Bohumil Hrabal Sorgyari Capriccio

Bohumil Hrabal SÖRGYÁRI CAPRICCIO Fordította Hap Béla ISBN 963 07 3763 9 Bohumil Hrabal: Postřižiny Československý Spisovatel, Praha, 1976 © B. Hrabal, 1976 Hungarian Translation © Hap Béla, 1979 Bovaryné én vagyok GUSTAVE FLAUBERT

1

Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politik tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét, visszate t, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor abbahagyják a munkát a s ek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol villanykörte ég, az a dinamó csökkent kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram, gyengül a körték fénye is, a fehér fény la rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül , angolkóros gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot, felteszem a cilindert, felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszített tejüveget. Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, szeretek föl alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágot kából, szeretem nézni az elektromos áramnak ezt az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a latára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgy az istállók összes viharlámpája, az összes kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, has y nap fogja magát, és nem gyullad meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az eg ceremóniát felváltja egy kapcsoló, akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat vált fel. Szeretem ezeket az én égő lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg evőeszközt hordok lra, újságok vagy könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól megvilágított, csak úgy az abros kezeket, a levágott emberi kezeket, melyeknek ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek elleme, akié az a kéz, szeretem a hordozható petróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogat gyek, és az arcukba meg az útra világítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében füg horgolok, és mélyen álmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással eloltva, szúr ot árasztanak, s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen erőm, ha bent z a sörgyárban az áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és figyelni a da mos sistergést, azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és álmodozásra az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjára örökké morgó asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották a meleget, mint két kiskályha; két l i étvággyal habzsolták a petróleumot. E dundi lámpák zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva h ytérre és árnytérre az irodát, úgyhogy ha benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva vitriollal leöntött Francinra és egy félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sár aréz szerkezeteknek, ezeknek a rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy fel csavart kanóc mozgott, annyi oxigént fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták m aguk körül a levegőt, olyannyira, hogy ha Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a réz kék füstszalagokat szürcsölt befelé, s a cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a ha ak, kíméletlenül szürcsölődött befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, a sapka fölött, mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény, mint a Szent I tüze, mint a Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő, lila lángocska zállt le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbe írta a söreladást, a bevét t, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy minden év végén megvonhassa a mérleget z naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akár a keményített ingmellek. Ha Francin l zott, a két hasas lámpa úgy felháborodott minden mozdulaton, hogy kialvással

fenyegetett, elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert, nagy madár lenne ott, az két lámpa a szó szoros értelmében mérgesen tekergette hosszú nyakát, széjjelhajigálták a pla kat a szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat az özönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekb an mindig lobogó elefántfüleket láttam, lélegző csontvázmellkasokat, két nagy éjjeli lepkét o e ahhoz a fénycölöphöz, amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett egyenesen a plafon fel ol mindegyik lámpa fölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy élesen megvilágított ezüs mely szakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott, kifejezve melyik-melyik a ma ga lámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a vendéglősök kereszt- és ve hhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi misekönyvekben és ünnepélyes oklevelekben kott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét kanyarított, tele díszes kacskaringókkal és dalmaho alakkal, ahogy ott ültem az irodában, és a félhomályból néztem az irodai lámpáktól klórméssze zét, mindig az volt a benyomásom, hogy a Francin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázz , az inspirálja, mindig a hajamon felejtette a szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tük en, hogy ha én .este ott voltam valahol, ott az én frizurám meg a hajam minősége miatt min dig eggyel több lámpa volt, Francin a redisztollal felírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony lakat mártogatott az impressziója szerint zöld, kék vagy piros tintába, és nekilátott körülra i az iniciálékat az én dalmahodó hajammal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette n a hajam vastag vonalainak sűrű hálójával és ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetékne ztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái arr , mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte, annyi gondo t és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tíz centimétert többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy mióta először megpillant ott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák napról napr Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja akkora volt; hogy min ten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a sziszegő petróleumlámp , fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel a tarkóját simogattam, neki le volt huny a szeme, .és mélyeket lélegzett, és mikor megnyugodott, átölelte a derekamat, úgy nézett ki, y valami szalontáncba akarunk fogni, csakhogy valami többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, rancin abban súgta a fülembe, mi minden történt vele aznap, én meg simogattam, és minden kézm zdulatom a ráncait simította ki, aztán kibontott hajamat simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűn körül volt aggatva korallal egymáshoz erősített szí cskékkel, zörgött a sok csingilingi a fülünk mellett, mint meg annyi bádogmütyürke és dísz eg snő. dereka körül, néha az volt az érzésem, hogy egy üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindk jibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok záporával körülaggatott kalap... Hátrakergettem Fra cin arcából az utolsó ráncot, valahova a hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét, sedett, a mandzsettái visszakerültek a csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett, és miko osolyodtam és bólintottam, ő is elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az asztalho eszedte a bátorságát, és rám szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkora hatalmam va , láttam, hogy a szemem megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, ha rámered. Ma este hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán paták dobogása hangzott fel, l sörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt, fogtam a lámpát, kimentem olyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakint a sötétben : – Hola, Ede e, hola ištene! – de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból a

herélt belga lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból, i hám szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordás után, amikor enki azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint a szénára, a puttony cef e meg a láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanul visszaemlékezett csődörévei ejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teli geniális ifjúságukra, és fellázadtak, csi tak egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtak egymásnak az istállóba hazatérőben, és megb tak, megbokrosodtak, csak az emberek mondják, hogy ezek a volt csődörök megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nem felejtették el, hogy még mindig és az utolsó pillanat ig követheti az állat is a szabadság útját... most a szolgálati lakások mellett száguldottak etonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezeték ló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódo at és szakadt istrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa finom fényében átrepü a pár, a kövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt métermázsát nyomtak együtt, s e t mozgásba hozták, s ez a mozgás minduntalan zuhanással fenyegetett, s az egyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz láncolták őket a hevederek még a bőrcsatok meg a gyep e mintha folyton összebeszéltek volna abban a vágtában, mindketten egyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett, nem többel, mint néhány centiméterrel... mögöttü ladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a hideg verejték, hogy ha az egyik ló a lábát tör né, hány évig vonná azt le neki a sörgyárigazgatóság... a két ló veszte meg azt jelentené, ho et életevégéig... – Hola, Ede, Kare! Hola ištene! – ám a fogat már a malátázó előtti huzattal zemközt, most lágyabbak lettek patáik a kémény meg a szérű melletti, sáros úton, lassítottak vak, aztán az istállóknál, a macskaköveken megint gyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak s fényaknáitól bevilágított kis betonjárdán pedig, azon a járdán, melyből minden földön vonsz inden lánc, minden patkó szikrákat csiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is r ohanás volt az már, hanem visszafogott zuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrl kaik, szemük kimered és iszonnyal tele, az irodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszk ben, megcsúszott a betonjárdán, de siklottak tovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis edt félelmében. Francin az ajtóhoz szaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imád ogy ne essék semmi bajuk a lovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra egyetértésben ügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik le ak a puha sárban a csíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmads nekiiramodtak, a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, n agy ívben elrepült, és pozdorjává tört a mosókonyhán,. a csörrenés új erőt adott a belgáknak, , előbb egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint n em, mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, ha szer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki herélt sem , épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is ... Francin meg rám nézett, és látta, ho gbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, a barna test mö t a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az én természetem, az én söté végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó, ősszé nem fogott hajam... félretolt ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóról áradó fény alagútjában, fölemelt kézzel a , és "Idudududu! Holá!"-t kiáltott, a herélt belga csődörök lefékeztek, patkóik alól szikrák cin hátraugorva kantáron ragadta a vezeték lovat, megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s a lovak mozgása lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám i a földre estek, odaszaladt a kocsis, és kantáron fogta a nyergest... – Gondnok úr... – dad ogta a kocsis. – Lecsutakolni őket szalmával, átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. – mondta Francin, s ahogy berobogott a kapun, mint egy ulánus, aki knél a

monarchiában szolgált, hát fellök, ha félre nem ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a ből ostorcsapások hangzottak és a belga Lovak fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel aztán a lovak sötétben ugrándozása és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, t hasogatta. 2

Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg krumpli am őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán összevagdaltam, kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy kilogrammot is gyarapodt ponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim, hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket sonkának adom el, a másik kett vágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a kecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt tejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak a malacra, s már mondta is, mennyit nyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolt a és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba, hálót vont fölébük, és azt mondta: – Ellenkeznek a kárcsask az anyjukom, mikor fiúkoromban először csókoltam meg. Azt mondtam búcsúzóul a malack k: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek! Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen d icsőségre, de hát egy halállal mindannyian tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már mit tenni, akkor minden élőt, aminek hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj az iszonyat lecsavarja a kanócot, hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud iről A böllérekkel nem volt szerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség l e a második annyit ivott reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát törte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllé ráadásul vihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves helyett a b kellett volna a W.C.-be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte, másrészt és fől benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a megmaradt dis nónak se kellett. A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márván tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy olyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt ve z egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a des kára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt. Arra i s kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a disznósa meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban abálnak, anna ad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó.

És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és a a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg a kakukkfüvet, a malac délben már ne kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is szomorú volt és csöndes, a malac ett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar valahol a Kárpátokban vagy az Alpokba n dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a disznóm, amelyet holnap ölni fognak. A disz mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját, mire jó fáj okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát, aztán a hátát, a ról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással leterítette a disznót, a bizton edvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt sertéskoponyára, átnyújtottam Myc ehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőere t, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mi t váltottam, mindig udvariasan befogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedt , akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is , két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Mar l, belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kel ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat hajigálta tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem, cincáltam vele az só alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán engedett a vér, kihűl vettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott, megkopasztait disznó lassa emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé. A levágott disznófej nyelvestül a d eszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már szaladtam is át az udvaron a kendőm alatt efogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el, mert Myclík úr már kiontotta a belek et, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és mossa ki őket, maga meg emlékeze rkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus a toronyórában, el-elvágott valamit, kiszaba ult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is. Odatartottam a csöbröt, és belefordul egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesíte mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben semmi sem oly sze , mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes b lhők, ugyanúgy vonul a belek mertén a göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, m A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó csöve. És am ttuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztá egy még meleg husikadarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet dig odatartottam a nagy lábast a pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedet t diribdarabokat a sütőbe, de még előbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy megle yen délre a disznótoros gulyás. Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a f t fejet, kifordítottam őket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csonto , s amikor egy kicsit kihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett disznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy f alatot se tudott lenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hoz tt rám, és helyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegbő solygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a

tejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, lmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések félholdjaitól telékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a leforrázott fűszert, M lt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró vízzel a fűszert, mert mint mon dta, és én azt nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb lesz azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas tenyerével-ujjaival megint öss yözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezéről lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkósto e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: b rs, só, gyömbér, kakukkfű, knédli, fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugt ját a töltelékbe, és odanyújtotta, az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a nnyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt z egész illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik vé kapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével csa gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával elkötöttem; és így dolgo ogyott a töltelék, úgy nőtt a belek közlekedőedény-lánca mentén a májashurkahalom. – Martin ú dozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis úrral mindannyiszor az tö , talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy elácsorgott a színben, az ólba a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, és bámulta magát benne, annyira ett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek tükörben látott, egész órákat volt kép ogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mert csipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, edte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsak a haját, hanem még a szempilláját is festette, ozta az arcát. Mondtam magamban, nekem a következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a ból. – Martin úr, hol volt már megint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélháj arás meg zsemlés véres hurkát fogunk csinálni, hol volt? Myclík úr töltötte a darás hurkát, m a második stampedlit, egyszerre csak belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az comra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, d e mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a második flekket, és közben pálciká a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint vojai táncban, aztán összevéreztem az arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nev a böllérre néztem, egészséges öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hane onnan a pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tud egállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat, ú eugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben szurkálta tov cikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és amikor óvatosan l jolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr kivette zsebéből a k tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának, mint bármikor máskor, e es nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet tölteléket, beszaladtam a szo a, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy a falon túl már ülésezik a sör igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a kiabálás, de Martin úr összekent vér t, az a vér valahogy közelebb hozott bennünket egymáshoz, igevettem, leültem a kanapéra, előr nyújtottam a kezemet, mint egy bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is

ugyanúgy tartotta összekent kezét, de lassanként testének egész többi részét elfogta a neveté t, s a torkából fullasztó, ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és bele rcába, úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést, elkomolyodott, úgy látszott, . ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, b lenézett, és alighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és felkacagott, felv nta torka zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott gurguláz ely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és így röhögtünk torkunk sza m tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki; hogy fájt tőle az ol Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, mellére szorítva káposztalevél alak ravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttán összekulcsolta a kezét, de é tam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis véres tölteléket, és a Francin arcába ne enjem, hogy akarvaakaratlan felnevessen, ámde ő úgy megijedt, hogy azon véresen-hurkásan v isszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagja hanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor úr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, kör ztán mikor látta azt a nagy röhögést az összevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg tö zemmel piros csíkot húztam a doktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk , könnyefolyós szemmel néztük doktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét kapcsot vicsorított... ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az em berek sertésvérrel való összekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramo va szaladtam a szobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint k iment a konyhába, és teli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz e volt a tenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr pillanatonként otthagyta véres névjegyét a abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a la unkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, arany csillárok, alatt uk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úr utána zaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni, sőt má eg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnök úr ladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság, akkor megcsúszta m és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyár elnöke az arcomba t és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsak én, nevettünk, de a nev fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogy meghibbantunk. – Ha nem ves zik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam. Gruntorád doktor úr hozzáte te – Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört. Mi , húsz rekeszt! – Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enni lal, csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem im – tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton. Aztán késő éjszaka i tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a maga kuckója felé, mindüket lámpával a ben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lov rára világítottak, az igazgatósági tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon ve ték. Azon az éjszakán egyedül

aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót bo szalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú deszkákon hűltek szerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák, karajok és sertéssültek, lapoc , csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása szerint. Mikor lefeküdtem, hal Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a konyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar ma volt, úgy tömte magába az ételt az igazgatósági tanács minden tagja, mintha fizetnék érte, Francin ácsorgott a konyhában, és itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyere küdtem a dunnák közt, és elalvás előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat me tet, és ujjaimmal a szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban, ha an, mikor felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a ugót, és mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról fala em tudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet bjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy ö lóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni min két combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a snic alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam zerint leettem a hálóingemet mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással m ert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok... és mikor megettem, és kitörültem a ke nyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám a Francin szeme, csak a zemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, a lámpa fölé hajoltam, de eszemb e jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem a lámpát a folyosóra, és egy e s fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egy sertéslapockát érintve ujjaimmal, lass ba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszel 3

Boďa Červinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép időkb radt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Boďa kifésülte a hajamat, mintha két fáklyát ott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolt a hajam mágl a, és kénytelen voltam elismerni, hogy Boďának igaza van. Sose láttam olyan szépnek a hajama t, mint Boďánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amit otthon főztem, és a t jeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nem nézett ki belőle az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csak ezer arany méh, ezer sz ntjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezer borostyánkő robbant v olna szét. S amikor Boďa először húzta át a fésűt a sörényemen, hát pattogott és szikrát hány duzzadt és megnőtt és forrt, és Boďának le kellett térdelnie, mintha két egymás mellett álló né kaparóval. És fény gyúlt az üzletében, a biciklisták leugráltak a kerékpárjaikról, és a ki omták az orrukat, hogy lássák és megtudják, mi vonzotta oda a szemüket. Maga Boďa meg elmerül hajam felhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse, mindig bezárta

a boltot, pillanatonoként belém szagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen felsóhajtott sak aztán fogta össze a hajamat a maga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol lila, hol zö hol piros vagy kék pántlikával; mintha valami katolikus szertartás részét képezném, mintha v mi egyházi ünnep részét képezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a biciklimet, f kasztotta a tejeskannámat a vázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra már egész tö eg verődött össze az üzlet előtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor beletapos am a pedálba, Boďa úr egy darabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja a lánc vagy valamelyik drót. És amikor eléggé felgyorsultam, Boďa úr a levegőbe lendítette a rám csücskét, mint ahogy csillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé, ladva ment vissza az üzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a ha jam, hallottam, hogy pattog, mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső kopog a bádogtetőn, mint ahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a h a, mint mikor a srácok szurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, nt ha boszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig megállt és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a lobogó h mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üres kamilláskan a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte a hajam. Átvonult den tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár a drótok a bicikli kerekében, amely n a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francin kétszer látott így lobogni, és az én jam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg se szólított, mintha nem ismerne, képtelen v olt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgy megbénította, hogy odalapult a falhoz, és várnia k ett egy darabig, hogy újra lélegzethez jusson, az volt a benyomásom, hogy ha megszólítanám, ö szerogyna, a szerelmessége, az nyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az Aleš festőtől az olvasókönyvben. Én meg nyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel bökt le a kannába, a szembejövő biciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és té utánam, megelőztek, hogy visszafordulhassanak, és . megint szembejöhessenek velem, és köszönh ssenek a blúzomnak meg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én megértően el tártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg az a képességem, gyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak, amire büszke volta m, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán a főúton a Grand l előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt a motorbi ciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, a gyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzót gával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francin mellett ott állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja, mielőtt a a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és az ölembe tettem. – Szerbu rancin – mondom. Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül ki esett a gyertya, az arcán két piszokcsík a szereléstől. – Kezit csókolom – köszönt az igazgat két tagja. – Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi? – mondtam, és Francin a feje búbjáig elv

– Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? – kérdem. Lehajoltam, Francin letérdelt, és az old alkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprőmester, gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetett karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francin térdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá me ette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgy fejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, h magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön, mikor ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az uj hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgy elgurult valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, az znép, először csak lehajolva, majd négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomb inistráns gyerek megtatálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely ép ező oldalra gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És én nevette kkor, ott álltam, és nevettem... – Ott van valami a kanális mellett – mondta egy fiú, és hajt tta tovább az abroncsát a főúton. A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mi or be akarta csavarni a motorba, úgy remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a me netben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött rajta Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki eg yültében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és hozott egy pohár sört. – Nagyságos asszonyo ne vegye rossz néven, igyon az enyémből! – Egészségére, mester úr! Beledugtam az orrom a habb föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan, élvezettel ittam az édesen keserű it lt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat, és azt mondtam: – Azért a mi sör söre is van ilyen. Bernádek úr meghajolt előttem: – Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszony m, jobban megközelíti az ön hajszínét, engedelmével... – habogta a kovácsmester – engedelméve ek az ön tiszteletére tovább iddogálni az ön arany haját. Meghajolt és távozott, százhúsz kil ség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefán té. – Francin – kérdem –, megjössz ebédre? Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a mot jében, színlelte, hogy összpontosít. Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beleta tam a pedálba, hátradobtam pilzeni sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a utcán a hídra, s a korlát mögött kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt fe yóból, és a háttérben ott emelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. serfőzdéje.

