilyen ebéd után még simán lemenne két-három hamburger. - Ne is mondja! Addig beszél itt nekem a kalóriadúsabbnál kalóriadúsabb ételekről, hogy lassan én is megkívánom.

- Melyiket? - A hamburgert. - Azt sajnos itt nem készítenek, ahhoz ki kell menni a városba. - Na és? Ráérünk, nem? - Ne csábítson a bűnre! - siránkozott kétségbeesetten Win. - Egyetlen hamburger még biztosan nem ártana meg. - Csak az a baj, hogy egy nekem kevés. Ha már lúd, legyen kövér. - Vagy úgy. Lehet, hogy inkább sült halat kellene ennie. A hal egészséges, abból lehet sokat enni. - Igen, csak nem a sültből, mert az csicsog az olajban. Kizárólag a párolt az egészséges - magyarázta tudálékosan. Melanie elnevette magát. - Úgy látom, nagy szakértő lett ezen a téren. - Elméletben igen, de a gyakorlatban... - legyintett Win. - Borzasztó, hogy az embernek a kora előrehaladtával minden jóról le kell mondania, ugyanis minden jó egészségtelen. - Hát... ha élni akar... - Na igen, ha élni akarok... Csak tudja, ha éhes vagyok, megfájdul a fejem, és nagyon ingerült leszek, mert az éhséggel egyenes arányban megy fel bennem a pumpa. Gondolja, hogy ez jót tesz az, egészségemnek? Ez is egyfajta stressz, s a végén majd korgó gyomorral halok meg! Micsoda szörnyű halál! - sopánkodott a térti. - Szegény ember! - Hát semmi részvét sem szorult magába? - Ó, de igen. Mélységesen együtt érzek magával - felelte Melanie komoly képpel, aztán mégis elnevette magát. - Bocsásson meg, ám ha részvétet akar, ne színészkedjen! - Ha azt képzeli, színészkedem, nagyon téved! - vágott sértett arcot Win. Számomra igenis tragédia, hogy már egy jót sem ehetek. - Azért ennyire biztosan nem súlyos a helyzet. Ha egyébként kímélő életmódot folytat - nem iszik alkoholt, leszokik a dohányzásról, nem bulizik minden éjjel -, néha egy kis kilengés az étel tekintetében megengedhető. - Úgy véli? - Úgy. - Akkor ezentúl maga lesz a háziorvosom - szögezte le a férfi nagy komolyan. Sokkal empatikusabb, mint a mostani. És csinosabb is - tette hozzá kacsintva -, ezért aztán mindig megengedem majd, hogy megvizsgáljon. Tetőtől talpig. Melanie felkacagott. - Ne is álmodjon róla! Nem játszunk doktorosdit. - Ez nem igazság! Akármit javaslok, mindig leszavaz. - Ha ilyeneket mond, ne csodálkozzon rajta. - De hát miért? Én bármikor szívesen megvizsgálom. - Ebben egy percig sem kételkedtem, csakhogy nekem semmi szükségem rá, köszönöm. - Pedig nagyon finoman csinálnám. - Elhiszem. Win rosszallóan csóválta fejét. - Nem állíthat ilyet, míg nem győződött meg róla. - Dehogyisnem. Hiszen megegyeztünk, hogy őszinték leszünk, tehát minden további nélkül hihetek a szavának.

- Azért nem egészen - vitatkozott a férfi. - Először próbára kell tennie, majd engednie, hogy bebizonyítsam; tényleg nem hazudok. - És úgy véli, a bizonyítás egy vizsgálat képében lenne a megfelelő? - Bizony. Tökéletes lenne, s mellesleg igen élvezetes is - hangzott a lelkes válasz. Mel a hasát fogta nevettében. - Sajnálom, Mr. McKenzie, de nem kötünk üzletet, bármennyire is élvezetes lenne. - Win - mondta a férfi, mélyen a szemébe nézve. - Már annyiszor kértem, hogy hívjon a keresztnevemen. Hogy néz az ki, hogy Melanie-nak szólítom, maga meg Mr. McKenzie-nek? Tehát hadd halljam! Mondja szépen: Win. - Win - súgta alig hallhatóan a nő. - Hangosabban, nem hallom! - Win - ismételte Mel zavartan. - És nézzen a szemembe! Melanie nagyot nyelt. Noha a dolog teljesen ártalmatlannak tűnt, a férfi olyan érzéki felhanggal töltötte meg, hogy belepirult. Ráadásul attól tartott, hogy elárulja magát, ha teljesíti a kérést. Mármint azt, hogy valójában mennyire tetszik neki a bankár. - Gyerünk, Mel, ezúttal igazán nem kérek sokat - sürgette Win. Az asszony ráemelte szép kék szemét, miközben kiejtette a nevét. - Win. Tekintetük találkozott és összekapcsolódott. Először csak a desszertről feledkeztek meg, aztán lassan eltűnt az étterem halk zsongása is. A melegbarna szempár olyan gyengéden simogatta, hogy Melanie beleborzongott. Megpróbálta elfordítani a fejét, de moccanni sem bírt. Végül a rabul ejtő szemben a gyengédség mellett vagy lobbant, s ez végképp megigézte a szép foglyot. A pincér diszkrét köhintésére riadtak, aki arról érdeklődött, hogy óhajtanak-e még valamit. Mel nyomban talpig vörösödött, a legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Win csöppet sem jött zavarba. A legnagyobb lelki nyugalommal társalgott a pincérrel, majd kérdőn nézett az asszonyra. - Mehetünk? - Iiiigen - dadogta Melanie, és felállt. Szíve szerint kirohant volna az étteremből, ehelyett igyekezett visszafogottan, lassan lépkedni, méltóságteljesen, ahogy az egy úrinőhöz illik. Az utcán sikerült végre összeszednie magát, és akkor szembefordult a férfival. - Kérem! Kérem, soha többé ne hozzon ilyen helyen ekkora zavarba! parancsolta szigorúan. - Máshol lehet? Mel megsemmisítő pillantást vetett rá. - Nem! És ne csináljon úgy, mintha nem értené! - Rendben, értem én, csak ne kiabáljon! - Win komoly ábrázattal bólogatott, de végül a szája sarka megrándult, és elnevette magát. - Ugyan már, kedvesem! Nem kell ezeket a dolgokat olyan véresen komolyan venni! Csak nem képzeli, hogy mi voltunk az elsők, akik itt egymásba feledkeztek? - Nem érdekel. Nekem csak az a fontos, hogy soha többe ne csinálja ezt velem! - Sajnálom, de ezt nem ígérhetem. Vagy azt akarja, hogy hazudjak? Az ég szerelmére, hiszen csak néztük egymást! Csodálatos szeme van, és nekem olyan

gyönyörűséget szerez, ha nézhetem. Kérem, Melanie! Legalább ennyit engedjen meg - könyörgött a férfi szívhez szólóan. - Ha már a hálótársa nem lehetek-.. Mel már majdnem elgyengült, de meghallotta az utolsó mondatot. - Szégyellje magát! - kiáltotta mérgesen. - Arról volt szó, hogy barátok leszünk. - Azok vagyunk, nem? - A barátok nem akarnak hálótársak lenni. - Miért? Maga is akar? - tudakolta felcsillanó szemmel Win. - Nem! - vágta rá indulatosan az asszony. - Én önről beszéltem. - Kár. - Mr. McKenzie! - vett nagy levegőt Mel. - Ajjaj! Szóval megint a Mr. McKenzie-nél tartunk. - Ha így viselkedik... - Miért, hogyan viselkedem? - Mint akibe belebújt az ördög. - Lehet, hogy tényleg belém bújt. Megkeresné? Igazán nagy szívességet tenne. Tudja... Csak meg kellene vizsgálnia... - Mr. McKenzie... - szűrte a foga között az asszony. - Win. - Mr. McKenzie! - Win. - Az ördögbe is, elég ebből! - dobbantott a lábával Melanie, majd sarkon fordult és elmasírozott a panzió felé. A férfi hangosan hahotázva követte. - Naaaaa...! Ne csinálja már...! Álljon meg! Ne feledje, hogy egy beteg öregember lohol maga után. Az ég szerelmére, várjon! - kiáltott a nő után, és futni kezdett. Amint utolérte elkapta, és maga felé fordította. - Szóval hogy is van ez? tudakolta lihegve. - Ha maga mond kétértelmű dolgokat; ha maga ugrat, az rendben van, ám ha én teszem, akkor felháborodik, mi? Hová lett a humorérzéke? Barátok vagyunk, de mivel nagyon vonzódunk egymáshoz, egy kis flört is belefér, nem gondolja? Amellett meg épp maga kérte, hogy ne legyünk szőrszálhasogatók, ha nem hagyjuk a dolgokat a maguk útján haladni. Akkor most mi legyen, hm? Melanie tehetetlenül ingatta fejét. - Hát maga aztán csakugyan lehetetlen alak! - Miért? Mert azt a fegyvert használtam, amivel délelőtt majdnem az őrületbe kergetett? - Na jó, igaza van. - Tényleg? Csak így, egyszerűen? - Mit akar meg? Elfáradtam, Mr. McKenzie... - Win. - Igen, nos, Win, elfáradtam, szeretnék végre egy kicsit pihenni. - Rendben. Már csak azt szeretném kérdezni, délután mit csinál, ha felébredt? Mi lenne, ha moziba mennénk? - Nem lesz ez sok egy napra? - Egy napra? Az ég szerelmére, hamarosan hazautazik, már csak három napunk van. Szeretnék minél több időt magával tölteni. - Ezt értem, de... de azért nem kellene folyton együtt lennünk. Utóvégre egy városban lakunk, otthon is találkozhatunk. - Az már nem lesz ugyanolyan. Mindkettőnknek ott a családja, a munkája, nem sok időnk lesz egymásra, míg itt csak ketten vagyunk.

- Rendben, akkor mozi - adta be derekát az asszony. Amint eszébe jutottak az otthoniak, igazat kellett adnia a férfinak. Az biztos, hogy otthon nemigen jut majd rá ideje. - Ötre magáért jövök. Aludjon jól! - Köszönöm, viszontkívánom - biccentett Melanie, s már indult is tovább. - Egy pillanat - szólt utána Win. Aztán odasietett hozzá, gyengéden átfogta a vállát, és akár egy fuvallat, finom csókot lehelt az ajkára. Valójában csak puszi volt, ám a nőt valósággal kővé dermesztette. - Jó éjt - suttogta, s már ott sem volt. Mel hosszan bámult utána. Lassan felemelte az ujját, és végigsimított a száján. Alig tudta felfogni, hogy a férfi megcsókolta - na jó, megpuszilta. Ráadásul az ajkát. A bankár egyszer hátrafordult, intett neki, majd folytatta útját. Ekkor az asszony felocsúdott és berohant a panzióba. Dühösen korholta magát. Te buta liba! Tisztára úgy viselkedsz, mint egy éretlen csitri! Szedd össze magad, mielőtt teljesen hülyét csinálsz magadból! Hiszen csak egy puszi volt! Nem volt könnyű lecsillapodnia, sokáig forgolódott, mire elaludt.

15. FEJEZET Az utolsó napok szinte észrevétlenül teltek el. Szombat délután Melanie már csomagolt, mert Crystal vasárnap, ebéd után akarta hazafuvarozni. És akkor vége lesz a háromhetes mesének - gondolta szomorúan. Otthon várják a lányai, az édesanyja, a butik, és természetesen - az apró örömök mellett - a nagy gondok. Nagyon boldog volt, hogy viszontláthatja családját, de mivel első ízben élte át, milyen az, ha valaki egyedül van, és kizárólag magára kell gondolnia, míg otthon mindig a lányai voltak az elsők, aztán az édesanyja, majd a butik, és önmagára már sosem futotta az időből, meg kellett állapítania, hogy így lehet igazán pihenni, kikapcsolódni. Ha gyerekei a közelében tartózkodnak, képtelen erre, folyton ugrásra késznek kell lennie, egyik szemét rajtuk tartania, és teljesítenie óhaj-sóhajaikat. Gondoskodni ételről-italról, tiszta ruháról, a leckéjükre figyelni, szülői értekezletre rohanni, vagy az orvoshoz, ha betegek, és ápolni őket, vagy egyszerűen csak meghallgatni a véleményüket valamiről, és örökkön-örökké aggódni értük, hogy minden rendben legyen velük és körülöttük, s nehogy valami szörnyűség érje őket. Akinek nincs gyereke, fel se fogja mindezt. Sőt már olyanokról is hallott, akiknek volt gyerekük, ám időközben felnőtt, és teljesen elfelejtették, mennyi mindennel járt a nevelése, s ma már elintézik egy kézlegyintéssel. És akkor még pénzről, számlákról, munkáról szó sem esett. Pironkodva ismerte be magának, hogy szívesen maradna még egy hetet itt, távol mindentől, ahol csak magával kell foglalkoznia. Nem volt biztos abban, hogy máris képes lesz újra megbirkózni a taposómalommal. Túl sok teher nehezedett a vállára, bár akkor is így volt ez többnyire, amikor a férje még élt. Ő aztán végképp nem könnyítette meg az életét, noha sokan gondolták ezt arról az áldott jó emberről. Arról az áldott jó emberről, aki hosszú idő óta kettős életet élt.

