100534904 Cynthia Parker a Titok

Vagabund Kiadó

CYNTHIA PARKER A titok

©2007 Kárpáti Ágnes (Cynthia Parker) A titok

VAGABUND KIADÓ Sorozatszerkesztő: SZÖLLÖSI PÉTER A nyomdai munkák: KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. - 270539 Felelős vezető: POGÁNY ZOLTÁN igazgató Nyomdai előkészítés: Háttér Stúdió Kft. [email protected] Felelős kiadó: SZÖLLŐSI PÉTER [email protected] Vagabund Kiadó, 6000 Kecskemét, Akadémia krt. 45^17.

ISBN 978 963 9685 38 3

1. FEJEZET

A fekete Jaguar rákanyarodott a Fielding család rezidenciájához vezető útra, és hamarosan megállt a tekintélyes méretű ház előtt. Diana Fielding gyomra görcsbe rándult, mire igyekezett mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjon. Nem is olyan rég még imádta ezeket a családi ebédeket, ám egy idő óta egyenesen rettegett tőle. A Fieldingek híresek voltak a vendégszeretetükről, közvetlenségükről és szókimondásukról, s noha valaha mindez nagyon tetszett a fiatalasszonynak, mára ez is megváltozott. A pokolba kívánta, mert a családtagok előtt nem volt titok nyíltan kitárgyalták gondjaikat, és kertelés nélkül megmondták a véleményüket. Jelen pillanatban a legszívesebben elbujdosott volna, csak hát nem tehette meg. Nyílt a bejárati ajtó és már ott állt anyósa és apósa mosolyogva, hogy üdvözölje őket. Na és persze szemrehányást tegyen nekik, amiért elkéstek. Hát igen. Jócskán elkéstek, ám az okára nem szívesen emlékezett. Mi tagadás, a férjével, Adammel, csúnyán összevesztek. - Na végre! - kiáltott fel szemlátomást megkönnyebbülten Mrs. Angéla Fielding, és örömmel ölelte át menyét. - Már attól féltem, valami baj ért benneteket. - Feleslegesen aggódtál - nyugtatta meg Diana mosolyt kényszerítve magára. - Nincs semmi bajunk bizonygatta. Angéla eltolta magától, alaposan szemügyre vette, aztán megcsóválta a fejét. - Nem mernék mérget venni rá - mondta, majd a fiához fordult. - Szia, Adam. - Szia, anya - felelte a fiatal férfi, és jobbról, balról arcon csókolta. Angéla veséző pillantást vetett rá, Adam pedig a pokolba kívánta anyja ezen képességét. Noha laza mosolyt erőltetett magára, az asszonyt nem bírta megtéveszteni. - Szóval baj van - mormolta Mrs. Fielding, és betessékelte őket a házba. - Gyertek csak, már mindenki itt van, rátok vártunk - tette hozzá sürgetően, a nappali felé indulva. - Kérlek, Max - fordult férje felé -, tölts mindenkinek egy aperitifet ebéd előtt. Max Fielding, a ház ura, szolgálatkészen tett eleget a felszólításnak. Amikor végzett, magasra emelte a poharát jelezve, hogy mondani akar valamit. Lassan elült a halk zsibongás. - Nagyon örülök, gyermekeim, hogy mind itt vagytok! Az utóbbi időben sajnos egyre nehezebb összehozni egy-egy ilyen családi összejövetelt, mert valaki mindig hiányzik, ezért külön örömmel tölt el, hogy most kivételesen sikerült. Egészségünkre! - Rájuk emelte a poharát és legurította a kortynyi italt. - Csatlakozom apátokhoz - szólalt meg hirtelen Angela. - Amikor a gyerekek még kicsik és folyton láb alatt vannak, az ember olykor azt kívánja, bárcsak egyedül lehetne egy kis ideig, amikor viszont felnőnek, a dolog megfordul, és akkor arra vágyik, bárcsak együtt lehetne a család teljes létszámban. Természetesen tudom, hogy a munkátok miatt nem jöhettek, a légitársaságnál dolgozni nem egyszerű feladat. Szóval boldog vagyok, hogy ezen a napon mind itt vagytok. Ha megittátok az italotokat, üljetek az asztalhoz, minden készen van. Egészségetekre! - Nektek is - felelték a többiek, majd egy emberként vonultak az ebédlőbe, ahol szépen megterített asztal várta őket. Mialatt a családfő újabb adag italt töltött, a hölgytagok segítettek Angelának a tálalásban, végül mindenki elfoglalta a helyét. Az asszony szeretettel nézett végig rajtuk. Roberten, idősebbik fián, és annak feleségén, Laurán, na és a család büszkeségén, a kis trónörökösön, Tommyn, aki kettőjük házasságából született; aztán Adamen, fiatalabbik fián meg Dianán, a feleségén; majd a lányán, Michelle-en. Kimondhatatlanul büszke volt rájuk. Gyerekei szépek voltak, okosak, és bizakodott, hogy harminc év múlva ők is olyan elégedettek lesznek az életükkel, mint most ő. Nagyon remélte, hogy még sokáig figyelemmel kísérheti földi pályafutásukat, amire megvolt az esély, hiszen édesanyja is az asztalnál ült, s épp a dédunokájának segített az evésben. Sarah Wilson betöltötte a hetvenötöt, de meglepően jól bírta magát, csakúgy, mint az édesapja, Arthur Wilson, aki elmélyült beszélgetést folytatott a vejével, Maxszel. Férje édesanyja zárta a sort, Donna Fielding kedves öreg hölgy volt, aki hetvennyolc éve ellenére szellemileg bámulatosan frissnek mondhatta magát, amellett vidámnak, jó humorúnak, és velük élt ugyanúgy, mint a. saját szülei. Az egészsége már nem volt a régi, de azért még most is képes volt elvégezni kisebb munkákat a konyhában, a házvezetőnővel nagy egyetértésben. A Fielding rezidencia elég nagy volt ahhoz, hogy otthont adjon az idős szülőknek, aminek Angéla

nagyon örült. Mindenkinek akadt saját „lakosztálya", ha egyedül akart lenni, ha pedig társaságra vágyott, hát csak átsétált Angeláék nappalijába. Sem neki, sem a férjének, Maxnek nem volt testvére, amit mindketten fájlaltak, ezért amikor fiatalként összekerültek, megfogadták, nekik több gyerekük lesz. Ám Róbert születése után várniuk kellett a család bővítésével, mert Max az esküvőjük után alapította a légitársaságot, a Fielding Airline-t, s akkoriban meghalni sem volt ideje, amellett anyagilag sem álltak valami fényesen. A Fielding Airline szerencsére hat év alatt szép hírnévre tett szert, s bár Max folyamatosan bővítette, és szinte minden fillért visszaforgatott a vállalkozásba, már nem kellett a fogukhoz verni annyira a garast. Így azután mire a kis Robby betöltötte a hat évet, újra gondolhattak a gyermekáldásra. A következő évben megszületett Adam, és Angéla most már egy kislányról ábrándozott, ez azonban sokáig csak ábránd maradt, mert a légitársaságnál is be kellett segítenie, és a két fiú is sok elfoglaltságot adott. Öt évvel később azonban megszületett Michelle, és Angéla akkor érezte úgy, hogy most már teljes a család. Rengeteg munka és lemondás árán jutottak el oda, ahol ma voltak, ám az asszony úgy érezte, megérte. Imádta a férjét, a gyerekeit, azt akarta, hogy boldogok legyenek, ezért most vérzett a szíve, mert azt kellett látnia, hogy az ő mindig vidám, tréfás kedvű fia, Adam, a legkevésbé sincs vicces hangulatban. És a mindig szelíd és kedves Diana szemlátomást bárhol máshol szívesebben lenne, mint itt náluk, az asztalnál. És kettőjük feszültsége valahogy a többiekre is átragadt. Teljesen átadták magukat a kulináris élvezeteknek, csupán a kis Tommy és Sarah dédinagyi hangját lehetett hallani. - Nem kéjek többet - jelentette ki a kisfiú harmadszor. - Játszani akajok! - Alig ettél - jegyezte meg Sarah. - Az bizony nagy baj - kapcsolódott a beszélgetésbe Max. Szörnyülködve nézett egy szem unokájára. Ezek szerint tortát sem kérsz? - Milyen tojta van? - Minthogy nekem van a szülinapom, a kedvencem. Természetesen csokitorta. - Hűűűű...! Az a kedvencem nekem is. Én is kéjek! - De csak akkor, ha itt maradsz az asztalnál. - Majadok, majadok! Mikoj esszük? - Majd ha mindenki befejezte a husi evést. - De az olyan soká lesz! Kejesztapának és kejesztanyának még nagyon sok van. Nekik sincs étvágyuk, mint nekem? - Az bizony meglehet - bólintott Max komolyan. Vetett egy pillantást Adamre és Dianára, majd összevonta a szemöldökét. - Ne beszélj annyit, Tommy, inkább egyél még néhány falatot - szólalt meg Laura. - Nem bíjok enni, anya, eddig vagyok - mutatott a nyakára a kisfiú, mire mindenki elnevette magát. - Olyan édes ez a gyerek - adott hangot véleményének Donna dédinagyi. - Lassan gondoskodnotok kellene testvérkéről - tette hozzá Laurára pillantva. - Tervezzük - felelte szűkszavúan a fiatalasszony. Angéla kisebbik fiára sandított. - Mondd csak, Adam! Ti mikor akartok megajándékozni unokával? - Nekünk nem sürgős, anya, fiatalok vagyunk ráérünk még. Diana döbbenten bámult a férjére. Otthon bezzeg nem így nyilatkozott! - Ez igaz, csakhogy már három éve házasok vagytok - jegyezte meg Angéla. - Na és? - Na és, na és! Na és nem féltek, hogy talán majd nem is lesz gyereketek? Hogy esetleg a feleséged nem tud teherbe esni? - Már miért ne tudna? - hördült föl Adam. - Az orvos megmondta, hogy egészséges. Diana az ajkába harapott. Férje a meggondolatlan szavaival most elárulta őt. - Ezzel azt akarod mondani, hogy a menyem járt orvosnál? - tudakolta az anyja. - Nos, igen - vont vállat Adam -, de nincs nála semmi baj. - És nálad? - Nálam...? Mérget vehetsz rá, anya, hogy nálam is minden rendben! - csattant fel indulatosan. - Jól van, elhiszem, csak ne húzd fel magad. - De igenis felhúzom magam, mert már elegem van a gyerekkérdésből! Abból, hogy mindenki azt hiszi, velem van a baj. Ezennel kijelentem, hogy velem nem lehet baj, mert... - hirtelen elakadt, nagyot nyelt. A többiek elképedve néztek rá, Adamet nem úgy ismerték, mint aki könnyen elveszti a fejét. Mindig nyugodt volt és vidám, mondhatni, laza, aki nem veszi komolyan az életet, csak játéknak tekinti, és semmi sem képes kihozni a sodrából. Édesanyja gyakran vetette a szemére, hogy sosem fog megkomolyodni, de most úgy festett, nem volt igaza. - Jól van, gyerekek, ne vitatkozzatok, inkább hozzátok végre a tortámat! - szólalt meg Max, hogy elejét vegye a további vitának. - Jól mondod, fiam - jegyezte meg Donna. - Felesleges ilyesmin vitatkozni. Isten tudja, mikor

ajándékozzon meg benneteket a gyermekáldással, addig meg élvezzétek a szabadságotokat, mert ha gyermeketek lesz, attól bizony jó időre elbúcsúzhattok. - Igazad van, nagyi - kapcsolódott a beszélgetésbe Robert. - Nálunk sem sikerült az első időkben, pedig mindketten egészségesek vagyunk. Szorgalmasan gyakoroltunk, s lám, a kitartás végül meghozta gyümölcsét. Igaz, szerelmem? - pillantott szeretettel a nejére. - Igen - Laura bólintott, de közben fülig vörösödött. Egy röpke másodpercre találkozott a tekintete a sógoráéval, mire még jobban elpirult. Adam szeme gúnyosan villant. - Émelyítőek vagytok! - húzta el a száját megvetően. - Miért? Mert még mindig szeretjük egymást? - kérdezte a bátyja. - Ugyan már, édes öcsém! Az lehet, hogy most dühös vagy, ám azért még te is szereted a feleséged, nem? - De - vágta rá Adam lelkesedés nélkül, kerülve Diana tekintetét. Valójában már ebben sem volt biztos. Angéla, aki éppen letette az asztalra az óriási csokitortát, részvéttel nézett fiatalabbik menyére. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért mindkét fia feleségét kedvelte, és most kifejezetten sajnálta, amiért felhozta a gyerektémát. Diana még zaklatottabbnak tűnt, mint eddig, látszott rajta, hogy a könnyeivel küzd. - Gyere, Max, gondolj valami szépre és fújd el a gyertyákat! - szólította fel a férjét remélve, így a témát lezárhatják. Róbert rázendített a születésnapi dalra, a többiek követték, aztán az ünnepelt elfújta a gyertyákat. Mindenki sok boldogságot kívánt a hatvanéves férfinak, átadták az ajándékokat, Angéla pedig kiosztotta a desszertet. Noha a négyéves Tommy már nagyon várta a tortát, most mégis alig evett belőle. - Csak nem beteg az unokám? - ráncolta a homlokát Angéla. - Nem tudom, mi lehet vele - ismerte el Laura. - Az utóbbi időben megint nagyon keveset eszik, a lábát fájlalja és sokat alszik. Láza eddig még nem volt, nem köhög és nem is tüsszög. Ennek ellenére már kértem időpontot az orvostól, hétfőn megyünk hozzá. Idegesít, hogy olyan sápadt, és hamar elfárad. - Nyilván valamilyen vitaminhiány - vélte az anyós. - Hát remélem - mormolta Laura. Sokkal jobban nyugtalanította fia állapota, mint mutatta. Amúgy is mindig halálra rémült, ha a gyereknek valami baja volt. Időközben elfogyasztották a tortát, sőt a kávét is megitták. A Wilson nagyszülők bocsánatkérő mosollyal vonultak vissza a lakosztályukba egy kis délutáni sziesztára, Donna nagyi is követte példájukat, magával csalva dédunokáját. Tommy egyáltalán nem ellenkezett, szívesen ment aludni, ami Laurát felettébb aggasztotta, mert ha egészséges volt, utálta az alvást. Max a fiaival a nappaliba vonult, hogy üzleti ügyekről beszéljen velük, a három nő pedig az ebédlőt tette rendbe. - Miért nem pihensz le te is, Angéla? - kérdezte Laura. - Rengeteget dolgoztál. - Köszönöm, kedvesem, de most inkább nem. - Diana és én rendbe tesszük a konyhát, ha emiatt aggódsz. - Nem, dehogy. Nem szükséges, holnap úgyis jön a bejárónő. - Azért én bepakolnék a mosogatógépbe. - Hát... ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá... - nevetett rá az anyósa -, nem bánom. De az az igazság, hogy Dianával akarok beszélni. - Akkor bemegyek a fiúkhoz, hogy ne zavarjalak benneteket - ajánlotta Laura. - Nem kell, maradj csak, nem titok, amiről beszélni akarok. Gyere, Di, üljünk le ide az asztalhoz, és mesélj! Mi bánt annyira? Összevesztetek a fiammal? - Igen - vallotta be a fiatalasszony és szája széle megremegett. Erejét megfeszítve próbált úrrá lenni kitörni készülő sírásán, hasztalan. Keze ökölbe szorult, miközben rázta a zokogás. - Jól van, szívem, sírd ki magad - biztatta Angéla -, megkönnyebbülsz tőle. Amikor mi voltunk fiatal házasok, én is sokszor itattam az egereket. Maxszel nehéz volt együtt élni. - Komolyan mondod? - nézett rá csodálkozva Laura, ezt most hallotta először. - Hát persze. Nagyon fiatalon házasodtunk össze, Robert már útban volt. A két meny hitetlenkedve bámult rá, Diana még a sírásról is megfeledkezett. Egyikük sem feltételezte volna ezt Angéláról. - Jaj, kedveseim! - kacagott fel az anyós. - Azt hittétek, a gyerekeimet a gólya hozta? Ó, nem. Mi is csak emberek vagyunk, nem szentek. Szóval gyorsan megesküdtünk, ám a neheze, az összeszokás azután jött. Maxnek mindene volt a repülés, és nagy álma egy saját légitársaság, ami iszonyatos összegbe került. Az apja, a nagyapja, a barátja, Daniel Maddox, meg egy csomó hitel segítségével belevágott. Mellesleg Dániel ugyanolyan megszállott volt, mint a férjem. Szóval megalakult a légitársaság, és ők éjjel-nappal dolgoztak. Nekem a papírmunkát kellett végeznem, vezettem a háztartásunkat, és persze ott volt a kisfiam. Gyakran olyan kimerült voltam, hogy amint leültem, elaludtam. Donna rengeteget segített ugyan, mégis nagyon kemény időszak volt. Akkoriban, amikor Robert kicsi volt, Max szinte nem is ismerte a saját fiát, mert csak aludni járt

haza. Vitathatatlanul sokat dolgozott, de semmi másra nem jutott ideje. Sem a fiára, sem rám, és ezt egy idő után zokon vettem. Sokat sírtam, s végül annyira elegem lett, hogy fogtam Robbyt és hazaköltöztem. - Elhagytad a férjedet? - kérdezte Laura döbbenten. - Bizony, el - bólintott Angela. - Egy feleségnek igenis szüksége van arra, hogy érezze, ha a férje szereti, mert ha nem érzi, hiába mondják neki, hogy „ó, szívem, szeretlek én, csak sok a dolgom", nem fogja elhinni. És az apósom volt az, aki elmagyarázta Maxnek, hogy egy férjnek is kötelezettségei vannak a feleségével szemben. Sajnos sokan azt képzelik, hogy kizárólag a nő kötelessége őrizni a tűzhely melegét, csupán azt felejtik el, hogy nincs mit őrizni, ha ezt a tűzhelyet a férj magára hagyja. Hát igen. Max is, mint a legtöbb férfi, úgy élt továbbra is, mintha nem lenne se gyereke, se felesége. Akkoriban biztos voltam abban, hogy gyakran tényleg megfeledkezik rólunk. Apósomnak kellett közbelépnie, különben elváltunk volna. A másik súlyos hiba, hogy a férfiak sokszor teljesen megfeledkeznek nejük igényeiről. Max sem kérdezte tőlem, hogy mit szeretnék, mire vágyom, ő csak ment a saját feje után, és kizárólag az átkozott légitársaságával törődött. Kemény csatákat vívtunk minden alkalommal, ha akartam valamit. Abban az időben nagyon jólesett, hogy sem az apósom, sem az anyósom nem Max pártját fogta, hanem meghallgattak, és igyekeztek segíteni, hogy ne hulljon szét a kis családom. Akkoriban megfogadtam, hogy én sem leszek elvakult a gyerekeimmel, s ha a menyem vagy a vejem támogatásra szorul, ott leszek mellettük. Nos, ezután, a hosszúra nyúlt bevezető után megkérlek, szívem, meséld el, mi bánt. Hátha tudok segíteni. Igaz, hogy Adam mindig szörnyen nyakas volt, és nemigen hallgatott rám, de talán az is segítség, ha egy kívülállónak elmondhatod a problémádat. Diana egy ideig hallgatott, mint aki nem tudja eldönteni, beszéljen-e vagy sem, végül önkéntelenül jöttek szájára a szavak. - Adam otthon folyton a gyerekkel nyúz. Nem igaz, hogy nem sürgős neki, éppen ellenkezőleg, állandóan erről beszél. Orvoshoz is azért mentem el, mert azzal szekált, hogy biztosan bennem van a hiba, de a doki megnyugtatott, hogy lehet gyerekem. Én pedig már mindent megpróbáltam. Figyeltem a naptárban a peteérés idejét, mértem a testhőmérsékletemet, mégsem estem teherbe. Ma hajnalban megint megérkezett a bizonyíték hogy nem várok gyereket, s ettől annyira dühbe gurult, hogy csúnyán összevesztünk. Azzal gyanúsított, hogy biztosan szándékosan teszem, mert nem is akarok terhes lenni, és titokban talán még fogamzásgátlót is szedek, pedig már vagy másfél éve abbahagytam. Engem hibáztat, ugyanakkor hiába könyörgök, hogy ő is vizsgáltassa ki magát, nem hajlandó rá. Azzal védekezik, hogy biztosan tudja, neki lehet gyereke. De ha meg sem vizsgálják, honnan tudhatja olyan biztosan? - Ó, szegény gyermekem, mélységesen együtt érzek veled - szorította meg a kezét Angela. - Sajnos nem tudok a kérdésedre válaszolni, de megígérem, hogy megpróbálok beszélni a fiam fejével. Nem állítom, hogy szerencsével járok, azonban rajtam nem fog múlni. - Köszönöm - vetett rá hálás pillantást Diana, s akarata ellenére könny szökött a szemébe. Ekkor lépett a konyhába Adam, és szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. - Sejthettem volna - nézett haragosan nejére. - Sejthettem volna, hogy panaszkodni fogsz az anyámnak! - Nem panaszkodott - kelt menye védelmére Angéla. - Én faggattam, ő csak elmondta az igazságot. - Az igazságot? - nevetett fel gúnyosan Adam. - Miért hiszem azt, hogy ez az úgynevezett igazság nem vet rám jó fényt? - Az kizárólag azért van, mert nincs igazad. - Kérlek, anya, ne avatkozz bele, jó? - Egy feltétellel, fiam. A férfi arca egyre jobban elsötétült az indulattól. - Egy feltétellel...? - kiáltotta mérgesen. - Az ördögbe is, ez az én életem, nem a tied! - Légy szíves, ne káromkodj, az anyáddal beszélsz! - emelte fel a hangját Angéla is. Diana megszeppenve nézett hol az egyikre, hol a másikra. Laura sápadtan figyelte a párbeszédet, miközben azon töprengett, mi történhetett Adammel, ami ennyire megváltoztatta rossz irányba. Régebben sosem tapasztalta, hogy ilyen hangot ütött volna meg az anyjával. Angela közben folytatta. - Azért, mert felnőttél, még nem vagy okosabb nálam! Az élettapasztalatot egyetlen iskola sem pótolja, és én akkor is az anyád maradok, ha ötvenéves leszel. Felneveltem három gyereket, negyven éve házasságban élek, ennél fogva talán adhatok tanácsot, hogy ne tedd tönkre a sajátodat, mert most nagyon jó úton vagy afelé. Más kérdés, hogy semmit sem kell megfogadnod. Felelj nekem egy kérdésre, és békén hagylak! Ha annyira odavagy a gyerekért, te miért nem vizsgáltatod ki magad? Adam nagyot fújt. - Mert nincs rá szükségem - mondta végül, de szemmel látható volt, mekkora erővel fogja vissza magát. - És miért nincs? A férfi nem válaszolt rögtön. Feleségére pillantott, majd Laurára, tekintete hosszan elidőzött sógornőjén, amitől az végtelen zavarba jött és elpirult, végezetül anyjára emelte a Fieldingekre oly jellemző ezüstszürke szemét, mely most olyan sötét volt, akár a vihart hozó felhő, s aztán - mint aki döntött - bólintott. - Te akartad, anya, de később ne tégy nekem szemrehányást.

- Nem fogok - ígérte Angéla, bár rossz előérzete támadt. Adam nagy levegőt vett. - Azért nincs szükségem vizsgálatra, mert van gyerekem - jelentette be, s közben kihívóan nézett anyjára, utána a feleségére, végül Laurára. - Illetve volt - pontosított némi hatásszünet után. Pár percig dermesztő csend telepedett a konyhára. Diana tágra nyílt szemmel meredt férjére, és döbbenetében még a szája is tátva maradt a nem mindennapi hír hallatán. Laura megkövülten bámult sógorára, akkor sem bírt volna megszólalni, ha az élete múlik rajta, noha páni félelem fojtogatta a torkát. Angéla úgy nézett a fiára, mint aki képtelen hinni a fülének. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, mégsem tudta szavakba önteni. A csend egyre nyomasztóbbá vált, s akkor az asszony végre megszólalt. - Mit... mit mondtál...? - dadogta, és nagyot nyelt. - Jól hallottad, anya, volt már gyerekem. - De... de mikor... és kitől...? Hol van most? - Éppen végeztem az egyetemen, és dolgozni kezdtem, amikor az akkori barátnőm terhes lett. -És? - És semmi. - Adam vállat vont. - Elvetette. - Mit... csinált?! - Elvetette, ö még tanult, és amúgy sem akart egyhamar gyereket, a karrierje mindennél fontosabb volt a számára. - Szentséges Szűzanyám! - vetett keresztet Angéla magába roskadva. - S te csak úgy hagytad? - Mit tehettem volna? Reggel elment a lakásomról, mint aki órára megy, este pedig, amikor hazajött, már túl volt rajta. - Meg sem kérdezett? - De igen. Az igazat megvallva rábíztam a döntést, ugyanakkor biztosítottam róla, hogy vállalom a felelősséget, ha megtartja. Az azonban vitathatatlan, hogy egy nőre sokkal több feladatot ró egy gyerek, mint egy férfira. És végül is nem kényszeríthettem rá, hogy szülje meg, ha nem akarja, ő pedig úgy találta, hogy túl sok áldozatba kerülne felnevelni, ezért elvetette. - Nem haragudtál rá? - Hiába haragudtam, végül is igaza volt. Semmit sem akart annyira, minthogy ügyvéd lehessen belőle. Azt hiszem, az ő fajtájára mondják, hogy nem az a kimondott anyatípus. A gyereknek sem lett volna jó, ha ilyen anyja van. Na de mindegy is, ennek már sok éve, ami megtörtént, azon úgysem változtathatunk. - Biztos, hogy te voltál az apa? - Biztos...? - nevetett fel cinikusan a férfi. - Ebben a világban csupán a halál a biztos. Másfelől viszont együtt éltünk nyolc hónapig, és nem találtam semmi jelét, hogy megcsalt volna. - Ismertem? - Nem. Akarsz még valamit tudni, anya? - Olyan hirtelen szegezte neki a kérdést, hogy Angéla meglepődött. Laura pedig, aki eddig úgy találta, hogy sógora meglehetősen közönyösen mesélt meg nem született gyerekéről, ráébredt, hogy ez csupán álca volt, különben nem igyekezne másra terelni a szót. S azután az Adam arcán átsuhanó szomorúság is ezt támasztotta alá. Vajon tényleg sajnálja, hogy volt barátnője megszakíttatta a terhességét? - Már csak azt szeretném tudni, mikor leszel szolgálatban legközelebb. - Kedden. Párizsba viszem az utasokat. - Felteszem, Diana lesz az egyik légikisasszony. - Úgy van. - Én úgy látom, nem ártana, ha most egy ideig kevesebbet lennétek együtt. Mindketten tele vagytok indulatokkal, úgyis csak veszekednétek. A házasságnak jót tesz, ha olykor a felek távol tartják magukat a másiktól. Mi lenne, ha Diana például műszakot cserélne, és nem veled dolgozna, hanem a bátyáddal, Roberttel? Adam a feleségére pillantott, aki alig tudta leplezni örömét. Úgy látszik, anyósa gondolatolvasó. Neki is pontosan ez volt a szándéka. - Mi a véleményed? - riadt férje hangjára. - Benne vagyok. - Én is. Megyek, és megbeszélem apával, meg Roberttel - indult kifelé Adam, de hirtelen megtorpant. Visszafordult és odaballagott Angélához. - Bár nem hittem volna, hogy tudsz segíteni, mégis azt tetted. Igaz, a fő kérdés nem oldódott meg, valahogy azért megkönnyebbültem, jót tett ez a beszélgetés. Köszönöm, anya. - Nincs mit, fiam. Ne felejtsd el, hogy itt nem az ellenségeidet találod, hanem a szüleidet, akik szeretnek, és azt szeretnék, ha boldog lennél, és nem támadni akarnak, hanem segíteni. Ha úgy tetszik, megóvni olyan hibák elkövetésétől, amik az ő számukra nyilvánvalóak, de egy fiatalnak nem mindig az. Egy dologban ellenben biztos lehetsz: sosem fogunk pisztollyal kényszeríteni rá, hogy fogadd meg a tanácsunkat. Mi csak

annyit kérünk, hogy hallgass meg, a többi a te dolgod. - Még egyszer köszönöm - mondta Adam megölelve anyját, majd távozott. - Hú! - fújt nagyot Angéla. - Rázós ügy volt, de megúsztuk - mosolygott menyeire biztatóan. Meglátjátok, minden rendbe jön - tette hozzá derűlátóan. Diana távolról sem volt ennyire optimista, és Laura is szkeptikusan fogadta anyósa bizakodását. Ő aztán jól tudta, milyen az, ha hiába várják a gyermekáldást, hiszen négy évükbe tellett, mire sikerült, de ők is végigkínlódtak egy sor orvosi vizsgálatot. Jóllehet Robert maga volt a megtestesült szelídség Adamhez képest, azért a néma szemrehányásokat, csendes reménytelenséget és szomorúságot sem volt könnyű elviselni. A férje is nagyon a szívére vette, hogy nem sikerül teherbe ejtenie őt, és személyes kudarcként élte meg a dolgot minden hónapban. Végül már annyira emésztette magát emiatt, hogy ő attól tartott, az egészsége is rámegy. Meg a házasságuk. S amikor végre áldott állapotba került, Robert valósággal kivirult, ő meg sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor közölte vele a nagy hírt. Férje szeme felragyogott, a karjába kapta és addig forgott vele, míg el nem szédültek. Akkor az ágyra huppantak, és élete talán legszenvedélyesebb csókját kapta tőle. A tökéletes boldogság pillanata volt ez, mely minden áldozatot megért.

2. FEJEZET

Diana jókedvűen készülődött. Régebben dolgozott már Roberttel, és mindig tetszett neki a férfi nyugalma és derűje. El sem tudta képzelni róla, hogy ugyanúgy elveszítse a türelmét, mint Adam, vagy hogy ugyanúgy kiabáljon, ha valami feldühíti. A szokottnál is korábban érkezett a repülőtérre, mindent pontosan ellenőrizni akart a gépen, mielőtt a sógora megérkezik, nem szeretett volna neki csalódást okozni már az első napon. Ám a gépre felérve meglepetten tapasztalta, hogy Robertet ott találja. - Szia. De korán érkeztél! - jegyezte meg mosolyogva. - Szia, Di, te is. - Csak a készleteket akartam ellenőrizni. - Én meg beszélni akartam veled, négyszemközt. - Miről? - Adamről meg a gyerekkérdésről. - Ó! - Ne aggódj, nem szándékozom túlságosan belemerülni, csupán biztosítani akartalak arról, hogy jól ismerem az öcsémet, és akármilyen utálatos is veled, most is szeret, szóval nem szabad feladnod. Tudod, amikor mi vártunk arra, hogy Laura végre terhes legyen, engem is nagyon megviselt, hogy olyan sokáig nem sikerült a dolog. Bár én voltam kivizsgáláson, ahol megnyugtattak, hogy lehet gyerekem, mégis attól féltem, hogy valamin átsiklottak, és bennem van a hiba. Valahogy nem éreztem magam teljes értékű férfinak, és nem értettem, miért épp nekem nem megy. Adam is így lehet ezzel, ráadásul a sors igazságtalanságának véli, hogy pont most vall kudarcot, amikor annyira akarjátok mindketten. Bűntudat gyötri, amiért annak idején nem ragaszkodott jobban ahhoz, hogy az akkori barátnője tartsa meg a gyereküket, s attól fél, hogy most büntetésből nem képes megtermékenyíteni téged. - Te tudtál erről? - csodálkozott Diana. - Hogyne. Adamet nagyon megviselte, hogy Susan minden előzetes figyelmeztetés nélkül ment el a küretre, és nekem sírta el a bánatát. Jóllehet akkor még csak huszonöt éves volt, meglepően vágyott az apaságra. - Erről nem tudtam - ismerte el a fiatalasszony. És nem is feltételezte Adamről, vasárnap túlságosan szenvtelenül mesélt róla az édesanyjának. Most ébredt rá, hogy férje csupán ügyesen leplezte az érzéseit. S mialatt Robertet hallgatta, elképedve állapította meg, hogy a két testvér mennyire hasonlít egymásra. Ugyanaz a sötétbarna haj, ugyanazok az ezüstszürke szemek, duzzadt érzéki ajkak, ugyanazok az arcvonások. Noha Adam hét évvel volt fiatalabb a bátyjánál, mostanra ez a korkülönbség elmosódott. Robert nem nézett ki harminchétnek, Adam viszont az utóbbi pár évben megférfiasodott, fiús vonásai férfivá értek, és kicsit többnek látszott harmincévesnél. Termetüket tekintve teljesen egyformák voltak, karcsú, kisportolt alakjukon mesésen állt a légitársaság egyedi tervezésű egyenruhája. Az uniformisban még egyformábbnak tűntek, mintha ikrek lennének. A királykék zakót, nadrágot és sapkát fehérrel díszítették, az ingjük ellenben vakító fehér volt, királykék váll-lappal, zsebekkel és szegélyekkel, s a két férfi szívdöglesztően festett benne. Amikor először találkozott Adammel, akkorát dobbant a szíve, hogy attól tartott, a férfi is meghallja. S ha ez nem lett volna elég, rávillantotta pajkos tekintetét, észveszejtő mosolyát, mire Diana fülig vörösödött, és tüstént tudta, hogy elveszett. Úgy bámulta a férfit, akár a világ nyolcadik csodáját, s alig bírta kinyögni a nevét a bemutatkozáskor. Valódi csapásként érte, hogy főleg Adam mellett kell dolgoznia, mert akkor már ismerte Robertet is, sőt több másik pilótát is, ám egyikük jelenlétében sem viselkedett úgy, mint egy szerelmes kamaszlány. Ráadásul sosem volt híve a munkahelyi kalandoknak, ugyanakkor félt, hogy nem lesz elég ereje ellenállni Adam vonzerejének. A férfi persze rögtön tisztában volt a helyzettel, ám ahelyett, hogy távolságot tartott volna, feltűnően kereste a társaságát. Csakhogy Diana bármennyire is képtelen volt kivonni magát a hatása alól, azért derekasan küzdött, mert félt, hogy a légitársaság ügyeletes szívtiprója csak kihasználná, azután meg fájdalmat okozna neki. Adam azonban valósággal üldözte. Folyton virágot küldött neki, különböző meghívásokkal ostromolta, gyakran beállított hozzá hívatlanul, ha rosszkedvű volt, viccekkel próbálta felvidítani, s az égvilágon

mindenfélével ugratta. - Szívem hölgye, esedezem, jöjjön hozzám feleségül! - kiáltott fel számtalanszor a szívéhez kapva, amint meglátta. Diana természetesen nem vette komolyan, de egyre nehezebben tudott nemet mondani a meghívásaira. És végül az egyiket elfogadta. Aztán a másodikat és a harmadikat is. A férfi illedelmesen viselkedett, sőt eljátszotta a gáláns lovagot, ő pedig egyre szerelmesebb lett, jóllehet mindent megpróbált, hogy ne legyen az. Adam teljesen levette a lábáról, végezetül már képtelen volt neki nemet mondani. Boldogan adta át magát tüzes csókjainak, forró ölelésének, és ellenvetés nélkül ment fel hozzá egy szombat éjszaka, miután alaposan kitáncolták magukat. Vadul szeretkeztek, és másnap Adam ismét megkérte a kezét. Ő persze megint azt gondolta, hogy viccel, ám a férfi biztosította róla, hogy nagyon is komolyan gondolja. Diana hosszas vívódás után igent mondott, s mire észbe kapott, Mrs. Fielding lett. Azonban végig a tudatában volt, hogy sokkal jobban szereti a férfit, mint az őt. Mi több, gyakran olyan érzése támadt, mintha Adam valaki másba lenne szerelmes, ám az illető valamiért elérhetetlen a számára. Nem volt könnyű így élnie vele, de túlságosan szerette ahhoz, hogy nélküle éljen, amellett remélte, hogy ez a plátói szerelem egy napon elmúlik, s akkor a férfi szíve egészen az övé lesz. Sejtelme sem volt, ki lehet a nő, ugyanakkor nagyon irigyelte. Azzal vigasztalta magát, hogy ő a felesége, s ha megszületik a gyerekük, teljes lesz a boldogságuk, mert Adam már az esküvő után kijelentette, hogy minél előbb apa akar lenni. Másfelől viszont tudta, hogy ajánlatosabb, ha az első évben nem esik teherbe, éljenek csak kettesben, hogy kiderüljön, képesek-e rá egyáltalán, ezért titokban továbbra is szedte a tablettát. Noha voltak vitáik, úgy találta, hogy nem vészesek, s végül abbahagyta a védekezést. Ám a gyermekáldás elmaradt, Adam egyre türelmetlenebb lett, és egyre többször kiabált vele. Diana pedig egyre sűrűbben bizonytalanodott el, hogy ilyen körülmények között okos dolog-e egyáltalán gyereket szülni, ám azután odasomfordált hozzá a férfi bűntudatosan, szomorú szürke szemeivel, a bocsánatáért esedezve, ő meg képtelen volt ellenállni neki. És a könnyfakasztó kibékülést a szokottnál is szenvedélyesebb éjszaka követte, mialatt a férje addig bizonygatta, hogy még mindig nagyon szereti, és nem tud nélküle élni, míg végül hitt neki, sőt biztos lett abban, hogy ha teherbe esne, semmi baj nem lenne. Ezzel tulajdonképpen még most is így volt, ám ezúttal igazán megharagudott a férfira, és mélyen hitte, hogy egyiküknek sem fog megártani, ha egy darabig nem találkoznak. Kimondhatatlanul fájt neki, hogy Adam kételkedik benne, mi több meggyanúsította, hogy még mindig szedi a tablettát. Csak az ég volt a tudója, mennyire szeretett volna már gyereket, s mennyire irigyelte sógornőjét Tommy miatt, aki szintén tökéletes Fielding volt sötétbarna hajával és ezüstszürke szemével, minekutána elképesztően hasonlított Robertre, az apjára, de Adamre, a keresztapjára is. S ekkor igen bizarr ötlet futott át az agyán. Annyira bizarr volt azonban, hogy elvörösödött és nyomban száműzte elméjéből. Szerencsére megérkezett az ételhordó kocsi, s többé nem volt idő a töprengésre. Diana és kolléganője, Annie, aki egy csöppet elkésett, újult erővel vetette bele magát a munkába, Robert is végezte a sajátját, azután pedig szállingózni kezdtek az utasok, s a magánéleti problémák háttérbe szorultak. Hála az égnek, az út zökkenőmentesen zajlott, sem az időjárás, sem az utasok nem okoztak problémát. Diana csupán azon csodálkozott, mennyire hasonlít egymásra a két testvér hangja a mikrofonban. Ezzel persze megint eszébe jutott a férje, és elszorult a torka. Szerette volna visszakapni azt a gondtalan, vidám, kedves fickót, akit annak idején megismert, aki mindent oly könnyedén vett, örökké tréfálkozott, és folyton udvarolt neki. Szépeket mondott, majd' felfalta a tekintetével, később pedig csókot lopott, ha csak tehette. Mára ebből sajnos nem sok maradt, mert Adam kizárólag arra bírt gondolni, hogy ő mikor esik már teherbe. Gyorsan el is hessegette a gondolatot. Nem engedi, hogy a férfi még a távollétében is elrontsa ezt a jól sikerült napot! Jókedvűen ért haza, annál is inkább, mert nem kellett Adammel találkoznia. Éppen elkerülték egymást, a férfi már úton volt a repülőtér felé, mire ő hazaért. Semmi kedve nem volt egy újabb vitához. Körülnézett a lakásban és lemondóan felsóhajtott. Férjére egyáltalán nem lehetne ráfogni, hogy a rend mintaképe lenne. Levetette egyenruháját, szabadidőruhába bújt és nekilátott a takarításnak. Elmosogatott, elindította a mosógépet, majd felporszívózott. Végül a fagyasztószekrényből csirkemellet keresett elő, és elkészítette a gyömbéres, paradicsomos spagettit a hússal, ami mellesleg mindkettőjük egyik kedvence volt. Jól bevacsorázott, a maradékot berakta a hűtőbe, hogy Adam is ehessen, ha hazaér, aztán ájultan zuhant az ágyba. Másnap délelőtt Laura telefonja ébresztette. - Szia, Di. Adam otthon van? - Úton van. Történt valami? - Semmi, csak... gondoltam, elmesélem, mit mondott Tommy orvosa. - Ugye nincs komoly baja? - Hála az égnek, csupán vérszegény. Kap vaskészítményt, és újra a régi lesz. - Hát ez nagyon jó hír. - Szerintem is. Már betegre aggódtam magam miatta. - Megértelek. Ha nekem lenne gyerekem, megőrülnék, ha valami baja lenne. Csak hát ettől egyelőre nem

kell tartanom. - Jaj, Diana! Hidd el, tudom, hogyan érzel. Én is a betege voltam, hogy olyan sokáig nem lettem terhes. - Kérlek, Laura, ne beszéljünk erről! Nem csak Adamnek van elege ebből a témából, hanem nekem is. Ezen a héten gondolni sem akarok erre. - Oké, nem is zavarlak tovább. - Nem zavarsz, csak beszéljünk valami másról. Pár percig még közömbös dolgokról csevegtek, aztán elköszöntek egymástól. Furcsa módon sosem lettek barátnők, rejtélyes okból képtelenek voltak feloldódni a másik társaságában. Dianának délután hatkor kellett felvennie a szolgálatot, Roberttel és Annie-vel Párizsba készültek, amit örömmel vett tudomásul, mindig szerette ezt a várost, és ezúttal két teljes napot ott tölthetnek, csak azután indulnak vissza New Yorkba. És Diana kifejezetten boldog volt, élvezte az egyedüllétet, arra az időre emlékeztette, amikor még nem volt férjnél. Nem kellett a naptárt bújnia, hogy mikor van peteérése, nem kellett a hőmérsékletét mérnie, egyáltalán nem kellett a teherbeeséssel foglalkoznia, s ettől határozottan megkönnyebbült. Arca kisimult, szemeibe visszatért a csillogás, nyugodt lett, kiegyensúlyozott, ami másnak is feltűnt. A bókok, amiket ez idő tájt kapott, nagyon jólestek sebzett önérzetének, s újra a réginek érezte magát. Hat napig nem is történt semmi lényeges, akkor azonban, mire hazaért, Adamet már otthon találta. Görcsbe rándult a gyomra. - Szi... szia. - Szia. - Adam komor ábrázattal mérte végig, aztán felvonta a szemöldökét. - Látom, jót tett neked a nélkülem töltött idő. Jól nézel ki. - Köszönöm a bókot, bár meglehetősen fáradt vagyok. - Én is, pedig tegnap tettem le a szolgálatot. - Hát akkor? Miért nem aludtad ki magad? - Mert... hiányoztál - felelte a férfi halkan. - Hiányoztam...? - bámult rá döbbenten Diana. - Miért olyan nehéz elhinni? - ráncolta a homlokát Adam. - Úgy érted, azok után, ahogyan mostanában viselkedtél velem...? - érdeklődött némileg gúnyosan a nő. - Igazad van, bocsáss meg! - vágott bűntudatos képet a férje. - Mi lenne, ha... ha egy időre elfelejtenénk a gyerekkérdést? - vetette fel váratlanul. - És ezt pont te kérdezed? - Igen, én. Elvégre én voltam, aki nem hagyott vele békén. Talán túl görcsösen akartam és azért nem sikerült. - Én is akartam, Adam. - Mindegy. A lényeg az, hogy egyelőre nem kellene ezzel foglalkoznunk Az az igazság, hogy még mindig szeretlek, Di, és szörnyen hiányoztál. - Ezt most... komolyan mondod? - A legkomolyabban. A fiatalasszonynak könny szökött a szemébe. - Nekem is nagyon hiányoztál, de... de azt hittem, már képtelen vagy szeretni, amiért nem esek teherbe. - Jaj, kicsim, ez nem így van - ölelte át a férfi. Diana a sírással küzdve bújt hozzá. Adam hosszan ringatta a karjában, úgy dédelgette, vigasztalta, akár egy kétségbeesett gyereket. Di halkan szipogott, a meghatottságtól megállíthatatlanul folytak a könnyei. - Hé... jól van, na, ne sírj! - kérlelte a férje. Diana csak nehezen szedte össze magát. - Bo... bocsáss meg... - Ne butáskodj! Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett ez a néhány külön töltött nap. - Igen, szerintem is. - Akkor már nem kívánsz a pokolba? - Soha nem is kívántalak, Adam. Szeretlek és leghőbb vágyam, hogy megajándékozzalak egy gyerekkel. - Csss.... Megbeszéltük, hogy ezt a témát ejtjük - De tudnod kell, hogy... - Semmit se kell tudnom. A nagyinak igaza volt. Ha Isten is úgy akarja, lesz majd gyerekünk, ha nem, akkor sem dől össze a világ. Létezik örökbefogadás is. - És mesterséges megtermékenyítés - vetette közbe az asszony. - Valóban, bár nem tudom, érdemes lenne-e megpróbálnunk. Képzeld el, milyen nehezen viselnénk, ha az sem válna be. Tudod, tegnap összefutottam egy régi haverommal, ők is hasonló cipőben jártak, mint mi, a felesége sehogyan sem esett teherbe, noha mind a ketten egészségesek. Miután a mesterséges megtermékenyítés sem sikerült nekik, örökbe fogadtak egy kislányt, alig pár heteset, és képzeld: fél évvel később a neje terhes lett, és két napja megszületett a fia. Véleményem szerint mi is megpróbálhatnánk, úgysem megy a dolog máról holnapra. Mit gondolsz?

- Az ötlet nem rossz, de... kérlek, várjunk vele még néhány hetet. Ha egy hónapon belül nem jön össze, belevághatunk - mondta Diana. - Oké, akkor ezt megbeszéltük. Nem vagy éhes? - tudakolta Adam. - De igen. - Mit szólnál egy kis csípős kínai mézes csirkéhez rizstésztával? - Remekül hangzik, ám őszintén szólva semmi kedvem elmenni itthonról, fáradt vagyok - Nem is kell, hoztam mindkettőnknek. - Ez igaz? - derült fel Di arca. - Ó, Adam, angyal vagy! De... hogyhogy ma nem dolgoztál? Azt hittem, csak holnap este jössz haza. - Miért? Baj, hogy itthon találtál? - Ne beszélj zöldségeket, örülök neki. - Nos... elcseréltem a műszakomat Brad Taylorral. Egyszerűen nem bírtam tovább, látni akartalak. - Ó! - Csak ennyi? Egy „ó"? - Egek, Adam! Négy éve ismerlek, de néha még mindig nem tudom, mit vársz tőlem. Hiszen mondtam már, hogy örülök neki. - Rendben, kicsim, nincs semmi baj, örülök, hogy örülsz. Szerintem együnk talán még nem hűlt el teljesen. - Legfeljebb megmelegítjük a mikróban. Egymást átölelve indultak ki a konyhába, jókedvűen megvacsoráztak, aztán megfürödtek és ágyba bújtak. Szenvedélyes szeretkezésük után fáradtan, de elégedetten merültek álomba. Másnap együtt takarították ki a lakást, Adam még a bevásárlóközpontba is elkísérte. Utána étteremben ebédeltek, végezetül hazaindultak mert a férfinak pihennie kellett pár órát, este tízkor a reptéren kellett lennie. Megegyeztek, hogy amint hazaér Los Angeles-i útjáról, együtt töltik a napot, és a szüleiket is meglátogatják. Azután pedig este táncolni mennek, és alaposan kitombolják magukat. Szomorúan köszöntek el egymástól az elválás miatt, ugyanakkor boldogok voltak, hogy megszűnt a közöttük húzódó elviselhetetlen feszültség, és ismét örülni tudnak a másiknak. Házasságuk egéről eltűntek a viharfelhők, s ezt meg kellett ünnepelniük.

