018. - Betty Shelfield - Amikor a Csillagok Sírnak

Dr. Robert Connery a továbbképzés résztvevőinek papírjait rendezgette, amikor a lány belépett a terembe. Egyszerűen nem tudta róla levenni a tekintetét. Magányosnak és törékenynek tűnt, ahogy megtorpant az ajtóban, és tétován körbe hordozta tekintetét a fiatalok vidám, nyüzsgő forgatagán. A váratlan találkozás a döbbenet erejével hatott mindkettőjükre. Vajon hogyan tudja két ilyen magányos, visszahúzódó ember túllépni a saját maga által épített korlátokat és őszintén vállalni a szerelmet? S amikor végül leomlik közöttük a kételkedés utolsó fala is, hogyan lesznek képesek elviselni azt a súlyos terhet, ami elé az élet állítja őket?

BETTY SHELFIELD

Amikor a csillagok sírnak A sorozatban eddig megjelentek: Jessy Belton: Kaliforniai nyár Jessy Belton: Álmodj velem! Mary Kelson: Irány Florida! Sylvie Warren: Bódító rózsacsokor Kathy Schranko: Szerelem első hallásra Julié Scott: Athéni éjszaka Dorothy Wilson: Te vagy a végzetem Cleo M. Stephens: A kis floridai árva Liza Kürschner: Mégiscsak van szerelem Betty Shelfield: Novemberi zokogás Mary McLean: Tengerparti ábránd Kathy Schranko: Mindent a szemnek Judy King: Lángoló december Betty Shelfield: A fények kialszanak Mary McLean: Hajnali suttogás Jessy Belton: A szív hangja Betty Shelfield: Az élet nélküle Betty Shelfield: Amikor a csillagok sírnak

BETTY SHELFIELD

Amikor a csillagok sírnak Regény PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN Eredeti cím: When Stars Cry Copyright © 1993 by Betty Shelfield All rights reserved! Címlapfotó: G+J Fotoservice, Hamburg Hungárián edition and translation © Phoenix Könyvkiadó, 1993 ISSN 0866-367X ISBN 963 7457 01 8 PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Haj ja Attila ügyvezető Szedte és tördelte a Hajja & Fiai kiadó Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0049 Terjedelem: 5 (A/5) ív Készült Dabason, az Úr 1993. évében

Tomka az utazástól fáradtan lépett be a terembe, ahol a hallgatókat fogadták és útba igazították. Tétován nézett körül. Körülötte kisebb csoportokba verődve fiatalok beszélgettek vidáman. Keserűen gondolt arra, hogy ezalatt a néhány hét alatt biztosan nagyon idegennek fogja érezni magát közöttük. Nekik megvan az az előnyük vele szemben, hogy egy egyetemről vagy főiskoláról jöttek, így ismerték egymást. No de fel a fejjel! – vigasztalta magát. Felfedezett egy íróasztalt, rajta rengeteg papírral. Mögötte két férfi beszélgetett. Nagyot nyelt, és hozzájuk lépett. – Elnézést… – kezdte, s amikor a beszélgetők közül az egyik férfi felé fordult, bemutatkozott. – Tamara Swenson vagyok. – Üdvözlöm, kisasszony. – A férfi hangja hűvös volt. – Dr. Robert Connery. Tomka hirtelen nem tudta, miért jött ennyire zavarba a férfi pillantásától, holott az csak hideg, kifejezéstelen tekintettel nézett rá. – Melyik felsőoktatási intézménytől jött? – kérdezte dr. Connery fel sem pillantva, a kezében levő papírokat tanulmányozva. Tomka kezdte kínosan érezni magát. Ennyi ember előtt mondja el, hogy ő nem főiskolás, nem egyetemista, egyszerűen azért van itt, mert mint magánember szeretné végighallgatni a továbbképzés előadásait? Tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra. – Én… nos, én… – kezdte –, én egyik egyetemről sem jöttem. Amikor felpillantott, észrevette, hogy a férfi már nem a papírjait figyeli, hanem őt. Egy pillanatig bizonytalanul nézett vissza rá. Már nem volt olyan elutasító, mint néhány perce. Tomka érezte, hogy forróság önti el az arcát. Hirtelen eszébe jutott, hogy itt van nála dr. Kelly levele, amelyben engedélyezi a jelenlétét.

Lehajolt, és izgatottan keresgélt a hátizsákjában. – Itt van – nyújtotta át a levelet kipirult arccal –, kicsit hosszadalmas lenne elmagyaráznom, miért vagyok itt. És gondolom, nem is tartozik mindenkire – pillantott a körülöttük levőkre. Dr. Robert Connery figyelmesen elolvasta a levelet. – Kérem, ne higgye, hogy akadékoskodni akartam! A szállások ugyanis egyetemek, illetve főiskolák szerint vannak beosztva, és mivel az ön nevét nem találtam sehol, kénytelen voltam megkérdezni, honnét jött – kért elnézést. A hangja furcsán érdes volt. Tomka meglepetten kapta fel a fejét. – Megtudhatom, hogy hol lesz a szállásom? – kérdezte tétován –, vagy talán valami probléma van a… – elakadt a hangja a férfi tekintetétől. – Robert, valami baj van? – fordult ekkor hozzájuk az íróasztal mögül az idősebb férfi. Dr. Connery ugyanolyan zavartan mozdult meg, mint az előbb Tomka. – Semmi… a kisasszony szállását keressük. Talán te tudnál segíteni, Daniel – mondta bosszúsan, és elfordult a lánytól. Dr. Daniel Kelly kedvesen nézett a lányra. – Ó, hát ön az? – melegen megszorította Tomka kezét. – Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Robert, a kisasszony szállása az épület nyugati szárnyában van, elkísérnéd? – Köszönöm. Magam is odatalálok – tért ki a kíséret elől Tomka. – Ebből látszik, hogy még nem járt nálunk, Tamara. – Robert észrevette, hogy a lány összerezzent. – Elég bonyolult, szövevényes ez a kastély, könnyű benne eltévedni. Robert pedig úgyis arra megy a saját lakrészéhez – mosolygott bátorítóan dr. Kelly. Holnap találkozunk. Tomka és Robert egyszerre nyúltak a hátizsákért.

– Köszönöm, magam is boldogulok. – Tomka nem akarta, hogy a férfi segítsen, ezért hatalmas léptekkel elhagyta a termet. Dr. Connery kint érte utol. Dühösen megállította, és maga felé fordította az elképedt lányt. – Én viszont nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy mellettem egy nő cipekedjen! Tomka tágra nyílt szemmel meredt rá. – Annak ellenére, hogy alig öt perce ismerjük egymást, elég hamar kiástuk a csatabárdot – mondta feldúltan. A férfi egy pillanatra szótlanul bámult rá, aztán elvette a hátizsákot, és elindult. Tomka mereven nézett utána. Érezte, hogy elönti a düh. – Ide figyeljen, dr. Connery – kezdte izgatottan –, nem kell elkísérnie, ha ilyen nagy teher az ön számára! Én nem kértem rá! – A férfi megállt. Megvárta, míg Tomka utoléri, csak aztán indult el. – Arra vezet az utam. Danielnek igaza van, egy idegen nehezen talál el erre – mondta néhány lépés után. Többet nem is szóltak egymáshoz. Tomka az elmúlt tíz perc eseményein gondolkozott, de nem jött rá, milyen bűnt követett el, amiért a férfi így gyűlöli. Csak egyvalamire tudott gondolni. De ez… Észre sem vette, hogy megérkeztek az épület nyugati szárnyához. – Itt a szobája. – Robert Tomka kezébe nyomta a kulcsot, a hátizsákot, és köszönés nélkül faképnél hagyta a lányt. – Mondja, miért ilyen ellenséges velem? – kérdezte Tomka halkan. Azt hitte, nem is hallja meg. De a férfi ebben a pillanatban megállt. Két hosszú lépéssel ismét a lánynál termett. Kivette kezéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és enyhe gúnnyal az arcán meghajolt. – Parancsoljon, kisasszony! – tette hozzá keserűen.

Tomka megdermedt. Dühösen a földre csapta a hátizsákját, és kihalászott belőle egy nyugtát. – Ha az a baja, hogy én nem valamiféle felsőoktatási intézményből jöttem, hadd világosítsam fel: kifizettem a tandíj árát! – kiabálta magából kikelve, és Roberthez vágta a papírt. Aztán becsapta az ajtót az elképedt férfi előtt. Olyan ideges volt, hogy azt hitte, rögtön felrobban. Percekig csak állt a szobájában, de a benne sistergő fájdalomtól képtelen volt bármit észlelni az őt körülvevő világból. Lassan valami mérhetetlenül nagy szomorúság áradt szét benne, amely a dühét elkeseredéssé szelídítette. Általában jól kijött az emberekkel. Kicsit zárkózott volt ugyan, nehezen oldódott, de munkatársai a könyvtárban elfogadták ilyennek. Kezdetben furcsállották ugyan, hogy csendes, szótlan, ritkán vesz részt a vidám, oldott beszélgetésekben. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy valakit a bizalmába avasson. Az olvasókkal szemben udvarias, kedves volt, nagyon titkán fordult elő, hogy elveszítette a türelmét. Dr. Connery pedig az első pillanattól kezdve keresztülnézett rajta, és ellenségesen viselkedett vele. Nagyot sóhajtott. Amikor lelkesen készült erre az útra, sejtette, hogy lesz majd néhány problémája. De hogy mindjárt a megérkezése után ilyen kellemetlen helyzetbe kerüljön, ezt nem gondolta volna. Hiába próbált elfeledkezni a férfiról, nem bírt jobb kedvre derülni. Szomorúan nézett körül a szobában, amely hetekre az otthona lesz. A berendezésből arra következtetett, hogy a kastélyban gyakran rendeznek továbbképzéseket. A kis helyiség hasonlított egykori kollégiumi szobájára, de valamivel finomabb, elegánsabb volt. Mint ahogy a kastély kecses, szelíd épülete is különbözött a kollégium zömök, sötét falaitól.

Kicsomagolt. Úgy érezte, egy falatot sem bír lenyelni, ezért nem ment el vacsorázni sem. Elhatározta, hogy fut egy kicsit. Talán a futástól sikerül összeszednie magát. Remélte, hogy talál valami csendesebb helyet, ahol nyugodtan róhatja a kilométereket. Észre sem vette, hogy lassan beesteledett. A kastélyt délután nem volt ideje alaposan megnézni. Ahogy most egy pillantást vetett rá, szinte elállt a lélegzete. A félhomályban nem lehetett már tisztán kivenni az épület vonalait, de az ablakokból kiszűrődő világosság szelíd fénybe burkolta az ódon falakat. Percekig csak állt, és gyönyörködött megkapó szépségében. Akár a mesében – gondolta kicsit szomorúan, és elindult. Igyekezett távol kerülni a parkban csellengő, nevetgélő fiataloktól. így keveredett ki a tópartra. Lenyűgözve állt meg a parton, és nézte az eléje táruló látványt. A víz nyugodt volt, és az esti szürkületben megmegcsillant ezüstös fénye. Kicsit nyugodtabbnak érezte magát. Nagyot sóhajtott, és nekigyürkőzött, hogy napi adagját teljesítse. Évek óta minden nap rendszeresen futott. Ha valamilyen oknál fogva el kellett halasztania az esti mozgást, szinte hiányzott. Nemcsak fizikailag érezte határozottan jobban magát, amióta sportolt, hanem lelkileg is. Futás közben szinte mindig kikapcsolódott. Most azonban hiába próbált megfeledkezni a szomorúságáról, képtelen volt elűzni maga elől a férfi arcát. Szinte tisztán látta maga előtt az arcvonásait. Fáradtan állt meg. Mi történt velem? – kérdezte önmagától kezét a térdére támasztva. Nem vette észre, hogy a parton távolabb egy másik alak rója magányosan a kilométereket.

Éjszaka nyugtalanul aludt, és már reggel korán felébredt. Fáradtnak és szomorúnak érezte magát. Hiába akarta kitörölni emlékezetéből az álmait, amelyek középpontjában dr. Connery állt, nem tudta. Nem értette, miért térnek vissza gondolatai mindig hozzá, csak azzal volt tisztában, ha ez továbbra is így megy, teljesen megbolondul. Csak állt az ablaknál, gondolataiba mélyedve, és figyelte a parkot. Észre sem vette, mennyire elrohant az idő. Döbbenten meredt az órájára. Az előadás… Sietve végignézett magán, felkapta a jegyzeteit, és kiszaladt a szobából. Az előadást, amely már tíz perce elkezdődött, az épület keleti szárnyában tartották. Végigszaladt a kavicsos ösvényen, amely már teljesen üres volt. Gondolatban szidta magát, amiért így elfeledkezett az idő múlásáról. Keserves erőfeszítéssel igyekezett kinyitni a régimódi, hatalmas ajtót, de az olyan nehéz volt, hogy makacsul ellenállt. Dühösen felsóhajtott, majd még egyszer nekigyürkőzött. Ebben a pillanatban egy kéz nyúlt át a válla felett, és könnyedén megfogta a kilincset. – Segíthetek? Dermedten fordult hátra az ismerős hang hallatán, amelynek tulajdonosa komoly arckifejezéssel nézett vissza rá. Ekkor jegyzetei megelégelték azt a bizonytalan helyzetet, amelybe Tomka erőlködése során kerültek, és lecsúsztak a földre. Mindketten egyszerre hajoltak le utána, aminek az lett a következménye, hogy összeütköztek. – Köszönöm… – motyogta Tomka zavartan, és érezte, hogy a férfi kezének érintése milyen forró. – Nem illik már az első nap elkésni! Talán elaludt? – nézett rá fürkésző tekintettel a férfi. – Nem… én… – Fülig pirulva egyenesedett fel. Egy pillanatig némán szemlélték egymást, aztán a férfi a kezébe adta az utolsó jegyzettömböt is.

– Most már igyekeznie kell, ha nem akarja magára haragítani az előadót. Tomka nem tudta megmondani, hogy rendreutasító, vagy egyszerűen hideg, közönyös volt-e a hangja. Gyorsan megfordult, és bemenekült az épületbe. Egy pillanatig még érezte magán a férfi figyelő tekintetét, aztán besurrant az előadóterembe. Szerencsétlenségére csak elöl volt üres hely, így kénytelen volt odaülni. Pedig most szívesen elbújt volna hátul. Érezte, hogy vadul kalapál a szíve, és szaggatottan szedi a levegőt. És tudta azt is, hogy ez nemcsak a futástól van. Remegve igazította meg a haját. Csak most vette észre, hogy az előadás még nem kezdődött meg. Hirtelen végigpillantott a termen. A hallgatók még vidáman beszélgettek, nevetgéltek. Egy pillanatra megkönnyebbült. Hát mégse késett el… Illetve elkésett, de az előadás még nem kezdődött meg… Ebben a pillanatban a katedrán megjelent dr. Robert Connery. Tomka dermedten nézett rá. A férfi futó pillantást vetett rá, majd udvariasan elnézést kért a hallgatóktól a késésért. Tomka úgy ült ott, mintha odaszegezték volna. Észre sem vette, hogy a fiatal professzor már megkezdte az előadást. Úgy érezte magát, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Mindenre számított ma reggel, csak arra nem, hogy ismét összefut dr. Conneryvel, ráadásul akkor, amikor elkésik az előadásról… De hát nem magyarázhatta meg neki, hogy éppen őmiatta késett el… Hallotta, hogy a jól ismert hang vészesen közeledik feléje. Ekkor döbbent rá, hogy eddig teljesen másutt jártak a gondolatai. Riadtan kezdte el keresni a tollát, ami nem volt sehol. Ahogy lehajtott fejjel a tolla után kutatott, hirtelen megérezte, hogy a férfi előtte áll. – Nem elég, hogy elkésik, ráadásul még nem is jegyzetel! – Dr. Connery szavai tőrként hasítottak a szívébe.

– Kíváncsi lennék, hogyan fogja így hasznát venni az előadásoknak. Tomka úgy érezte, fülig vörösödik. – Elnézést… – motyogta alig hallhatóan nem találom a tollamat. Azt hitte, elsüllyed zavarában. Az egész hallgatóság előtt így megszégyeníteni őt… Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Össze kellett harapnia a szája szélét, nehogy elsírja magát. Remélte, hogy a férfi már elment előle, de ahogy felemelte a fejét, látta, hogy még mindig ott áll, és őt nézi. Tekintetük egy pillanatra találkozott, és már nem tudta, miért néz rá olyan tanácstalanul, furcsán a férfi. – Máskor jobban szedje össze a holmiját! – A férfi hangja nyers volt. – Tessék a tollam. Ezzel jegyzetelhet. Tomka idegesen vette el a felé nyújtott tollat, de nem mert többet a gazdájára nézni. Makacsul a papír fölé hajolva jegyzetelt, és örült, hogy a haja a szemébe hull… így legalább senki sem láthatja a könnyeit. Szégyellte magát… Azt sem vette észre, hogy dr. Robert Connery az előadás folyamán többször felé pillant, csak akkor állt meg a keze a szapora írásban, amikor a jól ismert hang vészesen közeledett feléje. Ha lehet, még jobban összekuporodott, nagyon bántotta, hogy nem tudta visszafojtani a sírását. Igyekezett mereven a papírra nézni, miközben érezte, hogy a férfi előtte áll, és úgy beszél a hallgatókhoz. Legszívesebben a lélegzetét is visszafojtotta volna, nehogy elárulja: lefelé fordított arca csupa könny. Egyvalami azonban mégiscsak elárulta. Hirtelen a férfi kezét látta maga előtt, ahogy ujja lassan végigszánt a legfelső papírlapon, majd megáll ott, ahol egy könnycsepp csillog. Tomka makacsul nézte a kezét, nem emelte fel a fejét. Egyszer csak érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára.

– Sajnálom… én legalább annyit késtem, mint ön. Azonkívül a tolla véletlenül nálam maradt, amikor kint összeütköztünk. Tomka értetlenül hallgatta a szavakat. A kéz a válláról lassan az álla alá vándorolt, és felemelte a fejét, mintegy kényszerítve őt, hogy a férfi szemébe nézzen. Riadtan pislogott. A férfi, mit sem törődve azzal, hogy száz hallgató körülöttük ül, és őket nézi, melegen rámosolygott. – Ha így folytatja, nem sok hasznát veszi a jegyzeteinek. Tomka képtelen volt megszólalni, csak azt tudta, hogy égeti az állát a keze. Teljesen össze volt zavarodva, még akkor is, amikor dr. Connery már ismét távol volt tőle, és folytatta az előadást. A hallgatók zajosan, nevetgélve tódultak ki a teremből. Tomka zavartan rakosgatta a papírjait. Legszívesebben ő is eltűnt volna a többiekkel együtt, de a tollat vissza kellett adnia. Pedig most egyáltalán nem volt kedve ehhez. A könnyei már felszáradtak, de a lelkében még vad vihar dúlt. Tétován emelte fel a fejét. A terem már csaknem teljesen kiürült. Bizonytalanul mozdult. A fiatal férfi a jegyzeteit szedte éppen össze az asztalról, amikor ránézett. Keze félúton megállt, és nem vette le a tekintetét a lányról. – Köszönöm a tollat. – Tomka mereven nyújtotta felé az íróeszközt, de ő nem mozdult. Tomka szeme megrebbent. Kiszáradt torokkal nyelt egyet. Végül az asztalra tette a tollat. Már fordult, amikor a férfi megfogta a csuklóját. – Azt hiszem, igazságtalan voltam magával. Tomka nem válaszolt. – Nagyon megbántottam? – Dr. Connery lassan maga felé fordította. Tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Eléggé. – A hang mintha nem is az ő torkából jött volna. A férfi még mindig fogta a csuklóját. Kutató tekintete az arcát fürkészte. – Sajnálom, Tomka. Ne haragudjon – mondta végül halkan. – Azt hiszem, mennem kell, hogy el ne késsek a második előadásról. – Tomka érezte, hogy szörnyen zavarba jött. – Bárhogy is próbálom, képtelen vagyok gúnyt felfedezni a hangjában. – A férfi pillantása fogva tartotta. – Pedig megérdemelném. – Mennem kell, dr. Connery… – Tomka bizonytalanul mozdult, de a férfi keze még szorosabban fogta. – Ne így… – kérte halkan –, Robertet mondjon inkább. – Ettől függetlenül tényleg mennem kell… Robert. – Szinte suttogta a nevet. A férfi szemében furcsa fény gyűlt. – Van valami nyugtalanító magában, Tomka. – Ha így folytatja, csupa kék folt leszek – szólalt meg a lány panaszosan. A szorítás enyhült a kezén. Felnyalábolta a papírjait. – Hát menjen… nehogy elkéssen miattam. Tomka óvatosan kiszabadította a karját, aztán kimenekült a teremből. Ha tudná… ha tudná, hogy az első előadásról is miatta késett el… Mire eljött az ebédidő, Tomka azt hitte, összeesik az éhségtől. Az étteremben mégis alig bírt lenyelni egy fala tót is. – Ahhoz képest, hogy kihagyta a tegnap esti vacsorát és a reggelit is, igazán nem tesz ki magáért most sem! – hallotta meg a jól ismert hangot. Meglepetten nézett fel. A férfi már előtte állt a tálcájával. – Megengedi, hogy ide üljek maga mellé? Tomka elfogódottan nézett rá.

– Képes volna leereszkedni egy ilyen egyszerű földi halandóhoz, és megosztani vele az asztaltársaságát? – Akaratlanul is komorra sikerült ez a mondat. Dr. Connery letelepedett vele szemben, és nyugodtan nézett rá. – Úgy látszik, már összeszedte magát egy kicsit. Egy hosszú pillanatig szótlanul figyelték egymást. – Tudja, mi a furcsa? Mindketten ellentétes érzelmekkel viseltetünk egymás iránt. Csak az a meglepő a dologban, hogy soha nem vagyunk összhangban – szólalt meg Robert tűnődve. – Ezt hogy érti? – pillantott fel Tomka gyanakvó tekintettel. Robert elmosolyodott. – Ha én vagyok dühöngő kedvemben, maga éppen nem azzal van elfoglalva, hogy felbosszantson. De ha történetesen én próbálok meg magához szelídebben közelíteni, akkor maga szúr a tüskéivel, mint egy sündisznó. Tomka nem akart hinni a fülének. – Én nem emlékszem rá, hogy dühöngtem volna, mint egy fenevad. – Tágra nyílt szemében indulatok parazsa lobbant. – A sündisznó nem fenevad, hanem nagyon kedves kis állat. A hasonlat bántja? Mondhattam volna felbőszült oroszlánt is. – A férfi szemében mosoly bujkált. – Ha nem hagyja abba, kénytelen leszek a fejéhez vágni valamit! – Tomka vészes nyugalommal nézett a hamutartóra, aztán ismét egymásra talált a tekintetük. Végül elnevették magukat. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy nincsenek egyedül. – Lehet, hogy mégis nekem volt igazam? Ahogy most azt latolgatta magában, netán ne a hamutartó legyen-e az, amit összetör a fejemen, komolyan féltem, hogy felemeli. – Robert a kezét nézte. Tomka észrevette, és zavart mozdulattal rejtette el az ölébe.

– Most olyan, mint egy kislány. – A férfi hangját szokatlan melegség járta át. – Nem vagyok már kislány! – Tomka érezte, hogy lángba borul az arca. – Dehogynem. És pont úgy is viselkedik. És most fogja szépen a kanalát és egyen. – Már csak az hiányzik, hogy megetessen! – csattant fel a lány. – Ezen ne múljon! – Robert felállt, és átült a mellette levő székre. Megfogta a kanalát. Tomka először szóhoz sem jutott a felháborodástól. – Mégiscsak magához vágom a hamutartót! – kapkodott levegő után, amikor végre képes volt megszólalni. – Ezentúl csak akkor leszek hajlandó leülni magával egy asztalhoz, ha ez hiányzik róla – emelte fel a férfi a nevezetes tárgyat. Tomka kivette a kanalat a kezéből. – Magának megvan az a képessége, hogy teljesen kihozzon a sodromból – mély lélegzetet vett pedig eddig viszonylag nyugodtnak gondoltam magam. – Akkor egyen egy kicsit – kérte a férfi kedvesen. Tomka fürkésző tekintettel nézte. – Egyébként honnét tudja, hogy tegnap este és ma reggel nem ettem, dr. Connery? – Robert – igazította ki a férfi. – …Robert – Tomka szájából még mindig bizonytalanul hangzott a név. – Vártam magát tegnap este, hogy bocsánatot kérjek, és miután nem jött, reggel is kerestem. – Felemelte a fejét, hogy láthassa Tomka tekintetét. – A bocsánatkérése egész jól sikerült – gondolt vissza Tomka a délelőtt történtekre. Robert arcán furcsa, kisfiús mosoly jelent meg. – Úgy látszik, magának is megvan az a képessége, hogy kihozzon a sodromból.

Tomka torka kiszáradt. Alig tudta levenni a tekintetét a férfi szája szögletében bujkáló mosolyról. Mikor végre felpillantott, egyenesen Robert szemébe nézett. A tekintetük egymásba kapcsolódott. *** – Robert, mondd csak, mikor hagyod végre ebédelni azt a szegény kislányt? – Dr. Kelly hangjára mindketten összerezzentek. Most vették észre, hogy az étteremben csak az idős professzor ül rajtuk kívül, és mosolyogva nézi őket. *** Késő délután már korántsem volt olyan forróság, mint napközben, így Tomka kimerészkedett a tópartra futni. Megszokott tempójában rótta a kilométereket, lassan elhagyta a part homokos szakaszát. Délután szinte nyüzsögtek itt a napimádó fiatalok, de most csendes volt minden. Elhagyatott, bokros részhez ért. Tegnap nem futott el idáig, így most kíváncsian kereste az utat magának. Hirtelen megtorpant. Vele szemben a bokrok között dr. Connery közeledett. Ő is futott. Dermedten állt. Kétségbeesetten nézett körül, merre térhetne ki a férfi elől. – Maga az én rossz szellemem, Tomka – hallotta ebben a pillanatban a halk, mély hangot. Megütközve nézett rá. – Ha tudtam volna, hogy maga is itt fut a parton, biztos lehet benne, hogy nagy ívben elkerülöm ezt a helyet – mormolta sértődötten. Robert rámosolygott. – Úgy látszik, csak mi ketten vagyunk ilyen elvetemültek – nézett végig Tomka szabadidőruháján. – Nagyszerű – válaszolt Tomka a tőle telhető legfesztelenebb hangon –, akkor én a tó másik oldalán

futok, így nem kell attól tartania, hogy a rossz szelleme örökké felbukkan. – Akkor pedig birtokháborítást követ el, mert a túloldal már magánterület – vágta rá a férfi kis mosollyal a szája szögletében. Tomka megigazította hajában a szalagot, hogy ne lássa azt a kedves, kisfiús mosolyt. Nem akarta, hogy megint megfeledkezzen magáról, mint délben. – Hát akkor ellenkező irányba fussunk, így nem zavarom magát – javasolta, és már neki is iramodott. Halk nevetést hallott maga mögött. Kis idő múlva meghallotta a férfi egyenletes lélegzését. – Első pillanatban tudtam, hogy sportol. Robert utolérte, és megfordult, hogy szembenézhessen vele. Tomka feszült pillantást vetett rá. – Igazán? Honnét tudta? – Magának nagyon jó alakja van, Tomka. – Robert tekintete végigsiklott a testén. Tomka érezte, hogy elönti a forróság, ahogy észrevette a tekintetét. – Nem fárasztó a maga számára az én lassú tempóm? – zavarában képtelen volt bármi más indokot kitalálni, hogy Robertet elküldje maga mellől. – Minden fáradságért kárpótol, hogy nézhetem magát – mosolygott rá a férfi kedvesen. Tomka abbahagyta a futást. – Miért állt meg? – nézett rá meglepetten Robert –, hiszen most nem is bántottam. – Bemegyek – indult Tomka az ellenkező irányba. A férfi eléállt. – És nem is akarom én igazán bántani… – megfogta a két karját, hogy el ne mozdulhasson. – Csak ha sündisznó szúr a tüskéivel? – szegezte neki a kérdést Tomka felindultan. – Vagy a felbőszült oroszlán – bólintott Robert de ezek rám éppúgy illenek!

– Szeretnék bemenni. – Tomka végre felemelte a fejét. Robert meleg tekintetét látta maga előtt. – Látom ma este? – hangjából feszült várakozás hallatszott ki. Tomkának csak most jutott eszébe az ismerkedési est. – Vallja be, csak azért kérdezi, számítson-e rá, hogy a rossz szelleme egyszer csak váratlanul megjelenik – törölte meg a homlokát zavarában. A férfi arcáról lassan eltűnt a meglepett kifejezés. Egészen ellágyultak a vonásai. – Ó, Tomka… ha veszekszem magával, képes kivágni magát, de ha valami kedveset mondok, fülig pirul zavarában, és nem tud megbirkózni a helyzettel – nézte mosolyogva Tomka lángoló arcát. – Muszáj mindig mindent a nevén nevezni? – kérdezte mereven Tomka. Robert lassan elengedte a kezét. – Na jó, most megkönyörülök magán. Menjen, maga kis birtokháborító. – Még utána szólt: – Akkor is nagyon észveszejtő a feneke! Tomkának esze ágában sem volt elmenni az esti összejövetelre, de dr. Kelly kifejezetten kérte, hogy legyen ott. Gyűlölte ezeket a rendezvényeket, soha nem érezte jól magát ilyen helyen. Néha komolyan elgondolkodott, vajon benne van-e a hiba, hogy képtelen elviselni az embereket? Eleinte magának sem akarta bevallani, hogy nemcsak ez, hanem Robert is oka annak, hogy nem akar kimozdulni a szobájából. Az érzések, amelyeket keltett benne, teljesen összezavarták. Először azt hitte, gyűlöli őt, rövid ismeretségük óta több fájdalmat okozott neki, mint bárki más. De a mai nap során rádöbbent, hogy ez a gyűlölet csak felszínes. A szíve mélyén megsebezte őt, de nem az udvariatlanságával, komor, elutasító magatartásával, hanem azzal, hogy az ő számára nem a pszichológia professzora volt.

