018. Barbara Erskine - Magányos Óra

Barbara Erskine Magányos óra

VADRÓZSA KÖNYVEK SOROZATSZERKESZTŐ: ZSÁMBOKI MÁRIA A mű eredeti címe: Midnight is a Lonely Piacé Copyright © Barbara Erskine 1994 All rights reserved! A fordítás HarperCollins Publishers 1994 évi kiadása alapján készült Fordította: Király Zsuzsa Hungárián translation © Király Zsuzsa, 1999 Borító: © GRAPH ART Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Zsámboki Mária Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária ISBN: 963 679 0116 ISSN: 1418-5954 1. kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 1999

A.J.-nek, aki a címet adta

Hová lépünk, szent hely.1 Byron C’était pendant l’horreur d’une profonde nuit...** Racine

1*

 Minden Byron­idézet a Byron válogatott művei I­II. (Európa Könyvkiadó, 1975) című kiadványból  való. A fenti Chide Harold, Görögországhoz 119. oldal, Harsányi Zsolt fordítása. **  Történt irtóztató mélységében az éjnek.

Prológus Fénylő, dús haja színe, akár a dércsípte bükklevélé; lezuhant a fésűkről, amikor a férfi magához húzta a testét, és szája az ajkát kereste. A férfi bőrét nap és szél cserzette barnára, a hozzá tapadó női test hófehér, mint a legtisztább márvány. A férfi karján a súlyos, megtekert ezüstlánc belevágott az asszony húsába, de észre se vette. Semmit nem vett észre: csak a hozzá tapadó férfitestet érezte, az erős, izmos combot, a szájába nyomuló, gyönyörittas nyelvet, mintha a férfi teljesen magába akarná nyelni. - Claudia... A férfi úgy suttogta a nevét, mintha cirógatná, mintha könyörögne, mintha haragjában sírna, s a vége - diadalujjongás, amint végül reszketve ott feküdt a karjában. Az asszony mosolygott. Tökéletesen eltelve fölbámult az égbe a susogó tölgylevelek alkotta baldachin alól. A lakatlan erdőnek az a tisztása volt akkor a világ. A gyermekét és a férjét elfeledte. Kész volt mindkettőt elveszíteni a karjába simuló férfiért. Elveszíteni otthont, rangot az életét is. A férfi megmoccant, felkönyökölt, furcsán elszíntelenedett arccal, nem látó, ezüstszürke szemmel bámult le az asszonyra. - Claudia... - susogta újra. Az asszony két melle közé temette az arcát. Meghalt egy kicsit? Az a fajta halál volt, melyet a férfiak keresnek; a kielégülés utáni halál. Elmosolyodott, kezét az asszony hajába mélyesztette, aki a rabjává tette őt, végighúzta ujját a járomcsonton, a szemhéjon, az ajkon. Mit tesz majd a férj, a római, a légió tisztje, ha valaha is megtudja? Mit tesz, ha rájön, hogy a feleségének szeretője van, aki nem más, mint az egyik druida herceg?

I - Gyűlölöm a hírnevet! - vallotta be Kate Kennedy, amint Anne- nél, a húgánál ült a padlón. Épp a vendéglőből felhozott ételt ették, megosztva a Carl Gustav Jung nevű hatalmas burmai macskával. Kate-ből egy csapásra ünnepelt híresség lett, amikor megjelent a Jane Austenről írott életrajza. Tévébeszélgetésekre hívták, három napilap és két vasárnapi lap is interjút készített vele, végigjárták vele az angol könyvtárakat és könyvesboltokat, és megismerte Jon Bevant, aki a Guardian szerint az egyik legragyogóbb fiatal regényíró és költő volt Angliában. Hogy mi volt az oka ennek a felfokozott érdeklődésnek? Az, hogy a Times Literary Supplement szerint „szemkápráztató módon feltárta” Austen érzékiségét, elfojtott szexualitását. Hogy előhámozta az illedelmes, kimérten folydogáló bekezdésekből a szenvedélyt. Három héttel azután, hogy megismerkedett Jonnal, Kate átköltözött a férfi kensingtoni lakásába, s ezzel végleg megváltozott az élete. Anne, a nővére, akivel azelőtt lakott, flegmán belenyugodott, hogy egyedül marad. („Édesem, ennek előbb-utóbb csak meg kellett történnie egyikünkkel.”) Anne maga is írt: jungiánus pszichológus volt, és Kate szépen kimazsolázta a könyvtárát, de különösen a Freudra vonatkozó köteteket, miközben a Jane-t írta. Anne gyönyörködő elnézéssel figyelte, hogyan birkózik meg Kate a hírnévvel. És akarta, hogy a húga híres legyen. - Ha annyira gyűlölöd, mondj le róla! Vonulj vissza! Ne jelenj meg a nyilvánosság előtt, drágám! Légy egy kicsit modortalan! És viselj fátylat! - mondta Anne, és lenyalta ujjáról a szójaszószt. - Cinikus vagy! - mosolygott rá Kate szeretettel. - Jon azt mondja, bolond vagyok. Ő persze szereti a hírnevet. - Úgy látom, Jon végül majd abbahagyja az írást, hogy médiasztár legyen - mondta elgondolkozva Anne. Megtörülte kezét egy kínai betűkkel telinyomtatott szalvétában, átkarolta a térdét és töprengve ráfektette az állát. - Te is tudod, hogy rosszat tesz neked, Kate. Jon pszichikai vámpír. - Elmosolyodott. - Kiszívja belőled a teremtő energiát. - Hülyeség! - De nem. Észre se vetted, és máris átváltoztál háziasszonnyá. Meg az egóját masszírozod. Megbutultál mellette. Már hónapok óta hazajöttél Olaszországból, de még hozzá se kezdtél az új könyvedhez. Kate-et megdöbbentette az állítás súlya, s meglepődött, hogy bűntudatot érez. - Még kutatnom kell. - Mit? A szerelmet? - Anne elmosolyodott. - És még mindig azt hiszi, bolond vagy, amiért Byronról akarsz írni? - Igen - bólintott Kate. - Még mindig azt hiszi, bolond vagyok. Azt mondja, Byron túlságosan ismert. Azt mondja, valami ismeretlenebbe kéne belevágnom, ami nem annyira látványos - tette hozzá. - De örülök, hogy a szerkesztőm nem ért egyet vele. Nem akar várni a könyvemmel. Elcsigázottan megcsóválta a fejét, és odaadta Carl Gustavnak az utolsó, gondosan megőrzött garnélarákot. Titokban nagyon tetszett neki és nagyon is hízelgőnek tartotta, hogy Jon féltékeny. - Ezért választottad Byront? Mert látványos? - próbálkozott tovább Anne. - Igen. Meg azért, mert szeretem a verseit, imádom Olaszországot, és ő megadta az esélyt, hogy hónapokig utazgassak Európában, azokon a csodálatos helyeken, ahol ő is megfordult. Összeszedte az üres ételesdobozokat. - És mert bűvöletesen vonzó ember volt. Karizmatikus férfi. - Kate Carl Gustavot figyelte, amint a garnélarák elropogtatása után kínos gonddal

mosakszik. - Valójában kész vagyok rá, hogy nekikezdjek. Készek a jegyzeteim, legalábbis az első részhez. Anne megrázta a fejét. - Azt hiszem, ennél rosszabb módon nem lehet pénzt keresni. - Felállt, elindult a hűtő felé, és kutakodni kezdett a kávésüveg után. - Mondd, boldogok vagytok még? - kérdezte hátrapillantva. - Igazán boldogok? Kate biccentett. - Akár össze is házasodhatnátok, annyira? - Nem - mondta Kate habozva. Aztán szilárd hangon megismételte. - Nem. Nem hiszem, hogy bármelyikünk házasodós típus. Legalábbis most nem. - De el tudod képzelni, hogy sokáig együtt éljetek? Csend volt egy darabig. Kate látta, hogy a nővére erősen figyel rá. - Miért akarod tudni? - kérdezte aztán. - Felajánlottak egy állást Edinburghban. Ha elfogadom, föl kell adnom a lakást. - Aha! - Kate hallgatott egy darabig. Hát eljött az ideje, hogy felégesse maga mögött a hidat. Mi lesz Carl Gustav-val? - Velem jön. Mindent megbeszéltem vele töviről hegyire. - Anne lehajolt és szeretettel megsimogatta a macskát, amely mindig is inkább az övé volt, mint a Kate-é. - Lelkesedik Edinburghért. Ugye, C. J.? - És helyesli az állást? - Jó állás. Az egyetemen. Nagy lépés azon a rohadt létrán, amelyen állítólag szüntelenül fölfelé kell haladnunk. Kate elfordult, mert átszaladt rajta egy fájdalomhullám a gondolatra, hogy elveszíti Anne-t. - Mondtad már anyának és apának? - kérdezte egy perc múlva. Anne biccentett. - Helyeslik. És ugyanolyan gyakran fogom látni őket, ha Edinburghban leszek. Nincs a világ végén, Kate. Csak négyszáz mérföld. - Hát, ha C. J. helyesli és anya meg apa is, akkor ennek jónak kell lennie. Áldásomat adom rá, hogy fölmondd a lakást, én pedig megpróbálok egy kis időre még belecsimpaszkodni Jonba. De hát nem így történt. Kate úgy gondolta, ha valaminek el kell romlania, az elromlik, így is lett. Egy nappal azután volt az első komoly veszekedésük Jonnal, hogy Anne átköltözött a Royal Circusön lévő új lakásába. A pénz miatt vesztek össze. Mármint a Kate pénze miatt. - Hogy mennyit fognak fizetni neked? - meredt rá döbbenten a férfi. Kate odatolta neki a levelet. Jon lassan elolvasta. - Amerikai szerződés! Már hónapok óta tudsz róla! - Sebzett és vádló volt a hangja. - Nem akartam elmondani, amíg nem biztos. Tudod, milyen sokáig húzódnak ezek a dolgok. - Kate meglepetésnek tartogatta ezt az újságot, és azt hitte, a férfi örülni fog neki. - Jézusom! Micsoda igazságtalanság! - Jon hirtelen talpra ugrott. - Én nyomorult pár száz dollár előleget kaptam a legújabb verseskötetemért, te pedig... te pedig ilyet csíptél meg! fröcsögte méltatlankodva, és lehajította a levelet. - Jon! - Kate elszörnyedve bámult a férfira. - Kate, légy reális! Kurva jól írsz, de aligha nevezhető irodalomnak, amit csinálsz. - Ellentétben a te könyveiddel. - Nem hiszem, hogy ezt bárki kétségbe vonná. - Nem. Biztos, hogy nem - mondta Kate, és nagyot lélegzett. - Fejezzük be ezt most, jó? - kérte Jon. Hirtelen rájött, menynyire megsebezte Kate-et. Magában elátkozta a lobbanékony természetét. Átölelte a lányt. - Nézd, ismersz! Ne törődj vele! Mérges voltam. Vagyis... nézzünk csak szembe vele, féltékeny.

- Újra megölelte Kate-et. - Még odáig is hajlandó vagyok elmenni, hogy lenyelem a büszkeségemet, és kölcsönkérek belőle valamennyit. Kate akkor hallott róla először, hogy Jonnak anyagi gondjai vannak. Jonnak sikerült bűntudatot keltenie benne. Erre csak később jött rá. Finom manipuláció volt, mesteri manőver. Rátukmálta a férfira a pénzt. Adott neki és kölcsönadott neki, s mintha minden csekk néma bocsánatkérés lett volna, amiért ő tud pénzt keresni, a férfi viszont nem. Amikor az egésznek vége lett, Kate- nek kevesebb mint ezer fontja maradt a számláján, és semmi kilátása újabb pénzre. Jon minden alkalommal hűségesen megígérte, hogy visszafizeti, amíg Kate a nyáron meg nem kapja a jogdíját. De hát mégsem a nyomasztó pénzügyek miatt lett vége a kapcsolatnak. Valami más miatt, ami addig rejtve maradt, és váratlanul került a felszínre. Nyomorúságosán hideg téli nap volt, amikor Jon elment Kate-ért a British Museumba, és ott találta a kézirattárban, egy sima üvegdoboz előtt álldogálva: az üvegdobozból egy nyitott könyv bámult vissza a lányra, rajta Byron kacskaringós kézírásával a Don Juanhoz írott ajánlása futott át ferdén a lapon. A kézirattár hangulata, a levegőszabályozás, a furcsa, mesterséges világítás és ennek szinte alig hallható zümmögése megfájdította Kate fejét. Túl régen figyelt már elmélyedten, ezért annyira megrémült, amikor egy kezet érzett a vállán, hogy felsikoltott. Aztán megfordult, meglátta, hogy Jon az, és az is eszébe jutott, hogy a férfi mondta, benéz majd hozzá, és megisznak egy kávét. Mint mindig, az étterem zsúfolva volt, és Kate-nek álmában se jutott eszébe, amikor leültek az egyik falnál álló asztalhoz, hogy ott fog kitörni a háború. Nyakukban lógó kamerával, hajlongás és bocsánatkérő mosoly kíséretében egy japán házaspár ült le a másik két székre. A kávé kilöttyent Jon csészealjára: nagyon magas volt, csak nagy nehezen tudta beerőltetni a lábát az asztal alá, miközben Kate-tel szemközt benyomakodott a sarokba. Fél kezében a tálcát egyensúlyozta, a másikban egy levelet tartott. Magas, szikár teste, hosszú haja bágyadt eleganciát kölcsönzött neki, hozzá még az élénk tekintete, ahogy körülnézett, és azonnal fölmérte a helyzetet. Kate-nek még mindig Byronon járt az esze, ezért nem vette észre azonnal, milyen izgatott a férfi. - Velem jössz, Kate! - mondta Jon. Fölkapta a kettejük között, az asztalon heverő levelet, és meglengette a lány előtt. Diadal villogott a szemében. - Veled? Amerikába? - Kate akkor már teljes figyelmével Jon felé fordult, és döbbenten meredt rá. - Nem tehetem. Jon arca egy pillanatra csalódott dühöt fejezett ki. Kate igazolódni látta titkos gyanúját, hogy a férfi nem értette meg őt. - Miért? -Jont bántotta és megdöbbentette Kate válasza. Azt hitte, a lány ugyanolyan izgatott lesz, mint Ő. Miért van az, hogy Kate sosem úgy reagál, ahogy ő elvárja? - Kate, ez fordulópont az életemben. Kiadják az új regényemet Amerikában. Felolvasó körutam lesz, írni fognak rólam. Talán végre nagy dohányhoz jutok. Hát nem ezt kívánod nekem te is? - Tudod, hogy igen. - Kate hangja már nem volt védekező. Szeretettel nézett a férfira. Szörnyen örülök neked. Csodálatos, ami történt. Csak az a baj, hogy én is könyvet írok, ha még emlékszel rá. És ebben a pillanatban nem tudok csak úgy elhajókázni egy körútra. Kész vagyok a kutatással. A jegyzetekkel. Már éppen írni kezdeném. Tudod, hogy nem mehetek veled. Ez biztos. - Kate, az isten szerelmére, bármikor elkezdheted azt a könyvet! – mondta Jon, és ledobta a levelet. Számított a lányra, nem bírta elképzelni magát nélküle. - Nem arra kérlek, hogy add föl. Nem is azt kérem, hogy vesztegess el egy csomó időt. Alig pár hétig lennénk Amerikában. Kate a vele szemben ülő japán nőre pillantott, aki tapintatosan lesütött szemmel épp egy vastag, többemeletes szendvicset csomagolt ki, amelyből kilógott a sonka és a sajt, meg a

díszítéshez használt, különböző színű salátalevelek. A levegő hirtelen megtelt a sült hús ínycsiklandó illatával. - Éppúgy tudod, mint én, hogy pár hét rettenetesen sok, amikor ír az ember - vágott vissza Kate. Egyre jobban fájt a feje, fáradt volt és rosszkedvű, és ugyanolyan csökönyös tudott lenni, mint időnként a férfi. - Ne hülyéskedj, Jon! Sokkal jobb lesz neked ott nélkülem. - Kate már megint azt érezte, hogy a férfinak sikerült bűntudatot keltenie benne. - De hát szükségem van rád! Derek egy sor szörnyű dolgot szervezett össze nekem - bökött a mutatóujjával a levélre Jon. - Telly New Yorkban van. Lesz néhány csodás parti. Interjút csinálnak velem a New York Magazineben és a Publishers Weeklyben. Mindenkivel találkozunk. Derek is arra számít, hogy ott leszel. Bekerülünk az irodalmi forgalomba. Kate-et elkapta a türelmetlenség. - Nem érdekel, hogy a kiadód számít rám, Jon. Az se, ha az amerikai elnök teszi ugyanezt. Lehet, hogy te számítasz az irodalmi forgalomban, én nem... És nem vagyok csinos kis kellék, ami tökéletessé teszi a rólad alkotott ragyogó képet. Ha New'Vorkba megyek, akkor azért, mert kiadják A sötétség urát, nem azért, hogy az oldaladon mosolyogjak, amikor fényképeznek. Sajnálom, de itt maradok és dolgozni fogok. Jon megrázta a fejét. - Nem maradhatsz a lakásban, Kate - mondta hirtelen kedveszegett hangon. - Hová gondolsz? Persze hogy ott maradok. - Kate nem akarta meghallani a vészcsengőt, amely megszólalt a koponyája hátuljában. Jon összefonta a karját, a megszokott makacs arckifejezését egy pillanatra nyugtalanság fodrozta át. - Derek megkért, hogy adjam kölcsön a lakást Cyrus Grandininek, amíg oda vagyok. Kate egy pillanatig nem tudott megszólalni. - És ha szabad kérdeznem, ki az a Cyrus Grandini? - nyögte ki végül. - Kate, hát a költő! - mondta Jon türelmetlenül. - Hallanod kellett róla, az isten szerelmére! - Nem hallottam. És nem akarok vele a lakáson osztozni. - Szó sincs róla, hogy megoszd vele - mondta Jon bocsánatkérő hangon. - Sajnálom, Kate, de megegyeztünk, hogy két hétre csak az övé. - De mi lesz velem? Azt hittem, az a lakás az én otthonom is - mondta Kate, miközben megpróbálta nem elárulni a hangjával a hirtelen rátörő pánikot. - Igen, a te otthonod is. - Ez inkább dühösen, mint megnyugtatóan hangzott. - Tudod, hogy az. Derek azt hitte, velem jössz New Yorkba. Én is azt hittem. Azt hittem, ugrani fogsz erre a lehetőségre. - Nos, nem ugrottam. - Hát akkor találnod kell valamit, ahová elmehetsz erre a két hétre. Sajnálom. Hát ez megtörtént. Kate immár tudhatta, hol a helye: albérlő. Nem szerető. Nem társ. Felállt, olyan indulattal lökte hátra a székét, hogy a csikorgástól a mellette ülő japán férfi majdnem elejtette a süteményét. Felugrott, elhátrált az asztaltól, így aztán Kate nagy üggyelbajjal át tudott nyomakodni mellette. Elöntötte a csalódás, a düh, a boldogtalanság. - Ha elmegyek, akkor örökre megyek - mondta határozottan, amikor a japán férfi visszasüllyedt a székébe, s inkább elkeseredve, mint örömmel a süteménye után nyúlt. - Ha ezt akarod, rendben. - Jon elfordult Kate-től, állát a kezébe támasztotta, és bámulni kezdte a Parthenon falfrízén a lovasokat. Hirtelen és szégyellnivalóan majdnem elsírta magát. A japán hölgy, aki a maga részéről már éppen fel akart állni, hogy Jon is elhagyhassa az asztalt, helyesen ítélte meg a férfi sziklamerev tartását, mert hirtelen felsóhajtott, és hatalmasat harapott a szendvicséből. Aznap este már tizenegy is elmúlt, mire Jon hazaért.

A bejárati ajtó egyenesen a kicsi nappaliba vezetett. Kate ott olvasott egy magányos asztali lámpa otthonos fénykörében. Hallotta, hogy odakünn hódara csapkodja az ablakot. Jon bélelt dzsekijének vállán csak úgy szikráztak az el nem olvadt jégszemcsék. - Nos, meggondoltad magad? - kérdezte a férfi. Kate pillanatnyi zavart érzett, az imént annyira belemerült Lord Byronnak és barátainak életébe. Kelletlenül visszarángatta magát a jelenbe. - Nem, nem gondoltam meg. - Nem működik, mi? - Jon az elektromos kandalló előtt állt, lassan tekergette le hosszú sálját. - Mi nem működik? - kérdezte Kate, és még mindig a könyvet nézte maga előtt. Gyomra kellemetlenül összeszorult a férfi hangjától, a nyomtatott szöveg feketén összefolyt a szeme előtt. - Mi nem működünk. - Mert nem megyek veled Amerikába? - Kate végre fölnézett, megsemmisítő pillantást vetett a férfira. - Azért is, meg más miatt is. Nézzünk szembe vele! Túlságosan lefoglal az a rohadt költőd ahhoz, hogy időd legyen rám. Még most se tudsz elszakadni attól a kurva könyvtől. - Jon keze lecsapott, felmarkolta Kate elől a könyvet. - Ez már igen! - mondta, és diadalmasan fölemelte. Viktoriánus költők. - Lehajította a könyvet egy székbe. - Ez a... ez a rohadék - Kate ekkor jött rá, hogy a „rohadék” Byront jelenti - egész idő alatt közénk állt. Nincs időd rám, a kapcsolatunkra, Kate! - Jon! - Kate-et megszúrta az igazságtalan megjegyzés, de a férfi már folytatta is: - Ne! Hallgass végig! Teljesen ködevő lettél. Egyáltalán nem jut rám időd. Kate talpra ugrott. A délutánja nagy része arra ment el, hogy lecsillapodjék a British Museumban történt pengeváltásuk után. Arra gondolt, ha a férfi hazamegy, majd békésen helyre teszik a dolgokat, mert lesz ideje elgondolkodni azon, mi igaz abból, amit Kate mondott neki. - Te... te mondod ezt, aki csak a saját munkájáról tud beszélni egész idő alatt? A te barátaid, a te partijaid, a te tévéinterjúid. Te, aki bevallottad, hogy csak függelékként akarsz magaddal vinni Amerikába? Jon Bevan irodalmi cirkusztruppja! A csodálatra méltó, az okos és tehetséges költő és író, Jon Bevan! És a hercig kis barátnője, aki azokat a káprázatos életrajzokat írja. Ám az istenek megakadályozzák, hogy annyira komolyan lehessen venni őket, mint Jon Bevan oeuvrejét. - Kate keze reszketni kezdett, amikor rájött, milyen következménye lesz annak, amit mondott. Egyszer és mindenkorra halálra ítélte a kapcsolatukat. Innen nincs visszaút, nem lehet helyrehozni, nem szívhatja vissza az odaköpött sértéseket. - Igazad van, Jon! Ez a kapcsolat nem működik. Vége. Slussz-passz! - Ezzel a férfi mellett kirohant a szobából. Nagyon kicsi volt a hálószobájuk. A falnak tolt dupla ágy mellett csak egy íróasztalnak, a Kate íróasztalának maradt hely. A lapján könyv- és újságtornyok. Jon íróasztala a nappaliban volt, ahonnan Kate épp az imént rohant ki. A lány elkeseredetten körülnézett. Aztán a kabátja után nyúlt. A vállára dobta, és futni kezdett a bejárati ajtó felé. - Kate! Ne gyerekeskedj! Meg tudjuk oldani! - Jon ott ügetett Kate nyomában. Hirtelen agyonrémült attól, amit tett. - Hová mész, az isten szerelmére?! - El! - mondta Kate, miközben nem boldogult a zárral. - Nem mehetsz el! Majdnem éjfél van és havazik. - Jon dühe már lecsillapodott. Hirtelen olyannak látta magát, mint Kate: önzőnek, arrogánsnak, meggondolatlannak, kegyetlennek. Kate, kérlek! - mondta, és a lány felé nyújtotta a kezét. Kate nem felelt. Becsapta maga után az ajtót, leszaladt a lépcsőn és belerohant az éjszakába.

II Hiányzott neki a férfi. A lakás kitakarítva, már üres, de Kate még ott volt, és csak peregtek a napok egymás után. Találnia kellett valami helyet, amit meg tud fizetni, hogy lakjon, írjon, és az önérzetén esett sebet nyalogassa. Megpróbálta igazolni, ami történt, megmagyarázni önmagának. Jonnak igaza volt. A kapcsolat nem működött. Túl sok volt a konfliktus, túl sokat versengtek egymással. S minden áldozatot Kate hozott: az ő ideje, az ő figyelme, az ő pénze, az ő kötelezettségei kerültek az áldozati oltárra. Jó, vége. Minden idejét, figyelmét, elkötelezettségét egyetlen dologra fordíthatja. Egy férfira. Byronra. Álltában mézet csorgatott egy kenyérszeletre, azt figyelte, hogyan peregnek szét a korpás kenyér morzsái. Aztán összehúzott szemmel megpróbálta egybetapasztani őket. Nyilvánvaló, hogy nem maradhat Londonban. Az a pénz volt az egyetlen jövedelemforrása, amelyet kölcsönadott Jonnak. Számológéppel a kezében azzal töltötte a délelőttöt, hogy tisztába tegye a bankszámlakivonatát, és kiszámolja, meddig tart ki a maradék pár száz fontja. Hál’ istennek, valami hatodik érzékkel egy részét befektette állampapírba, s ahhoz még Jon kedvéért se nyúlt. Enélkül a pénz nélkül igazán gondban lett volna. Az ő hibája. Úgy viselkedett, mint egy naiva, mint egy klasszikusan elszédített tyúk. Csak magát okolhatja. És Jont. Magában mindennek elmondta a férfit. Ez segített, de minduntalan visszameredt rá az életéből az űr, s a tény, hogy hiányzik neki a férfi. De az élet ment tovább, így aztán két nappal később Kate bement a rádióba, ahol Bili Norcross, az egyik régi barátja volt a produkciós iroda vezetője. - Hát igaz a pletyka, amit hallottam? Hogy te meg Jon szakítottatok? Hogy a gyönyörű Kate Kennedy támadásba lendült, és belemart a kézbe, mely táplálta? - Bili hátradőlt a széken, és helyet mutatott Kate-nek a derékszögben felállított íróasztal túloldalán. Kate lenyelte, ami kikívánkozott belőle. Tudta, hogy Bili pillantása az ő fekete bőrcipőjéről felsiklik arra a pontra, ahol a szoknyája megtörik az ölében. Biztos volt benne, hogy a combja nem valami kívánatos a fekete gyapjú harisnyanadrágban, ezért szándékos provokációval keresztbe tette a lábát. - Sosem táplált, Bili. Megfizettem a tanulópénzt - mondta hidegen. Bili kedvesen elvigyorodott. Kate ugyanolyan magas volt, mint Jon, a testfelépítésük is hasonló, emiatt sokan testvéreknek nézték őket. De Jon tartása hanyag, cseppet görnyedt volt, az övé viszont elegáns és kecses, s a hatást még fokozta hosszú, barna haja, amelyet skarlátvörös selyemsál fogott össze hátul a tarkóján, meg a karcsú ujjú keze, amellyel épp akkor egy szemüveget lóbált, melyet azért tett föl, hogy alaposan szemügyre vegye Bili arcát. Aztán levette, mintha az a tíz másodpercnyi vizsgálódás egy életre elég lett volna. - Segítséget kérek, Bili. Valahol laknom kell egy kis ideig - mondta Kate, aztán elhallgatott, és kényelmetlenül Bilire mosolygott. - Lakhatnék a nyaralódban? - Te jóisten! - nézett rá Bili döbbenten. - Te nagyon el lehetsz keseredve. Tudod, hol a nyaralóm? - Észak-Essexben, nem? - kérdezte nevetve Kate. - Essex legeslegszebb részén, ami szerintem azt jelenti, hogy Anglia legszebb részén. De sajnos, ilyenkor télen a leginkább megközelíthetetlen és a leghidegebb részén is. A komfort minimális, a hálószoba teli kacattal, a tető beázik, az egész ház elhanyagolt és hideg. Nyomorultul éreznéd magad benne. Jon kidobott?

- Így is lehet mondani. - Kate összeszorította a száját. - Azt hittem, közös a lakás, de kiderült, hogy nem. - Tehát végképp szétment a dolog? - Vége a komédiának - bólintott Kate. - Mindketten rettentő civilizáltak voltunk. - Fájt neki, hogy erről kell beszélnie. Kate tizenöt éve ismerte Bilit, egy évben kerültek be gólyának az egyetemre. Az egyik legjobb barátja volt, mégse beszélt neki pénzről. Nem tartozott a barátjára, mit tett a tartalék pénzével, s hogy emiatt képtelen normális bérleti díjat fizetni. Ráadásul Jon megígérte, hogy visszafizeti a pénzt, mihelyt megkapja a következő előleget... A kedves, a nagylelkű, a rohadt, az önző, a mocskos Jon! Ő meg a liba, aki bedőlt neki. Bili hátradőlt, karját összefonta a mellén. Zömök, kopaszodó férfi volt a harmincas évei közepén, kedves, mulatságos arca a csalódások okozta szomorúság ellenére sem sugárzott mást, mint örök kedélyességet. - Jogosan képzelem-e, hogy Jon megszabadított a dohányod nagy részétől, amit a Jane-nel kerestél? - Ezt mondta neked? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel Kate. - Nem mondta. Kitaláltam. Régen ismerlek mindkettőtöket, abból az időből, amikor ti még nem ismertétek egymást. Teljesen megkopasztott, vagy tudsz némi bérleti díjat fizetni? - Némit - mondta Kate óvatosan. - De a londoni árakat nem tudom megfizetni. - Nem is. Essexben, a nyaralóm közelében, a Redall-öbölnél van valami. A szomszédaim nyaralója, amelyet hat hónapra bérbe akarnak adni. Néhány mérföldre van az én házamtól, és sokkal civilizáltabb. Csöndes. - Hirtelen fölnevetett. - Akár a sír. - Kiadnák nekem? - Biztos vagyok benne. Amikor legutóbb ott voltam, ezt mondták. Kell nekik a pénz. Ha én ajánllak, és ha ki tudsz nyomni magadból egy csekket háromhavi előleggel, száz százalék, hogy le tudom foglalni neked. - Hirtelen előrehajolt és kirántotta az íróasztal fiókját. Gyűrött és összevissza fogdosott fényképhalmot zúdított a Kate előtti előjegyzési naptárra. - Nagyon barátságtalan ott most, Kate. Jobb volna, ha meggondolnád. Rettentő magányos leszel. Kate Bilire pillantott, aztán kézbe vette a fényképeket. - Tudom, hogy barátságtalan. Ismerem a tengerpartot, egyszer-kétszer jártam arra. A képeken nyári jelenetek: emberek, hajók, kutyák, gyerekek, homok, kavics és mindegyiken a tenger, a szürkészöld, párás tenger. Kate az egyiken egy nyaralót pillantott meg a háttérben. - Ez az? Bili bólintott. - Nem sokat járok oda télen. Ki nem állhatom a hideget és az elzártságot. - Kedves helynek látszik. Csak nagy a zsufi - mondta Kate, és csúfondárosan Bilire pillantott. - Vágyom a magányra. Ne felejtsd el, könyvet írok. - Mi van még? - Bili lendületesen felállt. - Ha Dianának és Rogernek találok egy olyan bérlőt, aki rendes árat fizet azért a kiváltságért, hogy az isten háta mögötti, befagyott nyaralójukban lakjon, kezüket-lábukat törik majd, hogy ott tartsanak téged, én meg rászolgálok arra, hogy a nemzeti útikönyvsorozat egy életre az elkötelezettem legyen. Adj pár napot, hogy felhívjam őket, elküldjem a csekkedet, és biztos vagyok benne, hogy nem utasítanak vissza, hanem tárt karokkal fognak várni. Kate felállt. - Ne mondd meg Jonnak, hová megyek. Föltéve persze, hogy akár csak célozgatva is, de érdeklődni fog felőlem - kérte, miközben elindult az ajtó felé. - Azt akarom, hogy végleges legyen a szakítás. Az én feltételeim szerint. - Te kis boszorkány! - mondta Bili nagy szeretettel. - Mért ne? Hiszen ő dobott engem. - Kate-et meglepte, hogy egyáltalán nem dühös.

- Micsoda tökfej! - vigyorgott kedvesen Bili. - Tudod, mit fogunk csinálni? A hétvégén elviszlek oda. Egyáltalán nem fog ártani a munkámnak, ha gyorsan kiszellőztetem a fejem, aztán vasárnap este kiviszel az állomásra, és azzal a keleti szél kegyelmére bízlak, én meg visszatérek az összkomfortos alkotáshoz. Nem tartott sokáig, hogy Kate elvigye a cókmókját Jon lakásából. A könyveit leszámítva, egyáltalán nem volt sok holmija. Végül is mindent nagyon civilizáltan megbeszéltek, mivel Kate úgy döntött, hogy ennek így kell lennie. Felnőtt módon, üzletiesen és tökéletesen nyugodtan osztoztak meg - ez az előnye a házasság nélküli válásnak! S miután Jon hűvösen arcon csókolta Kate-et, sok nappal korábban elindult New Yorkba, mint ahogy eredetileg tervezte. Nem kérdezte meg, hová megy Kate. És pénzről szó sem esett. Fél tucat doboz és bőrönd került a csomagtartóba, és egy kartondobozban növények, amelyeket Kate gondosan bebugyolált, hogy megvédje őket a hideg széltől. Meg egy halom fölösleges ruha. Ez volt a végösszege a londoni életének. Az egészet átvitte Bili hampsteadi házának padlására elraktározni, csak a növényeket nem: ezeket Bili gondjaira bízta, hogy megóvja őket a kelet-angliai széltől. Ezek után maradt a hordozható számítógépe, a nyomtatója, a könyvei, az iktatódossziéi meg a jegyzetei és egy csomó bőrönd, amelyeket telirakott farmerrel, vastag pulóverrel meg gumitalpú cipővel. Az egészet bezsúfolta apró Peugeot-jába, és utoljára még körülnézett a lakásban, amitől egy alattomos csomó nőtt a torkában, s azzal fenyegetett, hogy megfojtja. így kezdődött el, ami megmaradt az életéből. Becsapta a bejárati ajtót, s a kulcsot bedobta a levélszekrénybe. Hallotta, amint az ajtó túloldalán a kulcs azzal a gyászos véglegességgel puffan a padlóra, amely annyira illett akkori hangulatához. Nem érdekelte, hogyan jut be Cyrus Grandini a lakásba, lerohant a lépcsőn a kocsija felé. A városon áthaladva a BBC-nél kellett fölszednie Bilit, hogy aztán együtt vágjanak neki az északkeleti útnak.

III A dagály egyre magasabbra emelte a vizet, ellenállhatatlanul vonzotta a telihold a tengert, amely tízezer lábnyi kumulusz-tömeget hagyott maga mögött. A jeges szél sodorta hódarától a homok megroskadt, átázott és alakítható lett a víz tapogató ujjai közt. Elhagyatott volt a kavicsos part, vacogtató a sötétben. A víz csöndben, gyöngéden próbálgatta a köveket, aztán a dombról lezuhant egy homokrög, és eltűnt a fekete vízben. Mögötte már alakult a következő hasadék. A száraz fű felborzolódott és lelapult, finom gyökérzete egymásba gubancolódott. A fű sustorgott a szélben, amelynek keletre forduló rohama homokszemcséket kavart a levegőbe. A szél és a dagály uralkodott mindenen, és a víz könyörtelenül kúszott tovább. Kétezer évvel azelőtt egy marék agyag maradt a Storwell-folyó áradási területén a gleccser elolvadása után, egy édesvizű láp alján. A láp már rég kiszáradt, eltűnt, a helyébe kerülő legelőből a századok folyamán szántóföld, aztán bozótos, majd fával benőtt terület lett, s ahogy a tenger könyörtelenül kúszott előre a kelet-angliai partvonalon, kavicsos parttá változott. Két évezrednyi változás és talajerózió után a homok és a kavics még mindig elzárta az agyagot a levegőtől, de már csak pár centire volt a napvilágtól.

IV A kövérkés Diana Lindsey vastag nadrágban, anorákban, nyaka körül sállal ott állt a nyaraló bejáratánál, és legidősebb fiát figyelte, amint éppen tüzet gyújt. Diana alacsony, szőke, csinos arcú asszony volt, szeme világoszöld, keze vörös és kérges a munkától. - Siess már! Nemsokára kész az ebéd, Greg. Már épp elég időt vesztegettem el ma délelőtt a faksznijaidra. - Hozzáértő pillantást vetett az apró nappalira. Bágyadt napsütés szivárgott be az ablakon, megvilágítva a padlón a tarka rongyszőnyegeket, a kicsiny kerevetet és a kandalló elé húzott karosszéket. Diana elégedett volt a szobával. Mindössze egy napjuk maradt rá, hogy rendbe rakják, kihurcolják Greg holmiját, és néhány tisztességes bútort állítsanak be a helyükre: asztalt, két széket a konyhába, egy apró viktoriánus ülőzsámolyt a hálószobába, amelyben a dupla ágy volt az egyetlen berendezési tárgy, aztán lepedők, törülközők és egy doboz alapvető zöldség; ez utóbbi Bili ötlete volt, és messze túlment a házigazda kötelességén, de Diana helyeselte, mivel ő is úgy gondolta, a ház elég hideg és magányos lehet, ha a lakó nem talál némi ételt vagy kávét a konyhaszekrényben, amikor mérföldekre van a boltoktól, és azok sincsenek nyitva hétfő reggelig. Az utolsó simításokhoz tartozott, hogy begyújtsanak a fatüzelésű kályhába, amelyet fölkészítettek, hogy elbírja, hajói bedurrantanak; s hogy egy vázában téli jázmin kerüljön a konyhaasztalra. Greg bezárta a kályhaajtót és felállt. Tagbaszakadt teste betöltötte az apró szobát, fejét le kellett hajtania a mennyezetgerendák miatt. - Rendben. Elégedett vagy, mama? Lady Ganajtúró olyan kényelemben lesz itt, mint féreg a ganéjban. - Ne légy közönséges, Greg! - Diana figyelmeztetése automatikus volt. Fásult. Átment a konyhába, és utoljára ott is körülnézett. A csészék, serpenyők és tányérok majdnem újak voltak, mert Greg sose főzött semmit, csak kávét, amennyire Diana tudta. Az evőeszközöket a saját házukból hozta át. - Rendben. Menjünk haza! Bili telefonált, azt mondja, teára itt lesznek. Addig akarja áthozni Kate-et, amíg be nem sötétedik. - Milyen bölcs dolog! - Greg kinyitotta a bejárati ajtót. A fatüzelésű kályha ajtajának elsötétült üvege mögött beroskadtak és fölszikráztak, majd zúgva a magasba szökkentek a lángok. - Hívjam Allie-t? Greg otthagyta az anyját, aki a Land Rover felé tartott, amellyel egy kátyús ösvény végénél parkoltak le: az ösvény úgy fél mérföldet kanyargóit a nyaralót az ő házuktól elválasztó satnya fák között. Greg sarkon fordult, és átment a ház másik oldalára. A kicsi, favázas, halvány rózsaszínre festett ház fák félkörében állt. Mögötte viharvert füves térség próbált meg gyepnek látszani, egészen addig a homok- és kavicsrétegig nyújtózva, amely a Storwell-folyó torkolatát választotta el a parttól és az Északi-tenger hideg hullámaitól. A ház minden szélnek az útjában állt, aznap is, pedig a nap ki-kisütött egy rongyos felhő mögül. - Allie! - Greg tölcsért csinált a kezéből, úgy hívta a húgát. Amint az anyja kinyitotta a Land Rover ajtaját és beült, Greg eltűnt a ház túloldalán, amelyet akadálytalanul rohamozott a szél. A tizenöt éves Alison Lindsey, aki gumigyűrűvel szorosan lófarokba fogott szőke haját begyűrte sárga orkándzsekijének nyakába, a ház és a tenger közötti egyik homok- és kavicstorlasz szélmentes oldalán guggolt. Felnézett és fölemelte a kezét, amikor a bátyja megjelent, a szél a szemébe fújta az apró hajtincseket. - Mit találtál? - kérdezte Greg, és leugrott az apró homokdombról a húga mellé. Odalent nem fújt a szél, hirtelen nagyon csöndes lett minden, s a vibráló napfényben szinte meleg. - Idenézz! A tenger elmosta innen a homokot. Dagálykor történhetett. - Alison négykézláb mászkált a homokban, amely rákérgesedett a kezére. Greg látta, hogy a húga egyik körme

beszakadt. Piciny vér keveredett a bőréhez tapadó aranyvörös homokszemcsékhez. Alison már félresöpörte a homokot a dűnének azon az oldalán, s ott valami kilátszott a földből. - Nézd csak! Ez valami cserépféle. Greg kíváncsian elvette tőle. Vörös cserépdarab volt, fénylett rajta a kiugró minta, amelyet alig csiszolt le a homok. - Aranyos. Ezt a valamit nyilván kihajította valaki a házából. Gyere, Allie! Anya már nagyon türelmetlen. Enni akar adni nekünk, mielőtt elmenne Ipswichbe vagy mit tudom én, hová, ahová ma délután készül, én meg el akarok tűzni innen, mielőtt felbukkan Lady Ganajtúró. Alison visszavette a cserépdarabot a bátyjától és zsebre dugta. Gregre nézett. - Miért hívod így? Híres nő, tudod-e? írt egy könyvet. - Pontosan. - Greg savanyúan elmosolyodott. - És kétségtelen, hogy kiválóan fogja érezni magát a falusi bugrisok között. - Hirtelen fölnevetett, amint négykézláb visszamászott a partra, és hátrafordulva a kezét nyújtotta a húgának, hogy kirántsa a homokgödörből. - Nos, hamarosan rá fog jönni, hogy ebben az évszakban egészen más itt lakni, mint nyáron ideugrani egy páratlanul előkelő piknikre. Akkor talán eltakarodik. - És akkor visszakapod a házat? - Alison keményen szembenézett a bátyjával, zöld szeme komoly volt. - És akkor visszakapom a házat - viszonozta töprengve a húga tekintetét Greg. - Ne szólj semmit a mamának, Allie! De megmondom, úgy ahogy van, mi ketten ki tudnánk piszkálni innen a nyaralóból Lady Ganajtúrót, elhiszed? - Elmosolyodott. - Talán besegíthetnénk egy kicsit az időjárásnak. Valahogy csak elijesztjük innen. - Meghiszem azt! - helyeselt nevetve Alison. Aztán elkomolyodott. - De hát szükségünk van a pénzre. - Pénz! - horkantott egyet Greg. - Hát már mindenki csak erre gondol? Az isten szerelmére, más is van a világon! Nem fogunk éhen halni. A papa végkielégítése meg a nyugdíja évekig több mint elég nekünk. Tudunk benzint, kaját venni, villanyt fizetni. A segélyemből jut festékre meg vászonra. Hát minek kellene több pénz? Alison megrántotta a vállát. Jól tudta, hiába vitatkozna a bátyjával. Még az is lehet, hogy Gregnek igaza van. Keményen elnyomta hát magában a fölmerült gyanút, hogy a bátyja véleménye egyszerűsíti a dolgokat, és igencsak éretlen vélemény, hisz Greg tizenkét évvel idősebb volt nála; így ezredszerre is kisimította arcából a hajszálakat, és elindult vele a Land Rover felé. Amikor odaértek, kinyitotta a kocsiajtót, és beült az anyja mellé az utasülésre. Otthon Patrick, a harmadik Lindsey-sarj ebédre terített: nesztelenül járkált zokniban föl-alá a konyhában, miközben apja az Aga tűzhely előtt szundikált nádszékében, a két macska meg az ölében aludt. A konyha csendjét csak a sarokban álló fatokos óra tiktakolása meg a tűzhelyen egy súlyos fazékból fölhangzó lágy bugyborgás törte meg. A levegőt súlyosan megülte a sülő csirke és zöldfűszeres szaftjának gazdag illata. Patrick két évvel volt idősebb Alisonnél, s a családban ő szeretett a legjobban tanulni. Emeleti hálószobájában, amely a konyha fölött az utolsó, északra néző hálószoba volt, s Alison szerint a mérete miatt egyúttal a legjobb is, számítógép, nyomtató, számológépek és több száz könyv küzdött a helyért, az asztalokról és a székekről lenyomulva a padlóra is, és időnként kiáradva az Alison szobája előtti folyosószakaszra is. Ebben a pillanatban Patricket teljesen lefoglalta a megírandó dolgozata. Nem hallotta meg a motorzajt, amint a bátyja odakint megérkezett, és leállt a Land Roverrel a ház oldalánál, sem azt, hogy Lekvár John, az almacska villámgyorsan és mesterien felugrik a munkalapra és nyalogatni kezdi a vajkockát, amelyet Patrick óvatlanul elővett a frizsiderből. Az ajtónyitódás hangja fölébresztette Rogert, meglepte Patricket, valamint hirtelen és szokatlan lelkiismeret-furdalásra késztette a macskát.

- Te jóisten, micsoda hideg van odakint! - mondta Diana, s közben egyenesen a nehéz vasserpenyőhöz gyalogolt, amely csöndeskén bugyborgott a tűzhelyen; először azt vizsgálta meg, mielőtt levette volna a kabátját. - Telefonált Bili - szólt Roger, miközben fölegyenesedett, és az újság után nyúlt, amely alvás közben kicsúszott ernyedt kezéből. Megmozdulását méltánytalannak találta a Felülmúlhatatlanul Tehetséges Smith, a főmacska, így aztán leugrott Roger térdéről, s átvitorlázott a konyhát a nappalitól elválasztó válaszfalon, leült a kandalló előtti szőnyegre, s titokzatos tekintetét a zsarátnokra szögezte. - Három körül itt kell lenniük. Az a nő alighanem teljesen dilis. - Rávigyorgott legidősebb fiára, s cinkosan rákacsintott. - Igazán megpróbálkozhatnál vele, Greg, hogy elbűvöld, legalább most az egyszer. Mivel anyád fia vagy, nemigen hiszem, hogy ne értenél ehhez. - Ó, te! - méltatlankodott Diana, és játékosan rálegyintett a férje fejére. Greg egyikükkel sem törődött. Amikor elmerült sebzett képzeletének háborgó világában, gyakran szüksége lett volna a szülei együtt érző ugratására. Odasétált a tűzhöz, lehajolt és rádobott egy fahasábot. - A nyaraló mögötti dűnének oda a fele - jelentette ki a többieknek. - Tudjátok, amelyik északkeletről védi a házat. Még egykét olyan dagály, mint a múlt heti, és máris szoronghatunk, hogy elmossa a víz a nyaralót. - Hülyeség! - intette le Diana, aki már felakasztotta a kabátját, és éppen egy terjedelmes kötényt kötött maga elé. A kötényen egy óriási vörös londoni busz éktelenkedett, amely mintha az asszony gömbölyű hasának mérföldjein kívánt volna közlekedni. Diana megrázta a fejét. Erre nem kerül sor. Az a nyaraló több száz éves. - És az idők kezdetén mérföldekre volt a tengertől, drágám - mondta Roger és felállt. Fájdalmasan sovány, beesett arcán csak fáradtság látszott, a betegség jele, amely miatt idő előtt nyugdíjba kellett mennie. - Tudod mit? Felbontok egy üveg bort. Annak a húsnak olyan szaga van, hogy az egészet meg tudnám enni. - A feleségére mosolygott, aki futólag megölelte a férjét, miközben fakanállal fölfegyverkezve az Aga tűzhely felé tartott. - Allie, mutasd meg apának azt a cserépdarabot, amelyet a dűnében találtál - szólt át Greg a másik szobából. A húga még mindig anorákban ült az asztalnál, odakönyökölve a Patrick által geometrikus pontossággal elhelyezett kések és villák közé. Most belekotort a zsebébe, majd előhúzta a cseréptöredéket. Roger elvette tőle és érdeklődve megszemlélte. - Szokatlan darab. Mondhatom, régi lehet. Nézd csak meg a máz színét, Greg! - Ezzel legidősebb fia felé nyújtotta, aki kedvetlenül otthagyta a kandallót, és megforgatta a cserépdarabot. - Elvihetnéd majd a múzeumba, kölyök! - mondta Alison-nek. - Meglátjuk, mit mondanak rá. - Elvihetném - mondta Alison, majd felállt, s az egész családot meglepte, milyen izgatottság tükröződik a szemében. Szokásos, gondosan karbantartott közönye egy csapásra semmivé lett. Tudjátok, mit gondolok? Szerintem római. Ugyanilyen van a Kastélymúzeumban is. - O, kislányom, az nem lehet! - mondta Diana, és négy poharat varázsolt elő a konyhaszekrényből. Odanyújtotta férjének a dugóhúzót. - A rómaiak sosem jutottak ilyen messzire Colchestertől. - De igen. Rengeteg római holmit találtak a Kindlingék farmján - szólt közbe Roger. Letépte a fóliát a borosüveg nyakáról. - Emlékszel? Egy villa maradványaira bukkantak. Pár gazdag római fickó oda vonult vissza Colchesterből. Feliratot is találtak. - Márcus Severus Secundus - ejtette lágyan a szavakat Alison, és rábólintott. - Így igaz - helyeselt Roger is. - Volt is róla egy cikk akkoriban a helyi újságban. És találtak egy még régebbi tárgyat is, azt hiszem, a vaskorból vagy bronzkorból, szóval, valami ilyesmit. Még mindig azon töröd a fejed, hogy becsempészed a régészetet a tanrendedbe? - kérdezte mosolyogva a lányától.

- Lehet - felelte Alison. Szemlátomást lelohadt benne az iménti hirtelen lelkesedés. Megint leült, és könyökével széttúrt kést-villát. Patrick megdermedt, de nem szólt semmit. Már rég megtanulta, hogy a megjegyzése olyan sértődésrohamot válthat ki a húgából, amely mindenkit felidegesít, s az a vége, hogy tönkreteszi az ebédet. Túl gyakran történt már ilyesmi. - Fel fogom tárni a dűnét - szólt Alison, s a hirtelen bejelentéstől Roger keze bortöltés közben megállt a levegőben. - Ez túl ambiciózus terv, lánykám! - mondta óvatosan. - Sok hely lehet, amelyet nehéz felásni, és az is megtörténhet, hogy semmit se találsz. - Már korábban is találtam valamit. - Ugyanott? - kérdezte Greg, és hitetlenkedve a húgára bámult. - Miért nem szóltál? - Semmi közötök hozzá - nyelvelt vissza Alison, és az egyik pohárért nyúlt. A Patrickéért. - Hé, az az enyém! - Tölts magadnak másikat! - felelte Alison. Mivel a szülei egy szót se szóltak, határozottan fölemelte a poharat és meghúzta. - Mit találtál, Allie? - kérdezte Roger békülékenyen; gyakran használta ezt a lágy, rábeszélő, szinte könyörgő hangot, amikor a lányával beszélt. - Megmutatom - enyhült meg Alison, majd felállt, s kezében a pohárral a lépcső felé fordult, amely a kandalló melletti sarokajtónál indult fölfelé a nappaliból. - Rengeteg régészeti könyv van a szobájában - szólalt meg Patrick fojtott hangon, amikor Alison már hallótávolságon kívül került. - Be ne menj oda még egyszer! - intette elkeseredett hangon Diana. - Tudod, hogy nem szereti. - Alison elemelte az Arán pulóveremet. Nekem pedig szükségem volt rá - mondta Patrick, és a szája kemény vonallá szűkült. Éppúgy, mint a húgának, aki kezében egy cipősdobozzal újra felbukkant. - Idenézzetek! Ezt mind a parton, a sziklán vagy a sótelepeken találtam. Ezt a kettőt meg a dűnéből ástam ki. - Ezzel az asztalon lévő kések-villák hegyibe öntötte a doboz tartalmát. Ez alkalommal senki se tett megjegyzést a piszkos homoközön miatt, amely elborította a Diana által lesúrolt asztallapot az evőeszközökkel együtt. Rengeteg cserépdarab, néhány faragott csont és egy-két felismerhetetlen, elgörbült és rozsdás fémdarab került elő. - Azt hiszem, egy sír van ott. Egy római sír - jelentette ki ünnepélyesen Alison. Egy pillanatra csönd lett. - Kizárt dolog - tiltakozott Greg, s lassan fölnézett. - Ha egyáltalán van ott valami, akkor az holmi kezdetleges dolog lehet, amelyet az ókori sómunkások hagytak ott. Nem valami érdekes folytatta sietve, miután megpillantotta húga arcán a konok szembeszegülést. - Talán keresnünk kéne valakit, aki ismeri ezeket a dolgokat. - Nem! - fordult felé felbőszülve Alison. - Ez az enyém. Az én sírom. Én találtam meg. Nem mondhatod el senkinek, megértetted? Senkinek! Én fogok ott ásni. Bármit találok, az az enyém. Ha bárkinek szólsz róla, az egészet betemetem. Az egészet, érted? - Ezzel Alison visszasöpörte kincseit a dobozba, rácsapta a fedelét, és kiviharzott a szobából. - Hagyd rá! - mondta Diana, és otthonosan a tűzhely felé fordult. - Majd elunja az ásást, ha rájön, hogy milyen sok kemény munkájába kerül. Meg aztán biztos vagyok benne, hogy semmit se talál. Semmit, ami egy épelméjű embert érdekelhet - tette hozzá békés mosollyal. - Patrick drágám, takarítsd el azt a kuplerájt, aztán üljünk már le, különben megjönnek a vendégek, mielőtt megebédelnénk.

V Körme mély csíkokat vájt a tenyerébe: homlokán és nyakán kidagadtak és lüktettek az erek, némasága a lesben álló nagymacska némasága volt. Levél se zizzent puha talpú szandálja alatt, gally se reccsent. Nesztelenül hárította félre a leveleket, és a tisztásra meredt. A felesége hosszú tunikája és köpenye, kék folt a kékben, harangvirágok közt hevert. A férfi fegyverei és ruhája szorosan mellette. Látta a pőre kardot, a levelek megszűrte napfényben sápadtan csillogó pengét. Hallotta, hogyan nyög a gyönyörtől a felesége, és látta, hogy vörös nyomot hagy a körme a férfi vállán. A felesége sosem vonaglott, amikor ő feküdt rajta, hangja se volt, sosem szántotta fel a bőrét elragadtatásában. A bálványozott, az istenített asszony mindig némán feküdt alatta; készségesen, kötelességtudóan feküdt alatta, miközben leheletnyi gúnyos mosollyal az ajkán nyitott szemmel bámulta a mennyezetet. Visszanyelte a szájába tóduló epét, kényszerítette magát, hogy csendben maradjon, figyeljen és kivárja a másik kettő szenvedélyének csúcspontját. Derekán ott volt a kard, de nem nyúlt érte. Ha a beteljesülés pillanatában éri őket a halál, együtt kerülnek az istenek elé. Túl könnyű, túl gyors volna. Miközben őket figyelte, érezte, hogy szerelmének maradéka megalvad, mint a vér, és tömény gyűlöletté kocsonyásodik. Olyan büntetést akart kiróni a feleségére, amely az asszony életének végéig tart; olyan halált tervezett a szerelmesének, amely még az ő fúriáit is kielégíti. De várni fog, amíg bekövetkezik a megfelelő pillanat. Mosolyogva fogja szívére ölelni asszonyát, és mosolyogva várja az ágyban. A gyűlölete, akárcsak a dühe, rejtve marad. *** Bágyadt napfény árasztotta el Roger dolgozószobáját, amely a kopaszodó kertből tükröződött vissza, és sápadt, reszketeg fénypászmákkal csíkozta teli az alacsony, súlyos tölgyfa gerendákkal megtámogatott mennyezetet. Greg levetette magát az apja karosszékébe, és mogorván körülnézett. Sosem volt képes rá, hogy itt fessen. Valahogy ki kell piszkálni Lady Ganajtúrót a nyaralóból - az ő nyaralójából! -, hogy újra beköltözhessen. Nem hagyhatja, hogy az a nő ott maradjon. Az apró szoba zsúfolva volt vásznakkal és vázlatfüzetekkel. A festőállványát az íróasztal és az ablak közé szorította be; az asztal roskadozott a festékdobozok, ceruzák és a nélkülözhetetlen más cókmók alatt, amelyet a nyaralóból hozott át; lenmagolaj és szesz új illata nyomta el a szobában otthonos dohos könyvszagot, Diana kölnijének és a bútorfényező levendulaillatának maradékát. A vásznak közt kotorászva kiemelt egyet, és a festő- állványra tette, aztán megint leült és csak nézte. Aggasztotta ez az arckép. Egy sorozat darabja volt, amelyet az utóbbi két-három évben készített. Mindegyiken ugyanaz a nő, mindegyiken szomorú, titokzatos. Inkább hangulatot, mintsem jellemet idéztek föl e képek; inkább rejtették, mintsem kifejezték a szépséget. Ez volt a legnagyobb vászon, háromszor négy láb3, amellyel a legrégebben bajlódott, és amely a legtöbb gondot okozta neki. Hosszú ideig harapdálta bal hüvelykujját, mielőtt ecset és paletta után nézett volna. A színekkel lehetett baj. Túl határozatlan, elmosódó volt a női alak. Nyomatékosabbá kell tenni a színeit, jobban ki kell emelni a belőle sugárzó életerőt. Közel ment a vászonhoz, előrehajolt és rábökött az ecsettel. Túl szépnek, túl vonzónak festette meg ezt a boszorkányt! Olyannak kell lennie, amilyen volt: ringyónak, árulónak, csábos boszorkánynak.

A nyelve kilógott egy kicsit a szája sarkából, miközben nekidühödve festett: átalakította az arcot, beárnyékolta az orcák síkjait, felvázolta az ajkat, a szemet, megérintette a haj vonalát, s a dühe minden ecsetvonással fokozódott. Csak sokára dobta le az ecsetet, a kezét gondatlanul beletörülte ócska, elnyűtt pulóverének elejébe. Elhátrált és összehúzott szemmel méregette a munkáját. Tudatában volt annak, hogy amint a nap süllyedni kezd az égen, s az első alkonysugár rávetül a torkolatra, aztán áttűz a kopasz, téli fák között, a fény s vele a nő arca is újra megváltozik. Lebámult a palettára, amely apja íróasztalára csúszott a kezéből, s érezte, hogy a haragja, amilyen gyorsan jött, úgy le is csillapodott; s ki tudja, hányadszor, megint csak tudni szerette volna, honnan származik vajon ez a harag.

VI Amint letért az útról, nagy zötykölődés közepette Kate egy erdőben kanyargó csapáson találta magát. Előttük a rongyos, szélfútta felhőkkel csipkézett égről az a fajta erős fény sugárzott, amely mindig jelzi a tenger közelségét. - Remélem, nem kell sokáig ezen az úton maradnunk - mondta Kate, miközben lassított, mert az apró kocsi már másodszor akadt el a mély kátyúkban. Leengedte az ablakot és nagyot lélegzett a jéghideg levegőből. Átható fenyőgyanta-, föld- és avarszaga volt a levegőnek. - Félek, lesz ez még rosszabb is - fintorgott Bili. - És a háznál kell hagynod a kocsidat. Roger vagy Greg úgyis a Land Roverjükön viszik át az összes cuccodat. A csapás villa alakban szétvált. Előttük durva farúdon két vagy három letöredezett útjelző nyíl meredezett. Kate megállította a kocsit. - Most merre? - Jobbra. Az én házam balra, fent van, úgy fél mérföldre. Az ő házuk erre van, lent. - Bili a szélvédőn mutogatott, Kate pedig óvatosan fölengedte a kuplungot. A csapás kezdett nagyon is lejteni. Megint zötykölődés a kátyúkban, és a fák is sűrűbbek lettek. A fenyők közt zömök, vén tölgyek, közeiket benőtte a repkény, az elszáradt iszalag és az áthatolhatatlan fekete tüskebozót. A ház az erdő szélén állott, és a sótelepek fölött keletre nézett. Mögötte egy nadrágszíjparcella és egy gyümölcsöskert felett lebegve világította meg a nap a tájat, aztán a kertet újabb erdőfolt választotta el a tengertől. Nyaralónak nyoma se volt. Kate megállította a kocsit egy megfeketedett csűr mellett, aztán csak ült és bámult kifelé egy pillanatig. A házat rózsaszínre festették. Alacsony, hosszú épület volt. Levelüket hullatott futónövények borították, vélhetően klemátisz és rózsa. Még a tél közepén is rendkívül barátságos látványt nyújtott. - Milyen kedves hely! - Nem túl vad neked? - kérdezte Bili, és a házhoz vezető tócsasorozatra pillantott. Ameddig a szem ellátott, semmi, csak sár és víz és a sótelep szürkészöld vonulatai. Egy napsugár tűzött a hátuk mögül a sárra, a házig vezető aranyhidat varázsolva rá. Az alkony színe még tétovázott egy kicsit, majd kihunyt. Bili kinyitotta a kocsiajtót, csípős, tiszta levegő tódult a benti oroszlánszagba. - Gyere! Hamarosan sötét lesz. Azt hiszem, addig el kéne helyeznünk téged. Kate fölmérte a háziakat, miközben kezet fogott velük. Úgy gondolta, Roger és Diana Lindsey is az ötvenes éveikben járnak. Komótosak voltak, nyugodtak, szívélyesek. Azon vette észre magát, hogy azonnal viszonozza a kedvességüket. - Arra gondoltam, szeretne egy teát, mielőtt átmegy a nyaralóba - mondta Diana rögtön, miközben a dívány felé kormányozta Kate-et. - Helyezze magát kényelembe, kergesse le innen azokat a macskákat, én meg hívom a fiamat. Ő segít átvinni a holmiját. Hosszú séta volna csomagokkal. - Pedig van neki jó pár csomagja - szúrta közbe Bili. Háttal állt a kandallónak, hátratett kezét tenyérrel a kihunyó fahasábok felé tartotta. - A számítógép meg a többi kacat. - Ó, istenem! - sápítozott Diana. - Akkor igazán szüksége lesz segítségre. - Hol a nyaraló? - Kate élvezte ugyan a tea alvásra csábító hatását, a tűz melegét, de szerette volna látni a nyaralót is. Az utóbbi néhány napban igen felhangolt volt, bár némileg lehervasztotta, hogy annyira hiányzik neki Jon; bár igen tudatosan próbált megszabadulni ettől a gondolattól. - Nagyjából fél mérföldre innen. Az erdőn át. Itt aztán igazán a világ végén van, kedvesem. Remélem, sok meleg holmit hozott magával - mondta Diana; gondosan újratöltötte Kate

csészéjét, miközben Kate és az emeleti ajtó között helyezkedett el, amely mögött mocorgást észlelt. A kölykök fülelték. Biztos, hogy bármelyik pillanatban megjelenhetnek. Diana felsóhajtott. Tényleg kölykök, mármint Alison és Greg. Patrick biztosan fent van az emeleten a számítógépénél, és majd csak akkor jelenik meg, ha vacsorázni hívják. A nagyobbik fia - a felnőtt, aki elég idős volt már ahhoz, hogy benőtt légyen a feje lágya - és a kislánya az, aki gondot okozhat. A válla fölött Rogerre pillantott. - Hívd Greget! Azt akarom, hogy segítsen Miss Kennedy-nek. - Kérem, szólítson Kate-nek! - Akkor Kate - mosolygott rá egy pillanatra Diana. - Elkezdheti berakni a csomagokat a Land Roverbe. - Nem akarok gondot okozni. - Ha akarna se tudna - mondta Diana. Csak Kate képzelte, hogy szomorú eltökéltséggel ejtette ki ezeket a szavakat? Gregről kiderült, hogy a húszas évei végén, a harmincas évei elején jár. Kate úgy gondolta, vele egykorú, vagy nála alig valamivel fiatalabb lehet. Szabályos vonásai némileg már szétestek a túl sok sörnek köszönhetően, no meg, mert alig törődött magával. Vastag gyapjúpulóverén olaj festékfolt éktelenkedett. Elég szívélyesen rázott kezet Kate-tel, de a lány mégis parányi fenntartást, sőt neheztelést érzett a modorában. Kate-nek elég volt föltennie magában a kérdést az első benyomásáról, hogy kiderüljön, Greg rendkívül vonzó férfi. - Sajnálom, ha gond magának, hogy el kell vinnie a nyaralóba - mondta Kate kihívó pillantással. - Ám szükséges, ha biztonságosan birtokba akarjuk helyezni a bérlőnket - felelte Greg. Mély, dallamos, de hideg hangja volt. Alighanem Bili is érezte ezt. Kate látta, hogy összehúzott szemöldökkel áll föl az alacsony kerevetről. - Gyerünk, Greg, én majd segítek neked. A többiek hadd fejezzék be a teázást. Amint a bejárati ajtó kinyílt, és a két férfi eltűnt a bársonyos félhomályban, almaillatú füst tódult le a kandallókéményen. - Beállíthatja a kocsiját a csűrbe, Kate! - mondta Roger bizalmasan. Hátradőlt székében, lábát a tűz felé nyújtotta. - Ott legalább megmenekül a legnagyobb zegernyétől. Akkor viszi el, amikor akarja, és ha bármikor túl nehéz az élelem vagy bármi más holmi, csak csöngessen ránk, s átmegyünk magáért. Pokolian zavaró, hogy az ösvény csaknem járhatatlan. Mindig készülök rá, hogy megkérem a szomszédot, hozzon már valami gépet vagy bármit, amivel elsimíthatjuk egy kicsit, de hát tudja, hogy van ez. Sose jutok hozzá. - Azért jöttem ide, hogy egyedül legyek-jelentette be mosolyogva Kate. -Tényleg nem akarok ide-oda rohangálni. Jól bevásárolok a legközelebbi boltban, aztán egy időre elzárom magam a világtól. Kate-et vonzotta ez a gondolat. London után a vidék kihaltsága, a metsző, tiszta levegő, mely megcsapta, amikor kiszállt a kocsiból, csak fokozta a várakozását. - Ezt mindenképpen meg kell tennie. Különösen, ha rosszra fordul az idő - felelte neki Roger, és horkantott egyet, amit nevetésnek szánhatott. - De azért telefon is van a nyaralóban. Lehet, hogy egy idő után örülni fog neki, de ha nyugalmat akar, jobb, ha nem használja. - Ezzel fölnézett, mert nyílt az ajtó. - Mindent bepakoltunk - vigyorgott rájuk Bili. - Ha nem bánod, Kate, akkor én is nekikészülődöm, hogy elmenjek a házamhoz. Jó kis séta innen. Gregre hagylak, és holnap reggel szeretném megtudni, minden rendben van-e. Aztán napvilágnál megmutatom neked a visszafelé utat, és talán még egy italra is futja az időnkből, mielőtt elvinnél Colchesterbe, hogy elérjem a londoni vonatot. A Land Rover fényszórói tündéries zöld színnel világították meg a fákat, ahogy a háztól elindulva lassan belefúródtak a sötétségbe. Kate ide-oda csúszkált a síkos, kemény ülésen, s

ugyancsak megragadta a műszerfalat, hogy megtartsa magát, közben meg nyugtalanul gondolt a számítógépére, amely valahol a csomagtartóban hányódott. - Bocsánat! Túl gyorsan megyek? - kérdezte Greg, és lassított egy kicsit. A lányra pillantott. Már észrevette, hogy milyen csinos, bár ezt Kate mintha rejtegette volna. A haja seszínű, de hosszú és sűrű, az arccsontja kiugró, a ruhája drága, de Greg úgy érezte, a lányt ez nem érdekli. Szinte biztos volt benne, hogy az elegancia légköre inkább magától, s nem holmi szándékosságnak köszönhetően lebegte körül a lányt, s ez a gondolat valami okból feldühítette. Nem tartotta tisztességesnek, hogy Kate-nek annyi mindene van. - Úgy látom, maga nem az az ideges típus. Nem hinném, hogy sok nő van, aki idekint szeretne lakni, teljesen egyedül, télvíz idején. Kate szemügyre vette a fiú profilját a műszerfal fényénél. - Nem, nem vagyok ideges típus - felelte. - Élvezem önmagam társaságát. És dolgozni jöttem ide. Nem hiszem, hogy magányos leszek. - Rendben. És remélem, nem fél a kísértetektől. - Ez Allie ötlete volt, hogy kísértethistóriákkal próbálják meg elriasztani Kate-et. Legalábbis addig, amíg valami jobbat ki nem ötlenek. - Kísértetektől? - Csak vicceltem. - Greg tekintete feszülten tapadt az útra. - Ez a vidék valaha a római légió egyik tisztjéé, Marcus Severus Secundusé volt. A colchesteri Kastélymúzeumban megvan a szobra is. Jóképű csibész. Szeretek arra gondolni, hogy időnként ott kószál a kert körül, de nem állíthatom, hogy valaha is találkoztam vele. - Elvigyorodott. Nem kell olyan gyorsan annyi mindent mondani. - Biztos vagyok benne, hogy ártalmatlan. - Összehúzta a szemét, az útra figyelt. Kate. elmosolyodott. Az egésztől csak még izgatottabb lett. Nagy gyönyörűségére kiderült amikor végre feltűnt előttük hogy a nyaraló egy tanyaház miniatűr változata. Rózsaszín falán kúszónövények, s amint a fényszórók kirajzolták a körvonalait, Kate láthatta az egész, kedvesen rozoga, kicsiny, zsindelyes épületet a füstölgő kéménnyel. Mögötte megpillantotta a tornyosán emelkedő kavicsos part egy résén át a tenger tompa fényét. Greg égve hagyta a fényszórókat, és kiugrott a kocsiból. Nem erőltette meg magát, hogy kisegítse Kate-et, ehelyett egyenesen a kocsi hátuljához ment, körbejárta, és hagyta, hogy a lány egyedül kínlódjon az ismeretlen kilinccsel. Amikor Kate-nek végre sikerült kinyitnia az ajtót, és szinte kizuhant a kocsiból, Greg fölegyenesedett, a szél a szemébe fújta a haját. Mielőtt Kate rájött volna, mit csinál a fiú, Greg odahajított neki egy kulcscsomót. Kate elvétette, a kulcsok a lába elé estek, a sötétbe. - Lyukas a keze - mondta Greg. A gúnyos szavakat a szél sodorta el a lányig. - Menjen és nyissa ki a bejárati ajtót! Én majd beviszem a cuccát, utána meg vissza kell mennem. Az ajtó kissé bedagadt a nyirkosságtól, és Kate rájött, keményen be kell nyomnia, ha azt akarja, hogy kinyíljon. Miközben az ajtóval bajlódott, Greg a karjára púpozott dobozokkal türelmetlenül álldogált mögötte. Kate villanykapcsoló után matatott, végre megtalálta. A fényben feltárult a fehérre meszelt előszoba, amelyből közvetlenül Kate orra előtt lépcső vezetett az emeletre, s három ajtó nyílt belőle, kettő balra, egy jobbra. - Jobbra! - vezényelt Greg. - Leszórom az egészet, maga majd szétválogatja. Kate kinyitotta az ajtót. Az alacsony mennyezetű nappalinak ugyanolyan gerendaszerkezete volt, mint Lindseyék házának, egy kerevet és két karosszék díszelgett benne. A fatüzelésű kályhában csöndeskén pislákoló lángok átmelegítették a szobát. A másik három falon egy-egy apró ablak, s amint Kate felkattintotta a villanyt, a fény felvillantotta odakint, az öbölben dúló szeles éjszakát. A lány valamennyi ablakon behúzta a függönyt. Mire ezzel végzett, Greg újabb halom holmit hozott be a szobába. - Nos, itt van - mondta végül a fiú. Meg se kísérelte, hogy rendbe rakja vagy különválassza a tárgyakat. Minden egy halomban hevert a szőnyeg közepén. - Ha bármire szüksége van, holnap szólhat.

- Úgy lesz. Köszönöm! - mosolygott a fiúra Kate. Greg nem viszonozta. Odavakkantott egy „Jó éjszakát!”-ot, megfordult, a bejárati ajtóhoz slattyogott, kinyitotta, majd behúzta maga után. Kate elnyomta magában a gyerekes vágyat, hogy az ablakhoz sietve figyelje, hogyan megy el a fiú, így aztán csak azt látta, hogy a fényszórók végigseprik, s egy pillanatra megvilágítják a függönyöket. Aztán ez is eltűnt. Egyedül maradt. Kiment az előszobába, elreteszelte az ajtót, aztán visszaballagott. Ahogy várta is, a tökéletes csöndben hirtelen végigsöpört rajta az érzés, hogy egyedül van. Sóhajtott, körülnézett. Valahogy úgy képzelte, Bili vele marad az első estén. Vagy az új házigazdái áthívják magukhoz vacsorára. Csupa rohanás volt addig minden. A csomagolás, a raktározás, a kölcsönzés a londoni könyvtárból, a Jontól való elválás s a beleszokás az újfajta életbe. Kevés ideje maradt a töprengésre, s minden este örült annak, hogy halálra fáradt. Ez azt jelentette, nem gondolt bele a dolgokba. Itt viszont bőségesen lesz ideje elgondolkodni mindenen. Arra is bőségesen lesz ideje, hogy dolgozzon, de először fel akarta deríteni új birodalmát. A ház nagyon kicsi volt. A földszinten csak a nappali meg egy apró konyha, mellette egy még kisebb fürdőszoba. Az emeleten két hálószoba, majdnem egyforma méretűek. Csak az egyikben volt ágy, ezt a szobát valaki megpróbálta lakályossá tenni: volt benne egy fiókos szekrény meg egy kis viktoriánus karosszék, foszlott sárga bársonyhuzattal és két belegyömöszölt, puha párnával. A girbegurba padlón új szőnyeg, s volt még egy ruhásszekrény, amely az alacsony gerendamennyezetig ért. A szekrényben egy sor drótakasztó. Kate újra lement. Nyomasztotta a csend. Mély lélegzetet vett, a konyhában a teafőző után nyúlt. Míg a víz felforrt, felvonszolta két bőröndjét az emeletre, és otthagyta őket. Később is felakaszthatja a ruhákat meg a két szoknyát, amiket magával hozott. A többi holmiját, a farmereket, nadrágokat és pulóvereket belegyömöszölte az apró fiókos szekrénybe. Azon az estén nem volt kedve pakolászni. Miután kiválogatott néhány könyvet meg kéziratot, s az egészet szépen rendbe tette a nappali asztalán, és elrakta az ételfélét meg az üveg skót whiskyt a konyhaszekrénybe, már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi mást csináljon. Teát forrázott magának, kiválasztott néhány magnófelvételt, és maga alá húzott lábbal kimerültén leült a kályha előtti díványra. Kezét összekulcsolta a teásbögrén, úgy hallgatta a magnóról szóló Vaughan Williams-számokat, s bár nem hallotta, különös módon tudatában volt annak, hogy odakünn egymás után gördülnek el és niorajlanak tova a tenger óriási hullámai. Elégedettnek kellett volna lennie magával. Végül is vidéken volt. Készen állt arra, hogy dolgozni kezdjen. Megvolt a békéje, a nyugalma, amelyre annyira vágyott, hiszen Greg viselkedése miatt biztos lehetett abban, hogy nem fogják megzavarni a magányát, és mégis volt benne valami sajgó szomorúság, mely elrontotta a szája ízét, s emiatt magában újra elátkozta Jont. Alig három héttel azelőtt még vele élt, a könyvéhez gyűjtött anyagot, s nem szándékozott elhagyni Londont, most meg itt ül egy apró házban Essex vad, északkeleti partján, a szomszédai idegenek, pénze nincs, szeretője nincs, állandó lakása nincs, társasága pedig egyedül Lord Byron. A könyves dobozaira pillantott, amelyek a lámpa fénytócsájában hevertek, és nyugtalanul felugrott a helyéről. Fölment az emeletre, megkereste a szemüvegét a farmerja zsebében, s elkezdte lecibálni róluk a ragacsos szalagot. Optimistának kell maradnia. El kell felejtenie Jont, Londont, mindent, a könyv kivételével. Nagyot ugrott, amikor odalent döndült egyet az ajtó. Fölnézett a mennyezetre, s érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Egy pillanatig nem mozdult, aztán lassan fölegyenesedett. Senki se volt a házban, így csak a szél lehetett, a sötétbe meredve mégis tétovázott egy cseppet a lépcsőnél, s hirtelen még az is megfordult a fejében, hogy Greg hülyéskedik. Összeszedte magát, végigment a lépcsőpihenőn. Felkapcsolta a villanyt, bebámult a hálószobába, ahová annak előtte berakta a bőröndjeit a szekrény mellé. Körbevizslatta a szobát, megnyugodva, hogy semmit se hagyott ki, aztán lekapcsolta a villanyt. Ugyanezt megismételte a

másik, lakatlan hálószobában is, tekintete kényelmetlenül kerülgette a két ablakot, amelyeken nem volt függöny. Az ablaküveg visszatükrözte a mennyezet közepén lógó csupasz villanykörte hideg fényét, és Kate- ben újra csak tudatosult, méghozzá nagyon is, hogy milyen koromfekete a kinti éjszaka. Borzongva lement a földszintre. Semmit se talált, ami a zajt okozhatta volna. Körülnézett a fürdőszobában és a konyhában, majd visszament a nappaliba. A szoba egyértelműen hideg volt. Odament a kályhához, gyanakodva rámeredt, s amikor látta, hogy a tűz korábbi biztató hunyorgása eltűnt, előrehajolt és megfogta a kályhaajtó kilincsét. A fém forró volt. Elkáromkodta magát, körülnézett, mibe bugyolálhatná a kezét. Mivel semmit se talált, lejjebb ráncigálta a pulóvere ujját, s abba tekerte a kezét, aztán addig ütögette a kilincset, amíg a kályhaajtó felpattant és kivágódott. A kályhában semmi, csak egy halom üszők. Körülnézett, de már tudta, hiába járná körül a házat, nem találna se szenet, se fáskosarat. Londoniként túlcivilizált lett: soha eszébe se jutott, hogy fűteni is kell. Egy kattintására szolgálatára állt a központi fűtés. Hirtelen szakadt rá ebben a kis házban a meleg víz és a fűtés problémája, s hogy mindkettő vélhetően ezen az apró kályhán múlik. Greg ezt vajon miért nem hozta szóba? Azt kellett volna legelőször is elmondania, hogyan kell befűteni a házban. Idegesen megrázta a fejét. Greg mulasztása vélhetően szándékos volt. Kate-nek nagyon ostobának kellett volna lennie ahhoz, hogy ne vegye észre, milyen ellenségesen és sértetten bánik vele a fiú. Hát igen! Megleckéztette a nyafka városit! Nos, ha a nyafka városi nem akar halálra fagyni, valahol találnia kell valami tüzelőt. Gyorsan belekotort a konyhaasztal fiókjába, és talált egy doboz gyufát, amiért hálát adott az égnek. Mivel nem dohányzott, álmában se jutott volna eszébe, hogy gyufát vegyen. De a házban nem volt sem elektromos gyújtó, sem zseblámpa. És semmi, amivel helyettesíthette volna őket. Elátkozta magát az ostobaságáért, és tudomásul vette, hogy fölfedezőútra kell indulnia odakint, a sötétben. Eltökélten kisöpörte a fejéből mindazt, amire a megmagyarázhatatlan zaj miatt gondolt, fölvette a dzsekijét, kesztyűt húzott, és némileg kelletlenül kiment az előszobába, kireteszelte a bejárati ajtót, kinyitotta, rögzítette a kilincset, és kibámult a sötétbe. A szél belekapott a hajába, s kifújta fürtjeit az arcából, megdermesztette a bőrét. Tiszta, éles szél volt, tenger- és fenyőszagú; a fák ott sorakoztak a fűben előtte. Álldogált egy kicsit, furcsa volt, hogy tudja, az alakja kirajzolódik az ajtónyílásban. Emlékeztette magát, hogy senki se figyelheti, és rámeredt a fénycsíkra, amely a lábánál indulva végigfutott az ösvényen, aztán elhalt a fák között. A fénycsík mellett még sötétebb volt. Szinte semmit se látott, csak a sáros ösvényen a szélfútta füvet meg az elszáradt gazt. Kelletlenül kilépett az ajtón, és elindult a ház homlokzata mentén; a kezét óvatosan előrenyújtva tapogatta ki a durva kaviccsal borított falat. Amint szeme fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, megpillantotta feje fölött a csillagokat, a sötétből fakón kiváló felhőrongyokat, s lassan meghallotta, hogyan hal el a távolban a tengermoraj a kavicsos parton, és hogyan nyekegteti a fákat a szél. Erőltette a szemét, amikor a sarokra ért és körülnézett. Félúton a fal mentén volt egy kis lejtős tető, biztos ott lehet a tüzelő. Megjött az önbizalma, lelépett, és érezte, hogy a lába átnedvesedik a fűben. Végre ki tudta tapogatni a fáskamra deszkáját: még kesztyűn át is göcsörtös, durva, szálkás volt. Tapogatózva körbejárta, s ráakadt a nyitott ajtóra: ott habozva megállt. A bejárat ott ásított előtte, a kinti félhomályos éjszakához képest odabent tömör, áthatolhatatlan sötétség honolt. Viszont megérezte a fahasábok illatát. Vastag, meleg gyantaszagot érzett. A keze a semmiben tapogatózott. Még tovább, és hirtelen valami jéghideg tárgyra kulcsolódtak rá az ujjai. Valami fogantyú. De bármi volt is, kicsúszott a kezéből, és nagyot csattanva leesett. Lehajolt és fölvette. Egy ásó. Odatámasztotta a falnak, óvatosan előrelépett, és már bent is volt a fészerben. Tapogató keze végre beleütközött az egymásra rakott fahasábokba, érezte éles végüket, durva, gömbölyű oldalukat. Óvatosan húzni kezdte az egyiket. Az egész halom megrogyott, Kate hátraugrott. - A tetejéről, te hülye! - szidta magát.

Rájött, hogy fennhangon is beszélhet, és a saját hangja valahogy megnyugtatta. Kiegyenesedett egy kicsit, fölemelte a kezét, és a rakás tetején motozva egymás után leemelt róla négy hasábot. Ennél többet nem tudott volna bevinni a házba. A melléhez szorította a hasábokat, kitántorgott a fészerből, és elindult a sarok felé. Az előszobaajtóból kivilágító fénycsík gyöngéden visszavezette a bejárathoz. Szinte rohant befelé, ledobta a fahasábokat a padlóra, megfordult és nagy dörrenéssel bevágta, majd bereteszelte az ajtót. Csak akkor jött rá, mennyire félt, amikor lenézett a fűrészporos, pókhálós fahasábokra. - Te hülye! - mondta magának újra. Búsan megrázta a fejét, és elkezdte levetni a dzsekijét. Mitől félt ennyire? A csendtől? A tűzifától? A sötéttől? Gyerekkorában félt a sötéttől a herefordshire-i parasztházban, az Anne-é melletti hálószobájában. Éjszakáról éjszakára éberen feküdt, moccanni se mert, lélegzeni is alig, a szeme ide-oda futkosott a szobában, mintha keresne valamit. De mit? Soha semmit se látott. Semmi ijesztőt. Mégis, az az érzés: az a szörnyű, mindent elborító magány, a félelem, hogy mindenki elment otthonról, cserbenhagyták. Vagy meghaltak. Végül is rájött-e erre az anyja, vagy talán maga vallotta be neki? Nem emlékezett, de arra sem, hogy anyja éjszakára égve hagyta a lámpát. A lámpa porcelánbagoly volt, a madártest hófehér, hatalmas karma narancssárga, titokzatos szeme nagyra tágult. - Halálra rémíted a gyereket azzal a lámpával - csipkelődött az apja, a falusi doktor, akinek nem volt ideje rá, hogy a családját pátyolgassa, amikor Kate anyja előkotorta a lámpát a padlásról. De Kate szerette azt a lámpát. Amikor az apró éjszakai égő ott fénylett benne, a madártest krémfehéren irizált, s megelevenült a hatalmas szempár. Kedves madár volt; bölcs, vigyázott rá, társaságul szolgált neki, és kívül tartotta a kísérteteket. Amikor Kate nagyobb lett, a bagoly már nem világított éjszakánként, dísz lett belőle, de a félelem, bármennyire tudatosította is, bármennyire féken tartotta is, megmaradt. Néha még egyetemista korában is, amikor a szobájában feküdt, fejére húzta a lepedőt, belemarkolt a párnába, és úgy bámulta az ablak sötét négyszögét. A félelem aztán elmúlt. Csak egyvalami maradt meg belőle. Éjszakára mindig összehúzta a függönyöket. így zárta ki a sötétséget, melytől klausztrofóbiás lett. Jon kinevette, mert ő azt szerette, ha nem húzzák össze a függönyöket. Azért szerette, mert jó volt elnézni, amint a londoni tetőkön végigkúszik a hajnal, és városszerte fecserészni kezdenek az első madarak a tévéantennákon. Nos, rendben, Kate felnőtt, egyedül van és nem fél. Ahogy így magához tért, összeszedte a fahasábokat, bement a nappaliba, és gondosan lerakta őket a kályha mellé. Kinyitotta a kályhaajtót és belenézett: nagyon összeroskadt a parázs. Töprengve pillantott a hasábokra. Ha rátesz egyet a parázsra, szétnyomja azt a megmaradt keveset is, és az egészből nem lesz semmi. Nem volt gyújtósa. Újságpapírra és néhány száraz ágra lett volna szüksége, hogy felélessze a tüzet. Körülnézett. A konyha sarkában lévő zöldséges kosarat újságpapírral bélelték ki. Kirángatta a papírt, ettől a krumplira száradt sár kiszóródott a padlóra. Elég volt ahhoz, hogy négy jókora csomót gyűljön belőle. Betömködte őket a fahasáb köré, meggyújtotta, becsukta a kályhaajtót, és kinyitotta a tűzelzárót. A hirtelen felszikrázó lángtól különlegesen elégedett lett, mégis visszafojtotta a lélegzetét. Lehet, hogy a papír leég, és nem gyújtja meg a fahasábot? Válla fölött visszanézett a nappalira és megborzongott. Már nem volt olyan vonzó. Az asztalon lévő számítógépe és nyomtatója mintha szemrehányóan bámult volna rá, s ugyanezt tették a dossziékkal teli dobozok, a jegyzetfüzetek, a könyvvel teli kartonok. Az órájára nézett. Este nyolc volt, és ő éhes, fáradt és fázik. Egy lágy tojás, egy csésze kakaó és egy forró fürdő, ha rá tudja beszélni a kályhát, hogy melegítsen, aztán lefekszik. Minden más várhat másnap reggelig. Amikor világos lesz.

VII Rettentő hideg volt, és még alig virradt. Alison Lindsey shetlandpulóvert húzott és bélelt dzsekit, s két pár zoknit, mielőtt a csizmájába bújt, ráadásul fölvette a kisebbik bátyja kesztyűjét is. A fák alól figyelte a házat. Nem égett benne villany. A földszinten össze voltak húzva a függönyök, de az emeleten, a kertre néző két homlokzati ablakon nem. Alison félt, de aztán összeszedte a bátorságát, és keresztülrohant a gyepen. Egyenesen a fáskamrához tartott, bement és tapogatózni kezdett a sötétben. Egy másodperccel később felháborodott kiáltás szakadt ki belőle. A szerszámait elmozdította valaki. Belerúgott a farakásba, és a félelem meg a rosszindulatú káröröm vegyes érzésével ugrott hátra, amikor az egész rakás dőlni kezdett. Elugrott a lehulló fahasábok útjából, s addig fülelt, amíg meg nem nyugodtak, és az általuk keltett zaj is elhalt. A por is leülepedett, de a ház felől még mindig nem hallott egy hangot sem. „Lady Ganajtúró elaludt” - suttogta magának, és fensőségesen elmosolyodott. Visszafordult az ajtóban, és akkor meglátta az ásóját. A sarokban volt, a falnak támasztva. Felkapta és kislisszolt a néma szürkületbe. Jóval napkelte előtt járt az idő. Nyirkos, jéghideg volt a reggel, feketés köddé állva össze még hosszú, sötét árnyékok rezegtek a tengeren. Alison kocogva átvágott a kavicson és leugrott a lyukba, amely a dűne, az ő dűnéje tenger felőli oldalán volt. Elégedetten állapította meg, hogy az elmúlt éjszakán nem volt nagyon magas a dagály. A tenger hínárt dobott a partra, amely még mindig nedves volt a tajtéktól, de soklábnyira attól a helytől, ahol Alison ásott, és sehol sem érintette az ásatást. Könnyedén a fogaihoz nyomta a nyelvét, s közben részekre metélte a nedves felületet, majd lelapátolta a homokot a dűne oldaláról. A partot borító szürkületben sirályrikoltást hallott valahonnan. Pár perc után a vastag kesztyű ellenére is átfagyott a keze, és újra megfájdult a feje. Idegességében sóhajtott egyet, s az ásójára támaszkodva szünetet tartott, közben gyapjúkesztyűs kezét le- helgette. A homok szétmállott azon a helyen, ahol beleásott, s látta, hogy egy másik része magától leomlott. Magával sodort valami nagy, görbe, fényes valamit. Alison ledobta az ásóját, lehajolt, és gyöngéden kiszabadította a homokból azt a valamit. Az is cseréptöredék volt. De sokkal nagyobb. Elég nagy ahhoz, hogy elbírja a serleget vagy vázát, amelynek része volt egykoron. Amint lesöpörte róla az átnyirkosodott homok maradékát, a kesztyűn át is érezte, hogy vésett díszítés van rajta. Sokáig bámulta, aztán óvatosan félretette és újult erővel nekiesett a homoknak. Pár perc múlva valami más kezdett feltünedezni. Vékony volt és hajlított, a korrózió zöld rozsdája lepte, mint egy régi, rozsdás fémdarabot. Alison megfeledkezett a halántékát feszítő fájdalomról, és izgatottan kihúzta a tárgyat. Olyan vastag volt, mint egy férfi hüvelykujja, sok inch1 hosszú, az egyik végén valami durva gombféle. Alison összevissza forgatta a kezében, aztán kiugrott titkos gödréből, s a kavicson át a tenger felé rohant. A kavics vizes volt, só- és hínárszagú, a kövek közt kagylók és döglött rákok hevertek, az éjszakai dagály termése. Alison leguggolt, a lába majdnem a vízben, és a hullámzás ellenében előre-hátra forgatta azt a valamit, aztán újra megnézte. Nem lett tisztább. A zöld szín a sajátja volt. Levette a kesztyűjét, és óvatosan végighúzta ujját a tárgyon: érezte, hogy a hideg fémen szimmetrikus rovátkák vannak, mintha a távoli múltban, egy bizonyos időpontban meghajlították volna, de mára a tenger és a homok mindörökre elfedte ezeket a torzulásokat. Izgatottan visszarohant a dűnéhez, és megtorpant a szélén. Valami furcsa szélroham lökte mellbe. Felkorbácsolta a homokot is, egész tölcsért emelt belőle, amely egy pillanatig ott táncolt a part felett, aztán a semmibe hullott. Alison háta mögött már megjelent a napkorong széle. A lány összehúzott szemöldökkel habozott egy pillanatig. Félt, mert úgy érezte, van valaki a közelben, őt figyeli. Megvonta a vállát, összehúzta magán a dzsekit, az alját megpróbálta

begyűrni a nadrágjába, közben körülnézett. Ha volt valaki a közelben, az csak ismerős lehetett. Joe Farnborough a farmról vagy Bili Norcross, ha úgy döntött, hogy korán kijön ide, de még maga Lady Ganajtúró is lehetett, vagy bárki, aki kutyát sétáltat a parton. Az ásója még mindig ott hevert a homokon, ahová ledobta. Bizonytalanul felé lépett. Tarkóján bizsergett a bőr. Nagyon furcsa érzés volt, hajói emlékezett, azelőtt sosem tapasztalta, bár ösztönösen tudta, mi az. Figyelték! Hirtelen egy vers sorai merültek föl az emlékezetében. Az anyja olvasta föl neki egyszer, amikor még nagyon kicsi volt. A fogékony Alisonben akkor meghűlt a vér, amint tágra nyílt szemmel hallgatta a kavicsként záporozó szavakat. Ez volt az egyetlen vers, amelyet valaha is megtanult. A nap elhagyja az eget; Sátrat verünk, gyújtunk tüzet, Titkon rettegjük a vadont, Míg meglátunk egy csillagot. Primitív, ősi rettegés. Félelem a veszélytől, amelyet nem láthatunk. Alison idegesen megnyalta az ajkát. - Ostoba tehén! - mondta ki hangosan. Magára értette. - Ostoba liba! Mozdulj már meg! Azonnal! Mi a franc van veled? A nap tovább emelkedett. Vörös folt kezdett terjengeni a tengeren, amely észrevétlenül világosabb lett. Alison egymáshoz szorította a két öklét, és még egyet lépett az ásó felé. A szája kiszáradt és egész teste vacogott. A hidegtől. Persze hogy a hidegtől. Fogcsikorgatva leugrott a gödörbe, megragadta az ásót, és két kézzel maga elé tartotta. Megint föltámadt a szél, a dzsekije széle alá fújt, összevissza rángatta rajta, s a szemébe korbácsolta a haját. A lábával fölvert homok szúrta a szemét. Kézfejjel megdörgölte. A homok csak kavargott, egyre sűrűbben. Majdnem emberi alakot adott ki. Alison lassan elhátrált a dűnétől, kiugrott a gödörből, és elindult a ház felé. Pár másodperc múlva futni kezdett. Átrobogott a gyepen, aztán már eltakarta a ház oldala; bevágta az ásót a fáskamrába, és továbbrohant a fák felé. A dűnében elfeledetten ott hevert egy vörös mázas cserépdarab. A rázúduló homok újra betemette.

VIII Kate egy pillanatig báván feküdt, a vastag gerendázatú mennyezetet bámulta, azt se tudta, hol van. Olyan élethű és rémisztő volt az álma. A takaró alatt összekucorodva próbálta összerakosgatni, mit is álmodott, hátha vissza tud emlékezni rá, s végül némi megkönnyebbüléssel feladta. Feküdt és körülnézett az ismeretlen, jéghideg szobában. Bágyadt, szürke fény, amely szinte nem is volt fény, szűrődött át a függönyök között, amelyeket végül is nem húzott össze. Baljós fény volt, túl titokzatos. Maga köré tekerte a takarót, kimászott az ágyból, odament a keletre néző ablakhoz és kibámult. A tenger palaszürke volt, köd borította, az alacsonyan járó nap olyan volt fölötte, mintha sötétvörös labdát akasztottak volna az égre, amely se meleget, se fényt nem képes kibocsátani. Hideg, lehangoló látvány volt, reménytelen. Kate megborzongott, sarkon fordult, összeszedte a holmiját, jéghideg talpán lerohant a lépcsőn, és bekukkantott a nappaliba. A függönyök még össze voltak húzva. Széthúzta őket, aztán kinyitotta a kályhaajtót, belenézett és összeomlott. A tűz kialudt, a vaslap kihűlt. - Dögölj meg! - nézett le az egy szál árva fahasábra. Alig pörkölte meg az előző este meggyújtott újságpapír. Gyújtósra, ágakra, még több újságpapírra van szüksége, ha be akar fűteni. Persze, melegvíz se volt. Vacogva lemondott a mosakodásról, magára rántott egy farmert. Vastag zoknit, nehéz pulóvert vett föl, s már kész is volt rá, hogy még egyszer kifossza a fáskamrát. Odakint elkeserítően hideg volt. A kert, amelyet csupán egy kis durva szálú gyep és pár virágágyás alkotott, teljesen körülvette a házat. A kerten túl a kora reggeli fényben vadabbnak és bomlottabbnak látszott a fű, s majdnem teljesen benőtte a dűnékhez és a kavicsos tengerparthoz vezető utat. Ahogy kilépett a bejárati ajtón, valami mozgást vett észre a szeme sarkából a ház oldalánál, megtorpant és döbbenten konstatálta, hogy a szíve megint erősebben ver a szokásosnál. Még benne volt az álmában átélt félelem, s elbátortalanította a csend és a kopár fák. Kényszerítette magát, hogy kisétáljon, s ahogy körülnézett, megkönnyebbülve rájött, hogy egy nyulat látott. Vagyis három nyulat. Amint Kate felbukkant, egy pillanatra fölegyenesedtek, a fülük az ég felé meredt, a szemük rémülten kidülledt, aztán visszaszökdécseltek a fák közé. Kate elbűvölve elmosolyodott, s igazán csak egy cseppnyit jött zavarba az iménti félelme miatt. Itt volt az ideje, hogy összeszedje magát. Megtorpant a fáskamra ajtajában. Az ásó ott feküdt keresztben a küszöbön. Lehajolt, fölvette. Vizes, földdel kevert homokrögök tapadtak a penge támfelületére. Az ásót nemrégiben használta valaki - és bizonyosan azután, hogy Kate előtte való éjszaka kiment a fáskamrába. Kate végigvizslatta a fákat, de közel s távol csak csend és nyugalom. Még a nyulak is eltűntek. Megrántotta a vállát és összeszedett egy ölnyi fát, s mivel kiszúrta, hogy a fáskamra sarkában gyújtóst halmoztak fel, gallyal és forgáccsal tömte teli a zsebét, hogy könnyebb legyen a tűzgyújtás. A forró kávé és a lángoló tűz nagyban hozzájárult, hogy visszatérjen az optimizmusa, amint az is, hogy fölfedezte, a fürdőszobaszekrényben van egy merülőforraló, s ez nagy könnyebbséget jelentett a fatüzeléssel előállított s így meglehetősen bizonytalan forró vízhez képest. Megevett egy tál zabpelyhet, aztán nekilátott, hogy komolyan kicsomagoljon. Valahányszor kinézett az ablakon, észrevette, hogy mindinkább kiderül az ég. A köd megritkult, és a napsütés is erősebb lett. Mire kiürültek a csomagjai meg a dobozai, és egyberakta őket a tartalék hálószobában, a tenger éppoly vakító kék volt, mint az ég.

Ahogy visszafordult a függönytelen ablaktól, egy csomó festővásznat pillantott meg az ajtó mögé támasztva, amelyeket korábban nem vett észre. A falnak fordítva egy árnyéksávban bújtak meg. Kate kíváncsi lett, az egyiket kifordította. A kép a tengert ábrázolta, rendkívül szürreális tengert, amilyet csak lázálmában lát az ember. Kate elhúzta a száját, kifordított égy másik vásznat. Ugyanaz a téma ismétlődött rajta, ahogy a következőn és az azt követőn is. Két másikon a ház; az egyik őszi tájkép, amelyen az édeskés, csokoládédoboz küllemű házat lángfüggöny övezi, a másikon meg olyan volt a ház, mintha a lidércnyomásszerű tenger alatt látná valaki. Kate sokáig bámulta ezt az utolsó képet, aztán megborzongott, és visszatámasztotta a falnak. Ugyanaz a valaki festette a képeket, nagy adag tehetség és erő szorult belé, de Kate nem szerette őket. Kegyetlenek voltak, kifacsart elképzelés szülte őket. Becsukta az ajtót, és reszketve lerohant a lépcsőn, be a napfénnyel elárasztott nappaliba, ahol az asztalon ott várták a könyvei és a jegyzetei. Nekiülhetett dolgozni. Eltökélten kizárta agyából a képeket, és lenézett az asztalra. A könyv ott volt a fejében, el tudja kezdeni, és még jobban is sikerülhet, mint a Jane. Mosolygott, miközben magához húzta az írótömbjét, és bekapcsolta a számítógépet. Meglepődött, amikor két órával később kopogtak a bejárati ajtón. Tökéletesen megfeledkezett Biliről. - Szia! - vigyorgott rá a férfi, amikor Kate bevezette a nappaliba. - Hogy megy? Mehetünk ebédelni? Kate rámeredt, mintha a holdról pottyant volna le; semmi kedve nem volt kiesni az írásból. - Hol jár az eszed? - kérdezte Bili, miközben Kate-et figyelte. - Egy szót se hallottál abból, amit mondtam, ugye? Micsoda fajankó vagyok! Be akarok furakodni író és ihlete közé. - O, Bili, bocsáss meg! Persze hogy hallottalak - mondta Kate, s ezzel visszarángatta magát a jelenbe. - A fenébe az ihlettel! Pár órára visszamehet a kutyaóljába. És óriási az ötleted! Szeretnék ebédelni. Rendkívül kellemes volt a séta az erdőn át; Kate nézelődött, közben beszívta a tiszta levegőt, élvezte a puha sárral fedett ösvényt, a bódító fenyőillatot, a csupasz tölgyeket, a nyír- és mogyoróbarkát, amely mellett kezét zsebre dugva elhaladt, és „a veszett” Jack Byron, a költő őrült apja a háttérbe szorult, hisz be kellett számolnia Bilinek az előző éjszaka kalandjairól. - Ez nagyon jellemző Gregre. Hogy semmit se mondott a tűzről, és fát se hagyott - csóválta a fejét Bili. - Apró bosszúról van szó. Mérges, mert át kellett engednie a házat neked - mondta, és félrerúgott egy korhadt ágat, amely keresztben feküdt az ösvényen. - Nem tudtam, hogy itt lakott. - Persze. Greg nagyszerű festő. Úgy hat éve maradt ki az egyetemről, amikor félig már megszerezte a diplomát, hazajött és szinte elbújt itt. Még azelőtt, hogy Rogernek abba kellett hagynia a munkát. Talán rájöttél már, hogy rákja van. - Bili elhallgatott egy pillanatra. - Bárhogy volt is, Lindseyék gyalázatosán elkényeztették Greget, mert erre nincs más szó, és azt hiszem, Roger sok mindent megengedett neki, de amikor abba kellett hagynia a munkát, sokszor és keményen céloztak rá, hogy Greg igazán fölemelhetné a seggét és állásba mehetne, hogy segítse a családi költségvetést. De azt hiszem, érzéketlen maradt. Magasztos eszméi vannak a tehetség szentségéről, s a tény, hogy a világ maradék része köteles gondoskodni a megélhetéséről, fölmentést jelent neki. Nem is tudom, szegény Diana hogy bírta eddig a harcot. Képzelheted, hogy a jó öreg Leonardo nem csípte az ötletet, hogy kiadják a házat. De ne vedd személyes rosszindulatnak! Ám azt se várhatod, hogy egy csokor virággal fog becsöngetni. - Bili, ezt korábban is elmondhattad volna - nézett rá Kate összehúzott szemöldöke alól. - Miért? Talán megváltozott volna a véleményed az ideköltözésről? - Nem - rázta meg a fejét Kate. - De ez sok mindent megmagyaráz. - Szünetet tartott. Találtam pár festményt az egyik hálószobában. Biztos ottfelejtette őket.

- Kétlem. Ha otthagyta, annak oka volt. Ami azt jelenti, azt akarta, hogy lásd őket - pillantott Bili Kate-re. - Szerintem elég vadak a képei. - Nem szeretem őket - biccentett Kate. - Az egyiken a ház a tenger szintje alatt van. Olyan morbid... - habozva elhallgatott, próbálta megtalálni a megfelelő szót -, olyan fenyegető volt. - Rá se ránts! Majd megkérjük Dianát, vigye el őket. - Apróság ez ahhoz, hogy cirkusz legyen belőle. - Egyáltalán nem az. Jegyezd meg, hogy legalább annyira művész vagy, mint ő. De még jobb is, mert te fegyelmezett vagy. Neked is jogod van ugyanolyan érzékenynek és sértődékenynek lenni, mint neki. - Elvigyorodott. - Érzékeny és sértődékeny vagy? - Végül is nem. Inkább éhes. - Rendben. Ebben az esetben találjuk meg a kocsidat, és menjünk enni. Lindseyéknél nem volt otthon senki. Miután az ablakokra vetett futó pillantás meggyőzte őket, hogy tényleg nincs otthon senki, a csűrbe mentek. Kate Peugeot-ja ott volt, békésen álldogált egy öreg Volvo mellett. - Dianáé - bökött a másik autóra Bili. - Nem mehet valami jól nekik, ha mindnyájan bepréselődtek abba a pokoli Land Roverbe, nyilván kénytelenek takarékoskodni. Közben elértek az ösvény végére, és ráfordultak a makadámúira; Kate ezalatt arra gondolt, Bilinek igaza lehet, meg arra, hogy neki is takarékoskodnia kell, míg meg nem kapja a következő szerzői jogi csekket, amelyből vehet egy használt, négykerék-meghajtású járgányt az ott-tartózkodása idejére. A Fekete Hattyúban, az ösvénytől egy-két mérföldnyire lévő hosszú, alacsony mennyezetű, rózsaszínre festett kocsmában currys csirkét rendeltek, és kényelmesen letelepedtek a padkás kandalló közelében, amelyben fatűz parázslott, fűszeres almaillattal töltve meg a levegőt. A bárpult mögött álló mosolygós, rózsás arcú lányt leszámítva, csak ők voltak a teremben. - Na! Szeretni fogod Redallt? - kérdezte Bili, miközben leült a magas támlájú székre, a tűz felé nyújtotta a lábát és elégedetten felsóhajtott. Fölemelte söröskorsóját, és élvezettel nagyot kortyolt belőle. - Tökéletes hely a munkára - biccentett Kate. - Nem zavar a magány? Kate megrázta a fejét. - Meg kell mondanom, csodálatosan nyugodt volt az elmúlt éjszaka. Csak a tenger zúgott. De majd megszokom. Csodálatos hely ez az íráshoz. - Fölkapta a poharát - skót whiskyt rendelt vízzel -, és Bilire nézett. A vastag, barna tengerészpulóverben és nyitott nyakú ingben a leginkább bozontos juhászkutyára emlékeztetett. - Mondd, beszéltél egyáltalán Jonnal, mielőtt elutazott? - Bili a pohár pereme fölött Kate-re nézett. - Csak egyszer. Felhívott; azt kérdezte, tudom-e, hová mentél. - Megmondtad neki? - Kate lesütötte a szemét, nem akarta, hogy Bili kiolvassa a tekintetéből, mennyire szeretné, hogy igen legyen a válasz. - Nem - felelte kis, töprengő szünet után Bili, belekortyolva a sörébe. - Ejtettünk néhány szót a különféle témák kapcsán az ő férfisovinizmusáról, az én nem helyénvaló nagylelkűségemről, a valamennyiünket gyötrő szakmai féltékenységről, aztán egy bizonyos ponton azt mondtam neki, húzza el a belét Amerikába, és hagyja, hogy gatyába rázd az életedet. Rosszul tettem? - Nem - szólt Kate. Nem volt valami meggyőző a válasza. Kate az utolsó találkozásukra gondolt. Jon már majdnem elindult a reptérre. A taxi ott állt az ajtó előtt, a bőröndök az ajtó mellett, s Kate, aki nem akart elbúcsúzni a férfitól, látni sem akarta, amíg Jon el nem fogadja az ő, a Kate döntését, akkor érkezett vissza a lakásba, mert azt hitte, a férfi már elment. Kate egy pillanatra kísértést érzett, hogy sarkon forduljon és elrohanjon, de Jon már észrevette, és végül is nem voltak taknyos kölykök. Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán Kate elmosolyodott, odalépett és arcon csókolta a férfit.

- Vigyázz magadra! Erezd jól magad! Remélem, óriási lesz a sikered. - Egy pillanatig azt hitte, a férfi szó nélkül el fog fordulni. De Jon félszegen rámosolygott. - Te is vigyázz magadra, drága szerelmem! Ne zúgj bele nagyon a jó öreg Byronba! És gondolj magadra is! Mindketten sérültek és konokak voltak, nyomorultul érezték magukat. És ez így is maradt. Jon aztán felkapta a bőröndjeit, kiment a taxihoz, és egy szó vagy visszapillantás nélkül beszállt. Nem volt rá mód, hogy Kate megtudja, a férfinak könnyes a szeme. - Az egyik nagymamám ír volt, Kate - szólalt meg Bili egy kis együtt érző csend után. Mindig teli volt hasznos aforizmákkai. íme az egyik kedvence: „Aminek meg kell történnie, az megtörténik.” Azt hiszem, éppen illik erre az esetre. - Igazad van - nevette el magát Kate. - Ebben a pillanatban arra van szükségünk, hogy elszakadjunk egymástól. - Felnézett, mert megjelent a pincérnő, cukorrózsaszín szalvétába burkolt késsel-villával, egy nagy tál mangó chatneyvel, hatalmas bors- és sótartóval, amelyek egy pár öreg csizmára hasonlítottak. - De ha újra telefonál, talán megmondhatnád neki, hol vagyok most - mondta Kate Bili szemébe nézve. Mindketten elmosolyodtak. - Van valakid, Bili? - kérdezte Kate. Nem ilyen nőiesen akarta megkérdezni, hisz csak változtatni akart a beszédtémán, de Bili szemlátomást nem jött zavarba. - E pillanatban csak Beet néni, a rádió, az ő rabszolgája vagyok. Volt valakim, de lelépett. Elhallgatott, nagyot kortyolt a söréből. - De csak azért, mert te nem jelentkezel. Gondolom, el volnék bűvölve, és kísértésbe esnék ettől a lehetőségtől, de szerintem mindkettőnknek rossz lenne. - Nem jelentkezem. De barátra szükségem van. Olyasvalakire, aki átjön velem az erdőn, aztán elvisz egy kocsmába currys csirkét enni. - Ez megvolt. De sajnos, mától nem megy egy darabig. Karácsonyig minden percem be van osztva. Kate meglepődött, mennyire leveri ez a pár szó. Pedig tudta, hogy Bili vissza fog menni Londonba, valahogy mégis arra számított, a következő hétvégén újra itt lesz mellette. - Akarsz még egy whiskyt? - kérdezte Bili, és közel hajolt Kate-hez. Egy pillanatra valami aggályfélét látott felvillanni a lány szemében. Kate bólintott és előretartotta a poharát. - Ihatnánk Lord Byronra. Mire újra látjuk egymást, egy kis szerencsével már több fejezettel hosszabb lesz. Miután letette Bilit a colchesteri állomáson, Kate kihasználta az alkalmat, és bement a városba: kíváncsi volt, milyen az a hely, amely a következő néhány hónapban a legközelebbi város lesz számára. A London Könyvtárban futtában belelapozott a Pevsner-féle könyvbe, amely líraian ömlengett a városról, ám Kate úgy látta, a hetvenes évek vörös téglás bevásárlóközpontjait maguk alá gyűrték a nyolcvanas évek beton-üveg kreációi, amelyekről azért a könyvnek illett volna említést tennie. Elkedvetlenedett, aztán végül fölfigyelt a Kastélymúzeumra. A hatalmas, zömök épület már árnyékot vetett a késő délutáni napsütésben, amikor Kate áthaladt a hídon a főbejárathoz, hogy jegyet vegyen. A kastély furcsán üres volt. A távolból odahallatszott egy videoszalag testetlen, drámai szövege: a kastélyhoz nem illettek a hanghatások, a beszélő lihegős stílusa; furcsán hangzott a magas mennyezetű teremben, az üvegtárlók között. Kate lassan körbesétálta a földszinti kiállítást, amelyet bronz- és vaskori tárgyakból rendeztek, és fokozatosan közeledett a videóhanghoz. Sokáig állt a videó előtt, amely a Colchesterben állomásozó rómaiakról beszélt, aztán megfordult és lassan fölment a lépcsőn. Az emeleten volt a római kiállítás, életnagyságú modellekkel, hatalmas, az életnagyságúnál nagyobb festményekkel a falon, s volt egy másik videó is, amely Boudicca támadásáról és a város kirablásáról szólt.

Szegény Boudicca! Kate lassan körbejárt, s végignézve a kiállított tárgyakat, darabonként összerakta a királynő életét: gyerekei férjétől, Prasutagus királytól; az i.sz. I. századi Britannia politikai háttere; Boudicca férjének halála; lányainak elrablása, a saját megaláztatása, amikor egy római megkorbácsolta. Az idegen megszállás miatt az országban sok éve uralkodó nyugtalanság és elégedetlenség után ez volt az utolsó csepp a pohárban, ez robbantotta ki a lázadást, amely aztán hamarosan véget vetett Britannia római megszállásának. Kate hirtelen azon kapta magát, hogy felfokozott izgalommal nézi a videót. Micsoda életrajzot lehetne ebből írni! Ha majd befejezi Byront. Colchester felégetése, Boudicca csapatainak dúlása, amint áthaladnak Essexen és Hertfordshire-en London felé, s a végórák, amikor Boudicca rájön, hogy mindennek vége, és odadobja az életét. És ennek az egésznek Colchester volt a központja, amelyben a lángok olyan forróságot árasztottak, hogy közel két évezred múltával is látható egy fekete réteg a házak alapjaiban. A sötétedő fülkében egyedül kétszer is végignézte a videót; látta a harcosok megrajzolt alakját, hallotta kiáltásukat, sikolyukat, aztán felállt és elment, s hirtelen nagyon is tudatára ébredt annak, hogy messze túl a kastély felett ott lebegnek azok a boltívek Claudius templomából; vagyis Boudicca templomából, amely porig égett, s amelyben a város lakosságának többsége a halálát lelte. Ráismert erre az érzésre: torokszorító, lélegzetelállító, csontrepesztő érzés volt, ahogy az összezsúfolódott ötletek kavarogni kezdtek az agyában. Nagyot lélegzett és magában káromkodott. Korábban is meglepte ez az érzés, miután befejezte a Jane-t. De addig nem, amíg azzal nem végzett. És most megint itt van. Ez azt jelenti, hogy mivel éppen most fog bele A sötétség uraba, hónapokig, ha nem évekig próbálja majd maga előtt is eltitkolni, milyen frusztrált és ideges, mert fél, nehogy másvalakinek is eszébe jusson ez az ötlet; vagy hogy a kiadójának esetleg nem fog tetszeni; és attól is fél, hogy az új ötlet beköltözik az álmaiba, egyre inkább elhatalmasodik rajta, és elkezdi zavarni a folyamatban lévő munkát. Úgy rázta meg a fejét, mintha alkalmatlankodó legyet hessentene el, és továbbment a kiállított tárgyak mellett. Hogyan képes egy nő - bármilyen nő, akármennyire megsebezték és megalázták is - elrendelni más nők, gyermekek, csecsemők lemészárlását? Miféle ember lehetett ez a régmúltban élt királynő, aki emberáldozatot mutatott be az isteneinek, mielőtt harcba indult? Hirtelen megborzongott. Egy római polgár szobra előtt állt, szinte a szemébe égette magát a név. Összehúzott szemmel olvasta el a feliratot: MARCUS SEVERUS SECUNDUS. Egyike azon keveseknek, akik túlélték a Boudicca-féle mészárlást. Colchester i.sz. 60-ban történt feldúlása után pedig hozzájárult a város újjáépítéséhez, és tisztelettel övezve, magas életkorban hunyt el, i.sz. 72-ben. Augusta, a felesége mellé temették. Sírjukat 1986-ban tárták fel, lásd a 14. tárlóban kiállított tárgyakat. Hát ő volt Redall hajdani tulajdonosa! Kate belebámult Marcus kőarcába, megnézte alig töredezett patríciusorrát, katonás tartását, tógájának gondosan kifaragott redőzetét, s azon törte a fejét, miféle ember lehetett. Egyike volt azoknak, akik túlélték a mészárlást, és visszatértek, hogy tovább folytassák az életüket. Hirtelen ismét beleborzongott az izgalomba. Ismerte Marcus Boudiccát? Leírhatta vajon az icenusok harcos királynőjét? - lobogó vörös haját, súlyos nyakláncait, páncélját, harci szekerét. Hirtelen ugrott egyet, amikor egy testetlen, az egész kastélyon végighangzó hang közölte, hogy a múzeumot hamarosan bezárják; vetett egy utolsó, sajnálkozó pillantást Marcusra. Azért nem túl sajnálkozót. Úgy érezte, hamarosan visszatér.

IX A megboldogult király legkisebb fia fejjel kimagaslott fivérei közül, és tudta, hogy ő a kedvenc. Tudásvágya, memóriája, eszessége egyaránt arra jelölte ki, hogy gyermekként sokat tanuljon és kezdeményező legyen. Hatalmat adott neki, hogy pap volt. Királyi vére kijelölte sorsát. Ezért volt földje és tekintélye, ezért bízták meg azzal, hogy Camulodunumban a római telepesek tanácsadója legyen, még akkor is, amikor nyugaton fivérei föllázadtak. Római módra öltözködött; beszélte nyelvüket; magáénak fogadta tapasztalataikat és szokásaikat, és beleszeretett egyik asszonyukba. És mégis: gyűlölte óket és jól megfizettette az idejét. Haragra gerjedt, amikor meglátta, hogy a gyűlölt rómaiak templomot emeltek Claudiusnak Camulodunumban, annak az embernek, aki istenné nyilvánította magát. Ám sose tette közhírré a véleményét. Egy napon majd üt az óra, egy szép napon kiűzik a rómaiakat ősei földjéről. Amikor eljön az a nap, megöli Claudia férjét, és hazaviszi az asszonyt. De addig mosolyogni kell, ahogy diplomatához illik. Druidaként világosak voltak a kötelességei. Fejedelmi vér csörgedezett az ereiben, gazdag volt és szerelmes. Az istenek meg fogják érteni. A kellő időben, amikor már megsápadnak a harangvirágok, és a vér nem rohan olyan sebesen az ereiben, őket fogja szolgálni. Az öreg papok nem helyeselték ezt. Összehúzott szemöldökkel rázták a fejüket először rá, majd az istenek adta jelekre; az istenek lenézték a rómaiakat. És egy nap majd megtisztelnek egy férfit, s maguk közé fogadják. Nem tudta, hogy az istenek is egyre haragosabbak. *** Már majdnem sötét volt, amikor Kate végighajtott az ösvényen, begurult a csűrbe és újra leparkolt Diana Volvója mellett. Azonnal észrevette, hogy a ház teljesen sötét, és ettől furcsa hiányérzete támadt. Addig a pillanatig nem is jutott eszébe, mennyire számított rá, hogy a kandallónál ülve, egy csésze tea mellett kikérdezgessék, mielőtt az erdőben nekivág a háza felé vezető útnak. Visszafelé talált egy nyitva lévő falusi boltot, ahol sikerült kenyeret és tejet, morzsolódó helyi sajtot, essexi mézet, és legnagyobb örömére némi gyújtóst és gyufát vásárolnia. A nejlonzacskót a karjaiban tartva már az ösvényen járt, amikor megtorpant. A zseblámpa a kocsiban maradt. Megfordult, újra kinyitotta a csűrajtót és kotorászni kezdett a Peugeot kesztyűtartójában. A zseblámpa ott volt és működött, mert kísérletképpen a legmagasabb fokozatra pöckölte. Megnyugodva újra . bezárta az ajtót és elindult a fák között. Az ösvény pár száz yardon egyenesen haladt előre, aztán keletre kanyarodott, és olyan keskeny lett, hogy csak a Land Rover keréknyomai fértek el rajta. Kate lába tocsogott a sárban, s rájött, szüksége van az elemlámpára, ha látni akarja, hová lép. Nagyon csöndes este volt. Szél se fújt, a fák is némán álltak. A távoli lápból odahallatszott egy póling bugyborgó, csukladozó éneke. A hang visszhangot vert a léereszkedő sötétségben, bagolyrikoltás volt rá a válasz. Kate jobban megmarkolta a táskáját, szemét az ösvényre szögezte. Bar sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanák kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... Az erdő még mindig csöndes volt, a fák meg se rezzentek. Kate fejében hangzottak föl érthetően ezek a szavak, amelyekét olyan pontosan artikuláltak, mintha a BBC egyik bemondója ejtette volna ki őket. Halálra váltan megtorpant, bőrét elborította a verejték, a szíve úgy vert,

mint egy kalapács. Körülnézett, szeme átfúrta a magas fatörzsek közti sötétséget, orrát betöltötte a korhadt fa, a nyirok és az ázott fekete föld szaga. Hülyeség! Egyszerűen arról van szó, hogy a múzeumban videón látott dráma s az új ötlet szülte izgalom után a sötétség és a csend felfokozott működésre késztette a fantáziáját. Úgy döntött, továbbmegy, ez alkalommal sokkal gyorsabb léptekkel, s úgy szorította az elemlámpát, hogy elzsibbadt a keze. Kifogyott a levegője, mire végre megpillantotta a házat. Kitapogatta zsebében a kulcsot, bement, felgyújtotta a villanyt, lecsapta a bevásárlószatyrot a konyhaasztalra, felrohant az emeletre, és a tartalék hálószobában felkapott egy üres dobozt. Maga után vonszolva lerohant, és kiment a fásszínbe. Mielőtt bármi mást csinálna, és tökéletesen elveszítené az önuralmát, tüzet kell gyújtania. Körbelegyezett a zseblámpával a fáskamrában, aztán fahasábokat, azokra meg egy ölnyi gyújtóst rakott a dobozba. A fáskamrában minden rendben volt. Érintetlenül sorakoztak a felrakott fasorok, a pókháló is érintetlen volt rajtuk, kivéve pár hasábot, amelyek leestek a rakás szélére; az ásó is oda volt támasztva a sarokba, ahol hagyta. Még egyszer körbevilágított a zseblámpával, aztán lekapcsolta és zsebre dugta. Mind a két kezére szükség volt a dobozhoz. Olyan gyorsan, ahogy csak bírt, bement a házba, és a dobozt lepottyantotta az előszoba padlójára. Megfordult, bevágta az ajtót, bezárta és rátolta a reteszt is. Biztonságban van. Lehunyt szemmel szép csöndesen kinevette önmagát, a saját hülyeségét, egy kicsit zavartan persze. Megint felkapta a dobozt, becipelte a nappaliba, és a kályha mellé állította. Aztán összehúzta a függönyöket, hogy kizárja a sötétséget, a konyhába ment és föltette a teafőzőt. A telefon akkor szólalt meg, amikor arra várt, hogy a víz felforrjon. - Kate drágám, csak ellenőrizni akartam, hogy minden rendben van-e - szólt bele Roger Lindsey hangja a kagylóba. - Attól tartok, a nap nagy részében nem voltunk itthon, tehát úgy gondoltam, gyorsan felhívom, hogy biztos legyek abban, mindene megvan, amire szüksége lehet. - Köszönöm, minden rendben. - Kate mélyet lélegzett, meglepte, mennyire jó, hogy hallhatja Roger hangját. - Korábban ott jártam maguknál, leparkoltam a kocsimat, innen tudom, hogy nem voltak otthon. - Woodbridge-ben ebédeltünk néhány barátunkkal. Kedves emberek. Olvasták a könyvét. - Akkor valóban kedves emberek - mosolyodott el Kate fanyarul. - Roger, mondja már el nekem, mit kell csinálni, hogy a kályha egész éjszaka égjen. - Greg nem mutatta meg magának? - kiáltott bele türelmetlenül a kagylóba Roger. Sajnálom, kedvesem. Ezek a kályhák már idejétmúltak, de ha rájön a fortélyukra, hónapokig ég bennük a tűz, anélkül hogy kialudna. Akarja, hogy átmenjek és megmutassam? Kate-nek igazán nem illett odarángatni Rogert, hiszen a férfi beteg volt, ráadásul egész napját máshol töltötte, és nyilván elfáradt, de hirtelen nagyon csábítónak tűnt fel a gondolat, hogy látogatója lehet. - Nagyon szörnyű kérés volna? Jó whiskym van. - Már megyek is - nevette el magát Roger. Alig tizenöt perc múlva Kate már meg is pillantotta a Land Rover fényszóróit a fák között. - Greg egy-két napra elment - mondta Roger, miközben kiszállt a kocsiból. - Majd jól lehordom, ha előkerül. Azt hittem, mindent megmutatott magának, hogy hogyan működik. - Biztos elfelejtette. Annyi mindent kellett behordani - felelte Kate. Becsukta Roger után az ajtót, és bevezette a férfit a nappaliba. Már előtte odatette az asztalra a whiskysüveget két pohárral. Töltött, aztán Rogert figyelte, amint letérdel a kályha elé, és kinyitja az ajtaját. - Kezdje egy jó kis tűzzel, egy ilyennel - magyarázta Roger. Mintha varázslat történne, láng lobbant fel sovány keze nyomán. - Aztán tegyen rá egy-két hasábot. így! - Betolt két vastag hasábot a kályhalyukba, s azok csodamód be is fértek. Rájuk csukta az ajtót. - Most hagyja békén egy ideig, felhúzott tűzelzáróval. Ha egyszer a tűz igazán erőre kap, úgy mondanám, hogy

már befedi az üveglap kétharmadát, akkor szorosan lezárjuk. Az a titka, hogy lassan és sokáig égjen, s utána olyan szorosan lezárjuk, ahogy csak lehet. Szorosan egymás mellé kell raknia a hasábokat. Azt hiszem, ezt még gyakorolnia kell, de hamarosan rá fog jönni a nyitjára. Ha egyszer rendesen ég, igazán bemelegíti az egész házat. Roger elvette a Kate által kínált poharat, leült az egyik karosszékbe és körülnézett. - Nagyon otthonossá tette - mondta. Olyan megnyugtató és köznapi volt a karosszékben elnyúló magas, sovány férfi az elnyűtt kordnadrágjában és tweedzakójában, hogy Kate érezte, villámgyorsan a semmibe tűnik az az idegborzoló magányérzet, amely korábban meglepte. - Rájöttem, hogy a fia itt lakott. Sajnálom, hogy annyira felháborította a megérkezésem mondta, és leült Rogerrel szemközt. - Ez nem az ő ügye - felelte Roger, s egy pillanatra valami árnyék suhant át az arcán. - Tudja, hogy pénzre van szükségünk. Sajnálom, ha durván hangzik, de tény. És nagyon kellemes, hogy ilyen tehetséges szomszédunk lett - mosolyodott el kedvesen. - Bizonyára rájött már, hogy ez a hely meglehetősen el van zárva mindentől. Másrészt viszont Diana azt mondta, kérdezzem meg, volna-e kedve szerdán velünk vacsorázni. Nagyon is megértenénk, ha nemet mondana, mert dolgozik, de... - Nagyon szeretnék elmenni - felelte Kate. Olyan gyorsan rávágta a választ, hogy maga is meglepődött rajta. - Előre örülök neki. - Helyes - bólintott Roger széles mosollyal, amely elmélyítette a szeme körüli ráncokat. Akkor abban az örömben vagy tán másvalamiben lesz része, hogy megismerheti Allie-t és Patricket, a két másik gyerekünket. - Felhajtotta az italát, felállt. - Ha más nincs, azt hiszem, jobb lesz, ha elindulok haza. Di már biztosan kész van a vacsorával. Maradjon! - akarta mondani Kate. - Kérem, maradjon és beszéljen hozzám. Szerette, hogy Roger ott volt a szobában. Kellemes volt. Megbízható. És a biztonságot jelentette. Aztán mégsem mondott semmit. Mosolyogva kikísérte az ajtóig. - Majd elmesélem, boldogultam-e a kályhával vagy sem, ha találkozunk. - Úgy legyen! Kate figyelte, amint a Land Rover megfordul és elindul visszafelé az ösvényen, ahogy a fényszórók sugara a fatörzseken ugrál, ahogy a kocsi megdöccen a kátyúkban. Még egy pillanat és a kocsi eltűnt. Újra bezárta és elreteszelte az ajtót, és visszament a nappaliba. Mintha ráismert volna a mester kezére, a kályha csak úgy sugározta a meleget, és máris langyos volt a levegő a nappaliban. Elégedettén körülnézett. Igaz, hogy Roger magával vitte a barátságos hangulatot, de azért maradt belőle valamicske. Ebben sütkérezve Kate-nek nem volt más dolga, mint hogy vacsorát készítsen magának, olvasson egy kicsit, zenét hallgasson, vegyen egy forró fürdőt és aztán lefeküdjék. A holnapi napját Lord Byronnal fogja tölteni.