3. FEJEZET

- Köszönöm a vacsorát, felséges volt - mosolygott szeretettel a feleségére Robert. - Megfürdetem Tommyt - állt fel az asztaltól és nagyot nyújtózott. - Köszi - felelte Laura és puszit nyomott férje arcára. - Addig én rendbe teszem a konyhát. Robert pajkosan nézett rá. - Mi lenne, ha inkább pihennél egy kicsit? - Majd pihenek utána. Utálom, ha rendetlenség van. - Tudod, hogy én sem rajongok érte, de azért ma tehetnél kivételt. - Miért, mi van ma? - Semmi különös, csak végre egyszer itthon vagyok este, és holnap sem kell korán kelnem. Egész pontosan négy teljes napig szabad leszek. Gondoltam, ha Tommy lefekszik, próbálkozhatnánk az utánpótlással. Laura elpirult. - Ne a gyerek előtt! - Mi az az utánpótlás, apa? - tudakolta a kisfiú. - Testvérke, neked. - Testvéj? Játszhatok majd vele? - Hát persze. Amint nagyobb lesz. - De hol van most? Robert elnevette magát. - Fenn az égben, még az angyalok között. - És mikoj jön le onnan? - Majd ha leküldik. - Kajácsonyja? - Meglehet. És most gyere pancsizni, szívem. Elképesztő ez a gyerek! - fordult a felesége felé a férfi. Be nem áll a szája, folyton csacsog. Az öcsém volt ilyen - jegyezte meg vidáman, aztán a nyakába ültette, és úgy szaladgált vele a földszinten, akár egy lovacska. - Gyí, paci, gyí! - Tommy sikongatott, kacagott, az apja haját ráncigálta, Laura meghatottan figyelte őket. - Még, apa, még! - kiáltozta a gyerek. - Elég lesz, kicsim, teljesen kifárasztasz. Akkor pedig a testvérkéd még jó sokáig az angyaloknál marad kacsintott a feleségére hamiskásan. Leemelte a nyakából a fiát, de nem tette le a földre, hanem a karjában vitte fel az emeletre. Közben egyfolytában beszélgettek, bár Laura leginkább a fia hangját hallotta, amint azt kérdezi: miéjt?, miéjt?, miéjt?... Gyorsan berakta az edényeket a mosogatógépbe, letörölte az asztalt meg a pultot, elővette a hűtőből a megkezdett vörösbort, töltött két pohárba, és bevitte a nappaliba. Ritkán ittak alkoholt, de most úgy gondolta, ez legalább feloldja a gátlásait. Nem tehetett róla, ám a nyolc év házasság sem oltotta ki belőle teljesen. Még mindig könnyen zavarba jött, s olyankor elpirult, és a dolog felettébb dühítette. Sajnos a Fielding fiúk viszont imádták e tulajdonságát, és mindig ugratták miatta, nem számított nekik, hogy ilyenkor a pokolba kívánja őket. Sőt, talán még élvezték is. Volt idő, amikor Adam igen gyakori vendég volt náluk. Még az egyetemen tanult, amikor ők összeházasodtak, és Roberttel ráleltek erre a házra. Nagyon örültek neki, mert sokkal közelebb volt a városhoz, mint a Fielding rezidencia, ezért aztán Adam is sokszor megfordult náluk. Akkoriban még nem volt lakása New Yorkban, néhány társával bérelt egyet, s ha elege lett belőlük, hát meglátogatta őket, s előfordult, hogy több napig maradt. Minthogy a testvérek igen közel álltak egymáshoz, dacára a hét év korkülönbségnek, Robert tárt karokkal fogadta az öccsét. Laura is így volt ezzel, kedvelte a gondtalan, életvidám fiút, aki mindig tele volt viccekkel, és elszórakoztatta őt. Négy évvel volt fiatalabb nála, s úgy tekintett rá, mint az öccsére, ha lett volna neki. Tudta, mi a kedvenc étele, itala, s ha előre jelezte az érkezését, finom falatokkal várta. Mivel azonban még ő is dolgozott, ráadásul Roberttel többnyire egy műszakban - stewardessként, akárcsak Diana -, sokszor előfordult, hogy egyikük sem tartózkodott otthon. Így azután Robert adott neki kulcsot, s a fiú bármikor bejuthatott hozzájuk, ha szüksége volt rá. Adam azonban minden szertelensége ellenére is rendes volt, sohasem élt vissza vele. A kulcsot csak akkor használta, ha meggyőződött róla, hogy senki sincs a házban, nehogy kínos helyzetbe kerüljenek. Aztán Max Fielding neki is vett lakást, ahogy annak idején Robertnek, és ekkor a fiú már nem járt hozzájuk annyit, de azért nem feledkezett meg róluk. Ha beállított, gyakran több napig maradt, és úgy éltek, akár egy boldog kis család. Előfordult az is, hogy a férjének váratlanul be kellett ugrania egy megbetegedett

pilóta helyett, s olyankor kettesben maradtak, ám ez soha nem jelentett számukra gondot. Adamnek rengeteg barátnője volt, fürtökben lógtak rajta a lányok, alig bírta levakarni őket, és sokszor mesélt neki a kalandjairól. Laura ilyenkor elhűlve hallgatta, néha a lányok helyett szégyellte magát, és úgy dorgálta meg a sógorát, akár egy szigorú nővér, a fiú legnagyobb derültségére. Bár külsőre nagyon hasonlítottak egymásra, Robert mindig sokkal komolyabb, megfontoltabb volt, noha ő is szeretett viccelődni, másokat ugratni. Aztán, hogy hiába vártak a terhességre, befelé fordulóbb lett, végül már egészen magába roskadt, Laura képtelen volt felvidítani. A szomorúság beköltözött a tekintetébe is, egyre többször komorodott el, s bámult a semmibe. Szemlátomást iszonyúan szenvedett, de ezt inkább tagadta, mintsem kiabált volna. Ebben igencsak különbözött az öccsétől. Laurát pedig gyötörte a bűntudat, amiért képtelen boldoggá tenni a férjét, nagyon fájt neki a férfi néma kínja, az meg még inkább, hogy nem beszélte meg vele, hanem magába fojtotta. Azaz megpróbálta, mert hiába igyekezett, mindenki látta rajta a boldogtalanságát. Az ő házasságuk is megszenvedte ezt a gyötrelmes időszakot, és az asszony biztos volt abban, hogy elváltak volna, ha nem esik teherbe. Végső soron nem kell ahhoz ordibálni, tányérokat dobálni, hogy egy kapcsolat elviselhetetlenné váljon. A hideg is kirázta a gondolatra. Ma boldogan élnek, ám ha elváltak volna, ezt sosem tapasztalják meg. Mit számít az a kis csalás? Igazán semmit. Hiszen nemes célért tette. A családja boldogságáért. Senki sem róhatja fel neki. Legfeljebb saját maga, de ez bizony többször előfordult, mint szerette volna. A legváratlanabb pillanatokban szólalt meg a lelkiismerete, s olyankor alig bírta elhallgattatni. Van egy sötét titka, melyet a sírba kell vinnie magával, ám amikor gyötörte a bűntudat, kétségei támadtak, hogy képes lesz-e megőrizni élete végéig. Márpedig meg kell tennie, hiszen több ember boldogsága függ tőle, csakhogy mostanában valóságos pánikrohamok fogták el, mert ezt a sötét titkot rajta kívül még egy ember tudta. S ha már ketten tudják, a titok nem titok többé. Rettegett, hogy az illető elárulja, talán nem is szándékosan, ám a végeredményt tekintve mindegy, mert akkor úgyis vége mindennek. Még belegondolni is rémes, mi történne, hát nem is gondolt bele. Nem merte megtenni. Megrázta a fejét, hátha elűzheti agyából a rémet, és gyorsan felhajtotta a pohár bort. Azonban jól tudta, hogy a dolog Damoklesz kardjaként lóg a feje felett, és teljes mértékben a másik jóindulatára van utalva. Gyorsan újratöltötte a poharát, majd nagyot kortyolt belőle. Nem pánikolhat éppen most, amikor a férje bármelyik pillanatban bejöhet hozzá! Még a végén kiolvasná a szeméből, hogy bántja valami! Nem, ezt nem engedheti! Erősnek kell lennie továbbra is, és nem szabad hagynia, hogy a bűntudata győzzön! Senkinek sem használna vele. - Hohó...! Iszogatunk, iszogatunk...? - lépett a nappaliba Robert vidáman. - Gondoltam, jólesne most pár korty. - Remek ötlet, drágám! Ezek szerint én is kapok? - Természetesen - nyújtotta felé a poharat Laura. - Egészségedre - mondta a férfi és beleivott. - Hú, ez finom! - bólintott elismerően, de a következő pillanatban már a felesége fölé hajolt. Gyengéden az ajkára tapadt, és hosszú ideig el sem engedte. - Ez azért még finomabb - állapította meg, miután elhúzódott tőle. Letett a borát az asztalra, aztán leült az asszony mellé a kanapéra. Átfogta a vállát, és magához húzta. - Mostanában túl sokat kellett dolgoznom, elhanyagoltalak téged is meg a fiunkat is, ne haragudj! - Ugyan, kedvesem, nem haragszom, megértelek. Ha hívnak, menned kell. - Ez igaz, ám most néhány napig szabad vagyok. Felesége elnézően mosolygott rá. - Azért ne kiabáld el, ebben sosem lehetsz biztos, ha a városban maradsz. - Igazad van, drágám. - Hát persze, hogy igazam van, utóvégre én is ott dolgoztam a légitársaságnál. Veled. - Igen, és te voltál a legszebb, legcsábosabb stewardess. - Jaj, ne túlozz, Robert! - pirult el a fiatalasszony. A férfi felnevetett. - Imádlak, szívem, amikor így elpirulsz. - Az ördögbe is, hagyd ezt abba! Tudod, hogy utálom. Robert azonban csak nevetett, aztán hirtelen ledöntötte a kanapéra. - Akkor is imádlak- mondta elmélyülő hangon. Megbabonázva meredt neje szépen ívelt ajkára, végül felnyögött és megcsókolta. - Ó, istenem! - jajdult fel váratlanul. - Nagyon kívánlak, édesem. Megkönyörülsz rajtam, vagy... fáj a fejed...? Laura felkacagott. - Nem, nem fáj a fejem, megnyugodhatsz. - Ezek szerint felkísérsz a hálószobába? - Hááát... nem is tudom - fordította félre a fejét az asszony, mint aki erősen töpreng rajta. - Rémes napom volt, ugye, hullafáradt vagyok... - kezdte végül panaszosan sorolni.

- Boszorkány! - nevette el magát Robert is. Aztán csak nézte a nőt, a feleségét, akit már nyolc éve annak mondhatott, és végigsöpört rajta a vágy. Ugyanúgy kívánta, mint régen, és talán még jobban szerette, mint korábban. Büszkeség töltötte el, hogy ez a csodálatos nő az ő nevét viseli, és nagyon remélte, hogy életük végéig így marad. A maga részéről legalábbis erre vágyott, és megesküdött, hogy mindent elkövet, ami a módjában áll, hogy ez ne változzon meg. Lassan felemelkedett a kanapéról, magával húzva a feleségét is, majd néma egyetértésben indultak fel a hálószobájukba. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, máris csókban forrtak össze. Robert ráérősen simogatta, ki akart élvezni minden pillanatot, mostanában olyan sokat dolgozott, hogy nem jutott idejük a szexre. A kapkodást meg egyikük sem szerette. A férfi lefejtette a nőről a blúzt, végigcirógatta a dekoltázsát, és ujjai ráfonódtak a mellére. Érintésük nyomán, az asszony testén borzongás futott végig, bimbója nyomban megkeményedett. Még szorosabban simult a férjéhez, és elégtétellel állapította meg, mennyire kívánja. Ajkuk csupán addig vált el egymástól, míg Robert is megszabadult az ingétől, majd újra egybeforrt. Szenvedélyük lángra kapott és botladozva jutottak el az ágyig. Ott aztán gyorsan megváltak maradék ruházatuktól, hogy semmi sem akadályozza őket. Rutinos szeretőkként érintették egymást, jól tudták, mivel fokozhatják a másik vágyát, és használták is ezt a tudást. Csak akkor olvadt össze a testük, amikor már egyikük sem bírta tovább, nem kellett sietniük, most jutott idejük a testi szerelemre. Végül kimerülten ölelték egymást, míg el nem nyomta őket az álom. A szabadnapok gyorsan teltek. Robert kivételesen többféle programot szervezett a feleségével és a fiával közösen, s a négy napból kettő olyan gyorsan repült el, mintha csak percekből állt volna. A gondos szülők pedig éjszaka jól összeszokott szeretőkké változtak, és végül boldog elégedettségben aludtak el. A harmadik napon azonban épp csak elfogyasztották az ebédet, amikor megszólalt a telefon. Laura vette fel. - Fielding lakás - szólt bele a kagylóba, aztán elhúzta a száját, és fintorogva adta át a férjének. - Téged keresnek. - Kicsoda? - csodálkozott Róbert. - Nem találod ki? - érdeklődött gúnyosan az asszony. - A reptérről? - Ördögöd van! Mehetsz be dolgozni, lefogadom! Laurának persze igaza volt, ám ezúttal Robert is dühös volt, nem csak ő. Az utóbbi hetekben tényleg sokat dolgozott, nem jutott ideje a családjára, sem egy kiadós alvásra, nagyon ráfért volna a négy nap pihenő. Csakhogy az utasokat a legkevésbé sem érdekli, hogy a dolgozók jól megérdemelt szabadnapjukat töltik, vagy hogy néhányan kidőltek a sorból, mert betegek lettek. A járatoknak menetrend szerint fel kell szállniuk, s ha a soros pilóta akadályoztatva van, a légitársaságnak gondoskodnia kell helyettesről. Sam Cornert döntötte ágynak egy vírus, és helyette kellett beugrania Robertnek. A férfi sietve készülődött, késésben volt, de közben azért megpróbálta kiengesztelni a feleségét is. Laura sóhajtva adta meg magát, nem is tehetett mást, ha nem akarta haraggal útnak indítani a férjét. Az ilyesmit nem tartotta jó ómennek. Egy futó csók, gyors ölelés és Robert távozott. De nem csak ők nem örültek a váratlanul félbeszakított szabadságnak, Diana is legalább annyira vigasztalhatatlan volt. Neki az egyik stewardesst kellett helyettesítenie, miközben azt tervezte, hogyan várja haza Adamet. A dologból ilyenformán nem lesz semmi, mert a valóságban ő akkor már úton lesz Mexikó felé, s mire a férje hazaér a közös lakásba, nem várja senki. Biztosan nagyon csalódott lesz - kesergett, mint ahogy ő is annak érezte magát. A repülőtéren mégsem vette észre rajta senki. Kedvesen üdvözölte a kollégákat, és sietett elfoglalni a helyét. Kicsivel hamarabb ért oda, mint Robert, aki viszont nem is próbálta leplezni nemtetszését, amiért megzavarták a pihenését, ráadásul az utolsó pillanatban értesítették. Természetesen az utasokkal mindezt már nem éreztette, most is ugyanolyan udvariasan köszöntötte őket, mint máskor. Aztán az irányítótorony utasításait követve felkészült a felszálláshoz. A gépmadár simán emelkedett a magasba, az utasok egy része fellélegzett, a rutinosabbak nem is törődtek vele. Diana italokkal kínálta őket, volt, aki csupán kávét kért, de akadtak olyanok is, akik alkoholra vágytak. S miközben teljesítette a különféle óhajokat, megpróbálta elnyomni azt a bizarr ötletét, mely egyre többször bukkant fel agyában, valahányszor sógorával repült. Nem kis erőfeszítésébe került a munkájára összpontosítani, mégis türelmesen válaszolt az utasok kérdéseire, és megnyugtatott egy felettébb ideges kismamát. Amikor eljött az ideje, kolléganőjével közösen felszolgálták a vacsorát, kielégítették az egyéb kívánságokat, és egy kicsit megpihentek Miközben a kávéjukat iszogatták, Diana hallgatta Jessica pletykálkodását néhány utasról, és jót mosolygott rajta. Az út alatt semmi említésre méltó nem történt, s már Acapulco felett jártak, amikor a gép megszokott hangja megváltozott. Diana a pilótafülkébe sietett, és ott értesült róla, hogy leállt az egyik hajtómű. Csodálta Robert

hidegvérét, akin egyáltalán nem látszott, hogy félne, hangja higgadtan csengett a mikrofonban, amint igyekezett megnyugtatni az utasokat. Újra és újra megpróbálta beindítani a hajtóművet, míg végül a negyedik próbálkozásra sikerült, és végül baj nélkül letette a gépet. Az emberek megtapsolták, aztán pánikszerűen hagyták el az utasteret. Robert megkönnyebbülten lélegzett fel: szerencsére megúszták, ám jól tudta, addig nem térhetnek vissza Amerikába, míg meg nem javítják a meghibásodott motort. Bánatosan gondolt arra, hogy ez több napba is beletelhet, ha nincs raktáron megfelelő alkatrész. Diana megvárta, míg a férfi konzultál a szakemberekkel, Jessica is vele maradt, aztán késő éjszaka együtt indultak a szállodába. Fáradtak voltak, kedvetlenek, csupán Jess találta izgalmasnak, hogy Acapulcóban időzhet. Abban a pillanatban Diana agyán ismét átfutott az a bizonyos bizarr ötlet. Megrázta a fejét. Mégsem vállalkozhat rá, senkivel sem lenne tisztességes! - próbálta győzködni magát, azt pedig különösen bánta, hogy beszélt erről a barátnőjével, Ginával. Gina ugyan kedves lány, de nem tud lakatot tenni a szájára. Még csak az hiányzik, hogy kikotyogja valakinek! Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amint a taxis káromkodik, mert valaki úgy vágott be elé, hogy alig tudott megállni, mint ahogy azt sem, hogy már majdnem a szállodánál vannak. Mi több, azt sem látta, hogy a taxival egy időben másik autó is megáll a szálló bejáratánál, aztán kiugrik belőle a sofőr, és elrohan. Valójában egyikük sem foglalkozott vele, Robert éppen fizetett, Jessica ásítozott, Diana némán mérgelődött meggondolatlanságán. És akkor a másik autó, aminek a motorja még járt, a vezető felőli ajtaja nyitva állt, egyszerűen felrobbant. A detonáció akkora volt, hogy a mellette álló taxi utasai sem élték túl. A szálloda egy része is beomlott, s egy ideig dermesztő csend telepedett a környékre. Mintha kihalt volna itt az emberiség. Aztán mégis emberek szaladtak össze, kiabáltak, sírtak, sopánkodtak, végül a távolból több éles hang hasított az éjszakába. Sziréna hangja. A nagy kavarodásban is volt valakinek annyi lélekjelenléte, hogy hívja a mentőket, tűzoltókat, és a rendőrséget. Sajnos azonban ez már Dianán, Jessicán, Roberten, meg néhány szállodai alkalmazotton nem segíthetett. Mindannyian szörnyethaltak. Laura csodálkozva ismerte fel a kocsifelhajtón apósa Mercedesét. Még csak délután két óra volt, Tommy éppen szunyókált, s ő tisztában volt azzal, hogy Max ilyenkor még a légitársaság igazgatói irodájában szokott tartózkodni. Vajon mit keres itt? - tűnődött, hiszen hétköznap a férfi sosem ért rá. Ráadásul Adam is vele tartott. Hirtelen szörnyű érzés kerítette a hatalmába, rohant ajtót nyitni. - Mi... mi történt? - kérdezte tőlük nyomban, köszönés helyett. - Laura... - kezdte Max, de elcsuklott a hangja. - Talán bemehetnénk a házba. - Igen, persze, természetesen - hadarta a nő és félreállt az útból. Alig várta, hogy bemenjenek, szinte biztos volt benne, hogy Roberttel történt valami. A nappaliba érve egyikük sem ült le. Max megállt a kandalló előtt és a falának támaszkodott. Adam az ablak előtt cövekéit le, háttal nekik. Egyikük sem szólt, Laura már alig bírta elviselni a feszültséget. - Az isten szerelmére, mondjatok már valamit! - kiáltotta végül fojtott hangon. - Jobb lesz, ha leülsz - szólalt meg Max olyan elgyötörten, hogy a fiatalasszony biztos lett benne, férjével van a baj. Önkéntelenül huppant le a fotelba. - Laura... - kezdte újra az apósa. - Borzasztó hírt kell közölnöm veled. A férjed, Robert, az éjszaka... Acapulcóban... meghalt... - Jaj, neeeem... - nyögte az asszony az arca elé kapva a kezét. - De igen, kedvesem, meghalt, és vele együtt halt meg Diana, és... - Dianaaa...? - bámult rá döbbenten Laura. - Igen. Ő volt az egyik légikisasszony, a másik pedig Jessica Stone, mindhárman szörnyethaltak a szálloda előtt, ahol a mellettük lévő kocsi felrobbant. - Jézusom... - nyögte Laura megsemmisülten. Tekintete a megviselt Adamre tévedt, ám ő még mindig háttal állt nekik, csupán válla rázkódása árulta el, mennyire nem ura az érzelmeinek - Hogy... hogy történt? kérdezte, bár tudta, nem képes felfogni a szavak értelmét. Csak bámult apósára üres tekintettel, és nem hitte el, hogy a férje többé nem jön haza. Max lassan elmesélte, miről tájékoztatták a mexikói rendőrök, de az ő hangja is olyan tompán csengett, mint akiben alig van élet. Végül elhallgatott, arcát tenyerébe temette, és némán zokogott. Gyászoltak mind. Max az idősebbik fiát, akiről azt gondolta, idővel majd átveszi a helyét a légitársaságnál; a menyét, Dianát, és Jessica Stone-t, aki még nagyon fiatal volt, de ígéretes munkaerőnek számított.

Adam a testvérét, akit nagyon szeretett, és a feleségét, akivel még épp csak, hogy újra egymásra találtak. És természetesen a kolléganőjét. Laura a férjét, akit annyira szeretett, és a sógornőjét, akivel ugyan sosem lettek barátnők, ám őszintén együtt érzett vele a bajban. Jessicát nem ismerte, amikor ő dolgozott stewardess-ként, a lány még nem volt a cégnél. Ám mint embert, nagyon sajnálta. És a hír, sokkolta a családot. Meg a légitársaság összes dolgozóját, és a reptér alkalmazottait. Micsoda értelmetlen halál! S micsoda szörnyű bűntett, hogy valakik csak úgy bombákat robbantgatnak, mert le akarnak számolni másokkal, s közben nem törődnek vele, hány ártatlan ember életét oltják ki! S mindezt a pénzért. A kábítószerért. A bosszúért. A hatalomért. De ki felett uralkodnak majd, ha mindenkit megölnek? A temetés hivatalos keretek között zajlott, a családtagok szinte alvajárókként élték meg az egészet. Mit ér a nagy felhajtás, a részvét, ha az, akiket annyira szerettek, már nem lehetnek velük? A Fielding család mély gyászban volt hosszú ideig, sok időnek kellett eltelnie, mire valamelyest összeszedték magukat. Gyászoltak Diana szülei is, és Jessica családja, ám az élet ment tovább a maga útján, s az idő - ha lassan is -, enyhített mindannyiuk fájdalmán.

4. FEJEZET

Egy év telt el a szörnyű tragédia óta, s a légitársaság tovább működött. Bár Max Fielding egészsége kissé megrendült, azért még kitartott, hiszen a cég volt a mindene, s addig nem akart nyugdíjba menni, míg jó kezekben nem tudja. Csakhogy kisebbik fiának esze ágában sem volt beülni a székébe és leváltani őt, mert neki a repülés volt az élete. Hallani sem akart róla, még túl fiatalnak érezte magát ahhoz, hogy ideje nagy részét egy íróasztal mögött töltse. Így azután Max maradt a helyén, s irányította tovább a Fielding Airline-t. Valójában örült neki, mert úgy gondolta, otthonában nyugdíjasként megölné az unalom. Csupán az aggasztotta, hogy az egészsége már nem volt a régi, és az izgalmak kifejezetten ártottak neki. Ezért aztán törte a fejét, vajon ki lehetne majd méltó utóda, ha Adam nem gondolja meg magát. Üzlettársával, Daniel Maddoxszal sokat beszéltek erről, a férfi a saját fiát javasolta, akinek minden iskolája megvolt ahhoz, hogy egy céget vezessen, csak éppen a repüléssel kapcsolatos dolgokban nem volt járatos. Végül úgy egyeztek meg, hogy megpróbálják betanítani. Az ifjabb Daniel Maddox pedig hajlandónak mutatkozott, hogy ezen a területen is kipróbálja magát, jóllehet őt a repülés hidegen hagyta, inkább az üzleti oldal izgatta. Utóvégre üzletember volt, aki eddig azzal kereste a kenyerét, hogy olyan cégeket vásárolt meg, amik a csőd szélén álltak, azután nyereségessé tette őket, majd busás haszonnal túladott rajtuk. Sok pénzre tett szert így, s most éppen új elfoglaltságot keresett. Új kihívást, ami nem untatja, hanem izgatja és szórakoztatja. Csakhogy a légitársaság jól ment, véletlenül sem állt a csőd szélén, csupán új vezetőre volt szüksége, hogy Max jobban kímélhesse az egészségét. Adamnek semmi kifogása nem volt, hogy az ifjabb Maddox legyen az igazgató feltéve, ha nem szól bele olyasmibe, amihez nem ért, nevezetesen a repülésbe, a többi őt nem érdekelte. Daniel egyébként betöltötte a harminckettőt, nős volt és egy gyermek apja. Időnként megfordult a légitársaságnál, ha sürgős ügyben akart beszélni az apjával, ezért nem volt teljesen ismeretlen a dolgozók körében. A Fielding család meg amúgy is ismerte, hiszen Max többször is meghívta Maddoxékat vendégségbe, s olyankor a két gyerek, az ifjabb Daniel és a húga, Kathy, is velük tartott. Kathy még csak most töltötte be a huszonegyet, és a bátyja úgy atyáskodott felette, mintha nem is a testvére, hanem az apja volna, amit a húg természetesen a pokolba kívánt. Dániel középmagas, szikár termetével, szőke hajával, kék szemével egyébként rokonszenves ember benyomását keltette, de mivel túlságosan vékonynak tartotta magát, edzőterembe járt, hogy erősítse izmait, és szoláriumba, hogy ne legyen annyira sápadt. Adam kissé piperkőcnek tartotta, különösebben azonban nem foglalkozott vele. Ha találkoztak, elbeszélgettek, ám sosem voltak barátok, jóllehet a koruk szerint lehettek volna. S noha Daniel nem volt megelégedve a külsejével, a nők mégis vonzónak találták. Bár nős volt, szívesen flörtölt a szebbik nem képviselőivel, és az a hír járta, hogy a házassága megromlott. Mi több, szeretője van és csak idő kérdése, mikor válik el. Maxet azonban mindez nem érdekelte, neki kizárólag az számított, hogy a szívén viselje a légitársaság sorsát. A megegyezés végül megszületett, és az ifjú Daniel Maddox elkezdte a betanulást mellette. Adam pedig fellélegzett, hogy az apja nem nyaggatja többé olyasmivel, amihez az égvilágon semmi kedve. Gina Colter leállította a kocsiját, majd elővette a tükrét és megvizsgálta a sminkjét. Ügy vélte, nem árt újrarúzsoznia szép ívű ajkát, aztán fújt még egy kis parfümöt magára, és elégedetten szállt ki az autóból. Tudta magáról, hogy gyönyörű, hogy az alakja tökéletes, és hogy a férfiak ellenállhatatlannak találják. Magabiztosan lépkedett a Fielding-ház felé, biztos volt benne, hogy Adam várja. A találkozót telefonon egyeztették, ő pedig eltökélte, hogy sikerrel jár. Az egyik neves divatház kosztümjét viselte, melynek miniszoknyája szabadon hagyta fantasztikus lábait, a karcsúsított blézer alatt vékony, mélyen kivágott topot viselt, ami nem sokat takart szilikonos melleiből. A plasztikai sebész kiváló munkát végzett, a férfiak csorgó nyállal bámulták, ő pedig megadta nekik azt a gyönyörűséget, hogy sosem viselt melltartót. Fekete hajkoronájú, barna szemű szépség volt, aranybarna bőre hibátlan, sminkje épp csak annyira merész, hogy szexis legyen. Az ajkán lévő tűzpiros rúzs harmonizált körömlakkjának színével, karcsú ujjain műkörmös munkáját dicsérte a hosszú, ápolt körmök. Nincs férfi, aki ellent tudna állni nekem - gondolta önelégülten -, vagy ha mégis, annak vér helyett tej folyik az ereiben! És most nagy szüksége volt arra, hogy minden fortélyát bevesse. Adam Fielding a barátnője, Diana férje volt, ám ő sosem értette, hogy egy olyan szenzációs pasas, mint Adam, mi a fenét látott az ő egyszerű barátnőjében. Diana soha nem viselt kihívó, szexis holmit, ritkán festette

magát, nem volt hajlandó korrigáltatni testének hiányosságait, és még jó társalgónak sem lehetett mondani. Csendes, halk szavú teremtés volt, aki szívesebben húzódott meg a háttérben, mintsem a középpontban. Kedves, szelíd lánynak ismerte mindenki, róla senki sem feltételezte volna, hogy egy olyan menő szívtiprót fog ki magának, mint Adam Fielding. Egyeden gyengéje az volt, hogy légikisasszony akart lenni. Gina számtalanszor „modernizálni" akarta barátnőjét, hogy legalább a külseje legyen izgalmas, ám Diana hallani sem akart róla. És tessék, ennek a szürke kis egérnek mekkora szerencséje lett! Barátságuk még a középiskolában kezdődött, s noha olyanok voltak, mint a tűz és a víz, mégsem távolodtak el egymástól. Valójában kedvelte, sőt a maga módján szerette is a lányt, és Diana is ragaszkodott hozzá, bár sosem értette, miért. Ő az érettségi után a szülei butikjában kezdett dolgozni, és esze ágában sem volt tovább tanulni. Számára a divat jelentett mindent, meg az, hogy a teste tökéletes legyen, míg Diana fütyült ezekre a dolgokra, bár a szolid, de márkás ruhákat kedvelte. Neki az számított, hogy meghódítson egy jóképű, pénzes pasast, Diana flörtölni sem szeretett. Ő nem vágyott gyerekre, házasságra sem, vagy ha mégis, hát kizárólag vagyonos fickó jöhetett volna szóba, Dianát a pénz nemigen érdekelte, szerelemből akart férjhez menni, lehetőleg minél előbb, és azután gyereket szülni. Erre mit tesz isten? Dianának sikerült mindaz, amire ő vágyott! Ez sehogyan sem fért a fejébe, és egyre biztosabb lett abban, hogy valami nincs rendben a férfi körül. És titkon egyre többet ábrándozott arról, hogy egy napon elcsábítja. Csakhogy a házasságuk után jóval kevesebbet találkoztak, ám ha mégis, Adam soha nem volt jelen. Ha azonban nagyritkán felbukkant, akkor meg olyan hűvösen bánt vele, hogy az számára felért egy sértéssel. Márpedig ezt nem tűrhette! Annál is inkább, mert a férfi egyre jobban tetszett neki, és mindenáron meg akarta hódítani. Csöppet sem izgatta, hogy a barátnője férje. Diana tragikus halála jobban megviselte, mint gondolta volna, ezért a gyászév alatt békén hagyta Adamet. Most viszont már ideje volt felkeresni, és kivetni rá a hálóját. Ráadásul volt valami, amit el akart mesélni a férfinak, ezzel is érzékeltetve, hogy azért Diana sem volt az az ártatlan bárány. Remélte, a hír annyira megviseli a vonzó özvegyet, hogy az ő karjában keres vigaszt. Adam kinyitotta az ajtót és udvariasan félreállt. - Hello, Gina, fáradj be! - Szia, Adam, köszönöm - viszonozta a lány az üdvözlést, és kérdőn pillantott rá. - Mutatom az utat - szólalt meg a férfi, és előre sietett. A nappaliban hellyel kínálta. - Iszol valamit? - Igen. Azt hiszem, egy kis konyak jólesne. - Adam a bárpulthoz lépett, kitöltötte az italt, és felé nyújtotta. - Te nem iszol? - lepődött meg Gina. - Nem, most nem kívánom, de te azért ne zavartasd magad. Gina nem egészen így képzelte. Dühösen harapott az ajkába, aztán legurította az alkoholt. Nagyot fújt, és megpróbálta visszaszerezni higgadtságát. - A temetés óta, nem is találkoztunk. Jobban vagy? - érdeklődött együtt érzően. - Jobban, köszönöm. - És nem rossz neked egyedül ebben a házban? Hiszen biztosan mindenhez sok emlék fűz. - Valóban így van, de egyelőre nem akarom eladni. Végső soron sokat dolgozom, gyakran megfordulok a szüleimnél is, keveset vagyok itthon - magyarázta Adam, és leült az egyik legtávolabbi fotelba. - Ők jól vannak? - Fogjuk rá - vont vállat a férfi. Nem sok kedve volt Ginával a családjáról tárgyalni, sosem szerette, és nem értette, hogy két annyira különböző ember, mint Diana és a vendége, hogyan lehettek barátnők. A közelében mindig az az érzése támadt, hogy a barátsága hamis, és nem minden hátsó szándék nélküli. - Tudod, nekem nagyon hiányzik Diana. Neked nem? - próbálkozott a lány tovább. Valóban nem így képzelte. Azt hitte, a férfi vele iszik, és akkor feloldódik, és nem lesz olyan merev és tartózkodó. Ezzel szemben Adam most hűvösebben viselkedik, mint valaha. - Természetesen nagyon hiányzik - mondta a férfi. - Keresned kellene valakit, aki enyhíti a hiányát. - Ott még nem tartok. - Pedig hidd el, jót tenne. - Lehet, de nehezen találnék olyan nőt, aki méltó utóda volna. - Ezek szerint nagyon szeretted. - Persze, különben nem vettem volna feleségül. - Ó igen, értem én, de... de azt szokták mondani, hogy senki sem pótolhatatlan. Hidd el, Diana sem. - Számomra az. - Megértelek, Adam, tényleg! De ne ess abba a hibába, mint sok özvegy, aki elfelejti, hogy az elhunytnak is voltak hibái, és valóságos szentté avatja. Diana sem volt az. - Nem is állítottam róla ezt soha. Mindazonáltal nem akadtak olyan hibái, amiket ne tudtam volna elviselni. - Én nem így hallottam.

- Mit akarsz ezzel mondani? - Jaj, Adam, annyira sajnálom! - állt fel a nő és járkálni kezdett. - Talán el sem mondanám, ha nem látnám, mennyire szenvedsz a nejed hiányától, de enyhülhet a fájdalom, ha megtudod, mire készült a feleséged. Adam rosszat sejtett. - Miért, mire? - kérdezte, jóllehet magában úgy gondolta, nem szabad felülnie Gina ármánykodásának Mindent elárul róla, hogy az elhunyt barátnőjéről akar rosszat mondani. - Szóval... Nagyon bántotta, hogy nem esik teherbe, az meg még inkább, hogy te teljesen belebetegedtél. Ezért azt tervelte ki, hogy alkalomadtán... ööö... Jézusom! Olyan nehéz ezt neked elmondanom! - Azért csak próbáld meg, ha már egyszer belekezdtél! Gina a férfihoz sietett és letérdelt hozzá. Minthogy a blézerét már korábban levetette, s a topja alig takart valamit, telt keble kirajzolódott alatta, mellbimbói majd átszúrták a semmi kis anyagot, teljes valójukban Adam szemmagasságába kerültek. Még jobban kihúzta magát, két kezét a férfi vállára tette, és szomorú szemmel nézett rá. - Ígérd meg, hogy sem kiabálni, sem összeomlani nem fogsz! - Az ördögbe is, Gina! Vagy mondd el rögtön, amit akarsz, vagy felejtsd el! - Jó, jó, mondom már, csak ne dühöngj! Szóval... a feleséged azt forgatta a fejében, hogy... hogy elcsábítja Robertet. - Hogy... micsoda...? - Jól hallottad. Nekem azt mesélte, hogy mivel a bátyádnak már van egy fia, tőle biztosan teherbe esne, de neked fel sem tűnne a dolog, mert annyira hasonlítotok egymásra. Ezért meri megkockáztatni. - Jóságos isten! - nyögött fel a férfi, arcát kezébe temetve. - Mikor... mikor beszélt erről? - Nos... épp a halála előtt. Én... én mondtam neki, hogy ez őrültség, de... de meg sem hallgatott - vágott durcás képet a lány. - Jaj, Adam! Annyira sajnálom! Ha segíthetek valamiben... - Végigsimított a férfi kezén, miközben óvatosan közelebb húzódott hozzá. - Ó, te szegény, látom, nagyon megviselt a hír, és biztosíthatlak róla, hogy engem is felzaklatott megint. Érzed, hogy ver a szívem? Mellét a férfi arcát takaró kezeihez nyomta, és közben látványosan pihegett. Adam felemelte a fejét és a nőre bámult. Keze a keblének préselődött, mire a tekintete is odatévedt. Nagyot nyelt. Szó se róla, buja példányokat látott, és szinte meztelenek voltak. Félig kibuggyantak a topból, a másik fele pedig átlátszott a lenge anyagon. Újra nagyot nyelt. Nem volt fából, noha kezdettől fogva sejtette, hogy Gina sántikál valamiben. Ebben a pillanatban rájött, miben. El akarja csábítani. Majdnem felnevetett. Bár kétségkívül csinos és szexis volt, neki valahogy túl soknak tűnt. Túl csinosnak, túl szexisnek, túl rámenősnek. Nem szerette egy nőben, ha ennyire lehengerlő. Ráadásul a természete is bőven hagyott kívánni valót maga után. Nem, semmi esetre sem jöhet nála szóba. Rég elmúlt az az idő, amikor még válogatás nélkül ágyba bújt akármelyik nővel. Egyetlen dologban azonban biztos volt: abban, hogy bár a lány szemrebbenés nélkül tud hazudozni, Diana szándékát illetően igazat beszélt. Gina nem lenne képes kitalálni ilyesmit, ahhoz buta, ezért mérget vett volna rá, hogy a felesége említette neki. Azt ugyan már soha nem fogja megtudni, hogy meg is tette-e volna, ha módjában áll, mindenesetre megfordult a fejében. És ez letaglózta, szinte beleszédült. Hát ez egyszerűen abszurd! Hihetetlen, hogy létezhet ilyen egybeesés! Édes Istenem! Szegény Diana, ha tudta volna...! - Nem mondasz semmit...? - riadt Gina hangjára. - Azt hittem, tetszik, amit látsz. - Hogy? Ja igen. Tényleg szenzációs vagy, Gina, de most jobban szeretném, ha magamra hagynál! - El akarsz küldeni? - Hidd el, nem lennék jó partner. - Kész vagyok segíteni, hogy az legyél. Nem akármilyen testet kínálok neked, sok férfi a fél életét feláldozná érte. Idenézz! - kiáltotta, és ledobta magáról a topot. - Jézusom, Gina, ne! Kérlek, öltözz fel! - Adam még soha életében nem érezte magát nő közelében ilyen kínosan. - De miért? Én őrülten kívánlak, te nem kívánsz engem? Hidd el, tudom, hogyan izgassalak fel. - Nem akarom, hogy felizgass, hát nem érted? - emelte fel a hangját a férfi mérgesen. - Nem kívánlak, és semmit sem akarok tőled! Legfeljebb azt, hogy menj el! Gina pár percig hitetlenkedve bámult rá, mint aki még mindig nem hiszi, hogy létezhet férfi, aki visszautasítja őt, de Adam tekintete végül meggyőzte. Éktelen haragra gerjedt. - Gyűlöllek! - ordította. - Gyűlöllek és megtalálom a módját, hogy bosszút álljak rajtad mindenért! Nekem te ne játszd meg magadat, porszem vagy te ahhoz! Leszállsz még a magaslóról, meglátod! Gyorsan magára kapta a topot meg a blézert, hóna alá csapta a kis kézitáskát, és kiviharzott a nappaliból. Hangos csattanással csukódott be az ajtó utána. Gratulálok, öregem! Visszautasítottál egy tüzelő szukát, és ezzel szereztél magadnak egy halálos ellenséget. Más se hiányzott már neked.

Laura életében nem sok változás történt. A tragédia után néhány napot a szüleinél töltött, hogy ne legyen annyira egyedül, a temetés után anyósáék csalták el magukhoz, de rá kellett döbbennie, hogy egyik sem túl jó megoldás, sehol sem találta a helyét. Ezért aztán hazaköltözött a fiával a házába, és megpróbált szembenézni a megváltoztathatatlannal. Azzal, hogy ezentúl a férje nélkül kell élnie. Tommy eleinte gyakran hiányolta az apját, kérdezgette, mikor jön haza, mivel azonban Robert sokat volt távol a munkája miatt, míg élt, és mert Laura többször elmondta neki, hogy a papa felköltözött az angyalokhoz, és nem jöhet, a gyerek megnyugodott. Tudomásul vette, s ahogy teltek a hónapok, egyre ritkábban kereste. Az asszony örült is ennek, meg nem is. Örült, mert a kisfiút nem viselte meg annyira, mint gondolta, ugyanakkor vérzett a szíve, hogy idővel teljesen elfelejti az apját. Úgy tűnt, a vitaminkúra jót tett neki, újra volt étvágya és nem fáradt el olyan hamar. Sűrűn megfordultak a nagyszülőknél, és a tragédia óta Adam is többet törődött a keresztfiával. Laura viszont nehezen viselte sógora jelenlétét, túlságosan emlékeztette Robertre. Ezen a hétvégén ismét a Fielding szülőkhöz volt hivatalos, de anyósa ragaszkodott hozzá, hogy már pénteken menjenek ki hozzájuk. Mivel a kocsija szervizben volt, sógora vitte ki őket, aki szintén otthon töltötte a hétvégét. Az út alatt alig szóltak egymáshoz, a férfi Tommyval beszélgetett, az asszony pedig megpróbált úrrá lenni a benne növekvő feszültségen. Nem tehetett róla, ám Adam közelében pattanásig voltak az idegei, jóllehet régen kifejezetten élvezte a társaságát. Akkoriban tréfálkoztak, ugratták egymást, tökéletes testvéri viszonyban álltak, ám ennek egyszer csak vége szakadt, és azóta egyre rosszabbá vált kettőjük kapcsolata, noha jobban tette volna, ha legalább a látszatot igyekszik megőrizni. Csakhogy ez kezdte meghaladni az erejét, ráadásul a dolgot mások is észrevették. Már Robertnek is feltűnt, hogy valami megváltozott közöttük, és azóta az anyósáéknak is szemet szúrt. Mi több, Angéla nemrégiben rákérdezett, mire ő váltig állította, hogy minden rendben van, de gyanította, hogy az asszony is tudja, ez egyszerűen hazugság. Akkor a dolog annyiban maradt, Laura ellenben a tudatában volt, hogy nem ússza meg ennyivel. És most megint egy teljes hétvégét töltenek együtt, ráadásul Adam is ott lesz. - Laura! - hallotta hirtelen a férfi hangját, mire minden izma megfeszült. - Igen? - vetett rá futó pillantást, majd ismét kibámult az ablakon. Idegesen állapította meg, hogy még beletelik egy kis időbe, mire kimenekülhet sógora kocsijából. - Elárulnád végre, mi bajod? - Bajom...? Nekem? - Tőled kérdeztem, nem? - Nincs semmi - vont vállat közönyösen, bár a szíve a torkában dobogott. - Na persze - húzta el a száját gúnyosan Adam. - Úgy gondolom, ideje lenne leülnünk és végre tisztáznunk mindent. - Semmit sem kell tisztáznunk - vágta rá az asszony. - Valóban? - Igen, valóban. - Hát ezt nem hiszem el! - mérgelődött a férfi, s a kormányra csapott. - Mit nem hiszel el? - Tudod te azt nagyon jól! - Sejtelmem sincs róla. Csak azt tudom, hogy nekünk nincs semmi tisztázni valónk - hangsúlyozta a két utolsó szót az asszony. - Na, ez már aztán tényleg mindennek a teteje! Te tényleg hiszed is, amit mondasz? - Légy szíves, hagyd abba a kiabálást, Tommy nincs hozzászokva! - Micsoda álszent vagy te, Laura! Játszod itt a fensőbbséges úrinőt, a megközelíthetetlen, tisztességes asszonyt, a gondos családanyát, de megnyugtatlak, nekem aztán nem kell megjátszanod magad, mert én ismerlek. Igazán ismerlek, szóval hagyj fel előttem a színészkedéssel, oké? - Te pedig fogd be a szád! - sziszegte az asszony. - Nem a fiam fülének való a szöveged. Még csak ötéves, és különben sem tehet semmiről. - Ezek szerint belátod, hogy ideje leülnünk és négyszemközt beszélnünk? - Rendben. - Laura gyilkos pillantást villantott rá. - Remélem, boldog vagy. - Az nem kifejezés - bólintott Adam. - Mikor és hol? - Egyik este nálam, ha a fiam már alszik. - Nekem jobb ötletem van. A jövő héten csak kedden megyek dolgozni. Mi lenne, ha anyáméknál hagynád Tommyt, hogy nyugodtan beszélhessünk? A fiad felébredhet és olyat is meghallhat, amit nem kellene. - Oké. - Nocsak! Semmi ellenvetés? - vonta fel az egyik szemöldökét a férfi. - Miért? Ha tiltakozom, feladod? - Soha.

- Mindjárt gondoltam. Viszont van egy feltételem. - Ajjaj! Ki vele! - A szüleidnél nem teszel semmilyen kétértelmű célzást, hanem békén hagysz. - Ahogy óhajtod. - És nem is gúnyolódsz velem. - Elrontod a játékomat. - Én nem tartom annak. - Igazad van - szólalt meg nagy sokára Adam. - Tényleg nem az - tette hozzá halkan. A férfi hangja olyan komoran csengett, hogy Laura döbbenten bámult rá. Magasságos ég! Vajon mi a csudát forgat a fejében? A légitársaság irodáiban ugyanúgy a szokásos munka folyt, mint az bármely más cégnél lenni szokott. A statisztikai osztályon unalmas kimutatásokat gyártottak minden létező dologról, ami a társaságnál történt. A pénzügyön éppen az aktuális utalásokat intézték. A személyzetin a vezető egy lehetséges munkaerőnek tett fel keresztkérdéseket. A bérszámfejtésen a munkatársak esedékes bérének kiszámítása zajlott, a közönséges halandók számára rejtélyes képlet alapján, mert soha nem az az összeg jött ki, mint amit a dolgozók számítottak ki az ésszerű logika alapján. A propagandaosztályon az évszázad reklámját tervezték. A jogi osztályon pedig egy házaspár ügyét vizsgálták, akik azért perelték a céget, mert a fogadópultnál a személyzet tévesen informálta őket, s ebből nekik - legalábbis szerintük -, komoly káruk keletkezett. Piti kis dolog volt, és Michelle Fielding a pokolba kívánta. Az biztos, hogy nem ilyesmire gondolt, amikor elvégezte a jogi egyetemet. Igazi ügyeket akart, amiknél megmutathatja, mit tud. Csakhogy az édesapja nem veszi őt komolyan! Bedugta ide, és bizonyosan megparancsolta az osztályvezetőnek, hogy kizárólag afféle fülemüleperesügyeket bízzon rá! Mérgesen ugrott fel az asztalától és a büfébe sietett. Fütyült kollégái rosszalló tekintetére, kapucsínóba akarta fojtani dühét és bánatát. Tanulmányait kitüntetéssel fejezte be, mi több, a doktori címet is megszerezte, a családja mégis úgy kezeli, mintha még mindig az a cuki falat kisbaba volna, mint huszonöt évvel ezelőtt! Az ördögbe is! Huszonhatodik évében járt, s bár őt a repülés nem vonzotta, mint az apját és a bátyjait, azért a saját szakterületén igenis komoly tudással bírt. Bárcsak ne hallgatott volna az édesapjára! Sejtette pedig előre, hogy ez lesz a vége. Max Fielding még mindig az ő édes kicsi lánykájának tekinti, és nem veszi észre, hogy felnőtt. Azt képzeli, neki a munkája csupán hóbort, valami érthetetlen szeszély, ami úgyis hamarosan elmúlik, ha elveszti a varázsát. Hát... igaz, ami igaz, ha a jövőben is ilyen, csip-csup ügyekkel kell foglalkoznia, mint ez a mostani, akkor máris elvesztette. De ő többre hivatott! S ha az apja ezt nem veszi tudomásul, úgy itt hagyja a légitársaságot, mint a pinty! Ez az eredménye, hogy ő született a legkisebbként a családba, gondolta indulatosan. Ráadásul lánynak. Mert ha fiú lenne, senkinek sem jutna eszébe még mindig úgy kezelni, mint egy gyereket. Pátyolgatni, babusgatni, a széltől is óvni. Elnézően mosolyogni, ha a nagyok dolgába akarja ártani magát. Így viselkedett vele az anyja, az apja, sőt Robert bátyja is, míg élt. Talán Adam volt az egyedüli, aki nem édes kis játékszernek tekintette, csakhogy ő is megváltozott a tragédia óta. Michelle nem tudta eldönteni, hogy a felesége elvesztése az oka, vagy Roberté. A maga részről úgy találta, testvére sosem volt annyira odáig Dianáért, inkább csak azért húzott jegygyűrűt az ujjára, mert azt gondolta, eljött az ideje a családalapításnak, és a lány erre alkalmasnak látszott ő ellenben azt érezte, hogy a szenvedélyes szerelem hiányzik a férfiból, szemben Dianával, aki rajongott érte. Mindegy, végül is nem tartozik rád, rótta meg magát, inkább a saját sorsoddal törődj! És tüstént elhatározásra jutott. Most rögtön bemegy az apjához, és ultimátumot intéz hozzá: vagy adat neki komoly ügyet, vagy viselheti a következményeket. Michelle mélységesen eltökélte, hogy keres másik munkahelyet és fütyül a család véleményére. Az üres műanyagpoharat a szemétbe hajította, és olyan vehemensen fordult sarkon, hogy nekiütközött valakinek. - Bocsánat - hadarta gyorsan, és már rohant volna tovább, de egy kéz megállította. - Te jó ég! Csak nem a bájos kis Michelle Fieldinghez van szerencsém? A lány a fogát csikorgatta. - Nem! - vágta rá haragosan. - Doktor Fielding vagyok! - De hiszen én is azt mondtam - nevetett rá egy pajkosan csillogó, kék szempár. - Tévedés. Maga bájos kis Michelle Fieldinget mondott. - De hát az vagy, nem? - Nem! - Júúúúúj, de harcias amazon lett belőled! Michelle gyanakodva méregette a férfit. - Kicsoda maga? - Ezt a sértést! Már meg sem ismersz? Azért annyit még nem öregedtem. A lány most vette szemügyre jobban a vele kötekedőt, szeme résnyire szűkült. - Daniel...?

