016 Dr. Stefan Frank Hűtlen Voltam Hozzád

Dr. Stefan Frank Hűtlen voltam hozzád… Történet egy szerelemről, amely úgy kezdődött, akárcsak a mesében Egy orvos különleges esetei 16. regényfüzet

Szerelem és hűség – szorosan összetartozó fogalmak, egyik sem képzelhető el a másik nélkül. Így érzi ezt a bájos Maria is, mégis megcsalja férjét alig néhány hónappal az esküvőjük után. Sebastian nem sajnálja tőle az időt, elhalmozza szerelmével, s mellette szépnek és vonzónak érezheti magát. A férje ezzel szemben hiába biztosít számára luxuskörülményeket, ha képtelen megadni Mariának azt a szeretetet és gyengédséget, amire vágyik. Aztán egy napon kiderül, hogy a fiatalasszony gyermeket vár…

– Parsifal, ide leülsz! A csillogó fekete szőrű törpeuszkár leheveredett, s beleszimatolt a levegőbe. A boltajtó éppen kinyílt, s bentről csábító illatok áradtak ki. Ha gazdasszonya visszajön, mindig kedvenc kekszével ajándékozza meg kutyusát. Hálából Parsifal engedelmesen – olykor mozdulatlanul, mint egy szobor – a helyén marad, arra sincs szükség, hogy az idős hölgy a pórázt a kampóhoz erősítse. Parsifal szerette a reggeli kekszet, csak azt fájlalta, hogy az nagyon aprócska. – Isten hozta, Klingner kisasszony! – Wendisch asszony, a pékné, hátranyúlt egy kosárba, ahol a törzsvendégek részére már előre elkészített zacskók sorakoztak. – A szokásos – jegyezte meg tulajdonképpen teljesen feleslegesen, mert a Wendisch Sütödében még nem volt példa reklamációra. Cosima von Klingner helyeslően mosolygott, mégis belekukucskált a nagy zacskóba, már csak a mennyei illatok miatt is. Gyorsan végigfuttatta tekintetét a zacskó tartalmán: két-két zsemle Senta nővérének meg magának, két mákos Heribert Clausnitzernek, egy mazsolás és egy korpás Friedrich Zwieselnek, egy fonott kalács Clarissa Moellernek, egy hagymás és egy sajtos Constantin Gippnernek, két sima zsemle Diane Vierignek, egy óriásbagett Malwinének, a házvezetőnőnek, és két müzlis stangli Mariának. Cosima von Klingner kivette a pénzt válltáskájából, és a megszokott összeget az üveglapra tette. – Ó – mondta, mielőtt elköszönt volna. – Ma délután költözik be az új lakótársunk. Persze, azt még nem tudom, hogy ő mit kér reggelire. – De hiszen ez nem jelent gondot, Klingner kisasszony – válaszolta Wendischné barátságosan. – Olyan korán, ahogy jönni szokott, még mindenből bőséges választék van, holnapután pedig már azt is belerakom a zacskóba. Ne feledkezzen meg a szombati süteményrendelésről sem, különben megint telefonálnia kell, ami egyébként elkerülhető. Beszéd közben még az üvegpolcra tette a zacskót Parsifalnak, benne azzal az egyetlen darab ajándék keksszel.

– Köszönöm, Wendischné asszony, nagyon kedves. Viszontlátásra! Cosima von Klingner távozott a boltból. Hatvankét éves létére nagyon karcsú, ápolt frizurájú, szolidan kisminkelt asszony volt. Szürke kosztümjéhez fehér selyemblúzt viselt, s elegáns gyöngy fülbevalókat is hordott. Kint már buzgó farkcsóválás közepette várta Parsifal. – Na! – dorgálta Cosima a kedvencét – ne nyeld le rögtön az egészet, hanem jól rágd meg, különben nem is érzed az ízét. De Parsifal rá sem hederített, a kekszet gyorsan eltüntette, és reménykedve sandított a fehér zacskó felé. Az azonban, a kutya nagy bánatára üresen tátongott. Mindig csak egyetlenegy kekszet kapott, mert Cosima nagy gondot fordított arra, hogy pudliját egészségesen táplálja. Nem úgy, mint nővére, Senta, aki Lohengrin nevű macskáját a legfinomabb falatokkal kényeztette. Ez állandó vitaforrás volt a két testvér között, akik egyébként remekül megértették egymást. Különben Lohengrin, Parsifallal ellentétben, nem volt egészen fajtiszta. Zöld szeme volt, nem sárga, mint a karthauzi macskáknak általában. De hát ki ismeri ki magát ennél a nagyon is ritka macskafajnál. – Gyere, Parsifal! Jó félórányi út állt előttük. Természetesen több pékség is volt a Klingner Művészotthon közvetlen közelében, szám szerint kettő, sőt egy remek cukrászda is. Cosima von Klingner azonban mégis ebben a kicsi és távoli Wendisch Sütödében intézte el bevásárlásait. Parsifal kedvéért is, akinek így lehetősége nyílt egy kiadós reggeli sétára. Kivéve a vasárnapot, de vasárnap úgyis minden másképp zajlott, akkor többnyire Maria vette pártfogásba a kis törpeuszkárt. Az idős hölgy megszaporázta lépteit, Parsifal kecsesen szökdécselt mellette. A szép és rendkívül ápolt kutyus hároméves volt. Havonta kétszer is elvitték a kutyaszalonba – ez fontos volt, ha már valaki úgy döntött, hogy pudlit tart. Nagy élmény volt Cosimának, amikor a tenyésztő rábízta a névválasztást. Mindössze egyetlen kikötése volt, hogy P betűvel

kezdődjön, mert tenyészetében a tizenhatodik, azaz a P jelű alomból került ki. Cosima kapásból a Parsifal mellett döntött. Amikor a kutya törzskönyvét végre a kezébe vehette, mégis nagy csalódást érzett, mert ott Parsifal „Parzival vöm Tanneneck”-ként szerepelt, holott minden művelt ember tudja, hogy a nagyrabecsült Richard Wagner mester Parsifalnak írta hősét. De hát nem volt mit tenni, mert a Parzivalt már beírták a tenyésztési lajstromba. A tenyésztő azzal mentegetőzött, hogy a névnek egy régi mondagyűjteményben is utánanézett. – Ugyan, hagyd az egészet! – vigasztalta Senta, aki öt évvel fiatalabb és egy kicsit lezserebb is volt. – Hiszen majdnem ugyanúgy hangzik. Cosima gondolataiban Parzivalból azért is Parsifal lett, a szeretett bayreuthi mester tiszteletére, akiért már gyermekkorától rajongott. Elvégre őt is Cosimának keresztelték, a nővérét pedig Sentának. Valahogy minden összepasszolt. Cosima volt az intézkedő, a talpraesett, a gyakorlati érzékkel megáldott asszony, Senta pedig a romantikus álmodozó, pontosan mint névrokona „A bolygó hollandi”-ban. Volt még egy nővérük, Isolde. Úgy, mint akiről nevét kapta, követte Tristánját, s tragédiába torkollott sorsa. Egyébként a Klingner Művészotthonban mindannyian tisztelték a mestert. Ez már csak azért is így volt, mert Cosima és Senta alaposan megválogatták, hogy kit engedjenek odaköltözni. Mindig három férfi és három nő lakott ott, egykori operaénekesek és énekesnők, akik pályafutásuk alatt valamennyien énekeltek valamikor Wagner, hősöket. Heribert Clausnitzer ráadásul világhírű hősbariton volt. Ő volt az otthon legidősebb lakója, közel a nyolcvanhoz. Már sokat betegeskedett, s mindenki aggódott érte. Sokkal jobban, mint saját maga. Tulajdonképpen neki volt közöttük a legnagyobb életkedve. Volt egy papagája, egy Wotan nevű amazon. A madár hangerejéhez illett is ez az elnevezés, bölcsességéhez és hatalmi vágyához úgyszintén. Még Lohengrin is respektálta. – Jó reggelt, Klingner kisasszony! – Üdvözlöm, Martha nővér!

Cosima von Klingner és dr. Stefan Frank asszisztensnője mindig ugyanazon a sarkon, és percre ugyanabban az időpontban találkoztak, ez is mutatta megbízhatóságukat és pontosságukat. – Minden rendben az „Istenek alkonyá”-ban? – az ápolónő ugyanis csak így emlegette a panziót. Cosima kedvelte Martha nővért, mégis némi elnézéssel mosolygott rá. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Martha tősgyökeres berlini volt, s tulajdonképpen nem igazán illett a nyugodt, előkelő Grünwaldba. – Dehogynem – cáfolta meg ebben is Senta. – Jószívű, vígkedélyű, az esze is a helyén van. Senta az „Istenek alkonya” elnevezést sem ironikusan fogta fel, sokkal inkább a zeneszerző iránti elismerést érezte benne, s még attól sem zárkózott volna el, hogy az alapítványt átkeresztelje. De Cosima le tudta beszélni erről, azzal az érveléssel, hogy ez mégsem lenne méltó a mesterhez. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy Senta mégis ezt az elnevezést használja. Persze, szigorúan csak egymás között. – Ma költözik be az új lakó – válaszolta Cosima von Klingner Martha nővér kérdésére. – Hetvenes éveinek közepén jár, nagyon finom hölgy, ha szabad így fogalmaznom. El is akarom hamar intézni, hogy bemutatkozzon Frank doktor úrnak, hiszen mindannyiunknak ő a házi orvosa. – Rendben van – bólintott Martha nővér –, csak előzőleg telefonáljon az időpont miatt. Ő is híres volt? – Híres… – Cosima elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. – Tulajdonképpen csak kisebb színházaknál volt, de pályája kezdetén kétszer is énekelt Bayreuthban, egyszer a Parsifalban, Klingsor egyik csáberővel felruházott viráglányát, a Tannhäuserben pedig egy nemes apródot. Clausnitzer úr akkoriban kitűnőnek találta a művésznőt. – Hát igen. Nos, akkor viszontlátásra! – Martha nővér megértően bólintott, és gyorsan folytatta útját dr. Frank rendelőjébe, amely alig pár percre volt az „Istenek alkonyá”-tól. Az új hölgynek talán egy aranyhalas akváriuma is van, ahol a Rajna tündérei úszkálgatnak… – gondolta mosolyogva.

A szíve mélyén Martha nővér is kedvelte Cosima és Senta Klingnert. Nagyon tisztelte őket, amiért szüleik halála után a villát átalakították afféle művészpanzióvá, ahol idős, szerény anyagiakkal bíró operaénekesek leltek otthonra. A vagyonból alapítványt hoztak létre, amely jogi szempontból is teljesen kifogástalan és megtámadhatatlan volt. Az alapítvány a két hölgy halála után is fennmaradhatott. Ott volt még Maria, az unokahúg, a harmadik nővér lánya, aki nem kis problémát jelentett, hiszen az idős Klingner házaspár házasságkötése miatt kizárta Isoldét az örökségből. Amikor Martha nővér erre gondolt, megcsóválta a fejét. A Klingner lányok szinte az anyatejjel szívták magukba a zeneszeretetet, különösen Richard Wagnerért rajongtak. Akkor az egyik lány, Isolde, feleségül ment egy hőstenorhoz, és ezzel kezdődtek a bajok. A Klingner házaspár ugyanis nagyon büszke volt nemesi címére. Más dolog a zenét szeretni, és megint más, hogy a családba bekerüljön egy művész. Azt mondják, Isolde von Klingnernek a szó szoros értelmében el kellett menekülnie a szülői házból. S az öregek hajthatatlanok maradtak halálukig. Szerencsére nem így Cosima és Senta, mert amikor Isolde a férjével együtt baleset következtében meghalt, a tizenhárom éves Mariát magukhoz vették. Most már huszonegy éves volt, ragyogó szépségű szőke lány, bölcsészhallgató, legalábbis Martha nővér így tudta. Gyöngéd szálak fűzték dr. Sebastian Kaiserhez, a müncheni Waldner Klinika baleseti osztályának segédorvosához. Martha nővér egyáltalán nem volt elragadtatva a lány választásától. Dr. Kaiser ugyanis csak néhány házzal lakott arrébb tőle, és ő nagy szélhámosnak tartotta a férfit. De hát a szerelem vak… – Jó reggelt! – köszönt hangosan, ami teljesen értelmetlen volt, mert most is, mint mindig, ő érkezett elsőként a rendelőbe, s még majdnem negyedóra volt kezdésig. A nővér azonban már csak ilyen volt, dr. Frank rendelője jelentette számára élete értelmét. Quandtné, dr. Frank idős házvezetőnője, persze már legalább egy órája megérkezett az orvos gartenstrassei házába. Ez így volt rendjén, mert ugyan ki készítette volna el a megrögzött agglegény reggelijét. És Martha nővérnek, meg Marie-Luise Flanitzernek, a másik

asszisztensnőnek is főzött egyúttal egy-egy csésze kávét. Ebben Quandtné nem tűrt ellentmondást. Lassanként megérkeztek az első betegek. Martha nővér elfoglalta helyét a személyi számítógép előtt, amelyet időközben már tökéletesen megtanult kezelni.

**** Amikor Cosima von Klingner Parsifallal belépett a villa előterébe – amely tulajdonképpen inkább csarnok volt, felül galériával, s az emeletről nyíltak a szobák –, Maria a telefonnál állt, és nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon izgatottan tárgyalt valamit Sebastiannal. Hát igen, a fiatalok! Ha az orvos éjszaka ügyelt, reggel felhívták egymást. Parsifal Mariához rohant, és odaadóan üdvözölte. A lány kedvesen megsimogatta, megbirizgálta a kutya fejét, bár közben tovább beszélt. Cosima persze ahhoz túlságosan is diszkrét volt, hogy hallgatózzon. De Maria már be is fejezte a telefonálást, köszönt a nagynénjének, megfogta a zacskót, és előhalászta a két müzlis stanglit. Utána az ajtóhoz lépett. – Kávét nem iszol, kislányom? – kérdezte Cosima aggódva. – Már nincs időm, rohannom kell az egyetemre – mentegetőzött, de még gyorsan hozzátette –, Malwine megkínált a konyhában egy pohár tejjel. És nyomban el is ment. Cosima szeretettel nézett utána. Igaz, a szülők kizárták Maria anyját az örökségből, de Senta és ő majd rendbe hozzák a dolgot. Már ajándékoztak is neki egy kis autót, hogy bejárhasson vele az egyetemre. Talán, ha a nagyszülők még láthatták volna Mariát, minden másképp alakult volna. Habár Mariának hívták, tulajdonképpen inkább olyan volt, mint a csodálatos Elza a „Lohengrin”-ben. Vagy Erzsébet a „Tannhäuser”-ben, igen, inkább Erzsébet, mint Elza.

Maria, bár légiesen törékeny és lányos volt, lényéből mégis sugárzott valami komolyság és méltóság. Vagy talán büszkeség. Az a szó, hogy méltóság, olyan régimódian cseng. Mindenesetre sokkal jobban hasonlított a thüringiai őrgróf unokahúgához, Erzsébethez, mint Elzához, aki megmentőjét, Lohengrint, kíváncsi kérdésével elűzi, és ezzel ígéretét megszegi. Maria soha nem tenne ilyet. Kaiser doktorral kapcsolatban semmiképpen sem. Cosima és Senta megesküdtek rá, hogy soha nem szólnak bele Maria magánéletébe, hiszen látták, hova vezet az ilyesmi. A szülők válaszút elé állították Isoldét, ő pedig elment… Cosima a teraszra lépett, ahol reggelizni szoktak. Még csak Senta és Clarissa Moeller volt ott, de jól tudta, hogy perceken belül mindnyájan megjelennek. Így is történt. Cosima éppen a zsemléket rakta le, kinek-kinek a tányérjára, amikor egymás után megérkeztek, utolsónak Heribert Clausnitzer, Wotannal a vállán. A madár kis ezüstlánca ott fityegett a jobb lábán. Mindig rajta volt a lánc, bár eddig még soha nem jutott eszébe, hogy elrepüljön. Pláne a reggeliző asztalnál! Már csak a mákszemek miatt sem, melyeket Heribert Clausnitzer zsemléjéről megkapott. Ez volt kedvenc csemegéje. Parsifal az asztal alatt hevert. Annak ellenére, hogy ő már nem kaphatott semmit, elsősorban Diane Vierig volt az, aki ezt az utasítást sorozatosan megszegte, Cosima pedig sok-sok hiábavaló tiltakozás után jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha észre sem venné a dolgot. De vajon merre kódorog Lohengrin? Senta sokatmondó pillantással vonogatta a vállát. Végtére is Lohengrin kimondottan temperamentumos kandúr, s van a közelben néhány macskahölgy… Tulajdonképpen ez az oka annak is, hogy az otthonban egy hely megüresedett. Három házzal arrébb lakott ugyanis a nyugdíjas, özvegy Kappermann professzor. Volt egy Lilli nevű macskája, „aki” igencsak megkedvelte Lohengrint. A dolog kölcsönös volt, mert Lilli szabályos időközönként érkező kiscicái kifejezetten a karthauzi faj jegyeit viselték magukon.

Kappermann professzor úr egy napon megszólította Sentát az utcán. Nem, a professzor izgatott szavaira tulajdonképpen nem is illik ez a megfogalmazás. Valósággal ráförmedt, hogy kasztráltassa a kandúrját. Senta nem tudott hova lenni meglepetésében. Egyrészt a javasolt procedúra miatt, másrészt pedig – szóval amiatt a kifejezés miatt. Hiszen egy úrtól mégiscsak illetlen dolog, hogy egy hölgy előtt ilyesmit kiejtsen a száján! Mindenesetre sokáig kellett töprengenie egy frappáns válaszon. De még mielőtt kitalált volna valamit, felelt helyette Carola Morawetz, aki akkor még a házban lakott: – Nem lenne jobb, professzor úr, ha inkább ön sterilizáltatná Lillit? Végül is nemcsak a mi Lohengrinünk az egyetlen kandúr a világon. Ezzel egy csapásra megszabadulna ettől a gondtól. Ha lehet, Senta még jobban elszörnyedt, de Carola Morawetz a lehető legnagyobb természetességgel adta elő a dolgot, olyannyira, hogy Kappermann professzor nem is akadt fenn rajta, sőt kikérte Carola tanácsát, ugyan melyik állatorvoshoz forduljon az ügyben. Lillinek tehát már nem lesznek ezután kiscicái, Carola Morawetz pedig három héttel ezelőtt átköltözött a professzor házába, aminek következtében egy hely az otthonban felszabadult. Cosima tulajdonképpen alig-alig vett részt az egyébként nagyon is élénk beszélgetésben. Inkább csak figyelmesen hallgatta a többieket. Heribert Clausnitzer is nagyon csendesen üldögélt ma reggel, de arcán átsuhant egy mosoly, mely inkább csak a szemében látszott, mint arcvonásain. Cosima pontosan tudta, kinek szól. Tegnap délután felhívta a Hassler virágboltot, és rendelt egy csodálatos csokrot. Már reggeli előtt el is hozták. Az idős úr kihozott a szobájából egy szép, egészen egyszerű vonalú, fehér vázát, beletette a csokrot, és megkérte Malwinét, hogy vigye az új lakótársnő szobájába. Brunhilde Doeringgel pályakezdésük idején együtt léptek fel egy egészen kicsi, de jó színházban. Később a férfi pályája meredeken felfelé ívelt, az énekesnőnek viszont a Bayreuthban elénekelt két kis szerep jelentette a csúcsot. Útjaik akkor elváltak. Művészsors… Heribert Clausnitzer csak negyvennyolc éves korában nősült meg. Nem szakmabelit vett el, de felesége nagy megértést tanúsított iránta

és hivatása iránt, mindenhova hűségesen elkísérte. Szinte napra pontosan huszonöt évig tartott házasságuk, akkor azonban Clausnitzerné meghalt. Ahogy a gyászjelentésben állt, hosszú, súlyos szenvedés után. A betegség felemésztette összes megtakarított pénzüket, amit olyan sokáig gyűjtögettek. Az egykori hősbariton azóta él a művészotthonban, tollas barátjával, a csaknem húszéves Wotannal. A másik két úr soha nem kötött házasságot, s a hölgyek sem. Diane Vierig azonban állítólag többször is volt menyasszony. Hogy ez így volt-e, Cosima és Senta erősen kétségbe vonták, mert Dianét nagyon élénk fantáziával áldotta meg a sors. Nem arról volt szó, hogy füllentett volna, egyszerűen ő is elhitte azokat a képtelen históriákat, amelyek – úgymond – megestek vele. Constantin Gippner, aki meglehetősen középszerű énekes volt, de idővel jó operarendező lett belőle, azt tanácsolta neki, hogy jegyezze fel történeteit. Diane kapva kapott ezen, s attól kezdve írónőként aposztrofálta magát, időnként beküldött valamit egy-egy képes újságnak, s a dolog anyagilag is jól jött, mert kiegészítette az énekesnő szerény nyugdíját. Ennek annyira örült, hogy lakótársait kis ajándékokkal lepte meg. Olykor nagyobbakkal is, mint legutóbb Clarissa Moellert, akinek vett egy népviseleti kalapot. Csodálatosan szépet, igazi fajdkakastollal. Csak hát Clarissa nem igazán rajongott az ilyesfajta kalapokért, de ahhoz túlságosan tapintatos volt, hogy ezt Dianénak a tudomására hozza. Végül is sikerült a kalapot születésnapi ajándékul továbbadni Mariának, s mindezt olyan ügyesen, hogy Dianét sem sértette meg. De fájdalom, a kalap Mariának sem tetszett. Constantin Gippner akkor egy este tréfás kalappróbát rendezett, ahol is egyhangúan megállapították, hogy a kalap Dianénak áll a legjobban. Ő ugyan élénken tiltakozott, aztán mégis hagyta, hogy meggyőzzék, s ezzel a probléma megoldódott. – Nos, mi lesz a mai program? – tudakolta Friedrich Zwiesel most is, mint minden reggel, miután Wotan mindenkitől kapott néhány morzsát, és elégedett hangokat adott ki, csőrét csattogtatva.

Diane és Clarissa fodrászhoz készültek, hogy az új lakótárs előtt megfelelő külsővel jelenhessenek meg, mert Brunhilde Doering igazi szépség lehet. Heribert Clausnitzer is azt mondta. Az urak sétálni akartak Parsifallal, ha neki is kedve van. De hát ugyan melyik kutya tiltakozna, ha a „séta” varázsszót meghallja. Heribert Clausnitzer azonban közölte, hogy ma inkább otthon marad, bár Brunhilde Doering csak délutánra jelezte érkezését. De hát az ember sohasem tudhatja. Mindenesetre nem akarta elmulasztani, hogy érkezésekor köszöntse. Persze ezt azzal palástolta, hogy a kertben meg akarja vizsgálni a rózsatöveket. Kettőnél is észrevett egy-egy vadhajtást, s azt azonnal el kell távolítani. És mivel a kertben közel száz rózsatő van, lesz dolga egész délelőtt. Ezt mindenki beláthatja.