4

Az expanderdoboz fedelén ez állt: "Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszon yú ereje!" És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak vol tak, mint az expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. a resóra egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fé e díszelgett, és hangosan felolvastam: – Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, a mely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála sokkal nagyobb marhát. Francin kinézett a járdár kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre rogyott, és azt mondta: – Pep in. – Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a sógorkám zel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban, ko ckás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai ot hordott. – Jožin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb. – Hát én vónék a maga ! – A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? – kérde zte a bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába. – Hát te, hát mi van veled? Feksz o, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok tovább két hétnél – darálta a nagybá angja zúgva hasította a levegőt, mint egy lobogó, mint egy katonai vezényszó, és Francint min en szó áramütésként érte, felfelpattant, és magára gabalyította a takarót. – Mindenki üdvöző, em, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vén sszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a vénasszonyt, hogy rándút egyet, osz e vót. – Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt? – Nővérem a fenét! A om vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák meg bukták röpködtek a keziből, és harm mondta: "Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmá legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék. hanem rajtam is van valami kórság

– mondta a nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait; n, ahogy meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az yába szórta volna a nagybácsi a suszterszerszámot. – Jožin bácsi – mondtam elébe tartva a tep tessék egy kis bukta. Pepin bácsi megevett két buktát, és kijelentette: – Rajtam a kórság. – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb suszterholmik felett. – Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem llod-e, Francin, a Zbořil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe ičák bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a bá ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt negyed t ettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a mutatóró lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa koronájába, a Zbořil pap g, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele ágró ágra Zavičák bácsi, anyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbořil pap, de enézte a lépcsőt, és elesett, és eltörte oszt az öreg Zavičáknak kellett főpakónia a Zbořil papot, oszt má vitték is a prostĕjovi kór lvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam. – Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – ké de Francin felbődült; mintha patkányt vagy békát mutogatnék neki. – Gyönyörűség, de még mekko bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára, de a cvikkerben nem volt üveg, és Franci , meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán, felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a f ak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az epeda, akárcsak Francin. – Hát a Tómelléki b inál? – kérdeztem. A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordított hatalmas hangon, lelkesen ecsetelte: – Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezde tt mívelni, oszt eccer olvasta az újságban, hogy: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Metud bács inak nem vót gyereke, hát írt arra a hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedv vót csak aztán! Akár egy gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmos ta, és megmosta a Matud bácsi vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja ki. Osztán eccer megmosott minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg hordta kimosni a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták : "Metek bácsi, nincs szüksége ilyesmire? A patakban talátuk!...", oszt mikó má hoztak neki néhány alk zt, megy a Metud, hogy utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta ne i. De ez a bukta, ejjó. A medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, dent el kellett zárni a medve elől, sőt még

beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár, hogy rajtam a kórság. De a medve megfi gyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak eldugtak előle. De a legrosszabb av vót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi megcsókóta a nénit, a medve odar hant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett randevúznia a Rozára nénivel, mint le ykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak, nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem u , mígnem egyszer két napra elutaztak, pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a szobáb y cserépkályhát; és végleg úgy elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt, hogy Metu , és apróhirdetést írt a Morva Sas-ba: "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!" Azóta kigyógyult a bús ságból. Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe egészet végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta: – Rajt am van a kórság. – Mint a Bóchalenán – mondtam. – Miket zavarog itt össze? – kiabált most már i. – Bóchalena olyan vénasszony vót, aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak... vágtam közbe. – Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó – heherészett Pepin bácsi –, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónak égett rka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: "Háború lesz"; és tényleg vót, hanem, Francin, hát a sunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak, én is láttam, a tér fölött emplom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mi vót az, az a pöttöm Lolan bá tett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egy olyan zsákot húztak maguk után, és golyós lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, és ahogy csúszott a fődön a kötél, rátekeredett a Lol en szép gyerek az a Lolan, fehér a hajacskája, és ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a rajta a Lolan, és a városunk fölött röpűt a levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, a Kisjézus röpű ott, hát még amikó a kötél beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus e ágról ágra, mint a Zavičák bácsi, és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: "Hó vannak az én a vénasszonyok meg letérgyepőtek, hogy megálgya őket. Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt ndező, és dörgött a szobában. Francin öltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, b ztalevél alakú nyakkendőjét, megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és emébe néztem, megpusziltam az ujja hegyét. – Tizennégy napra? – suttogta. – Majd meglátod, ho tizennégy évig marad itt, de lehet, hogy életfogytiglan! Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett, szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes a ony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt, még ha csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyi vánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó bejáraton át bement az irodába, hallottam a kivágódik az üveg csapóajtó, ó, a Francin a rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, fo ennen lobogtatta a

rendes asszony ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is l ehettem, én úgy szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és ul, a feje búbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán látta ogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egy rende s asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hát meg int csak nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és megint hogy egy rendes asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen széles jókedvve l és lángoló szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezem dörzsölte csőbe i kedvező jelet láthatna a vágya számára. Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, m jd lehúzta a lábamról a cipőt, és miután sorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette n cvikkerét, és ünnepélyesen kijelentette: – És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetsz nni, megjavítom minden rossz cipőjét, mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak zári udvar kegyit élvezte, hanem az egész világét, ahová szállította a cipőt... – Biciklin – Lófarát! – harsogta Pepin bácsi. – Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító vag tő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá a császár... – Hát a császá biciklin közlekedett? – csaptam össze a kezemet. – Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? – ki bálta a bácsi. – Mondom, ha biciklin akadna rá a császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elv .. – A biciklit – mondtam. – Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! – krákogott és h e ahogy a hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta, velem is megszagoltatta, és intett: – Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszuro k, miszerint susztercsiriz – mondta Pepin bácsi, és a székre tette a kinyitott dobozt. S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át a falo lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangon előadta a sö lőző havi gazdálkodásáról szóló jelentést. – Jožin bácsi – kockáztattam meg –, egy ilyen udva tokokra, udvarházakba szállított cipőt, ugye? – Lófarát! – üvöltötte Pepin bácsi. – Mit locso za, mint egy taknyos kölyök? Mi dóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy n udvari szállító szörnyű ideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pill nkint beverte a fejét a bútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a mű ybő egy egész kosár válltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan idege

hevessen nyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta ne i, hogy csak egy válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára. – Jožin bácsi, a Látal, Francin unokafivére volt? – kérdeztem. – Szart! – kiáltott fel Pepin bácsi. – Látal vót a tan lezuhant az első emeletrő, mikó azt magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő ... meg h ogy az olyan, mint amikó a vonat megy, oszt megy, megy, megy, megy, megy... és csapk odott Látal mindkét kezével, és mint egy vonat ugrát oda a nyitott ablakhoz, és kiesett rajt a, és az egész osztály bódogan tódút az ablakhoz, hogy a tanító biztosan eltörte a lábát a tu de Látal má nem vót ott, az udvaron át megkerűte az épületet, főment a lépcsőn, és megint meg , megy, megy, megy, megy... és úgy lépett be megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanu lók. háta mögött. Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr dnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül? – A bátyám jött, kérem, látogatóba – mondta Franci njen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a sörgyár itt ! – Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jožin bácsi? – kérdez gyengéden. – Dehogy! Mercinát Vaňura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott Cse ban, valahol Mnichovo Hradištĕben, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átment Mnichovo Hradi Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment a pályaudvarra, Vaňura bácsi ki a balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutya hazavitte, de az idén, amikó V aňura leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, és Vaňurának fizetnie kellett rmis bepiszkításáért! – kiabált Pepin bácsi. Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegte és boldogan ordítozott: – Mire megy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, a ztán a kezébe adom, oszt maga megpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerint hajlat. Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg, sógornő, hogy aki cipész akar lenni avagy lábbelékés zítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie, és egy ilyen levél az olyan, mint az érettségi v a doktorátus. Weinlich udvari szállító ... – Ulrich? – hajoltam oda, fülem mögé téve a tenye inlich! – üvöltött a bácsi –, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy vi lich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: "Ember, maga ezt a cipőt elrontotta, mit csin ak én most ezzel?" Az a tökfej meg aszongya: "Adja el a zsidóknak." A Weinlich maga is zsidó vót, oszt már üvőtött is: "Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?" – Pepinke – mond

– Szart! – mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. – Én mindenütt dicséretet k egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke! Sógorasszony, ostoba kend, min t az egyszeri gyerek reggel a vizsgán! S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikk er az almárium alá repült, de egy cipőmre vetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az u togatva és bömbölve tovább oktatott – Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sar krész, és a sarokrészen avagy abzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítő ynevezett kéder is! Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, é megkérdeztem: – Jožin bácsi; ez, ugye, egy abnémer? – Micsoda!? – üvöltött fel a megsebzett abnémer az ez, abnémer, miszerint leszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly av agy reszelő, miszerint fareszelő! Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, be e a nyakkendőjét, széttárta karját, és letérdelt, kétrét görnyedt Jožin bácsi előtt, aztán el a – Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jožka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt esdobozba. – Nem én voltam – hebegte Pepin. – Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kez cin. – Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában. – illapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az üzen a Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra... Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi módon egyenlítődik ki a jövő h pban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam a zsírosbödönt, és egymás után kentem Pepin b síros kenyereket, amikor beszélni akart, adtam a következő karéjt, de az ülésteremben elhallg tott a Francin hangja, felhangzott a cipőtalpak csusszanása, majd kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha az igazgatósági tanács minden tagja fölkelt volna róluk, azt hit em, hogy már vége az ülésnek, de felhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa elnökének, Grunto nak hangja: – Tíz percre felfüggesztem az ülést! Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elvál tha belerúgtak volna, s berontott a szobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordítot Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogy ne m tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a kez tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy az orrára r ! És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! – Francin eltartotta magától a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült.

– Hozok egy kis langyos vizet – mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire a gumi megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakára csapódot dig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: – Au! Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Fran cin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt: – Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a yártja! És feljebb tolta orrán az üveg nélküli cvikkert. 5

Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a motorbicik lijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesen végig ke tt hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra az a mo torbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométere s az egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvĕrínekből, egy három kilométerre levő faluból t ndezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött meg Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint od aléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna. Ugy valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a szemét, é a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam, és Francin rázta ejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a fejét rázta, az sebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt hunyva a szeme, és én a valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát, lassanként kibontottam, elképedést és ör lve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst csomagoltam ki, egyszer egy karórát. De ez a rituálé n m az első volt, régebben, mikor Francin megjött Prágából, ahová a Serfőzőszékházba járt be ha er, megjövet mindig megvárta, míg besötétedik, rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuk , alighogy belépett a konyhába, bevitt a szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, nem fogok leselkedni, és miután ezt megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, ak or mondta a Francin, hogy lehet, és én a tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam a fejemre, megfordultam, és a Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt n eked, Maryška? – és én azt mondtam : – A Francin – és megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimoga kor meg a nyakamra hozott valamit, ami hideg volt, kinyitottam a szememet, és a tükörb en egy jabloneci nyaklánc csillogott, és Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam a kezét, és mondtam: – Te, Francin. – És ő megkérdezte : – És ki az a Franci tam: – Az én férjecském. – És így kaptam ajándékot minden hónapbán, Francinnak az összes test oltak, kívülről tudta őket, mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin meg kiokoskodta belőle, aztán mikor előszörre hozta a gyűrűt, o ett a zöld, lehúzós lámpa alá, és először megtanított, hogy kutassam át nagy és kis

zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az ajándék, de mindig utoljára nyúltam oda, hog y örömet szerezzek Francinnak. Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukj am be a szemem. És valamit bevitt a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogot , és behunyt szemmel magával vitt, leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összeh a függönyt, hallottam, hogy kattan egy fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallot tam, hogy bedug egy dugaszt, azt hittem, hogy valami robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan erősödő zúgást hallottam. Francin finoman a vállamra kezét, és szólt, hogy: "Lehet." Kinyitottam a szemem, s amit láttam, gyönyörű volt. Úgy állt rancin, mint egy varázsló, kezében egy cső, a csőben halványkék fény világított, egy olyan dú y, és a Francin kezére és árcára és ruhájára esett, fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin z közelítette, és a karom mágneses lett, éreztem, hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fén anyagtalan szikrácskák, melyek belém hatolnak, és úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar atát árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt, mint villámcsapás után, és Francin l an az arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép profilját, olyan ünnepélyes póz t ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban mindenféle ecsetek, csövec ettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok, üveg szerszámok tucatszám, és Fran ihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik ilyen gyönyörű tárgyat a másík ut bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke minden alkalommal felragyogott, és megtelt lila fénn el, mely szikrázott, és átszűrődött az ember testébe, kinek hogy volt rá szüksége. Francin cs és kipróbálta az összes neongázzal töltött elektródát, és halkan beszélt: – Maryška, most az in bácsi, most aztán csinálhatnak nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, t... itt vannak ezek a gyógyszikrák, amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új nak, új életbátorságot... Neked is, Maryška, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészsé nek; ez itt az a katód, amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondo d el, egy foszforeszkáló szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára va g az epilepsziára, ez az ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a lvánosság előtt, amire egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a többi elektród az árpára meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödi bővérűségre rneg hallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű for el a szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy porzókra vagy szi rmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy meg voltam lep ogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a hisztéria meg epile elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt miért védekeznem, ann ira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy telefonkagyló alakú elek homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a látványosság! Olyan voltam, mi y szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós képeken, lila, egy hajfürttel, amit rő erzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila északi fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egy neonfésűt, úgy sugárzott az a neon t valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a reklám, Francin lassan odajött, hajamba ille ette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy most már nem tehet más vágyam gy újra meg újra végigfésüljem a hajam azzal a fésűvel. Francin pedig, mintha csak tudta voln , újra és újra végigjártatta a világító fésűt földig érő, makrancos hajamban, és újra meg újr agas frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben elfogott a remegés, át kellett ölelnem s gamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem tudta megállni, hogy bele ne me rítse arcát a hajamba, annak meg olyan

jó volt az ibolyahideg vihar, hogy amikor visszaért hozzá a fésű, a hajszálak vége feléje ága tt, és megint az a hajamon át lefelé törtető lila fésű, az a hajam örvényein, vízesésén lefel ocska, az a lila velővel teli, üreges üvegfésű! – Maryška – suttogta Francin, mögém ülve és l t végighúzogatva a fésűt elektromossággal töltött hajamon ; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, t hoztam ezt, hogy a kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem pedig inkább a píros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és az életorganizmust... – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamr y türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki tizenné y napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt simogatta a kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik, hogy Pepin bác i húsz évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta a cipőin ket a kamrában, ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami élőlé y volt az, föltette a kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam, amil eneket még soha addig, ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé leho a a fenébe, odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan megfor dult, ránézett a cipőre, bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és faszeg tovább, és foltozta dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig akkorák at kiabált, hogy beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán an nyi volt az egész, hogy nem ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fen ett, és meg is tette, mint amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki m gát a cipő, mint a szappan a tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plaf a, mintha valami motor volna benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után v tte magát, mint a kapus robinzonáddal a labda után... És most kiabált a bácsi: – Anyád! Ányád in letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval, a bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta: – Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre erö zzel feltette a koffert a szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyú a fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke m unkás, egy aszaló ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt emelettel feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként em edett, mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán eltűn felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a malátázót kötötte ö al. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak azért, hogy olyan legyen, min ha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg a főzőházban? Álltam az ablaknál, és mint am a dámvadat, melynek ki kellett jönnie elém az irtásra... és sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál jelent meg, márpedig ott ilyeikor nem jár senki, ott, ahol akk medence áll, mint egy jéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy egész főzet sör hűl, fickó s most .ott megy a lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy nézem, az a csakis énmiattam o davitt lámpa, a hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva résryire nyitott zsalugát el, mint az ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a lámpa meg csak megy, megy, időnként megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa csíkokra stábdalt mozgás , láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a lámpával kiment a jéghombár tetejére, a y alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz fuvar befagyott folyó, huszonhat fu var jégfedél, amit fuvaronként szór

felülről a jéghombárba egy vödrös lift, egy jéghombár, melyet felül félméteres homok- és foly eg véd, tavasztól őszig kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között asas Lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kin tam az ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-ham va sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: z istenért, Jožka, hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki lassan az elektromos áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát gyújtott, kimentem a folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekozett lelkére beszélni a bácsinak, hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor olvasson, járjon templomba, moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin f el akart állni, de valahogy nem ment, még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, számhoz kaptam ijedtemben, mert tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobo zba, Fepin le volt törve, úgy szerette volna megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesél erről, mert jobban szerette az öccsét mindennél, amit csak valaha is szeretett ezen a v ilágon, Francin minden erejét összeszedve fel akart kelni, de nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt a padlón, és vele együtt a szék is, megijedtem, m elrántani róla Francint, de a cipészszurok, miszerint csiriz úgy odaragasztotta, hogy o lyan volt, mint egy ledöntött, ülő Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál fogva húzta Franci egpróbáltam Francin mögé feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket, de úgy látszott, hog uk szét a férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a slamasztikából, felkeltem, é felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az ölembe, és láttam, hogy az meg a másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam egy ollót, és levágtam a dobozt a hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most ott a doboz, a hajam pórázára kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló, s a h zövet gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt egészsége zikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket, faszeges dobozo , a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg, de Pepin l elkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő megkönnyebbülés zórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra, hogy feleme lgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a csaknem kétmé t, mely oly hosszú, mint a hajam. 6

Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a gyümölcs a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfa dongák leledzettek, abból készültek a ho etnek megfelelően negyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások t nagy, ötven hektoliteres és száz hektoliteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak téve az erjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sör zoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált

itt magának egy fütyköst, és azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat lt. Francin kérte, tartsam szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit. – Jó, hogy jön, sógor sszony! – mondta Pepin. – A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos, Bätista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőn tartózkodnia. De ha már i t van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupa jelesem vót, kitüntetéseim, n m mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, és aszongya a von Wucherer ezredesn ek: "Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival, émmeg megyek haza, én katona n em leszek...", az ezredes meg ráordított a sarzsira: "Miféle kolerát tartanak itten?" – A Pepinkét – mondtam. – Egy szart! – üvöltött fel Pepin bácsi. – Engem mindenki elé példaképű á smert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment, két ye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wucherer terpeszkedi k benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: "Hát hová, hová, kiskatonák?" Azok meg: "Szabadságolásra." Mondja a von Wucherer: "Ha valaki szabadságolásra megy, ahhó urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtek kotorászni, a von Wucherer meg meg kérdezi az eggyiktő: "Hogy híjják?" "Šimsa!", aszongya. Kérdi a von Wucherer a másiktó: "Hát ogy híjják?" "Řimsa!", mondja a másik..Akkó az a baka, aki azt anondta, hogy Šimsának híjják, ak eredt a fődeken át, erre a von Wucherer vezényet, hogy Řimsa, zofort idehozni a Šimsát! C sakhogy a Řimsa elszaladt a Šimsával, a von Wucherer ezredes megfordút a kocsival, és hajt otta visszafele a csődört a kaszárnyába; és kérdezte mingyár, melyik szakaszba van a Šimsa me Řimsa? A lajstromokban nem vót se Řimsa, se Šimsa, akkó a von Wucherer ezredes, aki azt m ondta, hogy az ő emlékezőtehetsége olyan, mint a fényképezőgép, sorakozót csinát a kaszárnyáb a katonákat, mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a szemébe nézett, mintha meg akarná pu napig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék Řimsának mondta magát, se azt, amék Šimsának, h emlékezhetne egy ilyen ezredes a Pepinkére? – Pszt – mondtam –, délután ülésezik az igazgató . – Ammá igaz – mondta halkan a bácsi –, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a stucnin ogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vette kézbe, mintha katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összes alkatrészeket, és azzal fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez meg egy úgynevezet t mündung, miszerint torkolat... – -vidék – mondtam. – Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa f neke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy mündung avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brčul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának, hogy belesárgul! A gyümölcsösön túlról h amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésből fehér ingben kirohant Francin, látta fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, szép látvány volt a rohanó férfi, amint nyújto al ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknem vízszintesen tartva érinti a füvet, és hol k, hol a másik lábával ismétli ezt az