- Az ám - nevetett rá a férfi -, telitalálat! Daniel Maddox, személyesen - hajolt meg színpadiasan. - Mit keresel itt? - Azt még én sem tudom pontosan, apád nem árulta el a konkrét fizetséget. - A... a fizetséget...? - Aha, végül is itt dolgozom. Csak azt ne mondd, hogy nem tudtad! - Pedig nem. - A fenébe is, őt valahogy elfelejtették erről tájékoztatni! Újabb ok a mérgelődésre. - Sebaj - mondta a férfi vidáman -, még úgysem száz százalék. - Melyik részen dolgozol? - Az igazgatóin. - Az igazgatóin? Ez meg mit jelentsen? - Csupán azt, hogy előfordulhat, idővel én veszem át apád helyét, ha tetszik a munka. - Bocs, de le kell ülnöm - jegyezte meg a lány és leroskadt a mellette álló székre. Mindig kedvelte a férfit, bár az sokat ugratta, amikor még kislány volt. Később, a serdülőkorba lépve titkon szerelmes lett bele, és csöppet sem érdekelte, hogy ő akkor már felnőtt. Aztán a dolog annyiban maradt, mert elkerült a jogi egyetemre, s csak ritkán találkoztak, noha a férfi házasságának híre azért alaposan megrázta. Ráadásul nem is találta szépnek a feleségét - igaz, csak egyszer látta, az esküvőn -, és el sem tudta képzelni, mire lelt benne, ami annyira megfogta, hogy elvette, pedig úgy festett, hogy a frigy jól működik, hiszen évek óta házasok voltak. Amikor pedig megszületett a kislányuk, tudomásul kellett vennie, hogy Dániel Maddox a számára örökre elveszett. Nem is törődött vele, az egyetemen bőven akadtak hódolói, és hát ott volt a tanulás, amit nagyon komolyan vett. Évek óta nem találkoztak, a viszontlátás meglehetősen felkavarta. Annál is inkább, mert Daniel nem úgy festett, mint a legtöbb családos férfi. Nem kopaszodott, nem növesztett pocakot, és az arca sem látszott öregnek. Sajnálatos módon jóképűbb volt, mint valaha, érettebbnek tűnt, és hihetetlenül sármosnak. Ne felejtsd el, hogy nős, és gyereke van! - Naaaa..., ugyan már, Michelle! Miért vetted a szívedre? Mi a baj? - Semmi. - Na persze. A semmi miatt zuhantál úgy magadba, ugye? Mi bánt, kislány? - Nem vagyok kislány! - szűrte a foga között a szavakat a lány. - Ó, ezer bocsánat, nem úgy gondoltam! Természetesen még jó a szemem, és látom, hogy gyönyörű nő lett belőled. És minthogy voltál szíves felvilágosítani, hogy doktor Fielding vagy, a szépségedhez nyilván nem mindennapi okosság párosul. Ez pedig elég ritka. - Ne gúnyolódj! - Meg sem fordult a fejemben, ellenkezőleg. Éppen gratulálni akartam. - Biztos? - vizslatta a lány gyanakodva. Nála sosem lehetett tudni, régen előszeretettel élcelődött vele. - Itt a kezem - nyújtotta felé a jobbját Dániel. - Köszönöm - fogadta el Michelle vonakodva. Kezet ráztak, aztán a férfi szeme felcsillant. A lány el akarta engedni, ám Daniel szorosan fogta. - Sajnálom, kedves, de velem kell jönnöd. Úgy fest, a tenyerünk összeragadt. - Hagyd abba! Ez egyáltalán nem vicces. A férfi szája sarka megrándult. - Hát persze. Sürgősen találnunk kell valakit, aki szétválaszt bennünket, mert képzeld csak el, mi lesz, ha valamelyikünknek ki kell mennie a mosdóba. - Az ördögbe is, Daniel, te engem csöppet sem veszel komolyan! - Az ég szerelmére, Michelle! Ne légy már annyira szigorú! Én csak azt akartam, hogy mosolyogj végre, és kísérj el egy darabon. Olyan régen találkoztunk, szeretnék többet megtudni rólad. - Már mindent tudsz, ami fontos. - Lássuk csak! Nyilván a jogi osztályon dolgozol. - Hiába, lángész vagy. - És, hogy állsz a férjjel, gyerekkel? - Sehogy. - De barátod, netán vőlegényed csak van? - Egyik sincs. - Ezt nem mondod komolyan! - Pedig ez az igazság. - Képtelenség! Egy olyan gyönyörű nő, mint te, és nincs senkije! Hogy lehetséges? - Hidd el, nagyon is lehetséges. Jelen pillanatban semmi szükségem a férfiakra, tökéletesen megvagyok nélkülük. És most beszéljünk inkább rólad! - váltott témát a lány. - Veled mi újság? Hogy van a feleséged? A gyereked? - A nejem köszöni, jól van. A kislányom, Dawna, hétéves, nagyon szép, okos gyerek, iskolába jár. - És a feleségeddel jól vagytok? Hogy is hívják? Bocs, elfelejtettem. - Sylvia a neve, és megvagyunk.

- Ez nem hangzott túl lelkesen. - Mert nem is vagyok az. A házasságom nem sikerült valami fényesen, de nem akarlak a szokásos közhelyekkel untatni. - Nem untatsz, Daniel. - Márpedig kétlem, hogy izgalmasnak találnád, ha arról beszélnék, mennyire elhidegültünk egymástól, milyen sokat veszekedünk, vagy hogy a nejem egyáltalán nem ért meg. - Akkor miért nem váltok el? - A válás soha nem olyan egyszerű, pláne ha gyerek is van. - Igazad van, mindig a gyerekek szenvednek a legjobban. Mesélj inkább a húgodról! Férjnél van? - Viccelsz? Még csak huszonegy éves. Alaposan megnézném én azt a fickót, aki el akarná venni! Michelle elnevette magát. - Így beszél, egy tipikus báty! - Az csak természetes, ha féltem a húgomat, nem? - De igen, egészen addig, míg nem esel túlzásokba. Amellett ne felejtsd el, hogy tulajdonképpen minden nő valakinek a húga, a lánya vagy éppen az anyja. Akkor is ilyen óvatos vagy, ha el akarsz valakit csábítani? Daniel hümmögött egy sort, mielőtt újra megszólalt. - Mióta vagy te a női nem szószólója? Michelle a fejét csóválta. - Ejnye, Mr. Maddox, nem erőssége a hűség, ugye? - Miből gondolod? - Hiszen egyetlen szóval sem tiltakoztál, hogy nem, te aztán soha, senkit nem akartál elcsábítani, amióta nős vagy. - Erről nem nyilatkozom - közölte önérzetesen a férfi. - Nem is kell, néha a hallgatás többet mond. - Az ördögbe is, jó lesz vigyázni veled! - Úgy bizony. Majd én emlékeztetlek rá, ha netán elfelejtenéd, hogy feleséged, gyereked van. - Semmi szükség rá, sajnos jobban a tudatában vagyok, mint szeretném. - Azért nem lehet az annyira szörnyű. - Inkább ne is beszéljünk róla. Nem akarom elrontani a kedved, de muszáj megemlítenem, mennyire sajnálom, ami Roberttel történt. Fogadd őszinte részvétem. - Köszönöm. - És... ha bármikor bármiben a segítségemre lenne szükséged, mindig állok rendelkezésedre. - Kösz, Daniel. - Bocsáss meg, hogy felhoztam a témát, el tudom képzelni, mennyire fájhat. - Semmi baj, nem kell mentegetőznöd. Természetesen fáj, de egyáltalán nem zavar, ha beszélünk róla. Robert nem tabu. - Akkor nem haragszol? - Dehogy. - Nos, bármennyire is élvezem a társaságod, most el kell köszönnöm. Apád már el sem tudja képzelni, hová lettem. Mindenesetre szeretnék veled találkozni a jövőben, gyakrabban, mint eddig. Mi lenne, ha egyik este együtt vacsoráznánk? - Hozod a nejedet is? - Eszem ágában sincs. - Sajnálom, Daniel, de nős férfiakkal nem járok vacsorázni. - Ugyan már, ne viccelj! Nem randevút kértem, csak egy közös vacsorát. Barátok között az ilyesmi megengedett. - Na jó, majd egyeztetünk időpontot. - Itt a számom - nyújtott egy névjegykártyát a lány felé. - Elárulod a tiédet? - Sajnos nálam nincs kártya. - Nem baj. Mondd el, megjegyzem. Michelle elmondta, Dániel pedig rámosolygott. - Nem fogom elfelejteni. És nagyon örülök, hogy találkoztunk. - Én is - bólintott a lány, majd közelebb húzódott hozzá és puszit nyomott az arcára. - Szia. A férfi, erre annyira zavarba jött, hogy elpirult, ami pedig már évek óta nem esett meg vele. - Szia... - mondta megkésve, ám a lány addigra messze járt.

5. FEJEZET

Laura megkönnyebbülten ült be sógora Jaguárjába. A családi hétvégének vége volt, és meglepően kellemesen alakult. Jóllehet most is szóba került Robert - sosem múlt el úgy összejövetel, hogy ne emlékeztek volna meg róla -, de most még ez sem lett lehangoló, mintha lassacskán mindenki elfogadta volna, hogy többé nem lehet velük. Anyósa sem kapott sírógörcsöt, mint korábban sokszor, ha idősebbik fiáról beszéltek, remekül tartotta magát. Adam pedig állta a szavát és nem tett rá kétértelmű megjegyzéseket. Nem célozgatott olyasmire, amit csupán ketten értettek, nem kötözködött vele, meglepően visszafogottan viselkedett. A vicc az volt, hogy most meg ez szúrt szemet a szülőknek. A férfi jó ideje szinte állandóan piszkálta, és túlságosan feltűnő volt, hogy most nem tette. Hát igen. Valóban meglepően békés volt a kapcsolatuk, nem csoda, ha Angela nem bírta megjegyzés nélkül hagyni. Nem volt könnyű elhitetnie vele, hogy a világon semmi sem történt, csupán ők látták túl sötéten a helyzetet. Laura öröme azonban nem tartott sokáig. Amint elbúcsúztak Angélától és Maxtől, valamint Tommytól, akire a nagyszülők boldogan vigyáztak, Adam gondoskodott róla, hogy neki elmenjen a kedve a nevetéstől. - Minthogy Tommy nincs veled, szerintem már ma este megejthetjük a beszélgetést - Jobb lenne holnap, egy kicsit elfáradtam. - Jaj, ne viccelj, Laura! Ugyan mi az ördögben fáradtál el? Hiszen ott volt az anyám, a húgom, te meg Donna nagyi. Ne mondd, hogy olyan sok munka jutott egy emberre! - Tudod is te, mennyi fáradsággal jár egy főzés! Soha életedben nem csináltad. - Azért valamennyi fogalmam van róla. Dianának sokszor segítettem a konyhában. - El tudom képzelni. - Feleslegesen gúnyolódsz. Tisztában vagyok azzal, hogy azért csinálod, hátha így kibújhatsz a megbeszélés alól. Közlöm veled, hogy nem fog menni. Különben is én álltam a szavamat, egyetlen célzás sem hagyta el a számat. Hát most te is tartsd be, amit ígértél! - Nem is akartam megszegni, csak azt szerettem volna, ha inkább holnap beszélünk. - Nem! - vágta rá a férfi olyan erélyesen, hogy a nő összerezzent. -De... - Azt mondtam, nem! Ma tesszük meg, mert holnapra úgyis megint kitalálnál valamit, hogy miért is nem jó neked. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy nem úszhatod meg! - Nem tetszik a hang, amelyet használsz! - Nekem sem tetszik, amit te használsz már hosszú évek óta velem, de ez téged soha nem érdekelt. Akkor engem miért kellene, hogy érdekeljen? - kérdezte Adam meglehetősen fölényesen, és beállt a kocsifelhajtóra. Jut eszembe! Robert autóját sikerült eladnod? - Már vagy három hónapja. - Remek Szeretnék beállni a garázsba. - Miért? - rémült meg Laura. - Azért, kedves sógornőm, mert este van, és ott biztonságosabb a kocsimnak. Nem szeretném, ha valami baja esne - magyarázta olyan lassan, mintha nehéz felfogású gyerekhez beszélne. - Tudod a sportkocsik még a legjobb környéken is vonzzák a vandálokat. Megnyugtat a válaszom? - Rögtön nyitom a garázst - mormolta az asszony elvörösödve és pánikszerűen ugrott ki az autóból. A nappaliban Laura ásványvizet és némi rágcsálni valót tett az asztalra, majd idegesen járkálni kezdett. - Ülj le! - szólt rá a férfi parancsolón, s ő nem mert ellenkezni. Mártír képpel roskadt le az egyik fotelba, szemben a sógorával, de a világért sem nézett volna rá. - Nézz rám! - hangzott az újabb parancs, mire vonakodva engedelmeskedett. Tekintetük találkozott és egy ideig néma küzdelmet vívott a másikkal. Végül az asszony nem bírta tovább és elfordította a fejét. Adam hangosan felsóhajtott. - Már jó ideje szeretném megkérdezni, miért vagy olyan ellenséges velem. Régen jól kijöttünk

egymással. Miért változtál meg? - Ha ezt nem tudod, akkor hiába is magyaráznám. Mellesleg te is megváltoztál. - Történt egy s más az életemben, ami felnőtté tett. Sokáig túl könnyen vettem a dolgokat, ám a sors gondoskodott róla, hogy ne fogjam fel olyan lazán. - Nehéz elképzelni, hogy téged bármi is megviselhet. - Hát akkor csak próbáld meg! - csattant fel a férfi indulatosan. - Huszonnégy múltam, amikor Susan, a barátnőm egy este könnyek között árulta el, hogy terhes, és meg akarja tartani. Istenem! Még én magyaráztam neki, hogy alaposan meg kellene gondolnia, mert egy gyerek teljesen megváltoztatja az ember életét. Biztosítottam ugyan róla, hogy feleségül veszem, és igyekszem segíteni neki, már amennyire a munkám engedi, de ez neki biztosan kevés lesz, hiszen rengeteget dolgoztam azért, hogy minél többet repülhessek, és nagy gépre kerüljek, sokszor napokig nem láttuk egymást, ő azonban esküdözött, hogy mindez nem érdekli, meg akarja szülni, mert akarja a babát, és mert túl kockázatos lenne elvetetnie az elsőt, előfordulhat, hogy többé nem lehetne gyereke. Emlékszem, együtt sírtunk a meghatottságtól és megegyeztünk, hogy összeházasodunk. Aztán elmentem dolgozni, és mire hazaértem, azzal fogadott, hogy meggondolta magát, mégsem akar szülni, és elvetette a gyereket. A hír letaglózott. Hát még, amikor bejelentette, hogy elköltözik tőlem, mert ezek után nem bírna velem élni, mintha mi sem történt volna. - De hát, te nem kényszerítetted semmire! - Pontosan. Talán ezért is viselt meg a dolog. Teljesen beleéltem magam, hogy megházasodom, és apa leszek, álmomban sem gondoltam, hogy hirtelen meggondolja magát, kész tények elé állít, ráadásul elhagy. - Szeretted? - Igen, azt hiszem, szerettem, bár a történtek után megundorodtam tőle és megkönnyebbültem, hogy elköltözött. Néhány hónappal később azonban megkeresett azzal, hogy még mindig szeret és próbáljuk meg újra. Elküldtem, akkor már látni sem bírtam. Bár fiatalok voltunk, és nagyon nehéz lett volna, mégis szerettem volna azt a gyereket, ö viszont a megegyezésünk ellenére szó nélkül elvetette, s ezt nem tudtam neki megbocsátani. Olyan zaklatott voltam, hogy apa elküldött pár nap szabadságra, amit végül nálatok töltöttem. Robertnek el is meséltem, ő vigasztalt. Hogy őszinte legyek, egy ideig rá sem bírtam nézni a nőkre. - Meddig? - Majdnem egy évig. - Szentséges ég! - suttogta az asszony, arcát tenyerébe temetve. - Bizony, Laura. A szűk egy év után te voltál az első nő, aki... - Ne folytasd! Nem bírom hallani! - sikoltotta az asszony. - Pedig muszáj lesz. Egyszer végre ki kell mondanunk a szavakat, meg kell beszélnünk, hogy ne nyomasszanak tovább. Iszonyú lelki teher volt ez mindkettőnknek, meg kell szabadulnunk tőle. Már senki sincs, aki miatt tűrnünk kellene. A bátyám, sajnos, halott. Laura annyira szégyellte magát, hogy képtelen volt sógora szemébe nézni. A legszívesebben a föld alá süllyedt volna, vagy bebújt volna egy egérlyukba is, csak ne kelljen Adammel beszélnie. - Hát igen, Laura, hosszú idő után te voltál az első nő, aki elcsábított, és akivel szeretkeztem. Mert ugye azt nem tagadod, hogy te csábítottál el engem, és nem fordítva? - Ne... nem. - Akkor jó. Már attól tartottam, hogy ezt is az én rovásomra írod. - Miért tenném? Hiszen én terveltem ki az egészet. - Az asszony hangja már-már kihívóan csengett. - De miért éppen rám esett a választásod? Ezt sosem értettem. Hiszen azelőtt mindig azt állítottad, te soha nem szeretted a nálad fiatalabb fiúkat. - Ez igaz. Veled azért tettem kivételt, mert Robert testvére voltál, és mert annyira hasonlítottatok egymásra. A bátyádat akkoriban már nagyon megviselte, hogy nem képes teherbe ejteni, attól féltem, a házasságunk is rámegy. És akkor meglátogattál bennünket. Emlékszem, azon töprengtem, hogy olyanok vagytok, mint két tojás. - És mivel Robertnek váratlanul be kellett ugrania egy másik pilóta helyett, elterveztél mindent. - Azért nem egészen. Amikor a bátyád elment, még eszembe sem jutott, hogy... hogy elcsábítsalak. Úgy emlékszem, te hoztad a pezsgőt, hogy csapjunk egy görbe estét. Robert is benne volt, noha ritkán ivott alkoholt. - És végül akkor sem ivott, mert elszólította a kötelesség. - Igen, viszont ittunk mi helyette is. - Valóban, jócskán becsíptünk. - Igen. Aztán meséltél egy viccet, amin jót nevetünk, és én döbbenten néztelek, mert még a nevetésed is olyan volt, mint a testvérednek. Hozzád hajoltam, hogy adjak egy puszit, de végül csók lett belőle. Meglepődtem, mennyire jólesik, ismerősnek tűnt, ugyanakkor mégis másnak. És akkor villant át az agyamon, hogy mi lenne, ha elcsábítanálak, és teherbe esnék. Téged biztosan nem érdekelne, hiszen még túl fiatalnak tartottalak, ugyanakkor Robert a mennyekben érezné magát, velem együtt. - És megtetted. - Igen, megtettem. De... biztosan nem tettem volna meg, ha akkor nem isszuk meg azt az üveg pezsgőt.

- Vagyis én vagyok a hibás, mert én hoztam. - Nem, dehogy. Nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy az alkohol elvette a józan ítélőképességemet. - Meg az enyémet is. - Mindegy. Másnapra visszanyerted, mert egyszerűen felszívódtál. - Hát persze, hogy felszívódtam, miután felfogtam, mit tettem. Elárultam a bátyámat! Lefeküdtem a feleségével, mert megkívántam. Hiszen ez halálos bűn! - De én voltam a fő bűnös. Igaz, másnap én is elszörnyedtem a tettemtől, szerettem volna visszaforgatni az időt, napokig csak altatóval bírtam elaludni, olyan bűntudatom volt. És azután attól is rettegtem, hogy beárulsz a testvérednek. - Miért tettem volna ilyet? - csodálkozott Adam. - Hiszen én voltam a férfi, nekem kellett volna több eszemnek lenni, csakhogy... Csakhogy akkor már olyan régen voltam nővel, hogy nem kellett túl sokat csábítgatnod, hogy elveszítsem a fejem. Végső soron gyönyörű voltál és szerfölött kívánatos. Robertnek kiváló ízlése volt. - Ezt hogy érted? - ráncolta a homlokát az asszony. - Nem, ne érts félre! Az igaz, hogy megállapítottam magamban, milyen jó nő vagy, de ez volt az összes ilyen irányú gondolatom. A bátyám barátnője voltál, s ezért számomra tabu. Nem voltam szerelmes beléd, nem fantáziáltam rólad, a nővéremnek tekintettelek Az az éjszaka... nos... az volt a kivétel. És én is hajlok arra, hogy nem történt volna semmi, ha józanok maradunk. - Én is ezzel mentegettem magam, azóta is - vallotta be Laura. - És tudod már, kitől van Tommy? - A kérdés olyan otrombának tűnt, hogy az asszony elvörösödött. - Ne... nem. - De csak érzel valamit, nem? Tudod, az a bizonyos női megérzés. Még nekem is van megérzésem, pedig nem vagyok nő. - Te mit érzel? - Úgy érted, Tommyval kapcsolatban? - Igen. - Azt, hogy az én fiam. - Én is. - Szentséges Szűzanyám! - Most Adam temette a tenyerébe az arcát, és jó ideig nem szólt. - El tudod képzelni, mit éreztem, amikor a kórházban, a karomban tartottam? - kérdezte végül elgyötörten. - Azután, hogy Susan... - Igen, el - vágott a szavába Laura, és nagyot nyelt. - Kétlem. Majd' megszakadt a szívem. Az járt a fejemben, hogy bár én vagyok az apja, egész életében csak a keresztapja lehetek. Alig tudtam elviselni, ezért helyesebbnek találtam, ha minél kevesebbet látom. Ráadásul úgy éreztem, látni sem bírsz. Később pedig, ha találkoztunk, úgy viselkedtél, mintha minden egyedül az én hibám volna, mintha én lennék a főbűnös, te pedig az ártatlan áldozat. - És úgy döntöttél, jobb, ha csak ritkán jársz hozzánk. - Valóban, de nem csupán ez volt az oka. Az ominózus éjszakánk után nem sokkal megismertem Dianát. És minél többet tudtam meg róla, annál inkább tetszett. Teljesen más volt, mint az addigi barátnőim, és vele kapcsolatban fordult meg a fejemben újra a házasság. Sok időt töltöttem vele, hogy minél jobban megismerjük egymást, és azután arra jutottam, hogy tökéletes feleség lenne. Meg jó anya. - Ezért vetted feleségül? - döbbent meg az asszony. - Nem is voltál szerelmes bele? - Szerettem én, és igyekeztem jó férje lenni. - Én is szeretem az ügyvédemet, de nem akarok hozzámenni. Egek! Hol maradt a szerelem? Hogyan hihetted, hogy működni fog a házasságotok? - Márpedig működött. Legalábbis addig, míg ki nem derült, hogy ő sem tud teherbe esni, pedig mind a ketten egészségesek vagyunk. És azután a dolog végül kezdett rémálomra hasonlítani. Diana állandóan a naptárt bújta, a hőmérsékletét mérte, és rögvest az ágyba kellett rohannunk, ha fogamzó képes volt. Szinte már csak ilyenkor szeretkeztünk, s nekem ebből egy idő után elegem lett. Egyre többször jutottál az eszembe, meg az, hogy csak egyszer voltunk együtt, akkor is spiccesen, és mégis terhes lettél. S ha Tommyt láttam, szerettem volna világgá kiabálni, hogy van gyerekem, ő az én fiam, de ugye nem tehettem. Kezdett megőrjíteni az egész. Az, hogy az első gyerekemet a tudtom nélkül elvetette a volt barátnőm, a második gyerekemnek nem lehetek az apja, ám akinek lehetnék, az meg nem jön össze. És a tetejében Diana folyton azzal nyaggatott, hogy vizsgáltassam ki magam, mert ő már megtette, és semmi baja, biztosan nálam nincs minden rendben. Volt, hogy egyszerűen a szemébe nevettem. Még, hogy velem nincs rendben valami! Hiszen már két nőt teherbe ejtettem! Jó ideig nem akartam Susanról beszélni, nem akartam anyámat felizgatni, de egyszerűen nem bírtam tovább. - Pontosan ezért féltem, hogy egyszer engem is elárulsz - jegyezte meg Laura. - Hogy elveszted a fejed, és dühödben elszólod magad.

- Nem tagadom, megfordult a fejemben, de csak egy pillanatra. Túl sok embernek okoztam volna fájdalmat, és ez még nekem is sok lett volna. - Viszont Tommyt sem szeretted. - Ez nem igaz! - tiltakozott hevesen a férfi. - Mindenesetre én így láttam. - Te csak azt láthattad, hogy nem sokat foglalkozom vele. Ez kizárólag azért volt, mert alig bírtam elviselni a tudatot, hogy ő a fiam, de nem lehet az enyém. Hogy fiatalként könnyelműen másnak ajándékoztam, mert voltaképpen ezt tettem. - Jó ügyet szolgáltál, nem? - Hát igen. Ha a bátyámra gondolok, akkor valóban. Mindkettőtöknek nagy szívességet tettem, de milyen áron? Már azzal gyötörtem magam, hogy isten azért büntet, hogy nem jön össze a gyerek, mert elárultam Robertet. - Na igen, a bűntudat. Sokszor engem is olyan elviselhetetlenül kínzott, hogy már ott tartottam, egyszerűen bevallok mindent a bátyádnak. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy végzetes hibát követnék el. - Még szerencse, hogy rájöttél. - Ez igaz, de néha téged is gyűlöltelek, amiért engedtél a csábításnak. Bebeszéltem magamnak, hogy meg tudtál volna állítani, ha nagyon akartál volna. Pedig hát egyes-egyedül én voltam a bűnös. És ezért nem szívesen néztem a tükörbe, megvetettem magam. Ám, ha Tommyt figyeltem, meg Robertet, mennyire szereti, akkor meg azt gondoltam, hogy mégiscsak jól tettem. - Ne gyötörd magad tovább! Az biztos, hogy a bátyám imádta Tommyt, és kimondhatatlanul boldoggá tette a tudat, hogy apa lett. S ha így nézzük, talán mégsem olyan nagy bűn, amit elkövettünk, csak azzal nem szabad foglalkoznunk, hogy valójában mind a ketten becsaptuk. - Talán nevezzük kegyes hazugságnak. - Rendben - bólintott Adam. - Remélhetőleg odafönt megbocsátott nekünk - tette még hozzá szomorúan, aztán egy ideig egyikük sem szólt. - Egyébként gondolkoztál már rajta, hogy mihez kezdesz? - törte meg a hosszúra nyúlt csendet. - Hogy érted ezt? - pillantott rá értetlenül Laura. - Hát... itt ez a nagy ház és csak ketten lakjátok. Aztán Tommy nemsokára iskolába megy, egyedül leszel. Nem akarsz változtatni? Esetleg eladni a házat, vagy dolgozni, netán újra férjhez menni? - Megőrültél? Még gyászolok. - A gyászévnek vége. - Arra én fütyülök! Azért, mert a naptár szerint eltelt egy év Robert halála óta, az én szívemben nem változott semmi. - Azért a gyászruhát már levethetnéd. - Még nem érzem magam képesnek rá. - Jól van, megértem, nem kell rögtön ellenségessé válnod. Nem csak te gyászolsz. - Miért, te is? Hiszen nem is szeretted Dianát. - Ez nem igaz, kiforgatod a szavaimat. Igenis szerettem őt, és a bátyámat is. Kettős a gyászom, ha nem vetted volna észre, szörnyen hiányoznak, de az élet megy tovább. És itt van Tommy, a mi közös gyerekünk. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte az asszony rémülten. Olyan rettegés kerítette a hatalmába, hogy görcsbe rándult a gyomra. - Csak azt, hogy nem jó neki így. - Én semmit sem vettem rajta észre. - Én igen. Hiányzik neki az apja. - Mindannyiunknak hiányzik. - Robertet nem hozhatjuk vissza, de az ő helyzetén segíthetünk. Hiszen az igazi apja én vagyok, és most, hogy a bátyám már nem él... - Szentséges isten! El akarod árulni neki az igazat? - vágott a szavába Laura felháborodva. - Gondoltál arra, hogy mit fognak szólni a szüleid? Vagy az enyémek? Vagy bárki, aki megtudja? - Meghallgatnál, mielőtt téves következtetésekre jutnál? - Parancsolj, hallgatlak! - Nem akarom elárulni az igazat senkinek, mert nem akarok botrányt De... Nektek férjre és apára van szükségetek, nekem feleségre és gyerekre. Tommy ráadásul az én fiam. Nem kézenfekvő a megoldás, ha összeházasodunk? Laura levegő után kapkodott - Neked... Neked... elment az eszed!

6. FEJEZET

Michelle megállt a szekrénye előtt és azon tanakodott, mit vegyen fel. Tudta, hogy nem jár becsületes úton, mégsem bírt ellenállni a kísértésnek Daniel harmadszor hívta meg vacsorázni az elmúlt két hét alatt, és ő azzal áltatta magát, hogy mindez nem jelent semmit, hiszen csak barátok De akkor mit számít, mit visel? Márpedig igenis számított, noha az első alkalommal csak pizzériában voltak, másodjára kínai étteremben, és egyik sem volt olyan előkelő, hogy ki kellett volna öltöznie. Nem is tette, csupán farmer volt rajta, ám azért azt fontosnak tartotta, hogy jól nézzen ki. Ha ugyanis őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy tetszik neki a férfi. Nagyon tetszik. Csakhogy Daniel nős, és ennél fogva tiltott terület. Mégsem volt képes visszautasítani a meghívást. S ami még rosszabb, tetszeni akart a férfinak. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez csupán ártatlan flört a részéről, s ha komolyabbra fordulna a dolog, azonnal visszavonulót fújna. Erre azonban eddig nem volt szükség, Dániel nagyon tisztességesen viselkedett. Annyira, hogy ő szinte már sajnálta, amiért még a kezét sem fogta meg. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy ha megtenné, s ha netán megcsókolná, a tűzzel játszanának. Márpedig ennek csak rossz vége lenne, hiszen sosem szabad elfelejtenie, hogy felesége és gyereke is van. És főleg a gyerek jelentette az ő számára a visszatartó erőt. Hiszen ha nem lenne, sokkal könnyebb dolguk lenne. Számtalan házasság megromlik az évek során, s ha nincs gyerek, a felek könnyen elválhatnak, senkinek sem okoznak ezzel fájdalmat, mi több, jót tesznek egymással. Ám ha van egy-két csemete, már nem ilyen egyszerű a helyzet. Kiválasztott egy fekete farmert, a hozzáillő blúzzal és gyorsan belebújt. Újra kisminkelte magát, parfümöt szórt magára, s ezzel készen volt. Ekkor megszólalt a csengő, jelezve, hogy Daniel megérkezett. Felkapta a táskáját meg a bőrkabátját és lesietett a ház elé. Noha mostanában sokszor haragudott az apjára, egy dologért nagyon hálás volt neki. Nevezetesen azért, mert ő is ugyanúgy kapott lakást, mint a bátyjai, s ezáltal megteremthette önálló életét, és többé nem figyelték minden lépést, nem számoltatták el mindennel, mint amikor még otthon lakott. Végre szabad volt, s ez mérhetetlen örömmel töltötte el. Ha még a munkájában is örömét lelhetné, ő lenne a legboldogabb ember a világon. - Szia - üdvözölte Daniel, majd előzékenyen kinyitotta neki az anyósülés felőli ajtót. - Szia - biccentett neki a lány és beült a sport BMW-be. - Nem mondtad, hová viszel. Remélem, nem túl sportos a szerelésem. - Tökéletes - mérte végig a férfi. - Mesés az alakod, szívem - tette még hozzá elismerően. Michelle zavarva jött. - Kösz - mondta alig hallhatóan. - Mellesleg te sem panaszkodhatsz. Ahhoz képest, hogy nős vagy meg apuka, és jóval elmúltál harminc... - Ezt kikérem magam! Csak harminckét éves vagyok, nem kilencvenkettő, még igen távol egy őskövülettől. - Bocsánat, azt hittem, öregebb vagy. - Nem vagyok öreg! - csattant fel Daniel, aki szemlátomást nehezen viselte, ha annak titulálták. - Jó, jó, nem vagy az, csak ne kiabálj! - visszakozott a lány némileg idegesen nevetve. - Esküszöm, nem akartalak megbántani! - Rendben, hiszek neked. Egyébként szereted a görög konyhát? - Mi az? Végigesszük a nemzetek ételeit? - Van valami kifogásod ellene? - Nincs. Tulajdonképpen sokféle kaját szeretek. - Örömmel hallom, én ugyanis kifejezetten ínyenc vagyok, a nejem viszont nem az. Amellett mostanában fogyókúrázik, és kizárólag salátákat lehet otthon találni. Az embernek kopog a szeme az éhségtől mellette, a hűtő pedig jóformán üres. - Hát... az biztos, hogy neked nincs szükséged koplalásra. - Nincs, bizony, de ez a feleségemet nem érdekli. Kezdek torkig lenni vele, hogy mindig csak magával törődik. Általában a férfiakra mondják, hogy önzőek, nálunk azonban fordítva van. Képtelen megérteni, hogy amikor a munkából hazamegyek, normális ételre vágyom. S ha ez nem lenne elég, a lányunkat is

nyúleledelekkel tömi, nehogy elhízzon. Manapság ugyanis túl sok a kövér gyerek. - Ezt már én is hallottam. A lányod is kövér? - Jaj, dehogy. Inkább az a baj, hogy túl sovány. Eddig azt hittem, azért, mert olyan fajta, mint én, de ma rá kellett jönnöm, hogy az anyja nem eteti rendesen. Alaposan összevesztünk, aztán megfenyegettem, hogy elválok tőle és a gyereket is magammal viszem. - Komolyan megtennéd? - A legkomolyabban. Természetesen tudom, hogy a hamburger meg a chips egészségtelen, de egy kis paradicsom meg néhány salátalevél nem elég a fejlődéshez egy hétéves gyereknek. A múltkor elájult az iskolában az éhségtől. - Jézusom! Ez már tényleg nem normális. - Szerintem sem, Sylviának elment az esze. - Ezért vagy most olyan dühös? - Igen. Egy jó házassághoz két ember kell, Sylvia viszont azt várja, hogy én egyedül javítsak a miénken. Hát nem hiszem, hogy sok kedvem van hozzá. Egész nap dolgozom, megteremtem az anyagi feltételeket, hogy gondtalan életet biztosítsak a családomnak, ám a feleségem még arra sem képes, hogy normálisan ellássa a kislányunkat. - Biztosan sokat dolgozik - Kicsoda? Sylvia? Na ne nevettess. Nem dolgozik ő sehol, a házat bejárónő takarítja, aki hetente négyszer jön. A nejem reggel elviszi a gyereket az iskolába, aztán elmegy az edzőterembe, utána találkozik a barátnőivel, majd együtt mennek vásárolgatni. Lehetséges, hogy ez olyan megerőltető neki? - Igaz, hogy a vásárlás fárasztó tud lenni, de egy feleségnek és anyának ennél sokkal többet is el kell viselnie. Igazán jó sora van a nejednek. Egyébként hol ismerkedtetek meg? - Szoláriumban dolgozott és ott. - Mit kerestél te a szoláriumban? - Szerinted? - Csak nem azt akarod mondani, hogy az edzőtermen kívül szoliba is jársz? - Miért olyan nagy bűn ez? Egyrészt kifejezetten jót tesz a bőrömnek, másrészt, azóta nem vagyok olyan betegesen sápadt. - Nem félsz a bőrráktól? - De igen. És félek attól is, hogy a fejemre eshet egy tégla, elüthet az autó, vagy éppen, mellettem robban fel egy öngyilkos merénylő. Továbbá rettegek az AIDS-től, a rejtélyes vírusoktól, a földrengéstől, az atomháborútól, és még sorolhatnám. - Nem ezt kérdeztem. - Jó, jó, tudom, mit kérdeztél. Úgy gondolom azonban, hogy mértékkel nem lehet ártalmasabb, mint bármi más. Régen azt állították, az olaj egészségesebb a zsírnál. Aztán azt, hogy a margarin jobb a vajnál. Ma viszont mégiscsak jobbnak tartják a vajat, és a zsírokról is kiderült, hogy akad közöttük olyan, ami kifejezetten egészséges, ellenben az étolajok közül nem ajánlatos mindegyik, pedig annak idején esküdtek rá az okosok. Képtelenség kiigazodni itt, egy idő után az ember teljesen összezavarodik, és már fogalma sincs, mit higgyen, és mit ne. Én hiszem, hogy a túlzások a legrosszabbak, s hogy a testem tudja, mire van szüksége. A lényeg a mértéken van. - Egyetértek veled, de nagyon elkalandoztunk az eredeti témánktól. - Már azt sem tudom, mi volt az. - Azt akartam tudni, hol ismerted meg a nejedet. Azt már elmondtad, hogy a szoliban. Ezek szerint szerelem volt első látásra. - Azt nem mondanám. Tetszett nekem, a szimpátia kölcsönös volt és elmentünk együtt egy diszkóba. Utána találkoztunk még néhányszor, s végül az ágyban kötöttünk ki. Mire kiderült, hogy terhes, már késő lett volna bármit tenni, ezért feleségül vettem. - Egek! Hát semmi fogalmatok sem volt a védekezésről? - De igen és védekeztünk is. Mégis teherbe esett. - Legalább dúlt a szerelem? - Nem igazán. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat együtt. - Nem tudom, nekem ennyi elég lenne-e a házassághoz - ingatta a fejét Michelle. - Akkor már nem rólunk szólt a történet, hanem a gyerekről. És a házasságunk az elején meglepően jól működött. Az utóbbi pár évben vannak zűrök, felteszem, mindkettőnknek elege van a másikból. - Nem lehetséges, hogy a nejednek van valakije? - Nos, már nekem is megfordult a fejemben. A terhessége előtt nagyon sovány volt, aztán viszont nagyon meghízott. Amikor a kislány már nem szopott, sikerült leadnia tíz kilót, de még így is bőven maradt rajta. Engem egyáltalán nem zavart, sőt kifejezetten tetszettek a gömbölyű idomai, mostanában ellenben radikális fogyókúrába kezdett. Mi több, célzást tett arra is, hogy plasztikai sebészhez akar menni, hogy „megcsináltassa" a melleit. Egek, a rossz fogakat szokás megcsináltatni! Meg az elromlott gépeket.

Michelle halkan kuncogott a férfi zsörtölődésén. - Nem áll szándékomban ellene hangolni, de ez nekem elég egyértelműnek tűnik. Valakinek nagyon tetszeni szeretne a feleséged. A kérdés csak az, vajon kinek? - Így végiggondolva tényleg gyanús. Ám akár hiszed, akár nem, már az sem érdekel, ha van valakije. - Te megcsaltad már? - Micsoda kérdés ez? - pillantott rá rosszallóan a férfi. - Puszta kíváncsiság, semmi más, hidd el. Nekem ugyanis nehezen fér a fejembe, hogy férfi és nő évek hosszú során át él együtt, és soha nem csábul el. Olyan... olyan hihetetlen és... unalmas is. - Hát... van benne valami, bármilyen felháborítóan hangzik. Voltál már szerelmes? - Még nem. - Én sem. Talán a szerelmi házasságok nem laposodnak el. - Hülyeség. Ismerek párokat, akik élni sem bírtak egymás nélkül, meghaltak volna a másikért, annyira szerelmesek voltak, később mégis elváltak. - Akkor nem tudom, mi a titok nyitja. Talán jobb lenne témát váltanunk, ez olyan lehangoló. - Igazad van. - Most viszont megérkeztünk, előbb menjünk be - javasolta Daniel és kiszállt a kocsiból. Michelle-nek, meg az járt a fejében, hogy ez az étterem is hasonlít az előző kettőre annyiban, hogy el lehet benne vegyülni. Nyilván nem véletlen, hogy a férfi örökké ilyen helyekre viszi. Mondhat bármit, de azt mégsem szeretné, ha ismerősbe botlanának, és az illető beárulná a feleségének. Félreeső asztalnál foglaltak helyet, ami csak még jobban megerősítette a lányt ebbéli hitében. Dániel kérdőn nézett rá. - Rám bízod magad, vagy inkább önállóan akarsz rendelni? - Rád bízom magam - mondta Michelle. - Remélem, nem okozol csalódást - tette hozzá sejtelmesen. A kék szemek felszikráztak. - Ígérem, igyekezni fogok - jelentette ki a férfi ugyanolyan sejtelmesen. Kezébe vette az étlapot, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Aztán leadta a rendelést, majd a tekintete visszatért asztaltársára. - Mi lenne, ha most te mesélnél magadról? - Nincs mit mesélnem, mondtam már. - Ezt nehéz elhinni, már csak azért is, mert egy ilyen gyönyörű lánynak biztosan sok barátja volt már. - Valóban akadt egy-kettő, de gyorsan kiábrándultam belőlük, a szerelem pedig még nem talált rám. Igaz, nem is sürgetőn, most sokkal fontosabb számomra az, hogy végre olyan munkál találjak, ami örömet okoz. - A mostanival mi a baj? - Az, hogy jelentéktelen. Meg az, hogy biztos vagyok abban, az apám keze van a dologban. - Miből gondolod? - Abból, hogy apám soha nem támogatta a továbbtanulásomat. Egyszerűen nem vesz komolyan. Azt szeretné, ha minél előbb férjhez mennék és szülnék egy rakás gyereket ahelyett, hogy jogi ügyekkel foglalkozom. Szerinte túl komoly ez a pálya nekem, illetve a nőknek. - Nem gondoltam Maxről, hogy ennyire maradi felfogású - jegyezte meg a férfi. - Ó, csak akkor ilyen ő, ha rólam van szó. Képtelen felfogni, hogy felnőttem. - Márpedig kétségtelenül igaz - állapította meg Dániel jelentőségteljes pillantást vetve rá. - Légy szíves, ne nézz így rám! - sütötte le a szemét a lány. - Miért, hogy nézlek? - Tudod te azt nagyon jól. - És ha mégsem? - Ugyan már, Daniel, nem illik hozzád ez bugyuta stílus - jelentette ki Michelle és bekapott egy falat muszakát. - Ízlik? - Igen, nagyon finom. - Örülök, hogy nem okoztam csalódást - somolygott a férfi -, s ha a továbbiakban is rám bíznád magad, akkor a jövőben sem okoznék. Michelle homloka ráncba szaladt. - Miért hiszem azt, hogy rosszban sántikálsz? - Hát mernék én ilyet tenni? - Méghozzá szemrebbenés nélkül - bólintott a lány. - Nagyon rossz véleménnyel vagy rólam, bár úgy érzem, nem adtam rá okot - vágott sértett arcot Daniel. - Az ördög sosem alszik, és ma egyébként sem viselkedtél rendesen. - Miért? Mert jobban megnéztelek? - Az nem lett volna baj, ha csupán megnézel, csakhogy te majd' felfaltál a tekinteteddel. - Tehetek én róla, hogy olyan ennivalóan édes vagy? - Ne beszélj úgy rólam, mintha holmi cukorka lennék! - fortyant fel Michelle.

- Hát..., pedig szívesen szopogatnálak... - Daniel! - Jó, jó - emelte fel védekezően a kezét a férfi -, ha neked inkább a fagylalt hasonlata jobban tetszik, nem bánom. Azt, ugye, nyalogatni szokás... - Ha nem hagyod abba azonnal... - Oké, inkább abbahagyom. Nem szeretném, ha elrohannál. Tényleg nem - bizonygatta, miközben tenyere a lány kézfejére simult. - Szeretem a társaságodat. Michelle megdermedt. Az elmúlt két alkalommal Dániel még csak kétértelmű célzásokat sem tett, amikor beszélgettek, most meg a célzásokon túl már a kezét is simogatja! Le kell állítania, hiszen nős, nem folytathatják tovább így, mert nem lesz jó vége. Túlságosan jó érzés, túlságosan csábító, végül képtelen lesz ellenállni neki. S, míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy a tekintetük összekapcsolódott, hogy a férfi sóváran nézi, és ő viszonozza ezt. Daniel ekkor fogta a kezét, a szájához húzta, és a tenyerébe csókolt. A lány testén forróság söpört végig, a szíve összevissza vert, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, amikor a férfi ajka váratlanul az övéhez kezdett közeledni. Hirtelen mintha elhalkult volna az étterem zsongása, megszűnt számára a világ, csupán a csók létezett, amit mindenáron át akart élni. És a szájuk végül találkozott, összeforrt, s abban a pillanatban a vágy tüze fellobbant, elemi erővel borította el mindkettőjüket. Fülig vörösödtek amikor a pincér krákogva megzavarta őket. - Elnézést - szólalt meg a férfi -, óhajtanak még valamit? - kérdezte nagy komolyan, de szája széle gyanúsan megrándult. Természetesen egymáson kívül, tette hozzá gondolatban. - Nem, köszönjük - felelte Daniel rekedten. - Fizetek. Michelle különös kábulatban bámulta őket, agya felmondta a szolgálatot. Ellenvetés nélkül követte a férfit, amint a kezét fogva vezeti ki az étteremből. Már majdnem kint jártak, amikor valaki megállásra késztette őket. - Jóságos ég, Dan, mit keresel te itt? A férfi elmormolt egy szitkot. - Szia, Eric. Szerinted, mit keres az ember egy étteremben? - Természetesen kaját. Csakhogy figyeltelek már jó ideje, de nekem nem úgy tűnt, hogy az étel izgatna. - Akkor nem engem láttál. Michelle-lel vacsorázni voltunk. - Üdvözlöm - biccentett neki Eric, a lány viszonozta. - Bocsáss meg, de most mennünk kell - mondta Daniel tudomást sem véve ismerőse kérdő tekintetéről. Esze ágában sem volt bemutatni neki a lányt. - Ki volt ez? - kérdezte Michelle már az autóban. - A sógorom. - A... a... kicsodád...? - Jól hallottad. Eric Sylvia öccse, egy minden lében kanál fickó, akivel sosem kedveltük egymást különösebben. - Jesszusom! - nyögött fel a lány egy csapásra kijózanodva. - Akkor biztosan beárul a nővérének. - Arra mérget vehetek - bólintott Dániel. - Kéjes örömmel fogja megtenni, mert borsot törhet az orrom alá. Mellesleg egy az ezerhez volt az esélye, hogy éppen itt fussunk össze vele. - Hát ezért nem randevúzom én nős férfiakkal! Amilyen a szerencsém, rögtön lebukunk. Sajnálom, Daniel, de nem találkozhatunk többé a cégen kívül. - Ne mondj ilyet, Michelle! Hidd el, otthon elviselhetetlen a helyzet, már nem bírom sokáig. Végül is nem csináltunk semmit, csak együtt vacsoráztunk. - Meg önfeledten csókolóztunk. Azt hiszed, a sógorod nem látta? - Nem érdekel, mit látott! Szükségem van rád! A jövőben is találkozni akarok veled, elmenni ide-oda, hiszen csak ez tartja bennem a lelket. - Válj el, Dániel, és akkor újra beszélünk erről, addig azonban nem. - Kérlek, Michelle, ne légy ilyen könyörtelen. - Józan vagyok, nem könyörtelen. És az az igazság, hogy már nincs kedvem olyan helyekre járkálni, ahol kisebb a valószínűsége a lebukásnak. Egyrészt azért, mert ez sem biztonságos, mint azt a mellékelt ábra mutatja, másrészt szeretem a menő éttermeket. Csakhogy veled nem mehetek oda, mert számtalan ismerősbe botlanánk. Nem az én világom a bujkálás, jobb, ha tudomásul veszed. Most pedig vigyél vissza a lakásomhoz, köszönjünk el egymástól, aztán siess haza, és próbáld megbékíteni a feleséged! - Nem akarom megbékíteni Sylviát, már nem akarom őt. Téged akarlak! Én meg téged - gondolta a lány, és felnyögött. A világ egyik legnehezebb lépésére kényszerült, amikor visszautasította a férfit, de tudta, csak így lehet tisztességes, különben nem bírna többé a tükörbe nézni. - Ha komolyan akarsz engem, akkor először tedd rendbe az életedet, és utána jelentkezz. - Nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire kemény nő vagy. - Hát én már csak ilyen vagyok. - Pedig egyáltalán nem tartotta magát annak. Sokkal inkább szerencsétlennek, amiért épp egy nős férfi tetszett meg neki.