Arról az áldott jó emberről, aki igen magas követelményeket állított a felesége elé cserébe azért, mert némi pénzzel hozzájárult a családi költségvetéshez. Most, amikor már nélküle élt, végképp arra a következtetésre jutott, hogy egyáltalán nem érte meg. Inkább marad egyedül, semhogy még egyszer az életben egyetlen férfinak is a rabszolgája legyen! És boldogan megy haza a családjához, mert ők legalább nem teszik pokollá az életét, ahogyan Robert tette. Töprengéséből a telefon csörgése riasztotta. - Halló? - Win vagyok. Elkészült? - Te jő ég! Már annyi az idő? - Ezek szerint nem - vonta le nyomban a következtetést a férfi. - Ne haragudjon, elaludtam - füllentette a nő. - Na jó, nincs semmi baj. Mennyi idő alatt készül el? - Fél óra. - Rendben, addig kint leszek a parkban, a szökőkútnál. - Sietek - ígérte Melanie, és kiugrott az ágyból. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy eszébe se jutott az órára nézni. Négy óra volt. Úgy beszélték meg, hogy ebben az időpontban találkoznak az előcsarnokban. Nos, Mr. McKenzie kénytelen lesz várni egy kicsit, végül is Kingston nem szalad el. Még egyszer sétálni akart a városban, és Win azt ajánlotta, vacsorázzanak is ott. Sebesen letusolt, felöltözött, megigazította haját, és halványan kisminkelte magát. Amióta itt volt, még egyszer sem tette. Talán a „búcsúeste" megérdemli a fáradozást, vélte. Az ígértnél tíz perccel később lépett ki a panzió épületéből. Nem sokat kellett keresgélnie, a férfit ott találta, ahol az mondta. A szokásosnál ő is jobban kiöltözött, és fantasztikusan festett - negyvenöt év ide vagy oda. - Megérte a várakozást - mérte végig a bankár elismerően. - Köszönöm - sütötte le szemét az asszony, noha nagyon jólestek neki a dicsérő szavak. Ezúttal kocsival mentek be a városba, majd Win leállította egy parkolóban, és onnan gyalog folytatták útjukat a város szívébe. Ráérősen sétáltak, nézegették a kirakatokat, és Melt megint meglepte a férfi. A férjét hat lóval se lehetett volna elvonszolni sétálni, netán kirakatokat bámulni; az ilyesmit teljességgel haszontalan dolognak tartotta, pedig majd' öt évvel volt fiatalabb a bankárnál, tehát még azt sem lehetett ráfogni, hogy túl öreg. Win megállt az egyik kirakat előtt, és hosszasan szemlélt egy kék koktélruhát. - Ez a darab csodálatosan illene a szeméhez - jegyezte meg a nőre pillantva. - Az lehet, de a pénztárcámhoz már nem annyira - szaladt ki a száján. - Hadd vegyem meg magának! - Szó sem lehet róla! - Miért nem? - Mert nem vagyok a barátnője. - Dehogynem, hiszen barátok vagyunk. - Csak nem úgy. - Ugyan már, Mel, a barátok is vehetnek egymásnak ajándékot. - Igen, valami apróbb dolgot, ám ez a ruha egy vagyonba kerül. - Megengedhetem magamnak. - Efelől semmi kétségem sincs, csak éppen én nem tudnám viszonozni.

- Miért kellene viszonoznia? - csodálkozott a férfi. Már az is meglepte, hogy az asszony nem kapott az alkalmon. - Mert úgy illik. - Nézze! Ha mindenáron ragaszkodik hozzá, vegyen nekem olyasmit, amit a pénztárcája megenged, én pedig hadd vegyem meg a ruhát a nyaralás emlékére! - Ekkora értéket nem fogadhatok el. Win elnevette magát. - Maga aztán tényleg szenzációs! Azok a bizonyos barátnőim nem csináltak az ilyesmiből ekkora ügyet, és higgye el, hogy ennél nagyobb értéket is szemrebbenés nélkül elfogadtak. - Mert természetben fizettek. - Istenem! Hát mindenre azonnal kész a válasszal? - Eltalálta. - Kérem, Mel! Annyira szeretném magának ajándékozni ezt a ruhát, ne sértsen meg azzal, hogy visszautasítja! - Komolyan meglepte az asszony heves tiltakozása, ez neki teljesen új volt. A nők, akiket eddig ismert, elvárták a drága ajándékokat, magától értetődőnek tartották, sőt a zavar legkisebb jele nélkül célozgattak arra, hogy mennyire szeretnének ezt vagy azt. Ez számára természetesnek tűnt, mert úgy nőtt fel, hogy a lányokat-asszonyokat kényeztetni kell, elhalmozni ajándékkal, figyelmességgel, udvariassággal - más kérdés, hogy a felesége, például, egyáltalán nem díjazta, és ez fájt neki. Igaz, futó kalandjainak hölgy szereplői annál inkább, csak azok meg őt nem érdekelték. Melanie ellenben nagyon is érdekelte, szeretett volna venni neki valami szépet, álmában sem gondolta, hogy visszautasításban lesz része. - Nos? Mehetünk az üzletbe? - Egyet tisztázzunk! - Mi az? - Engem egy ruhával nem lehet megvásárolni. - De hát az ég szerelmére, nem is akartam. Ez csak. egy emlék lenne tőlem. - Na jó, nem bánom - adta be végül derekát az asszony. - Akkor gyerünk, mielőtt bezárnak. Így történt, hogy Melanie gazdagabb lett egy meseszép ruhával, Win pedig egy tapasztalattal, mely szerint nem minden nő egyforma. A kék csoda szenzációsan állt az özvegyen, és a férfi elragadtatottan legeltette a szemét rajta, amikor felpróbálta. A méret éppen megfelelő volt, és az eladó is elismerően dicsérte. - Köszönöm - mondta Mel, miután elhagyták az üzletet. - Nagyon szívesen. Örülök, hogy végül mégis elfogadta. - Én is - vallotta be az asszony. - Nagyon tetszik. - Ezt jó hallani. Mikor vacsorázzunk? - Még ráér, nem vagyok éhes - mondta Mel, ám a következő pillanatban hangosan megkordult a gyomra. A bankár felnevetett./ - Mi lenne, ha az volna? - Jól van na, csak egy kicsit, egyelőre inkább sétáljunk! - Ahogy akarja, de kérem, szóljon, ha nem bírja tovább - Na és maga? - Ó, én mindig éhes vagyok - mosolygott fanyarul Win -, nekem azonban ez az egészséges, állítólag. - Rémes lehet - jegyezte meg együtt érzőn az asszony. - Az is, de majd csak megszokom. Melanie egy ajándékboltot fedezett fel. - Szeretnek bemenni ide.

- Gyerünk - egyezett bele a férfi. A nő jó ideig csak nézelődött, aztán a mellette lévő sarokban kristályköveket fedezett fel. Az egyik különösen megragadta figyelmét: egy ametiszt, amit bőrfoglalatban árultak. Nem volt sem olcsó, sem drága, éppen megfelelőnek találta az árát, igaz, a ruhához képest csekélységnek tűnt, de mégis tökéletes emléknek. Kiválasztott még néhányat, egyet az édesanyjának, egyet Crystalnak, aki különösen kedvelte a köveket, de a lányoknak is vett, mert tudta, mindig az kell nekik, ami a felnőtteknek. Gyorsan fizetett, mert korgó gyomra egyre jobban sürgette, hogy ideje lenne vacsorázni. - Hol eszünk? - tudakolta, miután kiléptek az üzletből. - Meglepetés. - Tényleg? Csak kínaiba ne vigyen, mert nem tudok pálcikával enni. - Ott is van kés és villa. - Igen, de az olyan égő. - Jól van, ne aggódjon, nem kínaiba megyünk - nyugtatta meg Win, majd lelassított egy előkelőnek látszó étterem előtt. - Megérkeztünk. Melanie megilletődve lépett az épületbe. Elegáns hölgyeket és urakat látott, s nem volt kétséges előtte, hogy a férfi Kingston egyik legdrágább helyére hozta. A pincér a helyükre kísérte őket, s ebből jött rá, hogy a bankár előre asztalt foglaltatott. Noha nem volt még főszezon, mégis sokan voltak. Mielőtt Win leadta volna a rendelést, ezúttal is kifaggatta, mit enne - még sose rendelt a saját szakállára -, és ezt Mel figyelemre méltónak találta. Nem döntött helyette, soha nem csinált úgy, mintha mindent jobban tudna, nem okoskodott, és nem érzékeltette vele, hogy ő csupán egy butikos. Elképesztően udvarias volt, figyelmes, és viselkedésével teljesen levette a lábáról. Bármennyire berzenkedett is ellene, Winston McKenzie egyre jobban tetszett neki, egyre ellenállhatatlanabbnak találta. Gyorsan megszokta a társaságát, és előre tudta, mennyire fog hiányozni neki, ha elutazik. A varázslat véget ér, mert otthon nagyon nehéz lenne összehozni egy találkozót, s akkor még arra is figyelniük kellene, nehogy az újságírók rájuk találjanak, mert címoldalra aztán végképp nem óhajtott kerülni a bankár legújabb hódításaként. - Nem ízlik? - zökkentette ki gondolataiból a férfi kérdése. - De igen, nagyon finom - bizonygatta Mel, és újabb falat pisztrángot kapott be. Tényleg finom. - Biztos? - Biztos, csak egy kicsit elmerengtem. - Szabad tudnom, min? - Az jutott eszembe, hogy holnap ilyenkor már otthon vacsorázom. - Ne is emlékeztessen rá! - kérte Win elkomorulva. - Nagyon fog hiányozni. - Maga is nekem - suttogta Melanie. - Ezt most... komolyan gondolta? - Igen. - Tudja, mit? Majd megbeszéljük később, túlságosan elveszi mind a kettőnk kedvét. Oké? Oké. Egy ideig csendben ettek, a közelgő elválás mindkettőjükre nyomasztóan hatott. Ezért aztán desszertnek csokitortát rendeltek anélkül, hogy összebeszéltek volna, s ezen jót derültek. - Ha az ember szomorú, nagyon könnyen bűnbe esik, ugye? - mosolygott a férfi. - Úgy valahogy. - És akkor most szomorú?

- Miért, maga nem? - Én kérdeztem előbb. - Igen, az vagyok. Elégedett? - A válassza] igen - tette a nő kezére a kezét Win. - Van ennek valami köze ahhoz, hogy holnap el kell válnunk? - Van - bökte ki mérgesen Melanie. - Ezt akarta hallani? Mellesleg felháborító, mert örülnöm kellene, hogy viszontlátom a családomat. - Úgy érzi, mintha kettészakadna? Az asszony döbbenten bámult rá. Tényleg így érezte. - Mit számít ez magának? - támadt rá indulatosan. - Csupán annyit, hogy én is pontosan így érzek - felelte szelíden Win. - Az eszemmel tudom, hogy haza kell mennie, és nekem itt kell maradnom még két hétig, ám a szívem azt szeretné, ha minden maradna úgy, ahogyan az elmúlt napokban, noha lehetetlen. - Halkan beszélt, komolyan, s közben mindvégig lágyan simogatta partnere kezét. Melanie el akarta húzni, de a bankár nem engedte. Ehelyett két tenyerébe fogta, a szájához emelte, és apró csókokkal hintette tele. Mel egyre kínosabban érezte magát. - Hagyja abba! - Miért? Nem jó? De igen, túlságosan is. Csakhogy ez már egyáltalán nem baráti gesztus, sőt az érzések sem azok, amiket ébresztenek bennem! - gondolta rémülten. Menekülni akart, jó messzire elfutni, és széles ívben kerülni ezt a férfit. Win mélyen a szemébe nézett, s most mar nemcsak a kezét ejtette rabul, de a tekintetét is. Mel megigézve feledkezett a vágytól izzó barna szempárba, mialatt a férfi tovább csókolgatta és simogatta kézfejét. Aztán az arcához érintette, odaszorította, finoman hozzádörzsölte, majd lassan megfordította, és a tenyerébe csókolt. Az asszony beleremegett, forróság öntötte el, noha Win valójában semmi olyasmit nem tett, amivel megbotránkoztathatott volna másokat. Nem a mellét fogta, meg, nem is a száját csókolta, az ártatlannak tűnő becézés mégis felért egy intim érintéssel. Vagy sokkal. - Sétáljunk! - súgta a férfi halványan elmosolyodva, szenvedélytől csillogó szemmel. Melanie fátyolos tekintettel bólintott, bár a szavak alig jutottak el ködös agyáig. Ekkor Win intett a pincérnek, hogy fizetne, és röviddel később már a kellemes, május végi estében sétáltak Kingston főutcáján, kart karba öltve. Gyorsan a kocsihoz értek, túl gyorsan, vélte a nő, aki még mindig nem tért magához teljesen. A férfi az ajtóhoz kísérte, de nem nyitotta ki, hanem olyan közel állt meg az asszony előtt, hogy Melanie kénytelen volt a kocsinak támaszkodni. - Mit... mit csinál...? Win válasz helyett a nyakára csúsztatta a kezét, a másikat a derekára, magához húzta, és szájon csókolta. Gyengéden, de szenvedélyesen. Mel pedig felnyögött, s minden józan érvet félredobva odaadóan viszonozta. Hosszú időre megfeledkeztek a körülöttük lévő világról. Autó kanyarodott be a parkolóba egy pillanatra megvilágítva őket, mire szétrebbentek. Mindketten ziháltak. - Most... most bocsánatot... kellene kérnem... - szólalt meg Win rekedten, akadozva -, de az ördögbe is, nem teszem! Egész este, sőt egész héten erre vágytam. S ha most azzal, vádolsz, hogy megszegtem a szavam, hát igazad van. Nagyon