**** Maria nem is az egyetemre ment, mert ma csak késő délután lesz órája. Bekanyarodott a Kochmeyer cukrászda felé, ahol vett néhány illatos, ropogós zsemlét. Nem sokkal ezután már Sebastian másfél szobás otthonának konyhájában tüsténkedett, frissen darált kávét készített be a gépbe, felütött pár tojást a rántottához, úgy, ahogy Sebastian szerette, majd megterítette az asztalt két személyre. Mire mindezzel végzett, éppen nyílt a lakásajtó. – De jó, hogy itt vagy! – örvendezett a férfi, és magához ölelte Mariát. Azonban nem a lány borult a fiú vállára, hanem fordítva. – Megint szörnyű volt – suttogta Sebastian. – Képzeld el, hat fiatal bepréseli magát egy Golfba. Természetesen mindnyájan ittasak, a vezető is. Száguldanak, mint egy ámokfutó, áttérnek a bal oldalra, frontálisan összeütköznek a szembejövő autóval, amelynek két utasa, egy idősebb házaspár még a helyszínen életét veszti. – És a fiatalok? – tudakolta Maria döbbenten. – A sérültek közül még aránylag a vezető úszta meg legjobban, néhány bordatörés és slussz. Két másik életveszélyes állapotban van, órákon át operáltuk őket. Még ha túl is fogják élni, bár ezt nem lehet

előre tudni, az egyik lány akkor is mindenképpen béna marad. A negyediket még most is műtik. A maradék kettőnek szerencséje volt, nekik nem esett bajuk. Te, én ezt nem bírom tovább, nem, nem csinálom… képtelen vagyok! Maria megsimogatta a férfi hátát. – De hát szükség van orvosokra, akik segítenek az ilyeneken – mondta, bár maga is tudta, hogy szavai nem voltak meggyőzőek. – Ez igaz – folytatta Sebastian –, de én, én erre képtelen vagyok. Hiszen te is tudod, mennyire kikészülök minden egyes ügyelet után. Állandóan az a szörnyű stressz. – Beszéltél már erről a főorvossal, Sebastian? Maria kitöltötte a kávét, és odanyújtott egy csészét a férfinak. – Úgysincs semmi értelme. Te is tudod, milyen sok munkanélküli orvos van. Maria természetesen nagyon is tisztában volt ezzel. Még emlékezett arra a napra, amikor Sebastian nagy örömmel számolt be arról, hogy a Waldner Klinika baleseti osztályán segédorvosi állást kapott. Valósággal repesett a boldogságtól, hogy a sok pályázó közül pont őt választották ki, pedig csak nem sokkal azelőtt szakvizsgázott sebészetből. – És a főnöknőd? – kérdezte Maria. – Dr. Éva Körner? Tudod, én csodálom azt az asszonyt. Hiszen te is ismered: elegáns, nőies, éppen most jár harmincas éveinek közepén. De ha a műtőasztal mellett áll, hát mint egy automata, egy pontos, mindig működő automata, mindenféle érzelmek nélkül. – Biztos vagy ebben? – Mindenesetre úgy látszik. Később, a betegágynál, melegszívű és együttérző, sőt egyszer hallottam, amikor szinte kikelt magából, mert egy fiú, akinek nem volt jogosítványa, egy lopott motorkerékpárral valóságos ámokfutást rendezett. Miért csak én vagyok ilyen…? – Én olyannak szeretlek, amilyen vagy, Sebastian – suttogta Maria, és leült mellé a heverőre. – Mindig melletted leszek, és segítek neked. Ha akarod, ma nem megyek el az egyetemre, hanem itt maradok veled.

– Aranyos vagy. – Sebastian gyöngéden megcsókolta a lány fülcimpáját. – De… most majd leragad a szemem, először ki kell aludnom magam, s majd délután… A fiatalember ajkába harapott, úgy tűnt, mintha töprengene valamin, aztán rászánta magát, és csak kibökte: – Dr. Körner tudja, hogy soha az életben nem lesz belőlem jó baleseti sebész. A klinikán meg soha nem lesz rá lehetőség, hogy másik osztályra kerüljek. Dr. Körner volt férje Garmischban katonai főorvos, ezt te is tudod. Természetesen így a helyi kórházzal is vannak kapcsolatai. Innen tudom, hogy ott megüresedik egy sebészi állás, s rövidesen meghirdetik. – Nem is tudtam, hogy Körner doktornő az elvált férjével még mindig… – Ha egy házaspár elválik, attól még barátok maradhatnak – szakította félbe Mariát türelmetlenül. – Mindketten nagyvonalú emberek. Ma délután mindenesetre elmegyek Garmischba. Hátha szerencsém lesz. – Hát ez remek lenne, Sebastian! Maria őszintén örült. Nem is sejtette, hogy Sebastian az igazság másik felét elhallgatta előle. Az igaz volt, hogy egy sebészi állás megüresedik a garmischi kórházban. Sőt, nem is csak egy. De ehhez sem Körner doktornőnek, sem a volt férjének nem volt semmi köze. Minden Sandra miatt volt. A lányt síelés közben ismerte meg, nem is olyan régen, amikor Maria a vizsgájára készült, és nem ért rá, hogy Sebastiannal menjen. Sandra pontosan az ellentéte volt Mariának: sötét hajú, inkább fiúsan sportos, mint lányos, szinte olyan volt, mint egy manó. Nem éppen Sebastian esete, de az apja, Kirchner professzor a körzeti kórház sebészeti klinikájának vezetője. És Sandra elintézte, hogy Sebastian ma délután találkozzon a papával. Ez persze azt jelentené, hogy… Ó, milyen átkozottul elviselhetetlen sokszor az élet! De hogy örökké a baleseti osztályon sínylődjön, azt azért nem. – Kérlek, Maria, értsd meg, most… – Semmi baj, drágám!

Mielőtt Maria az ajtóhoz indult, gyöngéden megcsókolta Sebastiant. – Most elmegyek, de nagyon fogok szorítani, hogy sikerüljön. – Csókot dobott felé, és kisietett. Sebastian hosszan utánanézett. Egyrészt megkönnyebbült, hogy aránylag kevés magyarázkodással megúszta a dolgot. Másrészt azonban elég nyomorultul érezte magát, mert Mariába valóban szerelmes volt, sokkal jobban, mint Sandrába, bár ő is vonzó lány volt… De nősülésre még egyáltalán nem gondolt. Sem Maria, sem Sandra esetében. Bár az utóbbi elég érthetően tudomására hozta, mit vár el a fiatalembertől. S az igazgató professzor vejének lenni… Hát ez sem lehet rossz. De, ha arra gondolt, hogy Mariával szakítson, s meg is magyarázza neki, miért, pocsékul érezte magát. Egye fene, majd az idő mindent megold. Most mindenesetre tényleg hullafáradt. Dr. Sebastian Kaiser rápillantott karórájára. Négy óra alvás, majd egy forró zuhany, aztán bevágja magát a kocsiba, és irány Garmisch. Na, nevetséges is lenne, ha ennyit nem tudna megoldani. Abban pedig tulajdonképpen biztos volt, hogy Sandra közben megpuhította a papáját. Most csak arra kell vigyázni, hogy az öregnél kedvező benyomást keltsen. Végül is Sebastian jó sebész, ezt senki sem tagadhatja. Csak manapság kapcsolatokra is szükség van. Hát igen, Mariának ez persze pech, de nincs mit tenni.

**** A dolog azonban egyáltalán nem bizonyult olyan egyszerűnek, ahogy azt dr. Sebastian Kaiser elképzelte. Igaz, Garmischban az állás megüresedett, és Sandra kerek perec közölte apjával, hogy beleszeretett Sebastianba, feleségül megy hozzá, és a papa szíveskedjék elintézni, hogy a fiú kapja meg a helyet, hiszen a szülők nyilvánvalóan azért építették a nagy ikerházat, hogy lányuk majd a férjével beköltözhessen az üresen álló részbe.

Kirchner professzor azok közé az apák közé tartozott, akik nem tudnak nemet mondani a lányuknak. Amint kiderült, Helma, a felesége már ismerte a fiatal orvost, s teljesen el volt ragadtatva kedvességétől. De éppen ezért, nem tűnt feleslegesnek, hogy érdeklődjenek a fiatalember után, aki Grünwaldban lakott, ahol dr. Stefan Frank praktizált. A professzor pedig nagyon jól ismerte, és nagyra becsülte a grünwaldi orvost. Martha nővér vette fel a kagylót, s át is kapcsolt a rendelőbe, igaz, nem túl lelkesen, mert a váró már zsúfolásig megtelt. El is határozta, hogy egy kis idő múlva bemegy a doktorhoz, és valami ürüggyel véget vet a beszélgetésnek. Ilyen esetekre mindig volt valami ötlete. – Jó, hogy jön – fogadta dr. Frank. – Mondja csak, dr. Kaiser nem arrafelé lakik, ahol ön? – És dr. Frank, fülére szorítva a kagylót, kérdő pillantást vetett rá. – De igen – bólintott. – Ott lakik, tőlünk három házra, Grüneréknél. Rendes bérlő, azt mondják. Pontosan fizet. Miért? – Mert Garmischból érdeklődnek utána – magyarázta az orvos hűséges segítőtársának. – Egy kolléga… Dr. Kaiser megpályázott ott egy állást, vagyis még csak ezután fogja – helyesbített gyorsan, miközben a telefonból jövő hangokra figyelt. – Sajnos, nem nagyon ismerem, inkább csak látásból. De Martha nővér, az asszisztensnőm nagyon is jól ismeri… Igen, az ő véleményére lehet adni – erősítette meg a telefonban. – Na és – mondta Martha nővér –, Garmischba akar menni? – Végül is a hívás onnan jött, kombinálta ki. – Valami kedvező dolog? – kérdezte az orvostól suttogva. Stefan bólintott. Na hiszen… Martha nővér töprengett. Dr. Kaiser és Maria már két éve jártak együtt, s ez elég sok idő ahhoz, hogy valami komoly kapcsolat kialakuljon köztük. Segédorvos a Waldner Klinikán… nem is rossz. De ha a garmischi professzor személyesen érdeklődik… Hát igen, Sebastian Kaisert Martha szélhámosnak tartotta. Viszont ha Maria mellette lesz, még megkomolyodhat. – Rendes ember – válaszolta meggyőződéssel a hangjában. – Valóban – fűzte még hozzá, és úgy tűnt, mintha ezzel önmagát is szeretné megnyugtatni, hiszen tulajdonképpen nem azt mondta, amit érzett.

Nagyon elégedetten hallotta, hogy dr. Frank megismételte szavait a telefonba. És ezzel kezdetét veheti valami. A délutáni rendelés is, mert hiszen így a telefonálás véget ért. Az orvost még két házhoz hívás is várta ma este. – Kezdhetjük? – kérdezte mégis Martha nővér. – Éppen kérni szerettem volna – válaszolta dr. Frank, aki pontosan tudta, milyen sokat ad Martha nővér az udvariasságra, és ezért igyekezett e téren is kedvében járni. Mosolyogva nézett utána, amikor a nővér kicsörtetett a rendelőből. Ma különösen jó kedve volt, a zsúfolt váró és a házhoz hívások ellenére is. Solveig meghívta vacsorára. Őzcomb lesz, egészen fiatal. De nemcsak az őzcomb volt, ami annyira vonzotta.

**** Heribert Clausnitzer tűrőképességét ugyancsak próbára tette a mai nap, mert már majdnem öt óra volt, amikor Brunhilde Doering megérkezett. Taxival jött, a sofőr kiemelte a kocsiból négy hatalmas bőröndjét, majd becipelte a villába. A férfi az ablaknál állt, és mindent figyelemmel kísért. Megszólalt a csengő, majd kinyílt az ajtó, beszélgetést és lépéseket lehetett hallani, ahogy felfelé mentek a lépcsőn, aztán balra fordultak, ahol Brunhilde Doering szobája volt. Egy kis barátságos sarokszoba, délre néző erkéllyel… A kerek asztalkán, amely a heverő előtt állt, már ott pompázott a csodálatos virágcsokor a fehér porcelánvázában. Mellékelt hozzá egy kártyát is… Könnyed, gyors léptek, kopogás. – Szabad! S már ott is állt az ajtóban, még mindig szép arcán csodálkozó hitetlenkedéssel. – Bruni! Isten hozott nálunk! – Heribert! Mondd, nem álmodom?

Kitárt karokkal indultak egymás felé, amikor pedig már egészen közel kerültek a másikhoz, mindketten megtorpantak, talán egy kicsit zavarban voltak. – Heribert! – ismételte mosolyogva. – Nem is sejtettem, hogy te… – Bizonytalan mozdulattal nyújtotta két kezét, a férfi pedig gyorsan megragadta az asszony jobbját, és ajkához húzta. – Don Giovanni – mondta Brunhilde mosolyogva. – Zerlina! – nevetett fel a férfi. Tényleg. Pontosan ezeket a mozdulatokat játszották el annak idején a színpadon… ő, a nagyon fiatal Don Giovanni, s a még nála is fiatalabb Zerlina, igen, a legbájosabb Zerlina, akivel valaha a színpadon állt. – Nem tudtam, hogy itt laksz – ismételgette Brunhilde Doering. A férfi megrázta a fejét. – Nem is tudhattad – magyarázta. – Megkértem Klingner kisasszonyt, hallgasson róla. Meg akartalak lepni. – Hát ez sikerült – hagyta rá, majd körülnézett a szobában. – Te itt, úgy értem. – Újra egyedül vagyok – közölte egyszerűen. – Így van ez már ebben a korban. És te? – Ó. – Brunhilde vállat vont. – Én mindig egyedül maradtam. – Ez érthetetlen is számomra – jegyezte meg. – A te külsőddel… – Hát igen… – sóhajtott, és hátrasimított egy ezüstfehér hajtincset a homlokából, pont úgy, mint annak idején. Már akkor is mindig a homlokába hullott ez a tincs, csak akkor még sötétbarna volt… – Ma este még biztosan találkozunk – szólt hirtelen, sarkon fordult és kiviharzott. Pontosan úgy, mint akkor… Mindig ugrásra készen, mindig meglepetést okozva. A színpadon is így volt, folyton résen kellett lenni. – Heribert? Megint kinyitotta a már bezárt ajtót, és bekukucskált a szobába. – Tessék! – Nagyon örülök, hogy te is itt laksz! – s már el is tűnt. „Nahát, ez a Bruni!” Mosolyogva csóválta a fejét. „Mindig is ilyen volt.” Közben pedig… számolgatott… nem, ez szinte hihetetlen. Hetvennégy évesnek kell lennie, mert ő annak idején huszonnyolc volt.

Igen, akkor most pontosan hetvennégy. Két évvel később szétváltak útjaik, mert a férfi egy dél-németországi színházhoz került, Brunhilde pedig ott maradt északon. Természetesen azzal áltatták magukat, hogy nem szakadnak el örökre. Néhányszor meg is látogatták egymást, de aztán mégis minden abbamaradt, mert Brunhilde nem akarta feladni a foglalkozását, Heribert pedig egyre híresebb színházakhoz került. Az énekesnő tüneményesen mutatott a színpadon, kedves, tiszta hangja volt, de sajnos, nagyobb feladatokra nem elég erős. A férfi nagyon szerelmes volt bele, és megpróbált valamit tenni az érdekében, de nem sok eredménnyel. Bruni végül is a pályán maradt ugyan, de nagy karriert nem futott be. És most, életük alkonyán, a sors újra összehozta őket. Heribert megint érezte a szúrásokat. Ne volt olyan kibírhatatlan, mint a műtét előtt. Az orvosok azt mondták akkor, hogy sikerült. Félévenként kell menni ellenőrzésre. – Minden rendben – közölte vele dr. Frank éppen a múlt héten, miután átnézte a laborleleteket. – Gratulálok, Clausnitzer úr. Ez azért van, mert ön úgy viszonyul az élethez, ahogy az adott helyzetben a legszerencsésebb. Hát igen! De azért mindenkit megkér majd, hogy hallgassák el Bruni előtt a betegségét, nehogy nyugtalankodjon miatta, ha tudomást szerezne a múlt évben lezajlott műtétről. Ő sem aggódott olyan nagyon. Megtanulta, hogy együtt éljen a betegséggel egészen addig, ameddig a sors engedélyezi. És most ez a viszontlátás. Úgy tekintette, mint valami ajándékot, mert Brunit sohasem felejtette el. Még a házassága alatt sem. Persze ez nem azt jelentette, hogy a házassága ne lett volna boldog. Ursula csodálatos asszony volt, pontosan rá volt szüksége mozgalmas életében. Ursula jelentette a hétköznapok melegségét, nyugalmát, a biztonságot. Bruni megmaradt Bruninak: izgató, szédítő, mint a pezsgő. Milyen jó, hogy a sors megadta még ezt a találkozást! Heribert Clausnitzer csendesen szemlélődve ült később az ebédlőben, pontosan Brunival szemben, aki azonnal feltalálta magát

a társaságban. Úgy tűnt, hogy Cosima és Senta von Klingner is el van tőle ragadtatva, nem volt nehéz leolvasni az arcukról. És Friedrich, a gavallér, aki mellette ült, buzgón nyújtotta felé a kenyereskosarat, töltött neki még az ásványvízből… Bruni csevegett, de magáról nem sokat árult el, pedig Diane nem is leplezte kíváncsiságát. Vele kapcsolatban nagyon észnél kellett lenni, mert különben az ember viszontlátta szavait a legközelebbi írásában. Majd figyelmeztetnie kell Brunit. De szerencsére enélkül is okosan mértéktartó volt, temperamentuma ellenére is, amely még mindig jellemző volt rá, habár egy kicsit már mérsékeltebb formában. A mostani Bruni azonban ugyanolyan vonzó, mint a hajdani. Éppen ránézett csodaszép, sötétbarna szemével, és mosolyogni kezdett, mintha kitalálta volna a férfi gondolatait. Azok az apró ráncok, körös-körül a szája sarkában, a homlokán… de hát nem is lenne természetes dolog, ha nem lennének. Hozzátartoznak mostani arcához, és észre lehetett venni, hogy az asszony tudatában van ennek. Másképp, mint Diane, aki kétségbeesetten megpróbált tenni valamit ez ellen. Az embernek meg kell birkóznia az évekkel, és figyelembe is kell venni azokat. Bruni is ezt tette, s emiatt volt oly vonzó. Legalábbis Heribert szerint…

****

Stefan Frank hazaérkezett a beteglátogatásokból. Még volt elég ideje, hogy átöltözzön, mielőtt Solveig Abelhez indul. Gyakran szóba került köztük a házasság is, de aztán újra meg újra rájöttek, hogy nem tenne jót a kapcsolatuknak. – Úgy van jól, ahogy van – mondogatta Solveig. – Olyannak szeretjük egymást, amilyenek vagyunk: én benned az elkötelezett orvost szeretem, aki nemcsak az orvosi problémák iránt érzi magát felelősnek, te pedig bennem egy asszonyt, aki egy szállodát vezet. El tudnál képzelni engem mint „doktornét”? Hát biztosan hamarosan

torkig lennénk egymással… Már nem az lennék, aki voltam, s téged sem olyannak látnálak, amilyennek most. Természetesen igaza volt. Együttléteik mindig valami vibráló izgalommal töltötték el őket, aminek már előre örültek. Hetente legfeljebb kétszer találkoztak, volt, amikor csak egyszer. Sőt, az is előfordult, hogy egy hétig nem is látták egymást, még arra sem volt idejük, hogy egy hosszabb telefonbeszélgetést megengedjenek maguknak. Dr. Frank lezuhanyozott, világosszürke nadrágot vett fel, hozzá az ezüstszürke pulóvert, amit Solveigtől kapott születésnapjára. Az asszony adott az ilyesmire. Egyébként Stefan is nagyon kedvelte a pulóvert. Solveig szerette a kisebb, de mégis különleges meglepetéseket. Mára például sikerült Stefannak felhajtani egy régesrégi hanglemezt, egy igazi kincset, Zarah Leander-dalokat, méghozzá a legmelankolikusabbakat, amelyeket az egykori filmsztár mély hangjával divatba hozott. Solveignek volt olyan tölcséres gramofonja is, amivel le lehetett játszani. Vitt egy kis doboz pralinét is, ezt Stefan éppúgy szerette, mint Solveig. Persze csak módjával, hiszen az asszony nagyon vigyázott remek vonalaira. – Járj ki velem lovagolni! – Javasolta egyszer Stefan, és ki is választott neki egy szép kancát. Volt hely is az istállóban, az ő lova, Ilka mellett. Solveig akkor lelkesen bele is egyezett, de hát a lovaglásra soha nem került sor, a szálloda annyira lekötötte. Végül aztán valaki megvette a kancát. – Lehet, hogy jobb is így – mondta Solveig. – Nekem talán még kevesebb az időm. S ebben megint csak igaza volt. Néha Stefan is sajnálta Ilkát, amiért kevés időt tud rászánni. Az orvos már leállította kocsiját a hotel mögötti parkolóban, és felnézett az emeleti ablakokra, ahol Solveig lakása volt. Meglepődve látta, hogy sötét van. Biztosan nem tudott még elszabadulni a szállodájából… Megkerülte a szép régi épületet, bement elöl a kapunál, majd a recepcióhoz lépett.

– Abelné asszony már az első emeleten van – fogadta azonnal Heinrich Stöckel, a portás, aki ma este szolgálatban volt. Stefan Frank felsietett a lépcsőn, mert a lift foglalt volt. Az első emeletig úgyis felesleges lett volna használni. Már az utolsó lépcsőfokokon meghallotta Solveig hangját. Úgy tűnt, éppen intézkedik valamilyen ügyben. Elindult a hang irányába, s meg is találta a szeretett asszonyt az egyik hotelszobában, ami most inkább egy bútorbolthoz hasonlított, mint szobához. A szomszédos szobákhoz vezető összekötő ajtók nyitva álltak, de ott is hasonló látvány fogadta. – Mi történik itt? – kérdezte elképedve. – Jaj, Stefan! – fordult most felé Solveig. – Tudod, van még egy kis elintéznivalóm. – Azt látom – válaszolta rezignáltan. – Hány órába telik még? – Te – mondta kissé szemrehányóan, és egy pillanatra a férfihoz simult. – Már nem sokáig, csak még… nem, az íróasztalt oda jobbra tegyék! – szakította félbe önmagát, amikor két férfi behozta a nehéz bútorokat. – Aleksander Claasen jelentkezett be – fordult magyarázkodva barátjához. – Persze sürgősen, mint mindig. Most jut eszembe, hogy te nem is ismered. Üzletember az USA-ban, most éppen San Franciscóban, vagy talán Los-Angelesben, ezt nála soha sem lehet biztosan tudni. – Valóban nem ismerem – vallotta be Stefan Frank. – De úgy tűnik, nagyon kivételes bánásmódban részesül itt. – Hát igen – bólintott Solveig. – Már akkor is a vendégünk volt, amikor még élt a férjem. De nem jön túl gyakran. – Még szerencse – csúszott ki Stefan száján. Az asszony nem hallotta meg a megjegyzést, vagy legalábbis úgy tett. – Ha Dél-Németországban van dolga, mindig nálunk száll meg – jegyezte meg. – Természetesen megvannak az igényei… Nem, a dolgozószobában csak három fotel és egy asztal marad – adta ki az utasítást. – És miféle üzleteket köt? – Nem is tudom pontosan – felelte Solveig. – Na, nem olyat, amire te gondolsz – fűzte hozzá rögtön.

– Mire gondolok én? – incselkedett vele Stefan. – Látom rajtad – válaszolta nyugodtan. – Tehát Aleksander Claasen dán származású, dúsgazdag amerikai üzletember… olyan gazdag, hogy vele kapcsolatban pénzről már nem is beszélnek. Kabátokkal, pontosabban női kabátokkal kezdte, először néhány ezerrel; így mesélte a férjem. Az egészet eladta újra, de csak kis nyereséggel, ami nagy tételnél sokra rúg. És így folytatódott tovább. Mindennel kereskedett és kereskedik, így sokszorozza meg a pénzét. – Idős már? – Fiatalabb, mint te. – Házas? – Csak annyi ideig volt az, mint te. – Mint mi – javította ki Stefan Frank. – Mi legyen, menjek haza? – tudakolta. – Nem, nem! – Az asszony még egyszer körülnézett a helyiségekben. – A személyzet már tudja, mit kell még elintézni, nélkülem is elboldogulnak. Később majd még benézek. – Hm – jegyezte meg dr. Frank, nem túl lelkesen. – Vagy majd holnap reggel – helyesbített Solveig, miután rápillantott Stefanra. – Na gyere, azért megkapod az őzsültedet. Belekarolt a férfiba, s elindultak a folyosón végig, egy keskeny ajtó felé, amely mögött néhány lépcső vezetett fel Abelné lakásához. Az őzsült, az igen, de hát most tényleg nemcsak az volt a fontos. – Te vén medve! – Solveig ránevetett. – Majd igyekszem – ígérte a férfi, és megsimogatta az asszony kissé zilált frizuráját. – Ugye rosszul nézek ki? – kérdezte. – Először rendbe kell… – Szó sem lehet róla! – jelentette ki Stefan kerek perec. – Először is olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Másodszor pedig úgy tetszel nekem, ahogy vagy. – Csak másodszor? – mosolygott egy kicsit kacéran. – És harmadszor, negyedszer, ötödször is – felelte, és magához ölelte. – Jaj, Stefan! – Gyorsan becsukta az ajtót. – Ne mások előtt.