X Az éjszaka csendjében a dagály megállíthatatlanul emelkedett följebb és följebb a parton, bekerítette a földnyelvet, és lassan, ó, milyen lassan benyomult a torkolat öbleibe, belenyalt a sárba, elárasztotta a lekonyult füvet, gazt, már az alvó vadkacsák és récék lábánál kavargott. Emelkedett. A dűnén száraz volt a homok. Törékeny, morzsolódó, lehullásra kész. Alatta, már csak egy centire, ott volt az agyagréteg, az az agyagréteg, amely formálható-alakítható, nem ártott neki se levegő, se víz, s benne ott volt a tufaréteg, amely négy emberi test maradványait őrizte.

XI Kate már két órája ült a számítógépnél, és észre sem vette, hogy kivilágosodott. A karja és a válla görcsben állt, a feje lüktetett az erős összpontosítástól. Hátradőlt, levette a szemüvegét, a jegyzeteire dobta, és kibámult az ablakon. A köd meghátrált, helyét lélegzetelállítóan ragyogó napfelkelte foglalta el. A gondosan elhelyezett asztaltól látta a kavicsos partok közti V alakú tengert, amely vakítóan ragyogott. Ez több volt annál, hogysem bárki ellenállhatott volna neki. Ráadásul egy kis szünetre is szüksége volt. Dzsekit, sálat vett föl, csizmát húzott, kinyitotta a bejárati ajtót, és belevetette magát a jéghideg szélbe. Körülnézett és tiszta gyönyörűséggel nagyot lélegzett. Olyan hely volt ez, ahol Byron is otthon érezte volna magát. Dörögj, sötétkék, mély Tenger dörögj! Flották tízezre hasztalan hasít...1 A part még nedves volt a visszahúzódott dagálytól, amint a Childe Harold sorait mormolva elindult rajta északnak; fejét leszegte a szél és a szembántó napsütés miatt, arcát végigcsapdosták a sál alól kiszabadult hajfürtjei. A szavak persze nem voltak eléggé helyénvalóak. Nem volt óceán, és egyáltalán nem volt minden mély meg sötét, de a helyzet helyénvaló volt. Frissítő. Ugrálni, rohanni és táncolni akart, ám a kavics és a lágy homok nem hagyott lehetőséget másra, mint nevetséges poroszkálásra. Végül kimerülten megállt, megfordult, és a saját lábnyomain elindult visszafelé. Most háta mögött volt a szél és a napsütés, ezért lassított és észrevette a víz sokszínűségét, eltérő mezőit: ahol a homok közel volt a felszínhez, a víz sárgászöld, sőt sárga volt. Távolabb a mély türkiz összeolvadt a zölddel és a feketével meg az intenzív zafírkékkel, amilyenre gyermekek rajzolják a tengert. Távolabb a kavicsot fölváltotta a száraz homok, ahol egy partfutót és egy cankót látott a víz szélén. Mellettük mintha ő lett volna az egyetlen élőlény a világon. A ház vonalába ért, csak akkor látta, mennyire elbújik a kavicsos partok és a homokdombok mögött, csak a homlokzatának egy kicsiny részlete látható. Előtte, a dűnék felett, a part bekanyarodott. Ott egy keskeny vízfolyás vezetett az apró szigetekkel és parányi öblökkel csipkézett Redall-öböl sekély, zavaros vizébe. Kate megállt a dűnék végén. Ezek egy része láthatóan leomlott a homokra, s a tenger felőli oldalukon egy mélyedés látszott, amelyet nemrégiben áshattak ki. Kíváncsian továbbsétált, csizmája besüppedt a mély és lágy kavics-, sár- és homoktalajba. A dűne legfelső részét, amelyet a házból nem lehetett látni, szabályos, rézsútos vágással eltávolították egy darabon. Ügy tíz láb hosszan, két láb mélyen átvágták a fűgyökerek összegubancolódott hálóját, alatta laza dombocskákba lapátolták a homokot. Kate lelépett a gödörbe és rámeredt a dűne lecsupaszított falára. A homokba metszett vágat túl szabályos és rendes volt ahhoz, hogy gyermek csinálta volna játékból. Es az is biztos, hogy nem a dagály vájta ki, bár a folytatásban a mélyedés elnyúlt és szinte véletlenszerűen tovább szélesített egy sáros gödröt, amelyben ázott gaz és szétszórt kürtcsigahéjak árulkodtak arról, hogy nemrégiben magasra emelte a dagályt a viharos keleti szél. Kate kíváncsian végigfuttatta kezét a homok felszínén. Ki áshatott itt és miért? Talán a tenger ellen kellett védekezni? Megfordult és visszanézett a tengerpart felé. A visszavonuló dagály gyöngének és jóindulatúnak tűnt fel, de Kate-nek nem volt illúziója felőle, micsoda erőt tud bevetni, ha a széljárás és a hold is úgy akarja. 1

 Childe Harold, A tenger, fordította Somlyó György. Byron válogatott művei I—II. Európa Könyvkiadó,  1975), I. kötet, 215. o.

Már épp azon volt, hogy kimászik a gödörből és befejezi a reggeli sétát, amikor valami, a homokból előfénylő tárgy ragadta meg a pillantását. Mintha cserépdarab lett volna. Felkapta, jól megnézte, aztán összehúzott szemmel még alaposabban szemügyre vette. Vékony, finom, vörös színű töredék volt, kidomborodó minta díszítette, és nagyon, hasonlított arra a számoszi kerámiára, amelyet előtte való napon látott a múzeumban. De hát ez lehetetlen. Megfordult, újra végignézett a homok felszínén. Talán fölhagytak egy ásatással? Majdnem bűntudatosan bámulta a kezében tartott cserépdarabot. Talán nem kellett volna hozzányúlnia. Másrészt nyilván nem vették észre, hogy ott hever a föllazult homokban. Ha jön még egy magas dagály, betemeti, és akkor örökre elvész. Lehúzta sálját a fejéről, óvatosan belebugyolálta a cserépdarabot, vigyázva zsebre tette, aztán megfordulva újra szemügyre vette az elé táruló homokfelületet. Nagyon omlékony volt. A legkisebb érintésre is elindulhatott egy újabb homokzuhatag. Néhány lábnyira tőle balra valami sötét meredt elő a homokból. Óvatosan megérintette. Fém. Ujjal kapirgálta szét a homokot, hogy láthassa, mi az, anélkül hogy megbolygatná. Keskeny, eldeformálódott fémkarika bukkant elő merőlegesen a homokból. Meg kell kérdeznie Lindseyéket. Ők majd tudni fogják, ki végzett itt ásatást, és miért hagyta abba. Hosszan elnézte a fémdarabot. Mivel megérintette, és talán volt régészeti jelentősége, lehet, hogy értékes bizonyítékot semmisített meg. Másrészt egy dagály visszavonhatatlanul elmoshatja a leletet. Ahogy ott állt, s azon gondolkodott, mit tegyen, apró roppanás hallatszott a dűne tetejéről. Úgy látta, egy csomó nedves homok szakadt le és esett a lábához. Egy perccel később lezuhant még egy, mintegy hatinchnyi réteg, és magával sodort valami fémtárgyat. Lehajolt, fölkapta. Eltorzult, rozsdás, nagyon hideg tárgy volt. Nem kezdte el találgatni, mi lehet. Vélhetően nem arany. Talán bronz, esetleg ezüst. Ámulattal vegyes félelemmel, izgatottan vizsgálgatta. Minden valószínűség szerint ő volt az első ember, aki két, talán több ezer év után megérintette. Egy torques 1 volt az; hajlított fém nyakék. SZERELMEM! Olyan hangosan szólalt meg ez a fejében, hogy azt hitte, valóságos hang. Elejtette a láncot, fülére tapasztotta a kezét, körülnézett. Se közel, se távol senki. Csupán egy csigaforgató madár bóklászott a közelében, a dagályszintnél, csőrét időnként belevágva a homokba. Megint érezte, hogy a szíve úgy ver, mint egy kalapács, ahogy előző este az erdőben. Mélyet lélegzett, lehajolt, felkapta az eltorzult fémdarabot, aztán kimászott a gödörből. Körbebámult, karját a szeme elé emelte, hogy visszatartsa a haját, amely elszabadult, amikor levette a sálját. Még mindig sehol egy teremtett lélek, sehol, amerre csak nézett. Csak az a hang a fejében. Nagyot lélegzett, a ház felé fordult. Szedd össze magad, Kennedy! - mondta magának keményen. - Képzelődsz! Berúgtál a friss levegőtől, ez a bajod. A pánik éppolyan gyorsan elmúlt, mint ahogy jött. A mindenen elömlő fénylő napsütésben, az enyhén lehelgető szélben, a dagályszint közelében gondtalanul bóklászó madarak láttán abszurdnak érezte az iménti rémületét. Képzelődött, semmi több. Elég volt elmenni a múzeumba, hogy gondolatai közé befészkeljék magukat az ezerkilencszáz évvel ezelőtti események, no meg Boudicca királynő, hozzá még az elszigeteltség, magány, és máris hallucinál. Egy erős kávé hamarosan kigyógyítja belőle. Némileg gyorsabban, mint normális körülmények között tette volna, elindult a ház felé. Csak egyszer nézett vissza. A tenger vakító csillogásának hátterében homokörvény kavargott abban a gödörben, amelyben az imént állt. Egy pillanatig nézte. Majdnem olyan volt, mint egy emberi alak. Aztán eltűnt.

1

 A torques jellegzetes kelta (kultikus) ékszer, hajlított (nemes)fémből készült nyakék (lásd a borítón). A feltárt   leletekből   egyértelmű,   hogy   társadalmi­vallási   jelentősége   volt,   és   hogy   istenábrázolásokon szerepelt. Fejedelmi hősök is viselték.

Bement a házba, kirázta haját az arcából, a talált tárgyakat a konyaasztalra tette, bekapcsolta a vízforralót, még a dzsekijét és csizmáját se vette le. Amíg a víz forrt, a telefonhoz ment, de Lindseyék nem vették föl. Fogta a kávéját meg a két talált tárgyat, és átvitte őket a nappaliba, ott meg letette az íróasztalára. Automatikusan a számítógép felé fordult. Amíg arra várt, hogy elinduljon a program, felkapta a nyakéket és újra megvizsgálta. Nagy volt az átmérője, elég nagy ahhoz, hogy mondjuk, egy felnőtt férfi nyakát körítse, és még mindig súlyos, a rozsdásodás ellenére, vagy épp amiatt. Sokáig bámulta, aztán óvatosan lerakta az ablakdeszkára, és leült a billentyűzethez. Amikor legközelebb fölnézett, majdnem déli egy óra volt. Diana most fölvette a telefont, amikor Kate odacsöngetett. Pillanatnyi zavart csönd fogadta a kérdezősködését a parti ásatással kapcsolatban. - Ma reggel ott volt, azt mondja? - kérdezte aztán bizalmatlanul Diana. - Sétáltam egyet a parton. - Persze. Azt hiszem, a lányom ásott azon a helyen, amelyről beszél. Van egy régészeti témájuk az iskolában. De nem ásatásra kijelölt helyszín. - Aha! - Kate összevonta a szemöldökét. Úgy hallotta, hogy a másik nő hangja védekező. Csak azért kérdeztem, mert van némi jele annak, hogy az ókorban emberek fordultak meg ott folytatta. Az előszobába vezető ajtóra pillantott. Ahol volt, onnan nem láthatta az ablakdeszkát, amelyen a leletei feküdtek. - Úgy érzem, nem ártana, ha egy szakember is vetne rá egy pillantást. Talán fontos lelőhely. - Azt hiszem, ön is belátja, hogy ez az egész Alison kezében van. Ez teljességgel az ő munkája, Kate! - mondta Diana szokatlanul kemény hangon. - Kérem, hagyja rá! - És te ne üsd bele az orrodat! - motyogta Kate, miközben lerakta a kagylót. Visszament a nappaliba, lebámult a nyakékre. Ha Alison tájékoztatná a múzeumot, a dolog rendben volna. Ugyanakkor ő is megmutathatná nekik a két leletet. Fölkapta az eldeformálódott fémdarabot, és újra megvizsgálta. Óvatosan megkapirgálta. A tárgy tompán fölfénylett azon a helyen. Kis habozás után újra, most már erősebben megkaparta. A kaparás helyén jellegzetes ezüstvillanás. Ezüstből van. Egy ezüst nyakéket tart a kezében. - MEGÁTKOZLAK TÉGED, MARCUS SEVERUS, AZÉRT, AMIT A MAI NAPON ELKÖVETTÉL. A hang olyan hirtelen szólalt meg és olyan hangos volt, hogy Kate leejtette a nyakéket az asztalra. A fejében szólalt meg. Az agyában. A lelkében. Rémülten körbepillantott a szobában. Aztán nagy lélegzettel újra felkapta az eltorzult fémdarabot. Nagyon hidegnek érezte. Éppoly hidegnek, mint amikor először szedte föl a nedves homokról. - Micsoda hülyeség! - mondta ki hangosan, ám a hangja súlytalannak, jelentéktelennek hangzott az üres szobában. Átvitte a láncot és a cserépdarabot a sarokban álló kisasztalhoz, amelyen egy lámpa állt, kihúzta a fiókját, és beletette a két tárgyat. Jól betolta a fiókot és kulcsra zárta. Különféle elmeállapot és különféle pszichikai feltételek szükségesek ahhoz, hogy hanghallucináció jöjjön létre. Kate Anne egyik könyvében már olvasott erről. De melyik illik rá, ha egyáltalán illik rá bármelyik is? Felkapta a skót whiskys üveget; átment a konyhába, és szorosan becsukta maga mögött az ajtót. Az első dolog, amit tehetett, hogy visszaállítja normálisra a vércukorszintjét. Talán valami főtt étel ebédre, és sikerül eloszlatnia azt, bármi volt is, amitől ilyesmi történik vele. Éppen az apró konyaasztalnál ült, amikor hangosan kopogtattak a bejárati ajtón. Kedvetlenül eltolta a tányérját és kiment ajtót nyitni. Egy lány állt a küszöbön, farmerban és világító kék anorákban, szőke lófarka viharosan himbálózott a szélben. - Azért jöttem, hogy megmondjam, kerülje el az ásatásomat! - szólt a lány, zöld szemében düh, arca mosolytalan. - Anya elmondta, hogy belepiszkált a dűnébe. Nos, ne tegye többé! Csak

mert kibérelte ezt a helyet, még nincs joga rá, hogy belekotorásszon mások dolgaiba. Tartsa távol magát tőle! - A fiatal arc sápadt volt és feszült. Alisonnek aznap reggel még inkább, fájt a feje, nem ment iskolába, még fölkelni se tudott, egészen addig, amíg Diana meg nem mondta neki, hogy mi történt a dűnénél. - Te biztos Alison vagy! - felelt neki Kate felhúzott szemöldökkel. Keményen elnyomta magában a dühös választ, amely automatikusan kikívánkozott belőle a lány gorombasága miatt, és csak annyit mondott: - Sajnálom. Nem akartam beleártani magam az ásatásodba. Természetesen a közelébe se megyek, ha úgy gondolod, hogy így a jó. - Kérem, hogy ne tegye! - ismételte meg mogorván Alison. - Gondolom, elmondtad a múzeumban, mit találtál - jegyezte meg Kate. - Hamarosan elmondom - mondta előreszegezett állal Alison. Nagyon hasonlított a bátyjára, de nyilvánvaló, hogy a kedvesség nem jellemző rájuk. - Először leírom és lefényképezem őket. - Rendben van - mosolygott Kate. - Pontosan ezt kell tenni. - Hátralépett, már be akarta csukni az ajtót, de Alison zsebre dugott kézzel továbbra is ott állt, és nyilvánvalóan akart még mondani valamit. - Maga író? - nyögte ki végre. - Igen - felelte Kate mosolyogva. - Az vagyok. - Apa azt mondta, Byronról fog írni. - Így van. - Akkor minek jött ide? - Csöndet akartam, hogy a munkámra tudjak összpontosítani. - Ért a történelemhez meg a leletekhez? - Egy kicsit - biccentett Kate. - Tanultam történelmet az egyetemen. - Még azelőtt is éltek itt emberek - mondta Alison egy kissé összehúzott szemmel. - A trinobantusok éltek Essexben, mielőtt a rómaiak idejöttek volna. Az egy római sír. - És fejével a part felé intett. - Egy sír? - kérdezte Kate összehúzott szemmel. - Miből gondolod? Marcus. Önkéntelenül villant föl benne a gondolat, aztán éppolyan gyorsan, ahogy jött, tovatűnt. Marcus Severus sírját valami Stanway nevű helyen találták meg, amely Colchester másik végén van, mintegy húsz mérföldre onnan, ahogy Kate a Marcus szobra melletti sematikus térképen láthatta. - Csak. Tudom. Kate nyugtalanul pillantott a lányra. - Alison, megmutatnád nekem az ásatásodat, amikor van rá időd? Mutasd meg és magyarázd el, mit csináltál. Az ásatás nagyon profi munkának látszik. És mondd el, mit találtál. - Tényleg tudni akarja? - Igen. Nem akarok beleavatkozni, csak érdekel. - Rendben. Akar most odajönni? Kate egy pillanatig az ebédjét meg a könyvét sajnálta, de aztán bólintott. - Maradj itt! Veszem a dzsekimet meg a csizmámat. A dagály már nagy utat megtett, mire ott álltak egymás mellett a gödör szélén, és lebámultak a dűne feltárt oldalára. A szél apró örvényeket kavart a homokból, amelyek csak úgy sustorogtak a vékony szálú, száraz fű között, a nap eltűnt, hatalmas, baljós felhők nyelték magukba. - Kerámiafélét találtam, cserépdarabokat, ahogy mondani szokás, meg néhány fémtárgyat mondta lassan Alison. - Otthon vannak. Ha akarja, megmutatom, amikor átjön vacsorára. - Szeretném látni - pillantott Kate a lányra. Alisonon nem látszott, hogy túl nagy kedve volna beugrani a gödörbe. - Honnan tudtad, hol kell ásni? - A tenger kikezdte itt a homokot. A dűne fele leomlott. Azóta találok itt tárgyakat. - Miből gondolod, hogy római sír?

- Hát azokban lehet mindenfélét találni. A sírokban. Volt egy római villa a szomszédunkban. Most a szántóföld alatt van, nagyon közel hozzánk. Volt egy római út, amely a faluba, és egy másik, ami a Redall-öböl másik oldalára vezetett. - Volt? - kérdezte Kate felvillanyozva. - Lemegyünk a gödörbe? Legalább védve leszünk a széltől, te pedig megmutathatod, pontosan hogyan osztottad fel a homokfelszínt. Alison kedvetlennek látszott, de egy pillanat múlva mégis leugrott a puha homokra, és közelebb lépett a feltárt területhez, ahol korábban dolgozott. - Nagyon óvatos voltam, nehogy megbolygassak bármit is. Az a baj, hogy a homok minduntalan leomlik. Nem tudja az ember meggátolni. A szél és a tenger állandóan pusztítja ezt a pontot. Még házak is áldozatul estek egy kicsit távolabb innen, a Redall Pointnál. - Alison gyöngéden végigjártatta kezét a homok felett, aztán visszahúzta anélkül, hogy megérintette volna. - A fáskamrájában hagytam a szerszámaimat. - Ó, igen, csodálkoztam is, hogy kerül oda egy ásó. - Kate kisöpörte haját a szeméből, zsebéből elővette a szemüvegét, és hunyorogva, közelről megvizsgálta a dűne előttük lévő felszínét. - Nézd csak, látod?! Itt és itt. Itt más a homok összetétele. Ragadósabb. Ez furcsa. Azt hiszem, van némi agyag és bizonyosfajta tufa is benne. Talán itt több szerencsével járhatnál. Nem morzsolódik annyira. - Nem - mondta Alison, előrelépett és megnézte azt a helyet, amelyet Kate mutatott neki. Aztán megborzongott. Újult erővel tört rá a fejfájás. - Ma nagyon hideg van a munkához. Azt hiszem, most hazamegyek. - Ezzel elfordult. Ahogy kifelé iparkodtak a gödörből, és a szél újra teljes erőből rájuk támadt, Kate látta, hogy Alison a válla felett még egyszer visszapillant arra a helyre, ahol azelőtt álltak. Boldogtalan és morcos volt az arca, mintha olyasmit látott volna, ami zavarja. Kate csak akkor jött rá, hogy egy szót se szólt Alisonnek a leleteiről, miután szemmel kísérte, hogy a lány eltűnik az erdei ösvényen, és újra bement a házba. Belépett a konyhába, és sajnálkozva megnézte a tányérját. Aztán belekotorta a dermedt masszát a szemetesvödörbe, és bekapcsolta a vízforralót. Aznap már elég sok időt elvesztegetett. El kellett felejtenie Alison Lindseyt és az ő római sírját. Délután vissza kell térnie a hideg, homályos aberdeeni szállások világába, ahol a fiatal George Gordon Byron a Bibliát tanulta, ráadásul a dadája ölében. Mivel egyfolytában a hordozható számítógép képernyőjét figyelte, nem vette észre, hogy besötétedett. A keze elzsibbadt, a karja megmerevedett és elnehezült, és egy hideg foltot érzett a két lapockája között, amely rendesen fájt. Levette a szemüvegét, maga elé nyújtotta a kezét, és tornásztatni kezdte az ujjait: fájt. A tűz megint kialudt, a szoba jéghideg volt. Merev lábbal felállt és nekiállt, hogy végrehajtsa az újdonatúj menetrendet, tüzet gyújtson, telirakja és elzárja a kályhát, s egy pillanatra megálljon, és lebámuljon a kályhaajtó megfeketedett üvegére. Úgy csinált mindent, mint egy robotpilóta, a gondolatai még mindig Catherine Gordon, az anya és May Grey körül forogtak, személyes, zavaros viszonyukon a rájuk bízott fiúval, aki egy életen át hordozta e kapcsolat okozta sebeket. Önkéntelenül is regisztrálta, hogy a tűz erőre kapott és melegíteni fog, visszament az asztalhoz, leült és elkezdte átolvasni, amit délután írt. Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Seuerus Secundus, és bocsátanák kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... Vakon meredt a szavakra. Nem emlékezett rá, hogy leírta volna őket. Nem írta le őket. Hirtelen, önkényesen tűntek fel a szövegben, a XVIII. századi Aberdeen leírásának kellős közepén. Hátratolta a székét, felugrott, látta, hogy reszket a keze. Elfordult a képernyőtől, odalépett a kályhához. Kinyitotta az ajtaját, letérdelt és odatartotta a kezét, hogy fölmelegítse. Csak egy mondat - gondolta -, amely állandóan ott kavargott a fejemben. Biztos olvastam valahol, és az agyam valahogy elraktározta, aztán a felszínre dobta. Hülye! Hülye, hülye, hülye! Akaratlanul is az asztalfiókra pillantott. Sok-sok percig próbált ellenállni a kísértésnek, hogy odamenjen, aztán feladta, felpattant és odalépett, hogy lámpát gyújtson.

Felvette a nyakéket, visszavitte a kályhához, leült a padlóra, és a tűz fényében egyre csak forgatta. Nem volt szakértő, sem régész, ahhoz mégis eleget tudott, hogy elég biztos legyen benne: kelta díszítésről van szó. Majdnem biztos, hogy az ékszer ezüst, ebből következően gazdag emberé volt, a súlya és a mérete alapján férfié, nem nőé. Bizonyosan nem római ékszer, bármit gondol is Alison. Tehát nem Marcus Severusé. Nem volt az övé, igazította ki magát. De akkor kié volt? Hogyan került a homok alá a Redall-öböl partján? A Rómával szembeszálló britanniai törzsek kelták voltak. A kelta világ, amelyet napjainkban a közgondolkodás Walesszel, Skóciával és Írországgal azonosít, valaha egész Britanniára, egész Európára kiterjedt. KeletAnglia éppúgy kelta volt, mint Gwynedd Eszaknyugat-Walesben vagy Galloway DélnyugatSkóciában. A szász invázió takarta el őket a népemlékezetben. Lábát felhúzva visszaült a díványra, hátradőlt, a torques a kezében. A szobában már meleg volt. Az ékszeren tompán csillogtak a tűz fényében azok a pontok, amelyeket megkapargatott. Lehunyta a szemét. Az országnak és Essexnek ez a része, ahogy Alison is mondta, a trinobantusok területe volt, azé a törzsé, amely csatlakozott a rómaiak elleni felkelés során Boudiccához és az kenusokhoz. Miután a colchesteri rómaiak becsapták őket, kiábrándultságukban nem haboztak, és fölkeltek az idegen elnyomó ellen. Talán egyiküké volt ez a torques? Egy magas rangú kelta úré? Az ő sírját korbácsolja odakint a parton a viharos tenger? És mit tett vele Marcus Severus Secundus? Ónos eső ropogtatta meg az ablakot, Kate fölnézett a hangra. Odakint már elég sötét volt. Az ablak visszatükrözte a lámpafényt, s ő hirtelen úgy érezte, a szoba nagyon hideg. A kályhára nézett. Nyitva volt az ajtaja, így a tűz gyorsan végzett a fahasábokkal, amelyekkel megrakta. Csak hamu maradt utánuk. Felállt, visszatette a nyakéket a fiókba, becsukta, kulcsra zárta, azután odalépett az ablakhoz, s szemét elernyőzve a lámpafény verte visszfény elől, kinézett. Hideg üveghez simult a homloka. Hideghez és keményhez. Tökéletesen sötét volt odakint. Úgy hitte, az ónos eső kopogásán és a szél üvöltésén túl hallja a partnak csapódó hullámok zúgását is. Összeborzongott, hátrált és összehúzta a függönyöket. Aztán, aznap már harmadszor, elkezdett tüzet rakni. Hajnalban összerándult és ettől felriadt. Nagyon hideg volt a hálószoba. Megerősödött a szél, tisztán hallotta a tenger zúgását. A hullámok megtörtek a parton, csak úgy ropogtak a kavicson, a ház másik, nyugati oldalán meg recsegtek-ropogtak a fák. Végigbámult a szobán. Este égve hagyta a lámpát a lépcsőfordulón, mintegy a gyerekkorára emlékezve, amikor félt a sötétben, ezért aztán látta az ajtó körvonalát, s alatta a vigasztaló fénycsíkot. Egy pillanatig csak feküdt és bámulta, aztán az ágy melletti lámpa felé nyúlt. A párnákhoz támaszkodva, összekuporodva a takarók alatt, a könyve és a szemüvege társaságában melegben és biztonságban érezte magát. Szinte élvezte a vihar tombolását. Az addigiaknál erősebb szélroham nyomódott az ablaknak, keserédes, émelyítő földszag töltötte meg a hálószobát. A kertek, a frissen felázott virágágyások, az őszi erdők szaga. Összemarkolta a köntösét, belebújt a papucsba, és keresztülbotorkált a szobán. Kitárta az ajtót, lement a lépcsőn. Jéghideg csapta meg, hihetetlen huzat. Összevont szemöldökkel elindult a lépcsőn és lenézett. A bejárati ajtó tárva-nyitva. Egy pillanatig kővé dermedve csak állt. A szél lehetett. A szélnek kellett lennie, pedig a bejárati ajtó a ház szélárnyékos oldalán volt. Lerohant a lépcsőn, és bevágta az ajtót. Aztán bereteszelte. Biztos, hogy este bereteszelte? Még jobban előretolta a reteszt, aztán ráfordította a kulcsot is. Nyitva volt a konyha és a nappali ajtaja is, mindkét helyiség sötét. Hirtelen feltámadt gyanakvással nézte őket. Tegyük föl, nem a szél vágta ki az ajtót. Akkor ki? Egy betörő?

Térj észhez, Kennedy! - mondta magának. - Ki törne be ide? A konyaajtóhoz lépett, felkattintotta a villanyt. A konyha üres volt, ahogy néhány órával azelőtt hagyta, az edények fölhalmozva a mosogatóban, a vízforraló még meleg egy kicsit, ahogy megtapogatta a fémtestet, és látta, hogy elhomályosul a tenyere alatt. Bekapcsolta, kiment az előszobába. A földszag azonnal erősebb lett. Egy pillanatig szimatolt. A bajárati ajtó csukva, tehát a szagnak enyhülnie kellett volna, de most úgy érezte, a nappaliból jön. Akkor jött rá, hogy van valaki a szobában, amikor kinyújtotta kezét a villanykapcsoló felé. Kiszáradt a szája. Visszatartotta a lélegzetét, fülelt, tudta, hogy a másik ugyanezt teszi, és fájdalmasan tudatában volt annak is, hogy az előszoba fényes lámpája a háta mögött pontosan kirajzolja az alakját. Egy nő volt. Kate nem volt biztos benne, honnan tudja; senkit se látott, de hirtelen egy kicsit alábbhagyott a rettegése. - Alison? - szólalt meg, a hangja nevetségesen hangos és sipító volt. - Alison, te vagy az? Mit csinálsz itt? - Megtalálta a villanykapcsolót, felkattintotta, körülnézett, a szíve majd kiugrott a bordái közül. A szobában nem volt senki. Az ablakok zárva, a függönyök összehúzva, ahogy előző este hagyta, a kályha szeme barátságosan pislogott, úgy látszott, ez alkalommal kitart a tűz reggelig. De ha ég a tűz, és világít a kályha üvege, akkor miért ilyen halálosan hideg a szoba, és honnan jön ez a szag? Beharapta a száját, újra körülnézett, mielőtt beóvakodott volna, aztán gyorsan bepillantott a dívány mögé, a sarokban álló karosszékek, de még a függönyök mögé is. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Végre eszébe jutott, hogy ellenőrizze a fiókot, amelybe a nyakéket tette. A lámpa már nem volt az asztal közepén. Talán ő tolta el oldalra, annyira, hogy a fél talpa lelógott? Hogy elég volna egy apró lökés, és máris a padlón heverne? Megfogta a fiókgombot, kirántotta. A gomb földes volt. Nyirkos, eső áztatta föld tapadt rá. Kate óvatosan, két ujjal kihúzta a fiókot. A torques és a cserépdarab még ott volt. Nem látszott, hogy hozzájuk nyúlt volna valaki. Szóval, Alison volt. Nyilván gyanította, hogy Kate elemelt valamit, és visszajött a kincseiért. Valószínűleg van kulcsa a házhoz. Amikor meghallotta Kate mozgolódását az emeleten, alighanem elveszítette a fejét és elrohant. Kate mérgesen megcsóválta a fejét, aztán letörülte a fiókgombot, és betolta a fiókot. Még utoljára végigmérte a szobát, aztán az ajtóhoz ment. Már épp le akarta kapcsolni a villanyt, amikor megérezte, hogy a nyirkos föld szaga mellett egy másik illat is ott van a szobában. Buja, nőies pézsmaillat. Egy rafinált nő illata. Savanyún elmosolyodott. Hát még egy goromba, morcos tizenéves is jelét adja időnként annak, hogy egy szép napon felnőtt nő lesz belőle?

XII A döntés megszületett, az áldozatot Beltane-kor, az ősi kelta májusünnepen mutatják be. így talán végre kiengesztelhetik az isteneket; az áldozat kiválasztását átengedik nekik; az lesz az áldozat, aki az égett falatot veszi ki a kosárból. Ő hal háromszoros halált. Nion nevetett, amikor meghallotta a hírt. Fiatal volt, erős, legyőzhetetlen. És szerelmes. Testében csak úgy száguldott a szenvedélytől tüzes vér. A bőre mindannyiszor lángot fogott, valahányszor megérintette az asszonyt. A szeme szomjasan követte a testét még akkor is, amikor az asszony éppen elment tőle. Mindenki tudta, hogy az egyik idősebb druida fogja kiemelni a kosárból a megégett falatot; az egyik öreg, az atyák egyike, aki már készen áll arra, hogy önszántából távozzék az istenekhez. Fullasztóan meleg volt a hálószoba a NewYork-i Hyatt Szállóban. Jon Bevan felriadt, a teste verejtékben úszott. Nyögve arca elé emelte a csuklóját, és megnézte órájának világító számlapját; úgy érezte, mintha forró homokkal volna teli a szeme. Hajnali négy. Lelépett a szőnyegre, átgyalogolt a hálószobán az apró fürdőszobáig, és a kapcsoló után tapogatózott. Elvakította az éles, fehér fény. Újra felnyögött, megeresztette a mosdóban a hideg vizet, belemerítette a kezét és rácsapkodta a vizet az arcára, a vállára. A víz nem volt hideg. Igazából állott volt, de a semminél így is jobb. Mitől ébredt föl? Visszament a hálószobába. Felkapcsolta az ágy melletti lámpát. A súlyos dupla függönyöket szorosan összehúzták. Milyen furcsa! Hogy tudta valaha is megszokni, hogy a Kate hülye paranoiája miatt össze legyen húzva a függöny éjszakára? Klausztrofóbiás lett, ha össze voltak húzva. Fölemelte a függöny csücskét, kinézett, bár tudta, hogy nem lát majd csillagokat. A hálószobája egy hatalmas, ragyás, ablakokkal teli falra nézett, amelyek úgyszintén hiába akarták elérni az eget. Még akkor se látta az eget, amikor napközben kinyújtott nyakkal próbálkozott. Egy-két hüvelyknyire feltolta az ablakot. Hideg levegő szüremlett be a szobába, magával hozta a nagyváros zaját és hangjait. Egy autó tülkölése, egy rendőrsziréna visítása a távolból, zenehangok szétválogathatatlan egyvelege, egy kiáltás a szemközti falon lévő egyik ablakból, és az ezernyi konyhában sütött hús és krumpli és hamburger és bab és hagyma vastag, fűszeres-émelyítő bűzét sodorta be a hideg levegő. Hajnali négykor, az isten szerelmére! Lehúzta az ablakot, nyögve visszaült az ágyra. Előző este tízig tartott a parti a Művész kávéházban. Utána Derekkel elmentek a 44. utcába, ahol összejöttek egy csomó más íróval. Ami azután történt, arra alig emlékszik. Onnan a Peace-be mentek, aztán megint máshová, de azt már nem tudta fölidézni: ivás, locsogás, filozofálás, amely egyre érzelgősebb lett, fantasztikus prózaszövegek, amelyeket papírszalvétára firkáltak, s ezzel el is veszítették őket, s amelyeket másnapra el lehet felejteni, s még ez volt a legjobb benne. Elhúzta a száját, zavarba jött már attól is, hogy az egész eszébe jutott. És holnap ugyanez, csak még több. Beszélgetés egy csoport írószakos egyetemistával, dedikálás a Rizzoliban, ebéd... kivel is? Megborzongott. A fene bánja! Majd felbukkan Derek egyik fullajtárja, körbekalauzolja, beállítja a sorba, ellenőrzi, ki van-e vasalva, a ruhája, megfésülködött-e, idejében odaér-e - egy fullajtár, a maga teljes erőszakosságával, humortalanul, aki arra hivatott, hogy a kimerült szerző el ne vesszék New Yorkban. Jon felkiáltott undorában, végigvetette magát az ágyon, feje alatt összekulcsolta a kezét. Soha többet nem tud elaludni. Fogta a tévé távirányítóját, találomra megnyomta. Pár másodperc múlva kikapcsolta. Több mint elkeseredett volt. Az volt a baja, hogy hiányzott neki Kate. Rettenetesen hiányzott, és csak nem szűnt a bűntudata amiatt, ahogyan bánt vele. Már a gondolatra is dühös lett önmagára. Kicsinyes volt

vele, féltékeny, megbízhatatlan, gálád. Könyörtelenül sorolta magában a hibáit. Nos, legalább van már egy új amerikai szerződése, már a zsebében van, és elkezdheti visszafizetni a kölcsönt, amit tőle kapott. Megint az órájára nézett, szórakozottan megpróbált rájönni, hány óra van Angliában. Kilenc? Tíz? Mindenképp reggel van. Magához húzta a telefont, tárcsázni kezdte Bili számát. Túlságosan hiányzott neki a lány.

XIII A dagály visszahúzódott, de a szél még mindig rohamra vitte a hullámokat Britannia északkeleti partjai ellen. A víz benyomult a Redall-öbölbe, de még az alacsony szigeteket is elöntötte, amelyek oly sok madárnak adtak otthont. Hat méter hosszan alámosta a sziklákat, s még följebb is, a wrabnessi parton, hét tölgyfát sodort magával, amelyek kétségbeesetten kapaszkodtak volna azon a ponton, ahonnan valamikor faként a homokra zuhantak. A víz rágördült a partra, befolyt a dűne melletti gödörbe, elkeveredett a talajjal, és elkezdte alámosni az ásatás peremét. Két test egymáson feküdt; a férfi arccal lefelé, arca belenyomódva a tocsogósan nedves agyagba, nyaka megtörve, kicsavarodva, a válla felé. A garrotte, a nyakvas mélyen beleágyazódott abba az összeszáradt szürkeségbe, amely valaha a bőre volt. Meztelen volt, egy égett kéreg kivételével, amely a karján futott körbe. Hamukéreg volt. Annak a bizonyos fának a kérge, a totemfája kérge, amelyről Nionnak nevezték el. Az asszony keresztben feküdt rajta, összegörnyesztette, kifacsarta a haláltusa. Ruhájának anyaga furcsamód épen maradt. Egy-két helyen még a színe is látszott, csak az agyagban a sók meg a bomlás okozta kémiai folyamat miatt megsötétedett egy kicsit. Az asszony alatt, amint keresztben feküdt a másik testen, látótávolságon belül egy kard. Rövid kard volt, de éles, a rozsdásodás miatt pengevékony fémdarab lett belőle. Az asszony fél keze még mindig a markolaton. A kard hegye bemélyedt az asszony kilencedik és tizedik bordája közé.

XIV A következő reggelen Kate éppen az edényt rakta a mosogatóba, amikor véletlenül kinézett az ablakon, és Alisont látta előbukkanni az erdőből. Fél vállán világító zöld hátizsák, fél kezében hatalmas, piros rádiós magnó. Kate még mindig fáradt és mérges volt a megzavart éjszakája miatt, azt várta hát, hogy a lány a ház felé fog tartani, ám Alison letért az ösvényről, és egyenesen a fáskamra felé ment. Kate megtörülte a kezét és kiment. Az éjszakai viharnak már vége volt, napfényes, csípős reggel köszöntött rájuk, enyhe déli szellő fújdogált. - Jó napot! - köszönt rá Alisonre, ahogy az a fáskamrában tapogatózott. Alison ugrott egyet. Megfordult, az ásó a kezében volt. - Jó napot! - Látszott rajta, nem örül, hogy Kate-et látja. - Azt hittem, benézel és köszönsz - mondta Kate. - Azt hiszem, jobb lesz, ha továbbmegyek - vonta meg Alison a vállát. - Aha! Te talán tudnál némi magyarázatot adni arra, mi volt ez a múlt éjszaka? Nem volt könnyű elaludni azok után, ami történt. Hiába zárta be és reteszelte el a bejárati ajtót, és hiába kapcsolta fel a villanyt az egész házban, Kate csak úgy egy órával hajnal előtt tudott elaludni, akkor is nyugtalan, felületes volt az álma. - Múlt éjszaka? - kérdezte Alison. Újra visszament a fáskamrába, előszedett egy vakolókanalat meg egy seprűt. - Te voltál az, aki bejött a házba? - Hogy én? - Kate-nek végre sikerült lekötnie a lány teljes figyelmét. - Nem voltam itt a múlt éjjel. Mi a francot csináltam volna itt? Kate összevonta a szemöldökét. Alison tágra nyílt szemmel, láthatóan döbbenten meredt rá. - Vilaki járt a házban az éjszaka. Hajnali három körül. És be tudott jönni. Biztos, hogy volt kulcsa. - Rejtélyes - rázta meg a fejét Alison. - Ellopott valamit? - Nem. - Miért gondolja, hogy én voltam? Nem vagyok tolvaj. - Tudom - próbálta meg enyhíteni a helyzetet Kate egy nevetéssel. De nehezen ment. Elárulta, hogy hirtelen gyanakodni kezdett. - Megmondhatnád. Mert ha nem te voltál, tudnom kell, ki volt az. - Talán Greg. Neki valószínűleg még mindig van kulcsa. - Nem, nő volt. És földes volt a keze. Arra gondoltam, talán megint elkezdted az ásatást. - Hajnali háromkor? - nézett rá Alison megsemmisítő pillantással. - Ha betörő volt, jobban teszi, ha szól a rendőrségnek, vagy valami ilyesmi. Eddig sose jártak errefelé betörők. - A mondatban benne volt, hogy Kate csak bajt okoz mindenhol, ahol csak megjelenik. - Vagy hívja fel apát! - Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb - felelte Kate összeráncolt szemöldökkel. - Majd beugróm, hogy lássam, amikor elhozom a kocsit. Délelőtt be kell mennem Colchesterbe. Kate nem is tudta, mikor született meg benne a döntés, hogy vissza kell mennie a múzeumba. De az ötlet annyira egyértelmű, annyira kézenfekvő volt, mintha már jóval azelőtt gondolt volna rá. - Apa nincs otthon. Egy napra átment Ipswichbe. - Ó! - mondta Kate lehangoltan. Mióta csak fölébredt aznap reggel, egyfolytában maga előtt látta Roger Lindsey gyöngéd, megnyugtató arcát. Ő tudná, mit kell tenni. - Rendben lesz

minden, nem baj, hogy egyedül vagy itt? - kérdezte Alisontől, aki a szerszámaival zsonglőrködött. - Persze. Mindig egyedül jövök ide - mondta könnyedén, magabiztosan. Ami meghazudtolta a szemében felvillanó bizonytalanságot. A múzeum viszonylag üres volt, amint Kate áthaladt a bronz és vaskori kiállítótermeken, és a lépcső felé tartott. Balra fentről hallotta a videót. Valaki megnyomhatta a gombot, életre keltette a mondatokat, aztán otthagyta, hadd visszhangozzék testetlenül a hang a kihalt kiállítási termekben. Marcus Severus halott kőszemmel, vakon meredt a körülötte lévő üvegtárlókra. Sablonos római arca volt: klasszikus arcél, haja szabályos csigákba rakva. Hasonlított-e a szobor az élőre, vagy egy csodálója, esetleg utóda - tán a fia? - emelte le alkotója polcáról, hogy emlékművet állítson a sírjára? Kate sokáig bámulta a szobrot, megpróbált behatolni a halott szempár mögé. Aztán tudván tudva, hogy megszegi a múzeumi szabályt, fölemelte a kezét, és gyöngéden végifuttatta az arcon, megérintette a megcsonkult orrot, kitapogatta az arccsontok, az állkapocs, a váll vonalát. A közelben volt az a tárló, amelyben a Marcus Severus sírjában talált tárgyakat állították ki. Kate megállt mellette, és kisebbfajta sokkot kapott, amint belenézett. Nem számított rá, hogy csontokat fog látni. „Egy hamvasztásos temetkezési helyen, amely e korszakban ritka, a stanwayi harmadik sírdombban a B4-es lelőhelyen találták meg Marcus Severus Secundus és felesége, Augusta Honorata maradványait. Marcus Severus túlélte Boudicca támadását, amelyet a királynő i.sz. 60ban intézett Colchester ellen, és élére állt a város újjáépítésének. A sírban a hivatali jelvényeit, ékszereket és apróbb temetkezési tárgyakat találtak.” Kate átnézett az üvegen. A műanyagból készült sírmásolat közepén halmozták fel a csontokat. Egyik csontváz sem volt teljes. Egyszerre halt volna meg Marcus Severus és a felesége? Közelebb lépett, leguggolt, hogy jobban lássa a kiállított ékszereket. Két aranygyűrű, egy türkiz és borostyán nyaklánc, két melltű, az egyik ezüst, a másik zománcmunka és sok hajtű. Ez nyilván mind az asszonyé volt. A férfié volt a súlyos pecsétgyűrű, amelyet nagyító alá tettek, hogy látni lehessen a vésetét, amely ágaskodó lovat ábrázolt. És vélhetően a férfié volt a bonyolult díszítésű, hatalmas ezüst melldísz is, a hosszú, domborműves tűvel. Kate odament a kiállítás túloldalán lévő információs táblához, amelyen ezt olvasta: „4. tárló. Tiszta ezüst, görbe vonalú melltű. Kelta. Vélhetően az i.sz. I. századból való. Szokatlan lelet római sírban.” Aha! Mit csinálhatott Marcus Severus, a római légió tisztje egy kelta köpenytűvel? Vette? Rabolta? Ajándékba kapta? Kate végre otthagyta a múzeumot, elindult a belváros felé. Friss élelmiszert vásárolt, két filmet a videókamerájába. Egy elemlámpát két tartalék elemmel, s miután elkényeztette magát egy pohár borral és egy nagy tányér fettucinével meg salátával az egyik High Street-i kocsmában, engedett a kísértésnek, és vásárolt egy üveg ezüsttisztítót. Az üvegtárlóban látott patinás ezüst melltű adta az ötletet. Valaha az is korrodálódott, felismerhetetlen fémdarab lehetett. A gyakorlott múzeumi szakemberekre kéne hagynia, de majd nagyon gyöngéden és óvatosan fog bánni a nyakékkel. Látni akarta, hogy elő tudja-e csalni belőle ugyanazt a lágy ragyogást. Az ékszert a kocsijában hagyta. Nem akarta a házban hagyni, s ezzel lehetővé tenni Alisonnek, hogy egész nap kutasson utána. Most hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy visszamenjen és meggyőződjék afelől, hogy az ékszer biztonságban van. A várost elöntő hideg téli napfényben indult el a kocsijához. Útközben elhaladt a színház mellett és a római kapu megmaradt íve alatt. Onnan csodálatos kilátás nyílt a római falra, amint csomagokkal megrakodva áthaladt a sziklát áthidaló gyaloghídon: ez volt a városba vezető fő osztott pályás út a többemeletes parkolóház felé.

A visszafelé út Lindseyék házához ijesztően síkos volt. A kocsi kétszer is oldalra sodródott, pedig reggel még simán elment azokon a szakaszokon. Vélhetően a többi kocsi tette még rosszabbá az utat. Kate remélte, ez azt jelenti, Lindseyék megváltoztatták a szándékukat, és korán hazaértek, de nyomukat se látta, amikor leállította az autóját a csűrben. A kesztyűtartóból áttette a nyakéket a válltáskájába, kiszedte a kocsiból, amit vásárolt, s végül nehéz csizmára cserélte a cipőjét. Abban a sárban hosszú ideig tartott a nagyjából fél mérföld a nyaralóig. Sokszor megállt, hogy megcserélje a nehéz csomagjait és pihenjen. A rézsútos napsütésben gyönyörű volt az erdő. Lomb nélkül a fák kecsesen sorban álló táncosoknak tűntek föl a szélben, s rejtőzködő virágokat látott a lába körül. Árvacsalán, téli kunkor és veronika váltakozott az apró telepekben növő, szorosra zárt bimbójú hóvirággal. Frissítő fenyő-, gyantaillat és a zöld növényzet szaga töltötte meg a levegőt. Hirtelen rájött, hogy ez egyáltalán nem hasonlít arra a földszagra, amely előtte való éjszaka töltötte meg a házat. Megkönnyebbülésére a bejárati ajtó zárva volt. Bement, lezuttyantotta a csomagokat a konyhaasztalra, és óvatosan körbejárta a házat. Semmihez se nyúltak. A fiókba szorított hajszál is a helyén volt, amelyet önmaga előtt is szégyenkezve tett oda. Senki se járt a házban. Ahogy napközben elgondolkodott a dolgon, tökéletesen biztos lett abban, hogy valamilyen módon mégis Alison a felelős az előző éjszakai behatolásért. Ki más lett volna? Magában bocsánatot kért a dűnén megismert ifjú szomszédnőjétől a gyanúsításért, és visszatette a nyakéket a korábbi helyére. Csak akkor rakodott ki a csomagokból, és kapcsolta be a vízforralót, amikor már elég laza volt ahhoz, hogy mindeközben még fütyörésszen is.

XV Alison sokáig állt az ásatása szélén, azt mérte föl, mekkora kárt okozott a szél és a dagály az általa óvatosan feltárt talajfelszínen. A dűne szinte teljesen összeomlott. Leomlott, nyirkos homok- és földkupacként hevert a lejtő alján, teli kusza tengeri növényekkel és kagylókkal meg egy rothadó, félig megrágott haltetemmel. A látványra elfintorodott. Minden szerszámát lerakta a gödör szélére és leugrott. Fellapátolta a döglött halat, és borzongva visszadobta a partra. Pár pillanat múlva lecsapásra készen kimeresztett karommal már egy sirály vijjogott a haltetem fölött. Visszafordult a romhalmazhoz és körülnézett. Már korábban észrevette, hogy a laza talajban körös-körül számtalan helyen felbukkantak annak a különös vörös cserépedénynek a darabjai, és más tárgyak is a felszínre kerültek. Apró kerek tárgyak. Feketék. - Pénzérmék! - sikoltott fel Alison, és a sirály felelt rá, amely egy pillanatra felszárnyalt a levegőbe, mielőtt visszatért volna, hogy belakjon a döglött hal hideg, fehér húsával. Tizenhárom érmét talált. Óvatosan bebugyolálta őket egy puha papír zsebkendőbe, mert volt annyira optimista, hogy épp erre a célra mindig magánál hordta, betette a hátizsákja zsebébe és nekilátott ásni. Az a fajta csend volt, amelyet gyűlölt. Az a fajta csend, amely szinte elnyelte a szél és a hullámok folyamatos, gyengéd neszezését. Félelmes volt. Tömbként telepedett sajgó fejére, megtámadta az agyát. Egészen biztos volt benne, hogy ez a csend okozta a migrénjeit, amelyek miatt nem tudott iskolába menni, de most kitalált valamit, amivel kivédheti, távol tarthatja. Fél órával később a Sex Pistols védekezést szolgáló hangorkánja mellett a vakolókanállal és a villával már szorgosan átvizsgálta a homokgöröngyöket, mindent elkülönített, ami érdekes lehetett. Megpihent és szemügyre vett a lába előtt egy fekete homokfoltot. A tőr félig még el volt temetve, a markolat és a rézsútos csuklóvédő erősen rozsdás, de nem annyira, hogy ne lehessen rögtön felismerni. Alison egy pillanatig mozdulatlanul meredt rá, aztán térdre esett, és kezével áhítatosan elkezdte gereblyézni róla a homokot. A tőr mintegy tizenöt inch hosszú volt, a penge a legszélesebb részén két inch. Alison, kezében tartva a tőrt, sokáig csak ült, és félelemmel vegyes tisztelettel bámult rá, miközben Johnny Rotten hangja betöltötte a partot, a szél tovasodorta és szétszórta a tenger fölött. Amikor a lány végül is felállt, ügyetlenül, a hegyénél fogva tartotta zsákmányát, miközben újra a hátizsákjáért nyúlt. Nagyon meglepte a heves, jéghideg szél. Kitépte kezéből a kinccsel teli hátizsákot, amely a partra sodródott, elvakította homokkal, miközben megpróbálta lefülelni a zsákot. A seprűje oldalra zuhant, és egészen a dűne végén lévő kavicsos részig gurult, a magnója lassan belesüppedt a laza talajba, bár onnan is ontotta az ordító zenét a süvítő szélbe, aztán a nehéz talaj ráfolyt a tetején lévő kapcsolókra, és a magnó elnémult. A szélroham majdnem olyan gyorsan elült, mint ahogy keletkezett. Alison kiseperte arcából a haját, kimászott a gödörből, és felnézett a partra. Látta a hátizsákját, amely rikító foltként hevert tőle ötvenyardnyira a dagályszintnél, egy csomó kusza tengeri növény között. Odarohant, felkapta, lihegve a melléhez szorította, majd megfordult. A dűne felett örvénylő, őrült spirálban forgott a homok, úgy négylábnyira a levegőbe emelkedve. Alison hosszú másodpercekig figyelte, hogyan száguld fölfelé az örvény a gödörből, hogyan száll el mellette a part, az öbölbe nyúló földnyelv felé. Aztán éppoly hirtelen, ahogy föltámadt, eltűnt. Alison idegesen nyelt egyet. Ez a hely rosszat tett neki. Kényszerítette magát, hogy továbbmenjen és lenézzen arra a helyre, ahol alig öt perccel azelőtt még oly békésen dolgozott. Minden kemény erőfeszítése semmivé lett. A homok már megint ott gyülemlett föl, ahol nem

kellett volna, a seprűjét és az ásóját is betemette. A vakolókanál eltűnt. A magnója félig eltemetve, némán, a tízóraija, két szelet csokoládé és egy doboz kóla, beleesett egy tócsa tengervízbe. - A francba! - mondta, és leugrott a gödörbe. A gödör szélén felhalmozta a holmiját, hogy megvédje. Újra bekapcsolta a magnót, és megvigasztalódott, mert a zene ugyanolyan harsogóan szólt. A csokoládénak nagy érdeme volt abban, hogy helyreállt a lelki egyensúlya. Letépte a burkolatot, amely hál’ istennek épnek látszott, és enni kezdte az egyik csokoládét. Tőle balra, úgy kétyardnyira egy észre nem vett, és az agyag miatt szinte láthatatlan, hosszúra nőtt körmű és összeaszott emberi kéz oszlani kezdett a nyirkos, hideg levegőn. Alison mögött és fölött áttetsző árnyék imbolygott. Amikor a lány végre fölnézett és megpillantotta, látta, hogy akkora és olyan formájú, mint egy férfi.

XVI Ó, milyen gyönyörű volt fiának anyja! Figyelte az asszonyt, amint fél könyékre támaszkodva fekszik az alacsony asztal túloldalán, és lustán csipegeti az előtte lévő tányérra halmozottfügét. Sűrű, dús haja magasra tornyozva, négy súlyos, fonott tekercsbe rendezve viselte, amelyeket négy elefántcsont tű tartott össze. A bőre lágy, krémszínű. Súlyos melle ingerlő a hosszú tunika lágy redői közt. Erezte, hogy izgalomba jön. Ezeket a melleket egy másik férfi keze is megérintette; egy másik férfi szája. Furcsa volt. Dühének és keserves féltékenységének hevét teljesen lefojtotta az a jégtakaró, amely kialakult benne. Lefojtotta, de nem oltotta ki a tüzét. Másként alakultak volna a dolgok, ha visszatér Rómába, az apja házába? Bolond volt, amikor elfogadta a földet a Claudius uralta Britannia első kolóniáján? A Claudia Victricensis nevű kolónián, amely annak idején Camulodunum volt. Töprengve rágcsált egy szárított fügét. A kivételes katonai pályafutás tökéletes befejezéseként a föld gazdagsággal, tisztelettel, dicsőséggel ajándékozta meg. Ám fiatal felesége kiábrándult lett. Vissza akart volna menni Rómába? A felesége és annak húga gyűlölte Britanniát. Az egyik ok, amely miatt a felesége annyira haza akart térni, egy férfi volt. A felesége azt hitte, ő nem tud róla, de az a férfi volt az oka annak, hogy Marcus előnyben részesítette és elfogadta ezt a távoli állomáshelyet. Savanyúan elmosolyodott. Alig néhány hónapja, hogy a feleségének megváltozott a véleménye Britanniáról, és ő azonnal gyanút fogott. Claudia megérezte, hogy a férje nézi, fölpillantott rá. Az asszony mosolya üres volt. Hideg. Színlelt. A férfi visszamosolygott és kételyt látott felvillanni az eleven szürke szempárban. De csak egy pillanatra. Az asszony úgy gondolta, biztonságban van. Úgy gondolta, ravasz. A férfi hagyta, hogy ezt gondolja. Ki fogja várni a maga idejét. Annak a pillanatnak igazságosztónak kell lennie. Csak az asszony szeretője fogja tudni, mi az oka ennen halálának, hiszen Marcus nem engedhette meg magának a botrányt, amely kitörne, ha minden nyilvánosságra kerülne. A magánemberi bánatot és dühöt jégre kell tenni, és alá kell rendelni a közjónak. Minden szikrát, amely zendülést lobbanthat fel, szép csendesen el kell taposni. Nem lehet robbanás a bennszülött törzsek és Róma között. De a magánéletben... Nagyot lélegzett, vaskézzel fegyelmezte meg a dühét. Magánemberként, titokban persze, eljő a bosszúállás napja. Utána pedig életfogytiglan, sőt egy örökkévalóságig fog tartani a felesége büntetése. Kate egy pillanatig kísértést érzett, hogy készítsen egy termosz kávét, és kivigye az ásatásra, mert látni akarta, hogyan alakultak a dolgok, de aztán megváltoztatta az álláspontját. A délelőttjének vége volt. A délutánt, vagyis ami maradt belőle, komoly munkával kell töltenie. Emellett kétségtelen, hogy Alison senkit sem üdvözölne túláradó örömmel, aki betolakodna a magánszorgalomból végzett ásatására. Később talán kimehet a partra egy kis friss levegőt szívni, de most nem. Keményen dolgozott vagy egy fél órát, amikor a telefoncsöngés visszarántotta a jelenbe. Levette a szemüvegét, és átment a konyhán, hogy fölvegye a kagylót. - Szia, Kate! - Jon, te vagy az? - kérdezte Kate. Azt mondta magának, tisztára pavlovi reflex, beletáplált válaszinger, hogy a régen hallott hangtól megemelkedik az adrenalinszintje, és izgalom lesz úrrá rajta, hiszen együtt élt vele, szerette. - Honnan tudtad meg a számomat? - Bilitől. - Ez védekezően hangzott. Aztán a férfi gyöngéden hozzátette. - Remélem, nem bánod.

- Nem, nem bánom - mondta mosolyogva Kate. - Persze hogy nem. Hogy áll a körutad? - Minden rendben. Nagyjából túl vagyok rajta, hál’ istennek. - Jon hangja fáradt és nyomott volt. - Te hogy vagy? - Remekül. Sokat dolgozom. - Rendes a ház? Vajon csak udvarias vagy tényleg érdekli? - Remek. Nagyszerű. - Bili azt mondta, nagyon távol van mindentől. - Igen. Jó hely a munkára - mondta Kate. Csomót érzett a torkában. Hirtelen annyira hiányozni kezdett neki a férfi, hogy az már fájt. - Rendben. A pénz, amit kölcsönadtál, nemsokára útban lesz, Kate. Sajnálom, hogy olyan sokáig húzódott ez a dolog. Tudod, holnap Bostonba repülök. Talán megpróbálhatnálak felhívni onnan. - Annyi mindent akart mondani, annyi mindent akart elmesélni Kate-nek, de hát képtelen volt rá. Jó oka volt annak, hogy leragadjon a nyelve. Szerette Kate-et, és elrontotta a dolgot. Vigyázz magadra! Ennyi volt az egész. Jon letette a kagylót. Kate a kezében tartott kagylóra meredt, és hirtelen nagyon, de nagyon magányosnak érezte magát. Képtelen lett volna visszaülni és dolgozni. Pár percig még harcolt a lelkiismeretével, aztán felállt, levette a szemüvegét, és a dzsekijéért nyúlt. A part üres volt, a leereszkedő alkonyaiban megvilágították az utolsó napsugarak, a megsebzett nap fénye, amely a torkolat mögött lassan belesüppedt a ködfátyolba. A dagályszintnél nagy munkában voltak a partfutók, a homokban kutakodtak a csőrükkel. Messze kint a tengeren lesben állt a köd, a horizonton kavarogva várta az estét. Alisonnek nyoma se volt. Kate sokáig bámult le az ásatásra. Az összevissza dobált homok- és sárkeverék, a kusza növények, a kagylók, minden arról árulkodott, hogy a tenger megsemmisítette Alison álmát a római sírról. Nyoma se volt annak, hogy a lány szokása szerint aprólékosan felásta és félresöpörte volna a homokot. Az ásó éle nyomán keletkezett függőleges vonalakat vízszintes réteg váltotta föl, a homok hosszú, sápadt színű agyagréteggel keveredett, és a szélesebbik végén fekete tufával, amely annak a háromezer évvel azelőtti lápnak a maradványa, amely a folyóvölgyet belepte, amikor a tenger még kétmérföldnyire volt onnan. Kate összerezzent, ahogy a lenti zűrzavart nézte. Látta a cseréptöredékeket, amelyek elhagyottan hevertek a gödörben. Alison nyilván úgy gondolta, nincs oka rá, hogy összegyűjtse őket. Azt a fémdarabot se szedte föl, amely egy gyökerestül kifordult fűcsomón hevert. Kate csúszkálva, nadrágféken leereszkedett a gödörbe, és felkapta a fémdarabot. Összeráncolta a szemöldökét: egy tőr volt. Forgatta a kezében, töprengve méregette a lyukasra rozsdásodott pengét. Jéghideg volt az érintése. Marcus! A suttogás a fülében keletkezett. Mintha a szél sóhajtana. A képzelete játszik vele. Mögötte, a fák felett kezdtek előtünedezni a csillagok, ahogy egyre sötétebb lett az ég. Kimászott a gödörből, sarkon fordult, és a tőrt a kezében tartva, hegyével lefelé, mintha még mindig éles volna, aminthogy az is volt, gyorsan elindult a ház felé. Odabent becsapta az ajtót, a tőrt letette a konyaasztalra, aztán a telefonért nyúlt. Lindseyék nem vették föl. Sokáig hagyta kicsöngeni, végül aztán letette a kagylót. Ha Alison nincs otthon, akkor hol van? Elgondolkozva átment a nappaliba, felkapcsolta az asztali lámpát. Már kezdte behúzni a függönyöket, amikor a kályhára pillantott. Nem hitt a szemének! Kialudt a tűz. És a dobozban egyetlen hasáb se volt.

- A szentségit! - bámult a kályhára elkeseredetten. Nem akart kimenni, még a fáskamrába se. Nem akarta újra kinyitni a bejárati ajtót. Hirtelen dideregni kezdett, és meglepetten vette észre, hogy a sírás határán áll. Hülye! Hülye nőszemély! Akinek hiányzik Jon! Aki megijed a saját árnyékától. Lássuk, Kennedy, mennyi bátorság szorult beléd?! Mit gondolna rólad Anne, a nővéred, ha most látna? Elszántan újra fölvette a dzsekijét. A kora estében csak a legközelebbi fákat látta, a homályból elővillanó törzsüket, amint az üres dobozzal a kezében eltökélten a fáskamra felé indult. Alison szerszámai összevissza dobálva hevertek a küszöbön, mintha rohannia kellett volna, s ezért ledobta volna őket. Kate előkapta zsebéből a vadonatúj zseblámpáját, és bevilágított vele a fáskamra sötétjébe. A fény a vakolókanalat világította meg, amely a földön hevert, éppen az ajtó mellett. Beharapta az ajkát. Mi késztethette a lányt erre a hirtelen távozásra, hogy vélhetően a legértékesebb leletét is a gödörben hagyta, és a szerszámait, amelyeket addig olyan gondosan őrzött, szanaszét dobálta? Jobb, ha nem gondol rá. Alison talán beleunt a munkába. Kate-nek eszébe jutott a magnó, és elmosolyodott. Gyorsan összeszedte a szerszámokat, aztán telirakta fával meg gyújtóssal a dobozt. Nagyon nehéz lett, nem tarthatta fél kezében a zseblámpát. Kedveszegetten kikapcsolta és zsebre tette. A ragyogó zseblámpafény után a kert nagyon sötétnek látszott, de hát végül is elég jól látott a konyhaablakból kiszűrődő fényben. Meg az autófényszórók miatt. Kate megállt, magasabbra emelte karján a dobozt, figyelte, ahogy a fényszórók aláereszkednek az ösvényen, fel-alá ugrálnak, ahogy a Land Rover ide-oda csúszkál a fák között, aztán átvág a füvön, és döccenve megáll a bejárati ajtó előtt. Kate nem láthatta a sötétben, ki ül benne, megvárta, míg nyílik a kocsiajtó és a vezető kiszáll. Férfi volt. A bejárati ajtóhoz ment és benyitott. - Halló, van itt valaki? Kate elkeseredett. A hang mély bariton volt. Nem Roger jött, hanem Greg. - Halló! - mondta. Megvolt az elégtétele, hogy a férfi akaratlanul ugrott egyet, amint a fásdobozzal a karján csendben előlépett a ház sarka mögül. - Jó estét! - Jézusom, megijesztett! - szólt szemrehányóan Greg. Egy pillanatig csak nézte Kate-et, aztán az apja által belevert lovagiasság mégis győzött ösztönös modortalanságán, amikor látta, milyen nehéz a doboz. - Ezt adja ide nekem. Kate hálásan odaadta a dobozt, és bekísérte Greget a házba. - Colchesterben voltam. És közben kialudt a tűz. Kate becsukta a bejárati ajtót, hallotta a kilincs kattanását, aztán odament a kályhához, összehúzta a függönyöket, elzárva ezzel a füvet megvilágító fényszórók fényét. A kert sötétbe borult. - Azért jöttem, mert Alisont keresem. Itt van? Kate sarkon fordult, és rámeredt Gregre. - Azt akarja mondani, hogy még nincs otthon? Láttam volna, ha itt van, de nyomát se láttam. Egymásra meredtek, a közöttük feszülő ellenségesség hirtelen alábbhagyott. Greg letette a dobozt. - Biztos benne? - Persze. Kate mögött, a konyhában megszólalt a telefon. Megfordult, hogy fölvegye. Greg követte. Roger volt. - Mondja meg Gregnek, hogy Alison az egyik barátnőjénél van. A buta kölyök elfelejtett legalább egy cédulát hagyni. Úgy látszik, átment az erdőn Farnborough-ékhoz. Ott is éjszakázik. - Tudtam, hogy nincs vele semmi baj - csóválta meg a fejét Greg elkeseredetten, amikor Kate elmondta neki a hírt. Aztán áthajolt a pulton, fölvette a rajta lévő gyufásdobozt,

- Akarja, hogy meggyújtsam a tüzet, ha már itt vagyok? - kérdezte feszes hangon, mintha akarata ellenére ajánlaná föl a segítségét. - Szeretném - mondta Kate, de nem hagyta, hogy a válasz nagyon hálásra sikerüljön. - A gyújtós ott van. Töltök magának egy whiskyt. - Minden kész - szólt Greg, amikor pillanatok múlva visszatért. - Teremtő Atyám, ez mi? Előhúzta a kávéskanna közelében heverő tőrt. Kíváncsian fölvette, megvizsgálta. - Hol találta? - Alison ásatásán. - Úgy tudom, megkérte magát, hogy semmihez se nyúljon az ásatáson - mondta Greg összeráncolt szemöldökkel. - Így is volt, és én nem is készültem ilyesmire. A földön hevert, a gödör szélén, mintha Alison elejtette volna. Még egy dagály, és örökre eltűnik. - Kate kitöltötte a két whiskyt, az egyik poharat Greg elé tolta. - Mondtam magának, hogy kimentem megnézni, ott van-e még. Szörnyű összevisszaság van az ásatáson. Greg még mindig kezében tartotta a tőrt, aztán fölvette a poharát, és kortyolt egyet a whiskyből. - Azt hittem, gondosan ásott. - Így is volt. Csak tegnap mutatta meg nekem. Biztos a múlt éjszakai vihar tette tönkre. A gödör teli volt moszattal és ledőlt a homokfal fele. Azt hiszem, ezért került ez a felszínre biccentett Kate a tőr felé. Greg letette a poharat és alaposabban szemügyre vette a tőrt. - Gondolja, hogy római munka? - nézett Kate-re. Kate nem vette észre, hogy Greg tekintete elárulja, jól szórakozik. - Nem tudom - rázta meg a fejét. - De nem hiszem. Gondolom, korábbi, de nem vagyok régész. Azt hiszem, Alisonnek keresnie kéne néhány szakembert. Jóvátehetetlen kárt okozhat, ha továbbra is összevissza turkál. - Még mindig nem említette meg a nyakéket. - Ha már összevisszaságról beszél, szerintem a tenger mindennél többet tehet. Allie legalább megment néhány dolgot - tette le Greg a tőrt. - Igazán áthozhatná, amikor holnap átjön vacsorára. - Meglesz - nézett farkasszemet Kate Greggel. Egy ideig tanulmányozták, fölmérték egymást. - Rendben. Egyébként, hogy tetszik a ház? - kérdezte végül Greg. - Nagyon. Bár sajnálom, hogy magának ki kellett költöznie, hogy idejöhessek. - Azt akarja mondani, szeretné, ha visszaköltöznék magához? - vonta fel kétértelműen a szemöldökét Greg. - Nem - felelte Kate arcrándulás nélkül. - Megfizetek a magányomért. - Én pedig most megzavartam - tette le Greg a poharát. - Csak fél óráról van szó. Időnként adok magamnak egy kis szünetet. Még egy italt? - kapta fel Kate az üveget, és intett vele a pohár felé. Érdekelte a férfi. Jóképű volt, faragatlan, föltehetően tehetséges, némileg rejtélyes. - Miért ne? Mást nemigen tehetnék azért, hogy részegen vezessek. És senki se fogja észrevenni a különbséget. Kate, nyomában Greggel, átment a nappaliba. Kitöltötte a whiskyt, aztán a férfira nézett. - A múlt éjszaka betört valaki. - Betört? - A férfi kérdése udvariasan érdeklődő volt. Ha meglepte is a dolog, nem mutatta. - Láthatóan keresett valamit. - Szólt a rendőrségnek? - Bárki volt is, volt kulcsa - rázta meg Kate a fejét. Leült, a térdén dajkálta a poharát. - Ő, értem! Azt hiszi, én voltam. - Nem. Nő volt. - Látta? - kérdezte meglepetten a férfi.

- Nem nagyon - rázta meg a fejét Kate. - De tudom, hogy nő volt. Éreztem a parfümjét. Először azt hittem, Alison vacakol, de most már nem vagyok biztos benne. Talán az egyik barátnője volt - mondta Kate. Majd egy kis szünet után hozzátette: - Vagy a magáé. Greg nem reagált a megjegyzésre. - Hiányzik valami? - kérdezte. - Nem. Legalábbis az én holmimból nem. - Kate kortyolt egyet, de nem nézett Gregre. Akarattal hagyta a képeit az emeleten? - kérdezte egy kis csönd után, közben a kályhát nézte, amelyben vadul lángolt a tűz. Greg fölemelte a lábát, és lerúgta a tűzelzárót. - Igen - mondta. - Otthon nincs hely. Miért, nem tetszenek? - Ezzel ledobta magát a Kate-tel szemközti karosszékbe. Kihívó volt a tekintete. - Nem nagyon. - Túl vadak magának, igaz? - Greg hirtelen zavartnak látszott. - Vagy arra célzott, hogy az egyik eltűnt? - Nem, azt hiszem, mind megvan. És igen, nyugtalanítónak találom őket - biccentett Kate. - Ennek a helynek a szellemét festettem meg rajtuk. A házat. Az öblöt. A földeket. A tengert. Tudja, hogy a tenger egy szép napon az egészet elnyeli? - Igen, azt hiszem. - Kate nem hagyta, hogy megzavarja ez a drámai bejelentés. - És inkább előbb, mint utóbb, ha ez az ásatás így halad tovább. - Olyan furcsa - mondta összehúzott szemöldökkel Greg. - Egyikünk se tudta, mi van ott. Allie találta meg a nyomait annak, hogy a dűnét emberek ásták fel, nem a természet vájta ki, és csak néhány hete, hogy nagy része leomlott, mint valami túlérett gyümölcs, és előbukkantak bizonyos töredékek, tárgyak - folytatta Greg nyugodt hangon, ám szándékosan választotta meg a szavait. És le nem vette a szemét Kate arcáról. - A sátán lakik ezen a helyen. Ahogy a képeimen is. Mulatságos, hogy Allie ezt nem érezte meg. De döbbenetesen kitartó gyerek. Talán azért, mert egész idő alatt érzéstelenítette magát azzal az undorító zajjal, amit ő zenének hív. - Ma reggel láttam a piros magnóját - mosolygott Kate. A férfinak igaza volt, ezt Kate is érezte. Önkéntelenül megborzongott, és dühös lett, amiért a férfi észrevette rajta. Greg elmosolyodott. Határozottan letette a poharát, felállt, a kályhához lépett, kinyitotta az ajtaját, és rárakott egy hasábot. - Akarja, hogy szóljak a látogatójáról a rendőrségnek? - kérdezte. - Semmit se vitt el - rázta meg a fejét Kate. - Biztos vagyok benne, hogy gyerekes csíny volt. Ezután be fogom reteszelni az ajtót. - És nem nyugtalanítja, hogy egyedül van itt? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Greg. Lehet, hogy egyáltalán nem betörő volt. Talán kísértet volt az a nő, akit látott. Mondtam már magának, hogy ezen a helyen kísértetek vannak. Kísértetek és a sátán. Az itteniek a közelébe se fognak jönni. És ha így van? Talán a férfi csak el akarja ijeszteni a hecc kedvéért. - Miután történelemmel foglalkozom, igazán boldog vagyok, hogy kísértetekkel lehetek együtt - mondta nevetve Kate. - Remélem, nem keltett magában túlzott óvatosságot a megjegyzésem - nézett rá Greg. Visszaült a székre, keresztbe tette a lábát, bal könyökével a jobb térdére támaszkodott és felsóhajtott. - Annak idején egy kis idő után nagyon nyomasztónak találtam ezt a helyet. Pedig elég derűs természetű srác vagyok. Kate alaposabban megnézte a férfit. - Otthon másképpen festek. Felületesebben - folytatta Greg elgondolkozva. - Ha valaha is jó képet fogok festeni, akkor azt biztos ebben a házban fogom megcsinálni. - Egy pillanatra szinte úgy rémlett, mintha a férfi önmagához beszélne. Elfeledkezett arról, hogy Kate ott van.

Elfeledkezett arról is, hogy megpróbálta elijeszteni a lányt. Aztán újra Kate-re pillantott. - Azt hiszem, a művészetnek szüksége van a kereskedelemre. Ez csípőből leadott lövés volt, de Kate-nek arcizma se rándult. - Nem tudja eladni a képeit? - Nem. A válasz teli volt lenézéssel, és hosszú csönd követte. Kate nem erőltette a témát. Miközben a mogorván a tűzbe bámuló Greg arcát tanulmányozta, hirtelen észrevette szeme körül a fáradtság ráncait, és rájött, hogy a férfi nagyon boldogtalan. Ettől egyszerűen elnémult. A csend mind kényelmetlenebbé vált, mert Kate is csak a tüzet tudta bámulni. Az emeletről lehangzó csattanás mindkettőjüket talpra ugrasztottá. - A francba! Mi volt ez? - kérdezte Greg, és letette a poharát. Kate nyelt egyet. Egyszer már hallott egy ilyen csattanást, és amikor utánanézett, nem talált semmit. - Biztos a szél csapta be az ajtót - mondta végül. - Jobb lesz, ha megnézem. - De nem mozdult. Hirtelen melegnek és biztonságosnak látta a szobát, és nem akart fölmenni az emeletre. A zaj láthatóan Greget is visszaráncigálta a befelé fordulásból. Kate-re nézett, s maga is megdöbbent a saját reakciójától a lány sápadt arcát és aggodalmas tekintetét látva. Hiszen örülnie kellett volna, hogy Kate megrémült, ám kimunkált ellenségessége megrendült, s egy röpke pillanatra átsöpört rajta az az érzés, hogy meg kellene védenie a lányt. - Majd én megnézem - jelentette ki végül. Kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant, és először a vendéghálószobába ment. A dobozok és a bőröndök kivételével a szoba üres volt, no meg a képei is ott voltak, ahol hagyta őket, az ajtó mögött. Látta, hogy a vásznak még mindig a falnak vannak fordítva, aztán kiment, és felkapcsolta a villanyt a Kate hálószobájában. A földszinti nappaliban uralkodó szigorú tárgyszerűség után, amelyhez a számítógép és a könyvek is hozzájárultak, valósággal sokkolta, hogy a hálószobából - az ő hálószobájából! - csak úgy árad a szokatlan nőiesség. Körülnézett. Semmi rendezetlenség. Mindkét ajtó nyitva. Láthatóan semmi se zuhant le, ellenőrizte a képet is a falon. Az ő képe volt, rá nem jellemzően kedves kép, a redalli erdőt ábrázolta, harangvirágokkal. Greg savanyúan méregette. Biztos az anyja hozta át, azelőtt otthon, a vendégszobában lógott. Amikor megbizonyosodott róla, hogy semmi oka nem lehetett a csattanásnak, másodszor és már lassabban körülnézett a szobában, észrevette Kate vastag frottírköntösét, az ágya mellé rakott papucsát, amely ragyogó lángpöttyként ellensúlyozta a semleges színeket, amelyeket általában a lány viselt. Greg azon kapta magát, hogy egy pillanatra elképzelte Kate-et fürdőköpenyben. A fiókos szekrényen egy csomó ezüst karperec, Greg emlékezett rá, hogy Kate viselte őket, amikor megérkezett, mellettük egy pohárbán téli virág, amelyet az erdőben szedhetett. A Gregben élő természetbarát észrevette a télizöldet, az apró, bíborvörös levelű szárított csalánt és egy kis ág boroszlánt, amelyet a lány akkor találhatott, amikor kiment a ház kertjébe. A gyors szemlét folytatva gondosan megnézte a kevés kozmetikumot. Bármikor találkozott is Kate-tel, a lány nem volt kifestve, de nyilvánvaló, ha az alkalom megköveteli, szívesen piperézkedik. Megnézte az alacsony ablakpárkányt, amelyre Kate papírkötésű könyveket rakott, verseket, társadalomtudományt, ahogy látta. Nem, regény nem volt köztük. - Talált valamit? - Greg bűntudatosan ugrott egyet, amikor meghallotta a lány hangját a háta mögött, az ajtóban. - Semmit. Mindkét ajtó nyitva volt. Láthatóan semmi se zuhant le. Az ablakok zárva. - Valami kívülről? - A kéményre gondol? - kérdezte Greg mosolyogva. - Azt hiszem, észrevettük volna, ha átzuhan a tetőn. - De akkor mi volt az? - kérdezte Kate idegesen. A lépcsőfordulón észrevette, hogy Greg a holmiját bámulja. Sebezhetőnek és dühösnek érezte magát ettől az érdeklődéstől.

- Talán Marcus szelleme. Én is gyakran hallottam itt zajokat. - Mivel Kate nem reagált a megjegyzésre, Greg a lépcső felé indult, és az órájára nézett. - Tudja, Kate, vissza kell mennem. Itt nincs semmi. Semmi, ami miatt nyugtalankodnia kéne. Mielőtt elmegyek, megnézem a tetőt, és behozok magának pár hasáb fát. Valószínűleg a fák közül jött a zaj, talán letörött egy nagy ág vagy ilyesmi. A visszhang annyira kiszámíthatatlan. - Ezzel Kate előtt lement a lépcsőn. - Ha idegesíti valami, hívjon fel minket, és akkor apa vagy én visszajövünk és ellenőrizzük a dolgokat. - Erre nem lesz szükség. Rendben lesz minden. Marcus. Kate beledidergett a névbe, amely meggátolhatatlanul kitöltötte az egész agyát, miközben azt figyelte, hogy Greg fölveszi a csizmáját, és a kabátjáért nyúl. Az egyik fele azt kívánta, hogy a férfi elmenjen. Greg ugyan tökéletesen udvarias volt vele, mégis megérezte, hogy nem kedveli őt. A másik fele félt. Nem szerette a gondolatot, hogy egyedül maradjon. Ami őrültség volt. Hat hónapra bérelte ki a házat, és egyáltalán nem úgy tervezte, hogy lakótársa legyen. Meg kellett szoknia, hogy egyedül van, és hozzá kellett szoknia a furcsa, vidéki hangokhoz. Mintha a döntését akarná próbára tenni, egy nőstény róka éles vinnyogása hangzott fel, amikor Greg kinyitotta a bejárati ajtót. A férfi megfordult és Kate arcába nézett. - Fölteszem, tudja, mi volt ez? - kérdezte. A rohadék! Arra várt, hogy Kate megijedjen. - Tudom - mondta, és megpróbált mosolyogni. - Az életem nagy részét vidéken töltöttem, Greg. Attól még nem lettem városi, hogy van... volt egy londoni lakcímem. - Azért javította ki magát, mert eszébe jutott, milyen bonyodalmak közepette költözött eljön lakásából. Úgy látta, Greg kissé elszégyellte magát, aztán egy apró meghajlás és némi haj igazgatás után a férfi elindult a Land Rover felé. Kate nem hallotta a férfi búcsúkommentárját, melyet akkor tett, mikor beült a volán mögé: - Baszd meg, Ganajtúró! Csak akkor jött rá, hogy Greg nem nézte meg a tetőt, és a ráadás fahasábokat se vitte be a házba, amikor a kocsi fényszórói már eltűntek a fák között. - Rohadék! - mondta ki Kate hangosan. A fásládára nézett. Volt benne néhány hasáb, de nem elég éjszakára a Greg által rakott máglya után. Megint ki kell mennie a sötétbe. A nyakék ott volt, ahol hagyta, a konyhapulton. A tőr közelében. Kate rápillantott az ajtón lógó dzsekijére, és megérett benne a döntés. Amikor elhamvad a tűz, a villanytűzhelyen melegített vízben megmosakszik és lefekszik. Semmi és senki nem bírhatja rá, hogy kilépjen a bejárati ajtón, amíg ki nem világosodik. Megkönnyebbülve rátolta a reteszt a bejárati ajtóra, és visszament a nappaliba. Ellenőrizte, hogy lezárta-e a tüzet, hogy minél tovább égjen az a nyomorult, föltett egy Elger-lemezt, az Enigma Variationst, felhangosította és töltött magának még egy whiskyt. Már több órája dolgozott a könyvön, és kinyomtatott magának egy piszkozatot is, amikor eszébe jutott az ezüsttisztító, amelyet bedugott a mosogató alatti szekrénybe. Megkönnyebbült sóhajjal kikapcsolta a számítógépet, összerendezte a papírlapokat, és a fiókhoz ment. A torques zöldesfeketének látszott, amikor kiemelte és megvizsgálta a konyhalámpa erős fényében. Felrázta az ezüsttisztítót, és óvatosan rákente a folyadékot a fémre, majd finoman dörgölni kezdte egy törlő sarkával. Tíz perc múlva feladta. Egyre erősebb dörgöléssel se ment semmire. Csalódottan lerakta a törlőt és a nyakéket a konyhapultra, amikor megszólalt a telefon. - Szia, Kate! - Jon hangja olyan hangos volt, mintha a szomszéd szobából beszélne. Bostonban vagyok. Hogy van Lord Byron? - Egész jól - mondta Kate, és rájött, hogy mosolyog. - És mi van a körutaddal?

- Minden rendben. Egy kicsit fárasztó. Hál’ istennek, már majdnem túl vagyok rajta. A szállodában vagyok, és ötórai teázom. Angol teát hörpölök és süteményt eszem, mielőtt felöltöznék, hogy elmenjek. Hát te, mit csinálsz? - Egy régi briton nyakéket tisztogatok egy mai brit tisztítószerrel, és az eredmény semmi. Áthajolt a pulton, miközben a kagylót kényelmesen tartotta a füléhez, megfordult és szemrevételezte a munkáját. - Mókásan hangzik. - Most tompa volt az Atlanti-óceán túlpartjáról érkező hang. Megkérdezhetem, hol tettél szert egy ókori briton nyakékre? - A parton hevert. - Aha! - Kate hallotta, hogy Jon nem hisz neki. - Gondolom, ókori briton öltözéket nem találtál. - E pillanatban nem. - Kate újra elmosolyodott. - Jól éreznéd itt magad, Jon. - Ez bizony tapogatózás volt. Békeajánlat. - Jó bulik vannak arrafelé, igaz? - Az ironikus hangnem emlékeztette Kate-et, hogy többé már nem barátok. Szeretők sem. De akkor minek hívta föl újra? Kate jobban tudta annál, mintsem megkérdezze. - Errefelé nincsenek bulik. Csak madarak, és azt hiszem, talán fókák az öböl környékén. - És alkalmilag felbukkan egy ókori briton. - Nyertél. - Kate remélte, hogy sikerül amerikaias nemtörődömséggel folytatnia. - Valójában római kísértet. Egy pillanatra csend lett. - Ez majdnem komolyan hangzott - mondta Jon gyanakodva. - Tényleg? - Kate-nek eszébe jutott, milyen gyorsan érzékeli Jon az árnyalatokat. A férfi érzékenysége volt az egyik dolog, amit szeretett benne; amit azelőtt szeretett benne, javította ki magát harapósan. Azért is volt olyan nehéz elviselni, amit az utolsó pár hétben tett. - Ne hülyéskedj! Csak vicceltem - szólt nevetve. - Aha! - mondta Jon. - Jól vagy? - Töprengő volt Jon hangja. - Igen. Remekül. - Helyes. Érezd jól magad, kölyök! Holnapután felhívlak. Másodszor fordult elő, hogy Jon nem adott időt neki arra, hogy elbúcsúzzék. A vonal megszakadt, ő meg újra csak állt, és a kagylót bámulta. Letette, aztán töprengve visszament az asztalhoz, és fölvette a törlőt. Teljesen meglepte, amikor erős, hideg légáramlatot érzett a háta mögött, amely ráadásul súlyos, nyirkos földszagot hozott magával. Megpördült. A szél nyomhatta be az ajtót, annak ellenére, hogy bezárta és elreteszelte. Kibámult az előszobába. Az ajtó úgy volt, ahogy hagyta. Az előszoba sötét és üres. Térj magadhoz, Kennedy! Vagy egy ablak nyílt ki, vagy a szél nyomta be a földszagot a kéményen át. Azt vette észre, hogy önmagához suttog, miközben körülnéz a meleg, tompán megvilágított nappaliban. A kályha még mindig pislákolt, de a fásdoboz már üres volt. A szoba hűlni kezdett, de a földszag nem a nappaliból jött. Hanem az emeletről. Nyitva van a hálószobája ablaka? Összehúzta a szemöldökét. Korábban tényleg kinyitotta, hogy kinézzen a tengerre, figyelje, hogyan kúszik elő a köd a csendben, és szürkül el a víz, ahogy egyre jobban besötétedik. Nyilvánvaló, hogy nem zárta be jól az ablakot. Megfogta a lépcsőkarfát és elindult fölfelé. Odafent mindkét ajtó nyitva volt. Mindkét szoba sötét. Amikor felért, felkattintotta a villanyt. A hálószoba ablaka csukva, ahogy magában tudta is, hogy így kell lennie, és a függönyök szorosan összehúzva. Beleszimatolt a levegőbe. Kell lennie egy beázásnak a házban, aminek a szagát az eső felerősítette. Kisétált, a lépcsőpihenőről bebámult a másik hálószobába. A szag még furcsább lett és hideg szag volt. Rohadt hideg. A szobának északra néz az ablaka,

emlékeztette magát, amikor elindult, hogy megnézze. Az ablak zárva volt, és a kilincs körüli pókhálók igazolták, hogy már régóta nem nyitották ki. Lassan végignézte a falakat, azt kereste, van-e árulkodó sötét folt a tapétán. Vékonyka, barnászöld szárú, citromsárga virágok sorakoztak az egyenetlen falon, és a tölgyfa gerendák között beázásnak semmi nyoma. Lekapcsolta a villanyt, és szimatolva visszament a földszintre. A szag még mindig erős volt. Édeskés, hideg szag, akár egy frissen felásott virágágyásé eső után. Megvonta a vállát, visszament a nappaliba, fblerősítette a magnót, és leült a tűz közelében álló karosszékbe. Amikor felébredt, az In the Southnak már vége volt, a tűz kialudt, és a szoba jéghidegre hűlt. Fájt a feje és elmerevedett a teste, annyira, hogy egy pillanatig mozdulni se tudott. Talpra noszogatta magát, ásított és az asztali lámpa felé nyúlt. Eloltotta és az ajtó felé indult. Semmi másra nem vágyott, csak meleg ágyra és egy csomó puha párnára, amelyek közt elfészkelődhetik. Az ajtóban visszafordult és fölmérte a szobát, mielőtt lekapcsolta volna a falon lévő villanykapcsolót, ezzel mindent sötétbe borítva. Ahogy bement a fürdőszobába, és a fogkeféje után nyúlt, eszébe jutott, hogy egyáltalán nem vacsorázott. Két whisky nem éppen tápláló estebéd. Talán attól hasogat annyira a feje. Összehúzta a szemöldökét. Mostanában túl sokat iszik. Azon gondolkodott, mit is készítsen magának, aztán rájött, hogy egyáltalán nem éhes. Arra is rájött, hogy nem kapcsolta be a vízforralót, így aztán nincs elég meleg víz a fürdéshez. Sóhajtva a mosdó fölé hajolt, és némi langyos vizet paskolt az arcába. Már csak aludni akart. Evés, fürdés, mind várhat reggelig. Hirtelen rájött, ez az egyik előnye annak, hogy egyedül él. Azt tehet, amit akar. Főzhet vagy sem. Moshat vagy sem. Akkor alhat, amikor akar. És abban a pillanatban ez volt minden, amit akart. Éppen föllépett a legalsó lépcsőfokra, amikor mozgást látott odafönt. Megdermedt. - Van ott valaki? - szólalt meg. Vékony és ijedt volt a hangja a csendben. Válasz nem érkezett. - Ki az? - kérdezte megint. Már egyáltalán nem volt álmos. A válasz csak az ablakon doboló eső, amint a tenger felől érkező szélroham az üvegnek vágta a vizet. - Úristen, már látomásaim vannak! - motyogta. Fáradt a szeme. Túl sokat ült a számítógépnél, az a baj. Logikus magyarázat volt, mégis minden akaraterejét meg kellett feszítenie, hogy fölmenjen a lépcsőn, és minden villanyt felgyújtson, miután felért. Sehol semmi, az ablakok zárva a vihar elől. Beleszimatolt a levegőbe. A nyirkos földszag mintha eltűnt volna, ám amikor elhúzta a függönyt, és kibámult a sötétbe, látta, hogy csak úgy folyik az eső az ablaktáblákon. Levetkőzött, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, és becsusszant a lepedők közé. A lépcsőpihenőn égve hagyta a villanyt, hogy ne legyen sötétben. Teljesen éberen feküdt, az egyik párnát a melléhez szorította, és tágra nyílt szemmel bámulta az ajtó kivágta kicsi faldarabot, amely sötét rózsaszínre volt festve és egy sápadtbarna tölgyfa gerenda osztotta ketté. Ennyit látott az ágyból. Meg az esőre figyelt.

XVII - Ébren vagy, Sue? - kérdezte Alison, és a barátnője hálószobájában a távolabbi fal melletti ágy felé bámult a sötétben. - Igen. Végigsuttogták és -vihogták az utolsó két órát. Aztán bejött Cissy, Sue Farnborough anyja, keményen elhallgattatta őket, s azt mondta, nyomás aludni. Akkor már Cissy is lefeküdt aludni, s a ház sötét volt. Az utóbbi húsz-egynéhány percben egyre hosszabb és hosszabb lett a csend a két lány között. - Gondolod, hogy el kellett volna mondanom? - Hogy mi történt a sírnál? - Persze, hogy mi történt a sírnál. - Ne. Beavatkoznának. A szülők mindig ezt csinálják. Visszamész oda? Alison csak egy másodpercig habozott. - Persze hogy visszamegyek. Be fogom fejezni az ásatást. - Egyedül? - Velem jöhetsz - mondta Alison majdnem kedvesen. - Szó se lehet róla! Nem nekem való - felelte Sue elszántan. - Na, igazán, gyere el! Elvezni fogod. Annyira muris. - Nem hiszem, hogy murisnak találnám - vigyorodott el Sue kárörvendően a sötétben. - Úgy megrémültél, hogy majd összepisilted magad. Épp elég volt, amit meséltél róla. - De nem. - De igen. És minek jöttél ide? Egész úton rohannod kellett az erdőben, ahelyett hogy otthon maradtál volna és megvártad volna, amíg a mamád hazaér Colchesterből. Micsoda hülye voltál! - De nem. - De igen. Mész holnap iskolába? - Nem. Még nem érzem jól magam. - Szélhámos vagy, tudod? Én viszont megyek suliba, úgyhogy fogd be a szád, Allie, aludni akarok egy kicsit. Sue a sötétben kitapogatta a sétálómagnója fülhallgatóját, aztán bekapcsolta a párnája alatti apró készüléket. A Sisters of Mercy teljes hangerővel robbant bele a fülébe, s bár aligha hasonlított altatódalra, a kislány néhány perc múlva mégis elaludt. A szoba másik sarkában Alison ébren feküdt, a függönyök felé bámulva, az esőre fülelve. A vendégdunyha alatt újra reszketni kezdett.

XVIII A konyhaasztalon szétszórva nyirkos, homokos föld. Kate csak bámult. A torques ott volt, ahol hagyta, a törlő és a flakon ezüsttisztító mellett. Megérintette a földet. Nyirkos volt és hideg. Volt szaga, de nagyon enyhe, olyan, mint egy frissen felásott kerté, vagy mint egy frissen kiásott síré. Megrázta a fejét. Nem aludt jól. A szoba hideg volt, és a szél meg az ablakot csapkodó eső zaja sokszor fölébresztette a nehéz, zavaros álmokkal teli alvásból. A feje olyan nehéz volt, hogy még gondolkodni se tudott rendesen, amint odament a mosogatóhoz, megtöltötte a vízforralót és bekapcsolta. Talán egy bögre kávé után talál értelmes magyarázatot a konyhaasztalon lévő kuplerájra. Kell, hogy oka legyen. A föld nem jelenhetett meg csak úgy a konyhaasztalon. Talán a gerendás mennyezetről zuhant le, talán a terjedő beázás és az eső lazította meg, vagy egy hirtelen szélroham söpörte át a bejárati ajtó alatt, vagy lenyomta a kéményen. Kimérte a neszkávét egy bögrébe, beletöltötte a vizet, aztán azt figyelte, hogyan örvénylenek és ütődnek a kék cseréphez a szemcsék, miközben a kávét kavargatja. Megégette a nyelvét, amikor kortyolt belőle, de örömmel érezte, hogy a koffein azonnal hat az agyára. Letette a bögrét, fölvette az ékszert, és közelebbről is megnézte. Nyoma sem volt annak, hogy valaha is megpróbálta tisztogatni. Még a körme okozta karcolások is eltűntek róla. A fém ugyanolyan zöldesfekete és rozsdás volt, mint azelőtt. Óvatosan bebugyolálta a törlőbe, felvitte az emeletre és berakta a vendéghálószobába. Csak egyetlen bőröndjének volt kulcsa. Belezárta a nyakéket, a bőröndöt a sarokba rakta, az ajtót is becsukta, és újra lement a földszintre. Eltette az ezüsttisztítót, s a mosogatónál melegvízzel benedvesített egy törlőt. Néhány perc alatt letakarította a földet, megint kiöblítette a törlőt, félrerakta, aztán csizmát húzott, fölvette a dzsekijét és kireteszelve a bejárati ajtót, kiment a fásdobozzal. Ragyogó, napfényes reggel volt. Nyugatról hófehér, áttetsző felhők úsztak át magasan az élénkkék égen, a ház mögött pedig vakítóan villogott a tenger. Az eső befolyt a fáskamrába, sok fa átázott. Ahogy hátul kotorászott, talált párat, amelyek szárazon maradtak, ezeket bevitte. Háromszor tette meg az utat oda-vissza, míg kellő mennyiség gyűlt össze a kályha mellett. Aztán bevitte a gyújtóst és még öt hasábfát, amelyet a kályhába szánt. Elégedett volt, hogy újabb huszonnégy órára elég tüzelő van a házban. Tűnődve a kályhára nézett. Nem volt értelme, hogy begyújtson. Volt még valami, amit meg kellett tennie, mielőtt leül elvégezni az aznapi munkát. Ott kínozta az agya egyik zugában, mióta csak összetakarította a földet a konyhában. Bezárta a bejárati ajtót, a kulcsot zsebre vágta, és felhúzva a kesztyűjét, a ház mögötti rövid füvön át elindult a part felé. Egy csapat csér röppent föl, amikor kiért a parti kavicsra, ahonnan csúszkálva tartott a homoksáv felé. A part még mindig vizes volt a dagálytól és persze, teli moszattal. Egy csomó fehér, rózsaszín és szürke kagyló jelezte a ragyogó napsütésben, meddig jött fel a dagály. A levegő olyan hideg volt, hogy Kate szeme könnyezni kezdett, amikor jobbra fordult, és a dűnék vonalát követve Alison ásatása felé tartott. Hosszú ideig állt a szélén, és bámult le a lejtőre. Még egy hatalmas darab lezuhant a dűnéről, így aztán a ragyogó homokban világosan meg tudta különböztetni az egyes rétegeket. Voltak benne sápadt agyagrétegek, különböző színű homok- és kavicsrétegek, és világosan látta a vastag fekete tufacsíkot is. Furcsán kiszáradt a szája, amikor félig ugrálva, félig csúszva leereszkedett a gödörbe. Fekete hólyagmoszat borította gyászlepelként az árok alját, és félig a homokba temetve valami élénkpiros vonta magára a tekintetét, ahogy közelebbről megnézte. Összevont szemöldökkel belerúgott a leomlott homokba. Alison zajládája feküdt ott egy rakás moszat alatt. Lehajolt,

kiszabadította. Még mindig be volt nyomva az indítógomb. Alison korán visszajöhetett aznap, aztán újra elment. Letette a magnót a gödör szélére és körülnézett. Mi bírhatta rá a lányt, hogy otthagyja a féltve imádott magnóját? Nyoma se volt a szerszámainak, de talán maga alá temette őket az utoljára lezuhant homok. Kate közelebb lépett, és óvakodva lehúzta a kesztyűjét. A tufa lágy volt, réteges és összetömörült. Amikor visszahúzta a kezét, olyan szagot érzett, mint amilyen a nyirkos kerti földé. Nagyot nyelt. - Alison! - kiáltotta el magát. A kiáltását felkapta a szél, és alig néhány yardnyira sodorta, aztán elmosta, elnémította. - Alison! - kiáltott hangosabban. Fölkapaszkodott a gödör peremére, elernyőzte szemét a napfény miatt és körülnézett. A part üres volt. Megfordult. Föl sem merülhetett, hogy a lány a homok alá került, de a képzelete egy pillanatig a legvadabb képeket rajzolta elé. Akkor már látta, hogy lágy és laza homok zuhant le, és hogy a gödör alján egy hosszúkás dombocska préselődött az agyag alá. Egy dombocska, amelynek olyan alakja volt, mint egy sírnak. Rámeredt. Alison nem jöhetett vissza sötétben. Biztonságban volt a barátnőjénél, legalábbis Diana ezt mondta, amikor előző este telefonált. Bárki - bármi, javította ki magát azonnal - feküdt is ott alul, az nem egy huszadik századi, tizenöt éves iskolás lány volt. Óvatosan a sírdomb felé tartott. Már megint a képzelete játszik vele. Más szögből a dombocska a homok részének látszott, árnyékát megnyújtotta az alacsonyan járó nap. Látta benne a féregjáratokat meg a laza tőzeg foszlányait, amelyek a homokról estek le. - Mit csinál maga itt? - Alison harsány és haragos hangja olyan hirtelen tört be a gondolatai közé, hogy megugrott tőle. - Te jóisten! - mondta ki, mielőtt vissza tudta volna tartani magát. - Azt hittem, baleset ért. - Azt hitte, ott vagyok eltemetve? - Egy kis lenézés is belekeveredett a végén a kérdésbe. Alison sápadt arccal bukkant elő a dűne pereme mögül. Szeme alatt fekete karikák. - Csak egy pillanatra - mosolyodott el Kate. — Akkor, amikor megláttam a magnódat. Alison tekintete a magnóra pattant. Nem mozdult. - Elfelejtkeztem róla - mondta egy pillanat múlva. - Látom. Azt hiszem, betemette a homok. És talán a dagály is betett neki. - Minek jött ide? - kérdezte Alison. Észrevehetően kevésbé volt agresszív a hangja, ahogy ott állt, és lenézett Kate-re. Még mindig nem mozdult, hogy leugorjék a gödörbe, vagy hogy felkapja a magnóját. - Volt itt valami, amit ellenőrizni akartam - mondta Kate és felnézett Alisonre. - Most már kilátszanak a különböző rétegek. Látod? A múlt éjszaka lezuhant a homok, és így előbukkant az a tufa, ami vélhetően több ezer éves. Alison pillantása kis ideig a homokban lévő sötét csíkokra szegeződött. - Látott valamit mozogni? - kérdezte végül. - Amikor idejött? Volt itt valami vagy valaki? - Mire gondolsz? - kérdezte Kate, és élesen Alisonre pillantott. Alison megvonta a vállát. - Nem tudom. Tegnap, amikor itt voltam, volt itt valami - mondta, és félrenézett. - Nem hiszem, hogy érdekes. Talán egy madárfigyelő vagy turista vagy ilyesmi... - mondta vontatottan. - De nem láttad tisztán? - nógatta Kate. - Nem. - Ereztél valami furcsa szagot? Nedves földszagot? - Itt minden nedves volt - meredt Kate-re Alison. - Ez igaz - bólintott Kate mosolyogva. Egy darabig némán bámultak le az ásatásra. - Ma is dolgozni akarsz rajta? - kérdezte végül Kate. - Talán - rándította meg a vállát Alison. - De tanulnom is kell, lemaradtam. A lány egyik lábáról a másikra állt. Aznap nem is akart elmenni az ásatásra, valami mégis erre késztette, és nem tudta visszatartani magát.

- Az fontos. Csodálkoztam is, hogy nem vagy iskolában - mondta Kate. - Beteg voltál? Alison biccentett, de nem adott további magyarázatot. Kate meg nem faggatta. - Azt hiszem, esni fog. Jobb volna máskorra hagyni az ásást - jegyezte meg végül. Bizonyos oknál fogva jobban érezte volna magát, ha Alison nem marad ott egyedül a parton. Elrémítette a gondolat, hogy a gyerek távol mindentől, magányosan turkáljon ebben az elhagyatott sírban. Mert sír. Alisonnek igaza volt. - Azt mondtad, csinálsz néhány képet. Akarod, hogy én csináljam meg, egy kicsit később, amikor jobb a fény? - kérdezte végül Kate. Alison a szélben vadul kavargó hajfürtjein át Kate-re nézett. - Megtenné? - Persze. Azt hiszem, dél körül jobb lesz a fény. Majd akkor kijövök ide. Este aztán magammal viszem a filmet, utána akárki elviheti a városba előhívatni. - Ez óriási! Megint csak a képzelete játszott vele, vagy Alison lelkesedése tényleg alábbhagyott? - Allie, megijesztett tegnap valami? - kérdezte Kate gyöngéden. - Nem. Persze hogy nem. - Alison elvörösödő arca és dacos pillantása meghazudtolta, amit mondott. - Csak kíváncsi voltam. - Mért, maga fél? - kérdezte szánalmas, lekezelőnek szánt hangon Alison. - Egy kicsit igen. - Mért? - Újra az agresszív, gúnyos hang. Kate ott érezte benne a védekezést is. S hirtelen rájött, nem szabad fokozni a gyerek félelmét. - Nem tudom - mondta vállvonogatva. - Talán azért, mert mint a bátyád is mondta, hozzászoktam, hogy városban élek. Van, aki elfelejti a vidéki hangokat. És még sose laktam ilyen közel a tengerhez. Megkönnyebbült, mert Alison arca felragyogott. - Majd megszokja ezt is. - És ekkor először elmosolyodott. - Tényleg megcsinálja nekem a fényképeket? - Persze. Nem gond. - Kate habozott egy kicsit. - Visszajössz velem a házba egy kávéra, mielőtt hazamennél? Alison bólintott, és köteteket lehetett volna írni arról a gyorsaságról, amellyel fölkapta tönkrement zaj ládáját és hátat fordított az ásatásának. Kate követte, aztán megfordult és még egyszer megnézte az ásatást. Egy sirálycsapat körözött a hely fölött, ahol az imént ő meg Alison állt. Aztán vad rikoltás-vijjogás után egyszerre megfordultak, és egyenest a tenger felé repültek. *** - Minek zárja be? Mi sose törődünk vele. - Miután a dűnéket már nem lehetett látni, Alison ismét fennhéjázó lett. - Azt hiszem, megszokásból - felelte Kate közömbös hangon. - De végül is, bárki betörhet. Kinyitotta az ajtót. - Tejjel vagy tej nélkül? - kérdezte, és egyenesen a konyhába ment. - Tejjel kérem. - Alison nem ment Kate után, és semmi jeiét nem adta, hogy fölfogta, mit mondott Kate. Besétált a nappaliba. - Hagyta, hogy kialudjon a tűz - mondta. Kate egy pillanatra lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. - Tudom, de minden ott van a begyújtáshoz. Megteszed nekem? - Ezzel a kávésbögre után nyúlt, de megállt a keze a levegőben. Fekete tőzegföld pettyezte a munkalapot. - Jézusom! mondta, és nem is tudta, hogy hangosan szakadt ki belőle a kiáltás. - Mi van? - jelent meg Alison az ajtóban. - Semmi - felelte Kate mély lélegzetvétel után. - Kiszórtam valamit, ennyi az egész.

- Hol van a gyufa? - kérdezte Alison, lehajolt, és a mosogató alatti szekrényben kotorászott. Már levetette a dzsekijét, és kézzel visszafésülte a haját. - A kredencen. - Kate még mindig a bögrék közé szóródott nyirkos földet bámulta. - Allie, hagyd most a tüzet! Kávé után majd visszamegyünk. Át kell mennem Colchesterbe ma délelőtt. - Megint csak akaratlanul lepte meg ez a gondolat. De ez alkalommal talán azért, mert hirtelen nem akart egyedül maradni a házban. - Mi lesz a fotókkal? Megígérte. A fenébe azokkal a fényképekkel! - Rendben van, majd később megcsinálom őket, ne nyugtalankodj! Lényegében minél később csinálom meg őket, annál jobb lesz hozzájuk a megvilágítás. Élesebbek lesznek. Estére meglesz a filmed. Kate fölemelt két bögrét, és kiöblítette őket a csap alatt, mielőtt elővette volna a neszkávés üveget. - Mi ez a kosz itt? - Alison akkor látta meg a tőzegföldpettyeket. Kritikusan nézegette, aztán elhúzta benne az ujját, tiszta ösvényt húzva a lakkozott falapon. - Nem tudom biztosan - rázta meg a fejét Kate. - Akkor kerülhetett ide, amikor a fát hordtam be. Alison láthatóan megelégedett a válasszal. Megfordult és visszament a nappaliba. - Szereti a számítógépet? - szűrődött át a hangja az ajtón, miközben Kate arra várt, hogy felforrjon a víz. - Igen, eléggé. Egyezteti az egymással összefüggő jegyzeteket, megcsinálja az időrendi táblázatot, sokkal egyszerűbb a dolgom. Bevitte a kávésbögréket a nappaliba. Alison az asztalnál állt, Kate könyveit és jegyzeteit bámulta. - Patrick, a bátyám számítógépzseni - mondta. - Többnyire rohadt egy alak, de a számítógépről mindent tud. - Este otthon lesz? - Ja. - És Greg? - Azt senki se tudja, hogy Greg mikor mit fog tenni - rántotta meg a vállát Alison. - Aha! - jegyezte meg Kate szárazon. - Nos, előre is örülök, hogy a szüléidnél vacsorázhatom. Olyan kedvesnek látszanak. - Azt hiszem, azok is. - Alison felhajtotta a kávéját, és letette a bögrét. - Megyek. Akar velem jönni? Megint ellenséges kihívás villogott a szemében, és Kate hirtelen belefáradt a gyerekbe. - Fél óra múlva kész vagyok - mondta. - Ha megvársz, az kedves tőled, ha nem, majd később utánad megyek. Alison habozott egy pillanatig, látszott, hogy nincs kedve egyedül elmenni, aztán nagy sóhajjal levetette magát az egyik székbe. - Jó. Megvárom. - Köszönöm! - mondta Kate mosolyogva. Összeszedte a bögréket, és otthagyta az üldögélő lányt. A vendéghálószoba ajtaja tárva-nyitva, a dobozok és a bőröndök szétszórva a padlón. Kate egy pillanatig döbbenten meredt a látványra, aztán megfordult és leszólt: - Alison, te csináltad ezt? - Mit? - kérdezte csodálkozva a lány. - Ezt az egészet. Az isten szerelmére! - A bőröndje, amiben a torques volt, még zárva, ezt az ajtóból is látta. Alison felment, körülnézett.

- Micsoda kupi! - Az összes dobozom és bőröndöm. Rendbe raktam őket. - Ó! - Alison kerülte Kate pillantását. - Nos, nem én voltam. Hogy lehettem volna? Egyáltalán nem voltam itt fent. Kate hallotta, hogy a szíve túl hangosan dörömböl a mellkasában. Kell lennie magyarázatnak. Ez a lány, vagy a bátyja tette. Talán amíg a parton volt, Greg vagy az ismeretlen számítógépbuzi besurrant, és összerondította a szobát. Megfordult, kivágta a hálószobája ajtaját. Látszólag semmihez se nyúltak. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Alison összehúzta a szemöldökét, amikor megpillantotta Kate hófehér arcát. Ő is azt gyanította, hogy Greg volt az. Amikor utoljára látta, a bátyja akkor is azon mesterkedett, hogy elrémítse Kate-et valahogy a háztól. Roppant szórakoztatta az ötlet, hogy Kate majd azt hiszi, kísértetjárta helyről van szó. Greg tette volna? Ilyen messzire ment? Körülnézett, megborzongott. Ha Greg volt, akkor a dolog hatott. Egy pillanatra összehúzta a szemét. Talán Greg is lent volt a parton? Tehát ő áll amögött, ami tegnap történt. Hirtelen dühös lett. Megfordult, lerohant a lépcsőn, kinyitotta a bejárati ajtót. - Jöjjön! Haza kell mennem - mondta. - Nem érdekes az egész. Menjünk már! Ha Greg volt, akkor elkapja a grabancát, még ha ez is a legutolsó dolog, amit akarna. A rohadék! A megrögzött szarkavaró, a szórakozó csibész! Tényleg megijesztette. És tartozik neki egy új magnóval.

XIX - Nem lett volna szabad idejönnöd! - mondta Nion, és megfogta az asszony kezét. - Túl nagy kockázatot vállalsz. Mi van, ha megláttak? Az asszony kiszabadította magát és ugrándozva, mint egy gyerek, elrohant a vízpartra. - Ki láthatna meg? A férjem egész nap nincs otthon. A rabszolgáknak meg túl sok a dolguk ahhoz, hogy velem törődjenek. A gyerek meg a dada azt hiszi, a húgomhoz mentem látogatóba mondta, és nevetve pördült egyet. - Még sose voltam ilyen boldog. El se tudom hinni, hogy ez megtörtént. Hogy én, a megfontolt matrona romana és te együtt vagyunk. - A férfival szemközt megállt, fölnézett az arcába, és egy pillanatra a köpenyszárnyra tette a kezét. - Igen, együtt veled, aki a trinobantusok hercege vagy. Nion hátraszegett fejjel elnevette magát, erős foga szinte bevilágította cserzett arcát, szeme körül a nevetőráncokat, és mélyen a szögletes vonásai közé ágyazott száját. Körülöttük mérföldekre csak dűnék, szélkergette homok a mélyedésekben és a gerinceken, nagyszerű tiszta kavics a dagály visszahúzódása után. A közelben az asszony öszvére türelmesen várakozott Nion lova mellett, amely két szekérrúd közé fogva álldogált, s egykedvűn szagolgatta a sóvirágokat meg a füvet. Kettesben voltak. Csak ők voltak. Nion magához ölelte az asszonyt, és a hajába temette az arcát. - Azt akarom, hogy gyere el velem. Az egyik bátyám nyugaton él. Elmehetünk hozzá. A férjed nem talál meg. Az asszony teste megfeszült, lassan a férfi arcához emelte a magáét. Nion látta a szemében elvillanó érzelmeket, a vágyat, a reményt, az izgalmat. Mind ott villódzott a mély, tengerszürke szempárban, de ott volt benne a kétely is. A kétely és a félelem. - Nem hagyhatom el a fiamat. - Akkor vigyük el őt is. - Nem - rázta meg a fejét szomorúan az asszony. - Nem. A férjem sose hagyná, hogy a fiát elszakítsák tőle. És nem tudom - folytatta habozva - igazán nem tudom, mi lesz velem, ha utánam jön, de az biztos, hogy a fia miatt mindent tűvé tenne - fejezte be könnyes szemmel. Tőled se kérhetem, hogy menj el innen, hiszen ez az otthonod. Igen: Nion hazája, erdeje, rétjei, földjei, folyói és tavai és sópárlói, amelyek gazdaggá tették, s mindenhol az ő népe dolgozott. Az asszony borzongva fölnézett, szája a férfié felé közeledett. Nion istenei hatalmasak, kegyetlenek, követelőzőek. Néha szerette volna tudni, vajon áldásukat adták-e rá, hogy szolgájuknak egy római nővel van kapcsolata, vagy féltékenyen csak haladékot adtak nekik, arra várva, hogy megbüntessék nagyravágyásáért az asszonyt. Mögöttük napfényben csillogott a tenger, amitől jade-színű lett a víz. Amikor Nion keze elindult lefelé, hogy megoldja az asszony övét, az megfeledkezett a félelméről; mindenről megfeledkezett, alámerült a férfi érintése nyomán keletkező gyönyörbe. - Idényjegyet kéne adnunk magának, ha ilyen gyakran jön! - üdvözölte Kate-et kedves mosollyal a múzeum pénztárában ülő férfi. Kate visszamosolygott. - Megtehetnék. De föl is vehetnének. Még mindig nem értette, miért ment el a múzeumba. Talán a következő könyvének az alapötlete motoszkál ellenőrizhetetlenül a tudatalattijában, de az is lehet, hogy csak nagyon megdöbbentette az a furcsa, félig kiásott gödör a ház melletti partszakaszon. Nem akarta

bevallani, hogy sehogy sem akaródzott magára maradnia a házban. Ezt nem hagyhatta. De talán mind a három dolog benne volt egy kicsit. Bűntudatos volt. Nem volna szabad a múzeumban lennie. George Byronnal és az idegesítő, hisztérikus anyjával kéne foglalkoznia. Fölment az emeletre, újra megállt Marcus Severus szobra előtt, belebámult az arcába, mintha a hideg, halott szempárban akarná megtalálni a választ a találós kérdésére. Abban biztos volt, hogy Marcusnak benne kellett legyen a keze abban, hogy az a sír odakerült a tengerpartra. Marcus Severus Secundus és Augusta, az ő hitvese! Töprengve a tárló felé fordult, amelyben a házaspár csontjait tették közszemlére. Nem volt válasz. Csak a világítás halk zümmögése és távolból a Boudicca-féle mészárlásról készített videofilm elhaló és irreális kiáltozásai és sikolyai. Amikor később leparkolt a csűrben, bizonyos vágyakozással nézett föl a házra. A család ez alkalommal otthon volt: Kate látta, hogy a kémény füstöl, és ég a villany a konyhában. Vacsorára várták; tegyük föl, hogy bekopog és bemegy. Most! Talán segíthetne a vacsorafőzésben, vagy eltakarodhatna a háziak útjából a kandalló mellé, ahol teát, de még jobb volna, ha whiskyt kortyolgatva kivárná a vacsoraidőt. De hát nem tehette, biztos, hogy nem. Az órájára nézett. Alig három. Még öt órát kell várnia ahhoz, hogy bekopogtasson az ajtajukon. Vállára vetve a táskáját elindult az erdei ösvényen. A napsütésnek vége volt. Az ég egyre inkább elkomorult, s amikor feltámadt a szél, könnyű hódara zúdult a fákra. Kate megborzongott. Legalább a tüzet megrakta otthon. Otthon. Korábban sose gondolt így a házra, hogy az otthona, pedig most az volt. Összehúzhatja a függönyöket, ha besötétedik, megihat egy teát, megfürödhet és még dolgozhat is, mielőtt visszaindulna a sötétben. Kinyitotta az ajtót, a padlóra lökte a táskáját és körülnézett, akaratlanul is fölkészítve magát arra, hogy valami jelét találja annak, hogy valaki ott járt. De semmi furcsát nem vett észre. A ház úgy volt, ahogy otthagyta. A konyha makulátlan, ajtó-ablak zárva, a levegőben enyhén érződött az elégetett almafa illata. Megkönnyebbülve kicsomagolta, amit vásárolt, begyújtott, aztán fölballagott az emeletre. Kinyitotta a fiókos szekrényt, átnézte a ruhákat, amelyeket magával hozott. Mióta megérkezett Észak-Essexbe, nadrágban és vastag pulóverben járt, de aznap valami ünnepélyesebbre akarta cserélni a ruháját. Ünnepélyesebbre, mégis praktikusra, hisz tudta, hogy hosszú utat kell megtennie a sáros erdőben. Elővett egy gyapjúszoknyát meg egy hosszú ujjú blúzt, és az ágyra dobta őket. Később jutott eszébe, hogy megígérte Alisonnek, lefényképezi a sírt. Az ablakra nézett. Nemsokára besötétedik, az ég így is teli volt felhővel. Talán másnapra kéne halasztani. De meg akarta tartani az ígéretét. Meg kell nyernie a lány bizalmát, annak érdekében, ami még ott lehet azon a lelőhelyen. Egy pillanatig habozott, aztán kelletlenül elindult, hogy megkeresse a fényképezőgépét. Új filmet tett bele, vágyódó pillantást vetett a tűzre, felkapta a dzsekijét, és kilódult a hidegbe. A part teljesen üres volt. Felhajtotta a gallérját, fejét szembeszegezte a széllel, és olyan gyorsan lépdelt Alison ásatása felé, ahogy csak bírt, és keményen elnyomta magában a vágyat, hogy vissza-visszanézzen, sötétedik-e már. A szél lágy taréjokba fújta a homokot, lekerekítette az éles szögleteket, kiszárította a felszínt, így nehezebb volt észrevenni a különböző rétegeket. A csatból kiszabadult haja a szemébe vágott, ezért hunyorogva emelte föl a gépet, és nézett bele a keresőbe. Nem hitte, hogy bármi is előjön, még ha villanófényt használ is, de hát meg kellett próbálnia. Az egész filmet ellőtte, minden nézőpontból fölvette az ásatást, és megpróbált néhány közelképet is csinálni a homokfelszínről, de ez vélhetően nem sikerült. Nem vette észre azokat a sötét, aszott csonkokat, amelyek egykor egy férfikéz ujjai voltak; sem a fekete kitüremkedést, a combcsontot, amely törötten és szilánkokra zúzva végképp visszasüllyedt a homokba. Amikor biztonságban hazaérkezett, megkönnyebbült sóhajjal bezárta az ajtót, kivette a filmet a gépből, beletette a műanyag tokba, azt meg a válltáskájába. Minden nedves volt és nagyon

fázott. Föltette Vaughan Williams V. szimfóniáját a lemezjátszóra, felhangosította, felvánszorgott az emeletre, a hálószobában levette a sálat és lassan vetkőzni kezdett, miközben szétrázta vizes haját. Fölvette a fürdőköpenyét, megállt, azt figyelte, hogyan halkul el odalent a zene. Furcsa zümmögést hallott a másik hálószobából. Összehúzta a szemöldökét. Az ajkát beharapva egy pillanatig habozott. Mi van ebben az átkozott házban, amitől ilyen ijedős lett? Mély lélegzetet vett, kivágta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A szoba üres volt. Gyors pillantással megbizonyosodott afelől, hogy a dobozok meg a bőröndök érintetlenek; Greg képei is ott voltak, ahol hagyta őket, az ajtó mögött a falnak támasztva. Igaza volt: két légy keringélt az ablaknál, ahogy rájuk esett a fény, dühödt zümmögéssel nekicsapódtak az üvegnek. Megrázta a fejét, kiment, behúzta az ajtót. Holnap majd leszámol velük. A fürdőszoba nagyon hideg volt. Borzongva rántotta meg a zsineget, hogy bekapcsolja a fali melegítőt, aztán bedugaszolta a kádat, és megengedte a melegvíz-csapot. Amikor az ablakok bepárásodtak, összehúzta a függönyöket, aztán öntött egy kis habfürdőt a gőzölgő vízbe, és hátralépve összecsomózta a haját a feje búbján, miközben azt figyelte, hogyan telik meg a kád illatos habbal. Csodálatos volt belefeküdni a meleg vízbe. A gyönyörtől nyögve a víz alá merült, csak a feje, csukott szeme maradt ki. Nem vette észre a legyet az ablakkeret sarkában. Amint a fény és a meleg fölébresztette, a rovar kibújt a függöny mögül, és dühös zümmögéssel a mosdó feletti lámpa felé repült. Kate kinyitotta a szemét és nyugalmából felzavarva figyelte. A disszonáns zümmögés elrontotta a hangulatát. Miután a légy számtalanszor nekiment a tükörnek, lejjebb ereszkedett, és alacsonyan körberepülte a fürdőszobát. Kate akaratlanul is elhúzta a száját, amikor a légy elzúgott a feje fölött. - Rohadj meg! - mondta, és egy kis habot fröcskölt felé. Nem akarta, hogy ez tönkretegye a fürdőjét. Amikor a víz hűlni kezdett, reménykedve megengedte a melegvíz-csapot, bár tudta, hogy a tároló még nem melegíthette föl újra a vizet. Nem várta, hogy a víz hideg lesz. Valahogy lábra állt, kilépett a kádszőnyegre, és maga köré tekert egy törülközőt. Letörülte a párát a tükörről, megnézte az arcát. A szeme sarkából látta, hogy a légy a tükörkereten ül. Elhessentette, a légy fölrebbent, aztán a lámpa felé repült. Akkor csöngött a telefon. A törülközőbe burkolózva fölvette a konyhában. - Kate, nyugtalan voltam. Jól vagy? - Jon? - A szíve meglódult, miközben borzongva leült. - Istenem, de szeretném, ha itt volnál! - Én is. Valami baj van, ugye? Hallottam a hangodon tegnap. Igazán leharaphatná a nyelvét! - gondolta Kate. Minek mondott ilyet? Kettejük közt vége mindennek. És egyáltalán, Jon minek nyugtalankodik, ha egyszer olyan messze van? - Semmi baj - mondta gyorsan. - Csak arra gondoltam, tetszene neked ez a hely. A nagy távlatok a tenger miatt, a tenger, a csönd. Vonzónak találnád. - Talán odamegyek, hogy lássalak, ha majd visszatérek - felelte Jón. Visszhangos volt a vonal, minden mondat közt volt egy kis csend. Mindketten torznak hallották a másik hangját, nem is beszéltek hosszan. Kate letette a kagylót, aztán hosszú másodpercekig töprengve bámulta. Ha mindennek vége köztük, akkor Jon minek telefonál folyton? Háromnegyed hétkor kikapcsolta a számítógépet, eloltotta az asztali lámpát, felállt, nyújtózott egyet. Munka közben észlelte, hogy nagy a szél odakint. Rázta az ablakokat, és időről időre hallani lehetett, hogy az üveghez csapja az esőt. Óvatosan megrakta a tüzet, és olyan gyorsan becsukta a kályhaajtót, ahogy csak tudta; a tűzelzárót is jól lehúzta, hogy a kályha még meleg legyen, amikor később hazaér, aztán kedvetlenül fölvette a dzsekijét-csizmáját. Még egy pillantást vetett a nappalira, ahol égve hagyott egy magányos lámpát a falnál álló asztalon, hogy annak fénye üdvözölje, amikor hazaér, aztán kilépett az éjszakába: becsukta és kulcsra zárta a bejárati ajtót. Rádöbbent, hogy az utolsó órában abban reménykedett, megszólal a telefon, és Roger azt ajánlja, eljön érte és átviszi. A

Land Roveren tíz percébe került volna. Felsóhajtott. Szorosan megmarkolta a zseblámpát, felkapcsolta, s a fák közötti sáros ösvényre irányította a fényét. Fél órába tellett, amíg az erdőben megtette a fél mérföldet. Sáros és csúszós volt az ösvény, a föld teli ruganyos, gyantás ágakkal, amelyeket a szél tépett le a fákról, s ezek miatt bizonytalan volt a járás a zseblámpa imbolygó fényében. Számtalanszor megállt, és bevilágított a fák közé és körülnézett. A keskeny fénysugár csak vizes, fekete törzseket, mély árnyékokat és az aljnövényzet szürke gubancait világította meg. Meglepett kiáltással Diana nyitott ajtót. - Kate, drágám! Nem kellett volna gyalog jönnie. Greg egy félórája azt mondta, elindul magához, hogy elhozza. Greg, gondolta Kate. Kitalálhatta volna. Elmosolyodott, s akkor jött rá, annyira megdermedt az arca, hogy az izmai alig működnek. - Ha tudtam volna, megvárom - mondta. Követte Dianát a házba, levetette átázott ruhadarabjait, s máris vezették a kandalló felé. Percek múlva ott ült a dívány legmelegebb sarkában, kezében egy pohár whisky, térdén az egyik macska. A szobában érződött az égő almafahasábok finom illata meg a főzés szaga; amikor beleszimatolt, fokhagyma-, oregánó- és paradicsomszagot érzett, ezek szerint valami olasz étel készül. Hátrahajtotta fejét a párnákra, és rámosolygott Rogerre, aki vele szemben leült. - Ez. maga a Paradicsom. Nem éri meg, hogy magamnak főzzek. Az utóbbi pár napban konzervbabon meg zacskós levesen éltem. - És hogy halad a könyve? - kérdezte mosolyogva Roger. Diana az Aga tűzhelynél fölemelte az egyik serpenyő fedelét, és gyöngéden megkavarta a tartalmát. Kate kortyolt egyet a whiskyből, és érezte, hogy meleg árad szét az ereiben. - Elég jól. A munka szempontjából jó ötlet volt, hogy idejöttem. Van időm elmélyülni. - Másra nem is igen van mód errefelé, ugye? - kérdezte Roger mosolyogva. Hirtelen az ajtóra pillantott, amely kinyílt, és megjelent Greg. - Azt hittem, megállapodtunk, hogy áthozod a vendégünket - mondta éles hangon. - Sajnálom - húzta el a száját Greg. - Nem figyeltem az időre. Most akartam indulni, hogy elhozzam. Kate talányosán végigmérte. Nem hitt neki. Greg nyilván húzni akarta az időt, hogy Kate kénytelen legyen gyalog átjönni. De nem szólt semmit, mert nem akarta elrontani az este hangulatát. - Semmi baj - szólt könnyed hangon. - Nem történt semmi. Élveztem a sétát. - Nos, abban biztos lehet, hogy vacsora után Greg hazaviszi - mondta Roger csöndesen, de vaskemény hangon, s ebből Kate rájött, hogy Greg apja éppúgy tudja, mint ő, hogy a fia szándékosan késett. Megkönnyebbülve, örömteli sóhajjal hátradőlt a párnákon, s addig simogatta gyöngéden a Felülmúlhatatlanul Tehetséges Smith nevű macskát, mígnem az dorombolni kezdett. Kate meglepődött, mennyire megkönnyebbült attól, hogy aznap este nem kell még egyszer szembenéznie a hideg, vizes erdővel. Greg mogorván itta a sörét a sarokban álló karosszékben, és csak akkor nézett föl, amikor Alison és Patrick megjelent. - Áthozta a tőrt, melyet Alison ásatásán talált? - kérdezte. Nyugodt volt a hangja, Kate mégis azonnal kihallotta belőle az ellenséges szándékot. - Természetesen - felelte felhúzott szemöldökkel. Óvatosan, hogy ne zavarja a macskát, lehajolt a lábánál heverő puha bőrtáskájáért, és kotorászni kezdett benne. A tőrt egy újságpapírba tekerte. Most kiemelte és Alison felé nyújtotta. - A homokban hevert - mondta. - Csak azért vettem föl, mert közeledett a dagály. Elmoshatta volna. Alison habozott egy pillanatig. Nyilvánvaló kelletlenséggel fogadta el az újságpapírba takart csomagot. - Kösz. - Ezzel letette, még csak ki sem bontotta. - Be kell tennem a hátizsákomba. Kieshet.