- Michelle! - fordult felé a kocsiban Daniel. - Igen? - Kérlek, legalább azt engedd meg, hogy a ma éjszakát nálad töltsem! - Hát te semmit sem értettél meg? - Értelek én, de te is érts meg engem. Már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy el kell válnom tőled. Bent az étteremben, amikor megcsókoltalak, valami történt közöttünk és... és azóta, őrülten kívánlak. Azt hittem, te is kívánsz, a csókod legalábbis ezt bizonyította. - Valóban így volt, ám a sógorod kijózanított, és ezért hálás lehetek neki, mert eszembe juttatta, hogy foglalt vagy. Márpedig én nem leszek egyetlen nős férfi titkos szeretője sem, hogy azután folyton azt hallgassam, milyen kiállhatatlan a felesége, és hogy kizárólag engem szeret, ugyanakkor csak hitegetne a válással, mert valójában esze ágában sem lenne elválni. Miért is tenné? Otthon anyuka pátyolgatná a gyerekeket, mi meg időnként együtt töltenénk néhány lopott órát, ám az ünnepeket egyedül kellene végigszenvednem, és nem mutatkozhatnánk együtt egy csomó helyen. Sajnálom, Daniel, ám ennél én sokkal többre vágyom. Most pedig induljunk végre! Daniel vonakodva engedett a felszólításnak, szemlátomást nem tetszett neki a lány döntése. Egész úton duzzogott, nem szólt egy árva szót sem, száját makacsul összepréselte. Michelle majdnem hangosan felnevetett gyerekes viselkedése láttán. Íme, a kisfiú, aki nem kapta meg hőn áhított játékát. Amint megérkeztek, a lány kiugrott a kocsiból, és csak azután pillantott durcás partnerére. - Ha döntésre vitted a dolgot, újra tárgyalhatunk - mondta és rákacsintott. - Egyébként köszönöm az estét, jó éjt - tette még hozzá, és becsapta az ajtót. Dániel most sem szólalt meg, ehelyett nagy gázzal elhajtott. A lány a fejét csóválta. Ha a férfi azt képzeli, hogy nála ezzel a viselkedéssel célt ér, hát nagyon téved! Neki olyan emberre lett volna szüksége, aki férfiként viselkedik és nem gyerekként. Aki a sarkára áll, nem fél meghozni komoly döntéseket, és azután vállalni értük a felelősséget. Nagy csalódás volt a számára, hogy Daniel Maddox sem látszik ilyennek, jóllehet régen olyan férfinak látta, aki hatalmas, erős, okos, bátor, és nem fél semmitől.

7. FEJEZET

Laura idegesen rótta a köröket házának földszintjén. Délelőtt meglátogatta az anyósa, Angela, s minthogy már két hete nem találkoztak, egy ideig beszélgettek, azután pedig magával vitte az unokáját, mondván, hogy amiért régen látta, szeretne vele tölteni néhány napot. Az előző héten ugyanis végig az édesanyjánál voltak, mert bár a fiatalasszony mindent elkövetett, hogy lefoglalja magát, végül mindig az lett a vége, hogy unatkozott a kettőjüknek kétségkívül óriási házban. Anyósa búcsúzóul azt javasolta, hogy használja ki a szabadságot, menjen fodrászhoz, kozmetikushoz, kényeztesse magát, ő pedig szót fogadott. Bejelentkezett másnapra egy teljes „renoválásra", ám alig tette le a telefont, az újra megszólalt. Adam volt a hívó. - Szia, Laura. - Szi... szia. - Rosszkor hívlak? - Nem, dehogy. - Mindig rosszkor hívsz. - Nos... csak azt akartam megkérdezni, hogy ráérsz-e ma? - Végül is igen. Az édesanyád elvitte Tommyt, egyedül vagyok. - Tudok róla. - Tudsz róla...? - kérdezte felháborodva az asszony. - Ezek szerint a te ötleted volt, nem is Angeláé! - Nagyon tévedsz. Anya szörnyen hiányolt benneteket a múlt hétvégén, és már akkor kijelentette, hogy amint újra otthon vagytok, elhozza Tommyt. Utóvégre az egyetlen unokája, talán érthető, ha minél több időt szeretne vele tölteni. Nem én javasoltam neki. Mellesleg én is hiányoltalak már, hiszen két hete nem találkoztunk Abban maradtunk, hogy egy ideig nem zavarlak, de most már szeretnék beszélni veled. Ha egy óra múlva ott vagyok, az megfelel neked? Nem! Nem felel meg, sem az egy óra, sem az öt, sem a holnap, sem a jövő hét! - Tulajdonképpen megfelel, de... - Remek, csak ezt akartam tudni, a többit majd szóban - vágott a szavába a férfi. - Kinyitod nekem a garázst? Nem! - Ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá... - Igen, ragaszkodom. A mielőbbi viszontlátásra! Bárcsak sosem kellene viszontlátnom téged! Legalább félórája járkált oda-vissza a nappali és a konyha között, egyetlen porcikája sem kívánta a találkozást a férfival, beszélni meg végképp nem akart vele. Nem volt mit mondania. Amikor két hete Adam a házassági ajánlatot tette neki, meg sem hallgatta a választ, hanem elköszönt azzal, hogy gondolkozzon rajta, és kisétált a házból. Igaz, hogy hagyott neki időt a töprengésre, csakhogy nem volt min töprengenie, mert a férfi ötletét akkora képtelenségnek tartotta, hogy kapásból tudta rá a választ. És biztos volt abban, hogy Adam is tudja. Csak azt nem értette, miben reménykedik a férfi. Még hogy házasodjunk össze! A legképtelenebb és legvisszataszítóbb ötlet, amit valaha is hallott. Csak nem képzeli, hogy Róbert halála után tényleg az ő felesége lenne? Pusztán azért, mert mindketten megözvegyültek, és talán hiányzik nekik a társ, még nem jelenti azt, hogy össze kellene házasodniuk. Csak úgy, szerelem nélkül. Érdekből. Azért ne felejtsd el, hogy van egy közös gyereketek is! Valójában nem is tudhatták biztosan, hiszen sosem készült apasági teszt. Felháborító ugyan, de éppen akkora esélye volt Robertnek is a vér szerinti apaságra, mint Adamnek A puszta megérzés meg is csalhatja őket. Ám tegyük fel, hogy Adam az apa. Mégis milyen házasság lenne az övék? Sosem szerették egymást szerelemmel, régen olyanok voltak, mint a testvérek, mára viszont ez megszűnt, még csak barátoknak sem lehet nevezni őket, sokkal inkább ellenségeknek, túl feszült a viszonyuk. Ki az az őrült, aki ilyen körülmények között az anyakönyvvezető elé merne állni? És azután együtt élni, meg-

kockáztatva, hogy örökké veszekednének. Igaz, hogy külön szobában aludnának - gondolta Laura -, ám úgy érezte, képtelen lenne egy fedél alatt élni a férfival. Adam nem olyan csendes és nyugodt, mint Robert volt, vele állandó harc lenne az élet. Persze, férjének is voltak rémes rigolyái, de azokat már megszokta. Nem, nem ment el teljesen az esze, hogy feladja a nyugalmát, kockára tegye a lelki békéjét csak azért, hogy a fiának apja legyen, ő pedig ne érezze magát egyedül. Vívódásából a csengő hangja riasztotta fel. Szíve rögvest hevesen kezdett verni, torka elszorult, gyomrában hatalmas kő növekedett. Biztos volt abban, hogy nem kis vitának néz elébe. Vonakodva indult ajtót nyitni. Halkan köszönt vendégének, majd sietősen bemenekült a nappaliba. Azonban hiába lélegzett mélyeket, képtelen volt megnyugodni. - Szia, Laura! Valami baj van? - tudakolta Adam a szobába lépve. Te vagy a baj! - Nem, nincs semmi baj. Mi lenne? - Akkor miért rohantál el úgy? - Nem rohantam, csak bejöttem ide. - Vagy inkább bemenekültél. Előlem? - Előled...? Miért kellene menekülnöm előled? - Hát bizony, ez itt a kérdés - huppant le a férfi a kanapéra lezserül. Tekintetét végighordozta a berendezésen, majd újra az asszonyon pihentette meg. - Jól érezted magad a szüleidnél? - Igen, nagyszerűen. Tommy is nagyon élvezte a változatosságot. - Az elhiszem - bólintott a férfi. - Túl sokat vagytok egyedül ebben a házban. Kellene valaki mellétek, aki színt visz az életetekbe. - S azt hiszed, éppen te lennél ez a valaki? - Nem hiszem, hanem tudom. - Annyira nem is vagy beképzelt. Miért gondolod magadról, hogy ellenállhatatlan vagy? A férfi komoran vonta össze a szemöldökét. - Sosem voltam elszállva magamtól, annyira meg aztán végképp nem, hogy ilyesmit képzeljek. Annak ellenben a tudatában vagyok, hogy sok mindent bírnék nyújtani a megfelelő nőnek. - Csakhogy nem én vagyok számodra a megfelelő nő. - És ezt te honnan tudod olyan biztosan? Netán belelátsz a gondolataimba? - Természetesen nem, ám azzal tisztában vagyok, hogy a magam részéről semmit sem nyújthatnék neked. - Ebben tévedsz, nagyon is sokat nyújthatsz nekem. A legtöbbet, amit nő csak nyújthat: gyereket. - De... de azt mondtad, nem akarod elárulni, hogy te vagy Tommy apja. - Ne aggódj, a titok továbbra is a kettőnk titka marad! Nekem kizárólag az a fontos, hogy végre a fiam mellett lehessek. Hogy részese legyek az életének, lássam, hogyan fejlődik napról napra, hogy este megfürdethessem, mesélhessek neki, és jó éjt puszit adhassak elalváskor. Hogy éjszaka, ha felébredek, bemehessek hozzá és megsimogathassam az arcát, betakarhassam, ha lerúgta a takarót. Mindezt pedig csak úgy tehetem meg, ha vele élek. Nem kell, hogy tudja, ki az igazi apja, csak az kell, hogy a közelében élhessek. - Nagyon szép és megható, amit itt most előadtál, ám túl sokat dolgozol, úgysem lenne rá időd. - Végül is valamiből élnem kell, és ha összeházasodunk, el kell tartanom a családomat. Lehetséges, hogy egyszerre tényleg sokat dolgozom, de utána sok szabadidőm van, bepótolhatom a mulasztásaimat. - Egy házasság nem csak a gyerekről szól - jegyezte meg alig hallhatóan Laura. Lélegzet visszafojtva várta, hogyan reagál erre Adam. No nem mintha meggondolta volna magát, de kíváncsi volt a véleményére. - Valóban nem, hanem a párkapcsolatról is. Úgy vélem, nem lenne közöttünk nagy gond. Régen jól kijöttünk egymással, s ha tisztázunk mindent, ami közénk állt, megint jól megleszünk - Kötve hiszem. Annak idején olyanok voltunk, akár a testvérek ám a házasok mások. Ráadásul neked sokkal hevesebb a természeted, mint Roberté volt, én ellenben nem bírnám elviselni, ha örökké veszekednénk. - Lehetséges, hogy temperamentumosabb vagyok, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy szeretek veszekedni. Egyébként pedig akár testvérekről, akár házasokról van szó, az együttélés mindig nehéz, főleg az elején. Kölcsönös engedményeket kell tenni, tekintettel kell lenni a másikra, alkalmazkodás nélkül semmilyen kapcsolat nem működik. - Sajnálom, Adam, nem mehetek hozzád - bökte ki hirtelen az asszony. - Miért nem? - Mert... csak. - Szóval azért, mert csak - ejtette ki lassan a szavakat a férfi. - Hát ez nekem kevés. Talán fejtsd ki bővebben, légy szíves, miért! - Mert nem. - Az ördögbe is, Laura! Ne akard, hogy elveszítsem a türelmem! - Látod? Ha valami nem a te elképzelésednek megfelelően alakul, máris fenyegetsz. Sajnálom, de én képtelen lennék veled élni.

- Na, álljon meg a menet! Szándékosan provokálsz, hogy feldühíts, aztán mosod kezeidet, hogy lám, nem illünk egymáshoz, ám a valóság az, hogy ezt csak azért teszed, hogy ne kelljen bevallanod az igazat. A valódi okot, hogy miért nem akarsz a feleségem lenni. Laura az ajkába harapott, nem gondolta, hogy a férfi átlát rajta. Elfutotta a méreg. - A valódi okot akarod? - kérdezte kihívóan. - Hát megkaphatod! Azért nem akarok hozzád menni, mert én még a férjemet gyászolom. Nem vagyok készen egy új kapcsolatra, házasságra meg végképp nem, s mivel nagyon szerettem, talán soha nem is leszek. Ám ha mégis megtörténik, akkor az kizárólag szerelemből lehetséges, nem egy józanul megkötött, szinte üzleti megállapodásból. Érdekből, mert éppen kéznél vagyunk egymásnak, noha nem szeretjük a másikat, szerelemről meg aztán szó nincs. - Tehát erről van szó - bólintott Adam. - Tudtam, hogy mélyebb dolog húzódik meg az elutasításod mögött, csak azt nem értem, miért nem akartad elmondani nekem. Azért, mert akkor előfordulhat, hogy a szex is terítékre kerül - gondolta Laura, ám a világért sem árulta volna el. Ehelyett elmélyülten tanulmányozta a kezeit. - Lássuk csak - masszírozta ujjaival a homlokát Adam. - Megértem, ha még gyászban vagy, és tiszteletben tartom. Tekintettel a körülményekre, olyan házasságra gondoltam, ami a kölcsönös barátságra épül, és nem a szerelemre. A barátság ugyanis nem kötelez bizonyos dolgokra, ám a szerelem igen. Te nem így látod? - Hát... ööö... nem tudom, mire gondolsz. - Nem? - Nem. - Pedig elég nyilvánvaló. A szexre, természetesen. Laura szemvillanás alatt elvörösödött. - Aha... - Na mármost. Barátként támogathatjuk egymást a házasságunkban, mindketten megkapjuk, amire vágyunk, de a szerelemmel együtt járó dolgoktól eltekinthetünk. Te gyászolhatsz tovább, hű maradhatsz Roberthez, mégis kapsz egy férjet, akinek nem lesznek bizonyos követelései, én pedig feleséget, anyát a fiamnak, és persze a fiamat. És egyikünk sem él egyedül. Magától értetődik az is, hogy külön hálószobában alszunk. - De... de a férfiaknak vannak testi szükségleteik – vetette közbe az asszony, aki kimondhatatlanul megkönnyebbült, hogy Adam lemondana vele kapcsolatban a szexről. Így azért már érdemes megfontolni az ajánlatát. - A nőknek is - vágta rá a férfi. - Az más. Mi, nők, tudunk uralkodni a vágyainkon, ám ha egy férfi begerjed, annak elmegy az esze. Mégis hogyan akarod ezt megoldani? Akármilyen óvatos lennél, valaki biztosan meglátna a barátnőddel, mire megindulna a pletyka, hogy szeretőd van, és megcsalsz. - Súlyos kérdés, de veled mi a helyzet? Te is megkívánhatsz egy férfit, te is vágyhatsz a szexre. - Én... én... nem. Ügy értem, tudok uralkodni magamon. - És ha mégsem? - Az nem fordulhat elő. - Józanul talán nem - értett egyet Adam. Olyan szelíden, olyan közönyösen beszélt, hogy Laurának kezdett gyanússá válni. Nem is kellett sokáig várnia. A férfi szürke szeme megvillant. - De mi van, ha megiszol fél üveg pezsgőt...? - Ezt kizárólag akkor teszem, ha valakivel gyereket akarok csináltatni magamnak - jelentette ki az asszony teljesen közömbösen. - Jó tudni - mormolta Adam meglepetten nézve rá, ám hirtelen kapcsolt. Szája sarka megrándult, végül elnevette magát. - Oké, Laura, ezt a választ megérdemeltem. - De meg ám! A kérdésed övön aluli ütés volt. - A válasz sem maradt el mögötte. - Remélem is - mosolygott negédesen az asszony. - Véleményem szerint a szexre akkor kéne kitérnünk, ha aktuálissá válik. - Már ha beleegyezem a házasságba - szúrta közbe Laura. - Kérdezhetek valamit? - Hogyne. - Téged nem érdekel, hogy négy évvel idősebb vagyok nálad? - Csöppet sem. Miért, téged zavar a korkülönbség? - Igen. És ez is az okok között van, amiért nem akarok a feleséged lenni. - Hülyeség. Nem húsz évvel vagy nálam idősebb, az a néhány év egyáltalán nem számít - legyintett a férfi. - Meg aztán amúgy is szeretem a tapasztalt nőket - tette hozzá kétértelműén. - A tapasztalt nőket... - ismételte az asszony mérgesen. - Elmehetsz a fenébe, Adam Fielding! - Egek! Hát szabad ilyen csúnyán beszélnie egy finom úri nőnek?

- A finom úri nők is elvesztik a finomságukat, ha kihozzák őket a sodrukból. - Nocsak! Azt hittem, békés természetű vagy, téged nem lehet csak úgy kihozni a sodrodból. - Akkor most megtapasztaltad, hogy tévedtél. Remélem, kellőképpen kiábrándultál belőlem, és még barátságból sem akarsz elvenni. - Ne reménykedj, mert csalódnál. Soha nem adom fel, a fiamról van szó. - Lehet, hogy nem is a te fiad - szaladt ki az asszony száján. - Ezt hogy érted? - komorodott el a férfi. - Végül is soha nem készült apasági tesz. - Ne játssz velem, Laura! Ha emiatt nem akarsz hozzám jönni, kész vagyok a végsőkig elmenni! - Ezzel azt akarod mondani, hogy köteleznél a tesztre? - Bármire! És hidd csak el, hogy megvannak hozzá a kapcsolataim. - Ez olyan lenne, mintha világgá kürtölnéd, hogy lefeküdtünk. Mit gondolsz, mit szólna a család? Milyen hatása lenne ennek az egész cirkusznak Tommyra? - Rajtad múlik. Csak egyetlen szavadba kerül és nincs semmilyen cirkusz, sem botrány. - Ezek szerint, ha igent mondanék, nem ragaszkodnál a vizsgálathoz? - Nem. - Nem értelek. Képes lennél felnevelni akár Robert gyerekét? - Természetesen. A bátyám volt, a fia vér szerinti rokonom. A gének ugyanazok, vagy legalábbis majdnem. Ráadásul Tommy ízig-vérig Fielding. - Aha. És ha egy véletlen folytán mégis kiderülne, hogy tényleg Robert fia? Nem szeretnél saját gyereket? - Természetesen szeretnék - bólintott Adam. - De majd rendszeresen megitatok veled fél üveg pezsgőt, és próbálkozunk - fűzte hozzá gonoszul. - Hányszor dörgölöd még ezt az orrom alá? - Ahányszor provokálsz. - Ha azt képzeled, hajlandó lennék újra lefeküdni veled, nagyon tévedsz! - Ha azt képzeled, hogy most megijedtem, te is nagyon tévedsz! Pezsgővel vagy a nélkül, de el tudnálak csábítani, ha nagyon akarnálak. - Kizárt dolog. - Fogadunk? - Eszem ágában sincs. - Mert félsz, hogy elveszítenéd. - Most már tényleg menj a fenébe! - Látod? Így beszélnek egymással a barátok. - A barátok nem akarják elcsábítani a másikat. - Ó, drágám, mekkora tévhitben élsz! Én már számtalan olyan barátságról hallottam férfi és nő között, ami szexszel végződött. Sőt még olyanról is, amelyik szerelemmel és házassággal is. - Na, a szerelemtől végképp nem kell tartani. Sosem tudnék beléd szeretni - vágta rá Laura indulatosan, közben pedig azon bosszankodott, hogy a férfi mégiscsak nyitva hagyott egy kaput, hogy ágyba bújhassanak, ha úgy alakul, ö viszont azt akarta, ha beadja a derekát és összeházasodnak, a szex tabu legyen. - Az ég szerelmére, ne mondj nekem ilyeneket, ha jót akarsz! - emelte a mennyezetre a szemét Adam. Kihívásnak veszem, és a kihívásoknak soha nem tudtam ellenállni. - Én viszont sosem kedveltem az olyan nagyképű pasasokat, mint te. - De még megkedvelhetsz. - Egyre kevésbé hiszem. - Mindegy, attól a házasságunk jól működhet. - Még nem mondtam igent. - Majd fogsz. - A férfi felállt, indulni készült. Laura is követte a példáját, hogy kikísérje annál is inkább, mert örömmel töltötte el a tudat, hogy megszabadulhat tőle. Adam azonban néhány lépés után megtorpant és felé fordult. - Ja, igen! Hagyok még neked időt, hogy alaposan átgondold, de ezúttal nem olyan sokat, mint legutóbb. Két nap múlva megint eljövök, a válaszért. - Szükségtelen. Telefonon is megmondhatom. - Nem telefontéma, amellett felmerülhetnek olyan aggályok, amiket jobb személyesen tisztázni. - Később is ráérünk erre. - Nagyon tévedsz. Nem szándékozom elhúzni a dolgot, szeretném minél előbb letudni az esküvőt. - Annyira nem sürgős. - Ellenkezőleg, még annál is sürgősebb. Minden egyes nap, amit távol kell töltenem a fiamtól, komoly erőfeszítést igényel tőlem. - És ha nemet mondok? Adam meglepően komolyan nézett a szemébe.

- Úgy érzem, elég jól ismerlek téged, ennélfogva ki merem jelenteni, hogy nem vagy ostoba. Anyagi gondjaid ugyan nincsenek, de meglehetősen elveszettnek tűnsz a bátyám halála óta. Én biztonságot nyújthatok a férjedként, mindenben számíthatsz rám, Tommynak újra lesz apja, és mindannyiunknak családja. Egyfajta mankóként is szolgálhatok neked, hogy újra megtaláld önmagad. Egyébként nem hiányzik a munkád? A repülés? - De igen - ismerte el az asszony. - Csakhogy nem dolgozhatom megint stewardessként, a fiam túl kicsi ahhoz, hogy vállalhassam, már az időbeosztás miatt is. - Oké, ezt értem. Ám azért időnként beugorhatnál valaki helyett, anya meg biztosan örülne, ha ilyenkor vigyázhatna Tommyra, neked pedig változatosságot jelenthetne. - Annak idején Robertnek felvetettem ezt, de ő hallani sem akart róla. - Én nem vagyok a bátyám. A magam részéről kifejezetten örülnék, ha elkísérnél egy-egy utamra, mint légikisasszony. Kellemesen eltölthetnénk egy napot valami egzotikus helyen, természetesen szigorúan barátként, de attól még jól érezhetnénk magunkat. Igazi kikapcsolódás lenne neked is, távol az unalmas, szürke hétköznapoktól. Régen is dolgoztunk együtt alkalmanként, és jól kijöttünk, nem? - Valóban így volt. - Laura kelletlenül ismerte be magának, hogy sógora kifejezetten szórakoztató útitársnak számított Robert is az volt, ám Adam ebben felülmúlta testvérét. - Na, mi a véleményed? - Jó lenne megint dolgozni egy kicsit, és repülni - ismerte el végül. - Elintézhetem neked, csak egy szavadba kerül - kacsintott rá a férfi. - Ez közönséges zsarolás! Adam homloka ráncba szaladt. - Zsarolááás...? Már miért lenne az? - Szerinted nem így nevezik? Ha igent mondok a házassági ajánlatodra, elintézed nekem, ha nem, akkor persze ne is álmodjak róla. A férfi, hangosan felnevetett. - Miből jutottál erre az épületes következtetésre? - Hiszen te magad mondtad! - Éééén...? - Igen, te! „Elintézhetem neked, csak egy szavadba kerül" - szó szerint ezt mondtad! - Te jó ég! Én úgy értettem, hogy szólsz, amikor jönni szeretnél, és én megszervezem. Most azonban, hogy így felhívtad a figyelmemet a szavaim kétértelműségére... Igazán hálás vagyok érte! Laura gyanakvóan méregette. - Nem hiszek neked! Nem vagy te az a ma született bárány, hogy hátsó szándék nélkül légy ilyen nagylelkű! - Ó, ó! Látom, jól ismersz - vigyorgott rá Adam vidoran, noha egyáltalán nem volt az. Fájt látnia, mennyire szenved a nő, és tényleg teljesen ártatlanul javasolta neki, hogy néha tartson vele. Gyönyörű dolog az anyaság, ám időnként minden anyának joga, sőt kötelessége lenne némi kikapcsolódás. Laurának meg különösen, mert Robert halála óta szemlátomást kicsúszott a lába alól a talaj, és nem javított a helyzeten, hogy olyan sokat volt egyedül a fiával ebben a nagy házban, ő csak ki akarta zökkenteni ebből a lehangoló állapotból, és meg sem fordult a fejében, hogy a nő ennyire rossz véleménnyel van róla. Most először bizonytalanodott el az egybekelésüket illetően. Barátokként ugyanolyan szükségük van arra, hogy megbízzanak a másikban, mintha szerelmesek lennének, különben a házasságuk látja a kárát. Hogyan bizonyítsa be, hogy nem olyan rossz ember ő, mint a híre mutatja? Nem lesz könnyű, annyi szent, az asszony már eleve nem bízik benne. Valahogyan azonban mégis el kell érnie az ellenkezőjét, mert egyetlen vágya, hogy a fiával éljen, ez pedig csak úgy lehetséges, ha feleségül veszi Laurát. Noha szerette Dianát, és a szívében még mindig gyászolta, neki nem okozott olyan nagy gondot a tudat, hogy a sógornőjével éljen, mint fordítva. Dianára gondolva eszébe jutott Gina, meg amit mondott neki, és tudta, tájékoztatnia kell róla Laurát. - Jut eszembe! El kell még mondanom valamit, ami lehet, hogy egy kicsit megráz. Talán jobb lenne, ha leülnél. - Amikor legutóbb ezt javasolta az apád, nagyon rossz hírt közölt. Akkor tudtam meg, hogy meghalt Robert. - Ne nyugtalankodj, most nem halt meg senki - biztosította a férfi, és járkálni kezdett. Jó ideig fontolgatta, hogyan is fogjon hozzá, végül belevágott. - Nem túl régen felkeresett Diana barátnője, Gina, és érdekes információkat közölt - kezdte, majd tövéről hegyére elmondott mindent. Laura döbbenten hallgatta. - Hihetetlen! - mormolta. - És hátborzongató, hogy Dianának ugyanaz az ötlete támadt, mint nekem, csak fordítva. - Valóban. Engem is kirázott a hideg, amikor meghallottam. - Vajon Robert tudott róla?

- Kétlem. Szerintem ugyanolyan gyanútlanul sétált volna a csapdába, mint én. - Adam...! - Miért? Nem így volt? - De igen - sütötte le a szemét az asszony. - Vagy... vagy figyelmeztettél előre, mire készülsz, csak én nem emlékszem rá, mert sokat ittam? - Ne... nem. - Oké, az ügyet ezennel lezártnak tekintem - emelte fel a kezét a férfi -, mert a végeredmény nagyon is kedvemre való. Csak a végeredmény? Maga a folyamat nem is volt az? - akarta kérdezni Laura, de aztán jobbnak látta, ha meg sem mukkan. Mit képzelne róla Adam, ha arról faggatná, milyen volt vele a szex? Rögtön félreértené. És ami még rosszabb, azonnal visszakérdezne, és neki felelnie kellene rá. - Sőt, amennyire emlékszem, a cselekvés is tetszett. Az asszony felnyögött. Sejthette volna, hogy a férfi egyetlen alkalmat sem hagy ki, ha zavarba hozhatja. - Azt mondtad, sokat ittál. Akkor hogyan emlékezhetsz rá? - Csak spicces voltam, nem részeg. S ha most azt akarod mondani nekem, hogy te bizony az voltál, és ezért nem emlékszel semmire, akkor hazudsz. - Márpedig nem emlékszem! - Tényleg? Nem emlékezni és nem akarni emlékezni, az két különböző dolog. - Ha akarnám, sem menne! - Ezek szerint próbáltad felidézni? - Az előbb már indulni akartál, nos... nem tartóztatlak. - Nem sietős a dolgom, ráérek. Elég baj az nekem! - Egyébként sem árt tisztáznunk ezt a kérdést, mert amíg csupán kerülgetjük, mint macska a forró kását, mindig közénk áll. - Miről beszélsz te tulajdonképpen? - A szeretkezésünkről, mi másról? - Az csak szex volt! - Tényleg? - Igen. A szerelmesek szeretkeznek egymással, a többiek csak... a többiek csak... - Laura vehemensen kezdett a magyarázatba, azután hirtelen elakadt. - A többiek csak mit csinálnak? - vonta fel a szemöldökét Adam. - Talán párzanak? - Csak... szexelnek! - Vagy úgy! Szexelnek. - Igenis azt csinálják! - Rendben, ezen nem veszünk össze. Mindenesetre nagyon jót szexeltünk. Mindketten nagyon élveztük, és borzasztóan tetszett, ahogy hangosan nyöszörögtél, s ahogy a nevemet suttogtad többször is. - Hagyd abba! - kiáltotta a nő pipacs pirosan. - Miért? Nem szégyen az, hogy élvezted. Egek, Laura! Sosem gondoltam volna, hogy ennyire prűd vagy! Lehetséges, hogy Roberttel csak éjszaka és sötétben csináltátok? - Közönséges vagy és undorító! - Lehet, hogy az vagyok, de nem árt, ha hozzászoksz, hogy szeretem nevén nevezni a dolgokat. - Akkor sem fogom épp veled kitárgyalni a szexuális szokásainkat Roberttel! - Nem is várom el tőled, azt ellenben igen, hogy légy őszinte. Nem dől össze a világ, ha elismered, hogy jó volt közöttünk a szex. - Teljesen mindegy, milyen volt, úgysem lesz rá többé szükség. - Az nem olyan biztos. - Nem? Hogy érted ezt? - Egyszerűen. Például dönthetünk úgy közösen, hogy Tommynak testvért akarunk. Miután erősen kételkedsz abban, hogy képesek lennénk normálisan együtt élni a házasságban, nem árt tudni, hogy legalább a szex terén azonos hullámhosszon vagyunk. - Kizárt dolog! Te sokkal temperamentumosabb vagy nálam minden téren, a szex terén is. - Miért van neked az a kényszerképzeted, hogy langyos nőszemély vagy? - Mert az vagyok. Adam elnevette magát, miközben ráérősen az asszonyhoz sétált. Sokáig csak nézte, majd lassan végigsimított az arcán. Laura el akart húzódni, de ő nem engedte. Ujjai lesiklottak az ajkára, lágyan megérintették, végül tovább haladtak a tarkójára, és ott babráltak a hajával meg az érzékeny bőrrel. Az asszony mereven tartotta magát, száját makacsul összepréselte, szeretett volna elszaladni, ám Adam ekkor fölé hajolt és szájon csókolta. Laura a végsőkig tartani akarta magát, hogy ezzel is bizonyítsa, teljesen közömbös a számára a férfi, ám egy idő után képtelen volt rá. Minél tovább csókolta Adam, a teste annál hevesebben reagált az érzéki ostromra,

s végül képtelen volt ellenállni neki. Viszonozta a csókot, az ölelést, a simogatást, és végül olyan szenvedélyessé váltak, hogy még a férfit is meglepte. Kénytelen volt véget vetni az egésznek, mielőtt végképp elveszti a fejét, és a hálószobába cipeli a nőt. Vágytól izzó szemmel nézett rá, miután elengedte, és hátralépett. - Olyan temperamentumos, olyan tüzes nő vagy, kedvesem, hogy ha még ennél is tüzesebb lennél, lángra lobbannál, és engem is megperzselnél - mondta rekedten, majd elfordult, hogy összeszedje magát. Laura megsemmisülten bámulta a szőnyeg mintázatát, képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Roberttel megtalálta az összhangot az ágyban, jó volt vele, a férfi mindig gyengéd volt és figyelmes, az is igaz volt azonban, hogy az életük minden téren nyugodt volt és kiszámítható, biztonságot nyújtott, de kicsit unalmasnak volt nevezhető. Akkora szenvedélyt pedig még sosem tapasztalt egyetlen férfinál sem, mint Adamnél - tény, hogy nem is volt sok összehasonlítási alapja, lévén, hogy a férjén kívül csupán egyeden kapcsolata volt -, magánál pedig aztán végképp nem. Adam időközben visszanyerte az önuralmát. - Jól vagy? - érdeklődött együtt érzően. - Nem tudom. - Dehogynem. Összezavarodtál, ahogy én is. Megrázó élmény volt ez mindkettőnknek, hozzá kell szoknunk, hogy a testünk több mint jól illik össze. - Nem házasodhatunk össze - nyögte az asszony és leroskadt a fotelba. - Miért nem? - Ó, az ördögbe is, Adam! Eddig is bűnös dolognak tartottam, hiszen Robert öccse vagy. Gondoltál már arra, mit szólnak a szüleid, ha megtudják, mit tervezünk? Hogy az enyémekről ne is beszéljünk! Hogy veszi az ki magát, hogy Robert felesége voltam, de miután meghalt, hozzámegyek a testvéréhez? Még a végén azt hiszik, hogy akkor is volt köztünk valami, amikor élt a bátyád is, meg a nejed is. - Nejem akkor még nem volt. - Hagyd abba, nem a teherbeesésre gondoltam. - Jó, jó, értelek, nyugodj meg! Tény, hogy nem megszokott dolog, amit akarunk, de előfordult már ilyesmi másokkal is. Gyászunkban vigasztalgattuk egymást, és végül összejöttünk. Azért nem akkora bűn ez, mint gondolod. - Én annak tartom. És most, hogy kiderült, szexuálisan is vonzódunk egymáshoz, még inkább. - Az ajánlatom továbbra is él: barátokként házasodunk össze, tehát a szexet elfelejtjük. - És elbírjuk? - Persze. Ha nem játszunk a tűzzel, nem égethetjük meg magunkat. - Jézusom! Ennyire naivnak látszom? - Miért kérdezed? - Azt hiszed, beveszem a mesét, miszerint cölibátust fogadsz harmincegy évesen? - Már korábban is javasoltam, hogy a szexről akkor beszéljünk, ha aktuálissá válik. Vannak dolgok, amik idővel maguktól megoldódnak, kár görcsölni miattuk. Jelen körülmények között nem a szex a fontos, hanem az, hogy a fiam mellett élhessek, te legyél az én társam, én pedig a tied. A többi ki fog alakulni magától. A lényeg az, hogy mindig beszéljünk nyíltan, hogy ne állhassanak közénk a problémák. Egyébként pedig el kellene felejtened végre, hogy a sógorod voltam, az örökös bűntudat árt az egészségnek. Férfi és nő vagyunk, akik barátok, és akik megpróbálják a közös életet. Hogy mi sül ki belőle, majd kiderül. Akármennyire is igyekszünk azonban, mindenre úgysem bírunk felkészülni előre, szóval lassan lezárhatnánk a témát, a sorsnak is hagyjunk munkát. Mindazonáltal nekem is vannak aggodalmaim, én is félek, de bízom abban, hogy a házasságunk a lehető legjobb döntés mindhármunk számára, és nem érdemes azon tépelődni, mit szólnak hozzá mások. Ez a mi életünk, nem a szomszédoké, a munkatársaké vagy a szüleinké. Nos? Igent mondasz? - Még nem telt el a két nap. - Figyelj, kedves! Szerintem már minden fontos pontot átbeszéltünk, ha tovább töröd a fejed, csak rosszabb lesz. - Két nap nem olyan hosszú idő. - Ahhoz azonban bőven elég, hogy még jobban a hatalmába kerítsen a pánik. Hidd el, megkönnyebbülsz, amint döntöttél. Miért ne tehetned meg most? Laurának zúgott a feje, képtelen volt már normálisan gondolkozni. Adamnek tulajdonképpen sok mindenben igaza volt, mégsem akarózott kimondania a végső szót. Lehet, hogy a férfit nem érdekli, mit mondanak a szomszédok, őt azonban igen, márpedig tisztában volt azzal, hogy mindenkit megbotránkoztatnak, ha összeházasodnak. Ő maga is visszatetszőnek érezte, hogy épp Robert testvére legyen a férje. - Ugyan már, Laura, ne félj kimondani azt a szót - nógatta Adam. - Hiába gyötörnéd magad még két napig, semmi sem fog megváltozni. Én akkor is Robert testvére maradok, te az özvegye, de ne felejtsd el, hogy van egy fiunk, akit mindketten szeretünk, és vele akarunk élni. Ráadásul most nem dolgozom, elmondhatnám anyáméknak, hogy szokjanak a gondolathoz, mire a hétvégén találkoztok a családi ebéden. - Jól van, legyen - bólintott az asszony beletörődve sorsába.

- Remélem, a szüléinknél több lelkesedést mutatsz. Ne feledd, ők azt fogják hinni, azért házasodunk össze, mert szeretjük egymást. Vagy áruljuk el az igazat? - Nem, dehogy. Csak még nekem is hozzá kell szoknom. - Rendben, és hidd el, nem fogod megbánni. - Hogy őszinte legyek, máris bánom - harapdálta a szája szélét Laura. - Mi lesz, ha nem működik? - De működni fog. Ám ha mégsem bírnál velem élni, elválhatsz, nem fogom megakadályozni. Elfogadom, mert vigasztal a tudat, hogy legalább megpróbáltuk. Laura kétkedve fogadta a szavait, de már egy csepp ereje sem maradt ellenkezni. Alig tudta felfogni, hogy beadta a derekát, és elszörnyedve gondolt arra, mit fognak hozzá szólni a szülei, vagy az anyósáék.

8. FEJEZET

Michelle éppen édesapja irodájában tartózkodott, amikor kintről hangos szóváltás, kiabálás hallatszott. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és egy idegennek tűnő nő viharzott be haragtól villámló szemmel, mögötte pedig a titkárnő állt ugyancsak haragosan, csípőre tett kézzel. - Sajnálom, főnök, képtelen voltam visszatartani. - Semmi baj, Júlia - felelte Max -, majd én elintézem. A titkárnő morgolódva távozott. - Mit tehetek önért? - fordult a férfi a hívatlan látogató felé. - Maga Max Fielding? - Igen, én. - Van magának egy Michelle nevezetű beosztottja? - Akad. Miért kérdi? - Sylvia Maddox vagyok - mutatkozott be végre a nő -, Daniel Maddox felesége. Michelle megmerevedett, döbbenten nézett az asszonyra, aztán észbe kapott és gyorsan elfordult. Valamikor az esküvőjükön látta, és akkor sem értette, vajon mi tetszett rajta Danielnek. Azóta persze már tudta, hogy csak azért vette el a férfi, mert terhes lett. Mostanra a nő még csúnyább lett, és hiába kezdett radikális fogyókúrába, ennek egyelőre semmi eredménye nem látszott, legalább húsz kiló felesleget cipelt. - Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Maddox - biccentett neki Max udvariasan. - Biztosan nem emlékszik már rám, az esküvőjén találkoztunk ugyan, ám az régen volt. Ha a férjét keresi, Daniel most éppen nincs itt. - Nem őt keresem, bár hozzá is lesz majd egy-két szavam, hanem ezt a Michelle nevű perszónát. - Megtudhatom, milyen ügyben? - Magánügyben. Ide tudná hívatni? Fontos. - Nézze! Ez egy munkahely, akik itt vannak, azok dolgoznak. S mivel légitársaságról van szó, a stewardessek vagy a levegőben vannak a gépükön, vagy a pihenőjüket töltik. Egyik esetben sem érhetőek el. Pillanatnyilag két ilyen nevű hölgy jut az eszembe, de mint említettem, nem tartózkodnak a reptér területén. Esetleg hagyjon üzenetet és átadom. Tudja a hölgy vezetéknevét is? Mert az némileg megkönnyítené a dolgot. - Azt nem, csupán arról értesültem, hogy egy Michelle nevű ribanc a férjem legújabb kurvája. Mindenesetre azt üzenem neki, hogy Daniel nős, gyereke van, s ha nem száll le róla, kikaparom a szemét! hadarta Sylvia, majd sarkon fordult, hogy távozzon. - Ja, és köszönöm, hogy meghallgatott. Michelle továbbra is háttal állt az asszonynak, s míg a szavait hallgatta, a legszívesebben köddé vált volna. Rendkívül hálás volt az apjának, amiért nem árulta el, legjobb tudomása szerint jelenleg ő volt az egyeden Michelle nevezetű nő a Fielding Airline-nál. Hacsak időközben fel nem vettek valakit, akit szintén így hívnak. Sylvia már majdnem elérte az ajtót, amikor halkan kopogtak, és a titkárnő dugta be a fejét. - Elnézést, de Michelle-nek sürgős telefonja van - mondta. - Michelle...?! - kiáltotta Sylvia a dühtől elvörösödve, és súlyához képest meglepően fürgén megpördült. A lány arca is néhány árnyalattal sötétebb színt öltött; a menekülés útját kereste, miközben pokolba kívánta a hívót, akinek éppen most jutott az eszébe, nem bírt várni még néhány percet. Max felnyögött. - Mrs. Maddox... - kezdte, de az asszony letorkolta. - Maga csak hallgasson! Védeni merészelte ezt a cafkát, holott elmondtam, miért keresem! Te ribanc! fordult hirtelen Michelle felé. - Szállj le az uramról, mert megtéplek! Meg ne halljam még egyszer, hogy itt vagy ott együtt láttak vele, mert úgy éljek, hogy kikaparom a szemed! Hogy nem süllyedsz el a szégyentől? Nős, családos férfinak teszed szét a lábad?! Aztán mit remélsz? Azt hiszed, elválik majd, és feleségül vesz? Akkor nagyon tévedsz! Daniel mindig visszatér hozzánk, mert bennünket szeret! Nem is engedném, hogy elhagyjon, jobb, ha tudomásul veszed! Sosem fogok elválni tőle, ő az enyém, és nem tűröm, hogy holmi ócska ribancok elcsavarják a fejét! Jobban tennéd, ha olyan pasast keresnél, aki nem nős, mert megjárod! A feleségek nem viselik el sokáig, hogy üresfejű plázacicák bűnre csábítsák életük párját! - Sylvia olyan gyorsan hadart, hogy alig lehetett érteni. Arca ellilult az indulattól, rikácsoló hangja sem tette éppen vonzóvá. Michelle-ben részvét ébredt Dániel iránt, hogy ilyen nővel kell élnie. El tudta képzelni, milyen nehéz lehet hosszú évek óta elviselnie. Ugyanakkor kezdte elveszíteni a türelmét, hiszen esze ágában sem volt „bűnre csábítani" a férfit, éppen azért, mert nős. Bár ahogy elnézte a feleségét, úgy gondolta, meg is érdemli, ha a férje

megcsalja. - Mrs. Maddox, önt tévesen tájékoztatták - szólalt meg hirtelen, amikor a nő egy pillanatra elhallgatott. Semmi sincs köztem és Daniel között. - Hazudsz, te szuka! Láttak benneteket! - Igen, együtt vacsoráztunk, mert beszélgetni akartunk. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, de felnőttként régen találkoztunk. - Szóval beszélgetni akartatok! - tette tekintélyes csípőjére a kezét az asszony. - Ne nézz madárnak! A szátok úgy össze volt ragadva, hogy levegőt is alig kaptatok! Ezt hívják felétek beszélgetésnek?! Jól vigyázz magadra, te girhes cafka, mert legközelebb már nem úszód meg ennyivel! - azzal sarkon fordult és kiviharzott a helyiségből. A titkárnő megkövülten bámult utána, nem talált szavakat. Hasonló kép uralkodott az irodában is: Michelle a feje búbjától a lába ujjáig olyan vörös volt, akár a főtt rák, Max még mindig döbbenten meredt a nyitva maradt ajtóra. Te jó ég, micsoda közönséges némber! - gondolta. Hogy az ördögbe vehette feleségül Daniel? Amikor megszólalt a telefon, végre felocsúdott. Mialatt a hívóval beszélt, Michelle távozni akart, ám az apja zord képpel intett neki, hogy maradjon. A lány bánatosan ült le. Tudta, nem ússza meg a letolást. Max gyorsan befejezte a csevegést és mérgesen nézett rá. - Mondd csak! Hogy a fenébe jutott eszedbe éppen Daniellel kikezdeni? Michelle a mennyezetre emelte a szemét. - Nem kezdtem ki vele! Elhívott vacsorázni, hogy beszélgethessünk, és ennyi. - Na és mi van azzal a csókkal? - Nos... az... - Tehát igaz, amit Mrs. Maddox állított? Hogy láttak benneteket, amint csókolóztok? - Igaz, de... - Ördög és pokol! - csapott az asztal a férfi. - Igazán több eszed is lehetett volna! Tényleg a legnagyobb ostobaság nős férfit elcsábítani! Hát nincs elég szabad préda? És pont Daniel? Tudod, hogy utálom a munkahelyi viszonyokat, azoknak soha nincs jó vége. - S az nem zavart, amikor a fiaid is ezt tették? Vagy az nem számít, mert ők a fiaid, én meg csak a lányod vagyok? - Ők férfiak, ráadásul sem Laura, sem Diana nem volt férjnél. Daniel Maddoxszal pedig nagy terveim vannak, végképp nem hiányzik, hogy a felesége idejárjon cirkuszolni, és leégessen bennünket a beosztottak előtt! Elveszítjük a tekintélyünket, és nem vesznek majd komolyan. - Ne aggódj, apa, semmit sem fogsz elveszíteni - sziszegte a lány. - Még egyszer kijelentem, hogy nincs, és nem is volt semmi Daniel és köztem. Az igaz, hogy megcsókolt, de utána megmondtam neki, hogy ne számítson többre, mert nem foglalkozom nős férfiakkal. A baj az volt, hogy meglátott bennünket Eric, Sylvia öccse, s mivel nem kedveli a sógorát, hát beárulta, és az az érzésem, hogy enyhén szólva is túlzó mesét adott elő neki. - Teljesen mindegy, hogyan történt, a lényegen nem változtat - legyintett a férfi. - Nagyon remélem, hogy a jövőben nem viselkedsz ilyen felelőtlenül, nem óhajtom itt látni megint ezt a némbert. Daniel fejével is beszélni fogok, egy leendő igazgató nem engedheti meg magának a botrányos magánéletet. Talán ettől észhez tér, és képes lesz ellenállni neked. - Ellenállni nekem? - ismételte Michelle elhűlve. - Hát képtelen vagy felfogni, hogy ő kezdett ki velem, és nem fordítva? - Egy férfi akkor tesz ilyet, ha látja, hogy viszonzásra talál. - De én nem... - kezdte a lány, majd elhallgatott. Látta, semmi értelme az apjával vitatkozni, úgysem figyel rá, csak fújja a magáét. Mérgesen ugrott fel. - Ne aggódj! A jövőben nem fogok kikezdeni sem Dániellel, sem mással a cégnél. - Melegen ajánlom, gyermekem, ugyanis a légitársaság jó hírneve mindennél fontosabb! - Rajtam aztán nem fog múlni! - húzta el a száját a lány, majd egy borítékot dobott az apja asztalára. - Ezt már jó ideje oda akarom adni. - Mi ez? - méregette Max bizalmatlanul. - A felmondásom - vágta rá Michelle és kirohant. Laurának nem sok kedve volt a családi ebédhez az anyósáéknál, de mindenképpen el kellett mennie, mert a fiát haza akarta hozni. Adammel a hét folyamán már nem találkozott, a férfi dolgozott, de telefonált neki, és elmesélte, mennyire nem lelkesedtek a házassági terveiket illetően. A maga részéről tudta előre, hogy így lesz, mégis csalódással töltötte el. Valahogy azt képzelte, az anyósáék kedvezőbben fogadják a hírt, mint az ő szülei. Velük még csak nem is mert beszélni. Az idő azonban haladt, s neki meg kellett állapítania, hogy ideje indulni, ha nem akar elkésni. Szerencsére ott lesz Adam, majd ő segít neki átvészelni a találkozást, bizakodott. Igen feszült légkör fogadta.