Ő maga is értetlenül állt a dolgok előtt. Soha nem szeretett még senkit, soha nem érezte azt egyetlen férfi iránt sem, amit iránta érez. Egyik pillanatban gyűlöli, a másikban eltávolodik az ellenszenve, s helyette valami más, valami megfoghatatlan érzés keríti hatalmába… mintha kettejük között egy láthatatlan szál lenne, amely elszakíthatatlanul köti őket egymáshoz. Egy ideig tanácstalanul álldogált a ruhái előtt. Biztosan én leszek az egyetlen, aki nem valami csodálatos ruhakölteményben fog megjelenni – gondolta keserűen. Végül fekete szűk szoknyát, és egy kényelmes fehér inget választott, hozzá fekete kis csokornyakkendőt. Próbáld meg összeszedni magad! – intette a tükörképét, és tett egy kis pirosítót az arcára, hogy leplezze a sápadtságát. Ha dr. Kelly nem lett volna, az est meglehetősen rosszul sikerül Tomka számára. De az idős professzor mintha megérezte volna a magányát, nagyon kedvesen viselkedett vele. Tomka ez alatt a rövid idő alatt úgy megszerette, mintha az apja lenne. Beszélgettek a terveiről. Furcsa mód neki nem esett nehezére arról beszélni, hogy ittlétének egyszerűen az az oka, hogy mielőtt árva gyerekeket venne magához, megismerhesse a tudomány jelenlegi állásfoglalását a gyerekneveléssel kapcsolatban. Mielőtt elszánná magát a végső lépésre, tudnia kell, milyen irányelveket kövessen, hiszen a lelkileg sérült gyerekek különösen érzékenyek. Beszélgetés közben hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Ösztönösen arra fordította a fejét. Robert ott állt egy kisebb társaságban, amely főleg lányokból tevődött össze, és őt nézte. No persze – gondolta Tomka elkeseredetten. Miért ne vennék körül lányok, hiszen fiatal, jóképű… Ebben a pillanatban hasított belé a felismerés, miért is menekül a férfi elől, és miért gondol rá mégis minden pillanatban…

– Valami baj van, kedvesem? – hallotta távolról dr. Kelly aggódó hangját. Ekkor döbbent rá, hogy amióta megérezte magán Robert pillantását, azóta őt nézi. Érezte, hogy elpirul. – Nem… semmi… – kapta el ijedten a tekintetét a férfiról, aki mintha megérezte volna, mi játszódik le benne, nagyon komolyan figyelte. Tomka igyekezett összeszedni magát, de úgy érezte, minden ereje elhagyja, amikor néhány perc múlva Robert megjelent az asztaluk mellett. – Robert, örülök, hogy mégis eljöttél! – üdvözölte dr. Kelly látható örömmel fiatal munkatársát. Robert leült Tomkával szemben, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány kétségbeesetten összeszorítja a száját. Sápadtan üldögélt az asztal mellett. Elhatározta, hogy első adandó alkalommal elmegy. Dr. Kelly azonban keresztülhúzta a számításait, mert néhány percre magukra hagyta őket, Robertre bízva őt. Mindketten érezték a közöttük vibráló feszültséget, amely hirtelen más lett, mint eddig. Amikor Tomka a férfira emelte a tekintetét, észrevette, hogy figyelmesen nézi őt. – Gondolom, felesleges mondanom, hogy nem kell velem maradnia – mondta halkan kis idő múlva. A férfi hátradőlt a széken, de a tekintetét nem vette le róla. – Valóban felesleges mondania, én ugyanis maga mellett maradok – felelte rezzenéstelen arccal. – Azt hiszem, akad nálam szórakoztatóbb társasága is mormolta Tomka, de ahogy rájött, hogy mit mondott, nyomban lángba borult az arca. Robert elmosolyodott. – Most elárulta magát! Tűnődve, csöndesen nézte, aztán halkan megkérdezte.

– Vajon miért nem veszekszünk most? Mintha… valami megváltozott volna közöttünk. Tomka riadtan pillantott rá. – Miért nem kiabál velem, Tomka? – Robert pillantása mélyen az övébe fúródott. – Az, hogy körülöttünk emberek vannak, nem akadály, hiszen az étteremben és az előadás alatt is mellettünk voltak. – Mivel nem kapott választ, halkan folytatta. – Most mégis úgy érzem, mintha csak mi ketten lennénk ezen a világon… Tomka visszafojtott lélegzettel ült. Ő is érezte, hogy minden más lett körülöttük. Az ezüstszál láthatatlan ereje egyre közelebb húzta őket egymáshoz. Vajon Robert ugyanazokat az érzéseket éli át, amit ő? Vajon ő is szerelmes lett? Tomka pislogott. – Olyan riadt, mint egy kismadár – hallotta Robert gyöngéd hangját egészen közelről. Zavarában elfeledkezett róla, hogy Robert arcának minden rezdülését figyeli. Egyetlen gondolata volt csak: hogy pár percre egyedül maradjon a háborgó érzéseivel. Abban a pillanatban, amikor fel akart állni, hogy elmenjen, egy kéz nehezedett az övére. – Kérem… maradjon… – Robert szeme furcsán csillogott, ahogy ránézett. Tomka úgy érezte, égeti a kezét a férfi forró keze. – Úgy gondolom, így is elég soká feltartottam önt. – Valóban ez az oka, hogy menni akar? – Robert nem mozdult. – Nem… – motyogta Tomka őszintén. Robert elmosolyodott. A mosolya megint az a kisfiús mosoly volt, hogy Tomka önkéntelenül is rajta felejtette a tekintetét. – Nagyon szép ma este – mondta hirtelen elkomolyodva a férfi. – Elnézést… de szükségem van egy kis szabad levegőre! – suttogta Tomka tágra nyílt szemmel, és szinte kimenekült a teraszra.

Odakint már teljesen besötétedett, de Tomka most örült ennek a sötétségnek. Úgy érezte, levegőre van szüksége, hogy összeszedje egy kicsit magát. Arcát a kezébe temette, és nagy nehezen próbálta legyőzni a remegését. De hiába igyekezett rendet teremteni magában, csak egyvalamit tudott: menthetetlenül beleszeretett dr. Robert Connerybe. Kihallatszott a zene, a vidám nevetgélés, amelyet ők ketten szinte észre sem vettek odabent. Hirtelen egy meleg kéz érintette meg az övét. – Rosszul van? – kérdezte a férfi őszinte aggódással a hangjában. Tomka összerezzent. Nem vette észre, hogy Robert kijött utána, annyira lefoglalták saját riadt gondolatai. Ijedten lépett hátrébb, de a korlát megakadályozta abban, hogy tovább hátráljon. – Nem… köszönöm – suttogta gyámoltalanul, ahogy a férfira nézett. – Az előbb odabent azt hittem, rosszul van. Az egyik pillanatban elsápadt, a másikban pedig csupa tűz volt az arca – mondta halkan a férfi. – Sajnos elég halvány a bőröm, így a legkisebb hangulatváltozás is látható az arcomon. Tomka örült a sötétnek, mert most semmit sem lehetett látni a pirulásából. – Ezek szerint odabent zavarban volt? – kérdezte a férfi nyomban. Tomka legszívesebben leharapta volna a nyelvét. – Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék önnek, még ha zavarban voltam is – mondta dühösen, és el akart menni. A férfi azonban megfogta a csuklóját. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elássuk a csatabárdot mondta hirtelen kedvesen. Tomka tétován megmozdult, de a férfi erősen tartotta a csuklóját. – Azonkívül bocsánatot kell kérnem öntől a tegnap esti viselkedésemért. Egyáltalán eszembe sem jutott,

hogy az öón ittlétét anyagi dolgokkal hozzam kapcsolatba. A férfi hangja nyers volt. Tomka ránézett, hogy megtudja, mi a baj már megint, de Robert most saját magára haragudott. Hirtelen elengedte a lány kezét, és a korláthoz lépett, hátat fordítva neki. Látszott rajta, hogy nagyon dühös valami miatt. Tomka néhány pillanatig tanácstalanul álldogált. Nem értette a férfit… ha nem a pénz miatt, akkor miért viselkedett úgy tegnap? De ez már nem is olyan fontos. Hiszen ma teljesen a feje tetejére állt a világ… A háttal álló férfira nézett, és hirtelen kísértést érzett, hogy megérintse a vállát, és megtudja, mi bántja. De végül jobbnak látta, ha inkább elmegy. Megpróbált csendesen elsurranni Robert mögött, de ő hirtelen megfordult, és útját állta. – El akar szökni előlem? – kérdezte most már nyugodtan, és elmosolyodott. Tomka nagyot nyelt, és valami megfelelő válaszon gondolkozott. Robert komolyan, csillogó szemmel nézett rá. – Szeretném, ha táncolna velem – mondta halkan. Tomka zavarában hátrébb lépett. – Én… alig tudok táncolni… – hebegte tiltakozva. – Nem baj – fogta meg a kezét Robert, és a táncparketthez vezette. Mielőtt magához vonta volna a lányt, ránézett, és kedvesen végigsimított az arcán. Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán szótlanul átölelte. Tomka meglepve vette észre, hogy egy gyönyörű szerelmes számra táncolnak. Olyan hihetetlen volt számára az, ami történt. Itt táncol erre a csodálatos zenére Robert karjaiban… Érezte, hogy kezdeti merevsége felenged, és már kevésbé feszélyezetten simul Roberthez. Most nem akart gondolkozni, csak átadni magát annak a furcsa, de jó érzésnek, amit

Robert közelsége okoz, és amit még valószerűtlenebbé, még szebbé tesz a zene. Lehunyta a szemét. Valahogy megérezte, hogy a férfi biztonságos karjaira bízhatja magát. Homloka könnyedén a férfi állához ért, és érezte, hogy egy izom megrándul az érintésétől. Robert egy kicsit szorosabban ölelte magához, és Tomka tudta, hogy ugyanazt a forróságot érzi, amit ő. Most már egészen bizonyossá vált számára, hogy szereti ezt a férfit, olyan nagyon, ahogy még soha senkit nem szeretett. – Tomka – hallotta Robert hangját hirtelen, és alig jutott el a tudatáig, honnét tudja, hogy ezt a megszólítást szereti. Felemelte a fejét, és Robertre nézett. A férfi tekintete az övét kereste. Tomka tisztán tudott olvasni a szeméből, amelyből melegség és szenvedély sugárzott. Tekintetük összekapcsolódott, és mindent elárult a másiknak. Ebben a pillanatban véget ért a szám, és egy mai sláger szólalt meg. Robert Tomkára mosolygott, de a szemében még mindig az a furcsa fény csillogott. – Erre már én sem tudok igazán jól táncolni. Tomka észre sem vette, mikor jöttek ki ismét az erkélyre. Hirtelen rádöbbent, milyen nagy hatással van rá a férfi. Nagyon elveszettnek érezte magát. Megmozdult. Robert megérezte, hogy menekülni akar, hiszen mindeddig az arcát figyelte. – Ne féljen – mosolygott rá bátorítóan. – Én nem félek! – emelte fel a fejét dacosan. – Valóban? – kérdezte a férfi kedvesen. Tomka elfordult, és a korláthoz lépett. Mit mondhat erre? Igenis félek – gondolta keserűen –, beleszerettem, és még önmagamnak is félek bevallani.

– Ugye tudja, hogy ha tovább tart az a szám, akkor megcsókoltam volna? – Robert halk hangja egészen közelről szólalt meg. Tomka keze szorosabban markolta a korlátot. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, csak állt sápadtan. Amikor Robert keze megérintette a vállát, tétován megmozdult. Robert lassan maga felé fordította. Érezte, hogy Tomka reszket a karjaiban. Egy pillanatig szótlanul nézték egymást, és Tomkát ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint néhány perce odabent. Tudta, hogy Robert meg fogja csókolni. Robert lassan lehajolt, és a szájával megkereste a lány forró ajkát. Csókja nem volt követelőző, szelíden simogatta végig Tomka reszkető száját, amíg meg nem érezte, hogy a lány mozdulatlan dermedtsége lassan felenged, és a szája tétován válaszol a csókra. Tomka elszédült, égett az ajka Robert érintésétől. A férfi egy pillanatra felemelte a fejét, és fénylő tekintetével végigsimogatta a lány arcát. Aztán lehajolt, és még gyengédebben csókolta meg, majd arcát az arcához szorította, és szenvedélyes sóhajjal megölelte. – Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet velünk… – suttogta meghatottan. Tomka olyan zavarodottan állt ott, mint akit fejbe kólintottak. Szíve vadul kalimpált, és azt hitte, rögtön kiugrik a helyéből. Ebben a pillanatban vidám, hangos kis társaság lépett ki a teraszra. Tomka megremegett egy pillanatra, nem tudta, Robert hogyan reagál arra, ha meglátják őket egymáshoz bújva. De Robert pillantásra sem méltatta a jövevényeket, akik szemmel láthatóan feléjük pillantottak néha, és Tomka úgy érezte, hogy róluk beszélnek suttogva. Hirtelen felkacagtak. Tomka idegesen megmozdult Robert karjában, és tanácstalanul nézett a férfira. Robert elmosolyodott.

– Sétáljunk egyet – mondta kedvesen, és szorosan átölelve Tomkát, elindultak lefelé a lépcsőn. Tomka még nem ismerte igazán a birtokot, így Robertre bízta magát. Lassan a tóparthoz értek. – Attól féltél, ha meglátnak, ijedten elengedlek, ugye? – fordította maga felé a lányt hirtelen Robert, és nagyon komolyan nézett rá. – Azt hiszem… igen… – vallotta be Tomka. – Nem lehetnek jó tapasztalataid a férfiakkal kapcsolatban! Tomka zavartan emelte rá a tekintetét, és olvasni próbált Robert arcából. A férfi kemény vonásai hirtelen megenyhültek. – Ne haragudj… de tudnod kell, hogy én… milyen férfinak érezhetem magam, ha ez a vélemény alakult ki rólam benned. – Én igazán nem akartam… – Tomka érezte, hogy megbántotta hiszen alig ismerlek… – Most majd… – Robert megköszörülte a torkát – lesz időnk, hogy megismerjük egymást. Lassan elindultak a tóparton. Tomka a férfi szavain gondolkozott. Lesz időnk? – Nagyon hallgatag lettél – térítették magához a férfi szavai. – Elgondolkoztam. Robert megfogta a vállát, és figyelmesen nézte az arcát. – Rólunk… rólunk gondolkoztál? – kérdezte rekedten. – Igen. – Tomka válasza halk volt. – Mi baj? – kérdezte nagyon komolyan a férfi. Tomka lehajtotta a fejét. – Azt hiszem… mégis félek… – suttogta erőtlenül. Hirtelen érezte, hogy a férfi karjai szorosabban fogják a vállát, majd Robert szenvedélyesen magához ölelte. – Bízzál bennem… – suttogta alig hallhatóan. A lány hajába temette az arcát. – Bíznod kell bennem…

Tomka szinte egész éjszaka le sem hunyta a szemét. Reggel pedig olyan fáradtan ébredt, mintha önmaga árnyéka lenne. Rémülten nézett a tükörbe. Igyekezett rendbe szedni magát, de nem tudta eltüntetni az átvirrasztott éjszaka nyomait. Egész éjszaka Robert körül kavarogtak a gondolatai, és bárhogy intette magát a józanabbik fele, tudta, halálosan beleszeretett a férfiba, akit alig ismer. Útban az előadóterem felé elgondolkozva, lehajtott fejjel megpróbálta összegyűjteni a maradék erejét. Hirtelen nekiütközött valakinek. Ijedten emelte fel a fejét, és döbbenten vette észre, hogy Robert áll előtte. – Jó reggelt – köszöntötte a férfi halkan, és ujjaival gyengéden megcirógatta Tomka arcát. – Jó reggelt, professzor úr! – kiáltotta vidáman néhány hallgató. Robert azonban mozdulatlanul nézte Tomkát, aki meglepődve vette észre, hogy a férfi szeme ugyanolyan karikás, mint az övé. Robert fáradt pillantása lassan, furcsán csillogni kezdett, és még gyengédebben simította végig Tomka arcát. – Mi történt velünk? – suttogta szomorkásan Tomka sápadt kis arcát figyelve. – Velem ebédelsz ma? – kérdezte aztán kis idő múlva. – Nem is tudom… – válaszolt Tomka a férfi összeszűkülő szemét nézve nem nagyon szoktam ebédelni… – Ó… – simult ki újra Robert homloka –, hát ezen sürgősen változtatnunk kell. Azt hiszem, rádfér, hogy rendesen egyél. – Hátrébb lépett, és végignézett Tomka alakján. Tomka zavarba jött Robert leplezetlen pillantására. – Soványnak találsz? – Kicsit. És most már nekem kell vigyáznom rád. Tomka tűnődve figyelte a férfit, akinek a szavai teljesen zaklatottá tették. Mit mondtál, Robert? – akarta kérdezni, de ehelyett fülig pirulva az órájára nézett.

– Megint el fogunk késni… – állapította meg riadtan. – Ez hát a mi formánk – mosolyodon el Robert –, látom már, mi ketten egy ideig mindig mindenhonnan el fogunk késni. – Tomka, ha lehet, még jobban elvörösödött. Alig várta, hogy Robert kinyissa előtte a vaskos ajtót, és bemenekülhessen az előadóterembe. Szerencsére felfedezett egy helyet hátul, így viszonylag kevés feltűnést keltve leülhetett. Remegő kézzel igazította meg a jegyzeteit, de abban a pillanatban, amikor Robert az emelvényre lépett, alig tudta levenni róla a tekintetét. Robert kellemes, mély hangján elkezdte az előadást. Tomka igyekezett szaporán jegyzetelni, csak néha pillantott fel, és szeme megpihent Robert alakján. Észrevette, hogy Robert csalódottan nézi az üres széket, ahol tegnap ő ült. Abban a pillanatban, amikor Robert megtalálta őt kereső tekintetével, Tomka megérezte. Tétován pillantott fel, és Robert alig látható, apró mosollyal nyugtázta örömét. Tomka ettől kezdve képtelen volt odafigyelni az előadás menetére. Hiába figyelmeztette magát: mennyit küzdött azért, hogy eljöhessen a továbbképzésre, és lám, most egyáltalán nem bír figyelni. Szinte észrevétlenül repült el a két óra. Tomka gondolataiba mélyedve még mindig ott ült a helyén, amikor Robert már rég befejezte az előadást. Meglepődve nézett körül. A terem szinte teljesen üres volt, csak elöl üldögélt néhány lány. Ekkor fedezte fel a belépő Robertet, aki megkönnyebbült mosollyal intett feléje. A lányok azonban hirtelen körülvették, és hangosan, nevetgélve kérdeztek valamit az előadással kapcsolatban. Tomka szája kiszáradt… persze, hát hogy gondolhatta volna, hogy pont ő kelti fel Robert érdeklődését! Keserűen szedte össze a jegyzeteit, és sietve elindult a

kijárat felé. Remélte, hogy észrevétlenül kisurranhat, ebben a pillanatban azonban meghallotta Robert kissé kimért, nyers hangját. – Sajnálom, lányok. Mindezekre a kérdésekre választ kaphattak volna az előadásomból, ha figyeltek volna. És most, ha megbocsátanak… Mire Tomka az ormótlan ajtóhoz ért, Robert utolérte. Figyelmesen nézte a lányt, aki összeszorított szájjal lépkedett mellette, és a világért sem nézett volna rá. A vasajtó azonban megállásra késztette Tomkát. Robertnek eszébe sem jutott kinyitni az ajtót, helyette két kezét a válla fölött az ajtóra tette, és egészen közelről nézett a lány szemébe. – Most legalább tudom, hogy te is érzel valamit irántam – mondta kis mosollyal a szája szögletében. – Nem tudom, mit képzelsz… – kezdte izgatottan, és a szeme szikrákat szórt. Robert azonban nem törődött vele. Lehajolt, és megcsókolta a lány dacos ajkát. Aztán, még mielőtt ő bármit mondhatott volna, lassan átölelte és szorosan magához vonta. – Kis butám – suttogta alig hallhatóan, és Tomka gyanúsan csillogó szemébe nézett. – Emlékszel, mit kértem tegnap este tőled? – kérdezte nagyon komolyan. Tomka nem bírt megszólalni, csak aprót biccentett. Bízzál bennem! – még most is hallotta a férfi szavait. Lehajtotta a fejét. Robertnek igaza van. Ő semmi rosszat nem tett, csak Tomkában támadt fel a féltékenység, anélkül hogy Robert okot szolgáltatott volna rá. Robert felemelte a fejét, és ujjával lassan végigsimított Tomka száján. – Farkaséhes vagyok – mondta bűnbánó képpel –, mehetünk ebédelni? Tomka feje estére zúgott a fáradtságtól, elhatározta hát, hogy fut egy kicsit a tóparton. Futás közben hiába igyekezett a délután hallgatott előadásokra koncentrálni, gondolatai mindig visszatértek Roberthez.

A férfi úgy toppant be az életébe, hogy még ideje sem volt felocsúdni. Észre sem vette, hogy lassan besötétedett. Szerencsére a futástól kitisztult a feje. Az útra kanyarodva megpillantotta azt a helyet, ahol tegnap este Roberttel sétáltak. Elhatározta, hogy addig fut, és mára befejezi. Szaporán szedte a levegőt, amikor kezét az oldalára szorítva megállt. Kimerülten roskadt le a homokba. – Már mindenütt kerestelek – szólalt meg mögötte Robert mély, rekedt hangon. Tomka ijedten emelte fel a fejét. – Megijesztettelek? – kérdezte a férfi kedvesen, és leült Tomka mellé a homokba. – Ha tudtam volna, hogy lejössz futni, eljöttem volna veled. – Azt mondtad, sok dolgod van délután. – Tomka még mindig kapkodva szedte a levegőt. Robert felemelte a kezét, és gyengéden végigsimított a lány arcán. – Igyekeztem, hogy minél hamarabb veled lehessek. Tomka a kezébe fogta Robert simogató kezét, és kis, zavart mosollyal nézett rá. – Rám férne egy alapos zuhanyozás. Robert szótlanul, csillogó tekintettel nézett rá, keze még mindig Tomka kezében. Tomka izgatottan nyelt egyet. Hirtelen elengedte Robert csuklóját. – Most érintettél meg először te… – alig hallotta Robert hangját. A következő pillanatban Robert átölelte a vállát, és a puha homokba fektette. – Robert… én… – suttogta erőtlenül Tomka, de Robert szája már az ő szájára simult, és lágyan, szelíden simogatta. – Hát nem érted? Nekem te mindig, mindenhogyan kellesz… – suttogta Robert, és a szája végigcsókolta Tomka arcát. Tomka úgy érezte, a testét forróság önti

el, amikor Robert keze lassan a mellére tévedt, és finoman, végtelen gyengédséggel végigsimított rajtuk. Kiszáradt a szája. Úgy szerette volna, ha egy kicsit nagyobbak, de hát nem tehetett róla… Robert felemelte a fejét, és csillogó szemekkel, sóváran nézte az arcát. – Kicsi kis Tomkám… – suttogta, majd – mintha kitalálta volna a lány gondolatait – tekintete a kapucnis pólónak arra a pontjára vándorolt, ahol Tomka mellei sejlettek. Lehajolt, és forró szájával megérintette őket, majd szája ismét a lány ajka felé tévedt, lágyan végigsimogatva selymes nyakát. Aztán hirtelen abbahagyta a simogatást, és bűnbánó hangon így szólt: – Ó, hogy én milyen buta vagyok! Felállt, és felsegítette Tomkát is. – Te itt vagy felhevült testtel a futástól, én meg… megfázol miattam. Levetette a zakóját, és Tomka vállára terítette. A keze a kelleténél hosszabb ideig nyugodott a lány vállán, aki az átélt érzések hatására ismét nyugtalanul lélegzett. Robert maga is igyekezett úrrá lenni az izgatottságán. – Menjünk! – köszörülte meg a torkát. – Ha tovább maradunk, nem állok jót magamért – tette hozzá cinkos mosollyal, majd átölelve a lány vállát, az épület felé irányította a lépteiket. Tomka úgy érezte, mintha teljesen összezavarodott volna körülötte a világ. Engedelmesen ment arra, amerre Robert vezette, miközben még mindig csókjainak a hatása alatt állt. Egyszerűen hihetetlen volt számára, ami történt. Úgy érezte magát Robert mellett, mintha évek óta ismernék egymást, és borzasztóan szerette őt. Nem ismert magára. Ő, aki soha nem engedett ilyen közel magához senkit, olyan bolondul engedett ennek az első pillanatban jött szerelemnek, mint egy felelőtlen kislány. – Eljössz velem vacsorázni ma este? – kérdezte Robert, miközben tűnődve figyelte Tomka arcát.

– Én… – Tomka nem tudta, engedhet-e a kísértésnek, amely mágneses erővel taszította őt a férfi felé. – Egy óra múlva itt vagyok érted. Addig elkészülsz, ugye? – mosolygott rá a férfi megnyugtatóan és búcsúzóul gyengéden végigsimította Tomka mellét. Tomka érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Figyeltelek, amikor futottál… olyan szépen mozogsz, mint egy gazella – nézett vissza Robert az ajtóból. Aztán hirtelen visszalépett, és gyengéden betuszkolta Tomkát az ajtón. – így sohasem készülsz el, csillagom – mondta végtelen gyengédséggel a hangjában. Hosszú percekig tartott, amíg Tomka a zuhany alatt végre magához tért. Úgy érezte, álmodik, és félt ebből az álomból felébredni. Izgatottan nézte végig a ruháit, amelyeket magával hozott. Szeretett volna valami nagyon szépet felvenni, de kis keserűséggel állapította meg, hogy ilyen ruha nincs a ruhatárában. Bele kell már törődnie, hogy anyagi lehetőségei határt szabnak az öltözködésének. Végül is az egyszerű szabású, mégis elegáns fekete pamutruháját vette fel. Alighogy elkészült, máris kopogtak az ajtón. Úgy érezte, a torkában dobog a szíve, amikor ajtót nyitott. Robert hanyagul az ajtófélfának dőlve várakozott, de most felegyenesedett, és végignézett rajta. – Nem hittem, hogy a futófelszereléseden kívül van még valami, ami így lázba tud hozni – mondta leplezetlen csodálattal a hangjában. Tomka nem szokta meg, hogy ilyen bókokat halljon, zavarba jött. – Persze, egy valamit kivéve – tette hozzá, mosolyogva Robert a lány zavarán. Tomka úgy érezte, lángol az arca. – Mehetünk? – nyújtotta felé a kezét Robert, és amikor a lány ki akart surranni mellette az ajtón, megállította, és forró csókot lehelt a bőrére, ott, ahol a ruha félrecsúszva szabadon hagyta a nyakát.

Tomka meglepődött, amikor megpillantotta Robert elegáns kocsiját. Robert udvariasan besegítette a fekete Citroenbe, majd ő maga is beszállt. – Mi a baj? – kérdezte halkan, miközben Tomka felé fordult. Tomka tétován emelte rá a tekintetét. – Tudod… olyan furcsa minden… Robert elmosolyodott. – Mondtam már, hogy imádom minden pillantásodat, mozdulatodat, ahogyan reagálsz a dolgokra? – kérdezte nagyon kedvesen. Egy kicsi, de nagyon elegáns étteremben vacsoráztak. Tomka eleinte meglehetősen feszélyezetten érezte magát, de Robert annyi kedvességgel, gyöngédséggel vette körül, hogy lassan feloldódott. Sokat beszélgettek ezen az estén. Tomka megtudta, hogy Robert meghívott előadó ezen a tavaszi kurzuson. Észre sem vette, hogy ő is mennyi mindent elmondott magáról. Robert tűnődő pillantással figyelte, amikor beszélt. – Érdekes – mondta nagyon halkan –, amikor először megláttalak, szinte tudtam, hogy nem vagy egyetemista. Tomka nem tudta, megsértődjön-e vagy sem. Robert észrevette. – Kis buta… nem azért, mert nem néztem ki belőled – mosolygott Tomka reagálásán. – Sokkal komolyabbnak látszol. Olyannak, akinek magának kell gondoskodnia az életéről. Egymásba feledkezett a tekintetük. Tomka érezte, hogy Robert szavaitól elpirult. – Milyen furcsa… – mondta halkan, tűnődve, amikor kicsit később sikerült összeszednie magát –, valamikor én is pszichológusnak készültem. Maga sem sejtette, hogy ez a régi vágya milyen eleven fájdalomként sajog még a lelkében. Robert megérezte a szavaiban megbújó szomorúságot. Gyöngéden megérintette a kezét.