- Nem nézed meg? - kérdezte Kate összehúzott szemöldökkel. - Majd később. - Mi a baj, Allie? Már nem érdekel? - Greg kérdése olyan provokatív volt, hogy Alison mérgében elvörösödött. - Természetesen érdekel. - Ma nem voltál kint. - De igen - hangzott dühösen a válasz. - Ez is mutatja, mit tudsz. Kate látott. Ugye? - Bizony - bólintott Kate. - Szóval, mi a véleménye Allie ásatásáról? - kérdezte csöndesen Roger, aki már rég megszokta, hogy közbeszólással csillapítsa le a gyerekei civakodását. - Figyelemre méltó - egyenesedett ki ültében Kate. - Remélem, Alison hamarosan elvisz oda néhány szakértőt. A dagály nagyon gyorsan sodorja el onnan a homokot. Ha nem vigyáz, az egész hely eltűnik, mielőtt rendesen föltérképezhetné. - Megcsinálta a fényképeket? - Alison kérdése nem lángolt a kíváncsiságtól. Kate érezte, hogy csak őt akarja rajtakapni. Elégtétel volt, hogy bólinthatott. Megint a táskájába nyúlt, és elővette a filmtekercset. - Attól tartok, nem voltak olyan jók a fényviszonyok, mint reméltem. Lehet, hogy nem lesz egészen éles, de ez is több a semminél. Alison fogta a filmet, és lepottyantotta maga mellé az asztalra. - Kösz - mondta megint. - Nagyon kedves magától, hogy megcsinálta a képeket - szólt közbe Roger, aki szemöldökráncolva figyelte a lányát. - Alison, beszéltél már valakinek a leleteidről? Kate-nek igaza van. Valakinek ide kell jönnie, aki ért ezekhez a tárgyakhoz. - Majd ha kész lesz, hív valakit - szólt be Diana a konyhából. - Ne nyúzd már azt a gyereket! Hadd csinálja meg egyedül a dolgozatát, ha már ahhoz van kedve. Kate megfordult ültében, karját a dívány hátára fektette, így láthatta a konyhában Dianát, aki parmezánt reszelt a konyhaasztalon. - Ez tényleg sürgős - szólt ki neki szinte bocsánatkérően. - Még egy-két magas dagály, és a tumulusznak nyoma se marad. - Szóval, tumuluszról van szó - szólt közbe Greg. - Azt hiszem, mégis maga a mi helybeli szakértőnk. - Nem vagyok szakember. - Kate visszafordult, pedig érezte, hogy a macska mindinkább ideges lesz, amiért nem bír egy helyben megülni. - Távolról sem. De azt hiszem, fontos volna, hogy lássa valaki. MARCUS! A hang szinte körbevisszhangozta a szobát. A macska belemélyesztette körmét Kate térdébe, felugrott az öléből, és villámsebesen feliramodott a lépcsőn. A többiek döbbenten bámulták. - Sajnálom. Remélem, nem karmolta meg - szabódott Roger csodálkozó mosollyal. - Nem tudom, miért tette. Úgy láttam, szereti magát. - Talán az ételszag - szólt közbe azon az estén először Patrick. Tehát a macskán kívül senki sem hallott semmit! A szobában körbecsapkodó hang, s a belőle áradó fájdalom, düh és félelem sokáig és harsogóan visszhangzott Kate fülében. Kate teljesen megzavarodott. Aztán észrevette, hogy Greg figyeli. - Talán nem szereti igazán a macskákat - szólalt meg selymes hangon. - Gyakran beülnek olyanok ölébe is, akik tiszta perverzióból szeretik őket. - Természetesen szeretem a macskákat - csattant fel Kate, és közben szorosan markolta üres poharát. Roger észrevette és felállt.

- Hadd hozzak még egyet magának, Kate. Felejtse el a macskát! Átkozott bajkeverő volt mindig is - mondta csillapítóan. - Nos, mondja el, szereti-e a nyaralót? - Múlt éjszaka megint látta a kísértetet? - Greg kérdése akkor pottyant bele a beszélgetésbe, amikor Kate még nem válaszolt Roger kérdésére. - Miféle kísértetet? - kérdezte Diana. - Nincs ott semmiféle kísértet, Kate. Ne figyeljen a fiamra! Csak fel akarja idegesíteni magát! - Tényleg? - kérdezte Greg mosolyogva. - Persze hogy van kísértet. Meg is beszéltük Katetel, amikor múlt este ott voltam, hogy milyen baljós légköre van a háznak. Akkor mondta, hogy látta a kísértetet. - Greg szemlátomást arra várt, hogy Kate megerősítse az állítását. - Mind a ketten úgy gondoljuk, valamit tenni kéne azzal a sírral a parton. - Fogd be a szád, Greg! - szólt rá Alison elsápadva. A bátyja ránézett. Amikor találkozott a tekintetük, Greg cseppnyit felhúzta a szemöldökét. Alison bűntudatosan félrenézett. Amikor úgy egy órával azelőtt erről beszélgettek, Greg mindent elmondott neki: feltárta előtte hogy akarja elüldözni a házból Lady Ganajtúrót, és hogy a nő már nagyon ideges, csupán egy-két apróságra van még szükség, talán neszekre, vagy furcsa dolgokra a ház körül, hogy a csaj sikoltozva elmeneküljön az éjszakába. Ezt mind elmondta, de a sírról nem beszélt. Kate merőn bámulta Greget. Jóképű férfi volt, első pillantásra becsületes arc, tiszta tekintetű szem. Észrevette, hogy a férfi tekintete milyen ártatlan, a megvetés, a provokáció alig kukucskált ki a maszk alól. Pedig maszk volt. A férfi játszott vele. - Ha van kísértet, hát nagyon vonzó - mosolyodott rá Gregre. - És igen jó szagú. Alison az ajkába harapott. - Ne vicceljetek ezzel! Micsoda hülyeség! - Mintha pánik csengett volna a hangjában. Mikor lesz kész a vacsora? Éhen halok. Diana éppen a konyhaasztalt terítette meg, fölnézett és elmosolyodott. Figyelte a pengeváltást, és félig-meddig tudta is, mire akar Greg kilyukadni. - Már kész - mondta most. - Gyere és fejezd be a terítést, Allie! Aztán ehetünk. Greg, te is gyere és töltsd ki a bort! Roger és Patrick maradjon ott, ahol van, majd szólok. Ismerlek benneteket! Abban a pillanatban, amikor asztalhoz hívlak, valami sürgős elintéznivaló miatt eltűntök, és aztán órákig nem látlak titeket. - Megfordult, hogy leszűrje a tésztát. A szoba teli volt emberrel, nyüzsgéssel, meleggel. Kate kortyolt a whiskyből, úgy érezte magát, mint aki megbolondult. Hát senki se hallotta? Vagy talán Greg adta ki azt a hangot valahogy? Hirtelen látta, hogy a fiú ott áll előtte. Kinyújtotta a kezét Kate poharáért. - Jöjjön, hadd vezessem oda a vacsoraasztalhoz! - nyújtotta a karját. - Köszönöm! - biccentett Kate, és talpra kecmergett. A fiú nagyjából olyan magas volt, mint ő, de zömök, kemény testalkatú; érezte az after-shave-je illatát. Hirtelen rádöbbent, hogy Greg nagyon, de nagyon vonzó férfi. Különös volt éreznie erős kezét a könyöke alatt, ahogy az asztalhoz kísérte. Amikor leültek, kiderült, hogy Kate helye Greg és az apja közt van. - Ha vannak kísértetek, akkor kettő van belőlük - mondta Kate élvezettel. - És mindketten rómaiak - tette hozzá, miközben Diana lerakott elé az asztalra egy tál pástétomot. - Az egyik a maguk Marcus Severus Secundusa, a másik, akiről azt hiszem, hogy láttam, talán Augusta lehet, a felesége. Roger nevetett. Beledugta kését a vajba, és kiemelt belőle egy hatalmas darabot. - Uramisten! Hogy jutott erre a következtetésre? Kate Greghez fordult. - Maga azt mondta, Marcus kísértett a nyaralóban. Voltam a múzeumban, és láttam a vele meg a feleségével kapcsolatos kiállítást. Onnan tudom az asszony nevét. Greg elvigyorodott. Ő is a vaj után nyúlt.

- Azt hiszem, egy gyönyörű villának kellett itt lennie az ő korukban. Furcsa. Maga arra kényszerítette Marcust, hogy majdnem hallhatóan megszólaljon. Nem állíthatom, hogy én valaha is ilyen közel kerültem volna hozzá. És azt hiszem, nem volt valami kellemes ember. - Miért mondja ezt? - Kate le nem vette a szemét Greg arcáról, megpróbált olvasni az arckifejezéséből. - Greg! - szólt korholóan Diana az asztal túloldaláról. - Sajnálom, anya, de azt hiszem, figyelmeztetni kell Kate-et. Végül is valamilyen formában Marcus vendége. És ha már feleségestül bemutatkozik neki a derék római, akkor lehet, hogy közelebbi ismeretségbe akar kerülni vele. Egy pillanatra csönd lett. - Az övé volt az a tőr - szólt közbe Alison lágy hangon. - Azzal szokta megölni az embereket. Kate ránézett és önkéntelenül is megborzongatta a félelem. Alison a tányérját bámulta. Újra megfájdult a feje. - Akkor örülök, hogy megszabadultam tőle - szólt nagy sokára Kate. Kényszerítette magát, hogy kedvesen beszéljen. - Biztonságosabb, ha itt lesz nálad, s nem az ő keze ügyében. Ma este beszéltem egy barátommal, aki Amerikában van, és említést tettem neki a tőrről - folytatta, mert keményen eldöntötte, semmiképp sem hagyja, hogy kiborítsa a szoba hangulatának hirtelen megváltozása. - Nekik nincsenek kísérteteik. Eléggé irigykedett. Összejátszik-e Greg és Alison? - töprengett közben. Talán mindketten jót nevetnek a rovására. Greg megvonta a vállát. - Azt tartják, hogy bizonyos éjszakákon, amikor magas a dagály és telihold van, hallani Marcus áldozatainak sikolyait. - Greg, most már elég! - szólt közbe hirtelen Roger. - Megrémíted a húgodat! - Ostobaság! Allie olyan érzéketlen, mint egy rendőrcsizma. Többre van szükség, hogy megijedjen - vágott vissza Greg. Kate-hez fordult. - És abban is biztos vagyok, hogy a mi történész hölgyünket se lehet megrémíteni kísértetekkel. Végül is a munkájához tartoznak. Szerintem nagyon tetszik neki, hogy ilyen méltányos áron bérbe vehette ezt a házaspárt. Szóval ő volt az. Ez a szúrós célzás elárulta. Kate elmosolyodott. Hirtelen sokkal jobban érezte magát. Kézben tudja tartani Greg Lindseyt. Hatalmasat harapott Diana finom, otthon készített pástétomából, és Greghez fordult. - Miért kísértenék a sírt a parton? Nem ott temették el őket, és meglehetősen biztos vagyok abban is, hogy az ott nem római sír. - Honnan tudja, hogy egyáltalán sír? - szúrta közbe Patrick a ritka megjegyzései közül a másodikat. - Allie nem talált holttestet. Ugye? - Nem, nem találtam. - Megint ott volt a pánik a lány hangjában, megmagyarázhatatlanul, hirtelen, elsöprően. Alison a szemére szorította az öklét, mert egyszeriben úgy érezte, dörömbölnek a szemhéja mögött. - És vélhetően nem is fog találni. A homok elmállasztja a testeket - szólt közbe Kate. Nem nézett Alisonre. - Ahogy Sutton Hooban történt. Bár ott egy szász sírról volt szó, s az vélhetően sokkal későbbi, de az elv ugyanaz. A homokban lévő sók a test lenyomatának kivételével minden mást fölemésztenek. És a régészek is csak akkor tudják megtalálni a holttestet, ha a sírt nem bolygatták meg. - Szeme sarkából látta Alison furcsa tekintetét, hát hozzátette. - Épp az a baj a redalli parttal, hogy a tenger közvetlen közelében van. A dagály meg a szél már eddig is úgy tönkretette azt a helyet, hogy alig van remény bármiféle bizonyítékra. A tufa! A tufaréteg a dűnében. A szavak visszhangot vertek a fejében, miközben a pástétomot bámulta a tányérján. A tufaréteg csak mostanában bukkant elő, és csak a sarka sérült meg. Olyan szaga van, mint a kerti földnek... Kate elejtette a villáját. A többiek ránéztek.

- Sajnálom! - mondta. Mosolyogva fölvette a villát. - Biztos amiatt van, hogy kísértetekről beszélgetünk. Gondolom, egyáltalán nem akartak felidegesíteni. - Megbocsáthatatlan volna! - szólt közbe Diana eltökélten. - Hallani sem akarok többet erről az őrültségről! Szinte mióta élek, ismerem azt a házat. Nem lakják kísértetek. Sohasem lakták, és többet ne is beszéljünk erről. Kate lopva Gregre nézett, aki békésen bámulta a tányérját. Vacsora után, miközben a többiek a kandalló felé igyekeztek, Diana Kate karjára tette a kezét. - Maradjon, segítsen kávét főzni! Úgyse volt még alkalmunk rá, hogy kibeszélgessük magunkat. - Mosolyogva levette a forralót a tűzhelyről, és a mosogatóhoz vitte. Nem beszéltek, amíg a kanna megtelt, aztán Diana egy pillantással a tűzhely mellé invitálta Kate-et. Apró gőzfelhő szisszent föl, amikor a vizes kannát .a forró lapra tette. - Azt hiszem, gyanítja, hogy Greg ki akarja ugrasztani magát a nyaralóból - kezdte Diana csöndesen. - Sajnálom, hogy ilyen gyerekes. Nem tudja megbocsátani nekem, hogy kitettem a szűrét a házból. Ne törődjön vele! Rám dühös, nem magára. Kate az asztal felé fordult, és elkezdte összerakni a tányérokat. A nappali túlsó végébe pillantva látta, hogy Roger éppen egy CD-t választ ki a sztereón lévő halomból, Greg meg a tűz fölé hajolva pár új hasábbal élesztgeti a tüzet. - Rájöttem, hogy mi folyik itt - mondta egy pillanat múlva. - Azt hiszem, ő is meg Alison is benne van a játszmában. Ne izguljon, elbírok velük. - Biztos benne? - kérdezte összevont szemöldökkel Diana. - Suta dolog, hogy azt kell mondanom, nem tudok semmit tenni, de bármit mondok nekik, úgyis folytatni fogják, ha azt hiszik, sikerülhet. - Mérgesen egymásba csapott két tálat, és a mosogatóhoz vitte őket. - Gyűlölöm a gondolatot, hogy odakint magára van utalva. Olyan messze van az a ház mindentől. - De nem hiszi, hogy bántani akarnak? - kérdezte Kate meglepetten. - Nem. Persze hogy nem. Egyikük se volna képes ártani még egy légynek sem. De szórakoztatónak tarthatják, hogy megijesszék magát. - Megrázta a fejét. - Ó, kedvesem, annyira sajnálom. Valami rosszat érzek. Greg igazán nem könnyű ember. .. - halt el a hangja gyámoltalanul. Kate-ben egyszeriben fellobbant a harag. Hirtelen Diana karjára tette a kezét. - Kérem, ne nyugtalankodjék! Mondtam már, hogy elbírok velük. - Lassan elmosolyodott. Valódi kísértetek esetében nem volnék biztos benne. De a gyerekes csínyekkel elbánok. Azt hiszem, a saját szabályaik szerint fogom megtáncoltatni őket. Diana hálásan nézett rá, Kate megint rámosolygott. - Nincs semmi baj, mióta tudom, hogy ők voltak. És amióta tudom, hogy maga meg Roger itt vannak, ez azt jelenti, hogy a telefon másik végén mindig van valaki, aki észre térít. - Ebben biztos lehet. - Akkor semmi probléma. - Felkapta a kávéskannát, és a mosogatóhoz vitte: kiöblítette némi forró vízzel, hogy fölmelegítse. Greg és az apja a kandallópadka két oldalán üldögélt. A két kisebb Lindsey eltűnt. Csöndes zene lengte át a hosszú, alacsony mennyezetű szobát. Nagyjából éjfél volt, amikor Kate kedvetlenül talpra állt és bejelentette, hogy haza kell mennie. Az utolsó húsz percben Roger elszundított a székében, és Diana is kimerültnek látszott, hiába társalgóit olyan elevenen. Greg azonnal felállt. - Hazaviszem magát. Éjnek évadján nem sétálhat keresztül az erdőn egymagában - mondta mosolyogva. Kate Dianára pillantott, aki elmosolyodott. Világos volt a szándék. Még több kísértet. - Köszönöm! - fogadta el az ajánlatot Kate. - Nem mondok nemet. Igen meglepő, milyen hosszú tud lenni az az ösvény, amikor az ember fáradt.

Az ég kitisztult. Csillagok ragyogtak rajta, és a szélvédőt finomjégréteg borította. Greg kinyitotta az ajtót Kate-nek, aztán a vezetőülés alatt ügyetlenül matatni kezdett a jégkaparó után. - Csak egy pillanat! Mondja, biztonságban hagyta a kályhát? Kate elmosolyodott. - Azt hiszem, végül is megszelídítettem azt a bestiát. Csodálatos, nem, hogy milyen sok figyelmet követel magának? - Valóban. - A szélvédő jégrétegén megjelent egy apró kör, éppen elég ahhoz, hogy a férfi lássa a keskeny ösvényt; Greg beszállt a kocsiba Kate mellé, és bevágta az ajtót. A motor kelletlenül indult be, fülsiketítőén bőgött a csöndes sötétségben. Greg egyesbe kapcsolt, körbefordította a járművet, aztán elindult az erdő felé. Fénylő jég födte az átázott talajt, és a kipörgő kerekek őrült mintákkal nyomták teli a keréknyomokat ellepő tócsákon képződött vékony jégkérget. Kate erősen megdőlt, amikor a Land Rover körbefordult. - Az a barátja, akit említett - törte meg hirtelen a csöndet Greg -, aki Amerikában van... Szóval vele jár? - Jártam. - Mi történt? - Greg visszahúzta a sebességváltót, amint a gumik körbefordultak. - Elváltunk. - De tartják a kapcsolatot. Kate lopva a jóképű profilra pillantott, s megpróbálta értelmezni a talányos hangot; egy kissé megborzongatta az izgalom. - Igen - felelte határozottan. - Tartjuk a kapcsolatot. Csodálkozott, mert Greg nem szólt többet egy szót sem, míg meg nem érkeztek. Amikor leugrott a magas ülésről és behajolt, hogy köszönetét mondjon a férfinak, látta, hogy ő is kiszállóban van. - Engedje meg, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e - ajánlkozott Greg. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek. - Nincs rá szükség. Biztos vagyok benne, hogy a kísértetek meglógtak - mondta mosolyogva Kate, de azért odaadta a kulcsát. Komoly segítséget jelentett a tudat, hogy Diana és Roger az ő oldalán áll, meg aztán kíváncsi is volt, mi lesz Greg következő trükkje. Amikor beléptek, a nappaliban még mindig égett az asztali lámpa, s Kate megkönnyebbülésére a kályha is. Greg szinte helyeslően pillantott a kályhára, és Kate észrevette, hogy megnézte magának a mellette felhalmozott farakást is. Ha tetszett is neki, hogy Kate ennyire előrelátó volt, nem mutatta. - Úgy látom, minden rendben. Akarja, hogy megnézzem az emeletet is? - Nem szükséges. Köszönöm, de minden remek. Nem félek. - Kate még nem vette le a dzsekijét, és nyomatékosan odaállt az ajtó mellé. Greg még utoljára körülnézett. - Akkor rendben - bólintott. - Majd körülnézek odakint is. - Köszönöm, hogy hazahozott. És még egyszer köszönöm a szüleinek ezt a kedves estét. Nagyon élveztem. - Rendben. - Greg tétovázott egy pillanatig, Kate-et nézte. Megint mintha valami humor csillant volna meg a józan, majdnem zord külső mögött, s Kate egy pillanatra azt gondolta, le fog hajolni és megcsókolja az arcát, ahogy az apja tette előtte. Ha így volt is, Greg megváltoztatta a szándékát. Kurtán, angol férfihoz méltóan meghajolt, és sarkon fordult. Kate . egy pillanatig azt figyelte, hogyan száll vissza Greg a kocsiba, s átfúrva a sötétséget a fényszórókkal, hogyan fordítja meg az autót és indul el az erdő felé. Becsukta az ajtót, megkönnyebbülten felsóhajtott. A ház meleg és biztonságos. Ég a tűz, a víz meleg - bekapcsolva hagyta a vízforralót, hogy biztos lehessen a dolgában -, az ajtó bezárva, és vannak szövetségesei. Marcus csak trükk volt. Valakinek beindult a fantáziája.

XX Lekapcsolta a lámpát és elindult a konyhába. Dühös légyraj röppent föl, és zümmögött méltatlankodva a mennyezeti lámpa körül, vakon a mennyezetnek, a falaknak ütközve. Kate undorodva bámulta őket. Honnan kerültek ezek ide? Körülnézett. Nem hagyott elöl ételfélét, semmit, ami idecsábíthatta őket. Ráadásul tél van. Elindult a munkalap felé, aztán megállt. Nedves tufacsík húzódott keresztben a fakó fafelületen. Még több volt belőle a kredenc előtt, a padlón, és megint csak a mosogatóban. Belebámult a rozsdamentes acélmélyedésbe, s érezte, hogy a gyomra megugrik, amikor észrevette a koszfoltban heverő légylárvákat. Hirtelen megérezte, hogy a helyiséget ismét megtölti a kerti föld édeskés, intenzív szaga. Amikor kinyitotta az ajtót, egyáltalán nem érezte ezt a szagot. Ökölbe szorította a kezét. Valamit tenni kell Greggel. Biztos ő mesterkedte ki ezt az egészet, miután Kate elhagyta a nyaralót. Biztos az egyik barátja jött ide a házhoz, és Greg kulcsát használta, mert tudták, hogy ő biztonságos távolban van, Lindseyék házában, s így elég idejük van arra, hogy előkészítsék neki ezt a kis meglepetést. Dühödten tekerte el mind a két csapot s figyelte, hogyan nyeli el a kiöntő a fekete földet meg a légylárvákat. Aztán nekiállt, hogy a maradékot is eltakarítsa. A legyekkel nem tudott mit kezdeni. Sok-sok percet töltött el azzal, hogy egy összetekert újsággal vadászott rájuk, de csak kettőt talált el. Holnap vesz valami sprayt. Végül lekapcsolta a villanyt, szorosan behúzta maga mögött az ajtót, tétován megállt a lépcső alján és fölnézett. A szája hirtelen kiszáradt. Mit készítettek elő neki odafent? Rosszkedvűen és fáradtan, magabiztos léptekkel felgyalogolt, felgyújtotta a villanyt a hálószobájában, megállt az ajtóban és a lélegzetét visszafojtva körülnézett. Amennyire látta, sehol semmi változás. Megkönnyebbült sóhajjal bement, odalépett az ágyhoz, és lehúzta a csipke ágytakarót. A lepedők érintetlenek voltak. Megkönnyebbült, hogy Gregék gyerekes mersze nem terjedt odáig, hogy valahogyan bepiszkítsák az ágyát, gyanakodva körülnézett, hátha hagytak valami nyomot a betolakodók, de semmit se talált. A szoba olyan volt, ahogyan otthagyta. Az egyetlen illat az ablaknál álló asztalon egy pohár boroszláné volt. Odaballagott az ablakhoz, elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot és kihajolt. Az éjszaka kristálytiszta volt. A csillagok úgy ragyogtak, hogy Kate a kert és a sövény minden részletét világosan látta, s a dűnék felett kilátott a tengerre, amely csöndesen és foszforeszkáló fényben úszva feküdt medrében, a hullámok oly lassú, súlyos, ritmikus mozgással ütődtek neki a partnak, hogy a hang olyan volt, mint egy alvó állat lélegzése. A jéghideg párkányra könyökölve sokáig állt az ablakban, aztán megborzongott, becsukta az ablakot, és az ágy felé indult. A lépcsőpihenőn megnyíkordult egy ajtó, Kate majd kiugrott a bőréből. Megpördült, a szíve csak úgy mennydörgött a bordái közt. Volt ott valaki. Valaki, aki elbújt a vendéghálószobában. Mély lélegzetet vett, és körülnézett valami fegyver után, amivel megvédheti magát. Semmit se talált, csak egy drótakasztó hevert a széken. Felkapta, és maga elé tartva az ajtóhoz osont. Nem csukta be szorosan annak előtte, így aztán könnyű volt hozzásimulva rá támaszkodni, s onnan lesni ki a sötét lépcsőfordulóra. Összehúzta a szemöldökét. A vékony fénysugárban, amely a hálószobájából szűrődött ki a lábtörlőre meg a szemközti falra, látta, hogy a másik szoba ajtaja még nyitva van. A szobában csak a sötétség. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy becsapja a saját szobája ajtaját és beugrik az ágyba, a párna alá dugja a fejét, s azon imádkozik, bárki is az, menjen el. De hát ez lehetetlen volt. - Greg! - A hangja szinte csikorgott. Megköszörülte a torkát, s újra kezdte. - Greg! Jöjjön ide! Tudom, hogy van ott valaki. - Kivágta a saját szobája ajtaját, hogy az a falnak csapódott, kilépett a lépcsőpihenőre, és benyomta a szemközti szoba ajtaját. - Az isten szerelmére, hagyja már abba

ezt a hülyeséget! Hajnali egy óra van. Jöjjön elő! A mókának vége! - Felkattintotta a villanyt és körülnézett. Egy pillanatra annyira elszörnyedt azon, amit látott, hogy mozdulni se tudott. A dobozai és a bőröndjei szanaszét a szobában. Greg képei is széthányva, a vakkeretek széttörve, a vásznak behasítva, s az egész szobát megülte a porrá omlott fekete föld. Mindent elnyomott édeskés, buja, émelyítő szaga. Kate érezte, hogy epe nyomul fölfelé a torkán. Akárki tette, akárki volt is benne a mókában, az egész szobát kicsinálta. A tekintete a kulccsal bezárt bőröndjére tévedt. A sarokvasai el voltak törve. A törlő, amelybe a nyakéket bugyolálta, foszlányokra tépve, szétszórva hevert a padlón. Ahogy látta, a nyakéknek nyoma veszett. - Ó, istenem! - sóhajtotta kiszáradt szájjal, miközben tenyeréről dőlt az izzadság. Megfordult, belebámult a lépcsőpihenő sötétjébe. - Hol a pokolban van? - rikoltott fel. Lerohant a lépcsőn, és felkapcsolta a villanyt az előszobában. - Hol van? - A bejárati ajtó még mindig kulcsra zárva és bereteszelve, ahogy hagyta - a kulcs a kisasztalon lévő tálban. Berontott a nappaliba. Ott se változott semmi, az ablakok csukva. A konyhában se volt senki, kivéve egy raj legyet, amelyek azonnal felröppentek, mihelyt felgyújtotta a villanyt, és megkezdték végtelen körözésüket a mennyezeten. Felkapta a telefont. Sokáig csengett, mire Diana fölvette. Álmos volt a hangja. - Diana, sajnálom, hogy ilyen későn telefonálok. - Kate nem is tudta, mennyire remeg a hangja. - Beszélhetnék Greggel? Figyelmeztetett. Figyelmeztetett, és én azt hittem, elbírok vele, de ez túl sok. Ide kell jönnie, és eltakarítani az egészet! - Kate, mi történt? - Diana felült az ágyában és az ágy melletti lámpa felé nyúlt. Mellette Roger horkantott egyet, és kinyitotta a szemét. - Az egész ház össze van törve. A bőröndjeim, a Greg képei, a saját képei, érti?, darabokra szaggatva. - Kate nagyot nyelt, megpróbált lassabban lélegezni; egy kicsit megnyugodni, lehiggadni. - Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy azonnal jöjjön ide! - Ezzel lecsapta a telefont és megfordult, hogy ellenőrizze a konyhát. Először azt hitte, minden rendben, eltakarította a mocskot, de most látta, hogy otthagyott egy csík földet a kredencen. Egy csomó véletlenül ott maradt tárgy, egy konyhaóra, pár könyv és toll mögött. Rámeredt. Egy légylárva tekergőzött át a bevásárlócédulán, amelyet ledobott, amikor visszaért Colchesterből, fehér, áttetsző teste telipettyezve szálas tufaszemcsékkel. Kate egy pillanatig azt hitte, ott helyben elhányja magát. Behunyta a szemét, nagyot lélegzett, érezte, hogy veríték csípi az arcát. Lassan elhátrált a kredenctől. Becsapta a konyhaajtót, ment, hogy kinyissa a tűzhelyet. Előrenyújtott kézzel ott maradt mellette, a Land Rover hangjára várt. Teljes húsz perc telt el, mire meghallotta a motor hangját, és a fényszórók fénye áttűzött a függönyökön. Olyan gyenge volt a lába, hogy alig bírt elmenni a bejárati ajtóig. Ügyetlen kézzel elfordította a zárban a kulcsot, és elhúzta a reteszt, hogy beeressze Dianát, Rogert és Greget az előszobába. - Mi történt? - kérdezte Diana, és átkarolta Kate-et. - Jaj, drágám, mi történt? - Őt kérdezze! - biccentett Kate Greg felé, és szégyenkezve eszmélt rá, hogy közel áll a síráshoz. - Nem tudom, mi az ördögöt képzel, mit csináltam! - vágott vissza Greg élesen. Begyalogolt a nappaliba, körülnézett. - Mi történt? - Az emeleten. - Kate csak nehezen tudta összeszedni magát. - A vendéghálószobában. Dianával ott maradt az előszobában, miközben Greg, kettesével szedve a lépcsőket felrohant, nyomában a némileg lassabb apja. Egy pillanatig csend volt, aztán mindketten hallották, hogy Greg tagolatlanul ordítozik. - Tényleg ő tehette? - kérdezte Kate. - Tönkretette a saját képeit? Diana összeráncolt szemöldökkel Kate-re nézett. Aztán otthagyta, és fölment a férfiak után. Greg a szoba közepén állt, egyik képe a kezében. Megpördült a sarkán, amikor Diana, szorosan a nyomában Kate-tel, belépett a szobába. - Ki tette ezt? - kérdezte elfehéredett szájjal.

- Azt hittem, maga majd meg tudja mondani nekem - vágott vissza Kate. - A maga terve volt, nem? Annyira meg akart ijeszteni, hogy elmenjek, maga meg visszajöhessen. - Azt hiszi, elpusztítottam volna a képeimet? - ordította Greg. - Azt hiszi, megtettem volna? Mindenható Isten! Az egyik legjobb képem. Az a kép volt, amelyen a ház a tenger szintje alatt van. - Akkor minek hagyta itt? - robbant ki Kate-ből. Ha olyan becses volt, mért nem vitte magával? - Mert... mert ez a kép idetartozik - mondta Greg, és Kate-re nézett. - Mert azt akartam, hogy bekeretezve itt lógjon. - Lenézett az összetépett, tönkrement roncsra a kezében. - Nyilvánvaló, hogy a nagyszerű barátai rosszul értelmezték az utasításait. - Mi a francra céloz? - ordította Greg. - Honnan szedte ezt az ötletet? Az anyámtól? - Nem tagadhatod, hogy el akartad ijeszteni innen Kate-et - szólt közbe Roger. - Nem hittem volna, hogy ennyire gyerekes vagy, amikor az anyád elmondta, hogy szerinte miben sántikálsz. De igaza volt. Láttam ma este a vacsoránál. - Nekidőlt a falnak, kezét titokban becsúsztatta kabátja alatt a mellére. Arca szürke volt a kimerültségtől. Greg a mutatóujjával gyöngéden végigsimogatta a kezében tartott festményt. - Nem tagadom, hogy Allie-vel akartunk csapni egy kis mulatságot, elterveztük, hogy kísértetekről fogunk beszélni, meg efféle. Megérte volna - sandított Kate-re. - De ez... nem éri meg. - Akkor ki tette? - sziszegte Kate. Egymásra néztek. - Vandálok? - Diana előrelépett párat, lehajolt, s felkapott egy papírlapot, amelyet egy könyvből téptek ki; a könyv a falnak támasztott képekkel együtt a padlón hevert. Diana szomorúan nézte. - Vandálok biztos nem elégedtek volna meg azzal, hogy csak az egyik szobát dúlják fel jegyezte meg Kate. - És ahogy látom, semmit se loptak el. - Megtorpant. A nyakék. A torques eltűnt. Ha csak ott nem hever valahol a nagy kuplerájban a roncsok alá temetve. Roger Kate arcát figyelte. - Hiányzik valami? - kérdezte. - Talán. Találtam valamit a parton, és bezártam abba a bőröndbe. - Az ásatáson? - fordult felé Greg vádlóan. Kate megvonta a vállát. - El akartam vinni a múzeumba. Meglehetően biztos vagyok benne, hogy Alison nem volt elég gondos, és hogy az a lelőhely túl fontos ahhoz, hogy egy gyerekjátékból tönkretegye, ami megmaradt belőle. Sajnálom, dévaiéban így éreztem. Egy nyakék volt. Fontos lelet. Besétált a szobába, felkapta az oldalára dőlt bőröndöt, félretolta a lába alatt heverő papírhalmot. Maroknyi tőzegföld hullott le a bőröndről a lábához. A földben vonaglott valami. Kate bámulta egy pillanatig, aztán elfordult. - Ó, istenem! - kiáltott fel Diana, és undorral eltakarta a szemét. Azt hiszem, jobb lesz, ha hívjuk a rendőrséget - mondta Roger sóhajtva. - Ha nem Greg csinálta, márpedig én hiszem, hogy nem, akkor ez az ő dolguk. - De hát nem tört be senki - szólt csöndesen Kate. - Az ajtó kulcsra volt zárva. Minden ablak csukva. - Így van. Ellenőriztem a földszinten - mondta Greg, és némi erőfeszítés árán a sarokba vágta a sérült képet. - Sajnálom, de maga nem engedte, hogy az emeleten is ellenőrizzek mindent. Megmenthettem volna némi sokktól. Felhívom a rendőrséget, apa. - Ezzel elgyalogolt mellettük és eltűnt. Diana Kate kezéért nyúlt. - El kell jönnie és velünk kell maradnia, drágám. Ezek után nem lehet itt egyedül.

Kate nem vitatkozott. A többiek nyomában ő is lement a keskeny lépcsőn, aztán óvatosan bemerészkedett a konyhába. Épp csak annyi időt töltött benn, hogy előkotorjon négy whiskyspoharat meg a whiskyt, aztán bement a többiekhez a nappaliba, ahol Greg, miután felhívta a rendőrséget, éppen a tüzet igazgatta. - Olyan hamar jönnek, ahogy csak tudnak - jelentette. Kiegyenesedett és Kate-re nézett. Bocsánatkéréssel tartozom magának Apának igaza van. Kimondhatatlanul gyerekes dolog volt tőlem, hogy megpróbáltam elijeszteni innen, de esküszöm magának, semmi közöm ahhoz, ami itt történt. - A válla beroskadt kissé, miközben elfogadott Kate-től egy pohár whiskyt. Kate nem töltött vizet az italhoz. - Lehet, hogy nemigen törődtem a fenti képeimmel, de akadt köztük olyan is, amelyik igen különleges volt. Legalábbis nekem. Nem tettem volna kárt bennük. - Hiszek magának - mondta Kate, és halványan rámosolygott a férfira. - Kate drágám! - telepedett le Roger a tűz melletti karosszékbe. - Azt hiszem, ellenőriznie kéne minden holmiját. Bizonyosodjék meg felőle, hogy semmi se hiányzik. - Az asztalra nézett, amelyen Kate hordozható számítógépe és nyomtatója volt egy csomó könyv társaságában. Nem hiszem ugyan, hogy ha bárki betör ide, itt hagyja ezeket. Mindent itt látok, amit elvileg el kellett volna vinniük. Kate bólintott. - Hál’ istennek, nem vitték el. De igaza van. Ellenőrizni fogom. Van néhány ezüst karkötőm meg gyűrűm a hálószobában. Nem láttam, hogy tényleg ott vannak-e. - Ezzel elindult az ajtó felé, aztán habozva megtorpant. Hirtelen ellenséges területnek érezte az emeletet. Greg egy szót se szólt, de Kate mellé szegődött. - Én megyek elöl - mondta. A hálószobában semmihez se nyúltak. Egyáltalán semmi nyoma annak, hogy bárki járt volna ott. Gondosan végignéztek mindent, aztán még egyszer bemerészkedtek a vendéghálószobába. - Megkeresem azt a nyakéket - ajánlotta Greg. - Bár azt hiszem, jobb volna, ha nem nyúlnánk semmihez. Vélhetően mindenről ujjlenyomatot akarnak majd venni. Kate körülnézett. A legyek még mindig ott voltak, dühös zümmögésüktől szinte vibrált a csend, amint föl-alá zúgva megrohamozták a mennyezet közepéről lelógó magányos villanykörtét. Kate megrázta a fejét. - Nem értem. Egyszerűen nem értem. Greg megvonta a vállát. - Ki tudná megmondani, mit miért csinálnak az emberek? Annyi oka lehet. Azt hiszem, az a valaki dühös volt. És valami meghatározott oka volt a dühének. - Keresett valamit, amit vélhetően nem talált meg. - De mit? Pénzt? - Ha pénz lett volna, megnézi a hálószobámat. Benéz a székek ülései alá. Felnéz a kéménybe - jegyezte meg halvány mosollyal Kate. - Emlékszem rá, amikor kirabolták a nővérem lakását. Az igazi betörés volt. De itt? Volt itt valami, amit az illető akart. Valami különleges. - A nyakék? - De hát honnan tudhatta, hogy itt van? Én vagyok az egyetlen, aki tudott róla. Egymásra néztek. Marcus! A szót nem mondták ki hangosan, mégis jelen volt, ott lógott köztük a levegőben. Kate megrázta a fejét. Marcus mint személy, kitaláció volt, fantazmagória, amelyet ő, Greg és Alison talált ki valami furcsa, spontán módon; az ő termékeny, a másik kettő kacskaringós rögtönzései által továbbtüzelt agyának szüleménye. - Szóval, ki tudott még róla? - kérdezte lágy hangon Greg. - Maga gondol valakire. - Csak Marcus - mondta Kate.

XXI A rendőrség sok időt töltött el a vendéghálószoba átkutatásával, és már hajnali négy is elmúlt, amikor a fáradt rendőrök beszálltak a kocsiba, s nyomukban a Lindseyék Land Roverjével, elindultak a hepehupás ösvényen visszafelé. Kate megállt egy pillanatra, s a rendőrségi jármű farlámpáit figyelte, ahogy eltűnnek az erdőben, aztán követte a többieket be a házba. Hasogatott a feje és kimerült volt. Rájött, hogy az alatt a rövid idő alatt, amit ott töltött, megszerette a nyaralót, hiába adott olykor alkalmat az idegeskedésre, s most hirtelen semmivé lett a bizalom, amelyet a hely iránt érzett. Olyan volt ez, mintha egy frissen szerzett barátja ellene fordult volna és hasba rúgja. Diana ott várta az előszobában. - Greg szobájában alhat, Kate! Már fölment, hogy megágyazzon magának. - De mi lesz vele? - kérdezte Kate, miközben követte az asszonyt a meleg, otthonos szobába. A tűz már kialudt, mégis barátságos, kellemes volt odabent, érződött a kávé és a bor illata, s nagyon halványan az oly sok órával azelőtt elfogyasztott vacsorájuk oregánó- és fokhagymaszaga. - Nagyon jól meglesz - mondta Roger keményen. - Kisajátította a dolgozószobámat, úgyis ott van a műterme. - Ezzel az előszoba felé intett, amelyet Kate az imént látott. - Majd ott letáborozik. Teljesen kimerültnek látszik, drágám. Azt javaslom, menjen föl és aludjon! Majd reggel beszélünk. Kate fáradt volt ugyan, mégis azon kapta magát, hogy jól körülnéz Greg hálószobájában, miközben elcsigázottan leült az ágyra, de ha azt hitte, talál valami kulcsot a férfi személyiségéhez a holmija közt, akkor tévedett. Nyilvánvaló, hogy a szoba annak előtte vendég szoba volt, s most is úgy nézett ki. Bár kényelmesen és kedvesen volt bebútorozva, mégis az a furcsa hangulat áradt belőle, amely a vendég szobákra jellemző, amelyeknek igazán nincs valódi lakójuk. A stílusa is túl nőies volt ahhoz, hogy a Greg szobája lehessen; ahhoz mégis túl férfias, hogy nőé legyen. Kate megnézte az ablaknál álló asztalra kirakott holmit is. A kicsi, négyszögletes Edward-stílusú toaletttükör előtt egy csomó apró tárgy volt szétszórva. A fésű és a kefe mellett kézelőgombok hevertek, szóval Greg fel tudott öltözni rendesen is, ha akart, de Kate valahogy nem tudta elképzelni. Volt ott láthatóan még nem használt festőecset, rengeteg, különböző keménységű ceruza, egy halom aprópénz, egy összegyűrt vonatjegy, amelyet a fiú a Liverpool Streeten váltott, egy lánc gemkapocsból, néhány mentolos rágógumi gyűrött, szakadt ezüstpapírban, s egy pompásan zománcozott burnótszelence. Kate fölvette és egy pillanatig elbűvölten bámulta, aztán folytatta a kutakodást a szobában. A falakon kellemes, virágmintás tapéta, az alacsony mennyezet keresztgerendás, a bútorzat főleg viktoriánus. A szoba kicsi volt, kényelmes és biztonságos. Kate két perc alatt levetkőzött, felvette pamut hálóingét, amelyet a fogkeféjével együtt a válltáskájában hozott magával, és hálásan bebújt az ágyba. Fejére húzta a tűzött takarót, és lehunyta a szemét. Pár perc múlva kinyitotta. Túl fáradt volt, túl izgatott, az agya túl aktív maradt ahhoz, hogy aludni tudjon. Magához ölelte a párnát, kinézett az ablakon, bele a sötét égbe, és lassan peregni kezdtek a könnyek az arcán. Odakint, a füvön túl, csak úgy fénylett a sár a csillagok fényében, amint a dagály lassan mind közelebb kúszott a sótelepekhez. Már kivilágosodott, amikor végre nagy nehezen elszundikált, és jóval tizenegy után ébredt, mert a szomszéd szobából kihallatszó hangos popzene véget vetett verejtékes álmának. Lassan felült, letette lábát a padlóra, fáradtan megdörgölte az arcát. A földszintről, amikor Johnny Rotten elhallgatott egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, egy porszívó hangját hallotta.

Tíz perccel később, miután megmosta az arcát hideg vízzel, megfésülködött és fölvette az előtte való este viselt szoknyát meg blúzt, lement a lépcsőn. A nappali, amely pedig a lakóterület felét foglalta el, üres volt, még a macskák se voltak ott. Amikor átnézett a helyiséget kettéosztó tölgyfa gerendákon, látta, hogy Roger ott ült a konyhaasztalnál. A The Timest olvasta. A porszívó hangja éppen a ház másik felébe vándorolt, amikor Roger észrevette Kate-et és rámosolygott. - Kész a kávé. Jöjjön, igyon egy csészével! Úgy néz ki, meg tud birkózni vele. - Köszönöm! - Kate Rogerrel szemközt leült. Egy pillanatra azon morfondírozott, hogyan sikerült a házigazdának ilyen korán újsághoz jutnia, mert biztos, hogy a család nem fizetett elő rá, aztán ráeszmélt, hány óra van. Majdnem dél volt. Rogernek, ha úgy akarja, akár arra is bőségesen lett volna ideje, hogy elmenjen, megkerülje a fél megyét, s úgy térjen vissza. A férfi odatolt Kate-nek egy csészét, mielőtt összehajtotta az újságját, és rendszeretően a tányérja mellé helyezte, aztán felkönyökölve előredőlt. - Hosszan beszéltem a rendőrséggel ma reggel telefonon. A múlt éjszakai helyszíni szemle után láthatóan úgy gondolják, ahogy maga, hogy vélhetően Greg maga tette, vagy legalábbis ő a felelős a történtekért. Egyáltalán semmi nyomát nem találták annak, hogy bárki betört volna, és Di, jómagam, meg persze maga mellett csak Gregnek van kulcsa a házhoz. Kate Rogerre nézett. - De biztos vagyok benne, hogy nem rongálta volna meg a saját képeit. Roger felsóhajtott. - Időnként tényleg nehéz kitalálni, mi jár a fiam eszében, Kate. Gyakran gondolok rá, hogy gyűlöli a saját tehetségét. - Öntött magának némi kávét. - Kedvesem! - mondta, és elhallgatott, mert a megfelelő szavakat kereste. - Természetesen megérteném, ha úgy döntene, hogy elmegy, és több mint boldog volnék, ha visszaadhatnám magának a bérleti díjat. Az egészet. Rendkívül zavarba hozott mindaz, ami történt. De ha még mindig maradni akar - folytatta habozva -, ha még mindig a házban akar maradni, akkor keresek valakit, aki kicseréli a zárakat, és magam nézek utána, hogy senkinek, csak magának legyen kulcsa hozzá a bérlet ideje alatt. Nem tudok eléggé bocsánatot kérni mindazért a kellemetlenségért, ami ott érte magát. - Elmosolyodott. Kimerültnek látszott. Száraz, papírvékony bőre teljesen színtelen volt. Kate ösztönösen kinyújtotta a kezét, és rátette a Rogerére. A józan napvilágon tovatűnt a félelme. - Azt hiszem, szeretnék maradni. Annyira jó itt, és a könyvvel is olyan szépen haladok. - Az ablakra nézett, amelyen kék pamutfüggöny lógott. - Persze, könnyű ezt mondani, amikor odakint süt a nap és a ház teli van emberekkel. - Lebámult a kávéjára. - Nem vagyok biztos benne, hogy fogom érezni magamat a házban, ha besötétedik - tette hozzá, és bocsánatkérően megvonta a vállát. - Azért próbálja ki! - Most Roger fogta meg egy pillanatra Kate kezét. - Bármikor meggondolhatja magát. És ha idegesíti valami, tudhatja, hogy nagyon gyorsan ott tudunk lenni. Megígérem, hogy valamelyikünk azonnal ott lesz, mihelyt telefonál. - Felállt. - Greg nincs itthon. Jöjjön és nézze meg a képeit! Kate követte Rogert a dolgozószobába, és megállt a küszöbön, miközben a férfi odament az íróasztala melletti karosszékhez és leült. - Van tehetsége - jelentette ki fáradtan. - Nem jelent mentséget, de talán segít egy kicsit, hogy megértsük. Kate lassan körbesétált a szobában. A bérelt házban talált képek alapján már kialakult a véleménye Greg tehetségéről, a dolgozószobában látottak csak tízszeresen megerősítették azt. Greg valóban tehetséges volt. - Ki ez az asszony? - kérdezte, és kíváncsian fölemelt egy kis arcképet. Egy volt a sok közül. Roger megvonta a vállát. - Nem ismerem. De mindegyiket mostanában festette.

Kate az arcképet bámulta. Az asszonynak hatalmas, az arcához képest túl nagy, ovális, szürke szeme és feltűzött gesztenyebarna haja volt. Minden képen kék ruhát viselt, de ezen az egyen még nem volt megfestve a ruhája, csak jelezve volt a válla és a karja. Kate megborzongott és letette a képet. - Tehetséges - mondta. Roger bólintott. Összeesküvő módjára Kate-re mosolygott. - Ne mondja meg neki, hogy megmutattam a képeit. Jöjjön! Eszünk egy kis krumplit, ebéd után pedig visszavisszük magát a házba. Kate nem tudta visszatartani a könnyű reszketést, amikor később belépett a nyaralóba. De megnyugtatta, hogy Roger és Diana ott van a sarkában, aminthogy az is, hogy húsz perc múlva megérkezett a lakatos. Amíg az utóbbi az ajtóval bajlódott, ők hárman fölmentek a vendéghálószobába, rendbe rakták, kitakarították. Roger ellenőrizte a két ablakot. - Akarja, hogy a lakatos rögzítse az ablakzárakat? - kérdezte bizonytalan hangon, miközben az ablakkeretet vizsgálgatta. A házban sehol semmi jele az erőszakos behatolásnak. - Kissé túlzásnak tűnik - vonta meg a vállát Kate. - Talán be kéne csavarozni őket. Az olcsóbb - szólt közbe Diana. - Azt hiszem, meg kell tennünk minden óvintézkedést. És nagyobb retesz kell a bejárati ajtóra meg biztonsági zár. Nagyjából már sötét volt, amikor elmentek. Kate körülnézett. Furcsa módon megkönnyebbült, amikor a többiek elmentek. Biztonsággal töltötte el a gondolat, hogy a ház olyan lett, mint egy erőd, meg hogy a furcsa élményeiért bizonyos értelemben Greg a felelős, s azon kapta magát, alig várja, hogy a többiek elmenjenek; mivel huszonnégy órája nem írt, egyszerűen elvonási tünetek jelentkeztek nála. Odatett az íróasztalára egy csésze kávét, és magához húzta a kinyomtatott szöveget. Tollal a kezében olvasni kezdett. Odakint a téli napkorongot elnyelte a hideg, komor este. Kate egyszer-kétszer fülelve az ablakokra nézett. Végül is úgy döntött, hogy nem kell becsavarozni őket. Úgy érezte, szomorú lenne, ha nem hallhatná a tenger megnyugtató mormolását, nem érezhetné a friss levegő illatát. Ám abban a pillanatban egyetlen hang sem hallatszott be odakintről. Sem a szél, sem a tenger. A házat betöltő abszolút csöndet csak a számítógép halk zúgása és a billentyűk percegése törte meg, ahogy Kate a szöveget írta. Felugrott a helyéről, amikor a konyhában erőszakosan felcsörgött a telefon. Jon volt. Könnyed, társalkodó hangon beszélt, mintha nem is lett volna valódi oka annak, hogy a világ másik végéről felhívta Kate-et. - Hogy vagy? - Megvagyok - felelte Kate. Leült a magas székre. - Valójában nem nagyon jól. Betörtek a házba. - Nem mondhatod komolyan! Jézusom! Kate, minden rendben? - Jon hangjában valódi aggodalom érződött, s ettől Kate már másodszor azt kívánta, bárcsak ne mondott volna neki semmit. - Igen, jól vagyok. Nem vittek el semmit, csak... - elhallgatott, aztán kis szünet után folyatta emlékszel, hogy egy nyakéket tisztogattam, amikor utoljára beszéltünk. - Amelyik azé az ókori britoné volt? - A szavak könnyedén csengtek, de Kate még mindig kihallotta Jon hangjából az aggodalmat. - Azt vitték el. És tönretettek néhány képet. - Kate, nem maradhatsz ott... - Nem, nem. Jól vagyok. Van telefonom, és minden zárat kicseréltek. Van minden, retesz, zár, keresztrúd, és most már csak nekem van kulcsom a házhoz. Azt gondolom, a helyi kölykök voltak, azt hihették, hogy a ház üres. Nem hiszem, hogy visszajönnének.

- Kint volt a rendőrség? Biztos vagy benne, hogy jól vagy? Ó, Kate, annyira szeretnék a közeledben lenni. – A Jon hangjából áradó melegség betöltötte az egész konyhát. - Vigyázz magadra, drágám! Kate töprengve visszaakasztotta a kagylót. Jon azt mondta neki, hogy drágám. Drágám! Még mindig szereti. Hirtelen észrevette, hogy odakint feltámadt a szél. Hallotta, hogy az erdőben lágyan nyikorognak a faágak, de nem törődött vele. Hirtelen úgy érezte, mintha soha többé nem kéne törődnie semmivel. Megmagyarázhatatlanul boldog volt, jól érezte magát, mosolygott, hiszen a dobozban rengeteg tűzifa volt, a bejárati ajtón vadonatúj lakat, alul-felül biztonsági zár. A szél odakintről behallatszó hangja miatt még nagyobb biztonságban, még otthonosabban érezte magát. Visszament a könyvéhez. Nehezen tudott koncentrálni; gondolatai közé minduntalan befurakodott Jon, de végül is újra megragadta az olvasott szöveg, és visszatért Byron gyermekkorába. Catherine Gordonnak titokzatos kapcsolata volt a fiával, a szeretete éppoly kicsavarodott és torz volt, mint szegény gyermekének lábfeje. Kate hátradőlt a székében, a tolla végét rágta. Szélroham rázta meg a házat. Kate érezte, hogy a falak megrázkódnak, hallotta, hogy eső ostorozza az ablakot, amint kiegyenesedett és újra írni kezdett. Egy perccel később agyonrémülve meredt a képernyőre. Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanak kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... - Jézusom! - suttogta Kate. - Jézusom! Egy másik szélroham támadta meg az ablakot, s Kate úgy hőkölt vissza a képernyőtől, mintha a szél és az eső őt sújtotta volna. Gyorsan, mintha attól félne, hogy megégeti, kikapcsolta a számítógépet, és hátralökte a székét. Reszketett a keze. Én nem írtam ilyesmit. De hát mégis megtette, mint valami automata másoló, amely leírja, amit diktálnak neki. Körbenézett a szobában. Minden nagyon nyugodt volt. A szél éppoly gyorsan elült, mint ahogy feltámadt, és odakint újra csöndes lett az éjszaka. Az egyetlen, amit hallott, a saját verőerének lüktetése volt, ami fölerősödött a fülében. Felkapta a magnót, reszkető kézzel betett egy kazettát és bekapcsolta. Sibelius zenéje betöltötte a szobát, Kate mély lélegzetet vett, elindult a kályha felé: lehajolt, kinyitotta az ajtaját és nézni kezdte az égő hasábok meleg lángját. - Fáradt vagyok, ennyi az egész - suttogta magának. - Hosszú volt a nap. Aludnom kell. Sokat. - Töltött magának egy kevés whiskyt, bár a keze még mindig remegett. Hosszú percekig állt a kályha előtt, az italát kortyolgatva. Csak fokról fokra ébredt rá arra, hogy valaki áll a háta mögött. Az ujjpercei elfehéredtek, ahogy a poharat szorította, hátul a nyakán égnek állt a haja a borzalomtól, visszafogta a lélegzetét, moccanni se mert. - Alison? - kérdezte a feszültségtől rekedt hangon. Mert nő volt. Tudta, hogy egy nő áll a háta mögött. - Alison, te vagy az? - kérdezte még egyszer, és lassan megfordult. A szoba üres volt. Rábámult a becsukott ajtóra. Az évek során kissé megvetemedett, és Kate már hozzászokott a csikorgásához, amint nyitotta-csukta. Jellegzetes hang volt. Hangos. Most nem hallotta. Szedd össze magad, Kennedy! - Nagyot kortyolt a whiskyből, érezte, hogy végigégeti a torkát, és a meleg szétárad az ereiben. Ez bátorságot kölcsönzött neki, mert odament az ajtóhoz és kinyitotta. Az előszoba is üres volt. A bejárati ajtó elreteszelve, eltorlaszolva, ahogy lennie kellett. Eltökélten, pohárral a kezében fölment az emeletre, felgyújtotta a villanyt és benézett a hálószobájába. Ott se talált senkit. Rendben volt minden. Egy pillanatig tétovázott a vendéghálószoba előtt, aztán mély lélegzetet vett, kivágta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A szoba úgy volt, ahogy hagyták. Takaros, rendbe szedett, szinte üres. A bőröndjei összerakva a fal mellett. A Greg képeinek roncsai eltűntek - a fiú visszavitte őket az apja dolgozószobájában

berendezett ideiglenes műtermébe. Mindkét ablak zárva. A legyek eltűntek. A nyakéknek még mindig semmi nyoma. Megkönnyebbült sóhajjal nehézkesen leballagott a lépcsőn, és bement a nappaliba. Ó, istenem, már megint! Földszag és ismét az az édes, meghatározhatatlan illat. Elkínzottan megrázta a fejét, odament a kályhához, annyi fát rakott rá, amennyi csak belefért, aztán becsukta az ajtaját. - Menj a pokolba, Marcus, akárhol vagy is, és hagyj engem békén! - mondta ki hangosan. Megfordult, hogy lekapcsolja az asztali lámpát, és felsikoltott, mert az üres pohara a padlón hevert. A szoba sarkában egy nő állt. A pillanat törtrésze alatt, amíg ott volt, Kate látta gesztenyebarna haját, foltos, gyűrött, hosszú kék ruháját, és tudta, hogy valahogyan, valahol már látta ezt a nőt. Az alak aztán szertefoszlott, csak a földszag és parfümjének tömény virágillata maradt ott utána. Kate remegő gyomorral az ajtóig hátrált. Amikor odaért, kihátrált az előszobába, szeme rátapadt arra a foltra, ahol a nő állt. Nem hitt a kísértetekben. Egyetlen épelméjű ember sem hihet bennük. Csak arról lehet szó, hogy valaki ugratni akarja a Lindsey családot. A képzelete játszott vele; túlságosan is tudatában volt annak, hogy odakint fekete, viharos éjszaka van, ettől képződött ez a látomás a fejében. Ez az! Ki is mondta, hogy éjszaka mind megbolondulunk? Mark Twain? Megrázta a fejét. Bárki mondta, igaza volt. Vagy talán a whisky tette. Talán túl sokat ivott. És a maradék a nappaliban volt, ahol... ahol az a valami állt. Túl sok volt. Meg tud lenni nélküle. Kettesével szedve a lépcsőket felrohant a hálószobájába, és bevágta maga után az ajtót. Még mindig reszketett, de már nem annyira, hogy ne tudta volna felkapni a viktoriánus karosszéket, amely kecses külsejéhez képest elég nehéz volt, és a támláját a kilincs alá erőltette. Miért, ó, miért is nem erősködött azon, hogy a hálószobája ajtajára is kerüljön retesz, amikor a lakatos ott volt aznap délután? Aztán már csak lecibálta magáról a ruhát, és ágyba bújt. Fejére húzta a takarót, s csak ekkor jutott eszébe, hogy a kísértetek át tudnak járni a falon is.

XXII Patrick összeráncolta a szemöldökét a hálószobájában. A matematikai egyenlet, amelyen dolgozott, nem akart sikerülni. Más módszerrel kellett próbálkoznia. Egy pillanatig habozott, belebámult a semmibe. Hallotta az Allie hálószobájából a folyosóra kiömlő harsány zenét. A két ajtó közbeiktatása ellenére is fülsiketítő volt. Felsóhajtott. Az ordítozás nem segít. Ha bármi történik, Allie még inkább felhangosítja. Egy pillanatig azon tűnődött, mivel vehette rá Greget, hogy leperkáljon neki egy új magnóra valót. Az apjuk azt mondta, hogy a biztosító a végén biztos fizetni fog, de mi az oka, hogy Greg ilyen gyorsan a zsebébe nyúlt. Ezen elámuldozott pár percig, de aztán megint visszatért a képernyőn sorakozó számokhoz. Körülötte a könyvei, a társai, szép rendesen egymás mellé rakva, gerincük néha felvillant a félhomályban. A szobát csak az íróasztalán lévő állítható lámpa meg a képernyő fénye világította meg. Megint püfölni kezdte az entert, és újra megpróbálta, és hirtelen meghallotta a távolból a tenger hangját, a keleti szél üvöltését, meg hogy eső veri az ablakot. Szeme előtt széthullott a kép. Összehúzott szemöldökkel megdörgölte a szemét. A képernyő tetején megjelent egy levél, és lassan alákeringett az aljára. Aztán egy másik és egy harmadik. - Jaj, nem! A rohadt életbe! - bámulta elkeseredetten a képernyőt. - Vírus! Egy kibaszott vírus! Visszafojtott lélegzettel, őrjöngve kopogni kezdett a billentyűkön, hogy megmentse, amit addig csinált, de a képernyő már elhomályosult, és a kurzor még egyszer céltudatosan haladt fölfelé és balra. Lassan előtűnt az üzenet. Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanak kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... Patrick a karfát markolva meredt a képernyőre. Egy pillanatig meg se moccant, újra meg újra elolvasta az üzenetet, aztán olyan hevesen ugrott talpra, hogy a szék feldőlt mögötte. - Allie! Allie! Kitekerem azt a rohadt nyakadat! - rohant az ajtó felé. - Mit csináltál a számítógépemmel, te ostoba, hülye tehén? Hat rövid lépéssel átnyargalt a folyosón, és kivágta a húga hálószobájának ajtaját. A saját szobája viszonylagos homálya után sokként érte a húga szobája. Legalább hat villanykörte égett: két spotlámpa, a mennyezeti lámpa és három asztali lámpa, amelyeket bizonyos stratégia szerint helyeztek el a padlón. Nem csoda, hogy Allie- nek migrénje van! A húga az ágyban feküdt, teljesen felöltözve, arca bódult, ahogy ezredszer hallgatta a Sisters of Mercy szalagját. Patrick rávetette magát a magnóra, és kihúzta a zsinórját a csatlakozóból. - Te buta tyúk! Tudod egyáltalán, mit tettél? Tönkretetted az egész munkámat, érted?! - Mi van? - nézett a bátyjára kifejezéstelen arccal Allie. Sokkoló volt a hirtelen csend az üvöltő zene után. - Az üzenet a számítógépemen! Nagyon vicces! Nagyon eredeti! Hát mulassatok csak rajta! Patrick szinte fröcskölt a dühtől. - Miféle üzenet? - Allie megint visszafeküdt, és karjával eltakarta a szemét. - Hozzá se nyúltam a hülye számítógépedhez. - Akkor ki volt az? - Nem tudom, és nem is törődöm vele. Menj ki innen! - Allie! - Patricknek hirtelen nagyon nyugodt lett a hangja. - Figyelmeztetlek! - Mondtam már, hogy nem tudok semmiről - ismételte meg a húga. - Menj innen!

Patrick előrehajolt és megfogta Allie karját. - Gyere velem! - Nem! - Gyere velem! - ismételte meg Patrick, és kirángatta a húgát az ágyból. - Paddy! Minek bántasz? - mondta siránkozó hangon Allie, miközben követte a bátyját ki a folyosóra, aztán a töksötét szobába. - Itt van! Ezt magyarázd meg! - mutatott a képernyőre Patrick. Allie közelebb hajolt, és rámeredt a képernyőre. - Olyan, mint egy matekpélda - mondta. - Fogalmam sincs, mi ez. - Matekpélda? - kérdezte Patrick, és félrelökte a húgát. A képernyő rendben volt, a példa teljes egészében ott volt rajta. Semmi fodrozódás. Patrick hitetlenül meredt a képernyőre. - De hát minden eltűnt. És volt egy üzenet... valami átok... - Hülyeség! - mondta gorombán Allie. - Most már mehetek? Patrick nem is hallotta a húgát. Végigfuttatta kezét a képernyőn. - De hát láttam. Az üzenetet. Az átok... Ám Allie mögött akkor már döngve becsapódott az ajtó.

XXIII - Remélem, nem esik túl sok hó. Gyűlölném, ha el kéne mulasztanom az utolsó interjút mondta bocsánatkérően Sam Wannaburger, Jon amerikai szerkesztője, ahogy fölemelte a nehéz bőröndöt. - Úgy örülök, hogy elfogadtad a meghívást, és találkoztunk. A szerkesztő a szállodánál vette föl Jont egy bútorszállító teherautónak is beillő járgánnyal, és a délnyugati főúton hajtott végig. Végül is a legsötétebb Massachusettsben álltak meg egy fehérre festett, deszkaburkolatú háznál, amely háttal állt a főútvonalnak. A díszkivilágítás bekapcsolva, fényében kirajzolódtak a ház kecses körvonalai meg a körülötte lévő fenyőfák, egészen éterivé téve a mindent elborító fehérségben, hiszen a füvet meg a járdákat már kéthárom inchnyi laza, fehér hóréteg borította. - Most már túl késő nyugtalankodni miatta. Lesz jó piánk, ételünk, jókat fogunk beszélgetni. Kit érdekel, mennyi hó esik? És ha ezen a járgányon nem tudunk visszamenni a városba, akkor majd a busztársaság hazavisz minket. - Ezzel Sam vállon veregette Jont, és nem éppen gyöngéden előrelökdöste a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen. Csodálatos ház volt. Tágas, ahogy Sam mondta büszkén, egy XDÍ. század eleji kocsiszínből átalakított ház. Csak a kandalló vagy tizenkét láb széles, benne méretre vágott fahasábok égtek. Nyilvánvaló, hogy a köröttük elhelyezett öblös, puha kereveteket és karosszékeket hosszú lábú amerikaiak számára készítették. A házat belengte a melegházi virágok illata, és Jonnak el kellett fojtania a mosolyát, amikor titokban, mint egy vadászkutya, körbeszimatolt. Hát valóban, almatorta is van? Sam felesége szinte kórosan sovány volt, és olyan elegáns, hogy úgy tűnt, rögvest eltörik, mihelyt megmozdul. A keze száraz, akár egy faág. Amikor Jon belemosolygott az asszony ragyogó madárszemébe, futólag arra gondolt, hogy az életereje meg úgy a nulla körül járhat. Azok közé az amerikaiak közé tartozott, akiktől Jon mindig szomorú lett: agyonfogyókúrázott, agyonfűzött, agyonplasztikázott, selyemfelhőbe burkolt alak, s mindez nem kis dohányába kerülhetett az öreg Samnek, s annyira látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a bőrében, hogy Jonnak megfájdult érte a szíve. Olyan hihetetlenül szomorú volt, hogy minden erőfeszítése ellenére, vagy tán épp azok miatt, sokkal, de sokkal öregebbnek látszott, mint a kedvesen ráncos, görnyedt tartású, sörhasú, kopasz Sam a maga állandó vigyorával. Kíváncsi volnék, gondolta Jon tétován, miközben azt figyelte, hogy az asszony lábujjhegyre állva nyújtja csókra kipirosított arcát a férjének, amely csóktól aztán két inchcsel vastagabb lett köztük a hideg levegőréteg, szóval, kíváncsi volnék, hogy lerúgta-e valaha is a cipőjét, és vihorászott-e egyszer is egy nagyot. Erről eszébe jutott Kate, és összevonta a szemöldökét. Mivel nyugtalan volt a betörés miatt, az utolsó gyors telefonja után háromszor is megpróbálta fölhívni Bostonból, de a lány egyszer se vette föl. Önkéntelenül az órájára nézett, és kiszámította az időeltolódást. A bostoni délután hat óra azt jelentette, hogy otthon úgy este tizenegy körül lehet. Samre nézett. - Megpróbálhatom fölhívni Kate-et? Otthon most tizenegy van. Mostanra már biztosan hazaért. - Persze - villogtatta meg mosolyát Sam. - Hadd mutassam meg a szobádat. Van benne telefon. - Ezzel fölemelte Jon bőröndjét, és fölvezette őt a széles lépcsőn, amely kecses kanyarokkal jutott föl a fő nappaliból egy folyosóra; ez szinte olyan széles volt, mint egy hatsávos sztráda. Jon hálószobája nem volt olyan tágas, mint amilyentől lidércnyomásaiban tartott, de a legvadabb álmait is felülmúlta a benne uralkodó luxus: az ágy, a székek, a függönyök, a tapéta mind-mind egymással harmonikusan összeillő zöldben játszott, ami miatt kezdte úgy érezni magát, mintha egy erdővel betelepített anyaméhben kóborolna.

Megmosolyogta magában az ötletet. Groteszk. Extravagáns. Akár a szobája. Akár a házigazdája. És csodálatosan fogadták. Miután Sam magára hagyta, leült az ágyra és magához húzta a telefont. Húsz perccel később, miután lezuhanyozott, tiszta inget vett föl meg azt a kasmírpulóvert, amelyet előtte való évben kapott Kate-től a születésnapjára, lement a földszintre, és elfogadott egy hatalmas adag whiskyt a házigazdájától. A telefonhívás nem járt sikerrel. Miután összevissza küldözgették a hívást a brit telefontársulatnál szolgálatot teljesítő hölgyek között, és ő jól kiveszekedte magát velük, végül is megállapították, hogy a nyaralóban hirtelen elromlott a telefon, és a vonal teljesen süket.

XXIV A papok ünnepélyes menetben vonultak a lápon túl, a fák gyűrűjében álló szent hely felé. Nion nem volt rangidős, hiszen ahhoz fiatal volt, ám mivel királyi vérből származott, ez bizonyos elsőbbséget biztosított neki az ünnepélyes öltözetben megtett út során, meg amikor a körön belül elfoglalták előre kijelölt helyüket. Nion körülnézett. Tanítóinak, barátainak, bajtársainak arca zárkózott, nem látszott rajtuk, mire gondolnak magukban, testük tiszta, s megfelelően felkészített az aznapi alkalomra. Elhúzta a száját, megpróbált csak az imádkozással és a meditációval foglalkozni. Addig csak egyszer vett részt olyan szertartáson, amelyen áldozatot választottak ki. Akkor a megszentelt kenyeret lángon sütötték, és több száz éves hagyománynak megfelelően törték meg. A megperzselt darabot, azt a részt, amely az isteneknek járt, egy öreg druida pap választotta ki, aki úgyszintén felajánlotta magát, és aki mindenre kész volt, bármit rendelnek is az istenek. De még az ő arca is elárulta egy pillanatra, hogy megrémült, amikor kihúzta a megégett adagot, és megtudta, hogy meghal, s csak azután hajtotta meg a fejét beleegyezése jeléül. A szertartásnak szigorú szabályai voltak. Az illetőt a bajtársai méltatták, és arannyal megkoronázták. Abban a pár órában, amely még hátravolt az életéből, búcsút vehetett a családjától, elrendezhette ügyes-bajos dolgait, aztán megfosztotta magát öltözékétől, megfürdött a füvekkel és fűszerekkel illatosított vízben, megitta a megszentelt, kábító hatású bort, és önként letérdelt, hogy végrehajtsák rajta az áldozatot. Garrotte-tal, ha az áldozatot a föld isteneinek ajánlották fel, kötéllel, ha az ég isteneinek, vagy a harmadik halálnemmel, a vízhalállal, ha a folyók és a tenger isteneinek ajánlották föl a halálát. Nion fedett fővel, ahogy a többiek is, azt figyelte, hogyan áldják meg és hevítik fel azt a követ, amelyen a kenyeret szokták megsütni. A szája kiszáradt a félelemtől, hiába volt a választás előre eldöntve. Lopva rápillantott a legidősebb druidára, aki olyan törékeny volt, mint egy szélfútta nádszál, kopasz feje búbján a bőr olyan ráncos a lenfátyol alatt, mint egy öreg, halott levél. Szinte bizonyos volt, hogy őt fogják választani, a kenyeret úgy adták tovább, hogy neki jusson a megégett darab. Mit érezhet, amikor tudja, hogy a következő hajnalon már halott lesz? Nion lehunyta a szemét, és megpróbált az imára összpontosítani, de délben Claudiával volt találkája. Erős, életteli, nagyszerű teste beleborzongott a gondolatba. Komolyan szemrehányást tett magának és visszakényszerítette a figyelmét az előtte zajló jelenetre. A kenyér már elkészült, édes-éles illata szerteszállt a reggeli levegőben. Nion megszimatolta a kesernyés égett szagot, idegesen nyelt egyet, tekintete önkéntelenül is újra az öregemberre tévedt, aki olyan egészségtelen sápadt volt már, mint a vaj. Köpenye alatt összefont karral figyelte, ahogy hagyják kihűlni a kenyeret, aztán apró darabokra törik, huszonegyre, ami háromszor hét, egy darab jut mindegyikükre, és beteszik a kosárba. Lassan körbevitték. Lassan, nagyon lassan. Kézről kézre járt. A választás megtörtént. A kezek fölemelkedtek a kosárból. Az arcokon sorra a megkönnyebbülés; aztán megették az adagjukat. Az öregre került a sor. Bedugta kezét a kosárba, láthatóan matatott benne egy kicsit, aztán visszahúzta a kezét. Nion látta, hogy a kenyérdarabka fölé hajol, és hitetlenkedve bámulja. Aztán fogatlan mosoly oldotta föl a feszültséget az arcán. Szóval, az istenek elutasították a törékeny öreget. A rómaiak fenyegetésével összehasonlítva kevés lett volna ez az áldozat. Nion gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Hirtelen észrevette, hogy néhány ember lopva őt figyeli a fejüket takaró lepel alól. A fonott kosár közelebb került. Nion tenyere izzadni kezdett. Már csak öt adag volt a kosárban. Aztán a kosár ott volt előtte, a fő druida tartotta elébe, ő sütötte a kenyeret, és ő vette

ki az első darabot. Nion habozott egy pillanatig. Ránézett a többiekre, és leolvasta arcukról a végzetét, mielőtt belenyúlt volna a kosárba. A kenyérdarabka, amelyet kivett, morzsás volt, még meleg a forró kőtől, és feketére égett. Reggel hatkor magas volt a dagály, északkeleti szél fújt, amely az Uráltól lovagolt odáig, jéggel szórva be a földrészt, és haragos hullámzásba korbácsolva a tengert. Alison szorongató álmot látott, ide-oda dobálta magát az ágyban. Körülötte mindent hideg, nyirkos föld borított, eltömte az orrlyukát, befurakodott a szemhéja alá, eltömte a fülét, úgyhogy nem hallott semmit, belepasszírozta őt a nyirkos nádba. Hogy elrejtse. Hogy elrejtse az igazságot. Az igazságot, amelyet ki kell mondani. A rémület kiáltásával ült fel az ágyban, kiszabadítva magát a takaró alól. Körülnézett a szobában. Teljesen sötét volt, hallotta, hogy odakint a kertben esik az eső. Ha majd kivilágosodik, biztos megint ott lesz a tócsa az ablakpárkányon. Még mindig álomtól bódultan fölkelt, és a ruhájáért nyúlt. Volt valami, amit meg kellett tennie; méghozzá sürgősen. Egyre erősödő lüktetést érzékelt a szemhéja mögött, olyan volt, mint amikor a dagály ütődik neki a partnak, ez vezette, tolta előre az akarata ellenére is. Kinyitotta az ajtót és egy pillanatra megállt hallgatózni a lépcsőpihenőn. A ház csöndes volt. A szülei a ház túlsó végében aludtak, a hálószobájuk ablaka az erdőre nézett. Mellette Greg és Patrick mindig olyan mélyen aludt, mint akiket fejbe vertek, mindig ébreszteni kellett őket. Összerázkódott. Ma van a halott ébresztés napja. Alig tudta, mit csinál, amikor lerántotta a fogasról a vízálló dzsekijét, beleerőltette lábát a csizmába, kinyitotta az ajtót és kibámult a jéghideg hajnalba. Az északkeleti szél egyenesen az arcába fújt, alig tudta becsukni tőle az ajtót, aztán a sötétben elindult az erdei ösvényen. Csak annyit tudott, hogy el kell mennie a sírhoz; oda kell érnie, mielőtt a dagály elmosná. Meg kell mentenie.

XXV Kate végül is elaludt, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi mást csináljon, mégis fölébredt reggel hatkor arra, hogy az eső verni kezdte az ablakot. Ez alkalommal ónos eső esett, keményen és engesztelhetetlenül dobolt az üvegen, s Kate hallotta, hogy a szél is feltámadt. Nem akart fölkelni. Valami rémisztő volt odalent a földszinten, valami, amivel napvilágnál szembe tud nézni, de addig itt marad, ahol van, jól betakarózva az ágyában, felkapcsolt villanynál. Fáradtan a könyvéért nyúlt, és a feltámasztott párnáknak dőlve visszafeküdt az ágyba. Amikor egy órával később kirángatta magát az ágyból, és elhúzta a függönyöket, csak azt látta, hogy odakint minden sötét, s ezt csak az ablaküvegen lecsorgó esőpászmák enyhítették. De nem tudott újra lefeküdni. Túlságosan is a tudatában volt annak, micsoda csönd van a hálószobája ajtaján túl. Felvett egy farmert meg egy vastag pulóvert, kiment a lépcsőpihenőre és lenézett. Odalent mintha minden olyan lett volna, mint máskor. Sokáig állt ott, aztán mély lélegzetet vett, lerohant a lépcsőn, és kivágta a nappali ajtaját. A szoba üres volt. A kályha még mindig pislákolt egy kicsit. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Minden helyiségben égett a lámpa - Isten a tudója, mekkora lesz a villanyszámlája, amikor majd elmegy! -, de minden csöndes volt. Semmi furcsa szag, sem árnyékban imbolygó emberi alak. Hideg vízzel megmosta az arcát, készített egy bögre erős kávét, majd müzlit mert egy tálkába, és indult a hűtőhöz, hogy kivegyen egy kis tejet. Kiváló idiótaként viselkedett, akinek ötcsillagos fantáziája van - hogy is lehetne különben sikeres író? És idegbajosnak is remek volt. Arra van szüksége, hogy egyen, igyon egy kávét, mindkettő kész már, utána meg sétál egyet az esőben, hogy felélénküljön és kiszellőztesse a fejét. Aztán a prózai nappal fényében, talán még egy kávé után bekapcsolja a számítógépét és visszatér az ifjú George-hoz és az ő anyjához. Nagyon meglepődött, amikor kopogtak az ajtón. Greg állt odakint, a gallérja fülig felhajtva, dzsekijéről folyt a víz. Keze szorosan zsebre dugva. - Látja, muszáj volt kopognom, mert nincs kulcsom - magyarázta vigyorogva. A szél elkapkodta szájáról a szavakat, és esővel vegyesen röpítette tova. - Bemehetek, vagy túl veszélyes vagyok ahhoz, hogy engedélyt kapjak a szentélybe való belépésre? - Természetesen bejöhet. - Kate hátrált, hogy Greg beléphessen, aztán becsukta utána az ajtót. - Mire föl ez a szarkazmus? - A szarkazmusomnak, ahogy maga hívja, az a két óra az oka, amit a rendőrségen töltöttem kihallgatás közben a múlt éjszaka. A rendőröknek ugyanis még mindig az a benyomásuk, hogy maga változatlanul azt hiszi, én dúltam fel a házat. - Levetette a dzsekijét és felakasztotta a lépcsőkorlát alatti gombra, aztán megrázta magát, mint valami kutya. - Éppen arra gondoltam, hogy eljövök megköszönni a bizalmát, és alkalomadtán magammal viszem egy-két holmimat, amelyeket többé nem akarok itt hagyni. Kate érezte, hogy egyre nő benne az ellenségesség a fiú iránt. - Biztosíthatom, nem mondtam azt a rendőrségnek, hogy maga volt. Ha ezt gondolják, akkor máshonnan kapták az ötletet - jelentette ki dühödten. - És meg kell mondanom, csodálkoznék, ha nem lenne igazuk. Sületlen ostobaság, amit tett, azért, hogy kitúrjon innen. Ez volt a nagy ötlet, ha jól tudom. Hogy kitúrjon innen. - Csodálatos lett volna, ha sikerül kitúrnom - mondta Greg, és összefonta a karját. - De ha nincs rá más mód, szerintem a szél és az időjárás majd megteszi helyettem. Most pedig, ha nincs

ellenére, szeretném összeszedni a cókmókomat, aztán itt hagyom magát, hadd üljön győzelmet a bezárt ajtó mögött. - Pontosan milyen cókmókjára gondolt? - kérdezte Kate. Szemközt álltak egymással az előszobában, mint két macska, amelyek fújva-prüszkölve éppen összeugrani készülnek. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy csütörtök éjszaka mindent elvitt magával. - A tönkretett képeket igen. De még itt van kettő. A falon. - Ezzel Greg bemasírozott Kate mellett a nappaliba. Az egyik sarokban, az ablak mellett lógott egy portrévázlata egy nőről. Kate addig alig vette észre. Greg lekapta és az asztalra tette. - A másik az emeleten van. Ha kegyeskednék megengedni! - vetette oda Greg még mindig mosolytalanul, és kettesével szedve a lépcsőket, felrobogott az emeletre. Kate megvonta a vállát. Milyen pitiáner tudsz lenni! Akaratlanul is odasétált a képhez és lenézett rá. Ugyanaz a nő volt rajta, akinek az arcképeit Lindseyék házában látta, a műteremben, de ezen a változaton a teljes alakot megrajzolták, és a ruhája is élkészült. Greg arra jött vissza a nappaliba, hogy Kate zihálva ezt kérdezi tőle: - Mi ez? - És hófehér arccal rábámult a férfira. - Maga látta ezt a nőt. Itt látta. - Vádlón nézett rá, hangja feszült volt a döbbenettől. - Kit? - Greg a harangvirágos képet fogta a kezében, amely korábban a hálószobában lógott. Kate sajnálkozva pillantott a képre. Annyira szokatlan festmény volt ez Greg stílusához képest. Kate igazában csak ezt az egy képét szerette. - Azt a nőt a festményen. Én is láttam a múlt éjszaka. Greg összehúzta a szemöldökét. - Az lehetetlen. Én találtam ki őt. Az én fejemben született meg. Stílusutánzat, a magam mulatságára festettem. Egyszerű mázolmány. - Ez az egyszerű mázolmány akarata ellenére kelt életre benne, és agyonkínozta őt. - És ez a mázolmány annyira fontos, hogy semmiképp se hagyhatja nálam - mondta Kate olyan halkan, hogy Gregnek fülelnie kellett, hogy megértse. - Ez így igaz - felelte Greg. Agresszív volt a hangja. - Mit értett azon, hogy a múlt éjszaka látta ezt a nőt? Látogatója volt? Biztos benne, hogy nem betörő járt itt vagy valami vandál? - Kísértet volt. Kate ezt olyan köznapi hangon mondta, hogy Greg nem volt biztos benne, jól értette-e. Egy pillanatig Kate-re bámult. Róla tételezték fel, hogy képes ijesztgetni az embereket; ő volt az, aki úgy döntött, kísértethistóriákkal ugrasztja ki Kate-et a házból, és erre most ezzel a rövid kis mondatocskával Kate hozta rá a frászt! Megborzongott, a tarkója bizseregni kezdett. Aztán egy pillanat múlva megrázta a fejét. Kate tehát megpróbálja kijátszani ellene a saját fegyverét. Rendben, ha ezt akarja. - És hol látta? - Ebben a szobában. Majdnem ott, ahol most maga állt. A maga vázlata egyszínű, de annak a nőalaknak kék ruhája volt, mint azokon a képeken, amelyeket festett róla, a hajában meg fekete szalagok és fésű. Gregnek keményen meg kellett küzdenie azért, nehogy sürgősen ellépjen arról a helyről. - Tegyük föl, bevallom, hogy már láttam. - Igen: álmaiban. A gondolataiban. Még a szívében is. - Nem rémisztő, hogy egy kísértettel kell megosztania a házat? Kate egy pillanatig hallgatott, mintha töprengene valamin. Aztán Greg szemébe nézett. - Ha őszinte akarok lenni, rémítő. - De itt akar maradni, csakhogy nekem ne legyen igazam. - Ha megengedi, úgy fogalmaznék, hogy túl nagy fontosságot tulajdonít önmagának - felelte komolyan Kate. - Itt maradok, mert azért jöttem, hogy megírjak egy könyvet. Mert az elkövetkezendő néhány hónapban ez az otthonom. És mert... - ezt már nem is akarta hozzátenni, mégis kibukott belőle mert sehová máshová nem tudok menni. Ebben a pillanatban nem

engedhetem meg magamnak a londoni bérleti díjakat. - Az meg már végképp nem tartozik Gregre, hogy miért nem. - Szóval, marad. - Szóval, maradok. - Kate a képekre pillantott, amelyeket Greg a hóna alatt szorongatott. Sajnálom, hogy azt is elviszi - bökött a harangvirágos képre. - Szerettem. - A megjegyzésből kiérződött az engesztelő szándék. Greg nem reagált rá. Jelentéktelen kis kép volt ez, valami olyasminek a csinos kis vázlata, amire nem volt büszke. - Biztos vagyok benne, hogy tud venni egy posztert is, ha már mindenképpen harangvirágokat akar látni a falon. Kate összehúzta a szemét. - Nem hinném, hogy ez lesz a legfőbb gondom - felelte szárazon. - Nos, ha más nincs, akkor szeretnék visszatérni a munkámhoz, s fölteszem, hogy magának meg jelentkeznie kell a rendőrőrsön - folytatta édes mosollyal, amire mord arckifejezés volt a válasz. - Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de nem tartóztattak le. A barátaimat se. - Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése. - Ezzel Kate ellépett a férfi mellett, és kinyitotta a bejárati ajtót. Közben kissé megváltozott a szél iránya, ezért aztán a jeges, harsány hangú eső kegyetlenül bevágott az előszobába, amikor Kate kinyitotta az ajtót. Kate hátrált, Greg kisétált, anélkül hogy hátranézett volna. Mire beszállt a Land Roverbe, Kate már becsukta az ajtót, és visszament a konyhába. Volt min töprengenie. Minden megérzése azt súgta, Greg nem hazudott; a betörést tényleg nem ő követte el. De mi van a képpel? Mit jelent az a női arckép? Megvárta, amíg Greg biztonságos távolba kerül, csak akkor vette föl a vízhatlan dzsekijét meg a sálját. A lelkesedése már lecsillapodott, de még mindig kitartott amellett, hogy sétál egyet, mert ki akarta szellőztetni a fejét, hogy megszabaduljon a halántékát kínzó sajgástól, s gondolatai visszaterelődjenek a könyvhöz, ahhoz, hogy mi legyen a következő fejezettel. Valahogy ki kell törnie az elmúlt néhány nap képzelgéseiből. A ház már nem volt az a személytelen hely, ahol dolgozni és gondolkozni lehet. Feltöltődött személyiségekkel, Greggel és Alisonnel, Rogerrel és Dianával, és isten bocsásson meg nekik, Marcussal és a kék ruhás nővel. A csizmaszár felett a lábára tekeredett a vizes fű, átáztatta a nadrágját. A következő útszakaszon rövidebb volt a fű, azután jött a homok. Megkezdődött az apály, de a haragos, fehér taréjos hullámok még mindig korbácsolták a partot, újra meg újra végigmosva a szárazra vetett hínárt, megtöltve a messziről érkezett jég éles, hideg szagával a levegőt. Kate konokul hátat fordított az ásatásnak, szembekerült a széllel, kezét mélyen zsebre dugva sétált tovább. Olyan hideg volt, hogy égette az arcát, fájt a lélegzetvétel. Szorosan összeharapta a száját, leszegte a fejét, és szilárd léptekkel gyalogolt tovább, jóformán észre se vette, milyen gyönyörű a tenger, mennyire kristálytiszta és gyöngyházszínű a levegő, és hogy a súlyos víztömeg úgy csillog, mint a fényezett ónkupák szoktak. Valahol a közelben felrikoltott egy sirály. Fölnézett és látta, hogy minden erőfeszítés nélkül szállong és köröz a szélben, mintha e félelemkeltő elem része volna. Ó, úttalan erdők magánya, elhagyatott partoknak gyönyöre, mély Tenger sosem terhes társasága, s örök morajában zengő zene...1 1

 Chitde Harold zarándokútja,  A tenger (4. ének), fordította Somlyó György. Byron válogatott művei I— II, (Európa Könyvkiadó, 1975), I. kötet, 215. o.

Elementáris volt, csodálatos. Mint mindig, Byron ebben a versben is megtalálta azokat a szavakat, amelyek képesek közvetíteni a jelenet hangulatát; bárcsak ő is felhasználhatná a költő képeit a könyvében. A homok örvényleni kezdett a lába körül, hiszen meglazította az ónos eső. Maga előtt egy sirálytetemet látott, a madár veszített az elemekkel vívott harcban, vizesen és mocskosán hevert a nedves kavicson. Egy hínárszál feküdt mellette. Kate szomorúan bámult le rá, s összehasonlította az odafönt keringélő társa szépségével, aztán megpillantotta a madár lábára tekert és csomózott nejlon horgászzsineget. Elöntötte a düh az ismeretlen, kegyetlen ember, az értelmetlen, gondatlan erőszakosság iránt, lehajolt, hogy megérintse a foltos, szürkésbarna tollakat. Nem is volt még kifejlett madár. Ez lehetett az első tele, az első vidám küzdelme az elemekkel. Hideg és kemény volt a madártetem, a tollak pikkelyként tapadtak a testhez. Kate megborzongott, kiegyenesedett és továbbsétált. Nem sétált sokat. A látóhatárt beborító köd közelebb jött, és fölerősödött a szél. Látta, hogy kósza árnyék vetül keresztben a hullámokra, ami nem volt más, mint jégverés, végigsöpört a parton és továbbfutott a Redall-öböl felé. Kate megfordult és fürgén elindult visszafelé, könnyebb volt így, mert a hátába fújt a szél. Nem akart olyan messzire eljutni, mint ahol a sír volt, de valahogy mégse bírta megállni. Csak egy pillantást vet rá, hogy lássa, megvan-e még. Minden dagály fenyegetést jelen tett. Minden vihar, minden szélroham. A csizmája megcsúszott a dűne oldalán, s Kate már ott volt a közelben, amikor végigvert rajta a jégverés első hulláma. A jég gonoszul belemart a kezébe és az arcába, befurakodott a kendője alá, ahogy nagy kínnal megtette az utolsó pár lépést, és lebámult a gödörbe, a dűne feltárt aljába, s akkor észrevette, hogy nem ő érkezett elsőként. Alison ott térdelt a homokon, keze csupaszon lógott le kétoldalt, és mereven bámulta a feltárt területet. Kate csak egy pillantást vetett a csatakos vízinövényekre meg kagylókra, s máris látta, hogy a hajnali dagály ez alkalommal nem érte el az ásatást. A lelőhely tehát biztonságban volt. Kate habozott, nem volt biztos benne, mit kéne tenni: osonjon el, mert valóban nem akart közbeavatkozni, és megkockáztatni egy újabb veszekedést. A lány nem mozdult, Kate összehúzta a szemöldökét. Közelebb lépett. Nyoma se volt ásónak, vakolókanálnak, magnónak, egyáltalán, semmiféle szerszámnak. Alison még mindig nem mozdult. A haja vadul örvénylett a feje körül; a dzsekije nyitva, azt is körbecibálta rajta a szél. - Alison? - szólította meg Kate nagy nehezen. Várt egy kicsit, hogy a lány talán megfordul, és újra szemrehányásokkal árasztja el, amiért betört a területére, és megzavarta a gondolatait, de Alison meg se moccant. - Alison! - szólította meg ismét, ez alkalommal hangosabban, s elkezdett lefelé csúszni a gödör oldalán. - Alison, jól vagy? Alison semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna Kate-et. A homokot, a dűne fakó felszínét bámulta. - Alison! - kiáltott Kate nyugtalanul, és átfonta a lány vállát. - Alison, hallasz engem? - És gyöngéden megrázta. A lány teste merev volt és hideg a csapkodó, kapucnis dzseki alatt, Kate látta, hogy csak egy vékony trikó és pulóver van rajta. Alison, mi a baj? Mögöttük újabb jégzápor érkezett a tenger felől. A jégszemcsék végigropogtak a drótszerű füvön, belesustorogtak a homokba, célba vették az arcukat. Kate iszonyodva vette észre, hogy Alison se nem pislant, se nem moccan, amikor a jégszemcsék odacsapódnak az arcához, és végigcsúsznak rajta. - Te jóságos ég! - Kate vadul körülnézett, félig-meddig abban reménykedve, hogy meglát valakit a közelben, aki segít, hiába tudta, hogy egy lélek sincs kint a parton. - Alison, föl kell állnod! Gyere! Nem maradhatsz itt! Tüdőgyulladást kapsz. Gyere, állj már föl!

Alison még mindig süket volt. Tökéletesen merev maradt a tartása is, a keze kivételével, amelyet Kate rángatott, s amely ernyedt és hideg volt, akár a halál. Kate körülnézett, az ő haját is szerteszét fújta a szél, tincsei belecsapódtak a szemébe, az arca jéghideg lett a jégveréstől. Csak néhány pillanatba telt, s a tenger ónszíne fekete tintaszínűre változott. Opálos, vastag, baljós volt a nehézkesen hullámzó víztömeg. Minden fekete lett és fenyegető. - Alison, gyere már! Egyre rosszabb az idő! Kate elengedte a lány kezét és elé állt. Alison arca merevre fagyott, szeme mereven előreszegeződött, nem reagált arra sem, amikor Kate hirtelen elhúzta kezét a szeme előtt. - Jól van - szólt Kate némi erőfeszítéssel. - Sajnálom, hogy ezt kell tennem. - Visszahúzta a kezét, és teljes erőből pofon ütötte Alisont. A lány nem reagált. Még csak nem is pislantott. Mögöttük a jégverés újabb hulláma lovagolta meg a tengert, fúrta magát a homokba, változtatta csillogó fehérré a partot. Kate elkeseredetten nézte a lányt, aztán lerángatta magáról a dzsekit, és szorosan beletekerte Alisont. A bélelt gyapjú ruhadarab nélkül a hideg úgy ölelte körül, mint valami függöny, teljesen elborította, megtöltötte a tüdejét, a csontját rágta, de Kate nem törődött vele. A nyaka köré tekerte Alison karját, és megemelte a lányt, megpróbálta, mindhiába, talpra állítani. - Állj föl, az isten verjen meg, állj már föl! - ordította összeszorított foggal. - Meg kell mozdulnod, Alison, vagy itt pusztulsz el a hidegtől. - Közben elkeseredetten küszködött a lány holtsúlyával. Alison alig két inchcsel volt alacsonyabb, mint ő, nem volt ugyan kövér, de erős felépítésű. Kate úgy látta, semmiféle módon nem tudja talpra állítani. - Kérlek! - Kate felhagyott a hiábavaló erőfeszítéssel, kisöpörte arcából a jégszemcséket, érezte, hogy a jégtől már átnedvesedett a pulóvere is. - Allie, kérlek! Muszáj megpróbálnod. Állj fel! Segítek. Aztán visszamegyünk a házba. Ott meleg van. Melegben leszel és biztonságban. - Akaratlanul is körbenézett: a homok csöndesen folydogált-csordogált lefelé. Ebben a pillanatban nem volt abban a helyzetben, hogy belegondoljon, mitől került Alison ilyen állapotba. Nem mert belegondolni. Kate nagyot lélegzett, fölemelte a lány karját, aztán átkarolta, megemelte, jobbra-balra döntötte, hogy Allie legalább egyszer megmozduljon. Alison mintha akkor először megérezte volna, hogy mozgatják, maga is megmoccant. - Ez az! - örvendezett Kate. - Segíts! Próbálj meg felállni! - mondta ujjongva. Megint nagyot lélegzett, utolsó erejével még egyszer próbálkozott, Alison pedig erőtlenül négykézlábra állt. Jól van. Még egy lépés. Rendes lány vagy. - Kate boldogan rángatta a lányt, rettegett attól, hogy megint elesik, aztán Alison bizonytalanul, Kate-be kapaszkodva talpra állt. - Ez az! Most pedig ki kell szedni téged innen valahogy. Egyszerre csak égy lépés. Rajta! Ez az! Hiába a jégeső, Kate-ről szakadt az izzadság, miközben félig vezetve, félig tolva kikormányozta Alisont először a gödör szélére, azután a partra. A lány szeme még mindig nem mozgott; úgy látszott, még mindig nem látja, mi történik körülötte, de Kate vezetésével, aki eltökélten ölelte a derekát, és Kate nyakában lógva, mint valami rongybaba, tovább-botladozott. Kétszer meg kellett állniuk, hogy Kate levegőt kapjon, de lassan mind közelebb kerültek a házhoz. Kate-nek valahogy sikerült nekitámasztania a lányt a falnak, aztán előkotorta vadonatúj, fényes kulcsait, kinyitotta az ajtót, és már bent is voltak az előszobában. A lábával berúgta az ajtót, aztán félig cipelve, félig vonszolva beszállította Alisont a nappaliba, és egyszerűen ledobta a kerevetre. Várt egy kicsit, hogy újra rendesen kapjon levegőt, aztán felrohant az emeletre, a hálószobájába, és lerántotta az ágytakarót. Menet közben a fürdőköpenyét is felkapta, és leszáguldott a földszintre. Alison ott hevert, ahol és ahogy hagyta, lába még mindig a padlóra lógott. - Most pedig lehúzzuk rólad ezeket a vizes ruhákat - jelentette ki Kate, majd ügyetlenül megtámasztotta a lányt a párnákkal, és elkezdte lecibálni róla az átázott pulóvert és trikót. Aztán a melltartóját. Valahogy beleerőszakolta a merev karokat a saját fürdőköpenyébe, dörgöléssel

igyekezett fölmelegíteni egy kicsit a vizes, csúszós bőrt, amely valamiért rettenetesen emlékeztette őt a halott madár tollazatára. Lehúzta a lány csizmáját, farmerját és zokniját, valahogy föltette a lábát a díványra, belecsavarta a takaróba, hogy olyan lett, mint valami bebábozódott selyemhernyó. Allie-nek csak a feje látszott ki, a vizes haja, amellyel olyan volt, mint valami agyonrémített baba. - Telefon! - Kate vacogó foggal indult a konyha felé. Reszketve várta, hogy kicsengjen Lindseyéknél. Akkor másodszor próbálkozott hívással, és tapasztalnia kellett, hogy nincsen tárcsahang. A vonal süket volt, hallotta azt a cseppnyi zúgást-sziszegést, amely olyan volt, mintha a másik végén volna valaki. Ám a tárcsázás nem változtatta meg a visszhangos csendet a kagylóban. - Ó, nem! Kérem! - nyögte Kate elkeseredetten. Nagyot lélegzett és tárcsázta a három kilencest, a mentőket. A vonal még mindig néma volt, de mintha a másik végén valaki arra fülelt volna, eléggé elkeseredett-e már Kate. - Halló? - rázta meg a kagylót. - Halló, hall engem? Van ott valaki? - Válasz nem érkezett. Újabb jégverés ropogott végig az ablakon. Kate lassan visszaakasztotta a kagylót. Még soha életében nem érezte magát ilyen egyedül. Visszament a nappaliba, és lenézett Alisonre. A lány arca nem változott, izmai mintha megfagytak volna, amilyenné a rémület meglepetése tette őket. Nem pislogott. A pupillája láthatóan nem reagált a nappali szűrt fényére. Még mindig kőmereven bámult előre. Kate bedugta kezét a takaró alá, megfogta a lány kezét. Fölmelegedett egy kicsit? Úgy érezte, igen. Mit kell tenni, ha valakinek ennyire lehűl a teste? Alkoholt nem adhat neki. Mit is szoktak még ajánlani? Forró vizes üveg! Nem volt hőpalackja, biztosra vette, hogy eddigre fölfedezi, ha lett volna egy a házban. Valahogy meg se fordult a fejében, hogy akár Greg, akár a szülei szükségesnek találták volna, hogy egy hőpalackot is hagyjanak a nyaralóban. Hát akkor mit használhatna föl? Egy meleg téglát. Ahogy a múltban tették az emberek. Am ahogy látta, a házban se tégla, se egy darab flanel. Aztán eszébe jutott a kinti kőrakás, amely az egykori kocsibehajtó szélén hevert. Jókora, sima kődarabok voltak ott, gömbölyűek, nyilván a partról származtak. Ha az egyiket beburkolná egy törülközőbe, az is megtenné. Megfordult és a bejárati ajtó felé rohant. Kinyitotta és kinézett az odakint tomboló viharba. A napfényes reggelből gonosz sötétség lett, amelyet végig-végigkorbácsolt a jégeső, ott kopogott a ruháján, így emlékeztetve arra, hogy ő maga is csontig átfagyott, és teljesen átázott. Kimerészkedett, fölemelte az egyik követ. Nagyjából tíz inch hosszú volt a kő, olyan alakú, mint egy párna, s egy pillanatra Kate azt hitte, nem is tudja megmozdítani. Aztán a kő apró, recsegő nesszel mégis elvált a fagyos talajtól, és Kate, kissé tántorogva ugyan a súlya alatt, de bevitte a házba. Gyöngéden a kályha tetejére rakta, kinyitotta a kályhaajtót, és rátett néhány hasábot a tűzre. - Nem tart már sokáig - szólt hátra. - Találtam valamit, amivel föl tudom melegíteni a lábadat. Akarsz valami meleget inni? - Visszanézett Alisonre. - Most már biztonságban vagy, Allie! Gyere ide! Próbálj meg felállni! - Leült a kerevet szélére, és megfogta Alison vállát. A lány összerázkódott. Olyan hirtelen és heves volt a mozdulata, hogy Kate felugrott. Összehúzta a szemöldökét. Biztonságban vagy, Allie! - ismételte meg gyöngéden. - Semmitől sem kell félned. - Azon vette észre magát, hogy az ablak felé tekinget. Semmit se hallott, csak azt, hogy a jégverés szemcséi végigcsúsznak az üvegen. Mi történt odakint a dűnén? Nagyon szerette volna, ha Greg ott van még. Vagy ha eszébe jutott volna valami és visszajönne a Land Roverjén. Talán megpróbálhatna megint telefonálni. Ahogy ott állt, Alison megragadta a csuklóját. Kate ijedtében felsikkantott. A lány őt bámulta, a szeme már meg tudott állapodni Kate hófehér arcán. - Ne hagyjon itt! - mondta rekedt, alig hallható hangon. - Minden rendben van. Biztonságban vagy! - mondta Kate megkönnyebbült sóhajjal. - Nem! - rázta meg Alison a fejét. A mozdulat mintha fájt volna neki, hátrahanyatlott és egy pillanatra lehunyta a szemét. Kate már éppen megkönnyebbült attól, hogy vége annak a szörnyű, merev, rettegést rögzítő bámulásnak, de ez az egy szótagú válasz végigborzongatta.

- Miért nem vagy biztonságban? - kérdezte lágyan. - Mi történt? El akarod mondani? Egy pillanatig azt hitte, Alison nem hallotta, amit mondott, de aztán a lány kinyitotta a szemét. - Kiszabadultak! - suttogta. Keze váratlan erővel kulcsolódott Kate kezére. Még mindig jéghideg volt. - Én engedtem ki őket. - A szavai összefolytak, mintha enyhén részeg volna. - Erre vártak. Claudia. Claudia bosszút akar állni. - Claudia? - Kate csodálkozva bámult a hófehér, meggyötört arcra. - Ki az a Claudia? Alison bizonytalanul elmosolyodott, de a hangja meglepően határozott volt, amikor megszólalt. - Claudia egy ringyó. Áruló. Állat. Megérdemelte a halált. Kate iszonyodva meredt rá. - Alison, tudod, hol vagy? A zöld szem felnyílt. Körbekalandozott a szobán, aztán megállapodott Kate arcán. A lány egy pillanatig nem szólt semmit, aztán kirobbant belőle a zokogás. - Allie, ne sírj! Mondtam már, hogy biztonságban vagy! - Kate-et magát is meglepte, milyen erős szánalom söpört végig rajta. Előrehajolt, átölelte Alisont, magához húzta. Hirtelen úgy érezte, a lány olyan törékeny, mint egy madár, minden csontja kiállt, szinte átszúrták a meleg fürdőköpenyt, és testét még mindig rázta az a borzasztó reszketés. - Hallgass ide, hadd menjek föl egy törülközőért. Melegítettem neked egy követ. Odateszem a lábadhoz egy törülközőbe csavarva, az majd fölmelegít - pillantott a kályhára Kate, és megpróbált fölállni. - Nem! - Alison újra megragadta a kezét. - Ne hagyjon itt! Kate újra visszaült a díványra a lány mellé. - Nincs itt semmi, amitől félned kellene, Alison! - ismételte meg gyöngéden. - Biztonságban vagy! Mintha a szavait akarná megcsúfolni, újabb, nagyon erős szélroham rázta meg a házat. Füstgomoly puffant ki a nyitott kályhaajtón, orrfacsaró, égett tölgy- és almafaszaggal töltve meg a szobát. Kate az ablakra nézett, egy pillanatra eltűnődött azon, vajon az üveg kibírja-e a vihar támadását. Az ablakpárkány csupa víz volt belül. Ezek szerint ereszt az ablakráma. Egy cseppnyit megmozdult, de nem engedte el Alison kezét, csak a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Biztos volt abban, hogy tócsát lát az ablakpárkányon. Rámeredt. A vízbe levelek és föld keveredett, s a tócsa szélén ott tekergett egy csomó légylárva. Egy pillanatig azt hitte, elhányja magát. - Mi ez? Mi történt? - A hangjából süvített a pánik. Alison még erősebben szorította a kezét. - Mit látott? - Semmit. Egyáltalán semmit. - Kate megrándult a fájdalomtól, amit Alison szorítása okozott neki, és megpróbálta kiszabadítani magát. - Befolyt némi eső, ennyi az egész. Egyáltalán nem meglepő, akkora szél van. - Valahogy rávette magát, hogy lecsillapodjék. - Figyelj ide! Föl kell állnom, és idehozni valamit, amivel feltörülhetem. Majd odanyomogatok egy törülközőt. Biztos, hogy valami rés van az ablakkereten. Aztán meg csinálhatnék magunknak valami forró italt. Biztos vagyok benne, hogy neked is jólesne, ugye? - Kate-nek fogalma sem volt róla, hogyan tud nyugodtan beszélni. Megpróbálta lefeszegetni Alison ujjait a kezéről. A lány olyan volt, mint egy gyerek, aki görcsösen kapaszkodik az anyja szoknyájába. Alighogy kiszabadította a fél kezét, Alison elkapta a másikat. - Allie, itt semmitől se kell félned - ismételte meg Kate. Allie elkeseredetten bólintott. - De igen. Hát nem érti, hogy éppen itt van az, amitől félni kell! Claudia szabadon van. Claudia és... - összehúzott szemmel habozott egy kis ideig, félrehajtotta a fejét, mintha fülelne valamire, ami a szomszéd helyiségből hallatszik át. - Claudia és... és... Claudia és... - ezzel elhalt a hangja. Csodálkozó kifejezésjelent meg az arcán. - Mit mondtam?

- Semmit, Allie. Egyáltalán nem mondtál semmit. - Kate még mindig megpróbált nyugodt hangon beszélni, holott egyáltalán nem volt nyugodt. A gyerek hallucinál. Talán ez is a lehűlés tünete? Nem tudta. A határozatlanság, a félelem, mind ugyanannak a része? Istenem, kéne egy orvos! - Allie, föl akarom hívni a mamádat. Addig biztonságban leszel itt. Csak a konyhába megyek. Nézd, nyitva hagyom mind a két ajtót, egész idő alatt látni fogsz... - Nem! - sikoltott fel Alison. A hangba Kate beleborzongott. Alison a takarókkal birkózott. - Megyek magával. Nem szeretek itt lenni. Az az ablak. Az a nő át tud jönni azon az ablakon. - Előrenyújtotta a karját. Kate odanézett, ahová Alison mutatott. A tócsában most még több föld volt. Föld és tőzeg és - Kate érezte, hogy epe nyomul fölfelé a torkában, amint észrevette, hogy a látomás széle mozog. Hirtelen eszébe jutott valami. - Rendben van. Akkor menjünk a konyhába. Gyere! Segítek. Iszunk valami meleget, és megpróbálok telefonálni. Ha működik. Istenem, add, hogy működjön a telefon! Átkarolta Alisont, úgy segített neki kicsoszogni a konyhába, leültette, még mindig a takaróba bugyolálva, egy székre. Csöndesen becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot, aztán a félelemtől reszkető kézzel felkapta a telefont. A vonal még mindig süket volt.

XXVI A kastély bejáratának közelében Greg dacosan leállította a kocsit a mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóban, és elindult a bejárat felé. Fölnézett az égre. Az előrejelzés szerint havazás és jégeső várható, amely később sűrű havazásba megy át. Ez vélhetően azt jelenti, hogy a jégeső a Redall-öböl környékén jelentkezik majd, de az ember sosem tudhatja. Van, hogy ott adja ki a mérgét. De bármi történt is, Colchesterben csak rosszabb lehet. Mindig az volt az érzése, hogy a városban sűrűbb a hóesés. Már régóta nem volt a múzeumban. Zavartan körülnézett. A tágas hall a fal mellé állított tárlókkal eltűnt. A helyiséget apró részekre osztották, így meghittebb lett, a lágy világítást alacsonyabban helyezték el, és a legtávolabbi sarokból odahallatszott a videófelvétel bádoghangú kommentárja. Összevonta a szemöldökét. Miért nem hagyták békében a tárgyakat a helyükön ezek a csirkefogók? Azelőtt akár bekötött szemmel is odatalált volna Marcushoz. Most meg az isten tudja, hol keresse! Az emeleten még több videófelvételből áradt a szöveg. Türelmetlenül rápillantott a két készülékre, amelyekből a hajdani mészárlás hangjai hallatszottak, aztán megállt a szobor előtt, és sokáig, keményen bámult az arcába. Aztán ugyanúgy, ahogy Kate, a tárló felé indult, és lenézett az emberi csontokra. Kate- nek igaza volt. Nem Marcus az, akit Redallban temettek el. De akkor ki? A tekintete átvándorolt a másik halom maradványra. Kevesebb csont volt benne, de nem jelentősen. Marcus feleségének erős, jól fejlett csontrendszere volt. A művészeti iskolában egészen keveset tanult a csontvázformákról, de ez éppen elég volt neki, hogy megállapítsa, a nő fiatal volt, amikor meghalt. De hogyan, kérdezte magától. Beteg lett volna? Megölték? Gyerekszülésbe halt bele? Megnézte a feliratot. Ott se talált semmi fogódzót, semmit, ami még információt adott volna. Lenézett arra, ami Marcus koponyájából maradt. Talán a csontjaiba van beleírva a története? A szerelmei, a gyűlölködése, a győzelmei és a kudarcai? Fölemelte a kezét, és rátette a tárló hideg üvegtetejére. - Köhögd már ki, te rohadék! - Észre se vette, hogy hangosan beszél, mígnem egy nő megfordult mellette és rábámult. Egy pillanatra Greg szemébe nézett, aztán sietve továbblépett. Greg szórakozottan elmosolyodott, de máris újra Marcusra figyelt. A gazdag, sikeres Marcus, aki annyi jót tett Boudicca veresége után; aki visszatért Colchesterbe meg Redallba, aki földet vásárolt, vélhetően akkor, amikor az ára a béka segge alatt volt - húzta el a száját Greg -, akárcsak manapság. Vagy egyszerűen csak kapott egy birtokot, megtetszett neki és beleült? Egy lázadás során halt-e meg Redall korábbi ura, hagyva veszendőbe menni a földjét, vagy jó kis hasznot fölözött le? Közelebb hajolt az üveghez, ráhajtotta a homlokát és lehunyta a szemét. GYŰLÖLET HARAG FÉLELEM DÜH Az érzelmek, amelyek keresztülsöpörtek rajta, minden más gondolatot kitöröltek az agyából. Ott kavarogtak körülötte, villogott a színük, vörös, fekete. Vörös! Fekete! Egy erőszakos narancssárga. Greg köpködött, kiabált, a levegőt csápolta, közben bizonyos távolságról figyelte magát, és tudta, hogy habzik a szája széle, hallotta az őrjöngő kiáltásokat, és azt is tudta, hogy ő üvölt. Istenem, tényleg ő volt ez? Valóban torkaszakadtából üvöltött, vagy csak a fejében hallotta ezeket a kiáltásokat? A két videófelvétel a végére ért, pár percig csend volt, mielőtt újra

bekapcsoltak volna, hogy megint hallani lehessen a két római társalkodását. A hideg terem csak úgy visszhangzott a csendtől. A rettegésén és félelmén nem hatolt át az a gyors, aggodalmas cipősarok-kopogás, csak arra riadt fel, hogy egy kéz félénken a karjára simul. - Jól van? Akarja, hogy idehívjak valakit? - Az a nő bámult az arcába, aki annak előtte felfigyelt rá. - Láttam, hogy megtántorodott. Gondoltam, talán... - A nőnek elakadt a szava, ahogy észrevette, hogy Greg vakon mered rá. - Nem tudom, de szeretném megkérdezni, nincs-e epilepsziája vagy valami ilyesmi...? - Az aggodalma már szertefoszlott, mélyen elvörösödött az arca. - Sajnálom. Greg bizonytalanul pillantott a nőre. Biztos el fog szaladni, s mihelyt kikerül a látóteréből, lerohan a földszintre, és talán felküldi az egyik teremőrt. Nos, ha majd itt lesz, akárki is az, akkor majd meglátja, hogy egyáltalán nem részeg. Valójában még sosem érezte ennyire józannak magát. Kinyújtotta kezét az üvegdoboz felé, aztán olyan gyorsan visszarántotta, mintha az üveg belemart volna. Bármi támadt is rá, bármi töltötte is föl ezekkel az aljas érzelmekkel, annak ott kell lennie az üveg mögött.

XXVII Nem volt sem kísérő, sem őr, aki vigyázott volna rá. Teljesen megbíztak benne. Az istenek szóltak; bizonyosra vették, hogy Nion engedelmeskedni fog. Szokásban volt az utolsó búcsú. Ez a legtermészetesebb, amikor egy embernek itt kell hagynia a földi életét. - NEM! - Az asszony fájdalmas sikolya visszhangot vert a dűnék és a lápok között, végigszáguldott a szántóföldeken, a tenger fölött, mígnem elhalt a látóhatár peremén lévő felhők közt. - Claudia, szerelmem... - Nem! Nem engedem meg nekik! Miféle barbár isteneket imádsz te, akik képesek az ilyesmire? Nem mehetsz vissza. Nem szabad! Nem szabad! - és kitört belőle a zokogás. - Claudia, vissza kell mennem. Az istenek engem választottak. - Nion hangja szilárd volt, erős, még őt magát is meglepte, mennyire. - Gyűlölöm az isteneidet! - Nem szabad! Tisztelned kell őket, ahogy én teszem. És engedelmeskedni kell nekik. A lehető legnagyobb megtiszteltetés, ha valakit kiválasztanak a nagy áldozatra. - Megtiszteltetés? Azt hittem, a néped a foglyokat áldozza fel. A rabszolgákat. Miféle megtiszteltetés úgy halni meg, mint ők? - A könnyek végigfolytak az asszony arcán, csíkokat szántottak a sáfránysárga szemhéjfestékbe, amit olyan nagy kedvvel tett föl, mielőtt elindult volna otthonról. - A legnagyobb. Az isteneknek egy herceg vérére van szükségük. - Nion nyugodt hangon beszélt, bátorságot öntött belé, hogy valami szokatlan módon meg kell nyugtatni az asszonyt. Talán megsértettük őket a szerelmünkkel, drágám - mondta gyöngéden, és ujjheggyel megérintette az asszony arcát, mintha egy örökkévalóságra emlékezetébe akarna vésni, milyen az orra, a szája, a szeme. - Talán így a legjobb. Remélem, a te isteneid is lecsillapodnak, és megelégszenek a halálommal. - Nem - rázta meg a fejét az asszony. - Nem. - Én Fortunát imádom. Ő nem kívánja meg a követői halálát. Azt akarja, hogy éljenek és boldogok legyenek. Nem, nem hagylak meghalni. Ha te meghalsz, én is meg akarok halni. - Nem! - Nion megfogta az asszony vállát és gyengéden megrázta. - Claudia, neked élned kell. A fiad érdekében. Nem hagyhatod itt. És az én érdekemben is. Hogy a szívedben tovább éljen az emlékem. Erősnek kell lenned. Te Róma leánya vagy, emlékszel még? - Tudta, hogy az asszony nagyon büszke az arisztokrata származására. Ahogy remélte is, ezeket a szavakat már meghallotta. Az asszony kihúzta a vállát, fölemelte a fejét, de még mindig csörgött a könny a szeméből. - Nem félsz? - Persze hogy nem - mosolyodott el Nion. - Herceg vagyok, és pap. Miért félnék attól, hogy találkozni fogok az isteneimmel? - Megfogta a súlyos melltűt, amely a köpenyét tartotta össze. Azt akarom, hogy ez a tiéd legyen. Viseld a kedvemért, és ne szomorkodj túl sokat. Az asszony reszkető kézzel átvette a melltűt, és a szájához szorította. - Mikor... mikor fog megtörténni? - Hajnalban. Alighogy a nap felbukkan a látóhatár legkeletibb pontján. - Hol? - ezt már csak suttogni tudta. - A szent lápnál - mosolyodott el szomorúan Nion. - Azon a földön, amely az őseimé és azok őseié volt. Ott gyűlnek össze az isteneink, és ott létezik egymás mellett a való meg a másvilág. Nagyot sóhajtott. - Most mennem kell.

