01 Dan Abnett - Elsï és egyetlen

Dan Abnett Első és egyetlen

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Dan Abnett: First and only A Black Library Publication, 1999 Copyright © Games Workshop Ltd, 1999 This translation copyright © Games Workshop Ltd 2005 All Rights Reserved. Games Workshop, the Games Workshop logo, Warhammer, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing logo, Warhammer 40,000 Device, 40K and all associated marks, names, characters, illustrations and images from the Warhammer and Warhammer 40,000 universes are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000-2005, variably registercd in the UK and other countries around the world Used under license to Szukits Könyvkiadó Kft. All rights reserved. Fordította Csák Krisztina, Szántai Zsolt Borító: Adrian Smith ISBN: 963 497 089 3 Lektor: Katona Andrea Tördelőszerkesztés: Angráf Stúdió, Németh Csongor Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Niknek, elsőnek és egyetlennek A Terra Nagyurai, elismervén Slaydo hadúr Khulenen tett erőfeszítéseinek értékét, megbízták őt a Sabbat Világok felszabadítására küldött keresztes hadak vezetésével. A Segmentum Pacificus peremén elhelyezkedő, több száz lakatlan galaxisból álló rendszer felé hatalmas flotta indult. Slaydo megállapodásának köszönhetően a csaknem egymilliárd birodalmi gárdistát szállító armadát az Adeptus Astartes és az Adeptus Mechanicus egyesített erői kísérték. Tízesztendőnyi keserves harc után Slaydo hatalmas győzelmet aratott Balhautnál, így megnyílt előtte az út a Sabbat Világok szívébe. E ponton azonban Slaydo elbukott. Posztjára áhítozó tisztjei között rivalizálás és ellenségeskedés ütötte fel a fejét. Habár nyilvánvalóan Dravere főtábornok volt a legalkalmasabb utód, Slaydo egyik fiatalabb parancsnoka, Macaroth pártját fogta. Macaroth hadúr vezetésével a hadak tovább hatoltak a Sabbat Világok szívébe, és a hadjárat második évtizedében olyan csatákban kellett szembenézniük ellenségeikkel, amelyek mellett a balhauti ütközet csupán jelentéktelen csetepaténak minősült. Részlet a Kései Keresztes Hadjáratok Krónikáiból

ELSŐ RÉSZ

NUBILA-KÖD A két Faustus osztályú fregatt keresztülmanőverezett a lassan forgó, jádezöld aszteroidák ezrei között, majd leszállósebességre lassult. Fegyveracél színű törzsükön fel-felvillantak a leszállófények. A Sabbat Világok határait elfedő, Nubila-ködnek nevezett csillagközi homály ezer fényév hosszú színpadi díszletként húzódott a hajók mögött. Az őrjáratozó fregattok hossza százlépésnyi volt merészen ívelő orruktól a meredeken lejtő tatjukig. Alakjuk a katedrálisok kecses vonalú tornyaira emlékeztetett, a főhajtóművek hirtelen kiszélesedő burkolata pedig mintha a büszke templomok talapzata lett volna. A vastagon páncélozott hajótesteken a birodalmi sas mellett a Segmentum Pacifica Flotta zöld lajstromjelei díszelegtek. A kötelék parancsnoka, Torten LaHain sorhajókapitány a zászlóshajó hidraulikus pilótaülésébe zárva igyekezett úrrá lenni egyre gyorsuló pulzusán. Testét az Adeptus Mechanicusok munkája nyomán szinkronizált idegi impulzusok kötötték össze a hajó ősrégi rendszereivel, így érezte a hatalmas fregatt minden finom rezdülését. LaHain már vagy húsz esztendeje irányított Faustus osztályú fregattokat. Egy volt velük. Hátrapillantott az ügyeletes tisztre, aki buzgón figyelte a navigációs rendszer kijelzőjét. - Helyzetjelentést! - recsegte az interkomba. A tiszt még egy pillantást vetett a kezelőpulton izzó rúnákra. - Az asztropata instrukciói szerint öt ponttal jobbra fordulunk, és a gázfelhő szélét megkerülve felderítjük a terepet, majd visszatérünk a flottához. A kapitány mögött felmorrant az asztropata, amikor kiengedték trónusnak is beillő ketrecéből. Koponyájából ezernyi apró csatlakozó meredezett, agyát kábelkötegek csatlakoztatták a Faustus gyomrában dolgozó szenzorokhoz. A drótokon apró, sárga pergamendarabok díszelegtek, rajtuk olyan szavak, amelyeket LaHain semmiképpen sem akart megismerni. A levegőt balzsam és tömjén nehéz illata töltötte be. - Mit mondott? - kérdezte a kapitány. - Nem tudom, és nem is akarom tudni, uram! - borzongott meg a tiszt. Az asztropata elméjén óriási mennyiségű adatot pumpáltak keresztül a hajó szenzorai. Az ő teendője volt, hogy pszionikusan pásztázza a végtelen űr mélységeit. Az ehhez hasonló kis hajók voltak a flotta felderítő egységei, így az asztropata feladata különösen megerőltető volt, nem csoda hát, ha felnyögött néha, és arca olykor keserves grimaszba torzult. Volt persze még rosszabb is; az

előző héten például egy magas nikkeltartalmú aszteroidamezőt szeltek keresztül, ahol a szerencsétlen flótás szinte görcsökben fetrengett. - Ellenőrzés! - szólt a kapitány az interkomba. - Tati lövegtorony rendben! - felelt a tüzér szervitor. - A gépterem a Császár kegyelméből rendelkezésére áll, uram! - tüsténkedett a fedélzeti mérnök. LaHain magához intette a kötelék parancsnokát. - Moselle, maga itt marad söprögetni! Nézzen körül, és ha mindent rendben talál, elindulunk hazafelé! - Igen, uram! A másik fregatt kapitánya is válaszolt, majd beindította a hajtóműveket, és hirtelen előrelendült, fel-felvillanó szikrákat hagyva maga után. LaHain már-már követte, amikor az asztropata megszólította. Ritka alkalom volt ez, az ő posztján állók nem kommunikáltak a legénységgel. - Kapitány, kövesse az általam megadott útirányt, majd tartsa a pozícióját! Ismeretlen forrásból érkező jeleket fogok. LaHain engedelmeskedett. A hajó hajtóművei szaggatott, fehér fénycsóvákat okádva a megadott vektorra fordították a Faustust, a megfigyelő automatikusan a megfelelő irányba állította a szenzorokat. - Mégis, mi ez? - csattant fel LaHain ingerülten. Az efféle váratlan manőverek szétzilálhatták a gondosan felépített felderítés terveit. Az asztropata mintha tétovázott volna egy pillanatig. Megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt. - Asztropatikus üzenetet fogtam. Rendkívül nagy távolságból érkezett. Tisztán kell hallanom, azután haladéktalanul továbbítanom kell a flotta vezérkarának. - Nem szoktam meg az efféle bakugrásokat! - morogta LaHain. - Mitől ilyen fontos az az üzenet? - Mert a titkosítása Cinóber besorolású. Néma csend követte a bejelentést, csak a hajtóművek moraja és a kijelzők kattogása hallatszott. - Cinóber kód... - hördült fel a kapitány. A Cinóber rejtjel volt a flotta legmagasabb szintű kódja. Még soha senki nem hallotta, hogy valaha is használták volna. Mitikus jelentőségét az is erősítette, hogy még a teljes flottára vonatkozó bevetési tervek is csak Bíborvörös szintűek voltak. LaHain keze remegni kezdett. Szíve kihagyott egy pillanatra - ezzel összhangban a hajó reaktora is fibrillálni kezdett -, de hamar erőt vett magán. Habár az esemény példa nélkül állt, egyértelmű volt, mit kell tennie: továbbítja az üzenetet, bármibe is kerüljön. - Mennyi időbe telik? - A rituálé csak pár percig tart. Semmiképpen ne zavarjon meg, amíg koncentrálok, kapitány!

Az asztropata rekedt, fátyolos hangon mantrába kezdett. A fülkében érezhetően hűvösebb lett. Valahol mintha felsóhajtott volna valaki. LaHain hátán végigfutott a hideg, keze ökölbe szorult a botkormányon. Gyűlölte az asztropaták boszorkányságait. Úgy érezte, még a levegő is bűzleni kezd, amikor mágiájukat használják. Keserű nyál gyűlt a torkába, hideg verejték ömlött végig az arcán. „Gyerünk már!" - fohászkodott magában. Túl sokáig tartott, és amíg az asztropata figyelmét ez köti le, vakon és süketen bolyonganak az űr végtelenjében. Azt kívánta, bárcsak elmúlna végre a keze reszketése. Az asztropata azonban tovább mormolta monoton imáját. LaHain felnézett a pilótafülke átlátszó mennyezetére, és megpróbált a piszkos rózsaszín porfelhőkön áttörő fénypászmákra koncentrálni. Az ősrégi csillagok sugarai olyannak tűntek most, mint a terrai nap homályos, hajnali fénye. - Ellenséges objektumok! - kiáltott fel hirtelen a megfigyelőtiszt. - Hárman... helyesbítek: négyen vannak, és közelednek! LaHain azonnal felkapta a fejét. - Távolságuk és sebességük? A megfigyelőtiszt elhadarta a koordinátákat, a kapitány pedig feléjük fordította a fregatt orrát. - Nagyon gyorsak, uram! A Trónra mondom, pokoli iramban csökken a távolságuk! LaHain tekintete végigsöpört az irányítópulton vibráló rúnákon. - Védelmi rendszert aktiválni, fedélzeti fegyverrendszert bekapcsolni! darálta. Az orrban elhelyezett automata forgócsöves lövegek hangos kattanással nyelték magukba a tárakat, és felvinnyogtak a plazmaágyúk energiaellátó rendszerei. - Kettes hívja Egyest! - reccsent fel Moselle hangja a hangszóróból. - A sarkamban vannak! A Császár nevére, szakadjanak el, és meneküljenek! A másik fregatt teljes sebességgel közeledett. LaHain már ezer kilométeres távolságból látta Moselle hajóját, és nyomában a Káosz erőinek torz, deformált ragadozóit. A rémálomba illő űrhajók tüzet nyitottak. Sárgásbarna fénysugarak téptek az űr sötét kárpitjába, akár izzó kardpengék a fekete bársonyba. Moselle halálordítása remegtette meg a hangszóró membránját. A fregatt helyén egyre táguló tűzgolyó jelent meg, a három támadó egység pedig akadálytalanul folytatta útját a lángokon keresztül. - Felénk tartanak! - kiáltott fel LaHain. Kitérő manőverre utasította a Faustust, majd rárivallt az asztropatára. - Meddig tart még? - Elkaptam az üzenetet... - érkezett a bizonytalan motyogás - már csak ki kell sugároznom. - Igyekezzen, nincs sok időnk! A karcsú hadihajó előretört, túlerőltetett reaktora szinte izzott, a hajtóművek fúvókáiból kék lángcsóvák törtek elő. LaHain ereiben érezte a gépek lüktetését. A végső energiamorzsákat is kifacsarta a hajóból, mit sem törődve a kontrollpanelen

felizzó borostyánsárga fényekkel. A hirtelen megterhelés őt is kifárasztotta, így lassan a repedezett, bőrrel borított parancsnoki székbe ereszkedett. A tat lövegtornyában az ikerágyúk a célt keresték. A tüzér szervitor nem látta ugyan a támadókat, de ha azok egy-egy csillag előtt haladtak el, sziluettjük tisztán kivehető volt. Sötét tömegükön nem hatolt át a fény. A lövegek életre keltek, majd nagy sebességű sorozatokat okádtak magukból. Amint a szenzorok érzékelték, hogy bemérték őket, a parancsnoki kabinban megszólaltak a vészjelző szirénák. A megfigyelőtiszt a kitérő manőverek irányát követelte, Munas fedélzeti mérnök meghibásodást jelentett a gépházból, a kapitány azonban higgadt maradt. - Továbbította az üzenetet? - kérdezte nyugodtan. - Megtettem - hangzott az elhaló válasz. Az asztropata a végét járta. Elméjét megroppantotta a hatalmas erőfeszítés. LaHain merész Immelmann-hurokba hajszolta a fregattot, majd a forduló végén heves plazmalángokkal fogadta támadóit. A kapitány tudta, többé nem menekülhet, és esélye sincs a harcban, de elhatározta, hogy legalább egy Káosz-förmedvényt magával ránt a pusztulásba, mielőtt az ő sorsa is beteljesedik. Az első lövegtorony egyetlen másodperc alatt nehéz lövedékek ezreivel árasztotta el a célt, a plazmavetők pedig foszforeszkáló lángokat okádtak rá. Az ellenséges egység felrobbant. Egy másodperc múlva már csak a forró üzemanyag híg tűzfelhője és a megolvadt fémtörzs szilánkjai örvénylettek a helyén. LaHain azonban nem torpant meg, folytatta öngyilkos rohamát. Lövegei egy másik Káosz-hajó hasát tépték fel, mire az széthasadt, akár egy túlfújt luftballon. Már csak a tehetetlenségi erő hajtotta tovább, berendezései és legénysége izzó gázcsóvaként hagyta el a félbetépett hajótestet. Egy pillanattal később toxikus és korrozív robbanófejek - megannyi mocskos fecskendőtű - szaggatták fel a Faustus tatfedélzetét. Az első becsapódás megölte az asztropatát, a megfigyelőtiszt testét pedig gyakorlatilag atomjaira bomlasztotta. A második találata végzett a fedélzeti mérnökkel, és megsemmisítette a reaktor szabályozóegységét. Két milliszekundummal később a Faustus törzsét alkotó fémszerkezet sem bírta tovább. A hajótest úgy hullott darabjaira, akár egy földhöz csapódó üveg. A reaktor megszaladt, az elszabadult láncreakció pedig elpárologtatta a fregattot, és vele együtt LaHain kapitányt. A robbanás nyolcvan kilométer sugarú gömbben párologtatott el minden szilárd anyagot, mielőtt semmivé foszlott a Nubila-ködben.

EMLÉKKÉP Darendara, húsz évvel korábban

A Téli Palota ostrom alatt állt. A befagyott tó északi partjáról, az erdő fái közül a Birodalmi Gárda tábori lövegei tüzeltek. Minden lövésük nyomán hótömeg zuhant alá a környező fák ágairól. Forró bronzhüvelyek pördültek elő a závárzatból, majd füstölögve a sárrá tiport havas-lucskos talajra hullottak. A tó túloldalán a palota szinte már romhalmazzá vált. Az egyik szárny lángolva égett, a magas falakat és az egykor büszke boltíveket szitává lyuggatták a nehéz lövedékek. Minden egyes új becsapódás cserepek és téglák tonnáit repítette a levegőbe, a rövidre sikerült lövések pedig porcukorként kavarták fel a szűz havat, vagy a tó jégpáncélját tépték fel, s több méter magas jég, és vízgejzíreket fakasztottak. Delane Oktar komisszár tábornok, a hyrkáni hadtest politikai tisztje téli rejtőszínre festett féllánctalpasa platóján állt, és távcsövén keresztül figyelte a pusztítást. Már akkor tudta, hogy végződik a dolog, amikor a flottaparancsnokság a Darendarára küldte őket, hogy fojtsák el a felkelést. Véres, keserves finálé, pedig a felkelőknek több lehetőségük is volt rá, hogy megadják magukat. Tudta, a hyrkáni hadtest gyalogságának megsegítésére érkezett páncélos egységek parancsnoka, Dravere ezredes még egyet is túlságosan soknak találna. Az ezredes örömmel jelentené a vezérkarnak Oktar gyengeségét. Dravere igazi karrierista volt, aki éppen olyan örömmel rántotta volna alá feljebbvalóit, mint amilyen buzgalommal elnyomta alárendeltjeinek törekvéseit. Oktar nem pazarolt rá több gondolatot. Csak a puszta győzelem számít, a személyes dicsőség másodlagos. Komisszár tábornokként hatásköre vitathatatlan, a Birodalom iránti hűsége pedig megkérdőjelezhetetlen volt. Kötelességtudata, egyenessége és lelkesedése népszerűvé tette, gyújtó hangú beszédei pedig mindig utat találtak a katonák szívéhez. Elvei szerint a háború egyszerű dolog volt, hitte, hogy a győzelmet mindig a lehető legkisebb veszteséggel kell kivívni. Elkeserítette, hányan gondolkodnak teljesen másként. A Birodalmi Gárda vezérkara a számok erejének felsőbbrendűségét vallotta, de Oktar számára világos volt, hogy minden ellenfelet szét lehet zúzni, ha nem sajnálják a hatalmas emberveszteséget. Oktar gyűlölte, ahogy vágóhídra hajtották a katonáit, és saját elvei szerint oktatta a hyrkáni hadtest tisztikarát is. Caernevar tábornok lelkére kötötte, hogy minden ember értékes, egyik sem feláldozható, ő maga pedig névről ismerte a hadtestben szolgáló hatezer ember szinte mindegyikét. Kezdettől fogva velük menetelt, egészen attól a naptól, hogy a sereg nevet kapott a Hyrkán bolygó egyik fennsíkján, egy vihartépte gránitsivatagról. Hat büszke ezred alakult meg akkor, Oktar szerint az elsők abban a hosszú sorban, amelyek híressé teszik a Hyrkán nevét szerte a Birodalomban. Bátor katona volt mindahány, nem áldozta fel őket feleslegesen, és tisztjeinek sem hagyta volna ezt. A hyrkániak kemény emberek voltak; jól látta féllánctalpasáról, ahogy a testes, fakó hajú férfiak zokszó nélkül működtetik a tábori ágyúkat. Sötétszürke téli egyenruhát viseltek, sapkájuk és szíjaik világosbarnák voltak. A nagy

hidegben hosszú kabátokkal és gyapjúkesztyűkkel is ellátták őket. Az ágyútöltők trikóra vetkőztek, övük lazán lógott derekukon, ahogy a súlyos lőszereket cipelték. Bár a fagyos időben tisztán látszott leheletük a lőporfüstös levegőben, a megerőltető munkától mégis eléggé kimelegedtek ahhoz, hogy megizzadjanak. A komisszár tábornok ismerte minden embere erősségét és gyengéjét. Tudta, ki a legjobb felderítő, ki a született mesterlövész, és mindig tisztában volt azzal, hogy kit bízzon meg egy roham vezetésével, aknamentesítéssel, utászmunkával vagy éppen a foglyok kihallgatásával. Minden egyes harcos nélkülözhetetlen volt a maga módján. Ő és Caernevar tábornok tudta, hogyan vezesse győzelemre a hyrkániakat időről időre, anélkül, hogy húsdarálóba hajtanák őket, mint Dravere. Oktar elborzadt, ha arra gondolt, mit tenne az ezredes, ha megkapná egy efféle hadművelet teljes parancsnokságát. - Hagyom, hogy bolondot csináljon magából az a karót nyelt kis patkány! morogta magában Oktar. - Nem aratja le a dicsőséget, mert nem illeti meg! Leugrott a platóról, és az őrmester kezébe nyomta a távcsövét. - Merre van a Kölyök? Az őrmester elmosolyodott, hiszen tudta, mennyire utálja a fiatal katona, ha „Kölyök"-nek szólítják. - A magaslaton elhelyezett lövegeket felügyeli, uram! - jelentette az altiszt. Tiszta birodalmi gót nyelvjárásban beszélt, bár szavain érezhető volt a hyrkáni akcentus. - Mondja meg neki, hogy hívatom! - szólt a komisszár tábornok, miközben összedörzsölte elgémberedett kezeit. - Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megmutassa, mire képes. ♦♦♦ A hyrkáni őrmester felbaktatott a dombgerincre. A magaslat teljesen csupasz volt, a fákat leborotválta a lázadók egy héttel korábbi légicsapása. Széthasadt törzsek feküdtek a talajon, az őrmester lába alatt pedig tűlevelek, forgács és elszenesedett kéregdarabok roppantak. A légitámadások természetesen azóta véget értek. A felkelők két kis felszállópályáját Dravere ezredes páncélosai pusztították el, így a hatvan darab elavult sugárhajtású repülőgépnek nem volt többé honnan felszállnia. Az őrmester titokban őszintén csodálta a pilóták bátorságát, hiszen az egyetlen forgócsöves gépágyúval és néhány bombával felfegyverzett égi lélekvesztőben hatalmas kockázatot vállaltak, amikor célba juttatták terhüket. Még valamirevaló navigációs rendszerük sem volt, nemhogy használható föld-levegő fegyvereik! Emlékezett rá, két héttel korábban hogyan rombolta le az egyik repülőgép a hóhatáron emelt kommunikációs bunkerüket. Kétszer is elrepült a célpont felett, hogy megbizonyosodjon a helyzetről, mit sem törődve a légvédelmi lövegek tüzével, majd kioldotta a bombáját. Tisztán látta a pilóta és a fedélzeti lövész arcát is, mert elhúzták a kabintetőt, hogy vizuálisan is bemérhessék a célpontot.

Vagy nagyon bátrak, vagy nagyon elkeseredettek voltak, de a kettő között a csatában árnyalatnyi különbség sincs. Már azelőtt tudták, hogy a háború számukra elveszett, hogy elkezdődött volna, mégis küzdöttek. Az őrmester előtt nem volt titok, hogy a komisszár tábornok is csodálattal adózik kétségbeesett küzdelmüknek. Ö maga is osztozott a magas rangú tiszt meggyőződésében, hiszen bizonyos volt benne, Oktar minden alkalmat biztosított a felkelőknek, hogy megadják magukat, és arra törekedett, hogy meggyőzze álláspontjáról a vezérkart is. Mi értelme lett volna a céltalan gyilkolásnak? Az őrmester hátán mégis végigfutott a hideg, amikor felrémlett előtte, ahogy a másfél tonnás bomba pörögve lezuhan, majd a robbanás a földdel teszi egyenlővé a bunkert. Felordított örömében, amikor a hydrai hadosztály négycsövű légvédelmi lövege telibe találta a repülőgépet, amely - mintha csak leradírozta volna az égről - imbolyogva hullott alá, hogy eltűnjön a közeli erdőben, széles láng- és hamuösvényt vágva a fák között. Az őrmester elérte a dombgerincet, és elkapta a Kölyök pillantását. Az ütegek között állt, és a félig hóba temetett lövedékeket adogatta a töltők kezébe. Magas volt, szikár és holtsápadt, tekintetétől még a sokat látott őrmester is megborzongott. Nyilvánvaló volt, ha megéri, ebből a fiúból egy napon akár komisszár tábornok is lehet, most azonban még komisszár-kadétként végezte dolgát Oktar oldalán, fáradságot nem kímélve, sosem lankadó lelkesedéssel. Csakúgy, mint Oktar, a Kölyök sem volt hyrkáni, és az őrmesterben egy pillanatra felötlött a gondolat, hogy talán ő maga sem tudja, honnan származik. - A komisszár tábornok hívat! - szólította meg, amikor odaért hozzá. A Kölyök rezzenéstelen arccal továbbadta a várakozó töltőnek a kezében tartott lőszert. - Süket vagy, Kölyök?! - rivallt rá az őrmester. - Nem. Minden szavát tisztán hallottam. Mehetünk. ♦♦♦ A Kölyök tudta, hogy próba előtt áll. Nagy teher nehezedett rá, nem hibázhatott. Most jött el az ideje, hogy bebizonyítsa mentorának, méltó a komisszári rangra. A kadétok kiképzésének vége nem volt dátumhoz kötve. Miután befejezték tanulmányaikat a Schola Progeniumban, és átestek a gárdisták szokásos alapkiképzésén, egyenesen a frontra kerültek, és felettes tisztjük döntötte el, mikor érdemlik ki a komisszár tiszti rangot. Sorsa tehát most egyedül Oktar akaratán múlott. Gaunt érezte, hogy itt és most dől majd el, méltó-e rá, hogy a valaha létezett legfélelmetesebb haderő katonáinak hitét és harci szellemét erősítse az Istencsászár szolgálatában. A kadét erős akaratú, nyugodt, halk szavú fiatalember volt, most mégis idegesen aggódott. Már a Schola Progenium első évfolyama óta leghőbb vágya volt, hogy komisszár lehessen, és ha ezt az alkalmat elszalasztja... A komisszár tábornokban tökéletesen megbízott, tudta, ő biztosan következetesen ítéli meg

teljesítményét. Oktar személyesen választotta ki frontszolgálatra a kadétok közül, és az elmúlt tizennyolc hónapban szinte apjaként viselte gondját. Zord, szigorú atyaként ugyan, de puszta jelenléte elfeledtette Gaunttal a tényt, hogy igazi, vér szerinti apját soha nem ismerhette. - Látja azt az égő épületszárnyat, fiam? - mutatott a komisszár tábornok a palotára. - Ott könnyűszerrel be lehet jutni. A felkelők mostanra minden bizonnyal a belső helyiségekbe vonultak vissza. Caernevar tábornok és én úgy döntöttünk, hogy ott bejuttatunk néhány osztagot, akik egyenesen az épület belsejéig hatolnak. Képesnek érzi magát a feladatra? Gaunt szava elakadt. Nem válaszolt azonnal, s amikor végül megszólalt, hangja karcos volt az elfojtott izgalomtól. - Uram, az lenne tehát a dolgom, hogy... - Igen, Ibram. Önnek kell vezetnie őket. Ne legyen annyira meglepve, hiszen mindig egy efféle lehetőséget kért! Kiket akar magával vinni? - Én választok, uram? - Igen. Mostantól az ön csapata. - A negyedik dandárt vinném, uram. Tanhause kiváló parancsnok, az emberei pedig éppen az épületharc specialistái. Rajtuk kívül még Rychlind nehézfegyvereseire lesz szükségem. - Jó választásnak látszik, Ibram! Menjen hát, és bizonyítsa be, hogy méltó a bizalmamra! ♦♦♦ A csapat áthaladt a lángoló épület falain tátongó nyílásokon. A tágas termek oszlopai között hideg szél fütyült keresztül, a robbanás ütötte lyukakon át pedig kísérteties fény ömlött be. A katonákat személyesen Gaunt kadét vezette, éppen úgy, ahogy példaképe, Oktar tette volna. Kezében lézerkarabélyt markolt, kékkel szegélyezett komisszári egyenruháját terepszínű köpeny takarta. Már az ötödik folyosón jártak, amikor elérte őket a felkelők végső ellentámadása. Lézerfegyver kattant, mire Gaunt kadét egy antik kanapé mögé bukott. A sugár az arca előtt égette szenes forgácsokká a hevenyészett fedezéket. Tanhause a komisszár-jelölt mögé lépett. - Mi a parancsa, uram? - Adja ide a gránátjait! Gaunt gondosan beállította az időzítő szerkezeteket mind a húsz kézigránáton, beletette őket egy kisméretű hátizsákba, majd ismét Tanhause-hoz fordult. - Most pedig hívja ide Walthemet! Tömzsi alak tűnt fel. Walthem gyalogos pokolian messzire tudott dobni, odahaza, a Hyrkánon a gerelyvetés bajnoka volt. - Ne hibázza el, Walthem!

A gyalogos vigyorogva lendületet vett, és elhajította a zsákot. Hatvan lépéssel arrébb a felkelők barikádja megsemmisült. A birodalmiak egymást fedezve áthatoltak a gomolygó füstön és vakolatporon. A lázadók harci szelleme elszállt, többé nem ütköztek ellenállásba. Vezetőjüket, Degreddet holtan találták. Az utolsó pillanatban olvaszthatta szét agyvelejét a saját lézerfegyverével. Gaunt jelt adott Caernevar tábornoknak és Oktar-nak. A csata véget ért. Ő maga vezette ki a foglyokat az épületből, míg emberei gondjukba vették a zsákmányolt fegyvereket és muníciót. ♦♦♦ - És a lánnyal mi legyen, uram? - kérdezte Tanhause. Gaunt éppen egy rohamágyú ütőszegét távolította el, amikor a parancsnok megszólította. - Lány? - kérdezte egykedvűen, és hátrafordult, hogy szemügyre vehesse a különös foglyot. Csinos, fiatal teremtést pillantott meg. Bőre sápadt, haja fekete volt, mint a legtöbb darendarainak. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodott a hyrkáni katonák kezébe, akik a többi fogollyal együtt a széljárta előcsarnokba terelték. A férfi arra számított, hogy a lány kikel magából, szitkokkal és átkokkal árasztja el, ahogy a legyőzöttek, a céljaikban és hitükben megcsalatottak többsége tenni szokta, de tévedett. A lány kővé meredt, amikor megpillantotta Gauntot. Ajka szétnyílt, szeme elkerekedett a megdöbbenéstől. Gaunt meglepődve konstatálta, hogy a nő elégedetten bólint láttára, mintha csakis rá számított volna. - Heten lesznek - szólalt meg hirtelen, kifogástalan udvari gót dialektusban. Beszédében nyoma sem volt a helyi kiejtésnek. Mintha egyenesen belsőjéből sugárzott volna a hang, ajka egyáltalán nem mozgott. - A hatalom hét köve folytatta -, válaszd szét őket, és megszabadulsz, de vigyázz, meg ne öld őket! Először azonban rá kell lelned a szellemeidre. - Kuss legyen, ribanc! - vágott közbe Tanhause, és intett embereinek. Vigyétek! A lány elhallgatott, szeme kiüresedett, fénytelenné vált. Mintha egyfajta transzba esett volna. A katonák láthatóan tartottak a mágiájától, de a karjánál fogva megragadták. A teremben hirtelen dermesztően hideg lett, az emberek lélegzete gomolygó párává fagyott. Nehéz, égett, fémes szag lengte be a csarnokot, mint viharok előtt. Gaunt érezte, amint tarkóján és hátán égnek állnak a szőrszálak. Szemével követte a katonákat, akik elvitték a lányt. A gyalogosok már sokkal, de sokkal óvatosabban fogták a törékeny vállakat. - Majd az inkvizítorok gondot viselnek rá - jegyezte meg Tanhause. Biztosan egy vad tehetség, aki a lázadók oldalára állt. - Állj! - kiáltott a komisszár-kadét, és a lányhoz lépett. - Mit akarsz ezzel mondani? Miféle kövekről és miféle szellemekről zagyválsz, mi? A márvány fekete szemek kifordultak, a pupillák szinte teljesen eltűntek.

Mély, kísérteties hang tört fel a nő testéből. - A tér tudja, ki vagy, Ibram! - Honnan tudod a nevemet? - suttogta döbbenten Gaunt. Nem kapott választ. A fiatal nő kapálózni kezdett, ajkát állatias sikolyok hagyták el, teste rángatózott. - Rendben, vihetik! - csattant fel a komisszár. Az egyik gyalogos szédelegve térdre rogyott, orrából vércseppek hullottak a padlóra. A lány semmit sem tett, csak ránézett. A többi gyalogos fogcsikorgatva védőmantrákat mormolt, a földhözragadtabbak a fegyverük után kaptak. Gaunt öt percig csak bámult maga elé a jéghidegre hűlt teremben, majd zavartan Tanhause felé fordult. - Ne is törődjön vele, uram! - szólalt meg a veterán. - Néhány év a fronton, és megszokja majd, hogy eleressze a füle mellett az efféléket. A legyőzöttek gyakran megzavarodnak, és ilyenkor csak úgy ömlik az efféle szar a szájukból. Ha elfogad egy javaslatot, uram, felejtse el! Ez az egyetlen módja, hogy nyugodt álmai legyenek. Higgye el, néhány év és néhány hadjárat múlva már fel sem veszi majd az effélét! - Valahogy mégis aggaszt, amit hallottam! - Verje ki a fejéből, uram! Összefüggéstelen beszéd volt. - Igaza van, Tanhause. Elfelejtem. Ibram Gaunt azonban soha, de soha nem volt képes feledni az ismeretlen lány szavait.

MÁSODIK RÉSZ

FORTIS BINARY EGY Az éjszakai égbolt fakó volt és sötét, akár az egyenruha, amit nap mint nap magukra öltöttek. A hajnal olyan hirtelen vágott végig a sötét horizonton, mint egy halálos lángpenge, nyomában izzó vörössé vált a felhős égbolt. Hamarosan a felhők fölé emelkedett a helyi nap, és bevilágított a lövészárkok sötét gyomrába. A csillag nagy, nehéz és vörös volt, s az előtte terpeszkedő sötét felhőktől éppen úgy nézett ki, akár egy szottyadt, sült gyümölcs. Colm Corbec felébredt. Ásított, kinyújtóztatta fáradt, elgémberedett tagjait, majd előkászálódott nyomorúságos hálóhelyéről. Bakancsos lába mélyen belesüppedt a lövészárok deszkái közötti hézagban megült szürke, nyúlós sárba. Nagydarab, vaskos, erős, enyhén hízásnak indult férfi volt, jóval túl a negyvenen. A „Tanithi Első és Egyetlen" nevet viselő egység - vagy ahogy még többen ismerték: Gaunt Szellemei - ezredese sápadt, sötét hajú volt, csakúgy, mint az emberei. Izmos, szőrös alkarját spirál alakban tekergőző kék tetoválások borították, állán többnapos borosta burjánzott. A Tanith terepszínű egyenruháját viselte, az alakulat jellegzetes álcaköpenyét fekete szíjak rögzítették. A lövészárok többi lakója is ébredezni kezdett. Ásítások, nyögések, köhintések és fojtott szitkok hallatszottak a homokzsákok és pengedrótok között. Az éjszaka keserű álmai valósággá váltak. Tényleg a fronton voltak. Gyufaszálak sercentek, fegyveracél csörrent, biztosítópeckek kattantak. Előkerültek a kincstári fejadagok is. Corbec arrébb lépkedett a lövészárok ragacsos sarában, hogy lássa, rendben visszaérkeztek-e az őrjáratból. Elégedetten bólintott, amikor látta, hogy emberei sértetlenek. Fáradtak, álmosak, kis híján elvágódtak menet közben, de kétségkívül visszaértek. Ahogy a helyi nap magasabbra emelkedett az égen, tizenegy kilométernyire tőlük tisztán kivehetővé váltak a meg-megvillanó kommunikációs összekötő oszlopok. Rajtuk is túl csak az volt, amit a tüzérségi tűz meghagyott a gigászi hangárokból, bunkerekből és az Adeptus Mechanicus technopapjainak elhagyott gyáraiból. A köpenyekről és egyenruhákról recsegve hullottak a rájuk száradt sár- és mocsokpikkelyek, amikor a katonák megmozdultak bennük. A következő váltásba tartozó gyalogosok meg-megveregették visszatérő társaik vállát, tréfálkozva cigarettával kínálták őket, de azok olyan fáradtak voltak, hogy csak egy-egy bólintással vették át a füstölnivalót.

Akárha valódi szellemek lennének, akik virradatkor visszatérnek a sírjukba. Az egyik mellvéd mögött Őrült Larkin, az első szakasz szikár mesterlövésze koncentrált koffeinből és szabvány fejadagból kotyvasztott nyomorúságos reggelit. A mesterséges étel szúrós szaga meghozta Corbec étvágyát. - Kínáljon már meg abból a szutyokból, Lark! Larkin felemelte beesett arcát, és egy fémcsészét nyújtott az ezredesnek. Vértelen arcán mintha világított volna a bíborkék spiráltetoválás, szemében bizonytalanság és félelem villant, amikor a tisztre nézett. - Ma reggel lesz a dolog, ugye? A csontjaimban érzem. Corbec a jólesően meleg csésze köré fonta ujjait. - Meglehet - válaszolta elmerengve. - Ki tudja? A narancssárga égen két birodalmi gép körözött a vonalak fölött; amikor mindent rendben találtak, elhúztak észak felé. A horizonton látszott, hogy láng és füst csap ki az Adeptus Mechanicus régi gyáraiból. A robbanások hangja csak egy másodperccel később jutott el hozzájuk. Corbec unottan figyelte, ahogy a vadászbombázók visszafordulnak; ivott egy kortyot a förtelmes pótkávéból. - Jó anyag! Maga kész szakács, Larkin! - biccentett a mesterlövésznek. ♦♦♦ Egy kilométerrel arrébb, a lövészárok néhány ideges irányváltoztatásán túl Fulke gyalogos nem bírta tovább. Rawne őrnagy, az ezred második legmagasabb rangú tisztje arra ébredt, hogy füle mellett lézerfegyver tüzel, s a becsapódások sárgejzíreket fakasztanak a talajból. Amint felpattant fektéből, segédtisztjét, Feygort pillantotta meg, amint megpróbálja visszanyerni egyensúlyát a ragacsos mocsokban. Fulke nem törődött társai átkozódásával és ordítozásával, csak a férgeket látta, a mindenütt jelen lévő férgeket. A rohadt kis dögök gyíkállkapcsukkal elrágták fegyvere tusát, nyúllábaik minden mozdulatára mocsokkal fröcskölték be, bőrükről élősdieket ráztak rá... Fulkénak elege lett. Sorozatlövésre állította lézerfegyverét, és vadul tüzelni kezdett, miközben fejhangon sikoltozva átkozta a kis férgek egész fajtáját. Feygor ért oda először. Megpróbálta kicsavarni a fegyvert az eszement gyalogos kezéből, de Fulke ököllel támadt rá. A tiszt betört orral hanyatlott le, estében sarat fröcskölve szerteszét. Rawne átlépett Feygor felett, és egyetlen horogütéssel eltörte Fulke állkapcsát. A gyalogos eszméletlenül tántorodott hátra. Az őrnagy megvetően kiköpött. - Tegye hasznossá magát, és tartsa meg a tüzérek eligazítását, Feygor! jegyezte meg hidegen Rawne, és visszasétált a helyére. ♦♦♦ Bragg

gyalogos

visszaért

a

bunkerébe,

széles

háta

beárnyékolta

a

betonalkotmányt. Ő volt a legnagyobb termetű Gaunt Szellemei között, értelmi képességei azonban fordított arányban álltak testének méretével. Társai csak Namégeccer Braggnek nevezték, mivel senki sem emlékezett rá, hogy valaha is eltalált volna egy célpontot elsőre. Érkeztében feldöntötte Caffran gyalogost. A jóval kisebb termetű katonát játszva a földbe passzírozhatta volna, ha nem figyel eléggé. Talpra rántotta, és valami bocsánatkérésfélét morgott. - Nem gond, haver! - veregette meg a vállát Caffran. - Ennél mocskosabb már úgyse lehetek. Most menj, aludj egyet! Látom, rád fér... Bragg továbbtalpalt, de két lépés után elfelejtette, hová is indult tulajdonképpen. Csak az járt a fejében, hogy most elnézést kellene kérnie valamiért. A fáradtságtól még feledékenyebb lett, mint általában. Caffran megérkezett a harmadik lövészárok parancsnoki bunkeréhez. Félrehajtotta a gáztól védő, mikroporózus anyagú függöny szárnyait, és kettőt kopogott a golyóálló műanyagból készült pajzson, amely az ajtót védte, majd belépett. KETTŐ A tiszti bunker mélyére egy instabil alumíniumlétra vezetett. Odabent beteges fényű nátriumizzók világítottak. A padlót deszkák fedték, csupán a könyvespolcok, a térképek és a mindent belengő szintetikus koffein szaga jelezte, hogy itt civilizáltabbak az életkörülmények, mint a lövészárokban. Amikor Caffran leért, az első, akit megpillantott, Brin Milo volt, a tizenhat éves küldönc, akit az alakulat megalakulásakor fogadtak örökbe a Szellemek. Az a legenda járta, hogy Milót maga a komisszár mentette ki egy tomboló tűzvészből, még odahaza. Most tábori zenészként és egyfajta inasként igyekezett hasznossá tenni magát a tisztek mellett. Caffran nem szívesen találkozott a fiúval; naiv fiatalsága és érdeklődő, okos szeme valami olyasmit idézett fel benne, amit ő már menthetetlenül elveszített. Furcsa helyzet volt, hiszen a Tanithon akár még barátok is lehettek volna, elvégre nem volt köztük nagy korkülönbség. Ő maga is fiatal volt, egy tanithihoz képest igen kis növésű, és a halántékát díszítő kék tetoválás sem tette sokkal marconábbá. Milo éppen reggelit készített egy kis tábori asztalon. A rántotta, a sonka és a pirítós mennyei illatot árasztott, Caffrant pedig elfogta a sárga irigység a komisszári fejadag láttán. - Kipihente magát a komisszár? - kérdezte a fiút. - Egyáltalán nem aludt - felelte Milo. - Egész éjjel a műholdas felderítés képeit tanulmányozta. Caffran, idegesen szorongatva a rábízott aktatáskát, beóvakodott a bunker belsejébe. - Jöjjön beljebb, és üljön le! Caffran először azt hitte, Milo szólította meg, de ráeszmélt, hogy maga a komisszár volt az. A sápadt, megviselt Ibram Gaunt előlépett a hátulsó

helyiségből. Csizmája és egyennadrágja felett csak egy rangjelzésekkel ellátott atlétatrikót viselt. Leült az asztal egyik oldalán álló összecsukható székre, és jelentőségteljesen a vele szemben lévő helyre mutatott. Caffran tétovázott egy ideig, de aztán letelepedett. Gaunt negyvenes éveire is szikár és holtsápadt maradt, arcára mély árkokat véstek az elmúlt idők harcai. Caffran csodálta a komisszárt, tanulmányozta híres csatáit, amelyeket a hyrkáni nyolcasok élén vívott meg Balhautnál, a Formal Prime-nál, és azt is tudta, a tanithi katasztrófa idején is megtett mindent, amire csak tiszt és katona képes lehet. A komisszár fáradtabbnak tűnt, mint korábban bármikor, de Caffrannak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha valaki, hát ő képes lesz rá, hogy győzelemre vezesse a Szellemeket. Ha valaki politikai tiszt létére képes a stratégiai parancsnokságot is vállalni, akkor nem is ismerheti a szót: lehetetlen. - Sajnálom, hogy megzavartam reggeli közben, komisszár! - jegyezte meg a futár, miközben zavartan fészkelődött a kényelmetlen széken. - Ellenkezőleg, Caffran, éppen időben érkezett, hogy csatlakozzon hozzám! Ne vágjon olyan rémült pofát, komolyan beszélek! Éppen olyan éhesnek látszik, mint ahogy én érzem magam, és biztos vagyok benne, hogy amit Brin készített, kettőnknek is elég lesz. A fiú megértette a célzást, és azonnal két tányért hozott. Mire a meglepett Caffran lepillantott a sonkás rántottára és a fekete komiszkenyérre, Gaunt már adagja negyedénél tartott. - Gyerünk, ne tököljön már annyit! Nem hiszem, hogy mindennap tiszti koszthoz juthatna... - biztatta a komisszár, és mohón lenyelt egy falatnyi tojást. Caffran végül enni kezdett. Hatvan napja nem jutott emberhez méltó ételhez. A reggeli a tanithi napokra emlékeztette. Odahaza gépészgyakornok volt egy fűrészmalomban, ott mindig hosszú asztaloknál szolgálták fel a bőséges vacsorát az utolsó műszak után. Utoljára talán akkor evett olyan étvággyal, mint most, a komisszár asztalánál. Csak akkor tértek át a hivatalos ügyekre, amikor Milo felszolgálta a kávénak csúfolt koffeinkivonatot. - Lássuk - kezdte Gaunt -, mi van a mai jelentésekben? - Természetesen nem tudom, uram - válaszolta Caffran, miközben az asztalra tette a paksamétát. - Én csak hordozom az üzeneteket, de soha nem kérdezem, mi állhat bennük. Gaunt szünetet tartott, amíg lenyelte az utolsó falatot, ivott egy kortyot a koffeinkivonatból, és csak ezután nyúlt a papírokért. Caffran elfordult, amikor a komisszár feltépte a műanyag borítékot, és előszedte a jelentéseket. Gaunt elfintorodott. - Egész éjjel ezt a szemetet bűvöltem, de semmi értelmeset nem köpött ki! mondta panaszosan, és a háta mögött álló harctéri kommunikátorra bökött. A falba süllyesztett műszer zöld fényei kísértetiesen izzottak a háttérben.

- Lefogadom - folytatta a tiszt, miközben átfutotta a jelentéseket -, hogy maga leginkább arra kíváncsi, meddig kell még vakondosdit játszania ezekben a szaros lövészárkokban. Nem biztathatom túl sok jóval. Lehet, hogy még hónapokig is eltart a dolog. Caffranon nem látszott, hogy megrendítette volna a hír. Olyan elégedettnek érezte magát a bőséges reggeli után, hogy talán csak az hozhatta volna ki a sodrából, ha a komisszár közli vele: az anyját megerőszakolták, és halálra kínozták az orkok. A csendet Milo hangja törte meg: - Uram! Gaunt felnézett az iratokból. - Mi történt, Brin? - Azt hiszem, támadás fogja érni a vonalainkat, uram! - dadogta bizonytalanul a fiú. - Honnan tudod te ezt, Milo? - kuncogott Caffran, de a tiszt arckifejezését látva nagyon gyorsan elhallgatott. - Milo valamilyen módon mindig érzékeli a közelgő támadásokat. Még a beérkező lövedékekre is figyelmeztet. Nem tudom, mi a titka, de nem is érdekel. Maga talán vitatkozni óhajt vele, katona? Caffran éppen bocsánatkérésre nyitotta a száját, amikor az első sortűz lövedékei becsapódtak. HÁROM Gaunt talpra ugrott, és közben felborította az asztalt. Inkább felettese hirtelen mozdulata rázta fel Caffrant dermedtségéből, s nem a srapnelek üvöltése. A komisszár megmarkolta a fogason függő oldalfegyvere szíját, és megragadta a kommunikátor mikrofonját. - Minden egységnek! Támadás alatt állunk, készüljenek fel! Caffrannak nem kellett több, már fel is kúszott a létrán, és a gáz ellen védő műanyag lepleket félrehajtva a repesz tépte állások felé rohant. Gázzá szublimálódott sár felhője szállongott a lövészárkokból, a robbanások robajában is tisztán kivehető volt a hirtelen megélénkülő katonák kiáltozása. Az egyik lövedék alacsonyan szállt el Caffran felett, és csapatszállítónyi krátert vágott a földbe, alig valamivel az egyik futóárok mögött. Caffran nem törődve a záporozó sárrögökkel, kibiztosította lézerkarabélyát, és elfoglalta a helyét az egyik tüzelőállásnál. Körülötte tanácstalan, zavarodott gyalogosok rohantak ordítva harcálláspontjuk felé. Talán most jött el a döntő csata ideje? Lehet, hogy ez az utolsó pillanata annak a se vége, se hossza állóháborúnak, amelyet oly régóta vívnak? Caffran megpróbált felkapaszkodni a mellvéd oldalára, hogy egy pillantást vessen a senki földjére, amely mögött hat hónapja ott lapult az ellenség, de nem látott semmit a portól és a felverődött sár felhőjétől. A Szellemek kiáltoztak, és vaktában tüzeltek lézerfegyvereikkel. A tüzérségi

lövedékek tovább záporoztak, az egyik végül telibe találta a kommunikációs központként szolgáló sátrat. Az odabent tartózkodó szerencsétleneknek még egy halálordításra sem maradt idejük; a nedves, nyúlós anyag, ami ezután Caffranra zuhogott, nem pusztán sár volt: vér és leszakadt testrészek keveredtek a nedves talajdarabokkal. Caffran átkozódva törölte meg lézerfegyvere célzótávcsövét. Éppen célpontot keresett, amikor mögötte erőteljes hang harsant. Gaunt előjött parancsnoki bunkeréből, szavai végigvisszhangzottak a harctéren. A komisszár mindig kifogástalan egyenruháját most sárfoltok csúfították el, a Szellemek köpenye szárnyként lebegett mögötte. Arca mélységes elszántságot és vérszomjat sugárzott, egyik kezében pisztolyt, a másikban vészjóslóan zümmögő lánckardot markolt. - Tartsátok a vonalat, katonák! A mai napon mindörökké emlékezetessé tesszük a nevünket. Maradjatok a helyeteken, tartsátok a vonalakat, és csak akkor tüzeljetek, ha már látjátok a szemük fehérjét! Caffrant hideg elszántság töltötte el a komisszár szavait hallva. Ha az ő irányítására bízzák magukat, nem veszíthetnek, bármi tör is ellenük... Ekkor kapott közvetlen találatot a lövészárok azon szakasza, ahol állt. Elsötétült előtte a világ. Érezte, ahogy megremeg alatta a föld. Hatalmas erő hajította hátra, akár egy rongycsomót. Egy pillanatig nem tudta, életben van-e még. Emberek tucatjai haltak meg, de Caffrannak szerencséje volt, sértetlen maradt. Dermedten feküdt a hátán, amíg egy erős kéz meg nem ragadta a vállát, és fel nem rántotta. Amikor felnézett, Gaunt arcát pillantotta meg. - Szundít egyet a bőséges reggeli után, fiam? - Nem, uram, csak... Lézerfegyverek sugarai szántották fel körülöttük a földet. - Elérkezett az idő, fiaim! - szólt Gaunt. - Gyerünk, látni akarom, ahogy felkészültök a rohamra! A komisszár lánckardja egyre távolabb zúgott, de Caffran tisztán hallotta, ahogy a vasalt tiszti csizma talpa a bunker fémlétráinak fokán koppan, és továbbra is tisztán értette a parancsnok hangját. - Mi van, katonák? Talán örökké akartok élni? A Szellemek csatakiáltása tiszta és érces volt, de egy hirtelen sortűz kivehetetlenné tette szavaikat. Gaunt azonban tudta, mit mondanak. Lézerfény villant és fémsikoly hangzott fel, amikor Gaunt Szellemei felmásztak a mellvédekre, és rohamra indultak. Nem bánták volna azt sem, ha maga a pokol várja őket a füstfelhőn túl. NÉGY Húsz kilométer hosszan és száz méter mélyen tombolt a harc, ahol az ellenséges légionáriusok és a birodalmi gárdisták egymásnak rohantak. Mintha az egész

bolygó megvonaglott volna, ahogy világra okádta a szörnyűséges, rovarszerű lényeket. A csáprágós, kitinpáncélos megelevenedett rémálmokat kísérteties fénybe vonta a fegyverek torkolattüze. Hechtor Dravere hadseregparancsnok sóhajtva ellépett háromlábú állványon nyugvó távcsöve mögül. Gondosan manikűrözött kezével lesimította kifogástalan tunikája nem létező ráncait, és lemondóan megrázta a fejét. - Vajon mik lehettek azelőtt azok az izék, amelyek most odakint haldokolnak? - sóhajtott fel. - Hogy mondja, tábornok úr? Flense ezredes értetlenül nézett fel felettesére. A magas, erőteljes felépítésű férfi a Jantini Patríciusok - a gárda egyik legősibb és legrangosabb alakulata parancsnoka volt. Háború idején mindig egyértelmű utasításokat várt, így Dravere költői kérdése váratlanul érte. Az ezredes tanácstalanul megdörzsölte savmarta bal arcát. - Azok a hangyaszerű micsodák odalent... - intett a háta mögé a tábornok. Nem hiszem, hogy mindig ezt az alakot viselték. Flense a páncélüveg lapú térképasztalhoz sétált. Végigfuttatta ujját a Fortis Binary hadszínterét ábrázoló térképen. Tapasztalt szeme előtt azonnal értelmet nyertek a négyszáz kilométer hosszú frontvonalat mutató jelek. Az asztalt alulról megvilágító rúnák kísérteties fénye már nem absztrakt jelzéseket, hanem lövészárokrendszereket, halálosan fáradt katonákat, sárral, porral borított, bombakráterekkel tépett poklot világított meg. - A nyugati arcvonalat a Tanithi Egyesek védik. Gaunt alakulata, Szellemeknek is nevezik őket. Dravere az aranyozott szamovárhoz sétált, és egy csészényi koffeinkivonatot töltött magának. Egy percig nem szólalt meg, csak lassan kortyolgatta a sűrű folyadékot. Flense nem merte megzavarni. Az ezredes olyan dolgokat látott már, amelyek bárki mást dühöngő őrületbe taszítottak volna. Szeme előtt egész hadtestek véreztek el a szögesdrót akadályokon, az orra előtt katonák falták fel saját bajtársaikat a Káosz által indukált őrületben, látta, ahogy bolygók és egész naprendszerek pusztulnak el. Maga is megdöbbent, amikor rájött, hogy van valami a tábornokban, amitől még ő is iszonyodik. - Így tehát nehéz nap virradt Gaunt embereire - jegyezte meg Dravere, miután az utolsó korttyal is végzett. Hechtor Dravere csontos arcához és mokány termetéhez sehogy sem illett erőtlen hangja. Láthatóan rendkívül kényes volt megjelenésére; mivel hatvanas éveire erősen kopaszodni kezdett, maradék haját átfésülte tar koponyáján, kifogástalan fehér egyenruhájának vasalására és kitüntetéseinek fényesítésére pedig mintha egész regimentnyi inast foglalkoztatott volna. Flense nem volt tisztában azzal, hogy milyen szolgálatért adományozták a temérdek medált, keresztet, stráfot, de természetesen soha nem kérdezte meg. Köztudott volt, hogy Dravere világéletében hajszolta az elismerést és a dicsőséget, állandóan viselt

kitüntetéseivel pedig nyilvánvalóan azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ő elért mindent, amit a többi törzstiszt nem. Talán épp a kitüntetései tették őt igazi tábornokká. Főhadiszállásuk, a hercegi palota az elmúlt hat hónap folyamatos bombázásai ellenére csodálatos módon sértetlen maradt. A teraszról belátható volt a Diemos-völgy, amelyben a Fortis Binary vízierőművei terpeszkedtek a háború kitörése előtt. Ameddig a szem ellátott, minden irányban elhagyatott, omladozó gyárak és raktárépületek álltak. Messze északon, a rozsdás tartályok és repedezett kémények között egy hatalmas zikkurat magasodott, oldalán büszke, aranyszínű embléma hirdette az Adeptus Mechanicus dicsőségét. Az épület akkora lehetett, akár az Istencsászár tiszteletére emelt nagytemplom, de - ez talán eretnekségnek tűnhetett - a technopapok ezzel az épülettel nem az Egyetlen Úr, hanem a Gépisten előtt rótták le tiszteletüket. A zikkurat volt az Adeptus Mechanicus papságának fortisi központja, egykor innen irányították a kilencmilliárd szorgos munkást, akik a Birodalmi Gárda fegyvereit és páncéljait állították elő. Mostanra már csak a kiégett külső falak álltak, hiszen egyértelműen ez volt a felkelők elsődleges célpontja. A völgy másik oldalán erődítménnyé alakított gyárak, lakótelepek, raktárak álltak; az épületek mindegyike az ellenség támaszpontjához tartozott, milliárdnyi démoni kultista lakott a falak között. A Fortis Binary annak idején a Birodalom elsődleges ipari központjaként üzemelt, termelékenysége, dolgozóinak szorgalma és szakértelme legendás volt. Senki nem tudta, hogyan fertőzték meg őket a romlás erői, és hogy miképpen rontotta meg a békés munkásokat a hajdani istenek hatalma, de a pusztítás erői valahogyan győzedelmeskedtek. Nyolc hónappal korábban a gépkultuszra felesketett munkások elsöpörték az Adeptus Mechanicus papjainak állásait. Csak a szerencsés keveseknek sikerült elmenekülniük a tomboló csőcselék haragja elől, a többieket lemészárolták. Most a Birodalmi Légió felszíni alakulata arra várt, hogy visszafoglalja a Fortis Binaryt. A bolygó ipari infrastruktúrája túlságosan értékes volt ahhoz, hogy az űrből bombázzák szét a Káosz fertőzte hadakat. Nem lehettek tekintettel a veszteségekre. A katonáknak lépésről lépésre kellett meghódítaniuk a bolygót, hogy ismét a Birodalom szolgálatába állíthassák az értékes gépsorokat, és az újonnan betelepített munkások folytathassák a termelést. - Néhány naponta támadást intéznek a vonalaink ellen. Gyenge pontokat keresnek - sóhajtott a tábornok, és ismét a távcsőhöz lépett, hogy figyelemmel kísérhesse a tizenöt kilométerre dúló ütközetet. - Úgy hallottam, a Tanithi Egyesek kiváló katonák, tábornok úr! - jegyezte meg Flense. Az ezredes felettese mögé lépett, kezét karba fonta. Savmarta arca meg-megrándult az idegességtől. - Rengeteg hadjáratban tüntették már ki magukat, és Gaunt is számtalanszor bizonyította kiválóságát. Dravere sarkon fordult, és kíváncsian méregette az ezredest. - Személyesen ismeri?

- Nem, uram, csak futólag találkoztunk, és hallottam róla egyet s mást, de nem hivatalos forrásokból. Azt hiszem, más elveket vall a vezetésről, mint én. - Nem kedveli túlságosan, igaz, Flense? - érdeklődött Dravere, bár biztosan tudta, mi a válasz. Úgy látott át az ezredesen, akár az ablaküvegen. Olvasta a vonatkozó jelentéseket, de ezek nélkül is tudta, hogy Flense alig bírja leplezni ellenszenvét, ha a hírhedt Gaunt kerül szóba. - Az igazat megvallva, cseppet sem kedvelem. Az az ember komisszár, politikai tiszt! - köpte a szavakat Flense. - Csak véletlenül vezethet egy harcoló alakulatot. Nem tudom, Slaydo hadúr miért éppen őt jelölte ki erre a posztra a halálos ágyán... Természetesen nem tagadom, hogy a politikai tisztek fontos szerepet töltenek be a hadseregben, de más jellegű megbízatásokat kellene teljesíteniük. Gaunt pedig különösen furcsa elvek szerint látja el a feladatát. Megértő, amikor félelmet kellene keltenie, és megrémíti az embereit, amikor sziklaszilárd nyugalmat kellene mutatnia. Nem értek egyet a módszereivel, de az bizonyos, hogy a maga módján megbízható fickó. Dravere késpenge vékony ajka alig észrevehető mosolyra húzódott. Már akkor tudta, mit fog hallani, mielőtt feltette a kérdést. Flense kitörése őszinte volt ugyan, mégsem derült ki belőle a teljes igazság. - Csakis magamban bízom, Flense, és javaslom, maga se tegyen másként. A maga Patríciusai tartalékban maradtak, ugye? - Igen, uram, a nyugati lakótelepeknél állomásoznak, hogy szükség esetén segítséget nyújthassanak bármelyik arcvonalon. - Csatlakozzon hozzájuk, és készítse fel őket! - parancsolta szárazon a tábornok. - Csak az időt húzzuk. Ezt a háborút már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna nyernünk. Hány dandárt vezényeltünk a frontra, hogy kimozduljunk a patthelyzetből? Flense nem tudta biztosan. Dravere híres volt arról, hogy nem kímélte az emberei életét. Hitt a tömeges támadás erejében, és azt pletykálták róla, hogy nem szokása elszámolni a harci veszteségekkel. Az utóbbi hetekben megtorpant az előrenyomulás, és ez mélységesen felbosszantotta. Flense gyanította, Dravere elsődleges célja az, hogy bebizonyítsa alkalmasságát Macaroth hadúrnak. Slaydo halála után ugyan késhegyig menő küzdelmet folytattak egymással a posztjáért, de most, hogy ez a harc egyértelműen lezárult, Dravere már volt vetélytársának akart bizonyítani. Flense hallott olyan pletykákat is, miszerint Heldane inkvizítor, Dravere egyik leghűségesebb embere egy hete a Fortisra érkezett, és magánbeszélgetéseket folytatott a tábornokkal. Úgy tűnt, Dravere valami olyasmit tervezett, ami fontosabb volt még a Fortis Binary meghódításánál is. Íróvesszejével határozottan a térképre koppantott. - A shrivenek ma reggeli támadása erősnek bizonyult ugyan, de most szükségük van nyolc-kilenc órára, hogy rendezzék a vonalaikat. Nyomuljanak előre a keleten állomásozó csapataink, és kerítsék be őket! A Szellemek felfogják

majd a támadás erejét, maga pedig a Császár nevében keresztülvág az ellenség védelmén! Flense örömmel engedelmeskedett a parancsnak. Hatalmas elégtételt jelentett neki, hogy az ő csapatai vívják ki a győzelmet. Megborzongott a gondolatra, hogy Gaunt arassa le az őt illető hadvezéri babérokat. Lelki szemei előtt megjelent a kép, amint Gaunt és csőcseléke elvérzik, szénné ég az ellenség fegyvereinek tüzében, csak azért, hogy ő elérhesse vágyott célját. Ez azonban még nem volt bizonyos, valamivel biztosítania kellett a helyzetét. Visszasétált hát a térképasztalhoz, és bőrkesztyűs kezével a frontvonal egy szakaszára mutatott. - Igen hosszú arcvonalat kell védenünk, uram. Ha Gaunt embereit megtörné a nyomás, és elmenekülnének, Patríciusaim védtelenül maradnának. Dravere eltöprengett egy pillanatig. Igen, Flense menekülést emlegetett. Furcsa, hogy ezt a szót alkalmazta Gaunt csapataival kapcsolatban. A „visszavonulás" sokkal diplomatikusabb lett volna. Hirtelen összecsapta kövér kezeit, olyan arckifejezéssel, mint egy elkényeztetett kiskölyök a születésnapi zsúrján. - Híradós! Hozzám! Kivágódott az ajtó, és egy viseltes egyenruhájú katona lépett be. Összecsapta kopott, de makulátlanul tiszta bakancsát, majd tisztelgett a két főtisztnek. Dravere lekörmölte parancsait, majd a híradós kezébe nyomta a lapokat. - A vitriánus dragonyosokat vezényelem ki Gaunt csapatainak felmentésére, így lehetőségünk nyílik rá, hogy visszavessük az ellenséget a termőföldekre. Nyugati szárnyunk így fedezve lesz mindaddig, amíg az ön Patríciusai fel nem készülnek a döntő csatára. Juttassa el ezt napiparancsként a tanithiak vezérének, Gauntnak! A feladata a mai napon nem csupán egyszerű ellentámadás! Foglalja el a shrivenek lövészárkait, és semmisítse meg őket maradéktalanul! Közölje vele, hogy ez az én személyes utasításom! Nem tűrök habozást! Ne hátráljanak egyetlen lépést sem! Győzzenek, vagy pusztuljanak el mind egy szálig! Flense alig állta meg, hogy el ne vigyorodjon elégedettségében. Őt ezzel minden felelősség alól felmentették, Gaunt pedig minden bizonnyal meghal, még mielőtt leszáll az éjszaka. - Még valami! - szólt a híradós után a tábornok, miközben pecsétgyűrűjével megkocogtatta a szamovár falát. - Hozasson egy adag koffeint, ami ebben van, már állott! A katona hitetlenkedve fordult meg. A hatalmas fémedény hangjából világosan kiderült, hogy szinte még teljesen tele van. Tudta, amit most kiöntenek, egy egész raj többnapi adagja lehetett volna. Ahogy kilépett, még megvárta, amíg becsukódik a kétszárnyú, hangszigetelt ajtó, csak utána fejtette ki, mit tart a pazarló tisztről. - Azt a pazarló, dekadens kurva anyádat, te vérengző kis korcs! Flense is tisztelgett, sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Leemelte csúcsos sisakját a fogasról, majd mielőtt kilépett volna, előírásszerűen tisztelgett feljebbvalója előtt.

- Áldassék az Istencsászár neve, tábornok úr! - Tessék? Ja, igen, persze... Áldassék, hogyne! - biccentett Dravere szórakozottan. Már nem figyelt az ezredesre többé. Hátradőlt, és szivarra gyújtott. ÖT Rawne őrnagy kis híján megfulladt a talajból előszivárgó tejfehér víztől, amikor hasra vágta magát a lövészárokban. Harákolva húzta fel magát a mellvédre, lézerfegyverével célt keresett. Alig látott a levegőben terjengő füsttől, elvakították a torkolattüzek és a fénycsóvák. Mielőtt tüzelhetett volna, újabb katonák érkeztek mellé: Neff gyalogos, a raj egyik altisztje, Feygor, valamint Caffran, Varl és Lonegin. Klay gyalogos is ott volt, igaz, nem sokkal élte túl érkeztét. Mielőtt lehúzhatta volna a fejét a biztonságos fedezék mögé, lézerfegyver találta arcon. Úgy dőlt el, akár egy elszenesedett fejű tekebábu. A többiek oda se néztek, mindannyian láttak már hasonlót, bár még mindig nem szokták meg a látványt. Rawne a távcsövén keresztül vizsgálta a közeledő ellenséget. Látta, hogy a shrivenek előrenyomulását távolról nehézfegyverekkel fedezik. A zárótűz ék alakú nyílást vágott Gaunt arcvonalába. Neff idegesen babrálta a fegyverét. - Mi a baj, katona? - kérdezte a tiszt ingerülten. - Sár került a závárzatba, uram, nem tudom elsütni! Feygor kivette a fegyvert a gyalogos kezéből, kiugrasztotta a tárat, így láthatóvá váltak az energiatelepek gyűrűi. Az altiszt beleköpött a nyílt töltényűrbe, majd a feje fölé emelte a lézerkarabélyt, erőteljesen megrázta, visszatette bele a tárat, majd vaktában megeresztett egy sorozatot a szemközti lövészárok felé. - Látja, katona? Máris működik! - vigyorodott el kajánul, és Neff kezébe nyomta a fegyvert. - Tanulja meg, nem biztos, hogy mindig lesz, aki pesztrálja! Neff bizonytalanul átvette a karabélyt, majd óvatosan az árok széle fölé merészkedett. Lonegin csendben motyogni kezdett. - Nem mindegy? Úgyis mind itt fogunk megdögleni, mielőtt akár csak egy métert is haladnánk előre! - Akkor legalább elintézzük, hogy azok a dögök is összesározzák magukat! köpött ki Varl, és egy halomnyi kézigránátot szedett elő a zsákjából, majd igazságosan szétosztotta őket társai között. Rawne az embereire mosolygott, és hidegvérrel kibiztosította a sajátját. - Varlnak igaza van - mondta, miközben magában számolta a másodperceket. - Ez biztosan megzavarja őket! A fegyelmezett katonák addig vártak, amíg az őrnagy elhajította a saját repeszgránátját, de ezt követően igen fürgén cselekedtek. A robbanások olyan gyorsan követték egymást, hogy szinte csak egyetlen detonáció hallatszott.

- Gondolom, erre csak lehúzták a kibaszott fejüket! - dünnyögte Caffran, de amikor észrevette, hogy társai már rég rohamra indultak, ő is azonnal csatlakozott hozzájuk. A Szellemek üvöltve küzdötték át magukat a füstfüggönyön az ellenség hevenyészett barikádja mögé. Nem ütköztek ellenállásba, csak a robbanásoktól összeolvadt, megfeketedett földet, valamint darabokra szaggatott testeket találtak. Rawne körbekémlelt. Hat hónapja volt már a Fortis Binaryn, de csak most találkozott az ellenséggel szemtől szembe. A shrivenek voltak a velük szemben állók szárazföldi katonái. Megdöbbentően emberi alakjuk volt, bár teremtőik torzzá és groteszkké tették őket. Páncéljuk a gyári védőfelszerelés ügyesen átalakított változata volt, maszkjuk és páncélkesztyűjük pedig mintha beteges, sápadt húsukból sarjadt volna. Rawne igyekezett kerülni, hogy rájuk taposson. Talált két, még mozgó testet, ezekkel a lényekkel gyorsan és fájdalommentesen végzett. Caffran öklendezni kezdett mögötte. A fiatal katonát láthatóan megdöbbentette a látvány. - Lézerfegyvereik vannak! - szörnyülködött. - És teljes testpáncéljuk! Neff eközben a hátára fordította az egyik holttestet. - Ráadásul bőséges lőszertartalékuk, és gránátjaik is! - Az őrnagyra nézett. - Szóval, kemény dögök! Mit képzeltek? - morgott Rawne. - Hat hónapja tartják fel a Birodalom hadseregét. Azt hitték, mezei egerekkel lesz dolguk? A többiek is csatlakoztak hozzájuk. Előttük már tisztán látszódott egy fémvázas, kőfalú gyárépület. Rawne gyorsan fedezékbe parancsolta az embereit, de Varlt így is találat érte. A válla vérvörös párává vált, teste sárfüggönyt kavarva dőlt oldalra. - Neff, nézze meg, mi van vele! A szanitéc kibontotta elsősegélycsomagját, a többiek fedezékbe rángatták a nyöszörgő Varlt. Szivárványszínű lángcsóvák húztak el felettük, hasra kényszerítve mindannyiukat. - Vissza kell vinnünk a vonalaink mögé, uram! - kiáltotta a tisztnek. Rawne porlepte arcára kísérteties fényeket festettek a lézerfények, amint hátranézett katonáira. Visszafordult az ellenséges frontvonal felé, és már a céltávcsövön át fürkészte az esetleges célpontokat, amikor kurta válaszra méltatta a szanitécet: - Majd! HAT Ibram Gaunt bakancsa alatt száraz ágként roppant ketté a shriven gerince, ahogy átvetette magát a lövészárok mellvédjén. Kezében fel-felsikoltott a láncfűrész, amint darabokra aprította a mutáns korcsokat. Egyikük hatalmas, hajlított pengével közeledett felé, de maszkos fejét szinte azonnal véres mocsokká robbantotta a komisszár fegyvere.