igyekeztem pedig, mindent megpróbáltam, hogy ne okozzak csalódást, csak arra nem számítottam, hogy ilyen őrjítően vonzódom majd hozzád. - Hát erre én sem - motyogta Melanie. - Tényleg? Te is ezt érzed? - Az asszony némán bólintott. - Ó, Istenem - nyögött fel a férfi. Átfogta a derekát, fejével a nő fejének dőlt. - Akkor most mi legyen? - Nem tudom. - Na, veled aztán sokra megyek - mosolygott rá melegen. - Sajnálom. Sajnálom, de... teljesen összezavarodtam. - Nyugodj meg, kicsim, majd csak megoldjuk. - De... de én... én nem akarok veled viszonyt, Win - jelentette ki szégyenlősen a férfi vállához simulva. - Mással sem, de veled aztán végképp nem. Nem óhajtok az újságokba kerülni, mint a legújabb trófeád! Mégis annyira vágyom a csókodra, az ölelésedre, mint még soha senkiére. Ugyanakkor a gyászév is tart, és ezt illik tiszteletben tartani. - Szeretted a férjed? - Hogy jön ez most ide? - tolta el magától a nő, hogy a szemébe nézhessen. - Szeretted? - Igen - felelte szomorúan. - Csak ő nem szeretett. - Honnan tudod? - Mindegy, nem fontos. - Számomra minden fontos, ami veled kapcsolatos - szögezte le a bankár. - És feltűnt, hogy soha nem beszélsz róla. - Kérlek, ne most! - Nagy fájdalmat okozott? - Igen, nagyot, de csakugyan nem akarok beszélni erről. Ismered a mondást: halottról jót, vagy semmit. - Rendben, az idő tényleg nem alkalmas. - Késő van, jobb lenne indulni. - Menekülsz, kedvesem? - kérdezte mindentudóan Win. - Lehet. - Jól van, induljunk, ám előtte még kérek egy csókot! Melanie az ajkát nyújtotta, és a férfi ismét birtokba vette. Beletelt egy kis időbe, mire útnak indultak. Amint megérkeztek, Win leállította a motort, de rögtön a nő keze után nyúlt, és nem engedte kiszállni. - Mennem kell - hadarta idegesen az asszony. - Ne siess annyira, hiszen még tíz óra sincs! Kérlek, holnap reggelizz velem! - Nem lehet, csomagolnom kell. - De azért eszel, nem? - Igen, ám... ám ha veled reggelizem, nem lesz időm csomagolni. - Mennyi idő alatt végzel? - Gondolom, fél óra. - Akkor találkozzunk tizenegykor a szökőkútnál! Hányra jön a barátnőd? - Kettőre. - Remek, ezek szerint együtt ebédelhetünk. - Te aztán nem adod fel - nevette el magát Melanie. - Nem bizony. Szeretnék még veled tölteni egy kis időt, mielőtt elmész. - Attól csak rosszabb lesz, nem? - Nem. Legalább láthatlak, ha csak rövid ideig is. - Jaj, Win! Be kell ezt fejeznünk, semmi értelme. Te és én két külön világban élünk, hidd el, a hétköznapokon nem működne! - Nem tudhatod, amíg nem próbáltuk. - Nem is tehetjük, mert gyászolok.

- De barátok azért még lehetünk. - Barátok...! Az úgysem működik. - Otthon viszont igenis működhet, mert nem lesz annyi időnk egymásra, mint itt. Gondolom, alig leszünk kettesben, tehát jóval kevesebb lehetőségünk lesz, hogy engedjünk a kísértésnek - érvelt hevesen a férfi. - Nem mondhatod, hogy csak ennyi volt; hogy máris vége, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Bízz bennem, Mel! Kérlek! - kérlelte szenvedélyesen. - Szeretném megismerni a családodat, és azt is szeretném, ha te is megismernéd az enyémet. Szeretném, ha lassan egymás életének részesei lennénk; ha a dolgos hétköznapokban is megismernénk a másikat, s akkor talán tényleg eldönthetjük, hogy összeillünk-e vagy sem. Értsd meg, nem akarlak elveszíteni! - És mi van a szexszel? - Most nem erről van szó. - Ezek szerint szűzi életet fogsz élni? - kérdezte kétkedőn a nő. - Természetesen nem. De tiszteletben tartom, hogy gyászolsz, ezért a szexet egy időre elfelejtjük. - Képes leszel rá? - Érted igen. Nincs szükségem futó kalandra, Mel. Egy komoly kapcsolatot viszont boldogan fogadnék, ha megtalálnám hozzá a megfelelő nőt. - Az biztosan nem én leszek. - Az ég szerelmére! Honnan tudod? A jövőbe látsz? - Nem. - Vagy azért hiszed ezt, mert túl öreg vagyok hozzád? - Nem, dehogy. Engem egyáltalán nem zavar a korod, már mondtam. - Hát akkor? Ha nem adsz esélyt a kapcsolatunknak, sosem tudjuk meg, működne-e vagy sem. - Oké, igazad van. - Ezek szerint benne vagy? - Hát... jó. Bár fogalmam sincs, hogyan egyeztetjük össze a dolgot a sok elfoglaltsággal. - Menet közben majd megoldjuk, kicsim, csak bízzál bennem! Miután megegyeztek, Win a panzió bejáratáig kísérte. Sétájuk alatt néhányszor megálltak, hogy ajkuk csókban forrjon össze, így a búcsúzkodás jócskán elhúzódott. Alig tudtak elszakadni egymástól. Milyen egyszerű lelt volna megfeledkezni mindenről, csak a pillanatnak élni, nem törődve a következményekkel, és követni a férfit a lakosztályába, hogy azután a végkimerülésig szeressék egymást... Melanie borzasztóan sajnálta, hogy nem volt képes ilyen könnyelműen viselkedni, ám tudta, sosem felejti el Wint, ahogyan olt állt a panzió előtt, elhagyatottan, leeresztett vállal, szomorúan, sóvárgó tekintettel, miután ő bement az épületbe, és visszafordult, hogy becsukja az ajtót.

16. FEJEZET Másnap reggel Melanie nagyon sietett, hogy minél előbb végezzen mindennel; a reggelivel, a csomagolással, a tusolással, az öltözködéssel. Bár előző nap még úgy

gondolta, jobb lenne, ha már egyáltalán nem találkoznának, most mégis alig várta, hogy viszontlássa a férfit. Fél tizenegykor kész volt, és egy újsággal a kezében a szökőkút felé igyekezett, hogy olvasással üsse agyon az időt, míg Win megjelenik, ám - meglepetésére - már ott találta egy könyv társaságában. Boldog mosoly terült szét az arcán. - Szia! - üdvözölte. - Szia! - ragyogott fel a férfi arca is. - Már végeztél? - Bizony - bólintott az asszony büszkén. - Nagyon siettem. - Jaj de jó! - ujjongott Win. - Gyere, ülj ide, mellém! - paskolta meg a padot, - jól aludtál? - Azt nem mondanám. Ideges vagyok, hogy mi vár otthon, és... és az is idegesít, hogy el kell mennem. Hogy itt kell hagynom ezt a csodás helyet... és téged. - Ó, kicsim - nyögött fel a férfi. Szorosan magához ölelte, és ajkuk máris összeforrt. - Én is rosszul aludtam - ismerte el jóval később. - Nem akarok itt maradni egyedül, már az is megfordult a fejemben, hogy én is hazamegyek. - Meg ne próbáld! Neked még pihenned kell, kímélned magad, ellenben kétlem, hogy erre otthon lehetőséged lenne. - Ez igaz, de... nélküled itt már semmi sem lesz olyan. - Akkor gondolj arra, hogy otthon sem lehetünk együtt állandóan, sőt örülhetünk, ha nagy ritkán majd egy-két órát szakíthatunk a másikra. - Ebben igazad van, mégis olyan nehéz. Nem tudom, kibírom-e majd, amikor látom, hogy beszállsz a kocsiba, és az elvisz tőlem. - Hagyd abba! - kiáltotta fojtottan Mel a könnyeivel küzdve. Ő sem tudta, kibírja-e. - Most még itt vagyok, inkább ennek örüljünk! Gyere, sétáljunk! Várj, ezt még szeretném odaadni. - Mi ez? - Kristálykő, a neve ametiszt. Szerencsekő, és több más jótékony hatása mellett állítólag segít megtalálni és megtartani, az igaz szerelmet. Tartsd a zsebedben, és ahányszor csak eszedbe jutok, vedd a tenyeredbe! - Jaj, Mel, ez csodaszép! Köszönöm! - nézett rá meghatódva a térít. - Tudod, még sosem kaptam ajándékot nőtől - természetesen az anyámat kivéve. - Ezt nem hiszem el! - Pedig igaz. - De hiszen te biztosan sok nőnek vettél ajándékot. - Mindegy, nem érdekes. A lényeg az, hogy most nagyon boldoggá tettél, és ígérem, mindig magamnál hordom. Nagy szükségem van a szerencsére, hogy végre az igaz szerelem is az enyém legyen. Még egyszer köszönöm, kicsim! - adott egy röpke csókot a nő szájára. - Szívesen, bár nem nagy dolog. - De igen, az - ellenkezett Win. - Gyere, sétáljunk! - állt fel Mel hirtelen. Álmában sem gondolta, hogy a férfinak ilyen sokat jelent majd az apró ajándék, és nem akarta, hogy tovább hálálkodjon. Kézen fogva sétáltak, járták végig még egyszer, utoljára az ismerős helyeket. Csodaszép idő volt, a nap száz ágra sütött, bár még nem volt olyan ereje, mint nyáron. Észrevétlenül múltak a percek, az órák, s nekik be kellett látniuk, hogy ideje ebédelni, ha nem akarják megvárakoztatni Crystalt. Az ebédet már nyomott hangulatban fogyasztották el, a beszélgetés el-elakadt, s noha egyetlen szóval sem céloztak rá, a búcsú ott lebegett a levegőben.

Crystal pontosan érkezett, a csomagokat betették a csomagtartóba, majd kapucsínót ittak hármasban, s mivel mind Melanie, mind Win meglehetősen szórakozottnak látszott, a barátnő behatóan tanulmányozta hol egyiküket, hol másikukat. A kapucsínót elfogyasztották, vettek üdítőt az útra, s már nem volt más, amivel az időt húzhatták volna. Lassan sétáltak a panzió mögötti parkoló felé. - Előremegyek - jelentette be Crystal tapintatosan kettesben hagyva őket. - Jó - felelte egyszerre Win és Mel. Számukra csak a másik létezett. Nézték egymást, egy árnyas fa alatt megálltak, aztán egymás karjaiba omlottak, s úgy szorították a másikat, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Végül hevesen csókolózni kezdtek, nem törődve senkivel és semmivel, mindketten arra gondolva, hogy nem bírják itt hagyni a másikat, egyszerűen képtelenek elviselni az elválást. Rövid dudaszó figyelmeztette őket, de csak még szorosabban ölelkeztek. Az újabb dudaszóra tovább csókolóztak, a harmadikra Mel megpróbált elszakadni a férfitól, miközben érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán. - Muszáj... muszáj indulnom - motyogta. - Tudom - hangzott a fojtott válasz. - Kérlek... kérlek, Win... engedj... A férfi azonban újra magához szorította, ajkuk megint csókban találkozott, és végül Melanie zokogva tépte ki magát a karjaiból, s rohant botladozva az autóhoz. Alig bírt beülni. Reszkető kézzel kapcsolta be a biztonsági övet, épp hogy csak elhelyezkedett, egy csomag papír zsebkendő landolt az ölében. - Kösz. - Nincs mit - felelte Crystal, ahogy kitolatott a parkolóból. - Kérlek, nyisd ki az ablakot - kérte Mel, mire barátnője megnyomott egy gombot. Win ott állt a fánál, és mereven nézte őket. Arca olyan volt, mintha maszkot viselne, az égvilágon semmilyen érzelmet nem árult el. A kocsi mellé gurult. - Este felhívlak - ígérte az asszony. - Várni fogom - bólintott a férfi továbbra is pókerarccal, de feltűnően csillogó szemmel. - Vigyázzatok a forgalomban - tette hozzá elfúló hangon. - Úgy lesz - válaszolta Melanie helyett Crystal. - Bocsánat, de most már igazán mennünk kell - vetett a férfira sajnálkozó pillantást, majd gázt adott, és kikanyarodott az útra. Melanie hátrafordult, könnyes szemmel figyelte, amint Win integet neki. Visszaintegetett, ám úgy érezte, a szíve szakad meg. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei, csak nagy sokára apadtak el. A sírástól teljesen kimerült, az út feléig nem is beszéltek. - Látom, összejöttetek - törte meg a hosszúra nyúlt csendet egyszer csak Crystal. - Igen. Vagyis nem. Csupán barátok vagyunk. - Nem mondod! - nevetett fel a barátnő. - A világ legmegindítóbb és legszenvedélyesebb búcsúját adtátok elő, és azt mondod, csak barátok vagytok? Ezt te sem gondol hatod komolyan. Mindenesetre én is szeretnék egy ilyen barátot! - Nem úgy van, ahogy gondolod. Tegnap este csókolt meg először, de végül megegyeztünk, hogy nem lépünk tovább a barátságnál. Ne felejtsd el, még gyászolok. - Na persze. Mintha a férjed annyira megérdemelné.