- Még ne - kérte az asszony kínlódó hangon. - Kérlek, Claudia Honorata! Könnyek nélkül szeretnék elbúcsúzni tőled. Azt akarom, hogy olyan becsületes és bátor és büszke legyél, mint amilyen akkor lettél volna, ha a feleségem leszel - mondta szilárd hangon. Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyot lélegzett. - Ha ez a kívánságod, szívem hitvese! - Feszes, üres mosolyt varázsolt az ajkára, fölemelte az arcát, és arcon csókolta a férfit. Nion megfogta az asszony kezét, a szájához emelte, aztán, mert már nem bírta tovább, elfordult, és odarohant a fogatához. A telefon még mindig nem működött. Kate háromszor tárcsázott, a keze izzadtan tapadt a kagylóra, s mind a háromszor az a furcsa, visszhangzó csend fogadta, mintha a vonal másik végén valaki büntetésből a zihálására fülelt volna. - Mi a baj? - kérdezte Alison szemmel láthatóan dideregve. - Úgy látszik, a telefon nem működik. - Azt mondja, elvágták a vezetéket? - a lány hangja vinnyogásba csapott át. - Minden rendben, Allie. Nincs baj. Itt biztonságban vagy. Biztonságban és melegben. - Még arra is rávette magát, hogy biztatóan a lányra mosolyogjon. - Csinálok valami meleget. Mit szeretnél? - Ezzel Alisonre nézett, aki megvonta a vállát. Kate fölkapta a vízforralót, odament a mosogatóhoz, hogy megtöltse, s közben kibámult az ablakon. Az erdő fái, amelyeket alig lehetett látni a szakadó jégesőben, meghajoltak a szél erőszakos rohama alatt. Az ég furcsán sötét volt, egy barnás felhő homályosította el. Hófelhő volt. Az bizony. Kate visszafordult a csaphoz. Homok volt a mosogatóban. Homok és tőzeg és még valami összerázkódva félrekapta a kannát, teljesen kiengedte a csapot, körbeforgatta, hogy lemossa a légylárvákat és a földszemcséket. Alisonre nézett, remélte, hogy a lány nem vett észre semmit. Alison lehunyt szemmel hintázott a székén. Kate elhúzta a száját, megtöltötte a kannát és indult, hogy bekapcsolja. - Vissza akarsz menni a tűz mellé? - kérdezte gyengéden. - Lefekhetnél a kerevetre, és szundíthatnál egyet. - Nem! - rázta meg Alison a fejét. - Magával akarok maradni. - Rendben van. - Kate elővett két bögrét. A keze ott körözött a neszkávés üveg fölött, aztán egy még ki nem nyitott kakaós doboz után nyúlt. Biztos Diana hagyta itt, amikor fölszerelte a házat élelmiszerrel. Gazdag aromájú, sima ízű kakaómárka volt, az a fajta, mely kényezteti az ember ínyét. Mindkettőjüknek jót fog tenni. Egy kanállal lefeszítette a tetejét és letépte a papírtakarót. A doboz teli volt földdel. A hirtelen fényben egy hatalmas, kövér kukac tekergett méltatlankodva. Kate felsikoltott és keresztülhajította a fémdobozt a konyhán, amely nagy csörömpöléssel a falnak ütődött. - Mi az? - ugrott talpra Alison. - Rámeredt a vörös bádogdobozra, amely a sarokba gurult, és kakaócsíkot hagyott maga mögött a kövön. Kate megdörgölte a szemét. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél. - Sajnálom. Kicsúszott a kezemből. Milyen hülye vagyok... Valahogy rávette magát, hogy fölvegye a dobozt. Gyanakodva megszaglászta, ami benne maradt. Jó illata volt, gazdag és tiszta kakaóillata. Szerencsére maradt annyi, hogy elég lesz. - Úgy látszik, képzelődik. Hülye! Le kell csillapodnia, erőt kell vennie magán Alison érdekében. Nagyot lélegzett. - Allie, ki az a Claudia? - Claudia? - fordult felé Alison. A szín már egy kicsit visszatért az arcába, és élénkebbnek látszott, de a szeme körül furcsán sápadt volt a bőr, és Kate ettől nagyon rosszul érezte magát. Nem ismerek senkit, akit Claudiának hívnának.

- Azt hittem, azt mondtad... - Felsóhajtott, elhallgatott. - Nem. Talán félreértettem valamit. Nem baj. Kész a kakaó. Menjünk vissza a nappaliba és üljünk a kályha mellé. A jégeső még mindig csapkodta az ablaküveget, és Kate látta, hogy az ablakpárkányon még nagyobb lett a tócsa. Már kezdett lecsorogni a padlóra. Letette a kakaóját és kiment a konyhába egy rongyért. Alison még mindig a széken gubbasztott. - Gyere! Teszek még a tűzre. Akarsz segíteni? Alison megrázta a fejét. - Minden... minden rendben van odabent? - Persze hogy rendben van. Ereszt egy kicsit az ablakkeret, ennyi az egész. - Fölvett egy rongyot. - Csak feltörlöm és utána megrakom a kályhát. Óvatosan becserkészte az ablakot, szemét a párkányra szögezte. A földmorzsák még mindig ott voltak a tócsában, de a kukacok eltűntek. Megkönnyebbült sóhajjal feltörülte a vizet, és begyömöszölt egy másik törlőt a párkány és az ablakkeret közti résbe, aztán a kályhához lépett. Csak három hasáb volt a dobozban. Kinyitotta a kályhaajtót, s az egyiket berakta, kinyitotta egy kicsit a tűzelzárót, hogy felszítsa a tüzet, aztán felverte a párnákat a díványon. A háta mögött Alison csoszogását hallotta, ahogy a nappali ajtajához közeledik. A lány beleskelt a szobába. - Elment? - kérdezte. - Kicsoda? - fordult sarkon Kate. Alisonnek szinte a lélegzete is elállt, a válla előreesett. - Nem tudom. Volt itt valaki... vagy a parton láttam azt a nőt?... Kate odament hozzá, a vállára tette a kezét. - Nincs itt senki, Allie - mondta lágyan. - És semmi, amitől félni lehetne. Nagyon átfáztál a parton, és azt hiszem, majdnem kihűltél. Ettől az emberek időnként képzelődni kezdenek. Gyere be, ülj le, rakd föl a lábad, és idd meg a kakaódat! Biztos jobban leszel tőle. Megígérem. Közben nem nézett abba a sarokba, ahol annak előtte azt a nőalakot látta. Az is csak képzelődés volt. - Tudod mit mondok, hallgassunk egy kis zenét! - Odament a halom kazettához, közéjük kotort, s közben félmosollyal arra gondolt, ugyan, mit fog gondolni Alison Vaughan Williamsről vagy Sibeliusról vagy Bachról, amikor annyira más az ízlése. Ott tétovázott a kazetták fölött. Fauré Requíemje? Hogy került ez ide? Ez Joné volt. Egy pillanatig csak nézte, aztán kinyitotta, kivette a szalagot. Talán némi atavisztikus szükséglete támadt imádkozásra, azért választotta ezt? Akármi oka volt, ártani nem árt. Ahogy becsúsztatta a magnóba, a szeme megakadt egy csomó nyomtatott papírlapon az íróasztalán. Megvonta a vállát. Most nem volt ideje rá, hogy a munkája miatt izguljon. Talán, ha Alison elalszik, lesz ideje egy kicsit írni. Nyilvánvaló, hogy a lány abban a pillanatban nem mehet sehová, s ő csak egyvalamit tehet, hogy melegen tartja és kivár. De ha Alison később jobban lesz egy kicsit, megpróbálhatnának visszamenni a szülei házába. Vagy talán várják meg Rogert és Dianát, akiknek feltűnik a lányuk hiánya, és elkezdik keresni? Annyira egyedül érezte magát telefon nélkül, hogy kénytelen a saját találékonyságára hagyatkozni. Amikor az Introitus meg a Kyrie éteri dallamai betöltötték a szobát, Alison minden tiltakozás nélkül hátradőlt, és lehunyta a szemét. Kate titokban figyelte a szemközti karosszékből. A fa jól égett. Nemsokára rá kell tennie egy másik hasábot. Akkor már csak egy marad. A tekintete az ablakpárkányra vándorolt. A törlő még száraz volt és semmijeiét nem látta kunkorgásnak. Az óvatos kopogás az ajtón szinte beleveszett a zenébe, de a hangtól Kate-nek mégis felszökött az adrenalinszintje, felpattant a székről, elöntötte a rémület, a pánik. Alisonre nézett, de úgy látta, a lány nem hallott semmit. Az ajtóban Patrick állt, vastag dzsekije fölött sárga biciklis anorák, a haja a fejére tapadva, arca piros az erőfeszítéstől, hogy végig kellett hajtania a vizes, sáros ösvényen. - Jó napot! Anya kérdezteti, itt van-e Allie. A telefonja nem működik, tud róla?

- Igen, tudok, és Allie itt van. - Kate behúzta a fiút az előszobába, és becsukta az ajtót. - Hála istennek, hogy itt vagy! - Hátrasandított a nappaliba. Úgy látta, Alison még mindig nem hallott meg semmit. A szeme csukva, arcát ellágyította az alvás. - Gyere a konyhába, ott tudunk beszélni! - Kate bevitte a fiút a konyhába, és csöndben behúzta az ajtót. Nagyon elszégyellte magát, amikor észrevette, hogy még mindig remeg a keze. - Tudod, valami nagyon különös dolog történt. Alisonre a dűnén találtam rá, az ásatásán, térden állva és valamiféle transzban. Ide kell hoznod a szüleidet meg a Land Rovert, hogy hazavigyétek. Többé-kevésbé rendben van, de ahhoz nem eléggé, hogy gyalogoljon. Azt hiszem, látnia kéne egy orvosnak. - Ó, a pokolba is! - Patrick vékony arca maga volt az aggodalom. - Azért jöttem biciklin, mert Greg elvitte a Land Rovert. Senki se tudja, hová ment. A Volvo meg nem tud átjönni a fák között. Most aztán benne vagyunk a pácban! A rádió azt mondja, még csak most jön a java. Nagy havazás lesz. - A fenébe! - harapott bele Kate a hüvelykujjába. - Mi történt Allie-vel? Egyáltalán, mit keresett az ásatásán ebben az időben? - kérdezte töprengve Patrick. - Nem tudom. Nem vitt magával szerszámokat vagy ilyesmit. Úgy láttam, valami sokk érte. Kate korábban alig váltott pár szót ezzel a komoly ifjú emberrel, de tetszett neki, amit látott. Szilárdabbnak, nyugodtabbnak tűnt fel, mint akár a húga, akár a bátyja - nagyon hasonlított az apjára. - Odakint történt vele valami, Patrick. Nem tudom, mi volt az, de pokoli rémületet váltott ki belőle. Még most is agyon van rémülve. Én is. - Pedig ezt nem is akarta hozzátenni. Patrick óvatosan végigmérte Kate-et. - Kiprovokált valamit, amikor belepiszkált abba a sírba, igaz? - kérdezte kellemes, világos, nyugodt hangon. - Bajt kevert? Kate nyelt egyet. - Azt hiszem, lehetséges - mondta óvatosan. - Maga is azt hiszi, hogy az Marcus sírja? Kate megrázta a fejét. - Nem hinném, hogy az lenne. Valahol Colchester mellett találták meg a sírját. - Habozott egy kicsit. - Azt hiszem, az egy nőnek a sírja. - Aha! - bólintott összehúzott szemöldökkel Patrick. Nem is látszott meglepettnek. Azt sem kérdezte meg, Kate honnan tudja. Sokkal inkább lefoglalta, hogy fejben előre-hátra megforgassa ezeket az új lehetőségeket. - Arra gondol, hogy a kísértet nem vicc. Hogy egy nő valóban kísérti ezt a házat. És hogy Allie látta őt? Kate bólintott. - Claudia a neve. Patrick szemöldöke felszaladt a homlokára. - Honnan tudja? - Allie motyogott valamit erről. De már nem emlékszik rá, bár előtte sokszor kimondta ezt a nevet. - Ejha! - Látszott, hogy Patricket lenyűgözték a hallottak. - Jó volna, ha anya meg apa itt volna. - Fölnézett, és bőszülten a levegőbe csapott, amikor egy légy ott zúgott el a mellette lévő lámpa fényében. Kate a légyre meredt. Valami hideg súlyt érzett a gyomrában. Honnan kerülnek ide ezek a legyek meg lárvák? Mintha gondolatolvasó volna, Patrick elmosolyodott. - Régi házakban gyakran találni legyet télen is - jelentette ki közönyösen. - Hibernálódnak vagy valami ilyesmi. A padlódeszka alatt biztos vannak döglött egerek is. Mivel befűtött, a legyek fölébredtek. A fiúnak természetesen igaza volt. Kate megborzongott. Tényleg ő az, aki arra gondolt a lelke legmélyén, az agya legtávolabbi zugában, hogy a lárvák és a föld és a legyek a sírból származnak? Savanyúan elmosolyodott.

- Már a legrosszabbra gondoltam. - Tényleg látta? Mármint Claudiát? - Patricknek olyan szeme volt, mint a bátyjának. Sötétszürke, mindent látó, de a Gregével ellentétben, álmos is és gyöngéd pillantású. Félrevezető. Kate érezte, hogy a fiú belelát a veséjébe is. - Igen, láttam. Patrick látszólag minden meglepődés nélkül elfogadta a választ. Sem gúny, sem hitetlenkedés nem volt a hangjában, amikor föltette a következő kérdést. - Gondolja, hogy ő dúlta föl a házat a múltkor? - És fogva tartotta Kate tekintetét. Kate megvonta a vállát. - Korábban sosem gondolkoztam azon, valóban érdemes-e vagy sem hinni abban, hogy vannak kísértetek. Kedves ötlet, hogy vannak, de csak biztonságos távolságból. - Tudományosan az ötlet persze tarthatatlan. - Az? Kíváncsi volnék a magyarázatra - mondta Kate mosolyogva. - Hiszem, hogy a pszichokinetikus energia mérhető, s kimutatták, hogy képes elmozdítani kissé a dolgokat. Ilyenek a kopogó szellemek is. Gyakran egy tinédzser jelenlétéhez kapcsolódnak. Nem mások, mint a saját frusztrált szorongásaink. - Kate mosolygott, mert arra gondolt kesernyés bámulattal, menynyivel érettebb ez a komoly nagyfiú, mint a bátyja. - Allie-be szorult némi csirkefogóság - folytatta a fiú - de kedves kölyök. És semmi bántó szándék nincs benne. Ilyesmit nem tudott volna tenni hideg fejjel - jelentette ki a két év korkülönbség adta magaslatból. Felnézett, amikor egy szokatlanul erős szélroham jeget csapott az ablakra és megborzongott. - Mielőtt elmennék, láthatnám azt a szobát, ahol történt? - Menj csak fel! Balra van. - Kate a konyhában maradt, míg a fiú fölment az emeletre, hallgatta feje fölött a lábdobogását. Pár perc múlva már lent volt. - Minden rendben. - Már megszerezte, amit akart. - Allie? - Nem. Nem Allie. Patricknek nagyra tágult a szeme. - Nem tudtam róla, hogy eltűnt valami. - Azok, vagyis az asszony elvitte azt az ezüst nyakéket, amelyet a sírban találtam. - Ajjaj! - A fiú egy kis szünetet tartott, hogy végiggondolja a dolgot. - Nem lehetett kísértet. Valódi tolvajnak kellett lennie. - Ezt elég csalódottan mondta. - A kísértetek nem lopnak. - De igen! - Alison állt az ajtóban, akit addig nem vettek számításba. Úgy csavarta maga köré a takarót, mintha köpeny volna. Az arca átlátszóan fehér volt. Bizonytalanul odament a székhez, lezuttyant rá. - Azért akarta azt a nyakéket, mert a férfié volt. - Kié? - meredt Patrick a húgára. Alison újra beszélni kezdett és újra elhallgatott, de egy szót nem mondott ki, mintha azt a szót, azt a nevet lelopták volna a szájáról. - Nem tudom. De szerette azt a férfit. Patrick gyorsan Kate-re pillantott. Mintha azért könyörögne, hogy hadd értsen már meg valamit. - Hallgass ide, Allie! Hazamegyek és idehozom a mamát meg a papát. Ágyba kell feküdnöd vagy valami ilyesmi. - Jól vagyok. - A szavait meghazudtolva akaratlanul is megborzongott a lány teste. - Ugye olyan gyorsan idehozod őket, ahogy csak lehet? - kérdezte csöndesen Kate, miközben az ajtóhoz kísérte a fiút. - Kérlek! Nem hiszem, hogy egyedül kéne maradnunk... maradnia itt. Figyelte, ahogy a fiú fölveszi a rikító sárga biciklisdzsekit. Nem akarta, hogy elmenjen. El akarta kapni a ruhaujját, és azt kiáltani, hogy maradjon. Azt akarta, hogy velük együtt torlaszolja el magát a házban. Milyen ostoba! Hát mi van itt félnivaló?

- Allie-nek orvosra van szüksége, Patrick. Azt hiszem, ha melegben marad, akkor rendben lesz, de én nem értek ezekhez a dolgokhoz. Sokkal boldogabb volnék, ha valaki megvizsgálná. A fiú bólintott. - Ne izguljon! A mama ápolónő volt. Ő majd tudni fogja, mit kell tenni. Tíz perc múlva otthon vagyok. Ha Greg még nem érkezett vissza a Land Roverrel, felhívjuk Joe Farnboroughékat, akik a főút mellett laknak. Van egy négykerék-meghajtásos járgányuk, az jó lesz ide. - Ezzel indult is kifelé a jégesőbe, de megtorpant. - Minden rendben lesz. Ne nyugtalankodjék! Csak tartsa zárva az ajtót! Kate rábámult. Amikor találkozott a tekintetük, Kate rájött, hogy a fiú is meg van zavarodva, s éppúgy tudja, mint ő, hogy az ajtó nem tartaná távol Claudiát, ha Claudia valahol odakint van.

XXVIII A gödör alján tőzeg szennyezte a homokot, amint kipergett a dűne feltárt felszínéről, és belehullott a jeges tócsákba. Eső és jég mosogatta a kérges bőrt, nyirkosán tartva, és újra rugalmassá téve, ideiglenesen megvédve a levegőtől. A hosszú, rézszínű hajfürtök, amelyek tizenkilenc évszázad múltán is selymesek maradtak, átkígyóztak a vak arcon, amely belebámult a sötétségbe. Az asszony karja, amely keresztben feküdt a mellén, kitekeredett, törött volt, az ujjai kinyújtva. Ahogy hideg levegő érte őket, ellazultak, újra rugalmasak lettek, a férfi vállát becézték, bőr olvadt bőrbe, ajak ajakba, a száraz, törékeny, morzsolódó csont eggyé vált a homokkal. A tengerről érkező szélroham, amely végigkorbácsolta a dűne felszínét, még több homokot zúdított alá. Tőzeg és homok és föld lágy, nyirkos keveréke örvénylett a jeges vízben, s az ezüst nyakék, amely ott hevert Nion hústalan kezének meglazult szorításában, újra eltűnt szem elől.

XXIX Bili az ablaknál állt, lenézett az utcára és felsóhajtott. Gyűlölte a londoni esőt, és ez a hideg, tomboló jégeső volt a legrosszabb fajta. Túl nyirkos volt a levegő, hogy hó legyen belőle és lecsillapodjék, túl hideg, hogy az emberi arc bőre elviselje, s csak arra volt jó, hogy a vízelnyelőkben gusztustalan zagyvalék legyen a piszokból, levelekből és szemétből, amelyet a szél fújt oda. Hallotta, amint gurgulázva folyik le az esővíz az ablak melletti csőben. Olyan hangja volt, mint amikor leeresztik a kádat, s ez rendkívül nyomasztotta. Megpróbált arra gondolni, hogy kimegy a nyaralójába. Már előre örült, hogy ezzel véget vethet ennek a hétnek Óvatosan átalakította a napirendjét, és így sikerült ellopnia a hétfőt meg a fél keddet, így aztán hosszú hétvégéje lehet. A legjobb fajta hétvége. De olyan volt az idő, mintha azért hozta volna a legrohadtabb formáját, hogy keresztülhúzza az egész tervét. Visszament az íróasztalához, és fölvette a mappáján álló pohár bort, a tegnapi parti maradványát. A borospalackot az irodaház felettük lévő emeletéről, egy frigóból szerezték. Hát csak ő döntheti el, hogy mit tesz. Csak neki kell, hogy tessen a döntése. Valóban azt akarja-e, hogy halálra fárassza magát az A12-esen, hogy vállalja a kockázatot? Hiszen ez a hideg eső átválthat havazásba, éppen, amikor kiér a londoni külvárosokból? Önmagában persze csábító volt az utazás. Rosszabb helyet is el tud képzelni, mint hogy karácsony táján a redalli házban legyen számkivetett, és ha elég ételt-italt szed össze, ott soksok napra boldogan elbújhat. Visszasétált az ablakhoz, a lelkiismeretével vívódott. A következő hét második felére igen szoros napirendje volt. Egyre közeledett a karácsony, és valójában nem vállalhatta a kockázatot, hogy bármi kis időre, de elhagyja az irodáját. A két buszt figyelte az ablaka alatt, kupolás skarlát tetőiket, amelyek ragyogtak a jégtől: a jég a pillanat egy törtrészéig nem olvadt el, aztán a szeme láttára víz lett belőle, és vastag pászmákban folyt végig az ablakokon. Mögötte megszólalt a telefon. Először ivott egy kis bort, csak utána lépett az íróasztalához és emelte föl a kagylót. - Bili, Jon Bevan vagyok. Bili felhúzta a szemöldökét és leült. - Szervusz. Mikor jöttél vissza? - Nem mentem még vissza. Holnap repülök haza. De egy kicsit nyugtalan vagyok. Nem tudom elérni Kate-et. Nem működik a telefonja. Megvan neked a házigazdái száma? - Biztos. - Bili fölvett egy kövér, elnyűtt telefonregisztert, mellyel azért volt nagy barátságban, mert már kiment a divatból. - És hogy megy odakint? - Nem rossz. Szeretném megtudni, szívesen látnának-e Redallban. - Ebben nem tudok segíteni. Ezen a héten nem is beszéltem velük telefonon. - Szóval, nem tudsz a betörésről? - Betörésről? - Bili ijedtében megdermedt. - Lindseyékhez betörtek? - Nem. Kate házába. Idegesen beszélt, amikor utoljára felhívtam. Majdnem rémülten. Ettől vagyok nyugtalan. - Rémülten? - Bili rábámult a zavaros, kör alakú krikszkrakszra, amelyet az előtte lévő mappára firkált oda. Hozzárajzolt még pár hajfürtöt meg egy fél szemet. - Hát, ha betörtek hozzá, akkor rémültnek is kell lennie. Sok mindent elvittek? - Nem hiszem. Kiásott valamit a homokból, alighanem amiatt történt. Biztos vagyok benne, hogy Kate már jól van. Nyilván nincs ott semmi, ami miatt idegesnek kéne lennie. Bili fölnevetett. - Én is biztos vagyok benne, de azért felhívom Lindseyéket, és ellenőrzőm a dolgot. Kíváncsi vagyok, odaérnék-e ma estére? Nem vagyok biztos benne. Rohadt egy idő van errefelé.

- Itt is. - Massachusettsben Jon kinézett a hálószobája ablakán, látta a kerten végigörvénylő hóesést, amely eltakarta a gyep túlsó végén álló juharfákat. - Azt hiszem, el kéne menned, Bili. Ha megteszed, ugye felhívsz, amikor találkoztál Kate-tel? Vagy vidd el valahová, ahonnan felhívhat. Engedd meg, hogy megadjam az itteni számomat. Bili leírta a számot. - Ha beszéltem Dianával, olyan gyorsan visszahívlak, ahogy csak lehet. Rendben van így? Ne izgulj, öregem, biztos vagyok benne, hogy Kate jól van. Először a Kate számával próbálkozott. Ahogy Jon is mondta, a vonal süket volt. Aztán felhívta Lindseyéket. Beletelt némi időbe, mire valaki fölvette a kagylót. - Greg? - szólt bele Bili, aki már éppen azon volt, hogy leteszi. - Bili Norcross vagyok. Beszélhetnék Dianával? - Sajnálom, de senki sincs itthon. - Greg hangja nagyon távolról hallatszott. - Mit tehetek érted? - Csak azt akartam ellenőrizni, milyen az idő tifelétek. Azt terveztem, ma elutazom oda. - Őrült szél van, jeges eső és az előrejelzés szerint még rohadtabb lesz. A te helyedben inkább Londonban maradnék, szorosan a kandalló mellett. - Egyáltalán, láttad Kate-et? - Persze hogy láttam. - Greg hangja egyre hűvösebb lett. - Jól van? A telefonja nem működik. - Nagyon is jól érezte magát, amikor utoljára láttam. Virágzóan, ahogy te mondanád. Már jelezted neki, hogy jönni akarsz? - Éppen azon lettem volna. - Jó. Nos, amint kijavítják a vonalát, felhívhatod és megkérdezheted tőle az időjáráselőrejelzést. Bili összehúzta a szemöldökét. - Ezt fogom tenni. Kösz, Greg. - Letette a kagylót. A ceruza, amellyel firkált, kettétörött. Meglepetten bámult rá. - Te rohadék! - morogta maga elé. - Az vagy, rohadék! Nagyjából két órával azután, hogy Patrick magára hagyta Kate-et és Alisont, Kate kinézett az ablakon, és látta, hogy egy ősrégi járgány csúszkálva lefékez a ház előtt. Nem ismerte a vezetőt, de látta, hogy Patrickkel szorosan a nyomukban, Diana és Roger kifelé készülődik az autóból. - Hála istennek! - mormogta. Alison takarókba bugyolálva a díványon feküdt. Mintha elaludt volna. Kate rohant az ajtóhoz és kinyitotta. - Hol van? - kérdezte Diana feszült, sápadt arccal. Félretolta Kate-et, bement a nappaliba. - Szervusz, anya! - Alison kinyitotta a szemét. - Pontosan mi történt? - kérdezte Roger, aki kint maradt az előszobában, és megfogta Kate karját. - Bocsánat, engedje meg, hogy bemutassam Joe Farnborough-t. Volt olyan kedves, és elhozott minket. Kate rápillantott a magas, ősz férfira, aki leplezetlen kíváncsisággal mustrálgatta őt. Amikor találkozott a tekintetük, elvigyorodott, a szeme ezüstszürke volt széltől-naptói cserzett arcában. - A kis Allie már megint belemászott valamibe, igaz? - kérdezte. Kate megvonta a vállát. - Azt hiszem, jól van. De haza kell vinni. - Követte Dianát és Rogert a nappaliba, akik Alison fölé hajoltak. Diana a lánya kezét fogta. - Jól vagyok, anya. Becsszó. - A lány sápadt volt és feszült, de a hangja kezdett már a régi lenni, erősebb és morcosabb. - Ne csinálj felhajtást! Csak vigyél haza. - De hát mi történt, Allie? - Roger félretolta a takarókat és leült. - Gyerünk, mondd el! Alison megrázta a fejét.

- Nem tudom biztosan. Kimentem a sírhoz. Látni akartam. Korán volt. Még sötét. - Akkor indultál el, amikor még sötét volt - ismételte elszörnyedve Diana. Alison bólintott. - Nem is tudom, miért. Csak volt valami, amit meg kellett tennem. Vittem elemlámpát. Az erdőben nagyon nyirkos és hideg volt minden, nagyon sötét is, és én megijedtem. - Megremegett a hangja. - Amikor Kate házához értem, láttam, hogy minden lámpa ég. Ettől egy kicsit jobban éreztem magam. Arra gondoltam, bekopoghatnék, és megkérhetném Kate-et, hogy jöjjön velem. De nem bírtam megtenni. - Elsírta magát. - Pedig akartam, de nem tudtam megtenni. Kate elképedve meredt rá. - De hát miért nem, Allie? Elmentem volna veled. - Nem azt mondtam, hogy nem tudtam megtenni, mert nem akartam. Akartam, de az a nő nem engedte. Egy pillanatra csend lett. Kate elfogta Roger pillantását. Töprengő volt. Kate kitalálta, hogy Patrick már beszélt neki Claudiáról. - Ki nem engedte, Allie? - kérdezte gyengéden Diana. - Valaki. A nő. Nem tudom. A férfi meg akar állítani, de a nő mondani akar nekem valamit. Itt vitatkoznak a fejemben. - A halántékára szorította a tenyerét, és sírva folytatta: - Az a nő azt akarja, hogy tudjam. - Azt akarja, hogy hagyd abba az ásatást a sírnál? - kérdezett közbe Patrick az ajtóban állva. Erről van szó, igaz? - Nem - mondta Allie, és felült. - Nem, nem ez a lényeg. Azt akarja, hogy odamenjek. Azt akarja, hogy ott legyek. Azt akarja, hogy megtaláljak... valamit. - Ezzel újra visszafeküdt. - Nos, bármi történt is, azt javaslom, vigyünk haza téged, ifjú hölgy - szólt közbe Joe Farnborough az ajtóból. - Nem akarlak siettetni benneteket, de be kell mennem a városba, és vennem némi tartalék élelmet, amíg rosszabbra nem fordul az idő. - Persze, Joe. Bocsánat! Olyan rendes volt tőled, hogy elhoztál minket. - Diana nyüzsögni kezdett. - Roger, ki tudod vinni Allie-t? - Nem kell, anya. Tudok járni. - Alison keserves nyögések közepette letette lábát a díványról és felállt. Kate figyelte, amint a lányt kikísérik, és beültetik az autó hátsó ülésére - a járgány még öregebb és még viharvertebb volt, mint a Lindseyéké. Patrick megfordult, Kate-re nézett. - Apa! Jöhetne Kate is velünk? Azt hiszem, nem kéne itt maradnia. Roger sarkon fordult. - Persze. Ezt meg se kell említeni. Velünk kell jönnie, Kate drágám. Majd komolyan megbeszélünk mindent. És ha már mindent tisztázunk, legalább bejelenthetjük, hogy elromlott a telefonja, így megjavítják, mire ismét visszakerül ide. - Leakasztotta a kabátját az ajtóról, és a karjára vette. Kate megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Lindseyék esetleg nélküle mennek el, és tudta, nem lesz elég ereje ahhoz, hogy megkérje őket. Éppoly erősen akart a házban maradni, mint amennyire szerette volna elhagyni azt. Visszament a szobába, hogy leoltsa a lámpákat. Lezárta a kályhát és körülnézett. A víz ismét kezdett átszivárogni az ablakpárkányra, és átitatta a törlőt. A szélén néhány sötét földfoltot látott, és az árnyékban valami kicsi és fehér iparkodott roppant céltudatosan a párkány széle felé. Sarkon fordult és fölemelte a válltáskáját. Aztán észbe kapott, és magához vette az íróasztalán heverő kinyomtatott szöveget meg a lemezt is. Követte Rogert kifelé, és nagy csattanással becsukta a bejárati ajtót.

XXX Diana lement a földszintre. Alison az ágyában feküdt. Mellette, a takaró rejtekében egy elnyűtt, félfülű teddybear mackó. A szobában minden lámpa égett. Néhány perccel később Greg jelent meg az ajtóban. - Ébren vagy, Allie? Alison még mélyebbre süllyesztette a mackót a takaró alá. - Miért? - Beszélnünk kell. - Illedelmesen bejött, becsukta az ajtót. Leült az ágy szélére, összefonta a karját. - Tudom, hogy azt mondtam, el kell ijeszteni innen. Kate-re gondolok. Tudom, hogy egy csomó mindent mondtam róla ennek érdekében. És tettem is. Fájdalmat okoz, hogy itt van. - Egy pillanatra elhallgatott, a lábát bámulta. - Hozzám kedves volt - szólalt meg végül Alison. Ez alkalommal nem volt gúnyos a hangja. - Valójában mi történt? - nézett a húgára Greg. - Odakint. Csak nem akartad agyonrémíteni? - Nem. - Ez bizony szánalmasan hangzott. - Akkor mi történt? - Semmi. - Az lehetetlen. - Egy pillanatra rátette a kezét Alison vállára, amely kipúposította a takarót. Gyerünk, mondd el! - Ez az igazság. Semmi nem történt. Nem láttam semmit. Csak éreztem. - A szája remegni kezdett. Felült és védekező mozdulattal előhúzta a mackót, szorosan a melléhez szorította. A fényes szöld hálóingében, leeresztett hajjal hatévesnek látszott. Greget meglepte, hogy együttérzés fogja el. - Mit éreztél? - kérdezte gyengéden. Alison összeráncolta a szemöldökét. - Félelmet. Haragot. Gyűlöletet. És mindegyik engem vert, itt ugráltak a fejemben, olyan volt, mint valami vörös örvény. Fájt. - A szeme megtelt könnyel. Greg a húgára meredt, de nem őt látta. Egy alacsony, ősz asszonyt látott világoskék bélelt dzsekiben, amely nagyon rosszul illett a magas sarkú cipőhöz. „Láttam, hogy bizonytalanul áll a lábán... Nem tudom, de szeretném megkérdezni, nincs-e epilepsziája vagy valami ilyesmi...?” visszhangzott a hangja a fülében. Érezte, hogy a vastag flaneling, a birkagyapjú pulóver és az ősöreg tweedzakó ellenére libabőrös lesz a karja. A szája kiszáradt. - Mi van? - kérdezte Alison tágra meredt szemmel, kitágult pupillával. - Mi a baj? - Semmi. Semmi baj, édesem. - Greg sose hívta a húgát édesemnek. A kedveskedés sokkal jobban megijesztette a lányt, mint a furcsa, szórakozott arckifejezés. Greg felállt. - Hallgass ide, Allie! Aludnod kell egy kicsit, jó? Feküdj le, én majd betakarlak. - A húga fölé hajolt, amint a lány visszafeküdt a párnákra, a nyakáig húzta a takarót, és váratlan, addig nem tapasztalt gyöngédséggel megveregette az arcát. - Lekapcsoljam a villanyt? - Ne! Greg élesen a húgára nézett. A tompa hangban, amely a mackó elnyűtt szőrzetén szűrődött át, valódi félelem csengett. - Rendben van. Ne félj! - Megpróbált mosolyogni. - Aludj jól, kölyök! - Ez már inkább hasonlított a szokásoshoz. Sokkal normálisabb volt. Majdnem olyan, mint máskor. Odalent a többiek a tűz mellett ültek gőzölgő teásbögrékkel. Greg megvetette a hátát a kandalló oldalán, s akár egy szónok, úgy fordult a hallgatósága felé.

- Fel kell töltenünk azt az ásatást! Alisonnek nem szabad többet odamennie. És személy szerint azt gondolom, Kate-nek ki kéne költöznie a házból. - Hogy maga visszaköltözhessen. - Elég kedvesen hangzott, de Greg látta, hogy Kate arca kemény, ami arra utalt, nagyon is eltökélte, hogy marad, s azt is tudnia kellett, hogy egyre nehezebben tűri a társaságát. Greg felsóhajtott. - Nem. Ha őszinte akarok lenni, egyáltalán nem kívánok visszamenni ebben a pillanatban. De tényleg ott akar maradni? Mindazok után, ami történt? Nem hiszem, hogy túl sokat tudna dolgozni, ha folyton félbeszakítják. - Ha őszinte akarok lenni, köszönöm a kérdését, jelenleg kiválóan tudok dolgozni - vágott vissza Kate. - És nagyon kicsinyes dolog volna, ha sajnálnám azt az időt, amit Alisonnel töltöttem. Kedves, intelligens kislány. Megszerettem. Nem tudom, minek ment ki az ásatásra, majd elmondja, ha jobban lesz, de az egyáltalán nem gátol meg abban, hogy a házban lakjam. Azok miatt a lakatok miatt, amelyeket fölszereltettek, úgy érzem, mintha erődben élnék. - Egyetértek, hogy fel kell tölteni az ásatást - szólt közbe Roger. - Kényelmesen hátradőlt a kereveten. - Csak a baj van vele, mióta Allie megtalálta azt a helyet. Azt javaslom, kérjük meg Joe-t, hogy egyengesse el a buldózerével. - Nem! Kate nem is vette észre, hogy az ő száját hagyja el ez a szó, míg észre nem vette, hogy a többiek őt bámulják. - Nem! - ismételte meg nyugodtabban. - Nem hiszem, hogy szabad volna ezt tennünk. Fontos lelőhely. Azt hiszem, jobb volna, ha gyorsan fölvennénk a kapcsolatot a helyi régészeti társasággal vagy a múzeummal vagy bárkivel, aki ért hozzá, és kivinnénk őket oda, hogy megmondják, mi is valójában. - Nem hiszem, hogy meg akarnánk tudni, mi is valójában - szólt közbe hevesen Greg. - Te mit szólsz hozzá, apa? Allie-nek már így is elég bajt okozott. - Nem abból lett baja, hogy rájött, egy sírról van szó - vágott vissza Kate. - Bocsásson meg, de igen. Lehet, hogy kívülről nézve rámenős, fárasztó kölyök, és merésznek látszik, de belül nagyon is sérülékeny. Ez az egész dolog nagyon rosszat tett neki. Rosszat tesz neki, anya! - fordult az anyjához. - Támogathatnál. Diana összehúzta a szemöldökét. Csöndben hallgatta végig az egész beszélgetést. - A magatok szempontjából mindkettőtöknek igaza van. Allie-t agyongyötörte az a hely, és azt hiszem, nem tesz jót neki, de azt már végképp nem hiszem, hogy az volna a helyes, ha betemetnénk. Akkor is ott marad, és Allie tudni fogja, hol van. Kate bólintott. - Jobb volna, ha rendesen kiásnák. Nagyon hamar meg lehetne szervezni egy leletmentő ásatást. Akkor majd megtudjuk az igazságot. - Miről? - kérdezte nagyon csöndesen Greg. - Mi az a nagyon fontos, amit tudnunk kell? Nem hiszem, hogy van ott bármi is, amiről tudnunk kell. Egyáltalán, semmi sincs ott.

XXXI Furcsán hideg volt a fény. A napkelte előtti hűvös hajnalon sápadt ködtakaró borította a lápot, néma, imbolygó fátylat vont fűre-nádra. Nion a medence szélén állt. Megfürdött, díszruhát öltött, készen állt. Mögötte két pap, mesterségük eszköze, kötél, kés, nyíltan kirakva az előttük álló faoltárra. Imádkozva várakoztak, tisztelettel figyelték Nion előkészületeit. Ő fogja megmondani, mikor van itt a pillanat. Nion összevonta a szemöldökét. Miért csak két pap? Azt várta, mind ott lesz, egész sereg kísérővel, nem ilyen csöndesen, szinte alattomban, tanúk nélkül, ének nélkül megtartott szertartásra számított. Lassan elkezdte a felkészülést. Két lánc volt a nyakában. Egy hatalmas, meggörbített aranypánt, királyi vérének és papi mivoltának szimbóluma, az alatt meg egy vésett ezüst nyakék, amelyet Claudia ajándékozott neki. A felsőt vette le először, a súlyos arany végigsiklott meleg bőrén, beleborzongott, hiszen arra emlékeztette, mi fog történni. Kezében tartotta az aranypántot, gyengéden végigfuttatta ujját a bonyolult mintán, utoljára még elgyönyörködött benne. Valóban méltó ajándék volt az isteneknek. A feje fölé emelte, féligmeddig azt remélte, hogy egy korán érkező napsugár megcsillan a fémen. Nem így történt. Elmormolta a felajánlás szövegét, aztán teljes erőből belehajította az arany nyakéket a köddel borított vízbe. Előremegy abba a másik világba. Most következett az ezüst. Levette a nyakáról, ajkához emelte, aztán az első után hajította. Megfordult és összerakta a fegyvereit. Kard, dárda, tőr. Egymás után felemelte, és a tenyerén egyensúlyozva dobálta el őket. A gomolygó ködtakaró alatt gyorsan elsüllyedtek a hideg barna vízben, és könyörtelenül belemerültek az iszapba. A ruhája következett. Kikapcsolta a köpenyét, olyan apróra hajtogatta össze, amennyire csak lehetett, s mindezt lassan, aprólékosan csinálta, tán azért, hogy kitartson addig, amíg a napkorong elő nem bukkan a tenger fölött. A köpenytűjével megtűzte a batyut és a fegyverei után hajította. Következett egy zacskó pénz, a bőröve, a karpáncélja, a tunikája. Ott maradt meztelenül egy fonott háncskéreg kivételével a karja körül, amely a származását bizonyította és a névadója volt. A hideg levegő végignyalt a testén. Összehúzta a szemét. Nem akarta, hogy a papok azt higgyék, félelmében reszket. Észrevétlenül kihúzta magát, a szeme, ahogy a többieké is, a keleti látóhatárra meredt, amely minden másodperccel ragyogóbb lett. Tudta, hogy a háta mögött az egyik pap odalép az oltárhoz, és fölveszi a garrotte-ot. Ökölbe szorította a kezét. A nap még mindig nem mutatkozott, de odafenn messze, a hideg víztükör felett, ködtől takarva, már ott várakoztak az istenek. Kate házában késő délutántól újra működött a telefon. Roger vitte vissza Kate-et a Land Roveren a hóval kevert jégesőben, és helyiségről helyiségre végigjárta vele a házat. - Úgy látszik, minden rendben van - mondta végül. Sürgette Kate-et, hogy gyújtson be, és hozzanak be tartaléknak fát. - Valóban biztos benne, hogy jól fogja érezni magát, ha itt marad? A konyhaasztalon egy kartondoboz teli ételkonzervekkel, egy üveg kávéval, egy üveg skót whiskyvel, pár gyufásdobozzal és más egyébbel, amit mind Diana szedett elő a saját éléskamrájából. - Arra az esetre, ha emiatt a szörnyű idő miatt, amit megjósoltak, be lenne zárva a házba - mondta Kate-nek. Azt is újra megkérdezte tőle, hogy tényleg nem akarna-e inkább velük maradni, de Kate hajthatatlannak bizonyult. - Dolgoznom kell. Tényleg. Roger körülnézett, látszott rajta, hogy nem szívesen megy el. - Biztos benne, hogy jól fogja érezni magát? - kérdezte újból.

- Tökéletesen fogom érezni magam - mosolygott Rogerre Kate. - Igazán vissza kell térnem a munkámhoz. - Jó - bólintott Roger gyengéd mosollyal. - Nos, tudja, hol talál meg minket, ha bármire szüksége van. Kate az ajtóban állva megvárta, amíg Roger eltűnik az erdőben, aztán visszament a házba. Semmit sem döntöttek az ásatás felől. Greg azt akarta, hogy temessék be mély homokréteggel. Roger meg Kate azt akarta, hogy hívják ki oda a colchesteri régészeket, Alison meg, amikor végre felébredt, hisztérikus rohamot kapott a gondolattól, hogy egyáltalán bárki hozzányúljon. Diana a lánya könnyeit figyelembe véve megvétózott minden akciót, legalábbis egy-két napig, és Kate kedvetlenül ugyan, de belement: végül is ez Lindseyék földje, az ő dűnéjük. Az órára nézett. Nagyjából négy óra volt. Bekapcsolta a vízforralót, levetette magát egy székre, és fölvette a telefont. Anne hívta. - Szia, idegen! Azt akarom megkérdezni, hogy mennek a dolgok? - Kedves volt a nővére hangja. - Jól vagyok. Milyen Edinburgh? - Csodálatos. Jobb, mint reméltem. A munka elég érdekes, a várost szeretem. C. J. pedig szereti a lakást. Sokkal tágasabb, mint a régi, és hátul van egy kertje. A macska a hetedik mennyországban érzi magát. Legalábbis ott érezte magát, amíg el nem kezdődött a havazás. Anne elnevette magát. - Hát akkor mesélj nekem Kelet-Anglia vad partvidékéről! - Egy kicsit tényleg furcsa - mondta Kate. Elhallgatott, azt figyelte, hogy kezd gőzölögni a vízforraló csöve. - Anne! Van olyasmi, hogy kopogó szellem? Egy pillanatig csönd volt a vonal végén. - Hát ez meglepő kérdés! Miért érdekel? - Sok oka van - mosolyodott el Kate savanyúan. Most már nem visszakozhat, amíg Anne ki nem szedi belőle a legapróbb részletet is. Mély lélegzetet vett. - Hadd mondjam el a történetet, aztán érdekelne a véleményed. Meglepően hosszú ideig tartott. Anne némán végighallgatta, egyszer megfricskázta Carl Gustavot, aki agresszíven belemélyesztette karmát a karosszékbe, amelyben Anne ült. A macska ráemelte boldog pofáját, és hosszú szundikálásra berendezkedve az ölébe ugrott. - Abból, amit mondtál, és az első kérdésedből azt gyanítom, úgy hiszed, hogy mindennek a középpontja Alison. így van? - kérdezte végül Anne. - Az érdekel, hogy működik ez az egész. A tinédzserszorongás meg minden. A frusztrált energia. - Szóval, hogyan működik? - Kate kihallotta Anne hangjából a mosolygást. - Ha működik. Azok a robajok, amelyeknek a hangját leírtad, olyanok, mintha fát vágnának. Valószínű, hogy jobban átfűtötted a házat, mint évekig bárki, és most egyszerűen szét fog esni a melegtől. Gondoltál erre? Lehet persze a pszichikus energia kitörése is, ha valaki hisz az ilyesmiben. Valóban olvastam ilyesmiről. De a többi? A föld. A kukacok. Fuj! Hát ez se hangzik úgy, mintha kopogó szellem ügyködne. Inkább olyan, mint egy horrorregény. Kate elhúzta a száját. - Anne, ez nem regény! Gyere ide! Szükségem van a segítségedre. - Nos, az is lehet, hogy a hirtelen meleg élesztette föl azokat a kukacokat. Mondott már neked valaki ilyesmit? Azok a hangok valóságosabbak. De szerintem ez az egész sokkal jobban hasonlít valami jópofa ugratáshoz, Kate szívem. És ha a báty, az a Greg - ugye, így hívják? -, szóval, ha annyira mérges, mint ahogy mondtad, én nem keresgélnék tovább. Az elmondásodból úgy gondolom, nagyon boldogtalan és nagyon sérült ember. - Tehát azt hiszed, nincs ebben semmi természetfölötti? - Azt hiszem, hogy ez nem valószínű. Még az a kísértet sem, akiről úgy gondolod, hogy láttad. Fáradt voltál, képzelhetted is. A szagokat könnyű megmagyarázni. A szagok hónapokig, gyakran évekig megmaradnak egy házban. És a kukacok, te jóisten! Mit hiszel róluk? Hogy egy

kétezer éves sírból származnak? Mit gondolsz, mennyi ideig marad meg a hús a csonton? Mit gondolsz, egyáltalán mennyi ideig marad életben bármely szerves anyag? És ráadásul, hogy tudtak volna bejutni a házadba? - Anne megsimogatta Carl Gustav fülét. Kate hallotta a kagylóban a macska dorombolását. Ettől hirtelen rettentő magányosnak érezte magát. - Akkor mit csináljak, nagy testvér? Nem akarom itt hagyni ezt a házat. Csodálatos. Szeretem, és jól tudok dolgozni benne. - Történt bármi is, mióta kicserélték a zárakat? - Igen. - És nem hiszed, hogy azok a kukacok valami förtelmes dögöt zabáinak, amely a padlódeszka alatt hever? - Nem. - Kate lenézett a lába elé. A ház összes padlója, állapította meg, igen szilárd cement. - És azt sem hiszed, hogy Alison öntött ki egy gyufásdobozra valót, miközben kimentéi a szobából? - Nem, nem hiszem. - Alighanem meg kell írnom ezt az egészet. Nagyon furmányos - nevette el magát Anne hangosan. - Érdekes és furmányos. Nem sérültél meg? - Nem hiszem. - Ez nem hangzott valami acélkeményen. - Nos, miért hangzana? A semmi közepén vagyok, már sötétedik. Már megint itt van egy légy. Pár perce még nem volt itt, ebben biztos vagyok, és most itt köröz a lámpa körül. - Nos, megnyugodhatsz, a legyekben nincsen semmi természetfölötti. Vélhetően nem jöttél rá, honnan kerültek elő, de az olyan biztos, mint a kétszerkettő, hogy kukacokból lettek, amelyek viszont a maguk részéről valami bűzhödt húsban keltek ki... - Mit mondtál? - szakította félbe a félelemtől feszült hangon Kate. - Azt mondtam, bűzhödt hús. - „Bűzhödt testedet-lelkedet” - idézte Kate lassan. - Ezek a szavak járnak mindegyre az eszemben, - Hirtelen nagyon félni kezdett. - Ez csak egybeesés. Még sosem hallottál a szinkronicitásról? - Anne azonnal elkezdte megnyugtatni Kate-et, mihelyt meghallotta hangjában a félelmet. De még egybeesés sem, ha az egyik fél kukacokról beszél. Drágám, vendégeket várok vacsorára. Tényleg neki kell állnom, mert különben kenyeret meg szardíniát fognak kapni. Beszélhetünk holnap? Addig összekeresek valamit a kopogó szellemekről meg a tizenéves emberfarkasokról, hogy legyen valami muníciód, amivel Alisonre lövöldözhetsz, de ha a te helyedben volnék, innék egy kortyot, ellenőrizném a kredencen a kukacok gyufaskatulyáját, és beletemetkeznék a könyvembe. És ha valóban, de igazán félnél, akkor azt akarom, hogy azonnal hívj fel. Bármikor. Megértettél? Most pedig mennem kell. Ezzel Anne letette a kagylót, mielőtt Kate elbúcsúzhatott volna. - Anne! Anne? - Kate megrázta a kagylót. Anne-t már nem hallotta, de a vonalban még mindig olyan volt a zúgás, mintha élne a hívás. Egy pillanatig még fülelt. - Ó, nem! Nem akarom többet! - Egy pillanatra irracionális pánik fogta el, ahogy a kagylót ütögette, aztán felakasztotta s újra fölvette. A vonal nem kapcsolt szét. Élt. De nem volt tárcsahang. Újra letette, újra fölvette. Ugyanaz történt. Edinburghban Anne a telefonra meredt, és beharapta az ajkát. Szokatlan volt, hogy Kate bármitől féljen, nagyon szokatlan. A francba azokkal a vendégekkel! Kate fontosabb, mint egy tökéletesen elkészített szuflé. Újra fölvette a kagylót és Kate számát tárcsázta. A vonal süket volt. Kate komoran körülnézett a konyhában. A rohadt életbe! Persze, nem probléma. Holnap át kell gyalogolnia az erdőn Lindseyékhez, és újra be kell jelenteni, hogy elromlott a telefon.

Semmi oka nem volt rá, hogy aznap este bárkit felhívjon. Ahogy Anne mondta, innia kell valamit, ellenőrizni a kukacokat, és visszaülni dolgozni. Háromnegyed tizenkettő volt, amikor végre kikapcsolta a számítógépét, nyújtózott egyet és felállt. A szeme elfáradt, az agya égett. Lenézett az íróasztalára, a nagy halom kinyomtatott papírra, aztán fölkapta a szemüvegét, újra föltette, és még egyszer átolvasta az egész részt. Jó volt. Izgalmas, élő, óriási. Felfrissülve állt fel, átment a konyhába, és a kezébe vette a bontatlan üveg whiskyt. Szóval, Lindseyék Johnnie Walkert isznak. Töltött magának egy ujjnyit, és visszament a nappaliba. A fenébe, hogy a telefon miatt hívni se tudják. Hirtelen rájött, abban reménykedett, Jon újra telefonál. Felsóhajtott. Nagyon hiányzott neki a férfi. Éles döndülés hallatszott a feje fölött, majdnem felugrott tőle. Fölnézett a mennyezetre, átnyúlt az asztalon, és újra megfogta az üveget. - Baszd meg, Marcus! - morogta. - Akár pszichikai energia vagy, akár feldarabolt tűzifa. Akármi vagy, nem az én bajom.

XXXII Másnap reggel Greg a konyhában találkozott Allie-vel. A lány az asztalnál ült, még mindig furdőköpenyben. Sápadt és feszült volt az arca. Greg leült vele szemközt, és a kávéskannáért nyúlt. - Hogy érzed magad, kölyök? - kérdezte. Allie rápillantott. - Borzalmasan. - Anya nem mondta, hogy el kell menned orvoshoz? - Nem. Úgy gondolja, jól vagyok. Csak kifáradtam. - Nem aludtál? - Hová gondolsz? - Az asztalra tette a karját, és ráhajtotta a fejét. - Ma felhívjuk Joe-t, és megkérjük, hogy egy traktorral egyengesse el a dűnét - szólt gyöngéden Greg. - Apa beleegyezett, hogy így lesz a legjobb. Bár úgyis csak néhány napról van szó, mert a tenger mindenképpen elmosná az egész vacakot. - Nem tehetitek! - meredt rá döbbenten Allie, szőke haja a szemébe lógott. - Nem tehetitek! Régészeti lelőhelyről van szó. Nem csinálhattok ilyet! - Senki se fogja megtudni. Sajnálom, Allie, de én már kigondoltam az egészet. Vannak ott dolgok, amelyeknek jobb, ha érintetlenül maradnak. Ha belegondolsz, te is helyeselni fogod. - Nem! - Allie felugrott, a székláb nagyot csikordult a kőlapon. - Nem! Nem engedem! Nem szabad, lehetetlen! - Allie! - Nem! - Allie már visított. - Ne merészeld! Az embereknek tudniuk kell róla. Meg kell tudniuk az igazságot! - Miről kell megtudni az igazat? - Arról, hogy... - Allie hirtelen lecsillapodott, megvonta a vállát. - Arról, hogy mi van a sírban. Arról, hogy mi történt. Arról, hogy... - Elnémult, mintha a nevet hirtelen ellopták volna a szájáról. - Arról, hogy kinek a sírja - rögtönözte. - Nem szabad hozzányúlnod. Ha még mindig úgy gondolod, hogy felhívod Joe-t, akkor én meg a múzeumnak fogok telefonálni, és mindent elmondok nekik. Akkor majd felállítják a védőkordont vagy valami ilyesmit. - Mi a francot tudsz te a védőkordonról? - kérdezte Greg. Érezte, hogy egyre nő benne a harag. Micsoda ökör volt, hogy elmondta az elgondolását! Föl kellett volna hívnia Joe-t, kettesben elintézni a dolgot, anélkül hogy egy szót is szóltak volna Allie-nek. Ha már megtörténik, túl késő lett volna leállítani az akciót. - Semmit, de azt tudom, hogy használni szokták. Arra való, hogy megállítsa a parasztokat, amikor fel akarják szántani a földjüket, föltéve, hogy értékes leletek vannak benne. - Nos, itt semmi értékesről nincs szó. Néhány cserépdarabról van szó meg egypár holmiról egy tengerparti dűnében. Nagy fogás, mondhatom! Jobb, ha elfelejtjük. - Nem! - mondta Allie összeszűkült szemmel. Olyan volt, mint Felülmúlhatatlanul Tehetséges Smith, a főmacska, amikor egeret vagy madarat fogott, és azt hitte, valaki majd megpróbálja elvenni tőle. - Nem! Nem fogsz hozzányúlni. Az igazságnak ki kell derülnie. Greg felállt, felkapta a kávéscsészéjét, és hallotta, hogy a csésze megcsörren a csészealjon. - Csinálj, amit akarsz! - Ezzel elindult a kerevet felé, és leült a macskák mellé. Azok úgy bújtak meg a sarokban, hogy az nyíltan kifejezte a külső világ büszke elutasítását, ahol is jégeső zuhog a palaszürke égből, a szél mindent letör, ami kiáll a földből, és csonttá dermeszti a húst. Greg úgy érezte, magánkívül van. Az adrenalin az egész testét elöntötte, a szája kiszáradt, mint hányás után, a csészét markoló keze enyhén remegett, és dühösebb volt, mint valaha. Többször

mélyen beszívta a levegőt, hogy megpróbálja helyreállítani a normális lélegzést. De hát mi az ördög történt vele az imént? Valójában nem bánta, akármi lesz is azzal az átkozott sírral, és az sem nagy ügy, hogy taktikailag vereséget szenvedett Alisontől. A húga mindig is ezt csinálta, ő meg többnyire eltűrte. Kortyolt a kávéból, hátradőlt, lehunyta a szemét. A háta mögött a húga még mindig az asztalnál ült. Szipogott, titokban a kézhátával dörgölgette a szemét. A feje lüktetett, az arca puffadt volt az álmatlanságtól. Volt még valami, amit meg kellett tennie, de nem emlékezett rá, hogy mi az. Csüggedten az ablakra bámult, amikor egy szélroham jeget csapott az üvegnek. A konyhában hideg volt. A tűzhelyre nézett. Be volt gyújtva. A forró lapon csöndben pöfögött a vízforraló. Akkor miért nem múlik el a borzongása? Bizonytalanul felállt, odament a bátyjához és leült a kerevet karjára. - Fel fogom hívni a régészeket. A bátyja ránézett. - Te bolond vagy! Nem fogja érdekelni őket. És egyáltalán, mi a francot tudnának tenni ebben az időben? - Mintha a szavait akarná megerősíteni, újabb szélroham rázta meg a házat. A tűz fellobogott. Szikrák pattantak ki a kályha előtti szőnyegre. Alison gépiesen felállt, és egyenként eltaposta a szikrákat. - Érdekelni fogja őket. - Nem fogja érdekelni. És egyáltalán, mire odaérnek, már nem lesz semmi látnivaló. Azt hiszem, a tenger fejezi be helyetted az ásatást. - Felhajtotta a kávéját, közben azt figyelte, hogyan tapos módszeresen a szőnyegen a húga, hogy bizonyos legyen, minden szikrát eloltott. Alison aztán az ajtó felé indult. - Hová mész? - Telefonálni. - Most? - ugrott fel Greg. - Igen, most. - Allie, ezt nem teheted. - Miért nem? - Megpördült, szembeállt a bátyjával, a haja függönyként takarta el az arcát. Mert te azt mondod? - Mert úgy gondolom, ez még több bajt okozhat. - Miféle bajt? - Alison kihívóan előreszegte az állát, ami sokkal megszokottabb volt tőle, mint a korábbi szörnyű kimerültsége. Greg felállt. - Hagyd már azt a sírt, Allie! Kérlek. Legalább hétfőig várjunk. Amíg ilyen az idő, egyszerűen képtelen bárki odamenni. Még jobb lenne, ha tavaszig békén hagynád. Akkor odamehetnének és megnézhetnék, ha egyáltalán marad belőle valami. - Ez a lényeg! - toppantott Allie. - Nem érted? Muszáj megmenteniük, mielőtt elmosná a tenger. Rá kell jönniük, hogy kit temettek oda és miért. - Nem! - Greg arca kőkemény volt, hangja rekedt. - Nem. Soha senkinek nem kell rájönnie. - De hát mi a fenéért nem? - Allie döbbenten bámult a bátyjára, és agyonrémült, amikor engesztelhetetlen dühöt pillantott meg az arcán. - Greg, most mi van? Nem értem? Greg tekintete kőkemény volt, a pupillája tűhegynyire szűkült, holott a szobában alig volt világítás. Háta mögött a két macska egyszerre ugrott le a kerevetről, és tűnt el a tűzhely mögött. - Greg? - könyörgött Allie. - Mi van veled? Megijesztesz? Greg egy pillanatig még ugyanúgy bámult a húgára, mintha túlságosan gyűlölné ahhoz, hogy elrejtse előle az indulatát, aztán láthatóan kezdett megszabadulni ettől a ki tudja, milyen furcsa indulattól, és visszanyerte az önuralmát. - Sajnálom. Nem tudom, mi történt. Nem adok tippet, hogy mit csinálj azzal a hülye sírral. Tedd, amit akarsz!

Greg össze volt törve. Már megint megtörtént, hatalmába kerítette az a különös érzés, hogy egy idegen dörömböl belülről a koponyáján: egy idegen, eltelve szörnyű, dühöngő indulatokkal. Nyögve hátradőlt a párnákon, és szemére szorította a kezét. Alison idegesen pillantott a bátyjára, és bemenekült az apja dolgozószobájába. A telefonkönyvek az íróasztal mellett voltak . fölhalmozva a padlón. Alison kipördítette a forgószéket, leült, és a helyi telefonkönyvért nyúlt. Körülötte mindenütt a bátyja festményei, a falnak támasztva, a festőállványon. A szobának furcsa illata volt, a megszokott illatokhoz társult az olaj festék és a terpentin szaga meg a firnisz, a festék és a lenmagolaj titokzatos és csodálatos illata. Alison felütötte a könyvet, és a régészetnél keresni kezdte a számot. Nem talált semmit. Akkor újra próbálkozott Colchesternél. Sokáig tartott, amíg megtalálta. Az ujját a számon tartotta, és a telefon után nyúlt, tudta, hogy Greg közben bejött a szobába, ott áll az ajtóban, és őt figyeli. Erősen markolta a kagylót. Figyelemre se méltatta a bátyját, tárcsázni kezdett. Sokáig, összehúzott szemöldökkel hallgatózott, aztán megütögette a villát, és újra tárcsázott. - Mi van? Valami baj történt? - Greg hangja majdnem gúnyos volt. - Nem kapok tárcsahangot. - Alison megrázta a kagylót és újra próbálkozott. - Olyan a hangja, mintha keresztbe kapcsoltak volna minket, mintha a vonal másik végén hallgatózna valaki. Greg elmosolyodott. - Talán így is van - mondta csöndesen.

XXXIII Bili előrehajolt és kikémlelt a szélvédőn. Szörnyen sajnálta, hogy elindult a nyaralójába. Délután már épp el akart menni az irodából, amikor valaki beállított, és órákig feltartotta. Közben besötétedett, és ő úgy határozott, reggelre halasztja a döntést. Amikor reggel kilenckor felébredt, volt némi napsütés. Töprengve bámulta az ablakon át Hampstead Heath távoli látványát, aztán a hálószobáját vette szemügyre, amelyben rendetlenség volt és áporodott levegő. Megnézte a zokniját is, amelyet előző este hajított a sarokba. Ezek után úgy gondolta, talán jót fog neki tenni, ha egy hétvégét a tiszta, gyógyító levegőjű KeletAngliában tölt. A nap szinte teljesen eltűnt, amire kiért az Al-re. Az M25-ös úton hajtott tovább, az ég beborult, súlyos, barna hasú felhők borították. Amikor megérkezett Chelmsfordba, havazni kezdett. Vizes, latyakos hó esett, amely tocsogott a gumik alatt, és eltömte az ablaktörlőket. Lassú volt a közlekedés, de nem azért, mintha nagy lett volna a forgalom; a szombat reggelhez képest alig volt kocsi az úton, de a látótávolság borzasztó volt. Bili szép csöndesen elátkozta magát, amiért egyáltalán útnak indult. Előrehajolt, becsúsztatott egy kazettát a magnóba, közben le nem vette szemét a csúszós útról. Elmegy Colchesterig, leparkol, iszik egyet, eszik valamit George csehójában, aztán majd dönt, hogy továbbmenjen vagy visszaforduljon.

XXXIV Kate azon az éjszakán újra álmodott. Éjféli árnyékok követték fenyegetve a parton. Rohant, hátra-hátrapillantott, tudta, hogy egyre közelebb és közelebb kerül a veszély. Hallotta önmagát, amint hangosan felzokog, ahogy megpróbál levegőhöz jutni, erejének maradékával továbbvonszolja magát, érezte, hogy a homok ide-oda csúszkál a cipője alatt. Meg kellett tennie. Kinyújtotta a kezét, hallotta, hogy a háta mögött egyre közelednek a léptek a homokon. Otthon volt. Elérte az ajtót, s hirtelen észrevette, hogy valaki, felé nyújtott kézzel, ott áll az ajtóban. Jon volt az. Látta a mosolyát, a kezét, érezte ujjának cirógatását, s ekkor Kate megbotlott. A keze a híg levegőbe markolt, az ajtó csukódni kezdett, ő meg ott maradt egyedül a sötétben... Kate nyögve ébredt, arca könnyes volt. A fejében mintha harangoztak volna, és a szája kiszáradt. Megpróbált felülni, újra nyögött egyet, és visszahanyatlott a párnára: azt kívánta, bár meghalna. Sokáig feküdt, aztán rájött, hogy muszáj fölkelnie, mert pisilni kell. Egy kicsit imbolyogva ugyan, de sikerült letámolyognia a földszintre. A csípős hideg egyszeriben értésére adta, hogy előző este elfelejtette megrakni a kályhát. Mire megmosta az arcát, fogat mosott és megfésülködött, csak egy kicsivel érezte jobban magát. Bekapcsolta a vízforralót, aztán átment a nappaliba. Elhúzta a függönyöket, látta, hogy odakint alig éppen, de kivilágosodott. A keletről érkezett jégesőt ólomszínű felhők szorították vissza. Érezte, mennyire nyomja és taszigálja az ablakokat a szél. Odanézett az ablakpárkányra. A felülete elég száraz volt. Nyoma se volt annak, hogy valami undorító tekeregjen rajta. Visszament a konyhába, csinált magának egy kávét tej nélkül. Kortyolgatás közben fölemelte a telefonkagylót és belehallgatott. Még mindig nem volt vonal. Semmi, csak a furcsa, bolygóközi visszhang. Lecsapta, összerezzent, ahogy a csattanás végigfutott a karján át a koponyájáig. Nagy erőfeszítéssel felöltözött, trikót és vastag pulóvert vett föl a nadrághoz, és két pár zoknit. Aztán sor került a dzsekire, kendőre, kesztyűre. A csizmája a bejárati ajtó mellett állt. Mielőtt elment volna, begyújtott a kályhába, és hagyta csöndesen égni a tüzet, abban a reményben, hogy meleg lesz a ház, mire visszaérkezik. Ha egy kis szerencséje van, valaki hazahozza kocsin Lindseyéktől. Patrick nyitott neki ajtót. - Jó napot! - mondta mosolyogva. Felragyogott az arca, amikor megpillantotta Kate-et. Jöjjön be! Kate-et melegséggel töltötte el a gondolat, hogy Patrick örül a látásának. - Hogy van Allie? - A fiú után ment az előszobába, és lehúzta a csizmáját. - Jól. Egy kicsit el van varázsolva, de túl fogja élni. Kate egy pillanatig azon tűnődött, rákérdezzen-e erre a több mint rejtélyes válaszra, de aztán jobbat gondolt. - Patrick, használhatnám a telefonotokat? Az enyém már megint megsüketült. - Persze. Ott van a dolgozószobában. - A fiú a tőle jobbra lévő ajtóra mutatott. - Telefonáljon, aztán jöjjön a konyhába. A többiek ott vannak. Megmondom nekik, hogy töltsenek ki magának egy csésze kávét. Kate hálás mosollyal kinyitotta Roger dolgozószobájának ajtaját. A telefon az íróasztalon volt. Lerázta fejéről a gyapjúkendőjét, és megfogta a készüléket. - Segíthetek? - A csöndes hangra Kate majd kiugrott a bőréből. Megpördült. - Greg! Sajnálom. Nem vettem észre, hogy itt van.

- Gondolom. - A férfi az ablaknál álló kényelmes, elnyűtt, öreg karosszék karfáján ült, egyik kezében vázlattömb, a másikban ceruza, a papírt egy ernyős falilámpa világította meg. Kate az árnyékban nem látta az arcát. - Használni szeretném a telefont. - Aha! Nem bízik bennünk, mi? Maga akar telefonálni a múzeumba, igaz? - kérdezte nagyon gúnyosan Greg. - Nem. Nem akarok - nézett rá méltatlankodva Kate. - Azt mondtam, nem teszek semmit, amíg meg nem beszéljük közösen a dolgot, és azt akarom, hogy így is legyen. Ráadásul, ha a sír miatt akarnék fölhívni bárkit is, akkor aligha gyalogoltam volna ide ebben az istenverte időben, hogy ezt megtegyem. Azért jöttem, hogy bejelentsem, megint elromlott a telefonom. - Aha! - A fiú kedvesen Kate-re mosolygott. - Nos, azt hiszem, nincs szerencséje. Ez a készülék is bemondta az unalmast. Kate-et meglepte, hogy hirtelen végigsöpört rajta a félelem. Egy pillanatig úgy érezte, a lába felmondja a szolgálatot. Ráhajolt az íróasztalra. - Biztos ebben? - Nézze meg! - Greg félig elfordult, visszatért a rajzához. Kate felkapta a kagylót, belehallgatózott. Ugyanazt a hangot hallotta. Azt a különös, visszhangos csendet, amely mintha a távoli szférákhoz kötné őt. Amikor letette, észrevette, hogy a tenyere nyirkos a jéghideg izzadságtól. - Már bejelentették? - Azt hiszem, apa később bemegy a városba. Akkor biztos megteszi. - Felnézett. Kate arca, amelyet pirosra csípett a szél, és amely fénylett az esőtől, hófehér volt. - Jól van? - Igen, persze. - Ennyire ideges emiatt? Hogy nincs telefonja? - Igen - erőltetett mosolyt az arcára Kate. - Megrémült odakint valamitől, ugye? - kérdezte lágy hangon Greg. - Nem. Nem rémültem meg. - Kate nagyot lélegzett. - De kényelmetlen helyzetbe kerültem. Szükségem van telefonra a munkámhoz. Beszélnem kell a szerkesztőmmel, és a kutatáshoz is szükségem van rá. - Elfoglalt hölgy - tette le Greg a vázlattömböt, és lassan felállt. - És persze azért is kell a telefon, hogy fölhívja azt a férfit Amerikában. Nos, biztos vagyok benne, hogy hamarosan kijavítják. Elöregedett a vezeték. Itt a környéken mindig baj van a telefonnal. Remélem, jövőre majd korszerűsítik, ahogy az űrkorszakhoz illik. De csak az isten tudja, mi történik akkor. Ha megtartják ugyanazokat az elavult távíróvonalakat meg ezt az elnyűtt vezetéket, akkor minden eső tönkre fogja tenni. - Elhallgatott, töprengve nézegette Kateet. - Nos, hogy halad a könyvével? - Valóban tudni akarja? - Nem vesztegetném rá az időmet, ha nem akarnám tudni. - Greg besatírozta a rajz egy részét, a ceruzavonások biztosak és kemények voltak. - Akkor köszönöm, jól haladok vele. - Jó - nézett föl Greg. - Kate! Maga látta Allie-t tegnap. Tudja, milyen állapotban volt. Kérem, használja föl a befolyását, és beszélje le arról, hogy folytassa ezt a régészeti játszadozást. Túlságosan felizgatja. Lázálmai vannak, mindenféle szörnyűséget képzel. Isten tudja, miféle szörnyeket lát kimászni abból a sírból. Láthatja, milyen rosszat tesz neki. Úgy hat rá, mint valami ocsmány horrorfilm. Kate elgondolkozva megkerülte az íróasztalt, leült Roger székébe. Előrehajolt, állát a könyökére támasztotta. - Nem lehet tudni, hogy mitől borult ki ennyire, Greg. Ha betemeti, és az egészet buldózerrel betolja a tengerbe, ugyanazt a hatást éri el. Ha az a valami, bármi is az, még mindig ott van, azért van ott, mert Alison fejében létezik. Jobb volna, ha keresnénk pár szakembert, hogy nézzék

meg. Lehet, hogy azt fogják mondani, az egész képtelenség. Vagy azt, hogy igen, ez egy sír, egy vaskori hamvasztásos temetés emléke. De már nincs ott. Nincs ott semmi, csak néhány cserépdarab és fém. Akkor a legrosszabb félelmei el fognak múlni. Biztos vagyok benne, hogy szakemberek segíteni tudnának Allie-n. Segítenének a dolgozatában. Bátorítanák. Beszélgetnének vele. Igazán hiszek abban, hogy ez volna a legjobb, amit tehetnénk. A legrosszabb viszont, amit tehet, hogy úgy csinál, mintha semmi se volna ott. - Maga pszichológus is, igaz? Kate nem hagyta, hogy felbőszítse a férfi szándékosan gúnyos hangja. - Nem. Azt hiszem, csak a köznapi tapasztalás beszél belőlem. - Felállt. - Patrick azt mondta, kaphatnék egy kis kávét a konyhában. Jön velem? Greg megrázta a fejét, föl sem emelte tekintetét a vázlattömbről. - Akkor, ha megbocsát. Hosszú volt az út az erdőn át és átfáztam... - Kate! - Greg letette a vázlattömböt. - Mondja meg őszintén! Azt hiszi, Allie mindezt csak képzeli? Kate egy fél percig bírta Greg tekintetét. - Nem teljesen. Nem. - Így egy kicsit kétértelmű, ha szabad ezt mondanom. Fölteszem, még mindig engem gyanúsít. - Ez különlegesen idegesítő mondat volt, amely ebben az esetben teljesen helyénvaló. Már ha a célzás helyénvaló. - Maga biztos úgy gondolja, hogy igen. Kate elindult az ajtó felé és megvonta a vállát. - Azt hiszem, nem akarok ezzel foglalkozni, Greg! Ha nem maga volt, akkor azt hiszem, mindannyian tovább aggódhatunk Allie-ért. - Engedje meg, hogy mutassak valamit, mielőtt átmenne, és meginná a kávéját - állt fel Greg. Odament az íróasztalhoz, és belekotort az egyik fiókba, amelyben az apja noteszei voltak felhalmozva. Kivett egy levéltárcát, kinyitotta, és fényképeket szedett ki belőle. Csönd volt a szobában, míg Kate megnézte a képeket. Amikor fölpillantott a férfira, az arca még sápadtabb volt. - Maga hamisította ezeket. - Ugyan! Ilyen messzire azért nem mennék. - Mutatta már Allie-nek? - Nyilvánvaló, hogy nem. Kate újra megnézte a képeket. A furcsa megvilágítás ellenére élesek voltak. Minden homokszem, minden réteg, minden hínárszál, minden kagyló tökéletesen látható volt. Azt is világosan lehetett látni, hogy három fényképen van még valami, valami, amit Kate nem vett észre, amikor lefényképezte. - Mit gondol, mi ez? - Greg az íróasztal fölött Kate felé hajolt. Rámutatott az egyik fényképre. - Ez valami olyasmi, ami forog, ami foroghat; egy mozgásban lévő homokörvény vagy a szélroham spirálja. Mire hasonlított, amikor lefényképezte? Kate szótlanul megrázta a fejét. - Nem láttam. Semmi furcsát nem láttam. - Önkéntelenül megborzongott. - Nem volt valami jó a megvilágítás. Ha őszinte akarok lenni, nem hittem, hogy egyáltalán elő lehet hívni a képeket. - Greg feje nagyon közel volt az övéhez, ahogy mindketten az íróasztal fölé hajoltak. Kate-et meglepte az a furcsa bizsergés, amely olyan volt, mintha izgatta volna, hogy a férfi válla az övéhez ér. Megharagudott magára, hirtelen arrébb ment. Odavitte az egyik képet ahhoz a lámpához, amelynél Greg ült annak előtte. A képen minden körvonal tiszta és éles volt, de az alján, egy kicsit balra a kép középpontjától, a kép egyharmadán furcsa, örvénylő, ragyogó és elütő színű masszát lehetett látni.

- Gondolja, hogy a fény egyenesen a gépbe sütött? - kérdezte lassan, és közelebb vitte a képet a lámpához. - Nem hiszem. Akkor az egész kép tönkrement volna. Ha ennek a valaminek megnézi a szélét, akkor valamit tökéletesen tisztán lát. Itt. Próbálja meg így! - Felkapott egy nagyítót, amely az íróasztalon feküdt. - Láthatja, hogy ez a dolog, akármi is, világosan kiemelkedik a háttérből. Biztos, hogy teljesen eltakarja a hátteret. Kate elvette a fiútól a nagyítót, belebandzsított. - Mi az elmélete? - Azt hiszem, ez egy energiamező. - És mit gondol, honnan jön ez az energia? - kérdezte védekezőn Kate. - Ahogy én látom, csak három lehetőség van. Az első az emberi erőforrás. Mármint maga. Fölnézett Kate-re. - Létre tudott hozni bármiféle erőteret? Elnyomott harag talán? Felháborodás? Frusztráció? - Elmosolyodott. - Azt hiszem, mindhárom érzést végigpróbálta, mióta beköltözött abba a házba. - Igen, valószínű - felelte Kate mogorván. - De nem hiszem, hogy kellő mennyiségű lett volna ahhoz, hogy örvényt kavarjon. - A férfi már megint nagyon közel állt Kate-hez, és a képet nézte, melyet a lány a kezében tartott. Kate most nem mozdult arrébb. - És mi a másik két elképzelése? - Hát éppen ez az, hogy volt ott egy örvény, és maga nem vette észre. A földből is jöhetett az energia. - Az előbbi szóba se kerülhet - mondta Kate. A hangja hirtelen megremegett. Remélte, hogy Greg nem veszi észre. - És az utóbbi? - A földenergia? Olyasmire gondol, mint azok a bizonyos gabonakörök? - Arra, vagy talán a talajban van valami földön kívülinek a forrása. Kate hosszú ideig csöndben emésztette, amit Gregtől hallott. - Greg! Mit akar ezzel mondani? - Amikor fölnézett, a férfi arca nagyon közel volt az övéhez. Kate akkor vette észre, hogy Greg nem borotválkozott. Borostája gazdag aranyszínű volt, sokkal világosabb, mint a haja. Greg megvonta a vállát. - Csak arra volnék kíváncsi, hogy származhat-e ez valami olyasmiből, amit odatemettek? - Valamiből vagy valakiből? - Attól tartok, valakiből. - De nem lehetünk biztosak benne. És ez a legjobb ok arra, hogy megpróbáljuk kideríteni. Megint érezte a csöppnyi bizsergést, amint a férfi keze súrolta a vállát. Greg az egyik fényképért nyúlt. - Azt hiszem, megbizonyosodhatunk felőle, Kate. Nézze meg ezt! Kíváncsi vagyok, mi a véleménye róla. - Az íróasztalhoz fordult, a képek közé túrt. - Ez az. Nézze ezt a sarkát! Ott a homok felszínén. - A mutatóujján kobaltkék maszat kenődött szét. Amikor Kate elvette a képet, véletlenül hozzáért a keze a férfiéhoz. Greg nem húzódott el. Kate megnézte nagyítóval a képet, dühös volt magára, mert hirtelen megremegett a keze. - Hogy mit gondolok, mit látok rajta? Ezen nincsen homokörvény. - Ott nézze! Várjon, rámutatok ceruzával. Nézze csak! - A finom ceruzahegy is remeg kissé jegyezte meg Kate magában. Hunyorogva vette szemügyre a kép finom részleteit. A homok, a tufarétegek, a kagylók, minden döbbenetesen éles volt, de volt valami a kép szélén, ami kitüremkedett a homok felszínéből. - Te jóisten! - suttogta. - Ez egy kéz része, ugye? - kérdezte Greg puha hangon. Kate egyenesen a szemébe nézett.

- Maga tette ezt ide? - Az arcuk két centire volt egymástól. - Nem. Kate ez alkalommal hitt a férfinak. Hirtelen minden kételye elszállt. Erezte, hogy a csuklója libabőrös lesz, amint a képet tartja. - Oda kell mennünk, és meg kell néznünk. - Igen. - Mit mondott Allie-nek a képekről? - Hogy túl későn vittem el a filmet, ezért a képek nem fognak elkészülni huszonnégy órán belül. Néhány napba beletelik. Úgy látszott, meglehetősen megkönnyebbült ettől. - Megrémítette őt az a hely. Nem akar ott már semmit sem csinálni - mondta töprengve Kate. - És mégis azt akarja, hogy folytassák az ásatást. Furcsa. És veszélyes. Greg bólintott. - Szóval, ugyanazon az oldalon állunk? - Oldal kérdése volna? - rázta meg töprengve a fejét Kate. - Nem, Greg. A sírt meg kell vizsgálni, maga is beláthatja. Ha van ott a parton egy holttest, akármilyen régi is, jelenteni kell a halottkémnek. Vélhetően a rendőrségnek is szólni kell, ha jól tudom. - Nem hiszem, hogy szóba jöhet a halottszemle - mondta Greg nevetve. Hátraszegte a fejét, elvette a képet Kate-től; minden mérge elpárolgott, kellemesen összekeveredtek a gondolatai a titkos ármányról, a buldózerről, a konyhában lévő kávéról és a nőről, aki ott állt mellette. Egyszeriben rájött, hogy Kate nagyon szép, amikor éppen nem keménykedik. Mindkettőjüket meglepte, hogy hirtelen csökkent a hőmérséklet a szobában. Olyan érzés volt, mintha valaki egy mélyhűtőt nyitott volna ki a közelükben. Egy pillanat alatt megtelt a szoba elektromossággal. - Marcus! Kate mondta ki suttogva a szót. Nem is volt tudatában annak, hogy belemarkolt Greg karjába. - Édes Jézusom, mi volt ez? Greg megrázta a fejét. - Isten tudja! Jöjjön! Nyilván megérintettünk valami húrt. Menjünk már innen! És egy szót se a többieknek. Még ne. Addig ne, amíg van esélyem rá, hogy kigondoljak valamit. - Lefejtette Kate kezét a karjáról, kinyitotta az ajtót, és bevezette az előszobába. Kate követte a férfit, de közben visszanézett. A szoba tökéletesen normálisnak látszott. Nem volt semmi ijesztő benne; semmi szokatlan. Miközben behúzta maga mögött az ajtót, azt is észrevette, hogy éppoly meleg, mint annak előtte. Csak egyvalami változott meg. A festék, firnisz és lenmagolaj illatát teljesen elnyomta a nyirkos, hideg föld mindent átható szaga.

XXXV Az asszony szemét elvakították a könnyek, miközben félrehajlított egy bodzaágat és előremeredt. A férfi csak néhány yardnyira állt tőle meztelenül, karját üdvözlő mozdulattal a keleti ég felé emelte. Ökle mintha a karmazsin vörös felhőn nyugodott volna. Mögötte ott vártak a papok. Az asszony látta az aranykést, a köteléket, a serleget, amelyben megszentelt mézsör volt. A férfi megfordult, miközben az asszony őt figyelte, s most egy pillanatra látta az arcát. Zárkózott volt, hideg, mozdulatlan, mintha már elszállt volna belőle a lélek. Az egyik pap előrelépett a serleggel. Meghajolva átadta Nionnak. A fiatal férfi megfordult, kelet felé. A vörös felhők felé emelte a serleget. A távoli látóhatáron, úgy kétmérföldnyire, ahol tenger és ég találkozik, a föld karimáján egy vérvörös folt vált el a fehérségtől. Nion mögött a pap fölemelte a kést. Mindannyian mozdulatlanul várakoztak, szemük azon a ponton, ahol a napnak meg kellett jelennie. Claudia lenyelte a könnyeit. Ökölbe szorította a kezét. Nion nem láthatja meg nem hallhatja, amikor a fájdalom kitör belőle. Az ő tekintete is a látóhatárt kémlelte. Ahogy látta, egy nagyon kicsiny skarlát petty vált ki a karmazsinszínű ködből. Nion teste megfeszült. Ujjpercei elfehéredtek a serleg peremén. A pillanat egy törtrészéig úgy látszott, mintha elhajítaná a nap felé, aztán hátrahajtotta a fejét, és inni kezdett. Az asszony látta, amint mozog az ádámcsutkája; látta, ahogy az aranyszínű folyadék cseppjei lefolynak a serleg oldalán, le a férfi állára, karjára, onnan meg a mellére. Nion az utolsó cseppig kiitta, ami a serlegben volt, az edényt a lápba hajította, aztán összefont karral letérdelt. Mögötte előrelépett a két pap. Az asszony látta, hogy a napsugár megcsillan a fölemelt kés pengéjén. És azt is látta, hogy a garrotte simán, mint egy kígyó, a férfi nyakára fonódik. Az étel kiváló volt. Bili sokáig elüldögélt a kávé mellett. A csészéje mellett ott volt a The Times, gondosan összehajtogatva, úgy, hogy kitessék a keresztrejtvény. Az utolsó egy órában csak két megoldás jutott eszébe, ezért egy kicsit elbátortalanodott. Kinézett az ablakon. Odakint mintha elállt volna a jégeső. A felhők között feltűnt egy igen vékony, a legsápadtabb kőmosott farmer színére hasonlító kék csík. Ahogy elnézte, hirtelen megjavult a kedve. A fenébe is, hiszen már legfeljebb csak húsz mérföld van hátra! Berakott két, Marks and Spencer-féle konzervvel teli rekeszt a kocsi csomagtartójába, hozzácsapott négy üveg bort, és beült a vezetőülésbe. Semmi problémája nem volt, míg el nem érte a redalli erdőn átvezető ösvényt, amelyet a latyakos hó és az eső mocsárrá változtatott. Leállt az út szélén és kiszállt. Mögötte egy traktor dübörgött az úton. Megállt a kocsija mellett. Bili odasétált hozzá. - Szervusz, Joe! Gondolod, őrült vagyok, ha kocsival akarok elmenni a házig? Joe fölnevetett. Megvakarta a fejét. - Azt gondolom, hogy te amúgy is őrült vagy - kiabálta túl a motordübörgést. - Tudod, mit mondok? Gyere és hagyd a kocsit a házamnál, én meg elviszlek a tiedhez. így lesz a legjobb. Bili föladta, hogy a hatalmas géppel versenyezzen. Mosolyogva mutatta kezével a győzelem jelét, aztán visszafordult a kocsijához. így legalább nem tud bezavarni neki az időjárás. Joe egy órával később tette le őt a házánál. Bili búcsúzóul odaintegetett a jóságos szamaritánusnak, aztán bedugta kulcsát a zárba, és vállával belökte az ajtót. Megcsapta orrát a hideg és a nyirok szaga, elhúzta a száját. - Ostoba fickó! - Magára értette.

A bejárati ajtó egyenesen a nappaliba vezetett. A bútorok rozogák voltak és nem mondhatni, hogy mutatósak. Hétvégékre ez is megteszi, s ahhoz nem elég jók, hogy megfújják őket. Mindig nyomasztotta egy kicsit a megérkezés, de a hosszú tapasztalat megtanította rá, hogy ha már odaérintette a gyufát a tüzelőhöz - sosem törte meg azt a szokását, hogy megrakja a tüzet, mielőtt elindult vissza Londonba a kiruccanásai után -, felkapcsolja a lámpákat meg a rádiót, a kis ház megtelik élettel. Arra eszmélt, hogy dúdol, miközben átment a konyhába, amelyben egy öreg, mély mosogató, egy egyszerű villanytűzhely, fenyőfa asztal meg székek álltak, amelyek, ha szerencséje van, talán már antiknak számítanak. Ha mindent elrendezett, előtúrhatja a Wellington-csizmáját, és jól kilépve átgázolhat a sáron, hogy meglátogassa Kate-et. Föl se merült benne, hogy Kate nincs otthon. Bekémlelt a ház ablakain. A zárt kályhaajtón át is látta, hogy hunyorog benne a tűz. Elernyőzte a szemét, és közelebb hajolt az ablakhoz. Kate íróasztala rendetlen volt, mintha a lány hirtelen abbahagyta volna a munkát, és úgy ment volna el. És a sarokban álló asztalon fel volt kapcsolva a lámpa. Bili visszanézett a part felé. Lehet, hogy Kate kiment sétálni. A csizmája csak úgy csúszkált a homokon és a kavicson, ahogy a tenger felé tartott. Végül megállt a hullámtérben, és szeme fölé tartva kezét kémlelt lefelé, a partra. Az eső és a jégeső a szárazföld belseje felé vonult. Odafent még vastag felhők úsztak, de már magasabban, és ott is fölfedezte azt a kék csíkot. Mélyen zsebre dugta a kezét, hátrafeszítette a vállát, és nagyokat lélegzett. Meggondolatlan mozdulat volt, köhögés lett belőle, de aztán végre beszívta a friss levegőt. Elégedetten kuncogott egyet, északra fordult, és fürgén elindult a homok felé. Baljós volt a tenger, vészjóslóan mozgott, rengett a láthatáron a súlyos, látszólag hullámtalan víztömeg. A dagály félúton tartott, még csak félszívvel dolgozott, a tenger minden mozdulattal hínárt és kagylókat zúdított a partra, mielőtt visszahúzódott volna a sötét mélységbe, hogy újabb rohamra készülődjék a homokpart ellen. Bili nem ment messzire. Az arcába fúvó szél nem volt ugyan erős, de metszően hideg volt. Megfordult, megnézte, mennyi utat tett meg. Kate-nek nyomát se látta. Lábnyomok se voltak a homokon, amelyek megmutatták volna, merre járt a lány. Bili csalódottan visszafordult. Friss levegő! Egy kicsit sokat nyelt belőle. Elsétált a parton a dűnék végéig, és felkapaszkodott, hogy megnézze a folyótorkolatot. A torkolat teli volt vadludakkal. Nagy volt köztük a lótás-futás. Hallotta, amint lefetyelnek, civakodnak, bájolognak egymással, szétszóródva a csöndes vízen, az alacsonyan fekvő szigeteken meg a sótelepeken. Bili elvigyorodott. Szerette a vadludakat. Mókás fickók, és velük sosem érezte magát egyedül az ember. Nem is értette, miért lövik le őket. De hát vannak emberek, akik bármit megölnek, ami mozog. Jobban összehúzta magán a vastag, bélelt dzsekit, megfordult és megtorpant. A másik dűnén, elég távol, egy nő állott. Megugrott a szíve. - Kate! - kiáltott rá. - Itt vagyok! - És integetni kezdett. A nő háttal állt neki. Bili látta, hogy valami hosszú ruhadarab van körbetekerve rajta. A haja kiszabadulva kígyózott körülötte. - Kate! - ordított Bili szájához emelt kézzel. Az volt a baj, hogy a szél a nőalak felől fújt őfelé, így elsodorta a szavait. A férfi háta mögött néhány vadliba fölkapta a fejét, és ő hallotta, amint aggódva riasztják egymást. Leugrott a dűnéről, és a mély, puha homokon rohant tovább a nőalak felé. Erezte, hogy a nehéz dzseki alatt folyni kezd róla a veríték. Lihegve arra gondolt, hogy mindjárt infarktust kap, amikor felmászott arra a dűnére, amelyen a nőalak állt. Amikor fölért, nem látta sehol a nőt. Lenézett. A dűne fele leomlott a partra. Bili látta, hogy a dagály hínárral fedett buckákba mosta össze a homokot. A törmelék között egy döglött rák hevert a hátán. Bili elhúzta az orrát. Csúszkálva és ugrálva folytatta útját vissza a partra, állandóan körbenézett. Hová a pokolba tűnhetett Kate? A nyílt tengernél észrevette, hogy már elkezdett sötétedni. Látta a ködöt is, amely ott gomolygott a látóhatáron, megelőzve az érkező sötétséget.

Rosszkedvűen visszafordult. Nyilvánvaló, hogy Kate nem vette őt észre. Nos, nem fog neki szemrehányást tenni ezért. Egyre hidegebb lett. Jeges borzongás futott át a testén, miközben kihűlt és felszáradt róla az izzadság. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Kate háza még mindig üres volt, az ajtó zárva. Bili csalódottan bámulta. Tényleg nem Kate volt az, akit látott? Valaki másnak kellett lennie. De hát ki lehet az, aki ebben az időben, ebben a napszakban kimegy oda a partra? Biztos, hogy nem Alison vagy Diana volt. Az egyik túl alacsony, a másik túl megtermett volt ahhoz, hogy ő lehessen. Igaz, túl messziről látta azt az alakot ahhoz, hogy fölismerhesse, de azt látta, hogy magas és karcsú, szép termetét még inkább hangsúlyozta a szorosan magára tekert ruha. Csalódottan elfordult az ajtótól. Jobban teszi, ha elmegy Lindseyékhez, hátha leesik neki egy csésze tea. Talán mégis Kate volt az, akit látott. Szorosabban összehúzta fölhajtott gallérját a füle körül, és elindult az erdő felé.

XXXVI - Hol van Allie? - Diana úgy nézett körül a konyhában, mintha csak akkor venné észre, hogy a lánya nincs ott. Két órája fejezték be az ebédet. Az étkezésre minden habozás nélkül meghívták Kate-et is, aki készségesen el is fogadta a meghívást. Alison az első fogásnál jelent meg a konyhában, de alig nyúlt az ételhez, majd bocsánatkérések közepette fölment az emeletre aludni. - Patrick drágám, menj föl és nézd meg, hogy van! - kérte Diana. Kate-tel épp mosogattak, és újból föltettek egy kanna vizet melegedni a tűzhelyre. - Valamit mégis ennie kell. Patrick eltűnt az emeleten. Diana mosolygott. - Tudom, hogy bolondság tőlem így izgulni, de nem tehetek róla. Allie még nincs teljesen jól. - Gondolt már rá, hogy elvigye orvoshoz? - tett sorba hat bögrét az asztalon Kate. Diana válaszát Patrick kiáltása előzte meg. - Anya! Nincs itt fent. Diana a lépcső felé nézett. - Mit akarsz azzal mondani, hogy nincs fenn? Persze hogy ott van. - Nincs. A vécén sincs. Már mindenhol megnéztem - felelt vissza Patrick. Roger a tűz mellett szunyókált. Most lepottyantotta öléből a macskákat és felállt. - Valahol lennie kell. Nem olyan nagy ez a ház. Meg kell találnod. - Nem tudta eltitkolni,, hogy aggódik. - Elment - dobta le Diana a kesztyűt, amellyel a vízforralót akarta fölemelni. - Visszament ahhoz az átkozott sírhoz. - Nem! - Kate suttogása beleveszett a Roger által földre dobott újság zörgésébe. - Nem tehette! Nem lehetett ilyen ostoba. Istenem! Egy órán belül besötétedik - mondta Roger, és ezzel nagy léptekkel az ajtóhoz ment. - Nézd meg a dzsekijét, drágám! - kérte Diana, miközben a szoba közepén állt, dermedten a félelemtől. - Nincs itt - kotort bele Roger a kabát- meg esőköpeny-halomba, amely a bejárati ajtó belső felére szerelt kampókon lógott. Greg ebéd után egy csésze kávéval eltűnt a dolgozószobában. Roger emelt hangja hallatán most kinyitotta az ajtót és kikukkantott. - Mi a baj? Greg tekintete a Kate-ét kereste. A férfi arca hirtelen nagyon szomorú lett. - Elmegyünk Kate-tel és megkeressük - jelentette ki. - Elvisszük a Land Rovert. Ne izgulj, anya! Minden rendben lesz vele. Allie nem bolond. Ha elvitte a dzsekijét meg a csizmáját, akkor elég melegen van felöltözve, és ez azt mutatja, észnél van. - Veletek megyek! - nyúlt Roger a saját kabátjáért, de Greg megfogta a karját. - Ne, apa, nem kell! Becsületszavamra! Kate-tel meg fogjuk találni. Maradj itt anyával! Sosem lehet tudni. Talán csak kiment sétálni a kertbe. Lehet, hogy a semmiért estünk pánikba mondta mosolyogva. Senki sem hitt ebben, mert mindnyájan tudták, hová ment a lány. A Land Roverben hideg volt. Kate bekászálódott az utasülésre, jó mélyen zsebre dugta a kezét, úgy várta meg a néma járműben, hogy Greg körbemenjen, és a vezetőülés oldalán kinyissa az ajtót. A férfi beszállt, és Kate-re pillantva a kulcs után nyúlt. - Mit gondol, mikor mehetett el? - Lehet, hogy órákkal ezelőtt. Észrevettük volna, ha akkor megy el, mialatt eszünk? Greg megvonta a vállát.

- Át kellett mennie a nappalin, hogy elérjen a bejárati ajtóig. Az a baj, hogy annyira belemerültünk a beszélgetésbe, szerintem még akkor sem vettük volna észre, ha föl-alá ugrál és kiabál. - Elindította a kocsit és távolodni kezdett a házfaltól. - Tett be néhány takarót? Kate bólintott. Hideg reszketés rázta a gyomrát. A szája kiszáradt. - Van valami odakint, ami állandóan visszahúzza. - Nos, az meglehet. Attól még nem kéne odamennie. - Greg rávezette a Land Rovert az ösvényre, érezte, hogy a gumik ide- oda csúszkálnak, miközben megpróbálnak megkapaszkodni a sárban. A fák alatt hirtelen rájöttek, milyen hamar itt lesz az este. Az erdei- és vörösfenyők alatt lágyfeketék voltak az árnyékok. Messzebbre az erdő egészen sötét. A fényszórók kihasítottak egy-egy foltot az aljnövényzetből, megvilágították a sárga fűzfaágakat, amelyek a hideg ellenére már a tavaszt jelezték. - Gondolja, hogy ellenőrizni kéne a lábnyomokat? Csak hogy biztosak legyünk abban, merre ment - puhatolózott Kate. - Megragadta az ajtókilincset, nem akart lecsúszni az ülésről. - Tudom, hogy erre ment - pillantott Kate-re Greg. - Kösse be magát, akkor nem repül ki, ha felborulunk. Ez az ösvény járhatatlan lesz, ha így marad az idő. - Körbeforgatta a volánt, amikor a kocsi belefarolt egy útszéli kátyúba. - Talán mehetne egy kicsit lassabban is. - Előtte kell odaérnünk. A rossebbe! - Megrántotta a sebességváltót, hogy visszairányítsa a kocsit az ösvényre. A szélvédőre víz fröccsent, amint a kerekek hozzáértek néhány kúszóborostyánhoz meg iszalaghoz. A közönséges iszalag csupasz, fás ágain már feltűntek az aprócska bimbók. Elöl az ösvényen megmozdult valami. Greg lassított, s mindketten kibámultak a koszos szélvédőn. - Mi ez? Allie volna? - hajolt előre Kate mohón. Greg búsan megrázta a fejét. - Egy őz. - Megint körbetekerte a kormányt. - Istenem, messzire mehetett? - Van másik út? Lehet, hogy le akarta rövidíteni az utat. - Nem hiszem. Erre lehet lerövidíteni. Mindig mindenki ezt a rövidebbik utat választja. Kate Gregre pillantott. A férfinak nyugtalan volt az arca, az orra és szája közti barázda elmélyült, két szeme közt kirajzolódtak a homlokráncok a félsötétben. Állandóan civakodott ugyan a húgával, de nyilvánvaló, hogy nagyon szerette. Kate visszafogta magát, nem érintette meg Greg vállát, hogy legalább megpróbálja vigasztalni, hanem még egyszer kinézett a szélvédőn. - Rendben lesz. Megtaláljuk. - Biztos - hangzott a szomorú válasz. Sokáig csendben mentek tovább, aztán Kate-ből kiszakadt a kiáltás. - Ott van! Nézze! Ott! Greg elfordította a kocsit, le az ösvényről, az emberi alak felé, aki egy fa alatt hevert. Mindketten feszültek voltak, és Greg már nyitotta volna az ajtót, amikor ugyanabban a pillanatban rájöttek, hogy nem Allie-ről van szó. A feléjük támolygó alak férfi volt. Kate ismerte föl. - Bili! - Kiugrott az ülésből, és a sárban csúszkálva megkerülte a kocsit. - Bili, mit csinálsz te itt? - Óvatosan! Megsérült - fogta meg Greg Kate karját, ezzel megállítva a lányt. A fényszórók fényében mindketten jól látták, hogy egy vércsík sötétlik Bili arcán. - Bili? - Kate gyomra összeszűkült a félelemtől, Bili karjára tette a kezét. - Bili, jól vagy? Kate vagyok. - Bili tökéletesen üres tekintettel bámult rá. - Idehozom az egyik takarót - fordult meg Greg, és rohant vissza a kocsihoz. Amikor visszatért, Bili vállára terítette a meleg takarót.

- Tudsz járni, öregem? Gyere! Csak néhány lépés. Kate, nyissa ki a hátsó ajtót! Segítsen, tegyük be valahogy. Jézus, mi történt vele? Kate-nek száraz volt a szája a félelemtől. Segített Gregnek betuszkolni Bilit a hátsó ülésre. Bili magas volt, a lába nem működött tökéletesen. Kate érezte, hogy a vastag takaró alatt is reszket. Beszállt Bili mellé, megkereste a kezét. Amikor megtalálta, gyöngéden megsimogatta, és megdöbbent, milyen jéghideg a bőre. - Azt hiszem, kórházba kell vinnünk, Greg - suttogta. Greg bólintott. - Mihelyt megtaláltuk Allie-t. Bili talán elesett? Tartsa! Megkeresem a zseblámpát meg az elsősegélyládát. - Greg, miközben a Kate lába alatt heverő ládában kotorászott, kinézett a sötétedő erdőbe. Kate Bili arcát figyelte. Ugyanaz a totális rémület; ugyanaz a kőmerev, beszűkült pupilla, a jéghideg bőr. Mint Alisonnél. Éppen olyan. Gregre pillantott, aki nézte őket. - Ilyen volt Allie is, amikor megtaláltam. - Nem látta, de érezte, hogy szavaiba Greg egy kicsit beleborzong. - Istenem! - sóhajtott a férfi, és beharapta a száját. - Elférnek ott hátul? Tovább kell mennünk, hogy megtaláljuk Allie-t. - Megleszünk. Bili nem hűlt ki annyira, mint Allie. - De ennek ellenére Kate hallotta, hogy Bilinek vacog a foga. Lehajolt, hogy kinyissa az elsősegélyládát. Nehéz volt megtalálni benne bármit a bizonytalan fényben, de azért talált fertőtlenítőt meg némi kötszert. Olyan gyöngéden, ahogy csak tudta, letörülgette a vért Bili homlokáról. Megremegett a keze, amikor a haja tövénél lévő sebekhez ért. Bili mozdulatlanul ült, látszólag fogalma se volt róla, mit csinál Kate, csak egyszer- kétszer rándult össze a sebtörülgetés alatt. Kate ráragasztott egy kötést a homlokára, és óvatosan letörülte a vért, amely a férfi arcára folyt, amikor Bili hirtelen és nagyon erőszakosan megragadta a csuklóját. - Alison! - nyögte. - Láttad? - kérdezte Kate, és furcsa, hideg hányinger gurigázott a gyomrában. Otthagyta a kezét a Biliében. Bilinek nagyon erős ujjai voltak, de még mindig merő jég az egész keze. Bili zavartan megrázta a fejét. A halántékához emelte a kezét, aztán elhúzta, és megnézte, mintha arra számítana, hogy vért lát. Szemlátomást nem vette észre, hogy a homloka be van kötve. - Leütött - mondta. Greg épp akkor szállt vissza a vezetőülésbe. Megfordult, karja az üléstámlán. - Alison ütött le? - Próbáltam megállítani. Volt vele valaki. Az a nő, akit a parton láttam. - Kate elszörnyedve vette észre, hogy Bili szeme teleszalad könnyel. - Azt akartam, hogy jöjjön velem - folytatta Bili. - A szavai egy kicsit összemosódtak. - Megpróbáltam megállítani. Megfogtam a karját, akkor fordult ellenem. Az arca... - párszor előre-hátra hajtotta a fejét - az arca olyan erőszakos volt. Felkapott egy letört faágat. Egy jó nagyot. Fenyőágat vagy ilyesmit. Fölemelte és lecsapott vele a fejemre. Biztos, hogy elveszítettem az eszméletemet. Semmire nem emlékszem, amíg meg nem érkeztetek. - Csak képzelődsz! Biztos, hogy Allie nem csinált ilyesmit. Nem csinálhatott! - nézett rá elszörnyedve Greg. Kate felpillantott rá. - Miféle nőt láttál vele, Bili? - kérdezte. Bili megvonta a vállát. - Csak távolról láttam a parton. Magas volt, vékony. Azt hittem, te vagy. Nagyon szorosan beburkolózott a szél miatt. A haja hosszú volt, leeresztve viselte. Dühös volt. Éreztem, hogy dühös. Greg tekintete Bili arcáról a Kate-ére vándorolt. Átvillant a fején, szeretné tudni, hogy az ő arca is annyira rémült és elszörnyedt-e, mint Kate-é.

Kate viszonozta Greg pillantását. - Jobb volna, ha továbbmennénk, Greg - mondta nyers hangon. Greg tétovázott egy pillanatig. Aztán bólintott. Megfordult és megfogta az indítókulcsot. Kate átkarolta Bili vállát, amint a Land Rover nagy keservesen elindult előre, és érezte, hogy a férfi teste még mindig reszket, amikor a kanyarban nekidőlt. Olyan lassan, ahogy csak tudta, kiszedett még egy takarót abból a halomból, melyet Greg hajított le a kocsipadlóra a lába elé, és Bilire terítette, jól benyomkodva kétoldalt. Aztán újra megfogta a kezét és szorosan tartotta. Tíz perc múlva ott voltak a nyaralónál. Greg leállította a kocsit a füvön, a fényszórókat a ház mellett a part felé irányította. Kate előrehajolt, előrenézett a sötétségben a tenger felé. - Nem látom - mondta. Greg fogta a zseblámpát és kinyitotta az ajtót. - Maradjon itt! Én elmegyek a sírhoz. - Magával kell mennem. - Nem - hangzott a kurta válasz. Aztán Greg mégis megenyhült. Megkerülte a kocsit, kinyitotta a hátsó ajtót, hogy Kate ki tudjon szállni. Egy pillanatra a lány szemébe nézett. Kinyújtotta a kezét, hogy kisegítse, Kate érezte, hogy megszorítja a kezét. - Itt kell maradnia Bill-lel - mondta Greg. - Vigye be a házba! Csináljon teát vagy valami ilyesmit! Nem maradok oda sokáig. Tudom, hol keressem. - Legyen óvatos, Greg! - Az leszek. - Egy pillanatig csak állt szemközt a lánnyal, aztán előrehajolt, és lágyan szájon csókolta. Kate figyelte a távolodó zseblámpafényt. Néhány pillanat múlva már nem látta. A Land Rover csöndes volt, kivéve a hűlő motor percegését. Kate nyelt egyet. Egy pillanatig meg se mozdult, ahogy Bili sem. Aztán egy mély lélegzet után a zsebébe nyúlt a kulcsért. A bejárati ajtótól jobbra lévő ablakban látta az égve hagyott lámpa sápadt fényét. - Hová mész? - kérdezte Bili. Eldőlt az imént, amikor Kate kiszállt. - Kinyitom az ajtót. Ott bent jobban fogod érezni magad. Meleg van. Gondolod, hogy tudsz járni? - Hol van Greg? - Bili csak most vette észre, hogy Greg eltűnt. - Allie-t keresi. - Egyedül? - A Bili hangjában megbújó félelemtől Kate-nek bizseregni kezdett a bőre. - Minden rendben lesz vele. Greg rendes fiú. És tudja, hogy óvatosnak kell lennie, mert te figyelmeztetted. - Maga is meglepődött rajta, milyen megnyugtató, amit mond. - Megyek és kinyitom az ajtót. Aztán visszajövök érted. - Nem! - Bili keze Kate csuklójára kapcsolódott. - Megyek veled. Kate megkönnyebbült, mert a ház még meleg volt. A falnak támasztotta Bilit, a földszinten mindenhol felkapcsolta a villanyt, és összehúzta a függönyöket. Aztán most végre alaposan megnézte Bilit. A férfi arca nem volt más, mint merő lila seb. A fejbőrén is voltak zúzódások, amelyeket nem vett észre a zseblámpa szűkös fényében. A pulóvere és az anorákja elszakadt és teli volt alvadt vérrel. Kate megnyugtató mosolyt varázsolt az arcára, s remélte, hogy Bili nem vette észre, mennyire elszörnyedt a sok sérülés láttán. - Bili, neked le kell feküdnöd! - Nem. Állni akarok egy percig. - Ellökte magát a faltól. - Van valami meleg innivalónk? Annyira fázom. - Persze. - Kate megfogta Bili karját, és segített neki leülni a konyhában egy székre, aztán megtöltötte a vízmelegítőt. Egész idő alatt arra fülelt, nem hall-e valami hangot odakintről. Bezárta és bereteszelte a bejárati ajtót. - Meg kell próbálnom egy kicsit jobban kitisztítani a sebeidet - mondta, miközben elővett két bögrét.

- Ne törődj vele! Rendbejövök. - A sebek között már valamivel normálisabb színű volt Bili arcbőre. De még mindig észrevehetően remegett a keze, amikor a kávésbögréért nyúlt. - Nem tudnál egy kicsit többet mondani nekem erről az egészről, Bili? - kérdezte csöndesen Kate, amint leült a férfival szemközt. - Arról a nőről. Mondott valamit? Bili megrázta a fejét. - Egy szót se. Egyszerűen csak ott lebegett a háttérben. - Lebegett? - Igen, tudod, jól láttam. Az arca szenvtelen volt. Zárkózott. Úgy láttam, nemigen bánja, mit tesz Allie. - A hangja újra megremegett. - Bili! - Kate előrehajolt, nyugtatóan megérintette Bili kezét. - Allie ki van fordulva önmagából. Bizonyos mértékben baleset érte a parton. - Habozott. - Nem hiszem, hogy tudta, mit csinál. Ahogy az a nő sem. - Beharapta az ajkát. - Isten tudja, ki az a nő! Bili - szólt rá a férfira, mert hirtelen észrevette, hogy elkalandozik a figyelme. Az elfüggönyözött ablakra figyelt, fejét cseppnyit félrehajtotta. - Hallottad? - kérdezte Bili. - Mit? - Kate visszatartott lélegzettel fülelni kezdett. - Azt hiszem, hallottam valamit, egy kiáltást. Nem tudom. - Bili a kezébe temette az arcát. - Menjek ki és nézzem meg? - Kate arra vágyott a legkevésbé, hogy kinyissa a bejárati ajtót, de hát Greg odakint van, egyedül. Bili zavartan megrázta a fejét. - Úgyse tudsz segíteni neki - mondta egy rövid hallgatás után. - Senki se tud. - Mire gondolsz? - meredt hófehér arccal Bilire Kate. Bili megvonta a vállát. Hirtelen fölnevetett, de Kate látta, hogy egy könny gördül végig az arcán. - Azért jöttem át, mert meg akartam kérdezni, együtt vacsorázunk-e. Vettem egy kis bort, és egy csomó Marks and Spencer ínyencfalat vár ránk nálam. \ Kate előrehajolt, megfogta Bili bögréjét, újratöltötte. - Ez igazán kedves. Már előre örülök neki. - De ma már nem lesz semmi ebből. Most már minden megváltozott. Olyan volt az egész, mintha egy gyermek beszélne. Mint amikor egy gyerek panaszkodva sorolja, hogy dugába dőltek a tervei. Kate csak nézte, és megrémült. Bili erős, megbízható, makacs ember volt. Ez a reszkető, agyonrémült férfi nem az, akinek Bilit ismerte. - Majd holnap csinálunk valamit - mondta, s igyekezett vidáman beszélni. - Talán jó lenne egy ebéd. Szeretnék veled ebédelni. - Persze. Ebédelünk. - Bili beszéde vontatott volt. Megint a fejére szorította a kezét. - Almos vagyok, Kate. - Akkor feküdj le a kerevetre! Itt maradok veled, hogy legyen társaságod - nyugtatta Kate, felállt, odalépett és megfogta Bili kezét. Bili követte őt a nappaliba, és engedelmesen lefeküdt, hosszú lábát átvetette a kerevet támláján. Kate ráterített egy takarót, és gyöngéden a feje alá helyezett egy párnát. Bili nagyon kényelmetlenül érezhette magát az aprócska kereveten, de egy szó nélkül az oldalára fordult, összekuporodott és lehunyta a szemét. Kate leült vele szemben, és aggódva figyelte. Szinte biztos, hogy agyrázkódása van. Talán berepedt a koponyája. És a háznál nincs semmi, amivel segíthetne rajta, míg el nem viszik kórházba. Hátradőlt, a tüzet nézte. A ház csöndes volt. Fülelt, megpróbált a falakon át is elkapni valami odakintről érkező hangot. Semmi mást nem hallott, csak a tengerre néző ablak előtt álló rózsafa gyengéd karmolászását az üvegen. Hol van Greg? Mi tart ilyen sokáig?

XXXVII Greg a kavicsos parton állt, és előre, a jégesőbe tartotta a zseblámpát. Csak annyit látott, hogy az eső ezüstös tűi átfúrják a sötétet, aztán a szél üvöltése mellett hallotta a tenger zúgását. Mintha az egész világ anyagtalan és ingatag lett volna. Homok. Kavics. Víz. Fű. Minden imbolygott és változott, méghozzá alaktalanul a zseblámpa fényében. - Allie! - üvöltötte Greg. A hangja jelentéktelen volt az elemek tombolásához képest. - Allie! Hol vagy? - Miért nem kérdezték ki alaposabban? Miért nem próbálták kitalálni, mi vehette rá, hogy akkor a hideg hajnalban egyedül ide rohanjon? Miért nem kérdezték ki alaposabban, mi történt? Greg összerázkódott. Mi késztette rá, hogy megtámadja Bilit, akit pedig számtalanszor látott? Talán nem ismerte föl? Vagy valaki más intézte a támadást? Az a nő, aki vele volt? És ki az a nő? Ó, istenem, add, hogy Allie-nek ne legyen semmi baja! Előreindult, a csizmája megcsúszott a vizes köveken, és megint körbelegyezett a zseblámpával. Semmi. Már megint semmi. Széllel szemben keservesen folytatta az útját, reszketve a dűnék közt felkapaszkodott a partra, és a sír felé fordult. Az üvöltő sötétségben hallotta a hullámtörés robaját és a víz cuppogását, amint visszahúzódott. Mintha rázkódna a lába alatt a talaj. - Allie! - A félelme, amelyet kordában tartott Kate előtt, most minden másodperccel nőtt. Féltette Allie-t, és féltette önmagát. Ezerszer végigment már ezen a parton, akármilyen volt az időjárás, éjfélkor is, napközben is, de még soha nem látta ilyen megsemmisítően félelmesnek. Lelassultak a léptei, ahogy közelebb ért a sírhoz. Hallotta, hogy hangosan ver a szíve, fázott és hányingere volt. A zseblámpa ide-oda csúszkált a kezében, amint előreszegezte, és látta, hogy fénye reszketve közeledik a kiásott gödör széléhez. - Allie? - kiáltotta rekedten. - Allie! Kölyök! Hol vagy? A zseblámpa alatt éjfekete volt a gödör. A szakadó jégeső és a szél láthatóan átrohant rajta, s most csak úgy ásított benne a tátongó feketeség. A nedves homokon csúszkálva felmászott a szélére, és lefelé irányította a zseblámpát, aztán gyorsan fel-alá járatta az ásatáson. Egy pillanatra megállt a szívverése. A fekete mélyedés mintha megnyílt volna a lába alatt, és alább, egyre alább vezetné, mindörökre. A zseblámpa egy hosszú pillanatig ott kóválygott fölötte. Aztán tovább tudta mozdítani, és akkor látta, hogy csak fényjáték volt, illúzió, amely az árnyékoknak köszönhető. Nem volt ott semmi, csak egy kicsivel magasabb homokgerinc, melynek az árnyéka feneketlen gödörnek hatott. Mellette ott hevert a szokásos kagyló- és hínártörmelék. A sír üres volt. Greg megkönnyebbült, ugyanakkor belenyilallt a csalódás. Félig-meddig azt remélte, hogy ott találja Allie-t térden állva, ahogy Kate is rátalált. Belehajolt a gödörbe. A zseblámpa fénye minden dudort, minden bevágást megvilágított a homokon, de lábnyomokat nem látott, csak az esőcseppek apró ragyáit. Leguggolt, hogy védve legyen a széltől, és a homok felszínére irányította a zseblámpát, végigfuttatva fényét az egyes rétegeken. Sima volt, nedves, összetapadt. Jele sem volt annak, hogy bármiféle maradványra bukkanhat. Semmi csont. Semmiféle kéz nem nyúlt elő a homokból, törött ujjak sem esdekeltek könyörületért. Erezte, hogy újabb lebírhatatlan reszketés rázza meg a testét. Felállt, körbeforgatta a zseblámpát. Hol van Allie? Az isten szerelmére, hol van? Ez a rohadt sír! Ha a húga nem találja meg, minden rendben lett volna. Greg dühödten belerúgott a homokba, s nagy gyönyörűséggel figyelte, hogy a homokfalból letörik és leesik egy hatalmas darab. Megint belerúgott. Néhány perc elég lesz. Hisz a homok annyira laza. Majd azt hiszik, a tenger mosta el a gödröt. A háta mögött a dagály mindjobban közeledett a parton át. Fogcsikorgatva lendítette hátra a lábát, hogy újra belerúgjon a homokhegy aljába, amikor valami

hangot hallott a háta mögül. Megpördült, s úgy tartotta maga elé a zseblámpát, mint valami fegyvert. - Allie! - A hangja olyan volt, mintha brekegne. - Allie! - próbálkozott újra. - Hol vagy? Felejtve, hogy le akarta rombolni a dűnét, csúszva-mászva és botladozva mászott vissza a szélbe. A zseblámpának csökkent a fénye. Dühösen megrázta, és a tenyeréhez ütögette. A keze jéghideg volt és nyirkos, az ujjai mindjobban elzsibbadtak. A sötétség üres volt. Allie akárhol lehet. Az erdőben, a parton, a lápon. Bárhol. Greg gyámoltalanul lassan körbefordult, belemeredt a kínzó sötétségbe. Erezte, hogy a jégeső tűi befurakodnak a gallérja mögé, ahogy a szél támadását állja, hallotta a fülében visszhangzó üvöltését. Allie mostanra már visszaérhetett Kate házához. Greg keze rátapadt a zseblámpára. Tegyük föl, hogy oda ment. Tegyük föl, hogy elbújt az erdőben vagy a fák közt, arra várva, hogy Kate hazatérjen. Allie szerette Kate-et. Szemlátomást bízott benne. Biztos, hogy ezt tette volna. Greg megfordult, háttal a tengernek elindult visszafelé. És akkor mintha egy alakot látott volna ott, ahol a zseblámpa fénye véget ért. Egy férfi volt. Ahogy az alak gyorsan hátrált, a gyönge fényben Greg elkapta valaminek a csillanását, ami olyan volt, mint egy késpenge; aztán az a férfi beleolvadt a sötétségbe.

XXXVIII - Bili? - Kate suttogása furcsán hangosnak tűnt fel a szoba csendjében. - Bili, alszol? Bili az oldalán feküdt, összekuporodva a takaró alatt, amelyet Kate nyomkodott köré, feje a párnán, melyet Kate a saját ágyából vett ki. A halántékán fölnyílt az egyik seb, Kate látta, hogy egy vércsík lassan átáztatja a kötést, és folyik le a virágmintás párnahuzatra, obszcén mintává változtatva a napraforgóvirágokat és pipacsokat. A vércsík olajosan fénylett a lámpafényben. - Bili! - Kate letérdelt a férfi mellé. Megijedt attól, hogy alszik. Túl hirtelen és túl mélyen aludt el, s ő nem tudta, mit tegyen. A karórájára pillantott. Hét óra volt. Két órája jöttek el Lindseyéktől, talán másfél órája, hogy ideértek a házba. Akkor hol van Greg? Fölnézett az elfüggönyözött ablakra, fülelt. Az egész házat megtöltötte a szél és a tenger bömbölése. A falak szinte beleremegtek a két elem együttes támadásába. A padló felett huzat játszadozott, meg-megemelte a függönyöket, lángot lobbantott a kályhában, megcibálta a székpárna bojtját. Kate megfogta Bili kezét, gyöngéden megsimogatta; elszörnyedt, hogy mennyire hideg. Körbecsúsztatta kezét a csuklóján, kitapintotta a pulzusát. Úgy gondolta, érez valamit, de az szörnyen gyönge volt, alig egy kis lüktetés átfagyott ujja alatt. Kate túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy még tovább fogja Bili csuklóját, bedugta a férfi kezét a takaró alá és felállt. A kő még mindig ott hevert a kályha mellett, ahová tette, miután Alison miatt behozta a házba. Most rátette a kályha tetejére, kinyitotta a kályhaajtót, és fát rakott a tűzre. Aztán a magnója felé indult. Még mindig a Requiem volt benne. Ahogy megszólalt a zene, Kate visszanézett Bilire. Már régen imádkozott. Azóta nem, hogy kislányként az ágya mellett térdelt, kezét illedelmesen és buzgón összetette az álla alatt, és egy pónilóért könyörgött. A póniból soha nem lett semmi, s a hite, amely egy ideig ott pislákolt benne, a csalódás miatt egyre fogyott, majd elhalt. Még abban se volt biztos, hogy tudja, hogyan kell imádkozni. Miatyánk, ki vagy a mennyekben, óvd meg Bilit! Kérlek, óvd meg és vigyázz ránk! Szabadíts meg minket a gonosztól! Mert tiéd az ország... Kinyitotta a szemét, végignézett a szobán, megpróbálta hagyni, hogy a zene ellazítsa, elkényeztesse. Mögötte, az ablakpárkányon egyre nagyobb lett a tócsa. A pereméről lehullott egy csepp a padlóra. Aztán a második. A PieJesu befejeződött. A szobában teljes volt a csend, csak az az éles kattanás törte meg, amint a magnó önműködően kikapcsolt. Mintha még a szél is elült volna abban a pillanatban. Kate kis ideig mozdulatlanul ült, aztán felállt. Fölkapta a törülközőt, melyet már korábban kihozott a fürdőszobából, és belebugyolálta a meleg követ. - Bili! - suttogta. - Bili! Alszol? - A súlyos, meleg batyu lehúzta a karját, miközben lenézett Bilire. A férfi arca fehér volt, zárkózott - volt benne valami végleges. Halántékán a seb már nem vérzett. Kate látta, hogy a vér ráalvadt a bőrére. - Bili, odateszem ezt a követ a lábadhoz. Ettől majd fölmelegszel. - Akkor jött rá, hogy nem tudja megtenni. Bili lába át volt vetve a kerevet támlája fölött. Fölemelte a takarót és Bili térdéhez tette a törülközőbe burkolt követ. Bili nadrágja vizes volt. Talán megpróbálhatná lehúzni róla. Aztán fintorogva rájött, mi történt. Bili összepisilte magát, miközben a kereveten feküdt. Kate lehunyt szemmel visszaterítette rá a takarót. Még soha nem próbálta senkinek a nyakán kitapintani a pulzusát, és nem is remélte igazán, hogy most sikerül neki. A tökéletes némaság azt súgta, hogy Bili meghalt. Kate elfordult, leült a kályha elé a padlóra, átölelte a térdét, és könnyek folytak végig az arcán.

XXXIX Hason fekve rejtőzött a nád között a férfi, ahonnan jól látta, mi történik, s elég közel ahhoz, hogy lássa, hogyan csorog le a bódítószerrel teli mézsör Nion állán, lecsurran a kulcscsontja gödrébe, onnan a mellére. Ahogy megfeszült a garrotte, lassan, csípőre tette kézzel felállt: egész alakja látszott. Látta, hogy Nion szeme nyitva, látta, hogy fölkelt a nap, látta, hogy Nion keze a torka körül hadonászik, ahogy megpróbál kiszabadulni a garrotte fojtogatásából. És akkor nevetni kezdett. - Nem az istenek rendelték el a halálodat, Nion, trinobantusok hercege! - kiáltott bele a napfelkeltébe. - Én intéztem így, én és a papok, akiket megvesztegettem. Azért halsz meg, hogy az életeddel toroljam meg a becsületemen esett sértést. - Látta, hogy az elszorított verőér mindkét oldalán lüktet a hús Nion nyakán. Látta, amint kifröccsen a vére, ahogy mind ádázabbul viaskodik. - Senki se teheti magáévá a hitvesemet. Se herceg, se druida, se briton, se római! Egyetlen isten se fogad szívesen, nem vezetnek át a Styxen. Becstelenül halsz meg! - Marcus! A szent hely túloldaláról érkező sikoly olyan volt, mint egy vadmadár rikoltása. Marcus megpördült, megbénította a rémület, miközben háta mögött a pap Nion hátába mártotta a kést. Egy pillanatra szinte fejbe kólintotta, milyen csodaszép a felesége, ahogy megvilágítják a felkelő nap arany sugarai, aztán a beléje fagyott gyűlölet újra nyomni kezdte a mellét, hideg undorral figyelte, amint az asszony vad tekintettel elnéz mellette, és Niont figyeli. Az ifjú ember egy pillanatra kiegyenesedett, megtört tekintete a napra meredt. Keze lehullott a nyaka köré font garrotte-ról. Aztán szemének fénye kihunyt, térde megcsuklott, és ő előrezuhant, bele a rá várakozó sárba. Az asszony térdig vízben állt a gyékény meg sás között, kék tunikája átázott, rátapadt a testére, a haja kibomlott, leomlott a vállára, az arca, mint egy őrülté, amint fölemelt karral, kimeresztett karmokkal, mint valami vadállat, Marcus felé rohant. - Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanak kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... Amint az asszony kiáltása visszhangot vert a lápon, egy sereg vadkacsa röppent fel, egy darabig ott keringett a fejük felett, aztán elindult a fölkelő nap felé, zöld és arany csillogású V betűje beleszámyalt az új nap újszülött fényébe. Greg rohant. A lélegzete bennszakadt, égette a torkát, ahogy teljes erőből rohant előre a lágy homokon, az egyre gyengülő zseblámpa fénye vadul ugrált előre-hátra dübörgő lába előtt. - Allie! - A kiáltása szinte alig volt hallható. A torka kiszáradt, és már nem volt elég levegője ahhoz, hogy kiabáljon. Allie, az isten szerelmére, hol vagy? A tenger egyre közeledett. Greg lába vizes volt. Hínár tapadt a cipőjére. Leverte, érezte, hogy jéghideg víz nedvesíti be a térdét, a nedves ruha alatt a hideg égette csupasz bőrét. - Allie! - Megváltoztatta útirányát, távolabb került a tengertől, érezte, hogy lába alatt szilárdabb a homok, és fölfelé vágtatott a parton. - Allie! A férfialak megint eltűnt. Kétszer fölmerült előtte, árnyék a még sötétebb éjszakában, s a zseblámpa fényében mindkétszer felvillant a késpenge. Megbotlott, meg kellett állnia. Zihált a melle. Körülnézett, érezte, hogy a jégszemcsék hasogatják orrcimpájának finom belsejét. Az arca égett, mintha több réteg bőrt lenyúztak volna róla.