Ez volt a legkeményebb csatájuk, amióta a Fortisra érkeztek. Ez immár nem állóháború volt, hanem igazi, embert próbáló közelharc. Gaunt mögött Milo ritkította az ellenséget azzal a rövid automata fegyverrel, amit a komisszár adott neki néhány hónappal korábban. Nem pazarolta a lőszert; egy golyót küldött az egyik korcs szeme közé, egy másikat pedig egy túlságosan közel merészkedő egyed álla alá. Milo hatékony volt, de nem nyugodt. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania: ilyen közelről soha nem óhajtotta megtapasztalni, milyen a háború. A három méter széles, hat méter mély árokban őrjöngő küzdelem tombolt. A shriven szörnyek mintha bizarr elefántivadékok lettek volna hosszú, ormányra emlékeztető gázmaszkjukkal és porszürke, ráncos páncélzatukkal. Mielőtt bőrükkel eggyé vált volna ez a félig organikus, szemfájdító szimbólumokkal ékes vértezet, ipari védőöltözékként szolgált a bolygó gyáraiban. A holttest tehetetlen súlya a lövészárok falának lökte Milót, és amíg egyensúlya visszanyeréséért küzdött, volt ideje szemügyre venni a Káosz által megfertőzött ellenséges harcosok valódi formáját. Undorodott tőlük holtukban is, de a valódi gondot nem ők jelentették, hanem az elevenek. Egyikük átkígyózott Gaunt lánckardja alatt, és rávetette magát a fiatal gyalogosra, aki megtántorodott. Kezéből kihullott a fegyver, de estében fel tudott ragadni egy elejtett lézerpuskát. A nyúlós sár szinte magába szippantotta, szájába víz, csatornalé és vér került. A shriven a puszta súlyával akarta a mocsokba fojtani, de Milo keresztüllőtte a mellkasát. A következő percben Bragg, a Szellemek legerősebbike rántotta talpra. Bragg mindig a fiú nyomában járt, mintha a haláltól próbálná megvédeni. - Hasra, taknyos! - kiáltotta a hatalmas termetű gyalogos, aki éppen egy kézi rakétavetővel bajlódott. Milo a földre ereszkedett, és befogta a fülét. Bragg csendes fohászt mormolt magában, majd elsütötte a fegyvert. Nem volt ugyan jó célzó, de ez esetben kizárt volt, hogy mellétaláljon. A becsapódás nyomán sárszökőkút és a mutáns testének részei fröccsentek a magasba. Tőlük jobbra Gaunt küzdötte keresztül magát a shrivenek tömegén. Hirtelen eszelős kacagásban tört ki, véráztatta baljában tartott pisztolyával találomra lőtt agyon egy-egy mutánst. Őrjöngése nem ismert határokat, de a shrivenek helyére felettesét, Dravere tábornokot képzelte. Dravere a biztos pusztulásba küldte őket, hiszen az ellenséges állásokat másként is könnyűszerrel elfoglalhatták volna. Az, hogy a taktikai visszavonulás lehetőségétől is megfosztotta őket, egyszerűen megmagyarázhatatlan baklövés volt. Kettejük ellenségeskedése immár húsz esztendeje tartott. A Darendarán találkoztak először, amikor a hyrkáni hadtest még Oktar parancsnoksága alatt állt. Gaunt eltitkolta emberei elől, mi állt az igazi napiparancsban. A tábornokkal ellentétben ő valóban tudta, mivel erősítheti katonái morálját és harci szellemét. Az ellenséges lövészárkokat elfoglalták ugyan, de ez kizárólag az ő és a hyrkániak érdeme volt, Dravere ostoba parancsai inkább hátráltatták őket. Ha rajta múlik, egyikük sem úszta volna meg élve ezt az esztelen rohamot. Nevetése

gúnykacaj volt, de alárendeltjei ezt nem is sejthették. Mellette Milo támolygott, szorosan markolva lézerkarabélyát. - Győztünk, emberek! Mintha csak parancsnokukat akarnák igazolni, Blane őrmester szakasza érkezett jobbról, szuronyt szegezve, megsemmisítő zárótüzet zúdítva a túlélő shrivenekre. A komisszár Milo felé fordult. - Azt hiszed, már katona vagy, fiam? - Igen uram! - Valóban? - Ön is tudja a választ, uram! Gaunt lenézett a vékony, alig tizenhat esztendős kölyökre, és szomorúan elmosolyodott. - Meglehet, már tényleg az vagy. Most azonban játssz valamit! Valami lelkesítőt! Milo elővette a málhazsákjából a tanithi dudát, és belefújt. A hangszer egy pillanatig úgy zokogott, akár egy haldokló, de Milo lassan belejött. A Waltrab, a bátor című dalba kezdett bele, amely a tanithi kocsmák népszerű mulatónótája volt. Mindenki ismerte, aki Gaunt Szellemei közé tartozott. Blane őrmester felkapta a fejét, amikor meghallotta az ismerős dallamot. Oldalán Symber tizedes fennhangon énekelni kezdett, így rohamozva meg a következő lövészárkot. Bragg közlegény meghatottan csuklott egyet, de annyira azért nem illetődött meg, hogy ne eregesse rakétáit az ellenséges csapatok irányába. Röviddel később a lövészárokban rejtőző mutánsok újabb csoportja vált vérsalakká. ♦♦♦ Caffran gyalogos is meghallotta a tanithi duda büszke hangját. Egy pillanatig jobb kedve támadt, és látta, hogy társai arcára is mosolyt csal az otthon hangja. A rajból csak Neff, Lonegin és Larkin volt sértetlen, a balszerencsés Varl ordított kínjában, ahogy a fájdalomcsillapító hatása elmúlt. Ekkor kezdett rá az ellenséges tüzérség. Caffran hirtelen a levegőben találta magát. Keményen ért földet, bár a robbanás a szennyes sárba vetette. Ahol eddig a csapata pihent, most egy legalább tizenkét méter átmérőjű kráter tátongott. Neff, Lonegin, Larkin, Rawne őrnagy és Varl - mindannyian halottak voltak, testüket elpárologtatta a becsapódó lövedék. A repeszek tovább záporoztak. Caffran a sáros földre hajtotta a fejét, és csendben imádkozott, hogy rémálma végre befejeződjön. ♦♦♦ A távolban Dravere tábornok hallotta, amint a shriven nehéztüzérség gyilkos tüzet zúdít Gaunt csapataira. Bosszúsan vette tudomásul, hogy a Szellemek nemcsak

hogy túlélték a kézitusát, de el is foglalták a kijelölt célpontokat. - Ha nem ma, hát holnap! - dünnyögte bosszúsan, és új adagot töltött magának a szamovárban lévő friss italból. HÉT Corbec ezredes három szakasza folyamatosan nyomult előre az ellenséges lövészárkok labirintusában. Már két órája süvítettek a fejük felett a repeszek. A lövedékek eltüntették a shrivenek állásait, és megölték a gárdistákat, akik nem találtak idejében fedezéket. Az elfoglalt lövészárkok kihaltak és üresek voltak, a shrivenek valamennyit kiürítették a tüzérségi támadás elején. Az állások jól megépített, erős alkotmányok voltak, de minden sarkukban, minden kiszögellésüknél ott virítottak a sötét erők szimbólumai. Corbec utasította Skulane gyalogost, hogy lángszórójával perzselje le a rajzolatokat, mielőtt a katonái közül bárki felfogta volna, valójában mi az, amit látnak. Curral szétgöngyölítette szorosan összetekert térképeit, röviden tanulmányozta őket, és arra a következtetésre jutott, hogy nem lehetnek messze a shrivenek fő arcvonalától. Reménytelen helyzetben érezte magát. A tüzérségi lövedékek robbanásaitól össze-összekoccant a foga, és azért imádkozott, hogy a következő lövedék ne a közelében robbanjon. Nem csak ez aggasztotta, hanem az is, hogy érzése szerint reménytelenül elszakadtak a főerőktől. A zárótüzet kísérő elektromágneses hullámok összezavarták a kommunikációs csatornáikat; nem csak a tisztek interkomja némult el, hanem a szabványos rádiók is. Egyetlen parancs sem juthatott el hozzájuk. Nem tudták, hová csoportosítsák át az erőiket, hol vannak a baráti egységek, kihez csatlakozhatnának, sőt azt sem, mikor kell visszavonulniuk. A Császári Gárda alapszabálya egyszerű volt: ilyen esetben az egyetlen opció az előrenyomulás. Corbec felderítőket küldött előre. A feladatra Baru és Colmar gyalogost, illetve Mkoll őrmestert vélte a legalkalmasabbnak. A három katona magára öltötte az álcázóköpenyét, s eltűnt a csatateret borító füstben és ködben. A látótávolság egyre csökkent. Blane őrmester némán a közeledő ködgomolyra mutatott. Corbec megértette, az altiszt nem akarja, hogy a többiek meglássák, mire figyelmezteti. Felesleges lett volna pánikot kelteni, amíg nem tudnak biztosat. A shrivenek gyakran vetettek be mérgező gázokat és biológiai fegyvereket. Corbec úgy döntött, nem kockáztat. Elővette a sípját, és belefújt három rövidet. Katonái olajozott mozdulatokkal öltötték magukra gázálarcukat; az ezredes követte példájukat. Gyűlölte ugyan, ahogy a maszk leszűkíti a látószögét, és megnehezíti a lélegzetvételt, de tudta, a közeledő gázfelhővel sokkal rosszabbul járna. Az ágyúzás felkavarta, a szél pedig szárnyára kapta a mocskos földben pihenő miazmát. A rothadó holttestek tífuszt, vérmérgezést, lépfenét és ezernyi egyéb, máshol ismeretlen kórságot terjesztettek, amelyek elrothasztották

a tüdőt, s minden szerves anyagot fekete sárrá martak. Mint a Tanithi Egyesek tisztje, Corbec ismerte a veszteségi statisztikákat. Tudta, hogy az invázió kezdete óta a harctéri halálesetek nyolcvan százalékát gázmérgezés, fertőzések és azok szövődményei okozták. A katonáknak sokkal nagyobb esélyük volt az életben maradásra, ha szemtől szemben álltak egy lézervetővel felfegyverzett shrivennel, mint amikor egyedül sétálgattak a senki földjén, védőfelszerelés nélkül. Gázmaszktól eltompított érzékekkel vezette tovább az egységét. Amikor a futóárok, amelyben haladtak, elérte a fő lövészárkot, utasította az ötödik szakasz parancsnokát, Grell őrmestert, hogy három lángszórós alakulattal számolja fel az esetleges ellenállást. Amikor a katonák háta eltűnt a földhányások között, az ezredes növekvő aggodalommal vette tudomásul, hogy a kiküldött felderítők még mindig nem hallattak magukról, így megmaradt száz embere gyakorlatilag vakon és süketen haladt tovább. Előreküldte néhány különösen éles szemű emberét, hogy mágneses keresőikkel derítsék fel az aknákat és az egyéb csapdákat. Az ellenség ugyan gyorsan vonult vissza, de ezt az óvintézkedést meg kellett tennie. A menetoszlop szinte minden lépésnél megtorpant, amikor az élen haladók találtak valamit, többnyire ártalmatlan lomot: egy-egy csajkát, páncéldarabot vagy kincstári kanálgépet. Időnként előkerült néhány furcsa alakú ércbálvány, amelyet a gyárak Káosszal fertőzött munkásai készítettek. Ezeket Corbec személyesen semmisítette meg lézerpisztolyával. A torz szobrok a jelek szerint folytatták imádóik harcát. Amikor a harmadik került sorra, és egyszerűen szétrobbant a megsemmisítő lézersugár nyomán, néhány lépéssel arrébb Drayl gyalogos döbbenten felhördült. Egy éles repesz találta el, ami mélyen a húsába fúródott. Curral őrmester szanitécért küldetett, aki gyorskötést rakott a sebre. Corbec átkozta magát óvatlanságáért. - Semmiség, uram! - szólt Drayl tompa hangon a gázálarc mögül, ahogy az ezredes talpra rántotta. - Voltis Watergate-nél szuronyt kaptam a combomba, az sokkal szarabb volt, higgye el! - Sőt, odahaza egy kocsmai bunyóban valaki egy törött üveget csavart a pofájába, de csak szebb lett tőle. Szívós egy kurafi ez! - röhögött fel mögötte Croll gyalogos. Erre a többiek is nevetni kezdtek, bár hangjuk tompa szörcsögés volt csupán az aktív szénnel dúsított szűrőkön keresztül. Corbec bólintott, és elmosolyodott, pedig tudta, hogy ezt senki sem láthatja. Drayl népszerű figura volt, nagyszerű humora mindig segített a bajtársi szellem fenntartásában. - Elcsesztem, katona, sajnálom! Tartozom magának egy itallal. - Minimum eggyel, ezredes! Behajtom ezt még! - jelentette ki Drayl, majd kezébe vette fegyverét, és bólintott. - Felőlem folytathatjuk, uram!

NYOLC Ahogy előrenyomultak, hamarosan egy harminc méter széles kráterhez érkeztek, amit egy rövidre sikerült tüzérségi találat vágott a talajba. Fekete talajvíz örvénylett az alján. Corbec haladt át rajta elsőként. Csak akkor vette észre, hogy a folyadék marja a bőrét, amikor már combközépig benne állt. Érezte, ahogy a húsába mar a sav, és látta, hogy szürke füstgomolyok szállnak fel uniformisából. Megálljt parancsolt az embereinek, és oldalt kivetette magát a kráterből. A három legelöl haladó ember döbbenten nézte, ahogy a savas víz elkezdi marni bakancsuk talpát. Corbec érezte, hólyagok húzódnak a bőrén. Szerencsére csak felszíni sebek voltak. - Őrmester! - fordult Curralhoz. - Adjon parancsot az embereknek, hogy kerüljék ki ezt a szart, és hívassa ide a szanitécet, de azonnal! Mivel ki kellett emelkedniük a lövészárok fedezéke mögül, a gárdisták idegesen és nagyon gyorsan mozogtak. Megkönnyebbülten álltak csatasorba a kráter túloldalán. Időközben odaért a szanitéc is; antiszeptikus habbal fújta le az ezredes bőrét. A fájdalom csillapodott ugyan, de Corbec nadrágján ezernyi apró, savmarta lyuk díszelgett. A tiszt vállat vont. - Uram! Grell őrmester szólította meg. - Találtam valamit, és szeretném, ha megnézné. Az ezredes követte. Colmar, az egyik felderítő holtteste volt az a bizonyos „valami". Karjait és lábait letépték, testét egy kohászszerszámmal szúrták fel a lövészárok falára. Az eszközön még látszott az Adeptus Mechanicusok leltári száma. Corbec dühösen felhorkant. Még nem találkoztak komolyabb ellenállással, de tudta, hogy a shrivenek hátrahagyhattak gerillaegységeket és magányos kóborlókat, akik azt a feladatot kapták, hogy ott csapjanak le, ahol tudnak, és jelenlétükkel rombolják az érkező csapat morálját. Leemelte a katona tetemét a falról, és hevenyészve sarat kapart rá. Nem vitte rá a lélek, hogy elégesse bajtársa holttestét, mint a szentségtelen bálványokat. - Tovább! - adta ki a parancsot. Az egység engedelmeskedett. A tiszt hirtelen megtorpant, mintha lövés érte volna. Az interkom apró hangszórója életre kelt. Mkoll őrmester, az egyik kiküldött felderítő jelentkezett. - Hallja, uram? - Mit kellene hallanom ebben az istenverte hangzavarban, őrmester?! Corbec igyekezett túlüvölteni az ágyútüzet és az aláhulló repeszek süvítését. - Dobok, uram! Egy hajórakományra való dobot ütnek valahol, a közelünkben. KILENC Brin Milo hamarabb hallotta meg a dobszót, mint Gaunt. A komisszár sokra

becsülte ugyan zenésze éles érzékeit, de néha kissé zavarta a kölyök érzékenysége. Emlékeztette őt valakire - egy lányra, akivel valamikor régen találkozott. Az emlékek még most, annyi esztendő után is kísértették. - Valaki dobol, uram! - suttogott a fiú, de Gaunt csak egy perccel később hallotta meg a hangot. A shriven vonalak mögött haladtak, a szétlőtt raktárak és gyárak romjai között. Talpuk alatt olvadt kő, rozsdás acél és porrá zúzódott cserépréteg recsegett. A rontás ellen védő vízköpők arcát felismerhetetlenné lőtték, vagy maradéktalanul elpusztították. Gaunt óvatosan haladt. Sokkal többet haladtak előre, mint várta, már felderítetlen területen jártak. A jószerencse és Dravere parancsa megtette hatását. A shriven lövészárkokat üresen találták, az ellenség sietve visszavonult jöttükre. A folytonos tüzérségi támadás lehetetlenné tette, hogy visszavonulva csatlakozzanak a főerőkhöz; a komisszár gyanította, hogy a mutánsok hibáztak, és túlságosan nagy területet adtak fel. Biztosan megrémítette őket a birodalmiak vad támadása és saját tüzérségük pontatlansága. Ám akkor, ha ez az egész valamiféle tudatos terv része, akkor ő és a lándzsahegyalakzatban előrenyomuló kétszázharminc ember nem számíthat külső segítségre. Ahogy haladtak, ellenséges tevékenység nyomait keresték a feketére égett falú gyárépületek, kohók és raktárak között, de csak a torz szimbólumok néztek velük farkasszemet. Csak a távoli ágyútűz hangjai és a bakancsuk alatt szétmálló üvegtörmelék recsegése törte meg a csendet. A lerombolt falak láthatóvá tették, hogy a gyártósorokat elszállították, alkatrészeiket egyéb célokra használták fel, a maradékot meg egyszerűen elpusztították. Semmi sem maradt a shrivenek nyomában, csak kaotikus szentélyeik és bálványaik. Gaunt - akárcsak Corbec ezredes - azonnal parancsot adott elpusztításukra. A két csapat nem közeledett egymáshoz, a kommunikáció lehetetlenné vált az egységek között, így éppen ellenkező irányban haladtak. A Tanithi Egyesek pontos információk nélkül tévelyegtek az ellenséges területen. A dobpergés egyre hangosabb lett. A komlinkből sistergés és érthetetlen szótöredékek áradtak. Gaunt először légköri zavarra gyanakodott, de csakhamar rájött, hogy amit hall, idegen nyelvű adás. Amikor megszólalt, kifogástalan udvari gót nyelven kapott választ. - Zoren ezredes vagyok, a Vitriánus Dragonyosoktól! Az önök segítségére érkezünk, ne tüzeljenek ránk! Gaunt védelmi pozícióba állította embereit, akik elrejtőztek a gyártelep jól védhető romjai között. Vártak és figyeltek. Tompa fény villant előttük, katonák sziluettjei rajzolódtak ki a sötétből. Csak az utolsó pillanatban vették észre a Szellemeket. Ha támadó szándékkal érkeznek, végük. A háromszáz dragonyos elnyújtott gyémántformációban közeledett. Gaunt látta, hogy jól képzett, kiváló fizikai állapotban lévő katonákkal van dolga. Páncélingük mattszürke volt, hogy csillogása ne keltse fel az ellenség figyelmét. A komisszár parancsára emberei levetették álcázóköpenyeiket, ő maga pedig

elindult, hogy beszéljen az érkezettek parancsnokával. A vitriánusok közelebbről még jobban felszerelt harcosoknak látszottak, mint messziről. Obszidiánfekete páncélzatuk egész testüket befedte, de a mozgásukat nem akadályozta; sisakjuk dísztelen, sima volt, füstszürke plexivel fedett vékony szemnyílásuk félelmetes külsőt kölcsönzött nekik. - Gaunt komisszár vagyok, a Tanithi Egyesektől! - Zoren ezredes a Vitriánus Dragonyosoktól - érkezett az udvarias válasz. Örömmel látom, hogy maradt még életben alakulat ebben a pokolban. Attól tartottunk, minden előrenyomuló egységet lemészároltak. - Önök érkeztek dobszóval? Zoren levette a sisakját. Jóképű volt, de sápadt. Gaunt jól látta rajta a meglepetést. - Természetesen nem, komisszár. Mi magunk is azon gondolkozunk, ki a franc tarthat koncertet éppen itt? Gaunt ekkor már a romok között gomolygó ködöt kémlelte. A zaj egyre hangosabb lett, már úgy hallatszott, mintha sok száz, sőt több ezer dob szólna. Egy dob - egy dobos. Ha ez így van, csapataikat sokszoros túlerőben lévő ellenség kerítette be. TÍZ Caffran keresztülvonszolta magát a sáros talajon, és egy kráterbe vetődött. A tüzelés változatlan hevességgel folytatódott. Lézerkarabélyát és felszerelése többi részét elvesztette, csak egy trófeaként őrizgetett automata pisztoly, valamint egy ezüstkés maradt nála. Ahogy a kráter széléhez merészkedett, a távolban katonákat pillantott meg. Mintha olvadt üvegből szabott egyenruhát viseltek volna. Éppen a kereszttűz közepén voltak, látszott, az egész egység halálra van ítélve. Ismét repeszek hullottak alá a közelében. - Fethre! Itt fogok megdögleni! - morogta magában, amikor hallotta, hogy egy test zuhan mellé a kráterbe. Fegyvert fogott rá, aztán meglátta, hogy a páncélba öltözött katonák egyike az. - Állj, ne lőj! - emelte feje fölé a kezét a másik. - Én is birodalmi gárdista vagyok! - bizonygatta a katona, és felhúzta az arcát takaró pleximaszkot. Bőre fekete volt, akár a frissen fényezett ébenfa. - Zogat gyalogos vagyok, Vitriánus Dragonyos. A ti segítségetekre érkeztünk, amikor a nyílt terepen elkaptak minket a mocsadékok! - Részvétem - szólt Caffran szárazon, és leeresztette a pisztolyát. Mikor kezet ráztak, látta, hogy a páncélos lenézően méregeti a bőrére tetovált kék sárkányt. - Caffran gyalogos, Tanithi Egyes - felelte. Lövedék csapódott be a közelükbe, a felfröccsenő sár pedig teljesen beterítette őket. Amikor feltérdeltek, semmit sem láttak maguk körül, csak feltúrt talajt és sártengert.

- Nos, haver... - krákogta Caffran. - Úgy látom, egy ideig együtt kell, hogy maradjunk. TIZENEGY Jóval nyugatabbra Flense Patríciusai nyomultak előre Chimera típusú lövészpáncélosaikban. Nemesi származású harcosok voltak, nyúlánk alakjukon bíbor, krómmal díszített egyenruha feszült. Flense nagy megtiszteltetésnek vette, amikor hat esztendeje a parancsnokuknak nevezték ki. Büszke és eltökélt katonák voltak. Dicső csatákkal, hősies parancsnokokkal és győzedelmes hadjáratokkal teli krónikájuk lapjait tizenöt generáció rótta - az egységet akkor alapították a Jant Normanidus Prime archaikus stílusban épített helyőrségében. Egyetlen szégyenfolt csúfította csak el történelmüket; csupán egy, de ez volt az, ami megkeserítette Flense nappalait és éjszakáit. Az ezredes azonban kész volt rá, hogy itt, ezen a bolygón kiköszörüli a csorbát. Elővette látcsövét, és a csatateret fürkészte. Két járműoszlopa és tízezer embere fogta ollóba azt a frontszakaszt, amelyet a tanithiak és a vitriánusok foglaltak vissza. A heves tüzérségi támadás megdöbbentette. Két kilométerrel előrébb, a menetoszlopa élén haladó harckocsikat beborította a lövedékek becsapódása nyomán felfröccsenő sár, a lánctalpak és kerekek üveggé olvadt köveket kapartak. Erre nem vezetett út tovább, és Flense-nek esze ágában sem volt kiadni az öngyilkossággal felérő parancsot. Dravere tábornok ezerszer tanújelét adta, hogy nem bánja ugyan az elfogadható veszteséget, de ami sok, az sok. A lövészpáncélos megremegett, Flense pedig elvesztette az egyensúlyát. Átkozódva kapaszkodott meg. -Visszavonulunk! - adta ki a parancsot. Érezte, hogy a sebességváltó kapcsol, a harckocsi pedig tolatni kezd. Összekötő tisztje, a nagydarab, ősz Brochuss meglepetten nézett vissza rá sisakja karimája alól. - Elhagyjuk a csatamezőt, ezredes? - kérdezte olyan hangsúllyal, mintha csak arra vágyna, hogy darált hússá változzon egy becsapódás nyomán. - Kuss! - köpte a választ az ezredes, majd a kommunikátorba is elismételte parancsát. - És mi lesz Gaunttal? - Mégis, mi lenne? - mutatott Flense az előttük dúló pokolra. - A mai napon talán nem szerzünk dicsőséget, de legalább mindannyian elégedettek lehetünk, hiszen az a kurafi egészen biztosan meghal. Brochuss bólintott, vonásain elégedett mosoly terült szét. Egyetlen veterán sem feledte el a Khedd 1173-at. A Patríciusok konvoja visszafordult, és villámgyorsan elvonult a baráti vonalak mögé, mielőtt a shriven tüzérség elérte volna őket. A dicsőség még várhat.

A Tanithi Egyesek és a segítségükre induló dragonyosok magukra maradtak, ha élt még egyáltalán valaki közülük.

EMLÉK Gylatus Decimus, tizennyolc évvel korábban Oktar nyolc napig haldoklott. A parancsnok egyszer - talán a Darendarán, vagy a Folionon - elejtett egy tréfát: „Soha nem fogok csatatéren meghalni, de az egyik rohadt győzelmi szertartás bizonyosan végez majd velem!" Egy füstös teremben lobogókat lengettek az ünneplő polgárok. A legtöbb hyrkáni már merev részeg volt, Gurst őrmester alsónadrágra vetkőzve mászta meg a birodalmi sas szobrát, hogy szárnyai közé feszítse a hyrkáni zászlót. Az utcákon hömpölygött az ujjongó tömeg, az autók dudáltak, az eget tűzijáték festette szivárványszínűre. Gaunt kadét mosolyogva hallgatta, de lehet, hogy nevetett is; Oktarnak mindig igaza volt. A Gylatant felmentették az orkok tízhónapos ostroma alól. Maga Oktar vezette a végső rohamot a Tropis Kilences kráterben álló ork bunkerek ellen, Gaunt pedig ott küzdött az oldalán, amikor a komisszár keresztülverekedte magát Elgoz hadúr brutális huzkarl kíséretén. Ő maga döfte a puha, szürke földbe a birodalmi lobogót Elgoz szétlőtt koponyáján keresztül. Itt, a győzelmi ünnep közben, a hálás őslakosok beszédei, a véget nem érő szónoklatok, a tivornya, az előléptetések közepette... Méreg. Ravasz ötlet, főleg az orkokhoz képest. Amint rájöttek, hogy helyzetük reménytelen, a dögök megmérgezték az élelmiszer-tartalékokat. Az előkóstoló szervitorok persze hamar megtalálták a fertőzött készleteket, kivéve egyetlen üvegnyi italt. Broph szárnysegéd talált rá a nemes borokra az ünnepségek második éjjelén, a palota azon szárnyában, ahol a tiszteket szállásolták el. Broph már meghalt, csakúgy, mint nyolc társa. Másodperceken belül végzett velük a méreg, habzó szájjal, vérző orral csuklottak össze. Oktar csak egy kortyot ivott, mielőtt megszólalt a riadó. Egyetlen korty. Bárki mással rögvest végzett volna, de Oktar vasszervezete még nyolc napig bírta. Gaunt éppen a legénységi barakkoknál intézkedett (a katonák részegen összeverekedtek), amikor Tanhause hívatta, de már semmit sem lehetett tenni. A nyolcadik napon Oktar csonttá fogyott, nyoma sem maradt korábbi robusztusságának. Az orvos komoran megrázta a fejét, amikor kilépett a szobából. A bomlás és a rothadás bűze még az előtérben is tisztán érezhető volt. Néhányan a legkeményebb hyrkáni katonák közül könnyes szemmel zokogtak.

- A Kölyköt hívatja... - szólalt meg az egyik orvos, amint öklendezve kitámolygott az ajtón. Gaunt belépett a betegszobába. A dögletes bűzt illatos olajak égetésével és füstölőkkel próbálták enyhíteni, de hiába. Oktarnak már csak percei lehettek hátra. - Ibram... - suttogta. Erőtlen hangját szinte elnyelte a csend, mint apró füstgomolyt a vulkánkitörés. - Komisszár tábornok! - Nincs erre időnk, Ibram, már így is túl sokáig várattalak! - Váratott, uram? - Igen. Nem fecsérelhetem el egy ilyen tehetséges katona életét és lehetőségeit. Mi a rangja, katona? - Kadét, uram... - nyögte halkan. - Többé nem. Mostantól Ibram Gaunt komisszár vagy. Azonnal keríts egy írnokot, aki konfirmálja az akaratomat! Oktar erőnek erejével életben tartotta magát még tizenhét percig, amíg az új komisszár felesküdött, és míg az írnok feljegyezte a kinevezést. A komisszár tábornok úgy halt meg, hogy izzadt, csonttá és bőrré fogyott, erőtlen kezével Gaunt jobbját szorította. Ibram Gaunt úgy érezte, benne is meghalt valami. Amikor kifejezéstelen, merev arccal kilépett a szobából, észre sem vette, hogy a katonák tisztelegnek neki.

HARMADIK RÉSZ

FORTIS BINARY EGY Corbec nem is a dobok hangját gyűlölte, inkább a ritmust, amit vertek rajtuk. Semmiféle képletbe nem illettek bele, semmiféle muzikalitás nem volt bennük. Olyan ütemre vertek, akár egy beteg szív, amely bármely pillanatban megállhat, hogy soha ne dobogjon többé. A tüzérség egy pillanatra sem hagyott fel az ágyúzással, de még a robbanások mellett is tisztán kivehető maradt a dobszó. Az ezredes már azelőtt tudta, hogy embereit megrémíti a hang, hogy Curral őrmester figyelmeztette volna. A lövészárokban Mkoll felderítő őrmester közeledett. Nem hallotta meg a sípjeleket, így a gázmaszkot sem öltötte fel. Arca egészségtelen, zöld árnyalatú volt. Amikor meglátta, hogy társai már rég viselik, idegesen előhúzta a saját védőfelszerelését. - Jelentést, őrmester! - reccsent rá Corbec. - Nyílt terep van előttünk, uram! Nagy ipartelepek. Átvágtunk a vonalaikon a gyárak közé, de senkit nem láttam, csak a dobokat hallottam. Úgy gondolom, ezrével lehetnek ott, és csak a jelet várják, hogy támadhassanak. Nem is értem, miért nem tették meg eddig, uram! Talán várnak valamire. Corbec bólintott, és előrement. Nem kellett hátranéznie, tudta, hogy az emberei követik. A lövészárok falához tapadtak, fegyvereiket sorozatlövésre állították, és magasan a tiszt feje fölé céloztak. A dobszó már mindent betöltött. Két osztagot küldött előre, a jobbszárnyat Drayl, a balt Lukas vezette, ő maga középen maradt. A talaj csúszós volt, így kénytelenek voltak egyensúlyuk megőrzésére összpontosítani. Nyílt terepre értek. Corbec védtelennek érezte csapatát, ezért a vasvilla-alakzat kissé tömörebbé alakult, és az emberek egy csoportban ereszkedtek alá a lejtős terepen. Drayl és Lukas emberei hamar elfoglalták a helyüket. A dobok hangja már olyan erős volt, hogy a gázálarc plasztiklencséi meg-megreszkettek üregükben. Az ezredes nyolc katonája kíséretében átrohant a nyílt terepen; a harcosok fegyvereikkel célt kerestek. Grell azonnal követte őket tizenkét katonával, amint Corbec elért egy védettebb helyet, ahonnan fedezni tudták őket. Amikor visszanézett, Corbec látta, hogy a többiek fegyelmezetten tartják a formációt, bár megrökönyödve konstatálta, hogy Drayl egy pillanatig felemeli gázálarcát, hogy letörölje az arcáról az izzadtságot. Mentségéül szolgálhatott ugyan szerencsétlen sebesülése, de ez a fajta engedetlenség nem volt és nem is lehetett megszokott ebben az alakulatban.

- Tegye fel azt a kurva maszkot, katona! - ordította a meglepett gyalogos felé, majd hét lézerkarabély fedezetében belépett az első épületbe. A nyeregtetős épület falai szinte lüktettek a dobszótól. Corbec alig hitt a szemének, amikor megpillantotta, mit rejtenek a megperzselt falak. Ezernyi jól-rosszul összerakott kis gépezetet látott, forgó mechanizmusokat, platformokat, kardántengelyeket. Mindet kicsiny turbinák hajtották, és valamennyi egyetlen apró dobverőt pergetett, amelyek szabálytalan ütemben püfölték az alájuk helyezett, bőrrel borított hengereket. Bár tapasztalt harcos volt, bele sem mert gondolni, miféle bőrök feszülhetnek a dobokon. A shrivenek hevenyészett dobjainak ritmusa az emberi elme számára kaotikus volt, bár Corbec sejtette, hogy ez a zene nem a magafajta épeszű lényeknek szól. A felderítők jelentették, hogy az épületben senki sincs, és a többiben is csupán a kísérteties dobgépek dolgoznak. Tízezer - vagy talán több tízezer - beteg hangszer, amelyek úgy vertek, mint megannyi fibrilláló szív. A katonák elfoglalták a helyüket az épületekben; a pokoli zaj rosszabbul hatott a moráljukra, mintha folyamatosan shriven gerillák tüzeltek volna rájuk. Corbec magához hívta Skulane-t, az egyik lángszóróst. - Katona, égesse fel ezt az egész tetűfészket! Grell őrmester és az emberei majd fedezik. Ne törődjön semmivel, csak hajtsa végre a parancsot! A katona bólintott, és megnyitott egy szelepet a fegyverén. Az első ajtóhoz ment, Grell emberei szorosan követték, fegyverük csövével kísérve útját. Skulane felemelte a lángszórót, és meghúzta a gumival párnázott ravaszt. Csak egyetlen dobütés hallatszott. A kaotikus ritmust verő gépek egyszerre csaptak a kifeszített bőrökre. Skulane gyalogos feje egyszerűen szétrobbant. A katona úgy vágódott el, akár egy zsák krumpli, idegrendszere azonban a végső pillanatban kiadott parancsot követte, így ujja megszorult az elsütőbillentyűn, fegyvere pedig továbbra is pumpálta magából a lángoló napalmot. Mivel többé nem volt, aki célzott volna, a folyadék kiszámíthatatlan ívekben küldte útjára a halált. Először ártalmatlanul a mennyezet felé vágott, de azután három gárdistát perzselt szénné. Az áldozatok sikoltva roskadtak össze, amint testük szénné égett. A katonákon pánik lett úrrá, mindannyian menekültek a tűzsugár útjából. Corbec átkozódott. Skulane ujja görcsösen szorította a lángszóró ravaszát, és senki sem lehetett képes rá, hogy lefejtse onnan. Két harcost kapott el a lángkígyó, aztán még hármat. Folyamatosan mozgott, hamuvá perzselt emberi testeket és olvadt betont hagyott maga után. Az ezredes hasra vetette magát, a lángcsóva a feje felett csapott át. Ösztönösen kezébe vett egy kézigránátot, kibiztosította, és a halott katona felé hajította, majd villámgyorsan fedezékbe ugrott. Folyamatosan üvöltött az embereinek, remélve, hogy meghallják, és ők is biztonságos helyre húzódnak. A dobása pontos volt. Fehéren izzó tűzgolyó emelkedett a tető felé, majd kőpor és éles betonszilánkok záporoztak arra a masszára, ami Skulane gyalogos testéből megmaradt.

Corbecet a földre taszította a robbanás, csakúgy, mint katonái többségét. Mkoll őrmester egy gyártósor fedezékében vészelte át az eseményeket, így megúszta a legrosszabbakat. Közben megfigyelt valamit, amit a katona nem vett nem vehetett - észre. Az ismét rendszertelenné váló dobszó miatt nehezére esett az összpontosítás, de kielemezte, mi történt. Skulane-t lézerfegyverrel terítették le, éppen abban a pillanatban, amikor működésbe hozta a lángszóróját. Innentől minden logikussá vált: egy shriven orvlövész rejtőzik valahol az épületben! Társai a földhöz lapultak, kezükkel védve fejüket - kivéve Draylt, aki mosolyogva állt, lézerkarabélyát lazán himbálta a kezében. - Megőrültél, te szerencsétlen? - kiáltott rá Mkoll. Drayl feléje fordította arcát, szemében mélységes ürességgel felemelte a fegyverét, és lőtt. KETTŐ Mkoll a földre vetette magát, de a lézersugár így is megpörkölte a hátát, és leszakította a derékszíját. Egy szerelőaknába gördült, és ahogy a hátára fordult, érezte, hogy a lapockáján sajogni kezd az égett hús. Elvérzéstől mindenesetre nem kellett tartania, a lézersugár azonnal összeégette a sebet. A lövöldözés tovább növelte a pánikot. Drayl rémületes csatakiáltást hallatva a Szellemek felé fordult, és közvetlen közelről fejbe lőtte a két hozzá legközelebb állót. A többiek kétségbeesetten menekültek a közeléből, de ő sorozatlövésre állította a fegyverét, és féltucatnyi embert lekaszált. Corbec talpra ugrott, vállához emelte a karabélyát, és mellbe lőtte Draylt. A férfi hátrarepült, karjai és lábai komikusan előrehajlottak, amikor a levegőben szállt. Az ezredes, Mkoll és néhány gárdista a földre került test felé közeledett, a többiek a sebesülteket vették gondjaikba. - Fethre! - kiáltotta Corbec. - Mégis, mi folyik itt? Mkoll válasz helyett a tisztre vetette magát, és a földre rántotta. Drayl nem halt meg, a teste legalábbis élő maradt. Valami rémületes és visszataszító költözött bele, ami most úgy döntött, hogy leveti magáról a szükségtelenné vált emberi héjat. Először törzsből ült fel, olyan hajlékonyan, ahogy normális emberi lény képtelen lett volna, majd lassan talpra emelkedett. Amikor végül felállt, már kétszer olyan magas volt, mint egy megtermett férfi, Drayl egyenruhája és bőre cafatokban szakadozott le róla, ahogy egyre növekedett a bizarr csontváz. Corbec nem akarta végignézni, ahogy az a dolog előtör bajtársa testéből. Híg vér és testnedvek fröccsentek elő Draylból; mire a Káosz-fertőzte szörny elérte valódi méretét, már szinte semmi nem maradt az emberi testből. A megtestesült borzalom farkasszemet nézett a gárdistákkal. Négyméternyire magasodott, csontváza - vagy talán mechanikus szerkezete? durván összehegesztett acélsablonokból állt össze. Idomtalan feje rendkívül nagy

volt, a tetejéből csavart szarvak meredtek elő. Vér, olaj és egyéb, megnevezhetetlen folyadékok szivárogtak belőle a padlóra léptei nyomán. Mintha mosolygott volna. Jobbra-balra fordította rettenetes pofáját, mintha örömét lelné az öldöklésben, ami következni fog. Corbec elborzadva vette észre, hogy bár a rettenet levedlette Draylt, még mindig viseli a katona dögcéduláját. A szörny az égre emelte a fejét, és felordított. - Fedezékbe! - üvöltötte az ezredes, bár feleslegesen; katonái már azon igyekeztek, hogy elrejtőzzenek, mindegy, milyen kis árnyék mögé. Corbec és Mkoll egy szerelőaknában keresett fedezéket. A tiszt megrökönyödve fedezte fel, hogy a máskor kőkemény őrmester reszket a félelemtől. Mellettük Melyr kuporgott, aki egy páncéltörő rakétavetőt hordozott, de ahhoz is túlságosan rémült volt, hogy megmozduljon. Corbec megpróbálta levenni a félelemtől merev férfi válláról a rakétavetőt, de az görcsösen markolta a vállszíjat. - Segítsen már, Mkoll, a kurva életbe! - parancsolta volna, de a szíj végül engedett, a fegyver pedig a kezébe került. Szerencséje volt; a rakétavető meg volt töltve, be volt élesítve. Épp célra tartotta volna, amikor gigászi árny vetődött rá. A szörny tornyosult fölé, aki többé már nem Drayl volt. Kéjesen szisszent fel tompa, csillogó fogai közül, a hangja akár a hidraulikus présé. Corbec hanyatt vágta magát, és megpróbálta eltalálni a rakétavetővel, de a lendülete túl nagy volt, így nehezére esett a célzás. Fohászt rebegett. - Szentséges Istencsászár, ments meg minket a sötétségtől, szabadíts meg az Üresség gonoszságától, vezesd fegyveremet, hogy dicsőséget hozhassak szent nevedre... Szentséges Istencsászár, ments meg minket a sötétségtől, szabadíts meg az Üresség gonoszságától... Meghúzta a ravaszt, de nem történt semmi. Valami az elsütőmechanizmusba kerülhetett. A szörnyeteg lenyúlt érte, és fémkarmát a zubbonyába akasztva felemelte a földről. Alig karhossznyira volt már a csillogó agyaraktól, de eközben kipiszkálta a fegyverből az eddig használhatatlanná tévő mocskot. Ismét meghúzta a ravaszt; a rakéta közvetlen közelről csapódott a rettenet fejébe. A robbanás ereje húszlépésnyire vetette hátra az ezredest, aki a hátán ért földet. A rakéta pontosan talált. A fejetlen szörny megingott, majd egy vízelvezető csatorna aljára roskadt. Grell őrmester és emberei végre lerázták magukról a dermedtséget, szitkozódva előrontottak fedezékükből, és tüzet nyitottak arra, ami a szörnyből megmaradt. Néhány pillanattal később csak egy szétolvadt fémdarab feküdt a csatorna alján. Az ezredes egy ideig figyelte a katonáit, majd ernyedten visszaroskadt. Olyasmit látott, amit épeszű embernek soha nem lett volna szabad megpillantania. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy mindez az ő hibája. Draylt minden bizonnyal az a repesz változtatta át, amelyet az ő szerencsétlen lövése plántált belé. Nem omolhatott Össze, tudta, az embereinek szükségük van rá. Fogai össze-összekoccantak. Soha nem érzett még ilyesmit, akkor sem, ha lázadók,

banditák vagy orkok voltak az ellenfelei, de ez neki is sok volt. Az ágyúzás folytatódott. A közelükben a gépek folytatták a szaggatott dobolást. Corbec először érzett könnyeket a szemében Tanith eleste óta. HÁROM Leszállt az éj, de a shriven tüzérség tovább tüzelt. A sávban, ahol a lövedékek becsapódtak, háromszáz kilométer széles láng- és füsterdő emelkedett fel a földről. Gaunt megértette az ellenség tervét, tudta, mindent egy lapra tettek fel a győzelem érdekében. Hajnalban támadtak a birodalmiakra, és bár erős ellenállásra számítottak, megpróbálták áttörni a vonalaikat. Amikor ez nem sikerült, hátrébb vonultak, sokkal hátrébb, mint amennyire indokolt lett volna, így csalták közelebb a gárdistákat. Hagyták, hogy elfoglalják a vonalaikat, majd tüzet nyitottak az előzőleg gondosan bemért koordinátákra. Dravere biztosította Gauntot és a többi parancsnokot, hogy az űrflotta három hete folyamatosan bombázza az ellenséges ágyúállásokat orbitális pályáról, így a gyalogsági támadás lényegében kockázatmentes. Részben igaza is volt, hiszen a shrivenek motorizált tüzérségét valóban a földdel tették egyenlővé a gépek, de a hegyekben elrejtett, álcázott ütegállások sértetlenek maradtak, azokat még orbitális bombázással sem lehetett elpusztítani. Az embereket fenyegető lövegek igazi Leviathanok voltak, és igen pontosan céloztak. Gauntot ez nem lepte meg, hiszen az itteni gyárakban könnyedén elő lehetett állítani efféle szerkezeteket, a technopapok által betanított mérnököknek hónapok álltak rendelkezésükre, hogy megtervezzék az egységeket. A shrivenek őrültek voltak ugyan, de semmiképpen sem hülyék. A Tanithi Egyesek és a Vitriánus Dragonyosok tehát egy gondosan megtervezett csapdába futottak bele a senki földjén, ahol a folyamatos zárótűz előbb vagy utóbb bizonyosan végez majd mindannyiukkal. Alig néhány órája kemény kézitusában foglalták el a shriven lövészárkokat, amelyek hamarosan sírjukká válnak. Ami akkor dicsőséges tettnek tűnt, most már fájdalmas tévedésnek látszott. A tanithiak és a dragonyosok tehát bevették magukat az ormos gyárépületekbe, és dermedten figyelték, ahogy a tüzérségi csapások méterről méterre közelednek hozzájuk. Már alig egy kilométerre tőlük csapódtak be a lövedékek. Minden szövetséges egységgel elvesztették a kapcsolatot, és tudomásuk szerint ők voltak az egyetlenek, akik eddig eljutottak. Gaunt reménykedett ugyan, hogy felmentésükre kiküldik a Jantini Patríciusokat, vagy éppen Dravere elit rohamosztagosait, de a folyamatos zárótűz miatt ez igen valószínűtlennek látszott. Az elektromágneses anomáliák miatt a kommunikáció is lehetetlenné vált, se a főhadiszállással, se a harcoló alakulatokkal nem tudtak kapcsolatot teremteni.

Zoren ezredes parancsba adta a rádiósának, hogy egy erre járó hajónak küldjön üzenetet, hátha a közvetítésével tudathatják helyzetüket a parancsnoksággal, de a fél éve dúló háború miatt a bolygó atmoszféráját por, szmog és elektromágneses zavarómezők tették átjárhatatlanná. A világ körülöttük egyetlen folyamatos ágyúdörejjé és dobszóvá változott. Gaunt végigjárta a nedves barakkokat, emberei szálláshelyét. A Szellemek kis csoportokban üldögéltek, az éjszakai hűvös levegő ellen pokrócokkal próbáltak védekezni. Gaunt szigorúan megtiltotta a tűzrakást az esetleges hőérzékelők miatt. A gyártelep vasbeton falai biztosan elrejtették a testmeleget, de a nyílt láng hőjét nem tarthatták maguk között. A Vitriánus Dragonyosok létszáma majdnem százzal haladta meg a Szellemekét. A két csapat a szokásos formalitásokon kívül nem igazán érintkezett egymással. A vitriánusok fegyelmezett, puritán harcosok voltak. Gaunt sokaktól hallotta már magasztalni sztoicizmusukat, és halálmegvető bátorságukat, de néha megfordult a fejében, hogy ez a híres, tiszta és üvegkemény gondolkodás talán kiöli belőlük azt a lángot és szellemet, amely a vérbeli harcoló alakulatokat naggyá teszi. Ahogy a zárótűz egyre közeledett, arra gondolt, hogy ezt talán már soha nem tudja meg. Zoren ezredes nem próbálkozott többé a rádióval. Eltávolodott az embereitől, és a komisszárhoz ment. Sötét arca szokatlanul sápadtnak látszott a holdfényben. - És most mit tegyünk, komisszár ezredes? Itt ülünk, és várjuk a halált, mint a megfáradt öregemberek? Gaunt megrázta a fejét. - Nem - jelentette ki. Lélegzete páraként gomolygott a levegőben. - Ha már meg kell halnunk, haljunk meg úgy, hogy valami értelme is legyen! Négyszáz jól képzett katonának parancsolunk, ezredes, és én nem óhajtom elpazarolni a lehetőségeinket. - Mire gondol, ezredes? - Hátra és oldalra nem mehetünk, arra elvágja az utunkat a zárótűz. Egyetlen irányba haladhatunk: az új frontvonal felé. Áttörünk, és annyi kárt okozunk nekik, amennyit csak tudunk. Zoren elgondolkodva hallgatott egy pillanatig, majd szélesen elmosolyodott. Fehér fogai megcsillantak a sötétben. A dicső harc és a méltó halál gondolata tetszett neki; Gaunt számított erre. - Mikor indulunk? - A shrivenek tüzérsége a földdel teszi egyenlővé ezt a helyet egy-két órán belül, tehát mindenképpen hamar. Nagyon hamar. A tisztek némán biccentettek egymásnak, és elindultak, hogy kiadják a szükséges utasításokat. Az alakulatok tíz percen belül készen álltak. A tanithiak friss energiatelepeket csúsztattak lézerkarabélyaikba, az energiaszintet közepesre állították, éppen úgy, ahogy Gaunt parancsba adta. A hagyományos

ezüstbajonetteket a fegyvercsövekre rögzítették, a fényes fémfelületeket sárral kenték be, hogy csillogásuk ne árulja el őket. A terepszínű köpenyeket szorosra húzták; tizenkettes csoportokra oszlottak. Minden rajhoz egy-egy nehézfegyveres gyalogos tartozott. Gaunt figyelte, hogyan készülődnek a vitriánusok. Őket nagyobb, húszas csapatokra osztották, nehézfegyverük is kevesebb volt. Ha mégis feltűnt egy-egy, azok főleg plazmalövegek voltak, lángszórót egyet sem látott náluk. Ebből az következett, hogy a Szellemek alkotják a támadóéket. A dragonyosok háromélű döfőbajonetteket illesztettek lézerkarabélyuk csövére, és szertartásszerű mozdulatokkal ellenőrizték fegyvereiket. Az energiaszintet maximumra állították, és pontosan koreografáltnak tűnő mozdulattal egyszerre mindannyian megnyomtak egy gombot a csuklójukra helyezett páncélzatvezérlő panelen. Az üvegszerű anyagból készült vértezetek egyetlen villanással mattá váltak, ahogyan a rögzítőfogak és egyéb fényes alkatrészek eltűntek, nem hagyva maguk után egyetlen távolban is látszó felületet sem. Gaunt lenyűgözve látta, ahogy a fényes páncélok szinte láthatatlanná teszik viselőiket. A zárótűz egy pillanatra sem hagyott alább mögöttük. Gaunt egyeztette Zorennel az interkom frekvenciáját. - A kappa-csatornát használjuk, a sigma a tartalék. Mi megyünk előre. Ne maradjanak le nagyon! Zoren némán biccentett. Gaunt már-már távozott, de megtorpant, és visszafordult. - Látom, maximális erejűre állíttatta a lézerfegyvereket. Miért? - Írva vagyon a Vitriánus Harcművészet Kódexében: „Bizony mondom néked, első csapásoddal biztosan pusztítsd el az ellened törőket, így nem lesz szükség soha a másodikra." Gaunt egyetértően bólintott, majd csatlakozott a csapatához. NÉGY A való világból csak két dolog maradt meg: a fedezék sötétsége és a becsapódó lövedékek tűzzápora. Caffran gyalogos és a vitriánus egy kráter mélyén feküdt, amikor felettük viharzott a shrivenek haragja. - Nem hiszem, hogy valaha élve kikerülünk innen - jegyezte meg Caffran komoran. A vitriánus óvatosan vállat vont. - Az élet nem más, mint a halál felé vezető út, és saját halálunk olykor éppen olyan üdvös, mint ellenségünké. - Csak nem valami filozófusféle vagy? A vitriánus gyalogos, akiről időközben kiderült, hogy a Zogat névre hallgat, megvető tekintettel méregette újdonsült társát.

- A Byhata egyik cikkelyét idéztem. Ez a mi szent könyvünk, a Vitriánus Harcművészet Kódexe. A harcosok útját írja le, de nem számítok rá, hogy megértsd. - Pedig nem vagyok teljesen hülye - húzta fel az orrát a tanithi. - Folytasd! Hogy érted azt, hogy a háborúzás művészet is lehet? A vitriánus szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy Caffran tréfálkozik-e vele, vagy komolyan beszél, de folytatta. Egyiküknek sem a birodalmi gót volt az anyanyelve, de megértették egymást. Caffran jobban értette a nyelvet, de a gondolkodásmódjuk közötti szakadékot nem lehetett néhány kifejezéssel áthidalni. - A Byhata a harcos útját és a háború filozófiáját írja le. Minden vitriánus alaposan tanulmányozza, mielőtt csatába indul. Bölcs leírásai a háború minden aspektusát részletesen ismertetik, szavai segítenek megerősíteni karunkat, tisztasága pallérozza elménket, és megacélozza lelkünket. - Nem akármilyen könyv lehet! - jegyezte meg Caffran kajánul. - Valóban rendkívüli - erősítette meg Zogat. - És megtanuljátok kívülről, vagy mindig magatokkal visztek egy példányt? A vitriánus kigombolta páncélzubbonyát, és Caffran felé nyújtott egy acélhuzalon függő szürke fémtokot. - Monoszálas papírra nyomtatva hordjuk a szívünk felett. Tartalmazza mind a nyolcmillió kódolt karaktert. Caffran kíváncsivá vált. - Megnézhetem? Zogat megrázta a fejét, és visszagombolta a zubbonyát. - Szó sem lehet róla! A monoszálas ívek genetikailag vannak hozzákötve ahhoz a harcoshoz, akinek eredetileg szánták. Amúgy sem mennél vele valami sokra, mert vitriánus nyelven van, azt pedig te bizonyosan nem érted. És ha mindez nem lenne elég, akkor azt is tudnod kell, hogy halálos bűnnek számít, ha egy idegennek hozzáférést engedünk a szent irathoz. - Értem - bólintott Caffran. - Tudod, ez furcsa... Nekünk, tanithiaknak semmiféle hasonlónk nincs. A vitriánus szeme elkerekedett. - Hogy lehet ez? Nincs talán becsületkódexetek? Akkor hogyan vonultok háborúba? - Tesszük, amit teszünk. Azt mondjuk, harcolj, ha harcolnod kell, és soha ne hagyd, hogy az ellenség észrevegye a jöveteledet. Tudom, nem valami sok, de ez van. - Hát... - köszörülte torkát zavartan a másik - ez valóban nélkülözi a többszintű olvasatokat, valamint hiányoznak belőle azok a részletesebb doktrínák, amelyek a Vitriánus Harcművészet Kódexében oly nagy számban kerülnek leírásra. Egy darabig hallgattak, egészen addig, amíg Caffran kuncogni nem kezdett. Nevetése ragadós volt, pillanatokon belül mindketten gurgulázva röhögtek a sáros

kráter alján. Percekbe tellett, amíg lecsillapodtak. Az egész napos harc minden feszültsége, félelme és rettegése múlt most el. Tisztában voltak azzal, hogy egy eltévedt lövedék bármelyik pillanatban becsapódhat a fedezékükbe, hogy elpárologtassa őket, de már megbékéltek a helyzetükkel. A vitriánus fémflaskát húzott elő az egyik zsebéből, és Caffran felé nyújtotta, aki hálásan elfogadta, és alaposan meghúzta. - Ti, tanithiak nagyon kevesen maradtatok, ha jól tudom. Igaz ez? - Alig kétezren. Ennyiünket tudott Gaunt komisszár ezredes megmenteni, amikor otthonunk megsemmisült. - Mégis messzire elér a híretek. Nagyon sokra becsülnek ám benneteket! - Valóban? - vont vállat a tanithi. - Tényleg komoly megbecsülésre vall, hogy valahányszor valami mocskos, véres meló van, ahol lopakodni és rejtőzködni kell, mindig minket küldenek a frontra. Főleg akkor, ha mások, akiknek van valamennyi józan eszük, semmiképpen nem mennének bele. Néha eltöprengek, vajon kit küldenek majd szart lapátolni, ha mi már mindannyian megdöglöttünk? - Én gyakran álmodom az otthonomról - szólalt meg Zogat ábrándozva. Magam előtt látom az üvegvárosokat, a kristálypavilonokat. Bár tudom, hogy soha többé nem láthatom meg őket, vigasztal, hogy az emlékük mindig velem marad. Nehéz lehet így, igazi otthon nélkül. - Minden kurvára nehéz - vont vállat a tanithi. - Nehéz egy ellenséges állást megrohamozni, nehéz meghalni. Az Istencsászár szolgálatában semmi sem könnyű. Hogy nincs valódi hazánk, már nem nehezíti meg sokkal a dolgunkat. Előnye is van. Nekünk már nincs vesztenivalónk. Senki nem fenyegethet többé semmivel, senki nem kényszeríthet semmire. A Birodalmi Gárda katonája vagyok, Dermon Caffran gyalogos, az Istencsászár szolgája, a Trónus védelmezője. Ennyi, és semmi más. - Látod, mégis követsz egy bizonyos utat - szólt Zogat. Hosszasan hallgattak, és a becsapódások hangját figyelték. Végül a vitriánus törte meg a csendet: - Mondd, Tanith fia, hogyan pusztult el a világod? Caffran szorosan lehunyta a szemét. Érezte, hogy ha beszélni kezd, kénytelen lesz olyan emlékképeket előhozni tudatából, amelyeket régen feledésre ítélt. Nem tudta, megéri-e, de végül felsóhajtott, és belekezdett: - Az Alapítás napján történt... ÖT Nem maradhattak tovább. Ha a zárótűz nem közeledett volna feléjük vészes gyorsasággal, akkor is el kellett volna menekülniük a helyről, ahol az történt Drayllal. Corbec parancsot adott Curral és Grell őrmesternek, hogy aknázzák alá a gyárépületeket, és egyszer s mindenkorra vessenek véget a démoni dobszónak. A

terv az volt, hogy addig nyomulnak az ellenséges vonalak felé, amíg meg nem állítják őket, vagy végső győzelmet nem aratnak. Ahogy a megmaradt százhúsz ember készülődött, visszatért Baru, az egyik felderítő, akit az ezredes akkor küldött ki, amikor elérték a gyártelepet. Nem egyedül érkezett: ellenséges tűzbe került, és fél órán keresztül mozdulni is alig tudott, ezután pedig egy tüzérségi támadás vágta el tőle a visszavonulás útját. Már-már azt hitte, végleg elszakadt a többiektől, de amikor továbbhaladt, öt tanithira talált a lövészárkok labirintusában: Rawne őrnagyra, Feygorra, Larkinra, Neffre és Loneginre. Ők is a lövedékek elől húzódtak fedezékbe, és azon törték a fejüket, mit tegyenek. Corbec megörült nekik. Larkin volt az egyik legjobb mesterlövész, így bizonyosan nagy hasznát veszik majd az előrenyomulás során. Feygor maga is jó lövész volt, és ügyesen tudott észrevétlenül közlekedni. Lonegin a robbanóanyagok szakértője volt, így az ezredes haladéktalanul Grell és Curral után küldte. Neff szanitéc volt, hasznossága megkérdőjelezhetetlen. Rawne nagyszerű stratégának számított, így Corbec azonnal rábízta az egyik egység parancsnokságát. Grell hamar visszatért, és jelentette, hogy a töltetek a helyükön vannak. Az ezredes a gyártelep központjához vezette embereit, messzire az aláaknázott épületektől. Kettes sorokba állította őket, az élre Grellt, Larkint, Mkollt, Barut, Melyrt és Domort helyezte. Feladatuk szerint ők tisztították meg az utat a főerők előtt. Együttesen óriási tűzerőt képviseltek. Az épületek alá helyezett töltetek sorra robbantak fel mögöttük, gomba alakú zöld és sárga lángfelhők törtek az égre, megvilágítva a közeli épületek körvonalait. A távolabbi dobok elnémultak, de a közelükben folytatódott a monoton, ritmustalan dübögés. Corbec kiköpött. Mintha az agyát verdesték volna a démoni dobverők. A tanithi erdőkben töltött éjszakák jutottak eszébe, ahol tücsökciripelést hallgatva őrködött a tűz mellett. Otthon... - Nyomás, emberek! - mordult fel. - Pusztítsuk el az összeset! Az összes kibaszott dobot megsemmisítjük! Rajta! - A gárdisták egyetértő morranásaiból értette, maguk sem gondolták másként. ♦♦♦ Milo izgatottan megragadta Gaunt zubbonyának ujját, amikor megpillantotta a robbanásokat. - Hat kilométerrel a nyugati szárnyunktól nyugatra, uram! Talán közeledik a zárótűz? A komisszár a szeméhez emelte távcsövét. Az automatikus zoom tárcsái halk kerregéssel álltak a helyükre, s Gaunt előtt lassan kibontakoztak a távoli üzemcsarnokok. - Mi volt ez? - reccsent meg a fülében az interkomon át Zoren hangja. - Nem

becsapódás, az biztos. - Így van - felelte a komisszár. Megállásra utasította katonáit, és védelmi alakzatba rendezte őket a nedves lapályon. Milóval és néhány gyalogossal az oldalán hátravonult, hogy találkozzon Zorennel, aki csapata élén egyenletes tempóban közeledett felé. - Vannak még bajtársaink ebben a pokolban, és ők még nagyobb szarban lehetnek, mint mi. Azok a robbanások kincstári töltetektől származtak. - Igen, én is így láttam - bólintott az ezredes. - Ám tisztelettel meg kell jegyeznem, valószínűtlen, hogy vitriánus alakulat volna. A mi fajtánk rendkívül fegyelmezett, és hacsak ismeretlen körülmények nem kényszerítik őket, kevés az esélye, hogy ilyen látványos pusztítást végezzenek. A lángok és a füstfelhők ugyanis könnyű célpontot jelentenének az ellenséges lövegeknek, így azok hamarosan ágyúzni kezdik majd a kérdéses területet. Gaunt megvakarta az állát. Ő maga is biztos volt benne, hogy ebben tanithiak keze van. Talán Rawne, Feygor, Curral vagy Corbec. Néha meggondolatlanságokra ragadtatták magukat. A távolban újabb épületek robbantak fel. - Ennyi erővel akár céltáblát is festhetnének magukra! Zoren magához hívatta a rádiósát, Gaunt pedig kétségbeesetten igyekezett megtalálni azt a hullámhosszt, amelyen kapcsolatba léphetett társaival. Nem voltak messze, tehát volt remény. ♦♦♦ Már a harmadik épülettömböt semmisítették meg, amikor Lukas hírül vitte Corbecnek, hogy jeladást fogtak. Az ezredes elsietett, de előtte még utasította Curralt a következő épületek aláaknázására. A füléhez emelte a fejhallgatót, és a statikus sercegésen túl valóban hallott néhány gyenge jelet. Kétségnek nem volt helye; a tanithi hadtest parancsnokának hívójelét hallotta. Corbec viszonozta. -Corbec ez...des...! Ismé...telje! Haladék...talanul vál...aszol...n! - Ismétlést kérek, komisszár, nagyon gyenge a jel! ♦♦♦ Zoren rádiósa felnézett, és megrázta a fejét. - Sajnálom, komisszár, csak zörej! - Próbálja újra! Itt az alkalom, hogy egy ütőképes egység csatlakozzon hozzánk. Megnőne az esélyünk arra, hogy komoly károkat okozzunk az ellenségnek! Feltéve, ha az ezredesnek lesz annyi esze, hogy abbahagyja a robbantgatást. - Corbec! Itt Gaunt! Haladéktalanul fejezze be ezt a baromságot, és forduljon élesen keletnek! Corbec, visszaigazolást, de azonnal!

♦♦♦ - Kész a következő adag is, uram! Indulhat a tűzijáték? - vicsorgott ádázul Curral, de Corbec csendre intette. Az ezredes a hangszóróba beszélt, hangosan és tagoltan. - Értettem uram! Azonnal abbahagyjuk! Értettem, ismétlem: keletre, három óránál! Értettem uram, hangosan és tisztán, uram! Lukas döbbent ábrázattal bámulta parancsnokát. - Azt mondja, ezzel magunkra vonjuk az ellenséges ütegek tüzét. Lassan felemelte a fejét, és látta, hogy a lövedékek valóban egyre közelebb csapódnak be. - A rohadt életbe! - kiáltott, amikor rájött, milyen ostobaságra sarkallta az indulat. - Mozgás, emberek, kifelé innen! - üvöltötte. Azonnal visszahívta felderítőit. Tudta, perceik vannak, amíg szétlövik őket a shriven ágyúk. A zöld lángokat valóban csak a legrosszabb tüzérek téveszthették el. A komisszár azt mondta, keletre vannak. Vajon milyen messzire? Egy kilométer, kettő? Vajon mennyire pontos az ellenséges tüzérség? Lehet, hogy máris betöltötték a háromtonnás deutériumlövedéket, gyomrában a fortyogó oxifoszfortöltettel. A lőelemképzők máris bemérték a célt, és izzadó tüzérek tekerik az irányzómechanizmus kurblijait, hogy megfelelő állásba fordítsák a gigászi ágyúcsövet... Corbec elhessegette a nyugtalanító gondolatot. Már nem volt idő arra, hogy harci formációba rendeződjenek. Csak abban reménykedett, hogy a shrivenek már régen kivonultak a környékről. ♦♦♦ A vitriánus rádiós visszajátszotta az utolsónak fogott jelet, és az adó-vevő finomhangolóját tekergette, hogy kiszűrje a zavaró zörejeket. - Azt hiszem, uram, hogy válaszolnak. Ez egy visszaigazolás. Gaunt elégedetten bólintott. - Itt maradunk, és megvárjuk Corbecet. Ebben a pillanatban pusztító tűz és deutériumzápor zúdult az ipartelepre. Lustán kibomló lángszökőkutak törtek a magasba egymás után, és szinte eltörölték a föld színéről az épületeket. Robbanás robbanást ért, amint a földre hullottak a lövedékek. A shrivenek mintegy három kilométerrel vonták hátra a zárótüzet, hogy mindent megsemmisítsenek azon a területen, ahonnan életjeleket láttak. Gaunt nem tehetett mást, mint hogy fogcsikorgatva nézte a pusztítást. ♦♦♦ Flense ezredes az a fajta ember volt, aki minden alkalmat megragadott, hogy

előbbre lépjen a ranglétrán. Érezte, most kiváló lehetőség áll előtte, és ki akarta élvezni győzelmét. Miután visszavonta csapatait, azonnal a főhadiszállásra sietett. Semmit sem tehetett ugyan, amíg az ellenséges tüzérség vaporizálta a területet a front teljes hosszában, de kész volt a válaszcsapásra az első adandó alkalommal. Egy ilyen zárótűz után minden tereptárgy megsemmisül, így a shrivenek ugyanúgy nem tudják majd védeni a területet, akár korábban a birodalmiak. Tökéletes alkalma lesz tehát egy sebészi pontosságú páncélostámadás végrehajtására. Este hatra, a szürkület kezdetére Flense csapásmérő erői bevetésre készen álltak a folyó kanyarulatában. Nyolc Leman Russ ostromtank, a népszerű Pusztítók, jellegzetes, rövid csövű mozsaraikkal, négy szabványos Leman Russ harckocsi, három Griffon rohamlöveg, valamint tizenkilenc Chimera csapatszállító, bennük kétszáz, állig felfegyverzett Jantini Patrícius. ♦♦♦ Flense a hercegi palota tárgyalójában ült, ahol Dravere és más főtisztek próbálták felbecsülni a veszteségeket, amelyeket a tanithiak és a vitriaiak szenvedtek el aznap. Hirtelen egy rádiós lépett be, és halomnyi diapozitívot helyezett az asztalra, a haditengerészet kogitátorainak üzenetét. A zárótűzről készült kiértékelés volt, amelyet orbitális pályáról készített felvételek kísértek. A többiek csekély érdeklődéssel szemlélték, de Flense azonnal magához kaparintotta őket. Az egyik képen egy robbanássorozat látszott, legalább egy kilométerrel a zárótűz vonala mögött. Flense a tábornok felé nyújtotta a fotót, aki egykedvűen vállat vont. - Egy-két rövidre sikerült lövés. - Ellent kell mondanom, uram! Ezek robbanóanyagok. Valaki van odabent a frontvonalak mögött. - Akkor még akadnak túlélő egységek. Felettébb érdekes... - Elhatároztam, hogy a front e szakaszát és vele együtt az egész bolygót én magam szabadítom fel Őfelsége számára! - közölte az ezredes kimérten. - Nem fogom tétlenül tűrni, hogy mindenféle szedett-vedett hazárdőrök mászkáljanak a hadműveleteim területén, és összezavarják a terveimet holmi rögtönzéssel! - Mintha személyes ügyeként kezelné az ütközetet, Flense... - Így van, uram! - Az ezredes új lehetőséget szimatolt. - Uram, kérek engedélyt, hogy a zárótűz szünetében előrenyomulhassak! Páncélos egységeim készenlétben várják a parancsomat. A tábornok némán bólintott. Vacsoraidő volt, gondolatai már régóta máshol jártak, de a győzelem lehetősége azért nem hagyta hidegen. - Ha ez az akció sikeres lesz, Flense, akkor emlékezetembe vésem. Nagy jövő áll előttem, és nem maradok örökké ebben a koszfészekben. Ha én felemelkedem, maga is új magasságokat érhet el.

- Köszönöm, uram! Biztosíthatom, hogy elégedett lesz az eredménnyel! ♦♦♦ Flense semmit nem bízott a véletlenre. Biztos volt benne, hogy amíg a shrivenek a zárótüzükön belül tevékenykedő csapatokra irányítják lövegeiket, vagy legalábbis csupán a front egy részéről vonják el a tüzérséget, tankjai előtt megnyílik az út. Amint elért hozzá a flotta asztropatája által sugárzott navigációs jel, vezértankjáról indulást vezényelt a konvojnak. Nyugat felé követték a folyó vonalát, majd egy pontonhídon átkelve kimerészkedtek a senki földjére. A shriven zárótűz éppen a harckocsijai előtt zúdult alá. Az ezredes kis híján elszalasztotta a nagy esélyt. Alig állította irányba tankjait, amikor hirtelen abbamaradt a tüzelés. A szinte összefüggő fém- és lángfüggöny szövetében fél kilométeres nyílás támadt, hogy a lövedékek kilométerekkel arrébb, a feltételezett ellenállás helyén csapódjanak be. Flense indulást vezényelt. A tankok maximális tolóerőre kapcsoltak, és csikorogva robogtak a shrivenek vonalai felé. HAT Caffran hangját még a fedezékben is szinte elnyomták a becsapódó lövedékek robbanásai. - Tudod, Zogat, a Tanith nagyszerű hely volt. Erdők borították, igazi sűrű, rejtélyekkel teli, örökzöld erdők. Mintha magukból a fákból áradt volna valamiféle földöntúli béke. Voltak persze titkok és furcsaságok is. Az egyik fafajta, amit mi csak nalfának hívtunk, néha egyszerűen átültette magát. Oda vándorolt, ahová kedve tartotta. Hogy a napfényt, a vizet vagy a földben rejtőző ásványi anyagokat kereste, senki sem tudta, de igazán nem is foglalkoztunk vele. Egyszerűen csak tudomásul vettük. A Tanithon éppen a nalfa miatt még csak szó sem volt az égtájakról. Az erdőkben húzódó csapások és ösvények egyik napról a másikra eltűnhettek, és megjelenhettek máshol. Generációk alatt kifejlesztettünk egyfajta ösztönt, amely hozzásegített, hogy mindig megtaláljuk az irányt, amit kerestünk. Nagyszerű nyomkeresők és felderítők voltunk, habár nem is voltunk tudatában. Azt hiszem, talán éppen emiatt voltunk olyan értékesek a Birodalom seregeiben. Városaink egyszerűek, de szépek voltak. Főleg faipari termékeket gyártottunk, faragásainkat messze földön ismerték. Még magam előtt látom, amint a kőszürke falak és tornyok kiemelkednek a sötétzöld lombok közül. Azt mondtad, felétek üvegpaloták vannak... Nos, nálunk nem akadt semmi efféle cifraság, de hidd el, egyszerűségükben is szépek voltak azok az épületek. Zogat hallgatott. Caffran kényelmesen elhelyezkedett, amennyire csak a kráter felülete engedte. Hangjából ugyan keserűség csendült ki, mégis megnyugvást talált abban, hogy szülőhazájáról mesélhetett.