egész gyönyörű, fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai k tollat szorongat. – Mit műveltek már megint, ti ulánusok? – Háborúsdit játszunk – feleltem. – ok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg tintát! – kia t halkan Francin. – Szóval hol játsszunk? – Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kémé sak ne lehessen hallani a hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! – kiabált Fra fehér ingujja gumival volt összefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gáz lt a magas fűben, néztem utána, hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot. – A kéményre? – csodálkozott Pepin. – A kéményre – feleltem. Francin e t, fehér ínge most bement az irodába. – Hát akkor: direkción! – kiáltott Pepin bácsi, és felh első kampóra, majd meggondolta magát, leugrott, és azt mondta; – Csak ön után. És az, amiről rfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár kéményére, az ott meredt és előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az első kampót, a perspektíva az égbe enyészett f em az egyre kisebbedő és kisebbedő kampók mentén, a hatvanméteres torony a rövidülésben egy f szegezett, súlyos ágyúra hasonlított, ami engem csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amel villámhárítóra kötött valaki, és míg odalent enyhe szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva l yitott ablakig hallottam, hogy a zöld trikó egy dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragad tam az első kampót, egyik kezemet szabaddá téve, kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, húzódzkodtam gyorsan fölfele, a lábaim, mint két összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendült k, a kémény közepén éreztem meg az áramló Levegő első ellenállását, a hajam mint vitorla daga elébem vágott, hirtelen teljes egészemben az én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zene terjedt szét körülöttem, többször ráterült a kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban do lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját hajamba, ah, ha itt volna Boďa, az tartaná a ha jamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna, nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön a ha csit a biciklizésre hasonlított ez az én kéménymászásom, vártam egy pillanatig, a szél mintha tározta volna, hogy most kiélvezi a hajamat, felemelte és úgy átlendítette rajtam, hogy úgy é tem, hajamnál fogva lógok néhány kampóval feljebb odacsomózva, aztán hirtelen elült a szél, a szétbomlott, és lassan, mint a toranyóra kilazult arany mutatói, ereszkedett lefelé, minth a a fejemből széttárta és most lassan összezárta volna a farkát egy arany páva. Kaptam az alk on, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a lábam mozgását a kezem munkájához hangoltam, míg a kém tettem a tenyerem, egy pillanatig lihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a me dencében, aztán mintha vízből másznék ki, két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem

lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót, és lassan, mintha szirupból húznám ki, felhúzta at, összefogtam hátam mögött a hajamat, leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltá a szél, és a hajam kisiklott a kezem közül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tav aly az első tavaszi nap előtt, lengett-lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakba n, fél kézzel a villámhárítót fogtam, és úgy éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a gadtatásomban lángolt az arcom, és éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a vá osban, mint hogy felmásztam a kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész é emre. Előrehajoltam, és láttam, milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és ké ből álló angyalka csupán, elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, gö ja van, de most láttam, hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fej egészen a fedkőre feküdt, kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, az ő arca is sugárzott a boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegy öntudatlanul cs gyik kezét, a másikat meg a szeméhez emelte. –A nemjóját, sógorasszony – mondta elismerő csod –, itt aztán szép beobachtungstelle avagy megfigyelőállás volna. – Miszerint kilátó – tettem arát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a katon aságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait! Sógorasszony , amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány, odarittyente ne a kardjával, és ráordítana: "Apróra baszom a csucsáját!" – Pepinke – egészítettem ki, lába kútban. – Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardjá am utána! – ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint a k templom tetején. – Mi haszna van belőle! – legyintettem. – Hát nem gyönyörű ez, Jožin bácsi? em a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát, és észrevett y a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten épült város, fölötte lyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a város alatt egyesül a folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpen két hídja van, két bürüje, zont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnak támaszkodva, és nézték a sörgyári ké meg Pepin bácsit, a levegőben suhogó hajamat, úgy villogott és tündöklött a napfényben, mint zászló, miközben odalenn szélcsend volt. A folyón túl templom emelkedett, arcommal egy maga sságban volt az óra arany számlapja, a templom körül pedig koncentrált körökben vonultak az u közök és épületek és parasztházak, úgy öltötte ki minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörö reggel a dunyhát, az egész várost várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint eg bevágott kaledon. A fehér hídra felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltók sisak a trombitás arany trombitát tartott a kezében, és fújta, hogy: "Tűz van!", és minden tűzoltó meg rozsszínű egyenruha volt, a piros fecskendő átdübörgött a hídon, mint egy orkesztrion, a ltók a kampókba kapaszkodva álltak a csengő-bongó tűzoltóoltáron, mely most besiklott a házak a kertek mögé.

– Jožin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? – kérdezem. – Ki mondta? – bődült fe si. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá téve. – A Melichar trafikos – fel . – Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? – harsogta a bácsi. – Azt mondják, hogy M char a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a Melichar százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború – meséltem, megfogtam a vil és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta, hogy a sörgyár kívül van a városon, veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a fal mentén magas jávor-és kőrisfák sora hú ancsak négyzetet alkot, aodálkoztam, hogy olyan ez a sörgyár, mint egy kolostor vagy val ami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrót koronáz minden falat, hanem zöld palackcserepekkel an beszórva mind a négy falnak és minden oszlopnak a tetején a beton, és úgy csillognak felül , mint az ametiszt meg az amaránt. – Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kec skét? – szóit a bácsi, feküdt tovább, és bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett mási d lábfejével rugózott a levegőben. – Távcsővel – feleltem. – Talán kölcsönadja a császár a tá ak? – Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is – mondtam, és láttam, hogy annyi a mber a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem. Belemosolyogt ba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, mint a strucctoll legy , hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény övezte egész ülő alakomat, z oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon... – Na és ha kitörne a háború, hoz kerülnék, mi vóna akkó? – kérdezett most Pepin, és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal ondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni, és elki gát "Pepin, zu mir!" És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosan köszöntenéd, és fél t lőtte – meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt, úgy elaludt, mintha fejbe kólintottá , ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynek kilengése volt, csak most vettem észre Pepin b szobrán, hogy mindketten jócskán ingunk, mintha valami ágra akasztott ingán ülnénk. A feszüle elől száguldottak a tűzoltók, olyanok voltak felülről a lovak, mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták a hámba, a mellső lábaik meg közvetlenül a fejükből pattantak ki; úg csiga löködi ki a szarvát, csillogott-villogott az egész tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték minden percben alkatrészeire való széteséssel és levegőbe repüléssel fenyegetett, mint az a k nai autó az Asztalos utcában, amelyben felrobbantak a gránátok, és ott állt a parancsnoki po szton a tűzoltók parancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár elnökségi tagja, akinek a kéményén ülte prőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt, mert lakás

helyett tűzoltómúzeuma volt ha bárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte, ellátta előtti állapotot megörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép szerepelt í előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után, hímnemű felnőtt egy tán, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden tárgyat, minden állatot, minden személyt, aki megpörkölődött, mindent lefotografált de Giorgi úr, és minden bizonnyal azért jön csak a sör ert ha le találnék zuhanni, lefényképezné a sörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezu . és most a tűzoltóorkesztrion bekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva e az iroda mögött, már azt hittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előr obogtak és trombitáltak, és a tűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, ho mindjárt nekilátnak fecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a felszökő gejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugár e a fecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egys erre csak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, d lengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésem lehetőségé toztatását követve. Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyüle , de ma száguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágt , az a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind a sörgyár udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkások állt lé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből, vagy a Szentlélek al és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntorád doktor úr, mágnás és a régi M szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőr kesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt, a fején egész homlokáig utolérhetetlen eleganciával lehúzott kalappal, foga között borostyánszipkát tartva arettázott, és hajtotta a fekete mént a sörgyárba, miközben a kocsisa bűntudatos mosollyal te peszkedett a plüssülésen, mint egy főúr... De Giorgi úr hasztalanul uiasítgatta a tűzoltókat, másszanak föl a kéményre, de Giorgi úr végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. É hér egyenruhája, sűrűn meg-megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megje lábamnál a sisakja. – Jožin bácsi – ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzs ijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett ette sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket. – A törvény nevében – mondta – mássz ony. Meg a sógorura is. – De Giorgi úr, nem szédül? – mondom. – Mondom, a törvény nevében más smételte de Giorgi úr. – Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? – mondom. – Nem – felelte de Giorgi ú elenézett a kémény méhébe –, gyakorlatozási okokbóli lemászok belül a kéményben – tette hozzá

A villámhárítót fogva a kampóra léptem, megfordultam, és fellobogott a hajam, megint felduzza ztotta a hajamat az a mélyről jövő huzat, utoljára tárult szét, mintha tudná, még egyszer uto ellángolt az én arany sörényem a sörgyár kéménye felett, hajammal, mint egy óriás arany monst , újból megáldottam mindazokat, akik abban a pillanatban bámultak rám, még magát de Giorgi ur t is meghatotta a látvány. – Rendkívüli eseménynek vagyunk tanúi, kár, hogy nem lehetnek hölg tűzoltóságnál – mondta, és kezében vitt egy trombitát, egy olyan aprócska trombitát, mely ol t, mint a kalauz lyukasztója, belefújt, de olyan bánatos volt az a trombitálás, mint mikor elbégeti magát a megkötözött gida a vágóhídi kocsin, aztán kezet csókolt, és én ereszkedtem an kúsztam le, hogy megelőzzem a hajamat, mert félő .volt, hogy rátaposok, belegabalyodok, és lezuhanok a mélybe. Aztán egyszerre csak megláttam magam körül a fák csúcsát, majd mintha k közé ereszkedtem volna le, s az ágak közül léptem ki, és tettem le cipellőm talpát az édes e. – Gyönyőrű volt-mondta lelkesen Gruntorád doktor úr –, de huszonötöt érdemelne... – A popó . – Mi a hétszentséget keresett ott? – kérdezte a doktor. – Amint mondotta, gyönyörű volt, és gyönyörő volt, kővetkezésképpen veszélyes is volt, és mert veszélyes volt, úgy volt az igazi, m való... – mondtam, és Francin ott állt sápadtan, mellére billent fejjel, redingotban, fehér mandzsettában, kaucsuk gallérban és káposztalevél alakú nyakkendőben. A gépészek kinyitották kéményajtót, korom hullott ki belőle, akkora volt az a csillogó, fekete barlang, mint egy lugas. Pepin bácsi leugrott az utolsó kampóról, és így szólt: – Újból dicső győzelmet aratott atona, igaz? De mindenki a kémény aljában levő fekete kamrát bámulta. – Melyik ezredben szolg ? Ki volt az ezrede inháberje? – kérdezte Gruntorád doktor úr. – Freiherr von Wucherer – szal tált Pepin bácsi. – Ruht – kiáltotta a doktor, és hozzátette: – Mihez ért a bátyja, gondnok ú akmája van, és sörgyárban is dolgozott három évig – mondta Francin. – Akkor, gondnok úr, báty enni, elszállásolni a malátázó szolgálati szobájában. Üvöltés ellen a legjobb gyógyszer a mun runtorád úr. A fekete barlangban megjelent egy fehér nadrágszár, majdnem mennyezeténél ennek koromlugasnak, kampó után tapogatott, de kampó ott, úgy látszik, nem volt, úgy,taposott a n adrágszár, mintha biciklizett volna a de Giorgi úr. A tűzoltóparancsnok-helyettes vezényszót iáltott, a tűzoltók beszaladtak a kéménybe a mentőponyvával, kifeszítették, s a tűzoltbhelyet kiabált a koromba: – Ugorjon le, parancsnok! Itt vagyunk! A mentőponyvával!

De Criorgi úr eleresztette a kampókat, előbb pernye meg korom gomolygott ki a kéményből, a ké y elé gomolygott, koromból való finom, göndör kis vakondtúrások, köhögés hangzott fel, és kis a már éjfekete tűzoltók, úgy hozva valamit mentőponyvájukban, mintha nagy csukát vagy harcsát ak volna, letették a ponyvát, s a koromból meg a porból felemelkedett a tetőtől talpig feket e de Giorgi úr, nevetett, fehér mosolyráncok repedeztek fekete arcára, elővette trombitáját, egfújta, és kijelentette: – Ezzel a mentőmunkálatot befejezettnek nyilvánítjuk. Kilépett a ko kupacból, mindkét kezét felemelve gratulációkat erőszakolt ki, és öntudatosan és boldog-pecke kált fel-alá, s én láttam, hogy de Giorgi úr nemcsak néhány évig fog még élni ebből a kéményb désből, hanem egész hátralevő életén át. 7

A malátázó sarkán olyan huzat volt mindig, akkora szél, hogy csaknem előrehajolva kellett me nnem ottan, vagy pedig megfordulwa és beleülni az orkánba, mint egy hiniaszékbe. Úgy szívta be a hajamat a széláram, mint a mohó dohányos a cigarettafüstöt. Alig tudtam átpréselni magam on a légzátonyon, a malátagyár kapujánál meg olyan szélcsend volt, hogy térdre estem, vagy ha tt vágódtam. Mégis mindig előre örültem ennek a törülközőkért folyó légpárbajnak. Egyszer ugy a kezemből a frottír fürdőlepedőt, épp hogy csak ki tudtam nyújtani utána a kezem, a huzat m jó humorérzékkel curukkolt egy kicsit a fürdőlepedővel, megint kinyújtottam a kezem, mikor a dőlepedő már-már a hajamat érte, de a szél megint egy jó darabot ugrándozott arrább azzal a j közővel, aztán mikor a fürdőlepedő megint leereszkedett, utána ugrottam, de a szél hosszú, el t kacajjal felrepítette, mint a sárkányt az őszi égen, úgy emelkedett a frottírtörülköző, a f kot táncoló és a szél ritmusára mozgó törülköző, és eltűnt a malátázó fölötti sötétségben. És nt szájába vegyen a szélroham, hagyni, hogy mint egy pfefferminzcukorkát, átjárjon a szélfürd tán mire kitapogattam a kilincset, a másik oldalról egész testével az ajtónak feszült a huzat nekem is egész testemmel neki kellett feküdnöm az ajtónak, ámde a jó humorérzékkel rendelkez at hirtelen elállt, én meg bezuhantam a sötét folyosóra, térdre estem, egyszer elhasaltam, és feldöntöttem egy aszalót; elesett, de estében is olyan ügyesen tartotta az égő lámpát, hogy n össze. Aztán kinyújtott kézzel, mint a vihar ellen, kitapogattam a gépterem ajtajának kilin csét, olaj- és kenderszag nyelt el melegen, mint egy teli kád, becsuktam az ajtót, kitap ogattam a kulcsot és ráfordítottam. Aztán gyertyát gyújtottam. A szitáló félhomályban ezüst k atott az óriási vezetőkerék, olajosan fénylettek és csillogtak a megfeszült elosztókábelek. A mók meg a motorok kövér afrikai állatokra hasonlítottak, az olajozók vízilovakról bogarakat l ipegető madarakra. Lassan levetkőztem, a meleg vizes csapokat forgatva közben. A meleg víz óriási katlanból folyt egy kettéfűrészelt, százhektós hordóba. Levetkőztem és figyeltem, g a huzat a malátázó emeletein egészen a fonnyasztóig, ott meg az ablakokat csapkodja. Aztán belépek ebbe a nagy fakádba, a víz mindig olyan forró, hogy el kell fordítanom a hideg vi zes csapot, leguggolok, és úgy fáj a víz forrósága, hogy vacog a fogam, csak akkor fekszem l e lassan, mikor a hideg víz összekeveredik a forróval, egészen kinyújtózkodom, fekszem. a ke ttévágott hordóban, mint dobozában az iránytű, nézek magam fölé, bámulok bele a tetőszerkezet eltűnik a fehér kazán, és álmodom, álmodni

kezdek, lassan szétolvadok a forró vízben, úgy lebegek a. forró vízben, mint a szappanpehely , ellazítom minden tagomat, kibontok minden abroszt és lepedőt, amibe bele van kötözve edd igi életem, kinyitok minden kosarat, koffert és szekrényt, ahol azok a képek vannak, ame lyek régen történtek, de amelyek bármikor készek eljönni látogatóba, a szép, de színtelen kép k csak ebben a fürdőben simulnak ki végleg, és válnak színhelyessé. Ez az én mozim, lehunyt s em vásznán mutaton-be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem fo a, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amel yben fekszem... Szalmasárga copfos kislány vagyok, kövekkel játszom az út közepén, keresztbe etett lábbal ülök, és újra meg újra szétdobok négy kövecskét, egyet fölveszek, feldobom, a má y kupacba rakom, és még van időm elkapni a lepottyanó elsőt, közeledő mennydörgés, hanyatt vá an a pillanatban, mikor szétdobáltam a négy kavicsot, elsötétedik az ég, rémes pofák és csato eplők felettem, paták ugrálnak át, patkók villognak rajtuk, becsukom a szememet, megszáradt sárdarabok hullanak rám, továbbvonul a mennydörgés, fölkelek, és látom a megvadult lovak húzt keret, látom a kék eget, és fölém hajlik belőle rémült apám feje. Kislány vagyok, és kis köve a dűlőúton, apám mindig hátravitt inkább a ház mögé, hegy ne essék semmi bajom, látom, hogy k zalad az erdő felől, látom, hogy a réten futnak át azon az ösvényen, amelyen játszom, úgy roh két katona, mint két őrült, hanyatt fekszem, nehogy elgázoljanak, látom, hogy ugrálnak a maga ba, látom magam fölött a jancsiszöggel kivert cipőtalpakat, átdübörgött rajtam a katonák árny nai bakancsok dobogása, és távolodott a réti ösvényen. Most felültem, és látom, amint rohanna atak felé a katonák, megállnak ott, ahol palló helyett fatörzs van odaláncalva, a katonák mag sba emelik kezüket, mint szárnyukat az ágyam feletti őrangyalok; úgy szaladnak át a túlsó par és tovább, a kanyarban utoljára láttam fel-felemelkedő, fényes jancsiszögeiket, most eltűnne z erdei kanyarban. Már régen eltűntek a katonák, de még mindig rájuk gondolok. Most saját mag mat látom, tipegek a patak felé, rálépek'a fatörzsre, látom a patakban áramló vizet, fölemele ezemet, és futok végig a fatörzsön, de félúton kicsúszik alólam, és zuhanok a patakba, tapost mélységét, mint anyuka a varrógépet, de nem tudtam megvetni lábamat a fenekén, először nyelte izet, de aztán, úgy látszik, volt már annyi bennem, amennyi a megfulladáshoz kell, csak az t láttam, hogy terül szét a hajam, és lebeg együtt a patak medrével, és folyik egybe a zöld m attal és a virágtalan vízivirágokkal, iszonyú alhatnékom volt, nem tudtam lehunyni a szememe t, és minden csupa, de csupa fényesség volt, és mintha erős szemüvegen át láttam volna magam az eget... aztán ébredek, látom, hogy mily szép a vízbe fulladás, mintha otthon lettem volna , ugyanolyan ágyacskám volt az égben, mint az otthoni, láttam, hogy kint van a kezem a d unna fölött, a dunna ugyanolyan nefelejcsekkel van telenyomtatva, mint az anyukáé, szemköz t meg ott függ egy őrangyal képe, ugyanolyan, mint az otthoni, aztán odajött anyuka, és azt mondta: – Gyertek, gyerekek, kerüljetek beljebb... – és szomszéd kislányok jöttek be a konyhá és most tudtam, hogy vízbe fulladtam, mert a kislányok, akik Mařenkának szólitottak, én pedi őket Hedvičkának és Evičkának és Boženkának, szentképeket tettek a kezem mellé a dunnára, an volt mindenfelé az ágyacskámon, és azt mondta a Hedvička : – Anyukám mondta, hogy vízbe full ... – és még egy szentképet helyezett el, én meg azt mondtam : – És miért adod nekem ezt a ké Mondja a Hedvička: – Ezt szokták tenni a halott kislányok koporsójába... – és sírtam, hogy há én már egészen meg vagyok halva, de aztán odajött anyuka, cukorkát hozott, és a sok szentkép azt mondta: – Ugyan, kislányok, Mařenka nem halott, Michálek doktor úr az összes vizet kiönt e belőle, és újra belelehelte az életet... – a kislányoknak megnyúlt az orruk, sajnálták, hog lesz temetés, hogy nem haltam meg, mert más látták magukat fehér függönyruhában, mirtusszal tt nagy, égő templomi gyertyával a kezükben, és olyan szívszorongatóan fog játszani a rézfúvó kislányok ott lesznek a halottas menetben, és be lesz bodorítva a hajuk, és sírni fognak, mert vízbe fulladtam... de most már