Egy pillanatra lekapcsolta a zseblámpát, aztán combjára támaszkodva előrehajolt, egész testét rázta az erőfeszítés, hogy fájdalom árán, reszketve, de levegőhöz jusson. Mellette partra gördült a soros hullám, feléje száguldott, beszórta vízpermettel, és alig valamivel a lába előtt torpant meg. Greg kiegyenesedett, szúrt a bordája. Körülnézett. A zseblámpa szűk, éles fénypontja nélkül hirtelen kitágult a látóhatár. Már nem volt annyira teljes a sötétség. Látta, hogy a feketén hánykolódó tengeren villódzó fény fut át ferdén. Látta sápadtan megvillanni a vizes homokot, a víz fölött hasasodó, súlyos, umbrabarna felhőket. A feje lüktetett és nyilallt, megtántorodott, amint a rémülettől megdermedt tekintete megállt a férfialakon, aki újra feltűnt, alig pár lábnyira tőle. Világosan látta őt. Az erőteljes, arisztokratikus arcot; az eső a homlokára ragasztotta a haját, a súlyos, átázott ruha a testére tapadt, az alkarja mezítelen volt a sötétebb színű felsőruha alatt, és akkor fölemelte a markában szorított tőrt. HARAG GYŰLÖLET Behatolt, benyomult, szétterjedt a dühödt harag, s csak úgy kavargott Greg agyában. A zseblámpa kicsúszott ujjai közül, amikor a fejéhez kapta a kezét, és marcangolni kezdte a saját húsát, így próbálván megszabadulni a kíntól. Hátrált. A lábfeje beleakadt egy csomó nyálkás hínárba, megcsúszott és kifordult a bokája. A belenyilalló hirtelen fájdalomtól fél térdre esett, keze belecsápolt a levegőbe. A férfialak hirtelen közelebb került. Mosolygott, mélyen ülő szemgödre, amely a pillanat törtrészére üresnek látszott, fényt sugárzott. Greg érezte, hogy minden levegő kifut belőle. Erezte, hogy nem működik a tüdeje, merev, mozdulatlan, képtelen befogadni a lélegzetvétellel érkező levegőt. Zúgott a feje. Szeme elhomályosult. A tenger villódzása kihunyt. Csak a hideget érezte. Különös, mindent átható hideg volt, amely a teste mélyéből indult el, és rétegről rétegre haladt a maga útján, hogy elérje a fejét. Amikor eléri az agyát, meghal. Ezt biztosan tudta. És azt is világosan tudta, hogy ugyanez történt Alisonnel és Bill-lel is. Lehűlve itt fog meghalni a parton, és soha senki nem talál rá, mert a dagály emelkedőben van. Fölnézett a felette álló férfialakra, de az már eltűnt. Az éjszaka üres volt. Magasan egy szemérmetlenül kitárulkozó felhő felett, az olajos fényű hold beleszippantott a tengerbe, aztán kifújta, hogy a dagály még magasabb legyen.

XL Kate reszkető eltökéltséggel nyúlt a kendőjéért, és a fejére kötötte. Felvette bélelt dzsekijét és a kesztyűjét, vetett még egy utolsó, reményvesztett pillantást Bilire, felkapta a zseblámpát, és kinyitotta a bejárati ajtót. Meg kell találnia Greget. A ház sarkánál megtorpant egy kicsit, iparkodott összeszedni az erejét, aztán egy pillanatot sem adott magának a gondolkodásra, hanem sietve elindult a harapós szélben a dűnék felé. Az ásatáson senki. Szélnek háttal megállt a dűne szélén, lebámult, szemét összehúzta a hideg miatt, érezte, hogy az eső átszivárog a dzsekije vállán. A szemközti homokfal egy ponton leomlott, a zseblámpa fénye megmutatta a feltárult rétegben a különböző színű sávokat. Üveges tekintettel meredt rá. A zseblámpa fényében világosan kirajzolódtak a test körvonalai. Magzathelyzetben kuporgott a homokban és tufában, azon a helyen, ahol az ásatás fala leomlott. Kate rámeredt. Annyira megrémült, hogy egy pillanatig nem is tudott reagálni a látványra. A zseblámpa nyirkos lett kesztyűs kezében. Elkeseredetten próbálta szilárdan tartani. Alison is látta ezt? Ez volt az, ami annyira kiborította, hogy szinte beleőrült, s rátámadt egy emberre és megölte? Hevesen körbecsóválta a zseblámpát, ismét szemközt került a széllel, Greget kereste, de semmit se látott a mindent elborító sötétségben. Lába alatt megrengett a talaj, ahogy a hullámok egymás után csapódtak a partnak. A dagály magasra korbácsolta a tengert, s alig néhány yardnyira tetőzött attól a helytől, ahol állt. Érezte, hogy minden egyes hullám, amely végigmennydörög a homokon és a kavicson, vízpermettel szórja teli a hátát. Még sosem érezte magát ennyire egyedül. Greg! Könny égette jéghideg arcát. A kézfejével kitörülte a könnyet a szeméből. Hol van Greg? Fogalma sem volt, most merre keresse. Mindkét irányban mérföldekre terjedtek a dűnék, a part és a láp. Talán a tengerparton ment végig a férfi, ott kereste Allie-t, vagy talán visszafordult a szárazföld, az ő háza felé, de még az is lehet, hogy az erdőbe ment? Visszalendítette a zseblámpát a dűne felszínére. A test még mindig ott volt, kuporgó árnyékfolt a vizes tufában. A fölfreccsenő tajtékos vízcseppek alatt vastag, hínárral kevert vízsugár ömlött a gödörbe. Ha nem áll meg a dagály, a dűnének vége. Elfordult, nem érdekelte. Ami őt illeti, az lenne a legjobb, ha sose látná többé ezt a dűnét. Észak felé fordulva eltökélten elindult a parton, megpróbált nagyjából a tengerrel párhuzamosan haladni. Ha tizenöt percig északnak tart, nem tévedhet el, mivel a szárazföld oda-vissza úgy százyardnyira párhuzamos a tengerrel. Kikapcsolta a zseblámpát, zsebre vágta. Furcsán villódzott a tenger, s észrevette, hogy elég jól lát járás közben. Jobb, ha kíméli a zseblámpát, míg szükség lesz rá. Azt nem határozta meg magában, miféle szükség állhat elő. Előtte megmozdult a sötétség. Megtorpant, belehunyorított a szélbe. Alison? Nem Greg volt, ezt biztosan tudta. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Alison még mindig idekint van a sötétben. Alison, aki megölt egy embert. Megmarkolta a zseblámpát, de nem kapcsolta fel. Lassan közeledett ahhoz a ponthoz, ahol valami mozgás villant el előtte. Az alak megmozdult. Egy kicsit balra volt Kate-től, szinte mögötte. És intett. A sírhoz hívta. Ez nem Allie. Ez a nő magasabb volt, karcsúbb, és valami furcsa ruhát viselt, hosszú szoknyájú ruhát ebben az időben, igen, hosszú szoknyára hasonlított. Kate-nek kiszáradt a szája. Észrevette, hogy szaggatottan liheg. Ezt a nőt látta Bili Allie-vel? Ez az a nő, aki figyelte, ahogy a lány rátámad Bilire, és a kezét se mozdította, hogy segítsen rajta? - Claudia, te vagy az? Suttogás. Istenem, kérlek, ne engedd megtörténni! Ne hagyd, hogy valóságos legyen! Kate hátrált néhány lépést. Úgy látta, a nő követi. Óvatosan megmarkolta a zseblámpa rúdját, a

hüvelykujjával felkapcsolta, és kirántotta a zsebéből. Ferde fénycsóvát húzva gyors mozdulattal fölemelte, és egyenesen belevilágított a nő arcába. Az nem reagált. A fénycsóva keresztülvilágította a testét. Kate látta mögötte a szélfútta füvet meg az örvénylő homokot, mintha az alak üvegből volna. - Segítség! - A hang távolról jött, szinte teljesen elmosta a szél. - Valaki segítsen! Kate! Fél szemét a nőn tartva, Kate elhátrált onnan. Úgy látta, a nő követi. Tisztán látta az arcát. Fiatal arc volt, színtelen a lámpa fényében, járomcsontja magas, a haja szabadon csattogott a válla körül. Minden átlátszósága ellenére Kate színeket is látott rajta. Élénkkék ruhája elöl foltos, a haja vöröses, mélyen ülő szeme arannyal furcsán kifestve. - Mi az? Mit akar? - kérdezte Kate reszkető hangon. Nagyon is tudta, hogy az előző kiáltás a háta mögül jött, de nem mert hátat fordítani a nőalaknak. Amaz szemlátomást egyáltalán nem fenyegette, de Kate annyira megrémült, hogy csak arra volt képes, hogy óvatosan elhátráljon onnan. Az alak lassan előrenyújtotta a kezét, de ugyanakkor fakulni is kezdett. A háttér mögötte egyre inkább láthatóbb lett. Kate hirtelen rádöbbent, hogy a zseblámpája a hibás. Kimerülőben volt az elem. - Ó, nem! Nem teheted meg, hogy kimerülj! - Le- és fölkapcsolta a zseblámpát, egyenesen a nőalakra irányította a fényét, de a nőalak eltűnt. Le-föl mozgatta a zseblámpát, látta, hogy a fénye ide-oda imbolyog, annyira reszket a keze. Semmi se volt ott. Semmi, csak az erőszakos éjszaka. Sarkon fordult és rohanva elindult arra, ahonnan a hangot hallotta, a zseblámpa fénye ide- oda ugrált rohanás közben, és akkor meglátta. Greg volt az. A homok legszélén, szinte már a vízben ült. - Láttam. Láttam a kísértetet. Claudiát. Ott állt a sírnál. És egy hulla is van ott, Greg. Egy hulla. - Ezzel nyöszörögve Greg kabátujjába temette az arcát. A férfi dzsekije vizes volt és hideg, és Kate érezte, hogy didereg alatta. - Bili meghalt, Greg. - Kate szavai szinte elfulladtak a zöld vízálló anyagban, de Greg így is elég tisztán hallotta őket. - Ó, Jézusom! — ölelte magához szorosabban Kate-et. - Kate, figyelj rám! Segítened kell. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem a vicc kedvéért ülök itt úgy, hogy a lábam belelóg a tengerbe. Valami történt a bokámmal. Beleléptem valamibe. Nézd meg már, mi az! Valahányszor előrehajolok, hogy kiszabadítsam a lábam, meglehetős furcsán érzem magam. Greg mindeddig csak feküdt ott és figyelte, hogy emelkedik mind magasabbra a dagály, hogy csúszik bele a teste egyre jobban a vízbe, és hogy közeledik felé az öntudatlanság. Nem volt olyan katatón állapotban, mint Alison, se annyira kába, mint Bili, de tudta, hogy fekve, átadva magát a hidegnek, amely egyre nagyobb részt foglalt el a testéből, igen jó úton van az öntudatlansághoz. Aztán a háta mögött, a dűnéknél megpillantotta Kate zseblámpájának fényét, amely egy másodpercre felvillant. A látvány reménnyel töltötte el, s ettől újra keringeni kezdett benne az adrenalin. Kate leguggolt. Közel tartotta a zseblámpát Greg bokájához. - Horgászzsinór. Körbe van tekerve vele a lábad. A horog átment a cipődön. Kate gyomra meglódult, amikor megpillantotta a homokra szivárgó vért Greg lába körül. A zsineg belegubancolódott egy hatalmas csomó hínárba, amelyet nekicsapott a víz valaminek, ami kiállt a homokból. Óvatosan, nehogy hozzáérjen Greg lábához, Kate megrángatta azt a valamit, de az nem mozdult, így szögezte le Greget ott, a dagályvonalon. Greg valahogy fél könyékre emelkedett. - Ki tudsz szabadítani? Valamelyik zsebemben van egy kés. Valamelyik belső zsebemben. Megpróbálta lerángatni a dzsekije cipzárját, de a keze hideg volt és síkos, s újra émelyegni és szédülni kezdett. - Megkeresem. - Kate letette Greg lábát, és közelebb húzódott hozzá. A csomóra kötött kendővég vadul csapkodott a szélben. Érezte, hogy az arcát csapkodja, miközben összehúzott szemmel letérdelt Greg mellé. - Várj, lehúzom a kesztyűmet. - Átadta Gregnek a zseblámpát, a férfi látta, hogy Kate a fogával rángatja le a kesztyűjét. Greg kikapcsolta a zseblámpát. Észrevette, mennyire lemerült az elem. Aztán hirtelen víz alá került, mint egy kődarab, mert a menetrendszerű hullám felcsapott a partra, és majdnem teljesen

beborította őket, jeges víz- permettel szórva meg mindkettőjüket. A kesztyű eltűnt, Kate a nehéz cipzárat fogta, és megpróbálta lecibálni. Greg érezte, hogy a cipzár nyomában ott furakodik a szél, bebújik a ruhájába, és jéggé dermeszti a bőrét. Érezte, hogy Kate keze ott matat a dzseki bélésén. Könnyíteni akart a helyzetén, ezért a másik könyökére támaszkodott, szabad karját Kate válla köré fonta, így próbált egy kis meleget kölcsönözni a testétől. De Kate dzsekije síkos és hideg volt az esőtől. A lány felnézett a férfira, az arcuk csak pár centire volt egymástól, Greg a sötétben is észrevette Kate szomorú mosolyát. - Maradj így! Megtalálom azt a kést. Több zsebed van, mint egy csavargónak. - Keresd tovább! Szeretném, ha jobban lennék. Akkor volna esélyem rá, hogy kikezdjek veled. - És bágyadtan elmosolyodott. - Ebben a hidegben viszonoznám is. - Kate keze közben módszeresen belenyúlt minden mély belső zsebbe. Egy másik hullám gördült át rajtuk, Kate hallotta a saját hangját, amint felnyög a hidegtől. Greg karja szorosabbra fonódott körülötte. - Közeledik. A dagály már majdnem elérte a legmagasabb pontját. Följött egészen a sír széléig. - Keleti szél fúj. Ettől magasabbra emelkedik a víz, mint általában. - Greg fölnézett feje fölött az égre. - Hála istennek, bárhol van is a hold, még nincs telihold. Szerencse, hogy nincs tavasz, akkor már halott volnék. A lábában tanyázó fájdalom szétáradt az ereiben, felkúszott a lábszárán, hátrált, de állandó maradt odalent a bokájában. Nem merte megmozgatni a lábát. Amikor korábban megtette, elájult a fájdalomtól. És csak azért tért magához, mert magasra felkúszva egy hullám akkor is az arcának csapódott. Abba se mert belegondolni, miféle fájdalomra számíthat, amikor majd Kate kiszabadítja. Ha ki tudja szabadítani egyáltalán. Talán újra elájul, az lesz az érzéstelenítő. Megpróbált Kate-nek csak a kezére figyelni, amint a zsebeiben kotorászik. Annyira még nem volt letaglózva, hogy a férfiassága valamelyest ne reagáljon egy gyönyörű nő keresgélő kezére. Kate hajának füst- és hamuszaga volt a vaskályha miatt, a testén, amely szorosan az övéhez simult, érződött a nyirkos gyapjú fullasztó szaga, de mindezen túl Greg valami kölninek a halvány illatát is érezte, amit reggel vagy bármikor napközben szórhatott magára a lány, és érezte testének illatát is, amelyet bár öntudatlanul, de elraktározott; ez az illat kelti föl a szeretetet vagy a gyűlöletet, a szerelmet vagy az utálatot, avagy teszi azt, aki beszívja. És Greg, bármennyi bajt okozott is neki a lány, Kate illatát különlegesen vonzónak találta. Hanyatt feküdt egy kicsit, hogy könnyítse a könyökére súlyosodó nyomást, és összerándult, amikor a motoszkálás odaért a lábához. - Sajnálom! Fájdalmat okoztam? - kérdezte Kate. - Nem te. A horog. - Megtaláltam. - Kate keze végre rákulcsolódott a késre. Kihúzta a zsebből és leült. Megfogta a cipzár felhúzóját és felrántotta. - Nem akarom, hogy halálra fagyj. - Megrázta a fejét, amikor újra hideg vízpermet söpört végig felettük. Hivatalosan a dagály fél órával azelőtt tetőzött, de a tengerrel ezt láthatóan senki sem közölte. Kate Greg arcába nézett. - Iparkodni fogok, hogy ne okozzak fájdalmat. Greg megkockáztatott egy mosolyt. - Ide figyelj, ha elájulok, csak folytasd és csináld végig! Vágd le a horgászzsinórt, szedd ki a horgot, ha tudod, és próbáld elállítani a vérzést. - Elhallgatott, mert egy újabb fájdalomhullámtól elakadt a lélegzete. - De ne próbálj megmozdítani! Nehéz vagyok neked. - Megint egy halvány mosoly. - Amikor magamhoz térek, már képes leszek elkúszni a tengertől. Akkor aztán mehetsz segítségért. - Rendben van, főnök. - Egy pillanatra Greg kezére tette a magáét és megszorította. Aztán fölkapta a zseblámpát.

Bármi történik, nem szabad elejtenie a kést. Hideg, vizes kézzel próbálta kinyitni a késpengét, de lecsúsztak róla az ujjai. Káromkodva, reszkető kézzel újra megpróbálta. Mögötte Greg lehunyt szemmel háton feküdt a homokon. A zseblámpa fényében szinte áttetsző volt az arca. Kate rálehelt a kezére, hogy fölmelegítse, aztán félig lehúzta a dzsekijét, és a hónalja alá dugta a kezét, hogy megszárítsa a gyapjúpulóverével és szűnjön a gémberedettsége. Amikor újra megpróbálta kinyitni a késpengét, könnyen sikerült. Megkönnyebbült sóhajjal addig hátrált ültében, amíg szembe nem került Greg lábával. A férfi ép lába behajlítva a teste alatt volt, hisz megpróbálta elvonszolni magát a közeledő víz elől, sérült lába pedig kinyújtva, lábfeje kifordulva, az alatta lévő vértócsát addigra elmosta a víz. Kate közelebb emelte a zseblámpát, alaposan megnézte a lábat. Reszketett a keze, és hirtelen nagyon erős hányinger fogta el. Az első dolga nyilvánvalóan az, hogy levágja az összegubancolódott horgászzsineget, amely körbekígyózta Greg bokáját. A zokni felé fordította a kést, és próbaképpen végighúzta a nejlonzsinegen. Nem történt semmi. Erősebben próbálkozott. Greg felnyögött. Kate beharapta a száját. - Levágom ezt a kiálló darabot a többiről. Akkor nem okozok majd akkora fájdalmat neked. Körbetapogatta a hínáros homokot Greg lába alatt. Az újabb hullám megcsapta a kezét, elkeseredetten markolta meg a kést, s megvárta, hogy a víz újra visszahúzódjék. Hogy tekeredhetett ez a zsineg ilyen szorosan a bokájára? Olyan volt, mintha valaki újra meg újra körbekötözte volna, hogy odabéklyózza a parthoz. Még mindig a homokban kotorászott. Kagylókat meg egy döglött rákot talált, amely belegabalyodott a hínárba, aztán csak a jéghideg, vizes homok, végre valami keménybe ütközött a keze. Egy vastag pecek, teljesen eltemetve. A zsineg mintha alóla indulna. A peceknek feszítette a késpengét, és erőszakosan előrelökte. A zsineg kettévált. Óvatosan kitapogatta a következő részt. Az már könnyebben ment. Azonnal elvált, ahogy a következő is. De a Greg bokája köré tekert szálakat mintha szorosan odakötözték volna. Kate kitörölte a vizet a szeméből, kitartóan dolgozott, mígnem az utolsó szál is lehullott. Greg megint felnyögött. Kate nem törődött vele. Gyöngéden körbetapogatta a cipőjét. A Greg lábába fúródott horog a lehető legnagyobb volt, amelyet valaha is zsinegre kötöztek. Görbe, szakállas ágai csillogtak a zseblámpa fényében, annak az egynek a kivételével, amely eltűnt a futócipő oldalában. Kate ajkát beharapva vizsgálgatta egy darabig. Aztán megfordult, egy pillanatra Greg arcára irányította a zseblámpát. - Megpróbálhatnám, hogy elvonszoljalak a tengertől, mielőtt bármit tennék. Elvágtam a zsineget, ami miatt nem tudtál elmozdulni. Greg fél könyékre emelkedett és bólintott. - Túl nehéz volnék neked, Kate. Csak segíts, megpróbálok visszafelé kúszni. Kiegyenesítette ép lábát, sarkát nekivetette a vizes kavicsnak meg homoknak, és elindult. Az izzadság kiütött a homlokán. Fogcsikorgatva újra megpróbálta, fájdalom árán is igyekezett apránként távolodni a tengertől. A rángatás iszonyú fájdalmat okozott sérült lábában. Látta, hogy Kate fölé hajol. Tudta, hogy mögéje került, érezte, hogy megfogja a hóna alatt. Még egy jókora rántás, és máris kikerül a hullámok hatóköréből, ahol vizes törmelék jelezte, hol kezdett visszahúzódni a dagály. A rántás gyötrelmes volt. Greg visszanyelt egy kiáltást, aztán minden elsötétült előtte. - Greg! Jól vagy? - kérdezte Kate, és óvatosan lefektette a férfit. - Greg! Greg szeme csukva volt. Kate körülnézett a sötétben, hirtelen nagyon egyedül érezte magát. De tudta, mit kell tennie: addig kell kihúznia a horgot, amíg a férfi eszméletlen. Feszült figyelemmel, pontosan a Greg lábára irányította a zseblámpa fényét, és megmarkolta zsebében a kést. A cipőfűzővel könnyű volt elbánni a horgászzsinór után, és magának a cipőnek az anyaga sem okozott gondot. Kate óvatosan körbevágta a horgot, így sikerült lehúznia a cipőt, és kiegyenesíteni a megduzzadt, ferde lábfejet. Szerette volna tudni, hogy eltört-e. Lenyelte az émelygést, amely hányingerrel fenyegette, gyöngéden fölemelte Greg lábát, és megnézte a

horgot. A horog teljesen keresztülfúrta Greg lábfejét. Világos volt, hogy úgy kell kihúzni, ahogy belement. A horog végén lévő vastag szakáll félig kiállt a férfi lábfejéből, éppen két ín között. - Te jóisten! - Kate egy pillanatig eltűnődött azon, mit tegyen. De nem volt választása. Nagyon óvatosan, nehogy a szükségesnél jobban megmozgassa a férfi lábát, levágta a zsinórmaradékot, amelyet a horogra kötöttek, majd elkezdte meglazítani a horgot a hideg, hófehér húsban, aztán áthúzta a lábfejen. Ki az a rohadék, aki a parton hagyja heverni a felszerelését, hogy bármit vagy bárkit tőrbe ejtsen, aki arrafelé jár? Kate-nek eszébe jutott a kihűlt döglött sirály, a lábára tekeredett damillal. Most meg valaki egy egész horogsort hagyott itt, biztos eszébe jutott, hogy vesz egy kis rósejbnit magának valahol, de arra nem volt gondja, hogy addig is magával vigye a zsineget. Olyan heves harag lobbant föl benne, hogy egy pillanatra elterelte a figyelmét arról, amit csinált. Szerette volna kisöpörni arcából a haját, amelynek hosszú fürtjei kiszabadultak a kendő alól, de aztán lemondott róla. Addig kell kihúznia a horgot, és bekötözni a lábat, amíg Greg nincs magánál. És mielőtt az elem kimerül, nézett a zseblámpára. A horog meglepő könnyen kicsusszant a húsból. A sebből szivárogni kezdett a friss, sötét vér. Kate levette, majd összehajtotta a kendőjét, aztán a zsebeiben kotorászott, mert emlékezett rá, hogy előző nap zsebre vágott egy csomag papír zsebkendőt. Még ott volt. Kivette a zsebkendőket a celofáncsomagolásból, két párnát csinált belőlük, az egyiket a bemeneti, a másikat a kimeneti nyílásra tapasztotta, aztán szorosan a helyükre rögzítette őket a kendővel. A kendő végét többször körbetekerte a bokán, megpróbálta szorosan összekötözni, és többszörös csomót kötött rá. A zseblámpa akkor adta föl és aludt ki, amikor a lány az utolsó csomót kötötte. Lehuppant a homokra, aztán karjával átfogta a lábát, ráhajtotta a fejét a térdére, és csendben ült egy pillanatig. Annyira reszketett, hogy mozdulni se tudott, de Greg nyögése talpra ugrasztottá. Leguggolt a férfi mellé, és megfogta a kezét. - Túl vagyunk rajta. Kint van a horog és kiegyenesítettem a lábadat. - Úgy érzem magam, mintha a pokolban volnék! - Greg megpróbált felülni, de hátrahanyatlott. Lehunyta a szemét, csak arra ügyelt, hogy öntudatánál maradjon. - Most mit csinálunk? Kate elkínzottan megcsóválta a fejét. - Azt hiszem, meg kell próbálnom segítséget hívni. Nem tudlak megmozdítani. - És minden lelkesedés nélkül hátrapillantott a partra, a viharos sötétségbe. Greg keze megszorította az övét. - Nem tetszik az Ötlet, hogy egyedül bóklássz. Hagyd, hogy egy kicsit összeszedjem magamat, akkor talán tudok majd járni. Kate szomorkásán elmosolyodott. - Semmi remény rá. Csúnya seb van a lábadon. Greg hallgatott egy pillanatig. - Kereshetnél valamit, amire rátámaszkodhatom. Például uszadékfát. Rengeteg ilyesmit dob partra a tenger. Ha lassan csináljuk, sikerülhet visszajutnom a nyaralóba. - A „nyaraló” szóra mindkettőjükbe belenyilallt valami. Kate térdre esett a homokon Greg mellett, és hirtelen újra elöntötte szemét a könny. - Bili ott van a házban. - Tudom. - Greg felnyúlt és megsimogatta Kate arcát. - De ott van a Land Rover is. Valahogy sikerült határozott hangon beszélnie. - Neked kell hazavinned minket. - Nem említette meg Alisont. - Vezettél már négykerék-meghajtásút? Kate némán megrázta a fejét. - Nos, nem nagy ügy. Elég könnyű. - Egy pillanatig töprengett valamin, aztán nagyot sóhajtott. - Nem. Nem érdemes megpróbálni. Túl nagy a sár, és bizonytalan az út. Ha elakadsz, elveszítjük az utolsó esélyünket. Egyetlen reményünk valami bot. - Valahogy még némi bizakodást is sikerült belevinnie a hangjába.

- Megyek és körülnézek a parton. - Kate beletörülte az orrát a dzsekije ujjába - mint egy csöpp gyerek, gondolta Greg gyöngéden és nagy nehezen talpra állt. - Nem megyek messzire. Nem tűnök el a szemed elől. - Ezzel akarta önmagát is, Greget is megnyugtatni. - Nincs is rá szükség. Meglepően könnyű látni azt, aki éjszakai látomásokban szokott feltűnni. Egyébként most még azt a rengeteg hulladékot is látom amott. - Megérintette Kate kezét. - De az isten szerelmére, légy óvatos, vigyázz, hová teszed a lábad, Kate! Nem akarom, hogy belelépj egy csomó rohadt horogba. Figyelte, ahogy a lány óvatosan visszalépdel a dagályszintre. Csak zavarosan emlékezett arra, ami történt. Lidércnyomás volt, amelyből csak hirtelen felvillanások keltek életre benne. Arra emlékezett, hogy valami sikamlósra tette a lábát. Arra is, hogy az a valami kicsúszott alóla, s arra is, hogy fél térdre esett a jeges vízben. Erre jobban emlékezett. Futott valami elől. Vagy valaki elől. Összehúzott szemöldökkel próbálta felfrissíteni az emlékezetét. Kate lassan sétált el tőle, meggörnyedve, a dagály által partra vetett törmelék közt kotorászva. Talált egy öreg faágat, és diadalmasan a magasba emelte, de mihelyt megpróbált rátámaszkodni, az nyomban eltörött, így aztán elhajította. Greg akkor már alig látta a lányt. Összeráncolt szemöldökkel megpróbált jobban kiegyenesedni, hogy a látóterében tartsa őt. Kate csak egy sötétebb folt volt a sötétségben. Ahogy Greg jobban kiegyenesedett és körülnézett, meglátta az arcát, mely sápadt foltnak tetszett röpködő hajtincsei közt. Aztán elveszítette szem elől a lányt, majd újra megpillantotta, többyardnyira onnan, ahol utoljára látta. Egyenesen állt, a tengert nézte. Ez furcsa volt. És magasabbnak látszott. Greg hátranézett, ahol azelőtt látta Kate-et, és majd elállt a szívverése. Kate ott volt. Ott guggolt a dagályszintnél, és hátraugrott, amint egy hullám felcsapott a partra. Greg látta, hogy van valami a bal kezében. És azt is látta, hogy a másik alak is ott van. Kate közelében. Kate-et figyelte. A férfi a késsel. Te magasságos Isten! - Kate! Vigyázz! - üvöltött bele Greg az ordító szélbe. - Kate, az isten szerelmére, vigyázz! Nézz a hátad mögé! Kate nem hallhatta őt. Háttal állt neki, s a szél meg a víz úgy tombolt, hogy minden hangot elnyelt volna, ekkora távolságból tán még egy ködkürt hangját is. - Krisztusom! - Greg előrehajolt, megpróbált feltérdelni. - Kate! - Az a rohadék még közelebb került a lányhoz. - Minden erőfeszítés nélkül közeledett Kate felé. Még egy pillanat, és szorosan a háta mögé lép. - Kate! - Greg kiáltása sikolyba fordult. - Kate, rohanj, az isten szerelmére! Mielőtt fölfogta volna, mit tesz, félig talpra állt, előretántorodott, és rálépett a sérült lábára. Elkeseredett kiáltással arcra zuhant. Mielőtt a földnek csapódott volna, elveszítette az eszméletét.

XLI Diana egy serpenyőben párolt húst kavargatott fásultan az Aga tűzhelyen. Az ebédmaradékból készítette, amelyhez sült hagymát és a konyhakredencben lévő üvegekből szárított fűszereket, krumplit, gombát és sárgarépát tett. Jó illata volt az ételnek. A két macska egymás mellett ült az asszony közelében, tisztelettel figyelték minden mozdulatát, villogó tekintetük elárulta, hogy roppant csodálattal adóznak Diana szakácstehetségének. Patrick ott ült az anyja mögött az asztalnál. Ritmikusan és lassan dobolt az asztallapon, a hang olyan volt, mint amikor az elítéltet vezetik dobszóval a vesztőhelyre. - Hagyd abba ezt, Paddy! - mondta éles hangon Diana. Patrick rámeredt az anyjára, aztán lassan lenézett a kezére, mintha addig nem tudta volna, hogy a sajátja. - Bocsánat! - Már vissza kellett volna érniük. - Diana egymásnak ütögette a serpenyőket. - Már meg kellett volna találniuk Allie-t. - Jó kis vihar van odakint, anya. Talán elakadtak a Land Roverrel. Az is lehet, úgy döntöttek, ott maradnak Kate házában. - És az is lehet, hogy nem találták meg Alisont - fordult szembe Diana a férjével, amint az átsétált a konyhán. - Működik már a telefon? Roger megrázta a fejét. Arcán a fáradtság ráncai, Diana azt is megfigyelte, hogy titokban a mellét tapogatja a zakója alatt. - Roger drágám! Menj és ülj le! - Diana a főzést feledve sietett oda Rogerhez és átkarolta. Gyere! Pihenj! Agyonfárasztottad magad. - Ott kellene lennem velük - rázta meg a fejét Roger dacosan, de azért hagyta, hogy a felesége a kandallóhoz vezesse. - Majd én kimegyek - lépett utánuk Patrick. - Felülök a biciklire és utánanézek, hol vannak. - Nem! - rázta meg a fejét tiltakozva Diana. - Nem lehet, Paddy! Itt maradsz velünk. - Hagyd, hadd menjen, Di! - kérte Roger, miközben elnyúlt a székben, hátradőlt és lehunyta a szemét. - Elmehet a nyaralóba, s ellenőrizheti, ott vannak-e. - Nem. - Diana hangja boldogtalan volt. - Azt akarom, hogy itt maradjon. Nem akarom minden gyerekemet elveszíteni. - Ezzel hirtelen lerogyott egy székre, nagyokat pislogott, nem volt benne más, csak feszültség. - Nem fogok elveszni, anya. Úgy ismerem az ösvényt, mint a tenyeremet. - És Patrick az anyja vállára tette a kezét. Diana megfogta a fia kezét, megszorította. - De hát olyan vihar van... - Ha történt valami, olyasmire gondolok, hogy lerobbant a kocsi, vagy valami eltorlaszolta az utat, bármi, érted, nem tudnak kapcsolatba lépni velünk telefon nélkül. Ha elindulok, fél óra múlva már itt is vagyok, és akkor összedughatjuk a fejünket. - Igaza van, Di — mondta Roger még mindig lehunyt szemmel. - Engedd el! Diana keze tehetetlenül kicsúszott a fiáéból. Patrick megszorította az anyja vállát, és az ajtóhoz lépett. - Ne kockáztass semmit, Paddy! - Roger kinyitotta a szemét. - Egyáltalán ne kockáztass! Ha bármi olyasmit látsz, amivel nem tudsz megbirkózni, azonnal gyere haza, hallod? - Így lesz, apa. - Semmi hősködés! Patrick elvigyorodott.

- Nem vagyok szupermen, apa. És ugyan mit találhatnék? Sarat. Fákat. Havat. Csak semmi csüggedés! Nem maradok sokáig. - Kiment az előszobába, aztán a vízhatlan dzsekijébe bújva visszajött. - Van egy használható zseblámpa? - Megkeresem. - Diana visszament a konyhába. Az egyik fiókban kotorászott. Patrick utánament. - Ne hagyd, hogy apa kimenjen - suttogta. - Rettentő sápadt. - Nem fogom hagyni. - Diana megtalálta a zseblámpát, felkattintotta, hogy ellenőrizze, működik-e. - Hál’ istennek van benne elem. Paddy, tudom, hogy ez őrültségnek tűnik fel, de történt néhány furcsa dolog azon a parton. Légy óvatos, drágám, megígéred? Patrick bólintott. - Meg. - Arcon csókolta az anyját, és a zsebébe süllyesztette a zseblámpát. Pár pillanat múlva már odakint volt a jégesőben. A hidegtől elakadt a lélegzete. A jeges szél szinte hasogatta az arcát, miközben felhúzta a kesztyűjét, és elindult a csűr felé, kirángatva a nehéz ajtót, hogy előhozza a biciklijét. A zseblámpa vékony fénysugara először csak az ösvény felett összeboruló fákat világította meg, miközben a bicikli ide-oda bukdácsolt és csúszkált a kátyúkban, aztán magát a latyakos ösvényt, amelyen világosan látszottak a legfrissebb keréknyomok, az esőnek még nem volt ideje, hogy elmossa őket. Patrick nagyon odafigyelt a bicikli irányítására, nem akart az aljnövényzetben kikötni, szemét összehúzta az arcába csapó jégeső miatt, s megpróbálta megtalálni a legkevésbé kockázatos útvonalat. Előremeresztette a szemét, azt remélte, megpillantja a Land Rover stoplámpáját. Már korántsem volt olyan bátor, mint amikor elindult. A gondolatai ide-oda ugráltak Alison őrült tekintete és a ház, a Kate háza között - úgy gondolt rá, hogy Kate háza, nem pedig Gregé -, meg azon az őrült felforduláson járt az esze, amit a múltkor rendezett benne valaki. Lehet, hogy valaki itt bujkál az erdőben? Egy őrült vagy egy szökött fegyenc? Vagy tényleg a sírból szabadult el valami vagy valaki? Különösen nagyot farolt a vastag sárban, hát megállt, megpróbált nagyokat lélegezni, a lábát egy fagyökérnek támasztotta, érezte, hogy minden izma remeg az addigi erőfeszítéstől és félelemtől. Körülnézett. Szörnyen sötétnek látta az erdőt. Szél süvöltött a fák között, a hangja időnként hazajáró kísértet sikoltó jajgatásává erősödött, időnként nyögéssé csendesült. Patrick előrehajolt, jól megmarkolta a bicikli kormányát, és nagyot lélegezve újra elindult, a tőle telhető legnagyobb erővel taposva a pedált. Nem akart arra a sötétségre gondolni, amit a zseblámpa már nem világított meg. Óriási megkönnyebbülés volt számára, amikor végre megpillantotta a ház előtt parkoló Land Rover zömök alakját, amelynek körvonalait megvilágította az egyik négyszögletes ablakból kiszűrődő fény. A falnak támasztotta a biciklit, és megverte az ajtót. Várakozás közben a tenyere hátával megdörgölte az orrát, kisimította vizes haját a szeméből, aztán újra kopogtatott. Összeráncolta a szemöldökét. A tócsákban tocsogva odament a homlokzati ablakhoz, de azon be volt húzva a függöny, így aztán semmit se látott. Visszament az ajtóhoz, és újra bekopogtatott, ezúttal az öklével döngette meg az ajtót. - Kate! Greg! Nyissátok már ki, hé! Végre hallott valami hangot. Valahol bent a házban becsapódott egy ajtó. - Kate! Greg! Gyertek már! Rohadt hideg van idekint. - Szipogva újra hallgatózni kezdett. Az idekint tomboló és őrjöngő elemekkel ellentétben a ház teljesen csöndes volt. Patricket hirtelen elfogta a félelem. - Kate! Greg! Miért nem nyitjátok ki az ajtót? - kiabált be még egyszer. Mindkét öklével megpróbálta belökni az ajtót. - Gyertek már! Kérlek! - A hangja megcsuklott és leszánkázott mélyebb hangfekvésbe, ami normális körülmények közt rettentően zavarta volna. De most észre se vette. Érezte, hogy könny szökik a szemébe. Visszarohant az ablakhoz, azt is megzörgette, arcát odaszorította az üveghez, de a virágmintás, napsárga függönytől egyáltalán nem látott be a szobába. Megfordult és az ajtó felé akart rohanni, de ez alkalommal az oldalsó ablakoknál kötött

ki. A fürdőszoba ablaka cseppnyit nyitva volt. Benyúlt és lenyomta a kilincset, így az ablak egy kicsit kinyílt. A szél elkapta és a falnak vágta, de Patrick nem törődött ezzel. A rés elég széles volt ahhoz, hogy bemásszon. Megpróbált föltérdelni a keskeny ablakpárkányra, de akadályozta a vízhatlan dzsekije. Patrick elkáromkodta magát, lerántotta a cipzárat, és lehámozta magáról a dzsekit, érezte, hogy eső és szél támad a testének, miközben csomóba gyűrte az ormótlan ruhadarabot, és maga előtt tolta mászás közben. Végre föltérdelt az ablakpárkányra, a lélegzetét visszafojtva valahogy keresztülerőltette testét az ablakon, majd nagyot puffant a kövön. A fürdőszoba sötét volt. Körbetapogatózott a falon, míg ráakadt az ajtóra, amellett pedig megrántotta a mennyezeti lámpa zsinórját. Körülnézett a fényben. A fürdőkád alja teli volt sötét, nyirkos földdel. A vízcsap parányit nyitva volt, látta, hogy vékony vízcsík fut át a földdarabkák között. Összehúzta a szemöldökét. Olyan embernek ismerte meg Kate-et, aki biztos alaposan kimossa maga után a kádat, de talán ő is úgy volt ezzel, mint Greg, hogy szörnyen szórakozott lett alkotás közben; Greg is elfelejtett fehérneműt váltani, mosakodni, de még enni is, amikor festett. Lábujjhegyen az ajtóhoz ment, nagy csikorgással kinyitotta, és kileskelt az előszobába. Ott is sötét volt, de látta, hogy vékony fénycsík világol ki a nappali ajtaja alól. Kitárta az ajtót és fölnézett a lépcsőre. Csak a sötétség és a csend fogadta. Hirtelen elszégyellte magát, amiért betört. Szörnyűségnek tartotta, hogy az illető tudomása nélkül betolakodott a házába. Hangosan megköszörülte a torkát, aztán észbe kapott, mennyire megijedhet ettől Kate, ha egyedül van otthon, hát idegesen a nevén szólította. - Kate, itt van? - Bekopogtatott, s majdnem ugrott egyet, olyan üres, kongó hang lett belőle. Kate, Patrick vagyok. Végigosont az előszobán, és kinyitotta a nappali ajtaját. A szobában senki, de mégis van ott valaki, aki takaróval fedve a kereveten fekszik. Patrick nagyon megkönnyebbült. Kate tehát elaludt. Ez mindent megmagyaráz. Belépett a szobába, s ekkor vette észre, hogy a kerevet karján lelógó láb férfié. - Greg! - közeledett a kerevethez. A szobában állott és egy kicsit büdös volt a levegő. És nagyon meleg. A kályhára pillantott, és érezte, hogy az csak úgy ontja a meleget. - Greg! szólította ismét a kereveten fekvő alakot, azzal fölemelte a takaró sarkát az arcáról, majd rémülten felkiáltott. Bili arca elszíneződött és felpuffadt. Félig nyílt, petyhüdt szemhéja alatt üveges és homályos volt a szeme. Vékony nyálcsík csordult ki a szája sarkán a párnára, ahol beleszáradt a feketére alvadt vérbe. Nyilvánvalóan halott volt. Patrick undorodva elhátrált onnan, elfordult a hullától és elhányta magát. - Istenem! Ó, istenem! - jajongta, és újra elhányta magát. Amikor a farmerja zsebébe nyúlt, hogy keressen valamit, amivel letörülheti a száját, a kezébe akadt az az olajos rongy, amellyel a Volvo olajszintjelzőjét törülgette le, amikor a motort ellenőrizte az apjának. Az arcához emelte, végigtapogatta a száját, a szemöldökét, a szemét, olajos foltokat mázolva az arcára. A szeme még mindig a hullán volt, amint tovább hátrált az ajtó felé. Hol van Kate? Kiért az előszobába, döngve bevágta az ajtót, még neki is dőlt. A házban uralkodó meleg ellenére elkeserítően fázott és vacogott. A lába remegett. Egy pillanatig azt hitte, hogy kimegy alóla. Leült a legalsó lépcsőre, nagyot lélegzett, aztán még egyet, majd félig elfordítva a fejét, fölkémlelt a felső lépcsőpihenő sötétjébe. - Kate! - szólalt meg. A hangja alig volt több suttogásnál. - Kate, odafent van? Valahogy talpra kecmergett, elindult fölfelé a lépcsőn. Odafent megint bevágódott egy ajtó. - Kate! - ismételte reszkető hangon a fiú. - Kate, Patrick vagyok. - Odafent jobban hallotta a süvöltést. A szél ott vonított kavarogva az ablakok körül, alatta meg ott morajlott a tenger, zúgtak a hullámok. Felért a lépcsőpihenőre, belekémlelt a sötétbe, miközben a fal mentén a villanykapcsoló után tapogatózott. Amikor rátalált, felkapcsolta. Mindkét hálószoba ajtaja tárvanyitva. Odafent a lenti hőséggel elleniében hideg volt. Összehúzta a szemöldökét. Valahol az agya hátuljában tudta, hogy a meleg levegő fölfelé száll. Idefönt melegebbnek kéne lennie, ha csak nincsen nyitva valahol egy ablak. - Kate! - Odaosont a lány hálószobájának ajtajához.

Aztán megtorpant. Mintha egy kicsit megdolgozta volna az agyát, amit az imént oda lent talált, csak akkor kezdett észhez térni, és rádöbbent, mit jelent az, amit látott. Esés nem okozhatta azokat a sérüléseket, amelyek Bili fejét és arcát eltorzították. Azt az embert agyonverték. Bilit meggyilkolták, és a gyilkosa körbejár a sötétben, talán éppen itt van. Patrick hirtelen felidézte a becsapódó ajtó hangját. Pedig mindkét ajtót nyitva találta a lépcsőpihenőn. Nyelt egyet, újra érezte az éles, keserű epeízt a torkában. Kate! Mi történt Kate-tel? Mély lélegzetet vett, kivágta a lány hálószobájának ajtaját es benézett. Odabent égett a lámpa. A szobában senki. Körülnézett, közben olyan szorosan markolta a kilincset, hogy megroppantak tőle az ízületei. Az ágy kivételével, amelyről lerángatták az ágytakarót, a szobában láthatóan nem mozdítottak el semmit. Békés volt. Patrick valami számára ismeretlen parfümillatot érzett. Nem a Kate parfümje volt. Csodálkozva beleszimatolt a levegőbe. Kellemes illat. Nagyon kellemes, mégis zavarta. Érezte, hogy a nyakán fölmerednek a pihék, akár egy kutyáén a szőr. Nagyon nem tetszett neki ez az egész. Kilépett és a lépcsőpihenőn át bement a másik szobába. A szoba üres volt, csupán a túlsó falnál látott felhalmozva néhány bőröndöt és kartondobozt. Kate-nek nyomát se találta. Hirtelen észrevette, hogy mindkét szobában minden ablak szorosan be van zárva. Akkor melyik ajtó csapódhatott be és miért van ilyen hideg? Összerázkódott. A konyha! Nem ellenőrizte a konyhát. - Kate! - talált rá hirtelen a hangjára. - Kate, hol van? - Kettesével szedve a lépcsőket lerohant a konyhaajtóhoz. De ott sem volt senki. Kétségbeesetten körülnézett. Kate-nek itt kell lennie. Istenem, add, hogy itt legyen valahol! De hát a házban már nem volt olyan hely, ahol Kate elrejtőzhetett volna, sehol másutt nem lehetett. A konyhaasztal közepén Patrick hirtelen megpillantotta azt az üveg skót whiskyt, amelyet még ők adtak Kate-nek. Az oldalán feküdt és üres volt. Egy kis szimatolás után megtalálta a kifolyt szeszt a padló közepén, egy másik lucskosra ázott földrög közelében. Megszagolta, valóban a whisky áztatta át. - Ó, istenem! Kate! Greg! - Vadul körülnézett, aztán sarkon fordult, a bejárati ajtóhoz rohant, feltépte. Csak arra tudott gondolni, hogy minél gyorsabban haza kell mennie. Apa tudni fogja, mit kell tenni. Apa majd eligazítja valahogy a dolgokat. Odakint áthatolhatatlan, nyirkos sötétség fogadta, mintha a tenger fenekén volna. Se látott, se hallott, csak a szél zúgott a fülében. Vadul tapogatózott a biciklije után, amikor meghallotta, hogy döngve becsapódik a bejárati ajtó. Agyonrémülve körülnézett. A bicikli sehol. Nem találta. Eltűnt. A pillanatnyi vak pánikban Patrick arra gondolt, hogy elviszi a Land Rovert. Korábban már vezette egyszer-kétszer. Felé rohant, megragadta az ajtókilincset, kirántotta, benézett a kocsiba. A kulcs nem volt a gyújtásban. Elkeseredett nyögéssel becsapta az ajtót és újra körülnézett. Hol a biciklije? Itt kell lennie valahol. Elkeseredetten rohanni kezdett az ösvényen, és hirtelen, közvetlenül az orra előtt, megpillantotta a biciklit. Már nem tudott megállni, így aztán keresztülzuhant rajta, mielőtt még felfoghatta volna, mi történik. Fölsértette a sípcsontját, és érezte, hogy meleg vér csordul le a lábszárán, de nem törődött vele, felkapta a kerékpárt, és zsibbadt lábbal nyomni kezdte a pedált. Már jól bent járt az erdőben, a fák közt kanyargó ösvényen, s az arcáról csak úgy folyt az esővíz meg a könny, amikor rájött, hogy a vízhatlan dzsekijét otthagyta a padlóra dobva a fürdőszobában.

XLII Félúton járt visszafelé, amikor kipukkadt a hátsó gumija. A bicikli mélyen bemerült a sárba, majd leállt. Patrick zihálva megpróbált tovább tekerni, de aztán feladta, leszállt és jól kikáromkodta magát. Ha az ösvény rendben lett volna, még lapos gumival is végigteker rajta. Majdnem elsírta magát. Mintha a körötte álló fák bezárták volna. Megragadta a bicikli lámpáját, kicsúsztatta a tartójából, és széles ívben körbeforgatta. A fák féléje borultak, meséskönyvbe illő, göcsörtös ágaik megkarmolták, s késznek látszottak belemarni a húsába is, a fatörzsek gúnyos arcokká torzultak, a gallyakról csepegett a jéggel kevert eső, mintha ki akarná vájni az arcát. Nyögve elpördítette magától a biciklit, és futni kezdett, a csizmája mindegyre megcsúszott, teste csak úgy gőzölgött, a kezében szorított biciklilámpa megvilágította a tócsákat, fénye vakon tükröződött a sűrű fekete sárban, s megcsillogtatta az aljnövényzeten fennakadt jégszemcséket. Jó százyardnyi távolság után meg kellett állnia, mert iszonyatosan szúrni kezdett az oldala. Nyögve a csípőjére szorította a kezét. Akkor látta meg azt az alakot az árnyékok között. Patrick megdermedt, oldalában a szúrás egyből megszűnt, mintha csoda történt volna. Lassan kiegyenesedett. Az a sürgető érzése támadt, hogy le kellene kapcsolnia a lámpát. Bárki is az, láthatja őt. Lassan körbepásztázta a lámpával a fák alkotta boltozatot, megjártatta a síkos, fekete ágakon a fényt, s látta, amint az árnyékok összezsugorodnak és nyomban kinyúlnak, amint kívül kerülnek a lámpa hatókörén. Visszatartotta a lélegzetét. Ha Kate vagy Greg lett volna az, rögtön előjött volna, amint meglátja őt. Fölmerült benne Bili zúzott, halott arca, és egy pillanatig arra gondolt, el fog ájulni. Előrelépett néhányat, tudatában volt, hogy ágak és tüskék kapaszkodnak a pulóverébe, de nagyobb biztonságban érezte magát, mert a háta mögé került a lucfenyő törzse, pontosan a két lapockája közé. így legalább hátulról nem támadhatja meg senki. A fa alatt tiszta, éles, erős gyantaszag terjengett. Ez egy kicsit kitisztította a fejét. Megint körbelegyezett a lámpával. Senkit se látott. Közel s távol senkit. Leguggolt, megpróbálta rendbe hozni a lélegzését, amely majd megsüketítette. Nem tudott volna számot adni róla, meddig maradt ott. Talán öt percig, talán tovább, de hirtelen rájött, hogy erősen reszket. A jégeső átáztatta vastag pulóverét, és jéghideg volt a teste. Semmi mozgásnak még jelét sem látta a fák között. Akárki volt az az imént, már rég elment. Óvatosan megpróbálta mozgásra bírni elgémberedett lábát, előbújt a rejtekhelyről és kiegyenesedett. Még egyszer körbepásztázott a lámpával, amelynek fénye rohamosan gyengült. Semmi. Balra-jobbra végignézte az ösvényt, látta, hogy a távolban eltűnik, és egy pillanatig rátört a teljes rémület. Melyik út vezet hazafelé? Olyan pánikba esett, hogy tökéletesen elveszítette a tájékozódó-képességét. Lehunyta a szemét. Térj már magadhoz, te komplett idióta! Úgy ismerte az ösvényt, mint a saját tenyerét. Keress valami feltűnő tárgyat! Mindig büszke volt rá, hogy minden egyes fát ismer az erdőben. Újra körbelendítette a lámpát, most csak a növényzetre figyelt. De hát olyan más volt a sötétben. Olyan baljós. Egy pillanatig attól félt, hogy elsírja magát. Gyanúsan égni kezdett a szeme, még soha életében nem érezte magát ilyen zavartnak, ilyen elveszettnek, de ahogy elkeseredetten még egyszer körülnézett, kiszúrt egy magányos fenyőt. Ezt a fát mindenki jól ismerte - ez a fa messze kimagaslott a többi közül, ősöreg skót fenyő volt, amelynek jellegzetes alakját egyből kirajzolta a lámpa fénye, amint Patrick rávillantotta. A zavart megkönnyebbüléstől nyögött egyet, elindult a fa felé, s akkor már tudta, hogy alig tíz percre van a házuktól. Amikor megkerülte a csűrt, a szeme sarkából észrevett valakit, aki a fal mellett guggolt. Megtorpant. Akárki volt is, nem mozdult. A házra pillantott, megnyugtatta a földszinti

ablakokból kiömlő fény, aztán újra arra a valakire nézett. A lámpa fénye alig volt elég arra, hogy a lába alatt megvilágítsa a házhoz vezető utacskát, óvatosan mégis a csűr fala felé irányította. - Allie? - szólalt meg rekedten. - Allie, te vagy az? - Néhány lépéssel közelebb ment. - Allie! - És már rohant is a húga felé. - Allie, mi történik itt? Mit csinálsz te itt? Mi a baj? - Elkapta a húga karját és felállította. Allie rámeredt. A tekintete kemény volt és üres. Az egyik orcáján mély karcolás futott végig a halántékától az állkapcsáig, s ahogy Patrick maga felé húzta a húgát, látta, hogy a keze is sebes és vérzik. - Gyere, menjünk be, Allie! - mondta sürgető hangon. - Menjünk be! Gyorsan! - Hátranézett. Akkor mégis ott van még az erdőben a gyilkos, és úgy látszik, a húgát is megtámadta. Kinyitotta az ajtót, és félig bevitte, félig bevonszolta Alisont. - Anya! - terelte a húgát a nappali felé. - Anya! Diana csak úgy repült feléjük. - Te jóisten! Alison! Mi történt veled? Patrick beharapta a száját. Megrázta a fejét, egy pillanatig képtelen volt beszélni, azt figyelte, hogyan vezeti Diana Alisont a kandalló melletti székhez, aztán letérdel mellé, és dörgölni kezdi a kezét. Mögöttük az apjuk felállt a konyhaasztal mellől, ahol az utolsó negyven percben vakon meredt a The Times keresztrejtvényére. Roger az első elszörnyedt pillantás után, amelyet a lányára vetett, a fiához fordult. Megrémítette a fia arckifejezése. Átkarolta Patrick vállát, bevitte őt a konyhába, és leültette az asztal végén. Egyetlen szó nélkül benyúlt a kredencbe, és előhúzott egy üveg konyakot. Kivett a szárítóból egy öblös poharat, egy ujjnyit töltött bele, és a fia kezébe nyomta. - Először idd meg ezt! Azután majd elmondod - vezényelt. Patrick kortyolt egyet. A szeme könnyezni kezdett. - Ez aztán a konyak! Még a szemem is könnybe lábad tőle - suttogta elfúló lélegzettel. - Ez aztán a konyak! Az apja még mindig átkarolva tartotta. - Jól van, öregem. Minden rendben. Most rajtad a sor. - Patrick feje fölött a feleségére pillantott. Éppen egy takarót bugyolált Alison térde köré. Mióta a lány leült, még egy szót sem szólt és meg se moccant. - Adj neki is egy kis konyakot, Di! - mondta Roger. Átcsúsztatta az üveget az asztalon. Diana ránézett. Fehér volt az arca, amint ellépett Alison mellől. Egy pillanatra megállt és Patrickre bámult. - Mi történt velük, Roger? Az isten szerelmére, mi történt velük? Patrick még egyet húzott a konyakból. Olyan erősen szorította a poharat, hogy az ízületeinél fehéren fénylett a kicserepesedett bőre. Reszketve nagyot lélegzett, és felnézett az apjára. - Bili Norcross halott. Ott van Kate házában. Meggyilkolták. -A szemét megint elöntötte a könny, és már nem erőlködött, hogy eltitkolja. - A fejét majdnem szétverték, és az arca... - újból kortyolt, a pohár úgy reszketett a kezében, hogy a szülei hallották, amint nekiütődik a fogának. Kate-et és Greget nem találtam. Sokszor szólítottam őket. A házban nem volt senki, így aztán elindultam visszafelé, de kipukkadt a gumim, és láttam valakit, aki az erdőben bujkál... Roger hirtelen leült. Szürke volt az arca. Lehunyta a szemét, amikor fájdalomhullám rázta meg a testét. - Próbálj meg újra telefonálni, Di! Talán mostanra már kijavították a vonalat. Diana egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán megfordult, és elrohant a dolgozószoba felé. Alison üres tekintettel figyelte őket. - Az igazságot ki kell mondani - szólalt meg lassan. Ledobta magáról a takarót, és tántorogva talpra állt. Az anyja hirtelen megtorpant az ajtóban.

- Allie? Mit beszélsz? Láttad, mi történt? Alison elmosolyodott. - Marcus volt az. Az asszony mindent elmondott nekem. Marcus volt az. Mindenkit ő ölt meg. - Lehajolt, felkapta Felülmúlhatatlanul Tehetséges Smitht a kerevetről, amelyen összekuporodva feküdt, és dajkálni kezdte a karjában. - Mindenkit megölt? - suttogta Diana. Rémületében nyitva maradt a szája. - Kit ölt meg? Alison újra elmosolyodott. Megcsókolta a macska feje búbját. - Mindenkit, aki most a sírban van. - Kit? - termett ott hirtelen Roger mögöttük. Megragadta a lánya karját, és szembepördítette magával. A macska felnyávogott, kiszabadította magát az ölelésből, leugrott, és jól végigkarmolta Alison karját, de a lány észre se vette. - Alison! Felelj! Kit gyilkoltak meg? Hol a bátyád? - Diana rémült lihegése beleveszett Roger következő kiáltásába. - Alison? Hallasz engem? Kit gyilkoltak meg? - Mindenkit - mosolyodott el a lány bizonytalanul. - Vagy azt vártad, hogy életben hagyja őket? Roger megpördült, szembe került a fiával. - Mit akar mondani ezzel Allie? Láttad a Land Rovert? Odaért Greg a házhoz? Patrick bólintott. - A ház előtt volt leparkolva az autó. - Akkor Gregnek látnia kellett... - Roger elakadt - akkor látnia kellett Bilit. - Azt hiszem, igen. - Patrick nagyot lélegzett. - Valaki kötést rakott az arcára. Föltették a kerevetre. Valaki megpróbálta ápolni. - Talán Greg és Kate. - Diana már a gondolattól is elrémült. - Nyilván ők találták meg. Megpróbáltak segíteni rajta. - Ki kell hívni a rendőrséget - mondta Roger összehúzott szemmel. - Megpróbáltad a telefont? Diana megrázta a fejét. A lányát bámulta, aki meg se moccant. Alison ott állt a kandalló előtt, a karja szabadon lógott a teste mellett. A bal halántékán lévő karcolásból lassan, egyenletesen csöpögött a vér a szőnyegre. Roger elindult a dolgozószobája felé. Harminc másodperc múlva újra ott volt. - Még mindig süket - jelentette szomorú arccal. - Elviszem a kocsit, és megpróbálok segítséget szerezni Joe-tól. Patrickre nézett, aki még mindig a konyaasztalnál ült, és az üres poharát bámulta. - Paddy! - szólt oda éles hangon. Kiskori becenevén szólította a fiát, pedig ezt Patrick nagyon utálta. A fiú felugrott. Felnézett az apjára. Zavart volt a tekintete. - Patrick, anyádnak itt kell maradnia, hogy Alisont ápolja. Itt hagylak, viseld gondját mindkettőjüknek. Azt akarom, ha elmentem, zárd be utánam az ajtót, reteszeld el! Senkit se engedj be. Senkit, értetted? - Apa, nem mehetsz el! - Patrick megdörgölte a pulóvere ujjával az arcát. Már megint didergett az agyonázott, vizes ruhákban. - Hadd vigyem el én a Volvót. Tudom, hogy kell vezetni. - Igaza van, Roger! Nem mehetsz el! - Diana Alisonről a férjére pillantott, aztán vissza, kétségbeesve a határozatlanságtól. - Nekem kéne mennem. - Nem. Alisonnek szüksége van rád - rázta meg a fejét Roger. - Meg tudom csinálni, apa! - mondta csöndesen Patrick. Az a tény, hogy Roger egy másodpercig habozott, minden szónál ékesebben bizonyította, milyen gyönge és beteg. Aztán lassan megrázta a fejét.

- Ebben az időben nem. Túl veszélyes. És az sem való, hogy csak üljek itt, és átengedjem a kocsit, hogy valaki más tegye meg azt, amit nekem kell megtennem. Kimegyek a főútra, azon meg elgurulok Joe-hoz. Joe majd elintézi a többit és hazahoz. - Habozva nézte a fiát, látta, hogy érzelmek egész vihara dúl az arcán, olvasott belőle. Ott volt rajta a megkönnyebbülés, hogy nem kell újra kimennie; az apjáért való aggodalom; a méltatlankodás és a megalázottság, amiért még nem tartják elég felnőttnek, hogy elbírjon a feladattal. Roger felsóhajtott. - Hozd ki a kocsit a csűrből, légy jó fiú! - Elmosolyodott. - Veszem a kabátom. - Megfogta Patrick karját és magához húzta. - Sokkal hasznosabb leszel itthon, öregem. Ha bármi történne. -A fia arcába nézett, és tudta, hogy ez a balzsam, amelyet most a fia büszkeségére való tekintettel használt, maga az igazság. - Erősebb vagy, mint én. Te meg tudod védeni őket. Azt akarom, hogy vedd elő a puskát, és tartsd a kezed ügyében! Patrick rámeredt. Aztán bólintott. - Hozom a kocsit. Levette a kulcsokat az ajtó mögötti apró rácsról, kinyitotta az ajtót s kinézett. Semmi kedve nem volt újra kimenni. A kinti világ ellenséges volt és rémisztő. Minden biztonság és kedvesség kiveszett belőle, amit addigi életében megismert - a csillagokkal telitűzdelt fekete égbolt titokzatos csodája, a rohanó felhők, de még az eső és a hó is. Régen mindezt szerette, mert olyan különlegesen tiszta szaguk volt éjszaka, olyan nyugalom takarta be ilyenkor a vidéket, hogy az néhány órára a huszadik század minden borzalmát félresöpörte. Patrick becsapta az ajtót, és futni kezdett a csűr felé. Kinyitotta a nehéz kettős ajtót, megmarkolta a lámpazsinórt és megrántotta. A tágas, félhomályos épületet harsány kék fény öntötte el, amelyet a húsz lábbal a padló felett elhelyezett elektromos kábeleken és láncokon összevissza felaggatott két sor égő árasztott. A tartóoszlopokat rozsda borította. A fiú most panaszos, síró pityegéseket hallott a feje fölött. A vihar elől bemenekült egy madár, és most jajgatva tiltakozott a jelenléte ellen. Kinyitotta a kocsiajtót, becsusszant a kormány mögé, majd becsapta az ajtót. Keserves hideg volt odabenn. A lehelete bepárásította a szélvédőt. Homlokát ráncolva átnézett rajta, aztán elfordította a kulcsot. A hűséges öreg járgány egyből beindult, Patrick néhány percig csak ült, kicsit nyomogatta a gázpedált, és érezte, hogy a motor kezd fölmelegedve életre kelni. Erősen koncentrálva rükvercbe kapcsolt, s vállát előrefeszítve kihátrált a régebbi, már összezavarodott nyomokon, aztán a ház felé kormányozta az autót. Amikor kiszállt, habozott egy pillanatig, aztán benyúlt a kocsiba és leállította a motort. Bezárta az ajtót, és visszament a házba. Nem volt értelme működő motorral otthagyni a Volvót. Figyelte, hogy apja fölveszi a kabátját, sálját, és elfordult, mert nem akarta látni, hogy Roger egy üveg orvosságot csúsztat a zsebébe. Nem kellett emlékeztetni őt, hogy az apjának rettenetes fájdalmai vannak. A férfi feszült arca, sápadt bőre mindent elmondott. - Itt van - adott át a fiának egy kulcsot Roger. - A puskaszekrényé. Komolyan beszéltem, Paddy. Vedd elő a puskát, és tartsd a kezed ügyében. S miután elmentem, ellenőrizz minden ajtót és ablakot, hogy be vannak-e zárva és reteszelve. Iparkodom, ahogy tudok. - Vigyázz magadra, Roger! - Diana odarohant a férjéhez, megölelte. - Nem kéne engednem, hogy ilyen állapotban elmenj. Drágám, kérlek, légy óvatos! Roger szomorúan elmosolyodott. - Óvatos leszek. Ne nyugtalankodj! - Az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Az alatt a pár perc alatt, míg Patrick kint járt, a jégesőből havazás lett. Csak úgy örvénylett a hó, és már belepte a kert szélárnyékos szegleteit. Roger a homlokát ráncolva elnézte egy kis ideig, aztán a fiához fordult. - Hol hagytad a kocsit? - Itt van kint. - Patrick maga mögé mutatott. Összevonta a szemöldökét, és az apja mögé lépett.

A kocsi eltűnt. Patricknek leesett az álla. Értetlenül nézett körül. - De hát itt hagytam. Itt. - És odaállt, ahol leparkolt a kocsival. A bejárati ajtóból kiszűrődő gyönge fényben is világosan látszott a hóban az a nagy szögletes körvonal, ahol a kocsi állt. Zavartan az apjára pillantott. - Nem húztad be a kéziféket - szólt Roger lassan. Összeráncolta a homlokát. A kavicson a nyom, ahol az autó állt, tökéletesen sima volt. - De igen - ellenkezett szenvedélyesen Patrick. - Persze hogy behúztam! És bezártam a kocsit. Ellopták. Biztos egész idő alatt figyelt valaki. - Érezte, hogy megint fölborzolódnak a piheszőrök a nyakán. - Biztosan feltörte és dróttal indított. - Mindössze három percbe telt, hogy kijöjjek, miután te leparkoltál - mondta lassan Roger. Ilyen gyorsan senki se tud feltörni egy kocsit. Ha csak nem esett kalapáccsal az ablaknak, de azt meghallottuk volna. Biztos nem volt benyomva a fék. - Roger a földet nézte. A vékony hórétegen kocsikeréknyomnak semmi jelét nem lehetett látni.

XLIII Marcus hideg tekintettel meredt az asszonyra, aki a felesége volt. Az asszony sose volt ilyen gyönyörű. A haja vadul lobogott a szélben, a tekintete lángolt, miközben felé rohant. Hidegen rámosolygott, karját összefonta, tudta, hogy a papok hátrébb húzódnak tőlük, és azt is tudta, hogy a test, arccal lefelé lassan alámerül a láp puha iszapjába. A napfelkelte vörös vére szétáradt a nádasban, ott csillogott körülöttük a néma víztükrön. Az asszony Marcus felé rohant, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna, míg majd odaér hozzá, kimeresztett körömmel az arca felé emelte a kezét, aztán a férfi összefont karja alá kapott, és az övébe dugott kard után. Marcus hátralépett, hogy védje magát, az asszony felkacagott. A nevetéstől felforrt Marcus vére. Az asszony fölemelte a kardot. - Légy átkozott, Marcus! Átkozott, átkozott! Nem szakítasz el tőle! Az asszony ruhájának vékony anyaga egy pillanatra mintha megállította volna a kardot. Aztán a penge kiszabadult a kelméből, és úgy csúszott bele az asszony hasába, mint kés a vajba. Az asszony egy pillanatig talpon maradt, egyenesen, erősen, büszkén, keze még mindig szorosan tapadt a markolatra, ahogy még mindig a testébe nyomta a pengét, mintha tudomást se venne a fájdalomról, Róma leánya. Aztán lassan berogyott a térde, és a vér elöntötte a ruháját. Kate megpördült, belemeredt a sötétbe. Úgy érezte, valaki ott áll a háta mögött. - Greg! - Vadul körülnézett, de nem látta a férfit. Messzebbre került, mint gondolta. A parton senki. Greg sem, nem üldögélt a homokon. Kate szíve hevesen feldobogott, érezte, hogy kiszáradt a szája. Megmarkolta az uszadékfát, amelyet a dagályszintnél vett föl, érezte, hogy a fa hideg, nyirkos és súlyos, és lassan, belekémlelve a sötétbe, elindult visszafelé. Te jóisten, hol van Greg? Érezte, hogy a félelemtől hideg futkos a hátán. Greg nem mehetett el. Nem mehetett el! Itt kell lennie valahol. Kitörülte a jeges vizet a szeméből, s közben észrevette, hogy már inkább hó hull, könnyű, puha hó; gyöngéden becézgeti kemény és érdes bőrét. Megint érezte. A furcsa bizonyosságot, hogy van valaki a közelében. Mellette, közel, nagyon közel hozzá, annyira, hogy érezte a testmelegét, érezte, mekkora. - Hülye! - mondta ki félelmében hangosan. Visszafordult a tenger felé, megpróbált megszabadulni ettől az érzéstől, aminek eredményeként egy hullám átcsapott a csizmáján, és vízpermettel szórta be. Hátraugrott a következő hullám elől, és újra csak azt érezte, tökéletes bizonyossággal, hogy egy férfi áll mellette. Megtorpant, csöndben körülnézett. Senkit se látott. A szél és az időjárás trükkje lehet. Összeszorította a fogát, hátat fordított a tengernek, és elindult fölfelé a parton. - Greg! - Hóna alá dugta a fadarabot, tölcsért csinált a kezéből a szája előtt. Greg, hol vagy? Fáradtan továbbvánszorgott, újra belekémlelt a sötétségbe. Összeráncolta a szemöldökét. Hirtelen rájött, hogy újra a tenger felé tart. A sötétben véletlenül teljes fordulatot vett anélkül, hogy észrevette volna, és a hullámzás pillanatnyi szünetében már megint ott állt a dagályszintnél. A tenger és a szél üvöltése miatt elveszítette a tájékozódási képességét, s látta, hogy éppen egy hullám közeledik felé. Megdermedt. A hullám úgy tornyosult a többi fölé, mintha a dagály korbácsolta volna fel. Kate kétségbeesve megfordult, és rohanni akart, de képtelen volt rá. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mintha valaki ott tartaná, hogy elérje a felé áradó víz. Szinte még a szorítást is érezte a karján, mintha az a valaki erőszakkal a helyén tartaná.

- Greg! - hallotta, hogy a kiáltása átfordul sikolyba, amint a víztömeg a feje fölé emelkedett. Greg! A víz átzúdult rajta, a hátára döntötte a kavicson, s az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt a bömbölő víz megsüketítette volna, egy férfi nevetése volt. Amikor magához tért, Greg hajolt fölé. - Hála istennek, hogy rendben vagy. Ó, Kate, fogalmam sincs, mi folyik itt. - Greg mellette feküdt, észrevette, hogy a teste védelmezőn borul rá, s a fél karjával olyan szorosan öleli, mintha szeretkeznének. Gregnek át kellett vonszolnia magát a vizes kavicson, hogy elérjen hozzá, a sérült, használhatatlan lábával a kínok kínját élhette át mozgás közben. - Láttam a hullámot. Láttam, amint hanyatt lök. Azt hittem, meghaltál. - Megfogta a kezét és az arcához szorította. Kate kétségbeesetten próbálta visszanyerni a józan eszét, hogy gondolkozni tudjon. - Ki lökött meg? - Marcus. Marcus volt, Kate. Láttam a tógáját, a köpenyét, láttam a kardját. Melletted állt, aztán a tenger felé lökött, utána pillantottam meg azt a rohadt nagy hullámot... - Előrehajolt, Kate mellére fektette az arcát. Furcsán kellemes érzés volt, mindenfajta erotika nélküli. Kate felnyúlt és megsimogatta Greg haját. - Marcus nem létezik, Greg. Nem valóságos. Egy szobor. Egy vicc. Képzelt kísértet. - Semmi képzelt nem volt benne - suttogta bele Greg a Kate dzsekijébe. - Valóságos volt. Láttam, amint meglök. Láttam, amint hanyatt esel, éppen a hullám útjába. Marcus valóságos volt, megpróbálta uralni az eszemet. Azelőtt is csinálta már, de mindannyiszor sikerült megszabadulnom tőle. Nem vettem észre, mi történik, nem értettem. De most van rá bizonyos oka, hogy mindkettőnket halva akar látni. Kate feküdt még egy pillanatig, a lágyan pilinckéző hó miatt összehúzott szemmel fölnézett az égre. A hóesés felerősödött, fentebb a parton, távol a víztől már meg is maradt a hó, eltakarta a dűnéket, táncolt a szélben. - Miért? Miért akarja, hogy meghaljunk? Greg megrázta a fejét. - Nem tudom. Tenni kell valamit azzal az átkozott sírral. Azzal bolygattuk meg Marcust. - Az nem az ő sírja. Marcust Colchesterben temették el. - Kate Greg felé gurult, a fiú feje elmozdult a mellén, így aztán arccal lefelé feküdt mellette. Kate gyengéden a férfi hátára tette a kezét. - Meg kell próbálnunk találni valami menedéket. - Hol is van a féltve őrzött uszadékfája? Körülnézett, de sehol se látta a sötétségben. Nyilván a tenger ragadta el tőle, mielőtt hanyatt döntötte volna a parton. Nyögve föltérdelt. Mintha az egész teste egyetlen óriási seb volna. Megtapogatta a bőrét, és máris érezte, hogy komolyan kezd kihűlni. Ha nem vigyáznak, mind a ketten belehalnak a lehűlésbe. Greg kis sóhajjal visszafeküdt a homokra, és lehunyta a szemét. Kate-et egy pillanatra elfogta a teljes pánik. Hogy Greg meghalt. Hogy épp ebben a pillanatban halt meg, közvetlenül mellette, két pillanat között, ahogy Bili. - Greg! - sikoltotta. Greg kinyitotta a szemét és elmosolyodott. - Van valami terved? Kate annyira megkönnyebbült, hogy majdnem megcsókolta a férfit. - Mozognunk kell. Akármennyire fájdalmas neked. Ez az egyetlen módja, hogy életben maradjunk. Az a rohadt Marcus! Ha megint a közelünkbe jön, imádkozni fogunk, vagy valami ilyesmi... Ugye így el lehet űzni a kísérteteket? Vagy keresztet vetünk rá. Vagy a szemmel verés elleni jelet mutatjuk. A történelmi regényekben mindig ezt csinálják, és mindig hatásos. Greg egyre szélesebben mosolygott. - Tudod, hogy milyen a szemmel verés elleni jel? - Úgy látszott, megelégedett azzal, hogy a parton fekszik. Kate-hez hasonlóan egy pillanattal azelőtt ő is úgy érezte, hihetetlen békét kelt benne a fölötte keringő hóesés.

- Biztos vagyok benne, hogy ki tudom találni. Gyerünk, Greg! Mozgás! Meg kell mozdulnod. Próbálj meg a másik oldaladra gurulni. Ha kúszol, nem terheled a lábad. Gyerünk! Nem szabad feladni! Greg nyögve engedelmeskedett, átfordította magát, így az arca belepréselődött a hideg, vizes homokba. Éles fájdalom nyilallt belé, a saját forró verítéke végigfolyt rajta, és köpenyként borította be hideg testét. Felmordult, a homokba vájta a könyökét, és néhány lábnyira előrevonszolta magát. Arcra esett, hangosan felnyögött. - Azt hiszem, ez el fog tartani egy darabig. - Azt se bánom, ha az egész éjszaka rámegy, de meg kell tennünk - mondta Kate szomorúan. - Ha így nem tudod megtenni az utat, akkor fel kell állnod, és rám kell támaszkodnod. - Ez nagyon csábító, de azt hiszem, ha megpróbálkozom vele, és felállok, úgyis elájulok megint. - Greg ökölbe szorította a kezét, és emberfeletti erőfeszítéssel továbbvonszolta magát. Aztán visszarogyott a homokra. - Ez nem megoldás. Nem tudom végigcsinálni. El kell menned a Land Roverért. Nincs már olyan messze a ház. - Nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét, belepislogott a kavargó hóesésbe. - Nem hagyhatlak itt, Greg! - térdelt le Kate a férfi mellé. - Pedig muszáj, különben mindketten meghalunk. Velem minden rendben lesz. Tovább kúszom előre, párhuzamosan a tengerrel. Meg ne próbáld lehozni a kocsit a puha homokra! Tartsd a kemény talajon, távol a dűnéktől. Egyszerűen gyere vele olyan közel, amennyire csak tudsz. Csak akkor éljük túl ezt az egészet, ha be tudunk ülni a Land Roverbe. Én már megkaptam a magamét, és te is agyonáztál. Még ha a kocsi elakad, akkor is van esélyünk rá, hogy könnyebben ránk találnak így. - Nagy kínnal felkönyökölt. - Tedd meg, Kate! Nálam vannak a kulcsok. A zsebemben. - Nyögve kotorászni kezdett a nadrágja zsebében, aztán elzsibbadt kezével kihúzta a kulcsokat. Kate tenyerébe pottyantotta, és nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. Kate kezébe szorította a kulcsokat. Elkeseredetten Gregre pillantott. A férfinak igaza van. Képtelen önerőből visszamenni a házba. Talpra állt, és elkezdte lehúzni magáról a dzsekijét. - Ne hülyéskedj! - rázta meg dühösen a fejét Greg. - Neked éppoly szükséged van rá, mint nekem. A legkisebb mozdulatra is szakad rólam a veríték. Nem lesz semmi bajom. Tartsd magadon a dzsekit, és siess, ahogy csak bírsz! Kate szomorúan bólintott. Habozott egy kicsit, aztán megfordult, és bizonytalanul elindult a parton, a szél a hátába fújt, így könnyebben haladt, hiszen a hó és a jégeső se vert a szemébe. A kimerültsége már elérte azt a legfelső értéket, amikor a fájdalom és a hideg visszahúzódik valami automatikusan beprogramozott késztetés mögé. Csak ment és ment, néha sétálósra lassított, néha futásra kapcsolt, az agya hátuljában még azt is tudta, hogy állandóan hátrafelé fülel, nem üldözi-e valaki. De hát ki? Marcus? Nagyokat lélegezve gyorsított félelmében. Vissza kell érnie a házhoz. Meg kell találnia a Land Rovert. Lehetetlen volt eltévedni: a tenger állandóan ott volt bal kéz felől, s úgy mart bele a homokba, mint valami vadállat, amelynek nincs kedve otthagyni a zsákmányát. Kate mégis folyton fölnézegetett a partra, és érezte, hogy újra meg újra elönti a pánik. Hol a ház? Már látnia kéne a kivilágított ablakokat. Mert égve hagyta a lámpákat. Világosan emlékezett rá, hogy égve hagyta a lámpákat, mert nem bírta sötétben hagyni szegény Bilit. Könny szökött a szemébe, a dzsekije vizes, jéghideg ujjával törülte le, aztán megállt. Kétrét hajolt, a levegő szinte égette a torkát, ahogy nagyokat nyelt belőle, nem mert hátranézni, és feszülten meredt a sötétbe. Akkor hirtelen meglátta a házat. A dűnék körvonalát is a távoli fák hótól fehérlő hátterében, és egy szögletes, fekete formát, ami a tető volt. Az emeleti ablakok közül egyikből se szűrődött ki fény. Nyelt egyet, hogy lecsillapítsa a szívverését, hátat fordított a tengernek, a dűnék közti ösvényt kereste. Fehérlett a kert a ház körül, a szél a fal mellé fújta a havat, s máris magas

halmot formált belőle. Kate nem adott magának időt, hogy gondolkozzék, követte a falat a bejárat felé és körülnézett. A Land Rover ott volt, ahol hagyták. Lehunyta a szemét, a falnak támaszkodott, elgyöngült a megkönnyebbüléstől. Abban a pillanatban már tudta, hogy féligmeddig arra számított, nem találja ott a kocsit. Ellépett a védelmet nyújtó faltól, az autó felé indult, aztán hirtelen megtorpant. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. - Bili! - mondta ki halkan és nehezen a nevet. A gyomra hirtelen felkavarodott, a lába nem akart engedelmeskedni, mégis arra kényszerítette magát, hogy elinduljon az ajtó felé. Az előszobából fény szűrődött ki a tiszta fehér hóra. Lábnyom egy darab sem. Kate az ajtóhoz osont és bekémlelt. A nappali ajtaja nyitva, látta, hogy a függönyök az ablakokat verdesik. A házban úszott a hányásszag. - Allie! - szólalt meg krákogó hangon. - Allie? - próbálkozott megint. - Itt vagy? Emberfeletti erőfeszítéssel sikerült rákényszerítenie magát, hogy benézzen a nappaliba. Olyan volt, ahogy otthagyta. Bili még mindig a kereveten feküdt. Semmihez nem nyúltak. Óvatosan belépett. A kályhában már kialudt a tűz. Nem lobogott benne üdvözlőn a láng. A szoba érezhetően lehűlt. Még egyet lépett előre, az alkarját a szájára és az orrára szorította, hogy így kísérelje meg távol tartani magától a szobában uralkodó bűzt, aztán rémülettel és undorral eltelve megtorpant. A takarót, amelyet Bili arcára borított, valaki lehúzta. Bili kék, duzzadt arca felé fordulva, félig nyílt szemmel vakon meredt, egyenesen rá. A kerevet előtt egy tócsa hányadék. Sarkon fordult és a bejárati ajtó felé rohant, kétségbeesve küzdve az öklendezés ellen. Szinte kitört a házból, odarohant a Land Roverhez, ráesett a motorháztetőre, fejét a kezébe temette, úgy érezte, a gyomra a torkában bukfencezik. Sokáig állt ott csöndben, reszkető lábbal, a hányingerével küszködve, aztán végre sikerült belekotorni a zsebébe a kulcsokért. Megtalálta őket, az ajtónak támaszkodva kétségbeesetten próbálta bedugni az egyiket. Sok másodpercbe telt, míg rájött, hogy a kocsi ajtaja nincs bezárva. Kirántotta, lezöttyent az ülésre, és becsapta az ajtót. Aztán elsírta magát. A szemüvege. Elveszítette a szemüvegét. Keservesen szipogva, reszkető kézzel kotorászott a zsebében, végre a belsőben megtalálta. A vizes dzsekiujjal megtörülte a szemét, föltette a szemüvegét, s előrehajolva bedugta a kulcsot a gyújtásba. Ügyetlenül bánt a számára ismeretlen szerelvényekkel, előre-hátra húzta a sebességváltót, míg bele nem talált az egyesbe, akkor végre sikerült megmozdítania a nehéz járművet, a tenger felé fordította, és elindult a dűnék irányába. - Gyerünk, gyerünk! Nehogy leállj nekem, te rohadék! Kérlek, ne állj le! - könyörgött nyers hangon a kocsinak, miközben kétségbeesetten meredt előre a vizes szélvédőn át. A Land Rover túljutott a füvön, elérte a kavicsot, a kereke ide-oda csúszkált, de valahogy megkapaszkodott a part bizonytalan, vizes felszínén, ahogy Kate csigavonalban vezette a dűnék közt. A fényszórók örvénylő homok-, hó- és jégesőfalat világítottak meg. Amikor végre meglátta a tengert, az egyveleg már haragos, fehér sorompóvá magasodott előtte, a földet seperte. Elszántan körbetekerte a kormányt, északnak fordult, a szilárdabb részen tartotta a kocsit. Minden izma megfeszült, hogy a kerekek továbbvigyék az autót. Hol vagy, Greg? Ó, istenem, engedd, hogy megtaláljam! Még soha életében nem érezte magát ennyire egyedül, a szeme kétségbeesetten meredt előre, ahogy a bal kézre lévő partot és a dűnéket bámulta, és Greg görnyedt alakját kereste a homokon. De hát nem is volt olyan sokáig távol! Elátkozta magát, amiért időt vesztegetett arra, hogy sírjon egy sort, mint valami haszontalan, érzelgős bolond, és elkeseredetten továbbvezette a kocsit, el a tengertől, amikor egyszer csak az autó belezökkent egy hínáros tócsába és leállt. - Nem! Ó, nem! - Szinte reményvesztetten zsonglőrködött a kuplunggal és a gázzal, nehogy a kocsi még mélyebbre süllyedjen. - Kérlek, indulj el! - Ide-oda rángatta a sebességváltót, az autó meglódult, aztán újra leállt, a kerekek megfaroltak. - Rohadj meg! - Kate dühében rávágott a kormányra. - Indulj el! - A fényszórók könyörtelen fényében reménytelenül kihalt volt a part. Jégeső örvénylett a két fényszóró előtt, homok fénylett föl sápadtan, s mindenekfelett, sőt a

motor bőgését is túlharsogva bömbölt a tenger. Kate beharapta a szája szélét, újra próbálkozott, és hirtelen, csodával határos módon az öreg jármű életre kelt, kimászott a gödörből, szinte megrázta magát, mint egy óriási víziló, amely belesüppedt a sárba. - Légy óvatos! - Kate most már minden tartózkodás nélkül beszélt fennhangon. - Légy óvatos, te ostoba liba! Nézd meg, hová hajtasz! Másodszor nem lesz ilyen szerencséd. - Olyan keményen szorította a kormányt, hogy csak úgy ropogtak az ízületei, újra előrehajolt, és a fényszórók megvilágította térségen túl a sötétséget fürkészte. Éjfél van: a boszorkányok órája, ezen a néptelen, Istentől elhagyott, magányos helyen. Az isten szerelmére, hát hol van Greg?

XLIV - Allie? - hajolt Diana a lány ágya fölé. - Allie, hallasz engem, drágám? A gyerek már megint hideg volt, a bőrén jéghideg izzadság, de nem reszketett. Első kitörése óta egy szót se szólt. Az anyja fölvezette az emeletre, forró fürdőt csinált, és segített neki levetkőzni. Normális körülmények között Alison még az ellen is tiltakozott volna, hogy Diana belépjen a fürdőszobába, miközben fürdik, de most szelíden álldogált, mint egy kisgyerek, miközben anyja lehúzta róla a pulóvert meg a trikóját, és csöndesen beleeresztette őt a fürdőkádba. Alison beleült, felhúzott térdét átkarolta, ráfektette az állát, lehunyta a szemét, miközben Diana a meleg vízzel a hátát mosta. - Bele akarsz feküdni egy kicsit, hogy fölmelegedj? - kérdezte Diana. A gyerek nagyon sovány volt. Hogy nem vette észre, mennyit fogyott? Mialatt tovább mosdatta, elszörnyedve figyelte, ahogy az illatos víz lecsorog Alison kiálló bordáin, csigolyáinak göbein. - Allie, hallasz engem? Bele akarsz-e feküdni, és áztatni magad egy kicsit? Alig látta, hogy a lánya megrázza a fejét. - Akkor gyere ki! Viszlek az ágyba! - mondta gyorsan Diana. - És azt akarom, utána mondd el, mi történt. Láttad Greget és Kate-et? Alison úgy állt, mint egy fadarab, míg az anyja szárazra törülte, és a végtagjai még mindig úgy mozogtak, mint valami automatáé, miközben az anyja átbújtatta fején a hálóinget. Engedelmesen hagyta, hogy Diana bevigye a hálószobájába. Az anyja a kezébe adta a mackót. Alison a melléhez szorította, oldalra fordult, állig húzta a térdét, míg magzathelyzetbe nem került, és sírni kezdett. - Allie, szivecském! - Diana leült az ágyra, a lánya vállára tette a kezét. Tehetetlen volt és félt. - Kérlek, szivecském! Ne sírj! Biztonságban vagy! De Alison, fejét a mackó szőrébe temetve, tovább sírt, aztán hirtelen elaludt. Diana, kezével a lánya ösztövér vállán, sokáig ült mellette, aztán végre felállt. Lekapcsolta a mennyezeti világítást, csak az ágy melletti lámpát hagyta égve, aztán félig nyitva hagyta az ajtót, és kióvakodott a hálószobából. A nappali üres volt. - Roger! Paddy! - sietett Diana a dolgozószoba felé. Az is üres volt. - Roger? - A hangjában már pánik rezgett. - Patrick! Hol vagytok? - Visszament a bejárati ajtóhoz és kinyitotta. Az élőkért és a sótelepekhez vezető gyep egyforma fehér volt az örvénylő sötétségben. Sehol se látta a férjét és a fiát. Újra becsukta és elreteszelte az ajtót, és lassan odasétált a kandallóhoz. Biztos úgy döntöttek, hogy mindketten kimennek a főútra. Körülnézett a szobában. A két macska, két pihenő zseboroszlán, egymás mellett ült a kereveten, és a zsarátnokot bámulták. A látványuk megnyugtatta Dianát, de évek óta először azt kívánta, bár volna egy kutyájuk. Ha tényleg van valaki odakint az erdőben, egy kutya legalább fellármázná őket. Töprengő tekintete a vadászpuskára vándorolt, amelyet Roger a falnak támasztva a sarokban hagyott, mellette egy széken egy kartondoboz. Képtelen volt ülni és pihenni, kiment a konyhába, és takarítani kezdett. Úgy dolgozott, mint egy robotpilóta. De teljes erőből arra figyelt és fülelt, ami odakint, a házon kívül történhet. *** - El kéne vinnünk a puskát, apa - mondta rémülten Patrick. Szorosan az apja mellett maradt, miközben fölfelé haladtak az ösvényen. A lábuk elé irányított zseblámpa fényében keresgéltek bármifajta lábnyom vagy keréklenyomat után.

- Nem mély a hó. Alig van belőle a fák alatt. Ha ezen az úton jött volna, már kiszúrtuk volna, akárki legyen is - mondta Roger inkább méltatlankodó, mint rémült hangon. Nem hitt abban, hogy egy gyilkos csatangol az erdőben. Bárki támadta meg Bilit, már rég elszelelt. Megtorpant, a zseblámpa sápadt félkörében lenézett egy halom sáros fenyőtűre, amelyeken fénylett a vizes maszat. Nem volt értelme, hogy szükségtelen kockázatot vállaljanak. A kocsit így nem szerzik vissza. Ebben biztos volt. Ráadásul magára hagyták Dianát a házban. Jobb lesz, ha visszamennek, és még egyszer átkutatják azt a helyet az udvaron, ahol a kocsi állt. Végül is elképzelhető, hogy egy idegen végighajtott a kerten. De nem, fogta vissza meglódult gondolatait Roger. Egyetlen keréknyomot se találtak az üres virágágyásokon. A másik lehetőség az volt, hogy a füvön hajtott keresztül, a láp felé. A kert jobban látszott a háznak azon az oldalán. Lehet, hogy a hó valóban eltakarta a keréknyomokat, és csak a kezdeti pánik miatt nem vették észre, amikor meg akarták találni az eltűnt kocsit. Elindult visszafelé, ez alkalommal jobbra-balra lengette a zseblámpát, bevilágított a fák közti sötétségbe, s tudta, Patrick olyan közel van hozzá, hogy érezte, amint a fia válla az övéhez súrlódik. Hirtelen mindkettőjük érdekében arra vágyott, bár Patrick olyan kicsi volna, hogy kézen foghatná. Megálltak a bejárati ajtó előtt. Roger nagyot lélegzett a megkönnyebbüléstől. A fájdalom visszatért. Egy lépést se tehet többet. Követte Patricket az ajtóhoz, és a falnak támaszkodva kivárta, míg a fia bezörög, és hálás volt, amiért a sötétben nem látszik az arca. Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó, és Diana a nyakukba esett. Átölelte, aztán a kandallóhoz tuszkolta őket. - Hála istennek! Átjutottatok? Jön az orvos? Hát a rendőrség? - Egyikről a másikra nézett, elkomorult az arca. - Nem jutottatok át, ugye? - kérdezte halkan. Hirtelen leült. Roger lerogyott mellé, és megfogta a kezét. Megrázta a fejét. - Eltűnt a kocsi, Di. Ellopták. - Hátradőlt, lehunyta a szemét. - De hát itt volt. Egészen közel a házhoz. - Diana a mellette lógó függönyökre nézett. Roger vállára támaszkodva behúzta őket. - Mit csináljunk? - Semmit. Ma semmit. - Roger hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, hogy alig tudott beszélni. - Csak imádkozni tudunk, hogy Greg meg Kate együtt és biztonságban legyen. Greg vigyázni fog Kate-re. - A hangja elhalt, amint hirtelen Bilire gondolt. Bili férfi volt, erős férfi, mégse volt biztonságban. - Senkinek se használna, ha a sötétben elkezdenénk keresgélni Kate-et és Greget. Sokkal jobb, ha magunknak teremtjük meg a biztonságot, amíg kivilágosodik. Semmi mást nem tehetünk. - Ellenőrzőm, apa. - Patrick előttük állt, és lenézett a szüleire. Amint hirtelen észrevette, hogy a szülei éppolyan tehetetlenek és éppannyira félnek, mint ő, le tudta küzdeni a benne készülődő félelmet. Amennyire vissza tudott emlékezni, ez volt az első eset, amikor a szülei képtelenek voltak akár őt, akár magukat kimenteni egy helyzetből. Az apja felnézett rá, találkozott a tekintetük. - Rendben van - mosolyodott el Roger halványan. - Mindennel elkészülünk majd, ha világos lesz. - Biztos, apa. - Patrick elindult a lépcső felé. Aztán megtorpant. - Ugye Gregnek nem lesz semmi baja? - Egy olyan vén lónak, mint Greg? Persze hogy nem. - De nem volt ott a nyaralóban. - Azt hiszem, Allie-t kereste. - És nem tudja még most sem, hogy Allie biztonságban van - remegett meg Patrick hangja. Nyilván együtt folytatják a keresését. Greg nem szokta feladni. - Minden rendben lesz, Paddy. - Diana kényszerítette magát, hogy felálljon. - Greg nem bolond. Biztos tudomásul vette, hogy ebben az időben semmit se tehet. Kate-tel együtt

visszament a házba, vagy idejönnek. Most menj föl, és ellenőrizd, hogy minden rendben van-e. Én közben főzök teát. Ne ébreszd föl Allie-t, de kétszer is nézd meg az ő ablakát. Látta, hogy a kisebbik fia bólint és megfordul. Aztán a férjére nézett. Roger arca szürke volt, a szeme csukva. Szomorúan levette a takarót a szék hátáról, ahová reggel tette - tegnap reggel javította ki magát, ahogy az órára nézett -, és benyomogatta Roger körül, aztán odament a tűzhelyhez, és a forró lapra csúsztatta a forralót.

XLV Kate megállította a Land Rovert, és lehunyta a szemét. Gregnek nyomát se látta. Háromszor és lassan végigment oda-vissza a parton, mindannyiszor kissé közelebb a vízhez, és messzire elment észak felé, amennyire csak a mersze engedte, rég túljárt azon a részen, ahol annak előtte voltak. Biztos fölkecmergett valahová a dűnék közé. De hiába gondolta így, a kocsival nem mert odahajtani. Az egyetlen, amit tehetett, hogy ez alkalommal egy kissé távolabb a dagályszinttől, még egyszer, lassan végighajtott a parton, s abban reménykedett, Greg megpillantja a fényszórókat, és talán megpróbál feléjük kúszni. Óvatosan engedte föl a kuplungot, a tenger felé fordította a kocsit, és ez alkalommal a háborgó vizet seperte végig a két fényszóró. Ekkor pillantotta meg Greget. A férfi a víz szélén térdelt, és neki integetett. - Greg! - Kate óvatlanul gyorsított, és egy rettenetes pillanatig úgy érezte, hogy a kerekek nem tapadnak a homokra, nem forognak, aztán már ott is volt Greg mellett. Leállította a kocsit, kiugrott. - Alig találtalak meg. - Kirázta a haját a szeméből, aztán kitárt karral Greg felé rohant. Greg egy pillanatig meg se mozdult, aztán Kate érezte, hogy viszonozza az ölelését, és a szája az ő hajára tapad. - Kate! Ó, Kate! - suttogta a férfi. Sokáig ölelték egymást, aztán Kate gyengéden kiszabadította magát. - Gyere! Próbálj meg felállni! Hátraültetlek, így fel tudod tenni a lábadat az ülésre. - Greg teste elkeserítően hideg volt. Kate még a vizes ruhán át is érezte, hogy erősen reszket. - Gyere, Greg! Föl kell állnod! Nem tudlak fölemelni. Greg a kocsira nézett. - De hát láttalak. Itt láttalak, a parton - mutatott maga mögé, a tenger felé. - Hallottam, hogy szólítasz. Elindultam kúszva feléd, de akkor jött az a hullám, és megint eláztam. Kate fölnézett. - Elveszítetted a tájékozódási képességedet, és megint a parton kötöttél ki. Gyere! Állj az ép lábadra! Nem merem közelebb vinni a kocsit a vízhez. Majd odaugrálsz fél lábon. - Képtelen vagyok rá. - Evvel nagyot nyögve elnyúlt a vizes homokon. - Már megpróbáltam. Megmozdulni se tudok. - De tudsz. Sikerülni fog - jelentette ki Kate összeszorított foggal. - Gyere! Most már nem adhatjuk fel! - rántotta meg Greg karját. - Muszáj megpróbálnod, Greg! - Kate egyre jobban elkeseredett. - Jó, jó! - Greg megpróbálta megrázni a fejét. Hidegen tapadt az arcára a vízpermet és a jégeső. A könnyek és az izzadság pedig forrón. Ez a sós keverék belefolyt a szemébe, elvakította. Látta, hogy valaki ott áll Kate háta mögött. Egy nő volt. Nem Allie, nem az anyja. Segíts, kérlek! - A szavai egymásba folytak. Érezte Kate erős karját a hóna alatt. Aztán a vállát, amint megpróbálja talpra állítani. A másik nő is segített? Nem, eltűnt. Hol van? Greg érezte, hogy megroggyan a térde. A bal lábát nem bírta rátenni a homokra. A hullámdörgés megsüketítette, és csak homályosan látta a Land Rover körvonalát. Az autó hátsó ajtaja nyitva volt. A kocsiban biztonság, meleg, nyugalom. Emberfölötti erőfeszítéssel három óriásit ugrott ép lábán a kocsi felé, és félig bezuhant a nyitott hátsó ajtón. Aztán megint elveszítette az eszméletét. - Greg! Greg! - hajolt Kate a férfi fölé. - Még egy kicsit tarts ki! - A kocsi maga volt a mennyország. Kate arra vágyott, hogy már mindketten bent üljenek, és bezárhassa az ajtókat. Ellenséges, fenyegető volt mögötte a tengerpart.

Hátranézett és meglátta az árnyékot. A nőt, aki ott lebegett körülöttük. Libabőrös lett. A kék ruhán még mindig ott volt a vérfolt. A szél meg se mozdította a kelmét. A jégeső nem áztatta át a nő haját, aki még mindig őket figyelte, és Kate még a parfümje illatát is érezte. Szélbenjégesőben, a tenger sós illatát, a homok- és a hínárszagot is elnyomta az a virágillat. Hányingere lett tőle. Annyira félt, hogy egy pillanatig mozdulni sem tudott. A rémült bénultságból az rántotta ki, hogy Greg nagyot nyögött mögötte. Megfordult. - Gyerünk, Greg! Gyorsan! - mondta sürgető hangon. - Csak csússz beljebb! Gyorsan! Greg tudatát a fekete homályon át is megérintette a Kate hangjából áradó pánik. Belekapaszkodott az előtte lévő háttámlába, valahogy felhúzta magát, aztán óriási erőfeszítéssel, lihegve egészen beemelte a testét az ülésre. Kate átkarolta a derekát, és segített neki. Majd ügyet sem vetve a férfi sérült lábára, megfogta a térdét, egymás mellé rakta a két lábát, aztán becsapta az ajtót. Kate megfordult, belenézett az éjszakába, éppen egy újabb hóörvény kavargott át a parton. Hol az az asszony? Senkit se látott. Elkeseredetten kerülte meg a kocsit, kinyitotta az ajtót a sofőrülésnél, belendítette magát, aztán becsapta az ajtót, és lenyomta a zárat. Megkönnyebbült kiáltással hátrazuhant, és megpróbált levegőhöz jutni. A motorháztetőhöz ütköző fehérség olyan közel volt hozzá, hogy önkéntelenül felsikoltott. Hatalmas, vérben forgó szemet látott. Valami végigzuhant a szélvédőn, és Kate látta, hogy az üveg recsegve megreped. - Ne! - vetette hátra magát az ülésben, és ösztönösen fölemelte a karját, hogy védekezzék. Kérem, ne! Greg!!! Greg megmoccant. Arra eszmélt, hogy arccal lefelé fekszik a hátsó ülésre borított durva pokrócon. Görcsösen belemarkolt, iszonyú fájdalom hasított a bal lábába, amely félig behajlítva ott hevert mellette a kocsi padlóján. - Kate, hol vagy? - Itt! - Alig hallotta a lány suttogását. - Greg, segíts! Nézd! -A hangjából kicsengő félelem még a fájdalom hullámzó függönyén át is elhatolt a férfihoz. Embertelen erőfeszítéssel fölemelte a fejét. Valahogy sikerült oldalra csúsznia, és ülő helyzetbe tornászni magát. A foga vacogott, az egész testét erősen rázta a hideg, miközben megpróbált Kate felé nézni. - Itt vagyok. Itt vagyok - mondta, és belemarkolt a Kate ülésének a hátába. Kate szeme még mindig a szélvédőre tapadt, a lány nem fordult hátra. - Nézd! Még ott volt: hatalmas, fehér, csapkodó valami. Kate újra megpillantotta a sárga, fenyegető szemet, aztán hirtelen egy gonoszul görbe csőrt is. Hátrahúzódott, fölemelt karral védeni próbálta magát, félelmében bandzsítani kezdett, amint egy éles ütés csattanó zaja újra végigfutott a még mindig reszkető szélvédőn. - Kate! - mondta Greg távoli hangon, szinte tagolatlanul. - Sirály! - kiáltott fel Kate a félelemtől és a megkönnyebbüléstől szipogva. - Egy hatalmas sirály! - Egy pillanatra tisztán lehetett látni a viharosan verdeső szárnyat és a gonosz csőrt, aztán az úszóhártyás láb támasztékot keresett a motorháztetőn, s már ott se volt, rábízta magát a szélre, eltűnt a szemük elől. Kate a kulcsért nyúlt. Annyira reszketett a keze, hogy alig bírta elindítani a kocsit. Kényszerítette magát, hogy lecsillapodjék, rükvercbe kapcsolt, és óvatosan indított. A Land Rover elhátrált a tengertől, a fényszórók végigsöpörtek a parton. - Nem látom - szólt Kate. - Nyomát se látom annak az asszonynak. - Nem hiszem, hogy kutatóexpedíciót kéne indítanunk utána. Jól látsz? Észre fogod venni, amikor eléred az ösvényt? - Greg összeszorította a fogát, mert új fájdalomhullám söpört végig rajta. Rá se hederített, csak lerántotta a takarót az ülésről, és a vállára borította. A Land Rover homályos belseje megint forogni kezdett a szeme előtt. - Azt hiszem, jó úton vagyok - nézett vissza Kate a tengerre.

Végül is visszahúzódott a dagály. Valóban, mintha sokkal messzebb volna a víz, és a szél ereje is csökkent. Óvatosan délnek fordította a kocsit, párhuzamosan haladt a vízzel, aztán háttal elindult a ház felé. Megpróbált átlátni az összepiszkított, repedt szélvédőn, és a partot figyelte, mert egyszerűen nem lehetett tudni, hol kezdődik a szilárd homok. Csak imádkozni tudott, amikor végre befordulhatott, és elindul a dűnék felé. A fényszórók fényében minden olyan másnak látszott. A hó és a kavargó homok megváltoztatta vagy eltüntette a tájékozódási pontokat. Semmi sem ott volt, ahol lennie kellett volna. Belekapaszkodott a kormányba, amikor érezte, hogy a Land Rover megfarol. Egy pillanatig azt hitte, leállnak, de aztán a kerekek újra megtapadtak, és folytatták útjukat. Pár pillanat múlva a dűnék mögött, a távolban megpillantotta a ház fényeit; köszönetképpen elrebegett egy rövid imát, a dűnék közt kanyarogva továbbra is makacsul követte az irányt, amit annyiszor követett már gyalog, és végre megérezte, hogy a kocsi felkúszik a hóborította fűre. A bejárati ajtó még mindig nyitva volt, de Kate nem törődött vele. Semmi kedve nem volt újra bemenni, hiszen szegény Bili még mindig ott feküdt a kereveten. Ehelyett elindult a Lindseyék házához vezető ösvényen, egy kicsit gyorsabban vezetett, ezért nagyokat döccentek a kátyúkban, belecsobbantak a jeges peremű tócsákba, egyszer-kétszer letört faág reccsent a kocsi alatt, de ő csak vezetett tovább, összeszorított fogakkal. Akkor észrevette, hogy a benzinszintjelző a nulla körül ugrál. - Csak itt ne! Tarts ki, te dög! Tarts ki! - sziszegte, és dühödten összeszorította a száját, amint elhaladtak egy vörösfenyő alacsonyan lógó ágai alatt, és visszacsúsztak a fő csapásra. A sérült és piszkos szélvédőn át nem vette észre az árnyékot, amely tőlük balra bukkant fel az ösvényen, mígnem egy lábnyira került az első ütközőhöz. Kate a fékre lépett, megpróbálta uralni a csúszkáló kocsit, eltekerte a kormányt és felsikoltott, amikor meghallotta az összeütközés reccsenését: beleszaladtak egy fába. Nem volt rajta öv, és a zökkenéstől előrerepült, neki a szélvédőnek. Sok időbe telt, mire felült, és óvatosan megtapogatta a fejét. Egy tojás nagyságú dudor volt a homlokán, s úgy érezte magát, mintha egy ló rúgott volna a bordái közé, de élt! A fényszórók fölfelé mutattak, a levegőbe. Beleszaladtak tehát egy fába, a hátsó kerekek meg valami árokba zöttyentek. Az ülésből is látta, hogy képtelenség felhozni az ösvényre a kocsit. - Rohadj meg! - szorongatta a kormányt. - Rohadj meg! Greg! Jól vagy? - Megmozdította fájó testét, hogy a férfira nézzen. Greg az ütközéstől a padlóra zuhant, mozdulatlanul feküdt az ülés alatt, mint egy rongycsomó. - Ó, istenem! - Megmarkolta a kilincset, megpróbálta kinyitni az ajtót, amit összepréselt az ütközés. Újra kinézett az ablakon. Mi volt az, amit maga előtt látott? Megborzongott. Bármi volt is, akár túlfeszített képzeletének lidérces képe is lehetett, de már eltűnt, és az erdő éppolyan kihalt volt, mint azelőtt. - Greg! Hogy vagy? - birkózott a kilinccsel Kate. - Greg! Hallasz engem? Valami baj volt. Nem tudta kinyitni az ajtót. Átnézett a másik ajtóra. Azt talán könnyebben ki tudná nyitni. Átmászott a másik ülésre, meghúzta a kilincset. Egy pillanat múlva kitárult az ajtó, kimászhatott. A fényszórók felé pillantva azonnal látta, hogy a kocsi eleje behorpadt, a hűtő kész, és az első kerék lapos. - Rohadj meg! - ezzel keményen belerúgott a gumiba, aztán megfordult, és megragadta a hátsó ajtót. Zárva volt. Kate-et rázta a félelem, míg újra előrement, letérdelt az ülésre, és Greg felé nyújtózott. A sötétben nem látta a férfi arcát. - Greg! Hallasz engem? A kis zseblámpája még ott volt a zsebében. Felkapcsolta, lefelé irányította. Greg arccal lefelé hevert a padlón, a teste összegörnyedve, a karja a teste alá szorulva, mintha meg se próbálta volna védeni magát, amikor előrezuhant. Kate-nek valahogy sikerült keresztülmásznia az ülésen, átkarolta Greget, és valahogy megtámasztotta az ülések közt, a padlón. Greg felnyögött, de nem nyitotta ki a szemét. Kate egy pillanatig csak ült, azt nézte, hogyan világítják meg érdes fénnyel a fényszórók az erdőt. Az akkumulátor nemsokára lemerül, a fény kihuny. Elcsigázottan az

órájára nézett. Két óra múlt. Nincs mire várni. Itt kell hagynia Greget, és gyalog kell segítséget hoznia. Fogcsikorgatva zsebre dugta a zseblámpát, szorosabban bebugyolálta Greget a takaróba, fél centire leeresztette az ablakot, hogy a férfi levegőt kapjon, aztán kimászott a hidegbe. - Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. Tarts ki! - suttogta. Szétnézett az ösvényen, a jelentéktelen, gyorsan gyengülő fénnyel bevilágított a fák közé. Az egyetlen hang az olvadó hó csepergése meg néha egy-egy levél roppanása volt. Nem lehet több mint negyed mérföld, legfeljebb tíz perc gyaloglás. Ráállt az ösvényre, belelépett a keréknyom közepébe, érezte, hogy a csizmája belemerül a jeges tócsába, a fagyott sárba. A válla rázkódott félelmében. Hátrafeszítette, biztos volt benne, hogy bármely pillanatban kinyúlhat és megérintheti egy kéz; állandóan körbenézett, és a sötétet vizsgálta menet közben. Senkit se látott. A csend tovább mélyült, ahogy csillapodott a jégeső, és kevesebb víz csöpögött a levelekről, de egész útját végigkísérte a saját, lihegő lélegzetvételének érdes meg a gumicsizmájának cuppogó, csikorgó hangja. Annyira váratlanul, döbbenetesen érte, amikor a távolban fényt pillantott meg, hogy megtorpant, és megdörgölte a szemét. Szögletes, fakókék fényfolt volt, Lindseyék házának egyik emeleti ablakából világított. Nyöszörögve, a latyakban cuppogva rohanni kezdett, szétcsapkodta maga előtt a szívós vörösfenyő- és lucfenyőágakat, amelyek ott tekeregtek és ingtak előtte. Zihálva rohant át a hóborította gyepen, továbblendítette magát az ajtó felé, és kétségbeesetten kapott a csengőhöz. Az őrjöngő csöngetés sokáig válasz nélkül maradt, aztán lépteket hallott az ajtó túloldaláról. - Ki az? - hallotta Patrick tompa hangját. - Én vagyok az, Kate. Engedj be, az isten szerelmére! Hallotta, ahogy kétszer elfordítják a kulcsot, elhúzzák a két reteszt, aztán végre nyílt az ajtó, és ő beesett az előszobába. - Hála istennek, hogy jól vagy, Kate! De hol van Greg? - ragadta meg Diana Kate karját. Még mindig fel volt öltözve, az arcán kimerültség. - A Land Roverben. Nekiszaladtam egy fának. Greg megsebesült a lábán, és azt hiszem, a fejét is beverte. Csak pár száz méternyire van innen a kocsi. Segíteniük kell, hogy hazahozzuk. - Te jóisten! - Diana tehetetlenül nézett a kisebbik fiára. Csak Patrick segíthetett. Roger legalább két fájdalomcsillapítót bevett lefekvés előtt, s amikor Diana egy órával azelőtt benézett a hálószobájukba, Roger a párnát szorítva mélyen aludt, arca még mindig sápadt volt és megviselt az ágy melletti lámpa elernyőzött fényében. Allie is mélyen aludt, zihálva, kissé nyitott szájjal, arckifejezése különösen kemény, bár az arcszíne már normális lett. Diana csöndesen behúzta az ajtót, és töprengve lement a földszintre. Aggodalommal töltötte el a lánya látványa. Patrick elaludt a kandalló melletti széken. Diana ráterített egy takarót, s otthagyta a fiát a barátságosan pislogó zsarátnok mellett. Leült a konyhaasztalhoz, és éppen a harmadik csésze kávéját itta, amikor Kate őrült dörömbölése és csöngetése talpra ugrasztottá, felébresztette Patricket, s mindketten odasiettek az előszobába a bereteszelt ajtó elé. - Ülj le, gyermekem, és szuszogd ki magad! - javasolta most Diana, amikor Kate betántorgott a nappaliba. A lány vizes volt és sáros, a hajtincsei kunkorgó patkányfarokként lógtak bele kimerültségtől áttetsző arcába. - Azt hiszem, Greg biztonságban van. Bezártam az ajtókat, és betakartam őt, de hát azután, ami Bill-lel... - hirtelen elsírta magát. - Még nem is tudod, hogy Bili... - Tudok róla, Kate - tette a kezét Diana a Kate vállára. - Paddy átment a nyaralóba, mielőtt a nagy havazás elkezdődött volna. Paddy, hozd ide gyorsan a konyakot! - utasította a fiát. - Ne beszélj, Kate, amíg ki nem fújod magad! Aztán majd kigondoljuk, hogyan hozzuk haza Greget. Kinézett az ablakon: a fia egyedül van odakint. Egyedül és sebesülten.

- Alison! - szólalt meg Kate hirtelen. Megpróbált felülni, de Diana visszanyomta a párnák közé. - Alison miatt ne izgasd magad, drágám! Biztonságban van. Nemrég hazajött. Odafönt van az ágyában. Csak azt tehetjük, hogy hazahozzuk Greget, és utána mindnyájan lefekszünk. Egy pillanatra csönd lett. Mindnyájan Bilire gondoltak. Szegény Bili, milyen kedves ember volt! Kate annyira szerette volna, hogy ne feküdjön magányosan a nyaralóban. De hát érte már semmit se tehettek, Gregnek viszont sürgősen segítségre van szüksége. - Elmondta Alison, mi történt? - Kate felnyitotta a szemét, és Diana arcát tanulmányozta. Kimerültség és aggodalom dúlta fel az asszony vonásait. - Nem igazán. Túlságosan fázott, és nagyon fáradt volt. Ráérünk holnap reggel is megkérdezni tőle. - Diana elhallgatott egy pillanatra, amikor Patrick megjelent egy tálcával. Három pohár és egy üveg konyak volt rajta. Jókora adagot töltött mindhármuknak, az egyik poharat Kate-nek, a másikat az anyjának adta. Patricket rossz előérzettel töltötte el a tény, hogy az anyja nem szólt semmit, amikor a harmadik poharat megtartotta magának. Óvatosan belekortyolt, a szemébe könny szökött, amikor az ital tűzként végigfutott a torkán. - Hogy hozzuk haza Greget? - kérdezte aztán. - Használhatnánk a kocsiját, Kate? Kate megrázta a fejét. - Azon az ösvényen semmit sem ér. Ezért is mentem neki a fának. - Van más út is, amelyen odajuthatunk? Azt mondta, csak pár száz yardnyi a távolság. - Greg megsebesült, és semmi ereje nem maradt. Valahogy ide kell cipelnünk. - Cipelni? - Diana elképedt. Patrickre nézett, aztán a kereveten kimerültén üldögélő Kate-re. Csak ők hárman voltak. Meg tudják csinálni? Greg magas, erős testalkatú férfi. Legalább tizennégy stone a súlya. De ha a másik lehetőség az, hogy egész éjszakára odakint hagyják... Becipeljük - jelentette ki Diana eltökélt hangon. - Nincs mese. Hárman megbirkózunk vele. De várjuk meg, hogy Kate kiszuszogja magát, és lenyomja ezt a konyakot. Veszem a csizmámat, kesztyűmet. - Szólsz apának? - kérdezte Patrick. Nyugtalanul harapdálta a száját. - Apád alszik. Mire észrevenné, hogy elmentünk, már itthon is leszünk - mondta Diana határozottan. - Nincs szükség rá, hogy felzavarjuk. Bezárjuk a házat. Allie is alszik. Biztonságban lesznek. Kate kortyolt egyet a konyakból, és lehunyta a szemét. Erezte, hogy újra meleg árad szét az ereiben, de ezzel együtt rátört a kimerültség újabb hulláma is. Arra gondolt, felállni se bír, hát még egyet kortyolt. Amikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy Patrick figyeli. - Jól van? - kérdezte csöndesen a fiú. - Anya elment, hogy hozza a kendőjét meg a cuccokat. - Sikerülni fog! - Kate keserves arcot vágott. - Paddy, kérhetnék egy meleg zoknit? A fél Északi-tenger itt tocsog a csizmámban, és a lábam olyan hideg, hogy másként aligha fog engedelmeskedni. - Azonnal - felelte mosolyogva a fiú, mert hálás volt, hogy olyasmit kérnek tőle, amit könnyű teljesíteni. - Rögtön hozom. Amikor a fiú elment, Kate visszadőlt a párnákra, és újra lehunyta a szemét, mert úgy érezte, forog és dülöngél körülötte a szoba. Aztán sietve kinyitotta megint, mert Patrick visszatért egy pár vastag, gyapjú futballzoknivai meg egy törülközővel. - Ez elég meleg lesz? Kate bólintott, hirtelen tudatosodott benne, hogy Lindseyék nappalijában üldögél, sáros, vizes csizmája pedig ott áll a szőnyegen. Patrick követte a pillantását. - Ne aggódjék! Anya se aggódik - mosolyodott el újra. - Lehúzzam? - Megtennéd? Azt hiszem, nem lenne erőm hozzá. Kate hátratámaszkodott, amikor a fiú, háttal neki, meglovagolta a lábát, és ügyesen lehúzta a csizmáját. Sárral kevert, vizes homok záporozott a szőnyegre. Patrick letérdelt, lehúzta Kate zokniját. A lány lába hófehér volt, ráncos és jéghideg.

- Szegény láb! - mondta mosolyogva Patrick. Fogta a törülközőt, és gorombán végigdörgölte Kate lábát, mígnem a lány fájdalmában elkapta előle. Patrick akkor ráhúzta a zoknit. Megnézem, hátha találok valami csizmát. Hányas a lába? - Öt és feles-hatos - ült kijjebb, a kerevet szélére Kate. - Azt hiszem, megmosom az arcomat. Attól majd magamhoz térek egy kicsit. - Jól van. Biztosan találok egy csizmát, ami jó magának. Az legalább száraz lesz. Kate a fürdőszobában belenézett a mosdó fölötti tükörbe. Az arca elkínzott volt, szürke, a szeme karikás és zavaros. Kézzel hátrakotorta a haját, és sokáig csapkodta arcába a hideg vizet, aztán fogott egy törülközőt. Meg tudják tenni! Bármi is az a valami odakint, nem támadja meg őket, ha hárman lesznek. Patricknél fegyver is lesz - észrevette, hogy a fiúnak puska volt a kezében, amikor ajtót nyitott neki -, hazahozzák Greget. Kevesebb mint egy óra alatt túl lesznek az egészen, és akkor mindnyájan biztonságba kerülnek. Két óra lett belőle. Greg magánál volt, amikor végre odaértek a Land Roverhez, és még arra is képes volt, hogy humorosan üdvözölje az anyját, megfeledkezve a pánikról, melyet akkor érzett, amikor magához tért, és látta, hogy egyedül van. Az anyjáék a tűzoltólifthez hasonló valamit állítottak össze egy pokrócból meg néhány sétabotból, azon vitték vissza a házba Greget nem sokkal hajnali négy után. Diana nyitotta ki az ajtót, ő lépett be elsőként, idegesen körülnézett, mialatt Greg fél lábon, az ajtóba kapaszkodva álldogált. - Látszólag minden rendben. Biztos alszanak még - mondta, és Greg hóna alá dugta a vállát. Na, gyere, nagyfiú! Gyere és ülj le! Lássuk, mekkora a seb! Mögöttük Patrick csöndben bezárta és elreteszelte a bejárati ajtót, a sarokba támasztotta a vadászpuskát. Észrevette, hogy útközben Kate hátrafelé nézeget, azt is látta, mennyire megkönnyebbült, amikor hazaértek. Ő is megkönnyebbült, hiszen szörnyű légkör volt az erdőben; biztosan érezte, hogy követik őket. Greg homlokán hatalmas, lila seb éktelenkedett, amelyet akkor szerzett, amikor a fának ütközés után nekizuhant az első ülés hátának, de ettől, valamint a kimerültségtől és a borzongástól eltekintve sértetlennek látszott. Viszont a lába szörnyen fájt. Ráfektették Greget Roger dolgozószobájában egy kempingágyra, kapott egy jó adag aszpirint fájdalomcsillapítónak. Patrick ezután nyugodtan beszélhetett Kate-tel. Az anyja fölment az emeletre, Alisont ellenőrizni. - Jobb lesz, ha elmondja, mi történt. - Már elmondtam. - Kate összeráncolta a homlokát. Sápadt és megviselt volt az arca. Fogta a bögre forró kakaót, amit Diana készített neki, s a gőzét belélegezve belekortyolt. - Nem, nem mondta el. Hogy előtte mi történt. Mikor találta meg Bilit? Kate még egyet kortyolt a kakaóból, a tömény édes íz, gyermekkori emléket idézve, szétáradt a szájában. - Az ösvény közelében találtuk meg, útban volt errefelé. Járt a nyaralóban is, hozzám jött, s amikor nem talált ott, arra gondolt, megpróbálkozik itt. - Sikerült Bilinek... - Patrick habozott, mert hirtelen tisztán maga előtt látta a nyaralóban, a kereveten fekvő holt férfit. - Sikerült Bilinek elmondania, mi történt? Kate habozott. - Nagyon zavart volt. Majdnem öntudatlan. - Nagyot lélegzett, mintha tovább akarna beszélni, de aztán csak hallgatott. Hogy mondja el Patricknek, hogy Bili Alisont vádolta azzal, hogy megtámadta? - Amennyire megértettem, azt hitte, két nő támadta meg - mondta végül tartózkodóan. - Két nő? - ismételte meg Patrick elszörnyedve. Kate bólintott.

- Szörnyű állapotban volt, Patrick. Azt hiszem, nem sok mindenre emlékezett. Betettük a Land Roverbe, és visszavittük a nyaralóba, aztán Greg egyedül elindult, hogy megtalálja Allie-t. Képzelheted, milyen nyugtalanok voltunk. - Kate újra elhallgatott, nézte, amint elég erősen remegni kezd a keze. A melléhez szorította a bögre kakaót, és halványan a fiúra mosolygott. - Nem tudtam, mit tegyek vele. Fölmelegítettem és lefektettem, megpróbáltam elállítani a vérzést, de elveszítette az eszméletét. - Kate hirtelen küszködni kezdett a sírással. - Nem tudtam, mit tegyek. Ha tudnék valamit az elsősegélyről... - Letette a bögrét, letörülte az arcán végigfolyó könnyeket. Patrick felállt, csöndben behozott egy doboz papír zsebkendőt a konyhából, és letette Kate mellé, a szék karjára. - Tudja, hogy én is láttam Bilit? - szólalt meg aztán gyöngéden. - Azt hiszem, nem segített volna rajta az elsősegély. Azt hiszem, betört a koponyája. Ne vádolja magát! - Letérdelt a tűz elé, fölvette a piszkavasat, és megpiszkálta a fahasábokat. - Allie azt mondta, Marcus ölte meg Bilit - szólalt meg egy kis idő múlva. A füstölgő fadarabokat figyelte. - Azt mondta, másokat is ő ölt meg. - Sima és fáradt, kifejezéstelen volt a hangja. - Marcus? - kérdezett vissza Kate automatikusan, és cseppnyit kételkedve. - Valakinek meg kellett tennie. - Patrick arca hirtelen elkomorodott. Dühösen összehúzta a szemét, ő is a sírással küszködött, Kate-nek háttal tovább döfködte a hasábokat. - Reggelig semmit se tehetünk - mondta Kate, felállt, és letérdelt Patrick mellé. Átkarolta a fiú vállát, érezte, hogy a remegő test megfeszül az érintésére. - Meg kell próbálnunk aludni néhány órát - folytatta egy kis szünet után. - Itt mindnyájan biztonságban vagyunk. Az ajtók zárva, és nálad ott a puska. Feküdj le! Patrick némán megrázta a fejét. - Mi lesz magával? - Még mindig nem nézett föl Kate-re. de a lány így is látta a könnyek szántotta, nedves csíkot az arcán. - Ha itt maradsz lent, akkor kölcsönkérem az ágyadat. - Kate annyira fáradt volt, hogy hirtelen kétségessé vált előtte, vajon egyáltalán fel tud-e jutni a lépcsőn. - Persze. - Patrick végre ránézett, és halványan elmosolyodott. - Bocsánat! Szánalmas vagyok. - Nem. Nagyon bátor vagy - felelte Kate, aztán valahogy talpra állt. - Próbálj meg aludni egy kicsit! Reggel szükségünk lesz a józan eszünkre. Kate valahogy mégis fölmászott a lépcsőn. Minden csontja, minden izma sajgott; a feje szaggatott, a lába szúrt, ahogy fellépkedett az utolsó meredek fokokon, és elindult Patrick szobája felé. Alison ajtajánál megállt, és benézett. Az ágy melletti/ lámpából tompa fény szivárgott ki a lépcsőpihenőre. Diana ott ült a lánya ágyán, figyelte, ahogy alszik. Felnézett és az ajkához emelte a kezét. Aztán felállt, és lábujjhegyen az ajtóhoz ment. - Patrick azt mondta, egy-két órára használhatom az ágyát - suttogta Kate. Diana bólintott. Megfogta Kate karját, és átvezette a folyosón Patrick szobájába. Felkapcsolta a villanyt, rámeredt a szanaszét heverő könyv- és papírhalmokra, aztán szó nélkül megrázta a fejét, és lesöpörte az ágyról a könyveket-kazettákat. melyekből hatalmas kupac lett a padlón. - Hozok néhány lepedőt - mondta fáradtan. - Köszönöm, ne! Nincs rá szükség. - És hogy megakadályozza, Kate azonmód, ruhástul elvetette magát az ágytakarón. Túl fáradt volt ahhoz, hogy gondolkodjék, szorongjon, vagy akár egy másodpercig is tovább talpon maradjon. Lehunyta a szemét. A feje azonnal kínzóan lüktetni kezdett, mintha túl sokat ivott volna. Erőszakkal és nyögve nyitva tartotta hát a szemét, miközben Diana ráborított egy takarót. Diana egy pillanatig nézte Kate-et, aztán elfordult, lekapcsolta a villanyt. - Aludjon, Kate! Reggel majd beszélünk - suttogta, kiosont és behúzta az ajtót. Valahol odakint egy fácán veszélyt rikoltott, hangja belehullott a hajnalt megelőző feketeségbe, aztán újra csöndes lett minden.