– Végül miért nem sikerült? – kérdezte halkan. Tomka szeme egy árnyalattal sötétebb lett. – Meghalt a nagynéném. – A nagynénéd nevelt fel? Tomka aprót biccentett a fejével. – A szüleid? – Nem élnek már. Még egészen kicsi voltam, amikor meghaltak egy autóbalesetben. – Tomka Robert kezét nézte, ahogy szinte vigasztalóan simul az övére. – Sajnálom. – Robert előrehajolt. Csendes és őszinte volt a hangja. – Egyáltalán nem emlékszem rájuk – emelte fel a fejét Tomka, és megköszörülte a torkát. – Még csak egy fényképem sincs róluk… – Ez fáj? – Robert szeme szinte égette az övét. – Semmi emlékem nincs róluk. – Tomka feje megbillent. – Nagyon fáj. Hirtelen megérezte a haján Robert kezének gyöngéd érintését. – Sajnálom, Tomka. Ne haragudj… – Robert önmagát hibáztatta. – Semmi baj, Robert. Nem hittem, hogy még mindig képtelen vagyok erről beszélni – tiltakozott Tomka. Néhány perc múlva folytatta. – A nagynéném vett magához. – Felemelte a fejét, és már arra is futotta az erejéből, hogy Robertre mosolyogjon. – Nagyon szerettem őt. Ő is egyedül volt, én is. Négy éve halt meg. Váratlanul… Addig nem volt senkije, de a halála után mindjárt megjelentek a rokonok. – Ismét keserű lett a hangja. – Fél lábbal megint az utcára kerültem. – Hol laktál? – kérdezte Robert komoran. – Engedélyt kaptam, hogy a kollégiumban lakhassak, amíg be nem fejezem az iskolát. Már csak néhány hónap volt hátra a nagykorúságomig. Nem volt rossz… csak a hétvégék… és az ünnepek… azok voltak szörnyűek. Szörnyű magányosak. Akkor… akkor már tudtam, hogy

belőlem soha nem lesz pszichológus. Egy könyvtárban kaptam munkát. Ott dolgozom. – Feladtad? – Robert szemében kérdés csillant. Tomka megértette. – Sokáig nem. De aztán rájöttem, hogy abból a pénzből, amit keresek, soha nem tudok annyit félretenni, hogy nekivághassak az egyetemnek. – Robertre nézett. – így hát szép lassan összeomlott a kártyavár. – És most? – Egy kis lakást bériek Shrewsburyban. Örülök, hogy hozzájutottam. Elegem volt már a közös konyhákból, közös fürdőszobákból, és a lakótársakból. – Elmosolyodott. – Úgyhogy most nagyszerű dolog, hogy ismét egyedül vagyok – tette hozzá tréfálkozva. – Én igazán sajnálom azt a múltkori dolgot… – kezdte Robert akadozva. Tomka megértette, hogy az első este történtekre gondol. – Ezt már elrendeztük, Robert – emelte fel a tekintetét. Amikor észrevette, hogy a férfi milyen figyelemmel hallgatja, hirtelen abbahagyta a beszédet. Robert kérdőn nézett rá. – Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy panaszkodom – világosította fel zavartan. Talán mégse kellett volna ennyi mindent elárulnia magáról. – Tomka… – Robert átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezét. – Úgy gondolom, teljesen normális dolog, ha két ember végre egymásra talál, elmesélik egymásnak azt, amit fontosnak ítélnek, anélkül hogy attól tartanának... – Igen, tudom… – Tomka Robertre nézett, majd tágra nyílt a szeme, mintha most tudatosodnának benne a szavai. – Mit mondtál, Robert? – Miért hadakozol az érzéseid ellen, Tomka? – kérdezte a férfi hangjában kis keserűséggel. – Olyan hihetetlen ez az egész… – suttogta Tomka kezébe temetve az arcát. Sokáig hallgattak. Tomka

mindvégig magán érezte Robert komoly, szomorú tekintetét. – Te már annyi mindent tudsz rólam… és én még alig valamit rólad. – Ivott egy kortyot a borból. Robert elmosolyodott. – Úgy iszol a borból, hogy élvezet nézni. Csipegetsz, mint egy kismadár. – Félek, hogy megárt. Ha egy kicsit többet iszom, rögtön megfájdul a fejem, és akkor olyan rossz színben látom a világot – mosolygott zavartan a lány. Robert elvette előle a poharat. – Akkor ne igyál többet! – korholta kedvesen. – Ha akarnék, se tudnék így – nevetett Tomka –, de azért add vissza a poharam, a többiek még azt hiszik, részeges vagyok. – Legalább tudom, hogy ügyelnem kell az alkoholfogyasztásodra. – Robert szeme végigsimogatta Tomka arcát. Tomka tekintete megrebbent. – Annyit azért még nem ittam, hogy ne venném észre, most éppen te hadakozol az érzéseid ellen. – Robert kérdő pillantására hozzátette: – Merthogy még mindig csak azt tudom rólad, hogy dr. Robert Connery, a pszichológia professzora. – Tényleg csak ezt tudod? – kérdezett vissza Robert. – Nem. Mást is tudok, de azok nem biztos információk – tréfálkozott Tomka. – Szeretlek. – Robert tekintete az övébe kapaszkodott. Tomka kilöttyentett egy csepp bort az asztalra. Kerekre tágult a szeme, ahogy a férfit nézte. Szíve a torkában dobogott. – És ezt most a biztos információk közé raktározd el, mert úgy látom, még nem ott volt. – Robert a borfoltot nézte, aztán lassan végigsimogatta a tekintete a lányt, hogy a szemébe nézhessen. – Kis hitetlen – tette hozzá kedvesen.

Fénylő tekintettel nézte Tomkát. Már az autóban ültek, az épület előtt, ahol Tomka lakott. Keze a lány arcára tévedt, finoman megcirógatta a selymes bőrt. – Szeretném veled együtt tölteni a hétvégét – mondta nagyon komoly hangon, és közelebb hajolt Tomkához. Lassan lehajtotta a fejét, és szájával megkereste az ajkát. Csókja először gyengéd volt, időt hagyva Tomkának, majd amikor megérezte, hogy a lány szája remegve, izgatottan visszacsókol, még szorosabban ölelte magához. Tomka testét ugyanaz a forróság járta át, mint amikor táncoltak, és megérezte, hogy Robert milyen érzéseket táplál iránta. – Még mindig olyan hihetetlen? – suttogta a férfi a lány hajába temetve az arcát. Tomka helyett a mozdulatai válaszoltak, ahogy hozzásimult. Robert szája lassan végigcirógatta Tomka nyakát, keze forrón simogatta a hátát, majd ujjai a melléhez tévedtek. Érezte, hogy teste egy pillanatra megremeg, majd két karja szorosan fonódik a nyakára. Kis idő múlva Robert megszólalt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most bemégy… – a hangja egészen rekedt volt máskülönben… Tomka a szájára tette a kezét. Robert végigcsókolta az ujjait. – Holnap érted jövök – búcsúzott Robert a lány ajtaja előtt. – Jó éjszakát – suttogta Tomka kipirultan, csillogó szemmel. Robert még egy pillanatra lehajolt, és ajkával megérintette az övét. – Álmodj szépeket, csillagom… – suttogta alig hallhatóan, hangjában valami furcsa remegéssel. Másnap Robert a lépcsőn ülve várta Tomkát, aki meglepetten állt meg az ajtóban.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfi vidáman, és nem törődve azzal, hogy az út tele van előadásra igyekvő hallgatókkal, két lépéssel Tomka előtt termett, és megcsókolta. – Nem is gondoltam volna, hogy… – kezdte Tomka meglepetten. – Ha már nem ébredhettem melletted, azt már igazán nem bírtam volna ki, hogy ne lássalak, amilyen korán csak lehet – mondta Robert nagyon őszintén. Tomka csillogó szemmel nézett rá. – Mellettem voltál egész éjszaka… – suttogta rekedten. – Ó – Robert egész közel lépett hozzá hát velem álmodtál? – Bizony. De meg kell mondanom, a nénikém felháborodna az álmaimon. Ezen mindketten elmosolyodtak. Robert Tomka orrához dörgölte az övét. – Ennél jobban már csak az én álmaimon lehet felháborodni – mondta sokat sejtető mosollyal. Tomka egész előadás alatt komolyan, mégis valami reszkető boldogsággal hallgatta Robertet. Igyekezett követni az előadás fonalát, de ahányszor Robert ránézett, márpedig az gyakran megtörtént, mindig összezavarodott. Néha úgy érezte, Robert kifejezetten neki beszél, olyan sokáig tartotta rajta a tekintetét. Egy idő múlva már a hallgatók is felfigyeltek erre, de most nem törődött ezzel sem. Robert előadása után egy idős professzor következett. Tomka megpróbálta összeszedni magát, hogy legalább ebben a két órában tudjon figyelni. Valaki mellé huppant az ülésre. Tomka eleinte nem törődött az új szomszédjával, csak akkor nézett rá meglepve, amikor az egy cédulát csúsztatott eléje. „Nem tudom, mondtame már: megbolondítasz, amikor rámfeledkezel ezekkel a csodálatos zöld szemekkel!” Robert melegen mosolygott a lányra.

– Úgy gondoltam, felfrissítem egy kicsit a tudásomat. Tomka sokat rágódott Robert szavain. Azt mondta, szeretné, ha vele töltené a hétvégét. Úgy érezte, már végképp elveszítette a józanságát, boldogan töltött volna minden pillanatot Roberttel. De tudta, hogy nagyon sebezhetővé vált. Ahogy szobája ablaka előtt töprengett, eszébe jutottak dr. Kelly szavai. Az étteremben találkoztak. – Szabad? – Dr. Kelly bocsánatkérő mosollyal állt meg az asztalánál. – Tessék, professzor úr. – Tomka arrébb húzta a tálcáját. Eddig se volt étvágya, de most végképp nem tudott enni. – Nem ízlik, Tomka? – Dr. Kelly figyelmesen nézte őt. – Nincs ma étvágyam. – Tomka szeme megrebbent. – Valami bántja? – kérdezte az idős ember halkan. Tomka megköszörülte a torkát. – Azon gondolkozom, vajon ön mit gondolhat rólam? – préselte ki magából a szavakat nagy nehezen. Dr. Kelly letette a villáját. – Mit kellene gondolnom magáról, Tomka? – Ön tudja, miért jöttem ide, professzor úr. Ezt az előadássorozatot leendő pedagógusoknak szervezték, és én mindent meg akartam tudni a gyereknevelésről, amit… hiszen ön tudja, az volt a szándékom, hogy intézetben nevelkedő gyerekeket vegyek magamhoz… de… – Tomka lassan belevörösödött az erőlködésbe. – Igen? – Dr. Kelly megnyugtatóan nézett rá. – Beleszerettem Robertbe – Tomka szeme kerekre tágult, ahogy ezt kimondta –, és én… és minden, amit akartam, háttérbe szorult. Most… – Most olyan boldog ezzel a fiúval, amilyen boldogságról még csak nem is álmodott – fejezte be helyette dr. Kelly kedvesen. Tomka zavartan nézett rá.

– Azt várja, hogy emiatt elítéljem, Tomka? – Dr. Kelly a kezébe vette az övét. – Nézze, amit meg akart tenni, az nagyon becsülendő dolog. Egyedül volt, és valami nagyon komoly cselekedetnek akarta szentelni az életét. A szerelem a legváratlanabb pillanatokban csap le az emberre. Én ismerem Robertet. A legjobb barátom – mosolygott. – Még soha senkit nem szeretett így, mint magát. Azt várja hát tőlem, hogy megrójam, mert engedett ennek a váratlanul feltörő szerelemnek? – Tomka kiszáradt torokkal nyelt egyet. Dr. Kelly halkan folytatta. – Az én tanácsom, kislányom, az, hogy merje szeretni őt úgy, ahogy ő szereti magát. És tőle akarjon gyereket. Akinek ilyen boldogság szakad a nyakába, nem szabad elszalasztania… és most egyen egy kicsit. Ráfér magára. Néhány percig szótlanul ettek. – És tudja, mit szeretnék, Tomka? – nézett fel hirtelen dr. Kelly. – Leghőbb vágyam, hogy én lehessek a tanú az esküvőjükön. Tomka meglepetten mosolygott rá. Ebben a pillanatban Robert tűnt fel az asztalok között. – Megjöttem. – Tomkára mosolygott. Mielőtt leült, lehajolt, hogy megcsókolja. – Daniel, te rossz hatással vagy Tomkára! Alig evett valamit. – Hát jobb is, ha odafigyelsz rá – mondta dr. Kelly gondterhelten nézve őket. – De ha nem engeded el a kezét, Robert, akkor biztosan egy falat sem megy le a torkán – korholta kedvesen a barátját. Tomka most is maga előtt látta a pillantást, ahogy Robert nézett rá. Sugárzott belőle a gyöngédség, a szerelem. Lehajtotta a fejét. Félt. Félt a fájdalomtól, amit egymásnak okozhatnak. Félt a szerelem mindent elsöprő erejétől. Hiszen még soha nem szeretett senkit! Ez az érzés kiszolgáltatottá teszi mindkettejüket a másik

számára. Áttöri a kemény falat, amit maguk köré építettek. Védtelenné válnak egymással szemben. De ha Robert szereti őt, akkor nem akarja megsebezni, hanem védelmezni, óvni fogja… Meggyötörten nézett maga elé. Meghallotta, hogy Robert autója fékez az épület előtt. Ahogy meglátta a férfit kiszállni a kocsiból, úgy érezte, Robert ugyanannyira szenved, mint ő. Sápadt volt és gondterhelt. Tomka döntött. Felkapta a hátizsákját, amibe összekészített néhány szükséges holmit, és Robert elé szaladt. Mindketten megtorpantak, és egy pillanatig szótlanul figyelték a másik megkínzott arcát. Tomka mozdult elsőnek. Bizonytalan lépést tett Robert felé, aki ebben a pillanatban szenvedélyesen magához ölelte. – Úgy féltem, hogy nemet mondasz! – suttogta rekedten, Tomka csillogó szemét figyelve. – Szeretni akarlak, Robert… és bízni benned… – Tomka egészen belesápadt, mire mindezt kimondta. Dermedten várta Robert reagálását. Robert olyan meghatottan nézett rá, mintha rögtön el akarná sírni magát. – Nem tudod, milyen sokat jelent ez nekem, csillagom… – mondta, és érezte, hogy a torkát szorítja valami. Lassan besötétedett, mire Robert házához értek. Tomka elálmosodott, összekuporodott az ülésen, és elaludt. Még érezte, hogy Robert betakarja egy puha takaróval, de már csak ahhoz volt ereje, hogy egy hálás mosollyal megköszönje Robert gondoskodását. Arra ébredt, hogy Robert ajkát lágyan a szeméhez érinti. – Jó reggelt, Holdtündér! – suttogta Robert visszafojtott hangon. Tomka aprókat pislogott. Robert

egészen közel hajolt hozzá, és nagyon komolyan nézett rá. Tomka végre egészen felébredt. Robert lassan érintette meg, ajkával először a szemét, majd a száját simogatta végig. Csókja szelíd volt, majd ahogy megérezte a lányban fokozódó feszültséget, egyre szenvedélyesebb lett. – Megérkeztünk… – kapkodva szedte a levegőt, ahogy boldogan, csodálattal csókolta Tomkát. – Ó… – suttogta Tomka kipirultan –, és be sem megyünk? – Kis boszorkány! – Robert tettetett haraggal nézett rá, és nehezére esett elengedni. Amikor kiszálltak az autóból, hirtelen az ölébe kapta Tomkát. – Isten hozott nálam… – Tomka érezte, hogy nagyon komoly, szinte ünnepélyes most. Robert hosszan nézte, és kicsit szorosabban ölelte magához. – Nem hittem, hogy létezik ilyen… – dörmögte halkan ha rád nézek, ha rád gondolok, meglódul a szívem… és úgy érzem, minden a feje tetejére állt… Nem vették észre, hogy kinyílt az ajtó, és egy középkorú, de már enyhén őszülő nő lépett ki rajta. – Jó estét, professzor úr! – köhintett zavartan, amikor meglátta őket. Tomka érezte, hogy lassan a füle tövéig elpirul, de Robert nem engedte el. – Julia, örülök, hogy látom! – üdvözölte jókedvűen a házvezetőnőjét Robert, és Tomkával az ölében elindult a házba. – Remélem, meg lesz velem elégedve, mert végre meghoztam a ház úrnőjét. Tomka tiltakozva suttogott. – Robert, tegyél le! Hallottad? De a férfi csak a házon belül volt hajlandó letenni. – Julia egyike a legtüneményesebb házvezetőnőknek – súgta Tomka fülébe, miután bemutatta őket egymásnak. Julia Tomkához hasonlóan egészen zavarba jött.

– Professzor úr túloz – mondta halkan, és hogy zavarán enyhítsen, a vacsoráról kezdett beszélni. Tomka kezdeti feszültsége felengedett, amikor látta, hogy Julia milyen kedves, egyszerű asszony. Robert kézen fogta. – Gyere, megmutatom neked a házat, amíg Julia elkészíti a vacsorát. – Mosolyogva nézte, ahogy Tomka őszinte csodálattal követi, és ismerkedik a tágas, kényelmes lakással. – Ó, Robert, ez igazán nagyon szép! – lelkesedett, amikor végül leültek a nappaliban. Robert mellé telepedett a kandalló előtti szőnyegre. – Örülök, hogy tetszik – mosolygott kedvesen. – Mióta laksz itt? – Néhány éve. – Egyedül? Robert ránézett. – Nem. A feleségemet elbújtattam a szekrénybe – mondta komolyságot tettetve. Tomka pislogott, és oldalba bokszolta Robertet, amikor rájött, hogy becsapja. – Nem őrá gondoltam. A szüleid? – Kint vannak az Egyesült Államokban. Egyébként Londonban van a házuk, nem lakunk együtt. – Úgy érted, kint dolgoznak? – kérdezte Tomka. – Igen. Apám diplomata. – És mióta élnek kint? – Az Egyesült Államokban? – Robert a homlokát ráncolta. – Néhány hetes megszakítással körülbelül tíz éve. Tomka hallgatott egy ideig. – Nem szoktad magad keresni ebben a nagy lakásban? – kérdezte később. – Nem. Téged szoktalak keresni, de még soha nem találtalak – mondta Robert, és a tekintete megkereste az övét. Lehajolt, szája lassan a lányéra simult, hogy lecsókolja róla a nedvességet. – Szeretem ezt a házat.

Az első pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy ez lesz az otthonom. Danielnél voltam lent, itt lakik nem messzire. A tengerparton sétáltunk, amikor felfedeztem. Évek óta lakatlan volt már, így szerencsére nem kellett sokáig várnom arra, hogy az enyém legyen. – Felnézett, megkereste Tomkát a tekintete. – Most valóban nagy egy kicsit, de ha majd gyerekeink lesznek, benépesül. Tomka tétován mozdult. – Gyerekeink? – motyogta maga elé. – Ez azt jelenti, hogy nem akarsz gyerekeket, hitetlen hercegnő? – mosolygott rá Robert. Tomka érezte, hogy arcába szökik a vér. – De, akarok gyerekeket, csak… – Akkor jó. – Robert megsimogatta az arcát. – Akarsz tudni egy biztos információt? Tomka köhögött zavarában. – Te gúnyolódsz velem. – A vizsgált személy támadásba lendül, hogy zavarát palástolja! – emelte fel a mutatóujját Robert. – Robert! – Tomka szemrehányóan nézett rá. – Tomka… megint begubózol a csigaházadba? Tomka megérezte hangjából a fájdalmat. – Nem. És tüskéket sem növesztek, nehogy megszúrjalak – állta Robert pillantását. Robert arcáról lassan eltűnt a nyugtalanság. – Néha úgy érzem, még mindig harcolnom kell érted – suttogta Tomka nyakába, szájával végigsimítva a forró bőrt. – Én is szeretném látni a te otthonodat – mondta kicsit később. – Milyennek képzeled? – kérdezte Tomka tűnődve. Robert arcán megjelent kisfiús mosolya. Lefeküdt Tomka mellé, és ölébe hajtotta a fejét. – Egy kicsi, de nagyon kedves kis lakást látok magam előtt. – Lehunyta a szemét. – Mindenütt rend van, de néha bizony előfordul, hogy a lakója szétszórja a ruháit, ha nagyon siet.

– Hogy mondhatsz ilyet rólam, te szégyentelen? – Tomka nevetve bökte oldalba. – Nem is voltál még a szobámban, hogy lásd, szétszórom a ruháimat. – De voltam. Igaz, csak az ajtóban, de akkor is voltam – nyitotta ki a szemét Robert. Tomka gondolkozott. Valóban… mielőtt vacsorázni mentek, és a ruhái tényleg ott hevertek az ágyon. – Az csak azért volt, mert nem tudtam eldönteni… – megállt, mert közben rájött, hogy amit most mondani készül, attól menthetetlenül zavarba jön. – Mit? – nézett rá Robert nagyon kedvesen. – Be kell vallanom, hogy én is szétszórtam a ruháimat, mert nagyon jól akartam kinézni előtted – tette hozzá őszintén. Tomka keze lassan végigsimított az arcán. – Az ágyadon egy kicsi, mókás képű mackót látok – folytatta Robert megcsókolva a tenyerét. – Valóban van egy mackóm… honnan tudod? – Tomka nyelt egyet. – Valakinek kellett vigyázni rád addig, amíg én nem voltam. – Robert hangja rekedt volt. Tomka érezte, hogy a combjában megremeg egy izom, ahogy Robert megmozdult. Tudta, hogy ő is észrevette, mert a szemében szikrázni kezdtek a csillagok. Robert felemelte a kezét, és lágyan megcirógatta Tomka arcát. – Alig merem elhinni, hogy itt vagy nálam – suttogta alig hallhatóan. Lassan magához vonta a lányt, és a szája reszkető izgalommal becézte végig a homlokát, szemét, a száját. – És alig tudom elhinni, hogy rád találtam… – mormolta Tomka hajába átszellemülten. Tomka számára megszűnt a külvilág Roberten kívül. Nem akart mást, csak hozzábújni, érezni a szívdobogását, érezni a forró száját a nyakán, megismerni vele a szerelem eddig számára ismeretlen mélységeit.

Kopogtak. Robert szája szögletében megrándult egy izom. – Bárhogy is a pokolba kívánom most, azt hiszem, mégis ideje vacsorázni mennünk – mondta, és a hangja meglehetősen rekedt volt. Gyengéden Végigsimított Tomka sovány alakján. – Végül is megígértem, hogy vigyázok rád… Vacsora után a tengerparton sétáltak. Először még beszélgettek, aztán lassan, ahogy az éjszaka beborított mindent a sötétségével, közéjük is leereszkedett a csönd. Mégis olyan jóleső volt ez a hallgatás. Néha egymásra néztek, és a tekintetük többet mondott el minden szónál. Tomka megállt, hogy levegye könnyű vászoncipőjét. Amikor felegyenesedett, érezte, hogy Robert karja megremeg, ahogy tartja a derekát. Tudta, hogy most el kell mondania, ami egész este a torkát szorongatta. Robert karjaiba bújt, és a tengert csodálták szótlanul. – Tudod, Robert… ha valaki azt mondja nekem, hogy ez velem megtörténhet, nem hiszem el… Mindig kételkedtem abban, hogy első pillanatban bele lehet szeretni valakibe. És most… – Tomka megköszörülte a torkát, várnia kellett egy kicsit, nehogy elsírja magát. Robert némán hallgatta, csak egyre szorosabb ölelése mutatta, hogy áhítattal issza magába Tomka szavait. – És most úgy érzed, hogy rád szakadt az égbolt, és millió darabokra törtek a csillagok… hogy vibrál körülötted a levegő… minden össze van zavarodva, és mégis minden a helyén van… – folytatta a lány helyett halkan. Tomka szemében kérdés csillant. – Csak a saját érzéseimet mondtam el… – mosolyodott el a férfi a tekintetét látva. Aztán lassan elkomolyodott, és a mosolyt a szemében felváltotta valami titokzatos fény. Lehajolt, egészen

lassan közeledett Tomka ajkához. Tomka tágra nyílt szemmel nézett rá, majd tétován felemelte a fejét, hogy félúton találkozzanak az ajkaik. Robert szája először gyengéden simogatta végig az övét, időt hagyva Tomkának, hogy ő is akarja az igazi, szenvedélyes csókot. Érezte, hogy Tomka kapkodva lélegzik, majd ajka lassan szétnyílik, hogy visszacsókoljon. Robert még szorosabban ölelte magához, keze gyengéden simogatta végig Tomka reszkető testét, a hátát, a vállát, majd lassan, finoman a mellét. Már tudta, hogy ebben a pillanatban Tomka össze fog rezzenni, de azt is tudta, hogy le akarja győzni a félelmét. Ránézett a lányra. Tomka szeme párás volt, a csillagok izgatottan fénylettek a tekintetében. – Én… – Tomka nyugtalanul nyelt egyet, és hirtelen zavartan lehajtotta a fejét. – Segíts nekem, Robert… Robert az álla alá tette a kezét, hogy felemelje a fejét, és a szemébe nézhessen. – Ne félj tőlem… csillagom… – megköszörülte a torkát. Ajkuk lassan újra egymásra talált, csókjuk most már szenvedélyesebb volt, mint az előző. Tomka érezte, hogy Robert keze a pólója alá téved, és először selymes bőrét simogatja végig, majd végtelenül gyengéden megérinti a mellét. A testén izgatott remegés futott végig. Ebben a pillanatban egészen bizonyossá vált számára, hogy akarja Róbertet, a szerelmét, a lelkét, a testét… Keze tétován simogatta Robert erős, izmos mellkasát, érezte forró bőrét az ingen keresztül is. – Tomka… – hallotta Robert izgatott hangját, amikor eldőltek a homokban. Robert szája végigsimogatta az arcát, a szemét, a száját, a nyakát. Lehúzta róla a pólót, és testének újabb tájait fedezte fel a szájával. – Ó, Robert! – suttogta Tomka, de úgy érezte, kiáltás szakad fel belőle, ahogy Robert ajka a mellét érintette. Robert ránézett.

– Csodaszép melled van, Tomka… – suttogta őszintén, aztán újra visszatért. Tomka észre sem vette, mikor vetkőztek le, csak arra emlékezett, hogy amikor megölelték – egymást, már egyetlen ruhadarab sem volt útjukban. Egyre izgatottabban szedte a levegőt. Robert kedves és gyengéd volt, felfedezte és megismerte a testét, mindent akart, ami jó Tomkának. – Tomka… – hallotta Robert visszafojtott hangját. Ránézett. Szorosan egymásba fonódott a tekintetük. Tomka szerelmet és gyengédséget érzett Robert fátyolos pillantásában. Az övé akart lenni egészen. Amikor megérezte belsejében Robert testének forróságát, összeszorította a száját a hirtelen beléhasító fájdalomtól. Robert mozdulatlanná dermedt. – Nem akartam neked fájdalmat okozni… – nézett rá aggódva, szerelmesen. – Azt hiszem, első alkalommal enélkül nem megy – próbált elmosolyodni Tomka, és megcsókolta Robert száját. Hamarosan elfeledkezett a fájdalomról, csak Robert forró testét akarta érezni, azt a csodálatos érzést, amit a szája érintése okoz a nyakán, a mellén, az arcán, azt, amit egyre gyorsabb mozgásától érez a belsejében. Robert keze lassan elindult, hogy érintésétől lángra kapjon Tomka teste, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban. – Szeretlek, csillagom… – Robert rekedt suttogása szinte elhalt az éjszaka csendjében. A következő pillanatban Tomka azt hitte, valóban rázuhan az égbolt, és millió darabokra törnek a csillagok. Amikor felébredt, szorosan egymáshoz bújva feküdtek. – Felébredtél, Holdtündér? – hallotta Robert kedves hangját egészen közelről.

Ráemelte a tekintetét. A férfi melegen csillogó szemekkel nézett vissza rá. – Igen… és hoztam neked csillagport… – suttogta, arcát Robert vállgödrébe fúrva. De Robert nagyon gyorsan felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Ó, Tomka… – suttogta rekedten. – Hát tényleg velünk történik meg mindez? Tomka állta Robert lángoló tekintetét, aztán lassan felemelte a kezét, és megérintette az ajkát. – Először én is azt hittem, álmodom – Robert végigcsókolgatta az ujjait –, de ez már nem álom – tette hozzá, amikor a szája ismét felfedező útra indult a testén. – Az előbb olyan hamar elaludtál. – Robert már a két melle közti völgyben járt. A csípőjét simogatta, és lágyan megcsókolta a bőrt ott, ahol az előbb a keze érintette. – Nem fáj? – kérdezte két csók között. – Nem. Semmi baj, Robert. – Tomka tudta, mire gondol. – Azt akartam… azt akartam, hogy neked is csodálatos legyen az első szerelmeskedésünk – könyökölt melléje Robert, és halkan folytatta. – Tudom, hogy ez mivel jár… de téged még ettől a fájdalomtól is meg akartalak kímélni. – Ó… – nyelt Tomka kiszáradt torokkal, és a férfiba kapaszkodott a tekintete. – Alig vártam, hogy felébredj, és megoszthassam veled az érzéseimet. Figyeltem, ahogy alszol, és egyszerre éreztem, hogy a szívem csordultig tele van szerelemmel irántad. – Robert hangja egy pillanatra megremegett. Tomka még tágabbra nyitotta a szemét, hogy megakadályozza a könnyei kicsordulását, de hiába, egy könnycsepp már végig is folyt az arcán.