– Már úgyis régóta tudják – mondta, és egyáltalán nem zavartatta magát. – Vagy azt hiszed, nem veszik észre, hogy az autóm holnap reggelig a parkolóban marad? – Néha olyan lehetetlen vagy, Stefan – állapította meg, majd kibontakozott a férfi karjaiból, és felsietett előtte a lépcsőn. – Te is szereted a lehetetlent – vetette ellen az orvos. – A Fenyő Szállóban minden lehetséges… – mondod te magad is. Az asszony nevetve nézett rá vissza. Az őzcomb valóban kitűnő volt, néhány rókagombát is készített, persze csak keveset, mert este egyáltalán nem ajánlatos sokat enni belőle. Solveig a vadat burgonyakrokettel szerette, de Stefan kedvéért vörös áfonya és zsemlegombóc is volt hozzá. A férfi meg is köszönte ezt a figyelmességet. Az asszony vörösborral kínálta, tudta, hogy ezt kedveli. Vacsora után feltette a lemezt, amit Stefan hozott, s odaült a férfi mellé a heverőre. S akkor váratlanul megszólalt a telefon. – Jaj ne! – mondta Solveig, de már fel is vette a kagylót. – Aleksander Claasen – suttogta Stefannak, s figyelte az éjszakai portás szavait, aki közben átvette a szolgálatot, és a tengerentúli hívást Solveig lakásába kapcsolta. Az asszony figyelmesen hallgatta beszélgetőpartnerét, majd biztosította arról, hogy már holnap reggel felveszi a kapcsolatot egy ügynökséggel… akkor úgy tűnt, hogy türelmetlenül félbeszakították, mert megint nem ő beszélt, végül azzal az ígérettel fejezte be a beszélgetést, hogy az ügy érdekében minden tőle telhetőt megtesz. – Aleksander Claasen volt – fordult Stefanhoz. – Már New Yorkban van. De az orvost ez egyáltalán nem izgatta. Csak annyit jegyzett meg közönyösen, hogy New York a Kaliforniából Európába vezető útvonalon fekszik. – Igen – helyeselt Solveig. – Arról van szó, hogy a gépe két óra múlva indul, holnap kora délután érkezik ide, s azt szeretné, ha kerítenék neki egy kísérőt, aki tolmács és titkárnő is egyúttal. Holnap délután itt várja majd a hotelben.

– Egy ilyen formátumú üzletembernek biztosan van titkára, talán nem is csak egy. Legalábbis én mindig azt hittem. – Stefan szemmel láthatólag csodálkozott. – Van is neki – vágta rá az asszony –, Hendrycknek hívják és holland. Csak most éppen valahol a föld másik sarkában ügyködik főnöke megbízásából, így hát szereznem kell egy tolmácsnőt. – Nem egészen értem. Hiszen németül beszéltél vele. – No, igen. Claasen jó néhány nyelven beszél, mégis tolmácsot akar. Lehet, hogy csak üzleti fogás nála, hogy elhallgatja nyelvtudását üzletfelei előtt. Mindenesetre olyan fiatal hölgyet képzel el, aki több nyelven beszél, jó modorú, attraktív, s bárhol meg lehet vele jelenni. – Nocsak! – Dr. Frank vágott egy grimaszt. – Tévedsz, drágám. Aleksanderről ezt igazán nem tudom feltételezni – magyarázta Solveig. – Most mit csináljak? – Hát ez igazán nem gond. Hívj fel holnap reggel egy ügynökséget! – Stefan Frank újra a karjaiba akarta venni, mert Solveig a telefoncsengés miatt kibontakozott az ölelésből. – Claasen nem akarja, hogy egy ügynökség is bekapcsolódjon, tiltakozik ellene. Nekem kell hát a csodálatos tündérről gondoskodnom. Persze ő majd busásan fizet. – Akkor add kölcsön az irodádból az egyik titkárnőt – javasolta az orvos, hogy az ügy végére pontot tegyenek. – Ezt sem akarja – türelmetlenkedett Solveig. – Most mit csináljak, Stefan? Teljesen tanácstalan vagyok. – Nahát, ez új – élcelődött, de lassan bosszankodni kezdett. Mindig csak a szálloda, most meg ez a szuper üzletember! És ahogy Solveiget ismeri, addig nem nyugszik, míg nem találja meg a megfelelő személyt. Várjunk csak! Martha nővér nem is olyan rég arról beszélt, hogy az „Istenek alkonyá”-ba új lakó költözik. Lakik ott egy unokahúg is, Maria Büttner vagy Brückner. Remek megjelenés, kifogástalan modor, s ha jól tudja, a fiatal hölgy nyelveket tanul. Ám hogy titkárnői képességei vannak-e, arról fogalma sem volt. De ha megfelelne, végre nyugalom lenne, bizony! Solveig kapva kapott az ajánlaton, s máris a telefonkönyv után nyúlt.

– Mindjárt tíz óra – figyelmeztette Stefan, de az asszony türelmetlen legyintéssel reagált a megjegyzésre, s már tárcsázott is. A vonal túlsó végén maga Maria vette fel a kagylót, ugyanis órák óta várta, hogy Sebastian felhívja. Azt nem tudhatta, hogy a fiú Garmischból egyenesen a klinikára ment. Arról meg pláne nem volt sejtelme sem, hogy Sebastiant Sandra szülei meghívták vacsorázni, s a fiatalember igencsak elnyerte tetszésüket. Sandra mindenesetre végtelenül boldogan borult a fiatal orvos nyakába, amikor kikísérte kocsijához. Mérget lehetett rá venni, hogy Sebastian megkapja az állást. Ugyanilyen biztosnak látszott, hogy Sandrával együtt beköltözhet a szülők ikerházának másik felébe. Ráadásul egyetlen pfennig bérleti díjat sem kell majd fizetnie. Micsoda óriási szerencse! Ami pedig Sandrát illeti, nos, tulajdonképpen nem is néz ki olyan rosszul. Solveig Abel a rá jellemző határozott, de mégis barátságos hangnemben beszélt Mariával, úgy, ahogy azt az üzleti életben megszokta. Úgy tűnt, hogy a fiatal lányt egyáltalán nem érdekli az ajánlata, de ha Solveig egyszer valamit a fejébe vett, akkor azt meg is valósította. Azzal sikerült meggyőznie a lányt, hogy az egész csak átmeneti elfoglaltság lenne, tíz, tizenkét, legfeljebb tizennégy nap. Így Maria végül beleegyezett. Solveig elégedetten tette vissza a kagylót a készülékre, és mosolyogva tekintett Stefanra. Most már semmi sem zavarhatja meghitt együttlétüket.

****

Sebastian nagyon örült, amikor Maria másnap reggel telefonon beszámolt neki arról, milyen remek munkát ajánlottak neki. Természetesen azt is megértette, hogy a lány igent mondott, naná, ha már ilyen sokat fizetnek! Hogy a garmischi állásból lesz-e valami? Igen, azazhogy talán… nem, tulajdonképpen biztos…

– Hát ez remek, Sebastian! Annyira örülök, hidd el – mondta halkan, odaadóan. – Ó, én is – vágta rá Sebastian, és hatalmasat ásított. – Fáradt vagy? – tudakolta Maria. – Rettenetesen – szólt a férfi, és megint ásított. – Akkor ma nem megyek – határozta el Maria. – Nem is baj, úgyis rengeteg elintéznivalóm van. Hogy holnap fel tudlak-e hívni, és mikor, még nem tudom. Biztosan zsúfolt napjaim lesznek. – Nem tehetünk róla – mondta Sebastian, és titokban fellélegzett. Tehát még kapott egy rövid haladékot. De aztán… Ugyan már! Megint felülkerekedett benne a „mit törődöm vele” érzés. Ki tudja még, mi lesz néhány nap múlva. Tulajdonképpen eddig mindig szerencséje volt, és valahogy minden megoldódott. Hátha most is így lesz. Mindenesetre holnapután megkezdődik a víkendje, amit most Partenkirchenben fog tölteni. Egy kicsit megerőltető lesz állandóan a szülők szeme előtt lenni, de hát… Ami az anyát illeti, őt már sikerült teljesen levenni a lábáról. Ám a professzor, hát neki nagyon éles szeme van, az egyszer biztos. De hát Sandra is ott lesz, és hátha nem engedi, hogy végig a szülők ellenőrzése alatt legyenek. Csak nehogy elkövesse a lány azt a hibát, hogy őt teljesen birtokába akarja venni. Ezt biztosan nem fogja eltűrni. S talán Mariától sem kell elszakadnia. Most azonban már félálomban volt. Nagyszerű, hogy végre kinyújtózkodhat az ágyban, és egész nap alhat. Garmischban már nem lesz éjszakai ügyelet, nem bizony, annak már vége.

****

Amit Mariának csinálnia kellett, nem volt egészen új dolog számára. Néhány müncheni vásáron már dolgozott hostessként vagy tolmácsként. Ezekre az alkalmakra csináltatott magának egy sötétkék kosztümöt, ma is ezt vette fel. Hófehér selyemblúzt választott hozzá, magas sarkú fekete körömcipőt, fekete bőrtáskát, és feltette rövid gyöngysorát, amit a nagynéniktől kapott.

A Fenyő Szállóba kis autójával ment, mert elég messze volt tőlük. – Első emelet, 31-33-as szobák – közölték vele a recepciónál. A háttérben észrevette Solveig Abelt is, aki vizsgálódva mérte végig, de úgy látszott, meg volt vele elégedve. A lift éppen lent volt, Maria belépett, és megnyomta a gombot. Miután kiszállt, balra kellett fordulnia, így mutatta a nyíl. Amikor a szobákhoz ért, egy pillanatig tétovázott, és rápillantott a karórájára. Néhány perc múlva négy óra. A középső szoba ajtaján bekopogott. – Tessék! Tiszta, ércesen zengő férfihang invitálta be. A lány kinyitotta az ajtót. Aleksander Claasen az íróasztal mögött ült. Nagyon elegáns asztala volt, fényes, vöröses fából, ám a mögötte ülő szőke férfi hatalmas termetéhez képest groteszkül kicsinek hatott. Mariának az volt az érzése, hogy legalább kétszer olyan nagynak kellene lennie. De úgy látszott, hogy a szőke férfit ez nem zavarja. Lehet, hogy képes mindenütt és mindenhol alkalmazkodni. Maria azonban gyorsan elvetette ezt a gondolatot. Inkább fordítva volt, a környezetét alakította olyanra, amilyennek szerette. Claasen végigmérte a lányt attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a helyiségbe, és a süppedős szőnyegen az íróasztal felé közeledett. Közben semmi sem kerülte el figyelmét, Maria külsejét és minden egyes mozdulatát alaposan szemügyre vette. Hogy a kék kosztüm és a fehér selyemblúz ragyogóan állt neki, azt azonnal látta. Fiatal, bájos arcát, szép szőke haját is megjegyezte. Úgy látszott, hogy meg van elégedve, s ezt egy kis mosollyal még kifejezésre is juttatta. A mosoly közben szeme, mely amúgy is halványkék volt, mintha egy fokkal még világosabban csillogott volna. Hirtelen felállt, és Mariához lépett. Kezet nyújtott neki, ami az amerikaiaknál egyáltalán nem volt szokás. Ráadásul kifogástalan németséggel köszöntötte, s ettől a lány kissé el is képedt. A férfi kamaszosan vigyorgott, s ez megint meglepő volt. De ettől a pillanattól kezdve Maria kedvelte.

– Mindennek ellenére ön tolmácsként fog nálam dolgozni – közölte és hellyel kínálta, miközben arra a sarokgarnitúrára mutatott, amit Solveig külön az ő kedvéért vitetett be. – Elvből nem szoktam elárulni üzletfeleimnek, hogy beszélek a nyelvükön. Erre tekintettel kell lennie… ez együttműködésünk első feltétele. – S közben állandóan ellenőrizni tudja, jól fordítok-e – felelte. Ezt a kifogást a férfi egy legyintéssel elintézte, és mintha egy kicsit gőgösen mosolygott volna. – Feltételezem, hogy jól fordít, elvégre ezért fizetem – válaszolta lefegyverző őszinteséggel. – Nagyon jól fizetek – fűzte hozzá. – Abelné asszony tudja, hogy egy átlagon felüli munkatársra van szükségem. Arról van szó, hogy nekem legyen elég időm a megfigyelésekre. Gyakran egészen apróságok árulnak el meglehetősen lényeges dolgokat az emberekről… például egy arcizom rezdülése, az ujjak önkéntelen mozgatása… Ezenkívül, így van időm jól végiggondolni valamit, tudok mérlegelni, alternatívákat kitalálni. Részt vesz ebben a játékban? – Már megmondta, hogy ezért fizet. – Érzékeny? Jaj, ne! Kérem, velem szemben ne legyen az. Ez feleslegesen komplikálná az együttműködésünket. A csapatomban nagyra értékelem a világos, áttekinthető dolgokat. De talán megérti, hogy közben némi szórakozást én is szeretnék. Arcán megint az a kamaszos mosoly volt, ami olyan megnyerővé tette. Maria is rámosolygott. – Na tehát – mondta, és meghívta vacsorára. Maria jól tudta, hogy ezt azért tette, hogy meggyőződjön, kifogástalan-e a modora, de ezen egyáltalán nem akadt fenn. Bérelt kocsival mentek be Münchenbe, a volánnál Claasen ült. Nagyon figyelmesen és biztonságosan vezetett. Keze nyugodtan tartotta a kormányt. Maria úgy látta, nagyon erős, ápolt kezei vannak. Olyan kezek, amelyek ha kell, akár szorítani is tudnak. Egészen másmilyenek, mint Sebastiané. Azok keskenyek, finomak, sebészkezek, ahogy egyszer mondta. Aleksander Claasen keze bizalmat keltett benne, s örült, hogy vele fog dolgozni.

Kitűnő vacsorát rendelt, amely több fogásból állt, a legváltozatosabb italokkal. Ezekből Maria csak egy-egy kortyocskát ivott, ami fel is tűnt a férfinak, igaz, ő maga sem ivott sokat. Mariának valóságos élvezet volt beszélgetni vele. Claasen értett hozzá, hogy szóra bírja, és közben nagyon sok mindent megtudjon róla. Maria ezt észre is vette, de egyáltalán nem zavarta. Csak Sebastianról nem beszélt neki egy szót sem. Ha a férfi úgy vélte, Maria véleménye nem egészen helyes, azonnal kijavította. Ezt mindig határozottan tette, de anélkül, hogy a lányt megsértette volna.

****

Ami Maria munkáját illette, valóban rendkívül szerteágazó tevékenységet kellett végeznie. Tolmácsolt, jegyzőkönyvet vezetett, Claasennel együtt kiértékelte a tárgyalásokat, leveleket írt, telefonbeszélgetéseket bonyolított le, s megszervezett két estélyt is. A férfi arra kérte, hogy vegyen ő is részt az egyik vacsorán. Amikor látta, hogy a lány először tétovázik, úgy tűnt, félreértette vonakodása okát. Felajánlotta, ha egy alkalmi ruhára lenne szüksége, nyugodtan vegye csak meg, természetesen a számlát majd ő kifizeti. De a lány a fejét rázta. – A másik négy úr a feleségével jön – aggályoskodott. – Én viszont. – Ó, hát erről van szó? – nevetett fel. – Ha az én társaságomban lesz, senki sem fog önről rosszat feltételezni. Claasen gondoskodott arról, hogy az estélyen angolul folyjon a társalgás, és nem engedte, hogy Maria tolmácsi teendőket lásson el. Kifejezetten megtiltotta, hogy akár csak egyetlen szó erejéig is kisegítsen valakit. Mindnyájan úgy tekintettek a lányra, mint Claasen partnerére. – Egyébként ön volt a legelegánsabb jelenség – mondta az estély után. – Szeretném, ha továbbra is velem dolgozna, legalább addig,

amíg Európában leszek – tette még hozzá gyorsan, amikor észrevette, hogy Maria mondani akar valamit. – Kérem, gondolkozzon a javaslatomon egy napig, mielőtt elfogadná vagy elutasítaná. A legutolsó szót szinte már suttogta, és sajnálkozás érződött hangjában. – Szerintem nagyon klassz lenne – mondta Senta von Klingner, amikor este Maria szóba hozta a dolgot a nagynénik előtt. – Te mit szólsz hozzá, Cosima? – Hát igen. A fizetés kitűnő, az utazás pedig nagyon szélesíti az ember látókörét. Csak hát az egyetem, azzal mi lesz? – Kérhetnék halasztást – latolgatta Maria. – Egy, esetleg két szemesztert… – Sebastian mit szólt hozzá? – tudakolta Senta. Hát ez az! Maria egész nap hiába próbálta elérni a fiút. Jó, ha tíz percig tudtak beszélgetni, akkor is úgy, hogy Maria elcsípte a lakása előtt, amikor a fiatalember már éppen indult Garmischba. – Én az ajánlatot egyszerűen csodásnak tartom – szólt Sebastian. – Nem, ezt nem szabad kihagyni. – De mi lesz kettőnkkel? – kérdezte a lány. – Ó, Maria, velem ne törődj! – Ilyen könnyedén veszed, hogy esetleg egy fél évig vagy még tovább távol leszek? – csodálkozott Maria. – Á, dehogy – lehelt egy csókot a lány arcára, bár nagyon is kapóra jött neki a dolog. Nem kell tehát szakítania Mariával, nem kell semmit megmagyaráznia… Egy fél év vagy még több is, ez pontosan beleillik a terveibe. – Szóval kislány, vágj bele bátran! – tanácsolta. – Velem ne törődj! Hiszen csak átmeneti dologról van szó – tette még hozzá vigasztalóan, amikor Maria nagyon szomorúan nézett rá. – Hát ha úgy gondolod… – suttogta. – Naná! – barátságosan megveregette a lány vállát. – Gondolj csak bele, mekkora dohány! A magunkfajta csak álmodozhat róla. Igaz, a pénz nem jönne rosszul, mert ha majd Garmischban kell berendezniük egy lakást… – Még találkozunk – ígérte Sebastian, mielőtt beült a kocsiba. De nem így történt. Már csak telefonon tudtak egymással beszélni.

– Jobb ez így, kislány! – vigasztalta Sebastian. – A búcsúzás mindig szörnyű… – De csak akkor, ha végleges – felelte Maria. – Mi még látjuk majd egymást, vagy nem? – Dehogynem! Hogy tudsz ilyesmiben kételkedni? – Ó, hát én egyáltalán nem kételkedem – magyarázkodott, de közben nagyon nyomorultul érezte magát. Sebastian sem érezte magát igazán jól, de ennek egészen más volt az oka. Tulajdonképpen nem volt ő rossz ember, csak éppen szélhámos, ahogy Martha nővér már olyan sokszor megmondta.

**** Münchenből Maria Alaksander Claasennel Barcelonába repült. Ott várakozott a férfi tengeri jachtja. Az üzletember úgy tervezte, hogy a Földközi-tengeren hajózgatva értékeli ki grünwaldi tartózkodása eredményeit, s erre legalább egy hetet szánt. Hendryck, a titkára már a jachton várta. – És nekem mi lesz a teendőm? – tudakolta Maria csodálkozva. – Önnek? – Aleksander kamaszosan ránevetett. – Megérdemel egy kis szabadságot. Ezen a hét végén töltötték először együtt az éjszakát. Aleksander tapasztalt, figyelmes és nagyon tapintatos szeretőnek bizonyult, így kezdettől fogva remekül megértették egymást. Maria ennek ellenére még sokáig álmatlanul hánykolódott ágyában, miután a férfi visszament a saját kabinjába. Még szinte érezte az ajkán Aleksander csókjait, bőrén simogatásait, közben pedig Sebastian gyengédségére vágyott. Most gondolt rá először, és már nem is tudta pontosan, mit akar.

****

Az „Istenek alkonyá”-ban közben elérkezett az év fénypontja: utazás a Bayreuthi Ünnepi Játékokra. Cosima és Senta von Klingner elintézték, hogy minden évben kapjanak négy jegyet az egyik Wagner-előadásra, a Grüner Hügelen álló operaházba. Az egyik évben Cosima utazott Bayreuthba a panzió három lakójával, a következőben pedig Senta a másik hárommal. Minden alkalommal a Kreuzberg Taxitól béreltek ki egy mikrobuszt. A látogatás rendkívüli esemény volt. Az idén a „Mesterdalnokok”-ra sikerült jegyet szerezniük. Mivel tavaly Sentával Heribert Clausnitzer, Diane Vierig és Clarissa Moeller volt a „Bolygó hollandi” előadásán, most Cosima, Brunhilde Doering és a két másik úr volt a soros. Brunhilde Doering le akart mondani a jegyéről Heribert javára, aki annak idején gyakran énekelte Hans Sachs szerepét. De nagylelkűségének más oka is volt. Senki sem beszélt neki Heribert betegségéről, de Malwine, az otthon házvezetőnője nem tudott a férfi kéréséről. Brunhilde egyszer összefutott az asszonnyal a lépcsőn, amikor az éppen egy kanna kamillateával igyekezett Heribert szobájába. Az új lakó már addig is gyakran csodálkozott, hogy öreg barátjának mást szolgálnak fel, mint a többieknek. Amikor aggódva rákérdezett, a férfi azt válaszolta, hogy a gyomra olykor érzékenyen reagál bizonyos ételekre. De aztán úgy adódott, hogy Brunhilde dr. Frank rendelőjében járt, és Heribert megkérte, hogy írasson fel neki egy receptet. Ez meg is történt, de Martha nővér egy beutalót is mellékelt hozzá, amely a Waldner Klinikára szólt egy kontrollvizsgálatra. Azóta Brunhilde figyelgette Heribertet, és rájött, hogy a férfit olykor fájdalmak kínozzák. Ezért Malwinénél nyíltan is rákérdezett. Így most megtudta, hogy Heribert Clausnitzert a múlt évben megoperálták. Bélműtéten esett át. Malwine nem mondta ki a betegség nevét, Bruni mégis megértette. Hosszú órákra visszavonult a szobájába, mert ezt a hírt először meg kellett emésztenie. Végül arra a következtetésre jutott, hogy elfogadta Heribert hallgatását, ha nem is értette meg, és csodálta a férfi viselkedését.

Mivel tudomást szerzett Heribert betegségéről, ezért akarta, hogy az idős énekes menjen helyette az idén is Bayreuthba. De barátja nem akarta elfogadni ezt az ajánlatot, ő pedig mégsem mondhatta neki: „Menjél csak, drágám! Lehet, hogy ez az utolsó alkalom.” Brunhilde kiöntötte a szívét Senta von Klingnernek, aki nagyon megijedt, mert hiszen mindnyájan megígérték, hogy hallgatnak. Malwinét azonban kihagyták a számításból. – Miért nem akarja, hogy én is megtudjam? – faggatta Brunhilde Senta von Klingnert, akit jobban kedvelt, mint Cosimát. Az idősebb Klingner kisasszony hűvös önfegyelme miatt ugyanis sokan azt hitték, nincsenek is érzései, de ez nem így volt. Ő ugyanolyan mélyen élte és érezte át mindazt, ami az otthonban történt, mint Senta, csak nem tudta úgy kimutatni. Senta is szívébe zárta Brunhilde Doeringet. Ez megint csak Lohengrinnel függött össze, aki Bruni erkélyéről indult éjszakai kiruccanásaira, ha a terasz vagy a ház ajtaja zárva volt. Bruni balkonjáról egyetlen ugrással átjutott a gesztenyefa ágai közé, onnan tovább már egy rendes kandúrnak igazán gyerekjáték volt az egész. Természetesen azt Lohengrin is érezte, hogy gazdaasszonya egyáltalán nincs elragadtatva ezektől az éjszakai kirándulásoktól. Két évvel ezelőtt ugyanis a macska összeverekedett egy közönséges kandúrral, s ugyancsak megtépázott, vérző füllel tért haza. Szó, ami szó, szépsége is megsínylette a dolgot, mert a harc nyomait még egy fél évig magán viselte. Igaz, őt ez nem nagyon zavarta, szegény gazdaasszonyát viszont annál inkább. Na és a kezelések az állatorvosi rendelőben! Azok sokkal kellemetlenebbek voltak magánál a verekedésnél is, amiből végül is ő került ki győztesen… Gazdája azóta szigorúan ügyelt arra, hogy bizonyos időszakokban az ajtók feltétlenül zárva legyenek. Tehát ki kellett gondolni valami megoldást. Lohengrin úgy találta, hogy az új hölgy, aki az erkélyes szobában lakik, végtelenül kellemes egyéniség. Először is már kezdettől fogva meg-megcirógatta, másodszor pedig mindig adott neki a szobájában valami finomságot. Harmadszor: teljes megértést tanúsított egy kandúr igényei iránt, s az erkélyajtót résnyire nyitva hagyta. Még a

visszatéréshez is! S a gazdi ebből semmit sem vett észre. Mindez az erkélyes hölgy és Lohengrin titka maradt. Csak az volt a rendkívül kellemetlen, hogy sokszor ott tartózkodott az az úr a kibírhatatlan papagájával. A madár az madár, és egy macska mindig erősebb. Vagy ki tudja! Mindenesetre ebben az esetben minden másképp volt. Ha valaki túl közel ment a madárhoz, az azonnal rikácsolni kezdett: – Tűnj el! Tűnj el! Tűnj el! – És csak akkor hagyta abba, ha a parancsát végrehajtották. A balkonos hölgy Lohengrint egyszer a karjába is vette, és megpróbálta vigasztalni. Na, köszöni, ebből azért nem kér. Elég határozottan kiszabadította magát. Persze kénytelen volt közben karmait is használni. De az erkélyes hölgy utána is ugyanúgy szerette, ez is mutatja, milyen megértő a kandúrokkal. És Bruni ezzel is kivívta Senta rokonszenvét. – Ne csináljon belőle ügyet! – tanácsolta Senta. – S ne árulja el Heribertnek, hogy mindenről tud. Bruninak amúgy sem maradt más választása. De hogy Heribert menjen majd helyette Bayreuthba, ebből nem engedett. Már tudta is, mit fog csinálni, elvégre nem azért töltött el oly sok évet a színpadon. Az indulás előtt három nappal, a vacsoránál köhécselni kezdett. Másnap reggel vastag gyapjúsálat tekert a nyaka köré, s úgy jelent meg a reggelinél, a délutáni teázásnál pedig rekedtséget mímelt. A rákövetkező napon ágyba maradt. Senki sem mehetett be a szobájába, olyan látványos influenzát produkált. De az volt a legkellemetlenebb dolog, hogy a kétségbeesett Cosima kihívta Frank doktor urat. Amikor az orvos kopogott az ajtón, s szinte erőszakkal kellett kikényszeríteni, hogy beléphessen, Bruni remek hangulatban üldögélt a sarokheverőn, körbebástyázta magát újságokkal, néhány doboz pralinéval és keksszel, s jócskán gondoskodott italról is. – Hol a beteg, kérem? – kérdezte a doktor kapásból. – Pszt! – Brunhilde Doering mutatóujját a szájára szorította. – Igazán sajnálom, doktor úr!