A legszívesebben sarkon fordult volna, de megjelent Adam és belekarolt. - Csak semmi pánik - suttogta a fülébe. - Ne feledd: dúl köztünk a szerelem! - S, hogy igazolja szavait, gyengéden szájon csókolta. Gyorsan elengedte, mert tudta, mennyire elveszíthetik a fejüket. Tekintetét végigfuttatta rajta és felcsillant a szeme. - Új a frizurád! Nagyon jól áll - mondta elismerően. - Köszönöm. - És... nahát! Levetted a gyászruhát! Ez is új? - Nem. - Akkor is csinos vagy, kedvesem, nagyon csinos! - Jaj, Adam, zavarba hozol - pirult el az asszony. - Isten a tanúm, most aztán igazán nem akartalak zavarba hozni! - emelte esküre a kezét a férfi. - Úgy látszik, neked mindig sikerül, ehhez nagyon értesz. - Kíváncsi vagy rá, mihez értek még? - Adam! - Oké, csak vicceltem, elég keserves képet vágsz. - Úgy is érzem magam. - Gyere, menjünk be! Laura többször is nagyot nyelt, amint belépett a házba. Max és Arthur a nappaliban újságot olvasott, Angéla és a dédinagyik a konyhában serénykedtek. Michelle-t nem látta sehol, ami igencsak meglepte, mert sógornője ilyenkor mindig a nőkkel tartott, hogy segíthessen, ahol kell. A Fielding család ezúttal meglehetősen visszafogottan üdvözölte. Angela ugyan megeresztett egy halvány mosolyt, ám Laura tudta, hogy nem őszinte. - Segíthetek valamit? - kérdezte az illendőség kedvéért, de az anyósa elhárította. - Minden kész, rögtön asztalhoz ülhetünk. - Hol van Michelle? - érdeklődött, mire Adam oldalba bökte. - Michelle most tabu - súgta a fülébe. Laura elképedve bámult rá. - Hogyhogy tabu? Mi történt vele? - Hosszú. A húgom feketelistán van, majd később elmesélem - ígérte a férfi és belekarolva a nappali felé húzta. - Gyere, üdvözöld az apámat! Készülj fel a szemrehányásaira, de itt leszek melletted, túl fogod élni. - Mi nem kerültünk fel arra a listára? - Hát... nem sok híja. Apa elég rendesen kiakadt. - Még jó, hogy itt vagy velem. - Semmi pénzért nem hagynálak egyedül az oroszlán barlangjában - szorította meg a kezét Adam, majd a szájához emelte, és gálánsán, kezet csókolt. Így léptek a tágas szobába. - Megjött Laura! - újságolta a férfi vidáman, mire Max és Arthur felnézett. Laurának úgy tűnt, mintha Arthur rákacsintott volna, Max azonban borús tekintettel méregette. Aztán felállt és az órájára nézett. - Korábban is jöhettél volna - jegyezte meg rosszallóan. - Sajnálom - vágott bűntudatos képet az asszony -, elaludtam - füllentette. - Hol van Tommy? - Ne aggódj, a fiad jól van. Kint játszik a hátsó kertben. - Egyedül? - Igen. - És nem fél? - Már miért félne? - csodálkozott Max. - Bármikor bejöhet a házba, ha akar. Bár kétlem, hogy olyan nagyon akarna. Ha átmész az étkezőbe, annak ablakából magad is láthatod. Soká lesz még ebéd? - Nem. Mindjárt kész - felelte Laura, és már menni akart, hogy lássa Tommyt, de apósa hangja megállította. - Ebéd után Tommy aludni fog Donnával, veled pedig beszélni akarok! - Rendben - nyelt nagyot az asszony és önkéntelenül megszorította Adam kezét. Együtt ballagtak át az étkezőbe. - Elaludtál, mi? - kuncogott a férfi. - Valamit mondanom kellett - vont vállat az asszony. - Féltél korábban jönni, igaz? - Igen. - Ne aggódj! Jusson eszedbe, hogy minden csoda három napig tart! - Könnyen beszélsz, te már túl vagy rajta, én ellenben még a saját szüleimmel sem beszéltem. - Ha akarod, szívesen elkísérlek - Komolyan megtennéd? - Természetesen. A társak azért társak, hogy támogassák egymást a bajban is. - Nem mindenki gondolja így. - Talán a bátyám is közéjük tartozott? - Nem, de ismertem embereket, akit elvárták a másik segítségét, ám amikor nekik kellett volna segíteni,

gyorsan megfeledkeztek róluk. - Biztosíthatlak, hogy én nem vagyok ilyen. - Örömmel hallom. Te jó ég! Honnan szedte ezt az autót Tommy? - Én vettem neki. - Te...? - Igen. Miért, baj? - Nem, dehogy, csak... jó ideje rágja a fülemet egy ilyenért, én azonban azt gondoltam, kicsi még hozzá. - Amint látod, nem az. S amióta hazahoztam, alig lehet lekönyörögni róla. - Nem balesetveszélyes? - Minden játék az, ha nem megfelelően használják. Mielőtt azonban egyedül hagytam volna vele, elmagyaráztam neki, hogyan szabad használni, különben elromlik és kidobhatjuk. Amikor megvettem, az egész délutánt együtt töltöttük kint az udvaron, és figyeltem, jól csinálja-e. Elképesztően jól csinálta. Semmi hajmeresztő dolgot nem művel, nagyon ügyesen vezeti. A piros kis elektromos terepjáró elképesztően jól nézett ki, és Tommy úgy ült benne, akár egy uralkodó a trónján. Rutinos mozdulattal kezelte a kormányt, arcán földöntúli mosoly játszott a boldogságtól. - Egy életre beloptad magad a szívébe - jegyezte meg Laura, akit végtelen hála töltött el e pillanatban a férfi iránt. - Nem megvásárolni akartam, ha erre gondolsz - szögezte le Adam. - Egyszerűen csak venni akartam neki valami játékot, amivel boldogan játszik. Mégsem járja, hogy egész nap a két nagyit nyúzza. Meg aztán nők, és te is az vagy, én meg valami fiús játékra gondoltam. Amikor megláttam ezt az autót, eszembe jutott, annak idején mennyire imádtam az enyémet. Ha azt vezethettem, még enni is elfelejtettem. Az asszony elnevette magát. - Telitalálat a választásod, de most a te feladatod lesz, hogy behívd Tommyt ebédelni. - Muszáj? - vágott fancsali képet a férfi. - Mi lenne, ha inkább te tennéd meg? - kérdezte reménykedve. Régen látott, most biztosan örömmel ugrana a nyakadba. - Ne is álmodozz róla! Nem árt, ha szokod az apaszerepet. Adam boldogtalan képpel indult a hátsó udvarra. Tudta, hogy a fia durcás lesz, ha nem autózhat, és égre-földre esküdözni fog, hogy nem éhes. Úgyis lett, ahogyan gondolta. Minden fortélyát be kellett vetnie, hogy Tommy végre leszálljon róla és kövesse őt a házba. Először a fürdőbe ballagtak kezet mosni, a gyerek lelkesen csacsogott, ő meg csak hallgatta, hallgatta, és a szíve csordultig telt az iránta érzett szeretettel. Ugyanez az érzés kerítette a hatalmába akkor is, amikor a kórházban a karjában tartotta, de akkor eluralkodott rajta a pánik is, amiért soha nem lehet igazán az ő fia. Csak a keresztfia. Ott tudatosodott benne először, mit művelt, és olyan fájdalom töltötte el, hogy attól félt, sosem lesz képes feldolgozni. Ezért látogatta ritkán, ezért kerülte, hogy felvegye. Valahányszor meglátta, a szíve majd' meghasadt. És most a sors adott neki egy lehetőséget, hogy a fiával éljen. Néma esküvel fogadta, hogy többé semmi sem állhat az útjába, és mindent el fog követni, hogy örökké vele maradhasson. Nagy egyetértésben léptek az étkezőbe, ahol a többiek már az asztalnál ültek. Angela merőn bámulta őket, aztán elfordította a fejét. Adamnek egy pillanatra a lélegzete is elállt. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha az anyja tudná, hogy Tommy nem Robert fia, hanem az övé. De hát ez képtelenség! Ugyan honnan tudhatná? Mérget vett volna rá, hogy Laura senkinek sem beszélt a titkáról, ahogyan ő sem. Végül elhessegette a gondolatot. Rémeket lát, ideje észhez térnie, és a beszélgetésre összpontosítania. Eltökélte, mindenképpen megvédi Laurát, ha kell, gondolkodás nélkül szembeszáll az apjával is, ám a nőt, aki a fiát megszülte, senki sem bánthatja! Az ebéd, szerencsére, zökkenőmentesen zajlott le. Az egyetlen gondot Tommy jelentette, mert amint lenyelte az utolsó falatot, máris rohanni akart autózni, és csöppet sem tetszett neki a kilátás, hogy aludnia kell egy kicsit Donna nagyival. Végül Adamnek sikerült meggyőznie azzal, hogy az autónak is kell pihennie, különben elromlik, és akkor egyáltalán nem játszhat vele. - Elképesztő, mennyire hasonlít rád ez a gyerek - jegyezte meg Max. - Az ember azt hihetné, hogy nem is Robert fia, hanem a tied. Adam és Laura egy pillanatra megmerevedett, de senki nem vette észre, amint összevillan a tekintetük. - Hülyeségeket beszélsz, Max! - állapította meg Donna. - Hát persze, hogy hasonlít Adamre, hiszen Robert és ő is nagyon hasonlítottak egymásra. Meg természetesen rád, le sem tagadhatnák, hogy Fieldingek. - Azért a fiaimnak a természetükben sok különbség volt. Adam rajongott ennyire az autójáért, mint Tommy. - Robert meg a villanyvonatért volt oda. De mindketten megőrültek a repülőgépekért meg a repülésért.

Akárcsak az apjuk. Max elmosolyodott. - Igazad van, anya. - Hát persze, hogy igazam van. És most megyünk aludni. Gyere, Tommy! Arthur és Sarah is elvonult az ebéd utáni sziesztára, Max a nappaliba ment, Angela és Laura pedig rendbe tette az étkezőt, Adam is segített nekik. A nők gyanították, hogy azért választotta őket, mert úgy találta, még mindig jobb nekik segíteni, mint kettesben maradni Maxszel, és a szemrehányásait hallgatni. Végül azonban elfogyott a munka, s mindhárman követték a ház urát. Angela a kandallónál foglalt helyet megszokásból, hiszen nem égett benne a tűz, Max a kedvenc hintaszékében pipázott, Laura és Adam a kanapéra telepedett, szorosan egymás mellé, ujjaik összefonódtak. - Meglepő dolgot közölt velem a fiam - szólalt meg Max, Laurára nézve. - Azt állította, hogy hamarosan összeházasodtok Igaz ez? - Igen - ismerte el a fiatalasszony. - És mit szólsz hozzá? - Hát... eleinte nekem is... szóval..., visszatetszőnek tűnt, hogy először Robert volt a férjem, azután meg Adam lesz,, de... túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy lemondjunk a közös életről. - Ne haragudjatok, egyszerűen nem fér a fejembe ez az egész! Egyáltalán hogyan jöttetek rá, hogy már többet éreztek egymás iránt a testvéri szeretetnél? Mert gondolom, amíg Robert és Diana élt, nem volt köztetek semmi. - Persze, hogy nem! - felelte erélyesen Adam. - Hogyan is képzelhetsz mást?! Mindketten szerettük a társunkat, az elvesztésük óriási traumát jelentett. Felteszem, éppen ez hozott össze bennünket. Sokat beszélgettünk, és aztán egyszer csak valami megváltozott. Nemsokára két éve, hogy megözvegyültünk, talán nem olyan nagy bűn, hogy újra élni akarunk, hiszen mi nem haltunk meg. - Nem is erről van szó, hanem arról, hogy egyszerű sógorokból hogyan lettetek szerelmesek? Mióta tart? Nem áll fenn a kockázat, hogy elkapkodjátok ezt a házasságot? - Nem! - vágta rá az ifjú pár olyan egyszerre, hogy még ők is meglepődtek. - És mikorra tervezitek? - Minél előbb, annál jobb. Nem akarunk nagy felhajtást, legfeljebb szűk családi körben esküszünk. - De ugye felkészültetek arra, hogy megindul a pletyka? Hogy egyesek majd összesúgnak a hátatok mögött? Hogy megszólnak benneteket, amiért egybekeltek? - Tudjuk, apa, számításba vettük, nem fog meglepetésként érni. - Sajnos azonban a légitársaság jó hírének is ártani fog. - Na és hová mentek nászútra? - kapcsolódott hirtelen a beszélgetésbe Angela. Neki nem a cég jó híre számított, hanem az, hogy a fiatalok boldogok legyenek egymással. Tudta, hogy Maxnek is fontos ez, csak hát a férje néha most is úgy viselkedett, mint elefánt a porcelánboltban, és nem érdekelte, kiket bánt meg. - Hát, ezen még nem gondolkoztunk - vallotta be Adam -, de azért vállalod Tommyt, ugye? - Természetesen. - Megmondom őszintén, nem vagyok túlságosan elragadtatva - vette vissza a szót Max. - Bőven elég, amit Michelle művelt, most még ti is botrányt okoztok! Az ilyesmit megsínyli a Fielding Airline. - Jaj, Max, hagyd már a céget! - csattant fel Angela. - Én örülök, hogy így alakult. Igaz, először engem is megbotránkoztatott a hír, de azóta megváltozott a véleményem. Mindig attól féltem, hogy ha Laura másodszor is férjhez megy, eltávolodik tőlünk, és az unokánkat sem láthatjuk. Így legalább nem fenyeget ez a veszély, mert ahogy mondani szokás, a családban marad. Kívánom nektek, hogy soha ne bánjátok meg a döntéseteket! fejezte be mondandóját, majd a fiatalokhoz ment és megölelte őket. - Ámen! - mormolta Max szarkasztikusan. Becsukta a szemét, megdörzsölte a homlokát, aztán nagyot fújt. - Na, jól van - szólalt meg újra. - Ne értsetek félre, én is örülök annak, hogy Laura a családunk tagja marad, csak... tényleg kínos, hogy először Robert felesége volt, most meg Adamé lesz. - Majd megszokod, apa - legyintett Adam. - Gondolj arra, hogy nagyon boldogok vagyunk. - Remélem, azok is maradtok - vágott egy fintort a ház ura, aztán ő is felállt, és megölelte a fiatalokat. Most már csak Michelle van hátra, és a családi béke újra a régi lesz. - Egyelőre hagyd békén a lányunkat, Max - javasolta Angela némileg ingerülten. - Ő nem fiú, egészen másképpen gondolkozik, mint ti. - Vettem észre. - Ó, az ördögbe is, egyszer az életben próbáld már meg más szemével is szemlélni a dolgokat! Tulajdonképpen mi bajod a lányoddal? Kitüntetéssel végezte el az egyetemet, mégsem volt hozzá egyeden jó szavad sem. El akart menni dolgozni, olyan helyre, ahol bizonyíthat, erre rábeszélted, maradjon csak a légitársaságnál. S amikor végre beleegyezett, bedugtad a jogi osztályra, hogy piti ügyekkel foglalkozzon, mintha nem lenne képes többre. Ráadásul csupa rosszat feltételezel róla, nem hitted el, hogy nem ő kezdett ki Daniellel. Neki is a cég jó híréről papoltál, csak az nem jutott eszedbe, hogy a lelkivilágával foglalkozz. Most

aztán szidhatod magad, mert elege lett, és felmondott. Csakhogy te megint őt okolod, de miért? A nagy semmiért. Te vagy a hibás, az évek során már annyit piszkáltad, hogy nem csoda, ha megunta. Az az egy probléma van csak, hogy a te hülyeséged miatt én szenvedek. Nem láthatom a saját lányomat, mert nem jön haza, hogy ne találkozzon az örökké elégedetlen apjával. Felfoghatnád végre, hogy a gyerekek felnőttek, és a saját életükről ők döntenek. Már nem dirigálhatsz úgy nekik, mint régen, különben elmenekülnek, ahogy Michelle is tette. Jól megcsináltad, mondhatom, gratulálhatsz magadnak! - Angéla kiviharzott a nappaliból, és jól bevágta az ajtót. Max felnyögött. - Ajjaj! Most aztán egy hétig nem szól hozzám! - állapította meg fintorogva. - Csak nőkkel ne kezdjen az ember! Mondd, Adam! Biztos, hogy meg akarsz nősülni? Hát hiányzik ez neked? - intett az ajtó felé, ami mögött eltűnt a felesége. - Minden hiányzik, ami Laurához köthet. - Szerelmesek... - húzta el a száját a férfi. - Mind bolondok! - Valaha te is az voltál, nem? - Valóban, de meg is fizettem az árát. És még nincs vége. Soha nem is lesz. - Hogy érted ezt, apa? - képedt el Adam. - Úgy, fiam, hogy a szerelemmel jön a házasság, azzal gyerekek, és az örökös rettegés, hogy elbírd tartani őket, hogy ne legyenek komoly betegek, hogy felnevelhesd mindet teljesen, mielőtt meghalsz. S aztán, amikor felnőttek, azt hiszed, most már könnyebben élhetsz, kevesebbet kell aggódnod, ám súlyosan tévedsz. Továbbra is retteghetsz, hogy rendes emberek váljanak belőlük, hogy sikeresek legyenek a munkájukban, és megéljenek belőle, hogy olyan párt találjanak, akivel összeillenek, hogy az unokák is egészségesek legyenek, és így tovább, és így tovább. Csak a halállal lesz vége. Riasztó, nem? Én például, sohasem gondoltam volna, hogy valamelyik gyermekemet nekem kell eltemetnem. Az élet rendje az, hogy a gyerek temesse a szüleit, nem fordítva. Az idősebbik fiamat elvesztettem, a menyem meg a másik fiam itt maradt özvegyen, a kis unokám félárván. Talán tényleg jó ötlet, ha egy család lesz belőletek, legalább támogathatjátok egymást. És még akkor is itt van a lányom, akivel teljesen félreismerjük egymást. Nagyon szeretem Michelle-t, és mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a széltől is óvjam. Hogy megkíméljem a csalódásoktól. Hogy találjon egy rendes férjet, aki szereti és kényezteti, és mindent megad neki. Nagyon igyekeztem, mégis elszúrtam, és most sejtelmem sincs, hogyan hozzam helyre. Az az igazság, hogy elfáradtam, fiam. Belefáradtam az állandó aggodalomba, az állandó készenlétbe, a félelembe, hogy jól csinálok-e mindent, és nem ártok-e többet a családomnak, mint használok. S akkor még nem is említettem, hogy nekem is van feleségem, úgymond, magánéletem, s azt vajon ápolom-e rendesen. Az is igaz, azonban, hogy soha, senki nem garantálta, hogy az élet könnyű lesz. Ám a legnehezebb a gyerekvállalás, és a felelősség értük, mert életed végéig elkísér, nem szállhatsz ki, ha úgy érzed, már nem bírod tovább. - Csak elfáradtál, apa, pihenned kéne - adott hangot véleményének Adam, akit alaposan megrázott az apja vallomása. - Lehet. Mindenesetre szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon szeretlek benneteket, de most csakugyan elfogyott az erőm. - Amint felébred Tommy, elmegyünk, s akkor pihenhetsz. Mennyi idő még, mire Dánielre bízhatod a légitársaságot? Max felnevetett. - Ó, az még több hónap. - Mindegy, akkor is ki kell venned pár nap szabadságot. Az egészséged mindennél fontosabb. - És ki fog helyettesíteni? - Ha akarod, én. - Te...? De hiszen gyűlölöd az irodai munkát. - Néhány napot kibírok. Azt nem ígérhetem, hogy átveszem a helyed végérvényesen, de vezetem a céget addig, amíg kipihened magad. - Vigyázz, mert szavadon foglak! - Csak rajta. Nem fogok elszaladni, ha attól tartasz. - Holnap visszatérhetünk rá? - Igen. Most három napig szabad leszek, de ha pihenni akarsz, addig nem repülök, míg vissza nem jössz. - Köszönöm, fiam. - Ugyan már, apa, nincs mit. Most pedig menj fel a hálószobába és feküdj le! -De... - Ne ellenkezz, hanem aludd ki magad! - Jól van, már itt sem vagyok - emelte fel a kezét Max, ám mielőtt távozott volna, még egyszer megölelte a fiát és a menyét, csak utána ment ki a szobából. - Megnézem Tommyt - mondta Laura. - Nem szükséges. Megvárjuk, míg felébred, ráérünk elindulni most, hogy apa lefeküdt. Bevallom,

aggaszt az állapota, ritkán szokott ilyenkor lefeküdni. Az orvos nemrégen figyelmeztette, hogy kímélje magát, de gondolom, nem hallgatott rá. Laura elnevette magát. - Szerinted hogyan lehet valaki egy légitársaság feje kímélő üzemmódban? - Igazad van, sehogy. - Adam hálásan nézett rá. - Köszönöm, hogy kitartottál mellettem, és nem hátráltál meg. - Én is neked, hogy megvédtél. - Hiába, remek csapat vagyunk mi, ketten - állapította meg a férfi. Visszaültek a kanapéra, és a tévét nézték, míg Tommyra vártak. Előkerült Angela is, úgy festett, mint aki szintén szunyókált egy kicsit. Amikor pedig a kisfiú felébredt, összeszedelőzködtek, elbúcsúztak, és útnak indultak Mivel Tommy ragaszkodott az autójához, Adam kölcsönkérte édesanyja nagy csomagterű kocsiját, és azzal fuvarozta el Laura házához. - Ebből még gondunk lesz - jegyezte meg az asszony. - Miért? - Hát... az én kocsimba be sem fér, a tiedbe sem, márpedig Tommy elvárja majd, hogy ide-oda szállítsuk attól függően, kinél van éppen. - Megoldjuk, szívem - mosolygott rá a férfi biztatóan. Úgy érezte, ez a legkevesebb, amit a fiáért megtehet, és meg is teszi. Hamarosan egy család lesznek, tényleg nem árt szoknia az apaszerepet.

9. FEJEZET

Michelle fancsali képpel meredt az előtte heverő újságokra. A franciaágyon hasalt, és álláshirdetéseket böngészett, de egyet sem talált, ami felkeltette volna az érdeklődését. Makacsul eltökélte, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is talál megfelelő munkát az apja segítsége nélkül, mostanra ellenben jócskán megcsappant az eltökéltsége. Dolgoznia pedig muszáj lesz, hogy elbírja tartani magát, mert inkább éhen hal, semhogy az apjától kelljen ételt kunyerálnia. Törte a fejét, kit kérdezhetne meg az állásügyben, ám senki nem jutott az eszébe. Ekkor megszólalt a csengő. Gondterhelten ráncolta a homlokát, a portásnak fel kellett volna szólnia. Ha nem tette, nyilván azért nem, mert családtag az illető. Márpedig semmi kedve az apjával találkozni, és végighallgatni a megalázó szövegét. Világosan megmondta pedig az édesanyjának a telefonban, hogy egy ideig hagyják békén. Igaz, nem is lenne Max Fielding, ha egyszer az életben figyelembe venné a kívánságát. Megint csengettek. A pokolba - ugrott fel az ágyról. Csendben osont ki az ajtóhoz, hogy meglesse, tényleg az apja áll-e azon túl. Ha lehetséges, a látogató bizonyos szempontból még annál is rosszabb volt. - Nyisd ki az ajtót, Michelle, tudom, hogy bent vagy! Daniel Maddox! Mi az ördögöt akarhat? Első gondolata az volt, hogy nem engedi be, ám gyanította, hogy a férfi nem menne el, hanem rátenyerelne a csengőre, és addig nyomná, míg az őrületbe nem kergetné. - Michelle! Kérlek, engedj be! Beszélnem kell veled! - Menj el, Daniel, nekünk nincs semmi mondandónk egymás számára. Ha annyira cseverészni akarsz, ugorj haza a feleségedhez! - Az ég szerelmére, ne csináld ezt! Nyisd ki az ajtót! - Nem! Tűnj el innen, mert nem tartom kizártnak, hogy a nejed magánnyomozót bérelt fel, és figyeltet. Más se hiányzik, minthogy idejöjjön, és itt is cirkuszoljon. Amióta Sylvia berontott az apja irodájába, nem találkozott Daniellel, és nem is óhajtott változtatni ezen. - Michelle, térj észhez! Addig úgysem megyek el, míg nem beszéltünk. A lány felnyögött. Tudta, a férfi képes betartani a fenyegetését. Most aztán mi az ördögöt tegyen? Muszáj beengednie és meghallgatnia, hogy minél előbb megszabadulhasson tőle. Biztos volt abban, hogy az apja hamarosan megjelenik, hogy „beszéljen a fejével", és akkor elszabadulna a pokol, ha nála találná Danielt. - Michelle...? - Nyitom már - morogta a lány bosszúsan, és kitárta az ajtót. - Szia - indult a lakásba a férfi. - Örülök, hogy megjött az eszed! - Szerintem inkább most ment el. Apa bármikor beállíthat. Van róla fogalmad, mit szólna, ha itt találna? - Nyugodt lehetsz, van - vágott egy fintort Daniel. - De akkor is beszélnünk kell. - Érezd magad otthon - mutatott a lány a fotelekre, és maga is leült. - Jobb lenne, ha minél hamarabb a tárgyra térnél, és azután elhúznál, nehogy összefuss az öregemmel! A férfi bólintott. - Hallottam a cirkuszról, amit Sylvia csinált. - Rémes volt. - El tudom képzelni. Mellesleg az apád engem is jól letolt, én azonban bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok beléd. - Hogy... micsoda...? - Jól hallottad. Beléd szerettem, Michelle, és nem akarok nélküled élni. Ugyanakkor te is láthattad, milyen a feleségem, hidd el, semmi más nem köt hozzá, kizárólag a lányom. És itt nekem elsősorban nem az számít, hogy hány kiló, hanem a természete. Már semmi sem emlékeztet benne arra a rokonszenves, vidám, humoros lányra, akit annak idején megismertem. Féltékeny, rosszindulatú, örökké elégedetlenkedő, morgós nő lett belőle, aki nemcsak az enyémet, hanem a saját lánya életét is megkeseríti. Többször is el akartam válni tőle, de folyton zsarol, hogy megöli magát, ha megteszem. - Jóságos isten!

- Na, igen. Nem tudom, mit tegyek. Ha elválok, de a lányomat nála hagyom, sosem lenne egyeden nyugodt percem sem. Ha viszont elperelem tőle, összeomlik, s csak az ég tudja, hogy tényleg öngyilkos lenne-e vagy sem. Apádnak is elmondtam mindezt, és megkérdeztem tőle, mit tenne a helyemben. - Mit felelt? - Azt, hogy nem tudja. - Tényleg ördögi kör. Mi a szándékod? - Keresek egy jó ügyvédet, hátha tud valamit, amivel jobb belátásra téríthetném Sylviát. Képtelen vagyok továbbra is vele élni, egyszerűen nem megy. Azon kívül nem akarok lemondani rólad. Szeretném, ha elmehetnénk bárhová anélkül, hogy a lebukástól kellene tartanunk, ha jobban megismernénk egymást, s ennek érdekében minél több időt tölthetnénk együtt. Mi a véleményed, Michelle? Van esélyem nálad? - Hát... esélyed éppen lenne, de... de amíg nős vagy... - Igen, tudom, váljak el. Van róla fogalmad, ez mennyi időt fog igénybe venni? Akár éveket! - Annyit azért biztosan nem. - Akkor te még mindig nem ismered Sylviát. Mindent el fog követni, hogy húzza az időt. - Nagyon szerethet. Daniel felnevetett. Örömtelenül, keserűen. - Istenem, hogy te milyen naiv vagy! Utál engem, a pénzemet szereti. Meg azt az életet, amit nyújthatok neki. Ezért úgy gondolom, van némi esélyem a szabadulásra, csak mélyen a zsebembe kell nyúlnom, azonban még így is hosszú időbe fog telni, míg hivatalosan is elvált leszek. Hajlandó leszel várni rám, mondd? - A férfi olyan komoly volt, amilyennek a lány talán még sosem látta. Komoly, szomorú, és arcára kiült a reménytelenség. Michelle most látott először a könnyed álarc mögé, melyet Daniel viselt. És a valóság még jobban tetszett neki, mint az álarc. Belesajdult a szíve, ha eszébe jutott, milyen sokat kell majd várnia rá, mire szabad lesz. Nem is lett volna ezzel baj, csakhogy addig nem találkozhatnak nyilvános helyen, ha nem akarnak újabb botrányt. Ő azonban kételkedett benne, hogy képes lesz ellenállni a férfinak olyan sokáig. - Nos? - ocsúdott Dániel sürgető hangjára. - Vársz rám? - kérdezte újra, és felállt. Odament hozzá, fölé hajolt, s kutatóan nézett a szemébe. - I... igen - nyelt nagyot a lány. A férfi közelsége nyomban összezavarta. - És nem is nézel másik férfira, ha kell, évekig? Dolgozol, aztán hazajössz, és csak ülsz itthon, rám gondolsz, és nem érdekel, míg mások szórakozni járnak? - Nos... én... - A kilátás meglehetősen siralmasnak tűnt a lány számára. - Hát igen, kicsim, erről van szó! Túl nagy kérés lenne, és nem is bírnád megállni, hogy soha nem menj sehová. Aztán pedig találkoznál egy fickóval, aki megtetszene, és engem olyan gyorsan elfelejtenél, hogy még! - Azért nem hiszem, hogy ez ilyen gyorsan menne. - Nem? - Nem. - Miért nem? - Mert... mert én is nagyon vonzódom hozzád. - Jaj, Michelle! Mit tegyünk? - egyenesedett fel a férfi, magával húzva a lányt. - Nem akarlak elveszíteni, de megtartani sem bírlak. Már arra is gondoltam, hogy elköltözöm otthonról, de akkor Dawna az anyjával marad, és senki sem óvja meg tőle. Napközben iskolában van, csak délután ér haza, pár órával később pedig már én is otthon vagyok, és olyankor vigyázok rá. Segítek neki a tanulásban, odafigyelek, hogy rendesen egyen, fürdés után játszom vele, este mesét olvasok neki. Vagyis nem lenne jó ötlet, ha elköltöznék. - És mi van a nőkkel? - Milyen nőkkel? - Azt hallottam, nagy szoknyavadász vagy, meg hogy szeretőd van. Daniel elnevette magát. - Nem kellene elhinned a pletykákat, egy szó sem igaz belőlük. Nincsenek nőim, sem szeretőm. Nem is érnék rá, hiszen napközben dolgozom, az este pedig a lányomé. - És hol volt a lányod, amikor együtt vacsoráztunk? - Az édesanyámnál. Sylvia megkönnyebbül, ha nem kell vele foglalkoznia, túlságosan kimeríti. Ezért örömmel veszi, ha valaki megszabadítja tőle. - Alig tudom elhinni. Szereti egyáltalán a lányát? - A maga módján igen. Csak ne kelljen vele sokáig törődnie, mert attól ideges lesz. - Rémes nő a feleséged. - Nekem mondod? Jaj, Michelle! Annyira szeretném, ha mi ketten... - A mondatot nem fejezte be, egyszerűen magához ölelte a lányt. Jó ideig így maradtak összeölelkezve, aztán a férfi simogatni kezdte a hátát, tarkóját, végül kicsit eltolta magától, és mélyen a szemébe nézett. Tekintetéből leplezetlen vágy sütött, amint megcirógatta a homlokát, az arcát, a száját. Michelle nagyot nyelt. Hihetetlenül jó érzéssel töltötte el a gyengéd érintés, a perzselő tekintet hatására

pedig bizseregni kezdett az egész teste. Félelmetesnek találta, mekkora hatással van rá Dániel. Idegesen nyalta meg az ajkát, mire a férfi szeme felszikrázott és megbűvölten meredt rá. Aztán a következő pillanatban szájuk egymásra talált, és fojtottan felnyögtek. Dániel forró nyelve végigsiklott a lány ajkán, ujjai megállás nélkül simogattak, szájuk újra és újra összeforrt, mohón, már-már kétségbeesetten. Testük olyan szorosan fonódott össze, hogy Michelle érezhette, mennyire kívánja a férfi. Jól tudta, milyen veszélyes játékot űznek, mégsem volt képes véget vetni neki. Daniel csókja csodálatosabb volt minden addiginál, amit valaha is átélt. Hogyan is utasíthatná vissza, amikor annyira vágyik rá? Még szorosabban bújt hát hozzá, még forróbban viszonozta a csókot, és mámorítónak találta, amint megérezte, hogy a férfi minden ízében reszket a sóvárgástól. Megszólalt a csengő. Először meg sem hallották. Újra csengettek. Michelle érzékelte valahonnan messziről, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget A másodiknál Daniel elszakadt a szájától és fátyolos szemmel meredtek egymásra. A harmadiknál a lány kijózanodott. Ó, egek! Itt az apám! - futott át az agyán, és tüstént eluralkodott rajta a pánik. Daniel gondterhelten ráncolta a homlokát. - Ki lehet az? - Senki olyan, akinek örülnénk. Tuti, hogy apa az. - Ajjaj! - Hát igen. Ajjaj! El kellene bújnod. - Viccelsz? - Nem. Menj a hálószobába, onnan nyílik egy kis öltözőszoba. Oda biztosan nem néz be az öregem. Siess már! Daniel csak most fogta fel, hogy a lány tényleg nem viccel. Sőt azt is, hogy a helyzet sem vicces. Sarkon fordult, és berohant a hálóba. A gardróbban leroskadt az egyetlen székre, és azon tűnődött, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe. Egyáltalán nem volt az a meggondolatlan szoknyavadász, akinek tartották. Sylviát nem szerelemből vette el, hanem mert a becsülete megkövetelte, ha már terhes lett tőle, ám a házasságuk alatt egyszer sem csalta meg. Miután az asszony egyre kiállhatatlanabbá vált, ő egyre inkább a munkába temetkezett, szép sikereket ért el, és sokat keresett. Ugyanakkor szívesen bókolt a szebbik nemnek, sőt flörtölt is velük, de mindig megmaradt az ártatlanság szintjén. Mégis innen eredhetett a rossz híre, mert egyébként egyikükkel sem bújt ágyba. Bőven elég volt elviselnie a felesége nehéz természetét, semhogy bonyolítsa az életét egy-egy kalanddal, ráadásul nem is jutott rá ideje a sok munka mellett A kislányát pedig egyenesen imádta, s miután rájött, hogy az anyja nem jól bánik vele, igyekezett helyette is helyt állni. Michelle-t mindig kedvelte, de korábban túl fiatalnak találta még, ezért megtiltotta magának, hogy másként gondoljon rá, mint egy barátra. Később aztán Sylvia terhes lett, és akkoriban komolyan hitte, hogy a házasság szent dolog. Most ellenben már nem tartotta annak, régóta szeretett volna kimenekülni belőle, s akkor újra viszontlátta Michelle-t. A szíve nagyot dobbant, és a lány rögtön megbabonázta. Úgy érezte, érte érdemes lenne megkockáztatnia a válást, az összes cirkusszal, amivel járhat. Első látásra beleszeretett, noha addig nem hitte, hogy létezik ilyesmi. Sok időt akart tölteni vele, alaposan megismerni, hogy kiderítsék, illenek-e egymáshoz. Csakhogy a lány nem akar szóba állni vele, míg nős. De hogy az ördögben kösse magához, ha egyszer évekbe telhet, mire kimondják a válást? Nem hazudott, amikor azt állította, Sylvia öngyilkossággal zsarolja. Ezért adta fel mindig, hiszen ezelőtt nem volt másik nő az életében, aki miatt vállalnia kellett volna a sok hercehurcát. Mostanra ellenben végérvényesen elege lett, és eltökélte, mindenképpen végigcsinálja a válást. Lehet, hogy Michelle-nek nem lesz ereje kivárni, vagy nem lesz majd türelme a lányához, de ő döntött: egyszer s mindenkorra megszabadul Sylviától, és új életet kezd a kislányával. Neje rossz indulatát, közönséges viselkedését, mérhetetlen önzőségét már nem bírta elviselni. Michelle néhányszor beletúrt a hajába, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje önuralmát, és elindult ajtót nyitni. Lélekben igyekezett felkészülni az összecsapásra, miközben meglepetten bámult látogatójára. - Hát te? - Be sem engedsz? - Bocs - állt félre a lány, noha ugyanolyan ideges maradt, mintha az apját pillantotta volna meg. - Aludtál? - Nem. Miért? - Jó sokáig várattál. - A mosdóban voltam. - Aha. - Talán nem hiszed?

- Nem. Ki van nálad? - Senki. - Na persze. - Adam nagyot fújt, majd leült az egyik fotelba. Ráérősen körülnézett, végül tekintete visszatért a húgára. - Tudod, húgocskám, úgy festesz, mint akiből a lelket is kicsókolták. - Neked elment az eszed. - Tévedsz. Neked ment el az eszed, ha még mindig találkozgatsz Daniellel. - Nem találkozgatunk - felelte Michelle indulatosan. Ez tulajdonképpen megfelelt az igazságnak, nem tehetett arról, hogy a férfi meglátogatta a saját lakásában. - Ezek szerint senkit sem rejtegetsz a hálószobádban. - Eltaláltad. - Csak a gardróbban. - Megnézhetem? - Ha mindenáron ezt akarod.... - Nocsak! Új mobilod van? - emelte fel Adam az asztalról a kis telefont diadalmasan. Michelle az ajkába harapott. A fenébe! Hogyan felejthette el eldugni Daniel holmijait? - És minek ez a rengeteg kulcs? Újabban titokban betörőt játszol? - lóbált meg az ujján egy vaskos kulcscsomót. - Nagyon vicces vagy. - Hát igen. Én már csak ilyen vicces fickó vagyok. De vajon azt is annak találnád, ha most apa ülne itt helyettem? - Hagyjuk a mellébeszélést, Adam! Mondd meg, miért jöttél, aztán nem tartóztatlak. - Sietsz valahová? - nézett rá a férfi. - Vagy úgy! Megzavartam valamit, ugye? - Felőlem azt gondolsz, amit akarsz! - Minek ez a műfelháborodás, Michelle? Nagyon jól tudom, hogy Daniel itt lapul valahol a lakásodban. Az ördögbe is, húgocskám, nős ember, gyereke van! Miben reménykedsz? Azt hiszed, elválik miattad? Ugyan már. Addig játszol a tűzzel, míg meg nem égeted magad. Hát nem volt még elég apa irodájában a cirkusz? Újabbat akarsz? - Semmi mást nem akarok, minthogy eláruld végre, miért jöttél! Apa küldött? Mert akkor feleslegesen fáradtál. - Az ég szerelmére! Miért vagy ilyen ellenséges? - Apa küldött, nem? - És ha igen? - Feleslegesen tette. Többé nem táncolok úgy, ahogyan ő fütyül! Neki mindig csak a fiai számítottak, én nem. Meg sem hallgatott soha, nem érdekelte, mit akarok, csak fújta a magáét. Soha egyetlen elismerő szót nem kaptam tőle, kizárólag a fiaival büszkélkedett. Az fontos volt, amit ti akartatok, ám amit én, az hülyeség, amire oda sem kell figyelni. Azt akarta, hogy mindent úgy tegyek, ahogyan ő eltalálta, csakhogy ez az én életem, nem az övé. Szóval akármiért is jöttél, nem érdekel, ha miatta vagy itt. Mi történt, Adam? Te is a bábuja lettél? - Hé! Állj már le egy pillanatra! Azért, mert óvunk a csalódástól, még nem avatkozunk az életedbe. - Jaj, dehogynem! Hiszen most is azt teszed. Danielről papolsz, aztán meg majd felszólítasz, hogy menjek vissza a céghez, és ne viselkedjek úgy, mint egy gyerek. Csakhogy nem megyek vissza! Keresek magamnak olyan állást, ahol komolyan vesznek, és végre megmutathatom, mit tudok. - Oké, én meghallgattak téged, most te is hallgass meg engem. A cégnek igenis szüksége van jól képzett jogászokra, és nem tagadhatod, hogy a fizetésed se rossz. Akárhová mennél, sehol sem keresnél annyit, mint a légitársaságnál. Mindamellett nem ezért jöttem, hanem azért, mert apa az éjszaka rosszul lett, és bevitték a klinikára. - Mi van vele? - A vérnyomása. Tegnap egy kicsit felizgatta magát, és ez nem tett jót neki. Szerencsére már jobban van. - Remek. Akkor minden a legnagyobb rendben. - Nem egészen. Látni akar. - Kit? Engem? - Úgy van. - Nem tudom, Adam. Még túlságosan haragszom rá ahhoz, hogy jópofizni bírjak vele, mintha mi sem történt volna. Amikor Sylvia berontott az irodájába és cirkuszt rendezett, jobban hitt neki, mint nekem, a saját lányának. Ráadásul semmi más miatt nem aggódott, kizárólag a légitársaság jó híre miatt. A cégnél pedig mindig én kapom a legjelentéktelenebb ügyeket. Gondolod, hogy véletlen? Mert én nem. Hiszen apa azt sem akarta, hogy tovább tanuljak. Szóval azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha egy ideig még nem látjuk egymást. Biztosan nem hiányzik neki, hogy összevesszünk, és felidegesítse magát. - Tévesen ítéled meg az öreget. - Lehet, de én csak annak alapján alkothatok véleményt, ahogyan viselkedik velem. Veletek mindig másként bánt. - Azt te csak hiszed. Alaposan leteremtett bennünket sokszor, soha nem volt könnyű szót érteni vele.

- De legalább meghallgatott. Ám ha én beszélek, oda sem figyel. - Tényleg nem győzhetitek meg, hogy velem gyere? - Hová? - Apához. - Nem. Értsd meg, dühös vagyok, haragszom rá, és végtelenül csalódottnak érzem magam. - Legalább a céghez gyere vissza! - Szó sem lehet róla! Normális munkát akarok, igazi ügyekkel, és nem azt, amit apám művelt velem: örökké elintézett egy kézlegyintéssel, ha tiltakozni próbáltam. - És mi van Daniellel? - Mi lenne? Semmi. - Ugyan már, Michelle! Láttam a parkolóban a kocsiját, felismertem. Tudom, hogy itt van, de kérlek, ne engedd, hogy kihasználjon. A nős emberek gyakran sajnáltatják magukat a szeretőjükkel. - Nem vagyok a szeretője! - Legalábbis még nem. - Ami késik, nem múlik. Mellesleg te még nem is tudod a nagy újságot. -Mit? - Rövidesen megnősülök - Ez komoly? És ki a boldog ara? - Laura. - Laura...? Úgy érted, Robert özvegye? - Igen. - Szentséges ég! Hogy történt? Hogyan jöttetek össze? - Gondolom a hasonló sors hozott össze bennünket. Sokat beszélgettünk és aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. - Nos... lehet, hogy megbotránkoztatlak, de én mindig úgy éreztem, hogy ha ti együtt vagytok szikrázik közöttetek a levegő. - Nem mondod komolyan! - De igen. - Pedig régen semmi sem volt közöttünk. - Nem is állítottam az ellenkezőjét. Egyszerűen csak így éreztem veletek kapcsolatban. Egyébként gratulálok! Mikor lesz a nagy nap? - Nem akarunk nagy esküvőt, de most, hogy apa nincs jól, nyilván el kell halasztunk egy időre. Mindenesetre minél hamarabb, annál jobb. - Sikerült meglepnetek. - Mi magunk is meglepődtünk. - Anyáék mit szóltak? - Hát arról jobb nem beszélni - nevette el magát Adam. - Első fölindulásukban mindenfélének elmondtak, apa még most sem tette túl magát rajta. - Ez izgatta fel? - Ez is, meg te. - Én...? - Igen. - Gondolhattam volna - húzta el a száját a lány. - Amint valami nem úgy történik, ahogyan ő akarja, dührohamot kap. - Ezúttal tévedsz. Az izgatta fel, hogy állandóan félreérted. Hogy hiába igyekszik, képtelenek vagytok szót érteni, pedig szeret téged. - Honnan tudod? - Ő mondta, tegnap. - Na persze. - Tényleg mondta, és én elhiszem neki. Nagyon maga alatt volt, még sosem láttam ilyennek. Hogy őszinte legyek, megijesztett. Utólag visszagondolva már értem, miért borult ki, valóban sok volt neki egyszerre. Először a botrány az irodában, utána a vita veled, meg hogy otthagytad a céget, aztán jöttem én a házasság hírével, végül még anya is rátett egy lapáttal, amikor felrótta neki, hogy miatta maradtál távol a családi ebédtől. És mint kiderült, a bátyánk halálán sem tette még túl magát. - Azért nem féltem én őt. Lehet, hogy kissé elgyengült, de hamarosan újra a régi lesz, s akkor megint úgy dirigál majd, akár egy ezredes. - Ne felejtsd el, hogy ő sem lesz fiatalabb, hatvanegy éves. - Hidd el, erősebb, mint mi ketten együtt. - Nem tudom. Az biztos, még sosem láttam ennyire megtörtnek. Na de hagyjuk. Most mennem kell, de ígérd meg, hogy nem teszel semmi ostobaságot. Ha pedig mégsem találnál munkát, a légitársaság visszavár. - Ki van most apa helyett?

- Én. - Te... ? - álmélkodott Michelle. - De hiszen eddig hallani sem akartál arról, hogy vezesd a céget. - Most sem akarok, csakhogy nem volt más, aki beugorjon apa helyett. Daniel még a tanulás elején tart, az idősebbik Daniel Maddox pedig még nem ért haza a körutazásról. - Fogadd elismerésemet. Szörnyű lehet most neked, hogy nem repülhetsz. - Nem tagadom, de majdcsak kibírom valahogy. Na megyek, még vissza kell mennem az irodába. Szia, húgocskám, vigyázz magadra! - Te is - ölelte meg a testvérét a lány. Mélyen megkönnyebbült, miután becsukta mögötte az ajtót. A hálószobába sietett és szólt Danielnek, hogy kijöhet. - Tudtad, hogy apám beteg? - Nem, különben említettem volna. Még a múlt héten kértem mára szabadnapot apádtól, ezért nem is jártam a légitársaságnál. - Mi dolgod volt? - Te. - Én? - Igen. Nem tudhattam előre, mikor talállak itthon, de feltétlenül beszélni akartam veled. Adam nem gyanakodott? - Nem. Egyenesen tudta, hogy itt vagy, felismerte a kocsidat, ráadásul itt maradt az asztalon a mobilod meg kulcscsomód. - Szent ég! Nagyon dühös volt? - Eléggé, és óva intett attól, hogy viszonyt kezdjek veled. - Tulajdonképpen igaza volt. - Tessék? - Azt mondtam, igaza volt. Én is ezt tanácsolnám a húgomnak, ha nős ember legyeskedne körülötte. - Akkor tőlem miért várod az ellenkezőjét? - Mert tényleg el akarok válni, nem csak úgy mondom. Adam azonban nem ismeri a körülményeket, hacsak apád el nem mesélte neki. - Nem valószínű. Kórházban van. - Jézusom! Komoly? - Nem annyira. Pihennie kell, és rendbe jön. - Hála az égnek. - Mindenesetre jól tennéd, ha minél előbb beletanulnál a munkába, hogy apa minél kevesebbet dolgozzon. - Rendben. Kérdezhetek valamit? - Természetesen. - Mi az a sok újság az ágyadon? - Állást keresek. - Tényleg otthagyod a céget? - Már ott is hagytam. - Jaj, ne! Akkor most már ott sem láthatlak? - Nem. És talán jobb is. - Ne mondj ilyet! - Pedig tényleg ez a legjobb, amit tehetünk. - Kérlek, Michelle! - kérlelte a férfi és közelebb húzódott hozzá. Végigsimított az arcán, szemében azonnal fellobbant a vágy. -Ne... - Mielőtt a bátyád megzavart, te is akartad, nem? - De igen, csakhogy nem lenne jó ötlet, örülök, hogy még időben érkezett. - Én nem. Amikor csókoltalak, csodálatos volt. Mi lenne, ha... ha titokban találkoznánk? - Titokban? - nevette el magát a lány. - Mégis hol? - Itt, nálad. Michelle még jobban kacagott. - Komolyan hiszed, hogy titokban maradna? Hiszen most is megzavart Adam. Bármikor meglátogathat az anyám, s ha apa jobban lesz, ő is jönni fog. Hidd el, nem létezik olyan hely, ahová mi elbújhatnánk! Valaki biztos lebuktatna, és a feleséged is hamar rájönne. Sajnálom, Daniel, de a lehetetlent kívánod. - Nem. Én téged kívánlak! - Kérlek... hagyd abba... - nyelt nagyot Michelle. - Szeretlek, kedves, szerelmes vagyok beléd, és kibírhatatlanul kívánlak! És ne mondd, hogy te nem, mert a csókod, a tested úgyis elárult. Jaj, Michelle! Annyira vágyom rád! A karomban akarlak tartani éjjel és nappal, reggel melletted ébredni. Szeretkezni veled a széles franciaágyon, a zuhany alatt, a nappaliban a kandalló előtt, a konyhában, akárhol... A lényeg, hogy erezzelek, hogy a közelemben légy...

- Ez csak testi vágy, nem szerelem - suttogta a lány, akit mélységesen felkavartak a férfi szavai. Egyre nehezebb bírt ellenállni neki, túl nagy volt a kísértés. - Nem igaz. Tudom, milyen a testi vágy, de amit érzek, az jóval több ennél. Szeretnék veled élni, boldoggá tenni. Sőt azt szeretném, ha a nevemet viselnéd. - Megőrültél! Hiszen valójában alig ismerjük egymást. Hogyan gondolhatsz máris házasságra? Az első nejedtől még el sem váltál. - Ne is emlékeztess rá! - vágott boldogtalan képet Daniel. - Nem... nem kell még indulnod? - Nem. Ma ráérek Úgy terveztem, hogy ameddig lehet, veled maradok. - Ó! - nyögött fel Michelle rémülten. Ha a férfi még sokáig ostromolja, képes lesz beadni a derekát! - Én azonban nem érek rá. Állást kell keresnem. - Próbáltad már az interneten? - Te jó ég! Ez eddig eszembe sem jutott! Angyal vagy! - kiáltotta boldogan, és rögvest a laptopjához szaladt. Bekapcsolta, és böngészni kezdte a kínálatot. Daniel a válla fölött figyelte, és közben az egyik kezével simogatta a másik vállát, ujjai a nyakára is elkalandoztak. A lány megborzongott. Ha ez így megy tovább, a végén még tényleg az ágyban kötnek ki. Felettébb csábító volt a gondolat, és Michelle egyre kevésbé találta riasztónak. Túl régóta élt egyedül, túl régen ölelte férfi, Daniel pedig túlságosan vonzó volt ahhoz, hogy a végtelenségig ellenálljon neki. Mialatt megvitatták a különféle állásajánlatokat, érezte vonzó illatát, teste melegét, a férfi túl szorosan állt mögötte, és a közelségét felettébb izgatónak találta. Daniel ujjai a tarkóján kalandoztak, végül belecsókolt a nyakába. Michelle végképp elveszítette az önuralmát. Nem maradt ereje továbbra is tiltakozni, teljesen átadta magát a becézésnek. A férfi maga felé fordította, ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze. És azután már nem számított semmi. A lány elfelejtette az intő szavakat, nem törődött a következményekkel, elvesztette jelentőségét, hogy partnere nős, gyereke van, csak az általa keltett érzések voltak fontosak. Daniel felhúzta a székről, s miközben tovább csókolta, a hálószobába irányította. Észrevétlenül fejtette le róla a ruhát, majd az ágyra fektette, és csókolta, ahol érte. Aztán ő is megszabadult a saját ruháitól, végül mohón estek egymásnak. Beteljesedésük maga volt a csoda, s mindketten tudták, hogy bármit hoz is a jövő, ezt a tettüket soha nem bánják meg.

