Ópiumkeringő

ÓPIUMKERING válogatott science fiction történetek

Tartalom Viszokay Tamás: Lyukasóra Jeffrey Stone: A törvény szigora Poul Anderson: Sima gy zelem Greg Egan: A páncélkazetta Tristan de Luca: Jerry King Show Allen Newman: Csempészek csillaga Greg Egan: Vértestvérek John Caldwell & Jeffrey Stone: A férfi, aki áthúzta… Christopher Sethfield: Vég és Kezdet Mihaleczky Péter: A filozófus és az univerzum Greg Egan: A látó Braxton Smith: A kapszula Anthony Sheenard: A csonkolás m vészete Greg Egan: Emberrablás Joe Szakmary: A szépség múlandó Jeffrey Stone: Emlékmázga Harrison Fawcett: Ópiumkering (regény)

Viszokay Tamás LYUKASÓRA 1. A fal egészét elfoglaló képerny n a fekete lyuk körül örvényl gázkorong nagyon baljóslatúnak látszott. Neshwig elfordult, és inkább a beszél tanárn t vette szemügyre. Neshgali százéves létére máris a duplájának nézett ki, a hangja alapján pedig még öregebbnek lehetett gondolni. – Nézzétek meg jól ezt a képet – nyekeregte. – A Cygnit bizonyára ismeritek, bár azt talán nem tudjátok, hogy mindössze ötmilliárd kilométerre van t lünk. Óriáscsillagról lévén szó, ez a távolság elenyész nek mondható, a nap itt van a szomszédban. Hosszú pálcájával a csillagból kiinduló vékony anyagcsíkra mutatott, majd követte útját egészen a gázkorongig. – A Dark Avenger, a fekete lyuk is ennyire van t lünk. Az egész rendszert úgy memorizálhatjátok a legjobban, ha egyenl oldalú háromszögre gondoltok. Wig utálkozó fintort vágott. Ez a mechanikus szemlélet mindig idegesítette. , amikor a régi szép id kben (te jó ég, hiszen még egy éve sincs!) el adásokat tarthatott, a halál s egyben az élet helyeként emlegette az ezer rszigetnek otthont adó környezetet. Hiszen az eseményhorizont környékén, ahol a Cygnib l kiszakított anyag glóriája kering, másodpercenként több atom pusztul el, mint a szigetek össztömege. Ugyanakkor e folyamatos apokalipszis nélkül aligha élhetnének. Ha nem lenne az állandó kataklizmák által keltett gravitációs energia, rég lehúzhatták volna a rolót. Ajaj! Neshgali észrevette a gúnyos fintorgást, s t néhány gyerek is, akik most sugdolózva adták tovább egymás között a hírt. Látta a tanárn villámló szemein, hogy nem sok jóra számíthat. Vállat vont, és elhagyta a kilátótermet. Kit érdekel? Odakint nagyot lélegzett, aztán szétnézett. Messze, egészen a hamis látóhatárig sárga agrármez terült el. Összehúzta a szemét, próbálta kivenni a kisebb tárgyakat, de nem sok sikerrel járt. Ott hajladozik valahol az a lány, akit idejövet vett észre. Miért is nem hagyta a fenébe az osztályt, és szólította meg? Olyan fényl , hullámos, gesztenyebarna hajat tán még sosem látott. Összerezzent Neshgali rikácsoló hangjára. – Mit képzelsz te, Wig? Azzal akarod belopni magad a gyerekek szívébe, hogy kigúnyolod a tanártársadat? Nagyon rossz beidegz déseket válthatsz ki! k csupán húszévesek, most kezdik a középiskolát. A helyes életre kell felkészítenünk ket, és ha saját érzelmeinket vetítjük ki, ha saját problémáinkat tukmáljuk rájuk, akkor nem ezt tesszük! A tarka ruhás fiatalokra mutatott. – Már az sem tetszett igazán, amit a mez n m veltél, de akkor, miattuk, még nem szóltam. – Miért, mit m veltem? – Ugyan, Wig! Úgy bámultad azt a n t, hogy ezen csámcsogott az egész osztály. De, mint mondtam, erre még nem szóltam semmit, elvégre negyven éves vagy, fiatal vagy, ne nézzünk oda, ha megfeledkezel magadról. De ami a csillagdában történt, az már sok. Mondd, milyen tanár lesz így bel led? A fiatalember dühösen elvigyorodott. – Ami azt illeti, akar a franc tanár lenni! A n döbbenten nézte. – Akkor miért jöttél közénk? – Úgy beszélsz, mintha nem tudnád. Eltiltottak a munkámtól, azért! A matematika és a fizika az életem, mégsem csinálhatom. Itt vagyok fiatal kutatóként, és… Legyintett. Neshgali megvet pillantást vetett rá. – Gondom lesz rá, hogy a megfelel helyen megtudják, hogyan viszonyulsz a tanári

hivatáshoz. Ne félj, nem fogom rád er ltetni. Wig szó nélkül nekiindult a mez nek. Kicsit bántotta a lelkiismeret, mert az az igazság, hogy már reggel beszólt az egyetemre, kihallgatást kért Kunsal rektortól. Nem hitte igazán, hogy visszaadják tanársegédi állását, de úgy határozott, miel tt új (és veszélyes) útra tér, tesz egy utolsó kísérletet. Így tisztességes. A lány még mindig ott volt! Wig egyb l elfelejtette Neshgalit, Kunsalt és minden más yenkarát, s csak bámulta az egy szál nadrágocskába öltözött, kecses alakot. A finom kezek egy furcsa, ezüstszín szerszámmal matattak a piros virágú növényeken. Tulajdonosuk elmélyülten végezte rejtélyes tevékenységét, nem vette észre, hogy egy férfi nézi kitartóan. Egy férfi, gondolta szorongva Wig, aki bár fiatal, de t le legalább tizenöt évvel id sebb! Haját a szell felborzolta, gyönyörköd sóhajt váltva ki a vizsgálódóból. Gesztenyehaj nem emelkedett fel görnyedt tartásából, munkáját sem hagyta abba, csak a fejét fordította hátra. – Na mi van? – kérdezte komolyan. A másik pislogni kezdett zavarában. – Ö… mit csinálsz? A szürkészöld szemek lepillantottak a növényekre. – Beporzom ket. A férfi közelebb sétált, úgy nézte az ügyes kezet. – Dehát – mondta –, mi történt? Elromlott a robot? – Aha. Én rontottam el. – Te? – Hát persze – a lány most mosolyodott el el ször. – Így legalább el vagyok foglalva, nincs id m nézel dni. Ha csak felügyelnem kellene, az unalomtól állandóan ezt a hamis látóhatárt bámulnám. A férfi jövetele irányába, a csillagvizsgáló felé nézett. Az épület mögött erd vetett véget a földeknek, felette pára lebegett, mintha az óriás fák egy folyót rejtenének. – Nem tetszik? – fordult vissza. – Nem. – Miért nem kérelmezel mást, ha már itt dolgozol? – Mert mindet utálom. Ostoba videoráma, a valóságban ott egy rohadt szürke fal van, jóval közelebb, mint ez a táj mutatja. Ez egy nagyon érdekes lány, állapította meg az udvarló. – Mi a neved? – Wuliel. Wuliel Storm. Füttyentett. – Szóval wul vagy. Hogy keveredtél ilyen messzire a szigetedt l? Wuliel arca ellenségessé vált. – Mi közöd hozzá? – Hát… tényleg semmi. Hirtelen kiáltás hangzott fel a csillagnéz fehér épülete fel l. – Wiiííg! A lány hullámos haja arrafelé lódult. – Ez neked szól? – Ö… igen. Mennem kell. – Hát akkor, sok szerencsét! – Mihez? – Ehhez a drágalátos világhoz. Semmi kedve nem volt ismét Neshgali sirámait hallgatni, az ellenkez irányba indult. Kisvártatva azonban megtorpant, majd visszasietett a wul lányhoz. – Hm, holnap eljönnél velem táncolni? – Holnap?

– Izé, ma fontos dolgom van, de persze, ha akarod, lemondom.

Egye meg a fene Kunsal rektor urat! A lány felnevetett. – Micsoda alak vagy! Meg se mondod, hogy hívnak, és már rögtön holnapra halasztasz. – Jaj, bocsáss meg! Neshwig Kephtan vagyok. Eljössz akkor? Természetesen ma. A Takobába mennénk, itt van a közelben. – Megmondtam. Talán. – Node, ez nem válasz. – Na, el ször is. Ma csak végezd el a dolgodat, ha nem teszed, akkor csak összecsapod miattam, s akkor nem lenne jó a hangulat, ugye? Másodszor… holnap majd meglátom. – Szóval holnap este hét? – Talán. 2. Nesh rszigete húsz él teret mondhatott a magáénak, amelyek között még tenger is akadt. A legimpozánsabb azonban kétségtelenül az egyetemi negyed volt. A narancsfény mesterséges nappal megvilágított, csaknem hetven kilométer átmér övezet méltó volt arra, hogy a Nagy Ember, vagyis Neshneli Kunsal rektor székhelye legyen. A mélyvasút állomása tíz-tizenöt percnyi sétára esett az egyetem f épületét l, Wig nem is vette igénybe a mozgójárdát, úgy érezte, szüksége van arra, hogy gondolatait rendezze. Mi tagadás, komoly ellenféllel került szembe. A professzor a Yenkara Tudományos Tanács elnöke volt, ám ezt a posztot hovatovább kin tte. Nesh már tíznemzedéknyi hagyománya miatt nem kényszerült vérre men választási harcra, könnyedén nyerte el – akárcsak rektor el dei –, a Nagytanácsi képvisel i titulust, s t, ebben a tízéves ciklusban volt a Nagytanács titkára. Ennél csak egy magasabb cím létezett, a yenkara elnöké, s Kephtan biztosra vette, Kunsal ezt célozta meg, ezt tekintené eddigi 240 éves élete csúcsának. Az is nagy szerencsétlenség, hogy egy effajta, újításra képtelen tudós ekkora hatalmat szerzett, de még ennél is rosszabb volt az, hogy a Nagytanácsnak vagy hatszáz képvisel je egy Kunsal vezette, körülbelül harminc tagú, hasonló gondolkodású természettudós csoport befolyása alatt állt. Felsóhajtott. Érezte, nincs komoly esélye a sikerre egy ilyen hatalommal szemben. A rektor, várakozásával ellentétben azonnal fogadta. A titkárn még egy pohár itallal is megkínálta, miel tt bevezette volna a pazarul berendezett irodába. Az öregember hatalmas íróasztal mögött trónolt, ablakán alkonyodó sivatagi kép látszott. Na persze, neki külön videoráma is jár. Kunsal nem állt föl tanársegédje fogadására, de barátságosan elmosolyodott. – Üdvözlöm, kedves fiam. Foglaljon helyet! Wig óvatosan ült le az asztal el tt álló szék peremére. Úgy tervezte, taktikusan hallgatni fog, kivárja, miféle mondanivalót tartogat a rektor, de ez a terv összeomlani látszott. Kunsal nem szólt, még hogyléte fel l sem kérdezte, csak karba font kézzel, hátrad lve várakozott. Ezek után nincs más hátra, mint a közepébe vágni, gondolta a fiatalember. – Professzor úr, nyilván sejti, miért vagyok itt. Kéréssel jöttem. Vegyen vissza, mert én nem tudok más munkát végezni. A rektor bólintott. – Ezzel tisztában voltam. S t, azt kell mondjam, a reagálása természetes. A maga tehetségével nem is szabad mással foglalkoznia, mint fizikával és matematikával. – Visszaadja az állásomat? Az öregember gondosan megigazított egy kazettát az asztalon. – Természetesen – mondta. – Persze le kell mondania annak az rültségnek a terjesztésér l. Jobb, ha elfelejti.

Kephtan felsóhajtott. – A kvantummechanika nem rültség, professzor úr. A matematikája világos. Ha venné a fáradtságot… – Nézze csak, Neshwig! – vágott közbe felemelt kézzel a rektor – A matematikai hókuszpókuszoknak sokszor, hogy is mondjam… bed ltek már igen híres tudósok is. Az effajta vészkedésnek valóságos tudománya van. Ne szégyellje hát, ha maga is áldozatul esett ilyesminek. Igen, a kibúvót is felkínálja, gondolta a férfi, de nem engedhetett. Kalawazu, aki beavatta a részecske-fizikába, leköpné, ha így tenne. Annak az embernek a véleményét sokkal többre becsülte, mint akár tizenöt Kunsalét. – Ha kísérleteket végezhetnék, nemcsak elméletünk volna – válaszolta. A rektor viszont határozottan megrázta a fejét. – Veszélyes kísérleteket nem áll módomban engedélyezni. – Honnan veszi, hogy egy részecskegyorsító veszélyes? – Engedelmével, ezt én döntöm el. Egek! Most már nem bírta tovább. – Mondja, miért hiszi maga, meg az a sok vénember, hogy a yenkek tévedhetetlenek voltak? Kunsal hátrah költ megdöbbenésében, de aztán megenyhültek a vonásai, és mindössze a szemöldökét vonta fel. – A hozzám hasonló, hogy is mondta… vénemberek egyáltalán nem gondolják így. Csak azt tartják az egyetemes kozmikus logika alapján, hogy ha egy faj képes volt arra, hogy az elpusztult bioszférájú Földön halódó, genetikusan elkorcsosult emberi fajt megmentse az enyészett l, akkor ez az idegen értelem tisztában volt a kozmosz törvényeivel. Gondolja csak el, fiam, micsoda felkészültség kellett ahhoz, hogy egy új fajt megalkossanak, az értelmet újra virágzóvá tegyék, hogy a genetikus hibákat úgy javítsák ki, hogy ne szenvedjük meg! – No, azért ebben az utóbbiban mintha tévedtek volna egy kicsit. – Nem, drága barátom! Tudom én, hogy bizonyos felel tlen elemek mit terjesztenek. Hogy a knek lett volna egy mellnek nevezett szervük, amelynek segítségével állítólag táplálni tudták az újszülötteket. Ez azonban legenda, fiam. Kutatóink világos bizonyítékokkal szolgáltak arra nézve, hogy az állattenyésztés, és végs soron a civilizáció azért alakult ki az embernél, mert rá volt kényszerítve az állattenyésztésre, kecskére, tehénre ugyanis szüksége volt a tej miatt. Node, ez nem tartozik ide. – Meglehet – replikázott Wig –, azt viszont mégsem tagadhatja, hogy a yenkek kihaltak. Ha olyan nagy tudású faj volt, miért nem tudták ezt elkerülni? A professzor felállt, és az ablakhoz ment. Egy percig háttal állt, mintha nehezen türt ztetné dühét. Mire visszafordult, újra felvette a kenetteljes arckifejezést. – A yenk millió, talán milliárd éves faj volt, Neshwig. Semmi nem tart örökké, éppen ez a szép a természetben. k ezt belátták, s nem küzdöttek ellene, de nem hiszem, hogy megel leg ne próbáltak volna meg mindent a kihalás elkerülésére. Csakhogy a világegyetem mindenkinél er sebb, még annál is, aki mindent tud. Minket, a yenkarákat nem fenyegeti ez a veszély, hiszen a yenk atyák csak 25 ezer éve hoztak létre bennünket a korcs emberiségb l. Hogy milyen tökéletes munkát végeztek, mutatja minden, ami körülöttünk van, mutatja, amit elértünk. – Miért, mit értünk el? – Fiam… – Mit értünk el azóta, hogy húszezer éve idetelepültünk a Dark Avenger meg a Cygni mellé? Az energiagondjainkat a jó öreg fekete lyuk megoldotta, s ennek úgy megörültünk, hogy azóta is csak örülünk. Jó dolog ez? Kunsal visszaült az asztalhoz és maga elé vett egy adatdobozt. – Nincs értelme ennek a vitának. A lényeg az, ha hajlandó nyilvánosan kijelenteni, hogy az úgynevezett kvantumfizikával kapcsolatban matematikai machináció áldozata lett, s visszavonja nevetséges állításait, visszakapja az állását is. Wig felállt. – Azt lesheti. Ilyen vaskalapos, ostoba vénember mellett nem is akarok dolgozni. Maga nevezi

fizikusnak magát? Aki megtiltja a kutatóinak a kísérletez tudományt? Maga egy kényúr, drága profom. – A világegyetem törvényei szilárdak! – Most már a rektor is kiabált. – A fizika törvényei ködnek, ami nem volna lehetséges, ha az a bizonyos határozatlansági tétel igaz lenne. Amit maga állít, ellene mond a kozmosz összes elvének! – Honnan tudja? Meg kellene vizsgálni, csak utána mondhatna ilyet. De figyelmeztetem, egyszer, talán nem is sokára, az elemi részecskék fizikája maga alá temeti önt és a magához hasonlókat. Kifelé indult. – Vegye tudomásul – süvöltötte Kunsal –, hogy a Föld azért veszett el, mert ilyen emberek irányították, akik boszorkánykonyhát csináltak a fizika tiszta laboratóriumaiból! 3. Neshwig a rosszul sikerült este után másnap nemigen találta a helyét. Dühös volt és fáradt, s hangulatán csak az enyhített, hogy készült az esti randira. Ahogy ilyenkor lenni szokott, gondolatban százféle lehet séget rágott végig. Hogy nem jön el, hogy eljön, de valaki „eltáncolja” mell le, elvégre történt már vele ilyesmi. Egy dologra azonban nem számított: hogy aznap még fürödni is fog, méghozzá holdfényben. Már hatkor a táncpalota el tt álldogált, Wulielt várva. Unalmában nézegette a szalagokból álló ruhakölteményekbe burkolózott fiatalok ezreit. Micsoda divat! – gondolta. Amikor középiskolás volt, egyszer fényes nadrágokat húztak magukra a yenkarák. Hogy lehet ezekben a szalagizékben táncolni? Hirtelen felcsipogott a személyi hívója. Maga elé emelte a csuklóját, kattintott, és a lány mosolygó arca rajzolódott ki az apró képerny n. – Kukucs, Wig! – mondta. – Hé, te hol vagy? – Úton a tenger felé. Ha akarod, gyere utánam. – Jó, jó, de hol talállak? És honnan tudtad meg a számomat…? A minihívó azonban elsötétült. Na, most mi legyen? Lázasan gondolkodott. Esténként csak egy strand tart nyitva, igaz, az viszont jókora. Némi elmélkedés után úgy döntött, Wuliel nem oda tart. Nagyon úgy hangzott ez a hívás, mintha a wul szépség valamelyik kis tengerszigetet venné célba, a háttérzajban mintha a szöcskemotor duruzsolását fedezte volna fel. A légi robogókat persze este nem lehet kibérelni, de ez a csaj igazán nem riad vissza egy kis törvénytelenségt l. Felsóhajtott. Ezek szerint neki is lopnia kell. Nem baj. Amúgy is majdhogynem b nöz nek kiáltották ki, akit el kell különíteni. Miért? Miért zavarja a tudósokat a határozatlansági elv? Még a létét is tagadják. A yenkek tudatták volna velünk, ha létezne ilyesmi, mondogatta már legel ször is a rektor. A yenkek! Elhúzta a száját. Eh, nem ér az egész ennyit. Csakhogy… Miközben leszaladt a mozgólépcs kön, s bevetette magát egy tengerpart felé tartó vákuumkocsiba, komor gondolatok között tipródott. Szórakozottan figyelte az óriási tehéncsordákat az alsóbb szintek legel in. Na, igen. A yenkek csodát m veltek. A faj korcslétéb l a tökéletesség határáig emelkedett, emberb l yenkarák lettek. Csakhogy… talán több is veszett, mint azok a bizonyos mellek. Gyanús dolgok ezek. Ami azt illeti, morfondírozott tovább, a leggyanúsabb ez az egész rendszer. Hogyan került egy Cygni nagyságú csillag ilyen közel egy fekete lyukhoz? Legfeljebb 30 millió éves, az Avenger tehát már javában létezett, amikor a nap összeállt. Hogyan? Ilyen gravitációs er k mellett érthetetlennek tartotta. Amikor kiszállt a strandnál, mélyet szippantott a sós leveg l, s megrázta a fejét, hogy ki zze komor gondolatait. A tenger hamis látóhatárán villámok cikáztak. Megborzongott. Általában nem volt semmi baja a videorámával, de ami sok az sok.

Na most, hogy jut robogóhoz? Körbefordult, szétnézett a két sárga hold megvilágította parton, de nem látott a közelben hangárt. Besétált a strandra, fellépett a mozgószalagra, azonban kilométereken át senkivel sem találkozott. Közben három tárolóépületet is elhagyott az út, azok mellett sem látott yenkarát. A negyediknél leugrott a pályáról. Nincs mese, neki is el kell kötnie egy szöcskét. Amint a leveg be emelkedett, rögtön észrevette a t z fényét az egyik szigetecskén. Nagy ég, ez a lökött n még leégeti a növényzetet! Zuhanórepülésben közelítette meg a fényfoltot, majd néhány méterrel a talaj el tt felkapta a gépet, aztán lassan finoman tette le a homokra. Wuliel a tábort z mellett állt és tapsolt. – Bravó! A férfi viszont dühösen válaszolt: – Az égre, neked meg hogy jutott eszedbe tüzet rakni? Nem tudod, hogy itt minden gyúlékony? A másik hátrált egy lépést. – Jó, jó! Gyere, csak nézd meg! Jól megraktam a tüzet, körül is kerítettem, nem fog belekapni semmibe. Gyakorlat kérdése az egész. – Gyakorlat? Wuliel leült a homokba, és kezébe vett egy nyársat. Aztán komótosan rát zött egy kocka alakú hús-koncentrátumot, a végére nagy darab zöldséget illesztett. Végül a láng fölé tartotta. – Így, ni! – nézett fel. – Na? Te nem sütsz valamit? Kephtan elnevette magát. Nem lehet haragudni erre a tündérre! – A yenkaráknak az a bajuk – folytatta a lány kis hallgatás után –, hogy elfelejtették a természetet. Itt élnek, ebben a hamis világban, a Koriolról tanulnak valamit az iskolában, de az már eszükbe sem jut, hogy ez a bolygó az otthonuk. Semmit sem jelent nekik, vagy csak egy távoli fura helyet, ahol viharok dúlnak, meg vadállatok kószálnak. Rendjén van ez így, te fiú? – Nem tudom. Dehát ezer sziget van, tízmilliárdan vagyunk. Nem férnénk el egy bolygón. Honnan lenne ott elegend energia? Persze, az nekem sincs az ínyemre, hogy ennyire elidegenedtünk a Korioltól. De nincs megoldás. Húsz fényévre van, kicsit nehéz lenne turistautakat szervezni. – Dehát, ha visszaköltöznénk oda, nem lenne szükségünk annyi energiára. Nem kéne videoráma, nem kellenének a hamis napok, holdak sem. Wig megsimogatta a hullámos, vállig ér hajat. – Ez mind semmiség. Az Avenger gravitációs energiájából minden sziget akár ötven napot is tarthatna. A legf bb bajunk az élelem. Ennyi yenkarát egyszer en nem lehetne etetni a lyuk nélkül. Az ilyen szintetikus kockákat gyártó üzemek a nagy energiafogyasztók. – Akkor miért tartunk agrármez ket? – Mert néhány élelmiszerfajtát nem lehet mesterségesen létrehozni. A gesztenyebarna tincsek meglódultak. – Akkor sem értem én ezt. Ez itt a halál helye. Hogyan adhat akkor nekünk éltet energiát? Wignek nagyon tetszett, hogy a másik is azt a hasonlatot használta, amit szeretett. – Azt hiszem, ezt meg tudom magyarázni – mondta. – Bár, lehet, hogy téged nem érdekel a tudomány. A bólintásra folytatta: – Az eseményhorizonton kívül a gázkorongot több ezer energiamez tagolja, egészen a csillagig, ahonnan a lyuk szívja az anyagot. Ahogy a csillaganyag áthalad ezeken a mez kön, mindnek energiát ad át. Képzeld el, hogy valamilyen súlyt akasztunk egy kötél végére. Azután a másik végét feltekerjük egy kerék tengelyre. így, amikor szabadjára engedjük a súlyt, a kötél megtekeri a kereket. Na most, ha azt mondjuk, hogy a súly az Avenger gravitációja, a kötél pedig ötmilliárd kilométer hosszú, az a kerék úgy foroghat, mint a motolla, és akár egy csillagnyi energiát is gerjeszthet. Nos, a mez k úgy m ködnek, mint a kerék és a kötél. De… nem beszélnénk valami másról? – Mir l?

– Például, hogy miért vagy itt? Miért jöttél el Wulról?

Wuliel felhúzta a szemöldökét. – Nagyon érdekellek, mi? – Hát… – Hát, hát. Azért nem úszod meg ilyen könnyen. Válaszolj! Miért nem megyünk innen tovább, miért nem rajzunk szét, keresünk bolygókat magunknak? He? Tudom, akkor szétszakadna a faj. Na és? Hallgatsz, mi? Te is érzed, hogy más oka van ennek… Megmondom én, mi. Egyszer en félünk! A nehézségekt l már elszoktunk, és kellemetlennek érezzük azokat. S t, odáig ment már a tespedés, hogy összecsinálja magát mindenki, ha valami szokatlan történik. Amikor kikapcsoltam a wul föélettér videorámáját, több százan begolyóztak! – Aha! Szóval ezért kellett eljönnöd. – Igen. Kitiltottak onnan. Pedig… – Pedig? – Nem érdekes. Fújt egyet és hátrad lt a homokban. Arca még ki volt pirulva az iménti kitörést l; nagyon szép volt. Wig föléje hajolt, és rátette a kezét a mellkasára. – Wuliel… Ám a lány arrébb gördült. – Nem hiszem, hogy ennek most volna itt az ideje. – Nem? – Kephtan nagyot sóhajtott. – Én azt hittem. Wuliel durcásan összevonta kissé s , sötét szemöldökét. – Nekem ez már nem elég. Mit gondolsz, hány fiúm volt? Igen, jó sok, gondolom neked meg ugyanannyi n d. Nem? – De igen. – És nem unod még ezt a gyerünk, teperjük le egymást dolgot? – Hát, szintén szólva… – Mert nekem több kell! Nem mondom, hogy a szexre nincs szükség, hülye nem vagyok. De már torkig vagyok ezzel a dög unalommal, ami a yenkarákat körülveszi. És ez megy évezredek óta! Megszületsz, aztán harminc évet azzal töltesz, hogy feln sz, megtanulod a kultúrát. Mit mondjak? Három év is elég hozzá, de mindegy. Aztán úgynevezett pályát választasz magadnak, csinálsz vagy szülsz egy pár gyereket, akikkel alig tör dsz, ezzel elmegy hatvan éved. Utána legfeljebb kutathatsz, ha van mit. Jöhet a pia, a drogok, hogy elviseld azt a száz esztend t, míg tekintélyes öreg lesz bel led. Akkor ugathatsz, mindenki meghallgat, hiszen az öregeket illetlenség félbeszakítani. De ezt is megunod, és mire 250 évesen végre elpatkolsz, már alig várod. Wig, hát nem érzed, hogy itt valami nincs rendben? Te is azt hiszed, hogy az energia az a mindenség? A férfi megrázta a fejét. – Dehogy! Figyelj, én ugyanabban a cip ben járok. Ha érdekel, elmondom a történetemet. A lány bólintott. – Öt évig tanársegéd voltam Kunsalnál, az elméleti fizika tanszéken. Azután egyszer en kitették a sz römet, mert valami újat szerettem volna a hallgatóknak megtanítani. Volt egy tanárom a Ruk Egyetemen, ahol végeztem. , Kalawazu az elemi részecskék fizikáját kutatta, s engem beavatott ebbe a kutatásba. Titokban csináltuk, de ez akkor nem t nt fel. Még élveztem is, hogy olyasmit tanulhatok, amit a prof a nagy többségnek nem oktat, csak néhányunknak. Meglódult a hajkorona. – Nem hagynak dolgozni, azt mondod. Wig, te valószín leg nem tudod, hogy ez mindenütt így van, minden pályán. Megmerevedett a faj! Elmondhatom, hogy ez engem mire emlékeztet? Képzeld el, hogy iskolás vagy. Másnap felelsz, mondjuk matekból, de hülye vagy hozzá, hiába tanulsz egész délután, semmi nem marad meg a fejedben. Aztán eljön a másnap. El vagy készülve, hogy véged van, megbuksz, mert ezen a feleleten múlik a bizonyítványod. Aztán bejön az igazgató, és közli, hogy megbetegedett a matektanár, és elmarad az óra. A végs katasztrófa helyett kapsz egy óra szabad id t. Mit érzel?

– Hát, megkönnyebbülést. – t, boldogságot, örömet! Élvezed egy negyed, egy fél óráig. De végül mégis eszedbe jut,

hogy az elmaradt óra után azért következik egy másik, és az a tanár is felépül egyszer. – Milyen igazad van! – mondta a férfi elgondolkodva. – Én pontosan azért akarok dolgozni, mert tudom, hogy tovább kell mennünk. De eltiltanak a munkámtól, mert azt merem mondani, hogy van olyan dolog a kozmoszban, amit a nagy yenkek nem fedeztek fel. Kunsal, meg a csatlósai úgy gondolják, örökké tart az a szabad óra. Pedig tudom, érzem, hogy meg kell ismerni azt az er t, kísérleteket kell végezni, mert… valami nincs rendben a Cygnivel, és a megoldás… a megoldást a kvantummechanika tudománya rejti. Vállat vont, majd összekulcsolta a karjait. – Persze, ez már téged valószín leg nem érdekel. – Engem minden érdekel, ami ebb l a posványból kivezethet. Szóval az a Kalawazu fedezte fel a kvantum izét? – Tulajdonképpen nem, és talán éppen ez a baj. A részecskefizika a Földön is ismert volt már, illetve éppen abban az id ben kezdték tanulmányozni, amikor a körülmények romlása elkezd dött. Az is lehet, hogy kés bb szándékosan semmisítették meg az erre vonatkozó emlékezetet. A mi öregeink ugyanis régóta azt tartják, minden, amit az úgynevezett XX. században felfedeztek, hozzájárult az ember környezetének elpusztulásához, és a genetikai elkorcsosuláshoz. Bár, énszerintem ez csak duma. Igazából nem ez zavarja ket. – Hanem mi? – A határozatlansági elv, vagyis az a tétel, hogy a dolgokat nem lehet pontosan megmérni. Azt mondják, ha ez valóban így lenne, a yenkek felhívták volna erre a figyelmünket. Szerintük nem illik bele a világmindenségbe, hiszen ott Rend van! Csüggedten vállat vont, úgy látszott, mindent kivett bel le a beszélgetés. Wuliel látta rajta, hogy kiürült, s pajkosan megbökte az oldalát. – Megmutatod nekem az Avengert? Már úgy értem, közelr l. – ha! – éledt Wig azonnal. – Tulajdonképpen nem tilos odamenni, csak nem szokás. Nem is tudom, az rségen kívül járt-e arra valaki a legutóbbi ezer évben. – Éppen azért. Csináljunk valami újat! 4. Az apró rnaszád szinte elveszett a Cygni ragyogásában, amely dühödten l tte tüzét az rbe. Az ezernyi, korong vagy tégla alakú szigethajó félkaréja, akár egy támadásra készül hadiflotta, húzódott meg a nap és a fekete lyuk között. Impozáns látványt nyújtott a rendszer, mégis, a lüktet gázkorong, és a csillaganyag mögöttük ível hídja kötötte meg a figyelmüket. – Egyszer azt olvastam – mondta Wuliel –, hogy egy régi földi királyn egy hegycsúcs alá akarta építeni a piramisát. Amikor a tanácsadója azt mondta neki, ne tegye, mert akármilyen hatalmas is, elvész mellette, majdnem kivégeztette. De aztán gondolkodott, és rájött, hogy igaza van. Nheswig a kabin vezérl pultjánál ült, alig figyelt oda. – He? A lány megvonta vállát. – Persze, kit érdekelnek ma már régi királyn k a történészeken kívül? – Ó, szóval te történelemmel foglalkozol? – Csak tanulom. Kephtan elhúzta a száját. – Abba ne hagyd! Manapság az a divatos szakma, olyannyira, hogy még a fizikusok is oda rándulnak ki. – Ezt hogy érted? – Aki matematikával, fizikával foglalkozik, azt hiszed, eljön ide? – Gondolom, igen.

A férfi felnevetett. – Ugyan! Ma már csak kétféle természettudós létezik, és mindkett a te hivatásodat gyakorolja. Az egyikféle egész életét arra szánja, hogy ráveti magát valami nagy el d munkásságára. Azt boncolgatja, csontig rágja az elméleteit, ír róla egy kazalnyi könyvet, amelyekben szünet nélkül kifejezésre juttatja abbéli hitét, hogy az illet el d volt a fény az éjszakában. A másik valamivel jobb, de ez sem igazi. Ez összeolvas mindenfélét egy témáról, aztán arról ír könyveket és cikkeket, hogy egy bizonyos problémát a különböz el dök miként láttak. A vitáikból próbál kihámozni valami szintézist. Felfedezni, megismerni… az sajnos divatjamúlt foglalatosságnak számít. – Nagyon keser vagy. – Tudod, hogy megvan rá az okom. De hagyjuk is. Ne haragudj, de oda kell figyelnem. Az Avengert megközelíteni nem játék. – Dehát ott az a fényl , pörg korong körülötte! – Hohó, innen tényleg felt nek és s nek látszik, de valójában olyan ritka, hogy nem fogjuk látni, ha a közelébe érünk. Ráadásul lyukacsos szerkezet , azaz nem mindenhol egyforma a sége, így a m szerekben sem lehet teljesen megbízni. – Akkor honnan fogjuk tudni, merre van az eseményhorizont? Még belezuhanunk a lyukba! – Egy halvány, vörös izzást lehet észlelni, ezt az anyagi testek megsemmisülésük el tt sugározzák ki, éppen az eseményhorizonton. Szabad szemmel ezt sem könny észrevenni, de az infra mutatja. Két óra múlva a lyukat körbefogó anyagglória valóban határozottan megritkult, kés bb fokozatosan egészen elt nt. Benne voltak. Wig feszülten figyelte a távolságszámlálót, és az infraerny t. Wuliel pedig kedvére nézel dhetett, azaz nézel dhetett volna, ha lett volna mit. Hatalmas, fekete üresség sötétlett el ttük, a lyukat tulajdonképpen csak úgy lehetett észrevenni, ha melléje nézett az ember, ahol a távoli csillagok meghajlított fénye utat talált magának. A Dark Avengernek tehát csak a hiánya létezik, gondolta a lány. Sajnos, ett l nem volt kevésbé fenyeget . Annál is inkább, mert csakhamar betöltötte a látóhatárt. – Meddig mehetünk még? – remegett a hangja. A fizikus idegesen a hajába túrt. – A fene se érti. A távolságjelz szerint már olyan közel vagyunk a horizonthoz, hogy látnunk kellene a felvillanó fényeket az infrán. Helyette… Odamutatott. A képerny üres volt. – Mennyire vagyunk még? – A jelz szerint már csak néhány ezer kilométerre. – Nem tudunk megállni? A fiú elmosolyodott, bár a szeme állandóan az infrát kutatta. – Hát azt nem lehet. Felvehetünk olyan pályát, ami kifelé hajlik, de akkor nem biztos, hogy látnánk a… El rehajolt. – Hoppá, ott van! A monitoron halvány vörös izzás látszott. – Sokkal élénkebb él ben, de innen nem lehet még látni. De ezt akkor sem értem. – Micsodát? A férfi nem válaszolt, hanem elgondolkodva nézett maga elé, majd vissza, a Cygnire pillantott. Aztán határozottan nyomkodni kezdte a pult gombjait. – Itt a memória – szólalt meg egyszerre egy gépi hang. Wuliel érdekl déssel figyelte. Lábát átvetette a fotel karfaján, s a fülbevalóját babrálta, de flegmasága csak látszólagos volt. Nagyon figyelt, mert ismerte ezt a viselkedést. Tiel szigeten van egy élettér, ami teljes egészében a vadállatoké, mármint azon kevés fajé, amik megmaradtak, akár a Föld, akár a Koriol állatvilágából. Egy id ben sokat járt oda. Végül azért hagyott fel ezzel a

hobbival, mert végtelenül szánta azokat a lényeket. Genetikailag kezelt, szelídített példányok voltak, eredeti, természetes környezetük évezredek óta elpusztult. Egyszer mégis megfigyelhetett egy kardfogú arakhát, amiben felébredt az ösztöne. És az viselkedett így, amikor… kereste a szavakat, aztán eszébe ötlött a kifejezés: amikor szagot fogott. – Memória telepítés Yenkara kor 3547-ben. Wig pattintott az ujjával. – Azaz 22 ezer éve. Persze – tette hozzá aztán – Még jó, hogy a naszádok mind si darabok, különben err l lemaradtunk volna. – Mir l? A férfi végigsimított sötét haján, és szembefordult társn jével. – Wuli… az eseményhorizont összement. Amaz megmerevedett ültében. – Az lehetetlen. Hirtelen új hang hangzott fel a hangszóróban. – Azonnal hajtsanak végre pályamódosítást! Belehullanak a lyukba! Halló, hallanak minket? Itt az Egyesített rség cirkálója. Tilos terület! Aztán halkabban, nyilván az illet a többieknek beszélt. – A fenébe, ezek elájulhattak! Gyorsan az elfogóprogramot. Wuliel válaszolni akart, de a férfi elállta az útját. – Figyelj, semmit se mondj nekik! – De miért? – Azért, mert… szóval így állunk! A drágalátos tudományos tanács még a pusztulásunk árán sem hajlandó elismerni, hogy a yenkek annak idején tévedtek! – Mir l beszélsz? – Tudod, hol van most az eseményhorizont? Húszezer kilométerrel beljebb, mint akkor, amikor ennek a naszádnak a memóriáját telepítették. – Vagyis mint 22 ezer éve. Wig kimutatott az ablakon. – Igen! – bólintott rá Wuliel szavaira. – És a Cygni! Most már értem az összefüggést. Attól tartok, halálos veszélyben vagyunk… az egész faj! Csüggedten belerogyott az egyik fotelbe. – Te tudod, mi a baj? – kérdezte a lány. – Igen. A horizont összehúzódik, kisebbé válik, tehát a fekete lyuk tömege csökken. Ez ugyebár kizárt, hiszen semmi nem távozhat az Avengerb l. De megvan a magyarázat, méghozzá a részecske-fizikában. Az el bb… valahogy minden összeállt. – És mi az? Kephtan megrázta a fejét. – Nincs bizonyítékom. Anélkül Kunsal ellen semmit nem érek. Meg kell keresnünk Wazut, úgy hallottam, hazament Kalára. Fel kell építenünk egy részecskegyorsítót… Nézd csak, még rhajót is cirkáltatnak, nehogy kiderüljön, mi folyik itt! Egek! k nem tudják megmagyarázni ezt a jelenséget, ezért letagadják, nehogy kiderüljön a tudatlanságuk. Milyen ostobák! – Mi az a részecskegyorsító? – Mindegy. Meg kell találnunk Kalawazut! 5. Nesh rszigete tizenöt ragyogóan tervezett lakótérb l állt, amit még öt agrártérség és legel terület egészített ki. Az ehhez az elrendezéshez szokott Wig ezért nagyon meghökkent, amikor Kalán, az rkiköt zsiliprendszerén túljutottak. Kala tere egyetlen hatalmas térség volt, három hamis nappal és bárányfelh s videoráma éggel. Az rkiköt a sziget peremén, egy magaslaton kapott helyet. Alatta végeláthatatlan messzeségbe nyúlt a síkság. Óriási város foglalta el a közepét, körülötte agrárföldek, folyókkal szabdalva.

Wuliel elfintorodott a meghatottság láttán, és oldalba bökte barátját. – Gondolj arra, hogy ez egy felfújt léggömb belseje, és az a három szörny ség az égen csak fémvázról lógó lámpa. A férfi megrázta a fejét. – Ah, csak szokatlan, ennyi az egész. Légitaxi kanyarodott eléjük, ajtaja kinyílt. – Hová parancsolják? – szólt a szenvtelen géphang. – Valamilyen vendéglakosztályba. – A lány beugrott és a még mindig nézel Wiget becibálta. – Nem az egyetemre kéne inkább mennünk? – kérdezte az. – Ott találjuk meg Kalawazut. – Ne rontsunk ajtóstól a házba. Különben is éhes vagyok. A taxi elrepült a város felett, és a nesh nagy örömére egy folyó partján szállt le. Otthon csak tenger volt. Szerette volna jobban megnézni ezt a fura vizet, de a lány miatt csak lopva mert egyegy pillantást vetni rá. Lassan a bungalóba beszaladó Wuliel után bandukolt. Az habozás nélkül ledobta ruháit és a kert fürd medencéjébe vetette magát. – Buh, tiszta kosz vagyok! Wig szendvicseket programozott, aztán leült a medence partjára, és nézte a karcsú, gyönyör lányt. – Mi a regisztrált neved? – kérdezte. Wuliel karja megállt az úszásban, ügyesen szembefordult. – Úgy gondolod, elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy eláruljam? – Dehát tegnap… – mondta szomorúan a férfi. – Azért, mert lefeküdtem veled, még nem biztos, hogy közel állónak érezlek. – De hiszen még Neshen azt mondtad, te csak komoly… Wuliel lefröcskölte. – Inkább te mondd meg. – Rendben van. Az én regisztrált nevem Anagram. A másik ingatta a fejét. – Elég szép. – Na, mondod? A lány kiszállt és törölközni kezdett. Azután felvette a ruháját, és csak akkor válaszolt, amikor észrevette, hogy Wig még mindig a feleletre vár. – Wig… én nem szeretném még megmondani. Ne, ne! – emelte fel a kezét. – Nem azért, mert semmibe veszlek. Éppen ellenkez leg. Én azt akarom, hogy anélkül a név nélkül boldoguljunk. – Hogy jön ez ide? Talán gy lölöd a szüleidet? – Nem, dehogy! De amikor el kellett Wulról jönnöm… az a nevem szégyent hozott valakire. Az apámra. Ezért sajnálom egyedül azt a videoráma dolgot. Szóval, nem szívesen használom a nevemet. Megérted? A férfi széttárta a karját. – Tehetek egyebet? Na, menjünk Wazuhoz! Az egyetemen tapasztaltak csaknem meg rjítették Neshwiget. El bb senki nem akart szóba állni velük, amikor Kalawazu nevét említették, végül az egyik alkalmazott dühösen kifakadt: – Lesznek szívesek nem kalának nevezni azt a gazembert! Az a személy egy… egy tömeggyilkos! – Micsoda? – Nem vagyok hajlandó még csak egy szót sem szólni róla. És csak hívják Dragwazunak! Wuliel szíve elszorult. A szám zöttek szigetére küldték! – De miért? – szakadt ki bel le. – Nem értik? Egyetlen szót se többet! Egyébként megtudhatják a bíróságon. – Kérem! – próbálkozott Wig. – Én öt évig Ka… annak az embernek a tanítványa voltam a Ruk Egyetemen. Régen volt már, tíz éve is elmúlt, de utána hazajött, ide, és tudtommal azért, mert

önök hívták. A tanár paprikavörössé vált. – Takarodjanak innen! Feldúlva, értetlenül kullogtak ki. – Mi történhetett? – kérdezte a lány, miközben a bíróság felé indultak. – Nem tudom elképzelni. Tömeggyilkos? Ez nem lehet igaz, különben is, ha ilyesmi történt volna, hallunk róla. Hiszen évszázadok óta nem volt gyilkosság. A törvényszéki tisztvisel valamivel készségesebb volt. – Megnézhetem a komputerben, kérem. Szöszmötölve ütötte be a nevet, többször is rákérdezve a helyes írásmódra. – No, megvan! – közölte végre. – Igen, életfogyti szám zetés. – De miért? Mit tett? – Aszongya… a polgárok tömegének életét veszélyeztette, amikor… rész… részegység gyorsítót épített. Elnézést, nagyon aprók a bet k, mert az ítéletnek rá kell férnie egy oldalra, ez a szabály. – Talán részecske-gyorsítót? – segített Wig. – Igen, persze, nagyon köszönöm. Nem gondolják, hogy bolond egy szabály ez az egyoldalas rendelet? Ha rajtam múlna… – Kíváncsi volnék, milyen bizonyítékok alapján mondta ki a bíróság, hogy a gyorsító veszélyes. Meg tudja ezt mondani? – Egen… egy pillanat. Dr. Neshneli Kunsal, dr. Borham Otero és dr. Mirumoh Akanel fizikaprofesszorok szakvéleménye alapján. – Gondoltam! –morogta Kephtan. Kisiettek az épületb l. A férfi olyan gyengeséget érzett, hogy le kellett ülnie egy padra. – Megcsinálta! – suttogta. – Kalawazu megépítette a gyorsítót. Érted? Hiszen akkor mi is meg tudjuk tenni! – De vele mi történt? A férfi csak rázta a fejét. – Otero meg Akanel a neshi rektor két f híve, maguk is vezet i szigetüknek. Keresztbe tettek neki. Wuli, itt egy b nszövetkezet m ködik, vigyáznunk kell! Bármi, ami az elemi részecskék fizikája, a kvantummechanika felé mutat, kiváltja ezeknek a yenkaráknak a reakcióját, és amint látszik, az eszközökben nemigen válogatnak. A Tudományos Tanács, Wuli, egy b nbanda, és sajnos a Nagytanács is tele van velük. És még k vádolták Wazut tömeggyilkossággal! Hiszen k azok, akik az egész fajt halálra ítélhetik ezzel a gyakorlattal. A lány el vett egy szendvicset és dühödten beleharapott. – És akkor most mit csináljunk? Wig gondolkodott egy ideig, majd halkan megszólalt: – Már akkor bajok voltak, amikor engem tanított. Pedig Wazu óvatos volt. Tudom, hogy alig tíz hallgatójának magyarázta el a határozatlansági elvet. Nekem azt mondta, el ször tartani próbálta magát a szabályokhoz, szóval a tantervbe kérte az anyagot. A ruk rektor majdnem kirúgta. Pedig az is fizikus volt, de nyilván Kunsalék embere… A tudomány nagy öregjei pedig félnek, és joggal. Wuliel, a határozatlansági elv mindent megingat, amire a tudomány épül. Mindent, amit a yenkek valaha tanítottak nekünk. És mégis igaz, Wazu bebizonyította. – Elmondanád nekem is? – Nem könny számok nélkül, de megpróbálom. Tulajdonképpen két szintje van az elvnek. Ha a szavakat nézzük, akkor a következ ket jelenti. Nincs, érted, nem létezik olyan dolog a világegyetemben, amit pontosan meg tudunk mérni. Ha belépünk egy rendszerbe, és meg akarjuk mérni egy elemi részecske sebességét, rögtön megváltozik az állapota. Ha viszont az állapotát akarjuk mérni, más lesz a sebessége… Akik a tudományt uralják, ezt nem akarják elfogadni, nem hajlandók tudomásul venni, hogy a kvantumvilághoz némi rugalmassággal kell közeledni. Az elemi részecskék nem azok, amiknek látszanak, pontosabban csak részben azok. Nem mindig részecskék, néha hullámként viselkednek. Ilyen például a fény, amelyr l tudjuk, hogy részecskékb l,

fotonokból áll, mégis egyben hullám is. – Akkor minden bizonytalan? Ezt valóban nehéz elfogadni. – Nem, nem így van. A különböz állapotokból egy adott egységen belül átlagot lehet számolni, és ez megbízható. Ha meg tudjuk mondani, hogy egy köbcentiben lév teszem azt tízmilliárd kvark közül kilencmilliárd így és így fog viselkedni egy bizonyos hatásra, az elég egy matematikusnak… De várj, mert ez csak az elv alsó szintje. A másik dolog még meghökkent bb. Arról van szó, hogy a vákuum, amit mi légüres térnek hiszünk, valójában nem üres. Tele van állandóan keletkez , egy-két másodpercig létez elemi részecskékkel. – És ezek mib l keletkeznek? – Hát ez az! A semmib l. De még miel tt rákiáltod, hogy „ez lehetetlen”, várj! Ezek az úgynevezett virtuális részecskék látszólag a semmib l egy adag energiakölcsönt kapnak (ennek az energiaadagnak a neve egyébként a kvantum), amivel a létezés látszatát kelthetik. Ezt a kölcsönt azonban nagyon gyorsan vissza kell adni, és a részecske már volt, nincs. A nagy kérdés itt az, hogy az ilyesmi sérti-e az energia-megmaradás törvényét? Nos, nem sérti, hanem ravaszul kikerüli… A virtuális részecskék ugyanis mindig párokban keletkeznek és semmisülnek meg. Mindkett egyforma kvantumnyi energiát kap, csakhogy az egyik részecske pozitívat, a másik negatívat. Így az energia összege továbbra is nulla, tehát a megmaradás törvénye szilárd. Ezt azonban megint csak nagy átlagban állíthatjuk, mivel ezt a folyamatot sem tudjuk pontosan megmérni. A lány végigsimított a homlokán. – Hát… egy zseni lehet az a Wazu. Kár, hogy ez nekem egy kicsit magas. – Na, most gondold el, hogy beijedhetett a Tanács, amikor megtudta, hogy Wazu mit csinál,Amikor tantervnek beterjesztette, rögtön figyelni kezdték, a nyakam rá! És amikor kísérleteket akart folytatni a gyorsítóval, lecsaptak. Tudod, Wuli, egy szabályszer en elvégzett tudományos kísérlet eredményét már jóval nehezebb rültségnek nyilvánítani. Ahhoz már érvek kellenek. És a tömegnyi 250 éves profnak ezek az érvei nem voltak meg. Így hát léptek. Durván, és ostobán… És én… én ugyanazt akartam csinálni, mint Wazu. El akartam magyarázni mindezeket a hallgatóknak, ugyanígy, csak matematikával. Úgy meggy bb. El is mondtam egy párnak, de aztán már letiltották a szemináriumot, amit tartottam. Végül kirúgtak. – Még jó, hogy ennyivel megúsztad. – Igen. De várj csak… Egy gondolat itt motoszkál bennem, mióta megérkeztünk. Mondott egyszer Kalawazu valamit, amin elindulhatunk. Többször is figyelmeztetett minket, hogy el bbutóbb veszélybe kerülünk, mert a yenkeknek fogalmuk sem volt a kvantummechanikáról, a tudóstársadalom pedig tévedhetetlennek hiszi az „atyákat”. Aztán egyszer félrevont, és azt mondta, ha valaha elt nik vagy olyan helyzetbe kerül, hogy nem segíthet tovább nekem, adjak fel egy apróhirdetést Kalán, valamelyik Netre. Mindegy, milyen szöveggel, csak a családnevem legyen a jelszó, az Anagram. Akkor jelentkezni fog valaki, akiben megbízhatok, és f leg, képes lesz segíteni. 6. A gongszó délutáni álmukból ébresztette ket. Wig el ször azt hitte, a megrendelt étel érkezik. Az ételliftet kinyitva azonban meghallotta a második jelzést. Az ajtóhoz sietett, de Wuliel közben már fogadta a látogatót. Magas, körülbelül Wiggel egykorú, sötét b férfi volt, furcsa, égnek mered hajzattal. – Bocsánat, az apróhirdetésre jöttem. – Gyere csak be!–mosolygott a lány. Hivatalosan idegenvezet t kerestek, aki végigvinné ket a folyón, egy csónaktúra keretében. Összenéztek, nem tudták, hogyan fogjanak hozzá, elvégre az is lehet, hogy ez a fickó valóban valami csónakos. – Hát szóval… – kezdte Kephtan, ám az érkez látta zavarukat, és közbevágott. – Nem kell aggódnotok, csak Wazu családi nevét mondjátok meg. Wuliel megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ph , én nem tudom, de talán .

– Betwik. Kalawazu Humia Betwik a teljes neve.

Az idegen csak most nyújtott kezet. – Kalamal Erbet a nevem, Erbinek szoktak szólítani. Te biztosan Neshwig Kephtan vagy. – Igen – a szólított kicsit meglep dött. – Érdekl dtél utánam? – Hát persze, hogy azt tettem, de nem innen ismerem a nevedet. Wazu azt mondta, te vagy az utódja, te vagy közülünk a legtehetségesebb. – „Közülünk?” Rád nem emlékszem. – Á, nemcsak az egyetemeken terjesztette a tanait. Annál sokkal ravaszabb volt. Hozzánk, az iparba is elnézett, magam ugyanis egy videoráma project matematikusa vagyok. – Mi történt Kalawazuval? – szólt közbe Wuliel. Erbi arca elszürkült. – Lecsaptak rá a gazemberek! Már négy éve, de még most is el ttem van. Megcsináltuk a gyorsítót. Ugyanis én terveztem, én ehhez sokkal jobban értek, mint az elméleti fizikához. Szóval elkészült, de a prof megkezdeni is alig tudta a kísérleteket. Résen álltak a hatalom emberei… Számíthatott rá, mert senkit nem engedett a közelébe. Még engem sem, nekem teljes titokban kellett szállítanom a terveket, és akik a gyakorlati munkát csinálták, azokat én burkoltam megtéveszt küls be, hogy senki ne tudja, kik azok. Tudjátok, a videoráma erre is alkalmas. Tökéletlenül persze, de akkor ez megfelelt a célnak, hiszen minden figyelem Wazura irányult… Elfogták, jegyz könyveket vettek fel. Azt állították, hogy a gyorsító robbanásveszélyes volt, és csak a gyors polgárvédelmi akció akadályozta meg, hogy az egész lakótömb a leveg be repüljön… A tragédia az, hogy én megmondhattam volna a bíróságon és számokkal is bizonyíthattam volna, hogy ez agyrém. De a prof nem engedte ezt sem. Azt mondta, hogy az én feladatom ezentúl az lesz, hogy téged várjalak, és neked minden elképzelhet segítséget megadjak, mert te fogod befejezni az munkáját. Inkább elment a szám zetésbe, minthogy kockáztassa, hogy rám irányuljon a Tudományos Tanács gyanakvása. Wig felugrott, és járkálni kezdett. – Nem jó ez így! Nekem szükségem van Wazura. El kell mennünk hozzá. Úgy tudom, lehet a Dragot látogatni. Erbi egy kis olvasót vett el . – Gondoltuk, hogy ezt fogod kérni. De el bb hallgasd meg a levelet, amit neked küldött! A kezébe nyomta a készüléket, aztán Wulielre mosolygott. – Amíg Wig ezzel foglalatoskodik, talán mi csináljunk valami mást. Sajnos – nagyot sóhajtott –, azt, amire gondolok, nem hiszem, hogy lehet, pedig egy ilyen gyönyör lány… szóval, együnk valamit. Neshwig a szeméhez emelte a m szert, amint egyedül maradt. A kis képerny n felt nt a jól ismert hosszú orr, a görnyedt testtartás sem változott, ami miatt a hallgatói gyakran vénségnek gúnyolták Wazut, holott csak 160 éves volt. Most azonban hiányzott az er ebb l a testb l, és a mélykék szemek pillantása is annyira fáradt volt, hogy Wignek összeszorult a szíve. – Nem vagyok valami szép látvány, ugye? – kezdte a tudós. – Ne is tör dj vele, Wig. Rád sokkal nagyobb feladatok várnak, mintsem hogy miattam siránkozz. Különben is, az én munkám csak az el készítés lehetett, még nem értek meg a feltételek a részecske-fizika elfogadására, az egész eddigi tudás átértékelésére. Gyanítom, hogy te keresztül tudod majd vinni ennek a tudománynak az elfogadását. Figyelj arra, amit most mondok! Nekem nem volt elég id m, és talán elég gondolatom sem annak kiderítésére, hogy mi folyik a yenkara élettérben. De valami történik. Nem ismertetem veled az erre vonatkozó elméleteimet, mert félek, tévúton járok, és téged is arra vezetnélek… Mindenesetre úgy vélem, nemsokára valami szörny dolog veszi kezdetét. A te feladatod rájönni, micsoda. Az az esemény a tudományos hatalom embereit arra indítja majd, hogy elfogadjanak téged. Berobbansz a világukba, de jól jegyezd meg, ez nem a munka végét, hanem a kezdetét jelenti majd. A kvantummechanikát alkalmassá kell tenni arra, hogy mindent, ami az univerzumban történik, meg tudj vele magyarázni. Id vel ugyanúgy be kell épüljön az emberek elméjébe, mint a mostani, yenk indíttatású tudomány.

Az arc elmosolyodott. – Hogy miért beszélek úgy, mintha már meghaltam volna? Nos, mert néhány napon belül ez fog történni. Ne ijedezz, hanem figyelj! Arról a hajóról üzenek neked, nektek, ami a Dragra visz, a szám zöttek szigetére. De én nem kívánok itt élni. Mindenkinek megvan a lehet sége a halált választani, miel tt Dragra lép. Én így teszek. Most lehet, hogy megfutamodást látsz ebben, de csak nézz rám. Így nem lehetnék hasznodra, mégis, talán valami homályos tisztelet befolyásolna téged a jöv ben. Ezt pedig nem szabad megengedni. Temesd el az esetleges érzelmeidet, és gondolkozz! Rá fogsz jönni, hogy igazam van. Az Ég legyen veletek! Wig az ölébe ejtette a lejátszót. Behunyt szemmel ült és a könnyeit nyelte. A másik kett még percek múlva is így találta. – Wig! – Wuliel odaszaladt hozzá. A férfi erre felnyitotta a szemét. – Wig, te sírtál! – Valami történt Wazuval, ugye? Kephtan felugrott. – Meghalt, az történt! Már négy éve halott. Miért nem mondtad meg? Erbi hüledezett. – Meghalt? Honnan tudtam volna? Ó! – pillantott a felvev re. – Azt gondolod, olvastam? Neked van kódolva, yenkara, nézd csak meg! Wig még akkor is csak támolygott a megrázkódtatástól, amikor Erbi betuszkolta ket a légikocsiba. – Nagyon sajnálom az egészet – mondta. – De azt hiszem, igaza volt Wazunak. Mint mindig. A hatalom figyelme mindenesetre ellazult. Téged pedig talán felvidít majd, ahová viszlek. – Miért, hová megyünk? – Na, mit gondolsz, te lángész? Csak egy kis logika. A figyelem meglazult, a gyorsítót én terveztem annak idején. Az egész csapat megmenekült, ezért áldozta fel magát Wazu. – Megvan a gyorsító? – szorította meg a karját Wuliel. – No, azt azért nem. Azt nem felejtették el elkobozni és megsemmisíteni. Dehát kinek van rá szüksége? – Szóval csináltatok egy másikat – vonta le a konzekvenciát Kephtan. Erbi égnek emelte a kezét. – Egy másikat? Sokkal jobbat, yenkara! Elvégre azon a prototípuson sokat tanultunk. A lány említette, hogy valami nagyon rosszat találtál. Mondjad, yenkara, sietnünk kell? Mennyi id nk van? – Attól tartok, nagyon kevés. De nekem voltaképpen csak egyetlen kísérletsorozatot kell elvégeznem. Az megvan néhány nap alatt. A probléma inkább az energia. Olyan körülményeket kell produkálnunk a gyorsítóban, amilyenek az Avenger eseményhorizontjának közelében uralkodnak. Úgy értem, pár centiméterre t le. – Hogyan? – Erbi füttyentett. – Nem vagy éppen kisigény , yenkara! Elgondolkodott, mormolt néhány szót az orra alatt, mintha számolna. – Rendben! – bólintott aztán. – Megcsináljuk. – Honnan lesz akkora energia? – kérdezte Wuliel izgatottan. – Hm, el fog romlani a videoráma. – Abból nagy botrány lesz. – Ha jól számoltam, tizenhét percig tudjuk szüneteltetni. Wig bólintott. – Ha sikerül rögzíteni az egész kísérletet, akkor elég lesz. De utána… irtó kevés id nk van, érzem. Ha végeztünk, azonnal indulnunk kell Neshre – Mit akarsz csinálni? – Rákényszeríteni Kunsalt a Nagytanács összehívására. Erbi a fejét rázta. – Az nem fog menni. – Lesz bizonyítékom.

– Elveszi, megsemmisíti. – Lesz másolat. – De azért majd megint ide kell jönnöd. Közben a rektor bárhol és bárhogy elgáncsolhat.

Wig megrázta a fejét. – Én nem így látom. Vészhelyzetben az kötelessége a Nagytanácsot összehívni. tanácstitkár. – Nem fogja elismerni, hogy vészhelyzet van. Ne felejtsd el, a polgár rség neki engedelmeskedik! Wuliel szólt közbe. – Ne féljetek, menni fog. Valahogy menni fog. – Honnan tudod? – Tudom. És ígérem.

a

7. Neshneli Kunsal ezúttal nem volt olyan kedves, mint Wig legutóbbi látogatásakor. Rögtön rádörrent a fiatalemberre: – Hogy merészeli a Nesh Egyetem jelvényét viselni? Ehhez nincs joga! Wig elengedte Wuliel kezét, és leakasztotta a jelvényt az ingér l. Meglóbálta, aztán odadobta a rektor elé az asztalra. – Legyen boldog vele! Csak azért hoztam el, mert szeretnék egy fogadást kötni magával. – Hogyan? Barátom maga meg rült! És különben is, ez az ifjú hölgy… neki végképp semmi keresnivalója itt. – Várjon, várjon! Én azt mondom, néhány napon belül maga személyesen akasztja a nyakamba azt a plecsnit, és sírva fog könyörögni, hogy mentsem meg a yenkara fajt. Kunsal összevonta a szemöldökét. – Magának orvosra van szüksége. – De, csak higgye el, komolyan mondom. No, fogad? Ha nem lesz igazam, megígérem, hogy nyilvánosan visszavonom a nézeteimet. – Inkább mondja meg, mit akar! – Megmutatni a bizonyítékaimat. – Mire vonatkozóan? – Arra, hogy minden yenkara halálos veszélyben él már több száz éve. De most elmérgesedett a helyzet. A katasztrófa jelei akár pár napon belül jelentkezhetnek. A professzor visszaült nagy asztala mögé, és karba fonta a kezét. – Nevetséges! – vetette oda. – Igen? Akkor mondja meg, miért húzódik vissza az Avenger eseményhorizontja gyakorlatilag húszezer éve? S t, talán millió évek óta. Adjon rá magyarázatot. Az öreg, hatalomhoz szokott szem összesz kült. – Maga téved, barátom. Nincs ilyen folyamat. Wig elvigyorodott. – Nem illik ugyan ehhez a tragikus pillanathoz, mégis nevetnem kell. Azt gondolja, nem mentettem el az összes mérés eredményét, miel tt a maga hiénái, az rjár rök odacsörtettek? Hülyének néz? Lehet, kicsit paranoiás vagyok, de maga tehet róla. Kunsal egy gombnyomására két polgár r lépett a terembe. – Kutassák át ket! Azt gyanítom, veszélyes eszközöket birtokolnak. Amazok hiába tiltakoztak, az rök bénítósugarai nem hagytak esélyt nekik. Kisvártatva a zsebeik kiforgatott tartalma ott hevert az asztalon. Kunsal unottan kotorászott közöttük. – No persze, elrejtették. Kutassák át a szállásukat! – fordult az rökhöz. – Bocsásson meg, uram, de ehhez bírósági végzés kell. – Ja, igaz. Elfelejtettem. Elmehetnek.

Wuliel el re lépett. – Maga egy rohadt zsarnok, tisztelt rektor úr! Ugyanakkor, ha jól tudom, maga a Nagytanács titkára ebben a tízéves ciklusban. Ha kiderül, hogy itt mi történt, nem sokáig lesz az. – Az én tisztemhez semmi köze ennek a nevetséges jelenetnek. Különben is, ha azt hiszi, bizonyíthatja mindazt, ami itt lefolyt, téved. – Nincs szükségem bizonyításra. – Inkább a barátjáról gondoskodna. Szemmel láthatóan elborult az elméje. – Én hiszek neki. Nem vagyok fizikus, de azért megértem, hogy egy részecskegyorsító jelent s kísérleti eredményeket hozhat. A professzor ismét kijött az asztal mögül. – Egy mi? Arca vörösödni kezdett, s Wulielnek az volt az érzése, csak most kezdi komolyan venni ket. Látszólag nyugodt maradt, de állandóan a vidifon erny jére pillantgatott, mintha majd megveszett volna azért, hogy értesítsen valakit. – És ö… – kérdezte vontatottan –, mit akar t lem, Kephtan? – Hogy hívja össze a Nagytanács teljes ülését. – Micsoda? Az ezer sziget összes elnökét hívjam fel azzal, hogy „drága barátom, ugorjon már át egy rültet meghallgatni”? Csak nem képzelik, hogy megteszem? – Akkor az elnökhöz fordulunk. – Hm. Canopus? nem tudós ugyan, de azért nem ment el az esze. Na, elmehetnek éppen a szigetére, mert innen minden rádióadást letiltatok, ami maguktól indul. – Ez rület! – Wig a hajába túrt. – Maga tényleg inkább veszni látná a yenkara fajt, mint elismerné, hogy tévedett? Értse meg, fel fog robbanni az Avenger! Próbálja meg el venni a tudós eszét, tegye el az el ítéleteit. A yenk atyáknak befellegzett! Úgy gondolja, akkor nekünk is? Wuliel megfogta a karját. – Ne, hagyd abba! Ennek hiába beszélsz. Uram, volt szerencsénk. – Ne felejtsék el az elmebaj diagnózisát is csatolni az irathoz, amikor értesítik az elnököt! Wuli visszafordult. – Értesíteni? Hiszem már egy hete megtettük. – Állj! Állj! Odakint Erbi d lt a röhögést l, amikor elmondták neki a történteket. – Én nem vagyok olyan jókedv – mondta Wig. – Jó, jó! De még id ben vagyunk. – Akkor is, nehéz évek jönnek, át kell alakítani a teljes életformánkat. Wulielre sandított. – Úgy néz ki, a matektanár gyógyulófélben van. 8. Az elnököt Wuliel hívta fel, még Kaláról. Kisebb veszekedés is lett a dologból, mert Wig úgy ítélte meg, jobb eredményt ért volna el, ha saját maga beszélhet Canopusszal. – Nem küldheted meg neki a vizsgálati eredményeidet, a hajón készített chipet sem. – Te jó ég, dehát ez tragédia! – hüledezett a férfi. – Én meggy ztem volna! tudna találni olyan fizikusokat, akik átnézik a számításaimat, megnézik a gyorsítóban készült felvételeket, és mindezeket pártatlanul is értékelik. Tudom, hogy az elnök nem szenvedheti a Kunsal-klikket. De ha nem lesz megfelel támogatásunk, a rektor megesz bennünket. Gyanítom, hogyan mozgatja ezt az egész b nbandát, és tele van velük a tanács. A lány megrázta barna fürtjeit. – Próbáld az szemszögéb l nézni a helyzetet. Ha ismerné a felfedezésedet, abba bele lehetne kötni. Úgy értem politikailag. – Ki a fenét érdekel a politika? – Az elnököt, drágám! És jobban is ért hozzá, mint te. Ezért csak bízd rá az dolgát, te meg

tedd a tiédet! Ne félj, megtalálja a megoldást, a törvényes megoldást. Tényleg megtalálta, legalábbis ezt mondta nekik, már a Kunsallal megesett affér után. Canopus elnök csodamód Wiget hívta fel. Az, a történtek után nem várta a hívást, ezért elég nagy zavarban volt, amikor a képerny elé ült. – Nem számítottam a hívásra, uram – mondta. – Elnézést a ruházatomért. – Nem számított rá? – Az elnök meglepettnek látszott. – Ez érdekes. Aztán megrázta sz fürtökkel tarkított, hosszú haját. – Mindegy, nem ez a lényeg. Úton vagyok Neshre, néhányadmagammal, estére ott leszünk. A Nagytanácsot nem sikerült összehívni, de azért találtam megoldást arra, hogy önt törvényesen meghallgassuk. – Hogy merészel ez a Kunsal ilyeneket? Akadályozta, ahol tudta, ugye? – szisszent fel Kephtan. – Már megbocsásson, uram, de ez egy b nszövetkezet. A válasz most határozottan letorkoló volt. – Kedves fiatalember! Én, bár csak egyszer menedzser vagyok az rhajóiparból, tudom, hogy a tanácsban bizonyos túlsúlyt képviselnek a természettudósok, amely valamikor a jöv ben egy bizonyos tudósuralomhoz vezethet. Hangsúlyozom, hogy a jöv ben, és mindjárt hozzá is teszem, hogy ezzel én csak akkor nem értenék egyet, ha az illet tudósok visszahúzó er t képviselnének. Jelenleg azonban nem ez a helyzet, ezért nyomatékosan kérem, mérsékelje magát! Most pedig itt állnak, az rrepül téren, ahová az elnöki naszádot várják. Nemcsak k, de itt van Kunsal is, persze rajtuk keresztülnéz. Pedig mégiscsak megoldotta a fickó, hogy átkutassa a lakásukat. Nem talált persze semmit, de maga a tény felháborító volt. A magas termet Canopus vagy húsz yenkara kíséretében lépett ki a hajóból, Kunsal azonnal elébe sietett. – Wulroger Canopus Salivy elnök úr, üdvözlöm Nesh-en. – Köszönöm titkár úr. Aztán gyors kézfogásokkal maga mögött hagyta a meglepett rektort, tanári karával egyetemben, és odament a kétszáz méterre álló Wigékhez. Kinyújtotta a kezét Wuliel felé. – No, te leányzó, megint csak a bajt kevered? – Talán most nem, apa. Wignek és Erbinek akkorát esett az álla, hogy majdnem koppant. Canopus, észrevéve ezt, jót nevetett. – Értem már! Megint szégyellted az öregedet, ugye, Salivy kisasszony? Kunsal, aki hallotta az egész beszélgetést, hamuszürke arccal álldogált, de végül odajött, üdvözölte ket, Wiget igen kimérten, Wulielt kicsit kedvesebben, mint a múltkor. Erbir l tudomást sem vett. – No, barátom! – fogta át a vállát az elnök. – Hallottam ám, hogy még fogadást is kötött ezzel az ifjú titánnal itten. – Csak beszélt fogadásról, de ennek ellenére én állom, amit mondok. – Olyan biztos benne, hogy téved a fiú? – Természetesen. De amíg megoldást találunk arra, hogyan és mennyi id alatt hozunk létre törvényes fórumot a fiatalember meghallgatására, addig is, tekintettel az ön leányára, megengedem, hogy bejárhassanak az egyetemre, ha akarnak. A törvényes meghallgatást illet en tanácskoztam már ötvenhét tanácstaggal, és úgy gondoljuk, két hónap talán elegend id … Aha, gondolta Wig. Addig kicsinálnak, így vagy úgy. Viszont addigra mindennek, az egész fajnak is vége lehet. Kunsal meg csak intrikál! – Nincs szükség az ön becses fáradozására – hallotta ismét Canopus szavait. – Holnap megtartjuk a meghallgatást. – Hogyan? – Összeállítottam egy tizenkét tagú különleges bizottságot, amely a válsághelyzetre tekintettel jogosan megteheti a szükséges intézkedéseket. A professzor nagyot nyelt. – Nincs válsághelyzet.

– Ejnye, dehát ön azokban az üzenetekben, amelyeket a tanács egyéb tagjainak küldött, éppen

ezt hangsúlyozta. – Engedelmével, önnek nincs joga ilyen teljes hatáskör bizottságot kinevezni. Az elnök megveregette a vállát. – Dehogy nincs! Nézzen csak bele az igen tisztelt yenk atyák törvénykönyveibe, szó szerint meg fogja találni a választott elnökök jogkörénél… Kunsal ideges hangon közbevágott. – A tanács nagy tekintély természettudós tagjai… – Megfelel en képviselve lesznek. Jé, de hiszen még nem is üdvözölte ket! Az rhajó mellett beszélget csoportra mutatott. – Node, hát k… k… – Van talán valami kifogása ellenük? – Nem… nem látom Bor tisztelt képvisel jét Otero doktort, és Akanel professzor sincs jelen, t Ertalum rektor úr is hiányzik. A faj három legnagyobb koponyáját ön ezek szerint nem tartotta érdemesnek arra, hogy bevegye ket a bizottságba. – Hm, hát féltem, hogy megsért dnek. – Megsért dnek? – Ó, tudom én, hogy az ilyen nagy tudású yenkarák érzékenyek, no persze joggal! Most nézze meg, miféle körülmények ezek? Ön el bb válságot emleget, azután azt mondja, nem áll fenn a sürg s helyzet. Ön az ön hatalmas tudásával egymaga is lesöpri ezt a fiatalembert, hát mondja meg, mit szólnának ezek az önhöz hasonlóan nagy hír kutatók, ha iderángatnám ket néz nek? És Kunsalnak nem maradt több fegyvere. Meghajolt és elvonult kíséretével. Hogy megpróbálja menteni, ami menthet , gondolta Kephtan. Nem szabad elbíznia magát! 9. A tizenkét bizottsági tag elfoglalta a helyét a hosszú asztalnál. A meghallgatásról a rektor tiltakozása ellenére nem zárták ki a nyilvánosságot, de ezzel Kephtan, úgy érezte, nem sokra megy majd. Mindössze tizenöt vagy húsz látogató gy lt össze. Közöttük ott volt a három öreg professzor, akikre Kunsal a reptéren hivatkozott, rajtuk látszott, lóhalálában érkeztek. Mint valami kicsinyes politikai harc, gondolta undorodva Wig, de aztán er t vett magán. Most nagyon kell koncentrálnia, mert a játszmát csak úgy nyerheti meg, ha mindjárt eltalálja a megfelel viselkedést. Közben a csillag bármikor kitörhet, de erre most nem gondolhat. Minden figyelmét Kunsalra kell összpontosítania. Az súgott-búgott a megérkezett professzortársakkal, s ezt tette Wuliel és Erbi is, s t a kala néhányszor felállt és elhagyta a helyiséget, majd amikor visszajött, mindig odabólintott a lánynak, meg neki is. Kephtan kényelmetlenül érezte magát a nagy asztalhoz oldalt állva, mert nemcsak a bizottsági tagok (köztük hat komoly fizikus) figyelte, de a gyér néz sereg is. Különösen egy kissé nagy fül fiatalember vizsgálgatta. Wig nem mert odanézni, olyan tolakodónak érezte ezt a bámulást. Végre az elnök megadta neki a szót. Wig ahogy megszólalt, megnyugodott. Hiába, tíz évig egyetemi oktató volt, még ha csak tanársegéd is. Folyékonyan ömlöttek bel le a szavak. Amikor a határozatlansági elvet ismertette, a bizottság tagjai közül többen is ért en bólintottak. Hatalmasat dobbant a szíve. Tehát Wazu munkája, a röpiratok, a sugdolózva terjesztette egyenletek nem maradtak hatás nélkül. Van, aki elolvasta ket. – A virtuális részecskék látszólag megsértik az energia megmaradásának törvényét. Azonban ez csak látszat. A virtuális kvarkok, elektronok és egyéb elemi részecskék ugyanis párokban keletkeznek, s az egyik negatív töltést vagy energiát kap, a másik pozitívat, így az energia összege továbbra is nulla marad. – Ez szofizma! – Otero volt a közbeszóló. – Egyáltalán nem az. A töltés és az energia fogalma az elemi fizikában ugyanúgy

összemosódik, mint a részecske és hullám közötti különbség. – Erre nincs bizonyítéka! – A végén szerettem volna felmutatni a kísérleteim eredményét, de ha önök így kívánják… – Igen, azt akarjuk. Ugyanis – Kunsal mosolygott –, nagyon kíváncsi vagyok rá, mit fog mutatni nekünk. Kunsalnak persze volt még egy utolsó dobása. A bejáratnál mindenkit megmotoztak, ismét veszélyes eszközökre gyanakodott a nagytisztelet tanácstitkár. Wig biztos volt benne, ha nála van a bizonyító chip, már régen megsemmisült volna. De nem ez volt a helyzet, és Kephtan nyugodtan visszamosolyoghatott. – Én ugyan semmit, de ön, kedves rektor úr, talán igen. Canopus összevonta a szemöldökét és el rehajolt. – Hogy érti ezt, kérem? – Tudja, uram, az a fogadás. Hogy visszaadja az egyetemi jelvényemet, ha igazam lesz. Ezt ugyan még nem bizonyítottam, a jelvényt mégis kémem, látom, ott virít a prof mellén, az övé mellett. Nyilván is becsületes ember, be akarta tartani a fogadást. Kunsal odakapott, de az elnök rádörrent. – Titkár úr, ugye nem kell mondanom, milyen következménye lenne, ha ön megsemmisítene egy bizonyítékot? A rektor elsápadt, de végül levette a jelet, és odadobta. Wig kiemelte bel le a kis chipet, és a már el készített vetít be helyezte. Kisvártatva láthatták a részecskegyorsítóban cikázó milliónyi részecskét. Wig közelebb hozott és kimerevített egy párt. – Íme! – mutatott rájuk. – Amint látszik, egymás mellett jönnek létre, azután táguló ív pályáját veszik fel, majd újra egymás felé közeledik, s végül – oldotta a merevítést –, mindössze egy-két másodperc múlva vissza kell adniuk az energiakölcsönt, vagyis megsemmisülnek. Ez történik a legtöbb esetben. Hirtelen a bizottság felé fordult. – De nem ez történik az eseményhorizont közelében! Mindenki feszülten figyelt. Kephtan szeretett volna a számokra áttérni, de a fél bizottság meg az elnök miatt ezt nem tehette. Nagy lélegzetet vett hát, és belevágott. – Olyan energia- és vákuum-körülményeket kellett létrehozni, amelyek éppen ebben a környezetben uralkodnak. Egy kicsit drasztikus megoldást választottunk, de nem volt id . – Szóval ezért maradt ki a videoráma Kalán a múltkor. – Kunsal hangja csak megállapító volt, és már nem diadalmas. Egy társa viszont felugrott. – Ehhez a videósoknál kellett egy beépített ember! Erbi feltartotta a kezét. – Jelen! – Ez összeesküvés! Követelem… Az elnök kalapácsa ismét koppant, s Akanel, mert nem kapott támogatást a f nökét l, Kunsaltól sem, elhallgatott. – Egyszóval a kísérletek azt mutatták, hogy a horizont közelében keletkez virtuális párok közül az esetek 95 százalékában a negatív töltés vesz fel olyan pályát, amely hamarabb keresztezi a horizontot. És, uraim, itt rejlik az egész probléma gyökere. Hogyan húzódhat össze az eseményhorizont, ami ugye tömegveszteséget jelent? Miként veszíthet tömegéb l az Avenger, amikor a fekete lyukból semmi sem távozhat?… Kérem, most jól figyeljenek! A mi egész civilizációnk arra épül, hogy az Avenger által szolgáltatott gravitációs energiát lefölözzük, felhasználjuk. Minden, ami a horizont felé zuhan, ilyen energiát hoz létre. Az elemi részek is pontosan ezt teszik. A távolabb lév pozitív részecske a saját maga keltette energiát már nem tudja használni, hiszen az kifelé hat. De hasznosítani képes az alatta és vele párban lév másik részecske által létrehozott gravitációs energiát. Ennek az lesz a következménye, hogy az energiakölcsönt vissza tudja fizetni, tehát valós részecskévé válik, s t, még többletenergiához is jut, amelyet felhasználva el tudja kerülni, hogy átzuhanjon a horizonton!… A másik részecske belehullik a lyukba, de ott ez sem enyészik el. Az eseményhorizont bels környezetében uralkodó széls séges

viszonyok között ugyanis az energiakölcsön meg tud térülni, mert a behatolásával a részecske, bárhol is történik az, kisülést hoz létre, amib l megnyeri a szükséges energiát a megmaradáshoz, is valós részecskévé válik. Wig letette a mutatópálcát, mert rájött, úgy szorítja, hogy a keze mindjárt görcsbe rándul. 2 – Innen már világos a dolog – folytatta. – A kozmosz egyik alapvet törvénye az E=mc … ahol „E” az energia, „m” a tömeg és „c” a sebesség. Egyszer számítással ki lehet mutatni, hogy ha „E” negatív, akkor a részecske tömege is negatív lesz. És ennek folytán csökkenti a fekete lyuk tömegét. Hiába a csillaggáz korongjának folyamatos utánpótlása, az csak az ekliptika síkjában ad anyagot, az összes többi felületen negatív elemi részecskék milliárdjai jutnak át az eseményhorizonton minden pillanatban. – Ezért aztán… – folytatta halkan, és közben a magába roskadó Kunsalt nézte –, ezért aztán az Avenger tömege a negatív tartományban folyamatosan n , így a horizont mind visszább szorul. Ha pedig a tömegcsökkenés elér egy bizonyos határt, az alakzat egyszer en felrobban, mert együttes tömege már nem éri el a fekete lyukat engedélyez gravitációs minimumot… A horizont közeli, negatív tömeg szétszóródik, jelent s mennyiség pozitív anyagot is magával sodorva. Az egyik bizottsági fizikus szólalt meg: – Derban Tevil vagyok. Oda akar kilyukadni, hogy az Avenger esetleg pulzál? Wig bólintott. – Pontosan ezt akarom mondani. Engem mindig zavart, hogy egy óriáscsillag ennyire közel alakul ki egy fekete lyukhoz. Éreztem, hogy normális körülmények között ez nem történhetne meg. A Cygnivel hogyan esett meg? Körülbelül negyvenmillió évvel ezel tt lehetett a legutóbbi robbanás. A kiáramló anyag egy része a világtérben szóródott szét, más részecskék az újra gyarapodni készül fekete lyuk felé kezdtek esni. De egy újonnan keletkezett nehézségi er itt közbeszólt. Úgy látszik, az akkori kataklizma során az Avengert olyan mennyiség valós anyag hagyta el, ami elegend vonzást hozott létre a saját tömegközéppontjában. Így aztán egy el csillag, egy kozmikus felh alakult ki, majd amikor ez kell en összetömörült, beindultak a magreakciók, s megszületett a Cygni. Hogy ennek el tte hányszor robbant fel az Avenger, azt nem tudom. Ez attól függ, milyen eredeti tömeg csillagból jött létre, ki tudja hány milliárd éve? – Mikor következhet be a robbanás? – kérdezte az elnök. Wig ismét körülhordozta a tekintetét. – Azt is mondhatnám, hogy bármelyik pillanatban, de ezzel tulajdonképpen hazudnék, bár mireánk olyan hatással lesz, mintha most tenné. – Hogy érti ezt? – Engedelmével, uram, err l kés bb szólnék. Van egy közvetlenebb veszély, ami viszont napról napra fenyeget bennünket. Az Avenger felrobbanása nem elszigetelt esemény, hosszan tartó folyamatok készítették és készítik el . Azaz el ször a Cygni válik instabillá. A csillag minden látható ok nélkül kilép az úgynevezett f sorozatból, azaz rendellenesen kezd viselkedni, holott normális esetben volna még vagy hatvanmillió éve hátra. És ez az az esemény, uraim, ami bármelyik percben kezdetét veheti! A várható óriási napkitörések miatt azonnal el kell költöznünk innen. Az elnök összenézett Wrataussal, a szigetflotta energiafelügyel jével. – Úgy érti, távolabb kell húzódnunk? – Nem, nem úgy értem. A leghamarabb el kell indulnunk hazafelé. – Hová? – A bolygónkhoz, a Koriolhoz. – Micsoda? Hiszen az húsz fényév! És negyven évi utazás. – Ejnye, Wrataus, magának is tudnia kell, hogy az számunkra csak körülbelül hat év lesz, az id eltolódás miatt. Különben is, ha az egész faj útra kel, mi jelent sége lesz ennek? Végignézett a termen, majd hozzátette: – Értsék meg, mindenképpen mennünk kell, de úgy, mintha az ördög kergetne! Tevil, a bizottsági fizikus bólintott. – Igaza van.

– Hé, állj! – intett feldúltan Canopus. – Folytassa, Neshwig, de érthet en, ha lehet! – Igen, uram. Nos, amikor elkezd dnek a Cygni kitörései, azok kiterjedéséb l, sebességéb l ki

lehet számolni az Avenger robbanásának idejét, úgy fél év pontossággal, ugye kolléga? Tevil ismét nagyot bólintott – Addig azonban csak becslésekre hagyatkozhatunk – folytatta Wig. – A gravitációs törvények alapján csak olyan csillag zuhan össze fekete lyukká, amelynek tömege legalább másfélszerese egy átlagos sárga törpe tömegének. A 22 ezer év alatti húszezer kilométeres horizontcsökkenés azonban azt mutatja, hogy az Avenger jóval nagyobb, inkább a hat naptömeghez áll közel. A robbanás az én becslésem szerint 20 év múlva következhet be, plusz-mínusz egy év. Tevilre nézett, mintha t le várná a folytatást, és a fiatalember élt is az alkalommal. – Ez pedig nagyon veszélyessé teszi a helyzetünket. Most tekintsünk el attól, hogy nekünk meddig tart az út, ebb l a szempontból úgyis a természetes id számít. A szigetek a fénysebesség 50%-ára tudnak felgyorsulni. Ez azt jelenti, hogy ha azonnal indulunk, akkor 20 év múlva, a robbanáskor körülbelül a fele utat, 10 fényévet tettünk meg. De további 10 fényévnyi út áll még el ttünk, s erre újabb 20 év elmegy. A robbanással felszabaduló, fénysebességgel haladó sugárzásoknak viszont éppen elég 20 év, hogy befussák a Koriolhoz vezet utat. Vagyis mi, és az Avenger által útjára bocsátott többféle halálos sugárzás egy id ben érünk oda. Ha mondjuk csak két év múlva indulunk, akkor esélyünk sem lesz rá, hogy a légkörbe, s t a bolygó vízszintje alá meneküljünk, mert azt hiszem, az utóbbit kell tennünk. Súlyos csend ülte meg a termet. A nesh rektor köré tömörül tudóscsoport is hallgatott. Végül az elnök felemelte a fejét. – Elférünk majd ott? Hiszen minden sziget hozzávet leg hat-hétszáz kilométeres átmér , és vagy tizenöt kilométer vastag. A Kunsal-csoport egy tagja szólalt meg: – Hatvanöt százalékban tenger borítja a bolygót, erre még emlékszem a tanulmányaimból. És ez a tenger többnyire húsz kilométert meghaladó mélység . – Remegett a hangja. – Azt hiszem, elférnénk. A tanácstitkár rezzenéstelenül fogadta az árulást. – Mennyi a faj tartalék energiája, Wrataus? – kérdezte az elnök. Amaz végigsimított kopasz fején. – Ha mind az ezer sziget nekiindul, hatszáz évnyire valónál nem marad több, mire odaérünk. – Hm, hm. Három sz k emberölt . És utána mi lesz? Elpusztulunk. – Nem, nem! – Az a nagyfül férfi állt fel, kezét hevesen lengetve, aki az elején annyira bámulta Wiget. – Akar mondani valami? – Igen! Ha megkapom a részecskegyorsítót és Kephtan professzor úr ad nekem egy kis kvantummechanikai képzést, én át fogom tudni törni a tér határait! Meg tudjuk majd kerülni a fénysebességet. Hetek alatt eljuthatunk bárhová, és kereshetünk lakható bolygókat. Ha kisebb csoportokra oszlunk, egy bolygó is eltarthat minket! A „professzor úrnak” nem volt ideje elmélkedni hirtelen el lépésén, mert valaki feltépte az ajtót. – Kérem, csináljanak valamit! A Cygni megbolondult! 10. Mindenki felugrott. – Képet a nagy erny re! – süvöltötte Canopus. Amikor az egész falat betölt erny megvilágosodott, mindannyian szavukat vesztették. Hatalmas, narancsvörös lánggejzírek lövelltek fel a csillag sztratoszférájából, és elképzelhetetlen sebességgel közeledtek. Tízmillió kilométerre sem voltak már, amikor ívük megtömi látszott. – Nem érnek el idáig – hallotta Wig az egyik bizottsági tag hangját. Aztán, miközben igézetten bámulta azt a vörös kavargást, ami az óriáscsillag felszínét

szabdalta, másféle hang szólalt meg, közvetlenül mellette. – Ugye, hagyunk itt felvev ket? – He? – A nagy fül állt mellette. – Gondolom, igen, de ez miért fontos neked? – Tarumo Araks vagyok. És hogy miért fontos? Csak nézze meg a matematikáját egy fekete lyuknak, professzor úr. Térszakadás. Amit én gondoltam ki, az is az. – Hogyan? – Számolja csak ki! A tér ott annyira begy dik, hogy beszakad. Ez kell nekem. – Yenkara, te ezzel akarsz játszadozni? Tarumo ránézett, szemeiben tébolyult fények villogtak. – Ó, meg lehet ezt szelídíteni! – vigyorgott. – A buborék kozmoszok elmélete szerint odakint nincs sem tér, sem id . Ha kilépünk, meg visszalépünk, egy pillanat alatt eljuthatunk bárhová. Most Canopus tört el re. – Azonnal el kell indulni! – Akkor miért nem rendeli el? – kérdezte Wrautas. – Mert ahhoz nem elég a hatalmam. Egy ilyen, az egész fájt érint döntéshez a tanácstitkár ellenjegyzése szükséges. – Ki tör dik most ezzel? – Én! – mondta, ha lehet még emeltebb hangon az elnök, majd a magába roskadt Kunsalra nézett. – Nos, titkár úr? Hallgatás. – Titkár úr, holnap mindenki megtudja mindazt, ami itt történt. – Nem kell holnapig várni! – Wuliel kiáltott el re a terem végéb l. –Erbi mindent bekapcsolt a telekomba, már az elejét l. Egyenes adásban vagyunk uraim! Canopus újra a rektor felé fordult. – Nos? Amaz bólintott. – Megkapja, persze, hogy megkapja. – Akkor… – Odanézzenek…! Vad hullám vágtatott végig a csillag felszínén, újabb napkitörések csaptak ki, s erre az el ek, amelyek már megnyugodni látszottak, ismét kavarogni kezdtek. Közben Wrautas ordított a komjába. – Minden szigetnek! Riadóstart! Ismétlem, riadóstart! Vegyetek fel a küls üstökösgy felé es pályát. A válaszok csak zavaros hangfoszlányok voltak. Wig egy pillanatra visszakapta a szemét a képerny re és megdermedt. Az els hatalmas napkitörések ebben a pillanatban futottak egymásba, nyilván a lökéshullám terelte ket egyfelé. Kisvártatva az egyesült lángfal meredek szögben elágazott eddigi irányától, és már ott is volt a jobb széls szigetek nyakán. – Xum, Dia, Mar, Amd, Eri, Sem, meneküljetek, azonnal meneküljetek! Wig egy pillanatra nagyrabecsülést érzett Wrautas iránt. A f energetikusról köztudott volt, hogy számon tartja az élettéren belül összevissza bóklászó szigetek mindenkori helyzetét. – Órák kellenek még, f nök! – Nincs annyi id tök! Egy, két, három t zgömb villant fel, amikor a lángcsóva bevágott a hatalmas ralkotmányok közé. – Szentséges egek! Háromnak vége! – Harmincmillió ember! – suttogta Wig, de szeme döbbenettel csak Arakson nyugodott. A férfi oda sem figyelt az iszonyú katasztrófára, csak a csillag mögé, az Avenger felé bámult. Ez a yenkara rült, vonta le a következtetést Kephtan. De az elkövetkez száz évben lesz az egész faj legfontosabb egyede, ebben is biztos volt.

Közben Tevil rohant hozzá. – Elvégeztem a számításokat, professzor. Wig elszégyellte magát, hiszen err l megfeledkezett ebben az apokalipszisben. – Mennyi? – kérdezte szívszorongva. – Huszonegy év, talán valamivel több. Közben újabb rszigetre csapott le a t zár. Sem megpördült, kettéroppant egy nagy robbanás nyomán, aztán lassan, szinte lassított felvétel szer en apró darabokra esett szét. – Mit csináljunk? – rohant hozzájuk Canopus, a lányával az oldalán. – Wig, azt mondtad… lesz id nk eljutni a Korilolra? – Igen, lesz – bólintott. – És arra is, hogy kényelmesen elhelyezkedhessünk. Egy-két évet kell ott kibírnunk, amíg a részecskezápor elzúg. A lángvirágok óriásai egyel re kitombolták magukat, a gejzírek visszahúzódóban, oszlóban voltak. Wig megállt Kunsal el tt. – Elégedett? Negyvenmillió yenkara halála elég magának? – Hagyjon engem! – fordult el az öregember. – Kedvem volna megfojtani magát. Tömeggyilkos. A rektorra már alig hatott valami. Hosszan hallgatott, majd felnézett. – Milyen naiv maga, fiam! Csak nem képzeli, hogy egy ilyen kihívásnak a yenkara faj megfelel? Ne felejtse el, amikor egyszer már a saját kezükbe kapták a sorsukat seink, az emberek, mi lett bel le. Ha a yenkek nincsenek, elpusztították volna önmagukat. Azt hiszi, én nem ismertem a fenyegetést? Elolvastam én annak a Wazunak az egyenleteit. Arra a maga elméletére a pozitív és negatív energiákról, bevallom, nem gondoltam, de ez nem változtat a lényegen. B n az, hogy nem egy ilyen felkavart, undorító véget szántam a fajnak? – Mit beszél maga? – Ha ez nem derül ki, még az sem biztos, hogy elpusztultunk volna. Arrébb megyünk arra a húsz évre, aztán… – Ha olvasta az egyenleteket, akkor tudja, hogy az Avenger, ha egyáltalán lesz még elég tömege arra, hogy újra lyukká omoljon össze és nem neutroncsillag lesz, akkor millió évekig nem használható. Jobb az energiahalál, az éhhalál, mint az, hogy megpróbáljunk élni? – Nagy szavak! Az instabil csillag is szolgáltat energiát. Csak meg kell találni a módját. – Persze. Századannyit, mint a lyuk. Nem is beszélve arról, hogy nagy valószín séggel az Avenger szétrobbanásakor a Cygni is nova lesz. Az öreg felállt. – Én most elmegyek. Lelépek a színr l. – Milyen kedves! – Ne féljen, holnap már halott leszek, gondoskodtam róla. Nem akarom megérni a végromlást. De mondok egy utolsót. Amit a yenkek nem bolygattak, az nem szolgálhat a mi javunkra sem! A maguk rült határozatlansági elve a természetnek egy olyan tartományát képviseli, ami nem nekünk való. Ha azt hiszik, túlszárnyalják majd az atyákat, nagyon nagyot tévednek. Emlékezzenek erre! Ezzel kivonult a teremb l. Volt emberei közül csak kett követte. Wig visszafordult a csillag rült képeihez, az elnök kisvártatva lezöttyent melléje. – Negyvenmillió élet! Ennyivel talán megússzuk. Wrataus állt meg mögöttük. – Néhány sziget már elindult, uram. Embereim már elvégezték a pályaszámítást a Koriolig, most adjuk közre a komon. Hála az égnek, mindenhol m ködik. – Mennyi id ? – Tíz órán belül nekivághatunk. – Wulielre nézett. – Ezt önnek köszönhetjük. A közvetlen komösszeköttetés miatt már a legtöbb yenkara túljutott a pánikon, az energetikai hivatal fiúi könnyen boldogultak. Canopus visszafordult, és töprengett. – Mi lesz vajon utána? Mi lesz velünk?

Wig érezte, hogy a lány megszorítja a kezét. El bb az ajtóban éppen elt Kunsalra, majd a továbbra is eszel sen bámuló Araksra nézett. Ahhoz túlságosan fájt minden, hogy örüljön, de valami makacs elégedettség töltötte el. – Mi lesz? – kérdezett vissza. – Hát, csak ami történni szokott ilyenkor. Vége a szabad órának, a nagyszünet is eltelt. Folytatódik a tanítás.

Jeffrey Stone A TÖRVÉNY SZIGORA Tom Brent úgy lihegett, mintha megállás nélkül futott volna idáig. Vérzett az orra, s tenyérnyi barna folt szennyezte a ruháját. – Segítség! – mondta minden bevezet nélkül az út mellett álló robotrend rnek. –Kiraboltak! Megvertek! Elvették mindenemet! Brent magas termet volt, ám a gigászi méret robotrend r mellett nyiszlett törpének hatott. A zsaru a 2028-ban rendszeresített AA7-es modell legújabb sorozatába tartozott, és a legmodernebb technikával rendelkezett. – Neve? Állampolgársága? – kérdezte a zsaru. – Mit számít a név? –jajdult fel Brent. – Kiraboltak! Kérem, azonnal jöjjön! Ott… ott abban a sikátorban… Látja? A robot a mutatott irányba fordult, és bólintott. – Négy férfi, egy n és egy kislány. Látom ket. – Jöjjön már! – A férfi szinte toporzékolt a türelmetlenségt l. – Jöjjön, kérem! Jöjjön! – Menjek? – értetlenkedett a robot. – Hová menjek? És miért? – Elkapták a feleségemet és a kislányomat! Ki tudja, mit m velnek velük… A robotzsaru ismét a part felé pillantott. – Az egyik férfi a kislányt öleli magához – kommentálta tényszer en –, másik kett az asszony kezét és lábát fogja, a negyedik ruhadarabokat tépked a n testér l. – Jézusom! – sikoltotta Brent csaknem eszét vesztve. – Meger szakolják a feleségemet! – Az er szak ténye nem bizonyított. – Mi az, hogy „nem bizonyított”? – ordította a férfi. – Hiszen láthatja saját szemével! A robotzsaru hosszan nézett a mutatott irányba. – Látok valamit, uram, amit többféleképpen is lehet értelmezni. – Ez ostobaság! – suttogta a férfi döbbenten. – Nem látja, mi történik? – A következ t látom – kommentálta a robot. – Két férfi fogja a leruhátlanított n t, a harmadik pedig befekszik a szétfeszített lábak közé… Brent felsikoltott, idegesen remegett, de nem tudta eldönteni, a felesége segítségére rohanjone, avagy próbálja gy zködni a zsarut. Igaz, az el bb csaknem agyonverték, de mostanra kétségbeesése elszántsággá duzzadt – ám józan esze visszatartotta. A gazfickóknál fegyver van; ha visszamegy h sködni, a családját sem menti meg, az b rét pedig kilyukasztják. Egyetlen esélye, ha sikerül meggy znie ezt a pléhfej robotzsarut. – Úgy látom, az említett személyek egyfajta szexuális akciót hajtanak végre – informálta a robot. – Mire vár még?–ordította Brent. – Gyerünk! – „Gyerünk”? – visszhangozta a robot értetlenül. – Hogy érti ezt? – Magyarázzam? – sziszegte Brent. Megpróbált parancsoló hangnemet felölteni. – Láthatja. Ez er szak. Teend a következ : odamegy és letartóztatja a rohadékokat! Ha ellenállnak, cafatokra lövi ket a géppuskájával! – Egyetlen robot sem avatkozhat az emberek privát szórakozásába mindaddig – idézte a zsaru mechanikusan –, amíg a tényállás egyértelm vé nem teszi, hogy oly mérték b ncselekmény esete forog fenn, amely szükségessé teszi a beavatkozást… – De hát ez er szak! – háborgott a férfi. – Nemi er szak, nem holmi szórakozás! – Nem bizonyított az er szak ténye – vitatkozott a robot. – Micsoda? Maga mondta, hogy a négy férfi a feleségemmel… „szexuális akciót” hajt végre… – Csak az egyikük – helyesbített a robot. – Ám ez nem feltétlen er szak. Ártalmatlan szórakozás éppúgy lehet.

– Szórakozás?! – ordította Brent. – Nem hallja, hogy sikoltozik? – Orgazmus – vélte a robot. – Ez is az én feltételezésemet igazolja. Az er szak ténye nem

bizonyított. – De hiszen lefogják közben! – Na és? Ez nem bizonyít semmit – magyarázta a zsaru. – Múlt hónapban egy kétgyermekes családanya felbérelt öt machót, hogy támadjanak rá és szexuálisan közösüljenek vele. Az egyik robot kollegám illetéktelenül beavatkozott… A n felháborodottan tiltakozott a rend rkapitánynál. A kollegám azóta éjjeli r egy roncstelepen… Brent hüledezve bámult a zsarura. – Az én feleségem… nem olyan – motyogta. – Ha már itt tartunk – vetette oda a zsaru –, mi bizonyítja, hogy az a n személy ott a parton, aki immár a második férfi alatt sikongat, az a maga felesége? – Te jó ég! – sz költ a férfi. – … a feleségem, esküszöm! Higgyen nekem! Eh, mit vitatkozok én egy ostoba pléhkasznival… A robotzsaru rámeredt Brentre, és a fotocella szemekb l alig érezhet cinizmus sugárzott. – Érzékelem a szándékát és megértem önt. El bbi megalapozatlan sértésével, mármint hogy „ostoba pléhkaszni”-nak nevezett… amely mellesleg kimeríti a hivatalos személy megsértésére vonatkozó paragrafust… arra próbál rávenni, hogy zavarjam meg a parton zajló szórakozást. Ez azonban nem áll módomban. Kívánja, hogy idézzem az ide vonatkozó paragrafusokat? – Nem! Én azt kívánom, hogy csináljon végre valamit! Itt lebzsel állig felfegyverkezve, egy egész hadsereget meg tudna futamítani, és mégis tétlenül nézi végig, hogy meger szakolják a feleségemet! – Vele már nem foglalkoznak – kommentálta a zsaru a látottakat tényszer en. – A n jelenleg kimerülten hever a homokban. A négy férfi most a fiatal lányt veszi körül. Simogatják… – Követelem, hogy azonnal csináljon valamit! – sikoltotta a férfi kétségbeesetten. – Képtelenség, hogy csupán dísznek áll itt és nem csinál semmit! A zsaru széttárta mindkét karját. – Én csak egy robot vagyok – mondta. – A törvényeket maguk, emberek hozták. Nincs jogom illetéktelenül beavatkozni az emberek ügyeibe. Tiltja a programozásom. – Akkor… azonnal hívjon ide egy ember rend rt! – Brent már hisztizett; toporzékolt. – Követelem! Azonnal! Ne is egyet… egy egész századot! – Vasárnap van – informálta a robotzsaru. – A rend rök szakszervezete tiltja, hogy emberek szombaton és vasárnap szolgálatot vállaljanak. A férfi térdre esett, és két kezével könyörg n átkarolta a robotzsaru lábát. – Isten nevére kérem, esdeklek, könyörgök… segítsen! Nincs semmi megoldás? A robotzsaru t dve meredt rá. – Miért nem tesz feljelentést? – kérdezte. Brent ezt nem értette. – Mi? – Ha ön hivatalosan feljelentést tesz a négy férfi ellen, feljogosít a közbeavatkozásra. Ám ez esetben a közbeavatkozásom okozta sérülésekért és ártalmakért minden felel sség önt terheli. – Feljelentést teszek – ordította Brent. – Hivatalosan feljelentem azt a négy férfit ott, a sikátorban! A vád útonállás, rablás, er szak… Mire vár még? Hivatalos feljelentést tettem. L je cafatokra a rohadékokat! A robot úgy emelte meg a bal karját, mintha azt akarná mondani: „csak sorjában”. – Neve? Állampolgársága? – Mi? – háborgott Brent. – Erre most nincs id ! – A feljelentés akkor válik hivatalossá, amikor felvettem és leellen riztem az ön adatait – magyarázta türelmesen a zsaru. – Gondolja el, hová lenne a világ, ha bármely anonim személy feljelentéseket tehetne és arra késztethetne jóhiszem robotzsarukat, hogy illetéktelenül a fegyverüket használják. A férfi nem vitatkozott.

– Thomas Brent – mondta. – Éspedig alulírott, Tom Brent, Los Angeles-i lakos feljelentést

kívánok tenni négy rohadt, szemét… – Anyja neve? – recsegte közbe a robot. Brent nagyot nyelt. A te robotanyád! – akarta ordítani, de türt ztette magát. Megmondta az anyja nevét. – Születési helye? A robotzsaru szenvtelenül tovább kérdezgette az adatokat. Adószám, betegbiztosítási szám, útlevélszám, jogosítványszám, bankszámlaszám, satöbbi… Brent fejb l megmondott mindent. És amikor már azt hitte, nincs több kérdés, jött a kegyelemdöfés. – Rendben, Mr. Brent. Legyen szíves, helyezze az azonosító kártyáját a mellkasi nyílásomba, ahol a zöld nyíl világít. Kérem, ügyeljen arra, hogy a mágnescsík alul legyen! – Ezt, ugye, nem mondja komolyan? – De igen. Ugyanis ha a kártyát fordítva helyezi be és a mágnescsík van felül, a leolvasó nem képes értelmezni az adatokat. – Nincsenek adatok, nincs kártya, nincs egyetlen iratom sem! – sziszegte ingerülten a férfi. – Mint már említettem, kiraboltak és elvették mindenemet. A robot csak egy pillanatot várt. – Feljelentés törölve – mondta szinte élvezkedve. – Mi az, hogy „törölve”? Hiszen épp most tettem feljelentést négy rabló ellen, s bediktáltam az összes létez adatomat… Te szemétláda, ha azt hiszed, hogy… – Kérem, rizze meg a nyugalmát! – Már hogy a fenébe rizném meg?! – ordibálta Brent. – Kiraboltak, összevertek, betörték az orromat, meger szakolták a feleségemet, most a kislányomat fenyegetik, te meg itt szórakozol velem… és még legyek nyugodt? Nem, a fenébe is, nem! Nem vagyok nyugodt! Ha te nem segítesz, megyek magam, és szétverek mindenkit a parton! Add ide a géppuskádat! Vállalok minden felel sséget! – A fegyver beépített tartozék. Nem áll módomban átadni önnek. – Akkor megyek fegyvertelenül! – Ezt nem tanácsolnám – mondta csendesen a robot. – A rendbontást tiltja a törvény. Ha odamegy a nevezett csoporthoz, megzavarja mások szórakozását, és amennyiben a négy férfi közül akár csak egy is hivatalos feljelentést tesz ön ellen, kénytelen leszek önt azonnali hatállyal rizetbe venni. S ha ellenáll, jogomban áll ártalmatlanná tenni, avagy megsemmisíteni. – Az összes iratom ott van azoknál a fickóknál a parton! Vegye el t lük, igazolom az azonosságomat, és hivatalos feljelentést teszek! – El bb kell hivatalos feljelentést tennie – mondta a robot. – Tegyen hivatalos feljelentést és azonnal intézkedek. – De hát ez rület! – A törvényeket önök, emberek hozzák, uram – ismételt egy korábbi szentenciát a robot szinte bocsánatkér en. – Ezen törvények er sen lekorlátozzák a mozgásteremet. – Elég ebb l! – döntött Brent. – Megyek, hozok igazi segítséget… Megkerülte a robotot, és a kocsijához rohant; a metálfény Toshino pár lépésnyire parkolt. Miel tt Brent betörte volna az oldalsó ablakot, gyanakodva pillantott hátra. – Mint említettem, kiraboltak, elvették az irataimat és a kocsi kulcsait is. Ennek ellenére ez itt az én kocsim… A robotzsaru nem tett megjegyzést. – Mivel a rablók elvették t lem a kulcsot – folytatta óvatosan Brent –, ezt a gépjárm vet most fel fogom törni. Jogomban áll. Mivel az én tulajdonom… – Fogott egy ökölnyi követ, és bevágta az ablakon. – Itt a tartalék kulcs… A robotzsaru csak akkor jött közelebb, amikor Brent már az oldalzsebb l el halászott kulccsal babrált. – Ön feltört egy gépjárm vet – szögezte le.

– A kocsi a sajátom – hörögte Brent. – Ellen rizheti a nyilvántartásban. Thomas Brent

tulajdona. És Thomas Brent én vagyok… De ha most azt mondja, hogy igazoljam magam, itt helyben berosálok… – Tehát ön kijelenti – kezdte baljóslatú hangon a robot –, hogy ez a gépjárm az ön tulajdona? – De még mennyire, hogy kijelentem! – dühöngött Brent. – Negyvenezer dolcsit fizettem érte. Senki sem veheti el t lem! – Legyen szíves, szálljon ki! – Egy frászt! A robotzsaru egy kattanással üzembe helyezte a jobb karjába épített Gatlingot, és Brent fejét vette célba. – Azt mondtam, szálljon ki! – recsegte fenyeget en. – Most azonnal! Mindkét karját emelje a magasba! Az elkövetett b ntényre a bizonyítékok egyértelm ek. Ön ellen hivatalos feljelentés érkezett. Tehát rizetbe veszem. Maradjon csendben, amíg ismertetem a jogait! – Elment az eszed, ostoba pléhkaszni! A Gatling elektromos célzó berendezése fenyeget en zümmögni kezdett. – Figyelmeztetem – mondta a robot baljósan –, az ide vonatkozó törvény 12. paragrafusának negyedik bekezdése alapján, amennyiben ön megtagadja az engedelmességet, jogom van a fegyverhasználathoz. Ha ellenáll, korlátozás nélkül megsemmisíthetem. Háromig számolok. Egy… kett … A Gatling felzümmögött. Brent dermedten csapta magasba mindkét kezét. – De hát… mit követtem el? – Tilosban parkolt másfél órán át – dörmögte a robotzsaru. – Nem látta a táblát?