– Te sírsz… – Robert ijedten hajolt hozzá. – Megbántottalak? Tudom, hogy minden olyan hirtelen történt, de hidd el, én… nagyon szeretlek… Ajkával felszárította a lány könnyeit. – Nem azért, Robert… – Tomka válla gyanúsan megrázkódott. – Engem még így… soha senki nem szeretett… és még soha senki nem jelentett ilyen sokat nekem, mint te… – sírta Roberthez bújva. Robert gyengéden magához szorította, és vigasztalóan simogatta a vállát, amíg zokogása meg nem szűnt. – Olyan hihetetlen ez az egész… – szipogta a lány. – Emlékszel? Egyszer mi lett a vége annak, hogy hitetlenkedtél? – kérdezte Robert súgva. Tomka emlékezett. Kinyitotta a szemét, és zavartan pislogott. – Jó reggelt, csillagom! – mosolygott rá Robert szerelmesen már öt perce simogatlak, csókolgatlak, de te úgy alszol, mint egy kis medve. Tomka ekkor döbbent rá, hogy Robert csókjaira ébredt fel. – Azért van még más fogyatékosságom is – mondta még mindig zavartan. – Éspedig? – Szétszórom a ruháimat, ha nagyon sietek – pillantott a földön heverő ruhákra. Robert követte a tekintetét. – Ez megbocsátható bűn – mondta nagyon komolynak tettetve magát. – Különösen, ha ketten követjük el. – Az igazat megvallva, nem is emlékszem, hogyan kerültünk tegnap éjszaka ágyba – motyogta tétován Tomka. – Én hoztalak fel a hálószobába – világosította fel Robert. – Ó… – Tomka arcán halvány pír ömlött el. – Szeretlek – hajolt fölé Robert csillogó tekintettel. Tomka aprókat pislogott.

– Lehet, hogy keservesen megbűnhődöm még ezért – mondta hirtelen nagyon őszintén de én is nagyon szeretlek. Robert tekintete melegen simogatta végig. – A házasság büntetés számodra? – kérdezte összevont szemöldökkel. Tomka a fejére húzta a takarót, és kibújt az ágyból. – Azt hiszem, futok egy kicsit. Futás közben Robert nem vette le a szemét a lányról. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte hirtelen. Tomka majdnem orra bukott. Kipirulva állt meg Robert előtt, aki tudta, hogy nemcsak a futástól piros az arca. – Robert, én nem a házasságra gondoltam az előbb – mondta elfúló hangon. – Tudom. – Robert fogva tartotta a tekintetével. – Arra gondoltál, hogy ha valaha elveszítjük egymást, belehalunk a másik hiányába. Tomka arca égett. Robert a legtitkosabb gondolatát is kitalálta. De még mielőtt bármit mondhatott volna, Robert nagyon halkan folytatta. – De én nem akarlak téged elveszíteni. – Lehajolt, és megcsókolta reszkető száját. – Azt szeretném, hogy amint lehet, rögtön hozzám gyere feleségül. Tomka elszédült. Nem merte elhinni, hogy mindez vele történik. – Néha egy kicsit nevetségesen viselkedek, azt hiszem… Robert nagyon kedvesen nézett rá. – Nehezen hisszük el, hogy végre egymásra találtunk… gondolkozol rajta? – Amikor Tomka értetlenül nézett rá, kisfiús mosolyával hozzátette: – Hát jó, ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, akkor kerítek egy virágcsokrot és letérdelek eléd. Tomka tágra nyitotta a szemét, aztán összenevettek.

– Szeretlek, Robert! – mondta hirtelen, és a férfihoz simult –, virágcsokor és házassági ajánlat nélkül is… Robert szenvedélyesen ölelte át. – Azt hiszem, ma még nem túl sokat teljesítettünk a mai távunkból – motyogta kicsit később Tomka. Robert felemelte a fejét. – Nem elég, hogy mindenhonnét el fogunk késni, attól tartok, egy ideig a futásról is le kell mondanunk – dörmögte Tomka fénylő tekintetébe feledkezve. Vasárnap estére kitört a vihar. Robert begyújtott a kandallóba, és oda telepedtek a barátságosan pattogó tűz közelébe. Észrevette, hogy Tomka minden alkalommal, amikor villámlik, vagy dörög az ég, megrettenve bújik hozzá. Szorosan ölelte magához, és megcsókolta fénylő haját. – Félsz a vihartól? Tomka aprót biccentett. – És mit csinálsz otthon egyedül, ha tombolnak az elemek? – Bebújok az ágyamba, fejemre húzom a takarót, és reszketve várom, hogy elmúljon végre – válaszolt kicsit elpirulva Tomka. – Ó, akkor minden vihar kitűnő alkalom lesz, hogy ágyba bújjunk – nevetett Robert, aztán elkomolyodva nézett Tomkára. – De azt hiszem, nekünk nincs szükségünk viharra ahhoz, hogy… – Lehajolt, és a szája megkereste Tomkáét. – Tomka… csillagom… – suttogta remegő hangon, és szenvedélyesen magához szorította a lányt. Tudta, hogy most el kell mondania, mit érez, milyen gondolatok feszítik szét a belsejét… hiszen ez a vallomások órája. – Amikor először megláttalak, tudtam, hogy elvesztem. Gyűlölni akartalak, és a gyűlöletemmel távol tartani magamtól, mert olyan erővel hatottál rám, ahogy még soha egyetlen nő sem. Abban a pillanatban

észrevettelek, amikor beléptél a terembe. Te nem láttál engem, de én minden gondolatodat kitaláltam. Magányos voltál, és riadt… Amikor hozzám léptél, azért voltam olyan ellenséges, mert dühített, hogyan hathatsz rám ilyen erővel. Másnap reggel, amikor az ajtóban utolértelek, már tudtam, hogy becsaptam magam… Beléd szerettem, és attól kezdve nem gyűlölet, hanem szerelem űzött hozzád. Fénylő tekintettel nézett Tomkára. – Soha többé nem akarlak elengedni magam mellől. Azt akarom, hogy velem legyél minden este. Minden éjszaka vigyázni akarok az álmodra. Hallgatni a lélegzésedet. Reggel arra ébredni, hogy ott fekszel mellettem… Azt akarom, hogy ne legyél többé magányos… Ha vihar van, menedéket találj a karjaim közt… – gyöngéden letörölte Tomka könnyeit. – És most ne sírj, drágám, mert valami nagyon fontosat még mondanom kell, és ha te sírsz, akkor én képtelen vagyok rá… – Felállt egy pillanatra, és egy hatalmas csokor rózsával a kezében tért vissza. – Ugye hozzám jössz feleségül? – kérdezte szorongva, tágra nyílt szemmel, és szinte könyörögve nézett Tomka könnytől maszatos arcába. Tomka nagyokat pislogott, hol Robertet nézte, hol a virágokat, és a következő pillanatban már képtelen volt visszatartani a zokogását. A következő két hét olyan boldogságban telt el, amelyről álmodni sem mertek. Tomka borzasztóan szerelmes volt, és Robert sugárzó boldogsággal viszonozta a szerelmét. A továbbképzés résztvevői számára már nem volt újdonság, hogy a fiatal, de szigorú professzor minden reggel Tomka szobája előtt ül a lépcsőn, hogy előadásai alatt gyakran pillant a hátsó sorba, és a tekintete ilyenkor melegen csillogni kezd, és hogy minden délután együtt róják a kilométereket a tő körül.

Tomka elfáradt a futástól, kimerülten ült le a homokba. – Nem bírom tovább… iszonyúan elfáradtam – kapkodva szedte a levegőt. Robert már messziről integetett. – Nem szabad így abbahagyni, kicsit mozogj! – Meg sem bírok mozdulni – panaszkodott Tomka. Robert az ölébe vette. – Nem akarom, hogy megfázz! – meleg volt a mosolya, ahogy őt nézte. – Jobb már? – egymásba kapaszkodott a tekintetük. Tomka a szemével jelezte, hogy igen. Robert lassan leengedte az öléből, hogy szorosabban magához ölelhesse. – Megbolondítasz – suttogta a lány nyakát csókolgatva. Tomka beletúrt a hajába. – Ki bolondítja meg itt a másikat? – mormolta beleszédülve Robert csókjába. – Holnap nem lesz előadásom – szólalt meg Robert kicsit később, amikor egymást átölelve sétáltak a parton. – Mit szólnál, ha elmennénk kirándulni? – Hova menjünk? – Tomka a nyakát nézte, ahol még mindig szabálytalanul vert az ütőér. – Én Shrewsburybe gondoltam. – Robert észrevette a pillantását. Elmosolyodott. – Shrewsburybe? – pislogott Tomka meglepetten. – Vártam, hogy meghívsz magadhoz… – Robert félrehajtotta a fejét. – De hát… Látni szeretném, milyen a város, ahol eddig éltél. – Igazán? – Tomka izgatottan nyelt egyet. – Igazán. Eljössz velem holnap? – Robert keze szelíden siklott végig az arcán. – Nagyon messze van… majdnem négy óra… – suttogta Tomka, még mindig nem térve magához első meglepetéséből.

– Nem baj, kedves… – Robert lehajolt, hogy lecsókolja szájáról a tiltakozást. Elmúlt dél, mire megérkeztek. – Csendes kis város – jegyezte meg Robert körülpillantva. – Kisváros. Más, mint London. – Tomka tétován nézett rá. Robert megérezte hangjából a bizonytalanságot. – De a te otthonod volt eddig – mondta halkan. Megfogta Tomka kezét. – Hát megmutatod nekem, hol éltél eddig? A lakás, amelyet Tomka bérelt, egy tömbház második emeletén volt. – Csak egy kis garzonlakás – lépett be Tomka az ajtón mentegetőzve –, ami ráadásul magán viseli a kéthetes bezártság minden nyomát. Robert megállította, és magához húzta. – És a tiédet. Ez a lényeg – suttogta, és lehajolt, hogy megcsókolja a két fénylő csillagot a szemében. – Kiszellőztetek – mozdult Tomka tétován. – Várj még egy kicsit! – kérte Robert, és a vállára vonta a fejét. Megérezte, hogy nyugtalan, és azt akarta, hogy elmúljon a félelme. – Nem tudom elhinni, hogy nálad vagyok – mondta ragyogó mosollyal az arcán, miután segített kiszellőztetni, és végignézte a kis lakást. Tomka úgy örült annak idején mindennek, de most szánalmasan kopottnak érezte egyszerű bútorait, kevés kis személyes dolgát. A szobában telepedtek le. Robert a heverőre ült, ahol Tomka aludni szokott. Mosolyogva siklott végig a szeme a roskadozó könyvespolcon. – Sajnos nem tudlak megkínálni semmivel, csak egy kis aprósüteménnyel… nem tartok itthon alkoholt… – Tomka az ajtóban állt, és idegesen nézett körül. – Az jobb is. Különben nagyon borúlátó lennél – Robert mosolyogva nézte.

– Semmi tartalékom nincs itthon… nem akartam vásárolni az utazás miatt… lemegyek most. – Tomka kétségbeesetten nézett Robertre. – Gyere ide. Robert hangja elárulta, hogy pontosan tudja, mit érez. Tomka leült mellé a heverőre, tőle kicsit távolabb. Robert közelebb húzódott hozzá. – Mi a baj, csillagom? – kérdezte halkan. Tomka a szőnyeget nézte. – Nem lett volna szabad idejönnünk – mondta komoran. – Miért? – Robert az álla alá tette a kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen. Tomka szeme bepárásodott. – Itt minden… minden olyan más – motyogta riadtan. – Igen, más. Kicsi, de kedves és tiszta lakás. – Robert figyelmesen nézte. – Mindenesetre kéthetes por van… – suttogta Tomka erőtlenül és még csak… megkínálni sem tudlak semmivel… – hiába tiltakozott ellene, az első könnycsepp már kicsordult a szeméből. Robert sokáig nézte szótlanul. A tekintetéből valami meghitt melegség sugárzott. – Valóban kéthetes por van mindenütt, de furcsa lenne, ha a távollétedben a tündérek kitakarítottak volna. Nem gondolod? – Lehajolt és szájával fel szárította Tomka könnyeit. – Tudod, én ebben a lakásban is borzasztóan boldog tudnék lenni veled. – Igazán? – mormolta Tomka még mindig könnyben úszó tekintettel. – Igazán. Hiszen itt minden rólad mesél. A szőnyeg őrzi a lépteid nyomát, a heverő a tested érintését, bárhova nézek, mindenütt téged látlak. És még a ruhák sincsenek szerteszét – tette hozzá, hogy végre Tomka is mosolyogjon. Tomka Robert vállgödrébe fúrta a fejét.

– És még vele is megismerkedhetek. – Robert a kismackó után nyúlt, ami ott üldögélt a heverőn. – Mióta vigyázol már az én kedvesemre? – kérdezte a szőrös, puha kis állattól. – Azt súgta, már régóta. – Még kicsi voltam, amikor kaptam. – Tomka a kék szalagot nézte, amit a mackó nyakára kötött. Robert követte a tekintetét, aztán halkan megszólalt. – Zavarban vagy, hogy nem tudsz megkínálni semmivel. Hát mit gondolsz, kell nekem valami más is azon kívül, hogy magam mellett érezhetlek téged? Lassan eldőlt az ágyon, és magával húzta Tomkát is. Két kezébe fogta az arcát. – Jobb már egy kicsit? – kérdezte szinte suttogva. Tomka csak a szemével jelezte, hogy igen. Aztán lassan, sokára megszólalt. – Amikor kibéreltem ezt a lakást, olyan boldog voltam… de most… ha tudom, hogy jössz, felforgattam volna mindent, hogy a legapróbb tárgy is ragyogjon a tiszteletedre. – Megpróbált mosolyogni, de elég viharvert lett a mosolya. Robert még mindig két kezében tartotta az arcát. – Benne fénylik minden apró tárgy ragyogása a szemedben, csillagom… Hát kell ennél fontosabb? – kérdezte rekedten. Megmozdult, és szájával végigsimogatta Tomka forró arcát ott, ahol az előbb a könnycseppek szaladtak végig. – Szeretlek – suttogta lázasan fénylő tekintettel. Tomka boldog fájdalommal bújt hozzá. – Én is téged – súgta alig hallhatóan. Órák óta sétáltak a városban. Egy csendes kis vendéglőben megebédeltek, aztán tovább rótták a város kopott utcáit. Robert látni akart mindent, amihez Tomka élete egy kicsit is kapcsolódott. A régi iskolát, ahol tanult, a kollégiumot, a házat, ahol a nagynénjével éltek.

Egy csendes, félreeső utcában álltak. Robert a házat nézte, amely valamikor a század elején épülhetett, a többi, régi stílusú házzal együtt. – Hát itt éltél, csillagom? – kérdezte nagy sokára, és belecsókolt Tomka lágy fényű hajába. Tomka a kerítést nézte, az udvart, a kertet. – Minden megváltozott – mondta halkan. Felemelte a fejét, hogy láthassa Robertet. – Évek óta nem voltam itt… Hiányzott… de valahogy nem tudtam visszajönni ide… amióta ő nincs többé. Robert érezte hangjából a remegést. Gyöngéden végigsimogatta a szemével, és a karja kicsit szorosabban ölelte magához. – Akarod, hogy bemenjünk? – Idegenek laknak itt – ingatta a fejét Tomka. – Az nem lehet akadály. Meg fogják érteni… – Robert arca komoly volt. – Nem tudnám elviselni, hogy odabent semmi sem olyan, mint régen. – Tomka hangja megbicsaklott. – A bútorok, a tárgyak… minden… idegen. Idegen az udvar, a kert… nincs meg a hintám sem… az a ház már csak az emlékeimben létezik. Robert lehajtotta a fejét, hogy arcát az övéhez bujtathassa. – Az emlékeidben még él? – kérdezte elgondolkozva. – Már nem olyan tisztán – Tomka tűnődve nézett a távolba de ha eszembe jut, mindig úgy érzem, hogy ő él, és csak egy rossz álom ez az egész, és mindjárt felébredek… – hangja elcsuklott. Robert szorosabban ölelte magához. – Szegény kicsi drágám… – az ő hangja is rekedt volt. – De most már soha többé nem maradsz egyedül. Tomka lehunyta a szemét, és átadta magát annak a boldog érzésnek, amit Robert ölelése, szavai keltettek a lelkében. A fájdalom lassan csillapodott vergődő szívében.

– Tudod, az elején féltem, amikor azt mondtad… el akarsz jönni hozzám… – mormolta Robert forró nyakába – de most hálás vagyok neked, mert ide soha nem lett volna erőm egyedül visszatérni. Robert nem válaszolt, csak a nyakán kezdett az ér gyorsabban pulzálni. – Köszönöm, hogy beengedtél az emlékeidbe – súgta kicsit később, és a hangja furcsán mély volt. – Éppen ilyennek képzeltem el a könyvtárat. – Robert megfogta Tomka kezét. Régi, ódon épület, belül pedig roskadozott a könyvektől. A járdán álltak a könyvtár előtt, ahol Tomka dolgozott. – Jobban örülnék, ha egy modern, világos épület lenne. Hidegek a falak. Sokat fázom benne. De hát a műemléket meg kell becsülni – tette hozzá mosolyogva. Robert figyelmesen nézte. – Szeretsz itt dolgozni? Tomka tétován mosolygott. – Ne kérdezz olyanokat, amire nehéz válaszolni! – Robert kérdő pillantására halkan hozzátette: – Amióta veled találkoztam, semmi sem jelent olyan sokat, mint eddig, minden elszürkül… Meglepve vette észre, hogy Robert arcán enyhe pír jelenik meg. – Nem mondhatnám, hogy elkényeztetsz szerelmi vallomásokkal, de néhány ilyen elejtett mondatból csak megtudom, mit jelentek neked! – mormolta a férfi gyöngéden, és megcsókolta. – Azt tudom, hogy szereted a könyveket – nyitotta ki a szemét, de nem engedte el Tomkát –, nálad már több könyv el se férne. – Sajnos a könyvtáros munkája nemcsak ebből áll. – Tomka szeme csillogott. – A könyvek birodalmában otthon érzem magam, de az emberek között mindig egy kicsit kirekesztett vagyok. – Ezt nyomban észrevettem rajtad.

Tomka fürdött Robert meleg mosolyában. – Komolyan mondod? – Bizony. – Robert bólogatott. – De honnan tudtad, Robert? – Tomka tanácstalanul nézett rá. – Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam. – Nem is látszik ennyire. De én… majdnem ugyanilyen vagyok, mint te. Ezenkívül nagyon jól ismerem az embereket, hiszen pszichológus vagyok. – Robert megcsókolta a szemét. – Azt mondod, te is ilyen vagy? – Tomka hitetlenkedve pislogott. – Nem gondoltam volna… – Én a megszokott környezetemben voltam ott, ahova te ismeretlenként csöppentél be. Ha Daniel nem mondja, hogy te is ott leszel az ismerkedési esten, hat lóval se tudnak odavonszolni. – Nem úgy néztél ki, mint aki nagyon egyedül van! – jegyezte meg Tomka félrefordított fejjel. – Tizenegy éve tanítok egyetemen. Meg tudom különböztetni a lányok rajongását attól, amit irántad érzek. Egyébként észrevettem, hogy ezt te ott rögtön megállapítottad, amikor rám néztél. – Robert szemében meleg fény gyűlt. Tomka érezte, hogy fülig vörösödik. – Oké. Egy-egy. Robert nevetve kapta a karjaiba. – Már percek óta téged bámultalak, hogy nézz már rám, és vedd észre, hogy nem bántani akarlak, hanem őrülten szeretni… de te csak ültél ott szerényen, komolyan, és amikor végre megérezted, hogy nézlek, amikor végre felém fordultál, tudtam, hogy benned is kigyúlt a fény! Tomka összeborzolta a haját. – Nagyon szeretlek – súgta –, szólj, ha elég lesz a szerelmi vallomásokból. Robert leengedte az öléből, hogy szorosan magához ölelhesse.

– Majd szólok – suttogta, szájával az övét keresve. – Tomka, csak nem lejárt a szabadságod? Tomka és Robert mosolyogva váltak szét. Glenda, az egyik kolléganője állt előttük. Tomka bemutatta őket egymásnak. Robert megfogta a felé nyújtott kezet, aztán újra átölelte Tomka vállát. – Azt hittem, már megelégelted az otthonlétet, és visszajössz dolgozni – tréfálkozott Glenda. Váltottak még néhány semmitmondó szót, aztán Glenda beszaladt az épületbe. Egyszerre mozdultak, hogy újra átöleljék egymást. – És most választhatsz – Tomka igyekezett komoly képet vágni ha akarod, maradhatunk még, de akkor fennáll annak a lehetősége, hogy néhány kíváncsi kolléganőm az ablakból fogja nézni, hogyan szeretjük egymást. – Glenda ilyen? – Robert magához vonta. Tomka megvonta a vállát. – Valójában nem tudom. De fennáll a lehetősége. Van néhány rosszindulatú kolléganőm. Robert két kezébe fogta forró arcát. – Ha téged nem bánt, engem az égvilágon semmi sem zavar, ha veled lehetek. Robert besegítette az autóba, és ő maga is beszállt. Mielőtt elindult volna, Tomka felé fordult. Egész délután olyan jókedvű volt, olyan boldognak látszott, és most, ahogy itt ül mellette, szinte érezhető a szomorúsága. – Mi baj? – kérdezte halkan. Tomka szeme megrebbent. Egy hosszú pillanatig maga elé meredt, aztán lassan Robertre emelte a tekintetét. Csupa könny volt a szeme. – Lehet, hogy mégis hiba volt, hogy eljöttél velem, Robert. – Miért? – Robert szemére árnyék vetődött.

Tomka nagy sokára szólalt meg. A hangja tele volt fájdalommal. – Eddig azt hittem, elégedett vagyok az életemmel… de most… ha úgy adódna, hogy vissza kell jönnöm ide… hogyan tudnám elviselni, hogy mindenhol – az utcán, a könyvtárban, a lakásban – minden rólad mesél, minden téged juttat majd eszembe… – Neked ide soha nem kell visszajönnöd, Tomka. – Robert megfogta a kezét. – Bármi történhet… – motyogta Tomka elkeseredetten. – Ha ketten vagyunk? – Robert szemében szikrázó fények csillogtak, ahogy magához ölelte a lányt. – Velünk semmi baj nem történhet, csillagom. Vissza akarsz jönni ide? – kérdezte hirtelen a tekintetét keresve. Tomka tekintetében a fájdalom mélységei szőttek utat maguknak. – Nem. Nem akarok. – Néha olyan bizonytalan vagy. Miért félsz elfogadni, ami kettőnkkel történt? – Robert hangjában fájdalom bujkált. – Nem bízol bennem? Tomka megtörölte a szemét. – De. Nincs a világon senki, akiben jobban bíznék – mondta halkan. A feje előrebillent, de gyorsan felemelte. Tekintete Roberté után kutatott. – Ne haragudj, Robert… néha elviselhetetlen vagyok. Robert már mosolygott. – Ha az embernek egy leendő pszichológus a felesége… – mondta kedvesen. Tomka homlokán kisimultak a ráncok. – Szeretlek, Robert – súgta halkan, és olyan közel bújt Roberthez, amilyen közel csak lehet. Robert a száját kereste, hogy érezhessék egymás testének forró szenvedélyét. – Csillagom… – suttogta rekedten Tomka forró nyakát csókolgatva. – Talán indulnunk kellene, mielőtt

elveszítem a fejem, és megbotránkoztatnánk ennek a csendes kisvárosnak a lakóit. Már az autópályán suhantak, amikor Tomka térdére tette a kezét. – Valamit elfelejtettem mondani. A kertünkben – egy pillanatra Tomkára nézett – újra ott lesz a hintád. *** – Farkaséhes vagyok! – Tomka átvette a másik kezébe a jegyzeteit, hogy Robert megfoghassa a kezét. Robert lehajolt, hogy megcsókolja. – Végre egyszer éhes vagy! – mosolygott rá. – De ha már most farkaséhes vagy, milyen leszel, amikor kisbabát vársz majd? – kérdezte kedvesen. – Robert! – nézett rá szemrehányón Tomka attól félsz, hogy elhízom majd? – Nem. De én biztosan tudom, hogy akkor is szeretni foglak, amikor már meg sem tudlak ölelni, olyan nagy lesz a hasadban a kisbabánk – mondta Robert hirtelen csillogó tekintettel. Tomka megállt. Egymásba fúródott a tekintetük. – Robert! – Tomka mozdult elsőnek, hogy hozzásimuljon, aztán már Robert karja ölelte szorosan, mégis olyan gyöngéden, mintha törékeny lenne. Az étteremben, amikor már lassan befejezték az diádét, Tomka felpillantott. – Miért nézel így rám, Robert? Valami rendetlen rajtam? – kérdezte, végigpillantva magán. Robert követte a tekintetét. – Nem. Semmi sem rendetlen rajtad – mosolygott, de az arca lassan komollyá vált. – Szeretném, ha minél hamarabb összeházasodnánk. Tomka letette a kezéből a poharat, és igyekezett nyugodtan lenyelni a vizet.

– Várj… legközelebb, ha ilyet akarsz mondani, előbb szólj, hogy ne legyen semmi a számban! – tiltakozott köhögve. Robert közelebb húzódott hozzá. – Nem áll szándékomban még egyszer megnősülni. Te egy egész életre kellesz – mondta, Tomka hátát ütögetve. Tomka kiegyenesedett. Látszott rajta, hogy még nyugtalan egy kicsit. – Azt akarom, hogy ne kelljen már többet visszamenned Shrewsburybe. – Robert megfogta a kezét. – Majd csak velem, a holmidért, és hogy elintézzük a felmondásodat. Nem akarom, hogy távol legyél tőlem egyetlen pillanatra sem. Tomka szemében lángra kaptak a szerelem szikrái. – Milyen furcsa… el sem tudtam képzelni, hogy valaki azt mondja, akarom, most mégis minden egyes szó a te szádból boldogsággal tölt el, mert az agyam legmélyebb rejtekébe is te rejtőztél, és el sem tudom képzelni, milyen lenne az, ha te nem akarnál engem… – Robertre nézett, és megcsókolta a vállán nyugvó kezet. – Létezik az, hogy két ilyen visszahúzódó ember, mint te meg én ennyire akarja egymást? Robert, nem törődve azzal, hogy az étteremben rajtuk kívül milyen sokan vannak, két kezébe fogta az arcát, és lágyan suttogta: – Azt akarom, hogy a mindenem legyél. A feleségem, a kedvesem, a szeretőm, a gyerekeim anyja, társam jóban és rosszban… – Majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Halk köhögés hallatszott a hátuk mögött. – Bocsánat. Szabad megtisztelnem benneteket a társaságommal? – Dr. Kelly derűsen nézett rájuk. – Gyere csak, Daniel, de jól vigyázz, mert ez ünnepi asztal! – Robert nem engedte el Tomka kezét. – Ünnepi asztal? Ha továbbra is így nézel Tomkára, akkor rögtön kitalálom, mit ünnepeltek – mosolygott az idős férfi.

– Szeretnénk tőled valami nagyon fontosat kérni. Dr. Kelly letette a tálcáját és méltóságteljesen nézett rájuk. – Hallgatlak. Robert Tomkára nézett, aztán ismét őrá. – Várj, kitaláltam! – dr. Kelly nevetve szólt közbe és nagyon szívesen elvállalom. – Hiszen még nem is… – Ha jól sejtem, az előbbi volt az eljegyzési csók. Engem pedig arra akartok kérni, hogy legyek tanú a nagy eseményen. – Dr. Kelly megszorította Robert kezét. – Igazán nagyon boldog vagyok, Robert! Megengeded, hogy megcsókoljam őt is? – Figyelni foglak! – mosolygott Robert. Dr. Kelly megölelte Tomkát. – Sok boldogságot kívánok. És nagyon örülök – tette hozzá őszintén. Előadás után Robert az előadóterem előtt várta Tomkát. – Imába foglalom a nevét ennek az ajtónak, mert ha ez nincs, akkor sose érlek el első reggel – dörmögte boldogan az ajtónál, és megcsókolta Tomkát. – Hétvégén hazajönnek a szüleim – szólalt meg útközben. – Szabadságra? – Most még igen, de apám hamarosan visszavonul. – Robert hirtelen Tomkára nézett. – Szeretnélek bemutatni nekik. Mindketten aggódva figyelték egymást, mit szól a másik, végül kitört belőlük a nevetés. – Tudom, ez neked nagyon nehéz lesz. – Robert megsimogatta Tomka arcát. – Egy éve voltak itthon, és szeretném, ha megismernének, mielőtt ismét elutaznak. – Azt hiszem, szörnyen fogok izgulni – motyogta Tomka kicsit zavartan. – Biztos, hogy be akarsz engem mutatni nekik, Robert? – kérdezte hirtelen.