10. FEJEZET

Max Fielding három hét múlva állt újra munkába. Adam még egy hétig nem vállalt repülést, hogy apja közelében lehessen, és segítsen neki, hogy ne erőltesse túl magát. Daniel sokat fejlődött az elmúlt idő alatt, ám a fiatal Fielding jól tudta, hogy az édesapja még jó ideig nem meri rábízni a céget, noha megtehette volna. Gyanította azonban, hogy ezt inkább saját maga miatt nem teszi, mert ellenkező esetben otthon kellene maradnia, és akkor megölné az unalom. Miután Adam meggyőződött róla, hogy apja újra a régi, ismét visszaváltozott pilótává, s alig várta, hogy szolgálatba állhasson. Előtte azonban még meg kellett szerveznie, hogy Laura legyen az egyik stewardesse. Igaz, az asszony azóta sem hozta szóba, de ő sejtette, hogy örömet szerezne neki, ha repülhetne. Édesanyja boldogan vállalta Tommyt, az édesapja is megértőnek bizonyult, és közös erővel elő is készítettek mindent. Laura örömében a nyakába ugrott, amikor megtudta, hogy együtt repülnek Hawaiira, és nem győzött hálálkodni neki. - Ó, Adam, ezt sosem felejtem el! Ennél nagyobb és csodásabb meglepetést nem szerezhettél volna nekem, köszönöm! - Ugyan már, nincs mit, hiszen megígértem - vont vállat a férfi szerényen. - Már azt hittem, régen megfeledkeztél róla. - A fontos dolgokat mindig észben tartom. - Akkor is köszönöm. - Nagyon szívesen - mosolygott Adam, és elégedetten zsebelte be az arcára kapott hála puszikat. Így történt, hogy Max felépülése után öt héttel, amikor a gép a magasba emelkedett, Adam Fielding volt a kapitány, és Laura Fielding az egyik légikisasszony. A lehető leghálásabb és legboldogabb légikisasszony. Hawaiiban pedig két napot tölthettek, csak utána kellett visszaindulniuk. Ugyanabban a szállodában, ugyanazon a folyosón laktak, együtt vacsoráztak az étteremben, igaz, ott a kollégáik is velük tartottak, ám a sétára már kettesben indultak. Csodálatos idő volt, a tengerpart felől enyhe szellő fújdogált, a levegőben trópusi virágillat terjengett. Laura mesésen érezte magát. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen felszabadult, ennyire gondtalan, s a boldogságtól a szeme csillogott, arca sugárzott, és olyan szép volt, hogy Adamnek elakadt a lélegzete, amikor ránézett. Gyorsan elfordította a fejét és egy viccet kezdett mesélni. A poénnál a fiatalasszony felkacagott, vidáman, önfeledten, és közben megbotlott. Adam kapta el és tartotta meg, míg visszanyerte az egyensúlyát. Végül visszamentek a szállodába és viszonylag korán ágyba bújtak. Másnap a tengerparton süttették a hasukat a nappal, s közben egzotikus gyümölcskoktélt szopogattak. Időnként megmártóztak a habokban, majd újra napoztak. A másodpilóta nem tartott velük, egy idő után pedig a másik légikisasszony is távozott, mert attól félt, hogy túlságosan leégeti a nap hófehér bőrét. Kettesben maradtak, természetesen a szálló többi napimádójával, bár egy kicsit távolabb tőlük. - Bekenhetlek? - szólalt meg váratlanul Adam. - Lejött rólad a naptej, meg fogsz pirulni, akár a grillcsirke. - Remekül tudsz vigasztalni - fintorgott Laura. - Miért? Imádom a grillcsirkét - jegyezte meg a férfi ártatlanul, amikor azonban a nő ránézett, tekintete egészen másról árulkodott. - Inkább bekenem magam - szólalt meg Laura zavartan. - A hátadat úgysem éred el - érvelt Adam, majd felkapta a naptejet és a tenyerébe öntött egy adagot. - Na, fordulj hasra! Az asszony vonakodva engedelmeskedett. Ahogyan a férfi ránézett...! Nagy könnyelműség volt megtennie, de azzal vigasztalta magát, hogy a strandon mások is vannak, csak nem történhet semmi olyasmi, amit később megbánna. Adam olyan lágyan simogatta, akár a selyem. Lassan kente szét a masszát, ujjai egyeden pontot sem hagytak ki. Szó nélkül kapcsolta ki a bikini felsőt, hogy alatt is bekenhesse, mire Laura annyira megdöbbent, hogy szólni sem bírt. S ekkor a finom ujjak kissé oldalra siklottak, és futólag megérintették a nő mellének külső felét. Az asszony megmerevedett. - Mit művelsz? - sziszegte felháborodva.

- Bekenlek. - Nem igaz! Tapogatsz! - Lehet, hogy nem tűnt fel neked, de azon a koron már rég túl vagyok. Laura alig látott a méregtől. Fel akart ugrani, hogy elrohanjon, s már emelkedett is, mikor észbekapott. Miután a bikini felsőt a férfi kikapcsolta, az apró ruhadarab a nyugágyon maradt, s neki semmi sem fedte a mellét. - Az ördögbe! - kiáltott fel fojtottan, és sebesen visszafeküdt. Adam eközben tovább ügyködött. Most a combjait és a lábait kenegette teljes odaadással, és minden erejével azon volt, hogy el ne nevesse magát. Miután befejezte, így szólt: - Megfordulhatsz. - Ne álmodozz! - Ugyan már, kedvesem, csak segíteni akarok. - Ennyi bőven elég volt, a továbbiakban magam is boldogulok. - Ünneprontó! - Ha ennyire be vagy gerjedve, keress magadnak egy háncsszoknyás, virágfüzéres szépséget! - Hajlandó vagy felvenni ilyesmit? - A férfi egész közel hajolt hozzá és mélyen a szemébe nézett. Szürke szeme perzselt a vágytól. Laura teljesen összezavarodva hajtotta le a fejét. Adam még sosem flörtölt vele. - Nem magamról beszéltem - motyogta alig hallhatóan. - Én ellenben igen. - Mi ütött beléd, Adam? - Nem találod ki? - Az asszony megrázta a fejét - Tényleg nem? - tudakolta a férfi hitetlenkedve. - Pedig nagyon egyszerű. Felfedeztem, hogy egy gyönyörű, csinos, szexi nő lesz a feleségem. - Se gyönyörű, se csinos, se szexi nem vagyok. - Akkor milyen vagy? - Átlagos. Teljesen átlagos asszony, aki már szült, és nem olyan a teste, mint egy húszéves lánynak. - Nekem tetszik, - Hagyd abba! - Miért? Hiszen a menyasszonyom vagy. - Először is: nincs jegygyűrűm, másodszor pedig nem ebben egyeztünk meg. - Az elsőn hamarosan változtatunk, a másodikról pedig az a véleményem, hogy nem törvény, amit szigorúan be kell tartani, vagyis változtathatunk rajta. - Csakhogy én nem akarok. - Miért? Ennyire félsz? - Lehet. - Ha félsz, annak csupán egy oka lehet. - Micsoda? - Az, hogy jobban vonzódsz hozzám, mint szeretnéd, és attól rettegsz, hogy belém szerethetsz. - Kérlek, Adam! Most nem valamelyik cicababáddal beszélsz, akit az ágyadba akarsz vinni. Fejezzük be ezt a témát, hagyj békén. Vagy úgy gondolod, ha nincs más kéznél, én is jó leszek? A férfi felszisszent. - Miért vagy ilyen rossz véleménnyel magadról? - Ez nem így van, csak tisztában vagyok a külsőmmel. - Csakugyan? És vajon, ki vagy mi a mércéd? - Ugyan Adam, számtalan mérce van, elég csak megnézni az újságokat, vagy a tévét. Ma az anorexiás alkat a divat, szilikonnal, botoxszal fel- illetve kitömve, a szükséges helyeken. Igaz, hogy ezt mostanában néhányan már cáfolják, mert ártalmas a tinikre, de én még nem vettem észre változást. A természetes női idomok, pláne, ha teltebb, ha a combja nem olyan sovány, mint a lába szára, s ha véletlenül némi hasa is van, az már kövér! Az újságok egyik oldala az anorexiával foglalkozik és elítéli, ám a másikon már a csontkollekciókat isteníti, hogy milyen csinosak. - Ezek végletek, nem szabad törődni velük. - Kétségbeesnél, ha tudnád, mennyien törődnek velük. Szentírásnak tekintik, és az életüket kockáztatják, hogy olyanok legyenek. - Remélem, te nem tartozol közéjük. Laura felnevetett. - Úgy nézek én ki, mint egy anorexiás? Ó, nem, Adam, ahhoz túlságosan szeretek enni. - Hála istennek! Én is szeretek enni, azt viszont utálom, ha a társaságomban lévő hölgy némi fonnyadt salátalevélen rágódik, semmi máson. - Hát ettől biztosan nem kell tartanod. - Örömmel hallom. És most felelj nekem egy kérdésre őszintén! - Halljam!

- Nem lenne jobb, ha a mi házasságunk is normális volna? - Mire gondolsz? - Természetesen arra, hogy kívánjuk egymást. - Ne haragudj, de nekem úgy rémlik, ezt már tisztáztuk. - Nem egészen. Abban maradtunk, hogy visszatérünk rá, ha időszerűvé válik. - És most időszerűvé vált? - Laura! - Na jó, igazad van. Tényleg van közöttünk valami, ám én nem akarom elkapkodni. - Értem. Mindenesetre örülök, hogy legalább elismered. - Elismerem, azonban szeretném, ha nem sürgetnél. - Rendben, de remélem, tudod, milyen sokat kérsz. - Talán egyszer majd kárpótollak érte... - Vigyázz, mert szavadon foglak! Végül ebben maradtak. Visszamentek a szállodába, mert a meleg kezdett elviselhetetlenné válni, könnyű ebédet ettek, majd elvonultak sziesztázni. Később a városban sétáltak, este pedig, a vacsora után Adam táncolni hívta a kis társaságot, s ezúttal kollégáik is velük tartottak. A következő nap is hasonlóan telt, és vidám hangulatban tértek vissza New Yorkba. Laura kimondhatatlan hálát érzett. Adam iránt, amiért legtitkosabb vágyát teljesítette azzal, hogy újra repülhetett légikisasszonyként, mint a régi szép időkben, és magával vitte erre a mesés, bár igen rövid időre. Amikor visszaértek, Adam vitte haza, és a házba is bekísérte. - Pihend ki magad, ráérsz Tommyért menni akár a hétvégén, anya mindig nagyon élvezi, ha nála van az unokája. - Nem akarom kihasználni. - Nem teszed. Boldog, ha Tommyval lehet. - Most én is nagyon boldog vagyok - ismerte el Laura. - És ezt neked köszönhetem. Csodálatos volt ez a két nap, köszönöm, Adam, hogy lehetővé tetted! - mondta, majd karját a férfi nyaka köré fonta, és szájon csókolta. A férfi úgy meglepődött, mint még soha, de készséggel viszonozta. Ha Laura ilyenné válik, amikor boldog, hát igyekezni fog, hogy folyamatosan az legyen, ha a felesége lesz! Mohón ölelte és csókolta, s csak azért engedte el, mert érezte, ha nem teszi, teljesen elveszti a fejét. - Ne haragudj, de ha nem akarsz folytatást, abba kell hagynunk - vallotta be rekedten. Az asszony elpirult. - Bocsáss meg, kicsit elragadtattam magam. Adam fátyolos hangon felnevetett. - Semmi kifogásom ellene, nyugodtan ragadtasd el magad bármikor a jövőben is, nekem tetszik. És még jobban tetszene a folytatás... - Kérlek, ne... - Előbb-utóbb úgyis megtörténik, nem gondolod? Ahhoz túlságosan vonzódunk egymáshoz, hogy sokáig kibírjuk. Na jó, abbahagyom, nehogy azt hidd, kényszeríteni akarlak rá. Megyek, mert fáradt vagyok, a tegnap esti táncot még nem pihentem ki. Azt hiszem, te sem. - Valóban - mosolygott az asszony -, de azért nagyon jó volt. - Ne aggódj, szívem, hamarosan megismételjük! - simított végig az arcán a férfi, majd gyorsan elköszönt, és elhagyta a házat. Laura megérintette az arcát, ahol Adam megsimogatta, és kellemes bizsergés futott rajta végig. A férfinak igaza volt: már nem sokáig bírják a szűzi életet, ha egymás közelében vannak. S ha Adam sejtette volna, hogy már csak egy icipicit kellett volna unszolnia, és enged neki, bizonyosan nem rohan el. Maga sem tudta pontosan, örül-e annak, hogy így történt vagy sem. A következő két hétben Adam gyakran megfordult Lauránál, ha éppen nem volt szolgálatban. A férfi játszott Tommyval, az asszony vacsorát főzött, vagy rendeltek valamit telefonon, és együtt fogyasztották el. Adam ilyenkor megfürdette a kisfiút, segített elpakolni a játékait a szobában, végül aztán mesét olvasott neki lefekvéskor. A szíve végtelen szeretettel telt meg, imádta Tommyt, és nem érdekelte, tényleg az ő fia-e. Az apja akart lenni, békés családban felnevelni, megadni neki mindent, amire egy gyerek vágyik az ésszerűség határain belül. Az is többször előfordult, hogy meghívta őket olyan étterembe, ahová a kisfiút is gond nélkül elvihettek. Vacsora előtt sétáltak a városban, kirakatokat nézegettek, Adam a nyakába ültette Tommyt, és büszkén cipelte. S miután úgy érezte, a gyerek a bizalmába fogadta, megkérdezte tőle, hogy mit szólna hozzá, ha ezentúl ő lenne az apukája. Kicsit tartott a választól, mert Tommy még nem felejtette el Robertet. Nem is várta el tőle, de attól félt, hogy a gyerek esetleg nem akar majd másik apát. Szerencsére feleslegesen aggódott, Tommy lelkesen fogadta a hírt, és boldogan újságolta az édesanyjának, hogy mostantól kezdve Adam lesz az apukája. Csupán azt értette meg nehezen, hogy a keresztapja is ő marad. Ami viszont egyáltalán nem fért a fejébe, hogy ha Adam és Laura összeházasodik, akkor az édesanyja lesz a keresztanyja is.

A két felnőtt ebben az időben gondosan ügyelt arra, hogy ne érintse meg a másikat, Adam mindig óvatosan fogalmazott, nehogy kétértelmű szó hagyja el a száját, mégis elég volt, ha találkozott a tekintetük, mindketten tudták, hogy egyre kevésbé képesek csak barátként nézni egymásra. Aztán Laura szülei egy teljes hétre elvitték magukhoz Tommyt mondván, hogy a Fielding nagyszülőknél sokkal többet van a kisfiú, mint náluk, ezért ideje, hogy velük is hosszabb időt töltsön. Laura csak mosolygott a féltékenység e megnyilvánulásán, és beleegyezett, noha tudta, hogy a szülei már nem olyan egészségesek, mint a Fieldingek. Miután Max kipihente magát, és megosztotta a munkát Daniellel, újra a régi volt. Délelőttönként ő tartózkodott az irodában, délutánonként pedig Daniel. És bár sokszor csak késő este ért haza, mindig szakított időt legalább arra, hogy felhívja a lányát. Napközben gondoskodott arról, hogy megfelelő étel legyen a hűtőben Dawna számára, így a kislánynak csak meg kellett melegítenie a mikróban. A férfi talált egy jó ügyvédet, beadta a válókeresetet, de éppen a gyerek miatt nem költözött el otthonról, noha szíve szerint ezt tette volna. Felesége állandóan borsot tört az orra alá, alaposan felbosszantotta sokszor, természetesen szándékosan, és többször kijelentette, hogy esze ágában sincs elválni. Daniel kénytelen volt megfenyegetni, hogy a lányával együtt elköltözik a házból, és egyetlen vasat sem ad neki, ha nem hagyja abba. Ez hatott, mert Sylvia attól fogva nem kötekedett vele állandóan. Michelle-lel viszont csak ritkán tudtak összehozni egy-egy titkos randevút, mert a lány egy ügyvédi irodában dolgozott egész nap, délután pedig már a férfi sem ért rá, ahogy este sem. Michelle még mindig nem bocsátott meg az apjának, ezért kizárólag akkor ment haza az édesanyjához, ha a ház ura nem tartózkodott otthon, amit egyre nehezebben bírt megoldani, tekintve, hogy Max a délutánokat már nem az irodájában töltötte, ellenben a lánynak egyre több munkája lett új munkahelyén. Új főnöke hamar rájött, hogy nagyon érti a dolgát, és mind komolyabb ügyekkel bízta meg, amire ő felettébb büszke volt. Miután Laura egyedül maradt, először sejtelme sem volt, mihez kezdjen, Adam azonban hamarosan gondoskodott róla, nehogy unatkozzon. Ismét magával csalta egyik útjára, ezúttal Párizsba mentek Az út meglehetősen rosszul indult, mert bombariadóval kezdődött. Valaki telefonált Max irodájába, hogy a Párizsba induló járaton bomba van, ezért a gépet ki kellett üríteni és át kellett vizsgálni. Végül másik géppel szálltak fel, és jókora késéssel. Ráadásul a dolog mindenkire rányomta a bélyegét, a nyomott hangulat csak nehezen oldódott, hiszen a legszörnyűbb, amit ember, ember ellen elkövethet, az épp egy esetleges bombarobbantás akár a földön, akár a levegőben, sok ártatlan áldozattal, és kétes céllal. Párizsban végül nem sok időt tölthettek, ezért az út nem sikerült olyan jól, mint az első. Laura megkönnyebbült, amikor épségben hazaérkezett, s hogy ne legyen egyedül, Adam is elkísérte. Igaz, nem maradt sokáig, mert másnap megint dolgoznia kellett, de az asszony már nem tartott vele. - Ha hazajöttem, megvesszük a gyűrűket - jelentette ki a férfi -, éppen ideje. - Nekem nem sürgős. Egyáltalán szükség van rá? - Hogy kérdezhetsz ilyet? - háborgott Adam. - Persze, hogy szükséges, hiszen a feleségem leszel. És mindketten tudjuk, hogy hamarosan minden értelemben. Laura zavarában elfordult. Még mindig nem tudta kezelni a tényt, hogy ennyire felkavarja már a célzás is arra vonatkozólag, milyen nagy hatással vannak egymásra. Amikor annak idején elcsábította, nem emlékezett rá, hogy ilyen erős vonzalom támadt volna közöttük. Márpedig mostanában szikrázott a levegő, ha egymás közelébe kerültek. Adam felállt. - Sajnálom, hogy a mai utunk így alakult. - Ugyan már, nem tehetsz róla. - Akkor is sajnálom - erősködött a férfi, majd odament hozzá, és karjait a derekára fonta. - Szerettem volna, ha megint olyan jól érezzük magunkat, mint Hawaii-on. - Sajnos a mi szakmánkban előfordulnak még szörnyűbb dolgok is, mint a mostani. - Ez igaz - bólintott Adam és közel hajolt hozzá, hogy a szemébe nézhessen. - Ennek ellenére máskor is szeretném, ha velem tartanál. - Nagyon szívesen. - Ezek szerint az eset nem riasztott el? - Persze, hogy nem. Mindig nagyon szerettem a munkámat, imádtam a repülést, és amióta abbahagytam, borzasztóan hiányzott. De a jóval együtt jár a rossz is, és fordítva. Ha Tommyra vigyáz valaki, szívesen elkísérlek bármikor, bárhová. - Bárhová...? - csapott le a szóra Adam hamiskás mosollyal. - Muszáj neked, mindig a szavakon lovagolnod? - méltatlankodott a nő. - Bocs, de nem hagyhattam ki. - Hát persze. - Naaaa...! Ugyan már, Laura! Ne légy olyan szigorú! - Lassan a nő álla alá csúsztatta az ujját, és egy csöppet megemelte, hogy az ajka közelebb kerüljön hozzá, és végre megcsókolhassa.

Az asszony nem tiltakozott. Készségesen viszonozta a csókot, s bújt szorosan a férfihoz. Szemvillanás alatt elragadta őket a szenvedély, mindketten ziháltak, amikor Adam elszakadt a szájától. - Jó éjt, kicsim, két nap múlva találkozunk. - Jó éjt - felelte Laura kábultan. Azután csak nézték egymást, egyikük sem mozdult, és nem is beszélt. Tekintetük ellenben a szavak helyett is beszélt, és a férfi hirtelen újra magához rántotta, és mohón az ajkára tapadt. Erőnek erejével szakította el magát tőle, és olyan gyorsan sietett ki a házból, mintha üldöznék. Laurának pedig az az érzése támadt, mintha Adam is menekülne az érzései elől, akárcsak ő.

11. FEJEZET

Két nappal később Adam vidáman, tettre készen, és jóképűbben érkezett, mint valaha. Laurát bizsergető érzés kerítette a hatalmába, amint meglátta, s ez nyugtalansággal töltötte el. - Virágot a virágnak - nyújtott át neki a férfi egy gyönyörű rózsacsokrot, amit a nő megilletődve vett el, egy dísztasak kíséretében. Robert gyengéd, szerető férj volt, de ritkán hozott neki ajándékot. Adam viszont most kettővel is meglepte. A virág mellé csodaszép selyemblúzt kapott, aminek az anyaga tényleg olyan volt, akár az álom, a színe pedig tökéletesen megegyezett a szeme színével. - Amikor megláttam, rögtön te jutottál az eszembe, meg hogy milyen jól állna rajtad. - Jaj, Adam, ez gyönyörű! - kiáltott fel elragadtatva. -Köszönöm! - tette hozzá, és úgy simult a férfihoz, miközben puszit adott neki, hogy annak tüstént melege lett. Dianánál sosem tapasztalt ekkora örömöt, ha megajándékozta valamivel, neki mintha magától értetődő lett volna, Laura ellenben olyan volt, akár egy gyerek. Ragyogó szemmel nézegette a blúzt, arcához érintette, miközben áhítattal csukta be a szemét. - Nagyon szívesen - mosolygott az asszonyra. -Indulhatunk? - Igen - bólintott Laura -, csak vízbe teszem a virágot, nem szeretném, ha elhervadna. A kocsiban nehezen találtak közös témát, végül a férfi az útjáról számolt be, és arról, hogy szerencsére semmi különös nem történt. - Hála az égnek, őszintén szólva aggódtam érted. - Aggódtál...? - ismételte Adam olyan hangon, mint aki nem hisz a fülének. - Mármint értem? - Igen. Miért csodálkozol ezen? - Mert aggódni olyan emberekért szokás, akiket szeretünk. - Mindig szerettelek, Adam, mint a testvéremet. - De talán már nem egészen testvéri érzelmeket táplálsz irántam. - Hát... valóban nem - nyelt nagyot az asszony. - Nem szégyen ez, kedvesem, miért jössz zavarba mindig, ha hasonló dolog kerül szóba? - Nem mindenki szeret ilyesmiről beszélni. - Én szeretek. - Elég baj az nekem. - Ugyan már! - nevetett fel halkan a férfi. - Jobb a nevén nevezni a dolgokat, mint örökös félreértések miatt haragudni. - Ez igaz. - Örülök, hogy egyetértesz velem. Tudod, nem szeretem az olyan embereket, akik folyton ellenkeznek, akkor is, ha éppen nincs igazuk - magyarázta Adam, mialatt beállt a parkolóba. - És hetet-havat összehordanak, mert azt képzelik, hogy így kidumálhatják magukat, és végül mégiscsak nekik lesz igazuk, azaz hülyének nézik a másikat. - Én sem. A magam részéről nem szégyellem bevallani, ha tévedek, és nem kezdem el csűrni-csavarni a szavakat. - Hála istennek. Én is elismerem a tévedésemet, és ezzel megspórolunk majd egy csomó veszekedést. Nem gondolod? - De igen - értett egyet Laura. Adam udvariasan kinyitotta neki az ajtót, majd belekarolt, és az ékszerüzlet felé irányította. Az asszony hirtelen megtorpant. - Valami baj van? - tudakolta a férfi. - Találunk ennél olcsóbb boltot is. - Biztosan így van, ám semmi szükség rá, jól keresek. - De ez felesleges pénzkidobás. - Én nem találom annak. Szeretném, ha szép lenne a gyűrűnk, elvégre ilyesmit az ember nem vesz mindennap. -De... - Drága Laura! - fordult szembe vele a férfi. - Itt szeretném megvenni a gyűrűket, kérlek, ne ellenkezz tovább, semmi értelme. Hiszem, hogy a házasságunk hamarosan igazi lesz, ezért igazi jegygyűrű illik hozzá.

Az asszony végül bólintott, feladta. Ha Adamnek annyi pénze van, hogy feleslegesen költse, akkor kár erőlködnie. Robert sem panaszkodhatott, azonban takarékos ember lévén mindig megfontolta, mire ad ki és mire nem. Egyszerű karikagyűrűjük volt, mert a célnak megfelelt, a többi nem számított. Adamnek ellenben más volt a véleménye. Laurának a lélegzete is elállt a szebbnél szebb jegygyűrűk láttán, és a férfi vagy tucatot felpróbáltatott vele, mire kiválasztotta a legmegfelelőbbet. Aztán még kísérőgyűrűt is kért leendő neje számára, s végül egy gyémánttal ékesített mellett döntött, ami nagyon tetszett az asszonynak. És Laura tudta, Robert soha az életben nem költött volna ennyit holmi haszontalan ékszerekre. A könnyekig meghatódott, és alig bírt úrrá lenni rajta, mert az igazság az volt, hogy mindig szeretett volna egy csodaszép gyűrűt, és titkon irigykedett a sógornőjére, amiért Adam nem sajnálta tőle a pénzt, és vett neki, Róbert azonban felesleges pazarlásnak tartotta. Lassan tényleg kezdte magát igazi menyasszonynak érezni, Adamre pedig a vőlegényeként tekinteni. Bár szerette Robertet, a férfi is őt, sosem kényeztette úgy, mint most Adam, amikor a legtitkosabb vágyát teljesítette anélkül, hogy ő akár egyeden szóval is elárulta volna. És a varázslatnak még nem volt vége. - Most pedig elmegyünk vacsorázni - jelentette ki ekkor a vőlegény. - Megéheztem. Te nem? - Otthon is akad ennivaló. - Ugyan már, Laura, ne légy ünneprontó! Most vettük meg a gyűrűket, ezt meg kell ünnepelnünk! Különben is, élvezzük kicsit az életet. Miért dolgozik az ember, ha a gyümölcsét sohasem élvezheti? Hidd el, nem szórom két kézzel a pénzt, de olykor nem szabad sajnálni a szórakozásra. Így történt, hogy étteremben vacsoráztak, és utána még táncolni is elmentek. Laurának úgy tűnt, mintha álmodna, mintha egy másik életbe csöppent volna. Valahol egyszer azt olvasta, hogy nem illik összehasonlítani a volt barátot az újjal, vagy épp az első férjet a másodikkal. Nem tehetett róla, de ezen a napon mégis többször megtette. Robert nem szeretett táncolni, ezért soha nem jártak ilyen jellegű szórakozóhelyre. Néha megfordultak egy színházi előadáson, vagy egy hangversenyen, esetleg kiállításon, és nyáron elmentek nyaralni két hétre, de a férje ennyivel be is érte. Adam ellenben jókedvűen vitte táncolni, hamar ráleltek a közös ritmusra, és mindketten nagyon élvezték. Annyira, hogy meglehetősen sokáig mulattak, már jócskán elmúlt éjfél, mire a férfi hazafuvarozta, pedig csak egyetlen pohár bort ittak mindketten, este a vacsoránál. Laura mégis úgy érezte magát, mint aki becsípett. Teljesen elvarázsolódott, és mindenen nevetett. Adam megbabonázva nézte, még soha nem látta őt ilyen boldognak és felszabadultnak. Arca sugárzott, szemei csillogtak, a mosoly egyenesen ellenállhatatlanná tette. A férfi bekísérte a házba, és az asszony rögtön a CD-lejátszóhoz sietett. Bekapcsolta, és kitárt karokkal felé fordult. - Gyere, táncolj velem! - kérte és felkacagott. - Olyan csodálatosan érzem magam, mint aki hosszú álomból ébredt - mondta, és forogni kezdett. Adam végül átölelte és a zene ütemére ringatta. - Mi lenne, ha innánk valamit? - kérdezte hirtelen Laura. - Pezsgőt? - Pezsgőt nem iszom, de egy kis bor jólesne - mosolygott rá a férfi. - Szerintem jobb, ha nem keverjük. - Igazad van - bólintott Laura, majd a hűtőből elővett egy üveg bort. - Bontsd fel! Adam szót fogadott, töltött két pohárba, aztán kérdőn nézett rá. - Mire igyunk? - Mire, mire, hat a gyönyörű gyűrűnkre! — nevetett fel az asszony. - Jaj, Adam! Olyan csodálatosak, még meg sem köszöntem. Nekem még soha nem voltak ilyen meseszép ékszereim. - Azt hittem, nem szereted. - Mit? - Hát az ékszereket. - Miből gondoltad? - Robert idejében csak egy karikagyűrűt viseltél. - A bátyád nem tartotta sokra az ékszereket, és úgy vélte, esztelenség kiadni értük annyi pénzt. - Te jó ég! - nyögött fel a férfi. Sosem gondolta volna a testvéréről, hogy ennyire zsugori. - És neked mi a véleményed? - puhatolózott. - Hát... tényleg drága mulatság, de én mindig vágytam rá. Ne érts félre, nem azt akartam, hogy annyi ékszerem legyen, amennyit már számon tartani sem bírok, de egy szép gyűrűre mindig áhítoztam. - És kitől kaptad a fülbevalód? - Ó, azt még a szüleimtől, az érettségire. - Nagyon szép - jegyezte meg Adam és végigsimított a vízcsepp formájú, apró gyémántköves aranyon. - Nekem is nagyon tetszett, és borzasztóan örültem neki. - Nyakláncod is van? - Nincs. Csak ez a fülbevaló, meg a gyűrűk, amiket vettél ma. - Tényleg tetszik? - El sem tudom mondani, mennyire! Köszönöm, Adam!

- Nagyon szívesen. Hát akkor igyunk az ékszerekre! Egészségedre. - Neked is. De ugye utána táncolsz még velem egy kicsit? - Hát persze - mosolygott rá olyan melegen a férfi, hogy Laurának belesajdult a szíve. Miután megitták a bort, Adam átölelte és ismét lágyan ringatóztak a zenére. Végül a férfi kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen, és azután megcsókolhassa. Gyengéden, finoman, ráérősen. Az asszony pedig ugyanolyan tempóban viszonozta. A gyengéd, finom, ráérős csók azonban egyre szenvedélyesebbé vált, a lágy ringás lassan abbamaradt, csak álltak egymást szorosan átölelve, és viharos csókjuk minden mást kisöpört az agyukból. Adam elszakadt a csábító ajkaktól, de csupán azért, hogy végigcsókolhassa a karcsú, hívogató nyakat, amit már annyiszor meg akart ízlelni, mialatt a tarkóján lévő apró hajszálakat babrálta. Érezte, amint remegés fut végig kedvese testén, és túláradó boldogság kerítette a hatalmába. A hatalomról aztán eszébe jutott, hogy Laurának is óriási hatalma van felette, jóval nagyobb, mint amit ő még félelem nélkül el tud viselni. Rövid időn belül minden gondolatát a nő töltötte be, a teste úgy sóvárgott utána, mint az éhező egy falat kenyér után, mint a szomjazó egy korty víz után. Mindennap látni akarta, a közelében lenni, érezni az illatát, a közelségét; megosztani vele a nap eseményeit, a véleményét hallani bármiről, hallani vidám kacagását, boldoggá tenni... Azt kívánni, hogy ugyanúgy viszonozza a szerelmét, mint ahogyan ő érez iránta. Beleszeretett és az után sóvárgott, hogy viszont szeressék. Egy pillanatra megdermedt. Atyavilág, szerelmes lett Laurába, és semmire sem vágyott jobban, minthogy az érzés kölcsönös legyen! Még mohóbban, még forróbban csókolta, ahol érte, tenyere a hátát simogatta, és olyan szorosan ölelte, hogy az asszony is érezhette, mennyire kívánja. Laura önfeledten adta át magát a csókoknak, és az ölelésnek. Csodálatosnak találta az egészet, és ugyanúgy viszonozta is. Teste lángokban állt, agya kizárólag az őt elvarázsoló férfira összpontosult. Öntudatlanul simított végig a széles vállon, ujjai Adam nyakán kitapintották a legérzékenyebb pontot, s amikor a férfi tenyerét megérezte a mellén, kéjesen felsóhajtott. - Ó, istenem, Laura, annyira kívánlak! - suttogta Adam elfúló hangon. - Én is téged - súgta vissza a nő, mire a férfi hangosan felnyögött. Eltolta magától, hogy a szemét fürkéssze arra keresve a választ, mennyire gondolta komolyan az asszony. Ám a tekintetéből ugyanazt a sóvárgást olvasta ki, mint amit ő is érzett. Alig akarta elhinni, hogy Laura is vágyik rá, és ezt nem tagadja le. Keze önkéntelenül nyúlt a blúz után, türelmetlenül gombolgatta, míg sikerült eltávolítania róla. S a nő nem tiltakozott Hagyta, hogy sorban megszabadítsa a többitől is, és csak arca pírja árulkodott zavaráról, amikor áttetsző fehérneműben állt előtte, s ő némán itta magába a látványt. Már nyúlt volna a melltartó kapcsa után, amikor Laura megállította. - Te is... - mondta akadozva, és megragadta a férfi ingét Adam ebből végre megértette, de ekkor merész ötlete támadt, s a szeme megvillant. - Vetkőztess le! - kérte csaknem kihívóan. Laura azonban nem riadt meg, mint ahogyan várta. - Komolyan ezt akarod? - kérdezte szinte kötekedően. Adam bólintott. - Egy feltétellel. - Mi az? - Tiltakozás nélkül tűröd, míg nem végzek. - Áll az alku! Laura pedig ráérősen gombolgatni kezdte a férfi ingét, aki érdeklődve figyelte az asszony ténykedését. Lassan hámozta le róla, majd a trikó következett. Előtte azonban végigsimított az izmos karokon, csodálattal adózott a figyelemre méltó bicepsz-nek, majd a váll következett. Gyengéden beleharapott, aztán a szája tovább kalandozott, és amikor elérte a fülét, finoman harapdálni kezdte, majd átsiklott a másik oldalra, és ott megismételte. Adam felnyögött. Laura óvatosan lehámozta róla a trikót, ledobta a kanapéra, és újabb kéjes sóhaj kíséretében végighúzta a tenyerét az izmos mellkason. A szája követte ezt az útvonalat, és apró csókokkal hintette tele, majd amikor rálelt a mellbimbóra, finoman szívni kezdte. A férfi teste megvonaglott, torkából hörgő hang tört fel. - Laura... - Még nem végeztem. - Kérlek! - Megegyeztünk, nem? - Igen, de... ah, kérlek, hagyd abba! Nem bírom tovább... Laura a másik mellbimbót is kényeztetésének vetette alá, és jóleső borzongás öntötte el, amint megérezte Adam reszketését. Keze lecsusszant a nadrág övére és babrálni kezdett vele, de mivel nem oda nézett, ujjai időnként

eltévedtek, és a fránya övcsat helyett más keménységet érintettek meg... Adam izmai megfeszültek, összevissza kapkodta a levegőt, hörgött, morgott, csuklott, és zihált, végül elkapta az asszony kezét. - Boszorkány! - sziszegte, majd egyeden mozdulattal a süppedős szőnyegre döntötte. A kandalló ugyan nem égett, mégsem fázott egyikük sem. A férfi ügyesen lefejtette róla a melltartót, és minden figyelmét a hívogató kebleknek szentelte. Laurát rövid úton úgy feltüzelte, hogy az kegyelemért könyörgött. Utoljára lehámozta róla a bugyit, és míg a saját ruháitól szabadult meg, áhítattal legeltette a szemét a kívánatos női testen. - Gyönyörű vagy! - bukott ki belőle olyan őszintén, hogy az asszony elhitte, noha tudta, hogy nem az. Féktelenül estek végül egymásnak, ám a férfi arra vigyázott, hogy ne okozzon fájdalmat. Ajkuk is összeforrt, a testük is, és megszűnt számukra a világ. Jó időbe beletelt, mire visszatértek a Földre. Adam aggodalmas pillantásokat vetett Laurára, de ő nem mutatta semmi jelét annak, hogy megbánta volna a történteket. - Mi lenne - kezdte a nő, kéjesen nyújtózva -, ha most bebújnánk az ágyba, és holnap délig aludnánk? Adam arca felderült, és olyan észveszejtő mosollyal ajándékozta meg, hogy az asszonynak nagyot dobbant a szíve. - Nagyszerű ötlet! De... - De? El akarsz menni? - Laura olyan csalódott képet vágott, hogy a férfi felnevetett. - Eszem ágában sincs! Csak éhes vagyok Most már a nő is vele nevetett. - Akkor gyere, fosszuk ki a hűtőt! - ajánlotta, és felült. Ruhaféle után kutatva nézett körül, s közben igyekezett eltakarni magát. Adam halkan kuncogott, mialatt felállt, és nem zavartatva magát, elsétált a holmijukért. - Ugyan, kicsim, ne szégyelld magam! Látod, én sem teszem. - Ez igaz, csakhogy te nem szültél gyereket. - Miért, olyan nagy a különbség? - Még annál is nagyobb. - Kötve hiszem. - Mind ezt mondják! - Kik? - Hát a teremtés koronái. - Kifejtenéd ezt bővebben? - kérte a férfi, miközben belebújt az alsónadrágjába meg a trikójába. Laura is magára kanyarította a blúzát, majd a zuhanyzóba sietett, hogy ott köntösre cserélje. Éppen összefogta magán, amikor Adam megszólalt a háta mögött. - Tehát mit mondanak a teremtés koronái? - Azt, hogy nem számít, de amikor látják a terhességi csíkokat, a megereszkedett melleket vagy a hasat, gyorsan lelohad a lelkesedésük, és a szilikonos keblű Barbie babák után ácsingóznak. - Csak nem azt akarod mondani, hogy Robert is ilyen volt? - Nem, de... nem is szaladgáltam előtte pucéran. - Ezek szerint... - kezdte a férfi, és bekukkantott a hűtőbe - felöltözve szeretkeztetek? - Az ég szerelmére! Csak nem képzeled, hogy ilyesmiről beszélgetek veled? - háborodott fel az asszony. - Ugyan, szívem, ez csak egy ártatlan kérdés. - Nem voltunk felöltözve... - nyögte Laura nagy levegőt véve. - .. .csak sötét volt - fejezte be mindentudóan a férfi. - Igen, sötét volt, bár a löttyedtségen nem sokat segített! - kiáltotta az asszony harciasan. - Azt tapintani is lehet - tette hozzá sokkal halkabban. - Hogy micsodán...? - Adam hitetlenkedve bámult a nőre, majd elnevette magát. - Ne viccelj! A puhaság még nem löttyedtség. - De igen. - De nem. - De... - Nem, az ördögbe is! - kiáltotta erélyesen a férfi. - A puhaság, a lágyság egyenlő a nőiességgel. Az anyasággal. Azzal, hogy valaki lányból asszonnyá lett. - Teljesen mindegy, milyen nevet adunk neki, a lényeg, hogy ezt manapság szégyellni kell, és plasztikai sebészhez rohanni, felvarratni, ami lóg, kitömetni, ami löttyedt, puha, lágy, vagy nevezd, aminek akarod! Csakhogy, nem mindenki engedheti meg magának anyagilag ezeket a beavatkozásokat, és az ilyen nők szenvednek a testük miatt, elveszítik az önbizalmukat, kishitűekké válnak, és végül már elhiszik, hogy emiatt szeretni sem lehet őket. És azután, belebetegednek a gondolatba, hogy sosem lehetnek tökéletesek, miközben hites uruk a tévé előtt terpeszkedik, akár egy basa, chipset zabál, sört vedel, és eszébe sem jut a tükörbe nézni, bár ha megtenné, akkor sem venné észre, hogy a sörhasa miatt már egyáltalán nem vonzó. - Na, ilyet már én is láttam - bólintott Adam. - A fickó volt vagy százhúsz kiló, a neje csak a fele, mégis állandóan azzal piszkálta, hogy úgy néz ki, akár egy tehén. Brrr...! Inkább hagyjuk! Arról viszont biztosíthatlak,

hogy én egy asszonyt izgatóbbnak találok, mint egy lányt. Laura felkacagott. - Igazán hízelgő, amit mondasz, de ezt a világon senki sem hiszi el neked! - Akkor is ez az igazság - erősködött a férfi. - Végül is nem vagyunk egyformák. Nekem ez tetszik, másnak a plasztikai sebészet által gyártott műnő, a harmadiknak meg a guminő. Szerencse, hogy mindenki találhat az ízlésének megfelelőt. És a témát ezennel lezártnak tekintem. Nekem úgy tetszel, ahogy vagy, és ezt hajlandó vagyok addig bizonygatni, míg el nem hiszed! - Ma éjszaka is bizonygatni akarod még? - nézett rá hamiskásan az asszony. - Szóval az előbb nem voltam elég meggyőző! - Nem ezt mondtam. - Hát... nem vagyok elrontója semmi jónak. - Ajjaj! Akkor együnk végre, mert nekem jártányi erőm sem maradt. Hiába, öregasszony vagyok én már hozzád! - Na akkor idehallgass, te öregasszony! Ma éjszaka a lelket is kitáncoltattad belőlem, utána pedig még bűnre is csábítottál. Sajnálom, de többre képtelen vagyok. Aludnom kell, hogy lépést tudjak tartani veled, és ha ilyen temperamentumos egy öregasszony, a jóisten mentsen meg egy fiataltól! - És én még azt hittem, hogy egy nálam fiatalabb pasi jobban bírja szusszal! - mormolta a nő, miközben levette a serpenyőt a tűzhelyről. - Laura! - Igeeeen...? - Te most szándékosan provokálsz? - Ugyan, dehogy! - pislogott ártatlanul. - Elővennél két tányért? Adam összeszűkült szemmel méregette. - Miért van nekem az az érzésem, hogy igenis azt teszed? Kicsit sem félsz? - Miért féljek? Hiszen az imént vallottad be, hogy egy csepp erőd sem maradt. Úgysem tudod megtorolni - hangzott a magabiztos felelet. A tojásrántotta nagyobbik felét a férfinak adta, a többit megtartotta magának. Aztán paradicsomot szelt mindkettőjüknek, félkörívben ráfektette a tányérokra, megszórta borssal, kenyeret készített az asztalra, és elkészült. - Azért ne légy olyan biztos ebben! - hallotta Adam figyelmeztető hangját. -Ne? - Ne ám! Lehet, hogy hazudtam - jelentette ki a férfi, mire Laura rosszallóan csóválta meg a fejét. - Szégyelld magad, Adam Fielding! Csúnya dolog másokat becsapni. - És csúnya dolog, szegény, lestrapált férfiakat az éhhalál küszöbén provokálni! - Ó, igazán nagyon sajnálom! A kaja kész, a szegény, lestrapált férfi már nem fog éhen halni. Jó étvágyat! Adam úgy vetette rá magát, mint aki egy álló hete nem evett. - Isteni - dicsérte, két falat között. - Örülök, hogy ízlik. - Kérdeznék valamit. - Csak rajta. - A hálószobádon kívül van még máshol is nagy ágy? - Igen. Miért? - Tudod, nem szeretnék ott aludni veled, ahol régebben Roberttel... - Oké, nem gond - vágott a szavába Laura. - A vendégszobában, ahol te aludtál annak idején, ha itt töltöttél néhány napot, széles ágy van. - Ugyanaz, amin én feküdtem? - Nem. Az ágy teljesen új. Magunknak vettük a hálószobába, de Robert túl kényelmetlennek találta, ezért betettük a vendégszobába. Egyébként gondolkoztál már azon, hogy hol fogunk lakni? - Igen, és ez fogas kérdés. - Miért? - Mert ebben a házban téged Robertre emlékeztet minden. Az én házamban engem meg Dianára. Vagyis el kellene adnunk mindkettőt, de ez rengeteg idővel és macerával jár, tehát egyelőre kompromisszumot kell kötnünk Minthogy a te házad nagyobb, mint az enyém, talán mégiscsak nekem kéne ideköltöznöm. - Én is így gondoltam. Legfeljebb átrendezzük a hálószobát, mert az a legnagyobb az emeleten, nincs értelme a vendégszobára cserélnünk Az sokkal kisebb, és ott nincs gardróbszoba. - Hajlandó lennél rá? - Hát persze. - Köszönöm. - Ugyan, nincs mit. - De igen, a megértésedet. És köszönöm a kései pótvacsorát is, nagyon finom volt.

- Egészségedre. - Akkor mehetünk? - Mindjárt, csak elpakolok - Majd én - állt fel a férfi. - Te csak pihenj addig. - Ha nem mozgok, elalszom. - Nocsak! És mi lesz a bizonyítással? - Ma éjjelre már felmentelek alóla. - Micsoda nagylelkűség! - Tévedsz. Merő önzés, ugyanis elmúlt fél három. - Egek, tényleg ideje aludni! Adam gyorsan végzett a pakolással, majd felhúzta ültéből Laurát és elindultak az emeletre. Ott az asszony párnát, paplant vett elő, a férfi a vendégszobába vitte, tiszta huzatot húzott rá, aztán az asszony holmiját is átköltöztette. Ezalatt, a nő végzett a fürdőszobában, a férfi is sietett a fogmosással, és végül mindketten bebújtak a takaró alá. - Gyere ide - kérte halkan a férfi. Laura odahúzódott hozzá, Adam a karjaiba zárta, és puhán megcsókolta. - Ugye nem bántál meg semmit? - Jézusom! Hogy kérdezhetsz ilyet, amikor annyira csodálatos volt! - Nekem is az volt, de féltem, hogy meggondoltad magad. - Dehogy gondoltam meg magam! - Hála istennek! Akkor nem kell attól tartanom, hogy elveszítelek, miután épp hogy megtaláltalak? - Nem. - Remélem is, mert azt nem bírnám elviselni. Szeretlek, Laura! - Mit... mit mondtál... ? - Jól hallottad. Beléd szerettem, és már nem tudnék élni nélküled. Laura álom és ébrenlét között lebegett. Isteni érzés volt a férfi karjai közt feküdni, érezni a teste melegét. Hallotta a szavait is, de egyszerűen képtelen volt elhinni. Igaz, hogy hasonlóképpen érzett, bár ezt eddig még magának sem szívesen vallotta be, nemhogy hangosan kimondja, ám az egyenesen hihetetlennek tűnt a számára, hogy a jóképű, vonzó pilóta, aki ráadásul négy évvel fiatalabb nála, szereti, szerelmes belé. Biztosan nem is gondolta komolyan, csak úgy kicsúszott a száján - futott át ködös agyán, végül elnyomta az álom. Vajon Laura miért nem mondta, hogy szereti - tépelődött Adam. Talán azért nem, mert nem is szeret felelt a saját kérdésére némán, és bánatosan hunyta le a szemét. Életében először szerelmes, ám a nő nem viszonozza! Hogy lehet ilyen balszerencsés?