- Az mindegy. Rajtad kívül senki sem tudja, milyen volt valójában, és semmi kedvem magyarázkodni. Win egyébként is tiszteletben tartja. - Akkor ő egy szerit. Úgy szikrázott kőztetek a levegő, hogy attól tartottam, én is tüzet fogok. - Nos, valóban nagyon vonzódunk egymáshoz, ám a lényeg, hogy egyelőre barátságnál nem lesz több közöttünk - szögezte le Mel, majd megpróbálta elmagyarázni, miben egyeztek meg, és miért. Elmesélte, milyen sok időt töltöttek együtt, s hogy már csak ezért is nehéz volt a búcsúzás. - Amellett én még sosem voltam távol a családomtól, és őszintén mondom, hogy ez így volt igazi pihenés, bármennyire is szégyellem. - Nem kell szégyellned, nagyon rád fért. - Mégis bűntudatom van. - Ne legyen! Meglátod, amint hazaérsz, rögvest úgy belekerülsz az élet sűrűjébe, hogy azt sem tudod, hol áll a fejed. Itt legalább pihentél, erőt gyűjtöttél, kényeztethetted magad, mert erre otthon úgysem lesz módod. - Igazad van. És éppen ezért sejtelmem sincs, hogyan jut majd időm Winre. - Kár még ezen töprengened. Ha a sors is úgy akarja, megtaláljátok a megoldást. - Ő is ezt mondta. - Okos ember. - Na igen, csak... csak engem riaszt az ő társadalmi helyzete. Képtelen vagyok elhinni, hogy lehet közös jövőnk. - Mert félsz. Ám hidd el, ez a félelem akkor is meglenne, ha a saját köreidből választanál partnert, mert nagyot csalódtál. - Gondolod? - Biztos vagyok benne. - Hát... lehet - vonogatta vállát az asszony. - Ne rágódj rajta! Hagyd, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak, kierőszakolni úgysem lehet semmit! - Erre már én is rájöttem. - Mindenesetre nekem úgy tűnt, hogy Win McKenzie most egészen más arcát mutatta, mint amit eddig ismertem - állapította meg Crystal. - Szerintem beléd szeretett, csak lehet, hogy még ő sem fogta fel. - Kizárt dolog. Kétlem, hogy egy playboy képes mély érzésekre - húzta el a száját Melanie. - Ne légy ilyen cinikus. Adj neki egy esélyt, aztán majd kiderül! - Ő is ezt kérte. Akkor tedd meg neki ezt a szívességet! - javasolta a barátnő. - Ráadásul még az is előfordulhat, hogy feleslegesen aggodalmaskodsz, mert végül nem lesz az egészből semmi. - Nekem is ez a gyanúm. Szép volt, jó volt az itt töltött idő vele, de otthon egészen mások a körülmények, s majd elfelejtjük egymást. És most beszéljünk végre másról! Mi újság otthon? Mikor voltál a butikban? Időnként felhívtam én mindenkit a panzióból, de telefonon sok mindent nem lehet kideríteni. - Ne aggódj, minden rendben - biztosította Crystal. -A lányok becsülettel dolgoznak, a butik jól megy. Édesanyád és a lányaid már alig várják, hogy otthon légy, és képzeld, találtam egy pótnagyit. Susannek hívják, szenzációs asszony, s az én anyám, a te anyád meg ő nagyon összebarátkoztak, és az összes gyerek odavan érte. - Nincs családja?

- De igen. Van egy fia és egy fiúunokája, aki már tizenhat éves, és nem szorul pesztrálásra. Egyébként özvegy, és túl sokat van egyedül, ezért vállalt munkát. Gondolom, az a kis pénz sem jön neki rosszul. Meglátod, le is kedvelni fogod. - Remélem. - Mérget vehetsz rá. Már csak attól félek, hogy a három özvegy olyan jól összemelegedett, hogy hamarosan közös programokat akarnak, s akkor megint kereshetünk újabb pótnagyit. - Crystal ezután a munkájáról is mesélt. Arról, hogy érkezett hozzájuk egy kiállhatatlan alak, pszichológus, aki nem hisz az angyalokban, és folyton piszkálja őt meg a munkáját. - A legszívesebben fellőném a Holdra - jelentette ki dühösen, mintegy összegzéséül annak, hogy mi a véleménye a „kedves kollégáról”, mialatt rákanyarodott Mel garázsára, és leállította a motort. Megérkeztek. Alig két perc múlva nyílt a bejárati ajtó, és a két lány elképesztő sebességgel száguldott anyjuk, ölelő karjaiba, kis híján ledöntve őt a lábáról.

 Valóságos vendégsereg várta Melanie-t. Ott voltak a lányai, az édesanyja, aztán Crystal fiai és lánya, a nő édesanyja, ott várakozott bemutatkozásra Susan is, a pótnagyi, valamint Mel két beosztottja. Mindenki megölelte, s biztosította arról, mennyire örül, hogy ismét körükben van. A házban fenséges illatok terjengtek, és szépen terített asztal várta őket. Az ünnepi vacsora meglepte, és nagyon meghatotta az asszonyt csakúgy, mint a vendégek sora, akik az ő hazatérését ünnepelték. A társaság igen zajosnak bizonyult, a felnőttek egyszerre beszéltek, a gyerekek igyekeztek túlkiabálni egymást, s ő azon tűnődött, mikor volt így tele a ház élettel. Férje nem szerette a vendégeket, ezért csak nagy ritkán hívtak meg valakit. A vacsora alaposan elhúzódott; a három özvegyasszony, aki az ételeket készítette, alaposan kitett magáért, és már kilenc óra felé járt az idő, mire az összes vendég távozott. Mel boldog volt, és végtelenül fáradt, ám lányainak még számtalan fontos közlendője akadt, amit feltétlenül meg kellett hallgatnia. Alig bírták ágyba küldeni őket, hiszen másnap már iskola volt. Végezetül váltott néhány szót az édesanyjával is, és az óramutató vészesen közeledett a tízes számhoz, mire egyedül maradt. Sejtelme sem volt, felhívja-e még a férfit vagy sem. Mi értelme? Az ő élete itt van, ebben kis kertvárosi házban, édesanyja és a lányai körében. Winnek birtoka van, s ott is alkalmazottak lesik minden óhaját, amit a maga részéről elképzelni sem tudott. Az ilyesmibe bele kell születni. Neki a megélhetését az apró butik biztosítja, míg a férfinak egy nagy bank. Ő nem jár jószerével sehová, csak ha nagyon muszáj, míg Win lételemét a partik jelentik. A szép nők, a gyors hódítások, a sportból űzött szex. Számára viszont a testiség mindig is huszadrangú dolog volt. Néha ugyan szeretett volna olyan könnyelmű lenni, mint kortársai, ágyba bújni az első neki tetsző fiúval, de nem ment, mert ellenkezett az alaptermészetével. A férfi a felső tízezerhez tartozik, ő ellenben nem. Mi közös van hát bennük? Az égvilágon semmi. Bár csodálatos volt az együtt töltött idő, egyszerre biztos lett benne, hogy nincs közös jövőjük, főbb megőrizni a

szép emléket, mint elrontani egy elviselhetetlen csalódással. Az álomnak vége, ideje felébrednie. Win biztosan gyorsan elfelejti, amint visszatér megszokott életébe. Ne felejtsd el, hogy várja a hívásodat! Vajon tényleg várja? Lehet, hogy már alszik, hiszen elmúlt tíz óra. És egyébkent is. Most, ez a kis ünnepség egy kicsit valahogy feledtette vele a férfi varázsát, ám ha meghallaná a hangját, ismét elgyengülne. Engedne a rábeszélőképességének, aztán úgy megbonyolítaná az életét, hogy talán bele is rokkanna. Erre pedig semmi szüksége, mert neki nagyon megfelel egyszerű élete, és nem is vágyik többre. Amit Win nyújthatna, az meghaladná az ő képességeit. Arra áhítozott, hogy végre nyugalma legyen. Nem, jobb lesz, ha békén hagyja! Gyorsan kiment a fürdőszobába zuhanyozni, nehogy meggondolja magát. Mert bár tényleg félt attól a sok zűrtől, amit a férfi okozhat az életében, azt jól tudta, hogy illene felhívnia őt és megnyugtatnia, hogy rendben hazaért, ha már egyszer megígérte. A baj csupán az volt, hogy nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy hallja Win hangját.

 Ezalatt Win McKenzie idegesen rótta a köröket luxuslakosztálya nappalijában, és várta Melanie hívását. Percenként lesett az órára, s vált egyre biztosabbá, hogy hiába várakozik. Ennek ellenére erőnek erejével szuggerálta a telefont, hogy szólaljon meg végre, és ne okozzon csalódást. Máris kimondhatatlanul hiányzott neki az asszony, s ilyet eddig még egyetlen nővel kapcsolatban sem érzett. Szerette volna újra, magához ölelni, érezni az illatát, csókolni az ajkát, hallani a hangját, örökké élvezni a társaságát, a humorát, s ez teljesen új volt a számára. Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy talán baleset érte, s most ott fekszik valahol eszméletlenül, sérülten, ő pedig nem lehet mellette. Attól tartott, megőrjíti a tétlen várakozás, az agyában felmerülő rémképek, a bizonytalanság, hogy miért nem hívja. Hiszen megígérte. Eltökélten tárcsázta a mobilszámát, de csupán a hangposta jelentkezett. Aztán a vezetékest hívta, ám ott is csak az, üzenetrögzítő válaszolt, ő viszont idegesebb volt annál, semhogy üzenetet hagyjon. Feltétlenül meg kellett győződnie azonban, hogy nem érte baleset. Az óra fél tizenegyet mutatott, s ez habozásra késztette. Késő volt, a legnagyobb bunkóság ilyenkor zaklatni valakit, ellenben biztos volt abban, hogy úgysem tud addig aludni, míg meg nem tudja, amit akar. Elszántan tárcsázta Crystal számát. - Halló? - A nő álmosan szólt bele, mire Win vágott egy fintort. Tudhatta volna, hogy alszik már. - Itt Win McKenzie beszél. - Történt valami? - tudakolta a nő éberré válva. - Én is ezt akartam kérdezni. - Hogyhogy? - Maga is ott volt, biztosan hallotta, amikor Melanie megígérte, hogy felhív, de sajnos mind ez ideig nem tette. Attól féltem, esetleg baleset érte.

- Legjobb tudomásom szerint teljes épségben van, viszont az is igaz, hogy meglehetősen elfáradt. Tudja, szerveztünk neki egy kis meglepetés-vacsorát, és hát voltunk páran, ami kissé kimerítette. - Vagy úgy. A férfiak néha kimerítőek tudnak lenni. Crystal felkacagott. - Nocsak, Mr. McKenzie! Ez tisztára úgy hangzott, mintha féltékeny lenne. - Hm - hümmögött a férfi. - Valóban? - Bizony. - Nos lehet, hogy az is vagyok. - Azok után, amit láttam, ezt el is hiszem, bár semmi oka rá. A fiaimon kívül nem volt férfi a házban. Mindazonáltal kérem, ne okozzon Melnek fájdalmat, már így is épp elég érte. - A férjétől? - Igen, de erről én nem beszélhetek. Egyébként úgy vettem ki a szavaiból, hogy fél magától, szóval ne csodálkozzon, ha mostantól bújócskázni fog önnel. - Bújócskázniiiii...? - Igen, Ahogy én láttam, maga túl nagy hatással volt rá, s ettől megijedt. Meg aztán - ismerjük el - nem egy társadalmi réteghez tartoznak, és Melanie-t ez is megrémíti. Előfordulhat, hogy nem lesz elérhető a maga számára, esetleg letagadtatja magát. Önnek kell eldöntenie, hogy képes-e megbirkózni a félelmeivel. - Ezért nem hívott? - Hogy őszinte legyek, nem tudom, nem volt módunk ilyesmiről beszélni. Lehet, hogy ezért, de az is lehet, hogy tényleg fáradt volt, és egyszerűen lefeküdt. - Ezek szerint nem bízik bennem. - Valóban nem. Melnek amúgy is nagy gondjai vannak a bizalommal, és valljuk be! - a maga híre ezen csöppet sem javít. Attól tartok, nagy fába vágja a fejszéjét, Mr. McKenzie, ha igazán meg akarja hódítani. - Nem számít. Semmi sem tarthat vissza attól, hogy megtegyem. - Hagyjon neki egy kis időt, mielőtt támadásba lendül! Hagyja, hogy biztonságban érezze magát itthon, hogy újra beleszokjon a mindennapokba! Szerintem, ha most zaklatni kezdi, azzal csak azt éri el, hogy még inkább menekülni fog. Higgye azt, hogy miután nem hívta fel, ön sem akar folytatást! - De hát ez nem nem igaz! Ráadásul, ha nem jelentkezem, azt gondolja, hogy megszegtem a szavam. - Nos... önnek kell döntenie, ám amíg tart a gyászév, végképp nehéz lesz meghódítania, mert Mel ezt komolyan veszi, még ha a férje nem is érdemli meg. - Akkor mit javasol? Tűnjek el több hónapra? - Nem is rossz ötlet. Ha nem hívja fel magát holnap sem, abban az esetben jobb lenne ha, egy ideig tényleg békén hagyná. Legalább ő is tisztába jöhetne az érzéseivel, s amikor maga újra felbukkan, már nyugodtan ostromolhatja. Mindkettőjük számára kiderül addigra, hogyan viselik a másik hiányát, és a gyászévnek is vége lesz. Esetleg egy partin találkozhatnának. - Melanie nem is jár partira. - Néha muszáj elmennie a vevői miatt. egyébként is minden csupán szervezés kérdése, s ha önnek tisztességesek a szándékai, hajlandó vagyok én is segíteni. - Lekötelez. - Na, azért, vigyázzon! Ha meghallom, hogy megint hajtja a nőket, ne számítson rám. - Ne aggódjon, annak az időnek már vége, engem csak Mel érdekel. Mondja! Számíthatok önre, hogy néha mesél róla nekem? - Arra akar rávenni, hogy legyek a kémnője?

- Dehogy. Semmi titkot nem kell elárulnia róla, csupán annyit, hogyan él, jól van-e, vannak-e gondjai, tudok-e esetleg segíteni neki valamiben... Ilyesmi. - Na jó, rendben. - Köszönöm, és bocsásson meg, amiért felébresztettem! - Megbocsátok - nevetett Crystal, de csak azért, mert tudom, hogy szerelmes a barátnőmbe. Jó éjt, Mr. McKenzie! - köszönt el gyorsan, és letette, mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, Szerelmeeeees...? Win alig kapott levegőt. Már arra sem emlékezett, volt-e egyáltalán valaha az. Talán a nejébe, ám ő olyan gyorsan kiábrándította, hogy rég elfelejtette, milyen is az. Sokáig tűnődött ezen, s miután sorra vette a tüneteket, valósággal megdermedt a felismeréstől, hogy tényleg szerelmes Melanie Waltersbe.