- Aztán - folytatta - megjött a parancs, hogy három ezredet kell kiállítanunk a Birodalom számára. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire utasítottak, de nem ért váratlanul minket, hiszen jól képzett milicisták vigyázták a rendet a bolygónkon. Az alapítási folyamat nyolc hónapig tartott, és mi, a frissen besorozott, kiképzett katonák a tágas tisztásokon vártuk, hogy a csapatszállító hajók a fedélzetükre vegyenek minket. Azt mondták nekünk, hogy a Sabbat Világok körül dúló harcokban vetnek be majd bennünket, és nem titkolták el azt sem, hogy valószínűleg soha többé nem látjuk viszont az otthonunkat. Persze, tisztában voltunk azzal, hogy ha az embert egyszer besorozzák, akkor vagy hősi halált hal, vagy pedig szolgálata végeztével új életet kezdhet valahol máshol, ahová a sors veti. Persze, ezt te is tudod, éppen olyan jól, mint én. Zogat biccentett, nemes vonású arcára szomorúság ült ki. Az ágyútűz nem csillapodott egyetlen pillanatra sem, a föld rázkódott a becsapódó lövedékek nyomán. - Szóval, ott várakoztunk. Több ezren voltunk, még viszkettünk a vadonatúj egyenruhánkban, és figyeltük, ahogy a hatalmas hajók megjelennek az égen. Bár szomorúak voltunk, hogy el kell hagynunk az otthonunkat, már alig vártuk, hogy indulhassunk. Elegendő volt a tudat, hogy szülőbolygónk egyszerűen a helyén van, békében, biztonságban és érintetlenül. Az utolsó napon Gaunt komisszár egységekbe osztott minket, hogy szokjuk egymás társaságát. Gaunt legendás alak volt a hyrkániak között, de mi, újoncok persze még nem ismertük. A főparancsnokság vélte úgy, ő lesz a megfelelő ember rá, hogy formába hozzon minket. Caffran elhallgatott, és amikor újra megszólalt, harag csendült a hangjában. Most jött csak rá, hogy ez az első eset az életében, amikor fennhangon meséli ezt a történetet. Ezeket az emlékeket elméje olyan mélységeibe száműzte, ahonnan hite szerint - soha nem kerülhettek elő. - Azon az éjszakán történt. Már majdnem mindannyiunkat behajóztak, amikor a haditengerészet felderítése alaposan elszúrhatott valamit, mert nem vették észre a felénk tartó Káosz-armadát. A nagy flotta egyik leszakadt köteléke lehetett, amely a blokádon átcsúszva megközelítette a bolygómat. Váratlanul csaptak le, és mire végeztek, az otthonomból mindössze egy elavult bejegyzés maradt a navigációs kézikönyvekben. A tanithi megint szünetet tartott. Zogat egyre nagyobb csodálattal nézett rá, és ismét megkínálta a fémflaskából. - Gauntnak két lehetősége volt - folytatta kisvártatva Caffran. - Kitarthatott volna a végsőkig, hogy a bolygóval együtt pusztuljon el, de ő a másikat választotta. Megmentett mindenkit, akit lehetett, és olyan gyorsan elinalt a közelből, ahogy csak tehette. Senki nem vonhatta kétségbe a döntését. Mindannyian szívesen áldoztuk volna az életünket otthonunk védelmében, bár esélyünk sem volt rá, hogy sikerrel járjunk. Csak egy lábjegyzet lett volna belőlünk a történelemkönyvekben. Gaunt megmentette az életünket. Elmenekített bennünket a biztos pusztulásból, csak azért, hogy később mi taszítsuk pusztulásba

ellenségeinket. - Gyűlölöd azt az embert, igaz? - Dehogy! Bár... az igazat megvallva, talán igen. Feláldozta a hazámat valamiféle ködös „nemes célért", és ez éppen elég, hogy kiváltsa a gyűlöletemet. - És mi az a nemes cél? - Vagy tucatnyi helyen harcoltam már a Szellemek oldalán, és még soha nem kaptam választ erre a kérdésre. - Tehát valóban gyűlölöd. - Csodálom. Bárhová követném. Láttam, ahogy azon az éjszakán elpusztul az addigi életem, és azóta is csak a Tanith emlékéért küzdök. Csak kétezren maradtunk, ennyit tudott Gaunt megmenteni közülünk. Mi lettünk a Tanithi Egyesek. Az elsők és az utolsók. Látod, oka van annak, hogy „szellem" néven emlegetnek bennünket. Az utolsó, nyugtalan lelkek egy már halott világból. Azt hiszem, nem tehetünk mást, csak harcolunk, amíg végleg el nem fogyunk. Caffran kifogyott a mondanivalójából. Ismét csend ereszkedett rájuk, hosszabb és mélyebb, mint az eddigiek. Zogat feltekintett az égboltra. - Két óra múlva besötétedik. Talán ha megvirrad, eltalálunk majd a saját vonalainkig. - Igazad lehet - mondta Caffran, és kinyújtotta elgémberedett lábait. - A zárótűz is mintha enyhülne. Lehet, hogy mégiscsak túléljük valahogy. HÉT A nap előbújt a felhők mögül, és fénybe borította a kráterek szaggatta csatamezőt. Az egyre világosodó égbolton a lövedékek füstvektorai ejtettek sebet, és tisztán látszottak a távoli hegyekbe telepített shriven ütegek torkolattüzei is. Lejjebb, a völgyben és a lövészárkokban a huszonegy órája tartó öldöklés füstje és pora gomolygott, amelyet másodpercenként két-három becsapódó lövedék vert fel. Sűrű tömegük szinte átláthatatlan fátylat alkotott, a levegőben korditszag terjengett. Gaunt egy gyárépületnél állította meg újraegyesült csapatát. Itt valaha vasolvasztó kemence működhetett. A katonák megszabadultak gázálarcaiktól. A levegőben vas- és vérízt keltő zöld mikroszemcsék lebegtek, lassan elborítva a falakat és a padlót. Mindenütt szétzúzott műanyag dobozok szilánkjai hevertek. Öt kilométerrel maguk mögött hagyták a zárótüzet, és a gépek zúgása már-már hangosabb volt, mint a becsapódó lövedékek döreje. Corbec az utolsó pillanatban menekítette ki embereit a tűz alá vett zónából. Habár mindannyiukat a földre döntötte a légnyomás, valamennyi katonája járóképes maradt. Voltak ugyan, akik karjukat vagy bordájukat törték, tizennyolcan közülük pedig véglegesen megsüketültek. Az efféle sebesülések okozta problémákat a bázison egyszerű mechanikus vagy biobeültetésekkel másodpercek alatt megoldották volna, de itt, túl a frontvonalon senki nem segíthetett rajtuk. Amikor tehát ismét alakzatba rendeződtek, hallássérült társaikat

állították középre, a legvédettebb helyre. Gaunt az egyik szárny vezetését bízta Corbecre. A komisszár tudta, hogy az ezredes jó katona, aki érdemes a bizalmára, továbbá döntésével Rawne-t is el akarta bizonytalanítani. Mindkét tisztet becsülték a katonák, bár az egyiktől tartottak, míg a másikat kedvelték. - Nem jellemző önre, hogy ekkora hibát kövessen el - közölte Corbeckel. Az ezredes elsorolta, milyen körülmények vezették arra a bizonyos döntésére, de gyorsan elhallgatott. Nem akart mentegetőzni. Gaunt nem kívánta megalázni, így maga ajánlotta fel a könnyű kibúvót. - Persze, megértem az álláspontját. Különleges helyzetben volt, és meg akarta óvni a katonáit. Igen, hallottam Drayl esetéről is. Egyetértek továbbá azzal is, hogy azok a szerkezetek, amit öngyilkos buzgalommal próbált elpusztítani, valójában fegyverek voltak, amelyeket a megsemmisítésünkre konstruáltak. Az ezredes fáradtan bólintott. - Mi a tervünk, uram? Megvárjuk, amíg abbamarad a tüzelés, és azután visszavonulunk? - Nem, ezredes - rázta meg a fejét Gaunt. - Ha már eddig eljutottunk, akkor igyekszünk hasznossá tenni magunkat. Megvárom a felderítők visszatértét, utána döntök. Az őrjárat fél óra múlva ért vissza. Tagjai között akadtak vitriánusok, de többségük tanithi volt. Jelentést tettek, így Gaunt és Zoren megtudhatta, mi fekszik tartózkodási helyük két kilométeres körzetében. A komisszárt főleg egy nyugati irányban álló épület érdekelte. ♦♦♦ Tekergőző csővezetékek között vonultak, rozsdás, olajfoltos betonalagutakban. A korditfüst lassan eloszlott, már látszottak a messzi nyugaton őrt álló hegyek körvonalai. Északra a valaha itt dolgozó munkások szállásainak helyet adó kaptártornyok meredeztek, százezernyi ablakukat mind betörte az ágyúzás és a becsapódások okozta légnyomás. Doboló szerkezetekkel ugyan nem találkoztak, de élőlényt sem találtak, még egy árva férget sem. Hatalmas, bombabiztos bunkerek tövében haladtak el, amelyek teljesen üresek voltak - csak szemetet és összezúzott ládákat találtak bennük. Számos elektromos targoncát is láttak, amint elhagyatva sorakoztak a bunkerek előtti szabad térségen. - Ezeket lőszerraktárnak használták - jegyezte meg Zoren. - Minden bizonnyal itt halmozták fel a terület-tűzhöz szükséges muníciót, de azóta felhasználták, amit itt tároltak. Gaunt is így vélte. A gárdisták lövésre kész fegyverekkel haladtak tovább. Az épület, amiről a felderítők beszámoltak, éppen előttük magasodott. Átrakóraktár lehetett valamikor, mert falait szegecselt acél- és hullámlemezek alkották, tetején hidraulikus daruk meredeztek, és tisztán látszott, hogy a felszín

alatti szintek is alkalmasak raktározásra. A gárdisták elindultak a tompán kongó acéllépcsőkön, és hamarosan egy kivilágított alagútra leltek, amely végeláthatatlan hosszúságban kanyargott a mélyben. Az alagút falait modul elemekből szerelték össze, keresztmetszete szabályos kör volt, alsó felén kiemelkedő perem futott végig. Feygor és Grell megvizsgálta a bejáratát, valamint a páncélozott irányítófülkét. - Mágnesvasút, uram! - jelentette Feygor, aki konyított valamennyit a gépészethez. - Működőképes. Ezzel szállíthatják a lőszert a raktárakból, és később rakják át őket a kisebb vonatokra, amelyek a hegyekben lévő ütegekhez továbbítják a szállítmányt. Ez a kontrollpanel, uram! - mutatott egy zölden izzó rúnákkal telerótt lapra az irányítópulton. - Ez lehetett a szállítórendszer a gyárak és a nyersanyagraktárak között. - És minden bizonnyal azért hagyták itt, mert ebből az épületből felhasználták a muníciót - jegyezte meg Gaunt, és a villogó rúnákra pillantva gyorsan felskiccelte a noteszébe a hálózat térképét. - Tíz perc pihenőt rendelek el! Szusszanjanak egyet! Ő maga is letelepedett, és összehasonlította a friss vázlatot az archívumban őrzött eredetiekkel. A shrivenek ugyan sok mindent megváltoztattak, de a legfontosabb elemek a helyükön maradtak. Zoren odament hozzá. - Úgy látom, jár valami a fejében, komisszár... - Így van, ezredes! Ez itt - intett az alagút felé Gaunt - olyan, akár egy művészbejáró. Nem torlaszolhatták el, mert akkor az ő szállítmányaik sem érnének célba. - Ez azért kissé gyanús, nem gondolja? - Hogy érti ezt? - Tegnap estig én magam is hittem a stratégiánk helyességében, de a shrivenek túljártak az eszünkön. Visszavonultak, és akkor csaptak le, amikor az üldözésükre indultunk. - Valóban, ez egybevág a rendelkezésünkre álló információkkal. - Mostanra pedig - folytatta zavartalanul az ezredes - már minden bizonnyal tudják, hogy alig néhány ezer emberünket ejthették csapdába, akiknek már régen halottnak kellene lenniük. Akkor vajon miért folytatják továbbra is az ágyúzást? Mire lőhetnek? Csak az értékes lőszert pazarolják, és nagy területeket adnak fel közben. - Magam is ezen gondolkoztam - bólogatott Gaunt. - Amit most tesznek, felesleges erőpazarlás. - Hacsak - hangzott fel mögülük Rawne hangja - nem utaznak szándékosan arra, hogy távol tartsanak bennünket. - Kérem, folytassa, őrnagy! Rawne megvetően kiköpött, szemei résnyire szűkültek a haragtól. - Ismerjük a Káosz-fattyak természetét, uram! Soha nem harcoltak konvencionális taktika alapján. Az ütközet hónapok óta tart már, és a tegnapi volt

az utolsó kísérletünk, hogy frontális támadás útján nyerjünk területet. Ők most erre tűzfalat vonnak elénk, hogy semmiképpen se közelítsünk. Talán valami új dologra készülnek, valami olyasmire, amire nem számíthatunk. - Mint például? - Valami új... Ötletem sincs, uram. Talán a kaotikus erejüket akarják felhasználni. Valamiféle szertartásra készülhetnek. Azok a dobológépek... Lehet, hogy nem a pszichológiai hadviselés járt a fejükben, amikor megépítették őket, hanem valami szertartás eszközei. A három férfi elhallgatott, de Zoren végül nem bírta tovább, és felnevetett. - Rituális mágia? - Én nem találom ennyire tréfásnak! - intette le Gaunt. - Nem nevetek ki semmit, aminek nem értem a természetét. Az őrnagynak igaza lehet, hiszen, az Istencsászár nevére mondom, láttunk már tőlük nagyobb őrültségeket is. Zoren nem válaszolt. Ő maga is látott dolgokat, amelyeket azóta is minden igyekezetével el akart felejteni. Gaunt felemelkedett, és az alagút mélyére mutatott. - Erre kell most mennünk, ráadásul gyorsan, mert ha Rawne-nak igaza van, mi vagyunk az egyetlen császári egység, amelyik meg tudja állítani a fattyakat! NYOLC A mágnesvasút alagútjában négy ember haladhatott egymás mellett, ha kettő a központi gerincen egyensúlyozott. Habár odabent jók voltak a látási viszonyok a kék színű neonfényeknek köszönhetően, Gaunt mindenesetre előreküldte Domort és a többi felderítőt, hogy kutassák fel az esetleges csapdákat. Akadálytalanul haladtak keleti irányba. Két kilométernyi távolságot tettek meg, és elhaladtak két másik vakvágány mellett. A levegő száraz volt, statikus elektromossággal telített. Néha forró szél csapta meg a gárdistákat, mintha vonat közeledne, bár tudták, hogy itt már semmiféle vasút nem fog közlekedni. A harmadik vakvágányhoz érve Gaunt irányt változtatott, és követte a térképen kijelölt útirányt. Vagy húsz métert mehettek így, amikor Milo a fülébe suttogott: - Azt hiszem, uram, vissza kellene fordulnunk az elágazásig... A komisszár ezúttal is bízott a fiú ösztöneiben, és visszafordította csapatát az előző csomóponthoz. Egy perc múlva forró léghuzat csapta meg őket, és mágnesvasút húzott el előttük abból az irányból, ahonnan érkeztek. Vezető nélküli vonat volt, a mozdony tizenhat khakiszínűre festett, sárgával és feketével csíkozott pőrekocsit vontatott. A platókon több száz tonnányi lőszer volt, céljuk a legközelebbi ütegállás. Ahogy a mágneses mező tetején lebegő szerelvény elhúzott előttük, néhány katona - akik még soha nem láttak hasonlót - óvó és védelmező jeleket rajzolt maga elé. Gaunt a térképét tanulmányozta, de elegendő adat híján képtelen volt száz százalékig megbizonyosodni arról, hogy biztonsággal eljutnak a legközelebbi

csomópontig a legközelebbi szerelvény érkezése előtt. - Domor, hozzám! - Uram, igen, uram! - Maga és Grell gépészek voltak odahaza, igaz? - Uram, igen, uram! A Tanith Attica fakitermelő telepen voltam gyakornok. - Ha a kezelőszervekhez ültetném, meg tudna állítani, és el tudna indítani egy ilyen vonatot? Domor zavartan megvakarta a tarkóját. - Azt hiszem, igen, uram. Talán elég megszakítani az energiaellátást. Azt hiszem, a sínből szedi az áramot. Ha valami szigetelőanyagot terítenénk a sínre, elég vékonyat, hogy ne siklassuk ki a szerelvényt, akkor meg lehetne csinálni. Mi a pontos cél, uram? - Megállítani vagy lelassítani a vonatot, aztán felugrani rá, és elmenni vele. - Egyenesen az ellenség karjaiba, uram? - rökönyödött meg a gyalogos. Nem kapott választ. - Nos... Igen, uram! Domor Zorenhez lépett, feszesen tisztelgett. - Megvizsgálhatnám a páncélzatát, uram? Az ezredes zavartan méregette a katonát, de Gaunt bólintására beleegyezett. Lehámozta kezéről a páncélkesztyűt, és átadta a gyalogosnak, aki álmélkodva forgatta a szeme előtt. - Ha szabad megjegyeznem, gyönyörű munka, uram! A felszíni fogak páncélüveg tömbök? - Igen, mifelénk mica a nevük. Olvasztással illesztjük őket plasztikszövet-mátrixba. - Kiválóan szigetel, uram, de azt hiszem, nagyobb darabra lenne szükség. Egy zubbony talán megteszi, de nem garantálom, hogy egy darabban kapja vissza. Gaunt már-már elkezdte magyarázni a helyzetet, és titokban reménykedett benne, hogy Zoren önkéntest keres majd, de mire szólásra nyithatta volna a száját, az ezredes már le is vette a sisakját, és a zubbonyát kezdte gombolni. Erőteljes felsőtestét csak egy ujjatlan trikó takarta. Mielőtt átadta Domornak a páncélt, tiszteletteljes mozdulatokkal vékony, szürke könyvet vett ki a belső zsebéből, amit aztán gondosan zárható nadrágzsebébe tett. - Gondolom, komisszár, a zubbonyom is szükséges a tervhez. - Így van, ezredes. Garantálom, hogy élvezni fogja a kivitelezést! ♦♦♦ Forró léglöket előzte meg a következő vonat érkezését. Az elsőt tizenhét perccel korábban látták. Domor saját övével kötözte fel a sínre az ezredes páncélzubbonyát. Visszafojtott lélegzettel lestek, ahogy a szerelvény előbukkan az alagútból. Az első kocsi áthaladt a zubbonyon. Gaunt attól félt, hogy a puszta lendülete átsegíti a keskeny szigetelőrétegen. Egy pillanatig azt hitte, hogy a terve csődöt mondott.

Az elektromágneses mező azonban egy idő után megszűnt, és a szerelvény megállt. A lendület előrehajtotta ugyan néhány méternyit, de akkor - mintha varázsütésre történne - ringatózva megállt. Alig ereszkedett lejjebb, a mágneses erő továbbra is lebegő helyzetben tartotta. Domor megkönnyebbülten felsóhajtott; így kétségkívül könnyebb dolga volt az újbóli elindítással. A katonák éljeneztek. Kevés sikerélmény jutott nekik az utóbbi időben. - Gyerünk emberek, fel! Mindenki! - adta ki a parancsot Gaunt. Vitriánusok és tanithiak egymást segítve ugráltak fel a lőszeresvagonokra, igyekeztek biztonságos helyre tenni fegyvereiket, és kapaszkodtak, amibe csak tudtak. Gaunt, Zoren, Milo, Bragg, Mkoll, Curral és hat vitriánus az első kocsira szállt, velük volt Domor is, aki még mindig a szíja végét markolta. - Jó munka volt, katona! - veregette meg a szélesen vigyorgó gépész vállát a komisszár, majd megfordult, és megbizonyosodott róla, hogy mindenki felszállt, és készen állnak az útra. Mindent rendben talált, így jelzett Domornak, aki megrántotta a szíja végét. Úgy húzta ki a vonat alól Zoren zubbonyát, akár egy hatalmas lepényhalat. Az áramkör egyetlen szemvillanás alatt helyreállt, és a szerelvény néma csendben, folyamatosan gyorsulni kezdett. Az alagút fényei kék stroboszkópként világították meg őket. Zoren visszakapta páncélzubbonyát. Az üvegszövet elszíneződött ugyan néhány helyen, de láthatóan sértetlen volt. A vitriánus ünnepélyesen bólintott a gyalogos felé, majd ismét magára öltötte a sokat próbált vértet. Gaunt az alagút előttük kanyargó szakaszát figyelte. Övtáskájából kék kereszttel jelölt, hatvanas tárat vett elő, és pisztolyába illesztette a nagy hatású energiatelepet. - Fegyvereket készenlétbe, emberek! - kiáltott hátra. - Bármelyik pillanatban a pokol tornácán landolhatunk! Azonnal tüzeljenek mindenre, ami moccan! Az Istencsászár legyen mindannyiunkkal! Életre kelt lézerfegyverek dunnyogtak fel, plazmatöltetek morrantak, rakétavetők kattantak élesbe. Végezetül felvillant a lángszórók gyújtólángja is. KILENC - Nyomás! - szólalt meg Caffran, és kimászott a kráterből, amelyben eddig menedéket találtak. Zogat követte. Sötétséghez szokott szemüket még az enyhe alkonyati napfény is bántotta, de azt azért látták, hogy a zárótűz még mindig földgejzíreket fakaszt a talajból. - Merre? - kérdezte Zogat. - Haza, amíg tehetjük! A sárba lapulva kúsztak keresztül a tépett szögesdrót akadályok és betontörmelékek között. - Lehet, hogy csak mi maradtunk életben... - jegyezte meg panaszosan a vitriánus. - Elképzelhető, sőt valószínű - szólt Caffran. - És ez azt jelenti, hogy én

vagyok az utolsó tanithi a világon. ♦♦♦ A jantini páncélosok hadoszlopa áthatolt a zárótűzön, és már mélyen a shriven frontvonal mögött járt. Két kilométeres előrenyomulásuk közben nem ütköztek semmiféle ellenállásba. A kihalt gyártelepek épületeiben senki és semmi nem moccant. Flense megállásra utasította a konvojt, és kikémlelt periszkópján. A kormos, sérült falak mögül valamiféle dobolásszerű zörej hallatszott, de az ezredes nem törődött vele. - A hegyek felé! - parancsolta a vezetőnek. - Már akkor is a történelemkönyvekbe kerülünk, ha nem teszünk egyebet, mint hogy elnémítjuk az ütegeiket! ♦♦♦ Négy, majd öt kilométeren át kanyarogtak az alagútban a kihalt állomások és az üres átrakóraktárak között. Két vakvágány a bal oldalon, majd hárompercnyi idegtépő várakozás, ahogy egy másik lőszerszállító vonat keresztezte útjukat, ezzel megállásra kényszerítve őket. Gauntot szinte fojtogatta az idegesség. A vakvágányok egyformának tűntek, feliratot vagy egyéb megkülönböztető jelzést egyik mellett sem látott. Riadókészültségnek nyoma sem volt. A szerelvény egy hatalmas átrakóplatformhoz érkezett, két másik vonat kíséretében. Daruk és liftek várták, hogy kirakhassák a frissen érkezett halált, egy üres vonat éppen visszafordult az állomásról. A csarnok félhomályos volt, csak egy-két bányászlámpa és gyenge fényű laterna világította be. Meleg volt, mint egy kohóban, a levegőnek acélforgács szaga volt. A falakat Káosz-szimbólumok és feslett lobogók fedték. Ha sokáig nézte őket az ember, megfájdították a szemet, és makacs sajgást állítottak a halántékába. Mocskos, szentségtelen ábrák, amelyek a romlást és rothadást hirdették. Odabent vagy kétszáz shriven dolgozott a daruknál, a targoncák vezetőülésében, és semmi jelét nem adták, hogy megpillantották a hívatlan vendégeket. Gaunt katonái leugrottak a szerelvényről, és már menet közben tüzet nyitottak a mutánsokra. A lézerfegyverek kék villámai mintha elektromos kisülések lettek volna. A félig töltött tanithi karabélyok halkan sisteregtek, de a teljes energiával tüzelő vitriánusok lövései éles csattanást hallattak. Gaunt megtiltotta a nehézfegyverek használatát a lőszerraktár területén. Igaz, a gyutacsokat még nem szerelték bele a pakkokba, nem lett volna értelme kockáztatni. Tucatnyi shriven pusztult el úgy, hogy nem is tudta, mi történt vele. Két félig töltött kézikocsi borult fel, amikor az elernyedt kezek elengedték fogantyúikat.

Robbanótöltetek gördültek fel és alá a padlón, egy daru szerelőállványa csikorogva összeroskadt. A gárdisták könyörtelenül nyomultak előre. A vitriánusok tökéletes legyezőformációt vettek fel, fedezékről fedezékre haladtak, útjukban felszámolva minden ellenállást. Néhány shriven megpróbálta viszonozni a tüzet, de tétova próbálkozásuk teljes kudarcba fúlt. Gaunt és a tanithiak a peron felől támadtak, Őrült Larkin és három másik mesterlövészük fedezék mögül szedte le az állványzaton ragadt shriveneket. Bragg gyalogos azzal a golyószóróval harcolt, amelyet egy elfoglalt lövészárokban zsákmányolt néhány héttel korábban. Gaunt még soha senkit nem látott, aki szervópáncél nélkül is el tudott sütni egy ilyen fegyvert, de Bragg könnyedén kezelte a hatcsövű géppuskát. Továbbra is nyomorúságosan célzott ugyan, de ez az eszköz nem precíziós hadműveletekre készült. Bragg shrivenek tucatjait mészárolta le, bár egy véletlen sorozata szitává lyuggatta a mágnesvasút kocsijait is. A Szellemek megtisztították a csarnok nagy részét, és már a hegyoldalba vágott barlangokhoz vezető rámpánál jártak. A komisszár ekkor előrerendelte lángszórósait és plazmavetőseit, hogy megtisztítsák az utat könnyűfegyverzetű társaik előtt. Egész betoncsíkok égtek feketére, shrivenek változtak protoplazmikus tócsává. Említésre méltó ellenállással először csak a lőszerszállító teherliftnél találkoztak. Itt lézerfegyverekkel és automata puskákkal felfegyverzett shriven harcosok rontottak rájuk rendezetlen csoportokban. Rawne egy lángszórós csapatot küldött ellenük, a túloldalról pedig Corbec fegyveresei ritkították soraikat. Aratott közöttük a halál. A shriven csapat közepén egy Káosz-gárdista osztogatta parancsait. Gaunt életében először látott effélét. A több évszázados, szarvas-patás szörnyeteg a Vasharcosok rangjelzéseit viselte, rákosan burjánzó gégéjéből üvöltés tört elő. Ősrégi, gazdagon díszített villámfegyverének egyik lövése véres párává robbantotta Grell őrmestert és két társát. - Kapd el! - kiáltott Bragg felé Gaunt, mire a hatalmas termetű gyalogos megcélozta a szörnyet, de sorozatai messze tőle csapódtak be. A Káosz-gárdista megsemmisítő sortüzet küldött a vitriánusok irányába, majd... ...felrobbant. Feje és karjai eltűntek, a lába ugyan egy darabig még tartotta a súlyát, de hamar összeroskadt. Gaunt hálásan intett Melyr gyalogos felé, aki tisztelgett rakétavetőjével, majd ismét a harcba vetette magát. Lézersugarak és automata fegyverek sorozatai záporoztak a shrivenek felől. Gaunt fedezéket keresett egy halomnyi raklap mögött. Két vitriánus kuporgott már ott, akik éppen lézerkarabélyukat töltötték újra. - Mennyi lőszerünk maradt? - kérdezte a komisszár, miközben kiürült pisztolyába egy zsákmányolt Krakentárat kattintott.

- Kevés, uram! - felelte tömören egy tizedes. - Gaunt hívja Zorent! - szólt komlinkje mikrofonjába a komisszár. - Vétel! - Ezredes, utasítsa az embereit, hogy csak fél töltettel tüzeljenek! - Miért tennék ilyet? - Mert hamar kifogynak a munícióból, azért! Tisztelem az elveit, ezredes, de egy shrivenre kár a szükségesnél több energiát pazarolni. Meglepett csend honolt a vonal végén, de Zoren végül beadta a derekát. Gaunt a két katonára nézett, akik éppen a szokatlan beállításokkal bajlódtak. - Így tovább tartanak a telepek - mosolyodott el -, és még több ellenséget küldhetnek pokolra. Mi a nevük? - Zapol vagyok, uram! - Én meg Zeezo! - mutatkozott be a tizedes. - Nos, akkor kövessenek, fiúk! Gaunt arca farkasvicsorba torzult, amint kezébe vette a pisztolyát, és lánckardját maximális fordulatra kapcsolta. A két vitriánus higgadtan bólintott. Egyszerre rontottak elő fedezékük mögül. Félúton voltak a lift felé vezető úton. Rawne egységei kereszttűzbe fogták a shriveneket a golyótépte, fekete-sárga csíkos ajtók mögött. A roham közben Gaunt észlelte, hogy katonái fedezik. Hallotta a mesterlövészpuskák vijjogását, a lézerkarabélyok száraz csattanásait, valamint Bragg forgócsöves géppuskájának mély zúgását. - Magasabbra célozzatok! - sziszegte a két dragonyosnak, ahogy elérték az ellenség hevenyészett védelmi vonalait. Zeezo lézernyalábtól találva elzuhant, Gaunt és Zapol pedig átvetette magát a romokból eszkábált fedezéken. Közvetlen közelről támadtak a pánikba esett shrivenekre. Gaunt elhajította kiürült tárú pisztolyát, és lánckardjával ritkította a mutánsokat. Most Zapol is nagyobb hasznát vette bajonettjének, mint bármilyen lőfegyvernek, de azért megeresztett egy-egy lövést, ha szívósabb fajzatot vetett elé a sors. Az öldöklés alig két percig tartott, de Gaunt számára egész emberöltőnyinek tűnt, minden másodperc egy esztendőnek. Mire végeztek, a térdükig tornyosultak a shriven holttestek. Amikor felocsúdtak, látták, hogy öthat vitriánus rohan feléjük. Zapol büszkén a komisszárra mosolygott. Öröme korai volt. A hatalmas, kétszárnyú acélajtó kitárult, és egy újabb Káosz-gárdista rontott ki rajta. Magasabb volt, mint bármelyik gárdista, testét rovarokéhoz hasonló, ősi rúnákkal vésett szervópáncél védte. Pokoli bűzt árasztott, tüdeje tuberkolitikusan sípolt minden lélegzetvételnél, mintha egy egész szanatóriumra való haldokló egyszerre lehelte volna ki a lelkét. A szörny lánckesztyűjének egyetlen könnyed mozdulatával darabokra szaggatta Zapolt, és szemvillanás alatt négy társával is végzett. A vitriánus cafatai beterítették a helyiséget. Gaunt tudta, semmi esélye a védekezésre, így támadott.

Más fegyvere nem lévén, lánckardjával próbált utat vágni a rémség páncélján keresztül. A sűrűn fogazott penge motorja először üveghangon sikoltott, de amikor sikerült átvágni a Káosz-lény vértjét, már füstöt köpött, majd végleg lefulladt. A Káosz-gárdista hátratántorodott fájdalmában és meglepetésében, de csak egy pillanatig. Mellkasában a lánckard szikrázó és füstölgő roncsával dühödt rohamra indult a fegyvertelen komisszár ellen. Gauntra vér és nyálka fröcskölt a szörny sebeiből; elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy megtett mindent, amit csak megtehetett. Hirtelen lövés találta el a gigászi testet. A komisszár sejtette, hogy a biztos kezű Larkin adhatta le. A mesterlövészpuska minden egyes találata hatalmas, füstölgő krátert vágott a borzalmas teremtmény testébe, de az mégis minden alkalommal felkelt, és egyre közelített ellenfeléhez - mintha elhatározta volna, hogy magával rántja a pusztulásba. Meglehet, elégedetlenül halt meg, amikor egyetlen, teljes energiájú lézersugár leterítette. A feje szétrobbant. A barikádon a sebesült, vértelen arcú Zeezo tizedes állt, fegyverével követte az elzuhanó roppant testet. Keserűen elfintorodott, és fájdalmas sebe ellenére szabályosan tisztelgett. - Uram, attól tartok, megszegtem a parancsát, és teljes energiájú töltetet használtam. - Észrevettem, katona, és elnézem. Jó munka volt! A vérrel és más testnedvekkel borított komisszár talpra kászálódott. A Szellemek és a vitriánusok biztosították a liftet és környékét. Odafent a shrivenek semmit nem vettek észre, tovább tevékenykedtek biztonságosnak hitt bunkereikben. A kicsiny expedíciós erő az ellenséges erőd szívében állt. Ibram Gaunt szélesen elmosolyodott. TÍZ Értékes harminc perc veszett el azzal, hogy a raktárszint minden egyes nyílását és bejáratát biztosították, beleértve a szellőzőnyílásokat és az elvezetőnyílásokat is. Gaunt feszített iramot diktált. Az idő ellenük dolgozott, a nagyszámú mutáns horda bármelyik pillanatban felfedezhette, hogy elapadt a lőszerutánpótlás, és ha egy nagyobb létszámú csapatot küldenek le, hogy kiderítsék az okot... A sietség másik oka maga a hely volt. Felszentelt, mégis szentségtelen. A falakon éktelenkedő szimbólumok látványa félelmet csalt a hideg verejtékben fürdő katonák szívébe. A komlinkben felhangzó hívásra Gaunt az irányítóterembe sietett, ahol Rawne, Zoren és más tisztek vártak rá néma csendben. Egyiküknek sikerült felnyitnia egy mérhetetlenül nagy, föld alatti csarnokra nyíló kaput egy rejtett gombbal. - A Császár nevére, mi lehet ez? - fakadt ki Zoren. Gaunt szórakozottan megkocogtatta a biztonsági kamera képét kivetítő

monitort. - Azt hiszem - töprengett el a komisszár -, ez az, amit le kell állítanunk. Mélyen alattuk, az újonnan felfedezett kupolás teremben ötven méter magas menhir tornyosult, felszíne szikrázott a Káosz-energia spontán kisüléseitől. Már a puszta látványa is elegendő volt ahhoz, hogy nyugtalanságot keltsen a sokat tapasztalt harcosokban. Ahogy élesedett a kép, a menhir tövében álló halmokat is felfedezték. Ezek üszkös testekből emelt hekatombához hasonlítottak. Rawne aggodalmasan ráncolta a homlokát. - Hamarosan hiányolni kezdik majd a muníciót odafent, és az egész rohadt társulat itt fog lihegni a nyakunkban! Gaunt nem szólt semmit, csak bólintott. A szoba másik felébe sétált, ahol Feygor és egy Zolex nevű vitriánus őrmester próbálta megfejteni a kódokat. A magas, sovány altiszt Rawne segédtisztje volt, keserű, akár az őrnagy, de nagyszerűen értett a gondolkodó gépekhez és a kogitátorokhoz. - Pásztázzon körbe! Azt hiszem, több effélének is kell lennie odalent. Feygor megérintett néhány gyanús külsejű rúnát a csupa bronz, csupa üveg irányítópanelen. - Megvan, uram! - szólalt meg egy perc múlva. - Igaza volt, valóban több is van belőlük. Pontosan hetet számoltam meg. Csillag alakban rendezték el őket. Hét elátkozott undormány, uram! Nem tudom, mire jók, de azt látom, hogy szinte szétrobbannak a beléjük pumpált energiától! Gaunt megborzongott. - Mit mondott, őrmester, mennyi van belőlük? - Hét, uram - ismételte az őrmester. - A hatalom hét köve... - suttogta maga elé a komisszár. Fejében visszhangzottak a sok évvel korábban elhangzott szavak. A darendarai lány hangja. Bármennyire is igyekezett, nem tudta felidézni a nevét, de az arcára és a kihallgatáskor kimondott szavakra tökéletesen emlékezett. Két esztendővel korábban már beigazolódott a lány egyik jóslata: a hazátlanná vált tanithiak parancsnoka lett. Akkor számos álmatlan éjszakán keresztül töprengett a sors különös rendeléséről. A lány szavai azóta is sokszor kísértették: „A hatalom hét köve. Válaszd szét őket, és megszabadulsz, de vigyázz, meg ne öld őket!" - Mit csináljunk velük? - kérdezte undorral Rawne. - Egyértelmű - vont vállat Zoren. - Van egy rakás gránátunk és aknánk. Egyszerűen a levegőbe repítjük mindet. „…de vigyázz, meg ne öld őket!" Gaunt megrázta a fejét. - Nem! - szólalt meg határozottan. - Ez egyfajta ipari mágia lehet. Mindvégig erre készültek, ettől akartak távol tartani bennünket, és minden bizonnyal jó okkal tették. Nem tudhatjuk, milyen következményekkel jár, ha megsemmisítjük a menhireket. Ki tudja, miféle szentségtelen erőket szabadíthatunk fel ezzel! Jobb, ha egyszerűen szétválasztjuk egymástól mindet, megszakítva ezzel az alakzatot.

„Válaszd szét őket..." A komisszár talpra szökkent. - Rawne, rakjon tele lőszerrel annyi kézikocsit, amennyit csak fel tud hajtani! Állítsa az időzítőket a lehető legrövidebb időtartamra, és küldje fel őket a liften! Remélem, ez feltartja a shriveneket. Zoren ezredes, minden nélkülözhető emberére szükségem van! Azaz... minden nélkülözhető vértjére. Az őrnagy és az ezredes tanácstalanul nézett rá. - Azt mondtam, most! - rivallt rájuk Gaunt. ♦♦♦ A komisszár a menhirhez vezette embereit. A monolit tövében sírhantok emelkedtek, dombnyi tömegükkel támasztva ki a hatalmas követ, amely élénk színű szikrákat lövellt magából, ahogy a kaotikus erők ki-kicsapódtak belőle. Égett vér szaga csapta meg az orrukat. Egyikük sem mert egyenesen az előttük tornyosuló menhirre pillantani. - Mégis, mit csinálunk itt? - kérdezte Zoren türelmetlenül. Láthatóan zavarta az építmény közelsége. - Megtörjük az alakzatot, anélkül, hogy magukat a monolitokat elpusztítanánk. - Miért gondolja, hogy ez a célravezető megoldás? - Bizalmas értesülés - jelentette ki rezzenéstelen arccal Gaunt. - Kérem, bízzanak bennem! A vitriánusok parancsnokuk intésére vonalba fejlődtek, és előrenyomultak. Óvatosan megközelítették az egyik menhirt. Zoren előzőleg tizenöt emberétől gyűjtötte be a páncélokat, és egybefűzte őket, így egy hatalmas, mica-borítású leplet kapott. Ezt tapasztották most a vitriánusok a menhir sima felületére, és a tanithiaktól kölcsönzött kapcsokkal rögzítették őket. - Nem működik! - jegyezte meg panaszosan Zoren. Az üveggyöngyök lassan leváltak a szövetről, és szertegurultak, a kemény plasztikmátrix pedig felizzott, majd lángra kapott. - És most? - kérdezte Zoren. „ Válaszd szét őket..." - Megvan! - kiáltott fel Gaunt. - Nem robbantjuk fel őket, hanem áthelyezzük! Ezzel megtörhetjük az alakzatot. Tolus, Lukas, Bragg, aknázzák alá a sírhalmokat, de ne tegyenek robbanóanyagokat a kő közvetlen közelébe! Dőljön el, de ne sérüljön meg! - A sírhalmokba? - ismételte Lukas döbbenten. - Hallotta a parancsot, katona! Ne féljen, a halottak nem bántják! Gyerünk! A Szellemek engedelmeskedtek. - Rawne! - szólt a komisszár az interkomba. - Küldje fel a szeretetcsomagokat! - Vettem!

Rawne utasította az embereit, hogy a jól megrakott kézikocsikat a liftbe tolják. - Állj! - kiáltott fel hirtelen egy vitriánus. Mindenki megdermedt, és a hirtelen csendben meghallották a távoli, tompa puffanásokat. Rawne a lift platójára állt, és lézerkarabélyát felfelé fordítva kémlelte a feje felett ásító sötétséget. A nagy, hidraulikus emelőszerkezet felnyikordult a magasban. Életre kelt a sötétség. Shrivenek egész tömege közeledett odafentről, a liftaknán keresztül. - Itt vannak! - üvöltött Rawne. Az interkom-vonalakon át is keresztülszűrődött a kiáltozás, a fegyverek zaja. Gaunt sejtette, hogy a Káosz uralkodhat odafent. Egyre több helyről jelentettek behatolási kísérletet. Shrivenek ezrei, tízezrei verték az ajtókat a puszta öklükkel. A komisszár átkozódott. Látta, hogy az emberein eluralkodik a pánik. Csapdába estek ezen a démoni helyen, elvágva társaiktól, a külvilágtól, és óriási erőfölényben lévő ellenséggel kellett szembenézniük. A falba erősített hangszórók is életre keltek, sátáni, földöntúli suttogásokat és sikolyokat okádtak elő magukból. - Hallgattassa el őket! - ordította Gaunt. - Nem tudom, uram! - felelte kétségbeesetten Feygor a kezelőpult mellől. Szikraeső jelezte, hogy az egyik fal berobbant. A nyílásból shrivenek özönlöttek elő, a gárdisták heves lézertűzzel fogadták őket. A komisszár a hullasápadt Corbecre pillantott. Gondolkodni próbált, de a hangfalakból szóló hangzavar összekuszálta a gondolatait. Jobb megoldást nem talált, így fegyverével némította el. - Corbec! Azonnal rendeljen el visszavonulást! Az ezredes bólintott, és elsietett, a komisszár pedig a közös hullámsávra kapcsolta interkomját. - Gaunt minden egységnek! Visszavonulás tűzfedezet alatt! Visszarohant a menhir tövébe, ahol Bragg, Tolus és Lukas állt. Karjukat, mellüket és térdüket a hullahegyről rájuk tapadt alvadt vér és hullaviasz borította, szemük kifejezéstelen, arcuk merev volt. - Kész vagyunk, uram - szólalt meg Tolus halkan. - Mire várnak? Robbantsák fel, aztán ki innen! Rawne, hall engem? - Mindjárt végzek! - hangzott a válasz, és bár Gaunt nem látta, mi folyik odaát, azt tisztán hallotta, hogy valaki belök egy kézikocsit a lift csúszásgátló mintázatú acéllemezből hengerelt padlójára. - Hátra, emberek! - üvöltött fel Rawne, majd megnyomta az indítógombot. A lift nedves loccsanások közepette lapította a falhoz a kétségbeesetten sivalkodó shriveneket. A Szellemek és a vitriánusok az életükért rohantak. Messze felettük a teher célba ért, és fel is robbant, ahogy tervezték. Alattuk megrázkódott a talaj, a nyakukba földgöröngyök és kavicsok záporoztak. A magasban lógó lámpák kilengtek, kísérteties fényekkel árasztva el a

csarnokot. Gaunt a mágnesvasút alagútja felé irányította embereit; a kábult Bragget egy darabig vonszolnia kellett maga után. Shriven fegyverek szólaltak meg, az egyik tanithi elzuhant, a többiek azonban viszonozták a tüzet. A hátuk mögött felrobbantak a töltetek, amelyeket Domor emberei helyeztek el. Hatalmas szikladarabok zárták le az utat mögöttük, puszta tömegükkel elfojtva minden odabentről érkező hangot. Néma csend vette körül őket. A shrivenek nem lőttek rájuk, akik velük együtt kijutottak, a földre hanyatlottak, és vinnyogni kezdtek. Csak a rohanó gárdisták léptei és kapkodó lélegzetvételei hallatszottak. ♦♦♦ Odabent a mély, monoton zúgás egyre erősödött, majd crescendóba csapott. Zöld fény árasztotta el a monolitcsarnokot, a fülkékben szilánkokra robbantak a kezelőpanel kijelzői. A padló betonja hullámozni kezdett, akár egy háborgó tó felszíne. - Kifelé innen! - ordított fel Ibram Gaunt. TIZENEGY A zárótűz egyre-másra kimaradozott, majd végleg megszűnt. Caffran és Zogat megtorpant egy pillanatra a senki földje közepén, majd hátrapillantottak. - A rohadt életbe! - álmélkodott Caffran. - Valaki bejutott! A shriven vonalak mögött az egész hegy felrobbant. A lökéshullám a földre taszította a katonákat. A távolban füstöt és port okádtak a hegycsúcsok, aztán egyszerűen magukba omlottak. - A Császár trónusára! - mormolta Zogat, miközben talpra segítette a tanithit. - Na - nevetett fel Caffran -, azt hiszem, valaki kiérdemelt egy jutalomszivart! ♦♦♦ A főhadiszálláson Dravere tábornok elvette ajkától a csészéjét, s az asztalra tette. Lanyha érdeklődéssel vette tudomásul, hogy a finom porcelán megzörren az üveglapon. A teraszra sétált, és a távcsőbe nézett, habár már szabad szemmel is látta, ahogy egy roppant méretű, okkersárga füstfelhő emelkedik az égnek azon a helyen, ahol egykor a shriven erőd állt. A hangszóró panaszosan felsercent, majd végleg elhallgatott. Az ellenség arcvonalát teljes hosszában másodlagos robbanások pusztították. Dravere zavartan köhintett, majd felegyenesedett, és behívatta szárnysegédjét. - Készítse fel a hajómat! Úgy tűnik, ezen a bolygón végeztünk. ♦♦♦

Flense ezredes konvoján lángcsóva csapott keresztül, de csak felhevíteni tudta a szuperötvözetből készült páncélzatot, a járművekben és utasaikban semmiféle kárt nem tehetett. Amikor véget ért, Flense kimászott, hogy megnézze, mi okozhatta a különös jelenséget. Még láthatta, amint a hegyek magukba omlanak. - Nem... - rázta meg a fejét hitetlenkedve. - NEEEEM! ♦♦♦ A gárdistákat is ledöntötte lábukról a lökéshullám, de a zöld lángcsóva csak a leghátul haladó szerencsétleneket égette porrá. Kavargó, sűrű, szürke porfelhőn kellett keresztülvágniuk, de már nem volt okuk rá, hogy visszatartsák a köhögést, vagy hogy magukba fojtsák átkaikat és fohászaikat. Csaknem öt órájukba került, amíg elérték az alagút kijáratát. Gaunt maga vezette embereit. Amikor a túlélő tanithiak és vitriánusok végül felértek a napfényre, pislogva szoktatták magukat a világossághoz. Amikor felfogták, hogy megúszták a kalandot, egyszerűen összeomlottak, mint a shriven erődöt rejtő hegycsúcs. Többségük lerogyott a sáros talajra, és zokogott, vagy éppen eszelősen kacagott, ki-ki vérmérséklete szerint. Gaunt egy nagy sárrögre telepedett, és maga elé hajította rohamsisakját. Hirtelen kirobbant belőle a nevetés. Sokhónapnyi feszültség távozott belőle. Vége volt. Ha maradtak is elszórtan ellenséges erők, a bolygó ismét a Birodalomé. Most már bizonyos volt, hogy a lánynak, akinek a nevére még mindig nem emlékezett, igaza volt annyi esztendővel ezelőtt. EMLÉK

Ignatius Cardinal, huszonkilenc évvel korábban - Mit... - A hang elakadt egy pillanatra. - Mit csinálsz te itt? A kolostor repedezett kőpadlóján térdelő Blenner tanonc felnézett. A másik fiú meglepett arcot vágott. Még nem látta ugyan, de mivel ő is a Schola Progenium egyszerű, fekete uniformisát viselte, rájött, hogy csakis egy újonc lehet. - Szerinted mégis mit csinálok? - kérdezett vissza nyersen. - Ötleted sincs? A másik fiú hallgatott. Magasabb, nyúlánkabb volt, mint Blenner, mégis fiatalabbnak látszott egy-két évvel. Talán tizenkettő lehetett, a szemében azonban rejtőzött valami nagyon vén és nagyon félelmetes. - Egészen pontosan úgy látszik, mintha a padlólapok közötti fugákat tisztítanád egy finom szálú kefével. Blenner kényszeredett, gúnyos mosolyt villantott a másikra, és tisztelgett

felé a kefével. - Látod, tudsz te, ha akarsz! De most, ha nem bánod, még hátravan a belső udvar háromnegyede. A másik fiú nem válaszolt, csak csendesen nézte néhány percig. Blenner igyekezett figyelmen kívül hagyni, de a fürkész pillantások szinte égették a tarkóját. Nem bírta tovább, ismét felnézett. - Akarsz még valamit? - Arra vagyok kíváncsi, miért kell ezt csinálnod? Blenner a lavórba ejtette az apró, egyenruhák gombjainak és csatjainak tisztítására szolgáló kefét, feltérdelt, és összedörzsölte zsibbadt kezeit. - Voltam olyan felelőtlen, hogy éles lőszert használtam a gyakorlótéren, és szétlőttem egy célszimulátort, Flavius segédtanárt pedig ez nem nyűgözte le. - Szóval, ez büntetés. - Az. Büntetés. - Akkor talán jobb is lesz, ha hagylak dolgozni - bólintott a másik. - Lehet, hogy már azzal is nagy bajba kevertelek, hogy beszélgetek veled - szólt, és átsétált a kolostor kétfejű birodalmi sassal díszített padlóján. A kőoszlopok között esőszagot sodort a közeledő tél hideg lehelete. Az épület tetején évezredes eróziótól megkopott arcú vízköpők ültek, a Schola tetejének peremén túl pedig látszott a hatalmas Cardinal bolygó fővárosának sziluettje. A nyugati horizontot az Eklézsia-palota sötét tömege uralta, két kilométer magas, tömör tornyai a mélykék eget fenyegették. Hűvös, komor hely volt ez. Ibram Gaunt már akkor megilletődött, amikor legelőször belépett ide. Amikor az őt szállító fregatt leszállóegysége földet ért, elmondták neki, mekkora megtiszteltetésben van része, hogy a galaxist vaskézzel uraló birodalmi vallás eme monostorának falai között tanulhat. Habár apja a Császár iránti feltétlen tiszteletre és engedelmességre nevelte, valahogy mégis kényelmetlenül érezte magát a kolostor vastag, sötét falai között. Hátat fordított Blennernek, de még a hátán érezte az idősebb diák tekintetét. - Talán te is kíváncsi vagy valamire? - szólalt meg anélkül, hogy visszanézett volna. - Csak a szokásosra. Hogyan haltak meg? - Kik? - Hát a szüleid, természetesen. Ha nem haltak volna hősi halált, akkor te most nem lennél ebben az árvaházban. - Ez a Schola Progenium, nem pedig egy árvaház. - Mindegy. Ide csak azok kerülhetnek, akiknek a szülei a Birodalomért áldozták életüket. Szóval, mi történt velük? Ibram Gaunt megfordult. - Anyám születésemkor halt meg, apám pedig a Birodalmi Gárda ezredeseként esett el a Kentauron, az orkok elleni hadjáratban. Blenner melléje lépett. - Frankón hangzik!

- Frankón? - Szóval, harc közben történt? Hősiesen, meg minden? Tudsz egyebet is? - Miért érdekel ennyire? - méregette szúrós szemmel Gaunt. - Különben is, mi a te történeted? Blenner hátrált egy lépésnyit, mielőtt belekezdett. - Apám gárdista volt, és ezernyi démont ölt meg, mielőtt elesett a Futharkon. Minden bizonnyal magad is hallottál erről a dicső ütközetről. Anyám pedig, amikor meghallotta halálhírét, nem tudta elviselni a veszteséget, és végzett magával. - Értem - bólintott Gaunt. - Szóval? - Mit szóval? - Hogy halt meg az apád? - Nem tudom, nem mondták el. - Hogy lehet ez? - Azt mondták, titok. A két fiú csendben állt egymás mellett egy percig az esőbe meredve, aztán az idősebb megszólalt: - Bocsáss meg, még nem mutatkoztam be: a nevem Blenner. Vaynom Blenner. - Ibram Gaunt - válaszolt a fiatalabb, ahogy kezet ráztak. - Blenner hallgató! - hangzott a magasból. - Csak nem szabotálja a munkát? Blenner sóhajtva ismét a térdére ereszkedett, és lázasan folytatta a munkát. Magas, bő csuhába öltözött alak szólt feléjük a lépcső tetejéről. - Ne feledje, Blenner hallgató, minden egyes kőlapot és fugát patyolattisztán akarok látni! - Igenis, Flavius segédtanár úr! - Maga pedig, Gaunt hallgató, kövessen! Ibram engedelmeskedett, de egy pillanatra még hátrafordult. Amikor Blenner elkapta a pillantását, igyekezett utánozni Flavius merev arckifejezését, és elhúzta kinyújtott nyaka előtt a mutatóujját. Az ifjú Gaunt akkor nevetett először abban az évben. ♦♦♦ A rektor lakószobájának falai mellett végeláthatatlan sorokban könyvespolcok álltak, rajtuk ősi tekercsek és adattömbök. Ez nem volt szokatlan; Gaunt sokkal furcsábbnak találta azt a bronzból készült, fogasléces spirális oszlopot, amely a szoba padlójától a plafonig kígyózott. El sem tudta képzelni, mire szolgálhat. Mivel senki nem fogadta a szobában, némán, vigyázzállásban várakozott. Végre megérkezett Boniface rektor. A kolostor parancsnok-főpapja erőteljes felépítésű, nagydarab ember lehetett, mielőtt elveszítette volna mindkét lábát, bal karját és fél arcát.

Megnyomorodott testét automata hajtású, bronz kerekes szék hordozta, a telepek kisülései szikrákból álló dicsfényt varázsoltak köré. - Te vagy Ibram Gaunt, ugye? - kérdezte élettelen, elektronikusan felerősített hangján. - Én vagyok, uram - felelte tisztelettudóan a fiú. - Szerencsés kölyök vagy - recsegte a rektor mesterséges gégefője. - A Schola Progenium nem fogad ám be akárkit! - Tudatában vagyok az engem ért megtiszteltetésnek, uram, Dercius tábornok már közölte velem, hogy a kevés kivételezett közé tartozom. A rektor adattömböt vett elő; bal karprotézisében hangosan sziszegett a hidraulika. - Igen, Dercius tábornok a Jantini alakulatból, az apád közvetlen feljebbvalója. Az aktádon szerepel az ő ajánlása. - A nagybátyám... úgy értem, Dercius tábornok azt mondta, apám halála után itt gondoskodnak majd rólam. Boniface elmerengett. Amikor ismét Ibram felé fordult, szemében valami különös kifejezés csillant. Jóindulat. - Természetesen így lesz, Ibram. A szoba közepére gördült, rákapcsolta kerekes székét a középen álló bronzszerkezetre. A fiú most jött rá, mire is szolgál a különös alkotmány: ennek segítségével érhette el könyveit a csonka testű rektor. Elfordított a karfán egy apró fogantyút, mire a tolószék a harmadik polc tetejének magasságába emelkedett. Itt egy tekercset emelt elő. - Folytasd az idézetet, fiam! „Az Istencsászár ereje..." - „...maga az emberiség, és az emberiség ereje maga az Istencsászár." Sebastian Thor összegyűjtött zsolozsmái, huszonharmadik kötet, hatvankettedik fejezet, uram. Boniface magasabbra emelkedett, és egy másik könyvet vett a kezébe. - Mi a háború célja? -A győzelem, uram! Gresh főhadúr emlékiratai, és... azt hiszem, kilencedik fejezet. Boniface ismét a padlóra ereszkedett székével. A súlyos szerkezet gumikerekei mélyen a vastag szőnyegbe süllyedtek. - Nyolcadik fejezet, fiam. Hosszasan, figyelmesen vizsgálta az előtte álló fiút, aki kényszeredetten kihúzta magát, hogy ne látszódjon zavara. - Kérdezni akarsz valamit? - Igen, uram! Hogyan halt meg az apám? Senki nem mondta el nekem, még Dercius tábornok sem! - És miért akarod ennyire tudni, fiatalember? - Találkoztam az udvaron egy másik hallgatóval, uram, és ő ismeri a szülei halálának körülményeit. Apja hősi halált halt a Futharkon, anyja pedig végzett magával, amikor meghallotta a hírt.

- Szóval, ezt mondta? Bizonyos vagy benne? - Igen, uram! - Nos, Blenner hallgató családja egy exterminus alá vetett bolygón pusztult el, amikor génorzók fertőzése miatt kénytelenek voltunk megsemmisíteni minden élőlényt. Ő is csak azért menekült meg, mert egy távoli rokonánál járt látogatóban. Azt hiszem, a nagynénjénél. Az apja egyszerű írnok volt. Azt hiszem, Blenner-nek túlságosan élénk a fantáziája. - Akkor lehet, hogy nem is éles lőszer használata miatt szabtak ki rá büntetést? - Nos, nem egészen. Blenner hallgatót rajtakapták, ahogy az oktatóját gyalázó feliratot írt a latrina falára. Miért mosolyog, Gaunt hallgató? Talán tréfásnak találja a dolgot? - Nem uram, csak úgy... Csend telepedett a szobára, amit mintha elmélyített volna a rektor kerekesszékének telepeiből áradó sercegés. Gaunt hirtelen megszólalt: - Uram... Tisztelettel, mégis, hogyan halt meg az apám? - Erre sajnos nem válaszolhatok - rázta meg a fejét Boniface. - Szigorúan titkos információ.

NEGYEDIK RÉSZ

CRACIA VÁROSA, PYRITEK EGY A Birodalmi Tornyot Colm Corbec ezredes éppolyan lenyűgöző épületnek találta, mint az útikönyvek szerzői. A négyszáz esztendeje emelt torony háromezer méterre magasodott a bolygó legősibb és legnagyobb városa fölé. Hivatalosan a Császár előtt lerótt tisztelgés emlékműve volt, de gyaníthatóan a pyritiek kézművességének nagyszerűségét is hirdette. Magasabb volt, mint az arbiterek negyede, és még az Egyház palotája is eltörpült mellette. Derűs napokon mintha az egész város egyetlen hatalmas napórává vált volna, amelynek a Birodalmi Torony volt a mutatója. A helyiek percre pontosan tudták, a város melyik negyede mikor kerül az árnyékába. Ezen a napon azonban borús volt az idő - Craciába beköszöntött a tél, az ég olyan tompaszürke volt, akár egy működésképtelen monitor képernyője. Hó szitált alá a vénségesen vén, szürke város gótikus stílusú házaira, jég ülte meg a hengereltacél ereszcsatornákat, a csontujjakként nyújtózó tűzlétrákat, a bronzzal vert díszítőelemeket. Lent azonban kellemes volt a hőmérséklet, a járdák minden egyes méterét vascsövek fűtötték, amelyekbe régi turbinák pumpálták a meleg levegőt. Az első szintek magasságában kis teljesítményű erőtér akadályozta meg, hogy az esőcseppek és a hópelyhek elérjék a felszínt. Corbec egy kávézó teraszán üldögélt, ezredesi uniformisát hanyagul kigombolva hagyta. Belekortyolt a sörébe, és szórakozottan hintázni kezdett kovácsoltvas székén. Az itteniek egyszerűen imádták a vasból készült tárgyakat. Itala íze alapján Corbecben egyre erősebb volt a gyanú, hogy még a helyi sörből sem sajnáltak egy kis rozsdát. Az ezredes hónapok óta először engedte el magát. A Fortis Binary poklát végre maga mögött hagyta, a sárral, a mocsokkal, a shriven zárótűzzel és a démonokkal együtt. Néha ugyan még képzeletbeli ágyútűz riasztotta fel álmából, de a meleg, barátságos utca, a sör és a pazarlóan sok fáradsággal elkészített szék érintése jóleső nyugalomba ringatta. A távolba pillantott, és látta, hogy Bragg gyalogos tűnik elő. - Készen vagyunk, uram? - Korán van még, katona! Azt mondják, van ám errefelé élet, de csak sötétedés után. - Hát, elég döglöttnek látszik ez a hely... - tárta szét a karját a nagydarab gyalogos. - Inkább örüljünk neki, hogy ide kerültünk, és nem a Gusedinre, abba a

túlméretezett homokozóba! Lassan sötétedni kezdett. - Beszéltem a többiekkel, uram, és... - Kik azok a többiek? - Larks, Varl és Blane, uram. Azt hallottuk, hogy van a városban egy jó kis krimó. - Hát menjenek oda! - Az a baj, uram, hogy a hidegzónában van. Corbec felkászálódott az asztaltól. Néhány helyi érmét ejtett kiürült korsója mellé. - Gyalogos, tudja, hogy a hidegzónába tilos a belépés! Igaz, kaptunk négynapnyi kimenőt, de nekünk is tartanunk kell magunkat néhány szabályhoz. Először is, nem szabad megzavarnunk ennek a békés és régi városnak a lakóit. Nem szabad rossz hírű kocsmákba, kuplerájokba és szórakozóhelyekre tennünk a lábunkat, és a Birodalmi Gárda minden katonájának szigorúan a város fűtött negyedében kell maradnia. A hidegzóna törvényen kívüli hely. - Uram - kezdte lassan Bragg -, ötszázezer gárdista van kimenőn a Cracián. Mindegyikük a világegyetem legszarabb frontjairól érkezett vissza. Komolyan gondolja, hogy most úgy fognak viselkedni, mint a szűzlányok? Corbec összeráncolta a szemöldökét, majd fáradtan felsóhajtott. - Mi tagadás, Bragg, ez elég valószínűtlenül hangzik. Mondja el nekem, hol van ez a kocsma. Van még egykét elintéznivalóm, de később csatlakozom magukhoz. KETTŐ A Polar Imperial a város egyik jobb szállodája volt. Tükrös falú, füstös bárjának legharsányabb vendége Vaynom Blenner komisszár volt, aki éppen egy ellenséges csatahajó megsemmisítésének történetét mesélte. Sztoriját széles mozdulatokkal és érdekes hangeffektusokkal festette alá, néha-néha szivarját használva szemléltető eszközül. Asztaltársasága kitörő kacajjal figyelte produkcióját, Gaunt azonban csak némán nézte. Tudta, hallgatása néha zavarba hozza az embereket, de nem törődött vele. Blenner már a Schola Progeniumban is nagyszerű történetmesélő volt, de Gaunt nem csak ezért szeretett volna találkozni vele. Blennerrel jó barátok voltak azóta is, és megnyugtatta, hogy néha egy ilyen régi, ismerős arc is felbukkan körülötte. Sok barátja és ismerőse tűnt már el mellőle az évek során. Sajnálatos módon Blenner kissé elpuhult az utóbbi időben. Nem is csoda, hiszen az elmúlt tíz évben a Greygorian Hármasoknál szolgált, egy kemény, hűséges alakulatnál, és ez alaposan elronthatta. Vaynom újabb kört rendelt, Gaunt pedig körbehordozta tekintetét a termen, ahol a Birodalmi Gárda tisztjei szórakoztak. A terem legtávolabbi sarkában, egy birodalmi Titánokat ábrázoló

olajfestmény alatt krómszín-bíbor egyenruhás Jantini Patríciusokat pillantott meg. A nagyképű tisztek a Császár kiválasztottainak nevezték magukat. Gaunt egy magas, beteges külsejű, savmarta képű férfit látott meg közöttük. Ismerte ezt az embert - túlságosan is jól. Draker Flense ezredes volt az. A két tiszt tekintete találkozott. Pillantásuk olyan barátságos volt, mintha két automata célkeresővel ellátott plazmavető nézett volna egymással farkasszemet. Gaunt átkozta magát, hogy nem tájékozódott idejében. Ha előre tudta volna, hogy a másik is ide szállásolja be magát, bizonyosan máshová ment volna lakni. - Gaunt komisszár? Egy cifra egyenruhás portás szólította meg. Ahogy felhúzott orral, fensőséges pillantással méregette, Gaunt bizonyos lett abban, hogy titokban mélyen lenézi őt, és a többi katonát is. Bizonyosan kedvelte a Gárdát, amíg megmentik a galaxist és benne az ő zsíros valagát is, de a szállodáját féltette a katonáktól. - Uram, egy fiatalember keresi önt - közölte affektálva. - Miféle fiatalember? - A recepciónál várakozik. Arra kért, hogy adjam át önnek ezt - folytatta, s hüvelyk- és mutatóujja között egy fél pár ezüst fülbevalót emelt a komisszár arca elé finnyásan. Gaunt bólintott, és felállt. A terem túlsó felében Flense figyelte, amint távozik, és amikor kilépett az ajtón, magához intette segédtisztjét. - Ebzan, menjen, és keresse meg Brochuss őrnagyot! Üzenem neki, hogy beszédem van vele. ♦♦♦ Gaunt a portás nyomában ügetett a márványfalú folyosón. Egyre jobban undorodott ettől a helytől. A pyritiek lágy, kipárnázott világban éltek, messze a frontvonalaktól. Rendben fizették adóikat a Császárnak, és tudomást sem akartak venni a civilizált kis határaikon túli kegyetlen valóságról. Még az itt állomásozó gárdisták is elpuhultak az idő múlásával. A komisszár egy ouroborosfa alatt találta az egyenruhás Milót. - Azt hittem, hogy a többiekkel együtt szórakozni megy, Milo. Corbec mintha azt mondta volna, hogy magával viszi a tanithiakkal együtt. Mégis, mit keres egy ilyen flancos helyen? A fiatal katona kis adattömböt húzott elő a zsebéből, és a komisszár kezébe nyomta. - Miután távozott, uram, ez az üzenet érkezett. Kreff fedélzetmester úr azt mondta, az lesz a legjobb, ha én juttatom el önhöz, mivel én lennék az adjutánsa, ugyebár. Uram... Gaunt elmosolyodott a fiú hangsúlyai hallatán. - Tudja, mi ez?

- Nem, uram, csak annyit, hogy egy személyes üzenet, ami kódolt csatornán érkezett negyven... - Rápillantott az órájára. - Negyvenhét perccel ezelőtt. A komisszár az értelmetlen ákombákomokra pillantott, majd ujjlenyomatával aktiválta a dekódert, és elolvasta az üzenetet. Tényleg személyesen neki szólt. Ibram, Ön az egyetlen megbízható ember, aki a segítségemre lehet. Menjen a Toronyárnyék sugárút 1034-es számú házához! A régi azonosítóját használja! Cinóber kincsről van szó. Fereyd Gaunt olyan hirtelen nézett körül kezében az adattömbbel, mintha valamiféle bűntény elkövetésén kapták volna rajta. Régen volt már, amikor a mostani érzéshez hasonló kerítette hatalmába. Félelem lenne? És Fereyd... a régi barát, akivel vérkötelék fűzte össze, mióta... Milo kíváncsian nézett feljebbvalójára. - Rossz hírek, uram? - Nem. Csak egy feladat, amit meg kell oldani. A komisszár törölte az üzenetet, és a fiatal katonára nézett. - Tud maga vezetni, fiam? - Mi az, hogy! Illetve... igen, uram! - válaszolta lelkesen a fiú. - Rendben. Akkor menjen a garázsba, és szerezzen egy szolgálati limuzint! Ha kérdezik, mondja, hogy én küldtem! Milo elsietett. Gaunt a hátát a fának támasztotta, és fáradtan lehunyta a szemét. Nem figyelt, így majdnem orra esett, amikor valaki erősen a hátára csapott. Blenner volt az. - Ibram, te disznó! Lemaradsz az egész buliról! - Öreg, nekem most van egy kis elintéznivalóm... - Mit hazudozol itt? - legyintett a pirospozsgás arcú, köpcös komisszár. Tízévente, ha egyszer összefutunk, erre te csak úgy lelépnél? Ne hidd, hogy csak úgy megszökhetsz előlem! - Félreértettél, Vay, ez most tényleg komoly. Hivatalos ügy, és... - Igen? Sebaj, akkor veled tartok én is! Két politikai tiszt hamarabb elvégzi egy munkáját! Elintézzük, aztán... - Ugyan, Vay, papírmunka, és nem akarlak untatni effélével... - Unalom? Egy okkal több, hogy veled menjek! Ketten csak nem unjuk halálra magunkat, nem igaz? Blenner uniformiskabátja zsebére csapott. A régi, márkás brandy üvege hangosan megcsörrent, ahogy a fém szivarosdobozokhoz ütődött. Gaunt aggódni kezdett. Ha sokáig folyik még ez, akkor akár hangosan is a világba ordíthatná, hogy titkos küldetése van. Megragadta hát barátja karját, és szelíd erőszakkal kivonszolta a bárból. - Rendben, jöhetsz, de viseld jól magad, és a Császár trónusára kérlek, tartsd

a szádat! HÁROM A csinos sztriptíztáncosnő már csaknem meztelenül vonaglott a krómrúd körül, Rawne őrnagy mégsem őt figyelte, hanem az asztala túlsó felén terpeszkedő hatalmas alakot. Vulnor Habsept két felespoharat töltött meg éppen a középen álló, olajosan csillogó, víztiszta folyadékkal. Az őrnagy tudta, két emberével együtt sem tudná legyűrni a majdnem háromszáz kilós, rikító színű ruhákat viselő gengsztert, mégsem félt. - És most - szólalt meg a bűnöző öblös hangon - inni fogunk, ólomkatona! - Igen, inni fogunk. De ne felejtsd el, hogy a megszólításom Rawne őrnagy, ólompöcsű barátom! Néma csend telepedett a hidegzónában álló zsúfolt kocsmára, még a sztriptíztáncosnő is megmerevedett, lába között a rúddal. Geel az asztalra csapott - a balszerencsés bútordarab panaszosan megreccsent -, és felröhögött. - Ólompöcsű? Van vér a pucádban, haver! Jó poén volt! - kuncogott tovább, majd egy hajtásra lenyelte az italát. Látván, hogy nincs baj, a vendégek ismét zsongani kezdtek, az alapzaj elérte az előző szintet. Rawne is felhajtotta a maga italát, majd habozás nélkül felemelte az üveget, és lassan a szájába csorgatta a tartalmát. A gabonapálinka vegyi összetétele meglepően hasonlított a Chimera és a Rhino harckocsikban használt fagyállóéhoz. Mielőtt idejött, négy alkoholsemlegesítő tablettát vett be. A gyógyszerek feketepiaci ára hihetetlenül magas volt, de megérte. A méregerős ital közömbösen hatott rá, mintha csak forrásvizet ivott volna. Teljesítményét látva Geelnek a szája is tátva maradt egy pillanatig, de hamar visszanyerte hangját. - Rawne őrnagy éppen úgy vedel, mint egy született pyriti! - Nem - jegyezte meg Rawne pengeéles mosollyal. - Sokkal, de sokkal jobban bírom! De most beszéljünk az üzletről! - Gyere utánam! - intett Geel, amint bizonytalanul talpra állt. Rawne követte, a gengszter négy testőrének kíséretében. Minden tekintet feléjük fordult, ahogy kiléptek a hátsó ajtón. A lány a színpadon végül kötelességtudóan végiggördítette combján utolsó ruhadarabját, az aprócska tangát is, és ujján megpörgetve arra készült, hogy a lelkes közönség közé hajítsa. Észrevette azonban, hogy már senki sem figyel rá, ezért bosszúsan levonult a színpadról. A műsor véget ért. ♦♦♦

A kocsma mögötti hólepte sikátorban egy hatkerekű, csőrös teherautó várakozott. - Pia, cigi, pornó! Minden van, amit csak kértél! - húzta ki magát jelentőségteljesen Geel. - Látom, szavahihető ember vagy - bólintott Rawne. - Remélem, te is! Kétezer birodalmi kredit, és ne is fárassz a helyi pénznek csúfolt szarral! Az őrnagy bólintott és csettintett, mire Feygor gyalogos lépett elő az árnyékok közül. - Ő a társam, uraim! Feygor, kérlek, mutasd meg az uraknak, mit kínálunk cserébe! A katona leemelte hátáról a nehéz málhazsákot, a földre tette, és kotorászni kezdett benne. Elégedetten bólintott, amikor megtalálta, amit keresett. Egy lézerpisztolyt. Geelt arcon és mellkason találta az első két lövés. Élettelenül zuhant a hóba. Mielőtt testőrei felocsúdhattak volna, Feygor olajozott mozdulatokkal agyonlőtte őket is. Rawne közben a teherautó fülkéjébe mászott, és beindította a motort. - Tűnés innen, Feygor! A gyalogos a platóra ugrott, a ponyvával takart rakomány tetejére, az őrnagy pedig sebességbe tette a váltót, és elindult. Alig értek egy alacsony felüljáró alá, egy alak vetődött a ponyvára, egyenesen Feygor mellé. A gyalogos támadásba lendült, de egy mesteri jobbhorog a padlóra küldte. Rawne látta, mi történik, de semmit sem tudott tenni. Legnagyobb rémületére a támadó betornászta magát mellé a vezetőfülkébe. - Üdvözlöm, őrnagy! - Corbec ezredes? - Ki más? Az ön helyében az utat figyelném! Azt hiszem, Geel emberei követnek, és valamiért nagyon haragszanak ránk! Rawne a visszapillantó tükörbe nézett, és látta, hogy négy dübörgő motorú, tuningolt szedán követi őket. - A kurva anyjukat! - mormolta kétségbeesetten. NÉGY A nagy fekete szolgálati limuzin lágyan suhant a kovácsoltvas lámpaoszlopok alatt. Bár gyakran váltott sávot, senki nem dudált rá, a helyiek inkább igyekeztek minél gyorsabban utat adni a kétfejű sassal díszített autónak. A páncélozott üveg mögött Gaunt kényelmesen elhelyezkedett a bőrborítású ülésen, és bekapcsolta a mikrofont, amíg Blenner kristálypoharakba töltötte a konyakot. - Milo! - szólalt meg szigorúan. - Nem akarok feltűnést! Vezessen olyan tempóban és stílusban, ahogy itt szokás! - Igen, uram! - Milo vigyorogva lassított, de csak annyira, hogy észrevehető

legyen. Gaunt elhárította társa kínálását, és a város térképét kezdte tanulmányozni. - A következő utcánál forduljon balra, Milo, utána pedig hajtson a Zorn térnél az alagútba! - Az az útvonal nem egyenesen a hidegzónába vezet, komisszár? - Kövesse az utasításaimat, katona! - felelte nyugodtan Gaunt, majd egyszerűen kikapcsolta a mikrofont. - Ugye, ez egyáltalán nem hivatalos ügy, haver? - aggodalmaskodott Blenner. - Ha most nem kérdezel semmit, később majd nem kell hazudoznod. A legjobb, ha nem hívod fel magadra a figyelmet, és úgy teszel, mintha itt sem lennél. Egy órán belül megint a hotelben iszunk. ♦♦♦ Rawne kézifékes kanyarral fordította meg a teherautót. A hat nagy kerék csikorogva csúszott végig a havon, az üldözők azonban meg-megpördülve, de továbbra is a nyomukban maradtak. - Eltévedtünk! - csapkodta a volánt Rawne. - Ez az út még mélyebbre visz minket a hidegzónába! - Hát, nincs sok választásunk... - jegyezte meg nyugodtan Corbec. - Körül vagyunk zárva. Menekülési útvonalat nem dolgozott ki, ugye, Rawne? Az őrnagy nem válaszolt, inkább a vezetésre koncentrált. Komisz kanyar következett. Amikor bevették, végül megszólalt: - Hogy kerül maga ide, Corbec? - Véletlenül én is ezt a kérdést tettem fel magamnak. Az igazság azonban az, hogy csak azt tettem, amit minden tisztességes törzstisztnek tennie kell, ha azt látja, hogy egy olyan pokoli küldetés után, mint amilyen a miénk volt, az egyik katonája feketepiaci beszerző körútra indul. Gondoltam, vigyázok magukra... A katonák szeretik, ha a parancsnokuk gondot visel rájuk. Egyetért velem, őrnagy? Higgye el, utáltam volna, ha reggel a Cracia folyóból halászták volna ki! - Ki kérte a segítségét? - hördült fel Rawne. Lövedékek csapódtak a kabin hátsó ablakába. A két tiszt előrehajolt, tarkójukra üvegmorzsák záporoztak. - Pedig higgye el, szüksége lesz rá! - jegyezte meg hidegen Corbec. - Attól tartok ugyanis, hogy sokkal jobban célzok, mint a társa, az a... Feygor. Az ezredes kitörte az egyik oldalablakot, és hosszú sorozatot eresztett az üldöző szedánok felé. Az egyik szélvédője szinte berobbant, amikor a nagy kaliberű lövedékek áthatoltak rajta. A sofőr utolsó, halála előtti mozdulatával félrerántotta a kormányt; a kocsi belecsapódott egy másikba. A második szedán háromszor megpördült, és zökkenve megállt. - Látja? - jegyezte meg Corbec. - Még mindig van három! - Valóban. De mert én óvatos fickó vagyok, ezért hoztam magammal néhány

tartalék tárat. ♦♦♦ Milo a Toronyárnyék sugárút sarkánál parkolta le a limuzint. Megborzongott, amikor megérezte bőrén az éjszaka hidegét. - Maradj a kocsiban, Vay! Maga is, Milo! - szólt be Gaunt a leeresztett ablakon. - Hamarosan jövök. - Uram, van önnél valamilyen fegyver? - Nem gondoltam effélére. - Akkor tegye el ezt! - nyújtotta felé Milo ezüstszínű tanithi tőrét. - Az ember sohasem tudhatja... Gaunt hálásan biccentett, és távozott. A város hidegzónája hűen tükrözte a Cracia és a hozzá hasonló megapoliszok társadalmának felépítését. Odabent, a Torony lábánál a lakók melegben, biztonságban élvezték a Birodalom polgárainak kijáró valamennyi adományát, idekint azonban több száz éves romokban éltek az emberek, vagy éppen halálra fagytak a közvilágítás nélküli mocskos utcákon. A csendőrök nem járőröztek errefelé, illetékességük csak a fűtött belső negyedek határáig terjedt. A város fájdalmasan emlékeztetett a Birodalomra: bent a luxuskörülmények között élő szibarita népség, amely keveset tud arról, miféle iszonyú valóság várná odakint, ha kimerészkedne, vagy ha tudja is, hát mit sem törődik vele, kint pedig azok, akik a puszta létért küzdenek. Csúf, nedves idő volt, de nem elég hideg ahhoz, hogy a hó megmaradjon a repedezett járdán. Gaunt megtalálta az 1034-es számú házat. Az épület sötét, kihalt rom volt, csakúgy, mint a körülötte állók. Egyetlen fénypont világított az egyik ablakban. A komisszár beóvakodott a kapun. Rothadó, nedves szövet és fa szaga fogadta. Elektromosság nem volt ugyan, de látott egy lépcsőfeljárót, amelyet különféle üvegekbe dugott gyertyák százai világítottak meg. A zenét akkor hallotta meg, amikor felért a harmadik emeletre. Régi, elfeledett, lassú szám volt, amelyre évtizedekkel korábban gyakran táncoltak. A lemez karcosan, kísértetiesen sercegett. A hatodik emelet volt a legfelső. Az árnyékok között patkányok neszeztek, a kopott, szakadt szőnyegen vakolatdarabok hevertek. A zene is hangosabb lett, és nyilvánvalóan az egyik lakásból szólt. Az ajtó résnyire nyitva volt, bentről egy hordozható, kincstári akkumulátoros lámpa lila fénye szűrődött ki. Gaunt a kabátzsebében megmarkolta a kölcsönbe kapott tőrt, és belépett. ÖT A szoba üres volt, csak az audiokészülék állt a töredezett padlón. A lámpa a sarokban állt, fénye nem világította meg a távolabbi falakat és sarkokat.