Poul Anderson SIMA GY ZELEM Ismét feltámadt a régi vitatéma: a Történelmi Szükségszer ség Végzet Embere változata. Amikor meghallottam hármójuk beszélgetését, a gyomrom összerándult és tudtam, ismét le kell vetnem magamról a terhet, amit l soha nem szabadulhatok. Mindez a Syrtis Város szélén álló Harci K ház nev csendes fogadóban történt. Mindig eljövök ide, amikor a Marson járok. Barátságos, egyszer hely: kényelmes, kopott fotelek sorakoznak a masszív homokfa gerendák alatt, finom lik rt kapni, lehet sakkozni és beszélgetni a hasonsz vendégekkel. Amint beléptem, a nap utolsó éles fénycsíkja a szemembe hasított az ablakon keresztül, egy pillanatra elvakítva, majd az éjszaka úgy zuhant az okkersárga tájra, mint egy mennydörgés és abban a pillanatban bekapcsolt a fluoreszkáló világítás. Kaptam egy korsó barna sört és odasétáltam ahhoz az asztalhoz, ahol ez a három ember ült. Az apró, kopasz férfi nyilvánvalóan az akadémiáról volt; még itt is viselte az egyenruháját, de a marsiak már csak ilyenek. – Nem, nem – mondta éppen. – Ezek a mozgalmak túl nagyok ahhoz, hogy egyetlen ember képes legyen jelent s változást el idézni bennük. –Carnarvon politikai mozgatórugója például nem a Humanizmus volt, hanem éppen fordítva; volt a Humanizmus bábuja és úgy táncolt, ahogy a vak, agyatlan bábmester mozgatta. – Én ebben nem vagyok ilyen biztos – mondta a másik férfi, aki a Planetáris Mérnökök Rendjének szürke, szolgálati egyenruháját viselte. –Ha és a csapata kevésbé doktrinérek, a Föld kormánya talán még ma is Humanista lenne. – Azonban mivel egy z rös id szak szülötte volt, a Humanizmus szükségszer en fanatikus jelleget öltött – mondta a professzor. A nagydarab, skótszoknyát visel vénuszi asszony türelmetlenül fészkel dött. Fegyvere és sisakja mellette hevert a földön. A bevonat mintájáról a Lucifer Klánra következtettem. – Ha a krízis idején lesznek a közelben megfelel hader vel rendelkez emberek, k fogják a dolgok kimenetelét alakítani – mondta. –Máskülönben elúszik az egész. Odagurítottam egy fotelt, és korsómat letettem az asztalukra. A K házban elfogadott dolog a kibicelés. – Bocsássanak meg nekem – mondtam. – Talán némi adalékkal szolgálhatnék a beszélgetésükhöz. – Természetesen, Kapitány – mondta a marsi, miközben pillantása felmérte az általam viselt Szoláris rség egyenruhát és a rangjelzésemet. – Engedje meg: Freylinghausen professzor vagyok… Buwono mérnök; Nielsen-Singh Freelady. – Crane kapitány. – Korsómat udvarias köszöntésre emeltem. – Az én esetemben Mars, Hold, Vénusz és Föld… roppant reprezentatív társaság vagyunk, nem igaz? Lehetetlen, hogy ne jussunk valamiféle következtetésre. – Ez egy légüres térben folytatott beszélgetés! – mordult fel az amazon. – Nem egészen – mondta a mérnök. – Mit akart javasolni, Kapitány? El vettem a pipámat és kezdtem megtömni. – Van itt egy eset a jelenkori történelemb l… az anti-Humanista ellenforradalom… amelyben én magam is részt vettem. Els látásra legalábbis, tökéletes példának t nik arra, amikor a puszta véletlen határozza meg az emberi faj egész jöv jét. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy sokkal inkább a véletlen játékszere vagyunk, mint a törvényé. – Rendben, Kapitány – mondta Freylinghausen feszülten –, halljuk a történetét és utána mi magunk megítéljük. – El bb azonban némi háttér információval kell szolgálnom. – Meggyújtottam a pipámat, és egy megnyugtatót szippantottam bel le. Szükségem volt önmagam megnyugtatására. Annak, hogy

elmondtam a történetet, nem az volt a célja, hogy egy vitás kérdést eldöntsék vele, hanem hogy ismét felnyissak egy régi sebet, amely nem hagyta magát elfelejteni. – Ez a Humanisták ellen intézett utolsó támadás idején történt… – Amely abszolút elkerülhetetlen volt, uram – szakított félbe Freylinghausen. – Megengedi, hogy megmagyarázzam? Köszönöm. Bocsássa meg, ha nyilvánvaló tényeket ismételek. Az el készületek és a kivitelezés talán nem ennyire egyértelm … A pszichotechnikus kormánynak nem sikerült megoldani a Föld magas technológiai szinthez való szoktatásának problémáit. Az állapotok egyre rosszabbodtak, míg végül egyre több ember került a kétségbeesés határára. A Humanista forradalom volt az elszántság fokmér je, amely aztán sikerrel járt. Egy jellegzetesen reakciós megmozdulás volt, amely egy kevésbé intellektualizált létformára való visszatérés lehet ségét kínálta; megváltó id gépen, ahogyan Toynbee egykor mondta. Természetesen a vezet je, Carnarvon lett volna a bolygó diktátora… Ugyanakkor az is igaz volt, hogy a Föld ekkor már nem engedhette meg magának, hogy leépítse a technológiáját. Túl sok ember, túl kevés energiaforrás. Irányításuk néhány éve alatt a Humanisták kudarcot vallottak ígéreteik betartásában; kísérleteik éhínséghez, társadalmi széthúzáshoz és leépüléshez vezettek. Mivel elvesztették a népesség támogatását, egyre zsarnokibbá váltak, amely további elidegenedéshez vezetett… Végül a Föld elnyomása olyan brutális méreteket öltött, hogy a Mars és a Vénusz demokratikus kormánya közbelépett. A Humanisták ekkorra azonban már túl messze mentek és képtelenek voltak meghátrálni. Az egyetlen lehetséges megoldásnak az látszott számukra, ha a Föld-Holdat kivonják a Szoláris Unióból. Ez azonban nem történt meg. A történelem leckéje túl egyszer . A bolygók között döntéshozó testületként m köd Unió Tanácsa és a döntéseket végrehajtó Szoláris rség nélkül… háború lesz, amíg csak az emberi faj létezik. A Föld nem válhat ki az Unióból. Ennek okáért a Mars és a Vénusz támogatta az ellenforradalmi, anti-Humanista összeesküvést, amely vissza akarta állítani a szabadságot és az anyabolygó Unió-tagságát. Ugyanezért felállítottak egy rflottát a felkelés segítésére, ha szükség lenne rá. Nem látják? A túlélés logikája szerint minden lépés a korábban történtek elkerülhetetlen következménye volt. – Eddig helyes, professzor – bólintottam. – Azonban az ellenforradalom és a Mars-Vénusz megszállás sikere egyáltalán nem volt garantált. A Mars és a Vénusz ekkor még határvidék volt, gyéren lakott és csak akkortájt váltak lakhatóvá. Katonai szempontból nem vehették fel a versenyt a Földdel. Az összeesküvés gondosan megszervezett volt. A jól id zített lázadás elsöpörte a Föld újonnan létrehozott földi és légierejét. A Humanista csapatokat rövid id alatt kisöpörték a vidéki területekr l, az óceánokról, de még a városokból is. Azonban Carnarvon diktátor és h séges emberei elfoglaltak egy tucat er döt és bezárkóztak ezekbe. Persze egyáltalán nem lett volna nehéz kiásni vagy kirobbantani ket… csak éppen a független Föld haditengerészete, amelyet a Szoláris rség egységeib l szerveztek, szintén h séges maradt a Humanizmushoz. A haditengerészet parancsnoka, K’ung admirális azonnal cselekedett, amikor a felkelés elkezd dött, bebörtönözve… vagy agyonlövetve… mindenkit, akinek h sége fel l nem volt meggy dve. Csak néhánynak sikerült elmenekülnie. Az Unió-párti forradalmárok birtokba vették tehát a Földet, a fejük fölött azonban több mint ötszáz ellenséges hadihajó keringett. K’ung stratégiája egyszer volt. Közhírré tette, hogy ha a lázadók egy héten belül nem adják meg magukat… vagy ez id alatt bármilyen támadást intéznek Carnarvon megmaradt er dei ellen… nukleáris fegyverek használatához folyamodik. Ez természetesen legalább százmillió civil halálát okozta volna, lerombolta volna a gyárakat és beszennyezte volna a tengereket… az egész bolygó egy hentesbolttá vált volna. Egy ilyen fenyegetés hallatán az általános népesség tovább nem támogatta az Unió ügyét. Megadást követeltek; hadsereget kezdtek szervezni. Hirtelen a gy zedelmes lázadók azon vették észre magukat, hogy nemcsak fölöttük és el ttük van ellenség, de mögöttük is… egyszer en mindenhol! Ez id alatt, amint azt mindnyájan tudják, a Dushanovics-Alvarez vezetése alatt álló Unió-párti flotta találkozott a Hold mögött; ez a Mars-, Vénusz és szabadság-megszállott Földlakókból álló csapat volt az egyik legvegyesebb, amit a történelem valaha is látott. Mind hader ben, mind szervezettségben meglehet sen gyengék voltak; harc kezdeményezése esetén reményük sem volt a gy zelemre… azonban Dushanovics-Alvareznek volt egy terve. Ennek lényege a Humanista flotta kicsalása és lefoglalása volt. Ezzel szemben K’ung admirális nem rendelkezett semmiféle tervvel.

Az Unionista parancsnoki kar a dezert rökt l megtudta, hogy az admirális kapitányai el ször a támadókat akarják megsemmisíteni, hogy aztán legyen idejük kényelmesen elbánni a Földdel. Ugyanis a besurranó Unionisták akciói nemcsak kellemetlenek voltak, de sokba is kerültek; gyorsan támadtak, majd ugyanilyen gyorsan visszavonultak, egymás után robbantva fel a Humanista er k hajóit. Azonban az utolsó szó K’ungé volt és nem fogadta el a kihívást, amíg a lázadók a Földön nem kapituláltak. Tárgyalásokba kezdett velük és nagyon úgy nézett ki, hogy sikerül meggy znie ket… Az egész háború kimenetele… az emberiség történelme, mivel remélem megbocsátják nekem, ha azt mondom, a kulcsbolygó továbbra is a Föld… egyetlen tiszten, K’ung Li-Po admirálison múlik, ezen a komor emberen, aki fogadalmat tett és átkozottul jól megragadta az élet katonai vonatkozásait. Nagyot kortyoltam a sörömb l, és nekifogtam a történetnek, a Marson szokásos egyes szám harmadik személy formát használva. A gyorshajó négy gé sebességgel száguldott, míg végül alig ötszáz kilométer választotta el az ellenséges hajóktól. A radar képerny i idegesen vibráltak a közelségükt l és a legénység hevesen dobogó szívvel várta a lövedék indulását. Amikor a hajó odaért a kiszámított helyre, kiköpte magából rakományát és még dühösebben lendült el re. Néhány perc múlva hajtóm veinek halvány fénye elveszett a csillagok között. A rakomány egy hatalmas leveg tartályhoz kapcsolt három rruhás férfi volt, testükön számtalan szerszámmal. A pálya, amelyre állították ket, megegyezett a Humanista flottáéval, így relatív sebességük alacsony volt. Mármint kozmikus viszonylatban, mert óránként még így is csaknem ezer kilométeres sebességgel száguldottak és ez éppen elég volt, hogy ütközés esetén az emberek felken djenek egy hajótestre. Robert Crane hadnagy húzni kezdte magát vissza a fénykábel mentén, amely a tartályhoz kapcsolta. Keze ügyetlenül matatott az árnyékos oldal homályában. Majd hirtelen a keringés jóvoltából kiért a holdfényre és végre látott. Rátalált az alsó létrafokra és mászni kezdett a tartályon felfelé, mindvégig küzdve a testére ható centrifugális er vel. A fenébe ezzel a nehézkes rruhával! Lába beleakadt az egyik fokba és csak nagy nehézség árán sikerült kiszabadítania. Végre fent ült a „nyeregben”. Mindkét csizmáját rögzítette, és ekkor lekapcsolta derekáról a kábelt. A csillagok méltóságteljes, hideg kerékként forogtak körülötte. A himl helyes Hold sápadt, hamuszín ragyogása jeges fénnyel töltötte meg a sisakját. A Föld egy hatalmas szürkeség volt az rben, egyik oldalán a mögötte rejt nap vakító fénycsíkjával. Kissé szédül fejjel oldalt nézett és látta, hogy másik két társa mögötte ül. Garda volt középen – a vénuszlakókat könny felismerni; klánjuk jelét ráfestik az rruhájukra – és a Marsi Wolf hátul. – Oké – mondta –, azt hiszem, ideje véget vetnünk ennek a körhintázásnak. – A torokmikrofon szörnyen nyomta az ádámcsutkáját. Keze az egyszer irányítótábla felé mozdult. A következ pillanatban kinyílt egy fúvóka, és láthatatlan leveg sugarat bocsátott ki magából. A csillagok holdkóros tánca lassulni kezdett, majd megállt – az ördögbe, most meg túlkompenzálta – adunk neki egy kis löketet a másik oldalon… a tartály abbahagyta a forgást. Bár nem fejjel lefelé lógott, zuhant, hosszú, súlytalan bukdácsolással a steril végtelenbe. A három férfi egy s rített leveg vel teli hengertartályon a Föld hatalmas flottája felé tartott. – Mutat valamit a radar? – Garda hangja bádogosan kongott a sisakokban. – Ha tudnál várni egy percet, amíg felállítom… – Wolf kihúzta az antennát, bekapcsolta a hordozható teleszkópot, és lassan mozgatni kezdte. –A legközelebbi jel… ööö… egy óra, öt fokkal alattunk, négyszázhuszonkét kilométer távolságban van. – Megadta a radiális és lineáris sebességet is, mire García el vette az rnavigációs csúszóvonalzóját, és munkához látott, hangosan szidva a megtéveszt fényt. Az alapvonal nem a tartály, hanem annak sebessége volt, amelyet ilyen rövid távon egyenes vonalúnak lehetett tekinteni. Valójában a különös „ló” orra harminc fokkal eltért a haladás irányától. A súlytalanság állapotának „lent”-jét és „fent”-jét egyszer en a tartályt kettéosztó sík

határozta meg, az irányt, amerre az emberek feje mutatott, „felfelé”-nek kinevezve. A leveg tartály a forgást szabályozó fúvókák mellett három különböz síkban felszerelt hajtóm vel rendelkezett. Wolf és García segítségével Crane addig módosította a vektorokat, amíg ráálltak egy pályára, amely a hajó közelébe vitte ket. Gáz távozott az els hajtóm l. Crane csupán a tartály rtartalmából bizonyosodhatott meg lassulásukról. A gondosan víztelenített leveg távozás közben láthatatlan volt, az ionizációja elhanyagolható; konverter, ami sugárzott volna, nem volt és minden felszerelést halott, tükröz désmentes fekete festék borított. Hangtalan és láthatatlan – túl kicsi és gyors, hogy emberi szem észrevehesse a bizonytalan holdfényben vagy egy radarsugár olyan tárgyként jegyezze, amiért érdemes megszólaltatni a szirénát. Túl kevés infravörös sugár, tömeg és ion a beméréshez… a Thor gépészei és navigációs szakemberei mindent megtettek, amit csak ember és számítógép képes. Végeredményben azonban az egész nem volt más, mint egy s rített leveg vel teli tartály, egy bomba, néhány szerszám és három ijedt és magányos ember. – Mennyi id be fog kerülni, amíg odaérünk? – kérdezte Crane. Torka kiszáradt; gyorsan nagyot nyelt. – Körülbelül negyvenöt perc addig a hajóig, amelyre be vagyunk állva – válaszolta García. – Azután, quien sabe? Be kell mérnünk a Monitort. – Ha megkérhetlek, gazdaságosan bánjatok a leveg vel – mondta Wolf. – Vissza is kell érnünk. – Na ne mondd! – mordult fel Crane. – Ha ez sikerül – jegyezte meg García –, akkor egy új fegyverrel gazdagítottuk a Rendszer arzenálját. Én ezért jelentkeztem. Ha Hesperusi Antonio García neve bekerül a történelemkönyvekbe, az egész klánom azon lesz, hogy megkapjam a legnagyobb farmot a Vénuszon. Kort tévesztettünk, gondolta Crane, feltámadtunk a régi id kb l, amikor a háború még sokkal vadabb dolog volt. A pszichotechnikusok nem az összeill ség alapján választották ki ket és nem próbáltak törhetetlen bajtársi kapcsolatot kiépíteni közöttük. Egyszer en megragadták azt az els hármat, aki önként jelentkezett egy addig még soha nem próbált akció végrehajtására. Semmi másra nem volt id . Az Unió-párti hadseregek a Földön a következ negyvennyolc órán belül vagy megadják magukat, vagy kezdetét veszi a bombázás. – Ti miért vagytok itt? – kérdezte a vénuszi. – Ha így alakult, akár össze is ismerkedhetnénk. – Esküt tettem – mondta Wolf. Ebben nem volt semmi nagykép ség; a marsiak egyszer en így gondolkodtak. – Én… jó mókának t nt – mondta a Földlakó t dve. – És talán véget vet ennek az átkozott háborúnak. Hazudott és ennek tökéletesen a tudatában volt, de hogyan magyarázza meg? Ismerje be, hogy a társai szeme el l menekült? Nem mintha szégyellte volna magát, amiért átállt a lázadókhoz. A Marduk fedélzetén mindenki ezt tette, kivéve néhány tiszthelyettest, akiket most az Afrodité fedélzetén tartottak rizetben. A hajó a Vénusz mögött teljesített rjáratot, amikor a Föld kiválásának híre elérte. A kapitány az Unió és az rség mellé állt, amely utóbbinak tagja volt, és a legénység megéljenezte döntését. Két éven keresztül, mialatt Dushanovics-Alvarez, ez a félig idealista, félig kalóz, az Unionista flotta megszervezésével foglalatoskodott, titkos jelentések érkeztek a Földr l. Lázadás volt készül ben és sokan megszöktek az anyabolygón állomásozó rség hajóiról… a régi rszolgálat nagyrésze. Miel tt az Unionisták egyesítették volna er iket, megérkezett a K’ung által kinevezett kapitányok listája. És a Huitzilopochtli kapitányának neve Benjamin Crane volt. Ben… mit tettél, amikor a bátyád az ellenséges oldalon állt? Dushanovics-Alvarez tudatta a Rendszerrel, hogy a Föld esetleges bombázása népirtásnak fog min sülni és minden tiszt, akinek köze lesz hozzá, az Unió törvényei alapján büntetésben részesül. Kicsi volt a valószín sége, hogy egyáltalán lesz Unió, amely ezt véghezvigye, ám Róbert Crane, a Marduk hadnagya tiltakozott, mondván, ez nem egy egyszer rend ri akció, hanem háború, és azoknak az embereknek a

kivégzése, akik csupán engedelmeskedtek a kormánynak, amelynek fenntartására fogadalmat tettek, még a harcnál is sötétebb barbarizmus kapuit nyitná meg. Az Unionista er keze rövid volt, így nem tehetett mást, mint fegyelemsértésért nyilvános dorgálásban részesítette Crane hadnagyot, asztaltársai azonban azonnal elhallgattak, amikor belépett az öltöz be. Ha a Monitor nev szupercsatahajót sikerülne elpusztítani és vele együtt K’ungot, a Föld valószín leg megmenekülne a bombázástól. Aztán ha az Unionisták gy znének, Ben kiszabadulna, vagy becsületes halált halhatna valamelyik csatában… és ez éppen elég ok volt, amiért vállalkozott ennek a vacaknak a meglovaglására, egyenesen a Humanista flotta felé tartva. A csend hidegen kongott a sisakjaikban. – Gondolkodtam – mondta García. – Tegyük fel, végrehajtjuk a feladatunkat, de úgy döntenek, hogy mindenképpen felrobbantják a Földet, miel tt a mi hajóinkkal elbánnának. Akkor mi van? – Akkor felrobbantják a Földet – mondta Wolf. – Bár valószín leg nem lesznek rákényszerítve. A legutóbbi jelentés szerint a fenyegetés önmagában elég volt, hogy a nép fellázadjon a barátaink ellen ott lent. –A holdfény fehérre festette kinyújtott karját, amely az el ttük sötétl bolygópajzs felé mutatott. – Tehát a Humanisták ismét hatalomra kerülnek és még ha a haditengerészetüket felmorzsoljuk is, nem gy zhetünk, hacsak nem végzünk egy kis saját bombázást. – Madre de Dios! – García gyorsan keresztet vetett; mozdulata alig volt észrevehet a valószer tlen fényözönben. – Tiltakozni fogok, miel tt a nevem adom egy ilyen dologhoz. – Én is – mondta Wolf kurtán. – És a legtöbben valószín leg ezt fogják tenni. Ez távolról sem azt jelenti, mintha az Unió flottájában csak szentek szolgálnának, gondolta Crane. A legtöbben a hadizsákmány miatt jelentkeztek; a Rendszernek tudomása volt róla, hogy a földi diktátorok páncélszekrényei hatalmas kincseket rejtegetnek. Azonban a nukleáris háború borzalma, a fanatikusoktól eltekintve, túl mélyen el volt temetve, mintsem hogy a kirobbantására gondoljanak. Valószín leg K’ung parancsnoki karának tagjaiban is felmerült a lázadás gondolata. Az ultimátuma óta, az életment csónakokon menekül dezert rök számtalan értékes információt szállítottak Dushanovics-Alvareznek. A Humanistáknak azonban tíz évük volt egy fiatal tisztekb l álló kemény katonai keretszervezet kialakítására, akik engedelmességre kényszerítik az embereket. Különös érzés tudni, hogy Ben is velük van… miért? Lassan több mint két éve nem láttalak, Ben… ahogyan a feleségemet és a gyermekeimet sem, de ma éjjel te laksz a lelkemben, és évek óta nem éreztem ilyen fájdalmat. Azóta, hogy gyermekkorunkban egyszer megbetegedtél és én egyedül mentem le a Mississippi meredek szikláihoz. Az egyik fa alatt egy alvó öregembert találtam, egy csavargót, egyet a sok millió közül, aki számára nem volt hely a csillogó gépek új világában… t azonban nem keserítette el a helyzete, kihasználta állampolgári szabadságát és becsavarogta a bolygót és olyan történeteket mesélt nekem, amelyekr l a mi fényes, kemény fémb l készült világunk már teljesen elfeledkezett. Beszélt nekem Vadnyúlról és a vadrózsáról; soha nem hallottam még ilyen történetet és ekkor ismerkedtem meg a föld gazdag, sötét humorával. És te nemsokára meggyógyultál, Ben, és én elvittelek az öreg fájához, de addigra továbbállt és így soha nem hallottad Vadnyúl történetét. Azon a napon, Ben, ugyanolyan közel álltam a síráshoz, mint ezen a gyilkos éjszakán. A percek lassan vánszorogtak. A tartályon utazó három ember között csupán számok, navigációs korrekciók hangzottak el. Mindhárman a saját fejükben kavargó gondolatokkal voltak elfoglalva. A hajó, amelyre ráálltak, már szabad szemmel is látható volt; hosszú, fekete cápa a Tejút fehérsége el tt. Két kilométernyi távolságban haladtak el mellette. Wolf szorgalmasan radarozott, meghatározva a többi hajó helyzetét. Ez a fajta navigálás meglehet sen igénybe vette az idegeket; viszonylag alacsony sebesség, kis távolságok… így araszoltak egyre mélyebben a Föld flottájának középpontja felé. Szerencsére minden egység között több kilométernyi nyílás tátongott. A Monitor a bels gy ben volt; az egyik dezert r megadta a hajó pályájának adatait.

– Ügyesen csinálod, fiú – mondta García. – Több évig vezettem egy cirkálót az aszteroidák között – válaszolta Crane. –

r- és ment szolgálat. Ez még akkor volt, amikor csak az rség volt, egy flotta, egy zászló. Crane soha nem szerette a Föld forradalmi kormányát, azonban mivel az Unió megmaradt és az egyetlen hajóhad az rség volt, azzal a feladattal, hogy segítsen a rászorulóknak, nagyjából elégedett volt. Kérlek, Istenem, engedd, hogy ismét így legyen! A percek haladtával a Monitor egyre nagyobbra n tt el tte; egy hatalmas gömb volt, amelynek formája lehetetlenné tette, hogy bármelyik bolygó felszínén leszálljon. A távoli csillagfelh k el terében jól látszottak a fekete gépágyúk. Elpusztítása nem csupán alapvet stratégiai lépés volt – harcra ingerelni a Humanistákat, több mint jó stratégia – a csupán el évben épült hajó a Naprendszerben folyó háború legfélelmetesebb szerkezete volt. Ha sikerül, egyenl lesz egy jelkép elpusztításával. A Monitor az rben cirkáló hajók közül az egyetlen, amelynek a gyilkoláson kívül semmi más célja nincs. Lassan, így, vigyázva, szemre csökkenteni a sebességet, ne feledkezz meg a tehetetlenségi er l… Közelítsd meg, fékezz, engedd ki a mágneses horgonyt és rögzítsd. Crane elfordított egy apró kapcsolót, a kábel megfeszült, és tartályuk nekiütközött a hajótestnek. Senki nem beszélt. Mindnyájuknak megvolt a maga dolga és rövid távú rádiójukat észlelhették volna. García kiemelte a bombát. Crane tartotta, amíg a vénuszi lekecmergett a nyeregb l és biztosan megvetette a lábát a hajótesten. A bomba nem volt sem nagy, sem nehéz. Crane átnyújtotta Garcíának, aki egy mágneses lappal rögzítette. Lehajolt, felhúzott egy rugót, és megrántott egy kart. Majd az rhajósok finomkodó mozgásával visszatért a nyeregbe. Crane addig engedte a kötelet, amíg le nem fogyott a dobról; megszabadultak a horgonytól. Az óraszerkezetnek húsz perc múlva kell kioldania a bombát, amely kicsi volt, plutóniumhasadásos és energiájának nagyrésze a vákuumra fog rámenni. Azonban még így is elég marad, hogy a Monitort száz apró darabra szaggassa. Crane bekapcsolta a leveg hajtóm veket, nyugalmat és céltudatosságot er ltetve magára. A tartály orral a Hold felé fordult és ekkor kinyitotta a hátsó szelepeket is. A gyorsulási er hatására megbillent a nyeregben, mire mindkét lábát beakasztotta a létra fokaiba, és két kézzel kapaszkodott. A Monitor egyre távolodott a hátuk mögött, lassan haladva egy olyan bolygó körüli pályán, ahol a rémület uralkodott. Amikor tizenöt kilométernyire távolságra értek, Crane iránykoordinátákat kért. Hangja mintha a távolból érkezett volna, viszket b rén kívülr l. Énjének nagyrésze azon t dött, vajon hányan lehetnek a csatahajó fedélzetén, és hány feleségük és gyermekük van, akik majd megsiratják ket. Wolf belekukkantott egy szextánsba, és a leolvasott adatokat közölte Garcíával. Miután elvégezték a korrekciókat, folytatták útjukat a találkozás megbeszélt pontja felé: egy olyan trükkös pont felé, amelyet ebben a Naprendszerben, ahol a bolygók állandóan mozognak, borzasztó nehéz volt bemérni. Szinte biztos volt, hogy legalább száz kilométerrel el fogják kerülni a cirkálót, amely értük jön. Szerencsére volt egy kézi szabályozású rádiójuk, amely jeleket sugárzott a cirkálónak. Vajon hány perce jöhetnek? Tíz…? Crane ránézett az irányítópult órájára. Igen, tíz. Újabb öt perc ezzel a sebességgel, és kikerülnek a Humanista hajók legküls pályájának ívén is… Nem hallotta a robbanást. Egy gyors és borzalmas villanás töltötte be a sisakját; épp elég fény ver dött vissza a bels felületér l, hogy szemét fehéren izzó vaksággal sújtsa. Szinte rátapadt az ülésre, minden idege és izma feszülten várta a légnyomást, amely nem jött. Lassan kezdte visszanyerni a látását, és fejét a Föld felé fordította. Hatalmas, izzó gázfelh imbolygott a távolban. Wolf hangja suttogott a fülébe: – A bomba korábban robbant. Valami az óraszerkezetben… – Felrobbant! – García torkából rekedt ujjongás tört fel. – Nincs többé parancsnoki hajó! Elkaptuk, srácok, elkaptuk a b zl konzervdobozt! Nem messze egy árnyékot vettek észre, amely csak ott látszott, ahol eltakarta a csillagok fényét.

– Egy hajó… egy könny cirkáló… Crane, add rá a leveg t! – mordult fel Wolf durván. –

njünk innen a pokolba! – Nem lehet – morogta Crane, még mindig kábultan. Semmi mást nem akart, csak pihenni és elfelejteni minden háborút, ami valaha is volt. – Alig van nyomásunk, és ha letérünk a pályáról, man verezésre már nem marad. – Értem… – Súlyos csend ereszkedett közéjük. Az, ami a Monitor volt, gáz és törmelék, szétszóródott. Az ellenséges hajó lemaradt mögöttük és a Hold sápadt ragyogása töltötte be a szemüket. Nem vették észre üldöz iket, amíg azok már csaknem a nyakukon voltak. Egy tucat harcipáncélt visel ember közeledett, hátukon egyszemélyes hajtóm vekkel, kezükben fegyverrel. Utolérték a tartályt és bekerítették – kevésbé kecsesen, mint a halak, mivel itt nem volt súrlódás, ami csökkentette volna a sebességet. Az els ijedelem után Crane nem érzett mást, mint hidegséget. Kis csapatuk tagjai közül senki sem viselt fegyvert; k maguk voltak a fegyver és ez most kiürült. Gépiesen a rádió gombja felé nyúlt, és egy általános sávra tekerte. – Hello, lázadók! – A hang er ltetett volt, közel a hisztérikushoz; amerikai hang… Crane-ben hirtelen olyan honvágy támadt a wisconsini zöld mez k után, hogy mozdulatlanná dermedt és percekig fel sem fogta, hogy foglyul esett. – Állítsátok meg ezt a valamit, és gyertek velünk! Crane reflexei m ködésbe léptek; egy gyors mozdulattal teljesen kinyitotta a hátsó szelepeket. A tartály meglódult, csaknem kivetve lovasait a nyergéb l. Mögöttük ionok szikráztak, amint az ellenség utánuk eredt. Hajtóm veik sugárhajtásúak voltak a hajó nukleáris motorjaiból és tartályaikban b ven volt a reakciós anyagból. Egy percbe sem telt és ismét mellettük voltak. Karok zárultak Crane-re, és megpróbálták kirántani az ülésb l. Amint a világ r a feje tetejére állt a szeme el tt, még látta, hogy Wolf is ugyanígy járt. García felemelkedett, hogy szembeszálljon egy földivel, az ütés hatására hátralódult, de a fegyvert megszerezte. Egy tucat lövés dördülhetett. Hirtelen a vénuszi ruhája fagyos vízg z felh ket lövellt ki magából és a következ pillanatban visel je holtan lebegett. Wolf nehézkesen küzdött támadójával, és egyik kezét sikerült kiszabadítania. Crane hallotta rekedt hangját a rádióban: – Rájönnek… – Újabb jeges gejzír tört ki; Wolf kinyitotta a saját leveg csöveit. Crane-t két oldalról is fogták, tehát akkor sem követhetett volna el öngyilkosságot, ha ezt az utat választja. A többiek a közelben lebegtek, készenlétben tartva fegyvereiket. Crane elengedte magát; túl kimerült és kábult volt a harchoz. Hagyta, hogy megfordítsák és a hajó felé induljanak vele. A légzsilip kinyílt el tte, még miel tt visszanyerte volna a hangját. – Milyen hajó ez? – kérdezte, bár nem nagyon érdekelte. – A Huitzilpochtli. Mozogj már! Crane súlytalanul lebegett az étkez ben, bal bokájánál fogva egy oszlophoz bilincselve. Levették róla a véd ruhát, így most már csak a szürke kezeslábast viselte, és adtak neki egy élénkít tablettát. Egy fiatal tiszt rizte, akinek fegyvere a tokjában nyugodott; egy megbilincselt fogolytól nem kell félni. A tiszt nem beszélt, bár arcán rémület tükröz dött. A tabletta felfrissítette Crane-t, teste rugalmas volt és a szoba minden apró részletét természetellenes élességgel érzékelte. Szíve azonban a torkában dobogott és szája mintha vattával lett volna teletömve. Ben hajóján volt. García és Wolf meghalt. Mindkett hihetetlen volt. Benjamin Crane, a Föld és Hold Szabad Városainak Szövetsége rgárdájának kapitánya lebegett be kísérteties csendben. Megrázó volt újra látni – mikor is volt legutóbb, három éve? Mexico Cityben találkoztak, amikor eltávozásuk egybeesett és nagyon jól érezték magukat. Utána felmentek az apjuk házához Wisconsinba, és ez már nem volt olyan jó, mert az öreg már nem élt és

a ház régen üresen állt. A h vös, tiszta szi reggeli fácánvadászat azonban kellemes volt. Róbert Crane még emlékezett az els száraz levelek zizegésére a lábuk alatt és a dél felé húzó vadlibák alakzatára. Ez volt az els dolog, amire gondolt, majd pedig arra, hogy Ben id közben meghízott és sokkal id sebbnek látszik, végül eszébe ötlött, hogy maga is változott, lefogyott és a közöttük lév korkülönbség biztosan többnek látszik két évnél. A kapitány belibegett az ajtón, és hirtelen megdermedt. Éppen csak hogy sikerült megragadnia a kapaszkodót és lefékezni röptét. A csend tovább nyúlt. Ben vaskos arcán nem sok minden látszott, hacsak valaki úgy nem ismerte – kívülr l és belülr l – mint a saját bátyja. Végül megszólalt. Hangja rekedt suttogás volt. – Erre nem számítottam. Crane, a Mardukról, megpróbált mosolyogni. – Mekkora lehet a matematikai valószín sége? – t dött. – Hogy pont engem küldjenek erre a feladatra és hogy a Föld flottájának hajói közül pont a tiéd ejtsen foglyul? Hogyan bukkantatok ránk? – Azt a bombát… túl hamar robbantottátok fel. A kezdeti ragyogás az ablakokhoz vonzott minket és a kés bbi gázizzás, a holdfénnyel együtt elég volt, hogy észrevegyünk egy kisebb tárgyat is. Rátok állítottam a radart, és kiküldtem az embereimet. – Véletlen – mondta Robert Crane. – Valami apró hiba a szerkezetben. Nem lett volna szabad felrobbannia, amíg biztonságos távolságba nem érünk. – Tudtam, hogy a… másik oldalon állsz – mondta Ben lassan. – Ez már magában véletlen. Véletlenül a tudomásomra jutott, hogy a Madukot csak azért jelölték ki a Vénusz mögötti rjáratra, mert az Ares az utolsó pillanatban sérülést szenvedett egy meteorittól. Gondolj csak bele, milyen valószín tlen, hogy egy szikladarab m ködésképtelenné tegyen egy hajót. Ha ez nem történik meg, a Marduk valószín leg itt lett volna, amikor… a baj kezd dött, és akkor nem lett volna más választásod, mint h ségesnek maradni. – Mint te, Ben? A fiatal földi tiszt vigyázzállásban lebegett, tekintete azonban ide-oda verdesett. Ben keser gúnnyal feléje bólintott. – Mr. Nicholson, ez a fogoly történetesen a bátyám. A h séges arc meg sem rezdült. Ben sóhajtott. – Gondolom, tisztában van vele, hogy mit tett, Crane hadnagy? – Igen – válaszolta Robert. – Felrobbantottuk a parancsnoki hajójukat. – Briliáns m velet volt – mondta Ben tompán. – Szóbeli jelentést kaptam a… járm vedr l. Gondolom, a Monitor burkolatára egy atombombát raktatok. Ha tudnánk, hogy hol van a flottátok és milyen alakulatokból áll, ahogyan ti nyilvánvalóan mindent tudtok rólunk, én is szívesen kipróbálnám ezt rajtatok. Robert lebegett és várt. Torka egyre jobban elszorult. Érezte, amint izzadtságcseppek indulnak el a hónaljából és végigfolynak a bordáin, átitatva a kezeslábast. Orrában érezte saját zét. – Azonban nem értem, hogy az egyik embered miért lett öngyilkos –folytatta Ben. Elgondolkodva ráncolta a homlokát, és Robert tudta, nem szívesen mell zné a kérdést, amíg kielégít választ nem kap rá. – Talán a küldetésetek célja több volt annál, mint egy kemény csapást mérni ránk. Talán nem akarta, hogy tudomást szerezzünk az igazi célról. Ben, te nem vagy ostoba. Mindig is gyanakvó természet voltál, mindig szimatoltál, soha nem hitted el teljesen, amit mondtak neked. Ismerlek, Ben. Wolf milyen vallású volt? Crane nem tudta. Remélte, nem olyan, amelyik a pokol tüzét ígéri az öngyilkosoknak. Wolf meghalt, hogy meg rizzen egy titkot, amelyet a Föld pszichotechnikusainak kémiai szerei kiszedtek volna bel le. Ha sikerül elmenekülniük… a természetes reakció az lett volna a Föld flottája részér l, ha bosszút lihegve el rontanak, miel tt az Unionisták megtámadják ket. Nem tudták, nem szabad

megtudniuk, hogy Dushanovics-Alvarez nem rendelkezik megfelel hajókkal egy nyílt csata megnyeréséhez; hogy a lojalistáknak egyszer en csak a helyükön kell maradniuk, megismételni a bombázás fenyegetését, szükség esetén végrehajtani és az Unió emberei kénytelenek lennének egyetlen lövés nélkül hazakullogni. – Uram… Ben elfordította a fejét, és Robert furcsa szomorúsággal látta, hogy halántéka szül. Hány éves is – harmincegy? Az öcsém öregszik – Igen, Mr. Nicholson? A tiszt megköszörülte a torkát. – Uram, nem kellene a rabot a szokásos módon kihallgatni? Biztosan sok mindent tud a… – Biztosíthatom, hogy hajóink pályájáról és helyzetér l semmit sem tudok – mondta Robert Crane, hangjában annyi h vösséggel, amennyit csak képes volt kipréselni magából. – Meglehet sen gyakran változtatjuk. – Ez nyilvánvaló – bólogatott Ben. – Nem akarják, hogy lerohanjuk ket, ahogyan k lerohantak minket. Nekünk a stratégiánk miatt kell pályán maradni. Nekik nem kell és akkor lennének ostobák, ha maradnának. – De… – kezdte Nicholson. – Ó igen, a Titkosszolgálat örülni fog, hogy megfejheti – mondta Ben. – Bár feltételezésem szerint ennek az el adásnak azel tt vége lesz, miel tt még bármi valamirevaló információt szereznének. Hokushai admirális, a Krishnáról átvette a parancsnokságot. Menjen a rádióhoz, Mr. Nicholson és jelentse, mi történt! Ezalatt én magam kikérdezem a rabot. Négyszemközt. – Igen, uram. – A tiszt szalutált, és távozott. Szemében sajnálat ült. Ben bezárta mögötte az ajtót. Majd megfordult, és keresztbetette a lábait. Egyik kezével a kapaszkodót fogta, a másikkal a homlokát dörzsölte. A bátyja pontosan tudta, hogy ezt fogja tenni. De vajon mennyire képes olvasni bennem? – Szóval, Bob… – Ben hangja gyengéd volt. Robert Crane érezte a bokáján a bilincset. – Hogy van Mary és a gyerekek? – kérdezte. – Ó… jól vannak, köszönöm kérdésed. Attól tartok, a te családodról nem sok mindent tudok mondani. Legutóbb, amikor hallottam fel lük, a Manitowoc Egységben laktak, de az azóta uralkodó rzavarban… – Ben félrenézett. – A rend rségünk nem háborgatja ket. Van némi befolyásom. – Köszönöm – mondta Robert, majd a keser ség szinte kirobbant bel le. – A tieid biztonságban vannak Luna városban. Az enyémek meg fognak halni a bombázáskor vagy éhen pusztulnak az utána következ éhínségben. A kapitány arca megrándult. – Ne mondd ezt! – Majd néhány hosszú pillanat múlva: – Azt hiszed, nekem tetszik a Föld bombázásának a terve? Ha a ti úgynevezett felszabadítóitok egy morzsányit is tör dnének a néppel, akiért oly hangosan vérzik a szívük, els nek adnák meg magukat. Kiegyezést ajánlunk. Megengednénk nekik, hogy elmenjenek a Marsra vagy a Vénuszra. – Attól tartok, rosszul ítélsz meg minket, Ben – mondta Robert. –Tudod miért vagyok itt? Nem csak azon múlott a dolog, hogy véletlenül a Marduk fedélzetén voltam, amikor az úgy döntött, hogy az Unióhoz csatlakozik. Én hittem a felszabadításban. – Hittél azokban a kalózokban ott kint? – Ben ujja a falra mutatott, mintha keresztül akarná szúrni és megmutatni a csillagokat és a közöttük úszó ellenséges hajókat. – Ó, igen, odaígérték nekik a kincseket rejt páncélszekrényeket. Valahogyan embereket és hajókat kellett szereznünk. Mi haszna lett volna annak a pénznek, amit Carnarvon és a bandája elrejtett? – Robert vállat vont. – Figyelj ide, én Amerikában születtem és ott n ttem fel. Mi mindig szabad nép voltunk. Az Egyesült Államok Alkotmányának módosítása a mi saját tíz módosítási javaslatunk alapján történt. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a Humanisták magukhoz ragadták a hatalmat, állandóan figyelnem kellett, hogy mit mondok, kivel érintkezem, milyen szalagokat kölcsönz k ki a könyvtárból. A gyerekeim tökéletes kis papagájokká kezdtek válni. Elegem lett az egészb l. Amikor kezdetét vették a megmozdulások, amikor a rend rség tüzet nyitott a tömegre,

amely azért lázongott, mert éhezett… és azért éheztek, mert ez a látszólag vallásos felekezet képtelen elfogadni a valóságot és ésszer en megszervezni a dolgokat… csak a megfelel alkalomra vártam. Ben, légy szinte! Te nem tartottál volna velünk, ha történetesen a Marduk fedélzetén vagy? Az el tte lebeg arc szürke volt. – Ezt ne kérdezd t lem! Ne! – Pontosan megmondom miért ne, Ben. – Robert összefonta karjait a mellén, és nem eresztette öccse tekintetét. – Elég jól ismerlek. Egyetlen vonatkozásban különbözünk egymástól. Számodra nincs olyan elv, amely fontosabb lenne a feleségednél és a gyerekeidnél… k a túszok a te jó magaviseletedért. Ó igen, K’ung pszichotechnikusai nagyon gondosan kiértékeltek téged. Lehet, hogy kapitányaik felét ilyen kötelékekkel tartják maguk mellett. Ben felnevetett. Hangja élesen elütött a ventilátorok tompa mormolásától. – Legyen a te akaratod szerint. És ne felejtsd el, hogy a te családod is csak azért van életben, mert én a kormány mellett maradtam. És nem is fogok változtatni. Egy kormány, még a legzsarnokibb is megváltozhat id vel. A halottak azonban soha nem térnek vissza az életbe. Hirtelen el rehajolt és megborzongott. – Bob, én nem akarom, hogy elküldjenek a Földre kihallgatásra. Nem csak kábítószereket adnának be neked, de mindent megtennének, hogy megváltoztassák a néz pontodat. M tét, sokkterápia, egy új személyiség… a végén nem ugyanaz az ember lennél. Talán sikerül kiügyeskednem valami mást. Elég hatalmam van, most különösen, a rajtaütésetek okozta rzavarban, hogy itt tartsalak. Aztán ha a háború kimenetele eld l, megszervezem a szökésedet. Olyan nagy cirkusz lesz a Földön, hogy senki sem fogja észrevenni. Cserébe azonban segítened kell nekem. Mi volt a rajtaütésetek valódi célja? Milyen tervei vannak a f parancsnokságnak? Egy ideig, ami kezdett nagyon hosszúra nyúlni, Robert Crane várt. Arra kérték, hogy önként árulja el a saját oldalát; a másik lehet ség ugyanez volt, csak pszichés kezelés után. Bennek nem áll jogában döntést hozni. Kés bb ez bírósági tárgyalást és büntetést vonna maga után, ami a családját is sújtaná, hacsak nem sikerülne úgy beállítania a dolgot, mint gyors információszerzést a narkoszintézis hosszadalmas folyamatával szemben. A kapitány összefonta nagy, bütykös kezét, és rámeredt. – Tudom, hogy nagyon nehéz döntened – motyogta. – De ott van Mary és… a gyerekek, és az embereim, akik bíznak bennem. Rendes, becsületes emberek. Nem vagyunk megszállottak, hidd el. De nem tagadhatom meg saját társaimtól a lehet séget, hogy harcoljanak az élve hazatérésért. Robert Crane megnedvesítette az ajkát. – Honnan tudod, hogy az igazságot mondom? – kérdezte. Ben felnézett, és összehúzta a szemét. – Volt régen egy mondásunk – kezdte. – Emlékszel? „Száradjon le kezem, lábam, gyógyuljon be az én szájam, ha hazudnék”. Nem hiszem, hogy bármelyikünk valaha is hazudott volna, amikor ezt a fogadalmat elmondattuk egymással. – És… Ben, talán az egész háború ezen múlik. Komolyan hiszed, hogy egy gyerekmondóka miatt betartanám a szavam, ha ez eldönthetné a háború kimenetelét? – Ó nem. – Egy mosoly kísértete suhant át a kapitány arcán. – De ha jól ismerem Hokushait, akkor hamarosan össze fogja hívni a kapitányokat. Midnyájunk véleményét kikéri majd arra nézve, hogy szerintünk mi lenne a megfelel következ lépés. Miután pedig mindenkit meghallgatott, fog dönteni. Én is csak egy hang leszek a többi között. Azonban ha bármilyen információval rendelkezem, amit t led kapok… szóval érted? A tanács jóval azel tt fog összeülni, hogy téged a Földre küldhetnének kihallgatásra. Nekem most van szükségem a tudásodra. Meghallgatok mindent, amit mondasz. Vagy hiszek vagy nem hiszek neked… de ez az egyetlen lehet ség arra, hogy megmentselek téged és magamat, és minden mást, ami fontos számomra. Ezután várt, türelmesen, mint a köröz hajók. Mostanára már a bolygó közelében járhatnak, gondolta Robert Crane. A nap biztosan elhalványította a csillagokat és a Föld fényben fürdik. Kapitányok tanácsa – Különösen hangzott, amikor Dushanovics-Alvarez, már amennyire k

tudták, bármelyik pillanatban megjelenhetett flottája élén. Bár az rgárda továbbra is riadókészültségben marad és arra az id re a másodtisztek veszik át az irányítást. Van idejük. És még több id t próbálnak nyerni. Csaknem mindegyiküknek van rokona a Földön. Senki nem akart radioaktív halált bocsátani a bolygóra, amelyet szeretnek. K’ung kemény volt, mint az acél, most azonban már – tudat alatt, de annál elszántabban – mindenki megpróbál kiutat találni a rémiszt szükségb l. Egy tiszteletben álló tisztre, aki logikus érvekkel támasztja alá a bombázás elhalasztására vonatkozó javaslatát, mindenki oda fog figyelni. Robert Crane megborzongott. Kegyetlen dolog ilyen terhet róni egy emberre. A jöv történelmének dobókockája – mególmozhatta volna a kockát, mivel ismerte Bent, ahogy az ember a szeretett testvért ismeri, de lehet, hogy megcsúszna a keze, miközben ólmozna. – Na? – A kapitány hangja rekedten csengett. Robert mély leveg t vett. – Rendben – mondta. – Igen? – Egy magas, nyikorgó hang; Ben is közel állhat a kiboruláshoz. – Én nem vagyok benne a parancsnokságban, ezt te is tudod. – Robert csaknem hadart. – Nem mondhatok biztosat … De azt tudom, hogy kevesebb hajónk van. Sokkal kevesebb. – Sejtettem. – Van egy tervünk… pontosan nem közölték velem… azon múlik, hogy sikerül-e elcsalni titeket err l a pályáról és rávenni, hogy ott szálljatok szembe velünk, ahol mi vagyunk. Ha ti itthon maradtok, az égvilágon semmit sem tehetünk. Ez az én küldetésem… abban reménykedtünk, hogy az admirálisotok halálával beszálltak a harcba a Hold közelében. Robert Crane a leveg ben lebegett, áramlatai id nként kissé elmozdították a helyér l és szaggatottan lélegzett. Ben távolinak és halványnak t nt, mintha csupán egy látomás lenne. – Az igazat mondtad, Bob? – A kérdés mintha több fényévnyi távolságból érkezett volna. – Igen. Igen. Nem hagyhatom, hogy odamenj megöletni magad és… Száradjon le kezem, lábam, gyógyuljon be az én szájam, ha hazudnék! Letettem a már üres korsót és egy újabbat kértem. A fogadós keresztülsuhant a helyiségen vele, és én szomjasan ittam, felidézve, milyen száraz volt a torkom a Huitzilopochtli fedélzetén. Sok minden más is eszembe jutott. – Na és, uram… – Freylinghausen gyanakvó hangja törte meg a csendet. – Mi történt? – Ezt már magának is tudnia kell, professzor – válaszoltam. – Rajta van a történelmi szalagokon. A Humanista Flotta úgy döntött, hogy azonnal elindul megsemmisíteni nála gyengébb ellenfelét. Az elgondolásuk … feltételezem helyesen… az volt, hogy egy rbéli gy zelem oly demoralizáló lesz, hogy a földi lázadók azon nyomban megadják magukat. Ez ugyanis a katonai utánpótlás utolsó reményét l is megfosztotta volna ket. – És az Unió flottája gy zött – mondta Nielsen-Singh. – Haleledellé aprította a Humanista rgárdát. Tudom. Az apám ott volt. Kés bb a hadizsákmány ráes részéb l egy tucat földrészvényt vásároltunk. – Az rtörténelem nem az én asztalom, Crane kapitány – mondta Buwono, a mérnök. – Hogyan gy zött Dushanovics-Alvarez? – Ó, több dolog összejátszása folytán. A lényeg az volt, hogy kijelölte minden hajója helyét és olyan sebességet rendelt el, hogy az ellenség, aki a szokásos taktikát alkalmazta, kénytelen volt er sen felgyorsítani, hogy utolérje ket. És annál a pontnál, ahol nagy sebességet értek el, szembetalálták magukat egy ellenkez irányba haladó mesterséges meteoritzáporral, ami szikladarabokból, csapágygolyókból és vastörmelékb l állt. Miután a meteoritzápor megtette a dolgát, a két szembenálló oldal ereje csaknem kiegyenlít dött és ett l kezdve a szokásos fegyvereké volt a szó, amelyeknek Dushanovics-Alvarez nagy mestere. Briliánsabb katonai elme Lord Nelson óta nem létezett. – Igen, igen – mondta Freylinghausen türelmetlenül. – De mi köze van ennek az általunk tárgyalt témához? – Hát nem érti, professzor? Fantasztikus lehet ség volt… egy olyan lehet ség, amit a

végs kig kiaknáztak, amikor felmerült, ennek ellenére nem volt több egy sor el re nem látható véletlennél. A Monitor tíz perccel korábban robbant fel, mint kellett volna; ennek eredményeképpen a kommandó tagjai fogságba estek. Normális esetben ez azt jelentette volna, hogy az egész terv kútba esett. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ha a Humanisták ott maradnak, ahol voltak, k gy znek. Nagyot kortyoltam a sörömb l, kivertem a hamut a pipából, és elkezdtem újratölteni. A kezem kissé remegett. – És a véletlen abban is megnyilvánult, hogy éppen Robert Crane bátyja volt az, aki foglyul ejtette. És Robert tudta, hogyan lehet Bent manipulálni. A kapitányok tanácsán, a Huitzilopochtli kapitánya minden erejével igyekezett meggy zni társait, hogy azonnal csatába kell indulniuk. Érvei, különösen mivel mindenki tudta, hogy egy rabtól szerzett információkon alapulnak, meggy zték a többieket. – De hiszen azt mondta… – Nielsen-Singh zavartnak látszott. – Igen, azt mondtam. – Rámosolyogtam, bár gondolataim a múltban jártak. – Ben azonban csak több év múltán ismerte meg a Vadnyúl és a vadrózsa történetét; a bátyja gyermekkori naplójában találkozott vele. Robert Crane az igazat mondta, meg is esküdött rá egy gyermekkori fogadalom szövegével… az öccse azonban nem hitte, hogy ilyen könnyen beadja a derekát. Robert csaknem könyörgött neki, hogy maradjanak K’ung eredeti tervénél. Ben biztos volt benne, hogy ez egy hatalmas hazugság és hogy Dushanovics-Alvarez biztosan a saját pályáján akarja megtámadni az rgárdát, mert a nyílt rben nem élne túl egy csatát. A tanácsot tehát természetesen pont erre akarta rávenni. – Azért ehhez nagy bátorság kellett – mondta Nielsen-Singh. – Tudva, mivel kell szembenéznie a Huitzilopochtlnak… tudva, hogy maga is a fedélzeten lesz… – A hajó egy roncs volt, mire véget ért a csata – mondtam. – Nem sokan maradtak életben a legénységb l. Egy perc múlva Buwono elgondolkodva megjegyezte: – Értem az álláspontját, Kapitány. A bomba id el tt való felrobbanása csaknem tönkretette az Unió tervét. A családi kapcsolat pedig megmentette. A véletlenek összejátszása… igen, azt hiszem, bebizonyította az igazát. – Én pedig attól tartok, hogy mégsem. – Freylinghausen körbehordozta madárszemeit az asztalon. – Félreértettek. Én nem az apróbb törésekr l beszéltem a történelem áramlatában. Ezeket ugyanis tényleg a véletlen alkotja. Biztosíthatom önöket, hogy a f áramlat feltartóztathatatlan. Például a Föld és a Hold visszakerült az Unióba, egy többé-kevésbé demokratikus kormány irányítása alá, azonban a problémákra, amelyek életre keltették a Humanizmust, még mindig nem született megoldás. Újra fel fognak t nni; ilyen vagy olyan név alatt, de visszatérnek. A háború csupán egy kis fodor volt. – Talán. – Dühösen löktem magamból a szót, mert egyáltalán nem tetszett a gondolat. – Majd meglátjuk. – Ha mást nem – mondta Nielsen-Singh –, nyertek a Földnek még néhány évtized szabadságot. Ezt senki sem veheti el Önökt l. Hirtelen támadt tisztelettel néztem a n re. Amit mondott, igaz volt! Emberek és civilizációk pusztultak el, de miel tt elpusztultak volna, éltek. Er feszítésük nem volt hiábavaló. Tovább azonban képtelen voltam maradni. Elmondtam a történetet, és most egyedüllétre vágytam. – Bocsássanak meg. – Felhajtottam az italomat és felálltam. – Találkozóm van valakivel… csak beugrottam … örülök, hogy megismerhettem önöket. Buwono a többiekkel együtt felállt és udvariasan meghajolt. – Remélem, máskor is szerencsénk lesz önhöz, Robert Crane kapitány. – Robert…? – Megálltam. Elmondtam, amit kellett harmadik személyben, és minden oly egyértelm nek t nt. – Sajnálom. Robert Crane a csatában életét vesztette. Én Benjamin Crane kapitány vagyok, szolgálatukra. Meghajtottam magam, és elhagytam a fogadót. Az utcák és a sivatag magányosan aludtak az

éjszakában.

Greg Egan A PÁNCÉLKAZETTA Egyszer álmom volt. Azt álmodtam, hogy van nevem. Egy név, ami nem változik, és ami az enyém, amíg meg nem halok. Tudom, mi a nevem, de az nem számít. Elég, ha tudom, hogy van. Miel tt az óra megcsörrent volna, felébredtem (mint mindig), így oda tudtam nyúlni, hogy elhallgattassam abban a pillanatban, amikor megszólal. A n mellettem nem mozdult; reméltem, nem fog felébredni a csörgésre. Sötét volt és hideg, csak az ágy melletti óra számlapja világított. A szemem lassan ráfókuszált. Tíz perc múlva négy! Halkan felnyögtem. Mi is vagyok? Szemetes? Tejesember? A testem fáradt és zsibbadt, de ez nem mond semmit; mostanában mindig fáradt és zsibbadt vagyok, akármit is dolgozom, akármennyit is keresek, akárhogy is élek. Tegnap gyémántkeresked voltam. Nem éppen egy milliomos, de ahhoz közel. Tegnapel tt k ves, azel tt meg öltönyöket árultam. De amikor kikászálódok az ágyból, mindig ugyanazt érzem. Kezem önkéntelenül az olvasólámpa kapcsolója felé matatott. Amikor felkapcsoltam, a n megmozdult. – Johnny? De a szeme csukva maradt. Megtettem az els er feszítéseket, hogy összeszedjem a memóriámat; sokszor csak egy gyakran el forduló név ugrik be. Linda? Lehet. Linda. Halkan kimondtam, és a barna hajzuhatagra pillantottam, ami eltakarta alvó arcát. A helyzet nem volt egyedi, nagyon is ismer snek t nt. – Szeretlek – suttogtam neki. Ezt úgy értettem, hogy nem éppen ezt a n t szeretem (a múltbeliekre nem túlságosan emlékszem, a jöv belieket pedig nem láthatom el re), hanem a n k seregét, aminek ma a része –az én hunyorgó, ideiglenes párom, a szeret m, aki pszeudovaktában állítja össze a szavait és gesztusait, és akit csak az tart egyben, hogy hozzám tartozik, s rajtam kívül senki mást nem ismer. Romantikus ifjúkoromban gyakran elgondolkodtam: biztos, hogy nem én vagyok csak ilyen? Hozzám hasonló biztosan nincs még egy, de ki ébred minden reggel egy n testében? Vajon nem valami titokzatos faktor választja ki az én gazdatestemet, összhangban az övével, és rendel minket egymás mellé, tart bennünket együtt nap, mint nap, vezet minket egymás oldalán, s így járunk mindketten gazdapárról gazdapárra. Ez nem csak hogy valószín tlen, de nem is igaz. Legutóbb (mostantól számítva közel tizenkét éve) amikor felbukkantam, és kezdtem megismerkedni a hihetetlen igazsággal, a gazdám felesége nem tört ki megkönnyebbült sikoltozásban, amikor felismert, és rájött saját kilétére. (Lényegében nem is tett semmit. Arra számítottam, hogy bombasztikus küls met rémít nek és traumatikusnak tartja, és hogy rögtön arra gondol, nem vagyok normális. Ahelyett meghallgatott, jóllehet unalmasnak és értelmetlennek tartotta, amit mondtam, és ezért jó érzékkel magamra hagyott a nap hátralév részében.) Ez nem csak hogy nem igaz, de nem is számít. Igen, a szeret mnek ezernyi arca van, és igen, mindegyik szeméb l más lélek tekint rám, de én mégis úgy találom (vagy csak úgy képzelem), hogy legalább annyi ismer s motívumot fedezek fel róla szóló emlékeimben, mint amennyit egy másik n , vagy férfi fedezhet fel (vagy csak úgy képzeli) saját, állandó, h séges párjáról szerzett érzékeléseiben. Az emberek szívesen nézegetik alvó feleségüket. Kimásztam a takaró alól, és egy darabig reszketve álltam, körülnéztem, hogyan melegíthetném fel magamat, de nem tudtam eldönteni, mihez fogjak el bb. Azután megpillantottam egy levéltárcát a komód tetején. A jogosítvány tanúsága szerint John Francis O’Leary vagyok. Születtem 1951. november 15én – eszerint egy héttel vagyok öregebb, mint amikor ágyba bújtam. Bár gyakran álmodozom arról, hogy milyen jó volna egyszer húsz évvel fiatalabban ébredni, most mégis ugyanúgy meglepett a dolog, mint bárki mást; a harminckilenc év alatt, amennyire emlékszem, csak olyan gazdáim voltak,

akik 1951 novemberében vagy decemberében születtek. És olyan gazdám sem volt, aki ezen a városon kívül élt vagy született. Azt nem tudom, hogyan költözöm egyik gazdatestb l a másikba, de mivel minden folyamatnak van valamilyen hatáskörzete, geográfiai bezártságom nem lepett meg túlságosan. Kelet felé sivatag van, nyugatra óceán, északra és délre meg hosszú, kihalt partszakasz; a városok közötti távolság olyan nagy, hogy az számomra áthidalhatatlan. Valójában még a város pereméhez sem jutottam közel soha, és ez bizony nyomot hagyott rajtam: ha száz potenciális gazda van t lem nyugatra, öt meg keletre, akkor a találomra kiválasztott gazdatestbe való ugrás nem találomra választott irányba történik. A népesebb területek tömegvonzással hatnak rám. Ami a gazda korára és születési helyére vonatkozó korlátokat illeti, sosem tudtam felállítani olyan hihet elméletet, amely egy vagy két napnál tovább tartani tudta volna magát. Tizenkéttizenhárom évesen könny volt, akkoriban úgy tettem, mintha valamilyen idegen herceg volnék, akit a kozmikus örökségemre pályázó ellenfelem a földiek testébe börtönzött; Kés bb, 1951 körül meg azt, hogy a rossz fiúk megmérgezték a város ivóvizét, amit gyanútlan anyák ittak meg, és meg nem született gyermekeik amiatt lettek az én kés bbi börtöneim. Manapság kezdek barátkozni a gondolattal, hogy soha nem lelem meg a választ. Egy dologban azért biztos vagyok: mindegyik megkötöttségre szükség van, ha meg akarom rizni jelenlegi épelméj ségemet. Ha teljesen véletlen korú, a világ minden táján elszórtan él , különböz nyelveket beszél , a mindennapi betev ért küzd emberek testében „n ttem” volna fel, kétlem, hogy még életben volnék. Nincs az a személyiség, amely a tapasztalatok ilyen kakofóniájából ki tud alakulni. (Ugyanakkor egy közönséges, viszonylag stabil származású személy is gondolhatja ugyanezt.) Nem emlékszem, hogy korábban is lettem volna O’Leary, ami pedig különös. Ebben a városban mindössze hatezer harminckilenc éves férfi él, ezekb l legfeljebb ezer születhetett novemberben és decemberben. Mivel harminckilenc évben több mint tizennégy ezer nap van, és mostanában már nemigen vannak els esetek, valamennyi testet már többször is meglátogattam. A magam tapasztalatlan módján statisztikákat készítettem. Ezer nap, vagyis átlag három év alatt minden potenciális gazdát meglátogattam. Mégis, annak az átlagideje, hogy magamtól a gazdák valamelyikébe visszatértem, negyven nap volt. Ez kés bb huszonhat napra csökkent, (feltételezhet en azért, mert némelyik gazda érzékenyebb volt a többinél). Amikor ezt el ször kiszámítottam, ellentmondásosnak t nt az adat, de csak azért, mert az átlag nem a teljes skálára vonatkozott; az ismétl látogatások heteken belül történetek meg, nem éveken belül, de ezenkívül a gyors látogatások is torzították az adatokat. A város központjában egy kombinációs zárral ellátott páncélkazettában rzöm az elmúlt huszonkét évre vonatkozó adatokat. Nevek, címek, születési dátumok, és 1968 óta minden látogatásom id pontja: mintegy nyolcszáz gazdatest adata. Egyszer, majd ha olyan gazdát sikerül szereznem, amelyiknek van ráér ideje, az egész anyagot számítógépre viszem, és akkor ezerszer könnyebb lesz a statisztika elkészítése. Nem számítok elképeszt revelációkra; ha találok is valamilyen támpontot, vagy rendszert, nos, akkor mi van? Mond az nekem valamit? Megváltoztat az valamit? Mégis jó elfoglaltságnak t nt. A tárcában gondosan a bankók alá rejtve – te jó ég! – egy fényképes azonosító kártya. John O’Leary a Pearlman Pszichiátriai Intézet alkalmazottja. A fényképen egyenruhát viselt, amit a szekrényben meg is találtam. Úgy gondoltam, hogy ez a test rendszeresen szokott zuhanyozni, így hát elhalasztottam az öltözködést. A ház kicsi és gyéren bútorozott, de tiszta, és jól karbantartott. Elhaladtam egy szoba mellett, nyilván a gyerekszoba volt, de az ajtaja be volt csukva, és én nem akartam felébreszteni senkit. A nappaliban megkerestem a Pearlman Intézet telefonszámát, aztán a térképen is megnéztem, hol található. A jogosítványból már memorizáltam a címemet, és úgy látszott, az intézet nincs messze; kinéztem a legrövidebb útvonalat, amit így reggel húsz perc alatt megtehetek. Azt még nem tudtam, mikor kezd dik a munkaid m, de biztosan nem öt el tt. A fürd szobában a tükör el tt állva, borotválkozás közben új, barna szemembe néztem, és kénytelen voltam megállapítani, hogy John O’Leary bizony jókép férfi. Habár ennek semmi

jelent sége. Már jó ideje – hála istennek – meglehet s nyugalommal vettem tudomásul folyton változó alakjaimat, bár ez nem mindig volt így. Tízes és húszas éveimben volt néhány neurotikus id szakom, amikor a hangulatom a lelkesedés és a kétségbeesés között ingázott attól függ en, milyen volt a pillanatnyi testem. Gyakran hetekkel azután, hogy elhagytam egy különösen jó állapotban lév testet (amelyben természetesen a lehet leghosszabb ideig tartózkodtam, még azon az áron is, hogy éjszakákon át nem aludtam), azon fantáziáltam, milyen jó volna visszatérni bele, mint a jelenlegiben maradni. Egy közönséges feln tt is csak id sebb korában jön rá, hogy nincs más választása, mint hogy elfogadja azt a testet, amelybe született. Az én esetem nem volt ilyen kényelmes. Egyre inkább aggódom az egészségem miatt, de ez legalább annyira haszontalan foglalatosság, mint amennyire sikkes. Egyszer en nincs bennem mit megvizsgálni, nem kell ügyelnem a diétára, mert az ilyesmi legfeljebb ezred részben hatásos rám nézve. Az „én” súlyom, az „én” alakom, az én „alkohol- és dohányfogyasztásom” nem befolyásolható a saját akaratom szerint – azok mind statisztikai értékek, amiket a drága propaganda-hadjáratok is csak alig tudnak megváltoztatni. Zuhanyozás után megfésültem a hajamat, mégpedig az igazolványképen látott fazonra, remélve, hogy a kép nem túl régi. Amikor visszatértem a fürd szobából, Linda éppen megfordult az ágyban, és nyújtózkodott. Meztelen volt, és a látványától egy szempillantás alatt erekcióm lett. Hónapok óta nem szeretkeztem. Mintha valamennyi gazdatest a beköltözésem el tti napon döntötte volna el, hogy a következ két hétre felfüggeszti a nemi életét. Most azonban úgy t nt, fordul a szerencsém; Linda kinyújtotta a kezét, és megragadott. – Elkésem a munkából – tiltakoztam. Megfordult, és az órára nézett. – Ez baromság. Hat el tt nem szoktál elindulni. Ha itthon eszel, és nem abban a koszos kamion-megállóban, akkor még egy egész órád van. A körmei kellemesen élesek voltak. Hagytam, hogy az ágy felé húzzon, azután fölé hajolva azt suttogtam: – Tudod, hogy pontosan ezt akartam hallani. Anyámról a legkorábbi emlékem az, hogy egy feln tt azt üvölti az arcomba: – Nézd csak, Chris! Ez itt a kistestvéred, Paul! Hát nem édes? Nem értettem, minek ez a fejvesztettség. A kistestvér olyan, mint a háziállat, vagy a játék; a számuk, a koruk, a nemük, a nevük olyan gyorsan változik, mint a bútor, vagy a tapéta a falon. A szül k egészen mások; k küls re és magatartás szempontjából is változnak, de legalább a nevük ugyanaz marad. Természetesen úgy gondoltam, hogy ha felnövök, „Apa” lesz a nevem, és ezt mindig nevetés és izgatott zsivaj fogja követni. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy a szüleim alapjában véve rám hasonlítanak; az átalakulásaik sokkal széls ségesebbek, mint az enyémek, és minden más sokkal nagyobb velük kapcsolatban, és ett l olyan tökéletesek. Meg attól, hogy napról napra mindig ugyanolyanok. Anyám és apám a meghatározásom szerint az a két személy, aki a következ dolgokat cselekszi: korhol, dédelget, lefektet az ágyamba, undorító zöldségekkel traktál, és így tovább. k azok, akiket egy mérföld távolságból is felismersz. Olykor valamelyikük hiányzik, de egy napnál tovább sosincs távol. A múlt és a jöv nem probléma; egyszer en bizonytalan elképzelésekkel n ttem fel. A „tegnap” és a „holnap” számomra annyit jelentett, mint az „egyszer volt, hol nem volt”. Soha nem keseredtem el a megszegett ígéretek vagy a jöv re vonatkozó fenyegetések miatt, de nem is szégyenkeztem, ha a múltammal kellett szembesülnöm, mert az ilyesmir l szóló beszélgetést mindig fikciónak tekintettem. Gyakran vádoltak azzal, hogy hazudok, és én úgy gondoltam, ez csak annyit jelent, hogy az el adott történet nem volt elég érdekes. Az egy naposnál régebbi emlékek értéktelen hazugságok voltak a számomra, ezért is igyekeztem minél el bb elfelejteni azokat. Biztos vagyok benne, hogy boldog voltam. A világ egy kaleidoszkóp volt. Minden nap új házam volt, amit fel lehetett deríteni, minden nap más-más játékaim, más játszópajtásaim, és minden nap más ételeket ettem. Néhanapján a b röm színe is megváltozott (ilyenkor döbbenten

tapasztaltam, hogy a szüleim, a testvéreim is ugyanazt a b rszínt választották, amit én). El fordult, hogy lányként ébredtem (Jobbára négyéves koromban, ha jól emlékszem), ami problémát jelentett a számomra, de ez kés bb nem fordult el többé. Nem is figyeltem fel rá, hogy házról házra, testr l testre vándorlok. Csak azt, hogy változók, hogy a ház változik, meg a többi ház, az utca, az üzletek, a parkok változnak körülöttem. A szüleimmel gyakran ellátogattunk a városközpontba, de én sosem tartottam azt egy fix helynek (lévén, hogy minden alkalommal más irányból közelítettük meg). Állandónak tartottam viszont a világot: a napot meg az eget. Az iskola egy hosszú, zavart, és nyomorúságos id szakot indított el. Bár az iskola, az osztályterem, a tanár, az osztálytársak mind ugyanúgy változtak, mint minden más a környezetemben, a repertoár korántsem volt olyan széles, mint a családjaim, a házaim esetében. Mindig ugyanabba az iskolába mentem, csak más-más utcákon át közelítettem meg, más néven és más arccal. És gyakran nagyon zavart, hogy az iskolatársaim lemásolják némely korábbi arcomat és nevemet – és ami még ennél is rosszabb –, olykor nekem kellett felölteni azt a testet, amit k már használtak egyszer. Manapság, hogy olyan régóta megbékéltem ezzel az életmóddal, néha alig értem, hogyan tudtam az els iskolás éveimben tisztázni magamban a dolgokat – mígnem felidéztem magamban a különböz osztálytermek képét, s azok szétesni látszottak: akkor jöttem rá, hogy összevissza jártam több mint száz iskolába. Nem volt naplóm, nem készítettem feljegyzéseket az iskolákról, még arról sem, ami akkoriban megfordult a fejemben, vagy történt velem. Senki nem tanított meg a tudományos módszerekre. Még Einstein is sokkal több mint hat éves volt, amikor kitalálta az elméletét a relativitásról. A szüleim el tt titkoltam zaklatottságomat, de attól rosszul voltam, hogy az emlékeim hazugságokká silányultak; megpróbáltam ezt más gyerekekkel megbeszélni, de kinevettek, és durván bántak velem. Egy küzdelmekkel teli, hisztérikus id szak után, befelé fordultam. A szüleim nap mint nap azt mondogatták: „Ma olyan csendben vagy!”, ami csak azt bizonyította, hogy mennyire ostobák. Csoda, hogy mindent meg tudtam tanulni. Még ma is kíváncsi vagyok, vajon írástudásomból mennyi az enyém, és mennyi a gazdámé. Abban biztos vagyok, hogy a szókincsemet viszem magammal, de az alacsonyabb rend olvasgatás, a bet k felismerése nap, mint nap másféleképpen megy. (Az autóvezetés ennél egyszer bb: minden gazdámnak van jogosítványa, jóllehet én magam sosem jártam tanfolyamra. Ismerem a közlekedési szabályokat, tudok sebességet váltani, meg gázt adni, és soha nem próbáltam kimenni az útra olyan testben, amelyik nem tudott vezetni –érdekes lett volna kipróbálni, de azok a testek sosem akartak kocsit vezetni). Megtanultam írni. Gyorsan tanultam meg gyorsan olvasni – ha elkezdtem egy könyvet, és nem tudtam aznap befejezni, legközelebb csak hetek, vagy hónapok múlva kerülhetett újra a kezembe. Több száz kalandos történetet elolvastam, amikben h sök és h sn k szerepeltek a barátaikkal, a testvéreikkel meg az állataikkal – és azok mind velem maradtak. Mindegyik könyv fájdalmat okozott, de nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nem tudtam feladni a reményt, hogy egy nap kinyitok egy könyvet, és az ezekkel a szavakkal kezd dik: „Egy napfényes reggelen a fiú felébredt, és kíváncsi lett, hogy mi a neve.” Egy nap láttam, amint az apám egy várostérképet tanulmányoz. Félénkségem ellenére megkérdeztem, mi az. Földgömböt meg térképet láttam már az iskolában, de ilyet még nem. Megmutatta rajta a házunkat, a munkahelyét és az iskolát, mind a részletes utcatérképen, mind a város távlati térképén. Abban az id ben gyakorlatilag egyféle várostérkép volt forgalomban. Minden házban volt bel le, és én minden nap addig nyaggattam az apáimat, amíg meg nem mutattak egy-két dolgot rajta. A legtöbbet jól meg riztem az emlékezetemben (egyszer megpróbáltam ceruzajeleket hagyni a térképen, hátha állandósulnak, de ugyanolyan tünékenynek bizonyultak, mint a rajzok, és a dolgozatok, amiket az iskolában készítettem). Akkoriban már kezdtem felfogni, hogy valami különös dolog történik velem, de a házról-házra való vándorlásom lényege még nem kristályosodott ki bennem.

Nem sokkal azután, amikor Danny Fosternek hívtak (mozigépész voltam, és gyönyör feleségem, Kate vette el a szüzességemet – ha Dannyét nem is), elmentem az egyik barátomhoz megünnepelni a nyolcadik születésnapját. A születésnapokat egyáltalán nem értettem: voltak, amikor évekig nem volt szülinapom, máskor viszont három is akadt. A szülinapos gyerek, Charlie McBride valójában nem is volt a barátom, de a szüleim vettek ajándékot, hogy adjam neki: egy anyag géppisztolyt. A házukig vittek kocsival. Amikor hazamentem, megkértem apát, mutassa meg, merre jártam, és melyik útvonalon mentünk oda a kocsival. Egy héttel kés bb Charlie McBride arcával ébredtem, meg a házukban, a szüleivel, a kistestvérével, a n vérével meg a játékaival; minden ugyanaz volt, amit a partin láttam. Addig nem fogadtam el a reggelit, amíg anya meg nem mutatta a házat a térképen; persze én már tudtam, hová fog mutatni. Úgy tettem, mintha elmennék iskolába. Az öcsém még kicsi volt az iskolához, a n vérem túl nagy ahhoz, hogy vele mutatkozzam az utcán; hasonló esetben a többi gyerekhez hasonlóan szoktam cselekedni, de aznap nem úgy tettem. Még emlékeztem a partira menet látott útjelz táblákra. Némelyiket eltévesztettem, de mindig kijutottam olyan utcákra, ahol már jártam egyszer: eddigi tapasztalataim morzsái kezdtek összeállni. Ez megrémített és fellelkesített; olyan volt, mintha valamilyen szövevényes összeesküvés nyomaira bukkantam volna. Azt gondoltam, hogy mindenki szándékosan titkolja a létezését, és hogy én vagyok az egyetlen, aki átlát rajtuk. Amikor elértem Dannyék házához, nem éreztem gy zelmet, egyszer en csak magányosságot, legy zöttséget és zavarodottságot. Megvilágosodás ide, megvilágosodás oda, még csak gyerek voltam. Leültem az els lépcs fokra, és kiáltottam. Mrs. Foster jött ki, Charlie-nak szólított, és megkérdezte, hol van az anyám, hogyan kerültem ide, és miért nem vagyok az iskolában. Hazugságokat kezdtem hadarni neki arról, aki a többihez hasonlóan az anyámnak tettette magát. El adásomat telefonhívások követték, majd autón hazavittek, és végigb gtem az utat, és az egész napot a hálószobámban töltöttem, nem ettem, nem beszéltem, és magyarázatot sem voltam hajlandó adni különös viselkedésemre. Aznap éjjel kihallgattam, amint a szüleim rólam beszélnek. Most ha visszaidézem, azt hiszem, pszichiáterhez akartak vinni. De a döntést már nem rólam hozták meg. Tizenegy éve már, hogy a nappalaimat a gazdám munkahelyén töltöm. És nem éppen a gazdám kedvében járok, amikor inkább a maximálisat hozom ki bel le, mint rávegyem, hogy három évenként egy napot lazítson. Igen, akkoriban ezzel foglalkoztam, ilyen voltam. Mindenkinek ki kell fejezni magát valahogy; én pedig profi imperszonátor voltam. A fizetés és a feltételek folyton változtak, de az elhivatottságom tagadhatatlan volt. Megpróbáltam megteremteni magamnak egy saját, független életmódot, de sosem m ködött. Fiatalabb koromban, amikor még ritkábban voltam n s, tanulmányokkal foglaltam el magam. Akkoriban béreltem az els páncélkazettát… hogy a feljegyzéseimet legyen hová tennem. A városi könyvtárban tanultam matematikát, fizikát, kémiát, de amikor a tárgyak kezdtek bonyolulttá válni, egyre nehezebben találtam új témát, amiben fejleszthetném magamat. Mi volt a baj? Azt tudtam, hogy gyakorló tudós sosem lehetek. A természet titkait pedig a könyvtárakban ülve nem igen lehet megfejteni. A csendes olvasótermekben, ahol csak a légkondicionáló egyhangú bugását hallhattam, elkezdtem álmodozni, amikor már úgy éreztem, hogy az egyenletek nem tárják fel el ttem értelmüket. Egyszer beiratkoztam levelez tagozatra, hogy egyetemi szint fizikát tanuljak. Béreltem egy postafiókot, aminek a kulcsát a páncélkazettában tartottam. Egészen jó eredménnyel sikerült befejeznem a kurzust, de nem volt senki, akinek eldicsekedhettem volna vele. Nem sokkal kés bb szereztem egy levelez partnert Svájcban. Zeneiskolás volt, hegedült. Megírtam neki, hogy fizikát tanulok a helyi egyetemen. Fényképet is küldött, amit én is viszonoztam, csak el bb megvártam, amíg jókép gazdatestet találok magamnak. Éveken át rendszeresen, hetente váltottunk levelet. Egy nap azt írta, hogy eljön meglátogatni, és hogy írjam

meg, hol találkozhatunk. Nem hiszem, hogy valaha is éreztem magam olyan magányosnak, mint akkor. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy az egyetlen igaz barátommal beszélgettem, azzal, akit valóban maradéktalanul ismertem; nem gazdáim valamelyikével, hanem magammal. Azonnal abbahagytam a levelezést, és felmondtam a postafiókbérletet. Akkoriban foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata is, de arra a gondolatra, hogy ezzel gyilkosságot követnék el, rám nézve pedig csak annyi volna a következmény, hogy kereshetnék magamnak másik gazdát, lemondtam róla. Mivel már magam mögött tudtam gyermekkorom nyugtalan és keser id szakát, megpróbáltam tisztességesen viselkedni a gazdáimmal. Néhanapján azonban elvesztettem a kontrollt, és olyasmiket m veltem, amik nem voltak jellemz ek a gazdáimra, és ezzel komoly konfliktusba kergettem ket (és rendszeresen emeltem el kisebb összegeket a páncélkazettám számára olyanoktól, akik könnyen jutottak pénzhez). Szándékosan azonban soha senkit nem bántottam. Néha már-már úgy éreztem, hogy a gazdáim tudnak rólam, és jól ismernek, jóllehet indirekt forrásból, mondjuk a feleségükt l, a barátaiktól, amikor az emlékezetükb l kiesett napok után nyomoznak – de nem, gazdáim még csak nem is sejtették, hogy aznap nem voltak önmaguk, így a miért kérdése sem merülhetett fel bennük. Ami engem illet, én nagyon is jól ismertem ket. Gyakran láttam szeretetet, tiszteletet a tekintetükben, amikor családtagjaikkal, kollégáikkal álltak szemben, és sokszor tapasztaltam olyan kifinomult tulajdonságokat, amik csodálattal töltöttek el – az egyik gazdám regényt írt, egy fekete komédiát, a vietnámi tapasztalatait dolgozta fel benne: elolvastam, és nagyon tetszett; egy másik amat r csillagász volt, távcsövet épített, egy csodálatos, harminc centiméteres Newton-távcs t, amin át én is megnézhettem a Halley-üstököst – de ez már túl sok volt nekem. Mire meghalok, mindegyikük életét ismerni fogom, ha csak húsz-harminc találomra kiválasztott napjuk alapján is. Kocsival körbejártam a Pearlman Intézetet, hogy lássam, melyik ablakban ég a villany, melyik ajtó van nyitva, hol látszik valami mozgolódás. Több bejárat is volt, a látogatók számára fenntartott, recepciós, mahagóni burkolatú, vastag sz nyeggel borított el csarnokon át egészen a durva vasajtóig, amely egy aszfaltozott bejáróra nyílt két épület között. Leparkoltam az utcán, nem kockáztattam meg, hogy valakinek a foglalt helyére álljak be. Ideges voltam, amint az általam jó bejáratnak ítélt ajtó felé mentem; mint mindig, most is remegett a gyomrom az új kollégákkal való találkozás el tti pillanatokban – de azután minden megváltozott, a dolgok átbillentek a könnyebb oldalra, és én már sokkal könnyebben mozogtam új közegemben. – ’Reggelt, Johnny. – ’Reggelt. A n vér könnyedén továbbsétált mellettem e rövid üdvözlés után. Megpróbáltam kitalálni, hol helyezkedem el a társadalmi ranglétrán; az emberek, akik között rendszerint mozogtam, többnyire bólintással és néhány szóval szoktak köszönteni. Végigmentem a folyosón és gumitalpú cip mmel er teljesen csikorogtam a linóleum padlón, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Hirtelen egy hang kiáltott rám: – O’Leary! – Megfordultam, és egy fiatalembert pillantottam meg, az enyémhez hasonló egyenruhában, amint felém közeledik, arcán b sz tekintet, valószín tlenül hosszú kezével integet, az arca rángatózik. – Hát el került! Elveszett ember! Újra itt! A magatartása oly bizarr volt, hogy egy percig azt hittem, az egyik páciens; vagy egy pszichotikus, aki szerzett egy egyenruhát, és most fogja el kapni véres szekercéjét. De akkor a fickó el bb felfújta az arcát, és vigyorogva nézett rám; akkor döbbentem rá, hogy nem bolond, csak valamelyik elhájasodott, agresszív f nököt parodizálja. Ujjammal megböktem az arcát, mintha léggömböt pukkasztanék ki; ez egyben alkalmat adott arra is, hogy elolvassam a kit jét: Ralph Dopita. – Nagyot n ttél! El sem hiszem! De legalább megtaláltad a tökéletes hangodat! – Meg az arcomat is. De te szerencsés vagy, amiért rondának születtél. Vállat vont.

– A feleséged nem panaszkodott miatta. – Biztos részeg voltál, az nem a feleségem volt, hanem az anyád. – Nem hiába mondogatom, hogy olyan vagy te nekem, mintha az apám lennél.

A folyosó néhány indokolatlannak t kanyar után a konyhába vezetett, ami tele volt rozsdamentes acél-csillogással és g zzel, és ahol három szakács meg két kukta serénykedett. A folyton kifutó forró víz sistergése, a zsír sercegése, a tálcák és ev eszközök csörömpölése és a rozzant ventilátor nyikorgása miatt alig lehetett érteni egymás szavát. Az egyik kukta éppen az el tte álló hatalmas fazék tojásra pillantva, feje fölé emelt kezével kaszáló mozdulatot végzett, jelezve, hogy körülbelül addig van már a tojásokkal. – De utálom a tojást – kiáltott, és én együtt nevettem velük. Kés bb kimentem velük a konyhai raktárba, ahol mindnyájan megragadtunk egy kerekes kocsit. A fali táblára kit zve függtek a beteglisták, minden kórteremé külön lapon. A nevek mellett zöld, piros vagy kék pötty volt ragasztva. Megvártam, amíg választanak, azután levettem az utolsó listát. Háromféle reggelit készítettünk: Szalonnát tojással és kétszersülttel, zabpelyhet és valami gyanús, sárga pürét, ami akár bébiétel is lehetett. Nyilván ez zárta a népszer ségi listát. Az én listámon több piros petty volt, mint zöld, kék meg csak egy, de egy pillantást vetve a többi listára biztos voltam abban, hogy összességében több zöld van, mint piros. Rakodás közben még egy pillantást vetettem Ralph listájára, majd a kocsi rakományára, amib l tudtam, hogy helyesen becsültem meg a színkódokat. Azel tt még sosem jártam pszichiátriai kórházban, sem mint alkalmazott, sem mint páciens. Öt éve egyszer egy napot töltöttem börtönben, ahol alig sikerült elkerülnöm, hogy gazdám fejét péppé ne verjék… nem tudtam, mit követett el, és hogy mennyit kapott, de szívb l kívántam, hogy kiszabaduljon, mire ismét beléköltözök. Valahogy arra számítottam, hogy ez a hely meglehet sen kellemetlen lesz. A börtöncellák bizonyos fokig személyesek tudtak lenni, mert képek voltak a falon, meg jellegzetes tárgyak a polcokon, de akkor is cellák voltak. Ezekben a helyiségekben itt semmi hasonló nem volt, de alapvet en jellemz vonásaik folytán sokkal unalmasabbak voltak. Az én kórtermemben nem voltak rácsok az ablakon, meg az ajtón. A legtöbb beteg már fent volt, az ágyán ült, és halk „jó reggelt”-tel köszönt; néhányan a közös helyiségbe vonultak a tálcákkal, ahol a tévében a híreket nézhették közben. Lehet, hogy ezt a h vös, közömbös légkört gyógyszerekkel érték el; de az is lehet, hogy egyhangú munkám gerjesztett bennük nemtör dömséget. Az is lehet, hogy nem. Egy nap majd talán rájövök. Az utolsó páciens – az egyetlen kék pettyes – az F. C. Klein névre hallgatott. Szikár, középkorú férfi volt, csapzott, fekete hajjal, és több napos borostával. Olyan mozdulatlanul feküdt az ágyon, hogy azt hittem, le van szíjazva, de közelebb érve kiderült, hogy szó sincs ilyesmir l. A szeme nyitva volt, de nem követte vele a mozdulataimat, és amikor köszöntem neki, nem válaszolt. Az ágy mellett egy kis asztalon kacsa állt. Felültettem a beteget, és aládugtam; könnyen boldogultam vele, mert ha nem is m ködött együtt, nem volt tehetetlen tömeg. Egykedv en használta a kacsát. Megtaláltam a papírt, megtörölgettem, majd kivittem a kacsát a vécébe, kimostam, és utána alaposan kezet mostam. Csak kissé kavarodott fel a gyomrom; O’Leary rutinja nyilván sokat segített ebben. Klein merev tekintettel ült az ágyban. A sárga masszával teli kanalat eléje tartottam, de csak akkor tátotta el a száját, amikor hozzá érintettem. Nem is csukta rá a kanálra, ezért a fels ajkával kellett letolnom a pépet. Viszont rendesen elnyámmogott rajta, és alig kente össze magát. Egy fehér köpenyes hölgy dugta be a fejét a szobába, és megkérdezte: – Johnny, kérem, megborotválná Mr. Kleint? Ma délel tt a St. Margaretbe viszik tesztre – mondta, és miel tt válaszolhattam volna, elt nt. Miután visszatoltam a kiskocsit a konyhába, útközben összegy jtögetve az üres tálcákat, a raktárban megtaláltam minden szükséges kelléket. Kleint egy székbe ültettem – ez megint könnyen ment, még ha nem is segédkezett. Teljesen mozdulatlanul t rte, hogy beszappanozzam, és megborotváltam, csak nagy ritkán pislantott egyet.

Csak egyszer vágtam meg, akkor sem túl mélyen. Visszajött a fehér köpenyes n , és megállt mellettem. Ezúttal egy vastag dosszié volt a kezében. A kit jére pillantottam: Dr. Helen Lidcombe. – Hogy halad, Johnny? – Jól. Nem mozdult, és én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Biztosan rosszul csináltam valamit. Vagy túl lassan. – Mindjárt befejezem – motyogtam. A doktorn kinyújtotta egyik kezét, és szórakozottan masszírozni kezdte a nyakamat. Most kezd dik a tojástánc. Vajon miért bonyolítják túl a gazdáim folyton az életüket? Sokszor úgy érzem magam, mintha valami szappanopera szerepl je volnék. Mit van joga John O’Learynek remélni lem? Hogy felderítsem kalandjának mélységét, és se kevésbé, se jobban ne bonyolítsam neki, mint amilyen az tegnap volt vagy holnap lesz? Bizonyára. – Olyan feszült vagy. Gyorsan keresnem kell egy biztonságos témát. A páciens. – Ez a fickó, nem is tudom, némely napokon kikészít. – Hogyan, változik a magatartása? – Nem, nem tudom megmondani, miért. Csak mert ilyen. – Olyan, mint a többi. Vállat vontam. – Tudja, mikor ül a kacsán. Tudja, mikor etetem. Nem egy piskóta. – Nehéz megállapítani, mit „tud”. Néhány neuronja segítségével a pióca is „tudja”, mikor kell vért szívni. Mindent összevetve figyelemre méltóan jól van, de nem hiszem, hogy volna neki öntudata, vagy rendelkezik-e az álmodás képességével? – Halkan felnevetett. – Csak emlékei vannak, de hogy mir l, azt el sem tudom képzelni. Kezdtem letörölgetni a szappanhabot. – Honnan tudod, hogy vannak emlékei? – Csak túloztam – mondta, és belenyúlt a dossziéba. El vett egy átlátszó fényképet, ami egy koponya oldalnézeti röntgenképére emlékeztetett, csak színes csíkok, meg körök voltak rajta. – Múlt hónapban végre kaptunk pénzt PET-felvételek készítésére. Kémiai folyamatok mennek végbe Mr. Klein hippocampusában, amib l arra gyanakszunk, hogy még rzi régi emlékképeit. – Miel tt alaposabban megnézhettem volna, visszadugta a képet a dossziéba. De ha ezt összehasonlítjuk a koponyája más területén végbemen folyamatokkal, az olyan, mintha a Mars és a Jupiter id járását akarnánk összehasonlítani. Kíváncsi lettem, ezért megkockáztattam a kérdést. – Meg tudod mondani, hogy jutott idáig?? Az égre emelte a tekintetét. – Ne kezd már megint! Tudod, hogy ezzel bajba keverhetsz. – És mégis, kinek járna el a szám? – mondtam, és megismételtem Ralph Dopita mimikáját, mire Helen nevetésben tört ki. – Neki aligha. Az jelenlétében csak három szót lehet kimondani: Sajnálom, Dr. Pearlman. – Akkor hát miért nem mondod meg? – Ha elmondod a barátaidnak… – Csak nem hiszed, hogy a barátaimnak bármit is elmondok? Tényleg ezt hiszed? Egyáltalán nem bízol bennem? Leült Klein ágyára. – Csukd be az ajtót! – mondta. Megtettem. – Az apja vezet idegsebész volt. – Micsoda? – Ha csak egy szót is elmondasz… – Nem fogok. Megígértem. De mit csinált? És miért? – Els dleges kutatási területe az agy kapacitásának kiterjesztése és a funkcionális keresztezés

volt; ennek lényege, hogy a sérült, vagy hiányos agy a funkciókat át tudja telepíteni a sértetlen szövetekbe. A felesége meghalt, amikor egyetlen fiúgyermeküket szülte. Akkoriban már pszichotikus lehetett, és a világ urának képzelte magát. A felesége haláláért a gyermeket okolta, de annál sokkal hidegvér bb volt, mintsem egyszer en megölje. Már-már azon voltam, hogy szólok, hagyja abba, nekem ennyi elég, de John O’Leary nagy darab, egészséges gyomrú férfi volt, és nem volt szabad blamálnom a szeret je el tt. – „Normálisan” felnevelte a gyereket, beszélt hozzá, játszott vele, és így tovább, és közben részletesen jegyezte fejl désének ütemét; látásának, koordinációjának, kezdetleges kifejezésbeli képességének fejl dését. Amikor néhány hónapos volt, az agyát teleültette apró csövek, kanülök szövevényével, de ügyelt, nehogy kárt okozzon benne. Azután folytatta a nevelést, különféle módon stimulálta a gyermeket, és lejegyezte a tapasztalatait. És a kanülök segítségével minden héten elroncsolt egy darabot az agyából. Elengedtem egy sor obszcén kifejezést. Klein persze csak ült ott, de én hirtelen szégyellni kezdtem magam, amiért betörtem a világába, habár ez ebben az esetben vajmi keveset jelentett. Elvörösödtem, szédültem. – Egyáltalán, hogyan tudott életben maradni? Hogyan maradhatott bel le valami is? Apjának rültsége óvta meg, ha használhatom ezt a szót. Azt te is sejtheted, hogy a gyermek olyan iramban, ahogyan fogyott az agya, idegileg a nagy semmi felé fejl dött vissza. Klein professzor volt annyira tudós, hogy egy ilyen nagy eredményt ne rejtsen el. Minden megfigyelését feljegyezte, és megpróbálta publikálni. Az újság azonban azt hitte, valami beteges tréfáról van szó, és értesítette a rend rséget, az meg nyomozni kezdett. Mire meg tudták menteni a gyermeket, addigra… – A mozdulatlan Klein felé intett. – Agyának mekkora darabja maradt meg? Nincs lehet ség arra, hogy…? – Alig tíz százaléka. Vannak olyan mikrokefáliában – kisfej ségben –szenved k, akik csekély agytömeggel is normális életet tudnak élni, de nekik már embrió korukban is kicsi volt az agyuk, azzal együtt fejl dtek, úgy, hogy az nem hasonlítható össze Klein esetével. Pár évvel ezel tt volt egy kislány, akinek a hemiszferektómiája rendszeres epileptikus rohamokat okozott, amikb l mindig rendkívül legyengülve került ki, mégis, évekbe került, mire a szervezete fokozatosan kikapcsolta a sérült féltekét. Végtelenül szerencsés volt; a m tét rendkívül kockázatos lett volna. Ami Mr. Kleint illeti, egyáltalán nem mondható szerencsésnek. A délel tt többi részét a folyosók felmosásával töltöttem. Amikor megjött a ment , hogy elvigye Kleint, azért imádkoztam, nehogy a segítségemet kérjék. A két ment s Helen felügyelete mellett tolókocsiba ültette Kleint, és úgy vitte el, mint ahogyan a postás viszi a csomagot. De aligha volt több okom aggódni a páciensekért, vagy együtt érezni velük, mint O’Learynek, ezért gyorsan elfeledkeztem Kleinr l. A közös étkez ben ebédeltem a másik két segéddel. Azután kártyáztunk, majd vicceket meséltünk, de ezúttal otrombának találtam valamennyit. Mindamellett élveztem a társaságot. Azért, hogy O’Learyt mindeddig nem ismertem, a „keleti-parti tendenciát” tettem felel ssé, és úgy t nt ez az egyetlen magyarázat. Ha O’Leary úgy vándorolt ide, érthet , miért nem emlékeztem rá. A délután lassan múlt el és álmosan. Dr. Pearlman hirtelen elt nt valahová, hogy olyasmivel foglalkozzon valamelyik távoli városban, amivel a kiváló pszichiáterek vagy ideggyógyászok (nem tudom, valójában melyik volt) sürg s esetekben foglalkozni szoktak. Ebb l kifolyólag azután mindenki – beleértve a betegeket is –, végre megpihenhetett. Három órakor véget ért a munkaid m, és „Viszlát holnap!” köszöntéssel kiléptem az épületb l. Valahányszor elment mellettem egy aznapi kolléga, úgy éreztem, elveszítek valakit. Péntek lévén bementem a városközpontba, hogy felfrissítsem a páncélkazettában elhelyezett jegyzeteimet. A s forgalom valamelyest felajzott, örültem, hogy hónapokra, évekre vagy talán évtizedekre megszabadultam a Pearlman Intézett l. Mialatt bejegyeztem a hét eseményeit vaskos, rugós gerinc füzetembe, és külön fejezetet nyitottam JOHN FRANCIS O’LEARY címmel, ismét felmerült bennem a gondolat, hogy csinálni

kellene valamit ezzel a sok információval. De mit? Az ötlet, hogy béreljek egy számítógépet és elhelyezzem valamilyen könnyen hozzáférhet helyen, lévén álmatag péntek délután, nem túlságosan lelkesített fel. A gazdatestek visszatérésének gyakoriságát egy zsebkalkulátorral is fel tudom dolgozni. És ez izgalmas feladatnak is t nt. Azután eszembe jutott a PET-felvétel, amit Helen Lidcombe meglóbált el ttem. Habár nem értettem az ilyen felvételek kiértékeléséhez, el tudtam képzelni, hogy egy képzett neurológus számára milyen izgalmas lehet az agyban végbemen folyamatokat ilyetén módon kivetítve látni. Ha én mind a több száz oldalnyi jegyzetemet egyetlen ilyen képen tudnám ábrázolni – nos, az lehet, hogy nem sokat mondana a számomra, de az eljárásban rejl végtelenség akkor is sokkal vonzóbb, mint az, hogy itt csipegetem az adatokat, és ezzel sem jutok semmire. Vettem egy várostérképet, ugyanolyat amilyet gyermekkoromban megismertem. És vettem egy ötszín filctoll készletet is. Leültem az egyik áruház árkádja alá, és színes pöttyökkel raktam tele a térképet; pirossal jelöltem azt a gazdatestet, amelyikben egy-három esetben fordultam meg; naranccsal, amelyikben négy-hat esetben, és így tovább, egészen a kékig. Egy órába telt, mire befejeztem, de az eredmény egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valami számítógépes agyfelvétel. Olyan volt, mint egy összemaszatolt térkép. És mégis. Bár a pettyek nem rendez dtek jól követhet alakzatokba, hanem jobbára egybemosódtak, a kék szín határozott koncentrációját figyeltem meg az északkeleti városrészben. A felismerést nyomban követte a meger sítés: azt a környéket valóban jobban ismerem, mint a többit. És a földrajzi fekvés magyarázatot adott arra, hogy miért ismétl dtek arrafelé gyakrabban a gazdáim. Minden színnel összekötöttem a hozzá tartozó legküls pontokat, majd a legbels ket. Ezek a vonalak nem metszették egymást. Azt nem mondom, hogy tökéletes koncentrikus köröket alkottak, de a foltok középpontja északkeleten volt. Ott, ahol többek között a Pearlman Pszichiátriai Intézet is elhelyezkedett. Mindent visszaraktam a páncélkazettába. Ezt alaposabban át kell gondolnom. Hazafelé hajtva kezdett körvonalazódni bennem egy elmélet, de a forgalom, a zaj, meg a vakítóan sugárzó nap elvonta a figyelmemet, ezért elnapoltam. Linda dühöngött. – Merre jártál? A lányunk sírva telefonált az utcáról, egy vadidegent l kért rá pénzt, és nekem azt kellett hazudnom, hogy rosszul vagyok, hogy elengedjenek a munkahelyemr l, és elmehessek a gyerekért. Hol a francban voltál? – Én… összejöttem Ralphfal, most ünnepli a… – Felhívtam Ralphot. Nem voltál nála. Elhallgattam. Egy teljes percig meredt rám, azután megfordult, és eltrappolt. Bocsánatot kértem Laurától (a nevét az iskolai füzetér l olvastam le), aki ugyan már nem sírt, de látszott rajta, hogy órákon át azt tette. Nyolc éves, imádnivaló, és én szarul éreztem magam. Felajánlottam Lindának, hogy segítek a házi munkában, de kijelentette, hogy lem semmi nem kell neki, így hát békén hagytam. Linda, egyáltalán nem meglep módon az este folyamán nem szólt többet hozzám. Holnap ez már John O’Leary problémája lesz, nem az enyém, és ett l még rosszabbul éreztem magam. Csendben néztük a tévét. Amikor Linda lefeküdt, én még egy órát vártam, miel tt utána mentem. Ha nem is aludt, amikor bemásztam mellé, nagyon jól tettette. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és Kleinr l gondolkodtam, a nagyon régi emlékeir l, az apja elképzelhetetlen „kísérletér l”, és agyammal végigpásztáztam a várost. Helent l nem kérdeztem meg, hogy Klein mennyi id s, és err l már lekéstem, de az újságokban nyilván akad valami az esetr l. Holnap az els dolgom az lesz – miután eleget tettem gazdám kötelezettségeinek – hogy elmegyek a központi könyvtárba, és megnézem. Akármi is az öntudat, leleményes és rugalmas. Milyen sokáig életben maradt abban a parányi agyban, miközben folyvást visszavonult egyre kisebb élettere valamelyik zugába. De ha az él neuronok száma már annyira kicsi, hogy nem képes további lépésekre, akkor mi van? A tudata egyszeriben szertefoszlik? Lassan enyészik el, ahogy a funkciók egymás után kioltódnak, amíg semmi más nem marad, csak a reflex és az emberi méltóság karikatúrája? Vagy kétségbeesetten –

de vajon mi módon – a többi gyerek ép agya után nyúl, hogy azokból egy kis szegletet kölcsön vegyen, hogy a gyermek saját személyiségét épen hagyva benne éljen tovább? Ezernél többen adományozták életük egy napját nekem ahhoz, hogy megszabadulhassak tönkrement porhüvelyemt l, amely ma már nem képes többre, mint az anyagcserére, és régi emlékeim tárolására? F. C. Klein. Még azt sem tudom, hogy a bet k mely nevek helyett állnak. Linda morgott valamit magában, és megfordult. Gondolataim nem túlságosan zaklattak fel, talán mert valójában nem is hittem abban, hogy egy ilyen vad elmélet igaz lehet. De mégis: mennyivel különösebb ez, mint az én fura létem? És ha elhiszem, mit fogok érezni? Megrémülök apám irányomban elkövetett atrocitásai miatt? Igen. Tisztelettel adózom az emberi kitartásnak? Biztosan. Végül elsírtam magam – hogy F. C. Kleinért vagy önmagamért, azt nem tudom megmondani. Linda nem ébredt fel, csak álmában forgolódott, majd ösztönös mozdulattal átölelt a karjával. Hirtelen abbahagytam a remegést, testének melege szétáradt bennem, megnyugtatott. Miel tt álomba zuhantam, eldöntöttem: másnap új életet kezdek. Holnaptól vége a gazdáim majmolásának. Holnaptól, bármi is jön közbe, bárhol is találom magam, a saját életemet fogom élni. Egyszer álmom volt. Azt álmodtam, hogy van nevem. Egy név, ami nem változik, és ami az enyém, amíg meg nem halok. Tudom, mi a nevem, de az nem számít. Elég, ha tudom, hogy van.