 Alig két nappal később Melt Crystal hívta telefonon. - Szia. Egyedül vagy? - Nem. Anyu is itthon van. - Beszélnem kell veled, de négyszemközt, Én egyedül vagyok, át tudsz jönni? - Oké, megyek - felelte Melanie, noha el sem bírta képzelni, miért ilyen titokzatos a barátnője. Ráadásul hét közben, kicsivel ebéd után ritkán tartózkodott otthon. Crystal az ajtóban várta, meglehetősen zaklatottnak tűnt. - Jól vagy? - tudakolta. - Igen, persze. Miért? - Majd bent elmondom - terelte a nappaliba az asszonyt. - Kérlek, ne csigázz tovább! Mi történt? - Emlékszel még erre a kulcsra? - Kulcsra? - ismételte meglepetten Melanie. - Ja, igen. Ez volt az, amit Robert íróasztalában találtunk. - Úgy van. Nos, megbíztam egy magánnyomozót, hogy derítse ki, vajon melyik csomagmegőrzőhöz tartozik - mondta Crystal. - Kiderítette? - Igen, és utána felhívott. Együtt mentünk el megnézni mit rejthet, és ezeket találtuk - tolt egy Melanie és egy Emily feliratú DVD-t, valamint egy dossziét Mel elé. Az özvegynek rögvest görcsbe rándult a gyomra. Vajon mi derül még ki Robertről? Reszkető kézzel nyúlt az iratgyűjtő után. Meg sem lepődött, amikor átlapozta a papírokat, melyek a válóperük megindításának nyomtatványait tartalmazták. Tehát Emily Spencer nem hazudott, amikor azt állította, hogy a férje el akart válni tőle. Csak az nem derült ki, vajon mikorra tervezte. Aztán a neki szóló DVD-t vette a kezébe, és jó sokáig forgatta. - Szerinted mi lehet rajta? - kérdezte Crystalt. - Fogalmam sincs, nem néztem meg. - Azt hiszem, én sem fogom. - Megértelek, de ha már itt van, mégis meg kellene tenned. Kimenjek? - Isten őrizz! Ma muszáj megnéznem, jobb, ha mellettem maradsz. Crystal a lejátszóba csúsztatta a lemezt, s mindketten idegesen várták, mi fog történni. Robert jelent meg a képernyőn.

- Szia, Melanie - köszöntötte a feleségét. Az özvegynek nagyon furcsa volt viszontlátnia a férjét annak halála után, még ha csak egy filmen is, amit neki szánt. Ha most ezt a DVD-t nézed, attól tartok, én már nem vagyok az élők sorában. Kizárólag a halálom esetére készítettem, mert rengeteget utaztam, és tudtam, hogy balesetek mindig előfordulnak, akármilyen óvatos is az ember Amellett van valami, amiről tudnod kell, ami még megoldatlan az életemben ebben a pillanatban, bár gyanítom, hogy azóta magad is felfedezted a titkomat. Igen, nagyon szégyenletes, sőt felháborító, de hosszú ideje, megcsaltalak. Futó kalandnak indult ez is, mint a többi, ám azután váratlanul komollyá vált, és lehetetlen helyzetbe kerültem, főleg azután, hogy Emily gyereket szült nekem. Hirtelen két családom is lett, és eleinte fogalmam sem volt, mit tegyek. Annak idején téged is szerettelek, ám az évek múlásával a kapcsolatunk ellaposodott, a lányok születésével pedig végképp, mert te kizárólag velük foglalkoztál, bár ha őszinte akarok lenni, a szex sosem vonzott téged túlságosan. Nekem ellenben szükségem volt rá, s amit nem találtam meg nálad, azt máshol kezdtem keresni. Eleinte csak futó kalandok formájában, de miután beleszerettem Emilybe, minden megváltozott. És aztán megszülettek sorban a fiúk, és egyre, inkább arra vágytam, hogy velük éljek. Ne érts félre, szeretem a lányaimat is, sőt büszke vagyok rájuk, de... de képtelen vagyok Emily nélkül élni. Amellett úgy érzem, bennünket már semmi sem köt össze. El akarok válni tőled, mert ez így nem mehet tovább, nem tartom jó ötletnek, hogy csupán a gyerekek miatt maradjunk együtt. Különösen azért nem, mert Emily ismét terhes, és úgy érzem, három közös gyerek esetén ideje lenne végre legalizálni a kapcsolatunkat, hiszen nagyon szeretjük egymást. Feleségül akarom venni, a fiúkat, pedig a nevemre, hogy végre megkapják a tisztességet, ami nekik ugyanúgy jár, mint a lányoknak, hiszen valamennyien a gyerekeim. Mel felsóhajtott, - Ezek szerint ez a felvétel nem is olyan régi. Crystal megállította a lejátszót. - Pihenni akarsz? - Nem, dehogy, jól vagyok. Nyugodtan indítsd el! A film tovább pörgött. - Mindezt persze könnyű így elmondani, hogy nem vagy itt velem, élőben azonban sokkal nehezebb. Többször is eltökéltem, hogy mindent bevallok, ám mostanában annyira elfoglalt voltál, hogy nem adódott rá kedvező alkalom. - Szóval meg én vagyok a hibás - húzta el a száját Melanie. - Mát persze. Mindig a feleség a bűnös mindenért - erősítette meg Crystal. - Nem tudtad? - Nem, de most legalább már ezt tudom. Robert tovább beszélt. - Miután már volt négy gyerekem, kötöttem életbiztosítást, mert úgy gondoltam, ha valami baj érne, legalább anyagilag gondoskodom róluk és az anyjukról. Mivel azonban még a feleségem vagy, egyszerűbbnek tűnt, ha te leszel a kedvezményezett. Tisztában vagyok azzal, hogy jó ember vagy, Mel, lelkiismeretes, s ha én meghalnék, és felvennéd utánam a pénzt, gondoskodnál arról, hogy Emily és a fiaim is kapjanak belőle. Tudom, sokat kérek, de próbálj meg nem haragudni rájuk, ők nem tehetnek semmiről, és a lányaink féltestvérei. Egy napon, ha felnőnek, örülnék, ha találkoznának. Korábban nem fontos, mert úgysem értenék meg, hogy az apjuk meggondolatlan volt, és hibát hibára halmozott. Lehet, hogy sosem fogják, de én akkor is szerelem őket. A másik DVD Emilynek szól, mint a rajta levő név is mutatja, kérlek, juttasd el hozzá! Ha akarod, megnézheted, semmi titkos sincs benne, neki is bevallok mindent. És még valami, Mel. Hidd el, nagyon is jól tudom, mit érzel, de ha lehet, ne haragudj Emilyre! Tudta ugyan, hogy nős vagyok, de. azt mondtam neki, hogy nem élünk együtt. Ráadásul meg nagyon fiatal

és tapasztalatlan volt, amikor összejöttünk, nem az ő bűne ez az egész, hanem az enyém. Szóval ne haragudj rá, ő nem olyan erős, mint te, mert te igenis az vagy. Erős vagy, jó anya, és ügyes. Bevallom, nem hittem volna, hogy olyan sikerre viszed a butikot, de te keményen megdolgoztál érte. Ja, és még valami! Biztosan arra is rájöttél már, hogy én loptam el a számládról a tízezer dollárt, de miután Emily terhes lett, kellelt a pénz, és én az utóbbi időben nem kerestem valami jól. Most biztosan azt kérdezed magadban, miért nem kértem tőled, ám erre te is megadhatod a választ. Ugyan mivel indokoltam volna? Márpedig magyarázatot vártál volna, én viszont képtelen voltam szemtől szemben bevallani mindent. Fájdalmat okoztam volna, s azt nem bírtam volna látni rajtad. Bármit gondolsz is rólam, rengeteget gyötrődtem, míg eldöntöttem, hogy elválok tőled, miután Emily harmadszor is terhes lett, csak sejtelmem sem volt, hogyan mondjam el neked. Talán a biztosítási összeg téged illető hetedrésze kárpótol majd a lopásom által ért veszteségért, ha a csalódásért nem is. Élj boldogan. Mel, kívánom, hogy találd meg azt a férfit, aki igazán boldoggá tesz, mert biztos vagyok abban, hogy nekem ez nem igazan sikerült. S majd egy napon bocsáss meg, ha tudsz! Mindent köszönök, Robert. A film véget ért, s a két barátnő döbbenten nézett egymásra. - Nem is tudom, mit mondjak - vallotta be Crystal. - Ezzel nem vagy egyedül - ingatta fejét Melanie. - Becsületére legyen mondva, hogyha későn is, de mindent bevallott. - Na igen. Végül is, ha valaki már nem szereti a másikat, nincs mit tenni, - És most hogy vagy? - Fura, de... de mintha megnyugodtam volna. Az ügy lezárult, minden a helyére került, én pedig megbékéltem vele - mondta az özvegy. - Biztos? - Igen. És akár hiszed, akár nem, nem haragszom Robertre. Megszenvedte ő ezt rendesen. - Azért ne kezdd el sajnálni, ő kereste magának, csak azt kapta, amit megérdemelt! - figyelmeztette Crystal. - Tudom. De mégis... rengetegen megcsalják a feleségüket, és azután élnek tovább büntetlenül, Robert jól kifogta. - Nos, neki már mindegy, odafent kell elszámolnia a tetteivel - bökött az ég felé a barátnő. - Te azonban még itt vagy, és most már nyugodtan élheted az életed. - Mire célzol? - Például arra, hogy nem kellene tovább gyászolnod. - És ezt mivel magyarázzam anyunak vagy a lányoknak? Engem nem zavar a gyász, kibírom azt a néhány hónapot, ami még van belőle. Egyszerűbb, mint valami hazugságot kiötölni. - Igazad van - hagyta rá Crystal. - Nem akarod megnézni az Emilynek szóló DVD-t? - Nem, mert nem érdekel, és nem is tartozik rám. Majd elküldöm neki postán. Adsz nekem valami szatyrot, amibe beletehetem? Nem szeretném, ha anyám vagy a lányaim meglátnák. - Rögtön hozom. - Bocs, de mennem kell, mindjárt hazaérnek a lányok. Egyébként mennyit fizettél a magánnyomozónak? - Ugyan már, Mel, nem tartozol semmivel. - Dehogynem Mondom, hogy nem. Alig kért valamit. - De ez akkor se a te ügyed.

Tudod, mit? Majd kitalálom, hogyan hálálhatnád meg - kacsintott rá Crystal. - Oké - mosolyodott el Melanie, és elindult az ajtó felé. - Mindenenesetre köszönöm. - Nincs mit, ha megesküszöl, hogy tényleg jól vagy. - Esküszöm! - emelte esküre kezét az asszony, és komolyan is gondolta. Mintha Robert vallomása felszabadította volna egy súlyos tehertől, megbékélve ballagott haza.

17. FEJEZET Melanie dühöngve készülődött, egész álló nap üldözte a balszerencse. Reggel kiderült, hogy valami baj van az autójával, mert nem indult. A gond csupán az volt, hogy - lévén szombat - nem akarta zavarni a szerelőt, noha nagy szüksége lett volna a kocsijára, mert éppen nagybevásárlásra készült. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy barátnője otthon tartózkodott, sőt ő is készült a bevásárlóközpontba, így együtt mehettek. Ezen a napon nem dolgozott a butikban, mert nagyon elmaradt az otthoni teendőkkel, ráadásul este egy partira is hivatalos volt, amit nem mert lemondani: félt, hogy ártana az üzletnek. A vásárlás azonban teljesen kimentette, így ebéd után ledőlt, hogy estére pihent legyen. Magától értetődően elaludt, mert elfelejtette beállítani az ébresztőórát. Ha az édesanyja nem szól, talán az egész, estét átalussza. Gyorsan ugrott ki az ágyból, aminek persze az lett a következménye, hogy megszédült. Álmosan támolygott a fürdőbe, a zuhanyt rosszul állította be, és jéghideg víz zúdult a nyakába, amitől felsikoltott. Igaz, ettől nyomban fel is ébredt. Természetesen kapkodva öltözött, kiszakadt a harisnyája, s csak hosszas keresgélés után talált újat, amikor pedig a haját akarta beszárítani, a hajszárító mondott, csődöt. Noha három is volt a házban - egy neki, egy a lányoknak, egy az édesanyjának -, épp a napokban romlott el a másik kettő, és most az övé is. Kénytelen volt Crystaltól kölcsönkérni egyet, aki már útra készen állt, és kizárólag rá várt. - Nem megyek sehová! - csapta le a sminkkészletet, miután reszkető kezével megint elmaszatolta a festéket. - Dehogynem jössz - vitatkozott vele barátnője. - Majd én segítek. Jóllehet Crystal is ritkán járt partira, ezúttal Melanie-val tartott, mert a parti háziasszonyát, Joant, néhányszor már kezelte, és a nő személyesen hívta meg. Megsértődött volna, ha visszautasítja, amellett jó alkalom volt ez munkája reklámozásának is. Most hogy az utálatos pszichológus hozzájuk került, szükség volt erre is, hogy bebizonyítsa: sok betege van, mert az angyalterápia igenis működik, és nem humbug, amivel a férfi előszeretettel vádolta. Crystal ügyesen kisminkelte Melanie-t, és végre indulhattak. Crystal autójával mentek, minthogy Mel kocsija elromlott. Szerencsére végül nem sokat késtek, Joannek fel sem tűnt, őszinte örömmel üdvözölte őket. A parti már zajlott, a kisebb csoportokban álldogáló vendégek a kezükben pezsgős poharat tartottak, s belebelekortyoltak, miközben vidáman beszélgettek. Ígéretéhez híven a háziasszony sorra bemutatta mindenkinek Crystalt és Melanie-t, áradozva Crystal áldásos munkájáról, és Mel csodálatos butikjáról, ahol mesés dolgokra lehet bukkanni.