Barátságosan odainvitálta maga mellé a heverőre, és megkínálta Trüffel csokival. Az orvos nem tudott ellenállni, és kivett egy szemet a dobozból. A csinos, ezüsthajú hölgy rettenetesen örült, amikor észrevette, hogy Frank doktor egy második darabot is jóízűen elfogyasztott. De most már elég is, elvégre még négy házhoz hívás áll előtte. – Mi ez az egész? – kérdezte. – Ha már be kell szállnom a játékba, tudni akarom, miről van szó. Bármennyire szerette is az otthon lakóit, úgy találta, hogy ezúttal túl messzire mentek. – Végtelenül sajnálom, doktor úr – ismételte Bruni, és könnyek futották el a szemét. Hosszú történet volt, amit most dr. Frank megtudott. Egy nagy szerelem története, amely egy kicsi, nem túl neves énekesnő és egy szinte világhírű Wagner-bariton között játszódott le, s a férfi talán még most sem tudja, hogy ez a helyes, idős hölgy mennyire szereti. – Vagy úgy gondolja, túl öreg vagyok már ehhez? – faggatta az orvost, aki szó nélkül hallgatta végig az egészet, majd mosolyogva rázta meg a fejét. – Hát igen – emelte fel Bruni a kezét. – Persze ma már másképp van, mint akkor. Az alatt a két év alatt, amikor együtt léptünk fel, olyanok voltunk, mint az őrültek. Akkoriban sokkal önzőbbek is voltunk, csak magunkkal törődtünk. De ma már… Fürkészve tekintett az orvosra. – Kérem, doktor úr, nagyon súlyos Heribert állapota? – suttogta. Dr. Frank némi töprengés után úgy döntött, hogy nyíltan beszél az asszonnyal. – Ugye tudja, hogy Clausnitzer urat tavaly, a Waldner Klinikán megoperálták? – tudakolta. Brunhilde bólintott. – Tudom, bélrákkal – felelte. – De nem szabad róla tudnom, mert… – Mert a barátja nem akarja önt felesleges izgalmaknak kitenni – szakította félbe dr. Frank. – Mert ő sem akar folyton a betegségére gondolni.

– Egyfajta menekülés a betegség elől? – kérdezte Brunhilde. – Én nem így látom. Ő nagyon is tisztában van mindennel. Mielőtt beutaltam a Waldner Klinikára, mindent megbeszéltem vele. Ő kért meg erre, tudni akarta, mi a helyzet. A daganatot nagyon korán felismertük, olyan helyen volt, hogy operálni is lehetett, és még nem voltak áttétek. Tökéletesen el tudták távolítani. – Tehát meggyógyult? Dr. Frank egy kis ideig halogatta a választ. – Egy ilyen műtét után az ötéves túlélési gyakoriság majdnem 90%-os – szólalt meg aztán. – Értem – állapította meg Brunhilde Doering. – Tehát ez minden. – Rendszeresen vizsgáljuk, figyelemmel kísérjük, hogy nem lép-e fel valami újból. – Öt év – gondolkodott el Bruni. – Akkor már majdnem nyolcvanöt éves lenne. Tulajdonképpen nagyon szép kor, ugye, doktor úr? – De amit én mondtam, az nem jelenti azt, hogy öt év múlva… – Tudom, doktor úr – szakította félbe az idős hölgy az orvost. – Én sem így értettem. Csak éppen azon gondolkodtam, hogy öt év a mi korunkban meglehetősen hosszú idő, ilyenkor sokszor már a napok is számítanak. Öt év, milyen sok szép nap lehet az még! S hogy szép legyen, csak rajtunk múlik. – Ön pontosan úgy gondolkodik, mint Clausnitzer úr – mosolygott dr. Frank. – Már én is többször elbeszélgettem vele erről. Szeretném leszögezni, hogy ő minden egyes órát tudatosan és szinte hálásan él meg. – Na látja! – Brunhilde boldogan tekintett rá. – Ezért van most nekem ilyen súlyos influenzám, és semmiképpen sem tudok Bayreuthba menni. Neki kell elmennie helyettem. Világos? – Mert ön fél, hogy barátja jövőre már nem… – Ugyan már! – szakította félbe bosszankodva. – Ez megint helytelen gondolkodás lenne. Arról van szó, hogy az idén játsszák utoljára a „Mesterdalnokok”-at. Lehet, hogy csak tíz, esetleg tizenöt év múlva tűzik megint műsorra, új rendezésben. És ez már egy kicsit késő lenne, bár a betegségének ehhez semmi köze. Ha látta volna Hans Sachsként, doktor úr! Én háromszor is megnéztem ebben a

szerepben, persze ő erről nem tud. Minden egyes alkalommal, amikor az utolsó felvonásban a többiekkel együtt kijött, tombolt a közönség. – Hátha lemond valaki más a jegyről? – Mikor a „Mesterdalnokok” megy? – Brunhilde határozottan megrázta a fejét. – Senki, ebben biztos lehet. Én sem mondanék le, csakis és kimondottan az ő kedvéért teszem. De erről egy szót se! Megint a szájára szorította mutatóujját. Dr. Frank cinkosan rámosolygott, majd felállt, és elindult az ajtó felé. – Legalább három napig szigorú fekvés – szólt jó hangosan, mielőtt kiment a szobából. – Majd újra megnézem. – Remélem, nem lesz rá szükség – nyögte rekedten Brunhilde. – Mindenesetre ezt nagyon elkapta – mondta az orvos. – Hátha el tudok menni a rendelőbe – magyarázta, miközben az orvosra kacsintott. – Majd meglátjuk! Így történt, hogy Heribert Clausnitzer a többiekkel együtt elfoglalta helyét a mikrobuszban, mert azt azért nem hagyhatták, hogy ez az értékes jegy kárba vesszen. Bruni az ablaknál állt, és kinézett az utcára. Heribert nagyon elegáns volt a szmokingjában. Talán egy kicsit soványabb a kelleténél, lehet, hogy ez már a nem, nem, hessegette el a gondolatokat az idős hölgy. A férfi szigorúan betartotta az előírt diétát: kevés húst és egyéb állati fehérjét evett, viszont bőségesen fogyasztott gyümölcsöt, zöldségfélét, rostos anyagokat. Most éppen felnézett az ablakra, és integetni kezdett Bruninak. Arca szinte ragyogott az örömtől és a várakozástól. A „Mesterdalnokok” előadása körülbelül öt órán át tart, no meg a Bayreuthban szokásos hosszú szünetek a felvonások között. Jócskán elmúlik majd éjfél, mire hazaérnek. Mégis megéri a fáradságot. Bruni letekerte nyakáról a sálat, amely most már feleslegessé vált, odament az íróasztalhoz, és ráfirkantotta egy kis cetlire Heribertnek, hogy ha hazajön, feltétlenül menjen be hozzá. Mostantól kutya baja sem volt. Az „influenza” megtette kötelességét.

– Mindjárt gondoltam – közölte lakonikusan Malwine, akivel elsőként találkozott. – Most önthetem ki a gyógyteáját, pedig éppen az előbb főztem egy adagot. Amikor a kis csapat hazaérkezett Bayreuthból, Brunhilde mélyen aludt. Heribert Clausnitzer eloltotta a villanyt, amely még égett Bruni ágya mellett az éjjeliszekrényen, s halkan becsukta maga mögött az ajtót. De hiszen sejtette is! Bruni soha nem volt valami jó színésznő, fiatal korában is csak bájos megjelenésével ért el kisebb sikereket. A férfi nem tudta eldönteni, mitévő legyen: vallja-e be neki, hogy átlátott rajta, vagy továbbra is játssza az ostobát. Mindenesetre csodálatos élményben volt része. Még minden hangjegyre emlékezett, magában minden egyes taktust együtt énekelt a művésszel, olyan volt, mintha ő állt volna a színpadon. A szünetekben otthagyta a többieket, s a Grüner Hügel pompás parkjaiban barangolt, míg a fanfárok vissza nem hívták a nézőket a helyükre. Bayreuthban két alkalommal énekelt, de nem Hans Sachsot. A hollandit, valamint a „Tannhäuser”-ben Wolfram von Eschenbachot. De hát ennek már több mint ötven éve. Aztán kitört a háború, utána pedig az újjáépítés évei következtek… Nehéz volt folytatni a művészi pályát, neki azonban sikerült, és ötvenkét éves koráig a színpadon volt. Később a fiataloknak igyekezett átadni gazdag tapasztalatát, s énekelni tanította őket. Szép időkre tudott visszatekinteni. Talán némi szomorúsággal? Nem, arról szó sincs! Ha mindent számba vett, amit átélt és véghezvitt, az nem volt kevés. És ha a mai eszével gondolt vissza, akkor is minden úgy volt jó, ahogy volt, még a nehéz idők is. Talán éppen ezek a nehéz idők edzették meg az embert. Heribert Clausnitzer lefekvéshez készülődött. Vigyázott, nehogy felébressze Wotant. A madár ugyanis nagyon kíméletlenül tudott reagálni, nemtetszését pedig iszonyú hangerővel juttatta kifejezésre. Tekintettel kellett lenniük egymásra, ha már ennyi éve együtt voltak.

Tulajdonképpen mindnyájan e szerint az elv szerint éltek itt az „Istenek alkonyá”-ban. Mosolyogva gondolt Martha nővérre, és nagy-nagy szeretettel Brunira, akinek ezt a mai élményt köszönhette.

**** – Szeretném, ha összeházasodnánk – szólt Aleksander Claasen. Ezt a rá jellemző tárgyilagossággal közölte két, egész más megjegyzés között. Maria először azt hitte, nem jól hall, s meglepődve nézett rá. – Miért? – kérdezte. Úgy látszott, hogy ez meg a férfit lepte meg. – Mert nem szeretem a tisztázatlan ügyeket – válaszolta némi töprengés után. – Nem tudtad? Maria nevetni kezdett. – Hát ami azt illeti, én azt hittem, az emberek egyéb ok miatt szoktak összeházasodni – jegyezte meg. – Vagy úgy! – S arcán megint az a kamaszos vigyorgás, melyet Maria annyira szeretett. – Még nem mondtam volna, hogy szeretlek? – Nem bizony! – Nos, most már tudod – szögezte le megint tárgyilagos hangon. – Legjobb lenne, ha Las Vegasba repülnénk. Ott az ilyesmi nagyon gyorsan megy. Előreküldöm Hendrycket, ő majd mindent előkészít. – Nem! Életében először fordult elő, hogy Maria ellentmondott Aleksandernek. A férfi teljesen elképedve nézett rá. – Te nem akarod, hogy összeházasodjunk? – kérdezte döbbenten. – De igen – replikázott a lány –, csak nem Las Vegasban, és nem kutyafuttában. Azt akarom, hogy a grünwaldi templomban esküdjünk! Fehér ruhás, igazi esküvőt akarok, ahol a nagynénéim is ott lesznek. Igen, így gondolta… Lehet, hogy ennek az is volt az oka, hogy minden, amit Aleksanderrel átélt, meglehetősen rendkívüli volt, s

talán normális kerékvágásba akarta terelni a dolgot. Ezért vágyott egy igazi esküvőre. – Akkor tehát Hendrycket Grünwaldba küldjük, hogy… – Nem! – tiltakozott, hiszen a nagynénik egyik ámulatból a másikba esnének. – Együtt repülünk Grünwaldba, bejelentjük házasságkötési szándékunkat, ahogy szokás, és három hétre rá megesküdhetünk. – Feltétlenül ragaszkodsz ehhez? – Másképp nem megy – felelte Maria mosolyogva. – Nos akkor… – Aleksander felsóhajtott. – Hát nemigen fogok magamra ismerni, nagyon furcsa lesz… – Nincsenek rokonaid, akiket meghívhatnánk? – tudakolta Maria, aki most döbbent rá, milyen keveset tud leendő férjéről. A férfi megrázta a fejét. – Senki? Tényleg senki? – faggatta a lány. – Dániában biztosan vannak hozzátartozóim – mondta elgondolkozva. – Sokszor kapok kolduló leveleket Claasen nevűektől, akik azt állítják, hogy rokonok vagyunk. Hendryck szokta elintézni ezeket… Nem, nincs olyan, akit az esküvőnkre meghívnék. Maria megindultan nézett rá. – Mindig egyedül voltál? – suttogta. – Hogyhogy egyedül? – értetlenül nézett rá. – Mit gondolsz, milyen sok ember nyüzsög körülöttem. Még ha valóban egyedül ülök is az irodámban, akkor is emberek ezreivel állok kapcsolatban telefonon és telefaxon. És ha figyelembe veszem a központjaimat, az összes komputerrel… Mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem, egyedül soha sem vagyok, még éjjel sem, amikor alszom, mert a világ egy másik pontján akkor éppen nappal van, és felhívnak, ha valami fontos dolgot kell megbeszélni. Maria válaszolni akart valamit, mégis hallgatott. Mit is mondana, hisz nyilvánvaló, hogy a férfi nem értette meg. Claasen megfogta a lány kezét. – Most új korszak köszöntött be az életembe, s ez veled függ össze. Te örökké mellettem leszel, akkor is, ha térben időnként nagy távolság lesz is közöttünk, hiszen ez elkerülhetetlen. Nem hiszem,

hogy minden utamra el akarsz majd kísérni. Ez olykor végtelenül unalmas lenne neked, hisz… – Egy pillanatra abbahagyta, és elgondolkodott. – Egyáltalán nem lesz majd könnyű egyeztetni az elfoglaltságokat – mondta utána. – De Hendryck mindent feljegyez a határidőnaplóba, és összefogja a dolgokat. – Tehát én leszek az újabb rubrika az előjegyzési naplódban – mondta Maria vontatottan. Aleksander felnevetett. Úgy tűnt, észre sem vette a keserűséget, ami a lány szavaiból kicsengett. – Méghozzá egy szép rubrika – mondta gyöngéden. – Nagyon is szép rubrika. És ami az életedet illeti, úgy rendezed, ahogy akarod. Van lakásom San Franciscóban és New Yorkban, házam Palm Springsben, hagytam magam rábeszélni a vásárlásra. Azt hiszem, tetszeni fog neked. Floridában, a Mexikói-öböl partján van egy nyaralóm. Ott laksz majd, ahol legjobban tetszik. Ha Európában szeretnél valamit, hát majd megvesszük, ez nem jelent gondot. – És te? – kérdezte Maria most valóban szorongva. – Ó, én többnyire úton vagyok… De hát mire való a repülőgép? Csak mindig tudni akarom, te éppen hol tartózkodsz. Ám teljesen rábízom magam Hendryckre. És terád – fűzte még gyorsan hozzá, amikor mégis észrevette Maria komor tekintetét. – Attól tartok, lesznek nehézségeim – szólt a lány elgondolkodva. – Ugyan már! – szakította félbe magabiztosan. – Minden a tökéletes szervezésen múlik. Ó, igen, Aleksander maga volt a megtestesült tökéletesség. Minden tekintetben, még a szerelemben is. – Tehát – szólt, mintha belelátott volna a lány gondolataiba. – Innen Tokióba kell repülnöm, de be tudok iktatni egy rövid müncheni, illetve grünwaldi tartózkodást. Mit gondolsz, két nap alatt el lehet mindent intézni? – Ha az irataid… Aleksander legyintett. – Hendrycknél mindig minden rendben – magyarázta. – Tehát két nap. Aztán Tokió… Szeretnél velem jönni? Maria a fejét rázta.

– Sejtettem – bólintott. – Készülsz az esküvőre. Vedd meg magadnak a legszebb ruhát, amit csak Münchenben kapni lehet! – De hát neked is… – Hát persze – szakította félbe. – Majd Hendryck gondoskodik róla. Tokióból először még hazarepülök egypár napra Kaliforniába. A Palm Springs-i házban néhány dolgot még át kell alakítani, mielőtt beköltözöl. Ezt akarom megbeszélni az építésszel. – Hendryck nem tudja elintézni? – kérdezte Maria némi iróniával a hangjában, de úgy tűnt, hogy a férfi ezt nem vette észre. – Nem – válaszolta, és komolyan ránézett. – Én tudom, hogy képzelem el a helyiségeket, ahol majd lakni fogsz. Beszélt is ezekről a szobákról. – Vagy van valamilyen különleges kívánságod? – kérdezte gyorsan, amikor látta, hogy a lány magába fojtotta további mondandóját. – Még nem tudom – suttogta. – Sem Amerikát, sem Kaliforniát nem ismerem, nem beszélve Palm Springsről. Legfeljebb csak fényképekről. – Hát éppen ez az – folytatta nyomban a férfi. – Először is szeretném neked az átállást megkönnyíteni, másodszor pedig mindent a lehető legszebben akarok berendezni. Tudom, hogy sok mindennel kell majd szembenézned – mondta most egészen más hangon. – Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lesz könnyű dolgod. De egyben mindig biztos lehetsz: szeretlek. Tehát legkésőbb két nappal az esküvőnk előtt Grünwaldban leszek. Hendrycknek szigorúan meghagyom, minden úgy legyen, ahogy megállapodtunk. Maria elnyomott egy mély sóhajt. Annak ellenére, hogy Aleksander körül minden nagyon rendezett és kiegyensúlyozott volt, mégis úgy érezte, hogy egyre jobban belekerült egy örvénybe, amelyből talán soha többé nem tud kiszabadulni. Soha többé! Kiszabadulni? Miért éppen a „kiszabadulni” szóra gondolt? Talán ez azt jelenti, hogy úgy érzi, megfosztották szabadságától? Lehet, hogy minden túl gyorsan zajlott le, s ez volt a baj. Tulajdonképpen nem is olyan régen ismerik egymást. Igen, hiszen még egy hónapja sincs, hogy a Fenyő Szállóban ott állt a férfi íróasztala előtt.

– Kérhetek valamit, Aleksander? – szólt egy hirtelen ötlettől sugallva. – Hát persze – vágta rá csodálkozva. – Szeretném, ha elmennénk nászútra – kérte Maria. – Rendben van. – Aleksander elgondolkodott. – Úgy tervezem, először Palm Springsbe repülünk. Utána Dél-Amerikába kell mennem, Argentínába és Brazíliába. Elkísérhetnél… – Nem így gondoltam – ellenkezett Maria. – Én egy igazi, régimódi, hagyományos nászutat szeretnék, ahol csak ketten leszünk. Se telefon, se komputer, se Hendryck. Hogy jól megismerhessük egymást. Érted már? – Én nagyon is jól ismerlek téged – mosolygott –, különben nem kértem volna meg a kezed. Nászút, no igen. – Töprengeni kezdett. – Velence megfelelne? Maria bólintott. Arca sugárzott az örömtől. – Akkor legyen Velence! Egy hét, lehet, hogy kettő is, rögtön megbeszélem Hendryckkel. A jacht fedélzetéről, ahol eddig együtt üldögéltek, lesietett az egyik kajütbe, amely irodának volt berendezve. Maria vegyes érzelmekkel tekintett utána. Szinte maga előtt látta, ahogy Aleksander most Hendryckkel együtt teljesen átütemezi a következő hetek programját az egy-, esetleg kéthetes velencei nászút miatt. Azt is tudta, hogy ez csak egészen kivételes eset. Vajon hozzá tud majd szokni ehhez az élethez?

**** Amikor a jacht befutott a barcelonai kikötőbe, már várta őket egy bérelt kocsi, amellyel a repülőtérre mentek, ott pedig átvehették a jegyeket a müncheni gépre. Mindezt Hendryck intézte el. MünchenRiemben is bérelt kocsi állt rendelkezésükre, az vitte be őket Grünwaldba. Hendryck telefonon jelezte Maria érkezését az „Istenek

alkonyá”-ba, Aleksander Claasennek ezúttal is a Fenyő Szállóban foglalt szobát. – De hiszen nekünk is van vendégszobánk – ellenkezett Maria. – A nénikéim biztosan nagyon örülnének! – Ebben nem is kételkedem – gyöngéden megcsókolta a lány homlokát —, de még feltétlenül el kell intéznem néhány dolgot. Túlságosan nagy lenne a felfordulás a házatokban. S ebben megint csak igaza volt. Délután azonban meglátogatta őket a villában. Három virágcsokrot is szorongatott a kezében, egyet Mariának, a másik kettőt a nénikéknek. Ahogy a kertkaputól a ház bejáratához tartott, mintha nem lett volna olyan magabiztos. Maria megint olyan kamaszosan fiatalnak és végtelenül szeretetreméltónak találta. Ha a lány nem tudta volna, hogy Diane, Clarissa, Brunhilde, sőt még Malwine is az ablak mögött leskelődik, elérohant volna, hogy a nyakába boruljon. De Cosima és Senta von Klingner is gondoskodott megfelelő rejtekhelyről, hogy szemügyre vehessék a vőlegényt. – Nos, mit szólsz hozzá? – tudakolta Senta izgatottan. – Hm. Látszik, hogy tudja az illemet – jegyezte meg nővére elismerően, a virágcsokrokra célozva. – Különben is, szuggesztív egyéniség, nem? – Nagyon szőke, tipikus dán – sorolta most Senta az ellenvetéseit. – Egyáltalán nem olyan, mint az amerikaiak. Vajon meg tudjuk majd szeretni? – Itt nem rólunk van szó – jegyezte meg Cosima szárazon. – Hát persze, hogy nem – helyeselt buzgón Senta. – Mit gondolsz, Maria boldog lesz vele? – Hozzá akar menni feleségül, mi pedig megfogadtuk, hogy soha nem avatkozunk bele az életébe. Tehát most ne akadékoskodjunk! – szögezte le Cosima. – Igen, hogyne, csak… – töprengett tovább Senta. Bár tulajdonképpen ő maga sem tudta, mi okozza benne azt a kis bizonytalanságot, ha a jövőre gondolt. Aggódni nem aggódott, hiszen Maria nagyon világosan és egyértelműen tudtukra adta, hogy hozzámegy Aleksander Claasenhez. Senta szerint talán túlságosan is

kategorikus volt ez a bejelentés, de lehet, hogy ez már a férfi hatása, ő volt olyan határozott és céltudatos. Megszólalt a csengő, Malwine ajtót nyitott, és egy negyedóra múlva mindnyájan a teraszon üldögéltek a kávézóasztal körül. Még az otthon lakói is. A négy férfi kézfogással üdvözölte egymást; Diane, Clarissa és Brunhilde el voltak ragadtatva, ki-ki vérmérsékletének megfelelően. A legnyugodtabb közöttük Maria volt. Parsifal rövid szimatolás után szintén a szívébe zárta a vendéget, aki néhány másodpercet neki szentelt, miközben meg-megsimogatva összebarátkozott vele. Lohengrin méltóságteljesen hevert Claasen lábainál. Wotant szerencsére a szobájában hagyta gazdája. Ez célszerűnek tűnt, mert a papagáj az idegeneket mindig megijesztette az örökös „Tűnj el, tűnj el!” rikácsolással. Tulajdonképpen nagyon kedélyes délután volt, és Aleksander szívesen maradt ott vacsorára is. Úgy látszott, kimondottan jól érzi magát a barátságos környezetben, s még Dianénak is kedvében járt, mert mesélt néhány dolgot az úgynevezett „nagyvilágiról, bár Maria előzőleg figyelmeztette, hogy ezzel a fantáziadús hölggyel jó lesz vigyáznia. Ideje jó részét másnap is az otthonban töltötte, s ő is természetesnek tartotta, hogy az alapítvány minden lakója ott lesz az esküvőn. Most azonban Tokióba kellett repülnie.

