05. Kathleen O’Neil Gear - Homok a szélben.pdf

1

Kathleen O’Near Gear Homok a szélben

Egy indián harcosról szóló nyughatatlan álmoktól vezérelve, Colleen Merrill nyugat felé indul kegyetlen férjével, hogy új hazát találjon a vad Montanában. Nem tudhatja, hogy kietlen vidéken a rámenős Matthew Douglas hadnaggyal és az igaz szerelemmel fog találkozni. Sebzett Medve, a fiatal Cheyenne harcos és varázsló előtt egy látomás jelenik meg. A jövendölés egy aranyhajú nőről szól, aki megmentheti népét a pusztulástól. A harcok lángjai egyre magasabbra csapnak, s a fiatal indián tudja, hogy meg kell találnia a lányt, mielőtt a Cheyenne nép végleg eltűnik a föld színéről, mint a homokszemek a szélben.

Hajja & Fiai 2

Az éjjeli randevú

Colleen vékony ruháján könnyedén áthatolt a hűvös esti szellő. Összeszedte a bátorságát, és lecsusszant a két szekér közé. Vett egy mély lélegzetet, majd elindult a sötétségbe. Még száz métert sem tett meg, mikor egy gyengéd érintést érzett a karján. A férfi magas, jóvágású volt, éppen olyan, ahogy álmaiban látta. Vállára omló dús fekete haja lágyan lengett a szélben. Átkarolva a lányt könnyedén felemelte, s egy homokos dombhoz lépdelt vele, amely kellően távol volt a szekerektől. Lassan a puha talajra fektette, majd mellé telepedett. – Már attól féltem, hogy el sem jössz – sóhajtotta. – Jönnöm kellett – felelte a nő, és felé nyújtotta a kezét. Érezte a férfi rászegeződő forró tekintetét. Teste könnyűvé vált, mint egy szélben sodródó homokszem. Összefonódva lebegtek egy súlytalan, végtelenül szabad világban.

3

A sorozatban eddig megjelent: Joanne Redd: A tűz asszonya Cassie Edwards: Vad boldogság Raine Cantrell: Sivatagi hajnal Kathleen O'Neal Gear: Homok a szélben Előkészületben: Constance Bennett: Holdfénydal

Eredeti cím: Sand In The Wind Copyright © 1990 by Kathleen O'Neal Gear All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Kozsup István Fedélterv: HATI Hungárián edition and translation Copyright © Hajja & Fiai Kiadó, 1993 Szedte és tördelte Hajja & Fiai Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4156.66-14-1 Készült Debrecenben, az 1993. évben ISBN 963 8309 03 2

4

Első fejezet Jeges szél süvített a hegyek közt, meghajlítva a büszke fenyőket, tovaszáguldva a keskeny völgyeken át. Sebzett Medve szorosabbra vonta magán a piros takarót, s erősen hunyorgott a körülötte tomboló viharban. Az arcába csapódó hópelyhektől idősebbnek tűnt annál a húsz nyárnál, amelyet már megélt. Nem számolta a napokat. A fáradtság és a sok elmormolt ima végtelenné tette az időt számára a hegyekben. Nem tudta, mióta ül így, kényelmetlenül összegörnyedve, a régen kihunyt tábortűz mellett. Nem tudta biztosan, hogy az elmúlt négy nap valóság volt-e, vagy csak képzelgés csupán. Erősen gondolkodott, majd megrázta a kósza gondolatoktól hemzsegő fejét. Igen, ezeket a napokat valóban átélte! A gyomrát marcangoló kínzó éhség lassan csillapodni kezdett. Tudata egyre jobban átszellemült. – Ősi lelkek! – rebegte az éjszakai égbolt felé fordítva arcát. – Hallgassátok meg könyörgésem! Igyekezett a Nagy Varázslat felé irányítani hullámzó gondolatait. Behunyta a szemét, s érzékei nyitottá váltak. Imádkozott. Testvérének, Kis Szarvasnak kísértő hangja hasított bele a levegőbe, amitől testének gyengesége eltűnt, mint egy szétporladt kőszikla. – Wakan Tanka elhagyta népét! A hangot egy vérfagyasztó harci kiáltás követte. Sebzett Medve a fülére tapasztotta a kezét. Az éles sikoly betöltötte a levegőt. Aztán óvatosan kinyitotta a szemét. Vajon tényleg a testvére volt itt? Megborzongott, és lassan körülnézett a fehér tájon. Nem, csak a szél lehetett – gondolta magában –, csak ez a rettenetes hideg szél. Felállt, és összehúzta magán a takarót. Tántorogva indult a legközelebbi fenyőhöz. Kezét a fa pöttyös kérgére tette, s elgondolkozva mintákat rajzolt rá. – Mi egyek vagyunk, testvérem – sóhajtotta halk, megtört hangon. Szemével a végeláthatatlan számú fenyők sokaságát pásztázta. – Valaha az én népem is olyan volt, mint ti, de most egyre csak pusztulunk! – kiáltotta ingerülten, de hangját elnyelte a süvítő szél és a hó. Karja erőtlenül lehanyatlott. Úgy érezte, hogy a föld ellenállhatatlanul vonzza lefelé. Megpróbált nem törődni a lábát hasogató éles fájdalommal. Lehajtotta a fejét, és nézte, mint cibálja a szél hosszú, fekete hajfonatait. – Kérlek, Macheo! – esedezett. – Küldj nekem egy Segítő Szellemet! Holnapra vissza kell, hogy térjen népéhez, és szembe kell néznie az orvosságos emberekkel, bevallva, hogy megint tévedett, és nem kapott választ a könyörgéseire. Látomásai nem jelentettek semmit. Végtelen üresség öntötte el. Tompának, betegnek érezte magát. Egy távoli, gyenge hang ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, és a tájat kémlelte. Lágy, egyre erősödő éneket hallott. A szellemek. Hárman voltak. Elmosolyodott, s engedte, hogy hangjuk betöltse a lelkét, mely varázslatos harmóniát teremtett benne. Sebzett Medve érezte, hogy egyre közelebb kerül hozzájuk. Szeme csukva volt, és együtt énekelt a szellemekkel. A dal a népe és a sosonok közötti harcról, a jövendölésről, Édes Orvosságról 5

és az ő szent hegyekbe való utazásáról szólt. Sebzett Medvének fájt a szíve, miközben a jövendölés utolsó szavait ismételte. „...Bajban vagyok. Nagyon-nagyon figyelj rám! Emberekkel fogsz találkozni, kiknek bőre fehér, és kövek után kutatnak. Mindenhová elmennek, hogy megtalálják. Bajt és betegséget hoznak rád. Sokan lesznek. Nagyon-nagyon sokan..." Egy másfajta hang ütötte meg az indián dermedt fülét. Valami lény jelent meg a semmiből a háta mögött. Remegő lábbal fordult meg. Egy óriási fehér farkast pillantott meg a tűz mögött. Az állat mozdulatlanul állt, és a sárga lángnyelveket figyelte. Sebzett Medve lassan gondolkodni kezdett. Újból tüzet gyújtott volna? Nem emlékezett rá, bár mostani állapotában ez nem lenne meglepő. Összeszorította az öklét, hogy visszatérjen a bátorsága. A farkas még nem vette észre. Sötét szemében tükröződött a tűz fénye. Aztán a farkas felé fordította a fejét, s Sebzett Medve megnyugodott. Az állat átható tekintete borzongással töltötte el az indiánt. A hóesés abbamaradt, a süvítő szél lecsendesedett. Nehezen mozduló lábbal a farkas felé lépett. – Nagyapa – suttogta rekedten azért jöttél, hogy segíts a népeden? – Megtántorodott. Az eltelt négy nap nem múlt el nyomtalanul ereje felett. De nem ült le. Nem, amíg nem kérik rá. A teremtmény izzó szeme különös fényt árasztott, mely egyre közelebb húzta az indiánt. Békesség és nyugalom sugárzott belőle. Sebzett Medve meleget érzett, négy nap óta először. A földre ejtette a hóval befújt takarót. – Igen, fiam! – válaszolta a farkas. A hangja visszhangzott a távoli hegyekről. – Gyere, ülj ide mellém! Sok beszélnivalónk van, és kevés időnk! Sebzett Medve hálásan ereszkedett le a fagyott földre. – Az emberek elvesztek – mondta a farkas. – Elfelejtették Édes Orvosság jövendöléseit. Az indián megrázkódott a rettenetes szavak hallatán. – Igen, nagyapa – suttogta. Kis Szarvas hangja csengett újra a fülébe, hogy Wakan Tanka elhagyta a cheyenne-eket. Megadta magát a mellében szorító fájdalomnak. A farkas vett egy mély lélegzetet, s elővillantak éles, fehér fogai. – Tudom, miket mondanak a fiatalok. Te hiszel abban, fiam, hogy elfelejtette a Nagy Varázslatot? Sebzett Medve határozottan megrázta a fejét. – Nem, nagyapa, Wakan Tanka sohasem árulna el minket. A farkas közelebb lépett, és helyeslően bólintott. Sebzett Medve képzeletében megjelent a Nagy-Szarvas-hegységben lévő tábor. Látta az elkeseredett arcokat, s hallotta az élelemért kiáltó éhes gyermekhangokat. Hirtelen előregörnyedt. – Mondd meg – kérdezte az állat –, mikor éhezett a mi népünk korábban? Sebzett Medve a régi történetekre gondolt, melyeket az öregek meséltek a téli tábortüzek mellett. Ehyophsta emléke betöltötte a lelkét. Csendben imádkozott bocsánatért könyörögve, hogy elmondhassa hangosan a Sárga Hajú Nő történetét. – A kezdetekben, nagyapa – mondta erős és határozott hangon –, mielőtt Édes Orvosság megszületett volna. – Igen, harcos! – A farkas sötét szeme fényesebbé vált. – És mi védett meg minket az éhezéstől? Sebzett Medve egy nagyot nyelt kiszáradt torokkal. – A Sárga Hajú Nő lejött közénk a magas csúcsról, és megmutatta a bölényt. – Feje egyre világosabbá vált, ahogy ezeket a szavakat mondta. – Ismered a Hee mari eh-t, fiam? – Igen – válaszolt Sebzett Medve. A félig nő és félig férfi emberek tánca jól ismert volt a népe előtt. De most egy kicsit zavarban volt a farkas kérdéseitől. Várt. Tudta, hogy most tanítja. 6

– Mondd meg nekem, harcos, mire emlékszel Édes Orvosság jövendöléseiből? Az állat szeme olyan fényessé vált, hogy az indián nem volt képes tovább belenézni. Elővett egy marék zsályát, amit még akkor vett magához, mielőtt elindult, és a tűzre dobta. A farkas mélyen belélegezte a felszálló illatot. – Nagyapa – kezdte halkan. – Édes Orvosság azt mondta, hogy fehérek jönnek majd szent földjeinkre, és megölik a bölényeket. Az emberek sok télen át fognak szenvedni. – Éhező gyerekek képe villant fel a fejében, melynek nyomán düh és fájdalom szorította össze a gyomrát. – Ő... ő azt mondta, hogy ha az emberek elhagyják az Ősi Ösvényt, akkor a fehérek elsöprik őket a földről, s ők lépnek a helyükbe. Annyian lesznek, mint réten a fű. A farkasra nézett, de az elfordította a fejét. Szeme csukva volt. A szellemek énekét figyelte, melyet a harcos nem hallhatott. Csendben maradt, s várta a jelet a folytatásra. Végül az állat kinyitotta a szemét, és újból Sebzett Medvére nézett. Könnycseppek csillogtak a szemében. – Tudod, hogy jönnek a fehérek, hogy felássák földjeinket? – Hangjából végtelen szomorúság csengett. A harcos bólintott. Édes Orvosság azt jövendölte, hogy a fehérek megszentségtelenítik a földet. Éles karókat, ásókat szúrnak bele, s az sírni fog gyötrelmében. Ha a cheyenne-ek hagyják, hogy ez megtörténjen, akkor lesöprik őket a föld színéről, mint a homokszemcséket a szél. Metsző fájdalom hasított Sebzett Medve testébe. Megcsikorgatta a fogát, és lehunyta a szemét. – Igen, nagyapa – mondta. A tűz hevesen égett, s fehér füstfelhőket bocsátott a hideg levegőbe. A farkas felemelkedett, s egészen közel ment a harcoshoz. Csak néhány centi választotta el az orrát Sebzett Medve homlokától. Mikor újra megszólalt, a hangja úgy megütötte az indián fülét, mint a Naptánc szent dobjai. – Vasparipákon jönnek, fiam. Az embereik ássák nekik a földet a cheyenne vadászmezőkön. Meg kell őket állítani, különben a jövendölés valóra válik. Az indián az arcán érezte a farkas leheletének melegét. Lassan, megfontoltan bólintott, jelezvén, hogy megértette az elhangzottakat. A vonatot meg kell állítani. – Hamarosan – lehelte az állat, miközben úgy látszott, hogy gondolatai egyre messzebb járnak – megtudod, hogy mikor kell meghoznod ezt a nagy áldozatot a népedért. Sebzett Medve csendben ült tovább, de a szíve a torkában dobogott. A farkas lábait nézte. Az állat egyik mancsa az ő térdén pihent. – Nyitott szívvel kell járnod az emberek között – folytatta a szellemfarkas. – Készen állsz rá? – Igen, nagy... – kezdte a választ az indián, de ekkor váratlanul az arcába csapott egy erős, hideg széllökés. Fel kellett emelnie a kezét, hogy védekezzen ellene. A fák recsegve hajladoztak a hirtelen támadt szélviharban. Nem kellett körülnéznie, anélkül is tudta, hogy újra megindult a hóesés. *** A nap aranyló sugarai beterítették a tájat. A fenyőkkel tarkított hegyek látványa egy óriási toldozott-foldozott takaróra emlékeztetett. A hó élesen csikorgott Sebzett Medve lépései nyomán. A hegyoldalak mintázatait figyelte. Egy emlékkép jutott eszébe róla. Ilyesmi volt annak a takarónak a mintázata is, amit egy liszttel kereskedő csinos, vörös hajú nő viselt Fort Laramie-ben. Sebzett Medve majdnem egy órán keresztül figyelte, ahogy a posta előtt árult. 7

A szél még akkor sem csendesedett körülötte, mikor a nagy mezőre ért. Kecskebőr nadrágjának szárát ostorként csapkodta a vihar. Megborzongott, és szorosan tartotta magán a piros takarót. Körbejáratta tekintetét az alatta elterülő széles síkságon. A táj egyhangú fehérségét néhány szórványosan elhelyezkedő sötétbarna dombtető törte meg. A gyorsan mozgó felhők mögött fel-felbukkant az égbolt ragyogó kékje. Déli irányban terült el a sosonok – népe ősi ellenségének – földje. Kelet felé fordította a fejét. A még alacsonyan lévő nap sugarai már elérték a nagy fehérség szélét. A dombok halványsárgára változtak. Vett egy mély lélegzetet, és figyelte, amint a leheletét magával ragadja a jeges szél. Fárasztó gyaloglás következett a síkságon keresztül. Azt a hegyet nézte, amely mögött a faluja húzódott meg. Fejében a farkas szavai kavarogtak, melyek apránként törtek elő emlékeiből. A mokaszinja alatt megcsikorduló hó egy sajátos keretet adott gondolatainak. „Vasparipákon jönnek, fiam... vasparipákon..." Ahogy a faluja közelében lévő kopár nyárfaerdőhöz ért, távoli kacagás ütötte meg a fülét. Rövidesen megpillantotta a mintegy ötven darab kúp alakú sátrat. Még csak a tetejüket látta, melyekből szürke füst gomolygott elő és szállt is el rögtön a haragos széllel. A falu a hegyoldalban egy kis teraszon helyezkedett el. Vett egy mély lélegzetet, és leereszkedett a meredek jeges falon. El kell mondania a főnöknek, Tompa Késnek, és az öreg varázslónak, Odvas Fának a farkas szavait, hogy népe felkészülhessen. – Sebzett Medve! – szólította meg egy lágy női hang az egyik fatörzs mögül. Megfordult, és meglepődve nézett Sárga Levélre. A lány hosszú, fekete haja lágyan lengett a szélben. Vastag bölénybőr ruhát viselt, és éppen az elszáradt gallyakat tördelte le a fákról. A lány mosolyogva a férfi felé indult. Sebzett Medve megpróbálta viszonozni a mosolyt, de elfagyott arca csak egy torz fintorra volt képes. Gyönyörködve nézte a lány szép vonásait. Sárga Levél már három éve szerelmes volt belé. Már négy ízben utasított vissza házassági ajánlatot olyan harcosoktól, akiket nálánál nagyobb tisztelet övezett. Az idős asszonyok arról suttognak, hogy vénlány marad. Már húszéves. Sebzett Medve nem tudta megérteni, hogy miért vár rá, de azt sem, hogy ő miért nem érez szerelmet a lány iránt. Hiszen amaz kedves hozzá, de ő mindig is csak a barátjának tekintette. Talán a szíve túlságosan is hideg ahhoz, hogy bárki iránt is szerelmet érezzen. Sárga Levél már csak egylépésnyire állt tőle, és a hidegtől dermedt arcába nézett. Nagy barna szeme melegséget árasztott. – Találkoztál a szellemekkel? – suttogta. – Mondtak... – Igen – válaszolt gyorsan, és egy hótól roskadozó faág felé fordította a fejét. A lány bólintott, és behunyta a szemét. Egy büszke mosoly jelent meg a szája szegletében. – Az emberek hálásak lesznek neked. Sebzett Medve egy nagyot szippantott a hideg levegőből, és benn tartotta a levegőt a tüdejében. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Megtántorodott. Sárga Levél a férfi után kapott, elengedve a kezében szorongatott gallyakat. – A főnök sátrához készülsz? – kérdezte. – Igen... és Odvas Fához. – Segítek. A faluban egy csapat nevetgélő gyerek szaladgált a sátrak között. Nyomukban kutyák csaholtak. Sebzett Medve halványan elmosolyodott a látványtól. Továbbhaladtak a céljuk felé. Bár reggel friss hó esett, a sátrak előtt már letaposták a fehér takarót. Belülről az asszonyok hangja hallatszott. A legtöbb nő ma inkább odabent dolgozott, nem téve ki magát a kinti hidegnek. Friss kása illata szűrődött át a zárt sátorlapokon. A bölények húsa, zsírja, valamint a környéken megtalálható különböző bogyók az indiánok egyedüli 8

tápláléka a hosszú és kemény tél alatt. Az élelem pedig egyre csak fogy, s éppen csak a túlélésre elég. Hetek óta nem sikerült egyetlen vadat sem ejteni. Az utolsó eset egy jávorszarvas volt, ami az éhségtől hajtva közel merészkedett a faluhoz, hogy lerágja a nyárfák kérgét. A friss húst egy nap alatt megették az emberek, s ennek már két hete. Az indiánok éhesek voltak, de senki sem panaszkodott. Ha majd a hó elolvad, a bölények újra visszatérnek. Ez volt az egyetlen remény. De a jövő nem sok jót ígért. Az állatok száma állandóan fogyatkozik, s a fehér ember vasútja határt szab az életterüknek. Mindez ma már csak egyetlen területre korlátozódik: a Powder-folyó medencéjére. Így minden törzsnek, barátnak és ellenségnek egyaránt, ott kell vadásznia, háborút viselnie egymással a táplálékért való jog megtartásáért. Ezek a gondolatok és a friss étel szagának hatására Sebzett Medve gyomra szánalmasan megkordult. A mai volt az ötödik nap, mióta egy falatot sem evett. De még bírnia kell addig, míg át nem adja az üzenetet. A farkas üzenetét. Az üres gyomrára szorította kezét. – Csak még egy kis ideig – sóhajtotta halkan. Sárga Levél a férfira nézett. Fekete haját fátyolként az arca elé fújta a szél. – Talán mégis jobb lenne, ha ennél valamit, mielőtt beszélsz a főnökkel – javasolta hátrasimítva a haját. – A sátramban van egy kis... Sebzett Medve erőtlenül felemelte a kezét, és megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Ahogy a falu másik végén lévő főnöki sátorhoz értek, nevetést hallottak belülről. Megálltak néhány lépésnyire a bejárattól. Az indián visszanézett. A hely, ahol voltak, magasabban volt, mint a kis terasz többi pontja. A sátrak szabálytalan félholdat alkottak. A felkelő nap sugarai melegen sütöttek az egész falura. – Minden rendben lesz – nézett a lány kedves, barna szemébe. Sárga Levél vonakodva elengedte a férfi karját, bólintott, majd elindult visszafelé. Sebzett Medve nézte, ahogy távolodik, majd belép szülei sátrába. A hideg éles késként hatolt át az indián mokaszinjának talpán. A tüdejét átjárt jeges levegőtől köhögnie kellett. Bentről meleg szivárgott. Az előbbi nevetés abbamaradt, s a bejárat szélesre tárult. Sebzett Medve meglepetésére Odvas Fa ráncos arca nézett ki rajta. Az ajtó még tágabbra nyílt, és az öreg varázsló kilépett a hidegre, visszaengedve a ponyvát maga mögött. Keskeny szeme fürkészve kutatatta Sebzett Medve vonásait, majd fogatlan vigyorral az arcán közelebb bicegett hozzá. A sámán alacsony termetű volt. Szürke hajfonatai a derekáig értek. Vastag kecskebőr inget viselt, melyet helyenként sündisznótüskék díszítettek. Az ingujjából kilógó bélés szabadon lebegett az erős szélben. Kétlépésnyire a fiatal indiántól megállt, és mélyen a szemébe nézett. – Látom, megmásztad a szent hegyet – mondta rekedtes hangon, s karjával a hófödte csúcsra mutatott. – Igen. Odvas Fa az ég felé nézett, és egy rövid imát mormolt. – És találkoztál a szellemekkel. Ez egy állítás volt, és nem kérdés. A harcos bólintott. – Igen, Szent Ember. – Gyere be, fiam! Már vártunk rád – mondta a sámán, majd visszafordult, és kitárta a sátor ajtaját. Sebzett Medve még egyszer a falu felé fordult, a játszadozó gyerekekre pillantott, majd a sátor felé indult. Amint belépett, a hirtelen meleg ökölcsapásként érte dermedt arcát. Úgy érezte, mintha ezernyi fullánk járná át a bőrét. Sötétség vette körül, mikor a ponyva becsapódott mögötte. A hó vakító fehér fényéhez szokott szeme megvakult egy pillanatra. Először a tűz fénye jelent meg előtte, majd lassan láthatóvá vált a sátorban lévő többi tárgy is. A padlót vastag bölénybunda takarta, gátat szabva a jeges földből áradó 9

hidegnek. A sátor hátsó falát vörössel festett emberek és vágtató lovak díszítették. A tűz fénye Tompa Kés és Odvas Fa arcának vibráló árnyékát vetítette a sátor oldalára. A főnök keresztbe tett lábbal ült a tűz mellett. Kerek arcú, középkorú ember volt, széles orral és húsos ajakkal. Haja még sötéten fénylett, s látása éles volt. Sűrű fehér sávok díszítették ruháját a mellkasán. Vállát egy kék-sárga szövésű pokróc borította. A harcos örömmel foglalt helyet a meleg bölénybőrön. A főnök levette magáról a takarót! – Tessék, fiam! – nyújtotta felé. Sebzett Medve levette a jegesre fagyott piros pokrócot, és magára terítette a főnökét. Jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy a meleg lassan eléri hideg bőrét. Odvas Fa egy kis csomagot helyezett maga elé, s imát mormolva aprólékos pontossággal bontogatni kezdte. Rétegről rétegre haladt, mígnem a tartalma napvilágra került. Az utolsó borítás finom bölényszőr volt. Sebzett Medve szeme tágra meredt, és egy nagyot nyelt. Az Egyenes Pipa látványa tiszteletet ébresztett a szívében. A szent tárgy mellett finom dohány is volt a csomagban. A harcos félrefordította a fejét, és a sátor falán vibráló árnyékokat figyelte, míg a sámán megtömte a pipát. Sebzett Medve egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az ő személyét érheti ilyen megtiszteltetés. Az Egyenes Pipát csak olyan kivételes alkalmakkor használták, mint például a Nap ünnepén, a mahutok, vagyis a szent nyilak ápolásakor, vagy olyan esetekben, mikor az egész közösség túlélése volt a tét. A szeme sarkából figyelte, ahogy Odvas Fa kivesz egy parázsló fadarabot a tűzből, és szertartásosan meggyújtja a pipát. Az első füstöt a földnek ajánlotta, a másodikat Maheónak, s aztán a Négy Szent Embernek. A varázsló a pipa rózsaszín kőből készült csészéjét fogva szívta a füstöt. Mélyen a tüdejében tartotta, és lehunyt szemmel az ég felé fordította az arcát. Aztán ünnepélyes lassúsággal a négy égtáj felé fújta a füstöt. Sebzett Medve légzése szaporábbá vált, s az önfeledt állapot kezdett újra elhatalmasodni rajta. Testét könnyűnek érezte, mintha már nem is a meleg bölénybőrön ült volna. Szemével követte a sámán által kifújt füst útját, mely a megújulás és újjászületés üzenetét vitte az emberek és a föld minden teremtménye számára. Az idős varázsló remegő kézzel adta át a pipát Tompa Késnek, és egy imát mormolt hozzá. Sebzett Medve gondosan megfigyelte a szertartásos átadás minden mozdulatát. A főnök keze mozdulatlan maradt a szent tárgy átvételének pillanatában. Mielőtt a szájához érintette volna, megtette ugyanazokat a felajánlásokat, amit Odvas Fa tett előtte, s csak aztán szívott a füstből. Sebzett Medve vett egy mély lélegzetet, és büszkén kiegyenesítette a derekát. Most már melege volt, túlságosan is. A vér gyorsan áramlott ereiben, s halántéka erősen lüktetett. Most ő volt soron. A főnök felé nyújtotta a pipát. Bizsergés futott végig a gerincén, amint megérintette az ősi ereklyét. Mozdulatlanul tartva a kezében, mereven figyelte, s egy imát mormolt a farkashoz, majd felajánlotta a füstöt a földnek, Maheónak és a Négy Szent Embernek. Feszes teste megborzongott, mikor a szájához érintette a pipát. A belőle sugárzó erő elárasztotta egész lényét. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan hatalom az egekbe emelte volna. Mikor már teljesen áthatotta az isteni erő, egy nagyot szívott a pipából, és mélyen a tüdejében tartotta a füstöt, olyan hosszú ideig, ameddig csak bírta, majd kifújta a négy égtáj felé. Mikor visszaadta a pipát Odvas Fának, a varázsló mosolygott. Gyengéden kirázta belőle a megmaradt dohányt, és maga elé tette a földre. Sebzett Medve várt. Egy kicsit szédült a sátorban terjengő illattól. Két kezét a bölénybőrre helyezve megtámaszkodott. – Volt egy álmom – szólalt meg végül Odvas Fa, megtörve az átható csendet. – Láttalak beszélgetni a szellemfarkassal – mondta, és a hegycsúcs felé mutatott. 10

– Igen, eljött... a Szent Szellem. Tompa Kés összefonta a kezét, és összeráncolt homlokkal, gondterhelten nézett a sárgán vibráló lángokra. – Az álmomban – folyatta a sámán, és testsúlyát jobbra döntve megtámaszkodott – nem hallottam a szavakat, amiket mondott neked, de tudom, hogy te megértetted őket. Sebzett Medve bólintott, és enyhén megtántorodott. Igyekezett még erősebben támaszkodni a talajra. – Igen, megértettem – felelte, s Tompa Kés összekulcsolt kezének elfehéredett ujjperceit figyelte. A főnök még mindig a lángokat nézte, s mellkasa szaporán lüktetett. – És mit mondott neked a farkas, fiam? – hajolt előre a varázsló. Szürke hajfonatai a térdét söpörték, s az öregember arca hátborzongatónak tűnt a tűz fényénél. Sebzett Medve egyenesen a kíváncsi szemekbe nézett. – Azt... mondta, hogy népünket úgy söprik majd el, mint a szél a homokszem... – ragadt benne a szó, mikor a főnök hirtelen felszegte a fejét. Arcán félelem és fájdalom tükröződött. – És? – kérdezett közbe Odvas Fa. – Vasparipák jönnek majd. A fehér emberek fel akarják ásni megmaradt vadászterületeinket is. Meg kell őket állítanunk. Ha nem sikerül, akkor valóra válnak Édes Orvosság jövendölései. Odvas Fa bólintott, és nagyot sóhajtva hátradőlt. Kecskebőr ingének díszítései kékesen csillogva verték vissza a tűz fényét. – Tehát egy újabb nagy harc vár ránk – mondta Tompa Kés mély lélegzetet véve. – Igen, főnököm – nézett a szemébe Sebzett Medve. – És mikor jönnek? Odvas Fa adta meg a választ. Megszorította az Egyenes Pipát, s arca átszellemült, földöntúli kifejezést öltött. – Éjszaka, mikor a bölények párzanak. Sebzett Medve lehunyta a szemét. Egy baljós hang szólalt meg benne. Éjjel, mikor a bölények az új élet csíráját vetik el, a cheyenne-eket a végső összeomlás veszélye fenyegeti. Torka összeszorult, szívét fájdalom szorongatta. A jel? – Őrjáratokat fogok szervezni – jelentette ki Tompa Kés, és felállt. Sebzett Medve követni akarta példáját, de a főnök a vállára tette a kezét. – Nem, fiam. Neked most először pihenned, s aztán enned kell. – Egy kis szünetet tartott, majd száműzve az aggodalmat a hangjából, folytatta. – Gyűlést hívok össze éjszakára. Ott elmondhatod az üzenetet, amit hoztál. – Így lesz. Tompa Kés felnyitotta az ajtót, és kiment a sátorból. A kinti hűvös levegő megcsapta Sebzett Medve arcát. Megborzongott. – Feküdj le, harcos – mondta gyengéden Odvas Fa. – Aludj! Az indián, követve az utasításokat, a tűz mellé heveredett. Egy mélyet ásítva lehunyta a szemét. Gyorsan távolodó tudatával még hallotta, hogy a sámán énekelni kezdett. Az öregember lágy, lüktető hangja betöltötte a levegőt. Még mielőtt az álom győzedelmeskedett volna fölötte, Sebzett Medve felismerte benne a farkas énekét.

Második fejezet 11

Colleen Merrill karja tompán puffant a szekér falán, miközben az oldalára fordult. Hosszú, szőke haja az arcába hullott, s összefüggéstelen mondattöredékek hagyták el ajkát. Barna szeme egy pillanatra kinyílt, de az álom újra lezárta. Ez az ismétlődő álom a kristálykék hegyekkel és a hosszú, fekete hajú férfival erőteljes és sokkal valószerűbb volt, mint az éber világ. – N...nem! – kiáltotta, s karja cséphadaró módjára püfölni kezdte a körülötte lévő ládákat és hordókat, valamint a férjét. – Colleen! – kiáltotta Róbert Merrill, az arcát tapogatva ott, ahová felesége ökle csapódott, hirtelen kiűzvén szeméből az álmot. Majd a vállát keményen megragadva rázni kezdte. – A fenébe is! Ébredj fel, Colleen! A nő értetlenül nézte férje heves reagálását. Úgy tűnt, hogy már el is felejtette, mi is lehet ennek az oka, bár szája még folytatta az álomban kezdett mondatot. Róbert felrántotta, s még erősebben megrázta Colleent, akinek a derekáig érő haja ezüstösen csillogott a beszűrődő holdfényben. – Mi? – kérdezte tágra meredt szemmel, felszisszenve a férje szorítása okozta fájdalomtól. – Róbert, mi... – Vedd a ruhádat, és menj ki innen, de azonnal! – parancsolta a férfi, és az ágy mellett lévő asztalhoz lökte a nőt. A gerincét ért éles fájdalom Colleen egész testében szétáradt. Egy könnycsepp jelent meg a szemében, s a sérült pontra tette a kezét. – De én... – Azt mondtam, hogy kifelé! Már két hónapja nem tudok aludni az álmaid miatt! – kiáltotta a hátsó függöny felé mutatva. – Azt akarom, hogy kint legyél ma éjszaka. Felkapta felesége sárga muszlinruháját, s hozzávágta. – Vedd fel! Colleen egy távoli szép vidéken könnyebben engedelmeskedett volna, de itt, a homokkal teli nebraskai sivatagban nem sok kedve volt a szabadban tölteni az éjszakát. – Róbert, én nem akarok kimenni, én csak... – Nem! – kiáltotta a férfi. Felrántotta a ponyvát, és kilökte a nőt a szekérből. Colleen elkeseredetten állt a sivatagi éjszakában. A hűvös esti szellőtől fázósan megborzongott. Nem tudta, hová menjen, mit csináljon. A düh kezdett ébredezni benne, s ez feledtette fáradtságát. De kimerültsége egyelőre még erősebb volt mérgénél. Szája elé tette kezét, s egy nagyot ásított, majd céltalanul elindult a holdfényben. A szekerek hosszú sora úgy kígyózott nyugat felé, mint egy furcsa, göröngyös szerpentin. A fehér ponyvák csillogtak a holdfényben. Colleen egy nagyot nyújtózkodott, majd észrevett egy nagyobb homokdombot, s arra fordította lépteit. A magaslatról kiválóan belátta az egész tábort. Leült, arcát kezébe temette, s a térdére könyökölt. A férjére gondolt. Róbert egy sikeres – mondhatni, kapzsi – New York-i farmer volt. Apja, aki nem tűrt ellentmondást, inkább a pénze, semmint a személyes tulajdonságai miatt erőltette ezt a házasságot, hiába tiltakozott ellene. „Ő majd megfelelően gondoskodik rólad és a leendő unokámról" – mondta mindig, és ráncos öklével nagyot csapott a mahagóni asztalra. „Mit akarhat többet egy lány a te helyzetedben?" Az apja rendszerint erős ír akcentussal beszélt. Családjuk húsz évvel ezelőtt emigrált Amerikába Írországból. Mindig is érezték idegen mivoltukat, s az abból adódó alacsony társadalmi helyzetüket. Apja a szerencsében bízva bányászattal foglalkozott. Az unokája pedig csak nem akart megérkezni. Colleen nagyot sóhajtott. Róbert őt okolta a gyermekáldás elmaradásáért. Megtörölte szoknyájával a könnyező szemét, és révetegen nézte a tábort. Talán ez lehetett az oka, hogy férje egyre durvábbá és 12

barátságtalanabbá vált vele szemben. De az álmoknak más oka volt. Megborzongott, s az ég felé nézett, ahol halvány csillagok vették körül a kerek holdat. A szél összeborzolta és az arca elé fújta hosszú, szőke haját. Róbert annak idején szívből ellenezte, hogy elkísérje Montanába, de ő bevetett minden női praktikát és trükköt, hogy jobb belátásra bírja. Lelki szemei előtt újra leperegtek ezek a pillanatok. A szülei lakásában üldögéltek az óriási heverőn. A keményfából készült bútor szépen kidolgozott és gyönyörű volt; kékesen csillogott a függönyön át beszűrődő gyér fényben. „Róbert?" – húzódott hozzá közelebb Colleen, s megfogta férje széles tenyerét. – „Ha én is elmehetnék veled nyugatra..." „Nézd, Colleen, már megbeszéltük, hogy..." „Igen, de... tudod azt mondják, hogy az ottani klíma serkentőleg hat az egészségre, és... talán, ha vigyázok magamra, nem fog olyan sokáig tartani, hogy kisbabánk legyen" – mondta, s fejét illedelmesen lehajtva, a szeme sarkából figyelte férje arcát. Róbert kelletlenül felállt, és járkálni kezdett. A gyerek hiánya a már majdnem egyévnyi házasság után érzékeny pontja volt. Végül megállt, és bólintott. Colleen tudta, hogy ekkor dőlt el, ő is utazhat. És neki utaznia is kellett. Álmai egyre ellenállhatatlanabbá hajszolták Minden éjjel látta a kristálykék hegyeket... és egy férfit. Egy férfit hosszú, befont, fekete hajjal, aki a szemébe néz, s elönti a szívét vágyakozással, s valami különös szomorúsággal. Ha ezekre az álmokra gondolt, akkor rögtön megragadta a nyakában függő kicsiny ezüstkeresztet, s megértésért és bocsánatért könyörgött a Mindenhatóhoz. New Yorkban, ahol az álmok kezdődtek, ki tudta önteni a lelkét Donovan atyának, a gyóntatószék titkos biztonságában. De itt, Nebraska sivár földjén, nincs, ki vigaszt nyújthatna számára. A karavánban sincs katolikus pap, csak protestáns lelkész. Háborgó lelke nem találhatott megnyugvást Házasságtörésnek is beillő álmaival szemben hite nem tudott kellően védekezni. Összekulcsolta a kezét, és Szűz Máriához imádkozott, hogy hallgassa meg könyörgését, s hozzon nyugalmat szívére. Gondolatai visszatértek Róberthez. Mikor könyörgött neki, hogy vele jöhessen, még nem számolt a férfi természetének ilyen hirtelen megváltozásával. Még csak három hete voltak úton, de ő egyre nyugtalanabbá és idegesebbé vált. Colleen arra gondolt, hogy ez az utazás a vad és veszélyes vidéken keresztül jobban megviseli a férjét, mint őt magát, s ezt gorombasággal próbálja ellensúlyozni. A sivatag felé nézett. Arra gondolt, hogy bár ezek a homokbuckák szinte leküzdhetetlen akadályt jelentenek a szekereknek, mégis szépséggel tölti el a holdfényben ezüstösen csillogó táj látványa. Arcát újra a roskadásig megrakott szekerük felé fordította. Két ökröt vesztettek tegnap, mikor a nagy, erős állatok eredménytelenül próbálták kiszabadítani a homok fogságába került szekereket. A több mint négyórás erőfeszítés az ökrök maradék energiáját is felemésztette. Az útépítő expedíció nagy vállalkozás volt. A karaván több mint nyolcvan szekérből és mintegy kétszáz emberből állt. Harminchat szekér a Sioux City-i E. Hedges and Co. cégé volt, és Montanában rakták meg élelmiszerrel és egyéb áruval. Egy tizenkilenc éves fiúnak, Nat Hedges-nek volt a feladata a szekerek célba juttatása. Colleen majdnem találkozott vele egy héttel ezelőtt. A fiú jól öltözött, határozott egyéniség volt. A katonai kíséret huszonöt jól megrakott szekérrel csatlakozott hozzájuk. Mindegyik oldalán nagy fekete U.S. felirat díszlett. Az útépítő csapatot James Sawyers ezredes vezette. Nekik mindössze tizenöt szekerük volt, de megrakva csákánnyal, lapáttal, sátrakkal, és minden más szükséges eszközzel. Sawyerst az Egyesült Államok Kongresszusa bízta meg, hogy utat építsen az iowai Sioux Citytől a montanai Virginia Cityig, s az ezredes komolyan vette a feladatát. Általában nyers volt, és folyton sietett. Úgy lovagolt a szekerek között, mintha a világ összes terhét a vállán viselné. 13

Elnézve, ahogy a csapat az eltelt két hét alatt az utat „építette", Colleen nem igazán értette, miért hívják őket így. A csapat igazában semmit sem épített, hanem inkább rombolt. Elsimították a talajt, eltüntették a sziklákat, áthidalták a patakokat. A munka legtöbbször lustának és lassúnak hatott, de az expedíció sima terepet hagyott maga után az őt követőknek. A szekerek megvasalt kerekei megállíthatatlanul vágták keresztül a sivatagot. Csak néhány kocsi utasai voltak a montanai aranymezőkre tartó emigránsok. Az ő szekerük is közéjük tartozott. Róbert iránt érzett dühe csak egyre fokozódott, hiszen úgy bánt vele, mint egy kutyával. Megtapogatta a vállát, majd óvatosan lefejtette róla a ruhát. Piros, kék és sárga foltok borították a testét a múlt heti verés eredményeképpen. Óvatosan visszagombolta a könnyű szövetet. Korábban soha nem bántotta a férje. Csak mióta csatlakoztak a karavánhoz... és az álmai olyan élénkek. A sötétség erősödött, mert egy felhő eltakarta a holdat. Várta, hogy az újból előbújjon. Hátradőlt a homokban, és kinyújtóztatta a lábát. Már éppen kezdett elpilledni, mikor halk neszezést hallott. – Ki van ott? – kérdezte egy mély hang a sötétből. Colleen felpattant, és a hang irányába nézett. Visszanyerve lélekjelenlétét megszólalt. – A karavánhoz tartozom. Egy kék egyenruha tűnt elő a sötétből, s egy puska szegeződött a mellkasának. A csizmák hangtalanul süppedtek a homokba. – Ó, elnézést, asszonyom! – mentegetőzött. Colleen már tudta, hogy a látogatója a katonai kíséret egyik tagja. Egy „csizmába bújtatott jenki", ahogy Róbert mondaná. Az apja „istenverte tisztára mosott gazemberek”-nek nevezte őket. Hivatalosan az Egyesült Államok önkéntesei voltak, akiket a Konföderáció szolgálatáért zártak börtönbe, majd szabadítottak ki, hogy az indiánok ellen harcoljanak. – Igazán nem célszerű itt kint szórakoznia – jegyezte meg a katona. – Azt mondják, hogy egy indián támadás nem igazán kellemes. Én azt... – Én nem szórakozom itt, katona, hanem csak üldögélek – vágta rá nyersen, bosszankodva a férfi tolakodása miatt. A katona Colleen felé nyújtotta a kezét. – Nos, akkor azt hiszem, hogy nem bánja, ha visszakísérem a szekérhez. – De igenis bánom! – csattant fel a nő. Miért akarnak a férfiak folyton körülötte legyeskedni? – Addig maradok itt, amíg jólesik, s kedvem lesz visszamenni a szekérhez, de attól tartok, katona, hogy ez az idő még nem érkezett el! – Igen, asszonyom – egyezett bele a férfi, s a szekerek felé fordult. Egy másik katona közeledett, kezéből tölcsért formálva a közeledő felé kiáltott. – Harper? A katona felé fordult, s meglátva a hadnagyot tisztelgésre emelte a kezét. – Sir? Colleen szemügyre vette őket. A mellette álló tiszt több mint hat láb magas volt, a másik pedig alacsony, és fényes, vörös hajú. A hadnagy viszonozta a tisztelgést. – Fejezze be az őrködést, közlegény! Hamarosan felváltom. – Igenis, uram! – mondta Harper, szalutált és elment. A tiszt Colleen felé fordult, hamiskás mosollyal az arcán. – Azt hiszem, maga szebbé teszi a munkámat. – Ezt hogy érti? – sandított a hadnagyra a nő. – Nos, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy veszélynek tegye ki magát, akkor nekem kötelességem megvédeni. Úgyhogy most letelepedek ide, és vigyázok magára – mondta, s azzal leült, és kinyújtotta a lábát. 14

Édes istenem! – gondolta magában Colleen. – Mit csináljon most? Mogorva arcot vágott, hogy jelezze, mennyire nem kívánatos a hadnagy jelenléte. Nem túlságosan nyugtatta meg az a tény, hogy egyedül kell maradnia egy vadidegen emberrel. Vajon ki lehet? Több mint százötven katona van a táborban, úgyhogy mindenféle ember lehet köztük. Ahogy a hold újra előbukkant a felhő mögül, Colleen jobban szemügyre vette a tisztet. Igazán jóvágásúnak találta. Hullámos barna haja és egyenes bajusza volt. Széles válla és keskeny csípője megnyerő hatást gyakorolt rá. Az arcát nem látta tisztán, de annyit meg tudott állapítani, hogy az orra egyenes, s markáns álla van. – Mi a neve, katona? – Matthew Dougles hadnagy vagyok, asszonyom – felelte. – Én pedig Colleen Merrill... – Igen, asszonyom, tudom. – Hogyan, hadnagy? Hiszen mi még nem találkoztunk, ugye? – Még nem. – Hát akkor? – A munkámból adódóan tudnom kell minden csinos nőről, akikre vigyáznom kell – válaszolta a hadnagy, és hanyagul a másik irányba fordította a fejét, de Colleen tudta, hogy mosolyog. Érezte a hangjából. – Nem gondolja, hogy ez túl merész, hadnagy? – Uh-huh – ingatta a fejét a katona. Colleen elfojtotta feltörekvő mérgét, és gyorsan témát váltott. – Bocsásson meg, hogy megkérdezem, de egy tisztnek miért kell őrt állnia? Én azt hiszem... – Én nem vagyok hivatásos tiszt. – Nos, akkor... – Felderítő vagyok. Azt teszem, amit szükségesnek tartok. – Ó – lepődött meg a nő –, azt hittem, hogy a tisztára mos... vagyis az önkéntesek nem lesznek felderítők. A hadnagy egy ferde vigyorral az arcán nézett rá, s felhúzta a szemöldökét. – Én nem kérdeztem meg erről senkit. Ők soroztak be ide, miután rájöttek, hogy sok évet töltöttem el ezen a vidéken. – Aha – sóhajtotta a nő –, akkor most éppen éjszakai felderítést végez? – Az indiánok általában ilyenkor támadnak, asszonyom. – De én úgy tudom, hogy a katonák azt határozták el, hogy nem őrzik ezeket a szekereket. Ezért szerveztük meg a saját őrségünket. – Igen, Mrs. Merrill – mondta, és hátrahajtotta a fejét–, ez így igaz. De Williford kapitány aggódik az emigránsok biztonságáért. – Ez meglepő. Úgy tűnik, hogy nagyon kevés katonai előírás vonatkozik erre az útra. Én elfogadtam, hogy mindenki saját magáért felelős. A katona a szeme sarkából figyelte a nőt. – Jobb lesz, ha nem gondolkozik ezen, asszonyom. Ez egy első vonalbeli osztag. Még annak is örülnünk kell, hogy egyáltalán egyenruhát kaptunk. – Természetesen valamit adniuk kellett, mikor kiengedték magukat a börtönből. – Igen. A csupasz katonát nem ismeri fel senki. Csend ereszkedett közéjük. Colleen látta, hogy a hadnagy ujjával a nadrágján dobol. – Nos – folytatta –, miért nem őrzik inkább Mr. Sawyers embereit? A katona Colleen felé fordult, és alaposan szemügyre vette tetőtől talpig. A nő védekezésképpen önkéntelenül összekuporodott. – Nincsenek túl finom módszerei, uram! – mondta hűvösen. 15

– Sose hiányolja! Különben egy kissé nagy az orra nő létére! – Miért én... A férfi arcára dölyfös mosoly ült ki, látva Colleen zavarát. – De hogy válaszoljak a kérdésére, a helyzet a következő: Úgy tűnik, hogy az ezredes – ez csak tiszteletbeli cím, amint tudja, hiszen ő is civil – nem érti az én tiszti parancsaimat. Ő azt hiszi, hogy a katonai kíséret csak azért van, hogy segítsen neki az út építésében. De Williford kapitány másképp értelmezi a dolgokat. Azt mondja, hogy a katonaság azért van itt, hogy őrizze a karavánt, s nem azért, hogy lecsutakolja az ezredes lovait – ha érti, mit akarok mondani. Tartott egy kis szünetet, majd folytatta. – Szóval mi távolabb táborozunk egészen addig, míg az ezredes jobb belátásra nem tér. – Gondolja, hogy fog? Douglas vállat vont. Colleen gondolt erre. Ösztönösen nem kedvelte James Sawyerst, a karaván vezetőjét. Volt valami körülötte, ami nyugtalanságot keltett. A hosszú, keskeny arca egy félresikerült görögdinnyére emlékeztette. Egy szó, mint száz, nem lehet megbízni abban az emberben, akinek színtelen szeme és ritkás szakálla van. – És mi lesz akkor – kérdezte Colleen jól megnyomva minden szót –, ha az egyik éjjel megtámadnak minket az indiánok, és maga meg az uniformisba bújtatott bátor társai, éppen olyan jó félmérföldnyire táboroznak? – nézett szúrósan, összehúzott szemöldöke mögül. A hadnagy egy kicsit félrefordította a fejét, és egy pimasz grimasszal az arcán sandított fel a nőre. A nézés olyan provokatív volt, hogy Colleen önkéntelenül ellenőrizte, vajon valóban begombolta-e az előbb a ruháját. – Nos, asszonyom – válaszolt lassan, megfontolva minden szót – ahogy meghalljuk a lövéseket, azonnal itt is vagyunk. – Aha – válaszolta gúnyosan Colleen –, őszintén remélem, hogy nem nyilakkal fognak támadni, hogy még idejében ideérjenek. – Én is, asszonyom. – Uram, maga... – Beszéljünk inkább magáról – vágott közbe a hadnagy. – Válaszolna néhány kérdésemre? – Az attól függ, mire – válaszolta óvatosan, attól félve, hogy a férfi nézése már így is túlságosan bizalmas. – Azt mondja meg nekem, hogy egy ilyen szép nő, mint maga, miért megy egy olyan isten háta mögötti helyre, mint Virginia City? Colleen összehúzott szemöldökkel nézett a hadnagyra. – Mr. Douglas, az a város még csak két éve létezik. Volt már valaha is ott? – Nyilvánvaló volt számára, hogy egy olyan ember, aki az elmúlt években a Konföderáció embereként börtönben ült, nem sokat tudhat arról a városról. – Igen, asszonyom – válaszolta a férfi Colleen nagy meglepetésére –, voltam. A nő remélte, hogy sikerült megbántania a katonát, s az majd sértődötten távozik. De nem így történt. – Aranyat akarunk ott bányászni – felelte végül. A férfi összevonta a szemöldökét. – Korábban is foglalkozott a férje bányászattal? – Hát... még nem. De Róbert azt mondta, hogy nem lehet olyan nehéz, ő... A férfi hangos nevetése beléfojtotta a szót. Összeszorította a száját, és dühösen nézett a hadnagyra. Belekerült egy kis időbe, míg újra csend lett. 16

– Huh! Elnézést, asszonyom – mondta a szemét törölgetve –, de a magvak elszórása a földben és az érc kinyerése a gránitból nem éppen ugyanaz! Az utóbbi egy kicsit jobban redukálja az ember erejét. – Redu... – Colleen nem igazán tudta, mit jelenthet ez a szó. – Tudnia kell, uram, hogy az apám bányász volt, és szerinte nem olyan nagy dolog ez – mondta, s kihúzta magát, hogy mutassa a felháborodottságát. – Mi a lányneve, asszonyom? – kérdezte a hadnagy, s kényelmesen elhelyezkedett. Fejét tenyerébe támasztva könyökölt a homokon, s kíváncsian nézte a nőt. – Meara – válaszolta, s elképzelni sem tudta, hogy miért kérdezi ezt tőle a férfi. – Pont, ahogy gondoltam! Colleen egy szikrázó pillantást vetett rá. Az volt az érzése, hogy lemaradt valamiről. – Miért? – kérdezte. – Ír származású, ugye? – Nos, nem értem, hogy ez mennyiben... – Az arany csábító varázsa! – Már megbocsásson... – Na, most már mondja meg az igazat, mi a fenét keres itt kint ilyenkor? – Ne átkozódjon! – mondta dorgálóan, s újra megérintette a nyakában lógó ezüstkeresztet. – Egy úriember nem kérdez ilyet! – Én nem vagyok úriember. Colleen zavarba jött. Még sohasem találkozott olyan emberrel, aki magától bevallotta volna származásának hiányosságait. – Valóban? – kérdezte, s eszébe jutott az idegen szó, amit az imént használt. – De ön műveltnek látszik, Mr. Douglas. – Az apám szigorúan vette az olvasást. Nem segít ugyan az emberen, de tanul belőle. A jó neveléstől még senki sem lesz úriember. Colleen tiltakozva rázta meg a fejét. – Milyen könyveket olvasott? – kérdezte, s közben arra gondolt, hogy ő nemrég fejezte be az iskoláit New Yorkban, s nagyon unalmasnak találta az egészet. Könyörgött is az anyjának, hogy ne kelljen járnia. – Főként klasszikus irodalmat. – Ó! – Módosítania kellett az előbbi gondolatát; a férfi nem látszott ennyire műveltnek. – Szóval – makacskodott a hadnagy –, mit keres itt kint? – Én... már mondtam magának. Hirtelen felrémlettek benne álmának képei, s megborzongott. A férfi felegyenesedett, de a nő nem törődött vele. Hogyan is mondhatná el ennek az idegennek, hogy mi késztette őt erre a hosszú útra? Nem mondhatja el visszatérő álmait, s férjének durva viselkedését. Ennek mára gondolatától is bizseregni kezdett a bőre. – Minden rendben, asszonyom? – A katona hangja megváltozott. Lágy volt és kedves. Colleen bólintott, és vett egy mély lélegzetet. – Hol... hol született, hadnagy? – vette át a beszélgetés irányítását. – Virginiában. – Egész... életében ott élt? A férfi rájött, hogy a nő el akarja terelni a szót, de belement a játékba. – Nem. Mikor tízéves lettem, apám és én nyugatra mentünk, s bebarangoltuk az egész országrészt. Még egy éve sincs, hogy visszajöttem, s felajánlottam szolgálataimat a Konföderációnak. Colleen kíváncsian fürkészte az arcát. – De miért? Akkor már biztos volt, hogy a háborút elveszítik. A férfi elgondolkodva babrálta tengerészkék egyenruhájának gombját. 17

– Akkor úgy tűnt, hogy ez a helyes út. Dávid arca jelent meg Colleen képzeletében. Bátyjának nagy, meleg, barna szeme, és állandóan borzas szőke haja volt. Életük nagyobbik részében csupán játszótársa s védelmezője volt a többi gyerekkel szemben. Tizenöt éves korában elszökött, s beállt a hadseregbe. Két héttel az eltűnése után kapták a hírt, hogy meghalt Shiloh közelében. A holttestét sohasem találták meg. Idegesen tördelte a tenyerét. A bátyja elvesztése feletti fájdalma még túlságosan friss volt. – Hol esett fogságba, Matthew? – Gondolataitól elérzékenyülve önkéntelenül is közvetlenebb hangot ütött meg. – Ó, borzasztóan sajnálom, Mr. Doug... – Egyptben, Mississippi államban, Colleen – válaszolt a férfi hasonlóan közvetlenül. Colleen a hadnagyra nézett. Hálás volt neki a kedvességéért, de egy kicsit zavarta, hogy a keresztnevén szólította. Gondolatai visszatértek Davidhez. Az emlékek kiültek az arcára. Hangja rideggé vált. – Shiloh-nál vesztettem el a bátyám – mondta, és vádlóan nézett a férfira. A katona felemelte a fejét, s kérdően nézett vissza rá, de a hangja kedves volt. – Én nem voltam ott. – Én... én nem arra gondoltam, hogy... Felemelte a kezét, hogy elhárítsa a mentegetőzését, majd hirtelen lehajolt, és felkapott egy marék homokot. Engedte, hogy kicsorogjon az ujjai között. – A férje harcolt a háborúban? – Nem, otthon volt a farmon. – Akkor csak a fehérnépet bántotta? Colleen idegesen babrálni kezdte sárga ruháját. Hiszen a hadnagy őrségben volt, s erről a helyről tökéletesen megfigyelhette a szekerüket. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy mindent hallott, amit Róbert kiáltozott. Vajon máskor is tanúja lehetett annak, hogy a férje megverte? Kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Én... – kezdett bátortalanul magyarázkodni, de aztán letett róla. – Néha... – Hmmm – morogta a hadnagy válaszképpen. Ő is kezdte magát kényelmetlenül érezni. A nő a szeme sarkából figyelte. A katona a bajuszát pödörgette, s a szekerük felé nézett. A fehér vászontető ezüstösen csillogott a holdfényben, – Nos – mondta semmi sem olyan szép, mint ahogy azt előre elképzeljük, igaz, Colleen? A nő felállt, s láthatóan nem tetszett neki a keresztnéven szólítás. – Ez nem szül jó vért, uram! A katona továbbra is pimasz lezserséggel bámulta Colleen arcát. – Azt hiszem, rosszul szólítottam. – Ez kétségtelenül így van – felelte, majd szoknyáját megemelve a szekér felé indult, nem törődve a köszönéssel.