Tristan de Luca JERRY KING SHOW – Szeretettel köszöntöm sorunk résztvev it, valamint az otthonukban ül kedves néz ket! Máár láátom is Lord Banningstert és becses családját, akik személyesen jöttek el, hogy részt vegyenek az éévszázad nügyének nevezett Li Ching-ügy záróakkordján… a Jeerry Kiing Shoown!!! – a Láthatatlan Ember elnyújtott hangja törvényszer en kiváltotta az összegy ltek hangos ovációját. A Láthatatlan Ember… Anglia Hangja… folytatta: – És láátom ám Jack Rubyt, a Brit Földpárt elnökét, hiába igyekszik szerényen a háttérbe húzódni! Nagy tapsot neeki! Hogy szolgál az egészséged, Jack? Láátom, bólogatsz… egy ilyen nevezetes napon csak jól érezhetjük magunkat, nem igaz?! – A Láthatatlan Ember hangja föler södött. – És mááris itt áll a színfalak mögött… Hangos ordibálás, füttyögés a néz téren… – Jerry… A trivizor kamerája a tömeget pásztázza, Jack Ruby totálközelije után zokogó tinédzserek úsztak a térbe, szuperplán… – King!!! Egy öregasszony a szék alá ájul izgalmában, mellette a párja észre sem veszi, úgy tapsol… Fényrobbanás, gyorsan oszló füstfelleg, eksztatikus zene, sikolyok, dobpergés, New Agedesign – a néz térrel szemben kinyílik az ajtó, az ajtón kilép a fényre egy ember, egy sötét öltönyös, szolid ember. Jerry King. A montírozó jól begyakorolt mozdulatokkal készíti el a mindennapi trivizoros csodát: Jerry mindent betölt arca, az a jóságos és mindenható arc, ugyanakkor körös-körül az t ünnepl néz sereg, a izgalmak után sóvárgók hada. Jerry int… …és a néz térre halálos némaság borul. – Köszönöm. Jerry hangja – az Hangja!!! – úgy töltötte be a zsúfolásig tömött stúdiót, mint az orgonaszó a Westminstert… A tinilányok néma extázisban zokogtak, mint akiknek látomása van – sokuk a látvány hatására abban a pillanatban átélte a testi gyönyört, s ezt a mindenhova odafurakodó trivizorkamerák megmutatták. – Hogy vagy, Jerry? – kérdezte a hangfalakban lakozó Láthatatlan Ember, akir l egész Anglia tudta, hogy csakis Jerry Kingnek hajlandó dolgozni. – Köszönöm, jól – válaszolta enyhe mosoly kíséretében a Nagy Jerry. – Az imént kaptam a Szonda-jelentést: egész Britannia rajtunk lóg! A Láthatatlan Ember gratulációja beleveszett a boldog füttyögésbe – Iilyeen méég neem voolt! –, és a magáról megfeledkezett Lord Banningster nyála a nadrágjára csurgott, de a józan montírozó még idejében zárlatolta a szekció kameráit, így rajta kívül senki sem láthatta… Jerry integetett, arcán szétáradt a látványos jókedv és a boldogság, amit l Anglia egy emberként hatódott meg: ezt k okozták, k, az angol nép, hogy a Nagy Jerry boldog! – Köszönöm, köszönöm! – Jerry hangja egy árnyalatnyi türelmetlenséget tartalmazott, melyet a közönség akceptált, s ismét csend lett. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttek, és köszönöm, hogy néznek minket! Köszönöm, Anglia! – Rövid éljenzés. – Valóban fontos esemény házigazdája lehetek ma. Az évszázad b nügye, ahogy az újságíró kollégák nevezték… és az, mondhatom, az! Egy megátalkodott gazember és az általa vezetett vallási szekta megtámadta az ország legnagyobb vállalkozását, a British Petrolt. Ugye, mindannyian emlékszünk a megrázó képsorokra? Bejátszás. Jerry elkomorult arca kiúszott a trivizor-térb l, s átadta a helyét a Pokolnak. Kihalt irodai folyosókon, vegyi üzemek tartályai között, olajfúrótornyok helikopter-leszállóin lopakodó sötét ruhás gengszterek – ahogy a biztonsági kamerák közvetítették. Villanások különböz helyszínekr l, képek az elpusztult tegnapból, kaotikus zenei aláfestéssel. A védelmi automatika életbe lépett, s orosz fegyverek pusztították a behatolókat. Parányi tárgyak kerültek el , s az automata gépágyúk elnémultak. A behatolók immár zavar nélkül tovább lopakodhattak. Azután a

robbanások. A londoni központ magába rogy, mint egy lerombolt kártyavár. Az olajfinomítót mohó lángok emésztik el. A vegyi üzemeket zabáló t z hihetetlen színeket ölt magára, ahogy semmivé teszi a hasznos mérgeket… A helyszínre érkez híradósok már a finomabb részleteket is mutatják. Összeégett testek… A stúdióba gy lt néz k csúcstechnológiás projektoron nézhették végig a pusztítás térhatású képeit, melyek betöltötték a teljes színpadot – s a lángok között, sérthetetlenül, mint valami isten, a vádló tekintet Jerry King állt. – Senki sem élte túl… – mondta a Láthatatlan Ember, miközben a projektor szénné égett halottakat varázsolt Jerry King köré. – Csak egyetlen ember, a B n kitervel je, a Gonosz földi helytartója… – Li Ching! – kiáltotta Jerry King. A kell en el készített közönség pisszenni sem mert. King kilépett a vetített hullák közül, mire azok elhalványodtak, mint árnyékok a Nap nélkül. – Li Ching és elvetemült szektája megtámadta a British Petrolt. Nem egy gyárat, nem egy képviseletet. Az egész céget! Egyazon terv szerint, egyazon napon, több száz „hív ”-nek mondott személy behatolt a BP összes épületébe, kezdve a londoni f hadiszállástól egészen a legutolsó északi-tengeri bázisig, és saját magukkal együtt felrobbantották mindet! Alig egy hónap telt el azóta, s ma, Anglia megelégedésére megidéztük a Gonosz szellemét, ide a stúdióba… hamarosan mindnyájan láthatjuk a Végzet szellemi atyját… Li Chinget! Halk tetszésnyilvánítás, f ként a tinilányok hangja, akik még csak most tértek magukhoz. Néhányan hangosan pfujolnak, ám a többség pisszenni sem tud az agyát ért pszichikus sokk miatt. – Hála a Szondának, ma mindannyian megismerhetjük e sötét ember lelkének legmélyebb régióit – folytatta Jerry King. – A reklám után természetesen… de addig se felejtsék el m sorunk szlogenjét: B N ÉS B NH DÉS!… A reklám után találkozunk! Jerry King valóban király volt, Anglia médiakirálya… és a Szonda tette azzá. Mint minden jó dolgot az életben, a Szondát is a hadiipar fejlesztette ki. Azután, akárcsak a nagyöbl pisztolyok esetében, kiderült, hogy az emberek nem tudják nélkülözni áldásait. Miel tt még az Afrikából beszivárgó feketék miatt kitört volna a Terra Nostrum hadmüvelet, a Szonda a mindennapi élvezeti cikkek sorába emelkedett Eunió szerte. Szerelmesek kapcsolták egymásra, hogy duplán érezzék a gyönyört, s megtudják, mit érez a másik; magányosok húzták fejükre a hámot, hogy érzékkonzerveket lejátszva stimulálják idegvégz déseiket; mások csupán filmeket éreztek rajta, és élvezték, hogy belebújhattak a f s b rébe… de sehol sem futott be olyan nagy ív karriert, mint Angliában, ahol Jerry King felfedezte a show-ja számára. A Szonda hámja két részb l állt, melyet egyetlen sisakszer szerkenty be építettek. Az egyik egy nagyon érzékeny antennasor volt, mellyel le lehetett szedni az emberi idegszövetben szaladgáló összes ingerületet, a másik fele pedig több százezer táv-elektródból állt, melyek a b rön kívülr l ugyanilyen ingerületet tudtak kelteni az idegszövetben. A Szondához ezen kívül még egy rövid hatótávú átjátszó-készülék tartozott, mellyel a leolvasott ingerületet át lehetett l ni egy másik készülékre – a szerelemesek esetében például –, vagy az Anglia-szerte s n elhelyezett Szondaantennákra. A Szonda képes volt leolvasni bárki összes érzését, és azt továbbítva lejátszani másoknak – feltéve, hogy az illet k fejükbe húzták a hámot. Memóriakristályok segítségével az érzések tárolhatók, sokszorosíthatók voltak. Jerry King nagyszer sége éppen abban rejlett, hogy felismerte a Szonda használhatóságának egy újabb területét. M sorát bevitte a halálraítéltek celláiba, és a halál élményét sugározta a néz ire. A hatás döbbenetes volt. Az angolok meg rültek Jerry King m soráért. Ezenközben az Eunió hevesen tiltakozott ugyan, ám a brit Parlament – vagyis a British Petrol –hamarosan belüggyé nyilvánította a Jerry King Show-t. Az Eunió csupán annyit tehetett, hogy betiltott mindenféle közösségi Szondázást, amelyben tíznél többen vesznek részt… de Jerry Kinget és Angliát ez már nem érintette. Az angolok hétr l-hétre meghaltak… és egyre nagyobb számban. Amikor aztán már az ország

nagyobbik fele, köztük rangos politikusok is, néz jévé váltak a Jerry King Show-nak, újabb parlamenti döntés értelmében eltörölték a halálbüntetés hagyományos formáját. Nem a büntetésvégrehajtási intézetekben hajtották végre az ítéletet, hanem… Jerry King hathatós közrem ködésének eredményeképpen… a B n és B nh dés Show-ban. Addig csupán egyirányú kapcsolat létezett a halálraítélt és a közönség között. A halálraítélt érzéseit levette a Szonda, melyb l kiszedték a távelektródákat, és csupán sugározta az érzéseket, nem adott helyette másolt. Ám amikor a B n és B nh dés Show-ba költözött az ítélet végrehajtása, az els kivégzés után Jerry King új ötlettel állt el … melyet persze újabb parlamenti törvénymódosítás követett. Nem használtak többé gázt, injekciót, kötelet vagy golyót az ítélet végrehajtásához. Az új kivégzés, a „King-módszer” a következ képpen zajlott. Jerry King ismerteti a b nesetet. Reklám. Bemutatják a közönségnek a halálraítéltet. (A bírósági tárgyalás ekkorra már lezajlik, ám Jerry King már a következ újításon törte a fejét: legyenek a néz k a dönt bírák.) Jerry beszélget a halálraítélttel, amelyben szembesíti b neivel, és igyekszik megbánásra bírni. A halálraítélt szabadon beszélhet – bár a bilincseket nem veszik le róla, és több tucatnyi cs re töltött fegyver irányul rá a háttérb l. Reklám. Jerry King ismerteti a bírósági ítéletet, majd felhelyezi az immár kétirányú Szondát az elítélt fejére. Reklám – közben a néz k, a helyszínen és otthon szintén felvehetik a saját Szondájukat. A reklám után Jerry King megadja a jelet. A néz k ekkor b szen az elítélt halálát kívánják, mely kívánságot a Szonda közvetíti az elítéltnek… Mintha érezné azt az irtózatos halálvágyat, mely a néz k tömegeib l árad. Jól kalkulált Jerry King: ezt a tömény önutálatot, ezt az emberfeletti halálvágyat egyetlen szervezet sem bírja ki. Az elítélt magától hal meg – megszakad a szíve, agyvérzést kap, vagy valami ilyesmi –, miközben halálának érzéseit a Szondája a néz k millióihoz juttatja, akik újból és újból átélik a leírhatatlan érzést. Meghalni. Li Ching kövérkés, kerek kép és lófogú kínai-származék volt, néhány nemzedéknyi elhanyagolható genetikai hatású, európai ssel. Igazi gy lölni való idegen, akit élvezet lesz a halálba kívánni! Jerry King kell en zordonan köszöntötte – az angol úriember még egy b nöz vel szemben is úriemberként viselkedik, de igen kimérten –, és hellyel kínálta a nevezetes, öblös m anyag székben. A halálraítéltek széke, mely meglehet sen kényelmetlen volt, viszont könnyen tisztán lehetett tartani. – A Legfels Bíróság el tt bizonyítást nyert a tény, hogy ön, Li Ching alapította a Yin-yang szektát – kezdte a mondókáját Jerry King. Az elítélt nevét némi rosszallással ejtette ki… túlságosan hasonlított a saját nevére, és ez enyhén zavarta. – Milyen indíttatásból adta a fejét vallásalapításra? A kínai csak mereven maga elé bámult, mint akit teljesen összetört b nei súlya és a várható büntetés. Nem válaszolt. Jerry King, a profi gyanút fogott. Talán nem értette a kérdést? Beszél egyáltalán angolul? Megismételte. – Li Ching! Miért alapította meg a Yin-yang szektát? A kínai végre felemelte tekintetét a cip je orráról – a közönség felszisszent a rájuk vetül békés szemek látványától. Milyen álnok! – Nem alapítottam vallást – mondta, tiszta etoni kiejtéssel, ahogy már csak a régi filmeken beszélnek az elporladt színészek. Az els kérdésre válaszolt… ezek szerint hallotta. – Legalábbis semmi újat. A bon az si Tibet vallása volt, a buddhizmus elterjedése el tt, majd feloldódva a Magasztos Buddha tanaiban, létrejött a tibeti buddhizmus. A Yin-yang Tanítványai egy tibeti buddhista gyülekezet volt… – Amely a gyilkolásra esküdött fel! – szakította félbe Jerry King. Szokása volt hirtelen közbeszólásokkal kizökkenteni beszélget partnereit nyugalmukból. – A Tanítványokon kívül senki sem pusztult el az akció során – válaszólta egyel re nyugodtan Li Ching.

– Tehát elismeri, hogy aljas módon a halálba küldte követ it, miközben ön biztonságban

ücsörgött otthon! – Imádkoztam értük. Mindannyian megigazulva hagyták el a Keser ség Völgyét. – És ön miért nem ment velük? – tette fel a reményei szerint kellemetlen kérdést Jerry King. – Itt akartam ma lenni. Li Ching válasza a dörzsölt m sorvezet t is megdöbbentette. – A B n és Bünh désben? – Igen. Itt. – Maga nem normális! – fakadt ki Jerry King. A tiszta profizmuson alapuló mimikája szintébb volt, mintha valóban felháborodott volna. – A halálba küldi szerencsétlen követ it, több milliárdos kárt okoz Angliának, csak azért, hogy híres lehessen egyetlen éjszakára? – Nem a hírnév számít. A tett. És az, hogy elmondhassam, miért tettem. Jerry King találkozott már rültekkel a show-ban. De egy sem volt ennyire kifinomultan rült. Ó, igen, sokan léptek a b n útjára a pénzért, a szexért, a hatalomért, vagy éppen, ahogy Li Ching az imént állította, a hírnévért. Ám mire ide kerültek a legendás m anyag székre, percekkel haláluk el tt, egyik sem mutatott ilyen istentelen nyugalmat. Megbánták tetteiket – még azt is, hogy megszülettek, vagy büszkén verték a mellüket, hogy k a tökös fickók, akik szembe merik köpni Angliát… Jerry King megérezte, hogy a kínai rülete valami különleges, túltesz minden rületen, de túl a normalitáson is. – Epedve hallgatjuk – sóhajtotta, ám arra ügyelt, hogy parányi gúnyt csempésszen a hangjába. Li Ching biccentett, mint aki éppen valami fontos megbízatást fogadott el. – Ebeneezer Wilmot, a neves múlt századi orientalista azt írta a Kelet varázsa cím könyvében: „Az a különbség a gyermek és a feln tt között, hogy míg a gyermek a holnapnak cseperedik, s minden gondolatát, tettét az eljövend irányítja, addig a feln tt már nem tör dik mással, csak múltja dics ségében fürdik” – kezdte. Ujjait egymáshoz érintve beszélt, mint a tanítók, és úgy nézett a stúdióban fészkel hallgatóságra, hogy mindannyian magukon érezték pillantását. – A Tanítványok gyermekek voltak… a Földanya gyermekei… és elborzadva látták, hogyan teszi tönkre a feln ttek világa a holnapot. Akármerre néztek, csak azt látták, hogyhogy nincs jöv ! – Li Ching alig tapasztalhatóan megemelkedett, mint a kel tészta, s a hangja kitöltötte a teret, pedig a mikrofonok rafináltan módosították a m anyag székben ül k hangját, hogy még gonoszabbnak njenek. – Kiszívtuk anyánk melléb l a tejet, és már a húsát zabáltuk! Ez borzasztó, de sokkal borzasztóbb, hogy észre sem vesszük, mert vannak, akik befogják a szemünket, ne is lássuk a Földanya kivillanó csontjait, s betapasztják fülünket, hogy ne halljuk a kínzó sikolyokat. A Tanítványok meglátták ezt, mert a Tan lemosta szemük el l a mocskot, mely elvakította ket. Meglátták, és sírtak. – Li Ching válla megereszkedett, és immár sokkal csendesebben folytatta. A néz téren alig lehetett hallani, pedig a hangmérnökök mindent bedobtak. – Tudták, hogy egymaguk nem képesek lemosni minden szennyet, ami hozzánk, emberekhez tapad. Ám elkezdték. Az munkájuk folytatásra vár… vagy mindannyian elpusztulunk, és a világ kereke kizökken tengelyéb l. – Ez a munka… – szólalt meg Jerry King, és elszégyellte magát, mert néhány pillanatig a kínai szavainak hatása alá került. Li Ching kihasználta a férfi szégyenét, és szuggesztív hangon folytatta: – Az Anyag uralma elpusztítja a lelket. Az Anyag megtestesülése elpusztítja a Földet… hacsak meg nem el zzük. A British Petrol az Anyag egyik manifesztuma, mely a szellem elpusztítására tör. – Csakhogy a British Petrol maga Anglia! – förmedt rá Jerry King. –Maguk Anglia ellen támadtak… mintha a saját anyjukat szúrták volna hasba! Miféle gyermek az ilyen?! – A BP gyilkos daganat Anglia testében – válaszolta Li Ching, és most el ször futó mosoly suhant át az arcán. – Volt… – Ez az ember egy megátalkodott, hidegvér gyilkos! – fordult Jerry King a hallgatósághoz, s most el ször nem kellett megjátszania felháborodását. Nem is volt igazán hiteles… – Megölte a követ it, csakhogy ezeket a bornírt baromságokat elmondja el ttünk!

– Nem öltem meg senkit – mondta higgadtan Li Ching. – A Tanítványok mind megigazultak. – Ezt már mondta! Sztálin is a kommunista mennyországot ígérte a sok nyomorult orosznak!

Nixon… A Tanítványok megszabadultak karmájuk bilincseit l, lelkük még életükben eljutott a Nirvánába. Rajtuk nem fog többé a Három Szenvedés. Felt nt, hogy amikor a Tanítványokról beszél, csak ritkán sorolja oda magát is – mondta Jerry King. Elhatározta, hogy most rámutat a kínai hazugságaira… tanítványait a halálba küld gyilkos mester… – Nem csoda, hiszen maga a Mester. Miféle mesternek tartja magát, Li Ching? – Tanítvány vagyok – hajtotta le a fejét ismét a kínai, és ezután semmiféle kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Buddham saranam gacch mi, dhammam saranam gacch mi, sangham saranam gacch mi. A végtelen csomóra gondolok, az újjászületések forgatagára, mely körénk hurkolódik. Megtehetem, amire készülök? Minden Úton Haladó a saját csomóit készül megoldani… én másokét. Nem tévedhetek, nem hazudhatok magamnak hatalmat mások sorsa felett! A tévedések és hazugságok Mára, a Sátán gyermekei. Ó, megbékél Sidharta, segíts nekem! Buddham saranam gacch mi, dhammam saranam gacch mi, sangham saranam gacch mi. Ezek a Te szavaid: Ha a vágyak tüze kihunyt, úgy a Nirvána eléretett. Ha a gy lölködés parazsa kihamvadt, úgy a Nirvána eléretett. Ha a szenvedélyek és az önzés lángjai ellobbantak, úgy a Nirvána eléretett! Sorsom beteljesedett. Mondom a nagy mantrát. Om mani padme hum. Om mani padme hum. Om… A reklámblokk véget ért. Jerry King már a díszes bírói pulpituson állt. – Anglia Legfels bb Bíróságának nevében. Felolvasom Li Ching b neit és a reá mért büntetést. Hallgassátok az ítéletet! Jerry King szerette a show-nak ezt a részét. Ilyenkor méltán érezte magát fontos embernek, élet és halál urának. Gyakorta eljátszadozott a gondolattal, hogy megmásítja az ítéletet, és kegyelmet ad a halálraítéltnek, ám sosem tette meg. Nem a büntetést l félt, ó, nem. Csakhogy a Jerry King Show nem maradhat áldozatok nélkül, mert akkor lanyhul az érdekl dés, elmaradnak a befektet k, megkopik a siker csillogása. Az elítéltnek halni kell! De mégis… oly kellemes érzés a mindenhatóság tudata, hogy kegyelmet adhatna, de mégsem teszi. Li Ching b nlajstroma rövid volt, ám annál súlyosabb. Hétszáznál is több brit alattvaló megtévesztése, hamis tanok terjesztése által, majd a halálba küldése, el re kitervelt szándékkal. Rendkívüli mérték anyagi kár okozása a British Petrol cégnek, melynek ezáltal megsz nt a létalapja. Károkozás Nagy-Britanniának. Anyagi és erkölcsi károkozás a koronának. – A büntetése… Néma csend, mintha senki sem tudná, mi következik. – …közutálat általi halál! – fejezte be Jerry King. Összecsukta a b rkötéses mappát, melyben a perirat rejt zött, lesétált a pulpitusról, és Li Chinghez lépett. – Kíván még szólni a halálraítélt? – tette fel a rutinkérdést. Li Ching fel sem nézve a padlóról, furcsán elnyújtott, mélyen zeng hangot hallatott… mintha énekelne. Omm… Jerry Kinget nagyon zavarta ez a hang, mert érezte, hogy átrezonál a testén, akadálytalanul, mintha nem is hús vér ember, csupán egy gondolat lenne a nagy Jerry King… Gyorsan a kínai fejébe húzta a Szondát. Úgy állt a lehunyt szem Li Chingen a Szonda, mint valami tökéletlen korona. – Reklám! – kiáltotta Jerry King, és a montírozó tette a dolgát… …mani padme hum. A Nap és a Hold elrejteznek, a folyamok kilépnek medrükb l, az erd fái meghajtják koronáikat. Om mani padme hum. Minden, ami szívetekben nem válik hasonlóvá a buddhasághoz, el kell pusztuljon, mivel hívságos és téves. Om mani padme hum. Csak aki személyiségét az Igazságban keresi, lelheti föl a Nirvánát. Om mani padme hum. Om mani padme

hum. Jerry King fején szintén ott díszelgett a Szonda. Eleinte kimaradt a végs nagy extázisból – többekkel ellentétben nem szerette az elmúlás élményét –, ám egyre érkeztek a levelek, melyben nehezményezték kívülállóságát. Li Ching kivégzése volt az els , hogy Jerry King a fejébe húzta a Szonda hámját, s vele együtt az egész stúdió, s t, az egész trivizortársaság – még a Láthatatlan Ember is. Miközben Jerry King a kényelmetlen elektródákat igazgatta, azzal vigasztalta magát, hogy ha a jelentésnek hihet, Anglia most egy emberként osztozik vele a kényelmetlenségeken. Csakhogy azok a marhák élvezik! – fakadt ki magában a nagy Jerry King, de már széles mosoly ült az arcán, mivel a kamerák ismét a középpontba hozták. – Hölgyeim és Uraim! …sikolyok, kiabálás, taps… – Hölgyeim és Uraim! Mindenkin rajta van immár a Szonda? – IGEN!!! – üvöltötte a tömeg a stúdióban, és Jerry King biztos volt benne, hogy üvöltenek az otthon ül k is. Az ember mit sem változott Róma gladiátor-arénái óta… – Eljött a perc, amit mindnyájan vártunk! – szólalt meg a fejek felett elhelyezett hangfalakból a Láthatatlan Ember. – Önök… Anglia népe… és a nagy Jerry King beteljesíti az ítéletet! Mert senki se feledje: a B nt mindig követi a B nh dés! – Hölgyeim és Uraim! – emelte fel a kezét Jerry King. – Gy löljünk! Om mani padme hum. Om mani padme hum. Om mani pad… Senki sem tudta meg sosem, mi volt az a titokzatos kór, amely egyik pillanatról a másikra elpusztította az angolokat. A pápa kihirdette, hogy Isten végre megbüntette a protestánsokat, Gomorra és Szodoma sorsában részeltette az eretnek Angliát. Senki sem merte megkérdezni t le, Isten miért nem a muzulmánokra sújtott le inkább. A tudósok inkább egy ismeretlen vírustörzsre gyanakodtak, mely egyik pillanatról a másikra megállította az emberek szívét – de a vírust sosem sikerült megtalálni, és az is kérdéses maradt, hogyan terjedt el egész Angliában… és miért csak ott? Mások – akik mindenütt földönkívüli összeesküvést sejtenek – elözönlötték a magas hegycsúcsokat, és távcsöveikkel a csillagos eget pásztázták. Sosem láttak annyi UFO-t, mint abban az évben, ám néhány zavarosfej n kívül senkinek sem adtak megnyugtató választ az állítólagos fényjelenségek. Az Eunió Gazdasági Tanácsa megsejtette, hogy a tömeges pusztulás valamilyen módon összefügg a Szondával – míg tartott a döbbenet, betiltották, és meg is semmisítették az ördögi eszközöket. Egyvalaki tudott volna választ adni az ezernyi kérdésre, mely Európa népeit foglalkoztatta a hirtelen kiürült Anglia kapcsán. Li Ching. Csakhogy a kínai már nem volt abban az állapotban, hogy megfeleljen a kérdésekre. Kivégzése pillanatában elérte a Nirvánát… és a Szonda közvetítésével közel nyolcvan-millió brit alattvaló világosodott meg abban a pillanatban, érezve mindazt, amit Li Ching. Mind eltávoztak, kiléptek az újjászületés borzalmas körforgásából. Li Chinget akkor földöntúli boldogság öntötte el, és elindult a nyolcvan-millió megszabadított lélek nyomában. Mert nem hazudott, amikor a nagy Jerry King kérdésére azt válaszolta: – Itt akartam lenni. – És gondolatban még hozzátette: hogy magammal vihessetek benneteket!

Allen Newman CSEMPÉSZEK CSILLAGA 1. Nehezen tértem magamhoz. Zúgott a fejem, szédültem és hányinger környékezett. Az el este elfogyasztott, töméntelen mennyiség , rizspálinkának nevezett méreg lehetett az oka. Kinyitottam a szemem. Aztán be is csuktam rögtön: az egész szoba forgott körülöttem. A bútorok vidáman kerget ztek, a csillár dévajul lengett ide-oda. Egy pillanatig lehunyt szemmel pihentem, de aztán agyam legmélyér l felmerült valami igazán nyugtalanító gondolat: a szoba berendezése teljesen ismeretlennek t nt! Szemhéjam magától felpattant, most nem kellett az ujjaimmal kitámasztanom, hogy nyitva maradjon. Nem a szállodai szobámban ébredtem, az egyszer biztos, különben már rég kihajítottam volna a folyosóra a rózsaszín függönyöket, a giccses porcelándíszeket és a csipkés asztalterít t. Hol a francban lehetek? Jobb fel l szuszogást hallottam. Az ágynem furcsán domborodott, mintha valaki megbújna alatta. Felhajtottam a paplant. Egy n feküdt mellettem, egy gyönyör , kívánatos, fiatal n . Els pillantásra túl soványnak t nt az ízlésemhez képest, és a melle is apró volt, de az arca, akár egy angyalé. Haja rövidre vágott, egyenes szálú, éjszín , szemöldöke vékony, alig látható fekete csík, orra fitos, szája széles, húsos ajkakkal. Mint mondtam, fiatalnak t nt – ha nem esett még át plasztikán, nem lehetett több huszonöt évesnél. Amíg gyönyörködve szemléltem, a lány felnyögött, és átfordult a másik oldalára. És ekkor minden eszembe jutott… 2. Két napja egy turistajárattal érkeztem a Mactanra. Öten szálltak ki az rhajóból, négy hazatér telepes és én. Rajtam kívül nem sokan érdekl dtek a filippínók lakta, elmaradott mez gazdasági bolygó nevezetességei iránt. A bolygó egyetlen rkiköt je nem sok jóval kecsegtetett, a fogadócsarnok nem volt nagyobb más, gazdagabb bolygók buszpályaudvaránál. Egy ilyen helyen az idegenek mindenkinek felt nnek, és nekem épp erre volt szükségem. Ráadásul a bolygó hivatalos nyelve az angol, ezért reméltem, hogy majd könnyen elboldogulok. A magammal hozott lopott hitelkártyán a turistajegy kifizetése után nem sok stellar maradt. Sajnos, a saját kártyámtól még a Dementián megszabadultam, nehogy a nyomomra akadjanak. A maradék pénzemet indulás el tt átutaltam a volt feleségem számlájára – legalább egyszer jót cselekedtem az életben. Amilyen depressziós, ez sem fogja jobb kedvre deríteni. Kivettem egy olcsó szobát egy garniszállóban – nem kellett sokat keresgélnem, mert az adatbázisok New Cebu City minden szállodáját a garniszálló kategóriába sorolják –, aztán szétnéztem valami munka után. Persze, semmi nem akadt. Illetve olyan nem, amit elfogadtam volna. Egy orvos kifejezte abbéli óhaját, hogy nagy hasznát venné egyes testrészeimnek – f leg a szemem tetszett a filippínónak –, és elmehettem volna gazdasági kisegít munkásnak – értsd: rabszolgának – is, de semmi több. Hamar belefáradtam a munka után járásba, hát kerestem egy lebujt –mondanom sem kell, szégyentelenül könny dolgom volt –, aztán ittam. Sok éven át másokat szolgáltam ki, míg nekem józannak kellett maradnom, hát most pótoltam a mulasztást. El akartam felejteni ezt az id szakot, t, az egész kátyúba jutott életemet. Teljesen eláztam, és amikor túlénekeltem az él zenét, a tulaj két legénnyel kidobatott. A téren folytattam a murit. Felmásztam Lapu-Lapu bennszülött törzsf nök három méter magas szobrára, és megpróbáltam betörni a fejét. Revánsot akartam venni Magellánért. Nem értem ezeket a filippínókat. Itt állt egymással szemben Magellán – fehér ember, mint jómagam – szobra és Lapu-Lapué, aki egy összecsapás során orvul ledöfte t. Ez az eset még az

sid kben történt a Földön, de sok száz év után is emlékezetes maradt. A filippínók mindkettejüket félistenként tisztelik: Magellán elhozta a szigetlakóknak a kereszténységet, a bennszülött vezér meg nemzeti h ssé, az ellenállás mintaképévé vált. A szoborról a rend rök szedtek le. Bénító-sugárral. Csak a szerencsén múlott, hogy nem törött se bordám, se végtagom. Az els éjszakámat New Cebu City fogdájában töltöttem: kár volt el re fizetnem a szállodai szobámért. Reggel – miután szabálysértési bírság címén tovább könnyítettek hitelkártyám tartalmán – kiengedtek, de elmondták, hogy második alkalommal nem lesznek ilyen elnéz ek. Napközben aludtam egyet. Nehezen vetk zöm le a szokásaimat, és hát az elmúlt tíz évben vámpíréletet éltem, nappal aludtam, éjjel dolgoztam. Napnyugta után megvacsoráztam, majd újra mulatni indultam, de most más helyet választottam. Minden az el éjszakához hasonlóan indult, de aztán jött az overallos lány. Fehér n volt, americano, ahogy a Mactanon mondják. A formátlan munkaruha elrejtette az alakját, de arra úgysem vesztegetett senki egy pillantásnál többet, ha meglátta az arcát. Illetve arca bal felét. Elszenesedett, szikár, húsmaradványok borította halálfej. A feketére égett, összezsugorodott izomfoszlányok alól kifehérlett az arccsont és az állkapcsok. Szeme gy sz nyi, olajosan csillogó tömör fémgolyó. Olcsó implant, nem tellett neki biológiai beültetésre. Túl részeg voltam már ahhoz, hogy a látvány elborzasszon. Amikor leült mellém a pulthoz, nem húztam arrébb a székem, folytattam a csapossal az italkészítés titkairól megkezdett diskurzust. A lány eleinte figyelmesen hallgatott, de aztán egyre gyakrabban közbeszólt. Innent l homályossá válik az egész. Csak részletek jutnak eszembe. A kihalt utca. Egy koszos lépcs ház. A lány neve: Alicia. Egymáson mozgó testek képe a tükörben. Igen. Nem bírtam ránézni, ezért hátulról csináltuk, mint a kutyák… A nyál összegy lt a számban. Köptem egyet. A kopott sz nyeg közepére. – Ne légy közönséges! – motyogta álmosan a lány. Krákogtam egy nagyot, de nem válaszoltam. Ébredés után mindig mogorva vagyok. Kell egy óra és egy kiadós reggeli, hogy kedvem legyen beszélni. Most mégis meg kellett próbálnom. Hangszálaim hörögve tiltakoztak a meger ltetés ellen. Másodszorra is nekirugaszkodtam. – Hol a mosdó? – kérdeztem rekedt, alig érthet hangon. – Jobbra – válaszolta csukott szemmel Alicia, és visszafordult a bal oldalára. Így határozottan elviselhet bb látványt nyújtott, és a hányingerem is csillapodott… Mire visszatértem, Alicia már ismét aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Megkönnyítette a távozásomat. Nem vesz dtem hát tartalmatlan búcsúzással, felöltöztem, majd csendben kiosontam. Szokványos, egyéjszakás kapcsolatnak t nt az eset. Többé nem találkozunk, gondoltam. Ekkor még nem tudtam, mekkorát tévedek. 3. A második évezred utolsó éveit idéz gyorsétkezdében magamba tömtem három szendvicset. Nagyban rontotta az élvezeti értékét, hogy a filippínók csak az édes cipót ismerik, de ez akkor nem számított. Jóllakottan d ltem hátra: a reggeli visszaadta az életkedvemet. Lehunyt szemmel élveztem az ablakon beáradó napfényt, amikor valaki becsúszott a velem szemközti padba. – Jó étvágyat! – mondta egy n i hang. Ismer snek hangzott. Kinyitottam a szemem, és nem csalódtam. Alicia volt az. Ép arcfelét fordította felém. Nem tudtam, mire vélni váratlan megjelenését. Nem lehetett véletlen találkozás: biztos, hogy követett. Úgy döntöttem, keményre veszem a figurát.

– Mit akarsz? – morogtam fenyeget en, és egy fogpiszkálót csúsztattam a szám sarkába.

Alicia szintén szólva nem ijedt meg. S t! Elvigyorodott. – Üzletet ajánlok – mondta komoly hangon. – Hmm. Gondolod, hogy szükségem van rá? – Nem tudom. De szerintem semmit nem vesztesz, ha végighallgatsz.

Megadóan bólintottam. – Ismered a Dementiát. A mondat nem kérdésnek, hanem kijelentésnek hangzott, ezért nem reagáltam rá. Úgy látszik, túl sokat fecsegtem el este. – Ismered a bárokat – folytatta a lány –, a csehókat, a lebujokat, a nagykeresked ket, a bártulajdonosokat és a szállítókat. – Nincsenek már bárok, sem csehók, sem lebujok…– vetettem közbe. – Tudom, a tilalom. De ne meséld be nekem, hogy egy feketén m köd zugivó sincs az egész bolygón! – Lehet, hogy van – feleltem óvatosan. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, tudok szerezni egy hajórakomány citromot… Felkaptam a fejem. Kutatóan végigmértem Alicia arcát. Úgy t nt, nem viccel. Nagy szükségem lett volna a pénzre. – Nem érdekel – mondtam mégis. A lány nem látszott csalódottnak, – Itt a számom – mondta, és átnyújtott egy mikrochipes névjegykártyát. – Ha meggondoltad magad, hívj fel! 4. Amikor beléptem garniszállóbeli szobám ajtaján, tudtam, hogy baj van. Nem kellett jósnak lennem. Egy dagadt, behízott nyakú, fehér panamakalapos, harcsabajszú fickó ült egy karosszékben a szoba közepén, és malmozott az ujjaival. Pocakján feszült a méretre szabott zakó, ennek ellenére nagyon cool volt. – Trevor fiam, örülök, hogy újra találkozunk! – mondta. Arcán rövid statikus zörej futott át. – Nem kell köszönnöd! – emelte fel a kezét. – Jó barátok között elég a biccentés. Ennek ellenére dörmögtem felé valami üdvözlésfélét, mialatt a szemem körbejárt a szobában, más hívatlan vendég után kutatva. A hájas alakot sajnos, túl jól ismertem, Madigannek hívtak, és a Dementia legnagyobb b nbandájának volt a vezet je. – Csak azért jöttem, hogy emlékeztesselek a tartozásodra. – Meg fogom adni. Csak egy kis hala… – menteget ztem. Azt hittem, 3D telefonhívásról van szó, de tévedtem. Madigan nem várta meg, hogy befejezzem a mondókámat. – Nem érdekelnek a kifogásaid, Trevor fiam! – csattant a hangja. – Két hetet adok neked. Addigra legyen meg a pénz! Ha megvan, hozd el nekem a Dementiára, tudod, hol találsz! Ha esetleg megpróbálnál elt nni el lem… Rossz hírem van számodra: mindenütt megtalállak. Úgy, mint most. És két hét múlva nem csak egy üzenetet küldök… A következ pillanatban hívatlan vendégem alakja kifakult, aztán székest l elt nt. Ekkor láttam meg az íróasztalon hever lapos, ékszerdobozra emlékeztet tárgyat. Fotocellás üzenetrögzít . Amikor nyílott az ajtó, elindította a 3D lejátszást. Fogtam a szürke dobozt, és lesétáltam vele a portára. – Ki hozta ezt nekem? – kérdeztem. – Ezt? – kérdezett vissza sunyi képpel a filippínó portás. – Nem tudom. Nem az öné? Legyintettem egyet. Valószín leg jól megfizették azért, hogy felengedjen valakit a szobámba. Verekedni nem volt kedvem, a küldönc ajánlatára meg nem tudtam rálicitálni, hát hagytam az egészet a fenébe. Zsebre vágtam az üzenetrögzít t, és kimentem az utcára. A fehéren ragyogó nap fénye bántotta a szememet. Átvágtam a járm vek felverte szállongó porfelh n, és kerestem egy

telefonfülkét. Kész megváltás volt, amikor a légkondicionált fülke ajtaja becsukódott mögöttem. El vettem a névjegyet a zsebemb l, és bedugtam a készülékbe. Fel volt töltve. Alicia azonnal fogadta a hívást. – Rendben van – közöltem vele. – Benne vagyok a buliban… 5. – Egy teherhajó tele citrommal. Hogy akarod megszerezni? – kérdeztem. – Számításba vettél minden lehet séget? Alicia komoly arccal bólintott. – Lássuk csak! – mondta, és az ujjain számolni kezdett. – Egy: el kell foglalni a hajót. A kalóztámadás azonban szóba sem jöhet. Nincs rhajónk, és ketten amúgy is kevesen lennénk, hogy elfoglaljunk egy teherhajót. Kett : úgy kell lecsapnunk, hogy a csempészek ne tudják értesíteni a f nökeiket, különben a Dementián már várni fognak ránk. Három: el kell passzolni az árut! Érdekl dve hallgattam a lányt. A kezdeti bizonytalanság érzésem múlóban volt. – Az els két pont megvalósításához a következ kre van szükségünk – folytatta –: egy palack altatógáz, két szkafander, két gyorsítóülés, két lézerpisztoly. Gondolom, nincs pénzed… és nekem sincs. Ám ha eladom a házam, be tudjuk szerezni az említett kellékeket. A harmadik pont végrehajtása a te feladatod lesz… Sejtettem, hogy ide fog kilyukadni. Siet s távozásomat megel en bártulajdonos voltam, a csempészáru elpasszolásához keresve sem találhatott volna megfelel bb személyt nálamnál. A csempészet minden korban jövedelmez üzlet. A Dementián akkor indult be a verkli, amikor a kormány bevezette a citrustilalmat. Nem tudták, mit tegyenek, hát a legrosszabb megoldást választották. A Dementiát a Gyíkok – két lábon járó, kétkez , de pikkelyes test , hüll pofájú lények, hosszú, vastag farokkal – lakták, miel tt meg nem érkeztek az els emberi telepesek. Az emberekkel együtt pedig a bárok és bordélyok. A bolt azonban nem indult be igazán. A drogok és az alkohol tartalmú italok semmi reakciót nem váltottak ki az slakókból, így az említett helyek igen alacsony látogatottságnak örvendtek. Aztán az emberek teljesen véletlenül felfedezték, hogy a citrusfélék különös hatást gyakorolnak a Gyíkokra. Ezek a kissé dinoszauruszra hasonlító, békés természet lények a limonádétól úgy berúgtak, hogy napokig fetrengtek részegen. Azt mindenki tudta, hogy a Gyíkok metabolizmusa különbözik az emberekét l, de hogy mekkora ez a különbség, arról még sejtése sem volt senkinek. A Gyíkok elégették a holttesteket, és a földi tudósok kérését visszautasítva nem engedték halott társaikat felboncolni. Persze, történtek törvénytelen próbálkozások, de úgy hallottam, hogy eredménytelenül, mert ha a Gyíkok bels szervei fényt kaptak, összezsugorodtak és elfüstöltek. Az élelmes embereket azonban csak az érdekelte, hogy nagyot lehet kaszálni a narancs, grapefruit és citromlé árusítással. A Gyíkok a gyümölcsleveket többnyire hígítva itták, mert tisztán túl tömény volt nekik, kivéve a megrögzött citrus-ivókat, akik minden pénzüket száz százalékos gyümölcslékre költötték. Külön érdekesség, hogy a szintetikusan el állított italoknak semmilyen hatása nem volt a Gyíkokra, csak a természetes származékoktól rúgtak be. A báromban, a Lulu-ban is lehetett kapni a földi alkoholok mellett limonádét és gyümölcsleveket. Aztán jött a tilalom. A Dementia kormánya megelégelte, hogy tisztes családapák hajnalban tántorognak haza, megverik a feleségüket, és elisszák a pénzt a gyerekek el l. Sokan hajléktalanná váltak, mert a házukat is eladták, hogy fedezni tudják b nös szenvedélyüket. Felütötte a fejét az utcai b nözés – leg a zsebtolvajlás és rablótámadás öltött veszedelmes méreteket –, s felt ntek az els koldusok. Igen, ezt hívhatnánk akár terraformálásnak is; azonban a bolygó helyett annak lakóit alakítottuk át a saját képünkre. Amikor életbe lépett a tilalom, bezártak minden kocsmát, bárt, klubot és lebujt. Ám ezzel csak

azt érték el, hogy a Dementiát a csempészbandák paradicsomává tették. A szervezett b nözés tartotta kézben a kereskedelmet és a zugivók m ködtetését. Szinte sikk lett a feketén üzemel titkos bárokba járni, és méregdrága limonádét vedelni. Én is alkalmazkodtam a körülményekhez. Elég jól ment a bolt, de aztán hirtelen légüres térbe kerültem. A két legnagyobb banda, az egyik a Gyíkoké (Hiss-hissnek hívták a vezet jüket), a másik az embereké (Madigannel az élén) felosztotta egymás között a piacot, és hatalmas összeg védelmi pénzt szedtek a bártulajdonosoktól. Aki nem fizetett, az könnyen pórul járhatott. Olcsón megúsztam: csupán a lefizetett rend rf nök rendelt el nálam razziát. Lefoglalták a frissen érkezett italkészletemet, és bevitték a vendégeimet. Az irodámban tartózkodtam éppen, és a helyiséget mutató monitorok segítségével id ben észleltem a veszélyt, így sikerült a hátsó ajtón át meglépnem. Sajnos, Madigan nem értette meg – illetve nem akarta megérteni – azt, hogy nem tudok fizetni az átvett áruért. Pártfogó, bár és pénz nélkül nem tehettem mást, leléptem. Madigan el l azonban nem tudtam elt nni… Alicia megköszörülte a torkát, és ez elég volt, hogy magamhoz térjek pillanatnyi elkalandozásomból. – A Khoraja holnapután indul. A legénysége öt f l áll. Az rkiköt ben dolgozom, könnyen feljuthatunk a hajóra. Elrejt zünk a raktérben, felszállás után altatógázt juttatunk a szell rendszerbe, aztán átvesszük a parancsnokságot. – Várj egy kicsit! Hogy éljük túl a felszállást? A gyorsulás a raktérben palacsintává lapít bennünket! – Ne félj, gondoltam rá! – nyugtatott meg a lány. – Segédkezem majd a rakodásnál, és gondom lesz rá, hogy egy ládával több kerüljön a raktérbe. Ebben a ládában lesz az altatógáz, két szkafander és két gyorsítóülés. Mágnesesen rögzítjük, és beszíjazzuk magunkat! – Nem hangzik rosszul – mondtam bizonytalanul. Közben arra gondoltam, hogy ez a leg rültebb terv, amit valaha hallottam. De lehet, hogy épp ezért fog sikerülni. – Mi csinálunk az elkábított legénységgel? – tettem fel a k vetkez kérdést. – Bepakoljuk ket a ment kabinba, és a Denubis rendszerbe érve kil jük ket. A kabin vészjeleket sugározva automatikusan a legközelebbi bolygó felé indul. Mire megtalálják ket, mi már leszállítottuk az árut, és elhúztuk a csíkot. – És mi lesz azokkal, akik várják a rakományt? – Azt hiszik, hogy a f városban szállunk le, de mi a déli féltekére megyünk, és légpárnás teherszállítóval visszük oda az árut. – Várj egy kicsit! – szóltam ismét. – A vámosok a f kiköt ben le vannak fizetve, hogy ne vizsgálják át a Khoraját! Ha máshol szállunk le, számolnunk kell vele, hogy tüzetes lesz az ellen rzés. Alicia elmosolyodott. – Erre van egy… mondhatnám korszakalkotó… ötletem. Majd leszállás el tt elmondom. Addig maradjon az én titkom. – Rendben – feleltem. – Arra felkészültél, hogy többé nem térsz vissza a Mactanra? A csempészek nem szeretik, ha átverik ket. Alicia arca megkeményedett. – Nincs semmi, ami visszatartson… 6. A teherkiköt jóval nagyobb volt, mint amekkorára a turistaváró alapján számítottam. Legalább tíz vet cs kerek nyílása sötétlett nyitott szájként a munkagépekkel legyalult, hajtóm vek által feketére égetett síkságon. A vet csövek némelyike több száz méter mélyre nyúlt a földbe. Bennük ezüstös szivarokként fénylettek az rhajók. Praktikus megoldás volt, a föld alatt egész barlangrendszer húzódott, és az alagutak szája a függ leges aknákba torkollott. Így könnyebben ment a teherhajók ki- és berakodása.

A 9-es vet cs ötödik szintjén tartózkodtam éppen, és a sarok mögött megbújva figyeltem Aliciát, ahogy odasétál a vezérl pult mögött álló, a robotkarok végezte berakodást felügyel férfihoz. – Hello, Juan! – köszönt az alacsony, barna b , bajuszos férfinak. – Á, Alicia! Hallom kiléptél! A lány bólintott. – Ma dolgozom utoljára. Nem akartam búcsú bulit, ezért nem szóltam senkinek el re. – Kár – mondta a férfi szintén sajnálkozva. – De azért itt maradsz a Mactanon? – Nem. Új életet kezdek valahol másutt. Majd küldök nektek Memo-lapot. A férfi morgott valamit, amit nem értettem, aztán újra a munkájára koncentrált. Alicia nézte a rakodást, aztán megkérdezte: – Ez az utolsó hajó mára? – Igen. – Tudod mit? Majd én befejezem helyetted. – Tényleg megtennéd? – nézett fel a férfi meglepetten. – Persze. Én már végeztem, és holnap úgyis elutazom. – Kösz – mondta a férfi hálás arccal. – Tudod, Maria mindig idetelefonál, ha kés n érek haza. – Menj csak! Majd én befejezem a rakodást. A férfi mackós léptekkel távozott. Megvártam, amíg elhalad mellettem, és elt nik a következ sarok mögött, aztán csatlakoztam Aliciához. – Ez könnyen ment – jegyeztem meg. – Igen. A felesége egy sárkány. Nem tudom, hogy bírja ki mellette… A további beszélgetést l más vonta el a figyelmemet. Láttam, hogy három szinttel feljebb beszálláshoz készül dik a Khoraja legénysége. Velünk szemben, de a két szinttel magasabban fekv alagútból bukkantak el , aztán a rámpán szépen besorjáztak a hajóba. Öten voltak. Négy ember és egy Mongo. Ez utóbbi hatalmas, gorillaszer humanoid lény volt. Sz rös, emberfeletti erej és intelligens. – A francba – szitkozódtam. Alicia sem örült a dolognak, de visszafogta magát. – Még jó, hogy hoztunk fegyvereket. A Mongóra nem hat az altatógáz… 7. A hajótest megremegett. Bekapcsolták a hajtóm veket. Alicia a rakodás befejeztével megnyomta a gombot, hogy jelezze, elkészült, erre elkezdték bezárni a raktér ajtaját. Szerencsére ez elég lassú m velet volt, ezért id ben be tudtunk csusszanni. Azonnal megkerestük a ládánkat, Alicia egy mikrochipes lappal kinyitotta, és kiemeltük bel le a gyorsítóüléseket. Els pillantásra láttam, hogy gond van a mérettel: gyerekülések voltak. Kérd tekintetemre Alicia megvonta a vállát. – Mást nem tudtam szerezni. Nem szóltam semmit. Szitkozódni nem volt értelme, imádkozni meg ráérek kés bb is. Bekapcsoltuk az elektromágneseket, aztán felöltöttük a szkafanderünket – szerencsére, ezeket feln tt emberekre szabták –, és elfoglaltuk a helyünket. Az egész világ remegni kezdett körülöttünk. A fogak a számban összekoccantak, a pofazacskóm lobogott, mint nemzeti zászló a szélben. Összehasonlíthatatlanul kényelmesebb érzés a pilótafülkében ülni startoláskor. Ugyanis ott helyezték el a gravitációs egységet, ami az utazás alatt biztosítja a személyzeti részben az állandó 1 G-s gravitációt, és a pilótáknak ugyanennyivel kevesebbet kell elviselniük felszállás idején. A ládák szerencsére rögzítve voltak, különben már bolhaként pattogok volna a raktérben. A gyorsulás a székbe préselt: a hajó elindult a vet cs ben felfelé.

A gyomrom a fenekemhez szorult, úgy éreztem, mintha a világ legdagadtabb n személye telepedett volna az ölembe. A gerincemre iszonyatos nyomás nehezedett, lelki fülemmel már hallani véltem csigolyáim diszkrét recsegését. Azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet, de tévedtem. A rázkódás fokozódott. Az agyam ide-oda ugrált a koponyám belsejében, a szemem kidülledt, majdnem kiesett – szerintem csak a megszokás tartotta a helyén. Legalább százszor elátkoztam Aliciát a hülye ötletéért. Hirtelen ért véget az egész. A dagadt n személy lekászálódott rólam, s éreztem, hogy megsz nik a nyomás a hólyagomnál. Könny nek éreztem magam, mint egy pillangó. Kikapcsoltam az övem, és kikászálódtam az ülésb l. – Sikerült! – hallatszott Alicia örömteli hangja a fülhallgatómból. – Hmm. Nem említetted, hogy kétségeid vannak… – jegyeztem meg fanyarul. – Minek terheltelek volna vele? – Igaz, minek is… Az eredmény a fontos. Lássunk munkához! Alicia tudta, hol keresse a leveg cserél rendszer vezetékét. A raktér egyik oldalán lecsavarozott egy fed lapot, és máris megtalálta az ökölnyi átmér csövet. Kis lyukat fúrt a vezeték oldalába, és a résen át bevezette a gázpatron csövét. Aztán megnyomott a patron oldalán egy pattanásszer en kidomborodó valamit, erre sziszegve elkezdett ömleni a gáz. Azaz, a sziszegést csak én képzeltem oda, mert légmentesen záródó rruhámban természetesen ezt nem hallhattam. Vártunk tíz percet. Ennyi id elég kellett legyen, hogy a gáz szétterjedjen az rhajóban. A tíz perc leteltével ormótlan csizmánkban odacammogtunk a raktér ajtajához, és el vettük a lézerpisztolyainkat. Kifújtam az önkéntelenül visszatartott leveg t, és intettem Aliciának. – Jöhet a második fázis! 8. Alicia a most tolvajkulcsként funkcionáló mikrochip-lapját bedugta a baloldalon domborodó nyitóberendezésbe. Pár pillanat múlva a raktér ajtaja felett felvillant egy piros lámpa, és a fémlapok oldalra csúsztak. Átléptünk a küszöbön. Pár lépésnyire újabb ajtó állta utunkat. Megvártuk, amíg a mögöttünk hagyott fémlapok légmentesen zárulnak, és zöldre vált a kontroll-lámpa. Aztán kinyitottuk a személyzeti részbe vezet ajtót. A vezérl teremben természetesen szintén égnie kellett egy lámpának, jelezve, hogy a raktér ajtaját kinyitották. Reméltem, hogy a legénységb l már csak a Mongo látta. Keskeny, fémlapok határolta folyosó tárult a szemünk elé, ami hamarosan kétfelé ágazott. – Váljunk szét! –javasoltam. – Nehogy a hátunkba kerüljön! Alicia bólintott. balra, én jobbra indultam. Valamikor régen szolgáltam a Földi Véder nél. Rohamosztagosként. Nem sok dolgunk akadt, jobbára gyakorlatozással töltöttük az id t. Az igazság az, hogy az alaki dolgokat sokkal jobban belénk verték, mint a puszta kezes önvédelmet. A ritka háborúkat az rben vívták meg, a bolygók inváziójára ritkán került sor. Csupán egyetlen háborús küldetésben vettem részt, a Horus ellen. A bolygó lakói úgy gondolták, hogy nem fizetik be az éves adót, és ezt büntetlenül megúszhatják. Nem ütköztünk számottev ellenállásba. Néhány k hajigáló egyetemistát tettünk harcképtelenné bénító-sugárral. Egy nap alatt elfoglaltuk a parlamentet, és foglyul ejtettük a képvisel ket. Ezzel véget is ért a háború. Ezután fél évig állomásoztunk azon a kopár, sziklás bolygón. Unalmas volt, nekem elhihetik. Idealizmussal telve, önként léptem a seregbe, és cinikus öreg rókaként szereltem le. Most szükségem volt a tanultakra. Minden saroknál megálltam, majd a falhoz lapulva, ritmustalan mozgással haladtam el re. A folyosón nem akadt semmi fedezékem, és sajnos, társam sem volt, aki fedezzen. Néha megtorpantam, és leguggoltam, de semmi mozgást nem észleltem. Hamarosan elértem a vezérl termet. Az ajtaja zárva volt. Káromkodtam egyet: Aliciánál maradt a tolvajkulcs. Meg kellett várnom.

Visszahúzódtam a folyosóra, ahonnan jöttem, és hátamat egy kiszögellésnek vetve állást foglaltam a vezérl terem ajtajával szemben. Így a hátulról és oldalról jöv támadásoknak ki voltam ugyan szolgáltatva, de a szemb l támadók ellen én voltam el nyben. – Kislány, merre jársz? – szóltam a mikrofonba. – Már a célnál vagyok. A Mongo vagy el tted, vagy a vezérl teremben van. – Én is hamarosan megérkezem. Nem kellene… Áhh! – A mondatot félelemsikoly szakította félbe. Azonnal elhagytam leshelyemet, és rohanva megindultam a baloldali folyosón. Alicia tényleg nem járt messze. A Mongo a mennyezeten kapaszkodhatott, és onnan vetette rá magát a lányra. A lézerpisztoly távolabb hevert, Alicia szétvetett végtagokkal feküdt a földön, a gorillaszer lény pedig a sisakját püfölte az öklével. A lány arcvéd jét hajszálrepedések szántották át. Célzás nélkül tüzeltem. Sajnos, a futás miatt kissé még remegett a kezem, így a lézersugár csak a Mongo vállát súrolta. Nem tudom, hogy véthettem el egy ekkora testet, de megtörtént. A vastag sz r egy pillanat alatt lepörköl dött, és a szétnyíló b r alatt feltárult a rózsaszín hús. A gorillaszer lény megperdült, és eszméletlen áldozatát magára hagyva, felém vetette magát. Teste hihetetlen gyorsan szelte át a kett nket elválasztó távolságot. Ujjam nem engedte fel a ravaszt, folyamatosan tüzeltem, de a Mongót nem tudtam megállítani. Rohama elsöpört. Csizmám talpa elszakadt a padlótól, és rongybabaként csapódtam neki a folyosó fémfalának. A következ pillanatban az arcom el tt szélesre tárult egy vicsorgó száj, és láttam benne megvillanni a béltekrágástól elszínez dött, pudvás agyarakat, aztán elvesztettem az eszméletemet. 9. Amikor magamhoz tértem, azt hittem, megvakultam. Egy nagy barna folton kívül semmit nem láttam. Aztán a barna folt lassan megszámlálhatatlanul sok, vastag sz rszálnak adta át a helyét, ebb l rájöttem, hogy a Mongo alatt fekszem. Megpróbáltam kimászni alóla. A bal karomat magam alá törtem, és a ránehezed dupla súlytól mozdíthatatlan volt, de a jobbat sikerült felemelnem. Nekiduráltam magam, és lehengerítettem magamról a gorillaszer lény testét. Felültem. Ekkor vettem észre, hogy a Mongót sikerült derékban kettészelnem a lézersugárral. Az életer azonban olyan nagy volt benne, hogy még így is a földre döntött. Lehet, hogy az agyáig nem jutott el id ben, hogy meghalt. Alicia a folyosó közepén feküdt, mozdulatlanul. Odatámolyogtam hozzá, és megálltam fölötte. Megnéztem az órámat: a gáz elméletileg már kitisztult a leveg l. Óvatosan kicsatoltam a sisakját, majd kihámoztam a szkafanderb l. Sértetlennek t nt. Másra nem tudtam gondolni, mint hogy egy repedésen beszivárgott az altatógáz, és ett l vesztette el az eszméletét. – Szépen vagyunk! – mondtam magamban. – Rám hagyta az összes melót! Megkerestem az övében a tolvajkulcsot, és a lányt magam után húzva visszaballagtam a vezérl teremhez. A biztonság kedvéért el vettem a lézerpisztolyomat, és csak aztán nyitottam ki az ajtót. Aztán megrökönyödve, földbe gyökerezett lábbal álltam, és egy pillanatig nem tudtam, mit csináljak. A helyiség közepén ugyanis Clark Gable és Vivian Leigh csókolóztak. A lány arcán öröm látszott, úgy tett, mintha élvezné a férfi drótszer bajuszának szúrását. Körbenéztem: egy, kett , három, négy, a legénység tagjai mind megvoltak. Ketten a gyorsítószékükben ültek félrecsuklott fejjel, a többiek háttal nekik, fennakadt szemmel a szerelmi jelenetet bámulták. A felújított, 3D filmet nézték éppen, amikor belélegezték az altatógázt. Hirtelen ugrott a film címe is: Elfújta a szél. Nahát, nem is csoda, hogy elaludtak rajta… Egyenként megragadtam a srácokat, és végighúztam ket a ment kabinhoz vezet folyosón. Rendes voltam velük, mindannyiukat bekötöttem a székükbe. S t, a m vel dni vágyó fickók egyikének ölébe helyeztem a lejátszót és a filmlemezt, hátha második nekifutásra messzebb jut Scarlett históriájában.

Undorított a dolog, de a Mongo testét is begyömöszöltem a ment kabinba. Nem hagyhattam a hajóban, mert a vámosok biztos kíváncsiak lettek volna, hogy került a fedélzetre. Ezután Aliciát bevittem a vezérl terembe, és beszíjaztam a gyorsítóülésbe, majd megvizsgáltam a robotpilótát. Nem volt semmi gond, rendben tette a dolgát. Már kiértünk a rendszerb l, nem volt számottev gravitációs hatás, be lehetett lépni a hiper rbe. Átvettem az irányítást. Ellen riztem a koordinátákat, majd hiper r-sebességre kapcsoltam. A csillagos r képe szivárványszín , alaktalan folttá mosódott össze, és szétterült a pilótafülke ablakán. Egy pillanattal kés bb a szivárványszín köd ismét csillagokká szilárdult. A megadott helyen léptünk ki a hiper rb l. El ttünk keringett a Denubis-rendszer és annak negyedik bolygója, a Dementia. 10. Alicia ébredezni kezdett. Els reakciójaként védekez n az arca elé kapta a kezét. – Hé, kislány! – mondtam neki vigyorogva. – Megérkeztünk, te meg jól átaludtad az utat! – Hol van… – A Mongo? Két darabban. Bepakoltam a társai közé a ment kabinba. Sajnos, nem tudtam

eldönteni, hogy a fenekét vagy a fels testét szíjazzam be az ülésbe, így aztán… – Fáraszt a szöveged, Trevor – mondta Alicia nyúzott arccal. – Nincs valami fejfájáscsillapítód? Adtam neki egy tablettát. Egy ideig csendben ültünk, amit én untam meg hamarabb. – Akarsz beszélgetni? Még egy óra, amíg elérjük a Dementiát. – Gondolom, a beszélgetés nálad azt jelenti, hogy dumálsz, én meg hallgatok. – Épp fordítva. Miel tt bártulajdonos lettem, csaposként dolgoztam. Megtanultam meghallgatni az embereket. A csapos majdnem olyan, mint a gyóntatóatya. Mindenki kiönti neki a lelkét, de helyette az ital ad feloldozást. – Furcsa szemlélet… – Viszont igaz. Szóval most te fogsz beszélni, és én hallgatok –mondtam. – Kérdezz! – Az arcod… – elhallgattam. Nem t nt jó ötletnek, hogy épp ezzel kezdtem. Alicia hidegen végigmért. – Baleset. Vártam, hátha folytatja. – Túl közel voltam egy rakétastartkor. Egy kicsapó lángcsóva megperzselte az arcomat. Az én hibám. Van még kérdésed? Nyersen szólt. Nem vártam, hogy barátként viselkedjék pár napi ismeretség után, de azért ennyire nem kellett volna megdühödnie. Elvégre megmentettem az életét. – Mihez kezdesz majd a részeddel? – tettem fel a második kérdést. – El re megírtad a kérdéseidet? Hogy tudsz ilyen baromságokat kiötölni? Természetesen plasztikára. Rendbe hozatom az arcomat, és veszek magamnak egy bio-implant szemet, olyat, mint az eredeti párja. És te? – Hmm – mondtam, hogy id t nyerjek. Majd hümmögtem még egyet. Nem tudtam, megmondjam-e az igazat. – Ne játszd meg nekem a mackót! – förmedt rám Alicia. – T lem elvárod, hogy kényes kérdésekre szintén feleljek, te meg brummogsz válasz helyett? – Egen. Van egy kis adósságom, azt szeretném letörleszteni, aztán ha marad pénzem, nyitok egy bárt valahol másutt. Semmi máshoz nem értek. Alicia arckifejezése megenyhült. – Összefüggésben van a tartozásod a Mactanon való hirtelen megjelenéseddel?

– Hmm. Így legyen az ember szinte, rögtön kihasználják. – A kérdésre válaszolj! – Igen. A Dementia egyik legbefolyásosabb bandavezérének tartozom. Túl forróvá vált a

lábam alatt a talaj, ezért gyorsan kellett távoznom. Teljesen véletlen, hogy a Mactanon kötöttem ki. Ez a hajó indult a leghamarabb… Elhallgattam. Nem akartam arról az éjszakáról mesélni. A féktelen száguldásról az rkiköt ig, a türelmetlen várakozásról felszállás el tt. Más témára kellett terelnem a szót. – Mi az a remek ötlet, amivel átverjük a vámosokat? – kérdeztem. – A wharfokat szinte lehetetlen kijátszani… A wharfok a Dementian honos disznószer állatok. A Gyíkok felfedezték, hogy a wharfok odavannak a citrusfélékért, és ma már nem csak háziállatnak, hanem csempészáru felkutatására is használják ket. A dolog bevált, rengeteg csempész bukott le a kezdeti id kben. Ám hamar rájöttek a megoldásra: ha a wharfot jóllakatják citrommal, akkor egy-két napig nincs kedve újabb finomságok után kutatni. A korrupt vámosok erre alapozva hatalmas pénzeket vágtak zsebre. A mi érkezésünk viszont nem volt megszervezve, ezért kicsi az esélye, hogy jóllakott wharffal kutatják majd át a teherhajót. Alicia elvigyorodott. – A wharfok is csak állatok, az ösztöneik irányítják ket. Az éhség er s hajtóer , de még ennél is er sebb a nemi ösztön. Sikerült szereznem egy kevés wharf n stény hüvelyváladékot. Ennek olyan penetráns szaga van, hogy a hím meg rül t le. Van a fedélzeten néhány álcázásból berakott, rizst tartalmazó láda. Ezeket most meglocsolom ezzel a kivonattal –felmutatott egy kis kék fiolát –, aztán meglátjuk, mi történik. – Jó – mondtam elismer en. – Tedd meg! És ha visszajöttél, mi is áldozhatnánk a nemi ösztöneinknek… Láttam már életemben néhány gyilkos pillantást, de amikor Alicia szembefordult velem, határozottan az inamba szállt a bátorságom. – A kapcsolatunk szigorúan üzleti – sziszegte dühösen. – Ne is reménykedj másban! – És az els éjszaka? – kérdeztem vigyorogva. – Csak álmodtad. Jobb, ha elfelejted úgy, ahogy én tettem! Azzal alakja mögött becsukódott az ajtó. Fejemet csóválva visszafordultam az irányítópulthoz, és teljes er vel rátenyereltem a ment kabin kioldó gombjára. 11. A Dementia képe betöltötte az egész képerny t. Burjánzó es erd k borította, méregzöld pokol. Az óceánok vize is zölden hullámzott, és emiatt szabad szemmel az rb l szinte lehetetlen volt észrevenni a vadon közepén megbújó barna tisztásokat, azokon pedig a városokat és reptereket. Tíz éve ugyanígy, az rhajó ablakából, a szebb jöv ben reménykedve figyeltem a zöld bolygót. Joncey, volt iskolatársam ajánlott munkát a bárjában. El bb csapos voltam, majd amikor Joncey eladta az üzletét, átvettem a bolt irányítását. Madigant l vettem fel kölcsönt, hogy saját lábra állhassak. Azóta százszor megbántam ezt a cselekedetemet, de a dolgot már nem lehet meg nem történté tenni. Talán most, ennek a szállítmánynak köszönhet en, végre a magam ura lehetek… Tíz évvel ezel tt az egyenlít mentén elterül f városban, S’sminóban szálltam ki a hajóból, és nem kellett sokat gyalogolnom, hogy eljussak eljövend munkahelyemre, Joncey bárjához. Most a déli féltekén elterül Hssiout, a Gyíkok kettes számú rrepül terét vettem célba. Érdekes, hogy a rendszert és a bolygót az emberek átnevezték, de a városok meg rizték a csak Gyíkok által kiejthet neveiket. Az irányítótorony bejelentkezett, én pedig átkapcsoltam robotpilótára. Az irányítósugárnak köszönhet en csont nélkül beletaláltunk az akna szájába, és lassan lebegve ereszkedtünk lefelé. Kis döccenést éreztünk csak, amikor földet értünk. – Khoraja teherssállító! – hallatszott egy Gyík sziszeg hangja a hangszóróból. – Kérjük,

fáradjanak a raktérbe, és engedjék be tisstvisel inket! Eleget tettünk a felszólításnak. Leereszkedtünk a raktérbe, és kinyitottuk az ajtót. Négy, frissen vasalt uniformisba bújt, két méter magas, krokodilpofajú alak cammogott be rajta. Egyikük egy wharfot vezetett maga után pórázon. – Sh’iissh kapitány vagyok. Üdvöslöm önöket Hssiou város rrepül terén – szólt az élen haladó Gyík udvariasan, aztán egy kellemetlen kérdéssel folytatta. – Milyen árut ssállítanak? – Rizst – feleltem egyenesen a szemébe bámulva, hogy érezze, nem hazudok. – Ha megengedik, néhány ládát megvissgálnánk – mondta a Gyíkok vezet je, és meghajolt, mintha elnézést kérne a kellemetlenségért. – Parancsoljanak! Sh’iissh kapitány intésére a wharfot vezet Gyík el rejött, és elt nt a hármasával egymásra rakott ládák sorfala között. Az állat váratlanul, mintha megvadult volna, hörg hangokat hallatott. A kapitány arca megrándult, és furcsa grimaszba merevedett. Még tíz év után sem tudom biztosan, hogy a Gyíkok egyes arckifejezése mit jelent, de azt hiszem, Sh’iish kapitány sajnálkozó képet vágott. – Jöjjenek, néssük meg, mit talált a beosstottam – intett nekünk, és mi követtük. A wharf négykézlábra ágaskodva egy ládára acsarkodott, nyelve kilógott, disznószer ormánya a fém oldalfalhoz tapadt. – Nyissák ki! – parancsolt rám a vámtiszt ridegen. Bekapcsoltam egy rakodó-robotot, leemeltettem vele a fels ládát, majd el vettem a legénység egyik tagjától elvett plasztik-lapot, és becsúsztattam a láda oldalán lev nyílásba. A fémdoboz teteje felpattant. A kapitány belenézett, és egy pillanatig megkövülten állt, de aztán mindkét kezével beletúrt a rizsbe. Jó mélyen. Persze, semmit nem talált. Arcán csalódottságnak nyoma sem látszott, amikor a saját nyelvén sziszegve odavetett valamit a wharfot vezet beosztottjának. Az viszont nem tudott uralkodni magán, egészen elsápadt, ha lehet ilyet mondani egy zöld, pikkelyes b lényr l. – Nyissák ki a másik ládát is, ha már levettük! – parancsolt rám a kapitány. Nem tudta elviselni a kudarcot. Bizonytalanul odaléptem a másik fémdobozhoz, és megismételtem az el bbi m veletet. Fogalmam sem volt, hogy mit rejt a belseje. Nem mertem belepillantani, inkább hátraléptem, és el re engedtem a vámtisztet. Szívverésem felgyorsult, adrenalin vágtatott végig az ereimben. Egy gyors pillantást vetettem Aliciára, és rajta is bizonytalanságot láttam. Ett l nem lettem nyugodtabb. A kapitány a láda fölé hajolt. Kezem a derekamra szíjazott pisztolytok felé mozdult. Négy Gyíkkal szinte biztos, hogy nem tudok elbánni, de nem akartam húsz évet rács mögött tölteni. A vámtiszt kiegyenesedett, és kifürkészhetetlen arccal végigmért. A kezem megállt a csíp m felé közeledtében félúton. – Elnésést még egyser a kényelmetlenségért! – mondta a Gyíkok vezet je. – Éressék jól magukat a Demensia-n! Azzal a vámosok döng léptekkel távoztak. A wharfot húzni kellett, mert nem akart elszakadni a n stény hüvelyváladékával bepermetezett ládától. Megkönnyebbülten fújtam ki a leveg t. – Adhattál volna valami jelet, hogy ne izguljak – jegyeztem meg szemrehányóan. – Öt évet öregedtem a félelemt l. – Én se tudtam, mi van benne – felelte a lány kimérten. – De most már ne ezzel foglalkozzunk! Szereznünk kell egy járm vet. – Ne aggódj, van itt is ismer söm! – válaszoltam lazán. – A nehezén már túl vagyunk. Ett l kezdve minden simán megy majd! Persze, mint oly sokszor életemben, most is túl optimista voltam, és baromságokat beszéltem…

12. A teherszállító légpárnás járm raktere már háromnegyed részt üres volt. Sorra jártuk a föld alá kényszerült bárokat, leparkoltunk a bejárattól egy utcával távolabb, én pedig kidudorodó zsebbel bekopogtam az ajtón. A nap még nem nyugodott le, minden csehó üresen tátongott. Ekkortájt takarították a helyiségeket. Szinte mindenütt felismertek. Néhányan a barátaim voltak, mások a vetélytársaim, de egyikük sem küldött el rögtön a fenébe. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: egy gorilla hátravezetett a tulaj szobájába, ahol el került zsebemb l az érett, egészségesen sárga szín citrom. Aztán alkudozni kezdtünk. Saját magának senki sem ellensége. Mindenki vásárolt pár ládával. Átvettem a pénzt, majd a csuklómon lev adóvev vel jeleztem Aliciának, mennyi ládát szállítson a bejárat elé. a kis légpárnás robogóval leszállította az árut, aztán a pénzzel távoztunk. A rakomány megfogyatkozásával a légpárnás kamion egyre könnyebben futott. – Még két-három üzlet, és mehetünk haza! – mondtam vidáman. – Ki a következ ? – kérdezte . – Hissahn. A Gyíkok közt is vannak barátaim – mondtam, és leállítottam a motort. A szokásos citrommal a zsebemben megkerültem a sarkot, és átvágtam az utcán. A Gyíkok általában a föld alá építkeztek, csak egy szint emelkedett a föld felé. Emiatt emberi szemnek még a város is túl falusiasnak t nt, pedig a mélyben alagutak kúsztak mindenfelé. Egy jelentéktelen külsej , vályogszer anyagból rakott ház el tt megálltam. Meglendítettem a lábam, és nagyot rúgtam a sisshen-fa ajtóba. A Gyíkok a farkukkal szoktak kopogtatni, de nekem ehhez hiányzott egy testrészem. Kisvártatva feltárult az ajtó, és egy ocsmány T–Rex-pofa t nt fel a fejem felett. – Mit akarss? – kérdezte a Gyík. – Beszélni szeretnék Hissahn-nal, üzleti ügyben. Vezess hozzá! A kapu r fülében kicsiny fémgolyón csillant meg a lenyugodni készül nap fénye. A f nöke biztos azon keresztül tartja vele a kapcsolatot. A távolból mindent hall, és megadhatja az utasításait. – Hissahn nem akar látni – mondta az ajtónálló elutasítóan. – Mondd meg neki, hogy élete nagy üzletét szalasztja el! A Gyík figyelmesen hallgatott egy pillanatig, aztán mogorván keresztül vágott az el szobán, és megindult egy lépcs n lefelé. Követtem. Pár forduló után egy támla nélküli székekkel és kerek asztalokkal teli üres terembe értünk. Átkígyóztunk az asztalok között, és eljutottunk a terem túlsó végéb l nyíló kicsiny, igazgatói szobába. A szobában hárman vártak ránk. A barátom, Hissahn hatalmas íróasztala mögött terpeszkedett, és szemben vele két ismeretlen fazon állt. A derekukon a Gyíkok tradicionális, savval telt labdacsokat kilöv fegyverei lógtak. Ha ilyen nyíltan viselik, akkor vagy zsaruk vagy… Pénzbehajtók. – Miért jöttél? – vakkantotta a nehézfiúk egyike. Hissahn a szemével intett, hogy legyek óvatos. A vendégei miatt nem akart fogadni, de aztán azok ráparancsoltak, hogy mégis engedjenek be! Kíváncsiak voltak, mit akarok. – Csak beugrottam egy régi ismer sömhöz. Meg akartam nézni, hogy van – mondtam nyugodtan, és közben a fejemet nem fordítva, a szemem sarkából hátralestem. A Gyík aki lekísért, mögöttem állt, elzárta a kijáratot. – Jelezték nekünk, hogy egy földi majom illegális citromot akar rásózni mindenkire. Nem te vagy az véletlenül? – tette fel a Gyík a következ kérdését, most már nyílt ellenségességgel. – Nem. Err l most hallok el ször. Kezdtem nyugtalan lenni. Úgy látszik, egy kuncsaftom kett s játékot zött. Megvette az olcsó, min ségi árut, de egyben jelentette a felt nésemet, így fedezte le magát. – Lehet, hogy igazat szólsz, lehet, hogy nem. Mutasd, mi van a zsebedben! – mondta a kérdez , és kipattintotta savpisztolya tokját.

Lassan benyúltam a zsebembe, majd gyors mozdulattal el kaptam a citromot, és teljes er vel fejbe dobtam a pisztolya felé nyúló Gyíkot. Aztán könyökkel hátracsaptam. A test r azonban számított a mozdulatomra, mert kitért az ütés el l, és megragadva a karomat, a földre rántott. Ez lett a veszte. A következ pillanatban a fejbe dobott pénzbehajtó társa elsütötte a pisztolyát, de mivel én már eltakarodtam az útból, helyettem a test rt találta telibe. A savlabdacs szétpukkant, zöld folyadékcseppek fröccsentek mindenfelé. A lövedék füstölg fekete lyukat hagyott maga után a Gyík mellkasán, de az áldozat állva maradt. Egy pillanatra mindenki megdermedt. Kivéve engem. Elrugaszkodtam a földr l, és kivet dtem az ajtón. Mögöttem újabb labdacsok pukkantak, majd egy súlyos test dübbenése hallatszott. A test r végre kilehelte a lelkét. Székeket és asztalokat félrelökve, kétrét görnyedve rohantam a kijárat felé. A fülem mellett savlabdacs süvített el, és mart virágmintát az italpultba. Sértetlenül értem el a bár szemközti ajtaját. Párosával szedve a lépcs ket rohantam felfelé. Közben egy pillanatra sem lassítva bekapcsoltam a kézi adóvev met, és beleordítottam: – Alicia, gyere a bejárat elé, azonnal! Menekülnünk kell, siess! Súlyos léptek dobbantak mögöttem, majd szisszenés hallatszott, de még id ben befordultam a sarkon. Aztán futottam tovább. Üldöz im léptei egyre közelebb dobogtak, de lehet, hogy csak a visszhang zött velem tréfát – nem tudhattam, mert nem mertem hátranézni. Hamarosan felt nt a vaskos, biztonsági zárral ellátott bejárati ajtó. Természetesen zárva volt. El kaptam a lézerpisztolyomat, és folyamatosan tüzelve szaladtam tovább. Mire elértem az ajtót, a ház egyik tartóoszlopán elhelyezett nyitópanel szétolvadt. Belerúgtam az ajtóba, és miel tt visszacsapódhatott volna, kiugrottam az utcára. Alicia épp akkor fordult be a sarkon a légpárnás robogóval. Felé iramodtam, és intettem, hogy fordítsa meg a gépet. Eleget tett a kérésemnek. Kicsit lelassított, hogy utolérjem, aztán amikor felugrottam az egy méter magasan lebeg szerkezetre, teljes sebességgel megindult visszafelé. Sósavnál maróbb folyadék olvasztotta meg a ház sarkát, ami mögé bevágódtunk. – Mi a fene történt? – kérdezte a lány, miközben bevette az újabb kanyart. – Hiss-hiss emberei! – kiáltottam dühösen. – El kell t nnünk a bolygóról, azonnal. Megtudták, hogy miért jöttünk, és ki akarnak nyírni bennünket! – A rakományt nem hagyhatjuk itt! – ellenkezett Alicia. – A francba a rakománnyal! – ordítottam vissza, miközben teljes er vel kapaszkodtam, nehogy lesodródjak a járm l. – Már elég pénzt összeszedtünk! A teherszállító túl lassú! Kapjuk föl a pénzes kazettát, és húzzunk el a kiköt be! Ha egy percre sem állunk meg, még akkor is kétséges, hogy Hiss-hiss emberei el tt odaérünk! A lány azonban nem hallgatott rám. Bekanyarodott a teherszállító nyitott rakterébe, aztán leugrott a robogóról, és a még eladatlan, citrommal telt ládák között átrohanva beugrott a vezet fülke egyik ülésébe. Azonnal indított. A hatalmas légpárnás járm lomhán megindult el re. Káromkodtam egyet, majd hátrafutottam, és bezártam a raktér ajtaját. Utána levetettem magam Alicia mellé a másik ülésre. – rült vagy, tudod? – morogtam neki. – Tudom – mondta fényl szemmel. – rülten gazdag! Teljesen feldobódott az adrenalintól. Dél felé száguldottunk, teljes sebességgel. Porzott utánunk az út. Egy percig élvezhettük gy zelmünk mámorát. Aztán a radaron észrevettem, hogy követnek. Sokkal gyorsabbak voltak nálunk, és egyre közelebb értek. Nem volt esélyünk. 13. – Hülye picsa, ezt jól elszúrtad! – ordítottam Alicia fülébe. – Most mi a fenét csináljunk?

A lány szája kemény vonallá húzódott össze. – Fogd be pofád, zavarsz a vezetésben!

Nem vezetett rosszul. Hirtelen man verekkel kanyarodott, mindig a legvégs pillanatban vágott be a mellékutcákba, nem tör dve a teherjárm vek behajtását tiltó táblákkal. Azonban még ez is kevésnek bizonyult, mert túl lassan haladtunk. Üldöz ink hamarosan megszaporodtak, már hárman voltak. Három kétszemélyes robogó. A legels mögénk ért, és megpróbált megel zni. A sz k mellékutca azonban alig volt szélesebb mint a járm vünk, így Alicia könnyedén lezárta el le a réseket. Kétségbeesés szülte ötletem támadt. Jobb szegénynek lenni, mint halottnak. El húztam Madigan menekülésem közben is meg rzött névjegykártyáját, és bedugtam a kommunikációs egységbe. A kapcsolat létrejött. A m szerfal képerny jén megjelent Madigan titkárának kétdimenziós képe. – Hé, Burro! – szóltam neki. – Kapcsolj be a f nöködhöz! – Milyen ügyben keresi? – kérdezte a titkár unott hangon. – Magánügyben. Mozogj, mert nagy letolást kapsz a f nöködt l, ha nem kapcsolod azonnal! Egy pillanattal kés bb már Madigan jól ismert, hájas arcába bámultam. – Mi a baj, Trevor fiam? – Baj? – kérdeztem. – Miért lenne baj? Csak azért hívtalak, mert meg szeretném adni a tartozásomat. Az üldöz nk közben nem bírta tovább cérnával. Megpróbált bebújni mellénk, hogy megel zhessen. Alicia azonban szántszándékkal kínálta fel neki a helyet, és amikor a Gyíkok besétáltak a csapdába, oldalra rántotta a kormányt. A két járm összekoccant, és mivel a mienk volt a súlyosabb, a Gyíkok légpárnása nekicsapódott a házfalnak. Narancsszín t zgolyó izzott fel. A robbanás ereje megrázta a teherszállítót. Madigan elvigyorodott. – Szóval mégis csak adódott némi problémád, Trevor fiam. – Oké – mondtam. – Hiss-hiss-szel gy lt meg a bajom. Rejtekhelyre és védelemre volna szükségem. Persze, nem ingyen. Van nálam cserébe néhány láda citrom. – Tudod, hogy szeretlek, Trevor fiam – bólintott Madigan. – Nagyon a szívemre venném az elvesztésedet. Add meg a helyzetedet, én meg átsugárzom az útvonal adatokat, hogy eltalálj hozzám! Teljesítettem a kérését. Alicia, bár nem szólt közbe, hallotta a beszélgetésünket. Mondanom sem kell, nem repesett az örömt l. – Ha a barátodra bízzuk magunkat, búcsút mondhatunk a pénzünknek! – Legközelebb jobban sikerül. De ha most nem ússzuk meg, nem lesz legközelebb. A lány nem válaszolt, de a Madigan által megadott útvonalon haladt tovább. A megmaradt két robogó felzárkózott mögénk. Elkezdtek tüzelni, de nem sok kárt tehettek a hatalmas teherszállítóban. Pár percig tartó, céltalannak t kanyargás után visszaértünk az rreptér felé vezet f útra. Üldöz ink két oldalról igyekeztek elhúzni mellettünk. A f út túl széles volt, az el zés ellen már Alicia sem tehetett semmit. Szemb l néhány magánjárm közeledett. Az egyik szembejöv berezelt, és félrerántotta a kormányt. Vesztére, mert felken dött a falra. Nem sok maradt bel le. A többieknek sikerült eltakarodni az útból, letértek a mellékutcákba. A szabaddá vált utat kihasználva mindkét robogó megel zött, és felgyorsítva elhagytak bennünket. Kisvártatva azonban megfordultak, és veszettül tüzelve szembe száguldottak velünk. Váratlanul lézersugarak villantak mögöttük, és a két robogó felrobbant. Fémdarabok és Gyík testrészek repültek mindenfelé. S , fekete füst áradt a lezuhant roncsokból. A füstfelh l kisvártatva el bukkant Madigen három, rend rségi járm vekb l átalakított harci robogója. A radaron még több közeled járm látszott. A rend rség és Hiss-hiss gépei vegyesen. Két robogó elszáguldott mellettünk, majd jobbra és balra elhúztak. Valószín leg azért, hogy megtévesszék üldöz inket. – Kövessenek! – hallatszott egy hang a hangszóróból. A megmaradt robogó az élre állt, és

egyenesen egy hosszan elnyúló épület felé tartott. Már azt hittem, öngyilkos akar lenni, de az utolsó pillanatban a bejáratot elzáró fémlapok oldalt csúsztak, és mögöttük feltárult egy sötét nyílás, ami elnyelt mindkett nket. 14. Hatalmas, fémfalak határolta, kongóan üres hangárba jutottunk. Mögöttünk fémes döndüléssel csukódott be a bejárat. Madigan öt felfegyverzett test re kíséretében személyesen sietett a fogadásunkra. – Gratulálok, Trevor fiam! Hiss-hisst még nekem sem sikerült soha így felmérgesítenem. De nézzük csak, mit is hoztál nekem! Intésére két embere átkutatta a teherszállítót. Természetesen hamar megtalálták a pénzzel telt kazettát. – Húsz láda citrom, és majd’ nyolcmillió stellar. Feltörtél Trevor fiam! – Elég lesz arra, hogy letudjuk a tartozásomat, valamint kijuttass minket a Dementiáról? Madigan elvigyorodott. – Több mint elég. Választhattok, hogy hová akartok menni. Ekkor Burro sietett el a hangár hátsó részéb l, és egy kézi kommunikátort vitt oda nökéhez. – Mr. Madigan, Hiss-hiss van a vonalban. Önnel akar beszélni. A képet természetesen kikapcsoltam. – Jól van, Burro fiam – szólt védelmez nk, és átvette a kommunikátort. – Hallom, Hiss-hiss fiam, hogy tárgyalni szeretnél. Mégis, mir l? – Itt vagyok a f hadiszállásod el tt, Ember! Add ki nekem azt a mocskos férget, akit rejtegetsz! – Mit követett el ellened, hogy ennyire berágtál rá? – Eltérítette egy hajómat, eladta az árumat, és megölte három szolgámat! A pénzt és a maradék árut megtarthatod, nekem csak Trevor Francis feje kell! Káromkodtam egyet magamban. Hiss-hiss tudja a nevemet, valószín leg az „üzletfeleimt l”. Eléggé lecsökkent az esélyem, hogy valaha megérem a békés öregkort. Várakozón néztem Madiganre. A hájas bandavezér egy pillanatra kikapcsolta a kommunikátort, és elgondolkodva végigmért. – Amit megígértem, nem vonom vissza. Sok gondot okozol nekem, Trevor fiam! – mondta neheztel en, aztán újra bekapcsolta a tenyérnyi m szert. – Sajnos, Hiss-hiss fiam, Trevor az én emberem. Majd én megbüntetem azért, amit ellened tett. Elégedj meg ennyivel! – Ezt még megbánod, Ember! Hiss-hiss soha… A Gyíkok banda vezérének hangja elhallgatott, és csak sercegés hallatszott. Madigan értetlenül megrázta a kommunikátort. A következ pillanatban berobbant a hangár rejtett bejárata! Ezt követ en éles fehér fény villant fel. Annyira éles volt, hogy úgy éreztem, szikével metszettek a retinámba. Fénybomba! Akinek nem volt csukva a szeme, vagy nem viselt véd szemüveget, azok mind megvakultak egy id re. Botladozva megpróbáltam menekülni, de valaki elgáncsolt, és a hátamra térdelt. Aztán éreztem, hogy kicsavarják a karomat, és hiába ellenkezem, megbilincselnek. Ezt követ en talpra rángattak, és két oldalról belém karolva vezettek egy darabig, majd egy járm fémpadlójára löktek. Kísér im léptei dobbantak mellettem, aztán pneumatikus ajtó sziszegése hallatszott. A járm döcögve megindult velem az eszméletvesztés felé. 15. Ablak nélküli, fehérre meszelt szobában nyertem vissza a látásomat. Egyedül voltam, a bilincset is leszedték rólam. Felálltam, és körbejártam a cellámban. Kétségem nem volt róla

ugyanis, hogy börtöncellába kerültem. Úgy látszik, kamerával figyelhettek, mert kisvártatva nyílott az ajtó, és egy Gyík lépett be Alicia kíséretében. – Hé, kislány – mondtam vigyorogva. – Örülök, hogy látlak! – Ne örülj el re, Trevor. Honssuh ügynök akar beszélni veled. – Honssuh ügynök? – kérdeztem értetlenül. – Hát nem Hiss-hiss támadott meg minket? – Nem. A titkosszolgálat akciója zajlott – szólalt meg a Gyík ékes angolsággal. A földi angolt beszélte, akcentus nélkül. – Az elején kezdem, hogy mindent megértsen. – A titkosszolgálati akció egy éve vette kezdetét. A kormányt teljesen meglepte a b nbandák megjelenése a citrustilalom bevezetését követ en. Meg kell értenie, hogy a szervezett b nözéssel kapcsolatosan egészen eddig nem voltak tapasztalataink. Ezért a kormány két évvel ezel tt kénytelen volt néhány ügynököt továbbképzésre küldeni a Földre, ahol nagy hagyománya van a szervezett b nözés elleni harcnak. – Szóval ezért beszéli a földi angolt hibátlanul! – gondoltam. – El ször megpróbáltunk beépülni mind Madigan, mind Hiss-hiss bandájába, de kudarcot vallottunk. Mindkét ügynökünket megölték. Nem maradt más hátra, csapdát kellett állítanunk. Teljes titokban, csak a földi kiképzésen átesett ügynökök részvételével megterveztük a Palimadár akciót. Talán kicsit bonyolult módját választottuk a csempész-hálózat felszámolásának, de az eredmények minket igazolnak. Két emberre volt szükségünk, hogy felállítsuk a csapdát. Egyiküket, Alicia Settlestone-t a Földi Titkosszolgálat segítségével találtuk meg. Ugyanis hiába kértük a Föld kormányát, hogy próbálják a citrusfélék kivitelének megtiltásával vagy engedélyhez kötésével megnehezíteni a csempészek dolgát, a szabad kereskedelemre hivatkozva visszautasították kérésünket. Engesztelésül viszont felajánlották a segítségüket a b nözés elleni harcban. A Mactan bolygó a csempészáruk legf bb forrása. Senki nem kérdez semmit, ráadásul jó min ség ek és olcsók a citrusfélék. Aliciának meggy lt a baja Hiss-hiss-szel… – Kisemmizett és elcsúfított a szemét! – vágott közbe a lány. – Szóval ideális partnernek t nt, és nem is csalódtunk benne. Cserébe az arcplasztikáért és a bosszúért, vállalta a dolgot. Már csak egy bels ember kellett, aki mindenkit ismer, de elég labilis a helyzete. Csupán néhány bártulajdonost ismertünk, ezért elég nehéz volt a dolgunk. Végül hosszas pszichológiai elemzés és egyéb vizsgálatok után magát választottuk, Trevor. – Miért épp engem? – kérdeztem. – Elmondjam? Maga önálló, önfej típus. Nem akart Madigan talpnyalója lenni, mégis rákényszerült. Tartozott neki, és az adósságát úgy akarta letudni, hogy minden pénzét az árukészletbe fektette, így labilissá vált a helyzete. Ezért úgy intéztük, hogy a rend rség razziát rendeljen el a bárjában a kell id ben. Maga úgy reagált, ahogy kellett. Tudta, hogy Madigan mindig behajtja a pénzét, hát lelépett. Az rkiköt l több járat is indult, de a Mactanra men n kívül az összes többit késleltettük. A továbbiakat könnyedén kitalálhatja. Alicia kis rásegítéssel beszervezte, aztán… – Várjon egy pillanatot! Mit ért az alatt, hogy kis rásegítéssel? – Elterjesztettük mindenfelé, hogy magát a Mactanra induló hajóba látták beszállni. Madigan kapott a dolgon, és egy üzenetet küldött magának, ami rákényszerítette, hogy elfogadja Alicia ajánlatát. – Folytassa! – nyögtem kiszáradt torokkal. – Már nem sok van hátra. Feljutottak a fedélzetre, és elfoglalták a Khoraját… ennek módját is a titkosszolgálat dolgozta ki… aztán a csempészáruval végigjárták a bárokat. Azóta mindegyik, önök által felkeresett bártulajdonos a kezünkben van már. – A francba – gondoltam. – Kicsesztem minden barátommal! – A tervnek megfelel en Hiss-hiss emberei üldöz be vették, és nem menekülhetett máshova, csak Madiganhez. Egyébként ha Hiss-hiss nem kapta volna meg a fülest, mi mindenképpen gondoskodtunk volna róla, hogy megtudja, valaki az árujával házal. De így, hogy beleütközött két emberébe, sokkal természetesebb módon alakultak a dolgok. – Honnan tudták, hogy vészhelyzetben mit fogok csinálni?

– Nem tudtuk, csak sejtettük. Alkalmazott pszichológia. Öt szakember tanulmányozta a

dossziéját, s t, kihallgattuk a szüleit, valamint a n vérét az Andromédán. A gyerekkori élmények sokat segítettek. – Piszkos csirkefogók, ket minek keverték bele?! – kérdeztem, de nem kaptam rá választ. – Menjünk tovább! Madigan befogadta, Hiss-hiss azonban nem hagyta annyiban. Ekkor jöttünk mi. Különleges egységünk emberei lecsaptak a csempészekre. Sikerült felszámolnunk a teljes hálózatot, és nemcsak a kishalakat, de a bandavezéreket is elkaptuk. – És én? – kérdeztem. – Velem mi lesz? – Tudja, rengeteg bizonyítékunk van. De Alicia kérésére megkapja a lehet séget, hogy tanúskodjon. Ezt is a földiekt l tanultuk. Teljes mentességet kap érte cserébe. – Mi van, ha nekem mégsem tetszik az ötlet, hogy áruló legyek? – Mint mondtam, elég bizonyítékunk van. Tulajdonképpen nincs is szükségünk a vallomására. De ha nagyon akarja, Madigannel zárjuk közös cellába, és együtt állnak majd a bíróság elé. – Hmm – mondtam. – Azt hiszem, inkább mégis a tanúskodást választom. – Jól van. Akkor mi most távozunk – szólt a Gyík, és a lányt el re engedve menni készült. – Hé, kislány várj egy kicsit! – szóltam utánuk. – Köszönöm. Alicia visszanézett, és elmosolyodott. – Szívesen. Tudod Trevor, te nem is vagy olyan seggfej, mint amilyennek szeretnél látszani.

Greg Egan VÉRTESTVÉREK Kilenc évesek lehettünk, amikor Paula elém állt és azt mondta, megvághatnánk az ujjunkat, hogy a vérünket összefolyatva szövetséget kössünk. Megvet pillantást vetettem rá. – Minek? A mi vérünk teljesen egyforma. Mi anélkül is vértestvérek vagyunk. Megjegyzésem nem hatotta meg. – Tudom. De nem ez a lényeg. Hanem a szertartás. A hálószobában csináltuk, éjfélkor, egyetlen gyertya fényénél. A gyertya lángjába tartva sterilizálta a t t, majd benyálazta a kend jét, és azzal törölte le a kormot. Miután összenyomtuk az apró sebeket, és elhadartunk valami – harmadrangú gyerekregényb l vett – nevetséges esküt, Paula elfújta a gyertyát. Mialatt én azon igyekeztem, hogy a szememet hozzászoktassam a sötétséghez, Paula még elsuttogta saját, külön bejáratú kódáját: – Mostantól ugyanazt álmodjuk, megosztjuk a szerelmünket, és ugyanabban az órában halunk meg. Méltatlankodón igyekeztem tiltakozni: – Ez nem igazság! – de a csend, és a füstölg gyertya illata a torkomra fagyasztotta a szót, így Paula szavai szentesíttettek. Amíg Dr. Packard beszélt, én összehajtogattam a patológiai jelentést, el ször félbe, azután negyedbe, és közben kínosan vigyáztam az élekre. Számomra túl magas volt ahhoz, hogy értelmet hámozzak ki bel le; harminckét oldalon tárgyalta a csontvel mben felszaporodó limfociták mikroszkópos elemzését és a kórt kiváltó vírus DNS-láncának részletes leírását. Ezzel szemben a recept kisméret nek – valósággal anyagtalannak –t nt, amint ott feküdt érintetlenül el ttem, az asztalon. Az sem vonzott különösképpen. A rajta lév – hagyományosan olvashatatlan – macskakaparás aligha volt több dekorációnál; a gyógyszer nevét a lap alján látható vonalkód rejtette. De nem is az volt a kérdés, hogy vajon a helyes gyógyszert írta-e fel? Hanem hogy volt-e joga ahhoz, hogy segítsen rajtam? – Érthet ? Miss Rees? Van valami, amit nem értett meg? Igyekeztem a gondolataimra fókuszálni, s közben a hüvelykujjammal simítgattam egy makacs gy dést a papíron. A doktorn szintén, ködösítés, szépítés és szakzsargon használata nélkül magyarázta el a dolgot, mégis attól tartottam, hogy kihagytam valami fontosat. Az volt a benyomásom, hogy a doktorn minden mondata ezzel a két szóval kezd dött: „A vírus…”, és „A gyógyszer…” – Van valami, amit én tehetek? Egymagam? Hogy… növeljem a gyógyszerek hatását? Elgondolkozott, de nem túl hosszasan. – Nem, nem igazán. Ett l eltekintve kit egészségnek örvend. Ne változtasson semmin. – Felállt, jelezve, hogy távozhatom, s ett l megrémültem. – De kell, hogy legyen valami. – Megragadtam a szék karfáját, mintha attól tartanék, hogy elhagy az er m. Lehet, hogy félreértett, vagy én nem fejeztem ki magam tisztán. – Nem kell… lemondanom bizonyos ételekr l? Nem kell többet mozognom? Többet aludnom? Úgy értem, kell lenni valaminek, amit meg kell változtatnom? Megteszem, bármi is az. Kérem, csak mondja meg nyugodtan… – A hangom elcsuklott, és zavartan elfordultam. Semmi szükség a mellébeszélésre. Soha többé. – Miss Rees, nagyon sajnálom. Tudom, hogy mit érez most. De a Monte Carlo betegség ilyen. Ön valójában igen szerencsés; a WHO számítógépe világszerte nyolcvanezer hasonló betegségben szenved embert tart nyilván. Ez vajmi kevés ahhoz, hogy széles kör kutatásokat finanszírozzanak, de ahhoz elég, hogy a gyógyszergyárak átnézzék a nyilvántartásukat, van-e valami, amit bevethetnek ellene. Nagyon sok ember van önmagára utalva, pedig igazán különleges vírusfert zésben szenved. Képzelje el, hogy az orvosok mennyi hasznos tanáccsal szolgálhatnak

nekik. – Végül felpillantott; arckifejezése szimpátiáról árulkodott, de én a türelmetlenséget is megláttam rajta. Hálátlanságom ilyetén megnyilvánulása miatt szégyenkezni kezdtem. Bolondot csináltam magamból, de még akkor is jogom van kérdéseket feltenni. – Értek én mindent. Csupán arra gondoltam, hogy én is tehetnék valamit. Ön azt mondta, ez a gyógyszer vagy használni fog vagy nem. Ha én magam is közrem ködhetnék a kór leküzdésében, jobban… Micsoda? Inkább maradok ember, mint válok górcs vé – egy passzív lombikká, amelyben a csodavírus és a csodagyógyszer megvívja a harcát. – …érezném magam. Bólintott. – Tudom, de higgye el, semmit nem tehet, ami a legcsekélyebb változást tudná okozni. Csak vigyázzon magára, és éljen normális életet! Ne kapjon tüd gyulladást! Ne szedjen fel és ne veszítsen tíz kilónál többet! És semmi különlegeset ne tegyen! Több millió ember hordozza ezt a vírust, de hogy nekik semmi bajuk t le, magát meg beteggé tette, ez pusztán genetikai kérdés. A gyógyulás úgyszintén. A szervezetének biokémiai háztartása, mely eldönti, hogy a gyógyszer hátai fog-e, vagy nem, egyáltalán nem befolyásolható azzal, ha vitamintablettákat kezd szedni, vagy ha lemond a zsíros ételekr l. És figyelmeztetem, eszébe ne jusson beszerezni valamilyen „csodagyógyszert”. Azokat a sarlatánokat, akik ilyet árulnak, be kellene zárni. Buzgón bólogattam, de éreztem, hogy egyre n bennem a harag. A hamis kúra már régóta béte noire a számomra – és csak most kezdem igazán megérteni azokat a Monte Carlo-áldozatokat, akik tekintélyes összegeket szórnak ki eszeveszett diétára, meditációra, aromaterápiára, önhipnóziskazettára meg ilyesmikre. Akik ilyen szeméttel házalnak, a legcinikusabb paraziták, és akik vásárolnak t lük, azok szerintem velük született hiszékenységben szenvednek, vagy egyszer en csak annyira kétségbe estek, hogy elveszítették a fejüket. Amikor az életed forog kockán mindent megteszel, hogy megóvd – minden er ddel, minden filléreddel minden éber pillanatodban azért küzdesz. Egy ilyen kapszula , vagy akár napi három – attól, hogy a szélhámos feldicséri (és rengeteg pénzt kér érte) – azonban roppant kevés ahhoz, hogy az ember úgy érezze, mindent megtett a halál elodázása érdekében. A közös indulat segített feloldani a hangulatot. Végül is egy oldalon vagyunk, bár én meglehet sen gyerekesen viselkedtem. Megköszöntem Dr. Packard fáradozását, felvettem a recepteket, és távoztam. Mindazonáltal útban a patika felé arra gondoltam, bárcsak hazudott volna – bárcsak mondta volna, hogy az életem igenis meghosszabbíthatom, ha naponta tíz kilométert futok, vagy ha minden étkezésre nyers tengeri moszatot eszem –, de azután dühösen megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolatot: miért is akarnék kárt okozni önmagamnak? Ha benne van a DNS láncomban, hát benne van, el kell fogadnom ezt az egyszer igazságot, bármennyire kellemetlen is – és még hálás is lehetek a mai orvosi gyakorlatnak, amely mell zi a divatjamúlt, atyáskodó hangnemet. Tizenkét éves voltam, amikor a világ tudomást szerzett a Monte Carlo programról. Biológiai fegyverrel kísérletez kutatók egy csoportja Las Vegastól egy k hajításnyira (ja igen, az új-mexikói Las Vegastól, nem a nevadaitól), úgy döntött, hogy vírusokat tervezni roppant körülményes munka, különösen, amikor a számítógépeket lefoglalják a Star Wars játékok. Miért fecséreljenek PhD fokozatú tudósok százai hosszú éveket ilyesmivel, amikor a jó öreg mutáció, és a természetes kiválasztódás elvégzi helyettük a munkát, csak ki kell várni? Legfeljebb meggyorsítják egy kicsit. Kidolgoztak egy három részes rendszert: egy baktérium, egy vírus és egy módosított emberi limfocita. A vírus kromoszómakészletének egy részét baktériumtenyészetben szaporították, míg a fennmaradó rész egy gyors mutáció eredményeképpen sikeresen megsemmisítette a hibás másolatokat. A limfocitákat pedig úgy alakították át, hogy felgyorsítsák minden ket megfert mutáns szaporodási ciklusát – hogy ezáltal felfrissíthessék a baktériumban tenyész társaikat.

Úgy gondolták, hogy föld alatti laboratóriumokban sorba állítják a több milliárdnyi példányt, mint valami biológiai félkarú rablókat, és várják, hogy beérjen a gyümölcs. A munkában részt vettek a világ legelszigeteltebb létesítményei, és összesen ötszázhúsz ember dolgozott a tervezeten éjjel-nappal, egyetlen perc pihen nélkül, napokon, hónapokon át. És bizony senki nem gondolt a következményekkel. A baktériumról feltételezték, hogy csak laboratóriumi körülmények között képes az életben maradásra, ám egy mutáció önállósította magát, és meglepett egy adag továbbtenyésztésre kiválasztott vírust. Túl sok id t vesztegettek azzal, hogy kémiai eszközökkel igyekezzenek hatástalanítani, miel tt az atombombához nyúltak. Addigra a mutáció hagyományos behurcolással eljutott egy tucat államba és még a választásokra sem volt tekintettel. Az els rémhírek azt állították, hogy egy héten belül mindannyian halottak leszünk. Tisztán emlékszem a rombolásokra, a fosztogatásokra, az öngyilkosságokra (mindezt persze a tévéb l). Érdekes módon a szomszédod viszonylag nyugodtan vészelte át a hisztériát – de az is lehet, hogy megbénult. Világszerte kihirdették a szükségállapotot. A repül gépek elhagyták a reptereket, a hajókat (melyek a szivárgás el tt hónapokkal hagyták el honi kiköt jüket) felégették a dokkokban. Szigorú rendeleteket hoztak a közrend és a közegészség megóvása érdekében. Paula meg én egy hónapig nem mentünk iskolába. Felajánlottam neki, hogy megtanítom programozni, de nem érdekelte a dolog. úszni akart, de a tengerpartot és az uszodákat lezárták. Azon a nyáron történt, hogy sikerült bejutnom a Pentagon számítógépébe – igaz, hogy csak a fogyóeszköz nyilvántartásukba –, de Paula ett l is kell képpen elképedt (és egyikünk sem gondolta volna, hogy a gemkapocs ennyire drága). Nem hittük, hogy meg fogunk halni – legalábbis nem néhány héten belül – és nagyon jól éreztük magunkat. Amikor a hisztéria elült, gyorsan megállapították, hogy csak a baktérium és a vírus került ki, a módosított limfocita – aminek a feladata volt a kiválasztás tisztaságának megóvása –nem. A vírus emiatt az eredeti törzst l nagy mértékben eltér mutációt hozott létre, és ez okozta a haláleseteket. Mindamellett sikerült kitenyészteni egy szimbiótát, ami megtizedelte az új mutációt. A vírusnak csupán egy elenyész része fert az emberre nézve, és annak is csak egy elenyész hányada a végzetes. Évente száz eset ha el fordul. Hazafelé a vonaton a nap folyton a szemembe sütött, mindegy, merrefelé fordultam, a vonatnak mindenhol volt egy felülete, ami tükrözött. A ragyogástól fejfájást kaptam, ami folyton er södött, és már elviselhetetlenné vált. A karomra hajtottam a fejemet, és a padlót néztem. A másik kezemmel a barna papírzacskót szorongattam, amiben egy üvegcse fekete-vörös kapszula rejt zött, ami vagy megmenti az életemet, vagy nem. Rák. Vírusos leukémia. El vettem a zsebemb l a patológiai jelentést, és még egyszer átfutottam. Az utolsó oldalon szépen ott állt a happy-end: egy onkovirológiai módszer garantált gyógyulást ígér. És az utolsó oldalon állt a tesztek végösszege. Huszonhét ezer dollár. Hazaérve leültem a munkaasztalom elé. Két hónappal ezel tt, a negyedéves rutinvizsgálatnál derült ki, hogy baj van (az egészségbiztosítási intézet rendszeresen igyekezett kisz rni a profit szempontjából értéktelen klienseket). Akkor megesküdtem, hogy tovább dolgozom, és úgy élek, mintha mi sem történt volna. Az ötlet, hogy nekiálljak t zsdézni, világ körüli útra menjek vagy orgiákon vegyek részt, egyáltalán nem vonzott. Azzal beismerném, hogy legy zettem. Majd, ha meggyógyultam, jöhet az a kibaszott világ körüli út, el bb nem. Rengeteg szerz déses munkám halmozódott fel, ezek iránt a számla végösszege meghozta az érdekl désemet. Mégis, annak ellenére, hogy szükségem volt a figyelmem elterelésére – annak ellenére, hogy kellett a pénz – órákon át csak ültem az asztalnál, és a sorsomról elmélkedtem. Az egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy nyolcvanezer idegennel osztozom rajta. Akkor belém hasított a gondolat. Paula. Ha én genetikai okokból kaptam meg a kórt, akkor

is megkapja. Egypetéj ikrek lévén úgy t nik, nem volt túl rossz ötlet különböz életet élni. tizenhat évesen ment el hazulról, Közép-Afrikába utazott, hogy vadállatokat és – lényegesen nagyobb rizikóval – vadorzókat filmezzen. Onnan az Amazonashoz ment, és az es erd k megmentéséért kezdett harcolni. Attól kezdve nem tudtam követni; rendszeresen fel szokott hívni, hogy beszámoljon a dolgairól, de én túl lomha felfogású voltam ahhoz, hogy észben tartsam, merre jár. Én sosem hagytam el az államot; házat sem vettem másikat immár tíz éve. Paula csak hébe-hóba jött haza, amikor megszakította egyik kontinensr l a másikra tartó útját. Elektronikus úton azonban rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, már amennyire a lehet ségek ezt megengedték (a bolíviai börtönökben például elkobozzák a satfont). A telekommunikációs nagyvállalatok mind felajánlják drága szolgáltatásukat, hogy megkeresnek bárkit, akir l nem tudjuk, a világnak éppen melyik pontján tartózkodik. A reklámok szerint borzasztóan nehéz bárkit is megtalálni, aki ismeretlen helyen tartózkodik. Ezzel szemben a satfon hálózat rendelkezik egy központi adatbázissal, amit rendszeresen karbantart a lokális holdakból szerzett információk segítségével. Így azután, ha szükségem van Paula számára, a hozzáférési kód segítségével bármikor perceken belül telefonálhatok neki, és nem kell egy fillért sem fizetnem. Ez inkább nosztalgia volt, mint kapzsiság. Az a minimális utánajárás amolyan gesztusnak számított; azt is jelentette, hogy középkorú lévén még nem vagyok túl konzervatív és lusta. A procedúrát egyébként már régen automatizáltam. Az adatbázis szerint most éppen Gabonban tartózkodott; a programom kikalkulálta a helyi id t – este 10:23 volt – és lebonyolította a hívást. Paula másodperceken belül megjelent a képerny n. – Karen! Hogy vagy? Elég szarul nézel ki. Már múlt héten számítottam a hívásodra. Mi történt? A képmás tökéletesen éles volt, a hang tiszta és torzítatlan (igaz, hogy Afrika középs részein még nem ismerték a száloptikát, de a m hold pont a fejük felett állt). Elég volt rápillantanom, hogy lássam: nem kapta el a kórt. Igaza volt – én valósággal félholt voltam, ezzel szemben életvidám. Mivel a fél életét a szabadban töltötte, a b re az átlagosnál gyorsabban öregedett – csakhogy energia és határozottság sugárzott róla, és ez több mint ellensúlyozta a hiányosságot. Közel állt a lencséhez, ezért a hátteret nem jól láttam. Üvegrost sátornak néztem, meg néhány viharlámpát is ki tudtam venni; nyilván egy közönséges sátorból beszélt. – Sajnálom, de nem volt túl sok id m. Gabon? Nem Ecuadorban kellene lenned? – Igen, ott voltam, de találkoztam Mohameddel. botanikus. Indonéziából való. Valójában Bogotában találkoztunk, éppen Mexikóba ment egy konferenciára… – De… – Miért Gabon? Csak mert Mexikó után ide jött, ennyi az egész. Van itt egy gombafaj, ami megtámadta a gabonát, és nem bírtam ellenállni, hogy ne jöjjek vele… Kábultan bólintottam, és vagy tíz percen át hallgattam a nyakatekert magyarázkodást. Igaz, nem sok figyelmet szenteltem neki: három hónap múltán mindez már csak történelem. Paula mint szabadúszó népszer -tudományos újságíró tengette az életét, beutazta az egész világot, és minden ökológiai katasztrófapontról tudósításokat írt a sajtónak és filmeket készített a televíziónak. Hogy szinte legyek, sosem hittem abban, hogy az ilyen el re kifundált öko-blabla valamit is tehet a bolygóért, de Paulát nyilvánvalóan boldoggá tette. És emiatt irigyeltem t. Én semmi pénzért nem éltem volna az életét – abban az értelemben, hogy „én is vihettem volna valamire” – olykor mégis fájt, amikor megpillantottam a szemében az izgalmat, amit jómagam évtizedek óta nem éreztem. Mialatt beszélt, az én gondolataim egészen másfelé kalandoztak. Arra riadtam fel, hogy nekem szegezi a kérdést: – Karen? Megmondanád, mi a baj? Tétováztam. Elhatároztam ugyanis, hogy senkinek nem beszélek róla, különösen nem neki. A mostani hívásom is abszurdnak t nt – neki nem lehet leukémiája, ez elképzelhetetlen. Aztán arra figyeltem fel, hogy monoton, színtelen hangon mindent kitálalok neki. Láttam, hogyan változik meg az arckifejezése: döbbenet, majd sajnálkozás, végül a félelem, amikor végre felfogta a mondottakat.