**** Mariára még várt egy kellemetlen találkozás, amitől tartott is egy kicsit; beszélnie kellett Sebastiannal. Jó sok időbe telt, míg végre sikerült vele megállapodnia egy időpontban. A fiú mindig talált valami kibúvót, folyton a munkájára hivatkozott. Végül aztán a schwabingi étteremben találkoztak, ahol annak idején oly szívesen töltötték szabadidejüket. – Hogy megváltoztál! – kezdte Sebastian a beszélgetést. – Mintha nem is az a Maria lennél, akit én ismertem.

Ezeket a szavakat már jó előre kigondolta, mintegy bevezetésnek szánta mondandójához, hogy talán nem is illenek úgy egymáshoz, mint régebben gondolták. Azt tervezte, tapintatosan kezd majd hozzá, nem akarta a finom kis teremtést megbántani. Teljesen elképedt, amikor Maria buzgón egyetértett. – Igazad van, Sebastian – szólt, és egy tincset elsimított a homlokából, ezzel leplezve zavarát. – Szóval az a helyzet… – Ajkába harapott, majd nekidurálta magát és belevágott. – Férjhez megyek. Magam sem tudom, hogy történt ez az egész, Sebastian. Hozzámegyek Aleksander Claasenhez, méghozzá hamarosan. – Aha, a milliomoshoz… Sebastian azonnal feltalálta magát, s máris alkalmazkodott az új helyzethez, ami ráadásul pompásan beleillett a terveibe. – Hát egy ilyen szegény orvosocska, mint én, vele tényleg nem tudja felvenni a versenyt. – Nem erről van szó, Sebastian… – Na persze, érthető is, mert mellette aztán gondtalan élet vár rád – jegyezte meg gúnyosan. – Nem azért, Sebastian, hidd el, hogy nem azért – mentegetőzött Maria, és még jobban elbizonytalanodott. – Hanem… tudod… beleszerettem, igen, szerelmes vagyok bele. Lenyűgöző férfi. Nem is tudom, hogy magyarázzam el neked. – Majd én megmondom – vetette oda Sebastian könnyedén. – Ilyenkor a magunkfajta hoppon marad. – Sajnálom, Sebastian. – Ugyan, Maria! – megfogta a lány kezét. – Viselkedjünk értelmes, felnőtt emberek módjára! Szerelmesek voltunk egymásba, igen. Sok szép napot töltöttünk együtt, s ezt senki sem veheti el tőlünk. Most pedig megismerkedtél valakivel, aki többet jelent neked, mint én. Nincs mit tenni, tudomásul kell vennem. Még ha fáj is egy kicsit – tette még hozzá, amikor Maria meglepődött arcát meglátta. Ez igaz is volt, elvégre melyik férfinak tetszik az, hogy átengedjen másnak egy lányt, akivel csaknem két évig járt együtt. Közben egy pillanatra el is felejtette, hogy ő akart szakítani Mariával.

– Örülök, hogy megértesz, és nem veszed nagyon a lelkedre – szólt a lány felszabadultan. – Valóban féltem egy kicsit. – Féltél? Csak nem tőlem? – Sebastian felnevetett. – Tudod mit? Most megiszunk egy üveg bort a barátságunkra. Ha bármikor találkozunk, legyünk mindig jó barátok! – Köszönöm, Sebastian! – Maria rámosolygott. – Mik a terveid? – Ó, én majd… – A fiú egy darabig azon töprengett, ne meséljen-e mégis Sandráról, de elvetette a gondolatot. Nem illene bele abba a képbe, ami Mariában kialakult róla. – A garmischi állás rendben van – vágott aztán bele gyorsan. – Ami pedig a jövőt illeti, igazán remek kilátásaim vannak. Ha ügyesen csinálom, egészen biztos a dolog. – Teljesen véglegesnek tekinted? – Elképzelhető. Minden lehetőségem megvan szakmai karrierem kiépítésére is. – Ennek őszintén örülök, Sebastian. – Köszönöm, Maria. Továbbra is ilyen kedélyesen beszélgettek, megitták az üveg bort, és jó barátokként váltak el. Maria megkönnyebbült, de Sebastian még jobban, hiszen valóban nem akart a lánynak fájdalmat okozni. Őrült nagy szerencséje volt, hogy ilyen simán megúszta. – Minden jót kívánok neked, Maria, és nagyon-nagyon sok boldogságot – búcsúzott el tőle, és lehajolt, hogy ezúttal is megcsókolja. De a lány elhúzódott tőle. – Viszontkívánom, Sebastian – felelte. – Esetleg… ha netán segíthetek valamiben… Vajon pénzre gondolt? – Igen – mondta a férfi. Az ember sohasem tudhatja. Maria még ott állt, és nézett utána, amíg a fiú autójával el nem tűnt szeme elől. Gondolatban önkéntelenül is összehasonlította Aleksanderrel, s ebből az összevetésből magasan vőlegénye került ki győztesként. Mindenesetre Aleksandernek nem ártana egy csipetnyi Sebastian lezserségéből, Sebastiannak pedig jót tenne egy adag Aleksander komolyságából és megbízhatóságából. Hát nem?

**** Elérkezett az esküvő napja. Maria a tükör előtt állt a szobájában. Diane, Clarissa, Brunhilde és a nagynénik tüsténkedtek körülötte, és segítettek neki a fehér selyemruhát felvenni. A fátyol hozzá volt erősítve a fejdíszhez, Mariának csak oda kellett tűzni szőke hajához. Clarissa csodálatos loknis frizurát csinált neki, ebben ő utolérhetetlen volt. Most belepett Malwine egy nagy pohár gyümölcslével. – Szegény kislány! Már teljesen kimerül – vetett szemrehányó pillantásokat a Maria körül szorgoskodó hölgyekre. – Most már elég legyen! Cosima von Klingner egy papírlapot tartott a kezében, amelyre előre pontosan felírták az esküvő mozzanatait. A polgári házasságkötés már két órával ezelőtt lezajlott, és tíz perccel később fejeződött be a tervezettnél, tehát egy kicsit igyekezni kellett. De ez nem rajtuk múlott, hanem a jegyespáron. Ezen még a legtökéletesebb magántitkár sem tudott segíteni. Cosima von Klingner és Hendryck között az esküvőt megelőző időben jó néhány összeütközésre került sor, mígnem Aleksander telefonon határozottan közbe nem lépett, s Cosima von Klingner kifejezetten felhatalmazást kapott arra, hogy mindent ő intézzen. Hendrycknek csak arra kellett ügyelnie, hogy Aleksander dolgai rendben legyenek. Mégis becsúszott egy gikszer. Aleksander egy Concorde géppel érkezett Párizsba, de onnan a repülő a köd miatt nem szállt fel München felé. Münchenbe háromórai késéssel érkezett meg. Maria volt a legnyugodtabb. Végül mégis minden kialakult. Tíz perc múlva jön a kocsi, és indulni kell. Heribert Clausnitzer karján lép be majd Maria a templomba, ő kíséri az oltárhoz, ahol Hendryck mellett már várja Aleksander.

Szombat volt, a templom zsúfolásig megtelt kíváncsiskodókkal, hiszen nem mindennap fordul elő, hogy egy dúsgazdag amerikai feleségül vesz egy viszonylag szegény lányt. Martha nővér az első padban ült. Már egy órával az esküvő előtt ott volt, és semmi sem kerülte el figyelmét. Először az „Istenek alkonya” lakói érkeztek meg. Az urak mindnyájan elővették régi fekete frakkjukat. Cosima von Klingner hosszú, fekete bársonyruhában volt, Senta pedig ezüstszürkében. Martha úgy találta, hogy nagyon elegáns a másik három hölgy is, habár ők élénkebb színekben pompáztak. A két Klingner nővér biztosan nem figyelt oda, amikor az egykori művésznők kiválasztották toalettjüket, mert Diane Vierig például túlságosan is fiatalos ruhát viselt. Martha nővér szerint is minden kifogástalanul zajlott le. A két pap gyönyörűen prédikált, ugyanis ökumenikus szertartás volt, amelyet közösen végzett egy katolikus és egy protestáns lelkész. Mindkettő megható beszédet tartott. A menyasszony csodaszép volt, a vőlegény… nos, Martha nővér is szívesen feleségül ment volna hozzá, na persze nem most, hanem fiatal korában. Főnöke, dr. Frank jól ismeri az amerikait. Vagyis ő nem is annyira, hanem inkább Abelné, de ez mindegy. Az asszisztensnő diszkréten körülnézett. Sok-sok ismerős arcot látott, istenem, fél Grünwaldot ismerte már a rendelőből. Abelné nem volt ott a templomban. A doktor mesélte, hogy az ő szállodájában lesz az esküvői fogadás. A sok munkától biztosan azt sem tudja, hol áll a feje. Az orvos sem volt itt. Végre tudott egy kis időt szakítani magának, és kiment Ilkához, a lovához. – Pedig igazán megnézhetné, hogyan zajlik az ilyesmi – célozgatott neki a nővér, de dr. Frank nevetve a fejét rázta. – Majd hétfőn úgyis mindenről pontosan beszámol – válaszolta. Be is fog, mégpedig nagy-nagy élvezettel. Jaj, milyen szép is! A lelkész éppen most nyújtotta oda a jegyespárnak egy vörös bársonypárnán a gyűrűket, amelyeket azok felhúztak egymás ujjára. A szőke óriás most lehajolt Mariához és

megcsókolta, úgy, mint a filmekben. De mintha nem lenne elég magabiztos, habár megnyerő külsejű. Cosima egy csipkés zsebkendővel törölgette a szemét, Sentának potyogtak a könnyei, Brunhilde Heribertet nézte elbűvölten, Diane is zokogott, egyedül Clarissa tudott magán uralkodni. S ami azt illeti, Martha nővér is könnyezni kezdett. Felbúgott az orgona, Maria és Aleksander Claasen elindultak kifelé. Mögöttük haladt a másik amerikai, jobb karján Cosimával, balján Sentával, utánuk az „Istenek alkonya” hölgyei és urai; tényleg gyönyörű látvány! De mi volt ez? A levegő nagyon fülledt és forró volt. Ám, hogy az ég ilyen gyorsan beboruljon, arra igazán nem lehetett számítani. Sötét felhők gomolyogtak, és amikor az ifjú pár kilépett a templomból, pontosan akkor cikázott át az első villám az égbolton, egy hatalmas mennydörgés kíséretében. Azonnal zuhogni kezdett az eső. A várakozó fényképész felkapta felszerelését, és autójához rohant. A templom előtti szokásos fényképezésből már úgysem lesz semmi. A sofőrök megpróbáltak olyan közel jönni a templom feljáratához, amennyire csak tudtak. Aleksander Claasen gyorsan besegítette Mariát a sok-sok virággal feldíszített autóba, majd ő is beszállt mellé. A násznép többi tagja is igyekezett a kocsikba menekülni. – Ha a menyasszonyi koszorú megázik, boldog lesz a házasság – mondta Martha nővér mögött egy asszony. – Igen, ha megázik. De mi a helyzet zivatar esetén? – Az is jelent valamit? – fordult most az asszisztensnő a hang gazdájához. – Zivatar! – vont vallat az asszony. – Bizony az rosszat jelent. – Ó, dehogy! – Martha megrázta a fejét. – A zivatar gyorsan elvonul, nézze csak! Ott messze már világosabb is az ég. Valóban, negyedóra múlva nyoma sem volt az egész ítéletidőnek.

****

A Fenyő Szállóban a násznépnek a nagy vadászteremben terítettek. A menüben kitűnő, de könnyű ételek szerepeltek. Solveig Abellel együtt Senta és Cosima von Klingner állította össze. Az italok kiválasztását az öreg hölgyek teljesen rábízták Solveigre, hiszen ők ehhez nem nagyon értettek. Úgy tervezték, hogy az előétel és a leves felszolgálása között Heribert Clausnitzer mond pohárköszöntőt. Diane verse valamivel később hangzott el, de az is az alkalomhoz illő volt. A kávé után pedig Mariának és Aleksandernek már indulnia is kellett. Maria visszament a villába, hogy a velencei utazáshoz átöltözzön, Aleksander pedig előbb felugrott hotelszobájába, majd fiatal feleségéért ment. Hendryck vitte ki őket a reptérre. A násznép tovább ünnepelt. Egy kis „emésztési szünet” után, amikor is néhányan sétával mozgatták át tagjaikat, kávét és süteményt szolgáltak fel. Nem sokkal később már készen álltak a kocsik, hogy az alapítvány lakóit visszavigyék az otthonba, ahol Malwine ünnepi vacsorával várta őket. Ő ugyanis az egyházi szertartás után azonnal hazasietett. Parsifal, Lohengrin és Wotan egyedül voltak otthon gazdáik nélkül; hát ez sem ment egészen simán. Amikor a hotelben a vendégek felálltak az asztaltól, hogy hazamenjenek, Brunhilde a szívéhez kapott, nagyot sóhajtott, és visszazuhant a székre. Ha Heribert nem fogta volna meg, lecsúszott volna a földre. – Bruni! – suttogta kétségbeesetten. – Bruni, mi van veled? De Brunhilde Doering nem tudott válaszolni. Cosima von Klingner a recepcióhoz rohant. – Orvost, kérem! Azonnal telefonáljon dr. Franknak! Solveig Abel éppen a recepció mögött, kis irodájában üldögélt, s a nyitott ajtón át meghallotta az izgatott szavakat. Tudta, hogy Stefan ma lovagolni készült, de lehet, hogy a hirtelen támadt felhőszakadás miatt ki sem ment. Vagy ha mégis, talán már hazaérkezett. Remélhetőleg… Tárcsázta a számot, igen, Stefan vette fel.

– Azonnal megyek – nyugtatta meg az orvos, miután Cosimával váltott néhány szót. – Csak arra ügyeljenek, hogy a beteget fektessék hanyatt, s így maradjon! Mindjárt ott leszek! Heribert Clausnitzer és Friedrich Zwiesel gyorsan összetolt két széket, és ráfektették Brunit, Senta pedig udvariasan megkérte a többieket, hogy menjenek ki a vadászteremből. Dr. Frank perceken belül megérkezett. Brunhilde Doering közben magához tért, és lehetett vele beszélni. Most Heribert és Friedrich is elhagyta a helyiséget, és az orvos hozzálátott a vizsgálathoz. A beteg szíve feltűnően lassan vert. – Érez fájdalmakat? – kérdezte a doktor azonnal. Az asszony megrázta a fejét. – Egyáltalán nem? – Nem – mondta halkan, de határozottan. – Csak hirtelen olyan furcsán éreztem magam. – Újra a szívéhez nyúlt. – Szédültem, és minden elsötétült előttem. Komoly a dolog, doktor úr? – Meg kell találnunk, mi okozta – válaszolta dr. Frank nyugodtan. – Ez a hely itt nem a legalkalmasabb. Legjobb lenne természetesen egy klinikai kivizsgálás. – Most rögtön? – Bruni ijedten nézett az orvosra. – Miért ne? – tudakolta Frank doktor. – De… – Brunhilde Doering hangja megbicsaklott. Az orvos odatolt mellé egy széket, leült, és megfogta az asszony kezét, aki most nagyon kétségbeesettnek látszott. – Nem kell mindjárt rosszra gondolni – nyugtatgatta. – Lehet, hogy csak az esküvő okozta izgalom miatt volt, az öröm is előidézhet ilyesmit. Ám az is elképzelhető, hogy a szívével van egy kis probléma, és kezelésre szorul. – A szívem? – Az idős hölgy elgondolkodott. – Igen, néha valóban úgy éreztem, hogy nagyon lassan dobog… – Na látja, ezen segítenünk kell! – És tudnak is? – Hát persze! Azt azért egyelőre elhallgatta az amúgy is elkeseredett beteg előtt, hogy legrosszabb esetben szívritmus-szabályozó készüléket kell mellkasába beépíteni.

– Tényleg kórházba kell mennem? – A saját érdekében feltétlenül. – Akkor a Waldner Klinikára megyek. – Hirtelen összeszedte magát. – Van megfelelő biztosításom, megengedhetem magamnak. S ha már elkerülhetetlen… – fűzte hozzá az utolsó mondatot, megint elbizonytalanodva. – Csak arra kérem, doktor úr, ne mondja meg Heribert Clausnitzernek, hogy a dolog súlyos. – De hiszen ezt még mi sem tudjuk – tiltakozott dr. Frank. – Lehet, hogy pár nap múlva már haza is engedik, s otthon kezelhetem tovább. – Éppen ezért. – Az asszony bólintott. – Még nyugtalankodna miattam. Csak annyit mondunk neki, hogy csináltatunk egy alapos kivizsgálást. – De hát ez így is van! – No igen… – Brunhilde Doering bátran rámosolygott az orvosra. Dr. Frank kisietett, hogy mentőért telefonáljon, és a Waldner Klinikát is tájékoztassa. Azért az idős hölgy eszméletvesztése nem volt teljesen ártalmatlan dolog. – Bemehetek? – kérdezte Heribert Clausnitzer, amikor dr. Frank kilépett a vadászteremből. Az orvos bólintott. – Kérem, próbáljon meg lelket önteni belé. – Hiszen ön ismer engem, doktor úr! – ígérte meg a férfi, de még megkérdezte: – Valami komoly? – Azt nem mondanám. De azért utána kell járnunk. Dr. Frank elköszönt tőle, és telefonálni indult, Heribert pedig bement a beteghez. – Ne haragudj! – suttogta Brunhilde. – Végtelenül sajnálom. – Te kis buta – mondta vidáman. – Most csak magaddal törődj! – Igen, igen – bólintott Bruni. – De nem szeretném, ha nyugtalankodnál miattam. – Pedig ezt hiába próbálod megtiltani – szólt gyöngéden. – De hát neked nem lenne szabad felizgatnod magad, úgy értem, pont neked, hiszen… te is… – Gyorsan ajkába harapott. – Mi van énvelem? – kérdezte, és leült a székre, amit az orvos készített oda. Megfogta Bruni kezet.

Az asszony ránézett és hallgatott. – Mit tudsz rólam? – kérdezte a férfi határozottan. – Mindent, Heribert – válaszolta halkan. – Éppen ezt nem akartam – felelte megindultan. – Látod – mosolygott —, én sem akarom. – Nahát milyen ostobák vagyunk – szólt, és megsimogatta Bruni kezét. – Újra összetalálkoztunk, most, amikor egy hosszú, gazdag életre tekinthetünk vissza. Megöregedtünk, Bruni. Nem kell a tükörbe néznünk, a testünk is mutatja. De hát ez így van rendjén, ugye? Brunhilde nem szólt semmit, csak némán és várakozással tekintett barátjára. – Amikor annak idején végigcsináltattam az összes vizsgálatot, és megtudtam az eredményt, rettenetesen kétségbe estem, és elbizonytalanodtam. Még azon is gondolkodtam, beleegyezzek-e egyáltalán a műtétbe – kezdett hozzá halkan, mintha csak magának mondaná. – Azt hittem, úgysincs értelme, s elérkezett a vég… De aztán dr. Frank mindent elmagyarázott, és meggyőzött arról, hogy van esélyem. Akkor rájöttem, hogy nem szabad olyan hamar feladni. Frank doktornak is ez volt a véleménye, s ajánlott egy könyvet, amely a pozitív gondolkodásról szól. Szívesen kölcsönadom neked is, Bruni. – De attól nem nyerjük vissza az ifjúságunkat, Heribert – felelte –, sem az egészségünket. – Az elsőt valóban nem, de az utóbbit igen. Majd meg fogod látni. Ami pedig a kort illeti… Bruni, én megtanultam, hogy tudatosan éljek át mindent. Örülök minden napnak, amikor reggel felébredek. Azt is tudom, hogy lehet, hogy az utolsó. Tudatában vagyok mindig. De éppen ezért örülök mindennek. És hogy újra találkoztunk, ez a legszebb ajándék számomra. – Nekem is, Heribert. – Na látod! – Megjött a mentő. – Cosima von Klingner lépett be, utána pedig a mentősök a hordággyal. – Otthon majd összekészítek néhány dolgot – ígérte meg Cosima. – Rögtön be is viszem a klinikára.

– Ó, végtelenül sajnálom – mentegetőzött Brunhilde. – Ugyan már, ez bármelyikőnkkel előfordulhat, ugye, Clausnitzer úr? – nyugtatgatta Cosima. – Beküldjem akkor azt a könyvet? – tudakolta Heribert Clausnitzer. – Feltétlenül – bólintott Bruni. – De vajon egyedül elboldogulok-e vele? – töprengett. – Majd én segítek! Bruni mosolyogva intett neki, amikor a mentősök kivitték a vadászteremből.

****

A Velencében eltöltött napok valósággal egymásba folytak, s amikor Maria később visszagondolt rá, úgy érezte, mintha egyetlen napfényes, derűs nap lett volna az egész. Aleksander olyan volt, mint egy kamasz. Kéz a kézben sétáltak az utcákon, és egészen másképpen ismerkedtek a várossal, mint a turisták. Persze néhányszor ők is gondolába ültek, de szívesebben fedezték fel a régi Velencét séta közben, kézen fogva, így rótták fáradhatatlanul a csatornák partjait, az utcácskákat. Egy egész héten át… A hét végén azonban megjelent Hendryck a Los Angeles-i repülőjegyekkel. És ettől a pillanattól kezdve a „kamasz” megszűnt létezni. Aleksander újra a régi tökéletes, hűvös üzletember volt. A repülőben Maria előtt ült, Hendryck mellett, és az úton is dolgozott. Természetesen sokszor hátranézett feleségére, és udvariasan megérdeklődte, hogy érzi magát. Az étkezések idejére odaült mellé, hely volt bőven, hiszen első osztályon repültek. Maria a repülést akár élvezni is tudta volna, ha nem kerültek volna bele egy-két kisebb légörvénybe az Atlanti-óceán fölött. De óráról órára rosszabb lett a hangulata, nagyon nyomorultul érezte magát.

Velencében boldog volt Aleksanderrel. De most… Vajon melyik Aleksander az igazi, az, aki Velencében volt, vagy pedig aki itt ül a repülőn? Los Angelesben a repülőtéren egy magángép várta őket, ezzel mentek Palm Springsbe. – Ez a tied? – csodálkozott Maria. Aleksander bólintott, és felsegítette a lépcsőn. – Vezetni is tudod? – kíváncsiskodott. Aleksander megrázta a fejét. – Van egy pilótám is – magyarázta. – Repülés közben így azt csinálom, amihez jobban értek: dolgozom. A pilóta pedig jobban vezet, mint én, ugye, Hendryck? Aleksandernek ez volt az életfelfogása. Amit csinált, azt tökéletesen tette. A Palm Springs melletti kis reptéren már ott állt egy óriási limuzin, sofőrrel. – Ez lesz a te kocsid, ha itt tartózkodunk – közölte Aleksander beszállás közben Mariával. – Persze, kapsz még egy kisautót is, ha te szeretnél vezetni, de nagyobb utakra ezt a nagy kocsit használd! Ezután az autó kigördült, és a széles úton besoroltak a megfelelő sávba. Minden nagyon nyugodtan, kapkodás nélkül történt, nem úgy, mint Európában. Aleksander bólintott, amikor Maria ezt meg is jegyezte. – Ennek a sebességkorlátozás az oka. Meg az, hogy mindenki be is tartja, nem úgy, mint Európában – fűzte hozzá nevetve. Maria kíváncsian nézett ki az ablakon. Mindenütt pálmákat, valóságos pálmaligeteket látott. – Ezért hívják „Palm Springs”-nek, a szomszédos helységet pedig „Palm Desert”-nek, amelynek a második tagja pusztát jelent. Igen, a sivatag kellős közepén vagyunk. De ne úgy képzeld el, mint az afrikai vagy az ázsiai sivatagokat! Majd meglátod, ha egyszer a magasvasúttal bemégy Los Angelesbe, mindenütt termékeny vidékek vannak. Kimehetsz majd egy datolyaültetvényre is, csodálkozni fogsz, mennyi fajtát látsz ott. Óriási farmok, golfpályák, bevásárlóközpontok, elegáns éttermek mellett suhantak el.