Harmadik fejezet A ravasz kis teremtmény mindig kitért Sebzett Medve kése elől. A sűrűn bokros lejtőn könnyedén talált menedéket magának a kicsiny borz. Megint elvesztette szem elől. – Testvérem! – kiáltotta a vadászattól ziháló tüdővel – Szükségem van a segítségedre. Kérlek, engedd, hogy megfogjalak! 18

Az indián óvatosan leült a meredek, füves talajra. A málnabokrok alaposan összekarcolták a testét. Feszülten figyelve előrehajolt, hátha meghall valami neszt a zöld bokrok között. De minden csendes volt. A borz eltűnt, s vele együtt a remény is, hogy Sebzett Medve újra találkozzon a szellemekkel. Éhes volt, és ezt üres gyomrának hosszú korgása is jelezte. De az evésnek még nem volt itt az ideje. Először a szellemek segítségét kellett hívnia a vadászathoz. Elővette a pipáját a derekához erősített kis zsákból, s megtöltötte dohánnyal. Mikor az illatos füst kellően szétáradt a levegőben, a pipát először a földnek, majd az égnek, s utána pedig a négy égtáj felé tartotta. Mélyet szívott a pipából, sokáig benn tartotta a füstöt, majd ismét a négy irányba fordulva kifújta. A kavargó kicsiny szürke felhőcskéket azonnal a hátára kapta a szél, s elvitte őket a Nagy Varázslat és a borz lelke felé. Most már nekiláthatott az evésnek. Egy szelet bölényhúst vett elő a zsákjából, s az ég felé tartva fohászkodott – Ma ah ku tsit o miss i. – Remélte, hogy a borz is hallja, s előjön, hogy ő is egyen vele. – Kérsz, testvérem? Nagyon éhes lehetsz a hosszú vadászat után. – Tépett a húsból egy darabot, és letette a fűre. Egy fa mellé telepedett, a kérgének támasztva a hátát, s a színpompás vadvirágokat figyelte, melyeknek szirmai élénken virítottak a magas fű közül. Szeme végigvándorolt a magas fák törzsén, dús lombján, s az égen úszó gomolygó felhőkön. Arra gondolt, hogy ha azok az álmok nem lennének, akkor milyen boldog is lehetne az élete. De a sárga hajú nő éjszakánként megjelenik képzeletében. Kart karba öltve együtt sétálnak a zöldellő mezőkön, s fehér ujjai feszülő izmain pihennek, miközben könnyes szemekkel néz fel rá. Feldúltan, remegve ébred fel ilyenkor, s ezek az álmok egyre gyakrabban törnek rá. Halk mocorgás hallatszott az egyik málnabokor felől. Sebzett Medve gondolatai tovaszálltak. A borz! – Láttam a lelkemet, testvérem – mondta halkan és lágyan. – Mint egy felhő jött hozzám, és azt mondta, hogy kövessem. Egy pillanatra elhallgatott, abban reménykedve, hogy a borz figyeli, amit mond, és előjön beszélgetni, ahogy az az ősi időkben volt. – Testvérem? – suttogta most már egy kicsit nyugtalanabbul. – Tudnom kell a látomásaim értelmét. Segítenél nekem? A kérdés a szél szárnyain suhant az erdőn keresztül, de válasz nem érkezett. Hogy felfrissítse lelkét, egy mélyet szippantott a vaníliaillatból, amely a mögötte lévő fából szivárgott. Aggodalommal töltötte el, hogy a borz nem jött. Korábban mindig hallgattak rá az állatok. Ha hívta őket, előbújtak rejtekhelyükről, s együtt játszottak a mezőn. Megmutatták neki, hogyan élje a saját életét. Most azonban csak süket fülekre talál a kérése. Sejtette az okát. Mostanában sokkal inkább az érzelmei vezetik, mintsem az, amit megtanult az öregektől. Mindent megpróbált, hogy úrrá legyen ezen a helyzeten. Folyamatosan imádkozott. Homlokát verejtékcseppek lepték el. A szellemfarkasra gondolt, s lelke hamarosan már a Naptáncot járta. Táncolt az emberek megújulásáért, hogy visszavezesse őket az ősi ösvényhez. Nem tud addig teljes erejéből a táncra koncentrálni, míg nem ismeri látomása jelentését. Vajon miért hívta a lelke? Érezte, hogy valahol mélyen, legbelül próbál elkülönülni az emberektől... és az élettől. Hirtelen a málnabokor újra mozogni kezdett. Sebzett Medve mozdulatlanná dermedt. A borz lesz az! Nekifeszítette hátát a fának, s felkészült a támadásra. Az állat kibukkant az ágak mögül, s lassan az indián felé közeledett. Már ötlábnyira sem volt tőle, mikor megállt. Sebzett Medve szíve hevesen dobogott. A borznak éreznie kell, hogy ő ott van. Az állat morgó hangot hallatott, és a harcos felé nézett. Sebzett 19

Medve ekkor értette meg a helyzetet. A borz felajánlotta magát, hogy segítsen neki a jövőbe látni. Óvatosan előhúzta kését, majd egy szemvillanásnyi idő alatt előrevágódott, s elvágta az állat torkát, megadva neki a gyors és fájdalommentes halált. Csak néhány másodpercet vergődött. Sebzett Medve megragadta az állat prémes bundáját, és felemelte. Egy sima tetejű sziklához cipelte a tetemet. Erről a helyről jól be lehetett látni az egész Nagy-Szarvas-hegységet. Az alatta elterülő, zöld takaróval borított táj egységét csak a kanyargó folyók, s a medrük melletti alkalmi buckák törték meg. Óvatosan felfektette az állatot a sziklára, és késével felhasította a gyomrát. Kivette a belsőségeket, s távolabbra vitte, egy olyan helyre, ahol a kutyák és prérifarkasok majd könnyen megtalálják. Visszatért a sziklához. Aggódva figyelte, ahogy a borz vére a földre csöpög. Izgalom áradt szét a testében. Ha a szellemek jelezni akarnak neki, akkor megóvják a borz tetemét a többi állattól. Az ég felé emelte a kezét, és hálaadó imát mondott a borz szellemének, amiért feláldozta neki az életét. Dicsérte a szellemek nagyságát és segítőkészségét. Aztán megfordult, s a faluja felé indult. Amint eljön a hajnal, visszatér. *** Sebzett Medve megdörzsölte fáradt szemét. Odakint még sűrű sötétség uralkodott, s a hajnal még messze járt. Nyugtalanul aludt. Ugrásra készen volt egész éjszaka. Fellebbentette magáról piros takaróját, s felült. Arca töretlen életerőt sugárzott. A csillagok még világítottak, mint megannyi fehér pont egy sötétkék háttér előtt. Feltápászkodott, s összeszedve kevés holmiját, a takarójába csomagolta azokat. Vállára kapva a batyut elindult a sötét éjszakába. A hideg levegő arcába csapódott. Teste még meleg volt az alvástól. Rövid idő alatt megtalálta a sziklát. Az ősi szertartások nem engedték, hogy rögtön megnézze az eredményt. Egy halványkék folt jelent meg a keleti horizonton, elkergetve a csillagokat. A hullámzó síkságok még sötétségbe burkolóztak. A felhők az égen mozdulatlanságba merevedtek. A világ csendes és nyugodt volt körülötte. Nagyot szippantott ebből a békességből, hogy elfedje növekvő aggodalmát. Megfordult, és a sziklatömb déli oldalához ment. A vízesés hangja csak halk morajlásnak tűnt, de ahogy közelebb ért hozzá, a zúgás felerősödött. Sebzett Medve leterítette takaróját az egyik fa alá, s kényelmesen elhelyezkedett. Tanulmányozta a lezúduló víztömeget. A forrás egy gránithasadékon tört a felszínre, hogy közel ötvenlábnyi zuhanás után megérkezzen a mohával szegélyezett medencébe, s onnan folytassa útját. Az indián levetette ingét, a takaróra dobta, majd kibontotta hosszú, fekete haját, mely így beterítette széles vállát. Levette a mokaszinját, és kilépett a nadrágjából. Meztelenül állt a hajnali csípős szélben. A medencéhez indult, s térdig belegázolt a fagypont körüli vízbe. Az apró hullámok ezüstösen fodrozódtak körülötte. A hideg átjárta egész testét, de nem törődött vele. Karját összekulcsolta a mellén, és beljebb merészkedett az egyre mélyülő medencébe. Hideg köd vette körül. Becsukta a szemét, és várt. A vízesés csobogása egyre halkabbá vált. Érzékeit a természet hangjai felé irányította. A teste átvette a víz hőmérsékletét. Minden porcikájában hideg merevséget érzett. Letérdelt, s megérintette a köveket borító mohatakarót. Finom és lágy volt, mint egy nyúl bundája. Ujjai gyengéden játszadoztak a puha zöld szőnyegen, miközben imákat mormolt a természet tökéletességéről. Felállt, és kilépdelt a medencéből. Nyugalom költözött a lelkébe. 20

Ahogy a hajnal sugarai elérték a kis tavacskát, a víz felszíne ezüstös csillogásra váltott. Hátat fordított a vízesésnek, és kelet felé fordult. A horizont már derengett, s a fák között átszűrődő fény levendulaszínben játszott. Sebzett Medve hosszú, fekete haja is átnedvesedett. Hagyta, hogy a lágy szellő megszárítsa. Nem öltözött fel. A ruha védelmezné, s neki szabadon, sebezhetően kellett a szellemek elé állnia. Nadrágját, mokaszinját és kecskebőr ingét a takaróba csomagolta, s a melléhez szorítva a lapos sziklához lépdelt a melengető batyuval. Letette maga mellé a magas fűbe, és a borz tetemére nézett. Az állat hasüregében összegyűlt vérben a környező fák levelei tükröződtek. Térde remegni kezdett. Mélyeket lélegezve próbált erőt venni magán, de a félelem átjárta a lelkét. Összeszorította ökleit, s igyekezett legyűrni egyre növekvő izgalmát. Záporoztak benne a kérdések. Mit fog megtudni az állat teteméből? A cheyenne-ek halálát látja meg vajon? A pusztulását mindannak, amit szeretett és tisztelt? Szembe tud-e majd nézni egy ilyen válasszal? Jobb lenne talán, ha nem kerül ilyen tudás a birtokába? Mi lenne, ha nem is akarna választ találni erre a kérdésre? Elszégyellte magát ezekért a gondolatokért. Ha nem vállalja, hogy szembenézzen a jövővel, akkor ez a kis állat fölöslegesen áldozta fel az életét miatta. Képzeletében megjelent, ahogy a borz előmászik a bokorból és felajánlja magát. Az indián összeszorította a fogát, és megfordult. Karját meztelen mellkasára kulcsolva a lapos szikla mellett tornyosuló óriási fenyőre nézett. A fa törzsét csak két ember érhette volna át. Végigjártatta szemét rajta, fel egészen a csúcsáig. A felhők békésen úsztak az égen. Széleik világosan fénylettek a felkelő nap sugarainak özönében. Könnycseppek szöktek Sebzett Medve szemébe. Ezek a fehér, gomolygó tömegek gondtalanul és szabadon suhannak az égen. De az ő népe csapdában van. A világ túl gyorsan változik körülöttük, s a jövő túl bizonytalan és kiszámíthatatlan. Ha van jövő egyáltalán a cheyenne-ek számára. Hirtelen kétségbeesés, vagy talán gyávaság öntötte el. Ajkába harapott, s ökölbe szorította a kezét. A fa teteje mögül egy kék madár bukkant fel, és gyorsan ereszkedett lefelé. Rászállt a legalacsonyabban lévő ágra, és hideg szemével az indiánra nézett, s hangosan ismétlődve énekelni kezdett. Sebzett Medvének megállt a lélegzete. Bólintott, és válaszolt. – Igen, testvérem, hallak téged. Hátravetette a fejét, s hálaadó imát rebegett, majd megfordult, és a borz teteme mellé térdelt. A vér már megfeketedett az üreg szélén, de beljebb még szép karmazsinvörös maradt. Megtisztította a fejét minden más gondolattól, és csak a borz vérére koncentrált. Néhány perc elteltével a gyomra keserűvé vált, s a feltörekvő sav fojtogatni kezdte a torkát. De nem fordult el. Az idő ólomlábakon haladt. A hegycsúcsokat vöröses színűre festette a felkelő nap a háta mögött. A meleg sugarak simogatták az indián bőrét. Sebzett Medve mélyen, szabályosan lélegzett. A fejében háborgó gondolatok elcsendesültek, akárcsak a karmazsinszínű vértócsa. A vér felszíne mozogni kezdett az indián lélegzetének ütemére. Szíve olyan erősen vert, mint tánc közben a szent dobok. A borz és az ő vére eggyé vált a világmindenség végtelen harmóniájában. A madarak abbahagyták éneküket, a víz nem zubogott tovább. Az ég vörössé vált körülöttük, s belezuhantak a születés és a halál időtlen barlangjába. Sebzett Medve nem vett levegőt, s a vér felszíne megnyugodott. Hirtelen, mint egy fuvallat, egy gondolat formázódott meg benne. Félelme ismét a tetőfokára hágott. Könnycseppek futottak végig arcán. Önmagát látta viszont a vér felszínén. Arcát vérfoltok tarkították. Megskalpolt fejéből kiviláglott fehér koponyája, amely körül éhes legyek 21

repkedtek. A meztelen csonton valami fény verődött vissza. Tábortűz talán. Valahonnan farkasordítást hallott, és emberi halálsikolyt. Megtalálták a farkasok az élettelen testét? A húsát rágják? És ki sikoltott? Életet pillantott meg saját szemében. Az ember, akit maga előtt látott, még élt! – Nem! – szakadt ki az ordítás a torkából. Felpattant, és elrohant a borz tetemétől Teljes erejéből szaladt keresztül az erdőn. De nem jutott messzire. A látvány megrázó hatása lassan lecsillapodott benne. Megállt. A reggeli szél az arcába fújta hosszú haját. A földön fekvő tűleveleket nézte, melyek hívogató zöld ágyat kínáltak neki. Végtelen üresség támadt a mellkasában, s az egész testét elárasztotta. Az ég felé szegte a fejét, kitárta a karját, és felkiáltott. – így kell lennie, Maheo? – esedezett egy halvány reménysugárért. – Élve megskalpolva, s elevenen szétmarcangolva farkasok tápláléka lenni? Nem érkezett válasz a könyörgésére. Az erdő állatai csendben voltak. Leejtette karját, s próbálta elfogadni, amit látott, mielőtt visszatér a tetemhez. Lassú és nehéz volt az odavezető út. Letérdelt a borz mellé, s megköszönte, hogy az életét adta neki azért, hogy megláthassa a jövőt. – Köszönöm, testvérem – mondta –, majd megtanulom, hogyan nézzek vele szembe. Felállt, és a Nagy Varázslatra bízta az állat tetemét. Táplálékul szolgál majd az erdő többi teremtményének. A völgyben egy szarvascsapat érkezett a folyóhoz és gázolt át rajta, majd eltűntek a fák között. Sebzett Medve egy mély lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Kelet felől sűrű fellegek gyülekeztek, s eltakarták az ég kékjét. A távoli morajlás jelezte, hogy vihar készül. Lassan újra tudott gondolkozni. Talán a kép, amit látott, csak jelképes, és nem valószerű. Feláldozza magát, hogy népe tovább éljen. A szellemfarkas szavai villantak az emlékezetébe: „...megtudod, hogy mikor kell meghoznod ezt a nagy áldozatot a népedért. Készen állsz rá?" – Igen, nagyapa! – szakadt ki a válasz a torkából

Negyedik fejezet Colleen könnyedén lecsusszant a szekérről a puha homokra, kezében tartva virágmintás kalapját. Amint feltette s megkötötte, körbenézett a táboron. Az emberek már talpon voltak. Nevetést és frissen sült szalonna illatát hozta felé a szél. A nap még nem kelt fel, de sugarai már bevilágították a horizontot, sárgás színt kölcsönözve a szekerek ponyváinak. Tarkójára tette a kezét, és kinyújtózkodott. Róbert hamarabb ébredt fel, és szó nélkül távozott. Összeszorult a szíve, ahogy a férjére gondolt. Hol lehet most vajon? Talán bocsánatot kellene kérnie tőle, hogy legalább a látszatát visszanyerjék a boldog családi életnek. Róbert szótlansággal szokta büntetni a feleségét. Kirekeszti őt mindenből, ürességgel és a magányosság érzésével töltve el a lelkét. Hatékony módszer, s Colleen gyűlölte is ezért. Korábban mindent megtett, hogy feloldja ezt a csendet kettőjük között, de ez sohasem sikerült igazán. Férje mindig jobban magába forduló volt, mint ő. Igazából mindig is csak a saját maga társaságában érezte jól magát, de neki szüksége volt másokra is, hogy beszélgessen, nevessen velük, s meghallgassa problémáikat. 22

Felkerekedett, és elindult, hogy megkeresse. Egy pillanatra megállt, s néhány szót váltott egy másik emigráns családdal, majd folytatta a kutatást. Senki sem látta Robertet még ma reggel. Talán valami dolga támadt, és elindult egyedül. Soha nem volt egy barátkozó típus, hacsak nem származott belőle valami előnye. Mindig is megpróbálta bezárva tartani a feleségét. Már három hete csatlakoztak a karavánhoz, de Colleen még csak néhány emberrel beszélt. Róbert csak akkor engedte, hogy szót váltson másokkal, ha ő már előzőleg bemutatta nekik. Colleen ezt is nagyon utálta. Miért kell neki mindenben engedelmeskednie a férjének? Az ajkába harapott. Bűnösnek érezte magát ezekért a gondolatokért. Anyja mindig arra tanította, hogy a feleség feltétlen engedelmességgel tartozik a férjének. Még gondolatban sem szabad semmit megkérdőjelezni. Feltörtek benne az emlékek. Egy nappal az esküvőjük előtt valami nem éppen hízelgő dolgot mondott Róbertre. Az anyja rögtön felé fordult, vállára tette szelíd fehér kezét, és azt mondta: „Soha többé ne mondj ilyesmit! Az ilyen gondolatok mindig csak megsokszorozódnak.. Ha ma ezt mondod, akkor holnap két újabb dolog jön elő. Rákövetkező nap már négy. Ez az út nem vezet a boldogsághoz." De Colleen sohasem volt olyan erős, mint az anyja. A gondolatai jöttek, akár megpróbálta elfojtani őket, akár nem. Ahogy a nap felkelt, a levegő rohamosan melegedett. Összefonta szőke haját, s a kalapja alá gyűrte. Zöld ruháját kezdte áthatni az izzadság. Már majdnem a tábor másik végén lévő Sawyers ezredes sátránál járt, mikor megpillantotta a férjét. A karám mellett beszélgetett egy katonával. Róbert nagydarab ember volt. Közel hat láb magas, s mellkasa kétszer olyan széles volt, mint egy átlagos emberé. Egyenes homloka, széles, lapos orra és telt ajka volt. Fejét koronaként övezte sűrű, barna, göndör haja. A katona vállán kapitányi rangjelzés volt. Ő lehet vajon Douglas parancsnoka? – villant át Colleen fején. – Mit is mondott, hogy hívják? – próbált visszagondolni a tegnap éjszakai beszélgetésre, amint közeledett hozzájuk. – Williford. Ez az! Amint melléjük ért, a kapitány éppen a homokban térdelt, és mutatott valamit. A fejét rázta. – Még sohasem láttam ilyesmit! Megemelte kék katonai kalapját, s megtörölte izzadó homlokát. Rosszallón pillantott a nap felé. – Becsomagoltál? – fordult Róbert a felesége felé. A nő jelenléte megzavarta a beszélgetést. Róbert bosszús képet vágott. – Jó reggelt! – köszönt Colleen udvariasan. – Jó reggelt! – válaszolt a kapitány. Williford közepes termetű volt Colleen úgy öt láb magasnak tippelte. Távol ülő szürke szeme és barna haja volt. Vékony, az álla felé meredeken keskenyedő arcát napbarnított bőr takarta. Megkínzott tekintete egy olyan ember benyomását keltette, aki már sokat átélt és sok mindent tapasztalt. Róbert gyorsan letudta a bemutatást. – Williford kapitány, ez itt a feleségem, Colleen – mondta némi lekicsinyléssel a hangjában. – Igazán örülök, asszonyom – érintette meg kalapja szegélyét a katona. – Én is örülök, kapitány – bólintott Colleen –, az emberei sok jót mesélnek magáról – füllentett kedvesen. Az egyetlen beszélgetés a tegnap éjjeli volt, s akkor sem hangzott el sok minden a kapitányról. – Ezt jólesik hallanom, asszonyom – felelte széles vigyorral az arcán. Róbert megdöbbenten nézett feleségére. Kezét ökölbe szorította. 23

– Te beszélgetsz ezekkel az egyenruhába bújtatott gazemberekkel? – köpött a homokba a férje. – Az itt lévő katonák több mint a fele börtönből való söpredék! Nem engedem, hogy... – Bocsásson meg, Mr. Merrill – szólt közbe Williford hűvösen kemény hangon. – Csak három olyan emberem van, aki a Konföderáció hadseregéből dezertált. A többi tizenkilenc az Egyesült Államok katonájaként esett fogságba annak idején. – A kijelentés határozott volt és tényszerű, de Róbert félreértette. – Nos – mondta gúnyosan, vörösre változott arccal gondolom, ezt magának nehezére esik beismerni, de Sawyerstől hallottam, hogy az emberei, akiket az államok katonáiként fogtak el a déliek, a börtönben árulókká váltak. Felesküdtek a Konföderáció seregébe. Így kapták el őket aztán a Mississippinél; valamennyien szürke egyenruhát viseltek! Mire Róbert végigmondta, teljesen kipirult, s gyorsan szedte a levegőt. Colleen érezte a levegőben vibráló feszültséget, s bár a saját pulzusa is gyorsabban vert a kelleténél, csendben maradt, és a földet nézte. – Uram! – válaszolt Williford nyugodtan, alaposan végigmérve Róbert izomtól duzzadó alakját –, harcolt ön a háborúban? Róbert álla ingerülten megrándult. Láthatóan nem érintette jól a kérdés. – Nem. Otthon volt rám szükség. De... – Akkor arra kérem, hogy tartsa meg magának a véleményét. A parancsnokságom alá tartozó emberek már sok mindenen mentek keresztül. Sokan közülük szünet nélkül harcoltak az elmúlt két év során úgy, hogy szinte még a csizmájukat sem volt idejük lehúzni, s aggódtak, hogy közben a családjuk otthon éhezik, vagy már talán éhen is halt. Nem hiszem, hogy ők méltányolnák a megjegyzéseit. Megállt, hogy vegyen egy mély lélegzetet. Fenyegetően felszegett fejjel nézett Róbertre. A tekintetétől Colleen megborzongott. – És én sem! – tette még hozzá a kapitány, nyomatékosan ejtve minden szót. Róbert feszengett, s kényelmetlenül érezte magát. – Nos... én nem... – Talán... – mondta Williford, és Colleen aggódó arcára nézett – talán jobb lesz, ha visszatérünk az eredeti témánkra – javasolta, és letérdelt a homokba. Colleen követte szemével a katona mozdulatát, aki egy kedves mosolyt engedett meg felé, mielőtt újra a kutyaszerű nyomokra mutatott. A nyomok óriásiak voltak. – Nos – köszörülte meg Róbert a torkát – mit gondol, mi ez? Williford nem méltatta arra, hogy ránézzen. – Látja? – mutatott a nagy távolságban lévő nyomokra –, ezek mind egy állattól származnak. – Lehetetlen! – csattant fel Róbert –, legalább egy falka járt itt! – Dehogyis – ingatta a fejét Williford, s még jobban a fejébe húzta a kalapját –, úgy tűnik, hogy az állat négyszer-ötször körbejárta a karámot, aztán leült ide, szemben a szekerekkel. A kapitány előrenézett. Colleen követte a tekintetét. A félelem lassan kezdett beszivárogni a lelkébe, mikor rájött, hogy egyenesen a saját szekerük felé néz. Csak véletlen – állapította meg gyorsan. – Prérifarkas? – kérdezte. Williford megrázta a fejét, és felállt. Csípőre tette a kezét. – Nem, asszonyom, inkább egy más farkas. – Egy átkozottul nagy farkas – tette hozzá Róbert. – De... – mondta Colleen tétován, és megborzongott – én... én nem értem, miért nem jeleztek semmit az állatok a karámban, hiszen nekik érezniük kellett a farkas szagát. 24

– Ezt én sem tudom, asszonyom – válaszolta a kapitány. – Úgy tűnik, egyáltalán nem érdekelték az állatok. Egy forró széllökés homokot csapott az arcukba. Colleen megragadta a kalapját, s hátat fordított a szélnek. – Nos – mondta WiIliford a tábor felé nézve –, javaslom, hogy mindenki nézzen a saját dolga után. Láthatom majd önöket az esti táncnál? – Ott leszünk, kapitány – válaszolt Róbert hűvösen. Colleen meglepődött. Tánc? Aztán hirtelen világossá vált előtte, hogy holnap július 4-e lesz, s ez nem maradhat ünnepség nélkül. Boldogság öntötte el, s mosolyogva nézett Willifordra. Emberek! Szabadon elvegyülhet közöttük. A kapitány a kalapjához emelte a kezét. – Ne vegye tolakodásnak, asszonyom, de igazán megtisztelő volna számomra, ha előjegyezne egy táncra. Tekintettel arra, hogy sajnos elég kevés hölgy... – Örömmel, kapitány! – felelte Colleen mosolyogva, s apró kis gödröcskék jelentek meg az arcán. – Köszönöm, asszonyom – hajolt meg a tiszt. Róbert durván magával rántotta a feleségét, még mielőtt elköszönhetett volna, s magával vonszolta a szekerük felé. – Róbert! – hagyta el Colleen száját egy elfojtott kiáltás, miközben csetlett-botlott, nem tudván lépést tartani a férjével –, ez durva volt. A kapitány csak udvarias... – Csend! – intette le Róbert, – Én nem kedvelem ezt az embert, és ezért nem is akarom, hogy táncolj vele. Hogyan merészelt felkérni anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem? – mondta fogcsikorgatva, s zöld szeme villámokat szórt. Colleen szívében forrongani kezdett a düh, de összeszorította a fogát, és csendben maradt. – Tisztázzuk – folytatta – nem akarom, hogy bárkivel is táncolj! Hallod? – Igen, de... – Most visszamégy a szekérbe, és estig ott is maradsz! Éppen elég dolgod lesz, hogy rendbe hozd a ruhákat. Azt akarom, hogy mi nézzünk ki a legjobban, úgyhogy igyekezz! Azzal egy nagyot lökve rajta elengedte, majd megfordult, s öles léptekkel elment. Colleen nézte, amint peckesen haladt Sawyers sátra felé. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért tegnap éjszaka álmában képen vágta, de nem volt rá lehetősége. Most már örült is, hogy így történt. Nem érezte szükségét, hogy többé bármikor is bocsánatot kérjen tőle. Megfogva a kalapját, bátran szembenézett a meleg széllel. Sértettnek és boldogtalannak érezte magát. Róbert mindig is megtett mindent, hogy ne lágyuljon meg a szíve iránta. Egy pillanatra behunyta a szemét, s hagyta, hogy egész testét döntse a forró szél. Zöld szoknyája a lábára fonódott. Mindig felsebzi a lelkét, s Colleen nem értette, miért. Mit tehetett, ami miatt ennyire neheztel rá a férje? Egyfelől a gyerek hiánya. Ebben biztos volt. Az, hogy ez így fejeződik ki, az valamilyen férfias sajátság lehet. De ő már ebbe belefáradt. Őt is bántotta, hogy nincs még gyerekük, de úgy tűnt, hogy Róbert az ő érzéseivel már egyáltalán nem is törődik. Keserűség szorította össze a gyomrát. A tábor felé nézett. Furcsa és rejtélyes teremtmények a férfiak – gondolta –, néha kedvesek és gyengédek, de néhány perc alatt teljesen megváltoznak. A nők sokkal kiegyensúlyozottabbak. De ez idáig még csak nagyon csekély tapasztalattal rendelkezett. Két szerelme volt Róbert előtt. Édes emlékek törtek fel belőle. Nathan Scott volt az egyik. Szőke hajú, félénk fiú volt, nagy kék szemmel. De az apja fájdalmasan elszakította őket egymástól. Nathan szegény volt, mint a templom egere. Nem engedték, hogy hozzá menjen feleségül. Megtiltották, hogy találkozzanak. Nagyon összetört akkor a szíve. Hónapokig szomorú volt, s éppen 25

csak annyit evett, hogy éhen ne haljon. Nagyon egyedül érezte magát. Talán éppen ezért volt, hogy amikor Róbert jött, szüksége volt a társaságra, bárki társaságára. A szekér felé indult. A biblia szavai csengtek a fülébe: A feleség úgy tekintsen férjére, mint urára és parancsolójára. Azt kell tennie, amit Róbert mondott; előkészíteni a legjobb ruhájukat. Talán lesz közben annyi ideje, hogy rózsafüzérrel a kezében imádkozzon, vigasztalást kérve a lelkét ért sebekre. Lassan lépdelt előre a homokos emelkedőn. Már narancsszínűre változott az ég alja, mikor Róbert megjelent. Colleen odaadta neki a szürke selyemfodros ingét és a fekete nadrágot. Egy szó nélkül elvette, s még csak rá sem nézett a feleségére. – Beszéltél Sawyers ezredessel? – kérdezte lágyan Colleen. Róbert csendben öltözködött a kis tükör előtt. – Sikerült az embereknek kisepregetni a homokot a szekerekből? Mehetünk tovább holnap? Mivel még mindig nem kapott választ, abbahagyta a kérdezősködést. Karba fonta a kezét, s nézte, ahogy férje öltözik. Róbert negyedóra alatt végzett, és szó nélkül kisétált a szekérből. Üresség áradt szét Colleen testében. Hiszen ő csak boldog szeretne lenni Miért nem engedi? Erőtlenül vette elő ruháját, s elgondolkozva simogatta az anyagot. Aztán meggondolta magát. Igenis jól fogja érezni magát! Belebújt égszínkék ruhájába, begombolta a gyöngyházszínű gombokat, és a derekára tekerte a krémszínű selymet. Gondosan fodrokba rendezte magán a ruhát, hogy a megfelelő módon emeljék ki domborulatait és vékony derekát. Megfésülte, majd egy nagy, aranyszínű csattal feltűzte a haját. Néhány gondos alapossággal megválasztott tincset szabadon hagyott. Felkapta a kis tükröt, hogy megnézze, mit alkotott. Egy vékony, törékeny nőt látott, nagy, barna szemmel, mely melegséget árasztott. Enyhén felfelé ívelő orra érdekessé, izgalmasabbá tette az arcát. Közelebb tartotta a tükröt. Meg kellett állapítania, hogy selymes bőre, amire New Yorkban még olyan büszke volt, már a múlté. A nap barnává varázsolta. Megharapdálta ajkát, hogy pirosabb legyen, majd egy kis rózsavizet kent csuklójára és a füle mögé. Véve egy kis bátorságot, keblei közé is öntött egy kicsit. Rózsaillat töltötte be a szekeret. A bejáratot fedő ponyva nagyot rándult. Róbert feje jelent meg mögötte. – Siess már! – morogta. – A hegedűsök már összegyűltek. – Ó! – kiáltott fel, s az utolsókat simítgatta ruháján. Ilyen hosszú ideig készülődött volna? Engedte, hogy a férje leemelje a szekérről. Kart karba öltve indultak a mulatság helyszínére. A zenészek a katonákból verbuválódtak. Colleen alaposan szemügyre vette őket. Williford emberein látszott a háborúban kimerült kincstár szegénysége. Még egy váltás cipőt sem tudott biztosítani a katonáknak. Zilált megjelenésük legalábbis erről tanúskodott. Két zenész Sawyers útépítői közül került ki. Az egyiknek bendzsója volt, a másiknak szájharmonikája. Ahogy játszani kezdtek, az emberek máris köréjük sereglettek. Néhányan tapsoltak, míg mások mozogni kezdtek a zene ütemére. Colleen örömmel nézte a boldog arcokat. Úgy érezte, hogy a legtöbbjük számára ez az alkalom nem is annyira a nemzeti ünnepet jelenti, hanem hálaadást, hogy megszabadultak a szekerek tisztogatásától. Róbertre pillantott, aki merev arccal nézett keresztül a tömegen abba az irányba, ahol Sawyers és csapata álldogált. Colleen tudta, hogy férje köztük szeretne lenni, de őt nem akarja magával vinni. Érezhetően nyugtalan volt. 26

Meglepetés és aggodalom hasított belé hirtelen. Matthew Douglast pillantotta meg a zenekar túloldalán, amint Williford kapitánnyal beszélgetett. Megállapította, hogy a holdfénynél született benyomásai helyesek voltak; a hadnagy valóban jóvágású férfi volt. Határozott arcéle és arisztokratikus orra kellemes benyomást tett rá. Felső ajkát mintegy keretbe foglalta gondozott bajusza. Rövid ujjú inge látni engedte duzzadó izmait. Széles vállát külön kiemelte keskeny csípője. A férfi megjelenése gyermekkorának görög szobraira emlékeztette Colleent. Még az anyja mutatta meg őket neki egy nagy könyvből. Kettőjüknek még nevet is adott. Megpróbált emlékezni rá, de már nem jutottak az eszébe. Mosolyognia kellett ezen a felfedezett hasonlóságon. Még mielőtt megváltoztathatta volna arckifejezését, a hadnagy ránézett, és barátságosan elmosolyodott. A tekintete azt sugallta, hogy valami több is kialakult közöttük a múlt éjszakán, mint azt egy egyszerű beszélgetéstől várni lehetne. Colleen érezte, hogy kezd elvörösödni. Gyorsan elkapta a fejét, és Róbert felé fordult. Úgy látszott, hogy a férje nem vett észre semmit. Még mindig Sawyerséket bámulta. Szentséges isten! – hasított bele a gondolat. – Valaki biztosan meglátta, hogy a hadnagyot bámulja. Óvatosan körülnézett, de senki nem foglalkozott vele. Kivéve Douglast, aki még mindig nem vette le róla a szemét. Ideges ujjaival öntudatlanul gyürkészte férje karján az inget. – Hagyd már abba, Colleen! – csattant fel Róbert nyersen, s elrántotta a karját. – Össze akarod gyűrni? – Nem – felelte gyorsan, s engedte, hogy a karja a derekára essen. – Bocsásson meg egy pillanatra, Mr. Merrill! Colleent magával ragadta a hadnagy hangja. Róbert megfordult, és ellenségesen nézett a déli akcentus tulajdonosára. – Mit akar? – kérdezte megvetően, de a katonán nem látszott, hogy észrevette volna. Róbert szemébe nézett, és udvariasan meghajolt. – Nagy tiszteletlenség volna, uram, ha felkérném bájos feleségét egy táncra? Lágy, mentegetőző hangja csillapította Róbert felháborodását. Újra Sawyers csoportja felé fordította a fejét, s gyorsan válaszolt. – Semmi kifogásom ellene – viszonozta a meghajlást, bár ügyetlenebbül, mint Douglas. – Ez igazán kedves öntől, uram! – felelte a hadnagy, és Colleennek nyújtotta a karját. A nő belékapaszkodott, s szívdobogva hagyta, hogy a homokkal telt tánctérre vezessék. A hegedűsök keringőt játszottak. Róbert széles vigyorral az arcán Sawyersékhez ért. Colleen meglepődve tapasztalta, hogy Douglas, bár pont olyan magas, mint Róbert, milyen készségesen alkalmazkodik az ő apró lépéseihez. Róbert mindig rákényszerítette a maga széles mozdulatait. Az eredmény persze sosem maradt el. A végére mindig kimerült volt és fáradt. A hadnaggyal ellenben harmonikus és élvezetes volt a tánc. Félénken a férfira nézett. Zavarba jött, mert Douglas szeme egyenesen rá szegeződött, s arcára határozott és magabiztos mosoly ült ki. A nő gyomra ismét összeszorult. Gyorsan elkapta a fejét, s egy nagyot nyelt. Ijedten állapította meg, hogy a hadnagy egyre távolabb vezeti a tömegtől és a férjétől. Felkapta a fejét, s szemük találkozott. – Mr. Douglas... én azt hiszem, hogy talán... – Megállt, s újra kezdte. – Nem hiszem, uram, hogy helyénvaló lenne ennyire eltávolodnunk a férjemtől. – Miért nem? – Én férjnél vagyok, hadnagy. És ez azt jelenti... – Igen – szakította félbe mély, dallamos hangon – a családi állapota semmit sem jelent. Sem magának, sem pedig nekem. – De uram! – tiltakozott a nő, miközben megpróbált kiszabadulni az erős karokból, de hiába. A férfi szorosan tartotta. 27

– Engedjen el! – Ne fészkelődjön már annyit, Colleen! Csak felhívja ránk a többiek figyelmét. Ugye nem akarja, hogy az emberek megnézzenek minket? – Jaj, istenem!... Nem – suttogta az asszony –, és gyorsan körülnézett, figyeli-e őket valaki. – Mr. Douglas, maga nem javasolhat... – Dehogynem – mondta a férfi lágyan, a zene ütemére mozogva. – Soha nem próbálnám meg becsapni magát, az nem az én módszerem. Csak önmagamat parodizálnám vele. – Pa...ro – keményen gondolkozott, de nem emlékezett rá, hogy valaha is tanulta volna ezt a szót. Összevonta a szemöldökét. Talán csak össze akarja zavarni, hogy elterelje a figyelmét a nyilvánvaló rámenősségéről – gondolta. – Vajon mi a legkeményebb sértés, amit egy délinek mondani lehet? Megvan! Eltolta magától a férfit, és az arcába sziszegte. – Uram, maga egy semmirekellő! A férfi hátrébb húzta a fejét, és kérdően összeráncolta a homlokát. – Én? Miért? – némi sértettség érződött a hangjában. – Biztosíthatom, hölgyem, hogy még csak a gondolata sem fordult meg a fejemben, hogy én még egyszer republikánus legyek. Megesküszöm rá! – Azzal kiszabadította jobb kezét, és esküre emelte. – Én... maga – csikorgatta bőszülten a fogát Colleen. – Én nem erre gondoltam, uram! – Nem? Könyörgök, mondja meg, mire gondolt! A zene elhallgatott. Colleen megpróbált gyorsan elszaladni, de a férfi továbbra sem engedte el, hanem türelmesen várta a válaszát. A nő egy rövid ideig próbálkozott a szabadulással, de aztán belátta, hogy hasztalan. Douglas semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy elengedje. Így hát egyenesen a szemébe nézett. – Már megmondtam, Mr. Douglas! – dobbantott a lábával dühében. – Muszáj ilyen durvának lenni? A férfi szórakozva figyelte a nő erőlködését. – Én nem neveztem magát semmirekellőnek. Az emberek nevetgéltek és kiáltoztak körülöttük. Ahogy mereven álltak egymással szemben, Colleen-nek alkalma volt észrevenni, hogy milyen illetlenül meleg a férfi keze a derekán. Az érintés kellemes volt, amitől a nő még kényelmetlenebbül érezte magát. A lelkiismerete felébredt. Megpróbálta eldönteni, hogy vagy átengedi magát ennek az érzésnek, vagy pedig folytatja a dulakodást. Vett egy mély lélegzetet, és a hadnagy szemébe nézett. A férfi szorítása enyhült a derekán. Maradt az előbbi megoldás. – Nos, úgy van, ahogy mondtam – szólalt meg, és egy mozdulattal a válla mögé csapta hosszú, szőke haját. – Elfogadom az értékelését – válaszolta a tiszt –, de csak mint egy egészséges gazember, s nem egy republikánus szimpatizáns. Ez utóbbit nem engedhetem meg magamnak, Colleen. – Mint egy gazember – egyezett bele a nő. Douglas hirtelen elengedte, s mélyen meghajolt. – Szolgálatára, asszonyom! A gesztus nevetést csalt ki Colleenból. A zenészek egy újabb keringőbe kezdtek. A hadnagy gyorsan átkarolta a nőt, aki vonakodva engedelmeskedett. – Meséljen nekem Williford kapitányról! – váltott gyorsan témát. – Micsoda? – hökkent meg Douglas. – Inkább akar hallani egy tisztességes úriemberről, mint az én botrányos kalandjaimról? Ez meglehetősen elkeserít. – Jaj, hagyja ezt, inkább mondja! – Nos, ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele a férfi. 28

– Williford kapitány a jó barátom, s ezenkívül parancsnoka volt korábban a 9. Illinoisi Gyalogezrednek. Szinte megállás nélkül végigharcolta az egész háborút. Mikor felépült a sebesüléseiből, Dodge tábornok áprilisban megbízta a mostani tisztségével. Egyszóval, kedvesem, ő a legjobb parancsnok az Államok hadseregében. – Így beszél arról az emberről, aki még néhány hónappal ezelőtt az ellensége volt? – csodálkozott Colleen, és a férfi arcát fürkészte. A pimasz mosoly helyén komolyság jelent meg, s ez izgalmassá tette a tekintetét. Szeme most lágy és gyengéd volt. – George Williford sohasem volt az ellenségem. Csupán az ellenkező oldalon harcoltunk. Ez minden. – De gyakorlatilag mégiscsak az ellensége volt, nem? – A gyakorlati dolgok sohasem érdekeltek, kedvesem – felelte, s a szeme visszanyerte pimasz magabiztosságát. Colleent meglepte, hogy a férfi ilyen gyorsan képes megváltoztatni a hangulatát. Rejtélyesnek találta ezt az embert. – És most nem szeretne inkább az én... hogy is mondjam... hőstetteimről hallani? Egyszer például... – Nem! – hazudta olyan hangon, mintha ezt a témát rettenetesen unalmasnak találná –, a helyzet az, hogy... – Jól van – vágta rá gyorsan –, beszéljünk akkor magáról. Tizenkilenc éves, New York-i, ír származású. így van? – Igen – bólintott. Nem emlékezett, hogy valaha említette volna neki a korát. Talán kérdezősködött róla? Az éjszakai hűvösség ellenére verejtékcseppek jelentek meg a bőrén. Érezte, hogy a Douglas vállán nyugvó tenyere alatt nedves lett a férfi kék egyenruhája. Megdöbbenve csúsztatta arrébb a kezét. A hadnagy rámosolygott, mintha a gondolataiba látna, de nem kommentálta azokat. – És az apja aranyat bányászott? – Igen. – Hol? – Sokat volt Kaliforniában. – Az elég messze van New Yorktól – jegyezte meg Douglas, kutatva a nő gondolataiban. – Igen, az első időkben nem sokat láttuk. – Biztosan sok pénzt keresett. Akkor ez úgy a negyvenes évek végén lehetett. – 1849-ben ment el. – Aha – bólintott, s hangja egy kissé elvékonyodott. – És mikor tért vissza az ő kislányához? Colleen fürkészni kezdte a férfi arcát. Vajon megérezte rajta, hogy mit gondol az apjáról, vagy csak úgy minden célzatosság nélkül tette fel azt a kérdést? Douglas szeme néma maradt. – Tizenkét éves voltam, amikor visszajött. – Ilyen sokáig tartott volna az aranyláz? – Nos, nem. Árufuvarozást vállalt, mert az kifizetődőbb volt. – Hmmm, akkor elég magányos lehetett. Közelebb vonta magához a nőt, és forgatni kezdte. Colleen kötelességszerűen követte. A férfi arca ismét megváltozott. Lágyabb lett. A nő érezte, hogy most valahogy a derekát is másképp tartja. Szorosabban. Kellemes, megnyugtató érzés volt belesimulni az ölelő karba. Arca már csak néhány centire volt a férfi mellkasától. Mikor rádöbbent erre a borzasztó közelségre, szabadulni próbált, de a két erős kar megint csak nem engedte. – Szeretem, ha ilyen közel van – mondta Douglas. 29

Colleen újból megpróbálkozott a kitöréssel, sikertelenül. Szégyenében egy szót sem szólt. Arcát elöntötte a pír. Olyan sokan voltak körülöttük, hogy éppen hogy csak mozgatni tudta a lábát a férfi körül. Úgy tűnt, hogy Douglas számára természetes, hogy keringő közben ennyire hozzátapadjon a partnere. Csendben fejezték be a táncot. Colleen arcán sértődés tükröződött, a hadnagy udvariasan mosolygott. Mikor az utolsó hang is elröppent, a férfi elengedte. A nő fellélegzett, és el akart szaladni, de Douglas elkapta a kezét. A szájához emelte, és lágyan megcsókolta. Udvariasan köszönetet mondott neki azért a nagylelkűségért, hogy ilyen megtiszteltetésben részesített egy magányos katonát, akire minden kétséget kizáróan az a szomorú sors vár, hogy elesik a „vörös ördögök”-kel vívott harcban, még mielőtt elérnék Montana földjét. A pimasz mosoly akkor sem hervadt le az arcáról, mikor lovagiasan visszakísérte Colleent a férje társaságába. Az est hátralévő részében Colleen szinte le sem jött a tánctérről. A férfiak versengve próbáltak a közelébe kerülni, s Róbert egyre csak engedte, hogy elvigyék. Mikor egyszer megkérdezte a férjét, hogy akarna-e táncolni vele, az hűvösen válaszolt. – Nem. Az ezredes és én most arról beszélünk, hogy ha elűzzük az indiánokat a földjükről, akkor majd farmokat létesíthetünk ott. – Ó! – válaszolta Colleen, és elfogadta egy görbe lábú közlegény felkérését, aki egész idő alatt az altoni börtönben elkövetett szörnyűségekről beszélt. – De azért talán vannak jobb börtönök is? – kérdezte. – Nem, asszonyom – köszörülte meg a torkát a katona –, én már szinte valamennyit kipróbáltam, de egyik sem volt jobb a másiknál. Colleen beleegyezően bólintott. A sok tánc végül is teljesen kimerítette. Levegőt alig kapott, lába remegett a megerőltetéstől. Hogy lehűtse magát, a sivatag felé indult. A tábort most nem őrizték, csak a karámot, ahol az állatokat tartották. Élvezte, hogy körül lengi a hűvös szél. Kinézett magának egy homokbuckát, és letelepedett. Innen jól látta a táncolókat. A párok színes forgatagának látványa örömmel töltötte el. Aztán a holdfénytől fehérlő hegyes homokdombokra tévedt a szeme. Többségük ötven-hatvan láb magas volt, s mint a dárdahegyek szegeződtek a sötétkék égboltra. Nyugodt békesség áradt szét a testében. Eszébe jutott, hogy mikor elhagyta erdőktől tarkított otthonát, s először látta meg ezt az óriási pusztaságot, mennyire megijedt a látványtól. Egy fákkal és bokrokkal övezett vidéken mindig is biztonságban érezte magát. Itt, a kietlen síkságon a bizonytalanság és a védtelenség uralkodott el rajta. De a félelem mostanra már eltűnt. Keletre nézett, ahol már enyhén derengett az ég alja. Elbűvölten állapította meg, hogy milyen messzire el lehet látni ezen a végtelennek tűnő tájon. Vett egy mély lélegzetet a hideg levegőből, és a távolba meredt. Egy kicsiny fehér pontot pillantott meg, ami felkeltette az érdeklődését. Úgy tűnt, mintha nem is a hold világítaná meg, hanem valami belső fény szűrődne ki belőle. Egy pillanatig még figyelte, majd szeme újra a táncolókra tévedt. A hegedűszó hívogatólag szólt. Dúdolni kezdte a dallamot. „A szörnyű háború vége", ez volt a szám címe. Elgondolkozott rajta, milyen értelmetlen is volt ez az öldöklés. Akik kék uniformist viseltek, azok az északiakhoz tartoztak, akik szürkét, azok a déliekhez. Harcoltak egymás ellen, pedig egy nép fiai voltak valamennyien. De mindez ma már nem számított. A háborúnak vége. Felhúzta a térdét, és átkarolta. Nagyot ásított, és újra a sivatag felé nézett. A fehér pont nagyobb lett. Előrehajolt, és feszülten figyelt. Mi lehet ez? – gondolta. – Egy állat? Nem, az nem lehet. Mereven nézte, de a pont nem mozdult. Úgy döntött, hogy csak az érzékei játszanak vele. A hold előtt mozgó felhők és a táborból kiszűrődő fények tréfálhatták csak meg. 30

Gondolatai újra New Yorkba kalandoztak. Anyjának mindig hosszú, szőke haja volt, amit hátul egy copfban hordott. Hirtelen maga előtt látta, és elmosolyodott. Marié Meara kemény, jóságos asszony volt. Apja hosszú távolléte alatt egyszer sem hagyta el magát. Nem árulta el, ha fájt valami, és sosem kiabált. Az apja elmenetelét egy sápadt mosollyal az arcán mesélte el neki. „Ez az ő útja, kislányom. Ugyanúgy nem tudom őt visszatartani, mint ahogy a szelet sem tudnám." Újra a fehér pontra nézett. Egy pillanatig nem találta, de aztán ráakadt a szeme. Ugyanott volt. Megszidta magát butaságáért. Apjára gondolt. Megjelent előtte zömök alakja, kerek, szeplős arca, sárgarépaszínű haja. Eltűnődött, hogy van-e benne valami hiányérzet az apja iránt. Keresgélt az emlékeiben, de semmi olyant nem talált, amit szeretetnek vagy ragaszkodásnak lehetne nevezni. Az egyetlen érzelem, amire rábukkant, egyfajta homályos aggodalom volt. Soha nem tartotta a karjaiban, és soha nem törölte le a könnyeit. Az egyetlen dolog, amire figyelt vele kapcsolatban az volt, hogy egészséges emberhez menjen férjhez, és sok unokát szüljön neki. Világosan emlékezett, mit mondott, mikor ő vonakodott férjhez menni Róberthez. „Szerencsés vagy, te lány, hogy ilyen férfit találtál. Köszönd meg istennek ezt az ajándékot!" Nem tudta eldönteni, hogy hiányozna-e neki az apja. Talán valahol mélyen legbelül. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, s felnézett a holdra. Vékony felhők haladtak el előtte, hol jobban, hol kevésbé takarva el fényét. Kiegyenesítette a hátát, hogy kinyújtózkodjon. Fejét oldalra fordította, s a válla felett hátranézett. Megfagyott benne a vér. A látványtól teljesen megmerevedett. Levegőt sem tudott venni. Elfutni nem lett volna érdemes, mert a farkas már csak tízlábnyira volt tőle. Már nem érné el a tábort, mielőtt megragadná és darabokra tépné. Az állat közelebb ment, s nem vette le a szemét a nőről. Colleen sikítani próbált, de nem hagyta el hang a torkát. Meg akarta mozdítani a lábát, de teste nem engedelmeskedett parancsainak. Rettegés szállta meg a testét. A farkas már csak kétlábnyira volt. Colleen képtelen volt levenni a szemét az állat hófehér pofájáról. A fekete szeme megbabonázta. Kezdte elveszíteni az eszméletét. Hirtelen megváltozott a táj körülötte. Egy kunyhóban találta magát. Egy ember ült mellette, hosszú, fekete hajfonatokkal. Meglepődve ismerte fel az indiánt az álmaiból. Az arca csúnyára volt festve, de minden kétséget kizáróan ő volt az. Egy másik ember, aki idős volt és ősz hajú, illatos füvet dobott a tűzbe. A fiatal indián felegyenesedett, és belélegezte a felszálló füstöt. Eddig még nem fedezte fel, de most hirtelen felé fordította a fejét. Colleennak megállt a szívverése. Mélyen belenézett a barna szembe, és egyszerre érzett lelkesedést és félelmet. Az indián szeméből erő és aggodalom sugárzott. Colleen oda akart menni hozzá, hogy eloszlassa a félelmet. Újra a homokbuckán volt, s a hold fénye vette körül. A farkas előtte állt, s tappancsait az ő lábán pihentette. Újból sikítani akart, de nem sikerült. Az állat szeme ragyogott. „Menj vissza!" – parancsolta egy mély hang. Újra az indiánnál volt. Ez alkalommal a férfi a földön térdelt a szabad ég alatt a délutáni napsütésben. Az idős ember odament hozzá, és késével felmetszette az indián jobb mellét. Felhajtotta a bőrt, és egy éles fapálcikával támasztotta ki. Colleen érezte a vér illatát, s látta, ahogy lefelé folyik a férfi barna bőrén. Hirtelen ő is érezni kezdte a fájdalmát. A pálcika fájdalmasan szúrta a testét. Oda akart nyúlni, de keze nem mozdult. Kiáltania kellett, de összeszorította a fogát. Megdöbbenve látta, hogy az öregember most felé indul. Felordított, mikor az éles penge felmetszette a bőrt a bal mellén. Egy másik pálcikát vett elő, és kitámasztotta a bőrlebenykét. 31

A másik férfi tántorogva felállt. Colleen úgy érezte, hogy őt is magával emeli. A fájdalom még jobban belehasított a mellébe. Megdöbbenve tapasztalta, hogy vagy ő van bent a férfiban, vagy az őbenne. Egyformán érezték egymás fájdalmát. Érezte az indián szívverését és gondolatait. Mellük vörösen csillogott a kifolyt vértől. A fájdalmuk az elviselhetetlenségig fokozódott, majd hirtelen megszűnt. Colleen érezte, hogy a férfi gondolatai az övéit keresik, megpróbálva megérinteni azokat. Az indián lelkének ereje körbefogta egész lényét. Együtt táncolták a fény és a sötétség táncát. Az élet és a halál táncát. Aztán minden elsötétült. A szekérben tért magához. Róbert, Matthew Douglas és Dr. Tingley aggódó arca vette körül. Felült, és ideges, aggódó szemmel nézett rájuk. – Látták? – kérdezte zavartan. – Mit? – kérdezte Róbert gúnyosan, a többiekre nézve. – A farkast! – sikoltotta Colleen, s védekezve maga elé kapta a kezét. Feltörtek benne az emlékek. Újra érezte a kínzó fájdalmat a mellében. Letépte magáról a ruhát, és fehér, selymes bőrén kétségbeesetten kereste a sebet. Róbert egy gyors mozdulattal ledöntötte az ágyra. A hadnagy udvariasan elfordult és kiment. – Hagyd abba, Colleen! – kiáltotta Róbert, és megragadta a karját. Szorítása kegyetlen és kínzó volt. Colleen nyöszörögve vonaglott az ágyon. – A rohadt mindenségit! – átkozódott. – Istentelenül sokat táncoltál, aztán kimentél a sivatagba és elaludtál. Hallottuk, hogy sikoltozol, és érted mentünk. Ez történt! Érted? Nem volt semmilyen farkas! – mondta gúnyos megvetéssel a hangjában. Könnyek szöktek a szemébe, mikor otthagyta. A rózsafüzére után nyúlt. Magához szorította, és sírt. Szipogva imádkozni kezdett. – Hisz... hiszek egy istenben... a Mindenható Atyában... mennynek és földnek teremtőjében, hiszek... Jézus Krisztusban... az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban... Oldalára fordult, és folytatta az imát. A szavak szinte öntudatlanul jöttek a szájára egész addig, míg mély álomba nem zuhant. Álmában kristálykék hegyek jelentek meg, és egy férfi, hosszú, fekete hajfonatokkal... Douglas gondolataiba mélyedve állt azon a helyen, ahol tegnap éjjel még Colleen üldögélt, jól láthatóak voltak a szoknyájától és kicsiny kezétől lelapított nyomok. Három pár csizma taposta szét a homokot az egyik oldalon. A másikon pedig egy farkas. Ezt minden kétséget kizáróan megállapította. A nyomok ugyanis éppen olyanok voltak, mint amilyeneket a karám körül találtak tegnap. Hátratolta a kalapját, s megtörölte verejtékező homlokát. A nap ma különösen melegen tűzött. Kora hajnalban kelt fel, hogy kijöjjön ide, és a farkas után induljon. De most, hogy a kis dombocska körüli nyomokat figyelte, világossá vált benne, hogy ez felesleges vállalkozás lenne. Vállára tette a puskát, és negyedszer is megvizsgálta a farkas útját. A nyomok a kis dombtól mintegy százyardnyira vezettek. És tovább nem. A farkas a semmiből jött és a semmibe ment vissza. Vett egy mély lélegzetet, és a szekeret nézte, ahol Colleen aludt. A ponyva lágyan hullámzott a reggeli szélben. Matthew Douglas ürességet érzett a lelkében. Felkavarodtak az emlékei. Megrázta a fejét, és a puskájára támaszkodott. Nem – győzködte önmagát –, nem lehet semmilyen kapcsolat. A cheyenne-ek és a Nagy-Szarvas-hegység több száz mérföldre van innen. A szellemfarkas? Itt? A felkelő napra nézett. A meleg sugarak bearanyozták a tájat. Azt már tudta, hogy miféle farkas járt itt, a kérdés csak az volt, hogy miért. Levette a kalapját, és ingujjával újra letörölte homlokáról a verejtéket. A torka összeszorult, ahogy lelke már érezni kezdte azt, amit az esze még elutasított. Újabb emlékek jöttek. Téli 32

tábortüzeknél mesélt történetek. Egy idős, meleg hang idéződött fel benne: „A bolondos öreg szamár", Hód nagyanyó szavai „...Ő az egyik közülük. Az Eehyoimik közül képes arra, hogy embereket öljön, vagy hogy rávegye az embereket: azt tegyék, amit ő akar. Nem számít, hogy milyen messze van. Azt hiszem, a legjobb volna jól fejbe csapni, és a farkasok elé vetni gonosz testét. Túl erős boszorkány, és tudatában van a hatalmának." Ekkor Sovány Hold nagyapó fejére tette a kezét. Ő átvette a szót. „Nem ő a legnagyobb, te bolondos öregasszony." Közelebb hajolt a tűzhöz, és suttogva folytatta. „Törött Csillag, ő a legnagyobb. Az ő lelke mindenhová elér. Néha állat képében jelenik meg, és becserkészi ellenfeleit. Két sosont ölt meg a múlt héten, Hallottam..." Matthew megmasszírozta a homlokát. Úgy érezte, hogy mindjárt szétszakad a feje. Gyomra összeszorult. A szellem erejének nincs határa. Az igazi Eehyoim az űrben száguld a szélnél is gyorsabban. Úgy lebeg az időben, mint sas az égen. Megjelenhet itt vagy ott, ahol csak akar, és amikor csak akar. Mintha egy kis tüske szúrta volna belülről a mellkasát. Nehezen lélegzett. Elindult a karaván felé. Még fel kell készíteni a szekereket. Rövidesen indulnak tovább.