12. FEJEZET

Laura kábán, tompa fejfájásra ébredt. Úgy érezte magát, mint aki átdorbézolta az egész éjszakát, és most macskajaj kínozza. Minden izma sajog, a feje lüktet, a végtagjai lemerevedtek, a dereka és a háta fáj, az öle... Lehetetlen, hogy még ott is érzékeny legyen! Te jó ég! Mi történt? Lassan nyitotta ki az egyik szemét, és elképedve állapította meg, hogy nem a saját ágyában fekszik. Jézusom! Hogy kerültem ide? És egyáltalán hol vagyok? - Jó reggelt! Vagy inkább jó delet! - hallott egy vidáman csengő hangot. Férfihangot. Villámgyorsan kipattant a másik szeme, és döbbenten bámult a hang tulajdonosára. - Adam...? - suttogta. - Mit keresel itt? A férfi felnevetett. - Az éj leple alatt beosontam a házadba, elkábítottalak, elraboltalak, és végül idehoztalak. - Nagyon vicces! - Látom, még mindig nem vagy formában ébredés után. - Jól látod. - Igyál egy kis kávét, az majd jót tesz. Friss, most főztem - jelentette ki Adam, miközben tálcát egyensúlyozott a kezében. Laura hitetlenkedve bámulta. - Azt nekem hoztad? - álmélkodott. - Ki másnak? - Ó! Még sohasem kaptam ágyba a kávémat. - Akkor éppen ideje volt. - Köszönöm. - Nagyon szívesen - mondta a férfi, és felé nyújtotta a poharat. - Tejjel és cukorral, ugye? - Még mindig emlékszel rá? - Aha, valahogy megmaradt a fejemben, mert én is így iszom. - Hogy az ördögbe lehetsz ilyen fitt, hajnalok hajnalán? - morgolódott az asszony. Adam elnevette magát. - Édesem, mindjárt déli egy óra, tehát régen volt hajnalok hajnala. - Nekem az van, mert iszonyúan későn kerültem ágyba. Az idejét sem tudom, mikor voltam fenn ilyen sokáig. - Úgy fest, sok mindent csináltál régen. - Hát igen. Így van ez, ha az ember lánya férjes asszony és családanya. Tommy mellett lehetetlen lenne ilyesmit tenni. Amellett Robert sem volt az a kimondott éjjeli bagoly, ha csak módjában állt, a tyúkokkal feküdt. - Kérdezhetek valamit? - Mit? - Ugye meglehetősen unalmas volt az életetek a bátyámmal? - Ez nem tisztességes! Nem hagyom kifaggatni magam, amikor még félig alszom. Adam halkan felnevetett. - Miért? Ez amolyan hétpecsétes titok? - Na jó, nem az. Tényleg nem sok izgalom volt az életünkben, de nem volt ez annyira rossz. Kiszámítható, nyugodt, biztonságos életet nyújtott. - Vagyis unalmas volt. - Talán inkább egyhangú. - Hát az ugyanaz. - Nem vitatkozom veled, még nem vagyok formában, nem tudom megvédeni magam. - Nem is kell, mert igazából nem akarlak bántani. Mi lenne, ha reggeli után elmennénk bevásárolni? - Mit akarsz venni? - A hűtődben nem sok ennivaló van. - Tommy meg én nem eszünk sokat.

- Megértem, ám egy férfinak az nagyon kevés. - Mit forgatsz a fejedben? - Semmi olyasmit, amitől halálra kellene rémülnöd. Arra gondoltam, hogy ezt a néhány napot, ami mindkettőnknek szabad, mert a fiunk nincs itthon, én meg nem dolgozom, együtt tölthetnénk. Legalább szoknánk egymást. - Jó ötlet. - Nincs ellenvetés? - Miért lenne? Tényleg jó ötletnek tartom. Mikor kell munkába állnod? - Vasárnap este, ami lehetővé teszi, hogy elkísérjelek a szüléidhez. Vagy ők hozzák haza Tommyt? - Nem, én megyek érte. - Beszéltél már velük rólunk? - Igen. - Mit szóltak? - Kedvezőbben fogadták, mint a te szüleid először. Engem is meglepett, de nem háborodtak fel. - Remek Akkor talán nem lesz kifogásuk, ha veled tartok. - Biztosan nem. - Mondd csak! Hajlandó lennél felkelni? - Talán. - Elmegyünk bevásárolni, aztán csak úgy nézelődünk, ha benne vagy. - Nem is emlékszem, mikor csináltam ilyet, annyira régen volt. - Hát akkor siess! Ja, és majd valahol megvacsorázunk, nem kell főznöd. - Ha férjként is ilyen leszel, akkor te leszel a férjek gyöngye. Adam tiszta szívéből nevetni kezdett. - Azt nem állítom, hogy munka után is lesz kedvem csavarogni, de ha kipihentem magam, igen. Nem azért akarlak feleségül venni, mert hiányzik az életemből egy cseléd. A társamnak szeretnélek, ha pedig házvezetőnőre lesz szükségünk, hát alkalmazunk egyet. - A te szádból minden olyan egyszerűnek hangzik. - Csak akkor válik bonyolulttá az életünk, ha mi magunk azzá tesszük. Akadnak emberek, akiknek különös tehetségük van erre, én ellenben nem vagyok ilyen, szeretem élvezni az életet. És most nyomás a zuhanyzóba, különben én fürdetlek meg! - Megyek már, megyek! - ugrott ki az ágyból Laura, s csak miután végignézett magán, jött zavarba. Villámgyorsan összefogta magán a köntöst, mely annyira szétcsúszott, hogy mindent látni engedett, amit nem kellett volna. Önkéntelenül pillantott fel a férfira. Adam megbabonázva bámulta. Szürke szeme elsötétült a leplezetlen sóvárgástól, arcizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult, amint megpróbált úrrá lenni a testét elborító vágyon. - Jobb ötletem támadt - mormolta olyan érdes hangon, hogy az asszony alig értette. - Én is megfürdöm. - Meg... megfürdesz... ? - Igen - bólintott lassan, és végre sikerült elfordítania a fejét. - Veled. - Ve... veleeem...?! - Aha. Miért vagy így meglepve? Nehogy azt mondd már, hogy sosem fürödtél együtt Roberttel! Laura válasz nélkül hagyta, helyette átballagott a hálószobájába, hogy fehérneműt vegyen magához. A férfi azonban követte. - Miért hallgatsz? - Mit kellene mondanom? Nem fogom kitárgyalni veled a volt házasságom szexuális életét! - Csak annyit kérdeztem, hogy... - Hallottam, mit kérdeztél, nem vagyok süket! - Jól van, higgadj le, nem akartalak felbosszantani - visszakozott Adam. - Hé... - állította meg a nőt az ajtónál, amikor el akart osonni mellette. Ujjával felemelte az állát, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Döbbenten vette észre a könnyeket a szemében. - Jézusom, te sírsz? - Laura el akarta rántani a fejét, de a férfi nem engedte. Gyengéden lesimított az arcáról két árulkodó könnycseppet, és olyan szeretettel nézett rá, hogy az asszonynak most meg attól támadt sírhatnékja. Nem is bírta megállni, és felzokogott. Adam átölelte, az ágyhoz húzta, ott leültette, és meghatóan vigasztalgatta. - Mi a baj? - kérdezte szívfájdítóan lágyan. - Olyan... olyan hü... hülyén érzem magam - szipogta Laura. - Én vagyok az idősebb, mégis annyira tapasztalatlan vagyok bizonyos dolgokban, hogy az már szégyen. És nevetséges. És megalázó. Robert... Robert meglehetősen konzervatív volt, és nem... nem kedvelte az újdonságokat. Soha nem fürödtünk együtt, és be kell vallanom, nem is vágytam rá. Ez túl... túl személyes, túl... intim, szóval magánügy. Ezzel együtt sok mindenről olvastam már, és néha elfogott a vágy, hogy... hogy egyiket-másikat kipróbáljam... - A vallomástól az arca lángba borult, tenyere megizzadt, és annyira szégyellte magát, hogy a legszívesebben soha többé nem nézett volna a férfi szemébe. - Na és tegnap éjszaka, amikor levetkőztettél, azt hol tanultad? - Nem a bátyádtól, az biztos. Olvastam hasonlóról, és ki akartam próbálni, meg aztán nekem is van némi

fantáziám, csak... csak Robert sosem tartott rá igényt. Misszionárius póz és kész. Egy idő után úgy gondoltam, nekem se lenne jó másként. Kérlek, ne érts félre, ez az egész nem panasz, csak a tények, és főleg ne sajnálj! A férjem egyébként nem volt durva, ellenkezőleg, és mindig figyelt rám, csak ragaszkodott a jól bevált módszerhez. - Egyetlen kérdés még, és ígérem, soha többé nem faggatlak ilyesmiről! - Mi az? - Robert volt az első férfi az életedben? - Nem. A gimi utolsó évében volt egy srác az életemben, de ő is nagyon tapasztalatlan volt, nem is tartott sokáig kapcsolatunk, mert nem élveztem. Utána nem is foglalkoztam a fiúkkal, míg meg nem ismertem Robertet. - Így sok minden világos - mormolta Adam inkább csak magának, majd az asszonyra villantott egy szívmelengető mosolyt. - Ne aggódj, szerelmem! Mindenre megtanítalak majd, amit tudok. - Hát...én... - Nem kell félned, nem kényszerítelek semmire, és csak lassan haladunk, hogy legyen időd hozzászokni az újdonságokhoz. Most pedig menj, tusolj le, hogy végre elindulhassunk! Csak egy aprócska csókot kérek még - kérte lágyan, és Laura készségesen nyújtotta felé a száját. Adam örömmel hajolt fölé, hogy azután az aprócska csókot hosszú, viharos csókká változtassa. Zihálva engedte el. - Tényleg menj, mielőtt meggondolom magam, és veled tartok! - Az asszony gyorsan távozott, bár titkon eljátszott a gondolattal, hogy vajon milyen lehet Adammel együtt tusolni. Biztos volt abban, hogy hamarosan megtudja. Laura körülnézett a puccos étteremben és elégedetten felsóhajtott. Szombat este volt, és Adam még csütörtökön, a bevásárlás után elmondta neki, hogy a hétvégén megint szeretné elvinni vacsorázni, de ezúttal valami elegáns helyre. Akkor ő nem örült túlságosan, mire a férfi addig faggatta, míg be nem vallotta, hogy nincs mit felvennie. Adam felnevetett. - Ti nők, mindig ezt mondjátok. Az asszonyt elfutotta a méreg. Megragadta a kezét és bevonszolta a gardróbszobába. - Tessék! Válaszd ki te nagyokos, melyik ruha lesz alkalmas! A férfi döbbenten bámult az üres fogasokra. - Hol vannak a ruhák? - nézett körül a kis helyiségben, de csak nadrágokat, pólókat, néhány selyemblúzt, két téli és két nyári kosztümöt, meg pár régi selyemruhát látott. A gardrób szinte kongott az ürességtől. - Ez az összes, amit itt látsz. Amióta Robert meghalt, kizárólag fekete ruhát vettem, és miután levetettem, a régieket viselem. Hogy őszinte legyek, három vagy négy éve alig vásároltam valamit. A bátyád nem volt híve a sok ruhának. Kizárólag hétköznapi viseletem van, ami megfelel a bevásárláshoz, vagy egy pizzériába, és néhány régi alkalmi darab, ami igazából már jó ideje kiment a divatból. Ezek közül válogattam, ha színházba vagy hangversenyre mentünk. - Hát ezek valóban szörnyűek - meredt a férfi az öt vagy hat fogasra, amin nem farmer, vagy egyszerű vászonnadrág lógott. - Azért nem annyira rosszak. Végül is semmi bajuk, csak nem divatosak. - Egek, Laura! Hiszen Robert nagyon jól keresett. - Valóban, viszont igen takarékosan éltünk. Végső soron nemigen jártunk el sehova, hogy ész nélkül kelljen követnem a divatot. - Nekem nem fér a fejembe, hogy azután sem vettél semmit, miután a bátyám meghalt. - De vettem. - A gyászruha nem számít. - Másra nem volt szükségem, mert nem mentem sehova. - Biztosíthatlak, hogy a jövőben ez megváltozik. Nem azt várom, hogy úgy öltözz, mint egy modell, de ez... egyszerűen nem találok szavakat! Holnap be kell szerezned néhány új darabot. - Az a helyzet - nyalta meg az ajkát az asszony -, hogy nem nagyon értek a divathoz. - Elkísérlek és segítek - felelte a férfi még mindig a fejét ingatva. - Dianát és téged össze kellett volna keverni. A feleségem bizony megőrült a ruhákért meg a cipőkért, dugig volt a gardróbja. - Te nem utálsz vásárolni? - Nem. Sőt kifejezetten szórakoztat. - A legtöbb férfi utálja. - Én nem tartozom közéjük - Tudod, gyakran elképedtem azon, mennyire hasonlítotok egymásra Roberttel, ám úgy fest, hogy ez csak külsőleg volt igaz, a természetetek, a tulajdonságaitok teljesen más. - Igen, így van, de megvallom őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ennyire eltér. A bátyámnak ezt az oldalát én nem ismertem. Soha nem vettem észre, hogy túlságosan konzervatív, hogy unalmas alak, vagy zsugori volna. És azt sem, hogy ennyire rád telepedik, és csak azt teheted, ami neki tetszik. - Nos... túléltem.

- Oké, megértettem, nem firtatom tovább. Akkor holnap vásárolni megyünk! És el is mentek Adam egy halom ruhát választott neki, és nem engedte, hogy ő fizesse, noha anyagilag megengedhette volna magának. Most pedig itt ült az egyik gyönyörű és méregdrága selyemruhájában az előkelő étterem egyik asztalánál, egy zavarba ejtően jóképű férfi oldalán, aki szintén csodásan festett méretre szabott öltönyében, és éppen leadta a rendelést. Ő meg élvezettel figyelte a nőket elképesztő ruháikban, ragyogó ékszereikben, és meg kellett állapítania, hogy Adamnek igaza volt, amikor azt állította, hogy nem lesz túlöltözött. Nagyon boldog volt, hogy itt lehet, és olyan mérhetetlen hálát érzett a férfi iránt, hogy a sírás kerülgette. Tekintete visszatért az említett férfihoz, és meglepetten látta, hogy őt nézi. Adam megfogta a kezét és a szájához emelte. - Gyönyörű vagy - mondta halkan, és gálánsán kezet csókolt. Laura el akarta húzni, de a férfi nem engedte. Helyette megfordította, és azután forrón a tenyerébe csókolt. Az asszony döbbenten meredt rá. - Mit csinálsz? - Semmi különöset. - Kérlek, Adam, viselkedj, most nem otthon vagyunk! - Jó, jó, tudom - mosolygott rá ellenállhatatlanul a férfi. Az utóbbi napokban úgy éltek, mint a házasok, és Laurát meglepte, mennyire jól kijönnek egymással. Sok közös vonást fedeztek fel a másikban, hasonló volt az ízlésük, az érdeklődésük, és egyszer sem vesztek össze. Adam tiszteletben tartotta a véleményét, az óhajait, semmit nem erőltetett rá, ellenben sokat nevettek. És szeretkeztek. A férfi jó tanárnak bizonyult, máris sok mindenre megtanította, és nem kényszerítette, ha valamit nem akart. Szerette, szerelmes volt bele, és rögvest szomorúsággal töltötte el, ha eszébe jutott, hogy másnap este el kell válniuk, mert Adamnek dolgoznia kell. A vacsorát időközben felszolgálták, s míg ettek, az asszony gondolatai tovább csapongtak. A hét folyamán többször is beszélt telefonon a fiával, és a szüleivel, s noha Tommy jól érezte magát náluk, őt nyugtalansággal töltötte el, hogy megint sokat alszik, és keveset eszik. Azon tűnődött, vajon mitől lesz időről időre vérszegény, mert abban biztos volt, hogy megint az. - De elszomorodtál! Mi járt a fejedben? - Tommy. - Nyugodj meg - szorította meg a kezét a férfi. - Meglátod, az orvos ad neki vitamint és rendbe jön. - De mitől jön elő? Ez már a harmadik eset. - Majd a doki megmondja. Figyelj, szerelmem! Azzal nem segítesz, ha ezen rágódsz. - Tudom. - Inkább egyél, szükséged lesz a kalóriákra - mondta célzatosan, mire Laura elpirult. - Szeretném, ha elmennénk táncolni - tette hozzá vigyorogva. -Ó! - Látom, csalódott vagy. Talán másra gondoltál? - Ne... nem. - Kis hazudós! Laura nem erősködött tovább, csak vállat vont, inkább a finom falatokra összpontosított. Lassan kezdte megszokni, hogy Adam szívesen ugratja, és nem háborodott fel rögtön. Előfordult, hogy belement a játékba, máskor meg egyszerűen figyelmen kívül hagyta. A felséges vacsora után kapucsínót rendeltek, és élvezettel kortyolgatták. - Holnap mikor akarsz indulni a szüleidhez? - érdeklődött a férfi. - Ebéd után gondoltam, úgy egy óra körül. - Rendben, de vissza kell érnünk ötre, mert még haza kell mennem az egyenruhámért. - El kellett volna hoznod hozzám. - Igaz, de most már mindegy. - Mindenesetre akkor sem haragszom meg, ha nem kísérsz el. Nem akarom, hogy elkéss. - Nem fogok. Szeretnék a szüleiddel találkozni. - Lesz még rá alkalom olyankor, amikor nem dolgozol. - Valóban, ám minél előbb szeretnék túlesni rajta. Biztosan felmérnek majd, hiszen most már a férjed leszek, nem a sógorod. - Laura önkéntelenül összerezzent. Hiába, még mindig zavarta egy csöppet, hogy Adam, Robert testvére. - Ugyan, kicsim, ne törődj vele - szorította meg a kezét hirtelen a férfi. Az asszony elképedt. Bámulatos és hihetetlen, mennyire érzékeny Adam! Azonnal észreveszi, ha őt kínosan érinti valami. Kétségtelenül elfelejtette az elmúlt napokban, hogy a férfi a sógora, ám ha eszébe jutott, még mindig visszatetszőnek érezte, hogy hozzámegy feleségül. - Ne haragudj - mormolta halkan, mert sejtette, hogy rosszulesik neki az ő viselkedése. - Nem számít - felelte Adam. - Semmi más nem számít, csak az, hogy szeretlek. Laurának már a nyelve hegyén volt, hogy kimondja, ő is nagyon szereti, de árnyék vetült az asztalra, és

megakadályozta ebben. Mindketten egyszerre néztek fel. - Hello, Adam - fuvolázta egy sötét hajú szépség, mire a férfi elsápadt. - Gina! Mit keresel te itt? - Itt vacsorázom. - Aha. - Na és te? Bemutatsz a hölgynek? - Ó, igen, elnézést! Gina Colter, Diana barátnője, Laura pedig a menyasszonyom. - A meny... micsodád...? - hápogta Gina. - A menyasszonyom. Hamarosan összeházasodunk. - Hát ez gyorsan ment - húzta el a száját a szépség. - Gyorsan? Mihez képest? - Épp csak eltemetted a feleséged. - Már elmúlt két éve. - Mindegy. Akkor is gyorsan találtál helyette mást. Persze, ez neked mindig könnyen ment, nem igaz? Adam gondterhelten ráncolta a homlokát. - Nem igazán értem, mire célzol. - Nem? Hát majd én segítek felfrissíteni az emlékezetedet. Ránk céloztam. - Ránk? - Bizony! Gyorsan elfelejtettél, bezzeg akkor jó voltam, amikor vigasztalásra szorultál! - Összevissza beszélsz, Gina, én soha nem szorultam ilyesmire. - De igen. Diana halála után nagyon tetszett, hogy az ágyamba engedtelek, csak akkor hagytál magamra, amikor megtörtént a baj. - Milyen baj? - A terhesség! Teherbe estem tőled, de te hallani sem akartál a gyerekről! El kellett vetetnem, mert erre kényszeríttettél! - Hirtelen Laura felé fordult, szeme megtelt könnyel. - Ne higgye egy szavát sem, Adam Fielding arról híres, hogy úgy hazudik, mint a vízfolyás! Lefogadom, hogy amint elmegyek innen, azt fogja mondani, hogy én hazudok, és nem ő, meg hogy bosszúból tettem, mert ő visszautasított. Ez nem igaz, igenis forró órákat töltöttünk mi együtt! Csak a gyerekünk nem kellett neki, akkor aztán egyből odébbállt. Nehogy terhes legyen tőle, mert magát is cserbenhagyja majd, mint engem! További szép estét! - azzal sarkon fordult és elviharzott. Adam szédült, alig bírta felfogni a szavak értelmét. - Hát ez nevetséges! Nevetséges, mekkorákat hazudozott itt ez a nő! Még hogy teherbe esett! Tőlem aztán biztosan nem, mert soha nem feküdtünk le. Sosem kedveltem, és nem is értettem, Diana hogy tud kijönni vele. Gina Colter igazi bajkeverő. -De... - De? - De abban mégis igaza volt, hogy mit fogsz mondani. - Miért, mit mondtam? - Hogy ő hazudik, és nem te. - Mert ez az igazság. - És miért hazudott volna? - Amikor eljött hozzám, hogy elmesélje, mire készült Diana, nos... szóval éppen ő volt az, aki ki akart kezdeni velem. Azonnal visszautasítottam, de zokon vette, és megfenyegetett, hogy ezt még megbánom. Lehet, hogy ez kis műsor volt a bosszúja. - Honnan tudta, hogy itt leszünk? - Szerintem nem tudta, szerencsétlen véletlen a számunkra. Megyünk táncolni? - Még ne. Adam gondterhelten ráncolta a homlokát. - Csak nem dőlsz be neki? - Nem egészen értem, mi haszna lenne egy ilyen szép, csinos nőnek a hazudozásból. Az is elgondolkodtató, hogy előre megjósolta, miket fogsz nekem mondani védekezésül. Nagyon jól ismerhet. - Egyáltalán nem ismer - szűrte a foga között a szavakat a férfi, nehezen uralkodva magán. Egyre dühösebb volt Ginára, amiért így megkeverte a dolgokat, és elrontotta az estéjét a hazugságokkal. De hogyan győzze meg Laurát, hogy az egész rosszindulatú kitaláció? Minél inkább tiltakozik, minél hevesebben tagad, az asszony annál kevésbé hisz majd neki. El kellett ismernie, hogy alábecsülte Ginát, sokkal okosabb, mint gondolta volna. Igazság szerint buta libának tartotta, akit a pénzen, divaton és a férfiakon kívül semmi más nem érdekel, most viszont rá kellett döbbennie, hogy a természetes emberi reakciók terén is igen járatos. Végül is normális emberi tulajdonság, ha az ember egy hazugság miatt elbizonytalanodik, és gyanakvás ébred benne. Ha mindezt még ügyesen is

tálalják, bárkit megtéveszthet. Ginában egy pszichológus veszett el. Laura tanácstalanul nézte a férfit, már maga sem tudta, mit higgyen. Az biztos, hogy nagy nőcsábász volt régen, de eddig bevette a mesét, hogy amióta megnősült, nem nézett más nőre. Most ellenben felébredt benne a gyanakvás. Gina olyan szexi nő volt, akiért megvesznek a férfiak. Miért pont Adam lenne a kivétel? - Ahhoz képest, hogy nem ismer, kiválóan követte az észjárásodat. - Ehhez végképp nem kellett ismernie. Ha történetesen téged gyanúsítanának meg valamivel, ami nem igaz, a te viselkedésed is kiszámítható lenne. Normális ember, normális módon reagál; először talán csak nevet az egészen, aztán hevesen tiltakozik, végül feldühödik, ha nem hisznek neki, míg a többiekben felébred a gyanú, hogy hátha mégis akad igazság a hazugságban. Látom rajtad, hogy te is ezen töröd a fejed. Ismered a múltamat, és ebből rögtön kikövetkeztetted, hogy mégiscsak lehet abban valami, amit Gina állított. - Én csak azt nem értem, miért utasítottál vissza egy ilyen nőt! - Miért, milyen? - Igazi szexbomba. - Szerintem meg közönséges, rámenős, lehengerlő, erőszakos perszóna, aki annyira elszállt magától, hogy azt képzeli, ellenállhatatlan. Sosem szerettem az ilyen nőket, nemhogy vonzottak volna, egyenesen taszítottak - De azért szexpartnernek tökéletes, nem? - Az ég szerelmére, Laura! Ginának még a kezét sem fogtam meg soha, és eszembe sem jutott, hogy elcsábítsam. Diana barátnője volt, nem az enyém, és még azt sem állíthatom, hogy sűrűn találkoztunk volna, mert nem így volt. Kezdettől fogva ellenszenves volt nekem, ezért ha csak tudtam, kerültem őt. Csak nem képzeled, hogy a nejem halála után mégis ágyba bújtam vele? Már a feltételezésed is sértéssel ér fel! - Igazán sajnálom, ha megsértettelek - felelte Laura önérzetesen. - Mindenesetre nekem a túlzott tiltakozásod sugallja azt, hogy Gina nem csak kitalálta az egészet. A férfi elvesztette a türelmét. - Hát persze! Amint Diana meghalt, első dolgom volt a barátnőjét - akit mellesleg ki nem állhatok alaposan megdugni! - sziszegte ádázul. - Ne légy közönséges! - Miért? Mert megtiltod? - Mert felháborító. - Szerintem meg az a felháborító, hogy képes vagy egy ilyen kurva hazugságait készpénznek venni, holott kizárólag az volt a célja, hogy ártson nekünk Hát ennyit ér neked a szerelmünk? - Sosem mondtam, hogy szeretlek! Adam arca megrándult, mintha gyomorszájon vágták volna. - Ez igaz - bólintott lassan. - Valószínűleg azért nem, mert nem is szerettél - tette hozzá alig hallhatóan. - Azért nem, mert ismertelek és tudtam, hogy nem bízhatom benned. Túl szépnek mutattad magad ahhoz, hogy igaz legyél. Én még jól emlékszem rá, mit műveltél a lányokkal egyetemista korodban. - Akkor még fiatal voltam, alig húszéves! - Az mindegy. Hajtott a véred, és mindig hajtani fog. Egy férfinak nem szükséges szeretnie egy nőt, hogy megkívánja. Miért nem ismered el végre, hogy egyszer-kétszer ágyba bújtál Ginával? - Mert nem igaz! - emelte fel a hangját a férfi, hogy az étteremben többen is felkapták a fejüket. - Ne ordibálj velem, légy szíves! Jobban tennéd, ha elmondanád az igazat, ahelyett, hogy műfelháborodást csinálsz. Mindazonáltal igen elítélendőnek tartom, hogy képes voltál szexelni pont Ginával, és közvetlenül Diana halála után! - És ezt épp te mondod? - kérdezte gúnyosan a férfi, és tekintetében vészjósló szikrák gyúltak. - Te, aki még életében megcsaltad a férjedet, ráadásul a testvérével? Mégpedig úgy, hogy egész egyszerűen elcsábítottad? - Ezt nem kellett volna - sziszegte Laura gyűlölettel, és felpattant a székről. - Hívok egy taxit, nem kell hazavinned! - hadarta gyorsan, majd kirohant az étteremből. - Sok mindent nem kellett volna - mormolta Adam magába roskadva. Gratulálok, Gina! A bosszúd még annál is jobban sikerült. Úgy érezte, ez az egész csupán rémálom, és hamarosan felébred. Annyira abszurdnak találta, hogy képtelen volt elhinni, a valóságban is megtörténhet ilyesmi. Aztán hirtelen felocsúdott. Az étteremben furcsán méregették, mire egyre kínosabban érezte magát. Gyorsan kérte a számlát, s miután fizetett, kimenekült onnan. Ám a szíve annyira fájt, hogy alig bírta elviselni: elvesztette Laurát, elvesztette a szerelmet. Pedig olyan boldog volt, mint még soha. Most ellenben annál boldogtalanabb. Miért nem bízott benne az asszony? Ha legalább lett volna némi valóságalapja a hazugságoknak, talán könnyebben viselte volna, csakhogy nem volt, és a végletekig felbosszantotta Laura bizalmatlansága. Az, hogy jobban hitt Ginának, akit egyáltalán nem ismert, mint neki. Miért van az, hogy az emberek hamarabb elhiszik a hazugságot, mint az igazságot?

13. FEJEZET

Laura alig várta, hogy hazaérjen. Az utóbbi tizenkét óra történései alaposan megviselték az idegeit, és már semmi másra nem vágyott, minthogy alaposan kibőgje magát. Akkor kezdődött az egész, amikor előző este Gina Colter megjelent az asztaluknál, aztán folytatódott azzal, hogy összevesztek Adammel, és olyan sértések hagyták el a szájukat, amiknek nem lett volna szabad. Miután elrohant az étteremből, szörnyen dühös volt a férfira, de mire hazavergődött - szombat este nem könnyű taxit találni -, kezdett elszállni a mérge. A nappaliban, egy fotelban kuporogva várta Adamet, biztos volt benne, hogy amint lecsillapodik, beállít hozzá, ám hiába várakozott, a férfi nem jött, és végül a fotelban nyomta el az álom. Reggel rémes izomlázzal ébredt. És még valamivel. Elviselhetetlen hiányérzettel. Kimondhatatlanul hiányzott neki Adam, és szinte mellbe vágta a magány érzése nélküle. A házban még ott terjengett a férfi illata, s ő semmire sem vágyott jobban, minthogy hozzábújjon, és hallja vigasztaló szavait. Remélte, legalább délig megérkezik, azonban most is csalódnia kellett. Adam nem jött, és nem is telefonált. Rosszkedvűen kezdett készülni, hogy elhozza a fiát a szüleitől. Ott pedig újabb csapás várta, Tommy szörnyen nézett ki. Szemmel láthatóan beteg volt, és neki nem fért a fejébe, miért nem értesítették a szülei. A kisfiú feküdt az ágyban, egyáltalán nem akart enni, nem akart felkelni, és nem akart játszani. Aludni akart, és erőtlenül kért mindenkit, hogy hagyja békén. Laurát a pánik kerülgette: kétsége sem volt afelől, hogy a fia komoly beteg. És most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, Adam nem volt mellette. Megágyazott a hátsó ülésen a kocsiban, és odafektette Tommyt. Rettenetesen aggódott érte, de sejtelme sem volt, mit tegyen. Vasárnap lévén legfeljebb a kórházba viheti, ám a rettegés annyira a hatalmába kerítette, hogy képtelen volt eldönteni: vigye be rögtön, vagy várja meg a másnap reggelt. Csak azt tudta, hogy a szüleinél nem hagyhatja. Sietve indult útnak, és csupán az tartotta benne a lelket, hogy mire hazaér, Adam biztosan jelentkezik. Legalább telefonon, és az üzenetrögzítőn hallhatja megnyugtató hangját. Amint hazaértek, Tommyt az ágyába cipelte, ő pedig rohant a telefonhoz. A piros lámpa villogott. - Szia, Laura - ismerte fel a férfi hangját. Most nem volt olyan bársonyos, mint máskor, szenvtelennek, ridegnek tűnt. - Sajnos nem kísérhettelek el a szüléidhez, mert délelőtt telefonáltak a légitársaságtól, hogy be kell ugranom Sam Corner helyett. Mire ezt a szöveget lehallgatod, én már útban leszek Mexikóba, Acapulcóba. Majd jelentkezem, bár úgy érzem jobb, ha egy ideig még nem beszélünk, szia. Laurának a vér is meghűlt ereiben. Kezét a szájára szorította, nehogy hangosan felzokogjon. Mexikó. Acapulco. Isten az égben! Robertnek is ugyanez volt az útvonala, mielőtt meghalt! Acapulcóban, egy szálloda előtt. Le kellett ülnie, mert attól tartott, összecsuklik. Csakhogy nem omolhat össze, mert Tommynak szüksége van rá. Édes Istenem, Tommy! Mi lehet a baja? És Adam épp most nincs mellettem! Útban van egy olyan város felé, ahol csak úgy autókat robbantgatnak! Attól tartott, nem lesz ereje ennyi terhet elviselni. Ekkor hallotta meg fia erőtlen kiabálását. Rohant fel hozzá. Megitatta, betakargatta, aztán csak a kezeit tördelte. Végigsimított Tommy arcán, és rémülten állapította meg, hogy lázas. Abban a pillanatban döntött, amint meglátta a lázmérőt. Vizesborogatást készített, azt remélve, hogy csökken a láza, és akkor beviheti a kórházba. Nem, nem bírja kivárni a másnap reggelt, hogy felkeresse a háziorvost, ha Tommy állapota ennyire kétségbeejtő. Azon tanakodott, vajon mióta érezheti magát rosszul a gyerek Az anyja azt mondta, hogy már szerdán feltűnt neki, de akkor miért bagatellizálta el a dolgot, amikor a telefonban rákérdezett? Hiába, nem fiatalok már, és tompul az érzékelésük. Csakhogy a Fielding szülők idősebbek voltak náluk, de ők mindent észrevettek azonnal. Mindegy - intézte el végül. A tanulság az, hogy semmi esetre sem bízhatja rájuk Tommyt egy-két napnál többre. Laura végül mégis a józan eszére hallgatott, és felhívta a háziorvost, noha utálta zavarni vasárnap. A férfi meglepően türelmesen hallgatta, de aztán ő is azt javasolta, hogy késlekedés nélkül induljon vele útnak, mert Tommynak mindenképpen szüksége lesz egy alapos kórházi kivizsgálásra.

Az ügyeletes orvos nem fogadta valami lelkesen őket, az asszony mégsem telefonált az apósának, jóllehet, ha megteszi, Max gondoskodott volna arról, hogy kitüntetett figyelemmel bánjanak velük, az öregnek számtalan helyen létezett befolyása. Laura azonban egyelőre senkit sem akart nyugtalanítani, úgy gondolta, ráér akkor értesíteni őket, ha már többet tud mondani. A legszívesebben Adamet hívta volna fel, ám a férfi úton volt, de ha nem lett volna, akkor sem állt volna szóba vele. Nagyon hiányzott neki, ő biztosan megtalálta volna azokat a vigasztaló szavakat, amelyekkel megnyugtathatja. A hosszú várakozás csak tovább borzolta idegeit. Végtelenül sajnálta, hogy összevesztek, és biztos volt benne, hogy Adam nagyon a szívére vette, amiért kételkedett benne. De miért hazudott volna Gina? És miért tagadta a férfi a viszonyukat? Annak a nőnek igazán semmi szüksége rá, hogy erőszakkal testálja magát valakire, falkába verődve futhatnak utána a férfiak. És Laura túlságosan naiv volt ahhoz, hogy feltételezze, csúnya ármánykodás áldozata, hogy Ginának nem volt mindegy, melyik férfit hódítja meg, neki kizárólag Adam kellett. Éppen az az egy, aki ellenáll a bájainak, és semmibe veszi őt. A hosszú várakozás végre meghozta a gyümölcsét. Tommyt elhelyezték az osztályon, hogy további vizsgálatokat végezzenek rajta, és a fiatal nővér megnyugtatta, hogy ott lesz neki a legjobb helye. A kisfiú sírt, nem akart maradni, és az asszonynak is könnyek szöktek a szemébe, amikor elbúcsúzott tőle. Tommy sosem volt kórházban, mióta megszületett, és az édesanyja nehéz szívvel hagyta magára. A következő napokban Laura a nap nagyobbik hányadát kisfia ágya mellett töltötte. Nem számított, hogy alszik, vagy nincs ott, mert vizsgálatra vitték, kizárólag az érdekelte, hogy a közelében legyen. Továbbra is szívfájdítóan nézett ki a korábban eleven gyermek, és ő egyszerűen a homokba dugta a fejét, nem merte végiggondolni, mi lenne vele, ha a fia... Ebben az időszakban az asszony alig evett, esténként álomba sírta magát, és végtelenül hiányzott neki Adam. Már nem érdekelte, mi történt a valóságban közte és Gina között, kizárólag azt szerette volna, ha hozzábújhat, és érezheti a biztonságot, melyet a közelsége, a szerelme nyújtott neki. Aztán megérkeztek a vizsgálatok eredményei, és az orvos gondterhelten nézett rá, mielőtt elmondta volna neki a diagnózist. Leukémia. Laura szája széle megremegett, s noha addig a kórházban mindig tartotta magát, ekkor kitört belőle a zokogás. Szerencsére a doktor megértőnek bizonyult, és megvárta, amíg valamelyest összeszedi magát, és csak utána tájékoztatta a lehetőségekről. Ami nem volt sok. Tommynak egyetlen esélye volt az életre: a csontvelő-átültetés. Ez pedig azt jelentette, hogy minél előbb találniuk kell megfelelő donort. Laura gondolkodás nélkül vágta rá, hogy ő bármikor készen áll a beavatkozásra, ha alkalmasnak találják. Hamarosan meg is vizsgálták, és bizakodott, végül sokként érte az eredmény, hogy nem alkalmas. Kiderült, Tommynak ritka vércsoportja van, és az nem egyezik az övével. Így azután már nem halogathatta tovább, értesítenie kellett a többi családtagot, hogy kideríthessék, ki lesz a megfelelő. Egyik este, miután hazaért a kórházból, felhívta hát anyósáékat, és beszámolt unokájuk állapotáról. Angéla hosszú ideig hallgatott a telefonban, a hír elnémította, végül elfojtott sírást hallott, majd az apósa hangját. Max hangja is elcsuklott a szörnyű tény hallatán, de azért hősiesen tovább beszélt, és biztosította a segítségükről, s próbálta vigasztalni. Alig köszöntek el egymástól, amikor éles fékcsikorgást hallott a ház előtt, majd rögtön utána csengettek. Értetlenül ráncolta a homlokát, és először nem is akart ajtót nyitni. Ám a csengetés egyre sürgetőbbé vált, mire úgy határozott, megnézi az ideges látogatót. - Na, végre! - robbant be a folyosóra Adam. - Azt hittem, már be sem engedsz. - Nem gondoltam, hogy te vagy az - mentegetőzött Laura, és visszament a nappaliba. A férfi követte. Egyébként mi járatban vagy? - kérdezte hűvösen. - És ezt még meg is kérdezed?! - háborgott Adam. -Anyáméktól jövök, ott voltam, amikor telefonáltál. Légy szíves, mondd el részletesen, mi van Tommyval, mert anya annyira felzaklatta magát, hogy alig értettem a szavait. Laura vonakodva tett eleget a felszólításnak, mert nem volt biztos benne, hogy lesz ereje könnyek nélkül a beszámolóhoz. Amikor aztán közölte, hogy a kisfiúnak leukémiája van, a férfi elsápadt, és lehunyta a szemét. - Miért nem értesítettél bennünket hamarabb? - szólalt meg hosszú hallgatás után. Hangja olyan elgyötörten csengett, hogy az asszony megdöbbent. - Nem akartam a szüleidet addig nyugtalanítani, míg nem tudok mindent. Apád szívének sem tett volna jót. - És velem? - kiáltotta fájdalmasan. - Velem mikor akartad közölni, hogy a fiunk akár meg is halhat?! - Nem akartalak zavarni, hiszen megmondtad, hogy jobb, ha egy ideig nem beszélünk. Meg aztán azt se tudtam, itthon vagy-e vagy sem. - Az isten szerelmére, Laura! Nem vészhelyzetre gondoltam, amikor azt a javaslatot tettem!

Vészhelyzetről van szó, a fiunkról! Csak egy telefont kellett volna megejtened! Hát még arra is méltatlannak találtál, hogy szólj nekem? - A hangja olyan elkeseredetten csengett, hogy az asszony szíve belesajdult. Hátat fordított neki, keze ökölbe szorult, amint fékezni igyekezett hevességét. A legszívesebben jól megrázta volna a nőt, hogy térjen végre észhez. - Senkit sem akartam feleslegesen idegesíteni - mondta Laura csendesen. - Na és te? - perdült meg Adam hirtelen. - Te egyedül voltál! Teljesen egyedül kellett megbirkóznod az egésszel! Pedig te is a családhoz tartozol, támaszra találtál volna bennünk, és biztosan szükséged is lett volna rá. El tudom képzelni, mit álltál ki, amíg arra vártál, hogy meglegyen a vizsgálat eredménye. Mindannyian rettegtünk volna, mint ahogy rettegünk is, hogy lesz-e megfelelő donor, hogy sikerül-e a műtét, de vigaszt is nyújthattunk volna egymásnak. A donorról jut eszembe! Holnap első dolgom lesz jelentkezni a kórházban, hogy megvizsgáljanak. Reménykedem benne, hogy alkalmasnak találnak, és megmenthetem a fiamat. - Köszönöm. - Mi az ördögöt köszönsz? - ordította a férfi magánkívül. - Az én gyerekem is, nem csak a tied! Jogom lett volna tudni róla, ha beteg és kórházba kerül! Jogom lett volna az idegeskedésre, az aggodalomra, a rettegésre! Miért vagy ennyire önző? Miért akarsz elvenni tőlem mindent? Miért akarsz megfosztani még a fiamtól is? Teljesen tönkre akarsz tenni holmi hülye, rosszindulatú hazugság miatt, aminek semmi valóságalapja? - Nem. Egyáltalán nem akarlak tönkretenni, és nem akarlak megfosztani a fiadtól. Egyszerűen csak... csak azt hittem, jót teszek veled, ha nem zavarlak! - Már azért is végtelenül hálás lettem volna, ha zavartál volna - jegyezte meg alig hallhatóan Adam. Laura kinyitotta a száját, de azután be is csukta. Nem tudta, mit mondhatna, miután felfogta a szavak értelmét. Értetlenül meredt rá. Miért lenne hálás bárki is, ha megzavarnák a nyugalmát? - Jól... jól sikerült a... a mexikói utad? - préselte ki magából a szavakat keservesen. - Már miért ne sikerült volna jól? - hökkent meg Adam. - Hát én csak... úgy gondoltam, mert... mert Robert... ott halt meg. Nem lehet valami biztonságos hely. A férfi felnevetett. Sokkal inkább keserűen, mint vidáman. - Édesem! Ma a világ egyetlen zuga sem biztonságos. Igen kicsi volt a valószínűsége, hogy én is éppen ott haljak meg. A legnagyobb bánatodra, ugye? - De Adam! Hogy mondhatsz ilyet! Sosem kívánnám a halálodat. - Tényleg nem? - nézett rá merőn a férfi. - Akkor miért nem hívtál fel egyszer sem? - És te miért nem hívtál? - Mert... haragudtam rád. - Én meg örökké a kórházban voltam Tommy mellett. - Ó, az isten szerelmére! Bárcsak értesítettél volna! Ott lettem volna melletted, hogy erőt öntsek beléd. Ketten talán könnyebben viseltük volna az elviselhetetlent is. - Nagyon hiányoztál... - suttogta az asszony. - Mit... mit mondtál? - kapta fel a fejét hitetlenkedve. - Azt, hogy... nagyon hiányoztál. Hogy iszonyúan egyedül voltam, és majd megőrültem a félelemtől. És hogy... hogy szerettem volna hozzád bújni, megkérni, hogy ne haragudj, és... és megmondani, hogy... hogy szeretlek... Adam meglódult, két hosszú lépéssel átszelte a szobát és előtte termett. Felhúzta a fotelból és magához ölelte. Úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. - Jaj, Laura! - motyogta. - Jaj, Laura - veselkedett neki újra -, annyira hiányoztál, hogy azt hittem, belehalok! - vallotta be, de hirtelen elcsuklott a hangja. Aztán csak álltak ott, összeölelkezve, és az asszony egyszer csak azt érezte, hogy rázkódik a férfi válla. S amikor nagy sokára Adam ránézett, könnyei végigfolytak az arcán. Laura felemelte a kezét, és gyengéden letörölte. - Édes Istenem, te sírsz! - Igen, pedig már azt hittem, nem vagyok képes rá. Miért, Laura? Miért kellett ilyen szörnyűségnek történnie, hogy rájöjj, mit érzel irántam? - Sajnálom, Adam! Annyira sajnálom! Tudom, hogy nagyon megbántottalak, amiért kételkedtem a szavaidban, és nem bíztam benned! Bocsáss meg, ha tudsz! - Igen, kedvesem, megbántottál. Méghozzá nagyon. De túlságosan szeretlek ahhoz, hogy haragudjak rád. És ez most semmiség ahhoz képest, hogy a fiunk élet és halál között van. Nem pazarolhatjuk az energiánkat, minden erőnkkel arra kell koncentrálnunk, hogy nagyon szeretjük őt, és hogy érezze is ezt. Meg kell gyógyulnia, nem veszíthetjük el! A tudat pedig, hogy végre tehetek valamit érte, hatalmas erőt ad. Nagyon szeretem őt, és az életemet is odaadnám érte, ha ezzel megmenthetném. - Hidd el, én is. Ha látnád, hogy néz ki... Olyan kicsi... olyan ártatlan... És borzasztóan beteg. Csak fekszik abban az ágyban... és alig van benne élet... Istenem, nem bírom ki! - zokogott fel az asszony.

Adam újra magához ölelte, mintha így akarna erőt önteni bele. Neki is könny szökött a szemébe, és azon tűnődött, miért ilyen igazságtalan a sors. Mindig borzasztó látni, ha egy gyermek súlyos beteg. De miért a gyerekek? Mit árthattak ők még a világnak? Azok pedig, akik a rettenetes bűnöket elkövetik, élnek és virulnak. Később az asszony kicsit lecsillapodott, és akkor a férfi arról kérdezgette, hogy mikor lett beteg Tommy, Laura pedig beszámolt róla, milyen állapotban talált rá a szülei házában, és hogy a mai napig sem érti, miért nem vették észre, mennyire rosszul van. - Most jut eszembe, még nekik sem telefonáltam. - Hát akkor tedd meg most. - Nincs erőm hozzá. Úgy érzem magam, mintha kilúgoztak volna. - Nagyon bátor, erős nő vagy, Laura, sok mindent kellett elviselned az utóbbi napokban, nem csoda, ha teljesen kimerültél. Beszéljek velük én? - Az nagyon jó lenne, de mégiscsak nekem kell közölnöm velük a szomorú hírt. - Az egészségük milyen? - Nem jó. De talán fel sem fogják majd, mennyire súlyos a helyzet. Végül úgy történt, ahogyan Laura sejtette. Igaz, hogy az édesanyja sírva fakadt, de nem omlott össze, és megnyugtatta őket, hogy egyelőre semmit sem tehetnek az unokájukért. Ha mégis, majd értesíti őket. Ezután a maradék ereje is elszállt. Leroskadt a kanapéra, és ott is maradt. Adam főzött teát a konyhában, majd tálcára tette néhány szendvics kíséretében. Felettébb aggasztotta az asszony állapota, amióta nem látta, szemlátomást fogyott, és teljesen kimerült. Mire visszaért a szobába, Laura mélyen aludt. Gyengéden keltegetni kezdte, s miután sikerült lelket vernie bele, megetette, megitatta, majd a karjába emelte. - Jézusom, Adam, tegyél le, nehéz vagyok! - tiltakozott hevesen, de a férfi leintette. - Az utóbbi időben fogytál, nem is keveset. Nem ettél, ugye? - Nem sokat, az igaz, de még mindig bőven van miből leadnom. - Ezt ne is halljam többet! Ki nem állhatom, ha egy nőnek zörögnek a csontjai, én a nőies nőket szeretem. Téged. És most felviszlek a hálószobádba, és ágyba duglak. - El... elmész...? - Nem. Odabújok hozzád, melegítelek, és együtt alszunk. Ha nem bánod, mára már semmi mást nem tervezek - Egyáltalán nem. Csak az ölelésedet akarom érezni. - Fogod is, szerelmem, fogod is. Holnap pedig együtt megyünk a kórházba. - Végre nem egyedül kell bemennem! - Nem, bizony! S ha felhívtál volna, eddig sem kellett volna. - Féltem. - Mitől? - Hogy lecsapod a kagylót, és szóba sem állsz velem. - Nem bírtam volna megtenni. Ha meghallottam volna a hangod, rögvest elgyengültem volna, és bármire kész lettem volna, csak hogy a közeledben lehessek - Most már mindegy. A lényeg, hogy végre itt vagy velem - sóhajtotta az asszony, és azután elaludt. Adam mélységes szeretettel nézte egy darabig, majd odabújt hozzá, ahogy ígérte, és magához ölelte. Elégedetten, megkönnyebbülten, boldogan hunyta le a szemét. Végre ott volt, ahol lenni akart. Laura mellett, s ezúttal megesküdött, hogy többé senki és semmi nem űzheti el tőle. Amikor a férfi másnap megpillantotta a kórházban Tommyt, majdnem elájult. Megtántorodott és meg kellett kapaszkodnia. Szívébe olyan fájdalom nyilallt, hogy felnyögött. Laura is nehezen viselte a kis beteg megrendítő látványát, de ő már hozzászokott, már amennyire az ilyesmihez hozzá lehet szokni, és részvéttel szorította meg Adam kezét. A férfi erőt vett magán, megsimogatta a kisfiú fejét, ám aztán el kellett fordulnia, mert könnyeinek már nem bírt parancsolni. Lopva letörölte őket, mélyeket lélegzett, hogy erőt gyűjtsön, de olyan sápadt volt, hogy az asszony attól tartott, menten elvágódik. - Keresd meg az orvost, és beszélj vele - javasolta neki. - Én itt maradok. A férfi bólintott és hálásan nézett rá, mielőtt kimenekült a kórteremből. Kint aztán ugyancsak erősnek kellett lennie, hogy ne roppanjon össze. Képtelen volt megérteni, hogyan bírja Laura, miféle földöntúli erővel rendelkezik, hogy hetek óta képes elviselni a megrázó látványt. Az orvos barátságos ember volt, olyasfajta, akiből nem halt ki a részvét. Kertelés nélkül ecsetelte Tommy esélyeit, mire Adam biztosította, hogy a család minden tagja kész alávetni magát a vizsgálatnak, és ha valamelyikük alkalmasnak bizonyul, hogy donor legyen, akkor azt vállalja is. Második jelöltnek önmagát nevezte meg, és meg is egyeztek a következő napban. Miután az első sokkon túl volt, valamivel jobban viselte a kis beteg szívfájdító látványát. Ott maradt Laura mellett, és csak késő délután ment haza, hogy összeszedje a szükséges holmikat. Telefonált a szüleinek is, próbálta őket lebeszélni a látogatásról, sikertelenül. Igyekezett felkészíteni őket, mire számíthatnak, noha

tudta, szavakkal lehetetlen érzékeltetni Tommy állapotát. Csak remélni tudta, hogy az apja nem lesz rosszul, és az édesanyja sem. Végül értesítette a húgát is, és jóleső érzés töltötte el, hogy Michelle is azonnal donornak ajánlkozott. Nő létére Laura kősziklaként állt az élet viharaival szemben. Elhalmozta szeretetével a fiát a kórházban, támogatta Adamet, ha elerőtlenedett, és támaszt nyújtott anyósának és apósának is. Csupán otthon roppant össze, s olyankor a férfi igyekezett erőt önteni bele. Összességében azonban olyan lelkierőről tett tanúbizonyságot, hogy Adam csodálta érte. A vizsgálatok után a férfi türelmetlenül várta az eredményt. Szinte már be is csomagolt arra is időre, míg a kórházban tartózkodik, annyira biztos volt benne, hogy ő a megfelelő donor a fia számára. Az estéket együtt töltötték, sőt együtt aludtak összebújva, de még nem szeretkeztek a kibékülésük óta. Tekintettel a körülményekre valahogy egyikük sem vágyott rá. Mindketten nagyon izgultak, és drukkoltak, hogy Adam alkalmas legyen. Szabadságot vett ki, hogy Tommy és Laura mellett lehessen, és kijelentette, hogy bármilyen rendkívüli helyzet adódik is a cégnél, ő akkor sem fog beugrani. Rendszeresen elkísérte Laurát a kórházba, ha kellett, intézkedett azon kívül, és közben várták az eredményt. Az pedig végül megérkezett. Adam naponta kétszer is felkereste Tommy kezelőorvosát, dr. Morgant, minden alkalommal az eredményről faggatta, és ezen a napon igenlő választ kapott arra a kérdésére, hogy megvan-e már. A férfi szíve nagyot dobbant, és reszketve várta a folytatást. - Legyen szíves, csukja be az ajtót, fiam - kérte az orvos. Nagyon megkedvelte a fiatalembert, aki annyira a szívén viselte a kis Tommy sorsát. - Üljön le - adta ki az újabb utasítást, és Adam engedelmeskedett, bár idegességében majdnem leesett róla. - Most már ne csigázzon tovább, kérem, mondja meg, alkalmas vagyok-e donornak! A doktor körbehordozta a tekintetét az irodáján, majd visszatért a fiatal férfira, és megpihent rajta. - Nem.