- Van itt valaki? - kérdezte Gaunt. Hangja furcsán kongott. Valaki előlépett a fürdőszobából. - Mi a jelszó? - reccsent rá az idegen. - Mi? - Nincs időm tréfálkozni magával! A jelszót! - Sasszárny. A házigazda mintha kissé megnyugodott volna. Előrébb lépett a fénybe. Gaunt egy idős, tömzsi férfit pillantott meg. Gyomra összeszorult a meglepetéstől. Nem Fereyd volt. - Ki maga? A férfi átvágott a szobán, és új zene lejátszására állította az audiokészüléket. Ez is divatjamúlt szám volt, egy régi, szentimentális szerelmes dal. Szövege megszegett ígéretekről szólt, az éneket lágy akusztikus gitárok és fúvósok kísérték. - Csak futár vagyok. Hírnök, és minden valószínűség szerint napokon belül halott leszek. Van egyáltalán elképzelése arról, mekkora formátumú az ügy, amibe keveredett? - Nincs - rázta meg a fejét Gaunt. - Fogalmam sincs, miről beszél egyáltalán. Csak régi barátom, Fereyd üzenete miatt vagyok itt. - A Flotta hírszerzése komoly hálózatot állított fel a Sabbat Világokon, hogy figyelemmel kísérhesse a hadjárat menetét. - Így van. Ezt mindenki tudja. - Nos, én is a rendszer része vagyok, és maga is, akkor is, ha nem tud róla. Az igazság néha rémisztő lehet. A vezérkar berkein belül komoly hatalmi harcok folynak, és ez hatással lehet az egész hadjáratra. Gaunt elveszítette a türelmét. - Nem azért jöttem ide, hogy összeesküvés-elméleteket hallgassak! A vezérkar üzelmeihez nincs közöm, hozzájuk képest csak egy kis pont vagyok. Felőlem aztán megfojthatják egymást egy kanál vízben a tábornagyok és az admirálisok! - Valóban? Talán az is belefér a közönyébe, hogy a Birodalom kiengedi a kezéből Slaydo hadúr minden hódítását? Mindent, amit tízesztendei harc árán elértünk? - Nem! - Látja? Mégis, hogy folytathatja a hadjáratot az a sereg, amelynek parancsnokai legszívesebben egymás torkának esnének? Ki harcol majd az igazi ellenséggel, ha mi egymással fogunk háborúzni? - Jó! És nekem mi közöm ehhez? - kérdezte Gaunt. - Azt mondták, maga a legmegbízhatóbb ember a közelben. - Ki mondta ezt? Fereyd? - Nem fontos. A lényeg, hogy két nappal ezelőtt craciai társaim elkaptak egy üzenetet, amit az egyik felderítőhajó asztropatája küldött a Nubila-körzetből. A rendeltetési hely Dravere tábornok flotta-főparancsnoksága volt, a kód szintje

pedig cinóber. A komisszár őszintén megdöbbent, de a futár nem hagyott neki időt, hogy felocsúdjon. Egy kis, bíborszín fénnyel pulzáló kristályt vett elő a kabátzsebéből, és Gaunt felé nyújtotta. - Ezen van minden adat. Két pszi életébe került. Nem szabad, hogy Dravere kezébe jusson! - De miért éppen rám bízza? - Mert nincs más választásom - tárta szét a karját a férfi. - Amióta ez a birtokunkba került, Dravere kémhálózata a nyomunkban van, és nekem nem maradt több emberem, akire rábízhatnám. Kapcsolatba léptem a felettesemmel, és ő a maga nevét említette. Bárki is legyen maga, barátom, sokra becsülik, és megbízhatónak tartják. Ennél jobb ajánlólevélre nincs is szükség az efféle mocskos háborúkban. Gaunt habozva a zsebébe csúsztatta a kristályt, bár egyetlen porcikája sem kívánta, hogy efféle veszélyes tárgyat hurcoljon magával. Mégis kénytelen volt így tenni, hiszen tudatában volt annak, mi forog kockán. A kém elmosolyodott, és szóra nyitotta a száját, amikor mögötte hirtelen berobbant a fal, és két lézersugár vágott keresztül a szobán. A zömök embertest három, majdnem teljesen egyforma darabra szakadt. HAT Gaunt Milo tőrét markolva fedezékbe vetette magát. A felfelé vezető lépcsőn csizmás lábak dobogtak. Látta, hogy a falon ütött lyukból két gyalogos lép elő. Fegyvernemi jelzést vagy rangjelzést egyik sem viselt fekete páncélzatán; kezükben rövid csövű lézerkarabélyokat markoltak. Térdükön és alkarjukon vákuumos mászóvasak voltak, jelezve, hogy a külső falon jutottak fel. Körbenéztek, zöld célzófényeik keresztülpásztáztak a szobán. Egyikük észrevette a komisszárt, és tüzet nyitott rá. A sugár elpárologtatta az ajtófélfa nagy részét, és hatalmas lyukat ütött a szemközti falba. Gaunt előreszökkent. Tudta, halott ember, hacsak el nem éri a kém pisztolyát. Szerencséje volt, a fegyver nem repült messzire tulajdonosa halálakor. Megragadta, kibiztosította, és lőtt. A pisztoly kicsi volt ugyan, de jellegzetes formája azt mutatta, hogy nem közönséges darab, hanem ősi és felbecsülhetetlen értékű, speciális holmi. A lövés hatása még Gauntot is meglepte. A fegyver akkorát rúgott, mint egy vadszamár, és úgy ordított, mint egy felbőszült baziliszkusz. Lövedéke embernyi lyukat ütött a falba. Gaunt erősebben fogta a markolatot, és ismét lőtt. Ez alkalommal az egyik támadót égette porrá. A markolathéjon a rúnakijelző már nem az „V", hanem a „III" számot villogta. A pisztoly hatásos volt ugyan, de nem a tárkapacitása miatt lehetett népszerű. A lépcsőn egyre hangosabbá váltak a dobbanások, és hamarosan három újabb gyalogos tűnt fel. Gaunt fél térdre ereszkedett, és

fejlövéssel üdvözölte az elsőt, a másik kettő azonban viszonozta a tüzet, és lőni kezdett a lakásban maradt katona is. A három lézerkarabély zárótüze szinte darabokra tépte a lépcsőházat. Gaunt olyan hirtelen volt kénytelen lehasalni, hogy kezét a padlóba vágta, és zsibbadó ujjai közül kiesett a pisztoly. Egy-két perccel később abbamaradt a tüzelés; a gyalogosok óvatosan felderítették a terepet. Kíváncsiak lehettek, vajon mit találtak el. Por és füst terjengett az egész szinten, néhány lövés a komisszár közvetlen közelében szaggatta fel a padlót, de Gaunt sértetlen maradt. Amikor az egyik támadó kinézett azon, ami egykor az ajtónyílás volt, tanithi tőr vágódott az álla alá. Gaunt már zuhanás közben kikapta a haldokló merev kezéből a lézerfegyvert, készen arra, hogy azonnal agyonlője a másik két embert. Célra tartani sem maradt ideje: két zöld célzófény vetült a mellkasára. Felvillantak a lézerek. Önkéntelenül becsukta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Blenner vigyorgó képét látta. A pirospozsgás fickó átlépte a két halott gyalogos hulláját, és színpadias mozdulattal kifújta a nem létező füstöt lézerpisztolya csövéből. - Meguntam az ücsörgést odalent... Remélem, nem bánod. Tudom, csak azt akarod mondani, hogy magad is elbántál volna velük, de gondoltam, nem hagyom, hogy nagyon kifáraszd magad... HÉT A szürke teherautó felgyorsított, és hasonlóképpen tett egyetlen magmaradt üldözője is. Amikor egy bukkanóhoz érkeztek, egy torokszorító pillanatra a jármű mind a hat kereke elhagyta a földet. - Mi van előttünk? - kérdezte Rawne idegesen. - Úgy vélem, az efféléket úttorlaszoknak hívják - jegyezte meg nyugodtan Corbec. Előttük betontömbök, szögesdrót fonatok és acélhordók zárták el a hidegzóna egyik utcáját. A hevenyészett barikád mögött számos fegyveres körvonala látszott. - Lefelé az útról! - ordított fel az ezredes, és a középkonzolon áthajolva félrerántotta a kormánykereket. A teherautó az oldalával tarolta le az útakadályt, majd megcsúszott, és orral előre áttört egy régi raktárépület ajtaján, hogy a sötét belső térben állapodjon meg. A motor köhintett egyet, majd lefulladt. - És most mi lesz? - suttogta idegesen Rawne. - Nos, Feygorral együtt hárman vagyunk - vigyorodott el kajánul Corbec, és a kábultan éledező gyalogos felé intett. - Hárman Gaunt Szellemei közül, a Császári Gárda legkitűnőbb harci alakulatából. Specialitásunk a csendes gyilkolás és a hirtelen rajtaütések. Erre - mit tesz a Császár - éppen itt vagyunk, egy kihalt, sötét raktárban. Az ezredes újratárazta automatáját, Rawne pedig elővette lézerpisztolyát. - Akkor rajta!

A hidegzóna kocsmáiban még évekkel később is azoknak fizették a legtöbb kört, akik a legérdekesebben tudták elmesélni a Vinchy raktárban lezajlott lövöldözés történetét. Azt mondták, több ezer lövés dördült el, amikor a Vulnor Habsept kal Geel húsz embere vaktában körbekaszált a sötétségben. A maffiózók harcedzettségéhez kétség sem fért, és a végsőkig el voltak szánva rá, hogy megbosszulják főnökük halálát. Mind meghaltak. A sorozatokra csak húsz lövés érkezett válaszként. A legtöbb lézerfegyverből jött, néhány pedig egy nagy kaliberű sorozatvetőből. Húsz lövés. Nem több, nem kevesebb. A külvilágból érkezett alakokat, Vulnor Habsept kal Geel gyilkosait nem látta többé senki, és nyoma veszett az értékes árut szállító teherautónak is. ♦♦♦ A limuzin biztonságosan a belváros felé száguldott a hidegzóna kihalt utcáin. Blenner ismét kitöltött egy adag italt, Gaunt ez alkalommal hálásan elfogadta. - Ha nem akarod elmondani, miről van szó, Ibram, akkor természetesen jogod van hallgatni. - Ha beszélnék, hallgatnál? - Tudod, én nem szoktam elárulni a régi barátaimat, hacsak nem tesznek a Császár akarata ellen. Elég ennyi? - Tökéletesen. - Nézd, Ibram, tudom, hogy vén, elpuhult fickónak látszom a szemedben, de hidd el, nem felejtettem még el, milyen a frontszolgálat. Bízhatsz bennem! Ha jó ügyben jársz, követlek a pokolba, és vissza is, ha kell. - És a Császárhoz is hű vagy, ugye? - Persze, hogy hű vagyok a Császárhoz! Koccintottak. - Hé! - hökkent meg Blenner. - Miért lassított a kölyök? Hamarosan rájöttek. Két lánctalpas csapatszállító állta el az útjukat, oldalukon a Jantini Patríciusok címerével. Kopaszra borotvált fejű katonák álltak körülöttük, botokkal és feszítővasakkal felfegyverkezve. Gaunt kiszállt a kocsiból. Szinte rögvest felismerte az elöl álló férfit. - Brochuss! - szisszent fel ingerülten. - Gaunt komisszár ezredes, ha nem tévedek... - gúnyolódott a Patrícius. Csak egy mellényt viselt izmos felsőtestén, de semmi jelét nem adta, hogy fázna. Botjával húsos tenyerét csapkodta. - Régóta találkozni akartam már magával. Maga és a patkányhordája elorozta megérdemelt dicsőségünket a Fortison. Miért játszik katonásdit az efféle csőcselék? Az egész szánalmas csürhének meg kellett volna döglenie a szögesdrótokon, ahogy az illik! - Na igen... Az igazi gárdista nem a shriven erődöket rohanja le, hanem patkány módjára, többszörös túlerővel támad a bajtársaira egy nyomornegyed

közepén, ahol el lehet rejteni a holttesteket, nem igaz? - Nincs abban a helyzetben, hogy vitatkozzon, maga féreg! Mi, a Patríciusok most megtoroljuk a nevünkön esett csorbát, és erre ez a hely éppen olyan jó, mint bármelyik másik. - Értem - bólintott gúnyosan a komisszár. - Szóval, most becstelenséggel próbálják visszaszerezni elveszített dicsőségüket. Rossz nyomon jár, Brochuss, maguk nem veszítettek el semmit, merthogy soha nem is volt a maguké. Már a kezdet kezdetén is gyávák voltak a Fortison, és a Szellemek hősiessége csak feltűnőbbé tette ezt a sajnálatos tényt. Ironikus helyzet, nem gondolja? - Hagyd abba, Ibram! - suttogta a fülébe Blenner. - Mindig rossz diplomata voltál! Ezek az emberek most vért akarnak látni, és a sértegetés nem segít a helyzetünkön! - Ura vagyok a helyzetnek... - felelte Gaunt határozatlanul. - Dehogy vagy ura! Hagyj beszélni! - Blenner udvariasan a Patríciusok felé fordult. - Brochuss őrnagy, ha méltó harcot akar, nem fog csalódni. De kérem, adna nekünk néhány másodpercet? - kérdezte ártatlanul, majd behajolt Milóhoz az ablakon. - Milyen gyors a vas? - Éppen eléggé, uram, és tudom is, merre kellene mennem! Blenner visszafordult a fényszórók felé, és előzékenyen biccentett. - Nos, uraim, bajtársaim, miután a helyzetet megtanácskoztuk társaimmal, csak azt mondhatom önöknek, hogy... égjetek a pokolban, szarzabáló korcsok! Mielőtt a Patríciusok felocsúdtak volna, Blenner már be is lökte Gauntot az utastérbe, és maga is beugrott. Milo kézifékes kanyarral megfordult, így a páncélozott kocsira csak egy-két ártalmatlan csapást mérhettek a felbőszült katonák. Három másodperc múlva a nagy fekete autó már üvöltő motorral száguldott a havas úton a belváros felé. Brochuss emberei sietve kapaszkodtak fel lánctalpasaikra. - Tényleg jobb volt, hogy te beszéltél velük, Vay! - jegyezte meg Gaunt. Valóban sokkal, de sokkal diplomatikusabb voltál, mint én... NYOLC Bragg babonásan ajkához emelte a kockákat, mielőtt elgurította volna őket. Amikor megállapodtak, üdvrivalgás tört ki, és halomnyi zseton cserélt gazdát. - Gyerünk, Bragg! - biztatta Larkin. - Folytasd a sorozatot, vén pokolfajzat! Bragg kuncogott, és ismét dobott. Határozottan tetszett neki ez az élet. Ital, cigi, csinos lányok, játék, és sehol egy shriven. Oldalán ekkor Varl tűnt fel. Barátságosan társa vállára csapott, mire az óriás termetű Bragg lezuhant a székről. Varl bocsánatkérően vigyorgott rá, majd felsegítette. Hiába, még nem szokta meg az új, kibernetikus vállizületét, amit még

a Fortison, a hadikórházban ültettek a testébe. - Bocs, haver, de most elrángatlak innen! Tudod, a játék várhat, de most van egy kis elintéznivalónk. Bragg és Larkin búcsúcsókot nyomott ideiglenes barátnőik vastagon sminkelt arcára, és kikísérték Varlt a játékbarlang ajtaján. Odakint Suth, Mkoll, Melyr, Caffran és még vagy húsz társuk várakozott. - Mi volt olyan sürgős? - morgolódott Bragg. Melyr arrafelé mutatott, ahol Rawne, Corbec és Feygor állt egy viharvert teherautó platóján, amelyről kartonszámra dobálták le a cigarettát. - Az ezredes hozott nekünk egy rakományra való cuccot, hogy a Császár akárhova tegye ezt a jóságos tanithi szívét! - vigyorgott Mkoll. - Szuper! - derült fel Bragg, bár nem értette, hogy Rawne és Feygor miért vág olyan savanyú pofát, ha egyszer Corbec olyan vidáman osztogatja a drága luxuscikkeket. - Buli van, fiúk! - kiáltott feléjük Corbec a teherautóról. - A Tanith és a Szellemek dicsőségéért! Varl odalépett, és késével felhasította az egyik doboz oldalát. Jóféle ital került elő belőle. Varl szétosztotta a palackokat. - Figyeljetek! - mutatott Suth a hirtelen melléjük faroló limuzinra. - Fogadás jobbról! Gaunt kiugrott a kocsiból, mire őt is megéljenezték. Valaki egy üveget nyomott a kezébe. A komisszár kitépte belőle a dugót, és nagyot húzott a palackból. - A legjobb helyen vannak, fiúk! Éppen magukra van szükségem. ♦♦♦ Brochuss őrnagy kinézett lánctalpasa ablakán. - Megvan a rohadék! Éppen előttünk állt meg! - üvöltötte, és bosszúszomjasan rávágott az ártatlan kezelőpanelre. Aztán megpillantotta az ünneplő tanithiakat a teherautó körül. Lehettek vagy százan, esetleg kétszázan... - A rohadt életbe! - nyugtázta a helyzetet, majd hátraarcot vezényelt a lánctalpasoknak. ♦♦♦ Már hajnalodott, a kocsma szinte teljesen kiürült. Gaunt lehúzta az utolsó kortyot, és Blennerre pillantott, aki az asztalra borulva hortyogott mellette. Elővette belső zsebéből a kristályt, és szórakozottan a levegőbe hajította, majd elkapta. Egyszer, kétszer, sokszor. - Hosszú éjszaka volt ez, nem, komisszár? - jegyezte meg Corbec. - A leghosszabb, amire csak emlékszem, ezredes. Hallom, előtte is jót

buliztak... - Így volt, uram. A számlát ráadásul Rawne fizette. Ugye, nem akarja hallani a részleteket, uram? - Ugyan, nem hinném, hogy olyan fontosak lennének... - mosolyodott el Gaunt. - Inkább fizetek önnek egy italt. Én azonban mindent elmesélek majd, ha eljön az idő. Hűséges ön a Birodalomhoz, Colm Corbec? Az ezredes sértetten dőlt hátra a székén. - Az életemet adnám a Császárért, de csak azért, mert többet nem adhatok neki. - Én is - bólintott a komisszár. - Kemény idők következnek, és biztos akarok benne lenni, hogy számíthatok önre. Corbec némán koccintásra emelte a poharát, Gaunt pedig hozzáütötte a magáét. - Az elsőkre és utolsókra, komisszár! - Az elsőkre és egyetlenekre, ezredes! EMLÉK

Manzipor, harminc évvel korábban Házuk a Resyde-hegy tetején állt, hosszú oszlopsorai közül pompás kilátás nyílt a vízesésekre. Az ég aranyszínben játszott, csak este vált égővörössé, amikor lement a nap. A belső kert meleg levegőjében apró rovarok cikáztak, lábukon meg-megcsillantak a pollenszemcsék. A kis Ibram néha navigátorokat képzelt a hátukra, akik a téridő hasadékait keresik. Gyakran játszott az északi hegycsúcsról alázúduló vízesés fölé nyúló teraszon, ahonnan időnként a gigászi birodalmi csatahajókat is látni lehetett. Néha éppen úgy néztek ki, mint az apró, fényes lábú rovarok. Ibram hangosan ujjongva mutatott rá egyikre-másikra, és határozottan kijelentette, hogy apja éppen annak a fedélzetén van. Nevelőnője és öreg magántanítója, Benthlay ilyenkor mindig ellentmondtak neki. Semmi fantáziájuk nem volt, sőt, ami Benthlayt illeti, neki saját karjai sem maradtak. Amikor hidraulikus protéziseit a fénypöttyöknek látszó csatahajókra irányította, mindig elmagyarázta: ha Ibram apja hazafelé indul, akkor először levelet fog küldeni, hogy számítsanak az érkezésére. Oricnak, a szakácsnak ellenben élénkebb képzelőereje volt. Néha vastag karjába vette, és felemelte a fiút, majd az ég felé fordította, hogy közelebbről láthassa az éjszakai eget át-átszelő fénypászmákat. Ibramnak volt egy játék csatahajója, amelyet Dercius nagybátyja faragott egy darab pleszténből. Körbeforgatta kezében, képzeletében vad csatát vívott a magasban villódzó fényekkel. Oric bal alkarján fényes tetoválás díszlett, és amikor a gyerek megkérdezte,

mi az, a szakács büszkén elmondta, hogy a Birodalmi Gárda katonájaként szerezte a kitüntetést, a Jantini Hármasoknál eltöltött nyolcéves szolgálata alatt. Mást soha nem mesélt, amikor pedig visszatért a konyhába, Ibram gyakran eltöprengett, vajon mi lehet vastag overallja alatt, ami éppen olyan zajokat ad ki mozgás közben, mint magántanítója karja? Dercius nagybátyja váratlanul érkezett. Éppen Orickal játszott odakint, közösen faragtak ki fából egy fregattot. Amikor meghallották a vendég hangját, Ibram berohant a házba. Egyenesen az egyenruhás férfi lábának ütközött, majd a nyakába ugrott. Dercius valóságos óriásnak tűnt mutatós Jantini uniformisában. - Ibram fiam, milyen erős a szorításod! Örülsz, ugye, hogy meglátogatott a vén nagybátyád? - Amikor rámosolygott a fiúra, valami szomorúság csillant a szemében. Kisvártatva Oric is megérkezett, de amikor meglátta az illusztris vendéget, szabadkozva kihátrált. - Elnézést, uram, ideje visszamennem a konyhába! Dercius ekkor valami nagyon szokatlant cselekedett. Egyenesen a szakácshoz lépett, és szívélyesen megölelte. - Rég láttalak, barátom! - Bizony, uram, nem tegnap volt. - Hoztál nekem valami új játékot, bácsikám? - kérdezte Ibram, és lerázta magáról a hüledező nevelőnő kezét. - Persze, hát mikor hagynálak én cserben? - kacagott Dercius. Egy kódfejtő gyűrűt húzott le az ujjáról, majd leguggolt, és átfogta a gyerek vállát. - Tudod, mi ez? - Egy gyűrű! - vágta ki győzedelmesen a gyerek. - Okos fiú vagy! De tudod, ez nem egyszerű gyűrű. Dercius finoman megtekerte a kő körül húzódó tárcsát, mire abból vékony lézersugár vágódott elő. - És azt tudod, hogy ez micsoda? Ibram megrázta a fejét. - Ez egy rejtjelkulcs. A magamfajta tisztek gyakran kapnak titkos üzeneteket és parancsokat, amelyeket ennek a segítségével fejtünk meg. Bizalmas utasításokat. Tudod, ez mit jelent? - Persze! A papa mesélt róla. Azt mondta, több ilyen is van, úgy hívják őket, hogy biztonsági fokozatok! Dercius és a többiek felnevettek. A komoly, katonásan csengő szavak idegenül hatottak, amikor a kisfiú mondta ki őket. - Jól mondod! Sokféle kódrendszer van, mint például a Párduc, az Esculis, a Cryptox, na és persze a régi színkódok. A kék, a bíbor, majd később az obszidián, és végül a cinóber - magyarázta Dercius, majd lehúzta ujjáról a gyűrűt. - Mi, tábornokok, ilyen gyűrűkkel fejtjük meg az üzeneteket. - A papámnak is van ilyenje? - Természetesen... - feszengett a tábornok.

- És hazajött ő is? Ugye, veled együtt érkezett? - Figyelj rám, Ibram, van valami... A fiú azonban már a gyűrűt tanulmányozta. - És tényleg nekem hoztad, nagybácsi? Megtarthatom? Ahogy felnézett új kincséről, azt látta, hogy mindenki rámered. - Miért néztek rám így? Láthattátok, nem loptam el! -Persze, hogy megtarthatod... A tiéd. De most kérlek, figyelj rám jól, Ibram! El kell mondanom neked valamit az apáddal kapcsolatban...

ÖTÖDIK RÉSZ

A HIPERTÉR EGY Gaunt végül tudott beszélni Fereyddel. Egy olajoshordóban rakott tűznél ültek Pashennek, a Kilenc-Hatvanas legnagyobb városának demilitarizált zónájában. Fereyd éppen farmernek álcázta magát, így a helyiek vörös, vastag posztóból szőtt öltözékét viselte. Nyíltan beszélt a kémmesterségről, bár gyakran használta azokat a kétértelmű kifejezéseket, amelyekkel oly sokszor hozta zavarba társait. A komisszár és a Birodalom spionja össze nem illő párt alkotott; egyikük magas, szikár és szőke volt, míg a másik mokány és sötét hajú. A közös cél azonban egységbe forrasztotta őket. Fereyd hírszerző egysége a Pashen körüli farmokon működött a legnagyobb titokban. Munkájuk nem volt hiábavaló, mert sikerült leleplezniük egy különösen veszélyes Káosz-kultuszt, és azt a néhány flottatisztet is, akik a szekta szolgálatába szegődtek. Egy katasztrófával végződő űrfegyvernemi hadművelet volt a válasz Fereyd akciójára, és hamarosan nyílt háború tört ki a bolygó egész felszínén. Még a Gárdát is be kellett vetni az ügy elsimítására, és Gaunt egysége mentette ki Fereydet az árulók karmaiból. A komisszár és a kém együttes erővel végzett az áruló Sylag báróval. Elvekről beszélgettek, a becsületről és az árulásról; Fereyd hosszasan fejtegette, hogy csupán a Birodalom titkosszolgálata képes ellenőrizni a tisztek személyes ambícióit. Gaunt lázasan figyelt ugyan rá, de nehezére esett az összpontosítás, mert barátja arca egyre-másra változott. Néha Oktarét viselte, de amint lobbant egyet a láng, máris Derciusszá vált, vagy éppen Gaunt apjának vonásait öltötte fel. A komisszár hirtelen rájött, hogy álmodik. Gyorsan búcsút intett Fereydnek, aztán elégedetlenül felébredt. Alacsony, boltozatos mennyezetű kabinjában kellemetlen, párás volt a levegő. Létciklusuk végét járó izzók pislákoltak a foglalatokban, ezek fényénél öltözött fel. Kopott pisztolytáskája üresen maradt, de tanithi tőrét a biztonság kedvéért magához vette. A folyosón is fullasztó hőség uralkodott, de itt legalább megmozdította néha a levegőt a falra szerelt légkondicionálók fekete, rácsos torkából áradó fuvallat. Gaunt úgy vélte, jót fog tenni neki egy rövid séta. Az éjszakai ciklusban jártak, így a világítás alacsony fokozatra volt állítva, a halotti csendben csak a turbinák morgása és az örökké vibráló fémfelületek halk zúgása hallatszott. A komisszár tizenöt percig sétált a folyosókon, de senkivel sem találkozott.

Liftbe szállt, s miután beütötte a kódot, elektronikus zörejek és a pneumatika szisszenése csatlakozott a gépi kórushoz. Az ajtók kinyíltak; Gaunt az Üvegcsarnokban találta magát, egy százméteres sugarú, szupersűrű szilíciumoxid-kristályokból épített kupola alatt. Odakint a hipertér örvénylett, kaotikus mintázatában olyan színek és fények villantak fel, amelyekre egyetlen emberi nyelvben sem volt szó. A hajó, az Absalom csapatszállító egység nyugodtan, erőlködés nélkül vágott át a mélyűrön. Akkor látta meg először a roppant hajót, amikor egy kis űrsikló fedélzetén megközelítette az orbitális pályán keringő gigászt. Ősrégi jószág volt, az Adeptus Mechanicus egyik mestermunkája. A Mars urai komoly haderőt küldtek a Fortisra, és miután a Birodalom erői visszafoglalták, hálából a Gárda rendelkezésére bocsátották néhány járművüket. Nagy megtiszteltetés volt az Absalom fedélzetén utazni - ezt Gaunt csak akkor értette meg igazán, amikor megpillantotta a tizenhat kilométer hosszú, templomtoronyhoz hasonlatos hajótestet. Az amúgy nagynak számító szállítóhajók ki- és berepültek az Absalom tágra nyitott szájaknak tűnő zsilipkapuin. A monstrum zöld fényt sugárzott ezernyi ablaka mögül, kísérteties fénnyel világítva meg a szörnypofákat formázó lövegtornyokat. Gaunt zászlóshajója, a Navarra most a Nubilán teljesített szolgálatot, ezért a komisszár úgy döntött, élni fog a felkínált lehetőséggel, és az Absalom fedélzetére szállásolja be embereit. Hiányzott ugyan neki a Navarra és a legénysége, különösen Kreff fedélzetmester, aki mindent megtett, hogy a katonák megfelelő ellátásban részesüljenek. Az Absalom sokkal személytelenebb hajó volt, ami nem csoda, hiszen nem kevesebb, mint kilenc teljes gyalogoshadosztályt és négy páncéloshadtestet nyelhetett el feneketlen gyomra teljes felszereléssel, tankokkal és egyéb járművekkel együtt. Hamarosan megkezdték hatnapos útjukat a Menazoid Clasp, a Sabbat Világokért folyó hadjárat legközelebbi frontvonala felé. Gaunt remélte, hogy a Szellemeket a Menazoid Sigmán, a főbolygón vetik majd be, ahol a Káosz nagy létszámú erői álltak ellen a gyorsan előrenyomuló birodalmiaknak. Ott volt azonban a Menazoid Epszilon is, a halál távoli, sötét bugyra, és nyílt titok volt, hogy Macaroth hadúr vezérkara a bolygó elfoglalását tervezi. Egyetlen gárdista sem vágyott az Epszilonra. Senki sem menetel szívesen a biztos halálba. Magában csendesen fohászkodott, nehogy éppen az ő egységét jelöljék ki az invázióra, de más miatt is aggódott. Igen, az az átkozott kristály! Jelenléte úgy beleégett az agyába, akár egy lézervető találata. Fereyd egyetlen tanáccsal, egyetlen utasítással sem segítette, mert csak annyit tudott, hogy futárszolgálatot teljesít. Ha azonban ez a helyzet, kinek kell átadnia a követ? Lehet, hogy azon a bizonyos katasztrofális találkozón az öregnek el kellett volna mondania még valamit? Elképzelhető, hogy egy létfontosságú információ örökre elveszett?

Gaunt - évtizedes barátságuk ellenére - ezerszer is elátkozta magában Fereydet. Az efféle bizonytalan, megfoghatatlan feladatok még komisszári kötelessége teljesítésében is akadályozhatják, és ez volt az, amit utoljára kívánt. Az Üvegcsarnok csupán egy volt a hajó három obszervatóriuma közül. Ezek a helyiségek ugyan nyitva álltak mindenki számára, látogatásukat azonban határozottan nem javasolták azoknak, akik először utaztak a mélyűrben. Azt beszélték, hogy a látványa még a legképzettebb pszik agyát is megzavarhatja, ha felkészületlenül bámulnak a végtelen mélységbe. Az Üvegcsarnok szintjén a liftek hangszórói újra és újra elismételték a rideg hangú figyelmeztetést, de Gaunt már régen nem törődött velük. A Semmi örvénylése őt valahogy megnyugtatta, határozottan érezte, az agya jobban fog ezen a helyen. A kupola alsó felét széles acélabroncs keretezte, a csillogó fémbe a Birodalom valaha élt leghíresebb és legeredményesebb hadvezéreinek arcképét vésték, a portrék alá a dicsőséges csaták történetének rövid leírása került. A komisszár néhány hadvezért megismert tanulmányai során, de akadtak olyanok, akik tíz évszázaddal korábban hajtották végre hőstetteiket, így az ő történetüket már csak a hivatásos történészek ismerték alaposan. Majdnem teljesen körbe kellett fordulnia, amíg megpillantotta az arcképet, amely azt az embert ábrázolta, akit személyesen ismert. Slaydo hadúr, Macaroth elődje, a balhauti győzelem kivívója. A lift automatikája ismét felsorolta a szokásos figyelmeztető szöveget - ez azt jelentette, hogy valaki belépett az Üvegcsarnokba. Gaunt megfordult, és egy alacsony termetű flottatisztet pillantott meg, aki teljes figyelmét a kezében tartott műszerre fordította. A komisszár nem foglalkozott a munkáját végző űrtengerésszel, ismét Slaydo portréja felé fordult, és szabad áramlást engedett a keserű emlékeknek. Igen, hűséges hyrkáni embereivel együtt ő is ott volt a Balhauton. Egyenesen a csata közepébe csöppentek. Emlékezett a tűzkitörésekre, a Káosz hadseregének hajnali támadásaira; fülébe csengett emberei légzőkészülékeinek folyamatos zúgása. A dicsőséget Slaydo aratta le, pedig a győzelemért ő és emberei véreztek, verejtékeztek. A hadúr csak a halálos ágyán ismerte el erőfeszítéseit. Lehunyta a szemét. Megjelentek előtte az ellenséges támadójárművek, amelyek hosszú lábakon közeledve köpték az acélt és a lángot gyalogosaira. Ismét érezte, ahogy az ólmos fáradtság távozik tagjaiból, amint rohamot vezényel az Oligarchia Kaput őrző ellenséges erők ellen, és felidézte Tanhause szerencsés azóta legendássá vált - lövését, amely szétvetett egy ellenséges légbárkát. Lelki szemeivel látta, amint Veitch hat Káosz-katonát mészárol le bajonettjével, és elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan omlott össze a Plutokrata Tornya a hyrkániak tüzétől. Kinyitotta a szemét; az emlékek tovatűntek. Megfordult, hogy visszatérjen kabinjába, de megtorpant. Valami éleset és keményet érzett a torkához feszülni.

KETTŐ Nem tudta, a férfi hogyan került a háta mögé, érkezését nem jelezte se hang, se szag, se árnyék. Az első, amit megérzett, a hideg penge volt. Tudta, teljesen ki van szolgáltatva a titokzatos támadónak. Egyetlen reménye azonban még maradt: ha az idegen holtan akarta volna látni, már nem élne. - Mit akar? - sziszegte a fejét mereven felszegve. - Először is egyenes beszédet - suttogta a másik. - Semmi időhúzás. Intelligens embernek tűnik, tehát bizonyosan érti, mire gondolok. Gaunt óvatosan bólintott. Ha csak egy perccel is tovább akar élni, jól kell játszania. - Brochuss... Nem hiszem, hogy jó megoldást választott. - Mi? - kérdezte tanácstalanul támadója néhány másodperc múlva. - Ne szórakozzon velem, tudom, mire megy ki a játék! Sajnálom, ha a drágalátos Patríciusok az arcuk után a golyóikat is elvesztették a Pyriteken, de ez nem megoldás. - Mégis, mit képzel? Nem valami ostoba harctéri kakaskodás miatt vagyok itt! - Nem? - Erőltesse meg azt a csöppnyi agyát! Azt akarom, hogy önállóan jöjjön rá, miért ölöm meg pár másodpercen belül, hacsak... Gaunt érezte, hogy a penge kissé elfordul a nyakán. Ugyanakkora erővel feszítette bőrét, mint eddig, de más szögben állt. Eljött a lehetőség, talán az utolsó. Teljes erőből hátravágott a könyökével, és ellenfele csuklóját megragadva kibontakozott a fogásból. A kés ugyan megkarcolta kemény celluloidgallérját, de ő maga sértetlen maradt. Támadója rávetette magát, de egy lendületes ütéssel eltávolította magától. A merénylő, kihasználva, hogy bal oldala védtelenül maradt, visszakézből vágott, de csak a zubbony ujját hasította fel. Gaunt kezében megvillant a tanithi tőr. Ahogy fegyverrel a kezében megpördült, megláthatta ellenfelét. A középkorú, vékony, alacsony flottatiszt, aki percekkel korábban érkezett az Üvegcsarnokba, mély lovaglóállásba helyezkedett, jobb kezében a kést ferdén, kalapácsfogásban maga elé tartotta. A komisszár végig sem gondolta, honnan ismerhet ilyen mozdulatokat egy tengerész, hiszen már rég tudta, ellenfele nem az, akinek látszik. Álcája megtévesztő volt, harcmodora azonban elárulta, hogy képzett orgyilkos. Fegyvere rövid pengéjű tőr volt, fekete, minden fogásban kényelmes markolattal. A penge szögletes mintázatokkal áttört kék, kerámiaszerű felszíne világossá tette, hogy anyaga nem fém; így láthatatlan maradt a hajó fémdetektorai számára. Gaunt a rezzenéstelen szemekbe nézett, de azok kifejezéstelenül bámultak vissza rá. Sehol egy szándékokról árulkodó pislantás, a pupillák merevek voltak, akár egy kígyóé.

Lassan körözni kezdtek. Gaunt mélyre helyezte a súlypontját, ahogy azt a hyrkáni bajonettharc-kiképzésen tanulta, de a tőrt visszakezes tartásban fogta, bal kezét pedig ökölbe szorítva tartotta maga elé, tanithi módra. Szerencsére, amikor a hajó fedélzetére lépett, megkérte Corbecet, hogy mutassa meg az efféle fogásokat. Hyrkáni kiképzőtisztje, Tanhause így mondta: „Inkább a kezével állítsa meg a pengét, mint a torkával, uram!" Míg Corbec így tanította: „Jobb, ha a kés eltöri az ujjbütykeit, mintha elvérezne egy ronda csuklósebből, uram!" - Meg akarsz ölni? - szisszent ellenfele felé. - Nem ez az elsődleges célom. Hol a kristály? Gaunt megvárta az utolsó előtti szótagot, és csak ekkor támadott. Látta, hogy a flottatiszt mond még valamit, de csak ajkai mozogtak, hang nem hagyta el a torkát. A komisszár már tudta, mivel áll szemben; valami megszállta ezt az embert. Már nem az élethalálharc aggasztotta, sokkal inkább a mágiától félt, ahogy minden fegyverforgató. - Egy komisszár nagyon is hiányozhat a leltárból! A másik könnyedén hárított, majd válaszolt: - Ugyan, idefent még magának a Hadúrnak az eltűnését sem vennék észre! Hol a kristály? - Milyen kristály? - kérdezett vissza Gaunt, ahogy félretáncolt egy különösen komisz roham elől. A harc szünetelt egy darabig, a felek néhány méterre megálltak egymástól, de továbbra is figyelték a másik minden mozdulatát. - Amit a városban szerzett. Adja ide, és én eltűnök, mintha itt sem lettem volna! - Ki küldte? - Nincs olyan lélek az ismert rendszerekben, aki kikényszerítheti belőlem a választ. - Nem tudom, milyen kristályról beszél! - Hazudik. - Ha nálam is lenne egy efféle értékes holmi, miért hurcolnám magammal? - Azért, mert a kajütjében nincs. Már kétszer is átkutattam. Lenyelte talán? Sebaj, örömmel felboncolom... Holtan vagy akár elevenen! Gaunt válaszolni akart, de kénytelen volt az életét mentve félreugrani egy ügyes visszakezes vágástól. A kerámiapenge egy hajszállal kerülte el a vállát. Mielőtt azonban elég messze került volna, mikropneumatika sziszszent a fekete markolatban, és a penge a másik oldalon ugrott elő. A flottatiszt szabályos kalapácsfogásra váltott, és végigmetszette a komisszár bal alkarját. Az orgyilkos még egy vágásra készült, de Gaunt elhajolt, és kirúgott az alacsonyabb férfi felé. A bal térdét találta el. A fickó elhátrált, de folytatta a körözést. A harc más volt, mint amit a bajonett-kiképzésen gyakoroltak. Körmönfontabb, összetettebb, gyorsabb; most nem számított a nyers erő. Gaunt átvészelte a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik halálosnak szánt támadást is, de tudta, sikerét csakis annak köszönheti, hogy ellenfele nem ismeri a

tanithi technikákat. Várható volt azonban, hogy a fickó rájön, milyen fogásokat alkalmaz, megérti a harcmodor lényegét, és akkor... Ismét összecsaptak, de ez alkalommal a komisszár nem a tőrével, hanem öklével csapott le. A kerámiakés mély sebet vágott ujjbütykein, de nem törődött a fájdalommal. Megragadta az orgyilkos csuklóját; abban reménykedett, hogy így, összekapaszkodva talán kihasználhatja nagyobb súlyát, magasságát és erejét. Ellenfele azonban ismét meglepte, amikor bal keze acélkapocsként szorult a torkára. Gaunt fuldoklón, hörgött, ahogy nyakizmait megfeszítve küzdött minden korty levegőért. Egy végső erőfeszítéssel a falnak taszította a flottatisztet, de annak még maradt annyi ereje, hogy kiszabadítsa magát a szorításából, s keresztüldöfje az alkarját. Gaunt viszonzásul végigvágta a torkát egyre gyengébben markoló kar tricepszét. Ismét elszakadtak egymástól, és végtelen köröket kezdtek róni, akár mint másodpercekkel korábban. A komisszár tekintete néha elhomályosult a kíntól, de ellenfelén a fájdalom egyetlen jelét sem fedezte fel. Vagy nem érzett fájdalmat, vagy olyan hatásosan tudta elfojtani, ahogy senki más. Az orgyilkos újra rohamra indult, és Gaunt felkészült, hogy blokkolja a támadást, de az utolsó pillanatban a kerámiapenge a jobb kézből a balba röppent, így a jobbkezes, szablyafogásból indított döfésből balkezes, visszakezes vágás lett. A kés mélyen felmetszette a komisszár vállát. Vér ömlött az egyenruhára, vörösre festette a tanithi tőrt is. Gaunt rájött, ha ilyen iramban vérzik, akkor is meghal, ha sikerül távol tartania magától ellenfelét. Az orgyilkos nem hagyott időt, hogy felocsúdjon, ismét támadott. Baljából jobbjába dobta a kést, amely automatikusan hol a markolat elején, hol a végén vágta elő a pengét. Mély keresztvágást indított Gaunt hasának magasságában, aki kihasználta a lehetőséget, és tőrének hegyét az áttört penge egyik perforációjába akasztotta, majd nagyot rántott rajta. A high-tech kés csörömpölve landolt, valahol az Üvegcsarnok végében. A komisszár nem követte el azt a hibát, hogy utána nézzen, inkább egyenesen mellbe döfte lefegyverzett ellenfelét. A levegő sziszegve távozott a felhasított tüdőből. A komisszár biztosra ment, erősen megcsavarta pengéjét a meg-megreccsenő bordák között. Az orgyilkos alig vérzett, de térdre roskadt az acélpadlón. Néhány másodperccel később a hulla hasra zuhant, kirántva a tanithi tőrt is a komisszár elerőtlenedett kezéből. Gaunt a falnak vetette a hátát, és levegő után kapkodott. Erőtlenül felnevetett, és arra gondolt, ha legközelebb látja Corbecet, meghívja a legnagyobb és a legdrágább... Eddig jutott, amikor megdöbbenve látta, hogy a hulla térdre emelkedik, majd talpra áll. Karjait erőtlenül lógatta, de a véres kezek már kezdtek életre kelni. Az arc kifejezéstelen volt, és szemek nem szemek voltak többé. A betegesen zöld fényt sugárzó pupillák célzófényként keresték Gaunt tekintetét. A kéz egyetlen erős, határozott mozdulattal kirántotta a mellkasból a komisszár tőrét. A seb nem vérzett, ugyanaz a zöld derengés sugárzott a mélyéről, mint a szemekből.

A komisszár tudta, eljött a vég. A pszi-húsbábu ugyan lomha, merev és sebzett volt, mégis halálos ellenfélnek számított. Megpróbált küzdeni, de a vérveszteség végleg erőt vett rajta. Kezdett elsötétülni előtte a világ. A hulla elindult, tőrét kezében tartotta. Mozgása merev volt, mint a legendák zombijának, de már ez sem számított. Felemelte a kést, és sújtani készült. HÁROM A két lézersugár az utolsó pillanatban lökte hátra az orgyilkost. A következő kettő felnyitotta a testét; a távozó energia zöld aurát vont köré. Amikor az ötödik sugárnyaláb is elérte, az élőholt úgy roskadt össze, mintha letaglózták volna. Colm Corbec átvágott az Üvegcsarnokon, és undorral méregette a bugyborékoló zöld nyálkát, ami az orgyilkosból megmaradt. Valahol felvijjogtak a riadót jelző szirénák. Gaunt fel akart tápászkodni; Corbec ezredes segítő kezet nyújtott neki. - Ne erőltesse meg magát, uram! A komisszár sebei még mindig erősen véreztek, de azért elmosolyodott. -Tökéletesen időzített, ezredes! -Nem én voltam, uram, hanem - mutatott a háta mögé - Milo. Gaunt látta, hogy a fiú kilép a liftből, és aggodalmasan pislog rá. - Milo megérzésére hallgattam, és amikor nem találtam önt a kajütjében, azonnal a keresésére indultam - mondta Corbec. - Uram, ezeket a sebeket mihamarabb el kell látni! - aggodalmaskodott Milo. - Így van - helyeselt az ezredes. - Vigyük a gyengélkedőbe! - Rossz ötlet - rázta meg a fejét a fiú, és Gaunt fájdalmai ellenére is felnevetett, amikor látta, hogy a közlegény milyen gyorsan átveszi a parancsnokságot az óriási termetű, borostás veterán felett. - A saját szanitécünkhöz visszük, szerintem a komisszár úr nem akarja, hogy mindenki tudomást szerezzen az incidensről. Corbec tanácstalanul Gauntra pillantott, mire ő biccentett egyetértése jeléül. Néha ugyan kissé zavarta, hogy a fiú a gondolatait is kitalálta, de régen rájött már, hogy Milo jóakarata és becsületessége minden gyanún felül áll, megérzései pedig soha nem tévednek. - Később elmagyarázom, ezredes, hogy miről van szó, de most hallgassunk a fiúra! Egyelőre jobb, ha a hajó parancsnokait kihagyjuk a dologból. - Akkor gyorsan húzzunk el innen, mielőtt az egész kócerájt fellármázzák! jelentette ki Corbec. A hat birodalmi gárdista éppen végszóra lépett elő a liftből. Üvegszál-erősítésű páncélzatukon és áttetsző sisakrostélyukon az irányítópanel fénye tükröződött, amint fél térdre ereszkedtek, és célzásra emelték mikrorepeszes lőszerrel töltött rohampuskájukat. A lövedékek ezernyi apró plasztikszálat tartalmaztak, amelyek képesek voltak darabokra tépni egy embert, de semmiképpen sem üthették át a hajó falát, mint egy lézersugár vagy éppen egy

hiperszonikus lövedék. Kisvártatva előlépett a parancsnokuk is. A Segmentum Pacificus flottájának zöld uniformisában feszített, az ezüst rangjelzései fényesen csillogtak. Magas volt ugyan, de erősen elhízott, arca egészségtelenül sápadt volt, mint azoké, akik már hosszú évek óta nem tették a lábukat valódi napokkal megvilágított bolygókra. Igazi karriertengerésznek látszott. A tiszt leplezetlen undorral méregette a három gyanús figurát. Egy nagydarab, rendezetlen arcszőrzetű gárdista, aki engedély nélkül becsempészett lézerpisztolyt lóbált a kezében, egy sebesült fickó, akinek annyi tartása sem maradt, hogy megálljon a saját lábán, és egy bamba szemekkel bámuló sovány kölyök. Belevakkantott a komlinkjébe, mire a riadó abbamaradt. - Lekulanzi szállásmester vagyok, és Grasticus lordkapitány megbízásából én vigyázom a hajó rendjét. Úgy látom, a gárdista csőcselék ez alkalommal is engedély nélkül hozott fegyvereket eme dicső hajó fedélzetére. Felháborító, hogy nem átallották ezeket használni! - Hadd magyarázzuk meg... - kezdte Corbec, de abban a pillanatban hat fegyver csöve mozdult felé. - Csak semmi hirtelen mozdulat, és semmi mellébeszélés! A kérdéseket szabályos kihallgatás keretében tesszük majd fel. Remélem, tudatában vannak annak, hogy az Adeptus Mechanicus hajóin történő illegális fegyverhasználat hadbírósági tárgyalást von maga után! Most pedig dobja el azt a pisztolyt! - Micsoda eszement baromság ez! - csattant fel Gaunt. - Maga vesztegeti az időmet, Lekulanzi! Tudja, ki vagyok én? - Nem, és nem is érdekel! A megszólításom pedig Lekulanzi fedélzetmester, ha nem tudná, gárdista söpredék! - A nevem Gaunt. Ibram Gaunt. A fedélzetmesternek tátva maradt a szája meglepetésében. Nem hitte volna, hogy a vérmocskos, egyszerű, rangjelzés nélküli uniformis alatt maga Gaunt rejtőzik. -Jöjjön ide! - intette közelebb a komisszár. Lekulanzi egy darabig habozott, de végül engedelmeskedett. Közben halk parancsot diktált komlinkjébe, mire emberei felemelkedtek, és leeresztették fegyvereiket. - Így mindjárt más - bólintott derűsen Corbec. Gaunt eközben a padlón rothadó zöld, nyálkás mocsokfolthoz kísérte a fedélzetmestert. - Tudja, mi ez? - Nem, uram. - Ez egy genetikailag módosított orgyilkos maradéka. A tisztem lövése az életemet mentette meg, és én utasítottam rá, hogy a rendszabályokat megszegve fegyvert csempésszen a hajóra. A komisszár elégedetten vette tudomásul, hogy a flottatiszt szeme alatt megrándul egy apró izom.

- Igen, a maga egyik embere volt. Egy pszi befolyása alatt állt. Szóval, nem szereti az illegális fegyvereket a hajóján, Lekulanzi? És mi a helyzet az illegális mágiahasználattal? Az bocsánatos bűnnek számít? - De mégis, ki akarná megölni önt, uram, éppen itt? - Katona vagyok, ráadásul sikereket értem el. Vannak irigyeim, de ez nem tartozik magára, végezze inkább a dolgát! Analizáltassa ezt a taknyot! - mutatott a zöld koszfoltra. - Ha kész az elemzés, semmisíttesse meg, és végeztessen rituális tisztítószertartásokat! Nem akarom, hogy bármiféle szentségtelen mocsok beszennyezze ezt az értékes hajót. Ami pedig a vizsgálat eredményeit illeti, utasítom, hogy azonnal minden adatot továbbítson személyesen nekem! Amint a sebeim begyógyultak, magam teszek jelentést Grasticus lordkapitány úrnak, és elvárom, hogy addig minden adat a rendelkezésemre álljon. Lekulanzi egy szót sem bírt kinyögni, Gaunt pedig tudomást sem vett róla többé. A három tanithi beszállt a liftbe, maguk mögött hagyva a döbbent szállásmestert. - Uram, én nem bízom benne - szólt Milo. - Olyan a szeme, mint egy kígyóé. Gaunt csendben bólintott, de már más járt a fejében. Úgy döntött, nem vállalja el többé az óvatos futár szerepét, hanem maga veszi kézbe az irányítást. Megváltoztatja a szabályokat, és ha kell, maga fürkészi ki a kristály titkát. NÉGY - Ez a legtöbb, ami telik tőlem - vonta meg a vállát Dorden, a tanithi alakulat legmagasabb rangú szanitéce. Az ideiglenes gyengélkedőnek kinevezett kajütben csupán néhány sebészeti eszköz, pár harctéri elsősegélydoboz, valamint egy sebtében szerzett autokláv állt az orvos rendelkezésére. - Amint látja, uram, nem szorít ki minket innen a felszerelés... - folytatta panaszosan, miután a saját elsősegélydobozából vett szintetikus bőrrel befedte Gaunt sebeit. Nem bízott abban, hogy az Absalomon talált holmik sterilek voltak. Gaunt egy mocskos matracon feküdt, amely minden mozdulatára panaszosan felnyikordult. Karja és válla fertőtlenítőpasztától kéklett. Megpróbálta kiegyenesíteni a könyökét, a szanitéc azonban szigorúan rádörrent: - Ne! Megpróbáltam ugyan izompótlást szerezni, de mivel nem sikerült, inkább nem rögzítettem, hadd lélegezzen a seb. Őszintén szólva, uram, jobban járt volna a hajókórházzal. - Jó munkát végzett, doki! - mosolyodott el a komisszár. - Úgy vélem, jobbat, mint az Absalom hentesei... - Dordent ugyan nem győzték meg a szavai, de hálásan elmosolyodott. A szanitéc alacsony, vékony emberke volt, arcát ősz szakáll keretezte. Már otthon, a Tanithon is orvosként praktizált, ő látta el a Baldane-nak nevezett vidék és Pryze háziorvosi teendőit. Amikor a Birodalom orvosokat is behívott a Gárdába, besorozták. Felesége egy évvel azelőtt halt meg, fia már régen a

gyalogosok mundérját viselte. Egyetlen lánya a férjével és fiával együtt a bolygót elemésztő lángok között pusztult el. Dordennek semmije sem maradt, így hűen követte a Szellemeket. Habár soha nem volt hajlandó fegyvert fogni, és harci jártassága is meglehetősen sok kívánnivalót hagyott maga után, a tanithiak nagyra becsülték. Gaunt maga is jól tudta, hogy hatvan-hetven emberrel kevesebbet számlálna alakulata a szanitéc hozzáértése nélkül. - Szerencséje volt, uram - szólalt meg Dorden. - Az orgyilkos pengéje nem volt mérgezett, sőt meglehetősen tiszta is lehetett. Meglehet, sterilebb volt, mint az én szikéim. Ez igen szokatlan... - Hogy érti ezt, doki? - Azt hallottam, az orgyilkosok mérgezett fegyvereket használnak. - Egyetlen szóval sem említettem, hogy orgyilkossal volt dolgom. - Nem kellett mondania semmit. Lehet, hogy nem értek a fegyverekhez, sőt akár azt is mondhatja, hogy elment az eszem vénségemre, de az biztos, hogy nem most jöttem le a falvédőről. - Ne aggódjon emiatt, doki! - mondta Gaunt, és a jó tanács ellenére kinyújtotta pokolian sajgó karját. - Ismét kiválóan összevarrt, de ebbe az ügybe ne bonyolódjon bele! Jobb, ha kimarad belőle. - Maradjak ki? Ezt meg hogy gondolja, Ibram Gaunt? A komisszár zavartan pislogott. Dercius nagybátyja volt az utolsó, aki ilyen hangnemben beszélt vele. Az orvos elfordult, és eszközei tisztogatásába mélyedt. - Bocsásson meg, komisszár, azt hiszem, kissé kiszóltam a szerepemből. Hiába, örök civil vagyok... - Mondja csak, doki, érdekel a véleménye! A szanitéc körbemutatott a nyomorúságos kajütön, majd halkan, keserű hangon megszólalt: - Nézzen körbe, komisszár! Látja, ez maradt mindenem! Ezek a fiúk, a tanithi génállomány utolsó megmaradt hordozói. Addig foltozgatom össze őket, amíg élek, vagy amíg egy is él közülük, de lehet, hogy az univerzum hamarabb megsemmisül, mint hogy leteszem a szikét és a sebészfonalat. Önt, uram, már régen maguk közül valónak tekintik a legtöbben. - Maga is? - Nem vagyok benne biztos. Valahogy túlságosan idegen még nekem. Ne értsen félre, nem sértésnek szántam! Meglehet, ön nem tanithi születésű, de mindennek ellenére nagyszerűen bánik az emberekkel. Ön, ha kell, dicsőséget szerez a nevünknek, de ha az kell, békés kikötőbe vezényel bennünket. Valahányszor álomra hunyom a szemem, vagy valahányszor a leszállóegységek fedélzetén egy bolygóra lépek a fiúkkal együtt, csak ez jár a fejemben. Gaunt felkacagott, de amikor belenézett az orvos szomorú, jóságos barna szemébe, elszégyellte magát. - És mondja, doki, olyan különleges ez? - Igen. Beszéltem más alakulatok szanitéceivel, akik azt mesélték, hogy az ő

politikai tisztjeik nem törődnek az embereik kiontott vérével, csakis értéktelen ágyútölteléknek tartják őket. Ön máshogy gondolkodik, ugye, uram? - Igen. - Magam is így látom. Ez az, amiért ön olyan értékes. Olyan ember, akiért érdemes rajongani, akit érdemes megvédeni, mert ön törődik ezekkel a szerencsétlen Szellemekkel. Talán nem a Tanithon látta meg a napvilágot, de az bizonyos, hogy ha orgyilkosok kezdenek a vérére szomjazni, én is aggodalmaskodom. - Ha ez a helyzet, akkor igyekszem majd nem bizonytalanságban tartani szólt Gaunt mosolyogva, és a trikójáért nyúlt. - Köszönöm, uram! Ahhoz képest, hogy idegen, maga jó ember, Ibram Gaunt. Mint egy otthoni anroth. A komisszár megmerevedett mozdulata közben, és hirtelen hátrafordult. - Hogy mondta? - Anroth. Azt mondtam, anroth, uram. Ez sem sértés. Az anrothok afféle... nos, afféle házi szellemek. Ősrégi tanithi mesék szereplői azt tartják, az anrothok saját gyönyörűséges világaikat hagyják hátra, csak azért, hogy a tanithiak házai felett őrködjenek. - Miért reagált erre ilyen hevesen, komisszár? - kérdezte egy harmadik hang. Odafordultak, és Milót pillantották meg az ajtóban. - Mikor jött be maga, fiam?! - rivallt rá Gaunt, maga is megdöbbenve a haragján. - Pár másodperccel ezelőtt. Éppen csak az anrothokat hallottam. Mitikus lények, uram. Miért kapta fel a fejét, amikor meghallotta a nevüket? - Nem a szó jelentésén lepődtem meg, hanem a hangzásán. Biztos vagyok benne, hogy nem először hallom. Mindegy, nem fontos. Ha tanithiakkal van az ember évekig összezárva, ne csodálkozzon, ha egy-két szó ismerős lesz a számára. Milo, kérem, hozzon nekem egy másik trikót, ezt - mutatott a mellette fekvő véres, lyukas rongydarabra - kissé megviselték az események. Milo teljesítette a parancsot. A szanitéc eközben megvizsgálta a komisszár izmos felsőtestét borító sebhelyeket. - A Császárra! - szakadt ki belőle a kiáltás, amikor a Gaunt hasán lévő széles, vastag, rosszul összeforrt sebre tévedt a tekintete. - Ezt még észre se vettem! Hol szerezte, és hogy élte túl? - Régi seb! - reccsent türelmetlenül a komisszár. - Már begyógyult. - De mégis... - Lényegtelen - válaszolt ridegen a tiszt, majd átvette a trikót Milótól. Hagyta, hogy a fiú rásegítse zubbonyát és bőrkabátját is. - A tisztek összegyűltek? - Ahogy elrendelte, uram - bólintott Milo. A komisszár búcsúzóul biccentett Dorden felé, majd kisétált.

ÖT Eltöprengett, vajon kiben bízhat meg, de rájött, hogy nincs olyan a Szellemek között, aki méltatlan lenne a bizalmára. Egytől egyig nagyszerű fickók, az utolsó gyalogostól kezdve egészen Corbec ezredesig. Kétségei csak Rawne őrnaggyal és a vezetése alatt álló harmadik szakasszal kapcsolatban voltak. Lesétált egy szűk csigalépcsőn a legénységi szállásfedélzetre, ahol Corbec várta. Az ezredes már vagy egy órája szorongott a vibráló lépcsőkorlátok között. Gyűlölte az űrutazást. Odahaza, a Tanithon gépszerelő apjával együtt gyakran járták a végtelen erdőségeket, amikor a fűrészmalmokat és egyéb berendezéseket kellett szerelniük. Amikor felnőtt, maga is egy fűrészmalomban kapott munkát. Tiszta szívéből utált ott dolgozni. Nap mint nap látta, ahogy társai ujjaikat, kezüket vagy éppen egész karjukat vesztik el a forgó pengék alatt, a fűrészpor pedig mindörökre befészkelte magát tüdejébe, időnként azóta is csillapíthatatlan köhögésrohamok gyötörték. Ott is hagyta azt a helyet, amilyen gyorsan csak tudta, és a helyi milícia tagja lett. Ez már sokkal inkább kedvére való elfoglaltság volt. Élvezte a csillagos eget a feje felett és a lágy, süppedős földet a talpa alatt. Ez azonban végleg elmúlt. Annak idején, az eseménytelen őrjáratozás közben gyakran letelepedett a puha levélszőnyegre, és mosolyogva nézte a csillagokat. Akkor még nem sejtette, hogy egyszer még közöttük fog utazni. Szíve mélyén rettegett a mélyűri utazásoktól, és tudta, sok társa is így van ezzel. Féltek maguk mögött hagyni az erdők, síkságok és tengerek biztonságát. Persze, ismerte az Absalom képességeit, ő is leesett állal figyelte a hajó óriási tömegét az űrsikló ablakán át, de már gyerekkorában, a folyami tutajok hátán megtanulta, hogy a hajók csak addig haladnak akadálytalanul, amíg valami náluk erősebb össze nem zúzza őket. A hajók belsejétől is idegenkedett. A fémes szagoktól, a steril levegőtől, a néha ki-kihagyó mesterséges gravitációtól, és úgy érezte, hogy a gépek nem csak a falakat, hanem a csontja velejét is rezgésbe hozzák. Most azonban létfontosságú volt, hogy észnél legyen, így a komisszár szavaira koncentrált. - Corbec? - Uram! - Emlékszik még, mit mondtam magának abban a kocsmában? - Nem egészen, uram... Tudja, meglehetősen berúgtam aznap... - Sebaj! - mosolyodott el Gaunt. - Így legalább önt is meg fogom lepni a mai napon. A többiek? - Mindenki együtt van, uram, kivéve Rawne őrnagyot. A komisszár levette tányérsapkáját, és hátrafésülte a haját. - Pár perc múlva csatlakozom önökhöz. A Szellemek rendelkezésére bocsátott fedélzet szűk volt és meglehetősen zajos, de egy gyakorlóterem azért akadt benne. A tizennégy szakasz közel kétezer tagja gyakran járt ide, hogy unalmát elűzze, de most csak Rawne őrnagy és társai gyakorlatoztak odabent a nagy hatótávolságú sokkolókkal. Ezekkel a

fémrudakkal gyakorolhatták a közelharcot; az eszközök a maguk otromba módján céllövészetre is alkalmasak voltak. Gaunt tisztelgett az őrnagynak, aki feszes vigyázzba vágta magát. - Hány helyen lehet bejönni ide, Rawne? - Nyolc folyosón, két hangárajtón és néhány szerelőalagúton keresztül, uram! - Szóródjanak szét, őrnagy, és adja parancsba az embereinek, hogy őrizzenek minden bejáratot! Azt akarom, hogy senki ne jöhessen be a szálláshelyünkre a tudtom nélkül! - De uram, hogy tartsam kívül a betolakodókat fegyverek nélkül? Mondjam nekik talán azt, hogy „hess"? - méltatlankodott az őrnagy. - Használják a sokkolókat, Rawne! Félóránként jelentést kérek, nevekkel és az esetleges behatolók pontos létszámával. Választ nem várva Gaunt megfordult, és elvonult. - Mire készülhet? - kérdezte Feygor, gondosan megvárva, amíg a komisszár hallótávolságon kívül ér. Rawne tanácstalanul széttárta a karját, és eltökélte, hogy utánajár a dolognak. Egyelőre azonban más dolga volt: őrséget kellett szerveznie. HAT A tiszti szállás tanácstermébe kanyargós vaslépcső vezetett le. Az ovális asztal mellett fekete, lakkbevonatú székek sorakoztak, kárpitozott karfájuk kifényesedett, támláikról helyenként cafatokban lógott az elrongyolódott huzat. A sarokban több évtizede elavult taktikai szimulátor állt, monitorai rég kiégtek, számlapján a mutatók belerozsdásodtak tengelyeikbe, de legalább kényelmes ülés esett rajta. Gaunt letelepedett rá. Jelen volt minden tiszt. Corbec, Dorden és a szakaszparancsnokok, Mkoll, Melyr, Lerod, Hasker, Blane, Folore. Mind a harminckilencen, természetesen Rawne őrnagy kivételével. Az asztalfőn Varl ült, aki frissen kapta meg kinevezését. Ő szólalt meg először: - Miért hívatott minket, uram? Gaunt elmosolyodott. Mint a frissen előléptetett katonák többsége, Varl is igyekezett észrevetetni magát, de nem fordult ki önmagából, és nem is vált talpnyalóvá, mint annyian. - Nem hivatalos ügyben. A Szellemek ügye, de... nem győzöm hangsúlyozni: nem hivatalos ügy. Furcsa helyzet állt elő, és én minden tájékoztatást meg akarok adni önöknek, hogy ha úgy adódik a helyzet, megbirkózzanak a nehézségekkel. A legfontosabb azonban az, hogy amit most elmondok... - Jelentőségteljes szünetet tartott. - Amit most elmondok, annak semmilyen körülmények között nem szabad kikerülnie ebből a teremből. Az embereiknek mondjanak el mindent, amit csak szükségesnek vélnek, de ne terheljék őket részletekkel! Mindenki mereven figyelte, a kíváncsiság szinte tapintható volt a levegőben.

- Nem kertelek, uraim. Legjobb tudomásom szerint viszály dúl a vezérkar tagjai között, és ez veszélyezteti az egész tisztítóhadjárat sikerét. Mindannyian tudjuk, milyen belharcok törtek ki Slaydo halála után a vezérkari tisztek között. - Ja! Hogy éppen az a görény Macaroth foglalta el a helyét! - köpte a szavakat Corbec megvetően. - Több tiszteletet, ezredes! - csattant fel felháborodást színlelve Gaunt. - Ön A Méltóságos Főgörény Macaroth Őgörénységéről beszél! Vad röhögés tört ki az asztal körül, de a komisszár nem szólalt meg. Tudta, egy kis humor megkönnyítheti a helyzetüket. Amikor ismét ráirányult a figyelem, folytatta: - Tulajdonképpen mindegy. Ha kedveljük, ha nem, ő a főnök. Slaydo maga választotta utódjául, így személyében a Császár akarata testesül meg. A tisztek értetlenül néztek rá és egymásra, mintha valamiféle viccet hallottak volna, aminek nem értették meg a poénját. - Van azonban valaki, aki nem elégedett a helyzettel, ugye? - kérdezett közbe Milo, aki éppen most csukta be maga mögött a tanácsterem ajtaját. A többiek hirtelen ránéztek, majd egy emberként fordultak vissza Gaunt felé. - Határozottan így van - bólogatott a komisszár. - Többen is pályáztak Macaroth posztjára, egyiküket ismerjük is, persze nem személyesen. Az illető nem más, mint a mi flottaegységünk irányítója, Dravere tábornok. - Arra akar kilyukadni, uram - szólt közbe Lerod -, hogy Dravere tábornoknak eretnek gondolatai vannak? Hogy esetleg hűtlenné válhat? Hiszen ő az ön közvetlen felettese, uram! Gaunt tudta, hogy a robusztus alkatú, borotvált fejű tisztet lesz a legnehezebb meggyőznie. A Szellemek otthonán az ő milíciája védte a fővárost, Tanith Ultimát, ezért nagy tiszteletnek örvendett a többiek között. - Éppen ez az oka annak, hogy ezt a kis tanácskozást ilyen szűk körben tartjuk. Ha esetleg igazam van, gondolják csak végig, kihez fordulhatnánk? Kényelmetlen csend támadt egy pillanatra. Gaunt folytatta: - Dravere soha nem titkolta, hogy kisemmizve érzi magát Macaroth kinevezése miatt. Kemény dolog lehet egy igazi karrierkatonának, hogy olyasvalaki parancsol neki, aki alacsonyabb rangról kezdett, mint ő. Én mindenesetre biztos vagyok benne, hogy Dravere mindent megtesz annak érdekében, hogy megfúrja Macarothot. - És ki nem szarja le? - szólt Varl megvetően. - Uram... - tette hozzá zavartan. Gaunt rávigyorgott. - Többnyire magam is ezen a véleményen vagyok, őrmester, de most kivételesen más a helyzet. Gondoljon csak bele! Ha Dravere Macaroth egységei ellen vezényli flottáját, az egész kötelék összeomlik, és az emberiség védtelenül marad a Káosz erői előtt. Dravere tervei az egész emberiség számára fenyegetést jelentenek. Súlyos csend telepedett a teremre, de a komisszár könyörtelenül folytatta: - Ha én a főhadúr rangjára pályáznék, akkor valami olyasmit kellene

felmutatnom, ami az övével egyenlő erőket biztosít nekem. Többre lenne szükségem, mint néhány hűséges hadtestre. - Például? - kérdezte Lerod, aki már szinte csüngött Gaunt szavain. - Nos, ez az a pont, ahol a mi szerény alakulatunk a képbe kerül. Amikor a Pyriteken jártunk, akkor került a birtokomba ez az apróság - mondta Gaunt egykedvűen, és előhalászta zsebéből a kristályt. - Ez tartalmazza Dravere összes tervét. Szerencsére a tábornok futárát idejében elkapták. - Kik? - vágott közbe Lerod. - Macarothnak is van kémhálózata. A Birodalmi Titkosszolgálat lázasan dolgozik azon, hogy leleplezze Dravere üzelmeit. Kevesen vannak, és sebezhetőek, de csak ők vannak abban a helyzetben, hogy hátráltassák tervei végrehajtásában. - És miért bízták éppen önre? - érdeklődött csendesen Dorden. Gaunt tudta, hogy most kivételesen el kell hallgatnia az igazságot hűséges katonái előtt, de előre kidolgozott egy hihető választ. - Mert a bizonyosan megbízható emberek közül csak én voltam elérhető közelségben. Egy régi barátom maga is a kémhálózat tagja, és ő kért meg rá, hogy vigyázzak erre. Varl hátradőlt székében, és idegesen megvakarta vállízület-beültetését. - És mégis, mi van benne? - Fogalmam sincs. Kódolva van. Cinóber szint. Döbbent csend telepedett a teremre ismételten, csak Blane füttyentett egyet elismerően. - És mit tehetünk? - Először is, dekódoljuk, utána eltöprengünk a részleteken. - De hogyan... - szólalt meg Melyr tétován, azonban Gaunt leintette. - Ez az én dolgom lesz. Ami azt illeti, lehet, hogy nem is lesz különösebben nehéz. De ami a legfontosabb... Dravere kémhálózata kétszer is megpróbált eltenni láb alól. Egyszer itt, egyszer még a Pyriteken. Azt akarom, hogy segítsenek távol tartani a tábornok embereit ettől a felettébb értékes kristálytól, és fedezzék a hátamat, amíg döntést nem hozok a további teendőkről. Velem tartanak, emberek? Senki sem válaszolt. Gaunt rezzenéstelen arccal nézett végig az emberein. Nem mutathatta ki, mennyire tartott ettől a pillanattól. A tisztek jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással, a csend egyre mélyült. Végül Lerod szólalt meg: - Uram, miért kell egyértelmű kérdésekre válaszolnunk? Természetesen számíthat ránk! A komisszár komoly arccal biccentett feléjük. - Köszönöm! - Nem hagyta, hogy a kenetteljes hangulat eluralkodjon rajta, ezért folytatta: - Uraim, Rawne őrnagy emberei már őrjáratoznak a szállásterület körül. Mindenben segítsék a szakaszát! Az esetleges behatolókat tartsák távol, vagy kísérjék egyenesen elém! Ha valaki megkérdezi, miért vagyunk

készültségben, mondják azt, hogy a Patríciusok miatt. Eléggé hihető ok lenne, elvégre négyszer annyi rohadt Patrícius van ezen a fedélzeten, mint a többin, márpedig azok a fickók mind Dravere zsebében vannak. Hasker, Varl! - fordult a két férfi felé a komisszár. - Elrendelem, hogy minden elektronikához konyító embert gyűjtsenek össze! Kutassanak át mindent poloskák után! Biztos, hogy ezzel is meg fognak próbálkozni. És végezetül: senkiben ne bízzanak, aki nem a Szellemek felségjelzését viseli! Senkiben! Nem tudhatjuk, ki milyen szerepet játszik ebben az összeesküvésben. A tisztek nyugtalannak látszottak, de a végsőkig el voltak szánva rá, hogy teljesítik a parancsokat. Gaunt tudta, hogy ezek nem reguláris egységeknek való feladatok, de csak bennük bízhatott. Miután a tisztek távoztak, az előtte fekvő kristályra pillantott. Vajon miféle titkot hordozhat? HÉT Gaunt Milo kíséretében visszatért szállására. Corbec két őrt állított az ajtóba. A komisszár a kogitátor elé telepedett, és megpróbált minden információt megszerezni, amihez csak hozzáférhetett. A lágyan villódzó narancssárga sorok egymás után peregtek le a monitoron. Abban reménykedett, hogy egy-két hasznos névhez hozzáférhet, de az adatok hézagosak voltak; még az sem derült ki belőlük világosan, hogy milyen egységek tartózkodnak a fedélzeten. A Patríciusok és a gépesített Bovaniai Kilencesek szerepeltek csak a listán, Gaunt azonban tudta, hogy még legalább két hadtest az Absalomon van, de semmilyen információt nem talált róluk. Az Absalom tisztjeinek kilétét is megpróbálta kideríteni, a neveket azonban titkosították, és rangja nem jogosította fel az adattárba való belépésre. Tehetetlenül hátradőlt székében, és felsóhajtott. Vállában még mindig lüktetett a fájdalom. A kristály a konzolon pihent, bekötözött keze mellett. Ideje volt, hogy próbát tegyen valószínűtlen tervével. Nem volt vesztenivalója. Milo már-már elszenderedett ültében, de amikor Gaunt felállt, felriadt. - Uram? - Remélem, nem hazudott a vén rohadék! - szólt feszülten a komisszár, s lendületes mozdulattal előrántotta két zsákját a szekrényből. Milónak ötlete sem volt, mire gondolhat. Gaunt lázasan dobálta szét holmijait. Elsőnek a selyembélésű díszegyenruha landolt a padlón, utána könyvek és adattömbök koppantak mellette. Milo kíváncsian figyelte. Gaunt mindig maga csomagolt; a fiút régóta érdekelte már, hogy ez az ember vajon milyen személyes tárgyakat tart érdemesnek arra, hogy magával cipelje őket. Hamarosan megtudta. Megszámlálhatatlan kitüntetés, egy ócska zubbonyba csavarva. Egy megfakult sapka, rajta a hyrkáni alakulat jelvényével. Egy üvegcsényi fájdalomcsillapító tabletta. Bőrszíjra fűzött, megsárgult orkfogak. Egy ősrégi látcső míves fadobozban. Egy tisztítórongy és egy doboznyi ezüstfényező paszta.