Ötödik fejezet A Naptánc elkezdődött. Odvas Fa állt a szent tűz mögött a Nagy Sátorban. A lángnyelvek fénye arcán pislákolt. Lehunyt szeme a múltat kutatta. Az emlékezetébe tódult mind a tizennyolc Naptánc, amin már részt vett. Szürke hajfonatai fehér, gyöngyökkel díszített ingére borultak. Kezében cédrus leveleket tartott. Egy imát mormolt, majd a tűzbe vetette őket. Az illatos füst az egész teret betöltötte. A sámán mélyeket lélegzett. Felvette a bölénybőr díszruháját, és a vállára terítette. Aztán szélesre tárva a fejére borította, leguggolt, hogy minél több szent füstöt szívhasson be. A szer egyre jobban elbódította, s ő átengedte magát ennek az érzésnek. Érezte a pillanat örökkévalóságát. Felegyenesedett, és a sátor délkeleti pontjához bicegett. Lassan mozogva felkereste mindegyik égtájat, majd újból megállt a középpontban. Tökéletes nyugalommal teli mozdulatlanságba merevedett. A Nagy Varázslat békéje töltötte el lelkét. A sátor bejáratához ment, és felemelte a bejárati lapot. A halvány délutáni fény beáramlott a nyíláson. A sámán kilépett, és körbesétálta az egész falut. Csukott szeme ellenére könnyedén lépdelt át az útjába eső gyökereken és egyéb akadályokon. – Az Adakozó megszán téged! – kiáltotta. – A feleségét adta a Fenti Erőnek, a Lenti Erőnek és a többi maiyunnak, akiket szólított! Amikor újra a Nagy Sátorhoz ért, a falu felé fordult, és áhítattal széttárta a karját. Mindenki figyelte, ahogy széles mosollyal az arcán belép a sátorba. Hamarosan szólítani fogja a táncosokat. Sebzett Medve a falu szélén várakozott. Sok harcos gyűlt itt össze, hogy részt vegyenek a táncon, cheyenne-ek és sziúk egyaránt. Egy nyárfaligetben üldögéltek. Mindenki a legszebb ruháját viselte. Sebzett Medve megérintette szarvasbőr ingét. Piros, kék és sárga gyöngyök díszítették a ruháját Az ujján végigfutó rojtok mindegyikén egy piros gyöngyszem lógott. Nadrágja hasonlóképpen volt díszítve. Végignézett a többi táncoson. Vörös Sólyom, Magas Fűzfa és Futó Szarvas a földön ült, s elgondolkozva nézték a zöld füvet. Mindegyikőjük ideges volt, hiszen nem tudták, hogy 33

mi vár rájuk. Csak Magas Fűzfa táncolt már közülük Naptáncot korábban. A mellét forradások borították, melyeket azonban büszkén viselt. Bátorságának bizonyítékai voltak, jelképei az őszinte nyíltszívűségnek és az Ősi Ösvénynek. – Néha – jegyezte meg Magas Fűzfa – az ősi szellemek is részt vesznek a táncon. Vörös Sólyom szeme tágra meredt. – Tényleg? És mit csinálnak? – Az orvosságos sátorban ülnek, és különböző állathangokat súgnak a füledbe. Olyan gyakran, hogy már magad sem tudod, ember vagy-e még, vagy állattá változtál, és te adod azokat a hangokat. – És utána mi történik? – Néha semmi. De van, amikor soha többé nem fogod embernek hinni magad, s az egész életed állatként éled le. A családod is úgy bánik veled. – Ho...hogyan? – dadogta Vörös Sólyom, s rémület ült ki az arcára. – Csak nyers húst kapsz enni, és kint kell aludnod a szabadban. Még télen is. – De... az erő az beléd költözik? – Ó, az igen. Sebzett Medve ferde szemmel nézett Magas Fűzfára. A történet elég színes volt, de ő még semmi ilyesmit nem hallott. Erős volt a gyanúja, hogy társa csak rá akar ijeszteni Vörös Sólyomra, a legfiatalabb táncosra. – Akkor veled is ez történt – állapította meg szárazon Sebzett Medve. – Hogyan? – kapta fel a fejét Magas Fűzfa. – Mert te egy elég nagy állat vagy. A feleséged mesélte... Magas Fűzfa nevetve vetette rá magát. Néhány percig birkóztak, majd Sebzett Medve feladta. Magas Fűzfa győzött. – Tehát nem igaz? – kérdezte reménykedve Vörös Sólyom. – Én nem mondtam... – megtorpant, mert Sebzett Medve egy szúrós pillantást vetett rá. – Nos... Talán nem egészen - fejezte be Magas Fűzfa. Az idő ólomlábakon haladt. Sebzett Medve az égen vonuló felhőket figyelte. A nép elbújt mögéjük. Egy aranyszínű sast pillantott meg. Az óriási madár a szél hátán egyensúlyozva haladt. – Már nem lehet sok hátra – vélte Magas Fűzfa. Mindegyik táncos bólintott, s mozgolódni kezdett. Sebzett Medve szíve vadul zakatolt. Vörös Sólyomra nézett. A tizenhat éves fiú mereven ült, s nyakán kékesen dudorodtak az erek. Talán Vörös Sólyom még nálánál is jobban fél? – kérdezte magától Sebzett Medve. Egy halvány mosoly jelent meg a szája körül. Ez a gondolat egy kicsit megnyugtatta. Az ének először olyan halk és lágy volt, mint a pacsirta dala a mező felett, de aztán egyre erősebbé vált. Odvas Fa őket hívta Hangja tiszta volt és dallamos. – Gyertek, fiatal harcosok! Hozzátok a szent dobot a Nagy Sátorba. A táncosok mind felpattantak és libasorba álltak. Magas Fűzfa állt legelöl, Sebzett Medve leghátulra került. Keresztülvonultak a falun. Az emberek összegyűltek a sátrak előtt, mosolyogtak, és kiabálva biztatták a táncosokat. A gyerekek a szüleik lábánál álltak, s izgatottan mutogattak. Sebzett Medve a testvérét, Kis Szarvast pillantotta meg a szeme sarkából, amint családjával áll a sátruk előtt, egyenesen és büszkén. Fia, a hároméves Fekete Madár, a lábánál ugrált és nevetgélt. Kis Szarvas nem volt hívő, de tiszteletben tartotta a hagyományokat. Sárga Levél sátra az utolsó volt a céljukhoz vezető úton. A lány büszkén, magasra tartott fejjel állt, s fekete haját lágyan lebegtette az enyhe szellő. Kedvesen mosolyogva nézett Sebzett Medvére. Nagyon szép ruhában volt. Szarvasbőr inge bonyolult mintázatú gyöngyökkel volt díszítve. Ő volt a legszebb jelenség a törzsben. Oldalra hajtotta a fejét, amint Sebzett Medve elhaladt előtte, s egy széles mosollyal 34

üdvözölte. Az indián melegséget érzett a lelkében. A döntése, hogy részt vesz a táncban, helyes volt, ezt teljes szívéből érezte. Meg akarta újítani az embereket, helyreállítani bennük azt a harmóniát és szépséget, amit az Ősi Ösvény kínál nekik. És akkor a bölények visszatérnek, s az éhség elmúlik. Életükbe újból beköszönt a béke. A Nagy Sátor a falu szélén helyezkedett el. Színe olyan volt, mint egy újszülött őzborjúé. Meghajtotta a fejét, amint odaértek. Félelem és izgalom keveredett benne. Magas Fűzfa bevezette őket a sátorba. Sebzett Medve egy pillanatig nem látott semmit, ahogy belépett. Vakon követte Vörös Sólymot a tűz körül, majd leült, ahogy megérkeztek a számukra kijelölt helyre. A sátor belsejében a tűz már csak parázslott. A másik fényforrás a füstölgő Egyenes Pipa volt. Sebzett Medve mélyet lélegzett a cédrusillatú levegőből. Engedte, hogy átjárja a tüdejét, és felkészült az elkövetkező négy napra. Odakint minden zaj elült. Csak néhány elfojtott gyerekkacaj szűrődött be a sátorba. Kitapogatta a nyakában lévő sascsontot, mely átvette testének melegét. Ez most különösen jólesett elgémberedett ujjainak. Hamarosan a szájához fogja emelni. Belefúj, s a hangot meghallják a szellemek, és megújulást hoznak a népének. Odvas Fa csoszogó léptei kívülre is jól hallatszottak. A varázsló körbejárta a sátrat, majd elhúzta a bejárati ponyvát. A táncosok megpillantották a sötétedő égboltot. A hűvös esti szellő szelíden csapkodta a sátor ponyváját. Sebzett Medve végignézett a kinn ülő embereken. Arcuk áhítatos kifejezést öltött, és türelmesen várakoztak. A dobok halkan megszólaltak. Először csak alig észrevehetően, aztán fokozatosan erősödött a hangjuk egész annyira, hogy már a környező hegyek is visszhangoztak tőlük. Sebzett Medve engedte, hogy a dobok ritmusa magával ragadja. A szájához emelte a kis sípot, és lágyan megfújta. A hang belevegyült a dobok dübörgése és az énekek közé. Behunyta a szemét. A borz hasüregében lévő vértócsa képe kezdett elhalványodni a tudatában, s helyébe a remény lépett. A remény, hogy népe életben marad, s hogy a szekérkaraván meg fog állni. Négyszer énekelte el a farkas énekét, annyi szünetet tartva köztük, hogy egy pillanatra átadhassa magát az arcába csapódó hűvös esti szélnek. A csillagok fényei megvilágították a lelkét, és elküldték a hófehér arcú szellemet neki, hogy segítsen. Az első éjszakán újra és újra megjelent neki a farkas, s azt mondogatta, hogy az emberek elfelejtették Édes Orvosság jövendöléseit. Emlékeztetni kell őket, különben elpusztulnak. Sebzett Medve imádkozott hozzá, s megígérte, hogy ő majd felnyitja az emberek szemét, nehogy valóra váljon az a borzalmas vég, amit Édes Orvosság mondott. Friss növények illatát hozta magával a szél. Mélyet lélegzett az egész sátrat betöltő lágy fuvallatból. Végezetül libasorban hagyták el a Nagy Sátrat. Hajnalban az Orvosságos Kunyhót fogják felkeresni, ahol szakértő kezek kifestik majd arcukat. Nem ehetnek, nem ihatnak és nem aludhatnak az elkövetkező négy napban, hogy lelkük megtisztuljon minden rossz gondolattól, és felkészüljenek a végső táncra a pózna körül. A Naptánc negyedik napján Sebzett Medve érzékei felélénkültek. Látása élesebbé, hallása tisztábbá vált. A színek sokkal élénkebbek voltak, mint korábban. Levette a mokaszinját, és maga mellé tette. Nem volt már rá szüksége a Naptánc utolsó felvonásához. A hideg levegő jólesett a csupasz lábának. Az Orvosságos Kunyhó felé fordult, ahol már álltak a gondosan megmunkált cölöpök. A beléjük vésett minták az élet és a halál üzenetét hordozták, melyeket nem értett még korábban. A világ minden dolga ott volt ezeken a karókon. Az emberek, a cédrus és a zsálya illata összekeveredett a levegőben. Nagyokat lélegzett, hogy mindez átjárja a testét. Az odaadás és a könyörgés érzése járta át a lelkét. 35

Nézte, ahogy a festő emberek félhold alakban a földre terítik a díszruhákat. Az emberi erő jelképét rajzolták rá a talajra, majd zsályát szórva rá betakarták. Sebzett Medve a kis halom közepére állt. Érezte, hogy a lábán keresztül erő áramlik a testébe. Ezután a varázsló édes füvet szórt a tűzre. Sebzett Medve a lángok mellé térdelt, és magába szívta a füstöt. Testét is bedörzsölte vele. Az illat elárasztotta lelkét, megtisztította a fejét. Emelkedettség érzése fogta el. A füst gomolyogva szállt a sátor tetején lévő nyíláshoz. Hirtelen megváltozott a hangulata. Valami visszarántotta a földre. Óvatosan körülnézett a meleg sötétségben, s keresett. De mit is valójában? Valami követelte a figyelmét. Jobbra fordította a fejét. Ott volt! Tudta, bár nem látott semmit. A szívével érezte a jelenlétét. Aztán egyszer csak eltűnt. Ugyanolyan gyorsan, mint ahogy érkezett. Lehunyta a szemét, és csüggedten megrázta a fejét. Látomás? Lehet. Várnia kellett. Ha a Nagy Varázslat azt akarja, hogy lássa, akkor vissza fog jönni. A festő emberek lassú mozdulatokkal szent füvet szórtak a hajára. Közelgett a Naptánc utolsó aktusa. Öröm és félelem keveredett a szívében. Szeme kitisztult. A cölöphöz akart menni. Odvas Fa a szertartás utolsó énekét kántálva sétált előtte. Sebzett Medve szemét elvakította az erősen tűző nap. Az öregember erős és biztató hangja betöltötte a teret. A cölöp hívogatóan állt a fiatal indián előtt. Az egész falu összegyűlt, s türelmesen várakozott. Az arcok kíváncsiságról és aggodalomról árulkodtak. Mindenki a legszebb ruháját viselte. Az ezernyi fényes gyöngyszem kápráztatóan csillogott a napfényben. Sárga Levél egy gyerekcsoport közepén ült, és mozdulatlan arccal figyelte a szertartást. Sebzett Medve letérdelt, és lehajtotta a fejét. Szeme csukva volt. A sámán abbahagyta az éneklést, és megállt előtte. A bal melléhez illesztette csontnyelű kését. Az indián teste megrándult, mikor az éles penge átmetszette a bőrét, de nem kiáltott fel fájdalmában. Odvas Fa felfeszítette a sebet, és átszúrta az átkötözött éles pálcikával. A vékony zsineg másik végét a cölöphöz erősítette. Sebzett Medve kinyitotta a szemét. Villámcsapásként hasított bele a felismerés. A látomás újra itt van! Körbenézett, de nem találta. De mikor a sámán a bal mellét is átdöfte, már igen. Benne volt. Megpróbálta megérinteni a lelkét. A nő volt. Őt küldte neki a Nagy Varázslat. Érezte, hogy kétségbeesett és nagyon szenved. Nyugtatni kezdte, hogy nincs semmi baj. A fájdalom jó dolog, a szenvedéstől újjászületnek az emberek. Felállt. A vér vörös patakokban folyt végig a testén. Szorosan tartotta a nőt Hallotta a lélegzését, és érezte a fájdalmát. – Ssss – próbálta nyugtatni –, együtt fogunk repülni a csillagok között. Majd meglátod. Elégedett mosoly jelent meg az arcán, amint hátrafeszült, hogy elszakadjon a cölöptől. Bőre és húsa hasadozni kezdett. A fájdalom segített a tisztánlátásban. Újra és újra megrántotta testét. A szenvedés megkeményítette lelkét. Beszélni próbált a nőhöz, de annak gyötrelme erősebb volt annál, minthogy meghallja a gondolatait. Tudta, hogy ez így van rendjén. Ha majd a fájdalom elmúlik, beszélgethetnek. Minden erejét összeszedte, és hátravetette magát. A pálcikák kiszakadtak a testéből, s ő szabaddá vált. Seyanhoz repült, a Halál Országa felé. A nő lelke is vele szárnyalt. Már nem szenvedett. Egybeolvadva táncoltak, amint az Ősök felemelték őket a földről. *** 36

Sebzett Medve elterülve feküdt a földön a délutáni nap fényében. A föld melegítette meztelen hátát, s a szél illatos fuvallattal simogatta arcát. Ha levegőt vett, az egész világ körülötte lüktetett. Szeme félig nyitott volt, arca mosolygott. – Jól vagy, testvérem? – kérdezte Kis Szarvas, kezét öccse feje alá téve. – Láttam Seyant – nyöszörögte alig hallhatóan. Teste száraz volt és törődött, s a vér ízét érezte a szájában. Kis Szarvas közelebb hajolt, óvatosan tartva testvére fejét. – Mondd még egyszer, nem hallom! Sebzett Medve elmosolyodott, ahogy Kis Szarvas szemébe nézett. – Seyant, testvérem. Az ősök mondták nekem... mondták nekem... – Az álom erősebb volt nála, de küzdött ellene. – Aludnod kell! – mondta Kis Szarvas. – Nem! – emelte fel remegő kezét Sebzett Medve. Szeme hol becsukódott, hol pedig kinyílt. Egy női inget látott meg testvére háta mögött. – Azt mondták nekem... hogy népünk élni fog. A fehér nő... segít... segít... Álomba zuhanó tudata még hallotta Sárga Levél hangját. – Fehér nő? Mit jelent ez? – Nem tudom – felelte Kis Szarvas, és óvatosan elengedte alvó testvére fejét. A többnapi koplalás és imádkozás kiszívta Sebzett Medve erejét. Nem tudott tovább harcolni az álom ellen. Teste valahol fent lebegett. Lelke szabad volt – utoljára.

Hatodik fejezet Matthew Douglas a sátrában állt, és a rendezetlen szekereket nézte. Az üvöltő szél kitartóan birkózott a vékony ponyvákkal. Az elmúlt napok eseményein törte a fejét. A kávéskannához ment, és még egy csészével öntött magának. Az ital hideg volt, hiszen már jó néhány órával ezelőtt főzte, de nem törődött vele. Egy tucat megválaszolatlan kérdés keringett az agyában, miközben kortyolgatta a hideg kávét. Miért látogatta meg a segítő szellem Colleen Merrillt? Mert valamilyen módon kötődik az indián szellemvilághoz. De hogyan? Soha ki nem tette a lábát New Yorkból. Soha nem találkozott egyetlen indiánnal sem. Talán az apja épített ki valamilyen kapcsolatot nyugattal? Erre nem tudhatta a választ. És itt a kör kezdődött elölről. Letette a csészét a koszos padlóra, és végigdőlt az ágyon. Összekulcsolta tarkóján a kezét. Nehéz segítő szellemet találni egy olyan törékeny New York-i nőnek, aki egyből megrémül, ha egy kicsit kigúnyolják. Visszaidézte magában Colleen rémült arcát a farkas megjelenése után. Másnap fel akarta keresni, hogy megvédelmezze, s megmagyarázza neki, hogy ne féljen, mert a szellem nem jelent rá veszélyt – de nem tudta megtenni. Ő idegen, s ráadásul katolikus. Soha nem tudná megérteni, hogy mit jelent az, hogy egy ilyen lény van mellette. Több mint valószínű, hogy azt hinné, a sátán küldte rá ezt a démont, hogy gyötörje, mintsem Isten küldöttének tekintené. Egy pillanatra megállt a szívverése. Talán egy... Eehyoim? Törött Csillag kegyetlen, reszelős hangja jutott az eszébe. Vajon az orvosságos ember kilépett volna az időből, és kapcsolatot teremtett az ő és Colleen sorsa között? De hát miért? Az ősi gyűlölet? 37

Összeszorította a fogát és megborzongott. – Nem! Nem! – kiáltotta, és öklével csapkodni kezdte a padlót. – Nagyapa, kérlek, ne! Nem fizettem még eleget? Engedj el... engedj el! Az oldalára fordult. Kék egyenruhája sárgásbarnára változott a rátapadt homoktól. Már régóta nem fordult elő, hogy a tizenkét évvel ezelőtti dolgokra gondoljon. Az emlékek készületlenül érték. Felesége fájdalomtól eltorzult sápadt arca rémlett fel előtte. – Újra fogod látni – ígérte magának, nyugalmat erőltetve háborgó lelkére. Igen, a csillagok útján fog járni, és találkozik vele a túlvilágon. Megtapogatta a mellén lévő forradást. Még érezte a cölöp elleni küzdelem gyötrelmeit, és a szabadulás boldog örömét. Tudott Seyanról. Már járt ott. Tudatosan próbált Colleenra gondolni. A nő mondta, hogy vannak lidérces álmai, de nem volt hajlandó többet is elárulni róluk. Idegesen markolt a homokba, majd hagyta, hogy a szemcsék elfolyjanak ujjai közt Ha a farkas egy segítő szellem volt és nem egy Eehyoim, talán nem is kéne tennie semmit. Talán sorsuk nem egy megkeseredett ember gyűlölködése miatt kapcsolódott össze. Kétségtelen, hogy az álmok a farkas módszereire vallanak, csak Colleen túlságosan is rémült volt ahhoz, hogy megértse. Ha sikerülne elmondatni vele a részleteket, akkor tudna segíteni neki az álmok megfejtésében. S aztán remélhetőleg mindenre fény derülne. ...És talán el tudná mondani, hogyan befolyásolja életüket a szellemvilág. *** Mikor ügynökök jöttek az Alton börtönbe azzal, hogy szabadságot kap az, aki felesküszik az Államokra és vállalja a frontszolgálatot, ő élt ezzel a lehetőséggel. Annak kicsi volt a valószínűsége, hogy visszatérhet Dakotába. így viszont megmondta, hogy a nyugati rész az eredeti hazája, s beosztották felderítőnek. ...a végzet útjai. Tudnia kellett. De vajon bízna-e benne Colleen, hiszen számára ő csak egy idegen. A tehetetlen düh érzése marcangolta a lelkét. Arra gondolt, hogy a nőnek néha szüksége lehet egy barátra, akinek kiöntheti a lelkét. Talán sikerül majd elkapnia egy ilyen megfelelő pillanatot. Csendben imát mormolt a farkashoz. Patkódobogás riasztotta fel gondolataiból. Williford és a többi tiszt egy megbeszélésen volt Sawyersszel, s így ő volt megbízva a parancsnoksággal. Felkelt, és kilépett a sátor elé. Ragyogóan sütött a déli nap. Nagy volt a hőség, de még nem érte el a csúcspontját. Douglas a szeme elé emelte a kezét, amint a közeledő lovast figyelte. Vasárnap volt, és Sawyers ragaszkodott hozzá, hogy az emberei pihenéssel töltsék a napot. A katonáknak sem jutott más feladat az őrködést kivéve. Will Lacey közlegény ugrott le a nyeregből, s lova kantárját tartva feszesen tisztelgett. Matthew hanyagul viszonozta a köszöntést. Porral vegyült verejték csillogott a fiatal katona arcán. – Mi újság, Lacey? – Friss indián nyomok, uram – mutatott délnyugat felé a folyó irányába, amit már napok óta követtek. A kis patak mintegy száz láb mélyen vágta magát keresztül a kanyonon. Partját fenyő– és nyárfaerdők szegélyezték. – Arra, nagyjából két mérföldre innen. – Háborús készülődés? A fiú bizonytalanul felvonta a szemöldökét. – Én... Nos... Nem is tudom, hogy mondjam, uram. Öt vagy hat póniló volt… 38

– Vadászat! – vágott közbe a hadnagy. A kíséret legtöbb tagja még sohasem volt a Mississippinél nyugatabbra. Ebből adódóan csak annyit tudnak az indián törzsekről, amit könyvekben olvastak róluk. – Mikor jöttek? Lacey koszos kezével végigsimította a haját. – Nem láttuk őket, csak a nyomaikat. Azt hiszem, ma reggel. – A friss csapdák alapján? – Találtunk egy szarvastetemet. Tegnap ejtették el, de frissen vágtak ki belőle egy darabot Ma hajnalban ehették meg reggelire. – Prérifarkas nem lehetett? – Nem – mondta határozottan Lacey. Matthew bólintott. Meglehetősen sok farkas és prérifarkas él ezen a környéken. Ha nem haraptak bele a tetembe, akkor bizonyára valakik vigyáztak rá. A fiú vállára tette a kezét. – Szép munka volt. Megmondom a kapitánynak, ha visszajön a megbeszélésről. – Igen, uram – tisztelgett újra a közlegény. Douglas kelletlenül viszonozta. A katona sarkon fordult, és felpattant a lovára. Megrántotta a gyeplőt, és porfelhőt hagyva maga után, elvágtatott. Douglas tűnődve nézett utána. Vadászat, ennyire a közelben? Ez nagyon valószínűtlennek hangzik. Tudniuk kell a karavánról, hiszen nappal láthatják a szekereket, éjszaka pedig a tábortüzeket. A nyolc hónappal ezelőtt történt Sand Creek-i mészárlás óta nem éppen a legjobb a viszony az indián törzsek és a kormány között. Ha vadászat lenne, azt nem tartanák ilyen közel hozzájuk. Végigjáratta a szemét a messzeségen, és erősen gondolkodott, Tegyük fel, hogy nem vadászat. Akkor felderítők? Töprengve simogatta az állát. Melyik törzs figyelheti a karavánt? És főleg miért? A fehér-indián viszonyt túl sok csapás érte az elmúlt évek során. Túl sok ígéretet szegtek már meg. Egyik fél sem bízik már a másikban. Feltekerte ingujját, s kigombolta nyakánál a felső három gombot. Ez, ha nem is éppen szabályos, de legalább kényelmes volt. Megdörzsölte az állát. Igazán kár – gondolta –, hogy Lacey nem látta a harcosokat. Akkor most könnyen megfejthetné, melyik törzsről van szó. Keze a mellkasára vándorolt. Egy korábbi gondolata hasított belé váratlanul: a cheyenne-ek messze vannak innen... vagy mégse? Matthew a homokban poroszkált, s puskája a vállán lógott. A gondolat, hogy indián felderítő csapat van a közelükben, nem hagyta nyugodtan aludni, Bár nem volt köteles őrségbe járni, mégis jobban érezte magát, ha saját maga járja körbe a tábort. Különösen mióta csak egy őr volt kint, s az is a raktárt vigyázta. Mélyet sóhajtott és az égre nézett. A csillagokat tanulmányozta. Úgy látszott, mintha a Vízöntő el akarná árasztani a Földet hatalmas dézsájából. Bal kezét zsebre dugva, puskával a vállán folytatta útját a szekerek között. Éberen figyelt minden apró neszre. A karaván már a sziúk földjén járt, s ez a tény már önmagában is aggodalommal töltötte el. Ráadásul ez a Sawyers-féle elképesztően laza biztonsági intézkedés is a lehető legrosszabb megoldás volt. Ha jönne egy indián támadás, akkor megkerülnék a raktárat, egy szempillantás alatt megölnék az őrt, s már ujjonghatnának is a sápadtarcúak együgyűsége felett aratott győzelmükön. Williford már több ízben is megpróbálta Sawyerst meggyőzni erről, de az hajthatatlan maradt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ezen a vidéken még szinte minimális a veszély. Ezért esténként jószerivel őrizetlenek voltak a szekerek. De nem volt mit tenni, az expedíció parancsnoka James Sawyers volt. Williford parancsa csak arra szólt, hogy biztosítsa a katonai kíséretet, de az útépítők felett nem volt hatalma. A karaván elindításáról a Kongresszus döntött, 39

tehát az útépítés Sioux Citytől az újabban felfedezett aranymezőkig polgári vállalkozás volt. Douglas a fejét csóválta elégedetlenségében. – Micsoda egy ostoba gondolat vasutat építeni a bölények utolsó élőhelyén keresztül! A helyi törzsek is mindent megpróbáltak tenni ellene. A vasút egyre csak épült, és hozta a fehér telepeseket, akik még bizonytalanabbá tették az indiánok létét. A törzseknek nem volt választási lehetősége, de minden lehetséges eszközt megragadtak, hogy megállítsák az építkezéseket. Először tárgyaltak, majd harcba indultak a vadászmezőik védelmében. Miután Matthew elhagyta Texast, kelet felé vette az útját, és felajánlotta szolgálatait a Konföderációnak. Hallotta, hogy a Bent testvérek – George és Charley – hadi ösvényre léptek a cheyenne féltestvéreikkel együtt. Személyesen sohasem találkozott velük, de nevük jól ismert volt valamennyi cheyenne táborban. Apjuk, William Bent, az Arkansas folyó partján telepedett le, és felépített egy kereskedelmi állomást. Egy cheyenne lányt vett feleségül, Huhogó Baglyot, majd annak halála után húgát, Sárga Asszonyt választotta. Az első házasságból született a két fiú, a másikból pedig egy fiú és két lány. Az utóbbiak a cheyenne-eknél nevelkedtek, de George és Charley St. Louisban. Így nagyon jól megismerték mind az indiánok, mind pedig a cheyenne-ek világát. Az, hogy harcba indultak édesanyjuk népe érdekeinek a védelmében, sok fehér barátjukat megbotránkoztatta. Annyit hallott róluk, hogy George megsebesült a Sand Creek-i mészárlásban, s Charley is csak úgy menekült meg, hogy felrakták egy sebesültszállító szekérre, egy fehér tiszt mellé, aki nem ismerte fel kilétét. A katonák „elvből” meg akartak ölni minden félvért. Douglas megtorpant, s egy pontra szegeződött a szeme. Egy gyors mozdulattal leemelte válláról a puskát és letérdelt. Vállához emelte a fegyvert. De ijedelme alaptalannak bizonyult. Egy prérifarkas jelent meg az egyik bucka tetején, és az ég felé vonított. Matthew elmosolyodott e megható szerenád hallatán, s folytatta útját. Amint a Merrill szekér közelébe ért, tompa kiáltások ütötték meg a fülét. Meggyorsította lépteit. Lidércek már megint? – gondolta, majd mikor már csak úgy ötvenlábnyira volt, összeszorította a fogát. Semmit sem tehetett. Dühös kiáltások szűrődtek ki a szekérből. – Az ég szakadjon rád, Colleen, ébredj már fel! – Hmmm – válaszolt egy lágy, álmos hang. – Kifelé! Nem vagyok hajlandó veled aludni, amíg ezt csinálod! – Ó! Én... én sajnálom, nem tudtam.. – Menj, és sétálj egyet odakint! – Jól van – mondta Colleen csendesen. Douglas visszatartotta a lélegzetét, és várt. A nő végre kilépett a szekérből. Egy fehér horgolt kendőt terített a vállára, s kezében egy könyvet szorongatott. Egy halvány mosoly jelent meg fáradt és elgyötört arcán, amint megpillantotta a hadnagyot. Matthew tisztelgett, és viszonozta a mosolyt. Colleen elindult felé, s egy nagyot ásított. – Kicsit késő van már egy esti sétához, nem gondolja, Mrs. Merrill? – A lidércek, Mr. Douglas – felelte sóhajtva a nő. – Parancsoljon – mutatott a hadnagy egy buckára foglaljon helyet! A kicsiny dombocskához vezette, amely megfelelően távol volt a szekértől. A nappal narancssárga homok most sötétszürkére váltott. Douglas megpillantott egy lapos szikladarabot, s mutatta, hogy üljenek oda. Colleen egy meleg pillantást vetett a férfira. Néhány percig csendben bámulták az apró csillagokat, majd Matthew mocorogni kezdett. A meghitt csend és a nő közelsége arra ingerelte, hogy átfogja a vállát, és 40

magához húzza. De leküzdötte ezt a vágyat. Tudta, hogy most még csak ellenkezést váltana ki Colleenból. – Lidércek? – kérdezte mély, dallamos hangján. – És milyenek? A nő megborzongott és összébb kuporodott. – Furcsa dolgok – mondta, s fájdalommal teli szemmel, vonakodva nézett rá. Magához szorította a könyvet. – Én... én biztos vagyok benne, hogy semmi érdekeset sem találna bennük. – Próbálja ki! Colleen a meztelen lábát figyelte. Matthew szintén. Apró kis vöröses hólyagok borították. A hadnagy enyhén bólintott. A több száz mérföldes út, a homok és a nap – gondolta – ezt az aranyos lábacskát is kikezdi. A nő egy nagyot nyelt. – Volt egy... volt egy álmom az előbb. – A farkasról? – kérdezte Matthew. Hátradőlt, s karjával megtámasztotta magát a homokban. Colleen felkapta a fejét, és a férfi felé fordult. – Nem!... Nem. Egy borzról. A katona izmai megmerevedtek. A múlt emlékei szökőárként zúdultak rá. Minden erejét össze kellett szednie, hogy hangja nyugodt maradjon. – És? – És egy arcról – mondta Colleen természetes hangon. Szorosabbra fogta magán a kendőt, s a homokra meredt. Matthew közelebb húzódott, de megtorpant, amint válluk összeért. – Kinek az arca? – Nem tudom. Egy harcosé – válaszolta, és felemelte a fejét. Északnyugati irányba nézett. A katona követte a tekintetét. Lelki szemei előtt megjelentek a Nagy-Szarvas-hegység csipkézett csúcsai. Emlékek kavarogtak a fejében. Visszanézett a nőre. Colleen izgatottan szedte a levegőt. – Ne izguljon – suttogta a fülébe, és az oldalához nyomta a pisztolyát –, lelövöm, ha bántani akarná. Egy fáradt mosoly volt a válasz. Colleen a térdére könyökölt, és behunyta a szemét. A fekete könyv magányosan feküdt mellette. Matthew csak most ismerte fel a bibliát. – Elvehetem? – nyújtotta érte a kezét. A nő bólintott Douglas kinyitotta az aranyszínű könyvjelző mutatta résznél. A csillagok halvány fénye mellett közel kellett emelnie a szeméhez, hogy valamit is lásson belőle. – Melyik részt olvassa? – Hetedik fejezet, tizenötödik bekezdés – válaszolta gépiesen. Matthew félhangosan olvasni kezdte a homályos szavakat. – Óvakodj... a... hamis prófétáktól... akik báránybőrbe bújva jönnek hozzád... de valójában... falánk farkasok. Becsukta a könyvet, és visszatette. – Úgy tűnik – mondta – a farkas, amit látott, akart valamit. – De – fordult felé gyorsan Colleen – a szentek megvédenek minket. Nem gondolja, hogy a farkas egy hamis próféta volt, és azért jött, hogy becsapjon engem? Még ha nem is volt álruhában! – Nem, nem hiszem. Colleen becsukta a szemét, és mondani akart valamit, de végül úgy döntött, hogy okosabb, ha csendben marad. Az arca azonban árulkodó maradt. Tekintetük találkozott. Matthew törte meg a hirtelen támadt csendet. 41

– Tett egy próbát és tévútra került? – kérdezte, és az ég felé nézett. – Igen... – szaladt ki a száján, de hirtelen megtorpant. Letekerte a sálat magáról, és a kezében tartotta. – Szóval? – kérdezte Douglas kétkedő mosollyal az arcán. – Nos... azt hiszem, hadnagy... nem tudom biztosan. Matthew mosolygott. A nő hangjából érezte, hogy már nem fél beszélni a kétségeiről. – Azt mondta magának, hogy nem Jézus az igazi védelmezője? – Nem, de... – Mondta, hogy a katolikus vallás egy hamis eszme? – Nem! – Könyörgött, hogy bízza magát a sátánra? – A fene egye meg, hadnagy, nem! – fakadt ki Colleen, és indulatosan a combjára csapott az öklével. A férfi megrándította a vállát, s elgondolkozva a homokba túrt. – Hmmm, számomra nem tűnik hamis prófétának. Sőt még egy hamis démonnak sem. Ajánlatot tett magának? – Maga utolsó, durva... – Semmirekellő! – vágta rá segítőkészen. Colleen felnevetett. A hangja egy csilingelő csengőre emlékeztette a férfit. – Igen – hagyta rá a nő, és egy huncut pillantást vetett rá. – Nos, mondja el, mi történt! – terelte vissza a szót a hadnagy. – Hát... – vett egy mély lélegzetet – láttatott velem bizonyos dolgokat, Matthew. – Megkönnyebbülten mondta ki ezeket a szavakat, mint aki örül, hogy megbeszélheti valakivel. A hadnagy elmosolyodott, mikor a keresztnevén szólította. – Mit például? – Egy embert és... és – megtorpant, s aggodalom jelent meg az arcán. – És mit? Colleen összeráncolta a homlokát. – Nem ez a helyes kérdés, Mr. Douglas. – Hát akkor mi? – Nos, egy pálcikát szúrtak keresztül a felsebzett mellén, amit egy cölöphöz erősítettek... – Hirtelen megtorpant, mert Matthew közelebb húzódott hozzá. – És? Colleen arrébb húzódott, és a homokra nézett. A hadnagy, látva a nő reakcióját, visszafogta magát, és mélyeket lélegzett. – Bocsásson meg – mormolta, és megigazította a kalapját. – Ez egy... rituálé. Jól ismerem. Colleen hirtelen felé fordult, és az arcát kutatta. Aztán a férfi vállára tette a kezét. Hideget érzett az egyenruha alatt. – Elmondja nekem? – kérte tágra nyílt szemmel. Megfogta a nő kezét a vállán, és lágyan megsimogatta, Colleen el akarta húzni, de a hadnagy nem engedte. Hovatovább átemelte a lábát, s lovaglóülésben ült a nővel szemben. A másik kezével is megfogta Colleen csapdába esett kezét, aki ismét a földet nézte zavarában. – Naptánc – suttogta a férfi lágyan, Colleen pillantását keresve. – Ez egy nyári szertartás. A nő ismét ránézett, a várakozás izgalmával a tekintetében – És még? Matthew előrehajolt, s nyugalmat sugárzón nézett Colleen szemébe, aki most már nem akarta elhúzni a kezét. 42

– Maga mondja el. – Én... mi... Tudja, mit jelent a... végső repülés? Douglas bólintott, s arca halálosan komoly volt. – Utazás a szellemvilágba. – Én... – rándult meg a nő teste – azt hiszem... – nem akarta befejezni a gondolatát. – Colleen! – mondta a férfi szigorúan –, ez az utazás nem a pokolba vezet, hanem Istenhez. – De Matthew – könyörgött –, az indiánok pogányok! Istenük hamis isten! – Valóban? – kérdezte Matthew, és elengedte a nő kezét. Felemelte a fejét, és a messze távolba nézett. Erőteljes emlékek törtek fel benne. Nagy erőlködésébe került, hogy érzelemmentes maradjon a hangja. – Azt hiszem, hogy ha bárkit is megkérdezne a táncosok közül, mind azt mondanák, hogy az utazás nagyszerű volt. Nem olyan, mint a pokolban. – T-tudom. Matthew alaposan megvizsgálta a nő arcát. – Én tudom! – ismételte meg Colleen határozottan. A hadnagy a nő kezére nézett, majd ismét az arcára. – Maga tudja? – Igen! Én... a farkas... – A farkas... elvitte oda? – Igen – dörzsölgette Colleen a kezét. Douglas újból a finom ujjakra nézett, és a mellére szorította őket. Kérdések cikáztak a fejében. Miért részesít az indián szellem ekkora megtiszteltetésben egy fehér nőt? Mit akart neki megtanítani a farkas? És miért? – Hisz nekem? – kérdezte Colleen sóhajtva. – Természetesen. – Az elején... arra gondoltam, hogy Róbertnek volt igaza, és én vagyok... érti ugye? – Marhaság, maga teljesen normális. A nő szeme hálát sugárzott. – Mondja még, mondja! – kérlelte, s arcát a férfi tenyerébe temette. Aztán felemelte a fejét, és megint északnyugat felé nézett. Matthew követte a szemét. A csillagok fényesen csillogtak a nyugati égbolton. – Mit néz? – A hegyeket – felelte a nő. – Csipkések és kékek. – Igen... a Nagy-Szarvas-hegység. – A Nagy-Szarvas-hegység – ismételte meg Colleen lassan. Matthew vonakodva engedte el a kezét. Megköszörülte a torkát, s félszegen mosolygott. – Azt hiszem, az Isten csak küld majd magának egy másfajta angyalt is. Colleen hátracsapta dús szőke haját, s melegen nézett a férfi szemébe. – Gondolja? – Gondolom! – De mi az üzenet, Matthew? – kérdezte, és a melléhez szorította a bibliát. – Ez az, amit csak maga tud megfejteni, Colleen. Figyeljen az álmaira. – A farkasra? – Ha az Isten egyszer ezt a formát választotta! – Jó magát hallgatni, Matthew. Maga nagyon kedves. – Egyszerűen csak önző – nézett rá huncut szemmel a férfi. – Erről biztosíthatom. A hadnagy szeme ráérősen vándorolni kezdett a nő testén. Colleen rosszallón nézett rá. – Hagyja ezt abba! 43

– Igen, azt hiszem, igaza van – sóhajtott egy nagyot a férfi, és megigazította a kalapját. – Jobb lesz, ha megyek, és folytatom az őrködést. Kelletlenül felállt, s a karját nyújtotta a nőnek. A sápadt hold ezüstös csillogást kölcsönzött Colleen hajának. A nő elfogadta a segítő kezet. – Matthew, kérem, ne említse... – Drága hölgyem! – vágott a szavába némi sértettséggel a hangjában. – Lehet, hogy ez nagy hibám, de szerintem a magánbeszélgetések nem tartoznak másokra! – Egy kis szünetet tartott, majd cinkosán előrehajolva hozzátette: – De természetesen egy nap majd elvárok bizonyos ellenszolgáltatást. – Majd megcsókolhatja a kezemet. – Az is több a semminél! Colleen megrázta a fejét, s mosolyogva nézte, amint a férfit elnyeli a sötétség. Mihelyt magára maradt, a tenyerét kezdte vizsgálni. Még érezte a férfi kezének melegét. Behajtotta az ujjait, azt gondolván, hogy így majd tovább tart ez az érzés. Egy idegen – suttogta magában, amint a szekér felé indult. Matthew nyers modora és pimasz magabiztossága a biztonság érzését keltette benne. Épp olyat, amit szerinte a férjének kellett volna. Elpirult ettől a beismeréstől. Egy kicsit megijesztette a dolog. Kendőjét a kezében tartva, bemászott a szekérbe. Levetkőzött, és óvatosan becsúszott a férje mellé az ágyba. A feje mögé tette halványkék kispárnáját, s tanulmányozni kezdte Róbert arcát. A férfi egyenletesen lélegzett. Úgy látszott, hogy mélyen alszik. Colleen hátradőlt, majd megnyugodva az oldalára fordult, s lehunyta a szemét. Egy súlyos kéz nehezedett a karjára. Róbert már fölénehezedett. – Róbert! – kiáltotta –, mi... – Azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy nem tudom, azzal az átkozott katonával enyelegtél odakint. – Csak beszélgettünk! – Csak beszélgettetek? – sziszegte, és ujjai elfehéredtek a szorítástól. Colleen felsikított fájdalmában. – Róbert, kérlek...! – Kérlelsz? – mordult fel a férfi, s felrántotta a nőt. Durván magához szorította törékeny testét, majd vadul megcsókolta, szándékosan felsértve a száját. Colleen ellökte magától, s megtörölte vérző ajkát. – Gyere ide! – húzta vissza magához Róbert. A nő megpróbált kiszabadulni a kegyetlen szorításból, de a férje erősebb volt. – Kérlek, Róbert – nyöszörögte –, hagyd abba, ez fáj! A férfi hirtelen ellökte magától úgy, hogy a szekér oldala fogta meg a nőt. Újból megragadta a karját. A hangja remegett a dühtől. – Titkos találkára mégy azzal az átkozott katonával, tőlem pedig megtagadod a férji jogaimat? – Nem, Róbert, neked már nincsenek ilyen jogaid... – Akkor gyere ide! Könnycseppek szöktek Colleen szemébe, s egész testében remegett. Most tudatosult benne, hogy Róbert mire készül. Felébredt benne a menekülés ösztöne. A szekér hátsó részéhez ugrott, de a férfi gyorsabb volt. A durva kezek megragadták a haját, s Róbert a szekér belsejébe vonszolta. – El akartál menni? – kiáltotta eszelősen, és magához rántotta. – Soha nem mégy ki innen! 44

Letaszította az ágyra, s rávetette magát. A nehéz test kipréselte a levegőt Colleen tüdejéből. Sikítani próbált, de csak egy halvány sóhajtás jött ki a torkán. Levegőért kapkodott. Gyilkos indulat ragadta el, A szabadon lévő kezével a férje arcába vágott, s mélyen belekarmolt. Meleg vér csepegett a homlokára. – Te átkozott! – sziszegte fájdalmasan a férfi, és szétfeszítette a nő lábát. Letépte róla a ruhát. Colleen eszelősen kutatott valami után, amivel védekezhetne. Végül egy fémes tárgyhoz ért a keze. Megragadta a pisztoly markolatát, és teljes erejéből verni kezdte férje fejét. Róbert felordított fájdalmában, s elengedve a nőt hátradőlt. Ökölbe szorított keze megindult Colleen felé. A lövés hangja belehasított az éjszaka csendjébe. Douglas villámgyorsan lekuporodott, és lekapta a válláról a fegyverét. Néhány pillanat múlva izgatott lárma hallatszott a szekerekből Ijedten kutatta a láthatatlan veszélyt. Látta, hogy az emberek Merrillék szekere felé indulnak. Hirtelen elakadt a lélegzete, s a szíve a torkában kalapált, amint feléjük rohant. – Engedjenek! – kiáltotta. Az emberek utat nyitottak neki. Megpillantotta Róbert szekérből kinéző fejét. Barna haja vértől ázott, s arcán piros csíkok éktelenkedtek. – Tűnjenek el a szekeremtől! – kiabálta, s karjával idegesen hadonászott. Douglas Merrillre emelte puskáját, amint az észrevette. – Mi történt itt? – kérdezte hűvösen. – Semmi! – kiáltotta Róbert. – Menjenek innen! Egy szerencsétlen baleset, ez minden. Matthew elfojtott sírást hallott a szekérből. Gyorsan számba vette a lehetőségeket. – Menjenek aludni, emberek – mondta végül –, nehéz út vár ránk holnap. A tömeg morgolódva szétszéledt. A hadnagy leeresztette a puskáját. Merrill gyorsan visszahúzta a fejét. Odabent abbamaradt a sírás. Biztosan megfenyegette – gondolta Matthew. Őrsége hátralévő idejében Merrillék szekere előtt sétált, s megvető pillantásokat vetett felé.

Hetedik fejezet Sebzett Medve ráérősen sétálgatott Kis Szarvas sátra előtt. A nap melegen sütött meztelen bőrére, s a szél kellemesen hűtötte testét. Éneklő Veréb, bátyja felesége, egy bölénybőr kikészítésével foglalatoskodott. Ez a feladat nagyon munka– és időigényes, de ez volt a módja a szép és meleg téli díszruha készítésének. Éneklő Veréb nyílt szívű, őszinte asszony volt. Kerek arcán nagy, meleg szem ült. Vállára omló szénfekete haja vonzóvá tette küllemét. – Hamarosan itt lesz – mondta mosolyogva. Sebzett Medve bólintott. Tudta, hogy Kis Szarvas délelőtti vadászata már nem tarthat sokáig. Egy szarvast láttak hajnalban, s most már dél körül járt az idő. Igaz ugyan, hogy a szarvas úgy fut, mint a szél. Ha megkisérlik becserkészni, akkor elé kell kerülniük, hogy az állat a karjaikba szaladjon. Sebzett Medve a nap jó részét azzal töltötte, hogy süttette magát a nappal, és unokaöccsét, Fekete Madarat, meg annak tizenkét éves barátját, Varjú Lábat nézte, amint 45

a sátor előtt játszanak. Fekete Madár vékony, beteges, a korához képest alacsony volt. Hogy ezt el fedje, mindent sokkal intenzívebben csinált, mint a többi gyerek a faluban. Varjú Láb magas, izmos fiú volt, vállig érő fekete hajjal. Mindig piros és kék pántot viselt a homlokán. Jó, megbízható fiú volt, tisztelték is az emberek. Mindig engedelmeskedett az öregeknek. Az idős asszonyok azt suttogták, hogy Varjú Lábból egyszer majd nagy főnök válik. Sebzett Medve ezt nem is vonta kétségbe. Mosolyogva nézte Fekete Madarat, amint kijelölt egy pontot a földön, arrébb sétált úgy ötven lábnyira, s ott újra megjelölte a talajt. – Te számolsz, nagybácsi! – jelentette ki Sebzett Medvére nézve. – Rendben! – válaszolta az indián, és kényelmesen elhelyezkedett a földön, hogy jobban lássa a versenyt. Fekete Madár vett egy mély levegőt, széttárta a karját, s feszülten figyelte a jelet. Sebzett Medve kuncogott magában e komoly lelkesedés láttán. Varjú Láb mosolyogva nézett fiatal versenyzőtársára, majd ő is rajtra készen elhelyezkedett. – Kész? – kérdezte Sebzett Medve, és felemelte a kezét. – Kész! – felelték a fiúk. Az indián gyorsan leengedte a karját, mire a két fiú eliramodott. Úgy félút tájékán Varjú Láb lassítani kezdett, s engedte, hogy Fekete Madár érjen elsőként célba, aki utána egyből Sebzett Medvéhez rohant. – Mennyi? – kérdezte. – Három perc – válaszolta a férfi. A gyerek összeráncolta a homlokát. – Nem lehet az, hogy egy kicsit kevesebb? – De lehet. Fekete Madár szélesen elvigyorodott – Ez rekord! – Bizonyára. – Nem, valóban az! – Le tudnád győzni Kis Bagolyt? Fekete Madár bizonytalanul hajtotta oldalra a fejét. A tízéves Kis Bagoly volt a leggyorsabb gyerek a törzsben. – Itt maradsz, amíg megtalálom? – kérdezte reménykedve. – Én itt leszek! – felelte. Fekete Madár boldog mosollyal az arcán szaladt el megkeresni versenytársát. Sebzett Medve követte szemével a fiú útját. Varjú Láb mosolyogva telepedett mellé. – Elég gyors a korához képest – jegyezte meg. – Igen – mosolygott Sebzett Medve – különösen, ha engedik nyerni. – Boldoggá teszi, ha nyerhet – mondta Varjú Láb, és elnyújtózott a földön. Nyugodt nap volt a mai. A sátrakból kiszűrődött az asszonyok nevetése, miközben a bölénybőrt nyúzták. A friss hús illata betöltötte a levegőt. Sebzett Medve Varjú Lábhoz fordult, és tetőtől talpig végigmérte. – Azt hallottam, hogy be akarsz állni a Dog Soldiersbe. – Igen, ha megengedik – mosolyodott el a fiatal indián. – így legalább kipróbálhatnám a képességeimet. Sebzett Medve elgondolkodva nézett az égre. A Dog Soldiers szinte állandóan harcban állt a kékkabátosokkal. Nagyon izgatta a dolog, hogy miért akar valaki ilyen fiatalon csatlakozni hozzájuk. – Miért sietsz ennyire? Van még elég időd, hogy harcos legyél. – Mert – felelte tétovázva a fiú, és Sebzett Medve felé fordult – a fehérek rosszak. El akarják pusztítani az indiánokat. Én pedig szeretem a népemet. Sebzett Medve szeme előtt a vasútépítő karaván jelent meg. 46

– Megértem – bólintott. A tábor másik végén néhány öregember nyílhegyeket készített. A szarvasagancsból készített kalapács állandó csattogása betöltötte a levegőt. Az indiánok többsége ma már vasat tesz a nyílvessző végére. Nem így az idősek. Ők úgy tartják, hogy a vas elviszi a szerencsét, s csak a kőből készült hegy képes segítségül hívni a szellemek erejét. – Mit fogsz csinálni, hogy megmutasd, mire vagy képes? Varjú Láb előrehajolt, és átkarolta a térdét. Egy titokzatos mosoly jelent meg az arcán. – A sziúktól akarok lovakat lopni – súgta egész halkan. – Ez nem lesz könnyű – kapta fel a fejét Sebzett Medve. – Erősen őrzik őket. – Igen, de én meg tudom csinálni. – Elhiszem. De ne feledkezz meg arról, hogy nem kerülhetsz a Dog Soldiersbe, ha közben meghalsz! – Nem fogom elfelejteni – felelte nevetve a fiú. – jól van. És azt sem szeretném kipróbálni, hogy vajon elég erős-e a varázserőm ahhoz, hogy kihúzza belőled a sziú nyilakat. A fiú ismét felnevetett. – Nem lesz szükség rá, hogy kipróbáld – mondta, s azzal felállt. – Anyámnak azt mondtam, hogy egy nagy nyulat hozok vacsorára. – Jó vadászatot! – mondta búcsúzásképpen. Újra a fehér hajú öregekre nézett. Még mindig a nyárfaerdő árnyékában ültek és beszélgettek. Mormogásnak tűnő hangjukat időnként felváltotta nevetésük, mialatt a térdüket csapkodták jókedvükben. Éneklő Veréb egy kicsit közelebb lépett hozzá. – A nő... nem tért vissza? – kérdezte tétovázva, s nem nézett a férfira. Sebzett Medve nyugodt gondolatai elreppentek. Sógornője nagyon kényes területre tévedt. Azzal, hogy ezt megkérdezte, a jószívűségéről és a bátorságáról tett tanúbizonyságot. A férfi lehajtotta a fejét, és gyógyuló mellkasát figyelte. – Nem – válaszolta halkan. Egy széllökés szaladt át a falun, egy adag homokot szórva az arcába. Éneklő Veréb az arca elé kapta a kezét. Mikor a szél elült, Éneklő Varjú a férfi vállára tette a kezét. – Ne aggódj, el fog jönni. Sebzett Medve összefonta ujjait, és bólintott. Imádkozott, hogy úgy legyen, ahogy sógornője mondta. Már nyolc nap telt el a Naptánc óta, s lelke azóta egyedül van. Még nem jött vissza. – Talán – motyogta. Arra lett figyelmes, hogy Fekete Madár a hegy lábánál ugrál és élénken integet. Karját előrenyújtva egy távoli pontra mutatott. Felugrott, s megpróbálta kitalálni, mi váltotta ki ennyire az izgalmát. Kiabált is valamit, de a szél elvitte a szavait. Sebzett Medve a szeme fölé tette a kezét, hogy jobban lásson a tűző napon. Egy porfelhőt pillantott meg a távolban. – Lovasok – mormolta magában. Éneklő Veréb is abbahagyta a munkáját, és követte a férfi nézését. – Nagyon gyorsan jönnek – mondta. – Igen – felelte Sebzett Medve. Lassan úrrá lett rajta a félelem. Leengedte a kezét és Fekete Madár felé indult. – A felderítők! – kiáltotta a gyerek. – Biztos vagy benne? – Igen! Szürke Mókus vezeti őket. 47

Sebzett Medve előrement néhány lépést, s a közeledőket tanulmányozta. Fekete Madárnak igaza volt. A gyerek fejére tette a kezét, s megborzolta a haját. – Megmondanád a kikiáltónak? – Igen! – mosolyodott el a fiú, és indult is az öregek felé. Sebzett Medve csak állt, s a lovasokat nézte. Fekete hajfonatai lebegtek az erősödő szélben. Nagyon siettek. Elgondolkodva figyelte, ahogy egyre közelebb érnek. A nagy megerőltetéstől szinte folyt a víz a lovakról. Aggodalom támadt benne. Mi lehet az a sürgős üzenet? Mikor Szürke Mókus elérte a falut, hirtelen megállította a lovát, s gyorsan leugrott a nyeregből. Egy fiú kezébe adta a kantárt azzal, hogy csutakolja le a kimerült állatot. Sebzett Medve gombóccal a torkában várta, hogy Szürke Mókus hozzá érjen. A felderítő arca komoly volt és fáradt. Széles kezét Sebzett Medve vállára tette. Egymásra néztek. – Itt vannak, testvérem! – A karaván? – Igen. Sebzett Medve nagyot nyelt és a többi felderítőre nézett. Csak nyolcan voltak. – Maradt ott valaki? – kérdezte. – Igen – bólintott Szürke Mókus. – Figyelni, hogy mit csinálnak. A falu kikiáltójának hangja szólalt meg mögöttük. – Gyertek! Már mondtam a főnöknek, hogy megérkeztetek. Felemelte a karját, és Tompa Kés sátra felé mutatott. Szürke Mókus átkarolta Sebzett Medve vállát, s megindultak a jelzett irányba. – Katonák is vannak velük. – Mennyi? – kérdezte. A farkas nem beszélt neki kékkabátosokról. – Több mint száz. – Akkor még több harcosra lesz szükség – válaszolta aggódva. – Sokkal többre – bólintott Szürke Mókus. – Ráadásul két olyan nagy puskájuk is van, amely egy tucat embert képes leteríteni. – Mozsárágyúk? – kérdezte Sebzett Medve. Fort Laramie-ban tanulta ezt a kifejezést. – Igen. – És... mások is vannak a karavánban? Például nők? – Nem akarta egyenesen megkérdezni a barátjától, hogy látta-e a sárga hajú nőt. – Nem sokan, csak néhányan. Meg gyerekek. – Gyerekek? – Igen. Sebzett Medve lehajtotta a fejét. Nem akart gyerekeket ölni. Ürességet érzett a lelkében. *** A délután napsütéses volt és forró. Száraz szél száguldott keresztül a tájon, finom homokkal terítve be embert, s állatot. Colleen a fejéhez erősítette a kalapját. Megpróbált körülnézni, de nem tudott. Az erős szélben nem lehetett büntetlenül megfordulni. Félig csukott szempilláján keresztül látta, amint a dühöngő vihar felkapja a sárga port és ördögien kavarogva a szekerek ponyváihoz csapja. A szekerek nyugat felé néztek a lemenő nap irányába. Az aranyló sugarak vakító ragyogást kölcsönöztek a finom szemcséknek. Colleen egy pillanatra a háta mögött csattogó, nyikorgó szekérre nézett. Az ökrök hevedere csengő módjára csilingelt. Róbert mereven ült a bakon, s próbálta egyenesben tartani az állatokat. 48

– Héj! – kiáltotta, s egy nagyot csapott az ökör krémszínű hátára. – Mozdulj már, te átkozott! Colleen a szeme sarkából figyelte férjét, bár igyekezett ezt eltitkolni. Kalapját úgy tartotta, mintha homlokegyenesen az ellenkező irányba nézne. Már több mint egy hete nem szóltak egymáshoz, csak akkor, ha ez elkerülhetetlenül szükséges volt. Ezért már nagyon vágyott egy kis társaságra. Könyörgött is a férjének, hogy szóljon hozzá, vagy kiabáljon, csak mondjon már valamit, de ő visszautasította. Gondolatai más irányba terelődtek. Matthew előzékenyebb lovagja volt. Ma kora hajnalban felkereste, hogy beszélgethessenek egy kicsit, de hirtelen távoznia kellett, ahogy Róbert megjelent. A férje pillantása sok mindent elárult Douglas hadnagy iránti érzelmeiről. Furcsa dolog volt Colleen számára, hogy amióta az álmairól beszélgettek, Matthew volt az egyetlen igaz barátja. Mindig megérezte, ha magányos volt, ha szüksége volt rá, és valahonnan mindig előkerült. Megbillentette a kék kalapját, s küldött neki egy pimasz mosolyt. Úgy tűnt, hogy Matthew-t fölöttébb érdeklik az álmai. Az a tudat, hogy meg tudja ezeket osztani valakivel, számottevően elviselhetőbbé tette a helyzetet. Felsóhajtott. Volt valami eredendő vadság ebben a férfiban, ami Colleent izgatottá tette. A nyugodt felszín mögött lappangott valami dühös nyugtalanság. Mikor beszélgettek, Colleen gyakran érezte úgy, hogy a szíve őrülten dobog, mint egy csapdába esett állaté, aki előtt megcsillan a szabadulás reménye. Ráadásul egyre jobban ragaszkodott a férfihoz. Szinte állandóan ő járt a fejében. Egyszer, néhány nappal ezelőtt az ő nevét kiáltotta, mikor felébredt egy különösen nyomasztó álmából. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Róbert nem vette észre. A szekér hirtelen megállt, és a fékek nyikorgása szertefoszlatták a gondolatait. Férjére nézett, aki a bakon állt és kezével védte a szemét a szélfújta homok ellen. – Mi az? – kiáltotta Colleen, remélve, hogy hangja elér hozzá. Az egész karaván megállt. Róbert rápillantott, majd újra a messzeséget kémlelte. Végül felkiáltott – Egy lovas... Ellenünk jönnek! Colleen lábujjhegyre állt, de nem látott semmit. Róbert felordított. – Indiánok! Indiánok! Colleen a szekér hátuljához szaladt, és bemászott. A kocsi meglódult, hogy csatlakozzon gyűrűbe fejlődő társaihoz. Colleen a padlóhoz lapult. – Mi történik? – kiáltotta férje felé, mikor a mozgás megszűnt. Róbert nem válaszolt, hanem a gyeplőt eldobva leugrott a szekérről, és eltűnt. Szinte tökéletes csend maradt utána. Colleen csak a saját lélegzetét hallotta. A fejébe húzta a kalapot, kezét fülére szorította, és várt. Sortűz hangja hasított bele a csendbe. Rögtön utána a félelmetes indián csatakiáltás következett. Colleen úgy érezte, hogy ez a hang a lelkéig hatol. Végtelen szomorúság lett úrrá rajta, s gondolatai zavarossá váltak. A hátára fordult, és a szekér tetejét nézte. Megpróbált rájönni, honnan támadt benne ez az érzés. A lövések egyre közelebbről hallatszottak, s mindegyik durranás mint egy késszúrás hasított a szívébe. A szekér sarkába gurult, és összekuporodva várta a továbbiakat. Hirtelen érezte, hogy a feje tisztulni kezd. Felpattant. Vajon ő is a harcosok között van? A szekér végéhez mászott, s leereszkedett a földre. Rohanni kezdett, keresztül a körön. Hallotta, hogy utánakiáltanak. Átjutott a gyűrűn, s megjelent előtte a nyitott tér. Megemelte a szoknyáját, és szaladt tovább. A hangok most már harsányakká, parancsolóbbakká váltak mögötte, de nem törődött velük, Meg kell találnia! Lovasok és harcosok árnyait látta a kavargó homokfelhőn át. Kinyújtotta a kezét és kiáltott feléjük, de hangját elnyelte a szél és a fegyverropogás. – Mrs. Merrill! – hallatszott a háta mögül. – Álljon meg! 49