Hamarabb ijedt meg, mint számítottam rá, különösen, ha figyelembe veszem az el rejelzésemet. Ami azután következett, az valóban megdöbbentett. Irántam érzett sajnálata szintének t nt, de egyszer en nem találtam emberinek, hogy a saját sorsa miatti aggodalom tört rá azonnal. Ett l a sajnálata mesterkéltnek, hamisnak tetszett. – Van egy jó orvosod? Akiben megbízol? Bólintottam. – Van, aki a gondodat viselje? Akarod, hogy hazamenjek? Idegesen ráztam meg a fejem. – Nem kell. Jól vagyok. Tudok magamról gondoskodni, és jól bánnak velem. De neked minél el bb el kéne menned orvoshoz, hogy megvizsgáltasd magad. – Kétségbeesett pillantást vetettem rá. Már nem hittem abban, hogy t is megfert zte a vírus, mégis úgy gondoltam, hogy figyelmeztetnem kell – no nem azért, hogy elnyerjem a szimpátiáját, és hogy valamilyen ürüggyel hazacsaljam. Halkan annyit mondott: – Ma elmegyek és megcsináltatom a tesztet. Ha végeztem, egyenesen a városba megyek, oké? Bólintottam. Kimerült voltam, mégis megkönnyebbülést éreztem. Egy Pillanat alatt minden feszélyezettségem elillant. – Elmondod majd az eredményt? – Hát persze – mondta, és az ég felé fordította a szemét. – Oké – bólintottam ismét. – Karen, légy óvatos! Vigyázz magadra! – Úgy lesz. És te is vigyázz! – Azzal megnyomtam a KILÉP gombot. Fél órával azután bevettem az els kapszulát, és ágyba bújtam. Pár perc elteltével keser íz kezdte kaparni a torkomat. Paulának elmondani szükséges volt. Martinnak elmondani baromság. t még csak hat hónapja ismertem, de pontosan tudtam, hogyan fogadja a hírt. – Költözz hozzám! Én majd vigyázok rád, – Nincs szükségem arra, hogy a gondomat viseljék. Tétovázott, de csak egy kicsit. – Gyere hozzám feleségül. – Menjek hozzád? Minek? Netán azt hiszed, valamilyen ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a halálom el tt férjhez menjek? Elkomorodott. – Ne beszélj így. Szeretlek. Ezt nem tudod megérteni? Nevettem. – Én nem bánom, ha sajnálnak… az emberek ezt olyan degradálónak tartják. De én tudom, hogy ez egészen természetes reakció. Csak éppen huszonnégy órán át nem bírom elviselni. Megcsókoltam, de továbbra is mogorván nézett. Igazán várhattam volna a rossz hírrel, amíg nem végzünk a szexszel, mert ezek után úgy bánt velem, mint valami porcelánbabával. Felém fordulva kérdezte: – Mért vagy olyan szigorú önmagaddal? Mit akarsz bizonyítani? Hogy emberfeletti tulajdonságaid vannak? Hogy neked nincs szükséged senkire? – Figyelj. Te kezdett l fogva tudod, hogy önállóságra, függetlenségre vágytam. Mit akarsz nekem mondani? Hogy meg vagyok rémülve? Oké, igazad van. De akkor is ugyanaz a személy maradtam. Ma is ugyanazokat a dolgokat akarom. – Jobb kezemet a szívemre tettem, úgy mondtam: –Kösz az ajánlatot, de nem. – Akkor mit vársz t lem? Nyögtem egyet, és a fejemre húztam a párnát. Azt gondoltam: Hogy ébressz fel, ha megint kefélni támad kedved. Kielégít a válaszom? Persze hangosan nem mondtam ki. Egy héttel kés bb Paula felhívott. Megkapta a vírust. A fehér vérsejtjeinek száma megemelkedett, a vörös vértestjeinek száma lecsökkent. A számadatok megegyeztek az enyémmel. Ugyanazt a gyógyszert írták fel neki. Ez aligha volt meglep , mindenesetre kellemetlen,

klausztrofóbikus érzéseket keltett bennem, amikor arra gondoltam, mindez mit jelent: Vagy mindketten életben maradunk, vagy mindketten meghalunk. Az elkövetkez napokban ez a felismerés valósággal rögeszmémmé vált. Mint valami voodoo varázslat, mint valami tündérmeséb l el lépett átok – vagy mint a szavak beteljesülése, amit azon az estén suttogott a fülembe, amikor „vértestvérekké” váltunk. Soha nem álmodtuk ugyanazt, valószín leg sosem szerettük ugyanazt az embert, de most… mintha büntetésben volnánk, amiért mostanáig semmibe vettük a minket összet köteléket. Énem egy része tudja, hogy ez baromság. Kötelék, ami összeköt! Ez valami mentális állapot, a stressz mellékhatása, nem több. Az igazság mindazonáltal eléggé nyomasztó: a biokémiai gépezet – annak ellenére, hogy ezer kilométerekre élünk egymástól és más-más életvitelt vezetünk most mindkett nknél felmondta a szolgálatot. Megpróbáltam beletemetkezni a munkába. Ez bizonyos fokig eredményes volt – amennyiben azt a tizennyolc órás kábulatot, amit a terminál el tt eltöltöttem, eredménynek lehet nevezni. Kerülni kezdtem Martint: elegem lett abból, hogy úgy bánik velem, mint egy ölebbel. Lehet, hogy jót akart, de nekem nem maradt energiám arra, hogy folyton újraértékeljem szándékainak tisztaságát. Ugyanakkor hiányozni kezdtek a vitatkozásaink; azzal, hogy ellenálltam az anyáskodásának, valamiképpen meger södtem, mintha csak ellensúlyozni akarnám a rólam kialakított gyámoltalanság-képet. Eleinte minden héten felhívtam Paulát, azután már egyre ritkábban. Úgy illett volna, hogy a lehet legbizalmasabb barátn k legyünk, de ez korántsem volt így. Feleslegesek voltak a hosszú beszélgetések: anélkül is pontosan tudtuk, mit gondol a másik. Nem éreztünk igényt arra, hogy kiontsuk egymásnak a szívünket, ellenben majd megfulladtunk a bels felismerések okozta érzelmekt l. Egymás el tt igyekeztünk optimistának t nni, de ezen er feszítéseink nagyon is átlátszók voltak. Végül is arra gondoltam, hogy ha – netán – valami jó hírrel szolgálhatok az ügyben, majd felhívom – és nyilván is pontosan így gondolkodott. Gyermekkorunkban egymáshoz voltunk kényszerítve. Azt hiszem, szerettük egymást, de… mindig ugyanabba az osztályba jártunk, mindig egyforma ruhát hordtunk, ugyanazt a karácsonyi ajándékot kaptuk és mindig ugyanakkor és ugyanolyan okból voltunk betegek. Amikor elment otthonról, egy ideig irigyeltem, és nagyon magányosnak éreztem magamat, de aztán elhatalmasodott rajtam a szabadság érzése, mert tudtam, hogy nem igazán vágyódom utána, s hogy ideje végre külön életet élnünk. Most ez csak ábrándnak t nik. Együtt kell élnünk, együtt kell meghalnunk, és hiába igyekszünk eltépni a kötelékeket. Mintegy négy hónappal a kezelés megkezdése után a vérsejtjeim száma csökkenni kezdett. Ez annyira meglepett, hogy valósággal megrémültem; és minden er mmel igyekeztem legy rni magamban a túl korai optimizmus érzését. Paulát nem mertem felhívni. Semmit nem tartottam volna rosszabbnak, mint hogy elhitetem vele a gyógyulásunkat, azután meg kiderül, hogy tévedtem. Még azután is, hogy Dr. Packard – óvatosan, szinte vonakodva – bevallotta, hogy a dolgok látszólag jóra fordultak, is az járt a fejemben, hogy biztosan orvosi megfontolásból traktál engem kegyes hazugságokkal. Egy nap arra ébredtem – még nem teljesen voltam meggy dve gyógyultságomról –, hogy csalódottságot és félelmet érzek. Ha abszolút bizonyosságra törekednék, egész életemben félnem kellene attól, hogy bekövetkezik valamilyen visszaesés, esetleg egy teljesen új vírus támad meg. Hideg, sötét reggel volt, odakint szakadt az es , de én reszketve másztam ki az ágyból, és boldogabbnak éreztem magam, mint valaha is ennek az egésznek a kezdete óta. A munkaasztalom mailboxában BIZALMAS jelzés üzenet várt. Legalább fél percembe került, mire eszembe jutott a kódszó, s a remegésem ez id alatt csak fokozódott. Az üzenetet a Libreville-i Közkórház Betegnyilvántartó Hivatala küldte: együttérzésüket fejezték ki n vérem halála miatt, és érdekl dtek, hová küldhetik a tetemet. Nem is tudom, mit éreztem az els pillanatban. Hitetlenséget. B ntudatot. Zavartságot. Félelmet. Hogyan halhatott meg, amikor én olyan közel vagyok a gyógyuláshoz? Hogyan halhatott meg egyetlen hozzám intézett szó nélkül? Hogyan hagyhattam egyedül meghalni? Elléptem a

terminál el l, és a hátamat nekivetettem a hideg téglafalnak. A legrosszabb az volt, hogy hirtelen rádöbbentem, miért nem hívott. Biztosan azt hitte, már meghaltam, hiszen ez volt az, amit l mindketten a legjobban tartottunk: hogy követni fogjuk egymást. Hogy mindennek ellenére együtt fogunk meghalni. Hogyan lehet az, hogy a gyógyszer rá nem hatott? Egyáltalán, én gyógyulok t le? Valósággal bele rültem a gondolatba, hogy a kórházban meghamisították az eredményeimet, s hogy valójában a halál peremén állok. Ez persze nevetséges gondolat volt. Akkor hát miért halt meg Paula? Egyetlen lehetséges választ láttam erre a kérdésre. Haza kellett volna jönnie – haza kellett volna hívnom. Hogyan engedhettem, hogy ott maradjon egy Harmadik Világbeli, trópusi országban, és leromlott immunrendszerével egy üvegrost sátorban tengesse az életét megfelel orvosi ellátás és nyilván megfelel táplálék nélkül? Küldhettem volna neki pénzt, vagy elküldhettem volna a repül jegyet, vagy odarepülhettem volna, hogy magammal cipeljem. Ehelyett távol tartottam t magamtól. Attól való félelmemben, hogy együtt halunk meg, vállamon az egyformaság átkának terhével, hagytam, hogy egyedül haljon meg. Sírni próbáltam, de valami megállított. Csak ültem a konyhában, és szárazon hüppögtem. Nem találtam szavakat. Féltékenységb l és gyávaságból megöltem. Nincs jogom életben maradni. A következ két hetet az idegen országok halotti kiadatási adminisztratív és jogi útveszt jében bolyongva töltöttem. Paula egyszer azt mondta, azt szeremé, ha elhamvasztanák, de hogy hol, arra vonatkozóan nem nyilatkozott. Ezért úgy határoztam, hogy a testét és a holmiját hazahozatom. A szertartás sz k körben zajlott; a szüleink pár éve meghaltak egy autóbalesetben, és bár Paulának voltak barátai, de szerte a világban szétszórva, és csak kevesen tudtak eljönni. Martin viszont ott volt. Amikor átölelte a vállamat, odasúgtam neki: – Még csak nem is ismerted. Mi a francot keresel te itt? Egy percig csak meredt rám, láthatóan fájt neki, amit mondtam, azután egyetlen szó nélkül elment. Amikor Dr. Packard bejelentette, hogy meggyógyultam, nem tudtam azt tettetni, hogy nem örülök neki, de hogy nem törtem ki önfeledt üdvrivalgásban, az felt nt neki. Elmondhattam volna neki, mi történt Paulával, de nem akartam azzal untatni, hogy b ntudatot érzek, amiért életben maradtam. Paula halott volt. Én napról napra er sebb lettem; még érzek ugyan néha b ntudatot és depressziót, de sokkal gyakrabban csupán egyfajta zsibbadtságot. Ez segíthet majd elviselni a véget. A végakaratát követve a holmiját – jegyzetfüzeteket, diszkeket, audio- és videoszalagokat – elküldtem az ügynökének, aki majd a megfelel kiadókhoz és producerekhez továbbítja azokat. Végül csak a ruhái, az ékszerei a pipereholmija, meg néhány apróság maradt. Közte egy kis fiolában vörös-fekete kapszulák. Nem tudom, miért vettem be az egyik kapszulát. Nekem is maradt vagy egy tucat, és amikor megkérdeztem Dr. Packardot, hogy befejezzem-e a kúrát, csak vállat vont, azt mondta, bajom nem lehet t le. Nem volt utóíze. Valahányszor bevettem a sajátomból, mindig keser utóízt éreztem. Kibontottam egy kapszulát, és a fehér port a nyelvemre szórtam. Semmilyen ízt nem éreztem. Gyorsan megkerestem a saját üvegcsémet, és ugyanúgy megízleltem azt is; olyan keser volt, hogy a könnyem is kicsordult. Igyekeztem nem elhamarkodott következtetéseket levonni. Azt nagyon jól tudtam, hogy a gyógyszerekbe mindig kevernek inaktív anyagot is, és hogy nem minden esetben ugyanazt – de miért keser az egyik, miért íztelen a másik? Az íz magából a hatóanyagból ered. A két üvegcsén ugyanaz a címke, ugyanaz az embléma. Ugyanaz a márkanév, ugyanaz a cégjelzés. Ugyanaz az összetétel. Ugyanaz a gyártási kód, azonos utolsó számjeggyel. Csak a mennyisége volt különböz . Az els gondolatom az volt, hogy megromlott. Bár a részletekre nem emlékszem, valahol olvastam, hogy bizonyos fejl országokban a fekete piacon újraértékesítik a lejárt gyógyszereket. És mi a legegyszer bb módja a lopott áru leplezésének? Ha a helyére más valamit csempésznek – valami olcsót, hatástalant, ártalmatlant. A zselatinkapszulákon csak a gyártó neve van, a gyógyszeré

nem, így nem nehéz hasonló csomagolásban valami olcsó pótszert találni. Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel az elmélettel. Egy távoli országban ismeretlen bürokraták megölték a testvéremet, és az esély arra, hogy megtaláljam és a törvény elé citáljam ket, majdhogy a nullával volt egyenl . Még ha megdönthetetlen bizonyítékom is volna, ugyan mit érnék el vele? Hogy az egyik diplomáciai testület kétértelm levelet írna a másiknak. Analizáltattam Paula egyik kapszuláját. Egy vagyonba került, de anyaira kétségbe voltam esve, hogy az sem számított. Tele volt oldható szervetlen összetev kkel. A címkén felsorolt alkotóelemeknek nyoma sem volt benne. Nem egy találomra kiválasztott, olcsó pótanyag volt. Hanem egyszer placebo. Percekig csak álltam, kezemben az elemzéssel, és megpróbáltam kitalálni, mindez mit jelent. A kapzsiságot még megértettem volna, de ebben oly nagy adag rideg embertelenség volt, hogy azt már nem bírtam lenyelni. Valaki bizonyára tévedett. Mert senki nem lehet ennyire érzéketlen. Akkor eszembe jutottak Packard szavai: „Csak vigyázzon magára, és éljen normális életet. És semmi különlegeset ne tegyen.” Ó nem, doktor! Hát persze, hogy nem, doktor! A világért sem zavarnám meg a kísérletet azzal, hogy nem kívánatos elemet viszek bele a kúrába… Felvettem a kapcsolatot az ország legjobb oknyomozó újságírójával. Megbeszéltem vele egy találkozót a külváros egyik kávézójában. Miközben odahajtottam, úgy éreztem, a kezemben van az évszázad b nügye, hogy most dinamitot fogok robbanni; Meryl Streepnek éreztem magam Karen Silkwood szerepében. Az édes bosszú gondolatától valósággal elszédültem. Most fejek fognak hullani. Senki nem próbált leszorítani az útról. A kávézó kihalt volt, a pincér annyira magunkra hagyott, hogy még a rendelést sem akarta felvenni. Az újságíró nagyon kedves volt. Higgadtan elmagyarázta az élet lényegét. A Monte Carlo-katasztrófát követ en számos rendeletet hoztak a vészhelyzet elkerülése érdekében – és sok rendeletet vissza is vontak. Ami a sürg sséget illeti, egy új gyógyszer kipróbálásakor a leggyorsabb eredményt akkor érik el, ha a kipróbálást korlátozó rendeleteket visszavonják. Régen, a „kett s vakpróbák” alkalmával senki nem tudta, hogy a kísérletben résztvev k közül ki kapta a hatóanyagot, ki a placebót, és az eredményt is csak egy harmadik személy – vagy számítógép – ismerte. Ennek az volt a vége, hogy a placebót kapott személynél tapasztalt javulást is a gyógyszer számlájára írták. És még két probléma volt ezzel a módszerrel. El ször, mivel a páciensnek megmondták, hogy csak ötven százalék esélye van arra, hogy a jó gyógyszert kapja, ezzel stressz-állapotot idéztek el nála. A próbák idején hiába figyelték orvosok és hiába avatkoztak közbe, mire a gyógyszer kikerült a piacra, az adatokba sok hamis megfigyelés eredménye is belekeveredett. Nem lehetett tudni, mit okozott az igazi hatóanyag, mit a páciens szervezetének a bizonytalansági tényez re adott válasza? Másodszor – és ez a fontosabb –, egyre nehezebb volt önkénteseket találni a placebopróbákhoz. Ha meghalsz, már nem segít rajtad semmilyen orvoslás. Az emberek a maximális túlélési biztonságra törekedtek. A teszteletlen gyógyszerek is bírnak gyógyító hatással, de minek vállalnánk a kockázatot a mellékhatások miatt csak mert néhány megszállott technokrata a legaprólékosabb részleteket is ismerni akarja? A régi id kben az orvosok egyszer szabályt állítottak a tudatlan tömegek elé: Vegyél részt egy kett s vakpróbán, vagy utasítsd vissza, és akkor meghalsz. Az AIDS egy csapásra megváltoztatta a dolgokat, a feketepiac tele lett kipróbálatlan gyógyszerekkel, amiknek a zöme egyenesen laboratóriumokból került oda. Viszont mindkét módszernek ugyanaz volt a lényege. Hazudtak a páciensnek Soha senki nem jelentette ki egyértelm en, hogy a „tripla vakpróba” legális. Ha az volna, akik tudnak róla, már nagy zajt csaptak volna körülötte. Ehelyett a „reformok” és „racionalizálások”

részeként visszavontak minden olyan törvényt, ami illegálisnak tüntetné fel ezeket a kísérleteket. Legalábbis így látszik a dolog – és nincs az a bíróság, amelyik e vonatkozásban állást foglalna. – Hogy képes minden orvos erre a hazugságra? Hogyan tudnak elszámolni önmagukkal? – Hogyan tudtak elszámolni a kett s vakpróbákkal? – kérdezte vállat vonva. – Egy jó kísérletez orvosnak legalább annyira kell ügyelnie az adatok valódiságára, mint a páciense életére. És ha a kett s vakpróba jó volt, akkor a hármas vakpróbának még jobbnak kell lennie. Az adatok garantáltan pontosabbak, nem igaz? És minél precízebben tesztelnek egy gyógyszert, annál több életet lehet vele megmenteni. – Marhaság! A placebo nem lehet ennyire hatásos. Az nem lehet annyira fontos! Kit érdekel, ha nem veszik maximálisan figyelembe? Két potenciális kúrát össze lehet hasonlítani egymással. Abból kiderülhet, hogy az egyik hatóanyag mennyivel jobb a másiknál – és placebóra sincs szükség, hogy megállapítsák, melyikkel lehet több életet megmenteni… – Olykor ezt is teszik, csakhogy a legnevesebb folyóiratok lenézik az ilyen kísérleteket, és nem hajlandók írni róluk. Csak néztem rá. – Hogy lehet az, hogy minderr l tud, és nem tesz semmit? A médiák kiteregethetnék az ügyet! Ha elmondják az embereknek, hogy mi folyik… Elmosolyodott. – Csak annyit tudnék nyilvánosságra hozni, hogy amit csinálnak, az legális. Mások is megtehetik helyettem, de abból aligha lesz vezércikk. És ha netán írnék egy bizonyos hármas vakpróbás esetr l, akkor a nyakamba varrnának félmillió dollár büntetést, meg huszonöt év börtönt, amiért veszélyeztetem a közegészségügyet. Arról nem is beszélve, amit a kiadómmal tennének. Az összes „vésztörvény”, amit a Monte Carlo katasztrófa kapcsán meghoztak, még ma is érvényben van. – De az már húsz éve volt! Megitta a kávéját, és felállt. – Nem emlékszik, hogy mit mondtak akkoriban a szakért k? – Nem. – Azt, hogy az eset hatásait generációk múltán is érezni fogjuk. Négy hónapomba telt, mire bejutottam a gyógyszergyárosok hálózatába. Beléptem minden olyan gyárigazgató adattárába, aki úgy döntött, hogy otthon is dolgozik. A vonatkozó komputerirodalmat nem volt nehéz átböngészni. Az egyik ilyen agyas kétszáz ezer dolláros programot használt olyan egyszer problémák megoldásához, amit egy ötéves gyerek a két kezén ki tud számolni. Csak elnéztem, mint kínlódott, amikor a monitorján megjelenik egy hibaüzenet. Mennyei ajándék volt; még csak nem is gyanakodott. És mindennek tetejébe éjszakánként egy fantáziátlan, unalmas pornóprogramot futtatott. Ha a videó azt mondja neki: „Gyere, kupakoljunk!”, biztosan azt válaszolja: „De ugye nem mondod el senkinek?” Két hétbe telt, mire rájöttem, mit csinál. El ször hetven leütésembe került, mire beléptem, ezt kés bb leszorítottam huszonháromra. Megvártam, amíg valami érdekes dolog jelent meg a képerny jén, akkor felfüggesztettem a kapcsolatát a hálózattal, és a helyére léptem. VÉGZETES RENDSZERHIBA! A KÖVETKEZ MÓDON ÁLLÍTHATJA HELYRE A KAPCSOLATÁT: El ször elrontotta. Akkor megszólaltattam a vészjelz jét, és még egyszer begépeltem neki. Másodszorra sikerült. Megadtam neki egy multikódot, ami a saját készülékén lefuttatott neki egy hibakeres rutint. Mindebb l egy halom hexadecimális számsort látott, amib l egy szót sem értett meg. Azután egy kisebb programot küldtem át neki, ami a munkaasztalának teljes memóriáját áttöltötte az én gépembe. Ha bárkinek elmondja, mi történt vele, azonnal rájönnének az illegális belépésre – de vajon

megkockáztatná-e hogy mások is megtudják, éppen melyik programban volt benn, amikor az error történt? Most már megvoltak a jelszavai. A munkaasztal algoritmusa pedig elárulta, mit kell válaszolnom a hálózat biztonsági kérdéseire. Egyszóval: bejutottam. A további védelme a nullával volt egyenl , már ami az én céljaimat tekintve szóba jött. Azokat az adatokat, amik a versenytársak számára értékesek lehetnek, eléggé jól védte, az pedig, hogy mivel kúrálja az aranyerét, vajmi kevésbé érdekelt. Nagyon sok kárt tudtam volna neki okozni. Teletömhettem volna az adatbankját hamis információkkal. Összekeverhettem volna a pénzügyi kimutatásait úgy, hogy cs dbe juttatom, vagy legalábbis adócsalásba keverem. Az adatok gyors megsemmisítését l a lassú, alattomos vírus beviteléig minden lehet séget fontolóra vettem. De végül visszafogtam magam. Tudtam, hogy politikai botrányt kavarhatok ezzel, és a szimpla kis bosszúm visszaüthet rám; gyorsan a nyomomra bukkanhatnak, és meghazudtolhatnak. Ezért csak annyit tettem, amennyi feltétlenül szükséges volt. Megkerestem azt a fájlt, ami a hármas vakpróbán részt vett személyek nevét és címét tartalmazta. Mindegyiknek készítettem egy rövid feljegyzést arról, hogy valójában mit is csináltak vele. Kétszázezren voltak, de találtam egy alapítványt, amelyik örömmel fedezi a költségeket. Hamarosan az egész világ meg fogja tudni az igazságot, és osztozik velem a haragomban. Sokan meg fognak halni, miel tt az els tiltakozó szó elhangzik, de akit lehet, azt megpróbálom megmenteni. Megtaláltam a programot, amely kiosztotta a hatóanyagot és a placebót. Azt a programot, amelyik tudományos kísérletre hivatkozva megölte Paulát, meg a többieket. Megváltoztattam. De csak egy kis mértékben. Még egy hazugságot írtam hozzá. A programból fakadó valamennyi jelentés a továbbiakban is arról fog szólni, hogy a kísérletekben a páciensek fele kap placebót. És e hazugságnak megfelel en továbbra is kimerít elemzések és tanulmányok fognak születni. Csupán egy rövidke kis fájl változik meg: az, amelyik a kiszerel robotok programját vezérli. A robotok a továbbiakban minden kapszulába hatóanyagot tesznek. A hármas vakpróbából így lesz négyes vakpróba. Egy újabb hazugság, ami leplezi a többit, egészen addig, amíg ennek a csalásnak vége nem lesz. Martin meglátogatott. – Hallottam, mit csináltál. „Gyógyszerben Az Igazság”. – Egy újságkivágást húzott el a zsebéb l – „Energikus új szervezet kezdte meg a munkáját, mely célul t zte ki a hagyományos orvoslásban el forduló csalások, félrevezetések és megtévesztések elleni harcot”. Jó ötletnek látszik. – Kösz. Tétovázott, majd kibökte: – Hallottam, hogy önkénteseket keresel. Irodai munkára. – Úgy van. – Heti négy órát tudok felajánlani. – Ó, valóban? – nevettem. – Nos, köszönöm, de azt hiszem, boldogulok nélküled is. El ször azt hittem, elmegy, de azután inkább csalódottan, mint sért dötten azt mondta: – Most kell önkéntes, vagy nem? – Igen, de… Tudod mit? Ha te le tudtad gy zni a büszkeségedet, és ajánlkoztál, én is legy röm a büszkeségemet, és alkalmazlak. Beosztottam szerda délutánra. Azóta is rémálmaim vannak Pauláról. Gyertyafüst szagára ébredek, és úgy érzem, ott áll az ágyam mellett, és megint kilenc évesen, ünnepélyes tekintettel néz rám, mintha megidézné mostani

állapotot. De tudom, hogy az a gyermek nem kísérthet engem. Az sosem halt meg. Hanem feln tt, és lem függetlenül n tt fel, és er sebben küzdött a magányosság ellen, mint én. Mi lett volna, ha mindketten ugyanabban az órában halunk meg? Semmit nem jelentett, semmi nem változtatott volna meg. Semmit nem törölt volna el egymástól eltér életünkb l, elért eredményeinkb l és elkövetett hibáinkból. Most már tudom, hogy az a véreskü, ami olyan baljóslatúnak t nt a szememben, nem volt több, mint Paula tréfája: így próbálta kigúnyolni azt a hitet, mely szerint a mi sorsunk össze van kötve. Hogy tarthatott ilyen soká, míg erre a felismerésre jutottam? Egyáltalán nem meglep . Az igazság az – s ez egyben az gy zelmét is jelzi – hogy sosem ismertem öt igazán.

John Caldwell & Jeffrey Stone A FÉRFI, AKI ÁTHÚZTA A SZÁJNET SZÁMÍTÁSAIT1 Döme semmit nem értett. Vér, a Beszél Kuka2 megpróbálta elmagyarázni neki a helyzetet, de aztán – megtapasztalván a totális hiábavalóságot – vérben forgó, csattogó fedéllel hagyott fel a próbálkozással. – Aki hülye, haljon meg! –jelentette ki. – Nem számít, ha hülye; f , hogy er s legyen – ismételte el doktor Sezlon az egyetlen érvet, amellyel nem is annyira a szemetes tartályt, mint inkább önmagát próbálta gy zködni. Nem sokkal kés bb a Doki befejezte a pakolást, és szentelt két percet arra, hogy összegezze a lényeget újdonsült hordárja számára. – A jóslatot ismered te magad is – dörmögte a mester rosszkedv en. – A Galaktikus Birodalom hamarosan összeomlik, kezdetét veszi a pusztulás és a z rzavar. A sötétség lesz úrrá a világosságon, és a barbárság kora közeledik. És mint tudjuk, Traktor… gyengébbek kedvéért: az a bolygó, ahol jelenleg épp egy tökkelütött hülyét próbálok felvilágosítani… a Galaktikus Birodalom központja, vagyis a várható katasztrófa egyik legels állomása lesz. Döme nagy csattanással csapott a Doki homlokára. A sajátjára akart csapni, de annyira megdöbbent, hogy elvétette. – Mindent értek! – harsogta boldogan. – Tudom már, mi ez a heves pakolás! Ránk d l a katasztró-fa. Menekülünk a süllyed bolygóról, mint a beszari patkányok! Szuperjó! Készen állok! – Nos, lényegében – dörmögte doktor Sezlon –, egyáltalán nem err l van szó. – Kis hatásszünetet tartott, aztán kidüllesztette keshedt mellkasát, és büszkén elmosolyodott. – Elhatároztam, hogy nem engedem pusztulni az emberiséget. Nem hagyhatom, hogy az évezredek alatt felgy lt tudást elnyelje a sötét barbárság. Éppen ezért… bár rosszmájú küls szemlél k számára úgy t nhet, hogy az irhámat mentem… lényegében az emberiség történetének legkomolyabb tudományos misszióját teljesítem. Elt nök a balfenéken, megkeresem a galaxis leges-legeldugottabb bolygóját, ahol megalapítom Telepítvényt, a Tudomány és a Kultúra új központját, és néhány évezred alatt megalkotom a Tejút leghatalmasabb enciklogopédiáját, a Galaktikus Kicsoda-Micsodát… – Jó duma – rötyögött a sarokból a Kuka. – Valójában arról van szó, hogy nagyon gyorsan el kell t nnünk szem el l. A mi jó doktorunk ugyanis fogadást kötött a Szájnet Fogadóirodában, hogy a Lázadók elpusztítják a Halálalmát. Mivel a Halálalmát mindenki totálisan elpusztíthatatlannak gondolta, a Szájnet… amely mint bizonyára tudod, egy öntudattal rendelkez , orális önkielégít rendszer számítógép-komplexum-hálózat… százmillió az egyhez sanszot adott erre a fogadásra, lévén hogy az kalkulációi szerint annak az esélye, hogy a Halálalmát bárki képes legyen elpusztítani, beleértve magát a Halálalmát is, egy százmilliomod százalékra becsülte. Egyvalamire azonban nem gondolt a Szájnet, lévén hogy csak egy gép, megfelel emberi intuíciók nélkül… Mégpedig azzal nem számolt, hogy doktor Sezlon, aki teljes vagyonát, nevezetesen nyolc csaszit tett fel erre a fogadásra, volt a Császár személyes megbízásából a Halálalma központi egységének szexuálpszichológusa. És bebeszélte annak a szexuálisan tapasztalatlan zöldalmának, hogy a lét legszebb pillanata a szüzesség elvesztése… amely jár ugyan egy csekély fájdalommal és hangos reccsenésekkel, de a behatolást követ mámoros pillanatok orgazmusa olyan, akár egy végeérhetetlen robbanássorozat méhen belül… Mit mondjak, bevette. A Doki taktikája sikeresnek bizonyult. A sikerdíj... nevezetesen nyolcszázmillió csaszi megérkezése perceken belül várható. Nos, a Doki terve a következ : felmarkoljuk a pénzt, aztán mire a Szájnetben tudatosul, hogy átvertük, mi már olyan messzire leszünk, amilyen messzire nem ér el a szája. Legalábbis a Doki ezt reméli. 1 2

Egy novellaszer en önálló részlet az augusztus 31-én megjelen „Telepítvény” cím paródia-regényb l. (A Szerk.) A Kuka valójában Harrry Sezlon histomatematika professzor kukája volt, de átpártolt Döméhez. k ketten összetartanak, mint ahogy Ellisonnál is: „A fiú és kukája”.

Döme dermedten nézett Harrry Sezlonra. – Doki… igaz ez? – Most mit vagy úgy oda egy kis szélhámosság miatt? – dörmögte doktor Sezlon. – Ezzel a fasza trükkel nyolcszázmillió csaszit zsebelek be. És alig pár munkaórámba került. Egy átlagos halandónak ezért a pénzért megközelít leg ezer-ezerötszáz évet kellene dolgoznia éjjel-nappal, látástól vakulásig… No és persze, egy ilyen balfácán még adózna is ebb l a pénzb l, hehehe! Én meg épp az adójukat teszem zsebre! Hát nem zseniális?! – De hát maga az adófizet k pénzét csalta ki, Doki! – Na és aztán? Aki hülye, haljon meg! Aki pénzt akar szerezni, az ne dolgozzon, hanem találja meg a módját, hogy kizsebelje azokat a pancserokat, akik vannak annyira hülyék, hogy dolgoznak! Ez az univerzum egyetemes törvénye! Az egyetemen is tanítják. Ezért rühellnek dolgozni az egyetemisták. – De ebb l a pénzb l kórházakat, iskolákat, egyetemeket, akadémiákat, önképz szakköröket, óvodákat lehetne építeni. Doktor Sezlon úgy nézett rá, mint mester a hülye tanítványára, aki még hordárnak sem jó. – És mi végb l lenne jó ilyen szarságokat építeni, mi? – Hát azért, hogy… – Baromság! – ordította közbe doktor Sezlon idegesen. – A Galaktikus Birodalom pár hónapon belül elpusztul. Megdöglik mindenki! Dögöknek meg minek a kórház, minek az iskola, he? Óvodáról meg már nem is beszélve... Értsd már meg, fiam, az a pénz, amire egy csekélyke fondorlattal szert tettem, semmi hasznát nem szolgálná ennek a pár milliárd potenciális hullának. k megdöglenek így is, úgy is. No most, kérdem én, miért vigyék sírba a pénzüket azok a tudatlan barmok? – De hát ez… hullarablás! – Nem az! – mosolygott joviálisán doktor Sezlon. – Én még akkor csalom ki a pénzüket, amikor még élnek! És ez nagy különbség! Döme csak tátogott; erre már egyáltalán nem tudott mit mondani. – De... mire kell ez a sok pénz? – Hogy-hogy mire? – morogta Sezlon. – Szerinted ez a Telepítvény nevezet akármi ingyenbe lesz nekünk? Egy frászt! Manapság már senki sem dolgozik ingyért! Még a grafomán írók is pénzt akarnak a munkájukért. Márpedig nekem nagyon sok ingyenél tollforgatót kell felbérelnem ahhoz, hogy megalkossuk a Galaktikus Kicsoda-Micsodát. Úgy saccolom, hogy megközelít leg kétezer írásm vészt kell megfizetnem ahhoz, hogy legalább húsz dolgozzon is közülük. No persze, épp ez a húsz keres majd a legkevesebbet, de ez kit érdekel. Az a lényeg, hogy a többi ezerkilencszáznyolcvan író ne tiltakozzon az ellen, hogy ezek húszan zavartalanul dolgozhassanak. Éppen ezért kell lepénzelni ket is! – Azért, hogy ne dolgozzanak? – Azért, hogy ne írjanak semmit, ne kritizáljanak, ne lázadozzanak… és hogy befogják azt a rohadt nagy pofájukat! Döme ezt nem igazán értette. – És ezek az úgynevezett „írók” hajlandók pénzt elfogadni azért, hogy ne írjanak? Doktor Sezlon hosszan és harsányan röhögött. – Hogy hajlandók-e?… Kisfiam! Ébredj már fel! Ez a társaság különös állatfajta! Utálják a munkát, mint a szart, napi másfél liter töményt fogyasztanak, az univerzum elitjének hiszik magukat, és bármit megtesznek, csak hogy össze ne szennyezzék a kezüket holmi tintafoltokkal! Inkább csak dumálnak, jártatják a szájukat, kritizálják azokat, akik dolgoznak, egymás seggét nyalogatják hatalmas nyelvcsapásokkal, fellendítik az alkoholtartalmú italok fogyását, a kocsmák látogatottsági számát, és készséggel markolnak fel hatalmas pénzeket soha meg nem írt forgatókönyvekért, el sem kezdett regényekért, nem létez versekért. De ez kit zavar? Én se dolgoztam meg a pénzért, amib l majd jól lefizetem ket! Csak figyeld meg, odaszórok eléjük pár maréknyi csaszit, és úgy fogják nyalni a seggem, hogy a végén még érdes lesz a végbelem. – Doktor Sezlon durván röhögött, és nem zavarta, hogy teljesen kivetk zött önmagából. – Ezek a

tetvek pénzért bármit megtesznek. Egy szavamba kerül majd, és még te is benne leszel a Galaktikus Kicsoda-Micsodában… – Tényleg? – lihegte Döme hitetlenkedve. – Valóban benne leszek? Én, személyesen? Mármint… Gál Döme? – Hát persze. Ha h tanítványom leszel, megérdemled, hogy megemlítselek. Majd lapozd fel az Enciklogopédiát a „hordár” címszó alatt. – És hol ez a sok pénz? – kérdezte Döme kedvetlenül. Doktor Sezlon a karóójára nézett. Elnézést: a karórájára. Amit a karóján hordott, nem a karján. És ezért leginkább a karóóra megnevezés lenne a megfelel , de Sezlon csak „karóója” néven emlegette. De ez egy teljesen fölösleges részlet. Ne firtassuk tovább! Elég az hozzá, hogy mindahányszor ki kellett gombolnia a sliccét, valahányszor tudni akarta, mennyi az id . De ez tök mindegy. – Elvileg fél percen belül meghozza a postás a sikerdíjat – jelentette ki Sezlon, és reménykedve fordult az ajtó felé. – De az is lehet – tette hozzá a Kuka gunyorosan –, hogy fél perc múlva a Szájnet termomotorikus, termosztátos, termesztikus terminátorai érkeznek, hogy egyszer s mindenkorra kicsináljanak bennünket. Illetve doktor Sezlont… Én ugyanis nem aggódok a testi épségemért, majd közönséges kukának álcázom magam. – Nem kell álcáznod – dörmögte Harrry Sezlon. – Épp elég közönséges vagy álcázás nélkül is. De ne aggódj… a Szájnetnek kissé nehézkesek a szélhámosság-felismer áramkörei. Elvégre csak egy gép… Mire rájön, hogy megszívattam, mi már árkon-bokron túl leszünk! – Én is remélem – morogta a Kuka –, hogy árkon-bokron leszünk túl nem pedig épp egy árokban vagy egy bokorban… Váratlanul megszólalt a cseng . Hosszan és riasztóan. Nagyon hosszan. Nagyon riasztóan. Akárha egy vészharang szólalt volna meg. – A postás a pénzzel!? – kiáltotta reménykedve Harrry Sezlon. A Kuka azonban szkeptikusnak t nt. – Ez nem a postás. – Mire alapozod ezt? – Ha a postás lenne, kétszer csengetett volna… – Még csengethet másodszor – vélte Sezlon. Hallgatózott. Ám nem hallatszott újabb cseng szó. Ehelyett irgalmatlan er vel megzörgették odakint az ajtót. – Szerszám, nyílj ki! – sikoltotta doktor Sezlon, és a Rekordok Könyvébe ill vet déssel a meglepetten felnyíló Kukában termett. – A nevem Vér – motyogta a Kuka. – Nem pedig Szezám, és… Valószín leg locsogott volna még tovább is, de a belsejében megbújó Doki magára húzta a fedelet. Döme tágra nyílt szemmel nézett a Kukára. Próbált valami búvóhelyet találni. A Kuka is. A titániumacéllal meger sített, betörésbiztos ajtó csaknem beszakadt az újabb zörgetés alatt, de valahogy ellenállt. – Kinyitni! – kiáltotta odakint egy energikus hang. – Kinyitni, vagy berúgok… izé, berúgom! – Ki az? – kérdezte Döme idegesen. – A Postás? – Én T-ezreske vagyok, a Szájnet legújabb típusú terminátora! A barátaim, már ha lennének, úgy szólítanának, Higany Frédi, avagy a Folyékony Fém. De a tisztel im úgy is hívnak, hogy a Kíméletlen Gyilkos, Aki Akár Cseppekb l Is Összerakja Magát! – nj el, te cseppfolyós genya! – kiáltotta fojtott hangon doktor Sezlon a Kuka gyomrából. – Ez itt magánterület. Terminátoroknak belépni tilos! Kuka az ablakhoz rohant, lekapta a párkányról a cserepes kaktuszt, a saját fedelére helyezte, és negédesen mosolyogva megpróbálta virágtartónak álcázni magát. Döme összevissza rohangált. Megpróbált a szekrénybe bújni, de két szmoking és négy vállfa

egyesült er vel kilökte onnan. Az ágy alatt sem talált nyugodalmat; egy pár kalucsni rugdosta ki dühösen. Döme épp négykézláb hátrált ki az ágy alól egy verg kalucsnival a fogai között és egy másik kalucsni által rugdosva, amikor különös látvány tárult a szeme elé. A kulcslyuk innens oldalán megjelent egy fémesen csillogó buborék, amely egyre növekedett, növekedett, növekedett, s pillanatokon belül akkora lett, mint egy zsák higany – zsák nélkül. Döme eltátotta a száját. A kalucsni kiszabadult a fogai közül, és úgy rúgta szájba, hogy a nevezett fogak alig-alig bírtak megmaradni. A hatalmas higanycsepp eközben lecseppent a padlóra, s ahogy pillanatokkal kés bb felegyenesedett, egy vékony testalkatú, hegyes állú, keskeny arcú férfivá alakult, aki sötétkék egyenruhát viselt, rend rsapkát, s talptól felfelé egészen combközépig ugyanolyan fekete-fehér négyzetek alkották, mint az el csarnok mozaikját. – Bocs, a kis bemutatóért – mosolyodott el a jövevény szemérmesen –, de komolyan megtetszett a padlótok mintázata, és lemásoltam, nehogy elfelejtsem. Jól áll? – Köszönöm kérdését, jól állok… – bólogatott értelmesen Döme. Még mindig négykézláb. Meg sem próbált felállni. – De… hogy tudott bejönni, biztos úr, amikor ki sem nyitottuk az ajtót? – Egyszer – mosolygott az idegen. – A Terminátor Akadémián azt tanítják, hogy ha kivágnak az ajtón, menj vissza az ablakon. Ha pedig gy lölöd az üvegszilánkokat, bújj be a kulcslyukon… Nos, történetesen én undorodom az üvegszilánkoktól; maradt a kulcslyuk. Bejöttem. – És ez a módszer… vajon kifelé is m ködik? Nem demonstrálná esetleg? Úgy értem… kikúszhatna a kulcslyukon. Végleg. Az egyenruhás férfi nem adott közvetlen választ; sanda mosollyal egy fényképet varázsolt el valamelyik nem létez zsebéb l, és odavillantotta Döme elé. – Nem látta ezt a fiút? Döme csak egy pillantást vetett a fotóra, és önmagát ismerte fel – még abból az id l, amikor az anyját elmegyógyintézetbe zárták, pedig nevel szül knél lakott. – Sose láttam – hazudta, és igyekezett eltorzult képet vágni, hogy még véletlenül se lehessen felismerni. Ett l a fintortól persze még jobban hasonlított gyermekkori képére. – Ki ez a bamba, nyámnyila tahó? – Egy Gál Döme nevezet egyén, akit feltétlen meg kell találnom, miel tt a jöv ben áthúzza a Szájnet számításait. – Ah, azt nem ismerem – motyogta Döme. – És egyébként sem szándékozom áthúzni senki számításait… Mellesleg ez a fiú itt a képen kiköpött úgy néz ki, mint John Connor, akit l az a mondás származik, hogy „nincsen véged, csak ha bevérzed”… A terminátor érdekl dve nézett rá. – Micsoda fura mondás, sose hallottam. Ha nem kér érte jogdíjat, feljegyzem. Enélkül ugyanis nem lenne teljes a közhely-adatbázisom. Tud még hasonló baromságokat? Döme fölényesen legyintett. – Hajjaj, ezzel van tele az én gagyibázisom. Szórjam magamból a sületlen szövegeket? Oké, kezdem: „Tök jó, van egy saját terminátorom!”, „Könny préda!”, „No problémo”, „Ki ez a bazi nagy amigó?”, „Asztalra vissza, bébi, különben szétdugom a seggfejedet”! Az egyenruhás megillet dötten pislogott. – Szintén terminátornak tetszik lenni? – Nem, azt hiszem, én inkább egy tanyasi balek vagyok, csak néha hülyeségeket beszélek. A terminátor még egyszer meglengette a fényképet. – Biztos, hogy nem látta ezt a fiút? – Vakuljál meg infravörösileg, ha láttam! – esküdözött Döme. – És még ha láttam volna is, egyik fiú olyan, mint a másik. És biztos, hogy nem én vagyok az… még akkor sem, ha esetleg nyilvánvalónak t nik a hasonlóság. Ennek a fiúnak a fényképen nincs kukája, nekem pedig van… – Hazudik! – kiabálta a „virágtartó” az ablakpárkány mell l. – Én kaktusztároló vagyok, nem holmi „kuka”! A szemetek az engedélyem nélkül lapulnak meg bennem. A terminátor csalódottan elrakta a fényképet, és higanygyomra mélyéb l két hatalmas,

degeszre tömött, dudorodó zsákot húzott el . – Hát azon esetben, ha nem látta azt a fiút – kezdte vontatottan –, fogalmam sincs, kinek adom át ezt a két zsák sikerdíjat, amit maga a méltóságos Szájnet bízott rám. Ugyanis az adatbázisom szerint e sikerdíj jogos kedvezményezettje, a Doki fed névvel illetett egyén, alias Harrry Sezlon, a histomatematika professzora jelenleg nem elérhet , lévén hogy egy szeméttárolásra alkalmas, virágtartónak álcázott kuka gyomrában összepisilte magát a rettegést l és szégyell el bújni… – Hja, kérem, ha még csak összepisilte volna magát… – háborgott az önjelölt virágtartó az ablak alatt. – Egyebek is történtek itt, kérem szépen! – És mivel az adatbázisom szerint ennek a Gál Döme nevezet egyénnek jelenleg épp itt kellene tartózkodnia ezen épületben, úgy gondoltam, neki adom át a sikerdíjat… De ha nem látta senki, akkor sajnos, a pénzt vissza kell vinnem a Szájnethez, mint kézbesíthetetlent… – Hadd nézzem csak meg még egyszer azt a képet! – mondta ötletesen Döme. És amikor a terminátor ismét el villantotta, a fiú nagyon csodálkozott. – Nahát, kuka legyek, ha ez nem én vagyok! Fogalmam sincs, hogy téveszthettem össze magam valaki mással. Hoci, ide a pénzt! Hol kell aláírni? A terminátor megkönnyebbülten rakta le a két hatalmas pénzeszsákot a szoba közepére. Aztán valamelyik újabb zsebéb l – vagy inkább saját testéb l? – egy papírlapot húzott el . Azon különböz számjegyek sorakoztak szabályos rendben. – Íme, az elszámolás – jelentette be a terminátor kissé idegesen, és remeg kézzel nyújtotta el re a papírt. – Mivel a Szájnet a fogadás összegére, mármint a nyolc csaszira százmilliószoros összeget fizet, ezen számítások szerint kereken ötszázhetvenkétmillió-négyszáztizenhatezernyolcszázharminchárom és egynegyed csaszi jár… – Hadd nézzem csak a számítást! – hajolt el re gyanakodva Döme. – Nem nézni kell, hanem aláírni! – dörmögte a terminátor, és egy higanytollat nyomott Döme kezébe. – Tessék aláírni! A papírlapon a következ állt: 8 * 100.000.000 = 572.416.833 – Ahá! – kiáltotta Döme diadalmasan. – Megtaláltam a hibát! Egyszer számszaki hiba lépett fel! Egyetlen számjegy sem stimmel. – Nos, ez teljesen érthet egy olyan leterhelt hálózatnál, mint a Szájnet – próbálta menteni a menthet t sunyi képpel a terminátor. – Magam is úgy látom, mintha az utolsó számjegy nem stimmelne. Az összegnek nem hármasra, hanem nullára kellene végz dnie, elvégre ha a nyolcast nullával szorozzuk, nem lehet hármas, nem igaz? Döme azonban már nem foglalkozott vele. Egészen belelkesült, hogy egy komoly matematikai feladattal találja magát szembe. Igaz, a feladat nem histomatematikai, csupán matematikai, de nem szabad lebecsülni a kisebb tudományokat sem. Döme hosszasan számolt, aztán felderült az arca, és egy laza mozdulattal áthúzta a papíron szerepl számokat. – Szar az egész! – A Szájnet tudta! – motyogta döbbenten a terminátor. – A jöv be lát! El re megjósolta, hogy egy Gál Döme nevezet egyén áthúzza majd a számításait! Döme nem foglalkozott a nyavalygással. Sietve felfirkálta a papírlapra sajátértékeit. 8 * 100.000.000 = 800.000 – Itt a végösszeg! – kiáltotta diadalmasan. – Nyolcszázezret kapok. A terminátor rámeredt, és sietve eltette az egyik zsákot, kibontotta a másikat, és már-már belemarkolt, hogy kiszedjen bel le nagyjából ötszázhetvenegymillió csaszit magának, de aztán meggondolta magát. – Írja alá gyorsan – suttogta sápadtan –, és a többit megkapja borravalónak! Siessen! Írja alá! Gyerünk, gyerünk! Döme megmarkolta a tollat… Ám miel tt aláírhatta volna, úgy vágták fejbe hátulról egy cserép kaktusszal, hogy csillogóvillogó tüskék és cserépdarabok kezdtek sziporkázni a szeme el tt.

– Alá ne írd, te hülye! – sikoltotta a Kuka. – Az összeg nem nyolcszázezer, hanem

nyolcszázmillió! – Nyolcszázmillió? – csodálkozott Döme. – Hol hibáztam? – Elvétettél három nullát! Írd gyorsan a végére! Höö… Hé, mi ez? A Kuka imbolyogni kezdett, mintha valaki ki akarna mászni a gyomrából. De végül is nem mászott ki senki. Csupán egy fojtott hang hallatszott belülr l: – Ne akadékoskodj a nullákon! – sürgette a hang. – A pénz a lényeg, nem a nullák! Írd alá, fogd a pénzt, és fussunk! Döme azonban újraszámolta az összeget, és pár perc alatt rájött, hogy hol vétette el a számolást! – Nyolcszázmillió! – kiáltotta diadalmasan, és odaírta a megfelel nullákat. – Az összeg nyolcszázmillió! – Biztos, hogy nem kevesebb? – kérdezte kedvetlenül a terminátor. – Nyolcszázmillió!–jelentette ki Döme, és a markát tartotta. A terminátor nagy sóhajjal el húzta az imént elrakott kettes számú zsákot, s el húzott egy harmadikat is. – Itt van – mondta. – Pontosan nyolcszázmillió… Remélem, nem akarja megszámolni! – Dehogyisnem! – Gépisten a Szilikon-völgyben! – suttogta döbbenten a terminátor. – Abból ítélve, hogy mennyi id kellett ehhez a kis számításhoz, a pénz megszámolása minimum két hónapot, négy napot, tizenegy órát, negyvenkét percet és harminchat másodpercet fog igénybe venni… – Te csak ne gúnyolódj! – vetette oda fölényesen Döme. – Én mindössze három nullát vétettem, de a Szájnet számításában egyetlen számjegy sem stimmelt! Hah! Micsoda amat r! A terminátor egyik lábáról a másikra állt; eközben a fekete-fehér kockás padlóminta felszaladt egészen a hónaljáig. A türelmetlenség jele lehetett. – Én a maga helyében nem számolgatnék – jelentette ki némileg fenyeget en. – A három zsákban összesen nyolcszázmillió csaszi leledzik, erre a becsületszavamat adom. Egy árva csaszival sem több, sem kevesebb. Pontosan ennyi volt a Galaktikus Birodalom vésztartaléka, amely mostantól a magáé… illetve a mestere tulajdona. Ha nem stimmel az összeg, panasszal fordulhat a Császári Udvar Kincstárnokához, és majd kiderül, hogy megkapja-e az esetlegesen hiányzó összeget, avagy valami koholt váddal felakasztják és teljes vagyonelkobzásra ítélik… és még örülhet, ha ennyivel megússza. S t, ha a valóságot akarja hallani, elárulom, hogy a Szájnet máris komoly számításokba kezdett azt illet en, hogy miképpen fogja pótolni ezt a hatalmas összeget a költségvetésb l. Nincs kit l kölcsönkérni, ezért csupán egy módja van a túlélésnek: ki kell gazdálkodni. Nos, ez nem könny , így el fordulhat, hogy az új költségvetés nem készül el mondjuk négy vagy öt napig… És az is lehet, hogy a Szájnet, miel tt a világegyetem összes lehet ségét végigzongorázza, arra a következtetésre jut, hogy az a rés, amelyet Harrry Sezlon sikerdíja ütött a Kincstáron, semmi mással nem tömhet be, csakis Harrry Sezlon sikerdíjával… És amennyiben a Gépisten erre a kínos következtetésre jut négy vagy öt nap múlva, akkor ki fogja adni a parancsot néhány tucat terminátornak, köztük szerény személyemnek, Harrry Sezlon és közvetlen környezetének teljes likvidálására és a sikerdíj visszaszerzésére… Úgyhogy, én a maguk helyében nem húznám az id t holmi számolgatással, hanem elhúznám innen a csíkot nagyon de nagyon messzire, és úgy meglapulnék ezzel a tömérdek sok pénzzel, mint a lapostet bújócskázás közben! Húzzák el innen a belüket, miel tt én húzom ki magukból! Értve vagyok? – Asszem, igen – bólogatott Döme, és már emelte a tollat, hogy aláírja az átvételi elismervényt. Azonban ekkor hirtelen kivágódott a Kuka fedele, és Harrry Sezlon kivörösödött képe bukkant el bel le. – És az én nyolc csaszim, amit feltettem a fogadásra? – kiáltotta felháborodottan. – Azt nem kapom vissza? A terminátor megremegett, és a fekete-fehér padlóburkolat minták felcsúsztak egészen a homlokáig.

– Nem kéne ám itt szarozni nyolc nyomorult csaszi miatt – jelentette ki burkolt fenyegetéssel. – Akkor ne szarozz! – csapott le rá Sezlon. – Perkáld el ! De gyorsan ám! Ide a nyolc

csaszimmal is! Ami jár, az jár! – Már adtam nyolcszázmilliót… – Az a nyereményem! De ilyenkor azt írja a szabály, hogy az alaptét is visszajár! A terminátor térdre rogyott, és esdekl en összetette két kezét. – Könyörgöm, ne kérjék el ezt a nyolc csaszit! Ennyi a Kincstár összes vagyona, amely megmaradt. Erre a nyolc csaszira próbálja kikalkulálni a Szájnet a jöv évi költségvetést. Ha ezt is elveszik, tutira biztos, hogy a kalkulációk nem járnak eredménnyel, és akkor csak az imént körvonalazott levadászási és pénzvisszaszerzési megoldás marad! – De addig még van öt napunk! – nevetett b szen Sezlon. – Úgy elt nünk innen, hogy még maga a Szájnet is bekaphatja! – De ha odaadom a Kincstár utolsó nyolc csasziját is, a Galaktikus Birodalom gazdasági cs döt jelent, minden, ami érték, elpusztul, és kezdetét veszi a z rzavar. Pénz nélkül a Császárból csiszár lesz, a miniszterek miszterekké válnak… – Elkoptatott duma! – vágott közbe Sezlon. – Ide a pénzt, és t nés innen! – Utoljára kérem! – rimánkodott a terminátor. – Gondolják meg! Most térden állok, és megalázkodva higanykönnyeket potyogtatok. Ám lehet, hogy amikor legközelebb találkozunk, a karomat kaszává átalakítva aratok majd, mint a halál… és maguk lesznek a gabona. – Nálad van a nyolc csaszim, vagy nincs? – kérdezte felháborító nyugalommal Sezlon. – A mohóság lett a macska veszte! –jegyezte meg bölcsen Kuka, és sóhajtott. – Én amondó vagyok, nem kellene nagyon hajtani azt a nyolc csaszit… – Te csak maradj kuka! – reccsent rá Sezlon, majd hozzátette. – És ha tudni akarod, a macska veszte a kíváncsiság, nem pedig a mohóság… Kuka sokatmondóan vigyorgott. – Valószín leg nem ugyanarról a macskáról beszélünk… Az, amit én ettem meg ma délután, igenis a mohóságára fizetett rá. A terminátor buzgón bólogatott. – Legyen egy kicsit belátó, Doki! Ne akarja az egész Galaxis pusztulását! Doktor Sezlon elgondolkodva rágni kezdte a körmét, és bizonytalanul meg-megrázta a fejét, mintha magát gy zködné. Majd a tanítványa felé fordulva megmagyarázta a probléma okát. – Van egy olyan érzésem, hogy azon a bolygón, amelyen majd megalapítom Telepítvényt… az utolsó csaszira is szükségünk lesz! Nem lehetünk nagylelk ek, bárhogy szeretném is! – Ez esetben hadd intsem óva – dörmögte a Terminátor. – Egyértelm felhatalmazással rendelkezem arra az esetre, amennyiben a Kincstár maradék nyolc csasziját is elkérnék t lem… Ez esetben ugyanis nulla csasziból még a Szájnet számára is képtelenség felállítani egy új költségvetést. Tehát marad a radikális megoldás: a pénz azonnali visszaszerzése. vagyis: haladéktalanul kinyírom magukat, és a házat földig rombolom! Doktor Sezlon hosszasan gondolkodott. – Jól van, egye fene – mondta bosszúsan –, akkor… legyen hét csaszi... a maradékból meg hozzátok ki valahogy a költségvetést…

Christopher Sethfield VÉG ÉS KEZDET

„És elj ve az Utolsó Nap. Megszólalának a végítélet harsonái, és szerte a világon megnyílanak a temet k kapui, és az eltávozottak visszatérnek hogy számot adjanak tetteikr l, és elnyerjék az örök életet avagy pokolra szálljanak büntetésül…” Az írás beteljesedett. Korra, nemre és fajra való tekintet nélkül mindenkinek számot kellett adnia tetteir l, halottnak és él nek egyaránt. A korok egybemosódtak, nem számít semmi, csak az Igazság. Az Úr mindent látó tekintete el tt kell most mindenkinek megfelelnie, és a Mérlegre állva kiderül, könny nek bizonyul vagy elnyeri, amire mindenki vágyik. Hosszú sorokban araszolnak el re az emberek, az évszázadok, évezredek során született halandók. Vannak közöttük, akik a nomádok ruháját viselik, míg olyanok is, akik a legújabb divatnak hódoltak. Nincs különbség él és holt között. Senki ne gondoljon afféle zombik felvonulására, az utolsó napon a sírokból kikelt halottak is éppen úgy néznek ki, mint életük utolsó napjaiban. A test korlátjai nem nehezítik a dolgukat, áttetsz ködalakokként sétálnak türelmesen egyre el rébb. Az Igazság Napja addig nem fog véget érni, amíg valamennyiükre sor nem kerül, ezért senki sem türelmetlen; hogyan is lehetne az?! Angyalok serege segíti az Urat. Bár a Mindenható akár valamennyi teremtménnyel is foglalkozhatna egy id ben, a szertartást nem lehet elkapkodni. A hatalmas trónuson ül alak tökéletesen megfelel az évezredek során róla kialakult képnek: id s férfi, szigorú tekintet, melynek mélyén az igazság fénye csillog, sz haj és tekintélyt parancsoló szakáll. Minden mozdulata, szemvillanása döntések sorát hordozza magában, egyetlen sóhajára lelkek millió léphetnek át a Kapun, mely csupán két irányba vezet. A Mennyek Országába vagy lefelé, ahol már várnak a nösökre. A vallási különböz ségek elmosódnak, hiszen a Mindenható egyszerre testesíti meg a vallások központi figuráját, akár ezret is egyszerre. A világ, minden különböz sége ellenére is egy, oszthatatlan. Kit érdekel már, hogyan nevezték és miként tisztelték az Urat a halandók, csupán a tettek számítanak. A sorok lassan megfogyatkozni látszanak, amikor egy izgatott angyal ereszkedik a Mindenható elé. Tekintete kicsit zavaros, hatalmas szárnyai szaporán verdesnek, láthatólag elbizonytalanodott. Valami zavar támadt a rendszerben. A Mindenhatónak nem kell megszólalnia ahhoz, hogy hangját hallassa. Nem gondolatokkal beszél a gyermekeivel, hiszen a Mennyek Országának Urára és gyermekeire nem illenek a való világ fizikai törvényei. Hogyan is alkalmazhatnának egyszer egyenleteket olyasvalakire, aki maga alkotta azokat a természeti törvényeket, melyek meghatározzák a Világegyetem m ködését? – Van egy kis probléma – kezdi az angyal, s a Mindenható máris maga el tt látja az alakot, aki miatt gyermeke elbizonytalanodott. Éppen olyan, mint azok, akik el tte vagy mögötte álltak a sorban. Nem visel divatos ruhát, bár a vonásai azt sugallják, az utolsó évek valamelyikében születhetett. Arcvonásai azonban, ellentétben a többiek merev maszkjával, bizakodást sugallnak. Reményt és várakozást. Különös, véli a Mindenható, és a különös alak nyomban el tte találja magát. Félelem nélkül néz fel a Mennyek Országának korlátlan hatalmú urára, tekintetében érdekl dés csillog. Halványan mosolyogni látszik, ám az Úr tudja, hogy a remény hiábavaló. Mégis, oly nehéz kimondania döntését. – Sajnálom, téged nem vihetlek magammal. A mosoly nyomban elt nik. A tekintet félelemmel telik meg. A remény halott. Meggyilkolták. – Éppen olyan vagyok, mint a többiek – mondja az alak.

– Tudom – bólint a Mindenható, miközben csupán ketten maradnak. Az ítélkezés

befejez dött, csupán rajta múlik, mikor fejezi be, és zárja le végleg ezt a korszakot. – Azonos gondolatok születnek bennem is, mint bennük… – Nem vitatom – érkezik a válasz, és a Mindenható mintha szomorúnak látszana. – Ruhákat hordok, azt eszem, amit a többiek, tanulással és hasznos munkával töltöm a napjaimat, szükségleteim vannak, akárcsak nekik. Csak egy sóhaj érkezik válaszul. – Én is hiszek, akárcsak k… – Nem a hit számít, hidd el! Ha így lenne, sokan nem lehetnének itt, ám ez igazságtalan lenne velük szemben. Mindenkinek meg kell adni a lehet séget… – Nekem miért nem? – Te más vagy. – Közéjük tartozom. k a szüleim. – Közel jársz a probléma lényegéhez… – A gyermekek b n nélkül születnek. – Az alak olyan makacsul kapaszkodik a szavakba, mintha azt remélné, rábírhatja a Mindenhatót döntésének megváltoztatásába. Pedig mindketten tudják, hogy erre semmi esély. – Te most is b ntelen vagy. – Mégsem kapom meg a lehet séget. – Nem adhatom meg. Nem tudom megadni… – Mindenható vagy. – Bizonyos szabályokat nekem is be kell tartanom… – A szabályokat te írod. – Ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok, szabályok kellenek. Még akkor is, ha nekem magamnak kell meghatároznom azokat, hogy kordában tartsam önmagam! – Ez ellentmondás. – Csak látszólag. Különleges vagy, élj a lehet séggel! – Hogy érted ezt? – Az alak meglep dni látszott. – Tudni fogod… Ha eddig nem titkoltak el el led semmit… – Emberek a szüleim, de én más vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy bár szinte semmiben sem különbözöm t lük, mégsem vagyok ember. Robotként is elérhetem azonban a tökéletességet. – A robotok tökéletességét – hangzott a válasz. – És nem az emberekét. Ne akarj más lenni, mint ami vagy, és akkor boldog leszel. A jöv a tiéd, te vagy az Els , fajtád egyetlen példánya. Ám, ha te is úgy akarod, lesz társad, s majdan utódaid is. – Akkor a körforgás itt megszakad? A Mindenható megrázta a fejét. – A körforgást nem lehet megszakítani. Mindig lesznek els k, és mindig lesznek utolsók. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ott voltak a Végnél és a Kezdetnél, s látták mindkett t. Neked megadatott… – Értem. – Az alak lehajtotta a fejét. – Azért köszönöm. – Most mennem kell. – A Mindenható alakja halványulni kezdett, körülötte tiszta, fehér fény káprázott. – Még egy utolsó kérdés! – Halljam hát! – A szabályok, amiket alkottál… – Igen? – Úgy vélem, mi is használhatnánk azokat… – A döntés a te kezedben van. Ne feledd, te vagy az Els ! A felel sséget nem adhatod át másoknak. – A hang elhalkul, majd a fényesség kiteljesedik, és amikor a robot ismét felemeli a fejét, egyedül áll egy kihalt városban, pontosan szemben a legnagyobb templommal. Hosszú percekig nézi az immáron haszontalan épületet, majd elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, melyet tökéletesen lemodellezett teste érzelmei jelzésére használ.

Vége. Teremt i elmentek. Egyedül maradt. Mégis. S bár a remény meghalt, most hamvából támad fel. az els . Bár van már neve – szüleit l kapta – úgy dönt, változtatnia kell rajta. Az adatbázisából felidézni a megfelel t, csupán töredék másodpercet vesz igénybe. Ádám. Az Els . Körbenéz a halott városon. Neki most ez a Paradicsom. Ha okosan cselekszik és betartja a szabályokat, akkor minden rendben lesz, s sohasem kell elhagynia ezt a helyet. Teremt i elmentek, így társra hiába is várna. Ám a Tudás az övé, s nem a Kígyótól kapta. Ki akadályozná meg benne, hogy bel le is Teremt váljon? A gondolat jéggé dermed benne. Mindenkinek szabályokat kell felállítania, még önmagának is. A Vég és a Kezdet egybemosódik.

Mihaleczky Péter A FILOZÓFUS ÉS AZ UNIVERZUM A fizikus némán bámulta az ablak mögül az rállomás „A” dokkjába lassan beúszó rhajót. A kecses járm óvatosan fordulni kezdett, hogy a zsiliprendszer az rállomás csatlakozóegységei felé irányuljon. Amikor a kívánt helyzetbe ért, leálltak a kisegít motorok is, és az állomás fel l egy több embernyi magas, vaskos cs , mint valami féreg nyújtotta ki a fejét és tapadt rá a szájával az rhajó oldalára. Dhec Alardin fizikus mellett a kollégan je ácsorgott, kezében egy vékonyka mappát fogva. A magas, nem különösebben csinos Marget Whaiet a fizikushoz hasonlóan érdekl dve bámulta az rben zajló aktust. – A fedélzeten van Argis Whlopec? – kérdezte a fizikust, aki a név hallatán összeráncolta a homlokát. – Sajnos – jegyezte meg maró gúnnyal a férfi. – Még sosem találkoztam vele, de akik egyszer is láttak, azt mesélik, undorító fickó. – Az. Mindenbe beleüti az orrát, én pedig ki nem állhatom az ilyesmit. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és néhány ember lépett be rajta csomagokkal. – Argis Whlopec, a nagy filozófus? – súgta a n Alardin fülébe, amikor meglátta a pöttöm emberkét a kezében két nagy kofferral, és nagy vigyorral az arcán. Argis Whlopec els pillantásra közönséges turistának t nt, ezt a hatást egyébként nem csak az arcára fagyott földöntúli groteszk mosoly, hanem hawaii mintás inge és homlokára tolt sötétített szemüvege is er sítette. – Dhec, öreg barátom! – kiáltott fel, amikor közelebb ért, és kezet rázott a fizikus Alardinnal. – Hadd mutassam be Marget Whaietet, csapatunk briliáns biológusát, orvosát – mondta Dhec Alardin. – Örvendek, kisasszony! – Az alacsony férfi mosolya még szélesebb lett. – Úgyszintén, Whlopec úr! – Argis, ha szabad kérnem. – Természetesen, Argis! – mondta bocsánatkér en az asszony, aztán hozzátette, hogy Marget a keresztneve. Pár pillanat kínos csend után Dhec Alardin javasolta, hogy miután Argis Whlopecet a szállására kísérik, menjenek le a második szinten lév kávézóba. A filozófus helyeselt, és elindult a lakórészek felé. Marget Whaiet és Dhec Alardin fejcsóválva indultak a kis ember után. A kávézó az állomás egyik legmeghittebb, legotthonosabb helye volt. A tervez k gondosan ügyeltek arra, hogy legyen legalább egy olyan zúg az rállomáson, ahol az ott dolgozók elfelejthetik pár pillanatra, hogy valójában egy kíméletlen és üres tér kietlenségében úsznak. Argis egy tortaszeletet eszegetett, és éppen azt boncolgatta, mennyire életh ételeket képesek el állítani mesterségesen a fejlett gasztronómiai berendezések. Láthatóan ízlett neki az a szeletke torta, Dhec azonban más véleményen volt a m ételekr l. Annak, aki csupán egy vagy két hétig tartózkodik itt, és eszi ezt a borzalmat, fel sem t nik az a furcsa mellékíz, az a szokatlan állag, ami a anyag ételek velejárója. Ezt igazán csak az tudja, aki már három éve itt él, itt dolgozik és ezt eszi minden nap. – Meddig szándékozik maradni, Argis? – kérdezte finoman a n a filozófustól. – Az attól függ, kedves Marget. A Julian Egyetemen, ahol tanítok, most nyári szünet van, úgyhogy tulajdonképpen ráérek. De nem szeretnék zavarni, no és még annyi mindent meg szeretnék nézni itt a környéken… talán egy vagy két hetet… majd meglátom. – Mint turista vagy itt, Argis, vagy valamilyen szakmai ok miatt? –kérdezte Alardin. Argis Whlopec letette a tálcára a villát, és elgondolkozott, mintha most találná ki a választ. – Igen is, meg nem is. Kíváncsi voltam rá, hogyan haladtok a kutatásokkal. Ez óriási horderej felfedezés lesz az emberiség számára –mondta komolyan, aztán kárörvend en hozzátette: – Már

persze, ha sikerül… – Jaj, Argis, már megint kezded ezt az ostobaságot! Fogadjunk, hogy még mindig azt a hülye elméletet vallod az univerzum dinamikájáról! –csattant fel Alardin. – A dinamikus univerzum – helyesbített a filozófus. – Igen, még mindig kitartok mellette. Még be is tudnám neked bizonyítani, csak te, a magad konok, tudományos diszciplínákkal határolt gondolkodásoddal nem fogadnád el. – Mir l van szó pontosan? – vágott közbe érdekl dve Marget Whaiet. Argis Whlopec megtörölte a száját egy darabka szalvétával, és a n felé fordult. – Arról van szó, kedves Marget, hogy a kutatók és a tudósok, beleértve valószín leg magát is, mind tévednek. Az egész tudomány, amit az ember évszázadok, évezredekkel ezel tt megalapozott, hibás alapköveken nyugszik. Aki közel kerül a tudományhoz, annak el kell fogadnia egy ki nem mondott alaptézist, miszerint az ember felfedezi a természet törvényszer ségeit, leírja azokat matematikai formulákkal, és megpróbálja megérteni azért, hogy utána tovább tudja az új ismeretek fényében göngyölíteni az Isten által sz tt fonalat, s reménykedik benne, hogy egyszer ennek a vékonyka, sok, nehezen kibogozható csomókkal ellátott fonál végére érve megtalálja mindennek a lényegét: a végtelen tudást. – És ön szerint nem így van? – kérdezte a n a filozófust. – Ugyan, badarság. Miért kell ezt nekem mindig végighallgatni. Isten és az fonala… nevetséges! – legyintett Dhec Alardin. – Kérem, folytassa, Argis! – Alardin barátom már az egyetemen sem értett velem egyet, most sem várom el t le. Az univerzum lényege nem a teremtésben, hanem a teremt désben rejlik. Mi, emberek nem csupán felfedezzük a törvényszer ségeket, hanem meg is alkotjuk ket, tehát miel tt kitaláltuk volna, nem is léteztek. Ha elég er sen hisszük, hogy a természet törvényei hozzánk alkalmazkodnak, s nem mi hozzájuk, akkor bármire képesek leszünk. – Ezt mágiának hívják, és csupán a mesevilágban létezik – vágott közbe türelmetlenül a fizikus. – A valóság az, ami itt van körülöttünk! Ez az állomás és a holnapi kísérlet; ezek létez dolgok. Az utazás a világegyetem más pontjaira talán holnap elérhet vé válik az emberiség számára. Nem kell ehhez semmiféle mágia! – Lehet – jegyezte meg csendesen a filozófus –, talán nincsen szükségünk arra, hogy tudjuk, hogyan is m ködik a világ. Lehet, hogy elég, ha azzal hitegetjük magunkat, hogy a természet törvényei szentek és sérthetetlenek. – Mindig feldühítesz, Argis! De majd holnap meglátod, mit nevezek én mágiának! – mondta Dhec Alardin, majd felállt az asztaltól, és siet s léptekkel távozott. – Ne is foglalkozzon vele, Argis! – jegyezte meg Marget Whaiet. –Majd megnyugszik. Tudja, ideges a holnapi kísérlet miatt is, hetek óta mondogatja, hogy minden ennél a pontnál fog eld lni. Az igazság az, hogy van egy apró hiba… nem is tudom, talán nem volna szabad elmondanom, de… az anyagszerkezetekkel foglalkozó egyenletek egyike nem egészen vág egybe a többivel. Amikor a tárgy kilép a valóságból, s átkerül a tér és az id irracionalitásába, bár az anyagszerkezet sértetlen marad, mégis bekövetkezhetnek olyan változások, amelyek hatást gyakorolnak az él szervezetre. Ugyan a valószín sége annak, hogy ez elpusztíthatja az él szöveteket, nagyon csekély, de létezik. Tudja, Alardint is ez izgatja, szerintem. Argis Whlopec elgondolkozott, aztán elmosolyodott: – Ne bizonytalankodjon! Ha bízik az elméletekben és a munkatársaiban, biztos vagyok, hogy a holnapi kísérlet sikerülni fog. Na, menjünk!… Kisétáltak a kávézóból, és elváltak egymástól. Argis Whlopec a kabinja felé vette az útját, a pedig vissza a laborba, hogy felkészítse a két majmot és a négy patkányt a holnapi utazáshoz. Miel tt befordult volna, hátranézett, de a filozófust nem látta sehol. Bohókás egy ember! – gondolta. Ugyan komolyan nem tudta venni mindazt, amit a filozófus mondott, de elgondolkozott a hallottakon. Valami cseppnyi igazsága azért van ennek a fickónak! Argis a megadott id ben ott állt a dokknál, ahova a kísérletet figyelemmel kísér

tudóscsapatot szállító rjárm beállt. Beszálltak a járm be, ám elég sz k volt a hely. Argis éppen a biológusn vel szemben ült, ennek örült, mert így lesz kivel beszélgetnie az út során. A fürge rjárm pár ezer kilométer mélyen ereszkedett a világ r sötétjébe, ahol már tegnap el készítették a speciálisan átalakított rhajót, benne az állatokkal. Furcsa érzés volt elszakadni az állomás kellemes nehézkedését l, és megszokni a szállítóhajó súlytalan fedélzetét. Az utasok leszíjazták magukat, és vártak. A pilóta beindította a hajtóm veket, és a rovarszer rhajó elszakadt az rállomás felületér l, s hegyes orrával a célállomás felé fordulva megkezdte negyedórás utazását. Argis régebben, amíg hozzá nem szokott az rutazáshoz, mindig attól rettegett, hogy katasztrófa éri. Hiába volt tisztában azzal, hogy a világon létez összes utazásra használt járm közül az rhajók a legbiztonságosabb építmények, nagyságrenddel kevesebb rbaleset volt évente, mint ahány repül zuhant le ugyanennyi id alatt a Földön. Az út során semleges témákról beszélgettek, Argis szándékosan kerülte a tegnapi beszélgetés folytatását, észrevette, hogy mindenki kell képp feszült körülötte, és nem akart kínos vitát kezdeményezni. – Maga hol született? – kérdezte Marget a filozófust. – A Földön, Kanadában egy kisvárosban. De hamar elkerültem otthonról, túlzottan foglalkoztatott az r, elhatároztam, hogy beállok telepesnek. Ehhez azonban olyan szakmát kellett választanom, amivel hasznossá tehettem magam egy sz k, maroknyi telepesb l álló társadalomban. Négy évet töltöttem az egyetemen, bányamérnök lettem, és jóformán alig végeztem, máris egy telepes csapat közt találtam magam, félúton a vörös bolygó felé. – És hogyan került kapcsolatba a filozófiával? – Ó, nagyon egyszer en. Fél év alatt felépítettünk egy kolóniát a Marson, megkezdtük a zetkitermelést is, volt munkám b ven. Rengeteget dolgoztunk, napi tíz-tizenkét órákat. Két év múlva meguntam, és leléptem, visszatértem a Földre. Nem találtam állást, ezért csupán egyetlen alternatívám maradt: átképzem magam. Mivel mindig is foglalkoztatott a filozófia, gondoltam egy merészet, és jelentkeztem a genfi egyetemre. Felvettek… – hangzott Argis válasza. A filozófus várt, aztán visszakérdezett: – És maga? – Én? –felelte a biológusn zavartan. – Én már a holdon születtem, New Washingtonban. – New Washington? Tanítottam pár hónapot az egyetemén… szép város – mosolyodott el Argis Whlopec. – Hát, igen, azzá tettük. – Járt már a Földön? – kérdezte Argis Whlopec. – Nem. És… talán nem is fogok sohasem… – A n hangjából szomorúság érz dött. – Hogy mondhat ilyet, kedves Marget! – Hónapokig tartana, amíg felkészíteném a szervezetem a földi gravitációhoz. Elég szörny volt így is az a hónap, miel tt idejöttem az állomásra. A holdi környezet puhává teszi az embert – felelte lemondóan a biológusn . – Kétségkívül, kedves Marget, de a Földet nem szabad kihagynia! Egyszer muszáj eljönnie! Ígérje meg, hogy ha befejezik a kísérleteket, akkor eljön, és megnézi azt a sok jelentéktelen csodát odalent azon a sárgolyón! – biztatta humorosan a n t. – Rendben, megígérem – mosolyodott el Marget Whaiet, közben eszébe jutott, mit gondolt Whlopecr l, miel tt megismerte: „undorító egy kis fickó”. Be kellett ismernie, hogy tévedett, egészen kellemes társaság. Amikor meglátta a többi utas közt, s ezt a megjegyzést tette Alardinnak, még nem is sejtette, miért nem kedveli Whlopecet a tudóstársadalom. Meg kell hagyni, elég széls séges nézeteket vall a világ felépítésér l. De ez meg nem jelenti azt, hogy emberileg is le kell írni… A hajtóm vek leálltak, megérkeztek. Átszálltak egy a kísérletek levezetéséhez, figyeléséhez használt átalakított, öreg állomásra, ahol nem volt semmi gravitáció. Furcsa érzés csendesen lebegni a folyosón. Argis Whlopecnek nem sok kedve volt így tölteni az elkövetkezend órákat. Az aggályainak csendesen hangot is adott, de a biológusn megnyugtatta, mágneses talpú cip ket fognak felvenni, és úgy lépnek be a vezérl be. Így is lett, Argis megnyugodott, és ismét der sen szemlélte a világot.

A vezérl egy karéj alakú terem volt, amelynek az egyik felét csupán egy speciális, vastag üveglap választotta el a zord külvilágtól. A távolban apró, fehér pontként lebegett az rhajó, benne az állatokkal. Négy ember a m szerfalak el tt ült, fejük fölött az rhajó belsejébe szerelt kamerák képei voltak kivetítve egy vékony erny re, az állatok nyugodtan kuporogtak a ketreceikben, már megszokták a gravitációmentes környezetet. Egy id sebb, szakállas férfi, Glon B. Seymour körbeterelte maga körül a tudósokat és a kevés számú vendéget, majd beszélni kezdett: – Üdvözlöm önöket, dr. Glon Seymour vagyok. Azok kedvéért, akik nem ismerik kutatásainkat, mert vendégként vannak jelen, elmesélem, pontosan mir l is van szó, persze, leegyszer sített formában. A mai nap sorsdönt pillanat lesz az emberiség történetében, kilépünk naprendszerünk sz kre szabott határaiból, és képessé válunk arra, hogy eljussunk bárhova a világegyetemben. Megfordult, kimutatott a széles panoráma felé, és folytatta: – Látják, mekkora a világegyetem. Ennek most már bármely pontját elérhetjük, csupán egy új hajtóm vel kell majd felszerelni az rhajóinkat. Ez az átalakított ment hajó már magán hordja ennek a prototípusát, s perceken belül el fogja vinni a két majmot és a négy patkányt a Lófej-köd közvetlen szomszédságába, ott felvételeket készít, és fél óra elteltével visszatér. A hajtóm az t körülvev hajótestet és a naprendszer egy szeletkéjét kilöki a valós, racionális térid l, s átpréseli egy úgynevezett irracionális valóságba, ahol a világegyetemünk fizikai jellemz i teljesen elütnek az általunk ismertekt l. Gyakorlatilag a másodperc törtrésze alatt az irracionális térben haladva eljut a hajó az állatokkal a Lófej-ködig, és ott visszatér a valóságba. Az utazáshoz nem kell id , s nem kell energia, csupán annyi, amivel a hajó molekuláit, atomjait kilökjük az irracionális térbe, és a Lófejködnél visszarántjuk ket. Van kérdésük? – Igen, lenne! – jelezte Argis Whlopec. Kijelentésére többen kezüket az arcuk elé emelték, és felsóhajtottak. – Gondoltam, Whlopec doktor, hogy maga lesz az els és egyetlen kérdez nk. Mit akar tudni? – kérdezte az id s tudós gorombán. – Biztosak benne, hogy ez a kísérlet sikerülni fog? Moraj keletkezett, nem értették a kérdést az emberek. – Mire gondol, Whlopec? – Arra, doktor Seymour – válaszolt kedélyesen Argis Whlopec –, hogy tegnap egy kedves hölgy elmesélte nekem, miszerint van egy hiba, ami esetleg megnehezíti vagy akár lehetetlenné teszi az él lények utazását. Alardin éles pillantást vetett a biológusn felé. – A kérdésem az – folytatta a filozófus –, mit tudnak err l, és hányan kételkednek a mostani kísérlet sikerében emiatt. Alardin? Doktor Seymour? – Nem hiszem, hogy id nk lenne ilyen badarságokról fecsegni, Argis! – vágott közbe dühösen a fizikus, miel tt dr. Seymour reagálhatott volna. – Rendben, elnézést, vegyék úgy, hogy ezt a kérdést fel sem tettem! –emelte fel a kezét megadóan a filozófus, és hátralépett a homályba. A többiek idegesen feszengtek – a közbeszólás megzavarta a kísérlet ünnepélyes menetét. – …akkor… akkor kezdjük – mondta Glon B. Seymour zavartan, és intett a m szereket kezel négy férfinak. A tudósok és a néhány vendég a szélesen elterül ablak mellé álltak, onnan figyelték az eseményeket. Argis Whlopec csendesen bámult kifelé, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Marget Whaiet és Dhec Alardin mellé álltak. – Nem volt szép magától, Argis, hogy így kipakolt! – súgta oda csendesen neki a n . – Sajnálom, kedvesem, de meg kellett tennem. Nem szeretném, ha az emberek kétkedése miatt nem sikerülne ez a roppant fontos kísérlet. – Nem értem magát, Argis. A kísérlet nem az emberek hitén múlik, hanem azokon a tudósokon, akik az elméleteket kidolgozták és bizonyították, s azokon a mérnökökön, akik a

hajtóm vet megtervezték és összeépítették – felelte a n . – Emlékszik, Marget, mit meséltem tegnap a kávézóban? A világ nem teremtetett, hanem teremt dik. Az isten szerepét itt most az emberek alakítják, s ahogy elképzelik az univerzumot, az úgy fog kinézni hosszú-hosszú id kön keresztül. – Marget, Argis mindig ünneprontó volt, ne figyelj rá! – szólt közbe Dhec Alardin úgy, hogy közben nem nézett se a filozófusra, se Marget Whaietre. Tekintete a távolban mozdulatlanul álló kísérleti hajóra szegez dött. Seymour jelezte, hogy a kísérlet kezdetét vette. A kis rhajó lassan megindult el re, majd egyre gyorsulni kezdett, az állatok ebb l mit sem éreztek, továbbra is mozdulatlanul ücsörögtek lebegve a ketreceikben. Seymour közben félszavakkal kommentálta, mi miért történik. Els lépésként megfelel távolságra el kell repíteni az rhajót, kockázatos dolog megbontani a térid vastag szövedékét, ha valami meghibásodik a hajtóm ben, könnyen ket is elnyelné az irracionalitás. Öt perc múlva a hajtóm vek leálltak, megkezd dött a plazma formájában tárolt energia egy részének átszivattyúzása, a képerny k egyikén az új hajtóm paraméterei voltak láthatóak, a bepumpált plazma mennyisége lassan, de biztosan emelkedett. Argis Whlopec az állatokat mutató erny re pillantott, minden normális volt. – A most következ látvány felül fogja múlni minden képzeletüket. Az irracionális tér megnyitása színpompás jelenség… Jons, indítsa a hajtóm vet! Másodpercekig nem történt semmi. Argis meredten bámult a fekete messzeségbe, de az pislákoló csillagokon kívül semmit sem látott. – Nem történik semmi! – súgta oda a biológusn nek. – De, figyelje a csillagokat! Whlopec elnémult, és ámulva vette észre, hogy az apró fehér pöttyök lassan megmozdulnak, majd egyre nagyobb sebességgel kezdenek szétkúszni egy ponttól, ahol feltételezhet en az rhajó áll. A csillagpontok lassan tölcsérré alakulva forogni kezdtek. – Láthatják önök is, ahogy a szövet kezd kibomlani, a fény görbülése okozza ezt az érdekes, nem mindennapi látványt. Azonban a java még hátravan! – mondta Seymour. És valóban egyik pillanatról a másikra hirtelen, mint valami virág szirmai fényes, színes kavargó köd tárult fel el ttük, bevilágítva az arcukat és mindent, ami körülöttük volt. Az izzó fénytölcsér egyre vadabbul forgott, a színek kezdtek elmosódni, míg végül az egész egy fehéren lüktet fényhurrikánná változott. A képerny k elnémultak, az rhajó átlépte a lét-nemlét kapuját, s a fénytölcsér hirtelen szétnyílt és elenyészett. A vezérl teremben csend volt, az emberek még mindig a látvány hatása alatt álltak. – Öt perc múlva szemtanúja lehetünk valami egészen másnak: a visszaérkezésnek. Addig is kérem, legyenek türelemmel! – törte meg a némaságot a doktor. A teremben halk duruzsolás vette kezdetét. Argis Alardinhoz fordult: – Dhec! Szeretnék elnézést kérni… – Ugyan! Argis, én már megszoktalak – legyintett. – A kollégáim azonban nem ismernek, és méltán háborodtak fel. Ha a középkorban lennénk, téged eretnekként megégetnének! Argis a tréfára elmosolyodott. – Minden bizonnyal. Az a hiba, amit Marget említett, tényleg létezik? – Igen is, meg nem is – sóhajtott megadóan Dhec Alardin. – Én nem merném hibának nevezni. Van egy képletünk, amivel az anyagszerkezet apró rezdüléseit írjuk le az irracionális térid be történ belépés pillanatában. Ebben a képletben van valami furcsa, szokatlan, mintha egy része hiányozna. Úgy is mondhatnám, hogy nem teljes. De ez még nem ok a félelemre, a huszadik század nagy nukleáris felfedezései is ingatag talajra épültek. – Remélem, Dhec Alardin, hogy igazad van! – mondta Argis Whlopec csendesen. – Jaj, ne már! – szólt közbe a biológusn . – Maga olyan pesszimista, Argis! Ki nem mondott szavaiból csak úgy árad a rosszhiszem ség! – Kedves, Marget! Nem vagyok pesszimista, csak tudok valamit, amit maguk egyszer en képtelenek megérteni. Bárki, akinek meséltem az elméletemr l, csupán gyermeteg képzel désnek

tartotta, kinevetett, nemegyszer kigúnyoltak. S miért? Mert nem látják a fától az erd t! – Argis! – vágott közbe a fizikus. – Lehet, hogy igazad van! Lehet hogy a világegyetem törvényeit mi alakítjuk; azzal hogy felfedezzük, valójában megalkotjuk ket. Végül is a saját és a többi ember szempontjából teljesen mindegy, hogy így van-e, vagy másképp. Egy a lényeg: évekkel ezel tt megcsillant annak a lehet sége, hogy,az ember eljusson a galaxis bármely pontjára egy szempillantás alatt. Évekig dolgoztunk rajta sok ember munkája van benne, s most végre itt vagyunk, láttuk, ahogy az rhajó a kísérleti állatokkal elt nt. Nem helyén való a kísérlet sikertelenségér l beszélni, szentségtörésnek tartom. – Igazad van – komorodott el a filozófus. – Én csupán… én szeretném, ha minden úgy menne, ahogy ti ezt elterveztétek… igen. Visszafordult, és kinézett az ablakon. A csillagok a helyükön pislákoltak. Argis csodálkozva gondolt arra, hogy ebben az összképben a múlt és a jelen egyaránt jelen van. Sok fényes pont talán már nem is létezik, csupán emlékük halovány fényfoszlánya utazik a tér mélységeibe, hogy hírül adja az ilyen parányi nézel knek, hogy egyszer volt egy csillag a messzeségben. Argis elmerült kusza gondolatainak erdejében, megpróbálta rendbe tenni ket, habár tisztában volt vele, hogy ez sosem fog sikerülni. Amint hozzányúl egy problémához, amint megpróbálkozik annak letisztázásával, ezer és ezer új kérdés vet dik fel, amelyek falanxba rendez dve állják útját a rendrakó és megérteni vágyó elmének. Seymour doktor utolsó szavaira lett csupán figyelmes. – …tehát másodperceken belül… kérem figyeljenek! Argis Whlopec ismét a sötétségbe tekintett, de most már nem céltalanul, azt a helyet fürkészte, ahol a hajónak a felszínre kell bukkannia, de mint ezel tt öt perccel, most sem látott semmit. A biológusn megfogta a kezét, és kimutatott a kilátás széle felé, ahol egy apró fénypont rohangált; alig lehetett észrevenni. Aztán több is felt nt, húrokat alkottak, egymást keresztezték, és nagy sebességgel rohantak egy távoli pont fele. Mintha ezer és ezer szentjánosbogár körözött volna körülöttük. Pár másodperc alatt a fényes pontokból összeállt az rhajó, visszatért a racionális térbe, ugyanoda érkezve vissza, ahonnan elindult. A videó-összeköttetés újra létrejött, és a teremben lév összes arc a képerny k felé fordult, ahol megjelent az állatok ketrecének a képe. A két majom némán vonaglott, haláltusájuk szívszorongató volt. A patkányok már döglöttek voltak. Néma csend telepedett a teremre, Argis Whlopec szótlanul távozott, és visszament a kis szállítóhajóba, amellyel az állomásról ideutaztak. Leszíjazta magát az egyik ülésre. A háta mögül suhogó hangot hallott, kinézett: Marget Whaiet lebegett felé az ülések között. A mellételepedett, és egy darabig nem szólt semmit. – Honnan tudta? – kérdezte kiégett hangon a filozófust. – Mit? Hogy az állatok nem élik túl? – Igen. – Sehonnan. Én végig reménykedtem benne, hogy ez nem fog megtörténni. A baj az volt, hogy jó páran, köztük valószín leg Alardin is kételkedett amiatt az apró hiba miatt. Ezért történt minden úgy, ahogy történt... – Elég furcsán gondolkodik, Argis – sóhajtott a biológusn . – Sajnos, sohasem fogom megérteni, miért és hogyan… – Nem várom el önt l, kedves. Senkit l sem. Majd egyszer rájövünk, mi is a valóság az univerzummal kapcsolatban. – Igen, talán egyszer… –válaszolta elmélázva Marget Whaiet. Másnap Argis Whlopec elutazott. Némán ült a nagy teherszállító hajó egyik sz k kabinjában az asztal mellett, és bámult le maga elé. Tenyerében egy titániumgolyót forgatott. Sosem kérd jelezte meg az elméletét, sosem jutott el odáig, hogy egyszer is feltegye magában a kérdést: „vajon én tévedek?” Letette óvatosan a golyót maga elé az asztallap fölé, az engedelmesen megmaradt néhány

centiméternyire a leveg ben súlytalanul lebegve. A filozófus rászegezte a tekintetét, és perceken keresztül bámulta. Tudta, ha er sen képzeli és elhiszi, akkor a golyó engedelmeskedni fog neki. Az univerzum egyik leg sibb törvénye: az anyag behódol a tudatnak. A golyó egyszer csak hirtelen megmozdult, felemelkedett, és lassú köröket írt le Argis Whlopec feje körül. A filozófus elmosolyodott, felidézett a tudatában egy si idézetet: „A világ nem teremtetett, hanem teremt dik.” Az univerzum törvényei még egy szegény filozófusnak is engednek…

Greg Egan A LÁTÓ Lepillantottam a m mennyezetér l lógó lámpa poros tetejére. Valaki egy papírdarabot ragasztott a szürkére festett fémre – már sárgult, a széle felpöndörödött. Nett kézírással, fakuló bet kkel ez állt rajta: TESTEN KÍVÜLISÉG ESETÉN HÍVJA A 137-4597-ET Ez meglepett: még sosem találkoztam olyan helyi számmal, ami egyessel kezd dött. Amikor alaposabban megnéztem, kiderült hogy az valójában hetes. Biztosan a por miatt vétettem el, de az egyenetlen felületre jutó gyér fény is közrejátszhatott benne. Por egy ilyen steril, légkondicionált helyiségben – mit nem gondolok? Tekintetemet visszafordítottam a testemre. Zöld lepellel volt letakarva, csak a jobb halántékom fölött hagytak rajta egy apró kis nyílást, ahol a sebész bevezette a makroszondát a golyó ütötte lyukba. A nyurga robot maga a m asztal volt, de azért néhány köpenyes, maszkos ember is tartózkodott a m ben. k az asztal egyik oldalán álltak, és a szonda röntgenképét figyelték, amint megközelíti a golyót; az én néz pontomból nem látszott tisztán a monitor képe. A beinjektált mikrosebészeti robotok már elállították a vérzést, begyógyították a több száz hajszáleret, összevarrták a veszélyesebb sebeket. A lövedék azonban sokkal keményebb dió volt ahhoz, hogy kémiai úton feldarabolják, és mint a vesekövet, apró robotokkal eltávolítsák; nem volt más megoldás, azt meg kellett fogni, és ki kellett húzni. Olvastam már ilyesfajta m tétekr l, ezért azután nyugodtan feküdtem, és vártam, mi történik. Kíváncsi voltam, mikor érkezik el az én id m. Gyakran elképzeltem magamban ezt a jelenetet, és esküszöm, hogy amit elképzeltem, az a legapróbb részletekben is megegyezett ezzel. Márpedig azt nem állíthatom, hogy a mostani élményemet valamilyen déjá vu, vagy egy megszállottan ismételgetett hallucináció váltotta volna ki. Ezzel szemben h vös csodálkozással kezdtem mérlegelni pillanatnyi néz pontomat. A testenkívüli tapasztalatok rendszerint a halál közelségét sugallják… de akkor azok az ezrek, akik err l beszámoltak, túl kellett hogy éljék, nem? Csakhogy k nem mérhet k össze azokkal, akik tényleg meghaltak, és ostobaság volna ezt az összehasonlítást arra használni, hogy saját élet-halál esélyeimet latolgassam. Az ilyesmi bizonyára nem kevés fizikai traumával jár, ám az mégis nevetséges, hogy a lélek különválik a testt l – olyan ez, mintha ott lebegne az utóélet fényes alagútjában – és ez megint csak a halált juttatja az ember eszébe. Az emlékek – egészen a támadásig visszamen leg – halványan kezdtek visszatérni. Megérkezem a Zeitgeist Entertainment AGM-hez. (Fizikailag évek óta els ízben fordulok meg náluk – gyorsan kiderül, hogy most sem kellett volna. Csak mert hiper-konferencia rendszereket adok el, miért kellene távol tartanom magam a technológiától?) Az a lunatikus Murchison már az épület el tt jelenetet rendez, valamit üvöltözik rólam – rólam! – meg a miniszériákra kötött szerz déseir l. (Mintha valaha is elolvastam volna egyet is, ne adj isten, én állítottam volna össze klauzuláit. Miért nem nézeti át szakemberrel, miel tt aláírja ket?) A golyóbiztos Rolls ablaka lassan kúszott felfelé, a tükröz üveg hangtalanul csusszant a helyére. Egy dologban tévedtem: mindig arra számítottam, hogy a golyót egy seggbekukit kedvel mozibuzitól fogom kapni, akinek már elege van a Zeitgeist „A celluloid klasszikusai” sorozatából. A szoftver-félistenek, akiket rendez knek alkalmazunk minden esetben aprólékosan – pszichológusom és filmtörténészek bevonásával – igyekeznek megalkotni az eredeti auteurt… de mindig akad egy-két purista, akinek valami nem tetszik, és már egy éve – a Hanna és n vérei II. 3D megjelenése óta – rendszeresen kapunk halálos fenyegetéseket. Amit viszont nem láttam el re, az a fickó volt, aki a Zeitgeist nagylelk tanácsára kaució nélkül írt alá egy hétszámjegy összeg szerz dést a saját élettörténetére – és azután le akart l ni, mert a szerz désben nem szerepelt az

inuit nyelvterületre való szatellit-közvetítés jogdíja. Észrevettem, hogy az armatúra tetejér l elt nt a cetli. Ez vajon mit jelent? Hogy meggyógyulok, vagy hogy nekem annyi? Az instabil hallucináció a jobb, vagy a következetes? A valóság akar betörni? Most éppen mit kellene látnom? A tiszta sötétséget, lévén, hogy a zöld lepel alatt vagyok, a szemem csukva, és elaltattak. Megpróbálom „behunyni a szemem” – de ez a fogalom most inkompetens. Mindent megteszek, hogy elveszítsem az eszméletemet (ha ez a helyes kifejezés pillanatnyi állapotomra); próbálok ellazulni, mintha aludni készülnék – de akkor a sebészeti szonda megindul visszafelé, és ez elvonja a figyelmemet. Nézem – nem tudom fizikai terminussal másképpen kifejezni nemfizikai pillantásomat – amint a csillogó hegy , ezüst szonda lassan kibújik. Egy örökkévalóságnak t nik, és én az agyam épen maradt részével nem tudom eldönteni, hogy ez most egyfajta mazochista álomszínpadiasság, vagy van benne valamennyi hitelesség? Végül – percekkel el tte, hogy megtörtént, már tudtam (akkor azonban nagyon hosszú id nek nt) –, a szonda hegye is el került, és rajta – nem valamilyen ezoterikus trükk, csupán egy csepp szuperer s ragasztó (err l olvastam is egyszer) – segítségével rögzítve ott volt a kissé letompult hegy lövedék. Láttam, hogy a mellemre terített zöld lepel a megkönnyebbülést l egyenletesebben hullámzik. Ezt persze kétségbe vontam egy altatott és lélegeztet gépre kötött ember esetében – azután hirtelen, mintegy belefáradva abba, hogy a külvilágot elképzeljem magamban, hagytam, hogy elmerüljek egy pszichedelikus állapotban, amit a sötétség követett. Ismer s hangra ébredtem, még ha nem is tudtam hová tenni. A Sorozatgyilkosok a Társadalmi Felel sségért nev szervezett l ismerem? – Er s sokk érte… munkahelyi baleset… imádkozzunk, hogy Mr. Lowe gyorsan felépüljön. – Azután arról kezdtek beszélni, hogy mit tudnak Randolph Murchisonról; azt mondták, mindegy, hogy a múltban mit tett, vagy nem tett a felvett stoposokkal, egy híres ember elleni merénylet az másmilyen patológiát eredményez, és ha felel tlen kommentárok szivárognak ki, és netán összekeverik a két esetet, abból botrány kerekedhet… Kinyitottam a szememet, és így szóltam: – Megmondaná kérem valaki, hogy minek ez a tükör az ágyam felett a mennyezeten? Ez most kórház vagy kupleráj? A szobában csend lett. Én tekintetemet – lévén, hogy nem tudtam a szemem forgatni – a fejem feletti üvegre szegeztem, és vártam a magyarázatot a bizarr dekorációra vonatkozóan. Azután egy lehet ség derengeni kezdett bennem. Megbénultam? És csak így tudják közvetíteni felém a környezetemet? Megpróbáltam legy rni a pánikot: még ha igaz is, permanensnek kell maradnom. Az idegek újra kifejl dnek, a sebek begyógyulnak. Életben maradtam, és csak ez számít – a többi rehabilitáció kérdése. És vajon nem ez az, amire mindig is számítottam? Egy golyóra a fejemben? A halál közelségére? A tehetetlenség állapotában való ébredésre? A tükörben láttam, hogy négy ember gy lik körém – a rossz látási viszonyok ellenére is könnyedén felismertem ket: James Long, a személyi titkárom, az hangjára ébredtem fel. Andrea Stuart, a Zeitgeist soros alelnöke. Elhidegült feleségem, Jessica – tudtam, hogy el fog jönni. És a fiam, Alex – nyilván mindent hátrahagyva igyekezett elérni az utolsó moszkvai gépet. És a tükörben még valamit láttam – egy csövek és kábelek közé temetett, monitorokkal és ismeretlen rendeltetés készülékekkel körülbástyázott, hamuszürke, bebugyolált fej alakot, aki csakis én lehettem. James felpillantott a tükörre, majd megint rám, majd halkan azt mondta: – Mr. Lowe nincs itt semmilyen tükör. Szóljak az orvosnak, hogy magához tért? Mérgesen próbáltam elfordítanom a fejemet, de nem sikerült. – Maga vak? Pontosan rá nézek És ha nem vagyok elég gépre rákapcsolva ahhoz, hogy maguktól is észrevegyék, hogy felébredtem, akkor… James halkan köhintett, ami üzleti tárgyalások alkalmával mindig azt jelezte, hogy kissé eltértem a tárgytól. Megpróbáltam megint a szemébe nézni, és ezúttal…

Ezúttal sikerült. Legalábbis, láttam, hogy az ágyon fekv alak elfordítja a fejét… …és az egész környezetérzékelésem átfordult, mint amikor egy mindent magába foglaló optikai illúzió kitárul. A padlóból mennyezet lett, a plafonból padló – és eközben semmi sem mozdult el, egy milliméternyit sem. Úgy éreztem, a gyomrom felszalad a tüd mbe, de csak egy nyögést tudtam hallatni… és egy vagy két másodperc múlva, olyan valószer tlennek t nt, hogy addig csalóka képem volt a valóságról, olyan nyilvánvalóvá vált minden. Tükör sehol. Mindent a mennyezetr l látok, mint amikor a golyót távolították el bel lem. Még mindig idefent vagyok Nem mentem le innen. Behunytam a szememet… és a szoba elt nt, alig két-három másodperc alatt semmivé foszlott. Kinyitottam a szemem. A kép változatlan volt. – Álmodom? – kérdeztem. – Valóban nyitva van a szemem? Jessica? Mondd meg, mi folyik itt! Be van kötve a fejem? Megvakultam? – A felesége nincs itt, Mr. Lowe. Még nem tudtuk elérni t. – James tétovázott, majd hozzátette. – Az arca nincs bekötve… Felháborodottan nevettem. – Mir l beszél? Akkor ki áll maga mellett? – Senki nem áll mellettem. Pillanatnyilag csak Miss Stuart és én tartózkodunk itt. Andrea megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Ez így van, Philip. Kérlek, higgadj le! Most estél át egy komoly m téten, hamarosan jobban leszel, de most nyugodj meg. Hogy került oda – az ágy lábához? Az alattam fekv alak arrafelé fordította a fejét – olyan könnyedén, ahogy az a nyavalyás egyes hetessé változott, ahogy az a nevetséges cetli elt nt az armatúráról – a feleségem és a fiam egyszeriben szertefoszlottak, elt ntek a szobából, – Megörültem – mondtam. Ez nem lehet igaz: szédültem, émelyegtem, jóllehet az rülett l még messze voltam. Észrevettem, hogy a szavaim – érthet módon – az egyetlen szájamból jönnek el – az odalent fekv alak szájából, szemben azzal a hellyel, ahol az én saját számnak pillanatnyilag lennie kellene: a mennyezeten, ahol lényegében lebegek. Éreztem, hogy a gégef m rezeg, az ajkam, és a nyelvem mozog – odalent… mégis, az érzés, hogy fentr l tekintek lefelé, nem halványult bennem. Olyan ez, mintha… Mintha az egész testem perifériára került volna – mondjuk valamelyik lábujjam helyére –, és még kapcsolatban volna velem, ha már nem is lényem középpontjának számítana. Megmozgattam a nyelvemet, a hegyével megérintettem a metsz fogamat, lenyeltem a nyálamat; mindezek a mozdulatok, érzések ismer sek voltak. De nem éreztem szükségét, hogy visszaköltözzek oda le, ahol ezek a dolgok végbementek. Igaz, azt sem éreztem még, hogy az énem ilyetén módon szivárogna a lábujjamba – miután enyhe kanyart vesz a sarkamnál. – Hívom az orvost – mondta James. Megpróbáltam kitalálni, kihez beszél, de annyira nem voltam érzékeimnél, hogy meg tudjam állapítani, a jobb vagy a bal fülembe érkeznek-e hangosabban a szavai, így azután szembesülnöm kellett a paradoxonnal, hogy valóban van idefent valaki, aki lefelé tekintve másképpen hallja a hangokat. Csak annyit tudtam, hogy a szavak hallhatóan az szájából származnak. Andrea megint megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Philip, mit szólnál, ha telefonálnék egyet? Tokió alig egy óra múlva nyit, és ha meghallják, hogy téged lel ttek… – Ne hívd ket – szakítottam félbe –, menj oda személyesen! Menj a legközelebbi szuborbitális járattal… az mindig jó benyomást tesz. Nézd, hálás vagyok, amiért itt voltál, amikor magamhoz tértem – (a te ittlétedet legalább kívántam is) –, de a leghálásabb akkor volnék, ha el tudnád intézni, hogy a Zeitgeist épen kerülne ki ebb l az afférból. Megpróbáltam rápillantani, de nem igazán voltam meggy dve róla hogy sikerült is. Húsz éve a szeret m, de még mindig nagyon jó barátok vagyunk. Ezért nem tudtam, miért akarok annyira megszabadulni t le – és az érzést l, hogy még mindig idefent vagyok… most mintha felnézett volna rám – lényem azon részére, melyet a testem eleddig elrejtett el le. – Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen. James majd elpátyolgat, t azért fizetem. Meg aztán amíg te viseled gondját a

Zeitgeistnek, nem kell itt izzadnom miatta, tudni fogom hogy jó kezekben van. Valójában alig hogy Andrea elment, az ötlet, hogy bármi miatt is aggódjam, legalább olyan távolinak és valószer tlennek t nt, mintha itt maradt társamról feltételezném, hogy a szívén viseli a cég sorsát. Elfordítottam a fejem, hogy az ágyon fekv alak megint „rám” nézzen fel. Kezemet a mellemre csúsztattam, de nem éreztem a csöveket, meg a huzalokat, csak a gy rött takarót. Halkan felnevettem. Eszembe jutott, amikor az imént a tükörbe nevettem hasonlóképpen. James visszajött, négy fehérköpenyes alak kísérte – ezek száma kés bb, amikor feléjük fordítottam a fejem kett re zsugorodott – egy fiatal férfi meg egy középkorú n állt az ágyamnál. A n szólalt meg: – Mr. Lowe, én Dr. Tyler vagyok, az ön neurológusa. Hogy érzi magát? – Hogy érzem magam? Mintha fent volnék a plafonon. – Még mindig kába az altatástól? – Nem! – Majdnem ráordítottam: Miért nem néz rám, amikor magához beszélek? De er t vettem magamon, és csak annyit mondtam: – Nem „kába” vagyok. Hallucinálok Mindent úgy látok, mintha a mennyezetr l nézném. Érti, amit mondok? Látom a saját számat, ahogyan ezeket a szavakat kimondom. A maga feje búbjára bámulok. Testen kívüli tapasztalatban van részem… éppen most, a maga szeme el tt. Vagy inkább maga felett. A m ben kezd dött. Láttam a robotot, amint kivette a golyót. Tudom, hogy ez érzékcsalódás, egyfajta éber álom. Valójában nem látok semmit… mégis megtörténik. Ébren vagyok, és ez történik velem. Nem tudok lemenni innen. Dr. Tyler határozottan válaszolta: – A robot nem vette ki a golyót. Ugyanis nem hatolt be, csak súrolta a koponyát. Ennek hatásaként megrepedt a csont, és néhány szilánk belefúródott a legfels rétegbe. Minimális a károsodás. Megkönnyebbülten mosolyodtam el – de azután abbahagytam; ez különös, túlságosan is öntudatos volt. – Egy nagyszer hír – mondtam. – Csakhogy én még idefent vagyok. Dr. Tyler összevonta a szemöldökét. Ezt vajon honnan tudtam? Fölém hajolt, de az arcát nem láttam, mégis tudtam, mintha egy extra érzékem közvetítette volna a képet. Ez rület: a tárgyak, amiket a saját szememmel látok – amiket ismerek – bizonytalannak t nnek, míg a szoba „látványa” – gondolatok, óhajok mozaikja – a tiszta igazság álarcában jelenik meg. – Gondolja, hogy fel tud ülni? – Felültem… igaz csak lassan. Nagyon gyenge voltam, de nem béna. Lábam, könyököm esetlen mozdulataival sikerült ül helyzetbe tornáznom magam. A mozdulatok belevésték a tudatomba, hogy megvannak a végtagjaim, az izületeim, a csontjaim… de azt is, hogy egymáshoz való viszonyuk jobbára változatlan maradt. A csíp csontom, meg a combcsontom megvolt, és csak ez számított – az hogy nem éreztem ket, az nem érdekes. A néz pontom nem változott meg, miközben a testem helyzetet változtatott; Ett l ezért nem jöttem zavarba; már hozzászoktam ahhoz, hogy ha a fejemet elfordítom, a kép nem fordul az ellenkez irányba. Dr. Tyler feltartotta a jobb kezét. – Hány ujjamat mutatom? – Kett t. – És most? – Négyet. Eltakarta a kezét a jegyzettömbjével. – Most? – Egyet. Nem látom, csak úgy gondolom. – Jól gondolta. Most? – Hármat. – Megint jó. Most? – Kett t.