lőttek a halottas menetnek, a sírásnak, mindennek az a két nőszemély az oka, akik ruhát jötte eni, és kihúztak és hazavittek... apukám akkor olyan ideges lett, ó, az apukám úgy tudott har gudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeke a apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradvány an, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripittyára törte az egész almá mot, akár egy gyufásdobozt, és egy félóra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig vo tani- és fűtenivalója... hallottam, hogy kiabál és dühöng a papa, hogy vízbe fulladtam, hogy or leszek végre jó kislány, mert más lányok nem tesznek ilyet, úgy megijedtem, kimásztam a du na alól, felöltöztem, és kiszaladtam az udvarra, ott állt egy teherautó, fölhúzódzkodtam rá h állt egy hordó a kisablaknál, bemásztam, meleg volt a hordóban, elaludtam, és mikor felébred em, hallottam, hogy megy a teherautó, és hogy fölálltam,láttam a kisablakon át, hogy már este edik, és ott van mindjárt a kisablak mellett egy úr sapkája, oldalvást odanéztem, láttam, hog a Brabec úr az, bedugtam a kezemet, megvakartam a Brabec urat a füle mögött, és így szóltam: Brabec úr, én vagyok az... – Brabec úr meg elengedte a volánt, aztán felordított, és az autó hirtelen állt meg, hogy felborult a hordó, amiben vállig benne voltam, és kigurultam a padlóra, onnan le a földre, és az országútról keltem fel, és a szoknyámat porolgattam, Brabec eg föl-alá szaladgált és kiabált és toporzékolt, én meg azt mondom: – Brabec úr, ténleg én va Brabec úr nyöszörgött, és aztán összecsuklott, aztán mikor megjöttek a csendőrök, betakarták rat, de még az is kevés volt, az egyik csendőrnek majdnem meztelenre kellett vetkőznie, és feküdt a Brabec úron, és melegítette, később mondta az őrszobán az egyik csendőr, hogy ember okozhattam volna, nekem meg eszembe jutott az apukám, és hogy megint szét fog vagdalni egy almáriumot, a csendőr leterített egy bundát, fogott egy madzagot, és a lábamnál fogva az asztal lábához kötözött, feküdtem és sírtam,jancsiszöggel kivert bakancstalpak himbálóztak fö n átvetett lábak, én meg a lábamnál fogva voltam az asztalhoz kötve, aztán elaludtam, és megj nt fölöttem apuka, két kezére támaszkodva térdelt, mintha a. keze is láb volna, elkötözött az tól, és amikor kézen fogva elvonszolt, úgy odavoltak a csendőrök, hogy apukám fogta a spárgát nyakamra kötötte, és én elsírtam magam, és kiabáltam: – Apuka, nem akarom, hogy föl tessék ak . Nem akarok olyan sokáig haldokolni a kötélen... – ugyanis a kandúr elette apuka elől a mája , apuka fölakasztotta érte a macskát egy faágra, és a kandúr csak másnapra múlt ki... apukám gvégen vitt a vonathoz, és hazaérve úgy húzott maga után, mint egy borjút, és mindenkinek elm ta, hogy mivel nem vagyok jó kislány, pórázon kell vezetnie, mint egy harapós kutyust... O tthon apuka, mert anyuka, amint meglátta apukát, már nyújtotta is nekí a baltát, azt vártam, evágja a fejem, ahogy a pulykáknak szokta, de apuka mindjárt az almáriumra vetette magát, és egyetlen csapással betörte a hátsó felét, majd egyetlen ütéssel a testét, így oldalról, úgy a a szekrénymaradványt, hogy egészen elfeküdt a földön, mint egy kartondoboz, ha széttapossák Nyakig pácban, teljes egészemben szappanhabban heverek, szappanozom magam, nem is t udva róla, az idő mélyén heverő képekre gondolok, és emlékezek az állandóan vissza-visszatérő bben kirajzolódó, egymást kiegészítő képekre, hatéves kislány vagyok, hajam kibomolva, épp cs kicsit összefogva kék masnikkal a fejem búbján, egész év alatt egyetlen szekrényt se vert már apuka miattam, vasárnap dél van, egy terecskén sétálok, a nyitott ablakokon át függönyök len , evőeszköz- és tányércsörgés hangzik, ételszagot húz a légvonat, apuka tegnap matrózruhácská meg esernyőt, a díszkút előtt állok, aztán előrehajolva nézem a vízben tükröződő hajamat, pé ognak a medence fenekén, nálunk ugyanis, ha valaki pénzt dob a kútba, teljesül egy kívánsága, biztonság kedvéért két húszast dobtam a díszkútba, és azt kívántam, hogy soha többé ne fullad ha ne szökjek el hazulról, hogy végre jó kislány legyek, kivált mert ilyen szép ruhát és eser tt nekem apuka, egy

lendülettel fent voltam a kút káváján, hogy jobban lássam, hogy illik rám a matrózblúz, körül jött senki, nem nézett senki az ablakból, hogy megmondjon apukának, felugrottam a kútra, és előrehajolva megláttam azt a gyönyörű rakott szoknyát, fehér zoknit és lakkcipőt, megráztam , és ahogy megint megnéztem magam a víztükörben, átbillentem, és beleestem a medencébe, elnye a víz, mint egy nagy hal, ha kis halat nyel le, megint az alját kerestem a lakkcipőmme l, de a kút mélyebb volt, mint amilyen magas én voltam, megint felbukkantam levegőt venn i, de féltem segítségért kiabálni, mert haragudott volna apuka, nyeldestem az örök életet adó t, és újra fényes és édes világ vett körül, mintha mézbe esett méhecske volnék, láttam, hogy n a medence aljáig a fejem, szemem mellett láttam azt a húszkrajcárost, amit kútba dobtam, azt kívánva, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, oly méltóságteljesen terült szét a szoknyám lfolyt az arcom előtt, és olyan lassan és méltóságteljesen úszott vissza megint, aztán aludha m támadt, és csak lassan mozgattam a lábam, sokkal lassabban, mint a mama a varrógépen, és u toljára láttam, hogy szállnak fel buborékok a számból, mintha szódás- vagy ásványvizes űveg l megint nem fulladtam bele a vízbe, egy néni látott, a Krsenskýné, aki tíz évig járt tolókocs gyomorfekélye volt, az nézett ki az ablakon, épp amikor beleestem, és a Pokkorný fényképész ú ladt oda egyedül, és késsel-villával a kezében, szalvétával a nyakában utánam ugrott, és kihú iszkút lépcsőjén ébredtem föl; olyan volt, mintha esne az eső, fogtam az esernyőt és kinyitot de közben sűtőtt a déli nap és a déli harangszó utolsó hangjai szálltak a levegőben, Pokorný ibém, szalvétájából csepegett a víz, és kiesett belőle egypár káposztarojt, Pokorný úr felvál tt a villával meg a késsel, hogy ha kihűl az ebédje, velem gyűlik meg a baja; mert egy ren des kislány, ha vízbe akar fulladni, akkor azt idejében elintézi, nem pedig pont délben, m ikor az első libácska van az asztalon, én meg körülnéztem, minden ablakban ott álltak a polgá ak ingben-mellényben, és mindnek villa volt az egyik kezében és kés a másikban, és mind lefel ett, énrám, és mind savanyú képet vágott, és mutatta, hogy a legszívesebben a villájukra tűzn késükkel szétvagdalnának, aztán felkeltem, és annyi víz buggyant ki belőlem, hogy azt hittem, lhőszakadás van, meghajoltam, nem mintha gúnyolódni akartam volna, hanem hogy elismerem, hogy ezt nem kellett volna, épp amikor először van vasárnap délben sült liba... Most a sörgy kádban felc4zern, ebben a kettészelt, százhektós hordóban, valaki megy fel a szérűről a szem ti szobába, ahol a Pepin bácsi is lakik, és felhangzik a személyzeti szobából irtózatos üvölt Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó...", aztán az ereszkedő skála: "Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, viz folyik el most a leülepedett szappanmaradványokkal, valaki megy fel a szérűről a személy zeti szobába, alighanem az az agyonizzadt, ifjú aszaló, akinek karika van az egyik sze me körűi, mintha látcsőre esett volna, mintha postai bélyegzővel ütötték volna oda, biztos ő t lassan halad felfelé a vállára vetett inggel, egyik kezében hasas lámpát visz, mint a csász a birodalmi sasát, a másik kezében vidrás lapátot; mint a császár a birodalmi jogart, így meg felé, megáll a pihenőn, és dudorássza azt az andalító dalt... a szerelemnek vége van, picike t, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... Gyorsan felöltöztem, törülközőbe csavartam a hajamat, erőteljes fújással e yertyát, és kimentem a sötétbe, előrenyújtott kézzel, csak a folyosó fordulójában folyt ki eg yadt fény a szérű mélyéről, sárga csíkokkal vonta be a nedves lépcsőfokok éleit, a nyirkos pa lapátok lágy, dallamos klaffogása hallatszott a szérűről, a szerteszórt árpa ritmikus surrog . és megint az a dal, mint a dagály... a szerelemnek vége van... álltam egy percig a félho mályban, aztán lejjebb léptem néhány lépcsőfokkal, arcomat megpaskolta a kicsírázott árpa mel hasas lámpa világította meg az árpaágyásokat, az árpaföld közepén háromlábú faállványokra hel a.derékig levetkőzött fiatal munkás apró léptekkel tipegett, az egyik oldalon árpát vett a l a, aztán a másik oldalon szétterítette, olyan barázdát hagyott maga mögött, mintha a dolgozó ajótest volna, mely hullámokat

kelt maga előtt, de összezáruló víztükröt hagy maga mögött, a szép ifjú aszaló egy lapát aran nden lépésnél, és lapátról lapátra fényesedett háta az izzadságtól... a szerelemnek vége van. g változatlanul betöltötte a szérű alacsony boltozatát, a négy fasornyi fekete vasoszlopon ny gvó boltozatot... most, mint a mandabeli Árpakirályfi, felegyenesedett a fiatal férfi, s zarna alatt megvillant a karika, mint egy szemüvegkeret, felsőtestét körös-körül bevonta a ve ejték fényes higanya... és hallottam tovább az éneket, valaki más énekelte ezt a dumkát, vala aki néhány árpafölddel odább dolgozott, ott, ahol a háromlábú faállványon a másik hasas petr lágított... a fiatal aszaló tenyerével megtörülte az arcát; és egész maroknyi verejtéket csap ... mentem tovább, rogyadozott a lábam, ott forgatta az árpát egy csöppnyi emberke, leginkáb b egy nyugdíjas zsokéra hasonlított, munkaruhában és svájcisapkában, már befejezte a rakást, fogta a lapátot, feljebb dobta a rakás széléről az árpát, aztán megint azok a gyors kis malát ló-lépések, szinte szaladt az emberke, közben leszórta a földobott árpát, és a lapát pontosan szegélyt hagyott maga után, miután a pici aszaló befejezte ezt a munkát, és meghajolt, és al yanánt odanyomtatott a sarkon két keresztbe tett lapátot, felegyenesedett, és énekelt gyönyör ... picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... J irout úr volt az, a kis aszaló, aki, ha találkoztunk, restelkedve köszönt, és folyton mosoly gott, Francin azt mesélte róla; hogy fiatal korában artista volt, és ágyúból lőtték ki a búcs bpergés közepette elevenen odakötözték, kék atlaszruhában, betették egy faágyúba, aztán az im atette a kékesen égő gyújtózsinórt, és amikor felcsapott a fülsiketítő dörrenés, láng csapott z oldalsó kéztartásban levő, élő Jirout úr, aki már el is érte a ballisztikus görbe csúcspont a karját; és miközben esett rá az előkészített trambulinra, mosolyt szórt meg színes papírróz sókot. Leszállván felugrott, rugózott a trambulinon, és hajlongott, és fogadta. a tapsokat m inden búcsúban, minden őszi vigasságon. Egyszer megtöltötték az ágyút a Jiroutka úrral, s ami ték, és elérte a görbe csúcspontját, széttárta a karját, és fejjel lefelé estében látta, hogy a trambulint, hogy az ütés is erősebb volt az ágyútalpban, mint bármikor máskor, mégis mosoly t, és mosolyt szórt és színes papírrózsákat és csókot, és közvetlenül utána összetörte magát n. Miután egy évre rá összefoltozták, nem akart többé mosolyt meg rózsát szórni, kivonta magá staéletből, mint egy érvénytelen bankjegyet, és mióta egészen talpra állt, már nyolcadik éve n dolgozik mint malátaaszaló... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám... 8

Pepin bácsi már három hete dolgozott a kádároknál; vidám élet folyt azóta a sörgyárban. Ha te ogtam a cefrésvödröket, és nekivágtam a sörgyárudvarnak, a serfőzőmesterhelyettes úr kutatóan kihozzon-e egy nagy üveg sört, bólintottam, s miközben cefrét szedtem a kocsiról a vödörbe, a k uzsonnáztak, Pepin bácsi hanyatt feküdt, üres, negyedhektós hordóval a mellén, a kádálok ma gszakadtak röhögtükben, zsíroskerayérmorzsák szaladtak a torkukra, Pepin bácsi meg énekelt: – , mi, fá, szó, lá, ti, dó!

Egy kádársegéd térdelt a bácsi mellett, és: – Jozef úr, most visszafelé a skálát, ahogy a Car Mařáček gyakorolta! Pepin bácsi köhintett, és iszonyún felvisított: – Dó, ti, lá, szó, fá, m r a munkások kihahotázták magukat, azt mondta a kádársegéd: – És most énekeljen egy magas cét úr. A kádárok felálltak, Pepin bácsi felé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg k szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és fuldokolta igányútra ment morzsától, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy meg ne fulladjanak n. Az udvar közepén Řepa úr, az öreg aszaló barna sörnek való malátát pörkölt, széken ült, és a fekete dobpörkölőt, a dob alatt kékes, rózsaszínű és piros lángokkal égett a faszén, s oly esen és olyan szabályosan forgatta az öreg, deres fejű aszaló a korom takarta gömböt, mint eg ősrégi mítosz istene a földgolyót. A kádársegéd a bácsi fölé hajolt, és azt mondta: – Most m lat gyanánt énekelje el Jozef úr a magas cét, de befelé... de vigyázat, nehogy beleszakadjon a tréningruhába, miszerint bele ne virágozzon a nadrágjába! Fepin bácsi mély iétegzetet vett lfintorította az orrát, a kádárok fölébe hajoltak, s a bácsi magába énekelte a magas cét, egy elnyújtott hangot, amilyent a nyikorgó ajtók hallatnak, minden erejét beleadta abba a ma gas céhe, egy percig bírta ezt a magába éneklést, annyira kimerült tőle, hogy karját széttárv ett; emelkedett-süllyedt a mellén a hordó, mint ahogy a zeneiskolában fekszenek a növendékek hanyatt a szőnyegen, és a tanár könyveket tesz a mellükre. Én csak mentem a cefrésvödrökkel házba vezető, nyitott ajtó előtt, a félhomályban tündöklött a kazán alsó félköre, a rostélyon ylő hamuszekrény, piros és lila zsarátnokok ereszkedtek alá a harnuszekrényben és zöldeskék s közvetlenül mellette a sötétben ott világított a drapp színével a nyitott kazán, egy munkás, edve, mint a gyermek az anyja méhében, a vízkövet verte ki a kazánból, két villanykörte éles ilágította meg az ívbe görbült munkást, aki a porban dolgozott, s énekelt is hozzá, úgy teker villanydrótok, mint egy köldökzsinór. Valahányszor benéztem a napsütésből arra az élesen meg oválisra és arra az araszolva kalapálgató munkásra, azt hittem, hogy aki csak arra jár, elszö nyed ezen a lunettaképen, ám meg sem állt senki, nem sajnálkozott senki, sőt még az sem sajná ta magát, aki két hétig, mint egy harkály, kopogtatta összegörnyedve a salátromot, ellenkezől még dudorászott is hozzá. A kádárok már befejezték az uzsonnát, úgy állt ott a műhelyfőnökük, juhai között, körülötte hordók százai, fölébe hajolt az egyiknek, fürkésző szemmel vizsgálta enesedett; és kihúzott a hordó gyomrából egy összecsavart dróton égő gyertyát, újból lehajolt ordó fölé, beleeresztette a gyertyát, és gondosan figyelte, kerülhet-e sör a hordóba, vagy sz olni kell, azaz kikátrányozni. Pepin bácsi az óriási kályha mellett állt, és antracittal meg sszal rakta, fűtött a szurok alá, már tompán dübörgött a kályha, s a rövid, görbe füstcsőből piros tűz lövellt ki sisteregve, sziszegő, zöld koronával díszített lángok, mint a forrasztó gja, amivel fölolvasztjuk. a befagyott könyökcsöveket, vagy leégetik a régi festést.

A kocsisok nedves söröshordókkal rakták a szekereket, hordták ki a jégbocskákat. A serfőzőmes elyettes úr átadott egy pint narancsszínű sört, egy tele pint lecsapódott gőzcseppet. Én meg tam, hogy a serfőzőmester-helyettes úr nem szeret, és nem egy, hanem öt pint sört is adna, m eg még többet is, csak bár meginnám, és látnák a munkások, milyen részegeskedésre hajlamos fe n a gondnok úrnak, csakhogy fiatal voltam, és így mindenen felül álltam, bármit csináltam is, előbb mindig csak magamat kérdeztem meg, jól van-e úgy, és mindig bólintottam magamban, és ez az én belső bólintásom, annak a tanítómnak egy intése, aki itt volt valahol bennem a szívemné a helyeslés mindjárt a vérembe ivódott, és a kezem kinyúlt, és jót húztam belőle, olyan élve ogy a hordókat felrakó kocsisoknak megállt a keze, és engem néztek. Így álltam a rámpánál a l llett, Edével és Karéval mintha megértettük volna egymást, sörényüknek és hatalmas farkuknak volt. A sörgyárudvar közepén az öreg Řepa most kihúzta a tengelyt, szakértő szemmel megnézte malátát, és bólintott, meghúzta a fogantyút, és a görgőkön a parázson túlra csúsztatta a feke skalapáccsal óvatosan kilazította a zárat, elfordította a kallantyút, és ömlött a fekete rost forró, pörkölt maláta, és szétfreccsent a maláta illata, most már biztos kiért a térre, és a yár felé fordulnak, amelynek közepén elégedetten dünnyög az öreg aszaló, s közben fekete kapa arja. a pörkölt malátát. Pepin bácsi a szurokkemencénél állt, és rám mosolygott, bőrkötény vo pán: dübörgött mögötte a kemence, úgy át volt forrósodva, majd felröppent, mint valami Vernéb sztikus rakéta. Olyan iszonyúan szép volt ez a Pepin bácsi mögött sziszegő láng, hogy körülné nem csodálta senki ezt a parádét. Jött a kádárműhelyfőnök, és elkezdte leereszteni a pallón a i lába elé a hordókat, Pepin bácsi mindegyiket megfogta, a térdére dobta, aztán ráültette a s , megnyomott egy lábpedált, és a hordóba belefröccsent a forrásban levő szurok, Pepin bácsi l elte a hordót, és szabadesésben elengedte, és a hordó lassan elgurult, és a töltőnyílásból ké t ki, és kék masnit vont a hordó köré, mint amikor a rabbi a karjára csavarja a szent szíjaka , és amikor lent megállt a hordó, egy kádársegéd megfogta, vagy egy rúgással beirányította, é a sánc forgó tengelyére, egyik hordó a másik után, most minden hordó forgott, és úgy vette k kék füst, mint az a karika, amely a szent férfiak feje körül rugózik. Néztem, és mint mindig a tűzzel végzett munkát figyelek, szomjas lettem, a szájpadlásomhoz ragadt a nyelvem, és nyál helyett csak olyan cigarettapapírok voltak a számban, fölemeltem a pintet, és megijedtem , a pint majdnem fölrepült, azt hittem, hogy még nehéz lesz a sörtől, de könnyű volt, mert má ittam belőle a sört, a serfőzőmesterhelyettes úr leguggolt, kivette a kezemből a pintet, nev etett, és bement az erjesztőkamrába, tudtam, hogy most egy nagyot csapol nekem, most a ztán színültig tölti, lehet, hogy félig ászoksört csapol a pléhedénybe, aztán feltölti fekete z ilyen vágott sör, az egy olyan dicsérő nnorgást idéz elő az egész testben, a belga heréltek kodtak árpaszínű farkukkal, és nyerítettek, a kocsis kijött az erjesztőkamrából, két pléhedén mind a két lónak adott egyet, foguk közé vették a pléhedényt, meghúzták a kantárt, és ittak, ttak, úgy emelték a fejüket egyre magasabbra, hogy utolsó cseppjéig beléjük folyjon a sör, s or mind megitták, ledobták az edényt, és boldog nyerítést hallattak, és kapáltak a patájukkal ig látható szikrák pattogtak a patkójuk alól, a kocsis nevetett, és felém bólintott, bólintot s a lovak is bólintottak, a serfőzőmester-helyettes úr most leguggolt, és odanyújtotta a rámp a pintet, megszagoltam a habját, és bólintottam, és Pepin bácsi dalra zendített: – Ó, ti hárs hááársfák!