XLVI A súlyos, gazdagon díszített melltű tömör ezüstből készült. Nyers, kelta minták éktelenítették, de az övé volt, a britoné. Mindazt, ami történt, a férfi előre tudta. Most lehajolt, letépte az asszony ruhájáról az ékszert, és győztes vigyorral a saját köpenyébe tűzte. Ostoba boszorkány! Azt hitte, megijed az átkozódásától? Valóban azt hitte, hogy az örökkévalóságig üldözheti? Ott állt fölötte egy pillanatig, azon csodálkozott, hogyan szerethette annyira, de kísérletet sem tett rá, hogy kihúzza a kardot az asszony testéből; a harag és a gyűlölet vitriolként folyt az ereiben. Aztán lehajolt, a karjánál fogva megragadta az asszonyt, és a láp szélére vonszolta. Csak egyvalamit tehetett érte, a drága feleségéért, a törvényes szeretőjéért, vágya tárgyáért, a fia anyjáért, hogy a csábítójával együtt küldi le a Hádészba. Nagy erőfeszítéssel fölemelte a testet a földről, és néhány lábnyira belevetette a lápba; nagy elégtétellel figyelte, hogy az asszony majdnem arra a helyre zuhant, ahol a szeretője nemrég elsüllyedt. A test kis ideig a felszínen maradt, kék ruhája szétterült az iszapon, a kard még mindig kiállt a testéből, vörösesbarna haja megcsillant a fölkelő nap fényében, aztán lassan, szinte észrevétlenül süllyedni kezdett. A férfi csípőre tett kézzel figyelte, gúnyos mosollyal az ajkán. Bosszú: édes, éltető bosszú. És soha senki nem fogja megtudni. A felhők lassan elvonultak: felkéklett az ég. Csodaszép nap következik. A derekára tette a kezét, érezte az övébe szúrt tőrt az üres hüvely mellett, amelyben korábban a kardja volt. Megérintette a tőr markolatát, végigsimított rajta, aztán kihúzta, érezte a szeretett, megbízható fegyver súlyát. Aztán a papok felé fordult. *** - Együtt írjátok meg a dolgozatotokat Alisonnel, Sue? - kérdezte Cissy Farnborough, és lenézett a lánya feje búbjára, mivelhogy csak annyit láthatott belőle. Sue az asztalnál ült, beletemetkezett egy vastag, puha kötésű könyvbe. Ne olvass az asztalnál! - akarta volna mondani az anyja, de hát hogy tegye, amikor Joe ott ül a kukoricapelyhes zacskó túloldalán, egészen elmerülve a Sunday Telegraphbun. Cissy felsóhajtott. - Sue! - próbálkozott újra, most hangosabban, idegesebben. - Hallottad, mit kérdeztem? Sue felnézett. Fésületlen haja úgy fogta körül az arcát, mint valami félrecsúszott dicsfény; a hálóinge, amelyet egy szőrös popsztár különlegesen ocsmány képe díszített, gyűrött volt és elég piszkos. - Nem tudom, mi van Allie-vel. A múlt héten nem volt iskolában. Majd később felhívom felelte mogorván. - Megkérlek rá. Tudnom kell, hány személyre főzzek ebédet. - Mindig túl sokat főzöl - jegyezte meg Sue élesen, és újra belemélyedt a könyvbe. Cissy lebiggyesztette a száját. Fogta a vízforralót, bekapcsolta, elővette a kávét. A férje és a lánya teát ivott reggelire, és Joe megkövetelte a szokásos komplett, halálos adag koleszterint tartalmazó, bőséges reggelijét. Még azt se hagyta, hogy grillen süsse meg neki a szalonnát. „Megdolgozom az ételért, asszony! - dörögte, amikor a felesége azt javasolta, hogy kissé mérsékelje az étvágyát. - Azoknak a nyimnyám doktoroknak fogalmuk sincs róla, milyen az élet a földeken. Ők a városiaknak írják a könyveiket. Íróasztalkukacok. Soha életükben egy szalmaszálat se tettek keresztbe. Nézd csak meg, mi lesz az ilyenekből!” Cissy feladta. Jócskán lerágott csont volt ez a téma náluk. A paraszti neheztelés és gorombaság e keveréke az ő apjának szólt, aki könyvelő

volt Londonban, mielőtt nyugdíjba vonult volna. Kimerte a kávét a csészéjébe, töprengve megkavarta, s csöndben végigsorolta magában, mi mindennel elégedetlen, miközben az ablak felé fordult és kinézett. Rangján alul ment férjhez; legalábbis a szülei így gondolták. És sajnos, nem titkolták el a véleményüket. Ő viszont mindig megvédte Jóe-t, kiállt mellette, szenvedélyesen támogatta, lefeküdt vele, s végül férjhez ment hozzá, és persze, a szüleinek lett igazuk. Joe elvégzett egy középiskolát Suffolkban, de Cissy szemében egyáltalán nem számított tanult embernek; semmi más nem érdekelte, csak a föld. A vasárnapi újság kivételével soha semmit nem olvasott, lenézte a tanult embereket, különösen a feleségét. Susie-val másként bánt. Szerinte a lányának semmi se volt elég jó, de még így se állt Cissy mellé, amikor az asszony rá akarta nevelni a gyereket, hogy rendszeresen csinálja meg a leckéjét. „Hagyd békén azt a lányt! mondta türelmetlenül, valahányszor Cissy rá akarta venni Sue-t, hogy kapcsolja már ki a sétálómagnóját vagy a tévét, és figyeljen oda a tanulásra. - Csinos lány. Elég hamar talál majd magának férjet. Semmi szüksége erre a marhaságra.” - Nincs lekvár, Ciss! - nézett ki az újság mögül csalódottan Joe, az üres lekvárosüveggel a kezében. - A fenébe! - mondta Cissy halkan. Miért, miért van az, hogy mindig hibázik valamiben? Hogy mindig elfelejt valamit? - Ne hívj Cissnek! - vágott vissza. Cecília Louise. Erre a két névre keresztelték a szülei. De Joe soha az életben nem hívta Cecíliának. Az asszony eleinte mulatságosnak találta, hogy a férje Cissynek szólítja, de aztán ez a kedvesség megfakult. Most már csak olaj volt a tűzre. - Menj és azonnal hívd fel Alisont! - szólt rá Sue-ra, mint ilyenkor mindig; az igazi céltábla helyett mindig a lánya ellen fordította a dühét és a tehetetlenségét. - És öltözz fel! Olyan vagy, mint egy utcalány. Meglepetésére Sue azonnal felállt. Az asszony látta, hogy titokban Joe is rápillant az újságja mögül. Talán több erő volt a hangomban, gondolta. - Felírom a lekvárt a listára - jelentette ki higgadtan. - Meg kell várnod, amíg újra eljutok vásárolni. Egyébként pedig rengeteg lekvár van a spájzban. - A férjére mosolygott. Cukormentes lekvár, természetesen. - Látta, hogy a férje megrándul, de meglepetésére nem szólt semmit. Engedelmesen megkente a pirítósát vajjal, és az egészet befalta. Nos, ha ezzel akart bűntudatot kelteni benne, akkor nem vált be a számítása. Mi az a néhány uncia vaj ahhoz az irtózatos mennyiségű zsírhoz képest, amit a férje az évek során befalt. Megfordult, kinézett a konyhaablakoa. Gyalázatos idő volt odakint. Kilenc után járt, de az ég szinte fekete volt. A keleti szél csak úgy suhogtatta a konyhakert mögött a gyümölcsfákat, és kemény, olvadós hószemcsék borították a füvet. Cissy megborzongott. Még mindig itt a nyakukon a jégeső. Az ablakba akasztott madáretetőben egész sereg madár verekedett az olvasztott faggyúból és magvakból készített madárpástétomért, amit ő tett ki nekik. A Joe étkezéséből egyetlen dolog tetszett neki, mégpedig az, hogy minden zsírt leszedett az ételéről, és madárpudingot csinált belőle. Elmosolyodott, amint azt figyelte, hogyan civakodik két vörösbegy egy csomó verébbel. A madáretető alatti havas füvön nagyjából ötven apró madár lakomázott a lehullott magvakból. - Anya! Nem működik a telefonjuk! - siránkozott Sue, miközben letette a kagylót. - A rosseb egye meg! Basszák meg! Joe felnézett. - Menj a szobádba, Susan! - bömbölte. - De apu, Allie-nél vannak a jegyzeteim. Muszáj beszélnem vele. - Nem érdekel, mi van nála. - Végre valami kirángatta Joe-t a letargiájából. - Az én házamban nem beszélhet így egy gyerek! Cissy belekortyolt a kávéba; meg se szólalt. Majd ők elintézik egymás közt. Kitartóan támogatta Sue barátságát Alisonnel. Kellemes család volt a Lindseyéké. Szépen beszéltek, tanult emberek voltak. Nem az ő hibájuk, hogy nincs elég pénzük: szegény Roger nagyon beteg!

Dianának eddig mégis sikerült olyan kellemmel és olyan stílusban vezetni a háztartást, amit Cissy csak irigyelni tudott. Visszafordult az ablaktól és szétnézett a csatatéren, ami a reggelizőasztalon maradt. - Ha odatettem az ebédet, elviszlek kocsival hozzájuk - mondta békítőén. - Elhozhatod a jegyzeteidet, és Allie is velünk jöhet, ha akar. Lényegében az egész család átjöhetne. Van egy hatalmas bélszínem. Ahogy mondtad, jut mindenkinek bőven, s olyan jó lenne látni őket. Nem hiszem, hogy ebben az időben bárkinek bármi dolga akadhatna odakint. - Hirtelen kedvességgel rámosolygott a férjére meg a lányára. Rosszkedve éppoly gyorsan tovatűnt, mint ahogy rátelepedett. Lindseyék majd mindnyájukat felvidítják.

XLVII Kate hirtelen összerezzent, erre felébredt, felbámult a mennyezetre, mert nem tudta, hol van. Szúrt a feje. A szobában semmi se volt ismerős, nem tudta hová tenni. A behúzott, narancssárga függönyökön tompa fény szűrődött át. Körülnézett a rengeteg könyvespolcon, a rendetlen íróasztalon, a számítógépen, megnézte a posztereket, amelyek teljességgel befedték a falakat, aztán megsemmisülve újra lehunyta a szemét. Nem volt ereje felülni, pedig tudta, hogy muszáj. Arcához emelte a csuklóját, rábandzsított az órájára: negyed tíz. Hirtelen észrevette, hogy teljesen felöltözve fekszik a takaró alatt. Óvatosan megmozdult, az ágy széle felé araszolt, arra készülve, hogy leteszi a lábát a padlóra, de minden porcikája fájt, így aztán csöndesen feküdt egy darabig, és inkább az agyát próbálta beindítani. Mi is történt a múlt éjszaka? Miért nem emlékszik rá? Az ajtó felé fordította a fejét, mert halk kopogást hallott. Patrick volt az. - Bocs a rendetlenségért! Hoztam egy kis teát - mondta mosolyogva a fiú. Ahá! Hirtelen összeállt a kép. A félelem és a rémület; a hideg és a kimerültség. Kate felkönyökölt, kiseperte arcából a haját, és a csészéért nyúlt. - Angyal vagy! Nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok. A többiek hogy vannak? - Azt hiszem, élnek. - Patrick elhúzta a széket az íróasztalától, és Kate-tel szemközt lovagló ülésben leült. - Mi történik velünk? Most mit csináljunk? Kate kortyolt egyet az égetően forró teából, és gondolkozott egy kicsit. - Ki kell jutnunk valahogy a főútra. Segítségre van szükségünk. Orvosra. Rendőrségre. Összeráncolt szemöldökkel elhallgatott. - Hogy van Greg? - Teljesen begyulladt a lába. Anya azt mondja, kórházba kell vinni. Kate-et meglepte, micsoda fájdalom hasít belé. Greg köztük az egyetlen erős férfi; az egyetlen, aki meg tudja védeni őket, ha... ha? Ha megtámadják őket? Mintha a gondolataiban olvasna, Patrick megrázta a fejét. - Bárki ölte meg Bilit, már rég továbbállt. A mi kocsinkkal. Tegnap ellopták a Volvót. Elindulok gyalog Farnborough-ékhoz. Alig egy óra alatt ott vagyok. Kate ivott még egy kis teát, érezte, hogy akár valami életelixír, úgy árad szét az ereiben az ital. - Nem mehetsz egyedül. Veled megyek. Gyorsan megmosakszom, és eszem valamit. Megdöbbent, amikor rájött, mennyire éhes. - És már kész is vagyok. Milyen az idő? Patrick felállt. Áthajolt az íróasztalán, elhúzta a függönyt, beáradt a tompa fény. - Nem valami kellemes. Még mindig fúj a szél, és elég sok hó esett. Hóvihart jósolnak! - tört ki belőle hirtelen. - Micsoda? - Kate gyomra liftezni kezdett a pániktól, ebből tudta meg, hogy korántsem olyan nyugodt, mint gondolta. Az összes félelme ott volt eltemetve benne, csak az alkalomra várt, hogy a felszínre törjön. - A kocsi! - szólalt meg hirtelen elfúló hangon Patrick. Kate lecsapta a csészét, kilódult az ágyból, odaállt a fiú mellé. - Ott van kint a lápon! - mondta félelemmel vegyes csodálkozással Patrick. A Volvo pár száz yardnyira a gyeptől és a homoktól, a sótelep szélén állt a sárban úszó füvön. A kereke alatt vidáman hullámzott a tenger, hínárkoszorút tapasztva a lökhárítóra. - Van benne valaki? - Kate csak a kocsi körvonalát tudta kivenni a távolság miatt. - Azt hiszem, nincs - felelte megzavarodva Patrick. - Hogy kerülhetett oda? Senki se tudta volna odáig vezetni. - Még apálykor se?

- Kate, nézze meg, milyen magas a talaj ott, ahol a kocsi áll. Az ott mind apró sziget. Azok a fűfoltok dagálykor is a víz felszíne fölött maradnak. Négy lábbal magasabbak, mint a környékük. Egyszerűen nincs rá mód, hogy egy kocsi a vízen át eljusson odáig. - Biztos a dagály sodorta oda. Az éjszaka szörnyű szél volt... - Errefelé fújt! A tenger felől. És ez egy autó, Kate. Egy baromi nagy Volvo. Nem gyerekjáték. Ha a tengerbe kerül, elsüllyed. - Persze, igaz. - Kate zsebre dugta a kezét, érezte, hogy borzong. - Ki tudunk menni oda? Mikor húzódott vissza a dagály? Patrick szórakozottan bólintott. - Ezt meg kell mondanom apának. - Lemegyek én is. Kate a kábult fiú után nézett, ahogy az az ajtó felé tartott. Aztán újra kinézett az ablakon. A kocsi még mindig ott volt, a híg napsütés visszatükröződött a szélvédőjén. Lefelé menet bekukucskált Alison szobájának nyitott ajtaján. A lány mozdulatlanul feküdt, a haja szétszóródva a párnán. A mackó a padlón, mellette egy forró vizes palack. Kate egy pillanatra megállt, Alisont figyelte. Úgy érezte, a lány nem alszik. - Allie? - suttogta. - Ébren vagy? Választ nem kapott. Roger a konyhaasztalnál ült, előtte egy csésze kávé, a föle alapján már kihűlt és ízetlen lehetett. Diana ott állt mellette, a kenyérpirítóra ügyelt. - Tudott aludni? - kérdezte mosolyogva Kate-et, és a tűzhelyen álló kávéskannára mutatott. - Egy kicsit - felelte Kate hálásan. - Töltsön Gregnek is, és vigye be neki, kérem! Azt hiszem, örülni fog, hogy láthatja - mondta Roger. Megpróbálkozott egy vézna mosollyal. - Aztán majd mi is megreggelizünk. Addigra itt lesz az apály, akkor nekivághatunk, hogy kimenjünk a családi határhoz. Azok a szemetek! Fogalmam sincs, hogy vihették oda az autót, de biztos, hogy egy lyukas garast sem ér már, ha a dagály átmosta. - Majd a biztosító kifizeti, apa - lépett ki a dolgozószobából Patrick. - Úgy legyen! - Roger arca szomorú volt, miközben azt figyelte, hogy Kate két bögre kávéval a kezében, átmegy a szobán. Greg párnákkal felpolcolva feküdt a dolgozószobában egy kempingágyon. Valaki ideiglenesen egy székre tette a lábfejét, hogy az ágynemű súlya ne nyomja, s bár Kate látta, hogy fájdalom vonaglik át az arcán, miközben rámosolyog, a férfi sokkal jobban nézett ki, mint előző éjszaka. - Hogy vagy? - Azzal kezében a kávéval letérdelt Greg mellé, aztán leült a padlóra. Hallottam, hogy nem javult a lábad. - Túlélem. - Greg Kate felé nyújtotta a kezét. - És ezt neked köszönhetem. Nem menekültem volna meg, ha a múlt éjszaka vagy ötször nem mented meg az életemet. Adósod lettem. - Ne butáskodj! - Kate zavarba jött, lesütötte a szemét a kávésbögrére. A kávé sűrű volt, fekete, dús aromájú. - Tudom, bárki megtette volna - mondta nevetve Greg. - Valószínűleg igen. - Nos, még egyszer köszönöm! Ha neked lettem volna, én bizony otthagyom magamat megrohadni, amit jól megérdemeltem volna azok után a disznóságok után, amiket elkövettem ellened. - Milyen költőien fogalmazol! - mosolyodott el Kate. Egy pillanatra csend lett. Aztán Greg újra Kate felé nyújtotta a kezét. - Nagyon furcsa álmom volt, Kate. Azt hiszem, még mindig szörnyű veszélyben vagyunk. Paddynek már elmondtam, most elmondom neked is. Azt fogod hinni, hogy hallucinálok. Valószínűleg azt hiszed, hogy a múlt éjjel is hallucináltam...

- Ha te, akkor én is - szólt közbe gyöngéden Kate. - Mind a ketten láttuk azt az alakot. - Talán azért, mert vártuk is - folytatta Greg. Megrázta a fejét, elengedte Kate kezét, és újra megmarkolta a kávésbögrét. - Amikor idejöttél, elhatároztam, hogy elijesztelek innen. Tudod, hogy így is volt. De a viccem, ha az volt, hamar önállósította magát. Mindnyájan képzelődni kezdtünk... - Újra elhallgatott. – Ha jól emlékszem, Thomas de Quincey fogalmazta ezt meg pontosan: „Ha valaki, aki állandóan ökrökkel foglalkozik, hirtelen ópiumevővé lesz, nagy a valószínűsége, hogy ökrökről fog álmodni.” Ugye így van valahogy? - Gyorsan Kate- re sandított a szeme sarkából, látta, hogy a lány meglepődött. - És ha valaki filozófus, és ópiumos delíriumban van, akkor... „humani nihil... ” - „Humani nihil a se alienum putat” - fejezte be helyette Kate. - Nos, sose gondoltam volna, hogy olvastad a Vallomásokat1. Greg elmosolyodott, a huncut pillantás széttörte a szürkeséget az arcán. - Nos, valaha elég sokat olvastam, tudod? Még azt is tudom, mit jelent. „Azt gondolja, semmi sem idegen tőle, ami emberi.” Ugye így van? - Kate megjegyzését várta. Amikor a lány nem mondott semmit, folytatta. - Még a Byronomba is újra beleolvastam, amikor megtudtam, hogy Lady Ganajtúró beköltözik a nyaralómba. - Lady Ganajtúró? - kérdezte döbbenten Kate. - Hát, ha előbb tudod, hogy így hívtalak, odadobtál volna tegnap a cápáknak. - Az már igaz. - Kate töprengve kortyolt a kávéjából. - Még nem mondtad el, mit álmodtál. Miféle képzeletbeli alak kísértett? - Marcus. Kate beharapta az ajkát. - Nocsak! - Megpróbált elkapni a parton. Megpróbált megszállni engem. Harcoltam vele... Elhallgatott. - Almomban újra megpróbált beköltözni a fejembe. - Kényelmetlenül fészkelődött az ágyon. - Életemben ez volt a legszörnyűbb álmom, és csak apró töredékekre emlékszem belőle. - Talán mégis olyasmi ébresztett föl, ami idegen az embertől - mosolygott rá Kate, hogy a csipkelődéssel kiugrassza Greget ebből a nyomott hangulatból. - Jól van, jól van! Higgy, amit akarsz! Tudom, hogy ő volt. Csak arra emlékszem, hogy megpróbált beköltözni a fejembe, és ha hagyom, akkor bekerült volna a házba. És ő pontosan ezt akarta; megszállni bennünket. Mert ismerjük a titkát. - És mi az a titok? - nézett figyelmesen Kate a férfira. Greg Kate-re pillantott, a hitetlenkedés vagy a gúny jelét kereste az arcán. - Az, hogy megölte Claudiát. De más is van. Sokkal több. Máskülönben miért volna olyan dühös? És olyan elkeseredett? Kényelmetlenné vált a csönd a szobában. Greg szemében nyoma se volt viccelődésnek; de a feszültséget oldó könnyedségnek sem. Kate félelmet látott az összeszűkült szürke írisz mögött. Nyelt egyet, idegesen összefonta az ujjait. - Mit gondolsz, ki ölte meg Bilit? - kérdezte végül fátyolos hangon. Greg felsóhajtott. - Nem tudom, mire gondoljak? Tudod ugye, hogy Allie mondott valamit. - Patrick elmondta, hogy Allie szerint Marcus volt az. - Elmondtad nekik, mit mondott Bili? - Nem.

1

 Thomas de Quinccy: Egy angol ópiumevő vallomásai, fordította Tandori Dezső (Európa Könyvkiadó,  1983), 20. o.

Greg kiegyenesedett a párnák közt. Fájdalmasan lüktetett a lába, a forró kín felszúrt egészen a térdéig. Nem kellett látnia begyulladt, elszíneződött húsát ahhoz, hogy tudja, a seb elfertőződött. - Allie felébredt már? - Nem hiszem. Amikor lejöttem, mélyen aludt. Azt hiszem, Greg, az a legfontosabb, hogy orvost hívjunk hozzád... és Allie-hez. Patrickkel kimegyünk a főútra. - Kate kinézett az ablakon. - Nappal nem is olyan ijesztő. Greg újra megfogta a lány kezét. - Sajnálom, Kate, hogy mindez megtörtént. Szegény, öreg Byron! Kate bánatosan rámosolygott. - Majd megvár. - Tudod - kezdte habozva Greg -, azt hiszem, végül is örülök, hogy ideköltöztél. - Előrehajolt és gyöngéden megcsókolta Kate homlokát. Ujját végigcsúsztatta az arcán. - Szépek a csontjaid. Ha majd túl leszünk mindenen, megfestem az arcképedet. Kate elmosolyodott, meglepte, hogy kimerültsége ellenére is milyen erős izgalom futott át a testén a férfi érintésére. - Vehetem ezt bóknak? - Ó, igen! Akik jól ismernek, ölni tudnának egy ilyen bókért. - Mélyen, nagyon mélyen fölvillant valami a humorérzékéből, de igazán csak egy csipetnyi. Kate egy pillanatig elnézte Greg arcát, aztán félig-meddig kelletlenül felállt. - Tudjuk, hol a Volvo. - Nocsak! Kate fölnevetett. Feszes, apró kacaj volt, a hisztéria határán. - Odakint a lápon, a sótelepnél. A víz kellős közepén. Senki se lett volna képes odavinni. Greg nem szólt semmit, a tekintete fogva tartotta a Kate-ét, aztán belőle is kitört a kényszeredett nevetés. - Nos, jó. Valószínű, hogy Marcus annak idején csak fogatot hajtott. A Volvo azért egy kicsit más. - Csak nem gondolod komolyan...? - Nem tudom, mit gondoljak. - Gregnek odalett a türelme. - Az isten szerelmére, mit csinálhatok én itt, ebben a szobában? Légy óvatos, Kate! Mondd meg Paddynek, hogy vigye magával a puskát, és minden lépésetekre ügyeljetek. Nem tudjuk, mivel állunk szemben. Van valami vagy valaki odakint, aki készen áll a gyilkolásra. Nekem nagyon úgy rémlik, teljesen mindegy, hogy valódi, hús-vér mániákus gyilkossal vagy egy kísértet gyilkossal van-e dolgunk, az eredmény ugyanaz. - Szóval, nem hiszed, hogy Alison volt az? - kérdezte Kate az ajtó felé menet. - Persze, hogy nem Alison volt. Nem lett volna hozzá elég ereje, még ha meg akart volna is ölni valakit. És a kocsival végképp nem tudott volna semmit sem kezdeni. - Greg visszahanyatlott az ágyra, erőt vett rajta a tehetetlenség, a frusztráció, a fájdalom. Kate egy pillanatig habozva nézte a férfit, aztán csöndesen kinyitotta az ajtót, és kisurrant a szobából. Amikor a konyhába lépett, Roger elétolt a konyhaasztal túloldaláról egy csésze friss kávét. - Allie felébredt. Diana meg Paddy fent van nála. - Egy szék felé intett. Csak egy parányival látszott kipihentebbnek, mint előző éjszaka. Amikor Kate vele szemben leült, látta, hogy még mindig riasztóan kékes színű az ajka. - Hogy van Alison? - kérdezte. Roger megrázta a fejét. - Megvárom, amíg a többiek lejönnek. Allie nem akarja, hogy mind ott tolongjunk a szobájában. - Ráadásul ki lehetett olvasni a szeméből a ki nem mondott folytatást, hogy nem tud fölmenni a lépcsőn. Most még nem. Kate félrenézett, annyira fájdalmas volt látni, Roger milyen beteg.

- Amint Paddy lejön, el kell mennünk orvosért - mondta. - És a rendőrséget is tájékoztatni kell. - Roger lenézett a kávésbögréjére, töprengve megkavarta, figyelte a folyadék mozgását, s ahogy a felszíne kicsinyítve visszatükrözi a mennyezeti lámpát. - Tudom, hogy mindnyájukban fölmerült az a bolondos ötlet, hogy egy kísértet bujkál az erdőben, Kate. Valódi kísértet, ahogy Allie mondaná. De kísértet nem ver agyon egy magas, erős embert. - Végre fölpillantott. - Legyen óvatos! Nagyon kérem, legyen óvatos! - Hirtelen elhallgatott, és Kate látta, hogy az arcát könnyű mosoly világítja be, amely néhány pillanatig ott játszadozott a szája körül, majd elhalt. Követte Roger pillantását, és megfordult a székén. Alison ott állt a lépcsőfeljáró ajtajában. Hálóingben volt, kócos haja a vállára lógott, s úgy nézett körül a helyiségben, mintha sose látta volna. - Alison! - Roger felállt, hátratolt széke idegborzolóan csikorgott a kőpadlón. - Jól vagy, drágaságom? Alison aprót biccentett, mintha nehézséget okozna neki a mozdulat, aztán homályos tekintettel rájuk nézett, teste ide-oda imbolygott. Most Paddy jelent meg mögötte. Sápadt volt. Ott toporgott Alison körül. - Allie, ülj le! Ülj csak le, én majd hozok neked valami finomat inni. - És a húga háta mögül kétségbeesetten mutogatott valamit Rogernek és Kate-nek. Egymásra pillantottak. A szoba levegője hirtelen megtelt elektromossággal. Alison még egyet lépett előre, egyik lábát olyan természetellenes óvatossággal engedte a másik elé, mintha a kőpadló imbolyogna, mint egy hajófedélzet. Ahogy Roger és Kate felé közeledett, a kandalló mellett alvó két macska leugrott a székről, amelyen összegömbölyödve hevert, és átiramodott a szobán. Egy pillanat alatt eltűntek az etetőlyukukban. Kate csodálkozva bámult utánuk. A macskák szeme lángolt. Nyakukon és farkukon felállt a szőr a rémülettől. Összeráncolt szemöldökkel újra Alisonre nézett, aki már megint csak állt, és hirtelen belenyilallt, hogy a lány olyan, mintha berúgott volna. Rogernek ugyanez jutott eszébe. - Alison! - szólalt meg éles hangon. - Mi a baj? - Megtámadta anyát - mormolta Patrick bágyadtan. Odaért az asztalhoz, besuttyant mögé, hogy közé és a húga közé kerüljön. - Megőrült. Apa, mi történik itt? - Hófehér és feszült volt az arca, látszott rajta, hogy nagyon megijedt. Roger rápillantott, aztán újra a lányára nézett. Alison arca tökéletesen üres volt. Még egyet lépett előre, a kezét maga elé tartotta, mintha a semmibe kapaszkodna. - Alison! - robbant ki Rogerből a kiáltás. - Válaszolj! Mi a baj? - A fiára pillantott. - Hol van Di? Megsebesült? Patrick megrázta a fejét. - Megijedt. Mindjárt lejön és... Hirtelen hosszú kacagás szakította félbe azt, amit mondani akart. Borzongva jöttek rá, hogy a hang Alisontől származik, de a kislány nem a saját hangján nevet. Kate érezte, hogy bizsereg nyakán a bőr, amint Allie-re mered. - Senki - szólalt meg Alison elfolyó, lassú hangon -, senki se fogja elhagyni ezt a házat. Soha senki se jön rá, mi történt. - Diana jelent meg mögötte, az ajtóban. Kate hallotta, hogy Roger zajosan beszívja a levegőt, ahogy a feleségére néz. Diana arcán hatalmas lila seb volt. Beosont a szobába, és megállt ott, ahol volt, hátát a falnak vetette, teste minden porcikájáról látszott, hogy megsebesült, hogy zavarodott, hogy nagyon fél. Roger nyelt egyet. - Allie, azt hiszem, beszélnünk kell, drágám. Ülj le! Iszunk valami meleget... De Alison láthatóan nem hallotta, amit az apja mondott. Lassan, fájdalmasan még egyet lépett. Kate a szemét figyelte. Üres volt, tökéletesen üres. - Roger! - lépett közelebb Kate a férfihoz, és szinte csak suttogott. - Azt hiszem, alszik. Roger élesen rápillantott, aztán összehúzott szemmel visszanézett a lányára. - Te jóisten, azt hiszem, igaza van! Mit tegyünk?

- Azt hiszem, veszélyes, ha ilyenkor felébresztik - nézett kérdő tekintettel Dianára Kate. Patrick volt az, aki cselekedett. - Ha aludna, nem látna bennünket - mondta csöndesen. Óvatosan a húga felé lépett, s miután Alison erre sem reagált, még egyet lépett. Mögé került, könnyedén a vállára tette a kezét. - Gyere, Allie! Feküdj le! - Alison meg se rezzent. - Gyere, Allie! Le kell feküdnöd! - Egy cseppet megszorította a húga vállát, megpróbálta maga felé fordítani. Alison megfeszült, hirtelen kipördült Patrick keze alól, és elindított egy hatalmas ütést, amely csak súrolta a fiú vállát, mert Patrick elugrott Alison útjából. - Jól van, Alison, ebből elég volt! - lépett a lányához meglepő gyorsasággal Roger. Elkapta a csuklóját, és egy szék felé húzta. - Nem bánom, akár alszol, akár ébren vagy, de ebben a házban nem viselkedhetsz így. Döbbenetes módon Alison engedelmesen lépett kettőt az apjával, aztán megtorpant, és lerázta magáról Rogert. Roger hátratántorodott. Bár a betegség legyöngítette, magas férfi volt, és elég súlyos, a lánya mégis úgy pöckölte félre, mintha feleakkora volna. Alisonnek még mindig kifejezéstelen volt az arca. Minden érzelem letörlődött róla. - Mint egy automata - suttogta Patrick. Odasurrant az apjához. - Jól vagy, apa? Nem sebesített meg? Roger megrázta a fejét. Mindnyájuk tekintete Alison arcára tapadt, amely még mindig mozdulatlan volt. Kate összehúzta a szemöldökét. Aludna? Vagy valami másról van szó? Alison percekig mozdulatlanul állt; se nem mozdult, se nem szólalt meg, aztán Kate a szeme sarkából észrevette, hogy Diana kisurran a szobából. Pillanatok múlva újra ott volt, kezében egy vitorlavászon öv. A többiek őt figyelték, ahogy Alison háta mögé surran, és gyengéden elkezdi rátekerni az övét a lányára, a karja fölé, nyilvánvalóan azért, hogy a karját a testéhez rögzítse. Alison nem reagált erre sem. Diana gyöngéden szorosabbra húzta az övét, éppen Alison könyöke felett. - Hozz egy takarót, Roger! És csavard bele szorosan! - utasította a férjét. - Gyorsan! Mielőtt felébred. Alison az anyja hangja hallatán előrelépett, mintha akkor ébredt volna tudatára, hogy korlátozni akarják. Megpróbálta megmozdítani a karját, ijedt csodálkozás futott át az arcán, amelyet nyomban dühödt ordítás követett. Megperdült, és az alsókarjával csápolva szinte minden erőfeszítés nélkül elszakította a vászonövet. Az arcán semmi más nem látszott, csak vegytiszta düh. Az asztal felé fordult, előrenyújtotta a kezét. Kate túl későn pillantotta meg a kenyér mellett a kést; pattant, hogy megszerezze, de elsőként mégis Alison kaparintotta meg. Kate megragadta a lány csuklóját, s tekintetük egy pillanatra találkozott az asztal felett. Kate érezte, hogy átnyilall rajta a félelem, mert a szem, amely az övébe horgadt, nem Alisoné volt; a szempár már nem volt kifejezéstelen, álmos se: hideg volt, számító és nagyon dühös. - Allie! - nyögte ki. - Kérlek! Alison fölnevetett. Mélyen, a torkából. Könnyedén kiszabadította csuklóját Kate szorításából, felkapta a kést, és az anyja felé hajította. Eltévesztette, s ez egy pillanatra kibillentette az egyensúlyából. Patrick meglátta a lehetőséget, ráugrott, aztán birkózva a padlóra zuhantak. - Paddy! - sikoltott fel Diana, amikor a penge belecsapott a fia felkarjába, és vér csordult a gyékényszőnyegre. De Patrick se hagyta magát, ádázul tovább birkózott. Rúgott és vonaglott, miközben Alison egyértelműen fölénybe került. - Roger, csinálj valamit! - sikoltott föl Diana újra, megfeledkezve a férje gyöngeségéről, ám Kate volt az, aki lekapta az összehajtogatott abroszt a kredencről, és Alison fejére borította. Patrick abban a pillanatban szabadította ki magát a húga szorításából, rálépett Alison csuklójára, a padlóhoz szögezte, és elvette tőle a kést. Csak akkor vették észre, hogy Greg is ott van egy sétabotra támaszkodva, arca fehér a fájdalomtól. - Itt van! - adott át valamit az anyjának. - Gyorsan! Ez apa nyugtatója. - Dianának láthatóan reszketett a keze, amint kinyitotta a fiától kapott dobozt, és kivett belőle egy fecskendőt. Rogerre

pillantott, aztán teleszívta a fecskendőt, odalépett vonagló lányához, fölemelte a hálóingét, és beleszúrta a tűt a tomporába. Alison dühösen felkiáltott, a hangját csak félig fojtotta el az abrosz, melyet Kate tartott a fejére csavarva. Aztán egy sor káromkodás következett, és csak nagy sokára lett csend. Sok percbe telt, míg a lány ökölbe szorított keze elernyedt, és elnyúlt a padlón. Kate óvatosan lehúzta a fejéről az abroszt, és az arcába nézett, amely birkózás közben vörös volt, mostanra viszont már kisimult. Alison csöndesen és könnyedén lélegzett, a haja szétterült a padlón. Patrick lassan lehajolt, lehúzta a húga hálóingét, hogy eltakarja a fenekét, aztán a szárítóról lekapott egy törlőt, és elállította vele a vérzést a karján. - Nem szabad, Patrick! Fertőző - mondta Diana automatikusan. Még mindig Alison arcára szögezte a tekintetét. - Hallottad, mit kiabált? - esett bele egy székbe Greg szédelegve, amit az erőfeszítés okozott, hogy a dolgozószobából a konyhába vonszolta magát. - Idegen nyelven kiabált - mondta Roger egy pillanatnyi habozás után. - Nem akármilyen idegen nyelven - pillantott Greg Kate-re. - Gyerünk! Mondd el nekik! Milyen nyelv volt? Kate megrázta a fejét. - Nem vagyok biztos benne, hogy... - Dehogynem vagy biztos benne! Hallottad, mit mondott. Bizonyosfajta latint beszélt. Gyerünk, mondd már ki! Hallottad! - Sorban ránézett a többiekre. - Mindnyájan hallottátok. Latinul kiabált! Patrick lehajolt, és felkapta a kést. Csak bámult rá, mintha nem tudná elhinni, hogy egy kést tart a kezében. - Allie sose tett volna ilyet. Nem tehetett ilyet. Egyetlen lány se lehet ilyen erős. Diana felkapta a széttépett övét, amely két részre hasadt. Mindnyájan rámeredtek. - Mennyi ideig hat az injekció? - kérdezte Roger halkan. Ránézett a feleségére. A nyugtatót neki hagyta ott az orvos. - Nem sokáig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fog hatni. - Lenézett Alison ernyedt testére. - Nagyon kis adagot használtam. Roger, mit tudunk csinálni vele? - kérdezte sírós hangon. Roger Diana vállára tette a kezét. - Nem tudom. - Szinte összeroskadt az egész teste a vereség tudatától. - Van valami, amit tudnotok kell - nézett Greg egymás után a többiekre, majd Kate-re is. Az arca teli volt szánalommal. - Mielőtt Bili meghalt, azt mondta nekünk, hogy Alison támadta meg. - Nem! - Diana félig sikoltotta, félig nyögte a szót. - Sajnos, ezt mondta - bólintott Kate. - De az nem Alison volt. Ezt mindnyájan tudjuk. A szeme sem Alison szeme volt. - Mit beszélsz? - meredt rá Diana. - Tudod, mit beszél - mondta Greg. Lenézett a húga előtte heverő testére. - Allie meg van szállva. - Nem! - Akkor minek neveznéd? - Odalépett az anyjához, de Diana elhúzódott tőle. Greg megvonta a vállát. - Nem Alison volt, aki az imént beszélt, nem Alison volt, aki ilyesmit csinált. Kate-nek igaza van. Még a szeme se volt a sajátja. Diana elsírta magát. - Mit csináljunk? Greg Kate-re nézett, aztán az apjára, aki belesüppedt az asztalfőn álló székbe, az arca szürke volt a kimerültségtől. - Találnunk kell egy orvost.

- Nem! - fordult a fia felé Diana. - Nem kell orvos, nem kell rendőrség. Nem hagyom, hogy Allie-t elvigyék innen... - Mi lesz a lábammal? - kérdezte puha hangon Greg. - És mi lesz apával? Azt hiszem, a dokinak látnia kéne. - Elhallgatott. - Allie-nek segítség kell. Méghozzá sürgősen. Tudjátok, hogy így van. - Nem! - rázta meg a fejét Diana. Könny csörgött az arcán. - Nem! Majd mi magunk megoldjuk az egészet. Minden rendbe jön. Allie felépül, ha egy nagyot alszik. A te lábad is meggyógyul, Greg. Máris javult, te magad mondtad, hogy apádnak meg neked csak pihenésre van szükségetek... - Di! — pillantott fel Roger. Tenyerével dörgölte az arcát, s mind hallották a huszonnégy órás borosta súrlódó hangját. - Egyedül nem tudjuk megoldani. Jobban tudod, mint én. A nyaralóban ott van egy halott. Egy halott, Di! Nem képzelt, hanem valódi halott. Ő se tud már semmit se tenni magáért. - Allie nem vihette el a kocsit, anya! - szólt közbe hirtelen Patrick. - Lennie kell még valakinek odakint az erdőben. - Elmegyünk Patrickkel, és telefonálunk Farnborough-éktól - állt fel Kate. - Azt hiszem, máris mennünk kell. - Vidd a puskát, Paddy! - biccentett Roger. - Greggel majd vigyázunk a házra. Patrick bizonytalanul pillantott az apjáról az anyjára, aztán Kate-hez fordult. - Mehetünk! - suttogta.

XLVIII A konyha makulátlan, a bélszín a sütőben, alatta csöndesen pirult a krumpli. Cissy örvendő mosollyal nézett körül. Még Joe vasárnapi újságjait is sikerült többé-kevésbé rendezett halomba raknia a konyhaasztal túlsó végén. Semmi se fogja piszkálni a lelkiismeretét, ha Sue-val átmegy Lindseyékhez, s a rendetlen, hamufoltos kandallózugban megiszik egy csészével a Diana csodálatos kávéjából, amelyet egy ipswichi boltban daráltak meg valami különleges masinán. Gyakran törte a fejét, miért szereti annyira Dianáék házát. A nappali olyan volt, mint bárhol bárkié, egy tér a hétköznapoknak, az ember néha térdig járt az újságpapírban, a varrnivalóban, a macskákban, Greg festékeiben, Patrick halmokban álló könyvei közt. De a rendetlen és gyakran poros felületek mindig zsúfolva voltak friss virággal. Diana még a legvadabb télben is mindig talált valamit az erdőben, s a házat mindig belengte a kávé, a házi kenyér, a szárított gyógyfüvek illata, s még az is csodálatos volt, ha a macskák néha fújtak egymásra. Felsóhajtott, körülnézett a saját konyhájában. Cissy kemény igyekezete ellenére össze se lehetett hasonlítani Diana konyhájával. Se a házával. Ő is megpróbált virágot szárítani, de az összezsugorodott, apró szirmai lehullottak, megpróbált kenyeret sütni, de a kelő tésztával teli, letakart tepsik látványa felidegesítette; s ha kisült a kenyér, jó illata volt ugyan, de súlyos lett, mint az ólom. - Sue! - A lépcső aljához állva szólt fel a lányának. - Át akarsz menni Lindseyékhez? - Igen, megyek. - Csodák csodája, Sue meghallotta, amit mondtak neki, mert a sétálómagnója valamilyen okból - nyilván nincs benne elem, vonta le a következtetést az anyja -, alighanem ott hevert elhagyottan az ágya melletti asztalon. így hát ebben a pillanatban Sue alkalmasan az emberi kommunikációra, előkerült a szobájából. - Óriási! Visszajönnek velünk ebédre? - Húzz kesztyűt, drágám! - Cissy kritikusan végigmérte a lánya öltözékét - fekete rogyizokni, fekete trikó, fekete zubbony, amely elöl a térdéig ért, de hátul alig takarta el a fenekét; a fejére fekete sál volt kötve, a szeme feketével kihúzva-, aztán felsóhajtott. Reggel, amikor fölkelt, Sue olyan volt, mint egy kedves tizenéves. Most meg mint egy zombi, aki a lápból szökött meg. Elkeseredett sóhajjal felkapta azt előszobában álló asztalról a Range Rover kulcsait, és elindult kifelé. Hideg, nyirkos délelőtt volt, az égen súlyos felhők. Bármely pillanatban újra elkezdődhetett a havazás. Beszálltak a Range Roverbe, és Cissy elindította a motort, hagyta pörögni pár percig, bekapcsolta az ablaktörlőt, és belülről is letörülte a párát a szélvédőről. - Utálom az ilyen időt! - hajolt előre Sue, hogy bekapcsolja a rádiót, aztán cikázni kezdett az állomások között. Az anyja összerezzent, amikor a Radio One belebömbölt a hideg csöndbe. - Muszáj? - kérdezte. - Jaj, anya, ne csináld már! Most azt fogod mondani, hallani akarod a madarakat útközben. - Miért ne? - vonta meg a vállát Cissy, ami nem volt valami súlyos érv a vitában. Sóhajtva kiengedte a kéziféket, kifordult a nehéz járművel az udvarról; a kétsávos úton csak úgy fröcskölt a sárgás sár. Egyetlen kocsit se láttak, amíg Cissy óvatosan megtette azt a pár mérföldet, amíg be lehetett fordulni a Lindseyék felé vezető útra. - Remélem, az ösvényük nincs nagyon rossz állapotban - mormogta, amikor befordult. Elképzelni se tudom, miért nem csináltat Roger aszfaltot az útra. Az ember azt hinné, azt akarják, hogy teljesen el legyenek vágva a világtól. - Nincs elég pénzük az ilyesmire - szúrta közbe Sue. Az ajtónak támaszkodva föltette egyik bokáját a másik térdére, s megpróbálta magára erőltetni a laza és könnyed tartást, miközben a kocsi ide-oda dülöngélt a kátyúkban. - Ha apa rendes szomszéd volna, megcsinálná nekik.

Semmibe se kerülne neki, mindig a farmok közti utakkal szarakodik, így aztán Lindseyék- nek is ugyanolyan útjuk lenne, mint a többieknek. Cissy már éppen vissza akart vágni, hogy a dolgok nem egészen így működnek, minthogy Joe sose tenné meg ezt, Roger meg sose fogadná el, amikor valami eszébe jutott. A fiatalok néha ragyogó tisztán látják azt, mit kell tenni, és gyakran meg is teszik. A felnőttek rontják el a dolgokat a habozásukkal, az önmaguk által felállított szabályokkal. Beharapta az ajkát, mert illetlen szavak szólaltak meg a fejében. Cseszhetjük! - ez illett az életére. Meg a Joe-éra! El van cseszve elejétől a végéig. Nos, mért ne segíthetnének valakin, hogy még egy esélyt kapjon? Joe igazán mondhatná azt, hogy túl sok kavicsot rendelt annak idején, amikor azokat a régebbi utakat csinálta; ez pedig gyógyír volna Roger büszkeségére. - Mit mosolyogsz? - bámult rá Sue, mert arra számított, az anyja majd rászól, hogy üljön tisztességesen. Cissy még szélesebben mosolygott. Nos, csesszék meg ezt is! A gyerek úgy ül, ahogy akar. Az ő élete. A Range Rover szerencsésen vette az első éles kanyart, és biztonságosan futott tovább. Cissynek megjött a mersze, egy kicsit gyorsított, mert nagyon szeretett volna már ott lenni. Odafent finom hóréteg borította a faágak boltozatát, az aszott levelek összezsugorodva odafagytak az ágakhoz. A tócsák vize sötéten fénylett, nem tükrözte vissza a fentiről sugárzó világosságot. Cissy idegesen felkiáltott és bekapcsolta a fényszórókat. Legközelebb akkor kiáltott fel, amikor a fényszórók ívelt fénye egy alakot világított meg előttük az ösvényen. Vadul a fékre lépett, és elkeseredetten birkózott a kormánnyal, mivel a súlyos Range Rover csúszni kezdett. - Ó, istenem! Cissy reménytelenül igyekezett visszaszerezni uralmát a kocsi felett, tudatában volt, hogy a mellette ülő Sue nagy koppanást hallatva nekizuhan az üvegnek. - Ó, istenem! - A kiáltásból sikoltás lett, amikor a fölemelt kezű alak az egész látóterét kitöltötte, aztán a kocsi oldalra csúszott, és átbukva az ösvény szélén belezuhant az árokba. Cissy feje a kormánynak csapódott, s a kocsi leállt. A rákövetkező csendet Michael Jackson hangja törte meg, amely hirtelen áradni kezdett a rádióból, és elnyomta a motor surrogását meg a hűtőből kiáradó gőz sistergését.

XLIX Patrick a hóna alá szorította a fegyvert. Megszegett minden szabályt: a fegyver megtöltve és kibiztosítva. Ám Kate egy szót se szólt, miközben a fiú mögött kilépett az ajtón. Még hallották, hogy Diana behúzza utánuk a reteszt. - Menjünk és nézzük meg a Volvót? — kérdezte Patrick hátrafordulva. Az arca sápadt volt, teli sérülésekkel. Kate megdöbbent, mert olyasvalamit érzett a fiú iránt, amiről azt gyanította, hogy anyai érzés. Patrick minden próbálkozás ellenére, hogy felnőttnek tessék, bizonyos mértékben még mindig gyerek volt, és úgy tekintett Kate-re, mint felnőttre. Óriási! Pedig most Kate is azt szerette volna, ha valaki megfogja a kezét. Megtorpant, fülelt. A levegő nyers volt és hideg; Kate érezte a vizes fenyők és a sár szagát, a szag kaparta a torkát, nyirkosán rátapadt az arcára. - Megnézhetjük - felelte lassan. Csak pár perc az egész. - Ugyanúgy aggódott, mint a fiú, hogy végig kell menniük a sötét ösvényen. Áthaladtak a durva szálú gyepen meg a homoksávon, amely a kertet meg a lápot választotta el egymástól, és egy pillanatra megálltak, hogy végignézzenek az iszapos lapályon. Elég magas volt a dagály. - Megyek és megnézem - mondta Patrick, és átadta a fegyvert Kate-nek. - Megvár itt? Kate bólintott. A fegyver meglepően nehéz volt; kétlette, hogy a vállához tudná emelni, és szilárdan megtartani; még akkor is, ha meg kéne tennie. Mégis megnyugtató volt kesztyűs kézében tartani a puskát. Összehúzott szemmel lankadatlanul figyelte, ahogy Patrick a combig érő gumicsizmában fűcsomóról fűcsomóra ugrál, aztán egyenesen belegázol a lápba, s csak halad előre az egyre szűkebb vízerek között, feltúrja a homokot, a sárdűnéket, amelyek apró szigetként emelkednek a tenger szintje fölé. Patrick odaért a kocsihoz, Kate látta, hogy óvatosan körbejárja, és benéz az ablakain. A fiú a zsebébe nyúlt, előhúzta a kulcsot, kinyitotta az utasülés felőli ajtót és beszállt. Kate visszatartotta a lélegzetét. Mögötte teljes volt a csend a kertben. Elképzelte, hogy Diana és Greg a konyhaablakból nézik őket, s ez a gondolat jólesett. Néhány másodperc múlva Patrick kiszállt a kocsiból. Gondosan visszazárta az ajtót, ami annyira nem illett a helyzethez, hogy Kate ellenállhatatlanul mulatságosnak tartotta, s aztán elindult visszafelé. A fiú fülig sáros volt és lihegett, amikor végre megállt a lány mellett. - Be volt zárva. Nincs nyoma, hogy valaki kifeszítette volna a zárat, vagy dróttal babrált volna a műszerfal alatt. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Se vizet, se sarat, se horzsolást nem találtam. Az autó teljesen ép. - Hát akkor, örüljünk? - kérdezte Kate fancsali arccal. Patrick eltöprengett. - Hogyan került oda, Kate? - Jobb, ha ezt most nem bolygatjuk! Inkább próbáljunk meg kiérni a főútra - felelte a lány, azzal Patrick kezébe nyomta a puskát, és hátat fordított a tengernek. Patrick bólintott. - Erre rövidebb az út. Menjünk erre! Megmutatom magának. - És a füvön át elindult. Greg elfordult az ablaktól. Mögötte az apja levetette magát a kerevetre. Pár másodperc múlva már aludt is. Greg részvéttel pillantott az apja kimerült arcára, aztán kibicegett a konyhába. - Elmentek, anya. Mit fogunk csinálni Allie-vel? Nem fog már nagyon sokáig aludni. Óvatosan, a leeresztett szempillája alól a húgára pillantott; tudta, hogy ő mit tenne: jól bezárná valahová, de azt is tudta, hogy az anyja hallani sem akar ilyesmiről. - Tudomásul kell vennünk,

hogy veszélyes lehet. Tudom, hogy nem az ő hibája. Nem is ő maga az, aki veszélyes, de az isten szerelmére, óvatosnak kell lennünk. - Mit javasolsz? - Diana hangja rekedt volt a kimerültségtől. . - Van kulcs a hálószoba ajtaján? - Tudod, hogy van. Mindig magára zárja az ajtót. - Akkor semmi nehézséget nem okoz, hogy felvigyük, és rázárjuk az ajtót, miután ágyba fektettük. A saját nyugalmunk érdekében. Meglepetésére az anyja alig láthatóan megvonta a vállát. - Jól van. Greg az apjára, aztán az anyjára pillantott. - Nekünk kell megtenni, anya. Diana bólintott. Egy pillanatig összeroskadva csak ült csöndesen, aztán Greg látta, hogy kihúzza a vállát és fölnéz. Nagy bátran még egy mosollyal is megpróbálkozott. - Sajnálom, Greg. Nem kell segítség. - Felállt. - Én viszem föl. - Egyedül nem vagy rá képes. - De igen - közölte kurtán Diana. Egy pillanatig egyikük sem nézett Alisonre, de most, amikor megtették, látták, hogy a lány kinyitotta a szemét. - Allie? - szólalt meg Greg elsőként. - Jól vagy? Alison szeme tágra nyílt, teli volt félelemmel, zavarodottsággal. A saját félelmével, a saját zavarodottságával. Greg az anyjára pillantott, és látta, hogy ő is észrevette. - Allie drágám! Úgy megijesztettél minket! - Elestem? - Alison az anyjába kapaszkodva megpróbált felülni. - Egy kicsit elájultál, hugica! - mondta Greg. Megnyugtatóan Alisonre mosolygott. - Jobban vagy? - Azt... azt hiszem, igen. - Ágyba, szivecském! - mondta parancsolóan Diana. - Aztán felviszek neked valami ételt. Alison bizonytalanul talpra állt, egy pillanatig imbolygott, és kábultan körülnézett. - Elment, ugye? - kérdezte végül. - Igen, elment - mondta Greg, és keményen megrázta a fejét, mert Diana már nyitotta a száját, hogy megszólaljon. - Nem kell izgulnod, most már semmi baj, hugica! Alison elmosolyodott. - Nem kell izgulnom - ismételte meg engedelmesen. Még mindig kábult volt. Diana megfogta a karját. - Gyere, drágám! Fölmegyünk. Megfáznál idelent. Greg figyelte őket, amint átmennek a szobán, aztán leült, mert érezte, hogy gyalázatosan lüktet a lába. Sok időbe telt, amíg Diana előkerült. - Azonnal lefeküdt, és azt hiszem, azonnal elaludt. - Bezártad az ajtót? Diana bólintott. - Ó, Greg, annyira utálok ilyesmit csinálni! - Nem lesz tőle semmi baja. És még mindig jobb, mintha megismétlődne... szóval, ami megtörtént. Diana bólintott. Céltudatosan Greghez lépett. - Jól van. Most nézzük meg a lábadat. - Nem várhatnánk meg az orvost? - Hogy levágja? Gyerünk! Tedd föl a lábad a székre! - Mindketten tudták, hogy az asszonynak el kell foglalnia magát valamivel. Diana gyöngéden leszedte a kötést. Tanulmányozni kezdték a duzzadt lábat. - Ki fogom tisztítani! - nézett a fiára.

Gregnek sikerült az arcára erőltetnie egy mosolyt. - Megbirkózol vele? - Persze. Hozom az elsősegélyládát. A doboz a dolgozószobában volt. Diana felkapcsolta a villanyt, körülnézett, a dobozt kereste, melyet az íróasztalon hagyott. Úgy látta, még sincs ott. Felháborodott kiáltással kutatni kezdett utána, aztán hirtelen megtorpant. Hideg volt,a szobában, rendkívül hideg, és földszagot érzett, nyirkos föld szagát. Összehúzott szemöldökkel próbálta leküzdeni a vágyát, hogy azonnal kirohanjon a szobából. - Greg! Hová tettem az elsősegélyládát? - kérdezte hátrafordulva, természetellenesen harsányan. Háta mögött csukva volt az ajtó. Biztos, hogy becsukta? Majdnem futott felé, megragadta a kilincset. Tudta, hogy nem fog kinyílni. - Greg! - rikoltotta. - Greg! Érezte, hogy valaki ott áll a háta mögött. Nagyon közel hozzá. Különös parfümillatot érzett, édeset, émelyítőt, és még nagyobb lett a hideg, már csípte a kezét, ahogy az ajtóval birkózott. - Greg! - A kiáltása zokogásba fulladt. Megpördült, az arca elé emelte a kezét, hogy megvédje magát, bárkiről van is szó. A szobában senki. Zavartan körülnézett. Olyan biztos volt benne. Hallotta, érezte, szagolta azt a nőt. Mert nő volt. Tudta, hogy nőnek kellett lennie. A félelemtől szipogva visszafordult, hogy tovább birkózzék az ajtóval. Az ajtó könnyedén szélesre tárult. - Anya? Minden rendben? - hallotta meg Greg hangját, aki őt szólította. A hangja csak kíváncsi volt, nem nyugtalan, nem ijedt. Nem hallotta talán, hogy sikoltott? Nagyot nyelt, hogy uralkodjék magán, és újra benézett a szobába. Az elsősegélydoboz ott volt az ajtó melletti könyvespolcon, ahol rögtön meg kellett volna látnia, ha odanéz. Felkapta, bevágta az ajtót, és visszament a nappaliba. - Nem találtam meg azonnal - mondta ragyogó műmosollyal Gregnek. - Jól van. Csak forralt vízre meg fertőtlenítőre van szükségem, és máris hozzálátok. - Miközben a vizet forralta, előkeresett egy törülközőt a fiókból, gyöngéden Greg lába alá tette, aztán sietve kirakta a felszerelést az asztalra. Greg az anyja karjára tette a kezét. - Jól vagy? - Jól - bólintott Diana. - Minden rendben lesz - mosolygott rá megnyugtatóan Greg. - Mindennek van magyarázata. Bilit már semmi se hozza vissza, de tudom, hogy nem Allie tette. Meglátod, ha ideér a rendőrség, mindent kiderítenek. Diana megint bólintott, arra figyelt, hogy a kötszereit sorban kirakja. Sokáig főzte a borotvapengét, aztán először szappannal és vízzel, utána fertőtlenítővel megmosta a kezét, s megvárta, amíg a penge annyira lehűl, hogy megfoghatja. - Ne nézz ide! Greg elvigyorodott. - Ha nem nézek oda, azon veszem észre magamat, hogy megnyúztad a lábam. Összeszorította a fogát, ahogy az anyja a püffedéstől feszes bőrhöz érintette a pengét. Diana látszólag egyáltalán nem nyomta meg a sebet, de hirtelen habos, sárgászöld genny tört elő belőle. Greg nagyot nyelt, akarata ellenére elfordította a fejét undorában, és összerezzent, amikor megérezte, hogy az anyja keze kinyomja a sebből a mérgező váladék maradékát. Diana csipeszbe fogott gézzel újra meg újra kitörülte a sebet, aztán egyszer csak kész volt. Greg érezte a hűvös, tiszta géztapaszt lázas bőrén, aztán a kötést is. - Kösz! - szűrte összeszorított fogán át a szót, és furcsállta, hogy fájdalommal vegyes kábultságot érez. Diana oda se figyelt.

- Maradj egy percig, csinálok magunknak egy csésze teát. - Összeszedte a géztörlőket, kidobta a szemetesbe, mindent elrakott, letörülte az asztalt. Fogta a vízforralót, és félúton volt a mosogatóhoz, amikor kialudt a villany. - A francba! - nézett körül Greg. - Ez egy biztosíték volt. - Ne mozdulj! - tette a kezét Diana a fia vállára, aki fel akart állni. - Várj, majd én megnézem a kredencben. A helyiség homályos volt a lámpák nélkül. Az ablakokon csak szürke, bizonytalan fény szűrődött be a kertből, ahol újra havazni kezdett. Hirtelen észrevették, hogy lágy, puha pelyhekben hull a hó a súlyos felhőkkel teli égből. Az emeletről hallatszó hangos recsegésre-puffanásra összenéztek. - Allie! - mondta Greg. - Felébredt. - Az apjára pillantott, aki meg se mozdult, feje alatt párnaként ott volt a karja. - Fölmegyek - tette le Diana a vízforralót, és szégyenkezett, mert rájött, hogy fél - fél attól, hogy fölmenjen a saját lányához. - Légy óvatos! Jusson eszedbe, hogy Allie nem önmaga - mondta halkan Greg. - Akkor mit gondolsz, kicsoda? - meredt rá Diana. - Nem tudom. Nem egyvalaki. Csak annyit mondtam, légy óvatos. Sok mindenen ment keresztül, szörnyű lidércnyomásai voltak, és azt hiszem, ebben a pillanatban fogalma sincs róla, hogy az idő nagy részében mit csinált. Egy másik zuhanás követte az elsőt. Felnéztek a mennyezetre. - Ez Patrick szobájából jött - suttogta Diana. - Vidd a sodrófát! - morogta Greg, miközben az anyja a nappalit a konyhától elválasztó függőleges gerenda felé tartott. - Megüssem a saját lányomat? - torpant meg Diana. - Ha szükséges, igen. Mindkettőnk érdekében - tápászkodott fel Greg. - Az ördögbe ezzel a lábbal! Veled megyek. - Nem, Greg... - De igen. Hozz be egy sétabotot az előszobából! Kibírom, ha nem nehezedem rá túlságosan. - Fölnézett a mennyezetre. Diana minden további vita nélkül hozta a botot, aztán elindult a lépcső felé, kinyitotta az ajtót, amely mögött sötéten ott lapult a feljárat. Felnézett, hallgatózott, tudta, hogy Greg ott van szorosan mögötte, hiszen a fia fájdalmasan lihegett, miközben megpróbálta tartani az egyensúlyát a sétabottal. Diana visszafojtott lélegzettel elindult fölfelé. Odafent óvatosan végigkémlelte a folyosót. Senki. Alison hálószobájának ajtaja becsukva, ahogy hagyta. A kulcsa ott volt a nadrágzsebében. Megmarkolta, hátrapillantott Gregre, aztán, mint egy tolvaj, az ajtóhoz osont, és fülelni kezdett. A folyosó végén Patrick szobájának ajtaja egy cseppnyit nyitva állt. Diana beharapta a száját igyekezetében, hogy nesztelenül mozogjon, és továbbment Patrick szobája felé. A háta mögött Greg érezte, hogy kiüt az izzadság a homlokán, de kényszerítette magát, hogy óvatosan kövesse az anyját. Villany nélkül majdnem sötét volt odafent; a fekete gerendák torz árnyékokat vetettek a rózsaszín mennyezetre. Bár a függönyök szét voltak húzva, mégis megakadályozták, hogy a felhős égből bármi fény beszivárogjon a folyosóra. A kertben abszolút volt a csend. Még a szél se süvített. Diana szorosabban megmarkolta a sodrófát, és lassított, amint az ajtó felé közeledett; egyáltalán nem volt kedve bemenni. Mögötte Greg összeráncolta a szemöldökét. Érezte, hogy libabőrös lesz a tarkója. Kinyújtotta a kezét, és megragadta az anyja karját. - Hagyd, majd én! - suttogta. Diana nem vitatkozott. A falnak simult, hogy Greg elmehessen mellette, aztán figyelte, amint lassan benyomja Patrick ajtaját a sétabot végével. Átnézett a fia vállán, de először semmit se látott, aztán lassan kivette a szoba sötétbe borult berendezését.

- Az ördögbe is, nézd, a könyvei! - szólalt meg Greg hangosan. Sarkig tárta az ajtót és belépett. Az összes könyvespolc tartalma ott hevert halomban a padló közepén. A szobában senki. - Allie volt az? Miért? És hogy jutott ki a szobájából? - suttogta Diana. A szobában enyhe jázminillat érződött. Greg megvonta a vállát. Végighúzta a sétabotot az ágy alatt, felnyögött fájdalmában, mert a sérült lábára kellett nehezednie, aztán kinyitotta a kisszekrényt. A szobában nem volt más hely, ahol elrejtőzhetett valaki. Ellépett Diana mellett, elhúzta a függönyöket, hogy egy kicsit több világosság jöjjön be. Nem került elő senki, maradt a hatalmas könyvkupac a szőnyeg közepén. - Van, amelyik szétszakadt - mondta szomorúan Diana, ahogy fölmérte a hihetetlen rendetlenséget. - Patrick föl lesz háborodva. - Hol van Allie? - kérdezte Greg, megfordult és kiszökdécselt a lépcsőpihenőre. Egyenként kinyitotta a többi ajtót is, a saját szobájáét, a szüleiét, a fürdőszobáét. Sehol senki: már csak Alison szobája volt hátra. - Ide kellett visszajönnie - nézett az anyjára. - Megnézhetem? Diana bágyadtan bólintott. Greg az ajtógombra tette a kezét, elfordította. Nem történt semmi. - Be van zárva - suttogta. - Van retesz a túlsó oldalán? Diana megrázta a fejét. - Itt van nálam a kulcsa. - Ezzel Greg kezébe tette. Greg cseppnyi habozás után bedugta a kulcsot a zárba, aztán olyan halkan, ahogy csak tudta, elfordította. Alison szobájában is sötét volt, a függönyök összehúzva, az ágya melletti lámpa persze nem égett, ahogy a többi sem. Greg megállt a küszöbön, belekémlelt a sötétségbe, megpróbált látni. Legalább egy működő elemlámpájuk volna! A füle hozzászokott a csendhez, és meghallotta a lélegzést. Lassú, egyenletes lélegzés volt, az ágy felől jött. A zsebéhez kapott, eszébe jutott a gyufa. Odaadta a botot az anyjának, aki szorosan mögötte állt, meggyújtott egy szál gyufát, és a magasba emelte. Apró láng volt, egyáltalán nem világította meg a szobát, de arra jó volt, hogy észrevegye, a húga összekuporodva fekszik az ágyában. Összerezzent a fájdalomtól, odacsoszogott az ágyhoz, és Alison arcához tartotta a gyufaszálat. A pillanat egy törtrészéig, mert aztán a láng elaludt, látta a húga lehunyt szemét, arcára terülő sötét szempilláját, a kezét, amellyel marokra fogta álla alatt a takarót. Visszafojtotta a lélegzetét, félig-meddig azt várta, hogy Alison sikoltozva kiugrik az ágyból, de hát nem történt semmi. A csönd szerteáradt és megtöltötte a szobát. Csak a húga lassú, mély lélegzését hallotta, meg a háta mögött az anyja gyorsabb, szaporább, félelmet eláruló szuszogását. Greg óvatosan elővett még egy szál gyufát. A sercegő hang, amikor meggyújtotta, szinte süketítően visszhangzott, miközben lángra lobbant és égni kezdett, de Alison szemhéja meg se rebbent. Greg sokáig figyelte a húgát, aztán magasra emelte a gyufát, és körülnézett a szobában. Ameddig ellátott, minden olyan volt, amilyennek lennie kellett: a ruhák egy csomóban a padlón, a magnókazetták és könyvek szétszórva a székeken és az asztalon, de semmi rendkívülit nem látott. Semmit, csak az illatot érezte. Amikor a gyufa reszkető fénye kialudt, beleszimatolt a levegőbe. A szobát megülte valami súlyos, fűszeres illat, amelyet korábban már a dolgozószobában is érzett. A szája kiszáradt, s ő elkezdett kifelé hátrálni a szobából. Diana vele tartott. Greg egy szó nélkül csukta be és zárta kulcsra az ajtót, aztán megfogta az anyja kezét és elindultak a lépcső felé. A biztonságos földszinten belesüllyedt az egyik mély karosszékbe, az alvó apja mellett. Hirtelen észrevette, hogy megint rázza a hideg. Vékony izzadságréteg hűlt rá a bőrére, amint a fájdalom, amely mintha csökkent volna, amíg odafönt járt, újra hasogatni kezdte a lábát. Hátradőlt, lehunyta a szemét, és megpróbált öntudatánál maradni.

- Ellenőrzőm a biztosítékokat - hallotta meg Diana hangját a fülében tomboló zúgás közepette. Diana a zsebében kotorászott gyufa után, egy pillanatra megállt, gyöngéden Roger fejére tette a kezét, aztán kiment. Greg hagyta, hogy belecsússzék a fájdalom szúró-nyilalló kaleidoszkópjába, még mélyebbre merüljön valamibe, ami tán közelgő álom volt, amikor azt érezte, hogy egy poharat nyomnak a kezébe. - Konyak! - A hang metsző és parancsoló volt. - Idd meg, Greg! Sajnálom, de föl kellett ébresszelek. Engedelmesen kinyitotta a szemét és érezte, hogy a konyak végigégeti a nyelvét. Egy pillanatig még ellenállt, de aztán fulladozva visszatért teljes öntudata. - Nincs áramkimaradás, és a biztosítékoknak sincs semmi baja. Greg kinyitotta a szemét és látta, hogy a szobát betölti a gyertyafény. Még mindig nem tudott igazán tájékozódni. - Erezted a parfümillatot? - Miféle parfümillatot? - kérdezte idegesen Diana. - Hallasz engem, Greg? Nincs áram! Egyáltalán nincs áram. És nem tudok rájönni, mi romlott el. - Az utolsó mondatot egy kicsit emeltebb hangon mondta ki, és Greg rájött, hogy a félelemtől. Elkeseredetten megrázta magát, s nagyot húzott a konyakból. A tűz ez alkalommal szétáradt az ereiben, és érezte, hogy a feje villámgyorsan kitisztul. - Tudod, hogy mindig elromlik a villany, amikor ilyen rossz az idő. Van tűzünk, itt van a tűzhely és van gyertyánk. Nincs miért aggódni. - Nem - hangzott a nem éppen meggyőző válasz. - Ami odafent történt, azt nem Allie tette, Greg. - Diana leült a Greg melletti szék karjára: Amikor az ő vállához dőlt, Greg érezte, hogy az anyja remeg. Megfogta a kezét és gyengéden megszorította. - Nem. Nem Allie volt. - Akkor ki? Greg megrázta a fejét. - Szél? Földrengés? Talán túl voltak terhelve a polcok. Talán a macskák voltak. Hol vannak? Egymillió könyvet is képesek leverni, ha megbolondulnak játék közben. - Talán így volt, amikor még kicsik voltak - mondta szipogva Diana. - De most már nem. Nem illik a korukhoz. Normális körülmények között mindig a kandalló közelében heverésznek. - Hirtelen teleszaladt könnyel a szeme. - Azóta nem láttam őket, hogy Allie hazajött. Greg összehúzta a szemöldökét. A macskák hiánya végre valami megfogható dolog volt. Mindig biztosnak vette, hogy az egyik vagy a másik, vagy akár mind a kettő állandóan itt van, abban a székben, amelyben jelenleg ő ül, vagy a kereveten az apjával, vagy a tűzhely melletti hintaszékben. A szoba olyan volt nélkülük, mintha nem volna benne bútor: üres. Baljós. - Fölteszem, kimentek, mielőtt még az idő rosszra fordult volna - mondta, és igyekezett vigasztaló lenni. - Aligha mennek messzire ilyen időben. Hiába gondolja mindenki, hogy szívósak, mégiscsak elpuhult kis csirkefogók. - Ó, Greg! - A nyögés felszakadt Dianából, hiába próbált meg higgadt maradni. - Mi történik itt? A kocsi, a macskák, Allie, Bili! Már nem bírom. Greg megölelte az anyját. - Csak egy sor furcsa egybeesés - felelte olyan határozott hangon, ahogy csak kitelt tőle. Meg egy gazemberről van szó odakint az erdőben, aki nemsokára rács mögé kerül, ha Paddy és Kate elér valamit. - Kijutnak a főútra? - kérdezte esdeklő hangon az anyja. - Persze, hogy kijutnak - vágta rá Greg. Szerette volna, ha ő is olyan biztosnak érzi ezt a dolgot, mint amilyennek a mondata hangzott.

L Jégeső verte a dűne oldalát, beömlött a homokrésekbe, egy pillanatra leülepedett, félig hó volt, félig jég, aztán millió apró repeszre robbant szét olvadás közben. Újabb homoktömb zuhant le, mögötte a szivacsos, édeskés szagú fekete tőzeget már nem védte burokként a légmentes agyag, s mivel közel kétezer év után ismét napvilágra került, fekete patakként elkezdett lefolyni az ásatás felszínén. Mélyen lent a hatalmas arany nyakék, Nion királyi vérének szimbóluma, még jobban belesüppedt az altalajba. Ezüst társától elszakították; a súlya miatt, és mert az istenek bármifélék voltak is - elfogadták felajánlásként abban a sötét föld alatti birodalomban, soha többé nem látja meg a napvilágot. Távolabb szelíd volt a tenger, a hullámok barnán húzódtak vissza a homokpadokról, amelyeket az éjszakai vihar megtépázott és újrarendezett. Odafönt alacsonyan és gyorsan repülő vadludak küldték a levegőbe harsonaszerű kiáltásukat, aztán eltűntek. Még egy magas dagály, még egy vihar, és a dűnének vége, a tufa és az agyag egybekeveredik az Északi-tenger örvénylő mélységeiben, és a titka örökre odalesz. Még egy puha, fekete réteg vált le a tufáról és csúszott alá, s a levegő, ez a mindent felfaló, csípős, alattomos valami, megérintette a kart, amely egy halom, egykoron virágzó sáson nyugodott. A levált felkarcsont körül, amely hajdan oly szilárdan tapadt a helyén, egy papi karpánt eltorzult félköre látszott. *** - Jöjjön, itt átvágunk! - nyújtotta oda a kezét Patrick Kate-nek. Mindketten lihegtek, kimerítette őket a hosszas bujdoklás a szövevényes, vizes aljnövényzetben. - Biztos vagy benne, hogy erre kell menni a rövidebb úton? - kérdezte Kate miközben a fiú után mászott, és hallotta, hogy a dzsekijébe megint beleszakít egy földig hajló vadrózsaág, amikor fölfelé tornássza magát a csúszós emelkedőn, hogy végre a fiú mellé kerüljön az irtáson. - Persze. Greg meg én annak idején mindig erre mentünk. Az út nem tér el semerre az ösvénytől, viszont levágja az egész kerülőt és éppen a Farnborough-ék háza alá érünk ki rajta. Patrick körülnézett. Az irtáson elég sötét volt; a jégesőtől csillogó fákról mélyre csüngtek az ágak, és hallotta, hogy sziszeg a jégeső egy tölgy száraz levelén. A levegőnek nyirkos földszaga volt, érződött benne a bükkmakk és a rohadó avar bűze is. Kate megborzongott. Újra Patrickre nézett. A fiú átvetette a hátán a puskát. A kezében vaskos bot, egy bozótosból húzta ki, amikor beértek az erdőbe. Mindkettő biztonsággal töltötte el Kateet. Megint hátrapillantott. Akkor nem először érezte úgy, hogy figyelik őket. Jobban megmarkolta a saját botját. A bot nem volt olyan hosszú, mint a Paddyé, de azért jókora. Maga elé tartva nézett körbe-körbe, árnyékról árnyékra. Patrick észrevette ezt. - Nincs itt senki - mondta, de ez nem hangzott valami meggyőzően. - Ha volna, hallottuk volna a madarak vészrikoltását. A fácánokét. A galambokét. Rettentő ricsajt csapnak, ha megzavarják őket, hallhatta, amikor felijesztettük őket. Meg csókák is vannak az erdőben. Azoktól majd megtudjuk, ha bárki vagy bármi a közelünkbe kerül. Kate bólintott. - Nem bánnám, ha volna velünk egy kutya. Patrick biccentett. - De egy ejtőernyős-alakulatot is el tudnék képzelni - tette hozzá mosolyogva. Jöjjön! Nem lehet már nagyon messze. Ha kiérünk az útra, egyből jobban fogja érezni magát.

Szóval, Patrick ugyanazt érzi, mint ő. Kate újra hátranézett. Útnak, amelyen bárki megközelíthetné őket, se híre, se hamva. A görbe vadrózsaágak, a halott, barna fű és csalán összezárult mögöttük, semmi jele nem maradt annak, hogy áttörtek rajtuk. Egy pillanatra elfogta a pánik. - Merre megyünk? - Fölfelé. Az út egy kicsit magasabban van, mint Redall. Végig fölfelé kell menni. Valahol Welsly Cross és a Farnborough-ház között kell kiérnünk az útra. Nem tévedhetünk el. - Nem? - mosolyodott el halványan Kate. - Remélem, nem ezek lesznek emlékezetes utolsó szavaink. Patrick éppen indulni akart, de erre megtorpant. Hosszan Kate-re nézett, keskeny arcáról sugárzott a kimerültség. - Látszik magán, hogy teljesen kiütötték. Kate elmosolyodott. - Rajtad is. - Nemsokára túl leszünk az egészen, ugye? - Persze - próbálta megnyugtatni a fiút Kate, de ez semmit sem adott hozzá a saját magabiztosságához. Felnézett az égre. Amennyit látott belőle az összegubancolódott vadrózsaágak szövevényén át, az egyre feketébb lett. - Ki kell jutnunk innen - mondta. - Tudom. Csak azért álltam meg, hogy kapjak egy kis levegőt. - Patrick följebb rántotta vállán a puskát, aztán megfordult, és inkább színlelt bátorsággal, mintsem magabiztosan folytatta az utat a meredek, csúszós domboldalon, amelyen már kezdték maguk mögött hagyni a vadrózsabozótot, és a fiú remélte, hogy észak felé fognak kilyukadni. Tíz perccel később megállt. - Ott kéne lennie egy ösvénynek. De azt hiszem, benőtte a gaz - mondta kétkedő hangon. - Van nálad iránytű? - kérdezte Kate. Amennyire vissza tudott emlékezni, ez volt az a tárgy, amivel az országban minden fiú felszerelte magát. Patrick megrázta a fejét. - Úgy ismerem ezt az ösvényt, mint a tenyeremet. Kate visszanyelte a kikívánkozó megjegyzést. - Kezd sötétedni - szólt Patrick elbátortalanodva. - Tudom. Még több hó fog esni. Már érezheted is a szagát. Patrick elmosolyodott. - És Greg még azt hitte, hogy maga egy városi Lady Ganajtúró! Többet tud a vidékről, mint ő valaha is. - Meghiszem azt... - Hirtelen elhallgatott, mert a szeme sarkából valami mozgást vélt látni. Megpördült, bebámult a fák közötti árnyékokba. - Mi volt ez? - suttogta. - Hol? - rántotta le a válláról a puskát Patrick. - Azt hiszem, láttam valami mozgást. Egymás mellett állva némán bámultak egy darabig. - Talán egy nyúl vagy egy szarvas - mondta halkan Patrick, és hallható kattanással kibiztosította a puskát. Kate megerőltette a szemét, hogy belásson az aljnövényzet alatti homályba. Újra megpillantotta azt a valamit. Árnyék volt az árnyékok között. Odafent. Egy emberalak. - Ott van! - A suttogását alig lehetett hallani. Érezte, hogy a meleg dzseki alatt is kihűl a bőre. - Van ott valaki. - Mit csináljunk? - Patrick hangján érződött a pánik, és Kate hirtelen emlékeztette magát, hogy a fiú még nem felnőtt, csak iskolás, és hogy vélhetően jobban megrémült, mint ő maga. Ha ez egyáltalán lehetséges. - Nem tudom. Biztos meglátott minket.

- Gondolja, hogy van puskája? Kate megrázta a fejét. - Nem hiszem. Arról már tudnánk. - Rálőhetek. Hogy elijesszem. - Nem is tudom. - Kate megint reszketni kezdett. - Hátha begurul tőle? - Ha így lesz, és megtámad minket, végre legalább megtudjuk, ki az. És akkor tényleg lelövöm. - Kate észrevette, hogy Patrick ujja a ravaszra tapad. Kate csak egy pillanatra vette le a szemét az árnyékról. Amikor újra hátranézett, az árnyék már közelebb jött. Magas volt, sötét. A lány rémülten látta, hogy elég egyenletesen halad, szemlátomást egyáltalán nem zavarja a durva, összegubancolódott aljnövényzet. - Igen. Gyerünk, Lőj rá! - Hallotta, hogy a hangja is reszket a félelemtől. A puska irtózatos nagyot szólt. A dörej ide-oda csapódott a fák között, visszaverődött a fákról, s kis időre megsüketítette Kate-et. Egy fácán emelkedett rikácsolva az ég felé, két galamb követte, csak úgy csattogott a szárnyuk. Patrick óvatosan leeresztette a puskát, és töltény után kotorászott a zsebében. - Hol van az az alak? Eltaláltam vajon? - Nagy bánatára nem tudta, eltalálta-e vagy sem az árnyékot. És túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. - Nem látom. - Kate a fák közé bámult, s megpróbálta kifürkészni a legsötétebb zugokat is. Semmit se látok. Patrick remegő kézzel újratöltötte a puskát. - Ha megöltem, börtönbe kerülök. - De ha ő ölte meg Bilit, akkor nem - érintette meg a fiú vállát Kate megnyugtatásképpen. Nem is tudom, hogy ember volt-e. Lehet, hogy csak egy árnyék. - Ellenőrizzük? Kate habozott egy kicsit, aztán megrázta a fejét. - Érjünk már ki inkább az útra és értesítsük a rendőrséget. Ők majd elintézik. Lassabban és idegesebben folytatták útjukat előre. Pár perc múlva Paddy olyan hirtelen állt meg, hogy Kate nekiütközött. - Nézze! - mutatott előre a fiú. Kate követte a pillantásával a fiú mozdulatát, és elakadt a lélegzete. Már megint ott volt. A nyúlcsapán, előttük. Patrick fölemelte a puskát. Kate látta a cső mozgását, amint a fiú pontos célzásra igazítja. Kate rábámult arra a valamire. Csak árny volt, semmi több. Nem lehetett látni a vonásait, egyáltalán nem volt arca, csupán körvonalai voltak. De férfi volt. Aztán hirtelen eltűnt, mielőtt Patrick a ravaszra tudta volna tenni a kezét. - Hol van? - kérdezte hideglelősen a fiú, a puskát még mindig a vállához emelve. - Eltűnt. - Kate érezte, hogy egész testében remeg. - Figyeltem és közben semmivé lett. Paddy, tartsd készenlétben a puskát! És menjünk lassabban! Ezzel Kate előrelépett, olyan közel Patrickhez, hogy a fiú érezte, amint a lány dzsekije végigsúrolja a karját. - Senki se sétálgathat felhúzott puskával - suttogta a fiú. - Szükséghelyzet van. Csak meg ne botolj! - Már ott is voltak, ahol az a valaki állt az imént. Kate a földre nézett. Nem talált lábnyomot a sárban. - Marcus? - lehelte ki a nevet. Patrick leeresztette a puskát. - Nem szeretem én ezt, Kate. És már régen kint kellene lennünk az úton. - Hátrapillantott. Eltévedtünk. - Mekkora ez az erdő? - kérdezte Kate, és még mindig a talajt vizsgálgatta, hogy lábnyomot találjon. Itt is, ott is nyulak nyomát látta, ezek kicsik voltak, aztán talált mélyen bevágódó, éles peremű nyomot, ez szarvasé volt. De egyetlenegyet sem, amelyet ember hagyott volna.

- Több száz hektár. A túloldalán meg fenyőiskola van. Mérföldeken át. - Patrick láthatóan reszketett. - Haza tudsz találni? - pillantott Kate a fiúra, aki már majdnem sírt. Patrick megrázta a fejét. - Nem tudom, hol vagyunk. -Jól van - felelt erre Kate biztatóan. - Gyere, gondolkozzunk! Nagyon értelmesnek tartom, amit mondtál, hogy az emelkedőt kell követnünk. Nem állhatunk itt egész nap. Mozognunk kell. Hát akkor csináljuk. Menjünk csak fölfelé, és ha keresztezzük az utat, ahogy mondtad, akkor minden rendben van. - Fejben megpróbált térképet készíteni. A tenger keletre lehet. A folyótorkolat délre. Ezért csak két irány maradt: az északi, ahol a főút északkeletre tart, és a nyugati, amerre vélhetően ritkul az erdő, majd a Colchestertől keletre lévő fátlan szántóföldekhez ér az út, dél felé meg a Stour-völgy lombos fával benőtt részei terülnek el. - Gyere! Nem tévedhetünk el, Paddy! Itt nem. Aligha mondhatjuk, hogy ismeretlen vidéken járunk. Csak éppen elfáradtunk és fázunk. - És megijedtünk - tette hozzá a fiú. Kate szerette volna, ha ezt nem mondja ki. - Így igaz, megijedtünk. - Ugye azt hiszi, Marcus volt? Kate megrázta a fejét. - Nem tudom. Nem tudom, mit higgyek. És nem is akarok semmit se hinni. Tartalékoljuk az erőnket a gyaloglásra. Patrick habozott egy kicsit, hogy mondjon-e valamit, aztán másként döntött. Kibiztosította a puskát, és leeresztette az oldalához. - Rendben. Ha nem, hát nem. Mit mond, melyik út vezet fölfelé? Kate körülnézett. - Egyenesen előre ettől a nyúlcsapától. Mehetek elöl? - Az ösvény olyan keskeny volt, hogy csak libasorban fértek el rajta. Kate látta, hogy a fiú habozik, és tudta, hogy mondani szeretne valamit, de a lovagiasság vagy a férfibüszkeség, vagy az, hogy fegyvere volt, vagy a három együtt mégis győzött, és Patrick csak megrázta a fejét. - Én megyek elöl. Fedezheti a fenekemet - mondta vihogva és egy kicsit hisztérikusan. Két perccel később a fiú rémülten megtorpant. Az árnyék alig tízlábnyira meredt előttük az ösvényen. Jeges szél kavargóit körülöttük, faleveleket és talajszemcséket kapott föl a levegőbe, összevissza kanyargott a faágak között, végül annyira felerősödött, hogy a zúgásából sikoltás lett, s a gyűlölet és a düh szinte érezhető erőként vágta mellbe őket. Kate hallotta, hogy Patrick felkiált, megtántorodik, és a puska a levegőbe repül. Egy pillanatig nem kapott levegőt. Érezte, hogy valami összeszorítja a torkát. A lába megtagadta a szolgálatot. Rohanni akart, nagyon gyorsan, gyorsabban, mint bármikor életében, de még lépni se tudott. Aztán egy őrületes döndülést hallott a fejében, és minden elsötétedett előtte.

LI A kövér, öntelt, gyanútlan papok úgy haltak meg, mint a birkák, a torkukon átszaladt a kés; amint a földre zuhantak, szájukra fagyott a méltatlankodó, tiltakozó siránkozás. Hát ennyit az isteneik hatalmáról! A férfi beletörölte kését egyikük köpenyébe, és diadalmas mosollyal a hüvelybe dugta. Hát ez a probléma megoldódott. A britonok, a ringyó, mind-mind halott, a Hádészba küldte őket, kárhozatra. És senki se fogja megtudni. A föld nem beszél. A trinobantusok, akik minden szíre-szóra fegyvert ragadnak, hogy Róma pusztulását okozzák, sosem fogják tudni ürügyként felhasználni az esetet a lázadásra. Ez az aprócska dráma ott fog kimúlni, ahol megszületett és felvirágzott - a sárban. Annak meg, hogy több ember tűnt el, az lesz az oka, hogy az istenek nem csak egy áldozatot kívántak; igen mohók ezek a briton istenek; úgy lefetyelik a vért, mint a kutyák az arénában. Összefont karral elnézett a lápon a keleti ég felé. Az ég felhőtlen volt. Hidegfényű és párás a nap, a fény úgy metszett bele a szélbe, akár az ő késpengéje a húsba. A só súlyos szagával volt terhes a levegő, ez elnyomta az iszap sima szagát, és átmosta az északi tengerek tömény illatával. A férfi szeme a láp szélén növő sásra pattant: zöld volt, a végén szúrós, színjátszó virágocskák. Semmi se zavarta a növényt. Nyoma se maradt, hogy valaha is bárki átgázolt volna rajta. Lassan behajlította az ujjait, lenézett a kezére. Négy élet úgy ellobbant, mintha sose létezett volna. És soha senki nem fogja megtudni. *** Cissy egy lövés hangjára tért magához. Hangos, közeli lövés volt, szinte felrobbant az agyában. Aztán csönd. Hosszú, hosszú csönd, mialatt fájdalmasan botladozott a semmiben. Egy lövés. Nem lehetett az. Ki lőtt volna? Csak a fejében létezett ez a hang. A lidércnyomás részeként. A fájdalom részeként. Cissy feladta, hogy értelemmel ruházza fel a képtelenséget, és újra öntudatlanságba hullott. - Anyu! Most meg ez a kiáltás, amely úgy hangzott fel a fejében, mintha az álomhoz tartozna. - Anyu! Megsebesültem. Segíts! A hang csak keringett, keringett, mígnem elért az agya bizonyos részébe, amely tudott reagálni. Cissy nyögve kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. - Susie! - kiáltott fel, és próbált megmozdulni. Valami szorosat érzett a bordáin, ami megakadályozta, hogy rendesen lélegezzen. - Susie! - Anyu! - A kiáltást sírás követte. A hang kettévágta Cissy zavarodottságát. Jézusom! Összetörte a kocsit. Nagy nehezen fölemelte a fejét és körülnézett, megpróbálta érzékelni a fejtetőre állt világot. Nem is fejtetőre állt. Eldőlt. Az autó az oldalára zuhant, és ő meg ott lógott a biztonsági övön. Lenézett. Valami vörös. Vér. Szörnyen sok vér. Édes istenem, egyáltalán be volt-e kötve Susie? A gyerek ott volt valahol lejjebb, kicsavarodva az utasülés előtti térben. - Jól vagy? - Valahogy sikerült nyugodt hangon megszólalnia, a bordáiba nyilalló fájdalom ellenére is, ami egyszerűen szörnyű volt, s erre csak ekkor jött rá. - Ütköztünk. - A válasz olyan volt, mintha Susie panaszkodna. - Tudom, drágám! - Cissy igyekezett megőrizni a nyugalmát. - Drágám, nem tudom, képes vagyok-e mozogni. Megsérültél? Próbáld meg egyenként megmozdítani a kezedet meg a lábadat. Hogy rendben vannak-e.

Cissy szemhéja olyan volt, mint az ólom. Szerette volna lehunyni a szemét, hogy belecsússzon az önkívületbe a fájdalom elől. - Minden rendben. - És a fejed? Megsérült? Sue kísérletképpen ide-oda ingatta a fejét, és ettől könny szökött a szemébe. - Igen. És a nyakad? - Az is. - De nem annyira, hogy ne tudnál mozogni? - Nem. - Van rá mód, hogy kimássz a kocsiból? - Felvillant az asszony fejében, hogy a szélvédőnek vége. Azért van ilyen hideg. Remegett, egész testét kemény, fájdalmas rohamok rázták. - Ha kikapcsolom az övet, egyenesen a fejedre zuhanok. - Fel fog robbanni a kocsi? - Sue annyira sírt, hogy az anyja alig értette mit kérdez. - Nem, drágám, természetesen nem fog felrobbanni. A Range Roverek nem robbannak fel. Vagy ha igen, már megtörtént volna. - Kérlek, Susie! Azt akarom, hogy próbálj meg kimászni és légy bátor. Ki kell jutnunk innen valahogy. Nézd meg, hátha ki tudsz bújni valahogy a szélvédőn. Aztán próbáld ki, fel tudsz-e állni. - Cissy nagyon nehezen lélegzett. - Hát ez aztán szörnyen nagy kaland. - Ki is mondta ezt? Pán Péter? De ő a halálról beszélt. - Kérlek, drágám! Ki kell jutnod innen. Ha nem tudsz rajtam segíteni, akkor el kell menned Lindseyékhez, és segítséget kell kérned. Ha meg... — nagyot nyelt, mert elfulladt a hangja -, ha velem történik valami, nem szabad megijedned. Azt hiszem, eltört néhány bordám. Nem komoly - istenem, add, hogy így legyen! -, de nagyon fáj. Azt hiszem, le kéne vágnunk az övet. - Úgy érezte, az egész testét szurkálják. Összehúzott szemmel próbált tisztábban látni. Egyáltalán nem látta Susie-t. Nem is hallotta. Miért nem hallja a lányát? Megpróbálta fölemelni a kezét és körülnézett, de a szemét elhomályosították a könnyek. A keze. Hol van a keze? Miért nem tudja használni a kezét? - Kint vagyok, anyu! - hallotta meg messzebbről Susie hangját, de nagyon hangosnak találta. - Azt hiszem, rendben vagyok. - Hirtelen megjelent az arca a Cissyé mellett. - Ki tudsz mászni? Cissy gondolkozni próbált. Kimászni? Jó ötletnek látszott, de hogyan tegye meg? Mintha a semmiben úszott volna, a fájdalmára felakasztva. - Én... - próbálkozott újra. - Rendben vagyok. A bordám. Azt hiszem, eltört a bordám. - Ez csak a biztonsági öv miatt van. Hiszen az övön lógsz. - Susie hangja rendkívül harsány volt. - Talán el tudom vágni valamivel. - Nem - rázta meg a fejét fájdalmasan Cissy. Talán a nyaka is eltört. A gondolatai úgy össze voltak zavarodva, mint amikor egy ragadozó madár csap le egy raj galambra. Rendbe kell szednie őket. Hogy gondolkodni tudjon. - Ne vágd szét! Inkább kapcsold ki! - Anya, arra képtelen vagyok. Látod, belecsúsztál ebbe a szűk résbe. - Susie haja végigsepert Cissy arcán. - Valahogy ki kell emelni innen téged. Fel tudod húzni magadat? A lánya keze hűvös volt, ügyes. Jó ápolónő lenne belőle. Cissy néhány pillanatig a kezét próbálgatta. - Anyu! - Ez már a régi, türelmetlen hang volt. - Figyelj már egy kicsit! Nem lóghatsz itt estig. Ki kell húzni téged innen. Emeld föl a kezedet! Emeld föl az enyémhez! Ez az. Most kapaszkodj! Így! Erősen. És jó parancsnok lenne belőle, szilárd, céltudatos. Higgadt. Mivel teljesen eltűnt az állandóan hallgatott popzenéje mögött, könnyű volt elfelejteni, hogy milyen is a gyereke személyisége. Árnyék lett belőle, aki a ház körül sétál a ritmustalan bömbölés felhőjébe burkolódzva. - Anyu! Bolondos lány! Parancsokat oszt. Ostoba parancsokat. - Anyu, tedd ide a kezedet!

És milyen türelmetlen! Éles nyelvű kis boci, ahogy az apja szokta becézni. Joe! Hol van Joe? Kiáltani kéne érte. Susie arca már megint ott volt az asszony szeme előtt. Aggodalmas, izzadságtól fénylő arc. - Apu mindjárt itt lesz, de akkor is ki kell húzni téged innen. Susie észrevett egy apró kis véreret az anyja szája sarkában. Megrémült tőle. Cissynek kéne vigasztalnia őt. Újra hátranézett a sötét fák közé. Az apjának nyomát se látta, annak a dilisnek, aki odaállt eléjük az ösvényre, és az anyja miatta ütközött a fának, annak még itt kell lennie valahol. Látnia kellett, hogy nekimentek a fának. Marcus! A név egyszeriben beugrott neki. Ez az Allie-féle Marcus. A halott római a part menti sírból. - Anyu! - A rémület erőt adott a lánynak, visszafordult az összezúzott szélvédőhöz, áthajolt a motorháztetőn, és fogást próbált találni az anyja vállán. - Amikor szólok, támaszkodj az ajtókeretnek olyan erősen, ahogy csak tudsz. Hátha ki tudlak szabadítani az övből. - Mélyet lélegzett, és az összetört üvegen át benyúlt a kocsiba. A biztonsági öv véres volt; a zárja síkos, nehéz volt megnyomni, az öv megfeszült az anyja súlya alatt. Bedugta az ujját a hosszabbító alá és erőt gyűjtött. - Most! Gyerünk, most! Emeld föl magad, ahogy csak tudod. MOST! Elkeseredetten nyomta a zárat, közben csavargatta. Nem történt semmi. - Ne engedd! Húzd erősebben! - Ki kell nyílnia. Muszáj! Húzódzkodás. Cissy megszorította az ablakkeretet, ott, ahol Susie mutatta. Húzódzkodás. Jó ötlet. Húzza fel a súlyát. Hogy elmúljon a nyomás a bordájáról. Megint húzódzkodott, és a nyomás megszűnt. - Megcsináltuk! - hallotta a lánya ujjongó visítását. Akkor visszaesett. Elkeseredetten tapasztalta, hogy megint az övön lóg. Susie átölelte és a karján, amellyel az ő egész súlyát tartotta, érezte, hogy a lánya tántorog. A szorító kar és a kiújult fájdalom miatt rettenetesen szenvedett, de félig máris kijutott valahogy a szélvédőn. Hadonászó keze megérintette a füvet, a vadrózsabokrot. A súlya kicsusszantotta a testét a kocsiból, át a motorháztetőn, lepuffant a földre, aztán ott feküdt sárosán, rendetlenül, égnek meredő fenékkel, fájdalmak között. - Jól csináltad! - dicsérte Susie diadalmasan. - Most ülj fel kényelmesen! Támaszkodj neki ennek a töltésnek itt! Susie újra felnézett a fákra. Volt ott valami. Az árnyékos sötétségben megmozdult valami. Felállt, hagyta, hogy az anyja visszazuhanjon a földre, és a szemét erőltetve próbálta kivenni, mi az. - Ki van ott? - kérdezte reszkető hangon. - Greg! Paddy! - Kérlek, istenem, add, hogy ők legyenek! Biztos, hogy a Lindsey-ház közelében vannak. Zavartan körülnézett. Meddig juthattak el, mielőtt nekimentek a fának? Nem emlékezett. Megint ott volt. Az a mozgolódás a fák között. A lány szája olyan lett, mint a smirgli, és nem tudott rendesen lélegezni. A térde remegni kezdett. - Anyu! - suttogta reflexszerűen, segítségért könyörögve. Pedig tudta, hogy az anyja nem hallja. - Anyu, látod őt? Az alak magas volt. Az arca sötét, sasorrú, kegyetlen. Furcsa, hogy Susie mindig azt hitte, a kísértetek áttetszőek, anyagtalanok, mindenen át tudnak járni. Anélkül, hogy pontosan tudta volna, mit csinált, lekuporodott a földre az anyja mellé, és megfogta a kezét. - Anyu! Segíts! Erre jön! Cissy hallotta a lányát. Megpróbálta megmozdítani a kezét, de az nem engedelmeskedett neki. És a megnyugtató szavak is belefulladtak a torkába szivárgó vérbe.

LII Joe összehúzott szemöldökkel még egyszer megnézte a karóráját. Furcsa, hogy a lányok még nem jöttek vissza. Érezte a marhahús illatát. Az egész házat étvágygerjesztő illat töltötte meg, amitől majdnem csorogni kezdett a nyála. Cissy talán nem volt tudatában annak, mennyi idő telt el; ő már csak ilyen volt, mindig sokáig elmaradt, ha átment a Lindsey-házba. Volt valami abban a házban, ami miatt az ember elfeledkezett az időről, ezt Joe is érezte. De ha a felesége magával hozza Lindseyéket, akkor már itt kéne lenniük. Megint az órára nézett, három óra múlt. Még tönkremegy az étel. Benézett a sütőbe, és megrázta a fejét. Kísértette ugyan a gondolat, hogy nélkülük kezdjen enni, de aztán úgy gondolta, jobban teszi, ha eléjük megy, és megnézi, mi a baj. Lerántott egy törlőruhát a rácsról, kinyitotta a sütő ajtaját, és kihúzta a tepsit a hússal. A hús száraz volt, a csontnál összezsugorodott, a krumpli majdnem fekete. Szomorúan megcsóválta a fejét, és a kredenclapra lökte az ételt. Ennek annyi. Odakint fölnézett az égre. Már majdnem sötét volt, a felhők feketék és fenyegetőek, a szél, amint hozzáértően beleszimatolt a levegőbe, épp azon volt, hogy északnak forduljon. Ebből igazi hó lehet. Olyasféle, amilyent már négy éve nem láttak ezen a parton. Töprengve szállt be az öreg Land Roverbe, amely a csűr mellett állt, és előrehajolt, hogy elfordítsa benne a kulcsot. Joe először nem is tudta, mit lát; a szeme nem akarta tudomásul venni a tengelyeket, kerekeket, kipufogócsövet, mert csak ennyi látszott a Range Roveréből, amely az oldalán hevert az árokban. A jégesőt megvilágító fényszórók fényében csak csillogó sár- és acélhalmot látott. Aztán már tudta, mi ez, és felfordult a gyomra. Leállította a kocsit, hagyta, hogy a fényszórók a roncsra meredjenek, és kiugrott a latyakba. - Cissy! - Te jóságos isten, hol vannak? - Susie, kislányom! - Leugrott az árokba, átkapaszkodott a kocsi túlsó végére, a csizmája összevissza csúszkált meg elakadt a vadrózsabozótban. A roncs fekete sziluettje még hangsúlyosabbá tette a saját fényszóróinak hatalmas sugarát, s kellett egy pillanat, amíg a szeme annyira hozzászokott, hogy a fátyolos fényben megpillantsa Cissyt, aki lehunyt szemmel támaszkodott a motorháztetőnek. Susie ott kuporgott mellette, karjával összefonta a térdét, és lassan előre-hátra hintázott. - Susie! - szólította meg Joe. A kislány szorosabban markolta a térdét. - Anyu meghalt. - Nem nézett föl. - Anyu halott. - Könnyek szántották végig az arcát. Joe közelebb kúszott és letérdelt mellé, csontos arca elfehéredett. Alig látott a könnyeitől. - Nem! Édesem, nem! - Lerántotta a kesztyűjét, közelebb kúszott az asszonyhoz, és gyöngéden megfogta Cissy csuklóját. Hideg volt. Ciss? Ciss, szerelmem? Na, gyerünk! - Joe keze durva volt és érdes, de mégis jófajta kéz. Ujját a csuklón tartva nyomogatta a lágy, hideg bőrt, mígnem hirtelen gyönge ütést érzett. - Nem halt meg, Susie! - De akkor már ugyanúgy remegett, mint a lánya. - Majdnem, de mégsem. Segíts fölemelni! Betesszük hátulra a Land Roverbe. Felmarkolta a karjába, mintha az asszonynak nem is volna súlya, aztán csúszkálva visszavitte az ösvényre. A kocsi hátulja teli volt régi szerszámokkal, zsákokkal, madzaggal. - Ugorj be, Susie! Vedd az öledbe anya fejét! Tartsd kényelmesen! - Most, hogy volt mit csinálni, ragályos lett Joe higgadtsága. Susie bízott az apjában, leült a kocsi padlójára, és ráhúzogatta a zsákokat az anyja ernyedt testére.

Joe visszament a sofőrüléshez, beszállt. Csak egy pillantás a meredek, jeges ösvényre, amelyen pár perccel azelőtt lecsúszkált, és máris tudta, hogy bajosan teszik meg rajta a visszafelé utat. - Azt hiszem, le kell vinnünk Lindseyékhez. Diana tudni fogja, mit kell tenni, hogy mire van szüksége anyádnak, hiszen ápolónő volt. És ha a telefonjuk még mindig nem működik, a másik úton visszamegyek, és hívok egy mentőt. Csak tartsd anyádat, Susie, kislányom! Tudod, már majdnem odaértetek. Néhány száz méterre vagyunk a Lindsey-háztól. Joe nem volt hajlandó elfogadni a lehetőséget, hogy a felesége talán halott. Érezte a pulzusát. Ebben biztos volt. Rendkívül gondosan engedte föl a kuplungot, úgy vitte vissza a Land Rovert az ösvényre, és a Lindsey-ház felé fordította a kocsit. Diana ugyan meglátta az autót, de addig nem nyitott ajtót, amíg meg nem pillantotta Joe-t, amint kiszáll a kocsiból. - Joe! Hála istennek! Hol a rendőrség? Jönnek már? - A rendőrség? - Joe megrázta a fejét, mert lefoglalta a saját baja. - Még nem hívtam őket, a mentőket se. Arra gondoltam, itt hagyom nálatok, és megpróbálok visszamenni a mellékösvényen. Fölfelé nagyon síkos minden, még ennek a jó öreg járgánynak is. - Bütykös kezével megveregette a kocsi oldalát, aztán hátrasétált és gyöngéden kiemelte Cissyt. - Cissy! - kiáltott fel Diana. - Mi baja történt? - Mögötte Roger elkínzottan felállt és átkukucskált a felesége válla fölött. - Összetörtük a Range Rovert! - kecmergett ki Susie az anyja nyomában. - Anya halott. Tudom, hogy meghalt. - És elsírta magát. - Vigyük be! Gyorsan! - Diana odapillantott a sötét erdőre. Nagyon korán alkonyodott. Hó hullongott a sebzett, elfeketült égből. Az erdő néma volt. - Tegyük le a kerevetre! - Diana lenézett Cissy fehér arcára, aztán, ahogy Joe is tette, megfogta a csuklóját. - Hol van Paddy és Kate? Nem láttad őket? Gyakorlottabb volt, mint Joe, szinte azonnal megtalálta a pulzust. Gyönge volt, de állandó. Mögöttük Greg bukkant fel a dolgozószobából. Csöndben becsukta és elreteszelte a bejárati ajtót. A gyertyák fellobogtak a nappaliban. Greg, Roger, Susie és Joe körbeállta a kerevetet, és nézték a rajta fekvő néma alakot. Diana mellé ült, óvatosan végigtapogatta, de nem tett megjegyzést arra, milyen durván cibálta ki Joe a feleségét a Land Roverből. Ha a nyaka vagy a háta megsérült, akkor már úgyis túl késő bármit mondani. Cissynek sebek voltak az arcán, a szája fölrepedve - istenem, add, hogy attól legyen vér az ajkán! -, s ahogy kigombolta a blúzát, látta, hogy a vállán és a bordáin is vannak sérülések. - Joe, azt hiszem, vissza kell menned és kihívni a mentőket! - szólalt meg Greg az anyja kezét figyelve. - Nekünk meg a rendőrséget. Valaki agyonverte Bili Norcrosst. Joe-nak leesett az álla, a szemöldöke felszaladt a homlokára, az egész arca maga volt a megdöbbenés, de még mindig nem szakadt el a tekintete a felesége alakjától. - Azt hiszed, ők támadták meg Cissyt is? - Végre ránézett Gregre, és egy vérhullám, amely a nyakából indult el, vörösre festette az arcát. - Nem, apu! Megcsúsztunk. Volt ott egy férfi... - mondta Susie, és elnémult. - Egy férfi? - fordult hozzá Greg, és a kislány arcát fürkészte. - Miféle férfi, Susie? - Joe megragadta a kislányt, és maga felé fordította. - Egy szót se szóltál arról a férfiról. - Az a férfi... eltűnt előlünk - mondta Susie, és újra elsírta magát. Anyu rátaposott a fékre, és elkezdtünk körbefordulni. Beütöttem a fejem az ablakba. - Milyen volt az a férfi, Susie? - kérdezte Greg gyöngéden. - Egy olyan hosszú köpenyfélét viselt. Meg kardja volt... - Kardja?! - Joe közbeszólása csak úgy visszhangzott, miközben Diana és Greg egymásra nézett.

- És egyáltalán nem láttad Kate-et vagy Patricket? - kérdezte Diana, és megtapogatta Cissy alsó lábszárát is. Legalább ott nincs törés. - Nem! - rázta meg a fejét Susie határozottan. - Van náluk puska - szólt közbe Greg. - Azt hiszem, hallottam egy puskalövést. - Susie kiszabadította magát az apja kezéből, és az anyja mellé térdelt. - Nem sokkal azután, hogy nekimentünk a fának. Nagyot dörrent. Diana egy pillanatra lehunyta a szemét. Valahogy sikerült biztos kézzel elvenni a takarót, amelyet Greg nyújtott oda neki, és aztán ráborította Cissy ernyedt testére. Felállt, Joe-hoz fordult. - Menned kell, szerezz segítséget! Mindent megteszünk Cissyért, amit csak tudunk, de orvosra van szüksége. Azt hiszem, csak megsérült, de lehet, hogy agyrázkódása van. Meg kell röntgenezni. - De rendbe jön? - nézett le Joe a feleségére. Szánalmasan festett. Elhagyottnak és kifosztottnak érezte magát. - Remélem - mosolygott rá Diana. Aztán Joe karjára tette a kezét. - Susie-nak itt kell maradnia. Majd én gondoskodom róluk, Joe. Megígérem. Joe bólintott. Egy pillanatig habozott, mert igazából szeretett volna lehajolni, és megcsókolni a feleségét, de aztán keményen sarkon fordult. Greg utánaszökdécselt. Az előszobában halk, sürgető hangon azt mondta neki: - Joe, az erdőben egy mániákus bujkál. Az isten szerelmére, légy óvatos! Paddy és Kate órákkal ezelőtt elmentek, hogy tőletek telefonáljanak. Tartsd nyitva a szemed, hátha megtalálod őket, és mondj el mindent a rendőrségnek. Joe kurtán bólintott. Odanyúlt a kilincshez, hogy kinyissa az ajtót. - Vigyázz rájuk! - Ne aggódj, úgy lesz! - Joe-t megnyugtatta Greg kemény hangja. Joe megállt a küszöbön. Odakint teljes volt a csend. Mindent betakart az örvénylő hó. Egy pillanatig habozott, nem volt ínyére, hogy megbolygassa ezt a szűz fehérséget, míg odaér kissé odébb álló kocsijához, de aztán megrázta a fejét, kilépett, és hallotta, hogy Greg bereteszeli mögötte az ajtót. Odament a kocsi hátuljához, a csomagtartóból elővette a puskáját, és beakasztotta a kocsivázhoz illesztett kampókba. Kiszabadította az oldalülés alá tolt dobozt és kinyitotta. Azok a töltények voltak benne, melyek a legutolsó vadászat után maradtak. Elveszítheti a vadászengedélyét emiatt, de ki a fene bánta ezt akkor. Majdnem megcsókolta a töltényeit, aztán begyömöszölte a dzsekije feneketlen zsebébe, és beült a volán mögé. A mellette lévő ülésre fektette a puskát, és fogta a kulcsot, hogy gyújtást adjon, közben a szélvédőt nézte, amelyet megvakított a hó. A kulcs csak kattant egyet. Újra meg újra elfordította, minden eredmény nélkül. Mögötte újra kinyílt a ház ajtaja. Nyilvánvaló, hogy Greg a dolgozószoba ablakából figyelte. - Mi a baj? - kérdezte. A hangját eltompította a hóesés. - Lemerült az újratöltött akku. Segíts, megpróbálom kurblival elindítani! - Joe kiszállt, örült, hogy van valaki vele. Nyomasztotta az erdőből áradó csend. A fémtekerő még kesztyűn keresztül is hideg volt; bedugta, megforgatta. A motor halott maradt. - Az isten rohassza meg ezt a kocsit! - Újra megpróbálta, érezte, hogy csurog az izzadság a homlokán. Mögötte Greg a fákat kémlelte. Erezte, hogy félelem bizseregted a bőrét. Valaki vagy valami figyeli őket. Ebben biztos volt. - Joe! - szólt oda halkan. - Fogd a puskát, és menjünk! - Csak még egyszer megpróbálom.

- Nem, Joe! Ne törődj vele! Kapd fel azt a puskát és nyomás! Greg hangja sürgető volt, Joe abbahagyta a kínlódást. Fölegyenesedett. Ő is érezte, hogy egyre növekvő pánik tör rá. Hagyta a kurblit, ahol volt, kikapta a kocsiból a puskát, és megfordulva visszafutott a ház felé. Greg becsapta mögöttük az ajtót, és rátolta a reteszeket. A két férfi ott állt az apró előszobában, és kifelé fülelt. Egy árva hangot se hallottak. - Azt gondolod, kint van? - suttogta Joe. Greg bólintott. - Láttad? - Kate-tel a parton. - És Norcross meghalt? - kérdezte, mintha csak most lenne ideje, hogy rákérdezzen. - Biztos vagy benne? - Eléggé. - Greg hangja nem hagyott helyet a kételynek. - Mi az ördögöt csinálunk most, Joe? Segítenünk kell. - Elvihetném a kocsitokat. Azt hiszem, az öreg Volvónak jó esélye van rá, hogy megbirkózzék a mellékösvénnyel. Greg megrázta a fejét. - A mi jó öreg Volvónk kint van a lápon, Joe. Ne kérdezd, hogy került oda, mert nem tudom, a jó öreg Land Roverünknek meg vége: nekiment egy fának. Joe rámeredt. - Azt akarod mondani, hogy egyetlen ép kocsi sincs? Egyáltalán nincs. - És telefon se. A két férfi egymásra bámult. - Úgy gondolod, hogy ő tette - szólalt meg Joe. - És ő okozta Cissy karambolját is. - Meg a Kate-ét. A parton pedig megpróbált megölni. - Greg szünetet tartott. - Várj csak, Joe! Most jutott eszembe Kate kiskocsija. Egy Peugeot. Itt van a csűrben. Nem tudom, hogy megbirkózik-e az ösvénnyel, de egy próbát megérdemel a dolog. - Rendben. - Joe a zsebébe nyúlt és előhúzott két töltényt. - Teszek egypárat a csőbe, aztán mehetünk. Nyitva van a csűr? Greg megvonta a vállát. Az asztalfiókban kotorászott. Előhúzott két apró lakatkulcsot, amelyek hatalmas karikán lógtak, és Joe kezébe nyomta. - Veled megyek. Fogd, amíg csizmát húzok. - Nem! - rázta megjoe a fejét. - Azt hiszem, gyorsabb lesz, ha egyedül megyek. Te vigyázz apádra meg a lányokra. - Nem tudom, hogy Kate benne hagyta-e a kulcsot. - Ha nem, azt hiszem, betöröm az ablakot, aztán dróttal elindítom. Biztos vagyok benne, hogy Kate megbocsátja a vészhelyzet miatt. Cissynek orvos kell. Egy kocsiajtó nem lehet akadály. Greg még egyszer kinyitotta az ajtót. Odakint már alkonyodni kezdett. A borongós erdő éles ellentétet alkotott a gyep villogo fehérségével. Valahol a távolban egy fácán küldte a magasba szenvedélyes, riasztó kiáltását. Joe szorosabban markolta a puskát. Gyorsan a győzelem V betűjét mutatta Gregnek, aztán megfordult és elindult a sötét csűr felé. A lakat nyitva lógott a pánton. Joe rámeredt. Nyakán, akárcsak egy megrémült kutyáén a szőr, fölmeredtek a pihék. Óvatosan megfogta az ajtót, és egy kicsit kinyitotta. Furcsa szag áradt ki a csűrből. Joe beszimatolt. Meleg volt, benzinszag meg még valami. Kordit! 1 És füst. Igen, füst. Épp csak annyi ideje maradt, hogy egy lépést hátráljon, amikor sárga és arany tűzgolyó robbant ki Kate kocsijából, és visszalökte őt a kertbe.

1

 A kordit nitroglicerin alapanyagú lőpot.

- Hatalmas Isten! - kiáltotta Greg. Még szinte be sem csukta az ajtót, máris azt látta, hogy egy emberi alak repül ki a csűrből. Tűz és füst robbant ki a tetőn, szikrák repültek a levegőbe, majd kihunytak a hóban. - Greg! Mi ez? Mi történt? - rohant ki Diana. Susie követte. Mögöttük Roger lehunyta a szemét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, azután kivonszolta magát az ajtón. - Apu! - kiáltotta hisztérikusan Susie, s ezt vad zokogás követte, amikor észrevette, hogy egy emberalak kúszik feléjük a füvön. - Megyek! - tolta félre Diana Greget. Az asszony pillanatokon belül ott térdelt Joe mellett. - Jól vagyok. Igazán. Csak kirepített. -Joe erősen köhögött, könnyezett a szeme. - Keresd meg a puskát! Keresd meg azt az átkozott puskát, és vigyázz, mert meg van töltve. - Valahogy talpra állt és elindult a ház felé. Greg félelemmel vegyes aggodalommal figyelte, hogy az anyja a lángoló épület felé rohan. - Hozd a botomat! - ordított rá Susie-re. - Gyorsan! Hozd már a botomat! Elkapta a botot a kislánytól, aztán szökdécselve elindult Diana felé, amikor azt látta, hogy az anyja eltűnik a füstben, s egy pillanattal később, a puskával a hóna alatt, újra megjelenik. Roger félretaszította a fiát, és kirohant a hóba. - Di! - Menj be, Joe! - Greg meglökte a mögötte álló férfit, és az apja után rohant, a szeme állandóan a csűrön. Füst szivárgott át a tetőn; egy sor apró robbanás rázta meg az épületet, amikor Diana lihegve odaért hozzájuk. Egy pillanatig csak álltak, és a tüzet bámulták, aztán Greg megfogta az anyja karját és elhúzta onnan. - Gyerünk vissza a házba! Gyorsan! - Ó, Greg! - szólt könnyes szemmel az anyja. Szánalmasan megrokkanva odament Rogerhez, aki átkarolta és a ház felé vezette. Greg olyan türelmetlen volt, hogy néhány lépés erejéig letette a földre a sérült lábát is. A fájdalom úgy vágott a testébe, mint a kés, keservesen káromkodott tőle. - És még hálásak lehetünk, amiért a ház felől fúj a szél. Meg hogy a hó elfojtja a szikrákat. De a csűr oda. Semmi se marad belőle, apa. Megálltak az ajtóban egy pillanatra és elkeseredetten figyelték, hogyan terjed át a tűz a fekete kerítésre. Diana szeme teli volt könnyel. - Szerettem ezt a csűrt. Olyan kedves volt. És a rózsáim, az én szegény rózsáim! Azok is elégnek. - Gondolom, a gyökerük megmarad - mondta Roger. Megpróbált megnyugtató lenni. Gyöngéden behúzta Dianát és becsukta az ajtót. - Gyere be, és ülj le. Te is, Joe! Greg, hoznál nekünk konyakot? - Megsebesültél, Joe? - kérdezte Diana, igyekezvén megfeledkezni róla, hogy elveszítette a drága virágait, meg a kismadarakról is, amelyek mindig ott fészkeltek a csűr homályában. Joehoz fordult, megvizsgálta arcán a fekete foltokat. Joe megrázta a fejét. - Csak rettenetesen megijedtem. - Ez nagyon dühösen hangzott. - Miféle gazember képes ilyesmire? Hogy csapdává alakítsa ezt a helyet? - Ezzel levetette magát egy székre. - Azt hiszem, ez a konyak most éppen jól jön. Kösz, Greg! - Cissyre nézett. - Hogy van? - Egyformán - felelte Diana, miután leült Cissy mellé, és a homlokára tette a kezét. Mivel tudta, hogy a saját szíve is csak úgy dörömböl az iménti borzalom miatti ijedtségtől, lejjebb csúsztatta a kezét, és Cissy füle alatt kereste meg a pulzust. Egy kicsit erősebb és egyenletesebb volt. Amikor felnézett, látta, hogy Greg áll mögötte egy pohárral. Elvette tőle. - Nos, most mi lesz? - Gyalog megyek. Ez fog történni. - Ezzel Joe egy hajtásra kiitta a poharát és előrenyújtotta, hogy még egyet kér. - Egyetlen gyilkos csirkefogónak se hagyom, hogy ezt tegye velem és megússza.

- Nem indulhatsz el sötétben, Joe. - Greg az ablakokra nézett. - Őrültség volna. Kate és Paddy mostanra már odaértek hozzátok. Ha nem találnak otthon benneteket, akkor biztos vagyok benne, hogy továbbmennek Headleys’be vagy a Heath-farmra. Sokkal gyorsabban itt lehetnek a segítséggel, mint te. - És ha nem ezt teszik? Mi van, ha elkapta őket? - kérdezte Joe brutális nyíltsággal. - Nem kapta el őket, Joe. - Greg az anyjára nézett. - Paddynél puska van. És nem fog habozni, hogy használja. Töprengve Susie-re nézett. A kislány azt mondta, lövést hallott. De hát a kísérteteket nem lehet lelőni. A gondolat állandóan ott motoszkált az agya hátuljában. A puska nem hat Marcusra. Egyáltalán nem. Diana, mintha olvasott volna a fia gondolataiban, ránézett. - Egy kísértet nem okozott volna tüzet a csűrben, Greg. A Volvót se lopta volna el. Ennek igazi embernek kell lennie. - Kísértet? - kérdezte Joe és rájuk maradt. - Hogy egy nyavalyás kísértet csinálta ezt az egészet? Azt mondjátok, hogy egy rohadt kísértet miatt ütközött fának a feleségem? - Nem tudom, mit mondjak, Joe. Egyszerűen nem tudom. - Greg sápadt volt a félelemtől és szorongástól. Újra belezuhant a székbe. - Istenem, úgy szeretném, ha tudnék járni! Hol van Kate és Paddy?

LIII Kate az arcán feküdt, feje alatt a karja, és lassan rájött, hogy a bal halántéka fölött egy vékony vércsík beleszáradt a hajába. Nem volt benne biztos, mennyi ideig hevert ott, de közben rettenetesen átfázott. Óvatosan fölemelte a fejét, azt várta, hogy minden pillanatban torkon ragadja egy jéghideg kéz, de nem volt ott semmi, csak egy hosszú, lelógó vadrózsaág, amely végigkarcolta a fejét esés közben. Amikor a sárba markolt, a vékonyjég recsegéséből rájött, hogy rettenetesen fázik. - Paddy! Egyetlen hang se hallatszott a lövés óta. A félelemtől egyszerűen megbénult az akaratereje. Nem tudott megmozdulni, se megszólalni. Valami atavisztikus ösztön azt súgta neki, az egyetlen védelem, ha halottnak tetteti magát. Nem tudta, mióta tart már ez az állapot. Cseppnyit megmozdította a kezét, megpróbálta a csuklóját a keskeny aranyórával a szeméhez emelni és kicsit a fejét is fölemelte. - Paddy! - próbálkozott ismét, ez alkalommal hangosabban. - Itt vagyok. - Tompa volt a hang, de a közelből hallatszott. - Jól vagy? - Azt hiszem, igen. Elveszítettem a puskát. Elestem. - Kate hallotta a hangjából, hogy sír. Elment? - Nem tudom. - Magasabbra emelte a fejét, megpróbált látni valamit. - De azt hiszem. - Hol van? - Itt vagyok. - Kate óvatosan feltérdelt. Szerette volna, ha nem reszket, de csak úgy vacogott a foga. - Itt vagyok. - Beszélgessünk, hátha úgy meg tudlak találni. - Már majdnem teljesen sötét volt. Valami zörgést hallott balról. Megfordult. - Te vagy az? - Igen. Itt vagyok. - A fiú sokáig kapaszkodott belé, Kate a saját fázó testén is érezte, mennyire reszket. - Elment - suttogta Kate. - Már nem érzem a közelben. - Melyik úton menjünk? - Patrick elhúzódott tőle, és Kate érezte, úgy kapaszkodik a méltóságába, mintha vért volna, amelyet ismét magára ölt. - Iránytűt kellett volna hoznunk magunkkal - próbált könnyed hanggal tompítani a megjegyzés élén Kate. - Majd követjük a szántóföld vonalát. Gyerünk! - Ez nem fog menni. - Paddy, mi mást tehetnénk? Nem ácsoroghatunk itt egész éjszaka. - Csak akkor vette észre, hogy újra havazni kezdett. Ez alkalommal már igazi hó volt, könnyű, nagy pelyhű és szakadatlan; a lábuknál fakó csillogás látszott, ahol a hó megmaradt. - Tud imádkozni? Kate-et meglepte a kérdés. - Nos, a miatyánkot, azt mindenki tudja. - Az az, amelyikben arról van szó, hogy tartsa távol az ördögöt? Hogy ne engedje a közelünkbe? Kate megfogta a fiú kezét. - Ha segít, mondhatjuk együtt. Igazad van. Azt mondják, távol tartja a szellemeket. De hát az imák terén nem vagyok valami nagy szakértő.