– Tomka! – nézett rá szemrehányóan a férfi méghozzá így: bemutatom nektek a bizalmatlanság hercegnőjét. Tomka nevetve oldalba bökte. Robert elkapta a kezét, és a szájához emelte. – Nagyon féltem, hogy nemet mondasz. – Szeme megpihent Tomka sápadt arcán. – Én pedig nagyon félek, hogy mit fognak hozzám szólni – sóhajtotta a lány tanácstalanul. A parkban álltak. Tomka a kavicsokat nézte a lába mellett. – Robert… ha nemet mondtam volna, akkor elmennél? – kérdezte mereven. Robert lepakolta a könyveit a padra, ami előtt álltak, hogy magához ölelhesse. – Nem. Igaz, hogy egy éve voltak itthon, de nem azért hívtalak, hogy miattuk ne kelljen téged egyedül hagynom. – Komolyan nézte Tomka nedvesedő szemét. – Ha te nem akarsz eljönni, akkor együtt maradunk itthon. Oké? Tomka hunyorított. – Oké – suttogta gyámoltalanul. – Amiért hívtalak, annak egyszerűen az az oka, hogy bemutathassam nekik a leendő feleségemet – közölte Robert, és az ujját végighúzta Tomka száján. – És még valami… – lehajtotta a fejét, hogy megérintse Tomka ajkát. – Ha akarod, megmutatom neked, hol voltam vad és makrancos kölyök. Tomka még nem járt Londonban, de most egyszerűen képtelen volt odafigyelni, bármit mondott is Robert a város nevezetességeiről. Csak nézett ki az autó ablakán, és nem látott semmit. – Hát jó. Majd eljövünk Londonba máskor is, de csak a kirándulás kedvéért. Látom, most az izgalomtól úgysem tudsz másra figyelni – pillantott rá Robert. – Robert, én… szörnyen izgulok.

– Ne félj, csillagom! Hiszen én melletted leszek. – Robert egyik kezével elengedte a kormányt. Átnyúlt, és megsimogatta az övét. – Tulajdonképpen milyen emberek a szüleid? Robert elgondolkozva figyelte az utat. – Apám kedves, tapintatos öregúr. Biztos vagyok benne, hogy emiatt is vitte ilyen sokra a pályáján. Már néhány éve vissza kellett volna vonulnia, de ő még bírja, és szívesen végzi a munkáját. – És édesanyád? – kérdezte Tomka feszülten. Robert összevonta a szemöldökét. – Anyám nehéz dió. Más. Vele még én sem jöttem ki túlságosan jól sohasem – vallotta be őszintén. – Meg kell mondanom, nem nyugtattál meg – mormolta Tomka sápadtan. Robert leállította a kocsit, és feléje fordult. – Ne haragudj. ígérem, csak addig maradunk, ameddig jól érezzük magunkat. Rendben? – Megcirógatta Tomka arcát. – Megérkeztünk. – Ó! – Tomka idegesen nézett ki az ablakon. London egyik előkelő negyedében álltak. Az egyenesre nyírt sövény mögött elegáns villák sorakoztak. – Mehetünk? – Robert kézen fogta. így sétáltak végig a gondosan rendben tartott kerten a fák között megbújó fehér villáig. Robert csengetett. – Ne félj! – megcsókolta Tomka száját. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és egy őszülő, de nagyon elegáns asszony lépett ki rajta. Tomkának első pillanatban feltűnt, milyen erősen festi magát. – Robert, hát megjöttél? Tomka feszülten nézte, ahogy Robert édesanyja megöleli a fiát. Robert mosolyogva bontakozott ki anyja öleléséből, és bemutatta Tomkát. Tomka figyelmét nem kerülte el, hogy Mrs. Connery arca összerándul, amikor Robert magához vonta őt.

Odabentről vidám dörmögés hallatszott. – Mit hallok, fiam? Hát végre megértem azt is, hogy hazahozod a választottadat? – A magas, ősz hajú férfi melegen üdvözölte mindkettejüket. Tomka két puszit is kapott az arcára. – Ne álldogáljunk itt az ajtóban, Louise, miért nem vezetted be a gyerekeket? – nézett szemrehányóan a feleségére. Odabent, az elegánsan berendezett nappaliban még egyszer megszorította Tomka kezét. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Tomka – mondta kedvesen. – Tudja, sokáig azt hittem, az egyetlen fiam soha nem fog megajándékozni unokákkal. Tomka érezte, hogy elpirul. Találkozott a tekintete Robertével, aki bátorítóan rámosolygott. A nappaliban beszélgettek. Tomka észrevette, hogy Robert és édesapja között kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolat van. De az édesanyja mereven, feltűnően a háttérben maradt. – Hamarosan megjönnek a barátaink, Edward – szólt oda a férjének, aki éppen Tomkával beszélgetett. Edward Connery összevonta a szemöldökét. – De hiszen szóltam, hogy ne hívjál mára senkit – nézett a feleségére komoran. Tomka és Robert egymásra pillantottak. Mrs. Connery állta egy ideig férje pillantását, majd hűvösen Tomkához fordult. – Kér egy italt, Tamara? Tomka pislogott egyet, és örült, hogy Robert átölelte a vállát. Robert édesapja Tomkának szólította, de Mrs. Connery következetesen Tamarát mondott. – Megmutatom a házat Tomkának, apa! Robert megfogta a kezét, és magával húzta. Bejárták a villát, amely tágas volt és világos. Mindenütt finom ízlésre és természetesen sok pénzre valló berendezés. Tomka egy pillanatra a saját egyszerű kis bútoraira

gondolt, amelyek nagy részét árleszállításkor, vagy használtan vette. – A te szobád már nincs meg, ugye? – kérdezte, amikor már lefelé jöttek a lépcsőn. Robert kérdőn nézett rá. – Miből gondolod? – Ez a ház gyönyörű, Robert. De a jelenlegi berendezéssel egyik szobáról sem tudom elképzelni, hogy a te kis kuckód volt gyerekkorodban – mondta őszintén Tomka. Robert a kertbe vezette, de mielőtt rátértek volna a kerti ösvényre, megállította, hogy megcsókolhassa. – Az én szobám már tényleg nincs meg. Átalakították – mondta halkan. – Eredetileg meg akartam mutatni neked. Nem tudtam, hogy már nincs belőle semmi. Tomka átölelte a nyakát, és nagy, csillogó szemével végigsimogatta a férfi arcát. – Tudod, ebben a pillanatban sokkal jobban szeretlek, mint eddig bármikor – suttogta belezuhanva Robert szemeinek szomorú örvényébe. – Csak ebben a pillanatban? – Robert magához szorította. – Ne haragudj, hogy idehoztalak… – mondta aztán rekedten, amikor összebújva sétáltak a kerti ösvényen. – Anyám a legrosszabb formáját adja. De olyan boldog vagyok, hogy legalább a házat láthatod, ahol éltem. Robert órákat mesélt a gyerekkoráról, a kertről, régi kis kuckójáról. Hangját átjárta az emlékezés melege. Később Edward Connery is csatlakozott hozzájuk, és kedvesen, tapintatosan igyekezett enyhíteni a feszültséget, amit a felesége keltett. Az idős férfi valóban olyan volt, amilyennek Robert leírta. Udvarias, figyelmes, és rendkívül szeretetreméltó. Tomka hamarosan a szívébe zárta őt. – Kérem, ne haragudjon a feleségemre, Tomka. Tudja, maga az első lány, akit Robert elhozott bemutatni nekünk. Előre tudtam, hogy ebből baj lesz. Már azt sem

tudta megemészteni, hogy Robert annak idején úgy döntött, hazajön, és itthon végzi el az egyetemet. Robert felnőtt, és képes volt egyedül megállni a lábán. Ez nagy veszteség volt számára… De én… őszintén örülök magának, higgye el! – A kerti székeken üldögélve beszélgettek. Tomka hálás volt az őszinteségéért. Robert közeledett az ösvényen, frissítőt hozott. – Apa, remélem, vigyáztál Tomkára, amíg távol voltam! – nyújtotta feléje a tálcát. Edward Connery mosolygott. – Remélem, mire legközelebb hazajövünk, már az unokám is megszületik – dörmögte ősz bajusza alatt. Robert leült Tomka mellé, és megfogta a kezét. – Én is remélem, apa. – A szeme tele volt gyöngédséggel, melegséggel, ahogy őt nézte. Tomka zavartan mozdult, de mielőtt bármit mondhatott volna, Mrs. Connery hangja lepte meg valamennyiüket. – Edward, miket beszélsz, hiszen a jegyesség sem fog addig lejárni! Mindannyian döbbenten fordultak feléje. – Úgy gondolom, hogy csak ránk tartozik, anya, hogy mikor fogunk összeházasodni. – Robert hangja feszült volt a visszafojtott indulattól. – Akkor sem illik ilyen hamar megtenni ezt a lépést, hiszen magad mondtad, hogy nemrég ismerkedtetek meg! Robert felegyenesedett, és magához húzta Tomkát. – Nem azért jöttünk, hogy átvedd az életünk irányítását, hanem azért, hogy lássátok a feleségemet! Arra pedig fütyülök, hogy a te otromba szabályaid szerint mi illik, és mi nem – szikrázott a szeme. Mrs. Connery egy pillanatig nem jutott szóhoz meglepetésében. – Tamara talán terhes, azért ilyen sürgős? – villant szemében a rosszindulat.

– Louise! – Edward Connery fenyegetően állt fel. – Hagyd, apa! – intette le Robert viszonylag nyugodt hangon az édesapját. Tomkára nézett, aki sápadtan, mereven állt mellette. A vállára tette a kezét. – Hogy terhes-e vagy sem, az nem tartozik rád, anyám. Egyes-egyedül kettőnkre tartozik. És ha az volna, engem a világ legboldogabb férfijává tenne. – Csillogó szemmel megsimogatta a lányt. – És most jól figyelj ide, anyám. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttál engem és a feleségemet. Majd ha megváltozol, és képes leszel elviselni a szeretetet és a szerelmet magad körül, akkor újra eljövünk. A feleségemet egyébként Tomkának hívják. – Vészes nyugalommal beszélt, Tomka azt várta, melyik pillanatban tör ki belőle a feszültség. Nem tudta, hogyan jutottak el a kapuig. Robert szorította a kezét. – Jó utat, apa! Úgy lehet, egy ideig nem látjuk egymást. – Robert megszorította az apja kezét. Edward Connery teljesen összetörve állt az ajtó előtt. Robert besegítette Tomkát az autóba, és sápadtan, összeszorított szájjal elindította a motort. Lassan beesteledett. Egymás kezét fogva, néha összebújva sétáltak a tengerparton. – Borzasztóan sajnálom, ami történt. – Robert a két csillagot nézte, amely ott fénylett Tomka szemében. – Nem tehetsz róla, Robert. – Nem lett volna szabad odavinnem téged. – Robert hangjában keserűség bujkált. – Megbántad? – Tomka szemében bánat csillant. Robert maga felé fordította, hogy jobban lássa a szemét. – Semmit nem bántam meg. Csak az fáj, amit neked kellett átélned ott – mondta halkan. – Sajnálom, hogy most robbant ki ez az egész. Már évek óta izzott, gyülemlett a feszültség közöttünk, és pont akkor kellett betelni a pohárnak, amikor te ott vagy, hogy megalázhasson, – megbántson téged! – Robert hangját

sötétre festették az emlékezés árnyai. Tomka leült a homokba. Megvárta, amíg Robert mellé teleszik. – Nem tehetsz szemrehányást magadnak. Megvédtél. – Megvédtelek, de neked végig kellett hallgatnod ezt az egészet! – vett mély lélegzetet Robert. – Ne vádold magad – szólalt meg Tomka komoran. – Édesapád igazán nagyon kedves volt. – Ez azt jelenti, hogy mindketten hűek maradtak ahhoz a képhez, amit lefestettem róluk – mosolygott kesernyésen a férfi. – Édesanyád mindig ilyen volt? – kérdezte Tomka csöndesen. – Amióta emlékszem rá, ilyen volt – feszítette meg az állát Robert. – Gyerekkoromban… valahogy soha nem tudtam közel kerülni hozzá. Gőgös volt, merev és elutasító… aki többet adott a maga alkotta szabályokra, mint a családjára. Apámat nagyon szerettem… de soha nem tudtam szeretni az anyámat… – bukott ki Robertből a fájdalmas felismerés. Tomka feszülten hallgatott. Nem tudta, mit mondjon, mit lehet ilyenkor mondani? Robert lefeküdt mellé a homokba, fejét az ölébe hajtotta. Tomka ujjai szelíd vigasztalásként siklottak végig fáradt szemén. Kicsit előrehajolt, hogy szájával megérinthesse az övét. Robert lehunyt szemmel kezdett beszélni. – Azt hiszem, igazából ő sem szeretett engem… még gyerekkoromban sem. Kiváló háziasszony volt az estélyeken, amiket apám is nehezen viselt el. Gondosan előkészített, megszervezett mindent, elegáns volt, finom és hideg… csak azt nem értem… apám hogyan bírta ki mellette ennyi éven át? – Talán ők szerették egymást… – pillantott rá Tomka bizonytalanul. Robert kinyitotta a szemét. Mintha csodálkozás bujkált volna a tekintetében.

– Talán igazad van… – Komoly volt a tekintete, ahogy Tomkára talált az alkony szelíd félhomályában. – Én nem tudnék úgy élni veled, hogy már ne szeresselek! – suttogta alig hallhatóan. Tomka mély levegőt vett. – Én pedig nem tudnám elviselni, hogy így élj mellettem. Robert tekintete olyan volt, mintha valahonnét nagyon messziről jött volna vissza. Ahogy Tomkát nézte, a homályos szomorúságot felváltotta a szemében a szerelem gyöngéd tüze. – Mi soha nem leszünk ilyenek, csillagom… – Egy pillanatra megbicsaklott a hangja, de aztán erősebben, határozottabban folytatta. – Soha. Hosszú percekig egyikük sem szólt, csak a tenger hullámainak halk suttogása hallatszott. Tomka megmozdult Robert karjaiban. – Valamit mondani akartál? – kérdezte kicsit később Robert, hogy nem szólt. – Londonban… azt mondtad… – kezdte Tomka fénylő tekintettel. Robert lassan átfordult rajta, hogy most ő kerüljön alulra. – …hogy én lennék a világ legboldogabb férfija, ha kisbabánk lenne? – fejezte be helyette a mondatot. Tomka lehunyta a szemét. – Honnét tudod… hogy ezt akartam mondani? – suttogása elhalt a csendben. – Néha egyszerűen olyan, mintha belelátnék a gondolataidba. Tudom, mi lesz a következő szó, és te valóban azt mondod… – Robert hangja melegen csengett, ahogy a tekintetét kereste. – Olyan boldogan és olyan magától értetődően szerettük egymást minden alkalommal… – elsimított Tomka homlokából egy hajtincset –, és nekem soha egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy baj lenne, ha gyerekünk születne… hiszen kimondhatatlanul

szeretjük egymást… – Szájával lassan megtalálta Tomkáét, hogy finoman végigsimogassa. – Te bánnád? – csillant a kérdés a szemében. Tomka néhány pillanatig az arcát nézte. Gyöngéd, fáradt vonásait, amelyből végtelen szerelem sugárzott feléje. – Nem. – A hang furcsán, sután hagyta el a torkát, mintha a következő pillanatban sírásban törne ki. – Akarlak téged… és gyereket… tőled. Tomka nyugtalanul állt az ablak előtt. Robert már rég itt szokott lenni ilyenkor, de most nincs sehol. Nem tudta, mit csináljon. Sietnie kellett volna az előadásra, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Roberttel valami történt. Elhatározta, hogy elmegy hozzá. Amikor a kastélynak ahhoz a részéhez ért, ahol Robert lakott, észrevette, hogy a fekete Citroen nem áll a parkolóban. Az első előadást dr. Kelly tartotta. Tomka egész idő alatt nyugtalanul hallgatta a professzort, hiába érvelt a józanabbik fele, hogy Robertnek bizonyára valami sürgős dolga akadt, és már nem tudta őt értesíteni. A következő előadás Roberté lett volna, de dr. Kelly a szünet előtt tájékoztatta a hallgatókat, hogy az előadás elmarad, mert dr. Connery halaszthatatlan ügyben elutazott. Tomka érezte, hogy a bejelentés után néhány szempár kíváncsian feléje fordul, de most nem törődött velük. Ezalatt a három hét alatt már megszokhatta, hogy Roberthez fűződő szerelme kizárta őt a hallgatók közül. – Dr. Kelly… valami baj történt Roberttel? – szaladt a professzor után. Dr. Kelly arcán meglepetés tükröződött. – Eszerint ön nem tudja, hogy Robert miért utazott el? – fürkészve nézte a sápadt lányt. Tomka némán ingatta a fejét.

– Akkor bocsásson meg, de ezt Robertnek magának kell elmondania – mondta kicsit zavartan dr. Kelly, és indulni készült. Tomka megragadta a karját. – Valami baja történt? – kérdezte kétségbeesetten. Dr. Kelly megsajnálta a lányt. Vigasztalóan megsimogatta az arcát. – Bárhogy is szeretnék, nem segíthetek… Tomka számára szörnyű lassan múlt el ez a nap. Legszívesebben leült volna Robert ajtaja elé, de ezt mégsem tehette… Dr. Kelly titokzatossága még jobban megerősítette benne a félelmet, hogy valami nincs rendben Roberttel. Elhatározta, hogy fut egy kicsit. Így az idő is jobban telik, és talán össze tudja szedni a gondolatait is. Nem akart a tóparton futni, mivel a meleg idő kicsalogatta a hallgatókat, és Tomka most Roberten kívül senkivel sem akart találkozni. Az út mentén futott, teljesen elmerülve a gondolataiban. Nem is emlékezett rá, hogyan történt, csak érezte, hogy hirtelen hányinger fogja el, és iszonyúan szédül. Kétségbeesve szorította a hasára a kezét, és összekuporodott. Alig érzékelte, hogy közvetlenül előtte csikorogva fékez egy autó, csak Robert ijedt hangját hallotta egészen közelről. – Tomka, mi történt veled? – ölelte át Robert izgatottan. Tomka alig tudott válaszolni. – Menj innen, Robert… rosszul vagyok. – Nem akarta, hogy a férfi ilyen állapotban lássa. – Mi a baj? – Robert nem mozdult mellőle. – Hányingerem van… – suttogta Tomka elgyötörtén. Robert végre megértette, miért akarja, hogy most elmenjen. Letérdelt melléje, és megfogta a homlokát. – Kis butám – mondta csendesen, és a másik kezével bátorítóan simogatta a lány reszkető hátát. –

Gyerekkoromban sohasem boldogultam egyedül, csak ha apám odajött mellém, és megfogta a homlokomat. Kicsit később, amikor Tomka jobban lett, az ölébe vette, és az autóhoz indult vele. – Kicsit rendbe kellene hoznom magam… – Tomka a könnyeivel küszködött. Túl sok volt számára, ami ma történt vele. Ilyesfajta rosszulléte még sohasem volt, de ha beteg volt is, mellette senki nem állt ilyen természetesen, védelmet nyújtóan, mint Robert. – Majd nálam, csillagom – hallotta Robert meleg hangját, és érezte, hogy gyengéden beteszi az ülésre. Mintha minden félálomban történt volna vele. Robert a karjaiban vitte a szobájába, mintha együtt zuhanyoztak volna, és mintha Robert erős, meleg keze takargatta volna be a puha törülközőbe. Robert ágyában tért egészen magához. – Jobban vagy, drága? – Robert aggódó arccal hajolt föléje. Tomka csak a szemével jelezte, hogy igen. – Akkor most mindent el kell mesélned, ha már egyszer így rám ijesztettél! – mondta megkönnyebbülten Robert. Figyelmesen hallgatta a lányt, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen sápadt és gondterhelt Robert arca. – Biztosan az egésznapos idegeskedés miatt volt – fejezte be Tomka halkan. Keze tétován megérintette Robert arcát. – Robert… valami baj van? Robert egy hosszú percig némán nézte őt. Arcán fájdalom és kétségbeesés suhant át, nem tudta, mit tegyen. Hirtelen felállt, és az ablakhoz ment. Tomka lassan kibújt az ágyból, és mögéje lépett. – Robert… – Keze, mint a pille nyugodott a férfi vállán. A hangja halk volt, és akadozó. – Robert, én… nem akarok terhedre lenni… ha úgy érzed… Robert úgy fordult meg, mintha áramütés érte volna.

– Ilyet többé ne mondj í – nézett szikrázó szemmel Tomkára, és úgy szorította, hogy alig kapott levegőt. Tomka két kezébe fogta Robert arcát, és majdnem elsírta magát, amikor meglátta a szemében a szenvedés sötét árnyait. – Robert, ha két ember… szereti egymást, az azzal jár, hogy nemcsak a boldogságot, hanem a fájdalmat is közösen viselik el. Robert szeme bepárásodott, ahogy Tomka őszinte, nyílt tekintetébe nézett. – Úristen, hogy szeretlek! – szakadt ki belőle a kiáltás. Hirtelen az ölébe kapta a lányt, és gyengéden magához ölelte. – Nem akarok mást, csak téged szeretni – suttogta szenvedélyesen, és az ágy előtt letette Tomkát. Keze óvatosan kezdte kioldozni a csomót, amivel a törülközőt ráerősítette. – Nem akarok semmire gondolni, csak arra, hogy itt vagy velem, a karjaimban. Látni akarlak… látni az arcodat, a szemedet, a vállad ívét, ezt a két csodálatos kis dombocskát itt… – A törülköző a földre hullott. Ezen az éjszakán olyan szenvedélyesen és kétségbeesetten szerették egymást, mintha tudták volna, hogy ez az utolsó éjszakájuk. Tomka reszkető, boldog izgalommal várta, hogy Robert délutáni előadásai után végre betoppanjon hozzá. Amikor délután a nőgyógyásznál megbizonyosodott arról, hogy valóban kisbabát vár, úgy érezte, rögtön Roberthez kell rohannia, hogy elmondja, mi történt. Nehezen tudott ellenállni annak, hogy ne robbanjon be az előadóterembe, és ne ugorjon a férfi nyakába örömében. Ehelyett csak egy üzenetet hagyott Robert asztalán, hogy ha szabad lesz, azonnal keresse meg. Most pedig itt áll az ablak előtt, és izgatottan várja, hogy feltűnjön az ösvényen Robert alakja.

Abban a pillanatban, ahogy belépett, Tomka tudta, hogy valami baj van. De az öröm, amit órákig magában kellett hordoznia anélkül, hogy valakivel megoszthatta volna, most már kitörni készült belőle. – Robert – kezdte boldogságtól sistergő hangon –, valami nagyon fontosat kell neked mondanom! – Annál fontosabb semmi nem lehet, mint amit én fogok neked mondani – mondta Robert hűvösen, az ajtófélfának támaszkodva. Tomka arca befelhősödött. – Nem hinném, hogy… – kezdte, de Robert tekintete beléfojtotta a szót. Némán nyúlt a papír után, amit Robert nyújtott feléje. Már messziről megismerte. Az a levél volt, amelyben ő kérvényezte, hogy részt vehessen ezen a pszichológiai továbbképzésen, mert árva gyerekeket szeretne magához venni. Robert némán figyelte, ahogy elolvasta a levelet. – Miért nem szóltál nekem erről? – kérdezte halkan. Tomka értetlenül nézett rá. – Az elején azt gondoltam, felesleges elmondanom minden idegennek, hogy mi a tervem – kezdte csendesen. – Utána, amikor már messze nem voltunk idegenek egymásnak, valóban el kellett volna mondanom… de ez a gondolat akkor már teljesen semmivé foszlott bennem. – Segítségkérően nézett a férfira, de az makacsul hallgatott. – Ne nézz úgy rám, mintha ez a szerelem nem változtatott volna meg gyökeresen mindkettőnket! – kiáltott fel kétségbeesetten. Hirtelen iszonyú fájdalmat és fáradtságot érzett a belsejében. Nem akarta Robert szemét látni, amíg beszélt. Nem bírta látni, ahogy nem hisz egyetlen szavának sem. – Én… borzasztóan beléd szerettem… és nem akartam mást, csak veled élni… és gyerekeket tőled… mindkettőnknek… – suttogta az ablak felé fordulva.

Úgy érezte, végtelenül hosszú ideig hallgatnak. A padló megreccsent Robert léptei alatt. Hirtelen a vállán érezte a kezét. – Mindenáron gyereket akartál… – fordította maga felé Robert, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Én pedig semmi másra nem kellettem neked, csak arra, hogy a gyerek apja legyek. Tomka úgy érezte, elhagyja minden ereje, de Robert kezei keményen tartották. – Robert… ez nem igaz… – a hangja színtelen volt. Egyszerűen képtelen volt többet mondani. Összezavarodott benne minden. Az a csodálatos érzés, amit néhány hete ismert meg, és amit úgy hívnak, hogy szerelem, reszketve sírdogált a szívében. Robert két nagy lépéssel az ajtónál termett. De mielőtt kilépett volna, utolérte Tomka reszkető hangja. – Robert – Tomka alig ismert a saját hangjára –, én… szeretlek… Lázban égve állt ott, a szemei fájdalmasan csillogtak. Nem tudta, mi történt, csak azt tudta, hogy ő soha, soha nem bántotta őt, csak szerette, és ő most mégis eltaszítja magától. Azt hitte, Robert már rég elment, de hirtelen megérezte a közelségét. A következő pillanatban Robert szorosan átölelte, és az ajka fájdalmas szenvedéllyel kereste meg az övét. Csókjuk kétségbeesett kiáltás volt a dermedt csendben. Robert hirtelen eltolta magától. – Azt hiszem, te legalább annyira megégetted magad, mint amennyire engem megsebeztél – mondta nagyon komolyan a szemébe nézve. Az ajtóból még egyszer visszaszólt. – Valami fontosat akartál mondani… Tomka tágra nyílt szemmel meredt rá. Arcán lassan végigfolytak a könnycseppek, de már nem törődött vele, hogy Robert sírni látja. Tétova mozdulattal a hasára

tette a kezét. Ha most elmondja Robertnek, hogy kisbabát vár… Döntött. – Nem… Robert… – suttogta erőtlenül –, már nincs semmi… jelentősége… Robert hosszan, merőn nézett vissza rá. Egy pillanatra azt hitte, nem bírja tovább, odalép, és a karjaiba szorítja Tomkát… Hirtelen kilépett az ajtón. – Isten veled… – visszhangzottak Tomka fülében Robert utolsó szavai. Tomka előtt elsötétült minden. Robert magával vitte a napfényt az életéből. Amikor magához tért, odakint már késő este volt. Percekig tartott, amíg kusza gondolatai rendeződtek valamelyest, és rájött, hol van. A fájdalom, amit érzett, iszonyú erővel járta át a szívét. Nagy nehezen felállt, meg kellett kapaszkodnia az ajtóban, mert szédült. Amikor össze tudta szedni magát annyira, hogy végre képes volt kapaszkodás nélkül megállni, nekiállt csomagolni. Gépiesen, fásultan gyömöszölte a holmiját a hátizsákba. Fogalma sem volt, hogyan, mikor jut haza, csak egyvalamit tudott. Egy pillanatig sem tud tovább ittmaradni. Az ajtóban még utoljára megállt. Égő tekintetét végighordozta a szobán. Ez volt az otthona addig, amíg ez a csodálatos szerelem tartott. Később, amikor visszagondolt ezekre az órákra, nem tudta felidézni, hogyan jutott el az állomásra. Csak az maradt meg benne, hogy összetörve, elhagyva és megalázóban botorkált az út szélén. És nem tudott sírni. Minden lépésnél, ami távolabb vitte a kastélytól, a birtoktól és Roberttől, nőtt a lelkében a fájdalom, és úgy érezte, nem bírja tovább. Sötétség vette körül, de

annyira fáradt, fásult volt, hogy nem félt. Mellette autók húztak el, mintha meg is állt volna néhány, de ő észre sem vette őket. Mint ahogy azt sem vette észre, hogy lassan követi egy fekete Citroen. Nem tudta, hogyan jutott el az állomásra, pedig addig több mint egy órát kellett gyalogolnia. A pénztár zárva volt, az állomás épületében homályos csend uralkodott. Megpróbált eligazodni a táblákon, de képtelen volt rá. Halkan kopogott a pénztár üvegajtaján. Semmi válasz. Elkeseredetten, meggyötörten ült le egy székre. Az ablak felől halk motoszkálás hallatszott. Percekig tartott, amíg felfogta, mi ez a nesz. – Hogyan juthatnék el Shrewsburybe? – kérdezte, amikor megjelent a vasutas. Idegen volt a hangja saját maga számára is. Monoton egyhangúsággal érzékelte, hogy a vasutas az órára pillant. Fél tizenegy volt. Többször át kell szállnia, de csak annyit tudott megjegyezni, hogy az ő vonata hajnali két órakor érkezik ide. – Rendben. Kérek egy jegyet. – Előkotorta a pénzt. – Egyedül utazik? – kérdezte a férfi feszült pillantással. – Egy jegyet kértem – nézett rá Tomka mereven. Kibotorkált a peronra. Nem akart bent üldögélni. Nem akarta, hogy a fájdalmát valaki más is lássa. Sötét volt. Fáradtan kuporodott fel az egyik padra. Több mint három órát kell várnia. De mi az a három óra ahhoz képest, ahogy ezután élnie kell? Egy egész életet Robert nélkül?! Legalább tudna sírni! De nincsenek könnyei, csak a szeme ég borzasztóan. Vajon lehet-e így élni?. Vajon tud-e tovább élni úgy, hogy mögötte vannak ezek a csodálatos napok? Robert…

Tágra nyílt szemmel meredt az éjszakába. Robert… – zokogta belül a szíve –, hiszen én úgy szerettelek! Nem igaz! Szeretlek! Most is szeretlek, pedig gyűlölnöm kellene téged! – Bocsánat, kisasszony… – döbbenten meredt az előtte álló vasutasra. – Segíthetek esetleg valamiben? – Nem – mormolta halkan, és arra várt, hogy újra magára marad. Amikor felnézett, az még mindig ott topogott előtte. – Nem jól érzi magát? – kérdezte feszülten. – Nem. Borzasztóan érzem magam – mondta ingerülten. Amikor újra magára maradt, akkor döbbent rá, hogy a vasutas attól fél, öngyilkos lesz. Öngyilkos… Teljesen magába roskadt. Talán ez lenne a kiút? Van valami értelme az életének ezek után? Már messziről meghallotta, hogy közeledik a vonat. Mereven állt fel, és a vállára vette a hátizsákot. A vonat lassan fékezett az állomás előtt. Tomka dermedt fájdalommal nézte a zakatoló kerekeket. Csak egy pillanat lenne… csak egy pillanat, és megszűnne minden… A vonat még mindig mozgott. Arra gondolt, vajon mit érezhetett Anna Karenina, amikor végső kétségbeesésében képes volt a mozgó kerekek alá vetni magát. Nem vette észre, hogy a vasutason kívül, aki tőle alig egy méterre állt, még valaki figyeli szinte kétségbeesetten a mozdulatait. Lehajtott fejjel bámult maga elé. Pillantása lassan a hasára esett, ahol egy apró, kicsi élőlény pihent. Robert kisgyereke… Megmozdult. Ebben a pillanatban egy erős kéz fogta meg a vállát. Tomka megállt egy pillanatra. – Ne féljen, jóember – mondta rekedten, anélkül hogy felpillantott volna. – Nem leszek öngyilkos.