Egy pakli tarotkártya, egy Gylatus Decimus nevű hely felszabadítását hirdető hátlappal. A lapok kiszóródtak a dobozokból, Milo gyorsan összeszedte őket, mielőtt a komisszár rájuk taposott volna. Új lapok voltak, soha nem használták őket. A dobozukra a D. O. kezdőbetűket vésték. Utoljára egy durván megmunkált, plaszténből faragott csatahajómodell hullott a földre. Látszott, valaha talán festék is volt rajta, de az már régen lekopott róla. Lövegtornyai és tornyai közül is jó néhány letöredezett már. Milo zavartan elfordult. Valami olyasmit látott most meg Ibram Gaunt privát univerzumából, amit nem lett volna szabad. Úgy tett, mintha lázasan rendezgetné a kártyákat a dobozukban. Gaunt hamarosan győzedelmes arckifejezéssel egyenesedett fel a szertedobált holmik közül. Egy kopott, régi rejtjelgyűrűt tartott ujjai között. - Ezt kereste, uram? - Igen, Milo. A nagybátyám, Dercius tábornok hagyta rám. Az a fattyú... Gaunt mintha elmerengett volna valamin, de csakhamar ismét a jelenre koncentrált. Az asztal mellé ült, és amikor meglátta a kártyapaklit Milo kezében, szomorúan megcsóválta a fejét. - Emléktárgyak. A Császárra mondom, nem is értem, miért nem szabadulok meg tőlük. Évekig rájuk se nézek, és ha néha a kezembe kerülnek, akkor is rohadt dolgokra emlékeztetnek. Felemelte a paklit, és néhány lapot a fiú felé fordított. Az első a hyrkáni lobogót ábrázolta, amint egy torony felett lobog, a második egy kettérepesztett ork koponyát, a harmadik pedig a birodalmi sast, amint csőréből villámokat lövell egy bolygóra. - Huszonkét ok van, ami miatt a Gylatuson aratott győzelmünket jobb lenne inkább elfelejtenem. - És a gyűrű, uram? Gaunt félretolta a szétdobált lapokat, és működésbe hozta a kő alatt rejlő lézert. - Látja, Milo, régebben még jobban építették meg az efféléket. A mai napig működnek a telepek, egy mostani már biztosan lemerült volna. Modern vackok... A fiú elmosolyodott, de a komisszár úgy elmerült a magyarázatban, hogy észre sem vette. - Ez egy dekódergyűrű. Tábornokok játékszere. Annak idején meglehetősen népszerű találmány volt. A vén rohadék, a jantini ezredek tábornoka adta egy kisgyereknek még a Manziporon. - Gaunt a lézer fókuszpontjához tartotta a kristályt. Amikor Milóra nézett, különös, gyermeki öröm csillant a szemében. Nos, lássuk! - mondta izgatottan, és a kő megfelelő nyílásába helyezte a kristály sarkát. Tökéletesen beleillett. - Gyerünk már! - türelmetlenkedett a komisszár. A gyűrű felett néhány centiméterrel neonfénnyel izzó hologram formálódott, majd az anyagtalan jelenés szétszakadozott, és kis háromdimenziós rúnákká vált: „Hozzáférés megtagadva. Ezen dokumentum csakis Senthis Administratumi

Elektor cinóber szint dekódolójával törhető fel, a Pacificus 403457.M41-es direktívák alapján. Minden további próbálkozás az adattár teljes törléséhez vezet!" Gaunt elkáromkodta magát, és haladéktalanul eltávolította a kristályt a gyűrűből. - Tudhattam volna, hogy ez a vacak már túlságosan régi! - Nem értem a dolgot, uram. - Habár a kódok titkossági szintje azóta sem változott, a rejtjeleket szabályos időközönként átírják. Dercius gyűrűje alkalmas volt egy cinóber kód megnyitására harminc évvel ezelőtt, de azóta számtalanszor változhattak a titkosítási eljárások. Egyébként biztos voltam benne, hogy Dravere saját jelrendszert használ. A pokolba! A komisszár folytatta volna, de kopogás szakította félbe elkeseredett monológját. Gyorsan zsebre vágta a kristályt, és ajtót nyitott. Uan gyalogos, a kajütje őrizetére kirendelt katonák egyike állt odakint. - Blane őrmester látogatókat hozott önhöz, uram! Fegyvertelenek. Óhajtja fogadni őket? Gaunt bólintott, feltette tányérsapkáját, és kilépett a folyosóra. Amikor meglátta vendégeit, intett az embereinek, és maga sietett az érkezettek üdvözlésére. Zoren ezredes és három vitriánus tisztje várakozott rá. - Régen nem találkoztunk, komisszár! - biccentett Zoren. Megszokott vértje helyett most okkersárga gyakorlót és hetykén félrecsapott sapkát viselt. - Nem is tudtam, hogy a vitriánusokat is ez a hajó szállítja. - Mert nem is ez szerepelt a tervben - felelte Zoren. - Az utolsó percben üzemzavar állt be az eredetileg kijelölt csapatszállító hajón, így inkább átirányítottak minket az Absalom fedélzetére. A szállásunk az önöké mögött van, tatirányban. - Jó ismét látni önt, ezredes! Zoren kimérten biccentett, majd megszólalt: - Amint megtudtam, hogy együtt utazunk, rögtön azt gondoltam, hogy egy esetleges eszmecsere nem volna haszontalan. Azonban... - Mi történt? - Ma reggel megtámadtak a saját kajütömben. Egy rangjelzések nélküli egyenruhát viselő tengerész kutakodott a holmijaim között, és amikor megleptem, harcra kényszerített. - Megölte? - Sajnos nem. Egyszerűen megszökött. - Folytassa, kérem! - Azt hiszem, keresett valamit. Biztos vagyok benne, hogy olyasmire fájt a foga, amit máshol nem talált meg, így jutott el hozzám. Úgy gondoltam, ezt az információt muszáj lesz megosztanom önnel. A folyosón álló gyalogosok döbbenetére Gaunt megragadta Zoren

zubbonyát a mellkasán, és egyetlen mozdulattal berántotta kabinjába, majd bevágta maga után az ajtót, és kétszer is ráfordította a kulcsot. A vitriánus sértődöttnek tűnt, de az események láthatólag nem érték váratlanul. - Ezredes, maga többet tud, mint amennyit kellene! - Nem hinném. - Beszéljen értelmesen, különben megfeledkezem régi barátságunkról! - Jelen helyzetben semmi sem indokolja az udvariatlanságot, komisszár! jegyezte meg az ezredes. - Biztosíthatom, hogy ugyanazon az oldalon állunk. - Kién? - A Császárén, a tisztességén és egy Bel Torthute nevű emberén. Ne töprengjen, ez a név bizonyosan ismeretlen az ön számára, ugyanis önnek Fereydként mutatkozhatott be annak idején. NYOLC - Nos... - nyökögte zavartan Draker Flense ezredes. - Ez valóban elgondolkodtató. Válaszul csak egy kuncogást kapott, és ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. A kuncogás a szoba hátsó felében álló nyúlánk, leplekbe burkolózott alak felől érkezett. A valószínűtlen külsejű férfi árnyékát a hipertérben kavargó szikrák és fények festették a padlóra. - Ön katona, Flense, így nem hiszem, hogy a gondolkodás a munkaköri kötelességei közé tartozik. Az ezredes meghunyászkodva hallgatott. Mástól nem tűrte volna el az efféle sértést, de ettől az embertől rettegett. Jelenlétében kapart a torka, és minden lélegzetvétel nehezére esett. A szoba bűzlött a vízipipa édes, kábító hatású füstjétől. Úgy érezte, minden molekulányi nedvességet kiszárít a helyiségben; önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. Lekulanzi fedélzetmester és a három asztropata viszont mintha mit sem törődött volna a füsttel. Érthető; az asztropatáknak megvoltak a maguk különös szokásai és szertartásai, Lekulanzi arcán pedig világosan látszott, hogy drogfüggő. Flense egyszer, évekkel korábban rohamot vezetett egy efféle ópiumbarlang ellen a Poscolon. Azóta sem felejtette el ezt az édeskés bűzt. A nyúlánk figura közelebb lépett hozzá. Bár az ezredes két méter magas volt, erősen felfelé kellett hunyorognia, ha be akart látni a csuklyája alá. - Nos, ezredes? - Igazán nem értem, mit óhajt tőlem, nagyuram... Golesh Constantine Pheppos Heldane inkvizítor ismét felvihogott. Felemelte számtalan gyűrűvel díszített kezét, és hátrahajtotta csuklyáját. Arca hosszúkás, homloka magas volt, akár egy lószerű fenevadé. Nyálasan csillogó ajkai mögött tompa fogak ültek, szeme sötét és furcsán, szabályosan kör alakú volt. Kopasz koponyájába fluoreszkáló folyadékokkal teli üvegcséket és titokzatos

rendeltetésű drótdarabokat ültettek. Habár arcán egyetlen szál szőr sem nőtt, Flense látta, hogy nyakát és vállát egészen kulcscsontjáig sűrű bunda borítja. Ember volt, külsejét ügyes sebészek alakították, fenevadéhoz hasonlóvá tették, legalábbis Flense őszintén remélte, hogy amit lát, egyszerűen a szikeművészek munkájának eredménye. - Mintha feszengne, ezredes... A hely nem tetszik önnek, vagy én mondtam valami zavarba ejtőt? Flense óvatosan megköszörülte a torkát. - Semmi baj, uram, csak még soha nem engedtek be egy szankroszaktóriumba. Heldane szélesre tárta a karját - túlságosan szélesre egy emberi teremtmény lehetőségeihez képest -, és körbemutatott a szobán. A tanácskozás az Absalom asztropatáinak fülkéjében folyt. A falak minden elektronikus, fizikai és pszionikus hatást odakint tartottak, a helyiséget tökéletesen leárnyékolták a külvilág minden behatása ellen. Birodalmi törvény tiltotta a Flense-hez hasonló tompáknak a belépést az efféle odúkba, s ez alól csakis egy asztropata személyes meghívása jelenthetett kivételt. Tompa. Az ezredes sértőnek érezte a szót. A pszik lekicsinylő kifejezése volt ez mindenki másra. Flense a legszívesebben azonnal eltűnt volna a helyiségből. - Az ön jelenléte bosszantja a testvéreimet - intett Heldane a három asztropata felé. - Úgy érzik, ön megveti őket, és undorodik tőlük. - Biztosíthatom róla, hogy semmiféle előítéletem nincs, inkvizítor! - Dehogynincs, ezredes! Érzem. Maga kétségbe vonja az asztropaták tehetségét. Maga nem más, mint egy vak és süket idióta, Flense! Tompa. Kíváncsi rá, mit veszít? Megmutassam? - Szükségtelen fáradoznia, inkvizítor! - Ugyan, csak egyetlen érintésnyit! Ne rontsa el a játékot! - vihogott gonoszul Heldane. Ajkáról nyálcseppek repültek szét. Flense megborzongott megkönnyebbülésében, amikor Heldane lassan elfordult. Az inkvizítor azonban hirtelen megpördült, és ujját a tiszt homlokához érintette. Vakító fényesség villant Flense koponyájában. Egy másodpercre magát a végtelenséget pillantotta meg. Látta a mélyűr sarkait, hajlatait. Látta a tér-idő áramlatait és örvényeit. Látta rég halott anyját és nővérét. Látta a megnevezhetetlen színű fényeket, és látta az anyagtalan Semmire vetülő árnyékokat. Látta a génorzók szülési fájdalmait, és ismét arcán érezte a savas vért. Látta önmagát a Schola Primagenitor kiképzőtáborában. Hangosan felzokogott, amikor egy férfit látott, akinek testéből vér fröccsent elő. Ismerős vér. Csontokat látott, amint éppen zsíros, fekete földbe temetik őket. A saját csontjait. Látta, ahogy koponyájának nyílásaiban férgek nyüzsögnek; felsikoltott, és okádni kezdett. Vérvörös eget látott, amelyen megszámlálhatatlan napkorong ontotta sugarait.

Túl sokat látott... A szankroszaktórium hideg padlójára zuhant, és vinnyogni kezdett. - Örülök, hogy megoszthattam önnel ezt az élményt - szólt a magzati pózba gömbölyödött Flense-hez Heldane, majd ismét fejére borította csuklyáját. - És most ismételjük el még egyszer! Ahogy ön is tudja, én Dravere tábornok szolgája vagyok. Az ő parancsait követve meghajlítom akár a teret, kioltom a csillagokat, és uralom az uralhatatlant. Az ezredes tovább nyöszörgött. - Keljen fel onnan, és figyeljen rám jól! Urunkra a legértékesebb ereklye vár a Menazoid Clasp felszínén, de az erről szóló információk Gaunt kezében vannak. Mi el fogjuk venni tőle. Már eddig is értékes időt és erőforrásokat áldoztunk ezért, hiszen a komisszár nem lebecsülendő ellenfél. Ön és a Patríciusai a segítségünkre lesznek. Ha jól tudom, úgysem szívleli különösebben Gauntot. - Nem... Ne így... - motyogta maga elé Flense. - Ne feledje, Dravere dicsérte önt! Emlékszik még, mit mondott? - Neeem... uram... Heldane hangja tökéletesen utánozta Dravere hangját, mintha egy hangfelvétel szólalt volna meg. „Ha ez az akció sikeres lesz, Flense, akkor emlékezetembe vésem. Nagy jövő áll előttem, és nem maradok örökké ebben a koszfészekben. Ha én felemelkedem, maga is új magasságokat érhet el." Flense még mindig nem merte kinyitni a száját. Hallotta, hogy az asztropaták nevetnek rajta. - Még mindig bizonytalan, ezredes? - érdeklődött szelíden Heldane, és közelebb lépett a földön fetrengő, összegömbölyödött tiszthez. - Talán egy újabb érintés meggyőzi majd... Flense felzokogott. KILENC - Biztosan ki akarnak hagyni valamiből! - csattant fel Feygor. Rawne haragos pillantást vetett a katonára, de a lelke mélyén tudta, hogy igaza van. Négy óra telt el azóta, hogy a többi tiszt belépett a tanácsterembe, de nekik még mindig nem mondott el senki semmit. Ha Corbec igazat szólt, valóban döntő fontossággal bírt egy jó őrjárat, de ebben az esetben Folore szakaszát, a tizenhatodikat kellett volna elsőnek kirendelni. Rawne lenyelte a választ, inkább hatodszorra is körbevezette öt emberét az egyik folyosón. Persze, nem volt ott semmi, csak lezárt lépcsősorok, üres ládák, lomok és por, amerre a szem ellátott. Az órájára nézett. Lerod húsz perce azt mondta, ebben az órában érkezik a váltás. Az emberei éhesek, fáradtak voltak, és fáztak. Tudta, ha hamarosan nem jutnak fűtött terembe, és nem kapnak ételt meg koffeint, használhatatlanná válnak. Magában Gaunt szándékait találgatta, mint már annyiszor. Soha nem

kedvelte, és ebből egy pillanatig sem csinált titkot. Ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a komisszár őrnaggyá nevezte ki. Először azt hitte, felismerte parancsnoki képességeit, de később Feygor (az egyetlen a Szellemek között, akit bolygójuk pusztulása előtt is barátjának tartott) rávilágított a régi bölcsességre: „Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet, hogy szemmel tarthasd őket!" A Birodalmi Gárdából nem szállhattak ki többé, és Rawne, ha már ide vetette a sors, elhatározta, hogy jó munkát végez majd. Az elöl haladó Lonegin a raktárajtók zárait ellenőrizte, Rawne pedig végignézett a folyosón, amin épp az imént jöttek végig. Feygorhoz ugyan jó volt Rawne, ő mégsem bízott benne. Az igazat megvallva Feygor senkiben sem bízott, habár már az Alapítás előtt is együtt szolgáltak a tanithi milíciában. Jó életük volt, amíg a Birodalom bele nem köpött a levesükbe. Feygor egy orgazda fattya volt, de éles esze és kimagasló testi ereje jó helyet biztosított neki a helyi haderőben és később a Birodalmi Gárdában is. Rawne háttere teljesen más volt. Ritkán beszélt ugyan róla, de Feygor tudta, hogy gazdag család fiaként látta meg a napvilágot. Rokonai között voltak politikusok, gyártulajdonosok és gazdag üzletemberek egyaránt. Fiatalkorában sohasem szűkölködött, bár teljes mértékben tudatában volt, hogy harmadik gyermekként öröksége nem lesz számottevő. Ha érvényesülni akart, egyetlen út állt előtte: a hadi szolgálat, amit az évek alatt fokozatosan megutált. Feygor soha nem gondolta az őrnagyról, hogy rosszindulatú lenne, de a hosszú katonáskodás keserűvé tette. A véletlen folytán éppen Rawne szakaszába kerültek a túlélő tanithiak közül a bajkeverők, a gazemberek, ők pedig természetesen vezetőjükként ismerték el az őrnagyot, aki lassanként el is fogadta ezt a szerepet. Később már egyenesen maga kérte, hogy az alkalmas embereket az ő parancsnoksága alá helyezzék. Úgy vélte, egy napon Rawne egyszerűen meggyilkolja Gauntot, aztán Corbecet, és mindenkit, aki a Szellemek közül felette áll. Ha azonban elbukik, a komisszár végez majd vele. Bárhogy is legyen, a leszámolásnak előbb vagy utóbb be kell következnie. Azt beszélték, az őrnagy már tett kísérletet a hatalomátvételre. Éppen javasolni akarta, hogy térjenek vissza a raktárakhoz, amikor a balján álló Lonegin fájdalmasan felüvöltött. Amikor hátrafordult, látta, hogy társa elzuhan, bordái közül csizmatőr markolata mered elő. Rawne parancsokat üvöltött, amikor támadóik előbukkantak. Tízen voltak, és a Patríciusok gyakorlóját viselték. Késekkel, botokkal és széklábakkal voltak felfegyverkezve; rárontottak a tanithiakra. Elkeseredett közelharc kezdődött. Colhn gyalogos zuhant a földre először, amikor egy vasalt székláb halántékon találta. Freul gyalogosnak sikerült ugyan egyik támadóját leterítenie a sokkolóval, de aztán körülvették, és leszúrták. Feygor látta, hogy a sebesült, tehetetlen Lonegint két Patrícius rugdossa és ütlegeli a földön. Az őrmesterrel már nehezebb dolguk volt. Az első Patríciust túltöltött sokkolóval fogadta, és nemcsak

hogy ájulásba taszította, de csúf sebet is égetett a hasára. Eldobta a hasznavehetetlenné vált fegyvert, és tőrt rántott. Ultima Tanith sikátoraiban csiszolt technikája megtévesztette ellenfelét, ő pedig tövig döfte pengéjét a védtelenül maradt torokba. Azonnal megpördült, és még sikerült elkapnia egy kést markoló csuklót. - Rawne! Megtámadtak! - bömbölte gégemikrofonjába, amikor tarkón vágták hátulról. Megszédült, így nem tudta védeni a további két csapást. Amint a földre került, acélbetétes bakancsok lendültek felé, majd fehéren izzó fájdalmat érzett mellkasában. Haragjában ordítani próbált, de a szájából ömlő vér belefojtotta a szitkokat. Rawne is ártalmatlanná tett egy Patríciust, hátát a falnak vetette, és gazdag szókincse teljes egészét bevetve gyalázta az orvul támadó gárdistákat, de végül a túlerő őt is legyűrte. Még látta, ahogy egy medvetermetű Patrícius meglendíti a kezében tartott méretes villáskulcsot, és hallotta, amint egy erőteljes hang megszólal: - Várjon, Brochuss! Flense ezredes lépett elő, és az őrnagyra nézett. - Látja, ez itt egy tiszt! Azt hiszem, Rawne a neve, a rangja pedig őrnagy. Ő az, akire elevenen van szükségünk. TÍZ - Honnan ismeri azt az embert? - kérdezte Gaunt. - Onnan, ahonnan ön - vont vállat Zoren. - Véletlenül találkoztunk, jól felépített bizalmi kapcsolat alakult ki köztünk, és amikor szükség volt rá, pompásan együtt tudtunk működni. A komisszár megvakarta szögletes állát, és szigorúan összevonta szemöldökét. - Ha azt akarjuk, hogy ez a beszélgetés eredményes legyen, többet kell mondania. Tudhatja, milyen helyzetben vagyok, és számításba kell vennie, hogy nem elégedhetek meg félinformációkkal. - Értem - bólintott a vitriánus. - Az egész az idolwilde-i éhséglázadás alatt történt, három sztenderd évvel ezelőtt. A dragonyosaim békefenntartókként érkeztek Kenadie-ba, a fővárosba, nem sokkal azelőtt, hogy a tulajdonképpeni felkelés kitört, és a helyi kormány megbukott. Az ember, akit ön Fereyd néven ismer, gazdag gabonakereskedőként működött, a szenátus tagja volt, és a Bel Torthute álnevet viselte. Senki nem hitte volna el, hogy titkosügynökként tevékenykedik. Hibátlanul beszélte a nyelvet, és minden szokást tökéletesen ismert. - Tudom, hogyan dolgozik Fereyd. Az álcázás igazi nagymestere. - Ezek szerint ismeri az elveit is. Tudja, szorosan együttműködik mindenkivel, akit a „Birodalom sójának" tart. Gaunt ajka mosolyra húzódott; a vitriánus folytatta:

- A ilyen hadszíntereken tevékenykedő magányos ügynököknek szükségük van egy romlatlan, megbízható szövetségesre, aki vitán felül hűséges a Birodalomhoz. Az Administratum és a Ministorium a maga korruptságában természetesen nem ilyen, a legtöbb hivatalnok személye gyanús lehet. A Gárda katonái azonban többnyire tiszták, hiszen ők nem az adott területen élnek, és nem tudhatják előre, hol fogják bevetni őket. Az ügynök tehát engem és tisztikaromat tüntetett ki bizalmával. Alaposan lenyomozott, mielőtt felkeresett, és eleinte természetesen nekem is fenntartásaim voltak vele kapcsolatban. Az éhséglázadások folyamán csakis a vitriánusokra számíthatott, hiszen az egész zendülést a Depertmento Munitorium egyik áruló szárnya irányította, amely még a Birodalmi Gárda két hadtestét is befolyása alá vonta. Mi azonban győzelmet arattunk felettük. - Ez az altathai csata volt? Ismerek ugyan néhány részletet, de azt nem tudtam, hogy a Gárda egyes alakulatai is ilyen szégyenteljes szerepet játszottak benne. - Sajnálatos módon - mosolyodott el szomorúan Zoren -, az efféle információkat a legritkább esetben hozzák nyilvánosságra. Rosszat tesz a harci szellemnek. - És Fereyd? - Vállvetve harcoltunk, és soha nem hittem volna, hogy keresztezzük még valaha egymás útját. - De gondolom, mégis így történt. - Igen, komisszár. A Pyriteken állomásoztunk, amikor kódolt üzenetet kaptam, és röviddel utána létrejött a találkozó is. - Személyesen ő jelent meg? - kapta fel a fejét Gaunt. - Nem. Csak egy közvetítőt küldött. - És miért bízott meg ebben a közvetítőben? - Mert tökéletesen ismerte azokat a jelszavakat, amelyeket Bel Torthute-tal használtunk az idolwilde-i küldetés során. Az ügynökünk akkor elmondta, hogy alaposan tanulmányozta a Vitriánus Byhatát, szent törvénykönyvünket, és ezt kevés kívülálló teheti meg. Nem maradt kétségem a kiléte felől. - Igen, ez valóban rá vall. Nos, Zoren, ismét szövetségben állunk. Van azonban egy olyan sejtésem, hogy ön többet tud, mint én. - Annyit tudok, komisszár, hogy magas rangú összeesküvőknek az ármánykodása veszélyezteti a Sabbat Világok meghódítására tett kísérleteinket, az árulók valamit keresnek, amiről tudják, hogy az ön kezében van, és ennek a bizonyos valaminek a megszerzéséért nem haboznak akár a Birodalom biztonságát sem feláldozni. - Spionok futárának néz? - fortyant fel Gaunt. Zoren emlékeztette magát arra, hogy a komisszárnak nem anyanyelve a birodalmi gót, így egyszerűbb kifejezésekre váltott. - Szó sincs róla, uram. Ön egyszerűen a legalkalmasabb ember a feladatra Fereyd távoli ismerősei közül. Szerintem ő intézte úgy, hogy az én egységemet is

az Absalom fedélzetére hozzák. Minden bizonnyal komoly kockázatot vállalt ezzel a lépéssel. - Értem - bólintott Gaunt. - Történt még valami azon a találkozón? - Nem. Azt az utasítást kaptam, hogy mindenben segítsem önt küldetése végrehajtásában, akár még feljebbvalóim egyenes parancsai ellenére is. Hosszú csend telepedett a szobára, amikor ezek a kemény szavak elhangzottak. Mikor Gaunt teljes mélységükben felfogta jelentésüket, keserűen felnevetett. - Szóval, maga képes lenne kockáztatni a nyakát mellettem, pedig tisztában van azzal, hogy semmit nem tudok az egész hátteréről? Ez árnyékháború, Zoren, és az efféle hadviseléshez semmit nem értek. - Talán éppen azért esett önre a választás, mert katona. - Ezt hogy érti? - kapta fel a fejét Gaunt. - Uram, mi, a „Birodalom sója" parancsot kapunk, teljesítjük, és ha kell, meghalunk közben, de meglehet, hogy a magasabb összefüggéseket fel sem tudjuk fogni. Az efféle csatákat nem lángszórókkal és lézerfegyverekkel vívják meg, uram! Gaunt elmorgott egy káromkodást, amiben szerepelt Fereyd neve. Zoren is elsuttogott néhány hasonló jelentésű szót. Egymásra néztek, felnevettek. Zoren tovább fejtegette gondolatmenetét. - Fereyd bízik önben. Ön csak másodsorban ezredes, először is komisszár, tehát politikai tiszt. Ez az ügy pedig politikai cselszövés. Mindketten a Pyriteken voltunk akkor, mégis önre esett a választás. Ön a kulcsember, én csak szerény segítő vagyok, és nem véletlen, hogy nem fordítva vannak kiosztva a szerepek. Gaunt szólásra nyitotta a száját, de izgatott kopogás szakította félbe. A komisszár ajtót nyitott. Odakint a fogát csikorgató Corbec várta. - Mi történt, ezredes? - érdeklődött a komisszár. - Jobb lesz, ha a saját szemével nézi meg, uram! A Patríciusok emelték a tétet, három emberünket megölték, egy pedig haldoklik. TIZENEGY Corbec a gyengélkedőbe, Dorden birodalmába vezette Gauntot és Zorent. - Colhn, Freul és Lonegin... - mutatott a három, fakó lepedővel letakart testre a szanitéc. - Feygor ott fekszik. Szúrt sebet kapott. Egy órán belül összeomlik a légzése és meghal, hacsak nem kerítek valahonnan használható műszereket. - És Rawne? - kérdezte Gaunt komoran. - Az őrnagy egyszerűen eltűnt, uram - felelte Corbec sötéten. - Jól szervezett rajtaütés volt, és bizonyára arra mentek, hogy az egyik tisztünket elhurcolhassák. Még csak nem is titkolták el, kik voltak. Ezt Colhn homlokára tűzve találtuk mutatott fel egy Patrícius sapkajelvényt. - De vajon mit akartak elérni ezzel az ostoba kakaskodással? - Nem egyszerűen csak ütni akartak rajtunk egyet - magyarázta Gaunt. - A

nyílt ellenségeskedés alkalmat ad nekik, hogy a titkos céljaink elérését is meggátolják. Mindegy, méltó választ adunk a nyílt provokációra. Duplázza meg az őrjáratozó katonák létszámát, Corbec, és szervezzen meg egy rajtaütést a Patríciusok szállása ellen! Vezesse személyesen az akciót, és öljön meg minél többet közülük a kedvemért! - Örömmel, uram! - Rendben, ha játszani akarnak, mutassuk meg nekik, hogy mik a mi szabályaink! Doki! - fordult Dorden felé. - Felhatalmazom, hogy szerezzen minél több orvosi felszerelést és készletet. A személyes, nyílt parancsomat viheti magával. - Mire készülünk, uram? - kérdezte aggodalmas arccal az öreg szanitéc. Gaunt eltöprengett. Dercius gyűrűje kudarcot vallott, így más módon kell megfejtenie a kristály titkát, ráadásul már a hátukat is védeniük kell. - Zoren ezredes! - Uram? - Be kell jutnom a lordkapitányhoz, és személyesen kell szót váltanom vele. A segítségemre kell lennie. Kérem, lépjen közelebb! A vitriánus nem kérdezett semmit, csak engedelmeskedett, Gaunt pedig teljes erőből arcul ütötte. - Sajnálom, ezredes... - mondta zavartan, majd felsegítette az elképedt Zorent. - Most pedig keresse fel a kapitányt, és emeljen ellenem hivatalosan panaszt! TIZENKETTŐ Galen Gartell, a Patríciusok első egészségügyi tisztje lassan új páciense fölé hajolt. Az ő gyengélkedőjük a Szellemekével ellentétben tiszta volt, jól felszerelt és tágas. Azóta kísérte figyelemmel a magas, szálkás izomzatú barbár állapotát, amióta ide hozták. A jóképűnek mondható őrnagy bal szemöldökétől a halántékáig kék tetoválás húzódott, amelynek pontosan a mértani közepén most hatalmas, véraláfutásos duzzanat burjánzott, és nem sok jót ígért. - Tartsa életben! - utasította Brochuss őrnagy. Gartell sajnálta a gyógyszert és a fáradságot egy efféle ostoba, civilizálatlan vademberre, jóllehet sejtette, mi a céljuk vele. Minden bizonnyal felgyógyítják, hogy nagylelkűségükről biztosítsák a raktárfedélzeten rothadó legyőzött, primitív csürhét, ezzel is kifejezésre juttatva, milyen kevésre tartják őket. Flense ezredes hangjára megfordult. - Életben van, doktor? - Alig. Nem lesz könnyű összerakni, és őszintén szólva, nem is értem, mi szükség van az effélére. Értékes erőforrásaimat köti le, és elvonja a figyelmemet a fontosabb feladatokról. Flense leintette, és közelebb lépett a beteghez. Egy magas, csuklyás alak

követte. Gartell hátrált egy lépést, és alaposabban szemügyre vette a hosszú köpenybe burkolózó, füstszagú alakot. - Mire van szüksége, uram? - kérdezte Flense az idegentől. A csuklyás megkerülte Gartellt, és megvizsgálta az ágyban fekvő alakot. - Koponyalékelőre, idegi szondára és talán egy-két egyélű szikére. - Mégis mit képzel, a Császár nevére?! - fakadt ki az orvos. - Kitanítom ezt a micsodát, mégpedig jó alaposan - hangzott a válasz. Az idegen hajlott, barna körmű ujjai rászorultak a tanithi homlokára. Gartell kezdte elveszíteni hidegvérét. - Én vagyok az alakulat rangidős orvosa! Ebben a kórházban senki sem hajt végre az engedélyem nélkül semmiféle... A csuhás keze meglendült. Galen Gartell legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy közvetlen közelről látja a cipője orrát. Az életéből hátralévő néhány másodpercben az a gondolat kötötte le, hogy valami nincs rendjén. Végül felfogta, hogy a feje a nyakáról a padlóra hullott. Ez volt az utolsó gondolata. - Flense, legyen olyan jó, és takarítsa fel innen ezt a mocskot! - dorombolta Heldane a lefejezett holttestre mutatva, majd a földre ejtette a hosszú nyelű, véres szikét. Hátra sem nézett, ezt követően a tanithira összpontosított. - Üdvözlöm, Rawne őrnagy! TIZENHÁROM A bőrbevonatú pilótatrónon pihenő Itumude Grasticus lordkapitány, az Absalom teljhatalmú ura csecsemőkéhez hasonlóan pufók jobbjával felemelte parancsnoki pálcáját, és a körülötte lebegő, matt felszínű korongok egyikére mutatott vele. A kiválasztott példány engedelmesen eléje lebegett, felületén rúnák villantak meg, híven jelezve a tér-idő időszerű anomáliáit. Grasticus gondosan megjegyezte az adatokat, majd újabb korongra mutatott. A kapitány teste meghosszabbításaként kezelhette hajóját az ezernyi, feliratokkal, imákkal és titokzatos rúnákkal felcédulázott kábeleknek köszönhetően, amelyek a főbb irányítóegységeket és fedélzeti rendszereket kötötték össze idegrendszerével a gerincébe, halántékába és tarkójába ültetett csatlakozók segítségével. Azonnal tudott mindent a hajóról, érzékelte a külső és belső nyomást, a szerkezeti szilárdságot, sőt az Absalom hangulatát is. Érzékelte a legénység azon tagjait is, akik a hajó rendszerébe hasonló beültetések útján csatlakoztak be, legyenek akár egyszerű fedélzeti tisztek vagy szervitorok. Az Absalom gigászi teste az ő porhüvelye volt, szíve a roppant gépek ütemére vert. Grasticus irdatlan, hájas teste háromszáz kilós lehetett. Ritkán hagyta el trónját, hogy a páncélozott parancsnoki hídon berendezett fényűző lakosztályának valamely csendes sarkában pihenjen. Százharminc szabványévvel korábban kapta örökül posztját Ulbenid lordkapitánytól. Akkor is igen magas embernek számított, de sovány volt és mozgékony. Az a zsigeri vonzalom azonban, ami az Absalomhoz láncolta, arra

késztette, hogy szinte soha ne keljen fel a parancsnoki trónusról. Anyagcseréje lelassult, súlya pedig egyre nőtt, akár a téli álomra készülő vadaké. Akaratával újabb monitort aktivált, amely szeretett navigátorainak szolgálati helyét mutatta. Az emberek kötelességtudóan kormányozták hajóját - őt magát - a hipertéren át. Egyetlen szempillantás alatt megérezték uruk jelenlétét, és szavak nélkül, némán jelentették neki terveiket. Ő azonnal megértette minden gondolatukat. Elégedett volt azzal, amit hallott, csupán egyetlen apró útvonal-módosításra adott utasítást. A szokásos napi rutin. Alig két szabványnapnyira voltak már a Menazoid Clasptól. Viharnak nyoma sem volt, a mélyűr nyugodtan ásítozott előttük. Hirtelen váratlan dologra lett figyelmes. Kint, az ajtó előtt izgatott emberek kiáltoztak. Húsos kezének intésére trónusa elfordult, így arca egyenesen az ajtó felé nézett. - Lekulanzi fedélzetmester! - dörögte. - Lépjen elém, és adjon magyarázatot erre a felfordulásra! - Puszta akaratával szélesre tárta az ajtót, és megszüntette a bejáratot vigyázó erőteret is. A fedélzetmester tiszteletteljes borzongással nézett fel a magasan fölötte lebegő hájas óriásra. Ritkán találkozott a főkapitánnyal, és az ilyen alkalmak mindig váratlanul érték. Végül erőt vett magán, és megszólalt: - Lordkapitány úr, a Birodalmi Gárda egyik rangidős tisztje óhajtja látni kegyelmességedet. Azt mondja, hivatalos panaszt akar emelni. - Ugyan, hogy akarna a rakomány egyik része panaszkodni? - csodálkozott el Grasticus. - Ő az egyik utasunk, lordkapitány - válaszolt tisztelettudóan Lekulanzi. Grasticus nem szeretett embereket fuvarozni, hiszen az Adeptus Mechanicus nagyszerű gépeihez képest kicsinyeknek és jelentékteleneknek tartotta őket, de ha azok az emberek segítettek felszabadítani a Fortis Binaryt, s a technopapok őt magát és hajóját küldték értük, biztosan elég fontosak, hogy némi időt szánjon rájuk. Lekulanzit mindenesetre nem kedvelte. Bár már három hónapja helyettesítette az előző fedélzetmestert, aki egy mélyűri viharban vesztette életét, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez a fickó képes megfelelően ellátni a feladatát. - Engedje be! - döntött végül a lordkapitány. Igen, szokatlan eljárás ez, de unaloműzőnek bizonyosan megteszi beszélni egy idegennel. Végre a saját szájával szólhat. Zoren ezredes két felfegyverzett katona kíséretében lépett be a kapitányi lakosztályba. - Beszélhetsz - szólította meg nagylelkűen Grasticus. - Lordkapitány... - kezdte a katona, furcsa, lágy akcentussal ejtve a birodalmi gót szavakat. Grasticus elmosolyodott. A furcsa beszédzajtól jobb hangulata támadt. - Zoren ezredes vagyok, a vitriánus dragonyosoktól. Hálás vagyok érte, hogy abban a megtiszteltetésben részesülhettem, hogy ennek a nagyszerű hajónak

a fedélzetére léphettem. Mindazonáltal kénytelen vagyok panasszal élni a szállásfedélzetek biztonsági hiányosságai miatt. A barbár, faragatlan tanithi egységek és a katonáim között rendszeresen verekedések törnek ki, és még a parancsnokuk sem ismeri a fegyelmet! Ő maga ütött meg engem, amikor magyarázatot kértem tőle az emberei viselkedésére. A pszionikus igazságmezők azt jelezték Grasticusnak, hogy az ember határozottan igazat beszél, az a tanithi parancsnok - valami Gaunt talán? - valóban megütötte. Az efféle események azonban alacsonyabb szintű beavatkozást igényeltek. - Ez egyszerű biztonsági ügy, a fedélzetmester feladata az effélékben intézkedni. Lekulanzi majd a kezébe veszi a dolgokat. A jövőben pedig ne zaklass ehhez hasonló apróságokkal! Zoren a boldogtalan Lekulanzira nézett, akin látszott, hogy e pillanatban szeretne valahol máshol lenni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, egy újabb gárdista masírozott be a lordkapitányi lakosztályba. Magas, nagydarab férfi volt, hosszú bőrkabátjának szárnyai majdnem a földet söpörték, fején a birodalmi komisszárok egyensapkáját viselte. A katonák azonnal feléje fordították fegyvereiket, neki azonban a szeme sem rezdült. - Lekulanzi egy balfék - jelentette ki határozottan -, képtelen ellátni feladatát, az meg, hogy békét teremtsen a hajón, többszörösen meghaladja a képességeit. Lordkapitány, önnek kell cselekednie! Az újonnan érkezett ember egyenes volt és őszinte. Nem tartotta magát a szokásos protokollhoz, és minden szokásos illemszabályt figyelmen kívül hagyott. Ez lenyűgözte ugyan Grasticust, ugyanakkor fel is bosszantotta kissé. - Gaunt a nevem - folytatta zavar nélkül az újonnan érkezett. - A katonáim szálláshelyét támadás érte, és engem is meg akartak gyilkolni. Három emberem meghalt, egy haldoklik, egy ötödiknek pedig nyoma veszett. Nem Zoren a bűnös, annak ellenére, hogy tévedésből valóban rátámadtam. Az igazi bajkeverők a Jantini Patríciusok. Arra kérem önt, hogy különítse el őket, és a parancsnokukat rendelje kihallgatásra! Grasticus egy pillanatra mintha zavart érzett volna az igazságmezőkben, de ezt betudta annak, hogy a kis emberek izgatottak az ő jelenlétében. Az mindenesetre bizonyos volt, hogy a komisszár szavai teljesen igazak, és szégyentelenül közvetlenek voltak. - Meghaltak az emberei? - kérdezte döbbenten. - Hárman is. Egy pedig válságos állapotban van. Kérem, engedélyezze, hogy a szanitécem orvosságokat és műszereket kölcsönözhessen az Absalom kórházából! A lordkapitány agyában megfordult ugyan a gondolat, hogy ez az emberféreg talán őt hibáztatja a történtekért, de aztán elvetette az ötletet. Tizenkét esztendeje ez volt az első alkalom, amikor gondot okozott neki a rakomány. Nem is rakomány... Igen! Utasok! Határozottan emlékezett, hogy Lekulanzi ezt a

kifejezést használta. Grasticus felháborodott. Ezt az ügyet sokkal előbb elé kellett volna terjeszteni, mielőtt még emberi rakományai megsérültek vagy megsemmisültek volna! Ideiglenesen blokkolta a hajó szenzoraitól érkező hírek hatvan százalékát, hogy az emberek bajára összpontosítson. Eltökélte, hogy igenis megmutatja nekik, hogy ő, a lordkapitány életük és biztonságuk egyetlen letéteményese. - A szanitéce minden szükségeset magához vehet a hajó készleteiből, és korlátlanul használhatja a felszereléseket is. - Kezdetnek nem rossz - bólintott Gaunt. - És mi a szándéka a Patríciusokkal és a parancsnokukkal? Grasticus megdöbbent. Sonkavastagságú könyökére támaszkodva előredőlt, hogy jobban szemügyre vehesse a szemtelen gárdistát. Háta tizenöt hónap óta először nedves cuppanás kíséretében elvált a trónus bőrkárpitjától, a levegőbe megszilárdult izzadság, por és bőrfoszlányok rebbentek fel. - Nem vagyok hajlandó alávetni magam egy alacsonyabb rendű lény akaratának! - sziszegte Grasticus húsos ajkai közül. - Nekem ezen a hajón senki nem parancsolhat! - Rossz válasz. Ne is képzelje, hogy a fenyegetései elbátortalanítanak minket! Azonnali cselekvésre van szükség! - szólalt meg az eddig oly tisztelettudó Zoren is. - Ha nem fékezi meg a Patríciusokat, zendüléssel és belharccal találhatja magát szemben! Sok ezer jól képzett katona fog egymásnak esni a hajója fedélzetén, és ezt a maga legénysége semmiképpen nem fogja tudni megakadályozni! - Fenyegetni merészeltek? - kapkodott levegő után a lordkapitány. - Láncra veretlek benneteket! - Mindig így fogadja a kedvezőtlen híreket? - csattant fel Gaunt, és félrelökve az egyik döbbent tengerészt, közelebb lépett a trónushoz. A katona megpróbálta visszarántani, de a komisszár egyetlen balhoroggal a földre küldte. - Valóban maga az Absalom teljhatalmú ura, vagy csupán egy dagadt senkiházi, aki a kapitányi hídra menekült? A fedélzetmesternek ez már sok volt. Hátát a falnak támasztotta, és szíve környékét kezdte masszírozni. Még soha senki nem merészelt így beszélni a lordkapitánnyal! Példátlan és hallatlan eset! Grasticus felemelte óriási tömegét trónusáról, és elméje hatalmával élükkel kifelé fordította az előtte lebegő korongokat. Őrjöngő harag ömlött szét a vonásain, ahogy az előtte álló katonákra nézett. - Nos? - érdeklődött nyugodtan a komisszár. A lordkapitány ekkor féktelen haragjában felüvöltött, Zoren pedig ideges pillantást vetett Gauntra. Lehet, hogy túl messzire mentek? A komisszár azonban nyugodt maradt, így ő is folytatta a hústorony sértegetését, ahogy előre eltervezték. Az elgondolás bevált. A lordkapitány most teljes figyelmét rájuk

összpontosította. Odalent, a légkondicionált géptermekben a gépészek és mérnöktisztek felnéztek a villódzó kijelzőpanelekről, és kikapták kezüket az olajtól csillogó karok és fogaskerekek közül, amint meghallották kapitányuk mennydörgő basszusát. Tisztán érezték, Grasticus olyan dühös, hogy teljes figyelmét elvonta az Absalom rendszereinek irányításáról. Példa nélkül álló eset volt ez, még a legvénebb tisztek sem hallottak efféléről. A híd előtt őrködő katonák tanácstalanul toporogtak. Vajon be kellene menniük, hogy kiderítsék, mi bőszítette fel ennyire a parancsnokot? Mivel láthatóan biztonságban volt, támadás nem érte, és sem ő, sem a fedélzetmester nem adta ki a megfelelő parancsot, odakint maradtak, és csendben szánakoztak az idióta gárdistán, aki a fejére vonta a kapitány haragját. Gaunt azonban elégedett volt. Minden pontosan úgy történt, ahogy tervezte. TIZENNÉGY Caffran, Bragg és Milo Dorden vezetésével a Munitórium raktárfedélzete felé haladt. Ahogy beléptek a fertőtlenítőtől és tisztítószerektől szagló, friss homokkal felszórt terembe, a szanitéc az órájára pillantott. - Eljőve vala az idő... - morogta maga elé. - He? - kérdezte Bragg döbbenten. - Hagyd, fiam, ne gondolkodj, még a végén belefájdul a fejed! Csak arra céloztam, hogy éppen elég időt hagytunk a komisszárnak, most mi jövünk. - Még mindig nem értek semmit... - vakarta meg a fejét a nagydarab gárdista. - Amit most teszünk, azt diverziónak hívják, haver! Ne is foglalkozz a részletekkel, csak add a hülyét! - Az menni fog - bólintott elégedetten Bragg. A rácsos fémajtók mögött a Munitórium három tisztje dolgozott az alacsony konzoloknál, hét tengerészkatona védelmében. Dorden határozottan előrelépett, és rávert a vastag rácsokra. - Gyógyszerekért jöttem! Mozogjanak, egy ember haldoklik! Az egyik tiszt lomhán felemelkedett, kihúzott egy kábelt nyaki csatlakozójából, majd elindult feléjük. Alacsony, köpcös férfi volt, arcában, halántékában és torkában krómbevonatú szervitori beültetések csillantak meg. A szanitéc az orra alá tolt egy adattömböt. - Kórházi kellékekről szóló kiutalás - hadarta. A tiszt gondosan áttanulmányozta a feljegyzéseket, a tengerészkatonák pedig szorosan köré gyűltek. Amikor közelebb értek, tisztán hallhatóvá vált, hogy komlinkjeik hangszórója felreccsen a fülükben. - Valaki szart kavart a kapitányi hídon! - szisszent fel egyikük. - Azoknak a rohadt gárdistáknak már megint zabszem nőtt a seggükben. A szállásaik körül fogunk őrjáratozni. - Felőlem aztán akár a pöcegödörben is - vont vállat a Munitórium tisztje, aki

közben fel sem nézett az adattömbből. A tengerészkatonák távoztak, csak egyetlen őrszem maradt a helyiségben. - Jöjjenek! - nyitotta ki az ajtót kelletlen grimasszal. - Grasticus lordkapitány kegyéből szabadon elvihetnek bármit a tizenegyes raktárból, amire szükségük van, de csakis olyan holmikat, amelyek nélkülözhetetlenek. Az alkoholtartalmú italok nem ilyenek, és óva intem magukat attól, hogy bármit is ellopjanak! - A Káosz fertőjére! - csattant fel a szelíd ábrázatú szanitéc. - Egy ember élete forog kockán, és maga azt hiszi, hogy a piakészletünket is ki akarjuk egészíteni egy kis denaturált szesszel? - Nem érdekel a gondjuk - vont vállat a raktáros. - Nekem az a dolgom, hogy ezt a szöveget daráljam le minden magukfajtának. Na, menjenek! Dorden a félhomályos acélpolc-dzsungelbe vezette a triót. Élelmiszerek, italok, tisztálkodószerek tonnaszámra, hektoliter számra. - Az egészségügyi készletek erre vannak - mutatott Caffran az egyik jelre. - És amott van a mi konzolunk is - helyeselt Milo. - Éppen időben - bólintott Dorden, és az órájára pislantott. - Öt percetek van! Nyomás! Bragg fém kézikocsit kerített, a szanitéc pedig steril kötszert, sebbenzint és csíramentes sebészeszközöket emelt le az acélpolcról. Milo és Caffran eközben beljebb vette magát, és amikor megtalálták, amit kerestek, a fiú az alacsony kijelzőpanel elé állított székre telepedett. Előszedte zsebéből a memóriaegységet, amit Gaunt bízott rá. Óvatosan a gép nyílásába csúsztatta, mire két kék fény gyulladt ki a berendezés oldalán. - Rendben lesz? - türelmetlenkedett Caffran, miközben késsel a kezében fürkészett körbe. - Eddig jó - bólintott Milo -, a Munitórium adatbankja közvetlenül a központi kogitátorhoz csatlakozik, a jelszót tudjuk, így hát... - A kezed is járjon, kölyök! - sürgette Caffran. Milo nem válaszolt, de elhatározta, hogy a „kölyök" miatt később még számolnak. Ujjai sebesen jártak az elefántcsontszín gombokon, virtuális énje egyre mélyebbre hatolt a központi adatbázisba. - Megvan! - kiáltott fel büszkén, és a kis monitorra mutatott. Letöltés folyamatban. Valamivel arrébb Dorden aggódni kezdett. - Túl sokáig tart! - Visszahívhatom őket... - ajánlkozott Bragg. - Ne! Előbb minden egyes információmorzsát le kell hívniuk abból a nyomorult gépből. Várunk. - Kész! - jelentette ki diadalmasan a fiú, de Caffran nem válaszolt. Milo felnézett, és azt látta, hogy rövid csövű puska nyomódik barátja halántékához. Egy őrkatona tartotta a fegyvert, aki egy fejmozdulattal kiparancsolta Milót a konzol mögül. Nem lett volna bölcs dolog ellenkezni, így engedelmeskedett, mindvégig vigyázva arra, hogy a keze látható maradjon.

- Okos kölyök! - hangzott a reszelős bariton a katona sisakhangszórójából. Állj csak a haverod mellé, gárdista! Caffran kihasználta, hogy a figyelem elterelődik róla, és bal könyökét meglendítve megpróbált sebezhető pontot találni az üvegszálas páncélzaton. Kétségbeesett, kudarcra ítélt kísérlet volt. Milo is mozdulni próbált, de ekkor elsült a fegyver. Torkolattűz villant a félhomályos raktárban. TIZENÖT A tanithi megtorló különítmény fogát csikorgatva fedezte fel, hogy a Patríciusokat a hajó legfényűzőbb fedélzetén szállásolták el. Széles, tágas, tisztára suvickolt folyosókon haladtak keresztül, amelyeket nagyszerű, a természetes napok fényét utánzó világítással, kihagyásmentes mesterséges gravitációval és állítható hőmérséklet-szabályozókkal láttak el. - El fognak puhulni... - vigyorgott Varl. - Nem hagyunk rá időt - felelt összeszorított ajkakkal Corbec. A folyosó végén két Patrícius őrjáratozott, kezükben úgy fogták a sokkolót, mintha egy lézerkarabély lenne. Amikor a döbbenetet színlelő Larkin feltűnt előttük, jelentőségteljes pillantásokat váltottak, majd üldözőbe vették a láthatóan halálra rémült, eltévedt tanithit. Bősz csatakiáltásokat hallatva kergették a zsákmányt, és észre sem vették, amikor a többi Szellem álcázóköpenyét lehajítva megrohanta őket hátulról. Mkoll, Baru és Corbec elintézte a két őrt, majd egy félhomályos sarokba hurcolták az ernyedt testeket. - Miért folyton én vagyok a csali? - fakadt ki Larkin. - Mert úgy nézel ki, mint egy igazi balek - mosolygott szelíden Varl. Erre még a vértócsákat törölgető Corbec is kis híján felnevetett. - Ide nézzetek! - sziszegett feléjük Baru, aki a jantiniak ruházatát kutatta át. Lőfegyverek! Egyiküknél régi, díszes veretű sorozatvetőt, másikuknál damaszkolt csövű, kopott, de használható vadászpuskát találtak. Egyiket sem rendszeresítették a Gárda egyetlen alakulatánál sem, így világos volt, hogy ezek a fegyverek hadizsákmányként, vagyis egyfajta szuvenírként kerültek a Patríciusok birtokába. Minden katona gyűjtött néhány hasonló holmit, de a tanithiak ezeket is kötelességtudóan leadták, amikor behajózták őket. A Patríciusok a jelek szerint már az út elején harcra készültek, és tudták, hogy a regisztrálatlan fegyverek eredményesebbek lehetnek, mint a sokkolók, seprűnyelek és széklábak. Varl Larkin kezébe nyomta a puskát. Nem volt kérdéses, nála lesz a legjobb helyen. A fegyver súlya szemmel láthatóan megnyugtatta a mesterlövészt. Izgatottan megnyalta késpengényi ajkát, de még mielőtt áttanulmányozta volna a fegyver szerkezetét, homlokát ráncolva Corbecre nézett. - Uram, ha ezzel a kezünkben elkapnak minket, lógni fogunk! - Ez becsület dolga - felelte nyugodtan az ezredes. - Gondolja csak végig! Azok az átkozott rohadékok megölték Lonegint, Freult, Colhnt, maga is látta, mit

tettek Feygorral, és csak a Császár a megmondhatója, mi a tervük Rawne-nal! A komisszár azt akarja, hogy egyenlítsük ki a számlát, és én mindent meg fogok tenni, hogy így is legyen. Corbec úgy találta, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy elárulja Larkinnak, csak kivételes lopakodóképessége miatt választotta be a csapatba, mint ahogy a vendetta igazi okát is titokban tartotta. Félrevezetés és megtévesztés. Gaunt azt akarta, hogy a csetepaté egyszerű, hadtestek közötti ellenségeskedésnek tűnjön. Vadászpuskával a kezében Larkin mindjárt nyugodtabbnak látszott. Ha már megszegi a szabályokat, legalább úgy teszi, hogy a legtöbb hasznot hajtsa társainak. A többiek is nyugodtabbak lettek, miután a legjobb tanithi lövész kezébe lőfegyver került. Óvatosan megközelítették a Patríciusok szállását. Énekszó, illetve beszélgetés zaja csapta meg a fülüket, a gyakorlóteremből felhallatszott a sokkolók sercegése. - Mennyit? - suttogta ádázul Mkoll. - Hármunkat megölték, két másik bajtársunkat megsebesítették. Ez a minimum. Corbec titokban reménykedett benne, hogy megmenthetik az őrnagyot, de gyanította, hogy Rawne már régen halott. Mkoll és Baru, az álcázás két mestere már beolvadt az árnyak közé, a másik három pedig csendben várakozott. Alig vették észre, amikor ismét megjelentek előttük. - Nagy szerencsénk volt - suttogta Mkoll. - Megtaláltuk Rawne őrnagyot. - Hol? - Ott - mutatott egy kivilágított folyosóra az őrmester. - Hányan őrzik? - Két gyalogos, egy tiszt és valami csuhás rohadalom. Hirtelen velőtrázó férfisikoly hallatszott. Mindannyian felismerték Rawne őrnagy hangját. TIZENHAT Az őrkatona belerúgott a földön fekvő Caffranba, és feléje lendítette fegyverének csövét, hogy végezzen vele, mielőtt azonban tüzelhetett volna, csecsemőfejnyi ököl sodorta félre. Még maradt annyi ideje, hogy meghúzza a ravaszt, lövése azonban csak a falba vágott mély, füstölgő szélű krátert. Bragg megragadta az ájult tengerészkatonát, és egy tíz méter mély szerelőaknába hajította. Az érzékenyebb lelkű Milo fájdalmasan felszisszent, amikor a test földet ért. A fiú szomorúan megcsóválta a fejét. A többiek alig állták meg nevetés nélkül. - Tűnjünk el innen! - sürgette őket Dorden. - A lövésre leadják a riadójelzést! Mintha erre a végszóra vártak volna, megszólaltak a szirénák. Sietősen tolták kifelé a megrakott kézikocsit. Mire a rácsos fémajtóhoz értek,

már rohamosztagosok és a Munitórium őrei rohantak befelé, harcra készen. A szanitécet nem hagyta el a hidegvére. - Gyorsan, siessenek! Odabent jantiniak támadtak ránk! Szerencsére a maguk embere a segítségünkre sietett, de azt hiszem, elkapták a szerencsétlent! Hamar, mentsék meg azoktól az őrültektől! A katonák bosszúszomjasan özönlöttek befelé, egyikük azonban eléjük állt. - Sajnálom, de amíg át nem vizsgáljuk magukat, nem mehetnek ki! - Nem? - rivallt rá Dorden, és meglobogtatta az orra előtt az adattömböt. - Ez a lordkapitány személyes parancsa! Az egyik emberem a gyengélkedőnkön haldoklik, és ha maga miatt nem érek vissza időben, esküszöm... A katona nem kockáztatott, inkább félreállt, és úgy tett, mintha nem látná, ahogy kisétálnak a raktárból. - És jól jegyezze meg - köpte a szanitéc az egyik munitóriumi tiszt felé -, a legkevésbé sem vagyok elégedett a hely biztonságával! Panaszt fogok tenni a feletteseinél! Hangosan csapódott be utánuk a páncélozott ajtó. Rezzenéstelen arccal végigsétáltak az őrök között. Csak akkor merték elengedni magukat, amikor elindult velük a lift. - Megvan? - kérdezte izgatottan Dorden. - Azt hiszem - bólintott bizonytalanul Milo. Caffran tágra nyílt szemmel bámult a szanitécre, s megpróbálta utánozni az öreg modorát és hanghordozását. - „Gyorsan, siessenek! Odabent jantiniak támadtak ránk! Szerencsére a maguk embere a segítségünkre sietett, de azt hiszem, elkapták a szerencsétlent! Hamar, mentsék meg azoktól az őrültektől!" - Azt mondom, tehetséges ember! - jegyezte meg Bragg. - Odahaza - merengett el Dorden - tagja voltam egy igen kiváló színjátszó körnek. Teygoth herceg szerepében különösen nagy sikert arattam annak idején... TIZENHÉT Corbec csapata éppen indult volna, amikor megszólalt a riadó. Szirénák sikoltottak, figyelmeztető rúnák villogtak a falakon. Az ezredes idejében parancsolta fedezék mögé az embereit; a jantiniak szálláshelye azonnal felbolydult. Gárdisták jártak fel-alá, egymástól kérdezgetve a riadó okát, és az őrséget is hamar megkettőzték. Corbec három alakot látott: Flense-et, Brochusst és egy groteszk módon magas, csuhás alakot. - Valaki lövöldözni kezdett a Munitóriumban! - újságolta az egyik gyalogos a tiszteknek. - Egymásnak ellentmondó információkat kapunk, de az biztos, hogy a mi nyakunkba akarják varrni az egészet. Azt mondják, rajtaütöttünk néhány szaros tanithin a raktárban. - Gaunt! A pokolfajzat! - sziszegte Flense. - Azt hiszi, legyőzhet minket a

saját játszmánkban! Brochuss, biztosítsa a szálláshelyet! - Befejezem, amit elkezdtem! - csikorogta a csuklyás alak mély, mégis karcos hangon, amelynek hallatára Corbec hátán végigfutott a hideg. Amint a Patríciusok elsiettek, megragadta Flense vállát karmos kezével. - Nem jól van ez így, ezredes! - mondta a hirtelen felrezzenő tisztnek. - Ha erőszakkal akar egy Gaunthoz hasonló katonát legyőzni, jobb, ha felkészül rá, hogy ő sem marad tétlen. Úgy tűnik, alábecsülte a politikai tehetségét is. Attól tartok, okosabb, mint ön, és ha ez így van, akkor van miért aggódnia, kedves Flense! Az ezredes dacosan lerázta magáról a kezet, és elsietett. - Ura vagyok a helyzetnek! - kiáltotta hátra. A csuhás egy darabig figyelte, majd visszament a gyengélkedőbe. - És most? - suttogta Varl. - Azt hiszem, ideje olajra lépni - tanácsolta Larkin. Újabb sikoly hallatszott ki a gyengélkedőből, ahol Rawne-t őrizték. - Komolyan, mindannyian így gondolják? - kérdezett vissza Corbec. TIZENNYOLC Ahogy meghallotta a szirénákat, Grasticus átkozódva visszasüppedt trónusára, és belemerült a frissen befutó jelentésekbe. Zoren és Gaunt összenézett. Reménykedtek benne, hogy ez a felfordulás az, amit terveztek. A lordkapitány Lekulanzira förmedt. - Fegyvert használtak a Munitóriumban! Azt jelentették, hogy jantiniak támadtak meg egy tanithi csoportot! - Megsérült valaki az embereim közül? - aggodalmaskodott Gaunt. Mondtam, hogy azok a mocskok terveznek valamit! - Hallgasson, komisszár! A híreket még nem erősítették meg. Maga pedig, fedélzetmester, menjen, és nézze meg, mi a helyzet odalent! Lekulanzi hálásan elhagyta a szobát, a lordkapitány pedig hátat fordított a két gárdistának. - Ez az incidens - szólt hidegen - felkeltette a figyelmemet. Később még beidézem magukat kihallgatásra. Távozzanak! Az ezredes és a komisszár biccentett, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagyták a fedélzetet. - Bevált a terv? - kérdezte Zoren. - Imádkozzunk a Császárhoz, hogy így legyen! TIZENKILENC Mintaszerűen hatoltak be a gyengélkedőbe, ahogy azt a kiképzéseken tanítják. A teremben csak négyen tartózkodtak: az ágyra szíjazott, sikoltozó Rawne, a

csuhás és két jantini őr. Corbec nyomult be elsőnek. Tudomást sem véve a két őrről, a csuhás mellkasába lőtt, aki az utolsó pillanatban megfordult ugyan, mintha megérezte volna a rá leselkedő veszélyt, de már semmit sem tehetett. A lövedék hátralökte, egyenesen egy halomnyi érfogó és szike közé. Az őrök már mozdultak volna, de a másodiknak érkező Mkoll és Baru ledöfte őket. Corbec felállt, elvágta az őrnagyot rögzítő szíjakat, és a vállára vetette a tehetetlen testet. - Szentséges császár! - motyogta, amikor meglátta Rawne fejsebét, valamint a testét, arcát és nyakát felhasító vágásokat. Az őrnagy néha ugyan magához tért, de csak másodpercekig tudott eszméletén maradni. - Mozogjunk! - kiáltotta Mkoll, amikor megszólalt a második sziréna is. - Menjen előre! Ha kell, lőjön agyon mindenkit, aki az utunkba áll! - Ezredes! - ordított Baru. Az őrnagy súlya miatt nehézkesen mozgó Corbec hátrafordult, s látta, hogy a csuhás feltápászkodik. Ahogy csuklyája hátrahullott, láthatóvá vált torz arca, amelyen egyetlen emberi vonás sem maradt. Szemében őrjöngő harag tombolt, teste körül lila szikrák pattogtak. A szoba levegője hűlni kezdett. - Átkozott mágia! Mielőtt bármi történt volna, a csuhás torka felrobbant, és a hórihorgas alak ismét eldőlt. Az ajtóban Larkin állt. Kezében még füstölgött az ódon vadászpuska csöve. - Mi lesz, megyünk már? - kérdezte unottan. HÚSZ Gaunt átvette Milótól az adathordozót, és bezárta a szoba ajtaját a többiek orra előtt. Odabent csak Milo, Zoren és Corbec maradt. - Remélem, megkapjuk, amit akartunk, különben kár volt az egész felhajtást megrendezni! - mondta ki hangosan Corbec azt, amit mindannyian gondoltak. Gaunt bólintott. A játék már komoly tétben folyt, és habár nyílt titok volt, hogy az ellenségeskedés a Patríciusok miatt robbant ki, a komisszár nem tagadhatta, hogy az ő emberei is részt vettek benne. Az Absalom fedélzetén továbbra is riadókészültség volt érvényben, a folyosókat Adeptus Mechanicus-szerkezetek zárták le, az őrkatonák a barakkokat kutatták át, és senki nem tudott semmi biztosat. Minden órában új pletykák, találgatások és összeesküvés-elméletek születtek. Szerencsére a Patríciusoknak sem állt érdekében elárulni az igazságot, így a hajó hatóságai elhitték, hogy egyszerűen a két egység közötti ellenségeskedésről van szó, és megelégedtek azzal, hogy totálisan elszigeteljék őket egymástól. Gaunt a gépbe helyezte az adathordozót és a kristályt, majd lenyomta a megfelelő billentyűket. Vártak. - Semmi - mondta mereven Zoren. Milo ugyan betört az Absalom fő számítógépébe, és letöltötte a legfrissebb

rejtjelkódokat, de a kristály nem adta ki titkát. - És a gyűrű? - kérdezte Milo. Gaunt vállat vont, és előhalászta a zsebéből Dercius ajándékát, majd azt is a gépbe tette. Mintha varázsütésre történne, holografikus rúnák hosszú sora jelent meg a szoba levegőjében. Habár a gyűrűbe táplált kódok régiek voltak, a rendszer automatikusan felfrissítette magát az újabb adatbázisból, hogy most, harminc évvel utolsó sikeres aktiválása után ismét hűen dekódolja az üzeneteket. - A szent Trónusra! - suttogta Corbec a rúnákra meredve. - Ez már emberi nyelven van, vagy ezt is külön meg kell fejtenünk? - Koordináták - szólt Zoren kurtán. - Így van - helyeselt Gaunt. - Nem tudom ugyan kihüvelyezni őket, de már értem, miért akarták ennyire titokban tartani. - Ez egy navigációs térkép - szólt Milo. - De vajon miféle hely ez? Gaunt nem igazodott ki a rúnákon, de már sejtette, miért választotta ki éppen őt erre a feladatra Fereyd. Csendben fohászkodott, nehogy legrosszabb sejtései váljanak valóra, de... - Menazoid Epszilon! - sóhajtott panaszosan Zoren. EMLÉK

Khedd 1173, tizenhat évvel korábban A kheddiek legrosszabb álmaikban sem számítottak rá, hogy éppen télen indul ellenük átfogó támadás, az űrben sodródó csapatszállítók gyomrában utazó Birodalmi Gárda számára viszont nem volt különbség az évszakok között. Már a hadjárat kezdetén felégettek két klánközpontot a Heort folyó torkolatánál, ahol a fjordokkal szabdalt tengerpart és a jeges síkságok találkoztak, majd rendületlenül haladtak tovább. Széles kotrólapátokkal felszerelt Leman Russ harckocsijaik, elöl sítalpakon, hátul lánctalpon forduló Chimera csapatszállítóik és Hellhoundjaik füstpamacsokat és jégszilánkokat szórva haladtak előre a végtelen jégsivatagban. A gárdisták szürkével és kékkel pettyezett téli rejtőszínű uniformisra cserélték khakiszínű egyenruhájukat, amelyet a Providence Lenticulán vívott harcokban viseltek. Csak az ezüstszínű császári sasok és a Patríciusok bíbor hadijelvénye maradt változatlan. A fősereg előtt haladó felderítők jelentése szerint a gleccseren túl, körülbelül fél kilométernyire egy nomád tábor volt. Aldo Dercius tábornok megállította a hadoszlopot, és vezértankjának lövegtornyára telepedve a hevenyészett térképekbe mélyedt. A tábor olyan volt, mint azok, amelyekkel eddig találkoztak: tizennyolc, csontvázas, bőrrel bevont, boltozatos lakósátor cölöpkerítéssel körbevéve.