Már alig kapott levegőt, de mégsem engedelmeskedett, Még keményebben rohant tovább. Hirtelen valaki a földre rántotta. Colleen sikított, hadonászott, s mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon, s mehessen a cheyenne harcosokhoz, de az erős karok nem engedték. Hallotta, hogy a férfi mond neki valamit, de nem értette. Tovább csapkodott öklével, csúszkálva a homokban, de nem ért el sikert. – Hagyja abba, Mrs. Merrill! – kiáltotta a férfi, és szorosan átölelte a derekát. – Hagyja abba! Colleen a homokot markolászta, s a cheyenne-neket kereste a szemével. De a harcosok egyre távolabb voltak. Visszavonultak. Könnyek szöktek a szemébe. A férfi most már elengedte, s feltápászkodtak. Colleen csak most ismerte fel. Nat Hedges volt, az áruszállító szekerek vezetője, aki egy áruház megnyitását tervezi Virginia Cityben. – Mi történt magával, asszonyom? – kiáltott rá, szemébe húzva széles karimájú kalapját. – Megpróbálta lelövetni magát? – A hangja mérges volt és nyugtalan, – Ők voltak... – motyogta Colleen bizonytalanul. A szavak bent maradtak a torkában. Az arca elé kapta a kezét egy homokot hozó széllökés miatt, Aztán a szél elmúlt, s őt valami furcsa megszállottság kerítette hatalmába. – Nem szabad megépítenünk ezt az utat! – mondta. A farkas volt mellette, az óriási, izzó fekete szemével. Colleen gerincén lassan végigfutott a félelem. Újra megjelent a férfi a fekete hajfonatokkal s rózsaszín forradásokkal a mellén. Vizet öntött a forró kőre, hogy megmosakodjon a felszálló gőzben. Egy öblös homokkő alatt állt, és szólt hozzá. Lágy, kedves hangon. Öröm váltotta fel Colleen félelmét. Oda akart menni hozzá. A férfi szélesre tárta a karját, hogy fogadja a nőt. Elindult felé, de valahogy nem jutott előbbre. Mintha valami visszatartaná. – Térjen magához, asszonyom! – kiáltotta a fülébe egy parancsoló hang. Nat Hedges rázta meg, és védte testével a fegyverropogás közepette, – Feküdjön le! – szólt az újabb parancs, de már rántotta is le a földre. Colleen nem ellenkezett. Elterült a poros-homokos nebraskai földön. Akkor nyitotta ki a szemét, mikor a fegyverek hangja alábbhagyott. Hedges lekászálódott róla. Félénk és zavart volt. Fülét karmazsinvörösre sütötte a nap. – Sajnálom, asszonyom – mentegetőzött – nem volt más lehetőségem, hogy biztonságba helyezzem. Colleen még kapkodva szedte a levegőt. Hedges segített neki lábra állni, s felajánlva karját visszakísérte a szekerekhez. A köréjük gyűlt emberek arcára csodálkozás és bizalmatlanság ült ki. – Bolond... zavarodott... beteg – kapott el néhány elfojtott szót a tömegből. Végigsírta a szekerükig vezető utat. A könny összemaszatolta poros arcát. Megérkeztek. Hedges láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Csak állt, és nem tudta, mitévő legyen. Levette a kalapját, és zavartan gyűrögetni kezdte a szegélyét, várva, hogy Colleen abbahagyja a pityergést. – Segíthetek valamit? – kérdezte csendesen, s igyekezett eltakarni a nőt a kíváncsi szemek elől. Nem kapott választ. – Megyek, megkeresem a férjét – határozta el magát végül. Megfordult, és visszafelé indult. Szavai ökölcsapásként érték Colleent. – Ne! – kiáltotta, és a férfi felé nyújtotta a kezét –, kérem, ne! Hedges visszafordult, és zavartan megfogta a felé nyújtott kezét. 50

– Jól van, én nem... ha ön nem akarja, de... – motyogta, s egy pillanatra megtorpant. Egy pillantást vetett a körülöttük állókra – ...de nem én voltam az egyetlen, aki látta, hogy maga elrohant innen. A férje is rövidesen megtudja. – Tudom, Mr. Hedges – felelte a nő, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára –, csak még szükségem van egy kis időre. A férfi a fejére tette a kalapját, és biccentett. – Rendben van, asszonyom – mondta, és megfordult. Keresztülvágta magát a tömegen. Colleen állt még néhány pillanatig a kíváncsi tekintetek kereszttüzében, majd a szekér felé fordult. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, mintha legalább száz mérföldet futott volna. Megkapaszkodott a szekérben. Egy zsebkendőt vett elő a zsebéből, és belemártotta a karnyújtásnyira lévő vizeshordóba. Megtörölte arcát és leporolta a ruháját. A hűs víztől a New York-i őszi szelek jutottak az eszébe. Látta az elsárgult leveleket, majd a téli fehérséget a háztetőkön, az ereszeken lógó jégcsapokat. Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy a szülei házában van, és az ablakon át nézi a sűrű hóesést. Egy vállára csapódó erős kéz rántotta vissza a jelenbe. – Mi az ördögöt gondoltál, hol vagy? – ordított rá Róbert, s zöld szeme villámokat szórt. – Én... én... – dadogta, tudván, hogy nem mondhatja meg az igazat. Hirtelen Matthew képe jelent meg előtte, s még mielőtt meggondolhatta volna magát, kiszaladt a kérdés a száján – ...Matthew jól van? Róbert döbbenten engedte el a nőt, s megkövült szemekkel nézett rá. A tekintetéből áradó kegyetlen düh láttán Colleen hátralépett, és a szekérhez tapadt. – Azért szaladtál ki, hogy megnézd, nem sérült-e meg Douglas? – kérdezte, s a keze ökölbe szorult. – Nem! Én... nem – tiltakozott elcsukló hangon, miközben igyekezett volna még hátrébb menni, de már nem tudott. Róbert arca eltorzult a dühtől. Óvatosan körülnézett az egyre duzzadó tömegen, megpróbálva felmérni, hogyan ítélik meg őt most, őrült felesége miatt. Aztán megragadta Colleent, és kegyetlenül megrázta. – Az indiánok! – sikoltotta a nő. – Azt mondták, hogy nem szabad megépíteni a vasutat. Mi nem... – Hogy az ördögbe beszéltél velük? Ezek a gazemberek egy szót sem tudnak angolul. Csak cheyenne-nül beszélnek! – ordította a férfi. Szavai villámcsapásként érték. Egyenesen a férje szemébe nézett. – De... ez... nem lehet – dadogta. – Honnan tudod, te is kint voltál? – Nem – válaszolta félszegen, s a szeme újra a körülöttük állók arcát fürkészte –, nem voltam... én a raktárakra vigyáztam. De hallottam valakitől – mutatott valahová a háta mögé. Az arca pirosodni kezdett, és elengedte a nő vállát. A dühét egy másfajta érzés váltotta fel. – Azt akarod mondani, hogy elbújtál, míg mások harcoltak? Miért... Róbert ökle nagyot csattant felesége arcán, Colleen a földre zuhant. Megpróbált feltápászkodni, de a férje ott termett és felrántotta. Segítségért akart kiáltani, de csak nyöszörögni volt képes. Róbert újból megütötte. Ismét elterült a homokban. A szeme előtt apró kis fénypontok cikáztak. Belemarkolt a sárga szemcsékbe. Nem volt ereje megmozdulni. És a harcos felé nyújtotta a karját, s meleg szemmel nézett rá. Colleen megpróbált odamenni, de nem tudott. Valami visszatartotta, Róbert a hajánál fogva húzta föl. Kétségbeesetten próbálta maga elé tenni a kezét, hogy védekezzen. Tudta, mi fog 51

következni. De nem az történt. A férje hirtelen elengedte, s ő visszacsuklott a földre. Egy mély, hűvös hangot hallott. – Ha még egyszer hozzáér, Merrill, akkora lyukat csinálok magán, hogy az egész karaván átférhetne rajta. A szavakat egy sokat sejtető kattanás követte. Róbert lassan hátrafordult. Némi félelem érződött a hangjában. – Maga... maga csak hagyja békén a feleségemet, Douglas! Matthew? – villant át Colleen agyán. Képtelen lett volna megszólalni. – Csak nyugalom, uram! – felelte hűvösen a hadnagy. – Szerintem aki kezet emel egy nőre, az nem érdemli meg, hogy éljen. Ajánlom, ne kényszerítsen arra, hogy ennek érvényt is szerezzek. Róbert hátrébb lépett. Matthew a földön fekvő Colleenhoz ment és letérdelt mellé. Megsimogatta szőke, pöndörödő haját. – Colleen! Fel tud állni? – kérdezte. A nő egy picit mozdult, majd erőtlenül visszahanyatlott. Érezte, hogy erős karok felemelik és elviszik valahová. Csak a homokba süppedő csizmák hangját hallotta. Elaludt. Kéklő hegyek magasodtak a zöld mezők fölé. A sárgásbarna lován ült, és szélsebesen vágtatott a sziklacsúcs felé. Mikor megállt és leugrott a nyeregből, akkor vette észre, hogy lágy kecskebőr inget visel. Óvatosan megtapogatta a rojtokat, majd mászni kezdett felfelé. A ló jókedvűen nyerített mögötte. Ahogy haladt felfelé, a közeledő este egyre hűvösebb leheletet hozott. A szél átjárta a szűk völgyeket és a széles mezőt. A fűszálak magasan, egyenesen álltak, s lágyan hajladoztak a szélben. Megtorpant, és az ég felé nyújtotta a karját. Megint egyek voltak. A cheyenne harcos osztozott a testében ós a lelkében. A férfi gyöngédsége puha takaróként fogta körbe. Colleen közelebb húzta magához. Az indián lelke az övét kutatta. Egybefonódva lebegtek a végtelen csend óceánja fölött. Aztán hirtelen eltaszította magától. Colleen az indián mellett állva találta magát az alkonyodó erdő sápadt fényei közt. A férfi letérdelt előtte. Meleg, barna szemmel nézett fel rá. – Mistai? – szólt hozzá kérlelőn az indián. – Beszélsz velem? Colleen meg akarta érinteni, hogy lelkük újból egybefonódjon. – Colleen? – szólalt meg valahol egy távoli hang. A nő egyszerre érezte a homokot maga alatt és az erdő bódító illatát Kinyitotta a szemét. Matthew ült mellette a homokon. Egy kis bucka tetejére hozta, messze a szekerektől. A nő látta a táborban őgyelgő kék ruhás katonákat. – Colleen! – szólt hozzá újra a férfi, miközben egy vizes ruhával tisztogatta a nő piszkos arcát. A szeme – aggodalomról árulkodott. – Vissza tud jönni velem? Megpróbált felülni, de a fájdalom erősebb volt. – Ó! – sóhajtott fel és megtapogatta sajgó arcát. Elviselhetetlenül fájt a feje. Matthew segített neki felülni. A kezébe temette arcát. Fájt minden porcikája. Hátrahajtotta előreomló haját, s a férfira emelte a tekintetét. A hadnagy néhány pillanatig vizsgálódva figyelte a nézését, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Istennek hála! Már azt hittem, hogy jobban megsérült, mint az első ránézésre látszott. – Nem – felelte a nő, bár lelke még nagyon messze járt. – Jól... vagyok. Felhúzta és átkarolta a térdét. Sárga ruhája koszos és tépett volt. Magán hordozta őrült rohanásának és férje „kedvességének” nyomait. 52

Matthew a nő álla alá tette a kezét, s lágyan maga felé fordította a fejét. Még egyszer megvizsgálta a szemét, s mikor nyilvánvalóvá vált, hogy minden rendben van, felállt. – Most a sátramhoz megyek, de nemsokára visszajövök. Ne mozduljon innen, hallja? Colleen bólintott, s a férfi elment. Egyedül maradt a sivatagban. Könyökét a térdére támasztotta, és a tenyerére illesztette az állát. Nyugat felé nézett. A nap már lenyugvóban volt, s előtűntek a csillagok. Azon gondolkozott, hogy vajon mióta lehet itt? Óvatosan megtapogatta az arcát, majd lehunyta a szemét. Képtelen lett volna most Róbertre gondolni anélkül, hogy ne fojtogatta volna a sírás. Megpróbált másra koncentrálni, s beletúrt a sárgás homokba. A napfény elmúltával a szél is alábbhagyott. A levegő rohamosan hűlni kezdett. Az égen átvonuló felhőket nézte. A sűrű fehér gomolyagok lassan, méltóságteljesen úsztak, a lemenő nap narancssárga fényében fürödve. Mélyeket lélegezve gyönyörködött a természet szépségében. Matthew alakja jelent meg a tábor felől. Egy üveget és két poharat hozott. Felmászott a buckára, és a nő mellé ült. Tekintete még mindig aggódó volt. Teletöltötte a poharakat a jellegzetes illatú folyadékkal, s felé nyújtotta az egyiket. – Igya meg! – parancsolta. Colleen a szájához emelte a kis kék bádogcsészét, és belekortyolt. Az alkohol átható illata összeráncolta az orrát. A férfira nézett, aki kényelmesen elhelyezkedett a homokban, majd lassan kiitta a poharat. Az ital marta a torkát, és könnyeket csalt a szemébe. Leeresztette a karját, és köhögni kezdett. Megtörölte a száját a homokos kezével. – Jól van! – mondta Matthew, és újra töltött –, most már majd jobban érzi magát! Colleen ismét ivott egy kortyot. A gyomra kellemesen bizseregni kezdett. Érezte, hogy az ital szétárad a testében, s utolsó porcikájáig is elhatol. – Milyen egy áldott jó érzés! – sóhajtotta. Az alkohol jóvoltából most sokkal rózsaszínűbbnek látta a világot, mint annak előtte. – És most – mondta a férfi, felmérve Colleen állapotát –, elmondja nekem, hogy mi is történt. Nat Hedges azt mondta, hogy kirohant a csata kellős közepére, és alaposan püfölte őt, mikor vissza akarta tartani. Colleen felhajtotta a második pohárral is, és az üres kis edényt nézegette. Testének bizsergése meghozta a bátorságát. – Van még? – nyújtotta a karját Matthew felé. A hadnagy jól szórakozott magában. Teletöltötte a poharat, majd nevetve megrázta a már lényegesen könnyebb üveget. – Hát kedvesem, mit mondjak, nem hittem volna, hogy ennyire kedvet kap a whiskyre! Na de hiába, a nevelés... – Én jól nevelt vagyok – vágott közbe Colleen, vigyázva, hogy az imbolygó világ nehogy túlságosan is megbillenjen. – Hát persze – pislogott huncutul a katona. – És maga merre járt ma? – Felderítésen voltam. Véletlenül hallottam – kezdte, s hangja egy kicsit gunyorossá vált –, hogy utánam rohant a csatába, mert félt, hogy valami bajom esik. De mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az igazi oka. – A hangja komollyá változott. – Szóval, miért tette? – Két pónit hozott magával, ugye? A férfi csodálkozva meresztette ki a szemét. – Igen. – Cheyenne pónikat. Matthew elgondolkozva bólintott. 53

– Nem akarják, hogy megépítsük a vasutat – folytatta a nő. – Nem, azt valóban nem akarják – felelte a férfi, és érdeklődően előrehajolt. Colleen tűnődve morzsolgatta ruháját, majd kisimította. Matthew nem vette le a szemét a nőről. – Honnan tudja mindezt? – Én... Én... – mondta tétován Colleen, és eszébe jutottak Róbert szavai – hallottam őket. – Maga beszél... – Nem, ez idáig még nem! – csúszott ki a száján, északnyugat felé nézett. Ott volt valahol. Az a harcos létezik, és vár rá. Matthew követte a tekintetét, s hol a hegyekre, hol pedig Colleenra nézett. – És ő beszélt magához? Úgy értem, az álmában? A nő megint morzsolgatni kezdte a ruháját és bólintott. – És maga értette? – Egy szót kivéve. – Melyik az? – Mistainak szólított. Matthew becsukta a szemét, és bólintott. Belemarkolt a homokba, és hagyta, hogy kiperegjen az ujjai között. A sötétlő nyugati égboltot tanulmányozta. A felhők már mozdulatlanul csüngtek az égen. – Mit jelent ez? – nézett Colleen a férfira. – Szellemet. – Ó... Az a tény, hogy a harcos őt szellemként látja, már szinte az első álmai után világossá vált számára. A gyomrában égő tűz miatt úgy döntött, hogy most inkább nem gondol semmi komoly dologra. A kényelmesen elterpeszkedő hadnagyra nézett. Nem értette, miért van az, hogy olyan könnyedén jó kedvre tudja deríteni ez a férfi. Whiskytől gőzös fejében olyan gondolatok fordultak meg a férfival kapcsolatban, melyek korábban még sohasem fogalmazódtak meg benne. Tágabbra nyitotta a szemét, és leplezetlenül bámulta a hadnagyot. Kifejezetten helyes volt. Szemöldöke, egyenes orra, sötétkék szeme határozottan vonzotta. Sötétkék inge alatt széles mellkas domborodott, és kidagadtak erős izmai. Colleen nem bírt ellenállni a kísértésnek, és megérintette a hadnagy karját. A férfi nézte, amint a finom ujjak cirógatják. A nő kalapjához nyúlt, és a szemébe húzta. – Miért? – kérdezte Colleen ártatlan hangon, és a másik kezével megigazította fejfedőjét. A férfi szórakoztatónak találta a nő mozdulatát. Mellkasa hullámzott a visszafojtott nevetéstől. – Miért? – kérdezte újra. – Nos, csak azon gondolkozom – nézett fel az égre a hadnagy –, hogy ha most engednénk a vágyainak, akkor reggelre nagyon megbánná a történteket. – Hát... talán nem. – De igen, ebben biztos vagyok. Colleen arca kipirult, s ebben nem kis része volt a három pohár whiskynek. – Matthew, én... én ma este nem tudok visszamenni a szekérhez. Én... jobban szeretnék inkább... – Azt látom, hogy mit szeretne jobban – bólintott és higgye el, el sem tudom mondani, mennyire szeretném én is, de... – látszott, hogy nehezen mondja ki ezeket a szavakat – amire magának most valóban szüksége van, az a pihenés. Colleen visszarántotta a kezét, és dühös pillantást vetett a férfira. 54

– Maga a leg... – Ne aggódjon, Colleen – mondta lágyan, s napbarnított arca komollyá vált. – Nincs szándékomban engedni, hogy azzal a gyáva férjével töltse az éjszakát. – Gyáva? – Igen – bólintott a hadnagy – azt hittem, tudja, s ezért kezdtem... – Nem. Mit kellene tudnom? – Az egyik fuvarozó látta, amint a férje kimászik az egyik szekér alól, mikor véget ért a csetepaté. Úgy néz ki, hogy már az első puskalövés után biztonságos helyre menekült. Colleen lehunyta a szemét. Most már tudta, miért lett Róbert olyan ingerült, mikor megkérdezte, hogy hol volt a csata alatt. Levette a kalapját. Nem akart többet Róbertre gondolni. Matthew járt a fejében. – Nem kell a szekérben töltenem az éjszakát? – Nem. A hadnagy hirtelen felpattant, és a karját nyújtotta a nőnek. Colleen felállt, de úgy, hogy testük szorosan összetapadt. Vágyakozva néztek egymás arcába. – Nem teszed könnyebbé! – sóhajtott fel Matthew. Szeme vadul lobogott. Lágyan közelebb húzta, s lehajolt, hogy megcsókolja. Colleen lehunyta a szemét. A férfi szája puha volt és meleg. Karja szorosan tartotta a nő vékony derekát. Szívverésük szaporább lett, ahogy a vágy elöntötte testüket. Ajkuk lágy simogatása is egyre hevesebbé vált. Colleen érezte, hogy a férfi karja enyhén remegni kezd. Majd a keze váratlanul eltaszította a testét. – Még ne! – sóhajtotta, és vissza akart térni az ölelő karokba. Egy kicsit elégedetlen volt e nem várt fordulat miatt. – Ne? – kérdezett vissza a férfi. – Drágám, mi lett szigorú erkölcseiddel? – Soha nem voltak szigorúak. – Soha? – Soha! – Teljesen megbolondítasz – sóhajtotta a hadnagy, s átkarolta a nő vállát. Levezette a homokbuckáról, és a szekér felé indultak. Egy idegen szekér felé. Amint a táborhoz értek, Colleen megpillantott egy ősz hajú, rózsás arcú, kövér asszonyt, amint éppen egy darab fát dobott a tűzre. – Maureen! – szólította meg Matthew, amint a szekeret megkerülve hozzá értek. – Ő Colleen Merrill, az a hölgy, akiről már beszéltem neked. Az idős nő szeme pillanatok alatt végigmérte a jövevényt, észrevéve rajta mindent a legapróbb horzsolásig. – Örvendek a szerencsének, Colleen – szólalt meg Maureen hamisítatlan ír kiejtéssel, és barátságosan a vállára tette a kezét. Colleen arcán aggodalom jelent meg. Talán Matthew már elmagyarázta volna a helyzetét? – Szüksége van szállásra néhány napig – folytatta az idős nő. – Mr. Douglas már mindent elmondott. Nagy megtiszteltetés számunkra, ha velünk marad. – Ó, én igazán... – Colleen egy borús pillantást vetett Matthew-ra, aki sandítva nézett csak rá. Kezdte megérteni a helyzetet. Matthew egész idő alatt így tervezte – ...nagyon hálás lennék... ha biztosan nem zavarok. – Ugyan, kedvesem, Mr. O'Brian és én szeretnénk, ha addig maradna itt, ameddig csak akar. A lányunk mellett fog aludni. Remélem, nincs ellene kifogása – mondta, és a szekér alatt lévő vörös hajú kislányra mutatott. Colleen lehajolt. Egy mosolygós gyermekarc nézett vissza rá a vastag takaróból. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Elizabeth. 55

– Nem bánod, ha veled alszom, Elizabeth? – Nem, asszonyom. – Köszönöm. Matthew csípőre tette a kezét, és hangosan ásított. Mrs. O'Brian ránézett. Egy sokatmondó pillantást váltottak. – Nos, Colleen, drágám, azt hiszem, itt az ideje, hogy aludni menjünk. Bekészítettem egy takarót Elizabeth mellé, úgyhogy nyugodtan lefekhet akkor, amikor jólesik. – Igazán nagyon kedves, Mrs. O'Brian! Köszönöm. – Jó éjszakát mindkettőjüknek! – mondta az idős asszony, és alig érezhetően meghajolt, majd a szekér háta mögé indult. – Jó éjt, Maureen! – kiáltott utána Matthew. A szekér oldalához ment és letérdelt. – Lizard, Mrs. Merrill és én most teszünk egy rövid esti sétát, de nemsokára visszajövünk. Rendben van, édesem? A szeplős kis arc elvigyorodott. – Igen, Matthew bácsi. Kart karba öltve indultak el a sötétség felé. Douglas mindkét kezét Colleen vállára téve szembefordult vele. A már jól ismert pimasz vigyor jelent meg az arcán. – Szóval... ez nem az a megoldás, amit a legjobban szeretnék – jelentette ki –, de majd ha kijózanodsz, meg fogod köszönni nekem. – Azt nem! – dobbantott mérgesen a lábával a nő. – Nem? – Nem! A hadnagy szélesen elvigyorodott – Teszek egy ígéretet, akarod hallani? – Mi az? – sóhajtotta Colleen lehangoltan. – Ha legközelebb is együtt akarsz lenni velem, akkor én felmentem magam az úriemberi viselkedés előírásai alól, és... úgy lesz, ahogy te akarod. Rendben van? Colleen bólintott. Matthew visszakísérte a szekérhez. – Aludj jól! – mondta, és a katonai tábor felé indult. Colleen még álldogált egy darabig, s nézte a sötétséget, amely elnyelte a hadnagyot. A csillagok fényesen ragyogtak. Hűvös volt. Megborzongott, s újdonsült szálláshelye felé indult. Erősen kellett koncentrálnia, hogy egyenesen menjen.

Nyolcadik fejezet Sötéten gomolygó viharfellegek takarták el a Nagy-Szarvas-hegység csipkézett csúcsait. Sebzett Medve vágyakozva nézett az erdővel borított lejtők felé. A vihar közeledtével erősödő szél vadul szaggatta ruhájának rojtjait. A nyirkos levegő megtelt az erdő illatával. Vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta visszatartani forrongó dühét. A cheyenne-eknek délre kellett menniük a Powder-folyó vidékére, itthagyva a szent hegyeket, ahol a látomásai voltak. Nem akart menni, de nem volt más választása. A karaván már csak néhány napnyi távolságra volt. Közelebb kell lenni a fehérek ösvényéhez, hogy feltartóztathassák és megállítsák őket. Lova idegesen kaparta a földet. Az állat már készen állt a további útra, de a gazdája még nem. A faluja felé nézett. A többiek libasorban haladtak előre. A gyerekek csilingelő kacagása belevegyült a vihar dörgő hangjába. 56

– Jól van, kicsim! – veregette meg lova nyakát Sebzett Medve fogsz még menni eleget. Adj még egy kis időt! A ló fújtatott. Az indián tovább paskolta az állatot, s nyugtató szavakat duruzsolt a fülébe. Nem tudta levenni a szemét arról a helyről, ahol a farkas és a borz segített neki meglátni a jövőt. Vajon követni fogják őt a nagy déli síkságra is? Vajon a homokkövek is meg fogják úgy nyugtatni aggódó szívét, mint ahogy az óriási sziklák tették? Végtelen szomorúság öntötte el a lelkét. Elfordult, és lehajtotta a fejét. Halk patkódobogás hallatszott a háta mögül. Felemelte a fejét, és a hang irányába fordult. Kis Szarvas volt az. Sebzett Medve elmosolyodott, amint testvére mellé ért. – Szomorú vagy, amiért elmegyünk? – kérdezte, és barna szemében együttérzés csillant. – Igen – felelte nem titkolt fájdalommal a hangjában, és még egyszer visszanézett az ősi tájra. Kis Szarvas bólintott, és a sárgásbarna talajra nézett, melyre kövér cseppek kezdtek hullani, felverve a finom port. Sebzett Medve most a nőre gondolt, és akaratlanul az Orvosságos Sátor felé fordult, ahol először találkozott vele. Ürességet érzett legbelül. Nem vette észre, hogy arcára kiíródik a magányosság érzése. Kis Szarvas viszont igen. – Még nem jött vissza – testvére hangja inkább kijelentő volt, mintsem kérdő és attól félsz, hogy ha elmégy innen, akkor örökre el is veszíted? Sebzett Medve teleszívta tüdejét, és lassan engedte ki a levegőt. – Attól félek, hogy a lelke itt rejlik, ezekben a hegyekben! – felelte, s azzal megfordult, és elindult dél felé. Kis Szarvas követte. Nem beszéltek. Hallgatták a vihar dübörgését, s érezték, hogy az eső lassan eláztatja kecskebőr ruhájukat. – Testvérem! – szólalt meg Kis Szarvas vonakodva –, vigyáznod kellene. Az öregek azt mondják... – megállt, és egy nagyot sóhajtott, mintha azon gondolkodna, hogy vajon folytassa-e vagy sem. Pillantásuk találkozott. Folytatta. – Azt mondják, hogy az a nő, akit a szívedben érzel, ho ho ta ma itsi hyo ist. Sebzett Medve szeme megvillant. Gyilkos düh öntötte el. – Őt nem az ördög nyila juttatta a szívembe, testvérem! – kiáltotta. – Ki mondja ezt? Kis Szarvas nem válaszolt, látva az ellenséges fényt Sebzett Medve szemében. – Ki? – ismételte meg parancsolóan. – Sokan. Sebzett Medve visszafordult, és dühösen szorította a kantárt. Igyekezett visszaszerezni az önuralmát. Hogy mondhatnak ilyet az öregek? Változott-e valamit, mióta a nő megjelent? Tett valami olyat, amivel megsértett más embereket? Nem! Ő nem lehet ördög. Erőt vett magán, és nyugodt hangon kérdezte. – Miért mondják ezeket a dolgokat? Kis Szarvas megrándította a vállát. – Talán azért, mert nem értik, hogy miért jön hozzád, testvérem. Ha segítő szellem volna, akkor üzenetet kellene hoznia a számodra. Ebben az esetben nem éreznéd a magányosság kínját. Ha pedig rossz szellem szállt meg – folytatta vonakodva –, akkor éppen ez a szenvedés volt a célja. A rossz szellemek soha nem közelednek jó szándékkal. – Én... ő...! – Mint egy tornádó tört fel benne a düh Összeszorította a fogát, mert nem akart a testvérére ordítani. Megrántotta a gyeplőt, és szélsebesen a hegyek felé indult, messze maga mögött hagyva Kis Szarvast. Könyörgött a farkasnak, hogy küldje el a nőt. Meg akarta kérdezni tőle a szándékát. Az öregek kinyilatkoztatása villámcsapásként érte. A jelenléte olyan csodálatos volt, hogy soha fel sem merült benne, hogy esetleg rossz 57

szándékkal jött volna. És vajon akkor a farkas nem figyelmeztette volna? Igen, hasított belé a felismerés; nagyapa nem hagyta volna, hogy becsapják. Leszállt a nyeregből, és egy fenyőhöz kötötte a lovát. Száraz ágakat keresett, hogy tüzet gyújthasson. Nehezen, de sikerült olyan gallyakat találnia, amelyeket nem ért az eső. Meg kellett tisztítania magát, hogy könyöröghessen Macheónak: küldje el neki a nőt. Köveket szórt a tűzre, hogy felhevüljenek, mire majd a lángok kialszanak. Egy üres tökhéjjal merített a sziklamélyedésekben rekedt vízből, és a tűz mellé tette. Levette a ruháját, és a fák ágaira aggatta. A ködös levegő körbevette a testét. Imádkozott, s énekelni kezdte a farkas énekét. Hangját felkapta a szél, és vitte fel az egekbe. Addig énekelt, míg szíve nyitottá nem vált, s feje megszabadult a káros gondolatoktól. Teste egyedül maradt, kiszolgáltatottan és sebezhetően. Ekkor a forró kövekre öntötte a vizet, és megmártózott a felszálló gőzben. Leguggolt, és behunyta a szemét. Tökéletes volt lelkének békés csendje. Nem tudta, hogy mióta ül ott összekuporodva a haldokló tűz mellett. Fejét betöltötte a Nagy Varázslat és a sárga hajú nő. Hirtelen érezni kezdte, hogy könyörgése meghallgatásra talált. A lelke megnyugodott. A nő ott volt. Hosszú, szőke haja a derekáig ért, s kereste a pillantását. Sebzett Medve a nő felé fordult, kinyújtotta a kezét, és megszólította. – Kérlek, beszélgetnél velem? Nekem szükségem... De a nő eltűnt. Az indián öklével az eső áztatta földre csapott. Tudta, miért utasította el, hogy beszéljen vele. Az élete túlságosan is tele volt érzelmekkel és ellenségeskedéssel! Úgy látszik, még nem tanulta meg az ősöktől az önuralom leckéjét. A tenyerébe temette arcát. Újra meg kell próbálnia. Talán, ha közelebb volna a Nagy Varázslathoz, akkor visszatérne a nő. Felpillantott az erdővel borított hegyoldalra. Igen – gondolta –, magasabbra kell másznia. Olyan messzire, amennyire csak tud, még mielőtt besötétedik. Felöltözött, eloldozta a lovat, és útnak indult. Mikor az állat már nem bírta tovább, leszállt, és egy fához kötötte. Gyalog indult tovább. Egyre hűvösebb lett, ahogy felfelé haladt. Megborzongott a körülötte lévő hűvös, nyirkos levegőtől. Ekkor megérezte, hogy itt van. Hallotta lágy lélegzését. A napok óta tartó üresség elmúlt. Megpróbálta megérinteni. Fáradt volt és hideg. Az emelkedő apró kis sziklái durván nyomták a talpát a vékony bőrű mokaszinon át, de a járása mégis könnyed volt és csendes. Végül egy kis réthez ért fel, ahol a sűrű zöld fű között kék, fehér és sárga vadvirágok nyíltak. A rét közepéhez ment, szélesre tárta a karját, s kérte a farkast, hogy mutassa meg azt a pontot, ahol lelkük kapcsolódhat. Szívét lassan kezdte betölteni a nő jelenléte. Érezte, hogy benne van. Próbálta nyugtatgatni, hogy ne féljen. Érezte, amint a félelme elmúlik, és hívja magához, hogy lelkük egybeolvadjon, mint a Naptánc idején. Sebzett Medve a nő felé küldte a lelkét. Egybefonódtak. Az idő megszűnt létezni körülöttük. Súlytalanul táncoltak a csend és a fényesség örök tengerében. De neki beszélnie kellett vele. Lágyan eltolta magától. A nő nagyon ragaszkodott hozzá, de el kellett szakadniuk. Kinyitotta a szemét, és nézte, amint a rét közepén áll, és hosszú, sárga haját lengeti a szél. Letérdelt elé, és felemelte a karját. – Mistai? – kérlelte lágyan. – Beszélnél velem? Ő rámosolygott, s szeme áhítozta az együttlétet. A karját nyújtotta felé. De amint megindult hozzá, mosolya elhalványodott, arca merev lett... és eltűnt. – Nem! Gyere vissza! – kiáltotta a hallgatag hegyeknek. – Beszélnem... kell... veled! Hangját elnyelte az erdő csendje. Colleen hangos kiabálásra ébredt. Egész éjszaka esett az eső. A víz elérte a takaróját is, ezért a puszta kezével egy vízelvezető árkot kellett ásnia. A művelet eredményes volt, de 58

így sem sokat aludt az éjszaka. Ásítva fordult a másik oldalára, hogy megnézze, mi a kiabálás oka. Ahogy megmozdult, a gyomra felhívta a figyelmét üres voltára. Vett egy lassú lélegzetet és a homlokára tette a kezét. Meleg volt. A kiabálás csak rontott a helyzeten: minden szó kalapácsütésként visszhangzott a fejében. Megtalálta, hogy honnan jön a hangoskodás. Williford kapitány hanyagul szétvetett lábakkal és karba tett kézzel állt Sawyers ezredes előtt. A hátuk mögött narancssárgára festette az égboltot a felkelő nap. – Az isten verje meg magát, Williford! – ordította Sawyers, majd lehalkította a hangját, mikor észrevette, hogy a tömeg egyre növekszik körülöttük. – Engedelmeskednie kell a parancsaimnak. A karaván továbbmegy! Williford nyugodtan nézett az ezredes dühös szemébe. – Ezredes, az embereim nem fognak csupasz lábbal mindenféle tüskéken és csörgőkígyókon keresztülgázolni. Elkopott a csizmájuk talpa, ember! – Én... nos jól van! – botladozott Sawyers nyelve. Hosszú, vékony arca reszketett a dühtől. – Oldják meg a kérdést valahogy. Kell lennie... – Nincs, uram! – rázta meg a fejét Williford, – Vagy tisztességesen felszerelve teszik meg az embereim az út hátralévő részét Montanáig, vagy pedig felülök a lovamra, és meg sem állok Fort Laramie-ig azzal a kéréssel, hogy mentsenek fel a feladat alól, és ruházzák át másra. Sawyers szinte átdöfte a szemével a kapitányt. – Maga... itthagyná védelem nélkül a nőket és a gyerekeket ezen az ellenséges vidéken? Williford hangja továbbra is megtévesztően nyugodt és udvarias maradt. – De hiszen éppen ön mondta, ezredes, hogy akár kíséret nélkül is keresztülmegy a sziú és a cheyenne földeken. Sawyers reszkető kézzel simogatta meg őszülő halántékát. – Uram! Engem azzal bízott meg az Egyesült Államok Kongresszusa, hogy vasutat építsek a montanai aranymezőkig, és én ezt meg is teszem. Nem számít, hogy ez veszélyes vagy sem. Az emigránsok biztonságban visszamehetnek Fort Laramie-ba, ha akarnak. De az én útépítő csapatom nem olyan gyáva, mint a maga emberei, ezért mi folytatjuk az utunkat! – Sawyers, a lendülete hevében, fenyegetően a kapitány felé lépett, olyan közel, hogy kidüllesztett mellkasával szinte már feldöntötte. Colleen átlátta az ezredes szándékát. Megpróbálja szégyenbe hozni Willifordot. Úgy tünteti fel a kérdést, mintha bárminemű tiltakozás az út folytatása ellen gyávaságból eredne. Williford leeresztette a karját, és ökölbe szorította kezét. Szeme összeszűkült. – Ezredes – mondta figyelmeztetően –, én a maga helyében hátrébb lépnék egyet. – Nézése halálosan komoly volt. Sawyers vonakodva bár, de engedelmeskedett. – Amit én ajánlani szeretnék, az az – folytatta a kapitány –, hogy maradjunk itt, amíg én Fort Laramie-ba küldök valakit a szükséges munícióért. Azt hiszem, hogy Dana hadnagy néhány nap... – Én nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyenek miatt késlekedjek, kapitány – vágott közbe az ezredes –, már így is lemaradásban vagyunk. – Összeszorította a fogát, s ettől a feje leginkább egy félresikerült krumplira emlékeztetett. – Nem engedhetem, hogy a hadsereg tehetetlenségéből ennyi időt veszítsek – jelentette ki, majd sarkon fordult és elment. – Küldöm Danát a munícióért, ezredes – kiáltott utána Williford hűvösen. – Az embereimmel tíz napig itt maradunk, amíg vissza nem tér. Ha maga menni akar, akkor menjen egyedül! 59

Halk moraj hallatszott a tömeg felől. Colleen körülnézett. A kék sapkás katonák mozdulatlanul álltak. Még az arcuk sem rándult. Pokolian nehéz volt számukra az elmúlt hét, mikor csizmájuk már az utolsókat rúgta, jószerivel mezítláb kellett keresztülmenniük a forró homokon és a kaktuszokon. De ez a fizikai kényelmetlenség csak az egyik oka volt Williford elhatározásának. Nem akarta, hogy emberei felszerelés nélkül és túlhajszoltan menjenek be a veszélyes zónába. A száznegyven emberből csak huszonötnek volt lova, s így harcolni az indiánok ellen, ráadásul talp nélküli csizmákban, öngyilkosság lett volna. A rezzenéstelen arcokon jól tetten érhető volt a félelem. Sawyers megtorpant, de nem fordult Williford felé. Colleen így pontosan megfigyelhette az arcát. Pontosan olyan képet vágott, mint egy durcás kisgyerek. – A szavát adja kapitány, hogy tíz nap elteltével újra indulhat a karaván? Williford egy nagyot sóhajtott, és lehajtotta a fejét. A homokot rugdosta a csizmájával. – Nem, uram. Sawyers megfordult, s arcszíne bíborvörösre váltott. – Hogyan? – Nem ígérhetek ilyet, ezredes. Bármi is történhet Danával útközben. – Maga...! – Sawyers nem találta a megfelelő szót. A kapitány felemelte a kezét, s mereven nézett az ezredes szemébe. – Csak annyit mondhatok, hogy ha Dana nem ér vissza tíz napon belül, akkor embereim megpróbálnak magával menni. így Dana követni tud majd bennünket. De ez esetben jelentősen csökkentenie kell az iramot, ezredes! Sawyers az alsó ajkát rágva gondolkodott. – Küldje az emberét Fort Laramie-ba, kapitány! – mondta, s azzal megfordult és öles léptekkel távozott. Williford hanyagul szalutált a távolodó hátnak. – Én is így terveztem, ezredes – morogta halkan. A tömeg feloszlott, s Colleen visszafordult a hátára. Úgy érezte, hogy a szekér megmozdult fölötte. Lehunyta a szemét, és egy enyhe nyögés hagyta el ajkát, miután megérintette háborgó gyomrát. – Nem vagy jól? Colleen csak a fél szemét nyitotta ki, úgy nézett a hadnagyra. Matthew mellette térdelt, az elmaradhatatlan vigyorral az arcán. – Mit csináltál velem? – sóhajtotta. A férfi szélesen elvigyorodott. – Éppen hogy semmit. Colleent annyira lekötötte jelenlegi állapota, hogy el is feledkezett a tegnap esti eseményekről, de a hadnagy szavai villámgyorsan az eszébe juttatták. Szeme tágra nyílt, arca elvörösödött. Lassan a feje fölé húzta takaróját. Csak néhány szőke tincs kandikált ki mögüle. A szégyenkezés érzése erősebb volt a gyomrában dúló harcnál. – Drágám – mondta a férfi szándékosan félremagyarázva a nő mozdulatát –, nem tudtam, hogy a tegnapi sikertelen próbálkozás ennyire zavar téged. Mit tehetek, hogy helyrehozzam? Colleent szinte kínozták ezek a szavak. Elrántotta fejéről a takarót. – Te vagy a legdurvább ember, akivel valaha is találkoztam! – jelentette ki, majd újra az előbbi fedezékbe menekült. Matthew harsányan felnevetett, majd méregetni kezdte a nő arcának körvonalait. – Képzelem, milyen rossz lehetett ez a találkozás, ha kivívtam ezt a megtisztelő címet. Az viszont tény, hogy korábban is lehettek ilyen rossz élményeid, mint például mikor arra ébredtél, hogy... 60

– Matthew! – vágott közbe Colleen, újra kibújva a takaró mögül. Gyorsan körülnézett, hogy hallja-e valaki a beszélgetésüket. Senki sem volt a közelben. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Tessék? – kérdezte a férfi. Colleen elnevette magát, ahogy a hadnagy boldog és huncut szemébe nézett. Sajnos a gyomra is pont akkor adott életjelt magáról. A hasára szorította a kezét. A férfi a szeme sarkából figyelte. – Rossz, ugye? Colleen erőtlenül bólintott, s arcára a szenvedés vonásai rajzolódtak ki. – Colleen – mondta a férfi gyengéden és megsimogatta a nő szőke haját –, van egy kanna kávé a sátramban. Ha meg tudnál inni egy csészével anélkül, hogy visszajönne, sokkal jobban éreznéd magad. – Ó, Matthew, inkább nem megyek oda. A hadnagy arca újra pimasz kifejezést öltött. – Tegnap éjjel még sokkal kíváncsibb voltál. – Te... – hirtelen megtorpant, mert savanyú ízt érzett a szájában. A legszörnyűbbnek azt tartotta volna, ha egy férfi előtt kell könnyítenie a gyomrán. Óvatosan nyelt egyet. – Mindjárt... jól leszek... köszönöm, de most menj el! – Amint szükséged lesz rám, jövök – felelte, majd felállt, és a katonai tábor felé indult. Colleen megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd oldalra fordult, és gyors ütemben egy gödröt ásott. Még annyi ideje volt, hogy a pokrócával elfedje a bejáratot. A gyomra feladta a harcot. Most már sokkal jobban érezte magát. Néhány percig pihent és mélyeket lélegzett, majd hozzáfogott betemetni a gödröt. Mikor gondosan eltüntetett minden árulkodó nyomot, a pokróchoz nyúlt. Alig emelte meg a szélét, egy pár csizmás lábat pillantott meg maga előtt. – Jobb már? – kérdezte derűsen a férfi. – Mióta vagy itt? – Hát, már elég régóta. Colleen kikecmergett a szekér alól, és leült a hadnagy mellé. A kávé már várta. Hogy megmentsen valamit romokban heverő méltóságából, kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet, majd a hadnagyra nézett. – Kérem, Mr. Douglas, ez nem volt éppen lovagias dolog. Matthew elfojtotta nevetését, s töltött a kávéból. A nő felé nyújtotta. Colleen óvatosan kortyolt belőle, nem tudván, hogy gyomra hogy viszonyul majd az újabb kihíváshoz. Mivel semmi ellenkezést sem észlelt, bátran felhajtotta a gőzölgő folyadékot. Szoknyáját elrendezte a bokája körül, majd a felkelő nap felé fordult. Az aranyló sugarak sárga keretet kölcsönöztek a méltóságos lassúsággal úszó felhőknek. Óvatosan a férfira pillantott. Matthew cinikus szemmel nézte a kávéscsészéje mögül. – Most már jobban nézel ki. – Jobban mint mi? – kérdezte, hiszen tudatában volt zilált megjelenésének. Sárga ruhája koszos volt és tépett, azonkívül pontosan úgy nézett ki, mintha benne töltötte volna el az éjszakát. Ez egyébként meg is felelt a valóságnak. A férfi megvakarta az állát, és tetőtől talpig végigmérte a nőt. – A legszebb nő vagy, akit az utóbbi hónapokban láttam! – Hát persze – felelte Colleen némi kétkedéssel a hangjában. – Épp most szabadultál a börtönből! – Ez csupán részletkérdés. 61

Csendben üldögéltek, és a hajnal fényeit nézték. A nap felkelő sugarai aranyba burkolták a tájat és a méltóságteljesen gomolygó felhőket. Néhány sas repült a szél hátán lebegve, s játszadozva szárnyaltak a végtelen égbolton. Colleen már sokkal jobban érezte magát. Igaza volt Matthew-nak a kávéval kapcsolatban. Gyomra még érzékeny volt, de már nem kavargott. Felhúzta a lábát, s a térdére könyökölve figyelte a sürgő-forgó tábort. Frissen sült szalonna illata töltötte be a levegőt. – Éhes vagy? – kérdezte a férfi. – Gondolod, hogy nem lesz tőle bajom? – Hát, ezt nehéz megmondani – vigyorodott el a hadnagy, majd a könyökére támaszkodva hátradőlt, s lábát kinyújtva egymásra rakta. A lovak már felmálházva várták az indulást Fort Laramie-ba. Colleen a szeme sarkából alaposan megszemlélte a férfit. Az arca ovális és erősen napbarnított volt. Kigombolt inge látni engedte szőrös mellkasát. De ami igazán elbűvölte, az a férfi ragyogó kék szeme volt, ami szinte mágnesként vonzotta. Látszott rajta, hogy bár már sok mindent megélt, mégis teljes harmóniában élt a világgal. Colleen felé fordult és elmosolyodott. – Akárcsak egy macska az egérre. Miben mesterkedsz? – Csak... gondolkodtam. – Miről? A nő összeráncolta a homlokát. Nem örült neki, hogy a férfi szóvá teszi a személyes gondolatait. – Azon törtem a fejem, hogy miért vagy olyan kedves hozzám? A hadnagy arcára elragadó mosoly ült ki. – Már mondtam. Egy nap majd benyújtom a számlát. – Jaj, Matthew, ne légy olyan komolytalan! Nem hiszem, hogy te csak a... kegyeimet akarod keresni, ugye? – Na de Colleen! Milyen egy indiszkrét kérdés! Meg vagyok döbbenve – mondta komolyságot erőltetve az arcára. – Te? Inkább én! – felelte a nő dühösen. A férfi behunyta a szemét, és összekulcsolta a kezét a hasán. – Ezt nem szeretem – mondta. – Mit? – Nagyon hamar elveszted a türelmedet... ez nem természetes. – De ha egyszer nem akarsz válaszolni? A férfi felpattant, és szabályosan kétvállra fektette a nőt. – Azért érdekelsz – mondta elszántan –, mert fiatal vagy és védtelen... azonkívül nagyon vonzónak talállak. – Ó! – kiáltott fel, és ügyetlenül rendezni kezdte ruházatát. – Én... én férjnél vagyok. – Ennek tudatában vagyok, Mrs. Merrill – válaszolta Matthew hűvösen. Colleen sűrű pislogásba fogott. Az anyja tanította ezt neki arra az esetre, ha erényességét kell bizonyítani és egyidejűleg felhívni magára a férfiak figyelmét. – Hagyd ezt abba, Colleen! – mondta parancsolólag a hadnagy, és összeráncolta a szemöldökét –, úgy nézel így ki, mint egy buta liba. Colleen arra gondolt, hogy lehet valaki mindig ilyen átkozottul zavarba ejtő. – Én... nos... azt hiszem, Mr. Douglas, hogy ez... ez nem helyénvaló viselkedés... A férfi felállt, és csípőre tette a kezét. – Ha megint kezded, akkor itthagylak! – jelentette ki, s azzal sarkon fordult és elment. Colleen feltápászkodott, s mielőtt egy szót is szólhatott volna, Matthew már messze járt. Nézte határozott lépteit, távolodó alakját, amíg el nem vegyült a kavargó kék 62

egyenruhák között. A katonai tábor mintegy száz-yardnyira volt az árnyékot adó nyárfák tövében lévő karavántól. Colleen gondolatai a férfi körül kavarogtak. Nem fért a fejébe, hogy lehet valaki vonzó is meg taszító is egyszerre. Mindig bizonytalan volt a férfi közelében, mintha egy vékony kötélen kellene egyensúlyoznia. Úgy érezte, hogy a férfi egy másik világból jött, és mélyen megveti mindazokat a dolgokat, melyeket ő szentnek tartott. Mint mikor találkozik a női kacérság és a kisfiús gyerekesség. Gondolatai újra New York felé kalandoztak. Miután apja visszajött Kaliforniából, az életük nehezebbé vált. Az anyja hozzászokott ahhoz, hogy egyedül hozza meg a fontos döntéseket, hiszen jószerivel már tíz éve így csinálta. De az apja, Patrick felbukkanásával a függetlenség ezen megnyilvánulásainak hirtelen vége szakadt. Colleen visszaidézte apjának dühtől lángoló képét, mikor megtudta, hogy Marié megbízott egy bankárt bizonyos pénzátutalások elvégzésével, ahogy az mindig is történt. Patrick mikor hazaért, leugrott a lováról, kiabált és törött-zúzott mindent. Az ég szerelmére, hát azt hiszed, hogy te hordod a nadrágot ebben a családban? A pénz a férfi dolga! Nehogy még egyszer beleártsd magad ilyesmibe! Az anyja csak követte, s a kezét tördelve elnézést kért. Aztán később, mikor az apja már lefeküdt, s kettesben maradt az anyjával, akkor Marié sokat sóhajtozott neki. Tudod, a férfiak pont olyanok, mint a kisfiúk, csak a testük nagyobb. Szükségük van rá, hogy törődjenek velük, kényeztessék és vezessék őket. De soha nem szabad, hogy rájöjjenek, hogy ezt teszed velük, mert akkor azt mondják, hogy törődj inkább a saját dolgoddal. Colleen elgondolkozva játszott ruhájával. Marie-nek természetesen igaza volt – gondolta. De hát szörnyű a sorsa annak az asszonynak, akinek nem adatik meg, hogy egy férfi törődjön vele. – Isten legyen hozzánk irgalmas! – sóhajtotta halkan és merengőn. Az ajkát harapdálta. Azt el kellett ismernie, hogy a nők rendelkeznek azzal a tehetséggel, hogy gondoskodjanak önmagukról. De azt a kritikát már senki sem viselné el, amit Susan B. Anthony kapott. Emlékezett rá, hogy miket olvasott Miss Anthonyról és a női egyenjogúságot követelő társairól az újságok címoldalain. Nem voltak valami kedvesek, mikor „mogorva aggszűz"-nek, vagy ami talán még sértőbb volt: „elvált nő"-nek titulálták. És az Isten tudja, hány nő van még kiközösítve az úgynevezett „civilizált" társadalmakban, csak azért, mert élni szeretne természetes jogaival. Független nőnek lenni manapság egyet jelent azzal, hogy teljesen elveszteni minden társadalmi megbecsülést. Ismét a nyüzsgő katonákra nézett, A tábor tele volt mozgással és életerővel. Szinte már mindent elkészítettek, ami a Fort Laramie-i utazáshoz kellett. Williford állt középen, csípőre tett kézzel, kalapját hanyagul hátracsapva. Alakja, tartása még így messziről is komolyságot árasztott. Érezni lehetett, hogy ez az ember a részletekbe menően mindent tud azokról az eshetőségekről, melyek egy ilyen úton előfordulhatnak. Egy másodpercre megpillantotta Matthew-t. Egy fának támaszkodva, karba tett kézzel beszélgetett egy másik katonával. Colleen összeráncolta a szemöldökét. A hadnagy nem volt gyerek, bármit is mondana az anyja. De felnőtt férfi sem volt. Sokszor viselkedik úgy, amit ő „úriemberinek" nevez, de rendszerint úgy tűnik, hogy a természete éppen az ellentéte ennek. Mikor például megfontoltan bántja azokat a dolgokat, amelyeket ő fontosnak tart. Sajnos még nem jött rá, hogy miért. Egyet tudott biztosan: a férfi megvetést érez minden „civilizált" dolog iránt. Kifejezetten rejtélyesnek találta a hadnagyot. Olyan, mikor egy vad madarat a csirkék közé raknak. Az állat szent kötelességének érzi, hogy kidobálja a többieket a szabad világba, függetlenül attól, hogy azok kívánnak-e élni ezzel a lehetőséggel. A túlzottan ellenkezőknek eltöri a nyakát, hogy demonstrálja leendő sorsukat. 63

Hangosan felnevetett, mikor elképzelte Matthew-t mint sast a csirkeketrecben, amint csőrével lökdösi az ostoba madarakat. Aztán hirtelen elkomorodott. Lehet, hogy ővele is pontosan ezt csinálja? Addig-addig irányítja, amíg meg nem látja saját világának hibáit, és készteti, hogy levetkőzze azokat, mint madár a tollát? Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Az illeme, neveltetése... csupán egy toll? Új és idegen volt számára ez a gondolat. Ujjai türelmetlenül doboltak a térdén. A férfi kinyitott egy ajtót a fejében, és kulcsot adott a többihez. Hátát a szekér hideg kerekéhez támasztotta. Gondolkodnia kellett.