Ettől kezdve a két barátnő nem unatkozott, mindig akadt valaki, akit érdekelt a munkájuk. Számtalan ígéretet kaptak, hogy felkeresik őket, ők pedig bizakodtak, hogyha az érdeklődőknek csak a fele tartja be a szavát, akkor is jelentős létszámra számíthatnak. Miután több pohár ásványvizet elkortyoltak - alkohollal egyikük sem élt -, alaposan megéheztek. Megkeresték hát a svédasztalt, és kiszolgálták magukat. Félrehúzódtak, hogy nyugodtan ehessenek, már mind a kettőjüknek kopogott a szeme az éhségtől, Crystal lopva a vendégsereget pásztázta a tekintetével, s a következő pillanatban megakadt a torkán a falat. - Takarj el! - szólította fel. Melanie-t, miközben heves köhögési roham fogta el. - Micsoda? - értetlenkedett barátnője. További magyarázatra nem jutott idő, mert egy kéz szolgálatkészen ütögetni kezdte Crystal hátát. - Nocsak! Meg ne fulladjon itt nekem! - dörmögte egy mély hang. - Mindig tudtam, hogy nagy hatással vagyok a nőkre, na de hogy ennyire... - Ki maga? - rivallt rá nem túl barátságosan Mel. - Ó, elnézést! Darren Morrow vagyok, és nemrég kerültem a Biocentrumba mint pszichológus Mrs. York és én gyorsan összebarátkoztunk. Igaz, Mrs. York? Melanie kérdőn nézett barátnőjére, aki lesújtó pillantást vetett a férfira, s ekkot neki is "leesett". Szóval ő az a kedves kolléga, akit Crystal a legszívesebben fellőne a Holdra. Majdnem elnevette magát. Dr. Morrow felettébb jóképűnek látszott, és majd' felfalta a tekintetével barátnőjét. Azután még valami az eszébe jutott. Ez volt az a pasas, aki meghallotta egyszer, amint magában beszél, és azzal adta át a névjegyét, hogy ha már hangokat is hall feltétlenül keresse fel. Dr. Morrow ekkor Crystalhoz hajolt. - Jobban van? - Igen - csikorgatta a fogát a nő. - Ezúttal szabadságra küldte az angyalait? - Menjen a pokolba! - morogta mérgesen Crystal. - Ó, nem legyen már ilyen udvariatlan, hiszen megmentettem a haláltól. Ha már az angyalai nem Mellesleg bármikor szívesen helyettesítem őket, csak szólnia kell. Egyébként szívesen, Mrs. York. - Nincs, mit - morogta Crystal rekedten. - Hoppá! Ezt nem nekem kellett volna mondanom? - ráncolta homlokát a férfi. Mélybarna szemében nevető szikrák gyúltak. - Mindegy - legyintett végül, és élvezettel mérte végig kolléganőjét. - remekül néz ki, Mrs. York, nagyon csinos, igazán kár lett volna magáért. Különben is a fulladásos halál olyan szörnyű. Ha már ennyire sokkoló hatással vagyok önre, máskor válasszon finomabb módszert! Bőven elég, ha a karjaimba ájul, én ott leszek, hogy elkapjam, sőt mesterséges lélegeztetésben is részesítem, ha szükséges. Természetesen szájból szájba. - Tűnjön már el! - Nem tehetem. Engem meghívtak ide, amellett van itt velem egy kedves ismerősöm, aki ég a vágytól, hogy megismerje az ön barátnőjét. Engedelmükkel: James Wilson plasztikai sebész. Ön pedig...? - Melanie Walters vagyok. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Ezennel át is engedem Jamesnek, nekem úgyis beszédem van még Mrs. Yorkkal, később találkozunk - biccentett dr. Morrow, majd Crystalba karolt és elhurcolta onnan.

James Wilson sem festett rosszul, ám Mel nyomban megállapította, hogy jóval fiatalabb nála. - Elnézést - kezdte zavartan a férfi -, de valójában Darren akart mindenáron beszélni Mrs. Yorkkal... - Ezek szerint nem is akart megismerni engem? - tudakolta megjátszott csalódással az asszony. - Bocsánat, ön igazán csinos és gyönyörű, bármelyik férfi szívesen megismerné, csak... - ...csak túl öreg vagyok magához - fejezte be a mondatot Melanie mosolyogva. Dr. Wilson elvörösödött. - Ez egyre rosszabb lesz - motyogta tehetetlenül -, és nem is ezt akartam mondani, - Mindegy. Egyébként hány éves? - Harminc leszek. - Gondoltam - biccentett Mel, s mellette százévesnek érezte magát. Mindenesetre, ha már egyszer így itt hagytak bennünket, jöjjön, beszélgessünk még egy kicsit! - karolt a zavarodott orvosba. - Vagy beszélgetni is tilos? - Nem, dehogy. - Remek. Mióta ismeri dr. Morrow-t? - Nos, ő tulajdonképpen az apám barátja. - Tényleg? Hát hány éves a pszichológus? - Nem tudom pontosan, de negyven valahány. - Akkor az édesapjához képest kissé fiatal, nem gondolja? De igen. Apám betöltötte az ötvenötöt, ám mindig szívesen felkarolta a tehetséges fiatalokat. - Mivel foglalkozik az édesapja? - Ő a Szent János-kórház igazgatója. - Akkor tekintélyes ember lehet. - Igen, de... de szüksége is van rá, mert a kórház alapítványból tartja fenn magát. Most is azért van itt, hogy támogatókat szerezzen. - Itt van az édesapja? - Valahol igen. Meg akarja ismerni? - Nem fontos, nem akarom megzavarni a munkájában. No és ön miért van itt? Az édesapjának segít? - Tulajdonképpen nem. Én... nekem... szóval a háziak lánya a barátnőm. - Ajjaj! Nem féltékeny magára? - De igen. Ezért is volt kellemetlen Darren kijelentése. Más sem hiányzik, mint hogy Jessica meghallja. - Akkor tényleg ajjaj - nevette el magát Melanie. - Tudja, mit? Néha nem árt féltékennyé tennünk a partnerünket egy csöppet, hogy az felfogja: mások is vonzónak találhatnak. - Úgy gondolja? - Igen. Ha jól emlékszem, az előbb éppen Jessicát láttam, amint három fiatalemberrel flörtöl. Magát ez nem bántja? - Dehogynem, ám Jess fütyül rá. - Akkor igazán ideje lenne észhez térítenie. - Erre már én is gondoltam, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. - Nos, majd én segítek. Jöjjön, táncoljunk egy kicsit! James mosolyogva teljesítette a kérést. Nagyon remélte, hogy sikerül annyira megleckéztetnie Jessicát, hogy az többé ne okozzon neki fájdalmat. Az utóbbi

időben már azt fontolgatta, hogy szakít vele, ami azonban lehet, hogy nem tett volna jót a kórháznak, mert Jess apja figyelemre méltó összeggel támogatta, és sejtelme sem volt, hogyan reagálna a szakításra az apa. - Elnézést, nem tudok valami jól táncolni - mentegetőzött a fiatal férfi, miután elvétette a lépést. - Semmi baj - nyugtatta meg Mel. - Nem nehéz, csak ne legyen görcsös. Talán jobb volna, ha mondana egy viccet, a nevetés lazít, és máris jobban menne a dolog. James jó ideig törte a fejet, míg eszébe jutott egy. Az asszony fülébe suttogta, s a poén végén Melanie felkacagott. A nevetés ragadós volt, James is vele nevetett, és egyszer csak azt vette észre, hogy felszabadultan táncol partnerével. Végtelenül hálás volt érte az asszonynak. A vidámság azonban nemsokára lehervadt az arcáról, amint észrevette Jessicát, aki gyilkos pillantásokkal illette, s ha tekintettel ölni lehetett volna, a fiatal plasztikai sebész holtan esik össze. Ennek ellenére James elégedetten mosolygott magában: sikerült törlesztenie egy kicsit a lánynak. A következő percben ellenben összerezzent, és igazán megijedt. - Szabad? - hallott egy zord hangot, s amikor arra fordult, fenyegető szemekkel nézett farkasszemet, melyek semmi jót nem ígértek. - Köszönöm a táncot - hadarta sebesen, és pánikszerűen menekült el.

 - Nocsak, Melanie! Látom, remekül szórakozol - jegyezte meg gúnyosan Win McKenzie, miközben szorosan átkarolta, arra kényszerítve, hogy táncoljon vele. Melt úgy érte a viszontlátás, akár egy villámcsapás. - Óóóóó... igen, kö... köszönöm - dadogta. - Ennek szerfölött örülök - bólintott a férfi nyájasan. És mondd csak! - kérte behízelgő hangon. - Mostanában már a fiatal fiúk érdekelnek? - Mi... miből gondolod? - nyelt nagyot az asszony. Képtelen volt napirendre térni a találkozás felett, valósággal sokkolta, és alig bírta összeszedni magát. - Ugyan már, kedvesem. Úgy illegetted magad ez előtt a Jimmy boy előtt, akár egy szerelmes bakfis - szorította meg kezét a férfi. - Ha így volna, akkor sem lenne hozzá semmi közöd sem - kezdett a hangjára lelni Melanie, - Különben sem értem, miért zavar ez téged. Te is jobban kedveled a fiatalokat, mint az öregeket - tette hozzá immár mézédes mosollyal. - Ne feszítsd túl a húrt! - sziszegte Win. - Miért? Azt hiszed, csak nektek, férfiaknak szabad élemedett korotok dacára fiatal pipikkel kezdeni? Óriási tévedés. Win szeme haragosan villant. - Szóval még tetszik is a dolog! - Hááát... minek is tagadjam, egyenesen szuper, de ezzel te is tisztában vagy. Jó tudni, hogy egyre növekvő éveink száma ellenére is vagyunk még olyan vonzóak, hogy az ifjabbak is észrevegyenek. Nem igaz? - Szerintem ízléstelen! Jimmy kis jóindulattal a fiad lehetne. - Na, annyira öreg azért még nem vagyok. - De olyan fiatal sem, hogy vele foglalkozz.

- Nem értem, mi bajod ezzel, hiszen te is mindig hamvaskákat cipeltél az ágyadba. - Nem mindig. Különben is az más, én térti vagyok. - Micsoda hímsoviniszta szöveg ez? - Nos, egyenjogúság ide vagy oda, azért ez még mindig nem természetes, és egyetlen nőre sem vet jó lényt. Már nem félted a jó híredet? Vagy újabban szereted játszani a tanító nénit? - kérdezte gonoszul. Mielőtt Melanie meggondolhatta volna, mit tesz, csattanós pofont mért a férfi képére. Win tekintete elsötétült, amint kezével végigsimított az arcán éktelenkedő piros folton. Mel haragosan sarkon fordult, hogy ott hagyja, ám Win hátulról átkarolta, és megakadályozta ebben, - Ezt még soha, egyetlen nő sem merészelte rajtad kívül! - sziszegte fojtott hangon. - Ebből is látszik, hogy én más vagyok, mint a nőcskéid - vágta rá az asszony, miközben megpróbált kiszabadulni az erőszakos ölelésből. - Hova sietsz? Ifjú hódolód bizonyára megvár. Bár ha szabad javasolnom, keress inkább hozzád illő férfit, ne tedd magad nevetségessé! - Az a gyanúm, hogy egyszerűen féltékeny vagy! - Tévedsz. Csupán szeretnélek megóvni, ugyanis Jim a házigazda lányának udvarol már egy ideje, és Jessica meglehetősen temperamentumos teremtés. Ráadásul féltékeny természetű, könnyen megeshet, hogy rád támad, ha nem hagyod békén a fiúját. - És ez téged miért érdekel? - Nos, ha botrányt akarsz... - Attól tartok, Mr. McKenzie, nem kell akarnom, már most is az van. Mindenki minket néz. - Az jó. - Elment az eszed? - Nem. Csak legalább mindenki megtudja, hogy te az enyém vagy. - Senkié sem vagyok! - De igen. Az enyém. - Nem! - De bizony. - Nem vagyok a tulajdonod! Win a mennyezetre emelete a szemét, nagyokat fújt, aztán hirtelen szembefordította magával a nőt, majd a további vitát megakadályozandó, egyszerűen szájon csókolta, ott, mindenki szeme láttára. Mel hiába is próbált megellenkezni, meg sem bírt moccanni. Pedig nagyon igyekezett. Eleinte nem viszonozta a csókot, szorosan összepréselte ajkait, ám a férfi addig ostromolta, míg egy pillanatra elgyengült, s ezt a bankár azonnal ki is használta. Olyan szenvedélyes csókot produkáltak, hogy a vendégsereg megtapsolta őket. - Na? Még mindig ellenkezel velem? - érdeklődött később zihálva. - Igen! - vágta rá az asszony, bár már kevésbé harciasan. Win ekkor nemes egyszerűséggel úgy vette hátára, akár egy krumpliszsákot, és nevetve indult a kijárat felé. Útja során vakuk villantak, de rá se hederített. Vége a műsornak, emberek! A vitát mostantól négyszemközt folytatjuk.