- És a gonosz szellemek terén sem, igaz? - nevetett föl kurtán Patrick. - Tudja latinul? Páter noster. Mert neki beszélnie kell latinul, ha egyszer római. Mi nem tanultunk latint. - Megint az a feszült, kurta kaccanás. - Soha eszembe se jutott, hogy valaha szükségem lehet rá. Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanák kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél... Kate megdörgölte az arcát. A szavak ott vergődtek az agyában. Nem kintről érkeztek, mert akkor Paddy is hallotta volna őket. És angol szavak voltak. - Azt hiszem, érti a nyelvünket - mondta óvatosan. Magában megjegyezte, hogy mindketten úgy gondolják, Marcus volt az, akit láttak, nem pedig valami hús-vér ember, aki az erdőben bujkál. - Azt hiszem, ha vele vagy bárkivel beszélünk, az csak a fejünkben játszódik le. - De meg tudja mondani neki latinul, hogy takarodjon? - kérdezte Patrick annyira reménykedve, hogy Kate, a maga számára is váratlanul, hangosan elnevette magát. - Azért tanultam egy kis latint, mert azt reméltem, így könnyebben megértem az irodalmat mondta bocsánatkérően. - De azt hiszem, azt nem tanultam meg, hogyan kell mondani, hogy takarodjon. Viszont a miatyánkot tudom latinul. - Akkor mondja! - Páter noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum. Adveniat regnum tuum. Fiat voluntas tua, sicut in caelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodie. Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et ne nos inducas in tentationem: séd libera nos a malo... - Kate elakadt. Egy pillanatig csend volt. - Folytassa! - suttogta Patrick. - Ez minden, amire emlékszem. De benne van a legfontosabb. Libera nos a malo. Szabadíts meg minket a gonosztól! - De ez sem számított. Nem volt ott senki, aki hallhatta volna, Kate ebben biztos volt. Az a valaki már elment. - Paddy, próbáljuk megtalálni a puskát. Nem eshetett olyan messze. - Már majdnem sötét volt. Rohamosan fogyott a fény. - Azt hiszem, errefelé eshetett le valahol. Ne mondja meg apának, hogy mi történt. Sose hagyná, hogy újra használjam a fegyvert. - Valószínűleg a puska mentette meg az életünket - felelte erre Kate határozottan. - Látom! Ott van a csalán közt. A hó mind sűrűbben hullt, szúrós, hideg függöny lett a szél kergette ingatag felhőcskéből. Patrick óvatosan fölszedte a puskát, aztán a hóna alá dugta. - Erre nyoma sincs ösvénynek. Azt se látom, amelyiken errefelé jöttünk. - Ez az - mondta Kate habozás nélkül. Félretolt néhány vadrózsaágat, és elkezdett lemászni egy enyhe lejtőn, kölcsönkapott csizmája ide-oda csúszkált a hóban. - Várjon! - Patrick körülnézett. - Figyelje csak! Ott, a fák között! - Hol? - Ott. Világosságot látok. - Hála istennek! - sóhajtott Kate hálatelt szívvel. Egymás mellett csúszkáltak a fény felé, gyakran nadrágféken, a fák oltalmában kikerültek a szél útjából. - Eltűnt. Már nem látom. - Ott van! Ott van! - Patrick megtorpant. - De hát ez a mi házunk! Ó, Kate, körbejártunk. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ő nem hagyja, hogy megmeneküljünk. - Szinte tapintani lehetett a csalódást és a félelmet a fiú hangjában. Kate beharapta a száját, dühös volt magára az ostobasága miatt, de azért is, mert óriási megkönnyebbülés áradt el benne. - Ezen már nem segíthetünk. Menjünk be, hátha találunk egy iránytűt. - Jól van - biccentett Patrick. - Akkor újra megpróbálhatjuk. És akkor megtaláljuk a főutat. - így van - mosolyodott el szélesen Patrick. - De először iszunk valami meleget. Ugye?

- Igen - hagyta helyben Kate, és átkarolta a fiú vállát.

LIV Jon kinyitotta a lakása ajtaját és benézett. Állott volt a levegő, a lakatlanság szaga érződött. Cyrus csak két napot töltött itt, aztán jól összeveszett a londoni szponzoraival és hazautazott az Államokba; Jon meg csak tegnap értesült erről az egészről. Lepottyantotta a csomagjait a padlóra, becsukta maga után a bejárati ajtót, és lehajolt, hogy fölszedje a postáját. Fáradtan az asztalhoz ment, ledobta rá a leveleket. Az ablakpárkányon egy váza állt elszáradt virágokkal, a váza körül vastag sárga virágpor. Odament, felkapta és kivitte a konyhába, közben az orrát fintorgatta a poshadt víz szagától. A munkalapon egy kulcscsomó hevert. Jon elfordította a csapot, hogy a víz egyenesen a vázába folyjék és kimossa a síkos zöld lerakódást, amely odatapadt a durva kerámia falához, közben felkapta a kulcscsomót, és megnézte a tartóját. Egy apró fekete macska. Ez Kate kulcscsomója! Odavágta a pultra. Két nap! Cyrus két tetves napot töltött a lakásban, és ő ezért dobta ki Kate-et! Nos, legalább az adósságának a felét már visszafizette. Visszament a nappaliba, leült a kerevetre, és a mellette lévő asztalon megnyomta az üzenetrögzítő gombját. Hívás hívás után. Lehunyt szemmel, fáradtan figyelt. A hangok sorjázása a hidegen derengő délutáni fényben olyan volt, mintha újranézné az életét. „Szia, Jon! Hívj föl, ha visszajöttél...” „Jon, ha tizennyolcadika körül itthon vagy, buli lesz nálunk...” „Jon, ne felejtsd el, hogy huszonharmadikám húsz harminckor találkozunk a Grouchóban...” „Jon... Jon... Jon...” Felállt, hogy töltsön magának egy skót whiskyt. Az üveg, egyébként az összes üveg a tálcán, jegyezte meg fanyarul, üres volt. - A francba! - „Jon, Bili vagyok. Csak hogy tudd, Redallban az összes telefon süket. Ma délelőtt - most szombat délelőtt van, körülbelül tíz óra - odamegyek, hogy megnézzem, mi folyik ott.” Jon kikapcsolta az üzenetrögzítőt. Fogta a telefont és tárcsázta Bili számát. Kicsengett, nem vették föl. Újra tárcsázott, ezúttal Bili nyaralóját. Gyerünk már, vedd föl! A térdén dobolt. Hirtelen lecsapta a kagylót. Megpróbálkozott Kate számával. A vonal süket volt. Hívta Lindseyéket. Az is süket volt. Lecsapta a kagylót, felállt. Mi a franc folyik ott? A csomagjaihoz lépett, talált egy üveg Taliskert, amit vámmentesen vett a repülőtéren. Lecsavarta a kupakot, töltött magának egy keveset. Egyáltalán, mi a fenének aggódik annyira? Kate már történelem. Hiszen szakítottak. A kapcsolatnak vége. Vége! Kaput. Nincs már mit fölmelegíteni. Kate-et már egyáltalán nem érdekli, hiába volt olyan kedves a telefonban. Csak udvariaskodott; ez jellemző Kate-re: soha senkinek az érzéseit nem akarja megbántani. Valószínű, hogy sosem látja többet. Jon felhajtotta az italát, aztán töltött még egy keveset. A kormos ablakon túl már sötétedett a londoni utca. Ónos eső esett. Jon letette a poharát és felkapcsolta a sarokban álló karcsú krómlámpát. Aztán elővette az autóstérképet.

LV GYŰLÖLET HARAG ŐRJÖNGÉS A fejében hallotta. Nem szavak voltak, az egész nem volt megformálva; kavargó fájdalomörvény volt. - Anyu! A kiáltás elhalt, kimúlt. Belehullott a szoba fekete csendjébe, anélkül hogy bárki meghallotta volna. - Anyu, segíts! A fejében voltak, végzetes tusában összekulcsolódva. Ő, vagyis Marcus mindig erősebb volt, az agya legközepét gyötörte, őt akarta, őt használta ki, az ő hangjára, karjára, erejére volt szüksége. És a másik ő, vagyis Claudia. Aki sosem adta be a derekát. Az igazságot ki kell mondani. Nion. Elárulták. Felbőszítették az isteneket. Nion! Nion, életem nagy szerelme, lelkemnek társa. Tépje már ki valaki őket az agyából! Szabadítsa meg tőlük. Mentse meg tőlük. Körömmel kaparja ki onnan őket. Akár loccsantsa szét a fejét. - ANYU, SEGÍTS! „Legyen kimondva az igazság. Én kimondom az igazságot. ” A sikoltás most hangosabb lett. Claudia most új erőre kapott. „A sír nyitva van. A titok napvilágra került. A britonok népének bosszút kell állniuk értünk. Nem elég bosszú, ha összeomlik a birodalom. Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanák kárhozatra bűzhödt... ” - Ne! ne! NE! Alison hirtelen felült, a kezét a halántékához szorította. Körme vörös volt a saját vérétől. Körülnézett a szobában. A lámpák már nem égtek, de elég világosan látott. Az asszony az ablaknál állt, kék ruhája szelíden lobogott, mintha a háta mögül fújna a szél, lábán a dűne puha homokja, haja feltűzve a fésűkre. Mintha átnézne a falon, a házon, át a sötétségen és a hóesésen. Alison a falhoz lapult. Vér. Mindenhol vér; az asszony ruhájának az alján, a padlón, a saját lepedőjén, s ahogy hirtelen lenézett, még a félhomályban is könnyen észrevette, hogy a saját kezén is. Sikoltása elnémította a hangokat. Újra és újra sikoltott, magánkívül, fejvesztve, s figyelte önmagát a küszöbről, figyelte, hogy a többiek felugranak odalent a konyhaasztaltól, felkapják a gyertyájukat és elindulnak a lépcső felé. Diana érkezett elsőnek, a gyertyája lángja reszketett és kormozott. - Alison! Alison drágám! Ó, istenem, mi baja lehet? Látta, hogy az anyja megöleli, látta, hogy az anyja szája mozog, de nem érzett semmit. Marcus most újra odabent volt a fejében. Nevetett. Miért nevet? Nevetett a véren, a fájdalmon. Kinevette az asszonyt, aki a függöny előtt állt. Az asszony körvonalai elmosódtak, árnyék volt csupán a távoli múltból. Semmi több. Eltűnőben. Legyőzve. Visszakúszva a homokba. Az elfelejtett idő része lett... - Páter noster... - Ez Patrick remegő hangja volt az árnyak közt. - Libera nos a malo. Ave Maria. Libera nos a malo. - A szavak fájdalmas nyögésbe fúltak. - Az arca! Úristen, Di, nézd az arcát! - Roger lihegve csatlakozott a lépcsőpihenőn álló csoporthoz, a felesége vállán át benézett a szobába. - Fogd be a szád, Paddy! - fordult a fiához. Nem akarom, hogy ez az érzelgős ostobaság elhangozzék ebben a házban!

- Menjetek ki, de azonnal! - Diana szorosabban markolta meg Alison vállát. - Ki innen! Majd én megnézem, mi történt. - Fölnézett, pedig alig látott a szemét megülő könnyek miatt. - Kate, maradj! A többiek meg lefelé! Roger kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán másként döntött. Odaadta Kate-nek a gyertyáját és elfordult. Szemmel láthatóan reszketett, miközben lekísérte a többieket a lépcsőn. Kate engedelmesen bement a fürdőszobába, benedvesített és kicsavart egy arctörlőt, aztán visszament a hálószobába. Diana leitatta a vért Alison kezéről, aztán gyöngéden hanyatt fektette az ágyban. - Most már nincs semmi baj, édesem! Majdnem semmi. - Mi történt az arcával? - kérdezte Kate, miközben egyenesen tartotta a gyertyát. - Azzal majd később foglalkozom. Felületes sérülések - nézett Kate-re megviselten Diana. Nem fogom hagyni, hogy akár te és Paddy, akár Joe ma még egyszer kitegye a lábát innen. - Valakinek muszáj segítséget hozni, Diana. - Majd holnap világosban elég idő lesz rá. Addig mindenki várjon. - De mi lesz Greggel és Cissyvel? - Kate elborzadt, amikor először pillantotta meg Cissy Farnborough-t a kandalló melletti kereveten, félig öntudatlanul. - Nem lesz semmi baja. El tudom látni. Arról van szó, hogy odakint valaki mindnyájunkat meg akar ölni, Kate! - Diana Alison álláig húzta a takarót, és körben begyömködte. - Senkinek sem engedem meg, hogy kitegye a lábát a házból még egyszer. Kate lenézett Alisonre. A lány elég nyugodt volt, csöndesen feküdt a vérfoltos párnán, nagyokat lélegzett, szinte úgy, mintha máris újra elaludt volna. - Mit gondolsz, mi történt? - kérdezte suttogva. - Rosszat álmodott - mondta Diana reményvesztett arccal. - Azt hiszem, itt többről van szó. - Kate beljebb került a szobába. A kicsi, meghitt szoba, amelyet két gyertya világított meg, jéghideg volt. A függönyök előtt szétszóródott homok a padlón. Kate egy pillanatig összeráncolt szemmel nézte, aztán elfordult. - Miért hordta le Roger Paddyt azért, mert imádkozott? - Roger nem hisz Istenben. Azon a napon szűnt meg a hite, amikor megtudta, hogy rákja van. - És az ördögben hisz? A kísértésben? A kísértetekben? Most Diana borzongott meg. - Roger redukcionista és fatalista. Semmiben nem hisz, amit nem lehet tudományosan bebizonyítani. - Milyen különös! - meredt Kate Alison arcára. Neki Roger olyan ember volt, akinek a lelke teli van költészettel. És olyan ember, aki különleges helyzetekben kimondja Jézus nevét, akkor is, ha neki nem jelent semmit. - Te szoktál imádkozni? - kérdezte Diana, miközben leült az ágy szélére, és gyöngéden a lánya homlokára tette a kezét. Alison homloka nagyon hideg volt. - Nem nagyon gyakran. De én tanítottam meg Paddynek azokat a latin szavakat. Amikor kint voltunk abban a rémes sötétben, akkor ezt helyesnek véltem. Paddy azt gondolta, Marcus megérti, hisz latinul van. - És? Megértette? - Diana ironikus akart lenni, de ez valahogy kiveszett a kérdéséből, amely így pőre kérdés lett. - Nem tudom. De jobban éreztem magam azoktól a szavaktól. Olyan volt, mint egy pajzs. Talizmán az ördög ellen. - Jól csapdába csalt minket itt, ugye? - Diana hirtelen Kate-re pillantott, és már nem tudta elrejteni a benne növekvő pánikot. - Minden kocsinak van valami baja. A telefon süket. Senki nem tudja, mi történt. Bili meg Cissy segíteni akart rajtunk, és láthatod, mi történt velük. - Egy könnycsepp gördült végig az arcán. - És Allie. Mi történik Allie-vel? Kate letérdelt Diana mellé, és megfogta a kezét.

- Azt hiszem, le kell vinnünk Allie-t a földszintre, és mindnyájunknak együtt kell maradni. - Igazad van. - Greg hangjára, amely a lépcsőpihenőn szólalt meg, mindketten felugrottak. Greg bebicegett és lenézett a húgára. - Megkértem Joe-t, hogy jöjjön fel és vigye le, utána meg, azt hiszem, csinálnotok kéne egy üst levest mindnyájunknak. - Azzal az anyjára nézett. Aztán Kate-re, aki még mindig a padlón térdelt. - Holnap reggel kevésbé leszünk kiborulva, akkor majd elküldünk erősítésért. Kate halványan a férfira mosolygott. - Ahogy elmondod, olyan könnyűnek tűnik. - Az imbolygó gyertyafényben egészen átlátszó volt az arca. Greg nem először jegyezte meg magában, hogy milyen törékeny, preraffaelita szépség ez a lány, amit még jobban hangsúlyozott a rendetlen, hullámos haj, és még egy lapáttal rátesz, jegyezte meg magában fanyarul, hogy olyan alázatos tartás ez a padlón térdelés. - Könnyű is lesz. Világosban mindent jobbnak látunk. - Ne akarj ilyesmivel kábítani! - Kate, mintha akkor vette volna észre, hogy a helyzete miatt hátrányba került, talpra állt. így ugyanolyan magas volt, mint Greg. - Greg! - tette a kezét a férfi karjára, a hangja alig volt több, mint suttogás. - Nézd, ott az ablaknál. A padlón. Greg felhúzta a szemöldökét, aztán felkapta a gyertyát, odalépett és megvizsgálta a szőnyeget. - Homok. Allie cipőjéről is idekerülhetett. - De nem. Az előbb is itt voltam, akkor még nem volt ott semmi. - Hogy lehetsz ebben biztos? - Csak - vonta meg a vállát Kate. - Általában megjegyzem az ilyen dolgokat. Azok után, ami a nyaralóban történt. - Mit mondasz? - Diana is megfordult, hogy megnézze a szőnyeget. - Azt mondja, hogy a szél befújt egy kis homokot az ablakon, és hogy jobb volna, ha mind lemennénk a földszintre, és leülnénk végre a kandalló mellé. - Ne akarj kíméletes lenni velem! - csattant fel Diana. Felállt. - Mit jelent ez a homok? nézett Kate-re. - Jól van, elmondom - szólalt meg lassan Greg. - Azt jelenti, hogy szerintem nem ember a gyilkos. Nem hiszem, hogy bárki az erdőben vagy a parton csellengene. Azt hiszem, az ellenségünk egy olyan férfi, aki nagyjából kétezer éve halott; és ez a férfi nagyon, de nagyon dühös, amiért megbolygattuk azt a sírt a homokban. És azt hiszem, mindnyájan szörnyű veszélyben vagyunk.

LVI - Azt hiszem, teljesen megőrültem! Anne Kennedy végigment a sorban álló, apró kocsik mellett, a kulcs a kezében, és a szitáló hóesésbe bámulva próbálta megtalálni a bérelt kocsit. A másik kezében egy óriási vászon útitáska fogantyúja, egy autóstérkép, amelyet a reptéri autókölcsönző pultjánál vásárolt és a válltáskájának a szíja. A könyöke hajlatába szorítva pedig három könyvet egyensúlyozott. Edinburghban még nem havazott. Ez nevetséges. A testvéri szeretet lebírt minden határt. Megvan! Nyolcvanhetes. Egy kicsi, csinos, élénkpiros Ford Fiesta. Megkönnyebbülve tolta a kulcsot a zárba és kinyitotta az ajtót. A kétségbeejtően tiszta kocsinak műanyag- és légfrissítő szaga volt. Anne begyömöszölte a csomagját meg a könyveket a hátsó ülésre, beszállt, becsukta az ajtót, aztán felkapcsolta a benti lámpát. Fogalma se volt, hogyan kecmeregjen ki Stanstedből a keleti partra, mielőtt túl sok hó halmozódna fel a vidéki utakon. Nagyon felizgatta a Kate-tel folytatott utolsó beszélgetés, és az a tény is, hogy Kate telefonja azóta sem működött. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor talált két vendég tanárt, akik vigyáztak a lakására és kiszolgálták C. J. minden hóbortját, így aztán három nap szabadsághoz jutott, és nekivághatott a déli útnak, hogy megnyugtassa magát, minden rendben van. Most már nem volt benne biztos, hogy értelmes dolog, amit csinált. Ebben az időben Anglia, ahol amúgy is mindenkinek üldözési mániája volt az időjárással kapcsolatban, akár egy-két fok enyülésről, akár lehűlésről lett légyen is szó, szemlátomást az összeomlás szélére sodródott. Az időjáráselőrejelzés egyre hisztérikusabb lett, és hogy még rosszabb legyen a dolog, Kate nem is álmodhatott arról, hogy ő meglátogatja, s mindezt a telefonközpont mérnökeinek köszönheti, akik minden egyes alkalommal, amikor felhívta őket, megesküdtek, hogy a vonalat ellenőrizték és az tökéletesen működik. Vetett egy utolsó pillantást az autóstérképre, eszébe véste az útvonalat: az A120-ason kell menni Colchester felé, aztán északnak az A12-esen Ipswich irányába, majd újra rá kell térni az A120-asra. Elindította a motort, lekapcsolta a világítást. Föltételezte, hogy nagyjából egy, talán másfél órát fog igénybe venni az út, többet semmiképp. Lenézett a műszerfalon lévő órára. Már majdnem kilenc volt. Kelet felé az utak rendkívül kellemetlenek voltak, de kétségkívül járhatóak. Az ablaktörlők árkokat szántottak a ónos esőbe, amely fehéren villogott a szembejövő kocsik fényszórójának fényében. Az út többé-kevésbé egyenes volt, és sokkal kevesebb időt vett igénybe, mint gondolta, hogy kikerülje Dunmow-t és Braintreet, aztán végül északra forduljon a dupla sávos főúton, amely a kelet-angliai síkságon áthaladva Suffolk felé futott. A rádióból csöndes zene szólt, amelyet csak egyszer szakított meg időjárás-jelentés, de az legalább gyalázatos volt: éjszaka a viharos keleti szél miatt hófúvás, holnap hószállingózás, s mivel telihold lesz, a tengerparton igen magas dagály várható. Utána még rövid hírek, aztán a rádió újra Brahmsra és Schumannra váltott. Tíz perccel múlt tíz, amikor egy sokágú útjelző előtti pihenőben megállt, felpöccintette a világítást, és újra belemerült a térképbe. Redall apró pötty volt a tengerparton. Egy szaggatott vonal vezetett odáig, ami azt jelentette, hogy valamiféle ösvény van ott. De az ösvényig úgy négy kilométernyire bonyolult dűlőúthálózattal kellett megbirkóznia. Anne elkomorult. A havazás felerősödött, és a kis kocsi ugyan vígan futott, de a neheze még hátravolt, hiszen Anne világosan látta, hogy elhagyatott útszakasz következik. Nem látszottak keréknyomok, és az út mindkét oldalán álságos, lágy hókupacok gyűltek egyre magasabbra. - Na jó, nyomás! - mondta magának. Már kiszúrt egy kocsmát a főút mentén, amelyről azt gondolta, úgy félmérföldnyire van Redalltól. Először talán azt kéne elérni.

A kerekek kellemetlenül csikorogtak, amikor egyesbe tette a kocsit, és kihajtott az út közepére, de amikor már ott volt, a kocsi fogta az utat. Balra. Balra. Jobbra. Fennhangon mondta magának a fordulókat, amint egyre óvatosabban bekanyarodott az egyre szűkebb ösvényekre. Most már nagyjából ott lehet. A következő kanyarnál ott kell lennie a kocsmának. A kocsma nem volt ott. Anne továbbhajtott. A kanyar sem volt sehol, amelyről pedig úgy tudta, hogy pár száz yard után fel kell tűnnie. A dűlőút újra a szárazföld felé fordult, és eszelősen tekergett vissza önnönmagába, meredek domboldalakra kúszott fel és mászott alá, amelyeknek pedig semmi joguk nem volt ott lenniük. Anne fékezett és újra megnézte a térképet. Papíron olyan pofonegyszerűnek látszott. Bal-bal-jobb. Egyenesen, kanyar, a kocsma, aztán még néhány hajlat, egészen az ösvény végéig. Letekerte az ablakot és kinézett. Jeges szél fújt, tiszta, hasogató jégkristályok csiklandozták végig a bőrét. Csak a csendet hallotta, és majdnem tudat alatt a szél távoli nyögését a csontjaiban. Villámgyorsan felhúzta az ablakot. Akkor már inkább a kiskocsi állott levegője a konzervzenével - Schumannról most váltottak át egy Beethovenszonátára. Elkezdte mérlegelni, hogy a kocsiban tölti az éjszakát, ami nem valami kellemes kilátás takaró meg termosz nélkül, amikor egy ház fényeit pillantotta meg homályosan a hóesésen át. Nem a kocsma volt, de a lakói vélhetően tudják, hol laknak. Tudták is, és kiderült, hogy jó öt mérföldre vannak Redalltól. - Rossz felé fordult le az útról, lelkem! - mondta az idős férfi, aki frottírköntösben nyitott ajtót, és behívta Anne-t az előszobába, hogy ott együtt nézzék meg a térképet. - A legjobb, amit tehet, hogy továbbmegy, erre - bökött nikotinfoltos ujjával a térképre. - Utána meg visszafordul a torkolatnál lévő útra. - Egyedül van? - jelent meg a lépcső tetején egy sápadt, keszeg asszony elnyűtt fürdőköpenyben, rendetlen hajában csavarókkal. - Ilyen éjszakán, mint a mostani, nem volna szabad egyedül vezetnie. - Tudom - varázsolt az arcára egy ragyogó mosolyt Anne. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszra fordul az idő. - Kér egy csésze teát, mielőtt elindul? - Az asszony, mindig ugyanazzal a lábával lépve a lépcsőfokokra, fájdalmas arccal indult el lefelé. Anne-t nagyon csábította az ötlet, de megrázta a fejét. - Nagyon kedves, de azt hiszem, jobb, ha indulok. A hó egyre mélyebb, és én nem akarok elakadni. - Nos, vezessen óvatosan! - biccentett az öreg hölgy. - És legyen óvatos a fekete kutyával a lápnál - kottyantotta el, miközben azt figyelte, hogyan hajtja fel Anne a kabátgallérját, és indul kifelé a kocsihoz. - Fekete kutya! - morogta magában Anne, amikor újraindította a kocsit. Hallott már KeletAnglia fantomjáról, a fekete kutyáról. Fanyarul elmosolyodott. Nem állt szándékában, hogy a közeljövőben összefusson valami természetfeletti lénnyel. Amint a kocsi csöndesen gurult a dűlőúton és végre befordult egy valamivel szélesebb útra, amelyen bizonyos jelek arra mutattak, hogy nemrégiben felszórták homokkal, a hóesés enyhült valamit, és az ég egy apró tiszta darabkáján előbukkant a magasan álló, hideg fényű hold; a teliholdnak csak egy kis része, amely hatalmas, hagymaszerű felhők közt hajókázott. Anne óvatosan gyorsított egy kicsit, gondosan követte a kanyargós utat. Az asszony azt mondta, hogy ez a torkolati út, és ő csak most jött rá, hogy miért. Meredek lejtő következett, amelyen a gumikegy pillanatig vadul kipörögtek, aztán sima csúszás, és Anne hirtelen egy hatalmas folyótorkolatra nézett le, amelynek vize úgy csillogott a holdfényben, akár az ezüst. Megállította a kocsit és kinézett. Lélegzetelállító volt a látvány. A táj fehérben, ezüstben és a fényezett acél színében. És tökéletesen elhagyatott volt. Anne akkor kapott észbe, hogy már vagy félórája nem látott másik kocsit. Sajnálkozva hátat fordított a látványnak, újra indított, ez alkalommal

lassabban. Keményen eltökélte, hogy nem fogja eltéveszteni azokat a kanyarokat, amelyek átviszik arra a földnyelvre, amely aztán a Redall-öböl mögött lyukad ki. Az ösvény a mondott helyen volt. Anne nem kételkedett abban, hogy végül is megtalálja, de az is nyilvánvaló volt, hogy a cél még egyszer olyan messze van. A szél négy láb magasra tornyozta fel a kanyarokban a havat. A holdfény oly ragyogó volt, hogy mindkét irányban több száz yardnyira bárki beláthatta az utat. Úgy fél mérfölddel ezelőtt elhajtott egy parasztház mellett. Talán vissza kéne fordulnia, és kikérnie az ottaniak tanácsát. Az órájára nézett. Tizenegy múlt. Talán még nincs túl késő, hogy bekopogtasson valahová. De mire visszaért, a parasztházban már sötét volt, és a megismételt kopogására se jött válasz. Megborzongott. A holdat félig eltakarták a felhők, amelyekből egyre több lett. Lehet, hogy pár perc múlva már ott se lesznek. Visszaült a kocsiba, örült az áhított melegnek, és hátradőlt egy pillanatra, hogy gondolkozzék. Csak két lehetőség volt. Vagy elhajt a következő faluig, és kikönyörög egy szobát a fogadóban, vagy itt hagyja a kocsit az úton, és gyalog megy be az ösvényen Redallba. Visszakanyarodott az útra, lassan visszahajtott az ösvény kezdetéig, és megállt. A fákra tapadó hóréteg ellenére az ösvényt világosan lehetett látni. Felkapcsolta a világítást, és újra megnézte a térképet. Az ösvény nem lehet hosszabb fél mérföldnél, talán egy kicsit rövidebb is. A hüvelykujja körmével méricskélte ki. A szélvédőn át felbámult az égre. A holdat újra látni lehetett, annyira megvilágította a környéket, mintha nappal volna. A torkolat fölötti hóhegyek láthatóan nem lettek nagyobbak. Könnyű volt elképzelnie, hogy elindul lefelé az ösvényen. Felkészült. Kiszállt a kocsiból, és kivette a csomagját. Volt a kocsiban egy üveg Laphroag is, skót ital. Nem feledkezett meg arról, hogy a húga igen szereti az árpawhiskyt, és ha hóviharba kerül, a pokolba minden bölcsességgel a hidegről és az alkoholról, mert akkor ő maga issza meg. Lekapcsolta a világítást, bezárta a kocsit, vállára vetette a táskáját, majd bánatosan rápillantott egyáltalán nem vízálló csizmájára, amelyet a Princes Stree- ten vásárolt, és elindult a fák között. Az első huszonöt yardon a hold olyan fényesen világította meg az ösvényt, hogy könnyű volt kirázni a fejéből a Kate-féle kopogó szellemet. A hó puha volt, de nem nagyon mély, úgy találta, könnyű a gyaloglás, csak az volt a furcsa, milyen gyorsan lett egyre súlyosabb a csomagja. Aztán az ösvény hirtelen befordult jobbra egy aljnövényzettel sűrűn benőtt sarjerdőbe, és a holdfény, amelyet eltérítettek a fák, már nem világított. Lába alatt fekete volt az ösvény. Akarvaakaratlan hátranézett a mélyebb árnyékok felé. Nagyon nagy volt a csend. A szél is elült, és nem hallott mást, csak a hó egyenletes ropogását a csizmája alatt. Megállt, hogy átlendítse az útitáskáját a másik vállára. Lépteinek egyenletes nesze nélkül borzongatóan csöndes volt az éjszaka. Szél sem mozdult. Levelek se csaphattak zajt. Aztán a távolból meghallotta egy kuvik mániákus kiáltozását, amelyre hosszú, kacskaringós huhogás volt a válasz. Egyszerű hang volt, de beleborzongott nyakán a bőr. Továbbment, nem is tudta, milyen szorosan markolja a válltáskájának a szíját. A szeme végre hozzászokott a sötétséghez, már minden részletet ki tudott venni. A göcsörtös tölgyfákat, amelyeknek súlyos koronája félreismerhetetlen volt, az ösvény szélén zsúfolódó, kevésbé fölismerhető sarjakat, és valami kúszónövénynek, talán közönséges iszalagnak a sűrű függönyét, amely pamatokban lógott az ösvény felett. Az ösvény megint kanyarodott egyet, és Anne látta, hogy lába alatt a havat újra megvilágítja a holdfény. Megkönnyebbült sóhajjal meggyorsította a lépteit, meg-megcsúszott, mert az út egyre meredekebb lett, úgyhogy csak nagy nehezen tudott talpon maradni. Akkor látta meg a felfordult kocsit. Óvatosan megközelítette, a szíve kellemetlenül és hangosan dübögött; utat vágott magának a letört ágak közt. A csúszás nyoma még a hó alatt is látszott, azok a sötét foltok meg napvilágnál valószínűleg vérfoltok. A szája kiszáradt, ahogy körbevizslatta a felfordult motorházat. Senkit nem talált ott. Megkönnyebbülve megérintette a hideg fémet, és látta, hogy a hó már megtelepedett a belsejében. Az ütközésnek jó régen kellett történnie, s bárki volt is a kocsiban, már elment.

Hangos ágreccsenésre torpant meg. Körülnézett. Szinte érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Felnézett az égre. A hold majdnem teljesen eltűnt. Még pár pillanat, és teljesen elnyeli egy vastag, hóval terhes felhőgomoly, amely megállás nélkül közeledett a tenger felől. Majdnem éjfél volt, és Anne még soha életében nem érezte ennyire egyedül magát. A tarkóján bizseregni kezdett a bőr, amint továbbment. Megpróbálta objektiven nézni ezt az érzést. Nem más, mint az ismeretlentől való félelemre adott primitív reakció. Vagy talán megérzett valamit a sötétben? Valamit, ami figyeli őt. Nagyot nyelt, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Biztos nincs már messze a parasztháztól. Hirtelen felszikrázott a holdfény, amire megtorpant. Felnézett. Pár pillanat, és a hold eltűnik. Szorosabban megmarkolta a csomagját, és úgy döntött, nem megy gyorsabban. A sötéttől való félelem irracionális, primitív atavizmus. A huszadik században járunk. Nincsenek vadállatok, amelyek sorban állnának érte, hogy fölfalják, nincsenek ellenséges törzsek, nincsenek ördögi szemek és kísértetek sem. Hiszen ő ésszerűen gondolkodó, felszabadult modern nő. Tudós. De a csomagjában lévő könyvek közül legalább az egyikben igencsak meggyőző érvek sorakoztak fel amellett, hogy kísértetek és szellemek pedig igenis vannak. Teljes lett a sötétség, amikor eltűnt a hold. Anne léptei akadozni kezdtek, ami logikus a hirtelen vakság miatt. Ennek azonban rögtön vége, mihelyt újra rendesen fog látni. Tudta, hogy az ösvényen nincsen semmi akadály. Hiszen egy pillanattal előbb még vagy húszlábnyira látott előre. Akkor meg miért állt meg? Miért volt meggyőződve arról, hogy valaki ott áll az ösvényen, közvetlenül az orra előtt? Miért támadt ez az érzés benne, hogy sürgősen hátat akar fordítani, és vissza akar rohanni arra, amerről jött? - Gyerünk, Anne! - Ahogy a húga is, ő is megszokta, hogy hangosan beszéljen magának. Mozdulj! Megfázik a lábad! - Sokkoló volt a hangja a csendben. Mintha illetéktelenül behatolt volna valahová. - Most pedig elénekeled az Előre, keresztény katonák! című dalt - tette hozzá társalgási hangon. - Na gyerünk, te elfajzott lélek. - Aztán már nem magával beszélgetett. - Ha van ott valaki, jöjjön elő! Bárki is az. Nevetséges! Nem volt ott senki. Egyáltalán senki. Anne összeszorított foggal gyalogolt tovább, és megpróbált az éjszaka vad szépségére figyelni. Kezdte megérteni, miért lelkesedett Kate ennyire ezért a helyért. A csend, az igazi tiszta levegő, amelyről föltette, hogy egyenesen a sarkvidékről érkezett, a bújócskázó hold, és a fák között időnként megcsillanó, tükörsima víz. Elképzelte a házat, ahol Kate vélhetően már fülére húzott takaróval fekszik. Meleg kályha, tölgyfa gerendák, csinos kreton- függönyök, öreg ágy puha bőrmatraccal és egy régimódi, foltokból összevarrott takaró. És ha megérkezik, lesz majd kávé, ennivaló és persze whisky, utána meg hosszú pletykálkodás a kandallóra föltett lábbal... Hirtelen kizökkent az álmodozásból. A távolból patadobogást hallott. Aztán közelebbről. Bőr recsegett, gőz szökött ki a ló orrlyukaiból. Levetette magát az ösvényről, érezte, hogy a föld beleremeg az állat vágtájába, amint átrobog az ösvényen, és máris eltűnik, akármi volt is az. Elszörnyedve pillantott vissza az útra, amelyet megtett. Nem látott semmit. Hogyan tud bármi ilyen sebességgel robogni ebben a sötétben? És miért? Mi volt annyira fontos? Baljós előérzettel visszacsúszkált az ösvényre, újra megmarkolta a táskáját, és hirtelen új szagot szimatolt meg a friss, hideg levegőben. Áporodott, savanyú szag volt. Égésszag. Egy pillanatra megállt és nézte a még mindig füstölgő csűrt, érezte, hogy még mindig süt a hőség a fekete üszkökből, aztán lassan odasétált a házhoz, és megzörgette az ajtót. Sokáig semmi nem történt. Fény se gyulladt ki. Egy hangot se hallott. Már éppen kezdett pánikba esni, hogy senki sincs otthon, amikor a ház belsejéből végre ajtónyitódást hallott. - Ki az? - A férfihang furcsán tompa volt az ajtó mögül. - Jó estét! Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok. A kocsim nem tud végigmenni az ösvényen. Anne Kennedy vagyok. Kate nővére. - Kissé komikusnak érezte, hogy egy bezárt ajtóhoz beszél. Valami nincs rendben odabent, valami fenyegető lóg a levegőben. - Kérem! Bemehetnék? - És iparkodott kiiktatni a pánikot a hangjából.

- Várjon! - mondta kurtán, majdnem gorombán a hang. Anne hitetlenkedve meredt az ajtóra. Meg se fordult az agyában, hogy nem engedik be. Hátranézett, a félhomályos fehér lepedőről kiderült, hogy behavazott gyep. - Anne! Te vagy az? - hallotta meg hirtelen Kate hangját az ajtó mögül. - Felcsapódott a levélrés lapja, és egy zseblámpa meredt ki a sötétségbe. - Kuporodj le, hogy láthassam az arcod! - Az isten szerelmére, Kate! Persze hogy én vagyok. Bár őszintén szeretném, ha nem én volnék! - Erejének utója is elhagyta. Lehajolt és bekukucskált a levélrésbe. - Mi az ördög van veletek? - Ő az. Engedd be! - hallotta Anne tompán a szavakat, ahogy a levélrés rugójának csattanását követte az elhúzott reteszek hangja. - Gyorsan! Gyere be! - Kate átráncigálta a küszöbön, be a sötét előszobába. Anne homályosan megpillantott egy félreégett gyertyát egy csészealjra ragasztva, miközben valaki becsapta mögötte az ajtót és bereteszelte. Azután bevezették egy gyertyafényes nappaliba. Meleg volt, valami csodás étel szagát érezte, és a szoba teli volt emberekkel. Körülnézett. - Ez olyan, mint egy kórház Scutariban - csúszott ki a száján. - Kate drágám, mi történik itt? Egy bekötözött karú, fekete szemű asszony feküdt a kereveten. Egy takaróba bugyolált lány a sarokba tett párnákon hevert. A kandalló mellett egy férfi ült, bekötözött lába egy széken. Mögötte még két férfi - nem, egy férfi és egy fiú, javította ki magát Anne, ahogy rájuk nézett -, akik ajtót nyitottak neki. Mellettük Kate állt, és úgy bámult a nővérére, mintha abban a pillanatban pottyant volna oda a Marsról. Egy másik férfi és egy lány állt a közelükben, és mindenki őt bámulta. - Mi történik itt? - kérdezte Anne. - Mi a baj? - Ó, Anne! - kiáltotta Kate, és a nővére karjába vetette magát. - Még soha életemben nem örültem ennyire senkinek! - Fölteszem, a dea ex machina1 és a megmentésünkre érkezett - mondta az a férfi, akinek a lába be volt kötözve. Anne kábán rábámult, aztán Kate-hez fordult. - Jobb volna, ha megmagyaráznád - mondta.

1

 Dea ex machina a deus ex machina nőnemű változata, tekintettel Anne­re, és isteni beavatkozást jelent.

LVII A lova nyakára hajolva gyorsan ügetett, a melltű, a briton melltű, amely az asszony ruhájába volt tűzve, most a saját köpenyét fogta össze a szél ellen. A trinobantusok hercege megfizetett a bűnéért; elment az isteneihez, és az a boszorkány is vele ment, vitte magával az átkozódását és a gyűlöletét. Nos, hadd átkozódjék. Ki fogja valaha is tudni, mi történt aznap? Tanúk nem voltak, túlélők sem. Az asszony húga egyszerű, engedelmes lány, hinni fog neki, ha azt mondja, hogy Claudia nyugatra szökött a szeretőjével annak bátyjaihoz. El fog szörnyedni, de hinni fog neki. És meg fogja érteni, hogy szükség van a válásra. Elmosolyodott vágta közben, fölemelte a kezét, hogy megcsapja a lovát, amint továbbrobogott az ösvényen; a patkók porfelhőt vertek fel. Már eldöntötte, hogy újra megházasodik. Az asszony húga nagyon hasonlított arra a boszorkányra, de sokkal fiatalabb és sokkal engedelmesebb volt. Ő veszi majd át a háztartás irányítását, és fölneveli a fiát. És még több fiúval ajándékozza meg, ha jól teljesíti a kötelességét. És majd ő lesz a tanúja annak, hogy a herceg törzse soha többé a lábát se teszi be a Claudia Victricensis kolóniára. Mert zendülést forraltak az kenusokkal Róma ellen. Egy égő szalmacsóva jelezné, hogy fölkeltek uraik ellen, de a briton szalmacsóvája sosem fog meggyulladni. A briton ösztönzésével már nem lesz itt semmiféle zendülés. De az asszonyéval sem. Claudia, az asszony, akit istennőként szeretett. Soha senki nem fogja megtudni, mi történt aznap. Mert az asszony sosem fogja elmondani; magával vitte az árulását és a dühét a sáros, a becstelen halálba. *** - Tízen vagyunk a házban. - Roger háttal állt a kandallónak, lenézett a többiekre, amint leültek köré. Allie még mindig nem szólt egy szót se. Egy halom párnán aludt a sarokban, és senki sem akarta fölébreszteni. Sue mellette ült, a kezét fogta, és időnként bandzsított egy kicsit, amikor a szoba melegétől elpilledve lekókadt a feje. - Azt hiszem, nem tudjuk legyőzni, bármi fenyeget is minket ma éjszaka. Úgy gondolom, maga szakember - hajolt meg Anne felé. - És mi éppen ott tartunk, hogy egyetértünk abban, az ellenségünk nem emberi lény. Megkérhetném, hogy üljön le a padlóra, és mondja meg, mi az ördögöt csinálhatunk? - Ezzel a székéhez lépett és nyögve leült. Anne ezerszer jobban érezte magát, mint amikor egyedül gyalogolt az erdőben, de most, miután elmondták neki a helyzet teljes szörnyűségét, még a tányér forró leves sem tudta megállítani a gyomra remegését. Megrázta a fejét. - Pszichológus vagyok, nem médium. Keveset tudok a kísértetekről. Ha jól emlékszem, még eggyel se találkoztam. - Akkor viszont ki volt az a titokzatos lovas, aki elszáguldott mellette az ösvényen? A házban még senkinek se beszélt róla. - Segítened kell Allie-nek, Anne. - Kate a székről lekuporodott a padlóra. Greg székének támaszkodott, belenézett a tűzbe. Kezét könnyedén a nővére vállára tette. - Azt hiszem, megszállta - mondta csöndesen Greg. - Az ereje, a hangja, amit csinál. Allie egyikre se volna képes. - Greg! Ne mondj ilyeneket! - kérte Diana gyötrődve. Ránézett a két lányra. Sue feje előrecsuklott. A szorítása lazult Alison kezén, keze ernyedten lógott. Szundikált. Szünet nélkül hajtogatta a fejét egyik oldalról a másikra, aztán megint csöndben maradt. A szeme nem volt igazán behunyva. A félig hunyt szemhéj mögül kilátszott a szemfehér sápadt csíkja. Anne beharapta a száját. Mindenki őt bámulta, ő meg nem tudta, mi az ördögöt mondjon. - Látta orvos mostanában? - kérdezte végül. - Elég kevés jele van annak, ami vele történt. Például megsérült-e a feje az utóbbi pár hónapban? Még egy egészen enyhe sérülés is elég. -

Dianáról Rogerre, aztán megint Dianára nézett, aki megrázta a fejét. - És nem volt semmi szervi baja? Ciszta, seb, tumor vagy valami ilyesmi? Panaszkodott-e fejfájásra? - Igen - mondta egyszerre Patrick és Greg. - De ezzel nem jut messzire - tette hozzá Greg. - Egészen rossz helyen tapogatózik. - Nem szükségképpen - nézett a férfira komolyan Anne. - Orvosi okának kell lennie annak, hogy a húga elszenvedte ezeket a különös ájulásokat, s ezt kell kezelnünk, ha tudjuk. - Megint Dianára nézett. - Van-e a családban skizofrénia vagy bármi más genetikus rendellenesség, amire vissza tud emlékezni? Diana megrázta a fejét. - És az sem lehetséges, hogy Alison drogozik? - Egyáltalán nem. - Diana az arcára szorította a kezét. - Ápolónő voltam, Anne. Azt hiszi, nem gondoltam én is végig? Ráadásul nem Allie az egyetlen, akinek ilyen különös élményei voltak. Anne elhallgatott. Érthető, hogy biztonságosnak tartotta, ha orvosi műszavak felhasználásával folyik a beszélgetés. - Rendben van - folytatta óvatosan. - Akkor nézzünk meg néhány más lehetőséget, és fogalmazzuk meg pontosan, miről is beszélünk. Úgy értettem, valójában semmi sem történt a házon belül. - És egy pillanatig kíváncsian meredt Kate vállára, amelyen Greg keze pihent. Semmi, csak az, hogy Allie olyan különös lett. De valószínű, hogy annak az az oka, ami a parton történt, ahogy Kate is mondta. - Meg a könyveim a padlón - szúrta közbe Paddy. - És éreztem az asszony parfümjét. A maga dolgozószobájában történt, Roger - mondta Kate, és szorosabban ölelte át a térdét. Roger felhúzta a szemöldökét. - És vajon mit használt a hölgy? Chanelt? - Valami virágillatot, jázmint vagy pézsmát vagy ámbrát. És a parfümillat mellett mindig ott van a nyirkos föld szaga. Anne gyanakodva pillantott Kate-re. - És milyen gyakran érezted ezt a szagot? - Gyakran. A házamban is. - És mindig volt valami kísérőjelenség? Kate megvonta a vállát. - Nem mindig. De néha itt is. - És mi van vele, Marcusszal? Neki is van szaga? Kate fölnézett Gregre. A férfi megrázta a fejét. - Nem mondhatom, hogy észrevettem volna. Ha Marcus valakinek a közelében van, az illető nyakig ül a szarban, tehát aligha vesz észre bármit is. - Tömeghisztéria? - kérdezte Diana lágy hangon. - Egymást fertőztük meg vele? - A lobogó tűz ellenére is didergett. Anne megvonta a vállát. - Lehetséges. Közületek hányán láttak valamit? - Rogerre nézett, aki szinte sajnálkozva megrázta a fejét. - Diana? - Nem. Én csak a mendemondát ismerem. Persze, annak kivételével, ami Allie-vel történt. - Kate meg én láttuk Marcust és Claudiát - mondta lassan Greg. Gyengéden megsimogatta Kate nyakát. - Cissy és Sue világosan látta Marcust. Nyilvánvaló, hogy Allie mindkettőjüket látta. Paddy? - Éreztem - felelte Patrick lassan. - És odakint Kate-tel láttuk is Marcust. Rálőttem. Ráadásul hagyott egy üzenetet a számítógépemben. - Marcus írta, anélkül hogy te tudtad volna, mit csinálsz? - kérdezte Anne.

- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy én írtam volna le. De honnan tudhatná egy római, hogyan kell használni a számítógépet? Anne elmosolyodott. - Nem tudhatja. - Én is valami furcsát írtam le a számítógépemen - tette hozzá Kate. - Egy átkot. „Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus, és bocsátanak kárhozatra bűzhödt testedet-lelkedet azért, amit a mai napon elkövettél. Csöndesen mondta ki ezeket a szavakat, azok mégis kényelmetlenül hosszú ideig maradtak ott a szoba levegőjében. Kate még mindig ült, a tüzet bámulta. - Kíváncsi vagyok, mit tett az asszonnyal. - Hát az valami elég szörnyű dolog lehetett - mondta Greg lágyan. - Gyilkosság. Azt hiszem, megölte. Az asszony ruháján vér volt. - És Alison az asszony sírját találta meg a dűnében. Anne megborzongott. Elvette az egyik párnát a kerevet túlsó végéről, letette a kandalló elé, és átkarolt térddel, ugyanúgy, ahogy a húga, leült a padlóra. - Tegyük fel, hogy igazatok van - fogott bele töprengve. - Milyen következtetésre juthatunk mindebből? Hogy Alison az ásatással egy hosszú ideig eltitkolt bűntényt hozott a felszínre? Hogy a meggyilkolt asszony nagyjából kétezer év után is bosszúért kiált, és bizonyos okból ő meg a gyilkosa mindenkit megtámad, aki a szemük elé kerül. Hogy képesek halálra verni egy férfit, felgyújtani egy csűrt, beledobni egy kocsit a tengerbe, elvágni a telefonvezetéket, földet, kukacokat, parfümillatot produkálni, és fizikailag megfenyegetni bárkit, aki olyan bolond, hogy kiteszi a lábát a házból? - Hát ebben a megfogalmazásban elég véres szomorú játék ez - jegyezte meg Roger fanyarul. - De mivel jobb elmélet nincsen, és mert mindjárt itt van az éjfél, ami hagyományosan a boszorkányok órája, és mert bármi történt is, halálra rémített elég sok, felelősen gondolkodó embert, akiknek többsége egyébként egészséges felnőtt, azt mondanám, az egész meglehetősen meggyőző. - Talán igaza van Kate-nek, és imádkoznunk kell - szúrta közbe Diana rábeszélő hangon. Elfogadom, hogy értelmetek tiltakozik az imádkozás ellen, de úgy látom, ez az egyetlen lehetőség maradt, és hagyományosan, hogy a te kifejezésedet használjam, ez az egyetlen ésszerű válasz. - Az egyetlen lehetséges válasz - mormolta Patrick. - Hülyeség! - vágott vissza Roger. - Az ésszerű válasz mindnyájunktól az, ha lefekszünk aludni. Reggel megreggelizünk, aztán páran összeállunk, Joe-val végigmegyünk az ösvényen és felhívjuk a rendőrséget. Itt egy gyilkos letartóztatásáról van szó. Ha bárki van odakint, bár én kétlem, hogy még mindig ott volna, akkor az a véleményem, hogy emberről van szó. Egv mániákusról, aki szabadlábon grasszál. Szegény Bili rossz időpontban rossz helyen volt. A rendőrség majd elcsípi azt a gazembert. De ami minket illet, hagyjuk abba a nyavalygást, mert egészségtelen. Biztos vagyok benne, hogy konkrét magyarázatot fogunk találni. Ti csináljatok azt, amit akartok, én megyek aludni. - Ezzel felállt. Senki se mozdult. - Nincs elég ágyunk, hogy mindenkinek jusson, Roger - mondta szórakozottan Diana. - Aki akarja, itt maradhat a tűznél. Rengeteg szőnyeg van. Senki se fogja kényelmetlenül érezni magát - felelte erre Roger; lehajolt, és tett néhány hasábot a tűzre. A láng, szikraeső kíséretében, felbömbölt a kéménybe. - Joe, azt javaslom, foglald el a fiam ágyát, úgyse tud felbicegni a lépcsőn. Te meg Kate Anne- nel... - Köszönöm, Roger, de itt maradunk lent. Nagyon kényelmes itt a tűznél - mosolygott rá Kate. - Nekem is - szólt közbe Patrick. Kate felnézett Gregre.

- Menj és feküdj le a dolgozószobában. Pihentesd a lábad. Én majd figyelek. Ha bármi történik, úgyis szólunk neked. Greg lenyúlt, s újra Kate vállára tette a kezét. Könnyű érintés, nem több. - Köszönöm, de azt hiszem, itt maradok. Túl kényelmes itt ahhoz, hogy megmozduljak. Amikor a három öreg fölment a lépcsőn, Anne leült Roger székére. - Hallotta valaki az időjárás-előrejelzést? - kérdezte csöndesen. - Hihetetlenül rossz. Nem tudom, hogy a tenger közelsége miatt itt jobbak-e a kilátások, de holnapra hóvihart jósolnak. Nem lesz könnyű segítséget hozni. - Úgy gondolja, addig kell megpróbálni, amíg rosszabbra nem fordul az idő? - kérdezte Greg és előrehajolt. Anne megvonta a vállát. - Nem tudom, mit gondoljak. Csak figyelmeztetni akartalak benneteket. - Azt hiszem, nem kéne újra kimennünk - szólt közbe Kate. - Eddig szerencsénk volt. - Szeme Greg lábára vándorolt. - És nem hiszem, hogy értelme volna kockáztatnunk. - Én meg azt hiszem, ki kell nyitnunk egy üveg bort - mondta Greg, és föltápászkodott. - Ha ébren akarunk maradni, akkor legalább jól érezzük magunkat tőle, de ha segít az elalvásban, az se rossz. Átbicegett a konyhába. Aztán hirtelen megtorpant. - Hol vannak a macskák? Paddy megvonta a vállát. - Nem láttam őket. Greg összeráncolta a szemöldökét. - Fent vannak az emeleten? - Ha hasonlítanak C. J.-re, akkor a legjobb ágy legközepén terpeszkednek - jegyezte meg Anne. - Egyetlen macska se kószál el ilyen időben. - Általában nem mennek föl az emeletre. - Greg lehajolt és kiemelt egy üveg bort a sarokban álló borosrekeszből. - A macskáknak általában túl hideg az a hely. Jobb szeretnek a kandalló vagy a tűzhely körül tanyázni. - Kivette a dugóhúzót a fiókból, letörte a pecsétet a palackról, és elkezdte kihúzni a dugót. - Mindnyájan hozzászoktunk a tizenöt takaróhoz meg paplanhoz meg a lábmelegítőhöz, de ez aligha igaz a macskák szokásait illetően. Tessék, Paddy! Vidd ezt a kandallóhoz, és poharakra is szükségünk van. - Visszaugrándozott a tűz mellé, és nyögve leült. Újra Kate vállára tette a kezét, egy kicsit jobban megszorította, aztán ott is hagyta. - Hát akkor, fel a fejjel, itt biztonságban vagyunk. Kate megrázta a fejét. - Egyre csak Bili jár az eszemben, hogy szegény egyedül van a házban. - Elvette a poharat Paddytől, és kortyolt egyet. - El sem tudom hinni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Nevetséges. Lehetetlen. A hétköznapi életben nem szokott ilyesmi történni az emberekkel. - Greg keze még mindig a vállán pihent. Kate nem is gondolkozott, csak odanyúlt és megszorította. Greg keze meleg volt, megnyugtató és erős, amint visszaadta a szorítást. - Tartok tőle, hogy mindennapi emberekkel is megtörténhet ilyesmi - szólt közbe Anne. Patrickre mosolygott, mert a fiú neki is odanyújtott egy poharat. - Annak viszont örülök, hogy rendszerint nagyon is földi magyarázata van a legkülönösebb jelenségeknek is. Hajlok arra, hogy azt mondjam; az itt zajló hátborzongató események többsége egyszerűen mindennapi dolgok kombinációjának az eredménye. A kocsi megcsúszott a rossz idő miatt. Cissyék azért ütköztek a fának, mert megcsúsztak a meredek jeges úton. Az emberek képzelete élénkebb, amikor rossz az idő. Úgy vélik, látnak valamit. Bizony, így van. És az emberek könnyen megfertőzik egymást, például hisztériával, amikor meg vannak rémülve, és nektek aztán igazán volt okotok arra, hogy megrémüljetek. Hiszen meggyilkoltak egy embert.

- De Bilit még azelőtt gyilkolták meg. Amikor felhívtalak. Amikor az egész dolgot megbeszéltük. - Kate egy kicsit elmozdult, hogy Greg ép térdéhez dőlhessen. - Kopogó szellemek-biccentett Anne. - Akik Alisonre koncentráltak. Azt hiszem, ez nagyon is lehetséges. Érzelmileg nagyon is zavart volt abban a pillanatban. - Ránézett a két lányra, akik láthatóan aludtak a sarokban megvetett, hevenyészett ágyon. - Tehát valóságosnak tartja a kopogó szellemeket? - kérdezte Greg. - Igen. Azt hiszem, ebben az esetben nem mások, mint egy belső konfliktus külső megjelenései. Tudja, az agy meglehetősen döbbenetes energiát tud termelni. - Eléggé döbbeneteset ahhoz, hogy a lápra hajítson egy kocsit? Hogy felgyújtson egy csűrt? - Az utóbbit egy csavargó is elkövethette, Greg. - Kate meglepő nyugalommal fogadta, hogy elveszítette a kocsiját. Azok után, ami történt, a többihez viszonyítva ez szinte lényegtelennek tűnt fel előtte. Paddy épp félúton volt a pohara felé, amikor hirtelen felpillantott. - De a macskák nem lehettek a csűrben, ugye? - Persze hogy nem. Sose mennek oda, kivéve a nyarat, amikor a madarak fészket raknak. És különben se tudnának bejutni, ha az ajtó be van zárva. - De bizony, bejuthatnak. Ott vannak, pontosabban ott voltak azok a farakások, azokon át bejuthattak. - Ne izgulj, Paddy, biztos, hogy nem voltak a csűrben - szólt közbe Anne, mert meghallotta, hogy Patrick hangjában már ott ólálkodik a pánik. A fiú nagyon is a végén járt az erejének. - A veszedelem első halvány jelére már árkon-bokron túl volnának. A macskák nagyon jó médiumok ezekben az esetekben. Egy pillanatig csend volt, aztán Greg kurtán felhorkantott, ami nevetés is lehetett. - Nem éppen szerencsés szóválasztás a jelenlegi körülmények között. Anne elhúzta a száját, miközben talpra állt. - Sajnálom! Mondjátok, van idelent egy vécé? Nem akarok senkit zavarni odafönt. - Az átjáróban, a dolgozószoba után - intett Kate az ajtó felé. - Itt van, vidd a gyertyát is! A kandalló melletti hőséghez képest az átjáró nagyon hideg volt. Anne a kezével védve a gyertyalángot, elhaladt a kabátok és csizmák mellett a zárt ajtajú dolgozószoba felé. Nyakán érezte, hogy a bejárati ajtónál behúz a hideg. Kéne oda egy függöny. Az átjáró zsúfolva volt lommal. Anne óvatosan fölemelte a gyertyát, haladtában igyekezett nem belelépni a kosarakba és nem rátaposni a cipőkre, a sétabotokra, a dobozos macskaeledelre, egy régi hősugárzóra nyilván nehéz volt kifűteni a házat -, egy dobozra, amelyben mintha kavicsok lettek volna, néhány tekercs karácsonyi csomagolópapírra, egy másik dobozra, amelyben díszek voltak, aztán megtorpant. Valami megmoccant előtte, éppen ott, ahová már nem világított el a gyertya lángja. Az egyik macskának kellett lennie. Egy kicsit fölemelte a kezét, hogy valamivel távolabbra lásson a homályos fénykörben. Megint az a mozgás. Valami ott a sötétben. De nem a padlón. Magasabban. Ember magasságban. - Ki van ott? - kérdezte, undorodva attól, hogy remeg a hangja. Válasz nem érkezett. Egyetlen hang sem zavarta meg a bejárati ajtó alatt besziszegő szél hangját. Anne nem hallott hangokat kiszűrődni a nappaliból. - Ki az? - ismételte meg ez alkalommal hangosabban. Mintha belegyökerezett volna a padlóba. Ha nem lép közelebb, a gyönge gyertyafény nem fogja megvilágítani az ajtót. Viszont fény nélkül túlságosan félt attól, hogy akárcsak egy lépést is tegyen. - Ó, a francba, gyerünk már! Ne szédelegj itt nekem! Ki az? És akkor megérezte az illatot. A parfümillatot. Gazdag, egzotikus, agresszív illat volt, és mellette erősen érződött a nyers föld szaga is. Anne nyelt egyet, tudta, hogy reszket a keze. A gyertyaláng is remegni kezdett. - Rendben van, Lady Claudia. Hadd lássam.

Valahogy rákényszerítette magát, hogy egyet előrelépjen. A gyomra kavargott, a lába rogyadozott. A gyertyafény az ajtóra vetült, még egy sor kampó, még egy kupac esőkabát és dzseki. Más semmi. Kísértet sem. Római hölgy sem. Nagyot lélegzett, érezte, hogy a keze jéghideg és izzadt, amint megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót. Az apró vécé tiszta volt, benne sápadtzöld függöny, vastag szőnyeg, zöld törülköző, szappan. Letette a gyertyatartót a magas ablakpárkányra, és elkezdte lehúzni a cipzárat a nadrágján. Akkor nézett le a kicsi kézmosóra. Fekete föld szóródott szét az alján, s benne kövéren, esetlenül vonaglott és kígyózott számtalan kukac.

LVIII A hó belepte a dűnéket. A fényes holdvilág hosszú, színtelen árnyékokat vetett a homokra. Amint a felhők könyörtelenül közeledtek északkeletről, az opálos színű ég ónszínűre fakult, és közelebb került a földhöz. Nem rikoltottak éjszakai madarak; csak a ház mögötti erdőben vonító szél zavarta meg a sír nyugalmát, amely most hópalástba burkolózott. A fiatal férfinak, aki lenézett a sírra, nem volt árnyéka; lábnyoma sem. Ahogy az asszony, ő is abban reménykedett, rátalál a bosszúra. Egyetlen isten sem fogadta el lelkét áldozatként, ezért utolsó haldokló lélegzetvételével visszatérést fogadott, és ez a fogadalom tartotta vissza a szerelmétől. Nem volt szükség rá, hogy távoli galaxisokat járjon be. Marcus Severus Secundust ehhez a helyhez nyűgözte a vér. Az áldozatok vére. Őket kettőjüket az ő gyűlölete tartotta távol ettől a helytől századokon át. A fiatal férfi elmosolyodott. Mindannyian kiszabadultak annak a lánynak az okvetetlenkedése miatt, és a lány közvetítésével az egész világ megtudhatja ennek a mészárlásnak a titkát. És édes lesz a bosszú. A férfi elől hirtelen egy felhőfoszlány takarta el a holdat. A sötétség visszatért a földre, s vele jött a hó is. Vastag, fehér, örvénylő hó volt, egybeolvadt azzal az árnnyal, ami a druidából maradt. Nion volt az, aki a bosszú és a szerelme kedvéért őrizte meg magát. Egy hajszál akadt a szájába. Fintorogva próbálta kiszedni, s amikor kinyitotta a szemét, egy másik fejet látott a magáé mellett a párnán. Összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta. Sue! Sue volt az, hosszú, szőke haja szétterült a párnán, összekuporodva mélyen aludt mellette a padlón. Alison kissé megmozdította a fejét. Iszonyú fájdalom hasított végig a halántékán, de homályosan azért látott a gyertyafényben. Gyertyafény? Talán buli van? Vagy egy diszkóban vannak? És miért fekszik a padlón? - Sue! - lökte meg a könyökével a mellette fekvő lányt. - Sue! - suttogta még egyszer, most hangosabban. Valahogy sikerült felülnie, a feje csak úgy hasogatott. Akkor pillantotta meg Sue anyját, aki a kereveten aludt. Senki mást nem látott. A tűz csöndeskén égett, érezte a melegét. Sue! - Most nem suttogott, hanem nagyon határozottan felszólított. Sue kinyitotta a szemét. - Mi van? - Mióta vagy itt? - Nem tudom. Órák óta. Jól vagy? - Sue felült, és keményen Alisonre pillantott. - Persze hogy jól vagyok. Miért? - Azt mondták, eléggé megbolondultál. - Mi az, hogy megbolondultam? - Nem tudom. Mindenféle őrült dolgok történtek. A mama nekiment egy fának a Range Roverrel, nézd csak a sérüléseimet. És láttuk a kísértetedet. A rómait. Szörnyű volt. - Láttad? - kérdezte elkerekült szemmel Alison. Felült, borzongva átkarolta a térdét. - Ezért vagytok itt? - Azt hiszem. Apa talált meg minket. Még csak nem is haragudott. Azt hiszem, ő is megrémült. Egy pillanatig csend volt, amíg mindezt megemésztették. Sue félénken megszólalt: - Anyu elaludt. Mindketten a kerevetre néztek. - Hol vannak a többiek? - Nem tudom. - Sue hangjában már ott csengett a hisztéria.

- Nem mehettek el. - Persze hogy nem. - De ez nem hangzott valami magabiztosan. - Megnézzem? - Ne! Ne hagyj itt! A két lány egymást átkarolva rémülten nézegetett körbe, miközben Cissy motyogott valamit álmában a kereveten. Nyomasztó csend volt a szobában. Mintha még a láng is alacsonyabb lett volna, és az égő almafahasábok édes illatába lassanként belevegyük a nyirkos föld mindent elnyomó szaga.

LIX Greg és Patrick undorodva bámult a mosdóba. Mögöttük, a sötét folyosón Kate állt, aki Anne kezébe kapaszkodott. - Ugye láttad? Claudia volt az. Anne megvonta a vállát. - Nem láttam világosan... - De az illatát érezted! Érezted. Láttad a földet, a kukacokat, ami elárulja, akárhol van is. Anne nagyot nyelt. - Gyere, menjünk vissza a kandallóhoz. Azt hiszem, már eleget láttunk. - A gyertyafény őrülten cikázott az apró mosdó mennyezetén, amint a két fiú a mosdókagyló fölé hajolt. - Fuj! - mondta tömören Patrick. Greg fájdalmas fintorral, a sétabotjával egyensúlyozva hátrafordult. - Igazad van. Menjünk vissza! Visszamentek a gyertyafényes nappaliba, ahol ott találták Alisont és Sue-t, amint szálegyenesen ülnek a szőnyegen. Mindkét lány zilált és láthatóan rémült volt. - Greg, mi van? Mi történt? - kérdezte Alison magas, elvékonyult, remegő hangon. Greg fürkészve rápillantott, aztán visszahuppant a székébe, fájdalmas fintorral felnyögött, amikor lábát föltette a párnára. - Hát nagyon elárvultunk a vihar miatt. - Iparkodott, hogy kedves maradjon a hangja. - No és ti hogy vagytok? - Szarul. Akkora a fejem, mint egy hordó - mondta Sue, aki sápadtabb volt, mint Alison. - És te, Allie? Alison megvonta a vállát. - Egy kicsit mintha kiütöttek volna. Fáradt vagyok. Ki ez? - nézett Anne-re. - Sajnálom! Megfeledkeztem róla, hogy ti még nem ismeritek egymást - szólt közbe gyorsan Kate. - Anne, a nővérem. Azt a rohadt dolgot vállalta hétvégére, hogy idejön és itt marad velem. - Odalépett a két lányhoz és letérdelt melléjük. - Akartok enni valamit? Diana főzött levest. Ott van a tűzhelyen. Alison hevesen megrázta a fejét. - Nem bírok enni. Hányingerem van. - Nekem is. - Sue sápadtsága most már zöldesre változott. - Fölmehetnénk aludni a szobádba, Allie? - Nem! - kiáltott rájuk Patrick. - Miért nem? - kérdezte Alison, harciasan előretolva az állát. - Nos... - Patrick elkeseredetten Kate-re pillantott. - Hát nem melegebb idelent, a kandalló mellett? - Azt hiszem, nem lesz semmi bajuk odafönt, Paddy - szólt közbe csöndesen Greg. - Már ha együtt maradnak. Hát akkor, menjetek föl, lányok. Jó ötlet. Vigyétek fel azokat a takarókat, hogy melegben legyetek. Sue szörnyen megijedt az ütközéstől, és biztos Allie-nek is fáj mindaz, amin keresztülment. Mindkettőtöknek jót fog tenni a meleg ágy. A többiek némán figyelték, amint a két lány lassan talpra kecmereg, aztán felszednek egy ölrevaló takarót és párnát, és elindulnak az ajtó felé. Idegesítő volt, hogy a lányok tőlük szokatlanul, némán tűntek el az emeleten. - Nem kellett volna hagynod, Greg! - békétlenkedett Paddy, mihelyt az ajtó becsukódott a lányok mögött. - Tudod, hogy nem biztonságos. - Mi nem biztonságos? - Cissy hangja gyönge volt, de tökéletesen érthető.

Greg grimaszt vágott az öccsére. - Paddy arra gondolt, micsoda zajt csapnak, ha együtt maradnak. Éjnek évadján járunk. Cissy egy pillanatig csak feküdt, a mennyezetet bámulta. - Azért indultam el, hogy meghívjalak benneteket ebédre - szólalt meg hirtelen. - Valami a Range Rover elé ugrott. Emlékszem, hogy megpróbáltam kikerülni, aztán csúszva... - Felnézett Kate-re, aki akkor ült le mellé, a kerevet szélére. - Elütöttem? Kate megnyugtatóan rámosolygott. - Nem. Senki sem sérült meg, csak te, szegénykém. - És Joe? - Joe odafent alszik. Ahol neked is lenned kéne. - Eltört a bordám? - Diana úgy gondolja, csak megsebesültél. Pihenned kell. Attól félek, nemigen tudunk neked orvost szerezni, mert a telefon még mindig nem működik, és akkora havazás kezdődött, hogy Joe úgy gondolta, jobb lesz, ha reggelig itt maradtok. - Ez meggyőzően hangzott, és végül is, igaz volt. - A bélszín - kiáltott fel hirtelen Cissy. - Az a gyönyörű bélszín el fog égni. Micsoda szégyen! - Hirtelen kezébe temette a fejét. - Ó, istenem, olyan fáradt vagyok! - Alhat Paddy szobájában, Mrs. Famborough - mondta Greg. - Ha úgy érzi, fel tud jutni a lépcsőn. Cissy feljutott. Kate és Anne segítségével megmosta az arcát, fájdalmak közepette sikerült levetnie összetépett, véres blúzát, belebújt Diana fürdőköpenyébe, és lehanyatlott Paddy ágyára. A fájdalma ellenére abban a pillanatban elaludt, mihelyt a fejét a párnára tette. Odafent, a lépcsőfordulón Kate és Anne egymásra nézett - arcuk árnyékos volt a Kate kezében lévő gyertyától -, aztán Kate benyitott Alison hálószobájába és benézett. A két lány egymás mellett szorongott a keskeny ágyon, a fejük igen közel volt egymáshoz a párnán. Mindketten mélyen aludtak. - Azt hiszem, rendben van minden - mondta Kate halkan, és behúzta az ajtót. Patrick egy csomó fát tett a tűzre, amely újra életre kelt. Amikor visszatért a nappaliba, a két nő ott találta a fiút a kandalló előtt térdelve, kezében a piszkafa, és vadul turkálta a tüzet. - Minden rendben van odafent? - kérdezte Greg. Kate bólintott. - Láthatóan mindenki alszik. - Semmi furcsa szag vagy föld ott, ahol semmi keresnivalója? Kate megrázta a fejét. - Hála istennek! Talán mi is lefekhetünk egy kicsit aludni. - Azt hiszem, beszélnünk kell - mondta Anne töprengve. - Ráadásul úgy gondolom, nem szabad mindnyájunknak aludnunk. Ébren kell maradnunk és vigyázni. - Tehát belátja, hogy természetfölötti dologról van szó? - nézett rá Greg összehúzott szemmel, amint Anne leült a kandalló mellé, egy párnára. Anne megvonta a vállát. - Megpróbáltam megőrizni a józan eszemet, de valóban láttam valamit odakint... Elhallgatott. - Azt hiszem, igazatok volt, bizonyosfajta jelenségről van szó, amelynek Alison a központja. Miután beszéltem veled, Kate, elolvastam néhány könyvet a kísértetekről és a poltergeistekről, mert nyugtalanított a történeted. Két elmélet van: az egyik szerint minden efféle furcsa esemény egy öntudatlan elmén alapul, vagy maga ez az elme hozza létre; ez esetben egy tizenéves lányról van szó. Ez nem jelenti azt, hogy az események kevésbé reálisak, de inkább szubjektív, mint objektívjelenségekről van szó. A második elmélet szerint, bárhogy nevezzük is őket, valódi szellemek vagy kísértetek játszanak szerepet a dologban. Más szóval, földön kívüli erők. - Habozott egy cseppet. - Igen híres szaktekintélyek állítják, hogy léteznek poltergeistek más néven kopogó vagy zajongó szellemek -, s ezek az emberek érzelmi energiájával

táplálkoznak. A serdülőknek és tizenéveseknek gyakran sok tartalék energiájuk van. Ha valaki hisz ebben az első elméletben, azt is hinnie kell, hogy ezek az erők igen nagy hatásúak, elég nagyok ahhoz, hogy tüzek gyúljanak ki, elmozduljanak nehéz tárgyak, és hogy fizikai tüneteket idézzenek elő, mint például a föld és a kukacok, amelyek itt állandóan előkerülnek. - Egyik hallgatójáról a másikra nézett. - A poltergeistek általában nem bántják az embereket. Inkább nemtörődöm és pajkos alakok, mintsem rosszindulatúak, talán azért, mert annak a személynek a jellemét veszik át, akihez szorosan kapcsolódnak. - Anne megint körülnézett. A többiek némán figyeltek. - Ami azonban a szellemeket és a kísérteteket illeti, bárhogyan hívjuk is őket, az már más tészta. De még azokban a könyvekben is, amelyek halálesetekről számolnak be, a tragédia oka szívroham, zuhanás, menekülés vagy más, félelem miatt bekövetkező esemény, tehát nincs közvetlen kapcsolatban a kísértettel. Sehol sem olvastam olyan valódi fizikai támadásról, amelynek során valakit agyonvertek volna. - Ha csak a szellem meg nem szállt egy embert, és nem az ő erejét használta fel arra, hogy ezt megtegye - mondta Greg lassan. - Ha föltesszük, hogy Marcus megszállta Alisont - szólt közbe Kate. - De biztos, hogy itt másról van szó. Marcus ugyanis a saját erejét kölcsönözte oda Alisonnek. Ez a lényeg. Egymagában a húgod sose lett volna képes arra, amit elkövetett. - Mért érdekes, hogyan tette? - szólt közbe hirtelen Patrick. - Az a lényeg, miként akadályozzuk meg, hogy újra megtörténjen, és hogyan tegyük ki a szűrét innen ennek a Marcusnak? - Igazad van, Paddy - hagyta jóvá Anne, s közben felhúzta a térdét, átkarolta, és a tüzet nézte. Hosszú időre csönd lett. - Nos? - szólalt meg végül Greg. - Akkor hogyan tovább? Anne megvonta a vállát. - De jó volna, ha tudnám. Ha volna köztünk pap, megpróbálkozhatnánk a harangszóval, a Bibliával és a gyertyával. Meg a szentelt vízzel. Ilyesmivel. - Nincs köztünk pap - mondta idegesen Greg. - Akkor sincs, ha hinnénk ebben az egész hókuszpókuszban. De pszichológusunk van, aki ért az emberi elméhez. Hát akkor miért nem tételezzük föl, hogy minden mögött Alison áll, mivel valamilyen formában megszállta a kísértet, és Alisonnel a központban közelítsük meg a problémát. Kate a nővérére nézett, aztán Gregre. - Veled is volt egy menete, Greg, nem igaz? Azt mondtad, úgy érezted, megpróbált beléd költözni. Anne éles pillantást vetett Gregre. - Ezt miért nem mondta korábban? - Azért, mert még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nemcsak a képzeletem játszott velem. - Mondja el, milyen volt. Greg összehúzta a szemöldökét. - Olyan, mintha valaki tíz menetet nyomott volna le bokszkesztyűben a fejemben. Elmondhatatlanul riasztó volt. Elöntött a harag és a gyűlölet, ami nem is az enyém volt. Töprengve meredt a lobogó fahasábokra. - Amikor először történt meg velem, valaki odalépett hozzám, erre az egész abbamaradt. Másodszor meg harcoltam ellene. Igazán kíváncsi vagyok, hogy megőrültem-e. - Allie viszont nem tudott harcolni ellene. Azt se tudta, hogy kezdjen hozzá - szólt közbe csöndesen Kate. - Marcus addig használta Allie-t, amíg ki nem szívta minden energiáját - folytatta Greg töprengve. - Szóval, hogyan harcolhatunk ellene? - nézett Anne-re. Anne lehunyta a szemét.

- Az a baj, hogy nem vagyok klinikai pszichológus. Pszichoterapeuta sem. Különösen nem parapszichológus. Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, hogyan kezdjünk hozzá. - Talán úgy, hogy beszélünk Allie-vel. Anne megrázta a fejét. - Ezt könnyű mondani, de ha rárontunk, mint elefánt a porcelánboltra, az szörnyű veszélyes lehet. Paddy felállt. Idegesen kiment a konyhába, fogta a vízforralót, odavitte a mosogatóhoz, hogy megtöltse. - Az előbb azt mondta, Anne, hogy ne feküdjünk le aludni. Úgy gondolja, Marcus megszállhatja valamelyikünket álmában? - Iparkodott úgy beszélni, hogy hangján ne érződjék a félelme. - Nem hiszem, de azt igen, hogy vigyáznunk kell. - Mi van a többiekkel odafent? Ők teljesen védtelenek. Kate összeráncolta a homlokát. - Menjek föl és ébresszem fel őket? Anne megvonta a vállát. - Gregék apja és anyja láthatóan nem fél a kockázattól. Joe sem. Persze, ők idősebbek. Talán már nincsen tartalék energiájuk. De Susie és Cissy... - Összevonta a szemöldökét. - Talán, amit átéltek, az annyira kimerítette az energiáikat, hogy Marcus már semmire se tudja használni őket. - Megyek és újra megnézem őket - ajánlotta Kate, és talpra kecmergett. A lépcső hideg volt és sötét, amint gyertyával a kezében felnézett rá. Amikor a láng meglebbent, eltakarta a kezével, és föllépett a legalsó lépcsőre. A nyitott ajtón át látta maga mögött Paddyt, amint éppen a teáskannát tölti meg. Anne és Greg a kandallónál komoran bámult a tűzbe. Kate lépett egyet, aztán még egyet, és folyamatosan előrenézett. A lépcsőnek olyan szaga volt, mint mindig, tisztaságszaga és egy cseppnyi naftalinillata - talán a fehérneműs szekrényből jöhet, találgatta Kate. Megállt, megvárta, míg a gyertyaláng fölegyenesedik, és a rózsaszín falakon kavargó árnyékokat figyelte. Greg csukott szobájának ajtaja mögül egyenletes, hangos horkolást hallott. Joe. Nagyot lélegzett, a kilincsre tette a kezét, és óvatosan kinyitotta az ajtót egy csöppet. A szobában koromsötét honolt, de a horkolás, amelyet hirtelen teljes hangerővel hallott, megnyugtatóan egyenletes volt. Behúzta az ajtót, és a folyosó végére indult. Ott a háziak szobája. Minden csendes. Kate habozott. Szörnyű tolakodásnak érezte, hogy bemenjen Diana és Roger szobájába, de tudta, hogy muszáj. Egyikük se nyughat, amíg meg nem bizonyosodnak afelől, hogy mindnyájan jól vannak. Megpróbálta elállítani a keze reszketését, lenyomta a kilincset és benyitott. Egy kis gyertya égett az ágy melletti asztalon. Olyan apró volt a fénye, alig látta meg mellette a két fejet a párnán. Minden nyugodtnak látszott. Már csak Alison és Susie maradt. Egy órán belül már másodszor nyitotta ki az ajtót, és nézett be; kezében a gyertyával egyenesen az ágyhoz ment, és lenézett a két alvó arcára. Mindkét arc békés volt, kipirult kissé. Milyen szívszorongatóan fiatal és sebezhető az arcuk alvás közben! Kate kiosont a szobából, és a háta mögötti sötét téglalapra nézett, Patrick szobájának ajtajára. Cissy. A szoba még mindig rendetlen volt. Korábban Paddy csak egy pillantást vetett a lezuhant könyveire, aztán sarkon fordult, és kirohant a szobából. Kate úgy tudta, hogy azóta se járt a szobájában. Megpillantotta az összekuporodott női alakot az ágyban. Nyugtalanul forgolódott, és Kate megfigyelte, hogy mormog valamit álmában. Összevonta a szemöldökét. A keze erősen reszketett, miközben a gyertyát tartotta, és látta, hogy egy árnyék ugrál és táncol a falakon. És a szoba hőmérséklete azonnal több fokot zuhant. - Ki maga? A szavak az ajkára tódultak, de hangosan semmit se mondott. Titokban örült, hogy senki se látja, amint keresztet rajzol Cissy homlokára, és egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy

elmondjon egy imát. Amikor kinyitotta a szemét, a szoba mintha melegebb lett volna. Kihátrált, csöndesen becsukta az ajtót, és magára hagyta Cissyt. Paddy letette a bögrével telirakott tálcát a kandalló előtt a padlóra, és leült a székébe. Az arca szürke volt a kimerültségtől, amikor a bátyjára nézett. - Ugye minden rendben lesz, Greg? - kérdezte, és a hangja megremegett egy pillanatra. Greg az öccsét vizsgálta, vonásai ellágyultak. - Persze. - Próbálj meg aludni egy kicsit, Paddy! - kérte Kate, miközben besuhant a nappaliba, és behúzta maga mögött a lépcsőfeljáró ajtaját. Fölvette az egyik bögrét, a melléhez szorította, remélte, hogy a többiek nem vették észre, mennyire reszket a keze. A fiú bólintott, hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. Csönd telepedett a szobára. Greg is érezte, hogy elnehezül a szemhéja. Anne-re és Kate-re pillantott. Erős, családias hasonlóság volt közöttük. A színeik és testfelépítésük is hasonló volt, ahogy mind a ketten halálosan kimerültek is voltak. Greg felsóhajtott. Alvás. Mindnyájuknak erre volt szükségük. Elaludni, és másnap arra ébredni, hogy az egész csak szörnyűséges lázálom volt.

LX Jon hirtelen felriadt. Körülnézett, próbálta megtalálni a hangot, amely felriasztotta. A telefon volt, az angol telefonokra jellemző gyors, parancsoló csengetés, amely annyira más, mint a nyomasztóan egyhangú amerikai telefonhang. Nyögve talpra állt, és felvette a köpenyét. Jézusom, hány óra? Átbotladozott a hálószobán, és felkapcsolta a villanyt, miközben elindult a nappali felé. - Jon?! Annyira sajnálom, kedvesem, hogy ilyenkor felébresztettelek. Szóval, tényleg az éjszaka közepén járnak! Egy pillanatig nem tudta hová tenni a hangot, aztán derengeni kezdett. Kate anyja. - Szervusz, Anthea! Hogy vagy? - Megpróbálta kiküszöbölni hangjából a fáradtságot és a felháborodást. - Jól vagyok, kedvesem. Bocsáss meg, amiért ilyen korán hívlak, de annyira nyugtalan vagyok. - Kate miatt? - Kate talán nem mondta el a szüleinek, hogy ők szakítottak? - Mindkettőjük miatt. Úgy tudjuk, Anne odarepült Kate-hez, hogy meglátogassa abban a kibérelt házban. De egyikükkel se tudok kapcsolatba lépni, és jelenleg iszonyú az időjárás a keleti parton. Jon hátrahajolt, és óvatosan, egy ujjal fölemelte a függönyt. Az utcai lámpák fényében vastagon zuhogott a hó, meg is maradt az utcákon. Összevonta a szemöldökét. Ha Londonban ilyen rossz a helyzet, akkor mi a fene lehet azon az istenverte távoli vidéken? - Sajnálom, Anthea. Csak tegnap érkeztem vissza Amerikából. Én sem tudtam kapcsolatba lépni velük. A telefon nem működik arrafelé. - Ezzel a füle alá dugta a hallgatót, megfogta a whiskysüveget, és ügyesen lecsavarta róla a kupakot. - De biztos vagyok benne, hogy jól vannak. - Tényleg így gondolod? - Mintha az asszony hangja kissé remegett volna. - Olyan rossz érzésem vari. Nem tudom megmagyarázni, de biztos vagyok benne, hogy valami baj történt. Jon dupla adagot töltött egy mosatlan pohárba, amely előtte való este maradt a tálcán. Aztán anélkül, hogy beleivott volna, letette. - Anthea, mondott neked Kate bármit is arról, hogy mi történik arrafelé? Van, ami miatt különösen nyugtalankodnod kéne? - Vajon megemlítette-e Kate, hogy betörtek a házába? Ahogy Kate-et ismeri, vélhetően nem, mert attól az anyja nyugtalan lett volna. De a betörés óta már napok teltek el, és azóta nem beszélt a lánnyal. Tegyük föl, hogy még valami történt. - Sokszor felhívott. Azt mondta, nagyon boldog, de mondhatom neked, biztos vagyok benne, hogy elhallgatott valamit. Jon szárazon elmosolyodott. A szülők elől annyi mindent el kell titkolni! Nagyon is emlékezett rá, hogy amikor gyerek volt, az anyja csalhatatlan szimattal fedezte föl a disznóságait, úgy loholt a nyomukban, mint egy véreb. - Jon drágám, tudom, hogy nem jöttök ki valami jól Kate-tel. Elmondta, nem valószínű, hogy visszaköltözik hozzád. Ez igaz? - Nem tudom, Anthea. - Végre a szájához emelte a poharat. - Remélem, rá tudom beszélni, hogy változtassa meg a döntését. - Tudod, hogy van ott egy férfi is? - Egy férfi?- Az asszony hangszínéről köteteket lehetett volna írni. Jon hirtelen azt érezte, hogy rémület rázza meg legmélyebb valóját. - Egy festő. Anne úgy gondolja, Kate beleesett. Tegnapelőtt beszéltem vele, mielőtt elrepült volna délre. Nagyon nyugtalan volt Kate miatt. Azt mondta, mindenféle szörnyűség történt.

Elmondta, hogy valaki betört a házba és teljesen felforgatta. Válójában kísértetekről meg gonosz szellemekről beszélt, meg olyan dolgokról... - Egy kicsit lassabban! - szólt közbe Jon összehúzott szemöldökkel. Anne szemlátomást nem osztotta a húga lelkiismeret-furdalását a szüleik ijesztgetését illetően. - Biztos vagyok benne, hogy túlzott. Kate beszélt nekem a betörésről. Nem volt olyan tragikus. A rendőrség úgy gondolja, kölykök tették. - Gonosz szellemek. Anne azt mondta, gonosz szellemekről van szó. Jon, kérlek! El kell menned oda, hogy lásd, minden rendben van-e. Kérlek! Jon az ablakra nézett. - Rettenetes idő van, Anthea. Kétlem, hogy el tudnék jutni oda. Azt tanácsolják az embereknek, hogy ne keljenek útra... - Kérlek, Jon! Tudom, hogy te is nyugtalan vagy. Jon gondolkodott egy pillanatig. - Ahogy mondtad, Kate meg én már nem vagyunk együtt... - Értem - mondta Kate anyja nagyon halkan, csüggedten. - Szóval nem bánod... - Ó, dehogyis, Anthea! Már hogyne bánnám. - Ez igaz volt. Végre rájött, hogy a mondat igaz. Nagyon is bánta, valóban bánta. - Figyelj, megmondom, mi lesz. Felhívom a vasutat, hátha a vonatok át tudnak jutni. Ha igen, meglátom, milyen közel tudok menni, és hogy találok-e valakit a helyiek közül, aki kivisz oda. De nem tudom megígérni. - A hó nem marad meg sokáig ilyenkor. Túl korai még. A talaj még nem fagyott át eléggé. Holnapra az egész elolvad. Jon kényszeredetten elmosolyodott. - Hát az nem valószínű, Anthea. De ami tőlem telik, azt megteszem. A vonatok közlekedtek. De már délután volt, mire Colchesterbe ért, ahol a vonat végleg leállt, és kiontotta magából a sok rosszkedvű utast, egyenest bele a hóba. Egy idő után Jon a sor elejére került, de egyetlen taxit se látott. Borzongva följebb taszította vászon útitáskáját a vállán, és körülnézett. Ha talál is taxit, akkor is egy őrült bátorságára van szüksége ahhoz, hogy kivigye a tengerpartra. A telefonkészülékre pillantott. Hívja föl Antheát, és mondja el neki, meddig jutott? De amikor látta, mekkora sorban állnak a vigasztalan emberek a készülék előtt, elállt a szándékától. Holnap is felhívhatja. A taxisofőrtől, aki végül felszedte, több segítséget kapott, mint amennyit remélni mert. Miután együtt áttanulmányozták Jon térképét, a férfi felnézett és elmosolyodott. - Letisztították a főutakat, öregem. Elég közel tudom vinni. - Megfordult, lenézett Jon cipőjére. - Ki akar szállni, hogy vegyen egy hótaposót, mielőtt elindulunk? Jon elvigyorodott. - Jó tanácsnak tűnik. Megvette a csizmát, egy zseblámpát, egy félliteres üveg whiskyt és egy hosszú gyapjúsálat, közben a sofőr megátalkodottan várt rá a tilosban. (Nem láthatjuk a sárga vonalakat ebben a hóban, haver!) Jon beszállt mellé, és betette a bevásárlószatyrokat is. - Mint Scott az Antarktiszon - vigyorodott el a sofőr. Jon fölnevetett. - Épp most jöttem vissza Amerikából. Ott is jó kis idő volt. - De elbírtak vele, mi? - A sofőr kihúzódott a forgalomból. - Itt meg az egész nyavalyás ország lebénul, ha egy fél óráig esik a hó. Azt hiszem, majd akkor burkolok, ha vége a fuvarnak. - Ha el tud vinni odáig. - Egészen a Fekete Hattyúig viszem, a főúton. Az is van olyan jó hely, mint bármelyik másik, ha feladja a dolgot. De talán elviszi egy farmer. A traktor mindenen keresztüljut.

Kellemes gondolat volt, míg a kocsi keletre tartott, s az ablaktörlők szorgosan takarították a csomókba gyűlt havat a szélvédőről. Jon megborzongott a hidegtől. Már éppen azon volt, hogy bedob egy whiskyt, de nagyon tisztességtelennek tartotta, hogy egyedül igyék, viszont megkínálni sem akarta a sofőrt, legalábbis addig nem, amíg vezetnie kell. Két fényszóró közeledett feléjük a hófehér homályból, elhaladt mellettük, aztán beleveszett a még nagyobb sötétségbe. A sofőr a kormányra feküdt, úgy kémlelt kifelé. - Rosszabbodik, mi? - tört elő végül Jon nyugtalansága. - Nem hiszem. - A taxi megfarolt egy kicsit, a sofőr megtekerte a kormányt. - Micsoda hülyeség, pedig már majdnem ott vagyunk. Nem tudunk továbbmenni. - Gondolja, hogy meg kell állnunk? - Itt nem. Azt már nem. Pete Cutler nem adja föl, ha a közelben egy rendes kocsmát szimatol. - Csak úgy rázkódott bivalyerős válla a kuncogástól. - Halálra fagynánk, haver, ha itt állnánk le. Azt hiszem, még van vagy úgy két mérföld. Igen! - Diadalkiáltás szakadt ki belőle, amikor a távolban hirtelen felvillant, majd eltűnt néhány jelzőtábla. - Na, ezt faggyazza meg! Meg fogjuk csinálni. Pete bezárta a kocsit és követte Jont a hosszú, alacsony, rózsaszínre festett kocsmába. Jon úgy érezte, a sofőrnek semmi kedve visszafordulni, és visszamenni Colchesterbe. Igaza van. - Felhívom a központot, és megmondom nekik, hogy ideki táborozunk le a jó öreg Fekete Hattyúban éjszakára. Nekem egy pintet az erősből. - Ezzel kacsintott, és eltűnt az ivó feletti folyosón. Jon benyomta az ajtót. A hatalmas kandallóban vidáman égett a tűz, de a terem üres volt. Sok időbe telt, míg valaki megjelent a bárpult mögött. - Nem hittem volna, hogy ma este még látok valakit - üdvözölte Jont a kocsmáros kedvesen. Hogy jutottak el idáig? Csak nem Jézus Krisztus vette fel magukat, amikor stoppoltak? Jon elmosolyodott. - Valami olyasmi. Én egy whiskyt kérek. Aztán egy pintet az erősből az én őrült sofőrömnek, és magának is válasszon valamit. - Fellendítette magát egy bárszékre. - Azt hiszem, nincs itt semmi, amin eljuthatnék oda, ahová akarok, ugye? A Redall-öbölbe. A kocsmárost lefoglalta az italok kitöltése. Összevont szemöldökkel hangosan szívta be a levegőt a fogán át. - Hát ez trükkös dolog. Kéne egy négykerék-meghajtású hozzá. Lindseyékhez megy, ugye? Vagy tán Bili Norcross barátja? Láttam őt, lejött a hétvégére. - Igen, Bili barátja vagyok. És Kate Kennedyé. Nem tudom, ismeri-e? A nyaralóban lakik. - Az író hölgy? - A kocsmáros a pultra tette a poharat, és nekiállt, hogy még egyet töltsön, ezt nyilván magának szánta. - Bili hozta ide, igen. Jó egy hete talán. - Pár napja teljesen el vannak vágva a világtól, mert nem működik a telefonjuk. - Hát a telefon megbízhatatlan jószág. - Ezzel a második poharat is a pultra tette. - Mindig csöng, amikor az embernek nincs kedve hozzá, és sose, amikor szüksége volna rá. Akar enni valamit, uram, amíg kigondolom, mit lehetne tenni? - Kiválasztott még egy poharat, és a fény felé emelte. - Szeretnék. - Jon minden másodperccel jobban érezte magát. Megfordult, amikor nyílt az ajtó. - Itt az itala, Pete! - És megragadta az alkalmat, hogy szemügyre vegye a társát, aki addig nem volt több, mint egy hatalmas váll, vörös arc és széles, féloldalas vigyor. Pete valóban hatalmas termetű férfi volt, nem az ideális alkat, de hát, gondolta Jon szórakozottan, nem is lehet az, hisz egész életében a volán mögött ül. Világító kék szeme volt, rajta aranykeretes szemüveg a sűrű, homokszínű szemöldök alatt, és az anorákja vadítóan vörös pulóvert takart. A két férfi a kandallóhoz húzódott, és leültek. - Válasszon - adta át Jon az étlapot Pete-nek. - A legkevesebb, hogy rendelek magának valamit, ha már sikerült ilyen messzire elhoznia.

- Ez igazán szokatlanul kedves magától - mondta vigyorogva Pete. - Nem talált még valami traktort? - A kocsmáros töri a fejét. - Erőlködik, mi? - És hatalmas sóhajjal hátradőlt az ülésen. - Ron Brownt már hát éve ismerem. Jó fej. Majd ő elrendezi a maga dolgát. Tudja, az az érzésem, kezdem élvezni ezt az egészet. Csirkepástétom, sült krumpli, egy sor ital meg kölcsönös hátbaveregetés után Pete rávette Ront, hogy adja kölcsön az öreg Land Roverét. - Profi sofőr vagyok, haver! - mondta már sokadszor. - Tudhatja, hogy nálam biztonságban lesz a kocsi. - Ebben az időben, és magánál, aki úgy vedel, mint egy gödény? Elveszítem a jogosítványomat, ha kölcsönadom. - Akkor mondja azt, hogy nem is szóltunk magának róla, úgy vettük kölcsön. - Pete elégedetten felsóhajtott, és megpaskolta a hasát. - Jól éreztem magam . És hallottam egy jó történetet. Azt hiszem, kedvem volna kimenni és megtáncoltatni egy kicsit azokat a kísérteteket az éjszakában. Tényleg, mért nem zárja be ezt a csehót, és mért nem jön velünk? Ma már igazán nem várhat több vendéget. Mindkét férfi mohón hallgatta végig Jon meséjét a Kate kísértetéről, amit pedig szégyentelenül kicifrázott a bajtársiasság fölkeltése érdekében. - Na nem, én inkább az ágyam felé indulok el - rázta meg a fejét Ron. - Igazán nincs kedvem sehová se menni ebben az időben, és maguknak se kéne, ha volna egy csöpp eszük. - Lehajolt, a pult alatt kotorászott, aztán átadott Pete-nek egy kulcscsomót. - De aztán egy darabban hozzák vissza holnap, fiúk! Így lesz? Jon felállt. - Kösz. Úgy lesz. Az ajtóban majdnem meggondolták magukat. A szél megerősödött, és egyenesen a szemükbe vágta a havat. Egyszerűen csípte Jon arcát. Jon habozott. Még mindig várhatnának reggelig, míg a homokszóró autók végigjárják az utat, azután is elindulhatnának. Pete-re pillantott, aki nyilván ugyanerre gondolt. Találkozott a pillantásuk. - Egy kicsit kalandos, mi? - mondta Pete vigyorogva. Jon bólintott, hirtelen úgy érezte, már több kedve van az úthoz. Pete-nek igaza van. Nem más ez, mint kaland. Az öreg Land Rovert, amely Jon számítása szerint több mint húszéves volt, a kocsma mögött találták meg egy garázstető alatt. A tető nem a szél irányában feküdt, meglepően jól megóvta a kocsit, kevés hó sodródott be alá. A két férfi beszállt, Pete, aki előbb megveregette a motorháztetőt, mintha öreg cimborát üdvözölne, most elfordította a kulcsot. - Biztos benne, hogy elég jól van ahhoz, hogy vezessen? - pillantott Pete-re Jon kétkedően. Azon nem kellett izgulnia, hogy találkoznak-e más kocsikkal is az úton. De azt el tudta képzelni, mi lesz, ha belefordulnak egy árokba. - De még mennyire! - Pete elkezdte járatni a motort. - Ne izguljon! Vérré vált bennem a sör, a csirkepástétom meg a kávé. Meglátja, ma a legjobbat hozom ki magamból. Maga ne csináljon mást, csak meressze a szemét, hogy megtaláljuk azt az ösvényt az öbölnél. A Land Rover könnyen fordult hátramenetbe, a széles gumik szilárdan, könnyen tapadtak az útra. Visszamentek Pete taxijáig, amely már behavazottan állt, aztán megint felhajtottak az útra. A kocsma még látszott mögöttük, a nádteteje meg egy sor színes villanykörte megnyugtatóan otthonos volt, aztán hirtelen minden odalett és eltűnt. - Azt mondta, egy mérföld - hajolt keresztbe Jón, hogy megnézze az órát. Horkantott egyet. Szeretném tudni, hányszor csavarták vissza ezt a kilométerórát.

- Szerintem csak egyszer. Azt hiszem, Ronnak szinte egész életében ez volt a kocsija. - Pete megint előrehajolt, két bozontos szemöldöke közt egy vonal mutatta, mennyire figyel. Hirtelen valóban sokkal józanabbnak látszott. - Azt hiszem, Ron azt a mérföldet csak úgy megsaccolta - folytatta Jon töprengve. - Az emberek általában igen rosszul tudják megbecsülni a távolságot. - Nem. Ronnak alighanem igaza volt. - Pete lassított, és az út közepén megállt. Kibámultak a sötétségbe. Jobb oldalon egy ösvény vezetett be meredeken a fák közé, hogy milyen, azt nem léhetett látni a hó miatt. Mellette egy pózna, a felirata olvashatatlan. Aztán láttak egy kocsit, amely majdnem eltűnt a hó alatt, a közelben, a fák alatt állították le. - Magánút a Redall-öbölhöz? - pillantott Pete Jonra. - Odakukkantsunk? Jon kiszállt a csúszós burkolatra, amelyen összetömörült a jég és a hó, és odacsúszkált a felirathoz. A kabátujjával lesöpörte róla a havat, és rámeredt. Ez állt rajta: „Magánút a Redallhoz.” A felhólyagzott, megkopott feliratot alig lehetett látni. Jon odasétált a másik kocsihoz. Lenyomta a havat a szélvédőről, és bekukkantott. „Europ-car”. Csak ennyit tudott leolvasni a szélvédőre ragasztott címkéről. - Az hát - mondta, amikor visszaszállt a kocsiba. - És ez biztos Anne kocsija. Biztos a reptéren bérelte. Legalább annyit tudunk, hogy idáig biztonságban eljutott. Akkor most mit csinálunk? Megpróbálunk áthajtani? Pete összeráncolta a homlokát. - Ron azt mondta, hogy ez a legrohadtabb út még akkor is, amikor jó az idő. Nem értem, minek teszik ki magukat az emberek ekkora melónak. Hát mért nem jön ki ide valaki, hogy elegyengesse és ráöntsön egy réteg kátrányos zúzalékot? Nem kerül egy vagyonba, és megúszhatnának vele egypár tengelytörést. - Leirányította a Land Rovert az út szélére. - Én amellett szavazok, hogy indulás gyalog. - Én is. Jon rámosolygott Pete-re. Maga is meglepődött rajta, mennyire megkönnyebbült, amikor Pete lelkesen és önként csatlakozott az expedícióhoz. Nem is fogta föl igazán, mennyire tartott attól a gondolattól, hogy egyedül merészkedjen neki a hosszú útnak a kocsmától. Egy pillanatra se hitte el Kate kísértethistóriáját, de elbátortalanította az a hihetetlen magány, amivel a havas éjszaka s a csend fenyegette. Megállította a Land Rovert a fenyőfák alatt a piros Fiesta mellett, s a Jon vászon útitáskájából elővették a műanyag palacktartót, amelyben négy nagy doboz világos sör volt Rontól kapták búcsúzóul, hogy szerencsés útjuk legyen -, aztán bezárták a kocsit és lenéztek az ösvényre. - Kész? - kérdezte Pete, és rávigyorgott az útitársára. - Kész. Jon kényszerítette magát, hogy visszamosolyogjon, de hirtelen borzongani kezdett.

LXI Megint ott voltak. Azok a lidérces hangok. A gyűlölet és a harag, amely kiugrasztotta az ágyból, aztán csak állt a szoba közepén és fülelt. Valami nagyon távolira. A tenger. A tenger volt maga a veszély. Hallotta a hullámok bömbölését, látta a dűnéken átzúduló tajtékfalat. - Mondd el nekik! Mondd el a történetemet! Claudia volt az erősebb. A szél süvöltésében is felülkerekedett a hangja a férfi hangján. - Mondd el nekik! Mondd el nekik! Ítélkezzenek az emberek! Aztán már ott is volt a férfi. Marcus. Az ő hangja erősödött fel. A gyűlöleté. A haragé. - Nem! Alison lassan körbefordult, fejéhez emelte a kezét, és belemarkolt a saját hajába. Harcoltak, őbenne harcoltak; utolsó leheletükig harcoltak. A sír. El kell mennie a sírhoz. Meg kell mentenie a tengertől. Meg kell halnia. Meg kell halnia azzal az agyagban fekvő mocskos ringyóval. Élnie kell. Meg kell halnia. Az ajtó csöndesen kinyílt, Alison kisétált a lépcsőpihenőre, csupasz lábát melegítette a vastag szőnyeg. A lépcső felé fordult, elindult lefelé. Semmit se látott, csak a látomás létezett a fejében. A lépcső alján a sötétben bátortalanul tapogatózott a kilincs után, de rettentő volt a sötétség, egyetlen fény sem világolt. Az ajtó kinyílt, s ő belépett a nappaliba. Az alvó alakok közt csendben az előszoba felé indult. Paddy a kandallónál kényelmetlenül mocorgott a széken, de annyira kimerült volt, hogy nem nyitotta ki a szemét még akkor sem, amikor a nyitott bejárati ajtó felől érkező jéghideg légáramlat lángra lobbantotta a fahasábokat a kandallóban. A lány mezítláb állt a küszöbön, vakon meredt ki a hóra. Valami megállásra késztette álmában valami belső őr arra intette, hogy húzzon csizmát, és vegye föl a dzsekijét; aztán elindult, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót. A többiek tovább aludtak a nappaliban.

LXII Jon és Pete csúszkálva, lassan haladtak az ösvényen. Végül Pete is felhagyott a folyamatos dumálással, s attól eltekintve, hogy szívből elkáromkodta magát, ha megcsúszott egy-egy befagyott keréknyomban, befogta a száját. Jon minduntalan megállt és komoran bámult előre. A hóesés alábbhagyott, tisztán hallott mindent maga körül. A magasan a felhők felett úszó hold lapos, fehér fénycsíkot lövellt a fák közé. Jon biztos volt benne, hogy eltévedtek. Az ösvény hirtelen egyszerűen eltűnt, és az utóbbi húsz percben kénytelenek voltak valami olyasmit követni, ami talán nyúl-csapda lehetett az aljnövényzetben. Bármi volt is, keskeny volt és teli tüskebokorral, a hó pedig úgy felgyűlt rajta, hogy gyakran csizmaszárig ért. Jon mögött Pete újra elkáromkodta magát. Jon elvigyorodott. Megállt, megfordult. - Már nem lehetünk messze. - Nem? Azt hiszem, ez a hely olyan, mint a Csipkerózsika vára. Minden száz évben egyszer talál rá az ember. - Dehogy, az isten szerelmére! - válaszolt Jon őszinte riadalommal. Megborzongott, amikor egy szélroham bontogatni akarta a ruháját. Pár száz yard után az erdő megváltozott. Ritkábbak lettek a tölgyek meg aljukban a galagonya. A levegő is hidegebb lett talán, s amikor befordultak az ösvényre, a dűnék lábánál találták magukat. Jon összehúzott szemmel körülnézett. - Na, most merre? - Hallom a tengert - mondta Pete, és a kezét tölcsérként a füléhez emelte. - Ott, a homokon túl. A jó francba, ez közel van. Felmásztak a dűne tetejére, s egyszer csak megpillantották a tengert. Hatalmas, dühös hullámok törtek meg sorra a parton, kizúdultak a homokra, a víz fölött meg barna, hasas felhők lovagoltak feléjük, teli hóval. - Még öt perc és rajtunk van az északi-sarki veszedelem - mondta Jon aggódva Pete-nek. Mit gondol, merre menjünk? - Balra - mondta Pete habozás nélkül. - Azt mondta, a ház a folyótorkolatra néz. Túl sokáig tartottunk keletre. Ezért értünk ki a tengerhez. - Megfordult és elindult lefelé a dűne szélmentes oldalán. - Jöjjön! Valami menedékhez jutunk odalent. Isten óvjon mindenkit ilyen ítéletidőben! Óráknak tűnt fel, mire végre földerengett előttük a nyaraló a sötétben. Pete a hó miatt összehúzott szemmel megragadta Jon karját és előremutatott. - Megtaláltuk a házat! Jon megkönnyebbülten elmosolyodott. Végre. Hála istennek, Kate! A két férfi megújult erővel sietett tovább fölfelé a dűnéken, át a behavazott kerten, s közben állandóan hallották a hatalmas víztömeg bömbölését. A dagály, ahogy az időjárás-jelentés is megjósolta, egyre csak nőtt. Amikor odaértek a bejárati ajtóhoz, végre menedéket leltek a szél elől. - Szívből remélem, hogy Kate itthon van - mondta Jon. Nagyon nem tetszett neki a sötét ablakok látványa. A nyaraló kihaltnak látszott. Odakintről is meglehetősen biztos volt benne, hogy a tűz sem ég. És hogy senki sincs a házban. És hát ki hibáztatná ezért Kate-et? Ha ő lakna itt, egy köpésre az Északi-tengertől, s olyan időjárás-jelentést hallana, mint amilyen a mai is volt, egyből fogná a motyóját, és elhúzna innen. A bejárati ajtó előtti hó sima és tiszta. Lábnyom egy se. Jon a kopogtatóhoz nyúlt, de titokban keresztbe tette az ujját. Az ajtó kinyílt. Jon szíve megugrott.

- Azt hiszem, nem jó helyen járunk - mondta. Zárnak és retesznek kéne lenni az ajtón. Mert mindkettő volt. Kézzel ki is tudta tapogatni az ajtó belső oldalán mindkettőt, aztán óvatosan beljebb lökte az ajtót. - Szia! - szólt be. - Kate! Csönd. Belépett. - Kate, itt vagy? - Tapogató keze egy villanykapcsolóra tévedt, többször le- és felkattintotta. - Nincs villany - mondta. Pete is belépett az előszobába, hogy védve legyen a széltől. - Egy kicsit büdös van itt, öregem - mondta szimatolva. - Itt valaki elhányta magát. Kivette zsebéből a zseblámpát, és körbeforgatta az előszobában. Nyilvánvaló, hogy nincs itthon senki. Azt hiszem, a barátnőd elköltözött, legalábbis ma éjszakára. - Előrelépett, belökött egy ajtót és bevilágított. - Konyha. Egy hülye villanytűzhely. Amikor nincs villany. - Ott is kipróbálta a villanykapcsolót. Aztán megfordult, és megpróbálkozott az előszoba túloldalán lévő ajtóval. - Nappali. Fatüzelésű kályhával. Legalább begyújthatunk. Ó, te jóisten! - A zseblámpa ide-oda ugráló fényét a kerevetre irányította. - Mi az? - Jon benyomakodott mögötte a szobába, és átkukucskált Pete válla fölött. - Krisztusom! - Mindkét férfi lába földbe gyökerezett egy pillanatra, szemük a kereveten, a takaró alatt kirajzolódó valamire szegeződött. Jon lépett aztán végre előre, kedve ellenére. Mögötte Pete az összevert arcra irányította a zseblámpát. Jon lehunyta a szemét. Egy pillanatig attól félt, kidobja a taccsot, de valahogy erőt tudott venni magán, megfordult és kivánszorgott a szobából. Igazán nem kellett ellenőrizni, hogy tudja, az az ember halott. Pete követte. - Tudod, ki? Jon bólintott. - Bili Norcross. Az a barátom, akiről beszéltem neked. - A rossebbe! - Ahogy mondod. - Visszamentek a konyhába, Jon leült a munkalapra, kesztyűs kezét az arcához emelte. - Mi az ördög történt itt? - Azt mondanám, agyonverték. Rohadt helyzet, haver! Hol a barátnőd meg a nővére? Jon megrázta a fejét. Hirtelen olyan remegés fogta el, hogy csak úgy rázkódott a teste. Pete belekotort a kredencbe. A zseblámpa tompa fénye egy whiskysüveget világított meg, amely egy marék földön hevert. Kiderült, hogy üres. - Te csak üldögélj! Én majd körülnézek. Jon megrázta a fejét. - Veled megyek. - Nincs rá szükség. - Mindketten ugyanarra gondoltak. Hogy talán Kate és Anne odafönt van valahol. - Nem. Nekem is mennem kell. Kettesével szedték a lépcsőket. Pete nyomta be először az egyik ajtót, aztán a másikat. Egyik szobában se találtak senkit. Megálltak Kate hálószobájában és körülnéztek. A földön szétszórva föld és homok. Az ágy vetetlen - a takarók halomban hevertek a közepén, és azokon is szétszóródott föld. A szoba teli volt édeskés, fullasztó földszaggal. És még valamivel. Valami illattal. Az illat mindenen felülkerekedett, és elnyomta az alulról felszivárgó bűzt. - Senki - mondta ki Pete azt, ami nyilvánvaló volt. - Szerintem elmentek innen. Jon leült az ágyra. Belekotort a rendetlen lepedőkbe, és megtalálta Kate hálóingét a párnák közé gyűrve. Vélhetően maga Kate dugta oda valami okból. Ráismert. A kék hálóinge volt, azokkal a vidám, skarlátcsíkokkal. Józan viselet. Majdnem férfias. Megképzett előtte, amint Kate hosszú, karcsú lába kikandikál az illetlenül rövid szegélye alól. Ó, istenem, Kate? Hol

vagy? Mit csinálsz? A melléhez szorította a hálóinget, és hirtelen úgy érezte, rettenetesen gyönge. - Menjünk, aztán keressük meg azt a másik házat! Nem lehet túl messze. Biztos ott vannak mondta Pete kemény hangon. Magabiztosan. Jon sokadszor hálát adott magában Istennek, amiért a sors úgy rendelte, hogy ez a furcsa colchesteri taxisofőr vele maradt aznap éjszakára. Becsukták maguk után a bejárati ajtót, megálltak a ház előtt, és körülnéztek. Fogalmuk se volt róla, merre induljanak. Akárhol lehet az a bizonyos ösvény, de hiába, mert már régen belepte a hó. Pete még egyszer felkattintotta a zseblámpát, és kör- bepásztázott vele, s már éppen azon volt, hogy eloltsa, amikor észrevette a keréknyomokat. Meg egy csomó lábnyomot. Friss lábnyomok voltak, egészen közel kerültek a bejárati ajtóhoz, aztán átvezettek a havon, és eltávolodtak a tenger felé. - Valaki erre járt az utóbbi tíz percben, mialatt odabent voltunk - jegyezte meg. Kate? Anne? Lehajtották fejüket a szél miatt, és elindultak arrafelé, amerről jöttek, egyenesen a hótakarta dűnék felé.

LXIII - Hol van? - rohant be a nappaliba Roger, és körülnézett; a kandalló körül mindenki aludt. Az isten szerelmére, hol van? - Kicsoda, apa? - egyenesedett ki Greg nyögve. Végül mindnyájan elaludtak. Anne és Kate és Paddy is. A kandallóban csak hideg üszkök. Roger borzongott. - Alison. Hol van Alison? - Nincs odafent? - kérdezte Greg. Elsőként Paddy állt fel nyújtózkodva. - Megyek és megkeresem. Eltűnt az előszobába vezető ajtón. Roger leült a Paddy megüresedett székére, előrehajolt, fáradtan dörzsölgette az arcát a kezével. Mintha tíz évet öregedett volna az utóbbi pár órában. Kate a szürke arcba nézett, amely szinte áttetsző volt, és beharapta a száját. - Csináljak egy kis teát? - kérdezte, és felállt. - És gyújtsunk be! - Odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Odakint még sötét volt. Hatalmas réteg hó hullt le, és az ég alapján ítélve, még több fog esni. Hallotta, ahogy a szél az ablaküveget püföli. A távolban látta a vonagló fákat, s megfigyelte, hogy valóságos hóözön hull le ágaikról. Megtöltötte a vízforralót. Paddy visszatért a szobába. - Sehol sincs. A csizmája meg a dzsekije is eltűnt. Szinte hihetetlen, hogy el tudott volna slisszolni mellettünk éjszaka, de biztos akkor tette, amikor elaludtunk. Sajnálom, apa! Csüggedten leült a kerevetre. - Sajnálod! - ordította Roger. - Sajnálod! Csak ennyit tudsz mondani? - Mögötte Susie jelent meg a küszöbön. A haja kócos, arca még mindig gyűrött az alvástól. Homlokán az ütközéskor szerzett hatalmas zúzódás már mélykék volt. - Sajnálod! Tudod, hová ment, ugye? Isten a tudója, mióta kint lehet már. Menj, Paddy! Nézz körül, hátha látsz lábnyomokat. - Menjek ki? - nézett az apjára kétkedve Patrick. Az apja bólintott. Patrick valahogy talpra állt, eltűnt és pár pillanattal később mind érezték, hogy hideg áramlik be, mert a fiú kinyitotta a bejárati ajtót. - Itt nincs semmi - szólt vissza az előszobából. - Egyáltalán semmi nyom. Csak a madaraké, a nyulaké meg egy rókáé. Hallották, hogy csapódik az ajtó. - Nem érdekes. Mindnyájan tudjuk, hová ment. - Roger arca hirtelen életre kelt, száraz bőre megtelt színnel. - Arra az átkozott partra. El fogom intézni, hogy buldózerrel letolják azt az átkozott dűnét. Azt akarom, hogy eltűnjön a föld színéről. Csak Kate képzelte, vagy tényleg átsuhant valami ijesztően hideg áramlat a levegőben, telve félelemmel - és diadallal. Borzongva keresgélte a teáskannát. - Éppen ezt akarja - szólt át a válla fölött. - Marcus éppen ezt akarja. - És ha egyszer eléri, amit akar, talán békében hagy minket - rogyott le a székre Roger, és hátrahajtott fejjel lehunyta a szemét. - Ő talán igen, de Claudia nem. - Paddy akkor jött be, és leült az apja mellé. - Az egyetlen mód, ahogy ennek a dolognak a végére pontot lehet tenni, hogy szakszerűen feltárják azt a dűnét. Akkor majd megtudjuk az igazságot. - És azt hiszed, akkor vége lesz ennek a sok szörnyűségnek? - Diana jelent meg a lépcsőfeljáró ajtajában. Még mindig a tegnapi ruháját viselte. Vérfoltok voltak rajta, de Kate már nem emlékezett rá, hogy kinek a vére. Visszafordult a vízforralóhoz, amely már gyengén pipált, majdnem forrt.

- Nem tudom elhinni - folytatta Diana -, hogy itt ültök a feneketeken, és semmit sem tesztek, amikor Alison odakint van ebben a hóban. Az isten szerelmére, hát nem akar valaki tenni valamit? Akkor megyek én és megkeresem. - Nem, anya! - tápászkodott fel ismét Paddy. Az arca sápadt volt a kimerültségtől. - Te itt maradsz, mert vigyáznod kell a többiekre. Én megyek. - Bizonytalanul Kate-re pillantott. - Én is megyek. - Kate észre se vette, mit mondott ki. - Persze hogy megyek. - És sajnálkozva a vízforralóra pillantott. - Nem, Kate. Először igyon valamit! - Roger hangja hirtelen nagyon elgyöngült. - Mind a ketten igyatok valamit. És egyetek is. Az egyetlen, amit tudunk, hogy Alison már órák óta odakint van. Öt perc már igazán nem számít. - Én is veletek megyek - lépett előre Anne. - Ha többen vagyunk, nagyobb a biztonság mosolyodott el halványan. Körülbelül tíz percbe telt, míg megittak egy bögre gőzölgő teát, ettek egy szelet lekváros kenyeret, fölvették a csizmát-kabátot-sálat. Miközben az ajtó felé tartottak, Paddy a puskára nézett. - Vidd! - ugrándozott utánuk Greg. A lába merev volt és iszonyatosan hasogatott aznap reggel. - Mi megleszünk idebent. Paddy a bátyjára nézett. Greg halványan rámosolygott, aztán gyöngéden meglökte a vállát. - Vigyázz magadra, Paddy! És a lányokra is! - Kate-hez fordult, megérintette a kezét. Kate rámosolygott, de a mosoly soványka, fáradt mosoly volt. Már alig volt valami ereje. A hideg csontig hatolt. Kate azon morfondírozott, lesz-e ereje akár tíz lépést is megtenni, nemhogy majd egy mérföldet. Greg figyelte őket, miközben elmentek. Mindhárman kimerültek voltak, ezt tudta. Az öccse alig bírta fölemelni a nehéz puskát, miközben nagy bátran a vállára lendítette. Greg a kis csapat feje fölött az erdő felé nézett. Van ott valaki, aki figyeli őket, vagy az erdő valóban olyan kihalt, mint amilyennek látszik? Megborzongott. A szél egyre erősödött, a tenger felől fújt, átszáguldott a lápon és elsüvített a ház felett. Addig nézte őket, amíg el nem tűntek a szeme elől, aztán megfordult, becsukta az ajtót. El is reteszelte, ami szörnyű árulásnak tűnt fel a szemében a kint lévő többiek ellen, de hát nem volt mit tenni. Visszabicegett a nappaliba, és elszörnyedve meredt az apjára. Roger a párnáknak dőlve feküdt, és levegőért küszködött. Az arca kék és rettenetesen izzadt. Diana hajolt fölé. - Anya! - Minden rendben, Greg! - Az anyja arca olyan fehér volt, mint a papír. - Az apád egy kicsit visszaesett, de most már jobban van. - Gyöngéden megsimogatta a férje arcát. - Pihenj, drágám! Allie-vel minden rendben lesz. Meg fogják találni. - Biztos, apa. - Greg letérdelt az apja elé. Az injekciós tű, amelyből a fájdalomcsillapítót adták be neki, üresen hevert a széken. - Mind rendben lesznek. Kivilágosodott, és az idő javult egy kicsit. - Ez hazugság volt, de kétlette, hogy az apja rájönne. Roger megpróbálkozott egy halvány mosollyal. Megveregette Diana karját, miközben az asszony egy takarót borított rá. - Már jobban vagyok, drágám - suttogta. Diana megcsókolta a feje búbját. Roger láthatóan megkönnyebbült egy kicsit, visszafeküdt a párnákra, az arcszíne is visszatért. Diana megfogta Greg karját, és a szoba konyha felőli oldalára húzta. - Meglehetős biztos vagyok benne, hogy könnyű szívrohama volt - súgta. Greg visszanézett az apjára, de az anyja megrángatta a karját. - Ne! Azt hiszem, ő is tudja, de ne mondj semmit. Fölmennél és fölébresztenéd Joe-t? Meg kell próbálnia orvost szerezni. Greg bólintott. Még egyszer az apja sápadt arcára pillantott, aztán az ajtóhoz vonszolta magát és kinyitotta. A lépcső sötét volt. A korlátra tette a kezét, összeszorította a fogát, és valahogy felvonszolta magát a lépcső tetejére. Az arcáról patakzott a verejték, amint lépésről lépésre maga

után cipelte a sérült lábát. Joe hangosan horkolt, amikor Greg bebicegett az elsötétített hálószobába, és megrázta, hogy fölébressze, de pár másodperc múlva már teljesen éber volt, és kipattant az ágyból. - Jó. Ne izgulj! Megyek. Joe is kapott egy szelet lekváros kenyeret meg egy bögre forró teát, mielőtt elindult volna a kinti hidegbe. - Gyűlölöm a gondolatot, hogy egyedül kell menned - morogta Greg, amikor ott állt Joe-val a küszöbön. Erősen támaszkodnia kellett a botjára. Joe fanyarul elmosolyodott. - Miattam ne aggódj! - Magához vette a puskáját is. - Vigyázz a többiekre! Apádra, Cissyre és Sue-ra. Nem tetszik, hogy magatokra kell hagynom titeket. - Itt biztonságban leszünk, Joe. - Greg megpróbált minél magabiztosabb hangot megütni. Miattunk ne nyugtalankodj! Csak hozz valami segítséget. Joe bólintott. Felhajtotta a gallérját és kilépett a sötétségbe.

LXIV A lábnyomok feltöltődtek, eltűntek a friss hóréteg alatt. Pete haladt elöl, gyorsan lépkedett, fejét leszegte a szél miatt. Körülöttük minden egyenfehér: a part, a tenger, az ég; alaktalan, hideg keret kép nélkül. - Erre ment. - Pete lassított, szinte megtorpant. Úgy forgolódott körbe-körbe, mint egy kutya, amikor új szag után szimatol. - Itt megszűnnek a nyomok. - Elkeseredetten körülnéztek, lehajoltak, a havat figyelték. Nem látom őket - mondta Pete. - Itt! -Jon közelebb lépett a tengerhez, és hirtelen újra észrevette a nyomokat. Most kevésbé nyomódtak bele a hóba, mintha az a valaki rohant volna. - Kate! Jon elernyőzte a szemét, mintha szembe sütne a nap, és a dűnék mellett a tenger felé nézett. A parton mindkét irányban szinte a földhöz lapította a dűnéket a hó, és semmi se mozdult a hideg ürességben. - Kate! - Kiáltását elsodorta a szél, eltompította a hó. Semmi visszhang nem kelt, mintha csak egy többrétegű gyapjúanyagba kiáltott volna bele. A kiáltás alig néhány yardnyira hallatszott el. - Kate! Pete nem mondott rá semmit. Továbbment, fejét leszegve a szél miatt, az arcát megdermesztette a hideg. Megpróbált új lábnyomokat fölfedezni az örvénylő hóban. - A tenger felé tartott - kiabált oda neki végre Jón. - Minek? - Talán nem sikerült tájékozódnia. Pánikba esett. - Pete megtorpant, kezét mélyen a zsebébe dugta. - Ez a szegény nő szerintem az életét féltette. - Megrázta a fejét. - Mehetünk? - Persze - mondta Jon reszketve. - Addig megyünk, amíg meg nem találjuk. Előretörtetett, át a havon, amely süppedős volt, aztán átgázolt a puha homokot borító fehér takarón is. - Kate! - A kiáltása felszállt és széthullott a semmiben, magával sodorta a szél. - Kate! A hangok még mindig harcoltak Alison fejében. Csak állt, és lebámult a hóval telifújt sírra, de a havat éppúgy nem látta, mint a két emberi alakot, akik felé tántorogtak a szélben. - Kate! A szó elviharzott mellette, és elhalt. Nem jelentett semmit. - Ringyó! - Gyilkos! Mind a kettő ott volt bent a fejében, kiszívták az erejét. Nemsokára semmi se marad benne, akkor majd elmehetnek. - Ez nem Kate! Alison nem hallotta ezeket a szavakat. És nem látta azt a két férfit sem, aki ott állt mellette. - Akkor kicsoda? Jon megvonta a vállát. - Nem tudom. - Kísérletképpen megérintette a lány karját. - Hogy van? Alison a fejét se mozdította. Nem látta és nem hallotta Jont. A pillantása kőmereven a lábánál kavargó hóra szegeződött. - Gyermekem, jól vagy? - Pete erősebben markolta meg Alisont. Megfogta a vállát is, és gyöngéden megrázta. Alison nem reagált. Claudia arca hófehér volt a hó hátterében, égkék ruhája még mindig vérfoltos. Érezte az asszony sóvárgását, vágyakozását, félelmét és gyűlöletét is.