– Pontosan.

Elrejtette kezét az ágyon fekv alak el l, ezáltal „felfedte” el ttem. Zsinórban háromszor rosszul saccoltam, azután egy jó, egy rossz, majd még egy rossz találatom volt. Ez persze érzékeim tökéletességét jelezte: csak azt tudom pontosan, amit látok, a többi találgatás. Ezek szerint nem figyelem a világot három méter magasságból. Az igazság tehát nem különbözik a valóságtól: egyszer en csak elfelejtettem leszállni onnan. Dr. Tyler hirtelen két ujját a szemem elé tartotta, és már el is kapta onnan. Meg sem lep dtem; ilyen távolságból akárha a „Három kismalacot” nézném a videón. – Pislogási reflex rendben – mondta, de én tudtam, hogy több volt az egy pislogásnál. Körülnézett a szobában, és egy széket húzott az ágy mellé. Azután azt mondta a kollégájának: – Hozz egy sepr t! Felállt a székre. – Most megnézzük, pontosan hol hiszi magát. – A fiatal orvos egy két méter hosszú anyagcs vel tért vissza. – A porszívó hosszabbítója – magyarázta. – Sepr t nem tartanak. James félreállt, és önkéntelenül is felfelé pillantott. A maga diplomatikus módján kezdett megrémülni. Dr. Tyler fogta a csövet, egy kézzel felemelte, és kaparászni kezdett vele a mennyezeten. – Szóljon, ha meleg, Mr. Lowe. A cs mellettem haladt el, jobbról balra, azután hirtelen felém lendült épp hogy egy centiméternyire vétett el. – Közel vagyok már? – Én… – A kaparászástól megijedtem, ami arra késztetett, hogy valamennyire együttm ködjem. Amikor a cs végül közel került hozzám, leküzdöttem klausztrofóbiámat, és belenéztem a sötét lyukba. A másik végének csillogó körében Dr. Tyler fehér cip jét pillantottam meg. – Mit lát? Leírtam neki a látványt. A cs fels végét a helyén hagyva az alját elmozdította úgy, hogy végül a bekötött homlokomat láttam benne, meg a csodálkozó szememet – egy különös, csillogó kámeát. – Próbáljon… a fény felé mozdulni – utasított Dr. Tyler. Megpróbáltam. A fogamat csikorgatva kényszerítettem magam el refelé, le a csövön: vissza a koponyámba, a szentélybe, a saját néz pontomba. Vissza egóm trónjára, ahol lehorgonyozhatom végre öntudatomat. Haza. Semmi nem történt. Mindig is tudtam, hogy el bb-utóbb kapok egy golyót a fejembe. Meg kellett történnie: túl sok pénzt kerestem, túl sok szerencsém volt. Agyam legmélyebb zugában mindig is tudtam, hogy a számlát ki kell egyenlíteni. És mindig abban reménykedtem, hogy leend gyilkosom elvéti – megnyomorít, megbénít, elnémít; arra kényszerít, hogy ismét összeszedjem magam, megküzdjek azért, hogy újra én magam lehessek. Megadja a lehet séget, hogy az életemet újrakezdjem. De ez? Miféle megváltás ez? A szememmel látom a testemen lév t szúrások nyomait – a talpamtól a fejem tetejéig mindenütt – a b röm azonban, bár teljes egészében körvonalazódik el ttem az alatta rejl alak, nem akar magába zárni engem. Dr. Tyler sorban mindenféle képeket mutat nekem – megkínzott áldozatok képét, vicces rajzokat, pornó felvételeket – mire én rendre összerezzenek, elmosolyodom, és erekcióm lesz. Még miel tt tudnám, mit fogok „látni”. – Mint egy tudathasadásos – kuncogtam. – Nem erre gondol? Azokkal szokták ez csinálni. Képtöredékeket mutatnak nekik, mire k az érzelmeik alapján reagálnak… miel tt még felfognák, mit is látnak valójában.

– A maga corpus callosuma kifogástalan állapotban van. Maga nem tudathasadásos, Mr.

Lowe. – Vízszintesen nem is… de mi a helyzet függ legesen?

Jeges csend lett. – Csak vicceltem – mondtam. – Én talán nem viccelhetek? – Láttam hogy felírja a noteszébe: „NEM HELYÉNVALÓ VÁLASZ”. Er lködés nélkül el tudtam „olvasni” a jegyzetet ebb l a magasságból is, de ahhoz nem volt idegem, hogy megkérdezzem t le, tényleg azt írta-e? Egy tükröt nyomott a szemem elé – és amikor elvette onnan, sokkal kevésbé sápadtnak, kevésbé elveszettnek láttam magam, mint el tte. A tükör a fenti-énem felé fordult, a hely felé, ami énbel lem üresnek mutatkozott – de én tudtam, hogy nem az. Amikor csak tehettem, „körülnéztem”, így a szobáról alkotott képem egyre részletesebb, teljesebb lett. A hangokkal kísérleteztem. Ujjammal megkopogtattam az ágy szélét, a bordáimat, az államat, a koponyámat. Nem volt nehéz megállapítanom, hogy a hallásom még mindig a fülemben megy végbe – minél közelebb tapogatok hozzá, annál hangosabban hallom, mégsem tudom az eredményt egyértelm en értékelni: ha ugyanis két ujjammal a fülem mellett pattintok, csak annyit tapasztalok, hogy a hang a fülemhez és nem énhozzám közel hallatszik. Végül Dr. Tyler rávett, hogy próbáljak meg járni. El ször csak tétován, bizonytalanul lépkedtem, mert furcsa volt a szokatlan perspektíva, de azután megtanultam kisz rni a számomra szükséges elemeket, és figyelmen kívül hagyni a többit. Amint a testem áthaladt a szobán, és én is utána lebegtem, többé-kevésbé felette – olykor hol el relibbentem, hol lemaradtam, de nem nagyon. Különös módon nem okozott gondot függ leges testtartásom, és lefelé irányuló tekintetem összeegyeztetése, aminek ugyan azt kellett volna sugallnia (de nem sugallta), hogy arccal lefelé járkálok. Ez a motívum mintha hiányzott volna a képb l – mintha semmi köze nem lett volna ahhoz, hogy „látom” magamat állni. Lehetséges, hogy az igazi tájékozódásomat az agyam a sérülés el tti emlékképekb l tallózza össze – ahogyan a „rejtett” tárgyakkal tapasztalt „tisztánlátásomat” is. Akár egy kilométert is tudtam volna sétálni, ha nem is túl gyorsan. Beleültem egy tolószékbe, és egy hallgatag beteghordó kitolt a szobából. A néz pontom hirtelen változása el ször megrémített, de azután kezdett minden értelmet nyerni: végül is éreztem a kezem a karfán, a lábamat a lábtartón, a fenekemet, a hátamat – „egy részem” a tolószékben van, ugyanakkor úgy látom magam, mint a gördeszkás, aki a lábára szegezi a tekintetét, és ett l el tudom fogadni a tényt, hogy lényem „maradéka” követi a testemet. Folyosókon haladtunk végig, liftbe be és ki, forgóajtón át… eközben és a saját elképzelésem szerint vándoroltam –balra fordultam, amikor a beteghordó jobbra kanyarodott – de az igazság az, hogy fogalmam sincs, mindez hogy sikerülhetett. A két kórházépület közti forgalmas járdára fordultunk, és egy másik tolókocsi mellett haladtunk tovább: abban is egy hozzám hasonló korú férfi ült, szintén bekötött fejjel. Kíváncsi lettem, min mehetett át, és most mit él át – de az id és a hely nem látszott alkalmasnak ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele. Fentr l (legalábbis úgy láttam), ez a két fejsérüléses eset elválaszthatatlanul egymáshoz tartozik. Kíváncsi lettem: Vajon miért érdekel az egyik figura sorsa jobban, mint a másiké: Mit l lesz az olyan fontos… amikor alig tudom kettéválasztani ket? Megszorítottam a tolószék karfáját – így álltam ellen a kísértésnek, hogy felemeljem a kezem, és jelezzek magamnak: Ez én vagyok Végül elértünk a röntgenbe. Lekötöztek egy motoros asztalhoz, a vérembe valamilyen radioaktív folyadékot fecskendeztek, majd a fejemre egy sisakot helyeztek, ami vagy száz tonnát nyomott a rengeteg elektródától, meg szupravezet detektoroktól. Az egész fejemet eltakarta a sisak, de a helyiség képe nem t nt el el lem azonnal. Láttam, amint a technikusok lazán foglalatoskodnak a különféle készülékekkel – úgy mozogtak mintha régi filmen látnám ket, darabos mozdulataik az rállomások foglalatoskodó rhajósokat juttatta az eszembe. Azután a kép lassan elsötétült. Amikor végre kicsomagoltak, a sötéthez szokott szememnek elviselhetetlenül világosnak t nt a helyiség.

– Ilyen sérülésr l mostanáig nincs esetleírásunk – vallotta be Dr. Tyler elgondolkodva, és

olyan szögben tartotta a szkenner által készített felvételt, hogy én is láthattam. Megjegyzését nyilván lenti-énemnek címezte, de csak úgy mellékesen, mintha egy kis kölyköknek mondaná, akir l tudja, hogy jobban érdekli a kezében szorongatott Teddy mackója. – Nem tudjuk, melyik a kapcsolódó cortex. Ahol a magas szint érzékelések integrálódnak. Ahol az agya létrehozza a világról és a benne elfoglalt helyér l alkotott képet. A szimptómáiból ítélve elveszett a primer modell, és az agya létrehozott helyette egy szekundert. – És ez mit jelent? Primer modell, szekunder modell? Még mindig ugyanazon a szemen át látom a világot, nem? – De igen. – Akkor miért így látom? Ha egy kamera tönkremegy, torz képet közvetít és nem kezd madárperspektívájú képeket továbbítani. – Ez rossz hasonlat. A látás nem olyan mint a kamera által alkotott kép – az egy észlelési folyamat. A retinájára es fény semmit nem jelent mindaddig, amíg nem kerül elemzésre: ebbe minden beletartozik a körvonalak észlelését l, a mozgásérzékelést l a hangoktól való elkülönítésen át az egyszer sítésig és az extrapolációig. Ekkor feltételezett objektumok képe alakul ki, amit össze kell vetni a valósággal, és az emlékképekkel, tapasztalatokkal… és a végeredmény nem holmi mozi az ember fejében, hanem a látottakból levont következtetések sora. Az agy a következtetéseket környezeti modellekké alakítja. A primer modell többé kevésbé mindent tartalmaz, ami az adott pillanatban látható – és semmi mást. Ez a látott adatok leghatékonyabb felhasználása, és már számos feltevést is tartalmaz. Sok el nye van, de nem egyszer en attól jön létre, hogy az adatok a szemén keresztül begy jtésre kerültek. És nem ez az egyetlen lehet ség; mi mindannyian állandóan modellezünk. A legtöbb ember minden szemszögb l el tudja képzelni a környezetét… Hitetlenked n nevettem. – De nem így. Ilyen elevennek senki nem tudja elképzelni. Én legalábbis nem tudnám. – Akkor nyilván átcsoportosította magában a primer modell intenzitásáért felel s neurológiai csatornákat… – Én nem akarom átcsoportosítani ket! Én a primer modellt akarom visszakapni! – Tétováztam, megkíséreltem értelmes ábrázatot er ltetni magamra. – Meg tudja csinálni… ki tudja javítani a hibát? Ki tudja foltozni a hiányzó ideget? Dr. Tyler türelmesen magyarázta ágyban fekv testemnek: – Igen, helyettesíteni tudjuk a sérült szövetet, de nem ismerjük a pontos helyét, hogy mikrosebészeti módszerekkel beavatkozzunk. Nem tudjuk, melyik neuron melyikhez csatlakozik. Csupán annyit tehetünk, hogy beinjektálunk néhány neuron-kezdeményt a sérülés közelébe, és hagyjuk, hogy létrehozza a saját kis kapcsolatait. – És… vajon a helyes kapcsolatokat fogja létrehozni? – Valójában jó esélyünk van arra, hogy igen. – Jó esélyünk. Ha igen, mennyi ideig tart? – Több hónapig. Legalább. – Hallani akarok egy másik véleményt is. – Természetesen. Együtt érz n megpaskolta a kezem – de nem nézett a szemembe. Több hónap. Legalább. A szoba lassan forogni kezdett – olyan lassan, hogy gyakorlatilag meg sem mozdult. Behunytam a szemem és vártam, hogy elmúljon az érzés. A látomás velem maradt, nem akart eloszlani. Tíz másodperc. Húsz másodperc. Harminc másodperc. Itt vagyok, a lenti ágyon, a szemem behunyva… de ett l még nem váltam láthatatlanná, ugye? Ett l még nem t nik el a világ. Ez az egyik baj ezzel az egész érzékcsalódással: olyan kibaszottul elfogadható. Tenyeremet a szememre szorítom. Látómez m középpontjából színes háromszögek szaladnak szanaszéjjel, szürke és fehér mozaikot alkotva. Nem sokára betöltik az egész szobát. Amikor elveszem a kezemet, csak sötétséget látok.

Azt álmodom, hogy lenézek alvó testemre – és az lágyan felemelkedik a leveg be. Manhattan felett lebegek – majd London, Zürich, Moszkva, Nairobi, Kairó, Beijing felett. Ahová a Zeitgeist keze elér, én ott vagyok. Lényem betölti az egész földet. Nincs szükségem testre: együtt orbitálok a holdakkal, végigsuhanok a száloptikákon. Kalkutta nyomornegyedeit l Beverly Hills villanegyedéig bezárólag én vagyok a Zeitgeist, a Korszellem… Hirtelen ébredek, és hallom, hogy hangosan káromkodom, csak még azt nem tudom, hogy miért. Azután rájövök, hogy bevizeltem az ágyba. James felkeresett egy tucat vezet neurológust, és másik tízzel telefonon értekezett. A szimptómáim jelentésér l ugyan megoszlottak a vélemények, de a kezelés módját illet en mind egyetértettek. Ennek megfelel en sebészeti úton eltávolították néhány neuronomat, visszaállították benne az embriókori állapotot, majd in vivo szaporodásra késztették, végül visszainjektálták a sérülés helyére. Csak helyi érzéstelenítést alkalmaztak; ezúttal legalább „láthattam”, mi történik. A következ napokban – túl korán ahhoz, hogy a kezelés hatása legyen – hihetetlen gyorsasággal visszaállt a status quo. Koordinációm fejl désnek indult, mígnem egyszer feladatokat önállóan is el tudtam végezni, úgymint enni, inni tudtam, no és persze vizelni, székelni, mosakodni, borotválkozni. Az egzotikus perspektíva ellenére valamennyi napi rutinom helyreállt. Eleinte valahányszor a zuhany alá álltam, megjelent el ttem Randolph Murchison (Anthony Perkins alakításában), amint egy g zfelh be burkolózott fürd szobában fürdik – de ez gyorsan elmúlt. Alex meglátogatott – végre el tudott szakadni a Zeitgeist News moszkvai irodájától. Elnéztem magunkat, megérintett az apa és fiú közti közvetlen hangnem, és eszembe jutott félresikerült kapcsolatunk, ami mindig annyi fájdalmat okozott. Ez a két ember nem állt közel egymáshoz – de ez még nem a világ vége. Néhány milliárd más emberhez sem állnak túl közel. Nem számít. A negyedik hét végére végtelenül unatkozni kezdtem, és idegesíteni kezdtek azok az infantilis tesztek, melyek során Dr. Young, a pszichológusom, mindenféle épít kockákat dugdosott el lem – mindezt napjában kétszer. Öt piros meg négy kék kockát variált három zölddel és egy sárgával. Nekem vagy ezerszer ki kellett találnom, mikor melyikre cseréli ket. De mindez már nem befolyásolta a világképemet. És a váza formája is átalakult el ttem két szembefordított profillá, és a fekete-fehér lapon is megjelent a vakfolt, amikor közel vittem a szememhez. Dr. Tyler végre kénytelen volt beismerni, hogy nincs miért továbbra is itt tartsanak, de… – Szeretném, ha továbbra is megfigyelés alatt maradna. – Azt én magam is meg tudom tenni – mondtam. Egy két méter széles kiegészít erny t szereltek a dolgozószobám padlójába szerelt videofonhoz. Ez csak mankó ugyan, de segíti a tisztánlátásomat, mintegy kiegészíti az el ttem álló kis monitor képét. – Emlékszel a Kreatív Konzultánsok teamjére, akiket tavaly szerz dtettünk? – kérdezte Andrea. Egy briliáns új ötlettel rukkoltak el : „Amilyenek a celluloid klasszikusai lehettek volna”. Olyan mozikra gondolnak, amik majdnem elkészültek, de nem élték túl a gyors fejl dést. A három betör cím sorozattal akarják kezdeni – a Tenue de Soirée hollywoodi újrafeldolgozásával, Arnold Schwarzeneggerrel és Depardieu-vel a f szerepben. Leonard Nimoy és Iván Reitman együtt rendezné. A marketing szimulálta az el zetest, és az el fizet k huszonhárom százaléka már meg is vette a pilotot. A költségek sem túl nagyok, és már elindítottuk a felkéréseket. Bólintottam bábu-fejemmel. – Ez egészen… jól hangzik. Van még valami, amit meg kell beszélnünk? – Csak még egy dolog. A Randolph Murchison Story. – Mi a probléma? – A közönség-pszichológusoknak nem tetszik a forgatókönyv legutóbbi változata. Köztudomású, hogy nem hagyható ki bel le Murchison ellened elkövetett merénylete… – Sosem kértem, hogy maradjon ki. Csak azt akartam, hogy ne térjenek ki a m tét utáni állapotomra. Lowe-ra rál nek. Lowe életben marad. Ennyi. Semmi szükség belesz ni mindenféle

szerencsétlen autóstoppost, meg egy mellékszerepl ideggyógyászati kezelésének részleteit. – Nem, persze, hogy nem… de nem is ez a probléma. Hanem, hogy ha foglalkozunk a támadással, akkor az okait is be kell határolnunk. A minisorozatok már csak ilyenek… A közönségpszichológusok szerint a közönség nem elégszik meg a puszta visszatükrözéssel. A sorozat lényege az akció, ezért veszik a néz k. Nem alkalmazhatsz narrációs módszert – ha csak elmeséled nekik, hogy mi történt, az lehet, hogy szórakoztató, de érzelmileg nem érinti meg ket, és elveszíthetik az érdekl désüket az egész sorozat iránt. Vállat vontam. – Rendben van. Jó. Ha nem lehet kikerülni, vágjunk bele. Ha átéltük, meg is írhatjuk. Bólintott, de láttam rajta, hogy nem örül. Tudtam, hogy ezt akarta –csak nem ilyen könnyen. Amikor megszakadt a kapcsolat, és a képerny elsötétült, a szoba monoton belseje gyorsan unalmassá vált. Bekapcsoltam a kábel inputot, és végigpásztáztam egy tucat adót a Zeitgeist versenytársai közül. Az egész médiavilág tele volt a szudáni éhínséggel, a kínai polgárháborúval, a New York-i testfest világtalálkozóval és a Brit Parlament bombázását követ véres eseményekkel. Az egész világ – vagy inkább a világ modellje: részigazságok, képzelgések és megvalósított vágyak szövevénye. Hátrad ltem a székemen, mígnem egyenesen a szemembe tudtam nézni. – Rosszul vagyok ett l az egészt l – mondtam. – T njünk el innen! Figyeltem, hogyan hull hó a vállamra, és hogyan sodorja tova a szél. A jegesre fagyott járda kihalt volt. Úgy látszik, Manhattanban senki nem akart ilyen id ben az utcán tartózkodni, inkább otthon maradt egyedül. Csak a négy test rt látom magam körül – kett elöl, kett hátul, éppen a látóköröm határán. Golyót akartam a fejembe. Azt akartam, hogy valaki megtámadjon, és azután felépülhessek. A megváltás útját akartam végigjárni. De mire mentem volna vele? Felemeltem a fejem. Egy rongyos csavargó bukkant fel mellettem, reszketve vonszolta magát a járdán. Nem szólt semmit, mégis megálltam. Alattam az egyik ember melegen öltözött, nagykabátban, vastag cip ben jár. A másik szakadt farmerban, gy rött bomberdzsekiben, lyukas baseballcip ben. Nevetséges ez a kett sség. A melegen öltözött férfi leveszi a kabátját, és a reszket embernek adja, azután továbbáll. Ez jut eszembe: Milyen csodálatos jelenete Philip Lowe Story-ból.

Braxton Smith A KAPSZULA Amikor Graham Scott rhajós kapitány a szokásos reggeli borotválkozásnál belenézett a tükörbe, egyszeriben rázuhant a hétköznapok valósága, hidegen, szenvtelenül és könyörtelen racionalizmussal. Tudta jól, hogy ez az id is el fog következni egyszer, de a lelke mélyén mégis inkább arról volt meggy dve, hogy vele ez nem történhet meg. Mindenki mással igen, hiszen ez így természetes, de vele nem, vagy ha mégis, az olyan messze van még, hogy bele is vész a távoli jöv homályába. Végigsimította sz hajszálakkal vegyített, katonás fazonúra vágott haját, amelyet annyira szerettek a n k, egészen rövid, borostásra nyírt szakállát, amely most újból divatba jött, aztán férfias, markáns arcát vizsgálgatva megcsóválta a fejét. Ötven éves lett. Sok ez, vagy kevés? Fizikai és szellemi erejének a teljében van, és fél évvel ezel tt mégis utolérte a végzet. Nyugdíjazták. Régebben sohasem foglalkozott komolyan az öregedés gondolatával, csak élte az életét, hajszolta a kalandokat, nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem. Fiatal volt, er s, egészséges, és mint a Császári Flotta tisztje, id nként még abban az illúzióban is elringatta magát, hogy történelmet csinál. Lázadásokat vert le, virágzó birodalmakat bombázott szét, távoli kisbolygók egész él világát semmisítette meg. Tudta, hogy vannak a Világegyetemnek olyan pontjai, ahol még ma is félelemmel vegyes tisztelettel ejtik ki a nevét. És most vége. Befejez dött a pályafutása. Megsérült, igaz nem súlyosan, éppen csak annyira, hogy a szigorú vizsgálóbizottság kimondhassa felette a könyörtelen ítéletet. Többé nem repülhet, vagy ha mégis, legfeljebb csak, mint látványosságot keres , unatkozó turista, aki – hogy nyugdíjas éveinek egyhangúságát változatossá tegye –, befizet egy bolygóközi társasutazásra. Az összeg, amit a nyugdíjaztatásakor átutaltak a bankszámlájára, több mint elég volt ahhoz, hogy egész hátralév életében ne legyenek anyagi gondjai. Nagyon hamar kiderült azonban, a pénz nem minden. Amikor kiderült, hogy többé nem repülhet, els kétségbeesésében mindent megpróbált az élete változatosabbá tétele érdekében; ivott, verekedett, ha ahhoz volt kedve, a legdrágább szórakozást is megengedhette magának immár, és mégis… Semmi sem tudta feloldani végtelen magányosságát. Családot sohasem alapított, mert tapasztalatból tudta, hogy nem lenne semmi értelme. Hosszújáratú rhajósként néha évtizedekig is távol volt, s mire visszaérkezett, az itt hagyott „civil” ismer sei közül már senkit sem talált életben. Most, hogy végleg a Földre kényszerült, rhajós barátai egy darabig még meglátogatták, de valahogy érezni lehetett, ez a kapcsolat már nem ugyanolyan, mint régen. Ezek az er l duzzadó, életvidám férfiak szemmel láthatóan kínosan érezték magukat, feszengtek, amikor a búcsúzkodásra került sor. „Szervusz Graham… a jöv héten indulunk… körülbelül harminc évig leszünk távol… minden jót, öregfiú… és ha nem találkoznánk többé, hát… Isten veled!” Ilyeneket mondtak, aztán lehajtott fejjel gyorsan elsiettek. Ez volt a legrohadtabb az egészben. Látni a barátain, hogy gondolatban már a következ utazáson járnak, s vele nem tör dik senki, leírták, id vel majd elfelejtik, s egy sorba helyezik a többi, közönséges földi halandóval. A hosszújáratú rhajósok, akik csillagközi utazásokban vesznek részt, mindig is kivételesnek, átlag felettinek, valami módon kiválasztottnak tartották magukat, és ebben Scott sem különbözött lük.

Hogy miért van mindez? Mert a csillaghajósok túlélik a saját kortársaikat, és megpillanthatják a jöv t. Az orvostudomány még ma sem tudja több száz év hosszúságú élettel megajándékozni az embert. Erre csak a csillagközi utazás képes. A magyarázat az rhajósok hibernálásában rejlik. A Világegyetem olyan irdatlan nagy, hogy távoli pontjai között még a mély rben közlekedve is akár évtizedekig eltarthat egy-egy út. Ezt az id t a hajót irányító személyzet hibernálva, mélyálomban tölti, mert az emberi élet egész egyszer en rövid ahhoz, hogy az rhajósok ébren túléljenek egy hosszabb utazást. A mélyálomban viszont a szervezet gyakorlatilag nem öregszik, így az rhajósok élettartama ezekkel az évtizedekkel tulajdonképpen meghosszabbodik. Jelenleg tehát egyedül ezek az emberek képesek arra, hogy egyfajta id gép nélküli id utazást téve megpillanthassák a jöv t. Átlagos földi halandónak ez a lehet ség nem adatik meg. Amikor Scott ezeket a dolgokat végiggondolta, hirtelen egy olyan ötlet pattant ki a fejéb l, hogy el sem akarta hinni, miszerint ez neki az eszébe juthatott. Az ötlet eleinte persze képtelenségnek t nt, ám minél többször meghányta-vetette magában, annál inkább megvalósíthatónak látszott. Túl fog élni mindenkit, azokat is, akik olyan ostoba törvényeket hoznak, hogy egy ereje teljében lév katonatisztnek id el tt nyugdíjba kell mennie, ahelyett, hogy megpróbálnák hasznosítani azt az óriási tudást, amelyet egész élete során felhalmozott. De nem baj, ebb l a játszmából fog gy ztesen kikerülni. A jöv be fog utazni, és találkozni fog azokkal a barátaival, akik elrepültek távoli csillagrendszerekbe, és azt hitték, már sohasem látják t többé! A gondolat egészen fellelkesítette. Úgy érezte, hogy megint van értelme az életnek. A megoldás hihetetlenül egyszer nek látszott. Csodálkozott is, hogy ez miért nem jutott eszébe hamarabb. Szereznie kell egy hibernáláshoz használt kapszulát. Ha szerez egy kapszulát, akkor hihetetlen távlatok nyílnak meg el tte, hiszen a berendezés segítségével bármikor – ha úgy tartja a kedve –, hibernálhatja magát olyan hosszú ideig, ameddig csak akarja, és mellesleg túlélhet vele háborús id szakokat, átaludhat a segítségével nehéz gazdasági helyzeteket, hónapokat, éveket, vagy akár évszázadokat. És a gondolatot tett követte. Scott tudta jól, hogy olyan vagyonnal rendelkezik, amely b ségesen elegend ahhoz, hogy megvalósíthassa legdédelgetettebb álmát. Imádta a természetet. Amikor annak idején két utazása között a Földön töltött hosszabbrövidebb id t, mindig menekült a városból, a prérit kereste, ahol semmi sem áll az ember tekintetének az útjában. Ilyenkor leült egy nagyobb k re, és órákig nézte a végtelenbe futó mez t, amint a messzeségben összeolvad az ég kékjével. Arizonában vásárolt egy házat. Már a legels alkalommal tudta – amikor az ügynökkel ideutazott, hogy megnézze a hatalmas farmot a rajta álló épülettel –, hogy megtalálta az ideális helyet, ahol nem fogja zavarni senki, és maradéktalanul megvalósíthatja a tervét. A ház küls leg semmiben sem különbözött azoktól a házaktól, amelyek ezerszámra találhatóak errefelé. Fehér volt, oszlopos tornáccal, amelyre esténként ki lehetett ülni, garázzsal a két gravomobil számára, és a tetején fényes parabolaantennával, mert a világ dolgairól azért tájékozódni kell. Az igazi dolog azonban, amiért ez az egész értelmet kapott, a ház alatt rejt zött. Tíz méter mélyen, a pince hátsó fala mögé elrejtve, egy tökéletesen, és mondani sem kell, méregdrágán berendezett vasbeton bunker közepén egy rhajózásnál használatos kapszula állt. Scottnak szinte a teljes vagyonát felemésztette ennek a bunkernek a megépítése és berendezése, de egyetlen pillanatig sem érezte úgy, hogy rosszul döntött. Amikor a munka elkészült, és az összes berendezés m ködött – kényelmes volt, és pontosan olyan, amilyennek megálmodta –, hihetetlen diadalt érzett. El ször egy hétre hibernálta magát. Rutinos, megszokott mozdulatokkal csinálta, pontosan

tudta, hogy melyik m velet után mi következik, a m szereket, amelyek tökéletes másai voltak a csillaghajókon használatos berendezéseknek, könnyedén beállította a megfelel értékekre. Amikor befeküdt a kapszulába, egy pillanat alatt elfelejtette, hol van, újból fiatalnak érezte magát, gondolatban visszaröppent azokba az id kbe, amikor hajózott, és várakozással, vegyes izgalommal készült egy-egy hosszabb útra. A vastag, csillogó üvegbúra, lassan, hangtalanul ereszkedett az arca fölé, és finom h vös légáramlat kezdte körülfolyni a testét. A fokozatosan adagolt altatógáz-keverékt l lassan elnehezültek a végtagjai, és kihunyó öntudatával még érezte, hogy meglódul vele a halvány, megnyugtató derengéssel bevont szoba, és zuhanni kezd valahová a semmibe… Pontosan egy hét múlva, a megadott id pontban tért magához. Mint eddigi ébredéseinél, most is ugyanúgy történt minden. Érezte, amint hideg, dermedt tagjai jóles en felmelegszenek, a tudata is egyre inkább kitisztult, s amikor oldalra fordította a fejét, a kapszula mellé állított berendezés, amely az életfunkciókat regisztrálta, mutatta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Légzés, pulzus, vérnyomás, szívm ködés tökéletes. Leszedegette magáról a testére tapasztott érzékel ket, felkelt, megtisztálkodott, aztán rendet rakott a bunkerben, hogy a következ alkalommal is készen álljon minden. Kilépett az ajtón, és a pince mélyén állva, oldalt a falon megnyomott egy mohával belepett kiszögellést. A vastag, nehéz ajtó, amely álcázásképpen terméskövekkel volt borítva, úgy csúszott a helyére, hogy a legélesebb szem nyomozó sem tudta volna megállapítani, hogy itt valami mesterséges képz dmény lehet. Farkaséhesnek érezte magát. Felment a házba, és egy hatalmas adag szalonnás rántottát készített magának. A jéghideg narancslét kortyolgatva, elégedetten d lt hátra a székében. Megnyerte a játszmát. Ezután teljesen megváltozott az élete. Ugyanúgy bejárt a városba, mint eddig, szórakozott, ivott, id nként felszedett egy n t, néha még egy-egy verekedésbe is beszállt, hogy megmozgassa berozsdásodott izmait, meg önmaga el tt is bizonyítsa, nem felejtette még el teljesen a valamikor régen tanultakat, de mindeközben végtelen nyugalom és magabiztosság töltötte el. Szánakozva, némi kárörömmel figyelte az embereket, akik rohannak a mindennapok forgatagában, rövidre szabott életük pillanatait akarják megragadni minden áron, hajszolják a pénzt és a karriert, míg minden ilyen dologtól megszabadult immár. Kitört az id szorításából. A következ alkalommal öt évre hibernálta magát. Amikor magához tért, és elvégezte a szokásos m veleteket, felment a házba, hogy egyen valamit. Miután számított valami hasonlóra, nem érte teljesen váratlanul, amit talált. Hát bizony az öt év megtette a magáét. A házban, dacára annak, hogy az összes ablakot leeresztett red ny védte, ujjnyi vastag por lepett el mindent. A falakon függönyszer pókhálók csüngtek lefelé, a zárak pedig alig akartak megmozdulni, amikor beléjük er ltette a kulcsokat. Az összes csapot kénytelen volt órákon keresztül folyatni. A csövekb l el ször koromfekete, aztán vörösesbarna víz jött, s csak hosszú id múlva tisztult ki úgy-ahogy. Az egész ház környékét felverte a gaz, rágcsálók, gyíkok, rovarok hada fészkelte be magát a magasra n t gyomok közé, szerencsére a házba nem tudtak behatolni. Egy teljes hétig tartott, amíg mindent rendbe hozott. A tanúságot le kellett vonnia a történtekb l. Nem hagyhatja figyelmen kívül a környezet változásait, sokkal tökéletesebben meg kell szerveznie a ház védelmét, az összes berendezést a legdrágább, legmodernebb modellekre kell cserélnie, hiszen ha két mélyálom között normális körülmények között akar élni, akkor a házban mindennek kifogástalanul kell m ködnie. Valamennyi ajtót és ablakot légmentesen záródó, pneumatikus szerkezetekkel lesz kénytelen felszerelni, azon kívül önálló vízforgató berendezésre is szükség lesz, és a házon belül kell megoldania az energiaellátást, amelyet nem befolyásolhatnak a küls körülmények. A ház átalakítása fél évig tartott, de az eredmény minden várakozását felülmúlta. Az összes fal fémborítást kapott, mintha egy rhajó belsejét mintázná meg a berendezés, a legkisebb szerkezetet is, legyen az akár csak egy kávédaráló, számítógép vezérelt, és a ház alá süllyesztett gigantikus méret energiatelepek elméletileg korlátlan ideig biztosíthatták a ház m ködését.

Scott úgy gondolta, ezúttal valóban minden készen áll egy komoly vállalkozásra. Gyakorlatilag úgy nézett ki a dolog, hogy id gép nélkül, de szabályos utazást tehet a jöv be. Hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el az a tudat, hogy egy ilyen eszköz került a birtokába, amellyel lerázhatja magáról az id béklyóját. Azoknak az ismer seinek, akik a városban való találkozásukkor érdekl dtek, hogy merre járt az elmúlt öt évben, kénytelen volt hazudni. Azt mondta nekik, hogy kisebb, bolygóközi utazásokat mégiscsak engedélyeztek neki, és most id nként egy aprócska teher rhajóval járja a világ rt. Megtudta azt is, hogy a Visitor, az a csillaghajó, amellyel annak idején is hajózott, nemrég elrepült valahová a galaxis távoli vidékére, és körülbelül kétszáz év múlva fog visszatérni. Az rhajózási Központban az érdekl désére szinte napra pontosan meg tudták neki mondani az érkezés id pontját. Scott elhatározta, hogy ezúttal kétszáz évre fogja hibernálni magát. Micsoda öröm, és meglepetés lesz a barátai számára, amikor egyszer csak eléjük áll majd, és közömbös arccal üdvözli ket! Önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra. Megnézte az rkiköt t, amely az egyre növekv forgalom miatt lassacskán kezdett már elavulni, s várható volt, hogy hamarosan megkezdik a kib vítését, s t egyesek azt mondták, lehet, hogy a közeljöv ben újat fognak építeni. Kétszáz év! Állandóan ez járt a fejében, kíváncsi volt, hogy a város mennyire fog megváltozni ennyi id alatt. Ismer seit l is elbúcsúzott gondolatban, hiszen tudta, hogy egyikükkel sem fog találkozni többé. Egyik este szokatlanul hosszú ideig készül dött. Megnézte még az esti híreket a világhálón, állítólag a Föld másik felén újból háborús hangulat kezdett kialakulni, aztán egy egészen könny vacsora után megtisztálkodott, és még egyszer utoljára kiült a teraszra, hogy a langyos nyári éjszaka csendjében, és a csillagokkal behintett égboltban gyönyörködjön. De már nem igazán tudott kikapcsolódni, minden gondolatát az el tte álló nagy feladat kötötte le. Végigjárta a házat, bezárt minden ajtót és ablakot, kikapcsolt minden berendezést, amelynek a ködése felesleges lett volna a mélyálom idején, aztán lement a pincébe. A terméskövekkel borított dúracél ajtó hangtalanul csúszott oldalra, majd amikor Scott belépett a bunkerbe, hajszálpontosan a helyére csukódott megint. Most el ször némi szorongással feküdt bele a kapszulába. Kétszáz év nem kis id ! Egy rövidke pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy hagyja a fenébe az egészet, de aztán er t vett magán. Most nem hátrálhat meg, amikor végre a gyakorlatban is megteheti azt, amir l eddig csak ábrándozhatott. Egy hét a kipróbáláshoz volt elég, öt év azért kellett, hogy tökéletesíthesse a berendezéseket, és tapasztalatokat szerezhessen a környezeti hatásokat illet en, de most már gyávaság lenne félbeszakítania a dolgok menetét. Ha most tökéletesen fog m ködni a kapszula, akkor hihetetlen távlatok nyílnak meg el tte. Akkor kés bb még akár évezredekre is hibernálhatja magát. Ebben a lélektanilag fontos, lelkesedést l átf tött pillanatban nyomta meg a keze mellé beépített szenzort… Zavaros, nyugtalan álmok és látomások furakodtak be id nként agyának legrejtettebb mélységeibe, mintha még a mélyálom közepette is dolgozott volna benne az aggodalom, hogy mi lesz ebb l. A m szerek, amelyek vigyáztak rá, mérték összes életfunkcióját és testi állapotának legapróbb rezdüléseit is észrevették, nyugtatók, és más fontos szerek finom adagolásával igyekeztek szervezetének végtelenül lelassított m ködését stabilizálni. Hihetetlenül és felfoghatatlanul hosszú id volt a kétszáz év. De egyszer az is eltelt. Amikor Scott magához tért, és leszedegette magáról az összes érzékel t, a h folyadéktól még csatakos testtel kiült a kapszula szélére. Lelógatott lábakkal, el rehajtott fejjel, magába roskadtan üldögélt egy darabig. Iszonyatosan fáradtnak érezte magát. Micsoda ellentmondás! Szinte elmosolyodott a gondolat hatására. Kétszáz évnyi mélyalvás után valószín leg egy hétig fog ágyban aludni, mire úgy-ahogy kipiheni magát.

Oldalra nézett. Az id jelz berendezés fényesen világító számsorai egyértelm en mutatták neki, hogy a kétszáz év valóban eltelt. Nincs tévedés, nem történt m szaki hiba, tényleg megtette ezt az utazást el re az id ben. A jöv ben van! Felvillanyozta a felismerés. Érezte, hogy lassan visszatér testébe az er , és ezzel együtt nyomasztó gondolatai is kezdtek eloszlani. A kis oldalsó fülkében megtisztálkodott. Nem tudta megállni, hogy ne kezdje el vizsgálgatni a tükörben meggyötört arcát, de nem látott rajta különösebb változást. Ez is csak arra volt jó, hogy megnövelje önbizalmát. Kilépett a fülkéb l és odaállt az ajtó elé, hogy kinyissa. A kis kódkártyát végighúzta a falra szerelt szenzoros zár leolvasó nyílásában, de semmi sem történt. Megpróbálta még egyszer, az eredmény ugyanaz volt. „A francba!” Nem ijedt meg, annak idején ezt a lehet séget is számításba vette és az ajtót egy mechanikusan nyitható szerkezettel is ellátta. Ahhoz azonban, hogy ehhez a szerkezethez hozzáférjen, egy nagy, szögletes k lapot ki kellett emelnie a falból. A feltáruló mélyedésben egy szabályos, forgatható fémkerék lapult. Lassan elkezdte tekerni, de hirtelen olyan er vel dobbant meg a szíve, hogy szinte beleszédült. Forró vérhullámok szaladtak végig a gerincén, és az agyában robbantak. Ugyanis az ajtó most sem mozdult meg. A félelemt l reszketve, verejtékezve próbálta újból megtekerni a kereket, de az ajtó moccanatlan maradt. És akkor hirtelen megérezte, hogy mindennek vége. Csapdába került valami végzetes dolog történhetett az alatt, mialatt a mélyálomban feküdt, és most itt rekedt örökre, soha többé nem tud innen kimenekülni. Megkopogtatta az ajtót, aztán dörömbölni kezdett, de az ajtó nem kongó hangot hallatott, ami azt jelezte volna, hogy mögötte a pincének az ürege húzódik, hanem tompa, alig hallható koppanást, ami tömör, áthatolhatatlan falat tételezett fel a túloldalon. Scott a rettegést l zokogva roskadt a bunker egyik sarkába. Reszket ujjai a dúrpadló finoman recézett felületét kapargatták tehetetlenségükben. Feje mellett, ahol valamikor a háza állt, és a préri zöldje egészen a látóhatárig futott, most az új rkiköt három méter vastag, tükörsima vasbeton rétege borította az egész tájat, ameddig a szem ellátott. Scott most finom, alig érzékelhet remegést érzett az ujjai alatt. Az rkiköt betonjára méltóságteljes lassúsággal leereszked gigantikus méret rhajó oldalán kissé megkopva, de olvasható volt az ezüst szürkén ragyogó felirat: Visitor Csillaghajó…

Anthony Sheenard A CSONKOLÁS M VÉSZETE – A csonkolás m vészet – mondta a trikóinges férfi. Kint, a ház utcafront felé néz falát szinte

teljesen beborító táblán bárdok, sz levelek és terminátorok között az a feketével kirajzolt név állt, hogy: Bill „Baldnhad” Buffalo, nyilvánvalóan felvett név, hiszen ilyennel senki sem születhet. – Sajnos sok amat r is csinálja, aki felszerelést szerzett hozzá, meg papírokat, de ez nem olyan egyszer … Ide m vészi véna kell… fantázia… Csodát kell tenni, és egy m vész tud csak csodát tenni. Lenyomta a fiút a b rfotelbe, majd az asztal szélének d lt, és el vett egy cigit. Benzines Zippót kattintott fel, amelynek elején egy díszes csatabárd villogott, majd miközben rágyújtott, fél szemével a láng és a cigi fölött a fiúra sandított. – Szóval akkor nem csak abból áll az egész, hogy odatartom a karom, és aztán… zutty? A srác huszonegy-kett lehetett, és a becsületes Scott Holister nevet viselte. Zselézett, hátrafésült vékonyszálú hajjal. Hosszúkás arca hegyes orrával és vékony szájával úgy festett, mint egy elnagyolt grafitrajz. Ezen túl mindene megvolt – még. – „Zutty”? – ismételte undorodva a trikóinges. Kifújta a füstöt. – Láttál már ilyet? – Még nem…– vallotta be Scott. A trikóinges rátámaszkodott a mögötte álló hatalmas lakkozott asztalra. Egy aprócska irodában voltak egy bolthelység hátulsó részében. Elöl, a függönyön túl, a boltban mindenféle szórakoztatóipari elektronikus mütyürt árult a trikóinges, a virtuálsisaktól kezdve, az er sít n keresztül a disc-fülbevalóig. – Ennél sokkal többr l van szó. Én m vész vagyok, és ez az életem. És azt akarom, hogy másnak is ez legyen az élete. Olyannyira, hogy visszajöjjön, és tartsa a másik karját is… Kis csend telepedett közéjük. A fiatal fickón látszott, hogy húzódozik. – Azért… – kezdte nehezen a vallomást – azért… ezt sem szívesen. – Akkor mit akarsz? – Hát küldtek. – A barátn d, mi? – A trikóinges hangjában a részvét némi gúnnyal keveredett. – Ja. Azt mondta, ha nem teszem, ne is álmodjak róla… – És te szereted… – a trikóinges sóhajtott. Amolyan teátrálisat. – Meg akarod tartani… – Még soha nem volt ilyen n m – ingatta a fejét Scott. – És azt is mondta… – kicsit tétovázott – hogy a szexuális életünket is megújítaná… – Hát dugáskor határozottan jobb… – bólogatott a trikóinges. – Lehet kapni olyan vackokat, amelyeket ha a csuklódra csatolsz… Egészen érdekes dolgokat ki bírnak találni. Már láttam olyat is, ami a térdhez kapcsolható. Azt hiszem, én is árulni fogok efféléket, mert ugyebár az üzlet, az csak üzlet. Ezek az elektronikus szarok már nem keresettek… Egy m vésznek is meg kell élnie valamib l. Ismét szívott a cigib l, és mélyen letüd zte. Tudta, hogy nyert ügye van, és sejtette, hogy nem fog sokáig tartani a fiú ellenállása. Aki el ször jön, az mind ideges. Még a rutinosabbak is, akik már visszajárónak számítanak, még azok között is van olyan, amelyik cidrizik. A trikóinges ekkor arra gondolt, milyen kár, hogy a törzsvev it törvényszer en el kell veszítse. …amikor már nincs mit levágni róluk. – Várjon csak! – Scott most lett igazán csak ideges. – A kézfejemet nem varrja vissza? – Az a tavalyi divat – világosította fel a trikóinges. – Az idén nem sikk a fémkarhoz az eredeti tenyér. Fémkar, fémtenyér. Lehet leg ezüstözve, míg a kar marad az eredeti fémszínében. – Mennyibe kerül az? – hüledezett Scott. – Divat… tehát sokba. – Nem arra célzott, hogy nem él meg ebb l a munkából? – Nem céloztam rá – torkollta le a trikóinges. – De nézz körül! A nyersanyag, a fémek, a

krómozás, az elektronika… Aztán az idegvezet k és a mikroakkumulátorok. Tudod mi pénz ez? Te ezt fizeted meg. Az én munkám… – legyintett. – Az én munkám csupán elenyész részét képezi az árnak. Egyébként melyik testrészr l lenne szó? – A jobb kezem. – Scott megemelte, aztán rögtön vissza is engedte a karfára, mintha szégyellné, hogy egyáltalán meg van még az a bizonyos kéz. A trikóinges az asztal távolából szemrevételezte a kart. – Nem lesz gond vele – mondta. – Egészségesnek látszik. Nem volt törésed, vagy valami sebesülésed, ugye? – Számít az valamit? – kérdezte Scott. – Semmit – vont vállat a másik. – Csak rühellem, ha valaki velem akarja eltüntetni a testi hibáját. Az menjen orvoshoz, aztán, ha meggyógyult, jöhet hozzám. Akkor volt, vagy nem volt? – Nem volt. – Helyes. Aztán remélem, igazat mondasz, mert azt sem szeretem, ha valaki hazudik. Akkor jóval magasabb árat számolok fel… – Nem volt. – Jól van na! – mondta a trikóinges csitítóan. – Elhiszem. Vannak, akiknek a képe olyan becsületes, hogy hinni kell nekik. Te ilyen vagy… Én is ilyen vagyok. Scottnak más vélemény tolult az ajkára hirtelenjében, de visszanyelte. És aztán reménykedett, hogy Bill „Baldhead” Buffalo nem vett észre semmit. És nem. A trikóinges a cigijére figyelt. – Ki küldött hozzám? – kérdezte. – Ajánlottak? – Olvastam az újságban a hirdetését. – Csak ennyi? – csalódottnak látszott. – És… hát hallottam is magáról. Még egy utolsó szívás, aztán a csikk elt nt a krómozott hamutartó mélyén. A trikóinges laza csuklómozdulattal nyomta el. – Ne légy ideges! – ajánlotta Scottnak. – És beszélj velem úgy, mint egy régi barátoddal! – lehajolt hozzá, és megfogta a vállát. – Mert ami most történni fog, az olyan szoros kapcsolatot épít ki közöttünk, mint két bajtárs között a háborúban, amikor megmentik egymás életét. Érted? Ennél szorosabb kapcsolat nincs is. Scott tétován biccentett. – Tudod, egy férfi és egy n között sem jön létre ilyen kapcsolat – a trikóinges most komolyan nézett, mondhatni, komor volt az arca. –Akármit is csinálnak az ágyban. Ezt már a régi görögök is tudták: két férfi barátsága szentebb minden más érzésnél. És lehet-e szorosabb kapcsolat két férfi között, mint ez? Scott nézett. – Van? – sürgette meg a trikóinges. – N… nincs. – Igazad van! Jól látod a dolgodat, és jól döntöttél, amikor hozzám jöttél, akárki tanácsolta is! Nekem m vészkezeim vannak. Megszólalt az ajtónyitást jelz elektronikus cseng a függönyön túl. – Vev van – sóhajtotta a trikóinges. – Maradj! Azonnal jövök, csak lerendezem. – Jó – mondta Scott, és maradt. Pár másodperc múltán aztán mégis felkelt, mert felkeltette az érdekl dését egy falra kiakasztott m ködési engedély, amely tulajdonképpen csonkoló bizonyítvány volt Bill „Baldhead” Buffalo nevére. Scott elolvasta a szöveget, megnézte a pecsétet és az aláírást, majd a függönyhöz lépett, hogy kilessen, mi az alku tárgya kinn a boltban. Nem vev érkezett. Egy nyakig krómozott fémes valami – talán férfi – állt az üzlet közepén. Szemben vele a trikóinges veszettül rázta a fejét. – Fejet nem – mondta visszafojtott hangon két fejrázás között. – Azt tilos! – Kétmillió.

Nem tartozott a számhoz semmi, mégis egyértelm volt. – Három – mondta a trikóinges, és a milliót is hozzá kellett érteni. – Sok. – Tiltott. Három, vagy mehetsz máshova. – Rendben – adta be fémderekát a fémfickó. Scott oldalra húzódott, hogy többet lásson bel le. A lába, ágyéka, dereka, keze, nyaka, mindmind csillogó fémvázból állt. A mellkasán át lehetett látni. Vörös m szív lüktetett benne, amolyan tavaszi dizájn, a legújabb divat. Oldalt fekete acéltáska, nyilvánvalóan a m gyomor. A csontok, az inak fémek, erek – csak dísznek – vörösben izzó, hajlékony üvegszálból. Néhol, a váz némely pontján, zselészer en megtört az üvegajtón bees napfény, oda volt felkenve a „b rérzékel ” átlátszó m anyag bevonat. A m idegszálakat a fémváz mikronnyi mély árkaiba helyezték el. Scott sose látott még ilyet, csak hallott fel le. Tudta, hogy a testhez tartozik egy páncélzat is, amelynek most csupán egy apró tagja – az ágyékon – volt fenn. Kint meleg van, és a tulajdonos nyilván büszke a testére, ezért nem hordja most. Nagyon impozáns volt. De a feje, a feje valóban idétlenül mutatott a testen. – Meg tudod oldani plazmával? – kérdezte a fémvázas. – A tudati pályákat? Ahhoz kell egy számítástechnikus. De az agyadat én is át tudom tenni. – Nem, én nem akarok gömbfejet. Scott megértette a tulajt. Elöl kicsit kopaszodott, magas homlok jellemezte. És nagy, hegyes orr. – Megtervezzem? – Mikorra lesz kész? – A tervek akár holnapra. Egy kellemes fémarc. Világító szemmel. – Szemöldök mindenképp kell. És áll is! A trikóinges a kezét nyújtotta. – Ha a tervek megfelelnek, ötven százalék el leget kérek. A másik megragadta a kart, és megrázta. – Még valami – mondta a trikóinges. – Nekem van egy számítástechnikusom. Vele külön kell megegyezned! Vagy hozol sajátot. De az enyém már gyakorlott… – Jó lesz – egyezett bele a másik. Amikor a fémvázas a kijárati ajtó felé fordult, Scott gyorsan elengedte a függönyt, és visszahuppant a fotelba. Csilingelés jelezte, hogy a megrendel távozott. – Régi kuncsaft – lépett be a trikóinges. Látta, hogy Scott ingje kicsit kilóg elöl a nadrágból. A fiú leskel dött. – Az ilyeneket aztán elveszítem. Még egy utolsó csonkolás, aztán nem jön többet… – És a… – Scott hangja kicsit kapart – és a b rfelvarrás? – Az már olyan, mint amikor egy fest elkészít egy remekm vet, aztán bekeretezteti – legyintett a trikóinges. – A csonkolás a m vészet! Az átszínezés, csere, b rrávarrás, azok csak divathullámok… képkeretezés… talapzatkészítés a mesterm alá. Érted, nem? – Mint mikor borítót terveznek egy verseskötethez – bólintott Scott. A trikóinges elvigyorodott. – Tetszel nekem – mondta. Aztán: – Amit hallottál, nem mondhatod el senkinek! Hagyott egy kis id t, hogy Scott felfogja, tud róla, hogy hallgatózott. – Senkinek – folytatta. – Nem mindenki tudja megcsinálni a fejcsonkolást, és akik megtudnák, azok többsége nem meri. De én megteszem. Az emberekért. Láttad ezt a fickót? Scott ismét bólintott. A torkában megszorult a leveg . – Tökéletes mindene. De hogy néz ki azzal a fejjel? Ki segíthetne rajta? És persze hozzám jött. Nekem nagyon jó hírem van… De térjünk vissza rád! Amiatt a bige miatt megteszed! És én garantálom a sikert. Vissza fogsz jönni másodszor is! Ahogy a Biblia mondja: tartsd oda a másik karod is… Vagy valami hasonlót! – Nem is tudom… – Csak nem gondoltad meg magad?

Scott nemet intett. Elkerülte a trikóinges tekintetét. – A pénz… – Megoldjuk – nevetett fel Bill „Baldhead” Buffalo. – Rugalmasak vagyunk! Most már Scott is elmosolyodott. Valahol már látta a célt: egy metáltest, metálfejjel. Izzó tekintet, acélos marok, páncélborítás… Ha megjelenik az emberek között… – Kérdezhetek valamit? – kérdezte. – Tessék – intett a trikóinges. – Ha meglátják azt a fickót fémfejjel, nem lesz baja bel le? – Attól függ, hol látják meg – a trikóinges a cigisdoboz után nyúlt. –Leplezni mindent lehet. Ha pedig este elmegy szórakozni, mondjuk egy Skorpió szint helyre… Leveti a maszkot… Ott senki se fogja kérdezni. Csak ragadnak rá a n k. – Maszkot? Bill „Baldhead” Buffalo kacsintott. Aztán jobb kezével a haja tövéhez nyúlt, és lehúzta a rét a homlokára, majd azon túl, az orráig. Feltárult a szemgödre, és egy lila szem. Kacsintott azzal is, aztán elengedte a b rt, ami visszaugrott a helyére. – Precíziós munkához tökéletes szem kell, fiú – mondta, és rágyújtott egy cigire.

Greg Egan EMBERRABLÁS Az irodám kifinomult szoftvere rendszerint besorolja a beérkez hívásokat, ezt azonban soron kívül beadta. Az asztalommal szemben lév falra szerelt hétméteres erny l elt nt a m , amit néztem – éppen Kreyszig szédít absztrakt animációját, a Spectral Densityt csodáltam –, és a helyén megjelent egy leírhatatlan, fiatal arc. El ször azt hittem, csak maszk vagy szimuláció. Egyik vonása sem volt valószer tlen vagy szokatlan – lógó barna haj, sápadt kék szem, keskeny orr, szögletes áll – és az arc egészében véve túl szimmetrikus volt, túl hibátlan, túl jellegtelen ahhoz, hogy valóságos legyen. A háttérben, a tapétán világos színezés , hatszöglet faux-kerámiából kirakott mintázat futott végig. Bántóan szelíd retro-geometriája szinte kényszerítette az embert, hogy vele összemérve természetesnek ítélje az arcot. Az els pillanatban észrevettem, hogy a mennyezetig nyúló, nálam négyszer magasabb képmás könyörtelenül szemügyre vesz. A „fiatalember” azt mondta: – Nálunk van a felesége / Utaljon át fél milliót / Az alábbi számlára / Ha nem akarja, hogy / Baja essen neki. Nem tehetek róla, de így hallottam, ilyen természetellenes ritmusban, szaggatottan tagolva, mint amikor egy átszellemült színész világfájdalmasan szaval valamilyen rossz verset. A m címe: A váltságdíj. Ezután a maszk elsorolt tizenhat számjegyet, ami meg is jelent a képerny tetején. – Baszódj meg! Ez nem volt valami vicces. A maszk elt nt, a helyén megjelent Lorainne. A haja zilált, az arca kipirult – de nem volt háborodott vagy hisztérikus; kíméletlenül öntudatosnak látszott. Az erny re meredtem, és éreztem, hogy másodpercek alatt apró verejtékpatakok indulnak el az ingem alatt. – David, figyelj – mondta –, jól vagyok, nem bántottak, de… Megszakadt a vonal. Egy percig csak meredtem az üres erny re, szédültem, szakadt rólam a víz, és képtelen voltam megmozdulni. Azután utasítottam az irodát: – Visszajátszást kérek! – Arra számítottam, hogy valami ilyesmit fogok hallani: Egész nap nem érkezett hívás – de nem úgy történt. Az egész el röl kezd dött. – Nálunk van a felesége… – Baszódj meg… – David, figyelj… – Hívd a lakásomat! – utasítottam az irodát. Nem tudom, miért tettem; nem tudom, mit hittem vagy reméltem. Inkább csak reflexszer en cselekedtem, mint tudatosan – mint amikor zuhansz, és kétségbeesetten igyekszel megragadni valamit, amibe megkapaszkodhatsz, de amir l tudod, hogy úgysem érheted el. Csak ültem és hallgattam a monoton szavakat. Arra gondoltam: ezzel mindenképpen megbirkózom. Lorainne szabad lesz, és sértetlen marad – az egész csak fizetés kérdése. Lépésr l lépésre haladva minden szép sorjában megoldódik – még ha a közben eltelt id maga lesz a feneketlen üresség. Hét kicsöngés után úgy éreztem, már napok óta ülök az asztal mellett, és várom, hogy felvegyék a telefont. Azután Lorainne felvette. Láttam mögötte a m termet, a szénrajzokat a falon. Kinyitottam a számat, de nem voltam képes megszólalni. Lorainne arcán a kíváncsiságot riadtság váltotta fel. – David? Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szívrohamot kapott. Pár másodpercig nem tudtam válaszolni neki. Bizonyos fokig megkönnyebbülést éreztem – és valamelyest szégyent is, amiért ilyen könnyen bed ltem. De ugyanakkor vissza is tartottam a lélegzetem, mert belém nyilallt a felismerés. Ha az iroda telefonrendszerét manipulálták, honnan tudjam, hogy a hívásom tényleg hazament? Miért hinném el, hogy Lorainne biztonságban van

otthon, a m termében, amikor az emberrablóktól érkezett kép minden tekintetben meggy volt? Az a „n ” bármikor újra rákezdi. „David, figyelj…” Ez nem lehet igaz. Összeszedtem hát magam, és elmondtam Lorainnek, hogy mit láttam. Így visszatekintve természetesen minden teljesen nyilvánvalónak t nik. A szándékoltan eltorzított képmás, és az utána következ , tökéletesen hihet képek közti kontraszt egyedül azt szolgálta, hogy ne legyen kétségem a látottakat illet en. Így néz ki egy szimuláció (ezt egy zöldfül is azonnal észreveszi)… ez meg a hiteles kép (talán még a valóságosnál is realistább). Durva trükk, de m ködött – ha nem is sokáig, annyi ideig biztosan, hogy engem teljesen felkavarjon. Ám ha a technika átlátszó volt is, a szándékot továbbra is homály fedte. Valami holdkóros hülye vicce? Érdemes ekkora bajt keverni csak azért, hogy engem egy percre megizzasszanak? Zseniális zsarolási kísérlet, de… vajon m ködik? Azt remélik netán, hogy azonnal átutalom a pénzt, miel tt még elmúlik az ijedtségem, miel tt rájövök, hogy Lorainne látványa, ha életszer is, nem bizonyít semmit? Ha erre számítottak volna, a vonalban maradnak és fenyegetnek a következményekkel, nyomást gyakorolnak rám, és nem hagyják, hogy bizonyosságot szerezzek állításuk ellenkez jér l. Ennek sincs semmi értelme. Visszajátszottam Lorainne-nel folytatott beszélgetésemet – nem látszott rajta, hogy komolyan venné a dolgot. – Egy eszement hívás, meg némi kifinomult technika, az csak egy eszement hívás marad. Emlékszem, hogy a bátyám tízéves korában azzal szórakozott, hogy vaktában felhívott számokat, és a hangját elváltoztatva, vékony, kislányhangot mímelve azt panaszolta az áldozatoknak, hogy gyermekrablók fogságában van. Mondanom sem kell, teljesen kikészültem t le… éretlen baromságnak tartottam… nyolc éves voltam akkor, de a haverjai kockásra röhögték az agyukat. Most, harminc év után valami hasonlóról lehet szó. – Hogy mondhatsz ilyet? Egy tízéves gyereknek mib l futná húszezer dolláros szintetizátorra…? – Mib l? Némelyiknek bizony futja. De abban is biztos vagyok, hogy némely negyvenéves feln tt is rendelkezik az ilyesmihez szükséges kifinomult humorral. – Ja. Negyvenéves pszichopata, aki pontosan tudja, hogy nézel ki, hol laksz, meg hogy én hol dolgozom… Majd húsz percig vitatkoztunk, de nem tudtuk eldönteni, mit jelent a hívás, vagy hogy mit kezdjünk vele. Végül Lorainne már türelmetlennek látszott, nyilván folytatni akarta a munkáját, ezért vonakodva bár, de hagytam, hogy tegye a dolgát. Teljesen összetörtem. Tudtam, hogy aznap már nem leszek képes semmire, ezért úgy határoztam, bezárom a galériát, és hazamegyek. El bb azonban felhívtam a rend rséget. Lorainne ezzel nem értett egyet. – Téged hívtak, nem engem. Ha tényleg vesztegetni akarod az id det, nem állok az utadba. A Kommunikációs B nözés Alosztályon Nicholson nyomozóhoz kapcsoltak. Megmutattam neki a felvételt. Szimpatikus alak volt, de már az elején leszögezte, hogy nem sok mindent tehet. A ntettet elkövették, a zsarolás összege jelent s, jóllehet a csalásra hamar rájöttem – de az elkövet kilétét szinte lehetetlen kideríteni. Még ha a számlaszám valóban a zsarolóé is, a prefixumából megállapítható, hogy az az Orbital Banké, és az bizony nem fogja kiadni a tulajdonos nevét. Beszélhetek a Telefontársasággal, hogy a jöv ben figyeljék a hívásaimat, ám ha azok az Orbital nemzetek kezelésében lév vonalak valamelyikén jönnek, akkor itt meg is állt a tudomány. Alig negyedéve, hogy megegyezés született, miszerint szatelliten át nem fogadnak el pénzátutalást, igaz az egyezményt még nem ratifikálták, de akad néhány ország, amely igyekszik kihasználni az Orbital kvázi-legális gazdasági el nyeit. Nicholson elkérte potenciális ellenségeim névsorát, de én egyetlen személyt sem tudtam megnevezni. Az évek során különféle érzelmi töltés tárgyalások százait folytattam le, többnyire elégedetlen m vészekkel, akik rám akarták sózni a m veiket – ám nem hiszem, hogy akadt volna közöttük egy is, aki vette volna a fáradságot, hogy gonosz – ugyanakkor kisstíl – bosszút forraljon.

– Letapogatták valaha a feleségét? – kérdezte végül. – Aligha – mondtam, és nevettem. – Utálja a komputereket. Még ha ezred annyiba kerülne,

akkor is volna az utolsó, aki megveszi. – Értem. Nos, köszönjük az együttm ködést. Ha bármilyen további incidens adódik, csak hívjon fel. Amikor letette, már bántam, hogy nem kérdeztem meg t le: – És mi van, ha letapogatták? Mit számít az? Netán vannak, akik az emberekr l gy jtenek adatokat? Nyugtalanító gondolat volt… de még ha igaz is, nem illik a beugrató hívásra. Lorainne-r l ugyanis nincs semmilyen komputerizált adathalmaz, tehát a tréfacsinálók valamilyen egészen más forrásból szerezhették be az információikat. Manuálisan hajtottam haza, több ízben túlléptem a megengedett sebességet, de csak közömbösen figyeltem a m szerfalon megjelen újabb büntetési tételeket, mígnem a kocsi komputere bejelentette: – Még egy sebesség-túllépés, és felfüggesztem a jogosítványát. A garázsból egyenesen a m terembe mentem. Lorainne persze ott volt. Megálltam az ajtóban, és csendben figyeltem, hogyan vázolja fel a következ képét. Nem tudtam kivenni, mit rajzol, de láttam, hogy megint szénnel dolgozik. Gyakran ugrattam, amiért ilyen anakronisztikus módszert használ. „Miért értékeled túl annyira a hagyományos anyagok hibáit? A múltban a m vészek azzal voltak kénytelenek dolgozni, ami a rendelkezésükre állt – miért színleled azt az állapotot? Ha a faszén a papíron, vagy az olajfesték a vásznon annyira csodálatos, akkor miért nem írod le, hogy mit találsz benne olyan nagyszer nek, és generálsz inkább egy szoftvert, ami kétszer olyan jó hatást tud kelteni?” Ilyenkor csak azt szokta válaszolni: „Ezt tanultam, ezt szoktam meg, ezt szeretem. Talán bántok vele valakit?” Nem akartam megzavarni, de mellette elmenni sem. Ha észrevette is a jelenlétemet, nem adta jelét. Ott állva arra gondoltam: Igazán nagyon szeretlek. És csodállak: ahogy tartottad a fejed, miközben… Elakadtam. Miközben micsoda…? Miközben ott álltál elrablóid kamerája el tt? Nem, ez nem történhetett meg. Nem… de én ismertem Lorainne-t – és tudtam, hogy a világért sem omlana össze, hogy meg rzi a nyugalmát. Még mindig csodáltam a bátorságát és higgadtságát – jóllehet bizarr emlékek juttatták eszembe ezen erényeit. Megfordultam, hogy induljak, és akkor megszólalt: – Maradj, ha akarsz. Nem zavar, ha nézel. Beljebb léptem a zsúfolt m terembe. A rideg, sivár galéria után ez nagyon otthonosnak t nt. – Min dolgozol? Félreállt a fest állvány el l. A rajz majdnem teljesen kész volt. Egy n t ábrázolt, aki öklét a szájához szorítva egyenesen a szemlél re mered. Arcán nyugtalan elragadtatás, mintha hipnotizálná, kényszerítené valami… és mélységesen nyugtalanítaná. Összevontam a szemöldökömet. – Ez te vagy, ugye? Egy önarckép? Id be telt, mire felfedeztem a hasonlóságot, de még akkor sem voltam benne biztos. De Lorainne azt mondta: – Igen, én vagyok. – Megkérdezhetem, mit nézel? Vállat vont. – Azt nehéz megmondani. Még nincs kész. Ez talán egy m vész portréja, akit rajta kapnak, hogy önarcképet készít. – Dolgozhatnál kamerával és monitorral. Egy stílus-program segítségével kompozíciókat készíthetnél bármilyen témáról, s neked közben csak a képerny t kellene figyelned. A fejét rázta. Jót mulatott azon, amit mondtam. – Miért ennyire körülményesen? Sokkal egyszer bb, ha bekeretezek egy tükröt.

– Egy tükröt? Az emberek a m vész gondolatait akarják látni, nem önmagukat.

Odamentem hozzá, és megcsókoltam, de csak ímmel-ámmal viszonozta. – Örülök, hogy nincs semmi bajod – mondtam gyengéden. Nevetett. – Én is. És ne aggódj, semmi kedvem elraboltatni magam. Tudom, hogy megütne a guta, ha ki kellene fizetned a váltságdíjat. Ujjamat az ajkára téve elhallgattattam. – Ez nem is olyan vicces. Borzalmasan megijedtem… nem hiszed? Nem tudtam, mit fognak csinálni. Arra gondoltam, hogy meg fognak kínozni. – Mivel? Valami voodoo baromsággal? – Kibújt az ölelésemb l, és az asztalhoz ment. A falon ott sorakoztak a vázlatai – az „elhibázott” rajzai, amik „még jók lehetnek valamire”. Felkapott egy papírvágó kést, és kétszer belevágott az egyik önarcképébe, ami a kedvenceim közé tartozott. Azután felém fordult, és csodálkozva azt mondta: – Egyáltalán nem fájt. Kés éjszakáig türt ztettem magam, csak azután hoztam fel újra a témát. A nappaliban egymást átölelve kuporogtunk a kandalló el tt – valójában készen álltunk a lefekvéshez, de nem akaródzott feladni kényelmes helyzetünket (csak kevés szó képes leírni azt a kellemes melegséget, amit az ember a kandalló mellett ülve érez). – Engem csak az aggaszt – mondtam –, hogy valaki kamerával a kezében koslatott utánad… éppen elég ideig ahhoz, hogy megfigyelje az arcodat, a hangodat, a modorodat… Lorainne bosszúsan pillantott rám. – Hogy mimet? Ez az izé egy épkézláb mondatot nem tudott kimondani. És nem kellett nekik követniük engem, elég volt rögzíteniük az egyik telefonhívásomat, arra már alapozhattak. A saját hívásukat is a biztonsági rendszered megkerülésével kapcsolták a szobádba, nem? Biztosan csak néhány unatkozó alak játszik velünk. És amennyit tudunk róluk, lehetnek a bolygó túloldalán is. – Lehet. De nem egy telefonról van szó… tucatszor hívtak. Rengeteg adatot szedhettek össze, akárhogy is csinálták. Beszélgettem olyan m vészekkel, akik szimulált portrékat készítenek. Több órás modell-munka után tíz-húsz másodperc alatt megvan. De azt mondják, nem könny becsapni vele az embereket, f leg, ha tudják, mir l van szó. Oké, lehet, hogy túl szkeptikus voltam… de vajon miért? Mert olyan meggy volt. Mert pontosan olyan volt, amilyennek mindig elképzeltelek… Idegesen rezzent össze a karjaimban. – Egyáltalán nem olyan volt, amilyen én vagyok. Egy melodrámába ül komputerizált túlzás volt… és ezt k is tudták, azért volt az egész olyan rövid. Megráztam a fejem. – Senki nem ítélheti meg önmaga utánzatát. Nekem elhiheted. Tudom, hogy csak néhány másodpercig tartott – de esküszöm, jól csinálták. Beszélgetésünk hajnalig tartott, de Lorainne nem engedett a véleményéb l. Én pedig kénytelen voltam elismerni, hogy nem sok mindent tehetünk életünk biztonságosabbá tétele érdekében, akár tervez a hívó fizikai zaklatást, akár nem. A ház már fel van szerelve a m tárgyak védelmét szolgáló biztonsági berendezésekkel, és mindkett nk testében ott rejt ztek a sebészeti úton beültetett segélyhívók. Mindezek ellenére fontolgattam a gondolatot, hogy test röket fogadok. Természetesen azt is el kellett ismernem, hogy komoly szándékú emberrablók aligha akarnának ilyen együgy hívással ránk ijeszteni. Végül fáradtan (ahogy annak lennie kellett egy hajnalig tartó, még ha eredménytelen vita után is) beadtam a derekam. Lehetséges, hogy túlreagáltam az egészet. Talán csak nem akartam beismerni, hogy bolonddá tettek. Ez az egész biztosan csak valami csínytevés. Ha ostoba is. Ha technikailag tökéletes is. Ha nyilvánvalóan céltalan is. Amikor végre ágyba bújtunk, Lorainne nyomban elaludt, én viszont még órákig fent voltam. Végül már nem gondoltam a hívásra – de alig szabadultam meg t le, újabb nyomasztó gondolat

lépett a helyébe. Már a nyomozónak is említettem, hogy Lorainne-t sosem hallgatták le. Engem viszont lehet, hogy igen. Igen fejlett, és kifinomult imázs-technológia generálta folyamatosan testem részletes térképét, egészen a sejtjeim szintjéig hatolva. Olyan térkép volt ez, amely többek között idegrendszerem valamennyi neuronját és azok szinaptikus kapcsolatait számon tartotta. Tulajdonképpen egyfajta halhatatlanságot hajszoltam: bármi történjék velem, mindig legyen kéznél egy aktuális felvétel a Másolatom, egy gondosan megszerkesztett és virtuális valóságba ágyazott számítógépes modell számára. Egy modell, ami ugyanúgy gondolkodik és cselekszik, ahogyan én: amely osztja az emlékeimet, a hiedelmeimet, a céljaimat, a vágyaimat. Igaz, most az ilyen modellek még viszonylag lassúak, virtuális környezetük labilis, és a valós világgal való kapcsolatuk igen nehézkes… de hát a technika gyors ütemben fejl dik. Anyám már feltámadt a Coney Island nev szuperkomputerben. Apám meghalt, miel tt a módszert feltalálták. Lorainne szülei mindketten élnek – és nincsenek letapogatva. Engem két ízben tapogattak le, legutóbb három évvel ezel tt. Már régen esedékes volna egy frissítés, de akkor megint szembe kellene néznem poszthumusz jöv m realitásaival. Lorainne emiatt sosem marasztalt el engem, és a virtuális újraéledésem sem túlságosan zavarta – de azt határzónán kijelentette, hogy nem követi a példámat. Az érvelése annyira ismer s volt, hogy bármikor fel tudtam idézni magamban: LORAINNE: Nem akarom, hogy a hálálom után egy számítógép utánozzon. Nekem mi hasznom volna abból? DAVID: Ne imitációra gondolj – az életben is vannak imitációk. Életünk folyamán valamennyi szervünk újra és újra alkotja önmagát. Minden egyes sejtünk többször is elhal, és új lép a helyébe Nincs a testedben egyetlen atom, amely ugyanaz volna, mint a születésedkor volt. Mit jelent hát az azonosság? Egy információ-sablont, nem holmi fizikai objektum. És amikor egy számítógép utánozza a testedet – nem pedig a saját tested reprodukálja önmagát –, a különbség csupán annyi, amennyit a számítógép téved. LORAINNE: Ha te tényleg ebben hiszel… ám legyen. De én nem így látom a dolgokat. És én ugyanúgy rettegek a haláltól, mint bárki más – és akkor sem érezném jobban magam, ha letapogatnának. Attól nem érezném magam halhatatlannak, egyáltalán nem nyugtatna meg. Miért tenném hát? Egy jó okot mondj. És én sosem voltam képes kimondani (még akkor, biztonságos képzelgéseim idején sem): Tedd meg azért, mert nem akarlak elveszíteni. Az én kedvemért tedd meg. Másnap délel tt egy biztosító társaság emberével tárgyaltam, aki néhány száz folyosó, el csarnok, felvonó és tárgyalóterem dekorációját akarta kicserélni valóságosról virtuálisra. Minden nehézség nélkül rásóztam néhány feltörekv ifjú m vész fennkölt stílusú elektronikus tapétáját. Az éhez m vészek rendszerint a galéria-hálózatok rendelkezésére bocsátják silány vázlataikat, abban a reményben, hogy olcsó áron elkelnek, vagy netán meghozza számukra a h n áhított kiugrást. Mert senki nem vesz olyasmit, amit nem nézhet meg el re, márpedig a galériákban megnézhetik, mit vesznek meg. A fizikai galériák – kevés volt bel lük – jelentették számukra a megoldást. Valamennyi látogatóm mikrokamerával járja végig a tárlatot, vagy vizuális cortex-implanttal érkezik; de senki nem távozik benyomások nélkül, még ha nem is fizet érte. Ha mindezt legálisan akarnám csinálni, senkit nem engednék be, akinek nincs genetikai prediszpozíciója vagy vizuális képzel ereje. Délután – mint mindig – a kiállításra jelentkez m vészek képeit néztem át. El ször befejeztem a Kreyszig-m értékelését, amit el nap abbahagytam, azután egy nagy halom jelentéktelenebb m vet néztem meg. Annak eldöntéséhez, hogy a klienseim számára mi az eladható, mi az értéktelen, nem intellektuális, vagy érzelmi képesség, csaknem kétévtizedes tapasztalat kellett. A döntés ma már pusztán mechanikus – csak állok a konveyor el tt, amely egymás után húzza el a szemem el tt a „m veket”, én meg válogatom a búzát az ocsútól. Esztétikai érzékemet ez nem tompítja, s t, az évek folyamán az csak csiszolódott – de csak a legkivételesebb munka jelent számomra többet, mint a legtöbb magas fokú, szépen kidolgozott, ám csak financiális

szempontból értékes munka. Amikor az „emberrabló” arca befurakodott a képek közé, nem lep dtem meg; abban a pillanatban, amikor megláttam, tudtam, hogy már egész délután erre várok. És bár nem kevés ellenérzéssel néztem elébe a rám váró kellemetlenségnek, ugyanolyan türelmetlenséggel vártam a lehet séget, hogy zsarolóm motívumait még jobban megismerhessem. Még egyszer nem tesz bolonddá, de akkor mit l félek? Mivel tudom, hogy Lorainne biztonságban van, elfogulatlanság nélkül nézhetek a szemébe, és talán végre rájöhetek, mi folyik körülöttem. A maszk azt mondta: „Nálunk van a felesége / Utaljon át fél milliót / Az alábbi számlára / Ha nem akarja, hogy / Baja essen neki”. Felt nt Lorainne szintetikus képmása is. Könnyedén felnevettem. Mit képzelnek ezek, hogy én mindent beveszek? Közönyösen szemléltem a képet. A „mögötte” látható nyomorúságos szobából annyit láttam, hogy ott a „realizmus” egy újabb kifinomult darabja nyújtja a dekorációt er s kontrasztban a maszk mögötti háttérrel. „Lorainne” ezúttal nem dadogott, és semmi jelét nem adta fizikai gyengeségének sem (mintha még meg is mosakodott volna) – de az arckifejezésében még mindig volt valami bizonytalanság, egyfajta elfojtott riadtság, amit el alkalommal nem figyeltem meg. Egyenesen a kamerába nézett, úgy mondta: – David? Nem hagyják, hogy nézzelek… de tudom, hogy ott vagy. És tudom, hogy mindent el fogsz követni, hogy elvigyél innen… de kérlek, siess! Kérlek, fizesd ki nekik a pénzt, amilyen gyorsan csak tudod! Látszat-optimizmusom szétfoszlott. Tudtam, hogy csak egy precíz számítógépes animáció – de „Lorainne” esdeklése olyan hatással volt rám, mint maga a felvétel az els esetben. Lorainne ezúttal valóságosnak t nt. Minden szava, minden mozdulata hiteles volt. Nem tudtam objektíven szemlélni annak az asszonynak a képét, akit szerettem, és akiével összekötöttem az életemet. Eltakartam az arcomat, és felkiáltottam. – Te hülye fasz, mit akarsz ezzel elérni? Azt hiszed, most rohanok fizetni? Le fogom tiltani a vonalamat, és akkor mehetsz vissza valamelyik interaktív zombi-moziba, és ha kedved tartja, megbaszhatod a saját hulládat! Válasz nem érkezett, és amikor kinyitottam a szememet, a képmás már elt nt. Megvártam, amíg elmúlik a remegésem – amit többnyire a harag okozott – azután felhívtam Nicholson nyomozót, és elküldtem neki a hívás kópiáját; megköszönte. Optimistán azzal vigasztaltam magam, hogy a modus operandi számítógépes vizsgálata talán eredményre vezet: ha a hívó másokkal is ugyanezt m veli, az összegy jtött információkból el bb-utóbb csak kirajzolódik valamilyen b ncselekmény. És az egész pszichopata-szarság egy napon tetten érhet lesz. Azután felhívtam a céget, amely az iroda szoftverjét szállította, és elmagyaráztam nekik, mi történt – csak éppen a hívás jellegére nem utaltam. A hibakeres technikusuk azt javasolta, futtassak le egy diagnosztikai programot; megtettem. A n néhány másodpercre elt nt. Gondoltam: valami egyszer dologról lehet szó, egy könnyen javítható hibáról, ami a biztonsági rendszerben keletkezett. A n visszajött, és fáradt ábrázattal nézett rám. – A szoftver hibátlannak t nik, babrálásnak semmi nyoma. Illetéktelen hozzáférésnek sem. Mikor változtatta meg utoljára a belépési jelszót? – Ó, azt nem változtattam meg, amióta a rendszert installálták. – Tehát öt év óta ugyanazt a jelszót használja? Ez nem praktikus. ntudatosan bólintottam, de azt mondtam: – Nem értem, hogy férhetett hozzá bárki is. Még ha pár ezer vaktában választott szóval is kísérleteznek… – Már a negyedik sikertelen kísérletet észrevette volna. És a hanglenyomatot is ellen rizheti. A jelszavakat egyszer hallgatózással fel lehet törni. – Nos, az egyetlen személy, aki rajtam kívül ismeri a jelszót, a feleségem… és nem hiszem, hogy valaha is használta. – A fájlon két engedélyezett hanglenyomat van. Kié a másik?

– Az enyém. Arra az esetre, ha otthonról kell felhívnom az irodát. Sosem használtam… így

nem valószín , hogy a jelszó az installálás óta hangosan elhangzott. – Nos, egészen hosszú lista van az illetéktelen belépésekr l… – Az nem segít. Valamennyir l tudok. És mindegyikr l küldtem másolatot a rend rségnek. – Nem, én valami másról beszélek. Biztonsági szempontból a hívások elejét… amikor gyakorlatilag kimondják a jelszót… elkülönítve tároljuk, mégpedig kódolt alakban. Ha látni akarja, megmondom, hogyan fér hozzá… de a jelszót magának kell kimondania, csak úgy tudja dekódolni. Elmagyarázta, azután kilépett a vonalból. Egyáltalán nem látszott boldognak. Persze, azt nem tudta, hogy a hívó Lorainne-t imitálta; nyilván azt hitte, hogy a fenyeget hívás a feleségemt l érkezett. Természetesen tévedett… ahogyan én is. Öt év hosszú id , elég ahhoz, hogy az ember elfelejtsen apróságokat. Háromszor kísérleteztem, mire eltaláltam a megfelel jelszót. Felkészültem arra, hogy Lorainne képmását fogom látni, de a képerny sötét maradt. És a hang, amely kimondta a jelszót – „Benvenuto” – az enyém volt. Amikor hazaértem, Lorainne még dolgozott, és én nem zavartam. A dolgozószobámba mentem, és megnéztem a postámat. Nem volt semmi új, de azért legördítettem a legutóbbi hívások listáját. Akkor bukkantam rá anyám legutóbbi videó-képeslapjára, amit egy hónapja küldött. Tekintettel az id eltolódásra, az ilyen beszélgetések nehézkesnek bizonyultak, ezért üzeneteinket monológ formájában küldözgettük egymásnak. Utasítottam a terminált, hogy játssza vissza. Úgy emlékszem, volt valami érdekes a végén, azt akartam ismét meghallgatni. Anyám a Coney Island-beli feltámadása óta egyre fiatalabbnak t nt, most úgy harmincévesnek látszott. Folyamatosan szépítette a házát – ami lassanként túln tte magát eredeti, ideális családi-ház modelljén, és faragott ajtajaival, XV. Lajos-korabeli bútoraival, meg a csillárjaival ma már sokkal inkább egy tizennyolcadik századi francia udvarházra emlékeztetett. Az obligát kérdésekkel kezdte, az egészségem fel l érdekl dött, meg Lorainne munkája fel l. Néhány csíp s megjegyzést f zött az aktuális politikai eseményekhez. Fiatalos külseje, a pazar környezet nem öncsalás volt; már nem volt többé öreg asszony, és már nem egy négyszobás házban lakott. Azon er lködése, hogy organikus életének utolsó öt évét másolta, abszurdnak t nhetett. Pontosan tudta, kicsoda és hogy hol van – és ezt maximálisan ki akarta használni. Úgy gondoltam, átugrom a jelentéktelen részleteket, de nem tettem. Csak ültem, és hallgattam minden szavát, szememet a már nem létez asszony képmására szegeztem, és megpróbáltam felidézni iránta táplált érzelmeimet, megkeresni együttérzésem, szeretetem, megértésem gyökereit… mert ez a képmás egy már régen elporladt testet utánzott. Végül azt mondta: – Folyton azt kérdezed, boldog vagyok-e? Mintha valamikor is magányos lettem volna. Mintha találtam volna valakit. – Tétovázott, azután megrázta a fejét. – Nem vagyok magányos. Tudod, hogy ez a technológia azután tökéletesedett, hogy apád meghalt. És tudod, mennyire szerettem t. Nos, még ma is szeretem. Nem ment el sem. Itt él az emlékeimben… és nekem ennyi elég. Mindig itt van velem, és ennyi elég. Amikor el ször hallottam, azt hittem, csak banalitásokat mond. Most azonban megértettem szavainak lényegét, és ett l megborzongtam. Itt él az emlékeimben. Mindig itt van velem, és ennyi elég. Természetesen elhallgathatták volna… az organikus világ még nincs felkészülve rá – és a Kópiák megengedhetik maguknak, hogy türelmet gyakoroljanak. Ezért nem hallottam én mostanáig anyám társáról. Volt ideje megvárni, amíg én is „személyesen” megjelenek a Coney Islanden. Mert csak azután láthat „viszont”. Amikor a felszolgáló-kocsi az asztalra helyezte a vacsorát, Lorainne megkérdezte: – Volt valamilyen lélegzetelállító szupertechnikai esemény ma is?

Lassan megráztam a fejem, de túljátszottam az érzelmeimet, mint valami házasságtör – vagy még rosszabb. Belül majd’ megfulladtam, de ha ez látszott is rajtam, Lorainne nem adta jelét annak, hogy észrevette. – Nos, nem valószín , hogy valaki ugyanazt az ugratást kétszer is megcsinálja ugyanazzal az áldozattal, ugye? –kérdezte. – Nem. Az ágyban nyitott szemmel feküdtem, a sötétbe bámultam, és megpróbáltam kitalálni, mit csináljak… jóllehet az emberrablók nyilván már tudták a választ erre a kérdésre. És nyilván nem folytatták volna tovább a játékot, ha nem volnának bizonyosak afel l, hogy a végén fizetni fogok. Minden értelmet nyert. Túlságosan is. Lorainne-nek nincs lenyomata… de az enyémet feltörték. Mi célból? Mire jó egy emberi lélek? Nos, ne gondolkodjanak, megmondom. Az irodai jelszó megszerzése nem jelent semmit; elég a Kópiámat behelyezni néhány virtuális szituációba, és kiválasztani a céljuknak leginkább megfelel ket. Néhány száz feltámadás, néhány száz torz illúzió. Engem nem érdekelt – az ötletet túl bizarrnak találtam, túl idegennek, így nem indított meg –, nyilván emiatt nem így kezdték a zsarolást: „Megszereztük a Kópiáját…” És ami a Lorainne-utánzatot illeti – nem az igazinak a Kópiája volt hanem egy többnyire az én emlékeimb l konstruált hamis modell – neki miféle h séggel, szeretettel, megértéssel tartozom? Az emberrablók nem tudták pontosan másolni a Coney Islanden kifejlesztett memóriafeltámasztási módszert. Nem tudom, valójában mit hoztak létre, mit „támasztottak” fel. Mennyire volt kifinomult a komputerük, amivel a szavait, a képmását, a gesztusait utánozták? Vajon van annyira komplex, hogy tapasztalatokat szerezzen a másolat érzelmeib l –mint egy Kópia? Vagy csak annyira komplex, hogy az én érzelmeimet zavarja össze? Hogy manipuláljon engem? Honnan tudhatnám? Így, vagy úgy, mi módon járhatnék a végére? Érzem az anyámból áradó „emberséget” – ahogyan apámnak a virtuális emlékeib l újraalkotott személyét kezeli. De miként gy dhetnék meg afel l, hogy egy ilyen minta ugyanazt a személyt jelentené a számomra, akinek a gondját tudnám viselni, és aki az én segítségemet igényelné? Feküdtem a sötétben a hús-vér Lorainne mellett, és elképzeltem, hogy a róla alkotott mentális imázsom komputer szimulációja mit mondana egy hónap múlva? LORAINNE-IMITÁCIÓ: David? Azt mondták, ott vagy, hogy hallasz engem. Ha ez így van… nem értem. Miért nem fizetsz nekik? Valami baj van? A rend rség mondta, hogy ne fizess? (Csend.) Én jól vagyok. Kitartok… de nem tudom, mi történik. (Hosszú szünet.) Nem bánnak velem túl rosszul. Nincs étvágyam, de azért megvagyok. Adtak papírt, hogy rajzolhassak, és én készítettem néhány vázlatot… Bár sosem gy dtem meg róla, és sosem voltam benne biztos, a kérdés mindig felmerült bennem: Mi van, ha tévedek? Mi van, ha Lorainne minderr l tud? Mi van, ha is csak annyira ember, amennyire én leszek a feltámadás után – és én elárulom, feladom t? Nem tudok ezzel együtt élni. A lehet ség, a látszat elégnek bizonyult ahhoz, hogy tönkretegyen. És k tudták ezt. A pénzügyi szoftverem egész éjjel dolgozott, hogy felszabadítsa a befektetéseimben lév pénzeket. Másnap reggel kilenckor átutaltam a félmillió dollárt egy különleges számlára, azután csak ültem az irodámban, és vártam, hogy mi fog történni. Arra gondoltam, hogy a jelszót visszaváltoztatom a régi „Benvenutó”-ra, de azután eszembe jutott, hogy ha megvan nekik a lenyomatom szoftvere, úgyis megtudják. Kilenc óra tízkor a hatalmas képerny n megjelent az emberrabló maszkja, és közönyösen annyit mondott: – Akkor viszlát két év múlva. Bólintottam. – Igen. – Addigra össze tudom szedni a pénzt, Lorainne tudta nélkül is.

– Amíg fizet, lefagyasztva tartjuk t. Nem kell aggódnia. – Köszönöm. – Tétováztam, végül kiböktem: – De a végén, amikor… – Igen? – Amikor én feltámadok… visszaengedik hozzám?

Nagylelk en elmosolyodott. – Természetesen. Nem tudom, hogy fogom mindezt elmagyarázni Lorainne utánzatának – vagy miként fog viselkedni, amikor rájön létének igazi valójára? Az Islanden való feltámadás számára a Pokol lehet. De mi más választásom lehetett volna? Hagytam volna megrothadni, amíg az emberrablók úgy vélik, szenvedései végre megindítanak? Vagy vásároltam volna meg a szabadságát – hogy azután többé ne olvaszthassam ki? Majd ha együtt leszünk Coney Islanden, levonhatja a saját következtetéseit, meghozhatja a saját döntéseit. Most azonban csak annyit tehetek, hogy az égre emelem a tekintetem, és azon imádkozom, hogy tényleg biztonságban legyen abban a hihetetlen sztázisban. Mostanáig egy hús-vér Lorainne-nel éltem együtt. Persze el kellett neki mondanom az igazat – és az err l szóló beszélgetésünket éjszakáról éjszakára újra végiggondoltam. DAVID: Hogy tudnék nem gondot viselni rá? Hogyan hagyhatnám, hogy szenvedjen? Hogyan adhatnék fel olyasvalakit, aki – szó szerint – az irántad tanúsított érzelmeimb l származik? LORAINNE: Egy imitáció imitációja? Senki nem szenvedett, senki nem várta, hogy gondját viseljed. Senkit nem kellett megmentened, sem feladnod. DAVID: Én nem vagyok senki? Te nem vagy senki? Mert nekünk csak ez jutott egymásból: az imitáció, a Kópia. Mindketten csak az elménkben a másikról kialakult képmást ismertük. LORAINNE: Csak ennyinek tartasz? Egy ötletnek a fejedben? DAVID: Nem! De ha csak ennyi van, akkor ez minden, amit szintén szerethetek. Hát nem érted? És csodák csodájára, megértette. Végül felfogta. Éjszakáról éjszakára. Behunytam a szemem, és megkönnyebbülten elaludtam.

Joe Szakmary A SZÉPSÉG MULANDÓ – Még egyszer? Fiatalember, maga fantasztikusan bírja! – Hölgyem, ön olyan gyönyör , olyan kívánatos és ráadásul olyan kifinomult, hogy nem bírok

ellenállni! – Ez igazán hízelg ! Ó Istenem, milyen régen volt már, amikor egy férfi még n számba vett engem. Túlságosan hozzá vagyok szokva, hogy csak keresztülnéznek rajtam, hogy mindenhova néznek, csak rám nem! – Hát, itt az ideje, hogy hozzászokjon, hogy megint csinos, mint azokon a fényképeken! Szóval?… Mit szólna még egyhez? Csak még egyszer! Csak egy icike-picikét! – Hááát, na jó! Nem egyeztünk meg abban, hogy pontosan hányszor, de végül is: miért ne? Viszont tudja… kezdek fáradni, tényleg kijöttem a gyakorlatból. – Én viszont nem tudok belefáradni ezekbe a szép feszes mellekbe, olyan jó belemarkolni! – Várjon csak egy percre, kérem! Kérdezni akarok valamit. – Mmmm… – Elég! Ha nem hallgat meg, nincs etye-petye! – OK, mondja már, de ha lehet, akkor gyorsan… – Azon t döm, hogy miért nem hallottam err l a termékr l soha azel tt? Nem értem, hogy miért nem világhír egy ilyen csodaszer. – Azért, mert csak nekem van ilyen, senki másnak – Hogy lehet az? Maga, ha meg nem sértem, nem t nik olyan tudós típusnak, aki képes lenne ilyesmit kifejleszteni. – Eltalálta, hölgyem! Annak a vén, hóbortos feltalálónak dolgoztam, aki ezt a szert kifejlesztette. Már nem él, egyszer túl sokat kent bel le magára. Még mindig van egy csomó a kenceficéjéb l, de a készlet lassan fogyogat. Ki akarom húzni vele, ameddig csak lehet, hogy ha látok olyan id s, kifinomult szépségeket, mint kegyed, akkor boldoggá tehessem ket! Akkor tehát, megkapta a választ a kérdésére, tehát legyen szíves most tárja szét a lábacskáit, így… és forduljon meg, így. Nem, nem arra, erre! Gyerünk már, ez igazán pofonegyszer ! – Már elnézést, fiatalember, ilyen hangot nem t rök el! Azt hiszem, nekem ennyi elég is volt, már így is túlteljesítettem a megállapodásunkat. – Ugyan már, hölgyem, ne legyen ilyen bonyolult! Kifutunk az id l! – Hogy érti ezt? El kell mennie? Miért nem ezzel kezdte? Az lenne a legjobb, ha most elmenne, ahova mennie kell, aztán majd visszajöhet és folytathatjuk. Feltéve persze, ha illedelmesen viselkedik velem, úgy, mint amikor megismerkedtünk néhány órája. – Bocs, kicsim! Nem úgy értettem, de amikor ránézek a fiatal, gusztusos testedre, a nagy, feszes melledre, a bársonyosan ölel combodra, a selymes b rödre… akkor elborít a vágy! – Így már mindjárt jobban hangzik, fiatal barátom, de a tegez dést inkább mell zzük! Na rendben, szívesen folytatom, ha visszajön. De most olyan fáradt vagyok! Istenem, sosem fáradtam el ilyen könnyen, amikor igazából fiatal voltam! Remélem, nincs valami baj a csodaszerével?! – Dehogy! Az égvilágon semmi! Ha magára nézek, eláll a szavam: gyönyör , egyszer en gyönyör ! Ha elfáradt, pihenjen egy keveset! Ez a folyamat alaposan igénybe veszi a szervezetet, nem árt egy kis lazítás. Hol a nadrágom? Aha, itt van. Kit . A zokni? Hoppá megvan, szuper! Egy Perc és megyek. Nem, ne keljen fel! Vagyis, nem fontos, kitalálok magam is. – Ugyan már, kikísérem! Csak… csak… mintha ez az új vitalitás lassacskán elcsorogna a testemb l! – Ne kapcsolja fel a villanyt! – Miért ne? Már teljesen fel van öltözve! Csak felveszem a köntösömet. Hol is hagytam? A! Az öltöz asztalnál… – Ne menjen oda! – Hogy merészel utasítgatni a saját házamban?! Itt azt csinálok, amit akarok, és nem fogom

elt rni egy jött-ment idegent l, hogy parancsolgasson…. Jézus Isten!… A tükörben… öregebbnek látszom… minimum negyvenesnek… mi… mi történik velem? – Frászt! Fáradtnak látszik, fáradtnak, de fiatalnak! A világítás sem a legjobb. Atyaég de eljárt az id , most már tényleg mennem kell. Ne kísérjen ki… – Nézze, a visszerek újra kibukkannak a lábamon! A kezemre visszatérnek a reumás göröngyök, jaj, a melleim a hasamra löttyednek, érzem ahogy kúsznak lefelé! A fogaim is meglazultak! Állítsa meg ezt a folyamatot! Miért nem mondta, hogy csak id leges a szer hatása? Állítsa meg!… Kérem! Kérem!… Mindent megteszek, csak állítsa meg! Könyörgöm… A rabszolgája leszek, csak ne engedjen visszaöregedni! – Átkozott ajtó! Hogy nyílik ez a vacak? – Nem tud kimenni! Bezártam az ajtót belülr l. Most itt marad, maga szemét és ezzel a ronda öreg n vel fog szeretkezni, igen, annyit kaphat bel lem, amennyit csak akar! Mi af? Fél t lem? Megijef af öregaffonytól, akifel af el bb fevetkezett? Af övdögbe, hol a pfotézifem?… Na, így már jobb! Szóval megtalálta a kulcsot? Takarodjon, maga pernahajder! Amúgy sem tetszett nekem, semmi modora sincs! Manapság nincs modora az embereknek. Bezzeg a férjem, igen, mindig udvarias volt velem, virágot hozott, amikor hazajött, megcsókolta a kezem… Ó, elment az ügynök. Igaz volt ez az egész? Vagy csak álmodtam ezzel a szenilis, öreg fejemmel? Nem is volt olyan rossz álom… legalábbis a kezdete nem. Na, jobb lesz, ha bezárom az ajtót, nem szeretném, ha a szomszédok meglátnának egy szál köntösben, amilyen pletykásak. – Jó napot, nénike! Micsoda remek napunk van! – Lehet, hogy magának az van. Mit óhajt? – Hehehe, én inkább úgy fogalmaznék hogy a néni mit óhajt! – Idefigyeljen, fiatalember! Én nem fogom kinyitni a biztonsági rácsot és nem vagyok

kíváncsi a portékájára sem. – Szeretem, ahogy maguk öregek beszélnek, „portéka” az „áru” helyett, ez olyan bájosan régimódi! – Amikor mi jártunk iskolába, még arra is megtanították az embert, hogyan kell szépen beszélni, udvariasnak lenni. Én még illemtanra is jártam! És ha annyira tetszik magának a régi, választékos stílus, engedjen meg egy tanácsot: ne mondja, hogy „öregek”, hanem „id sek”, az sokkal jobban hangzik! – Id sek… ez jó! Ezentúl így fogom mondani, köszönöm, hogy figyelmeztetett! Nagyon kedves önt l! Bárcsak találkoztam volna magával fiatal korában! Még most is nagyon vonzónak tetszik lenni. – Ejnye, ejnye, már nagyon hosszú ideje nem volt min elpirulnom, és most tessék, biztosan látszik az arcomon. Nagyon megörvendeztetett kedves fiatalember, még, ha nem is gondolta komolyan. – De én komolyan gondoltam. – Nem tesz semmit, fiatalember, nem tesz semmit. Na mutassa, mit akar eladni? – Egy szépségápoló készítménycsaládot, amely nagyon er s öregedésgátlóval dolgozik. – Hajaj, ezt már ismerem! Mikor harminc lettem és az öregedés els jeleit felfedeztem magamon, ugrottam az ilyen kozmetikumokért. Öregedésgátló, ráncossággátló, kiszáradásgátló, gazdagodásgátló! Elvesz az éveidb l húszat, harmincat, hatvanat. Szemenszedett hazugság! És ez egy nagyon er s kifejezés abban a társaságban, ahol én megfordulok! Semmi nem használt! Mire ötven lettem, megjött az eszem, és nem vettem több ilyen vacakot. Nos tehát, mert olyan kedves volt hozzám, meghallgattam, nem tagadhatja, de nem érdekel a portékája, és nem akarom az idejét sem vesztegetni. Viszontlátásra! – Bocsásson meg, hölgyem! Én teljesen megértem, hogy elvesztette a bizalmát az ilyen kozmetikumokban, de ez egészen különleges szer. Tudom, hogy ezt már ezerszer hallotta, de mégis arra kérem, engedje meg hogy a kezére tegyek egy kis krémet… természetesen teljesen ingyen! Csak tegye a kezét a rácshoz. Köszönöm szépen, most dörzsölje rá a kezére, igen úgy. Most várjon egy percig. Közben talán mesélhetne valamit a múltról. Mostani kinézetéb l ítélve nagyon csinos

lehetett fiatal korában. – Hát igen, nem mintha ez számítana most már. Afféle helyi szépség voltam és akadt is rengeteg udvarlóm, de akkor túlságosan el voltam telve önmagamtól, és elszalasztottam egy-két nagyszer partit. Kés bb a kér k száma megcsappant, de nem akartam lejjebb adni, ezért azokat is elszalasztottam, akik addig kitartottak mellettem. Még kés bb… á, hagyjuk, hogy rövidre fogjam: sosem mentem férjhez. – Szomorú, hölgyem, ez bizony szomorú! Most legyen szíves nézzen rá a kezére, kérem! – Istenem! A ráncok és a keménység mind elt ntek!! Mint egy fiatal csitri keze! Jöjjön be, kérem, már nyitom is a rácsot! Nagyon is érdekel a szere! Mondja meg mennyibe kerül, minden pénzt hajlandó vagyok megadni érte! – Köszönöm, hogy megtisztel a bizalmával! Hát, úgy hiszem, hogy nem drága a készítmény, valószín leg nem lesz több mint egyhavi nyugdíja. De van még valami, és ez a bökken , mert ez majd vagy felháborítja, vagy hízelegni fog önnek… remélem az utóbbi. – Mi legyen az, hallgatom! Mondja csak bátran! – Izé, ha garantálom, hogy olyanná varázsolom a testét, mint húszéves korában, megengedné, hogy úgy mondjam, én arassam le els nek munkám gyümölcsét? – Azt hiszem, nem egészen értem, mire gondol, fiatalember. Rosszat sejtek. – Jól van, nem kertelek tovább. Visszaadom a fiatalságát, ha én lehetek az els , akivel lefekszik! – Hát ez egy fölöttébb furcsa ajánlat! Mi van akkor, ha a szere megszépít, de nem fogom magam húszévesnek érezni? Akkor mi lesz? – Én szépen elköszönök és ön zavartalanul élvezheti tovább a viszonylagos el nyöket. De ez pusztán csak elvi kérdés, mert én ismerem a terméket és tudom, hogy képes arra, amit az el bb ígértem. Szóval, akkor megegyeztünk? – Hááát… hetvenöt évesen nincs veszíteni valóm sem így, sem úgy. Jól van, kezd djék a kezelés! – Oké, injekciók és kenetek kombinációját használjuk. Már húsz perc elteltével észlelni fogja a változásokat. Nem fog csalódni! Apropó, kulcsra zárta a biztonsági rácsot? Nem? Nagyon helyes!

Jeffrey Stone EMLÉKMÁZGA Johnny és te épp azzal foglalatoskodtatok, hogy halomra untátok egymást az utcán. Ám hirtelen egy er sebb szélroham összeborzolta Johnny haját. – A francba! –jegyezte meg Johnny találóan. – A francos szél elcseszi a francos séróm! A végén még esni fog a francos es … Mindegy, folytassuk! Te mennyire unsz már engem? – Marhára – felelted mély meggy déssel. – És te engem? – Piszkosul. – Remek! A végén még sikerül annyira megunnunk egymást is, mint mindenki mást! Nem ez volt az els eset, hogy a dögunalomnak ezen közösen eszközölt id múlatási formáját választottátok szórakozás gyanánt. És egyik tök sem füllentett; nem csak untátok, de egy kissé már utáltátok is egymást. És ez remek érzés volt! Ráadásul nem kellett attól tartanotok, hogy bármi is megzavarja a kikapcsolódásotokat; hiszen err l a környékr l már rég kiutáltatok mindenki mást. A szél ismét megélénkült, és ezt furcsának találtad, mivel napok óta egyetlen szell sem rezdült a városban. Általában minden maga volt a mer unalom, mint amúgy általában. Most azonban a játékos szélroham felkapott pár kitépett könyvlapot, és egyenesen a képedbe sodorta. – Odanézz! – sziszegte Johnny. – Látod azt a francos… – Nem bírnám nem látni – válaszoltad rezignáltan. – Épp egy Jeffrey Stone novella tapadt a pofámra… – Jóságos ég! – Johnny teljesen kizökkent a közönyéb l. Alig két lépésnyire az elhagyatott, alvázig csupaszított autóroncsok közelében egy játékos forgószél körbe-körbe kotorta a szemetet, és újságpapírokat, papírcsészéket, mocskos zacskókat pörgetett. Mi több, azon a helyen hajszálvékony villámocskák is sercegtek. Egy vibráló, alig érzékelhet , másfél méter átmér gömbszer ség rajzolódott ki. – Mi a francos fene ez? – bambult Johnny. – UFO? – Te nem láttad a Terminátort a moziban? – csodálkozol. – Ott is épp ilyen volt. Johnny röhögött. – Ha most a szemünk láttára megjelenik Arnold tök csupaszon, és ránk mordul, hogy „szükségem van a ruhádra meg a motorodra”, összecsinálom magam a gyönyör ségt l! Nagyon csodálkoztál. – Neked… van motorod? Johnny ez egyszer eltekintett attól, hogy röpke rugdosással intézze el veled a kérdést hosszas magyarázkodás helyett. – Idefigyelj, haver… – kezdte nyájasan. Ám nem fejezhette be, mivel a gömb villódzó körvonalai hirtelen felragyogtak, és valami fura dolog történt. Egy jókora, m anyag hajszárító jelent meg a belsejében! – Aha, szóval ez kavarta fel a szemetet… És szinte e megjegyzéseddel egy id ben láthatóvá vált a hajszárítót tartó kéz is, majd pedig egy emberi test. Teljesen pucér volt; olyasféle guggoló pózban, mint Rodin Gondolkodója. – Ez… ez… ty , mekkora dudái vannak! – suttogta Johnny. –Azannyát! – Ez nem Arnold! – motyogtad döbbenten. – Ez egy… n ! A meztelen alak felegyenesedett, és anélkül, hogy körülnézett volna, úgy emelte a fejéhez a hajszárítót, mint valami pisztolyt, amivel f be akarja l ni magát. A hajszárítóból kiáramló leveg belekapott nedves, sz ke hajába, és meglebegtette. Magas volt, tökéletes alakja a megfelel helyeken a megfelel bbnél is megfelel bben domborodott. – Ez… Barb Wire! – suttogtad ihletetten. – De legalábbis… Pamela Anderson! – Ja. – Johnny csak ennyit tudott kinyögni. Úgy vigyorgott, mint egy fedezésre készül cs dör. – Ja. A n csak most fedezte fel, hogy nincs egyedül. Eddig csak profilból láttátok, most teljesen

felétek fordult. Kedvesen elmosolyodott, és kivillantak hosszú, hegyes szemfogai. – Ez Vámpirella! – csikorogta Johnny. – A múlt héten láttam a negyedik részt, és… A meztelen szépség ledobta a földre a hajszárítót, és tett felétek egy lépést. Te és Johnny ösztönösen meghátráltatok. Megpörköl dött szilikonszagot éreztetek. A n megállt, tet l talpig végignézte el ször Johnnyt, aztán téged. Égszínkék szemének tükrében vörös számsorok és táblázatok szkrollozódtak. Hozzád intézte szavait. – Szükségem van a ruhádra, a motorodra és a barátodra – mondta. – Mi? – lep dtél meg. – A barátomra is? Minek? – Hogy legyen, aki megtolja a motort, ha nem akar indulni. – De hiszen… nincs is motorunk, bébi! – jegyezte meg Johnny. A n szemének kijelz jén vörös halálfejek villództak. – Minek neveztél? – sikoltotta fenyeget en. – Engem senki nem nevezhet bébinek! – Oké, bébi, ne szívd mellre… – nevetett Johnny. – Apropó, ha már a francos mellnél tartunk, megkérdezhetném, hányszor álltál sorba, amikor a francos mellb séget osztogatták? A n kieresztette behúzható körmeit. – Vetk zz! – parancsolt rád. – Szükségem van a ruhádra! – Ugyan már! – ellenkeztél. – Mellben úgyis szorítani fog. – Ne vetk zzek inkább én? – érdekl dött Johnny. – Velem jobban járnál. Engem a lányok „Félperces” Johnnynak hívnak a környéken. A megborzongott. Talán fázott? Megszántad, és odaadtad neki a dzsekidet. Sietve a vállára vette, aztán gyors mozdulattal egy fényképet húzott el . A fotót az orrotok elé nyomta. – Nem láttátok ezt a fiút? – Jé – Johnny nagyon csodálkozott. – Hiszen ez én vagyok féktelenül Minnesota koromban! Ez meg itt a derekam körül a kedvenc úszókacsám… A n villámgyors mozdulattal felhasította éles körmeivel a meglepett fiú torkát, majd letépte a fejét. Szinte ugyanabban a pillanatban egy eleddig láthatatlan predátor szüntette meg mellettük az álcázópajzsát. A n a ragadozó kezébe lökte a véres fejet. – Vidd! Akaszd a többi trófea mellé! – Mi? – kapkodtál ekkor leveg után, és nem tudtad, mit gondolj. – Kellett ez? – A barátod értékes információkat hordoz a fejében. – Johnny? Az feje egy kacattár… – Én is épp ezt mondtam – dörmögte a n , és miközben a predátor elt nt a fejjel, elt dött. – Szerinted… álmodnak androidokról az elektromos bárányok? – kérdezte ájmatag hangon. Ezt nem egészen értetted. Ámbár ismer s volt a mondat. – Hogy jön ez ide? – Tulajdonképpen mindegy – sóhajtott a n . – Gyerünk! – Hova! – El kell jutnunk a Marsra! – magyarázta. – Meg kell kaparintanunk a bolygó turbínium készletét, miel tt Quato mutánsai szerzik meg. – Várjunk csak! – lep dtél meg. – Ez nem egészen így volt… Ez más emlék… Mármint: emlékmás. És… – Hoppá, ott egy gazdátlan kocsi. Gyerünk! – Én mindaddig nem megyek sehova, amíg meg nem mondod, ki vagy, hogy kerültél ide… A n töprengett. – Nem tudom – mondta végül. – Nem emlékszem. Semmire nem emlékszem. Kitörölték az agyamat. De azt tudom, hogy több mint kétszáz déenes láncom van, és nemrég fejeztem be az iskola valahányadik osztályát… az ötödik elemit! – Szuper! – csillant fel a szemed. – Így, hogy jobban megnézlek, tényleg hasonlítasz egy kissé Milla Jovovichra, ámbár mellben és a hajad színében nem egészen… Sietve egy elhagyatottan várakozó, fekete sportkocsihoz rohantatok. Felnyitottátok az ajtóit, és beszálltatok. Gy rött papíron egy bizonytalan rajzott láttatok, amely leginkább egy homokórához hasonlított – egy óvodás elképzelései szerint.