Kilencedik fejezet Sebzett Medve a folyómeder széléhez lapult. Szíve úgy dübörgött, akárcsak a kitörni készülő vihar. Az álom hangjai visszhangoztak a fülében. A fölötte lévő teraszról fehérek hangja és lovaik nyerítése hallatszott. A meder sima volt és enyhén ívelt. Mokaszinja megcsúszott a finom mohán, és az indián egy nagy csobbanással a vízbe esett. A folyó szelleme súgta neki, hogy siessen, meneküljön a kék ruhás katonák elől. – Hé, te! Megállni! – kiáltotta egy hang, amit a fegyver kakasának kattanása követett. Megfordult és a mohás falnak nyomta a hátát. Szíve vadul vert, és kapkodva szedte a levegőt. – Ne rejtőzködj, rézbőrű! – kiáltott rá a hang. Sebzett Medve kinyitotta a szemét, s fejét fölfelé emelve lassan megfordult. Egy vörös arcú, elégedetten vigyorgó katona nézett le rá a teraszról. A kékkabátos köpött felé egyet, és felnevetett. – Itt van, fiúk! – kiáltott hátra a válla felett. Lépések hangja töltötte be a levegőt. Közel száz fehér arc jelent meg a perem szélén. Sebzett Medve lehunyta a szemét, és kétségbeesetten könyörgött a Nagy Varázslathoz segítségért. – Jól van, hozzátok fel ide – rendelkezett egy kapitányi stráfot viselő katona. Az indiánt elárasztotta a félelem. Megkövülten állt a parton, mint egy szobor, amíg vagy tíz katona le nem mászott hozzá, és puskatusaikkal nógatva fel nem lökdösték a parton. Gúnyos hangok kísérték útját, ahogy botladozva mászott fölfelé. Mire a kapitány sátrához értek, már több helyen is felrepedt a bőre a katonák fegyvereitől. – Melyik törzs? – Tsistsistas – felelte büszkén, s észrevétlenül végigjáratta a szemét a táboron. Több száz piszkos, fehér sátor tornyosult körülötte. Hogy is nem vette észre? Miért nem érezte meg a tábortüzek szagát, mikor ott ment el, szinte közvetlen mellettük? – Aha! – mormogta a kapitány, és karba tette a kezét. – Vannak társaid? Sebzett Medve gyorsan megrázta a fejét. Nem mondhatta meg ezeknek az embereknek, hogy a szellemekhez könyörgött, mert úgysem értették volna meg. – Hát persze hogy nincsenek! – kiáltotta egy alacsony termetű közlegény, akinek feltűnően hiányzott elöl az egyik foga. – Ne bízzon meg a rézbőrűekben, kapitány! Az ördögbe is! Lehet, hogy vagy ezrével vannak a hegyen túl ezek a gazemberek, de akkor sem mondaná meg. Én azt mondom, hogy lőjük le, és akkor nem lesz vele több gond. Egyetértő moraj töltötte be az erdőt. Sebzett Medve feje kitisztult. Erőt vett magán, és nyugalmat késztetett a testére. Ha meg kell halnia, akkor harcos módjára érje el végzete, ne pedig remegő lábakkal az életéért könyörögve. Megmerevítette a hátát, és vett egy mély lélegzetet. Domború mellkassal, büszkén nézett a kapitány szürke szemébe. 64

A tiszt bólintott. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Az alacsony közlegény felkapta a puskáját, és egyenesen az indián szívének irányozta. Sebzett Medve izmai megfeszültek. Készen állt a halálra. – Várjatok! – szólalt meg hirtelen egy hang. Egy sötét hajú hadnagy lépett előre, a magasban tartva egyik kezét. A fogatlan közlegény morogva engedte le puskáját. A hadnagy magas, széles vállú, kemény kötésű legény volt. Lelógó bajsza keretbe foglalta felső ajkát. Sebzett Medve félelem nélkül nézett kék szemébe. Az indiánnak úgy tűnt, mintha a hadnagy ismerné őt és védelmezné. Melegség sugárzott az arcáról. – Kinek a csapatába tartozol? – kérdezte a katona cheyenne-ül. Sebzett Medvének egy pillanatra elakadt a lélegzete Egy fehér ember, aki ismeri népének nyelvét! – Tompa Késnek – felelte ünnepélyesen. A hadnagy lopva körbenézett a haragos arcokon, majd nyugtató hangon gyorsan a fülébe súgta. – Nem fognak megölni, ma éjjel kiszabadítlak! Az indián bólintott. Nem értette, miért akar a fehér katona segíteni neki. Valahol a tudata legmélyén ismerősnek találta a hadnagyot. Valami öntudatlan, fájó, mélyen égő érzés volt ez, de nem tudott mit kezdeni vele. – Kapitány! – kiáltotta. – Ha vannak társai, és mi lelőjük, akkor csak azt érjük el, hogy az egész banda idecsődül. Javaslom, uram, hogy inkább kötözzük meg és fésüljük át a környéket. Ha nem találunk senkit, még akkor is ráérünk megölni. A kapitány megvonta a vállát, és türelmetlenül legyintett. – Rendben van. A fogatlan közlegény az indiánhoz ment, és a puskatusát a hátába taszította. Sebzett Medvébe belehasított az éles fájdalom... és felébredt. Hirtelen felült. Zihálva szedte a levegőt. A piros takaró lecsúszott testéről, a hűvös levegő megborzongatta meztelen bőrét. Fázósan összekuporodott. Az álom olyan élethű, olyan valóságos volt, hogy beletellett néhány pillanatba, míg felfogta, hogy mindez csak a képzeletében történt. A holdat felhők takarták, s így a világ sötét és rejtélyes maradt. Erősen gondolkodni kezdett. Tudta, hogy ez az álom egy látomás volt, amit egy segítő szellem bocsátott rá, hogy felvillantsa a jövőt. Egy üzenet rejlett benne, amit meg kellett fejtenie. Mint az ilyen álmok után mindig, most is kínt és ürességet érzett. Ki lehetett a fekete hajú hadnagy? Felpattant, s körbetekerte magán a takarót. Sétálni indult a faluban. Csend áradt a sátrakból, melyet csak Időnként tört meg egy-egy tompa horkolás. Megpróbált mélyeket lélegezni, hogy elűzze lelkéből az álom után maradt nyomasztó érzést. A hűvös szellő az arcába fújta a haját, de Sebzett Medve nem törődött vele. Elgondolkodva nézte a kúp alakú sátrakat. Talán a fekete hajú hadnagy tagja a karavánnak, amely veszélyezteti népe jövőjét? – töprengett. – És talán segíteni fog neki? Egy furcsa, távoli hang szólalt meg benne, valahonnan az emlékei mélyéről. Nem értette a szavakat, de tudta, hogy összefügg a hadnaggyal. Talán van valami kapcsolat közte és a cheyenne-ek között? A hang újra megszólalt benne, szinte kétségbeesetten erőlködve, hogy áttörje a mélység falát. Sebzett Medve lelassította a lépteit, és figyelt. De az üzenet halk volt és homályos, s tompa fájdalmat hagyott csak maga után. Sebzett Medve behunyta a szemét, és hagyta, hogy szétáradjon benne a fájdalom. A hang tovább beszélt benne, de nem értette meg, mit akar mondani. 65

Már az utolsó sátrat is elhagyta. Lekuporodott a földre, és szorosan magára tekerte a takarót. Az eget figyelte. A hold néha előbukkant a sűrű felhők mögül. Széttárta a karját, és kinyitotta a szívét az éjszakának, a szélnek és a holdnak, kérlelve bölcsességüket, hogy világosítsák meg elméjét, és segítsenek megfejteni álmát. Hosszú ideig imádkozott. Testét átjárta a szél lehelete, a hold fénye és az éjszaka csendje. Kitartóan könyörgött egész addig, mígnem biztosan tudta, hogy a karavánban van a fekete hajú hadnagy, és a sárga hajú nő. Matthew Douglas és George Williford céltalanul kószált a Hat Creek-folyót szegélyező nyárfaerdő árnyékában, és nézték a rohanó víztömeget. A patak nem volt túlságosan nagy. Mindössze huszonöt láb széles és egy láb mély víz hömpölygött mellettük, viszonylag gyorsan, furcsa kis fodrokat, örvényeket formálva a felszínén. A vasútépítő csapat a folyó másik oldalán csákányokkal és lapátokkal felszerelkezve szorgoskodott. Ezen az oldalon ugyanis egy kőkemény agyagfal szegélyezte a folyót. Sawyers azt parancsolta az embereinek, hogy ássanak egy vágatot az agyagba, egészen a folyó szintjéig. A két katona letelepedett egy-egy nyárfa tövébe, és lustán figyelte a munkálatokat. Douglas a szemébe húzta a kalapját, és egy nagyot ásított. – Mit gondolsz, George – kérdezte, félig csukott szemmel – meddig fog ez tartani? – Micsoda? A hadnagy ujjával a munkások felé bökött. – Amíg ezek keresztül ássák magukat az agyagon. Williford összeráncolta a szemöldökét, és agyoncsapott egy legyet az ingujján. – Egy hétig, szerintem. – De csak ha nem esik! – felelte Douglas szárazon. Mindketten nyugat felé néztek. Hatalmas viharfellegek gyülekeztek arrafelé. Williford megcsóválta a fejét. – Őrült ez az ember – mondta undorral a hangjában. – Ki? – Sawyers! – bökött a kapitány az agyondolgoztatott munkások felé. – Elintézi, hogy lyukat vágjanak ebbe a falba! Tiszta agyag, az ördögbe is. – Szóval... – Nem sok jót jósolok ennek az ároknak. Egy év alatt használhatatlan lesz ez az egész. Douglas levette a kalapját, és leverte vele a térdéről a port. – Így legalább nem fog elütni a többi pályaszakasztól. Jószerivel az egész egy árok. Arra lettek figyelmesek, hogy az egyik útépítő munkás eldobja a csákányát, és éktelen káromkodásban tör ki. A szerszám ugyanis kettétört a kemény agyagon. Williford először csak magában mosolygott, majd mikor a munkás az öklét rázva Sawyerst kezdte szidni, megemlítve főnöke valamennyi felmenőjét, a kapitány derűje hangos nevetésbe csapott át. – Ez a Sawyers – kérdezte Douglas, visszatéve fejére a kalapot – épített már valahol vasutat? – Azt mondják, csinált néhány erődöt Iowában pár évvel ezelőtt. Matthew ferdén nézett a kapitányra, kissé hunyorogva a szemébe sütő naptól. – De ez nem Iowa, George, itt teljesen más a talaj. – Hiába is próbálnád meggyőzni erről az ezredest. Ez az első alkalom, hogy nyugaton jár. Matthew visszafojtott magában egy ásítást, és felegyenesedett. 66

– Hogyan? És ki volt az az elmebeteg, aki rábízta, hogy expedíciót vezessen a sziú és a cheyenne földeken keresztül? – Hubbard képviselő és a társai. A hadnagy megrázta a fejét, és visszadőlt a fához. – Akkor nem csodálom, hogy ilyen ez az út! A politikusok műve! – Na és persze a pénzé. – Hogy is van ez, George? – fordult az oldalára Matthew. – Azt mondtad, hogy ez az út csak aprópénz valakinek a zsebében? – Igen, Sioux City lakói biztosan ezt gondolják – felelte Williford, és felkapott egy kavicsot, s a folyóba dobta. – Vagyis? – Ha ez a vállalkozás sikeres lesz... – Ami nagymértékben függ a sziúktól és a cheyenne-ektől! – Bárhogy is van – bólintott Williford –, Sioux City jelentősen meggazdagszik, ha a keleti hídfője lesz ennek a vasútnak. – Aha, tehát Hubbard képviselő ezért támogatta annyira az ügyet? – Igen, s úgy tüntette fel, mintha a városnak nem lenne semmilyen jövője, hacsak Iowa nem épít egy utat a montanai aranymezők felé. – És ki határozta meg az útvonalat? Úgy értem, azt, hogy a két legerősebb indián törzs utolsó vadászmezőin vezessen keresztül, ahelyett hogy egyenesen menne Dulluth-ból Virginia Cityig, s aztán... – A Kongresszus teljes titoktartással bízta meg Sawyerst az útvonalat illetően, és azzal, hogy úgy végezze munkáját, ahogy szükségesnek... – Aha! – Douglas ismét a fának támasztotta hátát, s undor jelent meg az arcán. – Tehát először is felbéreltek egy embert, akinek nem volt semmiféle tapasztalata sem az útépítést illetően, sem pedig a nyugati vidékkel kapcsolatban, s aztán szabad kezet adtak neki, hogy rossz helyre építse az utat? – Ne siess annyira – mondta Williford, és felemelte a mutatóujját. – Ez az út már akkor is eléri a célját, ha a sok istenverte domb feléből istenverte csatornát csinál. – Nincs annyi idő, hogy ez összejöjjön. Amennyi ideig ez is el fog tartani! – Azt hiszem, igazad van – bólintott mosolyogva Williford. Matthew mulatságosnak találta a dolgot, és nevetni kezdett. A kapitány rápillantott a szeme sarkából, és ő is elfojtott kuncogásban tört ki, majd ez a derű széles kacagásba csapott át. Olyan hangosak voltak, hogy az útépítő munkások megálltak és őket figyelték. Mikor Douglas megpillantotta a csodálkozó arcokat, még hangosabban kezdett nevetni, s már a térdét is csapkodta elragadtatásában. Széles jókedvük az ezredesnek is feltűnt, aki lemászott az agyagfalon, és feléjük gázolt a folyón át, majd megállt tőlük néhány méterre. Tűzvörös arccal nézett a két fetrengő katonára. Szeme hideg villámokat szórt. Szétterpesztette a lábát. – Kapitány! Beszélnem kell magával. – Nekem itt is jó lesz, ezredes! – Egy megbeszélést szándékozom összehívni, ahol megvitatnánk a... késedelmünket. Nagy megtiszteltetésnek venném, ha Ön és a tisztjei részt tudnának rajta venni, lévén katonai vonatkozása is a dolognak. – Mikor? – Ma este! – Felállítom az őrséget, szólok a megfelelő embereknek, és ott leszünk – bólintott Williford. – Köszönöm, kapitány! Sawyers sarkon fordult és elviharzott. 67

– Nos – nézett Williford a távozó után –, kíváncsi vagyok, hogy miről is lesz szó valójában. Matthew hátracsúsztatta a kalapját, hogy megtörölhesse homlokát. – Sáros egy ügy lesz! Colleen a mosogatás végeztével lerázta kezéről a vizet. Lawrence O'Brian a tűz mögül figyelte. A kemény kötésű férfinak szeplős, kerek arca és vörös haja volt. Szeme zölden csillogott. Görbe orra magán viselte néhány csetepaté nyomát. Papírvékony szája mosolyra húzódott. – Na, kislány, készen áll a nagy gyülekezésre? Colleen kedvetlenül nézett rá. Attól félt, hogy Róbert is ott lesz, s kényszeríteni fogja, hogy térjen hozzá vissza. – Maga is elmegy? – Természetesen – bólintott –, és nem fogom engedni, hogy akárki is olyan dologra kényszerítse, amit nem akar. – Maga nagyon kedves, Mr. O'Brian. Nem tudom, hogy valaha is meghálálhatom... – Ah – legyintett a férfi –, ebből ne csináljon magának problémát, Colleen. Maga meg arra tanítja a lányomat, hogyan legyen belőle igazi úri hölgy. Ez már önmagában is elég ahhoz, hogy örüljek az ittlétének. Colleen elmosolyodott, ö és Elizabeth nagyon hamar barátokká váltak. A lány már szívesebben hordta kibontva a haját, hogy szabadon lobogjon a szélben, mintsem copfba fűzve. Lawrence kivette a szájából füstölgő pipáját. – Tudja, mit kérdezett tőlem az előbb? Colleen megrázta a fejét. – Azt, hogy megmossa-e az arcát a gyűlés előtt! A férfi előrehajolt, és nyomatékosan folytatta. – A lányom még soha életében nem kérdezett ilyet. Ez is a maga kedvező hatására van. Colleen felnevetett, és a nagy tűzre nézett, amit Sawyers készíttetett a nyárfaerdő közepén. Az emberek már kezdtek gyülekezni. Figyelte az öltözetüket, a sokféle színű és formájú kalapot, a férfiak skótkockás és egyszínű ingét. Sawyers az odakészített nagy farönk felé indult, de még nem lépett fel rá, csak megállt előtte. O'Brian követte a tekintetét. – Tudja – bökött a pipájával Sawyers felé –, lehet, hogy ez egy nagyon veszélyes út, de én mégis örülök, hogy itt vagyunk. – Miért? – Mert részesei vagyunk egy új föld meghódításának. Én és a családom – mondta lágy, elérzékenyedett hangon. – Semmi sem köt minket az óhazához. Ott már minden zsúfolt. Tele van emberekkel, farmokkal és városokkal. De ez az új ország... itt teljesen más a helyzet. – Itt bizonyára elég szabad hely van – mondta Colleen, és a gyülekezőket nézte. A katonák a fák körül álldogáltak, de Matthew-t nem látta köztük. – Igen. És ezek a nagy területek a szabadságot jelentik. A szabadságot, hogy a magad ura legyél, anélkül hogy a király hurkot kötne a nyakadra. Tudnék egy s mást mesélni erről. Hangosan felnevetett, és jelentőségteljes mozdulattal átfogta a csuklóját. – Volt valami problémája a törvénnyel Írországban, Lawrence? – kérdezte Colleen, és némi rosszallással nézett az férfira. – Írországban mindenkit üldöz a törvény, akinek van egy kis sütnivalója. – Miért? – kérdezte Colleen nevetve. 68

– Azért, mert az ország túl zsúfolt. Túl sokan éheznek, és túl sokan élnek boldogtalanságban – a nő felé bökött a pipájával –, ezért felel meg ez a föld. Itt azt csinálhatod, amit akarsz, anélkül hogy összerúgnád a port valakivel. – A fogai közé szorította a pipát, és széttárta a karját. – Itt az ember olyan vad lehet, amilyen csak akar. – Vad? – kérdezett közbe Colleen, Matthew-ra gondolva. Ő tipikus példája ennek. – Aha, az embernek vadnak kell lennie, hogy emberré válhasson. Colleen bólintott, s a hadnagy izgalmasan vad és nyers világára gondolt. – Bizony, kislány, ha igába fogod az embert, akkor ezzel tönkre is teszed. Elveszti a bátorságát a küzdéshez. És pont ez az élet értelme, te lány; hogy harcolj a meggyőződésedért. Akárcsak egy állat. Ha például egy szarvast – aki egész életén át a prérifarkasokkal küzd a fennmaradásért – a szekered elé fogsz, hogy neked szolgáljon, akkor a lelke olyan lesz, mint egy lóé. Az ember is pont ilyen. – Biztosan – mosolygott Colleen. Teljesen összezavarták a férfi gondolatai. Az emberek és az állatok egyformák? Szent Isten! De inkább csendben maradt, tudva azt, hogy ha hangot ad ellenvéleményének, akkor a 140 férfi újabb dolgokat kezd el mondani, és soha nem érnek oda a gyűlésre. Lawrence az egyre duzzadó tömeget figyelte. Sawyers felmászott a tönkre, és megpróbálta lecsendesíteni «i türelmetlenül hangoskodó embereket. – Úgy látszik, ideje mennünk. – Azt hiszem, igen. – Szólok Elizabeth-nek és Maureennak. Feltápászkodott, és a szekér háta felé indult. Colleen vett egy mély lélegzetet, és Robertet kereste a tömegben. Már huszonnégy óra is eltelt azóta, hogy magára hagyta, de elmondhatatlan lelki könnyebbséget jelentett számára ez a távollét. A gyomra összeszorult az elkerülhetetlen találkozás gondolatától. – Készen vagyunk – szólalt meg mögötte Lawrence, amint visszatért a feleségével és a lányával. – Menjünk, hallgassuk meg, mit akar mondani az ezredes. Elizabeth Colleenhoz szaladt, és megfogta a kezét. – Nagyon csinos vagy! – súgta a nő a kislány fülébe. A gyerek a szája elé kapta a kezét, és büszkén elvigyorodott. A legszebb ruhája volt rajta. Zöld és piros skótkockás kosztüm, amit elöl fodrok díszítettek. – Te is! – súgta vissza. Colleen felegyenesedett, és megrázta a fejét. Tudta, milyen csapnivalóan néz ki. Hiába fürdött meg és mosta meg a haját, nem vehetett fel tiszta ruhát. Be kellett érnie a szakadt sárga öltözetével, hiszen minden más darabja a szekérben maradt. Talán holnap lesz annyi bátorsága, hogy értük menjen. Amint megérkeztek a tűzhöz, megpillantotta Matthew-t. Zsebre dugott kézzel egy fának támaszkodott. Arca álmosnak tűnt, és szemmel láthatóan unatkozott. Colleen hiába kereste Robertet, a férje nem volt ott. Megkönnyebbülten szorította magához Elizabeth vállát. Sawyers ezredes egy párszor hangosan megköszörülte a torkát, és mindkét kezét a magasba emelve, megpróbálta lecsendesíteni az egybegyűlteket. A tűz villódzó fényeket varázsolt az arcára. Mondott valamit, de a kétszáznál is több ember beszélgetésének zsivaja elnyomta a hangját. Végül a zaj elült, és az ezredes leereszthette a karját. Körbenézett a tömegen. A katonák egy kupacban a jobb oldalán álltak, míg a többiek előtte és a bal oldalán találtak helyet. Hűvös esti szellő csapódott az arcába. Csípőre tette a kezét. – Barátaim! – kezdte. – Azért gyűltünk egybe ma este, hogy tudassam magukkal: néhány napig itt maradunk. Williford kapitány kijelentette, hogy nem kísér minket tovább embereivel... 69

Elégedetlen moraj futott végig a tömegen, és valamennyi szempár Willifordra szegeződött. A kapitány karba tett kézzel és szétvetett lábakkal állt, s rezzenéstelen arcáról képtelenség volt bármilyen érzelmet is leolvasni. – Mert – emelte fel a hangját az ezredes, hogy túlkiabálja az elégedetlen morgást – ...mert emberei csizmájának elkopott a talpa. A morgolódás alábbhagyott. – Ezért Dana hadnagy ma reggel Fort Laramie-ba indult, hogy megfelelő felszerelést hozzon az út hátralévő részére. Mindezekből adódóan itt kell megvárnunk, míg a hadnagy visszatér. Javaslom, hogy addig is mindenki készüljön fel a továbbiakra, szedje rendbe magát, öltözékét stb. Mindnyájunknak hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy sziú és cheyenne területeken fogunk áthaladni, s kétség sem fér hozzá, hogy ezek a törzsek figyelni fognak bennünket. Mostantól senki se menjen messzire a szekerektől, ha maguk... – Az ördögbe is, ezredes! – vágott közbe Nat Hedges. Fiatal arca értetlen volt és felháborodott. – Van több mint kétszáz puskánk, két ágyúnk és elegendő muníciónk ahhoz, hogy bármilyen indián támadást visszaverjünk! – Úgy van! Igaza van! – morajlott fel a tömeg. Szenvedélyes indulatok jelentek meg az arcokon, s az emberek az ökleiket rázták. – Hülye banda! – súgta Lawrence Colleen fülébe. A nő bólintott. – Elég volt! Hagyják abba! Hagyják abba! – kiabálta Sawyers, s a tömeg lassan lecsendesedett. – Igazuk van! – folytatta. – Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megvédjük magunkat. De nem akarom, hogy akárki is maguk közül egyéni akciókba kezdjen. Az indiánok nem ismerik a mi civilizált világunkat. Észrevétlenül becserkésznek bennünket, és... elnézést, hölgyeim, elvágják a torkunkat. Misszionáriusokat küldtünk hozzájuk az elmúlt néhány évben, de ők teljesen érzéketlenek maradtak a keresztény értékekkel szemben. A primitív isteneiket imádják, és förtelmes erkölcsi állapotok között élnek. Szóval, nem akarom, hogy maguk közül akárki is egyéni akciókba kezdjen. Az indiánok nem ismerik a mi civilizált világunkat. Észrevétlenül becserkésznek bennünket, és… elnézés hölgyeim, elvágják a torkunkat. Misszionáriusokat küldtünk hozzájuk az elmúlt néhány évben, de ők teljesen érzéketlenek maradtak a keresztény értékekkel szemben. A primitív isteneiket imádják, és förtelmes erkölcsi állapotok között élnek. Szóval nem akarom, hogy… A moraj ismét felerősödött. Colleen észrevette, hogy Lawrence közelebb húzza magához Maureen-t és Elizabeth-et. – Ne izguljatok! – mondta, s az oldalán lévő pisztolyára csapott –, nem bánthatnak minket azok a vörös ördögök. Colleen Matthew-ra nézett. Sötétkék egyenruhája csillogott a tűz fényében. Idegesen megmozdult, s a másik oldalával támaszkodott a fához. Látszott rajta, hogy erőlködnie kell, nehogy beleszóljon a vitába. – Na és vajon miért nem fogadták el a keresztény értékeket? – kiáltotta Hedges, érzelmektől túlfűtött hangon. – Mindenki tudja, hogy miért! Mert ezek a gazemberek nem akarják feladni az eddigi fajtalan életüket! Colleen arcát elöntötte a forróság, és légzése szaporábbá vált. Nem értette, miért mutatják az emberek ennyire vérszomjasnak magukat. Szinte vágynak arra, hogy indiánokat gyilkoljanak, mintha ez Istennek tetsző cselekedet volna. Megérintette a nyakában függő keresztet. – Az ördögfajzatok! – kiáltotta valaki Hedges mögött. – Azért vannak, hogy minél több becsületes keresztény embert öljenek meg! – Így van – kontrázott rá Hedges –, kérdezzük csak meg a kapitányt! – mutatott Willifordra. 70

Williford kelletlenül mozdult meg. Idegesen nézett végig a tömegen. Az emberek dühödten ordítoztak Szinte mindenki harcolni akart. Colleen érezte, hogy vére felforrósodik. Figyelte az izgatott arcokat. Williford összeszorított fogakkal állt, s tekintete Sawyersre szegeződött. Dougles fölényes mosollyal az arcán szemlélte a kiabáló embereket, majd az egyik lábával a farönkre lépett, és túlkiabálva a tömeget, megszólalt. – Ezredes! Tudok egyet s mást az itt élő törzsekről. Akarja, hogy hozzászóljak ehhez a vitához? – A hangja udvarias volt, de a szeme villámokat szórt. – Mondja! – bólintott Sawyers. Douglas kivette az egyik kezét a zsebéből, és széles gesztussal a tömeg felé intett. – Uraim! Az nem jutott eszükbe véletlenül, hogy mi csak kétszázan vagyunk, de az indiánok legalább kétezren? Ha a törzsek úgy határoznak, hogy megtámadják a karavánt, akkor úgy lesöpörnek minket a föld színéről, hogy még hírmondó sem marad belőlünk. – Szentséges Isten! – suttogta Colleen, amint a meglepett arcokra nézett. A nők nagyokat sóhajtoztak, míg a férfiaknak ökölbe szorult a keze. A harcias arcok egy kicsit megszeppentek. Dr. A. M. Tingley, a karaván vasúti mérnöke, geológus és botanikus lépett előre, Sawyers ezredes mellé. Ősz haja világított a tűz fényében. Mindkét kezét felemelte, azt az érzést keltve ezzel Colleenban, hogy egy szentbeszédet fog tartani. A férfi vékony arca megtelt jósággal és áhítattal. – Figyeljetek rám, emberek! Sokan ismerik közületek William bátyámat, a Sioux City-i gyülekezet plébánosát. Mi ketten hosszú órákon át beszélgettünk az indiánokról. Azt kellett megállapítanunk, hogy a keresztény könyörületesség nagylelkűséget parancsol nekünk ebben a kérdésben. Nem szabad elpusztítanunk ezeket az embereket. Douglas elcsapott a vállán egy szúnyogot, majd jelentőségteljesen meghajolt a szónok felé. – Ugyan már! – kiáltott fel Hedges. – Az egyedüli módszer, ahogy ezekkel a gazemberekkel bánni lehet, az a harc! – Nem, kérem! – csattant fel Tingley olyan hangosan, ahogy csak tudott –, Isten olyan érzelmeket teremtett az indián szívekbe, amit csak megértéssel és nehéz türelemmel lehet kezelni! Ők akkor is a mi testvéreink, ha tévedésben és sötétségben élnek! Sawyers Tingleyhez lépett és látványosan megrázta a kezét. A növekvő morgás a tömeg ellenkező véleményét jelezte. – A mérnök úrnak igaza van! – kiáltotta az ezredes. – A mi feladatunk az, hogy megtérítsük az indiánokat Istenhez, s nem pedig, hogy megöljük őket. – Igen – kiáltotta Douglas mély hangján –, meg kell mentenünk ezeket az embereket Isten szolgálatára! Hangját elnyomta a tömeg felháborodott kiáltozása. Williford egy figyelmeztető pillantást küldött Matthew felé, majd visszahúzódtak a fák árnyékába. A kapitány mondott neki valamit, amitől a hadnagy felnevetett. – Uram! – szólt utána Nat Hedges, nadrágjába törölve izzadó tenyerét. Arca megdöbbentően fiatalos volt Williford–, illetve Douglaséhoz képest. Sima bőre és nagy szeme egy kisbabára emlékeztettek. – Azt mondja, hogy ezek a fajtalan ördögök... – Á, fajtalankodás! – csapott le a szóra a hadnagy. – Távol áll tőlem a gondolat, hogy az egekig magasztaljam a cheyenne-ek erkölcsösségét és erényét, mert a magam részéről többre értékelem a mi kultúránkat, gondolok itt a nyilvános... elnézést, hölgyeim! – hajolt meg egy széles mozdulattal a maroknyi hölgykoszorú előtt, egy cinkos pillantást vetve Hedgesre – a bizonyos szolgáltatást végző házakra. Nat arca lángvörös lett, és dadogni kezdett. 71

– Én... én... Uram! Maga... maga tudja, hogy én nem vontam kétségbe... úgy értem, hogy ők vidáman és minden lelkiismeret-furdalás nélkül halomra gyilkolják a védtelen nőket és gyer... Egyszerűen bámulatos volt Colleen számára, hogy az a néhány nő hogy tud ilyen látványosan és hangosan kifejezést adni félelmének. Hedges feléjük fordult, s egy pillanatig csak tátogni tudott. – Rettenetesen sajnálom, hölgyeim! Nem akartam megijeszteni magukat. Én csak... – Igen! Teljesen egyetértek önnel, Mr. Hedges – vágott a szavába Douglas, s egy cinikus mosolyt engedett meg a fiú felé. – Az indiánok vidáman gyilkolnak. Aztán az arca hirtelen elmélkedő kifejezést öltött. Tekintete már szinte naiv volt. – De annak az oka, hogy ők barbárok – folytatta – pontosan az, amit Dr. Tingley mondott. Természetüktől fogva nagyobb figyelmet és odaadást igényelnek tőlünk. És Isten tudja, talán nekik nincsenek olyan hőseik, mint például a mi Chivington ezredesünk, aki jó példával jár elöl, és megtestesíti mindazt, amire az indiánoknak szüksége van. Bólogató fejek jelezték, hogy a hallgatóság az ő pártjára állt. Az emberek elismerték, hogy keresztény kötelességük jó példát mutatni az indiánoknak. Colleen megdörzsölte az állát. Olvasta valahol, hogy Chivington ezredes a Kongresszus támogatásával a háta mögött kezdeményezett harcot az indiánokkal. Mostanában sokan teszik fel a kérdést: dicsőséges hőstett volt ez, vagy csak egyszerű mészárlás? – Ez most nem számít – hallatszott Nat Hedges hangja. – Nem tölthetjük el minden időnket azzal, hogy az élet jobb dolgaira tanítsuk a vörös ördögöket. Nekünk az a küldetésünk, hogy betelepítsük és fejlesszük ezt a hatalmas területet, hogy... – Nos, az ördögök épp ezt nem értik, hogy miért van a mi keresztény népünknek szüksége az ő földjükre. – így van! – hallatszott a tömegből, majd ezt számos érzelemnyilvánítás követte, néhányan az indiánok oldalára álltak, de a többség ellenük foglalt állást. Sawyers felfedezte a Matthew szavai mögött meghúzódó gúnyt, és hirtelen felkapta a fejét. – Hadnagy! Az indiánok nem tudják, hogyan használják ki ezt a termékeny földet. Az arany, az ezüst, a gazdag farmok és legelők mind veszendőbe mennek. Óriási lehetőség van ebben az országban, amit csak mi tudunk kiaknázni. A civilizált emberek éheznek, mialatt itt a termékeny földek parlagon hevernek! – Reszkető hangja felerősödött a végére, és szeme áttetszően csillogott. Mély csend ereszkedett közéjük. Colleen nyelt egyet. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Matthew-ra nézett, aki megnyerő mosollyal az arcán nézett rá vissza. – Igen, ezredes – mutatott a katonák felé –, mi itt valamennyien jól tudjuk, milyen éhínség van délen. A kékkabátosok idegesen mocorogtak, s arcukon düh és fájdalom tükröződött. Zúgolódni kezdtek. Matthew felegyenesedett, és arcvonásai megkeményedtek. Aztán megfordult, és eltűnt a sötétségben. Egy pillanatba sem került, s valamennyi katona követte, magukra hagyva az útépítőket és az emigránsokat. Sawyers idegesen csikorgatta a fogát. Öklét hol összeszorította, hol pedig kiengedte, ahogy a tünedező katonák után nézett. – Rendben van, emberek! Ez az út az ország dicsőségére válik majd. Megnyitja ezt a nagy földet, és összeköti a kontinens két partját. Hamarosan megszűnik az ellenségeskedés, és Isten megelégedésére használjuk majd ezeket a földeket. Mindenki elégedett lesz – még az indiánok is. Biztonságos rezervátumokban élnek majd, s megtanítjuk őket a gazdálkodásra és az értékes életre. 72

– így van! – kiáltotta egyetértően Nat Hedges, és öklével lelkesen a levegőbe csapott. – Ha majd megtudják, hogy mennyi mindent tettünk értük, hogy kivezessük őket a barbárság sötétségéből, akkor majd hálásak lesznek nekünk! Helyeslő kiáltások hallatszottak a tömegből, Douglas távozásával az emberek újra egyetértésre jutottak, s a kedélyük megnyugodott. – Nos – sóhajtott egy nagyot Sawyers, és a távozók hűlt helyére nézett menjünk aludni, emberek. Pihenünk itt néhány napot, de ne felejtsük el, hogy Virginia City még négyszáz mérfölddel odébb van – mondta, s azzal lelépett a farönkről. A tömeg lassan szétoszlott. Az emigránsok a szekereik felé indultak. Colleen utolsóként kullogott O'Brianék mögött, s gondolatai az imént történtek körül forogtak. Matthew elég rámenős volt – gondolta. – Nem vette észre, hogy az emberek az indiánok földjét akarják, és rosszindulatú barbároknak tartják őket, csak azért, mert nem akarják elfogadni a rezervátumot? Úgy akarják feltüntetni a dolgot, hogy az indiánok csak jól járnak, ha civilizáltakká válnak. Egy váratlan hang riasztotta fel gondolataiból. – Colleen! A nő oldalt fordult, és meglepetésére Róbert szigorú, nyers arcával találta szemben magát. A férfi két szekér között állt, rejtve mások pillantásától. – Gyere haza, de azonnal! – parancsolt rá, s lopva körülnézett, hogy akad-e valahol védelmezője a nőnek. – Nem – rázta meg a fejét Colleen – több időre van szükségem ahhoz, hogy... – Azt mondtam, gyere! – kiáltotta, és felé nyújtotta a kezét. Colleen karba fonta a kezét, és a földet nézte. – Nem, én... Róbert előlépett a szekerek közül, és felé szaladt. A nő hátrébb lépett és segélykérő pillantással Lawrence-et kereste. Nagy megkönnyebbülésére Róbert megtorpant, s ellenséges szemmel méregette. – A rohadt életbe! A feleségem vagy! Kötelességed engedelmeskedni nekem! – Most pedig szépen elmegy innen! – parancsolta határozottan Lawrence, Colleen mellé lépve. – Majd visszamegy magához, ha már felkészült rá. Semmiképpen sem előbb! Egy kicsit oldalra fordult, hogy jól látható legyen a pisztolya. Ijesztő csend ereszkedett közéjük. – A feleségem vagy! – szólalt meg végül Róbert. – Gyere vissza! Karja egy kicsit remegett, ahogy a szekerük felé mutatott. – Adj még... még egy napot, Róbert! Azután majd beszélünk. A férje vonakodva engedte le a karját. Arcán zavartság és düh tükröződött. Lawrence-re pillantott, aki leplezetlen megvetéssel nézett vissza rá. – Még egy nap! – mondta Róbert összeszorított foggal, majd megfordult, és sietve távozott. Colleen fellélegzett. – Nem érdekel, hogy ön mit gondol, asszonyom – kommentálta a történteket Lawrence –, de nekem kifejezetten ellenszenves ez az alak! Colleen tétován bólintott. Nem volt benne biztos, de ő is hasonlóan érzett.

Tizedik fejezet

73

Sebzett Medve a fák lombjai között rejtőző nyírfajdokra vadászott. Kővel dobálta a madarakat. Két esetben már eredményes volt. Két fajd lógott a bal kezében, tollukat fel-felborzolta az enyhe szellő. Nem próbálkozott tovább. Hazafelé indult, s közben gondolatai a karaván és a sárga hajú nő felé kalandoztak. Vajon mikor érkeznek meg? Mikor fogja kezdetét venni a harc? Mikor találkozhat vele? A levegő hűvös volt. Vihar hangja morajlott fel a sűrű felhőkön keresztül. Erős északi szél támadt, s felborzolta a magas füvet. Cseperegni kezdett az eső. Az ég felé fordította a fejét, hogy a könnyű cseppek megnedvesítsék az arcát. Ahogy a faluba ért, meglepetten lassította le lépteit. Az asszonyok izgatottan rohangáltak. A sátrak között kutyák ugráltak, ugatták a sürgölődő embereket. Elöntötte a nyugtalanság. Megszorította a madarak nyakát, s végignézett a falun. A karámban idegen lovak nyerítettek. A gyerekek egy csomóba gyűltek a nyárfák alá, s ijedtség sugárzott belőlük. Sebzett Medve összezavarodottan állt. Jajveszékelő ének szállt a szél hátán, melynek ritmusát a düh és a fájdalom keserű kiáltásai törték meg. A távolban lovasok közeledtek, porfelhőt húzva maguk után. A szeme fölé tette a kezét, hogy tanulmányozhassa a csapatot. Vörös Kutya deres lova haladt legelöl. Beléhasított a félelem. Vörös Kutya vezette azokat a felderítőket, akik a karavánhoz indultak! Nyögést hallott az egyik sátorból. Izgatottan rohanni kezdett. Harc? – villant át az agyán. – Megütköztek a karavánnal? Sárga Levéllel találkozott, amint a faluba ért. A lány tágra meredt szemmel nézett rá, s tekintete szomorúságot árasztott. Gyöngyökkel díszített szarvasbőr ruhája vörös volt a ráfröccsent vértől. Fekete haját vadul cibálta a hűvös szél. – Siess! – ragadta meg a karját –, Odvas Fa már vár téged. Szüksége van rád a sebesülteknél. – Mi történt? – kérdezte remegő hangon. – A Dog Soldiers harcba keveredett a kékkabátosokkal Fort Casparnál. Sokan meghaltak. A miénk volt a legközelebbi falu, ezért ide hozták... – Hol van Odvas Fa? – kérdezte gyorsan, megértve a helyzetet. A felderítőik csatlakoztak a portyázó Dog Soldiershez, és együtt harcoltak az erődnél. A sebesültek ideszállítása napokat vesz igénybe, s ezalatt csak a harcosok ápolhatják őket, már amennyire lehetőség nyílik rá a nagy rohanás közben. Sárga Levél remegő kézzel mutatott az egyik sátor felé. – Ott, a fák alatt. Sebzett Medve eldobta a madarakat, és a megadott irányba indult. Társai kötésekkel és gyógyfüvekkel a kezükben szaladgáltak körülötte. Szemükben könny csillogott. Gyászének hangját hozta magával a nedves levegő. A liget felé vette útját, Odvas Fa törékeny alakját keresve. A sebesültek szétszórtan feküdtek az árnyékban. Sebzett Medve óvatosan átlépett egy már majdnem ön tudatlan harcoson, vigyázva, hogy ne sértse meg a körülötte uralkodó csendet. A legtöbb sebesült sápadt volt és magatehetetlen. Túl gyengék ahhoz, hogy jajgassanak haláltusájukban. – Várj! – szólította meg az egyik földön fekvő harcos, amint megpillantotta a Sebzett Medve övén csüngő orvosságos zacskót. A kis csomagban pipa és még néhány más szent tárgy volt. A sérült szeme már üveges volt, s arcát kiverte a verejték. Bal lába törött volt, s nadrágja feketéllett az alvadt vértől. Kimerülten kapaszkodott Sebzett Medve lábába. – Te egy... szent ember vagy... énekelsz nekem? Az indián letérdelt és tenyerébe fogta a harcos kezét. Forró volt és nedves. A bomlásnak indult hús szaga összeszorította a gyomrát. – Megnyertük a csatát, testvérem? – kérdezte. A harcos lehunyta a szemét, s arcán fáradt mosoly jelent meg. 74

– Sokat megöltünk. Sebzett Medve lehajtotta a fejét. Tehát győzelem – gondolta. A Nagy Varázslathoz könyörögve énekelni kezdett, hogy gyógyítsa meg ezt a bátor harcost. Közben szemével megvizsgálta sérülését. Legyek zsongtak fölötte. A seb fertőzött volt. Lába kétszer olyan dagadt volt, mint normálisan lett volna. Tudta, hogy meg fog halni. Ürességet érzett a lelkében. – Meglátod, testvérem, élni fogsz – suttogta halkan –, csak pihenj nyugodtan! – Fázom – nyöszörgött az indián, s hirtelen megremegett – hideg... Sebzett Medve a harcos mellett lévő takaróhoz nyúlt, és óvatosan körültekerte vele. Félresimította nedves haját. A homloka forró volt. Remegő térdekkel állt fel, s körülnézett. A halottak a folyótól legtávolabbi részen feküdtek, színes takarókba tekerve. Asszonyok sétáltak a tetemek között, férjüket, testvérüket, vagy esetleg fiaikat keresve. Ha megtalálták hozzátartozójukat, akkor a saját sátrukba vitték, hogy előkészítsék a testet a temetésre. A levegő megtelt jajveszékeléssel. Egy óriásira nőtt nyárfa alatt vágták le a zokogó gyászolók haját a rokonaik. Ez az aktus a fájdalom és a veszteség külső jele volt. A hosszú, fekete hajfonatok, mint lehullott őszi levelek hevertek szanaszét a földön. Sebzett Medve egy orvosságos tökhéj kereplését hallotta átszűrődni a sebesültek nyöszörgésén. Tekintete végigpásztázott a kétségbeejtő látványon, keresve a hang forrását. Egy fiatal fiú testét pillantotta meg a domb lábánál. Odvas Fa térdelt mellette, az ég felé fordítva tekintetét. A kezében kereplő forgott, kísérve az imáját. Ősz hajfürtjei pirosak voltak a fiú mellkasának vérétől. Sebzett Medve erőt vett magán, és megindult feléjük. Igyekezett felkészíteni lelkét a látványra. Egy sérült gyerek ellátása a legnehezebb feladat az orvosságos ember számára. Még nem szokott hozzá igazán. Eddig három haldokló gyereket kellett ápolnia, a kezüket fogva kedves szavakat mormolni, hogy eloszlassa félelmüket Nem volt még olyan közel, hogy el tudja dönteni, vajon a halotti éneket dalolja-e a sámán, vagy pedig a gyógyítás imáját. Összeszorította a fogát, és felkészüli az utóbbira. Amint melléjük ért, meghallotta a gyerek nyöszörgését. Felismerte a hangját. Varjú Láb volt az. A fájdalomtól összeszorult a szíve. Elöntötték az emlékek. Látta, ahogy a fiúval játszik, amint összeszidja, mikor rossz volt, valamint az a mókás versenyfutás néhány héttel ezelőtt. Varjú Láb erőtlenül csapkodott a bal karjával. Sebzett Medve letérdelt Odvas Fával szemben, a gyerek másik oldalára, és megfogta a kezét, nehogy véletlenül kárt tegyen magában. Csontszilánkok álltak ki a fiú vállából. A fiatal harcos hol elvesztette az eszméletét, hol pedig visszanyerte. Néha könyörgően Sebzett Medvére nézett, majd erőtlenül félrefordult a feje. Odvas Fa befejezte az imát, és Sebzett Medvére nézett. Ráncos, öreg arca imbolygott a fáradtságtól. – A golyó beágyazódott a csontba – mondta, és a fiú vállán tátongó lyukra mutatott. – Ki kell vennünk onnan. Sebzett Medve bólintott. Varjú Láb még csak tizenkét éves volt, de férfiként harcolt a Dog Soldiersben, a kékkabátosok ellen, hogy megóvja a cheyenne-ek földjét. Odvas Fa letisztogatta a seb környékét. A fiú félig öntudatlan állapotban volt. Szaggatottan nyöszörgött, és mondattöredékek hagyták el a száját. – Jönnek... jönnek... a hídon át... harc... öld meg! Megrázkódott, mikor a sámán benyúlt a sebbe, hogy kivegye a golyót. Sebzett Medve erősen fogta a fiú karját, nehogy kitépje magát fájdalmában. – Nnneee! – sikította Varjú Láb, és félig felemelkedett a földről. Friss vér buggyant ki sebéből. 75

– Nyugalom, harcos! – súgta a fülébe Sebzett Medve, büszkén megnyomva az utolsó szót A fiú vonaglott kínjában, arra késztetve ezzel, hogy a mellkasára térdeljen. – Siess! – kiáltotta a fiatal harcos –, a kékkabátosok... még többen jönnek! – Harcos! – súgta a fülébe Sebzett Medve. – Most nem szabad megmozdulnod. Most vesszük ki a golyót. A gyerek fájdalommal teli szemekkel nézett rá, de gondolatai még a csatatéren jártak. – Fuss! – kiáltotta rekedten, harcolva a ránehezedő súly ellen. – Bújj el! – Tartsd még egy kicsit! – parancsolta Odvas Fa, és kivette a kezét a sebből, még mielőtt további kárt okozna benne. Sebzett Medve teljes súlyával nehezedett a fiúra. – Itt fogunk elrejtőzni együtt. Te meg én – mondta. – Nem fognak megtalálni minket! – De igen! – sikította a fiú, és zokogásban tört ki. – Nem! – mormolta a fülébe. Tudta, hogy a gyerek bőre erősen véraláfutásos lesz szorítása helyén. – Én rendelkezem a szellem erejével, testvérem. A farkas azt mondta nekem, hogy élni fogunk... mindketten! Varjú Láb merev izmai egy kissé engedtek. Zaklatott szeme az arcára szegeződött. Úgy tűnt, hogy most megismeri. – Sebzett Medve? – Igen, testvérem. A fiú elernyedt. Újra biztonságban érezte magát. A szellem ereje vigyáz rá. – A farkas? – kérdezte. – Igen, testvérem. A farkas megjelent nekem a hegyekben. Beszélt nekem a bátorságodról... és azt mondta, élni fogsz! Ez természetesen nem volt igaz, sohasem volt látomása a Fort Caspar-í ütközetről, de a szavai megnyugtatták a fiút. – Élni... élni... – ismételgette a fiatal harcos, és megpróbált nyelni egyet. Esőcseppek hullottak az arcába, de úgy tűnt, hogy nem veszi észre. – Elbújni... itt fogunk elrejtőzni! A hangszíne érezhetően megváltozott. Remény sugárzott belőle. – Igen, testvérem. Biztonságban leszünk. De most még feküdnöd kell. Sebzett Medve újra üresnek érezte a lelkét. A gyerek hitt abban, hogy meg tudja óvni. Hitt abban, hogy a szellem ereje megengedi, hogy újabb napokat éljen meg, hogy lásson újabb napfelkeltét, és újra hallja a mezei pacsirta énekét. De Sebzett Medve tudta, hogy minderre csak nagyon kevés esély van. A farkas már hetek óta nem szólt hozzá. A gyermek harcos összeszorította a fogát a félelem ellen, és a feje fölött úszó felhőket figyelte. – Golyófogót! – szólalt meg Odvas Fa száraz hangon. Sebzett Medve körülnézett, tudván, hogy nem tudja teljesíteni az orvosságos ember kérését. Sárga Levél állt a legközelebb. Karját keresztbe téve melle előtt, egy idős embert figyelt, aki fia élettelen testét vitte a sátrak felé. Lába remegett a súly és a fájdalom alatt. – Sárga Levél! – szólított meg Sebzett Medve. A lány gyorsan megfordult, és a férfihoz szaladt – Gyorsan! Keress valahol egy golyófogót! Sárga Levél az egyik sátorhoz rohant. Sebzett Medve aggodalmasan figyelte. Az eső elállt, de a sötét viharfellegek még mindig ott tornyosultak a hegycsúcsok felett, és a szél fütyülve zúgott a nyárfák között. A lány néhány pillanatig volt csak bent a sátorban, és már futott is vissza. Sebzett Medve elvette a szerszámot, és a sámán felé nyújtotta. – Itt a golyófogó, Szent Ember. Odvas Fa remegő kézzel nyúlt az eszköz után. – Fogd a fiút! – mondta, és kinyitotta, majd újra összezárta az ollószerű eszközt. 76

– Fogom – felelte az indián halkan, s torka összeszorult, amint a fiatal harcosra nehezedett. Lövések dörrentek valahol a hegyekben. Biztos élelemre vadásztak valakik, de Varjú Láb számára ezek a hangok a fehér ember puskáit jelentették. Izmai megfeszültek, és rángatózni kezdett. – Itt vannak – sikította –, itt vannak! Sebzett Medve kétségbeesetten próbálta lefogni a fiút, de a lába kiszabadult. – Tudnád tartani? – fordult Sárga Levél felé. – Igen – felelte, majd letérdelt, és megragadta a harcos lábát. – Már elmentek, testvérem! – hajolt újra a füléhez Sebzett Medve –, látod? Nem látnak minket. A farkas ereje láthatatlanná tett minket. Csak feküdj nyugodtan. Varjú Láb izmai elernyedtek, s légzése lelassult. – A farkas? – kérdezte. – Igen, a farkas vakká teszi a szemüket, hogyha felénk néznek. Biztonságban vagyunk. Csak ne mozogj! A fiú felé fordította láztól égő szemét, s teste nyugodt maradt. Odvas Fa újra benyúlt a sebbe, de Varjú Láb mozdulatlan maradt, mintha megfeledkezett volna a fájdalomról. – Ott van... – suttogta az orvosságos ember – ...az ólomgolyó. A sebbe illesztette a golyófogót, s mikor rögzült a fémen, erősen húzni kezdte. Újra és újra nekifeszült. Sebzett Medve szívébe belehasított a fájdalom a hiábavaló küzdelem láttán. A golyó túl mélyen volt a csontban. Valami mást kellett megpróbálni. Odvas Fa kivette a vértől csöpögő szerszámot, és gyöngéden megpaskolta a fiú arcát. – Meg van áldva a késed? – kérdezte Sebzett Medvét, ünnepélyes arcot öltve. – Igen – felelte, s előhúzta kését tokjából. A sámán nyitott tenyerébe tette. Varjú Láb izmai görcsbe rándultak, s megremegett, mintha hirtelen tudatára ébredt volna, hogy mi történik és mi fog történni. Odvas Fa vett egy mély lélegzetet, és véres kezével megtörölte a homlokát. A fiú vállához illesztette a kést. Sebzett Medve erősebben kezdte szorítani a fiatal harcos karját, s intett Sárga Levélnek, hogy ő is tegye ugyanezt a lábával. Szemük egy sokatmondó pillantás erejéig találkozott. A férfi, mint mindig, most is szerelmet látott a lány tekintetében. Ettől szomorú lett, hiszen az ő szíve nem viszonozta ezt az érzést. Újra a gyerek felé fordult. – Énekelj! – szólt rá Odvas Fa. Sebzett Medve hangja erős volt és energikus. Dicsérte a harcos bátorságát. Hangját magával ragadta a szél, s felröppentette a magasba, egyenest Istenhez. Az emberek megtorpantak, s feléjük fordulva hallgatták az éneket. Valahol a távolban dobszó hangja kísérte a dalt. Sebzett Medvének könny szökött a szemébe, mikor a fiatal harcos teste meg-megvonaglott a kíntól. Ilyenkor hangosabban énekelt, s megpróbálta átadni erejét a meggyötört testnek. Odvas Fa a késsel fel metszette az élő húst, egyre mélyebbre jutott a golyó felé. A vér pirosra festette a fiú mellkasát, és átitatta a földet. Varjú Láb alig hallhatóan nyöszörgött. Sebzett Medve Sárga Levélre nézett. A lány szemében könnycseppek csillogtak, s tekintete telve volt szomorúsággal. Odvas Fa szétfeszítette ujjaival a vérző húst, s a kés élével megpróbált a golyó alá nyúlni. A csont metszően recsegett az éles pengétől – A kékkabátosok – szólalt meg közben a sámán – követték őket? Sebzett Medve felkapta a fejét. Erre az eshetőségre még nem gondolt. Aggódva nézett körbe a lankás dombokon, várva, hogy megszólal a kürtszó, és katonák vágtatnak feléjük. 77

Kérdően nézett Sárga Levélre. A lány megrázta a fejét. Behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Nem, Szent Ember. Végre sikerült kimozdítani helyéről a golyót, s a sámán kiemelte a kés hegyével. A tenyerébe szorította az ólomdarabot, és Sárga Levélre nézett. – Kösd be a vállát! – parancsolta, és felállt. Megérintette Sebzett Medve karját. – Vannak még mások is! – Még egy percet, Szent Ember! – kérte az indián. Odvas Fa bólintott, és határozott léptekkel távozott. Sebzett Medve a fiú arca felé fordult, és gyöngéden megsimogatta. – Büszke vagyok rád, harcos! – mondta. A fiú megkönnyebbülten nyelt egyet, s becsukta a szemét. Sebzett Medve felállt, és Sárga Levélre nézett. Fekete haja lobogott a szélben. – Jól vagy? – kérdezte. – Nincs szükséged segítségre? – Nincs – rázta meg a fejét a lány. – Menj! Gyógyíts meg másokat is! Bólintott, és megérintette a nő vállát. A válaszul kapott hálás mosoly megint szomorúvá tette. Nézte a lány szép arcát, szeme elidőzött szív alakú száján. Nem értette, hogy miért nem szerelmes belé. A szíve még mindig hideg volt. Halvány mosollyal viszonozta a lány meleg nézését. – Biztos vagy benne? – Igen – felelte, és félénken megérintette a férfi kezét a vállán, majd elkapta a tekintetét, mielőtt érzései túlságosan is átitatták volna szemét – Menj! A férfi megfordult és elindult. Az üresség most még jobban szorította a lelkét, mint néhány perccel ezelőtt. Összeszorította az öklét, és azt mondogatta magában, hogy nem lehet ez másképp, csak úgy, ahogy a szellemfarkas jövendölte neki. Magányosan kell élnie. De valahol a lelke mélyén egy hang azt súgta, hogy nincs igaza. Elterelte a gondolatait. A vihar tompa moraja összekeveredett képzeletében a testét marcangoló farkasok morgásával. Ez a látomás mindig visszatért emlékezetébe. Készen állsz rá? – szólalt meg benne egy mély hang. Sebzett Medve bólintott magában, s fejét az égen úszó felhők felé fordította. Aztán meggyorsította lépteit, hogy mielőbb segíthessen Odvas Fának. Sötét este volt, mikor az utolsó sebesültet is hazavitték a hozzátartozói. Sebzett Medve kinyújtóztatta elfáradt testét, karját az ég felé emelve. Végtagjai mintha ólomból lettek volna, s a háta úgy fájt, mintha kalapáccsal ütögetnék. Odvas Fa egy nyárfának támaszkodva ült lehajtott fejjel. Aludt. Lázasan dolgozott mindaddig, míg biztos lett abban, hogy a hátralévőket már Sebzett Medve is el tudja látni. Az indián töprengett, hogy vajon felébressze-e mesterét, de végül úgy döntött, hogy nem zavarja, hiszen Odvas Fa sátra sem volt sokkal kényelmesebb a sámán jelenlegi helyzeténél. Kisétált a faluból. Teste merev volt, kezét és ruháját barnára festette a ráalvadt vér. Hat ember halt meg ma a keze között. Látta, ahogy tekintetük megmerevedik, s szemük üvegessé válik, amint a fájdalom távozik belőlük az utolsó leheletükkel együtt. Sajgott a lelke. A fénylő csillagokat figyelte. A felhőket már elfújta a szél, komor sötétséget hagyva helyettük. Összefűzte karját véres inge előtt, s gondolatai messzire kalandoztak. Talán a dicsőséges halál jelenti az igazi szabadságot. Az összes többi csak menekülés a szenvedés elől, elkerülve a szellemvilág kegyetlen igazságát. A létezés tehát nem más, mint állandó szembenézés a halállal. Elmélyült a gondolataiban. Lehajtott fejjel haladt az egyik dombtető felé. A hold már felkelt, s ezüstös fénnyel világította meg a hegyeket. Lelke üres volt, s érzékei eltompultak. Fejét megtöltötték a tiltott kérdések. A szellemek az ő oldalukon állnak. 78

Segítik és óvják őket. A dombtetőre ért. Gondolatai az élet értelme és a szellemek szerepe körül jártak. Hirtelen megtorpant. A szemközti oldalon már ült valaki. Megfordult, és elindult visszafelé. – Maradj! – szólt utána Sárga Levél, s félénken felállt. – Majd elmegyek én. – Nem! – felelte a férfi, és odament a lányhoz. Sárga Levél félszegen mosolygott, s újra leült. Sebzett Medve mellé telepedett, s a könyökére támaszkodva hátradőlt. Fájdalom hasított a vállába. Gondolt egyet, és végigdőlt a hűvös homokon. Nézte, amint a mokaszinját díszítő fehér gyöngyszemek csillognak a holdfényben. Igyekezett nem észrevenni, hogy Sárga Levél ujjai esetlenül játszani kezdtek inggombjaival. – Tizenhét élet? – kérdezte a nő. – Igen – felelte. És hat halál – gondolta magában, de képtelen volt arra, hogy hangosan is kimondja ezeket a szavakat. Ez beismerése lett volna a tehetetlenségének, hiszen ő orvosságos ember volt, neki kellene tudni gyógyítani. Sárga Levél érezte a benne lévő feszültséget. – Varjú Láb csendben alszik. Odvas Fa azt mondja, hogy már lement a láza. Miatta izgulsz? Meg fog gyógyulni. – Nem róla van szó. Éreztem, hogy élni fog. – Te nagyon jó orvosságos ember vagy. Efelől soha sem volt kétségem. Ő... – Ne mondd ezt! – vágott közbe a férfi feszengve. A halál fáradhatatlanul dübörög közöttünk, s nem te hetek ellene semmit Ha valóban... – Ha a Nagy Varázslat úgy határoz, hogy elveszi valakinek az életét, akkor te ezt nem akadályozhatod meg. Nem a te hibád! – De ezt én nem így érzem. Azok a harcosok... – De igazam van, ugye? Sebzett Medve a lány arcába nézett. Sárga Levél tekintete üres volt. – Igen – felelte csendesen. Sárga Levél hangja kedves volt és lágy. – Azt hiszed, hogy a Nagy Varázslat minden titkát felfedi előtted? Haját összeborzolta az esti szél. Sebzett Medve a táncoló hajfürtökre nézett. Messze, a távolban prérifarkasok üdvözölték a halvány holdat. A férfi a gyér fűcsomókat tépkedte. – Ha nem is mindent, de sokat. – Mi az, amit nem értesz? – A fájdalmat – sóhajtotta –, hogy mi a szándék... Sárga Levél átölelte a térdét, és a sötétlő hegyek felé nézett. A csipkézett csúcsok körvonalai lágyakká váltak a csillagok halvány fényében. – És... és a sárga hajú nőt? – kérdezte félénken rosszul titkolt féltékenységgel a hangjában, idegesen babrálva mokaszinja orrát. Sebzett Medve behunyta a szemét. Végiggondolta a látomásait, melyek felzaklatták lelkét. A csillagokat tanulmányozta. Mint jégdarabok egy sötét szőnyegen – villant át az agyán. – Igen... és a sárga hajú nőt. – Még mindig meg szokott látogatni? – Igen – felelte, és idegesen tépkedni kezdte a füvet. – Elmegy egy időre, de mindig visszajön. – Az álmaidban? – Minden éjszaka. Sárga Levél törökülésbe helyezkedett, s arccal a férfinak fordult. – A farkas küldi őt neked? 79