– Megérkeztünk – állapította meg Aleksander. Hangtalanul kinyílt egy széles kapu. Egy csodálatosan szép parkon haladtak át, amely tele volt virágzó bokrokkal, s pálmákkal szegélyezett fasor vezetett egy fehér, kétemeletes házhoz. – Mostantól a te házad – mondta Aleksander, és kisegítette Mariát az autóból. Pompás, minden kényelemmel ellátott, világos, ízlésesen berendezett otthon volt. Egy csapatnyi személyzet tartotta rendben a házat és a parkot. Mariának semmit sem kellett csinálni, az égvilágon semmit. Neki csak a feleség szerepe maradt, ha Aleksander történetesen Palm Springsben tartózkodott, ez azonban meglehetősen ritkán fordult elő. – Majd megszokod – vigasztalta a férje egyszer, amikor Maria szóba hozta a dolgot. – Minden másképp lesz, ha megismerkedsz az itteni emberekkel. De ebben tévedett. Maria ugyan megpróbálta jól érezni magát a partikon, amelyeken Aleksander bemutatta feleségét a társaságnak, de a fiatalasszony minden estélyt, sőt minden embert egyformának talált. Persze lehet, hogy ez csak azzal függött össze, hogy Aleksandert mindnyájan nagy-nagy tisztelettel vették körül, amely elsősorban sikerességének és gazdagságának szólt. Ennek köszönhetően a férfi nevét is úgy ejtették ki, ahogy elvárta, tehát az eredeti kiejtés szerint, nem pedig angolosan, jóllehet majd beletört a nyelvük. Azt sem engedte, hogy felesége nevét „Mary”-re fordítsák, mindig csak „Mariá”-nak szólíttatta. Eleget is tettek kérésének, hiszen gazdagsága miatt mindenki nagyra becsülte. – Ez téged zavar? – kérdezte csodálkozva, amikor Maria szóba hozta. – Igen, zavar – válaszolt szűkszavúan, amire a férfi csak vállat vont. Maria bármennyire igyekezett is, később sem érezte otthon magát a Palm Springs-i házban. – Hétvégére Floridába repülünk – közölte férje egy napon. – Szállodában szeretnél lakni vagy a napelsi házunkban? – Milyen az a nyaraló?

– Ó, egészen gyönyörű, ez volt az egyik első ingatlanom. Egy szokványos kis lak, közvetlenül a tengerparton. Már régen jártam ott… Mariának tetszett a házikó. Különösen azért, mert ott egyáltalán nem volt személyzet, így mindent neki kellett csinálnia, még a főzést is. Aleksander el volt ragadtatva az ételektől, amelyeket Maria feltálalt, és a víkendből két hét lett, amely olyan volt, mint a velencei nászút. – Tulajdonképpen itt szeretnék lakni – vallotta be Maria, amikor Aleksander New Yorkba készült. A férfi ebbe szó nélkül beleegyezett, bár szerette volna, ha felesége vele tart. Amikor visszafelé utazott Los Angelesbe, megállt Napelsben, és megint ott töltött egy hetet. – De a jövő héten feltétlenül Európába kell mennem – szólt. – Jó lenne, ha elkísérnél, mert több hétbe is beletelik, míg visszajövök. Maria bólintott. Hátha Grünwaldba is ellátogathatna, ha Aleksandernek nincs ellene kifogása. – Lehet – hagyta rá férje. – Pontosan még nem tudom. – Csak éppen felvetettem – felelte Maria. Természetesen alkalmazkodni fog Aleksanderhez. Tudta, hogy férje is megpróbálja majd teljesíteni az ő kívánságát, ha csak egy mód van rá. Mindig kölcsönösen tekintettel voltak egymásra.

****

A grünwaldi látogatás mégsem sikerült, mert Aleksander többnyire Németország északi részén, illetve Skandináviában tartózkodott. Maria csak telefonon tudott beszélni a nagynénikkel. Így tudta meg azt is, hogy Sebastian megkapta a kórházi állást Garmischban, s már nem is lakik Grünwaldban. Ennek őszintén örült. Beköszöntött a november, a rá jellemző, kellemetlen időjárással.

– Legfőbb ideje, hogy hazamenjünk – szólt Aleksander dideregve. – Legkésőbb holnapután visszarepülünk. Nos… – Kissé bizonytalanul nézett Mariára. – Velem jössz Palm Springsbe, vagy inkább Napelsbe mégy? Akkor ugyanis több hétig is egyedül kell lenned, mert Kaliforniában lesz dolgom. – Te hogy szeretnéd? – tudakolta Maria. – Gondolom, ez egy pillanatig sem kétséges, vagy igen? – Sokszor már nem is tudom – suttogta a fiatalasszony. A férfi szinte rémülten nézett rá. – Hát olyan rossz férj vagyok én? – szakadt ki belőle. Nem, nem. Továbbra is mindig, mindenben tökéletes volt. Legalább egyszer jött volna ki a béketűrésből! Csak egyszer esett volna meg, hogy öklével veri az asztalt és követeli: „Azt akarom, hogy velem maradj! Nem tűrök ellentmondást!” De ilyesmi soha nem fordult elő. Így aztán megint a Palm Springs-i házban éldegéltek… – Talán megtanulhatnál golfozni – javasolta Aleksander. – Hányódik itt valahol egy golfkocsi, de vehetünk újat is. A golfpályán sok kellemes emberrel találkozhatsz. Na igen. Sokan egész nap a golfpályán ütötték agyon idejüket. Kedvesek is voltak, de ez csak a látszat volt. „How are you – hogy vagy?” – hangzott a mindenkinek szóló üdvözlési formula, de nem is vártak rá feleletet. Csak meg kellett ismételni ugyanezt a mondatot, esetleg a „you” szót hangsúlyozva. Olyankor előfordulhatott, hogy az ember azt a választ kapta, hogy „O-fine”, tehát: „jól”. Ebből aztán komikus esetek is adódtak. Például a napokban történt, hogy az egyik ismerőst úgy arcon találta egy golflabda, hogy kórházba kellett vinni. Mivel pedig Maria a szokásos köszönést nemcsak gépiesen elhadarta, a férfi fájdalomtól eltorzult arccal ugyan, de azt válaszolta, hogy „Ofine”. Nem, egyáltalán nem fűlt hozzá a foga, hogy ezekkel a „kedves” emberekkel golfozzon. – Akkor próbálkozz meg a tenisszel! – tanácsolta Aleksander. – Szerződtess magadnak egy edzőt! Ez meg is történt. De Maria legjobban úszni szeretett. Nem az otthoni medencében, hanem inkább elment a teniszklub uszodájába.

Egyrészt mert az nagyobb volt, és lehetett távra vagy időre úszni, mint a sportolók. Másrész, sokszor találkozott ott egy szintén német származású fiatalasszonnyal. Hellának hívták, mindig honvágy gyötörte, és Maria megpróbálta vigasztalgatni. Szokatlan volt a karácsony is. Azonkívül, hogy elég meleg volt, inkább a német farsangra emlékeztetett. Mindenütt csupa csillogás, ragyogás. Még a műanyag fenyők fényei is a legkülönbözőbb színekben pompáztak, hol kigyulladtak, hol kialudtak. A jobb oldali szomszéd az egyik pálma ágai közé beszerelt egy hangszórót, amely kora reggeltől késő estig karácsonyi dalokat bömbölt, mindig ugyanazokat, s ugyanabban a sorrendben. Maria egyenesen örült, amikor a karácsony két nagyszabású estéllyel véget ért. Aleksandertől egy csodaszép briliáns nyakéket kapott, a hozzá illő fülbevalóval, karkötővel és két gyűrűvel. Ő egy pulóvert kötött férjének, de hirtelen rádöbbent, mennyire értelmetlen ajándék is ez, hiszen Palm Springsben mindig meleg van. Aleksander azonban örült a meglepetésnek. Nagyon is jól ki tudja majd használni a pulóvert, ha legközelebb Európába repül. Valósággal gyöngéden simogatta végig a puha gyapjút. Telt az idő, beköszöntött a tavasz. Szinte egyik óráról a másikra minden virágba borult. Egész nap nagy volt a forróság. Maria váratlanul gyengélkedni kezdett. – A hőség az oka – nyugtatta Aleksandert, aki aggódva vizsgálgatta, és orvoshoz akarta küldeni. – Érdekes, régebben mindig jól viseltem a meleget… – Lehet, hogy a nagy szárazság miatt van – töprengett a férfi. – Sokan nehezen bírják. Semmiképp sem töltheted itt a nyarat! – jelentette ki határozottan. – Napels se lenne megfelelő. Elviszlek Európába, majd ott keresünk valami jó helyet, oké? Maria hálásan bólintott. Claasen valóban végtelenül figyelmes, odaadó, gondos férj volt.

****

Ó a párizsi tavasz! Maria a Charles de Gaulle térről sétált a Champs-Elysées-n át a Concorde tér felé. A Louvre-hoz akart eljutni, de aztán leült egy padra, egy nagy medence mellé, és arcát a nap felé fordította. Mielőtt Aleksander Moszkvába repült volna, egy szűk hetet töltött vele a Szajna-parti metropoliszban. Természetesen a férfi számára ez nem volt igazi kikapcsolódás, éppen ellenkezőleg. A párizsi orosz követtel jó néhány megbeszélést le kellett bonyolítania, amíg a moszkvai utazáshoz szükséges iratokra sikerült az összes pecsétet és aláírást megszerezni. Aleksander nagyon sokat várt ettől az úttól. A Szovjetunióban tulajdonképpen óriási kereslet volt minden iránt. A legmagasabb kormánykörökből is figyelemmel kísérték Aleksander látogatását. A követ azt is közölte, hogy még a Kremlben is fogadják majd. Maria szívesen elkísérte volna a férjét, de sajnos, ilyen rövid idő alatt nem tudták elintézni a beutazáshoz szükséges papírokat. Ezért aztán úgy döntött, hogy néhány napig még Párizsban marad, utána pedig leutazik délre, esetleg a Cote d’ Azur-re. Gyermekkorában már járt egyszer a szüleivel Antibes-ben. Bár az emlékei elhalványodtak, annyi azonban még derengett, hogy nagyon jól érezte ott magát, ezért is vágyott vissza. Még a kis hotel neve is eszébe jutott, ahol akkor laktak, „Miramare”-nak hívták, de vajon megvan-e még? Ma este majd megtudakoltatja a párizsi hotel portásával, s foglaltat magának egy szobát. Két-három napig azonban még mindenképpen Párizsban marad, hogy néhány apróságot megvegyen. Már eddig is jócskán vásárolgatott, s ennek Aleksander szinte jobban örült, mint ő. Igaz, ami igaz, nem rossz dolog, ha az ember mindent megvehet, ami tetszik, s nem kell az árcédulát lesni. De azért a vásárlásban is el lehet fáradni rendesen. – Menj taxival! – javasolta Aleksander többször is. Ám Mariának éppen az utcai kóborlások tetszettek, és hirtelen rájött, mennyire nélkülözte ezt Amerikában. Ott autóval megy az ember a kilométerekre levő bevásárlóközpontig. Ezek többnyire hatalmas csarnokok, számtalan

üzlettel és áruházzal. Még keresztülvergődni is elég rajtuk. Mindig az a mesterséges fény, s csupa légkondicionált helyiség! – Maria! Felriadt, mert azonnal megismerte a hangot: Sebastian állt előtte. – Nahát, micsoda véletlen! – mondták egyszerre. – Mit keresel itt? – kérdezték megint csak egyszerre, s egymásra nevettek. – Nos, én egy orvoskongresszuson veszek részt – magyarázta Sebastian. – Látom – felelte Maria szárazon. – Komolyan! – erősítgette. – A tudományos ülésnek már vége, de van még hátra egy-két program. Jelenleg a Louvre, ám én meglógtam. Ez jellemző volt rá! Maria magába fojtott egy mosolyt. – Na és te? – tudakolta Sebastian. – Én pont a Louvre-ba készülök. – Jaj ne! – A fiú leült mellé. – Csak ne most! Egy darabig némán ültek egymás mellett. – Tulajdonképpen mit csinálsz Párizsban? – szólalt meg Sebastian. – Átutazóban vagyok, s egy kicsit maradok, mert olyan gyönyörű… – Meg egy kis bevásárlás, sétálás, igen, igen, értem már – tette hozzá a fiatal orvos mosolyogva. – És mondd… egyedül vagy itt? – Pillanatnyilag igen – felelte Maria. – A férjem most… – Hirtelen abbahagyta, Aleksander ugyanis nem szerette, ha üzleti ügyeiről tájékoztatást adott. Moszkvával kapcsolatban meg pláne nem. Bár kelet és nyugat viszonya az utóbbi időben sokat javult, ott azért még be kellett tartani bizonyos játékszabályokat. – A férjem üzleti úton van – fejezte be a félbeszakított mondatot. – Vagy itt találkozunk még Európában, de lehet, hogy majd csak Amerikában. Sebastian nem szólt semmit, csak később jegyezte meg, mintegy mellékesen: – Nekem is van még néhány üres napom. Nos… – tette hozzá egészen más hangnemben, megfogta Maria kezét, s felállította a

padról. – Most pedig elmegyünk egy hangulatos kis kávézóba. Ne is ellenkezz! – mondta határozottan, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. – Hiszen amikor megittuk együtt azt az utolsó üveg bort, megfogadtuk, hogy mindig jó barátok leszünk. Vagy már nem emlékszel? Maria bólintott, és szótlanul elindultak. Tulajdonképpen valóban örült, hogy újból találkoztak. – Jól vagy? – kérdezte, amikor már a kávézóban egy asztalka mellett üldögéltek, s a pincér kihozta a kávét. – Kitűnően! Tulajdonképpen az… „… az apósom helyett vagyok itt” – akarta mondani, de idejében abbahagyta a mondatot. Nem kell erről Mariának tudni. – … a főnökömet képviselem – fejezte be gyorsan. – A professzornak nem volt kedve hozzá. Mivel én még nem jártam Párizsban, engem küldött el. – Ilyen jó kapcsolatban vagytok? – érdeklődött Maria. – A lehető legjobban. Ráadásul még néhány nap szabadságot is kaptam, amit különösen tudok értékelni, pláne hogy most összefutottunk. – Holnapután a Cote d’ Azur-re készülök – vágta rá gyorsan a fiatalasszony. – Pontosabban Antibes-be. – Van tehát két napunk – mondta a fiú, és megfogta Maria kezét. Olyan erősen tartotta, hogy a lány hiába próbálkozott, nem tudta kiszabadítani. – Két napunk, Maria! – ismételte. – Vagy nem is örülsz, hogy találkoztunk? – De igen – vallotta be őszintén. – Csak… – Csak? – kérdezte Sebastian, amikor a lány félbehagyta a mondatot. – Semmi, semmi! Mérges volt magára, s megcsóválta a fejét. Mi van abban, hogy találkozott Sebastiannal? A fiú figyelmesen vizsgálgatta Maria arcát, miközben beszélgettek. Szép asszony lett belőle, vonásai lágyabbak lettek, tekintete kicsit fátyolos volt, s ez titokzatossá tette. Régebben mindig nagyon egyenes és nyílt volt. Sebastian úgy találta, hogy a mostani Maria sokkal bájosabb és vonzóbb, mint a hajdani. Szája körül

azonban volt egy vonás, amelynek okát minden férfi szívesen kiderítette volna. Persze megkérdezhetné tőle, boldog-e. Mint régi, jó barátnak, joga lenne hozzá. Biztosan igennel válaszolna. De hogy vajon tényleg boldog-e, azt nem tudná meg. – Most már mennem kell – szólalt meg Maria váratlanul, mintha csak kitalálta volna Sebastian gondolatait. – Elviszlek a hotelbe, nem, ne is tiltakozz! Intett a pincérnek, fizetett és elindultak. Pár perc alatt odaértek. – Itt laksz? Ez igen! – Sebastian tekintetével végigpásztázta az épület homlokzatát. Maria az egyik legelőkelőbb és legdrágább szállodában lakott. – Látod, ezt én soha nem tudtam volna neked megadni. – Sebastian! – Maria fejcsóválva nézett rá. – Bocsáss meg! – mosolygott. – Nem úgy értettem. Ugye ma este még találkozunk? – Nem tudom… – vonakodott Maria. – Nagyon kérlek! – Na jó, de csak akkor, ha nem teszel ilyen ostoba megjegyzéseket. – Becsületszavamat adom rá – ígérte meg. Gyorsan megbeszélték, mikor jöjjön érte a fiú.

****

Már jóval elmúlt éjfél, amikor Maria visszatért a hotelszobájába. Az összes lámpát felkapcsolta, és a tükör elé állt. Figyelmesen vizsgálgatta arcát, s felidézte a Sebastiannal töltött estét. – Nagyon megváltoztál – állapította meg a férfi. – Mi van veled? – Mi lenne? – Nem tudom – hangzott a fiú válasza. – De tudni akarom! – fűzte hozzá olyan hangon, amelyet a fiatalasszony nagyon is jól ismert…

A tükörből most nagyon világos, kék szemek néztek vele farkasszemet. Arca barnára sült, a Palm Springs-i tartózkodás után ebben nem volt semmi meglepő… Szeme mintha nagyobb lett volna, mint régen, de ez csak azért tűnt így, mert arca keskenyebb lett. Vonásai mégis lágyabbnak hatottak. A szája pedig… Maria hátat fordított a tükörnek, és eloltogatta a villanyokat. Bement a fürdőszobába, hideg vizet eresztett kezébe, majd megnedvesítette az arcát. Észre sem vette, hogy közben a ruhája is csupa víz lett. De Sebastian csókjait még mindig ott érezte az ajkán. Minden erejével tiltakozott ellene, el akarta magától taszítani a férfit, ám az nagyon erősen szorította magához, és egyre szenvedélyesebben csókolta, míg végre mégiscsak sikerült a lánynak kiszabadulnia. Ezek a csókok azonban távolról sem voltak kellemetlenek. Ezért döntött úgy, hogy másnap, még reggeli előtt, foglaltat a portással egy szobát Antibes-ben, a Miramare Hotelben, ha az még megvan, és legkésőbb holnap délig elhagyja Párizst anélkül, hogy Sebastiannal még egyszer találkozna! Alighogy lefeküdt, csengett a telefon. – Bocsáss meg, drágám – hangzott fel Aleksander hangja a vonalban. – Tudom, hogy ott még késő éjszaka van, de egyszerűen hallani akartam a hangodat! Mondj gyorsan valamit! – Mit mondjak, Aleksander? – Mondd, hogy jól vagy, hogy szeretsz! – Jól vagyok, Aleksander – szólt csendesen. – És… és… szeretlek. És arra kérlek, gyere minél hamarabb! Ám ezt már úgy látszik, férje nem hallotta meg, a vonalat szétkapcsolták. Egy női hang mondott néhány szót oroszul, egy másik pedig franciául, majd a portás kérdezte meg, hogy a madame beszél-e még. – Nem – szólt Maria. Letette a kagylót, és azt kívánta, bárcsak meghallotta volna Aleksander a kérését… A Miramare Hotel még megvolt Antibes-ben.

– De ez egy nagyon egyszerű, nem túl elegáns szálloda – figyelmeztette a fiatalember. – Nagyon sok jobbat is lehet találni Antibes-ben. Mégis lefoglalt Mariának egy erkélyes, tengerre néző, egyágyas szobát. A vendég kívánsága parancs, s ha a madame a „Mirama-re”ban akar megszállni, akkor ezt tiszteletben kell tartani. Még nem volt tizenkét óra, amikor Maria a Cote d’ Azúr felé induló expresszvonatra felszállt. Délután már hiába várja Sebastian, hogy felhívja. Meg fogja érteni…

****

A város, amit Maria viszontlátott, hasonlított is a régi Antibeshez, meg nem is. Mindenesetre sok minden megváltozott, hiszen csaknem húsz év telt el azóta, hogy szüleivel ott nyaralt. Családi házakból, nyaralókból új városnegyedek, szállodák, szórakozóhelyek, üzletek épültek. De a helység még mindig nagyon vonzó volt, s Maria nem bánta meg, hogy idejött. Annak is örült, hogy a Miramare Hotelt választotta. Barátságos, kedélyes kis szálloda volt, s olyan otthonos hangulatot árasztott, amely a nagy luxushotelekben csak ritkán fordul elő. Aleksandert nem tudta elérni, hogy értesítse új tartózkodási helyéről, ezért a Los Angeles-i irodát hívta fel, onnan majd tájékoztatják. De így legalább megtudta, hogy jó egy hét múlva várják haza a férfit. Ennek nagyon megörült, és megüzente, hogy akkorára ő is Palm Springsbe érkezik. Most szobája erkélyén álldogált, s az utcán át a strandot kémlelte. A tenger áttetsző türkizkék színe meg-megcsillant, ez legalább nem változott semmit. Felvette az egyik fürdőruhát, amit Párizsban vásárolt, és elhagyta a szállodát. Nem volt könnyű átjutni az utca túloldalára, mindkét irányban óriási volt a forgalom.

Szerencsére a strandon talált egy kis zugot, amely még nem volt olyan túlzsúfolt. Igaz, jó darabot kellett gyalogolni, azt hitte, már Antibes-et is elhagyta. Ezért örült, hogy strandtáskájába berakott néhány szem gyümölcsöt, így nem kell délben visszamennie a hotelbe. Amúgy sem volt mostanában étvágya. Biztosan a sok éttermi koszt az oka. Bármilyen jó is volt, néha az ember vágyott valami egészen egyszerű ételre. Például kolbászos lencselevesre, desszertnek pedig kására gyümölcsléöntettel. Valami ilyesmire… Amikor Maria késő délután visszament a hotelbe, azzal fogadták, hogy valaki várja. A hall egyik foteljében Sebastian ült!

****

Négy nap múlva Maria visszatért Párizsba. Még aznap este New Yorkba akart repülni, onnan pedig Los Angelesbe. Sokkal hamarabb, mint ahogy eredetileg eltervezte. Hogyan is történt ez az egész? Párizsban Sebastian odatelefonált a szállodába, mert Maria nem jelentkezett, jóllehet megbeszélték. Közölték, hogy a madame elutazott. – Antibes-be? – kérdezte a férfi. – Igen – hangzott a válasz. És mivel ugyanaz a portás volt szolgálatban, aki Mariának a szobafoglalást intézte, azt is meg tudta mondani, hogy a fiatalasszony melyik hotelben szállt meg. Ilyen egyszerű volt az egész! – Van még három napom – szólt Sebastian –, s együtt fogjuk eltölteni. Ő is a „Miramare”-ben vett ki egy szobát. Ugyanazon a folyosón, ahol Maria is lakott, csak a másik végében. És utolsó éjjel bement régi barátnőjéhez. Olyan volt, mintha sohasem szakadtak volna el egymástól. A férfi ajkai ugyanazokat a szerelmes szavakat suttogták, mint hajdan, becézgetései ugyanolyan meghittek voltak most is. – Nem tudlak elfelejteni – suttogta Sebastian. – Soha, soha!