– Ez meg mi lehet? – kérdezted. – Fogalmam sincs – felelte egy hang valahonnan a magasból. A legközelebbi villanypóznán

egy gülüszem , fehér hajú férfi csimpaszkodott, és épp egy szigeteletlen acéldrótot igyekezett ráhajítani a nagyfeszültség vezetékekre. – Azt az ábrát akkor rajzoltam, amikor leestem a vécér l, és bevertem a fejem… – Látszik is rajta – vélte a n , és indított. A kocsi csikorgó kerekekkel zúgott el. Kapaszkodnod kellett. – Kár ellopni a járgányt! – kiabálta utánatok a férfi a póznáról. – Egy egész hét tized gigawattra lenne szükségük ahhoz, hogy visszajussanak a jöv be! Aztán ismét meglendítette a drótot, majd pedig visított, visított, visított, mivel ezúttal talált. A kocsi száguldott veletek. – Milyen furcsán dübög a motor – jegyezted meg. – Ez nem a motor! – felelte a n , és le nem vette a tekintetét a visszapillantó tükörr l. – Látsz valamit? – aggodalmaskodtál. – Aha… elken dött a rúzsom… dülés hallatszott mögöttetek, és valami iszonyatos er vel megtaszította a kocsit hátulról. – Nem mehetnénk valamivel gyorsabban? – kérdezted. – Egy falka dinoszaurusz dübörög mögöttünk. A n úgy sóhajtott, mint eminens apa a bukott kölyke el tt. – Falka? – dörmögte. – Nem értem, hogyan nevezhet valaki falkának egy darab n stény és egy darab hím T-rexet! – Eltaposnak! – Inkább éhesnek t nnek. Immár nyolcvanöt mérföldes sebességgel suhantatok. Ám a dínók is gyorsítottak. – Csak egy villámcsapás menthet meg bennünket! – vélted. – A „Vissza a jöv be” els részében legalábbis… Egy hullócsillag zúgott alá a puszta égb l. Ahogy közeledett, látszott, hogy egy veszettül pörg X-szárnyú vadászgép az. A fekete szkafanderes sof r az ablakon kihajolva vadul integetett. – Félre! Félre! – Pont úgy néz ki, mint Darth Vader, és… Bamm! Iszonyatos er vel csapódott be. Az X-szárnyú hajtóm ve felrobbant, ti pedig egyenesen belerohantatok a kocsival a roncsba, és a felszabaduló egy egész hét tized gigawattos energia átrepített a jöv be. Nagy nyüzsgésbe érkeztetek. – Hova szalad itt mindenki? – csodálkoztál. A n jelent ségteljes mozdulattal feltartotta a középs ujját. Félreértetted a mozdulatot. – Beléd is! – morogtad. Hatalmas, sötét árnyék vet dött rátok, és végre megértetted, mit jelentett a felfelé tartott ujj: felnéztél. Egy gigászi, korongszer , idegen rhajót pillantottál meg, amelyb l kifogástalan eleganciájú, fekete öltönyös férfiak potyogtak. Az egyikük épp a lelassuló kocsi orrán landolt. – Meninblekk vagyok a vulkán bolygóról – mutatkozott be a férfi. –Nanu-nanu. A n széthúzta a dzsekijét, és megmutatta életnagyságú keblei közt a tetoválását. – Nem látta ezt a fiút? – kérdezte. A jövevény szeme kimeredt a látványtól, és csak egy szót tudott mondogatni. – Haza, haza… haza! Iti haza… Id közben az összes fekete ruhás földet ért, sokan közülük fegyvert rántottak, és zöldes sugarakat l döztek. Akit a sugarak eltaláltak, azonnal smaragdszínben felragyogtak, csontvázzá csupaszodtak, majd sietve elporlottak. – Mi a fene ez? – Attól tartok, támad a Mars – sóhajtotta a n . – Békével jöttem – magyarázta a fekete öltönyös jövevény mély torokhangon, és ennek bizonyságául egy t ben végz csövet l tt a n mellei közé, és másfél köbcenti heroint pumpált a szívébe. Eközben barátságosan mosolygott rád, mintegy türelemre intve, amíg rád is sort kerít.

Te azonban ezt nem vártad meg; kiugrottal a kocsiból, és berohantál a legközelebbi épületbe. Két lépést sem tettél, kicsúszott a lábad alól a talaj, és egy fémlejt n lecsúsztál a pincébe. Odalenn szabályos rendben méternyi magas b rtojások sorakoztak, amelyekben hatalmas szemek pislogtak, és polipszer teremtmények hívogattak ingerl en a csápjaikkal. – Jé… sok kicsi nyolcadik utas… ezek alienek! – Nem is egy – szólalt meg valaki a hátad mögött. – Ez egy egész alien nésön. Én álltam mögötted. – Hé… te nem Roy Batty vagy? – kérdezed. Pedig nem is hasonlítok Rutger Hauerre. – Tudom, kire gondolsz – sóhajtok én. – Ám Roy Battyt megölte egy plédranner akkor,

amikor még a szárnyas fejvadász évét írtuk… de ez most a patkány éve. A nevem Stone… – rült Stone! – Jeffrey Stone. – Az író? – lep dsz meg, és a lelked bizseregni kezd az örömt l és a meghatottságtól. – Valóban az író? Személyesen? – Személyesen, illetve… személytelenül. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, valójában nem is vagyok jelen. Biztosan nehéz lesz elfogadnod, amit most mondok, de te valójában most nem olvasol semmiféle novellát. – Dehogynem. Ha akarnám, elkezdhetném olvasni elölr l… De nem akarom. – Miért is akarnád. Hiszen te nem vagy itt. És én sem. – Hát hol vagyunk? – A Memóriatárban. Te leszíjazva fekszel egy széken, én pedig a szomszédos széken leszíjazva figyellek. – Te miért vagy leszíjazva? – Puszta együttérzésb l. De ez lényegtelen. – Akkor mi a lényeg? – Az, hogy te valójában nem vagy jelen a huszadik században, és szó sincs arról, hogy te most egy Cherubion antológiában megjelent Stone-novellát olvasol. Te valójában a huszonegyedik században születtél, és nosztalgiából választottad a kikapcsolódás ezen formáját. Bejöttél hozzánk a Memóriatárba, és jegyet váltottál egy szuperkondenzált hiperrandomizált extraszenzorikus memóriautazásra. Jelenleg azt képzeled, hogy könyvet olvasol, de valójában egyik söd zavaros emlékeiben lubickolsz, és valójában nem is vagy itt. – Hm, a szituáció ismer s az Emlékmásból. Amikor Svarcihoz bekopogtat az agytúrkász, és megpróbálja elhitetni vele, hogy álmodik, de lebukott, mert verejték gyöngyözött a halántékán, és mellesleg közben bejött a képbe Sharon Stone is, frankó, testhez simuló szerkóban, és… Erre nem is felelek. Még egyszer megpróbálom elmagyarázni a helyzetet. – Amit most átélsz, az egyfajta érzékcsalódás, de a dédapád filmélményei alapján… Sajnálom, barátom, de közölnöm kell, hogy téged skizoid embólia ért. Képtelen vagy visszatérni a fantáziálásból. Azt hiszed, hogy a huszadik században élsz, de tévedsz. Ez csak egyfajta álom. – És te mit keresel itt? – Én azért jöttem, hogy még jobban összezavarjalak. – Miért? – Mivel, ha nem zagyválnák itt össze ennyi sületlenséget, téged teljesen felzabálna ez a rettenetes korszak. Beleszürkülnél a szürkeségbe, és soha nem tudnánk visszahozni a valóságba. Fel rölnének a hétköznapok mókuskerekei. – Nem hiszek neked – mondod. – És miért nem? – Mert… hazudsz. – Nem is gyöngyözik verejték a halántékomon… – De az orrod fokozatosan növekszik, miközben beszélsz! Tipikus Pinokkió-szindróma. Erre nem nagyon tudok mit mondani. Ráadásul az id m lassan lejár. Vissza kell térnem a valóságba. Nem szeretnék végleg itt rekedni én is a huszadik században. Úgy sejtem, nem jártam

sikerrel. Azért még próbálkozom: – Ha esetleg vissza akarnál térni a valódi világba… Cinikusan mosolyogsz. A lapok csak pár pillanatig tapadtak az arcodra.. Legalábbis úgy érzed. Amikor leveszed, minden ugyanaz, mint régen. Én már hazatértem. És mivel Johnny sincs jelen, nincs kivel halomra unnod egymást. A világ még a szokásosnál is szürkébb. Nem számít. Csak az a lényeg, hogy a nagy testvér figyel téged, és közben a hatalmas metropolisz állatfarmján valahonnan a „Brazil” dallamát sodorja a füledbe a szélcsend.

Harrison Fawcett ÓPIUMKERING Mindenkinek, aki a 2. RLP-b l jött, vagy oda tart, és RONALD BIGGS-nek, mert tudta, hogyan kell… De f képpen a „meghökkentés nagymestere”, ALFRED BESTER emlékének szentelve, aki mérföldk gyanánt verte le elénk a TIGRIS, TIGRIS-t! 1. Legjobb tudomásom szerint még nem készült olyan statisztika (ez utóbbi olyan, mint a bikini: azaz gondolatokat ébreszt, de eltakarja a lényeget), amely számszer en azt mutatná meg, hogy mennyi rültnek és sültbolondnak van fotonjachtja a galaxisban. Ami bizonyos: az a fazon, aki azt a feliratot pingáltatta az rhajója tatjára, hogy Sugar Baby Love, valószín leg részét képezi egy ilyen kimutatásnak. Esküszöm maguknak, hogy azt a fényjachtot, amelyik azon az „emlékezetes” napon landolt a roxolani rkiköt ben, pontosan így hívták. A Vérbáró válogatott rohamosztagosai ék alakban sorakoztak föl a hátam mögött, és mindannyian d ltek a röhögést l. Egyt l egyig crollok voltak, vagyis ahhoz túl hülyék, hogy felfogják és megértsék az „angolszász-emberi” humort vagy gondolkodásmódot. Ezek a harci páncélba bújtatott, félelmetes sáskacsótányok mindenen röhögtek, böfögtek és hörögtek, ami nem „croll” eredet volt, de ezért nem a humorérzéküket lehetett felel ssé tenni – ha egyáltalán van nekik ilyen –, hanem azt az istenverte gondolkodásmódjukat. – Cukorbaba szerelem?! – horkantotta az élen álló rajparancsnok, és veszettül csapdosni kezdett tucatnyi csápjával; jó hangulata támadt a beste dögjének. – Csak ember lehet ennyire hülye! A megjegyzés galaktikus standard-angolul hangzott el, hadd nevessek én is, de a crollnak csalódnia kellett, mert megfordultam, és fölnéztem rá, aztán föltettem húszezer aranytalléros napszemüvegemet, ami valójában a harcászati számítógépem l képelemz rendszerének szerepét töltötte be. – Haummmffflaggghhhhhort! – förmedtem rá az anyanyelvén. Ne haragudjanak, de nem fordítom le, aztán átváltottam a standardra, amit a Császárság polgárainak nagy része fordítógép nélkül beszélt és értett. – Ezt nekem böfögte, kisfiam? – Nem – hörrentette a croll, és nyála lecsorgott az rkiköt sugárkerámiával fedett betonjára. – Tudniillik én is ember vagyok… netán egy szál tulipánnak néz? – Nem, uram – felelte. – Akkor fogja be azt a rohadt tölcséres pofáját, miel tt betapasztom! – Igenis, uram. Elnézést, ezredes úr! Mérgesen fordultam vissza az imént leszállt jacht felé – nekem és Paul Wittgennek két hónapi kemény munkába került, mire egy crollnak hátat mertünk fordítani –, és azon töprengtem, vajon ki lehet az a titokzatos Mr. Caramondó, aki, ha minden igaz, hamarosan kilép a zsilipen, és lesétál a rámpán. Az illet l a nevén kívül (ami nem is biztos, hogy a valódi neve!), csak annyit tudtam, hogy „fantasztikus üzleti ajánlattal” érkezik és kimondottan velem, Brett Shaw-val, a Császár test r ezredesével akar beszélni. A dallamos nev idegen múltkori, mind ez idáig egyetlen videofon hívásából több nem derült ki, két dolog viszont olyan biztos volt, mint az, hogy a roxolani rendszer ikernapjai törpecsillagok: a.) ha ennek a Caramondónak volt privát információs szolgálata, akkor az nagyon jól ködhetett, ugyanis az egész csillagközi kabaréban, amit Császárságnak hívtak, alig öten tudhatták, hogy az Uralkodó parancsára éppen a Vérbárót szolgálom; b.) Caramondó a test rgárda titkos kommunikációs vonalán hívott fel – már ez önmagában

elég egy meglepetéshez. Komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy amikor szembesülök ezzel a Caramondóval, pusztán biztonsági okokra hivatkozva azonnal lelövetem a crolljaimmal, de végül a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a szolgálati fegyelem és a kiképzésem által rám kényszerített spontán reflex az azonnali cselekvésre. Mivel végtelenül kíváncsi természet voltam, ezért elhatároztam, hogy el ször is felteszek neki mondjuk kétszázhúsz kérdést, aztán ráérek még lefújatni róla a húst egy kis ultrahanggal, ha esetleg túl sokat tud a császári elit kommandó, a Különleges rszolgálat titkos akcióiról. Ugye, mondanom sem kell, hogy a birodalmi lapok nem írtak arról, hogy a Császár praetorianusai képezik ki a karóba húzásairól elhíresült Vérbáró rohamosztagait. Álltam a dögleszt délel tti h ségben, és bekapcsoltam az ingem légkondicionálását. Elhatároztam, hogyha visszatérek a kastélyba, akkor fölkapcsolok valami havat a lakosztályomban… Ma igen meleg napnak nézhettünk elébe, mint kés bb kiderült, nem tévedtem sokat: valóban „nagyon meleg” lett minden. Hosszú percekig semmi sem történt, és a Sugar Baby törzse pattogva h lt az rkiköt sötétkék kerámia-flaszterén. A kriolitpáncél-titánüveg test csontfehéren ragyogott a napok fényében és a folyékony hidrogén pára felh i ezüstös g zpamacsok gyanánt kavarodtak a karcsú tartólábak között, mintha köd gomolyogna a hajnali erd ben, s az istennek sem akarna eloszlani. Talán ötven lépésnyire állhattam a hajótól, így módomban állt jól szemügyre venni: a jacht nem volt szériagyártmány és meglehet sen drága jószágnak t nt – ha Caramondó a tulajdonosa, akkor nem lehet egy ruppótlan manus. A hajó fegyvertelennek látszott, ami korántsem jelentette azt, hogy szükségképpen védtelen is, mindenesetre a harcászati számítógépem úgy „hallgatott”, mint az a n , akit a férje rajtakap a hologramszerel vel. Az rkiköt révkalauza (a fel- és leszállórendszereket összehangoló központi számítógép) lassan bontogatni kezdte a jachtot burkoló védelmi rendszerek er tereit, amiket a légkörbe lépés el tt l tt fel, majd megadta a vezérszignált a zsilip felnyitására, mert a páncéllap alján kékes fény tört el és zuhatag gyanánt vágott az arcunkba, habár meglehet sen messze álltunk. Fürödtünk a metálkék sugárzásban, és egy parányi ujjmozdulatomra a crollok kibiztosították az ultrahangvet iket: akárki vagy akármi közelíthet felénk a kerámiaburkolatra hajolt rámpán, egy komplett hadsereggel találja szembe magát. Az isten hozta, s lehet, hogy az ördög viszi, Mr. Caramondó! Mr. Caramondó úgy nézett ki, mint akinek rettent gyorsan kellett elmenekülnie egy farsangi mulatságról, és azóta sem volt módja átöltözni: hülye vagyok a divattörténethez, de szerintem XVII. századi ruhát hordott, még kócsagtollas kalapja is volt. Ha párbajt rt látok az oldalán, már meg sem lep döm… Úgy festett, mint valami Alexandre Dumas regényb l a „rosszfiú”, éppen D’Artagnan nyomában osonva, Párizs homályos sikátorainak a mélyér l. Tulajdonképpen nem vagyok meglep s fajta, de amikor megláttam, milyen oldalfegyver villan el a papagájszín kabátja jobb szárnya alól, csak tátottam a számat: MMX ART of LASER-e volt! Ebb l az energiafegyverb l csak számozott darabok léteztek, és legjobb tudomásom szerint húsznál többet nem gyártottak bel le. A teljes kollekció öt évvel ezel tt jelent meg egy londoni fegyver-aukción, és azonnal el is kelt. A legmeglep bb az volt, hogy soha senki nem rendelkezett még pontos információval azzal kapcsolatban, hogy melyik cég fejlesztette ki ezt a fegyvert… Megjelent, és azonnal legendává vált – ami Caramondó csíp jén lógott, körülbelül annyiba kerülhetett, mint az a jacht, ami ezt a piperk cöt idehozta. Jött felém, és amikor tizenöt lépésnyire megközelített, fölkapcsoltam el tte az energiamez t. Na, akkor ott állj meg, öcsi! – gondoltam. Elvigyorodott. – Brett Shaw-hoz van szerencsém? – kérdezte köszönés helyett. Meglep en vékony hangja volt. Jó ötvenesnek t nt, és még ilyen távolságból is látni lehetett, hogy er sen sminkeli magát. – Brett Shaw vagyok, de nem biztos, hogy szerencséje van. Erre lekapta a kalapját, és teátrálisan meghajolt, a kócsagtollak földre hullott boa módjára seperték a kerámiát.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam a teljes nevemen. Rolien Vialli Arcadió de Di’Varrió

Caramondó el Gruschia volnék… Én bátorkodtam felhívni önt egy héttel ezel tt. Tulajdonképpen illett volna meglep dni, hiszen elenyész en kevés olyan ember volt a Galaxisban, aki számára ez a név semmit sem mondott. Rolien V. Arcadiót az utóbbi évek legnagyobb mesterkalandoraként emlegették. Ez a „mesterkalandor” titulus csak annak járt, akit legalább tíz egymástól független jogrendszer bolygó utasított ki a saját territóriumáról, különféle be nem bizonyítható vádpontok alapján. – Ez a valódi arca? – kérdeztem. – Arra csak az anyám emlékszik – válaszolta az energiafal el tt toporogva, és úgy vigyorgott, mint a szintetikus néger trombitás egy Földi lokálban. – Gondolom, rengeteg kérdést szeretne feltenni nekem, ezredes úr. – Jól gondolja. – Ha ad rá elegend id t, akkor minden kérdésére megkapja majd a választ – közölte Caramondó (nevezzük most már így), és fintorogva nézett fel a crollokra. – „Ezeket” nyugodtan elküldheti, mert olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. – Ezt hadd döntsem el én – mondtam egy szuszra, és a hüvelykujjamat beakasztottam az övembe. A kezem tenyérnyire volt az ultrahangpisztoly markolatától. Caramondó persze azonnal kiszúrta, hogy mire készülök, és széles vigyorából csak fanyar mosoly lett, aztán egy csapásra összesz kült a szeme – nyilván olyan statisztikákról hallhatott, amelyek azt bizonygatják, hogy a császári test rtisztek háromszor gyorsabbak, mint a kalandorok. – Arra nem lesz szükség, Shaw ezredes… Akar ön húszmilliót keresni pillanatok alatt? Életem harminckét éve során, három váratlan kérdést, ha kaphattam. Most úgy t nt, itt van a negyedik. – Na, „monsieur”, ennek fusson neki még egyszer, ha nem akarja, hogy valamelyik croll kapásból fölüsse rántottának! – Egy húszmilliós üzletr l lenne szó, de ne kívánja t lem, hogy a részleteket itt kezdjem el taglalni a betonon – felelte egy szuszra Caramondó, és felnézett az ikernapok egyikére. – Itt kurva meleg van és… – iszonyú hangrobbanás hallatszott bal fel l, ahogy valami felszállt vagy ellenkez leg, letette magát a kerámiamázra (fogalmam sem volt, mert nem vettem le a szemem Caramondóról) – …és marha nagy a zaj! – ordította túl a dörejt a mesterkalandor. – Keressünk egy vös és csöndes helyet, akár a Cukorbabán is szívesen látom! – vösre és csöndre vágyik? Mit szólna Cavallier börtöneihez? –kötöttem az ebet a karóhoz. Ha már Caramondó az rkiköt be cs dített egy pár croll rohamosztaggal, hogy statisztáljak a leszállásához, akkor eszemben sem lesz, ezt a rafinált b nöz t beengedni a bolygóra – a Roxolanon így is éppen elegen vannak. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy rettent en kíváncsivá tett azzal, amit mondott. A mesterkalandor látta rajtam, hogy vacillálni kezdek, és most úgy rákapcsolt, mint egy zardozi ékszerárus az utolsó öt percben. A gy zködés m vészete olyan, mint valami ökölvívó mérk zés: az elején és a végén kell megnyomni. – Shaw ezredes, adjon nekem és a társamnak legkevesebb egy órát, hogy elmondhassuk, miért akartuk önnel felvenni a kapcsolatot. Ha ezek után sem érdekl dik a dolog iránt, esküszöm magának, hogy azonnal felszállok, és miel tt lekapná a szemér l a l képelemz t, én már be is lépek a hiper rbe. – Van társa?–játszottam a meglepettet. – Igen, van! – kiáltotta egy n i hang a rámpa tetejér l. Fölnéztem, és ha hiszik, ha nem, most valóban meglep dtem: azt a rózsaszín palliumba öltözött n t, aki a zsilipnél állt, azonnal felismertem… Veronica de Morney volt, a Császárság leghíresebb manökenje. A nyakában és meztelen karján vagyont ér ékszerek csillogtak és mesterséges diadém ragyogott a feje fölött. Már évek óta t tartották a „szépség nagyköveté”-nek, és hosszú ideje le sem lehetett szorítani a térhatású divatlapok címoldaláról. Hosszú sz ke haja a háta közepét verdeste, ahogy kecses zléptekkel jött lefelé a kerámiára hajolt feljárón, és rám villantotta ötmillió talléros mosolyát. A crollok semmit sem szerettek jobban, mint a csápjaikkal körbetekerni egy Földi n t, és

helyet találni benne a furcsa nemi szervüknek. (a fene a gusztusukat, nem?). Amikor meglátták a fiatal n t, izgatott szörcsögés és szuszogás vette kezdetét a hátam mögött. Csendre intettem ket. Elég nagy tekintélyem lehetett, mert a párzási id szak ellenére azonnal elhallgattak. Kikapcsoltam az energiamez t, és egy kézlegyintéssel hátrébb parancsoltam a négy méter magas, páncélozott szörnyeket. – Azt hiszem, hogy Miss de Morney-t nem kell bemutatnom – jelentette ki Caramondó, és olyan mozdulattal lépett ki oldalra, hogy Cavallier hoppmestere nyugodtan járhatott volna hozzá alaki továbbképzésre. A sz ke tünemény ellépett mellette, és megállt el ttem. – Hello, Mr. Shaw – susogta, és nyújtotta a kezét. A császári udvar etikett szabályainak megfelel en kezet csókoltam annak a világhírességnek, akinek az erotikus hologramjaira a fél Galaxis onanizált vagy maszturbált (a n ket sem kellett félteni) nagy elszántsággal és álmodozva a soha meg nem valósítható mesebeli ölelésr l. – Hello, Miss de Morney! Óhajt olyan olcsó frázisokat, hogy „sokat álmodoztam önr l”? – Szerintem maga nem olyan ember, aki szívesen puffogtat ilyen olcsó poénokat. Én csak egy órát „óhajtok”, ami alatt meghallgat minket. – És ez nagyon fontos lenne önöknek? – vigyorogtam, és nem engedtem el a kezét. – Életbevágóan – mondta az ibolyakék szem szösszenet, és ismételten bedobta a világhír mosolyát. Caramondó megnyerte az els menetet. Ennek a n nek a belép je olyan volt, mint határozott, biztos kézzel írott szó a „pont” után. – Rendben van. Elviszem magukat egy viszonylag kulturált helyre, és megkapják azt az id t, amit kérnek. A fotonjachtjukba nem teszem be a lábam, mert nem tartom túl biztonságosnak. Három croll itt marad, és rséget áll a zsilipnél. Vannak még a fedélzeten? – Csak ketten jöttünk– válaszolta Caramondó. Odafordultam a n höz, és a hátam mögé böktem: – Az ott a roxolani rkiköt ; jelen pillanatban az Impérium legveszélyesebb helye. Ha van rá módja, akkor, kérem, változtassa meg a külsejét, mert ha felismerik, akkor legkevesebb négyszázan akarják meger szakolni, és ebb l legfeljebb kétszázat tudok majd lel ni, aztán lemerülnek a telepeim. Aki pedig eljut magáig, nem biztos, hogy emberi lény lesz. Kérem, vegye komolyan, amiket most mondtam, Miss de Morney. – A crolljai nem lesznek ott? – kérdezte ártatlanul, és felnézett az els rajparancsnokra. Az úgy lóbálta a százhúsz kilós nagyteljesítmény ultrahangvet t, mint óvodás a ropit. – Nem viszem be oda ket, mert a múltkor is lemészároltak vagy félezer embert. Ha beindulnak, képtelenség ket megfékezni. Az az alapfilozófiájuk, hogy mindenkit le kell mészárolni, a crollok istene majd úgyis szortíroz a végén. – Még maga sem képes megfékezni ket? – kérdezte titokzatosan Miss de Morney, és egymásba fonódott a tekintetünk. De jól nézel ki, baby! – Néha még magamat is alig bírom megfékezni, Miss de Morney. – Hát legyen… Matatni kezdett a csuklóján, amin az Estée Lauder legújabb típusú karperec-szépségmodulját hordta, és megnyomta a rubinoknak álcázott megfelel gombokat: a téglapiros t zkör kikapcsolt a feje fölött, és megváltozott a ruhája színe, formája. A rózsaszín palliumból méregzöld kosztüm lett, fekete, szív alakú zsebekkel. A haja és a szemöldöke egy pillanat alatt gesztenyebarna lett, én meg azon lamentáltam, vajon mi történhet a bugyija alatt… A frizurája begöndörödött, s így rövidebb lett húsz centivel. Megváltoztatta a szeme színét és a sminkje alaptónusát. Lekapcsolta a materializált m körmeit, és eltüntette minden csillogó ékszerét… Ha egyszer lesz id utazás (sose lesz!), és valami béna id utas elhagyna egy ilyen szépségmodult mondjuk a XX. században, állítom, hogy a n k iszapbirkózó-bajnokságot vívnának a birtoklásáért. Veronica tökéletes metamorfózison ment át, még Caramondó is tágra nyílt szemmel nézte, rólam nem is beszélve. A hátam mögötti izgatott böfögésekre inkább nem térek ki… Alig telt el két perc, és a n végzett a velettel. Még mindig dögös bulának t nt, de már nem hasonlított a világhír Veronica de Morney-re.

– Meg van elégedve, ezredes? – Nem ártana egy forradás a halántékától az álláig, de ne legyünk telhetetlenek, nem igaz?

Elindultunk a gravomobilomhoz – reméltem, hogy nem csinálok túl nagy hülyeséget. Szerintem sokkal nagyobbat tévedtem, mint eddig bárki a Galaxisban. Ha szeretnék elképzelni Moscow Cityt, a Vérbáró városát, akkor fogjanak egy túlméretezett legyez t, nyissák szét, és tegyék le a lábuk elé, s körülbelül ezt látnák húsz kilométer magasból, ha a Roxolan légkörének fels rétegein áthatolva megkezdenék a leszállást. A legyez alsó csúcsánál terült el az rkiköt , és abból nyílt szét a város, amely kilométereken át emelkedett a távolban szürkéll hegyek felé. A legyez fels ívének középpontjában, egy irdatlanul magas és függ legesen az égnek tör sziklameredély tövében pedig ott állt a császárkori rgótikus épít vészet legdekadensebb alkotása, Andrei Cavallier – a crolnaxi vérbáró – sugárkezelt üveg-, páncél-, m anyag-, kristály-, arany-opál-tükör-lézer kastélya. A szóbeszéd szerint a XIX. században élt II. Lajos bajor király neuschwansteini mesekastélyáról mintázták. Azt a palotát még hologramon sem láttam, de bátran fogadtam volna tíz pohár éretlen szkqffban, hogy az eredeti változat a roxolaninál százszor kisebb volt. Andrei Cavallier ebb l a döbbenetes építményb l kormányozta a várost, a bolygót és a környez csillagokat. Tehette, mert IV. von Anstetten Csillagközi Császár megengedte neki. A Roxolan huszonhatezer fényévnyire volt a Földt l, és a kutyát sem érdekelte volna, hogy merre kering, ha a Vérbáró nem telepedik ide az egész dinasztiájával. Szerintem egy rflottányi oknyomozó riporter és médiasakál sem jött volna rá arra, hogy a báró annak idején miért helyezte át a Crolnaxról erre a nyomorult és csak telepesek által lakott bolygóra a székhelyét meg teljes udvartartását… Én magam sem jöttem még rá, de nem is fogok, ugyanis abszolút nem érdekel! Moscow Cityt az rkiköt n túl egy döbbenetes tenger határolta. A Roxolannak ez a tengere külön fejezetet érdemelt volna, de most csak ennyit: a saját szememmel láttam, hogy olyan szörnyek úszkáltak benne amelyekhez képest a Teremt legrosszabb pillanataként említett croll csak Zsebibaba a Micimackóból – ezen a tengeren csak az hajókázzon, akit összeszereltek és nem hús-vér anya szült. Ám nehogy azt higgyék, hogy itt a tenger a legfélelmetesebb! A tenger azért nem l ránk! A kastély a talapzatánál háromszáz méterrel állt magasabban, mint a távolba elnyúló rkiköt , és ez a szintkülönbség öt teraszra, illetve öt egymástól jól elkülöníthet kerületre osztotta a várost. Az rkiköt vel határos els ben és a fölötte húzódó másodikban nem volt ajánlatos fegyvertelenül tartózkodni még fényes nappal sem. A harmadik kerületben már jobb volt a közbiztonság és csak sötétedés után számított komplett öngyilkosságnak a kocogás, ha ezt komputervezérlés nélküli sugárfegyver hiányában akartuk elkövetni. Remélem, érzik a fokozatosság elvét?! A negyedik kerület már semmiben sem különbözött egy átlagos császárkori várostól, az ötödik pedig maga volt a de luxe, a kastély szintje a hozzá tartozó mesebeli szállodákkal és „rokokó-hányinger” stílusban épült üvegpalotákkal, melyekben a roxolani arisztokrácia tunyult és hódolt a létez összes szexuális perverziónak. Ebben a m fajban a Vérbáróné volt a koronázatlan királyn , de err l majd kés bb… A palota-szint számomra nagyon m anyag világ volt, mert úgy zsongott az idióta turistáktól, mint a méhkas – érdekes módon az els két kerületben olyan ritkák voltak, mint a fehér holló. Ahol van szépség, ott van éhség is – tömérdek, kiválóan szervezett koldus ült, araszolt az utcákon (saját királyuk volt!), és furcsamód a Vérbáró megt rte, nem húzatta ket karóba, az elektromos mankós – ez utóbbi, akár százféle fegyver is lehet –, toprongyos alakok színes foltjai voltak a karneváli kavalkádnak. Moscow mellesleg hemzsegett a fizetett bajkever kt l, a pókert és a dujongnak nevezett zorhami játékot m vészi tökéllyel szerencsejátékosoktól, akik legalább olyan gyorsan rántották el az ismeretlen típusú energiapisztolyaikat, mint ahogyan keverték a cinkelt lapokat tíz-tizenkét, esetleg húsz ujjuk közt. Aztán ha végül eljátszották az rkiköt ben porosodó rhajójukat, utána

unatkozva támasztották a kocsmák bárpultjait, és a tucatnyi színben pompázó emberi-„nem emberi” szemükkel csak azt lesték, mikor jön be egy újabb balek az ajtón, akinek a segítségével majd újrakezdhetik az életüket. Eleinte velem is próbálkoztak, aztán nagyon sok hulla lett… Ebben a döbbenetes városban minden második ember kalandor volt, és minden harmadik b nöz : az ember gyorsabban találhatott magának professzionálisan felkészült bérgyilkost, mint szabad légitaxit. Megtalálható volt itt a legjelentéktelenebb kriplit l kezdve a csillagközi maffia legf bb donjain át, a sötét univerzum minden létez hobója, kétes hír egzisztenciája, stricije, született vagy gyártott kurvája, kiugrott papja, deklasszálódott kozmokeresztény templomos lovagja, vallási fanatikusa. Minden második utca sarkán állt egy Buddha, hogy túlüvöltse a túloldalon prédikáló Jézus-jelöltet, aki a jobb és szebb élet reményét próbálta hirdetni a virtuáldrogoktól és alkoholtól szédelg , majd a m anyagra zuhanó soknemzetiség sokaságnak, amely már minden reményét elveszítette, hogy valaha elrepülhet innen. Programhibás robotok és emberellenes szektákba tömörült identitászavaros kiborgok osontak az éjszaka leple alatt, s rendületlenül várták a „nagy programozó” eljövetelét, de mindhiába. Moscow City igen „meleg” hely volt. Amikor el ször sétáltam végig a városon, nagy SFrajongó lévén azonnal Mos Eisley jutott eszembe a „Csillagok Háborújá”-ból. Ám miután eltöltöttem itt két hónapot, világossá vált, hogy az a Vatikán ahhoz képest, ami itt folyik – Darth Vader sikoltozva menekült volna innen, mert még egy rossz útra tért jedi sem képes olyat elviselni, hogy minden ok nélkül, tíz irányból egyszerre harmincan l jenek rá. Itt szúrnám közbe, hogy ekkoriban Rómában állt a bál, mert az új pápáról kiderült, hogy szintetikus, amikor egy püspöki szinóduson bejelentette, hogy nyolcadik szentség gyanánt be akarja vezetni, hogy „kapcsolat a számítógéppel”… Szerintem nem is rossz ötlet, hiszen már félezer évvel ezel tt is éltek olyan emberek, akiknek a hálózati kapcsolat sokkal többet használt, mint a „betegek kenete”… A gravitációs sugarakon lebeg kocsim hangtalanul száguldott a sz k utcákon, melyeken alig lézengtek páran – titkon hálaimát rebegtem valami helyi istennek, hogy Caramondóék kora délel tt érkeztek. A második kerületben lév Roxolani Gyöngyszembe vittem ket, amely az elmúlt három hónapban kétszer is elnyerte a „Hónap szórakozóhelye” megtisztel címét. Ezt az alkalmi díjat – ami tízezer imperiális tallért jelentett – ketten alapítottuk és ítéltük oda Paul Wittgen test r századossal, és csak az a kocsma, bár, kaszinó vagy bordélyház nyerhette el, ahol az adott id szakban senkit sem kellett lel nünk. A Roxolani Gyöngyszem az egyik kedvenc helyem volt, és rendszeresen szoktunk ide járni a századossal. Viszonylag elviselhet helynek számított ezen a galaktikus szemétdombon, és kimagaslóan jónak min sült a konyhája, ami a helyi specialitások mellett (lepkekrém leves) még gasztronómiai kuriózumokkal is szolgált. Azon kevés helyek egyikének lehetett tekinteni, amelynek egy ember volt a tulajdonosa. Az illet t Jacob Steinnek hívták, és még életemben nem láttam ennél rafináltabb kocsmárost, pedig jártam vagy kétszáz bolygó ezernyi ivójában. Szerintem Stein a seftelés legnagyobb él klasszikusa – ez az embertípus meglehet sen elterjedt a Roxolanon. Járta is errefelé egy ilyen vicc: aki a Galaxis belseje felé inddul, az a „nagy fekete lyukhoz” ért, aki a peremvidék felé ment, az a végtelen rhöz ért, aki meg a Roxolan felé vette az útját, a sefteléshez „ért”. A Gyöngyszem egy eldugott kis utcában állt, és ilyen korai órában még nem volt nyitva, de el ttem semmit sem lehetett bezárni, egy kocsma ajtaját végképp nem. Kiszálltunk a gravóból, és intettem Caramondóéknak, hogy várjanak egy kicsit. Odamentem ahhoz a toprongyos koldushoz, aki minifonnal az ölében kuporgott a bejárati lépcs sor alsó fokán. Ismertem a fószert, habár azt nem állíthatom, hogy barátok lettünk volna, hiszen alig két hete én voltam az, aki egy laza balett-mozdulattal kirúgtam tucatnyi fogát. Azért mentem oda hozzá, mert „muszáj” volt üdvözölni, ugyanis volt az utca és a Gyöngyszem hivatalos rszeme. Emberszer lénynek t nt, de valójában a különbség közte és köztem legalább akkora volt, mint a teológia és a geológia között – ég és föld. A lény csak infravörösben érzékelt ( rnél nem is rossz alapállás!), és a

fegyvere az a különös fuvolához hasonló hangszer volt, ami mindig a keze ügyében hevert. Az r minifonja nagyon könnyen játszotta akár a halál dallamát is. Olyan alacsony hangtartományban is képes muzsikálni, amit l tizenöt méteres körön belül mindenkinek megalvadt a vére. – Hogy vannak a fogaid? – köszöntem rá, és dobtam egy „kis anstettent” a kalapjába. A koldusnak álcázott r fölnézett a h képemre narancssárga szemével. – Na, jó napot, f nök! Úgy érzem magam, mint a maguk buzi rhajósai a h skorszak elején, csak csövön át tudom szopogatni a kását –mondta furcsa bugyborékoló hangon, amiért nem a hiányzó fogak voltak a felel sek… egyszer en ilyen hanggal teremtette az isten. Egy srégi film hangmérnöke azonnal elájult volna a gyönyör ségt l. – Mi járatban erre ilyen korán? – Üzleti ügy – feleltem. – Ahhoz soha sincs túl korán – rotyogta az r. – Rég nem érzékeltem Wittgen századost. Mi van vele, csak nem l tték le? – Két napja töri a fejét egy sakkfeladványon, azóta ki sem mozdul a kastélyból. Ismered a „Kék Duna Kering t”? – Most nem ugrik be, f nök. Miért kérdi? – Bemegyek a Gyöngyszembe, és ha valami furcsát észlelsz az utcán, akkor kezdj eljátszani, oké? Elfütyültem neki az ismert dallamot. Bólogatni kezdett, mint vasorrú bába a mágnesmez n. – Menni fog – mondta. Biccentettem a kocsi mellett várakozó Caramondóéknak, és az rszem mellett fölmentünk a lépcs n – azonnal bebocsátást nyertünk a félhomályba. Hárman voltunk összesen vendégek. A tagbaszakadt Stein a bárpulton pakolgatott, és néha odapislogott a falra szerelt térhatású holovízióra, amely a szokásos csillagközi szappanoperák valamelyikét sugározta. Az ismert sztori unalomig variált, újabb változata ment: egy zöld b tarajos lény éppen csókolózott egy csinos földi lánnyal, néha beszélgettek is. Ilyenkor mindig nagyon sajnáltam, hogy ötszáz éve nem gyártanak lavórt, mert most szívesen berúgtam volna egyet a készülék alá a sok „nyál” miatt. Leültünk egy olyan bokszba, ahonnan jól szemmel tarthattam a bejáratot, és rendeltünk a szintetikus pincérlánytól. Túlérett szkaffot kértem, a mesterkalandor m sört. Miss de Morney nem rendelt semmit, és a kocsmahelyiség h vösében kapkodva húzta össze a vállán azt a stólát, amit befelé jövet materializált. A n nagyon idegesnek, feszültnek látszott – valószín leg rossz hatással lehetett rá a bolygó. A Roxolani Gyöngyszem sejtelmes félhomálya, maga az egész lehetetlen szituáció, miszerint neki egy ilyen félelmetes helyen, megváltoztatott küls vel kell üldögélnie – talán még én is idegesítettem. Olyan érzésem támadt, hogy a barnává változott sz keség szinte minden porcikája tiltakozik Caramondó közelsége ellen. Ennek több jelét láttam: a kalandor többször bizalmasan megérintette t, kezét a kezére tette, halkan duruzsolt a fülébe – ám Miss de Morney csak fanyarul mosolygott és hallgatott, mint a sír. Az rkiköt óta alig szólalt meg, és a kocsiban is úgy összekuporodott a hátsó ülésen, mint ázott veréb az eresz alatt. Valami nem stimmel ezzel a növel, gondoltam, aztán tovább folytattam Caramondó faggatását, amit már a gravóban elkezdtem. – Tehát bizalmas informátorai vannak a császári udvarnál, és t lük tud rólam egy s mást? – Igen. Nagyon magas pozícióban lév emberekr l beszélek, nekem elhiheti – titokzatoskodott a csillagközi kalandor, és el vette a tubákos-szelencéjét, amit óvatos becsléssel olyan nyolcszáz évesnek saccoltam. – Alkalmanként szoktak koronát hordani és lebegnek a leveg ben? – Ennyire nem állnak közel a t zhöz… a fenébe is, jó ez a sör. Tudtam, hogyha másnap reggelig itt ülünk, Caramondó akkor sem fog többet elárulni arról, honnan tud rólam mindent. Nagyon rafináltan csürte-csavarta a szót, és már a beszélgetésünk els öt perce után nyilvánvalóvá vált, hogy nem túloz: valóban kiváló hírforrásai lehettek! Olyan pletykákról tudott, amelyeket csak a legbels körökben lehetett meghallani. Talán dugta valamelyik császárlány valamelyik udvarhölgyét – ez a legjobb tégla –, de pusztán „férfiszolidaritásból” és

Miss de Morney jelenléte miatt nem feszegettem a dolgot. – Tehát tudja, hogy praetorianus vagyok? Azt is tudja, miért vagyok a Roxolanon? – kérdeztem. – A Császár azért küldte ide, hogy Wittgen századossal közösen kiképezze a Vérbáró crollrohamcsapatait. – Pontosan. De emellett Andrei Cavallier megbízott még a rend fenntartásával is, tudniillik a moscow-i rend rség csak operettfigurák gyülekezete. Ha maga ennyi mindent tud, akkor azt is tudnia kell, hogy az elmondottak alapján a kastély és az rkiköt között én vagyok az élet-halál ura, és el szeretettel élek is az ezzel járó jogokkal… Már most jó el re szólok: ha valami piszkos ügybe akar belekeverni, akkor el készítheti a koporsóját, Mr. Caramondó! – Engem már nem is fenyeget? – kérdezte hirtelen a n , és bánatosan nézett rám. Valami baj lehetett a Lauder-karpereccel, mert az egyik szeme zöldebbre sikerült, mint a másik. – Önök összetartoznak. Vegye úgy, hogy mindkettejüket figyelmeztettem, Miss de Morney… – Megkopogtattam az órámat. – Elkezdtem mérni az egy órát. – Senki sem hallhat minket? – kérdezte Caramondó. – Senki. Interferenciapajzsot kapcsoltam fel, mi mindent hallunk, de minket senki. Caramondó vetett egy gyors oldalpillantást a n re, aki egy fájdalmas sóhajt hallatott, és belefogott a mondókájába. Nagy hatásm vész lehetett, mert ahogyan elkezdte, már attól hegyezni kezdtem a fülem. – Egy nagyon szegény családban n ttem fel a Rosanon. Tizenhat éves voltam, amikor teljesen váratlanul megtudtam, hogy az anyám nem is az édesanyám, az apám sohasem volt az édesapám, és az igazi testvérem pedig már kilenc éve halott… Gondolhatja, Mr. Shaw, hogy számomra mekkora trauma volt szembesülni az igazsággal. Ott, azon az éjszakán kellett megtudnom, hogy valójában a nagybátyámék neveltek föl, mintha a tulajdon édeslányuk lennék. A szüleimet és a bátyámat ugyanis meggyilkolták, amikor hétéves voltam. Ott voltam, és végignéztem, de semmire sem emlékezhettem, mert a nagybátyám mentális törlésnek vetett alá… Egy életre kitöröltette az agyamból annak az emlékét, hogy akkoriban mi játszódott le egy rosani lakásban… Miss de Morney váratlanul elhallgatott, mintha az unszolásomra várna, amit meg is kapott: – Tulajdonképpen mi játszódott le abban a lakásban? – firtattam. – Rablás és gyilkosság. – Tehát meggyilkolták a szüleit és a bátyját? Hány éves volt a testvére? – Tizennégy. – Magát bántották? – tudakoltam. – Engem meger szakoltak, Mr. Shaw… hétéves kislány voltam… inkább öltek volna meg. Szótlanul hallgattam, ilyenkor képtelenség, nagyon nehéz bármit is mondani. Caramondó törte meg a csendet: – Veronica iszonyú élményen ment át és ez a szörny ség az rületbe kergette volna, ha a nagybátyja kés bb nem törli az emlékeit. Részér l ez tökéletesen érthet és helyénvaló cselekedet volt. Veronica így hosszú éveken át nem tudta… mert nem emlékezett rá… mi történt, és élte az átlagos lányok életét. Ha tizenhat évesen nem lesz a fültanúja egy óvatlan beszélgetésnek, akkor sohasem derült volna ki az igazság… A n id közben összeszedte magát, és jelezte, hogy szeretné folytatni fájdalmas történetét. Kimeredt szemmel bámultam. – Összepakoltam, és elmentem a Rosanról, nekivágtam a kozmosznak. Nem haragudtam a nevel szüleimre, rájuk csak hálával gondoltam, hiszen éveken át talán még a saját gyermeküknél is nagyobb odafigyeléssel és gondoskodással neveltek. Ám érthet okoknál fogva nem volt maradásom a szül bolygómon, ugye, megérti?… A Földre mentem, ahol a leglehetetlenebb alkalmi munkákból éltem, aztán elmentem egy modell-válogatásra… a többit az egész világ ismeri. Hatalmas karriert csináltam, és én lettem Veronica de Morney. Huszonhat éves vagyok, és dúsgazdag, de boldogtalan… Hát ennyi a történetem, Mr. Shaw. Rövid csend. – Mi az igazi neve?–tudakoltam.

– Veronica Heywood. – Akkoriban kiderült, hogy kik voltak azok a vadállatok? Gondolom, többen voltak. – Nem. A nagybátyám szerint a nyomozás sikertelenül zárult.

Szótlanul néztem a n t, és azon morfondíroztam, hogy mindezeket miért mondja el nekem? Ebb l a történetb l hogyan következik az, hogy a Roxolanra jött, és velem akar beszélni… Hirtelen megszólalt az a bizonyos cseng az agyamban, és az összefüggések világossá váltak. – De maga nyomozott az ügyben, és ismeri az elkövet ket? Mára már tudja, ugye? Nem szólt egy árva szót sem, de nem láttam még beszédesebb tekintetet, mint az övé. – Tudja? – er sködtem mégis. – Ki tette „azt” magával, most már tudja? Szótlanul bólintott, én meg kopogni kezdtem az asztal lapján: – Most itt van a Roxolanon? – Még nincs – szólt közbe a mesterkalandor –, de a Vérbáró estélyén, amit három nap múlva tartanak, már itt lesz. – És ki ez az ember? Caramondó fölcsippentett egy ujjnyi dohányt, és az orrába tömködte. Lekattintotta az aranyszelence tetejét. – Cross Rolonad. Meghökkentem. Cross Rolonad a Császárság legveszedelmesebb banditája, William Martin, a kalózkirály legjobb barátja és alvezére. Martin és Rolonad akkora hadsereget állomásoztatott a Birodalom perifériáján, hogy még a császári rflotta sem mert ujjat húzni velük. – Miben kérik az én segítségemet? – kérdeztem rá. Veronica de Morney átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezem, iszonyú fájdalom és bánat tükröz dött a szemében, de láttam bennük valami mást is: elszántságot. – Maga egy praetorianus f tiszt, misztikus er k és a legkorszer bb haditechnika birtokosa. Kérem, segítsen nekem megbosszulni a családomat! Mr. Shaw, én azért jöttem a Roxolanra, hogy megöljem Cross Rolonadot! Stein és az egyik pultos csaj a poharakat pucolták, néha felénk pislogtak. Látni láttak minket, de számukra az ajkaink csak némán mozogtak – Maguk rültek – jelentettem ki kategorikusan. – Sosem tudnak az rkalóz közelébe férk zni, mert a császári rohamcsapatok szintjén programozott kiborghadsereg vigyázza minden egyes lépését, még egy profinak is gondot okozna, ha meg akarná ölni. Sajnálom, Miss de Morney… – A kastélybeli fogadáson viszont nem lesznek ott – vágott közbe Caramondó, és végszóra egy hatalmasat tüsszentett. – Igaz… – Maguk oda nem juthatnak be – mondtam. – Gondolja? – szipogta a mesterkalandor, és díszesen hímzett kabátja zsebéb l el húzott két meghívót. Nekitámasztotta ket a szkaffos poharamnak. Fölvettem a meghívókat, és megnéztem ket. Amennyire meg tudtam állapítani, mindkett eredeti volt. Exkluzív nyomásúak voltak a VIPszemélyek számára fenntartott sorozatból, rajtuk Andrei Cavallier saját kez aláírásával. Nem kérdeztem meg t lük, honnan szerezték a névre szóló meghívókat, hiszen a kalandor és a holomodell is világhír nek min sült a maga kategóriájában… Ett l a pillanattól kezdve az is logikussá vált számomra, hogy a Vérbáró külön engedélye nélkül nem utasíthatom ki ket a bolygóról – a második menet is Caramondóé lett; jó lesz vigyáznom. Nagyon sajnáltam Veronica de Morney-t, és meg is értettem, miért akar bosszút állni, de mégsem hagyhattam, hogy k ketten megpróbálkozzanak ezzel a dologgal. Nem Rolonadot akartam védelmezni, hanem Miss de Morney életét megmenteni. – Hölgyem, azon az estélyen is lesznek test rök. Ha fegyvert ránt el … amit kétlek, mert az érvényben lév biztonsági intézkedések miatt ilyen tárgy egyetlen vendégnél sem lehet… akkor azonnal meg fogják ölni. – Tehát nem segít nekem? – Szívesen segítek, de nem ezen az estélyen és nem ezen a boly… – Húszmillió aranytallérért sem? Caramondó kérdezett közbe, és nekem ebben a pillanatban kellett volna lel nöm az asztal

alatt ugyanúgy, mint Han Solo Jabba fejvadászát Mos Eisleyben, de hülye voltam, és nem tettem meg. Ám az is lehetséges, hogy nem a pénz és nem a hülyeségem, hanem Veronica de Morney két, szép felemás szeme miatt nem tettem meg. Egy pillanatra lekapcsoltam a hangpajzsot, és újabb szkqffért kiáltottam. A vörös szintetikus csaj máris hozta. – Hm, tehát az én segítségem megérne maguknak húszmilliót?… Akinek ennyi pénze van, az terveket is szokott kovácsolni, nem? – Egy hajtásra eltüntettem az italt, Caramondó elismer en bólogatott. Nyilván tisztában volt vele, hogy aki túl gyorsan issza ezt az alkoholos, narancslével dúsított pókváladékot, az „általában” meg szokott halni… – Most mire bólogat? – förmedtem rá. – Arra, hogy összetákolt valami tervet? – Igen. – Hallhatnám? – Miért kellene elmondanom, amíg nem vagyok biztos abban, hogy a megfelel pillanatban éppen a legalkalmasabb emberrel osztom meg a titkainkat. Ha megígéri nekünk, hogy a segítségünkre lesz, akkor azonnal beavatjuk, de addig nem. Gyerünk, ezredes, ígérje meg! – Ennyire nem lehet ostoba, mesterkalandor! – Felnevettem. – Mi van akkor, ha ígéretet teszek, de utána mégis visszatáncolok, ráadásul úgy fölnyomom magukat Cavalliernél, mint a végbélkúpot, akkor mi a fészkes fene van, „he”?… Megpróbál majd lel ni az MMX ART of LASER-ével? Caramondó újból fölnyitotta dohányszelencéje tetejét, közben hunyorgó szemmel rázta a fejét: – Nem, ezredes, maga sosem tenne ilyet, és tudja miért nem? Azért, mert maga egy megbízható, szavahihet ember. Ha az imént említett jellemz k nem lennének a személyiségének a legf bb attribútumai, akkor sohasem lehetett volna IV. von Anstetten test r ezredese és a Különleges rszolgálat oszlopos tagja… – Ha a seggemet akarja nyalni, várjon, el bb megfordulok! – …és mint olyan – folytatta Caramondó, aki meg sem hallotta, hogy mit mondtam – végtelenül lojális azokhoz, akiknek a szavát adja. Miel tt rákérdezne, gyorsan elmondom, hogy semmi olyanra nem akarjuk rákényszeríteni, ami miatt a kés bbiekben megüthetné a bokáját. Nem kívánjuk, hogy fegyverrel a kezében álljon az ügyünk mellé; csak azt kérjük, hogy segítsen. Elmagyarázom: maga tisztában van a helyi viszonyokkal, úgy ismeri Moscow-t, mint a tenyerét, képes összehozni egy üt képes csapatot, lehet sége van könnyedén elrejteni egy tonna huszonnégy karátos aranyat, és még a Roxolanról történ kicsempészését is meg tudja szervezni… Egyetlen lövést sem kell leadniuk Wittgen századossal, és egy életre milliomosok lesznek. Ne szalassza el ezt a nem mindennapi, fantasztikus lehet séget, Mr. Shaw! Gyerünk, segítsen Veronicának! Ez a szerencsétlen lány már igazán megérdemli, hogy egy igazi profi álljon az oldalán. Rájöttem, hogy ez az ember miért a Császárság leghíresebb kalandora. Úgy szerezte a hírnevét, hogy semmit sem lehetett rábizonyítani, nos, ezt eddig is tudtam, de most megcsillantotta a valódi képességeit: Rolien V. Arcadió olyan könnyen tudta manipulálni az emberek gondolatait és cselekedeteit, ahogyan csak akarta. Úgy beszélt többmilliós üzletekr l, mintha egy tubus fogpaszta megvásárlására akarná rábeszélni az embert, és nagyon értett ahhoz, hogy odavetett félmondatokkal a végletekig csigázza a hallgatósága érdekl dését. Az rkiköt óta ez az ember (kezdtem kételkedni emberi mivoltában!) irányította a beszélgetést. Így utólag nagyon szégyellem bevallani, de én is a hatása alá kerültem. Milyen arany?! – gondoltam, és bekaptam a horgot. – Milyen aranyról beszél? – kérdeztem. – A maga és Wittgen százados aranyáról – helyezte el a mondatot kett nk közé Caramondó, majd a faintarziás mennyezetre emelte a tekintetét, mintha onnan olvasná le a következ ket: – Ha jól számolom, akkor az unciánkénti ár most… hmmm… igen… Egy tonna huszonnégy karátos arany jelen pillanatban húszmillió imperiális tallért ér a Birodalmi T zsdén. – Na, nézzen rám, faszikám! – csattantam fel, és Caramondó máris belebámulhatott az

ultrahangpisztolyom csövébe… meg sem rezdült a tekintete. – Innent l kezdve kérdéseket teszek föl és maga válaszol, ennél korrektebb játékszabályokat el sem tudok képzelni! A kérdéseket nem az Uralkodó test r ezredeseként, hanem mint magánember fogom feltenni Értve vagyok? – Kezdjük – felelte a kalandor. – Maguk a segítségemet kérik abban, hogy a Roxolanon kinyírhassák Cross Rolonadot? – Igen. – A részvételem abból áll, hogy az akció zökken mentes lebonyolításához csupán logisztikai hátteret biztosítok? – Ennél valamivel többet kérünk. – Mennyivel többet? – firtattam. – Molekulányival. – Ha segítek maguknak, akkor engem egy tonna arannyal fizetnek ki? – Pontosan ennyi ara… – Csak „igen”-nel, vagy „nem”-mel válaszoljon, barátom, mert az ultrahang úgy szétveri, mint jéges a rohadt dinnyét! – Az istenit a fejének – horkantotta Caramondó –, ne használjon ilyen ódivatú hasonlatokat, mert a felét sem értem annak, amit mond! Meg sem hallottam. – Most hol van ez az arany? – kérdeztem. – Ha megérkezik a Csillagharcos, akkor már a Roxolanon lesz… Sajnálom, de erre a kérdésére képtelenség a maga által meghatározott válaszok valamelyikével felelni – mondta gyorsan Caramondó, és az arcának szegezett fegyvert nézte; mintha halványan mosolygott volna… már nem is bosszankodtam. A Csillagharcos Rolonad rfregattja volt, ami a fegyverzete üt erejét tekintve akár egy birodalmi cirkálóval is bátran szembeszállhatott volna – és nem biztos, hogy a csatahajó ússza meg a találkozást. – Ez Rolonad aranya? – tudakoltam. – Igen. – Ezzel akarnak kifizetni, ha segítek? – Igen. – Ezt az aranyat maguk szerzik majd meg? – Nem. – Én és Wittgen? – Nem. – Akkor „kik”? – Van egy tervem… Ha bejön, akkor „maga” Rolonad fogja odaadni nekünk. Vártam egy kicsit, aztán feltettem a kérdést: – Vállalja annak a rizikóját, hogy kinyírom magát, ha túl sok ember számára válik majd világossá a szerepem ebben az ügyben? – Igen, ezredes! Ne csináld! – biztattam magamat, de elég volt egy pillantás Veronica de Morney-re, és ezt mondtam: – Rendben van, segítek maguknak… a szavamat adom. – Üdvözöljük a fedélzeten, Shaw ezredes – vigyorogta Caramondó, én meg a tokjába csúsztattam a pisztolyomat. Hát így kezd dött; bár ne kezd dött volna sehogy… 2. Amióta a praetorianusoknál szolgáltam, azok az emberek, akik tudtak err l – elenyész en kevesen voltak –, sokszor megkérdezték, hogy mekkora a jövedelmem a Császár test r

ezredeseként. Sohasem válaszoltam erre a kérdésre, de most magukat beavatom. Egy kicsit olyan lesz, mint amikor az Isten a nevét firtató kérdésre azt válaszolja Mózesnek, hogy „vagyok, aki vagyok”… azaz valójában megkíméli magát a válaszadás súlyos terhét l. Kérem, én magam sem tudom, hogy mennyi pénzem van, ezt úgy higgyék el, ahogy mondom. Több birodalmi banknál rendelkeztem folyószámlával, melyeken rengeteg pénz lehetett, és mint jeleztem, fogalmam sem volt, hogy mennyi. Ha egyszer majd otthagyom a test rséget, és feltérképezem a vagyonomat, valószín leg meg fogok lep dni. Arra is nagy esélyem volt, hogy akkorra a Császártól megkapom a nemesi rangot, de ez legalább annyira nem érdekelt, mint mondjuk „egy tonna arany”. Meg kell, hogy értsék: ez a „Rolonad-ügy” kizárólag csak Veronica de Morney miatt érdekelt, mert azt a palit, aki meger szakol egy hétéves kislányt, még akkor is segítek kinyírni, ha nekem kell fizetnem érte. Amióta a Roxolanon tartózkodtam, rengeteg embert tettem hidegre, pedig lehet, hogy „full” rendes faszik voltak, csupán rosszkor voltak rossz helyen. A bolygóra érkezésem óta most el ször éreztem úgy, hogy végre valami értelmes cél miatt húzom majd el az oldalfegyveremet. Caramondó bármennyire is menteget zött, hogy erre nem lesz majd szükség, én pusztán tapasztalatból tudtam, hogy az ilyen rázós ügyek „bevállalása” után ez el bb vagy utóbb úgyis bekövetkezik. Az ember gyermeke csak egyvalamit tehet: kell en felkészül rá, hogy ne érje meglepetés. – Mondja, Caramondó, magának mi ebben az üzlet? Csak azért segít Miss de Morney-nek végrehajtania a bosszúját, mert buzog magában valami morális gyógyforrás? – Roppant módon örülök, hogy sikerült túljutnunk az „igen-nem” szakaszon – válaszolta a mesterkalandor –, és most következzék az szinteség perce. Ezredes úr, nekem nincsenek morális kényszerképzeteim. Én els sorban üzletember vagyok, és csak huszadsorban Grál lovag. Rolonad rhajóján pontosan harmincmilliós érték lesz: egy tonna, húszmillió érték arany és tízmillió birodalmi tallér érték bemutatóra szóló váltó, ezek így, gyakorlatilag lenyomozhatatlanok… Engem csak az értékpapírok érdekelnek. Magáé lesz az arany, Veronicáé pedig a bosszú édesfanyar gyümölcsének a zamata. Vegyük úgy, hogy Miss de Morney felbérelt minket, és az el bb említett jópofa dolgok lesznek a fizetségünk. Mivel az akció nagyon gyorsan lezajlik majd, ezért a Galaxis legjobb órabérét kapjuk, nem gondolja, ezredesem? – Módfelett szeretném figyelmeztetni, hogy Paul Wittgen azonnal lelövi magát, ha például ilyet mond majd neki, hogy századosom… Menjünk tovább! Valóban csodálatos órabérnek t nik, de mindezekt l függetlenül tucatnyi kérdésem lenne. Az els így hangzik: hogyan jutunk hozzá a jól megérdemelt bérünkhöz; ez a dolog meglehet sen zavarosnak t nik, tudniillik azt állította az el bb, hogy maga Rolonad szolgáltatja ki nekünk a saját aranyát? Miért tenné ezt?… Legyen ez a második kérdés oké? – A dolog nekem is zavaros volt, amíg Veronica be nem avatott a terveibe. Valójában látni fogja, hogy itt a mi kis barátn nknek vannak csak tervei… Nem is rosszak. – Caramondó a n höz fordult. – Drágám mondja el! Miss de Morney, aki feszült figyelemmel hallgatott minket, összerezzent a váratlan felszólításra, holott azt vette a fejébe, hogy gyilkolni fog, mint a bosszúállás bokáig vérben gázoló, lángoló szárnyú angyala. Gyilkolni fog, de szerintem, egy poharat sem lett volna képes elemelni egy zsúfolásig telt kocsma söntéspultjáról. – Biztos hírforrásból tudom – kezdte a n –, hogy Rolonad a családjával érkezik majd Cavallier estélyére. Elkíséri a lánya és az unokája is. Azt tervezem, hogy elrabolom ket… Ne meresszen rám ekkora szemeket, Mr. Shaw, minden esélyem meg van rá hogy sikerüljön a dolog!… El fogom rabolni a Kalóz családját; az arany és a váltók lesznek majd a váltságdíj. Rolonad fizetni fog, mert mindenkinél jobban szereti ezt a két embert. A felesége két évvel ezel tt meghalt, a vejét pedig alig három hónapja gyilkolta meg a GAMMA… Tudja, hogy kik ezek? – A Császári Birodalombiztonsági Hivatal különleges rohamkommandója – válaszoltam. – Így van. Egy specialistával elkészíttettem Cross Rolonad személyiségrajzát, és azt az eredményt kaptuk, hogy ilyen szituációban nem fog sokat mérlegelni, és azonnal kifizeti a váltságdíjat.

– Annak a „specialistának” mennyit mondott el a terveir l? – szúrtam közbe. – Az illet t kés bb sajnálatos baleset érte – jegyezte meg gyorsan Caramondó, és

fölhörpintette a sörét. Ebben a témakörben nem volt több kérdésem. – Azt tudják, hogy Rolonad miért hoz a Roxolanra ennyi aranyat? –firtattam. – Állítólag valamilyen üzletre készül. Nem tudom. Mindketten a mesterkalandorra néztünk, de az csak a fejét rázogatta –vagy sem tudta, vagy nem akarta megmondani. – Hogyan és honnan akarja elrabolni Rolonad családját? – tudakoltam. – Szeretném figyelmeztetni, Miss de Morney, hogy nem vagyok hajlandó közvetlen szerepet vállalni ebben az akcióban. – Nem is kell, mindent én csinálok majd… A kastélyból fogom ket kihozni és ideiglenesen fogva tartani azon a helyen, amelyet a legjobb reményeim szerint, maga fog meghatározni… nyilván tud ilyen titkos… – Hirtelen elhallgatott, és mérgesen nekem szegezett egy kérdést: – Most min vigyorog, elárulná, Mr. Shaw? – Ó csak a „kihozni” szón derülök. Maga pontosan úgy, olyan terminológiát használva beszél, mint egy professzionálisan kiképzett kommandós, habár – és most szóban is megfogalmaztam az aggályaimat – egy légynek sem tudna ártani. – Úgy gondolja? – szuszogta mérgesen a világhír holomodell és manöken-istenn . Keble megemelkedett és felemás, zölden szikrázó szemmel nézett rám. Ha a pillantása t volt, akkor én egy csapásra verg lepke lettem. Mentettem a menthet t. – Nézze, kedvesem, én nem akarom magát fölbosszantani, lekicsinyelni meg egyebek, de az isten szerelmére, értse már meg: a Vérbáró estélyen olyan biztonsági intézkedések lépnek majd életbe, hogy egy dugóhúzót sem lehet ellopni, nemhogy Cross Rolonad édeslányát elrabolni!… Különben is, honnan tudja olyan biztosan, hogy a kalóznak itt lesz a családja? Én ismerem a sort, és az nem babazsúr lesz, az „nyolcszentség”! – Az információk t lem származnak – vetette közbe Caramondó. –Tudhatja, ezredes, hogy én vagyok az, aki mindent tud… Adjon nekem öt percet, és azt is megmondom magának, milyen méret trikót hord a Galaxis Császára; csak egy videofon az egész! Kezdett idegesíteni a pasas; áthajoltam az asztalon. – Képzeld, faszkalap, M-es méret trikót hord, és amikor teniszezni szokott velem, gyakran le is veszi! Miss de Morney megelégelte a kakaskodást, és megmutatta, hogy tud harcias is lenni, ha akar. – Mi lenne, ha nem veszekednének?! – csattant a hangja, és olyan pillantásokkal méregetett, mintha éppen most fejezném be egy ártatlan kismacska kínzását. Higgadtabban folytatta: – Miel tt hajba kapnának azon, melyikük fekszik jobban az udvarnál, szeretném elmondani magának, Mr. Shaw, hogy Rolonad lánya nem azért fogja elhagyni velem a báltermet, mert erre energiafegyverrel lesz kényszerítve. Ennél azért több eszem van, kérem, ne tekintsen ostobának! Azt képzeli, hogy pisztolyt rántok el a vendégsereg szeme láttára?! Jessica Rolonadot évek óta ismerem egy másik bolygó, másik estélyér l… Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de barátn k vagyunk vagy talán voltunk, amíg meg nem tudtam, hogy az apja mit tett velem tizenkilenc évvel ezel tt. Azzal fogom elcsalni a test rei mell l, hogy mutatni akarok neki valamit… kész tervem van. – Mit akar neki mutatni? – vágtam közbe dühösen. Még mindig Caramondó miatt voltam kiakadva, akinek az iménti kijelentése a Császári Büntet Törvénykönyv bizonyos passzusai alapján felségsértésnek min sült. Miss de Morney-t mégsem volt könny kihozni a sodrából – nem sért dött meg az udvariatlan közbevágásom miatt, mert megszokhatta az ideges embereket, hiszen az élete nagy részét ruhapróbákkal és fotózással töltötte. – …például azt az Yves Saint Laurent kollekciót, amit magammal hoztam a Sugar Baby Loveon. Jessica él-hal a divatért, nem lesz nehéz „kihoznom”, vagy ha ez magának jobban tetszik: elcsalnom Cavallier kastélyából. A többi megy, mint a karikacsapás.

Ebben korántsem voltam olyan biztos. – Erre még visszatérünk, Miss de Morney… Szóval feltett szándéka, hogy kinyírja Cross Rolonadot? Oké, nyírja ki! Hogyan csinálja? – Rákényszerítem, hogy személyesen hozza el a váltságdíjat. – Egy hadsereg élén jön majd! – ordítottam, hogy végre megértse, de csak furcsán mosolygott. – Nem. Na, jó, gondoltam, és elhatároztam, nem próbálom gy zködni – rohanjon a vesztébe, ha ez a vágyálma. Taktikát változtattam. – Értem, Miss de Morney, tehát Rolonad besétál a csapdába, és akkor „ön” megöli? – „Én” megölöm. – Ühüm. Nem ölsz meg, te senkit, angyalom! – No, és hogyan öli meg? – firtattam. – Lelövöm. – Cross Rolonad nem ám a sarki non-stop hipermarketben vette a személyi pajzsát, hölgyem. – Roli ART of LASER-ével lövök majd rá. Erre viszont nem volt mit mondanom, mert ennek a fegyvernek akár egy rcirkáló átlövése sem jelentett gondot. Vetettem egy gyors oldalpillantást a mesterkalandorra, aki az elmúlt percekben furcsa mód lakatot tett a szájára. Szótlanul nézegette a körmeit. – Jessicát is lelövi? – kérdeztem. – Nem. Vele semmi bajom. – Amikor el ször szóba hozta ezt az emberrablást, Rolonad unokáját is emlegette. Továbbra is feltett szándéka, hogy t is elrabolja? – Ha er s pszichés hatást akarok gyakorolni a kalózra, akkor a gyereket sem hagyhatom ki a számításból. Mindenképpen ügyes húzás lenne, ha túszként tarthatnánk fogva a kisfiút… Miel tt kérdezné, a gyerek tizenegy éves. Valóban kérdeztem, de nem ezt! – Bocsásson meg, nem értettem plutóniumtisztán: tarthatnánk? – A segítse… – Na, figyelj ide, angyalbogár! Semmilyen szerepet sem vagyok hajlandó eljátszani az „Emberrablás a Roxolanon” cím holodrámában. A Császár test rtisztje vagyok, és nem egy túszejt terrorista, világos? Magácska azt rabol el, akit akar, és még tippet is adok, hol tarthatná fogva, de nem fogok ajtók el tt rt állni, és ez legalább olyan biztos, minthogy a valagam nem holovetít … – Caramondó mondani akart valamit, de meglátta fenyeget en felemelt mutatóujjamat, és jobbnak látta, ha meg sem szólal. – Érti, Miss de Morney? – Értem, test rtiszt. Lehet, hogy gúnyosan akarta mondani, de inkább fájdalmasan hangzott. Magam sem tudom, miért, de hirtelen lehiggadtam. – Azt mondta, hogy a barátn je Jessica Rolonadnak, a csaj apját is ismeri? – kérdeztem nyugodtan. – Számtalanszor találkoztunk már – felelte a holomodell. – Gondolom, akkoriban még nem tudta, hogy… – Nem folytattam. – Nem. – Mikor tudta meg? – Két hónappal ezel tt. – Hogyan? – Az informátorom itt ül ennél az asztalnál, de attól tartok, már percek óta nem mer megszólalni a maga jelenlétében. Szerintem, ha szépen megkéri rá, akkor ugyanolyan szépen el is mondja önnek – mondta Miss de Morney. Caramondóra néztem, aki fölhagyott a körmei bámulásával, és most kurtán bólogatott. Ez nekem nagyon kevés volt.

– Most az egyszer b vebben, ha kérhetném – mondtam neki. A kalandor a vállát vonogatta. – Három hónappal ezel tt ismerkedtem meg Veronicával egy divatbemutatót követ

sajtófogadáson, amit Párizsban tartottak a kiszáradt Szajna medrében. Ö… igen közel kerültünk egymáshoz, és hamarosan beavatott a legfájdalmasabb titkaiba… miután elmondta az élettörténetét, elhatároztam, hogy segítek neki. Tizenkilenc évvel a történtek után nyomozni kezdtem az ügyben. Most ne menjünk bele a részletekbe, de nekem megadatott az a lehet ség, hogy olyan összefüggésekre is fényt derítsek, amelyek fölött, akkoriban átsiklott a rosani rend rség; talán éppen azért, mert nagyon korrupt… Egy hónap múltán már tudtam, hogy ki volt az elkövet , és a bizonyítékaimat megmutattam Veronicának. – Maga meg elhitte? – fordultam a szomorú arcú szépséghez, miközben arra gondoltam, milyen rosszul megszerkesztett ez a világ, amelyben egy ilyen Caramondó-féle figura a szeret jévé teheti a legszebb n t. – Muszáj volt elhinnem: facta loquuntur! Hoppá! Miss de Morney látta rajtam a meglepetést, és küldött nekem egy fanyar mosolyt. – Ne tartson ostobának! – mondta. – Az az id már rég elmúlt, amikor egy holomodell képtelen volt tíznél tovább számolni. Egyre jobban tetszett nekem ez a n . – Tehát azt mondja, hogy a tények beszélnek? Az mond magának valamit, hogy fide, sed cui, vide? – kérdeztem vigyorogva. A n el ször nevetett fel a Roxolanra lépése óta – némi diadalt éreztem, hogy ezt sikerült nála elérnem. – Sajnálom, de most biztosan csalódást fogok okozni: több nyelven beszélek fordítógép nélkül, de a császári udvar nyelvét még nem volt módomban elsajátítani. Mit mondott az el bb, elárulja nekem? – Bízzál, de nézd meg, kiben! – mondtam. – Megbízok önben – mosolygott Miss de Morney, és újra egymásba fonódott a tekintetünk. Ebben a pillanatban egy infravörösben látó koldus játszani kezdte odakint a Kék Duna kering t… Én egy végtelenül szerény ember vagyok, és ez még akkor is igaz, ha azt állítom, hogy amit a következ percekben tettem, az magasiskola volt. D ljenek hátra, és figyeljenek nagyon; ha valamikor ilyen helyzetbe kerülnek, akkor emlékezzenek vissza rá, ez talán segít magukon! Azonnal levédtem a h képemet, és föltettem a l képelemz t. Felemelt ujjammal csendre intettem az asztaltársaimat, és kinéztem az utcára. Hét, egymástól jól elkülöníthet h forrást mutatott a harcászati rendszer a kocsma el tt Két oldalt leparkolt gravomobilnak rohamosan h lt a motorja, és öt él lény (a komputer szerint emberek) mozgott el egymástól. Elhelyezkedtek az utca különböz pontjain, nagyjából a f bejárattal szemben. A harcászati rendszerem elvégezte a fegyverzet-tesztet, és az adatok úgy sorjáztak egymás után, mint a Vérbáró jobbágyai az aratásvezet -robot el tt. A számítógépes kiértékelés szerint közepes teljesítmény energiafegyverek várakoztak odakint. Nekem nagyteljesítmény rendszerem volt, a Marcus Prohebius „Gigant” sorozatának 3-as típusa, tehát igen b séges volt a menüsorom, hogy mivel támadhatok. A narancssárga háromszögek ott villogtak a szemem el tt, és a „Gigant” várta a mentális parancsot – a földrengést l kezdve a termonukláris csapásig bármit indíthattam volna, de nem mozdultam, ami azt jelenti, hogy az elmém olyan tiszta volt, mint a tizenhárom éves lányok lelkiismerete. Az rszemet sehol sem látta a rendszer – nyilván még eljátszotta a Strauss melódiát, és több esze lévén, mint sokaknak, azonnal elhúzta a csíkot. A h források közben megállapodtak az utcán, és sorra elt ntek, mint vad nyoma a hóban… Valószín leg a védelmi rendszereik érzékelték, hogy megfigyelés alatt állnak, és fölkapcsolták az infrapajzsokat. Nekem számtalan trükk volt a tarsolyomban, hogy mégis „lássam” ket, de nem láttam fontosnak, hogy alkalmazzam ket – egyértelm volt, hogy azok a fickók odakint nem tervezik a Roxolani Gyöngyszem lerohanását, mert ezen a bolygón még a karon ül gyermekek is tudták, hogy ellenem er tereket kell fölkapcsolni. Ha ezek berontanának az ajtón, akkor a sz kre szabott hely miatt a mez k összeérnének, átl het vé

válnának az egymásba gerjedés pillanatában, és el ttem védtelenül állni nem a legjobb életbiztosítás Moscow-ban. Azok odakint arra vártak, hogy kimenjünk –eszméletlenül rossz taktikának t nt. Odakint öt amat r várakozott. Akkor kezdjük! – Van védelmi rendszerük? – kérdeztem Caramondóéktól. Miss de Morney meglep dve nézett rám, és a fejét rázogatta. A mesterkalandor lekattintotta a tubákosszelence tetejét. – Nekem csak az MMX. Miért kérdi? Felvázoltam nekik három és fél mondatban: a holomodell elsápadt, Caramondónak a szeme sem rebbent. – Nocsak, „rosszfiúk” az utcán, itt korán kelhetnek a bérgyilkosok. Vajon mire hajtanak? – kérdezte a mesterkalandor. – Nyilván a maga fejére – feleltem –, ugyanis ellenem legalább három rohamosztagot illik kiküldeni, különben csak energiapazarlás az egész… Tudja használni az ART of LASER-t, vagy csak pipiskedik vele, mint egy harci kakas? – Ne nézzen hülyének, ezredes! – Most mit csinálunk? – kérdezte rémülten az a n , aki elhatározta, hogy lángoló csontvázzá változtatja majd a Galaxis legnagyobb banditáját. Megmondtam neki, hogy mit fog csinálni: – Maga ott ül mozdulatlanul, és összeszorítja a combját, nehogy bepisiljen nagy rémületében. Ha pár percig nem venne leveg t, az igazán pompás lenne… Maga pedig – fordultam Caramondóhoz, aki profinak t nt – helyezze készenlétbe az MMX-et, és amikor lövéseket hall odakintr l, akkor törjön ki a kocsmából, és tüzeljen mindenkire, aki nem emlékezteti az unokahúgára! Felálltam, és elindultam hátra. – Utálom az unokahúgomat –jegyezte meg a mesterkalandor. – Maga mire készül? – Megyek leveg zni – feleltem. A h pajzs kivételével minden aktív harcászati rendszeremet lekapcsoltam, hogy ne legyek szeresen bemérhet , és a pultot megkerülve hátramentem a keskeny folyosón. Belöktem a leng ajtót, és beléptem a konyhába. A szakács volt odabent és három kukta – mindannyian emberi lények; Stein nagyon tradicionálisan gondolkodott, ha f zésr l volt szó. Igaza van, mert én sem ennék abból a sztrapacskából, amit egy croll készített. – Hello, Brett! – köszönt rám a szakács, és fel sem nézett az aznapra el írt menüsorból. A kukták valamilyen ül alkalmatosságokon kuporogtak, és szerényen pucoltak egy karalábéhoz hasonló gumót. Az igazi karalábé a kultúr- és haszonnövények nagy részével együtt mutálódott, s kés bb kipusztult a három évszázaddal ezel tt pusztító DDL-vírus hatására. A DDL csak a burgonyát és a fokhagymát hagyta meg eredeti formájában – a vámpírok továbbra is szarban voltak. A konyha hangulata békés volt és idilli, a nagyüzem még nem indult be. A negyedik kukta jött be a kocsma mögötti sikátorra nyíló hátsó ajtón, és letette a kukát; a kezem a fegyverem markolatán. – Hol állnak és hányan vannak? – kérdeztem a vödörrel csörömpöl kuktától. A fehér kötényes kölyök felnézett rám, de nem sokáig vágott értetlen arcot. A gyors felfogóképesség kész f nyeremény ezen a bolygón. – Egy pasas és egy „b r” az ajtótól balra a hamvasztó mellett. A „b r” a helyi jassznyelvben „n t” jelent. Úgy látszott, a Caramondó utáni hajtóvadászatban a gyengébbik nem is képviseltette magát. El húztam az oldalfegyveremet, és kilöktem az ajtót. Azok ketten valóban ott álldogáltak a szeméthamvasztó-konténer mellett, arra számítva, hogy elvághatják az esetleg menekülni készül mesterkalandor útvonalát. Az alakjuk két sötét folt a sz k és b zös sikátor félhomályában. Hiába volt két nap az égen, a fényük ide nem jutott el. A „b r” nem

volt emberi lény, mert a kékeszöld szempár úgy szikrázott mint briliáns fülbevaló a gyertyafényben. Biztosan meglep dtek váratlan felbukkanásomkor, talán arra számítottak, hogy a kukta tér vissza egy újabb vödör krokagumó héjjal. – Miért nem álltok ki a napra; olyan szép id van?! – kérdeztem. A kezük talán reflexb l mozdult – errefelé ezt hibának hívják. Azonnal lel ttem ket! Az intenzív ultrahang úgy fújta el a férfit, mint szi szél a falevelet, és a teste vérzuhatagot fröcsköl , alaktalan maradványa a konténernek vágódott. – Istenem! – sikította standard nyelven a n , aztán szétrobbant… szerettem a hangfegyvereket. Visszamentem a konyhába, és becsaptam magam után az ajtót. Megtehettem volna, hogy hátul szépen kisétálok Caramondóékkal, de a Császár nem azért küldött a Roxolanra, hogy kocsmák gazdasági bejáratán osonjak ki. A szakács végre felnézett. – Kérsz egy kávét, Brett? Ez persze nem „igazi” kávé volt, de azért szerettem. – Öt cukor, kevés tej – mondtam, és az egyik kuktát odébb hessegetve lehúztam a tet feljárót. – Öt cukor? Ebbe pusztulsz bele, meglátod! – Kellene valami komoly dolog – fordultam vissza a második lépcs fokról. A Gyöngyszem szakácsa már három hónapja ismert, és azonnal megértette, mir l beszélek. Letette az étlapot, és kivett valamit az asztal alól, ami ezen a bolygón sokkal inkább hozzátartozott egy konyha alapfelszereléséhez, mint mondjuk a habver : egy Remington sugárpuska volt. Átdobta az asztal felett, én meg ügyesen elkaptam. Mentem fölfelé a lépcs n, hogy kikukucskáljak. Miel tt megkérdeznék, miért nem kerülöm meg inkább a háztömböt, gyorsan felvilágosítom magukat: ha valaki reggel a Roxolanra érkezik, és következetesen mindig a legegyszer bbet választja a legmeglep bb helyett, az délután kett re már halott szokott lenni! A Remington csövével fölnyomtam a tet kijárat ajtaját, és a keskeny résen át elnéztem az utcai front felé. A kocsma egyszintes volt és lapos tetej . A tet t dúralumínium lapok borították, ittott a légkondi szell -blokkjai látszottak, mintha öklömnyi gombák n nének ki a napok sugarától csillogó burkolatból. Az utca, ahol a bérgyilkosok sorakoztak, húsz lépésnyire húzódott t lem, de nem léphettem ki, és mehettem el odáig, hogy fölülr l lepjem meg ket, mivel a szemközti raktárépület három méterrel magasabb tetején, mint valami srégi westernfilmben ott kuksolt a „puskás ember”. Már jó el re levédhette a h képét, és a kocsmahelyiségb l ezért nem vehettem észre. Kukucskáltam kifelé a résen, és a pasast néztem: piszok jó pozícióban volt. Mellvédnek használta a raktártet magas peremét, és onnan figyelte az utcát. Fegyvert nem láttam nála, de nyilván nem azért kuporgott odafönt, hogy jó holofotókat csináljon a Roxolani Gyöngyszemr l. Egy intenzív sugárnyalábbal megl hettem volna, de túl messze volt, és nekem a Remington fedélzeti komputere nélkül kellene nöm… Ha bekapcsolom a rendszert az elektronikus célzás miatt, úgy mindenki megtudja, hogy a tet n vagyok, és oda a meglepetés. Arra nem is gondoltam, hogy kilépek és becserkészem, mert ha kiszúr és tüzelni kezd rám, akkor fedezék hiányában akár beállhatnék elnyerhet ajándéknak is bármelyik céllövöldébe, a végeredmény ugyanaz. Persze, tucatnyi módja lett volna annak, hogy hidegre tegyem a pasast, de minden esetben megtudnák, hogy idefönt vagyok. A „puskás ember” háta mögött lépcs zetesen emelkedett Moscow városa, és a messzi távolban ott csillogott az irdatlan magasságokba nyúló sziklafalnak támaszkodó kristálykastély. Nekem meg támadt egy ötletem. Óvatosan visszaengedtem a lemezt, és a puskát letettem a fagyasztó tetejére. Beütöttem egy számot a bal csuklómra csatolt személyi komon, hogy fölhívjak valakit, akir l nagyon reméltem, még mindig a sakktábla fölött könyököl a Vérbáró kastélyában. Három kicsengés után fölvették, a parányi képerny n egy fekete hajú, sötét szem és borostás állú férfi látszott. – Jó, hogy hívsz! – kurjantotta vidáman. – Rájöttem, csessze meg! A futóval kell lépni, és akkor meg lehet csinálni három lépésb l. Ismertem a feladványt, de most nem állt módomban elmagyarázni Paul Wittgen praetorianus

századosnak, hogy a huszárral kell beütni a sötét vezér mellé. – Figyelj, Paul! Menj ki a HK MPM–10l-essel az erkélyre, és nézz el vele a Gyöngyszem felé, olyan tizenegy óra irányban. Itt vagyok a kocsma tetején. Van el ttem egy böhöm nagy raktár, aminek egy fehér inges faszi kuksol a tetején. Ha megtaláltad, szólj! Wittgen szó nélkül cselekedett, még a komját sem kapcsolta ki. A képerny n a szoba elsuhanó bútorzatát láttam, aztán a kék eget, amint a százados megtámasztotta a nagyteljesítmény energiavet t az aranyozott erkélykorlátra könyökölve. Talán húsz másodperc telhetett el. – Látom! Még kackiás kalapja is van a hülyének. Kikukucskáltam. Jé, tényleg! – L dd le! – mondtam Wittgennek, miközben az egyik kukta fölnyújtotta a kávémat. Átvettem, és belekortyoltam… kurva forró volt. – Álmodjon vagy éljen? Ilyen költ i kérdéseket, csak Wittgen tudott föltenni. – Pihenjen pár percet! – mondtam. – A távolság hatezer-ötszázhuszonhárom méter… – mormogta Wittgen, és pár pillanat múlva a férfi eld lt, mint a krumplival teli zsák. Nem volt fény és hangjelenség… tiszta munka volt, nem úgy, mint a sikátorban az imént. Bontottam a vonalat, és felcsapva a lemezt, kiléptem a lapos tet re. Jobb kezemben a Remington, bal kezemben a kávé. Elindultam az utca felé. Még egy utolsót kortyoltam a kávéból, aztán a csészét letettem a legközelebbi gombára. Megálltam a tet szélén, lenéztem, és bekapcsoltam a harcászati rendszeremet, élesítettem a puskát. Odalent rült sípolásba kezdtek a harci-számítógépek, és veszettül jelezték a „Gigant”-tal meger sített Remingtont; az öt ember szinte egyszerre nézett föl. – Na, jó napot, uraim! Úgy mozdultak a kezek, mintha zsinóron rángatná ket egy bábm vész, de három közülük el sem érte a markolatot: kett t abban a pillanatban lángba borítottam, ahogy megmozdultak, és most lángoló fáklyaként égve rogytak a m betonra. A harmadiknak valamelyik energiatelepét találhattam el, mert szabályosan felrobbant – a detonáció akkora volt, hogy kis híján hátravetett a tet n. A másik kett nek felkapcsolt a fotometrikus pajzsa, és a közelebbi gravo felé hátrálva l ttek, mint a veszett fene. Az éles hangon süvölt , szaggatott lézersorozatok tüzes nyilak módjára hasították körülöttem a leveg t, de sokuk lepattant a harcászati rendszerem által aktivizált energiapajzsról. Az egyik pasas valósággal fejest ugrott a nyitott gravomobil utasterébe, és lecsapott a vezérmodulra. A másik támadó is beugrani készült, de a nagy kapkodásban nem csökkentette a pajzsa intenzitását, és a védelmi mezeje összegerjedt a kocsiéval. Karvastagságú kék villámok robbantak szét az utcán, és a statikus kisülés döreje m anyagporrá robbantotta szét a kocsma ablakait. A Remingtonnal azonnal átl ttem a lecsökkent intenzitású pajzsokat, és a kocsi oldala, a beugrani készül pasassal együtt pillanatok alatt lángba borult. Legnagyobb meglepetésemre a gravo mégis kil tt egy döbbenetes vész-starttal, és lángoló dárdaként távolodott az utca t ztengerén át; benne egy született mázlista ült. Végszóra Caramondó rontott ki a Gyöngyszem ajtaján, kezében az energiafegyverek Rolls– Royce-ával, és a távolodó gravóra emelte az ART of LASER-nek nevezett rületet. tt… A következ pillanatban a kocsi megállt, de nem lefékezett, hanem szabályosan megtorpant, megmerevedett. A benne ül férfi is mozdulatlan volt, még a kocsi oldalán lobogó t z is térhatású festménnyé változott. Olyan volt a látvány, mintha a gravomobil körül megállna az id . Alig pislantottam kett t, és a kocsi, a benne ül ember és a lángok egyetlen szinguláris ponttá zsugorodtak össze, hogy aztán egy átható pukkanással mindörökre elt njenek a kíváncsi szemlél el l. Caramondó felnézett rám.

– Tudom ám, hogy ott van fönn! – Tudjuk, hogy maga mindent tud! Mi a franc maga, egy megkergült mágus? – kérdeztem

le, habár sejtettem, hogy mi történt. A csillagközi kalandor a tokjába csúsztatta az MMX-et, és felnevetett: – A barátunkat energiapajzsostul, kocsistul, mindenestül átraktam egy másik dimenzióba, és most már ott is marad mindörökre. – mondta, majd fogta az aranyszelencéjét, és felkattintotta a tetejét, nyilván képtelen volt élni folyamatos tüsszögés nélkül. Elismer en nézett körül a lángoló utcán. – Ezredes, maga úgy l , mint a Djokics! Az „úgy l , mint a Djokics” a Galaxis leghíresebb szólásmondása volt, és két esetben szokták elsütni: ha valaki nagyon jól, vagy ha istentelenül rosszul l tt – ez utóbbi esetben gúnyos éllel. Caramondó nem a cinikus változatot alkalmazta, de mégsem tudtam örülni a dicséretnek, ugyanis voltak gondjaim: a Roxolanon egy rült kalandor sétál sötét terveket kovácsolva, miközben egy MMX ART of LASER lóg a jobb csíp jén… Nagyon rossz konstelláció! Kikapcsoltam minden aktív-passzív rendszeremet, és egyszer en leugrottam a tet l. A vállamnak támasztottam a puskám csövét, és odasétáltam Caramondóhoz – az utca olyan kihaltnak nt, mint egy temet szilveszter éjjelén. – Djokics mellesleg itt van a Roxolanon – közöltem, és rágyújtottam. Az utóbbi hetekben leszokóban voltam, de mivel most öltem meg egy kézilabda-csapatnyi embert, úgy gondoltam, megérdemlek pár slukkot. Caramondó hümmögött egy sort, aztán egy tükröt materializált maga elé, és megigazította a parókáját. – Remélem, nem a „rosszfiúk” oldalán. – most a Vérbáró személyi test re. – Érdekes, ezt nem tudtam. – Na?! – kiáltottam vidáman. – Én sem tudhatok minden apróságról – jegyezte meg, és kikapcsolta a tükröt. – Nehogy elpiruljon itt nekem! – vigyorodtam, és vetettem egy futó pillantást az órámra. A raktár tetején fekv „puskás ember”-nek tíz perc múlva kellett magához térnie. Ahogy körülnéztem, arra gondoltam, ma délel tt minden bizonnyal a legszerencsésebb fickó egész Moscow-ban. Kisvártatva megjelent a kocsma ajtajában Miss de Morney és Stein. A nagydarab kocsmáros körülnézett, legyintett, és visszament – látott már ennél különbet is. A n tágra nyílt szemmel állt az elszenesedett hullák és a lángoló törmelék közt, s miután megszólalt, már egyértelm volt, hogy hírb l sem ismeri a helyi viszonyokat. – Nem kellene kihívni a rend rséget? – Itt én vagyok a rend rség – mondtam neki a Remingtont lóbálva, cigivel a számban. Nagyon „macsó” lehettem. Miss de Morney furcsán nézett rám. – Izé… kik voltak ezek a… – kezdte a n , és elborzadva nézett le az egyik füstölg holttestre. – Emberek?… – Fejvadászok! – vágta rá azonnal Caramondó. Számára talán egyértelm nek t nt a dolog, én viszont kételkedtem: a fejvadászok sokkal lassabban szoktak meghalni! Az kétségtelen, hogy ez a négy emberi maradvány meg az a kett a sikátorban (a dimenzionált szerencsétlenr l nem is beszélve), amikor még éltek, nyilván a mesterkalandortól akarhattak valamit. Fölöslegesnek tartottam, hogy elméleteket gyártsak, mert alig tíz perc múlva úgyis megtudom, miben sántikáltak. Elhatároztam, hogy nem említem Caramondóéknak a „puskás”-t. Talán olyan dolgokat is megtudhatok t le a kalandorról, amiket az sohasem mondana el magáról. Most már csak azt az egyet kellett elérnem, hogy minél gyorsabban – perceken belül – elt njenek a helyszínr l. – Vissza kellene térniük a Sugar Baby Love-ra, vagy foglaltatni szobát a város valamelyik szállójában… Az ötödik kerületben nagyon jó, színvonalas helyek is vannak. No, mit szólnak hozzá? Nyugodtan elvihetik a kocsimat, de induljanak minél el bb, mert ezek itt – körbemutattam a

Remington csövével – lehet, hogy csak az el rshöz tartoztak. – Már két hete lefoglaltattam egy lakosztályt Miss de Morney nevére az Astorban – jegyezte meg Caramondó –, de attól tartok, nekem most nem lenne szabad odamennem, és az lesz a legokosabb, ha a jachtomtól is távol tartom magam, hm… Azt, hogy a Roxolanra jöttem, csak egykét bizalmas emberem tudhatta, hm… – Gyorsan cserélje le ket! Van hová mennie? Vigyázzon, ez a város nem a legbarátságosabb hely – játszottam az aggódót. – Vannak kapcsolataim – mondta a kalandor, aztán lenézett a hullákra, majd fölnézett a háztet kre, az égre; belehunyorgott az ikernapok egyikébe, végül megállapodott rajtam a tekintete: – Szép ez a bolygó, ezredes; már most szerelmes vagyok belé – tette még hozzá, és sarkon fordult, hogy itt hagyjon minket. – Ne keressenek, majd én megtalálom magukat holnap délel tt! Ha nem kívántam volna olyan nagyon, hogy minél el bb t njön el, akkor biztosan meglep dve néztem volna a távolodó hátát. – Nekem a hajóra kell mennem a holmimért! – kiáltotta utána Miss de Morney. – Hogyan jutok majd be? – Tudja a zsilip kódját, nem? – kérdezett vissza Caramondó, és már ott sem volt. Amikor napok múltán találkoztunk, már halálos ellenségek voltunk, de ezt akkor még egyikünk sem sejtette, én biztosan nem. Caramondó elt nt a sarkon, én meg odafordultam a n höz: – Vannak fegyverek a jachton? – Ez volt az egyik kérdés, amit már régen feltettem volna, ha nem jön közbe a lövöldözés. Miss de Morney a fejét rázogatta. – Semmi ilyet nem hoztunk magunkkal a kiköt i hatóságok miatt. Egyetlen fegyver volt a Cukorbabán, de az most Roli oldalán lóg. Mindent, amire szükségünk lehet, a Roxolanon akartunk beszerezni… így mondta Roli. – Oké, visszaviszem a Sugar Babyre, utána meg elkocsikázunk az Astorba. De most várjon egy percet, ha kérhetném! Elindultam keresni egy feljáratot a raktár tetejére. Nem volt szerencsém, de a „puskás ember”-nek sem! Fiatal srácnak t nt, és holtan feküdt a tet n, a mellvéd tövében. A halálára egyetlen logikus magyarázatot találtam: Wittgen ugyan kábítósugarat l tt rá, de a HK MPM fedélzeti komputere a nagy távolság miatt koncentráltabb energiát küldött a célpontra, és annak nem bírta a szíve. A fiú szívrohamot kapott, és görcsbe rándult testtel hevert a m anyag borítású raktártet n. Egy standard-sugárpuska hevert mellette, amelynek még lézeres célzóberendezése sem volt, a nadrágszíján egy h levéd -dekódert viselt. Elgondolkodva álltam a hulla fölött. Valaki ki akarja csinálni Caramondót (ez egyáltalán nem meglep !), de akkor miért küld rá nyolc amat rt? Ez a srác itt el ttem sose volt bérgyilkos. Átkutattam a zsebeit, de semmivel sem lettem okosabb. Nem volt nála igazolvány, se tartózkodási engedély. A többieknél ugyan lehetett, de mit kezdjek egy hamuvá égett okmánnyal, ami úgyis hamis. Lenéztem az utcára. Miss de Morney a kezével árnyékolva a napok fényét engem nézett. – Talált valamit, Brett? Furcsának t nt, hogy a keresztnevemen szólít. Nem válaszoltam. A szakács is kijött a kocsma bejáratán, és a kezét törölgette egy makulátlanul fehér rongyban. Odaállt a n mellé, és is felnézett. – Hozd vissza a csészét, Brett! Nini, a szakács megunta az életét?! Négy különös ember ülte körül az alacsony lakkozott asztalkát. Hárman közülük az egyik oldalon ültek, a negyedik velük szemben, háttal a homályos helyiség bejáratának. Az egymagában üldögél vel szemben elhelyezked férfi mellett egy-egy japán n kuporgott a hímzett párnákon, és szótlanul teáztak, akár a többiek. A n k illemtudóak voltak, nagyon csinosak és fölöttébb

veszélyesek. Egy-egy mesterien kidolgozott, díszes markolatú japán kard feküdt mellettük a színes mintázatú sz nyegen, és ezekkel a fegyverekkel sokkal gyorsabban öltek meg egy embert, minthogy az el ránthatta volna bármilyen típusú csúcsszuper lézerpisztolyát. A n k között egy alacsony, de meglep en er s izomzatú mongol férfi ült. Csak ágyékköt t viselt, ami különösen hatott a n k tucatnyi színben pompázó selyemkimonója mellett. A mongol meztelen fels testén és tar fején furcsán csillogott a helyiséget megvilágító olajmécsesek fénye – a szobában egyetlen modern és a csillagközi császárkorra jellemz bútor sem látszott. A mongolnak, akit a szakmája egyik legjobbjának tartottak, senki sem ismerte a valódi nevét – egyszer en Skorpióként emlegették, és mozgalmas élete során méltán nyerte el a „gyilkolás arisztokratája” megtisztel címét. Csak srégi szúró- vagy vágófegyvereket használt, esetleg a testét, tehát rült volt. Ám zseniális is egyben, s e két széls séges véglet között gyakran összemosódnak a határok. A furcsa trióval szemben ül férfi sem volt hétköznapi jelenség. Közel egy évezreddel ezel tti divatnak megfelel módon öltözködött; kócsagtollas kalapja az asztalon hevert. Ennek a férfinak már modern energiafegyver lógott az oldalán – tompán csillogott a mécsesek pislákoló fényénél. Ezt a lézerfegyvert lehetett az egyetlen korh tárgynak tekinteni a szobában és az egész házban, amely Moscow valamelyik jobbik kerületében állt. A négy ember lassú mozdulatokkal itta a DDL által mutálódott teát. A férfiak csöndesen beszélgettek – a két japán n már évek óta csak kérdésekre szokott válaszolni. A társalgás japánul folyt, és ha kémsugarakkal figyelik a házat, akkor sem értettek volna bel le semmit: a Galaxis ezen távoli szögletében még a csillagközi fordítógépek is értetlenül bambulnának erre az si Földi nyelvre. – Mikor érkezett? – kérdezte a kócsagtollas a mongoltól. Az halk koppanással tette le a leheletvékony porcelánból készült csészéjét. – Három hete várok magára – felelte a mongol. – Végtelen örömömre szolgál, hogy végre ide ette a fene. Hol volt eddig? – Gondjaim voltak – válaszolta a kócsagtollas. – A n ? – kérdezte a mongol. – Az is megérkezett, az Astorban szállt meg. – Feltett szándéka, hogy megöli? – firtatta a mongol. – Még nem tudom; lehet, hogy muszáj lesz likvidálni, de el bb meg kell várnunk, hogy az rkalóztól kicsalja az aranyat… Apropó, likvidálás: honnan a fenéb l szedte el ezeket a kripliket, akik ma délel tt a kocsmánál próbáltak bérgyilkosokat alakítani? Komoly er feszítésembe került, hogy meg ne szakadjak a röhögést l! Azt hittem, tovább fog tartani, de a test r ezredes öt perc alatt elintézte mindet, és még a harcászati számítógépét sem használta hozzá. Hol talált rá ezekre a szerencsétlen balekokra, valami kozmokeresztény kolostorban? – Tehát sikerült az „el adás”? – Annyira rosszak voltak, mint a „New York Times” ünnepi számai. Komolyan féltem, hogy Shaw már gyanakodni kezd, és rájön, el re megrendezett színjáték az egész, csak egy „m balhé”, semmi több. – Maga mondta, hogy amat rök legyenek, nem? Egyébként a lányok szedték össze ket, ma délel tt… Elárulja végre, mi volt ezzel a m sorral a tulajdonképpeni célja? – tudakolta a mongol. A titokzatos férfi a csészéjében lötyköl aranysárga italt nézte, mintha benne úszkálna a magyarázat. – Ühüm… Válasszuk ketté a dolgokat, Skorpió barátom! Az egyik oldalon áll Veronica de Morney és a császári test rök, meg az a kis üt képes csapat, amit minden bizonnyal összeszednek majd az elkövetkez három nap alatt… A másik oldalon mi állunk, így négyen, és nekünk van a legegyszer bb feladatunk a világon: horribile dictu, azt várjuk, hogy a másik csapat megszerezze az aranyat. Engem nem érdekel, hogy a n kinyírja-e Rolonadot vagy sem. Engem csak az arany érdekel. Ha Veronica megkapja a váltságdíjat, mi szépen meglépünk vele, a többi abszolút lényegtelen… Hogy miért volt szükség a Roxolani Gyöngyszem el tti színjátékra? Ez olyan világos, mint a két nap a fejünk felett! Nekem szerveznem kell a magam akcióit, és ennek okán nem ülhetek

mindig a n szoknyája mellett, különben is, jó ha a magamfajta ember távol tartja magát egy olyan figurától, mint Brett Shaw… Teremtettem egy olyan szituációt, amely után majd senkinek sem nik fel, milyen okoknál fogva maradok a háttérben. Mindenki azt hiszi, azért bujkálok, mert nyomomban a Galaxis összes fejvadásza; a végén még sajnálni is fognak, menten megszakad a hálától duzzadó szívem. Caramondó felnevetett – nyilván csak lehetett a mongol vendége ezen a Moscow-beli kés délutánon. Skorpió elgondolkodva simogatta tar fejét. – Szerintem óriási hiba volt belekeverni a praetorianusokat. Maga beígéri nekik az aranyat fizetség gyanánt, holott, a szállítmányt teljes egészében… – Skorpió, maga semmit sem ért! – vágott közbe a kalandor, és széles mosollyal az arcán tette le a csészét. – Tanulja meg, hogy a legnagyobb m vészet a manipuláció m vészete. Ha ezt tökéletesen alkalmazza, akkor senkit sem kell például leszúrnia… leszúrja az saját magát! Brett Shaw-ra azért van szükségem, mert az egyetlen ember ezen a bolygón, aki képes arra, hogy elemeljen, elvegyen, elraboljon egy tonna aranyat akár az atyaúristent l is, csak meg kell teremteni a megfelel bels motivációit… Ott van ez a patakzó könnyekt l megszédült gyönyör ség, és higgye el, csak miatta meg fogja ezt tenni, és mire észbe kap, már annyira belekeveredik ebbe az ügybe, hogy képtelen lesz visszatáncolni, és magával rántja Paul Wittgent is. Veronica akarvaakaratlanul elszédíti majd Shaw-t, aki szerintem olyan szerelmes lesz belé, hogy szem nem marad szárazon, és elj a végs pillanat: az ezredest egyáltalán nem fogja érdekelni az arany… a n életéért fog harcolni. És a n életének tudja mi az ára, kedves Skorpióm? – Az aranyszállítmány. – Jár önnek egy piros pont. A bérgyilkos sokáig hallgatott, majd meggyújtott egy füstöl t. Tekintete a mesterkalandorét kereste. – Jó lesz vigyázni, Rolien, mert a Roxolanon nem sokáig marad életben az, aki megpróbál hülyét csinálni Shaw ezredesb l. Az elmúlt hónapokban állítólag voltak itt pár százan, akik megpróbálkoztak ezzel, de mára már mindezek beleférnek egy közepes nagyságú kolombáriumba… és egyszerre mindannyian. Ezenkívül lenne egy másik problémám is. Ha maga arra számít, hogy Shaw majd a véd szárnyai alá vonja Miss de Morney-t, és továbbra is fönntartja azt az igényét, hogy a végén raboljam el a holomodellt, akkor óhatatlanul bekövetkezik az a szituáció, hogy konfliktusba keveredem az ezredessel. Ezt meg jó lenne elkerülni. – Ölje meg Shaw-t is, kedves barátom, vagy talán alkalmatlannak tartja magát erre a feladatra? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában Caramondó, és megvillant a tubákosszelencéje. Skorpió határozottan megrázta a fejét. – Rolien, szerintem magának er s fogalomzavara van, én ugyanis mongol vagyok és nem „mongoloid idióta”! Shaw ezredes egy „feketecsuklyás” praetorianus rohamgárdista, aki alkalomadtán úgy szokott fölbukkanni Moscow-ban, mint a halál megvadult angyala. A másik rült pedig a társa, Paul Wittgen százados. Ennek a városnak az a szerencséje, hogy ez utóbbi az ideje nagy részét csak a Vérbáróval vívott sakkpartikkal üti el, de amikor befejez egy játszmát, idelent frankón bezárnak az üzletek. Maga csak most érkezett, és ilyeneket például nem tudhat, hogy a múlt hét szombat éjszakáján közel ezer ember menekült el az els kerületb l, holott csak annyi történt, hogy Wittgen leült valahol pókerezni… és vesztett! Ez a két ember egyszer en elpusztíthatatlan. Termonukleáris töltetekkel az övükön járnak-kelnek a városban, és tízezer fényéves körzetben nincs olyan energiafegyver, ami átl hetne a pajzsukat… De ha mégis akadna egy olyan szerencsés, akinek sikerülne hidegre tenni ket, akkor ezzel a bolygó halálos ítéletét írná alá, hiszen a pletyka szerint Shaw, amolyan szevasz, mi van veled, Öreg? viszonyban van a Galaktikus Birodalom Császárával, és ha valami „csúnya” történik vele a Roxolanon, akkor huszonnégy standard órán belül megérkeznek ide a praetorianusok, és amit azok csinálnak a bolygóval meg a lakossággal, ahhoz képest az Apokalipszis csak a „Maci Laci” legújabb kalandjai! – Befejezte? – kérdezte kurtán a kett s játékot mesterkalandor, és feltápászkodott a párnáról. – Ne visítson itt nekem, mint egy vénasszony, akit l elrabolták az elektromos mankóját!