A kádársegéd odakiáltotta: – Jozef úr, tudja-e, micsoda dicsőség lesz az, ha majd a Přemyslt énekelni a Nemzeti Színházban? Pepin bácsi bólogatott, ültette a hordókat a forró szurok szó hullt a hönnye a kőtényre, a kádársegéd meg folytatta: – Garantálom magának, hogy a premierr autóbusz megy Prágába ebből a sörgyárból, csak tovább kell képeznie magát, most negyedhektós feleset teszünk üresen a mellére, – Akár hektósat, akár kéthektósat, csak vigyem annyira, min usa meg Mařáček – kiabálta Pepin bácsi. – Ez muter – mondtam már a pléhedénybe, aztán megszív elfojtva a vágyat, hogy az egész pintet magamba öntsem, apránként és édes élvezettel hörpölte ete gránáttal kevert, világos ászoksört, a mutert, ahogy a sörgyáriak nevezték, lassan és fin iszogattam, ugyanúgy, ahogy nyári alkonyaton, valahol ott. a sörgyár mögött, a rozstáblák köz akon ül valaki, és fújdogál csak úgy magának egy bánatos dalt a szárnykürtjén, lehunyt szemme illogó hangszer remegésével és reszketéscvel sárgaréz kezeiben, enyhén hátrahajtott fejjel,: y bele az estébe, saját magának játszogatja a bánatos dalt. A kádársegéd a kezét rázta a feje azt tudja-e, Jozef úr, ki lesz a páholyban? A maga öccseura és a sógorasszony, Jandák sztaro szta úr, az, aki ellenőrizni jár a bárokba, hogy fórsriftosan fess és feszt-e a kisasszonyok lábikrája, csak az a kár, hogy nem érhették meg ezt dicsőséget a kedves szülei, anyuka meg a a! Az volna csak az öröm! Pepin bácsi elsírta magát, könnyeit kötényébe törölve bólogatott, a kianéletlenüi folytatta: – És most, Jozef úr, az előadás után virággal dobálnák a kisasszony meg kérdeznék, mester, hogy szorult magába ez a talentum? Mit felelne rá, Jozef úr, mit? – H ogy az Isten ajándéka – rikkantotta Pepin bácsi, mindkét kezét arcára téve és sírva, és forog dók a sáncon, és tovább folyatta ki a töltőnyílásán minden hordó azokat a finom nyálakat, mel ió által rugalmas, kékes abroncsot vontak minden hordó köré, lila karikát, neon nyakravalót. segéd ünnepélyesen folytatta: – De akkor azt is meg kéne mondania az újságíróknak, hogy a han nikára von Meldik osztrák százados tanította meg, az, aki fiatal korában a bécsi operában éne t, aki... Nem mondhatta végig, a bácsi két kezét feje fölött rázva felüvöltött: – Egy szart! venne fő az operába trafikost, legföljebb a W.C.-re, vagy még oda se. Várj csak, Meldik, csak menjek el a trafikod előtt, kapsz egy balegyenest a kisablakon át! A kádársegéd megfo rdította a hordót, fogta, és kúszott fel a füst a mellére, és az arca körül lebegett, és a ká Csakhogy a Meldik azt mondta, hogy ha meglát, oda lesz készítve a bors, és ha lehajolsz, a szemedbe fújja, meg azt mondta még a Meldik... – Mit mondott, mit? – üvöltötte Pepin bácsi

– Meldik úr csak kiszalad, és azt tehet majd veled, amit akar. Aszongya, hogy beléd rúg, h ogy idáig repülsz a sörgyárig – kockáztatta meg a kádársegéd. – Micsoda? Engem, egy osztrák k ből sarzsit csináltak, és nem fogadta el, engem, aki a századosnak hordtam a kardot? Hát e zt majd megnézzük magunknak! Ha én egyszer odamegyek a trafikhó, úgy, ahogy van, belefordíto m az Elbába! – kiabált a bácsi, fogta a hordót, és föllendítette a térdével, és ahogy rányomt nem ment bele a töltőnyílásba, Fepin bácsi meg lenyomta a lábítót, és félretettem a pintet, ottam, és megtöröltem a számat; először azt hittem, káprázik a szemem a fekete gránáttal vágo a kádársegéd meg a műhelyfőnök meg az éppen arra menő gépész meg az öreg Řepa, aki újabb ada tt a tengelyen, mind táncra perdültek, összevissza ugráltak, az arcukhoz kapdostak, meg a lábukat csapkodták, olyan volt, mint amikor cifrázzák a morvaszlovákok, de az öreg Řepa nem hagyhatta ott a fogantyút, hát csak forgatta a tengelyt, és az arcához kapdosott, és felvált va csapdosott az egyik kezével, és forgatta a fekete gömböt a másikkal, azt a dobpörkölőt, am ben a maláta pörkölődött, míg most végre meghúzta a fogantyút, és elhúzta a dobot a szomjas, elől, és nekilátott, mint a kádárok, ugrálni meg a lába szárát csapkodni, mintha ezer szúnyog kádársegéd kiabálta: – Állítsa le hamar a szurkot, Jozef úr! Pepin bácsi taposott, de mindig míg most végre a lábítóra lépett, és most láttam csak, miről van szó, amikor a tűből kilövell eppecskék lehervadtak, és mind e vékony borostyánágacskák, melyek mentén szertefröccsentek ez a pirinyó cseppecskék, ezek a kölesszemek, ezek az arany rizsszemek, ezek az undok bog arak, mindezek a vesszőcskék hirtelen a sörgyárudvar porába hanyatlottak, és a kádárok az arc meg a kezűk fejéről meg a nyakukról vakargatták le az odaszáradó szurokmorzsákat, és dühösen bácsit, az meg ott állt a hatalmas kemence mellett, amelyből egyre horkolt és hörgött és rop gott a könyökcsövön át a tömzsi tűz. Pepin bácsi egymásba fonogatna-babrálta összeégett ujjai ulta. Azt mondta a kádárműhelyfőnök: – Na, munkára, fiúk, hadd mehessen minél hamarabb Jozef yok után. 9

Az a divat a Herceg Hotelban kezdődött. A katonák valami szerkentyűket hoztak, az iskola igazgatók már reggel hatkor összegyűjtötték a tanulóifjúságot, és csatlakoztak az ásszes test idő haladtával kíváncsiak sora kígyózott befelé a hallba, a katonák olyan kagylót tettek min olgártárs fülére, mint amilyen a telefonon van, és korgás hangzott fel a hallgatóban, aztán f e, folyton az, hogy Kolin, Kolin, de egy cseppet sem volt szép az a zene, olyan vo lt, mintha agyonnyúzott gramofonlemezről szólna, csakhogy azt a zenét Prágában játszották, és vegőn át, drót nélkül, úgy fűződött be a kagyló fokán, mint a cérna, egészen a mi városunkig. a, az mind úgy ment ki a hotel hátsó bejáratán, hogy egészen el volt kábulva attól a hallástó hogy nincs drót, ami idehozná a Kmoch

kolini rezesbandáját, és mindenki haladt előre az állampolgárok sorában, abban a sorban, mely kígyózott az egész téren, egészen a főutcáig, el egészen a Svoboda úr pékségéig, és aki még n iót, és látta, milyen átszellemült és csodálkozó arccal jönnek ki azok, akiknek már megadatot radalmi találmánnyal való találkozás, az mind egyre jobban örült, ahogy haladt előre a sorban ely kígyózott befelé a Herceg Hotelba. Herzog úr, a divatcikk-kereskedő, aki szeretett szóno kolni, mindjárt hozatott egy staflit a tanulólánnyal, felállt a staflira, és magyarázta a po lgártársaknak: – Jó emberek, az, amit mindjárt hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harc i fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva eljusson minden háztartásba, minden családba ez a sz rkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy ne csupán zenét hallgathasson otthon mindenki, ha nem híreket is. Nem akarok elébe vágni a fejlődésnek,ámde ez a találmány azt eredményezheti, nemcsak Prágából hallunk majd híreket, hanem talán még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből em vagyok szerénytelen, híreket és zenét Bécsből! – harsogta Herzog úr a staflin. A stafli me tt haladt el kordéval és a segédjével Zálaba úr, aki a szenet és a fát szállította házhoz a v ogy meghallotta szónokolni Herzog urat, szólt a segédjének, hogy billentse meg a kordét, f elszaladt a spricléderen a tetejére, és a Herzog úrra mutatott, és mennydörgött: – Látjátok a gárt! Csak a kócerájára gondol! Polgártársak, ez a találmány nemcsak városok között, hanem a között is képes megteremteni a kölcsönös megértést, mi úgy fogadjuk a rádiót, mint az egész e ! Megértést minden kontinens, minden faj, minden nemzet fiai kőzött! – kiabálta Zálaba úr, az elé emelve kezét, segédje pedig a kordé rúdján állt, és meglátva egy eldobott csikket, nem tu egállni, hogy oda ne szaladjon, és föl ne vegye; de a kordé felbillent, és Zálaba úr a köveze esett, éppen hogy csak el tudtam ugorni. Amint meghallottam a prágai rezesbanda és a herceg hotelbeli fülem közötti, megrövidített távolságot, mindjárt hazakarikáztam, levetettem oknyámat, az asztalra tettem, fogtam egy ollót, és térdmagasságban levágtam az anyagot; anny i maradt, hogy gondoltam magamban, a varrónőm bolerót csinál belőle; mindjárt fogtam egy tűt, beendliztem a szoknyát és szinte lázasan húztam föl, mindjárt beléptem a tűkörbe, és ott látt fiatalodtam attól a távolságrövidüléstől, megfordultam, és mindjárt láttam, hogy a harisnyakő l magasabban kell lennie, és egészen határozottan láttam, hogy most szép csak igazán a lábam, hogy azok a szép árnyékok a térd alatti inak kőzött, az istennek azok a barna ujjlenyomatai nagy meglepetést s lelkesedést lesznek képesek kiváltani, de a polgárok nagy felháborodását i főleg a Francinét, aki, ha meglát így, a feje búbjáig elpirul, és kijelenti, hogy egy rendes nő nem hordja így a szoknyát. Kiszaladtam az udvarra, felugrottam a biciklire, és kiment em a sörgyárból a Kereszthez, olyan kellemes huzat lengte körül a térdemet, benyúlt a harisny kötőmhöz, sokkal simábban ment a pedálozás ebben a megrövidített szoknyában, csak az zavart, fél kézzel kellett fognom a kormányt, mert a másikkal folyton a szoknyámat kellett lehuzigál nom, mert fölcsúszott, ahogy mozgott a térdem, most a Hořátevből jövő országút felől felbukka egy Indián motoron, Kropáček, mint mindig, az oldalkocsiban ült, és fél lábbal kormányozott, kézzel adagolta a gázt, szerettem nézni, mikor berúgta a motort a sörgyárban, alighogy elind ult, már ült is át az ülésből az oldalkocsiba, szétterpzsztette a lábát, és kétoldalt kirakta fürddőkádban, úgy ment kényelmesen hazafelé, szóval a Kropáček úr ahogy ránézett a kanyarban térdemre, elfelejtett kormányozni, és beszaladt egy cseresznyéskertbe, abban én jó jelet látt m, és hajtottam át a hídon, és csak a Herceg Hotelnál lassítottam, lassan haladtam el a talál yra váró sor mellett, mely találmányról Kupka igazgató úr kijelentette: – Nem tudom, nem tudo de ez a szerkezet nem hozza meg a boldogságot az embereknek – és mintha senki

nem örült volna annak, ami a Herceg Hotelban várt rá, az én térdemre koncentráltak, az én meg ett szoknyámra, senki sem nézett többé a hotel bejárata felé, utánam fordultak, Kupka igazgat rám mutatott az esernyőjével, és azt mondta az esperes úrnak : – Íme, az első következmények! esperes úr meghajolt előttem, és azt mondta: – A gömbölyű női térd a Szentlélek másik neve. – cukrászat előtt, mielőtt letettem volna a lábam a kövezetre, összefogtam a hajamat, hogy ne gabalyodjon bele a drótokba, falnak támasztottam a biciklit, és ahogy a járdán mentem, az volt az érzésem, hogy fürdőruhában vagyok. A cukrászatban becsomagoltattam Navrátil úrral nég olót,egyet kivettem, és előrehajoltam, nehogy a blúzomra szóródjon a leveles tészta, és amint hón a számba toltam a krémrolót, mindjárt hallottam a Francin hangját, hogy egy rendes nő így m eszik krémrolót, Navrátil úr óvatosan mosolygott, mert nem volt foga, a kirakat mellett ál ltam, csak hadd lássák a nők a sötét boltból a sziluettemet, Navrátil úr átadta a kék spárgáv got, fizettem, és Navrátil úr kinyitotta előttem az ajtót, és megfogta a hajamat az indulásho , futott egy kicsit mellettem, míg el nem kapta a hajamat a Légáram, teljes erőmből tapost am a pedált, fél kézzel kormányoztam, a másikban azt az édes csomagot tartottam, és fel-felem lkedett mögöttem a hajam, úgy, ahogy a gőzmozdony regulátorának emelkednek fel azok a szép sá réz gömbjei, ha növeli a fordulatszámot. Látszólag folyvást az út közepét néztem, de mindkét emberi szemeket, az emberi szemek minden fajtáját, a csodáló szemeket és azokat a pillantáso kat, melyeket gyűlölettel vetettek térdeimre, melyek felváltva emelkedtek föl, mint a bütykös tengely csuklói... És amikor a sörgyárba értem, mindjárt az istállókhoz mentem, szaladt elébe ek, a jó kiskutya, csóválta hosszú farkát, és mikor Lehajoltam, szemét behunyva nyalta a keze , én pedig bementem a fészerbe a kisbaltáért, kibontottam a csomagot, és kínáltam a Muceknak krémrolót, először nem hitte el, de látva, hogy nevetek, nekilátott a krémrolónak, én meg az rfondíroztam; mennyit kéne levágnom a Mucek farkából, mögé állítottam egy tuskót, megfogtam a farkát, és a tuskóra tettem, de Mucek megfordult, erre megsimogattam, és adtam neki még eg y krémrolót,Mucek tejszínhabos pofával megnyalta a kezemet baltanyelestül, és nekilátott a má ik krémrolónak, és megigazítottam a hasábon a Mucek farkat, és egyetlen csapással levágtam a szabbik felét, Muceknak elakadt a lélegzete, a krémroló fele benne, volt, de a farkában a fájdalom alighanem olyan nagy volt, hogy Mucek vonításban tört ki, és forgolódott, és cukorha bal teli pofával kapkodott a farkcsonkja után, folyt belőle a vér, Mucek azt hitte, hogy valaki más volt az, nem én, váltakozva nyaldosta a kezemet és a faroknaradványt, simogatt am és vigasztaltam: – Mucíček, egy pillanat az egész, hanem aztán szép fiú leszel, ez a divat nnek meg kell lennie, ide nézz! – Felegyenesedtem, és megmutattam neki, hogy nekem is meg van rövidítve a szoknyám, de Mucek iszonyú sírásba fogott, és láttam, hogy keveset vágtam bból a farkincából, le kéne vágnom még egy darabot, de Mucek hallani sem akart már rövidítésr rtottam a farkát a tuskóra, ígértem, hogy az összes krémrolót nekiadom, és még veszek neki, d ek kitépte magát a kezem közül, szájába vette a levágott farokmaradványt és futott vele az ir ahogy jöttek kifelé a kocsisok, beszaladt a könyvelésbe. A következő pillanatban Francin sz aladt ki az irodából, egyik kezében hármas számú redisztollal, másikban a farokdarabbal, Muce az utolsó lépcsőfokról ugatott a fészer és az ólak irányában, ahonnan biciklin közeledtem, é z iroda elé értem, behajtott a sörgyárba Gruntorád doktor úr. Az elnök úr csődörének már le v arka, és megnyírva a sörénye, a doktor úr leugrott a bakról, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, szoknyámra nézett, és kijelentette: – Minden le lesz rövidítve, és egyelőre nem látni a foly végét. Szóval, gondnok úr, lerövidítjük a munkaidőt, a jövő héttől felére rövidül a szombat, tart a munka. A vendéglősök közti távolságokat úgy rövidítjük

le, hogy utánuk megyünk. Eladjuk a maga Orionját, és veszünk egy autót, az lerövidíti az időt ghosszabbítja a teret a nagyobb sörfelvásárlás számára. Iván – kiáltott Gruntorád úr a kocsis e a dobozomat, hadd kötözzük be a kutyust, hogy elálljon a vérzés. Ezen a délutánon Francin b nt Prágába az Orionján. Kihasználtam az alkalmat, és munka után bementem Pepin bácsihoz a sze yzeti szobába, A felgyújtott lámpa alatt Pepin bácsi éppen kezet emelt egy óriás termetű sörg nkásra, aki térdepelt, és így volt épp akkora, mint az álló Pepin bácsi, ámde a bácsi fenyege vágott, és üvöltött: – És ha nem tudok uralkodni magamon! És ha behúzok egy olyan ostravait! termetű munkás kezét összekulcsolva könyörgött: – Jozef úr, ne juttassa özvegységre a feleség a gyermekeimet! A körben álló sörgyáriak csendesen nevettek, akik nem bírták tovább, kiszala k a folyosóra, és ott álltak arccal a falnak fordulva, és ököllel verték a vakolatot, és hörö vettükben. Mikor kifuldokolták magukat, berohantak a személyzeti szobába. Pepin bácsi terp eszben állt a villanykörte alatt, és kiabált: – Most pedig lássuk, ki az erősebb! Rávetette m az óriás termetű munkásra, az hagyta magát, Pepin bácsi beadott neki egy nelsont, aztán megpr a két vállra fektetni a munkást, de a munkás felegyenesedett, és fellökte a bácsit, és ráfekü denki kiabált és tapsolt körülöttük, de Pepin bácsi nyakon ragadta a munkást, az már-már hagy lassan két vállra fektetni, de az utolsó pillanatban feltérdelt, a bácsi beadott neki egy dupla nelsont, a munkás felegyenesedett, és vitte körbe a bácsit a szobán, úgy, mint egy kis gyereket, de Pepin bácsi lelkesen kiabált: – Én elsöprő győzelmet aratok, mint Frištenský! A megint letérdelt, és bácsistul bukfencet vetett, csak most vettem észre, hogy mindkét birkózó hosszú, fehér alsónadrágban van, a bokájukig ér, és a bokájuknál zsinórral meg van kötve. Az nkás, ahogy bukfencet vetett, ráfeküdt Pepin bácsira, a fején feküdt, de a bácsi ezt kiabálta dja fő, hiába minden, vasmarokkal fogom magát! De az óriás sörgyári felegyenesedett, elkapta epin bácsit a bokájánál meg a nyakánál, megforgatta, aztán lerogyott vele, és Pepin bácsi üvö jól odavágtam, mint a Frištenský a négert! Aztán a munkás elgyengült, Pepin bácsi vállon rag ire a munkás nem ,bírta tovább nevetés nélkül, és nevetett, és csorgatt a könnye, a bácsi két tette, a malátamester úr pedig letérdelt, és bejelengette : – Jozef úr, megint ön győzött! A fölkeltek, a bácsi meghajolt és mosolygott, meghajolt azok előtt a tömegek előtt, amelyeket egyedül ő látott maga körül. – Holnap pedig visszavágó lesz – mondta a malátamester úr, egy p jtve arcát.