Sebzett Medve a halvány holdat nézte, s azon töprengett, hogyan válaszoljon – Én... nem tudom – mondta végül. – De mégis! Az indián bizonytalanul széttárta a karját. – Azt hiszem. – Szereted? Vonakodott a válasszal. Kavarogtak a fejében a gondolatok. Tényleg, szerelmes lenne belé? A szeme sarkából a lányra nézett. Lehajtott fejjel szemlélte a földet. – Ő nem a barátom. Ellentétben veled. Egy halvány mosoly jelent meg a lány arcán, de gyorsan el is tűnt. Ujjai a szoknyájával játszottak. – Mint a barátod, mondhatok valamit? Aggódó hangjától megmerevedtek Sebzett Medve izmai. Az oldalára fordult, s könyökölve nézett a lány arcába. – Mit? – Néhány... néhány öreg azt mondja, hogy a fehér nő boszorkány, és veszélyt hoz a népünkre... rajtad keresztül. Testvérének, Kis Szarvasnak a szavai jutottak az eszébe. Ő rossz szellemnek nevezte, és nem boszorkánynak. Ez utóbbi jóval súlyosabb vád volt. Vére kezdeti felhevülni. – Ki mondja ezt? Sárga Levél félrefordította a fejét, és halkan válaszolt. – Még Odvas Fa is. – Hazudsz! – csattant fel a férfi csak azért mondod ezt, mert te... – még idejében megtorpant, mielőtt rosszindulatú féltékenységgel vádolta volna. Keze ökölbe szorításával vezette le a feltámadt indulatát. A lány felugrott és lefelé indult a dombon. – Ne!... Várj! – nyúlt utána Sebzett Medve. – Kérlek... én... én csak fáradt vagyok. Nem tudtam, hogy mit beszélek. A lány megtorpant, felé fordult és hallgatott. Ruhája ezüstösen csillogott a holdfényben. – Tudom, hogy nem mondtad volna, ha nem lenne igaz – folytatta a férfi. Sárga Levél karja remegni kezdett. – Légy óvatos, Sebzett Medve – mondta lágyan. – Senkinek se beszélj róla többet. Az öregek már azt mondogatják, hogy egy sámánra lenne szükséged, aki kiűzné őt a szívedből. A férfi megtántorodott. Orvosságos ember létére arra akarja kényszeríteni a saját népe, hogy alávesse magát a boszorkányűzésnek! Megpróbált megnyugodni. Ha pletykák terjengenek, akkor ez azt jelenti, hogy az emberek komolyan aggódnak a sárga hajú nő miatt. – Sárga Levél! A nő csak félig fordult vissza. Könnyes szemmel tekintett a férfira. Sebzett Medve elszégyellte magát, amiért megsértette azt, aki csak segíteni akart neki. – Köszönöm, hogy elmondtad. A lány bólintott és a tábor felé indult. A férfi merengőn nézett utána. Zavar és sértettség kavargott a lelkében. – Boszorkány? – gondolkozott hangosan, s megint a csillagok felé fordult. – Nem, nem az – tovább nézte a csillagokat. Kétségei elmúltak. Kitisztultak a gondolatai. – Nem lehet az... 80

Colleen kiszökött a táborból. A szekerek közt rejtőzködött, amíg az őrjárat olyan messzire nem ért, hogy nem láthatták, amint átgázolt a folyón és felmászott a sziklás domboldalon. Nem volt különösebben nehéz dolog. Bár Sawyers mindenkit figyelmeztetett, hogy maradjanak a tábor közvetlen közelében, nem sokan engedelmeskedtek neki. A folyó mind a játék, mind pedig a munka színterévé vált. Ott gyűltek össze az emberek, hogy kimossák ruháikat, beszélgessenek, vagy éppen feltöltsék a vízkészleteiket. Az őrség szemlátomást nem sokat törődött velük. Fenyők és homokkövek szegélyezték az útját. Szabadjára engedte gondolatait. Egyedüllétre volt szüksége. Bár O'Brianék nagyon kedvesek voltak, s Elizabeth már szinte állandó társaságává vált, nem tudott ráhangolódni azokra a fájdalmas dolgokra, amelyekkel szembe kellett néznie. Már egy negyed mérföldre járt a tábortól, mikor megpillantott egy árnyékos helyet egy nagy szikla tövében. Gyorsan letelepedett. Visszanézve látta, amint a munkások összegyűjtik szerszámaikat, és a tábor felé indulnak. A hűvös esti szellő meglebegtette a haját, s lágyan válla köré terítette. Gondolatai szabadon csapongtak. A felderítők friss indián nyomokat találtak ma reggel. Megállapították belőlük, hogy a harcosok gyorsan visszafordultak, mihelyt megpillantották a karavánt. Colleen összekuporodott a növekvő hideg miatt. Félt egy kicsit az indiánok tói, de nem annyira, hogy megfeledkezzen saját problémáiról. Gondolatai zavarosak voltak Róberttel kapcsolatban Soha nem szerette, de mindig is bízott abban, hogy érzelmei előbb vagy utóbb fellobbannak. Most már biztos volt benne, hogy ez nem is fog bekövetkezni, De hát a felesége volt, s a házassági eskü szent és törhetetlen. Még elevenen csengett a fülébe Donovan atya ünnepélyes hangja, amint férjjé és feleséggé nyilvánítja őket. Ez egyben fenyegetés is volt. A pap szavaiba könnyedén behelyettesíthető volt az a mondat, hogy „És ha szándékodban állna megtörni ezt a köteléket, akkor jusson eszedbe a pokol tüzének közelsége." Elhajtotta az arca elé került tincseket, és gondosan a füle mögé tette. Elmerengve figyelte a naplementét. Az égbolt sötétedett, színe mélykékbe csapott át. Egy szarvascsorda legelt néhány száz lábnyi távolságban. A vezérállat egyenesen a szemébe nézett. Colleen tudta, hogy az első gyanús mozdulatára elszaladnának. Aztán ott volt Matthew. Elszégyellte magát, tudván a férfi iránt táplált érzéseit. Ha testével még nem is vétkezett, a gondolataiban már nem volt olyan biztos. Mit szólna Jézus ehhez a szívében ébredező vágyhoz? Nem tudta, mit mond erről szó szerint a biblia, de abban biztos volt, hogy már a gondolatok is majdnem olyan bűnnek számítanak, mint maga a tett. Kényelmetlenül érezte magát, s zavartan gyűrögetni kezdte sárga szoknyáját. Aggodalommal töltötte el, hogy ez a két szó: „bűn" és „Matthew", ugyanolyan kapcsolatban volt egymással, mint a „jó" és a „reggel", vagy például a „szent" és a „biblia". Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre, mikor a nap a horizont alá bukott, és a tájat sötétség vette körül. Hirtelen felpattant. A folyón túl, a táborban már az esti tüzek világítottak. Haza kellett mennie. Egy reccsenő hang állította meg. – A fene egye meg! Ruhája fennakadt egy tövises bokron. Idegesen rántott rajta egyet, s bár az anyag továbbszakadt, ő még fogoly maradt. Letérdelt, és megpróbálta kibogozni ruháját. De a szabadulás helyett egy kaktusz tüskéit találta meg. Élesen felkiáltott és visszarántotta a kezét. Fogaival húzta ki ujjaiból az apró töviseket. Mérges indulatoktól telten pattant fel. Egy határozott mozdulattal megrántotta a ruháját, amely egy nagy reccsenéssel adta meg magát sorsának. A lendület hevétől Colleen a földön kötött ki, de szabad volt. 81

Felbőszültén tápászkodott fel. Felkapta tönkrement ruháját, és szaladni kezdett lefelé a sziklás lejtőn. A fák recsegve hajladoztak az egyre erősödő szélben, miközben hátborzongató fütyülés hallatszott. Félelem lett úrrá rajta. Vett egy mély lélegzetet, remélve, hogy sikerül megfékeznie az egyre jobban elhatalmasodó pánikot. Megreccsent mögötte egy ág. Egy pillanatra megfagyott ereiben a vér. Szíve hangosan dobogott. Meg akart fordulni, de egyszerűen nem volt képes rá. Ismét vett egy mély lélegzetet, s folytatta az útját. A sok apró kő rettenetesen csúszósnak bizonyult a sötétben, de nagy nehezen megtartva egyensúlyát, tovább rohant a tábor felé. Félelmét csak fokozta, hogy a felhők eltakarták a holdat, elvéve azt a csekély fényt is, ami eddig rendelkezésre állt. Beakadt a lába valamilyen láthatatlan tárgyba, és elvágódott. Térdébe éles fájdalom hasított és könnyek szöktek a szemébe. Feltápászkodott, és megérintette a sérült részt. Meleget és nedveset érzett. Vér. Szeme kétségbeesetten pásztázta a sötétséget. Térde rettenetesen sajgott, ezért igyekezett inkább a másik lábára helyezni a testsúlyát. Ritmikus lihegést hallott a háta mögül. Nem tudta eldönteni, hogy egy ember van-e mögötte, vagy pedig egy állat. Hideg futkosott végig a gerincén, de megfordult. Valami fehérség volt mögötte. Nagyot sikítva fordult vissza és teljes erejéből rohanni kezdett. A bokrok vadul szaggatták szoknyája maradékát. Nem tudott megállni. A lihegés egyre közelebbről hallatszott. Szinte a lábán érezte a meleg leheletet. Hideg szél csapta meg az arcát, amint elérte a folyót. A part hihetetlenül meredeknek tűnt a sötétben. Nem látta azt a helyet, ahol korábban felmászott. Kétségbeesetten szaladgált a part mentén előre és hátra, s arca könnyben ázott. Megbotlott, és újra a földre huppant. Felemelte a fejét, és hátranézett. Az állat ott állt mögötte. Látta sötét szemének földöntúli fényét. Mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de képtelen volt gondolkodni rémületében. Nem tehetett mást, folytatta a menekülést. Fektében a folyó felé gördült és lelógatta testét a meredek parton. Csúszni kezdett. Nagy csobbanással érkezett a vízbe. Fejét ellepték a hideg hullámok. Levegőért kapkodva jött a felszínre, s köhögni kezdett. Felpillantott. Az állat a parton állt és őt nézte, majd Colleen legnagyobb megdöbbenésére lelapult és szemlátomást ugráshoz készülődött. Kétségbeesett sikoltás hagyta el a torkát. A túlpart felé vetette magát, s teljes erejéből úszni kezdett. Néhány pillanat múlva egy csobbanást hallott. Elérte a partot. Már mászott fölfelé, mikor a farkas mancsa a lábára tenyerelt. – Nem! – sikította, s önmagát is meglepő erővel hatalmasat rántott magán felfelé. Elérte a peremet, s villámgyorsan felmászott rá, majd rohanni kezdett a szekerek felé. – Colleen! – szólította meg egy mély hang. Érezte, hogy az állat közvetlenül mögötte van. – Colleen! Vadul futott, s egy pillanatra hátranézett. Kevesebb mint tíz láb volt köztük. – Matthew! – sikította. – Matthew! Valaki rohant felé a tábor felől. – Colleen! – kiáltotta a hadnagy. – Colleen! – szólította a farkas.

Tizenegyedik fejezet

82

Colleen egyenesen Matthew karjaiba vetette magát. – Menekülj! Menekülj! – kiáltott rá, de a hadnagy nem mozdult, csak erősen szorította a nőt. – Nyugodj meg, Colleen! – szólt rá hűvösen. A nő karja cséphadaró módjára járt, mindent megtéve, hogy kiszabaduljon a szoros ölelésből, de Matthew erősebb volt. Végül elernyedt, és zokogásban tört ki. Könnyei eláztatták a férfi kék uniformisát. – Nyugalom, nincs semmi baj – vigasztalta, s gyengéden simogatta a nedves fürtöket. – Elment? – nézett rá félelemtől csillogó szemmel, majd hátrafordult, és a sötétséget kémlelte. Csak a szél hangja törte meg a csendet. A hadnagy gyengéden megfogta a nő állát, és maga felé húzta az arcát. Mélyen az ijedt szemébe nézett. Az emberek lassan köréjük sereglettek. Az egész tábor hallotta sikítozását. – Micsoda, Colleen? – kérdezte lágyan –, mi ment el? A nő dühösen megszorította a férfi karját, úgy, hogy körmei a húsába mélyedtek. – A farkas! – Visszajött? Colleen bólintott. – Ne engedj el! Széles mosoly jelent meg a férfi arcán, és szorosan magához ölelte. – Jól van – súgta a fülébe. – Elviszlek a sátramba, ott nyugodtan beszélgethetünk. A nő ránézett és bólintott. Matthew átfogta a vállát, és elindultak keresztül a tömegen. Az emberek utat nyitottak nekik, de ennek az útnak a végén Róbert Merrill sötét alakja tornyosodott. A férfi csípőre tett kézzel mereven állt, s mellkasa hullámzott a szapora légzéstől. Némi zavar és gondterheltség volt az arcán. Matthew rendületlen léptekkel közeledett felé. Colleen ijedten nézett férjére, s görcsösen kapaszkodott a hadnagy derekába. – Arrébb! – parancsolta Matthew, amint Merrill elé értek. Róbert arca lángvörössé vált, s verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Idegesen megnyalta a száját. Keze az oldalán csüngő pisztolyra csúszott. Matthew a férfi remegő kezét nézte, de nem nyúlt a saját fegyvere után. Ismerte önmagát. Tudta, hogy ha megérinti a pisztolyt, akkor ki kell rántania és lőnie kell, mielőtt Róbert tenné ugyanezt. Nem tudta, hogy Colleen hogy reagálna, ha megölné a férjét. Lassan mosolyogni kezdett, de hidegen nézett Merrill zöld szemébe. Colleen egyre erősebben szorította a derekát. – Használni akarja? – kérdezte hűvösen, s Róbert pisztolya felé bökött. – I... igen, ha szükséges! – dadogta a férfi, s lopva körülnézett a morajló tömegen. Matthew türelmetlenül felsóhajtott, s lezserül csípőre tette a kezét, vigyázva, hogy ujjai elég távol legyenek pisztolyától. – Akkor tegye! Róbert nézése zavart volt, és bizonytalanságról árulkodott. Újra megnyalta a száját. Megpróbálta állni a hadnagy átható nézését, de nem tudta. Lehajtotta a fejét. – Akkor meg tűnjön az utamból! – parancsolta Matthew, és megindult. Róbert szégyenteljes arccal állt félre. Keze még mindig a pisztolyt fogta. Douglas nyugalmat erőltetett magára, ahogy elhaladtak Merrill mellett. Szinte már érezte a hátába csapódó golyót, de nem történt semmi. Már a tábor közepén jártak. Az emberek összesúgtak, s rosszallón nézték őket, Matthew túlzott udvariassággal mosolygott, s tisztelgett a hölgyeknek, Colleen füléhez hajolt. – Megvetés és rossz előítélet. Azt hiszem, egyik sincs igazán a kedvedre. – Tessék? – kérdezte ártatlanul, csodálkozón nézve a férfira. Szőke haja a hadnagy vállára omlott. Láthatóan nem volt tudatában az őket érő megvető tekinteteknek. 83

– Akarsz egy hurkot a nyakad köré? – mutatott Matthew a gúnyos arcok felé. – Micsodát? – rázta meg a fejét a nő, s szemében teljes volt az értetlenség. – Egy hurkot. Ami megfojt. – Te most hozzám beszélsz? – Nem egészen – mosolyodott el a férfi, és közelebb húzta magához. Maureen O'Brian szaladt feléjük, ahogy elérték az emigránsok szekereit. Fehér haja lobogott a szélben Lawrence nem engedte, hogy Elizabeth kövesse anyját Matthew elhárítólag emelte fel a kezét, figyelmeztetve az asszonyt a helyzetre. Maureen megtorpant. Aggódva nézte Colleen arcát, és felé nyújtotta a kezét. Douglas mosolyogva megrázta a fejét. A nő vonakodva megfordult, és visszaballagott a szekerükhöz. Szürkésfehér sátrak sorakoztak a nyárfaerdő alatt. Kis csoportok ülték körül a tábortüzeket, kellemesen beszélgetve a vacsora után. Mindenki elhallgatott, amikor megérkeztek. Különböző pillantások kísérték útjukat Volt, aki kíváncsian, és volt, aki utálattal figyelte őket, de Matthew egyikkel sem törődött. A saját sátrához vezette a nőt, amely távol esett a többitől. A tűz még izzott a bejárat előtt. – Parancsolj, foglalj helyet! – ültette le Colleent a sárgán világító parázs mellé. Hozott egy kis gallyat, és a tűzre dobta. A lángok újra feléledtek. Colleen megborzongott, s dideregve összekuporodott. Kifejezéstelen arccal bámult a tűzbe. Matthew most nézett rajta végig először. – Te jó isten, Colleen! Teljesen átáztál. Gyorsan vedd le ezeket a ruhákat! A nő arca tágra meredt. – Most? Itt? – Természetesen! A hadnagy a sátrához ment és fellebbentette a bejárat ponyváját. – Gyere! Colleen felállt, és zavartan a férfihoz lépett. Matthew rosszallón elhúzta a száját, és befelé mutatott. A nő lehajolt és belépett. Douglas elengedte a ponyvát, és visszatért a tűzhöz. Felemelte a kávéskannát, és megrázta. Még félig volt. Felkapta a csészéjét is, és belenézett. Egy barna folt sötétlett az alján. Öntött hozzá a kannából, meglögybölte és kiöntötte. A folt eltűnt. – Matthew – hallatszott a sátorból –, én... – Mindent! – parancsolta. – Mindent? – Még a fehérneműdet is. – Ó, azt nem lehet! – Tüdőgyulladást akarsz kapni? – Matthew, én nem hiszem, hogy... – Majd a prérifarkasok kiásnak. Imádják a pár napos húst. Csend volt a válasz. Csak a ruha súrlódó hangja hallatszott bentről. A hadnagy elmosolyodott. – Na, és most mit vegyek fel? Vagy menjek így ki, ruha nélkül!? Matthew a sátorhoz lépett. – Kedvesem, ha kisétálsz itt csupaszon, nem leszek képes arra, hogy megvédjelek. Több mint kétszáz kiéhezett férfi van itt a táborban. Egy kis szünetet tartva megdörzsölte az állát, majd hozzátette. – Hacsak nem a Myrmidonok segítségére gondolsz! Colleen végigfuttatta fejében a tábor valamennyi általa ismert nevét, de nem jutott eredményre. – Rokonaid? – kérdezte. 84

– Uh!... nos... – vakarta meg a fejét, s úgy határozott, hogy inkább eltekint az amúgy is vitatható rokonságtól – ...hát nem vér szerint. – Szóval akkor mit vegyek fel? – Fogalmam sincs róla! – felelte, s egy nagyot nyújtózkodott. – Matthew! – dobbantott idegesen a lábával –, mit vegyek... – Ja, tekerd magadra a pokrócomat. Ott van hátul a sarokban! Ráérősen nézegetni kezdte a nyárfákat. A hűvös esti szél fel-felkapott néhány szikrát a tűzből, s néhány méterig magával cipelte. Colleen félénken mászott elő a sátorból. A szürke pokróc biztonságosan takarta be a testét. Úgy viselte, mint egy tógát. Egyik vállát fedetlenül hagyta, s kezével tartotta vékony derekán. Félig már száraz, göndörödő tincsei kibontva hullottak alá. – Botrányosan szép! – állapította meg Matthew, és nem bírta levenni a szemét a nőről. Colleen lehajtotta a fejét. – Én... nem volt... nem tudtam másképpen... – dadogta, és meztelen válla köré rendezte szőke haját – Erre! – mutatott a tűz felé a katona –, ülj le. Colleen engedelmeskedett. Letelepedett a sárga lángnyelvek mellé, és gondosan elrendezte magán pokrócát. – Jobban érzed magad? – kérdezte a férfi. A nő bólintott, s halványan elmosolyodott, Matthew töltött neki kávét, majd bement a levetett ruhákért. A karjára téve kihozta, s az alsóneműktől kezdve mindent a sátor tetejére terített. – Matthew! Meghalok szégyenemben! – Akkor legalább halj meg szárazon! Colleen óvatosan körülnézett. A többi katona messzebb volt annál, hogy felismerhessék a ruhadarabokat. Egy kicsit megnyugodott Matthew hozott egy másik csészét, és a nő mellé ült. Töltött magának a kannából. Nyújtózkodott egy nagyot, és a könyökére támaszkodva hátradőlt. Alaposan megvizsgálta Colleen arcát. Már sokkal nyugodtabbnak látszott. – Szóval – mondta komolyan – most beszélj a farkasról! – Követett – felelte a nő, s hangja remegett. Mereven nézte a tüzet. – Én pedig futottam. – Megszólított? Colleen tágra meredt szemekkel nézett rá. – Igen... honnan... Matthew egy nagyot sóhajtott, majd levette a kalapját és leporolta a nadrágján. Mikor már tisztának találta, hanyagul a sátor felé dobta. – Mondd, drágám, miért nem álltál vele szóba? A nőnek leesett az álla. Tekintete maga volt a megtestesült értetlenség. – Mi... micsoda? – Megragadta a nyakában függő keresztet, és egy nagyot nyelt. – De hiszen az egy állat! A hadnagy megrázta a fejét. A nő már a határán volt annak, hogy idézze a biblia idevágó részét. Matthew keresztbe rakta a lábát, és megelőzte. – Bárány farkasruhában? – Nos... – Ó, Colleen! – mondta sóhajtva. – Neked ezt jobban kell tudni, mint nekem. Ha jól emlékszem, akkor Ezékiel könyvében van valahol, hogy Isten kilépett a forgószélből, és megmutatta négy arcát a prófétáknak. Az egyik emberi arc volt, a másik három pedig állaté. – Nagyon mélyre kellett ásnia az emlékeiben, hiszen már jó pár éve volt annak, mikor a bibliát olvasta. – Az egyik állat oroszlán volt, a másik ökör, a harmadik... az ördögbe, mi a nyavalya is volt a harmadik? 85

– Ne káromkodj! – Jól van, szóval mi az ördög volt a harmadik? – Egy sas. – Igen, úgy van! – ült fel hirtelen a nőre mutatva. Leporolta egyenruhájának sárgásbarnára változott ujját. – Szóval? – kérdezte várakozón. Colleen előrehajolt, és átkarolta a térdét. – Azt akarod mondani – rebegte bizonytalanul – hogy Isten több alakban is meg tud jelenni, ugye? – Pontosan. – De Matthew, én nem akarok Istennel beszélni Ő miért akarna... – Colleen, te egy liba vagy! A nő felháborodottan nézett rá, – De Matthew! – Hányszor imádkozol naponta? – Nos... egy párszor, azt hiszem. – És miről? – Hát... az álmaimról – arcán kezdett lassan megjelenni az értelem. – Igen, lehet, hogy Isten leküldte hozzád az egyik angyalát, hogy megvitassátok a problémát! – Ó, nem, Matthew. Én... én nem tudom. A férfi halványan elmosolyodott, s a szeme sarkából figyelte a nőt. Megnyugodott a lelke. A farkas nem lehetett Eehyoim. A boszorkányok nem adják meg áldozataiknak azt a lehetőséget, hogy visszautasítsák őket Az állat tehát nyilvánvalóan csak segítő szellem lehel De vajon mit akarhat a nőtől? Valami jövőbeni esemény késztetheti őt erre? Miért van szüksége Colleenra, és nem rá? Miért üldözi őt ilyen kitartóan? Valahol a lelke mélyén rossz előérzetei voltak. Eszébe jutott, hogy Enanoshe milyen gyakori vendége volt annak idején álmainak. Nem tudta elvetni azt a gondolatot, hogy a cheyenne törzsből való elkergetése, Törött Csillag vad átkai és a Colleen misztikus álmaiban szereplő harcos között nincs semmi rejtett kapcsolat. Minden jel arra mutatott, hogy Colleen és az ő sorsa már nagyon régen összekapcsolódott valahol a ködös szellemvilágában. Matthew megfeszítette izmait, hogy ne látszódjon meg rajta a gerincén végigvonuló borzongás. A szellemek vagy óvják az embert, vagy pedig elátkozzák. Vajon jelen esetben melyikről lehet szó? Talán mindkettőről. Megfogta a nő kezét, és gyengéden megszorította. A szíve a torkában dobogott. – Matthew? – kérdezte Colleen –, vissza fog térni a farkas? – Ne aggódj – felelte –, Isten szereti az ostobákat és az íreket. Nálad mindkét feltétel adott. Félelem tükröződött a nő arcán. Szemmel láthatóan azt fontolgatta, hogy mit mondjon az állatnak, ha az legközelebb megjelenik. Elengedte a férfi kezét, és szorosabbra húzta magán a takarót. – Fázol? – Egy kicsit. A hadnagy közelebb húzódott, és átölelte a nő vállát. Colleen mozdulatlan maradt, s a nyárfaerdőt figyelte. – Nos, ezzel készen volnánk – mondta Matthew, s lehalkította a hangját –, most beszéljünk a férjedről. A nő lehajtotta a fejét. – Rendben van. – Vissza akarsz menni hozzá? Colleen egyenként megropogtatta mindegyik ujját, majd hirtelen kicsúszott a férfi öleléséből, és felállt. Sétálni indult. Matthew figyelte. Colleen gondolataiba mélyedve a 86

legközelebbi sátor felé tartott. Félúton visszafordult és a férfira nézett, majd meggondolta magát, és folytatta az útját. A hadnagy kihörpintette maradék kávéját és tovább figyelte a nőt, amint megigazítja magán a szürke pokrócot, és az ág felé fordítja a tekintetét. Szőke, göndör haja a derekáig ért. A férfi lehajtotta a fejét és átkozta magát. Ha nem lett volna ilyen türelmetlen, és egy kicsit több időt hagyott volna neki! Az oldalára fordult és felkönyökölt. Nem lett volna képes rá! Be kellett ismernie, hogy szerelmes lett ebbe a törékeny New York-i nőbe, s már a gondolatától is rosszul volt, hogy esetleg visszamegy brutális férjéhez. Colleen felé fordult. A nő éppen őt nézte. Szorosan fogta takaróját. Megindult felé. Matthew elkapta róla a tekintetét. Nem mert a szemébe nézni. A torka összeszorult, de mozdulatlan maradt. Letérdelt mellé és kedvesen rámosolygott. Szőke haja a férfi vállára hullott. A hangja lágy volt és kellemes. – Matthew, ő a férjem. A hadnagy bólintott, felkapott egy botot, és piszkálni kezdte a tüzet. Nézte, amint a szikrák a magasba repülnek, majd kihunynak pár méter után. Szíve keserűen verte mellkasát. Colleen kezét érezte a vállán. Ránézett. Könnycseppek csillogtak meleg, barna szemében. – De... én soha többé nem akarok a felesége lenni. Matthew nem mozdult. Izgatottan várta a folytatást. A nő a szája elé emelte a kezét. Kihívás villant meg a szemében. A férfi felült. Colleen öklével megtámaszkodott a homokban. Arcuk izgatóan közel került egymáshoz. – Lehet, hogy a pokolra jutok – suttogta a nő –,...de szeretnék veled lenni! Matthew óvatosan vizsgálta Colleen arcát. Őszintén beszélt. Átkarolta a vállát, és gyengéden megcsókolta. – Biztos vagy benne? – kérdezte utána. – Nem félsz a pokoltól? – Egy kicsit. De te úgyis velem leszel, úgyhogy... – Csodálatos. Újra megcsókolta, majd felállt. Felsegítette a nőt. Az esti szél felerősödött, s himbálni kezdte a sátor ponyváit. Matthew magához szorította, és bevezette alkalmi otthona meghitt világába. Mikor felébredt, Colleen a karjában feküdt, s meztelen teste lágyan simult az övéhez. Hosszú szőke haja a mellkasára omlott. Óvatosan megérintette, vigyázva, hogy ne ébressze fel a mozgásával. A szél vadul lobogtatta a bejárati ponyvát. Megdörzsölte a szemét, és kipillantott a fel-felvillanó sötétségbe. A csillagok briliánsként ragyogtak a fekete égbolton. Csak a szél fütyülése törte meg a csendet. Fáradt volt. Szinte az egész éjszakát ébren töltötte, hallgatva Colleen egy cheyenne harcossal folytatott beszélgetésének mondattöredékeit. Azon gondolkozott, hogy egy indián miért küldi el neki a lelkét? Vagy talán Colleen teszi ezt? A hangja lágy és kívánatos volt álmában, bár maga a párbeszéd gyors volt, szinte kapkodó. Megérintette a nő haját. Olyan finom volt, akár a selyem. Újra kinézett az éjszakába. A táj ezüstösen ragyogott a csillagfényben. Colleen megmozdult. Karját keresztbe rakta a hasán, s fejével a férfi vállához simult. Matthew mosolyogva nézte az arcát. Vidám volt. Teste olyan volt, mint egy üvegfigura: karcsú és törékeny. – Fent vagy? – suttogta a férfi. – Ühm. 87

– Beszélnél nekem a harcosról? Álmosan nyitotta ki a szemét, és felkönyökölt. Zavartság jelent meg az arcán. A sátor falára nézett. A vászon lengedezett a szélben – Beszéltem álmomban? – Igen. – O, Matthew! Én... A férfi elmosolyodott. – ígérem, hogy nemsokára az én gyengédségemről fogsz álmodni. – Ne légy komolytalan. – Nem vagyok az. Elég fájdalmas volt hallani... – tartott egy kis szünetet, majd szélesen elvigyorodott hogy más férfiról álmodsz. Colleen a hadnagy fölé hajolt és megcsókolta. Ujjai a férfi mellkasát cirógatták. Hirtelen felegyenesedett Matthew világosan látta a beszűrődő fényben, hogy arckifejezése megváltozik, mosolya helyére egy aggodalmas, kérdő tekintet költözött. Matthew megfogta a nő kezét, és megpróbálta elterelni a gondolatait. – Beszélj nekem a harcosról – kérte lágyan. A lány kutatón nézett a szemébe. Douglas minden figyelmét arra összpontosította, hogy arca ne áruljon el semmit. Meleg szemmel nézett vissza a nőre. Még nem érkezett el az idő, hogy felfedje neki a múltját. Most csak összezavarta volna a fejét. – Mindig álmaimban jön... de néha akkor is, mikor ébren vagyok. – Nappali látomások? – Nem... nem egészen. Sokkal inkább... – összevonta a szemöldökét, és a háta mögé dobta a haját. – Nem tudom, hogy mi, de nagyon életszerű. – Nem tudod, hogy ki ő? – kérdezte, és megszorította a nő kezét. – Nem. – Egy cheyenne. Ezt tudtad, ugye? – Igen, azt hiszem az. De nem tudom biztosan, Matthew. – Beszélj róla. Milyen a ruhája? Hogy néz ki a falu? Van-e valami a sátrakra festve? Colleen behunyta a szemét. – Igen... az egyikre egy bölényfej van mázolva, élénk színekkel... Matthew – még mielőtt uralkodhatott volna magán – erősen megszorította a nő kezét. A Szent Bölény Sátor képe kristálytisztán jelent meg emlékezetében. Azt az ábrát a nagy suhtaio hős, Egyenes Szarvas ajándékozta a népének, még mielőtt a Suhtaio és a Tsistsistas törzs egyesült volna. A jelkép természetfölötti ereje az éhezéstől óvta a cheyenne-eket. Tehát Colleen látomásai tényleg ezzel a törzzsel voltak kapcsolatosak. A harcos pedig... – Mi van? – kérdezte a nő tágra meredt szemmel, és megpróbálta kiszabadítani a kezét az erős szorításból. Matthew gyorsan elengedte a kezét, és vett egy mély lélegzetet. – Semmi baj – mondta –, csak elgondolkoztam. – Elgondolkoztál? Kinyitotta a szemét, s a nő értetlen arcába nézett. Gyengéden a mellkasára húzta a fejét, s cirógatni kezdte meztelen hátát. Bőre lágy és meleg volt, mint a bársony. – Van még néhány óra hajnalig. Aludjunk egy kicsit – súgta a fülébe. – Jól van – felelte Colleen zavartan, s ujjai a Naptánc nyomaihoz vándoroltak. Matthew nem próbálta megállítani. De a nő nem kérdezett semmit. Megértette, hogy nem akar beszélni róla. Tudta, hogy ha majd elérkezettnek látja az időt, akkor úgyis elmond mindent. A hadnagy csak színlelte az alvást. Az most csak huszadrangú dolog volt a fejében. 88

Tizenkettedik fejezet Az érett tökök, mint megannyi bástya, fénylettek a hullámzó zöld réten. Héjuk narancssárgán csillogott a délutáni napon. Sebzett Medve megállította a lovát, és felemelkedett a nyeregben. A mező mögött megbújó széles völgyet nézte. Erről a helyről jól látható volt a Powder-folyó, amely mint egy smaragdzöld szalag kanyargott a fenyő-és nyárfaerdők között. – Ott vannak, kicsim – paskolta meg a lova nyakát, s szeme a távolt fürkészte ott valahol. Bár a falu közvetlenül a folyóparton volt, a hadi tanács sokkal délebbre gyűlt össze. Ennek az volt az oka, hogy ha a katonák felfedeznék őket, az asszonyok és a gyerekek biztonságban maradjanak. Lova békésen legelészett fel-felemelve a fejét, hogy belehallgasson a gyenge szélbe. Sebzett Medve hosszúra engedte a gyeplőt, s térdével megszorította az állat oldalát. Elindultak. A Dog Soldiers messze a folyó mellett helyezkedett el. Tompa Kés már elkészült a harci tervvel, és összegyűjtötte erőit. A mai éjszaka az imádkozásé és a beszélgetésé lesz. Aggodalom öntötte el a szívét. Újra a sárga hajú nőre gondolt. Megkérdezte a farkast, hogy mi az ő szerepe, de nem kapott választ. Ezen a ponton a szellemvilág hirtelen hallgataggá és tűnődővé vált. Rosszkedvűvé tette ez a csend. Egy hatalmas széllökés érkezett hátulról, s az arcába csapta fekete haját. Az ég felé fordította a fejét. Fent a magasban sasok köröztek, méltóságteljesen úszva a levegőben. Tudta, hogy a farkas is ott vár rá. Megragadta a gyeplőt, és gyorsabb haladásra késztette a lovat. Még sötétedés előtt oda kell érkeznie. Ahogy a nap fénye halványodott, az árnyékok is megnyúltak. A nyugati égbolton vörösen izzottak a felhők, mint a tavirózsák az azúrkék vízen. Észak felé fordult, a folyó felé, keresztül a sűrű erdőn. Ismét a sárga hajú nő jutott az eszébe, s lelkét elöntötte az aggodalom. Megpróbálta elterelni a gondolatait, és a közelgő ütközetre koncentrálni, de a nő újra és újra megjelent előtte. Egyszer, évekkel ezelőtt, a nővére azt mondta neki, hogy ő, a többi fiúval ellentétben, túl sokat álmodozik. Pajkos mosolya elevenen élt benne. Tizenkét évvel ezelőtti halála óta semmit sem halványodott emléke. – Enanoshe! – sóhajtotta hangosan a nevét. Erős volt és energikus. Egyenes fekete haja a háta közepéig ért. Barna szeme mindig melegen csillogott. Kilenc évvel volt idősebb nála, és szüleik halála óta – kiket a sosonok öltek meg – anyjaként nevelte. Fájdalom szorongatta a szívét. Nyolcéves volt, mikor Enanoshe meghalt. Valami fehérektől származó szörnyű betegség végzett vele. Az utolsó időkben arca sápadt és erőtlen, tekintete homályos volt. Emlékezett rá, hogy sírt, mikor nővérét elvitték a faluból. Hosszú ideig visszatértek álmában nagyapjának szavai, amit akkor éjjel mondott. Emlékezz rá, fiam, hogy a szellemek majd pótolják, ami elveszett. Megrázta a fejét, s figyelmét megpróbálta a csúszós partra összpontosítani. Az emlékek lassan nyugovóra tértek a fejében. Idegesen sürgette lovát, hogy mihamarabb a hadi tanácsba érjenek.

89

A csillagok halvány fénye már megjelent az égen mikor Sebzett Medve megpillantotta a folyópart mentén a tábortüzeket. Mikor megérkezett, leugrott a nyeregből, s egy fához kötötte a lovát. Rengeteg harcos gyűlt össze. Sokkal több, mint ahogy álmaiban látta. Tágra nyílt szemmel nézett kör be. Úgy tippelte, hogy legalább ezren vannak. – Hé! Sebzett Medve! – kiáltotta valaki. Megpróbálta megállapítani, hogy honnan jött ez az ismerős hang. Egy kéz emelkedett a fejek fölé. Válasz képpen ő is felemelte az övét. Egymás felé indultak. – Bent! – ölelte magához rég nem látott barátját. A férfi magas és kerek arcú volt, nagy szemmel és egyenes orral. Nagy, fekete bajuszt hordott. Félig fehér volt, s magán viselte származásának külső jeleit. Apja az Arkansas folyó déli vidéke mentén kereskedett, s ott ismerkedett meg egy indián lánnyal. Mindezek ellenére senki sem vonta kétségbe cheyenne szívét. Már nagyon sok – fehérek elleni – ütközetben vett részt. Bátorságát gyakran emlegették az esti tábortüzek mellett. – Hát te még élsz, testvérem? Micsoda meglepetés! – ugratta barátját Sebzett Medve. – Másképp hallottad? – Nem, de attól féltem, hogy eltalált egy eltévedt golyó. – Nem volt halálos – fagyott le a mosoly Bent arcáról. Odvas Fa éneke szólalt meg a háttérben, a főnökökhöz hívta a harcosokat. Ahogy elindultak, Sebzett Medve észrevette, hogy barátja sántít. – Egy golyó? – kérdezte. – A derekamban. Az ilyen sérülések nagyon lassan gyógyulnak. Biztos volt benne, hogy komoly nehézséget jelent neki a lovaglásnál. Tompa Kés ült legelöl a tűz mellett. Arca komoly volt, s egy éneket mormolt. Vállát rókabőr borította, amely ráhajlott vörös és kék gyöngyszemekkel díszített ingére. Nyakában grizzleykarmokból készített lánc lógott. Sebzett Medve szeme tágra meredt, mikor megpillantotta a sziúk főnökét. Vörös Felhő rengeteg fehér sastollból álló, óriási fejdíszt viselt. Ingét sündisznótüskék díszítették, melynek egyhangúságát fehér és sárga gyöngyök törték meg. Magas növésű, határozott tekintetű ember volt. Görbe orra jellegzetesen dudorodott ki sovány arcából. Magasztosság lengte körül alakját. A két nagyfőnök mögött foglaltak helyet a kisebb vezetők, cheyenne-ek és sziúk egyaránt. Sebzett Medve közelebb furakodott, hogy jobban szemügyre vegye a sziú főnököket. Vajon miért nem mondták meg neki az álmai, hogy más törzs is segít majd nekik a karaván elleni harcban? A sziúk jelenléte jó előjel volt. Sokkal több harcossal, lóval és fegyverrel rendelkeztek, mint ők. Mindenki elhallgatott, mikor Odvas Fa, az idős cheyenne sámán a tűzhöz bicegett. Szürke hajfonatai fehér ingén nyugodtak. A szent pipát tartotta a kezében. Erőteljesen énekelni kezdett. Hangja betöltötte a levegőt. Tompa Kés felé nyújtotta a pipát. A főnök bólintott, majd a föld, az ég és a négy égtáj felé tartotta a szent tárgyat. Mélyen leszívta a füstöt, majd szétfújta a négy irányba. Mikor leeresztette a pipát, arca megtelt aggodalommal. Ünnepélyesen bólintott az egybegyűlt harcosok felé. – Örülök, hogy eljöttetek, testvéreim! Halványan elmosolyodott, és átadta a pipát Vörös Felhőnek. A szent eszköz kézről kézre járt. Előbb a főnökök, majd pedig a harcosok közt, Végül Sebzett Medve került sorra. Kezébe vette a pipát, s felnézett a csillagos égboltra. Egy imát mormolt a farkashoz, majd szájához illesztette a pipát, és egy nagyot szívott belőle. A füst szétáradt a tüdejében, megtisztítva lelkét, és felkészítette az ütközetre. Bent felé nyújtotta a pipát. 90

A főnökök több mint egy órán át tárgyaltak a karavánról, s hogy mit lehetne tenni ellene. Végül a kíváncsian várakozó harcosok felé fordultak. – Testvéreim! – törte meg a csendet Tompa Kés. A karaván csak kétnapi lovaglásra van innen. A fehér emberek éles botokkal hasítják fel a föld testét, hogy utat építsenek a vadászmezőinken keresztül. Ki akar beszélni? – Én! – szólalt meg egy nyugtalan hang Tompa Kés mögött. Egy fiatal sziú harcos törte át magát a tömegen – Az én nevem Sánta Farkas – kezdte az erős felépítésű indián –, a Sötét Arcok harcosa. Egymagamban tizenötször loptam lovat a varjúktól, és tizenkét ízben törtem borsot ellenségei orra alá. Elismerő moraj támadt a büszke bemutatkozás hallatán, melyből mindenki számára világossá vált, hogy egy olyan emberről van szó, kinek véleményét érdemes meghallgatni. – Azt akarom tudni – folytatta Sánta Farkas –, hogy mit teszünk majd a fehérekkel, akik a földjeinkre merészeltek jönni? – Ez, bár kérdés volt, mégis inkább köve telésnek tűnt. Vörös Felhő válaszolt lassan és világosan. – Meg kell állítanunk őket! Sánta Farkas arcán a vérszomj és a sötét gyűlölet keveredett. – Valamennyiüket megöljük? Vörös Felhő megrázta a fejét. – Nincs rá szükség. Elég, ha csak megakadályozzuk, hogy tovább építsék az utat a vasparipának. Ez minden. – Tompa Kés és a többi főnök helyeslően bólogatott. Egy erősebb széllökés vonult végig a folyó mentén. Sánta Farkas közelebb lépett. – Főnököm, meg kell mentenünk a földünket a fehérek mételyétől. Nézz körül! – kiáltotta. – Népünk éhezik, mert a fehérek tönkreteszik a vadászmezőinket, s a vasparipák gyógyíthatatlan betegségeket hoznak! Nézd meg, hányan gyászolnak a sziú falvakban, hány embernek nincs haj a fején! A fehéreknek meg kell halniuk! Harci kiáltásokkal telt meg a levegő. Sebzett Medve lehajtotta a fejét. – Sánta Farkasnak igaza van! – kiáltotta Bent. – Én ismerem a fehéreket. Csak a halál állíthatja meg őket. Sebzett Medve ráemelte tekintetét. – Nem hiszem, testvérem – mondta halkan. Bent megvonta a vállát, s egy fájdalmas pillantást vetett társára, miközben a másik lábára helyezte a testsúlyát. Sérült csípője erősen sajgott. A tömeg morajlott, a harcosok egymással vitatkoztak. Végül Vörös Felhő állt fel, kezét a magasba tartva. Alakja tiszteletet parancsolt. Olyan embernek látszott, aki kellően erős ahhoz, hogy elviselje a lelkét kínzó fájdalmakat. Az emberek lecsendesedtek. – Én nem vagyok egy békés főnök, mint a barátom – kezdte, és Tompa Kés felé mutatott. A hangja lágy volt, de mégis tiszteletet ébresztő. – A népem éhezik. A vadászmezők évről évre egyre csak fogynak, és a fehér ember egyre erősebb. – Felemelte a lándzsáját, és a környező hegyekre mutatott. – Ez a táj a bölények otthona. Ez az oka annak, hogy a sziúk még élnek. Meg kell ölnünk minden fehér embert, aki el akarja venni ezt tőlünk, de csak akkor, ha nem lehet békés úton megegyezni velük. Leült, és súgott valamit Tompa Kés fülébe, aki válaszképpen csendesen bólintott. Ezután mások is felszólaltak, de Sebzett Medve gondolatai elkalandoztak. Amit Vörös Felhő a bölényekről mondott, eszébe juttatta Ehyophsta történetét a sárga hajú nőről, aki a bölényt adta a cheyenne-eknek. Liliét, hogy a farkas arra gondolt, hogy a karavánban lévő nőnek valami hasonló szerepe lenne? Megmenti számukra a bölényeket? Ezek a gondolatok még sohasem fordultak meg a fejében, s ezért kellően újak voltak ahhoz, hogy ne figyeljen oda a haditanácsra. Ezért kellett a lelküknek egyesülni? Lázasan gondolkodni kezdett. 91

Tompa Kés erős hangja zökkentette vissza. A főnök merev derékkal, egyenesen állt, s szavai szomorúságot árasztottak. – Meg kell szállnunk minden utat, amit a fehér ember épített a földünkön, s meg kell akadályozni, hogy újakat csináljanak. Ezután Bent állt ki a kör közepére. Fekete haja csillogott a tűz fényénél. – Nem a vasút az egyedüli probléma, főnököm. A fehérek erődöket is építenek az utak védelmére. Ha most késlekedünk, akkor feltöltik őket kékkabátosokkal, és sok cheyenne életébe kerül majd, hogy kiűzzük őket onnan. Most kell megölni a fehéreket, még mielőtt túl sokan lesznek! Hirtelen fejezte be beszédét, mintha elvágták volna. A tömeg ismét felmorajlott. A harcosok egymást túlkiabálva mondták el véleményüket. Tompa Kés megvárta a hangzavar végét, s csak azután válaszolt. – Fiam, te jobban ismered a fehéreket, mint én – mondta nehezen lélegezve, s csípőre tette a kezét –, de nekem úgy tűnik, hogy a fehéreknek a sok emigráns miatt van szüksége az erődökre. Ők viszont nem tudnak majd jönni, ha nem lesz vasút. Ezért tehát az utak jelentik a fő kérdést. Keményen nézett Bent szemébe mindaddig, míg a harcos beleegyezően bólintott. Sebzett Medve összefonta karját a mellkasán, s ujjai játszadozni kezdtek ingének gyöngy díszítésén. Vajon elmondja-e, hogy az álmai tanúsága szerint éppen most épül egy erőd, csupán néhány mérföldnyire innen délre? Végül úgy döntött, hogy ez csak elterelné a tanács figyelmét a vasútról, s okosabb, ha nem szól róla. A farkas figyelmeztetése csak a karavánra vonatkozott. Az erőd tehát várhat. A vita az éjszakába nyúlon is folytatódott. A harcosok sorban vonultak ki, hogy elmondják a véleményüket. Sebzett Medve a háttérben várakozott, s csendben ásítozva hallgatta, amint az emberek véleménye hol az egyik, hol a másik oldalra állt, attól függően, hogy mennyire volt meggyőző a szónok. Végül is egy olyan álláspont kezdett kialakulni, hogy nem kell lemészárolni a vasútépítőket, ha hajlandóak távozni a cheyenne és a sziú földekről. Mikor a csillagok már teljes fényükkel ragyogtak, a legnagyobb meglepetésére Tompa Kés az ő nevét mondta. Az álmosság egy pillanat alatt elszállt a szeméből. A kör közepéhez ment. – Beszélj nekik a farkasról, fiam – mondta a főnök gyöngéden. Sebzett Medve vett egy mély lélegzetet, s elejétől a végéig elmondott mindent, nem hanyagolva el egyetlen részletet sem, kivéve a sárga hajú nővel kapcsolatos álmait. Külön hangsúlyozta, hogy a farkas szerint csak az útépítés megállítása a cél, és nem a fehérek legyilkolása. Nehéz csend ereszkedett közéjük, miután befejezte. Sebzett Medve mozdulatlanul állt tovább a helyén. Vörös Felhő törte meg a csendet. – Mikor jelent meg előtted a farkas, harcos? – A tavaszi hold közepén. Tompa Kés felemelte a kezét, és hozzátette, – Nem sokkal azután, hogy biztonságba helyeztük.1 Sand Creek-i mészárlást túlélt nőket. Vörös Felhő lassan bólintott Szinte mindenki tudta, milyen állapotban voltak ezek a nők a brutális ütközet után, a fagyott földön feküdtek éhezve, mígnem a fai kas élelmet nem hozott nekik, és elvezette őket a cheyenne táborba. A segítő szellem ezután visszament 1 hegyekbe. Ekkor Sebzett Medve előtt megjelent a farkas, és lassan bólintott. Most már tudta, hogy a sziúk hisznek neki Hálás szívvel rebegett köszönetet neki, hogy vigyáz a népre, és megvédi őket a fehérek terjeszkedésétől. 92

Vörös Felhő felállt, s karját az ég felé tartva egy csen des imát mormolt. A tömeg figyelte az áhítatát, és hasonlóképpen cselekedett. Mire leeresztette a kezét, tökéletes csend lett. – A farkas jól tanított téged, fiam! Azért fogok harcolni, hogy megállítsam a vasparipa építését, s nem azért, hogy lesöpörjem a fehéreket a föld színéről. Azzal megfordult, és eltűnt a sötétségben. Tompa Kés is felállt. – Nincs több mondanivalóm – jelentette ki, s nagyot nyújtózva követte Vörös Felhő példáját. A tömeg feloszlott. A harcosok a pokrócaikat keresték. Sebzett Medve nézte őket egy darabig, majd a lovához ment, és előszedte a takaróját. Ledobta a zöld fűre, ráfeküdt, és magára tekerte. Lehunyta a szemét. A sárga hajú nőről álmodott. *** Még javában aludt, mikor egy kéz gyengéden megérintette a vállát. Kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt megfagyott a vér az ereiben. Egy kékkabátos katona térdelt a mellén, nem engedve, hogy elérje puskáját. Birkózni kezdtek. Jobbra-balra gurultak a magas fűben. A katona egyfolytában nevetett. Sebzett Medve hirtelen ráébredt, hogy ismeri ezt a hangot. Abbahagyta a küzdelmet, és a támadója arcába nézett. – Bent!? Te bátrabb vagy, mint ahogy mesélik, bár ez alkalommal nem fenyegetett, hogy eltalál egy fehér golyó. A férfi felállt, és széttárta a karját, hogy megmutassa az egyenruháját. Fekete szeme ragyogott a büszkeségtől. – Már elég régóta nálam van. Sebzett Medve bólintott, s alaposan megszemlélte az egyenruhát. Valahogy minden tekintetben nagynak tűnt. – Hát nem igazából a te méreted, testvérem! – summázta véleményét. – Akkor nézd csak! – felelte Bent, és felhajtotta a nadrág szárát, az ing ujját, megigazította a vállát, és kidomborította mellkasát. – Na, látod, most már pontosan illik rám. Neked is lesz egy ilyen ruhád, miután megtámadtuk a karavánt. Sebzett Medve felült és elmosolyodott. – Nem. Néha már így is túlzottan fehérként viselkedem. Engem inkább az érzéseim vezetnek, mint az öregek tanítása, és ez az uniformis nem nyugtatná meg a lelkiismeretemet – mondta, s megdörzsölte álmos szemét. Bent barátságosan vállon taszította annyira, hogy elterült a füvön. – Elmulasztasz egy nagy lehetőséget. A csatában a fehérek soha nem lennének biztosak, hogy lőjenek-e rád vagy sem. Nekem már sokszor mentette meg ez.1 ruha az életemet. – Én inkább maradok a saját módszereimnél. Feltápászkodott, és a folyó felé fordult. A víz hívogatta őket. Lementek a fehér homokkal borított partra és vetkőzni kezdtek. Belegázoltak a hűvös patakba Sebzett Medve izmai megmerevedtek a hidegtől. Bem egy hatalmas ugrással a vízbe vetődött. Az indián egy darabig nézte, majd rászánta magát, s követte a példáját. A folyó rövidesen megtelt nevetéssel és kiáltozással. A fürdőzés után kimásztak a vízből, és letelepedtek a homokon, hátukat egy-egy fának támasztva. Hagyták, hogy a reggeli szél megszárítsa testüket. – Brrr! – vacogott Bent, leseperve magáról a fölösleges vizet. 93

– Legalább tudod, hogy élsz! – mondta Sebzett Medve, s megrázta hosszú, nedves haját. Szúnyogok zúgtak körülöttük. – Látod, testvérem, ez az igazi élet! – csapott egy nagyot a vállára Bent. – De csak akkor, ha nem engedjük közel magunkhoz a fehéreket. Édes Orvosság jövendölései jutottak Sebzett Medve eszébe. Belemarkolt a fehér homokba, és kitartotta kezét a szélbe. Az erős áramlat lassan magával ragadta a szemcséket, és a patakba szórta őket. Az indián elgondolkozva figyelte, ahogy eltűnnek a kavargó vízben Lelke mélyéről sírást hallott. – Mi baj van? – kérdezte Bent, látva társa elszomorodott arcát. Sebzett Medve ránézett barátja kerek arcára. A parányi vízcseppek gyöngyszemek gyanánt csillogtak erős bajuszán. Megrázta a fejét. – Semmi. – Hallottam rebesgetni bizonyos történeteket – kezdte Bent lágyan, s a folyót figyelte. – Történeteket? – Igen, de nem hiszek bennük. – Miket hallottál? Megvonta a vállát, és Sebzett Medve szemébe nézett. Nem tudta leolvasni arcáról a gondolatait. – Mielőtt tegnap este megérkeztél, néhány öreg arról beszélt, hogy egy boszorkány megszállt téged. Sebzett Medve lehajtotta a fejét, és egy nagyot sóhajtott. – Ő nem boszorkány, testvérem! – mondta halkan. Bent szeme tágra meredt. – Tehát igaz lenne? Egy nő kísért téged? – Nem kísért! – felelte, és szeme idegesen pásztázta a tájat. A sötétzöld levelek szaporán rezegtek a szélben. – Hát akkor mit csinál? – Nem... nem tudom – felelte bizonytalanul, s megint lehajtotta a fejét. A homokot turkálta a lábával. – Egy segítő szellem? – kérdezte Bent. Sebzett Medve megvonta a vállát. – Nem akarsz beszélni róla? – De igen, csak nem tudom, hogyan kezdjem – felelte, de nem ez volt az igazi oka bizonytalanságának. Sok ember tudta már, hogy milyen hatással van rá a sárga hajú nő, és szinte mindenki úgy vélekedett, hogy boszorkánnyal van dolga. Sárga Levél is azt tanácsolta annak idején, hogy ne beszéljen senkinek az álmokról. De a szívének szüksége volt rá, hogy elmondja valakinek a benne támadt érzéseket. – Akkor hadd segítsek! Meséld el, hogy néz ki. Kelet felé nézett. A nagy, sárga gömb már elindult hosszú útjára, s elöntötte aranyló sugaraival az ébredező tájat. – Fehér – fordult Bent felé. Barátja arca rezzenéstelen maradt, jelezve, hogy ez a tény nem botránkoztatta meg különösen. Ettől egy kicsit bátrabb lett, és folytatta: – Hosszú, szőke haja van – húzott egy vonalat a derekán, a szemléletesség kedvéért –, a szeme olyan, mint a mieinké. Bent összehúzta a szemöldökét, és dörzsölgetni kezdte az arcát. – Mikor látogatott meg először? – A Naptánckor. – A legszentebb ünnepeink egyikén? – Igen. És Seyanhoz is elrepült velem. – Ki ez a nő? 94

– Nem tudom, testvérem. – Honnan való? Sebzett Medve arcára aggodalom ült ki. Egy gombócot érzett a torkában. Nyelt egy nagyot, és vonakodva válaszolt. – A... karavánból. Bent hirtelen előrehajolt. – Biztos vagy benne? Csendesen bólintott. – Egy fehér nő abból a karavánból, amit meg akarunk támadni, és te ezt nem tartod boszorkányságnak? – kérdezte hitetlenkedve Bent. – Nem! Nem! – kiáltotta Sebzett Medve, és az ég felé nyújtotta mindkét kezét. – Ő nem azért jött, hogy bántson! – Honnan tudod ezt, testvérem? Ő fehér, és azokkal jött, akik el akarják pusztítani az utolsó vadászmezőinket! – Igen, de... – Segített már neked valamit is? – kérdezte kétkedőn. – Igen... ő... betölti a szívemet. Bent egy nagyot sóhajtott. – Hát persze, Ez a legjobb útja annak, hogy becsapjon. – Becsapni? – ízlelgette a szót Sebzett Medve. Sárga Levél jutott eszébe. Nem hallgatott rá, mert túlságosan is elfogult volt ahhoz, hogy megfontolja azt, amit a lány mondott, De most elbizonytalanodott. Lehet-e vajon a nő egy fehér boszorkány, aki becsapja őt, hogy megmentse ezáltal a karavánt a cheyenne-ektől? Összeszorult a gyomra. – A fehéreknek idegen és hatalmas varázslataik vannak, Sebzett Medve – folytatta Bent előrehajolva, majd maga felé mutatott. – Én tudom! Én voltam az iskoláikban St. Louisban, Láttam a varázslataikat. – De... – nézett Sebzett Medve a Naptánc okozta hegekre, amelyek kívülről már gyógyultak voltak, de belül még elevenen égtek – ...elrepült velem a csillagokhoz. És az ősök azt mondták, hogy segíteni fog nekünk. – Biztos vagy benne, hogy az ősök szavát hallottad, és nem az övét? Sebzett Medve lehunyta a szemét, és levegő után kapkodott. Ez az egész elgondolás túlságosan is megrázó volt számára. Egy boszorkány lenne, aki becsapta? És a szerelem, amit ébresztett benne, csupán egy előre kitervelt csapda volna, hogy eltávolítsa népét Édes Orvosság és az öregek tanításától? De hogy lehet ez? Hiszen soha nem próbált meg ellentmondani az ősi tanításoknak! Sem pedig olyan dologra késztetni, amit ő nem tartott helyesnek. Semmi más nem történt, csak jött, és boldoggá tette a szívét. Felegyenesedett ültében. Kételyei eloszlottak. – A mi őseinket hallottam, testvérem. Ők pedig nem hazudnak. Bent megrázta a fejét. – Remélem, igazad van. Nem szeretnék csapdába kerülni, barátom. – Az... – pillantott bizonytalanul a földre Sebzett Medve – ...az nem lehet. Bent előtte állt, és az arcát fürkészte. Sebzett Medve felemelte a fejét, és állta a nézését. – Nem lehet! – erősítette meg határozottan. A szél Bent arcába csapta fekete haját. Visszahajtotta, és lassan bólintott. – Hiszek neked, testvérem. Nem is igen tehetnék mást. Ha úgy mennék a csatába, hogy azon aggódom, mikor küld ránk valami varázslatot a fehér boszorkány... – Hirtelen elhallgatott, és a tábor felé fordult. – Hányan tudnak erről a nőről? – Nem tudom pontosan. Az öregek, a főnökök, és néhány harcos. Ez minden... azt hiszem. – Jól van – tette csípőre a kezét. 95