Odabent vagy hatvan anahigot láttak. Ezek a hatalmas, röpképtelen futómadarak nevetségesen néztek ki ugyan, de ha a nomádok jól idomították őket, a harcban félelmetessé válhattak. A laza havon gyorsabbak voltak, mint egy Chimera, és természetesen összehasonlíthatatlanul fordulékonyabbak is, olajos tollukat alig perzselte meg a lézersugár, csőrük egyetlen csapásával pedig valósággal ketté tudtak szelni egy embert. A Leman Russ mellett a tank legénysége kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, vizet forraltak koncentrált koffeinadagjukhoz, a tábornok két szárnysegéd-testőre pedig zsírt kent fagymarta arcára és orrára egy kerek, kincstári bádogdobozból. Ezt a módszert a helyiektől tanulták, és tőlük zsákmányolták az anyagot is. Dercius elmosolyodott. Habár a Patríciusok híresek voltak pedantériájukról, és egyesek sznoboknak is tartották őket, nem haboztak arcuk védelmére felhasználni a bűzös faggyút, ha nem volt más választásuk, bár fintorogva masszírozták bőrükbe a gusztustalan matériát. Brochuss segédtisztje zsebre vágta a pléhdobozt, és dróttal betekert fülű csészében forró italt nyújtott fel a tábornoknak, aki hálásan elfogadta. Brochuss, az erőteljes felépítésű újonc egy pillantást vetett a tankon szétterített térképre. - Célpont, uram, vagy ez csak egy csapat nomád vadász táborhelye? - Magam is éppen ezen töprengek... Nyolc napja, amióta csak elhagyták a Heort torkolatát, csupán egyetlen akciót indítottak. Négy napot pazaroltak egy kheddi tábor ostromára, de végül nem találtak odabent semmit, csak néhány helyi rongyos gerilla holttestét. A Birodalmi Gárda oldalán állt a nyers erő, a technikai fölény és a tűzerő, de a helyiek fanatikusan harcoltak hazájukért, és a helyismeretükből is sok esetben kovácsoltak előnyt. Dercius tudta, hogy számtalan, a mostanihoz hasonló győzedelmes előrenyomulás akadt már el véglegesen, amikor a visszavonuló helyiek bevették magukat a csakis általuk ismert vadonba. Semmit sem akart kevésbé, mint évekig itt maradni a Császár háta mögötti jelentéktelen, barátságtalan bolygón, hogy rendőri akciókat indítson egy-két nyomorult partizán ellen. A kheddiek akár hónapokig is elrejtőzhetnek, míg az ő erői lassan demoralizálódnak és kifáradnak. Ha legalább volna egy fővárosuk vagy egy állandó főhadiszállásuk, könnyebb dolga lenne, de a helyiek nomád életmódot folytattak. Szerencsére Slaydo hadúr ígéretet tett, hogy három másik egységet is idevezényel a jantini négyesek és tizenegyesek megsegítésére. Egy-két napon belül meg kell érkezniük. Ismét a térképre nézett. - Ez érdekesnek látszik! - mondta Brochussnak. - Nagyobb tábor, mint az eddigiek, és a hatvan állat is meglehetősen sok. Nagyok a dögök, és mintha harci nyereggel szerelték volna fel őket. - Valóságos csatamének! - nevetett az újonc. Derciusnak tetszett a vicc; éppen ezt szerette Gauntban, a régi őrnagyában is, hogy időnként tréfával oldotta a feszültséget. Félresöpörte az emléket. A múlt ott

maradt a Kentauron. - Ezt nézze! - bökött a térkép egyik pontjára. - Maga szerint mi lehet ez? Brochuss közelebb hajolt. - Talán egy nagyobb sátor, de lehet, hogy csak egy füstfelhő. - Meglehet - mondta a tábornok, és felemelte a térképet, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. - Annyi bizonyos, hogy füstöl ott valami, és középen mintha fény is lenne... Ez egy jelsugárzó, semmi kétség. - A Trónusra mondom, éles a szeme, tábornok úr! - Így van - bólintott derűsen Dercius. - Ezért vagyok éppen én a tábornok! - De vajon mire használhat interkontinentális jelsugárzót néhány nomád vadász? - Nem tudom, de nem is fontos. Ez már egy jelentős tábor, és mi szerencsére éppen a megfelelő helyen vagyunk. Szóljon Saulus őrnagynak, hogy állítsa fel a tankokat sarló-formációban a gleccsertől keletre! A Hellhoundok mennek elöl, a gyalogság söpröget. Megtámadjuk őket. Brochuss bólintott, és visszaszállt a Leman Russba, hogy a komlinken át kiadja a szükséges parancsokat. ♦♦♦ Napnyugta előtt, amikor az első, fagyos-rózsaszín nap a horizont alá bukott, és a második, őszibarack színű még nem kelt fel, a nomád tábor már csak elszenesedett romhalmaz volt. A kheddiek elszántan védekeztek, de a tankok tüze ellen nem tehettek sokat. Legtöbbjük az első sortüzet sem élte túl, lángoló, széttépett holttestük hamarosan merevre fagyott, groteszk pózban meredt elő a szállingózó hó takarója alól. Alig húszan szálltak az anahigok nyergébe, de ez a maroknyi elszánt ember vad ellentámadásra indult. A gyalogosok közül néhányat széttéptek a horgas csőrök, vagy a karmos, háromujjú lábak alatt lelték halálukat, de Dercius gyorsan visszarendelte a gyalogságot, és a hókotró lapátokkal felszerelt tankokat küldte csatába. Az ütközet hamar eldőlt. A kheddi napkelték gyönyörűek voltak. Dercius kivezette tankját a gleccser völgyéből; addig ment előre, amíg meglátta az óceánt. A végtelen víztükör vörösen izzott a napfényben, felszíne alatt krillek és egyéb apró élőlények végeláthatatlan, színes flottái úsztak tova, a melegebb áramlatok sötétvörös sávokkal csíkozták tele a felszínt. A fedélzet komlink-jelet fogott, mire a tábornok sóhajtva visszamászott a tankba, és fogadta az adást. Slaydo hadúr ígért erősítésének érkezését jelentették. A hyrkáni ötösök és hatosok jönnek, a vonal másik végén pedig a hyrkániak komisszárja, Ibram Gaunt beszélt. Örült, hogy ismét láthatja tizenhárom, majdnem tizennégy hosszú esztendő után. Férfi lett belőle azóta, bizonyosan ugyanúgy néz ki, mint az apja. Tudta, hogy a hyrkániakhoz került, és komisszári rangig vitte; figyelemmel

kísérte karrierjét. Nem csak egyszerű tiszt lett tehát, hanem komisszár. Miből lesz a cserebogár! Az apja biztos büszke lenne rá. Jó lesz látni újra a fiút. A történtek ellenére is. ♦♦♦ Gaunt féllánctalpasa a tábornok Leman Russa mellé dübörgött. Dercius megigazította sapkáját és lánckardja szíját, mielőtt kiszállt a tankból. Alig ismert rá a fiúra. Ibram megnőtt, magas, erős, keskeny arcú katonává érett, tekintete akár a lézerfegyverek csóvája. A fekete uniformis, a hosszú viharkabát és a komisszári tányérsapka is kimondottan jól állt neki. - Ibram! - mosolyodott el a tábornok. - Mikor is találkoztunk utoljára? - Évekkel ezelőtt - közölte érzelemmentesen Gaunt. - Az űr nagy, a Birodalom útjai pedig sokfélék, de a lényeg, hogy most mindketten itt vagyunk. A Császár a tudója, mennyire vártam már ezt a pillanatot! Végre szemtől szembe állhatunk. - Én is, Ibram! Öröm téged újra látni! - szólt Dercius, és ölelésre tárta a karját. - Az apám őszinte embernek nevelt, ezért mindent elmondok, kedves Dercius bácsi! - suttogta hidegen a komisszár. - Négy évvel ezelőtt, a Darendarán rájöttem valamire, és azóta sok minden egyébre is. Nyomoztam. Sok információt szereztem. Volt, ami használhatónak bizonyult, és volt, ami nem. Végül azonban világossá vált számomra az igazság, és attól kezdve különösen vártam ezt az alkalmat. Dercius mozdulatlanná dermedt, de végül sikerült megszólalnia: - De Ibram... fiam... miről beszélsz? Gaunt szótlanul előhúzta vészjóslóan duruzsoló lánckardját. - Már tudom, mi történt a Kentauron. Feláldoztad az apámat, csak hogy a saját karrieredet megmentsd! Dercius szárnysegédje közéjük állt. - Vissza, hyrkáni! - dörrent a komisszárra, aki mellett azonnal felsorakozott Tanhaus őrnagy és Kreff őrmester. - A Birodalom komisszárjához beszél, barátom, ajánlom, gondolja át kétszer is, mit akar cselekedni. Brochuss bizonytalanul elhátrált. - És most, hogy ezt a rangot viselem - folytatta, immár Derciushoz intézve szavait -, jogom van igazságot szolgáltatni, ha szükségesnek látom. A Császár rendeléséből fel vagyok hatalmazva arra, hogy magam büntessem meg azokat, akik gyávának bizonyultak a harcmezőn. Dercius előtt összeállt a kép. A szavak ideje lejárt; ő is fegyveréért nyúlt. Ahogy előrántotta lánckardját, azonnal Gaunt felé vágott, aki blokkolta a hirtelen támadást.

Harag és félelem fogta marokra a jantiniak tábornokának szívét. Nem értette, vajon hogy jöhetett rá mindenre a kis fattyú, hiszen senki nem maradt, aki beszélhetett volna. A magabiztosság, amely a kheddi hadjárat kezdete óta eltöltötte, eltűnt, tovaszállt. Annyi év után a kis Ibram rájött mindenre, és habár annyi áldozatot hozott érte, ellene támad! Mintha legrosszabb rémálma vált volna valóra. A lánckardok lecsaptak és hárítottak, szikrákat szórva csapódtak össze a terelővasak és a sűrűn fogazott láncok. Amikor összecsaptak, törött fémfogak repültek szét, akár a repeszek. Dercius a Jant Normanidus Akadémián tanulta ki a vívás művészetét, erről tanúskodtak a rituális sebhelyek arccsontja felett és alkarján. A lánckard persze teljesen más technikát követelt, mint a rapír, hiszen súlya is tízszer akkora volt. A gyors riposztokat lehetetlen volt végrehajtani az ormótlan fegyverrel, és a láncok forgásának iránya és sebessége is nagyban befolyásolhatta a harc végkimenetelét. A tábornok kezdettől tudatában volt mindennek, így kimondottan lánckardra specializálva ismét gyakorolni kezdett, amikor megkapta a Patríciusok feletti parancsnokságot. A lánckarddal vívott párbaj ritka volt ugyan, de korántsem példátlan. Fortélya az acélosan erős csukló, a megfelelő időzítés és az ellenfél megtévesztése volt, hiszen ezzel a fegyverrel a kézben gyakorlatilag szinte lehetetlen volt megváltoztatni a balul sikerült blokkolást. Mindkét csapat katonái köréjük gyűltek. Széles kört alkottak, hogy a szerterepülő szilánkok ne sebezzék meg őket, de mindannyian tanúi akartak lenni a különös látványosságnak. Senki nem lépett közbe; látszott a két férfi elszánt arcán, hogy ez becsületbeli ügy. Dercius függőlegesen sújtott le, félrecsapta Gaunt fegyverét, rést nyitva védelmén, majd haránt irányú vágást indított. Az ezernyi kicsiny fémfog mélyen a komisszár húsába vágott. Hosszú kabátja és a zubbony egy szempillantás alatt átvérzett. Ibram súlyos gyomorsebet kapott. A sebesült férfi kis híján elzuhant. A fájdalom egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy elhomályosuljon a látása, de tudta, ezt a sebet aligha éli túl. Elbukott. Elveszítette becsületét, mint egykoron apját. Ugyanaz az ember rabolta el tőle mindkettőt, a hatalmas, nagyszerű, karizmatikus Dercius, aki egykoron csodálatos mesékkel szórakoztatta otthon, a Manziporon, aki csatahajómodelleket és orkfogakból készült szuveníreket ajándékozott neki. Ő volt, aki egykor a vívás alapelemeit is megtanította neki a fából faragott gyakorlókardokkal. Gaunt emlékezett arra az apró, alig észrevehető csuklómozdulatra, amely mindig meglepte, és amely után sajgó vállal, hátán fekve maradt a padlón. Könnyed mozdulat egy rapírral, de lehetetlen feladat egy lánckarddal... A komisszárnak mégis meg kellett próbálnia. Baljával kiomló beleit visszafogva előrehajolt, és végső erejével megpróbálta a végrehajthatatlant; döfött egy olyan fegyverrel, amit vágásra terveztek.

Dercius arcára mély megdöbbenés ült ki, ahogy a lánckard keresztülszúrta szegycsontját, és gerincét átmetszve a lapockái közül bukkant elő. A továbbra is berregve forgó penge húscafatokat szórt szét. A tábornok élettelenül rogyott a földre. Holtteste a lánckard motorjának ütemére rezgett tovább. Gaunt térdre rogyott, ujjai közül forró vér ömlött a hóra. Még látta, amint Tanhaus aggódó arccal fölé hajol. - Bosszút álltam érted, apám! - motyogta az esti égre, azután elsötétült előtte a világ.

HATODIK RÉSZ

MENAZOID EPSZILON EGY Egyetlen gárdista sem vágyott az Epszilonra. Senki sem menetel szívesen a biztos halálba. Ibram Gaunt komisszár keserű mosollyal gondolt vissza arra, hogy fohászkodott az Absalom üvegcsarnokában, hogy a Szellemeket a Menazoid Sigmán vessék be, ne az Epszilonon. A dolgok azonban alaposan megváltoztak azóta. Ha akkor valaki azt tanácsolja, hogy ezt a poklot válassza, őszintén megdöbbent volna. Persze, lehet, hogy ennek semmi köze nem volt az ő akaratához. Talán csak szerencse és összeköttetések kérdése volt az egész. Mielőtt a Birodalmi Gárda számtalan egysége elhagyta az Absalomot a karcsú űrsiklókon, a hadtestparancsnokok kérvényekkel ostromolták Macaroth hadurat, hogy az ő katonáik részesülhessenek abban a megtiszteltetésben, hogy bevehessék a Menazoid Sigmát. Gaunt csak reménykedhetett abban, hogy Fereyd és láthatatlan hálózata felfigyel törekvésére, és ahogy az Absalom fedélzetén segítségükre küldte a vitriánusokat, úgy itt is elkövetnek majd mindent, hogy szándékai szerint folyjanak az események. Talán a Császár ügynökeinek köszönhette, hogy az Epszilonra vezényelték őket, talán annak, hogy csakis ők jelentkeztek önként a népszerűtlen frontvonalra. Az a lehetőség is valószínűnek tűnt, hogy éppen ellenségeik mesterkedése nyomán érkeztek ide, ahol ellenlábasaik reményei szerint mindannyian elesnek majd. Persze, mindez már keveset számított. Egyhetes logisztikai szünet és eligazítások hosszú sorozata után a Szellemek megkapták új feladatukat. Nekik kellett biztosítaniuk a terepet a Latarii Agyúkutyák, a Ketzok Tizenhetesek, a Samothrace Négyesek, Ötösök, Tizenötösök, a Borkellid Pokolkutyák, a Cadian Hármasok, a Sarpoy Gépesített Lovasság negyvenezer harckocsija előtt. A tanithiakkal együtt vetették még harcba a nyolcadik mordiani hadtestet, az Afghali Portyázók első és harmadik ezredét, az Opudinoti Irregulárisokat, valamint a Vitriánus Dragonyosokat. Gaunt ebből következtethetett volna arra is, hogy baráti szándékok vezérelték mellé hű szövetségese csapatát, de az a tény, hogy a Patríciusok is velük tartanak, és Dravere tábornok vezeti a hadműveletet, óvatosságra intette. Fereyd vagy az ellenségei erősebbek ebben az árnyékháborúban, netán mindez egyszerűen a véletlen műve? Erre a kérdésre csak az idő adhatott választ. A hadúr stratégái hat gyülekezési pontot jelöltek ki egy százhúsz kilométeres síkság középvonala mentén, egy hegyvonulattal szemben, amelyet Egyes Számú

Célpontként jelöltek a térképeken. Négy másik gyülekezési pont egy hatalmas, sós vizű mocsárban volt a Kettes Számú Célpontként jelölt hegyfoknál, ezerötszáz kilométerrel nyugatabbra. A Harmadik Számú Célpont megtámadására kijelölt csapatok három gyülekezőpontja egy óceánba nyúló félsziget volt, kétezer kilométerrel délebbre. A leszállóegységek és űrsiklók jelzőfényei vörösre festették az éjszakai eget. Amikor a gyenge fényű, sápadt helyi nap felkelt, az eget szinte eltakarta a hatalmas armada. Nehéz teherszállító hajók, kisebb, fürgébb személyszállítók érkeztek, magányosan, párokban vagy hármas kötelékekben. A távolban fel-felvillantak az orbitális pályáról ledobott bombák és rakéták robbanásainak fényei. A felszínen katonák, tankok, lövészpáncélosok és teherautók gyülekeztek. A levegő kipufogógáztól bűzlött, a tankmotorok zaja és a hajók hajtóművei elnyomtak minden más hangot. A katonák sátrakat állítottak, és könnyűszerkezetes épületeket emeltek. Főhadiszállás készült. A gárdisták között a Ministorium papjai járkáltak, védelemről és becsületről szóló himnuszokat zengve, áldást osztva. Gaunt kinézett az űrsikló ajtajából. A távolban ott nyújtóztak a hegygerincek, azokon túl pedig az Egyes Számú Célpont. Ha a cinóber kódú adatok nem hazudtak, ott rejtőzött Dravere tábornok győzelmének kulcsa és a Szellemek végzete. Mellette hasas bárka ereszkedett alá, a fedélzetéről Tanithi Egyesek masíroztak ki. Amint orrukból elillant a hajó fém- és üzemanyagszaga, örömmel szippantották be a bolygó hűvös levegőjét. A látszat azonban csalóka volt, az első pár lélegzetvétel után az alattomos gázok fejfájást és szédülést okoztak az érzékenyebbeknek, akik siettek gyógyszert vételezni, amíg megtehették. Gaunt eligazításra sietett. Amint megkapta a direktívákat, csatarendbe szedte embereit, és elindult. Derékig érő, törékeny növényzeten vonultak keresztül. Keservesen szitkozódtak, ha elestek a szívós gyökerekben, vagy ha éles szélű levelek vágtak a bőrükbe. A komisszár a parancs szerint nyugatra fordult. Két kilométerrel mögöttük a szállítóhajók meredek szögben szálltak fel, hogy eltűnjenek a felhős ég felett. A szél messzire hordta a hajtóművek által felvert leveleket. Gaunt a látcsövével tisztán kivehette a három kilométerrel arrébb lévő Mordian Acélgárdistákat, akik éppen csatarendbe álltak. Tőlük két kilométerre északra a Vitriánus Dragonyosok nyomultak előre. A síkságon, amíg a szem ellátott, tömött sorokban meneteltek előre a Birodalom gárdistái. Délre a párhuzamosan haladó csapatok mélyen benyomultak a fennsík területére. A távolban még látták, hogy a szállítóhajók újabb csapatokat és készleteket hoznak. Néha még hallották a hajtóművek zúgását, ha a szél feléjük hozta a hangot. Hamarosan megpillantották a tornyokat. A negyven méter magas, éles szélű sziklákból emelt, szabálytalan formájú építmények egymástól mintegy ötszáz méterre emelkedtek ki a talajból. Ahogy Gaunt jelentést tett róluk a

főhadiszállásnak, hallotta komlinkjén keresztül, hogy a többi előretolt alakulat vezetője is szinte ugyanekkor érte el az objektumokat. A tornyok által határolt alakzatok az egész síkságot behálózták. Az elvékonyodó, majd a csúcsnál ismét vaskosabbá váló alkotmányok akár természetes képződmények is lehettek volna, szabályos - túlságosan is szabályos - elrendezésük azonban rácáfolt a látszatra. Néhány közülük már le is dőlt, hosszú sávban elnyúlt mohos kőtörmeléksáv jelezte csak a nyomát. Gauntot bizonytalanná tette, hogy az eligazításokon csak a hivatalos semmitmondó szöveget hallhatta; a szakértőknek minden bizonnyal nehezükre esett elismerni, hogy semmivel sem tudnak többet a tornyokról, mint bárki, aki áttanulmányozhatta a légifelvételeket. A komisszár Mkoll szakaszát küldte előre, hogy derítse fel a tornyok környékét és az azon túl fekvő völgyeket. Elővette az adattömböt, amelyet már két napja őrizgetett viharkabátja zsebében, és ismét megnézte a kristályból nyert adatokat. A közelében Rawne őrnagy álldogált, arcán morbid vigyorral, lézerkarabélya lazán lógott le a válláról. Gaunt mindent elkövetett, hogy a tiszt ne csatlakozhasson hozzájuk, de az orvosok kijelentették, hogy teljesen egészséges, így a frontvonalon a helye. Árnyéka volt csupán egykori önmagának, amióta a jantiniak különös csuhása megkínozta. Gauntnak hiányzott az egykori nyers modorú, veszedelmes Rawne különösen kiváló vezetési képessége. Feygor, akinek életét - mint annyi más tanithinak is - Dorden mentette meg, szintén jelen volt. Ő testileg tökéletesen ép volt, és pokoli bosszúvágy fűtötte. Mindent megtett volna azért, hogy leszámoljon a Patríciusokkal, és Gaunt félt, ha azok ismét keresztezik a Szellemek útját, Feygor iszonyatos vérengzést robbant majd ki, hiszen Rawne nem lesz képes megfékezni. Gaunt felsóhajtott, szertartásosan ellenőrizte fegyvereit, és éppen Milóhoz fordult, amikor felharsantak a tanithi dudák. A himnusz hangjai beterítették a völgyet, akár a kartácstűz. Megérkeztek. KETTŐ Dravere tábornok városnyi méretű, csatahajókat megszégyenítő páncélzattal rendelkező parancsnoki Leviathanja az Első Számú Célpont felé vonszolta magát hatalmas lánctalpain, a síkságon keresztül. Parancsnoki lakosztályában Dravere éppen függőágyában hintázott. Jó hangulata volt. Macaroth maga nevezte ki az Epszilon-hadművelet élére. A bolond! Éppen itt kap szabad kezet, ahol eljövendő hatalmának zálogát sejti Heldane, az a korcs madárijesztő! Mielőtt megérkezett, Dravere két napot töltött azzal, hogy minden adatot megszerezzen a Menazoid Epszilonról. A sokkal látványosabb Sigmához képest kopár volt, egyetlen hold keringett körülötte, de a sötét erők szentnek tarthatták -

talán az ősi építmények miatt -, mivel különösen ragaszkodtak hozzá. A Káosz-légiók bevették magukat az ősi romvárosokba, és tapodtat sem hátráltak a látszólag értéktelen területekről, sőt még erőik végzetes megosztását is vállalták. Bár a flotta eleinte bombázással akart megsemmisíteni mindent a bolygó felszínén, Dravere éppen azzal a magyarázattal győzte meg Macarothot a szárazföldi offenzíva szükségességéről, hogy így talán kifürkészhetik, vajon miért tartja oly értékesnek ezt a jelentéktelen bolygót az ellenség. Valójában azonban mást akart. A tábornok büszke volt arra, hogy jól gazdálkodik az emberélettel. Most két legyet üthet egy csapásra: elvérezteti Gauntot és csapatát, de ha győznek, nem is kell megszerezni az információt, ami a komisszár birtokában van, elég követnie előrenyomulása vonalát, hiszen bizonyosan arrafelé tart, amerre az ő felemelkedésének kulcsát sejti. Rég elmúlt dél, de a csapatok még mindig nem ütköztek ellenállásba. A gyalogsági és a motorizált egységek egyaránt gyorsan nyomultak előre, ellenséges erők azonban sehol sem mutatkoztak. Úgy tűnt, a Birodalom katonáin kívül egyetlen értelmes lény sem tartózkodik a Menazoid Epszilonon. Dravere rövid üzenetet küldött a mindig megbízható Flense ezredesnek. Amikor végzett, elégedetten hátradőlt, és elmosolyodott. Tudta, hogy ezt a játékot nagy tétben játsszák, de számára ott volt az az ötvenezer gyalogos, aki a parancsnoksága alá tartozott. Az ő életüket bármikor feltette volna a nyerő lapra. ♦♦♦ A második nap hajnalán, amikor visszatért a lakosztályába, elolvasta az éjszakai felderítésekről készült jelentéseket. A csapatok nappal akadálytalanul haladtak előre, éjszakára tábort vertek, és hajnalban ismét mozgásba lendültek. Továbbra sem volt nyoma harcnak. A tábornok nem kételkedett benne, hogy az alárendelt tisztek azonnal értesítenék, ahogy az első lövés eldördül. A főhadiszálláson nyüzsögtek a Flotta, a Gárda és a Munitórium szakértői, rejtjelfejtői és elemzői. Minden beérkező hírt és információt azonnal, heves viták közepette kielemeztek, minden hadmozdulatot feltérképeztek. Dravere elnéző mosollyal figyelte fáradozásukat. Tudta, mindezzel csak saját fontosságukat próbálják hangsúlyozni, hiszen... Hirtelen kiáltás harsant: - Tarantine marsall jelenti, hogy a cadiai és afghali egységeket heves támadás érte a Hármas Számú Célpont közelében. Az első csata. Éppen ideje. Vörös jelzőrúnák gyulladtak meg a térképeken ott, ahonnan a harcokat jelentették. Az ellenséges vonalak felől tüzérségi támadás is érte a csapatokat. Dravere sajnálattal vette tudomásul, hogy a tanithiak még mindig zavartalanul nyomulnak előre a jantini, a vitriánus és a mordian csapatokkal együtt. Az Egyes Számú Célpont felé törekvő katonákat tehát még meg sem kísérelték

feltartóztatni. - Nos, megkezdődött a csata, nagyuram! - szólalt meg valaki a balja felől. Dravere felnézett, és látta, hogy Wheyland, a birodalmi stratéga szólította meg. A kopaszodó, tiszteletet parancsoló külsejű férfi Macaroth hadúr tanácsadóinak vörössel szegélyezett egyenruháját viselte, de Dravere előtt nem volt titok, ki is ő valójában. Egy titkosügynök, egy spion, akit Macaroth küldött, hogy kikémlelje a szándékait. - Mit gondol, Wheyland, mire számíthatunk? A stratéga a térképre nézett. - Attól tartok, uram, ez csak a kezdet. Biztos vagyok benne, hogy az ellenség még tartogat számunkra meglepetéseket. - No igen - gondolkodott el Dravere. - De ez senkit nem ért váratlanul, hiszen mindannyian a legrosszabbra számítottunk, nem igaz? - Így van - bólintott Wheyland, aki nyilvánvalóan észrevette a tábornok szavaiban bujkáló cinizmust. - Ha nem is azonnal, de előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ha ez valóban a Káosz erőinek hídfőállása, ahogy tartottunk tőle, akkor az ellenállás erősebb lesz, mint legrosszabb álmainkban gondoltuk. Jobb lesz, ha lassítja az előrenyomulás iramát, tábornok úr, mert a front így elnyúlik, és csapatai sokkal sebezhetőbbek lesznek. Dravere azt kívánta, bárcsak őszintén közölhetné a stratégával, hova dugja fel a jó tanácsát, de sajnálatos módon ezt nem tehette meg. Ez az ember Macaroth felsőbb köreinek tagja volt, így a sértés rossz vért szült volna. - Régen elmúltak már azok az idők, igaz, tábornok úr? - kérdezte Wheyland. - Parancsol? - nézett vissza rá értetlenül Dravere. - Amikor még mi is a csaták sűrűjében harcoltunk. Mindketten ott kezdtük a pályafutásunkat, nem igaz? Én utoljára húsz évvel ezelőtt vettem részt személyesen is egy ütközetben - merengett a stratéga. - Az eldák elleni hadjáratban, Oldermanxnál. Igaz, a parancsnoklás is bátorság dolga, de néha hiányzik az igazi frontvonal izgalma. Dravere megdöbbent. Maga sem tervezhette volna meg jobban. - Nos, minden ép, egészséges, fegyverbíró emberre szükségem van. Valóban a frontra akar menni, Wheyland? A stratéga mintha meglepődött volna a nagylelkű felajánláson, de kapva kapott az alkalmon. - Soha nem utasítanék vissza egy ilyen lehetőséget. Az ünnepelt Tanithi Egyesek például valósággal lenyűgöznek! Biztos vagyok benne, hogy hasznos tapasztalatokra tehetnék szert mellettük. Ha nincs ellenére, örömmel csatlakoznék hozzájuk! Dravere elgondolkodott. Ha ez itt egy mesterkém, vajon miért olyan átlátszó, mint az ablaküveg? Természetesen Gaunttal akar kapcsolatba lépni, és tudja, hogy gyanús lenne, ha megakadályozná szándékában, egy birodalmi stratégát pedig nehéz nyom nélkül eltüntetni. - Lenne esetleg földi megfigyelő? Úgy vélem, ebben a feladatkörben tudná

legjobban kamatoztatni különleges tehetségét. - Megtisztelő felajánlás, tábornok úr! - hajolt meg a stratéga, és távozni készült. - Magammal vinnék egy Chimera féllánctalpast a tartalék állományból. A testőreim nagyszerű harckocsi-legénységet alkotnak. Természetesen minden fejleményről azonnal értesíteni fogom önt. - Természetesen - ismételte a tábornok szárazon. - Azonnal betápláltatom a kódját a kogitátorokba. Mi lesz a hívójele? Wheyland elgondolkodott, aztán felderült az arca, mintha hirtelen nagyszerű ötlete támadt volna. - Legyen, mondjuk, Sasszárny! Igen, ez jól hangzik! - Nos, akkor jó vadászatot, stratéga! HÁROM Gaunt belehallgatott az üzenetbe, amit Rafflan kommunikációs tisztje fogott el az előző nap délutánján. Világos volt: Dravere üzent Flense-nek, hogy figyelje a tanithiakat. Utasította Rafflant, hogy figyelje tovább a harctéri adatforgalmat. Előtte ott húzódott a tornyok szegélyezte vonal, a Káosz fattyainak rejtekhelye. Erős volt a kísértés, hogy Rawne-t visszaküldje, és utasítsa az útvonal elaknásítására, így rázva le magukról a Patríciusokat, de ebben a háborúban olyan ellenféllel néztek szembe, amely ellen még velük is össze kellett tartania. A két másik célpont közelében már kemény csaták dúltak, és nem tudhatta, miféle ellenséggel kell szembenéznie. Nem kockáztathatta meg azt sem, hogy hátrahagy egy szakaszt; az első vonalakban talán sokkal nagyobb szüksége lehet a katonáira. Gaunt adattömböt vett elő, és a vitriánus harctéri nyelv előre megbeszélt szavait használva üzenetet diktált Zorennek, majd utasította Rafflant, hogy továbbítsa az anyagot. A harctéren minden egységnek megvolt a saját, külön dialektusa, és Gaunt megpróbált előnyt kovácsolni abból, hogy Dravere-nek nem volt tudomása arról, hogy ő tökéletesen ismeri a jantiniakét. - Blane őrmester! - Uram? - Vigye magával a hetedik szakaszt, és alkossanak utóvédet! - Arra számít, hogy esetleg hátba támadnak bennünket, uram? - csodálkozott Blane. - Ez kizárt. Mkoll emberei fedeznek minket a hegyek felől, rajtuk semmi nem juthat keresztül észrevétlenül. - Nem csak egy ellenséggel nézünk szembe! Azt akarom, hogy figyeljék a Patríciusokat is, akik folyamatosan követnek bennünket. A jelszó „Szellemgyártó". Ha ezt mondja, vagy ezt hallja tőlem, az azt jelenti, hogy a jantiniak léptek. Nem akarok a sajátjaink ellen harcolni, de ha rákényszerítenek, nem lesz más választásom. - Értem, uram - felelte komoran Blane. Corbec tájékoztatta a helyzetről a legmegbízhatóbb embereket, és Blane mindenképpen közéjük tarozott. Tudta, mi

forog kockán, ahogy Mkoll és Lerod is. Gaunt kezet rázott az őrmesterrel. - A Császár kísérje útján, uram! - Vesse fénylő tekintetét önre is, őrmester! A közelben álló Milo tanúja volt a párbeszédnek, és rájött, hogy a komisszár a legrosszabbra számít. Kirázta a nyálat a duda fúvókájából, és ismét játszani kezdett. Időközben visszatért Mkoll szakasza a fennsíkról. - Uram, jobb lesz, ha ezt a saját szemével látja! - mondta az őrmester, és a magasba mutatott. A komisszár követte Mkollt. Amikor felértek az egyik magaslatra, kölcsönvette az őrmester látcsövét, és belenézett, de rájött, hogy nincs rá szüksége. Előttük tízezer méter magasra nyúló építmény tornyosult. A kékesfehér gránitba egy arcot faragtak, oldalába pedig lépcsőket vágtak. Mintha magából a zikkuratból nőtt volna ki az emberi fej, mintha a valószínűtlenül nagy arc pórusai lettek volna a sziklák. Gaunt tudta, az Egyes Számú Célpontot látja maga előtt. Nem tudta, mi lehet az építmény célja; lehetett síremlék, szentély, vagy akár város. A kék gránitarcot körbeburjánzotta a romváros, amelyet az írott történelem kezdete előtt nem emberi lények emeltek. - Egyáltalán nem tetszik ez nekem! - fintorodott el Mkoll. - Nekem sem. Éppen ezért nem is közelítjük meg direktben. Balról, a völgy vonalát követve nézünk körül. A levegőben terjengő növényszag kellemetlen bűzzé változott, a komlinkből hallatszó üzenetváltásokból pedig kiderült, hogy a gárdistákon furcsa zavarodottság kezd erőt venni. - Balról? De ez ellentmond a haditervnek! - értetlenkedett Mkoll. - Tudom. - A tábornok nem lesz boldog, ha megtudja, hogy önkényesen lépünk. - Parancsot adtam! - A Császár áldása kísérje hűsége jutalmául, uram! - mondta a megkönnyebbült Mkoll. - Eddig az volt a parancs, hogy fejjel menjünk ennek a kőhalomnak. - Meg is tesszük majd, de nem itt. - Hanem hol? - Két kilométerrel arrébb. A kristály adatai szerint kell ott lennie egy kupolának. Azt keresse meg! - Örömmel, uram! Azt azonban jó, ha tudja, a jantini patkányok csak az alkalomra várnak, hogy nekünk ronthassanak, és egy efféle parancsmegtagadásnál nem kell nekik jobb indok. - Tudom, és teszek is ellene, őrmester! Gaunt egyelőre nem mutathatta ki, de egyre inkább hatalmába kerítette a büszkeség. Kevés parancsnoknak adatik meg, hogy ilyen nagyszerű katonák szolgáljanak alatta, és egyre hálásabb volt tisztjeinek, akik megosztották információikat a többiekkel.

Mkoll és Baru tizedes vezette a Szellemeket a völgyön keresztül, gondosan elkerülve a baljós, kék gránitból faragott gigászt. A kupolát Thark gyalogos találta meg, és azonnal jelentette is a csapatnak. Ezer méter átmérőjű, hagyma alakú dómról beszélt, amely félig a sziklába süllyedt az évezredek alatt. Felületére gyanús szigillumok milliárdjait vésték. Thark halt meg először. Géppuskatűz tépte darabokra. A szemközti sziklapárkányról kezdték lőni a Szellemeket. Lézer, plazma és nehézlövedékek csapódtak be körülöttük. Viszonozták a tüzet. Aratni kezdett a halál. NÉGY Gohl Sendak marsall, vagy ahogy sokan hívták, a Gamma Génorzók Pusztítója elhagyta parancsnoki Leviathanját, és emberei élére állt a fronton. A borkellid ezred páncélos hadoszlopának Leman Russ vezértankját irányította. Egyenesen a Kettes Számú Célpont esőtől erodált kőépületei felé tartottak. Erős fedezőtűz alatt törtek a szentély határa felé. Széles, kőtörmelékkel borított pusztaság feküdt előttük, amelyet át-átszeltek a jellegzetes tornyok által alkotott vonalak. Sendak gyorsabb előrenyomulásra biztatta a mögöttük haladó Oudinot-gyalogságot. Előttük a valaha tapasztalt legerősebb tűz zúdult rájuk a mellvédekről. Sendak éles fájdalmat érzett az orrában. Az a rohadt növényszag kínozta, csakúgy, mint az embereit. Valami nedveset érzett dús bajuszára csorogni. Amikor letörölte, friss vér mocskolta be szürke zubbonyának kézelőjét. A füle is zúgni kezdett, és amikor kiköpte a torkába gyűlő vért, észrevette, hogy a harckocsi teljes legénysége vérző orrát törölgeti, vagy saját vérétől fulladozik. Vibrálni kezdett körülötte a levegő. Amikor kinézett a tank periszkópján, látta, hogy a tornyok felizzanak, majd világítani kezdenek. Az ősi kövek között porfelhő kavargott. - A Császár vérére! - morogta. Rossz előérzete támadt. Odakint egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt két dolog történt. Az addig ártalmatlannak tűnő tornyok életre keltek, közöttük kék és fehér fényből született, negyven méter magas sugárpalástok feszültek szét, akár egy hatalmas, természetfeletti drótakadály. Ha tank került a vonalukba, azonnal ezernyi szilánkká robbant, ha ember, rögvest szénné égett. A sokszög közepén rekedt katonák és harckocsik mozdulatlanná dermedve várták, hogy sorsuk beteljesedjen. A tornyok teteje is megelevenedett. Emberi elme számára felfoghatatlan mágia működhetett odafent is; rózsaszín ködfelhőből kilépve harcosok teleportálódtak elő, és nehézfegyvereiket letámasztva azonnal tüzelni kezdtek a betolakodókra. A Káosz katonái sovány, sorvadt teremtmények voltak, átlátszó,

rongyos leplekbe csavarták vézna testüket, arcukat mocskos csontmaszk takarta. Vezetőik a rettegett, félig mechanikus Káoszgárdisták, az obliterátorok voltak. Sendak kétségbeesett parancsokat üvöltött, de tudta, már elkésett. Jobbján két tankja hatolt egyenesen a tornyok között feszülő halálos akadályokba, hogy aztán repeszek záporában semmisüljenek meg, egy másik pedig a magasból nehézfegyverekkel tüzelő mutánsok áldozatául esett. Sendak ráébredt, hogy az ellenség titokzatos módon páncéltörő fegyvereket telepített teljes hadoszlopa hátába és oldalába. Habár nem értette, milyen technológiával lehettek képesek minderre, kénytelen volt elismeréssel adózni taktikájuknak. Fájdalomtól elhomályosult szemmel felemelte a komlink mikrofonját, és beleordított: - Rosszabb, mint gondoltuk! Szentségtelen tudományt használnak! A tornyok... maguk a halál! Ismétlem, a tornyok halálosak! Páncéltörő rakéta vágódott a tank lövegtornyába. Sendak és a lövegkezelő azonnal szörnyethalt; a marsall letépett karja - élettelen kezében az elnémult komlinkkel - keresztülrepült a harckocsin. A következő másodpercben a tank megpördült a hossztengelye körül, akár egy elhajított játékszer. A lövegtorony tetején landolt a sárban, majd felrobbant. Szerterepülő alkatrészei darabokra tépték a mellette haladó Leman Russt. A megtizedelt harckocsioszlop mögött haladó Oudinot-ezred pánikszerűen menekülni kezdett, de hiába. Nem volt hová futniuk. ÖT A Szellemek arcvonala fölé emelkedő rút kupola mintha tüzet okádott volna a tanithiakra. Lézerpuskák, sorozatvetők, ágyúk és sosem látott fegyverek lövedékei szórták a halált. Akadtak olyan golyók is, amelyek rovarként zúgva, szemmel is követhető sebességgel repültek. Corbec öblös hangon fedezékbe parancsolta egységeit, és elrendelte, hogy viszonozzák a tüzet. Kevés tereptárgy volt alkalmas arra, hogy megoltalmazza őket, a sok évezredes kövek ugyanis szinte elporladtak a rájuk zúduló golyózáportól. - Földre! Hasra! Fedezékbe! - ordította Corbec a kiképzésről ismert vezényszavakat. - Cél, és tűz! Ne vaktában! Pontosan! A hegygerinc tövében Bragg tüzet nyitott rakétavetőjével, Melyr és a többi nehézfegyverzetű gyalogos követte a példáját. Páncéltörő töltetek vágódtak az épület homlokzatába, hatalmas kődarabokat szaggatva ki belőle. Gaunt hason kúszva csatlakozott Corbechez a dombnál. Fejük felett golyók fütyültek, a friss növényszagba égő avar bűze keveredett. - Át kell törnünk! - üvöltötte túl a fegyverdörgést a komisszár.

- Örömmel engedelmeskednék, uram - felelte gyászos hangon az ezredes. De ezen a pergőtűzön soha nem jutunk keresztül! Gaunt tudta, hogy az ezredesnek igaza van. Ismét az adattömböt kezdte tanulmányozni. A régi kódban írt adatok olyan bonyolultak és ködösek voltak, hogy szinte lehetetlen volt értelmezni őket. Most, hogy a saját szemével is látta az objektumot, egyik-másik érthetőbb volt ugyan, és egyvalami egészen bizonyossá vált. - Tartsa a pozícióját! - vetette oda Corbecnek, majd a kövek között, fedezékről fedezékre haladva visszatért a síkságra. Hamar rátalált az egyik éles szélű kövekből rakott toronyra. Megtisztította az aljnövényzettől az alapzat környékét, és reménykedett benne, hogy megtalálja, amit keres. Ott volt. Egy kőlap alatt mély akna rejtőzött. Gaunt a komlinken keresztül bemondta a pozícióját, és magához rendelte Caffrant, Mkollt, Barut, Larkint, Bragget, Rawne-t, Domort és Dordent. Hamar odaértek, és gyanakvó pillantásokkal méregették a mély nyílást. - Művészbejáró... - jelentette ki Gaunt. - A letöltött adatok szerint azon keresztül a katakombákon át az alapokig juthatunk. Kötélre, mászóvasakra és kalapácsra lesz szükségünk. - Ki fog lemenni ebbe az izébe? - hitetlenkedett Rawne. - Mindannyian, és magam megyek előre - felelte nyugodtan a komisszár, majd a komlinken keresztül utasította Corbecet, hogy továbbra is tartsa tűz alatt az épületet. Levette hosszú kabátját, és lánckardját a hátán átvetett hüvelybe tette. Mkoll mászóvasakat vert a kőbe, kábelt tekert rájuk, amit aláeresztett a sötétségbe. Gaunt becsatolta pisztolytáskáját, ellenőrizte, elég szorosan tart-e, és biccentett katonái felé. - Mehetünk. Mielőtt ereszkedni kezdett volna, Mkoll megragadta a karját, és felfelé kimutatott, ahol Vench gyalogos közeledett feléjük sietve. - Blane őrmester üzenetét hozom, uram! Egy Chimera közeledik felénk, és a mi hullámhosszunkon ad. Csatlakozni szeretne hozzánk. A főhadiszállás stratégiai tanácsadójaként azonosította magát, és a „Sasszárny" jelszót használja. Az őrmester azt kérdezi, átengedheti-e. Gaunt kővé meredt a megdöbbenéstől. - A Császár vérére! - nyögte ki végül. A gyalogosok tanácstalanul pillantgattak egymásra, hiszen ritka alkalom volt, hogy Gauntot bármilyen fejlemény váratlanul érje. - Üzenem Rafflannak, hogy lépjen kapcsolatba Blanc-nel! A válasz: igen. Átengedheti. HAT

A zöld páncélzatú és a birodalmi címertől eltekintve jelzés nélküli Chimera feldübörgött a Blane különítménye felőli emelkedőn, megfordult egy párkányon, páfrányféléket morzsolva lánctalpa alá. Gaunt leereszkedett a dombról, majd a páncélos felé indult, és közben éberebben figyelt, mint életében bármikor. Az oldalsó nyílás fémes csattanással tárult ki, és három katona ugrott elő, lézerpuskáikat készenlétben tartva. A Birodalmi Tisztikar elit testőrségének feketepiros csatavértjeit viselték. Tükrös sisaklemezeik eltakarták az arcukat. Hasonló harci öltözéket viselő, a többieknél magasabb, testesebb alak csatlakozott hozzájuk, és csípőre tett kézzel mérte fel a környezetét, amíg Gaunt közeledett. A magas ember feltolta az arclemezét, és levette a sisakját. Gaunt nem ismerte fel, amíg a képből le nem vont néhány évnyi öregedést és némi rárakódott hájt. - Sasszárny - mondta Gaunt. - Sasszárny - felelte a férfi. - Ibram! Gaunt kezet rázott régi barátjával. - Hogyan szólíthatlak? - Wheyland birodalmi stratégaként ismernek errefelé. A fiaim megbízhatóak - mondta a nagydarab férfi, és a katonái felé intett, akik lazítottak a tartásukon. Hívhatsz azon a néven, amelyen ismersz! - Fereyd... - Ibram, nos... Gyorsítsunk a tempón! - Ennél is jobbat tudok. Rögtön a célhoz viszlek. ♦♦♦ A kőkürtő mély volt és szűk. Gaunt időnként mászott, máskor a kötél mentén ereszkedett lefelé, kézzel-lábbal keresve a kapaszkodót az omladozó felszínen. Megpróbálta elképzelni, mi lehetett a hely funkciója; talán egy város volt, egy település, amelyet a sziklába és a szikla köré építettek. A kürtő szellőzőjárat lehetett, vagy légcserélő, és a jelek szerint a mélyben lévő ismeretlen objektumig vezetett. Lába talajt ért. Felegyenesedett, és meglazította a kötelet, hogy a többiek csatlakozni tudjanak hozzá. Az alagút alacsony volt, verejtékszagú párától bűzlött, a mennyezeten kőtüskék meredeztek. - Lézerkarabély! - hangzott fentről a kiáltás. A fegyver hullott a kürtőből, Gaunt pedig elkapta, és azonnal felkattintotta a lámpát, melyet Dorden sebtapasszal rögzített a csőre. Ujját mindvégig az elsütőbillentyűn tartva végigjáratta a fénykört a mocskos, alacsony falakon. Hallotta, ahogy odafent a többiek megkezdik az ereszkedést. Harminc percbe telt, míg mind egy szálig csatlakoztak hozzá. Mindannyian lézerpuskákat markoltak, kivéve Dordent, aki egy fáklyától eltekintve fegyvertelen volt, és Bragget, aki egy géppuskát lóbált. Neki jelentette a

legnehezebb feladatot az ereszkedés: mivel termetes volt és koordinálatlan mozgású, időnként elakadt, s emiatt pánikközeli állapotba került. Larkin halálról és klausztrofóbiáról kárált, a fiatal Caffran rémültnek tűnt, Dorden savanyú képet vágott, Baru megvetően nézett végig társain, míg Rawne hallgatag volt és mogorva. Gaunt elmosolyodott. Jól döntött, amikor őket választotta. Mindannyian kimutatták a félelmeiket és aggodalmukat. Az elfojtott érzelmek általában a lehető legalkalmatlanabb pillanatban törtek felszínre, és az ilyesmi az akció kudarcához vezethetett. Ezek az emberek rendelkeztek a legjobb lopakodási illetve céllövő képességekkel, tűzerővel és orvosi tudással, amit a Tanithi Első és Egyetlen nyújtani tudott. Úgy tűnt, mindannyian tartanak a birodalmi taktikustól és a testőreitől. A katonák kemény, csendes emberek voltak, professzionális könnyedséggel araszoltak le a kéményben. Fáradhatatlanul követték a vezetőjüket, készenlétben tartották fegyvereiket. A csapat lefelé indult a folyosón, kétrét görnyedve az időnként felbukkanó sziklaomlásoknál, megroskadt mennyezeti szakaszoknál. Lámpáik obskurus fény-árnyék kompozíciókat festettek az egyenetlen felszínre. Húsz perccel és kétszáz óvatos lépéssel később egy csöpögő, csillámló barlangba értek, ahol az ősi sziklafalakat mészkő és csillogó ásványi nedvesség borította. A lámpák fénykörében egy tökéletesen illesztett, díszes kőből épült boltív rajzolódott ki. Gaunt felemelte a fegyverét, és jelzésként felvillantotta a lámpáját. - Utánam! HÉT - Látni kívánja önt, uram - mondta a szárnysegéd. Dravere tábornok ezt nem akarta meghallani. Még mindig az előtte lógó ismétlőlemezekre meredt, amelyek a totális, kétségbeesett mészárlást mutatták, amellyé Sendak marsall Kettes Számú Célpont elleni offenzívája változott. Ahogy nézte, újabb lemezek sötétültek el sercenve, vagy homályosodtak és fakultak ki. Erre sosem számított. Ez... ez lehetetlen volt! - Uram? - szólalt meg újra a szárnysegéd. - Nem látod, hogy ez egy válsághelyzet, idióta?! - hördült fel Dravere, körbelendülő karja félreütött néhány lebegő lemezt az útból. - Ezek halomra lőnek minket a második fronton! Időre van szükségem, hogy újabb tervet készítsek! És most azonnal szükségem van a taktikai stábra! - Azonnal összehívom őket - felelte a segédtiszt, a beszéde azonban lassú volt, mintha valami sokkal komolyabbtól tartana, mint a dühöngő parancsnok. Az inkvizítor azonban ragaszkodik hozzá. Dravere egy pillanatig habozott, majd elengedte a hámba épített kapcsolót, és kibújt a függőágyból. Nem szerette az érzést, ami a mellkasában izzott gyűlölte a félelmet. Átvágott a parancsnoki gömbön a kijárat irányába. A

helyetteséhez fordult, hogy utasítsa a parancsnokság átvételére és a taktikai stáb javaslatainak összegyűjtésére, amint azok beérkeznek. - Jelezzen azoknak, akik Sendak erőiből megmaradtak, hogy húzódjanak vissza az A11-23-as felvonulási területre! Értékelést és ellenstratégiát akarok, mire visszaérek! A parancsnoki gömb gyomrába rejtett izolációs tartályhoz rézlétra vezetett. Dravere belépett a gyengén megvilágított terembe, amely tömjéntől és fertőtlenítőszertől bűzlött. Az orvosi diagnosztikator pulzushangon pityegett, a szoba közepén álló ágy fölé húzott légsátor műanyag felszínét halvány gőzfelhő övezte. A vörös, csuklyás műtősruhát viselő orvosi személyzet csendben távozott, amikor belépett. - Látni kívánt, Heldane inkvizítor? - kezdte Dravere. Heldane megmozdult a sátor laza, áttetsző fala mögött. Dravere egy pillantást vetett a csövekre és vezetékekre, amelyek folyadékot szivattyúztak a férfi nyakán tépett borzalmas hasadásból és a koponyája oldalán tátongó borzalmas sebből. A férfi fejét fémből, műanyagból és kötésből álló pólya fedte. - Előttünk van, Lord Hechtor - mondta Heldane, a hangja reszelős suttogás volt csupán. - A cél közel van. Érzem a bábomon keresztül. - Mit tegyünk? - Teljes lendülettel megindulunk. Indítsa el a Patríciusokat! Én fogom őket Gaunt után vezetni. Ez nem alkalmas idő a gyengeségre vagy a finomkodásra. Le kell sújtanunk. NYOLC Halál záporozott a tanithi sorokra a nekropolisz boltíveiről. A lézerlövedékek és az ősi elektromos fegyverek ívelő fullánkjai tömegével repültek lefelé. A levegő a lassabb fémprojektilek nyüszítéseitől volt hangos. Bogáncshoz hasonló lövedékek - amelyek elég lassúak voltak ahhoz, hogy szabad szemmel követni lehessen őket - zúgtak feléjük, akár valami csillámló darázsraj. Ha húst értek, borzalmas robbanást produkáltak. Corbec látott férfiakat szétroncsolódni és szétmállani, ahogy találatot kaptak a lövedéktől. Másokat megnyomorítottak a szétrepülő szilánkok, ahogy a gonoszul megtervezett lőszer a közelükben kőbe vagy fémbe csapódott. Egy tüskés lőszer csapódott Corbec búvóhelyétől nem messze a gyepbe, és inaktívvá vált. Az ezredes késheggyel kiemelte a földből, és tanulmányozni kezdte. Fakó fémkörte volt, előremutató, egymást átfedő fémötvözet levelekkel. A lövedék végén az üvegcsappantyú megfeketedett, megolvadt maradványai árulkodtak a meghajtás módjáról. Egyszerű vetőcsövekből indították, állapította meg Corbec, a hajtóanyag akkor kapott gyújtást, amikor az ütőszeg összetörte az üvegkapszulát. Lopakodócsuklyájának sarkával megfordította a lövedéket. Gonosz és találékony módon, a leveleken barázdák voltak, hogy becsapódáskor szétmálljanak, és repeszfelhőt alkossanak. A fémlevelek enyhén csavarodtak, ami

arra utalt, hogy a vetőcső huzagolt volt. Corbec a maga részéről még nem látott ennél vadabb, kiszámítottabb és groteszkebb gyilkolóeszközt. Felsóhajtott, ahogy a tűzvihar elsöpört felette. A beszivárgó csapatról azóta sem érkezett hír, és csak Gaunt titkos céljainak ismerete csillapította a nagy kockázatú taktika miatt érzett félelmét. Corbec kapcsolatba lépett a szakaszvezetőivel, s utasította őket, hogy az emberek nyomuljanak előre, és szerezzenek meg minden négyzetcentimétert, amit csak tudnak. Kétezer lézerkarabély és nehézfegyver tüze söpört végig a halmon. Az alkóvokkal szegélyezett mellvéd omladozni, roskadozni kezdett az össztűz nyomása alatt, de a viszonttűz éppoly erős volt, mint korábban. Mahan, Corbec egységének kommunikációs tisztje az ezredes melletti lövészárokban guggolt, és folyamatosan beszélt a komlink mikrofonjába. Ő továbbította és dolgozta fel a különböző egységektől érkező hadijelentéseket. Hirtelen hátrahajolt, megragadta az ezredes gallérját, és miközben közelebb húzta, a füléhez tartotta a fejhallgatót. - ...a halál! - hallotta Corbec. - A tornyok halálosak! Mahanre meredt, aki az információt az adattömbjébe kódolta. - A Harmadik Célpont bemérve - mondta komoran Mahan, és kódcsomagok formájában továbbította az üzenetet komlinkje kézibeszélőjén keresztül. - Sendak halott... A rohadt életbe, a hírek szerint mindannyian halottak! Dravere teljes visszavonulást rendelt el. A tornyok... Corbec megragadta az adattömböt, és tanulmányozni kezdte a szöveget, amelyet Mahan közvetlenül a Főparancsnokságtól kapott. Villódzó, bizonytalan körvonalú képek voltak, amelyeket Sendak utolsó adásából vágtak ki. Látta a tornyokat, amint életre kelnek, földre engedve pusztító energiájukat, és látta a tetejükön megjelenő ellenséges erőket is. Ösztönösen felnézett a hozzájuk legközelebb eső tornyokra. Ha itt is ugyanez történne, hasonló sors várna rájuk is... Abban a pillanatban, hogy átfutott az agyán a gondolat, rémült jelentések áradata öntötte el a kommunikációs vonalakat. A tornyok a Kettes Számú Célpontnál is működésbe léptek. Tarantine marsall elég figyelmeztetést kapott a harmadik felé történő előrehaladás tapasztalataiból ahhoz, hogy védelmezni tudja csapatai előrenyomulását, de így is komoly veszteségeket szenvedett. Erői nagyjából épek maradtak, de a roham megtört. - Szentséges Feth! - sziszegte Corbec, és nyílt kapcsolatra állította mikroadóját. - Minden Szellemnek, aki húsz méternél közelebb tartózkodik egy toronyhoz! - kiabálta. - Használjanak fel minden hozzáférhető muníciót, de pusztítsák el a tornyot! Tegyék, mindannyiunk érdekében! Válaszjelzések feleseltek vele, és üvöltenie kellett, hogy meghallják. - Most! Azonnal! Gyerünk! Kétszáz méternyire, a lejtőn Varl őrmester szakasza reagált a legsebesebben - rakétavetőiket a legközelebbi két torony ellen fordítva láng- és földgejzír

kíséretébe összeroskasztották őket. A Corbec pozíciójától balra lévő Folore és Lerod szakaszai követték a példájukat. A környéken hét-nyolc torony semmisült meg. Curral őrmester egysége, amelyet a fő védelmi erők hátvédeként osztottak be, rakétákkal rombolta a lenti tornyokat. Kőpor és elszenesedett növényi maradványok felhője lebegett a felforrósodott levegőben. Jelentés érkezett Hasker őrmestertől, akinek egysége elvesztette valamennyi nehézfegyverét az első összecsapás során. Hasker fürtösgránátokkal és csőbombákkal aknáztatta alá a szektorában lévő tornyokat. Corbec mellett Mahan épp mondani készült valamit, de a mondat meglepetten félbeszakadt, és a katona a lecsorgó, friss vért kezdte törölgetni a felső ajkáról. Corbec meleg folyadékot érzett csorogni az orrából, és érezte a levegő beteges rezgését. Mahan megrázta a fejét, igyekezett visszanyerni az önkontrollját, miközben vér szivárgott az orrából, majd összerándult, ahogy a magas frekvenciájú zörej belesikoltott a fülébe a fejhallgatóján keresztül. A dobhártyái majd beszakadtak. A katona fintorgott, felkiáltott, és letépte magáról a hangszórókat. Túl magasra emelkedett. Egy szakállas lőszer találta el, amint felegyenesedve fejét és vállát fedezék nélkül hagyta. Teste deréktól felfelé vöröslő cafatokká változott. A hátán hordott kommunikációs egység felrobbant. Corbecet beborították a véres darabok, és kapott egyet a Mahan szegycsontjával ütköző lövedék járulékos repeszei közül a bordái közé. Corbec levegő után kapkodva a földre roskadt. A fájdalom elviselhetetlen volt. A törött fémlemez mélyen a bordái közé hatolt, és megsértette valamelyik belső szervét. Vértócsa terjengett az aljnövényzet gyökereinél. Az agóniával küzdve felpillantott. A szúró légzés és az orrvérzés csak egyetlen dolgot jelenthetett. Éppen elég hadjáratot harcolt végig a Káosz ellen ahhoz, hogy felismerje az ezerszer is elátkozott jeleket. Az Elsődleges Célpont aktiválta a tornyait. Kétrét görnyedve, vérszennyes ujjakkal fogva az oldalát végignézett a támadóvonalon. A Szellemek elég tornyot romboltak le ahhoz, hogy megszakítsák a láncolatot. Beteges, halvány fehér fényű energianyaláb vágott ki a nekropolisz belsejéből, tapogatózó csápok keresték az átjátszótornyokat, amelyek többé nem voltak a helyükön. Corbec utasításainak köszönhetően az ellenség borzalmas védelmi hálója megszakadt. Az átjátszó tornyokkal való kapcsolat híján a nekropoliszból kiáramló pokoli energia megingott, majd visszazúdult a városra. Az ellenség saját, torz fegyverei nagyobb kárt tettek a város védelmében, mint amennyit Corbec regimentje egyhónapos folyamatos tűzzel okozhatott volna. Mesterséges fennsíkok robbantak fel és roskadtak össze, ahogy a zabolázatlan energia visszazúdult a halott városra. Gránitszilánkok csaptak ki a felemelkedő tűzgömbökből, az emelvény egész szakaszai megcsuszamlottak, akár a jégmezők, és mélyen húzódó alagutakat tettek láthatóvá. A tanithi vonalon Hasker szakasza nem bizonyult olyan szerencsésnek, mint

a többi. Az aknamunkák csak részben voltak készen, amikor a védelmi rendszer működésbe lépett. Az ötven katona többsége, köztük Hasker és Dorain, a perzselő energiamezőbe került, és elégett. Hasker végül mégis bosszút állt, mivel a tornyok energiája felrobbantotta a munícióját. A párhuzamos detonációk megreszkettették a domboldalt, recsegő tornyok dőltek le a lángok közepette. A visszacsatolás még ennél is hatalmasabb pusztítást okozott: a villódzó, ragyogó fénycsáptömeg visszatekeredett önmagára, s ahogy a tornyok összeroskadtak, visszacsaptak a nekropoliszra. Az ellenséges fegyvertűz csillapodott, majd teljesen abbamaradt. Corbec a saját és Mahan vérétől csatakosan, lihegve feküdt. A harctéri felszerelésből nyomókötést kerített, a sebre tapasztotta, és három korty vízzel együtt leküldött néhány, az elsősegélykészletéből előhalászott fájdalomcsillapító tablettát, mialatt a Kegyes Gyógyulás Litániájának egy részletét mormogta. Többet vett be, mint a javasolt adag, ezzel tisztában volt. A látása elhomályosodott, de érezte, hogy az ereje visszatér, és a fájdalom eltompul. A bordája és a mellkasa lüktetett, de majdhogynem élőnek érezte magát. Eléggé élőnek ahhoz legalábbis, hogy működjön, bár elméje mélyén tudta, hogy az egész nem több, mint egy nagy, végső erőfeszítés. Nyolc tabletta maradt a készletéből. Zsebre vágta a dobozt, hogy könnyen hozzájuk férjen. Egyheti adag, de egy órán belül elhasználja, ha úgy adódik. Harcolni fog, míg a kín és a halál keresztülrágja magát a fájdalomcsillapító által emelt falakon, és le nem gyűri tudatát. Talpra küzdötte magát, felemelte a lézerpuskáját, és bekapcsolta a mikroadóját. - Corbec a tanithi Szellemeknek... Előre! KILENC A távolabbi hegygerincen túl Draker Flense ezredes és Patrícius egységei látták a hegyeket és a felhők körvonalait megvilágító robbanások villódzását. Sötétedett. A robbanások, amelyek túl nagyok és túl hangosak voltak ahhoz, hogy bármelyik felszíni, a Gárda által használt fegyvertől származhassanak, lökéshullámokkal szurkálták a levegőt. Defraytes, a rádiósa, Flense mellett állt. Kézibeszélője lemezét az ezredes felé nyújtotta. A lemezen a Parancsnokság összegyűjtött adatai sorjáztak végeérhetetlen litánia gyanánt. Flense olvasni kezdte a jelentéseket. Körülötte szürkületi pillangók röpködtek, a szellőben halkan susogott a fű. A tanithiak kemény ellenállásba ütköztek, de a többi célterületen harcoló alakulatok figyelmeztetéseinek köszönhetően sikerrel áttörték a Káosz védvonalait, és legyűrték az ellenállást. Azok a dörejek, amelyek még most is felhangzottak a hegy irányából, az ő győzelmük hangja volt. - Uram? - szólalt meg Defraytes, maga elé tárva adattömbjét. Egy

Dravere-től származó, harci kódú üzenet tompa rúnái formálódtak a matt képernyőn. Flense átvette, és a lemez elé tartotta a pecsétgyűrűjét a dekódoláshoz. A gyűrű pecsétje elfordult, fénysugarat küldött az adattömb kódolóaljzatába. Bíbor besorolás, csak az ő részére. Az üzenet figyelemreméltóan célratörő és egyszerű volt. Flense engedélyezett magának egy pillanatnyi mosolyt. Az emberei felé fordult, akik kettős sorokban álltak. A közelben álló Brochuss őrnagy félig leeresztett szemhéjai alól figyelte a parancsnokát. Flense aktiválta a mikroadót. - Jant Normanidus Egyes harcosai, a parancs megérkezett! A tényekre támaszkodva nagyra becsült parancsnokunk, Lord Dravere generális bizonyítottnak látja, hogy Gaunt komisszár és úgynevezett Szellemei Káosz-fertőzöttek. Ők, és egyedül ők jutottak át a Káosz védvonalain, amelyek megállították Senak és Tarantine marsallt. Lord Dravere generális megadta nekünk a kegyet, hogy mi legyünk, akik megbüntetik őket. Elégedett mormogás hallatszott a sorok közül. Flense megköszörülte a torkát. - Hátulról kapjuk el őket. Ne gondoljatok rájuk szövetségesként vagy akár emberként! Bemocskolódtak örökös ellenségünk rút gonoszságával. Szembeszállunk velük, és megsemmisítjük őket. Flense felemelte a kezét, és a magaslat teteje irányába fordult. Intett, hogy elrendelje az előrenyomulást. Tudta, az emberei követni fogják. TÍZ A fény elhalt. Gaunt letépte a lámpát a lézerkarabély csőtorkolatáról, és eldobta. Dorden mellette állt, egy másik lámpát nyújtott felé. - Még nyolc - mondta az idős orvos, és elővett egy tekercs ragasztószalagot. Egyikük sem akart beszélni a sötétségről. A Gárda által használt lámpák mindegyike elvileg hatszáz órán keresztül képes volt fényt szolgáltatni, ennek ellenére kevesebb mint két óra alatt a náluk lévő húsz eszköz java részét már kimerítették. A nekropolisz alvilágában olyan sötétség lakozott, amely felzabálta a fényt. Gaunt megrázkódott. Ha ez a hely képes arra, hogy kiszipolyozza a lámpák energiaforrásait, bele sem mert gondolni, mit művelhet az emberi testtel. Folytatták az előrenyomulást. Legelöl a felderítők, Mkoll és Baru mentek csendesen, az irányok nélküli sötétségben szinte láthatatlanul, aztán Larkin és Gaunt következett. Gauntnak feltűnt, hogy Larkin egy ősi tűzfegyvert cipel a lézerpuskája helyett, egy egzotikus felépítésű, hosszú csövű vadászpuskát. Elmondták neki, hogy ez volt az a mordály, amellyel Larkin leterítette Heldane inkvizítort, így ez lett a szerencsefegyvere. Nem ez volt a megfelelő idő, hogy megrója a férfit ostoba babonái miatt, Larkin mentális egyensúlya így is egy

hajszálon függött. Csak remélni tudta, hogy tűzharc esetén a különös fegyver tűzgyorsasága összehasonlítható lesz egy lézerpuskáéval. Mögöttük Rawne, Domor és Caffran lépkedett fellámpázott lézerpuskájukat készenlétben tartva. Domor átvetette a vállán keresője szíját arra az esetre, ha aknák után kell kutatni. Dorden követte őket, utána pedig Bragg következett a masszív géppuskával. Mögöttük Fereyd haladt, a még mindig névtelen, lehajtott sisaklemezű testőreivel, hátvédként. Gaunt megálljt jelzett, míg a felderítők újra felmérték a környezetüket, és átkutatták az előttük lévő alagutakat. Fereyd közelebb lépett. - Rég találkoztunk, Ibram... - mondta lágyan, suttogva. Nem akarja, hogy az emberek meghallják - gondolta Gaunt. Nem tudja, mennyit mondtam el nekik. Még azt sem tudja, én mennyit tudok... - Igen, bizony rég... - felelte, szorosabbra húzva a puskája szíját, miközben a halvány lámpafényben Fereyd kiismerhetetlen arcát fürkészte. - Alig jutott időnk a köszönésre... Már megint benne vagyunk. Nyakig. - Akárcsak a Pashenen. - Akárcsak a Pashenen - felelte Gaunt egy mosolyárnyékkal. - Úgy nézem, mindig menet közben kell kitalálnunk a dolgokat. Fereyd megrázta a fejét. - Nem, ezúttal nem. Ez túl nagyszabású. Az, ami a Pashen Kilenc-hatvanon történt, ehhez képest gyakorlat volt. Az igazság az, Ibram, hogy hónapokon keresztül együtt dolgoztunk, csak nem vetted észre. - Egyértelmű értesülés nélkül nehéz volt biztosan tudni bármit is. Először ott voltak a Pyritek, amikor kijelöltél őrizőnek ahhoz a rohadt kristályhoz. - Ellenezted? - Nem - felelte Gaunt kemény és rideg hangon. - Soha nem tagadnám meg a Trónus szolgálatát, még egy ilyen mocskos árnyháborút sem, mint ez. De elég komoly feladatot borítottál rám. Fereyd elmosolyodott. - Tudtam, hogy képes vagy rá. Kellett valaki, akiben megbízhatok. Valaki, aki... - Valaki, aki része volt barátaid és bizalmasaid bonyolult hálózatának? Valaki, aki azok közé tartozik, akinek a segítségét bárhol, bármikor igénybe veheted? - Kemény szavak ezek, Ibram! Azt hittem, barátok vagyunk. - Azok vagyunk. Te ismered a barátaidat. Magad teremtetted őket. Csend támadt. - Mondj el nekem mindent... a kezdetektől! - Gaunt kérdőn vonta fel a szemöldökét. - Úgyis tudod már az egészet, nem igaz? - vont vállat Fereyd. - Darabkákat. Morzsákat. Volt pár tippem, segített a megérzésem is... De szeretném az egészet hallani. Fereyd letette a lézerpuskáját, lehúzta a kesztyűjét, és megropogtatta a

kézbütykeit. A gesztus láttán Gauntnak mosolyogni támadt kedve. Wheyland taktikusban a kémfőnök mesterségbeli tudásának köszönhetően egyetlen részlet sem emlékeztetett arra a Fereydre, akit a Pashen Kilenc-hatvanon ismert meg. De most itt egy kis gesztus, egy idioszinkrázia, amelyet még a legkörültekintőbb álca sem tudott elfedni. Ez megnyugtatta a komisszárt. - Általános birodalmi gyakorlat egy titkosügynök számára, hogy létrehozzon egy titkos hálózatot, amely az alárendeltjei mindegyikét megfigyeli. Macaroth óvatos, nem is ok nélkül: valóban sok árnyék van, amelyektől érdemes félnie. Slaydo választása nem volt népszerű. Sokan megvetik őt. Dravere leginkább. A hatalom megront, a hatalomvágy pedig még inkább. Az emberek csak emberek, s mint ilyenek, esendőek. Én annak a hálózatnak a része voltam, amelyet Macaroth arra szánt, hogy figyelje és ellenőrizze a Hadjárat tisztjeit. Dravere büszke ember, Ibram, és nem tűri, ha ilyen módon packáznak vele. - Ezt már korábban is mondtad. A pokolba, még idéztelek is az embereimnek! - Elmondtad nekik? - kérdezte Fereyd gyorsan, éles pillantást vetve Gauntra. - Csak a tiszteknek. Csak annyit, hogy bizonyos lehessek abban, velem tartanak. Éppen csak annyit, hogy előnyükre fordíthassák, ha úgy alakul. Igazság szerint mindent elmondtam, amit tudok, ami azért elég kevés. A cél, a cinóber kódú trófea... Ez volt az, ami mindent megváltoztatott, nem igaz? - Persze! Még a hozzá hű regimentekkel együtt sem remélhetné, hogy a siker esélyével szállhasson szembe hőn szeretett hadmesterünkkel. De ha lenne valamije, egy nagy előnye, amivel Macaroth nem rendelkezik... - Például egy fegyver! - Például egy hatalmas, igazán hatalmas fegyver. Nyolc hónappal ezelőtt a hálózatom egy része hírt adott róla, hogy Dravere saját titkosszolgálata belebotlott egy nagyon jelentős dologról szóló pletykába. Nem tudtuk, hol, nem tudtuk, hogyan, csak sejthetjük az erőforrás és az áldozat mennyiségét, amelyet az ügynökei arra fordítottak, hogy megszerezzék az adatot. Valahogy megtették. Egy felbecsülhetetlen értékű ősi kincs, cinóber szintű titok, amelyeket az űr távoli és rettenetes mélyéből kapartak össze, és pszitől psziig, ügynöktől ügynökig adva eljuttattak a tábornoknak. Természetesen nem lehetett nyíltan küldeni, különben Macaroth elcsípte volna. Az sem volt lehetséges, hogy közvetlenül küldjék, mivel ellenséges területről származott. Útja utolsó szakaszán, amikor a Nubila-ködtől a Pyritekig küldték, sikerült nyomon követnünk és elfognunk az üzenetet, eltérítve Dravere ügynökeitől. Ekkor került a te birtokodba. - És a tábornok emberei azóta is kétségbeesetten próbálják visszaszerezni. Fereyd bólintott. - Mivel számított rá, hogy megszerzik, Dravere meglehetősen nagy kerekeket mozdított meg. Felismerte a jelentőségét, és azt a helyet is, amelyre hivatkozott. Amikor végre a mi kezünkben volt, nem engedhettük, hogy Dravere visszaszerezze. De nem voltunk olyan pozícióban sem erőnket, sem távolságunkat tekintve, hogy begyűjtsük. Ezért eldöntöttük - igazság szerint én

döntöttem el -, hogy futni hagyunk vele, abban a reményben, hogy eljuttatod hozzánk, mielőtt Dravere és szövetségesei markába kerülne. - A képességeimbe vetett bizalmad több mint rémítő, Fereyd! Én csak egy sárdagasztó vagyok, egy gyalogsági parancsnok. - Te is tudod, hogy jóval több vagy ennél. Egy megkérdőjelezhetetlen becsületű, hűséges hős, intelligens és kíméletlen... Egy vagy a Slaydo hadúr által kiválasztott kevesek közül, akire a hírnév ragyogása elég erősen süt ahhoz, hogy Dravere csak nehezen állíthasson félre. Gaunt felnevetett. - Ha a megölésemre tett kísérletek az utóbbi időben nem voltak közvetlenek, egyáltalán nem akarom tudni, milyen az, ha a próbálkozás direkt! Fereyd metsző pillantást vetett régi barátjára. - De megtetted! Egészen idáig eljutottál! A helyzet magaslatán állsz, és közel a célhoz, ahogy sejtettem! Mindent megtettünk, amit tudtunk, hogy a színfalak mögött megkönnyítsük az előrejutásodat, és hogy a segítségedre legyünk. Az, hogy a tanithiakat az itteni frontra küldték, egyáltalán nem a véletlen műve. És szerencsés vagyok, hogy képes voltam a saját álcámat mint taktikai tanácsadót úgy kihasználni, hogy elég közel tudjak jutni, és csatlakozhassak hozzád. - Nos, most itt vagyunk, elég közel a célhoz, és már majdnem a markunkban van a... kincs? - Gaunt meglendítette a puskáját, és felkészült az indulásra. - Láthatom a kristályt, Gaunt? Talán ideje lenne, hogy elolvassam a tartalmát... ha már együtt dolgozunk az ügyön. Gaunt megpördült, és szemében lassan realizálódó felismeréssel meredt Fereydre. - Nem tudsz róla, ugye? - Tudok? - Nem tudod, miért kockáztatjuk itt az életünket? - Azt hitted, tudom? Még Macaroth és szövetségesei sem biztosak benne. Abban az egyben vagyunk biztosak, hogy ez a valami képessé tenné Dravere-t arra, hogy elsöpörje a hadjárat vezérkarát. Amennyire tudom, te vagy az egyetlen ember, aki dekódolta. Csak te tudod, és azok az emberek, akikkel hajlandó voltál megosztani az információt. Gaunt nevetni kezdett. Kacaja végigvisszhangzott az alacsony kőalagúton, és hallatán mindenki meglepetten nézett körbe. - Akkor el kell neked mondanom, Fereyd, hogy éppen olyan rossz a helyzet, mint vártad, mert... Mkoll éles füttyentése belefojtotta a szót. Megpördült, súlyba emelte a fegyverét, és a feketeségbe meredt. A lámpája máris halványodni kezdett. Valami megmozdult előtte a sötétben, motozó zaj hallatszott. Egy szakállas lövedék villant el az összeránduló Larkin mellett a semmiből, lustán zümmögve, és a folyosó kőfalába csapódott. Domor sikoltozni kezdett. A repeszek megvakították, az arcát vér borította.