– Jožin bácsi – szóltam –, jöjjön be egy percre, és vegye kölcsön a fűrészt, jó? Pepin bácsi t, ledobta vaságyáról a takarót, az egész fehérneműje és minden ruhája ott volt az ágy végébe b gurította a fejpárnát, amely teljesen ki volt zsírosodva a fejrésznél, a párna alatt minden e dobozt, spulnit és megannyi furcsa, fölösleges apróságot tartott, megtalálta köztük a kulcs kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy papírzsákot, az volt ráírva, hogy Alois Šisler apos és szűcs, és kivett belőle egy gyönyörű, fehér tengerészsapkát arany zsinórokkal és aran tt emblémával: "Viribus Unitis." – Ezt a Šisler apó varrta nekem, másnak nem csinálná meg, cs nekem! Így szólt, és föltette azt a szép, fehér tengerészsapkát, és úgy állt ott alsónadrágba hányt ágy a szétrugdalt fehérneművel és ruhákkal az egyik végiben és a halom fölösleges furcs ik végiben. – Jožin bácsi – mondtam –, milyen szép ágya van, varrok rá magának huzatot is, jó , ha akar – felelte a bácsi, és gyorsan felöltözött. A malátások álltak meg ültek, a padlót n udták, mit mondjanak, sőt úgy látszott, sajnálják, hogy betolakodtam a Pepin bácsival folyó s ozásba, pedig ez az ő szórakozásuk volt, és nekem nincs itt semmi keresnivalóm, hogy köztem é tük ugyanolyan különbség van, mint a között a személyzeti szoba között, ahol nyolcan laknak e káson, és az én három-szoba-konyhám közzött, ahol Francinnal lakom, a sörgyár gondnokával, ak sörgyárigazgatói székig viszi, míg viszont ők mindig aszalók és serfőzők maradnak, a nyugdíj uk napjáig. Pepin bácsi becsukta a szekrényt, és sugárzott a sapka felett való őrömében, mert nt csak egy tengerészkapitány visel vagy az első tisztje. – Jó estét, uraim – mondtam, és kim em a személyzeti szobából. Mielőtt még átvergődtünk volna a malátázó sarkánál száguldó szélvi ett a sörgyár meg az istálló sarkain égő villanykörték fénye, mintha a huzat kifújná belőlük . A bácsi sapkája úgy fénylett, mint a petróleumlámpa tejüvege, két kézzel kellett erősen fog apkáját, hogy el ne ragadja tőle a viharzás. Sőt az volt a benyomásom, hogy Pepin bácsi már-m melkedik, mint annak idején az én frottír fürdőlepedőm... és pontosan tudtam, hogy Pepin bács em hagyná a sapkáját, inkább felrepülne vele cikcakkban a sötétbe, a sörgyári kéményekhez és z. És amikor lámpát gyújtottam, és a bácsi kihozta a kádárműhelyfőnöktől a fűrészt, felfordít bácsival megrövidítettük a lábait; nem sokkal, csak tíz centiméterrel, mindegyik lábnál külön zabócentiméterrel. Mikor oldalára fektettük az asztalt, azt mondta Pepin bácsi: – Tudja, mit , sógorasszony? Mit szöszmötőjön itt folyton azzal a centiméterrel? Levágunk az egyik lábábó, t a levágott darabot odatesszük a következő lábábó, így csak vágunk, és nem mérünk. Elnevette pin bácsi, maga olyan okos, hogy rendőrnek kéne mennie!

A Pepin bácsi ordításban tört ki: – Haggyon békibe a rendőrséggel! Adolf bácsi csak egy hónap náluk, mindjárt az elején befogták egy tachinierer üldözésére, körűvették a házat, és mikó b a, hát csak a vénasszony űt ott, azt mondja a detektívek vezetője: "Hó van az örege?" Ammeg m ndja, hogy elment fatönkökért, a vezető belerúgott a szobaajtóba, hát látja a nyitott ablakon hogy a tachinierer rohan a domboldalon, oszt vezényelt: "Előre!" Az Adolf meg elsőnek ugrott ki az ablakon, nyakig belerepült a trágyalébe, de kimászott, és revolverrel lődöztek a erdőbe, és bekerítették a tachinierert, annak is vót revolvere, akkó rá akarták beszélni, ho bja el, mire a tachinierer is, hogy ha egy lépést tesznek, öngyilkos lesz itt nekik, a kkó a parancsnok egy óra hosszat győzködte a tachinierert, hogy enyhítő körülmény lesz, és ő skedik, hogy csak fél évet kap, a taehinierer eldobta a revolvert, a parancsnok nagy garral bilincsbe verte, és vitték az autóbuszhoz, az Adolf is föl akart szállni, de azt m ondták, hogy ilyen trágyalésen nem lehet, hát gyalog ment egész Ostrava határáig, és ott kido a villamosból, hát gyalog kellett mennie hazáig, otthon meg a szállásadónője nem akarta kimos i a ruháját, erre elvitte a tisztítóba, és kapott egy cédulát, oszt mikó két hét múlva érte m , annyi ember vót ott meg egy csomó ismerős kisasszony, és amikó az Adolfra kerűt a sor, a v ezetőnő elvette tőle a cédulát, és mikó visszajött, vörös vót, és visszadobta Adolfnak a csom t: "Ha összeszarta magát, akkó mossa ki maga!" És szégyenbe ment haza... Beszélt, beszélt a b i, én mosolyogtam, és nyiszáltuk az asztallábakat, a Pepin bácsi útmutatása alapján tíz centi l rövidítettük meg őket, közben Pepin bácsi beszélt: – Ilyen pehhe vót Adolfnak, eccer ment a lő mellett, részeg fogászok vótak bent, és meghívták Adolfot, és mikó egy jót ivott és örűt, eretik az emberek, akkó az egyik fogász, se szó, se beszéd, részegségibe kihúzta a másik fogá fogait, és hogy az Adolf is részeg vót, hát az, akinek kihúzták azelűső fogait, az meg kihúzt Adolf összes hátúsó fogait, még őrűt szerencséje vót az Adolfnak, hogy nem miskárolók rúgtak a vendéglőbe... – Az biztos kutyául fájt volna – mondtam az utolsó lábhoz illesztve a levágot abot, és vidáman vagdaltunk tovább, és Pepin bácsi mesélt: – De aztán gyakorlatozni vitték Ad , és valahol a fenébe Turócszentmártonba vót, és ott is, merthogy az Adolf bácsi kitanút masi zta vót, hát gőzteherótót adtak neki, és az egyik ottani, egy őrmester, a katonai újságot óva z állt benne a körrendeletbe, hogy Chebben hengerelni kell a kaszárnya előtt az országutat , mingyá parancsot meg relutumot adott Adolfnak, és Adolf bácsi térkép után elindút a gőztehe tón Chebbe, ez tavasszal vót, és Adolf egész nyáron át csak Szlovákián ment át, és ősszel átl zág határát, és egyre lassabban ment, mert vasárnaponként hazajárt, és mikó egész ősszel Morv ent át, titokban odaszólt a turócszentmártoni kaszárnyába, de ott azt mondták, hogy az őrmest fölakasztotta magát, mer ágyút találtak a főtéren, és senki sem tudta, ki tette oda, mire bev a raktárba, és ott áz az ágyú létszámon felüli vót, így hát az Adolf ment keresztű a gőztehe ehszlovákián, a tavaszon megérkezett Pilzenbe, de nem vót szene, avval a fával kellett fűten ie, .amit összekódút, de sok embernek elégette a kerítését, kivát ha messze vót az erdő, és a nagy késése Adolt bácsinak, hogy tulajdonképpen végű csak egyetlenegy napot ment hetente a gő teherautóval, mert három nap vót hazamenni vasárnapra Ostravába, és megint három napig ment v ssza a gőzteherautójához, és így ért nyáron Chebbe Adolf bácsi a garnizonhoz, és ott bezárták et, a gőzteherautót meg Adolfot, és míkó kiderűt, mirű vót szó, Adolf bácsit Košumberk várába szemnek, és hogy nem vót hova utaznia, Košumberkben unalmában beleszeretett egy idegenve zető lányába, aztán elvette, és folyton ott állt őrt a puskájával, de három év múva kiötőte, megfeledkeztek róla, és levette az uniformist, a puskát a sarokba tette, és azóta is idege nvezető... – Pepin bácsi fölegyenesedett, és leesett az utolsó deszkacsonk.

Fogtam a lámpát, és elvittem a kredencre, hogy lássam; milyen lesz a tíz centiméterrel megröv dített asztal. És amikor felállítottuk az oldalára fektetett asztalt, elhűltem, és kiguvadt a szemem. Bementem a konyhába, egy percre megálltam a küszöbön és néztem a sörgyár kéményét a g oronáin át, és egy perc múlva visszamentem. Pepin bácsi az ujjait babrálta. – Mit lehet tenni Nincs mit tenni, Jožin bácsi – rendelkeztem –, hozza ide a könyvespolcról Beneš Třebizský ös it, jó? És felállítottam az asztalt, amelyből a sötétben levágtunk Pepin bácsival négyszer tí rt, ámde azt a tízcentiméteres darabot mindig ugyanahhoz a lábhoz illesztettük, és egy lábat idítettünk meg negyven centiméterrel... és Pepin bácsi kihozta az összes műveket, a hiányzó l azítottam őket, de még nem volt elég, és kiegészítettem Šmilovský Parnassiá-jával. A távolból atszott, Francin robogott ki az Orionján a zvĕříneki kiserdőből, a ricsaj és zörej szakadatla erősödött, mintha Francin az Orion összes alkatrészeit maga előtt söpörné. Kiszaladtam az ir lé, kinyitottam a kaput, Francin behajtott a sörgyár udvarára, az oldatkocsiban ott zötyögött az a kis lábmeghajtású eszterga, amelyet Francin nagyobb utakra mindig vitt magával, mos t a motorbicikli befordult egészen az ajtónk elé, Francin levette a szemüvegét és bőrsisakját kezével jelezte, hogy usgyi, szaladjak haza, már tudtam, hogy ajándékot hozott. Beszalad tam a konyhába, Francin valamit bevonszolt hátulról, az iroda folyosóján keresztül a szobába, ott machinált egy kicsit valamivel, aztán bejött a konyhába, kezét dörzsölte és nevetett, meg ogatta Pepin bácsi vállát, én meg rávetettem magam Francinra, és szokásunkhoz híven végigkuta szes kabát- és nadrágzsebeit, és Francin nevetett, és olyan ennivaló volt, hogy megdermedtem , mi lehet emögött. Aztán azt mondtam: – Nem gyűrű és nem nyaklánc és nem óra és nem bross, h mi nagyobb, ugye? – Francin pedig levetkőzött, és a kezét mosta, és bólogatott, és mikor a ke te, a szobaajtóra mutatva megkérdeztem: – Ott van? – Francin bólogatott, hogy ott van... s zántszándékkal lassan vetkőzött, és úgy tett, mintha le kellene pucolnia a cipőjét, míg meg n egettem, hogy beroptak a szobába, mert már nem bírom ki, Francin fölemelte az ujját, megkért , hogy hunyjam be a szemem, és bevitt a szobába, egy pillanatra ott hagyott, aztán meg szólalt a zene, és egy tenor gyönyörű dalba fogott... a szívem érted kiált, Hawaiim, fehér vi kinyitottam a szemem,,megfordultam, ott állt Francin égő lámpával és egy dobozos gramofonra világított, majd az asztalra állította a lámpát, és felkért táncolni, derékon fogott, másik k tta a kezemet, és Francin fülelt, és most egy hosszú lépéssel ta... ki egyszer téged hágy itt z mindig visszavágyik... és Francin, csodálkoztam, mert mindig rosszul táncolt, tangólépésbe ent át lágyan, olyan jól, hogy hozzásimultam, a lábát egész bátran a lábaim közé csúsztatta, usszantunk, hogy hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre vehessem Francint, aztán a vállára hajt ttam a fejemet, ámde fordulás következett a táncban, és Francin kijött a ritmusból, várt egy lanatot, és amikor hátralépéssel akarta megint folytatni a tangót, jól lépett ugyan hátra, de m ritmusban, erre elbizonytalanodott, de mikor az egész táncot szétcincálván, kileste az e lső három lépést, megint bekapcsolódott, és gyönyörűen úszott a szőnyegen, és nem is forgott edvéért, kilépni sem akart, csak hosszú lépésekkel, mintha ragadós, forró aszfalton járna, tá szoba egyik végétől a másikig, ott ügyetlenül megfordult, és megint ritmusban masírozott, de em tudta megállni, hogy újra meg ne próbálkozzon a fordulással, ellépett mellőlem, és a lépés yelte a szőnyegen, láttam, hogy a lépések jók, de hiányzik a lényeg: a ritmus. Még úgynevezet t is igyekezett csinálni, átfutott a

fejemen, hogy biztos járt valami tánctanfolyamra Prágában, valami magán-tánciskolába, mert mé bedőlést is perfektül megcsinálta, hátrahajlított, csaknem a szőnyeghez ért a hajam, de miko egint befűzött, azt is jól csinálta, csak éppen a lépések fonalát fűzte folyton a zene tűfoka a gyönyörű tenor elhallgatott, és a zene halkan kimúlt... Francin arcáról eltűnt a mosoly, j úgy rogyott le a székre, lélegzetvételnyi ereje sem maradt attól, hogy nem ment neki a ta ngó, attól a felismeréstől, mert a legutóbbi farsangon a fiatal Klĕckával táncoltam, egy gyár serfőzőmesterrel, aki gyönyörűen csellózott, és négy reálgimnáziuma volt, és úgy, de úgy tudo nnyira együtt voltunk, hogy a táncolók abbahagyták a táncolást, és körénk sereglettek, és mi y táncoltunk, mint két artista, mint két összekapcsolt tengely, tökéletesen eggyé válva, mikö Francin magában ült az oszlop mögött, és.a padlót.bámulta. – A havrdyi Vlasta kisasszonnyal i táncoljuk – mondta Pepin bácsi –, de egy kicsit másképp, gyorsabban, Vlasta Martelt tőt neke , azt aszongya: "Na, Jozef úr, mit játsszak magának?" Mire én: "Játsszon egy rojtot!" "Mil yen rojtot?", kérdi a Vlasta. Mondok: "A Bunda nevű zeneszerzőtől, az úgynevezett . Goblej nkától", szabad, sógorasszony? Francin, tedd egy kicsit sokkal gyorsabbra! És, figyeld; hogy kéne rendesen táncóni! Pepin bácsi kézen fogott, és úgy rákapcsolt a dzsessz, ahogy Fran arrább lökte a sebességváltót, mint ahogy a gyorsított felvételen szaladnak a nők. Pepin bác jladozni kezdett előttem, erre én is hajladoztam. Aztán hozzám érintette a homlokát, én is őh hirtelen megfordult a bácsi a zene ritmusában, kézen fogva megfordultunk, és háttal álltunk egymásnak, a bácsi felemelte a lábikóját, és tekergette-tologatta a.cipőjét lábikrástul, azt a kezét; tapsolt egyet, és olyan gyorsan forgatta a kezét, mintha fonalat gombolyítana, aztán csípőre tette a kezét, és jobbra-balra kaszált a lábával, nekem is utánoznom kellett, c llenkezőleg, nehogy kirúgja alólam a bokámat, aztán megfordult, derékon fogott, és feldobott plafonra, a hajam a vakolatot érte, aztán a bácsi fel-alá cipelt a zene ritmusára, orra a köldökömbe mélyedt, aztán elengedett, megfordított, háttal egymáshoz simultunk, a bácsi a ka t, mint egy puttonyt, belekaroltam, és hintáztattuk egymást, mintha elgémberedett dereku nkat egyenesítgetnénk, aztán a bácsi eleresztett, ritmusban körülügetett, rohamozni kezdett, int a piros alsó a bottal, utánacsináltam, és a tánc pontos volt és kiszámíthatatlan, de mind a ritmusban maradt, mintha a mozgás sokkal pontosabban töltené be a zenét, mint bármely más tánc, aztán a bácsi felugrott, szétvetette a lábát, visszaesett a szőnyegre, és spárgát csiná , hogy szétmegy a lágyékom, hát csak hajolgattam jobbra, balra, közben a bácsi váltakozva sza olgatta bal és jobb cipőorrát, aztán egyszerre csak, mintha a plafon szippantotta volna fel, felugrott, felhúzta a lábát, és olyan gyorsan rántott föl a vállához és a vállán át a lá földre, hogy a cipősarkammal végigkarcoltam a plafont, Francin nézett és mosolygott, aztán k iment a konyhába, és visszajött egyik kezében egy bögre langyos tejeskávéval, a másikban egy száraz kenyérrel, azt harapdálta minket nézve, de a gyorsított tangó elcsendesedett, a teno r befejezte a dalát... ki egyszer téged hágy itt, a szíve visszavágyik, Hawaiim, fehér virág, mom te vagy... És amikor Pepin bácsi a helyemre vezetett, kezet csókolt, fogta a karom at, és mélyeket hajlongott minden irányban, valami nagy nézőtér előtt hajlongott, és csókokat tt a szoba sarkaiba... Ahogy elmentem az asztal mellett, ráléptem a deszkacsonkra, a mit levágtunk róla, és kificamodott a bokám. – Bátyám – mondta Francin –, egy parlagon beverő vagy. Felsikoltva elestem, és többé nem álltam föl

Mucek azon az éjszakán kimúlt. A házmesternek már este le kellett láncolnia a fészerben, és M k nem volt képes meglátni a krémroló és a farokfájdalom között az összefüggést, és már nem ak divat szerint szép fiú lenni, így hát iszonyú vonításba kezdett, és hab ütközött ki a pofáján a a krémroló habjával keverve, és éjfélkor Francin megtöltötte a browningját, kiment az udvar amarosan lövéseket hallottam, az egyiket a másik után, az ablakhoz sántikáltam, és láttam az mlámpa fényében Mucekot, ahogy feszíti a láncot, a hátsó lábán áll, és mancsával könyörög, ho megrövidített farokkal, hogy mindennel megbékélt, csak ne lőjön rá a gazdi, és Francin kilőtt egész készletet, de Mucek még mindig nem esett el, ellenkezőleg, megindítóbb volt, mint bármi or máskor, csak állt a hátsó lábain, és kapart a mellsővel, és én ezt az egészet halátos bűnn m, én követtem el a Mucekon, odasántikáltam a heverőhöz, elsírtam magam, befogtam a fülem, ho ne halljam a lövést, mint egy szemrehányást... A lövés elhalt, Muceknak alighanem vége volt, e biztos az utolsó pillanatig csóválta nem létező farkát, mert biztosan azt hitte, hogy vala ki más lő ott, mert állat lévén, bizonyára nem értette meg, és nem volt képes felfogni, hogy attam neki én azt a fájdalmat meg a gazdija, a Francin, aki visszatérve a browninggal, ruhástul az ágyra zuhant, és úgy láttam, hogy ő is sír. 10

Most olyan felesége voltam a Francinnak, amilyent óhajtott, otthon ülő, rendes asszony, olyan asszony, akiről tudta, hol van, hol lesz másnap, hol szeretne lenni mindörökre, ne m túl beteg, de egy kissé mintha olyan asszony, aki elsántikálna a kályháig, a székig, az asz alig, de főleg olyan asszony, aki a terhére volna, mert Francia abban látta a családi eg yüttélés netovábbját, hogy hálás vagyok neki, amiért reggel elkészíti a reggelimet, délben el ron az étterembe az ebédért, de főleg hogy megmutassa, mennyire szeret, micsoda örömmel képes gondoskodni rólam, és ahogy ő gondoskodik énrólam, valahogy úgy kéne gondoskodnom nekem is őr az volt a Francin álma, hogy minden évben torokgyulladást kapjak, meg influenzát, hogy néh a még tüdőgyulladásom is legyen. Olyankor mindig magánkívül volt boldogságában, emberről soha nem gondoskodhatott úgy, mint ahogy Francin gondoskodott, az volt az ő vallása, földi me nnyországa, ha hideg vizes lepedőkbe csavarhatott, ha lepedővel szaladgált körülöttem, és úgy kerte-gabalyította, mintha élve bebalzsamozna, de aztán a karjába vett, és óvatosan betett a z ágyba, ahogy a kislányok fektetik le a babájukat. És óránként odahagyta az irodát, hogy meg a lázamat, kétóránként kicserélte a borogatást, és a lelke mélyén bizonyára azért imádkozott ntha ő azt kívánná, de ha úgy van megírva a Sors könyvében, többé ne keljek föl, hogy az ő ki k, akinek úgy van őrá, ahogyan őneki van szüksége énrám. És mikor Lábadoztam, és járni kezdte , tiszta szívből kezdtem nevetni, és újra diadalmaskodófélben volt bennem a nem rendes asszo ny, Francin megint magába zárkózó lett, és megint arról álmodozott, hogy béna vagyok, és ő ho hordoz, esténként felolvassa nekem a Nemzeti Politiká-t vagy valami regényt, hogy ki leg yen egyenlítve a komplexuma, ami van neki az én brutális egészségem miatt, amely szereti a véletlent és a váratlan eseményt és a csodálatos találkozást, amíg viszont Francin a rendet tte, az ismétlés neki a helyes utat mutatta, mindaz, amit előre lehetett látni és elrendez ni, mindez együtt, ez volt Francin élete, az a világ, amelyben hitt, és ami nélkül nem tudot t élni.