– Miért kérdezted? Bent szája egy savanyú grimaszra görbült, de szeme hideg maradt. – Az a harcos, aki kételkedik, halott, testvérem. Colleen befejezte a fésülködést, és fellebbentette a sátor ponyváját. Elindult a katonai táboron keresztül az emigránsok szekerei felé. A nap már most melegen tűzött. A katonák kigombolt ingben, szemükbe húzott sapkával bóklásztak. Néhányan az arcukon pimasz vigyorral fordultak utána, ahogy elhaladt mellettük. Ó azonban nem törődött velük, s szoknyáját kissé megemelve igyekezett minél hamarabb maga mögött hagyni ezt az övezetet. Némi félelem töltötte el a szívét, mikor Róbert szekere felé fordult. Nem lassította le lépteit, s csak minimális kísérletet tett arra, hogy elkerülje az útjába akadó ruhaszaggató bokrokat. Tudta, minél hamarabb el kell intéznie, amit akar, még mielőtt elszállna a bátorsága. A homok a bokájáig ért, s így igyekvő járása kissé imbolygónak és ügyetlennek hatott. Igyekezett méltóságteljesnek látszani, ez azonban vajmi kevéssé sikerült. Szabadnak és boldognak érezte magát, függetlenül attól, hogy mit gondolnak róla mások. Bár Matthew természetesen nem szólt bele, Colleen mégis tudta, hogy egyetért elhatározásával. Ahogy gondolatai Róbert felé kalandoztak, az ajkába harapott, és önkéntelenül lelassította lépteit. Egy erősebb széllökés majdnem a nyakába kapta a szoknyáját, de egy gyors mozdulattal sikerült megakadályoznia. Az emigránstábor csendes volt, csak néhány gyerek játszadozott a szekerek körül. Ennek kifejezetten örült, mert kényelmetlenül érintette volna, ha kíváncsi tekintetek sokaságával kell szembenéznie. Felszegte a fejét, és gondolatban kölcsön vett egy keveset Matthew pimaszul legyőzhetetlen magabiztosságából, és határozott léptekkel haladt tovább. Ethel Lory lépett ki az egyik szekérből. Szeme tágra meredt, ahogy megpillantotta Colleent. – Menjen arrébb a szekeremtől! – kiáltott rá indulatosan. Colleennak földbe gyökerezett a lába megdöbbenésében. Mrs. Lory negyven év körüli asszony volt. Aranybarna hajába már néhány ősz szál is vegyült. Kék szeme szinte villámokat szórt, amint szétterítette a szoknyáját, nehogy a gyerekei meglássák Colleent. – Mrs. Lory, mit... – Mindent tudok a maga ferde útjairól, hölgyem! És nem akarom, hogy a gyerekeim egy olyanfajta nőn legeltessék a szemüket, mint maga! Az a szegény, szerencsétlen férje meg csak lógatja a fejét, mert maga elment ahhoz a... ahhoz a... – elfordította a fejét, nem akarván kimondani, amire gondol. Colleen megborzongott. Már az egész karaván tudjad Róbert is tudja? Továbbindult, nem törődve sem Mrs. Loryvel, sem pedig a cipőjébe menő homokkal. – Kerülje el nagy ívben a szekeremet, ha majd visszafelé jön! – kiáltott utána a nő. Újra Matthew-ra kellett gondolnia, hogy bátorságul merítsen. Ő annyira erős és gyengéd volt, s ferde mosolyával és magabiztosságával segít neki abban, hogy könnyedebben és tisztábban lássa a világot. Ezek a gondolatok kitartottak addig, míg Róbert szekerének közelébe nem ért. Itt bátorsága újra elfogyott Már csak ötven lábnyira volt tőle. Végignézett a sivár dombokon. Figyelte, ahogy a szél felkapja, majd néhány méter után elengedi a finom homokot. Olyan érzése támadt, hogy ez a kietlen táj éppen annyira elhagyatott, mint ő maga. Amint a szekérhez ért, összeszedte bátorságát, és határozott hangon bekiáltott. – Róbert! 96

Hátra tett kezekkel állt, nyugalmat erőltetve magára, bár térde remegett. Válasz nem érkezett. – Róbert! Őszinte megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Letörölte izzadó homlokát. Tudta, hogy csak egy rövid haladékot kapott, hiszen előbb vagy utóbb szembe kell néznie a férjével, s megmondani neki, hogy nem akar visszajönni hozzá. De most mindenesetre örült, hogy nem találta otthon Robertet, mert így lehetőséget látott arra, hogy minden különösebb huzavona nélkül elvihesse személyes dolgait. Gyorsan körbenézett, majd felmászott a szekérbe. Behúzta maga mögött a ponyvát. Biztonságban érez te magát. Lassan körülhordozta szemét a közös dolgaikon. Két nagy faláda állt hátul a jobb sarokban. Lábasok és edények voltak benne, valamint a kínai kávéskészlet, amit a nagymamájától kapott. Szomorúság hasított a szívébe. De nem tartott sokáig, néhány másodperc után helyreállt a lelki békéje. Pakolni kezdett. Talált két középméretű táskát, s beléjük rakta a ruháit, a porcelánkészletet, Elképzelte, hogy Róbert jelenléte mennyire megnehezítené ezt a helyzetet. Ismerve harácsoló természetét, tudta, hogy kalóz módjára ragaszkodna minden jelentéktelen darabhoz. Ha sikerülne azelőtt távoznia, még mielőtt a férje visszatér, akkor Matthew sátrához kéne utána jönnie, hogy visszakérje az elvitt holmikat. De ehhez úgysem lenne elég bátorsága – gondolta. Megtalálta a „szépségdobozát", amely egy rubinokkal ékesített, kis aranyozott tartóeszköz volt. A szívéhez szorította a számára oly kedves darabot, majd kinyitotta. Egy hajcsat és néhány bross volt benne, olyan dolgok, melyek után biztosan nem fájna Róbert szíve. Gyorsan elrakta a dobozt is. Készen volt. A lábánál fekvő két táskára nézett. Hirtelen elöntötte a mérges indulat. Egyévnyi házasság után összesen ez a két csomag az, ami az övé. Ez hihetetlennek tűnt, pedig ez volt az igazság. Ez különösen fájó volt, figyelembe véve, hogy Róberté volt a New York-i földbirtok, a jól felszerelt fuvareszközök, a lovak, a raktárak, és az érdekeltség a montanai aranymezőkön. Neki meg csupán az, ami a lába előtt hevert. Ezt valahol igazságtalannak érezte, de ez ellen nem lehetett tenni semmit. De ez a világ a férfiaké volt, s a nőknek nem maradt más, mint jó képet vágni mindenhez. Éppen egy búcsúpillantást akart vetni eddigi otthonára, mikor zajt hallott odakintről. Róbert megérkezett. A szekér hátánál volt. Colleen egy gyors elhatározással kiugrott a szekérből, remélve, hogy talán még sikerül észrevétlenül távoznia. Tévedett. Éppen leemelte a két csomagot, mikor a férfi mellette termett. – Mi ez? – kiáltott rá, majd mikor ráébredt a helyzetre, az arcvonásai megkeményedtek, s szeme vadul izzani kezdett. – Róbert, én... – kezdte, s hátrált néhány lépést, hogy ha futnia kell, akkor előnyösebb helyzetbe legyen. A szeme sarkából Matthew sátra felé nézett. Vajon hol lehet most? – villant át az agyán. Nem mert Robert szemébe nézni. – Azért jöttem, hogy elmondjam... – Takarodj innen! – kiáltott rá a férfi. Keze fenyegetően ökölbe szorult. – Soha nem vettelek volna feleségül, ha tudom, hogy egy ilyen mocskos szajha vagy! Colleen tágra meredt szemmel nézett rá. Válaszra nyitotta száját, de nem talált szavakat. Hogy merészel ilyet vágni a fejéhez? Hiszen ő soha... és most is csak azért, mert annyira kegyetlenül bánt vele. És Matthew olyan kedves volt. Felháborodása elűzte a félelmét. Sarkon fordult, és otthagyta. A férfi durva hangja állította meg. – Ajánlom, hogy legyetek óvatosak a barátoddal! Engem senki sem sérthet meg anélkül, hogy ne fizetne meg érte! Válaszolni akart, de Róbert öles léptekkel távozott. Colleen nem tehetett mást, mint feldúltan elindult visszafelé. 97

Még tíz lépést sem tett meg, s Matthew már mellette volt. Ahogy a férfi vakmerően magabiztos, vidám arcába nézett, máris jobb kedve lett. A hadnagy elvette a csomagjait, s az egyiket a hóna alá, a másikat a kezébe fogta. Szabad karjával átölelte a nő vállát. – Gratulálok, kislány! Én mondtam, hogy elkísérlek. – Nem, ezt egyedül kellett megcsinálnom, Matthew. Keserűség volt a hangjában, de nem tudta, miért Nem sajnálta, hogy otthagyta a férjét, és a hadnagy miatt sem aggódott. Talán az bántotta, hogy ilyen fájdalmasan lett vége. Valamint az, hogy mások részéről nem számíthat megértésre. Sok katona még engedelmeskedik Matthew-nak. De hát ez természetes, hiszen tiszt. De őt sehol sem fogják befogadni, bárhová is megy. – Nos, mit mondott? – érdeklődött Douglas. – Nem hallottad? Bánatosan rázta meg a fejét. – Egy szót sem. – Azt mondta, hogy... te és én vigyázzunk, mert... senki sem sértheti meg őt anélkül, hogy ne fizetne meg érte. Matthew egy kissé előrehajolt, gúnyos mosollyal az arcán nézett a nőre. – Ez fenyegetés? – Igen – felelte Colleen feszengve. A hadnagy hangos nevetésben tört ki. Hátrahajtotta a fejét, és a könnyei potyogtak széles jókedvében. Hangja betöltötte a levegőt. Colleen kényelmetlenül érezte magát ezen fesztelen megnyilvánulás láttán. Vajon mit gondolnak majd mások? – Ez nem tréfa – mondta idegesen, és összeráncolta a homlokát. – jaj, drágám, dehogynem! – Fuldoklott a nevetéstől. – Semmit sem tudnék mulatságosabbnak elképzelni, mint a férjedet húszlépésnyire a pisztolyomtól. Hasznos kísérlet volna! – Hasznos? – Igen, Róbert jellemének! Bár Isten tudja, hogy tanulna-e belőle. Mindenesetre meg kellene próbálni. Az biztos, hogy arra van elég bátorsága, hogy nőket ijesztgessen, de hogy elfogadjon egy kihívást? – mondta, és kétkedően megrázta a fejét. – Milyen kár! – Ó, Matthew! Én csak azt akarom, hogy ne kelljen vele élnem. Nem szeretnék felesleges összetűzést. A férfi furcsa pillantással nézett rá, majd mímelt fenyegetéssel a hangjában a fülébe súgta. – Nagyon vigyázz, kedvesem! Az egyszerű embereket semmi sem ingerli jobban, mint ha elhagyják őket! Ezt úgy élik meg, mint egy kihívást. Olyan veszélyben leszünk, mint a halak egy kiszáradt tóban. Colleen megtorpant, és a férfi szemébe nézett. – Itt és most kijelentem, Matthew! Azt akarom, hogy legalább néha legyél komoly. – Ah, de hát én az vagyok, kedvesem! De megígérem, hogy mostantól kezdve mindketten nagyon megfontoltak leszünk. – Megfontoltak? – Igen. Azt tervezem, hogy mindenkit kitüntetünk a társaságunkkal, aki nem lesz olyan udvariatlan, hogy tiltakozik ellene. – De... – Nincs de!

Tizenharmadik fejezet 98

Hideg esőcseppekkel telítődött az erős szél. James Sawyers a sátrában üldögélt, és széles íróasztala fölé görnyedt. A naplóját írta. Meleg gyapjúing volt rajta, s egy szürke takaró fedte a vállát. Ezen a júliusi estén kifejezetten hideg volt. A hőmérséklet folyamatosan esett. Dideregve közelebb húzta a lámpát, hogy jobban melegítsen. „Ezek a nyugati fennsíkok borzasztóan idegenek" – írta, és sátrának hullámzó oldalára nézett. – „Egy órával ezelőtt még 100 °F volt a hőmérséklet, s most már csak 50 °F." Egy erős széllökés áthatolt a ponyván, és a lámpa pislákolni kezdett. Kinyitott egy könyvet, és a riadt láng elé tette védelemül. – Ezredes! – hallatszott egy mogorva hang odakintről. Felemelte a fejét. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy Merrill az. Ledobta a válláról a takarót, nem akarván, hogy egy öregember benyomását keltse, jóllehet negyvenegy évét mostanában éppen a duplájának érezte. – Jöjjön be, Mr. Merrill! A ponyva fellibbent, és a nagydarab ember belépett. A kalapjáról és a kabátjáról lecsorgó víz pillanatok alatt tócsává gyűlt a lábánál. – Leül? – mutatott az ezredes az íróasztala előtt lévő székre. Merrill levette a kalapját, és alaposan lerázta róla a vizet. A sátor minden részébe jutott belőle. Miután befejezte, leült a felkínált helyre. – Bocsásson meg, ezredes, nem tudtam korábban jönni. Az állatok felszerelését tettem rendbe. – Semmi baj – felelte Sawyers, és becsukta a naplót. – Ebben az esőben semmi sem megy gyorsan. Szavait egy hatalmas villámlás követte. – Igen, uram. Sawyers összekulcsolta a kezét, és az íróasztalra támasztotta. Hüvelykujjával idegesen körözni kezdett. – Mr. Merrill, azért kérettem ide, mert a feleségéről szeretnék beszélgetni magával. Róbert egykedvűen csavargatta ki a vizet a nadrágja szárából. – Mi van vele? Az ezredes vett egy mély lélegzetet. – Érkezett néhány... panasz a karaván utasai részéről, miszerint... – Panasz a szajhálkodása miatt? Sawyers felvonta a homlokát, és Merrill zöld szemébe nézett. Egy gentleman akkor sem mondana ilyet, ha ez is lenne az igazság – gondolta, majd hangosan folytatta. – Úgy tűnik, hogy odaköltözött az egyik katonánkhoz. Róbert szemében düh csillant meg, és arca megkeményedett. – Douglas – morogta. Sawyers hátradőlt, és a tarkójára tette a kezét. A takaró alatt is fázott. – Az emberek azt tartják, hogy a felesége viselkedése károsan hat a gyerekekre. – Na és? – kérdezte Merrill, és borzolgatni kezdte nedves haját –, mit tehetek ellene? – Azt javasolták, hogy ha talán meg tudná győzni, hogy menjen vissza magához, legalább az út hátralévő részére, akkor ez... – Azt kívánja tőlem, hogy erőszakkal visszahurcoljam, az emberek megelégedésére? – vágott közbe, és egy vérszomjas mosoly jelent meg az arcán. – Nem, nem! – felelt gyorsan Sawyers, és idegesen megdörzsölte a kezét. Hallott már bizonyos dolgokat a férfi brutalitásáról, s ezekben a dolgokban nem kívánt segédkezni – legfeljebb csak végső esetben, ha más módszerek nem vezetnének eredményre. – Arra 99

gondolok, hogy talán megpróbálná meggyőzni, hogy gondolkozzon egy kicsit ésszerűbben. Ha nem akar visszatérni magához, akkor esetleg odaköltözhetne egy idegen családhoz. Merrill hangos nevetésére felkapta a fejét. A férfi széles mellkasa szinte hullámzott, és a térdét csapkodta a tenyerével, – Azt kívánja egy szajhától, hogy úri hölggyé váljon, ezredes? Egy ringyó az ringyó marad! Sawyers összeráncolta a homlokát. Néhány másodpercig csendben volt, hogy higgadt maradhasson. Nem szokott hozzá, hogy egy nőről így beszéljenek. – Nos, talán ha maga... – Miért nem beszél Williford kapitánnyal? – vágott ismét közbe Róbert –, biztos van valami katonai szabályzat, mely megakadályozza, hogy,.. – Nem tiszthez illő viselkedésre gondol? – mormolta az ezredes, és megdörzsölte az állát. Hiszen Douglas egy hadnagy. Ez talán menni fog – gondolta –, ez megnyugtatná az embereket. – Igen, vagy hogy magáncélokra használja a hadsereg tulajdonát. Azonkívül nem tudom, hogy itt mi a helyzet, de a házasságtörés New Yorkban bűnnek számít! – Azt hiszem, Mr. Merrill, hogy ez így van a világon mindenütt. De ez csak magára és a feleségére tartozik. Engem csak az érdekel, hogy a karaván békéjét ne befolyásolja ez a dolog. – Nem jár valami büntetés tiszthez méltatlan viselkedésért? – Ez a kapitányra tartozik. Minél tovább volt ott ez a nagydarab ember, Sawyers számára egyre ellenszenvesebb lett. Tenyerével átkulcsolta a lámpát, hogy ujjai felmelegedjenek. – És ha nem akar visszajönni – kérdezte Róbert –, és a kapitány sem csinál semmit, akkor erőszakosan is érvényesíthetem az akaratomat? Sawyers ujjai dobolni kezdtek az asztalon. Néhány másodpercig nyomasztó csend uralkodott a sátorban. – Talán egy kis nógatás hasznos lesz – mondta végül az ezredes. – Néha nem árt megmutatni a nőknek, hogy ki az úr a háznál – jelentőségteljesen Merrillre nézett. – De nem akarom, hogy bárkinek is bántódása essék! – Nem lesz semmi ilyesmi! – Nos, akkor rendben van, Mr. Mer... – Mindezek mellett – vágott közbe Róbert szokásához híven –, Colleennak szüksége van valakire, aki le szoktatja a bolond álmairól. Nincs nála minden rendben, ezredes – bökdöste meg mutatóujjával a fejét. Sawyers mereven nézett rá. – Ezt hogy érti? – A legtöbb éjjel mintha valami démon szállta volna meg, indiánokról, meg effajta dolgokról álmodik. – Nos, azt hiszem, hogy ez a jelen helyzetünkben tökéletesen érthető. Merrill hevesen megrázta a fejét. – Nem, ezredes! Ezek az álmok már New Yorkban kezdődtek, mikor még szó sem volt arról, hogy nyugatra jövünk. Nyögdécselve és kiabálva ébredt fel éjszakánként. Aztán elment a templomba, és elsírta mindezt Donovan atyának. Tőle tudom, hogy szerinte valami a hatalmába kerítette. – A hatalmába kerítette? – kérdezte tágra meredi szemmel az ezredes. Egy gombóc keletkezett a torkában. – Igen, uram. Sosem mondtam ezt el Colleennak. Az atyának is azt tanácsoltam, hogy felejtse el. Nem akartam, hogy a feleségemet ilyen marhaságok foglalkoztassák. Azt 100

hittem, előbb vagy utóbb elmúlik. De sajnos, az állapota azóta csak rosszabbra fordult. Talán valami ördögűzésnek kellene alávetni. Sawyers elgondolkodva dőlt hátra. Azt, hogy valakit a hatalmába kerített egy démon, a legkevésbé sem akarta elmondani az embereknek. Te nagy Isten! – gondolta. – Micsoda ijedelmet és nyugtalanságot okozna! – Mr. Merrill! Arra kérném, hogy ne említse ezt senkinek. Gondolom, tudja, hogy ez milyen kellemetlen következményekkel járna. – Egy szót sem szólok, ezredes! Sawyers mélyen a szemébe nézett. A férfi hangsúlya és arckifejezése szöges ellentétben volt azzal, amit mondott. A lelke mélyén felkészült a legrosszabbra. – Azt majd tudatja velem, hogy Williford mit mondott, ugye? – szakította meg Merrill az elmélkedését. – Természetesen. Nos, akkor köszönöm, hogy eljött! Róbert fejére tette a kalapját, s egy kurta biccentés kíséretében távozott. Sawyers vett egy mély lélegzetet, és magára húzta a szürke pokrócot. A fejét csóválta. A babona túlzottan kezdett elterjedni az emberek között az elmúlt néhány napban. Sürgősen beszélnie kellett Williforddal is. Ha minden jól megy, akkor Mrs. Merrill visszaköltözik a férjéhez, s akkor fátylat lehet borítani az ügyre. Az a tény, hogy meg kell keresnie a kapitányt, különösen kellemetlenül érintette. Ráadásul az egyik tisztjére kell panaszkodnia. Williford ki nem állhatja, ha bármilyen negatív kritika éri az embereit, pedig csak a jó Isten a megmondhatója, mennyire megérdemelnék. Kinyitotta a naplóját. – Nos, akkor ezen is túl vagyunk – motyogta magában. Róbert Merrill mereven állt az esőben az ökre mellett. Forrongott benne a méreg. A víz vékony patakokban csordogált kalapjának széles karimájáról. Szemét körbejáratta a táboron. Senki sem volt kint. Mindenki fedél alá menekült a vihar elől. Azon gondolkozott, hogy ki merészelt fecsegni az ő magánügyéről. Minden bizonnyal valamelyik öreg nő vagy a férje volt – gondolta biztosan kinevetik a háta mögött. A katonák nemkülönben. Gúnyos pillantásokat vetnek rá, ahányszor csak elmegy mellettük. – Istenverte söpredék! – káromkodta bele a zuhogó esőbe. Az útépítőket sem bírta. Hallotta, amint arról suttogtak, hogy nem volt képes megtartani a feleségét. Nos, lesz még ő eleget otthon! – fogadkozott magában. Felnevetett, és megpaskolta az ökör hátát. Hiszen az ezredes jóváhagyása is a birtokában van Elég ideje lesz még, hogy a bosszún gondolkodjon. Eljön majd annak is az ideje. Lesz olyan nap, hogy Douglast egyedül találja, s akkor egy csinos golyót küldhet a koponyájába Vagy Colleen fog magában sétálni. Azt tudta, hogy vele mit csináljon. Gonosz vigyor jelent meg az arcán. Bőségesen meg fog fizetni az okozott szégyenért! Lehajtotta a fejét a feltámadt szél miatt. Douglasnak sok gondja lesz még miatta. Ha küzdelemre kerül a sor, akkor az egész tábor két részre szakad majd. Sawyers az ő oldalán lesz. Aztán itt van Colleen megszállottsága. Ez is sok embert fog az oldalára állítani, ha majd eljön a végső pillanat. Senki sem akar majd egy boszorkányt védeni. Nagyot kuncogott magában. Három ember állt egymás mellett. Az útépítők piros ingét és széles karimájú kalapját viselték. Ferde szemmel nézték a feléjük közeledő két katonát. Két szállítószekér volt mellettük, tele rakva lapáttal, csákánnyal, és minden egyéb szükséges munkaeszközzel. A hátuk mögül fújó szél vadul cibálta ruhájukat. – Ez van! – mondta Dániel Dana hadnagy lakonikus rövidséggel, és az egyik szekérnek támasztotta a hátát. Sötétkék szemét végigjáratta a hullámzó mezőn. Rövid, fekete hajú, alacsony ember volt. Görbe orrának vonala egy ponton élesen megtört, egy ír ökölnek 101

köszönhetően, mellyel egy bostoni bárban volt szerencséje találkozni. Harmincnégy éves volt, és ezzel a korral a legidősebbnek számított Williford tisztikarában. A levegő elviselhetetlenül forró volt. Elővett egy koszos zsebkendőt, és megtörölte vele a homlokát. Éppen most tért vissza Fort Laramie-ból, és még nem volt ideje, hogy rendbe hozza magát. Tekintete elégedetlen volt. Sawyers egyik lábáról a másikra állt, majd végül a katonára mordult. – Hogy lehetett olyan bolond, hogy otthagyta a muníciót? Williford arca megkeményedett. – A hadnagy épp az előbb mondta, ezredes, hogy a Fort Laramie erőd parancsnoka kevésnek ítélte a tizenöt embert a szállítmány kíséretéhez. – Akkor most hol van a muníció, hadnagy? – kérdezte ingerülten Sawyers. Izzadságtól átitatott inge a testéhez tapadt. Nézése tele volt aggodalommal. – Connor tábornok egyik hadoszlopa néhány napon belül errefelé indul, s ők hozzák majd magukkal. – Maga... – Hadnagy! – vágott közbe Williford, látva az ezredes dühös pillantását –, maga helyesen járt el. Most menjen, vegyen egy fürdőt, és pihenje ki magát. Dana vett egy mély lélegzetet, majd egy utálkozó pillantást vetve Sawyersre tisztelgett, és elment. – Nem volt más választása, ezredes – mondta gyorsan Williford. Nem bírálhatta felül az elöljárója döntését. Sawyers szeme összeszűkült. – Most azt akarja mondani, kapitány, hogy az emberei nem jöhetnek tovább? Williford összekulcsolta a kezét a háta mögött, és szétvetett lábakkal állt az ezredes előtt. Nagy erőfeszítésébe került, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Megmondtam magának, még mielőtt Dana elindult: az embereim nem mehetnek mezítláb Montanáig És nemcsak azért, mert az egyenruhájuk rongyokban lóg rajtuk. Sawyers arca megremegett. – Nem tudok elfogadni további késlekedést. Maga azt a parancsot kapta Dodge tábornoktól, hogy... – Az én parancsom úgy szólt, hogy kísérjem el az expedíciót, és vegyem fel a szükséges muníciót a legközelebb eső erődökben. Én nagyon keményen igyekszem eleget tenni – mindkettőnek! – Nos, hát nem sok sikerrel! – kiáltotta Sawyers. – A karaván késlekedése a maga lelkén szárad! Williford testét feszíteni kezdte a düh, de még sikerült megállítania a kitörését. Elhatározta, hogy mindaddig nyugodt marad, amíg az emberileg lehetséges. – Ezredes, most készülök Old Woman's Forkba küldeni Tom Stull hadnagyot és néhány lovast, hogy elémenjenek a Fort Laramie-ból érkező hadoszlopnak. Nem fog tovább tartani egy hétnél, és... – Egy hét, kapitány? – csattant fel Sawyers, és öklével a szekér oldalába vágott. Az ütés tompán visszhangzott. – Ezzel együtt már két és fél héttel hátráltatja a karavánt! Williford gerincén feszültség futott végig. Maga mellé engedte a kezét. Ahogy fenyegetően Sawyers szemébe nézett, végigfutott fejében a katonai rendszabályzat. Sajnos egy polgári személy megütése mindenképpen büntetendő cselekménynek minősült. Teljes szívéből szeretett volna legalább néhány másodpercig magánember lenni. – Uram! – felelte mereven. – Hadd emlékeztessem arra, hogy mikor a csapatommal a Niobrara-folyóhoz érkezett május második hetében, akkor éppen ön volt az, aki miatt majdnem egy hónapot kellett várni, mert az emberei még nem gyűltek össze! 102

– Nem volt más lehető... – Hát épp ez az, uram! – kiáltotta Williford, és a keze ökölbe szorult. – Ez a valódi oka a késésnek, és nem a katonai kíséret! Sawyers szeme villámokat szórt dühében. Végigjáratta tekintetét a környező hegyeken, s gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Kapitány! Maga egyszerűen fél a sziú és cheyenne földekre lépni. Ez az igazi ok, nem pedig a muníció. Williford arca megmerevedett. Szeme előtt megjelentek a múlt eseményei. Félni? Érezte a virágzó körtefák és a vér illatának furcsa elegyét. Shiloh. Csatazaj mindenfelé. Golyók süvítenek el a füle mellett. Egy konföderációs tiszt ráemeli a puskáját. Gyorsabb volt. A katona haláltusáját víva vonaglik a lába előtt. Vére kék uniformisára fröccsen. Azt beszélik, hogy Wallace tábornok elesett. Újabb előléptetés? Összeszorul a gyomra. Még több felelősség. Még több élet, amiért imádkozhat. Vett egy mély lélegzetet, s lassan visszatért a jelenbe. – Ezredes, most azonnal elküldöm Stullt. A parancsom pedig az lesz, hogy csak rövid szakaszokat teszünk meg mindaddig, míg vissza nem érkezik. Ennél többet nem tehetek. – Hát ez csodálatos, kapitány! – emelte az ég felé a karját Sawyers, majd megfordult, és faképnél hagyta Willifordot. Williford még álldogált néhány percig. Szemével a hullámzó mezőt, emlékezetével pedig a múltat fürkészte. Végül erőt vett magán, és a tábor felé indult. Útközben tudatosult benne, hogy Sawyers az előbb gyávasággal vádolta. Forrongani kezdett benne a méreg. Honnan vette ehhez a bátorságot? Douglast látta meg a távolban. A hadnagy éppen a nyerget vette le néhány Fort Laramie-t megjárt lóról. Eszébe jutott, hogy még van egy kellemetlen feladata mára. Megigazította sapkáját, rendezte az arcvonásait, s a hadnagy felé indult. – Douglas! – szólította meg, mikor odaért. – Beszélni akarok veled. Elindultak a nyárfaerdő belseje felé, távol a táborban lebzselő emberektől. Találtak egy földön fekvő fatörzset, ami ideális ülőhelynek kínálkozott. Legalább háromszáz lábnyira voltak a kíváncsi fülektől. A kapitány nem akarta mások előtt zavarba hozni Matthew-t. Egy baráti beszélgetést tervezett. – Mit tehetek érted, George? – fordult szembe vele a hadnagy, és szélesre tárta a karjait. – Ülj le, te szamár! – mutatott a fatörzsre Williford. Matthew letelepedett. A kapitány terpeszbe állt előtte, és hátratette a kezét. – Mit tehetek... – Hadnagy! – kezdte Williford, és sétálni kezdett. – A tudomásomra jutott, hogy tiltott célokra használod a katonai tulajdont. – Tiltott? – vigyorodott el Matthew, s láthatóan kezdte jól érezni magát. – Az Isten áldjon meg, Douglas! – fakadt ki Williford. – Komolyan beszélek! Gondolom, tisztában vagy vele, hogy mi az ördögöt csinálsz azzal a nővel a sátradban? Matthew vett egy mély lélegzetet és újból széttárta a karját. – George, nincs hova mennie. Én csak annyit teszek, hogy... – Hogy vele töltöd minden idődet és rám hozod az egész karaván haragját! Matthew összeráncolta a homlokát. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy már panaszkodott nekem négy katona, szinte valamennyi nő, sőt személyesen Sawyers is a te kapcsolatodról, és én ezt átkozottul utálom! – Mármint mit? A panaszkodásokat, vagy pedig a kapcsolatomat? Williford egy darabig gondolkozott, hogy felnevessen vagy pedig behúzzon neki egyet. – Holdkóros egy alak vagy te, remélem, tudod? – mondta végül. 103

– George, én… – Azt akarom, hogy vidd el a sátradból! Douglas talpra ugrott, és ökölbe szorította a kezét. Olyan látványt nyújtott, mint aki bármikor kész a harcra. – És szerinted hova a pokolba menjen, George? A kapitány nyugtatólag felemelte a kezét. – Ahogy én tudom, van megoldás. Nem töltött néhány napot az O'Brian család...? – Az isten szerelmére, a sárban kellett ott aludnia! Nem küldhetem oda vissza! Douglas öntudatlanul tett egy lépést Williford felé. A kapitány nem mozdult. – Tudom, hogy nincs ezzel semmilyen rossz szándékod, Matthew, de... – Az ördögöt nincs! – kiáltotta a hadnagy, és arca eltorzult a dühtől. Szeme megvillant. A keze már megmozdult, de mielőtt felemelhette volna, Williford ökle az állán csattant. Az ütéstől a földre zuhant. A kapitány rávetette magát, de útközben Matthew jobb keze oldalról eltalálta az orrát. A fájdalom könnyeket csalt a szemébe. Egymásba fogódzkodva gurulni kezdtek. Olyan látványt nyújtottak mint két ötéves birkózó gyerek. Douglas rekedtes nevetése vetett véget a küzdelemnek. Éppen ő volt alul, mikor váratlanul elengedte a kapitányt. Williford ellenfele kuncogó arcába nézett, s ő is lazított a szorításán. – Menj a fenébe, Douglas! – mondta, és elterült mellette a zöld fűben. Csodálkozva állapította meg, hogy karja vérzik, és tele van karcolással. Aztán megpillantotta azt szép nagy vadrózsabokrot, amin keresztülgördültek. Douglas a hasát fogta nevettében. Williford is kezdett halkan kuncogni, ahogy a szeme sarkából a hadnagyra nézett. – Tiszt létedre nem is ütsz rosszul, George – törölgette a szemét Matthew. A kapitány bólintott, és megtapogatta sajgó orrát. Korántsem volt biztos benne, hogy még egy darabban van. – Hát én is átkozottul jól érzem magam, az biztos – felelte Williford. Douglas egy bágyadt mosolyt küldött felé. – Akarsz még egy kört? – A nyavalyát! Nem pályázom az elsőségre. Matthew letépett egy marék füvet, és a szájába vette. Már kölcsönösen megbocsátották egymásnak a hirtelen kirobbant indulatokat. – Van ez így néha, George. – Nem volt jó a mai nap, ez minden – felelte a kapitány. – Muszáj volt Sawyersszel beszélni? Williford bólintott, és egy nagyot sóhajtott. Mentege tőzve nézett a hadnagyra. – Szóval – mondta, és ő is letépett egy adag füvet –, adj nekem egy lehetőséget. Hogyan lehetne kimászni ebből? Matthew felült, és mélyen elgondolkozott. – Mi lenne akkor, ha a tábortól jó messzire ütnénk föl a sátrat? – Azt hiszem, jól mutatna a szőke skalp valamelyik sziú övén. Douglas egy ferde pillantást vetett a kapitányra, s megdörzsölte az állát. – Nos, ha például... nem, ez nem jó. Williford eldobta a fűcsomót, és újra az orrához nyúlt. Egy vékony vércsík gördült végig az arcán. – Miért nem veszel egy sátrat az útépítőktől? Hat hónapra elegendő felszerelésük és tartalékuk van. Vagy attól az ohói kölyöktől, Nat Hedgestől? Harminchat szekérnyi áruja van. Biztos, hogy van sátra is, hiszen egy olyan isten háta mögötti helyre viszi az áruját, mint Virginia City. A lakosság fele még sátrakban él. – Igen, ezt megpróbálhatnám – bólintott Matthew –, de ez megoldaná a kérdést? 104

– Amennyire engem érint a dolog, úgy igen – felelte, majd vonakodva tette hozzá –, de a szóbeszédnek nem vetne véget. Az emberek nagyon idegesek. – Szóval ez sem biztos megoldás – mondta Matthew, és a fejébe húzta a sapkáját. – Csak a halál biztos, Douglas. – Úgy tűnik, nincs más választásom. Colleennak szüksége van a segítségre. – És gondolod, hogy te vagy az, akinek segítenie kell rajta? – Igen, azt hiszem. – De te igazából sohasem tetted magadévá a fehérek gondolkodását a jó és a rossz dolgokról – nézett Matthew szemébe a kapitány. A hadnagy tekintete a távolba kalandozott. – Én mindig azt vallottam, hogy nemcsak egyféle igazság létezik. – Az indiánok másképp fogják fel a házasságot, ugye? Douglas mereven nézett előre, és nem válaszolt Williford egy kicsit várt, majd folytatta. – Azt hallottam, hogy ha egy nő már nem kíván többé együtt élni egy férfival, akkor egyszerűen kipakolja a férje holmijait a sátor elé, és már nem is házasok többé. Matthew elmosolyodott. – Valami ilyesmi. Attól függően, hogy melyik törzsről van szó. – De a legtöbb törzs már a feleségednek tekintené Colleent? – A legtöbb. – De a karaván soha nem fogja annak tekinteni. Douglas megrándította a vállát – Nem bánod? – kérdezte a kapitány. – Nem. – És Colleen? – Azt hiszem, ő sem. Néhány másodpercig egymás szemébe néztek. – Szükséged van pénzre, hogy megvedd a sátrat? Matthew elmosolyodott. – A hadsereg nem fizetett nekünk, mióta elhagytuk az Alton börtönt. Honnan lenne neked pénzed? Williford a zsebébe nyúlt, és egy arany húszdollárost vett elő. – Már régóta őrizgetem. Fel szeretném váltani – mondta, és azzal a hadnagy kezébe nyomta.

Tizennegyedik fejezet Colleen a két kannával a kezében végigsétált a táboron. A sziklánál lévő forráshoz ment. Ennyi víz elég lesz kettőjüknek az elkövetkező néhány nap alatt. Az állatokra is gondolniuk kellett. Csak délután kettő és négy óra között lehetett vizet venni. Néhány perc volt még kettőig. Nehezen viselte, hogy olyan emberek között kell élnie, akik csak megvetéssel néznek rá. Remélte, hogy nem lesz még senki a forrásnál. Sárgásbarna szoknyáját szorosan a derekára tekerte. A halványkék égboltot tanulmányozta, ahogy haladt előre a süppedő homokban. Egy felhő sem volt az égen. Csupán néhány sólyom keringett a magasban. Elviselhetetlen volt a hőség. Érezte, hogy lábát átitatta a nedvesség. Esőért imádkozott, de könyörgése nem nyert meghallgatást. Egy csapat gyerek játszott a forrásnál. Nevetésüket és apró kiáltásaikat hátára kapta a forró szél. Amint megpillantották, valamennyien elszaladtak, és elrejtőztek a közeli 105

bokrok mögött. Ez rosszulesett neki, de bebeszélte magának, hogy a gyerekek bújócskát játszanak, s ő pont az elrejtőzés szakaszában ért oda. Kihúzta a dugót a kannákból, és letérdelt a csordogáló vízhez. A hűsítő folyadék végigfolyt a karján, leöblítette róla az izzadságot. A bokrok zörögni kezdtek, de nem törődött vele. A mocorgás folytatódott. Hallott valami suhogó hangot, majd egy kő csapódott a hátához. Felkiáltott fájdalmában, s elejtette a kannákat, Minden bokorból gyerekek álltak fel és dobálni kezdték. A kövek eltalálták a karját, a testét és a fejét. Jobb arcáról vékony csíkokban csordogált a vér. A fájdalom tehetetlen dühöt váltott ki belőle. A dobálás folytatódott. – Hagyjátok abba! – kiáltotta sírva, és karjával védeni próbálta arcát. – Anyukám azt mondta, hogy te egy boszorkány vagy – visította Sidney Lory éles hangon, Tizenkét éves volt, és uralma alatt tartotta a karaván összes gyerekét, kijelentve nekik, hogy ő a főnökük és a boszorkányokat meg kell kövezni! – Micsoda? – kiáltotta Colleen, és a szeme tágra meredt. A szőke fiú felkapott egy újabb követ, és támadóállásba helyezkedett. Arcát eltorzította a gyűlölet. – Halálra fogunk kövezni, ahogy azt a Bibliában is tették! – kiáltotta, és elhajította fegyverét. Colleen arrébb lépett, így a kő csak a fülét súrolta. A gyerekek felé rohant, szétkergetve őket. – Menjetek haza, de azonnal, még mielőtt szólok a mamátoknak! – Ő úgysem törődik veled! – kiáltotta egy kék ruhás vékony kislány, és a nyomaték kedvéért köpött egyet – azt mondta, hogy démonok vannak a fejedben! Az álmok!? – villant át Colleen agyán. – Engem nem érdekel, hogy mit mond a mamátok! – sikította, és könny futotta el a szemét –, nem érdekel, halljátok! A Lory fiú bátran előrelépett egyet. – Isten meg fog büntetni, mert boszorkány vagy! Meg fog ölni! – Meg fog ölni! Meg fog ölni! – visszhangozták ütemesen a gyerekek. Hangjuk késszúrásként hasított Colleen fülébe. Arca, karja vérzett a testét ért kőzáportól, – Elég! – sikította. A térde remegett, ahogy a gyűlölettől izzó gyermekarcokba nézett. – Ne beszélgess többet indián démonokkal a fejedben! – kiáltotta egy kislány, és felkapott egy követ – mert visszajövünk és megölünk! A dobás a lábát érte, felszakítva a bőrt a combján. Éles fájdalom futott végig a testén. A gyerekek harsányan nevettek és ujjal mutogattak rá. Élvezték a szenvedését. Majd Sidney Lory felemelte a kezét, jelt adva a visszavonulásra. Eltűntek a szekerek között. Colleen csak állt és nézett utánuk. Szíve olyan hangosan vert, hogy semmi más hangot nem hallott. Lába merev volt. Meg akart mozdulni, de teste nem engedelmeskedett neki. Végül is kábultan megfordult. Felemelte a kannákat, és megtöltötte őket vízzel, majd lemosta az arcát. Óvatosan körülnézett. Senki sem volt a környéken. Vett egy mély levegőt, és elindult visszafelé. Amint az emigránsok szekereihez ért, egy hang ütötte meg a fülét. – Boszorkány! – sziszegte valaki. Megfordult, s Róberttel találta magát szemben. A férfi zöld szeme szinte izzott a gyűlölettől. Megragadta és a szekere felé vonszolta. A kannák nagyot puffantak a homokon. – Nem! – sikította. – Engedj. A férfi a szájára szorította a kezét, és a fülébe súgta. 106

– Gyere csak, van egy kis megbeszélni valónk. Sawyers ezredes beleegyezett, hogy akár erőszakkal is visszahozhatlak, ha Williford másképp nem tudna rávenni! A nő testét elöntötte az indulat. Sawyers ezredes? – villant át a fejében. Sikítani próbált, de csak egy halvány nyöszörgés lett belőle. A szekérhez értek. Róbert felkapta a nőt, és bedobta a nyíláson keresztül. A mozdulat hevében letépte a ruhát Colleen melléről. Ő is belépett. A nő csupasz keblekkel hevert előtte. Arcán rémület látszott. – Az emberek azt hiszik – kezdte Róbert –, hogy megszállt téged a sátán és szajhát csinált belőled – hirtelen lehajolt hozzá. Csak néhány centire volt az arcától. – Nos, én nem tűrök meg ringyókat a szekeremben, ezért eszem ágában sincs, hogy visszafogadjalak. Colleen ismét sikítani akart, de Róbert durván a szájára tapasztotta a kezét, s teljes súlyával ránehezedett. – Azt akarom, hogy tudd, ki mondta azt az embereknek, hogy boszorkány vagy; én voltam. Mindenkinek meséltem az álmaidról és hogy Donovan atya megpróbált engem rávenni, vesselek alá ördögűzésnek! Colleen elfehéredett, s teste ellazult. Istenem – gondolta –, ez igaz? Miért nem beszélt neki erről a pap. Kétségbeesetten gondolt Matthew szavaira, hogy a farkas és a harcos Isten küldöttei. Kétségek öntötték el. Megszállott... Róbert szélesen elvigyorodott, látva a nő ijedt tekintetét. – Hát igen, ezt soha nem mondtam senkinek. A legkevésbé pedig neked, mert el akartam kerülni a szóbeszédeket. De most már egy kicsit más a helyzet, nem igaz? Azzal megragadta és egyszerűen kidobta a szekérből. A hátára érkezett. Keblei még mindig szabadon fehérlettek a tűző napon. Összefogta a ruháját és feltápászkodott. A kannákhoz ment. Mrs. Lory fordult ki az egyik szekér mögül egy nagy lábassal a kezében. Hirtelen megtorpant, amint megpillantotta Colleent. Lebiggyesztette ajkát, s végignézett a nő megviselt ruházatán. – Te mocskos... – kezdte, de Colleen nem hallott többet, mert teljes erejéből rohanni kezdett. Róbert szavai kavarogtak a fejében, amíg Matthew sátrához ért. A férfi őrjáraton volt, s várhatóan csak késő este jön majd haza. A helyükre tette a kannákat, s egy másik ruhát kezdett keresgetni. Megpróbálta gondolkodásra késztetni sértett és megzavart fejét. Elmondja-e vajon Matthew-nak a történteket? Elmondhatatlanul szüksége lett volna most a férfi gyengédségére és erejére. De ha be is számol neki mindenről, akkor is mit tehetne a hadnagy ezek után? A férfi kötelességének érzi, hogy óvja és vigyázzon rá. Átölelte a térdét. És ha Matthew megtudja, hogy Sawyers biztatta fel Robertet, hogy akár erőszakkal is visszakényszerítheti magához...? Lehajtotta a fejét, és csendesen sírdogált. Colleen köhögött a portól, amit a szekerek vertek fel. Ez az útszakasz keserűen száraz volt. A nap minden nedvességet kiszívott a földből – és az emberekből. Mindenki szomjazott. Bár éppen vasárnap volt, nem tartották meg a Sawyers által annyira támogatott pihenőnapot. Vizük már elfogyott, és a száraz táj nem különösebben késztette maradásra az embereket. Colleen megbotlott egy apró bokorban, de még idejében visszanyerte az egyensúlyát. Fáradtan vánszorgott tovább az O'Brianék szekere mellett. Elizabeth ugróiskolát játszott előtte, melynek következtében gyorsabban haladt. Egyre fáradtabb lett, s a szekér bizony már jócskán megelőzte. 107

A távolban magas sziklák törtek az ég felé. Az egész vidék vad volt és hegyes. Óriási kaktuszok szegélyezték útjukat. Sok volt a csörgőkígyó és az apró kis bozót, melyeket szinte lehetetlen volt kikerülni anélkül, hogy ne tépték volna meg ruhája szegélyét. Gyakran kellett lehajolnia, hogy kiszabadítsa magát a vendégszerető tüskék közül. Egy idő után már rettenetesen sajgott a háta. – Ááállj meg! – vonult végig a kiáltás a szekérsoron, és a kocsik végre megtorpantak. A levegő megtelt a fékek csikorgó hangjával. Colleen a szeme fölé tette a kezét, hogy jobban lásson a vakító napsütésben. – Ebédidő, Colleen – rohant felé Elizabeth. Hosszú, vörös haja zászlóként követte megállunk enni! A kislány mellé ért és megragadta a kezét. – Apa azt mondta, hogy jöjjek érted! – Jól van, Elizabeth – mondta mosolyogva, s engedte, hogy a lány maga után húzza. A szekerek végeláthatatlan sorban kanyarogtak. Előrenézve látta, hogy néhány útépítő munkás álldogál az előttük lévő kiszáradt vízmosás peremén. A csatorna úgy tíz láb széles és hat láb mély lehetett. Szemmel lát hatóan szélesíteni kellett rajta, hogy a karaván átférhessen. – Azt hiszem, itt állunk majd egy darabig, édesem! – mondta a kislánynak. – A papa szerint néhány óráig semmiképpen sem megyünk tovább – felelte. Sietős lépések hallatszottak mögülük. Még mielőtt megfordulhatott volna, Elizabeth felkiáltott. – Matthew bácsi! – és boldogan ugrott a férfi karjába. – Ó, Lizard – mosolygott Douglas a lányra – már túl nagy vagy ahhoz, hogy ilyeneket csinálj! Colleen a hadnagyra mosolygott, majd csodálkozva kérdezte. – Hogyhogy most itt vagy? Úgy tudtam, hogy Williford kapitány valami nehéz munkát bízott rád. – Meg is tette. Colleen végignézett a férfin, már amennyit az ölében lévő kislánytól látott belőle. – Jól nézel ki. – Én is úgy találom – felelte kacsintva a férfi. Elizabeth felnevetett és álmosan megtörölte a szemét. Colleen kedvesen megborzolta a haját. Matthew sötétkék inge a könyökéig volt feltűrve. Gombolatlan egyenruhája mögül kivillant bronzbarna mellkasa. – És milyen munkáról van szó? – A legnehezebbről. Diplomáciai tárgyalás. – Kivel? – A mi kiváló vezetőnkkel. – Egy kicsit félrehúzta száját, s így arca azt a benyomást keltette, mint aki éppen köpni készül – Aha! – kommentálta Colleen. Neki sem volt eltérő véleménye az említettről. Maureen állt a szekerük mellett, és integetett. Elindultak felé. A kocsi belsejében már meg volt terítve. Kenyér és szalonna volt az asztalon. Lawrence már mellette ült. Jobb kezében a frissen összerakott szendvicsét szorongatta. Elmosolyodott, mikor megpillantotta az érkezőket – Hé, kislány! – akadt meg a szeme a Matthew derekán ülő lányán. – Nem megmondtam már neked, hogy ebből a korból már kinőttél? Matthew letette a kislányt. – Igen, papa – mondta bűnbánóan Elizabeth, de egy huncut mosoly bujkált a szája szegletében. Szemét tágra nyitotta, várva a további dorgálást, vagy a megbocsátást, Lawrence legyintett egyet. 108

– Jól van, a mai napra megengedem! Elizabeth elvigyorodott, majd megfordult, és a szekér előtt álldogáló ökrökhöz szaladt, hogy játsszon velük. – Ha nem csinálsz valamit ezzel a gyerekkel, te asszony, akkor lassan már teljesen úgy fog viselkedni, mint egy fiú – nézett a férfi Maureenra. A felesége megrántotta a vállát, s mellé sétált. Kedvesen a vállára csúsztatta a kezét. – Ez most csak egy utazás, drágám, és ő most túl izgatott ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint egy hölgy. Ha majd Montanába érünk, akkor már más lesz a helyzet. – Lehet, az már túl késő lesz – felelte Lawrence szárazon –, különösen akkor, ha azzal a Lory gyerekkel csatangol, mint tegnap. Maureen arcán egy enyhe fintor jelent meg, s lehajtotta a fejét. Aztán Matthew és Colleen felé fordult. – Egyetek, gyerekek! Douglas az asztalhoz lépett, és leült Lawrence-szel szemben. Vett egy szelet kenyeret és egy adag szalonnát. – Colleen! Te is. Nem sok, de... – Ó, Maureen, igazán nagyon kedves vagy, de nem vagyok éhes – hazudta udvarias mosollyal az arcán. Valójában éppen az ellenkezője volt igaz. De az a gondolat, hogy mindenféle mosakodási lehetőség híján zsíros szalonnát egyen, elnyomta benne ezt az ingert. Ehelyett inkább Matthew hátához sétált és a vállára tette a kezét. A férfi pontosan úgy evett, mint ahogy bármi mást is csinált az életben: teljes odaadással. Rövid idő elteltével egy újabb kenyér után nyúlt, és egy vastag szalonnát tett rá. – Nos – szólalt meg Lawrence, s lesöpörte kezéről a morzsát –, én azt nem értem, hogy mi az ördög miatt... elnézést, hölgyeim... nem alakítunk ki egy kör alakú szekértábort az ilyen esetekben, mint most? A kérdés egyértelműen Matthew-nak szólt. – Nos, Lawrence – válaszolt a hadnagy két harapás között –, azt hiszem, azért, mert Sawyers nem tartja szükségesnek. Az étkezés befejeztével mindkét férfi a kalapja után nyúlt. O'Brian kétkedően nézett Matthew-ra. – Az ezredes nem tudja, hogy az indián föld kellős közepén járunk? – Nem, nem hiszem, hogy így lenne – felelte Douglas mosolyogva –, én magam mondtam neki. Megigazította a kalapját, és lezseren nézett O'Brian arcába. – És? – kérdezte Lawrence, s kezével végigmutatott a környező hegyeken. – Egy rakás hely van, ahol egy egész törzs elrejtőzhetne. Biztonságba kéne helyezni a... – Pontosan ezt mondtam neki én is. O'Brian csüggedten leengedte a kezét. – Azt hiszem, hogy egy hülye idióta vezet bennünket – szakadt ki belőle. Matthew röviden felnevetett, amely jelezte az ezredesről alkotott véleményét. Majd vett egy nagy lélegzetet. – Én is mondtam neki valami hasonlót. De Sawyers meg van győződve a saját legyőzhetetlenségéről. Ebből kiindulva teljesen világos, hogy a karaván is legyőzhetetlen. Lawrence morgott valamit a bajsza alatt. – Mi az istent keresünk mi itt? Durva utak, kemény vidék... – ...Keményfejű vezetés – fejezte be a mondatot a hadnagy, barátságos arcot vágva. Majd a távoli hegyek felé mutatott. – Sawyers azt mondja, hogy északnak megyünk a Powder-folyóig. – Nos, akkor addig kétségtelenül lesz szükségünk vízre! – morogta Lawrence. 109

– Aha, víz és háború – jegyezte meg Matthew nyugodt hangon. – Háború? – kérdezett közbe Maureen tágra meredt szemmel. Matthew bólintott. – A Powder-folyó nagyon fontos hely ebben az évszakban. Különösen az itt élő törzseknek. – És gondolod, hogy egyenesen a karjaikba... – Igen. – Tessék! – kiáltott fel O'Brian ezért kéne felkészülnünk egy támadásra! – Igazad van – felelte Matthew, s arca elkomorult – Akkor hát Isten segítségével – mordult fel Lawrence –, megyek és megtöltök minden fegyvert – azzal bemászott a szekérbe. – Remek ötlet – jegyezte meg Douglas, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a saját dolgom után nézek. A sapkájához emelve a kezét Mrs. O'Brian felé tisztelgett. – Igazán finom ebéd volt, Maureen. Le vagyok kötelezve. Colleen követte a férfit. Karját keresztbe fonta a mellén, és összeráncolta a homlokát. Az előbbi beszélgetés a háborúról megijesztette, de ugyanakkor meg is mámorosította a lelkét. Az előbbinek az indiánok közelsége volt az oka. A bódulatot az a gondolat okozta, hogy ő is köztük lesz. Bármit is suttogtak az emberek, nem tudta elfogadni, hogy a harcos egy gonosz démon lenne. – Merre mégy most? – nézett Matthew-ra. – Meg akarom keresni Willifordot, hogy beszámol jak neki a reggeli malőrről. – Ma... – próbálgatta zavartan a szót Colleen, s kezdte elfutni az indulat, hogy a férfi már megint olyan kifejezést használt, amit nem ismer. Matthew elmosolyodott. – Összeomlás. – Miért nem lehetett egyből így mondani? – Nem ez jött a számra – nézett rá incselkedően a hadnagy. – Szóval, sok dolgod van még? – tért rá az eredeti témára Colleen. – Igen – felelte a férfi és átölelte a nő derekát. Magához szorította a karcsú testet, és a szemébe nézett. – Miért nem mégy pihenni, vagy aludni egy kicsit? Eltart néhány óráig, míg átjutunk ezen a szoroson. Addig úgysem tudsz csinálni semmit. – Rendben van – felelte Colleen, és elmosolyodott. – És még valami! Mostantól nincs több magányos séta. Megértetted? – Megértettem! – tisztelgett mókásan a nő. Matthew összeráncolta a homlokát. – Komolyan gondoltam. Az a gondolat, hogy megskalpolva és vérbe fagyva találjunk meg valahol, nem igazán vidítja fel a szívem! – Matthew? – Ez már nem tréfadolog, Colleen. – Vigyázni fogok. – Jól van – nyugtázta a férfi, s egy futó csókot lehelve az ajkára elengedte. Megérintette kalapja szélét, és elment. Colleen megfordult, s visszatért O'Brianékhoz. Lawrence a szekér előtt ült, és a pisztolyokat töltögette. Maureen az ebéd maradványait csomagolta el. Elizabeth az egyik keréktől a másikig szaladgált, valami ismeretlen játékot játszva. Félénken Maureenra mosolygott. Látta, hogy Mrs. Lory ma reggel felkereste. Néhány indulatos szó szűrődött ki a szekérből, de azt nem tudta megállapítani hogy miről 110

beszélgettek. De ismerve Mrs. Lory prűd és rosszindulatú természetét, biztos volt benne, hogy róla és Matthew-ról volt szó. Maureen viszonozta a mosolyt, és karon fogta Colleent. A szekér oldalához sétáltak, s ott megálltak beszélgetni. – Nagy kár, hogy az ezredes nem hallgat a te Matthew-dra. Attól félek, hogy emiatt még nagy bajba kerülünk. Colleen arcán büszke mosoly jelent meg. Most először hallotta tőle kapcsolatuk ilyen birtok viszonyos megfogalmazását. Ez idáig csak külön-külön hívták meg őket a vacsorákra és az esti tábortűz melletti beszélgetésekre. – Mire gondolsz, kedvesem? – kérdezte Maureen, látva a nő pillantását. A vállára tette a kezét, és lágyan megszorította. – Matthew miatt aggódsz? – Nem – mondta nevetve –, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. – Jól van – mosolyodott el Maureen –, mert kevés olyan ember van, aki úgy tud vigyázni magára, mint ő. – Kedveled őt, ugye? – kérdezte Colleen félszegen. – Természetesen, drágám. Mi mindkettőtöket kedvelünk. – Maureen!... Mit akart Mrs. Lory ma reggel? Levette a válláról a kezét. – Te hallottad ezt a zagyvaságot? – Nos... igen, de csak néhány hangosabb szót – felelte, és idegesen gyűrögetni kezdte a szoknyáját. – Rólam és Matthew-ról volt szó, ugye? – Ó, kedvesem! Ne is törődj ezzel! Ő csak egy megkeseredett idős nő! – De mit mondott? Maureen elfordította a fejét, s a szája idegesen megrándult. – Megpróbált... arra akarja rávenni az embereket... Lawrence állt meg mögöttük. – A Krisztusát, joga van hozzá, hogy tudja! – Colleenra mutatott, de a célzás a feleségének szólt. Mauren bólintott és lágyan megsimogatta a nő fejét. – Drágám, szervezkedik az emberek között, hogy zavarjanak el a karavánból. Colleen szeme tágra meredt. – Nincs miért aggódnod! – folytatta Lawrence. – Maureen megmondta neki, hogy inkább azt a mogorva férjét kellene kidobni innen. Colleen arca elvörösödött, és könnyek szöktek a szemébe. – Ne félj, nem úgy lesz, ahogy azt az a vén bajkeverő akarja – mondta Maureen. – Lehet – felelte. – Beszélt már az ezredessel erről? A házaspár egy aggodalmas pillantást váltott egymással. – Megmondom az igazat, kislány. Az a nő nem fog támogatást kapni az emberektől. Colleen halványan elmosolyodott. Érezte a férfi hangjából, hogy igazat mond, és nem csupán egy jóindulatú füllentést. Már jobban érezte magát. – Jól van, akkor így már nem fogok aggódni! – Ez az, kislány – tette a vállára a kezét Lawrence. – Az embernek nem szabad fölöslegesen izgatnia magát. Colleen bólintott, és megkönnyebbülten továbbsétált. Mindenki a saját dolga után nézett. Szíve még mindig hevesen dobogott, de a nyugalom már beköltözött a lelkébe. A hegyek felé nézett. Egy erős széllökés az arcába csapott. Soha sincs szélcsend ezen a vidéken? – villant át a kérdés a fején. Az útépítők csákányainak hangja és az egyre növekvő izzadságszag betöltötte a levegőt. Önkéntelenül is az ellenkező irányba indult. Néhány marha legelészett a mezőn. Az állatok egy korty vizet sem ittak reggel óta, s már majdnem elérték türelmük határát. 111

A bikák nagyokat bőgve emelték fel fejüket, s néztek szembe a széllel. Nyugat felé egy csapat ló futkározott egy nyárfaerdő tövében. Egy lovas követte őket. Colleen összehúzta a szemét, hogy messzebbre lásson, de a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy felismerje a lóháton ülő embert. Civil ruhában volt, de biztosra vette, hogy a katonai kíséret egyik tagja. Még egyszer visszanézett a dolgozó munkásokra, majd elindult, hogy egy csendes helyet találjon magának. Felfedezett egy hívogató völgyet a sziklák között és elindult felé. Elmélázva lépdelt. O'Brian szavai teljesen kimosták a fejéből Matthew figyelmeztetését. Egyre távolabb került a csákányok hangjától. Nem túl messzire előtte észrevett valami kidomborodó dolgot, de nem tudta megállapítani, hogy mi az. Amint közelebb ért, felismerte, hogy egy hatalmas csontvázat talált. A fehér csontok elhelyezkedése egy fogakkal teli, tátott szájra emlékeztette. Leült mellé és a hátát a sziklafalnak támasztva megsimogatta a hideg csontokat. Hirtelen lármát és kiáltozást hallott. Előrehajolt, s meglepetten látta, hogy a karaván első kocsijai megmozdulnak. Izzadó homlokához tette kezét, hogy jobban lássa, mi történik Már befejezték volna a munkát? Hiszen még csak alig néhány perce indult útnak. Felsóhajtott. Úgy tűnt, hogy hamarosan itt kell hagynia ezt a kellemes hűvös helyet. Hátradőlt és a rohanó felhőkre tévedt a tekintete. Hirtelen szédülés fogta el. A táj forogni kezdett körülötte. A földre zuhant, s egyet pördülve elnyúlt a hátán. Keze magatehetetlenül csapódott a homokba. A látomás gyorsan jött. Egybemosódó színek vibráltak a szeme előtt. – Nem lát minket! – hallott egy férfihangot. A szavak újra és újra visszhangoztak a fülében. Úgy érezte, mintha magas fű csiklandozná a lábát. – Még egy kicsit! – hallotta valahonnan, s egy ló nyerítése követte a hangot. A világ újra forogni kezdett. Émelygés fogta el a gyomrát. Aztán egyszer csak egy harcos jelent meg előtte. Az ő harcosa. Puskával a kezében térdelt a földön. Colleen felkiáltott, és az indián felé nyújtotta a karját. A harcos felé fordult. Rettenet volt az arcán. – Fuss! – kiáltotta cheyenne-ül. A nő teste görcsbe rándult, s felébredt. A homokos talajon feküdt, s szíve a torkában dobogott. Fegyverropogást hallott, aminek hangja összekeveredett a szél zúgásával. Kavargó fejjel ült fel. Félelem árasztotta el a testét. Felpattant és futni kezdett. Lábát és ruháját összevissza karcolták, szaggatták a tüskés bokrok és az apró sziklák, de ezzel most nem törődött. Emberek kiáltoztak előtte, s parancsszavak repkedtek a levegőben. Az indiánok harci kiáltása egyre közelebbről hallatszott. A tábor közelébe érve megtorpant. Hisztérikus fejetlenség uralkodott a szekerek körül. A férfiak fegyverekért ugráltak a kocsikba, a nők kétségbeesetten kiabálták gyermekeik nevét, s a szekerek belsejébe vonszolták őket. Colleen teste megmerevedett. Az idő megfagyott körülötte. Megfordult, és lassú léptekkel távolodni kezdett a tábortól. A lába vérzett a sok karcolástól, s piros csíkokban folyt végig a cipőjén. Lassan visszafordult... és meglátta őket. A harcosok csak egy ágyékkötőt viseltek. Arcukra vörös és fekete csíkokat mázoltak. Nagyon gyorsan közeledtek a karaván felé. Lövések dördültek. Colleen képtelen volt megmozdulni. Szinte a földbe gyökerezett a lába. Amikor a lovasok elérték a szekereket, a látótere leszűkült. A karaván helyén egy sötét felhő volt, csak a harcosokat látta tisztán. Aztán a lövések is elhallgattak. Látta a harcosokat tüzelni, de hangot nem hallott. Baljóslatú csend vette körül. Az egyik indián megállította a lovát. Az állat a hátsó lábára támaszkodott, és elülső patáival a levegőt csapdosta. A harcos felé nézett, majd hozzá vágtatott. Apró kavicsok és por szállt fel a ló patái nyomán. Colleen el 112

akart szaladni, de lába nem engedelmeskedett. A férfi alig néhány lépésnyire tőle állította meg a lovát. Arca vad volt, és gyűlölet sugárzott belőle. Fekete bajuszt viselt. A nő érezte a ló és a puskapor szagát. – Ő hol van? – kérdezte Colleen a harcostól, mert valahonnan biztos volt benne, hogy ez az ember nem régen a közelében volt álmai harcosának. A férfi egy kicsit megbillentette a fejét. Tekintetéből látszott, hogy felismerte a nőt. Golyók csapódtak be körülöttük a földbe, szürke port szórva szét a levegőbe Az indián még egy pillanatig nézte, majd egy éles harci kiáltást hallatva megfordult, és visszavágtatott az ütközetbe. Colleen dermedten állt tovább. Az indiánok néhány pillanat múlva sarkon fordultak és diadal kiáltást hallatva visszavonultak. A feszültség lassan elcsendesedett benne. A magányosság és az elszigeteltség tompa érzése maradt helyette. A harcos elment, már nem hallotta a hangját. Egy felé rohanó kék egyenruhás alakot pillantott meg könnyei homályán át. Kiabált valamit, de Colleen úgy érezte, mintha valami idegen nyelven beszélne. Révetegen nézett a katonára. Felismerte: Williford kapitány volt az. Megint mondott valamit, de nem értette. A szekerek felé mutogatott Lába remegni kezdett, s ereje elfogyott. Még halványan érezte, hogy erős karok ragadják meg és felemelik. Aztán zuhanni kezdett a végtelen sötétségbe.