14. FEJEZET

Laura csupán este értesült a szomorú hírről. Miután Adam beszélt az orvossal, nem találkoztak, mert Angela szerint - aki szintén ott volt aznap - Maxszel el kellett mennie valahová. Az asszony átadta neki fia sportkocsijának a kulcsát, hogy majd azzal menjen haza, és az üzenetét, miszerint otthon beszélnek. Laura megfeledkezett az eredményről, mert lekötötte az anyósa, és persze a fia. Amikor a gyerek elaludt, a büfébe indultak, és ott is maradtak jó ideig, hogy ne zavarják a kisfiút. Angelát is nagyon megviselte unokája látványa, menye nem győzte vigasztalni. Végül visszaért Max, és nemsokára el is köszöntek egymástól. Tommy aludt, az anyja sápadtan ücsörgött a széken, és a nővér hosszas unszolásának engedve aztán csak beadta a derekát, és ő is hazaindult. Útközben hamburgert meg sült krumplit vásárolt, s alig várta, hogy Adamhez bújjon. A férfit a nappaliban találta. Sápadt arccal, kivörösödött szemekkel, teljesen magába roskadva. - Jézusom, Adam! Mi történt? - szaladt oda hozzá és leguggolt elé. Választ azonban nem kapott, a férfi üres tekintettel meredt maga elé, és nem reagált. - Az ég szerelmére, mondj már valamit! A férfi ekkor ráemelte ezüstszürke szemét, mely olyannak tűnt, mintha elszállt volna belőle az élet. Most ne... - kezdte rekedten, de meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytathassa. - Ne faggass! - Ne faggassalak? - ismételte az asszony hitetlenkedve, és méregbe gurult. Fáradt volt, kimerült, ideges, megértésre, gyengédségre vágyott, ám a férfi, akitől ezt várta volna, olyan volt, mintha itt lenne a világ vége. Már megbocsáss, de talán jogom van tudni, mi ütött beléd. Ha viszont semmit sem akarsz elárulni, akkor miért vagy itt? Menj haza a saját lakásodba, ott garantáltan nem fog senki faggatni! - Ne haragudj, de... de képtelen vagyok beszélni róla. - Lássuk csak! Megcsaltál? - Nem! - Gina jelentkezett. - Dehogy. - Meggondoltad magad, és nem akarsz elvenni. - Nem! - Akkor mi történhetett, amiről még beszélni sem tudsz? Adam csak nézte, nézte az asszonyt, miközben arra gondolt, mennyire szereti. Szereti, de még segíteni sem tud neki. Hiszen magán sem képes. Mióta beszélt az orvossal, úgy érezte, mindennek vége. Megnyalta az ajkát és nagyot nyelt. Aztán mélyeket lélegzett, ám minden hiába, könnyek szöktek a szemébe. - Al... alkalmatlan vagyok - bökte ki végül alig hallhatóan. - Alkal... Istenem! Megjött a vizsgálat eredménye! - kiáltotta fojtottan Laura. - Jaj, drágám, annyira sajnálom! - ölelte magához a férfit, aki ekkor már zokogott. - Naaa... nyugodj meg! Én is az voltam, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz donor. És ha a családban nem is találnak megfelelőt, még mindig találhatnak az idegenek között. Tudom, tudom, csalódott vagy, hiszen annyira biztos voltál abban, hogy te leszel a megfelelő, de... de senki sem tehet arról, hogy nem vagy az. Nem szabad feladni, továbbra is ki kell tartani, és reménykedni. Tommynak szüksége van ránk, nem roppanhatunk össze! - Laura csak beszélt, beszélt, azt remélve, talán így kizökkentheti a férfit súlyos kétségbeeséséből, de sejtelme sem volt, honnan veszi az erőt hozzá. - Ne felejtsd el, éppen te mondtad, hogy össze kell fognunk és minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy a fiunk érezze, mennyire szeretjük. Adam lassan abbahagyta a zokogást, végül elhúzódott tőle. Egy ideig mélyen a szemébe nézett, majd lehajtotta a fejét. - Látom, nem érted - mondta erőtlenül. - Akkor magyarázd el! - Feltettem egy kérdést a dokinak. - És? Válaszolt rá? - Igen. - Szabad tudnom, mit kérdeztél? - Mindegy. A feleletből úgyis rájössz. - Mi volt az? - A DNS- és a vérvizsgálat eredménye alapján Tommy nem az én fiam. Robert a vér szerinti apja. Laura tátott szájjal bámult rá. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, mégsem volt képes megszólalni. Csak térdelt előtte némán, és sejtelme sem volt, mint mondhatna, ez az újabb hír végképp letaglózta. Aztán már nem

is volt rá alkalma, mert Adam felállt, és egyszerűen kisétált a házból. Az asszony megsemmisülten hallotta, amint beindítja a motort, és csikorgó gumikkal elhajt. Michelle holtfáradtan érkezett haza, mint mindig, amióta az ügyvédi irodában dolgozott. Szerette a munkáját, főnöke pedig gyorsan rájött, milyen tehetséges munkaerőre tett szert, és ezt alaposan ki is használta. A lány mégsem haragudott. Büszke volt magára, a teljesítményére, és rendkívül élvezte az új kihívásokat. Grillcsirkét vásárolt vacsorára, gyorsan megterített, és épp a salátát készítette, amikor csengettek. Sietett ajtót nyitni, mert tudta, Daniel érkezett meg. - Szervusz, kislányom! - A lány sóbálvánnyá dermedt. - Már be sem engedsz? - Szi... szia... apa... - nyögte végül. - Bocsáss meg, egy kissé meglepődtem. - Ez enyhe kifejezés volt. Gyere be! - indult vissza a konyhába, miközben idegesen tördelte a kezeit. Most aztán nincs menekvés, az apja eljött hozzá! És hamarosan megérkezik Daniel is. Vége lesz a titkos randevúknak, Max pedig biztosan megint jól leteremti. Kerülte a férfi tekintetét, igyekezett minden figyelmét a salátának szentelni. - Vendéget vársz? - Aha - nyelt nagyot a lány. - Hadd találjam ki! Danielt, ugye? - Igen, de... - De semmi közöm hozzá. Tudom. Michelle meglepetten bámult az apjára. Nemrégen még úgy érezte, jogában áll alaposan leteremtenie, ha valamit nem az ő ízlése szerint tett. Vajon mikor jött rá, hogy tényleg semmi köze a magánéletéhez? És milyen csoda bírta rá, hogy ezt elismerje? - Szeretnék beszélni veled és bele is fognék, mielőtt ideér a barátod. - Mi sosem tudtunk beszélgetni, mert sosem hallgattál meg. - Tudom - sóhajtott fel bánatosan a férfi. - Tudom, sok hibát követtem el, de kérlek, hidd el, hogy mindig nagyon szerettelek, és semmi mást nem akartam, minthogy boldog légy. Meg akartalak óvni a csalódásoktól, de sajnos mindenhez rosszul fogtam hozzá. Túl kemény, túl nyers voltam veled, mert a fiaim miatt ilyennek kellett lennem, de közben elfelejtettem, hogy te másfajta nevelést igényelsz. Azt sem akartam tudomásul venni, hogy már nem vagy gyerek, hogy felnőttél. És a saját életedet szeretnéd élni. De tévedsz, ha azt gondolod, hogy nem szerettelek, vagy hogy nem voltam rád büszke. Nagyon is az voltam mindig, imádtalak, és gyönyörűnek láttalak. Ezért azt hittem, hozzád minden férfi méltatlan, és semmi szükséged rá, hogy dolgozz, holott elképesztően okos voltál, és sejthettem volna, hogy karriert akarsz csinálni. Tiszteletben tartom a döntésedet, te pedig nézd el öreg apádnak, hogy ennyire bolond volt! Már csak arra kérlek ne haragudj rám tovább, és gyere haza vasárnap ebédre! Anyád megöl, ha most is távol maradsz miattam. - Jaj, apa! - nevette el magát a lány és átölelte. - Ezt vehetem annak, hogy megbocsátottál? - Igen, veheted. Ekkor megszólalt a csengő. - Daniel, igaz? - Igen. - Szereted őt? - Igen, apa. - Nem zavar, hogy nős? - Hazudnék, ha azt mondanám, nem, de... - Igen, hallottam, már beadta a válókeresetet. Elég hosszadalmas cécó lesz. Na, mindegy. A te életed, kislányom, úgy szúrod el, ahogy akarod, én többé nem szólok bele. Vannak helyzetek, amikor egy szülő nem védheti meg a gyermekét, bárhogy is szeretné. Menj, engedd be. Michelle bólintott és kisietett a konyhából. Max elgyötörten felsóhajtott. Semmi kifogása nem lett volna Daniel ellen, ha nem lett volna nős, csakhogy az volt, és miután már sok mindent megélt, tisztában volt azzal, hogy egy zűrös válás évekig elhúzódhat. És ismerve Mrs. Maddoxot gyanította, a férfinak nem lesz egyszerű megszabadulnia tőle. Addig pedig Michelle-nek nem marad más, mint a szerető szerepe, néhány lopott órával, és sok lemondással. Nem ilyen életet képzelt el a lányának, de idővel belátta, hogy nem avatkozhat bele. Felnőtt nő, a tévedéseiért neki kell megfizetnie a tandíjat. - Szervusz, Max - üdvözölte Daniel. - Szervusz - állt fel a férfi. - Nem zavarlak benneteket, már megyek is. - Nem zavarsz - bizonygatta a fiatalabb. - Miért nem vacsorázol velünk? - Nem lehet, Angela vár otthon a vacsorával. - Biztosan megértené, ha itt maradnál. - Mint már említettem, nem akarok zavarni. De azért kérdeznék valamit. - Parancsolj! - Nekem azt mesélted, hogy a lányodat nem tanácsos a feleségedre hagyni.

- Így van - mosolygott Dániel, mert sejtette, hová akar kilyukadni a férfi. - Ha tényleg így van, akkor ilyenkor miért bízod rá? - Mert Dawna a szüleimnél alszik ma este, és ott figyelnek rá. Ezért tudok csak ritkán találkozni Michelle-lel, nem akarom túlságosan igénybe venni őket, nekik is megvan a maguk élete. Azt azonban biztosan tudom, hogy szeretik az unokájukat, és náluk jó helyen van. - A válás folyamatban van? - Igen. Az ügyvédem már átküldte Sylvia ügyvédjének az anyagot, most már csak rajta múlik, hogy elfogadja-e vagy még több követeléssel áll elő. - A gatyád is rá fog menni. Mit teszel akkor? - Dolgozom. - Éjjel-nappal dolgozni fogsz, és nem lesz időd Michelle-re. - Megoldom, ne aggódj. Szeretem a lányodat, és nem akarom elveszíteni. - Nem irigyellek, annyi szent! - mondta Max, majd hirtelen a lánya felé fordult. - Most jut eszembe, hogy Adam nem alkalmas donornak, ma jött meg az eredmény. Laura említette, hogy te is meg akarod vizsgáltatni magad. - Így van. - Nos, akkor minél előbb tedd meg, mert az unokám nagyon beteg. Hátha te megfelelő leszel. - Holnap bemegyek a kórházba - ígérte a lány. - Köszönöm - ölelte meg a férfi, és elköszönt. - Hogy tudtok együtt dolgozni? - kérdezte Michelle, miután ketten maradtak. - Meg fogsz lepődni, de nagyon jól. Napközben nemigen beszélünk a magánügyekről, a hivatalos dolgokban pedig hasonlóan gondolkodunk. - Ennek örülök - ismerte el a lány. - Gyere, együnk, menten éhen halok. - Én is teljesen ki vagyok éhezve - vallotta be a férfi. - Rád. Annyira hiányoztál! - Te is hiányoztál nekem. - Sokat törtem a fejem, mit tehetnénk, hogy gyakrabban lehessünk együtt, de semmi nem jutott az eszembe. - Nekem sem. Mindketten sokat dolgozunk, ráadásul új munkahelyen, szerintem egyelőre be kell érnünk ennyivel. - Igazad van - állapította meg a férfi bársonyos hangon. - De egyvalamit tudnod kell: szeretném, ha mostantól időnként elmennénk valahová. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne - ingatta a fejét a lány. - Az emberek pletykálnának rólunk, és sem én, sem az apám nem viselné jól. - Az ördögbe! Erre nem is gondoltam. Max képes lenne elküldeni a cégtől, és ártana a te jó hírednek is. Jaj, Michelle! Annyira szeretném, ha már túl lennék a váláson! - Én is. Most viszont együnk, mert kihűl a csirke. - Szeretnék kérdezni valamit. - Ne kímélj! - Gondolkoztál már azon, hogy... képes lennél-e szeretni a lányomat? - Őszintén szólva nem sok gyerekkel volt még dolgom, de például a bátyám fiát, Tommyt, nagyon szeretem, és jól kijövünk egymással. Úgy gondolom, a lányoddal sem lenne különösebb bajom. Ne aggódj, Daniel! Tudom, amint szabad leszel, ő hozzád fog tartozni, és ezt természetesnek találom. - Nem minden nő találná annak. - Én igen. - Szeretném, ha megismerkednétek egymással. - Várnunk kellene a válás kimondásáig, nehogy a nejed felhasználja ellened. - Te egy zseni vagy, drágám! Ez megint nem jutott az eszembe, pedig Sylvia képes lesz mindenre, amivel hátráltathat. - Ezért aztán nincs más választásunk, mint továbbra is itt találkozni titokban. - Hát igen. De olyan szörnyű, hogy nem mehetünk sehová, pedig annyi mindent szeretnék megmutatni neked! - Türelem! Most úgyis nagyon elfoglaltak vagyunk, amellett nekem be kell mennem a kórházba. - Nem félsz? - Nem. Ha tudok segíteni Tommyn, örömmel teszem. Mindannyian aggódunk érte, el sem képzeled, milyen szörnyen néz ki. Csodálom Laurát, milyen erős. Én a helyében már régen összeroppantam volna. - Mélyen együtt érzek vele - jelentette ki a férfi. - Nem is tudom, mi lenne velem, ha Dawna volna Tommy helyében. A legnagyobb tragédia, amikor egy kisgyerek lesz súlyos beteg. - Hiszel Istenben? - kérdezte hirtelen Michelle. - Igen. A szüleim így neveltek. - Engem is, de... de amikor először megláttam Tommyt a kórházban, kételkedni kezdtem. Miért őt

bünteti ilyen kegyetlenül? - Nem tudhatjuk, mi ezzel a szándéka, és tényleg szörnyű, de akkor sem szabad így beszélned. - Miért? - Mert megbüntethet. - Nem elég, hogy kegyeden, még bosszúálló is? - mormolta a lány. - Te jó ég, Michelle! - Csak egyet hadd kérjek tőled, Daniel! Gondolkozz el rajta, mit szólnál, ha Dawna lenne beteg? Akkor is védenéd az Istent? - Nem tudom. Tényleg nem. - Nos, én biztos vagyok abban, hogy igenis haragudnál rá, és nem értenéd, miért pont egy gyerekkel teszi ezt. Ahogy én sem értem, hiszen Tommy még csak ötéves. - Igazad van - bólintott a férfi. - Mindenesetre kívülállóként csak annyit mondhatok, hogy imádkozni fogok érte. - Köszönöm - felelte Michelle meghatódva. - Én meg a vacsorát köszönöm - mondta Dániel, majd elővette a tárcáját, és ropogós dollárokat tett az asztalra. - Mi ez? - méregette a lány bizalmatlanul. - Először is, kérlek, ne sértődj meg! - érintette meg a kezét bocsánatkérően. - Másodszor: tudom, hogy jóval kevesebbet keresel most, mint az apád cégénél, és nem tűrhetem, hogy állandóan te álld a vacsoránkat. - Ugyan, Daniel, tedd csak el, még nem kell nélkülöznöm. Amellett neked is szükséged lesz minden centre, ha Sylvia benyújtja a számlát, cserébe a szabadságodért. - Van pénzem. A legutolsó cégemet csak azért adtam el, mert meguntam. Valami újra, másra vágytam. Izgalmas kihívásra, de nem a pénz miatt. Volt idő, amikor számomra is kizárólag ez számított, de ma már nem így van. Sokat kerestem, s még akkor is marad belőle, ha a nejem még többet kér, mint eddig. És, az az igazság, hogy ha nem kellene bujkálnunk, akkor is én fizetnék. Sőt elvinnélek a legdrágább butikokba és ékszerboltokba vásárolni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a legromantikusabb, ha csak úgy a kezedbe nyomom a bankjegyeket, de egyszerűen nincs más választásunk, ha nem akarunk lebukni. Kérlek, tedd el, és vegyél rajta valami szépet és drágát! Azt akarom, hogy kényeztesd magad! Michelle még egy darabig vonakodott, azután beadta a derekát. Ha ügyesen gazdálkodik, vehet valami szépet, és még marad is belőle. Kicsit ugyan kínosan érezte magát, de azért megköszönte, s végül eltette. Mostanában tényleg nem szórhatta a pénzt két kézzel, és feldobta a tudat, hogy a következő héten kedvére vásárolhat anélkül, hogy az ár miatt kellene aggódnia. Daniel átölelte, és magához húzta. - Szeretlek. Mondtam már? - Ha jól emlékszem, apámnak igen, de nekem ma még nem. - Hát azt, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd? - Azt sem. - Nahát, ez felháborító! És észbontóan kívánlak - tette hozzá vigyorogva, majd ajkát a lányéra tapasztotta. Az erotikus játék végül a zuhanyzóban folytatódott, utoljára pedig az ágyban. Michelle-nek megint meg kellett állapítania, hogy Daniel csodálatos szerető, akinek fontos, hogy a partnerének is jó legyen. Eltűnődött azon, vajon minden férfi így van-e ezzel az elején, és ha igen, mikor romlik el az egész. Olyan lehangolónak találta, hogy elhessegette a gondolatot. A férfi a mellkasára vonta a fejét, és lágyan cirógatta. A lány nagyot ásított. Daniel ekkor megcsókolta és akár egy gondos szülő, betakargatta. - Aludjunk - mormolta halkan, és boldog volt, hogy legalább néha vele töltheti az egész éjszakát, és reggel mellette ébredhet. El sem tudta képzelni, hogy valaha is megunná Michelle-t.

15. FEJEZET

A következő héten megjött a vizsgálat eredménye, ami egyértelműen azt mutatta, hogy Michelle alkalmas donornak. Az egész család fellélegzett, hogy vége az idegőrlő várakozásnak, és sírtak örömükben. Nagy megkönnyebbülés volt ez mindannyiuknak, hiszen akár hónapokat is várhattak volna, és akkor talán már késő lett volna. Angela hazavárt mindenkit a családi ebédre. Laura egyedül érkezett. Anyósa csodálkozva fogadta. - Adam hol van? - Nem tudom. Egész héten nem láttam. - Hát az meg, hogy lehet? - Biztosan dolgozott. - Nem emlékszem, hogy Max említette volna. - Talán elfelejtette. Ám a férfi nem tett ilyet, ő sem látta a fiát. Meghosszabbította a szabadságát, de az apján kívül senki sem szólt róla. - Összevesztetek? - nyugtalankodott Angela. - Nem. Amikor megtudta, hogy nem alkalmas donornak, teljesen magába zuhant. Akkor este elment tőlem, és azóta, nem találkoztam vele. Nem jött és nem is hívott. Azt gondoltam, dolgoznia kell. - Max, kérlek, próbáld felhívni a fiadat. Aggódom érte. Ám a férfi hiába tárcsázott, senki sem vette fel. - Elmegyek hozzá - mondta Laura - és megnézem. - Nem - tiltakozott az anyósa. - Majd az apja megy el. - De miért? - Ha úgy van, ahogy én gondolom, akkor téged elküldene. - Miért? - Azért, szívem, mert minden bizonnyal képtelen túltenni magát azon, hogy nem segíthetett. Talán azt hiszi, te már nem is szereted. - Marhaság. - Az, de ő attól még így gondolja. Egyébként tényleg nagyon hitt benne, hogy majd ő lesz a donor, noha én tudtam, hogy nem lehet. - Tudtad? Honnan? - Onnan, hogy Robertnek volt ugyanaz a vércsoportja, mint Tommynak: Rh-negatív. Ez egy ritka és különleges vércsoport. Adamnek pozitív van, mint nekem, Michelle-nek szintén negatív, mint az apjáé. Ezért nem lehetett donor a fiam Tommy számára. Sejtelmem sincs, honnan vette, hogy ő a megfelelő. Laura az ajkába harapott. Minden bizonnyal ez zárja ki azt is, hogy Adam legyen a kisfiú apja. Neki is Rh-pozitív a vércsoportja, és legjobb tudomása szerint két pozitívnak nem lehet negatív vércsoportú gyermeke. Ha belegondolt, hány órát, hány napot, hetet, hónapot gyötörte a bűntudat azért, hogy megcsalta a férjét arra számítva, hogy Adamtől teherbe esik, a legszívesebben felkacagott volna. Vagy inkább sírt volna a butasága miatt. Számtalanszor rettegett, hogy Adam elárulja, és számtalanszor érezte úgy, hogy a titkot nem bírja tovább magában tartani. A titkot, ami valójában sosem létezett. Legalábbis az nem, hogy Tommy apja Adam. Már csak a hűtlenség maradt. Voltaképpen örült, hogy Robertnek mégis sikerült, amire annyira vágyott, és apa lett. A sors alaposan megtréfálta őket, de úgy igazságos, ahogyan végül történt. A kérdés csak az, hogyan képes feldolgozni ezt a tényt Adam? Bár egyszer azt mondta neki, hogy akkor is felnevelné Tommyt, ha kiderülne, hogy Robert fia, Laura már nem volt biztos ebben. Adam felszívódott, és amióta elment tőle, még telefonon sem kereste. A viselkedéséből pedig arra következtetett, hogy a férfi meggondolta magát, és azért tűnt el, mert már nem akarja feleségül venni. És nem tudja, hogyan mondja el neki. Vagy nem meri. Nos, rajta nem fog múlni! Amint előkerül, feloldja a fogadalma alól, és felőle azt vesz el, akit akar. Akár Gina Coltert is az oltár elé vezetheti! Az utóbbi időben igen keveset evett, a fogyása egyre látványosabbá vált, és most is csak turkálta az ételt. Nemigen volt étvágya. - Egyél már, Laura! - szólt rá az anyósa szigorúan. - Ha így haladsz, maholnap olyan sovány leszel, hogy egy nagyobb szél elfúj! - Nem vagyok éhes. - Akkor is enned kell! Mi lesz Tommyval, ha te akkor robbansz le, amikor a legnagyobb szüksége lesz

rád? A műtét után még biztosan jó ideig ápolnod kell. - Igen, tudom. Bár már ott tartanánk! - Ne nyugtalankodj, szívem, hamarabb eljön az, mint hiszed! Már a desszertnél tartottak, amikor visszaért Max. - Mi van Adammel? - Mindjárt jön. - És... jól van? - aggodalmaskodott Angela. - Nem néz ki valami fényesen, de megvan. Angela kritikus szemmel mérte végig a fiát, amikor az megjelent az ajtóban, és felkiáltott. - Jézusom, Adam! Éhségsztrájkot folytattál? - Nincs étvágyam, de azért még nem olyan rémes a helyzet, szóval kérlek, ne cirkuszolj, anya! - Hol voltál a héten? Senki sem tudott rólad semmit. - Dolgom volt - felelte röviden a férfi. Lopva Laurára sandított, majd enni kezdett. - Megvan a donor - újságolta az asszony lelkesen. - Tudsz róla? - Most már igen. Apa elmondta. Kösz, húgi. - Nincs mit, bátyó. Tommy az én rokonom is, nem csak a tied. - Mikor lesz a műtét? - Jövő héten, kedden. Adam bólintott, és tovább evett. A társalgás megakadt, és mindannyian megkönnyebbültek, amikor felállhattak az asztaltól. Laura segített a pakolásban, aztán szólt az anyósának, hogy indulni szeretne, mert be akar menni a fiához, és azután még mosnia is kell. Olyan sok időt töltött a kórházban, hogy otthon teljesen elhanyagolta a házimunkát. Sorban elköszönt mindenkitől, csak Adamhez nem ment oda. Intett neki, és kisietett a házból. A férfi nem ment utána. Végtelenül csalódott volt, de igyekezett elnyomni magában, és megesküdött, hogy egyeden könnyet sem ejt. Tommy megint aludt, és Laurát kezdte elhagyni az önuralma. Borzasztó volt látnia, hogy az ő, máskor örökmozgó fia, milyen rengeteget alszik, ám ha ébren volt, akkor is csak feküdt, és alig szólt valakihez. Ezúttal nem sok időt töltött nála, otthon számos munka várta. Sietett haza, de alig indította el a mosógépet, amikor csengettek. El sem tudta képzelni, ki lehet az. - Beszélnem kell veled - közölte Adam köszönés helyett. - Csoda, hogy eszedbe jutott, de sajnos nincs szerencséd - hadarta Laura meglepetten. Nem számított rá azok után, ahogy a férfi viselkedett vele, hogy meglátogatja. - Rengeteg a dolgom. - Segítek, ketten hamarabb végzünk. - Inkább mondd el gyorsan, miért jöttél, aztán hagyj magamra. A férfi járkálni kezdett a nappaliban. - Amikor megtudtam, hogy Tommy semmiképpen sem lehet az én fiam, rettenetesen megviselt. - Észrevettem. Éppen ezért itt és most feloldalak a fogadalmad alól, nem kell feleségül venned. Nem bírnék olyan férfival élni, aki nem szereti a fiamat. - Miről beszélsz? - Hogyhogy miről? Nézd, megértem, hogy lesújtott a hír, és rájöttél, mégsem lennél képes felnevelni Robert fiát. Tudod, a terhesség végénél két-három hét eltérésnek nincs túl nagy jelentősége. - Ki mondta, hogy nem akarom felnevelni Tommyt? - Hát mondani nem mondtad, de a viselkedésed erre utalt. - A viselkedésem legfeljebb arra utalhatott, hogy sokkot kaptam. Muszáj volt egyedül lennem és átgondolnom az egészet. És miután megtettem, felébredt bennem a gyanú, ezért fel kellett keresnem a volt barátnőmet, Susant. Csakhogy nem volt valami egyszerű. Susan sikeres ügyvéd lett, de Hollywoodban él, ezért elutaztam oda. Kiderült, hogy az egyik ügyfelét meglátogatta Floridában, vagyis követnem kellett oda. Ám mire odaértem, ő már elutazott Las Vegasba, ahol egy másik ügyfelét kereste. És így tovább, és így tovább. Valahányszor úgy tűnt, hogy megtaláltam, addigra mindig továbbutazott. Végül aztán visszament Hollywoodba, és ott sikerült beszélnem vele. Amikor megkérdeztem tőle, hogy kitől volt az a gyerek, akit elvetetett, tudod, mit válaszolt? - Nem. - Hogy nem tőlem. Mivel sokat dolgoztam és keveset voltam otthon, összejött az egyik évfolyamtársával, és attól esett teherbe. Csakhogy egyikük sem akarta elkötelezni magát, és megegyeztek, hogy az lesz a legjobb, ha nem tartja meg a magzatot. A küret után hozzáköltözött, és néhány hónapig még együtt éltek. - Szentséges ég! De akkor miért tett úgy, mintha te ejtetted volna teherbe? - Nem merte bevallani az igazat, mint ahogy azt sem, hogy nem szeretett, csak jól érezte magát velem. - Mit szóltál hozzá? - Semmit, hiszen régen volt. Ellenben beigazolódott a gyanúm. - Milyen gyanúd? - Az, hogy én vagyok a kakukktojás. Nekem nem lehet gyerekem.

- Ugyan már, Adam, ezt nem tudhatod biztosan, hiszen nem jártál orvosnál. Roberttel mi is sokáig próbálkoztunk mire sikerült. - De én most már érzem, hogy nem lehet gyerekem. Éppen ezért úgy gondoltam, nem lenne tisztességes, ha erősködnék, hogy gyere hozzám feleségül. Tommynak szüksége van testvérre, de tőlem nem kaphatja meg. Olyan férfit kell keresned, aki nem terméketlen. - Szóval ez az ürügy, hogy miért nem akarsz elvenni - csapott le rá Laura. - Ez nem ürügy. - De az. Azt hittem, egyenesebb jellem vagy. Elém állsz és közlöd, ha meggondoltad magad. - De nem gondoltam meg magam! - kiáltotta hevesen a férfi. - És szeretem Tommyt, akármit is hiszel. - Na persze. - Komolyan beszéltem. - Tényleg? Azt sem tudod, mit jelent ez a szó. Idejössz, ígérgetsz fűt-fát, égre-földre esküdözöl, hogy így szeretsz meg úgy, végül kisétálsz innen, akár egy alvajáró, és egyszerűen eltűnsz. Amikor pedig előkerülsz, játszod a mártírt, aztán a nagyvonalút, hogy miért is nem akarsz elvenni, csak az igazat nem vallod be. - Nem hazudtam! - Nem-e? Hazudtál te az elejétől a végéig! Ugyanis ha valakik szeretik egymást, akkor a bajban is szeretik. Ha nem lehet gyerek természetes úton, létezik mesterséges megtermékenyítés is, ám ha az sem jön be, még mindig ott az örökbefogadás. Te egyszerűen csak gyáva vagy, megijedtél a felelősségtől. Halálra rémített Tommy betegsége, és miután kiderült, hogy nem a fiad, már nem kötelez rá semmi, hogy elviseld. - Ostobaságokat beszélsz! Sosem ijedtem meg a felelősségtől, ennyire már ismerhetnél, és semmire sem vágyom jobban, minthogy egy család legyünk. Mindkettőtöket szeretlek, és nem érdekel, Tommy kinek a vér szerinti fia. Egyszerűen csak nem könnyű megemésztenie egy férfinak, ha nem lehet saját gyereke. Legalábbis nekem nagyon nehéz volt. Valahogy értéktelennek éreztem magam ettől, s érzem most is - ismerte be vonakodva. - Hiszen azt mondják, még a hülye is tud gyereket csinálni. Csak én nem - tette hozzá letörten. - Tényleg hajlandó lennél az örökbefogadásra? - pillantott tétován a nőre. - Miért ne? Számtalan gyermek boldogan fogadná, ha lenne családja. - Ezek szerint, így is hozzám jönnél, hogy nem lehet gyerekem? - Ezt csak te állítod. Igen, hozzád mentem volna, ha nem úgy viselkedsz, ahogy. Sajnálom, Adam, de nem tudok hinni neked. - Az ég szerelmére! Mit tegyek, hogy bízz bennem? - Nem kellett volna elmenned csak úgy. Megbeszélhettük volna. De ehelyett, egyszerűen levegőnek néztél. - Ördög és pokol! Hát te még sosem érezted úgy, hogy egyedül kell lenned a fájdalmaddal? Hogy képtelen vagy még beszélni róla? Hogy időre van szükséged, hogy megemészd? És főleg elfogadd a megváltoztathatatlant? - De igen. - Akkor meg kellene értened engem. Most már itt vagyok, és megesküszöm rá, hogy ugyanúgy szeretlek benneteket, mint eddig. Szeretnék jó apja lenni Tommynak, neked pedig jó férjed. Családban nőttem fel, és mindig úgy gondoltam, nekem is lesz sajátom, ha elég érettnek érzem magam hozzá. Kérlek, adj még egy esélyt! Laura elkövette azt a hibát, hogy belenézett Adam szomorú szürke szemébe. Elbizonytalanodott. Logikusnak tűnt az érvelése, mégis nehezére esett elhinnie, hogy ez a lélegzetelállító férfi, aki ráadásul fiatalabb nála, és mindig vonzotta a nőket, mint méz a méheket, éppen őt akarja a feleségének, mi több, még Róbert fiát is hajlandó lenne felnevelni. És szeretni. - Tekintettel a körülményekre, sok férfi gyűlölné Tommyt, rá sem bírna nézni. - Miért nem hiszed el, hogy szeretem őt? A keresztapja vagyok, mindig is szerettem, és amikor még azt hittem, hogy én vagyok az apja, rettenetesen vágytam rá, hogy vele élhessek. És ez még mindig így van. Végül is szerettem a bátyámat, miért ne szeretném a fiát? - Mert neki sikerült, ami neked nem. - Akár hiszed, akár nem, sosem voltam irigy Robertre. Tommynak pedig apára van szüksége, neked egy társra, nekem meg rátok. - Akkor is így gondolnád, ha nem lenne a fiam? - Te jó ég! Mire akarsz kilyukadni? - Nos... Az jutott az eszembe, ahogy hallgattalak, mintha fel akarnád áldozni magad. Vagy mintha kapóra jönnénk neked, mert nem lehet gyereked. Szóval így vagy úgy, de valamiféle érdek vezérel. Adam kezdte elveszíteni a türelmét. - Az isten szerelmére! - kiáltotta mérgesen. - Először azzal gyanúsítasz, hogy már nem szeretem Tommyt, mert nem az én gyerekem, és ezért nem is akarlak feleségül venni. Utána meg azzal, hogy csakis azért

akarlak elvenni, mert ő van neked. Eldönthetnéd végre, melyik verzió tetszik jobban, mert én már nem mondok semmit! Rongyosra beszélhetem a számat, úgysem hiszel nekem, mert nem akarsz. Talán előfordulhat, hogy azért, mert te nem akarod, hogy a férjed legyek. - Ez nem így van. - Tényleg? - Igen, tényleg. - Hát akkor, hogy van? - Én... én már nem is tudom, mit gondoljak - Akkor ne gondolj semmit. Most elmegyek nem tartalak fel tovább. Azt azonban nem árt, ha megjegyzed, hogy számtalan nő él egyedül a gyerekével, mégsem érzek rá a legcsekélyebb indíttatást sem, hogy bármelyikőjüket is feleségül vegyem csupán azért, mert van gyerekük. Azon kellene elgondolkodnod, hogy akkor, vajon miért te vagy a kivétel? És ha most azt mondod, Robert miatt, hát esküszöm, nem állok jót magamért! Annyira azért nem vagyok önzetlen, sem hülye, hogy elvegyem a bátyám özvegyét, és felneveljem a fiát, ha a gyerek anyját egyébként ki nem állhatom! - azzal sarkon fordult és jól bevágta az ajtót maga mögött. Laura összerezzent a zajra, aztán sírva fakadt. Olyan magányosnak érezte magát, olyan elveszettnek hogy a legszívesebben meghalt volna. Teljesen tanácstalan volt, már tényleg nem tudta, mit higgyen, de azt igen, hogy semmire sem vágyott jobban, minthogy Adam végre magához ölelje. Erre tessék, a férfi megint egyedül hagyta. A műtét napján a család halálra idegeskedte magát. Laura ösvényt koptatott a kórházi folyosó padozatán, a szülei, és Angela el nem mozdult a telefon mellől. Csupán Max tartotta a frontot a légitársaságnál, de ő is folyton azt várta, mikor hívja a menye a kórházból. Daniel is velük aggódott a kisfiúért, de ugyanúgy aggódott Michelle-ért is, nehogy valami baja legyen a beavatkozástól. Laura hol fel-alá járkált, akár az űzött vad, hol leroskadt egy székre, és arcát kezébe temette. Hiába mondták neki, hogy ráér bemenni délután, képtelen volt a házban maradni. így most ott gubbasztott egyedül, és rettegve várta, hogy sikerül-e a műtét. Hirtelen nyílt az ajtó, és Adam sétált be rajta. Odament hozzá, és szó nélkül a karjába zárta. Erre vágyott már Laura régóta, ám most, hogy megérezte a férfi közelségét, annyira elgyengült, hogy elsírta magát. Adam végtelen szeretettel vigasztalta, ami csak olaj volt a tűzre. - Naaa...., kicsim! Nyugodj már meg! Minden rendben lesz, meglátod - duruzsolta a férfi bársonyos hangon. - Hogy... hogy kerülsz... ide...? - hüppögte az asszony. - Csak nem képzelted, hogy éppen most magadra hagylak? Édes istenem! - sóhajtott nagyot Adam. Mikor hiszed már el, hogy a világon mindennél fontosabb vagy a számomra, mert szeretlek? Nagyon szeretlek! - Én is téged - suttogta Laura. - És olyan szörnyen hiányoztál! Haragudtam rád, mert egyedül hagytál, és megfogadtam, ezt sosem bocsátom meg neked. De... de képtelen vagyok megtenni, mert szeretlek. - Akkor mégis megbocsátasz? - Igen. - És hozzám jössz? - Igen, igen, igen! - Hála istennek! - ölelte még szorosabban a férfi, arcát a nyakába temetve. Ekkor megint nyílt az ajtó, és halk torokköszörülést hallottak. - Elnézést - mondta dr. Morgan mosolyogva. - Bocsánat - pirult el Laura a férfi felé fordulva, de hiába erőlködött, Adam nem engedte el teljesen. - Nem tesz semmit - felelte az orvos mindentudóan. - Csak azt akartam mondani, hogy a műtét sikerült, semmi komplikáció nem lépett fel, Tommy most alszik. Néhány nap még kritikus lesz az életében, de bízzunk benne, hogy befogadja a szervezete a csontvelőt. Laura megkönnyebbülten lélegzett fel. Valahogy úgy érezte, ha a műtét sikerül, a továbbiakban nem lesz probléma. - Köszönjük! - mondta hálásan, és a következő pillanatban ájultan omlott Adam karjába. Vizsgálóasztalon tért magához. Körülötte orvosok álltak, nővérek sürögtek-forogtak. - Mikor evett utoljára? - kérdezte az egyik ismeretlen doktor. - Reggel, pár kekszet a kávéhoz. - Nem lenne szabad elhanyagolnia ennyire, mert ez lesz a vége. - Túl ideges voltam, és egyáltalán nem kívántam semmit. Az utóbbi időben amúgy is alig van étvágyam. - Megértjük, de mostantól többet kell ennie. Teljesen le van gyengülve. - Ezt én is megerősíthetem - kapcsolódott a beszélgetésbe dr. Morgan. - Többet kell ennie és sokkal többet pihennie. Nem segít a fiának azzal, ha lebetegszik maga is. - Igen, tudom. - Csak a biztonság kedvéért: mikor volt az utolsó vérzése? Laura elpirult, de bárhogy törte a fejét, nem

emlékezett rá. - Nem jut eszembe. Dr. Morgan váltott néhány szót a másik orvossal, aki eddig a háttérbe húzódott, majd a többiek távoztak, és ők hárman maradtak. Az ismeretlen közelebb lépett hozzá és bemutatkozott. - Dr. Palmer vagyok, nőgyógyász, és ha megengedi, megvizsgálnám. Laura bólintott. Feleslegesnek tartotta ugyan, de minek tiltakozzon? Legalább hamarabb szabadul. Most, hogy Tommy túlesett a műtéten, olyan kimerültség kerítette a hatalmába, hogy attól tartott, lábra sem bír majd állni. Semmi más baja nincs őneki, csak éhes és halálosan fáradt. Az egyik nővér hozott neki egy csésze teát és egy szendvicset. A vizsgálat után megette, aztán rendbe szedte magát, de le kellett ülnie, mert még mindig szédült. - Pihenjen még egy kicsit, mielőtt hazaindul. Aztán aludja ki magát, és minél előbb keresse fel a nőgyógyászát! - javasolta neki dr. Morgan kedvesen. Laura ilyennek képzelte el az igazi orvost. Az ötvenes éveiben járhatott, és soha nem tűnt barátságtalannak. Ő legalábbis nem látta annak, amióta bejárt Tommyhoz. Mindig mindenkit türelmesen meghallgatott, mindenkihez volt pár kedves szava, tekintete pedig felért egy gyógyító simogatással. Alig távozott az orvos és a nővér, Adam sietett be hozzá. Aggodalmasan guggolt le elé. - Mi történt? Jobban vagy? - kérdezte olyan idegesen, hogy Laura elmosolyodott. - Hazavinnél? Kétlem, hogy most lenne erőm tovább maradni. - Persze, kicsim. Hazaviszlek, és saját kezűleg duglak az ágyba. De előtte megetetlek, nehogy megint elájulj nekem. Útközben veszünk valamit. Mit ennél? - Nem is tudom. - Te semmit sem tudsz! Nem árulod el, mit mondott a doki? - Nem fog tetszeni neked. - Te jó ég! Beteg vagy? - rémült meg a férfi. - Nem, de... de meggondoltam magam. - Meggondoltad magad? Mégsem leszel a feleségem? - Nem. Vagyis igen. Jaj, Adam, ne zavarj össze, így is alig forog az agyam. Mással függ össze a dolog. - Mással...? Mivel...? Mi lenne, ha világosabban fejeznéd ki magad? Halálra rémítesz! - Szóval... nem akarom az örökbefogadást... A férfi elsápadt. - Tudtam! Mindig is tudtam, hogy nem akarod. Sok nő hallani sem akar az ilyesmiről. - Az ég szerelmére, várd végig, amit mondani akarok! - Kétlem, hogy igazán hallani akarom. - Tényleg? - Igen. Azt akarod közölni velem, hogy... - . ..hogy terhes vagyok - vágta rá Laura. - ...hogy mégsem jössz hozzám - vágta rá Adam ugyanabban a pillanatban, de hirtelen elhallgatott. Hogy... Hogy mi vagy...? - dadogta aztán. - Terhes. Gyereket várok. Tőled! - Azt... hiszem... le kell ülnöm - motyogta a férfi. - Szédülök, megártott az izgalom, és hallucinálok. - Nincs semmi bajod, és nem hallucinálsz - nyugtatta meg az asszony nevetve. -De... - Nincs de. Gyerekünk lesz, drágám. Adam kinyitotta a száját, azután be is csukta. Képtelen volt megszólalni, csupán a fejét rázta hitetlenkedve. - Ez... biztos? - suttogta végül. - Igen. Az előbb vizsgált meg egy nőgyógyász, ő talán csak nem téved. - Édes istenem! Köszönöm! - nyögte a férfi. - Hát... az Istennek ehhez nem sok köze volt - kuncogott Laura. Adam hirtelen felpattant és letérdelt hozzá. - Jól vagy? Nincs semmi bajod? - Nincs, legfeljebb annyi, hogy menten éhen halok. Hazavinnél? - Boldogan! - A férfi felegyenesedett, felkapta az asszonyt, és a karjában vitte ki. - Jézusom, Adam, tegyél le! Némi segítséggel azért még tudok járni. - Nem. Ma nem járkálsz sehová, mert az imént elájultál. És terhes vagy. Vigyáznom kell rád! - mondta olyan hangon, hogy az asszony inkább nem ellenkezett vele. Elnéző mosollyal tűrte, mint viszi ki a kocsijához, és ülteti be az ülésre. Még szerencse, hogy ezen a napon taxival jött, mert olyan ideges volt, hogy nem mert vezetni, így most nem kellett aggódnia a saját autója miatt. Útközben Adam vásárolt egy csomó ételt, otthon szigorúan felügyelte a nő étkezését, majd vizet engedett neki a kádba, és megfürdette. Utána gyorsan lezuhanyozott, és bebújt az ágyba Laura mellé. - Egek! Nem is telefonáltunk a szüleinknek.

- De igen. Mialatt az orvosok téged vizsgáltak, én megtettem. Sőt a húgomat is megnéztem. Jól van, hamarosan hazaengedik. Daniel épp bent volt nála. - Ó, Adam, köszönöm. - Én köszönöm a babát, szerelmem! És most, hogy terhes vagy, nagyon gyorsan össze kell házasodnunk, nem hagyhatjuk az utolsó pillanatra. - De azért azt megvárjuk, ugye, míg Tommy is részt vehet rajta? - Természetesen, ez nem is kérdés. - Akkor jó - nyugodott meg az asszony. - Szeretlek. - Én is nagyon szeretlek, szerelmem, és soha többé nem engedlek el! - Adam gyengéd csókkal pecsételte meg esküjét, végül Laura befészkelődött a férfi ölébe, és boldogan, teljes egyetértésben összesimulva tértek nyugovóra. Adamnek a meghatottságtól könnyek szöktek a szemébe, még mindig alig hitte, hogy apa lesz, és mielőtt végleg elnyomta az álom, hálaimát küldött az ég felé. Tommy állapota látványosan javult, s mire elérkezett az esküvő napja, már vidáman, bár még egy kicsit óvatosan szaladgált a vendégek körül. Csupán Laura morgolódott, hogy olyan lett, akár egy hordó, Adam azonban mindannyiszor leszidta, amiért ilyeneket mond. Gyönyörűnek találta, sőt szexinek, boldog büszkeséggel simogatta tekintélyes pocakját, s hogy mennyire komolyan gondolta a szavait, azt éjszakánként igyekezett bebizonyítani végtelen gyengédséggel, nappal pedig elhalmozta kisebb-nagyobb ajándékokkal. Nem felejtette el, az asszony mennyire tud örülni neki. A ceremónián az egész család részt vett, Michelle oldalán Daniel lépegetett, jóllehet a válás még mindig tartott, lassanként elfogadták a férfit. Egy ideje már nem csak titokban találkoztak, s noha az elején megindult a pletyka, az emberek gyorsan találtak érdekesebb témát. Amikor pedig Laura eldobta a csokrát, Michelle kapta el, ami a babona szerint azt jelentette, hogy ő lesz a következő menyasszony. Diadalmasan emelte a magasba, Daniel elnevette magát, és mindenki előtt szájon csókolta. Az esküvő után nem sokkal megindult a szülés - a nászutat a terhesség előrehaladottsága miatt el kellett halasztaniuk -, Adamet az infarktus kerülgette az idegességtől, de azért hősiesen kitartott. Laura természetes úton hozta világra ikerlányait, a férfi hitetlenkedve bámulta a teljesen egyforma babákat, s azon tűnődött, nem lesz-e ez egy kicsit sok első nekifutásra, egy kezdő apának. Tommy már túl nagynak számított az ikrekhez képest. Mindig nagyon vágyott gyerekre, a betege volt a tudatnak, hogy nem lehet sajátja, ám most, hogy mindkét karjában tartott egyet-egyet, eszébe jutott a mondás: „Vigyázz, mit kívánsz, mert teljesülhet!" Köszönöm, uram, hogy meghallgattad az imámat, de azért nem kellett volna túlteljesítened! - gondolta magában kicsit ijedten, ugyanakkor mérhetetlen büszkeséggel gyönyörködött gyermekeiben. Már előre mulattatta a tudat, mennyi csínyt fognak elkövetni egypetéjű ikrei, hányszor fogják megtréfálni őt és mindenkit a hasonlóságuk által. Laura és Adam szerelmes tekintettel nézték egymást, kimondhatatlanul boldogok voltak és elégedettek, a nyomasztó múlttól megszabadultak, legmerészebb álmaik pedig teljesültek.