És most ott voltam neki az ágyban, tündöklő, fehér gipszbe tett bokával, hosszabb időre mozgá enül, vagy csak mankóval s később bottal képesen, most, amikor a Josefin Baker charlestont táncol: De talán épp idejében jött ez a boka-ügy, mert Francin, amíg rohangásztam, egyetlen mondatot sem volt képes összehozni, annyi negyedíves papírt írt tele hármas számú redisztolla a sörrendelés növelésére biztató összes reklám a kályhában végezte. Ám most, amikor fehér lá Francin a konyhában járt-kelt, langyos kávét ivott, és száraz kenyeret majszolt hozzá, aztán szerre csak megállt bögrével a kezében, mintha elmerengett volna, mi több, látomása volt, att bandzsított, bögrét-kenyeret félretett, leült, és írta hármas redisztollal a kalligrafikus fe atokat a sörőzőkbe, és amikor megvolt vele, a falra rajzszegezte a negyed ív papírt, hogy lás am, hogy rájöjjek, hogy ha egészségesen is úgy viselkednék, mintha beteg volnék, egykettőre k veznék a sörgyár igazgatójának, a korlátolt felelősségű részvénytársaságénak, akkora munka- é eki az én bénult mozgásom. Francin egy hét alatt további fél hektoliter langyos kávéból merít pirációt, és körülaggatta az egész falat redisztollal írt és grafikailag megtervezett jelmond kkal. – Több sör, kevesebb vesződség és mogorvaság. – Megrendült az egészséged? Kóstold meg a nem kapatos, bánatos, hogy ha sört kóstolt szája, kipirul az orcája. – Hogyha sört nem ihato , a lelkemet kiadom. – Hurutos a torok, has? Söröcskével borogass. – Sörivás fél egészség. – ammság, erő, sörből kerül elő. – Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni. – K bevéssék: sörben erő, egészség. – Ki hazáját kedveli, sörét issza; vedeli. – Finom söröcskénk ik ki-ki nyelve. – Ki a kocsma elé érve, mai inni nem tér be, egészsége ellensége. – Hazulra, , mindenüvé frissítő sört! – Sört minden időre, kellően felfrissül tőle. – Úgy örvendezett az egy egész bögte kávét töltött magának, bekapcsolta a gramofont... A tengeren messze túl csodá föld virul, Hawaii... és úszó lépésekkel tangózni próbált, és annyira telve volt optimizmuss yira örvendezett a közeli jövőben elraktározott valamiféle eseményen, hogy este bezárkózott a a, folyton a Hawaiim, te fehér virágot hallgatta, pillanatonként kijött nevetve a modern tánc kézikönyvével, és ha kiörvendezte magát, megint visszament a szobába, úgy fénylett a ku a félhomályban, mint az én gipszbe tett lábam, és tudtam, hogy biztos felfestette magának kré al a lépéseket, olyan cipőnyomokat, nemcsak az alaplépéseket, hanem a hátralépéseket, fordulá is, egy egész, krétával körülrajzolt cipőtalpnyom-útvonalat, és türelmesen járkált bennük a a ritmusára. Annyira boldog volt tőle, hogy mennek a lépések, hogy nappal is, ha kinéztem az ablakon az udvarra, és láttam, hogy siet elintézni valamit a főzőházba, hirtelen lassabbr a fogta a lépteit, .és tangólépésbe ment át, fordult, hátralépett kissé felemelt kézzel, tánc azt a modern táncot, láttam, hogy figyeli a lábát, láttam, hogy tanácstalan, és ha lehetne, rajzolná magának krétával az útra a lépéseket... de ez sem vette el a kedvét, ellenkezőleg, e nnál nagyobb erőbedobással igyekezett megtalálni a krétával telerajzolt szőnyegen azt a rést, elyen át behatolhatna gramofon ritmusába, amely már századszor játszotta a Hawaiit. Franci n minden este kiszerelte az Orion motorbiciklijéből az elemet, behozta, és bekapcsolta a nagyfrekvenciájú áramokat, a piros bársonybélésű koffer tompán csillogott az üvegszerkezet Francin szikrákat ugráltatott a bokámba, a fulgurációs villámok áthatoltak a gipszen, aztán abonként lehúzta rólam a ruháimat, észre se vettem, hogy majdnem meztelen vagyok, jót tettek a fulgurációs villámok, a masszírozó henger apró szikrákkal erősítette mindkét lábamat és há Francin suttogott: – A legjobb módszer, Mary, a szépséged növelésére fulgurációs áramokkal ko a szépségedet... – Örömmel vártam mindeneste az istennyila- és rövidzárlatillatú, lila massz a gyümölcsöskerten át megint hallatszott a szép férfihang, Jirout úr a hangjával lőtte ki mag szruhában az ágyúból, láttam a falon át, hogy repül át a sörgyár fölött, oldalsó

középtartásban van a karja, és kissé fanyarul mosolyog... a szerelemnek vége van, picike vol t, pici ám, édes arany kiscicám... most Jirout úr a föld irányába görbült, széttárta a karját szórt lefelé a nézőknek, Francin fémelektródát nyomott a kezembe, egy fekete gombbal bekapcs lta a készüléket, és hipnotizőr módjára lebegtette kezét a testem fölött, amerre mozdult a Fr eze, ott szikrák pattogtak sisteregve a tenyeréből, lila búzaszemeső esett, ezernyi nefele jcs és ibolya hatolt a testembe a készülékből Francin tenyerén keresztül, ózon és a házba csa zaga lebegett fölöttem, csak a gipszbe mártott boka ragyogott kékes visszfénnyel... híre-ham va sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... és Jirout úr becsapódott a trambulinra, és rugózott és hajlongott a kék atlaszruhájában... éreztem, hogy az én testem is átható vill agot áraszt, egyre szaporábban és szaporábban lihegtem, egész testemből dicsfény áradt, nézte ben, hogy fekszem ott kinyújtva, lila pattogás és szikrázás minden fehérneműm, soha nem volt z az érzésem, hogy meztelen vagyok, szalagpalásttal voltam mindig bevonva, Francin kau csuk gallérja és fehér mandzsettája ugyanúgy fénylett, mint az én gipszlábam, ugyanúgy lihege int én, aki a hátamon feküdtem, könyökben meghajlított karral a szemem előtt, gyakran kínos v nekem ez a nagyfrekvenciájú szertartás, soha nem beszéltünk róla Francinnal, némán készültün intha mindketten tiltott gyümölcs után ágaskodnánk, és amikor Francin visszafordította a feke e gombot, mindegyikünk másfelé nézett, olyan szép volt az egész. Ha valaki hirtelen lámpával tott volna a szobába, Francin minden bizonnyal elájult volna, ezért inkább bezárta az ajtóka t, leengedte a redőnyt, és behúzta a függönyt, és a biztonság kedvéért kiment, és végigfürkés kat, nem látni-e be, nem látszik-e, hogy gombolja ki remegő kézzel a blúzomat, húzza le óvato an a szoknyámat a gipszbokán át, hogy térdel mellettem, és hogy repül kozmetikai masszázs útj kozmoszba. 11

Ma eljött Gruntorád doktor úr, megkért, hogy főzzek neki egy jó erős teát, mert megfázott az szülő nőinél, kivett egy ollót a táskájából, és a gipszkötésemet vagdalva, tüsszentett néhán jás kellős közepén, kezében az ollóval, elnyomta az álom, annyira mélyen aludt, nem tudtam me i, kihúztam a zakója órazsebéből az aranyóráját, megnéztem, hány óra, és csendeskén visszadug n, de olyan óvatosan és mozdulataim oly izgatott pontosságával, és abban a lopási kísérletben gint egészen én magam voltam, a faliórán látni lehetett, hány óra van, de én saját magamat ak kipróbálni, nem kerített-e hatalmába a kishitűség, képes vagyok-e végrehajtani, ami éppen az mbe jut, és képes voltam, nem álltam még olyan rosszul, Pollak úr divatcikküzletébe is csak a t jártam gombot venni, mert délutánonként nem volt senki az üzletben, és mikor a Pollak úr a ult alá hajolt a dobozért, átnyúltam a pult fölött, és elvettem egy játékórát, és amikor Poll nesedett, ártatlanul bámultam, és kiolvastam a szeméből, hogy nem tud a lopásomról, és amikor b gombokat kértem, és a Pollak úr lehajolt, gyorsan visszaakasztottam az órát, és mikor Poll ak úr fölegyenesedett, mosolyogtam, valahogy nőttem a saját szememben, valahogy felfrissül tem attól a lopástól meg a közvetlenül azt követő, hatékony megbánástól, felsóhajtottam, s az menet az volt az érzésem, akkora szárnyam nő, hogy az ajtófélfát súrolja, és hullik a tollam, ak úr négykézláb söpri a lapátra... Gruntorád doktor úr tüsszentett és felébredt, végigvágta t, mint

egy fehér tok, aztán a doktor végigtapogatta a bokámat, és kijelentette: – Tessék, csibészked tovább... – tüsszentett, fogtam a mankót, hoztam egy csésze teát, és ahogy a lábamra akartam i, összerogytam, és azt mondtam: – Ez nem is hasonlít az én lábamra! – mire Gruntorád doktor t felelte: – A maga lába az, egy hét múlva megint csinálhat akármit, mindjárt fogják tudni, h maga volt az... hapci! – tüsszentett őszintén, – Doktor úr – mondtam –, valahogy nehezen is zek. – Vegye le a blúzocskáját, kérem – mondta a doktor, és nekilátott a teának. Aztán a háta a fülét, szokás szerint hideg volt, mintha üveg hamutartót tett volna oda, minél melegebb v olt az idő, annál hidegebb volt a füle, végigkopogtatta a hátamat, kérte, hogy sóhajtsak mély t, majd hátamat kopogtatta a mutatóujja, fülével könnyedén a hátamhoz ért, mint ahogy a fiúk atóznak a telefonoszlopon, átvetettem a bajfolyamomat a másik oldalra, s a doktor úr meg int elaludt a hajammal beszórva, mintha a szomorúfűz alatti kispadon aludna el, egysze r direkt a Gruntorád doktor úr villája mellett kerekeztem el, csak hogy lássam, tényleg ot t van-e az az egész házat beárnyékoló fűzfa, jó régen lehetett, hogy a feleségéhez járt Brand az az óbester, az akkor még fiatal és bizonyára daliás Gruntorád doktor úr éjszaka váratlanu ament, a földszinten leakasztotta a puskáját, berúgta a felesége hálószobájának ajtaját, még ter urat, amint rohan az első emeleten a nyitott ablak felé, a doktor úrnak volt még ide je célozni, és miközben az óbester úr egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fej beúszott a mély éjszakába, aztán le az elvirágzott orgonabokrok és a virágzó jázminok közé, még volt érkezése sörétet szórni az óbester úr éjbe úszó csizmájába, a másik töltényt pedig tet betöltő, kék éjszaka csillagaiba... gyakran felébresztett ez a kép, és nem hagyott aludni soha nem voltam képes ezt a gyönyörű esetet a Gruntorád doktor úrral képzelni el és kötni ös lyton valaki mással kötöttem össze, ezzel szemben engem kötött össze az egészen részletdús ké r úrral, akinek az átlőtt csizmájával sikerült még lóra pattannia, volt még ideje kihúzni a c zárából egy fűzfavesszőt, volt ideje lehajolni a lováról egészen a földig és beleszúrni azt a melyből mostanra olyan óriási fűzfa lett, hogy szeles, viharos éjen úgy kopog az egész ház ab tábláin, mint egy élő emlék. És Gruntorád doktor úr tovább kopogtatta a hátamat a mutatóujjáv em is tudott róla, mivelhogy elaludt, kopogott, mint a betemetett bányászok, és amikor m egfordult, húzott egyet a teából, és miközben felöltöztem, csendben írta a receptet, és megin torpant az arany töltőtolla, Gruntorád doktor úr elaludt néhány másodpercre, aztán felébredt, felfrissülve odaírja a. pontot a rendelvény végére, mely a mellemről való orvosságra szólt. m: – Doktor úr, eldicsekedett vele a férjem, hogy mit vett? – Mutassa! – vezényelt a doktor, és ivott a teából. Kinyitottam az asztalkán fekvő koffert. – Mi ez a bóvli? Hol vette az az mber? – kérdezte a doktor úr. Mondom: – Prágában, de maga náthás, itt ez a gyönyörű készülék, nt a zúg a hegyen fenyveserdő... – Azt mondta a doktor úr : – És maga ért ehhez? – Mondom: – i az, doktor úr... Ide nézzen ! – bedugtam a konnektort, elfordítottam a fekete gombot, és beállitottam az idegnyugtató kefés csővecskét, a kefe szálaiból lila fűrészpor sziporkázott, or úr végigvezette a csuklóján, és keresetlenül elmosolyodva így szólt: – Igen poétikus, senk m eshet tőle semmi baja, és magától szívesen veszem... – Fogtam egy elektródát, a porlasztós alátort, és mondtam: – Doktor úr, az lesz a legjobb, ha lefekszik a heverőre... – A doktor úr a kanapéra ült, elhúztam a vajszinű függönyt, és az omló félhomály és a speciális idegelektró tromos kisülések lila bokra bevilágította a heverőre ereszkedő doktor úr fején a pilist. Most hátán feküdt, kezébén tartva a szakadatlanul szikrázó és prüszkölő rudacskát, miközben. elóké tós inhalátort. Rácsepegtettem az ózoninhalátor vattájára az eukaliptuszolaj- és menthaolajke et, becsavartam a csőbe azt a kétágú üvegmicsodát, ami az orrba kell dugni; aztán elvettem a oktor úrtól az idegkefét, és a porlasztós ózoninhalátort kapcsoltam be a katódba, elfordított tárcsát, és az üres cső megtelt neongázzal, a gáz áthatolt az eukaliptuszolajjal

átitatott vattán, a kanapé elé térdeltem, és a doktor úr orrlikai felé közelítettem a szerkez zt mondtam : – Ez biztosan meggyógyítja, doktor úr, a férjem mindig, még mielőtt benáthásodna or inhalál, ez tényleg olyan, mint a zúg a hegyen fenyveserdő, érzi ezt az ózon- és gyantaill tot? Meg ezt a kék neonkisülést, ezt a tüzet, már ez maga egy gyógyulás, magának a kéknek a s z minden életzajlást csillapít, nyugtatja az idegeket, lassítja a keringést... – duruzsoltam egyik kezemben az inhalálóolajjal teli, gyönyörű szerkezettel, jobb kezemmel meg lassan n yomogattam a gumilabdát, amely levegőt hajt át az inhalátor ózon- és olajkamráján... Gruntorá tor úr pedig üdvözült mosollyal mondott utánam mindent, és hallottam, hogy kattan az iroda f elől a csapóajtó, aztán fordult a kulcs a zárban, bejött Francin szederjesen és sápadtan, és n felkiáltott: – Mit csináltok itt! – Megijedtem, megnyomtam a gumilabdát, és a doktor úr nem mondta végig utánam: – ...zúg a hegyen fenyveserdő... –, hanem felült és felordított, összerá arca, hirtelen megfiatalodott, felugrott, és olyan nevetségesen ficánkolt avval a pici lábával, kitapogatta a kilincset, kiszaladt, Francin meg utána összekulcsolt kézzel – Bocsás on meg, elnök úr! – De a doktor úr ficánkolt a lábával, és szaladt a malátagyárba, berohant, csőn a csíráztató szérűre, ott átgázolt néhány árparakáson, az aszalók döbbenten álltak a lap nök úr maga mögött hagyta a nedves malátába térdelő Francint, és megállás nélkül jajgatva, fe a padlásra, végigrohant a száraz malátarakások mellett, de az orrát maró fájdalom egész a le eletig kergette, ott beszaladt a disznóhizlalásra száradó árpába, a hatvanfokos hőségbe, aztá szaszaladt egy emelettel lejjebb, és átszaladt az átjárón a főzőházba, néhányszor megkerülte leszaladt a kislépcsőn az erjesztőkamrába, Francin egyre utána, az erjesztőkamrából Gruntorá tor úr felszaladt egészen a. hűtőbárkákig, ahol a fickó sör hűlt, kinyitotta a zsalugátereket aladt a jéghombár tetejére, ahol kövirózsa nyílt, Francin beletérdelt a szép, sárga virágokba untorád doktor úr újra feljajdult, és visszaszaladt a lépcsőn a főzőházba, és kirohant a kapu dvarra, az udvarról az ólakhoz, a munkások köszöntek: – Jó napot kívánok, elnök úr! Jó napot k úr! – De a doktor úrnak csak ficánkolt tovább a lábacskája a gyümölcsöskerten át, végül meg a nyitott ajtón a konyhánkba, onnan a szobába, lerogyott a kanapéra, és kiabált: – Hol vette ezt a bóvlit? Mutassa! – Alaposan szemügyre vette a porlasztós ózoninhalátort, megszagolta, aztán azt mondta: – Miből öntötte rá az olajat, maga égetni való nőszemély? Azt a zúg a hegye erdőt? – Föltette a csiptetőjét, odaadtam a fiolát, és a doktor ísr elolvasta a vinyettát, fe tt: – Maga égetnivaló nőszemély, hát maga elfelejdette felhígítani egy a tízhez arányban! Kié yálkahártyáanat!... Hapci! – tüsszentett Gruntorád doktor úr, és meglátván Francint, amint le zéttárja karját, és könyörgőre fogja a dolgot: – Meg tudja bocsátani nekem? – Azt mondta az e on fel, derék ernber, szívesebben lennék a sörgyár gondnoka, mint elnöke... – szólt, órájára et nyújtott, aztán megcsókolta a kezem fejét, és mondta: – Kezicsókolom. – És kiment, megjele udvaron a napfényben, karbol-, lizol- és eukaliptuszszagot hagyott maga aztán, feudális könnyedséggel felugrott a bakra, mintha mindaz, ami történt, új erőt öntött volna tagjaiba, st láttam! Most elhittem, hogy csakis úgy történhetett az, ahogy hallottam, az az eset, amelynek egyetlen nyoma az az egész házat beborító szomorúfűz. A doktor úr felült a bakra, a sis a kezébe adta a gyeplőt, a daktor úr meggyújtott egy eigarettát a barastyánszipkájában, ú a a homlakára világos puhakalapját, ahogy nem tudja rajta kívül egyetlen férfi sem, valahogy megfiatalította az a gyeplő a kezében, olyan volt, mintha éppen most érkezne Bécsből azon a ocsin, felegyenesedett, és kihajtott a sörgyárból a lenyírt farkú és sörényű csődörrel, miköz kocsisa hátul terpeszkedett a landauer plüsskanapéján egy olyan ember bűntudatos mosolyával , aki soha nem fogja megérteni, miért az ura akkora kedvvel és kéjjel a bakon, miközben ő, a kocsis, bűntudatosan ül a plüsshuzatú ülésen...Francin pedig föl-alá járkált a szobában, és