Tizenötödik fejezet Maureen O'Brian a szekérhez rohant Bemászott és Colleen sápadt arcába nézett, majd egy kétségbeesett pillantást vetett Matthew-ra. A hadnagy mozdulatlanul állt és a semmibe meredt. Egyik kezével a szekér merevítő vasába kapaszkodott, a másik erőtlenül lógott teste mellett. Komor tekintete nem árulta el a gondolatait. Úgy tűnt, mintha egy szellemet látna. Colleen folyamatosan beszélt – de egy idegen nyelven. Matthew kapaszkodó keze szinte fehér volt a görcsös szorítástól. – Matthew! – szólalt meg Maureen. – Mi történt? A férfi álla megrándult. Lassan megrázta a fejét. Láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy válaszolni tudjon. – Nem tudom. – Eszméleténél van? Az isten tudja, mi volt az oka, hogy... – Nem... tudom – ismételte gépiesen a hadnagy. Tekintete a bejáraton át mereven nézte azt a pontot, ahol a harcosok eltűntek. Volt valami ijesztő a viselkedésében. – Mit tehetnénk... – kezdte Maureen, de hirtelen megtorpant, mikor Matthew szó nélkül otthagyta, ki mászott a szekérből, és a távolban gyülekező társaihoz indult. Átizzadt egyenruhája lassan felismerhetetlenné vált a többi katona között. Félénken Colleen felé fordult. A lány arca feszült volt, és jobbra-balra forgatta fejét. Ruhájának tépett szegélyét pirosra festette vérző lába. Egy kendőt vett elő, és óvatosan letörölte sebeit. – Jól van, kedvesem – mondta –, nincs semmi baj. Sawyers ezredes hangja hallatszott kintről, amint lét számellenőrzést tartott. Nat Hedges nevének említésekor csak a csend felelt. – Kereső csapatot szervezni! – rendelkezett az ezredes. Az emberek nyeregbe pattantak és elvágtattak. Maureen szíve összeszorult, és arcán félelem tükröződött Lawrence a szekér előtt állt, és lánya kezét fogta. 113

– Biztonságban vagyunk – sóhajtott fel magában a nő, erőt merítve családja látványából. Keze idegesen gyürkészte zöld szoknyáját. Az emberek kezükbe vették fegyvereiket, amint elérték a nyárfaerdőt. Leszálltak a nyeregből, és óvatosan elindultak a fák között. Albert Holman, az egyik útépítő egy pillanat alatt megmerevedett, és rémült kiáltás hagyta el torkát. – Uram Jézus...! – Nyelnie kellett, mert gyomra kavarogni kezdett. – Mi az, Holman? – kérdezték többen mögötte. Sietős lépések hallatszottak. Az emberek köré gyülekeztek, és megdöbbenten tekintettek előre. Többen hányni kezdtek Nat Hedges levetkőztetett teste feküdt a fűben, arccal az ég felé. Hét nyíl állt ki véres mellkasából. Egy golyó szétzúzta az arcát. Törött pofacsontja kivillant szétroncsolt fejéből. Legalább egy tucat lövedék szaggatta meg a testét. Skalpja hiányzott. Koponyacsontja fehéren világított. Holman ismét nyelt egyet, majd rekedten megszólalt. – Vigyük haza, fiúk. Patkódobogást és kerékcsikorgást vitt magával az enyhe szél, ahogy a karaván továbbhaladt dél felé. Este kilencig egy percre sem álltak meg. Akkor ugyanis egy forrásra bukkantak. Williford parancsára őrséget állítottak, és először az állatokat vezették a vízhez, majd gyors ütemben feltöltötték készleteiket. Az állatok elégedett bőgése betöltötte a levegőt. Matthew a karjában tartotta a földön fekvő Colleen fejét és a tábortüzet nézte. A nő szőke haja a férfi mellkasára és a finom homokra hullott. A sötétség mint egy hatalmas szőnyeg vette őket körül. A hadnagy lágyan ringatta. Cheyenne-ül mormolta a fülébe, hogy minden rendben van, nincs mitől félnie. Ő egyre csak azt suttogta, hogy a harcos jött el hozzá. A férfi figyelmesen hallgatta az indián nyelvet és bólogatott. Aztán megpróbált angolul válaszolni, de a lány láthatóan nem értette. Aztán Colleen elhallgatott, és erősen megszorítva a férfi karját, a mellkasának szorította a fejét. Lassan visszafeküdt a földre. Kezdett öntudatra térni. A hadnagy az égre nézett. A csillagok fényesen ragyogtak a felhőtlen égen, homályos, szürke fényt bocsátva köréjük. Valahol a távolban egy prérifarkas vonított. A gondolatai a mai ütközet körül jártak. Ki lehetett az a harcos, aki Colleenhoz lovagolt? Williford leírása szerint feltehetően valamelyik Bent fiú lehet. George vagy Charley. És ha ők itt vannak, akkor jóval veszélyesebb a helyzet, mint gondolta. A fivérek ugyanis kiválóan ismerik a fehérek gondolkodás módját. – Colleen? – szólt hozzá, és megsimogatta az arcát. Cheyenne-ül folytatta. – Tudnál többet is mondani? A nő megmozdult, és újra megszorította a karját. Ki nyitotta a szemét, s szinte esedezve nézett a férfira. – Elment – suttogta. Az indián nyelv legapróbb finomságait is kiválóan ismerte. A szeme a távolba meredt. – Elment? Lassan bólintott. – És miért nem maradt itt a harcos? – A farkas... nem engedte – hunyta be a szemét fáradtan Colleen. Matthew közelebb vonta magához törékeny testét. – A farkas mondta ezt neked? – Nem – felelte és zokogni kezdett. – Shhh – suttogta a fülébe nyugtatóan –, itt vagyok. 114

Valahonnan a múltból egy dallam jutott az eszébe Énekelni kezdte a cheyenne altatódalt, amely valójában egy gyászének volt a bátor harcosokért, akik elestek a sosonokkal vívott harcokban. Hangja erős volt és mély. Érezte, hogy a nő kezd megnyugodni tőle. Görcsös teste feloldódott, s a zokogása is csöndesedett. Végül nyugodtan és ellazultan feküdt a földön. Elaludt Douglas megsimogatta az arcát, és tovább énekelt. Sorra vett mindent, amire csak emlékezett. A dalok az ő lelkét is megnyugtatták. A tábortüzek elhalványodtak majd egymás után kialudtak. Matthew abbahagyta az éneklést. Lehunyta a szemét, és átölelte a nőt. – Kérlek, Maiyun – könyörgött lágyan –, engedd, hogy enyém legyen a büntetés! *** Talán az ütközet és Colleen újabb látomásának eredményeképpen, Matthew újra azt az álmot élte át, ami az elmúlt tizenkét év alatt többször is meglátogatta. Úgy kezdődött, mint mindig: A fagyos északi szél hatalmas hófúvást kavart. Előrehajolt, és megpaskolta a ló vörös sörényét. Már két napja nem aludt, s a fáradtság már minden erejét kiszívta. Pedig most kétségbeejtően szüksége volt erre az erőre. Megérkezvén kunyhójához leszállt a lóról, és az ajtó felé indult. A hideg verejték átitatta a ruháját egész testén. A hó mint megannyi tű csapódott az arcába. Belépett az ajtón, és Enanoshe mellé térdelt. Felesége öt takaróba burkolva feküdt, de arca forró volt a láztól. Magához szorította a fejét. Semmi másra sem tudott gondolni, mint az egész lelkét betöltő aggodalomra. Felemelte a bebugyolált testet, és kivitte a kunyhóból. A szán felé lépdelt vele. Úgy érezte magát, mintha egy nyomasztó rémálomban élne, amiből nem tud felébredni. Enanoshe három nappal ezelőtt betegedett meg, s mostanra már szinte alig él. A felesége arcába nézett, miközben térdig süppedve lépkedett a hóban. Sápadt volt, és a korábban oly szép vonások ráncokká estek össze. Keskeny szeme fájdalomról árulkodott. Amint a szánra tette görcsöktől vonagló, lesoványodott testét, a lába remegni kezdett. Erősen meg kellett küzdeni a hóval és a süvöltő széllel, hogy biztonságosan rögzíteni tudja a szánhoz. Kétségbeesetten próbálkozott, mint egy csapdába esett állat. Megérintette felesége arcát. Forróbb volt, mint az előbb, Megsimogatta a fejét. – Shhh. Minden rendben van. Itt vagyok. Enanoshe teste elernyedt. Az öntudatlanság sötét gödrébe zuhant. Matthew megcsókolta félig nyitott száját. Mikor felegyenesedett, a szeme sarkából észrevette, hogy az öregember biceg feléjük a falu felől. Fűzfa botot szorongatott remegő kezében. Matthew úgy tett, mintha nem venné észre. A felesége lábához sietett, és egy szíjjal hozzákötötte a szánhoz. Már megbeszélte az idős emberrel ezt a kérdést. Sajnos átkozottul hosszú ideig tartott. Már nem volt mit mondani többet. Az orvosságos ember mereven megállt előtte. Bölénybőr bundáját belepte a friss hó. Úgy tűnt, mintha egy hatalmas báránybőrt viselne. – Nem fogod elvinni az unokámat a népétől! – mondta jajveszékelős hangon. A hó egyre erősebben hullott, fehér lepelbe takarva őket. – Meg kell tennem, nagyapa – felelte, és egy újabb szíjjal kötötte át a testet. Nem mert az öregember szigorú szemébe nézni. Felesége fiatalabbik öccse szaladt feléjük, és fáradtan állt meg nagyapja lábánál. A öregember a fiú vállára tette a kezét. A gyerek szeme könnyes volt, és arcán félelem tükröződött. Úgy nézett Matthew-ra, mintha egy démonnal állna szemben. – Hová akarod vinni? – kérdezte az öregember. Matthew megpróbálta sietősebbre venni a tempót. – Van egy fehér orvos a sosonok között, aki ismeri ezt a betegséget... 115

– Képes lennél az ellenségeink kezére adni!? Az orvosságos ember szeme villámokat szórt. – Egy beteg nőt még ők sem fognak bántani, nagyapa. – Nem fogod oda vinni! Matthew nem felelt. Még egyszer ellenőrizte a kötéseket. – Nem! – sikította a fiú, és a férfihoz rohant. Mindkét kezével püfölni kezdte. – Hagyd békén a nővéremet! Matthew magához szorította, és a fülébe súgta. – Hagyd abba, testvérem. Most férfinak kell lenned! A fiú erősen küzdött, hogy kiszabadítsa magát, majd megragadta Matthew karját, és könyörögni kezdett. – Ne vidd el őt, kérlek, ne! – Testvérem! Nem javul az állapota. Segítséget kell találnom. Az öregember kenetteljes hangja töltötte be a levegőt. – Ha a Nagy Varázslat azt akarja, hogy életben maradjon, akkor az én erőm is meg tudja gyógyítani. Nincs szüksége a fehérek tudományára! Matthew az öregember felé fordult. A varázsló arca tömény gyűlöletet sugárzott, s ajka reszketett. Eltolta magától a fiút, és a vállát fogva a szemébe nézett. – Sebzett Medve! Ezt az ő érdekében teszem. El kell vinnem, hogy meggyógyuljon. Ne félj, vissza fogom hozni! A fiú arca szinte ráncos volt a fájdalomtól. Kitépte magát a férfi kezéből, és a nővéréhez rohant. Elkeseredetten igyekezett meglazítani a szíjakat. Matthew elhúzta a szántól. – Nyugalom, fiam! – mondta az idős orvosságos ember valami egészen hátborzongató hangon. Felemelte a kezét, és a férfi felé pöccintett vele. – Vissza kell adnod, amit elvittél! Törött Csillag hatalmas és veszélyes volt. A varázserejéről csodákat meséltek. Az a hír járta, hogy az ellenségeit rettenetes betegségekkel sújtja, s a családjuk is szörnyű körülmények között pusztul el. Faluk pusztulnak el kezének egyetlen mozdulatától. Bár a cheyenne öregek nem nézték jó szemmel, hogy rosszra használja az erejét, de senki sem mert fellépni ellene. Matthew hirtelen megtántorodott, s szédülés fogta el. Mielőtt megkapaszkodhatott volna valamiben, eldőlt a hóban. Nausea támadta meg. A hasára tette a kezét, és Törött Csillagra emelte a szemét, Az idős arc fölényes elégedettséggel nézett vissza rá. Összeszedte maradék erejét, és feltápászkodott. Bizonytalan mozgással a bakhoz vánszorgott, és felült rá. Nagy nehezen megtalálta a gyeplőt, és megrántotta. A ló izmai megfeszültek, és a szán elindult a sosonok földje felé. A hó hatalmas volt és durván ropogott a teher alatt. Sebzett medve kétségbeesett sikoltásait és az idős orvosságos ember velőtrázó kacagását hallotta a háta mögött. Négy óráig tartott a küzdelem a szinte járhatatlan úton. A szán többször is elakadt, s nagyon kellett erőltetni az önfejű lovat, hogy keresztül menjen az akadályokon. A szán nagyokat rándult és dülöngélt, de Enanoshe egy hangot sem adott egész úton. Az éjszaka közepére a hó már olyan nagy lett, hogy lehetetlen volt továbbmenni. Matthew eldobta a gyeplőt, és a szánhoz ment. Kioldozta Enanoshe testét, és a sziklaszirt alatt meghúzódó barlangszerű üregbe vitte, amit nem ért el a hóesés. Óvatosan lefektette a száraz földre, és megsimogatta az arcát. Nem mozdult. A férfiba beléhasított a rettenet. Idegesen kereste a csuklóját. Nem érzett semmit. A nyakára tette remegő kezét, Enanoshe szíve már nem dobogott. 116

A férfi éles sikoltása megremegtette a levegőt. Hangja a távoli hegyekig hatolt, majd visszatért hozzá. Görcsösen tartotta a testet, s fejét felesége arcához szorította. A nevét suttogta, újra és újra. Az indián tábor óriási volt. Ovális alakban terült el az alacsony dombok között. A lovak egy hatalmas karámban álltak, s ötven felfegyverzett harcos vigyázott rájuk, nehogy a karavánt kísérő katonáknak eszükbe jusson visszalopni őket. Az állatok halkan nyerítgetve legelték a füvet a karám alján. Sebzett Medve körbehordozta tekintetét a táboron. Tüzek százainak fénye festette sárgára a tájat. A harcosok arcáról sokfajta érzelmet olvasott le. Volt, aki mosolygott, vagy éppen dicsekedett, de olyan is akadt, akinek a szemében aggodalom ült. Felmarkolt egy kis homokot, és vékony sugárban a lábára szórta. Figyelte, ahogy a finom szemcsék ráncokká rendeződnek a bőrén. Kis Szarvas és Szürke Mókus ült vele szemben a tűz másik oldalán. Ugratták egymást dicsekedve, hogy melyikük volt a bátrabb, kinek sikerült több lovat elkötni a fehérektől. Közben nagy hévvel ették a nyúlhúst, ami alig néhány perce sült ropogósra a tűzön. A lángok mellett már egy egész halom csont gyűlt össze és pörkölődött meg az izzó parázstól. Savanyú illat szállt fel belőle. Sebzett Medve arcát kellemesen simogatta a hűs esti szél. Bent ült még a tűz mellett. Fekete szeme tűnődve kutatta a messzeséget. Ma este nem mesélt történeteket. Sebzett Medve néhány gallyat rakott a tűzre. A száraz fa apró pukkanások kíséretében kapott lángra. Fehér füst szállt a magasba, s utazott tovább a szél hátán. Későre járt az idő. A győzelmi ünnepség hosszú ideig tartott, s már nagyon fáradt volt. Fel akart állni, hogy a takarójáért induljon, mikor Bent hangja megállásra késztette. – Láttam ma. – Kit? – kérdezte, s aggodalom kezdett szivárogni a szívébe. Keresztbe tette a lábát, és barátja szemébe nézett. – A fehér boszorkányt, aki szemet vetett rád. – Testvérem, ő nem... – Felőled kérdezett – vágott közbe Bent és szinte elítélő tekintettel kutatta Sebzett Medve arcát. Kis Szarvas és Szürke Mókus elhallgattak, és tágra meredt szemmel nézték őket. – Ő... – nézett a lángokba Sebzett Medve. – Azt kérdezte, hogy hol vagy – folytatta Bent, s nem vette le a szemét barátjáról –, de én nem mondtam meg neki. – Úgyis tudja – felelte, megrándítva a vállát. Bent arca megkeményedett. Ráncok jelentek meg a homlokán. – El mégy hozzá? – Nemsokára. Bent elfordult és idegesen a homokba markolt. Egyik kezéből a másikba öntötte a finom szemcséket mindaddig, amíg szinte semmi nem maradt a tenyerében. A maradékot a tűzbe szórta, nézte az apró felvillanásokat. – Nem! – mondta nyomatékosan. – De nekem mennem kell – felelte Sebzett Medve hasonlóan hangsúlyozva. – Ő egy fehér boszorkány, aki ártani akar nekünk! Miért nem látod be már végre? Kis Szarvas és Szürke Mókus jelentőségteljesen egymásra nézett. – A rajtaütés sikeres volt – felelte Sebzett Medve –, nem küldött rontást ránk. – Mert nem volt rá ideje, olyan hirtelen támadtunk. De meglásd, fog. Talán már holnap. Sebzett Medve vett egy mély lélegzetet, és felállt. A lelke fájt, s a szíve üres volt. Hát senki sem tudja megérteni? A farkas nem küldte volna hozzá a nőt, ha az nem akarna jót, 117

nem akarna valahogyan segíteni a cheyenne-eknek. Egyenként belenézett a rászegeződő arcokba. Sokatmondó pillantásokat váltottak, majd megfordult, és elindult a sötétségbe. Messzire ment a tábortól, fel egészen a kiugró hegyszirtre. A karaván egy nagy kört alkotva várakozott a völgyben. Csak egyetlen tűz lobogott arra. Felnézett a csillagos égre, majd visszatért a világító kis pontra. Már nagyon fáradt volt, de néznie kellett a karavánt. El akarta képzelni, hogy hol van a nő, és mire gondol. Tudta, hogy nemsokára úgyis találkozik vele álmában, de a fizikai közelsége egyszerre ébresztett benne örömöt és szenvedést. A két érzés versengett egymással, fájdalmat hagyva lelkében. A szél egy gyenge hangot hozott magával a tábor felől. Letelepedett a földre, hátradőlt és a könyökére támaszkodva figyelt. A tűz, a sült hús és a lovak illata elöntötte a levegőt. A kimerültség lassan győzedelmeskedni látszott fölötte. Nagyot ásított, és behunyta a szemét. A karaván felől érkező dallam nagyon távoli volt. A ritmusa gyermekkorának énekeire emlékeztette, amiket Enanoshe dúdolt neki, mikor beteg volt, vagy fáradt. Érezte a fejét simogató finom ujjakat. Teljesen hátradőlt. Emlékei körbefonták az éneket. Biztos volt benne, hogy csak az érzékei játszanak vele, hiszen a fehérek táborában senki sem ismerheti ezt a dallamot. De az érzés, amit keltett benne, az tökéletesen hiteles volt. Átadta magát a hallgatásnak és az emlékezésnek. Sawyers már parancsokat osztogatott, mikor a felkelő nap első sugarai megjelentek az ég alján. Nagy volt a nyüzsgés a táborban. Az emberek a szekerek elé fogták az ökröket, s készülődtek az induláshoz. Douglas fáradtan sétált a tábor közepén intézkedő George Williford felé. A kapitány egy kézzel mutogatva rendelkezett a pakolás fölött. Matthew megérintette a vállát jelezvén, hogy ott van. Williford egy pillanatra hátrafordult, s egy halvány mosollyal üdvözölte barátját. Arca sápadt volt, s magán hordozta a kialvatlanság valamennyi jelét. – Álmatlanság, George? – kérdezte Matthew és felhúzta a szemöldökét. – Egy kicsit. – Az ördögbe is, egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért van problémád az alvással? Az, hogy ötszörös túlerő vesz minket körül, az nem lehet elég ok! – Douglas, azért jöttél, hogy bosszantsál, vagy pedig van más terved is? – Attól függ, mire van nagyobb szükséged. – Én... – kezdte Williford, de torkán akadt a sző. Az arca elfehéredett, s meredten nézett Matthew válla fölé. A hadnagy megfordult, és a pisztolyához kapott. Erei kitágultak a hirtelen ijedtségtől. Harci fejdíszeket viselő indiánok hosszú sora borította a hegygerincet. Matthew körbenézett. Teljesen be voltak kerítve. Az emberek gyors egymásutánban pillantották meg a fenyegető látványt, s ijedt kiáltásoktól lett hangos a tábor. A férfiak a fegyvereik után rohantak, s biztonságba helyezték a családjukat és állataikat. – Jobb lesz, ha gyorsan csinálunk valamit, George! – Miért nem támadnak egyből? – Valószínűleg imádkoznak. – Imádkoznak? – Igen, győzelemért és kegyelemért. Williford bólintott, s végigjáratta szemét a harcosokon. – Ismersz valamit azokból az imákból? – Igen. – Akkor mondj egyet értünk! Matthew biccentett. – Mennyi időnk van még a támadásig? – kérdezte a kapitány. 118

– Öt, de legfeljebb tíz perc. Williford az embereihez fordult. – Rakjátok egymásra a ládákat! Emeljetek egy hosszú falat belőlük, és helyezkedjetek el mögötte! – Tartott egy kis szünetet, és végignézett a korábbi konföderációs katonák arcán. – Uraim! Én nem Pickett tábornok vagyok. Én nem kívánom, hogy tartsunk ki az utolsó emberig. Maguk... Vad csatakiáltás hasított bele a levegőbe. Az indiánok félelmetes vijjogást hallatva megindultak feléjük. A lovak patája úgy dübörgött, mint egy hatalmas, közeledő vihar. Az emberek szétszéledtek. Douglas O'Brian szekerének hátához rohant, és előszedte a puskáját, valamint tartalék pisztolyait. Aztán Colleenhoz szaladt, aki csendben üldögélt, és a hegyoldalról lezúduló, rikoltozó indiánokat figyelte. Matthew ládákat emelt le a mellettük lévő katonai szekérről, s a muníciót kiszedve fedezéket épített. A tábor egy külső és egy belső körré rendeződött. Colleen egykedvűen figyelte a munkát. Mikor elkészült, a hadnagy tüzelésre készen elhelyezkedett. – Jól vagy? – kérdezte a nőt. Az indiánok leértek a hegyoldalról, s vészesen közeledtek a széles síkságon. Colleen már szemmel láthatóan kiheverte a tegnapi eseményeket. Hátát az egyik ládának támasztotta, s ujjaival játszott a homokban. – Jól vagyok – mondta szárazon, angolul. Cheyenne nyelvtudása elmúlt az éjszakával együtt. Arca visszanyerte eredeti színét. Haját egyetlen nagy copfban hordta. – Örülök neki – mondta a hadnagy, és megpaskolta a lány térdét, – Töltögetnél nekem? Colleen összehúzta a szemöldökét. – Nem akarom, hogy megöld őket. Matthew vett egy nagy lélegzetet, és leengedte a puskáját. Szemtől szembe fordult Colleennak Egy golyó fütyült el a fejük felett – Én sem lelkesedem az ötletért – mondta, s egy pillanatra megmerevedett, mikor egy újabb golyó az egyik ládába csapódott, s faforgácsok repültek a levegőbe. Kényelmesen megigazította a kalapját, és szélesen elmosolyodott. – De én már csak ilyen önző alkat vagyok – folytatta. – A helyzet úgy fest, hogy vagy mi ketten maradunk életben, vagy ők. Én az előbbit választom Neked mi a véleményed? Colleen egy pillanatig elgondolkozott. Ekkor egy harmadik golyó csapódott fütyülve a homokba, alig egy-méternyire a lábától. Ez az érv végképp meggyőzte. Ijedten húzta magát közelebb a ládák nyújtotta biztonsághoz. Matthew az ellenség felé fordult, és egy kicsit felemelve a fejét kikiáltott a növekvő zűrzavarba, – Szórakoztok velem? Colleen egy utálkozó pillantást vetett a férfira, s megtöltötte a 44-es Remingtont. – Tessék! – Te egy fantasztikus nő vagy! – mondta, s gyorsan összekuporodott, mert egy tucat nyílvessző csapódott a ládákba. Majd villámgyorsan feltérdelt, célzott és lőtt. Egy sziú harcos esett le lováról és terült el élettelenül a homokban. Colleen a kezébe temette arcát és összekuporodott. Ekkor a fegyverek hirtelen elhallgattak, s az indiánok hátrébb vonultak. Mindenki feszülten figyelt, várva az újabb rohamot. Ehelyett egy kisebb csapat érkezett a domboldalról, egyik kezükben puskát, a másikban szócsövet szorongattak. Válogatott angol gorombaságokat kezdtek ordítozni feléjük. – Istenverte fehér fattyúk! – hallatszott az egyik indián szájából, feltűnően tökéletes angolsággal. Matthew elmosolyodott, s a fejét ingatta. Ennek a nyilvánvalóan taktikai gúnyolódásnak az volt a célja, hogy kellően felbosszantsák az ellenséget, s elveszítsék hidegvérüket. A katonák merev arccal néztek előre, s a szórványosan eldördülő lövések jelezték az elgondolás helyességét. 119

A roham újra megindult. – Ki az, aki olyan jól beszél angolul közöttük? – kérdezte Colleen. Matthew célba vette az egyik közeledő lovast, és lőtt. – Az egyik Bent fivér Az apjuk postahivatala ideális hely volt az ékesszólás elsajátítására. Óriási fegyverropogás tört ki. Az indiánok most főleg azt az oldalt rohamozták, ahol az emigránsok szekerei álltak. Néhány találat érte a karámot is, amitől a csatazaj miatt amúgy is nyugtalan állatok teljesen megvadultak. Nagyokat bőgve tülekedni kezdtek, és egymást döfködték szarvaikkal. A katonák főleg az emigránsok szekerei mögött voltak, és egy sikeres össztűzzel megállították a rohamot. Matthew Colleenra pillantott, mielőtt újra tüzelő állásba nem helyezkedett. A lány feltartott fejjel feszülten figyelt. Tágra meredt szeme messze a távolba nézett. A hadnagy követte a tekintetét. Egy lovas állt a hegygerincen. Az indián előrenyújtotta a karját. Colleen felemelte a kezét, visszaintett és felállt. – Maradj! – kiáltott rá Matthew. Felpattant, és a vállára tette a kezét, hogy lerántsa. De Colleen gyorsabb volt. Kiszakította magát a hadnagy karjai közül, és futásnak eredt. A lovas eltűnt a gerincről. Kecsegtető célpontnak bizonyultak, mert szinte záporozni kezdtek a lövések körülöttük. Matthew a földre vetette magát. Colleen tovább rohant, s szinte a csodával határos módon egy karcolás sem esett rajta. A hadnagy megragadott egy töltött pisztolyt, és a nő után vetette magát. Három golyót lőtt ki egy lovasra, aki már felhúzta az íját, hogy célba vegye. Az utolsó pillanatban sikerült utolérnie és lerántani a nőt, mielőtt kiszaladt volna két szekér között. Szinte véletlenül pillantott fel, s látta, hogy ketten is visszafogták lovaikat, és puskáikat rájuk szegezzék. Kilőtte a maradék három golyót is. A két harcos a földre zuhant. – Matthew! – kérlelte Colleen törékeny hangon. – Engedj elmennem! A férfi nem moccant, ezért a nő szabadulni próbált. Ütni és rugdalni kezdte. Éles fájdalom hasított a férfi sípcsontjába. Átölelte és magához szorította Colleent. Golyók csapódtak be körülöttük. Matthew egy hirtelen mozdulattal megrántotta a nőt, és begurultak az egyik szekér védelmébe. Colleen keskeny vállát földre nyomva egy kicsit felemelkedett, és a lány zavaros arcába nézett. – Ide figyelj! – kiáltott rá. – Lehet, hogy ő ismer téged és nem bántana. De a maradék ezer harcos szemében nem vagy más, mint egy fehér célpont! Hallod!? Colleen kezdte visszanyerni régi önmagát. Átölelte a férfi derekát, és esdeklőn nézett rá. – Mondd, Matthew, mi történik velem? A hadnagy magára erőltetett egy mosolyt, és megsimogatta a nő haját. – Ne aggódj! Nincs semmi baj! A kör másik oldalán a katonák a fülükre szorították a kezüket. Williford elsütötte az egyik mozsárágyút. Az eredmény félelmetes volt. A lövés egy széles sávot vágott az indiánok soraiban. Nyöszörgő sebesültek, halottak és szétszakított tetemek maradtak a helyükön. Csend ereszkedett közéjük. A harcosok visszavonultak, sebtiben felkapva a sebesülteket. A katonák egy mélyet lélegezve engedték le fegyvereiket, s megkönnyebbülten nézték az indiánok gyors visszavonulását. Matthew az üres pisztolyra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. Merevnek érezte a testét. Reszkető karral törölte meg a homlokát. Egyenruhájának ujja azonnal átitatódott a nedvességtől. Szívét átjárta a félelem. A földön fekvő Colleenra nézett. Mi ez, ami történik közte és az indián között? Küldenek rá egy forgószelet, ami ide-oda dobálja, 120

mint egy rongybabát! De miért? Megmozdultak benne az emlékek, de gyorsan elterelte a gondolatait. Egy izzadságcsepp folyt a szemébe, de nem sokat törődött a kellemetlenül csípős érzéssel. Sawyers felmászott egy hordóra, és két karját a magasba tartva figyelmet kért. Az emberek el is hallgattak, de az állatok bőgése miatt jobban ki kellett eresztenie a hangját a szokásosnál. – Emberek! – kiáltotta. – Szükségem van minél több önként jelentkezőre, akik hajlandóak lennének egy kis könyökmunkára. Arról van szó, hogy földsáncokat kellene emelni a szekerek közé és elé. Ki vállalkozna erre? Szinte mindenki megmozdult, és ásókért, lapátokért indult. Még egy fél órába sem telt bele, és a tábort biztonságos, lőrésekkel tarkított földgát vette körül. Az indiánok visszavonultak ugyan, de valahol a hegyek között rejtőzködtek. Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy visszajönnek.

Tizenhatodik fejezet – Az ördögbe! – méltatlankodott Anthony Nelson közlegény, mikor elővette táskájából a penészes kétszersültet. – Azért az meglepő, hogy milyen sokat pufogtattak ma a rézbőrűek, és mégsem sérült meg senki! – Nézz csak ide! – húzta fel ingujját John Rawze tizedes. Egy nagy kék daganat éktelenkedett a felső karján. – Akkor ezt minek neveznéd? – Semminek – felelte Dániel Dana hadnagy, és utálkozva fordította el a fejét. – Hát épp erről van szó – folytatta a közlegény. – Néhány horzsolás, és kész. Rawze előrehajolt. Kerek arca ragyogott a visszafojtott nevetéstől. – Nincs puskaporuk, Tony! Ha utánuk mentünk volna, akkor még most is futnának! – Elképesztően optimista vagy – kommentálta Dana az elhangzottakat. – A te bátor lovas katonáid nyolc lovat vesztettek el a támadás során. Hogy tervezed a továbbiakat? Gyalog akarod üldözni az indiánjaidat? Egy kis gallyacskát húzott elő a zsebéből, s a késével hanyagul farigcsálni kezdte. Nem törődött a katonák zord pillantásaival. Williford emelte fel a kezét, hogy véget vessen a vitának. – Mindenki verje ki a fejéből az ilyen hősködő gondolatokat. Ötszörös túlerővel állunk szemben. Ma azért úsztuk meg ilyen könnyedén, mert az indiánoknak most még kevés a muníciójuk. De ez nem jelenti azt, hogy komoly esélyünk lenne velük szemben. – Azonkívül – vette át a szót Douglas – ha puskaporuk nem is, de nyílvesszejük van elég az indiánoknak. Ráadásul még szerszámkövük is van, úgyhogy bármikor csinálhatnak újakat. – Mi a nyavalya az a szerszámkő? – szólalt meg Rawze. Williford egy szúrós pillantást vetett rá. – Talán udvariasabban is megfogalmazhatná ezt a kérdést, katona. Rawze egy pillanatig meglehetősen értetlen képet vágott, majd megvonta a vállát. – Mi a nyavalya az a szerszámkő, uram? – Egy olyan anyag, amiből nyíl– és lándzsahegyeket csinálnak – válaszolta szárazon Douglas –, olyan, mint a kovakő. – Ah! – gyúlt ki az értelem szikrája a tizedes fejében. 121

– Ötszörös túlerő, kapitány? – kérdezte Dana hűvösen. Még mindig a kis botot farigcsálta. – Azt hiszem, igen – bólintott Williford, és karba tette a kezét. – Nos – mondta Dana vontatottan –, akkor úgy tűnik nekem, hogy ez a mi útépítő vállalkozásunk kudarcra van ítélve. Azzal késével a környező hegyek felé mutatott, majd visszatért a faragáshoz. A kis botból már alig volt valami. – Csak becslés volt, hadnagy – válaszolta Williford Dana most a kapitány felé bökött a késsel. – Ha a hadsereg megkérdezné az én véleményemet is, akkor úgy húznék el innen a legelső helyőrséghez, mint télen a vadlibák. Körbenézett a tűz mellett ülők arcán, majd visszatért a botocskához. – De a véleményem természetesen nem sokat számít. Csak gondoltam, nem árt, ha tudja. – Észben fogom tartani a véleményét, hadnagy – mondta mosolyogva Williford. – Van még kérdés, emberek? – nézett körbe a kapitány. – Mindenki tudja, mi a holnapi feladata? Sűrű bólogatás volt a válasz. – Nos, uraim, akkor jó éjszakát! – zárta le a beszélgetést Williford. Az emberek szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Matthew zsebre dugta a kezét, és a saját sátrához indult. Nem mintha lett volna zsebe. Meggyötört egyenruhájából ugyanis maradéktalanul hiányoztak a zsebek. Keze így egyből a lábához ért. Elgondolkozva vakargatni kezdte a combját. Már messziről megpillantotta Colleent, amint egy pokrócba burkolózva a sátor előtt ül. Szőke haja szétterült a vállán, és száraz gallyakat dobált a tűzre. Nagyon megviseltnek tűnt. Ruhája koszos volt és izzadságtól nedves. Könnyed, rugalmas mozgása lomhává változott. Aggódva figyelte. A legszörnyűbb az volt, hogy tudta: kezdi elveszteni. Nyugtalanul aludt múlt éjszaka. Gyakran felébredt, és valaki vagy valami után kapkodott. Ő megpróbálta gyengéden megnyugtatni, de próbálkozásai eredménytelenek maradtak. Álma erősebb volt annál, mint semhogy meghallja a szavai melegét, s érezze karjának gyengédségét. Ökölbe szorította a kezét, szembesülve saját tehetetlenségével. Mikor a tűz mellé ért, halványan elmosolyodott és letelepedett a nő mellé. – Aludnod kellene – figyelmeztette lágyan és átölelte a vállát. Colleen megrázta a fejét, s ujjai idegesen gyürkészni kezdték ruhája szélét. – Nem, jól érzem itt magam – mondta, majd a férfira mosolygott. Matthew azt olvasta ki a tekintetéből, hogy köszöni a kapott gyengédséget, de ő gyakorlatilag ellensége az álmaiban szereplő harcosnak. Megérintette szőke haját, és a szemébe nézett. – Ha be tudnék költözni a fejedbe, hogy ott vigyázzak rád, akkor megtenném. – Tudom – sóhajtotta Colleen, és a sötét hegyek felé nézett. – Fognak támadni az éjszaka? – kérdezte a nő. – Azt hiszem, nem. Hacsak nem indulunk el váratlanul. – És elindulunk? – Nem. Colleen arca egy kicsit megenyhült. – Holnap majd újra támadnak? Matthew tanulmányozni kezdte a nő arcát. – Igen. 122

– Biztos vagy benne? – kérdezte Colleen reménykedve. Matthew megdörzsölte az állát, majd bólintott. – Biztos. Szeretett volna lepihenni, de nem tehette. Még hátra volt a szokásos őrjárata. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Matthew? – Hmmm – mormolta a férfi, s szemei továbbra is csukva maradtak. – Beszélnem kell vele... ugye megérted? A hadnagy bólintott. Feje előrehanyatlott, s szinte minden tagja sajgott. Majd erőt vett magán, felült, és gyorsan körbenézett a táboron, mielőtt válaszolt. – Igen, megértem. Egy farkasvonítás szólalt meg valahonnan a sötétből. Matthew egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy nem állat adta ki ezt a hangot. Egy jelzés lehetett két indián felderítés között, valami olyasmi tartalommal, hogy minden rendben van A sötétséget fürkészte szemével. Colleen harcosa valahol itt lehet a közelben. De vajon ki lehet az? Másnap az indiánok szakaszosan támadtak. Már korán reggel elkezdődött. Megrohamozták a tábort, s pár perc után visszavonultak, majd vártak egy órát. Aztán kezdődött minden elölről. Állandó bizonytalanságban és feszültségben tartották így a karavánt. Egy délutáni támadás után Sawyers lehetőséget látott arra, hogy Nat Hedgest keresztényhez illő módon eltemessék. Ez a kérdés ugyanis egyre időszerűbbé vált, mert a holttest egyre kellemetlenebb szagot árasztott a hőség miatt. Sawyers szétszedetett egy szitává lőtt szekeret, hogy koporsót ácsolhassanak belőle. Mikor elkészült, óvatosan belehelyezték Hedges testét, és rászögezték a fedelet. Sokan kedvelték ezt a fiatalembert. Elhajtották a teheneket a tábor közepéről, és kiásták a sírt, majd beleengedték a koporsót. Mindenki feszült csendben figyelt. Matthew Colleen mellett állt, aki egy bibliát szorongatott a kezében. Kezdetét vette a szertartás. – Barátaim! – kezdte Sawyers érces hangon. – Nathanial Hedgest, expedíciónk nemes lelkű és hívő tagját, magához szólította az Úr! – Kinyitotta a kezében tartott kis fekete könyvecskét. Egy pillanatra belenézett, majd újra a tömegre emelte a tekintetét. – Szent Pál apostol mondja a filippibeliekhez írott levelében; „Mert nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb." – Becsukta a könyvet és az ujját a lapok között hagyta. – Mr. Hedges most már Krisztus urunkkal van, itthagyván ezt a földi világot. Magához szólította az isteni kegyelem. Mindnyájan tudjuk, hogy sorsunk az ő kezében van, ő adja meg életünk értelmét. Benne hiszünk és cselekszünk az Ő tetszésére. Ha majd eljön a végítélet napja, akkor mindnyájunknak szembe kell nézni az Úrral, s számot kell adnunk tetteinkről. Reméljük, hogy olyan tisztán és szegényen jelenhetünk majd meg az Úr színe előtt, mint a tizenkilenc éves Nat. Ámen! – Ámen! – zúgta válaszul a tömeg. Colleen imára kulcsolta a kezét és mormolni kezdte: – Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek most és mindörökké. Ámen! Matthew előrehajolt, és a fülébe súgta. – Ha Nat Hedges szegény volt, akkor én megeszem a csizmámat! – Ízléstelen! – húzta el a száját Colleen. 123

– igen, szerintem is az volt – mondta egyetértően Matthew. Kedves mosollyal nyugtázta a Colleen és a többi hívő arcán megjelenő méltatlankodást. – Nem beszélhetsz egy halottról ilyen ilyen tiszteletlenül! Isten meg fog büntetni – Miért tiszteljek valakit csupán azért, mert meghalt. Ha Nat ki akarta volna vívni a tiszteletemet, akkor megtehette volna, amíg képes volt rá. Most már túl késő. – Az biztos, hogy te a pokolra jutsz. – Ha jól emlékszem, már mindketten váltottunk oda belépőt korábban. – Ó... – jelent meg egy merengő kifejezés az arcán –, el is felejtettem. *** Nat Hedges nyughelye néhány óra elteltével már tökéletesen simává volt döngölve, az állatok patáinak köszönhetően. Elmúlására semmiféle külső jel nem emlékeztetett. Colleen a szekér kerekének támasztva hátát üldögéli a földön. Az egyik küllőt fogta a kezével, és a hegyeket figyelte. A nap feltartóztathatatlanul haladt lefelé az égen. Az állatok sürgölődése nagy port vert fel, s ez kicsit homályossá tette a lány elé táruló képet, és köhögésre ingerelte. Könnycseppek jelentek meg a szemében. A puha földre rajzolgató gyerekek látványa terelte el a figyelmét. Egy darabig nézte az önfeledt játszadozást, majd Robertet pillantotta meg a tábor átellenes poniján. A férfi ellenséges arccal méregette, de Colleen túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megijedjen tőle. Egy bagoly körözött az égen, magára vonva a nő figyelmét. A madár egy rövid ideig még a tábor feleli maradt, majd egy hirtelen irányváltoztatással a hegyek felé fordult. Colleen követte a röptét. Az egyik csúcs fölött megállt, tett egy kört, majd egy kisebb fajta domb felé siklott. Mikor oda ért, egy helyben verdesett szárnyával fölötte. Colleen előrehajolt, és a szeme fölé tette a kezét. Egy lovas sziluettjét látta a lemenő nap fényében. Ő volt az! A nő félénken felemelte a kezét. A harcos viszonozta a mozdulatát. A torkában vert a szíve. Egy hang szólította meg. Lehunyta a szemét és a világ megfordult körülötte. Megpróbált megkapaszkodni egy küllőben, de nem sikerült. Érezte, amint arca a puha talajnak ütődik. Az indián lelke megérintette az övét. Lassan és gyengéden átölelte. Forogni kezdtek és felrepültek a magasba. Elöntötte őket az eggyé válás ki mondhatatlan érzése. Körbefonta és elárasztotta őket a tisztaság fénytengere, amely meleg volt és gyógyító. – Eljössz hozzám? – kérdezte az indián szavak nélkül. – Sötétedés után várlak a szekerek mögött. – Ott leszek! – felelte a nő. Az indián eltűnt, s Colleen a homokba markolt. Lelke hirtelen üressé vált, mint mindig, mikor eljött az elválás kibírhatatlanul fájdalmas érzése. Megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Csak néhány óra! – suttogta magában. Remélte, hogy ez alkalommal majd zavartalan lesz lelkük együttléte. Az ég már sötétségbe borult és Colleen a pörkölt készítésével bajlódott. Ujjai ügyetlenül fogták a fakanalat. Matthew figyelte minden mozdulatát és arckifejezését. Bármennyire is igyekezett a nő elrejteni zavartságát, Douglas tudta a különbséget. Mindent elkapott, amit Colleen elejtett, még mielőtt a földre értek volna, majd egy elnéző mosoly kíséretében adogatta vissza. – Van valami baj? – Nincs. 124

Nem akarta elmondani, hogy ma éjszaka találkozni fog a harcossal. Ez a tény még önmaga előtt is félelmetes volt, nemhogy még másnak is beismerje. – Mondd el! – fogta meg a vállát gyengéden a férfi. – Matthew, én... – Douglas! – szólalt meg mögötte egy hang. – Gyere, nézd már meg, mi ez? – Micsoda? – kérdezte türelmetlenül, s nem vette le a szemét Colleenról. – Valami mozog odakint! A hadnagy vett egy mély lélegzetet, és elengedte a nőt. – Sietek vissza. Colleen nézte, amint távolodik. Összeszedte a bátorságát, és lecsusszant a két szekér közé. Vékony ruháján könnyedén áthatolt a hűvös esti szellő. Megdörzsölte libabőrössé vált karját. Vett egy mély lélegzetet, majd elindult a sötétségbe. A csillagok különösen fényesek voltak ezen az éjszakán. A hegyek fölött félelmetes felhők gyülekeztek. Még száz métert sem tett meg, mikor egy gyengéd érintést érzett a karján. A férfi magas, jóvágású volt, éppen olyan, ahogy álmaiban látta. Vállára omló dús fekete haja lágyan lengett a szélben. Nagy, barna szeme melegséget árasztott. Egyenes metszésű orra és határozott arcéle férfiassá tette tekintetét. Colleen szólni próbált hozzá, de nem jött hang a torkára. Gyengéden átkarolva a nőt könnyedén felemelte, s egy homokos dombhoz lépdelt vele, amely kellően távol volt a szekerektől. Lassan a puha talajra fektette, majd mellé telepedett. – Már attól féltem, hogy el sem jössz – sóhajtotta. Fekete haja sötét függönyként határolta arcát. – Jönnöm kellett – felelte Colleen, és felé nyújtotta a kezét. Az indián haja hideg volt és nedves. Colleen gondolatai már a végtelen repülés körül jártak, s össze akarta érinteni a férfi lelkét a sajátjával. Az indián lehunyta a szemét, de nem engedte az összeolvadást. – Hamarosan – ígérte. Colleen ismét ürességet érzett. Reszketve simogatta meg a bronzbarna arcot. – Mindenekelőtt beszélnem kell neked Édes Orvosságról – kezdte a férfi –, ő népünk nagy hőse... A lány bólintott, és figyelmesen végighallgatta a történetet. – ...mint homokszemek a szélben – ismételte meg az indián utolsó szavait. – A vasutat nem szabad továbbépíteni. – Ezért jön mindig a farkas? A férfi bólintott, és egy nagyot sóhajtott. Megsimogatta a nő szőke haját. – Ő egy segítő szellem, aki a Nagy Varázslat üzenetét hozza. Az a feladata, hogy segítse az embereket, jó útra térítse a rosszakat és érvényt szerezzen a nép akaratának. – Jó útra térítse a rosszakat – mormolta a nő, és arra gondolt, hogy Jézusnak is pont ez volt a célja. Az indián szemébe nézett. Érezte a férfi rá szegeződő forró tekintetét. Teste könnyűvé vált, mint egy szélben sodródó homokszem. Összefonódva lebegtek egy súlytalan, végtelenül szabad világban. Nem tudta, hogy vajon mióta fekszenek így összeborulva, egymás karjában. A csillagok másképp helyezkedtek el az égen, mint mikor utoljára felpillantott. Tudta, hogy nemsokára hajnalodik. Az indián szeme ugyanazt a boldog érzést tükrözte vissza, mint ami az ő szívében volt. A tánc okozta eksztázis több volt, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni, s ésszel fel lehetne fogni. – Mindig is olyan nőért imádkoztam, mint te – mondta a férfi, s szemével lágyan simogatta a nő arcát –, mióta a nővérem meghalt, nem találtam senkit, akit szerethettem volna. Üres volt a szívem. 125

Colleen a saját szívében érezte az indián rettenetes magányosságát. Átkarolta a nyakát, és magához húzta. A férfi megcsókolta. Előbb lágyan, majd egyre szenvedélyesebben. A vágy egyszerre lobbant fel bennük. A férfi lassan levette előbb a saját, majd a lány ruháit. Testük eggyé olvadt. Az indián kitárta a lelkét, hogy úgy is egybefonódhassanak. Együttlétük elérte a teljes tökéletességet. Testük, lelkük egy ütemre mozgott. Colleen nem akarta, hogy ez valaha is véget érjen. Mikor a férfi eltolta magától, megpróbált kapaszkodni utána, de lelke ismét egyedül maradt. Kinyitotta a szemét. Az indián békés, nyugodt szemmel nézett le rá. Fekete haját összeborzolta a szél. Colleen megérintette a mellén lévő forradásokat. – Megújítjuk az embereket – mondta lágyan az indián. Boldogság csengett ki a hangjából. – Egyek lesznek újra. Az arckifejezése hirtelen megváltozott, ijedtség jelent meg rajta. Kelet felé fordította a fejét. Mikor ismét Colleenra nézett, könnycseppek csillogtak a szemében – Menned kell! – mondta. – Nem – fűzte össze a kezét a férfi derekán –, nem akarom! – De meg kell mondanod az embereknek, hogy hagyják abba a vasútépítést. Az együttlét édessége elfeledtette vele azt, amit a Nagy Varázslatról hallott. De most minden eszébe jutott. Bólintott. Mennie kell. – Nemsokára újra együtt leszünk – mondta a férfi csak néhány óra. Felálltak, és magukra vették ruháikat. A közeli viszontlátás reménye segített elviselni az elválást. Egymást átölelve indultak a tábor felé. Az ég alja már világos volt, mikor a szekerek közelébe értek. Az indián vonakodva engedte el. Szembe állt vele és lehunyta a szemét. Búcsúzóul még egyszer felé küldte a lelkét. A nőt eltöltötte jelenlétének édes érzése. Aztán hirtelen beléhasított a fájdalom. A férfi durván ellökte magától. A földre zuhant. Lassan tért magához. Kinyitotta a szemét, és látta, amint szerelme tántorog. Vállára szorított keze mögül egy sötét lyuk látszott ki. Egy pillanatra ránézett, majd elvágódott a földön. Piros vércsíkok futottak végig.1 mellén. Colleen felsikított és a férfihoz rohant. Ráborult a testére. Hirtelen érezni kezdte a fájdalmát. Lelkük egybezuhant, és összeforrott a szenvedésben. Matthew idegesen fel s alá járkált a pislákoló tűz előtt. Az éjszaka távozóban volt. A hajnal már az ég alján kopogtatott. Tudta, hogy Colleen a harcossal van, s hogy nem tehet ellene semmit. Nem maradt más lehetősége, mint várni, hogy esetleg visszajön. A tábor széléhez sétált, és a hajnali fényeket figyelte. Hol lehet most vajon? – futott át az agyán Róbert Merrillt pillantotta meg, amint a keleti oldalon állt puskával a kezében. Többen is voltak körülötte, és mereven egy pontra figyeltek. Volt valami gonosz indulat, ami Róbertből áradt. Ekkor a férfi felemelte a puskáját, és célzott, Matthew rohanni kezdett felé. Nem ért oda időben. A lövés belehasított a hajnal békés világába. Egy éles kiáltás hagyta el a torkát, mikor Colleent és a harcost pillantotta meg a domboldalon. Róbertre ugrott, és egy dühödt ütéssel a földre küldte. Rávetette magát, és még egyszer állon vágta. – Kit akartál megölni, te átkozott? – ordította. – A harcost vagy Colleent? Aztán otthagyta, és átugorva a földsáncon feléjük rohant. Az indián már lovon ült és vágtatott lefelé a lejtőn. Matthew felemelte a kezét, és cheyenne-ül rákiáltott. – Nem akarlak bántani, testvérem! Megengeded, hogy elvigyem a nőt? A harcos megállította a lovát, és a hadnagy felé fordult. Beleegyezően intett a lándzsájával. Douglas letérdelt a nő mellé. Alig lélegzett. Ruhája átitatódott a vértől. Kétségbeesetten szakította szét az anyagot. Meglepődve látta, hogy Colleen teste sértetlen. A harcos felé 126

fordult. Csak most pillantotta meg a golyó ütötte, sötéten vérző lyukat az indián vállán. Úgy tűnt, hogy a seb elég magasan van ahhoz, hogy ne legyen halálos, bár ebben nem volt teljesen biztos. Amint a harcos arcába nézett, le kellett hunynia a szemét. Fájdalmas emlékek mozdultak meg valahol a mélyben. Az indián megfordult és elvágtatott. Matthew felemelte a nőt, és a szekerekhez vitte. Colleen egy sötét ürességben lebegett. A harcos olyan gyenge volt, hogy a nő alig érezte a jelenlétét. Kiáltott neki, de az indián nem hallotta. Semmi sem mozdult