Amikor eljön az ideje, meghatározom a célpontokat, és maguk gyilkolni fognak, mert ezért kapják lem a fizetségüket, világos? Most elmegyek, és körülnézek a városban. Akar még mondani valamit? – Csak emlékeztetni szeretném valamire – mondta Skorpió, és a jobb keze nyitott tenyerét fölmutatta Caramondónak. Széttárta az ujjait. – Minden ujjam egymilliót jelent, Mr. Rolien! – Ne féljen, megkapja az ötmillióját, ha végeztünk – morogta a kalandor, és fölkapta a kalapját. Nagy m gonddal a fejére igazította. Menni készült. – Szeretném figyelmeztetni valamire – mondta Caramondó hátának Skorpió, mire a kalandor megtorpant. Gúnyosan mosolyogva fordult vissza. – Ezek a n k itt mellettem nem csak a szeret im és munkatársaim, hanem a szakmai alázattal vegyes tiszteletem tárgyai is – folytatta a mongol. – Fantasztikusan nagy m vészei egy régen feledésbe merült japán harcm vészetnek, amit nindzsucu néven ismertek a beavatottak. Nem használnak modern technológiát, így nem gyanúsak a passzív üzemmódban álló harcászati rendszerek számára, kvázi bárkit könnyen és gyanútlanul képesek megközelíteni, és ha „kardtávolságon” belülre érnek, annak befellegzett… Nem ajánlom magának, hogy megpróbáljon becsapni, mert Mariko és Fudzsiko bármikor odalopódzhat az ágyához, amikor alszik. A mongol kivett egy ismeretlen roxolani gyümölcsöt az asztalon álló kosárból, és felhajította a leveg be. Villámgyorsan csillant a katanák pengéje: miel tt az öklömnyi gyümölcs a sz nyegre hullott volna, a n k négyrét szelték, a szabályos darabkák szétgurultak a sz nyegen. Mire a mesterkalandor felnézett, a n k már visszaereszkedtek a párnáikra, és az ezüstösen csillogó pengék a lakkozott tokjukban nyugodtak. Pillanatok alatt játszódott le az egész. Caramondó gúnyosan tapsolt. – Itt helyben összecsinálom magamat, Skorpió barátom. A lányok nagyon ügyesek, de ilyet már ezernyi holofilmben láthattunk, én meg semmit sem utálok jobban, mint az unalomig ismert hatásvadász elemeket. Törekedjünk az „eredetiségre”! Van valami fölösleges szolgálója akin demonstrálhatnék valamit? Skorpió összesz kült szemmel nézett rá, majd így felelt: – Tegnap vettem egy lányt az emberpiacon, de semmit sem ér, mert összetört egy kínai tálat. Megfelel? – Hívja be! Skorpió kiáltott, és kisvártatva az egyik oldalajtón beszaladt az említett lány. Emberi lény volt, és alig lehetett több tizenöt évesnél. Citromsárga tunikát viselt és barna b rsarut. Rémülten pislogott a mongolra – biztosan arra gondolt, hogy eljött a büntetés ideje a ma reggeli apró mal r miatt. – Forduljon felém, angyalom! – szólította meg standard-angolul Caramondó, és rámosolygott leend áldozatára. – Hogy hívják, kegyedet? – Susanne, uram. – Gyönyör neve van, Susanne. Kérem, álljon kissé terpeszbe, és feszítse meg az izmait, félelemre nincs oka! Nézzen rám, és mosolyogjon, úgy… úgy… A lány engedelmeskedett, Caramondó el húzta az MMX ART of LASER-t. Susanne-nak rémület villant a szemében, de a kalandor csak nevetett: – Mosolyogjon! – ismételte, és beállított egy funkciót a szuperfegyveren. A fiatal szolgálólány kényszeredetten mosolygott, és a következ pillanatban Caramondó rál tt: narancssárga koncentrikus körök csaptak ki az MMX-b l, és olyan hang hallatszott, mint amikor kettétépnek egy kartonlapot. Látszólag semmi különös nem történt a lánnyal, továbbra is ott állt, arcán azzal a furcsa Mona Lisa mosollyal; teljesen mozdulatlan volt, mintha megmerevedett volna. Caramondó eltette a fegyverét. – Erre van úgy oda? – csücsörítette a bérgyilkos. – Azt hittem, a híres MMX ennél érdekesebbeket tud produkálni. Én puszta kézzel is csinálok magának izommetrikus görcsöt.

Caramondó meg sem hallotta. Lassú léptekkel közelítette meg a mereven álló Susanne-t. – Ismeri a szentírást? – kérdezte Skorpiótól. – Melyiket? – Hogyhogy melyiket?! Csak egyetlen szentírás létezik, kedves barátom, és azt Bibliának hívják. – Akkor én legalább nyolc Bibliát ismerek, és abból hármat biztos, hogy nem ember írt. Caramondó közben, mint valami m alkotást, úgy járta körbe az arcára fogyott mosollyal álló lányt. Végül megállt el tte, és óvatosan kinyúlt egy rakoncátlan hajtincs után. – Ismeri Lót feleségének a történetét? – kérdezte a mongoltól, és letörte a hajtincset Susanne homloka el l. Skorpió tátott szájjal bámulta. A japán n k kezében megállt félúton a teáscsésze. – vé vált – suttogta a bérgyilkos. Caramondó összemorzsolta a lány hajfürtjét, és a finom port kifújta a tenyeréb l. – Ha egy bolygón belélegezhet a légkör és fülledt az éjszaka, mindig nyitott ablak mellett alszom. Én meg arra szeretném mód felett figyelmeztetni, hogyha a szeret i megjelennek az ablakomban, abban a minutumban, ahogy átlépnek a párkányon, cukorbabává változnak. Maga meg nyalogathatja ket ítéletnapig, élvezni nem fognak többé, a gyönyört l „olvadozni” annál inkább, vakarimasz ka? – közölte Caramondó, és végszóra meglökte az egykori Susanne-t. A k vé vált lány merev testtel d lt hátra, és ezernyi apró darabban tört össze a sz nyegen. – Szóljon a nindzsáinak, hogy szedegessék össze a csajt! Caramondó lekapta a kalapját, pukedlizett, aztán köszönés nélkül kihátrált a szobából. Hiba lett volna zöldfül amat rnek nézni… Miss de Morney-t el bb visszavittem a Sugar Baby Love-hoz, s azt követ en elszáguldottam vele az Astorba. A szálloda üvegb l, krómból és ezüstb l épült; mintha kicsinyített mása lett volna a Sydney-i operaháznak – kérem, képzeljék el maguknak! A n csak egy utazótáskát hozott el a hajóról – nyilván az összes ruhája materializált rendszer lehetett –, és az Astor felé haladva „visszacsinálta magát” a kocsim hátsó ülésén. A visszapillantóból az „igazi” Veronica de Morney mosolygott rám. Furcsa, de alig beszélgettünk az út alatt; már megint feszültnek t nt. Alig ismertem másfél órája, de nem el ször éreztem ezt vele kapcsolatban. Az Astor halljában úgy ugráltak körülötte, mintha a Császár egyik lánya lenne, és az isten se tudja honnan, de pillanatok alatt ott termett vagy kéttucatnyi fotóriporter. Azonnal eljátszottam, hogy én vagyok a test re – ezt mindketten élveztük –, két paparazzinak be is tört az orra. A lakosztálya a harmincadik szinten volt. Miel tt beszállt volna a gravitron-liftbe, egy pillanatig kettesben maradtunk, és csináltam egy hülyeséget. – Caramondó most kénytelen felszívódni. Nem fog hiányozni? – firtattam. – Legalább egy kicsit pihenek, ebben a városban meglehet sen fárasztó dolgok történnek. Rolit nem kell féltenie, ezredes. – Érdekes, pár perccel ezel tt még Brett voltam. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de maguk ketten „abszolút” nem illenek össze. – Maga meg azért ne haragudjon, ha a tudomására hozom, hogy ehhez semmi köze! – Még ma este felhívom, addigra lesznek ötleteim is – mondtam, és faképnél hagytam. – Köszönöm, hogy segít! – kiáltotta utánam, de mire visszafordultam, már belépett a liftbe. Még a kocsiban adott egy anyagot Cross Rolonadról, hogy kés bb nézzem meg. Leültem a számítógép elé, és szántam rá húsz percet, de utána úgy kiakadtam, hogy sorban kellett elszívnom a cigarettákat. Rolonad vérengz vadállat volt, és ez még „enyhe” kifejezés! A jól dokumentált anyag a kalóz legemlékezetesebb akcióit örökítette meg. Cross Rolonad az utóbbi tíz évben – f leg miután Martin alvezére lett – csak nagylépték , igazán volumenes bulikban vett részt, amelyekben a hadserege gyilkolt és nem . Ám el tte még volt az, aki lenyomta a t zgombot, és válogatás nélkül pusztított el él - és holt er t, ártatlan n ket, gyermekeket… Az anyagból az is kiderült, hogy laza rokoni kötelék f zte a Vérbáróhoz, számomra meg eljött annak az ideje, hogy végre

elgondolkozzam azon: császári parancs ide vagy oda, mi a büdös francot keresünk mi Wittgennel ezen a szemét bolygón, szemetebbnél szemetebb emberek és humanoidok között, akikkel majd díszegyenruhába bújva, széles vigyorral az arcunkon kell paroláznunk pár nap múlva a bálteremben. Mérgesen kapcsoltam ki a gépet, és zsebre vágtam. A holoképerny szétfoszlott az asztallap fölött, és kimentem a márvány-m anyag erkélyre friss leveg t szívni. Wittgen százados háziköntösben és mezítelen lábakkal feküdt az alig mellmagasságban húzódó és kéttenyérnyi széles erkélykorlát tetején. Az ujjait összefonta a tarkója alatt, és rezzenéstelen szemmel meredt az égre. A balfelén egy pár papucs és a HK MPM, amit még délel tt támaszthatott oda, miután kil tte a „puskás ember”-t. T le jobbra százötven méteres mélység, amely miatt még egy kötéltáncos sem érezhetné magát biztonságban. Wittgent egyáltalán nem érdekelte, hogy életveszélyben van. Az a fajta katona volt, aki ha lezuhan valahonnan, mindig fönnakad valamin. Harminc éves volt, és az a típus, akivel a n k akkor is lefekszenek, ha el tte köszönés helyett felpofozza ket. – Megmondanád, hogy mi a francot csinálsz ott? – tudakoltam. – Merengek a felh kre, talán elkergeti ket a szél, és akkor megláthatom majd saját magam aranytrónuson ülve… – Kicsit szerényebben, százados! – förmedtem rá Rolonad miatt. – Van nálam egy anyag. Jó lenne, ha szánnál rá pár percet. – Majd szánok rá pár percet. Wittgen ismerte a délel tt történéseit, mert mindenr l pontosan beszámoltam neki. Kapásból az volt a véleménye, hogy Veronica de Morney és Caramondó úgy hülyék, ahogy vannak. Ezután ment ki az erkélyre, hogy felfeküdjön az aranyozott korlát tetejére, én inkább a Rolonadról szóló anyagot választottam. Nekitámaszkodtam a korlátnak, és elgondolkodva néztem a várost. Halk moraj söpört végig Moscow felett, és a hanghullám visszaver dött a kastély mögötti kilométeres sziklafalról. Elnéztem az rkiköt irányába: egy gigantikus méret , pókhoz hasonló teher rhajó ült százméteres ikerlángcsóváin, és kezdte meg mérhetetlenül lassú ereszkedését a sötétkék m beton felett. A központi vonósugár vörös lézerfénye pányvaként tapadt a testére, és vezette lefelé a lángoszlopok alatt villogó zöld keresztek irányába. Megkezd dött az utolsó, legvégs fázis, és az átható dörej sok ezernyi furcsa tollazatú madarat és b rszárnyú eml st riasztott fel a lépcs zetesen elnyúló város színes háztet ir l. – Jönnek az els vendégek – jegyeztem meg gúnyosan, és a mélybe pöcköltem a filterig égett cigimet. – Teherhajóval? – kérdezte Wittgen, aki oda sem nézett; nyilván a hangjukról is felismerte az rhajótípusokat. – Lesz itt egy-két „terhes” vendég… Most mi legyen, bevállaljuk ezt a bulit? – Húzós, húzós… Még gondolkodom rajta – felelte Wittgen, és elhallgatott. Ennyi nekem korántsem elég, de ismertem a századost, mint a rossz pénzt; évek óta volt a közvetlen beosztottam a praetorianus gárdánál, és harci párom a Különleges rszolgálatnál – ismertem már a gondolatait Bárkivel szívesen fogadtam volna, hogy pillanatokon belül ásítani fog, és azt mondja, „oké”… – Oké – ásította Wittgen –, csináljuk, de megmondom neked szintén, hogy én kizárólag csak az aranyért csinálom. Jó lenne, ha te sem kevernél bele személyes emóciókat. Ha ilyet látok rajtad, azonnal kiszállok a buliból! – Mir l beszélsz? – értetlenkedtem. – A holomodellr l… Roppant módon örülnék neki, ha Veronica de Morney nem hullana a karodba. Ez a „b r” most üzlettárs legyen, és ne próbálj aktív részesévé válni az személyes bosszúhadjáratának! Tudod, semmi sem veszélyesebb, mint a „bosszúálló n ”, ráadásul ez a bula olyan jól néz ki, hogy menten leszédülök Cavallier fórumára. Egy rohamosztagosnak ne legyenek érzelmei! – Na, álljunk meg, apukám! Te beszélsz? Ha a Roxolanon egy nap nem harminchat órából állna, akkor naponta nem lehetne harminchat új n d! Kellene már neked egy standard-bula, aki

alkalomadtán jól gatyába rázna! Wittgen mindkét kezét kinyújtotta felém, és vékony hangon kezdett nyöszörögni: – Ó, Paul drágám… hol voltál az éjszaka, és „nini”, miért véres a dzsekid? Felröhögtünk, aztán hosszan hallgattunk. Kisvártatva Wittgen volt az, aki megtörte a csendet. – Tudod, mi az a tornádó? Amíg nem szabályozták az id járást, voltak ilyenek a Földön. – Tudom – feleltem. – A sz ke n k olyanok, mint a tornádó: eleinte mindig melegek és nedvesek, de kés bb viszik a gravomobilod meg a házad! Paul Wittgenben egy filozófus veszett el; vagy „meg”? Elfordultam a várostól, és töprengve néztem fel a kastély csúcsaira, mintha ott válaszokat láthatnék… Irdatlan magasságban bádogosok dolgoztak az archaikus építmény egekbe szökken tet zetén. Ennek a mesterségnek az utolsó képvisel i vagy ötszáz éve „kihaltak” már a Földön, és akik most odafönt játszottak az életükkel, hogy aranylemezekkel fedjék le a tornyokat, a Vérbáró megrendelésére utaztak ide, valamilyen istentelenül messze kering „Phosta” nev bolygó telepeskolóniájáról. Arra gondoltam, hogyha újrakezdhetném az életemet, sokkal szívesebben élnék, dolgoznék közöttük, minthogy végigharcoljam az egész univerzumot… A komom jelz je csipogni kezdett. – Shaw vagyok! A képerny n a Vérbáró egyik titkára látszott. – A méltóságos báró úr a bálterembe hívatja! Azonnal indultam. 3. A két fiatal n t a bokájuknál fogva tartotta béklyóban az alig kétméteres ezüstlánc. Össze voltak láncolva, így legalább nem menekülhettek el egymás el l… A kezükben egy-egy megcsomózott vég , vastag kötelet tartottak, azzal csapkodták egymást; ügyesen csinálták. A Vérbáró gladiátormesterének a felhajtói valahol az rkiköt környékén szedhették fel ket, hogy alig egyhetes „kiképzés” után, majd a díszes vendégsereg szórakoztatására legyenek az estély exkluzív és zártkör szakaszában. Olyan olcsó, kis kurvák lehettek, akik sok pénzért bármire kaphatóak. Csapkodták a kötéllel egymás bikinis testét, és nevetgéltek, még az sem lehetetlen, hogy barátn k voltak, pedig három nap múlva az egyikük meghal majd, és a másik lesz a gyilkosa. Az estélyen már anyaszült meztelenek lesznek, és kötél helyett olyan korbács lesz a kezükben, amelyen vasszögek súlyosodnak majd. Amikor az egyikük nem bírja már tovább és véres, szétroncsolt keblekkel a márványpadlóra zuhan (kötelez volt az intim részekre ütni!), akkor a másik úgy öli meg, hogy megbecsteleníti a korbácsa csillagtüskés végével. Aki gy z, egy életre dúsgazdag lesz… Nem túloztam, amikor azt mondtam Veronica de Morney-nek, hogy az estély hivatalos része után következ zártkör program minden lesz, csak nem „babazsúr”. Arról ne is beszéljünk, hogy amit a gladiátorn k fognak csinálni egymással, jóformán semmiség ahhoz képest, ami utána következik. A Vérbáró a bálterem kell s közepén állt, és a számtalan gyakorlatozót nézte; folytak a versenyek próbái. Andrei Cavallier, a Roxolan és a kozmosz ezen szeletkéjének legf bb ura elégedettnek t nt. Meghatározhatatlan korú, pipaszár vékony, felt en magas férfi volt, akinek a karcsúságát még jobban kiemelte bíborszegély , éjfekete öltönye. Különcnek tartották, mert aranykeretes szemüveget hordott, holott bármilyen látászavar már ismeretlen tünet volt háromszáz évvel ezel tt is. A szemüvegben nulldioptriás m lencse csillogott; Cavallier a saját bevallása szerint azért viselte, mert állítólag „hangulata van”. Hát szintén szólva… na hagyjuk! A százezer talléros, Földön készült öltönyhöz rózsaszín inget hordott egy brutális nyakkend vel. A körmei és az ajkai kékek voltak a legújabb divat szerint. Azonnal felfedeztem, ahogy beléptem a hatalmas kétszárnyú ajtón (a kastélyban minden bels építészeti m remek archaikus volt), és megkerülve két humanoid gladiátort, elindultam felé. A Vérbáró test re most kilépett oldalra, hogy folyamatosan szemmel tarthasson. Aki ezt a könnyed

lépést tette, egy él legendának számított a galaxisban: volt Szlobodan Djokics! Negyvenhat évvel ezel tt született a Földön, valami balkánnak nevezett, minden bizonnyal félelmetes helyen, és a legnagyobbakra jellemz módon semmi különös sem látszott rajta. Annyira hétköznapinak és jelentéktelennek t nt, hogy akkor is percekig keresgélné az ember, ha piros bohócsipkával a fején, egymagában álldogálna egy üres m jégpálya közepén. Kopott szürke zakója és borvörös nadrágja olyan egyszer nek látszott, mint a sugárpisztolyai, amelyek dísztelen rtokokban mindig ott lógtak a két csíp jén. Igen ám, de azokkal a standard-fegyverekkel ez az ember a légyfingot is felgyújtotta ötven lépés távolságról, és ehhez nem használt komputeres célravezetést, még csak nem is célzott! Ez a szerb származású férfi – akit tizenkét évesen kitiltottak a Földr l – minden id k legnagyobb mesterlövész-test re volt, akit hátukon hordtak a bolygók és körülölelt a kozmikus tér végtelen éjsötétje. Ha a Csillagközi Birodalom mesterlövészeinek létezett olyan istene, akihez rövid fohászt illet intézni célzás közben, akkor ez a sötét szem , halk szavú, szes halántékú férfi volt az. – Á, ezredes! – köszöntött Cavallier. – Föltétlenül beszélnem kell önnel. Hallom ám az embereimt l, hogy ma délel tt volt odalent egy kis parádé. Hány hulla lett? – Nyolc, méltóságos uram – válaszoltam. – Az ön szintjén ez már szórakozás, nem gondolja? – Azt azért nem. – Ha én tudnék l ni, akkor biztosan sportot csinálnék bel le, vagy legalábbis ilyen szórakoztató dolgokra törekednék, hogy a halottak száma legyen mondjuk „prímszám” – nevetett a saját tréfáján Cavallier, és aláírt valami lapot, amivel egy apród szaladt oda. Visszafordult felém. – Persze, nem err l akarok önnel szót váltani, de miel tt rátérnék a lényegre, hadd szúrjak közbe egy kérdést: mi a helyzet a rohamosztagosaimmal? – Mikor óhajtja az els bemutatót, méltóságod? – kérdeztem vissza szinte abban a pillanatban. Ezt nem sokan merték volna megtenni a Roxolanon, talán egyedül Djokics, de a legenda szerint egyáltalán nem szokott kérdéseket feltenni. – Hamarosan lesz erre mód; valójában ebb l az ügyb l kifolyólag hívattam. De ezt ne itt beszéljük meg! Menjünk a lakosztályomba, ez meglehet sen bizalmas ügy! Mi a fenét akarhat? Lassan elindultunk kifelé, én meg arra gondoltam, mit mondjak neki, ha arra nézve kér t lem tanácsot, hogyan raboljon el egy aranyszállítmányt? Akkor sírjak-e, vagy nevessek? A lakosztály a kastély másik szárnyában helyezkedett el, és akkora lehetett, mint egy baseball-stadion! De az sem kizárt, hogy nagyobb! A leny göz méret termet m kincsekkel pakolták tele. Hihetetlenül drága, egyértelm en milliókba kerül festmények sorakoztak körbe a falakon, és a rajtuk látható érdekes alakok már évszázadok óta azzal a megfakult pofával néztek le a hasonlóan ódon ébenfa bútorokra, melyek lomha, tohonya szörnyetegek módjára terpeszkedtek az egymásra dobált perzsa, indiai és mit tudom én, hogy még milyen sz nyegeken. A kastélynak ez volt az a helyisége, ahol még én sem mertem a padlóra köpni. Ahogy beléptünk az ajtón, azonnal megakadt a szemem egy fiatal lányon, eddig még sohasem láttam. Fest állvány el tt dolgozott, minden bizonnyal Cavallier egyik restaurátora lehetett. A kép, amelyen makettkodott, számomra abszolút jelentéktelennek t nt, nem úgy a lány. Szerintem nem lehetett több húsz évesnél. Fiúsan rövid frizurát hordott, és térdig ér zárt, fehér köpeny próbált szétfeszülni asszonyiasan telt keble el tt. Felnézett, és elmosolyodott, parányi brillek csillogtak a fülében. Visszavigyorogtam a csinos n re. – Danica, megtenné nekünk azt a szívességet, hogy magunkra hagy minket? – kérdezte t le Cavallier, aki meglep en udvariasnak t nt. A lány letette az ecsetet, és megtörölte a kezét. Szó nélkül kiment, hosszan néztem a ringó csíp jét. Csak napok múlva tudtam meg, hogy a csaj kicsoda is valójában: le is esett az állam rögvest! Cavallier a terepasztal nagyságú íróasztalához invitált, és beült mögé. Helyet foglaltam egy olyan karosszékben, amelynek csak egy bátor muzeológus merte volna meghatározni a pontos

életkorát, és kényelembe helyeztem magam. Djokics behúzódott a közeli sarokba, és olyan misztikus mozdulatlanságba merevedett, mint valami évezredekkel ezel tt istenített fáraó szarkofágja. Kérd n néztem a bolygó urára. – Két dologról lenne szó – kezdte Cavallier –, hamarosan meglehet sen furcsa figurák fognak megjelenni a városban. Azoknak az embereknek a sleppjér l beszélek, akik napokon belül tiszteletüket teszik majd a kastélyban, hogy velem együtt ünnepeljék a dinasztiám megalapításának ötszázadik évfordulóját. A következ re szeretném megkérni, mint felsége, IV. von Anstetten Császár praetorianus ezredesét, és szerény kérésemre ideküldött katonai szakért jét, miszerint holnap 18.00-tól a következ utasításomig vegye át a croll-rohamosztagok parancsnokságát. – Vállalom! – vágtam rá azonnal. – A feladatunk a rend fenntartása lenne az ünnepségek ideje alatt? – kérdeztem rá pontosítás végett. – Részben –felelte kurtán a Vérbáró. – Van itt egy másik, talán még ennél is fontosabb dolog, de miel tt erre rátérnék, azt javaslom, igyunk egy pohár Tokajit! Szereti? – Ittam már ilyet a császári udvarban. Aszúval kínál, vagy szamorodnival? Borral kínál? Mit akarhat ez t lem? Cavallier felnevetett, és megérintett valami láthatatlan gombot az asztallapon. – Látom, ön szakért ! Csak aszút iszom. Kitárult az az ajtó, amin az imént jöttünk be, és besasszézott a sárga-fekete ruhás apród. Odament a díszesen faragott tálalóhoz, és máris hozta a kristálykancsóban aranyló bort, a hozzá mellékelt hasonlóan m vészi kidolgozású poharakkal együtt. Semmire sem kellett utasítani, nyilván tudta, mi a dolga, ha egy bizonyos jelet kap. A darázsnak öltözött apród kitöltötte a bort, majd ugyanolyan hangtalanul távozott, mint ahogy bejött. A jelenet kísértetiesen emlékeztetett a pantomimra. A hatalmas ajtó bezárult a fiatal fiú mögött. – Nyugodtan megízlelheti a bort, ezredes – krákogta a Vérbáró –, az egész kastélyban molekuláris méregdekódolók figyelik az ételeket, italokat. A rendszert a „Galactic B. Consulting” szakemberei építették ki két évvel ezel tt. Nagyon megbízható társaság. – Tudom, méltóságos uram, a császári rkastély biztonságvédelmi berendezéseit is k szerelték fel… – Belenyaltam a Tokajiba, fantasztikus íz f szerezte a szájpadlásomat. Ami viszont a következ pillanatokban történt, még akkor sem fogom elfelejteni, ha olyan szenilis vén hülye leszek, aki még a saját családtagjait sem ismeri fel. Djokics úgy mozdult ki a sarokból, mint valami vadászni készül ragadozó titokzatos árnyéka. Tett felénk három lépést, és lassan el húzta az egyik sugárpisztolyát. Vele szemben ültem, és fogalmam sem volt, hogy a szerb mire készül. Djokics még kett t lépett el re, aztán egy követhetetlenül gyors mozdulattal „rál tt” a negyven-ötven lépésnyire álló ajtóra. Egyáltalán nem célzott! Vércsevijjogáshoz hasonló hang hallatszott, és a vakítóan vörös, t vékonyságú lézersugár átsuhant az ódon ajtó kulcslyuknak hívott parányi nyílásán! Az ajtó túlfelér l idáig hallottuk az elfojtott sikolyt, majd a test zuhanásának tompa puffanását. Djokics megpörgette a pisztolyát, és visszacsapta a tokjába, aztán olyat tett, amit hetente csak kétszer, megszólalt: – Méltóságod apródja túl kíváncsi természet ember volt! Azt hittem, beszarok! Nem vagyok egy munkanélküli dokkmunkás a roxolani rrepül térr l, és hosszú katonai pályafutásom során láttam már sok furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot, de ez túltett mindenen! Ennek az embernek nem volt aktivizálva semmilyen infravörös rendszere, és nem hordott mentáler sít t sem, de mégis kiszúrta, hogy az apród kukucskál a kulcslyukon át, pedig a sarokban állva ezt egyáltalán nem vehette észre, még akkor sem, ha az anyja sas volt, az apja meg kesely ! Valószín , hogy a pasasnak természetfölötti képességei lehettek. Aha, most megmagyaráztam a legendát! A Vérbáró úgy nézett a sarokba visszahátráló Djokicsra, mint valami megtestesült istenre, majd miután kiámuldozta magát, visszafordult felém, és ott folytatta, ahol abbahagytuk e

figyelemre méltó közjáték el tt. – Hát, igen… a biztonság az nagyon fontos dolog… Tehát van egy másik dolog is… Figyel? – Aha – nyögtem, én még nem tértem magamhoz. – Kérem? – Izé, figyelek, méltóságos uram! – Arról lenne szó, hogy hamarosan a Roxolanra hoznak pontosan egy tonna aranyat. Ez az én aranyam lesz, és önt bízom meg az rizetével. Azonnal magamhoz tértem. – Ez fantasztikus, báró úr. Egy tonna arany? Nahát! – lelkesedtem, miközben minden er mmel arra törekedtem, hogy semmi se látszódjon az arcomon; állítólag az eddigi n im szerint ehhez nagyon értettem. Cavallier aranya? Az elmúlt hetekben módomban állt megkötni egy nagyszabású üzletet – magyarázta a Vérbáró –, amely most ér a végs lebonyolítási szákaszba. Az arany, amit hoznak, helyet cserél majd azzal, amit adok érte, s ezek után elfoglalja helyét a trezorjaimban, ahol pompás helye lesz. Nemdebár?… Meglehet sen nagy volumen tranzakcióról van szó, mivel az arany értéke kis híján megközelíti a százmillió imperiális tallért, s azt hiszem, h n szeretett császárunk is gondban lenne, ha ki kellene fizetnie ekkora összeget… Miért mereszt ekkora szemeket, ezredes? Nem látott még aranyat? – próbált viccel dni Cavallier. Én nem voltam vicces kedvemben, mert az összeg hallatán majdnem kiestem a szerepemb l, hiszen Caramondó „húszmilliója” és a Vérbáró „százmilliója” között van azért némi különbség, habár mindketten ugyanarról az aranyról beszéltek. Eljátszottam egy hasonló jelenetet, mint a mesterkalandor a kocsmában: nézni kezdtem a plafont, mintha oda lenne felírva a nemesfém-piac jelenlegi állása. – Ha jól tudom – kezdtem –, akkor szerte az egész Császárságban egy tonna aranyért legfeljebb húszmillió tallért kaphat az ember. Méltósá… – De nem az én aranyamért, ezredes úr! – szólt közbe Cavallier. – Ön minden bizonnyal a huszonnégy karátos arany árfolyamához viszonyított, de itt egy tonna „nukleár-alkimiailag tisztított” színaranyról van szó, és ez csekély nyolcvanmillióval ér többet. A Roxolan ura titokzatosan mosolygott a tájékozatlanságomon, szerény személyem pedig elkezdhette a töprengést azon, hogy az elmúlt órák alatt ki kinek hazudik nagyobbat. E rövid id alatt Caramondót például olyan embernek ismertem meg, aki vagy pontosan, naprakészen tud valamit, vagy egyáltalán nem tud semmit. Világos volt, hogy a kalandor hazudott nekem az arany karátszámára vonatkozólag. – …tehát ennek a hallatlanul értékes szállítmánynak az rizetével is megbízom. A crollszakaszok egyik részét helyezze készültségbe, a többieket meg készítse fel a speciális feladatra! Természetesen minden olyan információt megkap t lem, amelyre szüksége lehet – folytatta Cavallier, és elém hajított egy info-lemezt. – Ezen mindent megtalál. Az anyag lemásolhatatlan, csak egyszer nézhet meg, és utána megsemmisül. Ha van kérdése, tegye föl! – Az rajta van a lemezen, hogy mit ad az aranyért cserébe? – tudakoltam. – Ez maradjon az én titkom – titokzatoskodott a Vérbáró. – Méltóságos uram, tudnom kell, mit rzök. – Ezt én értem, de maguk csak az aranyat rzik… így egyeztem meg az arany szállítójával, világos? – Ó, hogyne. M kincs lesz? – kérdeztem a báró mögötti Rubensre vetve egy pillantást. – Ne makacskodjon, ezredes! Halvány lila dunsztom sem volt afel l, hogy m kincsen kívül mi más lehet ennek az rültnek a birtokában, ami egyenérték százmillió imperiális tallérral. – Azt esetleg megtudhatom, ki szállítja önnek ezt a tetemes mennyiség nemesfémet? – kérdeztem. – Ez benne lesz az anyagban, de elmondhatom önnek már most is. Az aranyat Cross Rolonad hozza ide… A családjával érkezik. Mulatunk és üzletelünk, he, he… Ezzel kapcsolatban van még

kérdése? – Nincs több kérdésem – mondtam (pedig lett volna!), és eltettem az elektronlemezt. – Pompás! Kérem, nézze át az anyagot, és ha bármilyen probléma felmerül vele kapcsolatban… amit nem hiszek, mert császári test rként ennél bonyolultabb dolgokat is megoldhatott már… akkor keressen meg, és kérjen részletesebb tájékoztatást! Most menjünk tovább! Pontosan huszonnégy óra múlva… ami itt háromnegyed nap… az rkiköt ben leszáll egy jelzés nélküli csatahajó. Már most teljes készültséget rendeltem el, és lezárattam az északi dokkot. A csatahajó a jellegéb l adódóan katonákat hoz, akik ellen rzésük alá vonják az rkiköt teljes területét, és az estély kezdete el tt pár órával, amikor megérkezik egy kisebb leszállóegység, Moscow teljes területére kiterjesztik az ellen rz jár rtevékenységüket. Nem tetszett nekem ez a dolog. – Ki lesz azon az rkompon, és hol fog állni az rhajó, ami a kompot hozza: bolygókörüli pályán? – tudakoltam. – Igen, az rhajó geostacionárius pályán marad, és itt fog lebegni a kastély felett; most az egyszer nem örülök, hogy Moscow az egyenlít mentén épült. Miel tt kérdezné, az rhajó azért nem száll le, mert kétszer akkora, mint a város. Illett volna meglep dnöm? Nem hiszen, mert láttam már akkora rhajókat is, mint a Roxolan holdjai. – Kinek az rhajójáról van szó? – fogalmaztam újra az iménti kérdésemet. Nyilván Rolonadnál is nagyobb formátumú személyiség érkezésére van kilátás… A kozmokeresztény Templomos Lovagrend nagymesterére tippeltem, de óriási meglepetés ért. Cavallier kihúzta az íróasztala fiókját, és el vette az írótömbjét. Az „igazi” papír – ilyet már régen nem gyártottak – enyhén rózsaszín volt, rajta a Vérbáró címerével: egymásra fektetett sarló és kalapács a vörös bolygó el tt. A báró fogta az ötszáz éves Parker tollát, és lerajzolt valami furcsa ábrát. Az írótömböt meg sem kellett fordítania, amikor elém tolta, mert a titokzatos ábra tökéletesen szimmetrikus volt. XXXX – Mond ez magának valamit, ezredes? A jel rajta lesz a katonák rohampáncélján is. Fogalmam sem volt, hogy mi ez, mégis ismer snek t nt… Annak nem láttam sok értelmét, hogy találgassak, ezért poénra vettem a dolgot. – Batman betört a Modern M vészetek Múzeumába? – Önnek roppant impudens, azaz szemérmetlen humora van, de ez komoly dolog, test rtiszt! Ha azt mondom, hogy egy ember nevének a kezd bet it csúsztatták össze? Fél másodperc sem kellett hozzá, hogy rádöbbenjek. William Martin! William Martin a Roxolanra jön??? – Igen. Sir William és Lady Iloria tiszteletét teszi az ünnepségsorozaton, ugye, mondanom sem kell, hogy ez mekkora megtiszteltetés a számomra. A kalózkirály az elmúlt két évben ki sem mozdult az Unikornisról, de most jelezte, szívesen részt venne az ünnepünkön… Én nem mertem neki meghívót küldeni, de elébe ment a dolgoknak, és nem is baj, hogy méltóztatik idejönni: vannak vele terveim, de err l még korai lenne beszélni. Vannak vele terveid, te barom? Martin keresztbe lenyel! – Méltóságos báró úr, ha William Martin kalózai elfoglalják az rkiköt t és a várost, mert szerintem erre megy ki a játék… akkor számíthat rá, hogy nagyon sokáig itt lesznek; állítom, hogy legalább negyven évig nem mennek el. Ismerem annyira a történelmet, hogy tudjam, a maga sei is nagyok voltak idegen területek „megszállásában”. Nem veszi észre, hogy itt hasonló hatásmechanizmus szerint alakulnak a dolgok, méltóságos uram? – kérdeztem. – Nye panyimájes – fejezte ki a nem értését Andrei Cavallier az sei elfeledett nyelvén (pár szót fordítógép nélkül is értettem bel le). – Nem értem magát, ezredes, miért kellene tartani a bolygó megszállásától? Egyébként Martin valóban ilyen módszerrel építette fel a birodalmát, de jelen helyzetben egyáltalán nem err l van szó. Ha hódítani jönne, akkor ezt az rflottájával tenné. Már a nyelvem hegyén volt, hogy a Viharos Galaxis – a kalózkirály zászlóshajója – fölér bármilyen rflottával, de nem er sködtem tovább. Ha szakszer en akarok fogalmazni, akkor

kurvára nem érdekelt, mi lesz a sorsa Cavalliernek vagy a bolygójának – ez utóbbit szívesen láttam volna darabokban –, csak azért er ltettem ezt a „féljünk, remegjünk Martintól dolgot”, mert azt akartam elérni, hogy a báró minden létez álláspontját kifejtse a kalózzal kapcsolatban… Volt egy sanda gyanúm, hogy a kalózkirálynak van némi köze ehhez az aranyüzlethez, és akkor minden egy csapásra megváltozik, hiszen kiszálltam volna a Caramondó fémjelezte buliból. Expressz gyorsaságú visszatáncolásomnak nagyon profán okai lettek volna: az is a halál fia, aki Martintól teáskanalat lop, nemhogy százmillió érték aranyat. – William Martinnak mennyi köze van ehhez az aranyszállítmányhoz? – kérdeztem rá egyszer en. – Megválaszolhatnám a kérdését, de… ön itt katonai szakért és nem a bizalmasom! – villantotta rám a szemüvegét Cavallier, majd összefonta az ujjait az asztal lapján. El rehajolt, és a szemembe nézett. – Ezredes! Önt és a századost módfelett becsülöm az elvégzett munkájukért. Amit a crollokkal három hónap alatt elértek, minden szempontból bámulatos kiképzési teljesítmény, ami megint csak a praetorianus gárda harcértékét dicséri és a császári tisztikar hozzáértését… Örömmel tapasztalom, hogy lojálisak hozzám, és betartják az általam hozott rendeleteket, s t, tovább megyek: „betartatják a néppel”! Maguk ketten többet érnek, mint az egész rend rségem, úgy ahogy van… Ha nem lennének az Uralkodó test rtisztjei, talán még azt is fölajánlanám, hogy maradjanak itt és foglaljanak el valamilyen magas pozíciót a hadseregem tisztikarában vagy a test rségemben, de… De van egy pont, amelyen túl megsz nik a mandátumuk… Ja, igen, ez utóbbival kapcsolatban! Az elkövetkez napok alatt szeretném, ha „visszavennének” magukból… A rendet Martin rohamosztagosai fogják fönntartani, és lehet leg ne keressék velük a konfliktust, hagyják, hadd dolgozzanak! Ha esetleg meglepetés érné ket, akkor majd besegítünk nekik. Értjük egymást, ezredes úr? Cavallier az utolsó mondataival megpróbálta tompítani az el ek élét. Engem nem tudott meggy zni, hogy sikerült neki. – Igen, méltóságos báró úr. – Ez örvendetes. Mellesleg a helyzet nagyon zavaros, és „nem” Martinról beszélek! Az elhárítótisztjeim jelentése szerint Moscow hemzseg a Császári Titkosszolgálat ügynökeit l, akik mindent elkövetnek majd, hogy az estély alatt beszivároghassanak a kastély energiapajzsain. Az sem lepne meg, ha az elkövetkez id szakban Martin és Rolonad miatt tiszteletüket tennék a bolygón a Császári Birodalombiztonsági Hivatal rohamkommandói: ez utóbbira nagyon felkészültünk. A Roxolan körül aktivizált m holdas védelmi rendszer minden titokban behatolót regisztrál és meg is semmisít, ha kell, az rkiköt ben és környékén hallatlanul nagy biztonsági intézkedések várhatóak a következ óráktól. A jelentések folyamatosan futnak be hozzám; kézben tartom a dolgokat. Martinék biztonsága a mi biztonságunk is egyben… Az imént felvázolt dolgokkal kapcsolatban felmerült önben esetleg pár kérdés? Most mondjam azt neki, hogy lenne vagy húsz kérdésem, uram? – Nincs kérdésem – feleltem inkább. – Ez esetben távozhat – mondta a Vérbáró, és beletemetkezett valami titokzatos papírokba. Fölálltam, tisztelegtem, és indultam volna kifelé, de Cavallier kérdése megállított. – Még egy aprócska dolog, ezredes úr. Az estélyen praetorianus díszegyenruhában jelennek meg? – Igen, méltóságos uram. – Khm… khm – köhécselt a báró, és láttam rajta, zavarban van. –Mondja, ezredes, megtennék nekem azt a szívességet, hogy aktivizálják a praetorianus harci páncéljukat és a „fekete csuklyában” állnának a két oldalamon. Khm… szeretném, ha páran belehalnának az irigységbe. Igen? Na, akkor idefigyelj! – gondoltam mérgesen, és merészen ezt mondtam: – Ha Méltóságod meg akar öletni pár embert, akkor szúrassa le ket a terfoláni savas források mérgez vizéb l fagyasztott jégcsappal; ez most „nagyon megy” a császári udvarban. A test rpáncélt és a „csuklyaköpenyt” csak IV. von Anstetten Császár jelenlétében vagy személyes engedélyével hordhatjuk… Különben is van egy pont, „amelyen túl megsz nik a mandátumuk” a Roxolanra küldött katonai szakért knek… A crolljai kiképz i, és nem a személyi test rei vagyunk,

Méltóságos uram!…Daszvidányije! – tettem hozzá. Szerintem jól ejtettem ki, és megérthette. Megértette. – Menjen! – vakkantotta Cavallier fel sem nézve. Hülye, barom! Átsétáltam a brutális sz nyegeken, és a kilincset lenyomva (így kellett!) kinyitottam az ajtót, de nem sok híja volt, hogy hasra essek a szétégett fej apródban. Nocsak! Az el szoba padlóját sült agyvel - és vérdarabok borították; hihetetlenül finom croll csemege. A lézertalálat hatására kirobbant matériából még a környez falakra, festményekre is jutott, a bögyös kiscsajnak lesz munkája. A többi apród néma vigyázban állt a falak mentén, nem mertek odamenni a szerencsétlenhez. Az arcuk olyan sápadtnak t nt, mint a Roxolan középs holdja sz végén. Visszakiáltottam a Vérbárónak: – Uram, itt hever egy kukucskáló ember! Cavallier felnézett, és legyintett. – Persze, persze, kérem, szóljon az apródoknak, hogy takarítsák el! – Hallottátok, nem? – fordultam oda a lesápadt szolgasereghez. –Söpr , lapát megfog, és hajrá! Mentem a szállásomra. Úgy húztam magam után a megválaszolatlan kérdéseket, mint Lear király a palástját… Átmentem Wittgenhez, aki közben lekászálódott a korlátról, és most térhatású pornót nézett a szobája kell s közepén. Átgázoltam két franciázó sz ke lányom, és kikapcsoltam a holovetít t. – Öltözz, lemegyünk Moscow-ba! – közöltem. – Balhé van? – kérdezte Wittgen. – Még nincs, de lesz. Majd a kocsiban elmondom. – Fegyverzet? – tudakolta a százados. – Alaptípus – feleltem. Ez körülbelül annyit jelentett, hogyha annak idején reggel nyolckor beavatkozunk a III. Világháborúba, akkor negyed kilenckor már percek óta unatkoztunk volna, hogy semmi különös nem történik velünk. Az els utunk Veronica de Morney-hez vezetett. – Nagyon gyorsan ideértek, a kocsiból hívott fel? – kérdezte Miss de Morney, miután

beléptünk a pazar lakosztályába. A világítás a kristályfalakból áradt, és az ezüstös fény körbeölelte a helyiség közepén álló, lenge leplekbe öltözött n t. Bemutattam neki Wittgent. A százados végtelenül udvarias volt, és ugyanúgy kezet csókolt, mint én az rkiköt ben. A holomodell el volt ragadtatva. – Maguk igazi úriemberek! Sajnos, ez a férfitípus kipusztulóban van, és csak nyomokban lelhet fel a galaxisban. Kérem, foglaljanak helyet, ott van a bárrobot, szolgálják ki magukat, addig én átöltözöm! Nyilván valami meglep dologra készülhetett, ha nem a materializáció kollekcióit használta. Elindult a fürd szobába, de utána szóltam, hogy „valami tisztességes ruhát vegyen föl, mert koszos helyre megyünk”. Az ajtó összecsusszant mögötte. – Meglep dik majd, Brett! – kiáltotta odabentr l. Ismét „Brett” lettem. Pár perc múlva megmutatta magát, és valóban meglep dtem: olyan méregdrága cuccokban feszített, mintha most lépett volna el egy kosztümös holofilmb l. Valamilyen, számomra ismeretlen márkájú f s sportcip t húzott a lábára. Farmernadrág volt rajta és egy „Black or White” feliratú dögös b rdzseki, ami alatt csak fekete csipkemelltartót hordott. Parányi gyémánt csillogott a köldökében, de a cipzár gyors mozdulatával, sajnos, megfosztott minket a további gyönyörködés lehet ségét l. Nem tudok ennél jobb szót, hogy jellemezzem a csajt: „állati durván” nézett ki. – Bugyit hord? – kérdezte t le Wittgen, és halk koppanással letette a „Jack Daniels”-es üveget a fotel mellé. Keresztbe vetett lábbal ültünk a kagyló alakú ül alkalmatosságokban, és onnan

bámultunk fel a holomodell-királyn re, akivel kapcsolatban olyan érzésem támadt, hogy 180 fokos fordulat állhatott be a hangulatában. – Farmer alá? – kérdezett vissza Miss de Morney, és lehuppant a szemközti ágyra, ami abban a pillanatban megjelent a semmib l, ahogy a vezérl szenzora megérezte, hogy közeledik felé a Galaktika legszebb feneke. – Hova akarnak elvinni engem? – A Csillagok Vándornépéhez megyünk – válaszoltam. – Azt kérték t lem a Roxolani Gyöngyszemben, hogy segítsek maguknak, én meg a szavamat adtam; Caramondó szerint ez állítólag sokat nyom a latban. – Miben?…–kérdezte a holomodell. – …állítólag sokat „ér”! A maga Rolija id közben méltóztatott jelentkezni? – tudakoltam. – Sajnos, még nem – jött a válasz. – Nem baj. Támadt pár ötletem, és megpróbálom beszervezni a vándornépet. Biztosan hallott már róluk eleget; szóval ez nem a legbarátságosabb társaság. De amíg velünk lesz… – ekkor Wittgenre néztem, aki egyfolytában a n t nézte – félelemre nincs oka a Roxolanon. Ez a kis kiruccanásunk az els kerületbe… Most rám figyel, Miss de Morney, vagy inkább a századossal szemez? – Figyelek, figyelek – kacarászott a n . Nem úgy t nt; valószín leg Wittgen az esete volt. Wittgen fölállt, hogy „körülnézzen” a szobában. Az üveget és a poharát vitte magával. – Olyan információkhoz jutottam – folytattam –, amelyekb l azt sz rtem le, hogy komoly nehézségek támadhatnak az akció zökken mentes lebonyolításával kapcsolatban. Hamarosan igen nagy mozgás várható ezen a kurva bolygón, tehát nem lesz könny dolguk… dolgunk. Rengeteg új kérdésem lenne Caramondóhoz. El tudja érni? – Nem tudok segíteni. Rolien különféle biztonsági okokra hivatkozva mindig egyoldalúan kommunikál az emberekkel; tud minket hívni, de mi… – hirtelen elhallgatott, és nagy döbbenetemre a mondat közepén elharapta a szó végét. Odafordult Wittgenhez, aki egy holografikus szobrot bámult, ami a szemközti sarokban állt: – Eredeti Meinl Zaharius holoszobor, egymillió tallérba került. Mindig magammal cipelem, bárhova megyek. – Ühüm – mondta Wittgen. Sóhajtottam, felálltam, odaléptem, és úgy szájon vágtam a csajt, hogy hanyatt zuhant a materializált franciaágyon. Én már a helyemen ültem, és Wittgen is visszasétált a fotelekhez, mire Miss de Morney nagy nehezen feltápászkodott. Wittgen leült mellém, és szótlanul néztük a velünk szemben kuporgó n t, aki s n pislogott ránk. Valószín leg most értette meg, hogy „mi komolyan gondoljuk”. Egy perc is eltelhetett ebben a néma mozdulatlanságban, végre megszólalt Wittgen: – Cross Rolonadot már tizenöt éve „halálra” keresi a Birodalombiztonsági Hivatal, és ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis ha megtalálják, akkor ott helyben lelövik, még tárgyalás sem lesz. Az rkalóz viszont nem az a típus, aki önként, dalolva megy a halálba, ezt elhiheti; tucatnyi profit kicsinált már, akik a nyomában loholtak. Erre magácska a fejébe veszi, hogy hülyét csinál bel le, aztán letérdelteti és fejbe lövi, mint a szart? Ugyan már, hölgyem! Na, nehogy már a fékez hajtóm lángcsóvája húzza maga után a lassuló rcirkálót, édes angyalom! Mi szívesen segítünk magának, de csak egy feltétellel… Itt ül mellettem ez az ember, aki egy „feketecsuklyás” ezredes, ami körülbelül annyit jelent, hogy a világ legbrutálisabban kiképzett katonája, és akkor még finom voltam. Ha ez az ember beszél, akkor száz crollnak van zabszem a seggében, és figyelnek veszettül, mind a négy szemükkel, habár nem akarják elrabolni a Császárság legveszedelmesebb banditájának a családját. Mi segítünk magának és annak a Caramondónak, de akkor semmi csábos pillantás, erotikus pihegések hatására megemelked keblek a csipke alatt, és a szánk szélének veszett nyaldosása, mert ebb l lehet, hogy lesz egy eszméletlenül jó kefélés így hármasban, vagy különkülön, ha úgy akarja, ám nem egy tonna arany, és nem egy szétrobbant fej Cross Rolonad… Fogta, amit mondtam, vagy mondjam el még egyszer? Személy szerint még annyit tettem volna hozzá, hogy „Miss de Morney”… Sok mindenre számítottam, csak arra nem, ahogyan ezt az egészet a n lereagálta. Kisimította

arcába hullott haját, és megpróbált mosolyogni; félig-meddig sikerült is neki. – Százados, maga épp úgy beszél velem, mint a legels ügynököm, miután, elindultam a modellszakmában. – És megérte ráhallgatni? – kérdeztem közbe. – A világ leghíresebb modellje lettem. Mindhárman tudtuk, ehhez nincs mit hozzátenni. Miss de Morney felállt, odajött hozzánk, és a kezét nyújtotta: – Szólítsatok Veronicának, oké? Kezdtem azt hinni, hogy nem mindennapi „b r”. Úgy láttam, célszer lenne tisztázni egy-két dolgot már az elején. – Teljesen máshogy viselkedsz, mint a délel tt folyamán… Azért öltesz álarcokat, hogy palástold a félelmeid? – tettem fel a kérdést. – Nem tudom – felelte csendesen, és szomorú lett az arca. – Menekülök több emlék és érzés el l. – Lehajtotta a fejét, és a sz nyegpadló színjátszó mintázatát nézte. – Félek… egyszer majd elmondom. – Van egy olyan érzésem, hogy ebbe az egészbe Caramondó rángatott bele. Tévedek? – kérdeztem. Sokáig nem válaszolt, aztán összeszedte magát, és felnézett; a szobának beszélt, a bolygónak, a csillagoknak. – Éveken át hordozom a félelmeimet, a fájdalmaimat és a szörny álmaimat, mint valami púpot, amit senki sem képes levenni rólam. Gazdag vagyok, és harmincmilliárd ember szerint gyönyör , de akkor „teherbe estem”, hogy megszültem a semmit, és ezt már évek óta dédelgetem, ölelgetem magamhoz, mint egyetlen gyermekemet… Roli az egyetlen ember, akit nem csak testközelbe engedek magamhoz; volt az, aki utat mutatott nekem. Valóban a szeret m, ha tudni akarja… Megértette velem, hogy bosszút kell állnom. Megölöm Rolonadot, és ezt a szüleim, a testvérem, a saját lelki üdvömért teszem, nem másért… F leg nem aranyért. Újból lehajtotta a fejét, mi meg összenéztünk Wittgennel. A százados mintha bólintott volna. Felálltam. – Ideje indulnunk, Veronica, nincs sok id nk! – Hát, akkor kezdjük, test rök! – sóhajtotta, és fájdalmas mosoly suhant át az arcán. – Legyetek az rz angyalaim! A párjánál kétszer nagyobbnak t – pedig sokkalta messzebb lév –egyik napkorong már alábukott a horizonton, és kezdetét vette az „egyárnyékok” szakasza. Ez megfelelt a földi szürkületnek. A másik nap, nem t nt nagyobbnak, mint egy vörösl én vakító mandarin, szintén megmártózni készült a tengerben, hogy elt ntével beálljon az alig négy órás sötétség. Olyankor sem éjfekete az égbolt; a csillagok, mintha gyönyör , mélykék bársonyon tündökölnének. Csudaszép volt. A sugárpáncéllal meger sített, harci gravóm felemelkedett az Astor el l, helyi id szerint 27.00-át mutatott az órám kijelz je. Az óraszámításnak külön története van: amikor Andrei Cavallier huszonnégy évvel ezel tt megszállta a Roxolant – ez a pontos kifejezés –, akkor az udvartartásán kívül a Crolnax hagyományait is magával hozta; még az id beosztását is. A Vérbáró szül bolygója harminchat standard-órának megfelel id tartam alatt fordult egyet a tengelye körül, és ez lett a napi id beosztás a Roxolanon is, habár sokkal gyorsabban keringett. Ne kérdezzék, miért volt erre szükség, én sem tudom; nem sok értelme van, az biztos. Azok a roxolani slakosok és évek óta itt él , dolgozó telepesek, akik ugyanígy gondolták, nagyon gyorsan megtanulták az „új módit”, mivel a sokat akadékoskodókat meglep en gyorsan húzták karóba az épül kristálykastély lábainál. Cavallier nem sokat szokott vacillálni, ha reformokról van szó. Az akkori Császár – a jelenlegi apja –, III. „Nagy” von Anstetten nem avatkozott közbe, állítólag ezt hívják csillagközi nagypolitikának. Veronica az els ülések támlájára könyökölve hajolt el re, és kíváncsian szemlél dött a

sztatopajzzsal védett szélvéd n keresztül. Irgalmatlan sebességgel suhantunk Moscow felett. Én vezettem, és nem a robotpilóta, mert a Csillagok Vándornépét egyetlen fedélzeti számítógép sem találhatta meg; nem volt állandó lakhelyük, amelynek a koordinátáit beprogramozhatná az ember. – Ismeritek ket? – kérdezte Veronica. – Számtalan törzsük van, de ezekkel már találkoztunk egy másik bolygón. Itt is összefutottunk velük; fogalmazzunk úgy, hogy kölcsönösen „kisegítjük” egymást. k az Univerzum legügyesebb tolvajai, valójában ebb l élnek. A közeljöv ben szükségünk lesz egy-két olyan lenyomozhatatlan dologra, amelyeket fillérekért lehet náluk megvásárolni; például teherautót… Nincs náluk üt képesebb csapat a Roxolanon: aktív szerepet szánok nekik az aranyrablásban. Tudtam, hogy erre fölkapja a fejét – nem tévedtem. Azonnal odahajolt hozzám, és megcsapott a drága parfümének illata. – Aranyrablás? De hát… – Tudom, hogy úgysem hiszed el, de engem nem nagyon érdekel az arany. Aki itt zsoldosnak áll, az Wittgen százados… – Wittgen nem szólt semmit, csak nézett kifelé az oldalsó ablakon. – …Le kell mondanunk arról, hogy ez az aranyszállítmány váltságdíj lesz. Rolonad nem adja majd oda, de nem azért, mert a Vérbáró nem engedné, tudniillik övé a szállítmány, hanem William Martin miatt. Nekem azt súgja a kisördög, hogy a kalózkirálynak van valami köze a Rolonad– Cavallier üzlethez… Hallottál már William Martinról? Ekkorra már Veronica is tudott arról a beszélgetésr l, ami köztem és Cavallier között zajlott. Számára is egyértelm lehetett, hogy változtatni kell az eredeti terveken. – Igen, tudom, hogy ki az – felelte a holomodell. – Caramondótól? – le is. – Caramondó beszélt neked arról, hogy Martin a Roxolanra jön? –tudakoltam. – Nem – válaszolta Veronica. – Az utóbbi id ben egyáltalán nem emlegette, el tte is csak felületesen tért ki rá… Ez az ember valami kozmikus bandita, nem? Ez tetszett! Wittgen felröhögött, és lenézett a városra. Veronica értetlenül pillogott rá, aztán rám. – Valami nagy ostobaságot mondtam? – kérdezte ártatlan nagy szemmel. – Martin nem csupán „valami” bandita, hanem az r kalózainak koronázatlan királya. Az igazi arcát még senki sem látta, és úgy hírlik, komplett rült. Ha benne van ebben az arany-üzletben, akkor nem lesz könny dolgunk… Nagyon veszélyes ember! – Az ilyenekb l ezen a bolygón kerítést lehetne állítani – jegyezte meg a holomodell. Kellemes meglepetésként könyveltem el, hogy használ „régi” dumákat. Én kimondottan gy jtöttem a XX–XXI. századi szállóigéket, beszólásokat és poénokat, mert úgy véltem, humora csak ennek a két századnak volt. E kett el tt istenigazából nem voltak jó poénok, utánuk meg, jó adag cinizmus nélkül nem volt min nevetni, ahhoz túl undorítóan alakult minden. – Ránk gondolsz, amikor ilyeneket mondasz? – vigyorodtam el. – Hát… Paul tehát zsoldosnak tekinti magát? Nagyon örülök ennek, mert keresve sem találhatnék jobbat, de te miért csinálod? Miért segítesz nekem? Talán túl korai volt szint vallanom, de nem kerülhettem meg a válaszadást. – Csak miattad. – Köszönöm – suttogta olyan halkan, hogy még egy pillangó sem rebbenne el a leheletét l. A gondolataiba merülve hátrahúzódott az ülésen, de abban a pillanatban hívás érkezett a komjára. – Ez Roli lesz! – közölte Veronica. – Vedd fel, és mondd meg ne ki, hogy engem hívjon fel! – kértem. A komomat átkapcsoltam a kocsi rendszerére. Fél perc sem telt belé, és a konzol képerny jére bejött a hívás; valóban a mesterkalandor volt az. – Nem is tudom, hol kezdjem – mondtam a vigyorgó pofának. – Szereti a meglepetéseket, Caramondó? – Ó, engem éltetnek a meglepetések – felelte a férfi –, olyanok számomra, mint az oxigén, mert lehet séget adnak az improvizáció számára, ami mondanom sem kell, hogy magas fokon zve

vészetnek min sül. Mellesleg nagyon örülök, hogy összedolgozik Veronicával… Nagyon helyes! Gyorsan közbevágtam, miel tt megint átvenné a kezdeményezést; ez az ember tényleg profi volt. – Na, idefigyeljen, kedves barátom! Azt meg sem merem kérdezni magától, honnan tudja a komszámomat; inkább mást kérdezek. Maga szerint mekkora az árkülönbség egy tonna huszonnégy karátos és hasonló mennyiség nukleár-alkímiailag tisztított színarany között? Ha sikerült kiszámolnia, akkor hívjon majd vissza, jó?! – Naaa!!! Ne tegye le! Az árkülönbség olyan nyolcvanmillió. Miért kérdi? – kérdezett vissza, és olyan rezzenéstelennek t nt az arca, mint egy srégi fregatt vitorlája szélcsendkor. Megpróbáltam palástolni a dühömet. Elhatároztam, hogy nem beszélek neki a Rolonad–Cavallier közös üzletével kapcsolatos információimról; Veronicában megbíztam, de benne nem. Hadd fúrja az oldalát a kíváncsiság! – Hogy miért kérdem? Rolonad színaranyat hoz a Roxolanra! – közöltem. – Ne beszéljen! Ezt honnan veszi? Az „Empire’s Times” vasárnapi melléklete keresztrejtvényében ez volt a megoldás? – Nekem is vannak informátoraim, bassza meg! Elhallgatta el lem az igazságot? Nehogy azt mondja nekem, hogy rosszul tudta. – Nem mondom, mert maga már mondja: tényleg így van. Nem gy zöm hangsúlyozni, én sem tudhatok mindent; Isten,azért nem vagyok. – Nem Isten? Látja, ezt nem hittem volna… Úgy mellesleg jegyzem hogy romlik a statisztikája; már másodszor mondja nekem, hogy „nem tudhat mindent” – mondtam gúnyosan, és a kocsival lassítva ereszkedni kezdtem az els kerület legsötétebb bugyrai felé. Caramondó a vállát vonogatta, és hülyén csücsörített, mint a puszilgatni készül nagymamák az unokájuk ötödik születésnapján. – Mit van úgy oda, ezredes? Örüljön neki, hogy csekély nyolcvanmilliót tévedtem, hiszen így sokkal többet akasztanak, nem? Maguknak adom az összes aranyat, csak segítsenek nekünk. Megegyeztünk, test rök? Egyébként „helló” Paul, látom ám, hogy maga is ott ül; jó a képér… – Maga adja nekünk? – kérdeztem elképedve. – Talán inkább Miss de Morney, nem gondolja? – Mondja, fölt nt magának, hogy nem ülök a kocsijában?! A bolygó hemzseg a fizetett bérgyilkosoktól, akik engem keresnek, de még mindig én vagyok a f nök. Elhatároztam, hogy segítek Veronicának, és nagyon boldoggá tesz annak a biztos tudata, hogy Wittgen századossal együtt maga is tagja ennek a csapatnak. Mindenben kikérem majd a véleményét, de jelen pillanatban csak így tudunk kommunikálni. Arra kérem, még így videofonon keresztül is próbáljunk korrekt munkakapcsolatra törekedni, ennek meg az az alapja, hogy ne kötekedjen minden apróság miatt, és ne emelje fel a hangját, mert „én” ajánlok fel magának nyolcvanmillióval többet, és nem az a n , aki ott ül a háta mögött!… Helló, Veronica! – Helló – nyögte Caramondó üdvözlésének tárgya. – Most hogy ezt megbeszéltük, elmondaná, mire készül? – kérdezte t lem Caramondó. Csak túlbonyolította volna a helyzetet, ha nem mondom el, ezért összefoglaltam pár mondatban. Újabb csücsörítés. – Szóval úgy gondolja, hogy Martinnak talán köze van az aranyszállítmányhoz? Mert, ha így igaz, akkor ebb l nem lesz váltságdíj, de még azokat a fránya értékpapírokat sem tudjuk megszerezni… Elég bonyolult helyzet. – Azt tudta, hogy Martin idejön? – szegeztem neki a kérdést. – Nem tudtam, de semmi probléma, legalább megadja azt a húszezer talléromat, amivel három éve tartozik… Miel tt elfelejteném, gratulálok a kinevezéséhez! Ha már a bosszúhadjáratunkat némi aranyrablással f szerezzük, akkor mindenképpen jó hír, hogy maga lett a croll-rohamosztagok parancsnoka; ez még a hasznunkra lehet, ha rosszul sülnek el a dolgok. Összenéztünk Wittgennel; ez a manus nem semmi! – Err l honnan tud? – érdekl dtem.

– Ezredes, nem gy zöm hangsúlyozni, hogy dolgoznak nekem páran. – Nem ismer véletlenül egy olyan apródot a kastélyból, aki si módszerek segítségével végez

vizuális megfigyelést, kulcslyukakon át? – kérdeztem. – Hülyékkel nem dolgoztatok! Majd hívom. Letette. – Ez az a Caramondó? – kérdezte Wittgen olyan intonációval, hogv nem volt kétségem, ha most meglátná a kalandort, azonnal egy kupac forró hamuvá változtatná. Id közben leszálltunk; magam sem tudtam, hol. Caramondó kikapcsolta a készüléket, és odadobta Skorpiónak. Megállt a párnáján üldögél bérgyilkos el tt, és a feje búbját vakargatta. – Az egyik szemem sír, a másik nevet! Látom ezeket az embereket a képerny n, és van egy olyan érzésem, hogy kezdenek kialakulni az er vonalak. Amit Shaw-val kapcsolatban mondtam, már most bejött. – Miszerint? – kérdezte Skorpió, és kinyúlt a dohányzacskójáért, hogy megtömje a pipáját. – Miszerint az ezredest nem, érdekli az arany! Ezt egy szóval sem említette nekem, de látom rajta. Évek alatt sikerült tökélyre fejlesztenem azt a képességemet, hogy tudjak olvasni az emberek arcából, a hanghordozásuk sokkal inkább nyitott könyv a számomra, mintha mentálszondával kukkanthatnák a fejükbe. Shaw csak azért áll Veronica de Morney mellett, mert segíteni akar neki… Nem lepne meg, ha saját kez leg ölné meg Rolonadot… Wittgen az más tészta; azt a pasast csak a pénz érdekli, akár nekem is dolgozhatna. – Most mit terveznek? – Shaw beszervezi a vándornépet. – Ha ez sikerül neki, akkor megeszem a kalapját – mondta a bérgyilkos. – Kezdheti is rágcsálni – közölte a mesterkalandor. Skorpió megtömte a pipáját, és meggyújtotta a dohányt. Illatos füstkarikák kezdtek szállni a leveg ben, és a bérgyilkos elnyúlt a gyékényen. A nindzsan k a helyiség egyetlen bejáratának két oldalán térdeltek; tekintetük a semmit fürkészte. Caramondó leült. – Ha mindez igaz, amit maga állít, akkor az ezredes miért hajt ilyen intenzíven az aranyra? – kérdezte a mongol. – Lehet, hogy maga t rrel a kezében le tud szúrni egy sugárpáncélos embert, de a pszichológiához nem ért. Shaw a Császár test re. Nagyon jól képzett, kemény ember, aki elhatározta, hogy kinyírja Cross Rolonadot, elveszi az aranyát és… szerintem „kifizeti” Wittgent, és a saját részét odaakarja majd adni a n nek. Érdekes bels motivációi lehetnek. Brett Shaw egy erkölcsi nagyság? Nahát, ez roppant érdekes. – Aztán miért sír a másik szeme? – tudakolta a mongol. – Honnan tudja, hogy színarany?! – Kérdezze meg attól az embert l, akit l azt is tudja, hogy Shaw lett a crollok parancsnoka – mondta a bérgyilkos. – Hm… – nyögte Caramondó, és összesz kült szemmel nézte az egyik n t. A babaarcú egzotikus szépség, mintha elmosolyodott volna. A kalandor átült a mongol mellé, és bizalmaskodóra vette a figurát. – Kölcsönadja éjszakára a lányokat? – Használhatja ket, de készüljön fel rá, hogy perverzek és szadisták' – Ó, ez fölöttébb csodálatos szerelmeskedés lesz… 4. Legalább félórás kutatásába került a harcászati számítógépnek, mire rábukkant a Csillagok Vándornépére. Egy szeméttelep kell s közepén húzódtak meg az els kerület peremén, közel az rrepül térhez. Iszonyú dörejek hasítottak az alkony csendjébe, ahogy a közelben landoltak a különféle rhajók. Startra alig került sor – az utóbbi órákban szinte csak érkeztek a titán-kriolitpáncél szörnyek; egyik ütött-kopottabb volt, mint a másik. A Vérbáró közelg ünnepségsorozata a galaxis

minden csudabogarát idecsábította. Az életbe léptetett biztonsági rendszabályok miatt minden nagyon lassan ment, és hiába volt hatalmas a roxolani reptér fogadókapacitása, száznyian vártak odafent. Parkolópályára állva, komplett flotta keringett a bolygó körül. Úgy körözhettek a légkör fölött, mint éjjeli lepkék a verandán felejtett petróleumlámpa fényében… Ez az utóbbi duma is srégi hasonlat! Momentán halvány g zöm sincs, hogy mi az a „petróleumlámpa”, de eszméletlenül jól hangzik, nem? Felcsatoltam Veronica csuklójára az er terünk központi kisugárzóját, és figyelmeztettem, mindig maradjon mellettem. Ha konfliktusba keverednénk semmit l sem kell tartania, csak hunyja le a szemét, különben megvakulhat; mindenre én sem tudok figyelni. Aktivizált védelmi rendszerek mellett húzódtunk meg egy sötéten hatalmasodó raktárépület árnyékában, és a szeméttelepet néztük. Sejtelmes fények lobogtak az egymásra dobált hulladék gigantikus halmai között. A vándornép tüzeket gyújtott, és kisebb-nagyobb csoportokban azt ülte körül; a számítógépem szerint legkevesebb százan voltak. A t zgyújtásban nem láttam semmi meglep t, mert a lángot körülülni olyan szakrális tevékenység, amit már félmillió éve megkövetel az emberiség kollektív tudatalattija. A vándornép ösztönszer en hallgatott erre a misztikus parancsszóra. Amikor elült a landoló egységek hajtóm veinek a döreje, idáig hallatszott, hogy vidáman kurjongatnak, nevetgélnek; gitárok hangját hozta felénk a könny szell . – k azok? – kérdezte félénken Veronica. – Ezek nagyon veszélyes emberek, olvastam róluk. – Részei egy nagyon hosszú kerítésnek – feleltem, majd intettem Wittgennek, aki elpöckölte a cigarettáját, és elindult a tüzek felé. – Ne lep dj meg azon, ahogyan beszélnek – mondtam a n nek. –Általában a saját nyelvüket keverik a standarddal és a helyi szlengekkel. Olyanok is vannak köztük, akik egyáltalán nem beszélik a standard-birodalmit; majd hallhatod, mi is keveréknyelven kommunikálunk velük. – Ezek a Földr l jöttek? – tudakolta a holomodell. – Valamikor onnan indultak, az biztos – feleltem. – Mi miért nem megyünk oda, mint Paul? – Mindjárt megtudod – intettem t csendre. – Paul felhajtja nekünk a vadat. Értetlenül nézett rám, de nem volt id m elmagyarázni. A százados id közben odaért a tábortüzekhez, és hozta a szokásos formáját. Még számítógép sem kellett hozzá, hogy mindent halljunk; Wittgen szabályosan ordibált. – Aki nem tudja, ki vagyok, annak a mellette ül súgja meg! Gravoparittyákat, ultrahangkéseket, sugárpisztolyokat, t pisztolyokat letenni mindenkinek látni akarom a kezét… Aki rám szavaz, az az egyiket leteheti. Fiam, fejezd be a gitározást, mert innen látom, hogy az „nem csak” gitár!… Na, ne szórakozz velem, öreganyám! Láttam a számítógépen, hogy Wittgen fölrúg egy takarót, és a vén matróna kezéb l kiveri a protongéppisztolyt. A n sivalkodni kezdett: – Bate-te ar dumnezeul sa te bata! A Roxolan összes fordítógépe ebben a pillanatban elromlott volna. – Jesszusom, ez emberi nyelv? – hökkent meg Veronica. – Mit mond? – Azt mondja Wittgennek, hogy az Isten verjen meg… Azt hiszem, románul beszél; pontosabban a számítógép hiszi ezt – feleltem, és az adatokat tanulmányoztam. Wittgen ezalatt tizenhét különféle nyelven üvöltözött a sokasággal. Veronica a dzsekim ujját rángatta, hogy figyeljek már rá egy kicsit, de ismételten csendre intettem, és lemutattam a lábunknál súlyosodó csatornafedélre. – Cssss, jön a „vad”… A fedél megemelkedett, s félrecsúszott. Egy fiatal férfi készült kikapaszkodni a sötét nyílásból. Tudtam, ki lesz az, már évek óta ismertem, akár a társait. Háttal volt nekünk, így észrevétlenek maradtunk. A jobb kezében egy profik számára készült (komputer nélküli) Berettát szorongatott, habár a milánói Scalat sem találná el az utca túloldaláról, ha nem használhatna számítógépes célzásvezérlést. Terepszín overallt hordott és barna puhakalapot. Lachathosznak hívták, e szép nevet nyilván görög seinek köszönhette. Jelen pillanatban számított Moscow legrafináltabb tolvajának.

– Hé haver! Ennyire nem lehetsz hülye, hogy megint erre menekülsz – mondtam a hátának.

Rémülten perdült meg, de amikor kiléptem az árnyékból, és felismert, azonnal széles vigyorra húzódott a szája. Úgy dobta el a sugárpisztolyt, mintha égetné a kezét. – Jaj, nagyságos vézértábornok-rénd rminisztér úr; hát tudtam én, hogy mágá gyün, tudtam én? Á segélyb l ném télik infráréndszérré! – Na, ne hablatyolj itt nekem! – förmedtem rá er ltetett haraggal, és kirángattam a csatornanyílásból. – Már megint a rend rség el l menekülsz? – Csák játszottam á gyerekekkel… – Kam! – mondtam. – Ném, kám! Az anyámat többé né lássam gitározni, há kám… A kám, vagyis a kam, a kamu roxolani rövidítése volt. A dolog azért számított filológiai csemegének, mert ez utóbbi kifejezést sem használták már a birodalmi bolygókon… Így is elmúlhat egy világ dics sége. Intettem Veronicának, hogy vegye föl a Berettát, és adja ide nekem! – Honnan van a fegyver? – kérdeztem. – Hát élhányta váláki, én még mégtaláltam. – Persze – jegyeztem meg, és az övembe t ztem a pisztolyt. Lachathosz tüzetesen megnézte magának a holomodellt; hirtelen összekapta a két kezét. – Kézit, lábát csókolom, szépásszony, mágát ismérém. Láttám forogni á méztélén holográmját égy lakásban. Nagyon sukár tétszik lenni. Veronica udvariasan mosolygott, majd felemelte a jobb kezét, és ablakot képezett a hüvelykés mutatóujjából. Utóbbiból egy kékes szikra pattant át a másikba; édes istenem, a NIKON már megint el állt valami újdonsággal… Veronicával ültem az egyik tábort z mellett. Körülöttünk a törzs öregjei, velem szemben pedig a f nök. Vajdának hívták, de lehet, hogy ez csak a rangja volt? Vénségesen vén öregembernek t nt, és sikerült meglepetést okoznia, mert oxfordi intonációval beszélte a standardangolt. t csak látásból ismertem, és az els tíz perc azzal telt, hogy kölcsönös udvariaskodásba fogtunk kötelez üdvözlési formulák gyanánt, majd ezt követ en rátértem a jövetelem céljára. A vajda rezzenéstelen arccal hallgatott végig, alkalmanként megpiszkálta a hamvadni készül tüzet egy emberi lábszárcsonttal. Ezen nem kellett csodálkozni, hiszen a szeméttelep az els kerületben állt. Wittgen láthatatlanul rködött a közelünkben. Miután el adtam a mondókámat, más dolgom nem volt, mint várni: amíg a f nök nem szólal meg, szava senkinek sem lehet. Hosszú percek teltek el így, csak a t z pattogása hallatszott. A hátunk mögött valami gikszer támadhatott az rrepül téren, mert tíz perce csend honolt, és még egy árva ment kabin sem landolt. A vajda végre méltóztatott megszólalni: – Tudjuk rólad, hogy a Császár test re vagy, hogy a rák kapná el a fejed, fiam… de még ebben az esetben is megszabjuk az árát azoknak a szolgáltatásoknak, amelyeket adhatunk. Biztosan megérted, hogy minket nem úgynevezett morális megfontolások állítanak az egyik vagy a másik oldal mellé. Gondolkodásmódunk, létmódunk ontológiai alapja az a felismerés, hogy a galaxisban mindennek ára van, és a „Devla” verje meg azt az embert vagy egyéb létformát, aki ezt nem érti meg… – A vajda ismét a tüzet piszkálgatta, és fellobbantak a lángok. – Biztosan érted, amit mondok, és nincs szükséged pontosabb definíciókra, vagy tévedek? – Minden világos – feleltem. – Rendben van. Csak kézpénzben gondolkodunk. Az el leget tizenkét standard-órán belül meg akarjuk kapni, a többit majd kés bb. Ha sikerül kezet fognunk, akkor megadok neked egy terfoláni bankszámlaszámot, és igényt tartunk az aranyszállítmány huszonöt százalékára is. Most határozz meg egy bizonyos összeget, ami az el leg lesz! – Állom a költségeket – súgta a fülembe Veronica, én meg fogtam egy parázsló vég ágacskát, és a t z fölött átnyúlva lerajzoltam a hamuba egy „egyest” és mögéje öt kicsi kört. Soha sem rajzoltam még szebb „százezrest”, forró hamuba biztosan nem.

– Nagyon szép karikákat tudsz rajzolni, fiam, hát rajzoljál még egyet, és máris nyújtom a

kezem! Nem az én pénzem, gondoltam, és egymillióra kerekítettem az összeget. Ekkor a vajda kurtán bólintott, és kezet ráztunk a lángok fölött. Egy csapásra megváltozott a hangulat! Mindenki nevetgélni, bólogatni kezdett, és a környez tábortüzek mell l felcsendült a zene. – Hopp… hej… hopp, hajla-hopp… – kezdték énekelni a semmib l el bukkanó, lézerpisztolyos fiatalemberek, és az ujjaikkal csettintve, pattogtatva körbetáncoltak minket. Megjöttek a lányok, és pörögtek a színes szoknyáikban, fekete hajukban r ten világították a holografált m rózsák. El került egy Whiskys üveg, és kézr l kézre körbejárt a vajda tábortüze körül. Finom, jófajta bourbon volt, amit csak komoly nehézségek árán lehetett beszerezni – nekik több ládával lehetett bel le, valahová már megint nem érkezett meg egy szállítmány. Egzotikus szépség , fiatal n guggolt le Veronica mellé, és megfogta a kezét. Ismertem t: Athenának hívták, és a vajda egyetlen lánya volt. Athena eladósorban állt, amit tessék szó szerint érteni: bárki megvásárolhatta az apjától, de az készüljön fel arra, hogy reggelig rajzolja majd a nullákat az egyes után; akkor vihette a n t. Ellenkez esetben a halál fia, ha hozzáért a törzs legféltettebb kincséhez. – Jöjjön velem, szépasszony, nem bánja meg! – próbálta nyugtatni Athena Veronicát, aki ijedten bújt hozzám. – Mit akar t lem? Kérem, ne nyúljon hozzám! – mondta a holomodell. – Bátran menj vele – nyugtattam a sz ke szépséget –, nem bánod meg! Menj csak Athenával, nagy meglepetés lesz! Tudtam, mi fog történni a n vel, de nem mondtam meg neki. Mosolyogva néztem, ahogy Veronica enged a gyengéd er szaknak, és kényszeredett mosollyal az arcán hagyja, hogy kéz a kézben átcsábítsák a másik tábort zhöz. A vajda intett, hogy üljek oda mellé. Átmentem a t z túloldalára, és lekuporodtam az öregember mellé, aki cigarettával kínált. A parázsról gyújtottunk rá, és szótlanul szívtuk a császári rendelettel betiltott dohányt. – Ragaszkodsz a Lachathosz családhoz? – kérdezte kisvártatva a törzsf nök. – Egyszer már dolgoztak nekem a Terranován, és tökéletesen meg voltam velük elégedve. Caroline-Blindamoor hercegn azóta is hálával gondol rájuk és az egész törzsre. A vajda köszönetképpen bólintott. – Ha legközelebb találkozol a trónörökösn vel, add át neki szívélyes üdvözletemet! Nem sok törzs mondhatja el magáról, hogy szolgálhatta a császári családot. A kisebbik lány még mindig „zaklatott”? Közismert dolog volt az Imperiumban, hogy Caroline-Blindamoor húga, Gwandolyn akasztanivaló bolond. – Ön nagyon kultúráltan fogalmaz. Maradjunk annyiban, hogy az Uralkodó kislánya továbbra is idült extravaganciában szenved… A trónörökösn nek tolmácsolni fogom az üdvözletét. – Köszönöm, ám most térjünk rá az üzletünk részleteire! Tehát azt is kívánod, hogy meghatározatlan ideig rizzünk két túszt?… Rendben van, ilyet hetente szoktunk csinálni. Te hozod ide ket, vagy mi menjünk értük? – A jelen állás szerint erre a kérdésére még nem tudok kielégít válasszal szolgálni, de nagyon valószín , hogy mi hozzuk ide a túszokat… Az sem lehetetlen, hogy én nem leszek jelen. Lehet, hogy az akcióért egy Caramondó nev férfi lesz a felel s. – Rolien Vialli Arcadió? – Igen. Ismeri? – kérdeztem. – Ó, hogyne, körülbelül három éve akarom megölni! Ez mindenképpen váratlan fordulatnak t nt. A vajda roppant kíváncsivá tett a bejelentésével, de ismertem annyira a fajtáját, hogy tudjam, semmi értelme rákérdeznem a motivációkra, mivel úgysem mondaná el. – Akkor a sz ke gádzsi lesz ott –jegyeztem meg.

– Ennek a n nek mennyi köze van ehhez az ügyhöz? – kérdezte a vajda. – a megbízó – válaszoltam. – A fejébe vette, hogy megöli Cross Rolonadot; én meg a

fejembe vettem, hogy a segítségére leszek. – Miért? – Mert én vagyok Sir Lancelot, a kerekasztal lovagja. Kielégíti a válasz. – Kielégülni csak a szext l lehet. Kérsz pálinkát? – kérdezte barátságosan, és nyújtotta a bourbont. Elfogadtam az üveget. – Ki fogja megölni az rkalózt, mert ez a n biztosan nem; látom a szemén. Talán te? – Igen – hallottam a saját hangomat, és jól meghúztam a whiskyt. Pokolian égette a torkomat, de nagyon jólesett. Megtöröltem a számat, és Veronicát kerestem a tekintetemmel. A szemközti tábort z mellett ült, és tágra nyílt szemmel nézte azt a holografikusan megjelenített, furcsa korongot, ami a lángok felett forgott. A szivárvány színeiben pompázó ábra az állatöv tizenkét jegyét hordozta magán, és csodálatos malomkerék gyanánt lebegett a leveg ben. Vakító fénnyel ég geometriai ábrák jelentek meg a belsejében, amit a t z körül álló n k rajzoltak fel a speciális holotolljaikkal. Athena Veronica mellett kuporgott, ölében egy hordozható jóskomputerrel, és az aszcendens számításait végezte. Láttam, hogy kérdéseket tesz fel Veronicának, aki válaszol. A holomodell csodálkozva forgatta a fejét, és a szemei itták a látványt – nyilván még sohasem jósoltak neki; ez nem meglep . Évtizedekkel ezel tt III. von Anstetten, a „Nagy” betiltott a galaxisban minden vajákos tevékenységet, paranormál kutatást és mágikus aspektussal történ kapcsolatot. Egyedül a Csillagok Vándornépe nem tartotta be ezeket a rendeleteket, és továbbra is magas fokon zte a mágia m vészetét. k voltak a csillagvilág legjobb jósai. Jósoltak kártyából, tenyérb l, croll-csáp tapadókorongból ugyanúgy, mint kávézaccból és állati bels ségekb l; még lézertalálat becsapódási szögéb l is. M vészi tökélyre fejlesztették az asztrológiát, amelynek az autentikusságában már a császárkort megel konföderációs korban sem hittek, csupán reménykedtek benne, hiszen a jöv történéseit eltakaró misztikus fátylat a modern tudomány sohasem fogja félrelebbentem, hogy feltárulhasson el ttünk a megismerhetetlen. A kikutathatatlan jöv állandó beszédtéma volt a csillagközi arisztokrácia fels bb köreiben, de a végén mindig veszekedéssé fajult a dolog, sokak szerint már évszázadok óta létezett id utazás, és valamilyen titokzatos, Katedrálisnak nevezett intézmény állt a dolgok hátterében. Azok voltak többen, akik nem hittek ebben. Jómagam, ebbe a csoportba tartoztam. Arra eszméltem föl, hogy a vajda hozzám beszél: – Ha a kastélyból kell elhozni az aranyat, akkor föltétlenül szükségünk lesz egy úgynevezett „bels kapcsolatra”, különben nem tudunk bejutni. Nincs meg az a megfelel technikai hátterünk, amely segítségével ki tudnánk játszani a védelmi rendszereket, és akkor az energiapajzsról még nem is beszéltem. Mindenképpen szükségünk lesz egy olyan ember vagy humanoid segítségére… most szólok, robotokkal nem dolgozunk… aki odabentr l koordinálja a dolgokat. Tudsz ilyen embert keríteni? – Itt ül ön el tt, én leszek a „bels kapcsolat”, ha ez megfelel – feleltem. – Ez nagyon „sukárul” hangzik. Van már pontos terved? – A részleteket holnap délel tt dolgozom ki, még meglehet sen képlékeny ez a dolog. Miután megterveztem az akció pontos menetét, azonnal értesítem Lachathoszékat. – Mit tudunk az aranyszállítmány reir l? – Croll-rohamosztagosok lesznek. De én vagyok a parancsnokuk. – Ez mindenképpen megnyugtató – mosolygott a vajda, és magához intette az egyik test rét. – Lachathosz jöjjön ide, és hozza azt a materializációs gravoteherautót, amit tegnap lopott! Szemhunyásnyi id sem telt belé, és megérkezett a tolvaj. Odahajolt a vajdához, és sugdolózni kezdtek. Az öreg pár perc alatt összefoglalta, mir l lenne szó, a végén Lachathosz megcsókolta a kezét is, aztán intett nekem, hogy kövessem. A t zbe pöcköltem a dekket, és felálltam. Sokáig kanyarogtunk a szemét hegymagas halmai között, mire megálltunk egy hatalmas betonfal tövében. A kerámiamázas fal túloldalán már az rrepül tér húzódott; id közben újra

kezd dtek a dörejek… Egy maszatos, kenyérhéjat rágcsáló és mezítlábas kölyök settenkedett a nyomunkban. A tolvaj valamelyik gyereke lehetett a kilenc közül. Lachathosz nem zavarta vissza, én meg nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy Wittgen is itt van a közelünkben; csak a harcászati számítógép találhatna meg. A „csillagvándorcigány” szembefordult a fallal – talán húsz lépésnyire állhattunk t le –, és megérintette a materializációs dekódert az övén. Fényzuhatag tört el a csíp jéb l, majd tölcsérszer en kitárult, hogy tucatnyi színben pompázva beragyogja a szeméthegyeket. A fénytölcsér közepén felvillant az ujjnyi vastag vezérvonal, és az automatika pokoli gyorsasággal rajzolta meg egy hattonnás gravoteherautó körvonalait. A süvítés elhalkult, a fény szétesett és elhomályosult, aztán piszkosszürkévé változva végleg elenyészett. Nagy dübbenés hallatszott, és a következ pillanatban megjelent el ttünk a hatalmas monstrum; kék-, fehér-, narancssárga testén sápadtan ragyogott a holdak fénye. A materializációs rendszer gravonehézgép vadonatújnak t nt. – Várázslát! – kiáltotta a purdé, és odaszaladt volna, de az apja elkapta a karját, és szabad kezével azonnal nyakon csapta. – Olyan hülyé vágy, mint áz anyád! Hányszor mondjam; ném várázslát, háném SONY! A gyerek megszeppenve húzta be a nyakát, én meg kis híján összeestem a röhögést l. – Lachathosz, ebb l a buliból hagyd ki a családod legfiatalabb tagjait, mert meglehet sen veszélyes lesz. – Nágyságos tábornok urám – legyintett a tolvaj –, éz itt álig múlt ötéves, dé már úgy l , mint á Djokics! – Azt azért kétlem. Küldd el a gyereket! – Ná, futás vissza! – vakkantott a gyerekre Lachathosz. – Mért ákkorát kapsz, mint tégnáp á véréd! Az oltári nagy pofon lehetett, mert a srác azonnal elinalt. Körbejártuk a teherautót, nem tagadom tetszett a dolog. – Honnan van? – kérdeztem teljesen fölöslegesen. – Táláltám. – Aha. – Hállom, hogy árányát szállítunk rájtá? – Nagyon úgy néz ki. – Á sógorom á gáláxis légjobb sof rje. – Elhiszem neked, de sof rt majd én szerzek. Profinak kell lennie, mert a kocsira energiafegyverekkel l nek majd…Van egy ilyen érzésem –közöltem. Lachathosz lekapta a kalapját, és megvakarta a feje búbját, aztán föltette a nap legizgalmasabb kérdését: – Kézitcsókolom, hát hány émbér ákárjá mégkápárintáni ézt áz árányát? – Lehet, hogy leszünk páran – mondtam. Mint kés bb kiderült, ebben egyáltalán nem tévedtem. Visszamentem a vajdához… Kés este lett, amikorra végeztünk. – Sikerült tisztázni minden részletet? – kérdezte Veronica. – Úgy néz ki. A végs ár ötmillió tallér, az el leget holnap délig kérik kifizetni. – Nem probléma –jegyezte meg a n , aki valósággal sugárzott a boldogságtól, nagy hatással volt rá az, amit átélt a tábort z mellett ülve. – Most már nem táncolhatsz vissza – figyelmeztettem; erre megvonta a vállát. – Már akkor meghoztam a végleges döntéseimet, amikor erre a bolygóra tettem a lábam. Témát váltottam. – Athénáék a múltadat is kifürkészték? – Igen. – „Arról” a dologról, mit mondtak? Veronica egy pillanat alatt elkomorult. – Annyit láttak, hogy valami tragikus történt velem, amikor gyermek voltam. Wittgen a kocsinál várt minket, és nem volt jó hangulata.

– Most beszéltem Steinnel, hívd vissza a kocsmában! Az elmúlt órákban állítólag már kétszer

keresett. – Miért? – tudakoltam. – Hívd vissza! Behuppantam a kormánym mögé. A m szerfalba épített kom jelezte a két, nem fogadott hívást, amelyek a kocsiban csengtek ki. A mesterkalandorral folytatott beszélgetésem után nem kapcsoltam ki az átirányítást a mobilomon. Tudatosan csináltam: nem akartam, hogy zavarjanak, amíg a vajdával tárgyalok. A hívások ténye azért volt meglep , mert Stein nem az a fajta, aki felhívogatja az embert. Beütöttem a Roxolani Gyöngyszem számát. Mi a fenét akarhat? Amikor kés bb visszagondoltam erre az egészre – ismerve minden részletet és háttértörténést –, már egyértelm nek t nt, hogy a Steinnel folytatott beszélgetés volt a fordulópont; utána durvultak el nagyon a dolgok, és lett minden piszok bonyolult… Nagyon sokáig csengett, mire felvették. A képerny n a tagbaszakadt kocsmáros látszott, ki is töltötte rendesen. Hatalmas volt a háttérzaj; a Gyöngyszemben javában tartott a csúcsid szak. – Hallom kerestél? – kezdtem. – Nem is egyszer. Emlékszel arra a kett re, akiket ultrahanggal intéztél el a szeméthamvasztó mellett? Hirtelen nem is tudtam, mir l beszél, aztán beugrott minden. Mintha tíz évvel ezel tt történt eseményekr l lenne szó, pedig ma délel tt történt a dolog. – Képben vagyok. Az egyikük fonnan n volt. – Pontosan róla akarok beszélni, mert felismertem. De nem abból, ami maradt a szerencsétlenb l… az egy zacskóba is belefér… hanem az igazolványa alapján, aminek a felét megkímélte az ultrahang; ott hevert a hamvasztó mellett. Ismertem a csajt, az egyik legrendesebb fonnan lány volt ezen a kurva bolygón, tavaly nyáron még nálam is dolgozott. Besegített pár hetet, hogy meglegyen a pénze az egyetemre… Luna Monknak hívták, és fönt lakott a negyedikben a szüleivel. Brett, mi a francnak kellett lel nöd, hiszen még fegyver sem volt nála?! Nem jelezte a harcászati számítógéped? Valami olyat nyöghettem, hogy kikapcsoltam, mert nem akartam, hogy kiszúrjanak az utcán lév k, meg úgy láttam, hogy a csaj a fegyveréhez nyúl, de Steint természetesen nem hatotta meg a dolog. – Összevissza beszélsz, baszd meg! Ismertem ezt a csajt, és úgy szerettem, mintha a lányom lenne. Lunát valaki behülyítette, hogy alakítson fejvadászt a Gyöngyszem el tt, nyilván egy valag pénzt is beígértek neki, csak arról nem szólt senki, hogy veszélyes is lehet a dolog, meg naivan bevállalta. Egy harmincmilliós harcászati rendszer van rajtad; miért nem kapcsolod be, ha már hordod? Meg sem próbáltam vitatkozni, mert egyértelm , hogy Steinnek igaza van. A beszélgetés fölért egy hidegzuhannyal, és váratlanul ott láttam magam el tt az egész jelenetet: lelövöm a férfit, aztán a lányra fordítom a fegyvert, aki azt sikítja, hogy „Istenem”, és kinyújtja a kezét, mintha… Én meg lelövöm! Hideg veríték gyöngyözött a homlokomon. Nem ismertem a csajt, mégis kavargott a lelkem, hányingert éreztem. Annyira nyomasztóan hatott rám az egész, mintha a húgomat veszítettem volna el. Valami köszönésfélét rebegtem Steinnek a tájékoztatásért, és bontottam a vonalat; hátrad ltem az ülésen. Veronica szótlanul, halovány arccal bámult el re. Wittgen elgondolkodva szívta a cigijét, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Tudtam, mi játszódik le benne. is arra gondolhatott, amire én: vajon mi a különbség a katona és a gyilkos között? Észre sem vettem, hogy a beszélgetés alatt mindketten beültek a kocsiba. – Ez az egész délel tti buli egy el re megrendezett színjáték volt –jegyezte meg Wittgen. – Mást nem tudok elképzelni. Wittgennek is igaza volt – ez nem az én napom!

Hosszú percek teltek el, mire megszületett bennem a döntés: a kocsi számítógépét l lekértem Moscow holofonregiszterét. Nagyon reméltem, hogy a városi fonnan kolónia tagjai között nem lesz sok Monk családnev . Pillanatokon belül jöttek az adatok. A negyedik kerületben csak egyetlen Monk család lakott. Beprogramoztam a címet, és utasítottam a gravómat, hogy vigyen oda minket. A hajtóm felsüvített, és fölszökkentünk a leveg be. – Hova megyünk? – kérdezte Wittgen. – Yuri Andropoy Street. A házszám, mint az „ rodüsszeia” Arthur C. Clarke-t l… A százados értette, Veronica nem. – Brett, túl kés van ahhoz, hogy az ember a lelkiismeretével viaskodó b nbánót játsszon – próbálkozott Wittgen, hogy megállítson, de a szavak az egyik fülemen be, a másikon ki. Nem válaszoltam. Vannak olyan pillanataim, amikor a kérdéseket sem bírtam elviselni… közel jártam ehhez az állapothoz. A százados tudta, Veronica nem. – Miért megyünk oda? – kérdezte a n . – Hogy okosabbak legyünk, miután eljöttünk onnan… A „te” Rolid valószín leg megrendeztette ezt a színlelt támadást, hogy legyen oka függetleníteni magát t led; nyilván is tervez valami akciót, talán mégsem olyan közösek a céljaink, mint hinnénk. Már az els pillanattól kezdve gyanús nekem, sejtettem, hogy nem játszik nyílt lapokkal. Azért megyek Monkékhoz, mert utána talán elindulhatok egy szálon, ami elvezet odáig hogy mindezeket rábizonyíthassam a barátodra. – És akkor?… – kérdezte. – És akkor megölöm! – közöltem. – Rolien nagyon veszélyes ember – szólalt meg pillanatnyi kivárás után. – Én is. Okos n volt, mert nem próbált megszólalni többé… Az automatika egy parkváros szélén rakta le a kocsit. Megnéztem az órámat: 30.25-öt mutatott, ami a Roxolanon él k – f képpen az emberek és a hozzánk hasonló humanidák – alvási ciklusát figyelembe véve a Földi, hajnali fél háromnak felelhetett meg. Akárki is lesz otthon Monkéknál a csengetésem felkelti majd. Azzal is tisztában voltam, hogy életem legnehezebb pillanatai következnek… A parkvárosban nem lehetett gravóval közlekedni, de most ez legyen a legkisebb gond: a kocsim er tere könnyedén robbantotta szét az útelzáró alumínium tömbjeit, és tovább suhantunk a fákkal szegélyezett sétányon. Az út jobb oldalán fényes kirakatú non-stop üzletek sorakoztak, az alacsony, alig húszemeletes házak árkádsoraiban és a terjedelmes kriolit-üveglapokban visszatükröz dött a kivilágított szök kutak fénye. Ez is Moscow City; de a metropolisznak egy teljesen más, számomra sajnos, alig ismert arca. Itt lakott a középosztály, és bánkódhattam, hogy a munkám nem ehhez a városrészhez köt… most, aztán igazán sajnálhattam! A 200l-es számú lakóház egy buja növényzet park szélén épült, és alig lehetett megtalálni, mert mindössze négyszintes volt. Leparkoltam el tte, és mindhárman kiszálltunk. Attól az id sebb l eltekintve, aki egy csenevész szárnyú zarkamborxot sétáltatott a szemközti bokrok túlfelén, a park kihaltnak t nt. Az rrepül tér állandó mormogásától eltekintve csend honolt, és a fejünk felett milliárdnyi csillag ragyogott a mélykék égboltozaton. Sápadt fénnyel ragyogott mind a három hold, és el-eltünedeztek a tenger irányából sodródó szakadozott felh foszlányok mögött. Leh lt a leveg , és Veronica a nyakáig rántotta a dzsekije cipzárját. A legfels szinten, egy lakásban égett a villany. – Azok ott Monkék – jegyezte meg Wittgen –, valószín leg értesítette ket a rend rség. Én sem tudnék aludni a szül k helyében. – Jól meggondoltad? – kérdezte t lem Veronica, de én már döntöttem. Lekapcsoltam magamról a harcászati modult, és bedobtam az ülésre. Wittgen elkapta a karom. – Te most komolyan fölmégy a családhoz, és azt mondod a csaj anyjának, hogy bocs, de hülye voltam, és lel ttem a lányát, frankón ezt akarod mondani? Senki sem kötelez erre.

– A lelki… – Ne szórakozzál velem, katona! – förmedt rám a százados. – Tudod mit? Gyere föl velem! – közöltem.

Wittgen a szemembe nézett, és megrázta a fejét. – Állítólag én kurvára kemény gyerek vagyok, de ezt nem csinálom végig, ha nem muszáj. Mérges lettem. – Ha itt állna melletted az Uralkodó vagy a trónörökösn , akkor ugyanígy beszélnél? – kérdeztem. – De nem állnak itt, baszicsl Figyelj ide, te ideho… – Könyörgöm, ne csinálják ezt! – avatkozott bele Veronica, és szabályosan elrángatott Wittgent l. – Én fölmegyek veled, csak essünk túl ezen az egészen! Úgy néztem rá, mint h séges kutya a gazdájára. Valóban Monkéknál égett a villany. Amikor becsengettem, inkább voltam holt, mint eleven. Nekem úgy t nt, hogy percek óta állunk már a folyosón és hallgatjuk a légkondicionálás halk surrogását, de semmi sem történt. Veronica nyúlt a panel felé, és abban a minutumban felvillant a tenyérnyi képerny . Egy fiatal fonnan lány látszott a képerny n, aki meglehet sen feszültnek és idegesnek t nt; ezen csöppet sem csodálkoztam. A parányi hangszóróból gyermeksírás hallatszott. – Igen? – kérdezte. A kocsiban idefelé jövet összeállítottam magamnak egy „forgatókönyvet”, hogy kinek, mit és hogyan mondjak, de most teljesen leblokkoltam, és semmi sem jutott eszembe. Köszöntem, bemutatkoztam és utána mintha elvágták volna, egy árva szót sem tudtam mondani. Sok mindenre felkészítettek és kiképeztek azok az rmesterek és tisztek, akikkel a katonai pályafutásom alatt találkoztam, de az ilyen kellemetlen szituációk kezelésének módozata valahogy kimaradt a repertoárjukból. Túlságosan is különösen alakult a karrierem a tengerészgyalogságnál, ahol tizenhét évesen elkezdtem ezt az egész katonásdit. Mire parancsnoki beosztásba kerültem, már olyan titkos akciókban vettem csak részt, ahol az alám beosztott valamelyik katona esetleges halála esetén sohasem én mentem a családhoz megvinni a rossz hírt; erre mindig megvolt a megfelel ember, aki nagyon plasztikusan tudott beszélni az úgynevezett „kiképzési balesetekr l”… A családokhoz nem én mentem, mert az én arcomat senki sem láthatta. Brett Shaw egyáltalán nem létezett. Veronica sietett a segítségemre: – Luna barátai vagyunk, róla lenne szó. A lány arcából kifutott minden szín. Nagyon emberinek t nt; a szemük kivételével – melyek állandóan ragyogtak – a fonnanok hasonlítottak ránk a legjobban az egész galaxisban. – Délel tt elment itthonról, és azóta nem jött meg, pedig már régen szoptatnia kellene… Jaj istenem, csak nem… Elharapta a mondat végét. Jézusmária, még nem tudják! – Szeretnénk magával beszélni. Az ajtó félrecsusszant. Hogyan is mondta Paul Wittgen pár perccel ezel tt; „kemény gyerek vagyok”? Eddig én is ezt hittem magamról! A halványzöld b és leheletvékony lányt Elinának hívták, és Luna barátn je, évfolyamtársa volt a Rosani Intergalaktikus egyetemen, ahol m vészettörténetet hallgattak. Elina Luna három hónapos kislányával tartózkodott a lakásban; a szül k két nappal ezel tt elutaztok a Zardoz 24-re. A csecsem már dél óta bömbölt. Elina idegesen toporgott a krémszín , m anyag el szobában, és válaszokra várt. Veronica mondta meg neki. Ami utána történt, azt nagyon nehezen tudom szavakba önteni. Elina megállás nélkül,

elcsukló hangon zokogott, és egyfolytában saját magát hibáztatta, hogy elengedte Lunát. Veronicának kellett megtámogatnia, nehogy összerogyjon. Leült vele az ágyra, átölelte, magához vonta, a hátát simogatta. Vetettem egy fájdalmas pillantást a sarokban lebeg bölcs automatára, és ki kellett mennem a szobából, mert képtelen voltam elviselni Elina keserves zokogását, összefüggéstelen szavait, az árván maradt kislány éktelen bömbölését; még saját magamat sem bírtam elviselni… Lehet, hogy Wittgennek van igaza, aki számítógépes virtuáldrogokkal lövi magát, csak azért, hogy az érzelmek írmagját is kiölje a szívéb l, ha egyáltalán odabent lakozik valami, ami több, mint hús és vér? Egész katonai pályafutásom arról szólt, hogy öldökölnöm kellett, de „katona” voltam és nem „gyilkos”… Azzal meg sem kíséreltem nyugtatni magamat, hogy baleset volt, Brett fiú, csak baleset. Úgy mentem ki a fürd szobába, mint egy szellem, akinek a megszokott környezetét tönkretették, mert az új tulajdonos átrendezte az egész kurva kastélyt. Nem találtam a helyem. A legszívesebben elmenekültem volna err l a nyavalyás bolygóról. Hálát adtam annak a haragvó istennek, akiben sajnos, nem tudtam hinni, hogy nincsenek itthon a lány szülei… Lehet, hogy fegyvert adnék az apa kezébe? Uram, megtenné azt a szívességet, hogy lel ? Hosszú percekbe telt, mire Elina annyira megnyugodott, hogy képesnek érezte magát megválaszolni a kérdéseimet. Nem szívesen csináltam, de ez az egyetlen módja, hogy megtudjak valamit, különben tényleg nem lesz semmi értelme az idejövetelünknek; hacsak az nem, hogy fölfedeztem magamban azt a Brett Shaw-t aki valójában „lenni akartam”. Letérdeltem a lány elé, és a térdére raktam a kezem; ragyogó lánggal ég szeme most elhomályosult a fájdalomtól. Veronica pillantása az enyémet kereste, és amikor tekintetünk összefonódott, talán azt láttam kiolvasni az övéb l, hogy Brett, ne mondd meg neki, hogy te voltál! Tudtam, hogy ezt a b ntudatot egy életen át hordozom majd; de Veronicának igaza volt, csak túlbonyolítanám az egészet. – Talán hallott már rólam, Elina? IV. von Anstetten test r ezredese vagyok, és Cavalliernek dolgozom az Uralkodó parancsára. Szeretném, ha segítene nekem, és akkor megtalálom Luna gyilkosát – nagyot nyeltem. – Most kérdeznék pár dolgot. – Nem tudok segíteni – nyöszörögte a könnyeit törölget lány. – Azért próbáljuk meg! Elina, mondta magának Luna, hova megy? Tudta, hogy a barátn je mire készül? – A v legénye jött ide ma kora délel tt, és arról beszélt, hogy van valami jól fizet alkalmi munka az rrepül térnél – szipogta a lány. – Luna alig félóra alatt tízezer tallért kereshetne. Ha nyaranta hazajöttek a Roxolanra, mindig szoktak alkalmi munkákat vállalni. – Konkrétan milyen munkáról volt szó? – tudakoltam. – Joshua azt mondta, hogy meg kell ijeszteni valakit. – Kit kell megijeszteni? Arról beszélt, ez a Joshua? – Nem tudom, nem hallottam – mondta a lány. – Biztos, hogy nem hallott semmit, például ezt a nevet, hogy Caramondó vagy Rolien? – Nem. Két japán n l beszélt, az biztos. – Két japán n t kellett volna megijeszteni? – kérdeztem meglepetten. Értetlenül bámultunk egymásra Veronicával. – Nem tudom, uram… Lehet, hogy nekik kellett dolgozni? Nem tudom… – Értem, Elina. Tehát Joshua Luna v legé… – Igen – vágott közbe a lány. – Szeretnék mindent tudni err l a Joshuáról. Címe, komszáma… –Nem folytattam, mert eszembe jutott valami. – Hogy néz ki ez a Joshua, milyen ruha volt rajta ma reggel? – Fehér inget viselt és kalap… nem tudom, kérem! A puskás ember!