Gyorsan fellépett a lépcsőre és eltűnt az ajtó mögött. Néhány másodperc múlva a szerelvény megmozdult. Tomka még egyszer látni akarta ezt a helyet. Legalább az állomást. Az ablakhoz szorította az arcát. Lassan bepárásodó tekintete Robertével találkozott. Tomka dermedten pislogott. Azt hitte, nem jól lát. Kétségbeesetten próbálta lehúzni az ablakot. – Robert! – szinte sikoltásként szakadt ki belőle a kiáltás. Robert a vonat után rohant. – Tomka! – kinyújtotta a kezét, hogy megfoghassa az övét. De a vonat egyre gyorsabban mozgott. Tomka a lassan távolba vesző állomást bámulta, ahol Robert mozdulatlan alakja beleveszett a sötétségbe. Eljött hát… eljött, hogy utoljára még ő vigyázzon rá… Még mindig a vállán érezte az érintését. Nem a vasutas volt hát, hanem ő… Féltette… utoljára még féltette… Nem tudta… nem tudta, hogy ő nem menekülhet a halálba, mert a szíve alatt hordozza a gyereküket… Lassan megteltek könnyel a szemei. Végre… Végre tudott sírni… Lázban égő szemmel állt a lakása előtt. Ahhoz is erőt kellett gyűjtenie, hogy kinyissa az ajtót. Könnybe lábadt a tekintete, ahogy végignézett az egyszerű kis lakáson. Újra itt van hát… egyedül, megalázottan, elhagyottan… Képes lesz vajon újra élni ezek között a falak között? Itt, ahol Roberttel olyan boldogok voltak? Minden őt juttatja eszébe… A kismackó az ő kezétől lett ilyen bolyhos, az ablakkilincs még őrzi kezének az érintését, az ágy pedig minden éjszaka arról fog mesélni, hogyan szerették egymást azon a távoli napon… Még az apró porszemek is őt juttatják eszébe, ahogy kedvesen a tündérekről beszél…

Megremegett a térde. Erőtlenül támaszkodott a falnak. Ki fogja ezt bírni? De hát nem menekülhet, nincs a lakásban, nincs a városban olyan hely, ami ne őt juttatná eszébe!! Kétségbeesetten szorította a hasára a kezét. Hogyan tud ő itt élni ezek után? – zokogta dermesztő magányában. Ahogy közeledett a karácsony, egyre rosszabbul érezte magát. Nem gondolta volna, hogy a terhességnek ez a szakasza így megviseli. A dereka sokat fájt, és gyakran ébredt arra, hogy a hasában is fájdalmat érez. Valószínűleg a közelgő ünnep miatt, de az utóbbi időben újult erővel tört rá Robert elvesztése iránti fájdalma. Karácsony reggelén erősen havazott. Sápadt volt, és nagyon szomorú. Úgy érezte, képtelen lesz feldíszíteni a kis fenyőfát, és ahhoz sem volt ereje, hogy a kicsi lakásban maradjon. Ezen a napon, amikor mindenki a szeretteivel ünnepel, úgy érezte, belehal Robert hiányába. Csak botorkált a havas úton, kabátját védelmezően összehúzva domborodó hasa felett. Észre sem vette, mikor kezdett el sírni, csak hirtelen megérezte a szájában sós könnyeit. Tudta, ha nem lenne a kisbaba a hasában, nem tudna tovább élni… A járda már jeges volt, de ez is elkerülte a figyelmét. Csak akkor kapott dermedten a hasához, amikor nagyot csúszott. De ebben a pillanatban egy erős kéz szorítását érezte, ami megakadályozta, hogy elessen. – Köszönöm… – motyogta, és a könnyein keresztül megpróbált megmentőjére nézni. Tágra nyitotta a szemét. – Professzor úr… – suttogta a meglepetéstől bénultan. Dr. Kelly őszinte aggódással figyelte Tomka könnyes arcát.

– Rosszul van, Tomka? – kérdezte halkan, és a tekintete a hasára vándorolt. – Jöjjön, hazakísérem – ölelte át a reszkető lányt. Tomka nem bírt megszólalni, amíg haza nem értek. Dr. Kelly kutató tekintettel nézett végig a kis lakáson. – Egyedül él? – kérdezte. – Nem. Már ketten vagyunk. – Tomka a hasára tette a kezét. Sápadt volt, és nagyon elesett. – Mi történt magával, Tomka? – nézett rá figyelmesen dr. Kelly. Tomka elértette a pillantását. Az idős professzor megint a hasát figyelte. – Felesleges találgatnia, professzor úr. A kicsi apja Robert – mondta halkan. A professzor egy pillanat alatt a lány mellett termett, és megragadta a vállát. – Mit mond? Robert…? – izgatottan nézte a lány könnytől csillogó szemét. Tomka a könnyeivel küszködve elmesélt mindent. Most először beszélt az Őt ért fájdalomról, amit eddig nem tudott és nem is akart senkivel megosztani. De most sem tudta sírás nélkül felidézni az emlékeket. Dr. Kelly feszülten hallgatta. – Szörnyű állapotban van – simogatta meg hirtelen Tomka remegő vállát. – A nőgyógyászom mindig szidott… – Tomka lehajtotta a fejét. – Én igyekeztem összeszedni magam… de… sokat szenvedtem Robert miatt. Most, a karácsony miatt még jobban összezavarodtam. Úgy fáj a hiánya… – Még mindig szereti? – kérdezte dr. Kelly visszafogottan. Tomka felemelte a fejét, és furcsán csillogni kezdett a szeme. – Nem tudom őt nem szeretni… haragudni akartam rá, gyűlölni őt, de nem tudom gyűlölni… Mindennap arra ébredek, hogy egyre fokozódik bennem a fájdalom, amit az elvesztése miatt érzek.

Dr. Kelly ujjai vasmarokként szorították a vállát. – Mondanom kell magának valami nagyon fontosat. Tomka dermedten nézett rá. – Csak nem… halt meg? – kérdezte egészen sápadtan. – Nem. Él… de teljesen megvakult. A professzor szavai jeges tőrként hasították át Tomka szívét. – Úristen! – suttogta hangtalanul. – Robertnek néhány éve kezdődtek a problémái a szemével. Kezdetben úgy tűnt, nem komoly a betegsége. Sajnos éppen akkor derült ki, hogy milyen súlyos, amikor Robert és maga… egymásba szerettek. – Dr. Kelly komoran nézte a lányt. – Én egészen a tegnapi napig azt hittem, hogy maga elhagyta Robertet, amikor megtudta, hogy meg fog vakulni. De Robert tegnap végre elmondta az igazságot. Azért üldözte el magát, mert nem akarta, hogy egy világtalan férfi mellett kelljen élnie. Annál sokkal jobban szerette, mintsem hogy elviselje, milyen élete lehetne őmellette. Kitalálta azt a butaságot… hogy elkergesse maga mellől azt, akit halálosan szeretett… Tomka olyan fehér volt, mint a fal. – Hol van most? – kérdezte rekedten. – Amikor maga elment, teljesen összetört. Az első műtét nem sikerült, és ő nem is akart már semmit az élettől… Kezdetben bejárt tanítani, de amióta semmit sem lát, teljesen visszavonultan él a házában. Tomka észre sem vette, hogy véresre harapta a száját, amíg a professzort hallgatta. Megragadta a vállát. – Elvinne oda? Kérem, könyörgöm, vigyen el Roberthez! – hangja feszült várakozással halt el a csendben. Dr. Kelly nagyon komolyan nézett rá. – Tulajdonképpen ezért jöttem… de most nincs olyan állapotban, Tomka. Nézze, maga héthónapos terhes. Odakint szakad a hó… az út több mint négy óra – figyelmeztette a lányt. – Oda kell mennem! – hajtogatta Tomka makacsul.

Dr. Kelly még egyszer megállította. – Tomka… Robert teljesen vak. Tomka fátyolos tekintettel nézett rá. – Szeretem őt – mondta őszintén –, bármi történjék is vele. A hirtelen átélt izgalmak hatására Tomka hamarosan elaludt az autóban. Csak akkor ébredt fel, amikor Robert háza előtt álltak. – Jól van? – kérdezte a professzor gyöngéden. Tomka kibújt a takaró alól, amely olyan jó meleget adott az úton. Odakint már besötétedett, és az utcai lámpa fényénél Tomka arca nagyon sápadt volt. – Kicsit rakoncátlankodik a baba, de… – Tomka hirtelen a professzorhoz hajolt, és megcsókolta az arcát. – Köszönöm, professzor úr! Dr. Kelly zavartan nézett rá. Aztán lassan elmosolyodott. – Szeretném, ha… Tomka mosolyogva nézett rá. – Ez a harc már rám vár, professzor úr. Induljon, mert otthon biztosan hiányzik valaki a fenyőfa alól – mondta, kezét nyugtalan hasára téve. Dr. Kelly megölelte. – Bekísérem. Nem venném a lelkemre, ha ebben a sűrű hóesésben elesne, és valami baja történne bármelyiküknek. Tomka Julia mögött lépett be a nappaliba, és megállt az ajtóban. Szinte a lélegzetét is visszafojtotta, amikor megpillantotta a kandalló előtt Robertet. A férfi egy karosszékben ült, arcát a kandalló felé fordította. – Ki járt itt, Julia? – kérdezte csendesen, mozdulatlanul. Tomka torkát fojtogatta a sírás, ahogy meghallotta a jól ismert, imádott hangot. – Dr. Kelly volt itt, professzor úr. Julia Tomkára nézett, majd a kandallóhoz lépett, hogy fát rakjon rá.

– Daniel? Már el is ment? – emelte fel a fejét Robert. Tomka lába a földbe gyökerezett. Robert egyenesen ránézett, de nem láthatott semmit… – Igen. Karácsonyi ajándékot hozott önnek. – Julia megállt Robert előtt, aki a fejét még mindig abba az irányba fordította, ahol Tomka állt. – Ajándékot… nekem? – Robert hangja egészen halk volt. Tomka észrevette, hogy az arca elkomorodott. Kis szünet után arrafelé nézett, ahol a házvezetőnőt sejtette. – Köszönöm, Julia, nincs szükségem semmire. Az asszony tétován Tomkára nézett. – Az ajándékot nem akarja látni? Robert a fejét ingatta. – Nem. Majd később. – Hirtelen ismét abba az irányba nézett, ahol Tomka állt. – Mondja, Julia, van még rajtunk kívül valaki a szobában? Julia nem tudott hazudni. Egészen belepirult az erőfeszítésbe, hogy ne áruljon el semmit, amíg az ajtóhoz nem ér. – Jó éjszakát, professzor úr – szólt vissza Robertnek, és lassan behúzta maga mögött az ajtót. Robert mozdulatlanul ült, aztán lassan felemelte a kezét, és a szeméhez szorította. – Ó… – suttogta egészen halkan –, hát eljöttél hozzám, Tomka? Ma elkényeztet a sors… hiszen ma már megjelentél előttem… Tudod, egy pillanatra azt hittem, valóság, hogy itt vagy… de nem… ez is olyan látomás, mint mindegyik. Meddig lesz ez még így, Tomka? Minden éjszaka, amikor nyugtalanul, kétségbeesve felébredek, a nevedet kiáltom… és amikor kinyitom a szemem, látlak magam előtt… mindaddig, amíg ki nem nyújtom feléd a kezemet, hogy megérintselek, magamhoz szorítsalak… és te eltűnsz…

Tomka dermedten kapaszkodott az ajtófélfába. Azt hitte, megszakad a szíve, ahogy Robert fájdalmas szavait hallgatta. Robert felemelte a fejét. Lehunyt szemhéja alól lassan szivárogni kezdtek a könnycseppek. – Tomka… – suttogta elkeseredetten –, miért történhetett ez meg velünk? Robert hirtelen azt érezte, hogy egy jól ismert kéz gyengéden letörli az arcáról a könnyeket, és egy száj, aminek az érintésére annyira vágyott, forrón végigsimítja az arcát. – Ó… – Robert hangja tele volt fájdalommal –, hányszor átéltem már azokat a perceket, amikor ugyanígy csókoltál… de mindig fel kellett ébrednem ebből a gyönyörű álomból… Ebben a pillanatban az ajkán érezte Tomka forró ajkát. Visszafojtott lélegzettel ült. Majd lassan felemelte a kezét, és óvatosan megérintette Tomka fejét. Ujjai finoman végigsimogatták Tomka arcát, szemét, száját. – Ez az ő szája… az ő forró bőre… ez nem álom… – kétségbeesetten nyitotta ki a szemét, de hiába akart látni, nem láthatott. – Tomka?… – suttogta tétován. – Robert… – Tomka alig tudott megszólalni. – Tomka… igazán itt vagy? – kérdezte szinte élettelenül a férfi, és a keze szorosan fogta a lányt. – Itt vagyok, Robert… és most már itt is maradok mindörökre. Tomka a férfi megkínzott arcát nézte, amely még mindig habozott. Félt elhinni, amit nem láthatott. Keze újra végigsiklott a lány arcán. – Tomka… – a következő pillanatban kétségbeesett, szenvedélyes ölelésben forrtak össze. Tomka nem bírta visszatartani a könnyeit. – Hát eljöttél? – Robert suttogva mert csak megszólalni, mintha attól félne, hogy ha hangosan beszél, szertefoszlik ez a szép álom.

– Eljöttem… de nem egyedül… – Tomka tudta, hogy ideje elmondani, mert különben Robert simogató keze dermedten fog megállni domborodó hasán. – Nem egyedül? – Robert hangja csalódott volt. Tomka megfogta a kezét, és lassan megcsókolta az ujjait. – Akit magammal hoztam, Robert, az nagyon jól ismer itt mindent… különösen a kandalló előtt ezt a meleg, puha fészket. Robert arca egészen lángba borult. Egy hosszú pillanatig némán, hitetlenkedve ült, aztán a keze lassan, tapogatózva, de végtelenül gyengéden végigsiklott Tomka testén, majd megpihent domborodó hasán. – Azt akarod mondani… hogy gyerekünk lesz? – kérdezte izgatottan. Tomka úgy érezte, egészen elgyöngül Robert kezének forró érintésétől. De tudta, hogy most neki kell erősebbnek lennie. – Persze, ha te úgy gondolod, hogy ilyen nagy hassal már nem kellek neked… – mondta a könnyeit nyelve, kedvesen kötekedve. – Tomka! – Robert keze fenyegetően ölelte át, majd gyengéden magához vonta. Aztán hirtelen eltolta magától a lányt. – Tomka… látod, mi lett belőlem… soha nem teszek neked szemrehányást azért, ha elmégy… – mondta mérhetetlen fájdalommal a hangjában. Tomka döbbenten állt egy percig, aztán Robert nyaka köré fonta a kezét. – Nem azért utaztam ebben a hóviharban négy órát, hogy most elmenjek – súgta egészen közel hajolva Roberthez. – Veled szeretnék aludni az ágyadban. Sőt… mást is szeretnék, de azt most nem lehet. Így egyelőre megelégszem azzal is, hogy magam mellett tudhatlak. – Aztán lehúzta magához Robert fejét, és megcsókolta a száját. Robert mozdulatlanul állt.

– A kisbaba miatt még meg szabad csókolni engem – hallotta Tomka halk hangját. Ekkor döbbent rá, hogy Tomka vele akar maradni. Vele élni, akkor is, ha ő nem lát. Szenvedélyesen magához szorította a lányt, és a szája végre megtalálta Tomka reszkető száját. Szorosan egymáshoz bújva aludtak el. Éjszaka Tomka arra riadt fel, hogy Robert a nevét kiáltja. Rémülten kapcsolta fel a lámpát. – Robert… – suttogta megragadva a kétségbeesett férfi kezét. – Itt vagyok. – Tomka… azt hittem… azt hittem, álom volt az egész, és eltűntél! – Robert hangja remegett. Nem tudnám elviselni, ha újra elveszítenélek… Átölelték egymást. – Ennek az esélye nagyon kicsi, professzor úr. Ugyanis nem áll szándékomban, hogy még egyszer hagyjam magam elveszíteni. Tomka megsimogatta Robert arcát. Ahogy Robert lassan beszélni kezdett, a régi sebek fájdalmasan felszakadtak, és jobban fájtak, mint valaha. – Soha nem hittem, hogy valaha rád találok… Amikor megláttalak, első pillanatban éreztem, hogy halálosan beléd szerettem. Az első együtt töltött hétvége után nem hittem, hogy lehetünk ennél boldogabbak. De a rákövetkező két hét minden napja újabb és újabb csoda volt veled. Szinte a mennyekbe röpített a szerelem… – Robert arca egészen átszellemült, keze szorosabban fogta Tomka kezét. – Tudtam, hogy te is ugyanúgy érzel, hogy boldog vagy velem. Soha nem volt olyan jó előadást tartani, mint akkor, mert tudtam, hogy ott ülsz a hátsó sorban, és bármikor rád pillanthatok, belefeledkezhetek a csillogó tekintetedbe, és abban a pillanatban megszűnik körülöttünk a világ, csak ketten vagyunk…

Tomka szeme könnybe lábadt, ahogy Robert ugyanazokat az érzéseket idézte fel, amelyek az ő lelkét is feszítették. – Nem érdekelt, hogy a hallgatóim tudják, miért nézek olyan gyakran a hátsó sorba. Néha kényszert éreztem, és látni akartalak. Körülsimogatni a szememmel, addig, amíg meg nem érzed, hogy nézlek, és tétován fel nem emeled a fejed. A tekinteted mindig rabul ejtett… Tudtam, hogy a hallgatókkal való kapcsolatod miattam szinte egészen megszakadt, és hogy néhányan, különösen a lányok, igyekeznek neked rossz pillanatokat szerezni. Amikor az a három lány valami látszatproblémával megállított, és te elrohantál, azt hittem, megőrülök örömömben. Akkor jöttem rá, hogy te is hasonlóan érzel irántam. – Robert keze Tomka arcára tévedt. Gyengéden végigsimított rajta. – Ugye most elpirultál? – kérdezte suttogva. Tomka, ha lehet, még jobban elvörösödött. Zavartan köhintett. – Oké, utólag bevallhatom, nagyon nehezemre esett végignézni azt a jelenetet. Én… én nem tudtam, mi az, hogy féltékenység, de azt hiszem, akkor fellángolt bennem ez az érzés – vallotta be halkan. – Szeretnélek most megcsókolni – mondta hirtelen Robert egészen visszafojtott hangon, és lassan magához vonta a lányt. Ajkaik forró csókban találtak egymásra, s ebben a csókban benne volt az elmúlt hét hónapban átélt szenvedésük, fájdalmuk. – Tudod, Robert… – motyogta Tomka zavartan amióta megbizonyosodtam afelől, hogy kisbabát várok, soha egy pillanatra nem gondoltam arra, hogy nem akarom őt… – Egy kissé feszült volt a hangja, ahogy folytatta. – De ha most nem lenne köztünk a domborodó pocakom, azt hiszem, sokkal többet akarnék ennél a csóknál. Robert arcán látszott, hogy feszülten hallgatja Tomkát, s amikor megértette, fáradt vonásain szinte lángolt a szerelem.

– Én is nagyon kívánlak – suttogta és forró csókokkal simogatta végig Tomka arcát és nyakát. Amikor a hálóingen keresztül megérintette Tomka mellét, Tomka egészen sápadtan megszólalt. – A terhesség… eléggé megváltoztatta a testemet. Robert megérezte hangjából a zavartságot. – A kezem csodálatosnak talál téged – mondta őszintén, és kicsit elkomorodva hozzátette. – Ha láthatnálak, biztosan a világ legcsodálatosabb kismamájában gyönyörködhetnék. Összeszedte magát, és halkan folytatta. – Amikor a legboldogabbak voltunk, akkor jöttem rá, hogy a szemem ismét rakoncátlankodik. Aznap, amikor váratlanul elutaztam, orvoshoz mentem. Nem bírtam elmondani neked… tudtam, hogy keresni fogsz, hogy aggódsz miattam, de nem akartam hazudni… Az orvos elmondta, hogy az utóbbi időben nagyon sokat romlott a szemem. Semmi jóval nem biztatott. Ha rászánom magam az első műtétre, talán némi remény van arra, hogy valamit lássak, de ez a szembetegség, ami a szememet megtámadta, még megfejthetetlen az orvostudomány számára. Közölte velem: jobb, ha felkészülök a legrosszabbra, ami néhány év múlva bekövetkezik. – Robert hangja elakadt. Tomka reszkető kezét simogatta. – Gondolhatod, mit éreztem, amikor kiszédültem a rendelőből. Azt hittem, megőrülök. Beültem a kocsiba, és mint egy ámokfutó, száguldottam hozzád, hogy elsírjam a fájdalmamat. És majdnem elütöttelek, amikor ott találtalak az úton összekuporodva. Amíg magadhoz nem tértél, ezernyi gondolat cikázott át az agyamon. Imádlak téged, belehalok, ha elveszítelek, de tudtam, hogy neked egy erős férfira van szükséged, aki támaszt, védelmet, biztonságot nyújt, hiszen egész életedben egyedül dideregtél a világban… És egy világtalan férfi nem tud biztonságot adni, csak kérni…

Robert szavai kétségbeesetten haltak el a csendben. Tomka a könnyeivel küszködve szólalt meg. – Miért nem mondtál el nekem mindent? Robert feléfordult, és mérhetetlen fájdalom tükröződött az arcán. – Ha elmondtam volna, tudom, hogy kézzel-lábbal tiltakozol az ellen, hogy elküldjelek. Ki kellett találnom valamit, amivel szándékosan elűzlek magam mellől. De akkor este még szeretni akartalak. Amikor éjszaka elaludtál, rádöbbentem: csak úgy tudom megtenni, ha fájdalmat okozok neked, és akkor megszületett a fejemben ez az őrült ötlet… – Robert szeme könnyben úszott, és Tomka kezéért nyúlt. – Azon a napon nem jöttél előadásra, és én majd meghaltam a fájdalomtól, a gondolatra, hogy mit teszek. Amíg végigjátszottam a színjátékot, minden pillanatában kísértést éreztem, hogy bevalljam az igazat. Az utolsó pillanatban azt hittem, nem bírom tovább… amikor megöleltelek, és éreztem a kétségbeesett csókodat… Elrohantam… És tudtam, hogy vége mindennek. A kocsimmal követtelek, amikor elmentél… Cipelted a hátizsákodat, és láttam rajtad, hogy teljesen összetörtél… Gyűlöltem magamat… és te elvittél tőlem mindent… a szerelmemet… a szívemet, a lelkemet… Tudtam, hogy egész életemben utánad fogok vágyakozni, hogy soha többé senki más nem kell nekem, csak te… de nem akarhattam, hogy egy világtalan férfi mellett élj! Tomka kétségbeesve ölelte át. – Ó, Robert! – zokogta. – Hát nem tudta, hogy mennyire szeretlek? – Miféle életed lehetne mellettem? – kérdezte Robert komoran. Tomka ránézett. Alig látta a könnyein keresztül. – Miféle? Emlékszel, mit mondtál nekem egyszer, Robert? „Azt akarom, hogy velem legyél minden este. Minden éjszaka vigyázni akarok az álmodra. Hallgatni a lélegzésedet. Reggel arra ébredni, hogy ott fekszel

mellettem. Azt akarom, hogy ne legyél többé magányos. Ha vihar van, menedéket találj a karjaim közt.” Én ezt az életet akarom választani, Robert. És szeretlek, bármi történjen is veled – mondta alig hallhatóan. Robert sokáig feküdt a hirtelen beállt csendben. Aztán megfogta Tomka vállát, és nagyon lassan maga felé fordította. – Egy mondatot nem idéztél – szinte nem lehetett hallani a hangját. – Tudom. Szándékosan tettem – válaszolt Tomka sápadtan. – Ezt a mondatot neked kell kimondanod, Robert. Robert arca egészen komor volt, de lassan szétáradt meggyötört vonásain valami furcsa melegség. – „Soha többé nem akarlak elengedni magam mellől!” – suttogta szinte áhítatosan, és szorosan magához ölelte Tomkát. Kicsit később egészen halkan megkérdezte. – Tomka… mit akartál mondani nekem azon az utolsó napon? Tomka még mindig az előző percek hatása alatt állt, nem bírt megszólalni. Megfogta Robert kezét, és a hasára tette. Néhány másodperc kellett, hogy Robert megértse, mit akar. – Úristen! – kiáltott fel. – Azt akartad mondani, hogy tudsz… az ő létezéséről? – Igen. Robert majdnem elsírta magát. – Soha nem fogom megbocsátani magamnak! – suttogta vádlón, szemrehányón. – Mikor tudtad meg? – Akkor este, amikor először rosszul lettem, én is az idegességre gondoltam. De másnap reggel, miután elmentél, és én ismét rosszul lettem, hirtelen megvilágosodott előttem, hogy kisbabát várok. Azért nem mentem előadásra, mert felkerestem egy nőgyógyászt. – Tomka hangja alig észrevehetően megremegett. – Aztán a reggeli rosszulléteim öt hónapig

eltartottak. Szinte minden reggel elkéstem a könyvtárból. – Kicsit elmosolyodott. Jobb kedvre akarta deríteni a férfit, akit szemmel láthatóan nagyon megviseltek a hallottak. – Emlékszel? Robert bólintott. – Mi ketten egy ideig mindenhonnét el fogunk késni… Nagyon nehéz volt ez a hét hónap? – kérdezte kicsit később, halkan, aggódva. Tomka tűnődve gondolt vissza az eltelt időre. – Az orvosom szerint én vagyok a legrosszabb kismamája, akivel valaha is dolga volt – mondta halkan. – Miért? – kérdezte feszült meglepetéssel a hangjában Robert. – Te olyan tüneményes nő vagy, mi lehet az ő baja? – Ó… – Tomka zavartan hajtotta le a fejét. – Az az igazság, hogy igaza van… Tudod, Robert, nagyon nehezen tudtam összeszedni magam azután a beszélgetés után. Tudtam, hogy a kisbaba miatt ennem kell, és meg kell próbálnom lelkileg is egyensúlyba jönnöm… de… azt hittem, belehalok a hiányodba. – Tomka érezte, hogy Robert keze szorosabban fogja az övét. – Először gyűlölni akartalak, de rájöttem, hogy nem tudlak nem szeretni, bármi történt is… Aztán, amikor a kisbaba már láthatóan fejlődött, egyre inkább éreztem, hogy nagyon kell rá vigyáznom, hiszen nekem csak ő maradt belőled… Igyekeztem hát kiegyensúlyozottan élni, de soha nem tudtalak elfelejteni. – Elhallgatott, és szorosan Roberthez bújt. – Nem akarok többé soha, soha egyetlen pillanatra sem távol lenni tőled! – suttogta nyugtalanul. Robert gyengéden magához szorította, és igyekezett megnyugtatni. Kicsit később Tomka halkan megkérdezte. – Mondd, Robert, dr. Kelly hogy jött rá az igazságra? Robert összevonta a szemöldökét.