Gaunt öt lövést eresztett meg a sötétségbe, és hallotta a zörgéseket, ahogy Bragg forgócsöves géppuskája felpörgött mögötte. A csapat tüzelési pozíciót vett fel az alagút falai mentén. Eljött a végjáték ideje... - gondolta Gaunt. TIZENEGY Az orvosok, papi talárként viselve vörös műtősköpenyüket, arcukat fátyolszövettel fedve, halkan lépkedtek a Leviathan izolációs részlegében. Újraindították a diagnosztikatorokat, és halkan elmormolták a gyógyító igéket. Heldane tudta, hogy ők a legjobbak a Segmentum Pacificus flottájának kötelékében. Amint Dravere tudomást szerzett az inkvizítor sérüléséről, tucatnyi embert irányított át saját orvosi személyzetéből. Az orvosok ténykedése keveset számított, ezt Heldane bizonyosan tudta. A közelről kilőtt karabélylőszer szétroncsolta a nyakát, a bal vállát és a kulcscsontját, a bal arcát és a gégéjét. A kórterem életfenntartó berendezése és a Császár kegye nélkül már halott lenne. Hátradőlt az ágyán, amennyire a nyakába és mellkasába fúródó vezetékek és csövek lehetővé tették. A steril sátor műanyag borításán túl látta a pislogó, szivattyúzó berendezéseket réz hordkocsijaikon, amelyek életben tartották. Látta a saját testéből származó sötét folyadékokat, amint ki-be csorognak a centrifugákba, alumíniumkeretekkel megtámasztott csöveken átfolyva. Húsz másodpercenként egy az arccsontjaihoz rögzített kecses, skorpióformájú szerkezet fújt fertőtlenítő permetet a nyílt sebre ívelt fullánkjából. Nyugtató füst szállt fel a füstölőkből. A műanyag fátylon keresztül a mennyezetre meredt, a fekete-fehér, cikcakkos mintát bámulta. ♦♦♦ Elméjével, csodálatos elméjével, amely képes volt követni a képtelen tér mértékegységeit, és ép tudott maradni az immatérium teljes fényében is, átfogta a csont és az obszidián egymásba fonódó derékszögeit. Az örökkévalóság rejtőzött a mintázatban. Pszichikailag túllépve megtört fizikai testén, megnyitotta a mintát, s áttört a fény és a sötétség absztrakt birodalmán, azokon a kapcsolókon, amelyek magát a realitást irányították. Fény, összefonódva a sötétséggel. Ezt szerette. Tudta, mindig is tudta, hogy az ő helye valahol a fény és a sötétség között húzódó árnyékfoltokban van. Amikor belépett ebbe a köztes térbe, az magába fogadta és átölelte őt. Oly módon megértette, ahogy a Császár bizonyosan nem érthette meg az emberiség Világossága és az ellenség Sötétsége közötti csodálatos területet. Nyilvánvaló, mégis könnyen eltéveszthető határvonal... Mint az Emberiség Birodalmának bármely hű fia, szívvel-lélekkel küzdött a feketeség ellen, de nem a tiszta és kíméletlen fényben állva. A kettő közötti árnyék, a szürkeség volt az ő területe. A

Császár és örököse, Macaroth figyelmen kívül hagyta ezt a részletet, ebben rejlett a gyengeségük. Dravere azonban látta, ezért Heldane akaratának minden erejét az ő szolgálatába állította. Miért érdekelte volna, ha a fegyvert beszennyezte a Káosz, vagy akár belőle származik? Így is a Sötétség ellen lehet fordítani. Ha az emberiség életben akar maradni, a környezetéhez kell igazítania a nézőpontját, be kell lépnie az árnyékokba. Ez volt az, amire Heldane kilencven éve tartó inkvizítori szolgálata alatt rájött. Az emberiség politikai és irányítási beidegződéseit el kellett fordítani a Földi Trónus begyepesedett uralmától. A külső sötétség túl mélységes és túl pusztító volt ahhoz, hogy gőgösen fel lehessen lépni ellene. Gyengesége ellenére Heldane lustán átlapozta a körülötte lévő orvosok elméjét. Tudta, hogy félnek tőle, ahogy azt is tudta, hogy páran visszataszítónak találják nem emberi külsejét. Egy Guylat nevű orvos állatként merészelt tekinteni rá, olyan fenevadnak tartotta, amit a legnagyobb elővigyázatossággal kell kezelni. Heldane örömmel dolgozott Guylat előítéletein, és időről időre nyomtalanul becsusszant az elméjébe, ingerelve egykét szinapszist, amitől az orvos rohanvást távozott a latrinák felé, vagy hányingertől űzve, vagy a székletét visszatartva. Használható elmék. Ezek voltak Heldane kedvenc játékszerei. Újra kikémlelt, átvergődött a tompákon, pontosan érezve azok korlátait. Két szanitéc beszélgetett halkan az ajtónál, úgy gondolták, az ágyban pihenő beteg hallótávolságán kívül. Egyikük azt állította, az agya olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy eszelősként kell élnie, ha egyáltalán megmarad. Társa buzgón helyeselt. Féltek tőlem. Helyes! - vigyorodott el Heldane. Eleget edzette az agyát. Szabad volt, és működött. Képes volt végrehajtani a feladatát. Összehúzta vastag szemöldökét, majd behívta az egyik orvost. Az orvos bizonytalanul közelítette meg Heldane-t, maga sem értette, hogy miért emelte fel a műanyag sátor szélét. „Szükségem van egy tükörre" - sugallta neki Heldane. Az orvos bólintott, kiment a sátorból, majd rögtön vissza is tért egy kerek orvosi tükörrel a kezében. Heldane a jobb kezébe fogta, egyetlen épen maradt végtagjába. Egy futó gondolattal elbocsátotta az orvost, aki visszatért a korábbi elfoglaltságához. Heldane felemelte a tükröt, belenézett, futó pillantást vetve koponyájára, vicsorgó szájára, a véres sebszélekre és az orvosi műszerekre, majd a tükörbe meredt. Egy húsbábu elkészítése nem tartozott az egyszerű feladatok közé. A fájdalom bonyolult fókuszálását követelte meg, valamint mély meditációt. A húsbábu elméje olyanná vált, mint egy zárszerkezet, amely csakis készítője pszichikai kulcsára vár, hogy kinyíljon. A folyamat véghezvihető közvetlenül az elme használatával, bár a műtét és a pengék tökéletes használata komoly segítséget jelentett. Heldane élvezte a munkáját. A fájdalom megfelelő alkalmazásával, valamint az elme válaszainak finom hangolásával bármelyik embert képes volt szolgává

alakítani, akarat nélküli bábbá, melynek szemein és fülein keresztül ő maga érzékelhetett, amely testét tetszése szerint irányította. A tükröt használta, hogy megidézze a húsbábuját. Addig összpontosított, amíg a tükörben feltűnt az áttetsző, ködös körvonalú arc. A húsbábu engedelmeskedik majd a parancsának. A húsbábu elvégzi majd, amit kell. Rajta keresztül mindent láthatott. Épp olyan volt, mintha ő maga lett volna ott. Ahogy korábban Dravere-nek megígérte, a húsbábu Gaunt közelében tartózkodott. A sebesült inkvizítor mindent érzékelt, amit a húsbábu; érezte a nedves sziklákat, a mély sötétséget; tanúja volt a tűzpárbajnak is. Látta a komisszárt a sapkája nélkül, viharkabátban, amint lézerfegyverével ritkítja az ellenséget. Gaunt! Heldane kiterjesztette hatalmát, átvette az uralmat húsbábuja felett. Élvezettel eresztette át belé az Ibram Gaunt iránti gyűlöletét. Ez jócskán megkönnyítette a dolgát. Az inkvizítor elhatározta, mielőtt végez vele, elárulja Gauntnak, hogyan használta fel ellene az egyik saját emberét, hogyan mozgatta a húsbábut annak érdekében, hogy megnyerje a játszmát - hogy mindent megnyerjen! TIZENKETTŐ Rawne a padlóra vetette magát. Lézertűz és pengelövedékek terítették be a folyosót. Célpontot keresve emelte fel lézerfegyverét. Alattomos, kúszó fájdalom hasított a fejébe, olyan, akár a migrénes roham. Az éles fizikai fájdalom egy emléket ébresztett fel benne. Elméjében látta a bestiát, az ősmanipulátort, az inkvizítort, amint görbített pengéivel és nanosebészeti fúróival fölé hajol. Heldane! A rohadék neve Heldane volt. Az ő pengéi nyitották fel a testét, Heldane szabadította meg elméjét a láncoktól. Ez volt az a pillanat, amikor Heldane gyűlölettel teli, obszcén tudata becsusszant az elmehasadékon. Rawne megrázta a fejét. Érezte, az izzadságcseppek szanaszét repülnek. Légy átkozott, Heldane! Hármas sorozatot lőtt a kripta sötététjébe, és csendesen hálát adott Larkinnak, a mesterlövésznek, és a szerencsés lövésnek, amellyel pokolra küldte Heldane-t. A behatoló csapat mindenkit sikeresen fedezett, kivéve Barut, akinek egy lézersugár elvitte az egyik térdét, és kint a nyílt részen zuhant el. Levegő után kapkodott fájdalmában. Gaunt elordított egy parancsot a szűk alagútban, mire Bragg kilépett fedezéke mögül, és géppuskájával széles sávban tüzelt, ami elég időt adott ahhoz Gauntnak és Mkollnak, hogy Barut biztonságos helyre rángassák. Domor még mindig üvöltött a fájdalomtól, hiába próbálta meg Caffran a nyílt sebeit ellátni a szegényes elsősegélycsomagból.

Lézertűz perzselte a járat falait körülöttük, de Rawne jobban tartott a pengelövedékektől. Ha közvetlen találatot nem is értek el, még a gellert kapott lövedékek is komoly veszélyt jelentettek. Lélegzetét visszafojtva leadott két lövést. Gyötrelem kígyózott az agyában, valami távoli, ködös sötétség, amely azóta kísértette, amióta Heldane megkínozta. ♦♦♦ Gaunt átkúszott Domorhoz, és kezét a reszkető katona vállára tette. - Nyugalom, gyalogos! Ne aggódj, testvér, én vagyok az, a komisszár... Nem azért jöttem veled idáig, hogy itt hagyjalak megdögleni! Domor az ajkába harapva igyekezett elfojtani a nyöszörgést. Gaunt látta, hogy az arca szinte megsemmisült: szemei kifolytak üregükből, a jobb orcája cafatokban lógott. A komisszár átvette Caffrantól a kötözőszalagot, és ellátta a katona sebeit. Szemeire - jobb megoldást nem találván - nyomókötést helyezett. Odaszisszentett Dordennek, aki éppen befejezte Baru sebesült térdének ellátását. A szanitéc odakúszott hozzá, miközben igyekezett kitérni a szórványos tűz elől. Gaunt késének egy hirtelen mozdulatával levágta Domor ruhájának ujját, és gyorsan egy adag fájdalomcsillapítót pumpált a férfi kidudorodó csuklóvénáiba. Gaunt már sok halálos sebet látott, és tudta, hogy Domor nem fogja túl sokáig bírni egy jól felszerelt kórház nélkül. A szemek sérülései túl mélyek voltak, a vér máris rozsdaszínű foltokban szivárgott keresztül a kötésen. Dorden szomorúan megrázta a fejét, és a komisszár örült, hogy Domor nem láthatta a kimondatlan ítéletet. - Képes vagy rá! - mondta neki Gaunt. - Továbbviszlek, akár a hátamon is! - Hagyj... - nyögte Domor. - Hogy hátrahagyjam a katonát, aki meglovasította a mágnesvonatot, és megszerezte nekünk a győzelmet a Fortison? Soha! Egy világot nyertünk a segítségeddel, Domor! Inkább vágnám le a karomat, mintsem hogy hátrahagyjalak! - Jó ember vagy - mondta Domor elgyengülten, pihegve -, egy idegenhez képest. Gaunt megengedett magának egy halvány mosolyt. Mögötte Larkin elsütötte nemrég zsákmányolt, ódon fegyverét. Lövése egy alig kivehető árnyalakot talált fejbe. Fereyd gyalogosai Rawne és Mkoll által megtámogatva lézernyalábokat lőttek a láthatatlan ellenség felé. Hirtelen minden elcsendesült. Fereyd egyik embere és Mkoll előrenyomult egy álcaköpeny rejtekében. Egy pillanat múltán az őrmester hátrakiáltott: - Tiszta! A csapat folytatta útját. Caffran az egyre gyengülő Domort és Barut támogató Dordent fedezte. A folyosó egyik kanyarulatánál az útjuk halott ellenfeleik teste között

vezetett keresztül: nyolc sovány, fekélyes testű, rongyos, csontmaszkos hulla hevert a földön. Számtalan elmét megzavaró jelet viseltek, a romlás és pusztulás szimbólumainak tucatjait aggatták magukra. Gaunt parancsba adta, hogy vegyék magukhoz a plazmafegyverek telepeit. Rawne a vállára lódította lézerfegyverét, és felemelte az egyik idegen fegyvert. Az egyik hulla ernyedt kezéből kivett egy táska hozzávaló muníciót. Gaunt nem szólt semmit. Ilyen helyzetben minden, amit össze tudnak szedni, a hasznukra lehet. TIZENHÁROM A citadella elcsendesült. Füst szállt fel a megcsonkított homlokzatról, itt-ott vékony és ritkás, másutt gomolygó, fekete. Lélegzetvisszafojtva, fájdalomcsillapítóktól könnyű fejjel Colm Corbec ezredes vezette az első rohamot, le a meredek, murvával beszórt csatornába, és fel, az épületek sziklaoromzatára. Néma, majdnem láthatatlan hullámokban tanithi harcosok másztak utána lézerkarabéllyal a kezükben, s követték őt a romok közé. Corbec nem küldött jelzést a főhadiszállásra. Ez az előrenyomulás olyannyira homályban marad, amennyire csak lehetséges. A Szellemek egyedül vannak, és annyi területet foglalnak el, amennyit csak lehet. Ők nem fognak erősítésért rimánkodni. Átosontak a széttört, fekete buborékká olvadt kövek között, átgázoltak az ellenség hamvain. A mágikus fegyver visszacsapása nagyobb rombolást végzett, mint Corbec gondolta. Varl szakaszait is felderítőként küldte előre, ezzel megkétszerezve a söprögetők számát. Corbec hirtelen megfordult; Milo állt előtte. - Most nem kell zene, ugye, uram? - mondta a fiú. Tanithi dudája biztonságosan a karjára volt rögzítve. - Még nem - mosolyodott el Corbec halványan. - Jól van, ezredes úr? Corbec bólintott. A szájában vért érzett. Lenyelte. - Jól - válaszolt határozottan. TIZENNÉGY - Mit gondol, uram? - kérdezte Laynem gyalogos, miután átnyújtotta a szakasz őrmesterének, Blane-nek a messzelátót. A Szellemek hetedik szakasza Gaunt utasításának megfelelően hátramaradt annak az emelkedőnek a hátsó lejtőit őrizni, amelyen a főerők vonultak fel. Blane tisztában volt vele, miért van erre szükség, Gaunt elmagyarázta, arra azonban még nem jött rá, hogyan fogja ezt az embereivel is közölni. Belepillantott a távcsőbe. Lent, a völgyben a Patríciusok meneteltek tömör alakzatban. Néhány perccel később kisebb csoportokba fejlődtek; minden

kétséget kizáróan támadóállást vettek fel. Blane visszalendült páfrányokkal szegélyezett fedezékébe, és odahívta a kommunikációs tisztjét, Symbert. - Őrmester... Úgy tűnik, meg akarnak támadni minket! - hitetlenkedett Laynem. - Hamis parancsot kaptak? Blane nemet intett. Gaunt túltette magát ezen, és meglehetősen magabiztosnak tűnt, de Blane nem akarta elhinni. Gárdista a gárdista ellen? Ez olyasvalami volt, amivel nem tudott megbirkózni. Természetesen engedelmeskedett a komisszár utasításának (a parancs szenvedélyes és nyílt volt), de még mindig képtelen volt felfogni a borzalmat, amit ez az egész jelentett. A Patríciusok meg fogják támadni őket. Elvette Symbertől a hangosbeszélőt. - Hetes szakasz! - mondta. - Foglaljanak el védekező állást a meredély mentén, és figyeljék a Patríciusok előrenyomulását! Ha tüzelnek, ne higgyék, hogy tévedés! Ez a valóság. A komisszár figyelmeztetett erre. Ne zavarodjanak össze, számítok mindegyikőjükre! Mintegy végszóként, lézertűz zúdult el a fejük felett. Blane utasította az embereit, hogy várjanak a tüzeléssel, amíg a Patríciusok lőtávolba érnek. Amikor már látszik a szemük fehérje... Nyelt egyet. Még mindig nehezére esett elhinni. Egy egész ezrednyi nehézgyalogos támad az ő ötven embere ellen? Lézernyaláb csapódott be a közelében. Fogta a hangosbeszélőt, és utasította Symbert, hogy kapcsolja közvetlenül a komisszárt. Tétovázott egy darabig. A szó, mint egy darab hideg, száraz márvány, ült a szájában, mígnem rávette magát, hogy kimondja. - Szellemgyártó... - suttogta. TIZENÖT Nyirkos, nyúlós sötétség folyt köréjük. Gaunt átvitte csapatát a visszhangzó termeken és a nedvedző falú barlangokon. Caffran kézen fogva vezette Domort; Fereyd egyik katonája segített a bicegő Barunak. A hely kihalt volt, eltekintve a nyüzsgő csótányoktól. Először csak egy-két darab volt látható ezekből a fekete, undorító bogarakból, majd százak és százak, végül ezrek. Larkin az elején még megpróbálta eltaposni őket, de kénytelen volt feladni, annyira sokan voltak. Már mindenütt ott nyüzsögtek. A behatoló csapatot körülölelő sötétség szinte morajlott a bogaraktól, már beterítették a falakat, a padlót, a mennyezetet. A folyamatos motozás a homályban, az egymáshoz súrlódó kitinpáncélos testek gusztustalan neszei miatt az emberek hátán a hideg futkosott. A tanithiak borzongva haladtak tovább. Végül maguk mögött hagyták a rovarmasszát, és a nyolcszögletű csarnok felé vették az irányt. A falak itt egybeolvasztott üvegtömbökből álltak, felszínükre sötét patinát vont az idő. A csapat fényei átlátszó fantomokként verődtek vissza a repedezett felületről. Mkoll

éles szeme néha alakokat fedezett fel az üvegben, alig kivehető, félig olvadt csontvázakat, amelyek úgy ágyazódtak a fal anyagába, mint homokszem az igazgyöngybe. Mkoll, bár már ötvenéves volt, fiatalnak látszott. Erős volt, szívós, csak a hajába és a szakállába keveredő szürke szálak árulkodtak koráról. Egy pillanatra élesen eszébe ötlött az erdő. A felesége, aki canth-lázban halt meg húsz éve, és a fiai, akik inkább a folyamon tutajoztak, mint hogy az ő mesterségét kövessék. Volt valami ebben az ismeretlen, valószínűtlen helyben, ami a nalerdőkre emlékeztette. Valamikor az Alapítás után, amikor a komisszár az aktákból megismerte a hátterét, és Corbec áldásával kinevezte a felderítő szakasz őrmesterévé, leült beszélgetni Gaunttal a nalfáról. Gaunt komisszár megjegyezte, hogy a Tanith egyedülállóan változékony erdői értékes tudást kölcsönözhettek a Szellemeknek a tájékozódás terén. Sejtette, hogy az itt kialakult ösztönök segítették embereit, és ez tette őket olyan rendkívülivé, amikor felderítésről és álcázott beszivárgásról volt szó. Mkoll sohasem gondolkodott ezen korábban, de az ötlet nagyon is elképzelhetőnek tűnt. Második természetévé vált, hogy kitaláljon a soha nem nyugvó fák közül, új utakat fedezzen fel, amik olyan gyorsan tűnnek el vagy jelennek meg, hogy hiábavaló vállalkozás lett volna feltérképezésükkel foglalkozni. Odahaza cuchlain-csordákat követett, levadászta az állatokat a bundájukért és a szarvukért, megtalálta őket, bárhogy is próbáltak elrejtőzni a nalrengetegben. Igen, már biztos volt benne, hogy van valami odalent, ami nagyon erősen az elveszett Tanithra emlékezteti. Megálljt jelzett. A testőr, akit Wheyland - vagy Fereyd, ahogy a komisszár nevezte - küldött vele, körbenézett. Magában talán megfogalmazott egy kérdést, de nem szólalt meg, az arcát pedig eltakarta a vörös és fekete sisaklemez. Mkoll kezdettől fogva nem bízott a stratégában és az embereiben. Egyszerűen nem bízott olyan emberben, aki elrejti az arcát. Igaz, Wheyland felfedte magát, Mkoll nem sok bizalmat táplált iránta. Eszébe jutott, a felesége mennyit szidta bizalmatlansága miatt. Elhessegette az emléket. Érezte, nem kellene ennyire távolságtartónak lennie. Ezek az elit testőrök minden bizonnyal nagyon képzettek, a katona olyan ügyesen és csendesen mozgott együtt vele, mint a szakasz legjobbja. Mégis volt benne is valami különös, mint ahogy a helyben is. Gaunt csatlakozott az elővédhez. - Mi a helyzet, Mkoll? - kérdezte, tudomást sem véve Wheyland feszülten figyelő katonájáról. - Valami nem stimmel, a hely elrendezése... változik. - Hogy érti? Mkoll megvonta a vállát. Gaunt már az Absalomon megengedte neki, hogy beletekintsen a titkos térképekbe, és elhatározta, hogy méltó lesz a komisszár bizalmára.

- Nagyon nem stimmel valami, uram! Jó irányba haladunk, dögöljek meg, ha nem ismerem ki magam, de a hely elrendezése folyamatosan változik! - A térképhez képest? - Igen... És ami még rosszabb, öt perce is más volt. A szerkezet maga elég szilárdnak látszik - mondta Mkoll bizonytalanul, az üvegfalat megkocogtatva -, de mintha az irányok változnának. Valami befolyásolja a jobb és a bal oldalt, a fentet és a lentet... - Én nem vettem észre semmit! - vágott közbe nyersen Wheyland katonája. Tovább kellene mennünk. Nincs itt semmi különös. Gaunt és Mkoll laposan rápillantott. - Talán itt az ideje, hogy megnézzem a térképet - szólalt meg egy hang hátulról. Wheyland közeledett, finoman mosolyogva. - És az adataidat is, Ibram. Korábban megzavartak. A komisszár habozott. Gyanakodni kezdett. Bár bízott Fereydben, ahogy Mkollban és a többi kiválasztott Szellemben is, most mégis elbizonytalanodott. - Ibram, egy csapatban játszunk, igaz? - kérdezte Fereyd. - Természetesen - mondta Gaunt, elővéve a táblát. Félrevonta Fereydet. A Császár nevére! Mi ütött belé? Ez Fereyd. Fereyd! Mkollnak igaza volt, valami tényleg nincs rendben idelenn. Valami még az ítélőképességét is befolyásolja. Mkoll hátrébb állt, és várt. A testőrre pillantott. - Még a nevét sem tudom - szólalt meg végül. - Én Mkoll vagyok. - Cluthe őrmester, stratégiai hadtest. Biccentettek egymás felé. Még mindig nem vagy képes megmutatni a nyavalyás arcodat, mi? gondolta Mkoll. Hátrébb Domor nyöszörgött halkan. Dorden újra megvizsgálta. Rawne undorodva belenézett a falat alkotó üvegtömbökbe. - Ezek itt bent csontvázak - mondta. - A pokolba, miféle perverz állatok lelik örömüket efféle díszítésben? - Ki a perverz? - kérdezett vissza Dorden, miközben újrakötözte Domor sebeit. - Csontok? - kérdezte Bragg, és közelebbről is megvizsgálta a helyet, amiről Rawne beszélt. Megborzongott. - Szívesen felrobbantanám az egészet! Caffran csendre intette őket. Ő cipelte a csapat komplett kommunikációs berendezését, mióta Domor megsérült. Folyamatosan figyelte a rádióforgalmat. A készülék nem volt olyan nagy teljesítményű, mint azok a nehéz rádiók, amelyeket a szakasz kommunikációs tisztjei hordoztak, ráadásul korlátozott hatósugara még jobban lecsökkent a felettük tornyosuló sziklaréteg miatt, ám halványan kivehető volt valamiféle adás. Az azonosító tanithi volt, a hetedik szakasz jelentkezett. Blane emberei. - Mi van, Caff? - kérdezte Larkin. - Caffran gyalogos, történt valami? - kapta fel a fejét Rawne őrnagy is. Caffran átnyomakodott közöttük, és odasietett az alagút bejáratához, ahol

Gaunt állt a birodalmi stratégával. Ahogy közeledett feléjük, látta, hogy Wheyland a komisszár adattáblájának halvány felirataira mered. - Ez... hihetetlen! - suttogta Fereyd. - Minden, amiben reménykedtünk! Gaunt éles pillantást vetett rá. - Reménykedtünk? -Tudod, hogy értem, Ibram! A Trónusra! Nem hittem volna, hogy ilyesmi még mindig létezik, ráadásul ilyen közel lehet. Helyesen cselekedtünk, amikor haladéktalanul a keresésére indultunk! Dravere nem irányíthatja... Nem uralkodhat ezen! - Fereyd várt egy pillanatot, újra átfutotta az adatokat, és hátranézett a komisszárra. - Ez minden eddigi munkát, veszteséget és erőfeszítést indokolttá tesz. Végre tudjuk, hogy itt van a cél, amiért érdemes harcolni. Ez bizonyítja, hogy nem az időnket vesztegetjük, nem átkozott szellemeket hajkurászunk... A jelenlévők mindig kivételek! - eresztett meg egy diplomatikus mosolyt a közelítő Caffran felé. Mkoll megdermedt, ahogy a taktikai tisztre nézett. Lehet, hogy az agyára ment ez az elátkozott hely? Vagy tényleg volt valami a birodalmi taktikusban, amit még Gaunt sem vett észre? - Caffran? - fordult oda botcsinálta rádiósához. Caffran átnyújtotta a másodpercekkel korábban kinyomtatott lapot. - Üzenet Blane őrmestertől, uram. Nagyon távoli, nagyon szaggatott. Jó időbe telt értelmezni. Azt üzeni, „Szellemgyártó", uram. Gaunt egy másodpercre behunyta a szemét. - Ibram? - Semmi, Fereyd - válaszolt öreg barátjának Gaunt. - Csak amire számítottam, és reméltem, hogy nem kerül rá sor. Dravere ellenlépéseket tesz. Caffranhoz fordult. - Tudunk innen adni? - kérdezte, fejével a Caffran vállán himbálózó komlink felé intve. - Megpróbálhatjuk, s ha elég erősek és kitartóak vagyunk, sikerülhet is válaszolt Caffran, mire Gaunt és Mkoll elvigyorodott. Caffran a választ Ragion kommunikációs tiszttől kölcsönözte, aki akkor beszélt így, amikor a vonalak különösen rosszak voltak. Gaunt egy előre megírt üzenetfóliát nyújtott át Caffrannak. Egy odavetett pillantás elárulta, hogy nem tanithi csatanyelven vagy a Birodalmi Gárda központi kódjában íródott, hanem vitriánban. - Elküldtem. - Hárompercenként ismételje meg, Caffran! És figyeljen a visszaigazolásra! Gaunt visszafordult Fereydhez. Visszavette tőle a térképet. - Előrenyomulunk - mondta a stratégának. - Szólj az embereidnek biccentett a testőrök felé -, hogy a felderítőim utasításait kérdés nélkül kövessék! A portyázó csapat Mkollal az élen továbbindult. Messze a csapat mögött Rawne őrnagy megborzongott. A szörny, Heldane

képe villant újra át az agyán. Érezte az inkvizítor érintése nyomán terjedő sötétséget, és érezte a magabiztos jelenlétét. Kifelé! El innen! TIZENHAT Ironikus! - döntötte el magában Blane őrmester. Ez a csata is legendákba illő lesz, akár a többi, Gárdáról szóló történet, bár a belharcokról szóló sztorikat kevesebben élvezik. Ötven férfi áll majd ellen csaknem ezer egyesített rohamának, de erről senki nem fog soha hallani. A Tanithi Első és Egyetlen legnagyobb tette csupán egy eltussolt jegyzőkönyv lapjain szerepel majd, a főparancsnokság pedig mélyen hallgatni fog róla. A könnyűtüzérséggel és nehézfegyverzettel felszerelt Patrícius-egységek dupla hurokba rendeződve vették körül a dombot, folyamatosan tűz alatt tartva őket lézerpuskáikkal. Négyezerötszáz lövedék zúdult percenként a Szellemek feje fölé, vagy csapódott be a talajba. A becsapódások porfelhőket vertek fel, és helyenként meggyújtották a páfrányokat. Blane őrmester megfeszült izmokkal figyelte fedezékéből a Patríciusok magabiztos előrenyomulását. A jantiniak alakulatai nehézpáncélos katonákból álltak, ezüst, és bíborszínű csatapáncéljukat rohamra tervezték, nem sebességre vagy álcázásra. Rohamcsapatok voltak, ellentétben a mozgékony tanithiakkal. A Patríciusok széthúzott csatárlánca a rendelkezésére álló fedezékeket felhasználva haladt előre, hogy eltapossa a hetedik szakaszt. Blane nem sietett viszonozni a tüzet. Nehézfegyverek hiányában lehetősége sem volt rá ilyen távolságból, a lézertűz pedig inkább csak a pszichológiai hadviselés része volt. Az ötven ember a gerincvonal mentén, egy természetes lövészárokban várakozott, amelynek védelmét homokzsákokkal és álcaköpenyekkel erősítették meg. Blane egyértelmű parancsot adott: szegezzenek szuronyt, fegyvereiket állítsák egyes lövésre, és a tüzeléssel várják meg a jelzését. Az első tíz percben a vonal nyugodt volt, bár lézertűz záporozott rájuk, a levegő pedig fehér füsttel és porral telt meg. Kis kaliberű tábori ágyúk lövedékei és rakétahajtású gránátok csapódtak be, de a legtöbb lövés rövidnek bizonyult, és csak a talajba vágtak újabb és újabb krátereket. Blane először azt gondolta, hogy rosszul céloznak, de aztán rájött, hogy ez a taktika része. A tábori ágyúk ily módon fedezékeket hoztak létre az előrenyomuló jantini gyalogság számára, amelyeket a nyugaton előretörő egységek már használni is kezdtek. A tüzérek azonnal módosítottak irányzékukon, és hozzáláttak a következő támadóvonal létrehozásához. Blane elátkozta magában a jantiniak precízségét. Gaunt komisszár mindig azt mondta, hogy kétfajta ellenség létezik, akitől érdemes félni: az agyatlan

fanatikus meg az abszolút intelligens, és a kettő közül a második a rosszabb. A Patríciusok iskolázott és művelt emberek voltak, ráadásul nagyszerű taktikusok. Joggal tartottak tőlük. Blane már azelőtt is hallott történeteket róluk, hogy belépett a Gárdába. Hallotta őket, amint hosszú, vontatott győzelmi himnuszukat éneklik. Ezernyi harmonikus férfihang. Harmonikus, gyönyörű, nyomasztó és demoralizáló. Megrázkódott. - Átkozott kornyikálók! - feszengett mögötte Coline gyalogos. Blane egyetértett, bár nem szólt egy szót sem. A lézernyalábok már a fejük felett cikáztak, és ebben csak egyetlen jó hír volt: a jantiniak lőtávolságon belülre kerültek. Blane megkopogtatta mikrofonját, és kiadta parancsát a nyílt csatornán. A tanithi csatanyelvet használta. - Jól válasszák meg a célt! Ne menjen félre a lövés! Tűz! A Szellemek tüzet nyitottak. A pontlövések folyama kivágódott a rejtett állásokból, egyenesen a jantini legyező alakzataiba. Már az első sortűz legalább tíz áldozatot szedett. A lézerhullám átütötte az ellenséges sort; a roham megtorpant. Gyalogsági tűzpárbaj kezdődött. A levegő felforrósodott, szárazzá vált, a lézertűz ózon szagával telt meg. A harc kiegyenlített volt, a tanithiak oldalán a jobb fedezék és a jobban belátható, belőhető terület állt, a számok vastörvénye azonban ellenük szólt. Hiába talált szinte minden lövésük, Blane úgy érezte, menthetetlenek. Nem volt hová visszavonulniuk, és nem nyomulhattak előre sem. A Szellemek semmit sem tehettek azon kívül, hogy tartják állásaikat, és küzdenek az utolsó csepp vérükig. A Patríciusoknak ugyan több választási lehetőségük volt, de döntésük lenyűgözte Blane-t. Félórás tűzharc után egyszerre indultak rohamra. Mindegyikük. A közel ezer nehézgyalogos egyszerre emelkedett ki fedezékéből. Szuronyt szegezve felviharzottak az emelkedőn a tanithiak felé. Meglepő döntés volt. Blane lélegzete egy pillanatra elakadt, és első gondolata az volt, hogy az ellenség parancsnokai megőrültek. Sajnos ebben az eszelősségben volt némi logika. A Szellemek ötven lézerfegyvere elé hirtelen több célpont került, mint amennyit kezelni tudnának. Jantiniak tucatjai, százai sosem jutottak el a lejtő tetejéig, testük rángatózva vagy ernyedten terült el az aljnövényzetben. Blane emberei azonban képesek lehettek arra, hogy mindenkit kilőjenek, mielőtt elérik a hegygerincet. - A Császár vérére! - köpött ki az őrmester, amikor megértette a taktikát. Számbeli fölény, abszolút hűség, és olthatatlan vágy a győzelemre. A jantini parancsnok úgy vetette be a csapatait, hogy feláldozta őket. Az egységek lekötötték a Szellemek tüzét, a hullám pedig elsöpörte az ellenállást. Háromszáz Patrícius halt meg, mire a roham elért a tanithi vonalakig, de a megmaradt hétszáz üvöltő hullámokban rohanta meg a lövészárkot.

♦♦♦ Brochuss őrnagy a Jant Normanidus ősi harci himnuszát énekelve vezette a rohamot a tanithi Szellemek gyengécske védelmi vonalai ellen. Egy lézerlövedék átütötte a kabátujját, megperzselve karján a húst. Oldalt lendült, két lövéssel leterítette az előtte álló Szellemet, amint a katonái felsorakoztak mögé. A Szellemek senkik és semmik voltak, és hogy így közéjük rontson az ember, az olyan öröm volt, hogy Brochuss saját szellemeit is elűzte - azokat a démonokat, amelyek a kheddi megaláztatás óta gyötörték, és amelyek tovább erősödtek a Fortison és Pyriteken. Düh, harci mámor és őrjöngés áradt szét a Patrícius erőteljes testében. Bajonettjének edzett acélja jobbra-balra villant, döfött, és ölt. Kétszer kellett közvetlen közelről lőnie, hogy megszabadítsa a pengéjét a rászorult tetemtől. Nemesi neveltetése folytán rádöbbent arra, hogy méltó ellenfelekkel van dolga. A végsőkig kitartottak, és jól harcoltak, azonban könnyűfegyverzetű, gyengén páncélozott katonák voltak, akik fizikai erő tekintetében alulmaradtak a jantiniakkal szemben. Az ő embereinek vérében volt a katonai akadémiáik fegyelme, a győzni akarás. Ez tette őket, a Patríciusokat félelmetessé. Brochuss úgy döntött, hogy a katonai tiszteletadásig nem törődik a veszteségekkel. Kerüljön egy életbe vagy ezerbe, a győzelem mindig győzelem marad, és az áruló csőcselék felett aratott megtorló győzelem a legfenségesebb. A Szellemek kiirtandó férgek voltak. Flense ezredes jól döntött, amikor rohamot parancsolt, még akkor is, ha furcsán sápadt volt, és elborzadt, amikor kiadta az utasítást. A győzelem az övék, és csak ez számít! ♦♦♦ Blane őrmester az első jantinit az árok pereménél döfte gyomorba a bajonettjével. A testet átlendítette a feje felett, ahogy arrébb vetődött. A katona sikoltott egyet, és meghalt. A második átszúrta bajonettjével Blane bal combját. Az őrmester felkiáltott fájdalmában, és meglendítette a lézerkarabélyt. A pengével elvágta a támadó torkát a sisakpáncél alatt. Ezután belelőtt egyet a vonagló férfi arcába. Coline két jantinit lőtt le a peremen, aztán elesett. Kézitusa tombolt. Symber lelőtt Coline gyilkosai közül hármat, aztán egy eltévedt lövés levitte a feje tetejét; rángatózó teste egy szűk árokba zuhant, ahol már tucatnyi hulla hevert. Ahogy egy másik jantinit is megölt egy bajonett-puskatus kombinációval, Blane látta, hogy Symber gyengülő kezéből kiesik a komlink. Azt kívánta, bárcsak lenne elég ideje, hogy megragadja, és üzenetet küldjön Gauntnak vagy Corbecnek. A csata forgatagában erre nem volt lehetősége. Gyilkos harc tombolt, az a fajta, amelyről gyakran beszélnek a katonák között, de látni csak kevesen látták. Blane két méterről mellbe lőtt egy Patríciust, majd körbelendítette pengéjét,

hogy egy rátámadó álla alá mélyessze. Valami forró és kemény tárgy találta el hátulról. Lenézett, és látta, hogy egy bajonett hegye bújik elő a mellkasából. Vér fröccsent, ahol a fényes acél belemart. Brochuss őrnagy kéjesen vicsorgott. Egyetlen lövéssel letakarította a vonagló Szellemet a pengéjéről. Blane őrmester egyetlen hang nélkül dőlt előre. TIZENHÉT Olyan forróság volt, amit Milo még sohasem tapasztalt. A Szellemek fő oszlopa lassan haladt előre a nekropolisz sziklái, az ősi, hosszú árnyékokat vető oszlopsorok között. A nyolc kilométer hosszú völgy természetes hasadék volt, amelynek mindkét oldalán ősi építmények álltak. Fél kilométer széles alját az épületekről aláhullt kőtörmelék borította. A védőháló visszacsapása itt is komoly károkat okozott, a lezuhant, megfeketedett sziklák ontották magukból a korábban elnyelt hőt. A hőmérséklet hatvan fok fölé emelkedett, izzadság verte ki a tanithiakat. Fekete ruhájukat átitatta a veríték; a felderítőkön kívül senki sem viselte a köpenyét. Desta gyalogos, aki Milo mellett haladt, fekete porral kevert nyálat köpött az egyik kőre, amiről apró gőzfelhő csapott fel. Milo felnézett. Az ég a meredély peremei felett halványkék volt - szép, nyári napot idézett, de a völgyben a hőség mindent elemésztett. Rosszabb volt ez, mint a Caligula dzsungel-miazmás levegője, rosszabb, mint a Voltis párás köde, rosszabb, mint a Tanith Magna nyara; rosszabb volt mindennél, amit Milo rövid élete során megismert. A sugárzó kövek ragyogását akkor is látta, ha lehunyta a szemét. Inni akart. A Pyritek emlékével kínozta magát, a külső város kábító hidegével, ami akkor borzalmasnak tűnt. Bár ott lehetne! Ivott egy kortyot a kulacsából, a langymeleg vízből. Árnyék vetült rá. Corbec ezredes lefogta a kezét. - Ne olyan gyorsan! Be kell osztanunk ebben a forróságban, és ha túl gyorsan iszol, görcsölni fogsz, és kihányod a vizet. Ráadásul többet izzadsz. Milo bólintott. Látta, Corbec mennyire sápadt és nyúzott. Látszott rajta, nem csupán a hőség gyötri. - Megsérült, uram? Corbec Milóra nézett, és megrázta a fejét. - Nem, fiam! Nem! - nevetett fel, de a hangjában nem sok erő volt. Milo tisztán látta a szúrt nyílást az ezredes zubbonyán. A fekete szöveten nem sok minden látszott, de a fiú biztos volt benne, hogy a nedves foltok Corbec ruháján nem izzadságtól származnak, mint a többiekén. Kiáltás zengett le a hasadék oldalán a felderítő egységtől. Egy pillanattal később valami megnyikordult a szélben. Corbec parancsára a Szellemek szétszóródtak a forró kövek között, amelyek fedezéket nyújtottak ugyan a számukra, de nem lehetett hozzájuk érni.

Az ellenség támadást indított. A völgyből jöttek, néhányan gyalog, többségük a levegőben. Kis, rakétaformájú, rikító színű léghajók tucatjai támadtak ellenük, oldalukon a Káosz groteszk szimbólumai virítottak. Dízelbűzös gondolák propellerei dübörögtek, a felkötözött kosarakban, gondolákban és platformokon nyüzsögtek a Káosz felfegyverzett harcosai. Egyenesen a Szellemek felé tartottak. Elérkezett a végjáték ideje. TIZENNYOLC Dravere dühös arccal tolta félre az elkülönítő gömbben az orvosokat, majd szétrántotta a függönyöket, amelyek Heldane ágyát takarták. Az inkvizítor kísértetiesen nyugodt tekintettel bámult rá az életfenntartó berendezések közül. - Hechtor? Dravere egy adattömböt hajított az ágyra. Az inkvizítor ép kezével óvatosan letette a kis tükröt, amit tartott, és felvette a tömböt. Hosszú körmével megnyomta az oldalát. - Őrültség az egész! - köpte Dravere. - A jantiniak legyőzték Gaunt utóvédjét, de Flense jelentése szerint a fő tanithi egység épp az Első Számú Célpont felé halad. A Trónusra, mit csinálunk most? Több embert vesztünk, mint az ellenség, de nekem mindenképp győznöm kell itt! Nem fogok szembeállni Macaroth-szal! Heldane a tömb adatait tanulmányozta. - Más csapatok is jönnek. Mordiaiak, vitriánusok... Ők is közel járnak. Hagyjuk, hogy Gaunt Szellemei folytassák a támadást, ahogy elkezdték. Áldozd fel őket, hogy rést üssenek! Vidd a Patríciusokat mögéjük, hogy ezt a rést megtartsák, és kivégezzék a Szellemeket. A fő erőinknek addigra készen kell állniuk, hogy utánuk menjenek. Dravere mélyet lélegzett. Stratégiailag az ötlet nem hangzott rosszul. Még mindig jó esély volt arra, hogy a Szellemeket szemtanúk nélkül elhallgattassák, és győzzenek. - És Gaunt? Heldane újra a tükrébe meredt. - Jól halad. A húsbábum ott van mellette, és a parancsomra lesújt. Türelem, Hechtor! Játékot játszunk a játékban, és mindannyian másodlagos szerepet játszunk a háború zavaros folyamataiban. - Elhallgatott, és a tükör távoli képeire figyelt, amelyeket a tábornok nem láthatott. Dravere elfordult. Az inkvizítor még mindig hasznosnak bizonyult, de amint ez az állapot megszűnik, nem fog habozni, megszabadul tőle. A tükörbe bámulva Heldane szórakozottan beazonosította Dravere tompa agyának rosszindulatú gondolatait. Dravere igencsak félreértette helyét a drámában. Azt hitte, ő a manipulátor, az ő kezében van a döntés, valójában azonban nem volt más, mint egy húsbábu. Vak, feláldozható és könnyedén

pótolható. TIZENKILENC Flense ezredes a külső árkon keresztül, a nekropolisz szélének romjai közé vezette a Patríciusokat, átgázolva a Corbec támadása során keletkezett romokon, a megfeketedett testeken. Távolról, az árkádokon és a csatornákon túlról ágyútűz hallatszott. A Szellemek harcba keveredtek. A sötétedő eget füstcsóvák barázdálták. Flense-nek hatszázhúsz embere maradt, de ebből negyven olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy hátra kellett vonni őket a kórházakhoz. Az ötven végsőkig harcoló tanithi a serege egyharmadát felőrölte. Olyan keserűség fogta el, hogy szinte belebetegedett. Gyűlölte Ibram Gauntot, és a Tanithi Egyesekkel vívott harc nem csillapította ezt az érzést. Most, amikor esélye volt rá, hogy szembeszálljon velük, a mocskos portyázók döbbenetes ellenállást mutattak, és hatalmas győzelmet arattak vereségükben is. Nem nagyon érdekelte, hogy a többi Szellem él-e, vagy már tán halott. Ő Gauntot akarta. Bíbor kódolású üzenetet küldött Dravere-nek, amelyben kifejtette egyszerű kérését. A válasz meglepte, és örömmel töltötte el. Dravere utasította, hogy helyezze egységét Brochuss közvetlen parancsnoksága alá, és folytassa az előrenyomulást az Egyes Számú Célpont felé. A parancs szerint a Szellemek semlegesítése után a főhadiszállás által kijelölt ellenséget kell megtámadniuk, így kis szerencsével a tanithiak a Patríciusok és a Káosz erői közé szorulnak. Flense azonban egy másik parancsot is kapott. Dravere megtudta Heldane-től, hogy Gaunt személyesen vezet egy behatoló csapatot a város alatt. A behatolási pontot már azonosították, és az odavezető utat is megtalálták. Dravere személyes utasításai alapján Flense maga vezethetett egy csapatot a komisszár után. Flense némán átnyújtotta a parancsokat Brochuss-nak, miközben végignézték, ahogy a hármas sorokban menetelő katonák bevonulnak a hatalmas, ősi nekropoliszba. Az őrnagyot láthatólag büszkeséggel töltötte el a megtisztelő feladat. Az ezredes felé fordult, szeme harci tűzben égett. Levette a kesztyűjét, és odanyújtotta kezét Flense-nek. Az ezredes is végrehajtotta ezt a mozdulatsort; a Jant Normanidus nemesi iskoláiban tanult hüvelykszorító fogással megrázták egymás kezét. - Haladjon előre reménnyel, harcoljon szerencsével, győzzön dicsőségesen, Brochuss! - mondta Flense. - Forgassa jól a pengéjét, ezredes! - válaszolt a másik. Flense megfordult, felhúzta a kesztyűjét, és a komlinkjéhez nyúlt. - Herek, Stigand, Unjou, Avranche és Ebzan gyalogos jelentkezzen az ezredesnél! Hozzanak magukkal mászókötelet! Flense felkapott egy lézerpuskát az egyik halottól, csendesen megáldotta,

hogy kiengesztelje az előző tulajdonosának a lelkét, és ellenőrizte a telepeket. Amint az emberei köréje gyűltek a Brochuss harcosaitól elkért lámpákkal, Flense elindult, hogy csapata élén behatoljon a tárnába. ♦♦♦ A parancsnoki állás izolációs gömbjében Heldane észlelte ezt a manővert. Ahhoz nem volt elég ideig az ostoba Flense elméjében, hogy átállítsa, de otthagyta a jelét, és ezen a pszichikai ablakon keresztül már így is sokat érzett. Flense keserű gyűlölete szinte világított. Dravere tehát Flense bevonásával akart előnyt kicsikarni magának. Tudta, hogy haragudnia kellene a tábornokra ezért, de tompa fejfájása figyelmeztette, hogy most nem szabad effajta hiábavalóságra pazarolnia erejét és idejét. Elemezte Dravere tervét, és azon töprengett, a csel mely részeit építhetné saját tervébe. Az emberiség érdekében meg kellett szereznie az Egyes Számú Célpontban rejtőző cinóber kincset. Akkor, és csakis akkor engedheti meg magának azt, hogy meghaljon. Lenyelte fájdalmát, és kibontakozott a halál öleléséből. A fájdalomnak egyetlen haszna azért volt: fókuszként alkalmazva még hatékonyabban irányíthatta a húsbáb tompa elméjét. A tükörre nézett, kizárta elméjéből az életfenntartó készülékek monoton zúgását és kattogását. A keze megremegett, de ezt hamar megszüntette. Látta húsbábuja apró elméjét, érezte a hideg, szűk, levegőtlen teret az alagútban, ahol mozgott, mélyen a nekropolisz alatt. Kinyúlt tudatával átvizsgálta a terepet. Melegséget érzett, tudatokat, pulzáló vért. Megfeszült, és figyelmeztetést küldött a húsbábunak: csapdába rohannak! HÚSZ Halványkék, megüvegesedett kőbe ágyazott, sekély ciszternához értek, amely négy irányba ágazott el. A csatornák alján szivárgó olajos, fekete víz jókora pocsolyában egyesült a terem közepén. Rawne teste megfeszült; hirtelen botladozni kezdett. Kezével fogódzó után nyúlt, amint éles fájdalom szúrt a koponyájába. A kín, akár egy óriáspók, beleharapott az arccsontjaiba. Forogni kezdett előtte a világ. Valaki mintha figyelmeztette volna, hogy veszély les rájuk... Az őrnagy felrikoltott, mire a többiek megfordultak, vagy ösztönösen hasra vágódtak. A hang még alig verődött vissza a falakról, amikor Wheyland már vaktában tüzelni kezdett. A sötétségbe burkolózó folyosót lézersugarak világították meg. A stratéga parancsokat ordított. Sortűz zúdult rájuk. Gaunt levetette magát a sziklára, amikor a lövések az üveges falba vágódtak a feje felett. Majdnem belesétáltak a csapdába! Ha Rawne nem vette volna észre,

és Fereyd nem reagált volna ilyen gyorsan, akkor... De honnan tudta Rawne, mi vár rájuk? Hátul volt, az oszlop végén. Hogy láthatott meg bármit is, ha Mkoll elöl semmit sem vett észre? Fereyd tüzet vezényelt; Gaunt nem kérdőjelezte meg a parancs értelmét. Megbízott a barátja taktikai érzékében, és Fereyd jobb helyzetben volt, jobb volt a rálátása a terepre ahhoz, hogy ő irányítsa a csatát. Gaunt kikapcsolta a lámpáját, hogy ne jelentsen könnyű célpontot, majd fellendítette a fegyverét, célzott, és lőtt. Mkoll, Baru és a stratéga katonái folyamatosan tüzeltek, Larkin saját különleges fegyverét használta, hogy fedezze Bragget, aki gyorsan letalpalta a nehéz géppuskát. Dorden Domorral együtt fedezékbe húzódott. Rawne előrekúszott, és muníciót csúsztatott zsákmányolt fegyverébe. Felemelte, az ujjai megtalálták a szokványosnak nem mondható ravaszt; pengelövedékeket lőtt az alagút torkába. Valami felsikoltott, majd elzuhant. Rawne gyorsan újratöltött, és újra tüzelt, a lövedékei, mint lassú, testes méhek kígyóztak a többiek lézerkarabélyainak csóvái között. Larkin jellegzetes hangú puskája is elsült. Bragg felemelkedett, és nehéz lövedékeivel megszórta a csarnokot. A levegő hirtelen korditfüsttel telt meg. - Tüzet szüntess, tüzet szüntess! - ordított fel Gaunt. Hirtelen csend támadt. Vártak. Tíz másodperc telt el, húsz, majd egy perc. Tudták, rohamra számíthatnak. Az ellenség az előttük lévő alagút két ágából özönlött a kamrába. Gaunt emberei tudták, mikor érdemes tüzet nyitniuk, nem kellett kiadni nekik a parancsot. Folytatódott a harc. Rawne fegyvere, Bragg géppuskája, Larkin vadászpuskája, Gaunt, Fereyd, Mkoll, Baru, Caffran, valamint a három Crusade testőr lézerkarabélyai - a fegyverek egyszerre szólaltak meg. A ciszterna jó célpontot nyújtott. Tíz másodperc alatt körülbelül harminc ellenséges harcos rogyott össze holtan a szűk csarnokban, tetemükben felbuktak a mögöttük rohamozók, akiket így még egyszerűbb volt eltalálni. A komisszár a rejtekhelyén térdelt, egy kőtömbre támasztva fegyverének csövét. Emberei megsemmisítő zárótűzzel pusztították az ellenséget. Tudta, mit várhat tőlük, érezte a bizalmukat. Valóságos mészárlás folyt, minden tanithi lövés műanyag testpáncélokon és maszkokon robbant keresztül, de a támadók csak jöttek, egyre jöttek. Gaunt elgondolkodott, vajon mi fogy el előbb: az ellenség, a csapata lőszere vagy a szabad hely a tetemekkel tömött víztárolóban. HUSZONEGY A nekropolisz boltíveinek fojtogató árnyai közül a hatalmas völgy kemenceforróságot árasztó kövei közé jutottak. Brochuss és az emberei pislogtak az éles fényben. Az őrnagy parancsokat osztogatott; széles, mélységben alig tagolt csatárláncba rendezte embereit a monolitok és a nagy, széthasadt szikladarabok között. Annyi katonát próbált a völgy árnyékában tartani, amennyit csak tudott.

Elöl, nem több mint két kilométerre nagy csata folyt. Brochuss látta, hogy lézertűz villog a völgy sziklás szélén, és ádáz gyalogosharc gomolygó füstfelhői emelkednek a halvány fényben a völgy fölé. Hallotta a lövéseket, a fém csikorgását, a rakéták süvítését. Tudta, hogy Corbec ezredes nyomorult Szellemei harcoltak ott. Más hangok is eljutottak hozzá: motorberregés, pengelövedékek zümmögése és a különös ismétlőágyúk vijjogása, elnyúló halálordítások. Brochuss a komlinkjéért nyúlt. - Agyafúrt játék ez, bátor fiaim! Hátulról közelítjük meg a tanithiakat, és összezúzzuk őket! De védekezzetek a férgek ellen is, amikkel ők harcolnak! Pusztítsátok el a Szellemeket, hogy magunk nézhessünk velük szembe! Álljatok szembe velük, és szerezzétek vissza a Jant Prime ősi tornyainak dicsőségét! Normanidus excelsius! Hatszáz ember tört ki üdvrivalgásban, majd szent litániájuk sorai harsantak fel. Csatahimnuszuk úgy zengett a sziklák között, mintha az érces férfihangok egy ódon katedrális csiszolt bazaltjáról verődtek volna vissza. A legtöbb Patrícius korábban felemelte ugyan maszkját a hőség miatt, de most ismét helyükre csúsztatták a gyémánt alakú szemrésekkel metszett arcvédőket. Komlinkjeikbe zúgták indulójukat, így hangjukat továbbra is hallotta minden jelenlévő. Brochuss maga is követte példájukat. Pharant gyalogoshoz fordult, és leoldotta a derekáról a lézerkarabélyát. Pharant szó nélkül átnyújtotta saját nehézfegyverét és lőszereszsákját. Meghatottan bólintott a megtiszteltetéstől. Maga a parancsnok, a Császár választottja fogja a fegyverét használni a csatában a Patríciusok élén! Brochuss Pharant segítségével elrendezte a nehéz dobtárakat a hátán és a csípőjén, majd kesztyűs kezeibe ragadta a hatalmas sorozatvetőt. A jobb keze a ravaszon, a kivágott tus a jobb hónalja alatt, a bal karjával tartotta a hevedert, úgyhogy viszonylag könnyen tudta mozgatni a csövet. Jobb hüvelykujjával megnyomta a kapcsolót, amely felpörgette a lőszeradagolót. Az öv automatikusan betöltötte a hatalmas lőszereket, a vízhűtéses cső pedig gőzölögni és halkan sisteregni kezdett. Brochuss a falanx eleje felé haladt, amikor az egyik hátvédtől jelentés érkezett. - Gyalogos egységek közelednek hátulról! Brochuss megfordult. Először semmit sem látott, de aztán valami megmoccant a feketére perzselt árkádsor alatt. Katonák jöttek a nyomukban. Százak, majdnem teljesen láthatatlanul a völgy álnok fényeiben. Fényes testpáncélt viseltek. A vitriánusok! Brochuss elmosolyodott páncélmaszkja alatt, és üzenni készült a vitriánus parancsnoknak. A Vitriánus Dragonyosokkal együtt képesek lesznek... Lézertűz robbant serege hátsó vonalaiban.

♦♦♦ Zoren közvetlen támadást indított a Patríciusok vonala ellen. Becslése szerint az ellenséges csapat hatszáz tagból állt; a vitriánusok csupán négyszázan voltak. Zoren ennek ellenére bízott a győzelemben, elvégre a meglepetés ereje is őket segítette. Gaunttal korábban megegyeztek, hogy a komisszár üzenetet fog küldeni neki, ám amikor megkapta, nem igazán örült neki. Tizenhat esztendeje szolgált a birodalmi hadseregben, de még sohasem kapott ilyen kétségbeesett segélyhívást. A jelek szerint pontosan az következett be, amitől a legjobban tartott: vetélytársaik valódi ellenségeikké váltak, és a nevetségesnek induló, de már elfajult küzdelem kimenetele egyedül az ő hűségétől függött. Azt, hogy mi történik a Szellemekkel, Gaunt komisszárral, a Fereyd nevű emberrel, és végső soron a Császárral, most ő dönthette el; minden azon múlt, hogy kiáll-e Gaunt mellett, vagy esetleg cserbenhagyja. Amire készült, ellenkezett mindennel, ami szerint élt, amit tanult, amit beléneveltek - ellenkezett a Bhyata alapvető tanításaival is. Ám a Bhyata azt is kimondta, hogy a barátságnak, a bajtársiasságnak értéke van. Hűség és becsület a vitriánusok számára ez volt a két legszentebb fogalom, s valójában ezekre épült a Bhyata is. Dravere, ha akarja, ölesse meg. Őt is, és mind a négyszáz emberét. Amire készült, az valójában nem engedetlenség, nem lázadás, nem fegyelemsértés. Gaunt megmutatta neki, mi forog kockán. Megmutatta neki, hogy a becsületnek és a hűségnek létezik egy másik, magasabb fokozata is; megmutatta neki, hogy csak akkor lehet valóban hű a Császárhoz és a Bhyata tanításaihoz, ha most szembeszáll Dravere-rel. Tripla nyílhegy alakzatban, álcapáncéljukban szinte láthatatlanul nyomultak előre a vitriánusok, egyre közelebb jutottak Brochuss széthúzott frontvonalához. A szoros, tömör, tripla formáció pontosan ott hatolt be a Patríciusok tömegébe, ahol az alakzatuk laza és nyílt volt. A jantiniak megpróbálták átrendezni soraikat, hogy visszaverjék a támadó alakulatokat, de nem igazán sikerült végrehajtaniuk a manővert. Zoren elégedett volt; harcosai mindent a nagy könyv szerint hajtottak végre: ezt a fogást a Bhyata hatodik könyvének harmincegyedik részében, a négyszázhatodik oldalon írták le. A Patríciusok erősebbek voltak, de a vonalaik homorúvá váltak ott, ahol domborúnak kellett volna lenniük. Zoren emberei széttépték a láncokat. A Dragonyosok vezére időben utasította katonáit, hogy maximális fokozatra állítsák lézerfegyvereiket. Bízott benne, hogy Gaunt komisszár meg fogja bocsátani a dolgot, ami egyébiránt ésszerű volt, mivel a Patríciusok mindig kifejezetten vastag páncélt viseltek. A Patríciusok első regimentje, a Császár Kiválasztottai, a Birodalmi Gárda elitje azon a délutánon megsemmisült az elsődleges célpont nekropoliszának völgyében. A Dragonyosok harmadik regimentje (amely évekkel később a

legünnepeltebb egység volt) kihasználta erőbeli fölényét, és mindent összevetve huszonnyolc perc leforgása alatt elsöpörte az ellenséggé vált barátokat. ♦♦♦ Brochuss őrnagy megpróbálta feltartóztatni a Dragonyosokat. Magából kikelve bömbölt, és Pharant fegyverét felemelve keresztülcsörtetett a Patríciusok sorain, hogy minél közelebb kerüljön az ellenséghez. Nem ilyennek képzelte el a halála napját, dicsőségről szőtt álmaiban nem ilyennek látta egysége pusztulását. Ráüvöltött az embereire, átkozta őket azért, mert meghaltak, megsebesültek; félrerugdosta a holttesteket, rácsapott a sérültekre, arra buzdította őket, hogy álljanak fel, és folytassák a harcot. Agyát elöntötte a düh; egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy oly sok küzdelem után, amikor már ilyen messzire jutottak, a cél kapujában félresöprik a Patríciusokat, megfosztják őket mindentől, amit megérdemeltek; megfosztják őket a dicsőséges, győzedelmes befejezéstől, s teszik ezt náluk gyengébbek, akik ugyan elszántan küzdöttek azért, amiben hisznek, de mégiscsak alsóbbrendűek. Brochuss őrnagy az utolsók között halt meg. Halála pillanatáig szórta a lövedékeket a közeledő Dragonyosokra; az ujja görcsösen markolta a fegyver ravaszát, a géppuska csövéből sűrű füst szállt fel. Negyvennégy Dragonyossal végzett. A fegyvere már majdnem szétrobbant, amikor az egyik vitriánus őrmester, Zogat örökre kiütötte a kezéből. Zogat lövedéke párafelhővé változtatta az őrnagy felsőtestének egy részét. Brochuss hanyatt vágódott, és elterült a földön. A halála pillanatában is a dicsőségre gondolt - nem is sejthette, hogy a birodalmi feljegyzésekből örökre kitörlik majd a nevét. HUSZONKETTŐ Baru is meghalt. A trükkös repeszlövedék közvetlenül mellette csapódott bele a sziklába; a fémszilánkok cafatokra tépték a katonát. Sikoltani sem maradt ideje. Gaunt a fedezékéből nézte végig embere pusztulását. Kétségbeesett, bosszúvággyal keveredő düh áradt szét benne. Lézerfegyverét sorozatlövésre állította, és cikázó lövedékeket szórt az ellenség soraira. Ez volt az a pillanat, amikor meghallotta Rawne ordítását. Baru a legjobb emberei közé tartozott, legalább olyan jó felderítőnek számított, mint Mkoll; a Szellemek büszkék voltak rá. Gaunt fogcsikorgatva húzódott vissza a fedezékbe, és gyorsan tárat cserélt. Közben végignézett azon a vérmocskos húshalmon, ami néhány pillanattal korábban még kedvenc felderítője, egy lélegző ember volt. A kétségbeesés és a bánat a szívébe mélyesztette éles karmait. Khedd óta először érezte át, fogta fel a háború borzalmait. Meghalt az egyik katonája... Tudta, a jó parancsnoknak hamar túl kell tennie magát az ilyen veszteségeken, és a következő feladatra kell

összpontosítania, ám most... most sehogy sem sikerült a dolog. Baru, az éles eszű, intelligens Baru, az egység mókamestere, a láthatatlan lopakodó, az igazak közül a legigazabb... nincs többé! Gaunt elfordította a fejét; nem bírta elviselni tovább a látványt - annak a húskupacnak a látványát, amely nemrég még egyik megbízható barátja volt. Körülötte az emberei folytatták az ellenség sorainak ritkítását. Hirtelen, mintha valaki elzárt volna egy csapot, a rohamozó kultisták áradata megállt. Larkin tovább lőtte őket, és Rawne is egyik repeszgránátot küldte a másik után. Azután... Hirtelen csend támadt. Csend és sötétség; csak a meggyulladt tetemek és ruhák sercegtek kísértetiesen. Fereyd hangja hasított a némaságba: - Futnak! Utánuk! Roham! Túlságosan vérszomjas - állapította meg magában Gaunt. Ráadásul itt én vagyok a parancsnok! Kiemelkedett a fedezéke mögül. Az emberei már összegyűltek, hogy kövessék a rohamot megindító Fereydet. - Megállni! - kiáltott fel Gaunt. Az emberei feléje fordultak. Fereyd zavartan pislogott. - Vagy az én módszeremmel csináljuk, vagy sehogy! - mondta Gaunt határozottan, és Baru maradványaihoz lépett. Letérdelt, benyúlt a zubbonya alá, és előhúzta a nyakában, láncon függő tanithi ikont. Halkan sorolni kezdte a temetési szertartás szavait - ezek voltak az első tanithi mondatok, amelyeket Milótól megtanult. Dorden, Larkin és Mkoll visszhangként ismételte vele a szavakat. Rawne, Bragg és Caffran lehajtotta a fejét; Domor csendben meredt maga elé. Gaunt felegyenesedett Baru teteme mellől, és eltette az ezüstmedált. Fereydre nézett. A birodalmi taktikus és testőrei némán, komoran, lehajtott fejjel álltak. - Jó ember volt, Ibram, kár érte... - mondta Fereyd. - Erről csak annak lehet fogalma, aki ismerte! - Gaunt felkapta a fegyverét, hirtelen megfordult, és elindult az ellenséges vonalak felé. - Mkoll! Ide hozzám! Együtt megyünk! Mkoll csatlakozott hozzá. - Fereyd, az embereiddel fedezd a hátunkat! Fereyd bólintott, és visszahívta a testőreit. Gaunt tudta, most már minden rajta, Mkollon, Braggen, Rawne-n és Larkinon, meg persze Fereyden és a testőrein múlik. Előrerohantak, átugrottak a hullák fölött, és találtak egy olyan alagutat, amely meredeken egy tágasabbnak ígérkező helyre vezetett. A mennyezetről alászűrődő fény olyan beteges volt, mintha valamilyen óriási rovar belsejéből eredt volna. A katonák fegyverrel a kézben nyomultak előre. - Megérkeztünk - jelentette ki végül Mkoll. Gaunt elővette a zsebéből az adattömbjét, és arra készült, hogy a hordozható

geokompaszt segítségével tájékozódik, végül mégis eltette a készüléket. Mkoll ösztöneiben jobban bízhatott, mint bármilyen gépben. Tétován az adattömbre nézett, majd megérintette a hüvelykujjával. - A térkép szerint ezt a helyet Ediculumnak nevezték - mondta -, szentély volt, és pihenőhely is. Ez a nekropolisz központja. - És itt fogjuk megtalálni azt a bizonyos dolgot? - kérdezte Mkoll komoran. Gaunt bólintott, és egy lépést tett a megvilágított terület felé. Az omladozó, fekete gránitkapun túl a falak opálos, lidércesen zöld fénnyel világítottak. A komisszár pislogni kezdett; beletelt néhány másodpercbe, míg a szeme hozzászokott a különös világossághoz. Mkoll mögéje lépett, és Rawne is követte. Gaunt látta, hogy katonái lélegzete párafelhővé változik a levegőben. A csarnokban hideg volt, a levegő nedvesnek és nehéznek tűnt. A komisszár kikapcsolta a lámpáját. - Üresnek látszik - mondta Rawne őrnagy. A hangját letompították a falak, szavait eltorzította a sűrű levegő. Gaunt a hatvan méter távolságban lévő túlsó fal felé mutatott, ahol egy kapunyílás fölé valamilyen szöveget véstek. A kapu legalább tizenöt méter magas volt. - Ez csak a külső csarnok. Az Ediculum a kapu mögött van. Rawne előrébb lépett, de Mkoll őrmester megfogta a karját. - Ne olyan gyorsan! - mondta Mkoll. - Ellenséges területen vagyunk, de a padlót belepő porréteg vastagságából arra lehet következtetni, hogy évtizedek óta nem járt itt senki. Érdekes... Milyen furcsa minták vannak a porban! Rawne és Gaunt csak ekkor vette észre a mintázatokat, a vastag porban felfedezhető spirálokat és köröket. - Azt hiszem, az adattárban van valami, ami kapcsolatban van az Ediculum bejáratával. Tiltások, figyelmeztetések, hasonlók. Régóta nem járt itt senki. Azt hiszem, azokat a mintázatokat energiamezők hozták létre. Márpedig ebből arra lehet következtetni, hogy az ellenségnek ezen a helyen félelmetes erők állnak a rendelkezésére. Gaunt elgondolkodva megvakarta az állát. Mkollnak igaza volt; óvatosan kellett mozogniuk, hiszen nem tudhatták, mivel találják szemben magukat. Az igazat megvallva ő arra számított, hogy lövegtornyok, géppuskaállások fogják várni őket, esetleg drótkerítések vagy más, konvencionális akadályok. Rawne-ra nézett, és látta rajta, hogy ő is hasonló védvonalat képzelt el. Ismét eszébe jutott, hogy valójában azért hozta magával, hogy a közelében tudhassa, szemmel tarthassa. Az után, ami vele történt, potenciális veszélyforrás volt. - Hozzák ide Domor söprögetőjét! Magam fogom átvizsgálni a terepet. - Inkább én tenném, uram - szólalt meg egy hang a háta mögött. Gaunt hátrapillantott. Időközben Fereyd hátvédet alkotó testőrei is megérkeztek; már ők is kíváncsian méregették a kaput. Domor eltolta maga elől a társait, és bizonytalanul elindult a komisszár felé. Látszott rajta, hogy alig áll a lábán, de a hatalmas adag fájdalomcsillapítónak köszönhetően nem szenvedett.

- Nekem kell megtennem - mondta Gaunt halkan. Domor a hang irányába fordult. - Elnézését kérem, uram, de nem! - Elmosolyodott. Megérintette a szemét fedő kötést, majd a vállára akasztott szerkezetet. - Tudja, én vagyok a legjobb söprögető az egységben, és... nem is kell mást tennem, csak hallgatnom az impulzusokat. Ehhez a feladathoz nem kell látnom. Ez a munkám. Hosszú csend támadt. Gaunt úgy érezte, az ősi csarnokból furcsa zümmögés hatol az agyába. Tudta, hogy valóban Domor ért a legjobban a feladathoz, és azt is megértette, hogy a katona mit akart a tudtára hozni: „Szellem vagyok, uram, vagyis feláldozható." Gaunt nem annak alapján döntött, hogy ki feláldozható, s ki nem az; belátta, hogy valóban Domor a legalkalmasabb a feladat elvégzésére. Nem akarta összezúzni a katona büszkeségét azzal, hogy mással végezteti el a dolgot; lehetőséget akart biztosítani Domornak arra, hogy ismét a csapat hasznos tagja legyen. - Rajta, kezdjen hozzá! Maximális óvatossággal! Hanggal irányítom magát. Kap egy vezetéket, hogy szükség esetén visszahúzhassuk. Domor olyan hálásan fordult felé, hogy Gauntnak ismét eszébe jutott, az emberei tisztelete és szeretete mindennél értékesebb, és talán még annál a titokzatos valaminél is fontosabb, amit a kapukon túl találni fognak. Caffran egy drótkötelet erősített Domor derekára. Mkoll ellenőrizte a berendezést, és Domor fejére illesztette a fejhallgatót. - Gaunt! Ez valami vicc? - csattant fel Fereyd, és előrébb furakodott. Komolyan ilyesmire akarod pazarolni az időt? Ez a legfontosabb dolog, amit életünkben tehetünk. Hagyd, hogy az én embereim végezzék el a söprögetést! A pokolba, én magam fogom... - Ez Domor feladata! Ő a felderítőtiszt, meg tudja csinálni. - De... - Meg tudja csinálni, Fereyd! Domor óvatosan elindult. A készüléket maga előtt tartva figyelt a beérkező jelekre, a számára oly ismerős zümmögésekre. Caffran lassan utána eresztette a drótkötelet. Domor eleinte egyenesen előre haladt, majd jobbra, azután pedig balra húzódott. Tisztán kivehető nyomokat hagyott maga mögött a porban. - A padló alatt, egymástól szabálytalan távolságra... energiakúpok vannak suttogta Domor az interkomba. - Nem tudom, milyen célt szolgálnak, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem piszkáljuk őket. Lassan teltek a másodpercek. Domor átjutott a csarnok túlsó végébe. - Gaunt! A vezeték! Az az átkozott vezeték! - kiáltott fel Dorden. Gaunt azonnal felfogta, az orvos mire gondol. Domor ügyesen kikerülte a padló alatt elrejtett energiakúpokat, ám a vezeték, amit maga után húzott, bármelyik pillanatban aktiválhatta valamelyik csapdát. - Domor! Megállni! - mordult bele a komisszár az interkomba. Domor mozdulatlanná dermedt.