Maria sem tudta elfelejteni. Most pedig Aleksanderrel kell beszélnie… Még nem jött haza, nem volt az irodájában sem. Várnia kell néhány napig, közölték. Amikor Aleksander megérkezett Los Angelesbe, azonnal telefonált Palm Springsbe. – Ne haragudj, Maria, de csak pár nap múlva tudok odamenni. Sürgős megbeszélések, legjobb, ha itt maradok. Kérlek, értsd meg! Ezért a fiatalasszony ment Los Angelesbe. Feltétlenül beszélnie kellett vele. Tartozott neki ennyivel, ez így nem mehetett tovább, nem akarta, hogy akár egyetlen nap is ebben a tisztázatlan helyzetben teljen el. Majdnem félóráig kellett az előszobájában várakoznia, míg férje időt tudott rá szakítani. Az íróasztala mögül nézett rá, amikor Maria belépett az irodába. Pontosan úgy, mint amikor először találkoztak, jutott önkéntelenül is eszébe a fiatal nőnek. Csak ez az íróasztal, terjedelmét tekintve, sokkal jobban illett hozzá, mint amelyik Grünwaldban volt. – Maria! – Fel akart állni, meg akarta kerülni az íróasztalt, hogy előrejöjjön, de felesége egy kézmozdulattal megakadályozta ebben, így ülve maradt. – Kérlek, foglalj helyet – mondta kicsit elbizonytalanodva, de az asszony csak a fejét rázta. Inkább állva maradt. Még így is nehezére esett, hogy elmondja, amit akart. Többször is megcsuklott a hangja, míg nagy nehezen kinyögte: – Megcsaltalak, Aleksander. A régi barátommal. Szünetet tartott, de a férfi nem szólt semmit. – Véletlenül találkoztunk Párizsban – folytatta. – Én… „Én nem akartam” – szerette volna hozzáfűzni, de ez úgyis olyan abszurd lenne. Ha nem akarta volna, nem történt volna meg! – Szeretnék elválni tőled, Aleksander – mondta inkább. Claasen továbbra is hallgatott. – Mert… mert… a becsület így kívánja. – Csak ezért? – szólalt most meg Aleksander. – Tartozom neked ennyivel – felelte.

Te jóságos ég! Miért maradt a férfi ilyen nyugodt? Miért nem ugrott fel, miért nem őrjöngött, szitkozódott, üvöltözött vele? Semmi ilyesmi nem történt. Továbbra is ült íróasztala mögött, és figyelmesen nézett felesége arcába. – Mindennel egyetértek, amit szeretnél – jegyezte meg. – Egyetlen feltétellel: négy hétig külön élünk egymástól, és te még egyszer mindent végiggondolsz, s ha majd akkor is ugyanúgy látod, beleegyezek a kérésedbe. Ez minden? Maria egy darabig még várt, hátha mond még valamit. De a férfi hallgatott, s állhatatosan nézett rá. – Köszönöm – szólt Maria végül. – Köszönöm, Aleksander. Claasen bólintott. – Hol szeretnéd tölteni ezt a kis időt? Napelsben? Mariának is megfordult ez a gondolat a fejében, de hamarosan elvetette. – Európába repülök, Grünwaldba megyek – szólt, és mindent elkövetett, hogy ugyanolyan nyugodtnak tűnjön, mint Aleksander. Férje megint bólintott. – Akkor hát mindent megbeszéltünk – jegyezte meg Maria, s ez inkább kérésnek tűnt, mint megállapításnak. Aleksander azonban válasz helyett csak egy beleegyező kézmozdulattal reagált. – Minden jót, Aleksander – köszönt el Maria, és elfordult. – Viszontlátásra, Maria – búcsúzott. – Még majd találkozunk. A lány szótlanul elindult az ajtó felé. Bár a helyiség nem volt túlságosan nagy, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, míg elérte az ajtót. – Maria! – hallotta Aleksander hangját, amikor már éppen a kilincsre tette a kezét. Nem fordult vissza, de teste megfeszült a várakozástól, hogy vajon mit akar még férje mondani. – Elfelejtetted Velencét? – suttogta. A fiatalasszony most mégis megfordult. – Egy hétig tartott, Aleksander. Egyetlen, röpke hétig… Úgy tűnt, a férfi még mindig akart mondani valamit, de csak sóhajtott egy nagyot, és nem szólt semmit. Maria gyorsan kilépett az irodából.

Amikor Palm Springsbe megérkezett, lázas munkába kezdett. Becsomagolt két bőröndöt, egy utazótáskát, és éppen fel akart hívni egy utazási irodát, amikor megszólalt a telefon. Hendryck volt, aki közölte, hogy Aleksander megbízásából holnaputánra a frankfurti gépre foglaltatott egy helyet, s a jegy az indulási csarnokban átvehető. – Mr. Claasen arra kért, emlékeztessem önt, nehogy elfelejtse magával vinni a hitelkártyáit – fűzte még hozzá. Maria feszülten figyelte Hendryck szavait. Vajon mit jelenthetett ez a megbízás? Természetesen hitelkártyáit mindig magánál tartja, még egy egyszerű utazáskor is. Tehát Aleksander üzenetének biztosan van valamilyen különleges mondanivalója is. Rögtön meg is fejtette. A férje így akarta tudtára adni, hogy a válásig minden tekintetben gondoskodik róla, beleértve az anyagiakat is. Hogy Hendryck közben mire gondolt, azt a hangja egyáltalán nem árulta el. – Kijön még ide ma este vagy holnap a férjem? – kérdezte Maria, inkább csak azért, hogy mondjon valamit. – Mr. Claasen végtelenül sajnálja – hangzott a vonalban. – Holnap reggel Kanadába repül, ezért úgy tervezi, hogy Los Angelesben tölti az éjszakát. A gép ugyanis nagyon korán indul – fűzte még gyorsan hozzá. – Köszönöm, Hendryck – felelte Maria, és nem tudta, szomorúságot vagy megkönnyebbülést érez-e. Mindenesetre nagyon megrázta, hogy Aleksander ilyen könnyen napirendre tért a dolog fölött.

**** A Klingner Művészotthonban még senki sem tudott Maria közelgő látogatásáról.

Cosima von Klingner most is minden reggel elment Parsifallal a péksüteményekért a Wendisch Sütödébe, ahol a kutya is megkapta járandóságát, a szokásos egy darab kekszet. Az idős hölgy Martha nővérrel most is ugyanabban az időpontban s ugyanazon az utcasarkon találkozott. Mindig volt annyi idejük, hogy néhány barátságos szót váltsanak egymással. – Jól vannak? – érdeklődött többnyire Martha nővér, és meg volt elégedve, ha Cosima igenlően válaszolt. A nővér ugyanis tudta, hogy főnöke a filigrán, ezüsthajú énekesnőt szívpanaszokkal kezeli. Bruni annak idején három hétig feküdt a Waldner Klinikán, ahol az orvosok végül krónikus szívgyengeséget állapítottak meg. Brunhilde Doering tulajdonképpen dr. Rolf Büttner páciense volt. A Waldner Klinika belgyógyászati osztályának szívspecialistája az idős hölgyet „totál kikészítette”, ahogy ezt Martha a maga módján megfogalmazta. De nagyon is jól tette az orvos, hogy egy kicsit ráijesztett a páciensre. Lehetetlen nyakkendői ellenére ugyanis Büttner doktor tekintélyes, elismert szakember volt. Hát igen, mindnyájunknak van valami bogara. Brunhilde Doering mindenesetre tudomásul vette, hogy már nem teljesen egészséges. Rendszeresen eljárt a rendelőbe, jó beteghez illően beszedegette a tablettáit, s lehetőleg kerülte a konyhasót tartalmazó ételeket. Kezdetben éppen az utóbbival volt probléma. A terápia ugyanis nem hozta meg a várt javulást. Kiderült, hogy Bruni nem akart bonyodalmakat a főzés körül, ezért hát mindent megevett, amit az „Istenek alkonyá”-ban feltálaltak neki. De most már ez is megoldódott. A szakácsnő nem sózta meg annyira az ételt, inkább más, ártalmatlan fűszerekkel ízesítette, ez egyébként a ház többi lakójának is csak hasznára vált. A beteg pedig lemondott minden olyan élelmiszerről, amely sót tartalmazott. Öreg barátjának egészséges életszemlélete sokat segített neki, hogy legyőzze elkeseredését. Mindennap rendszeresen jártak sétálni, akármilyen volt is az idő. Ott lépegettek egymás mellett, kényelmes, nyugodt tempóban, miközben teljesen belemerültek a beszélgetésbe.

Ők vették észre Maria megérkezését is. Éppen sétáról tértek vissza, mikor jött egy taxi, és Maria szállt ki belőle. A sofőr a csomagtartóból két óriási bőröndöt emelt ki, s a ház kapujához cipelte. – Úgy látszik, hosszabb időre jön – állapította meg Heribert. – Én is azt hiszem – helyeselt az asszony. Még mielőtt odaértek volna az otthonhoz, Maria becsengetett, Senta gyorsan ajtót nyitott, meglepődve felkiáltott, és valósággal behúzta Mariát a házba. Amikor Bruni és Heribert beléptek a hallba, meglehetősen nagy zűrzavar fogadta őket. Ott hevert a két hatalmas bőrönd meg egy utazótáska, Maria a két nagynénjével beszélgetett. Diane kíváncsian csattogott le a lépcsőn, mögötte Clarissával. Parsifal pedig mindenkit körülugrált, miközben hangosan ugatott. Bár Maria az összes lakót barátságosan üdvözölte, s még a kutya buksiját is megsimogatta, Heribert mégis úgy látta, hogy nagyon sápadt és kimerült. Cosima is ugyanezt állapította meg, miután gyors pillantást vetett a fiatalasszony arcára. – Beteg vagy, gyermekem? – kérdezte aggódva. Maria megrázta a fejét. – A repülés az oka – magyarázta. – Tizenöt óra Frankfurtig, kilenc óra az időeltolódás… olyan nehéz átállni. – Gyere, feküdj le az én szobámban! – javasolta Cosima. – Közben pedig rendbe hozzuk a tiedet. Nem tudtuk, hogy jössz. Miért nem jelezted? – Váratlanul határoztam el, hogy jövök – válaszolta, miközben nagynénjével felment a lépcsőn az emeletre. – Hosszabb ideig maradsz? – tudakolta Cosima. – Még nem tudom. Cosima fürkészve nézett unokahúgára, s amikor látta, hogy milyen szomorú az arca, nem szólt semmit. – Nem boldog – mondta később Sentának. – Biztos vagyok benne. – Ismerjük már annyira, hogy tudjuk, nem fog róla beszélni – vélte Senta. – Hátha mégis – reménykedett Cosima. Sajnos tévedett.

**** – Csak az időeltolódás meg az itteni éghajlat miatt van, higgyétek el! – magyarázta Maria gyengélkedésének okát, amely már majdnem egy hete tartott. – Nem vagyok én beteg. De idővel ő is aggódni kezdett. Néha egyáltalán nem volt étvágya, máskor meg hirtelen olyan éhség fogta el, hogy mindent megevett, amit csak elé tettek. Utána persze hányingere lett. A házvezetőnő főzött neki kamillateát, amelynek már a szagától is rosszullét környékezte. – Ki akarok menni a levegőre – szólt végül. – Megfulladok. Akkor egy kicsit jobban érezte magát, de utána megint szédelgett. Meg kellett valamiben kapaszkodnia. Megfogta a kerítést, amely mellett éppen végigtámolygott, s felkiáltott a fájdalomtól, mert tenyerébe belefúródott egy szálka. Szédülése egy csapásra elmúlt, de a szálkát nem tudta kiszedni, akárhogyan is piszkálta. A következő keresztutca éppen a Gartenstrasse volt, rögtön jobbra pedig dr. Frank rendelője. – Ma délután nincs rendelés – sajnálkozott Martha nővér, és figyelmesen ránézett a fiatalasszony sápadt arcára. Cosimától már hallotta, hogy Maria itthon van. Azt is tudta, hogy mostanában nem érzi jól magát. – Ó, hát ez a baj? – nézett Maria tenyerére. – Ne féljen, ezt én is ki tudom venni. – Egy pillanat alatt ügyesen eltávolította a szálkát egy csipesszel. – Jöjjön velem, még fertőtlenítem, nehogy begyulladjon! A nővér bement Maria előtt a rendelőbe. – Marie-Luise és én szerdán is ügyeletet tartunk. Megy is a munka, úgy bizony! Lehet, hogy a rendelő szaga okozta, de Mariának rögtön hányingere lett. – Én sem értem – jegyezte meg, mikor nagy nehezen összeszedte magát. – Még soha nem tartott ilyen sokáig.

– Micsoda? – Hogy a szervezetem alkalmazkodjon az időeltolódáshoz és ehhez a klímához. – Nem is az itt a baj – mondta Martha nővér. – Csinált már terhességi próbát? – Hogy… micsodát? – Terhességi próbát – ismételte meg az asszisztensnő. – Végül is ez természetes dolog, ha valaki nemrég ment férjhez. Ő már régen tisztában volt vele, mi van Mariával, ehhez nagyon jó szeme volt. – De akkor lenne valami más jele is… – Nem biztos. Néha előfordul, hogy nincs semmilyen különleges tünet. Tudja, mit? Mindjárt csinálunk egy Latex-tesztet. Marie-Luise el is intézi. Marie-Luise!… – hívta be a másik asszisztensnőt, és így Mariának nem is maradt más választása. – Na? – kérdezte mosolyogva, amikor a fiatalasszony elkészült. – Pozitív – felelte Maria –, de Flanitzer asszony szerint a teszt nem egészen egyértelmű, úgy gondolom… – Rendben van – tüsténkedett Martha. – Akkor most előjegyezzük a doktor úrnál. – Fellapozta ütött-kopott noteszét. – Próbáljam meg valahová beszorítani? Bár tulajdonképpen nem olyan sürgős, ugye? Maria megrázta a fejét. Még mindig azt hitte, mindezt csak álmodja. – Hétfőn – jegyezte meg a nővér –, tíz óra, ez pont jó lesz, akkor a doktor ráér. Rendben? – Igen – suttogta Maria. – Köszönöm. Viszontlátásra, Martha nővér. Úgy indult a kijárat felé, mint aki még mindig álmodik. Na, nem látszik túl boldognak, gondolta Martha nővér, amikor utánanézett. Nem, Maria tényleg nem volt boldog. De boldogtalan sem. És ennek pontosan így kellett lennie. Ám legelőször is Sebastiant kell értesítenie. A férfi még azt sem tudta, hogy ő Grünwaldban van. Maria mindig csak halogatta, hogy telefonáljon neki, mert azt várta, hogy rendbe jöjjön. Ne hívja most fel a fiút? Méghozzá azonnal? Igaz, a posta nincs túl közel, de már nem érezte magát olyan rosszul.

A postán kikérte a garmischi telefonkönyvet, igen, Sebastian már benne is volt. Úgy döntött, mégsem telefonál neki, hanem inkább szombaton odautazik. Gondosan kiírta a címet. Ha pedig Sebastiannal beszélt, rögtön ír Aleksandernek. Az adott körülmények között férje biztosan nem fog ragaszkodni a négy héthez…

****

Szombaton a kora délutáni órákban Maria megérkezett Garmischba. Az utca, ahol Sebastian lakott, Partenkirchenben volt. Ezt a fiatalasszony már a pályaudvaron megtudta az egyik helybeli lakostól, aki azt tanácsolta, hogy taxival menjen, mert nagyon messze van. – Ráadásul elég nehéz lesz megtalálni – fűzte még hozzá. – Itt még folyik az építkezés – magyarázta a sofőr. – Családi házak, ott elöl néhány sorház, nagyon előkelő negyed ez! Maria Sebastian házához vitette magát. Miután a taxist kifizette, kiszállt. A fiatal orvos egy ikerház egyik felében lakott, csak az ő neve állt a kertajtón… Maria megnyomta a csengőt. Semmi mozgás. Megint becsengetett. Akkor a ház másik feléhez tartozó kertben egy idősebb hölgy felállt a nyugágyból. – A lányomat vagy a vőmet keresi? – kérdezte barátságosan. – Sajnos nincsenek itthon, látogatóba mentek. Átadhatok valamilyen üzenetet? Maria azt hitte, nem jól hall. – Nem itt lakik… – A vőm, dr. Sebastian Kaiser lakik itt – szakította félbe a hölgy, még mindig barátságosan. – Ugye, eltévesztette a címet? – Bocsásson meg! Igen, azt hiszem, eltévesztettem. – Maria úgy tett, mintha összehasonlítaná a házszámot a céduláján szereplő

címmel. Mióta Garmischba érkezett, ezt a kis papírt állandóan a kezében szorongatta. – Az utca… – kezdte. – Hát persze, az utca. – A hölgy felnevetett. – Emiatt gyakran fordul elő félreértés, ugyanis Garmischban is van egy ilyen nevű utca, ez pedig Partenkirchen. – Akkor az lesz az – felelte Maria, s megpróbált határozottnak látszani. – Kérem, bocsásson meg! – Nem történt semmi! Viszontlátásra! Maria később sem tudta volna megmondani, mennyi időbe telt, míg Sebastian házától visszajutott a pályaudvarra. Olyan volt, mint akit fejbe kólintottak. Eljött ide, régi barátjának megmondani, hogy gyereket vár tőle, és el fog válni Aleksandertől. Igaz, a terhesség még nem százszázalékos, Martha nővér is megmondta. De Maria most már szinte biztos volt benne. Na és? Úgy látszik, a Sebastiannal eltöltött napoknak túl nagy jelentőséget tulajdonított! A férfi számára pedig Maria csak kis kaland volt. Ami megmaradt, az a gyerek. És a válás Aleksandertől. Ennek feltétlenül meg kell történni. És mi lesz a gyerekkel? Megszüli, ez egy pillanatig sem volt számára kétséges. Az ő gyereke lesz, ő fogja egyedül felnevelni. Sem Sebastiannak, sem Aleksandernek nem kell róla tudnia. Vajon a nagynénik mit szólnak majd? Maria biztos volt benne, hogy ha túl lesznek az első ijedtségen, segíteni fognak neki. S akkor folytathatná a tanulmányait is, hiszen valahogy majd pénzt kell keresnie, hogy megéljen a gyerekével. Mert Aleksandertől egy centet sem fog elfogadni. Hát Sebastiantól? Maria büszkén hátravetette fejét. Tőle végképp nem!

****

A nagynéniknek egyelőre még nem mondott semmit. Meg akarta várni a vizsgálat eredményét. De Cosima és Senta is vizsgálódva nézték unokahúgukat. Különösen akkor, mikor a vasárnapi ebédnek olyan jó étvággyal látott neki. Csak ez a szórakozott tekintet… A fiatalasszony már nem látszott boldogtalannak. Az idős Klingner kisasszonyok is így vélekedtek, amikor később kicserélték tapasztalataikat. – Egy kicsit rejtélyes – tette még hozzá mindenesetre Senta. – Olyan kifürkészhetetlen. Megnyugodva hallották, hogy unokahúguk el akar menni dr. Frankhoz. Maria túl korán érkezett meg a rendelőbe, ezért egy negyedórára a váróban kellett helyet foglalnia. Aztán sorra került, s a grünwaldi orvos beszólította. – Martha nővér már tájékoztatott – mondta mosolyogva. – Hallom, kisbabát vár. – Talán – felelte Maria. – A teszt pozitív volt. De… – Vállat vont. – Mindjárt megbizonyosodunk róla – jegyezte meg az orvos. – Igen – szólt Maria vonakodva. – Csak tegnap utánaolvastam – ez így is volt –, és ott az állt, hogy az első vizsgálatot tulajdonképpen csak a terhesség hatodik és nyolcadik hete között kellene elvégezni. Én pedig még csak az első hónapban vagyok. – Biztos ebben? – Igen, teljesen. Legalábbis ami a ciklusomat illeti… – Kivételek előfordulnak – szakította félbe dr. Frank. – Martha nővér egyik feljegyzéséből úgy látom, már régóta gyengélkedik. – Ó, tudja, ezek a hosszú tengerentúli repülőutak, hát ezek az utóbbi időben alaposan megviseltek. Sok volt mostanában az ide-oda röpködés. Először Franciaországba, aztán vissza Amerikába, majd néhány nap múlva megint ide… – Már Franciaországban is voltak panaszai? – Csak fáradtság, letargia, étvágytalanság a repülőút miatt. – Mikor volt ez? – Úgy nyolc héttel ezelőtt. – Legjobb lesz, ha mégis megvizsgálom – döntötte el dr. Frank.

– Hm – mondta szinte elégedetten az alapos vizsgálat után. Rámosolygott Mariára. – Ami az időpontot illeti, jócskán tévedett, de ezt az ultrahangvizsgálat majd megerősíti. Maria tiltakozni akart, de dr. Frank olyan biztosan, határozottan lépett fel, és olyan bizalomgerjesztő volt, hogy inkább hallgatott, és beleegyezett a további vizsgálatokba. – Igen – közölte az orvos végül –, ahogy gondoltam, a tizenkettedik terhességi hét! – Nem! – Maria ijedten tekintett rá. – Egészen biztos. A méhe nagyságából egyértelműen meg tudom állapítani, hogy a harmadik hónap végén jár, Claasenné asszony. – De… de ez lehetetlen! – A tények makacs dolgok… Gyakran előfordul, hogy egy házaspár téved a dátumot illetően, de ha aztán utánaszámolnak, kiderül, hogy minden rendben van. Majd ön is gondoljon csak végig mindent nyugodtan a következő napokban! Most pedig megcsináljuk, amit ilyenkor még kell. Meghallgatjuk a szívét és a tüdejét, megmérjük a vérnyomását és így tovább. Bár Maria bólintott, úgy tűnt neki, mintha nem is ő ülne dr. Frank rendelőjében, hanem egy vadidegen asszony tűrné el mindazt, amit végigcsinálnak vele… – Ön fiatal és egészséges… szívből gratulálok – mondta végül az orvos. – Holnap reggel még jöjjön vissza, mert néhány laborvizsgálatot el kell végeznünk! Martha nővér majd mindent elmagyaráz. Szükségünk van még a testmagasságára és a súlyára… Az Államokban fog szülni? Maria felriadt gondolataiból. – Nem. Nem. Inkább itt, úgy értem, ha ön… hiszen ön szülész is, ugye? – Otthoni szülésre gondol? – vidáman felnevetett, mert eszébe jutott az „Istenek alkonya”. Micsoda felhajtás lenne! – Ezt nem tartanám olyan jónak. A Waldner Klinikát ajánlanám. Majd egyszer nézzen ott széjjel, Martha nővér bejelentheti. He pedig nem nyeri el a tetszését, még mindig vannak más lehetőségek. Dr. Frank igyekezett barátságos, könnyed hangot megütni. Maria még mindig zavartnak és határozatlannak látszott.

– Csak nincs valami baj? – tudakolta az orvos végül. – Nincs, egyáltalán nincs. Olyan volt, mintha egy álomból ébredt volna fel. Felállt, kezet nyújtott dr. Franknak. – Köszönöm, doktor úr. Mindent úgy teszek, ahogy mondja. Bocsásson meg, de előbb ezt az egészet még fel kell magamban dolgozni. Úgy értem, hogy már… – Gyámoltalanul legyintett. – De hiszen ez csak nem probléma? – tekintett rá a doktor fürkészve. – Vagy igen? – Ó, nem, nem! – vágta rá Maria. – Csak mert… Pedig éppen ez volt a baj! Mert kiderült, hogy Aleksander gyermekét hordja a szíve alatt! – Adja át üdvözletemet és gratulációmat a férjének. – Köszönöm – ismételte meg Maria, és szinte menekülésszerűen hagyta el a rendelőt. Az orvos elgondolkozva tekintett utána. Nyilvánvaló, hogy Claasennének valami nyomja a szívét. De ha nem akar beszélni róla, nem lesz könnyű segíteni rajta. Maria azonban még nem szabadult meg olyan könnyen, mert Martha nővér rögtön gondozásba vette. Először megmérte a magasságát. – Csak hát a testsúly… az eredetivel bajban leszünk – jegyezte meg mosolyogva, de elégedetten jegyezte fel azt is, mert Maria be tudta diktálni. – Már hízott is – állapította meg. – De hát ez így van rendjén. Holnap reggel jöjjön vissza éhgyomorra! Majd leveszem a vért. Ezt pedig… – s kezébe nyomott egy üvegcsét. – Tudja, ebbe a… – Ó, igen – mondta Maria, mielőtt elköszönt. – Frank doktor úr azt tanácsolja, hogy nézzek szét a Waldner Klinikán, hátha ott szeretnék szülni. Be tudna jelenteni? Nem szeretnék csak úgy berontani oda. – Tehát a kisbaba Németországban jön a világra? Remek! – De aztán mégsem találta olyan jónak az ötletet, mert kicsit furcsán mérte végig Mariát. – És a férje? Egyetért ezzel? – Igen! – felelte Maria olyan kurtán, hogy Martha már meg sem mert mukkanni.