– Amikor… elmentél, rohamosan romlani kezdett a szemem. Nem érdekelt semmi és senki, úgy éreztem, nincs semmi az életben, ami nélküled fontos lenne. Olyan volt, mintha magaddal vitted volna a levegőt, az életet… Daniel nagyon haragudott rád… Nem akartam elmondani neki az igazat, mert tudtam, hogy akkor fel fog keresni. De tegnap már nem bírtam tovább… hogy annyira gyűlöl téged… és elmondtam neki mindent. – Robert zavartan nyelt egyet. – Nem bírtam már elviselni, hogy rólad rosszat gondol. De… megtiltottam neki, hogy elmenjen hozzád. Tomka közel hajolt Roberthez, és megcsókolta a szemét. – Biztosan borzasztóan összeszidott – mondta kedvesen. Robert arcán megjelent kisfiús mosolya. – Nagyon leteremtett – válaszolt őszintén. – Azt mondta, reméli, hogy már elfelejtettél, és kerestél magadnak egy normális férfit. Tomka elmosolyodott. – Ó… – suttogta alig hallhatóan. – Bevallom, nem is tartanám rossz ötletnek dr. Kelly javaslatát, ha nem szeretnélek annyira. – Tomka! – Robert belement a játékba és tettetett fenyegetéssel ölelte magához a lányt. Keze gyengéden simogatta végig a hasát. – Mikor fog születni a kisbaba? – kérdezte halkan. Tomka megmondta. Kicsit remegett a hangja. – Félsz? – kérdezte Robert nagyon kedvesen. Tomka megfogta a kezét, amely a hasán nyugodott. – Azt hiszem, nagyon… – ismerte be őszintén. Ujjai Robert hajába túrtak, aki szájával lágyan végigsimogatta a hasát. – Azt szeretném… azt szeretném, Robert, ha velem maradnál, amikor… megszületik a kicsi… – Dermedten várta a választ. Robert felemelte a fejét és az arca egészen ragyogott a meghatottságtól.

– Megígérem, hogy melletted leszek – szája megkereste a lány száját és megcsókolta. – Nagyon szeretlek, csillagom… – mondta halkan, furcsán csillogó szemmel. Tomkán izgatott remegés futott végig. Hirtelen nagyon szorosan ölelte magához Robertet. – Azt hittem, már soha többé nem hallhatom tőled, hogy szeretlek, csillagom! – sírta boldogan Robert pizsamájába. Odakint még mindig havazott. Tomka arra ébredt, hogy egy forró kéz finoman, gyöngéden megérinti. Robert hajolt föléje komolyan, aggódva. – Jó reggelt! – Tomka kicsit felemelte a fejét, és megcsókolta Robert száját. – Hát itt vagy még? – Robert szája szögletében halvány mosoly jelent meg. – Amikor felébredtem, nem éreztelek magam mellett. Tomka megsimogatta a férfi arcát. – Amióta ilyen nagy a hasam, sajnos már nem tudok úgy aludni, mint régen. Így hiába szeretném, nem tudok közel bújni hozzád. Robert keze a hasára tévedt. – Hogy van ma reggel a kicsi? – arcára végtelen gyöngédség ült ki. – Ilyen boldog még sohasem volt. Az édesapja mellett ébredhetett. Robert felemelte a fejét. Szájával tétován megérintette Tomka szemét, majd korrigálta az irányt, és a száját csókolta meg. – Olyan nyugtalanul aludtam az éjjel – suttogta Tomka arcát csókolgatva. – Mindig felriadtam, és azt hittem, nem fekszel már mellettem. Tomka a hajába túrt, kezét finoman végighúzta a szemén. – Finom a szád – suttogta égő szemmel. – Hiányzott. Robert gyöngéden megölelte, és újra végigsimogatta a szájával.

– Nekem is hiányoztál, csillagom – a torka kiszáradt. – Iszonyúan. Tomka megérezte hangjából a remegést. Kinyitotta a szemét. A férfi szeme könnyben úszott. – De most már minden rendben van – mondta elszoruló torokkal, és letörölte Robert arcáról a könnyeket. – Mikor merem elhinni, hogy valóság ez az egész, nem álom? Délelőtt kedves látogató érkezett hozzájuk: Dr. Kelly nevetve porolta le magáról a havat. – Gondoltam, elmenekülök az otthoni felfordulás elől. Kathy az ünnep tiszteletére felforgatta a lakást. Minden a feje tetején áll! – tette hozzá szinte kétségbeesve. – Gyere be, Daniel! – Robert a kezét nyújtotta a barátja felé, aki melegen megölelte. – Jól van, kedvesem? – fordult aztán Tomkához mosolyogva. – Igen. – Tomka arcán ragyogó mosoly jelent meg, ahogy megfogta Robert őt kereső kezét. Dr. Kelly a kandallónál melegítette fázós ujjait. – Az igazat megvallva… kicsit féltem ettől a találkozástól – pillantott a barátjára. Robert megsimogatta Tomka kezét. – A karácsonyi ajándékod csodálatos, Daniel. Szebbet nem is kaphattam volna. – Tomka, remélem, azért összeszidta egy kicsit. Robert Tomka felé fordult, mintha őt akarná látni a tekintetével. – Minden egyes szemrehányó szavát megérdemeltem volna – mormolta halkan. Tomka hozzásimult. Dr. Kelly közelebb lépett hozzájuk. Kezét Robert vállára tette. – Akkor hát minden rendben? Tomka érezte, hogy Robert egy kicsit szorosabban öleli magához.

– Most már semmi baj nincs. Most már újra együtt vagyunk. Az idős professzor néhány másodpercig szótlanul nézte őket. – Robert, te vagy a legbolondabb férfi a világon, akit ismerek! – dohogott morogva. Barátja tiltakozva emelte fel a kezét. – A legboldogabb, Daniel. – A fiam lehetnél, Robert. De örülj neki, hogy nem vagy az, mert ha az lennél, nem türtőztetném magam, és úgy leteremtenélek, amiért el akartad űzni magad mellől ezt a lányt, hogy életed végéig megemlegetnéd! – harsogta összevont szemöldökkel. – De a barátom vagy, így csak azt mondhatom, nehogy megpróbáld még egyszer elküldeni, mert akkor meglátod, milyen az én haragom! Tomka tágra nyitott szemmel meredt rá. Robert lehajolt hozzá. – Ne aggódj, mindig ilyen, ha dühös. Csak most az a szörnyű az egészben, hogy igaza van – mondta halkan, és megcsókolta a lány homlokát. – Mit gondolsz, azért lesz még az esküvői tanúnk? Dr. Kelly arcáról eltűnt a feszült kifejezés. – Hát mondtam én valaha is, hogy nem? – Még valamire szeretnénk megkérni, ugye, Tomka? – Neki bármit megteszek! – Dr. Kelly már mosolygott. – Leszel a keresztapja a kisbabának, Daniel? – Robert meleg mosollyal Tomka hasára tette a kezét. Dr. Kelly megfogta mindkettejük vállát. – Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne – a lányra mosolygott. – Nagyon boldog vagyok, hogy újra itt van. – Én is, professzor úr – suttogta Tomka elfogódottan. Tűnődve állt a fenyőfa előtt. – Most majdnem úgy érzem magam, mint amikor még élt a nagynéném. Akkor voltak még szép karácsonyaim.

– És azóta? – Robert szorosan mögötte állt. – Szomorúak voltak az ünnepek… nem szerettem őket… – Tomka megérintette az apró tűleveleket. – Azt akarom, hogy minden karácsonyt elfelejts, ami fájdalmat okozott neked – hallotta Robert hangját egészen közelről. – Azt akarom, hogy ezután boldog legyen minden pillanat az életedben. Tomka lassan megfordult. – Ha te itt vagy mellettem, akkor nem vagyok szomorú. – Felemelte a kezét, megérintette Robert feszülten figyelő arcát. Robert lassan végigcsókolgatta az ujjait. – Jól vagy? – Minden rendben. – Tomka szeme ragyogott. – Délelőtt fájt egy kicsit a hasam, de most jó. Amióta itt vagyunk, sokkal többet mozog a kicsi. Robert magához vonta. – Jövőre már ő is itt áll mellettünk, és gyönyörködik a fenyőfában – suttogta Tomka hajába rejtve az arcát. – Inkább körültotyogja majd, és attól kell félnünk, hogy magára dönti – figyelmeztette Tomka mosolyogva. – Alig tudom elhinni, hogy hamarosan apa leszek! Emlékszel… – Robert megakadt. Tomka tudta, mit akart kérdezni. Szeme egy árnyalattal sötétebb lett. – Emlékszem. – Ugye most fájdalmat okoztam? – Robert keze az arcára tévedt. – Ne haragudj… Tomka elszoruló torokkal nézett rá. – Nem szabad, hogy a múlt mindig fájó sebként éljen bennünk – suttogta szinte magának. – Ugye tudod, mennyire akartam ezt a kisbabát? – kérdezte Robert nagyon komolyan. – Tudom – felágaskodott, és megcsókolta a szemét. Megsűrűsödött a csend a fenyőillatú szobában. Álltak egymást átölelve, és mindkettejüket beborította az emlékezés szelíd fájdalma. Csak a tűz pattogása zavarta meg néha őket.

– Ha nincs ez a betegség… – Robert hangjában vibrált a keserűség –, és én megtudom, hogy gyerekünk lesz… azt hiszem, megőrültem volna a boldogságtól! Tomka nyugtalanul mozdult a karjaiban. – Ez azt jelenti, hogy most nem? – kötekedett kis mosollyal a szája szögletében, hogy kimozdítsa Robertet a fájdalom szomorú falai közül. – Ó, csillagom! – Robert világtalan szemében kerekre tágult a szemrehányás tompa fénye. Tomka igyekezett visszafojtani a torkát szorító furcsa érzést. – Hiszen csak tréfáltam, Robert – csak suttogásra telt az erejéből. A kisbaba nyugtalanul rúgott egyet. Robert is megérezte, hiszen olyan szorosan állt mellette. – Most rugdalózik? – szinte félve tette Tomka hasára a kezét. Feszülten figyelt, hogy ujjaival érezhesse a kis élőlény titokzatos mozgását. A kisbaba újra mozdult. – Figyelj… érzed? – Tomka hangja suttogássá szelídült. – Igen. – Robert is suttogott, arcán boldog meghatottság áradt szét. – Most nem mozog. – Már nem, most pihen. Mosolygott, amikor Robert felhúzta a ruháját, hogy jobban érezhesse a kicsi mozgását. – Milyen csodálatos ez! Nem fáj? – hallotta Robert elragadtatott hangját. – Nem. Néha egy kicsit nagyobbat rúg, de most olyan finom… mintha tudná, hogy itt simogatod a kezeddel, a száddal… A csend, ami most közéjük ereszkedett, meghitt volt, szinte áhítatos. Tomka félve mozdult, nehogy megtörje a pillanat varázsát. – Meggyújthatom a gyertyákat, Robert? A férfi nem szólt, csak fejének mozdulata jelezte a választ. Az apró lángocskák kusza, pislákoló fénye remegő játékba kezdett a fenyőfán. Robert felemelte a kezét. Őt kereste.

– Gyere ide mellém, csillagom – a hangja mintha nagyon mélyről jött volna. Amikor Tomka hozzálépett, megfogta a kezét. – Csak az illatot érzem. A fenyőfa illatát… és most már azt is, hogy gyertyák égnek a szobában – mormolta rekedten. Tomka hozzásimult. – Ez a legszebb fenyőfa, amit életemben láttam. – Tomka… ugye tudod, hogy ezentúl valóban a csillagom leszel… ami fénylik előttem… hogy mutassa az utat… ami lát helyettem… – Robert karja melegen ölelte. – A csillagod leszek, Robert… – két kezébe fogta a férfi forró arcát. – Boldog karácsonyt! Robert mozdult, hogy ajkával pecsételje meg ezt a csodálatos ünnepet. – Neked is, egyetlenem! – suttogta fátyolos hangon. A következő pillanatban úgy törtek fel belőle a szavak, mint komor sziklából a lágy vizű patak. – Hát itt vagy nekem… karácsonyra… mégiscsak itt vagy nekem! Tomka boldogan állt a hóesésben. Aztán felkapott egy marék havat, és Roberthez dobta. – Hé, ez nem ér! – háborgott Robert meglepetten, aztán ő is lehajolt. Finomra gyúrta a hógolyót, nehogy kárt tegyen Tomkában, ha eltalálná. Tomka megfogta a kezét, és nevetve húzta magával. – Kislánykorom telei jutnak eszembe – figyelte, ahogy Robert haján gyűlnek a hópelyhek. – Úgy imádtam a havat! – És most? – Most még jobban imádom. – Összefogta Robert kabátján a gallért. – Nem fázol? Robert karja melegen ölelte. – Amikor mellettem vagy? – suttogta elfogódottan. – Nem tudom elképzelni, milyen lehettél kislánykorodban.

Tomka összeborzolta Robert haját, hogy ne olvadjanak rá a hópelyhek. – Szörnyen csúnya kislány voltam – mormolta. – Nem hiszem el – Robert a kezét kereste. – Te nem lehettél csúnya. – Pedig így van – bizonygatta Tomka. – Eszerint már nem is kellek neked? – Ezen majd még gondolkozom – ragadta meg a kezét Robert, és zavart, kedves mosolya ott bujkált a szája szögletében. A lány hozzábújt, amennyire csak domborodó hasa engedte. – Ezt a kisfiús mosolyt nagyon szeretem benned – suttogta tágra nyílt szemmel. Robert keze az arcára tévedt. – Egyszerűen képtelen lennék rá, hogy elmondjam, én mi mindent szeretek benned – mondta gyöngéden. Tomka gyors puszit nyomott az orra hegyére. – Azért egyszer majd próbáld meg. És most gyere, mert megfázunk, ha csak egy helyben topogunk. – Sohasem topogunk egy helyben – tiltakozott Robert. Ha megállunk, akkor egész biztosan átöleljük és megcsókoljuk egymást. Akkor pedig nem lehet megfázni. – Biztos ez? – Biztos – bólintott Robert. – Jó. Akkor most próbáljuk ki, ugyanis szörnyen fázom! – bújt hozzá Tomka. – Fázol? – Robert hangja aggódást árult el. – Azt szeretném, ha felmelegítenél. – Robert kigombolta a kabátját, hogy Tomkát jobban tudja melegíteni. – Nem lenne jobb, ha bemennénk? – kérdezte bizonytalanul. – Nem. Te melegíts fel. A karjaidban akarok felmelegedni – motyogta, miközben Robert szorosan

összefogta rajta a kabátját, és magához ölelte. – Nem is fázom igazán… csak hozzád akartam bújni. – Hiszen mindig ide bújhatsz, csillagom – Robert keze simogatta, melengette. – Hát nem tudtad, hogy nálam mindig van hely számodra? – De. Most már tudom – Tomka lehunyta a szemét, és beleszédült Robert csókjába. – A szüleiddel mi történt, Robert? – kérdezte kicsit később, amikor kézen fogva sétáltak a hóban. Robert megszorította a kezét. – Apám tegnap telefonált, hogy boldog karácsonyt kívánjon. – Nem jönnek haza? – csodálkozott Tomka. – Soha nem szoktak hazajönni ünnepekre – Robert halkan, komoran beszélt. – Tudják, ami történt? – Tomka tétován tette fel a kérdést. – Igen. Csend ereszkedett közéjük. Robert mélyet lélegzett. – A kórházban voltam, amikor apa telefonált, hogy az esküvőnk felől érdeklődjön. – Robert érezte, hogy Tomka keze megremeg az övében. Megállt. – Az előbb olyan jókedvű voltál. Ne beszéljünk erről – ölelte magához. – Csak ha te nem akarsz, Robert. – Julia elmondta neki, hogy elveszítettem a látásomat… és téged. Szegény, ő nem tehet róla, de amit utána tőlem kapott… – Robert szinte zavartan hajtotta le a fejét. – Azt akartad, hogy senki ne tudjon róla? – szegezte neki a kérdést Tomka. – Azt. Nem tartozik másra. Nem kell más szánalma, sajnálata! – Robert hangja kemény volt, aztán megszelídült. – Az egyetlen ember, akit el tudtam volna viselni magam mellett, te voltál. – Robert! – Tomka csaknem elsírta magát. – Te nem holmi szánalomból maradtál volna mellettem…

Átölelték egymást. Hosszú ideig hallgattak. – Apám nem tudott hazajönni. De mire a műtét után kiengedtek a kórházból, anyám itt volt – folytatta Robert később. Tomka elsápadt. – Eljött? – kérdezte alig hallhatóan. – El – hangzott a komor válasz. – De nem sokáig maradt. – Nem? – Nem. Robert arca megint megkeményedett. – Elküldted? – kérdezte Tomka csöndben. A férfi arca mindent elárult. – Ne is folytasd, Robert. Kitaláltam, hogy miért. Robert arcán megrándult egy izom. – Senkinek sincs joga téged bántani. Én űztelek el magam mellől, de ha nem így lett volna, akkor sem bánthatna senki. Legfőképpen ő nem! Szavai még mindig súlyosak voltak az indulattól. – Robert… – bukott ki a lányból elkeseredetten a szó. Robert rögtön megállt. – Nem kellett volna elmondanom! – két karja védelmezően ölelte át a lányt. Hangja kétségbeesetten ért el tudatáig. – Gyűlölhet-engem… – motyogta Tomka halkan. – Biztosan elégtétel volt számára a találkozásunkért. – Tomka! – kérte Robert kétségbeesetten. – Nem akarom, hogy ez fájjon neked! Tomka megpróbálta összeszedni magát. Halkan pihegett Robert karjaiban. – Igazad van… Talán most még ne beszéljünk erről – mondta csendesen. – Fázom. Meg melegítenél? Robert két kezébe fogta az övét, majd vigyázva ölelte magához. – Annyi mindenről kellett beszélnünk… – forró leheletével próbálta felmelegíteni Tomka átfagyott

testét és sokszor olyan fájdalmas volt, mintha újra átéltem volna azokat a perceket. – Magunk mögött kell hagynunk a múltat – Tomka forró arcához bújtatta az övét. – Meg tudjuk ezt tenni? Robert kigombolta a kabátját, hogy jobban érezhesse őt. – Meg kell tennünk – mormolta szaggatottan. – Teljesen átfagytál, érzem. Menjünk be, csillagom. Később a kandalló előtt üldögéltek, egymást szorosan átölelve. – Nagyon szeretem ezt a helyet – suttogta Tomka a tűzbe feledkezve. Olyan törékenynek tűnt ebben a pillanatban. – Itt minden kis tárgy imád téged. Olyan sokat vártak már rád, hogy most egyszerűen hihetetlen számukra, hogy itt vagy. – Robert belecsókolt fénylő hajába. Tomka csak sokára tudott megszólalni. – Köszönöm – suttogta elnehezülő lélegzettel. Szelíd csend ölelte őket körül, amelyben egymás lélegzetét is hallották. – Szeretném tudni, te milyen kisgyerek voltál. – Tomka szeme égett, ahogy Robertre nézett. – Furcsa erre visszagondolni – Robert maga elé meredt. – Azt hiszem, egyedül voltam… nagyon. – Megérezte, hogy Tomka riadtan mozdul a karjaiban. – Tízéves voltam, amikor apámat kihelyezték külszolgálatra. Attól kezdve szinte megszakítások nélkül külföldön éltünk. Észrevette, hogy Tomka őt nézi. Feléfordult. – Hol? – Kezdetben a Távol-Keleten, néhány év múlva Olaszországban, Franciaországban… – felelte visszaemlékezve –, most pedig már csaknem tíz éve Washingtonban élnek. Tomka álmodozva nézett maga elé, de aztán rendre utasította magát. Annyi minden van, amit az ember nem

láthat – gondolta összekuporodva. Robert hozzáhajolt, és gyöngéden felemelte az állát. – Minden szépet, amit nélküled láttam a világban, meg akarok mutatni neked – suttogta mérhetetlenül kedvesen. Tomka kiegyenesedett. Kicsit zavart volt az arca. – És hol jártál iskolába? – kérdezte kitérően. – Jó néhány országban már működik a nemzetközi iskola, ahol az adott országban dolgozó diplomaták gyerekei tanulnak – Robert rámosolygott. – A szüleim azt szerették volna, ha én is hasonló pályát választok. Én azonban nagyon makacs vagyok, és egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Nem tudom, hogy van ez, de nagyon hiányzott az állandóság. – Bizonytalan, szinte zavart mosoly jelent meg a szája szögletben, ahogy Tomkára nézett. – Az otthon melege… Nem akartam azt az életet élni, amit a szüleim. Nem akartam néhány év elteltével újra és újra más helyen új életet kezdeni. Apámnak ez a mindene, de ez az élet nekem nem felel meg. Tomka figyelmesen, szinte lélegzet-visszafojtva hallgatta. – Talán ezért jelentett nekem olyan sokat a házunk – folytatta Robert tűnődve, és lassan Tomka felé fordult. A lány mozdulatlanul nézett vissza rá. Olyan érzékenynek, olyan végtelenül sebezhetőnek tűnt most. Érezte, hogy a torkát fojtogatja valami. Nem tudott megszólalni, csak közelebb húzódott hozzá. – Nagyon egyedül voltam. – Robert mintha most folytatná az előbb megkezdett mondatát. – Elég nehezen barátkoztam, és ha végre valahol mégis barátokra leltem, apámat hamarosan áthelyezték. Ha jól meggondolom… elég magányos kis kölyök voltam… A csend felizzott közöttük. Tomka a szőnyegre szegezte a tekintetét amíg beszélt, de most egészen lassan megmozdult, és Robertre nézett.

Fájdalom, féltés, gyöngédség és végtelen szerelem tükröződött a tekintetében. Mondani akart valamit, de nem találta a szavakat. – Szeretnék most egészen szorosan hozzád bújni – suttogta nagy sokára égő tekintettel. Robert mozdult elsőnek, hogy magához vonja. – Megérintetted a lelkemet – súgta megindultan, és a szemében meleg fény kelt életre. – Én már néha úgy érzem, hogy az énem része lettél. Hogy egy vagyok veled. – Robert keze gyöngéden simogatta mellkasán nyugvó fejét. – Elválaszthatatlanul. Tomka szeme könnybe lábadt. – Borzasztóan sokat jelentesz nekem… – suttogta a száját harapdálva, hogy ne törjön ki belőle a zokogás. Robert fölé hajolt. Szájával megérintette a szemét, amelyből lassan megeredtek a könnycseppek. – Soha többé nem tudnék nélküled élni – megremegett a hangja. Forró arcát Tomka könnyes arcához szorította. – Ha még egyszer elveszítenélek, nem tudnám elviselni. Tomka dermedten feküdt a sötétben. Hallotta, hogy Robert egyenletesen lélegzik mellette, tehát nem ő kiáltott az előbb. Hirtelen fájdalom szorította össze a hasát. Ez nem lehet – villant át az agyán, kezét görcsösen a hasára szorítva. Most már biztosan tudta, hogy ez a fájdalom ébresztette fel az előbb. Tegnap egész nap nem érezte túlságosan jól magát, szokatlanul sokat fájt a háta. Amióta megérkezett Roberthez, a baba is sokkal többet mozgott, de arra gondolt, hogy zaklatott lelkiállapota, az életükben bekövetkezett változás őt is érinti, megérzi az ő nyugtalanságát, s ilyenkor többet mozog. Megnézte az órát. Még csak éjfél körül járt az idő.

Ahogy a fájdalom szűnni kezdett, ő is megnyugodott, és egy kicsit el is tudott szundítani. Hajnali két órakor azonban megint felébredt, és most már biztos volt benne, hogy fájásai vannak. Kiverte a veríték. – Tomka! – hallotta hirtelen Robert hangját egészen közelről. – Mi a baj? Tomka már egészen magánkívül volt az ijedtségtől, hogy koraszülése lesz. – Robert… azt hiszem, a kisbaba… – suttogta kétségbeesetten. Robert megérezte az ijedtséget a hangjából, de hiába próbálta, nem tudta eltitkolni a sajátját sem. – Úristen! Fájásaid vannak? – kérdezte riadtan. Tomka megszorította a kezét. – Én nem tudom… hiszen még csak a hetedik hónapban vagyok… de… ezek pontosan olyannak tűnnek, mint a valódi fájások. – Tomka nyugtalanul lélegzett. Robert aggódva hajolt föléje. – Nyugodj meg, kedves… – igyekezett ő maga is nyugalmat erőltetni a hangjára. – Értesíteni kell a mentőket… – Megszorította Tomka kezét, és kibotorkált a szobából. Tomka egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát nélküle. Szinte megbénult a félelemtől, hogy a kisbabának valami baja történhet. Kivágódott az ajtó, Robert és Julia jött be feldúltan. – Telefonáltunk a mentőknek. – Robert leült mellé, és megfogta a kezét. Tomka látta az arcán, hogy valami baj van. – Robert… tudnom kell… – suttogta erőtlenül. Robert arca egészen elsötétült. – Az utak nagy része járhatatlan. Bizonytalan a megérkezésük időpontja – mondta szinte dühösen. Majd kicsit lecsillapodva hozzátette: – Julia felhívta a körzeti

orvosunkat… de ő sem tud autóval elindulni, csak gyalog. – Gyalog pedig nekiindulni a hóviharnak… – fejezte be helyette Tomka elkeseredve. Szinte dermedt csend ereszkedett közéjük, amit Julia halk szava tört meg. – Végső esetben itt vagyunk mi… Tomka összeszorította a szája szélét, mert újult erővel tört rá a fájdalom. A fájdalomtól, vagy talán a félelemtől alig érzékelte az idő múlását. Amikor kicsit csökkentek a fájdalmai, Robert karjára támaszkodva sétált fel-alá a szobában. Julia ezalatt igyekezett előkészíteni a legszükségesebb dolgokat. Később Tomka már nem bírt felkelni, és a fájások is egyre gyakoribbak lettek. Robert nem mozdult mellőle, igyekezett megnyugtatni, tartani benne a lelket, holott Tomka tudta, hogy ugyanolyan kétségbeesett, mint ő. Számára már egybefolytak az órák. Észre sem vette, hogy már világos van. Amikor már nagyon elfáradt, és még semmi eredménye nem volt a szenvedésének, Tomka hirtelen egészen elkeseredett. – Nem bírom… nem bírom már tovább… – patakzottak a könnyei. – Robert, én félek… hogy valami baja lesz a kicsinek… Csak homályosan észlelte a körülötte levő dolgokat, egyvalamit viszont tisztán érzett: Robert kezének gyengéd simogatását, ahogy fölé hajolt, és letörli a könnyeit. – Tomka… egyetlenem – hallotta halk, fájdalmas hangját –, nem lesz semmi baj, meglátod… Ebben a pillanatban csengettek. Julia dr. Sebaastiannal tért vissza, aki szinte teljesen átázva érkezett meg. – Remélem, nem késtem el! – lépett derűsen mosolyogva Tomkához. Miután megvizsgálta, meglepve fordult feléjük.