12

Az órára néztem, ilyenkor fejezi be kis körútját Boďa Červinka, már biztos túl van az előnyös megállt ezen való örömében előbb a Svobodáék terén, ott lenyelt két deci vermutot meg öt deka t, aztán beugrott a Grand Hotelba, ott nyilván lenyelt egy kis adag gulást három. korsó pi lseni sörrel, majd, hogy lassanként lezárja kis körútját, beugrott a kis Mikoláška drogériába maradva egy kis baráti beszélgetésre, megivott három pohárka konyakot, ám az is lehetséges, h gy azon való örömében, hogy megspórolt két koronát az előnyös zöldségvásárláson, megkezdett k nagy körútban folytatódott, azaz megállt még a Herceg utcában egy feketekávéra originál jama rummal, hogy aztán beugorjon a Louis Wantoch cég speciális csapszékébe, és állva egy kupica m ggylikőrt tegyen a hasába, mint örömteli pontot az oly igen előnyös karfiol- és leveszöldség. Miután Francin háborgó lélekkel az irodába távazott, kibicegtern az előszobába, elővettem a klit, és elindultam a városba, könnyedén pedáloztam fehér és fájós lábammal, de mintha minden beletaposás a bokámat erősítette valna, a falnak támasztottam a biciklit, és amikor benéztem műhelyébe, Boďa a forgószékben szundikált, bementem, és beültem egy szabad székbe. Boďa bizo agy körútja után volt, mert meggymagszaga volt, bizonyára a Griotte cégnél fejezte be akcióit – Boďa – szólok. – Mi az? A nagyságos asszany? – állt fel, és úgy megijedt, hogy felkapta az csipogni kezdett vele. – Mondom, Boďa, szeretném levágatni a hajamat, – Hogyan, kérem? – dado ta. – Mondom, Boďa, le akarom vágatni a hajamat olyanra, mint a Josefin Bakeré. – Boďa a kezé e vette és megemelgette a hajamat, és kimeresztette a szemét: – Ezt a darab Osztrák-Magyar Manarchiát? Ezt az Én, Anna Czilágová, született Karlovicében, Morvaországbant? Soha! – Ezze oďa despektussal elhajította az ollót, leült, karba tette a kezét, kinézett az ablakon, és tr ccolt. – Mondom, Boďa úr, a Gruntorád doktor úr rövidre vágatta a csődöre sörényét, és farkát a modern frizurát ajánlotta korpa ellen. – Boďa kitartott az álláspontja mellett: – Ezt a ha at levágni, az olyan, mintha az áldozáson kiköpném a szentelt ostyát! – Mondom, Boďa, aláírok egy tanúsítványt... – Hát csakis akkor – mondta Boďa, írószerszámot hozott, és ráírtam egy ne mint az operáció előtt, hogy önként és felelősségem teljes tudatában levágatom a hajamat Boďa al. És Boďa, miután a levegőben lengetve megszárította a tanúsitványt, és gondosan eltette a asnijába, kibontotta a karinget, összehúzta az állam alatt, előrehajlította a fejemet, fogta az ollót, egy pillanatig habozott, ez volt az a pillanat, amikor az artista a cir kusz kupolájában valami veszélyes mutatványt végez, és pereg a dob, pereg... és Boďa két nyis ttal levágta a hajam folyamait. Úgy megkönnyebbültem, hogy a mellemre billent a fejem, és megéreztem a tarkómon a légáramot. Boďa a forgószékre helyezte a hajamat, majd fogta a hajnyí t, és körülnyírta a hajam indáit és a pajeszomat, aztán csipogott az ollója, Boďa hátralépett a fejemet, mint egy szobrász alkotás közben, és ollója rögtön koncentráltan dolgozott tovább. el akartam emelni a fejemet és titokban a tükörbe nézni, benyomta az államat a kulcscsonto m közé, és dolgozott tovább, láttam, hogy ütközik ki rajta a veríték, fénylett az arca, és ja m, meggylikőr és konyak szaga áradt belőle, nem túl kellemes sörszagfelhővel együtt, aztán be anozott egy pamacsot, és szemmel tartott, ahánysszor

csak meg akartam nézni magam a tükörben, lenyomta a a fejemet, de láttam, hogy öröm ömlik el z arcán, egy olyan lelkesült mosoly attól, hogy megy neki valami, aztán beszappanozta a~ tarkómat, és kiborotválta a nyakamat, aztán bevizezte a hajamat, és levagdalta a borotvával, és hirtelen keserű lett a szám íze, és gyorsabban kezdett verni a szívem, most, amikor már k olt, már nem lehetettt visszaragasztani a hajamat, magam előtt láttám. Fancint, amint ül e ste az irodában, és hármas redisztollal iniciálékat ír a sörgyári konyvekbe, és minden iniciá kanyarít, meg az én lant alakba csavarodó vörösesszőke hajamat, magam előtt láttam Francint, am, hogy vágja le kezét a hajamról Boďa Červinka, hogy vágja 1e a lilán fénylő neonfésűt, mer soha többé nem fog a sötét szobában fésülni engem, sem a hajamban gyönyörködni, amibe még a alatt szeretett bele, s ami miatt elvett... Lehunytam a szememet, és államat a mell emre szorítottam, egy darabig nyeldestem, Boďa kétszer megérintett, de nem volt erőm a tükörr emelni a szememet, Boďa finoman megfogta az államat, és felemelte a fejemet, aztán hátralép ett, és olyan tapintatos volt, hogy elfordult... A tükörbeli forgószéken, állig fehér lepedőb egy csinos fiatalember ült, de olyan pimasz arckifejezéssel, hogy én magam emeltem po fonra a kezemet. Boďa leoldozta a karinget, felegyenesedtem, a márványasztalkára támaszkod tam, és néztem magamat, és elszörnyedtem, mert a lelkemet vágta le rólam a Boďa, ez a Josefin Baker-frizura, ez én voltam, ez az én portrém volt; ezen a portrén mindenkinek ki kellet t hogy bökje a szemit, mint a kocsirúd, ez az én új frizurám, Boďa már régen kirázta a karing egázolt és lekaszált hajszálakat, és könyörületesen megadta a lehetőséget, hogy beletörődjek , hogy hozzászokjak saját magamhoz. Leültem, még mindig nem vettem le magamról a szememet. Boďa mögém tett egy kerek tükröt. Az előttem levő tükörben láttam a kerek tükröt, benne a ta isfiúnyakat, amellyel visszafiatalodtam lánykoromba, de mégis nő maradtam, olyan, aki még képes kísérteni saját magát szív alakúra nyírott tarkójával. És egyáltalán, ez az egész új fr enyomását keltette,egy olyan hajsapkáét, amilyen a Mefistofelesé volt, mikor a Martin-társul at a Faust-ot adta a színházunkban, azt a benyomást, hogy a frizurámat ugyanúgy le lehet v enni, mint ahogy az imént a Gruntorád doktor úr vette le a bokámról a gipszkötést, úgy tapadt fejemre a frizura, mint a gipszkötés a bokára... Felugrottam, csakhogy mivel hozzá volta an szokva, hogy a hajam hátrahúzza a fejemet, majdnem orra buktam, és betörtem~a homloko mmal Boďa tükrét, Fizettem, és mondtam Boďának, hogy jó nálam egy rekesz sörre, Boďa nevetett zét dörzsölte, az ő tagjaiba is erőt öntött ez a borbélyi tett. – Boďa – mondtam – ezt saját ? – Boďa egész frizuraszériákat lapozott fel a borbélyhírekben, Lya de Putti frufrujától Jose aker bubikopfjáig... Kimentem, orkán zügott a fejem mellett, noha, szélcsend volt. Felpa ttantam a biciklire, Boďa kiszaladt utánam, és egg papírzsákban utánam hozta levágott hajamat kezembe adta, jó két kilót nyomott ez a haj, mintha két kiló angolnát vettem volna. – Mondom Boďa, rakja hátra a csomagtartóra, jó? – Boďa felemelte a csomagtartó rugóját, ráhelyezte a amokat, és mikor wisszaengedte a rugót a hajamra, a fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, néztem a járókelőket, láttam de Giorgi kéményseprő-mester urat, de nem ismert meg, k a pályaudvarra, néztem a. vonatindulásokat, de nem vett észre senki, egészen másvalakinek g ondoltak az emberek, pedig a biciklim meg a testem ugyanaz volt, mint a nyirbálás előt t, beletapostam a pedálba, és mentem vissza a főutcán, Svoboda úr péksége előtt ott állt Grun oktor úr híntója, csak délután tudott sort keríteni a doktor úr a fazék tejeskávéra meg a kis e, ami minden reggel várt rá, mire visszajött a falusi szülő nőitől és epegörcseitől, most ki ktor úr, a kocsis leugrott a bakról, ahol kezében a csődör gyeplőjével szundikált, Gruntorád r úr rám nézett, meghajoltam, és elmosolyodtam, de a doktor úr csak egy pillanatig habozot t, aztán határozottan megrázta a fejét, felült a bakra, és elhajtott, miközben a kocsisa a pl huzatú ülésen terpeszkedett, átvágtam a téren a pestisoszlop mellett, mindenki úgy igézett rá ntha először járnék a városban... a korzón a Katz cég rövidáru- és divatcikk-kereskedése előt og aludt, és

fekete ruhás hölgykoszorú állt földig érő szoknyákban, a városszépítő egylet elnöknője kalauz em valami zeneszerzőt, aki nagy, fekete kalapot viselt, mint egy szociáldemokrata. E gyszer én is így járkáltam ezzel a városszépítő egylettel a kövezet porát felszedő szoknyában gyed-templomban álltunk a bezárt oldalajtónál, és néztük a .kövezetet, ahol nem volt már semm ak egy emlék, hogy száz éve még látni lehetett annak a templomban elkövetett vérfürdőnek odas nyomát, melynek során a svédek és a szászok kiirtották az összes előlük odamenekülő polgároka k az egyetlen valóban szép és műemlékértékű Várkapunál, de nem a kaput néztük, hanem a kőhíd tuk a figyelmünket, ahol 1913-ban Kludský cirkuszi állatidomár az elefántjait fürdette, mely ek jelenleg is az Elba vizében tapicskolnak, és spriccelik a hátukra a vizet az ormányuk kal, mint egy slaggal, pontosan úgy, ahogy a városi múzeumban látni a fényképen, mert a város zépítő egylet elnöknője, Szépyné asszony, hála mindent megelevenítő fantáziájának, már csak a ami nem látható benne. A városszépítő egylet tagjai most áthaladtak. a nagybecsű látogatóval hoz címzett vendéglő előtti árkád alatt, és megrendülve nézték a betonlapokból kirakott kövez egykor Nagy Frigyes megpihent. És mint városkánk legértékesebb emlékéhez, Szépyné asszony kar va a tér közepére vezette a zeneszerzőt, ahol két nyugdíjas ült a padon, állát mindkettő a bo ztva, és az elnöknő asszony pontosan ecsetelte és leírta azt a reneszánsz kutat, amely ott ál t 1840-ig, amikor is lebontották, ám nagyon tévedne, aki, mint az a két ott ülő nyugdíjas, az hinné, hogy a szépítő egylet őket nézi, hogyisne! Az elnökasszony mutogatott, és bár a nyugd orra előtt húzta ujjával a körvonalat, látta, amit ecsetelt, a gyönyörű díszeket, a homokkő g kat és féldomborműben azt a két angyalkát, aki a kúton volt, tehát városunk díszei ma is. Ah, asszony, aki szeret mindent, ami már nincs, beleszerettem, mikor megismertem az élet regényét, harminc éve beleszeretett a Nemzeti Színház tenoristájába, Šic úrba, az előadás utá zott a hátsó kijáratnál, és amikor a tenorista kijött, és eldobta a cigarettacsikket, ő gombo tűzve ezüstdobozba zárta, mint egy drága ereklyét, és minthogy varrónő volt, egy egész álló rnia kellett, hogy teljen orchideára, egy egész álló hétig varrnia kellett, hogy megvehess e a jegyét a páholyba, ahonnan mindig Šic úr lába elé dobta azt az egy egész álló napon át ös orchideát, és mikor huszadszor dobta le így azt a szép virágot, megvárta a tenoristát, megszó ta, és megmondta neki, hogy szereti. Šíc úr azt válaszolta, hogy nem szereti, mégpedig kizáró azért, mert nem tetszik neki az a hosszú orra. A Szépyné asszony meg egy egész éven át varrt és a pénzen levágatta Brünnben azt a hosszú orrát, és a saját karjából hozzávarratott az orr y izmot, abból idővel gyönyörű görög orrocskát csináltak neki az orvosok. És így történt, hog y megint ott állt a Nemzeti Színház hátsó bejáratánál, és minthogy szép volt, beszédbe elegye híres Šic tenorista úrral, ámde a tenorista éjszakai sétára hívta, és bevallotta neki, hogy em egy éve keres már egy remegő, hosszú orrú, gyönyörű lányt, beleszeretett az orrába, és nem Szépyné asszony pedig bevallotta neki, hogy ő az a hosszú orrú lány, de levágatta azt az orr t a híres tenorista kedvéért, és kicserélte azzal az orral, amelyen a tenorista szeme éppen pihen. Šic úr pedig égnek emelte a karját, és felkiáltott: – Hová tette azt a gyönyörű orrot! etett ilyet! – És elrohant... Szépyné asszony rám nézett a reneszánsz kút mellől, égnek emelt ját, és felkiáltott: – Hova tette azt agyőnyörű.hajat! Hogy tehetett ilyet! – És ujjal mutoga városkánk nagybecsű wendégének, és én már tudtam, hagy hajam a városka műemlékei közé tartozi am a pedálba, a városszépítő egylet három nőtagja kölcsönvett három biciklit a Herceg hotel e am száguldottak, féltékenységűkben úgy taposták a pedált, hogy játszva megelőztek, és ujjal m rám: – Levágatta a haját! – És néhány biciklista, aki megismert, felháborodva utánam eredt, elöztek, és elibém köpdöstek, én meg mentem a biciklisták guruló sorfala között, dühödt pilla bácsolt mindenki, de énnekem ez erőt adott, karba tettem a kezem, és a kormányt elengedve mentem, a sörgyárba kíséret nélkül hajtottam be, a

biciklisták már biciklijükkel a lábuk között álltak az iroda előtt, ahol fel volt írva : "Abo : mérnek. ott szép csak az élet", most kiszaladt Francin, nyomában a három városszépítő egyle g, és mindkét kezükkel rám mutogattak. – Hol a hajad? – kérdezte Francin, remeggő kezében szo tva a hármas redisztollat. – Ott – mondtam, a falnak támasztottam a biciklit, felemeltem a csomagtartót, és átnyújtottam a két súlyos copfot. Francin a füle mögé dugta a tollat, meg gatta halott hajamat, és letette a padra. Aztán lekapcsolta pumpát a biciklim keretéről. – F el van pumpálva eléggé a belsőm – mondtam, szakértő mozdulattal tapogatva meg mindkét pneumat De Francin kicsavarta a pumpából a gumicsövet. – A pumpával sincs semmi baj – mondtam értetl nül. Francin hozzám ugrott hirtelen, a térdére fektetett, felhajtotta a szoknyámat, és csépel e a fenekemet, én pedig megdermedtem, van-e rajtam tiszta fehérnemű, megmosakodtam-e? És ki vagyok-e eléggé takarva? Francin csak csépelt, és a biciklisták elégedetten bólogattak, é városszépítő egylet három nőtagja úgy nézett rám, mintha megrendelésre kapnák ezt az elégtét a lábamra állított, lehúztam a szoknyámat, és szép volt Francin, orrcimpái ugyanúgy remegtek, amikor a megbokorosodott lovakat törte be. – Szóval, kislány – mondta – Új életet kezdünk. L lt, felvette a földről a hármas redisztollat, visszacsavarta a gumicsövet a pumpába, és viss zanyomta a pumpát a bicilllivázon levő villába. Fogtam a pumpát, felmutattam a biciklistákna k, és így szóltam: – Ezt a biciklipumpát a Runkas cégnél vettem a Boleslavi utcában. Bohumil Hrabal

Az első világháború évében, 1914. március 28-án született Brnóban. A háború után, 1920-ban sz fürdőhelytől tíz kilométerre levő Nymburkba költöztek, s így ez a kisváros lett ifjúságának s a ki a gimnáziumot is, majd az érettségi után a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott e. A német hegszállás miatt azonban tanulmányai félbeszakadtak. A háború alatt egy ideig Nymb rkban volt jegyzőgyakornok, aztán egy

fogyasztási szövetkezet raktárosa, végül 1942-ben a vasúthoz szegődött. Krampácsolással kezdt as-pályafutását, majd előlépett a szernaformester helyettesévé, később távírásszá, végül forg be 1946-ban egy Nynmburk közeli kis állomáson. Közben folytatta jogi tanulmányait, megsze rezte a doktorátust, de a jogi pályához továbbra is hűtlen maradt. Egy ideig a biztosítási sz kmában dolgozott hivatalnokként, majd egy drogista cég ügynöke lett. 1948 után őrá hárult az képviselt cég felszámolása. Ezután a kladnói kohóknál jelentkezett munkára, ahol is egy könny esüléséig, 1954-ig dolgozott segédmunkásként. Prágába visszatérve 1958-ig a Spálená utcai pap gyűjtő telep dolgozója volt, majd az S. K. Neumann színház díszletmunkása. Első kötete (Perli dnĕ – Gyöngy a mélyben) 1963-ban látott napvilágot, a Csehszlovák Írószövetség könyvkiadójáná iadó évi irodalmi díját. Utána gyors egymásutánban, öt év alatt még további nyolc kötete jele k helyszíneit és azok alakjait a magyar olvasók is jól ismerhetik már nálunk is megjelent ki sregényeiből és elbeszéléseiből. Ezeknek az írásoknak java része még akkor frissiben születet éppen azokon a helyszíneken élt, vagy nem sokkal később, s amikor 1963-ban megnyílt előtte a publikálás lehetősége, egy-egy újabb kötet kiadásához tulajdonképpen nem tett egyebet, mint h gyre mélyebben nyúlt a fiókba – miként ő maga vallotta. Ez a szülei emlékét idéző kisregénye lent meg, de ez is a már jóval korábban megírt művei közül való.

Megjelent a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási retében. Készült 16 000 példányban az Európa Könyvkiadó, Budapest részére a Madách Könyvkiadó gondozásában.

Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio A mű eredeti (cseh) címe Postřižiny. A Československý Spiso el, Praha 1976-os kiadásából fordította Hap Béla. A burkoló- és kötésterv Vladislav Rostoka m Második magyar nyelvű kiadás. Kiadta a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v., Bratislava 1986. Old lszám 168. Felelős szerkesztő Orosz Márta. Nyomta a Polygrafické závody, n. p., Bratislava, závod 3, Trnava. Szerzői ívek száma 5.34. Kiadói ívek száma 5.63. SÚKK sz. 1729/I-85. Összpél 800, ebből 16 000

példány az Európa Könyvkiadó, Budapest részére készült a Magyar Népköztársaság és a Csehszlov saság közös könyvkiadási egyezményének keretében.