- Oldja le a vezetéket, és eressze a padlóra - folytatta Gaunt. Domor szótlanul engedelmeskedett. Ahogy kioldozás előtt megrántotta a vezetéket, a válláról lecsúszott a műszer. Eleresztette a drótkötelet, és vakon előrenyúlt, hogy elkapja az egységet. Sikerült elkapnia, mielőtt a padlóhoz csattant volna, ám közben lecsúszott a fejéről a fejhallgató, és ezt már nem foghatta meg. A fejhallgató a padlóra esett. Csend. A katonák feszülten vártak. Az energiakúpok nem aktiválódtak. Semmi sem történt. Domor visszahúzta a vállára a készülékét. - Hová lett a fejhallgatóm? - kérdezte. - Ne mozduljon! Maradjon ott, ahol van! - Gaunt átadta a fegyverét Rawne-nak, és gyors, határozott léptekkel követte Domort. A vak ember mögé állt, lehajolt, felemelte a fejhallgatót, és azt Domor kezébe nyomta. - Fejezze be a munkát, katona! Továbbmentek. Gaunt hagyta, hogy Domor határozza meg az irányt. Néhány perccel később elérték a kaput. A komisszár intett az embereinek, hogy kettesével menjenek utána. Feltűnt neki, hogy Fereyd mindenkit maga mögé utasítva, feszült arccal indult el. A kapu felé fordult. Csodálatos, precíz munka volt, olyan ügyesen ágyazták bele a sziklába, hogy alig lehetett észrevenni. Felidézte az információt, amit az adattömbben talált: a tenyerét a kapu jobb oldalára szorította, és szelíd nyomást gyakorolt a felületre. A hatalmas, tizenöt méter magas kapuszárny egyetlen hang nélkül tárult ki. A mögötte lévő hatalmas csarnokból olyan éles fény tört elő, hogy Gaunt önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. - Mi az? Mi az, uram? - kérdezte Domor. - Nem tudom - felelte Gaunt pislogva. - Nem tudom, de ez a legfantasztikusabb dolog, amit életemben láttam... A többiek mögéjük álltak, és ámuldozva meredtek a csarnokra. Gaunt és Fereyd lépett be elsőként az Ediculumba, Rawne volt az utolsó. HUSZONHÁROM Heldane inkvizítor hagyta, hadd fusson végig rajta lágyan a megkönnyebbülés. A bábja már benn volt a halott Menazoid városban, ő pedig rákapcsolódott érzékeivel és gondolataival. Ennyi idő, ennyi várakozás után ott volt, ő is érezhette a tompa halandó érzékein át, ő is első kézből tapasztalhatta meg, mérhette fel a világűr legértékesebb kincsét. A legértékesebb, a legveszélyesebb, a leghatártalanabb dolgokra képes kincset, amellyel végre kétségkívül le tudja győzni Macaroth-t és a stagnáló birodalmi rendet, amit képviselt. Dravere ezzel végre hadúr lehet, és Dravere

mindenben az ő eszköze lesz. Amíg az emberiség a fénnyel próbálja legyőzni a sötétséget, örök kudarcra van ítéltetve. De a szürke, a szürke titkos fegyverei, amiket a Birodalom félt használni - ez a szín számtalan lehetőséget kínált, csupa olyasmit, ami parlagon hevert az egyszerű és igazságos eszméken túl fekvő kusza erkölcsi ködben. Ezzel kivezethetné az emberiséget a sötétségből, át az igazi felemelkedésbe, s egyszerre elsöpörné a galaxisok perverzül idegen fenyegetéseit és a régi úthoz hű vaskalaposokat. Persze, ha Dravere használná ezt a fegyvert, és átvenné a hadjárat irányítását, a Terra nagyurai bíróság elé állítanák, és árulónak tartanák. Igaz, az egészről csak utólag szereznének tudomást. Akkor pedig a csodás győzelmek tükrében hogyan is ellenkezhetnének tovább? Az izolációs kamrában tartózkodó orvosok egyike észrevette, hogy az inkvizítor életfunkcióit figyelő biomonitor rendellenességet mutat, és elindult, hogy kivizsgálja, mi okozhatja a gondot. Heldane a pszichéje egy csapásával elsöpörte őt a szeme elől. Újra felvette a kis kézitükröt, és addig nézte, amíg elméje ismét ellazult, és pszichésen képes volt újfent átvetnie magát a tükröződő felszínen, mint egy úszó a fényes víztükrön. Láthatatlanul bukkant fel Gaunt álmélkodó csapatának közepén. Körbefordította húsbábja fejét, hogy mindent jól láthasson: az ezer méter magas, ötszáz méter átmérőjű termet, az ezüst és króm csövektől illetve vezetékektől csomós, szálas falat. Vakító fehér fénykéve hullott alá a magasból. A lábuk alatt vastag ezüstberakás borította a padlót, aprólékosan teleróva lehetetlenül komplex algoritmikai paradoxonokkal. Minden négyzetméterre jutott vagy ezer. Heldane egy szívverésnyi időre kiterjesztette az elméjét, és mindet elolvasta, mindet megfejtette. Mohón vetette magát tovább erről a jelentéktelen kis érdekességről, és máris a terem közepén tornyosuló hatalmas szerkezetre nézett. A hófehér kerámiából, ezüst csövekből, króm kamrákból összeállított masina óriásként magasodott föléjük. Egy Standard Konstruktőr! Sértetlenül! Az emberiség réges-rég elveszítette a technológiák eredetének tudását. A Sötétség Kora óta a Birodalomban még az Adeptus Mechanicusok is csak olyasmit tudtak legyártani, aminek a fellelt, ősi SK-rendszerekből lesték el a titkait. Az ezernyi holt világon talált, szétzúzott SK-k maradványaiból okoskodtak ki a birodalmiak a gyártás összes kis titkocskáját, de csak lassan, apránként tanulták meg, mit és hogyan kell készíteni, hogyan lehet létrehozni a tankokat, a gépeket, a lézerfegyvereket. Minden egyes töredék felbecsülhetetlen értéket képviselt. Emberöltőnként egyszer, ha találtak épen maradt SK-t, az egész Birodalom élvezhette a ritka lelet gyümölcseit. Egészen biztos, hogy még sosem került elő ehhez hasonlóan jó állapotban lévő egység. Minden következtetés helyesnek bizonyult. Egykor, régen, évezredekkel ezelőtt, mielőtt a Káosz bekebelezte, a

Menazoid Epszilon fegyvergyárvilág volt, és a letűnt korok leghatékonyabb fegyverét gyártották rajta. A gyártási folyamat titkai és célja mind ott fénylett a padlóba vésett másfélmillió algoritmusban. A Vasemberek. Olyan régi mese volt ez, hogy szinte már senki sem hitt benne; olyan régi, hogy még a Viszály előtt született, a Technológia Sötét Korában, mikor az emberiség techno-automatikus Birodalma elérte a fénypontját, amikor megalkották a tökéletes SK-kat. Akkor teremtették a Vasembereket. Értelmes, hatalmas mechanikus lények voltak, lélek nélkül. A Birodalom azóta is az eretnekség gyümölcseinek tartja őket. Ha ezek a titkos, ősi szövegek nem hazudnak, annak a réges-régi birodalomnak épp a Vasemberekkel folytatott háború vetett véget, és a Birodalom éppen ezért tiltotta meg a lélektelen, mechanikus intelligenciák létrehozását. Ám szolgaként használnák a Vasembereket... Ugyan mi volna lehetetlen, ha ilyen lények segítenék az emberiséget? Itt, az ősi fegyvergyárvilág érintetlenül maradt szívében, itt állt a Vasembereket gyártó SK, sértetlenül! De volt itt még más is. Heldane kitágította a fókuszát, és most először nézte meg alaposabban a terem falait. A földszinten mindenütt fémrácsokkal lezárt alkóvok vették körbe húsbábját és társait. Mögöttük egy királyi sír terrakotta katonáit idéző csendben és rendben álltak a Vasemberek. Százával, ezrével, tízezrével sorakoztak egymás mögött, míg alakjukat fel nem oldotta az alkóvok sötétje. Magasabbak voltak az embernél, a fejük úgy csillogott, mint egy fényes, szem nélküli fémkoponya. Testük inait és ereit drótból illetve csövekből öntötték, majd fénytelen anatómiai lemezek mögé rejtették. Aludtak, és csak parancsra vártak, hogy felkelhessenek. Ha meghallják a parancsot, beindítják a hatalmas szerkezetet, és sokasodni kezdenek. Heldane visszatartott lélegzettel próbált úrrá lenni a lelkesedésén. Visszahúzta a tudatát a bábba, és alaposan szemügyre vette a felsorakozott embereket. ♦♦♦ Gaunt őszinte ámulattal nézett körbe. A Szellemek zavartan és értetlenül ácsorogtak, a testőrök mindenre felkészülten figyeltek, de láthatóan alig várták, hogy jobban körbenézhessenek. Gaunt Dordenhez fordult, arrébb vitette vele Domort, hadd pihenjen. A többi Szellemet pihenőre rendelte, majd odament Fereyd-hez, aki a hatalmas SK-gép előtt állt. - Ez itt a jutalom, barátom - mondta Fereyd anélkül, hogy hátranézett volna. - A jutalom! Remélem, megérte! Fereyd hátrafordult, és végigmérte a komisszárt. - Tudod te egyáltalán, hogy mi ez? - Tisztában vagy azzal, hogy mióta csak kinyitottam azt a kristályt, tudom. Nem áltatom magam azzal, hogy értek a technológiához, de tudom, hogy ez egy

fegyvergyártó SK, és azt is tudom, hogy ennél még a jól ápolt orkok is gyakoribbak. Fereyd felnevetett. - Hatvan évvel ezelőtt a Geyluss Auspixen, azon a semmi háta mögötti vízipatkány kis bolygón a Pleigo Sutarnusban, egy csapat birodalmi felderítő talált egy sértetlen SK-t egy piramisváros kellős közepén, a dzsungelben. Tudod, mit gyártott? Egy bizonyos fajta acélpenge készítésére tervezték, egy olyan rétegelt acéllemez készítésére, ami könnyebb, élesebb és szívósabb volt az addigi fegyvereinknél. Ma a nagy Astartes harminc rendháza használja azt a fajta pengét. A felderítők hősök lettek. Azt hiszem, mindegyikük kapott egy saját világot. Ezt tartják az évszázad legnagyobb technológiai felfedezésének, a gépet pedig a legnagyobb felfedezésnek, a legtökéletesebb és legértékesebb SK-nak, amit emberemlékezet óta leltek. Pedig az csak késeket gyártott, Ibram... Késeket, tőröket, bajonetteket, kardokat! Pengéket gyártott, s ez volt a legnagyobb felfedezésünk emberemlékezet óta! Ehhez képest ez... Kapj fel egy olyan újfajta csodakardot, és állj ki velem az ellen, amit ez a gép gyárt! - Előtted olvastam a kristályt, Fereyd! Tudom, mit gyárt! Vasembereket, a mesék Vasembereit, az Ősi Háborúk legendáit. Fereyd elvigyorodott. - Akkor jó mélyen lélegezd be ezt a percet, cimbora! Megtaláltuk a lehetetlent! Az emberiség felemelkedését biztosító végső fegyvert! Kit érdekel egy könnyebb, erősebb, jobb kard, ha halhatatlan harcosokkal rohanhatod le a kardforgató szülőbolygóját? Ez itt történelem, az életre kelt történelem! Mi vagyunk a legnagyobbak! Hát nem érted? Gaunt és Fereyd is lassan fordult meg, és végigmérték a fémrácsok mögött csendben várakozó Vasember-ezredeket. Gaunt habozott. - Én csak... iszonyatot érzek. Azért harcoltam, öltem, áldoztam fel embereket, hogy megszerezzek valamit, amivel még többet harcolhatok, ölhetek és veszíthetek? Ez nem jutalom, Fereyd, hanem átok! - De mégis ezért jöttél ide, nem? Tudtad, hogy mi ez! - Tudom, hogy mit kell tennem, Fereyd! A Birodalom szolgálatának szentelem az életemet, és ha egy ilyesfajta szerkezet létezik, meg kell próbálnom megszerezni szeretett Császárunknak. Különben is, te vettél rá, hogy megkeressem! Fereyd letette a sisakját a padlóra, és a fejét csóválva nekilátott leoldani a kesztyűjét. - Testvéremként szeretlek, Ibram, de néha komolyan aggódom érted! Együtt lelünk rá egy ekkora csodára, és tőled csak pár gyenge és szánalmas erkölcsi prédikáció-csírára futja az elpazarolt életekről? Ezt hívják képmutatásnak, tudod-e? Gyilkos vagy, és az ismert galaxis legnagyobb pusztító gépezetét szolgálod. Az a munkád, az életed, hogy másokkal végzel, hogy pusztítasz, és ezt élvezettel teszed! Most pedig végre találunk valamit, ami százmilliószor jobban

csinálja nálad is, és kitör rajtad az erkölcs? Mi van veled? Szakmai féltékenység? Gaunt elgondolkozva vakargatta meg az állát. - Ennél azért jobban ismersz! Ne gúnyolódj velem! Én is ismerem a Birodalmi Titánok Princepseit, akik élvezik a vérontást, ennek ellenére óvatosan kezelik a rendelkezésükre álló óriási hatalmat. Ha isteni erőt adsz egy halandónak, csak remélheted, hogy rendelkezik az isten eszével és erkölcsével is. Az erkölcsi aggályaim nem szánalmasak és nem gyengék! Én becsülöm az életet. Azért küzdök, hogy megvédhessem. Minden egyes elveszített embert meggyászolok, minden egyes áldozatért fáj a szívem! Egy élet vagy egymilliárd; akkor is életekről van szó! - Egy élet vagy egymilliárd? - visszhangozta Fereyd. - Mindez csak arányok, csak mértékek kérdése! Miért kúsznánk hónapokon át a sárban az embereinkkel, ha a Vasemberekkel lerohanhatom az ellenséget, és győzhetek egyetlen csepp vér kiontása nélkül? - Egyetlen csepp vér kiontása nélkül? Talán nem a mi vérünk hullana! De nincs nagyobb eretnekség a Vas Korának gondolkozó lényeinél, és ezt te is tudod! Újfent szabadjára engednél egy ilyen eretnek dolgot? Megbíznál ezekben a lényekben, elhinnéd, hogy nem fordulnak újra ellenünk? Ez a legősibb törvény! Az emberiség soha többé nem bízhatja a sorsát a tulajdon teremtményeire, bármilyen okosak is. A húsban és a vérben megbízom, de a vasban sosem! - Gaunt úgy érezte, szinte hipnotizálják a fémrács mögül előderengő, sötét szemüregek. Talán ezek a gépek jelentenék a jövőt? Nem, nem hitte. Inkább a múltat jelentették, a múlt egy olyan szeletkéjét, amit jobb volt megtagadni és elfelejteni. Hogy ébreszthetné fel őket bárki is? Hogy gondolhatja bárki, hogy még többet gyártson belőlük, és rászabadítsa őket... Kire is? Az ellenségre? Macaroth hadúrra és a követőire? Ezek szerint Dravere így akarta átvenni a Hadjárat irányítását? Az egész erről szólna? - Nagyon a szívedre vetted szegény, árva Szellemeid sorsát, ugye, erről van szó, Ibram? Pedig nem áll jól neked a törődés... - Talán a szívemre vettem a sorsukat. Az árvák az árvákhoz húznak... Fereyd arrébb ment pár lépéssel. - Nem az az ember vagy már, akit ismertem, Ibram Gaunt! A Szellemek meglágyítottak a folyamatos siránkozásukkal, a gyászukkal. Vakon állsz az előttünk tornyosuló végtelen lehetőségek előtt! - Te viszont nem, azt látom! Végig egyes szám első személyben beszéltél! Fereyd megtorpant, és hátrafordult. - Micsoda? - „Ha a Vasemberekkel is lerohanhatom..." Te mondtad így! Te használnád ezeket a förmedvényeket, ugye? Használnád, valld be! - Gaunt az alvó vasalakok felé intett. - Inkább én, mint bárki más! - De inkább senki! Ezért jöttem ide! Azt hittem, hogy te is ezért jöttél, és engem is ezért küldtél!

Fereyd arca eltorzult. - Miről fecsegsz? - Azért vagyok itt, hogy elpusztítsam mindezt, nehogy bárki is felhasználhassa őket! - mondta Ibram Gaunt komisszár. Elfordult Fereyd döbbenetbe fagyott arcától, s odakiáltott Caffrannak és Mkollnak. - Pakolják ki a robbanócsöveket! - utasította őket. - Oda tegyék őket, ahová kell! Rawne mindenki másnál jobban ért a robbantásokhoz, ezért hoztam magammal. Mindenben kövessék az utasításait! Szóljanak Corbec-nek, vagy bárkinek, aki odafönn megmaradt! Mondják meg nekik, hogy azonnal hagyják el a várost! El sem merem képzelni, hogy mi történik, ha befejezzük a munkát! ♦♦♦ Heldane megdermedt az izolációs gömbben, minden izma összerándult, és olyan erősen rámarkolt a tükörre, hogy a fényes felszín megrepedt. Az ujjaiból vér csordult. Sosem hitte volna, hogy Gaunt, ez a tompa agyú bolond erre is képes lehet. Ekkora hatalom, ekkora lehetőség; bárcsak hagyták volna, hogy Gauntot vegye kezelésbe, hogy ő legyen a bábja! Heldane nyelt egy nagyot. Most egy pillanatot sem veszíthet. A jutalom már a markában van. Egy kis birodalmi gárdista nem veheti el tőle! A rejtőzés ideje lejárt. Mélyen belevágta a tudatát a húsbáb tompa elméjébe, cselekvésre késztette, sürgette, hogy dobja le az álcát, ölje meg mindegyiket, mielőtt ez az őrült Gaunt kárt tehetne a szent relikviában, és elpusztíthatná a Vasembereket. ♦♦♦ Rawne az Ediculum szélén ült, hátát az ezüstös falnak vetette, és a robbanószerkezeteket összekötő vezetéket ellenőrizte. Hirtelen megremegett, eleredt az orra vére, a szájában fémíz áradt szét. Erősebben érezte annak a mocskos szörnyeteg Heldane-nek az érintését, mint valaha; érezte, ahogy az inkvizítor az agyába mar, a szemébe fúrja az ujjait, mintha csak skorpiók marnák. A gyomra összerándult, tagjai remegni kezdtek. Rawne őrnagy feltápászkodott, betárazott néhány pengelövedéket, és a vállára kapta a fegyvert. HUSZONNÉGY Zoren vitriánusainak hirtelen felbukkanása után Corbec erői hátraszorították a Káosz csapatait a városba, és belekezdtek a mészárlásba. Corbec egy kőtömbnek támaszkodott, sípolva szedte a levegőt, a mellkasát iszonyatos kín égette, és épp egy hangtovábbítót kért volna, hogy bejelentse, győztek, amikor Milo megjelent mellette, és a kezébe nyomott egy jelentést.

- A komisszártól jött - mondta. - El kell hagynunk az elsődleges cél területét. Minél messzebbre kell visszavonulnunk. Corbec értetlenül nézte a kis filmlapot. - A francba! Egész álló nap azért küzdöttünk, hogy bejussunk! Odaintette magához Ragiont, és leszedte a fickó hátán lévő komlink kagylóját. - Corbec a Tanithi Első és Egyetlentől, minden tanithi és vitriánus tisztnek! Gaunt üzeni, hogy vonuljunk vissza! Kiürítjük a várost! Zoren ezredes hangja reccsent vissza a csatornán. - Megtette, Corbec? Megtette, amiért jöttünk? - Semmi mást nem mondott, ezredes! - csattant rá Corbec válaszul. - Mi megtettük a magunkét ezen a világon, a többi már gyerekjáték! Öt-kilencvenes visszavonulási terv! Szakaszos hátravonásban fedezzük és támogatjuk a dragonyosait! - Értettem! Corbec visszatette a kagylót, és megremegett. A kín kis híján legyűrte. Már egy órája bevette az utolsó fájdalomcsillapítóját. Visszatért az embereihez. HUSZONÖT Bragg hirtelen, döbbenten felkiáltott, a hangját szinte elnyomta az Ediculum hatalmas űrje. Gaunt éppen az ajtónál pihenő Dorden és Domor felé sietett, de döbbenten megpördült a sarkán. Fereyd és a testőrei felemelt lézerfegyverrel indultak meg a Szellemek felé. Egy másodperc törtrészére, miközben a másik célra kapta a fegyvert, Gaunt belenézett Fereyd szemébe. Az éjfekete, mély íriszekben nem látott semmi ismerőst, csak gyűlölet és vérszomj csillogott a mélyükön. Egy szívdobbanásnyi ideig nézte csak, majd a földre vetette magát. Fereyd első lézersorozata ott süvített el, ahol az imént még a feje volt. Fereyd testőrei lőni kezdtek. Bragg elrepült, a többi Szellem szétszóródott. Dorden egyenesen a kiáltozó Domorra vetette magát. Rawne célzott, és tüzelt. A zümmögő lövedék rettenetes lassúsággal ívelt át az Ediculum fehér terén, és orrba találta Fereydet. Wheyland birodalmi taktikus testének felső része húsmasszává változott. Larkin ordítva rogyott a földre, ahogy a taktikus mögött álló testőrök egyike átlőtte a karját. Caffran és Mkoll a földön hevert, de most megpördültek, és a lézerpuskáikkal viszonozták a tüzet. Az egyik testőr összerogyott: mind a ketten eltalálták. Gaunt a földre vetette magát, megfordult, előrántotta a lézerpisztolyát, és hangosan átkozódva lőtt. Fereyd újabb embere esett össze, három lövést kapott a mellkasába. Métereket repült hátra, összerándult, és meghalt. A komisszár ismét megrántotta a ravaszt, de a lézerpisztoly csak szisszent egyet, nem lőtt ki sugarat. A katakombák energiaszívó hatása, amely a lámpáikat megvámolta, a muníciót

sem kímélte. A fegyvere hasznavehetetlen volt. Az egyetlen életben maradt testőr előrelendült, hogy lelője a tehetetlenül heverő Gauntot - aztán hátraesett, a fején jókora lyuk tátongott. Teste hatalmas csattanással csapódott az SK-gépnek, és véres nyomot hagyva az ezüstös felületen, lassan lecsúszott. Gaunt nagy nehezen körbefordult, hogy megnézze, ki lőtt. Dorden magához szorította az ordító Domort; a férfi lézerpisztollyal a kezében térdelt. - A szükség törvényt bont... - mondta a doktor halkan, és hirtelen eldobta a fegyvert, mintha csak megcsípte volna. - Szép lövés volt, doki! - mondta Larkin. Feltápászkodott, és ráfogott az égett karjára. - Azt mondtam, hogy nem használok fegyvert, nem azt, hogy nem értek hozzá! - válaszolta Dorden. A Szellemek felálltak. Dorden odasietett Bragghez és Larkinhoz, hogy ellássa a sebeiket. - Mi ez a zaj? - kérdezte Domor élesen. Mind megdermedtek. Gaunt ránézett a hatalmas gépezetre. Borostyánszínű fények ébredeztek az egyik hátsó panelen. Az egyik testőr, miután találatot kapott, éppen a főkapcsolóra zuhant rá. Az ősi technológia lassan ébredezett. Füst és gőz áradt a padlóhoz közeli nyílásokból. A gépben halk mormolással beindult a munka. Valami más is hallatszott. Csoszogás. Gaunt lassan megfordult. Az alkóvok sötét fémrácsai mögött fémizmok nyúltak meg és húzódtak össze. Látta, ahogy a sötét üregekben felvillannak a szemek. Kék fény gyúlt. Kék, hideg, örökkévaló fény. Gaunt még sosem látott ennél visszataszítóbb színárnyalatot. A Vasemberek ébredeztek; megérezték, hogy teremtőjük, az SK aktiválódik. A komisszár egy hosszú pillanatig csak nézte őket, lélegezni is elfelejtett. Csak nézte őket, míg már meg sem tudta számolni, hány kék szempárban pislákolt fel a fény. A Vasemberek egy része előrelendült, és a rácsoknak vetette magát rázták, tépték a rudakat. Fémkezek csengtek a fémrácsozaton. Már hangjuk is volt. Csipogtak. Épp hogy hallani lehetett, ahogy kódok, protokollok, bináris számok áramoltak át rajtuk. A Vasemberek magukhoz tértek. Gaunt hátranézett az SK-ra. - Rawne! - Uram? - Robbantsa fel! Most! Rawne ránézett, és letörölte a vért a szájáról. - Engedelmével, komisszár... De bölcs dolog ez? Úgy értem, ezek itt... ezek itt mindent megváltoztathatnának! Gaunt összevont szemöldökkel, lángoló, fekete tekintettel meredt Rawne őrnagyra. - Azt akarja talán, hogy egy újabb világ pusztuljon el, Rawne?

Az őrnagy megrázta a fejét. - Én sem! Ezt kell tennünk! Jó okom van rá, hogy ezt higgyem! Különben is, vak maga? Épp maga akarja fogadni az ébredezőket? Rawne körülnézett. A jeges kék tekintetek mintha neki is a húsába vájtak volna. Kirázta a hideg. - Máris, uram! - kiáltotta hirtelen elszántsággal, és elindult. Futtában kiáltott oda Caffrannak és Mkollnak, hogy hozzák a robbanótölteteket. Gaunt még utána kiáltott: - Rawne, ezek itt eretnekségek! Ocsmány eretnekségek! De ha ez nem volna elég, már több ezer éve egy Káosz-fertőzte világon alszanak! Maga szerint melyikünk akarja kipróbálni, hogy ez mennyiben változtatta meg a gondolkodásukat? - A pokolba! - nyögött fel Dorden. - Úgy érti, hogy talán ez az egész fertőzött lehet? - Ön lenne a világ legostobább teremtménye, ha itt maradna csak azért, mert kíváncsi a válaszra! - válaszolta Gaunt. Lenézett Fereyd maradványaira. - Nem én változtam meg, ugye? - mormolta halkan. HUSZONHAT Heldane-t készületlenül érte bábja halála. Olyan csodás győzelem volt, amikor felderítette és elkapta Macaroth kis kémjét, pompás élvezet, amikor megdolgozhatta! Sokáig tartott, mire átállította Fereydet, sok munkájába került, de az eredmény édes volt: megszerezte a hadúr legerősebb ügynökét, a saját eszközévé változtatta. Sokkal több mindent tudott meg Fereydtől, mint amit egy jelentéktelenebb figurából kiszedhetett volna. Összeesküvés, tervek, motiváció. Hogy éppen azt az embert használta, akit a hadúr a megbuktatására küldött? Csodaszép, tökéletes, bátor megoldás volt! Az inkvizítor az utolsó pillanatokban azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna rá, hogy Rawne-t is teljesen megdolgozza. Hasznos agya lett volna, bár elég tompa. De Corbec és Larkin, a Szellemek megfosztották ettől, és Rawne éppen csak érezte a jelenlétét ahelyett, hogy engedelmeskedett volna neki. De már ennek sem volt jelentősége. Tudta, rosszul számított, a közelgő halál pedig lelassította a reflexeit. Túl mélyen hatolt a bábjába. A báb halálának visszacsapása túl sok volt. El kellett volna zárnia az elméjét a halál-trauma lehetséges következményeitől. Nem tette. Fereyd az elképzelhető legocsmányabb, legfájdalmasabb halált halta, és a pszichikus kötésen át kínjának minden egyes szikrája lecsapódott Heldane-re is. Az inkvizítor megérezte saját vesztét. Összerándult, teste görcsösen megfeszült, majd szétrobbant. Megszelídíthetetlen pszichikus energiák szikráztak szét maradványaiból. Hechtor Dravere felette ült a vezérülésben, megérezte a remegést, és

hátrafordult, hogy megnézze, mi a baj. A haldokló inkvizítorból kitörő pszichikus energia a fény gombafelhőjébe robbant, és atomról atomra szétvetette az egész Leviathánt. HUSZONHÉT - Rendben! - kiáltotta Rawne, és átrohant a termen. Caffran ott loholt mellette. Gaunt a többieket már az ajtóba terelte. A hatalmas gép már dübörgött, folyamatosan áradt belőle a gőz. - Mkoll! Mozgás! - ordított Gaunt. A kamra távolabbi végén az ősi vasrács egy része végül feladta az ellenállást. Vasemberek tántorogtak elő az alkóvból, fémlábuk hangosan csikordult a rács maradványain. Társaik egyre hangosabban rázták a rácsokat, a szemük úgy ragyogott, mint a lövedékek kék csóvái. Folyamatosan zümmögtek és csipogtak. A ketrecből kizúduló fémtestek áttörtek a termen. Mkoll éppen az utolsó adag robbanószert erősítette a remegő SK falára, és iszonyodva nézte, mik közelednek felé. Hirtelen zaj harsant mellette, és egy kis hasadék nyílt meg az SK falán. Hatalmas gőzfelhő áramlott ki rajta. Mkoll köhögve, levegő után kapkodva rogyott térdre. - Mkoll! A férfi nem láthatta, mi emelkedik ki a kavargó ködből. Egy újszülött Vasember. Az első, amit az SK hosszú álma után készíthetett. Amint megjelent, szabadon eresztett társai és a rácsokat rázó többi Vasember is visítani kezdett folyamatos, szomorú, szánalmas hangon, ami egyszerre emlékeztetett egy ember halálsikolyára és egy gép sípolására. Valami nem volt rendben az újszülöttel. Torznak tűnt az anatómiailag tökéletes többi Vasemberhez képest. Jó egy fejjel magasabb volt náluk, de púpos volt, fekete, az egyik karja hosszabb volt a másiknál, szélesebb és erősebb is, míg a másik göcsörtös kis csonknak tűnt. Túl hosszú koponyájából szarvak törtek elő, szeme sárgán fénylett. A szemgödreiből olajos genny szivárgott. Bizonytalanul tántorgott. Kivillantotta fogait, csattogtatni kezdte az állkapcsát. Dorden felkiáltott, hogy Gauntnak igaza volt, de a komisszár nem figyelt rá, már előremozdult. Kinyújtott testtel vetette át magát a termen, és a padlóra rántotta a köhögő Mkollt - éppen azelőtt, hogy az újszülött nagyobbik karja odacsapott, ahol az előbb még a lopakodó térdepelt. Nem nyertek sok időt. Gaunt legördült Mkollról, és megpróbálta talpra rángatni az emberét, de már látta, hogy az újszülött ismét támadásba lendül. A fém állkapocs őrülten csattogott. A háta mögött egy második újszülött ködlött fel a gép nyílásából előáramló gőzben. Két sorozat lézerlövedék csapódott az újszülöttbe. Caffran megtett minden tőle telhetőt, de a Vasember tompán tükröződő páncélja csak a lövések kinetikus energiáját fogta meg. A vasbestia ismét Gauntra és Mkollra csapott, de a komisszár idejében

arrébb gurult, és magával rántotta a felderítőt is. A lény hatalmas fémkarja felszikrázott, ahogy az algoritmusokkal televésett padlónak csapódott, és végleges, őrült változtatást húzott az ősi számításokba. Gaunt nagy nehezen elrángatta Mkollt a tántorgó fémszörnyetegtől. Folyamatosan szitkozódott. Dorden és Bragg egy másodperc múlva már mellette volt, segítettek neki, talpra rántották Mkollt. A váratlan támadás lesöpörte a lábáról Gauntot. Az újszülött vadul feléjük csapott. Gaunt oldalra gurult, és felnézett. A gép hatalmas mellső végtagja megnőtt, egyre hosszabbodó fémnyúlványokon csüngött, újabb és újabb csöveket és karmokat hajtott. Folyamatosan változott a mechanikus felépítése. A szörnyeteg ismét támadott. A komisszár jobbra vetette magát, hogy elkerülje, aztán pedig balra. A fémkarmok mindkét oldalán mély vájatot véstek a padlóba. Rawne, Larkin és Caffran is közbevetette magát. Caffran megpróbált belelőni a gépbe, de Larkin útban volt, mert integetve, kiáltozva próbálta elterelni a szörnyeteg figyelmét Gauntról. Egy másodperccel később Larkint is arrébb repítette egy csapás. Rawne-nak nem volt ideje újratölteni a fegyvert, ezért úgy kapta fel, mint egy fejszét. Olyan erősen sújtott le a fémkoponyára, hogy egész teste beleremegett. Kábelek szakadtak el, az újszülött feje groteszkül behorpadt. A gépteremtmény megpördült, és elsöpörte Rawne-t, bár ehhez legalább ötméteresre kellett nyújtania a karját. Gaunt végighasalt a földön, és Rawne pengevetőjével a kezében térdelt fel. Lecsapott vele, és épp a második könyökénél szakította le a Vasember karját. A furcsa végtag kinyúlt, és közben egyre vékonyabb lett, így a komisszár viszonylag könnyen leszakította. Gaunt megperdítette a fegyvert, és hegyével előre az újszülött gépember arcába vágta. Amikor visszarántotta a pengét, olaj és nyálkaszerű folyadék robbant elő a fémkoponyából. A szörnyeteg hátrazuhant, megmerevedett, szemében kihunyt a fény. Eközben hat eltorzult újszülöttet okádott ki magából az SK, és mögöttük negyven vagy még annál is több Vasembernek sikerült kitörnie a rácsok fogságából. Fenyegetően csoszogtak feléjük. A többiek a rácsokat rázták, és ordítani kezdtek. - Tűnjünk el innen! - adta ki a parancsot Gaunt. HUSZONNYOLC Majdnem négy órájukba tellett, mire megtalálták a levezető utat, és átvágták magukat az ellenségeiken. Négy teljes óra kellett hozzá, hogy a domb oldalában lévő akna aljától eljussanak az Ediculum ajtajáig. Négy óra telt el azóta, hogy elindultak. Rázárták az ajtót a csoszogó, kék szemű rémekre, és indulásra készen álltak. Bízhattak volna benne, hogy négy óra alatt visszajutnak a felszínre, de Gaunt

rossztól tartott, ezért arra utasította Rawne-t, hogy négy és háromnegyed órára állítsa be a robbanószerkezetet. Valóban lassabban haladtak, mint lefelé. Domor lépésről lépésre gyengült, Bragget és Larkint pedig a tűzpárbajban szerzett sebesülések lassították le. Fegyvereiket javarészt elhagyták; üres tárakkal semmit sem értek. Rawne pengevetője még mindig működött, ezért ő ment elöl Mkollal, akinek még volt néhány lövésre elegendő töltet a lézerfegyvere tárában. Dorden, Domor és Larkin csak vágófegyverrel rendelkezett. Larkin karabélya működött ugyan, mivel mechanikus eszköz volt, de nem tudta használni meglőtt karjával, ezért Gaunt odaadta a hátvédként szolgáló Caffrannak. Bragg ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa a géppuskát, de abban sem maradt sok töltény, és Gaunt nem volt biztos abban, hogy a sebesült katonának sok hasznát lehetne venni, ha harcra kerülne a sor. Aztán ott volt az alagutak sötétje is - Gaunt átkozta magát, amiért erről megfeledkezett. A lámpáik mind lemerültek, és ahogy távolodtak az Ediculumtól a labirintus sötétjében, előre kellett küldenie Mkollt és Caffrant, hogy a ciszterna melletti halottaktól rongyokat és fadarabokat szerezzenek, amelyekből azután fáklyákat fabrikáltak. A rongyokat Bragg bűzös italának utolsó cseppjeibe mártogatták. A pislákoló lángok fényében, bizonytalanul vágtak át a ciszternán, s egyre feljebb jutottak. Miközben átbotladoztak az ellenség hullái által eltömített ciszternán, Gauntnak eszébe jutott, hogy átkutathatnák a tetemeket, és zsákmányolhatnának tőlük fegyvereket, olyan mechanikus szerkezeteket, amiket nem szárított ki a katakombák energiaszívó hatása. Ahogy a testekre nézett, azonnal elvetette az ötletet: a hús és a testnedvek szaga máris a ciszternába vonzotta a járatokban élő húsevő állatokat és férgeket; némelyik tetem szinte mozgott, olyan sok apró lény nyüzsgött rajta. Fogytán volt az idő; továbbsiettek. Gaunt igyekezett nem gondolni arra, hogy Caffran és Mkoll miféle szörnyűségeket állhatott ki, miközben megszerezték a fáklyákhoz valót. A fáklyák gyorsan égtek, és nem adtak sok világosságot, éppen csak a közvetlen környezetüket bontották ki az árnyak közül. Gaunt érezte, a fáradtság szétárad a tagjaiban. Arra gondolt, hogy a járatok energiamágnese nem csak a lámpákra és a lézerfegyverekre gyakorolt negatív hatást, hanem az emberekre is. Nem is mert belegondolni, ha ő ilyen fáradtnak érzi magát, Domor mit élhet át. Kétszer is meg kellett állítania a csapatot, és visszahívni az elöl haladókat, mert túlságosan is leszakadtak tőlük a mögötte botorkálók. Mennyi ideje lehetnek idelenn? Az időmérője nem működött. Átvillant az agyán, hogy talán nem lépnek működésbe a robbanótöltetek. Mi lesz, ha az áramkör egyszerűen csak sistereg egyet, és... vége? Éles kanyarhoz értek a megroskadt, ősi alagútban. A komisszár sehol sem látta Mkollt és Rawne-t. Egy újabb fáklyát gyújtott meg, és hátranézett. Larkin és Bragg mögötte lépkedett, ketten osztoztak egy fáklyán.

- Menjenek! - sürgette őket, és remélte, hogy jó irányba int. Mkoll éles érzékszervei nélkül elveszettnek érezte magát. Merre kellene fordulniuk? Larkin és Bragg, akik szintén rendelkeztek a tanithiak különös hatodik érzékével, a jelek szerint nem bizonytalankodtak. - Csak menjenek kifelé, felfelé! Ha megtalálják Mkoll őrmestert és Rawne őrnagyot, mondják meg nekik, hogy ők is menjenek tovább! Bragg és nyurga, szívós társa bólintott; fáklyájuk pislákoló fénye hamarosan eltűnt az alagút sötétjében. Gaunt várt. Hol lehetnek a többiek? Lassan vonszolták magukat a percek. Egy fénypont jelent meg. Caffran lépett a látókörébe. - Uram? - Hol van Domor és a doktor? - kérdezte Gaunt. Caffran értetlenül nézett vissza rá. - Nem mentem el mellettük... - Maga volt a hátvéd, ember! - Nem mentem el mellettük, uram! - vakkantotta Caffran. Gaunt ökölbe szorította a kezét. - Előre! Én visszamegyek! - Én is visszamegyek, uram! - kezdte Caffran. - Menjen! - csattant fel Gaunt. - Ez parancs! Én visszamegyek, és körülnézek! Caffran habozott. Gaunt jól látta, milyen kimerült a fiatal katona. - Mindent megtett, Caffran, amit megtehetett! Maga és a társai is! Az Elsők és Egyetlenek, a legjobb harcosok! Ha itt kell elpusztulnom, ebben a gödörben, boldogan halok meg, ha tudom, hogy annyit menekítettem ki maguk közül, ahányat csak tudtam! - Kinyújtotta a kezét, de Caffrant annyira letaglózták a szavak, hogy zavartan, mozdulatlanul állt. - A felszínen találkozunk, komisszár! - mondta elszántan. Gaunt visszaindult az alagút mélyébe. Caffran mozdulatlanul állt mögötte, és addig bámult a komisszár után, amíg elvesztette szem elől. ♦♦♦ A sziklás alagút nedves volt, a levegő fojtó. Gaunt nem találta Dorden és a sebesült Domor nyomait. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de végül mégsem tette. A körülötte sűrűsödő sötétség túl mély, túl gonosz volt ahhoz, hogy az emberi hangok áthatoljanak rajta. Eszébe jutott, hogy a Vasemberek időközben kijuthattak a folyosóra, és nyilván felfigyelnének a hangjára. A járat balra kanyarodott. Gaunt nagy nehezen leküzdötte a rátörő pánikot. Nem úgy tűnt, mintha visszafelé ment volna. Alighanem valahol elvétette az irányt. Elvesztél! - sziszegte egy hang a fejében. Fereyd hangja? Derciusé? Macarothé? Elvesztél, te ostoba, érzelgős bolond!

Az utolsó fáklyája lobbant egy végsőt, aztán kialudt. A sötétség körbevette. A szeme lassan hozzászokott; észrevett valami halvány derengést. Elindult. A lejtős alagút egy természetes barlangba vezetett, amit a falakon és a mennyezeten megtapadó zuzmók és gombák beteges zöld fénye világított meg. Hatalmas csarnok volt, tele megrepedt sziklákkal és apró, fekete tavacskákkal. Gaunt lába megcsúszott a kavicsokon; kis híján elesett. A jobbján feneketlen mélység ásított. Pár lépéssel arrébb újabb szakadékot került meg. Fekete, olajos folyadék bugyborékolt a kisebb kráterekben. Hosszú lábú, groteszk, vak rovarok mászkáltak a köveken, hatalmas szárnyú lények repkedtek a félhomályban. Domor egy hideg sziklapárkányon feküdt, az oldalára hengergetve, mozdulatlanul, csendesen. Gaunt odamászott hozzá. A katonát egy tompa tárggyal ütötték fejbe. Még élt, de az ütés tovább rontotta amúgy is súlyos állapotát. Egy kiégett fáklya hevert mellette, meg egy nyitott orvosi táska. A kötszerek és fertőtlenítőszeres flaskák kiborultak belőle. - Doktor? Mindkét oldalról sötét alakok vetődtek rá. Elszánt kezek markolták. Védekezés közben egy pillanatra meglátta a jantiniak egyenruháját. A rajtaütés azonnal elsöpörte, bár Domor és az orvosi táska láttán már számított valamire, így többé-kevésbé felkészülten fogadta a támadókat. Vadul kirúgott, valamit eltört egyik támadója testében, aztán arrébb gurult, és lecsapott ezüst tanithi pengéjével. Valaki felsikoltott. A férfisikolyt kétségbeesett üvöltés követte - valaki rosszul lépett, és lezuhant egy szakadékba. A támadók elkapták Gauntot, és vadul ütlegelték. Három pár kéz - három férfi. - Elég! Ezban, azt mondtam, hogy elég lesz! Ő az enyém! Gaunt szédült. A három Patrícius talpra rántotta. Elködösödő tekintettel látta, ahogy a barlang távolabbi végéből Flense indul feléje. Flense, aki lézerfegyvert szegezett az öreg orvos sápadt homlokának. - Gaunt! - Flense! Te eszeveszett bolond! Nincs erre időnk! - Dehogynincs, kedves komisszárom, ennek éppen most van itt az ideje! Végre itt az ideje... Neked is, nekem is! Most elszámolunk! A három jantini katona addig lökdöste Gauntot, míg Flense felé fordult. - Ha a jutalmat akarod, Flense, arról már lekéstél! Mire odaérsz, felrobban! sziszegte Gaunt. - Jutalom? Miféle jutalom? - mosolyodott el Flense, és a heg megvonaglott az arcán. - Cseppet sem érdekel! Dravere-nek fájjon miatta a feje, meg annak a szörnyeteg Heldane-nek! Köpök a jutalmukra! Én miattad jöttem! - Ó, de megható! - vetette oda Gaunt, mire a három jantini egyike ököllel tarkón csapta. - Ennyi elég is lesz, Avranche! - csattant fel Flense. - Ereszd el! A három Jantini Patrícius vonakodva engedte el Gauntot. Hátrébb léptek. Gaunt szédelegve egyenesedett fel, hogy ismét szembenézzen Flense-szel és

Dordennel. - Most pedig elintézzük a becsületbeli ügyünket! Gaunt lefegyverzően vigyorgott Flense-re, bár semmi vidámság nem csillogott a szemében. - Becsületbeli ügy? Még mindig erről van szó? A Tanith-Jantin viszályról? Elmebeteg vagy, Flense, ugye, tudod? Flense elfintorodott, és erősebben nyomta fegyvere csövét Dorden ráncos homlokának. - Így gúnyolódsz a régi adósságodon? Azt akarod, hogy a szemed láttára lőjem le ezt az embert? - Csak gúnyolódjon! - morogta Dorden. - Inkább lőjön le, mint hogy tovább kelljen hallgatnom a baromságait! - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, milyen mély a régi seb, a régi adósság fájdalma! - köpte Flense megvetően. Gaunt sóhajtott egyet. - Dercius az, ugye? Derciusról van szó! Azt már régen elintéztük, nem? Tudom, tudom, a jantiniak sosem szerették beismerni, hogy volt egy gyáva gazember is a makulátlan soraikban, de ez azért egy kicsit már túlzás! Dercius, Dercius tábornok, hogy a Császár rothassza el a lelkét, a sorsára hagyta az apámat és az egységét a Kentauron! Elfutott, és otthagyta őket, hadd haljanak meg! Amikor kivégeztem Derciust a Khedden, az valójában katonai igazságszolgáltatás volt, és nekem, mint birodalmi komisszárnak jogomban állt megbüntetnem! Elhagyta az embereit, Flense! A Föld Trónjára, egyetlen olyan csapat nincs a Gárdában, ahol ne lenne legalább egy fekete bárány, egy gyáva ember! Dercius a jantiniak szégyene volt, ezért nincs okod arra, hogy bosszúból vadássz rám és a Szellemeimre! Ez az esztelen harc mindkét oldalon számos jó ember életébe került már! És mi van, ha megvertünk titeket a Fortison? És a Pyritekről és az Absalom fedélzetéről mi a véleményed? Ti, jantiniak egyszerűen nem tudjátok, hol a határ! Nem tudjátok, meddig tart a becsület, és hol kezdődik a fegyelem! Flense fejbe lőtte Dordent, az öreg orvos összeroskadt. Gaunt előrevetette magát; minden önuralmát elveszítette, de Flense felemelt pisztollyal állt elé. - Igen, a becsületünkről van szó - köpte oda Gaunt-nak -, de akkor hagyjuk a tanithiakat és a jantiniakat! Ez becsületbeli ügy, köztem és közted is! - Mi a fenéről beszélsz, Flense?! - hörögte Gaunt. - A te apádról, meg az én apámról! A Jant Normanidus egyik dinasztiájának voltam a sarja. Egy tartomány és egy hatalmas birtok várt rám. Szégyenben küldted az apámat a pokolra, ezért minden földet elvettek tőlem! Még a nevemtől is megfosztottak! A legalacsonyabb rangból kellett felküzdenem magam. Be kellett bizonyítanom, hogy mit érek. Az életem egyetlen hosszú, pokoli küzdelem volt a szégyen ellen, és ezt neked köszönhetem! - Az apádat? - ismételte Gaunt. - Az apámat! Aldo Derciust! Az igazság visszhangra talált Ibram Gaunt fejében. Már tudta, látta,

megértette, hogy ezt az ügyet csak egyetlen módon lehet lezárni. Rávetette magát Flense-re. A pisztoly elsült. Gaunt érezte, hogy valami forróság csíp mellkasába. Rázuhant az ezredesre. Átgurultak a sziklákon, az éles kövek a húsukba vágtak. Flense a komisszár halántékába vágott a pisztoly markolatával. Gaunt oldalra csapta a könyökét, és érezte, ahogy bordák törnek ütésétől. Flense felnyögött, és belemart az ezredesbe, aztán átdobta a feje fölött. Gaunt a hátára érkezett. Megpróbált felállni, de Flense keményen arcba rúgta. Visszazuhant a kavicsokra, és érezte, ahogy szétfröccsennek alóla a kisebb kövek. Flense ismét előrevetette magát, de Gaunt felfelé tartó rúgásába dőlt. Elakadt a lélegzete. Ráesett Gaunt-ra, a torkára markolt. Gaunt hallotta, ahogy a három jantini katona a parancsnokuk nevét kántálva biztatja az ellenfelét. Flense megszorította a torkát; Gaunt fuldokolni kezdett. A kántálás megváltozott. A „Flense" helyett most már azt a családi nevet ordították, amit elvettek az ezredesüktől. -Dercius! Dercius! Dercius! Dercius... Dercius bácsi... Dercius bácsi!- zakatolt Gaunt agyában. Lelökte magáról ellenfelét, oldalra gurult, és öklével megsorozta a vérző szájú ezredest. Flense összeszedte magát, fejbe rúgta Gauntot. A komisszár egy pillanatig tehetetlenül hevert a földön. Flense felkapott egy jókora követ a földről, hogy azzal verje szét a fejét. - Az apámért! - rikoltott Flense. - Az én apámért! - szisszent fel Gaunt. Tanithi harci kése átsuhant a levegőn, és egy pillanatra a sötétséghez szegezte a jantini ezredes fejét. Flense sikolyát elfojtotta a torkából felbugyborékoló vér, aztán hangos csattanással hátradőlt a fekete folyadékba. Gaunt összezúzott testtel, sajgó tagokkal hanyatlott hátra a kövekre. Az emberei - gondolta -, az emberei majd... Egy karabély, egy lézerpisztoly és egy pengevető lövése hallatszott. Gaunt nagy nehezen feltámaszkodott. Caffran, Rawne, Mkoll, Larkin és Bragg állt a barlang bejáratában. A három Patrícius holtan hevert a félhomályban. - A felszín - köhögte Gaunt -, muszáj... - Megyünk már! - mondta Rawne. Bragg felemelte Domor magatehetetlen testét. Gaunt odabotorkált Dordenhez. Az orvos még életben volt. Flense pisztolyát is lemerítette a barlangok energiaszívó hatása, a lövéssel épp csak megpörkölte a doktort. Gaunt a karjába emelte Dordent. Caffran és Mkoll odaugrott, hogy segítsenek, de elhessegette őket. - Most már igazán nincs sok időnk! Tűnjünk el innen!

HUSZONKILENC A felszín alatti robbanás elpusztította az elsődleges célpontot a Menazoid Epszilonon. A birodalmi erők elhúztak a legyőzött hold mellett, és visszatértek a külső pályán várakozó csatahajókra. Gaunt üzenetet kapott Macaroth hadúrtól, aki megköszönte az erőfeszítéseit, és gratulált a sikeréhez. A komisszár összehajtogatta a lapot, majd megvetően eldobta. Már bekötözték, de minden tagja fájt. Ennek ellenére körbejárta a Navarre fregatt orvosi szárnyát, és meglátogatta a sebesülteket. Domor, Dorden, Corbec, Larkin, Bragg és még több száz ember... Éppen Corbec ágya mellett állt, mikor az ősz ezredes rekedt, gyenge suttogással maga mellé hívta. - Rawne mondta, hogy megtaláltátok azt az izét. És felrobbantottátok. Honnan tudtad? - Corbec? - Honnan tudtad, mit kell tenned? A Pyriteken megmondtad, hogy nehéz utunk lesz, de még mikor rájöttünk, hogy mit is kell keresnünk, akkor sem mondtad meg, mit teszel majd, ha rátalálsz! Hogy döntötted el? Gaunt elmosolyodott. - Rontás volt rajta. Nem is tudod, mit láttam odalenn! Az emberek néha megőrülnek az ilyen élményektől... A pokolba, ha én is megőrültem volna, és megpróbálom a magam hasznára fordítani azt, amit ott találtam... Ha sikerült volna... Akkor most talán már hadúr vagyok. Vagy ki tudja? Császár! - Gaunt császár! Haha! Jól hangzik! Bár egy kicsit szentségtörően, nem? Gaunt elmosolyodott. - Eretnek kincs volt, megfertőzte a Káosz, de... igazából nem csak ezért pusztítottam el. Corbec nagy nehezen felkönyökölt. - Most viccelsz? Ha nem ezért, akkor miért? Ibram Gaunt a tenyerébe ejtette a fejét, és sóhajtott egyet, mint aki végre súlyos tehertől szabadul meg. - Valaki megmondta, mit kell tennem, ezredes! Nagyon régen volt... EMLÉK

Darendara, húsz évvel korábban Négy hyrkáni katona gyümölcsöt szeletelt a havas udvaron, a parázstartók fényénél. Egy pincében találtak pár hordót, és kinyitották őket; hatalmas, nyári gömbgyümölcsök voltak bennük, fűszeres olajban elrakva. Nevetve, tréfálkozva tették fel egyesével egy nagyobb tönkre, és a bajonettjeikkel mindet felszeletelték. Az egyik katona lopott egy hatalmas, aranyozott tálat a konyháról, arra halmozták a szeleteket. A felvágott gyümölcsöt a nagycsarnokba szánták,

ahol az emberek nagyobb része már ivott és énekelgetett. Az éjszaka lassan bekúszott a Téli Palota tetőszilánkjai fölé, a csillagok felpislákoltak, fagyosan hunyorogtak a hideg égen. A fiú, a komisszár-kadét az udvaron járkált. A kőfalak mögül távoli hangok, nevetés és ének szűrődött ki. Gaunt elmosolyodott. Tisztán kivette a győzelmi nóta dallamát, bármilyen hamisan énekelt is a negyven-ötven hyrkáni. Valaki az ő nevét rikoltotta a hősé helyett. Nem jött ki a szótagszám, de ez nem zavarta az embereit. Gaunt lapockája még mindig fájt, annyian veregették meg elismerőn a vállát az elmúlt pár órában. Talán most már nem fogják „Kölyök"-nek szólítani. Felnézett; látta, tucatnyi csapatszállító ereszkedik alá, hogy az űrből lehozza a megszálló erőket. Csak a hajók jelzőfényei világítottak, a géptestek többi részét elrejtette az éjszaka sötétje. A hunyorgó fények a csillagképekre emlékeztették Gauntot. Soha semmit nem látott bele a csillagokba. Az emberek olyan sok mindent beleképzeltek a fénypontokba: harcosokat, bikákat, kígyókat, koronákat, de számára mindez esetlegesnek tűnt. Régen, odahaza a Mazinporon, Oric, a szakács a térdére ültette napszállta után, és megtanította neki a csillagcsoportosulások nevét. Évek teltek el az óta. Akkor még tényleg kisfiú volt. Oric mindegyik csillagjegynek tudta a nevét, fel tudta rajzolni őket, és úgy kötötte össze a csillagokat, hogy valóban egy kost vagy egy oroszlánt adtak ki. Gaunt sosem látta a képeket, ha nem húzta be valaki a csillagok közé a képzeletbeli vonalakat. A fényfoltok most arra utaltak, hogy hajók ereszkednek a felszín felé. A csillagokhoz hasonlóan a hajók fényei is elhalványultak, ha a Téli Palota még mindig parázsló részeiből feláramló füstfelleg mögé értek. Gaunt begombolta a kabátját, és átvágott a széles úton. Csizmája megcsúszott a latyakban. Elment egy nagyobb halom sisak mellett; a szakadároktól összegyűjtött trófeák voltak, valaki mindegyikre hyrkáni griffet mázolt. A parázstartóknál álló katonák egyike felnézett, ahogy rájuk vetült az árnyéka. - A Kölyök az! - kiáltott fel. Gaunt elmosolyodott, és elhúzta a száját. - A darendarai győző! - kiáltotta a másik részeg örömmel, az irónia legkisebb nyoma nélkül. -Jöjjön, és ünnepeljen velünk, uram! - mondta az első, és a ruhája elejébe törölte gyümölcslétől ragadós ujját. - A fiúk szívesen innának Önnel egyet-kettőt... - Talán hármat is! - Vagy ötöt, vagy tízet, vagy százat! Gaunt elismerően biccentett. - Nemsokára ott leszek! Bontsanak ki nekem is egy üveggel! A katonák nevettek, aztán tovább szeletelték a gyümölcsöt. Ahogy Gaunt elment mellettük, az egyik utána fordult, és egy sziruptól csöpögő

gyümölcs-félholdat nyújtott felé. - Legalább ezt fogadja el! Hetek óta nem ettünk frissebbet! Gaunt elvette a szeletet, egy ujjal vájta ki a közepéből a magokat. A gyümölcs érett volt, olajos, lazacrózsaszínűen fénylett a húsa; édes és nehéz volt, tele vízzel és fűszeres sziruppal. Gaunt beleharapott, és köszönetet intett az embereinek. Édes volt. Hűs. A gyümölcs szinte szétolvadt a szájában. A lé lefolyt az állán. Felnevetett, mint egy kisfiú. Ez volt a legédesebb dolog, amit a Darendarán kóstolt. Nem, nem ez volt a legédesebb. A legédesebb az első győzelme volt, amit itt ízlelhetett meg. Az első eset, hogy ő vezényelte győzelemre az embereket. Az első alkalom, hogy szolgálhatta a Birodalmat és a Császárt. Az ajtóban egy alak tűnt fel. Gaunt azonnal felismerte a zömök férfit. Ügyetlenül igyekezett valahogy úgy fogni a gyümölcsöt, hogy közben tiszteleghessen. - Hagyd csak, Ibram! - mondta Oktar. - Nyugodtan egyél tovább! Jól néz ki ez az izé! Azt hiszem, én is szerzek magamnak! - Jöjjön velem! Gaunt a héjáig lerágta az édes gyümölcsöt, és Oktar mellé lépett. Visszamentek a parázstartóhoz, és Oktar elkapott egy egész gömbgyümölcsöt, amit valamelyik katona dobott oda neki. A hüvelykujjával hasította ketté. Szótlanul sétáltak tovább a palota kápolnája felé, át a kékes sötétségbe burkolódzó, fűillatú kerten. Mindketten szürcsölve ettek, és a hátuk mögé köpködték a magokat. A kápolna ólomüveg ablaka alatt álltak meg. Eldobták a gyümölcshéjat, és hosszú ideig csak hallgattak, az ujjukról nyalogatták a ragacsos szirupot. - Finom - mondta végül Oktar. - Mindig ilyen finom lesz? - kérdezte Gaunt. - Mindig. Ezt megígérhetem! A győzelem az a fajta édesség, amit mind kergetünk és keresünk. Ha megtaláltad, ne engedd el, élvezd ki az utolsó cseppig! - Oktar megtörölte az arcát, a vonásai árnyékba vesztek. - De egyet ne feledj, Ibram! Nem mindig olyan egyértelmű, mint amilyennek tűnik! A győzelem a legfontosabb, de az a lényeg, hogy tudd, miben győztél! A fenébe is, az ellenség megölése a katona feladata. A komisszár munkája ennél kicsit összetettebb! - Hogy tudjam, miben győztem? - Vagy hogy mit nyertél vele. Hogy miféle győzelmet arattál... Ez hosszú távon mindent meghatároz. Mindent használnod kell, amid csak van, minden megérzést, minden sejtést. Soha, soha ne ess az egyszerű taktikai megoldások csapdájába! A tiszteknek néha annyi eszük sincs, mint egy orknak, mi viszont politikusok vagyunk, Ibram! Ha jól végezzük a dolgunkat, a háború feketéjét és fehérét mi tompítjuk elviselhető színekre. Mi vagyunk a harc értelmezői, a fordítók. Mi adjuk a háború értelmét, módját, és talán a célját is. Az ölés az emberiség legeszeveszettebb, legborzalmasabb elfoglaltsága. Nekünk az a

dolgunk, hogy az emberiség gyilkológépezetét pozitív erővé tegyük. A Császárért! A tulajdon lelkiismeretünkért! Egy darabig csendben álltak, gondolkoztak. Oktar rágyújtott fényűzően vaskos szivarjai egyikére, és hatalmas, fehér füstkarikákat fújt a jeges éjszakába. - Mielőtt elfelejteném - tette hozzá hirtelen -, lenne még egy feladatod, mielőtt visszavonulsz. Visszavonulsz! Miket beszélek itt? Mielőtt lemész az embereidhez, hogy hülyére idd magad! Gaunt nevetett. - Lenne egy kihallgatás. Defay inkvizítor megérkezett, hogy kikérdezze a foglyokat. Tudod, hogy a parancsnokság ragaszkodik az ilyen boszorkányégetésekhez. Defay inkvizítor derék ember, évek óta ismerem. Épp most beszéltem vele, és úgy tűnik, hogy szüksége lenne a segítségedre! - Az én segítségemre? - Kifejezetten a te segítségedre! Név szerint téged kéretett! Az egyik fogoly csak veled hajlandó beszélni! Gaunt zavartan pislogott. - Ugorj be hozzá, mielőtt lemész poklot járni a fiúkkal, jó? Gaunt bólintott. Oktar a vállára csapott. - Ügyes voltál ma, Ibram! Apád büszke lenne rád! - Tudom, hogy büszke rám, uram! Lehet, hogy Oktar erre elmosolyodott, de a kápolnakert sötétjében nem lehetett látni. Gaunt megfordult, és elindult befelé. - Még valami, uram! - mondta, és visszafordult. - Mondd csak, Gaunt! - Megpróbálná rábeszélni az embereket, hogy ezentúl ne szólítsanak Kölyöknek? ♦♦♦ Gaunt keze ragadt a rászáradt gyümölcslétől. Határozott léptekkel vágott át a hosszú, kivilágított folyosón. Megigazította a kabátját, és rendesen a fejére tette szögletes kadétsapkáját. Egy boltíves átjáró alatt teljes harci öltözékben őrködött néhány hyrkáni, a fegyverük a vállukon lógott. Mások is voltak ott, hosszú köntösű, csuklyás alakok surrantak el a gyertyafényben, halkan motyogva cseréltek adatlapokat és lepecsételt jegyzőkönyveket. Tömjénillat lengte be a levegőt. A közelben halkan vinnyogott valaki. Tanhause őrnagy felügyelte a hyrkáni egységet. Rákacsintott Gauntra, és intett, hogy menjen tovább a bal oldali folyosón. Az egyik ajtó előtt fiatal katona őrködött. Nem idősebb nálam - gondolta Gaunt, amikor közelebb ért. A fiú felnézett rá. Vékony volt, sápadt, magasabb

Gauntnál, és hosszú, vörösesbarna köntöst viselt. A tekintete vadul lángolt. Zsíros fekete hajtincs lógott az arcába. - Oda nem mehet be! - mondta. - Gaunt vagyok! Gaunt komisszár-kadét! A fiú összevonta a szemöldökét. Megfordult, bekopogott, az ajtón, és résnyire kinyitotta, amikor bentről választ kapott. Váltott néhány szót valakivel, majd egy magas férfi lépett elő a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. - Ennyi elég is lesz, Gravier! - mondta a férfi a fiatal őrnek, aki visszahúzódott az árnyékok közé. A férfiból áradt az erő; még Oktarnál is nagyobb termetű volt. Díszes páncélt viselt, a vállára hosszú, bíborszínű köpenyt vetett. Az arcát elrejtette az egyszerű vászoncsuklya. Gaunt megrémült tőle. A csuklya szemnyílásából egy pillanatig izzó tekintet vizslatta. A férfi levette a csuklyát. Csinos, nemes vonású arca volt. Gaunt meglepetten látta rajta az együttérzés, a fájdalom, a fáradtság és a megértés jeleit. Hideg-fehér volt az arca, sápadt, ennek ellenére is fény és melegség áradt belőle. - Defay vagyok - mondta az inkvizítor mély, telt hangon. - Ön pedig Gaunt kadét, ha jól sejtem! - Igen, uram! Miben állhatok a szolgálatára? Defay odalépett mellé, a vállára tette a kezét, és megfordította, mielőtt megszólalt volna. - Egy lányról van szó. Ismeri. - Ismerem a lányt, uram! Láttam! - Ő a kulcs, Gaunt! Az ő elméjében lapul az a titok, ami letaszította ezt a bolygót a rend útjáról. Tudom, hogy fárasztó, de az én feladatom megfejteni az efféle titkokat! - Mindannyian a Császárt szolgáljuk, uram! - Természetesen, Gaunt! De most jól figyeljen! A lány azt mondja, hogy ismeri önt. Biztos vagyok benne, hogy badarság. De azt mondja, hogy csak önnek hajlandó válaszolni. Gaunt, én már épp elég hosszú ideje űzöm a mesterségemet ahhoz, hogy felismerjem a megnyíló lehetőségeket. Persze, kiszedhetném belőle a titkait másképp is, de ez a legkevésbé fájdalmas módozat. Neki is, nekem is. Kész szembenézni vele? Gaunt visszanézett Defay-re. Szigorú, de barátságos modora emlékeztette valakire. Oktarra, vagy inkább Dercius bácsira. - Mit kíván tőlem? - Menjen be hozzá, és beszéljen vele! Nem lesznek bedrótozva, nem vesszük fel a beszélgetést, nem figyeljük önöket. Csak azt szeretném, ha beszélne vele. Ha elmondja önnek, amit el akar mondani, talán megnyílik egy olyan rés, amit később én is használhatok. ♦♦♦ Gaunt belépett a szobába; bezáródott mögötte az ajtó. A kis terem üres volt, csak

egy asztal és két zsámoly állt benne. A lány az egyik zsámolyon ült. Halogénlámpa villogott a falon. Gaunt leült a másik zsámolyra, és szemügyre vette a lányt. A haja és a szeme fekete, a ruhája és a bőre pedig fehér. Gyönyörű volt. - Ibram! Végre! Olyan sok mindent el kell mondanom neked! - A lány hangja lágy volt, de határozott, tökéletesen beszélte a birodalmi gótot. Gaunt hátrahúzódott nyílt tekintete elől. A lány az asztalra könyökölt, előrehajolt, és sürgetően a fiú szemébe nézett. - Ne félj tőlem, Ibram Gaunt! - Nem félek! - Ó, dehogynem! Nem kell olvasnom a gondolataidban, hogy lássam! Persze, tudok a gondolataidban olvasni. Gaunt mélyet lélegzett. - Akkor mondd el, amit tudni akarok! - Ügyes, ügyes! - nevetett a lány, és hátradőlt. Gaunt sürgetően nézett rá. - Figyelj, én sem akarok itt lenni a kelleténél tovább! Essünk túl rajta mihamarabb! Te pszionikus vagy, jól van, döbbents meg a látomásaiddal, vagy fogd be a szádat! Van más dolgom is, és szívesebben foglalkoznék azokkal! - Innál az embereiddel? Gyümölcsöt ennétek? - Micsoda? - Szeretnél többet enni abból az édes gyümölcsből. Alig várod, hogy ehess belőle. Édes, leves gyümölcs... Gauntot kirázta a hideg. - Honnan tudod? A lány csintalanul elvigyorodott. - Az állad és a kabátod is csupa ragacs! Gaunt nem tudta elfojtani a mosolyát. - Ez nem pszionikus trükk volt. Csak megfigyelted. - De igazam van, nem? Van különbség? Gaunt bólintott. - Méghozzá mekkora! Amit mondtál, azt a kabátomon levő foltokból következtetted ki. Miért éppen engem hívtál? A lány sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Hosszú ideig hallgatott. A választ már nem a saját hangján mondta. Reszelős, gonosz hang volt, Gaunt önkéntelenül is hátrahúzódott a hallatán. A Császárra, hirtelen milyen hideg lett idebenn! Meglátta, hogy gőzölög a lehelete, és rájött, hogy nem csak képzeli a fagyot. A száraz hang suttogni kezdett: - Nem akarok látni dolgokat, Ibram, mégis látom őket. A fejemben. Néha csodálatosak, néha borzalmasak. Látom, amit megmutatnak nekem az emberek. Az elméjük olyan, mint egy-egy könyv. Gaunt dadogva csúszott hátrébb a zsámolyon.

- Én... én szeretem a könyveket! -Tudom! Ezt is láttam az elmédben! Szeretted Boniface könyveit! Olyan sok könyve volt... Gaunt megdermedt, a gerincén végighullámzott az aggodalom. Érezte, ahogy a homlokán végigfut egy jéghideg izzadtságcsepp. Csapdába esett. - Honnan tudhatsz erről? - Tudod,honnan! A szobában fagypontig esett a hőmérséklet. Gaunt látta, jégkristályok lepik be az asztalt, megroppannak, és nyikorogva szétfeszítik a fa rostjait. Kirázta a hideg. Felugrott, és az ajtóhoz hátrált. - Elég! Vége a kihallgatásnak! Megpróbálta kinyitni az ajtót, de be volt zárva. Vagy legalábbis ő nem tudta kinyitni. Valami nem engedte. Az öklével verte. - Inkvizítor! Defay inkvizítor! Engedjenek ki! A hangja tompa és üres volt a szoba fagyos levegőjében. Életében nem rettegett még ennyire. Hátranézett. A lány a földön kúszott felé, a tekintete üres volt és fénytelen. Petyhüdt ajkai közül nyál csorgott. Mosolygott. Az ifjú Ibram Gaunt sosem látott taszítóbb jelenséget. Amikor a lány megszólalt, a szavai mintha nem tőle, hanem valami szörnyű helyről érkeztek volna. Az ajka egészen egyszerűen más ütemben mozgott. Gaunt az egyik sarokba húzódott, és nézte, ahogy lassan, mint valami féreg, feléje kúszik a lány a jeges padlón. Alig tudta kipréselni magából az elsuttogott kérdést: - Mit akarsz tőlem? Mit? - Az életedet! - válaszolta egy rebegő, embertelen hang. - Hagyj békén! - motyogta Gaunt. - Mit akarsz tudni? - kérdezte a rettenet hirtelen. Gaunt gondolatai vadul száguldoztak. Talán ha tovább beszél, lelassíthatja, időt nyerhet, és rájöhet, hogy meneküljön el. - Komisszár leszek? - csattant fel, és tovább püfölte az ajtót. Nem érdekelte a válasz. - Természetesen! A zár mintha engedett volna. Csak még pár percet! Beszélnie kell! - A többit is mondd el! - sürgette a lányt, és remélte, hogy beszéd közben nem kúszik tovább. Csend támadt, mintha a lány gondolkozott volna. A szeme még feketébb lett. A remegő, vékony hang ismét megszólalt: - Heten lesznek! Hét hatalmas kő! Vágd el őket egymástól, és megszabadulsz! De ne öld meg őket! Először azonban meg kell találnod a szellemeidet! Gaunt megremegett, és tovább rángatta a kilincset. - Ez mi az ördögöt jelent? - Mi az, hogy ördög? - kérdezett vissza a lány nyugodtan.

Gaunt habozott. Fogalma sem volt, miért épp ezt a szót használta. - A jövőd körbevesz, Ibram Gaunt! Szellemek, szellemek, szellemek! Gaunt megfordult. Ha kell, hát harcolni fog. Az ajtó nem engedett, és a lefittyedt szájú szörnyeteg túl közel volt már. - Az én foglalkozásomban mindenki szellemeket gyárt. Mondj valami hasznosabbat! - Te egy anroth vagy! - Egy mi? A lány felszisszent, és egyenesen ránézett. - Fogalmam sincs róla, hogy az micsoda, de tudom, hogy az vagy. Egy anroth. Anroth! Te egy anroth vagy! Gaunt áttántorgott a szobán, és a távolabbi falhoz tapadt. A lény lassan megfordult. - Ez őrültség! Elmegyek! - Eredj csak! De még egy dolgot hadd mondjak el! Gaunt ránézett; a lány ijesztően rámosolygott kócos fekete hajfüggönye alól. - A Hiperűr ismer, Ibram Gaunt! - Pokolba a Hiperűrrel! - csattant fel a férfi. - Ibram, egy szép napon majd... Egyszer majd valami cinóber színű lesz a legértékesebb dolog, amit valaha láttál. Keresd! Találd meg! Mások is keresik, és te vérrel véded meg. A szellemeid vérével! - Elég ebből! A lány térden csúszott felé, mint valami állat. A szájából habzó nyál összefröcskölte a padlót. - Ne feledd el, Ibram! Ibram! Kérlek! Annyi ember meghal, ha megteszed! Annyi ember, rettenetesen sok ember! - Ha mit teszek meg? - Ha használod! El kell pusztítanod! Azt a vörös dolgot. El kell pusztítanod! Lélektelen vasat gyárt! - Te megőrültél! - Lélektelen vasat! - A lány a lábát karmolta, belekapaszkodott az átderesedett szövetbe, és szinte tépte. - Eressz! - Világok halnak meg! Egy hadúr meghal! Ne hagyd, hogy bárki használja! Egyikük sem! Nem arról van szó, hogy egyiküknél rossz kezekbe kerülhet! Csak rossz kezekbe kerülhet! Senkinek nem szabad használnia! Pusztítsd el! Ibram! Kérlek! Gaunt lerúgta magáról a lányt, aki átrepült a szobán, és zokogva elterült a jeges padlón. A fiú végre elért az ajtóhoz, és megmarkolta a kilincset. Hirtelen kinyílt az ajtó. Gaunt visszafordult a lányhoz. Már feltérdelt, és könnyes, de tiszta szemmel nézett rá. Ismét a saját hangján beszélt. - Ne hagyd, hogy használják, Ibram! Pusztítsd el!

- Életemben nem hallottam ekkora sületlenséget! - vetette oda Gaunt sértetten. Mély lélegzetet vett. - Ha valóban tudsz valamit, akkor miért nem mondasz el valami olyat is, ami már megtörtént? Valamit, amit esetleg még tudni is akarok! Például... például azt, hogy hogyan halt meg az apám? A lány felhúzta magát a zsámolyra. A szoba újra kihűlt. A lány mélyen Gaunt szemébe nézett, és a fiú érezte, ahogy a tekintet az agyába hatol. Önkéntelenül leült a másik zsámolyra. A lány szemébe nézett. Már sejtette, mi következik. A lány a saját hangján szólalt meg: - Az apád... Te voltál az első és az egyetlen fia. Az első és egyetlen... Egy másodpercre elhallgatott, aztán folytatta: - Kentaur... A Kentauron történt. Dercius vezette a főerőt, és apád az elit egységeket...

by M