- Tegyél le! - kiabálta Melanie felháborodva, ám a férfi nem törődött vele. Az újságírók nagyon élvezték a helyzetet, s máris kérdéseikkel bombázták a bankárt. - Ki ez a nő? - Hol ismerkedtek meg? - Az újabb hódítása? - Ezúttal komoly a dolog? - Mióta tart? - Mikor lesz az esküvő? - Lesz közös gyerekük is? Win a ház előtt hirtelen megállt, és szembefordult velük. Úgy hátán a kapálózó, őt ütlegelő amazonnal. - Amint sikerül elsimítanunk nézeteltérésünket, válaszolok a kérdéseikre. Azt gondolom, ez körülbelül hétfőn lesz, a hölgy ugyanis meglehetősen keményfejű jelentette be vidáman majd betuszkolta a kocsijába az asszonyt, végül a vendégsereg és az újságírók legnagyobb bánatára elrobogott.

18. FEJEZET Mel úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. Megesküdött magában, hogy soha többé nem megy emberek közé, inkább elbujdokol. Ilyen megalázó szituáció után jobb, ha remeteként éli le hátralévő életét. - Hogy tehetted ezt velem? - temette két tenyerébe az arcát. A férfi nem felelt, tekintetét mereven az útra szegezte, Egy ideig mindketten hallgattak, az asszony magába roskadva ücsörgött, majd hirtelen felnézett. - Hová viszel? - Ahol végre nyugodtan beszélhetünk. - Nincs mit mondanom! - csattant fel Mel. - Nekem ellenben van. Sok mondandóm, és még több kérdésem! - Egyetlen szót sem fogok szólni! - fenyegetőzött a nő. - Nagyszerű. Akkor mindaddig a foglyom leszel, míg nem tisztáztunk egyet s mást. - Nem tarthatsz fogva! - Nem? Akkor csak figyelj! - Win a mélygarázsba kormányozta az autót, majd leállította a motort. - Jössz a saját lábadon, vagy megint vigyelek? - villantott rá kihívó pillantást. - Megyek - sóhajtotta beletörődve sorsába Melanie. A botrányból már elege volt. A férfi udvariasan kinyitotta neki az ajtót, majd egy gombnyomással lezárta a kocsit. Lift repítette fel őket a luxuslakásba, Mel csak ámult az óriási méretek és pazar berendezés láttán. - Helyezd magad kényelembe! - intett Win a bőr ülőalkalmatosságok fele, majd ledobta magáról a zakót, levette a nyakkendőjét, kigombolta ingén a legfelső gombot, és felgyűrte az ujját. - Iszol valamit? - Van gyümölcsléd? Az ásványvízből már kezd elegem lenni. - Megnézem - lépett a szekrényajtó mögé rejtett hűtőhöz a férfi. - Lássuk csak! Kóla, narancslé, almalé, baracklé, ananászlé, szőlőlé - sorolta, - Azt hiszem, a szőlőlé jó lesz.

Win bólintott, majd töltött két pohárba a sötét folyadékból, s az egyiket vendége felé nyújtotta. Mel gyanúsan méregette, aztán belenyalt és összerázkódott. - Ez neked szőlőlé? - kiáltotta felháborodva. - Eddig azt hittem, a bor szőlőből készül - jegyezte meg ártatlanul a férfi. - Nagyon vicces vagy! Ezt idd meg te! Látom, már megint alkoholt iszol, partikra jársz, sőt mintha rá is gyújtottál volna. Nem azt mondtad, hogy leszoksz róla? - Talán aggódsz értem? - vetett rá különös pillantást Win. - Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Te féltél néhány hónapja amiatt, hogy képes leszel-e felnevelni a fiaidat. - A vörösbor kis mennyiségben egészséges - vont vállat a férfi. - Mit adjak a bor helyett? - Megkóstolnám az ananászlét, - Rendben, - Win kitöltötte az újabb italt, és várakozásteljesen nézett a nőre. - Finom - állapította meg végül Melanie. Csend telepedett a szobára. Mel igyekezett feltűnés nélkül nézelődni, még sosem látott luxuslakást ilyen közelről. Amikor tekintetét lopva a férfira vetette, meglepve látta, hogy az őt nézi. Képtelen volt megfejteni, mi járhat a fejében. Csak nézték egymást, s a csend lassan kezdett kínossá válni. Win a kandallónak támaszkodott, és lassú kortyokban itta a bort. Az asszony azon tűnődött, mit mondhatna, amivel oldhatná a közöttük támadt feszültséget. - És te miért tetted? - szegezte neki a kérdést hirtelen a bankár. - Micsodát? - hökkent meg Melanie. - Miért nem hívtál fel, ahogy ígérted? - érdeklődött szemrehányó hangon. Arcán egy pillanatra olyan fájdalom suhant át, hogy Mel majdnem elsírta magát. Szóval, miért? - Nem is tudom - vonogatta vállát a nő. - Fáradt voltam, elszaladt az idő, és aztán már olyan késő volt, hogy alig vártam, hogy alhassak. Biztosan te is rég aludtál. - Akkor éjszaka hajnali kettőig nem bírtam aludni - jegyezte meg halkan Win. Nem fért a fejembe ugyanis, hogy a nő, aki nekem a világot jelentette, és akiről azt hittem, hogy őszinte, és meg lehet bízni benne, egyszerűen becsapott. Becsapott és hazudott nekem. - Nem igaz! Sosem csaptalak be, és nem is hazudtam. - Nem? Ugyan már, kedvesem, hiszen most sem mondtál igazat! - De igen. - De nem, és jó lenne, ha végre befejeznénk ezt a gyerekes huzakodást! Amit te itt előadtál az imént, az nem volt több puszta mellébeszélésnél, noha én az igazat szerettem volna hallani. Melanie egy ideig habozott, végül bólintott. - Az igazat akarod? Oké. Azért nem hívtalak fel, mert féltem. - Féltél? Mitől? - Tőled! A világodtól. Attól, hogy teljesen összekuszálod az életem. Attól, hogy csalódást és fájdalmat okozol nekem. Amellett úgy gondoltam, hogy mire hazajössz, már el is felejtesz. Hogy a szép napoknak úgyis vége, kár erőltetni, hiszen a vak is láthatja, mennyire nem illünk össze. Semmi kedvem nem volt átélni, hogyan dobsz félre, mert rájössz, hogy túl kevés vagyok hozzád, és leégetlek a köreidben, vagy egyszerűen csak megunsz. - Édes istenem! - nyögött fel Win. - Mennyi zöldséget hordasz össze! - Kösz szépen. Hiába én csak egy buta butikos vagyok.

- Nem ezért mondtam, - Nem? - Nem bizony. Sose gondoltam, hogy túl kevés lennél hozzám; azt meg végképp nem, hogy leégetnél. Ráadásul meg, ha úgy lenne, az sem érdekelne, minthogy nem is érdekelt az ilyesmi soha. Ha számítana, azt hiszed, kihoztalak volna ma a hátamon a partiról? - Szentséges Szűzanyám! - nyögött fel Melanie. - Ne is emlékeztess rá! Miért tetted? Soha többé nem merek, emberek közé menni. - Ördögöt nem! Hidd csak el, hogy imádni fognak, mert szörnyen romantikusnak találják majd, ahogyan megszöktettelek. Miként az újságírók is. Kiment az eszed! Az lehet - lökte el magát a kandallótól a férfi. Aztán a nőhöz sétált, és leguggolt elé. - De te vagy az oka. - Én?... - Úgy van. Amióta elmentél Kingstonból, és magamra hagytál, nem vagyok teljesen beszámítható. - Ne mondj ilyet, Win! Ha annyira hiányoztam, miért nem hívtál fel te? - Mert... mert megértettem az üzenetedet. - Miféle üzenetemet? - Azzal, hogy nem hívtál lel, azt üzented, hogy hagyjalak békén, ahogy te is engem. Hogy vége, és már nem számítok neked, s jobb, ha nem zaklatlak. Ezek után vajon fogadtad volna a hívásomat? - fürkészte a vonásait. - Természetesen nem - felelt is a kérdésre. - Sosem beszélhettem volna veled, mert nem hagytad volna. Hát semmit sem jelentettem neked? Semmit sem jelentett az együtt töltött idő? Én úgy éreztem, csodálatos volt, és azt hittem, te is ugyanígy érzel. Alig éltem túl, hogy tévedtem. Három napig bírtam Kingstonban nélküled, azután hazajöttem. A farmon voltam, lovagoltam, a fiaimmal foglalkoztam, a birtok ügyeivel, de olyan űr volt a lelkemben, hogy sem enni, sem aludni nem tudtam. Csalódás és fájdalom emésztett belül. És emészt mind a mai napig. A férfi olyan lemondóan, olyan gyötrődve beszélt, hogy Melnek majd' megszakadt a szíve. S amint tüzetesebben szemügyre vette, megállapította, milyen sokat fogyott. Kitűnt a pocakja, az arca beesett, a szeme körüli nevetőráncok elmélyültek, és két mély barázda jelent meg a szája körül a keserűség és a boldogtalanság jeleként. Most nem viselt álarcot, most teljes valójában az arcán tükröződött minden érzelem. Melanie döbbenten eszmélt rá: Win mennyire őszinte volt vele, mennyire kiadta magát neki. Gyanította, hogy ilyet még nem sokszor tett életében. Hirtelen úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Míg ő kizárólag magával foglalkozott, azzal, hogyan védje meg magát, eszébe sem jutott, mekkora sebet ejtett a férfin. Könny szökött a szemébe. - Sajnálom, Win suttogta nagyokat nyelve. - Tényleg nagyon sajnálom. Önző módon viselkedtem, csak magammal törődtem. Azzal, nehogy megint elviselhetetlenül megsebezzenek, és észre sem vettem, hogy közben én tettem ugyanezt. Kérlek, bocsáss meg! - kérte, miközben dühösen törölte le arcáról az áruló könnycseppet. - Nem igaz, hogy nem jelentettel nekem semmit, éppen ellenkezőleg. Túlságosan is sokat jelentettél, túlságosan vonzódtam hozzád, és ez halálra rémített. Ugyanakkor annyira hiányoztál, hogy számtalanszor a kagyló után nyúltam, hogy felhívjalak, de végül mindig megrettentem. Meg aztán ahogy teltek a hetek, hónapok, már azt sem tudtam, mit mondjak. A férfi szemében mélységes bánat ült, amint a nőt nézte.

- Például megindokolhattad volna, miért fordultál másik bankhoz. - Másik bankhoz? - ismételte értetlenül az asszony, de aztán kapcsolt, - Honnan, tudsz te erről? - Csiripelték a madarak. - Nos... hitelre volt szükségem, ki kellett fizetnem valamiből a kórházi számlát. - Melyiket? - Egyszer voltam kórházban, amikor kihívtad a mentőt. - Na várjunk csak! Meghagytam a személyzetnek, hogy nekem küldjék el a számlát, miután külön kórterembe tetettelek. Azt képzeled, nem volt annyi eszem, hogy neked ilyesmire nem telik? - Most már mindegy. - De miért nem fordultál hozzánk? - Fordultam én, csak elutasítottak, ezért kénytelen voltam máshol hitelt felvenni. Te akkor szabadságon voltál. És most már arra is emlékszem, hogy láttam ott egy ismerősnek tűnő férfit, de nem foglalkoztam vele. Most jut eszembe, nálatok dolgozik. Ő mondta el neked? - Igen. - De ő mit keresett abban a bankban? - Megismerkedett egy nőve], aki ott dolgozik, nála járt. - És az nem baj, hogy konkurens cégnél van? - Nos, azóta már nem dolgozik ott, mert összeházasodtak. - Vagy úgy - bólintott az asszony. - Egyébként a folyószámlám most is a te bankodban van. - Tudom. Ezt a kórházi számlát pedig kifizetem neked, hogy kiegyenlíthesd a hitelt. Mindenesetre lesz egy-két keresetlen szavam ahhoz, aki az elbírálást végezte. - Semmi szükség rá. Win, végül is megoldódott a gondom. - Azért ez nem így működik. Az ügyfeleket meg kell becsülni, a törzsügyfeleket pedig különösen. Nem aszerint adunk hitelt, hogy éppen milyen kedvünk van. - Jó, jó, csak ne lovald bele magad. Nem szeretném, ha rosszul lennél. - Miért? Mit számít az neked? - Akármit gondolsz, igenis számít. - De miért? Hiszen semmit sem jelentek neked. - De igen, Mr. McKenzie, sokat jelent. Ezt akarta hallani, ugye? - Hát... mi tagadás, zene füleimnek - mosolyodott el a férfi. - Annál is inkább, mert ön is sokat jelent nekem. Nagyon sokat - vált suttogóvá a hangja. Mélyen az asszony szemébe nézett, és végül gyengéden szájon csókolta. Hosszan, ébredező szenvedéllyel, és Mel készségesen viszonozta. Aztán Win eltolta magától, - Ki az az Emily Spencer? Melanie megdermedt. - Kitől hallottad ezt a nevet? Lényegtelen. Csak tudni szeretném, ki ő! - Nem lehet, - Istenem, Mel! Hát még mindig nem bízol bennem? - Nem... nem erről van szó. - Hanem miről? - Arról, hogy nem lenne szabad tudnod róla. Sem neked, sem másnak. Egyáltalán honnan vetted a nevét? Egyre inkább az az érzésem, hogy kémeket küldtél utánam. A férfi felállt, zsebre dugta a kezét, és járkálni kezdett a hatalmas nappaliban. - Meglehetősen sértő a bizalmatlanságod - jelentette ki megbántottan. - Miután az életbiztosítási összeg a folyószámládra került, azt terveztem, hogy felhívlak, és