Amikor azonban kis idő múlva be kellett mennie a rendelőbe, az asszisztensnő így szólt: – Ha engem kérdez, hát szerintem valami nincs rendben a férjjel. Alig merek ilyesmire gondolni, mert olyan finom ember. De vannak dolgok… – Ez nekem is eszembe jutott – helyeselt az orvos. – Ám ha Claasenné nem akar róla beszélni, nem tehetünk semmit. – Majd az idő mindent megold – vágta rá Martha, mert neki mindig mindenre volt valamilyen találó mondása. – Vagy szeretik egymást, vagy nem. Szerintem pedig igenis szeretik egymást. Naná, hiszen gyerekük lesz! Nos, azért a dolog nem volt olyan egyszerű. Cosima és Senta von Klingner is sokat aggódtak unokahúguk miatt. Bár Maria váltig hajtogatta, hogy nincs semmi baj, és teljesen egészséges, mégis nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben! Néha csendesen mosolygott, majd teljesen zavartnak látszott, s ha szóltak hozzá, felriadt, mintha valahol máshol jártak volna a gondolatai. A férjét pedig egyszerűen nem volt szabad szóba hozni. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy Senta kérdezett róla valamit, de Maria olyan elutasító hangon válaszolt, hogy a továbbiakban Cosima is és Senta is gondosan elkerülték ezt a kényes témát. Közben pedig Maria állandóan férjére gondolt, aki egyszer azt mondta, hogy szeretné, ha gyerekeket szülne neki. Most terhes, ő pedig nem is fogja megtudni. Egyszer majdnem megingott, és azon meditált, mindenről beszámol neki. De gyorsan elvetette a tervet. Vajon nem úgy vennée, hogy csak azért vonja vissza válási szándékát, mert terhes? Lehet, hogy mindig azt hinné, csak ezért ragaszkodott a házassághoz. Pedig nem így volt! Sebastiannal összehasonlítva már réges-rég rájött, mit is jelent neki Aleksander. De most már késő, nincs visszaút. S hogy ez így alakult, ebben kizárólag csak ő a hibás.

****

Két napba telt, míg Maria valamelyest összeszedte magát. De akkor megint nagyon rejtélyesen viselkedett. Rögtön reggeli után bement Münchenbe, és csak késő délután érkezett haza. Taxival jött, és rengeteg holmit vásárolt. A sofőr segített neki becipelni a kisebbnagyobb csomagokat. – Na nézd csak! – Senta fejcsóválva nézegette a hallban a nagy felfordulást. – Majd én segítek – ajánlkozott mégis, amikor látta, hogy Maria kezd elpakolni. Megfogott néhány csomagot, és akkor tekintete hirtelen megmerevedett. A papíron, amelybe néhány dobozt becsomagoltak, hangulatos, de egyértelmű minta volt: gólyát ábrázolt, pólyás babával a csőrében. – Most már tudjátok. Gyereket várok – mondta Maria dacosan, amit Senta nem tudott mire vélni. – De hiszen ez csodálatos! – örvendezett a nagynéni. – Ezért jöttél haza? Maria egy ideig halogatta a választ, aztán így szólt: – Igen, ezért. Itt akarok szülni, Németországban. Dr. Frank a Waldner Klinikát ajánlotta. Már ismerem is, úgy értem, kívülről, hiszen tudjátok, hogy Sebastian ott dolgozott. – Most tartott egy kis szünetet, haragudott magára, hogy már megint rágondolt. Ez így nem mehet tovább! – Holnap Münchenbe megyek – folytatta. – Dr. Frank azt tanácsolta, hogy egyszer nézzek ott körül, s ha nem tetszik, találunk más megoldást. Tehát ezért. Miközben ezeket a szavakat mondta, még egyszer lement Sentával a hallba, hogy ami még ott maradt a csomagokból, felvigye a szobájába. – Most pedig szeretném, ha magamra hagynátok – kérte, amikor megint a szobájában volt. – Fáradt vagyok. Amikor meglátta Senta meghökkent arcát, kedvesen megpuszilta, de aztán félreérthetetlenül becsukta az ajtót. Nem ment le vacsorázni sem, hanem később, amikor már Malwine sem volt a konyhában, csinált magának egy szendvicset. – Végképp nem értem az egészet – panaszolta Senta Cosimának, amikor az otthon lakói is visszavonultak szobáikba, mert abban

mindketten egyetértettek, hogy családi problémákról nem beszéltek előttük. – Te érted? De Cosima is csak a fejét rázta. – És hogy Aleksander egyáltalán nem is törődik vele! – fűzte hozzá. – Nem kellene felvennünk vele a kapcsolatot? – nézett Senta kérdő pillantással nővérére. – Hiszen szegény lány annyit gyötrődik! A férje Los Angeles-i címét és telefonszámát tudjuk. – Nem! – tiltakozott Cosima határozottan. – Maria rossz néven venné tőlünk. Reggelizni ugyan lejött a teraszra, de csak akkor, amikor már mindenki ott volt, és ő állt fel elsőként az asztaltól. – Münchenbe kell mennem – s közben rámosolygott a nagynénikre. – Hiszen tudjátok. Martha nővértől megtudta, hogy 11.30-kor várják a Waldner Klinikán, és hogy Beyer-Horn doktornő, a nőgyógyászati osztály vezetője, valószínűleg fogadni tudja. – Biztosra sohasem lehet venni – tette hozzá az asszisztensnő. – Ha közbejön egy szülés, akkor az a fontosabb. De valamelyik nővér akkor is elkalauzolja, ebben biztos lehet. A fiatalasszony földalattival ment, és az egyetemnél szállt ki. Onnan még jócskán kellett gyalogolnia, de volt ideje bőven. Az angolparknál fekvő Waldner Klinika impozáns látványt nyújtott. Egy régi és egy új szárnyból állt, ezt jól ki lehetett venni, bár az épületek eléggé egymásba olvadtak. Rápillantott karórájára. Húsz perce még mindig volt. Leült egy padra a parkban, amely a klinikát az utcától elválasztotta. Olyan helyet keresett, ahonnan a bejáratot szemmel tudta tartani. Éppen most ment be egy kismama, akit a férje gondosan támogatott. Hát őt vajon ki fogja bekísérni? Majd valamelyik nagynéni… Lassan indulnia kellett. Felállt a padról, elindult a széles bejárati ajtó felé, de félre kellett állnia, mert éppen akkor lépett ki egy fiatalember kisbabával a karján. Kicsit ugyan esetlenül tartotta, mégis úgy vitte, mint élete legdrágább kincsét. Felesége közvetlenül mögötte lépegetett; nagyon fiatal, szőke asszonyka, a férj pedig

éppen az ellentéte: sötét hajú, barna szemű férfi. Egy dolog azonban közös volt bennük: az arcukból sugárzó boldogság. Odamentek az egyik parkoló autóhoz. A fiatal nő beült a hátsó ülésre, férje megvárta, míg bekapcsolja a biztonsági övét, majd odanyújtotta a kisbabát. Ezután a csomagtartóba rakta a holmit, amit két fiatal nővér hozott utánuk. Mielőtt beült volna a vezetői ülésre, még egyszer benézett feleségéhez és gyermekéhez. Maria mindent pontosan megfigyelt. Hosszan nézett a távolodó autó után, és úgy érezte, mindjárt megfullad. Hirtelen magát látta, ahogy majd gyermekével a karján elhagyja a klinikát, csak éppen egyedül… Sarkon fordult, visszament az úton, ahol jött, anélkül, hogy bement volna a Waldner Klinikára. Egyszerűen képtelen lett volna most rá. Amikor hazaért, felrohant a lépcsőn a szobájába. Ruhástól, ahogy volt, lefeküdt az ágyra. Órákig feküdt és a mennyezetet bámulta. Eljött a vacsoraidő, de ő meg sem moccant. Cosima bekopogott az ajtón. Be is mehetett, Maria beszélt vele, igennel válaszolt arra az aggódó kérdésre, hogy jól van-e, de enni nem kért semmit. Bár Cosima és Senta később hallotta, hogy unokahúguk zuhanyozik s lefekvéshez készülődik, nem tudtak magyarázatot találni viselkedésére. – Ha holnap nem jön le reggelizni, felhívom dr. Frankot – döntötte el Senta.

****

Maria nem jelent meg a reggelinél. Senta akkor csinált néhány szelet vajas-dzsemes kenyeret, főzetett Malwinével egy kanna friss kávét, rárakott mindent egy tálcára, és felment Mariához, aki teljesen felöltözve állt az ablaknál, és a kertet bámulta. – Ezt pedig most megeszed! – adta ki erélyesen a parancsot az öreg hölgy, és nem mozdult el Maria mellől, amíg az utolsó morzsa is el nem tűnt a tányérról.

– Megyek, felhívom dr. Frankot – jelentette be nővérének. Az orvos a délelőtti rendelés után, ebédszünetében jött ki. – Beyer-Horn doktornő tegnap hiába várta önt – kezdte azonnal. – Sajnálom – mentegetőzött Maria. – Hát igen – nézett fürkészőn dr. Frank a fiatalasszonyra. – Lehet, hogy én majd… – kezdte Maria, de mégis félbehagyta a mondatot. – Tessék? Mit fog ön csinálni? Maria vállat vont. – Ja, ha maga sem tudja… talán nem érzi jól magát? – Stefan Frank kinyitotta orvosi táskáját. – Először megmérjük a vérnyomását. A kismama készségesen felhúzta blúza ujját. – Minden rendben van – állapította meg az orvos. – Tudom – felelte Maria. – Nos tehát. – Dr. Frank elhatározta, hogy keményen megmondja a véleményét. – Térjen végre észhez, és különös viselkedésével ne sodorja veszélybe az egészségét! Gondoljon arra, hogy már nemcsak magáért felelős! – Igaza van – suttogta Maria –, nagyon is igaza van, mert ezután egyedül csak én vagyok felelős a gyermekemért. – Ezt egyáltalán nem értem – csodálkozott az orvos. – Akkor sem, ha elárulom önnek, hogy el fogok válni a férjemtől? – nézett rá kérdőn. – Nem a férje a gyerek apja? – De igen! – Már megbocsásson, de tényleg nem tudom követni – vallotta be dr. Frank. – Mindjárt megérti az egészet. Először lassan és akadozva, majd egyre összefüggőbben mesélte el Maria a történetét, s közben kíméletlenül bírálta magát. – Azt gondolja, ezt már nem lehet helyrehozni? – kérdezte az orvos, amikor vége volt a beszámolónak. Maria megrázta a fejét. – A férjem azt gondolná, hogy csak a gyerek miatt maradok mellette. Kényelmi szempontokból, érti már?

– Nem így lenne? – Ó, dehogy! – A fiatal nő felsóhajtott. – Sokszor csak akkor döbben rá az ember, hogy mi a fontos, ha már túl késő… Bocsásson meg – tette hozzá egészen más hangon. – Jól is esett, hogy végre beszélhettem róla, köszönöm, doktor úr. Mostantól normálisan fogok viselkedni, és csak a gyerekemre fogok gondolni! Az orvos azonban nem találta túl megnyugtatónak a helyzetet, de nem szólt semmit. Elbúcsúzott Mariától és lement a hallba, ahol az idős kisasszonyok már várták. – Minden rendben van, nem beteg – nyugtatta meg őket. – Kérem, bánjanak az unokahúgukkal teljesen normális módon, nem kell túlzásba vinni a gondoskodást. Ha nem akar enni, ne erőltessék. Ha megéhezik, majd jön magától. – De – kezdett tiltakozni Senta, Cosima azonban félbeszakította. – Én már értem – jegyezte meg. – Nem kell annyira fontoskodni, vagy valami ilyesmi. – Valami ilyesmi – hagyta rá Stefan Frank mosolyogva.

**** – Két ember szereti egymást, mégis el akarnak válni, te érted ezt? – kérdezte este dr. Frank barátnőjét, Solveiget, akit meghívott vacsorára. A férfi a konyhában állt a tűzhelynél, és árgus szemekkel vigyázott egy francia omlettre, amelyet olyan mesterien tudott megkomponálni; igen, ez volt rá a megfelelő kifejezés, ezt Solveig találta ki. Ezért ő is itt ült a konyhában, és rápillantott Stefanra. – Vannak, akik szeretik egymást, mégsem házasodnak össze. Így aztán elkerülhetők az effajta bonyodalmak – válaszolta Solveig. – Hát igen – szólt vonatottan. – Mi már talán nem vagyunk elég fiatalok a szülői szerepre. – Én már nem, kedvesem – állapította meg az asszony tárgyilagosan. – De te még igen. – Tiltakozom! Te meg én egyek vagyunk!

– Kedves tőled – rámosolygott. – Ami minket illet, mi igazán tisztában vagyunk a problémáinkkal. – Valóban? – Jaj, Stefan, ne kezdd már megint! – Tudod, milyen évforduló van ma? – kérdezte, de rögtön válaszolt is rá. – Ma van, hm, ma van néhány éve annak, hogy először kértelek meg… – Megegyeztünk, hogy nem házasodunk össze – szakította félbe Solveig. – Most pedig engedj meg egy kérdést: hány óra van most Los Angelesben? – Kilenc órával kevesebb, mint itt, de miért kérdezed? – Tehát késő délelőtt – állapította meg Solveig. – Na, mert azt hiszem, fel kellene hívnod ezt a Mr. Claasent. Mint a feleségének orvosa, gondolom én. – De hát nem tudom a telefonszámát! – Ez igazán nem probléma! Solveig kiment a konyhából, telefonált a szállodájába, majd visszajött, és átnyújtott a férfinak egy papírdarabot. – Itt van! Az irodája. – Reméljük, bent lesz – mondta dr. Frank. – De előbb megvacsorázunk. Egy tönkrement omlettet még Claasennek meg a feleségének sem tudnék megbocsátani.

**** – Amint lehet, indulok – ígérte meg Aleksander Claasen, miután beszélt dr. Frankkal. – Miért csak annyit mondtál neki, hogy aggódsz a felesége állapota miatt, s miért nem beszéltél a terhességéről? – tudakolta Solveig. – Mert meglepetést akarok szerezni. Az első meglepődött személy Senta volt. Másnap délután, amikor csengettek, ő nyitott ajtót, s ugyancsak elcsodálkozott, amikor

Aleksander állt előtte. De meglepődését azonnal a megkönnyebbülés váltotta fel, s az idős hölgy a váratlan látogató nyakába borult. – De jó, hogy megjött! – dadogta. – Hogy fog csodálkozni Maria! Most ugyan nincs itthon, Münchenben van a Waldner Klinikán. De már nemsokára haza kell érnie. Az a helyzet, hogy… – Tehát mégis beteg? – kérdezte Aleksander aggódva. – Frank doktor úr azt mondta, nem beteg. – Nem, tulajdonképpen tényleg nem – felelte Senta. – Szóval… – Micsoda meglepetés! Most Cosima sietett elő, mert meghallotta a hangokat. – Nem, Maria nem beteg. Majd ő mindent elmesél – s figyelmeztető pillantást vetett Sentára. – De hát kerüljön már beljebb! – invitálta a vendéget. – Poggyásza nincs? Aleksander megrázta a fejét. – Az első géppel eljöttem – magyarázta. – Most pedig a szállodába kell mennem… – Szó sem lehet róla! – vette át a szót megint Senta. – A vendégszobát egy negyedóra alatt rendbe hozzuk. Ha esetleg addig felfáradna Maria szobájába… – Vagy inkább a teraszra – javasolta Cosima. – Megkínálhatjuk valamivel? Parancsol egy csésze kávét? – Tulajdonképpen csak fáradt vagyok. Tegnap délután indultam Los Angelesből, ez az itteni idő szerint késő éjszaka volt. Igen, nagyon kimerültnek látszott. Mindkét idős hölgynek ez volt a véleménye. Cosima felkísérte Maria szobájába, Senta pedig a vendégszobába indult rendezkedni. Cosima egy gyors pillantással még meggyőződött arról, hogy nincs szem előtt semmi a bevásárolt bébiholmikból, mert a nagy újságot valóban Mariának kell férjével közölnie. – Ó! – Aleksander megkönnyebbülten felsóhajtott, és lerúgta lábáról a cipőt anélkül, hogy kifűzte volna. Cosima csak mosolygott. Az ilyesmi igazán nem volt jellemző a fiatalemberre. – Ha Maria megérkezik, majd megmondom neki, hogy itt van – szólt, mielőtt magára hagyta a vendéget. – Inkább ne! – válaszolta hirtelen nagyon elbizonytalanodva. – Akkor jó. Hadd legyen neki is meglepetés.

Kisietett, hogy segítsen Sentának, meg hogy őt is tájékoztassa Aleksander kéréséről. A férfi levette zakóját, ledobta a legközelebbi széktámlára, és belezuhant Maria ágyába. Hullafáradt volt, és pillanatokon belül elaludt. – Mi történik itt? – kérdezte Maria, amikor körülbelül két óra múlva hazajött. Az „Istenek alkonyá”-ban olyan csend honolt, ami ebben a kora esti órában igazán szokatlan volt. Cosima még Parsifalt is leintette, amikor a kutya előjött, hogy Mariát farkcsóválással és boldog vakkantásokkal üdvözölje. – Mi van veletek? – tudakolta Maria megint, amikor Senta mellett meglátta a többi hölgyet is, akik titokzatosan mosolyogtak, de nem szóltak semmit. – Na, szóval, nagyon tetszik a Waldner Klinika – kezdte beszámolóját. – Beyer-Horn doktornővel is megismerkedtem. Olyan hűvösnek tűnt a szőke kontyával, de ha az ember a szemébe néz… El se tudtok képzelni ilyen sugárzó szemeket. – Maria mosolygott. – Azonnal bizalmat éreztem iránta, majdnem úgy, mint dr. Frank iránt. Megszakítás nélkül beszélt tovább. – Megmutatta az egyik szobát is. Erkélyes, a parkra néz. Persze nem túl olcsó, hiszen ez egy magánklinika. Most egy kicsit aggódva tekintett a nagynénikre. – Ugyanis, mivel Aleksander és én… – Igen, igen – suttogta Senta. – Minden rendben lesz, majd mi megoldjuk. Maria megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Tudtam, hogy ti nem fogtok engem cserbenhagyni. Azonnal jövök. Át akarok öltözni a vacsorához. S felsietett a lépcsőn. Cosima és Senta utánanéztek, majd egymásra pillantottak, és egyetértően bólintottak. Gyorsan eltűntek a helyiségből, s a többi hölgy is követte példájukat.

****

Az első, amit Maria a szobájában megpillantott, egy pár szanaszét hagyott cipő volt. Aztán egy zakót vett észre, amely valamelyik székről csúszhatott le, és most az is a földön hevert. Az ágyában pedig… Aleksander aludt. Arca nyugodtnak látszott. Maria leült az ágy szélére és nézte. Hát megérkezett! Most majd beszélniük kell, lesz rá lehetőségük. Tulajdonképpen mennyi ideje is házasok? Valamivel több mint egy éve… Ha azonban összeadnák azt az időt, amelyet valóban együtt töltöttek, lényegesen kevesebb jönne ki. Csak néhány napra és éjszakára rúgna az egész, amely azonban nem elég ahhoz, hogy egy házasság igazából összekovácsolódjon. – Jól ismerlek, Maria – mondogatta a férje. Ó, igen, ismerte, szinte mindent tudott róla. Már rögtön az első este szóra bírta, s a lány csak mesélt és mesélt kifogyhatatlanul. Változatos gyerekkoráról, hiszen szüleivel a világ sok városában megfordult, mindig attól függően, hol lépett fel édesapja. Aztán szülei tragikus haláláról, a nagynénikről, akik magukhoz vették, iskoláiról, az egyetemről. És Sebastianról. Nem, róla akkor még nem beszélt, csak jóval később. De vajon ő mit tudott Aleksanderről? Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta szemét, és ránézett. – Maria! Végre! – Megfogta a vállánál, és magához húzta. – Nem mehetsz el! – suttogta. – Nem engedlek el! – Aleksander, de… én… – Nem, ne szólj semmit! – kezdte. – Nem emlékszel az első esténkre, Maria, amikor együtt vacsoráztunk egy müncheni étteremben? Egy kicsit bizonytalannak tűntél, gondolom, azt hitted, talán nem elég elegáns a ruhád. De én már akkor tudtam, Maria… Nekem te voltál a legszebb, a legvonzóbb teremtés a világon. Amikor hazavittelek, még bizonytalanabb voltál. Talán megérezted, hogy legszívesebben már azon az első estén karjaimba zártalak volna, hogy soha többé el ne engedjelek?

– Aleksander, én… – Pszt, most én beszélek. Már régen meg kellett volna tennem. Azon az első estén nem mertem. Úgy magadba zárkóztál, hogy nem akartam semmit sem elrontani. Ideális munkatársnő voltál, és tökéletes feleség. Gondolj csak arra az estére, amikor egyszer vendégeink voltak! Már mindenki elment, csak mi maradtunk, s akkor én felvettem az asztalról egy szál kaméliát, ami eredetileg dekorációként szolgált. Átnyújtottam neked, és tudom, hogy megőrizted. Most is ott van selyempapírba csomagolva az íróasztalod bal felső fiókjában, a napelsi házunkban, ahol olyan szívesen időzök veled, mert te igazi, meleg otthonná varázsoltad. És ha tényleg örökre elmentél volna tőlem, el is adtam volna. Nélküled egyetlen órát sem tudnék ott eltölteni. – Aleksander, meg tudsz nekem bocsátani? – Neked, én, Maria? Inkább te bocsáss meg, hiszen én voltam az, aki olyan sokszor magadra hagytalak. – Ó, Aleksander! – Maria odabújt férjéhez. – Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél – suttogta. – Várj csak, mutatok valamit! Felállt az ágy széléről, odasietett a szekrényhez, kinyitotta, és kivett néhány holmit azok közül, amelyeket pár nappal ezelőtt vásárolt. – Nézd csak! – s kezdett mindent kicsomagolni. A férfi először meghökkenve nézegetett a bébiholmikra, aztán a feleségére, majd újra vissza. Aztán mindent megértett. Egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyból. – Ó! – mondta csodálkozva, és lenézett a lábára. Maria követte tekintetét, és kuncogni kezdett. Aleksander ugyanis az egyik zoknit rendesen, a másikat fonákul vette fel! Az ő végtelenül precíz férje! Nevetve borult a nyakába. – Ebből is láthatod, mennyire siettem hozzád. Még a zoknit is fordítva vettem fel. – Megcsóválta fejét. – Ilyesmi még sohasem fordult elő velem. De Mariának ez többet jelentett mindenféle szerelmi vallomásnál. Vidáman kacagva ezt meg is mondta neki, mire Aleksanderből is kitört a nevetés.

**** Hat hónappal később Maria a Waldner Klinikán egy kislányt hozott a világra. A kisbaba nevében eleinte nem tudtak megegyezni. Maria Alexandrának, férje pedig Mariának akarta kereszteltetni, miközben a nagynénik végigvették az összes Wagner-opera neveit a „Rienzi”-től a „Parsifal”-ig. De ezek talán túl régimódian hangzanak, s nem igazán illenek egy ilyen aranyos bébihez! Végül a Diane névben állapodtak meg, mert Diane lesz az egyik keresztmama. Második és harmadik keresztnévnek az Alexandrát és a Stefanie-t választották. Erről Cosima és Senta számoltak be dr. Stefan Franknak. – Hát ez remek! – kommentálta Martha nővér a hírt. – Úgyis elég izgalomban volt részünk. Ebben az asszisztensnőnek megint csak igaza volt, mert Diane Alexandra Stefanie Claasen nagyon sietett, és majdnem otthon zajlott le a szülés, az „Istenek alkonyá”-ban. De szerencsére a szirénázó mentőautó még éppen beért a Waldner Klinikára. Az egész esemény alatt az anya volt a legnyugodtabb, a leendő apa pedig a legidegesebb. Feleségét és gyermekét ma hozta haza a klinikáról egy olyan lakásba, amelyet átmenetileg béreltek ki nem messze az „Istenek alkonyá”-tól, mert Maria még egyelőre szeretett volna a nagynénik közelében maradni. És amit Maria kért, az Aleksander számára egyenesen parancs volt. Kocsijával leparkolt a Waldner Klinika előtt. Ragaszkodott hozzá, hogy gyermekét ő vigye ki a karján. Nagyon gondosan tartotta, de egy kicsit ügyetlenül. Maria mögötte ballagott, és beült a hátsó ülésre. Aleksander a kisbabát óvatosan a felesége karjába helyezte. Majd átvette a két fiatal nővértől a holmikat, s berakott mindent a csomagtartóba. – Kényelmesen ülsz? – kérdezte, mielőtt elindult volna. Nagyon lassan és óvatosan vezetett.

Maria tréfásan meg is jegyezte: – Úgy vezetsz, mintha törékeny porcelánbabák lennénk. – Na igen – felelte a férfi nagyon komolyan. – Ha azok nem is, de nekem a legdrágábbak vagytok az életben. Ugye, tudjátok? VÉGE