Bár sújtanának átkukkal az istenek, Marcus Severus Secundus... azért, amit a mai napon elkövettél... Alison felvinnyogott: Claudia! - Mi baja lehet? - pillantott Pete Jonra. - Isten tudja, de ez a gyerek halálra fázik. - Jon kibújt a dzsekijéből, és Alison vállára borította. - Gyerünk, vigyük vissza ahhoz a házhoz! - Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. - Talán nem, de mi mást tehetnénk? A két férfi egymásra pillantott Alison lehajtott feje fölött. Alison nem hallotta őket. Most Marcus volt vele, a dühe csak úgy sistergett a koponyájában. - A sír! Pusztítsd el a sírt! Felszipogott és kiszakította magát Jon kezéből. Elvánszorgott pár lépésnyire, belerúgott a hófedte homokba. - Pusztítsd el! - mondta torokhangon. Mély hangon. Férfihangon. De a szavak egyértelműen angol szavak voltak. Jon döbbenten megállt. Aztán összeszedte magát, a lány felé indult, fölkapta a dzsekit, amely lecsúszott a válláról, és újra beleburkolta. - Gyere! Melegben kell maradnod! - A hangja reszketett, annyira fázott. - Nem! - A lány megint könnyűszerrel kiszabadította magát. - Hagyjon békén! - Lerázta magáról a dzsekit, és egy hirtelen, az ereje utolsó fellobbanásából született ugrással levetette magát a dűnében lévő mélyedésbe. - A tenger majd hamarosan elmossa! - Hátraszegte a fejét és fölnevetett. - A tenger nemsokára elsodorja! Kétezer évig mosogatta a dagály, hogy napvilágra kerüljön, és ma tisztára mossa, lemossa egészen a paláig. - A tengerre meredt, a haját hátrafújta a szél a homlokából, a látóhatárra szegezte a szemét. Jon és Pete döbbenten nézte a lányt. A keleti szél megerősödött, átkorbácsolta a havat a vízen, hullámokat emelt, s mind magasabbra tolta a tengert. - Alison! Alig hallották a kiáltást. Egy pillanatig nem reagáltak, aztán Jon megfordult. Három alak rohant feléjük, fejüket leszegték a szél miatt, szinte elvesztek a hópelyhek vad kavargásában. - Kate! - Jon úgy érezte, a szíve nagyot ugrik, amikor ráismert a lányra. Megkönnyebbülés, öröm, aggodalom, mind ott kavargott benne, amikor elindult felé. Kate-et egy fiú kísérte, és ahogy közelebb ért hozzá, megpillantotta Anne-t is. - Jon! - Kate megtorpant megdöbbenésében. - Szia! - mosolyodott el Jón. Megvonta a vállát. - Hosszú a történet. Kate egy pillanatig csak bámult rá, eltöltötte a megkönnyebbülés, szerette volna Jon karjába vetni magát, aztán a pillantása elsiklott a férfi mellett, röviden megpihent Pete-en, majd megállapodott Allie-n. - Allie! Allie, jól vagy? -Jonnal majd később törődik. A tény, hogy ott volt a parton, a hóesésben, kötetnyi történettel ért föl. Kate Patrick nyomában, aki már karjában tartotta a húgát, lecsúszkált a dűne oldalán. Alison durván kiszabadította magát, és vadul hátrált. - Az asszony elment, Kate - mondta, és patakzani kezdett a könny az arcán. - Elment. Nincs itt. Nem találom. - Allie! - Kate megfogta Alison kezét és megdörzsölte. - Allie, gyere! Hagyd abba! Kérlek. Abba tudod hagyni! Gyere vissza hozzánk! - Mi a baja? - kérdezte Pete, aki odacsúszkált melléjük. - Beteg. Nem tudja, mit csinál. - Kate kisöpörte haját a szeméből, és elkezdte begombolni a dzsekit Alisonon. - Vissza kell vinnünk valahová, ahol nem fúj ennyire a szél. Már semmi ereje sem maradt. - Nekem nagyon úgy tűnt, hogy hozzám képest elég jó erőben van - mondta Pete, és elfintorodott. - Majdnem áthajított a parton.

- De hát nem látja, hogy az nem ő volt! - kiáltott fel Kate. - Az nem az ő ereje volt. Marcus megszállta. Marcus szívja ki az erejét. El kell vinnünk innen. - Majd én viszem. - Jon nem vesztegette az időt azzal, hogy megkérdezze, ugyan miről beszél Kate. Fölemelte Alisont, megfordult, és hátában a széllel elindult a szárazföld belseje felé. Pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a lányból minden erő kiszállt. Erezte, hogy menet közben is folyamatosan szivárog belőle az erő. Fizikailag annyi történt, hogy hirtelen könnyebb lett, mintha már csak egy maréknyi csontot tartott volna a karjában, ahol pár pillanattal azelőtt még egy merev, dühös test volt. Szorosabban magához ölelte, lenézett az arcára, amint a melléhez szorítva továbbhaladt vele. A lány szeme lehunyva, sápadt arca egy gyermeké, az arca, amely egy pillanattal azelőtt mintha még valaki másnak az arca lett volna. Jon megborzongott és hirtelen egy kezet érzett a karján. Oldalra pillantott, tekintete találkozott Kate tekintetével. A lány rámosolygott, miközben mellette botladozott. - Úgy örülök, hogy itt vagy! - mondta. Jon azon tűnődött, vajon tényleg hallotta-e ezeket a szavakat a szélben, vagy csak képzelődött. Szerette volna megérinteni Kate-et, de csak annyit tehetett, hogy rámosolygott, aztán vánszorgott tovább, Alison súlya lehúzta a karját. Alison feje hirtelen hátrahanyatlott, szeme tágra nyílt. Jon elszörnyedve megtorpant, lebámult a lány arcába. A lány teste ernyedt és hideg volt a szorosan begombolt dzsekiben. - Jon, mi az? - Kate már ott volt mellette, és Alisonre pillantott. Összenéztek. - Gyorsan fedett helyre kell vinnünk, Kate. Kate szó nélkül bólintott. Szorosabbra csavarta a dzsekit Alison ernyedt teste körül. Követte Jont, aki átvágott a hóban a dűnéken, és meggörnyesztette a vállát a szél miatt. A nyaralóban egyenesen az emeletre vitték Alisont, gyöngéden lefektették Kate ágyára, aztán Jon hátralépett, amíg Kate betakarta a lányt, és dörzsölni kezdte a kezét. Pete becsukta a bejárati ajtót maguk után, aztán becsapta a nappali ajtaját is, mielőtt nekivágott volna az emeletnek. - Mi történt Bill-lel? - kérdezte halkan Jon. - A szemét le nem vette Alison arcáról. Kate nem nézett föl. - Megtámadták. Az erdőben, itt a közelben. - Megtámadták? Kate tovább dörgölte Alison kezét. - Bili azt mondta, nő volt. Két nő. Ide hoztuk be őt. De a telefon megsüketült. Nem tudtunk segíteni. - Remegni kezdett a hangja. Jon látta, hogy egy könnycsepp is lehull a takaróra. Előrelépett, Kate vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította. - Az arcán lévő sebekből ítélve senki se tudott volna segíteni rajta, Kate. Azt hiszem, a koponyája számtalan helyen beszakadt. - Azt mondta, Allie volt. - Kate-ből kibuktak a szavak, mielőtt megállíthatta volna őket. Hallotta, hogy a két férfinak elakad a lélegzete, s akkor végre fölnézett rájuk. - Nem tudta, mit csinál. Nem tudta... Bili olyan hatalmas férfi volt. Ó meg csak egy gyerek... A szobában nagyon nagy lett a csend. A lány az ágyon, hófehér arccal, a haja kuszán elterülve a párnán, és meg se moccant. Kate kezében ernyedt és hideg volt a keze. Kate hátrahajolva megtámaszkodott Jonban, lehunyta a szemét. Hirtelen annyira fáradtnak érezte magát, hogy mozdulni se tudott. Alison keze kihullott a kezéből. Egy pillanatig ott hevert a takarón, aztán hirtelen ökölbe szorult. A szeme tágra nyílt. Erős és diadalmas volt a hangja, amikor megszólalt: - Figyelj csak! Végre megérkezett a dagály.

LXV Amikor Boudicca végigdúlta az országot, és felégette a várost, amely az ő számára még mindig Camulodunum volt, Marcus azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült megmenekülni. Magával vitte új feleségét és fiát, és jókor elhagyta a várost lóháton, majd biztonságos helyen kivárta, amíg a zendülés füstje átrobog az országon. Ahogy tudta, a zendüléshez elég volt egy szikra is. De neki semmi köze nem volt hozzá. Claudia átka nem érintette. Az ismeretlen, dalba nem foglalt herceg feláldozása az isteneknek, elsüllyesztése egy briton lápban észrevétlen maradt, és elmerült a múlt ködében. Marcus diadalmaskodott. Később, ha eltiporják a zendülést és Nion törzse eltűnik, elvész a büszke és lázadó népeken elkövetett mészárlás során, akkor ő megszerzi a földet. Rómának tett szolgálatai jutalmául a lápot kérte magának, amelyben az a ringyó, akit a feleségének nevezett, meghalt. Sokkal többet kapott. Még több földet vásárolt. Két villája volt. Látta felnőni a fiát. A fiúnak gazdag, vörösesszőke haja és üvegszürke szeme volt, mint az anyjának. Marcus egy évben egyszer keletre lovagolt, a birtoka határára, és ott sokáig nézte a lápot, elbámult az íriszeken és a hamvas áfonyán, amelyek hajladoztak a késéles szélben. Mások, a névtelen idegenek is felajánlottak áldozatot a láp isteneinek: pénzdarabot, apró ékszereket, még fegyvert is. Marcus nem ajánlott fel semmit. Nem dobott egy rózsát se a lápba, hogy emlékezéssel áldozzon a szerelemnek, amely a múlté. Tőrt sem a gyűlölet isteneinek. Csak állt, és a mozgó, a napfényben csillogó vizet bámulta, aztán mielőtt megfordult volna, hogy elmenjen, kiköpött. Leköpte az asszony átkát. *** - Erősödik a vihar - mondta Diana. Visszafordult a dolgozószoba ablakától, hagyta, hogy lehulljon a függöny szárnya. Lenézett az ágyra, amelyen a férje feküdt. Roger arca szürke volt a kíntól, a keze állandóan a takarót markolászta, amelyet a felesége terített rá. - Ne izgulj! Joe elintézi. - Roger hangja minden szónál gyengébb lett. - Joe keményfejű, makacs fickó. Nem hiszem, hogy egy hóvihar elbánna vele. És a gyerekekkel is rendben lesz minden. Diana kényszerítette magát, hogy elmosolyodjék. - Tudom. - Visszafordult az ablakhoz, hogy Roger ne lássa az arcát. Egy kicsit félrehúzta a függönyt, és újra kibámult az örvénylő hóesésbe. Valahol ott van kint. Marcus. Érezte. Maga a sátán. Vár. Mire vár? Hogy felhasználja őket? Hogy kiszívja az erejüket? És semmi ajtó nem tudja távol tartani. Visszafordult Rogerhez. A férje lehunyt szemmel feküdt, Diana egy pillanatig figyelmesen nézte. Szinte láthatóan fogyott belőle az erő. Sátáni látogatójuk benne aztán nem talál táplálékot. Megborzongott. A férje haldoklik. Már nem áltathatja magát tovább. A szeme láttára haldoklik. Szerette volna rávetni magát, itt tartani, átadni neki a saját erejét, de hát képtelen volt rá. Nem tehet mást, csak vár és figyel. Szomorúan megrázta a fejét, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, és kilépett a hideg előszobába. Érezte, hogy csak úgy húz a levegő a bejárati ajtó alatt. Jéghideg levegő. Egy kevés hó is becsusszant valahogy a szélfogó alatt, fehér fátyolként terült szét a kőlapokon. Csöndben becsukta az ajtót, és bement a nappaliba. Cissy és Sue a kandallónál egymás mellett ültek a kereveten. Diana automatikusan a mellettük lévő székre pillantott, amelyben normális körülmények között és ilyen időben a két macska szokott feküdni, egy fekete és egy fehér szőrgombolyag. Most sehol se látta őket. Greg a konyhában álldogált, az egyik hajlított bükkfa széknek támaszkodva, és a semmibe bámult. - Hogy van? - kérdezte, amikor Diana fásultan hozzálépett.

Diana megvonta a vállát. - Nem jól. Greg keményen rápillantott. - Joe idehozza az orvost, anya. Az asszony megpróbált mosolyogni. - Biztos vagyok benne. De azt hiszem, az apádnak mégis késő lesz, Greg. Fel kell készülnünk rá. Greg megölelte az anyját, közelebb húzta magához. - Ennek egy napon meg kell történnie. Tudtuk, hogy nem él sokáig - mondta gyengéden. Diana némán bólintott. - Mindig azt mondta, itthon akar meghalni, nem kórházban. - Tudom - suttogta Diana. - Bemehetnék, hogy egy kicsit odaüljek mellé? - Megcsókolta az anyja feje búbját. - Te meg aludj egy kicsit. Olyan vagy, mintha kifacsartak volna. Majd hívlak, ha kellesz. Diana bólintott. Rápillantott Cissyre és Sue-ra, akik a kereveten szundikáltak, aztán a lépcsőfeljáró ajtajához lépett. - Akkor szólj, ha neki van rám szüksége - mondta lágyan. - Megígérem. A lépcsőn hideg volt, és az emeleten sötét, miközben fáradtan bevánszorgott a hálószobába, amelyet oly sok éven át megosztott Rogerrel. Egy pillanatra megállt a küszöbön, körülnézett, és nagyon is tudatában volt annak, valahol mélyen belül, hogy Roger már sosem fogja átlépni ezt a küszöböt. A sarokban, a padlón, szívszorító emlékeztetőül arra, hogy alig két hét múlva karácsony, egy halom ajándék hevert, amelyeket csak alig fedett be egy takaró. Odasétált az alacsony ablakhoz és kinézett. Kivilágosodott, de a hó nagyon sűrű volt, csak úgy kavargott a levegőben, eltakarta a látóhatárt. Ebből a keletre néző hálószobából rendszerint ki lehetett látni a dűnéken át a tengerre, de Diana aznap csak szürkét és fehéret látott, a semmi mozgó, örvénylő tömegét. Zavartan elfordult, s ekkor döbbenten megtorpant. Olyan világosan látta az asszonyt, amint ott áll az ágya mellett, hogy ki tudta venni ruhájának, hajának, bőrének, szemének minden részletét. Egy pillanatig csak álltak, tekintetük egymásba kapcsolódott, és Diana most biztos volt benne, hogy Claudia éppoly tisztán látja őt, mint ő Claudiát. - Édes Jézusom! - szaladt ki a száján, mielőtt fölfogta volna, mit mond. - Mit akar itt? A pillanat egy töredékéig még bámulták egymást, aztán Claudia eltűnt. - Anya! - hallatszott Greg sürgető hangja a lépcső aljáról. - Anya, gyere gyorsan! Diana az ajtóhoz perdült, az agya hátsó részében ott motoszkált, hogy édes, tömény jázminillattal telt meg a szoba. - Mi történt? Mi a baj? - Téged akar - felelte Greg, és bicegve megindult az anyja előtt a dolgozószoba felé. Roger a feltámasztott párnáknak dőlve feküdt. Nehezen lélegzett, és az arca, amely olyan sokáig színtelen volt, most fájdalmas pírban égett. - Hát itt vagy, Di - szólalt meg lassan. - Itt van az a rohadék. A szobában. Tényleg. Diana Gregre nézett. - Marcus - formálta szinte hangtalanul a szót Greg. - Marcust látta. Diana letérdelt a sebtiben összerakott ágy mellé, és megfogta Roger kezét. - Nem tud bántani, édesem. - Több esze van annál az átkozottnak! Nem is engem akar. Gyerekekre ácsingózik. Az ő erejüket akarja. De nem kapja meg. - Roger úgy megszorította Diana kezét, hogy az asszony felnyögött. - A saját területén fogom legyőzni - jelentette ki reszelős, sípoló lélegzettel. - Roger!

- Ezt persze nem vette számításba. Majd én utánamegyek. Ha kell, a pokolba is! - A feleségére, majd a fiára pillantott. - Ne izgulj, eszemnél vagyok. Haldoklom, de eszemnél vagyok. Sose voltam hívő. Nem hittem sem Istenben, sem sátánban, egészen mostanáig. De ez a rohadék megértette velem, hogy van valami odafent. Ha az ő lelke tovább élt, bármilyen fekete is, akkor az enyém is képes rá. - Fölnevetett, Diana meg a takarójába fúrta a fejét, hogy elfojtsa a sírását. - Majd én rájövök, hogy miről van szó. És ha ő visszajár, hát én is vissza fogok járni. Visszajövök és elmondom nektek... - Apa! - próbálta meg Greg félbeszakítani az apját, de Roger tovább beszélt, a szavai egybefolytak az erős fájdalomcsillapító miatt. - Nem, eszemnél vagyok. Rá fogok jönni, miért átkozta meg az asszony. Tudod, hogy az asszony is itt van, ebben a házban? Ő volt az első felesége. Azért jött, hogy segítsen nekem. Azt akarja, hogy megtaláljam Marcust. És meg is fogom. Győzni akarok... - Apa! - Greg merev mozdulattal letérdelt az ágy túloldalára, összerándult, amikor a lábát maga után húzta a padlón. - Apa, ne beszélj ilyeneket! - Miért ne? - kérdezte Roger, megfordult és a fiára nézett. Bár a szeme szokatlanul ragyogott, tökéletesen tiszta volt. - Azt hiszed, azok után, amit a lányommal tett, engednem kéne, hogy odébbálljon? - Nem, persze hogy nem, de... - Nincs semmi de. Eszemnél vagyok. Utánamegyek. Felkutatom. Sikerülni fog, felkutatnom a halál utáni élet birodalmában. Hogy tetszik az ötlet? - Mintha delirálna, úgy nevetett föl ismét, és még mindig erősen szorította Diana kezét. Aztán köhögni kezdett. - Roger! - próbálta kétségbeesetten megnyugtatni a férfit Diana. - Igyál egy kis vizet! Greg, gyorsan! Roger, édesem, próbálj megnyugodni. Akkor jobban leszel. - Hülyeség! - A zihálva kimondott szót újabb köhögésroham követte. - Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy úgy bánsz velem, mint egy felnőttel. Tudom. Te is tudod. Greg is tudja zihálva elhallgatott, és hálásan kortyolt egyet a pohárból, amelyet Greg tartott a szája elé. Köszönöm, fiam! Nézzétek, ez így sokkal jobb, mintha hónapokig szenvednék valami szörnyű kórházban. Szeretem Redallt. Mindent szeretek benne. Itt születtem. Az apám is itt született. Manapság ezt nem sok család mondhatja el magáról. Szeretném azt hinni, hogy te vagy Paddy is itt teremtetek majd otthont magatoknak. Ez a hely beleégette magát a csontjainkba mosolyodott el szomorúan. - Ki tudja, talán magától Marcustól származunk. Mindent ennek a helynek köszönhetek, a történelme benne van a véremben. - Dianára pillantott. - Azt próbálom eldadogni, azt próbálom valahogy elmondani, édesem, hogy boldogan halok meg itt. És nem megyek sehová. Szeretni foglak, bármi történik is. Itt maradok. Nem azért, hogy ijesztgesselek benneteket. Csak azért, hogy ügyeljek rátok, és távol tartsam Marcust. - Kimerültén lehunyta a szemét. Diana felnézett Gregre. A szemét elfátyolozták a könnyek. - Greg... - lehelte hangtalanul. Greg beharapta a száját. Egyikük se szólt egy szót sem, csak megfogták Roger kezét, az arcát figyelték; elvesztette a színét, amely élővé tette, és szemlátomást újra elszunnyadt. A gyertyafényben a szoba sötétebbnek látszott. - Felkutatja Marcust - szólalt meg végül Greg, és igyekezett úrrá lenni a hangja remegésén. Tetszik nekem az ötlet. - Aztán összevonta a szemöldökét. Ha lehetséges téren és időn át utazni, és pusztán küszöbnek tekinteni a halált, ez csak akkor vigasztaló, ha a másik oldalon angyalok várnak az emberre. De Marcus démon volt.

LXVI A hullámok elsodorták a havat, vízpermet-felhőket szórva mennydörögtek a partra. A tenger elérte a puha homokot, azt a részt, amelyet még soha nem érintett tengervíz, a dagály mohón nyaldosta a talajt, és minden újabb hulláma kiköpte a magával sodort üledéket. A tufa és a talaj örvénylett és megolvadt. A homokból barna folyadék lett, amely szétfolyt és eltűnt, és aztán egy távoli partszakaszon rakódott le. A dűnében a sír ujjongva üdvözölte az első becsapó, mély hullámot, amely a leg-közepébe szivárgott, elsöpört egy fésűt, összetörte a maradék csontokat, összekoccantotta, bedarálta, és eltüntetett minden nyomot, ami valaha is létezett. Aztán egyik hullám követte a másikat, a tenger felülkerekedett, és csak emelkedett, emelkedett, elindult a nyugodt, befagyott folyótorkolat felé, ahonnan hajdanán, nagyon régen fölreppentek a vadludak, és a vihar elől a szárazföld belseje felé tartottak. Joe az ösvény végén toporgott, és a homlokát törülgette a kabátujjával. Alig látott, annyi hó rakódott a szempillájára. Az arca merevre fagyott, és még a könnyéből is jég lett, pedig a szél miatt ugyancsak könnyezett. Kimerültén körülnézett. Az út szélén két kocsi parkolt. A fák alatt. Az egyik Anne-é, gondolta. De kié a másik? Odasétált és lesöpörte a havat a motorháztetőről. Hát ez a kocsmáros Ron Land Roverje. Összeráncolta a szemöldökét, és visszanézett, amerről jött. Ha százszor is erre jött Ron, nyomot nem hagyott. Vagy ha mégis, azt már régen befedte a hó. Fáradtan fellépett az útra, és elkezdett a háza felé vánszorogni. Kétszer megállt és visszanézett. Az erdőben tucatszor érezte úgy, hogy követik. Mindannyiszor megállt, fölemelte a puskát, és fenyegetően körbepásztázott vele az aljnövényzetben. De hát senki se volt ott. Egyáltalán senki. Csak a csend, a szél, meg alkalmanként a fákról lezuhanó hó recsegése. Még egy óráig tartott, míg megtette a pár száz métert a házáig, elgémberedett kézzel kotorászott a zsebében a hátsó ajtó kulcsa után, aztán belépett az áldott melegbe és nyugalomba. A ház nagyon csöndes volt. Joe letopogta a havat a csizmájáról, kihámozta magát a köpenyéből, melyet aztán ott hagyott, ahová esett a konyhapadlón, és odament a falon lógó telefonhoz. Felkapta, belehallgatott. Az ismerős tárcsahang szinte siketítően harsant a fülébe. Kilenc-kilenc-kilenc. Ezt még sose tárcsázta. Csüggedten megrázta a fejét, és várt egy pillanatig, aztán a rendőrséget és a mentőket kérte. A vonal másik végén a nő bizonytalan volt. - Olyan gyorsan ott lesznek, amilyen gyorsan csak tudnak, Mr. Farnborough, de nagyon rossz az idő! Az előrejelzés hurrikán erejű szélről és hóviharról beszél. A helikopter nem tud felszállni. Átadom a hívást a rendőrségnek, hátha ők átjutnak egy orvoscsoporttal. - Tegyen meg mindent, kedvesem! - kérte Joe, és egyszeriben azon kapta magát, hogy lerogy a fal mellé, a faszékre. Mellette Cissy köténye lógott az ajtón. Megrázta a fejét és folytatta. - Rosszul állnak a dolgok. Nagyon rosszul. Meggyilkoltak egy férfit. Egy másik meg haldoklik. Kérem, segítsen! Miután visszatette a kagylót a helyére, még sokáig ült ott. Mi mást tehetett volna? Vissza nem mehetett. Megegyeztek, hogy megvárja a rendőröket és átkíséri őket a Lindsey-házhoz. A falnak dőlt és fáradtan lehunyta a szemét. Két perc múlva mélyen aludt.

LXVTI Kate Jonra emelte a tekintetét. Egymás mellett álltak, kinéztek a nyaraló hálószobájának ablakán. A lány igazából még nem tudta, miért jelent meg a férfi - a magyarázat majd később következik-, de biztonságban érezte magát és boldog volt, hogy Jon itt van vele. Mögöttük Alison mélyen aludt. A földszinten Pete és Patrick a fiókokban kotorászott, gyertyát és gyufát kerestek. Patrick nem szeretett a földszinten lenni. Minden pillanatban tudatában volt annak, hogy egy halott fekszik a szomszéd szobában, a kereveten. Bilit, aki életében szeretetreméltó vendégnek számított a Lindsey-házban, brutális módon meggyilkolták. Félúton voltak fölfelé a lépcsőn, amikor Alison felsikoltott. - A francba, mi volt ez? - kérdezte Pete, aki szorosan Patrick nyomában haladt. A fiú rémülten megtorpant, arca falfehérre váltott. - Ez Allie volt. - Jól van, fiú, majd én megyek. Te várj meg itt. - Pete félretolta Patricket, és kettesével szedve a lépcsőket, felrohant. Kate és Jon ott állt az ágy mellett a hálószobában, Anne is velük volt. Kate Jon karját szorongatta - az ujja kifehéredett, olyan szorosan markolta a férfi kabátujját. Alison az ágyon feküdt, jobbra-balra dobálta magát, mintha fájna valamije, és kezét a fejére szorította. - Anyu! - sikoltott föl ismét. - Anyu, segíts! Anne most leült az ágyra. Elkapta Alison öklét, megpróbálta elhúzni az arcáról. - Allie, kérlek, figyelj rám! Álmodsz! Ne félj! Ébredj föl! Allie, ébredj föl! - Alison beleszántott a körmeivel a halántékába. Megjelent egy vércsík a homlokán, aztán még egy. - Allie, ezt nem szabad! Megsebesíted magad! Kérlek! Alison nem hallotta Anne-t. Már megint ott voltak a fejében. De Marcus most nevetett. - Tűnj el! Tűnj el végre a tengerben! El vagy feledve. Mindörökre. Te is meg a druida szeretőd is. Claudia olyan hangosan sikoltott a fejében, hogy azt hitte, felrobban az agya. Fájdalom és szenvedés örvénylett körülötte. Vérözön hullámzott előre-hátra a szemhéja mögött, aztán hirtelen egy másik hangot hallott, egy férfiét, Claudia szerelmesének a hangját. Hát végre megérkezett. Együtt volt a másik kettővel. És erős volt: erősebb, mint Marcus, a dühe pedig nem ismert határt. Alison nyögve belemarkolt a saját hajába, felült, és olyan vadul rángatózott előre-hátra, hogy a padlóra lökte Anne-t. - Alison! - kiáltott rá Anne és talpra ugrott. - Hallasz engem? Figyelj! - Újra megragadta a lány kezét. - Erősnek kell lenned. Gyere vissza hozzánk, Allie! Nyisd ki a szemed, és gyere vissza! Bármivel küszködsz is, erősnek kell lenned. - Felnyögött, amikor Alison kitépte öklét a kezéből, és újra nekiesett a körmével a saját arcának. - Alison, kérlek! - Anne vadul Jonra pillantott. - Le kell kötöznünk a kezét. Különben cafatokra szaggatja a bőrét. Kérlek, segítsetek, de gyorsan! Jon körülnézett. Kate kihúzta az övét a fürdőköpenyéből, amely még mindig ott lógott az ajtó belső oldalán. Hárman is alig bírták nyugton tartani Alisont, de valahogy sikerült összekötni a kezét, és leszorítani egy lepedővel. Mire végeztek, Anne és Kate is tele lett karmolással. - Olyan erős, mint három férfi! - lihegte Anne, miközben lenézett a lányra, aki még mindig dobálta magát a lepedő alatt. A kezét Alison nyirkos homlokára tette.

Alison ezt nem érezte; semmit sem tudott arról, hogy mi történik vele. A fejében nem volt hely egyetlen gondolatnak sem. Saját magának sem. Még mindig az foglalta el, hogy harcoltak benne. Megszerezték az erejét. És éppen erre volt szükségük. Jon megborzongott. Hirtelen rájött, hogy ijesztően csökkent a hőmérséklet a szobában. Titokban újra fölvette a dzsekijét, amely a padlóra esett, amikor ágyba tették Alisont. - Mi ez? Mi történt vele? Kate Patrickre nézett, aki időközben Pete mögött besurrant a szobába. - Marcus megszállta - mondta, és idegesen fölnevetett. - Az én rómaim. Emlékszel? Megölte Claudiát, akiről azt hisszük, hogy a felesége volt, s most minket kísért. - Lenézett az ágyra. Megszállta, Jon. - Nem! - kiáltott fel Anne. - Nem! Marcus nem győzhet le! Harcolj, Allie, küzdjél! - Alison arcához hajolt. - Figyelj nagyon, Alison! Gondolkozz! Gondolj bármire! Használd az agyadat! Harcolj! - Megfogta Alison vállát, és gyöngéden megrázta. - Ne dobd be a törülközőt! Ne hagyd, hogy ők győzzenek! Ó, istenem! - Dühösen megrázta a fejét, hogy kiügyeskedje arcából a haját, és tehetetlenségében ökölbe szorította a kezét. - Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hogyan segítsek neki! Alison! Figyelj rám! Harcolj! Pete, akárcsak a többiek, Alisont bámulta. A szeme továbbvándorolt a lány arcáról hánykolódó testére. A szája kiszáradt. Ő is éppolyan rosszul nézett ki, mint a többiek. Valamennyien sápadtak voltak és fáztak. Pete megköszörülte a torkát. - Ezt a kölyköt kórházba kell vinni, Anne! - mondta végül. - Hol van a legközelebbi telefon? Kate megrázta a fejét. - Egyetlen telefon sem működik. - Csak képzelődött, vagy Alison tényleg nyugodtabb lett? Elszörnyedve nézte a lány agyonkínzott arcát. Árnyak. Kavargó, gyűlölettel teli árnyak. Alison tehetetlenül bámulta a sötétséget a saját fejében, és látta a három alaktalan figurát, akik egymásra vadásztak. Erezte, hogy valakinek a jéghideg keze hozzáér az övéhez, hangot hallott, amely a nevét kiáltotta, de nem tudott felelni rá. Az árnyak olyanok voltak, mint a zsákmány körül ólálkodó oroszlánok. Az asszony meg a két férfi, gyűlöletre éhesen akartak életerőt szerezni. De miért én? Fennhangon kiáltott volna? Nem tudta, de amint fellázadt az elméje, a három alak a háttérbe húzódott. - HARCOLJ! A gyűlölet tomboló orkánjából egy női hang ért el Alison tudatáig: HARCOLJ, ALISON, HASZNÁLD AZ AGYADAT! Túl fáradt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy harcoljon. És üres. Minden erőt kiszívtak belőle. A sötétben fakulni kezdtek az árnyalakok. Elfordult róla a figyelmük. Valahová máshová tartottak. Éhesen tovább portyáztak. Másokat kell találniuk, és hamar, hogy táplálni tudják a gyűlöletvágyukat. - Vissza kell mennünk a kocsihoz - lépett vissza Jon az ablakhoz. Bármit megtett volna, hogy akár egy pillanatra is megszabaduljon onnan, és ne kelljen látnia a lány gyötrődését. Nagyot lélegzett, és kinézett az ablakon. Észrevette, hogy reszket. - Nagyon sok a hó. - Visszanézett Pete-re. - Nézd csak! Gondolod, hogy még járhatóak az utak? Pete odaállt mellé, kibámult a homályos fénybe. Egy pillanat múlva megdörgölte a szemét. - Mondd, hogy rosszul látok, haver! - morogta. - Csak nem a tenger az ott lenn?

A kertnek az egyik alacsonyan fekvő sarkában, a dűnék alatt megjelent egy fekete vízcsík. Amint Jon figyelte, egy kicsit kiszélesedett, fodrozódni kezdett, és belenyalt a havas fűbe. A férfi félrehajtotta a fejét, és összehúzta a szemét, amikor friss adag hó csapódott az ablaknak. A fákon túl látta a folyótorkolat széles, jeges vizét, a sárt és a dűnéket, amelyeket egyformává tette a hótakaró. A víz magasabbra emelkedett, megszabadult a jégtől, körbekúszta a nyaraló hátsó részét, ahogy a szél a szárazföld felé hajtotta. Pete az ágy felé fordult. - Patrick! Gyere ide, és nézd meg ezt! - Ó, a francba! - Lehet, hogy a víz elvágja az utunkat? Patrick bólintott. - Ha már eddig eljutott, akkor semmi se tudja megállítani. Át fog törni a Redall Pointnél lévő védőfalon. - Aha! - Pete Jonra nézett. - És máris itt van. Mindnyájunknak el kell menni. Gyorsan. Csinálunk egy hordágyat, hogy elvihessük a kölyköt. - Mi lesz Bill-lel? - nézett Kate Jonra majd Pete-re. - Itt kell hagynunk, Kate - felelte Jon, átölelte a lányt, és magához szorította. - Ő nem tud róla, drágám. Vagy ha igen, megérti. Nem vihetjük magunkkal. - Lehalkította a hangját. Veszélyben az életünk. Ez a víz nagyon gyorsan emelkedik. Ki kell vinnünk innen Alisont. Egy piszkafa meg a fáskamrában talált seprűnyél segítségével hordágyat csináltak: rátekerték a lepedőket, és kibélelték takarókkal. Alisont Pete vitte le a földszintre, és a bejárati ajtó előtt a hordágyra fektette. Két takaróval is körültekerték, aztán Jon és Pete felkapta a hordágyat. - Elbírja - mosolygott Jon Kate-re. Kate már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor eszébe jutott valami. Egy pillanatig habozott a nappali ajtaja előtt. Bili odabent volt. De ott voltak a jegyzetei is a könyvhöz. Nem hagyhatja ott az áradásnak. Bili megértené. Összeszedte a bátorságát, kinyitotta az ajtót, és körülnézett. A szobában semmi se változott. Mindent áthatott a hányásszag. Olyan gyorsan, ahogy csak tudott, odarohant az íróasztalhoz. Felkapta a jegyzetfüzetét, a lemezeket, egy verseskötetet, az egészet begyömöszölte a vízálló kabátja belső zsebébe. Még egy utolsó pillantás, és máris az ajtó felé fordult. A kerevetnél megállt. - Isten veled, Bili! Isten nyugtasson! - Furcsán csengett a hangja a csöndes szobában. Hirtelen megpördült, kirohant, becsukta maga után az ajtót. Becsapta a bejárati ajtót is, és a többiek után rohant, akik már eltűntek a fák között. A nyaralóban közben egyre sűrűbb lett a csend. Lassan jázminillat szűrődött le az emeletről, és megtöltötte az összes helyiséget.

LXVIII - Anya, menj, és pihenj egy kicsit! Én itt maradok vele - tette a kezét Greg az anyja vállára. Roger aludt, a lélegzése nehéz, ziháló, reszelős volt. Diana megrázta a fejét. - Itt maradok, Greg. - S a könnyein át felnézett a fiára. - Bármelyik pillanatban megtörténhet. Greg csöndesen letérdelt az anyja mellé, ügyet se vetett a fájdalomra, amely a lábából kiindulva végighasított minden idegszálán. - Ezt akarta. Itthon akart maradni - mondta lágyan. - Tudom - felelte Diana, és egy pillanatra a férje mellére fektette a fejét. Roger kinyitotta a szemét. - Még nincs vége - suttogta. - Megpróbálok gondolkozni... - elhallgatott, mert alig volt képes beszélni. - Lássuk azokat a híres utolsó szavakat... - Akármilyen agyafúrt gazember vagy, Marcus, én elkaplak - idézte kesernyésen Greg. - Greg! - kiáltott rá elszörnyedve Diana. - Hagyd! Igaza van - suttogta Roger. - Ez ad nekem... célt. - Lehunyta a szemét és hosszú ideig harcolt a lélegzetvételért. - Hallgass most, drágám! - tette Diana a tenyerét a férje homlokára. - Őrizd az erődet! - Minek? - kérdezte szomorú iróniával Roger. - Nincs szükségem rá ott, ahová megyek. Még egy halvány mosoly is sikerült neki. - Ez igaz. Üsd ki Marcust, apa! - mondta Greg, és erősen megszorította az apja kezét. Egyre hidegebb lett a szoba. Diana megborzongott. Az ágy melletti asztalon égő gyertya egyre kisebb lett, a lángja hevesen imbolygott. - Greg! - Roger kinyitotta a szemét. - Hívd ide a régészeket! Hogy alaposan megnézzék azt a sírt. Találják meg, amit az a gazember el akart titkolni, hadd tudja meg a világ. Mintha újabb szélroham fújt volna át a szobán. A gyertya megint lobbant egyet, aztán kialudt, és csak a füstje kígyózott a mennyezet felé. Diana aggodalmában aprót sikoltott. - Ezt bezzeg nem szereti! - nevetett föl rekedten Roger. - Titokban akarja tartani azt a sírt. Ez már a te dolgod lesz, Greg. Ezentúl minden a te dolgod lesz. - A hangja elhalt. Az ablakon beszivárgó bágyadt fényben a szoba teli volt árnyakkal. Egy pillanatra olyan mély lett a csend, hogy Greg ijedten körülnézett. Úgy érezte, mintha üvegfalon át bámulná a szobát. Értetlenül kapott az apja lelógó keze után, aztán hirtelen rájött, mitől van akkora csend. Roger hangos zihálása elnémult. Greg a könnyeit visszanyelve lehajolt, és megcsókolta a markában tartott hűvös kezet. - Anya! - Tudom - sírta el magát csöndesen Diana. - Eltávozott. Ó, Greg! Hosszú ideig egyikük se mozdult, aztán Greg lassan és fájdalmak árán talpra állt. Diana vállára tette a kezét. - Menjünk át, hogy fölmelegedjünk. Csinálok magunknak egy kis teát. Diana megrázta a fejét. - Nem akarom itt hagyni. - Nem lesz vele semmi baj. Jönnöd kell! Olyan hideg van itt... Valahogy sikerült feltámogatni az anyját. Egy pillanatig csak álltak, és Roger arcát nézték, amely kisimult, olyan fiatalnak és boldognak látszott, mint már régen nem, aztán Diana hirtelen kiszakította magát Greg karjából.

- Jól van, te gazember! - kiáltott fel. - Most elégedett vagy? Megöltél még egy embert. De ő jobb ember, mint te. Jó ember, és végez veled. A pokolba is követni fog, de vissza is jár, ha kell. - Megint elsírta magát. - Most pedig kifelé a házamból! Takarodj innen, és nehogy még egyszer a szemem elé merj kerülni! - Anya! - kapta el Greg az anyja karját. - Anya, menjünk innen! Ebből semmi jó nem lesz. - Valóban? - Diana könnyezett, de úgy fordult a fia felé, mint egy fújó-köpködő macska. Nos, nekem jót tesz! Azt akarom, hogy az a csirkefogó római egyszer és mindenkorra takarodjon innen! Nem fogja elvenni a gyerekeimet. És mindent elmondunk róla, hadd tudja meg a világ. Elmondjuk, hogy gyilkos, hazug és csaló. Megölte azt a szegény asszonyt. Megölte Bilit. És most megölte az én Rogeremet - kiáltozta, majd felzokogott. Gregnek valahogy sikerült kiráncigálnia az anyját a szobából. A nappaliban Cissy feltápászkodott, és sápadt arccal megkérdezte. - Mi történt, Diana? - Apa meghalt - mondta Greg; a kerevethez kormányozta az anyját, és lenyomta rá. - Cissy, kérlek, tedd föl a vízforralót! Anyának jót tenne egy kis tea. Meg némi konyak. - Ó, drágám! Annyira sajnálom! - érintette meg Cissy Diana vállát, aztán a tűzhelyhez sántikált. Erősen reszketett. A karja fel volt kötve egy kendővel, és rettenetesen fájt, de ő ügyet se vetett rá, valahogy ráügyeskedte a forró lapra a vízforralót. Közben süketítő csattanás hallatszott az emeletről. Cissy megpördült. - Mi volt ez? Greg az anyja mellett állt. A csattanásra megfordult. Két fájdalmas lépéssel az ajtónál termett. Mögötte Susie összekuporodott a széken, és a párnába temette az arcát. Cissy odarohant hozzá, és védelmezőn átkarolta. Diana arca hófehér volt, a pillantása üveges. - Elkezdődött - suttogta. - Micsoda? - kérdezte Greg, miközben kinyitotta az ajtót, és felnézett az emeletre. - Az apád meg Marcus. Greg megfordult. - Csak nem hiszed, hogy... - Apád megpróbál megvédeni minket. Greg egy pillanatra rábámult az anyjára. Aztán megfordult, a korlátba kapaszkodva nagy kínnal felvonszolta magát a lépcsőn, és eltűnt odafent. Hosszú ideig csend volt. Három szempár szegeződött az ajtóra. Aztán hallották, hogy Greg elindult lefelé. Megjelent és becsukta maga mögött az ajtót. Reszketett az erőfeszítéstől, amiért a sérült lábával lépcsőt kellett másznia. - Semmi - mondta. Még ki se mondta, amikor újabb csattanás következett, hangosabb, mint az első. Diana felnyögött. - Greg, légy óvatos! - Anya! - csitítgatta Dianát Greg, odament és leült az anyja mellé. Átkarolta és szorosan magához ölelte. - Valószínűleg a tetőgerendák tágulnak vagy inkább húzódnak össze a hidegtől. Ez nem apa. - Cissyre nézett. - Kérem a konyakot! Cissy sápadtan bólintott. Előszedte az üveget meg a poharakat a kredencből, és odavitte őket a kandallóhoz. Töltés közben annyira remegett a keze, hogy a konyak kicsordult. Jó félig töltötte Diana öblös poharát. Diana észre se vette, csak kortyolt egyet. Felköhögött és odaadta a poharat Gregnek, aki jól meghúzta. A fülüket hegyezve várták az újabb csattanást. A csend sokáig tartott. Sok-sok percbe telt, míg észrevették, hogy a fahamu és a bútorfényező otthonos illatát jázminillat váltotta fel a szobában.

LXIX Álmában gyakran látta a feleségét, aki elárulta őt. Látta nevetni. Látta a szeretője karjában. Újra meg újra látta őt a kék ruhájában, látta a bíborfoltot, amely szétterült a szoknyáján, s látta tágra nyitott szemében a vad kínlódást és a gyűlöletet. És újra meg újra hallotta, amint megátkozza őt. Egy asszony átka. Halálos átok, istenek előtt hangzott el. Ilyenkor borzongva ébredt, verejték borította a testét, és ha Augusta is felriadt, azt mondta neki, hogy mocsárláz bujkál benne. Folyton halálfélelme volt. Amíg él, az asszony nem bánthatja, de a halál után egyenrangúak lesznek. Hát a kelta pap? Az asszony szeretője. Vele mi van? Ő is ott vár rá? Arra vár, hogy megbosszulhassa a legnagyobb hitszegést, a hamis üzenetet az áldozatra, melyet nem a briton istenek küldtek. Marcus Severus Secundus ilyenkor belemeredt a sötétségbe, és félt. Amikor másodszor álltak meg pihenni, Kate kitapogatta Alison pulzusát. A lány egyre gyengébb lett, szinte láthatóan fogyott az életereje. Kate Anne-re nézett. - Mit tehetünk? Anne szomorúan megvonta a vállát, miközben lehajolt a lányhoz. Tehetetlennek érezte magát. Az a sok minden, amit az emberi agyról tudott, nem adott magyarázatot. Nem volt semmi kapaszkodója, aminek alapján dolgozhatott. Az, ami itt történt, nem illett bele egyetlen kategóriába sem, amiről olvasott. Nem borult fel a kémiai egyensúly az agyban; nincs szó a személyiség megsokszorozódásáról, sem skizofréniáról, sem semmi ilyen mániás tünetegyüttesről. Marcus külső erő, parazita, aki beplántálta magát Alison fejébe, és ehhez Anne-nek nem voltak meg a paraméterei, amelyeken belül dolgozhatott volna. - Szeretném, ha vallásos volnék. Úgy érzem, egy pap többet segíthetne, mint bárki más mondta lassan. - Vagy egy médium. Vagy valamiféle közvetítő. A mi kultúránknak nincs olyan fegyvere, amellyel ezt legyőzhetnénk. Nem tudom, mit tegyünk. - Előbb Jonra, aztán Pete-re nézett. Nem is vették észre, hogy újra esik, pedig az ónos eső végigszántotta az arcukat. A szél ugyan erősebb volt, mint valaha, de valahogy melegebbnek hatott. Mögöttük, mint egy mindig jelenlévő ellenség, a víz egyre magasabbra emelkedett, átfolyt a fák közt, és megállíthatatlanul kúszott előre az aljnövényzetben. - Itt van Marcus? - kérdezte Kate halkan a nővérétől. - Még mindig benne van Alison fejében? Anne megvonta a vállát. - Nem hiszem. Alison most nyugodt. Az ereje kimerült. - Akkor hol van Marcus? - nézett föl Kate Jonra, aki épp áthajolt fölötte, hogy jobban lássa Alisont. Jon halványan elmosolyodott. - Nem tudom - felelte. Anne kiegyenesedett. Az erdőben nagy volt a csend. Mintha a fák is hallgatóznának, lerázva magukról a csapkodó esőt és szelet. - Talán teljesen megszabadultunk tőle, mert a víz elárasztotta a sírt - reménykedett Patrick is. Aztán Jon és Pete nekikészülődött a cipelésnek, és Alisonnel a hordágyon a kis csapat újra elindult. Kate várt egy pillanatig, visszanézett az útra, amelyet megtettek. Marcus nem volt ott. Az erdő üres volt. De ez nem jelenti, hogy szépszerével megszabadultak tőle. Valami azt súgta Kate-nek, hogy Marcus ott van a közelben. És vár.

LXX - Te jóisten, mi van itt? - hátrált Diana Greg felé. A szoba sötét volt. A szél tombolása és üvöltése megtöltötte a kéményeket, visszafújta a hamut a szobába. - Susie! - kiáltott fel hirtelen Cissy, hangja sipítóvá magasodott a rémülettől. A kislány leesett a székről. Ott tekergőzött a padlón, a kezét a torkára szorította, mintha valakinek a kezét akarná lefeszegetni róla - valakinek a kezét, akit nem láthattak. A kerevet melletti asztalon álló gyertya lángja hirtelen fellobbant, aztán kialudt. Savanyú füstszag töltötte meg a szobát. - Susie! - rohant Diana a kislány felé. - Ó, istenem, már megint! Susie jobbra-balra rángatózott a szőnyegen, sarkával a padlót rugdosta, levegőért kapkodott. Az enyém Megszálltam Az enyém GYŰLÖLET HARAG Susie semmit se látott, semmit sem érzett, csak a fájdalmat a fejében, amint három formátlan árnyék megpróbálta élősködő módjára, mohón a lelkéhez kapcsolni a saját tátongóan üres lelkét. - Anyu! - A fájdalom és félelem sikolya elhalt a kislány torkában, ahogy újra végigvonaglott testén a kínszenvedés görcse. - Susie! - Cissy letérdelt, megragadta a lány csuklóját, úgy próbálta távol tartani Susie kezét az arcától. - Ez történt Allie-vel is! - mondta Greg, és letérdelt melléjük. Nézte egy pillanatig a kislányt, aztán körbevizslatott a helyiségben. - Itt van. Itt van velünk a szobában - fordult az anyjához. - Ne hagyd, hogy megkarmolja magát, Cissy! - figyelmeztette a barátnőjét Diana meglepően erős hangon. - Marcus, te gazember! - Megfordult és a mennyezet felé kiabált. - Nem érdekel, hogy láthatatlan vagy! Vége a játéknak! Ismerünk. Tudjuk, mit tettél... - Éppen ez a kritikus pont - szúrta közbe Greg. Megfogta Susie apró kezét. - Nem tudjuk, mit tett Marcus. De azt hisszük, hogy mégis tudjuk. Azt hisszük, megölte Claudiát, és most a lelkiismerete arra készteti, hogy megfizessen érte. De biztosan nem tudunk semmit. - Nem! Nem! NEM! Susie olyan hangosan sikoltott, hogy Greg és Cissy akaratlanul is hátrahúzódtak, elengedték a kislány kezét, félve és elszörnyedve bámulták, ahogy merev testtel felül, és azonnal a szeme felé kap. Elsőnek Greg tért magához, elhúzta Susie kezét az arcától. - Marcus egy bizonyos módon használja a kislányt. Az egyetlen esélyünk, hogy megállítsuk, ha kitaláljuk, mit próbál elmondani. És a bizonyítéknak ott kell lennie a sírban. Oda kell mennünk, és meg kell néznünk, mihelyt annyira javul az idő, hogy kiléphetünk a házból. Nem érdekelnek a régészek! Ez a harc köztünk és Marcus meg Claudia között folyik. Meg kell tudnunk az igazságot. Mindnyájunk érdekében. - Megpróbál majd megállítani minket - mondta halkan Diana. - Bármi van is abban a sírban, ő azt akarja, hogy rejtve maradjon. - Csökönyös fickó! De ez nem fog menni. Mellesleg, korábban is meg akart állítani engem, és nem sikerült neki - mosolyodott el kesernyésen Greg. - Legyőztem, emlékszel? És el akarok jutni az igazsághoz. - Keservesen talpra állt, halkan elkáromkodta magát, amikor a sérült

lábfejéből fájdalom nyilallt fölfelé a lábszárába. - Hallod, Marcus Severus Secundus? - Ahogy az anyja, ő is a mennyezetre nézve kiabált. - Nem félek tőled, és meg akarom tudni az igazságot. Válaszként még erősebb szélroham zúdult alá a kéménybe, a fa szikrákat szórt. - Hol vagy, Roger? Kérlek, segíts! - Diana hirtelen elsírta magát. - Győzd le a mi kedvünkért! Kényszerítsd, hogy menjen el! - Anya! - ölelte át Dianát Greg. - Nem. Megígérte. Itt van. Biztos vagyok benne, hogy Roger itt van. Segíts nekünk! Kérlek! mondta erősen reszketve. Hosszú csend következett. Akárhová távozott is az apja, az biztos, hogy nem táblából a házban. A csend szinte megalvadt körülöttük. Érezte, hogy libabőrös lett a nyaka. Igen, volt valaki a szobában, érződött a jelenléte. De nem az apja volt, hanem egy nő. Greg borzongva körülnézett. Claudia. Ott érezte maga mellett a kék ruhás asszonyt, akinek arcképét oly sokszor varázsolta elő ceruzával, ecsettel. - Claudia itt van. Beszélj hozzá! - ragadta meg az anyja karját. - Gyerünk! Mondd meg neki, hogy meg akarjuk tudni az igazságot. Mondd meg neki, hogy megbosszuljuk. - Greg! - Gyerünk! - Lassan körbefordult, mintha azt várná, hogy meglátja az asszonyt valamelyik sarokban rejtőzködni. - Hall engem, Lady Claudia? Meg fogjuk tudni az igazságot a haláláról. Ezt akarja, ugye? Erről van szó? - Lihegve elhallgatott, félig-meddig azt várta, hogy hallani fogja az asszony hangját, amint válaszol neki, de az egyetlen válasz a szél vonítása volt. Claudia! - kiáltotta el újra a nevét. Érezte, határozottan érezte a jázminillatot. És még valamit. Cigarettaszagot. Töprengve az anyjára pillantott. Az anyja is érezte a cigarettaszagot? Az apja már két éve abbahagyta a dohányzást - azon a napon, amikor megállapították, hogy rákja van de Greg hirtelen ott érezte a szobában apja cigarettájának szagát. Mégis ott lett volna Roger? Harcolt értük, ahogy megígérte, vagy csak Greg szerette volna, hogy így legyen? Elszégyellte magát, mert hirtelen elöntötte a könny a szemét, az ablak felé fordult és kinézett, hogy megzabolázza az érzéseit. Odakint egy óra alatt megváltozott a táj képe. A havazás esőbe fordult. A kert, amelyet nem is olyan régen még törékeny, rövid életű jégpáncél fedett, élő, kavargó víztengerré változott. A fákról és bokrokról lehulló puha hópamacsok olvadoztak, miközben Greg kétségbeesetten próbálta abbahagyni a sírást. Az ablakon lecsurgó esővíz éppen olyan gyorsan eltakarította a korán érkezett telet, mint amilyen gyorsan az érkezett. A téli jázmin kiszabadult a töredező jég alól, a gyöngéd zöld szárakon sárga és narancsszínű bimbók bókoltak. Gregnek sikerült valahogy helyreráznia magát. Már éppen Diana felé akart fordulni, amikor a szeme sarkából valami mozgást vett észre az erdőben. Megmerevedett, s hirtelen megemelkedett az adrenalinszintje. Marcus? Claudia? Az apja? Visszafojtott lélegzettel várt. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor észrevette, hogy egy kis csoport bukkan elő a fák közül, eleven emberek, akik cipelnek valamit, ami hordágynak látszott. - Itt van Kate és Paddy - mondta, amint felismerte őket, és iparkodott érthetően beszélni. Az ajtóhoz sántikált, s a reteszekkel küszködve kinyitotta. A hideg levegő besodorta az olvadó hó édes, tiszta illatát, miközben az átázott, kimerült alakok végigvánszorogtak a gyepen. Greg meg se kérdezte, kicsoda a két ismeretlen férfi, amikor betódultak a házba. Elég volt, hogy valamennyien biztonságban vannak. Lenézett a húgára, és kirázta a hideg, a megkönnyebbülésének egyszeriben vége lett. - Mi történt, Kate? - pillantott egyenesen a lány szemébe.

- Megint ott találtuk a sírnál - mondta elcsigázottan Kate. Lezuhant a kerevetre Anne mellé, aki azonnal leült, mihelyt belépett a házba. Kate csak akkor pillantotta meg Susie-t, aki a kandalló előtt feküdt. - Ó, nem! - sóhajtotta, és elsírta magát. Hát ez lett abból, hogy el akarta mondani, mi történt. - Rendbe jönnek - szólt biztatóan Diana, a mellére vonta Alison fejét, miután letérdelt a hordágy mellé, amelyet Pete és Jon leengedett a padlóra. Mögöttük Paddy újra bereteszelte az ajtót, aztán lecsúszott a szőnyegre ott, ahol volt, a hátát nekitámasztotta a falnak, és a semmibe bámult. Tűrőképessége határára érkezett. Jon fagyos ujjaira lehelgetett, aztán csöndesen hátralépett, odaállt Kate mögé, és a vállára tette a kezét. Megnyugtató gesztus volt, Kate hálásan hátradőlt, hálás volt a férfi erejéért. Amikor fáradtan felpillantott, látta, hogy Greg őt bámulja, sápadt arca megfeszül a megdöbbenéstől. - Ő Jon Bevan, Greg! - mondta lassan Kate, miközben a vizes dzsekije cipzárjával küszködött. - Pete-tel idejöttek, hogy megnézzék, mi van velünk. Egyenesen a nyaralóba mentek. Ők találták meg Allie-t. - Jon Bevan? - Gregnél feledve volt Claudia, Martus, de még az apja is, amint mindenki másnál gyorsabban Jonra röppent a pillantása. - A költő? - Igen. - Jon megkerülte a kerevetet, és kezet nyújtott. Greg csak bámult. Meg se kísérelte, hogy elfogadja a kinyújtott kezet. - Szóval, azért jött, hogy kísértetvadászatot játsszon velünk? - kérdezte hidegen. - És milyen szakképesítése van, amelynek segítségével Marcus Severus Secundust a pokolra akarja küldeni, mert alighanem onnan került elő. Jon leengedte a kezét. Lassan elkezdte lehúzni magáról a vizes dzsekit. - Talán a költők is kapcsolatba tudnak lépni a halottakkal. Azt hiszem, képesek rá, legalább annyira, mint a festők - vágott visszajön csöndesen. - Az a hír járja rólunk, hogy egyetemes nyelvet beszélünk, méghozzá századok óta. - Azt hittem, vége a kapcsolatuknak Kate-tel - lendült támadásba Greg. Megrázta, hogy hirtelen felbukkant az a férfi, akiről azt hitte, régen eltűnt már Kate életéből. - Greg! - szólt közbe az anyja. Hangja éles volt az aggodalomtól. - Segíts Allie-nek! Gyorsan! - Alison feje éppen ebben a pillanatban hanyatlott hátra Diana karjára, a szeme tágra nyílt. Egyikük se vette észre, hogy a szobában erősebb lett a cigarettaszag. - Jézusom! - mondta Greg, és segített az anyjának leengedni Alisont a padlóra. Lehajolt, a fülét a húga szája elé tette. - Még lélegzik! - Megfordult, hogy szemközt kerüljön Jon-nal, az arca megint megkeményedett. - Nos? Mit tegyünk, költőkém? Jon oda se figyelt rá. Akár a többiek, a két lányt nézte, akik egymás mellett feküdtek a padlón. A szobában uralkodó csöndet csak Cissy egy-egy szipogása törte meg. Diana szemét elfutotta a könny. Kimerült, túl fáradt volt még ahhoz is, hogy beszéljen. Megfogta Alison kezét, tehetetlenül leült a padlóra, és csak nézte a lányát. Hosszúra nyúlt a csend. Kate Jonra pillantott. Az imént nem vette észre, hogy fellobbant az ellenségesség a két férfi között, azt sem, hogy szinte szikrát vetett köztük a feszültség, de azt érezte, hogy hirtelen túlságosan lehűlt a szoba levegője. Valami nyirkosán körbekígyózta őket. Marcus itt volt. Nem ment el. Kate érezte, amint egy idegen agy ereje áramlik feléjük, érezte, hogy harag- és gyűlöletcsápok nyúlnak ki a levegőbe, s ezeket mind-mind a hideg gyűlölködés energiája táplálja. - NEM! - Észre se vette, hogy hangosan kiáltott, csak akkor, amikor látta, hogy a többiek őt bámulják. - Még valakit meg akar szerezni magának... - Harcolj vele! Ne hagyd, hogy kiürüljön az elméd! Verekedj keményen! Idézz valamit! Koncentrálj! - Anne ragadta meg a karját. - Harcolj vele! Marcus úgy használta ezt a két

kislányt, mintha... mintha akkumulátorok volnának - mondta, és elöntötte a méreg. - És még valakinek az energiájára szüksége van? Harcolni kell ellene! - Körülnézett. - Hol van Paddy? - Hangját élessé tette a félelem. - Ó,. istenem! Ne hagyd, hogy bemenjen a dolgozószobába! Ne hagyd, hogy ott találja az apját... - fohászkodott Diana, hiszen eddig egyáltalán semmilyen alkalma sem volt megmondani nekik, hogy Roger meghalt, nemhogy gyöngéden közölhette volna a hírt. Diana talpra ugrott, félretolta Pete-et, és az ajtóhoz rohant. Hirtelen megtorpant. Patrick odakint ült a falnak támaszkodva. - Paddy! - sikoltotta Diana. A fiú kinyitotta a szemét. - Paddy! Jól vagy? - Lezuhant a fia mellé, és szorosan átölelte. Paddy szórakozottan bólintott. - Fáradt vagyok. - Alig tudott beszélni. - Fáradt és nagyon bátor - tette hozzá Jon, aki követte Dianát. Kinyújtotta kezét a fiú felé. Patrick jól van. Láthatja a szeméről. - Alison üres tekintetét össze se lehetett hasonlítani a fiú ködös, zavart és álmos tekintetével. - Gyere, öreg fiú! Állj fel, és ülj a kandallóhoz! - Jon rámosolygott Dianára. - Jól van. Biztos vagyok benne, hogy jól van. Csak kimerült. Diana bólintott. A dolgozószoba ajtaja mögött ott feküdt egy kempingágyon Roger kihűlt teste. Meg kell mondania Patricknek, hogy az apja meghalt. A többieknek is meg kell mondania. Elöntötte a könny a szemét, de nem szólt semmit, amikor Jon odatámogatta Paddyt a kandallóhoz, és lenyomta egy székre. Még nincs itt a pillanat, gondolta Diana. Egyszerűen nem tud szembenézni azzal, hogy beszélnie kell róla. Még nem. Egymáshoz húzódva csak álltak, néztek. Eső korbácsolta végig az ablakot. A bejárat feletti jégcsapokról hatalmas cseppekben potyogott a víz a lépcsőre. A szobában még mindig esett a hőmérséklet. Egymásra néztek. Anne összehúzta a szemöldökét. - Még itt van. Energiát keres - suttogta. - Érzem, hogy itt van. - Megborzongott. - Istenem, még soha semmit nem éreztem ilyen erősen. - Körülnézett a rémült arcokon. - Koncentráljatok! Töltsétek meg az elméteket valamivel! Gondolkodjatok erősen! Szavaljatok! Bármit. Ne engedjétek be Marcust! Szavaljatok! Mindenki egyszerre. Most! Valamit, amit mindenki tud. Gyorsan! Egy pillanatig teljes volt a csend a szobában. Aztán Diana, miközben a magáéban szorongatta a lánya kezét, lassan mondani kezdte egy gyerekmondóka szavait. Bagoly útfi, Csizmás Kandúr, micsoda két jó barát. Kis hajójuk, zöld hajójuk gyorsan szárnyal, vígan szárnyal száz tengeren át. Cissy ferde mosollyal csatlakozott, aztán Pete is. Némi méz és sok-sok pénz, jó lesz majd a hosszú úton. S ha eljön majd a végveszély, lecsapnak a tartalékra, az ötfontos nagy bankóra. Csak képzelődtek, vagy valóban nem csökkent tovább a hőmérséklet a szobában? - Gyerünk! Ez hat! - suttogta Anne. - Még! Még! Valami mást! - Diana úgy nézett föl, mintha imádkozna.

Dingidungi a falra ült, Dingidungi lependerült, jöhet a királytól ló, katona... Mindnyájan érezték, hogy a szobában hirtelen csökken a feszültség. - Elment - suttogta Greg. Egy pillanatra csend lett. A körülöttük ólálkodó, hideg veszedelem éppolyan gyorsan távozott, ahogy jött, s vele együtt odalett Roger cigarettájának különös, hirtelen megjelenő, titokzatos illata is. Ettől kezdve az imbolygó árnyak csak árnyékok voltak.

LXXI A rendőrségi Land Rover csúszva, bukdácsolva haladt az ösvényen. Joe elöl ült, a két egyenruhás járőr között. Mögöttük Jamieson doktor kétségbeesetten kapaszkodott az ülések hátába, miközben keresztülcsúszkáltak a hihetetlen sártengeren. - Már nincs messze - meredt előre a szélvédőn át Joe. - Ott lent átmegyünk azok közt a fák között, és már ott is vagyunk. Egy szélroham oldalra dobta a kocsit, a sofőr káromkodott, miközben megpróbálta az ösvényen tartani a járművet. A rádió csak recsegett és kattogott, zavarta a viharos szél. A fiatalabbik járőr, Bob Garth rávigyorgott Joe-ra, arca szürke volt a kimerültségtől. Már huszonnégy órája szolgálatban volt. - Gondolja, hogy a kísértetük bevár minket? Joe mindent elmondott nekik, amit csak tudott. Mind a két rendőr ájtatos érdeklődéssel fogadta a történetet. Az orvos, aki régi barátja volt Farnborough-nak, már szkeptikusabb volt. - Ha nem ismernélek olyan jól, megszondáztatnálak. Még soha életemben nem hallottam ekkora zagyvaságot. Mindnyájan hagytátok, hogy az elzártság az agyatokra menjen? - Én már régebben is jó kis történeteket hallottam a Redall-öbölről - szólt közbe Bob Garth. Az ott lakók közül soknak az a véleménye, hogy kísértetek tanyáznak arrafelé. Ha nem a fekete kutya, akkor egész sor baljós valami. És nem lehet elkapni őket, ha sötétben megy le az ember a láphoz vagy a partra. Nagyon furcsán éreztem magamat, amikor az egyik éjszaka kimentem oda. Volt valami nagyon különös abban, ami abban a nyaralóban történt. - A kísérteteket, akiktől a helybeliek félnek, a csempészek találták ki, hogy távol tartsák a vámőrséget - szólt közbe a sofőr. Mat Larkinnak hívták, és mindig is itt lakott a közelben. - Csak nem akarja, hogy egy szót is elhiggyek abból, amit maga hallott róluk. - Dehogy akarom! - mondta Joe, de ez nem hangzott valami acélkeményen. Ő is helybeli volt, itt született és itt is nőtt fel. - Már itt is vagyunk. - Mat hozzáértően, nagy svunggal megfordította a Land Rovert. A kerekek csúszkálva beleszántottak a sáros, olvadó hóba, koszos hópermetet zúdítva a bokrokra. - Most eléggé békésnek látszik. - A négy férfi kibámult a szélvédőn, a házat nézték, miközben kiszálltak. Mikor elindultak, Joe és az orvos ösztönösen hátrahúzódott, hagyták, hogy a két rendőr menjen elöl. Az ablakban elvillant egy arc, ebből tudták, hogy észrevették őket. Pár másodperc múlva nyílt a bejárati ajtó. - Jöjjenek be! Gyorsan! Nézzék, Susie-t is meg akarta szállni - hadarta Cissy a hisztéria határán, és megragadta az orvos karját. Joe a félelemtől bénultan nézte, amint Hal Jamieson letérdel a lánya mellé, és kitapintja a pulzusát. Az orvos felhúzta a kislány szemhéját is, megnézte a szemét, aztán a homlokára tette a kezét. - Alszik - mondta tömören. - Mélyen alszik. - Alisonhoz fordult és összehúzta a szemöldökét. Őt már hosszasabban vizsgálta. Dianára nézett. - Alacsony a hőmérséklete, és gyenge a pulzusa. Nagyon kimerült. Mind a két lányt kórházba kell vinni. Te jóisten! Mi volt ez? Az emeletről hallatszó csattanás hangosabb volt minden addiginál. Egymásra néztek. Greg a lépcső felé intett. - Odafent van - mondta halkan. A két rendőr idegesen egymásra nézett, aztán eltűntek, a lent maradottak hallották, amint végigdobognak a lépcsőn és a lépcsőpihenőn. Pár perc múlva visszatértek.

- Semmi - mondta Bob Garth. Leült a konyhaasztalhoz, és megkereste a zsebében a noteszét. Minél hamarább fölveszik a jegyzőkönyvet, annál gyorsabban elindulhatnak a nyomon. Borzongva felnézett. Volt valami gonosz a ház légkörében. Érezte. Kate beszélt vele elsőként. Olyan nyugodtan, ahogy csak tudta, elmesélte, mi történt azóta, hogy beköltözött a nyaralóba, s közben nézte, ahogy az orvos megvizsgálja Greg lábát, újrakötözi és az eredménnyel láthatóan elégedetten, bólogat. Az orvos aztán Cissyt vette kezelésbe. - És valóban látta azt az alakot? - kérdezte Bob, és lapozott egyet a noteszében. A szája kiszáradt. - Ön író, Miss Kennedy. Biztos benne, hogy nemcsak képzelte egy részét ennek az egésznek? - Nem, de még mennyire, hogy nem képzelte! - szólt közbe Greg, aki eddig csak fülelt. Maga is hallotta azt a csattanást. Vagy csak képzelte? - Azt hiszem, ez az egész ebben a pillanatban csupán elméleti kérdés - szólt közbe Hal Jamieson. - Kimerült sóhajjal fölegyenesedett. - Mindent meg kell tennünk, hogy ezeket az embereket elvigyük innen, és kórházba kerüljenek. Cissyt meg kell röntgenezni. Alisonnél el kell végezni a komputertomográfiát, méghozzá a lehető leggyorsabban, és mind a két lányt teljes kivizsgálás alá kell vetni, aztán majd meglátom, mit lehet tenni velük. - Nem tudunk mindenkit elvinni, uram! - szólt közbe Mat Larkin. Egy pillanatig csend volt. Kate érezte, hogy szinte megáll a szívverése. Pedig már kezdte úgy érezni, hogy az egész szörnyűségnek vége, és mindnyájan biztonságban vannak. - Nem tudom, be tudnánk-e indítani az öreg tragacsodat, Joe - szólalt meg Bob Garth. - Mi lenne, ha belöknénk? Joe bólintott. - Érdemes megpróbálni. - És a zsebébe nyúlt a kulcsokért. Miközben várakoztak, Kate a mutatóujját rágcsálta, s egyik feszült arcról a másikra pillantott; a zárt ajtón át hallották, hogy Joe újra meg újra felbőgeti a motort. Nem történt semmi. Joe újra megpróbálta. Újra semmi, aztán hallották azt is, hogy becsapják az ajtót és lecsapják a motorháztetőt. - Attól tartok, nem megy. Ez az öreg járgány már nem a régi - mondta Joe szomorúan, amikor bementek. - Sajnálom. - Rendben. Mat, te elviszed a sebesülteket a kórházba - mondta szilárd hangon Bob Garth, felülkerekedve a kedvetlenségén. - Én itt maradok, hogy ellenőrizzem a nyaralót, és megnézzem azt a szegény Mr. Norcrosst. - Igen. El kell vinnie minket innen. - Cissy megmarkolta Larkin kabátujját. - Ki kell vinniük minket innen! A lányomra vadászik... - csúszott meg hisztérikusan a hangja. - Ki kell menekíteniük innen! - Minden rendben van, Cissy! Megmondtam, hogy elvisszük - csitítgatta Jamieson. - Dianát is, a lányokat is. Greget is. A lába nincs egészen rendben. - És Joe-t - szólt közbe Cissy, vadul szipogva. Újra veszélyes magasságokba kanyarodott a hangja. - Joe-t is el kell vinniük innen... - Én nem megyek - szólt közbe Greg. - Az előbb még azt mondta, nincs baj a lábammal. Tudok vele várni. Nem hagyom itt a házat. De Joe-t vigye el. Én nagyon jól megleszek itt is. - Azt hiszem, most mindössze ennyit tehetünk - mondta nyugtalanul Mát. - Az orvosnak vissza kell jönnie velünk. Máshol is szükség van rá, és már nyolcan... - Ne aggódjék! - Kate elkapta Anne pillantását, és látta, hogy a nővére elhúzza a száját. Nekünk nem lesz semmi bajunk. Azt hiszem, a két lány sokkal nagyobb veszélyben volt. Mi elbírunk Marcusszal. Kényelmetlen csönd támadt, aztán Bob Garth elvigyorodott. - Én majd vigyázok magukra, Miss Kennedy, ne idegeskedjék! - Bob nem akarta megengedni magának, hogy féljen.

Figyelték, amint a hatalmas rendőrségi jármű megfordult és szétfröcskölve a sáros latyakot, elindul a fák között. - Biztos sajnálja, hogy magának nem jutott hely a kocsiban - mondta Greg, és kíváncsian Pete-re pillantott, aki az ablakból figyelte a távolodó autót. Pete megrázta a fejét. - Azt hiszem, semmi pénzért el nem mennék innen, amíg le nem zárjuk ezt az egészet. Azt hiszem, ha maga meg a rendőr kimegy a nyaralóba, még jó is lesz, ha marad itt valaki, hogy rajta tartsa a szemét a fiún meg a hölgyeken. Greg kényszeredetten fölnevetett. - Azt hiszem, ezt a megjegyzést a hölgyek a legkevésbé sem találják lovagiasnak, szexistának viszont annál inkább. - Nem hiszem, uram - szólt közbe Bob Garth. - Ne feledkezzen meg róla, hogy egy gyilkosról van szó, aki szabadon kószál itt valamerre. - Fogalmuk sincs, miről van szó! - fordult szembe a rendőrrel Greg. - Nem embert keresünk... - Greg! - tette a kezét Kate a férfi karjára. Greg dühösen lerázta magáról. - Ne! Nem valami elszabadult holdkórost vagy útonállót vagy pszichopatát keresünk. Olyan embert próbálunk megállítani, aki körülbelül kétezer évvel ezelőtt meghalt... - Nyugodjon meg, uram! - Bobnak sikerült megőriznie szenvtelen arckifejezését. - De bárkit keresünk is, akár él, akár meghalt, még mindig valódi fenyegetést jelent. Azt hiszem, ennek az úrnak igaza van. Valakinek itt kell maradnia. - Nos, én magukkal megyek - lépett előre Kate. - Közeli barátja voltam Bilinek, és én béreltem a nyaralót. Úgy helyes, hogy én is ott legyek. - Én is megyek. - Jon újra átölelte Kate-et. - Nem akarlak megint szem elől téveszteni, Kate. Kate döbbenten nézett a férfira. Aztán elmosolyodott, és lassan Jon kezéért nyúlt. Nem vette észre, milyen haragos Greg arca.

LXXII Anne és Pete nézte az ablakon át a négy alakot, amint eltűnt a fák között. A ház hirtelen nagyon csöndes lett. - Csináljak valami meleg italt? - kérdezte Anne. Pete bólintott. A kereveten Paddy, fülig bebugyolálva a takarókba, mélyen aludt. Amikor Diana megmondta neki, hogy az apja meghalt, elsírta magát, ahogy Kate is, de Paddy sokkal elcsigázottabb volt annál, hogy továbbra is kitartson: amikor az orvos sztetoszkóppal a kezében leült, és beszélgetni kezdett vele, a fiú egyszerűen elaludt. - Hadd aludjon! - mondta Jamieson. Felállt, összehajtogatta és eltette a sztetoszkópot. - Az alvás a legjobb gyógyszer. A fiú kimerült és gyászol, de erős srác. Rendbe fog jönni. Pete és Anne egymással szemközt ültek a konyhaasztalnál. - Hát ez aztán fura! - szólalt meg mosolyogva Pete. Viharvert, szélmarta arca ezer ráncba szaladt, amikor mosolygott. Anne visszamosolygott rá. - Egyfolytában azt kérdezem magamtól, mit keresek én itt. Pete bólintott. - Én is. Az ilyesmi megtanítja az embert arra, mikor szabad beleavatkozni valamibe. Semmi mást nem akartam, csak egy kicsit segíteni. De hát ez túl messzire ment, alaposan igénybe vette az éjszakámat. - Arcát a bögréjébe temette, beszívta a tea gőzét. - Mit gondol, mi fog történni? - kérdezte hosszú szünet után Anne. - A rendőrök azt mondták, küldenek egy kisteherautót Mr. Lindseyért meg azért a szegény fickóért, aki odakint van a nyaralóban. - Marcusra gondoltam. Pete végigszántott a haján. - Marcus bánt el azzal a szegény fickóval. - Kísérteteket nem lehet letartóztatni. Pete kuncogott egyet. - Valahogy nem tudom elképzelni, hogy az a srác bárkit letartóztatna. Olyan, mint aki még mindig műanyag figurácskákat gyűjtöget a kukoricapelyhes dobozokból. - De azért kedves. - Persze, ha szereti az ilyet. Hat magára az egyenruha, igaz? - Ez bizony félig-meddig tapogatózás volt, de Pete csak annyi választ kapott rá, hogy Anne beleöklözött a vállába. Aztán a lány leengedte a kezét, és mozdulatlanná dermedt. - Mi volt ez? Füleltek. - A francba! Nem hittem volna, hogy visszajön. Vagy legalábbis nem ilyen gyorsan - pattant fel Pete. Az arca elsápadt. Akkor már mind a ketten világosan hallották az emeletről a lépteket. Lassú, súlyos léptek voltak. Pete szép csöndesen fölvette a kenyérvágó kést az asztalról. Az ajtóhoz osont, közben Patrickre pillantott, aki még mindig mélyen aludt. Anne követte, amint Pete lassan fellépdelt a lépcsőn, és végignézett a folyosón. Semmi se volt ott. Óvatosan végigaraszolt a fényezett faburkolat mellett, és betolta az első hálószoba ajtaját. Szobáról szobára végigvizsgálták az emeletet. Senkit se találtak. Patrick szobájában megtorpantak, és összenéztek. - Érzi? - kérdezte végül Anne. - Cigarettafüst. - Beharapta az ajkát.

- Hát ez nem a római - horkantott fel Pete. - Lehet, hogy a srác titokban cigarettázik. Vagy talán Mr. Lindsey járőrözik? - folytatta a tapogatózást. Anne megborzongott. - Azt hiszem, ez az ötlet nem nyugtat meg engem. - Megértem. Gyerünk lefelé! Rettentő hideg van ebben a házban. - Ezzel Pete elindult lefelé. Patrickhez érve megállt, és mindketten megkönnyebbültek, hogy a fiú még mindig hangosan szuszogva alszik, a lélegzése mély és szabályos, az arcszíne normális. - „Az ember sosem érzékel semmit teljesen, és sosem ért meg semmit teljesen” - idézte halkan Anne. - Jung mondta. Erre próbáltam visszaemlékezni, amikor észrevettem, hogy az agyamra nyomás nehezedik, mert képtelen vagyok érzékelni valamit. Ez olyan megnyugtató. - Leült egy székre, lehunyta a szemét. Aztán tágra meresztette. - Már megint érzem azt az illatot. - Több perc telhetett el, amíg az illat annyira megerősödött, hogy érezni lehessen. - Igen - mondta Pete. Ő is érezte a jázminillatot. A cigarettaszag megszűnt. - Mit csináljunk? Pete megfordult, közben megdörzsölte a tenyerét, mintha hamut söpörne le róla. - Mit csinálhatnánk? Várunk.

LXXIII Az idő múltával egyre kevésbé volt különös ez az érzés. A víz színén úszott a partra. Látni se bírta a sírt, amelyben oly sokáig feküdt. Nem számít. Semmi sem számít most, hogy egyre nő az ereje. Attól a férfitól kapta az energiáját, aki a parton állt, attól a magas, sötét hajú költőtől. Szép csöndben, titokban szivattyúzta ki belőle, miközben a lány fölé hajolt, s a férfi még csak észre se vette, hiszen annyira lefoglalta a saját szerelme és a saját vesztesége. És az ő csodaszép Claudiája is itt volt. A közelében. Mindig vele. A gyűlölet és az átok erőt adott az asszonynak, és gyűlölet és átok közt ők ketten végre megfogják találni az igazságot. Kate Jon karjába csimpaszkodott. Az erős, független, okos Kate, Greg bokszpartnere, Lady Ganajtúró, úgy kapaszkodott a kimerült költőbe, mint egy taknyos kölyök. Greg, aki ott sétált Garth rendőr előtt, megint visszanézett, és meglepődött, hogy összeszorul a gyomra. Miért mondta, hogy mindennek vége közte és a között a férfi között, ha nem úgy gondolta? Hirtelen torkáig nyomult a hófehéren izzó harag. Kate annyira gyönyörű! Olyan gyönyörű, mint Claudia, akit újra meg újra lerajzolt, anélkül hogy tudta volna, ki az, amikor egyedül lakott a nyaralóban. Előrehajolt, megpróbálta visszaszorítani a dühét. A szél teljesen elült, a viharnak éppoly gyorsan vége lett, mint ahogy elkezdődött. Greg valami lágyságot, puhaságot érzett a levegőben. Nem voltak fölkészülve arra a látványra, ami a nyaralónál fogadta őket. Megálltak az erdő szélén, és csak bámultak előre arra, ami valaha kedves, bár túlburjánzó kert volt, meg az idilli helyen álló házra. A házat fekete víz fogta körül, amely a bejárati ajtó derekáig ért, de nem volt még olyan magas, mint azon a képen, amely annak idején úgy kiborította Kate-et. A sótelepeknél a tenger mindenhová bekúszott, új csatornákat vájt ki magának a homokban, terjeszkedett. Már nagy csapat réce bukdácsolt a koszos vízben, a hordalék közt szemezgetve, amelybe növényi maradványok is keveredtek - Biztos, hogy a sírt teljesen elöntötte a tenger - jelentette ki tárgyilagos hangon Greg. Egyikük se mozdult. - Szóval, Marcus győzött - nézett rá Kate, aki most Greg mellett állt. - Sose fogjuk megtudni, mi történt. Bob Garth idegesen húzogatta föl-le a tenyerét a dzsekijén. - Hol volt az elhunyt, amikor elmentek innen? - kérdezte töprengve. - A földszinten, a padlón? - Ó, nem! - sóhajtotta Kate, és eltakarta kezével az arcát. - Magával megyek - ajánlkozott Greg, és előrelépett. - Kate, te maradj itt! Nem hiányzik neked, hogy bemenj! A víz ott örvénylett a lábuk körül, miközben a két férfi, nyomukban a kissé vonakodó Jonnal, elindult a bejárati ajtó felé. Sok percbe telt, mire újra felbukkantak. Mindhárman nagyon megtörtnek látszottak. - Attól tartok, a víz befolyt a házba, Miss Kennedy - jelentette Garth, akinek sikerült összeszednie magát, mire visszaértek Kate-hez. - Nagy felfordulást csinált odabent. Azt hiszem, így kell hagynia a házat. Meg kell várnunk, amíg kiszáll a helyszínelő tiszt meg a törvényszéki orvos, körülnéznek, aztán ők majd elszállítják Mr. Norcross testét. Kate bólintott. Nem is volt kedve bemenni a házba. - Kimehetnénk a sírhoz? A víz nem nagyon mély azon az oldalon, és gyorsan apad - mondta Greg, aki Garth nyomában ott állt Kate mellett.

Kate kedvetlenül bólintott. A kimerültsége elérte azt a határt, amikor már azt se tudta, képes lesz-e akár egyetlen lépést is megtenni. Aztán óvatosan elindult a magasan álló, sáros vízben, érezte, hogy a csizmája talpa megcsúszik azon, ami egykor a gyep volt. A sarokban álló boroszlánbokorra nézett. Az apró, rózsaszín virágok még mindig rajta voltak, kiszabadultak a jég és a hó szorításából. Kate észrevett a bokor tetején egy vörösbegyet. A dagály még mindig magas volt. Képtelenségnek látszott betájolni, hol lehet a sír a fodrosdühös hullámok alatt. Kate csizmaszárig állt a vízben, lassan arrafelé fordult, amerre a sírt sejtette. A dűnék elmozdultak. Nem tudott tájékozódni. Útjelzőket se látott, amelyek eligazíthatták volna, mindenütt csak a győzedelmes víz terpeszkedett. Bob Garth megrázta a fejét. - Ha voltak holttestek a sírban, akkor halottkémre lesz szükség - mondta kétkedve. - Hát épp ez az, amit Marcus nem akar - felelte erre Greg, miközben a vizet bámulta. Garth kétkedve Gregre pillantott. Megint érezte azt a bizonyos valamit, azt a furcsa bizonyosságot, hogy itt semmi sincs rendben. Úgy érezte, ha nem elég óvatosak, még hallanak vagy látnak valamit, amit pedig jobb volna, ha nem hallanának-látnának. - Maga tényleg elhiszi ezt a zagyvaságot a kísértetekről? - kérdezte idegesen. Greg gunyorosan pillantott a rendőrre. - Maga persze inkább abban hinne, hogy egy mániákus gyilkos szabadult be ebbe az erdőbe, mi? - Egy gyilkost keresünk, Mr. Lindsey - szögezte le higgadtan Garth. - Annak megítélését, hogy milyenfajta gyilkos, fenntartom magamnak. Greg nem válaszolt. Újra érezte azt a leheletkönnyű, kísértő, kérdő érintést a fejében. Marcus ezek szerint még mindig új energiaforrás után kutakodik. Dühösen elhessentette. Csöndben álltak, a vizet nézték. Greg Kate-re pillantott. A lány összehúzott szemöldökkel állt. Ő is megérezte? Kate hirtelen felnézett, elkapta Greg pillantását. Greg látta, hogy a lány bizonytalan. Bizonytalan és fél. - Menjünk vissza a házba! - ajánlotta Greg csöndesen. - Itt már semmit se tehetünk, ugye, uram? Meg kell várnunk, amíg a víz visszahúzódik. Garth bólintott. - Talán igen. - Mintha akkor vette volna csak észre, mennyire sápadt Kate. - Hát, Miss Kennedy, volt egypár szörnyű napja idekint. Ugye el se hitte volna, hogy a kilencvenes években valaki így el legyen zárva a világtól? - Ezzel elindult visszafelé, a nyaraló felé, láthatóan megkönnyebbülve attól, hogy mozoghat. - Azt hiszem, lepecsételem az ajtót, mielőtt visszamegyünk. Ha előre akarnak menni, hát tessék, egy perc múlva már én is ott vagyok. Kate Jon mellé állt, neki támaszkodott, hátrahajolt és lehunyta a szemét. Jon megérintette a kezét. - Nemsokára túl leszünk rajta. Kate bólintott. - Mi történt a könyvvel? Ugye nincs bent a házban? - kérdezte Jon. Kate halványan rámosolygott. - A lemez biztonságban van. Azt hiszem, a jegyzeteim is. Az asztalon hagytam őket. Ó, Jon! Nyöszörgésféle hangot hallatott, majd a férfi felé hajolt, a fejét a mellkasába temette. Jon átkarolta, s látta, hogy Greg megint fenyegetően néz rájuk. - Most mi lesz? - Semmi. A nyomozás biztos mindent tisztáz, és kész. Senki még csak célozni se fog arra, hogy mi volt Alison része ebben az egészben, bármi volt is az. És soha senki se fogja biztosan tudni, mi történt. - Minket kivéve - suttogta Kate. - Minket kivéve. - És Marcus is békében pihenhet, miután eltűnt a sír. Greg horkanva fölnevetett.

- Azt hiszed? - Mért, te nem? - kapaszkodott Kate szorosabban Jon karjába. - Nem, nem hiszem. Még mindig itt van. Érzem. - Greg megtorpant, és sóhajtva lehunyta a szemét. Ó, igen, Marcus itt van a közelben. És az asszony is. Itt van valahol. És mind a kettő vadászik. Szövetségesre, hatalomra, életre vadásznak, életerőre, amit a gyűlöletük táplál. Semmit se jelent, hogy a sír eltűnt. Kinyitotta a szemét, zavarosan visszapillantott a nyaralóra, ahol Bob Garth éppen egy hevederpántot csavarozott a bejárati ajtóra. Elvileg ezután nem lehet belépni a házba. De a harc folytatódik. A kérdés már csak az, hogy Marcus harcolni fog-e a másik kettővel, vagy meghúzódik a háttérben, és csak figyel. Greg mögött Jon Kate vállára tette a kezét. Azt hiszik, nem látja őket? - kérdezte magában Greg. Felhajtotta a gallérját, és összefonta a karját. Nem számít. Amikor eljön a bosszú és a féltékenység ideje, kitűnő mesterre talál Marcusban.

LXXIV A víz felszíne alatt szakadatlanul örvénylett a homok, a terjeszkedő tenger fekete lett az elsodort földtől. Ez a finom oldat a hullámok ritmusára táncolt, tovább porlasztotta a partot, újrarendeződött, új tájképet alakított ki a víz alatt. A tengerpart már hozzászokott az ilyesmihez. A tenger volt az ellenség, a mindig jelenlévő ellenfél, mindig lesben állt; gyakran csak egy millimétert kúszott előre egyszerre, igen, kúszott, mint egy kígyó, azokon a lágy hajnalokon, amelyek a viharokat követték, néha meg dühösen nekitámadt a prédának, és kibelezte, feldarabolta, aztán a martalékot egy másik partszakaszon dobta le. Ahogy a víz mind mélyebben hatolt be az agyagba, addig próbálkozott, fürkészett, surrant ide-oda, mígnem a kiszáradt bőr utolsó cafatjai is kezdtek elfoszlani. A közelében az arany nyakék még mélyebbre merült a zagyvalékba, utoljára megállapodott egy mamutfogon, a láp iszapjának egy sokkal korábbi áldozatán. Nion most keresett. Elveszítette. Claudia eltűnt azoknak az embereknek a nyomában, akiktől az energiát kapta. A parton senki. Nion megint magányos volt. Erezte, hogy nő benne a harag. Hát talán ide van szögezve ehhez a helyhez? Egy örökkévalóságra? Körülötte elcsitulóban volt a tenger. A víz már nem támadta a szárazföldet. Inkább becézte, mint egy szerető, aki hosszú távú hódításra készül. Látta őket, a két férfit és a nőt. Két férfit, akik ugyanazt a nőt szerették. Kettőt azok közül, akik szerették Claudiát. Látta a két férfi pusztító ellenségességét, érezte erejüket. Úgy, szóval a történelem ismétli önmagát. Kíváncsian várakozott. Azok már rájöttek, mi történt itt annak idején. Ismerték a római titkát. Gyűlölték a rómait, de féltek is tőle. Mert hát Marcus Severus Secundus nagy hatalmú férfiú. Nagy hatalmú és ravasz, egészen addig, amíg szembesülnie nem kell a saját halálával. Mert gyáva és fél. Mire visszaértek, Anne megfőzte a levest. Hálásan ültek asztalhoz, hiszen fáztak és össze voltak törve. A taxisofőr, a rendőr, a költő és a festő, a pszichológus és az író. A kereveten Paddy még mindig aludt. Egyszer felébredt, akkor felült, kezével megmasszírozta az arcát. - Igaz, amit apáról halottam? Nem álmodtam? - nézett fel könyörögve Anne-re. - Az a baj, hogy igaz, Patrick. - Anne leült mellé, kezét a vállára tette, addig csitítgatta, míg a fiú újra elaludt. - Szóval, mi következik? - nézett Jon Bob Garthra. Tíz perccel azelőtt jött az üzenet a rendőr mobiltelefonján, hogy hamarosan érkezik egy rendőrkocsi és fölveszi Bobot. A fiatalember kivett egy szelet kenyeret a kosárból, és vastagon megkente vajjal. - Mihelyt visszamentem, jelentem, mit találtam. Elvihetem, Mr. Cutler, ha akarja, és jöhet velünk még valaki, aki el akar menni. - És egyikükről a másikukra nézett. - Menj te, Anne! - mondta Kate csöndesen. - Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen sokáig távol legyél. - Nem hagylak itt - nézett eltökélten a húgára Anne. - Ne izgulj Kate miatt! Majd én vigyázok rá. Majd velem jön - mondta szilárd hangon Jon. Kate megrázta a fejét. - Nem megyek vissza Londonba, Jon. Még nem. - Túlságosan össze volt zavarodva, túlságosan megrázta mindaz, ami történt, nem tudott még dönteni. - Vagy ha igen, akkor is csak

Bili temetésére, azután meg azt hiszem, meglátogatom a szüléimet egy időre. Karácsonyra mindenképpen hazamegyek. - Kate! - pillantott a lányra Jon hirtelen pánikba esve. - Kérlek! - Maradj itt, Kate! - szólt közbe Greg csöndesen. - Legalább addig, amíg a nyaraló kiszárad. Nem fog sokáig tartani. - Kate nem megy vissza a nyaralóba! - vágott közbe Jon. - Azok után, ami ott történt... Te biztosan megőrültél... - Kate hat hónapra bérelte ki a nyaralót - felelte nagyon, de nagyon nyugodt hangon Greg. - A dolgok azóta megváltoztak - rázta meg Kate a fejét. - Sajnálom, de képtelen vagyok itt maradni, Greg. Most nem. Azután, hogy Bili... Bob Garth mobiltelefonja hirtelen parancsolóan megcsörrent, ez vetett véget annak, hogy Greg haragja tovább nőjön. Garth a füléhez emelte a készüléket. Az arcokat nézte, miközben figyelmesen hallgatta az üzenetet, aztán elmosolyodott. - Nos! - mondta. - Jó híreim vannak. Farnborough-ék hazamehetnek. Mrs. Farnborough-nak eltört két bordája, Susie pedig kimerült, de ez minden. Mrs. Lindsey ott marad a kórházban ma éjszakára Alison mellett. Az orvosok azt mondják, vele sincs különösebb baj, de a biztonság kedvéért azért csinálnak egy CT-t. - Felállt. - Nos, kijön velem? Eldöntötték már? - Nem akart tovább várni. - Menj, Anne! - mondta pillanatnyi szünet után Kate. - Én megvárom, amíg összeszedhetem a holmimat, mihelyt visszaengednek a nyaralóba, utána meg elmegyek apáékhoz Herefordshirebe. Allie nincs itt. A sír eltűnt. Nincs több veszély. Semmi baj nem történhetik velem. Sajnálkozva megrázta a fejét. Tudom, hogy aggódsz a munkád miatt, meg aztán ott van C. J. is. Menj! De most ne tévedj el! - mosolygott rá halványan. Anne elhúzta a száját. - Ha az ösvény végén ki tudnának tenni, és ahogy Pete javasolta, majd ő megy elöl, legalábbis, amíg ezeken az átokverte ösvényeken vezetünk, akkor biztos, hogy nem tévedek el. És gúnyosan a taxisofőrre nézett. - Így jó lesz - biccentett Pete. - És egy halom ennivalót fogok venni magának, mielőtt útnak indul Colchesterből, hogy egy kicsit jobb véleménye legyen ezután a világnak erről a részéről. Szóval, miattunk ne izguljanak! Csak maguk vigyázzanak magukra! - Nem szívesen hagylak itt - dőlt hátra Anne a székén. Kate vállára tette a kezét, magához húzta a húgát, megölelte. - Mi legyen Greggel és Jonnal? - kérdezte csöndesen. Igazán nem volt nehéz észrevenni az ellenségességüket. Jon nem hagyta, hogy Kate válaszoljon. - Kate-tel minden rendben lesz, Anne - mondta. - Ebben biztos vagyok. Anne a szemébe nézett. Egy pillanatig hallgatott, de aztán elmosolyodott. - Ahogy elnézlek, én is. Amikor végre megérkezett a kocsi, Patrick is elment. Nem vitatkozott, amikor Greg azt javasolta, hogy csatlakozzék Dianához a kórházban. Kate Jonra és Gregre pillantott, amikor a rendőrségi jármű eltűnt az ösvényen. Greg éppen fát rakott a tűzre. Odakint igen csöndes volt a kert az olvadó hótakaró alatt. Hirtelen fenyegető lett a csend a házban. Greg fölegyenesedett. Sápadt és feszült volt az arca. - Itt kell maradnod apa temetéséig. Ő is így kívánta volna. Mindhárman az ajtó felé néztek. Később majd jön valaki, hogy elszállítsa Roger testét a hullaházba. - Nem tudom, Greg - mondta Kate összeszorított szájjal. - Kérlek, adj egy kis időt, hogy gondolkozhassam. Talán az is megoldás, ha egy napra visszajövök. - Csak egy napra! - Greg hangja gúnyosan csengett. - Milyen érdekes! - Hirtelen megpördült és körülnézett. A szobában érezhetően csökkent a hőmérséklet. - Visszajött - mondta.

- Érzed? - Marcus? - lépett oda Jon Kate-hez, és átkarolta. - Marcus - erősítette meg Greg. Olyan volt a hangja, mintha örülne. Kate megborzongott. Körülnézett. - Hol van? - Itt. - Greg érezte magában a haragot, a gyűlöletet. De más módon, mint addig. Megváltozott az érzés. Ez alkalommal félelem kísérte. Ez furcsa volt. Miért félne Marcus? Greg érezte, hogy megborzong. Egy pillanatig egyikük se mozdult, aztán Greg majdnem dacosan felkapott egy gyertyát, és az ajtóhoz sántikált. A dolgozószobában hideg volt, és megült benne a csend. Apja teste az ágyon feküdt, tiszta fehér lepedővel letakarva. Greg lenézett rá. Rogertől félt Marcus? Vagy valami, esetleg valaki mástól? Megfordult és fölvette az utolsó képét, melyet arról a kék ruhás nőről festett. Claudia. Oly sok hónapig kísértette ez a gyönyörű, titokzatos arc. Nézte a hatalmas, ovális szempárt. Sugárzott belőle a gyűlölet. Érezte, egyenesen felé irányult. Összehúzta a szemöldökét, megérintette kisujjával a festéket, aztán a képpel együtt visszament a nappaliba. - Nos, mit gondoltok? - kérdezte, és lepottyantotta a képet egy székre, hogy Jon is láthassa. Jon leguggolt, így az arca egy szintre került a képpel. - Nagyszerű! - mondta összehúzott szemöldökkel. Akkor először érezte a jázminillatot. Nagyon erős jázminszag sugárzott a vászonból. Óvatosan beleszimatolt. Súlyos, minden mást elfedő, erotikus illat volt. Greg Jon arcát figyelte. - Végre. Most már érti - mondta Greg nagyon halkan. Kate Jon mellé kuporodott. - Nagyon szép kép, ugye, Jon? - Aztán a férfira pillantott. - Jól vagy? - Tessék? - Jon bizonytalanul Kate-re pillantott, majd újra a festményt kezdte bámulni. Aztán csöndesen szavalni kezdett: Szétporladt testek lepik be a földet; Ló és lovasa - ellenség és barát Együtt enyész véres homokban ott lent s velük az asszony, kit mindkettő imád. -Jon! - Hagyd! - szólt csúfondáros hangon Greg. - Szegény Kate! Úgy látszik, vetélytársad van. Látod, mire képes? Az a ringyó! Végzetes a hatalma. - Fogd be a szád, Greg! - perdült felé dühösen Kate. - Jon. Jon! Mi a baj? Jon ránézett. Egyenesen elnézett mellette. Még pontosabban, átnézett Kate-en. Ugyanis nem látta.

LXXV Tudta, hogy haldoklik. Alacsony ágyán feküdt, a felesége ott ült mellette. Marcus azt figyelte, hogy a rabszolgák fel-alá rohangálnak a parázstartóba való szénnel. A teste hideg volt, annyira hideg, mintha nem is nyár volna... Marcus tekintetével az árnyakat fürkészte. Ott voltak, vártak. Nion és Claudia. Az asszony átka végül is hatni fog. A háló készen állt. A hosszú szálak, amelyeket az ő elveszejtésére szántak, már kinyúltak, és elérték az idő legtávolabbi zugait is. De még elkerülheti az asszonyt. Valahogy elkerülheti, amíg nincs ember a földön, aki tudna a bűntettről, senki sem büntetheti meg őt, és úgy jelenhet meg az istenek előtt, mint római katona. Utána meg ott fog vándorolni a világok közti folyosókon, ahol az asszony sosem talál rá. Érezte, hogy gyengül a tüdeje, megakad a levegő a mellkasában, és hirtelen átsöpört rajta a pánik. Még ne! Még nem állt rá készen. A tabletták. A viaszpirulák ott voltak a párnája alatt. Egy pap írta rá azokat a szavakat, amelyek megvédik, és olyan helyekre kísérik, ahol a másik kettő sosem találja meg őt. Úgy rendelkezett, hogy hamvasztás nélkül temessék el. Így a lelke szilárdabban kapcsolódhat ehhez a földhöz. A rabszolgák már elmentek. A szoba kiürült. Ködösen még látta, hogy a felesége karjára hajtott fejjel elszundított. Éjfél körül járhat. A legmagányosabb óra. A legmagányosabb hely. Az ajtón át, amelyet azért hagytak nyitva, hogy bejöhessen a parázsmedence melege, hallotta az átriumban csobogó szökőkút hangját; valami kellemes, csillapító zene kísérte. A zenét visszhangozták a csillagok, amelyeket nem látott, miközben fölfelé meredt az éjféli égboltra, mielőtt a hajnal megfakítaná a dicsőségét, és amelyek közt megkezdi vándorútját, elveszetten a végtelen időben. Megpróbálta egy kicsit elmozdítani a fejét, amikor a mellette lévő asztalon fellobbant a lámpa lángja és füstölni kezdett. A szoba hirtelen megtelt jázminillattal. Szuroksötét volt odakint, amikor Kate felébredt, de a szobát megvilágította egy apró lámpa, amely az öltözőasztalon állt. Fektében körülnézett, és azon törte a fejét, mire ébredt föl. Aztán rájött. Egy autómotor hangjára. Fülelt, megpróbálta összeszedni magát, hogy felkeljen, és lemenjen a földszintre, és lássa, ki az, de már újra lecsukódott a szeme. Amikor legközelebb felébredt, már világos volt. A földszinten a nappaliban senki sem tartózkodott. Kate körülnézett. A nappalit kitakarították. Szimatolni kezdett. Kávészag. Odament a kamraajtóhoz, benézett. Jon a kamrában volt, éppen Diana üvegei és dobozai közt kotorászott. - Szia! Jon ugrott egyet, aztán elmosolyodott. Átölelte Kate-et, megcsókolta a homlokát. - Szia! Tudtál aludni? Kate bólintott. - Nem hittem volna, de igen. Előtte való este Jon leült, és szinte óráknak tűnő ideig nézte azt a képet, utána felállt, odament egy székhez a kandalló mellett, leült és egész este alig szólalt meg. Kate-et megriasztotta a dolog. Ezzel ellentétben Gregnek láthatóan tetszett az egész, szórakoztatónak találta, nem látott benne semmi fenyegetőt, és végül is ő beszélte rá Kate-et, hogy menjen föl az emeletre, és pihenjen egy kicsit. - Hallhattam egy kocsit a múlt éjszaka? Ki volt az? - kérdezte Kate. Jon összehúzta a szemöldökét. - Rogerért jöttek. Greg ott volt, amikor elvitték.

- Szegény Roger! Olyan kedves ember volt. Nagyon szerettem - mondta Kate, és lehajtotta a fejét. - Olyan szörnyű volt ez az egész, Jon! - Újra Jon karjába simult, a fejét a férfi vállára hajtotta. Erőt akart kölcsönözni tőle. Jon újra önmaga volt, teljesen az, Kate érezte ezt, látta. Hátranézett a nappaliba. A kép eltűnt. - Hol van Greg? - kérdezte, és felnézett Jonra. - Kiment. - Itt lent aludtál? - Igen, a széken - bólintott Jón. - És érezted a jázminillatot. - Meg láttam az arcát - bólintott újra Jón. - Annyira gyönyörű. - Gyönyörű, ahogyan Greg megfestette. De félelmetes is, nem gondolod? - kérdezte borzongva Kate. - Greg elvitte azt a képet - mondta töprengve Jon. - Félrerakta valahová. Azt hiszem. - Katere pillantott. - Ennek az embernek nagyon zavart a lelke, Kate. - Felajzott, érzékeny és szomorú. Nem zavart. - De igen. Az őrülettel határos, amilyen féltékeny rám. Nincs üldözési mániám, Kate. Greg fenyegető. Fenyegetést jelent rád nézve. - Jon! - Tudom, hogy képtelenségnek hangzik - rázta meg Jon a fejét. - Lehet, hogy ostoba vagyok, de tényleg hiszek ebben. Van valami a szemében... El kell jönnöd velem. Még ma. Befizettem a pénz felét a számládra, amivel tartoztam, Kate - pillantott a lányra. - A maradék is ott lesz január végéig. Nem hagyhatod, hogy ez közénk álljon. - Jon, kérlek! Ne olyan gyorsan! - nézett föl a férfi arcába. - Vissza fogok menni Londonba. De mindenképpen el kell utaznom a szüleimhez. - Elhúzta a száját. - Meg kell néznem, mi van a kocsi biztosításával, és szereznem kell egy új autót. De ami minket illet... - Kate szeretett volna Jonnal menni. Szerette a férfit, de valami visszatartotta. Olyan sok minden tönkrement a kapcsolatukban. Időbe telik, amíg rendbe szedik. - Nem tudom, Jon. Még nem. Haladjunk lassabban! - Kate felsóhajtott. Volt még egy komplikáció. Greg. Nem tudta biztosan, mit is érez Greg iránt. Még nem. - Mihelyt visszaengednek a nyaralóba, összecsomagolom a holmimat, és akkor eldöntjük, hogy hozzuk el. Utána majd elmegyek, Jon. Talán Marcus nem fogja észrevenni, ha elmennek. Kate keresztülsétált a szobán, kinézett az ablakon, megint megborzongott. - Jon! Nézd csak! A macskák! - Egymás mellett üldögéltek a gyep túloldalán, a falon. Biztos nincs semmi bajuk. Visszajöttek. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen biztonságban vagyunk. Jon elmosolyodott. - Azt jelenti, hogy a macskák szerint biztonságos odakint. Te és Anne! Meg a macskatudományotok! Azt hiszem, ehhez újra hozzá kell szoknom. - Kate mellé állt, kinézett. Egy napfénypaca meleg vörösre változtatta a falat azon a helyen, és a macskák jó szokásukhoz híven persze éppen ott helyezkedtek el. Jon valami mozgásra lett figyelmes. Greg állt a falon, és a láp felé nézett, a félig már elsüllyedt kocsira. Aztán megfordult, és lassan, fájdalmasan, a sérült lábát húzva elindult vissza, a ház felé. Látták, hogy megtorpan, amikor észrevette a macskákat. Elmosolyodott, feléjük indult. A macskák felálltak, farkuk üdvözlően a magasba emelkedett, aztán Jon hirtelen azt látta, hogy először az egyik, utána a másik is fölmeredt szőrrel mozdulatlanná dermed. Egyetlen puha mozdulattal, egyszerre ugrottak le a falról és elmenekültek. Jon Kate-re nézett. Kate idegesnek látszott. Mindketten látták, hogy Greg arcára kiül a harag, amint a házhoz közeledik, s csak akkor enyhül valamicskét, amikor megpillantja őket. - Szegény öreg csotrogány! Ez aztán megkapta! - Besétált, a fájdalomtól fintorogva lehúzta a csizmáját. - Van egy kis kávé?

Kate bólintott. - Láttam a rendőrséget. A nyaraló felé mentek. Azt kérték, maradjunk itt ma reggel. Elviszik szegény Bilit, s amikor végeztek, már jöhetnek is a takarítók. A tenger szemlátomást visszahúzódott. - Mi baja volt a macskáknak, Greg? - kérdezte Kate a férfira pillantva, amikor az levett a kredencen lévő akasztókról három bögrét. - Kámfort játszottak - felelte Greg, és megrázta a fejét. - Isten tudja, kinek hittek. De mihelyt anya hazajön, ők is itt teremnek. - Ugyanabban a pillanatban érezte meg, amikor a másik kettő. A hirtelen haragot. A frusztrált gyűlöletet. És ismét a félelmet. Marcus! Kortyolt a kávéból. Még mindig úgy gondoljátok, hogy elmentek Redallból? Kate bólintott. - Még ma, Greg. Hazamegyek anyáékhoz, ott leszek karácsony utánig. - Karácsony után pedig visszaköltözik hozzám - mondta lassan Jon. - Már ha meg tudom győzni, hogy micsoda idióta voltam, amiért hagytam elmenni. Greg Jonra bámult. Megint érezte. A dühöt. Nagyot lélegzett, hogy fegyelmezze magát. Az a rohadt Marcus! Olyan közel van. Féltékeny. Ez az igazság. Úgy használja a féltékenységet, mint egy emelőt. Ökölbe szorította a kezét. Hátralökte a székét, felállt, és elvánszorgott az asztaltól. - Greg! - nézett utána ijedten Kate. - Minden rendben. - Elfordult, hogy ne lássák az arcát. Megrohanta valami, olyan, mint a fájdalom. Görcsökben tört rá. Gyötrelmes görcsökben. Ugyanaz történt vele, mint Alisonnel. Ilyen volt akkor, amikor megölte Bilit. - Menjetek! Mind a ketten. Menjetek át a nyaralóba, és csomagoljatok össze! Velem nem lesz semmi baj. Benyomult a dolgozószobába, és becsapta maga után az ajtót. Az üres ágy látványa, rajta a három, gondosan összehajtogatott takaró, kiborította. Csak állt, hagyta, hogy áthullámozzék rajta a gyász. Hol vagy, apa? Fölnézett a mennyezetre. Segíts, kérlek! Odament az apja íróasztalához, leült a székre. Sokáig üldögélt, a képet nézte, amelyet előző este otthagyott. Lady Claudia olyan gyönyörű volt! Annyira gyönyörű! És olyan csalárd. Olyan ördögi. A szemét elfutotta a könny. Sokáig ült, és az asszony arcát bámulta. Aztán felállt. Fölemelte a képet, és lassan a szájához vitte. Az ujjpercei kifehéredtek a vásznat összefogó vakkereten, amint a másik kettő halk, szinte összeesküvő suttogására fülelt odakint. Aztán becsapódott mögöttük az ajtó, és a házban csend lett. Megint az asszony szemébe nézett. Claudia... Egyáltalán nem volt szüksége különösebb erőfeszítésre ahhoz, hogy kettéreccsentse a vásznat a térdén.

LXXVI Kate és Jon óvatosan belépett az apró nappaliba, és körülnéztek. Bili teste már eltűnt, sőt elmentek már a rendőrök és a takarítók is, akik fölszedték a szőnyegeket, kisöpörték az iszap nagyját, és kinyitották az ablakokat, hadd szellőzzön a ház. Kate megkönnyebbülten felsóhajtott. Valahogy arra számított, valami ott marad a halál aurájából és szagából, de a nappali újra a régi volt, rendes, és csak a nyirkosság szaga érződött benne. Rámosolygott Jonra. - Föl megyek és becsomagolok. Jon bólintott. Körülnézett a szobában. Nagyon csöndes lett, amikor a házhoz közeledtek. Most is szinte merengve, aztán különös töprengéssel nézett Kate-re. Nem tartott sokáig Kate-nek, hogy becsomagolja a ruháit, és berakja a könyveit a dobozokba. Később majd kölcsön kell kérniük az egyik szomszédtól egy négykerék-meghajtású járgányt, hogy átvihessék a holmit a Lindsey-házba. Kate még utoljára körülnézett, belefülelt a csöndbe, beleszimatolt a levegőbe: virág- vagy tőzegillat, vagy akár Claudia jázminparfümje után szaglászott. De semmi. A nyaraló üres volt. Magabiztosan behúzta maga után az ajtót, és hallotta, ahogy a kilincs a helyére kattan. A víz lassan húzódott vissza a kertből, és iszonyú mennyiségű szemetet hagyott maga után. A fák és bokrok északi felén hatalmas, el nem olvadt hóbuckák, mintha hófehér párnákat raktak volna le a vizes, sötét aljnövényzetbe. A napokig tartó, jegesen hideg keleti szél után balzsamként hatott a szívre a déli szél, amely édesen, gyöngéden, szinte melegen simogatott. Jon Kate-re pillantott - Akarod látni a sírt, mielőtt elmegyünk? Kate biccentett. - Szeretném látni, mi történt. Azt hiszem, a tenger hátulról nyomult be. - Mögöttük ott csillogott a vízimadarakkal lepett folyótorkolat a szikrázó napsütésben. Lassan elindultak a part felé. Nagyon megváltozott a tájkép: ahol azelőtt magasra tornyozott homokdűnék voltak, helyükön most apró, újraformált dombocskák terpeszkedtek, sár, magas, töredezett part, és mindent elborított a gubancos fekete hínár, amelyet az erőszakos szél tépett föl a tenger fenekéről. Egy rajnyi sirály emelkedett a magasba óvatosan arról a helyről, amely azelőtt az ásatás volt. Csak álltak és csöndben méregették a partot. - Nagyjából itt volt, ugye? - kérdezte végül Jon. Kate körülnézett. Nem volt semmi jelzés. A dűne fele leomlott. A hajlat, ahol annak előtte Alisonnel kuporgott, sehol. Körülöttük olyan a homok, mintha valaki egy óriási kanállal fölkeverte volna. Elmosolyodott, elömlött benne a megkönnyebbülés. - Vége. Nyoma se maradt, Félig-meddig arra számított, hogy megérzi, Marcus ott van a közelben - tiltakozásra, ellenállásra, haragra, félelemre számított, egy másik kor alattomos érzelmeire, de nem érzett semmit. A levegő tiszta volt, hűvös, megtöltötte a vízimadarak rikácsolása-vijjogása, meg a homoknak csapódó hullámok kellemetlen surrogása. - Vége - mondta ki újra, aztán a férfihoz lépett, és a kezébe tette a kezét. Meglepődött, mert Jon elnevette magát. - Nem - mondta a férfi. - Nem, még nincs vége. Nincs eléggé. Nézd csak! Egy eltorzult, összevissza hajlítgatott, hínárral befont fémdarab volt, amely újra kifordult a homok mélyéből. Jón lehajolt és fölkapta. - Egy nyakék? Ezt találtad annak idején? - tartotta Kate elé. Kate kelletlenül átvette az ékszert.

- Azt hittem, eltűnt. Árnya homokon; Nion várt ott, láthatatlanul. A nyakéke, a torques! Claudiától kapta. A nyakék, amelyet levett a nyakáról, és felajánlott az isteneknek azon a napon, most eltorzult, félig elrozsdásodott, használhatatlan fémdarab volt csupán. És egy eleven nő tartotta a kezében. Nion érezte, hogy megállíthatatlan erő vonzza feléjük, a nő felé, aki kezében tartja a nyakláncát, és a férfi felé, aki szereti ezt az asszonyt, a férfi felé, akitől az erőt kölcsönözte. Mögöttük Greg megállt a part szélén. Idióták! Hát nem tudtak baj nélkül elmenni? Ökölbe szorította a kezét. Hát még mindig nem értették meg? Ott álltak, ahol az egész történt. Claudia, a római asszony és a szeretője. A briton szeretője. Halottak. Együtt. Összehúzta a szemét, mert vakította a tenger csillogása. Két férfi szerelmes ugyanabba az asszonyba. A történet olyan régi, mint az idő maga. Lassan, szinte bűntudatosan elindult feléjük. Jon elengedte Kate kezét. - Rájöttél már, hogy volt egy másik férfi, aki közéjük állt? - kérdezte Greg majdnem csevegő modorban, amikor odaért hozzájuk. - Mi másért akarta volna megölni Marcus a gyönyörű feleségét? - Kivette a nyakéket Kate kezéből, megforgatta, megnézegette, lepiszkálta róla a lecsüngő hínárszálakat. - Miből gondolod, hogy nem hallottunk róla, a szeretőről? Abból, hogy Marcus őt is ugyanúgy megölte, igaz? - És a pillantása Kate arcáról a Jonéra vándorolt. Mögöttük, szélben sodródó árnyként, Nion és Claudia közelebb került egymáshoz. Hamarosan együtt lesznek. - Menjünk vissza, Greg! - Kate a tenger felé lépett, érezte, hogy a szél kifújja a haját az arcából. - A sír eltűnt. Nincs itt semmi látnivaló. Greg még mindig a kezében tartott nyakéket bámulta, szürke szeme fátyolos volt. - Itt vannak - suttogta. - Marcus is, Claudia is, és a harmadik, a szerető is. Érzem őket. Csapdába estek ezen a parton. Az örök háromszög. - Greg! - szólt közbe Kate nehéz szívvel. - Gyere, menjünk vissza! - Minek? - Greg tekintete nyíltan ellenséges volt. - Mert késő van. Jonnak és nekem mennünk kell. Hosszú az út Londonig. - Nem. - Greg elfordult tőlük, a tengert nézte. - Nem, nem hiszem, Nem szereted Londont, emlékszel? Jon összehúzta a szemöldökét, óvatosan méregette a másik férfit. Titokban Kate karjára tette a kezét, és húzni kezdte őt. - Gyere, menjünk! ~ suttogta neki, de a szavait majdnem elnyelte a tenger harsogása. Kate biccentett, megfordult, hogy kövesse Jont, de Greg észrevette. Megpördült, szemében lángolt a düh. - Nem! Nem mész sehová. Greg olyan közel érezte most Marcust. Ott volt. Mohón sóvárogva előretaszította őt. - Ne butáskodj, Greg! - szók rá éles hangon Kate. - Elmegyünk. Ha itt akarsz maradni, a te dolgod. - Elindult a szárazföld felé, hátat fordított annak a helynek, ahol valaha az ásatás volt. Mögötte Greg még egyszer ránézett a nyakláncra. Hirtelen teliszaladt könnyel a szeme. Nem bírta már tovább. Marcus és Kate. Nem harcolhat mindkettővel. Kate után botladozott. - Nem mehetsz el! - szólt utána. - Nem engedem. Ez azért került elő, hogy itt tartson... Jon megpördült. Hirtelen elengedte Kate karját, és végre felszínre tört a haragja.

- Elég volt, Greg! Kate már megmondta neked. Semmi közöd hozzá. - Dühösen kikapta a nyakláncot a másik férfi kezéből. - Ez a valami már épp elég bajt okozott. Most menjen vissza oda, ahová való! - Fölemelte a karját, és elhajította a nyakéket. Amikor az belehullott a súlyos, szürke vízbe, Jon érezte, hogy megállíthatatlanul egész testén végigseper a düh. Megrémült, megpróbálta féken tartani. De ott volt, vörösen, erőszakosan, vakon. Maga volt az eksztázis. Kétségbeesetten harcolt ellene, visszatántorodott a víz széléről, a fejét markolta. Nem hallott semmit, csak az őrjöngő hullámokat. Azt se látta, hogy Kate agyonrémül, amint egy jázminillatú porfelhő telepedik reá. - Jon! - Jon nagyon távolról hallotta Kate hangját. Ijedt volt, sikoltó. - Greg! Csinálj valamit! Marcus megszállja! Segíts neki! Greg, segíts neki, segíts! - Nem. Ez nem Marcus - felelte Greg, és hirtelen elnevette magát. - Marcus itt van. Velem. Nion szállta meg. - Olyan könnyedén mondta ki a nevet, azt a nevet, melyet a felesége sikoltott bele a Beltane-ünnep hajnali csendjébe. Nion, a druida. A hangok elhalkultak, a tengermoraj fölerősödött. Greg hirtelen megijedt. Marcus itt volt. Marcus ott volt benne. Megfordult, rohanni kezdett a víz felé. Érezte a jéghideg hullámokat a bokája körül, ahogy szinte kimostak minden fájdalmat a sérült lábából. Szinte fejbe vágta a sokk a hidegségük miatt. Harcolni. Harcolnia kellett. A víz mélyült, már a térde körül csámcsogott. Hideg. Tiszta. Hatalmas. Harcolj! Győzd le a rómait! Harcolj vagy halj meg! Hol van Roger? Megígérte. - Apa, segíts! Segíts, hogy legyőzzem! Apa, kérlek! - A hangjában együtt volt a fájdalom, a félelem, a harag. Egy hullám csapódott a derekának, s ez az újabb sokk megállította. Megfordult, és a partot kezdte vizsgálni. Harc. Jon is harcolt, ebben a csatában a feje volt a tét. Szavalj! Töltsd meg a fejed valami mással! Anne ezt mondta. Ne hagyd, hogy beköltözzön. Szavalj! Nionnak bosszút kell állnia. Marcus le van győzve. Nion éhes, haragos pillantását a rómaira emelte, aki a halálát okozta... Harcolj! Győzd le a fejedben lévő haragot! Szavalj! Byron. Kate nem tudott róla, de Jon az ő kedvéért sok Byron-verset megtanult. Szivattyúzni kezdte a memóriáját: „Hová lépünk, szent hely.. Töltsd meg az agyadat! „Tragédiának halál a vége... Ez is Byron? Nem számít. Jon hátratántorodott a tengertől, körmét a halántékába mélyesztette. Hol van az asszony? Hol van Claudia? A szerelme. Megrázta a fejét Kate. Hol van Kate? Senki se volt ott. Eltűntek. Nion erős lett. Marcus? Hol van Marcus? Nionnak örökre meg kell szabadulnia Marcustól. Szavalj! Ez az egyetlen megoldás. Töröld ki agyadból a druidát! Ne engedd be a koponyádba! Nem fog győzni.

Nyöszörögve térdre roskadt a vizes homokon. Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; fénybe árnyat és árnyba fényt szür arca, szeme, mosolya: oly szelíden ragyogj'elénk, ahogy a vad nappal soha.1 Addig ismételte a szavakat, amíg teljesen elerőtlenedett, és a hangja a torkában rekedt. Marcus most tisztán látta őket, annak a férfinak, Gregnek a szemével. Itt voltak, a közelében, és egymás felé nyújtották a kezüket. Nion és Claudia. Jon és Kate. Greg felnyögött, amint a jeges víz felcsapott a combjára. A szeme nem működött igazán. Minden olyan homályos volt. Jon és Kate, Nion és Claudia. Lassan kezdett ráébredni. Marcust a gyűlölet és a féltékenység éltette. Az asszony és a férfi ereje, a szerelmük is csak fegyver volt, amire szüksége volt. Greg ökölbe szorított kézzel előrelépett a homokra. Aztán még egyet lépett. Harcolj! Győzd le azt az idegent a fejedben! Szerelemmel győzd le! A szerelem áthatol időn és téren. Nion és Claudia. Jon és Kate. Jon és Kate. A düh csillapodni kezdett. Greg érezte, hogy csökken benne a harag és a gyűlölet. Még egyet lépett. Marcus eltűnt. A szerelem mindig legyőzi a gyűlöletet. Végül. Fájdalmasan megrázta a fejét. Olyan volt, mintha valami nyomasztó rémálomból ébredne. Messze kint a tengeren napsugárnyaláb tűzött elő a felhők mögül, belecsókolt a vízbe, megezüstözte. Greg elbűvölten figyelte, aztán lassan és elcsigázottan, gázolni kezdett a part felé. Győzött. Marcus elment. Erezte, hogy reszket, és hogy nagyon gyönge. Megdörgölte a szemét. Az álma elhagyta. Eltűnt, s magával vitte a fájdalmát is az árnyak örökkévalóságába. Kate Greg arcát figyelte, közben Jon fejét tartotta a térdén, és a szeme teli volt könnyel. Mindent megült körülöttük az édességes jázminillat. Gyöngéd kéz simogatta a fejét. Világosan érezte, hogy a fájdalmát is elsimítja. A hangja. Ez az ő hangja. Itt van. Vele van. Nion sírva hajtotta fejét az asszony ruhájának lágy kékségére, és úgy érezte, béke van benne.

1

 Byron: Ahogy itt jár­kél, fordította Szabó Lőrinc. Byron válogatott művei I—II. (Európa Könyvkiadó,  1975), I. kötet, 49. o.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE A Nion nevet a kelta naptárból vettem. Beth-Luis-Nion (Birch, Rowan, Ash) - Robert Graves írta le. Ennek a könyvnek sok előzménye van: a megilletődés és a félelem egy kisfiú hangjában sok évvel ezelőtt, amikor egy rossz álom után együtt bámultunk ki az ablakon az éjszakai kertre. Magányos látogatásom Sutton Hooba egy hideg téli délutánon, amikor a szél a fenyők közt meg a Deben folyó fölött sikoltozott. Hosszan, töprengve néztem a mocsári hulla, a lindow-i ember 1 eltorzult testét a British Museumban. Meg a látkép a dolgozószobám ablakából. A szántóföldek, ahol valaha rómaiak és trinobantusok járkáltak a sótelepek szélén, a távolban meg ott volt a jeges Északi-tenger. Nos, ezek voltak a leglényegesebbek.

1

  A   germán­kelta   időkből   származó   számtalan   mocsári   lelet,   az   ún.   áldozati   lerakatok   között   a legismertebbek a mocsári hullák, melyeknek bőrét, ruházatát és arcvonásait a láp vize megőrizte. Úgy tűnik,   hogy   sokukat   rituálisan,   akasztással,   fojtással,   lefejezéssel   vagy   leszúrással   ölték   meg.   A leghíresebb   mocsári   hulla   a   dániai   Tollundból   került   elő,   és   egy   hurok   volt   a   nyaka   körül. Ujjlenyomatainak teljesen sértetlen jellegéből arra következtethetünk, hogy nem végzett kétkezi munkát, talán magas rangú személyiség vagy pap volt. Az itt említett mocsári hullát Angliában találták.

Nagy könyv-vevőszolgálat: 061 340-3916 06 1 340-3917 Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők LAP-ICS Kereskedőházak Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, az 1999. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

* Byron: Altogy ittjár-kél, fordította Szabó Lőrinc. Byron válogatott művei I—II. (Európa Könyvkiadó, 1975), I. kötet, 49. o. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------