javasolni fogok néhány biztos befektetési módot a bankunkban. Aztán kiderült, hogy az összeg nagyobbik részét átutaltattad egy másik számlára. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, és nem volt nehéz kinyomoznom a tulajdonos nevét, igaz, nem volt teljesen szabályos, de rajtad kívül még soha senkinél sem alkalmaztam. A lényeg, hogy így bukkantam rá Emily Spencerre. Megjegyzem, nekem is könnyen sikerült, ennélfogva másnak is sikerülhet, ha kíváncsi rá, nem kell kémeket küldeni utánad. Szóval ki ez a titokzatos nő? - Ha elmondanám, úgysem hinnéd el. - Azért csak próbáld meg! - Ahogy parancsolod - húzta el a száját gúnyosan a nő. - Emily Spencer a férjem szeretője volt. - Úgy érted, Roberté? - Miért? Tudsz másik férjről is? Mert én nem. - Hát ezt tényleg alig bírom elhinni - csóválta a fejét Win. - Olyan rendes pasasnak látszott. - Na persze. Látszott. Miért vagytok ennyire felszínesek ti, férfiak? - Nem tudom. Talán így vagyunk összerakva. Selejtes termék! A férfi elnevette magát. - Lehetséges, de ti, nők, mégis odavagytok értünk, selejtesekért. - Mint ahogy ti is értünk. - Ez igaz. Nos... azért, mert ez a nő a férjed szeretője volt, még nem kellett volna nekiadnod a pénzt. - Azért tényleg nem, csakhogy Emilynek három fia van Roberttől. - Három fia...? Atyavilág! A férjed kettős életet élt? - Igen, hosszú éveken át. Igaz, egy ideje már válni készült tőlem. - És miért te lettél a kedvezményezett? - Mert még a neje voltam. Mindenesetre felkerestük Crystallal ezt az Emilyt, ő mondta, mit tervezett Robert, de kétség sem térhet hozzá, hogy igazat beszélt. Valamiért nem volt képes megemlíteni a férje filmjét, amiben mindent bevall. Úgy érezte, csak rá tartozik, másfelől nem akarta, hogy Win szánakozzon rajta. Talán majd egyszer megmutatja neki, ha megérett rá az idő. - Még éppen terhes volt a harmadikkal, amikor Robert meghalt. Egyébként sokan ismerték arra a férjemet, ami szintén azt bizonyítja, hogy gyakran megfordult ott. Emilyvel megegyeztünk, hogy egyelőre nem szólunk a gyerekeknek a féltestvéreikről, megvárjuk, míg nagyok lesznek. Nem lenne könnyű elmagyarázni az apjuk tettét, és bizonyosan megviselné őket. Amikor azonban megkaptam a biztosítási összeget, úgy éreztem, hogy csak akkor nyugszik meg a lelkiismeretem, ha ezt a pénzt elosztom Robert gyerekei, és az anyák között, vagyis hétfelé. Jó lesz ez majd a lányoknak, ha egyetemre mennek. Meg persze a fiúknak is. Én nem nyúltam hozzá, talán vésztartaléknak megteszi, Emily pedig arra költi, amire akarja. - Kinek a nevét viselik a fiúk? - Az anyjukét, de Robert megígérte, hogy amint feleségül veszi, a fiúkat is a nevére íratja. - Bámulatos vagy, kedvesem! - Miért? - Hagyd abba, Mel! - kérte a férfi meglepően szelíden. - Hidd el, kedves, ha csak a büszkeségem sérült volna, már régen elfelejtettelek volna, még a nevedre sem emlékeznék - tette hozzá lágyan. - Nem azért mondom, hogy dicsekedjek, de futó kalandot bármikor találok, bár már jó ideje elegem van belőlük, és nem vágyom rájuk - magyarázta szenvtelenül. - Az az igazi baj, hogy

nem a büszkeségem sérült, hanem a szívem - fűzte még hozzá némi szünet után, alig hallhatóan. - Felőlem azt mondasz, amit akarsz, nem érdekel! - vágta rá a nő, mielőtt felfogta volna Win szavait. Amikor ez megtörtént, hirtelen elakadt, és nagyot nyelt. - Mit... mit mondtál? - Csupán azt, hogy nem a büszkeségem sérült, hanem a szívem - ismetelte a férfi szárazon. - Sosem gondoltam volna, hogy a szerelmi bánat ekkora kínnal, testi és lelki fájdalommal jár. - Sze... sze... szerelmi... bá... bánaaat...? - hápogta hitetlenkedve Mel. - Szerelmes vagyok beléd, kedves, s erre épp a barátnőd döbbentett rá. - Az lehetetlen - suttogta az asszony. - Eleinte én is azt hittem. Csakhogy azóta már eltelt fél év, és nemhogy elmúlt volna, hanem erősödött. - Nem, nem - hajtogatta Melanie kétkedőn, a fejét ingatva. Win lassan elindult felé, noha sejtelme sem volt, hogyan győzze meg a szavai igazáról. - Hiányoztál - mondta érzelmektől túlfűtött hangon. - Annyira hiányoztál, Mel! - Az asszony csak állt ott döbbenten, zavarodottan, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania. A férfi ekkor átölelte és magához húzta. Mindkettőjük testén apró remegések futottak végig, és nem volt szükség - Te öreg autóval jársz, s amikor lehetőséged lenne kicserélni újra, egyszerűen lemondasz róla, és odaajándékozod egy nőnek, aki vagy igazat mond vagy hazudik. - Ha ismernéd, nem vonnád kétségbe a szavait. - Jó, jó, ezen nem veszünk össze. De... nem túlzás, hogy nem veszel új kocsit? Ne felejtsd el, hogy a lányokat is fuvarozod vele, tehát biztonságosnak kell lennie. Borzasztó, amikor a legváratlanabb pillanatokban hagy cserben. Mint ma is. Mel homloka ráncba szaladt. - Honnan tudsz, te erről? Win is gondterhelten ráncolta a homlokát. Az ördögbe, elszólta magát! - Nem is tudom. Valaki a partin mesélte. - Nem Crystal volt az a valaki? - Lehet, nem figyeltem. - Hazudik, mister! - pattant fel ültéből Melanie mérgesen. - Lefogadom, hogy a hátam mögött többször is beszéltetek, ezért tudsz te annyi mindent rólam! Csak azt nem értem, hogyan bírtad rávenni Crystalt, hogy mindent elmeséljen neked! Csalódtam benne, mert elárult, és ezt meg is fogom mondani neki! - Hé, hé, állj már le! A barátnőd semmilyen hétpecsétes titkot nem árult el rólad! - emelte fel a hangját Win is. - Néha ugyan beszéltünk, de csupán annyit, hogy vagy, van-e valami súlyos gondod, tudok-e segíteni. Hiszed vagy sem, csöppet sem volt közlékeny. Lehet, hogy te tudni sem akartál rólam, engem azonban érdekelt, mi van veled. - Egy szavadat sem hiszem! Neked csupán az piszkálta a csőrödet, hogy nem ugrottam hanyatt-homlok az ágyadba. Képtelen voltál elfogadni, hogy egy olyan kis senki, mint én, nem ájult el tőled, hanem visszautasított, és ez sérti még most is a büszkeségedet! - olvasta a bankár fejére a vélt bűnöket hevesen gesztikulálva az asszony. - Hagyd abba, Mel! - kérte a férfi meglepően szelíden. - Hidd el, kedves, ha csak a büszkeségem sérült volna, már régen elfelejtettelek volna, még a nevedre sem emlékeznék - tette hozzá lágyan. - Nem azért mondom,

hogy dicsekedjek, de futó kalandot bármikor találok, bár már jó ideje elegem van belőlük, és nem vágyom rájuk - magyarázta szenvtelenül. - Az az igazi baj, hogy nem a büszkeségem sérült, hanem a szívem - fűzte még hozzá némi szünet után, alig hallhatóan. - Felőlem azt mondasz, amit akarsz, nem érdekel! - vágta rá a nő, mielőtt felfogta volna Win szavait. Amikor ez megtörtént, hirtelen elakadt, és nagyot nyelt. - Mit... mit mondtál? - Csupán azt, hogy nem a büszkeségem sérült, hanem a szívem - ismetelte a férfi szárazon. - Sosem gondoltam volna, hogy a szerelmi bánat ekkora kínnal, testi és lelki fájdalommal jár. - Sze... sze... szerelmi... bá... bánaaat...? - hápogta hitetlenkedve Mel. - Szerelmes vagyok beléd, kedves, s erre épp a barátnőd döbbentett rá. - Az lehetetlen - suttogta az asszony. - Eleinte én is azt hittem. Csakhogy azóta már eltelt fél év, és nemhogy elmúlt volna, hanem erősödött. - Nem, nem - hajtogatta Melanie kétkedőn, a fejét ingatva. Win lassan elindult felé, noha sejtelme sem volt, hogyan győzze meg a szavai igazáról. - Hiányoztál - mondta érzelmektől túlfűtött hangon. - Annyira hiányoztál, Mel! - Az asszony csak állt ott döbbenten, zavarodottan, és nem tudta, mit kellene tennie vagy mondania. A férfi ekkor átölelte és magához húzta. Mindkettőjük testén apró remegések futottak végig, és nem volt szükség szavakra. Ajkuk végül szenvedélyes csókban forrt össze, mely végül az elviselhetetlenségig fokozódott. Melanie sem tiltakozott már az érzelmei ellen, teljes valójával viszonozta az érzéki ostromot, Win karjaiban úgy érezte: hazaérkezett. - Muszáj abbahagynunk - zihálta a férfi jóval később. - Miért? - Istenem, Mel! Még kérdezed? - nyögött lel gyötrődve. - Annyira kívánlak, hogy azt szavakkal el sem tudom mondani. - Én is kívánlak. Win. - Ne! Ne mondj ilyent, ha nem gondolod komolyan! - De komolyan gondolom. Nekem is kimondhatatlanul hiányoztál, csak nem mertem hinni, hogy... - Ne folytasd, szerelmem! Nem mertél hinni nekem, mert nem bíztál bennem. Mi változott? - Csupán annyi, hogy... hogy én is szerelmes vagyok beléd, hiába próbáltam meg mindent, hogy ez ne történjen meg, és nagyon kívánlak vallotta be Melanie, nyíltan a férfi szemébe nézve. - Ez, biztos? - Igen - bólintott az asszony, majd elszántan nagy levegőt vett. - Nem... nem akarod megmutatni a... a hálószobádat? Win hitetlenkedve bámult rá. - Jól meggondoltad? - kérdezte komoran. - Mert ha beviszlek oda, az visszavonhatatlan következményekkel jár. Ne felejtsd el, hogy még mindig a felső tízezerhez tartozom, és gazdag vagyok, és a hírem is rossz. - Nem érdekel. Többé nem. Rájöttem, hogy semmire sincs garancia, és néha kockáztatni kell, ha sikert akarok elérni. - Így van, kicsim. Ha bízol magadban, és bízol másokban, a siker sem marad el. - Bízom benned, Win, mert szeretlek.

Melanie kimondta a kulcsszót, és a férfit többé semmi sem állíthatta meg. Felkapta és meg sem állt vele a hálószobáig.

 - Mit mondasz hétfőn az újságíróknak? - érdeklődött órák múlva kimerülten az asszony. - Az tőled függ. - Tőlem? - Igen. Attól, hogy mit felelsz a kérdésemre - könyökölt fel a férfi, hogy a nő szemébe nézhessen - Hozzám jössz feleségül? - Jézusom, Win! Nem kell feleségül venned azért, mert szeretkeztünk. - Egek, Mel, hát még mindig nem érted? Szeretlek, szerelmes vagyok beléd, és veled akarok élni. Neked akarok adni mindent, amim csak van, és azt szeretném, ha viselnéd a nevemet. - Nem lehetne egy kicsit lassabban? - Szívem szerint nem várnék, már így is épp eleget vártain rád, de ha neked ez túl gyors, akkor lassíthatunk a tempón, ha igent mondasz, és viseled a gyűrűmet a menyasszonyomként. - Megegyeztünk, Mr. McKenzie - kacsintott rá Melanie -, de az egyezséget meg is kell ám pecsételni - tette hozzá hamiskásan. Win tüstént megpecsételte egy hosszú, forró csókkal. - Ha ezt Crystal megtudja, menten elájul - kuncogott az asszony. - Nos, szerintem nem is fogja annyira meglepni - vélte a férfi. - Ő már akkor látta a végzetünket, amikor mi még homokba dugtuk a fejünket. Okos nő. - Ez igaz. - Egyébként házas? - Nem, elvált, és eltökélt feminista. - Te jó ég! - Bizony, bár most a sors neki is feladta a leckét. - Hogyhogy? - Van egy kollégája, akit ki nem állhat, és akiről úgy gondolja, hogy ellene dolgozik. Szerintem viszont nem is olyan rossz fej az a pszichológus, és amikor a partin találkoztam vele, az volt az érzésem, hogy tetszik neki Crystal. Úgy felforrósodott közöttük a levegő, hogy attól féltem, engem is megperzsel. - Ha így van, izgalmas lesz figyelni, hogyan harcolnak egymással, míg rájönnek az igazságra. - Egyenesen regénybe illő - erősítette meg Mel. - Drukkoljunk nekik, hogy az ő életük regénye is happy enddel végződjön, Crystal is nagyon megérdemelné a boldogságot! - Akkor drukkoljunk! - bólintott Win. - Most pedig aludjunk, mert meglehetősen késő van, és nagyon kimerültem. Te nem? - A korral jár jegyezte meg az asszony együtt érzőn, mire a férfi szeme felszikrázott, és egyetlen mozdulattal hanyatt döntötte. - Boszorkány! Azonnal vond vissza! - És ha nem? - kacagott Mel önfeledten. - Ne provokálj, mert lehet, hogy öreg vagyok, de azért van még bennem annyi erő, hogy reggelig se hagyjalak aludni! - Kártyázni fogunk? - kérdezte Melanie ártatlanul.

- Majd mindjárt megmutatom én, miféle kártyára gondoltam! - szögezte le Win, tenyerét a nő mellére csúsztatva, és tüzes ajkával belefojtva a további provokációt. És azután meg is mutatta...