– Hamarosan megszületik a baba. Szedje össze magát, kedvesem! – Tomka meggyötört, sápadt arcát nézte. – Ha újra érzi a fájást, nagyon kell koncentrálnia. Próbáljon meg egyenletesen lélegezni! – Nem megy… – suttogta Tomka ereje végén járva. – Dehogynem! – mosolygott rá az orvos bátorítóan. Robert lehajolt Tomkához, és megsimogatta csapzott haját. – Próbáljuk együtt! – mondta halkan, és a kezük összekapaszkodott. – Én félek, Robert… – motyogta Tomka elkeseredetten. Robert, nem törődve a körülöttük levőkkel, egészen közel hajolt hozzá. – Szeretlek, csillagom… – mondta őszintén, de a hangja tele volt fájdalommal, aggódással. – Próbáljuk meg együtt, jó? – Ajka egy pillanatra a lány kiszáradt, cserepes szájához ért. Az utolsó fájás olyan hirtelen érte Tomkát, és olyan erővel, hogy fájdalmában Robert kezébe mélyesztette a körmeit. – Most! – kiáltotta az orvos. – Próbáljon meg erősen figyelni! Tomka elfehéredve, összeszorított szájjal próbálta követni az orvos utasításait. Hirtelen olyan erővel hasított belé a fájdalom, hogy úgy érezte, szétszakad a belsejében minden. – Robert! – sikoltotta dermesztő fájdalmában. Aztán már csak arra emlékezett, mintha távolból, nagyon távolból egy újszülött gyenge sírását hallaná. – Tomka… – Robert egészen közel szólalt meg mellette. Fáradtan emelte rá a tekintetét. Robert keze tétován megérintette az arcát. – Kisfiúnk van…

Tomka hosszan, kimerülten nézte a férfi fáradt, szomorú vonásait, kisfiús, zavart mosolyát, és az őt kereső révedező tekintetet. – Robert… – suttogta a könnyeit nyelve. Nem tudni, melyikük mozdult először. Szorosan egymáshoz bújtak, és szavak helyett az ölelésük mondott el mindent egymásnak. *** Kórházban vagyok – villant át Tomka agyán a gondolat, amikor felébredt. Jótékony félhomály vette körül. Ólomsúlyúnak érezte a szempilláit, amelyek újra lecsukódtak. – Felébredtél? – hallotta Robert halk suttogását maga mellett. Erőt kellett gyűjtenie, hogy újra kinyissa a szemét. Robert ott ült az ágya mellett, és feszült, aggódó arckifejezéssel fordult feléje. – Igen – suttogta tágra nyílt szemekkel. Robert keze tétován mozdult, hogy megérintse az övét. Forró volt a bőre, ahogy két kezébe fogta Tomka sovány kis kezét. – A kisbaba? – kérdezte Tomka elfogódottan. Robert megszorította a kezét. – Néhány perce volt itt a gyerekorvos. Azt mondta, ahhoz képest, hogy kicsit korán jött a világra, erős kisfiú. Most alszik melletted a kiságyban. – Tomka körülnézett. Nem vette észre, hogy tőle jobbra ott van a kiságy, benne pedig békésen szuszog a kisfiúk. Apró kezecskéi néha megmozdultak, és olyan gondterhelten ráncolta a homlokát, mintha valóban nagy gondban volna. – Miért nem a gyerekosztályon van, Robert? – fordult vissza Tomka riadtan –, azt hittem, az újszülötteket…

– Ő otthon született. Nem tehetik be a többi újszülött közé, nehogy megfertőzze őket. – Robert megcsókolta a kezét. – Egészséges? – Tomka hangja megbicsaklott. – Igen. – Robert feszülten figyelt. – Én… úgy féltem, Robert, hogy valami baja lesz. – Tomka csak suttogni tudott a torkát szorító érzés miatt. Robert megértette, miért aggódik. Fájdalom suhant át az arcán. – Nem szabad magadat hibáztatnod, amiért így történt – suttogta komolyan és most nem szabad sírnod sem… Tomka fájdalmat érzett a hasában. Robert észrevette, hogy visszafojtja egy pillanatra a lélegzetét. – Fájdalmaid vannak? – kérdezte aggódva. – Kicsit még fáj… – Tomka letörölte a könnyeit, mert csak homályosan látta Robertet. A férfi úgy ült ott mellette az ágy szélén, olyan magasan, erősen, védelmet, biztonságot nyújtóan, és mégis aggódva, riadtan, mérhetetlen féltéssel a szemében. Felemelte a kezét, hogy megérinthesse az arcát. Robert megfogta a csuklóját. – Csodálatos voltál… én bátor kedvesem… – suttogta meghatottan. – Nehéz volt… nem tudtam, hogy így fog fájni… – Tomka ujjai tétován szorították az övét. Robert állán megrándult egy izom. – Nem akartam, hogy így fájjon. Szörnyű volt tudni, hogy szenvedsz. – Tomka szeme újból könnyes lett, Robert nem azt mondta, látni, hanem azt: tudni. A kezét nézte. Meglátszottak rajta a körmeinek nyomai. – Borzasztóan sokat jelentett nekem, hogy mellettem voltál! – törtek fel belőle a szavak rekedten. – Ó, Tomka… – Robert hangja végtelen megindultságról árulkodott. Lehajtotta a fejét, arcára

árnyék borult. De a következő pillanatban már Tomkát kereste arcának minden rezdülésével. – Megölelhetlek? Amikor finoman, óvatosan magához szorította, Tomka érezte, hogy szabálytalanul lélegzik. – Úgy féltem… Ó, egyetlenem, én olyan nagyon féltettelek – tört ki belőle kétségbeesetten a fájdalom. – Nagyon féltem, hogy valami bajod történik! Amikor néhány hét múlva hazajöhettek a kórházból, Robert nem tudott betelni a kisfiával, szinte visszafojtott lélegzettel hallgatta Tomkát, ahogy róla beszélt. Tomka lehajolt, és az ölébe vette a kicsit. – Vedd a kezedben, Robert! – mondta kedvesen. A férfi meglepett zavarral nézett rá. – Olyan kicsike még… félek, hogy valami baja történik… – Az édesapja karjában mi baja történhetne? – Óvatosan Robert karjaiba adta Christiant. A kisfiú nyitott szemmel nézegetett, néha, ha a kis kezével hadonászva a szájához ért, elmélyülten szopta az öklét. Robert aggódó arcvonásaira szelídség ült ki. – Milyen kicsi még… – suttogta, ahogy gyengéden a karjára fektette és ujjaival finoman megérintette. – Már egyhónapos elmúlt. – Tomka letérdelt melléjük. – Ó, istenem, milyen kicsi kis kezek! – Robert elragadtatottan emelte fel a fejét, amikor Christian megfogta az ujját. – És hogyan szorít! Keze óvatosan érintette meg a csecsemőt, mindenütt. Kis fejecskéjét, apró kezét, lábát. – Van már néhány szál haja – ámult el –, olyan kicsi… törékeny… nem kellene még pólyában tartani? – Nem. Nagyon jól érzi magát így szabadon. – Jól fogom? Ha tudtam volna az ő létezéséről, és látnék, felkészültem volna az apaszerepre, és áttanulmányoztam volna a szakirodalmat – Robert

hangja elbizonytalanodott –, de így olyan szerencsétlennek érzem magam… Tomka egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. Robert felé fordult, és a szeme egészen más volt… mintha látna… Amikor végre meg tudott szólalni, még mindig rekedt volt a hangja. – Majd én megtanítalak mindenre – mondta, és nem tudta levenni a tekintetét Robertról. Christian elaludt. Tomka csendben behúzta maga után az ajtót. Megfordult. Robert mögötte állt, az arca nagyon komoly volt. Hozzálépett, ő pedig az ölébe nyalábolta és a hálószobába botorkált vele. Boldogan simult hozzá. Soha nem jutott eszébe, hogy féljen Robert mellett. – Hiányoztál. – Robert óvatosan lefektette és mellé bújt. Elfogódottan simogatta meg a haját. – Mindennap veled voltam a kórházban, de itthon szörnyű volt nélküled. Tomka befészkelte magát a karjaiba. – Jól vagy? – Robert maga felé fordította az arcát. Tomka a válaszon gondolkozott. Robert segítette ki. – Tudom, hogy még nem jöhettél teljesen rendbe, hiszen alig egy hónapja történt… de amennyire lehet, a körülményekhez képest jól vagy? Tomka hálásan nézett rá. – Igen. – Nagyon aggódtam. – Robert keze megérintette a hasát. – Dr. Sebastian nem nőgyógyász, és féltem, hogy valami probléma lesz. De a szülészorvos azt mondta a kórházban, nagyon ügyes voltál, nincsen semmi gond. Tomka megértette, és végtelen szeretet öntötte el Robert iránt. Féltette őt, mert nem szakorvosnál szült.

– Abban a pillanatban nagyon hálás voltam dr. Sebastiannak, és nem gondoltam arra, hogy nem szakorvos. – Tudom. Ugye megértettél? – Robert felkönyökölt. – Igen. És köszönöm… – Tomka a hasára tette a kezét. – Kell még egy kis idő, hogy olyan legyek, mint voltam. – Már így is nagyon jól hozzám tudsz bújni – mosolygott rá Robert kedvesen. Aztán elkomolyodott a tekintete. – Olyan jó újra magam mellett érezni téged… ne ijedj meg, drágám, tudom, hogy még nem szabad… de ez is csodálatos, átölelni téged. Két kezébe fogta az arcát, és gyöngéden, szenvedélyét leplezve megcsókolta. – Még mindig képtelen vagyok betelni veled… a szavaiddal, a mozdulataiddal, a testeddel, a gondolataiddal… Robert, mintha megérezte volna, magához ölelte. Keze gyöngéden érintette meg az arcát, a szemét, száját. Nyakánál tétován megállt. Tomka felnézett. Robert arca szinte égett, olyan gyöngéd szerelemmel kereste a tekintetét. – Megérinthetem? – kérdezte suttogva. Tomka bólintott. Robert lesimogatta róla a hálóinget, majd finoman, gyöngéden megérintette a mellét. Tomka apró, kemény kis mellei most asszonyosan teltek voltak. – Emlékszel? – Robert felemelte a fejét. – Soha nem tudtam elfelejteni – súgta Tomka. Mindketten első, csodálatos együttlétükre gondoltak. – Én sem – suttogta vissza Robert rekedten –, minden éjjel magam előtt láttalak… Ó, Tomka! – szája vigyázva, szinte félénken érintette meg Tomka érzékeny mellét. Tomka alig kapott levegőt. Robert olyan finoman, féltőn óvó szerelemmel becézte a testét, mint még sohasem. Érezte, Robert teste egy pillanatra megfeszül, aztán újra magához öleli őt.

– Nem szabad mást tennem, csak itt tartani a karomban téged – a hangja egészen mély volt. Tomka tudta, milyen nagy erejébe kerül visszafogni a szenvedélyt, amely ott izzott közöttük. Robert keze az arcára siklott. – Ne haragudj… – suttogta rekedten. Tomka belecsókolt a tenyerébe. – Én ugyanúgy kívánlak téged, mint te engem – a szavak zavarba ejtően természetesen hagyták el az ajkát hiszen hét hónap elvesztegetett szenvedélye él bennünk. – Meg szeretném köszönni neked… – szólalt meg kis idő múlva Robert halkan –, hogy… hogy itt vagy velem… hogy úgy viselkedsz velem, mintha egészséges férfi lennék… Világtalan szeme könnyben úszott. – Melletted szinte nem érzem, hogy nem látok. Elmondasz mindent, olyan kedvesen, olyan természetesen, hogy néha magam előtt látom, amiről beszélsz. Úgy adod a kisfiúnkat a kezembe, azt a pár hetes kis csecsemőt, hogy eszedbe sem jut, valami baja történhet, és ettől én is elfeledkezek mindenről… Tomka nem akart sírni. Lehajolt, hogy szájával elűzze Robert szomorúságát, hogy szelíd, gyöngéd csókjával elmondjon mindent, amit képtelen volt szavakba önteni. Feloldódva, kétségek, félelem nélkül bújt hozzá, hiszen ő az a férfi, akit kimondhatatlanul szeret, akinek a kezét szoríthatta élete legcsodálatosabb és egyben legfájdalmasabb eseményén, ő az, akivel a gondolataik szinte egyek, aki nélkül már nem tudna élni. Melegen sütött a nyári nap. Tomka élvezettel szívta magába a tiszta, friss levegőt. A kisbaba mozgolódni kezdett a kiságyban. – Ó, hát felébredtél? – lépett hozzá Tomka kedvesen. – Tudod, hogy ma megérkezik apa? – Lehajolt és megsimogatta Christian szőke, puha fejecskéjét. – És

bizony rá sem fog ismerni az ő kisfiára, úgy megnőttél ezalatt az egy hónap alatt. Karjaiba vette a csecsemőt,* és tisztába tette. A kicsi boldogan sikongatott, amikor összevissza puszilta, mielőtt újra lefektette volna. Leült a kiságy mellé. A kisfiú vidáman rugdalózott, de a tekintetét le nem vette Tomkáről. Tomka lelkesen, boldogan beszélt hozzá. – Már nagyon várom, hogy megjöjjön. Ha te nem lennél, borzasztóan nehéz lett volna ezt az időt elviselni nélküle. Tudod, nagyon hiányzik… hiányzik a kezének az érintése, a közelsége, a hangja, a kisfiús mosolya… hogy éjszaka nem hallhatom a lélegzését magam mellett… nem bújhatok hozzá… – Tomka rámosolygott a kicsire. Olyan komolyan beszélt hozzá, mintha értené őt. – Tudom, hogy te is megérezted a hiányát. De hamarosan ismét velünk lesz. – Gyengéden megsimogatta Christian szőke fejecskéjét. Fejét a térdére hajtotta, és tűnődve, mosolyogva nézte a kisfiút. Nem vette észre, hogy Robert már percek óta az ajtóban áll. – Tomka… – szólalt meg most egészen halkan. Tomka úgy ugrott fel, mintha hangyabolyba ült volna. – Robert! – kiáltotta boldogan, és a férfihoz rohant. Úgy ölelték egymást, mintha többé soha, soha nem akarnák elengedni a másikat. – Tomka! – Robert összevissza csókolta az arcát. – Úgy vágyódtam már utánad… A kiságyból apró sikongatás hallatszott. – Ó… – nevetett Tomka, és kézen fogva a kiságyhoz vezette Robertet. – Úgy látszik, Christian méltatlankodik, hogy az apukája róla nem vesz tudomást. Felemelte a kisfiút, és Robert kezébe adta. Robert arcán megjelent kisfiús mosolya, ahogy a kicsire nézett. Christian boldogan rugdalózott az ölében. Tomka

csillogó szemmel nézte őket. A szíve tele volt boldogsággal, és nem tudott betelni Robert látványával. Robert megérezte a pillantását. Letette a kicsit, és magához vonta a lányt. Tomka odaadóan, szerelmesen simult hozzá. Szájuk megkereste egymást, és forró, szenvedélyes csókban forrt össze. Robert szorosabban ölelte magához. – Tudod, mit szeretnék most legszívesebben? – kérdezte suttogva, és a szeme furcsán csillogni kezdett. – Tudom – válaszolt Tomka és egyre csak nézte, nézte Robert szemét. – Ugyanolyan vékony vagy, mint Christian születése előtt – mondta Robert rekedten. Tomka tágra nyitotta a szemét. Megpróbált visszaemlékezni, és tudta, hogy Robert csak forrón magához ölelte, nem simogatta végig a testét. És ahogy most őt nézi… – Robert… – suttogta Tomka hangtalanul –, te… látsz? Robert nem tudott megszólalni, csak aprót biccentett a fejével, de le nem vette a tekintetét Tomkáról. Tomka szeme előtt elsötétült minden. Amikor magához tért, hirtelen nem tudta, hol van. Tétován nézett körül. A kandalló előtt feküdt, a puha szőnyegen, Robert pedig mellette térdelt aggódó arccal. – Jobban vagy? – kérdezte halkan, de a hangjában még ott vibrált az izgatott féltés. Tomka lassan mindenre visszaemlékezett. Felemelte a kezét, és megérintette Robert szemét. Robert megcsókolta a kezét. – Robert, te valóban látsz? – Tomka sírva bújt a férfihoz. – Igen – suttogta Robert szorosan átölelve. – Mióta? Robert lassan beszélni kezdett. – Amikor megszületett Christian, úgy éreztem, mintha valamit látnék nagyon homályosan az egyik szememmel.

Az orvosok szerint az átélt izgalmak hatására történhetett, mivel semmi reményt nem fűztek hozzá a második műtét nélkül. – Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte Tomka mozdulatlanul. – Olyan sokat szenvedtél, amíg a kisfiúnk megszületett… – Robert szerelmesen, mérhetetlen gyengédséggel nézett rá. – Nem zavarhattalak a bizonytalan sejtelmeimmel. Amíg biztosat nem tudtam, nem mertem szólni… olyan hihetetlennek tűnt az egész… Akkor rádöbbentem, hogy akármilyen kockázatos is, alá kell vetnem magam a második műtétnek. Tomka keze megremegett az övében. – Robert… te nem Amerikában voltál Daniellel? – kérdezte színtelen hangon. Robert hosszan nézett rá. – Nem… megműtötték a szememet – mondta egészen halkan. – Miért nem mondtad el? – Tomka hangja fájdalmasan csengett. – Egyedül kellett végigküzdened az egészet, rettegni a legrosszabbtól, amikor én veled lehettem volna? Robert megcsókolta. – Ez az, amit nem akartam. Nem akartam, hogy végigizguld ezt az időt, és a végén kiderüljön, hogy teljesen hiábavaló volt, és én… – Nem! – kiáltotta Tomka megrémülve a gondolattól, hogy Robert meg is halhatott volna. Kétségbeesetten bújt hozzá, csókolta a szemét, száját, miközben patakzottak a könnyei. Amikor kicsit később megnyugodott Robert karjai között, szipogva megszólalt. – Én veled akarok lenni, Robert, mindig… akkor is, ha fájdalmat okozhat, én… én borzasztóan szeretlek téged…

Folytatta volna, de Robert szája megakadályozta abban, hogy beszéljen. – A kicsi? – kérdezte Tomka, amikor egy kis levegőhöz jutott. – Julia vigyáz rá. Nem fognak bennünket zavarni – tette hozzá fénylő mosollyal Robert. Tomka elpirult. Robert keze végigsimított az arcán. – Látlak elpirulni… – suttogta meghatottan. – Csodálatos kisfiúnk van. És gyönyörű a mamája – súgta egészen halkan, magához vonva a lányt. – Robert, ez olyan hihetetlen… – Tomka csak nézte, nézte a férfit, akit az életénél is jobban szeretett, és alig tudta elhinni, hogy valóban lát. – Te kis hitetlen! – mosolygott Robert, és mindketten ugyanarra gondoltak. – Amikor újra egymásra találtunk, azt hittem, nagyobb csoda már nem történhet velünk. – Tomka torkát sírás fojtogatta. – Olyan nagyon hiányoztál – motyogta panaszosan, szorosan Roberthez bújva. Robert szája a haját simogatta. – Te is nekem, csillagom… Csak feküdtem a dermesztő sötétben, és nem mertem arra gondolni, hogy mi történik, ha… – egészen elhalkult a hangja. Tomka reszketve nézett rá, és a tekintetük egymásba kapaszkodott. – Mindig rád gondoltam… Én nem tudom, hogyan létezik az, hogy valakit ennyire lehessen szeretni, de ahogy te az életem része vagy, ahogy beleivódtál minden gondolatomba, minden szívdobbanásomba, az már talán nem is e világról való… – suttogta Robert a torkát köszörülve. Szája lassan végigsimította a lányét. Tomka hirtelen pislogni kezdett. – Robert, te mióta álltál az ajtóban? Összemosolyogtak. – Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Láthattalak téged és a kisfiamat, és a földbe gyökerezett

a lábam… Téged soha nem felejtettelek el, bármelyik pillanatát idéztem fel annak a csodálatos néhány hétnek… De a valóságban soha nem láthattalak… csak a kezem és a képzeletem segített, hogy megismerjelek újra. A kezem már minden kis zugát ismeri a testednek – Robert keze lassan végigsimított Tomka arcán, nyakán, majd a mellén, szeme furcsa csillogással követte a kezét –, de a szemem most fedez fel újra egészen téged… Tomka visszafojtott lélegzettel feküdt Robert karjaiban. A férfi gyengéd, simogató keze a hasán pihent. – Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy azt a hét hónapot egyedül kellett végigküzdened! – mondta halk szomorúsággal a hangjában. – És hogy nem lehettem tanúja Christian növekedésének. – Majd a második kisbabánál – Tomka hangja tétován, vigasztalóan csengett. Robert rámosolygott. – Tudod, hogy olyan szépen még soha senkivel nem tudatták, hogy apa lesz? – kérdezte kedvesen. – Mikor mondod nekem újra, hogy magaddal hoztál valakit, aki nagyon jól ismer itt mindent, különösen a kandalló előtt ezt a meleg, puha fészket? – Ó… még túl frissek a szülésnél szerzett fájdalmas emlékeim – vallotta be Tomka őszintén. Robert szeméből melegség és végtelen szerelem sugárzott, ahogy ránézett. – Nagyon haragudtam magamra, hogy miattam kell olyan sokat szenvedned – mondta csendesen, Tomka kipirult arcát simogatva. Aztán kis idő múlva hozzátette. – De azt hiszem, Christian megérti, ha később születik kistestvére. Hiszen nekünk is olyan sok bepótolnivalónk van… – Szája lassan közeledett Tomka kiszáradt, reszkető ajkához. – Robert… – Tomka szeme egészen bepárásodott –, én olyan boldog vagyok veled…

Robert fénylő tekintete megkereste az övét. Mielőtt megcsókolta volna, halkan suttogta: – Szeretlek… csillagom… Aztán mindketten csak egyet akartak… azt, hogy zuhanjon rájuk az égbolt, és millió darabokra törjenek a csillagok. A SZERELEM & ROMANTIKA sorozatból: Kathy Schranko: Szerelem első hallásra 89 + 30 Ft Julié Scott: Athéni éjszaka 89 + 30 Ft Liza Kürschner: Mégiscsak van szerelem 99 + 30 Ft Betty Shelfield: Novemberi zokogás 119 + 30 Ft Mary McLean: Tengerparti ábránd 99 + 30 Ft Kathy Schranko: Mindent a szemnek 99 + 30 Ft Judy King: Lángoló december 99 + 30 Ft Betty Shelfield: A fények kialszanak 99 + 30 Ft Mary McLean: Hajnali suttogás 99 + 30 Ft Jessy Belton: A szív hangja 99 + 30 Ft Betty Shelfield: Az élet nélküle 118 + 30 Ft Betty Shelfield: Amikor a csillagok sírnak 118 + 30 Ft A SYLV1E sorozatból: Jane Christopher: Nyári álmok 89 + 30 Ft Heather Shaw: Mexikói hold 99 + 30 Ft Roberta Kíngston: Szerelemvihar 99 + 30 Ft Kate Frank: Út a paradicsomba 99 + 30 Ft Jane Christopher: Vágyom a csókodra 99 + 30 Ft Hope Richardson: A kedves idegen 99 + 30 Ft Christine Thompson: Teljesen beléd estem 99 + 30 Ft Lauren Hemmings: Téged szeretni kaland 99 +30 Ft Patrícia Thomas: Egészen megbolondítasz 99 + 30 Ft Víctoria van Hail: Pezsgő és szerelem 118 + 30 Ft Kathy Schranko: A kétarcú nő 118 + 30 Ft

A BELLA sorozatból: Marié Porterfield: Megosztott szerelem 99 + 30 Ft Marilyn Redmond: Mexikói esküvő 99 + 30 Ft Julia Wolf: Tizenhét év múlva 99 + 30 Ft Mary Shepherd: Ne félj! 99 + 30 Ft Éva Paul: Nekem így tetszel 99 +30 Ft Anita Curley: Bizalom kérdése 118 + 30 Ft Danielle Danton: A vadon asszonya 118 + 30 Ft Megrendelhető levelezőlapon – csekket küldünk. Címünk: PHOENIX KÖNYVKLUB, 4017 Debrecen, Pf.: 32. Ha kedveli az izgalmas történelmi környezetben játszódó briliáns szerelmi románcokat, rendelje meg a Történelmi Romantika sorozat eddig megjelent köteteit! Megrendelhető levelezőlapon – csekket küldünk. Cím: Phoenix Könyvklub, 4017 Debrecen, Pf. 32. A kötetek ára: 280 Ft + 30 Ft postaköltség-térítés Még megrendelheti a Bella sorozat eddig megjelent köteteit, amelyek legalább olyan jók, mint a Szerelem & Romantika Sandra Dustin: Skót szívek (Highland Hearts) A LOVAG ELRABOLJA AZ IFJÚ GRÓFNŐT, ÉS RABUL EJTI A SZÍVÉT… Amikor Sir Revan Halyard tőrét a gyönyörű Contessa Tess nyakának szegezi, és elrabolja őt nagybátyja várából, a grófnő még nem tudja, hogy ez a veszélyes férfi lángra gyújtja az érzelmeit. Am kalandos útjuk során – mely Skócia tájain át vezet – Tess ráébred, hogy a benne izzó tűznek nem tud ellenállni… Hazaárulással vádolják, álnokság és cselszövés veszi körül, de Tess csak a szívére hallgat, még akkor is, amikor Revan félelmetes veszélybe sodorja, mert az ifjú grófnő tudja, hogy a lélegzetelállítóan jóképű férfi soha nem árulná el őt. A lovag épp hogy csak megmenti őt a

veszedelmes végzettől, felébreszti szerelem örök szenvedélyét.

benne

az

igaz

Megrendelhető levelezőlapon – csekket küldünk. Cím: Phoenix Könyvklub, 4017 Debrecen, Pf 32. Fogyasztói ár: 298 Ft + 30 Ft postaköltség-térítés Patrícia Grasso: A smaragd varázsa (Emerokl Enchamment) EGY ASSZONY B ÜSZKESÉGE Kathryn Deveroux, egy heves vérmérsékletű ír családfő sebezhető, fiatal özvegye gyermekeinek biztonságát néhai férjének ambiciózus unokaöccsével, Hugh O’Neill-Iel való házasságában keresi, aki szövetségükkel elnyeri a grófi címet. Kathryn, most már mint Tyrone grófnéja, elrejti érzelmeit karizmatikus férje elől, mert még nem tudta elfelejteni első férjének erőszakos szerelmét. Attól fél, hogy Hugh sohasem lesz képes azt a gyengédséget nyújtani, amire ő vágyik. EGY HARCOS SZENVEDÉLYE Tyrone grófját elbűvöli menyasszonyának szépsége, de nagy haragra gerjed, amikor az elhúzódik a hitvesi ágytól. Nem sokkal azután, hogy végre be tudja bizonyítani Kathrynnak, hogy azzal a szerető kedvességgel közelít hozzá, amire vágyik, egy bosszúvágyó családtag elrabolja az asszonyt. Hugh bátor akciójával megmenti bájos grófnéját kéjsóvár fogvatartójának kezei köziil. De azoknak az éjszakáknak az emléke, amelyeket a fogságban töltött, nem hagyják nyugodni Kathrynt. Hugh tudja, hogy csak egy mód van rá, hogy visszaszerezze a bizalmát, és hogy újból lángra lobbantsa a szenvedélyt. Még megrendelheti a Szerelem & Romantika sorozat megjelent köteteit!

Még megrendelheti köteteit!

a

Sylvie

sorozat

megjelent

Heather Graham: Irány a Nyugat! (And One Ride West) A szürkekabátos folytatódik! „AKAROD VAGY SEM, SZERELMEM, NYUGATRA LOVAGOLSZ!” Az Irány a Nyugat című regényével Heather Graham folytatja a Cameron családról szóló nagyszerű regényfolyamát, amely az amerikai polgár- háború idején játszódó A kékkabátos és A sziir- kekabátos című nagysikerű regényekkel kezdődött. Ebben a könyvben a háború utáni keserű időkből az amerikai határvidékre röpít bennünket. A Cameron testvérek legfiatalabbika, a nemrég férjhez ment Christa Nyugatra megy, s az ő életét kísérhetjük végig a történet során. Itt, a végtelen szűz föld romantikája és veszélyei között kelti életre az írónő azt a szerelmi történetet, amely olyan szenvedélyes és élettel teli, mint azt eddigi műveiben megszokhattuk: egy férfi és egy nő azért küzd, hogy megszabaduljon a múlt kötöttségeitől, és új életet építsen fel a régi világ maradványain. A könyv leginkább az Elfújta a szélhez fogható! Megjelenik 1993 februárjában. Megrendelhető levelezőlapon – csekket küldünk. Cím: Phoenix Könyvklub, 4017 Debrecen, Pf. 32. ÁFA nélküli ár: 398 Ft + 30 Ft postaköltség-térítés PHOENIX KÖNYVEK Dr. Robert Connery a továbbképzés résztvevőinek papírjait rendezgette, amikor a lány belépett a terembe. Egyszerűen nem tudta róla levenni a tekintetét. Magányosnak és törékenynek tűnt, ahogy megtorpant

az ajtóban, és tétován körbe hordozta tekintetét a fiatalok vidám, nyüzsgő forgatagán. A váratlan találkozás a döbbenet erejével hatott mindkettőjükre. Vajon hogyan tudja két ilyen magányos, visszahúzódó ember túllépni a saját maga által épített korlátokat és őszintén vállalni a szerelmet? S amikor végül leomlik közöttük a kételkedés utolsó fala is, hogyan lesznek képesek elviselni azt a súlyos terhet, ami elé az élet állítja őket?

MEGRENDELHETŐ Phoenix Könyvklub, Debrecen, Pf. 32. Ismerje meg kedvenc sztárja pályafutását!

4017

HOLLYWOOD HERCEGE: KEVIN COSTNER Kelvin Caddies könyve az első összefogó mű, amely részletesen bemutatja napjaink legsikeresebb mozi sztárjának, Kevin Costnernek pályafutását, eddigi sikereit. Bár csak 1982-ben kezdte moziszereplését, a Farkasokkal táncoló (mellyel hét Oscar-djat nyert), Robin Hood a tolvajok fejedelme amely két hét alatt 55 millió dollár nyereséget hozott) és a JFK (Olivér Stone lebilincselő filmje a Kennedy gyilkosságról) fenomenális sikerével, nézők millióinak szívébe lopta be magát. A kötet ára: 298 + 30 Ft 75 kitűnő fotó, köztük 8 színes! MEGRENDELHETŐ 4017Debrecen, Pf. 32.

Phoenix

Könyvklub,

Heather Graham folytatja a Cameron családról szóló nagyszerű regényfolyamát, amely az amerikai polgárháború idején kezdődött. Új a könyvében a

háború | utáni keserű idfkhől az amerikai határvidékre röpít bennünket. I 380 + 30 Ft, 406 oldal 380 + 30 Ft, 406 oldal 398 + 30 Ft, kb. 406 oldat