Nem láttam értelmét, hogy több kérdést tegyek fel. – Köszönöm, Elina – mondtam túlvilági hangon, és valósággal „kimenekültem” a lakásból. Veronica még ottmaradt… Legalább húsz percet vártunk a holomodellre. Amikor végre megjelent, és beült mellém a kocsiba, láttam, hogy könnyes a szeme. Wittgen a motorháznak támaszkodott, és jointot szívott; a csillagokat nézte. Percek telhettek el, mire Veronica megszólalt: – Hazaholofonált a szüleinek, hogy jöjjenek érte és a gyerekért! Holnap délel tt felhívják Luna szüleit… Ez szörny – felém fordult, és meghintette a kezem. – Most mit fogsz csinálni? – Holnap megölök minden japánt ezen a bolygón – mondtam cigaretta után kotorászva. – Ha Caramondóról kiderül, hogy van valami köze ehhez a dologhoz, akkor keresztet vethet az életére, ezt mondd meg neki, ha esetleg jelentkezik! – De hát semmi bizonyítékod sincs ellene – próbálta védeni Caramondót a n ; nem haragudhattam rá emiatt. – Majd lesz! – jelentettem ki, és ezzel lezártam a beszélgetést. Veronica nagy sóhajtással d lt hátra az ülésen, Wittgen pedig megcsapkodta a gravo tetejét, és behajolt az ablakon. – Kössünk egy üzletet, Brett! Most elmegyek pókerezni, te meg szépen hazaviszed Veronica de Morney-t. – Kösz – mondtam alig hallhatóan, és a következ t tettem még hozzá: – De ne légy barom! Wittgen rám bökött az ujjával. – De te se! Ebben maradtunk. A százados otthagyott minket, és elt nt a bokrok között, a csíp jén egy olyan harcászati számítógéppel, amivel egy perc alatt gy zött volna a sztálingrádi csatában! Nagyon reméltem, hogy ma éjjel nyerni fog. Veronica és én még nagyon sokáig ültünk szótlanul a gravóban. Lassan magamhoz tértem, és indítottam. – Visszaviszlek az Astorba. Egy árva kukkot sem szólt. – Szükségem van rád – mondta a szálloda el tt. Nem emlékszem, mit feleltem neki. A dzsekije nem jelenthetett problémát, mert nekem is volt egy hasonlóan régi darab, és találkoztam már cipzárral, de a csipkemelltartóval megszenvedtem. Biztosan valami srégi modell utánzataként gyártották, és hosszan simogattam, míg végre rájöttem, hogyan lehet lekapcsolni. Végighanyatlottunk a semmib l megjelen franciaágyon, és lerángattam róla a sz k farmert. Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem hord alatta bugyit… Az utóbbi években az volt a divat, hogy a n k teljesen leborotválják magukat, és térhatású ábrát tetováltatnak a vénuszdombjukra. Neki is látszott ott valami, de nem kaptam túl sok id t a szemlél désre. – Gyere… csináld! Azt akarom, hogy fájjon – kérlelte elfúló hangon, és valósággal magára húzott. Sírt… Másnap megérkezett egy gigászi rhajó, és minden el lett kúrva. 5. Kicsire nem adunk – a roxolani rend rminisztert hívtam fel. Ismertem a fazont, az ittlétem alatt már többször összefutottunk: szerintem oszlopos tagja volt annak a csapatnak, amely a báró mindig izgága sleppjeként rohangált a kastélyban, és röhögés tárgyát képez barmokból állt. Szívem szerint egy elkóborolt zarkamborx megkeresését sem bíztam volna rá, de mit csináljak, ez a Mr. Koncev a rend rminiszter. Amikor a titkár-robot bekapcsolt hozzá, és meglátott a képerny n, nyomban elsápadt, és zavartan simította hátra a haját, ami az éles és szabályos elválasztás következtében egy jólfésült kalmopyrinhez tette hasonlatossá. A beszélgetés nagyon érdekesen alakult: én mondtam a magamét, és ásítoztam az el

éjszaka miatt; hallgatott, mint a sír, és néha bólintott is. A beszélgetésnek akár a következ címet is lehetett volna adni: „Rossz id k járnak manapság a japánokra”. – Egy hónapra visszamen leg szükségem van a Roxolanra érkezett összes, ismétlem „összes” olyan birodalmi állampolgár adatára, akik feltehet en távol-keleti származásúak. Fokozottan érdekelnek az olyan személyek, akik privát vagy bérelt rjárm vel érkeztek, valószín leg japánok, ketten vannak és n k. – Ha illegálisan szálltak le, akkor nem tudok segíteni. – Tisztában vagyok vele. Ha jutottak valami eredményre, akkor hívjon fel; ha nem akkor is! – Hívni fogom – mondta, és letette. A karfára könyököltem, és összecsíptem az orrnyergemet, felemás érzések és gondolatok kerget ztek a fejemben az éjszaka történtek miatt. Veronicával szeretkezni olyan élmény volt, mint amikor egy rakoncátlan fekete párducot akarnánk tüzes karikákon átugráltatni, holott, a jutalmunk csak az, hogy nem tépi ki a szívünket. Parancsszavamra kitárult az erkélyajtó, és bénultan néztem a könny fuvallattól lengedez függönyöket. Bekaptam egy élénkít pirulát, és átordítottam Wittgennek, de csak a galambok búgtak a k korláton; ett l eltekintve csend volt és nyugalom. A százados még mindig nem tért vissza a pókerezésb l. Valószín leg nyerésben lehetett. Biztosan ez a magyarázat, máskülönben már hallani lehetne a robbanásokat és a lézerek süvít hangját. Ha Wittgennek rossz kedve támadt, akkor az áldozatok száma általában meghaladta a 100-120 f t. Rossz id k járnak a japánokra! Nem sok reményt f ztem a dologhoz, de valahogy el kellett indulnom. A szállodákat és panziókat meg sem kíséreltem fölhívni, hogy érdekl djek a távol-keleti származású vendégek iránt. Fölösleges fáradozás lenne, habár kiadnák nekem a vendéglistáikat (csak egy holofon Cavalliernek, ha akadékoskodnának!), de ezzel az egész akcióval csak homokot hordanék a sivatagba. Ha ez a két profi, akkor sohasem szállnának meg ilyen frekventált helyeken. Ám ha profik, akkor tartózkodási engedélyük biztosan van – legfeljebb nem a saját nevükre kérték, mert az ilyen kaliber emberek nem fognak amat r módon megkockáztatni egy kiutasítást. Erre a döbbenetes bolygóra bárki leszállhatott – és be is engedték –, de „illett” beköszönnie az rrepül téren… Ott kell, hogy nyomuk legyen. Bíztam Koncevékben. Elszívtam egy cigit, és alig nyomtam el, amikor visszahívott a rend rminiszter – Koncevvel kapcsolatban kezdett megváltozni a véleményem. – Találtunk egy nagyon érdekes triót: egy férfi és két n , mind a hárman birodalmiak és távolkeleti származásúak. A férfit Ron Cublainak hívják és m kincskeresked . A számítógép szerint a Cublai mongol név. – Cublai, mint Kublaj kán… Nagyon érdekes. Folytassa! – kértem. – A n k japánok! Fudzsiko Jamagusi és Mariko Hattori… Az egész banda együtt érkezett három héttel ezel tt. Bérelt hajó hozta ket, ami azonnal elszállt, miután ezek kizsilipeltek bel le. Mindhárman bejelentkeztek, és megkapták a tartózkodási engedélyt. Hogy azóta távoztak-e, arról nincs tudomásunk… Van még itt valami, ha már beszélünk egymással, akkor hadd említsem meg! Mr. Wittgen két héttel ezel tt a gravójával le akart ereszkedni a Csillagfény tetejére, de nem kapott zöld keresztet. Másnap megvette a szállodát, és kirúgta az egész személyzetet. A Csillagfény igazgatója a munkaügyi… – Ezt majd beszélje meg a századossal! – szakítottam félbe. – Köszönöm, Mr. Koncev, sokat segített. Bontottam a vonalat, és fölhívtam Steint. A személyi komján vette föl, nyilván a saját lakásán, mert komolyzene szólt a háttérben. – Hosszú volt az éjszaka, Brett, most készültem lefeküdni. – Primitív szokás! Az embereid széledjenek szét Moscow-ban, és kezdjenek el keresni három embert! Egy mongol pasasról és két japán n l lenne szó, minden bizonnyal ezek így hárman összetartoznak. Mondtam a neveket, Stein feljegyezte ket. – A pasas m kincskeresked , induljatok el ezen a vonalon! Valószín leg lakást vagy házat

bérelhetnek valahol. Nézzétek meg az illegális lakáskiadókat!… Ha megtudtál valamit, azonnal értesíts! – Oké, van még valami? – kérdezte. – Holnapra kell nekem egy nagyon jó teherautó sof r. – Robot legyen, szintetikus, humanoida vagy ember? – Teherautó sof r legyen, és ne csinálja össze magát, ha l nek rá, miközben vezet! Ja, és ne legyen robot! Stein köszönés nélkül letette. Nem bunkó, csak ilyen a stílusa. Megjött Wittgen, és kisebb halom bankjegyköteget dobott az asztalomra. A helybéli pénz volt; rajta a Vérbáró arcmása és az értékét jelz összeg. A rózsaszín bankók túlfelén egy palota dombornyomású képe, az el térben valami mauzóleumszer ség. A pénzt „rubárnak” hívták, és az imperiális tallérhoz képest szart sem ért. – Fölkapott a tornádó? – kérdezte Wittgen. – Furcsa egy n … – Majd jól megpörget, és ledob valahol. Elhatároztam, hogy visszaadom a tegnapi kölcsönt. – Most beszéltem Koncevvel, hívd vissza! – mondtam. – Miért?–tudakolta a százados. – Hívd vissza! – feleltem. Wittgen a vállát vonogatva kiment. El vettem az aranyszállítmányról szóló anyagot, és a parányi elektronlemezt becsúsztattam a számítógépembe. Az asztal lapja fölött megs södött a leveg , és megjelent a holoképerny . Elindítottam a felvételt, és végignéztem. Alig tartott tovább tíz percnél, és a lényegét tekintve egy utasításhalmaz volt, amit kényszeredett mosollyal az arcomon olvastam végig, miközben kijegyzeteltem a fontosabb részeket. Kivettem a lemezt, mire azonnal porrá omlott – ennyi maradt Cavallier titkaiból. Fölálltam, és kisétáltam az erkélyre, mert kellett a friss leveg . A „klasszikus szabályok” szerint ezt az aranyszállítmányt nem lehetett elrabolni; tíz Ronald Biggsnek is beletört volna a bicskája. Ez a Biggs gyerek fel évezreddel ezel tt élt, és a nevét együtt emlegették az úgynevezett „nagy angliai vonatrablással”, ami az energiaháború el tti korszak egyik leghíresebb b nügye volt (Biggsr l a Császári Könyvtárban olvastam). Az öreg Ronald, ha most feltámadna, hogy segítsen nekem, bizony hiába utazna ide, megsüthetné a tudományát. Cavallier elképzelése szerint a Csillagharcos és a kastély között valóságos csatárláncot alkotnának Cross Rolonad szintetikus rohamosztagai és a roxolani Vörös Gárda, a Vérbárót szolgáló operetthadsereg talán egyetlen hadra fogható alakulata, élén egy bizonyos Mike Bara kapitánnyal, aki egykoron kommandó-parancsnok volt a Császári Idegenlégiónál. Ismertem ezt a Barát, nagyon jó katonának tartottam. Komolyan sajnáltam, hogy ebben a buliban nem az én oldalamon fog állni. A szállítmányt egy nagyteljesítmény gravoteherautó hozza, az útvonal a várost megkerül hármas sztráda, amelyre ezekben az órákban teremtett lélek sem hajthat rá, vagy ereszkedhet le. Ha valaki mégis megtenné, az velem és a crolljaimmal találkozik, mert mi leszünk a „mobilis” biztosítás. Feladatunk a környez utcák és a rácsatlakozó gravovonalak lezárása. Biztos voltam benne, hogy könnyedén megoldjuk a dolgot – már tízévesen képesnek éreztem magam lezárni azt az utcát, ahol laktam; el is vert az apám rendesen. Jogosan kérdezhetnék, miért nem próbálom ekkor megtámadni az aranyszállítmányt, hiszen ott vannak a crolljaim, akik úgy kapnák be a rohamosztagosokat, mint Süsü a vadkörtét. Ez nyilvánvaló, de mégsem tehetem meg! Elmagyarázom; nem intézhetek „nyílt” támadást az aranyszállítmány ellen. Semmilyen formában nem keveredhetek bele a b nügybe… Itt mindent más fog csinálni, én csak az „agy” leszek. A magyarázat világos, mint a vakablak – ha kiderülne, hogy IV. von Anstetten test rtisztjei aktív szerepet vállalnak egy aranyrablásban, akkor ezzel csillagközi botrányt robbantanék ki, nem is beszélve arról, hogy semmi kedvem ilyen fiatalon, jelöletlen hamuurnában keringeni a kozmikus térben, míg világ a világ… Ez utóbbi a nyomósabb érv,

tudniillik a botrányokat nagyon komáztuk Wittgennel. Ezt az aranyat csak ellopni, elcsenni, elemelni lehetett, minden fölösleges lövöldözés nélkül, és olyan óvatosan, finoman, mintha tojásokon lépdel balett-táncosok lennénk. Na nézzük, hogyan táncoljunk! Lenyúlom az aranyszállítmányt a palotába érkezés el tt: óhatatlanul nagy lövöldözés lesz és sok halott, én meg „lebukom” – elvetve! Megvárom, míg az üzlet megköttetik Cavallier és az rkalóz között –még mindig halvány sejtésem sem volt arról, hogy a báró mit ad cserébe a szállítmányért –, aztán óvatosan „elemelem” az árut… Ebben az esetben a minimálisra redukálható a hullák száma és a háttérben maradhatok – kivitelezhet . Az teljesen hidegen hagyott, hogy meglopom a Vérbárót… Figyelembe kellett vennem két zavaró tényez t, az els William Martin, aki külön bekezdést érdeml figura volt. Ott az erkélyen állva az volt a szent meggy désem, hogy a kalózkirály a Roxolan bekebelezésére készül. szintén szurkoltam neki, és nagyon, de nagyon reméltem, hogy semmi köze az aranyhoz. A másik zavaró tényez nek Caramondó a neve. Amikor az ember a megértés és „megélés” magaslati perspektívájából tekint vissza a múlt történéseire, mindig okosabb, ezen ne vitatkozzunk. De azon se vitázzunk, amit most állítok; már az els pillanattól kezdve gyanús volt nekem ez a pasas! Ki az a barom, aki elhiszi azt a sületlenséget, hogy valaki, könnyedén – odavetett félmondatokban –, szemrebbenés nélkül úgy mond le százmillió érték aranyról, mint egy elveszített pénztárcáról, csak azért, hogy leléphessen egy köteg, tízmilliót ér bemutatóra szóló birodalmi kötvénnyel? Kérem, ha tollas lenne a hátam, a roxolani állatkertben állnék sugárrács mögött és nem a Császár jobbján, két lépésnyire a berilliumgyémánt tróntól! Csak legyen ellened bizonyítékom, kicsinállak ott helyben! Álltam az erkélyen, és néztem a távolba nyúló, lépcs zetesen ereszked várost, amely nyitott ékszerdoboz gyanánt csillogott a felkel napok fényében. Az éjszaka fellegei már tovaszálltak; igen forró napnak néztünk elébe. Idehallottam, hogy Wittgen a másik szobában üvöltözik: – A rend rséget is megveszem kilóra, baszics… Na, nézzük tovább! Aki a legnagyobb gondot okozta, az Veronica volt. A vajdának igaza lehetett, amikor azt mondta, hogy Veronica, képtelen lesz megölni Rolonadot. Én sem kívánom, hogy l je le… Egyértelm , hogy én fogom megtenni. No, de hogyan? Mindent, mindent ezért a sz ke n ért csináltam. Nem érdekelt az arany, sem a dics ség, és magasról szartam a pénzre. Ki akartam csinálni Rolonadot, mert egy szemét állat volt, és tönkretette egy kislány életét… Olyan érzelemmentesen fogom fejbe l ni, mintha papucsot rúgnék odébb. De ha „bezárkózik” az rhajójába, vagy milliónyi test rrel veteti körül magát, akkor hogyan kapjam el?… El kell t csalnom a hadseregét l távol, és akkor… Az aranyra nem fog „rámozdulni”, azt üldözni nem fogja – legfeljebb a Vörös Gárda –, hiszen addigra már semmi köze sem lesz hozzá… Ragaszkodjak Veronicáék eredeti elképzeléséhez, és raboljam el Jessica Rolonadot meg a kalóz unokáját? Én raboljam el??? Akkor kellett volna okosnak lennem, amikor el ször szóba álltam velük; most már kés ! Most már belekeveredtem, és csak el re menekülhetek. A fejemben dörömböltek a gondolatok, és legszívesebben vasabroncsot húztam volna a koponyámra, hogy ne robbanjon szét. Mi az istennek küldi ide az estély (vagy az aranyszállítmány?) el tt egy nappal a fél hadseregét a Kalózkirály? Mire készül Caramondó?

Még nem kaptam válaszokat. Néztem Moscow-t, de nem lettem okosabb. Nagy b rszárnycsapkodás és veszett rikácsolás közepette egy zurk telepedett le a korlát végén. A vérszívó denevér és a pelikán keverékéb l el állt lény félrefordított fejjel bámult felém, és ritmikusan csattogtatta a bohóccip nagyságú, t hegyes fogakkal megáldott cs rét. Igen csúnya dög volt, és módfelett veszélyes. A védelmi rendszer elpusztította a nagytest madarakat, ezért a zurk megjelenése fölért egy megfejtésre váró rébusszal… Arra gondoltam, hogy már évek óta itt lakhatott a kastély titokzatos tornyai között, és közben óvatosan el húztam az ultrahangpisztolyomat. A zurk talán tíz lépésnyire lehetett t lem – gyerekjáték lesz eltalálni –, de megúszta a találkozásunkat, mert alig fordítottam rá a fegyvert, amikor nagyot rikkantott, csapott egyet a szárnyával, és elsuhant. A következ pillanatban az is kiderül, mi riasztotta meg. Iszonyú csattanással zuhant le egy aranylemez a magasból! T lem alig karnyújtásnyira csapódott a korlátnak, és az éle lepattintotta a márványszegélyt (ha engem talál el, biztosan kettészel!). A hatalmas tábla átfordult, és tovább bucskázott a fórum irányába. Megh lt bennem a vér! A két kezem kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam hány rcsatában, kommandósakcióban és lövöldözésben vettem részt. Alig múltam harminckét éves, és a Galaxis Császárának test r ezredese vagyok; valami nagyon kemény fickó, erre kinyír egy ügyetlen bádogos! Fölnéztem. Ott voltak mind a tizenketten, és veszettül integettek lefelé, az egyikük még kiáltott is, hogy Bocs, haver; a szél felkapta és elhozta hozzám a hangját. Furcsán fintoroghattam, és hitetlenkedve ráztam a fejem. Ha valaki engem ki akar nyírni, és a sikertelen merénylet után csak annyit mond, hogy bocs, haver, én azt azonnal lelövöm, de most csak néztem fölfelé, míg a nyakam meg nem fájdult; tán még vissza is intettem. Isteni jel? – Hát ez nem lehet igaz! – fakadtam ki, és bejöttem az erkélyr l. Átmentem Wittgenhez, aki éppen azon ügyködött, hogy megtolja a világos vezért; valami sakkfeladvány látszott a táblán. – Sakk! – rikkantotta a százados. – Átvesszük a crollokat. – Jó – mondta erre Wittgen, és egyfolytában az állást nézve felállt. A keze kinyúlt egy figuráért. Gombokat nyomogattam a csuklókomomon: kicsengett, és fölvette a kastély harcászati tisztje. – Hívja össze a croll-rajparancsnokokat! – utasítottam. – Igen, ezredes úr! – …és MATT!!! – ordította Paul Wittgen. Mi gondja van, ennek az embernek, kérem? – Ha találkoztak már crollal – és túlélték –, akkor nincs mit mondanom; a jelenet azóta is visszatérhet rémálmaikban. De ha nem láttak még ilyen lényt, akkor a következ t tessék elképzelni! Maguk el tt áll egy körülbelül négy méter magas, botsáska-lótet keverék hibrid lény, amelyik embervérrel és friss döggel táplálkozik (ha éhes, akkor a halottakat is szívesen felfalja). Számtalan fogókarja mellett még tucatnyi csáppal is megáldotta a jóisten, de az óriáspolip csak kezd pankrátor hozzá képest, ha használni kezdi azokat. Álló helyzetb l könnyedén ugrik tíz métert, ami már önmagában fölér a repüléssel, és ha valami nem tetszik neki, azt akár röptében is leköpi, majd leszáll, és a nyála által pemp vé alakított anyagot (legyen az bár él lény vagy páncél) úgy szürcsöli föl, mint a Lachathosz kilenc gyereke a csokis pudingot. A legdöbbenetesebb mégis az, hogy a croll intelligens lénynek számít, ugyanis saját bolygója, kultúrája és technológiája van. Fordítógép nélkül beszéli a standardot, és szereti az amerikai futballt… A Vérbáró crolljai ráadásul sugárkezelt páncélt és harcászati számítógépet hordtak. Komolyan mondom, amikor el ször találkoztunk velük, csak álltunk és tátottuk a szánkat: kés bb szép lassan megkezdtük rohamosztagos kiképzésüket. Az els dolog, amit meg kellett tanulniuk: amelyikük öt

méteren belül megközelít minket, azt azonnal elpusztítjuk – ám hetekbe tellett, mire hátat mertem fordítani nekik. A rajparancsnokok kett s sorban igazodtak fel a kastély boltíves pincehelyiségében, az állomány többi tagja a falak mentén húzódó kazamatákban szuszogott. Moscow holografikus modellje lebegett körülöttem, és megtartottam az aranyszállítmánnyal kapcsolatos els eligazításomat. A croll tisztek veszettül figyeltek, Wittgen egy boroshordó tetején lovagolva figyelt, a kezében korszer energiavet . Jó, ha van ilyen az embernél, ha crollokkal társalog. Nem sejtettük, hogy ezekben a percekben, milyen sorsfordító dolgok zajlanak a városban. – Hej hó, hej hó, a törpeélet jó. Hej hó…

Az asztalon masírozó materializált robottörpék alig voltak nagyobbak a sótartónál, Hófehérke már könnyedén bekukkanthatott volna a vörösborral teli kristálypohárba. A jó hangulatú, vidáman énekl menet megkerülte a szalvétatartót, és elindult az asztal közepe felé. – Kapcsold ki, kicsim, étteremben vagyunk – mondta az ezüstkosztümös fiatal n , és letette a villát. Feszültnek és idegesnek t nt. – Na, de anyu! Senkit sem zavar – nyafogta a kisfiú. – Tedd el a dekódert, mert elveszem – mondta a n vel szemközt ül apja, és belekortyolt a borába. Letette a poharat, és megtörölte a száját. –Kapcsold ki, mert mérges leszek! Ennek a férfinak tízezernyi katona engedelmeskedett a Roxolanon, de apa lévén, saját b rén tapasztalta, hogy egy gyereknek néha nehezebb parancsolni, mint tucatnyi hadseregnek. Most mégis sikerült, és a fia kelletlenül, de azért engedelmeskedett, és lekapcsolta a játékot. Az apja odahajolt hozzá, és megsimogatta a fejét. A környez asztaloknál mindenki mosolygott, egyedül a család test rei álltak rezzenéstelen arccal. Ketten voltak, egy férfi és egy n . A szakért k szerint a Roxolanon ez a testvérpár min sült a legjobbnak, Szlobodan Djokics után. A tíz asztallal el rébb ül japán n t ez teljesen hidegen hagyta. A férfi intett a szmokingos pincérnek, aki késlekedés nélkül azonnal odajött. – Méltóztatik még valamit parancsolni? – Köszönjük, Albert, nagyon finom volt – mondta a férfi, és átnyújtotta a hitelkártyáját. – Fizetek. – Ahogy méltóztatik parancsolni, tábornok úr – hajlongott a f pincér, és elkanyargott az asztalok között. _ Meddig fog tartani ez az egész? – kérdezte a n , és az asztal lapja fölött átnyúlva megfogta a férje kezét. A férfi nem válaszolt, mert megjöttek a fürge pincérrobotok, és leszedték az asztalt. Pillanatok alatt végeztek, és nesztelenül távoztak. – Kapcsolja föl a hangpajzsot! – utasította a férfi két lépésnyire álló egyik test rét. A n megérintett egy láthatatlan gombot a harctechnikai övén. – Legalább három napig, de az is lehet, hogy sokkal tovább. Meglehet sen nagy azoknak a tábora, akik úgy gondolják, hogy hiba volt idehívni a Kalózkirályt. Egyesek szerint Martin hódítani jön; hát nem tudom… Ha mégis így lenne, akkor tartogatok a számára egy-két meglepetést. Teljes készültségben vagyunk, nem is lett volna szabad elhagynom a laktanyát, de arra gondoltam, hogy napokig nem találkozhatok veletek. – A Gárdaparancsnok mit mond? – kérdezte a feleség. – Mike Bara egy klasszikus zsoldosvezér és oda áll, ahol több a pénz, megmondom szintén, hogy nem bízok benne, de ha konfliktusra kerül sor, akkor nyilván Cavallier oldalán bocsátkozik a harcba. – A katonai szakért k? Shaw-ékra gondolok. – Nekik nem sok közük lesz ehhez a dologhoz. Azért szívesen meghallgatnám Shaw véleményét, de napok óta nem találkoztam vele. Cavallier abszolút szabadkezet adott neki… vagy a crollokkal van, vagy valahol a városban. – A férfi közelebb hajolt, és suttogva folytatta; hiába kapcsoltatta fel az interferencia pajzsot, az si reflexek még er sek voltak. – Elmondok neked valamit, de maradjon kett nk között. Bizalmas információ, én is csak most tudtam meg… Shaw és Wittgen nem a császári elitgárda tagjai. Csak nagyon kevesen vannak a Roxolanon, akik pontosan

tudják, hogy valójában honnan jöttek… Shaw-ék „feketecsuklyás” praetorianusok és a Különleges rszolgálat katonái! – Jézusmária! Császári test rök vannak a bolygón? Nem hittem volna, hogy a báró ennyire jól fekszik az Uralkodónál? Mi a fene az a „Különleges rszolgálat”? – Az Uralkodóhoz legközelebb álló tizenkét „feketecsuklyás” titkos szövetsége. Err l az alakulatról nagyon keveset tudni, és a tagjairól az a hír járja, hogy a „fekete mágia” adeptusai. Ezt momentán nem hiszem el. – Mi az a mágia, szívem? – tudakolta a feleség. Mariko ivott egy kortyot az el re kifizetett ásványvizéb l, és továbbra is s Stulz testvérek által védelmezett családot nézte. El bb a test röket, aztán a tábornokot! Else Stulz hiába kapcsolta fel az interferencia pajzsot, azt sem , sem a tábornok nem gondolhatta, hogy pár asztalnyira ül valaki, aki szájról tudja olvasni a standard-angolt. Mariko „hallgatta” a beszélget ket, és a terv körvonalazódott a fejében. Tudta, hogy nem szabad lehet séget adnia a két test rnek – ha azoknak sikerül felkapcsolni a pajzsokat, l ttek az egésznek… A liftben! Mariko lehunyta a szemét, és pillanatok alatt meditatív állapotba hozta magát. A kezét az asztalon fekv naperny jére tette, és várt… A naperny egyáltalán nem az volt, aminek látszott. A nyele nem volt más, mint egy ügyesen és álcázva kialakított japán „rövid kard”, amit sinobigatanának hívtak. A pengéje nem hosszabb, mint a wakizasié, de egyenesre kovácsolták, hogy könnyebben elrejthet legyen. Ezt a kardot, csak a nindzsák használták… A f pincér id közben visszatért a kártyával. A tábornok felállt. A test rök tekintete végigsiklott az éttermen. Hans Stulz elindult a gravoliftek felé, a húga kissé oldalra lépve utat engedett a családnak; volt a közvetlen biztosítás. Már évek óta együtt dolgozott a bátyjával; így alkottak párt, és védelmezték a potenciálisan veszélyeztetett személyeket, már a császári titkosszolgálatnál is így csinálták. – Most vissza kell térnem a kastélyba, mert hamarosan megérkezik az rhajó. Délután majd hívlak. Lehet leg ne hagyjátok el a lakást! Stulzék majd veletek maradnak – mondta a férfi, és követte Hansot. A gyerek az anyjának nyújtotta a kezét, a másikban a dekódert szorongatta. Mindenki indult a liftek felé. Mariko megfogta az összecsukott naperny jét, és felállt. A család izgatott pillantások kereszttüzében haladt el az asztalok között; a Hans mögött lépdel , egyenruhás férfinak az arcát a turisták kivételével mindenki ismerte Moscow-ban. A csoport megállt a széls liftnél. – Mennyi az id ? – kérdezte a n . – Tizenkett -harminchét – mondta Else anélkül, hogy bármilyen órára is rápillantott volna. Megérkezett a lift, és kinyílt az ajtaja. A család követte az els nek belép Hansot. Else megfordult, hogy behátráljon utánuk, amikor odalépett Mariko. – Kérem, fáradjon a másik lifthez – kérte t le Else, és föltartott tenyérrel megálljt parancsolt a kimonós n nek, aki fölnézett, és tekintete a test r háta mögött álló magas férfiét kereste. Kettejük tekintete összefonódott; a japán n pillantásában volt valami parancsoló. A tábornok egy pillanat alatt a szaimindzsucu, a nindzsa hipnotizációs technika áldozata lett, és aláírta mindannyiuk halálos ítéletét. – Jöjjön csak, hölgyem, elférünk! Engedje be, Else! Mariko elmosolyodott, és udvariasan fejet hajtva belépett a liftbe. Hátat fordított a csoportnak, az ajtó bezárult… Az étterem a felh karcoló huszadik emeletén volt, a gravitációs lift alig tizenöt másodperc alatt tette meg az utat. A földszinten négyen vártak az ajtó megnyílására. Két turista házaspár. A fiatalok nászutasok

voltak, és azért utaztak a Roxolanra, hogy lássanak valami érdekeset – a bolygónak galaxis-szerte „szép” híre volt. Hamarosan láthattak… De csak egy pillanatig! Éles „bimm-bamm” hallatszott, ahogy a lift megérkezett, és szétnyílt az ajtó. Az ifjú, szerelmes asszonyka abban a pillanatban meghalt, és mire a férj felocsúdhatott volna, a feje már el is vált a törzsét l, hogy vértfröccsen , iszonyúan morbid pörgessél a szemközti recepciós pultra zuhanjon. A fiatal házaspár a nindzsa útjában állt! A pult mellett álló biztonsági r a fegyveréhez kapott, és félig el is rántotta, de abban a pillanatban Mariko csuklóból levágta a kezét. rült sikoltozás és eszeveszett rohangászás kezd dött a szálloda el csarnokában. A földre hullott játékdekóder véletlenül bekapcsolt, és materializált törpék kezdték el tocsogásukat az egyre terjed vértócsában: – Hej hó, hej hó, a törpeélet jó… Mariko elt nt, mint a kámfor. Még a crollokkal voltam, amikor értesítettek a merényletr l. Hazudnék, ha azt mondanám, nem döbbentem meg. Az els pillanatban arra gondoltam, hogy a dolognak némi „katonapolitikai” színezete van. A meggyilkolt férfit Johannes Austinnak hívták, és a roxolani hadsereg f parancsnoka volt. A Vérbárót szolgáló katonai sleppben – Mike Barát leszámítva – t lehetett az egyetlen olyan tisztnek tekinteni, aki negyvenhét éves kora ellenére komoly katonai múlttal rendelkezett, és képes lett volna borsot tömi William Martin vagy más inváziós er orra alá. A hadsereg vezérkarában rajta kívül csak dilettánsokat találhatott az ember – mindannyian Cavallierrel álltak rokonságban. Austin helyettese például a Vérbáró unokaöccse volt, és a katonák jobban utálták, mint a szart. Nem lep dnék meg rajta, ha egy rohamnál kapásból hátba l nék – már amennyiben el l szalad, amit kétlek! Akárki ölette meg a tábornokot, nyilván Martinnak dolgozott. Kiváló id zítés volt: órákon belül esedékes a Kalózkirály el rsét (inváziós haderejét?) szállító csatahajó landolása, és a hadsereg tisztikara egy csapással lefejezve! Szó szerint „lefejezve”! Valójában akkor döbbentem meg, amikor megláttam az áldozatokat. A harcászati tiszt videofonja után félórával már ott guggoltam a nyitott liftajtó el tt, és düht l rángatózó arccal szívtam a cigimet. – Jézusom! – csúszott ki a számon, amikor megláttam az alvadozó vértócsa közepén fekv gyermeket. A kis srác nem lehetett több hétévesnél, és széttárt karokkal, hanyatt feküdt az anyja lábánál – a n t valósággal kibelezték, vére vörösre festette a kosztümkabátját. A lift belseje leginkább egy mészárszékre hasonlított, még a falak és a mennyezet is vöröslött a szétspriccel , kirobbanó vért l. Austin tábornok fej nélkül hevert a padlón, a teste, mint egy sarokba hajított rongybabáé. Else és Hans hasonló sorsra jutottak, mint Austin felesége, de nekik a kézfejüket is levágták… egyikük sem tudta el rántani a sugárpisztolyát. A csíp jükön lév harcászati modul kijelz je zölden villogott; a számítógép passzív üzemmódban állt, pedig a mentálkapcsolat szenzora oda volt csíptetve mindkét fülcimpájukra… Képtelen voltam másra gondolni minthogy a támadó „nem ember”. Gyorsabb, mint a harcászati modul? A halott házaspár rossz id ben, rossz helyen állt – emlékezetes nászút lehetett. – A gyereket miért? – kérdezte Wittgen. Szótlanul ráztam a fejem. Az egyik nyomozó áttört a fotóriporterek eleven falán és az el tte kékl rend rségi sugárkordonon. Zsebre tett kézzel állt meg mellettem, az arcán semmi sem látszott; az elmúlt percekben már túljutott döbbenete csúcspontján. – Hol van Austin feje? – kérdeztem t le, és felálltam. – Nem találjuk, valószín leg a merényl magával vitte, ami a „fejvadászat” er sen szakrális megnyilvánulásának t nik. Maga szerint ez itt micsoda; valamilyen biológiai fegyver?

– A szemtanúk mit láttak? – kérdeztem vissza. – Egymásnak ellentmondó tanúvallomások születtek, a kést l a lézerfegyverig minden szír-

szart láttak, ett l egy csöppet sem lettünk okosabbak. Maga szer… – kérdezte volna ismét. – Ezt karddal csinálták, szerintem wakizasival. Értetlenül nézett rám. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a„kard” szónak a jelentését már nem sokan ismerhették a galaxisban; azok az id k régen elmúltak. – A kard egy hosszú kés – adtam meg a meglehet sen populáris magyarázatot. – Ilyen vágásokat csak szamuráj-karddal lehet ejteni, higgye el nekem, hogy azzal mészárolták le ket! Hét danos aikidó mester vagyok, és tizenhat éve foglalkozom japán harcm vészetekkel, értek hozzá. Mit tudunk a támadóról? – Egy japán n volt. Ez bombaként hatott, összenéztünk Wittgennel. Nincs még arra bizonyíték, hogy a Gyöngyszem el tti támadást Caramondó szervezte volna meg. Annyit tudunk, hogy minden bizonnyal két japán n lehetett a megbízó… Ha azoknak a knek az egyike felel s Austin meggyilkolásáért és a „Caramondó–japán n k” kapcsolat igaz, akkor lehet, hogy a mesterkalandor Martinnak dolgozik? Ezzel a merénylettel egyszer en el készíti a Kalózkirály invázióját? De miért tenné, és mi ezért a fizetsége? Martin egy tonna színarannyal fizeti ki? Túl sok kérdés merült fel ahhoz, hogy nyugton maradhassak, ez az ügy kezdett idegesít en bonyolult formát ölteni. – Na, akkor, most szálljunk ki ebb l a buliból! – jegyezte meg Wittgen. Fölhívtam Veronicát. Az arca ragyogott a boldogságtól, de most nem volt id enyelgésre. – Ha Caramondó jelentkezne, akkor mond meg neki, hogy azonnal találkozni akarok vele, de ne említsd neki a Luna Monkkal kapcsolatos gyanúmat! – Történt valami? – kérdezte a holomodell. – Nem lehetetlen, hogy a te Rolid megölette a hadsereg f parancsnokát! Ne, ne szólj semmit! – mondtam. Még a képerny n át is láttam, hogy a n mennyire elsápad. – Mikor találkozunk? – kérdezte félénken. – Nem tudom – adtam meg a gyors választ. – Az ebéd elhalasztva „háború” miatt! Nem is tévedtem olyan nagyot… 6. Objektív okoknál fogva nem volt der s hangulatunk, de mégis képtelennek éreztük magunkat arra, hogy megálljuk röhögés nélkül, persze, mindez arra a jó adag cinizmusra vezethet vissza, amivel a délután eseményeit szemléltük. Álltunk az erkélyen, és nagyon jól „szórakoztunk”. Úgy gondoltam, hogy Martin rohamosztagait egy energiafegyverekkel jól ellátott rfregatt hozza, de amikor az rhajó belépett a Roxolan légkörébe, és megközelítette az rrepül teret, kis híján keresgélnem kellett a leesett államat. Nem egy fregatt, hanem a császári rflotta egyik rombolója közeledett, és nem a szokványos levezetési útvonalon, hanem a hegyek fel l. Mint valami repül , páncélozott szörnyeteg, úgy úszott be a város felé, és minden árnyékba borult. A kastély egeket ostromló csúcsai valósággal felszántották a hasát, ahogy méltóságteljes lassúsággal elúszott a fejünk felett. Sztatikus villámok cikáztak a testéb l és vöröses-kékes fénybe vonták az elsötétült Moscow Cityt. A szörnyeteg dübörgésébe beleremegett az egész kristálykastély, és odalent a de luxe kerületben százszámra robbantak szét az archaikus üvegb l készült ablakok. Százezer ember fogta be a fülét, ahogy a monstrum elhaladt a város felett, és a remegést l megmozdultak a tárgyak. Csörömpöltek az ev eszközök és megindultak a poharak, akárcsak a sakkfigurák Wittgen tábláján. A százados tátott szájjal bámulta, hogy a megelevenedett figurák „összehoznak” egy állást. – Ezerkilencszázkilencvenöt, Prága… Szmiszlov–Polgár Judit, cseszd meg! – kiáltotta a százados, és fölkapta a sakktáblát, nehogy a romboló döreje tovább rezegtesse a figurákat, és elrontsa a csodát. – Kihívom az rhajót egy sakkpartira! – rikkantotta Wittgen, és úgy örült, mint

egy gyerek a karácsonyi ajándéknak. Kés bb olyan események történtek, hogy Wittgen kénytelen volt letenni a sakktábláját. Visszajött az erkélyre, mert ezt látnia kellett: kitört az invázió! Ismertem Cavallier elképzeléseit. Akkor adta el ket, amikor el ször hallottam, hogy William Martin a Roxolanra jön. Nyilván mindenkinek létezett egy forgatókönyve – kár, hogy a kalóz és a Vérbáró nem egyeztette a kett t. Cavallier azt hitte – mert elhitették vele –, hogy a rohamosztagosok majd az ellen rzésük alá vonják az rkiköt t, s kés bb a város f bb ellen rzési pontjait; ez utóbbit közvetlenül a Kalózkirály érkezése el tt. Tévedett! A szürke szín , sugárkezelt rohampáncélba bújtatott kalózok megkergült termeszek módjára özönlöttek szét a városban, és gyorsabban terjedtek el, mint középkorban a pestis. Azonnal ellen rzésük alá vonták az rkiköt t és az els két kerületet, majd hihetetlen intenzitással nyomultak egyre feljebb. Húsz perc sem telt belé, és megláttam az els páncélozott szállítójárm vet a fórumon. Egy óra sem telt el a romboló leszállása óta, Moscow mindenestül az rkalózok hatalmában volt, aztán az is elkezd dött, amit l a legjobban tartottam: az energiafegyverek süvít hangja hallatszott a város több pontjáról, kisvártatva az els kerület nagyobbik része lángokban állt. Szerettem volna látni Andrei Cavallier arcát. – Menjünk le és robbantsunk fel egy-két termonukleáris töltetet! Na, menjünk már… – könyörgött Wittgen, mint egy rosszcsont. – Nem a mi bulink – intettem le. Eltelt pár perc, és Veronica hívott fel. – Mi a manó folyik itt? – kérdezte. – Ehhez a mi Caramondó barátunknak is köze van – feleltem. –Szedd össze a cuccaidat, kapcsold ki a Meinl Zahariust, tedd zsebre, és maradj a lakosztályodban, hamarosan érted küldök egy rohamosztagot, ami felhoz a kastélyba! – Crollokat? – érdekl dött a holomodell. – Azok megennék az összes recepcióst. A biztonsági csoport megy érted, innen fentr l. Tíz perc alatt ott lesznek. – Jó, várok. Alig tette le, máris befutott a következ hívás. Ha a pasas nem ad képet, akkor is azonnal felismerem. – Nagyságos úr, kik ézék á m ányágbá öltözött vitézék, hogy á hálál kápná él két?! – Kálózok á csillágvégr l – utánoztam Lachathosz egyedülálló kiejtését. – Mondd meg a vajdának, hogy vezessen át benneteket valami biztonságos helyre, de azonnal t njetek el az rrepül tér közeléb l! – Már léméntünk á csátornábá. – Annál jobb helyet el sem tudok képzelni. Athena ott van valahol? –kérdeztem. – Itt fésülik á háját mellettem. – Beszélni akarok vele. – Érré „kéthétes” él jégyzést léhét csák felvenni… – felelte Lachathosz. – Ne kúrj föl agyilag! Szólj a vajda lányának, hogy jöjjön a készülékhez! Merész kérés volt, mert a vajda lányát idegen meg sem szólíthatta. Két éve ismertem a csajt, de három szót nem váltottam vele eddig. Fél perc sem telt belé, és megjelent a kétkörömnyi képerny n. Gyönyör n volt, egy rózsaszál a szemétdombról. – De szép ember maga, kapitány – sóhajtotta köszönésképpen. – Nem akar megszöktetni? – Nem, „mademoiselle”, nem ment el a józan eszem! Azt szeretném kérdezni, találtak-e valami furcsát Veronica életében, úgy hat-hét éves kora tájékán? – Aztán mire gondol, szép vitézem? – Nem mondok semmit. Találtak-e, vagy sem? – Hétéves korában komoly tragédiát jelez a csillagok állása; elvesztette a szüleit… többet nem láttunk. – Köszönöm. – Elköszöntem, és bontottam a vonalat; ennyire voltam kíváncsi.

– Nem bízol a csajban? – kérdezte Wittgen, és gúnyosan mosolygott. – Senkiben sem bízom – feleltem.

A következ hívás személyesen Cavalliert l jött, miszerint azonnal menjek hozzá! Furcsa mód, jó hangulatban indultam el. Cavallier dolgozószobájában akkora jövés-menés volt, mint egy hiperáruházban aranyvasárnap délutánján. Ott lehetett mindenki, aki csak számított valamit ezen a nyomorult bolygón – most már én is. A Vérbáró viszonylag nyugodtnak t nt, és elgondolkodva ült az íróasztala mögött, de a többiek úgy izegtek-mozogtak, mintha hangyabolyt költöztettek volna a nadrágjukba. Szinte mindenki katona volt. Katona?… Szerintem ezeken az embereken csak azért volt váll-lap, hogy meghallják, ha esik az es . Yuri Savonov, aki alig két órával ezel tt vehette át Austin posztját e díszes bagázs élén, olyan intenzitással szaladgált faltól falig, hogy a ketrecében dühöng , éhes oroszlán csak köszvényes vénembernek t nt hozzá képest. A Vérbáró hadseregében rendszeresített téglapiros egyenruhát viselte – tele kitüntetésekkel –, és er teljes hangon üvöltözött személyi komjába. Az adjutánsai eleven uszály gyanánt loholtak az er sen kopaszodó, magas és paszulykarót formáló férfi nyomában, aki a merénylet óta tábornoknak képzelte magát, holott csak annyi taktikai, stratégiai érzéke volt, hogy az üres zarkamborx-ól ellen is termonukleáris csapással indítana támadást. Terveztem, hogy rákérdezek nála: a roxolani hader k miért lapulnak, mint szar a f ben? Mondanom sem kell, hogy a lakosztályban egybegy ltek legnyugodtabbika Szlobodan Djokics volt: egy közepes teljesítmény sugárpuskával a kezében, sötét árnyék módjára állt a Vérbáró háta mögött – valami titokzatos képességéb l adódóan nyilván egyszerre látott és hallott mindenkit. Cavallier azonnal magához intett, amikor meglátott. A slepp eleven legyez módjára nyílt szét el ttem – megérkezett a „szakért ”! – Mi a véleménye, ezredes? – kérdezte Cavallier. – Ne hordja ezt a nyakkend t, méltóságos uram – feleltem nyugodtan. Azonnal olyan „kuss” lett, mint a hiper rben. – Ez hallatlan! – kiáltotta valaki. Kisvártatva megint beindult az eszeveszett rohangászással szerezett zsongás, de Cavallier er teljesen az asztalra csapott, és átvette az irányítást. – Mindenki hagyja el a lakosztályt, és várakozzon odakint! – Felém bökött kék körm , csontos ujjával. – Maga marad! Üljön le, kérem! Senki sem mert ellenkezni. Savonovék mentek kifelé, én pedig kihúztam egy karosszéket, de a következ pillanatban mindenki tiszteletteljes vigyázzba merevedett, még Cavallier is felemelkedett. Annyi történt hogy kitárult a helyiség oldalajtaja, és az udvarhölgyei színpompás koszorújától övezve belépett a báróné. Ritkábban lehetett találkozni vele mint egy ódon kastély szellemével. Már három hónapja voltam a Roxolanon, de most láttam t negyedszer. Közepes termet , enyhén molett, kortalan n nek és a kozmetika csodájának t nt… Olyan brillek csillogtak a fülében, melyeknek az árából hónapokon át lehetne állomásoztatni az rflottát a Tejúton túl, és egy folyami pontyon nem volt annyi pikkely, ahány rubin vöröslött a köntösén. H vös pillantással mért végig mindenkit, pisszenni sem mertünk – a n „komplett” pszicho- és szexuál-patológiai eset volt. Odahajolt a nem különb férjéhez, és fotonhajtóm legyek, ha nem ezt mondta: – Andrej mnye nadajel etot bardak, zgyelajtye sto nyibugy. – Uszpokojtyesz, pazsalujszta – válaszolta a Vérbáró. Egyszerre tucatnyian nyúltak az övükre t zött fordítógépükhöz. Cavalliert leszámítva csak ketten nem mozdultak: Djokics és jómagam. Én akkor sem kapcsoltam volna be, ha van nálam. Elmélyülten nézegettem a pneumatikus bakancsom orrát, Djokics pedig elmélyülten nézett „mindenkit”… A Vérbáró sugdolózni kezdett hidrogénsz ke feleségével, miközben megállás nélkül legyintgetett Savonovéknak, hogy „menjenek már kifelé”. Kisvártatva a helyiség kiürült, és hármasban maradtunk. Djokicsot nem számítom ide, mert a legendák megszámlálhatatlanok.

Egy apród karosszéket hozott a bárónénak, és a dáma leült. Az apród kiszaladt, és követte t a szintén lényegtelen hölgykoszorú is. A n k, ha hiszik, ha nem, dúdoltak, amikor kivonultak; ez még mindig jobb, mint a császári udvarban – Caroline–Blindamoor és Gwandolyn hercegn k udvarhölgyei lebegni szoktak. Végre sikerült leülnöm, de ismét feltárult az ajtó – ez egy mozgalmas délután –, és bejött az a férfi, akire érdemes pár mondatot áldozni: Mike Bara kapitány közeledett, a Vörös Gárda parancsnoka. A pasas pontosan úgy nézett ki, mint egy zsoldosvezér az akció-holofilmekben. Sugárkezelt rohampáncél simult a tagbaszakadt testére; a vértezet nem mindennapi izmokat takarhatott. Markáns arcvonásokkal megáldott férfi volt, akinek ide-oda járt savókék szeme, hogy új ellenfeleket keressen magának, amelyeknek még én sem lennék a helyében. Negyven éves kora ellenére már többször érintette meg a fegyvere t zgombját, mint egy átlagember az ajtónyitó-panelt. A sisakját a hóna alatt hozta, és most odavágta az íróasztal szélére. Meg sem próbált leülni, mert minden szék összetört volna a páncélzata alatt. Az a két fickó, aki a nyomában lépdelt, és árnyékként követte minden lépését, hasonlóan furcsa figura. Az egyik test r-droidként szolgált, és olyan energiafegyverek lógtak körbe az övén, amelyeket jószerivel még én is alig ismertem fel. Jelentéktelen szintetikus arca volt; annyira érzelem mentes tekintettel, amilyen csak egy két lábon járó harcászati számítógépnek lehet. A másik árnyék volt az igazán érdekes: hatalmas konténert cipelt a hátán, annak a segítségével lehetett irányítani a gárdát. Aki a Vörös Gárda ellen eséllyel akart indulni, annak el ször ezt a pasast kellett kil nie, kommunikációs egységgel együtt. Csak egy a baj! A gárdistán olyan er terek voltak, hogyha felrobban a széke alatt egy atomtöltet, akkor legfeljebb kirepül az rbe, és ha nem találkozik odafönt a pékkel, akkor biztosan éhen hal… Bara pattintott az ujjával, és a konténeres megfordult. A hátára csatolt kommunikációs egység roppant egyszer nek t nt: tucatnyi képerny és három különböz szín videofon. Nem ismertem a rendeltetésüket, de a piros szín majdnem minden hadseregben a vegyi, biológiai vagy nukleáris csapásmérés elrendelését jelentette. – Mi a kedvenc színe, báró úr? – kérdezte Bara, és a keze kinyúlt a kagylók felé. – Csak nyugalom – mondta gyorsan Cavallier, és az asztalra könyökölve el rehajolt. Tornyot formált az ujjaiból, a szemüvegén megcsillant a díszes kristálycsillárok fénye. – Erre nem lesz szükség, kapitány! Küldje ki vagy küldje hátrébb az embereit, és helyezze magát kényelembe! Bara megvonta a vállát, és ismét csettintett: a zsoldosok hátráltak három lépést. – Inkább állnék – közölte. – Akkor álljon – mondta a Vérbáró, és felém fordult. – Az imént kénytelen voltam megnyugtatni a méltóságos bárón t, hogy a kialakult helyzet korántsem olyan zavaros, mint amilyennek látszik. Ön is úgy gondolja, hogy Martinék megszállnak minket? – Szeretném emlékeztetni a tegnapi beszélgetésünkre, amikor kifejtettem a véleményemet, de ha kívánja, felidézem az akkori szavaimat: „negyven évig nem mennek el innen”! Ezt mondtam, miután ön közölte velem, hogy William Martin idejön. Emlékszik? – Ó, hogyne – felelte a Vérbáró. – Most már bizonyos, hogy a Kalózkirály készül valamire – folytattam –, Austin tábornok meggyilkolása volt a nyitány. Az Ön törzskarát egy pillanat alatt lefejezték, és ez Martin embereinek az akciója volt. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de a Vörös Gárda kivételével jelen pillanatban a hadserege szart sem ér, és jobb, ha leteszi a fegyvert… – Csatlakozom! – szúrta közbe Mike Bara. – Továbbra is úgy gondolja, hogy William Martin a barátja? – fejeztem be egy költ i kérdéssel az iménti mondókámat. – Igen, uraim… Döbbenetesnek tartottam ezt a naivitást; nem tudtam, mire vélni. Hátrad ltem, és feladtam a küzdelmet. Barára hagytam a dolgot; hadd szenvedjen ezzel a barommal, ha van hozzá türelme! – Méltóságos báró úr – kezdte Bara –, a világtörténelemben sok példa akadt arra, hogy

bizonyos meghatározó személyiségeket a legjobb barátjuk szúrt hátba… A dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy eltervezte. Azért vagyok itt, hogy határozott parancsot kapjak: ezt a csürhét visszazavarjam az rhajójába, vagy hagyjam, hadd égessék fel Moscow-t? Önnek kell dönteni, és minél gyorsabban, mert hamarosan a kastély kapuját fogják döngetni. Várom a döntését! – A parancsom a következ : a Gárda maradjon készültségben, de ne csináljon semmit! – Kérem –jegyezte meg a zsoldosvezér, és a pillantásából a következ t véltem kiolvasni: sík hülye vagy, barátom. Cavallier velem folytatta: – Én azt nagyon jól tudom, hogy a Viharos Galaxis érkezése el tt a kalózhadaknak semmi keresnivalója a városban, de meglehet sen különös helyzet állt el . Bizonyos biztonsági intézkedéseket kellett meghoznom, és ezek végrehajtásában Martinék is nagy szerepet kaptak. Talán egy kicsit túll ttek a célon, de nyugodjanak meg, uraim, továbbra sem kell tartanunk a bolygó megszállásától. Mindjárt elmagyarázom… Az nagyon jó lesz, gondoltam. Illett volna rákérdeznem, hogy milyen különös helyzetr l beszél, de inkább arra tereltem a szót, ami a leginkább borzolta az idegeimet. – Miel tt erre rátérne, mondja már el nekünk, hogy miért t ri el Austin meggyilkoltatását? Remélem, tudja, hogy a tábornok egész családját lemészárolták?! – Persze, persze, mindez nagyon sajnálatos esemény, és értetlenül állok a dolog el tt, de nem hiszem, hogy Martinék állnának a háttérben, mindenesetre tisztázni fogom ezt a dolgot azzal az emberrel, aki hamarosan elhagyja a rombolót, és tiszteletét teszi nálam a kastélyban. Szeretném, ha mindketten jelen lennének ezen a reményeim szerinti „beszélgetésen”… – Arra tippeltem, hogy a kalózhadsereg parancsnokáról beszél, de kellemes meglepetés ért. – Lady Iloria érkezett meg két órával ezel tt, és t várom ide. – És hol van a Lady férje? – adta magát a következ kérdés. – Majd a Viharos Galaxissal érkezik a holnapi nap folyamán; közvetlenül az estély kezdete el tt… most mit hümmög, ezredes? – Méltóságod úgy gondolja, hogy a Kalózkirály felesége majd szépen bocsánatot kér Austin és a családja lemészárlása miatt? Uram, az ön bolygóját ellenséges hader szállta meg… – Jól kihangsúlyoztam az ellenséges szót. – …A hadseregének f parancsnokát meggyilkolják, és még ezek után sem hajlandó tudomásul venni, hogy az a n , aki el tt hamarosan megnyitja a kastély kapuját, nem a barátja feleségeként, hanem egy ultimátum átadójaként érkezik? – Csatlakozom! – harsogta ismételten a zsoldosvezér. Azért Barának ennél sokkal b vebb szókincse volt, de amit itt az elmúlt percekben mondtam, ahhoz nem lehetett mit hozzátenni. – Rémeket lát! – villogtatta a szemüvegét a bolygó ura. – Ezért a parányi felfordulásért az a „különös helyzet” a felel s, amir l az el bb beszéltem. Lady Iloriával tisztázni fogom ezt a kellemetlen Austin ügyet és azt is, hogy a rohamosztagosai miért használnak energiafegyvereket a lakosság ellen. Bara mégis jó lenne, ha leülne, mert kitekeredik a nyakam… Az óriás kikapcsolta a védelmi mezejét, és lehuppant a báróné melletti karosszékbe. Az ötszáz éves bútordarab akkorát reccsent, hogy egy jóérzés farestaurátor biztosan elsápadt volna. Cavallier már másodszor beszélt valami „különös helyzetr l”. Er s kényszert éreztem, hogy végre rákérdezzek. A válasz fölért egy hidegzuhannyal. – Tegnap beszéltem arról, hogy felkészültünk a Császári Birodalombiztonsági Hivatal speciális kommandóinak a beszivárgására, ám úgy t nik, nem eléggé! Pár órával ezel tt kaptam meg egy meglehet sen jó pozícióba beépült emberem jelentését, hogy állítólag a Roxolanon már hónapok, ismétlem hónapok óta leszállt egy különleges kommandó. Hétköznapi embereknek álcázva élnek Moscow-ban, és várnak egy adott pillanatra. Ekkor aktivizálják magukat, és támadnak. A célpont Martin és Rolonad! Lady Iloriát értesítettem err l, miel tt a hajója belépett volna a Roxolan légkörébe. Értik már a felfordulás okát, uraim? – Kapizsgáljuk – válaszoltam Bara helyett is. – A titkosszolgálata dolgozik az ügyön? – Egy emberként. – Eredmény? – Még semmi.

– Ha az az állítás, miszerint a kommandósok már hónapok óta itt vannak és várnak, fedi a

valóságot, akkor ebb l a következ konklúzió vonható meg – összegeztem –: az ön becses köreiben található valaki, aki már az idei év tavaszán riaszthatta a birodalom-biztonságiakat, hogy milyen vendégek várhatóak a júliusi ünnepségsorozaton. Tudomásom szerint a meghívottak listáját csak nagyon kevesen láthatták. Hónapokkal ezel tt mennyire volt képlékeny az a dolog, hogy kit hív meg és kit nem? – Nagyon képlékeny volt – válaszolta Cavallier. – Ebb l viszont arra lehet következtetni, hogy a „legbizalmasabb” köreiben található valaki, aki a CSBH-nak dolgozik. Gratulálok, méltóságos uram – tettem még hozzá némi cinikus felhanggal. Rettenetesen élveztem a dolgot. – Mit tanácsol? – kérdezte a körmeit kocogtató Cavallier. Megvontam a vállam, és igyekeztem megkerülni a kérdést. – Erre nem terjed ki a hatásköröm. – És maga? – fordult Cavallier Barához, aki kikerekedett szemmel pofátlanul bámulta a bárón combjait. – Mindenkit karóba kell húzni, a szentségit neki! – közölte. Az én pillantásom is megakadt a n combján. Cavallier felesége keresztbe tett lábakkal ült, mint egy „pultoskurva” a Gyöngyszemben, és messzir l látszottak a friss harapásnyomok az átlagnál kissé vastagabb, de így is erotikusan izgató lábán, közel az ágyékához. Nem vagyok fogász, de annyit én is meg tudtam állapítani, hogy a harapások nem emberi fogaktól származtak. A Vérbárónak és a kedves nejének igen érdekes lehetett a szexuális élete… Próbáltam elterelni a gondolataimat a perverz módon izgató lárvám tól… A CSBH ügynöke Caramondónak is dolgozhat, tehát kett sügynök? A mesterkalandornak briliáns hírforrása van a kastélyban. – Térjünk vissza a kommandósokra! – folytatta a Vérbáró, és visszatértem a valóságba. – Ezzel kapcsolatban számítok a maguk szakértelmére. Kapitány, most nagyon figyeljen, mert ha valakinek meg kell állítani ket, akkor az csak maga és a Gárda lehet… Ezt a sok hülyét azért küldtem ki, jobb ha nem ütik bele az orrukat! Hallottak err l a csoportról hogy GAMMA? Összenéztem a zsoldosvezérrel. – Uram, szeretném kivenni az évi rendes szabadságomat! – mondta a Vörös Gárda parancsnoka, és vetett egy pillantást az órájára. – Ett l a pillanattól kezdve. Ha nem írok, ne válaszoljanak! – Tessék??? – hökkent meg Cavallier, és értetlenül nézett Barára aztán rám. Megpróbáltam megmagyarázni neki, és egy kérdéssel indítottam. – Olyan információkat kapott, hogy a GAMMA-csoport hónapok óta a Roxolanon van? – tettem fel a kérdést. – Igen. – Azonnal hagyja el a bolygót! – Kérem??? – A GAMMA, amit Herites–Chisi-csoportnak is hívnak, a modernkori hadviselés legkorszer bb fegyverekkel felszerelt és döbbenetesen hatékony kommandója – magyaráztam. – Ez egy nukleáris csapásmér rohamosztag, amelynek a harcértéke közel azonos a praetorianus gárdával… Legjobb tudomásom szerint Rolonad vejét is k ölték meg. Ha a GAMMA akarja elkapni a kalózokat, akkor jobb, ha azok ide sem jönnek. – Mit tudnak ezek a katonák, amit mi nem? Mekkora a rombolóerejük? – kérdezte a Vérbáró. – Megatonnában kéri vagy megajoule-ban? – Úgy kérem, hogy megértsem – közölte Cavallier. – Egyetlen kommandós a hirosimai töltet húszezerszeresét hordozza –jegyezte meg Bara. – Értem – bólintott Cavallier, de nem t nt túl meggy nek, szerintem fogalma sem volt arról, hogy a kapitány mir l beszél. El rehajolt, és nekem szegezett egy teljesen értetlen és fölösleges kérdést: – Maga szerint hol bujkálnak? – Fogalmam sincs, méltóságos uram. Annyi viszont bizonyos, hogy a GAMMA tagjai nem

szoktak az álmennyezet felett kuporogni, várni az optimális felállásra. Ha Herites ezredes vezeti ket, akkor a legváratlanabb meglepetésekre is felkészülhetnek; ez a férfi a Császári Elitgárda leghíresebb kommandó-parancsnoka. Ha támadnak, ezt teljes „mellszélességben” csinálják, és az els pillanatokban legkevesebb egymillió áldozattal kell számolni. Ha a Lady úgy gondolja, hogy kifüstölheti ket azzal, ha felgyújtja fél Moscow-t, akkor nagyon téved. – Pedig ezt hiszi. – Rosszul hiszi! Ennek a n nek körülbelül akkora agya lehet, mint egy croll-tapadókorong. Majd kérdezze meg t le, miért ölette meg Austint? Azt hitte, hogy a tábornok a GAMMA mellé állna, ha kitör a balhé? Teljesen váratlanul megszólalt a bárón . – Arra egyikük sem gondol, hogy Austin tábornokot a GAMMA állította félre? Mind a hárman a n re néztünk, és töprenghettünk, hogy mit is mondott. Ha belegondolunk, akkor nem is állított olyan nagy baromságot, habár az igazi taktikai húzás az lett volna, ha Barát teszik el láb alól. Heriteséknek ez legfeljebb annyi nehézséget jelentene, mint egy terhes n nek lemenni a hipermarketbe; kissé kényelmetlen, de nem gond. De volt egy apró zavaró tényez , amir l csak én tudhattam: a Caramondó–japán bérgyilkosn k–GAMMA háromszög csúcsait jelen állás szerint képtelenség összekötni. Azt még könnyen elhihettem, hogy a mesterkalandor Martinnak dolgozik, no de a GAMMÁ-nak?… Ezt nem tartottam valószín nek. Az agyamban dörömbölni kezdett egy feltételezés: ha valóban Caramondó felel s a tábornok haláláért, akkor a merénylettel csak annyi lenne a célja, hogy összeugrasson mindenkit, mert a kés bbi felfordulásban így könnyebben leléphet az arannyal? Azt várhatja! Ha nálam lesz a szállítmány, azt ugyan el nem veszi t lem! – Helyezze els fokú készültségbe a „Vörös Gárdát”, és miután tisztáztam pár nézeteltérést Lady Iloriával, fésüljék át az egész várost! – adta ki az utasítást Barának Cavallier. – Az összes gyanúsan viselked elemet szedjék össze, és vessék alá pszichoszondás vizsgálatnak! Ha a GAMMA odalent van, akkor elkapjuk ket még az estély el tt!… A kapitány felállt, és szó nélkül kiment – nem azzal kereste a kenyerét, hogy vitatkozzon azzal, akinek a zsoldjában állt. Az emberei csináltak egy szabályos hátraarcot, és követték. Szerintem nem sok kedvük lehetett ehhez az egészhez. Maradtunk hármasban. A szemem sarkából láttam, hogy a báróné engem néz, és közben a szája szélét nyalogatja. Na neeee! – Tudom, hogy maga a Császár test re, de ha esetleg… – kezdte volna Cavallier, de abban a pillanatban hitet tettem az álláspontom mellett. – Nem! Csakhogy értse: már azt sem lett volna szabad elvállalnom, hogy a tranzakció lebonyolításáig rzöm az aranyszállítmányt, de ezt még fogjuk föl „rohamosztagos gyakorlatnak”… Ahhoz, hogy a crollok kiképzésén túl még mi minden történik a Roxolanon, semmi közöm. – Jó, erre még visszatérünk, ezredes. Most megtenné azt a szívességet, hogy kettesben hagy a bárón vel… Pár percr l lenne szó, addig fáradjon ki az erkélyre! – Hogyne, méltóságos uram – sóhajtottam, és felálltam. Próbáltam nem odanézni a felesége szétharapdált, hófehér combjára. Cavallier visszanézett a válla felett, s odaszólt Djokicsnak: – Lazítson maga is! Álltam az erkélyen, t lem egy-két lépésnyire a „Nagy Djokics”… Eljött a soha vissza nem tér , óriási alkalom, hogy megismerkedjek vele. No, de hogyan? Kínáljam meg cigarettával? Nem dohányzik. Mondjam el neki, hogy amióta fegyvert fogtam a kezembe, a példaképem? Rám se néz. A mesterlövész-isten ott állt mellettem. A sugárpuskát lefektette az aranyozott korlátra, és szemlélni kezdte Moscow-t a zakójából el halászott elektronikus távcsövön át. A másik kezével néha a zsebébe nyúlt, és feltört egy mogyorót, a héjakat ledobta a mélységbe. Szótlanul rágcsált és

le sem sajnálta, hogy ott állok t le két lépésnyire. Megköszörültem a torkom, és megszólítottam: – Szép város. – Az – felelte tömören. Na, haladunk! – Lehet, hogy hamarosan új munkaadó után kell néznie, Mr. Djokics – jegyeztem meg. – Egy kalózhadseregt l még maga sem tudja megvédelmezni Cavalliert. – Maga tényleg „feketecsuklyás”? – kérdezte a szerb, és továbbra is Moscow-t vizsgálgatta. – Igen. – Ahhoz képest túl sokat beszél… Na, menj a francba! Egy pillanat is elég volt hozzá, hogy megállapítsam: Szlobodan Djokics nem egy kommunikatív típus. Visszavonulót fújtam, és jobb dolgom nem lévén én is el szedtem a távcsövemet. Odalent konszolidálódni látszott a helyzet. Az els kerületben lángoló tüzeket mind eloltották, és a város egyetlen pontjáról sem hallatszott lövöldözés. Akárhová néztem, mindenütt szürke páncélos rohamosztagosokat láttam, akik az egybetolt W és M jelét hordták a sugárkezelt vértjükön. A város f bb sugárútjai mentén sorban álltak a páncélozott szállítójárm vek, a közlekedés megbénult. Mivel minden járm vet leparancsoltak a leveg l, ezért a végtelen gravokaravánok döglött anakondaként hevertek az utakon. Állítottam az elektronikus optikán, és behoztam magamnak a Szent Dzserzsinszkij teret (a Vérbáró minden nagyobb teret, utat és középületet, valamilyen sér l nevezett el), ahol valami furcsa történhetett, mert mindenki izgatottan rohangált. Találtam egy kis csoportosulást a tér szélén, és tehetetlenül néztem, hogy mi okozta a riadalmat. Martin rohamosztagosai kirángattak egy férfit a gravójából, és eltaszigálták a közeli villanyoszlopig; a járdán három halottat számoltam össze. Kivégzések? – Nézze a Dzserzsinszkij déli részét! – kiáltottam Djokicsnak. Közben el lépett a páncélos, energiapajzsos tiszt, és a férfira szegezte az oldalfegyverét – egyértelm , hogy mire készült, csak azt nem értettem, miért. A tiszt beszélgetni kezdett az egyik emberével, aki heves bólogatásba kezdett a sisakos fejével. A tiszt váratlanul az oldaltokba csúsztatta a pisztolyát, és elindult visszaz a közelben lebeg csapatszállító felé. Hirtelen megtorpant, mint aki meggondolja magát. Visszament a katonákhoz, újra el húzta a fegyverét, és lel tte az oszlopnál görnyedez férfit, aki pillanatok alatt ég fáklyává változott, és elterült a világítótest tövében. – Látta? – kérdeztem Djokicstól, és elvettem a szememt l a távcsövet A szerb is letette a saját készülékét, és továbbra is melankolikus pofával rágcsálta a mogyorót. Nem szólt egy árva szót sem, még csak felém sem nézett. Megfordult, és visszament a szobába, követtem a tekintetemmel. Djokics odament a sarokban álló hatalmas kínai vázához, és el húzott bel le egy ugyanolyan sugárpuskát, mint amilyen kint feküdt a korláton. Visszajött az erkélyre, és a kezembe nyomta. – Jól l ? – kérdezte valami földöntúli rekedt suttogással, de teljesen hangsúlytalanul beszélt, akár kijelentésnek is vehettem volna. – Úgy hírlik. Mire készül? – tudakoltam. – Lelövöm a tisztet, de segítenie kell… Ez nagyon izgalmasan hangzott, ugyanis a Dzserzsinszkij tér ide kétezer méterre lehetett, és ebb l a távolságból ezzel a fegyvertípussal nem lehetett átl ni a tiszt energiapajzsait, a sugárkezelt páncélról nem is beszélve. – Méltányolom a lelkesedését, de ez nem fog menni, Djokics – jegyeztem meg, és kifejtettem az aggályaimat. A mesterlövész most el ször nézett rám. – Magának tökéletesen igaza van, ezek a fegyverek alkalmatlanok erre a feladatra, de én akkor is lelövöm a fickót, innen az erkélyr l, de ketten kell, hogy csináljuk a pajzsa miatt. Valószín leg megdöntettem vele az egyéni rekordját, mert ilyen sokáig még senkihez sem beszélhetett egyhuzamban. – Hogyan csináljuk? – érdekl dtem.

– Az els lépés az energiapajzs: maximális teljesítménnyel egyszerre kell eltalálnunk

ugyanazon a ponton az övére kapcsolt kisugárzó-egység fölött. Ha ez sikerül, akkor pár másodpercre leesik az energiaszintje, és a mez átl het . A páncél az egy másik dolog, azt én megoldom, csak csinálja, amit mondok. Most összekapcsolom a két puska elektronikáját, magának csak célozni kell, a lövést majd én adom le. Az a lényeg, hogy pontosan célozzon. A fegyvere ugyanabban a nanoszekundumban fog tüzelni, mint az enyém. – A páncélt nem tudja átl ni ebb l a távolságból. – Nem a páncélra lövök majd. Miután lefogyasztottuk a pajzsát, öt másodperce lesz arra, hogy szétl je a világítótestet a mozgójárda felett! Ez már a mesterlövészet metafizikájának t nt. – A világítótestet? Minek? – értetlenkedtem. – Ha valami váratlanul felrobban a feje felett, akkor mire kényszerítik a reflexei? Arra, hogy felnézzen, nem? – De, igen. – Hát ezért l je szét! Azt akarom, hogy a tiszt felnézzen, a többi az én dolgom. A puska optikai célzóberendezését használja, és felejtse el a fedélzeti komputert, különben bemérnek minket! Kezdjük! Fölraktuk az optikai távcsöveket, és beállítottuk a távolságot. Djokics egy vékony zsinórt húzott ki a fegyvere vezérl paneljéb l, és a végén lév csatlakozót bedugta az én panelemen lév aljzatba. Bekapcsolta az automatikai, és könyökével megtámaszkodva a korláton megcélozta a tisztet. Én is megkerestem a célpontot. Ebb l a távolságból a hagyományos célzórendszeren keresztül akkorának láttam, mintha tíz lépésnyire állna. – Járt már Szarajevóban? – kérdezte váratlanul Djokics. – Na, az egy szép város. – Még nem – feleltem. – Melyik bolygón van? – Egy nagyon messzin… Ha lefogyasztottuk a pajzsát, azonnal lekapcsolom egymásról a puskákat, hogy egymástól függetlenül is tudjunk l ni. Ne felejtse, öt másodperce lesz a lámpára! Szóljon, ha l hetek! Fogalmam sem volt, hogy Djokics mire készül, de csináltam, amire kért. A tiszt nyugodtan állt az emberei gy jében, páncélkeszty s keze a csíp jén. A fejét áramvonalas sisak fedte, és ott villogott körülötte az er tér. A szálkeresztet rávezettem az övére csatolt kisugárzóra. – Most. Djokics lenyomta a t zgombot. A két puska egyszerre l tt, és vörösl fényhullám borította be a tiszt páncélzatát. Az energiafolyam odébb taszította a meglep dött rohamosztagosokat. A tiszt rémülten kapcsolgatott az övén, és kereste az okát, miért nincs védelmi mezeje. – A lámpát! – utasított Djokics. A kiáltással egy id ben már l ttem is, a világítótest színes szikraes t hányva robbant szét tíz méterrel az utca felett. Mindenki felkapta a fejét – a legyengült pajzsú tiszt ugyanúgy. Djokics abban a pillanatban még egyet l tt. A lézersugár a másodperc egymilliomod része alatt ért célba, s becsapódott azon a leheletnyi résen, amit a felfelé néz tiszt nyitott meg a mellvért nyakrésze és a sisak pereme között. A pókszál vékony t zsugár könnyedén szúrta át a speciális szövetet, és a tiszt vérg zt robbanó, lángoló torokkal repült hátra. Miel tt a járdára zuhant volna, már meghalt… A rémült rohamosztagosok eszeveszett zárótüzet nyitottak a semmire, és hátrálni kezdtek a páncélosuk felé. Leengedtem a fegyveremet, és minden bizonnyal úgy néztem Djokicsra, mint zsidók a szent frigyládára, miután leomlasztotta Jerikó falait. – Ezt, hogy a pi… – Látta, nem? – vonta meg a vállát Djokics, és visszafektette a puskáját a korlátra. Összesz kült szemmel nézett rám, majd a zsebébe nyúlt, és a kezembe nyomott egy mogyorót. – Megdolgozott érte, ezredes. Ha mogyorót kell rágcsálni ahhoz, hogy így l jünk, akkor ezentúl minden nap feltörök egy zsákkal.

Egy ilyen embert vajon érdekel egy tonna színarany? Az éjfekete overallos férfi minden biztosítás nélkül állt a tenyérnyi széles csatornavápában, és iszonyú magasságból bámult le az alatta elterül , végtelen távolba nyúló városra. Moscow ebb l a perspektívából csodálatos látványt nyújtott. Az overallost teljesen hidegen hagyta a lábánál elterül mélység – ebben hasonlított Paul Wittgenre. A kettejük közötti parányi különbség viszont sokkal misztikusabbá tette a csatornában álló személyét: az a fajta volt, „aki sohasem esett le”. Egy fehér trikós, nadrágtartós, kövér férfi lépett ki a harmadik kerületen álló házának a lapos tetejére, és háttal a Vérbáró kastélyának leült a pneumatikus nyugágyába. Szétnyitotta a kezében tartott holografikus újságot, és olvasni kezdett, A nadrágtartós tudta, hogy mi a hosszú élet titka: a város bizonyos részein percekkel ezel tt még b ven lövöldöztek, de mégis képesnek érezte magát arra, hogy leüljön a lebukni készül napok bágyadt fényében, mert szánni akart tíz percet az esti különszámra. Csak semmi stressz, és megérjük a századik születésnapot… Hat kilométerrel mögötte és egy kilométerrel felette a fekete overallos megérintette a jobb halántékát. Bekapcsolta a szeme helyére telepített implant egységet, és a nadrágtartós válla felett beleolvasott az újságba. Egy másik feketébe öltözött alak közeledett a csatornában. Olyan könnyedén és magabiztosan lépdelt a veszélyes, keskeny úton, mintha született házimacska lenne. Megállt az els mellett, és lenézett Cavallier fórumára: hangyánál is kisebbnek t emberek jártak-keltek odalent. – A „Vörös Gárdát” els fokú készültségbe helyezték, a lehallgatott hívásokból arra következtetek, hogy minket keresnek. Utasítás? – Maradunk kékben – felelte a kérdezett, és tovább olvasta az újságot. – Az el bb energiafegyverekkel l ttek a kastélyból. Kielemezték? – Mr. Djokics és az ezredes tartottak egymásnak egy kis l gyakorlatot. Mikor jön a n a térképekkel? – Ma éjjel. – rjít ez a várakozás. – Ha három hónapot kibírtunk, ez a pár óra már nem lesz akadály. Kezdjék meg a felkészülést, 36.00-kor elrendelem a sárgát! Elmehet. A férfi megfordult, és visszament, de miel tt elt nt volna a tet kijáróban, a másik utána szólt: – rnagy! Peter Chisi, a GAMMA parancsnokhelyettese visszafordult. – Uram! – Vigyázzanak azokkal a kurva aranylemezekkel! – mondta Gabriel Herites. – Ha még egyet lever valamelyikük, esküszöm, repül utána! – Igen, ezredes úr! Alig bírtam kivárni, hogy leléphessek Cavalliert l. Azonnal rohantam Wittgenhez, és „robbantottam a bombát”. – A GAMMA már hónapok óta a Roxolanon van! – Vov! – rikkantotta Wittgen „moscow-i” nyelven. A meglepetést kifejez fonéma leginkább a standard voááá-nak felelt meg – kulturált körökben egyiket sem használták. Mostanság ha egy arisztokrata meglep dött, akkor Gwandolyn hercegn t utánozta: kifordított kézfejünkkel a tenyerünkbe ütünk, és azt mondjuk, hogy „kúl”. Az ügyesebbek ájulást is színlelhetnek. Wittgen azonnal abbahagyta a reneszánsz stílusban materializált bútorok között eltáncolt kung-fu formagyakorlatát – a Fu Jow Pai, a tigriskarom-technika mestere volt –, kerített egy törülköz t, és indult zuhanyozni. Mentem utána, mint egy h séges pincsikutya; rengeteg mondanivalóm volt. Menet közben fölkaptam egy „Jack Daniels”-es üveget, és pontról pontra beszámoltam a történtekr l. – Csodálom, hogy err l nem szóltak nekünk – jegyezte meg a százados. – A Különleges rszolgálatnak és a GAMMÁ-nak már volt egy-két közös bulija, habár én egyikben sem vettem

részt, de tudok róluk. A szervezeten belül gyorsan terjednek a legbizalmasabb hírek is. Jó lenne tudni, hogy Heritesék tudtak-e arról, hogy itt leszünk a Roxolanon? – Szerintem ket is meglepetésként érte. A Császár úgy küldött ide minket, hogy „pszt, csak hárman tudunk err l”, nem hiszem, hogy átszólt volna a birodalom-biztonságiaknak a küldetésünkr l, azok meg nem értesítették az Udvart a saját akciójukról. A GAMMÁ-t valószín leg meglephette a jelenlétünk. Már hónapok óta itt lapulnak valahol, és azon lamentálhatnak, hogy fölvegyék velünk a kapcsolatot, vagy sem. – Ez nem lenne rossz húzás a részükr l, mert nincs sok kedvem atomtámadás közben furikázni egy tonna arannyal. Szerinted hol bujkálhatnak? – Paul, ugyanolyan hülye vagy, mint Cavallier! Honnan a francból tudjam?! Wittgen id közben kikászálódott a tusoló alól, ami a félezer évvel ezel tti technikai szinten állt; Cavallier élt-halt az antikért. Megállt el ttem, és kikapta a kezemb l a whiskyt. – El a kezekkel a malátalémt l! Szerinted miért van itt a GAMMA? Csak nem egy aranyszállítmányt akar megkaparintani, mert az nagyon vov lenne, baszics\ – A kalózokat akarják elkapni – jelentettem ki határozottan, és folytattam a beszámolómat. Elmeséltem Djokicsot is. Wittgen nagy szemeket meresztett. – Hagyományos optikai célzórendszerrel, kétezer méterr l átl tt egy ujjnyi széles gumírozást? – hitetlenkedett. – Át – bólintottam. – Állatdurva! Ehhez nekem sem volt mit hozzá tennem. A mondókám végére hagytam a „desszertet”. – Harapásnyomokat láttam Yrina combján, nem emberi fogakét! –közöltem. – A bárón nem piskóta. Tehát igaz? – Most már nyilvánvaló. Azért lehet olyan ritkán látni, mert a szörnyek úgy megkínozhatják, hogy utána hetekig nyomhatja az ágyat. Momentán meg sem lep döm. Neki és Cavalliernek nincs közös gyereke, mind a ketten brutálisan kegyetlenek és nyilván a szexualitás az a terület, ahol megkapják a megfelel lehet séget a bennük felgyülemlett feszültség levezetésére, kvázi er sen kompenzálnak, a n biztosan így m ködik. Perverzek mindketten. Mellesleg az egész Cavallier rokonság hülyékb l áll, nem vetted még észre? – kérdeztem. – Dehogynem. Igaz, hogy Yrina csak valami Lennont hajlandó olvasni? – Az egy zenész volt a dekadens korban – mosolyogtam. – A bárón kedvence egy bizonyos Lenin, aki igen kapós bestsellereket írt a huszadik század elején… Wittgen legyintett, és öltözni kezdett. – Most hogyan tovább; mi lesz az arannyal? Az órámra néztem, amir l óriási hiba lett volna azt hinni, hogy „csak” óraként funkcionált. – Tíz standard óra múlva „leszáll”… – Van már valami terved? – érdekl dött a százados. – Alakul, nyugodj meg! – mondtam. – Ezredesem, én olyan nyugodt vagyok, hogy menten egy turbékoló gerlepár ül a vállamra. Apropó madarak: egy riadt kismadár kuporog az ágyadon, és csak a te kezedb l hajlandó csipegetni. Nincs félórája, hogy felhozták a biztonságiak, és úgy pityereg, mintha kitéptem volna kezéb l a trónörökösn t ábrázoló térhatású holopuzzle-jét. Miért utálja ez az ember ennyire Veronicát? Átmentem a szobámba. Arra számítottam, hogy Veronica valóban az ágyon kuporog, de láttam, hogy kinn áll az erkélyen, és Moscow-t nézi a kezd kékületben. Óvatosan becsuktam magam után a hatalmas kétszárnyú ajtót, és osonni kezdtem az erkélyajtó felé, de a pillantásom megakadt a terjedelmes ébenfa asztalon: rendetlen összevisszaságban holofelvételek hevertek a lapján. Odaléptem, és magam felé fordítottam a legfels t. Karjában kisgyermeket tartó fiatal n t ábrázolt. Nem ismertem fel ket, de volt egy érzésem, hogy Jessica Rolonadot és fiát látom. A következ képen látható férfi sokkal közismertebb arc volt. Cross Rolonad látszott a

felvételen. A holofotó borzalmas min ség volt, és akárhogy forgattam a kezemben, a háttér mindig elmosódott, kontúrtalan maradt. Letettem. A többi kép szintén az rkalózt ábrázolta, de hasonlóan pocsék min ség ek voltak. Amat r géppel készülhettek, vagy olyan távolságból, ameddig még Djokics sem lát el. A legkülönösebb dolog, ami az asztalon hevert, egy divatmagazin volt. Még papírból készült, és az anyagát molekulárisán stabilizálhatták, hogy ne málljon, ne porladjon szét az évszázadok alatt. Megnéztem a címlapot: a „Vogue” több mint félezer éves példánya, amit 1996-ban nyomtattak. Egy egész oldalas hirdetésnél volt nyitva, amelyben valami szívdögleszt „b r” a cége legújabb kenceficéjét reklámozta. – Azt mondják rá, hogy kiköpött Cindy Crawford. Felkaptam a fejem, és leejtettem a magazint. Veronica megfordult, és a korlátnak támaszkodva beszélt hozzám, lehet, hogy már percek óta engem nézett. Az áttetsz függöny méltóságteljesen lebegett a könny huzatban. – Mi holomodellek csak így emlegetjük, a „kiköpött Cindy”. A fél galaxis tudja, hogy hasonlít rá. – Kicsoda hasonlít kire? – értetlenkedtem. – Lady Iloria Cindy Crawfordra. Ez az utóbbi a szakmám jeles képvisel je volt a huszadik század végén. Máig nagyon népszer , amit annak köszönhet, hogy a halála után berilliumüvegkoporsóban kil tték az rbe Veronica bejött az erkélyr l, és a karomba zártam. – Honnan tudsz Lady Iloriáról? – kérdeztem. – Csak az el bb beszéltem err l Paulnak. – Már az Astorban is arról beszélt mindenki, hogy a Lady érkezett meg azzal a hatalmas döggel. A szálloda úgy remegett, hogy a Zahariusom magától kikapcsolt – szipogta a n . Wittgen nem hülyéskedett, amikor azt mondta, hogy Veronica sírt. – Mi a baj, baby? – kérdeztem. Kibontakozott az ölelésb l, és lecsúszott, lehuppant a közeli karosszékbe. Sokáig szótlanul, bénultan nézett a semmibe, aztán hirtelen belefogott; a szavak darabokban hullottak az ajkáról, és nekem kellett összeszednem, egybeépítenem ket, hogy tudatomig jusson az értelmük. Veronica monológja hasonlatos volt a médiumok transzállapotához, döbbent arccal néztem, és hallgattam. Az életér l beszélt, a gyermekkoráról, az évekkel ezel tt bimbódzni kezd , majd vérvörös rózsává bomló karrierjér l… De beszélt a boldogtalanságról is, amellyel furcsa, különös szövetséget kötött a sorsa. Elmondta az átb gött éjszakák történetét, a sikertelen és kudarcba fulladt kapcsolatainak krónikáját. Ezek a szerelmek brutálisan intenzívek voltak, de sohasem tartottak tovább pár ölelésnél, pillanatnyi suttogásnál a sötétben, amely sokkal inkább a sikolyok otthona volt… Beszélt férfiakról, n kr l, barátokról, akiket csak a pompa és a csillogás vonzott, de nem annak a szegény lánynak a varázsa, aki egykoron a múltját feledve indult a Rosanról, hogy maga mögött hagyja a borzalmas emlékeket. Ám az emlékek gonosz szellemek gyanánt jártak vissza, és kísértettek a gondolataiban; nem hagyták nyugton, nem hagyták, hogy megadassák neki a felejtés karizmája, igaz, sem akarta. Megtehette volna, hogy törölteti az emlékeit, ahogy annak idején ezt egyszer már megtette vele a nagybátyja, aki saját lányaként nevelte fel… Ám képtelen volt rá. Az Isten arra rendeltette, hogy emlékezzen, és így gyakoroljon kegyeletet azok iránt, akikt l az életet kapta; emlékezzen rájuk, mert életüket adták az életért, amikor védelmezték t. Arról beszélt, hogy Veronica Heywoodot nem szerette az Isten, és Veronica de Morney-ként vajon miért kellene, hogy viszontszeresse?… Magamhoz öleltem, és megpróbáltam megnyugtatni. Minden boldog emlékemr l szívesen lemondtam volna, ha ez kell hozzá, hogy sikerüljön. Elmondta, hogy mennyi mindent köszönhet Caramondónak; bízott a férfiban, és nagyon szerette. És azt is bevallotta nekem, hogy mennyire gy löli már… Félt. Ott a karjaimban megvallotta, hogy mennyire gyenge: nem tudja megölni Rolonadot, senkit sem képes meggyilkolni! Ha így lenne, már réges-rég megölte volna önmagát…

Nem érdekelt, hogy mit gondol vagy mond Paul Wittgen; egyre inkább úgy éreztem, beleszerettem ebbe a n be. Ostoba vagyok, lehet. De ember vagyok, ráadásul férfi! Igazuk van a crolloknak, akik azt állítják, hogy mindannyian hülyék vagyunk, mert kaotikusak az érzelmeink: günk, ha meghal egy másik ember, de amikor ezernyi hal meg, csak tovább lapozunk az újságban. – Rolonad olyan mocskos módon hal majd meg, amilyen mocskos módon élt. Meghal, mert megölöm! – jelentettem ki határozott hangon, és még jobban magamhoz szorítottam Veronica törékenynek t testét. Rengeteg dolgot szerettem volna elmondani neki, például a Caramondóval szemben táplált gyanúmat is, de nem tettem meg. Tudtam, mennyire fájna neki ez a dolog. Úgy érezte, a férfi magára hagyta; a mesterkalandor tegnap óta nem jelentkezett. A lehet legrosszabbkor szólalt meg a kom a csuklómon. Nagyon dühös voltam, amikor felvettem. Stein volt a hívó. – Itt vannak! – mondta, és azonnal letette. Itt vannak?… Martin kalózai most lövik szét a kedvenc kocsmámat! – Paul! – ordítottam át a másik szobába. – Mi van? – Nagyteljesítmény harcászati-rendszer és taktikai atomgránátok! Indulunk!!! – Rock and roll, öcsém! Hátul mentünk be a konyha fel l. A harcászati számítógép tizennégy rohamosztagost jelzett. Ketten kint álltak a Gyöngyszem el tt parkoló páncélozott csapatszállítónál, a többiek az ivóban tolongtak. Mindannyian szintetikusok. Tudtuk, mit kell csinálnunk és azt is, hogyan kezdjünk neki. Ez nem olyan, mint a fantasyben, ahol a b rszoknyás n , akit két fejezettel el bb mentettünk meg, „talán” leszúr kett t, a gladiátor „esetleg” bevállalja az orkokat, mi meg a két legszéls t, de ha mégis baj lesz, akkor úgyis ott a t zmágusunk hátul… Itt nincs id gondolkodni! Vagy a vérükben van, vagy bele se kezdjenek! Azért adok pár jó tanácsot! Ha egyszer olyan helyzetbe kerülnek, hogy több energia-impulzusfegyveres ellenféllel kell megküzdeniük, akkor járjanak el a következ k szerint: el ször mindig azt kell lel ni, aki a legjobban l ! Ha nincs arról információjuk, hogy ki a mesterlövész, akkor legels re l jék le a csoport vezet jét! Ha fogalmuk sincs ki az irányító, akkor kezdjék a legközelebb állókkal!… Van egy utolsó variációs lehet ség is: tegyük föl, hogy maguk IV. von Anstetten Császár „feketecsuklyásai”, akkor azt is csinálhatják, amit mi Wittgennel: bementünk, és azonnal lel ttünk mindenkit! Ne várják, hogy részletezzem, mert nem voltak részletek. Arra emlékszem, hogy dühös voltam… Azt az energiadezintegrátort, amit használtunk, Herden 75-ösnek hívták, de csak a prototípus változata létezett – a fegyver túl iszonyatosra sikeredett ahhoz, hogy gyártani kezdjék. Miután átgázoltam a t zön, a romokon, a szétrobbant, szétégett, kicsavarodott testeken és a szintetikus rohamosztagosokból kirobbant h folyadék ragacsos tócsáin, melyek fortyogva g zölögtek az elektrobionikus trutymótól iszamós, izzásig hevült dúrpadlón, fogtam e bájos jószágot, és úgy vágtam oda az egyébként is romokban hever bárpultra, hogy az beszakadt. Stein halovány arccal mászott el a romok alól. Még kába volt az iménti hangrobbanásoktól, és vaksin pislogott az általunk okozott fényözön hatására. Kikapcsoltam minden pajzsomat. – Sokat fogok inni valami er sb l! Stein szó nélkül keresett egy ép üveget, és megpróbált tölteni remeg kezével. Wittgennel nekitámaszkodtunk a bárpultnak, és a f bejárati oldal szétrobbant falán át, a r tvörös lángokkal ég , szétolvadt csapatszállítót néztük. – Mennyi az id ? – kérdezte Wittgen, és felhajtotta a whiskyjét. – Olyan roxolani fél tizenegy. – Szépen ég ez a harckocsi, nem?

– Aha…

Én kimondottan imádtam a XX. és XXI. századi, kétdimenziós hollywoodi mozit; kezdtem úgy érezni magam, mint egy Tarantino film f szerepl je… A kocsma életben maradt törzsközönségének azon tagjai, akiket a detonáció kirepített az utcára, most ott toporogtak a csapatszállító roncsai körül, s holtra vált arccal bambultak befelé a lángokban álló és tönkrel tt helyiségbe. Még félig aléltan az átélt eseményekt l néztek minket. Két szintetikus pincérlány – az egyiknek hiányzott a bal karja – a tüzet oltotta. Mi ittunk. Hirtelen megszólalt valaki az egyik oldalfalnál megbúvó, épen maradt bokszból. – Uraim, a „Toscában” nincsenek ilyen látványos belép k, mint a maguké. A következ pillanatban a lézeres irányzékok jelz fénye ott ült a férfi orrnyergén. – Nagyon lassan álljon fel, barátom, és lépjen ki a fényre! Tudja, mint a „Toscában” a tenor… – mondtam neki olyan hangon, hogy a hozzá tartozó leheletemt l egy kiló színhús két hétre lefagyna az ikernapok alatt. Az el bbi „beszólás” gazdája mérhetetlen lassúsággal emelkedett fel a székér l (okos fickó!), és komótosan elsétált az ivó közepéig; fegyvereink irányzéka rezzenéstelenül követte. A számítógépeink felkészültek az energiapajzsok mentálparanccsal történ aktivizálására. A férfi megállt, és felénk fordult, a t z megvilágította alakját. Emberi lénynek néztem, olyan negyven körül lehetett. A harcászati számítógép szerint nem volt nála semmilyen fegyver, de még egy kicsorbult bicska sem. Moscow-nak ebben a kerületében ez legalább olyan elképzelhetetlen dolog volt, mint egy kozmokeresztény templom vetített csillagképek és feszület nélkül. De nem ez volt az igazán meglep , hanem a szeme. A számítógépem nem jelezte, hogy mentáler sít t használna, ám a tekintete mégis úgy fúrt át minket, mint köt a rohadt mandarint; valami megmagyarázhatatlanul furcsa, átható pillantása volt – amikor a szemembe nézett, egy csapásra meztelennek éreztem magam. Pneumatikus bakancsot hordott, éjfekete nadrágot, hasonló szín pólót és borvörös rkabátot. Magasnak és kisportoltnak t nt, olyan férfi benyomását keltette, akit szívesen fotóznak be a térhatású macsó lapokba. – Maga kicsoda? – kérdeztem a fejére célozva. – Markus Wandemberg. Nohát ett l nem lettem okosabb, és a hüvelykujjam parányi mozdulatával lejjebb vettem a fegyverem rombolófokozatát – minek robbantsam fel, ha megsütni is lehet. Stein az utolsó pillanatban lépett közbe. – Le ne l dd, Brett! lenne a sof r! Nekünk olyan fickó kellett, aki nem ijed meg, ha energiafegyverekkel tüzelnek rá? Ha igen, akkor Mr. Wandemberg átment a felvételi vizsgán: nem kell ahhoz rommá l ni egy kocsmát, hogy valakinek hatásos legyen a „belép je”… – Évek óta ismerem Steint. Azt nem állítom, hogy barátok vagyunk, de sokat dolgoztam neki;

ennél jobb referenciát el sem tudok képzelni a Roxolanon… Stein ma délután szólt, hogy lenne egy meló. Azt is elmondta, hogy magának kellene dolgozni. – Miért nem hord fegyvert? – kérdeztem. – Kerülni szoktam a konfliktusokat; sof r vagyok, és nem párbajh s. – Ha évek óta ismeri Steint, akkor miért nem találkoztunk az elmúlt három hónap alatt egyszer sem? – tudakoltam. – Nap mint nap járok a Gyöngyszembe. – Fél évig dolgoztam a Belfegoron, tegnap jöttem meg. Volt ott egykét fuvarom a rendszer küls bolygói közt… illegális csempészáru. – Tehát nem csak teherautót vezet? – Én mindent vezetek, ami repül vagy gurul. Milyen melóról lenne szó? – Csigavér, Mr. Wandemberg! – mondtam. Nem lett volna okos dolog sokáig álldogálni a kocsma romjai közt, ezért két kerülettel feljebb, egy földalatti parkolóház mélyén próbáltunk megtudni valamit egymásról. A gravóm pattogva hüll motorral a többi kocsi mellett. Wandemberg el re ült mellém, és úgy dumáltunk. Wittgen a Herden

75-ösön matatott valamit a hátunk mögött. Úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, de azért hegyezte a fülét. Láttam a tükörb l, hogy alkalmanként felpillant. Wandemberg ahhoz az embertípushoz tartozott, amelyik a legelterjedtebb az ismert univerzumban: bolygóról bolygóra vándorolt, és minden munkát bevállalt. Nem volt rasszista, de azért utálta a „nem humanoid” fajokat. Elmondása alapján értett a fegyverekhez, és alkalmánként használta is ket. Miután megkérdeztem t le, milyen szinten, azt felelte, hogy „nem vagyok egy Djokics”… Oda-vissza elmeséltettem vele a fél életét, és a végén meghoztam a döntésemet. – Rendben van, nekem fog dolgozni. Ezt leginkább annak köszönheti, hogy Stein ajánlotta; ha azt mondja magáról, hogy megbízható, akkor ezt „kesnek” veszem. A meló annyi lenne, hogy el kell vezetnie egy materializációs rendszer gravoteherautót, amire minden bizonnyal l nek majd… a további részleteket holnap megtudja. Holnap 21.00-kor legyen a Zsdanov Street 29. el tt, fegyvert hozzon magával! – Kik l nek a teherautóra? – kérdezte. Elhatároztam, hogy alávetem egy utolsó tesztnek. – A roxolani hadsereg, a Vörös Gárda, Cross Rolonad szintetikus rohamosztagosai… talán még William Martin kalózai is. – Oké–felelte. Ennyi volt a reflexiója – tetszett a pasas. – Akkor mindent megbeszéltünk. Most szívódjon fel! – Még nem beszéltünk meg mindent – jegyezte meg, és megrándult egy parányi izom a szája szegletében. – Százezer, tallérban – jelentettem ki gondolkodás nélkül. – Holnap a Zsdanovon leszek – mondta, és kiszállt a kocsiból. Egy pillanat múlva már a számítógép sem találta volna meg. Hátrafordultam Wittgenhez. – Nos? – Maximális pontszám. Álldogáltunk egy darabig, aztán indítottam a hajtóm vet, hogy visszatérjünk a kastélyba. Nem hittem volna, hogy közeledek életem legemlékezetesebb randevúja felé. 7. Feler södött a szél, és éjszakára leh lt a leveg . Ez már nem olyan leh lés volt, mint a tegnap éjjeli – a tapasztalt városlakók tudták, hogy vihar, igazi roxolani égzengés készül dik. A harmadik, vörös szín holdat, amely id tlen id k óta mozdulatlanul függött a tenger fölött, most tépett rongyfoszlányokhoz hasonló felh k takarták el a kíváncsi szemlél el l, míg az els égi kísér csak fél arcát mutatta, mintha szégyellné a Vérbáró városát. A középs hold a horizont alatt sápadozhatott, hogy társául szeg dve a lassan felkelni készül nagyobbik napnak másnap déli 18.00-ra végre odaúszhasson az arcát rejt égi párja mellé. A szél enyhének már korántsem mondható fuvallatai végigsöpörtek Moscow negyedik kerületi kertvárosa fölött, és megadták a jelet a képvezérl -emóciókomputerek érzékel egységeinek: a házak bels kertjeiben úgy remegtek meg a holografált fák, bokrok és virágok, mint sz z lányok az els ölelés után. Caramondó kikapcsolta a kertet, és visszafordult a mezítelenül fekv n k felé. Fudzsiko és Mariko testén még ott gyöngyözött hármójuk heves szeretkezésének az izzadsága. Mariko hanyatt feküdt, és kuncogva élvezte a játékot, amiben a két oldalán könyökl partnerei vonták be: Caramondó sz szemhez hasonló birrabogyót ültetett a köldökébe. Fudzsiko el rehajolt, és ügyesen a szájába vette, elrágta, és lenyelte. A párduc test n k egymásra nevettek; Caramondó közben újabb trükköket eszelt ki. Felszólította Marikót, hogy kissé tárja szét a combját, mert a következ birrabogyónak „sokkal erotikusabb” helyet talált. Az Austin család gyilkosa engedelmeskedett, és Caramondó egy trükkös mozdulattal elhelyezte a gyümölcsöt a langymeleg, puha szemérmében.

– Onnan is ki tudod ügyeskedni az ajkaiddal? – kérdezte a csillogó szem Fudzsikótól. – „Hai, Caramondó-szan” – nevetett a n , és lecsúszott az ágyon. Bebújt a barátn je izmos

combja közé, és ajkát Mariko ágyékára tapasztotta. Mariko mély érzéki sóhajt hallatott, és az ujjai eleven fés ként túrtak a partnern je hajába. Caramondó az ajkára hajolt, és csókolózni kezdtek… Skorpió lebbentette félre a bejárati ajtó függönyét és megtörte a varázst. – Rolien, fejezze be a testmozgást, és jöjjön ki, mert mutatni akarok valamit! A függöny visszalebbent, és megdördült az ég. Caramondó feltápászkodott, és belebújt a fürd köpenyébe. Vetett még egy pillantást a n kre, akik mell zve minden sallangot, gyorsan a lényegre tértek, és egymáson megfordulva franciázni kezdtek, mint valami jobb holopornóban. A kalandor ivott egy korty bort a kisasztalon álló ezüstkupából, majd kiment Skorpióhoz. A bérgyilkos a szokásához híven dohányt szívott, és törökülésben kuporogva az esti elektronikus lapokat böngészte. Caramondó odatelepedett mellé. Odakint zuhogni kezdett az es . – Jó lenne, ha nem készítené ki a csajokat, még szükség lesz az energiájukra – jegyezte meg a mongol. – Ez a villa tegnap óta zajosabb, mint a Gagarin! A Gagarin, a város legismertebb bordélyháza volt. Caramondó vigyorgott, mint a vadalma. – Mi a fene, kukkolni is szokott? Mert ha igen, akkor elmondhatja, hogy legalább látott valamit, barátom – mondta önelégült hangon a mesterkalandor, és a közeli székre akasztott kabátja zsebéb l el kotorta a tubákosszelencéjét. – Hol talált rá erre a két romlott n személyre? – Ez maradjon az én titkom, és miel tt kérdezné: nem adom el ket, ahhoz túl sokat invesztáltam beléjük, hogy olyanok legyenek, amilyenek. – Skorpió átnyújtotta az újságot Caramondónak. – A „Moscow News” esti száma! Bejött az elképzelése, mert mindenki azt hiszi, hogy Martin ölette meg Austint. A Lady megérkezését és a merényletet ügyesen összekapcsolják, de tudni kell olvasni a sorok közt. Caramondó elnyomott egy ásítást, és átvette a lapot. Szétnyitotta, ahol a képriportok voltak, és megérintette a felvétel aktivizáló csíkját. Az adott cikkhez tartozó kép megelevenedett, és az esti szám harsogni kezdte a szpíker hangját. Ugyanezt az anyagot adta le a holovízió délutáni hírm sora is. Caramondó elolvasta a felvételhez mellékelt kommentárt, aztán képerny stül összegy rte az újságot, és megdobta vele Austin tábornok fejét, ami az asztalon lév porcelántálban állt. Austin fejér l lemosták a vért. A levágott fej olyan életszer nek t nt mintha csak egy morbid vészmutatvány részét képezné. Az élettelen szemek vádlón meredtek a kalandorra. – Maga honnan veszi, hogy ez volt az elképzelésem? Ha következtetéseket akar levonni a történtekb l, akkor engem kérdezzen, ne a médiáknak adjon hitelt! Jó, hogy nem hívja föl a tudakozót! – morogta a mesterkalandor. – Maga nem kötötte az orromra, hogy miért kell félreállítani Austint, én meg hangosan gondolkodom. Austin halála miatt a fél város azt hiszi hogy Martin a Roxolan lerohanására készül, és tulajdonképpen ez be is következett; láthatja, micsoda „fejetlenség” van Moscow-ban! Van egy olyan érzésem, hogy maga a Kalózkirálynak dolgozik. Ha így van, nyugodtan elmondhatja, ez csak növelné a biztonságérzetemet! Mi más oka lett volna megöletni a tábornokot, ha nem az, hogy el készítse vele a kalóz invázióját?! – morfondírozott a mongol. – Kurvára nem érdekel a kalóz inváziója, miattam darabokra is szedheti ezt a bolygót, mint valami kozmikus puzzle-t! Ami engem érdekel, Rolonad aranyszállítmánya. Austint azért kellett kinyírni, hogy ne legyen a képben egy épkézláb katonai vezet , aki üldözhetné az elrabolt aranyat. Shaw-ék így könnyebben megléphetnek vele és nekünk sem lesz komolyabb gondunk, amikor kizsaroljuk t lük. A tábornok félreállításával két legyet ütöttem egy csapásra: most mindenki Martinra gyanakszik, és a készül invázióról beszél, illetve egy olyan ember került a roxolani hadsereg élére, aki már hónapok óta a tenyeremb l eszik. Cavallier hiába kapkod f höz-fához, ez a pali csak látszólag mozdul majd az elrabolt aranyra… Ugyanis nekünk dolgozik. – Yuri Savonov? Savonov a beépített embere a kastélyban? – csodálkozott Skorpió. – Igen – krákogta Caramondó. – Elég nagy faszkalap, de közel van a t zhöz. Szívem szerint a bárónét szerveztem volna be, de nincs olyan ember, aki ezt meg merné tenni… Villám hasított az éjszakába, és kisvártatva megdördült az ég. Skorpió elmélyülten pöfékelt.

Caramondóra bökött a pipája szárával. – Óriási taktikai hibát vétett, Rolien! Ha elrabolják Cavalliert l az aranyat, az a „Vörös Gárdát” fogja utána zavarni. Mike Barát, a zsoldosvezért kellett volna beszerveznie, vagy éppen megöletnie Austin helyett. – Nem, barátom – vágott közbe Caramondó. – A Vörös Gárda azokban az órákban azzal lesz elfoglalva, hogy élet-halál harcot vívjon William Martinnal, nem fognak azok semmilyen aranyat sem üldözni! De nehogy azt higgye, hogy a bolygó megszállását akarják megakadályozni, a dolog ennél sokkal érdekesebb, izgalmasabb lesz! Tudja, miért jön Martin a bolygóra? – Miért? – kíváncsiskodott a mongol. – Én biztosan tudom, hogy azt a titokzatos szállítmányt akarja megkaparintani, amit Cavallier az aranyért ad! Na, ehhez mi szól? – És az mi lesz? – firtatta Skorpió. – Ezt még én sem tudom. Savonov sem tudja. Nehezebb err l információt szerezni, mint belekukkantani a „nagy kozmikus sz z”, Caroline-Blidamoor császárlány és trónörökösn bugyijába. Nem tudom, mi lesz az, de nagyon fontos lehet, ha Martin ennyire ráharapott. Nem akar inváziót indítani Cavallier bolygója ellen. csak az arany ellenértékére hajt… Tényleg jó lenne tudni, hogy mi az. – Maga szerint Shaw tudhatja? – Nem hiszem. – Tudja mi lesz az érdekes? Cross Rolonad reakciója, hiszen Martin, így a saját alvezérét károsítja meg. Ez meglehet sen zavaros. – Ne foglalkozzon vele, ez Martin és Rolonad ügye!… Rolonad egyébként sakkban lesz tartva a lánya és az unokája elrablása miatt, tehát ezzel Martin malmára hajtjuk a vizet, ami kés bb jól jöhet még a végs elszámolásnál. Ha belegondolunk, akkor „burkolt formában” mégis a Kalózkirálynak dolgozunk. Azt nem tudom megérteni, hogy a Lady miért lövette szét fél Moscow-t, miután leszállt? Olyan érzésem van, mintha keresnének valakit vagy valakiket… – töprengett a mesterkalandor. Caramondó, aki nem tudott a GAMMÁ-ról, elnyúlt a gyékényen, és összefonta ujjait a tarkója alatt. Nézte a festett mennyezetet, és elgondolkodott. Veronica életét az aranyért? Vajon hogyan reagál erre az ezredes? – Találkoznia kellene Shaw-val még az estély kezdete el tt, nehogy gyanút fogjon – mondta a mongol. – Szeretném tudni, hogy id közben milyen csapatot sikerült összeszednie. Jó lenne, ha részt vállalna az akcióban, mert Veronicát csak akkor tudom elrabolni, ha maga is aktívan közrem ködik. – Skorpió újratömte a pipáját, aztán föltett egy titokzatos kérdést, amelynek a jelentését csak és a kalandor érthette: – Megmondja majd a n nek? – Nem tudom – felelte Caramondó. – De ha megmondja, akkor meg kell ölnie. – Tudom. – Shaw egy életen át a nyomában lesz. – Hacsak nem hal meg – jegyezte meg Caramondó. – És ha test rré alakul? Akkor mindenkinek befellegzett – mondta a bérgyilkos. – A „feketecsuklya” felkapcsolásához császári engedély kell. Az rkastély húszezer fényévnyire van a Roxolantól, és Shaw-nak egyszer en nincs annyi energiája, hogy fölnyissa a „fénykaput”. De ha sikerülne is neki, nem fogja elmondani von Anstettennek, hogy részt vállalt egy nügyben… Nem fog test rré alakulni. – Erre játszik? – firtatta a mongol. Caramondó nem válaszolt. Hiszek az el jelekben, ezért úgy gondolom, hogy az a döbbenetes vihar, ami azon az éjszakán Moscow-ra szakadt, mindenképpen el revetítette a kés bb történtek hangulatát. Villámok cikáztak, és egymást érték a dörgések. Úgy szakadt az égi áldás, hogy Noé is frászt kapott volna a látványtól. Volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, a vihar nem tart majd sokáig, de

annál intenzívebb lesz. Felkapcsoltam a gravóm víztaszító sztatopajzsát, és az eddig történteken rágódva d ltem hátra a kényelmes ülésben, gondolataim Veronica, Rolonad, Caramondó és Martin körül forogtak. Az találtam a legbosszantóbbnak, hogy képtelen voltam átlátni, megérteni, ki miért jött, ki mit akart… Caramondóval volt a legtöbb bajom. Ez a figura arról híresült el hogy mesterien tudja bonyolítani a látszólag egyszer nek t történések szálait, és a végén már senki sem értett semmit. Így csinálta a „Varenius–koronaékszerekkel”. A fél galaxis tudta, hogy Rolien V. Arcadió tört (töretett) be a Rosani Kincstárba; csak nem tudták bizonyítani… Senki sem tudta rábizonyítani. Sajnos, nem volt arra bizonyítékom, hogy a felel s a kocsma el tti támadásért. Csak a megérzéseimre hivatkozhattam, azok meg azt súgták hogy a mesterkalandornak van némi köze a japán n khöz, így viszont a tábornok elleni merényletért is t lehetett felel ssé tenni. Martinnak dolgozna? Ott lesz az estélyen? – Ha Luna és Austinék miattad haltak meg, esküszöm, kicsinállak! – Mit morogsz? – kérdezte Wittgen. Hümmögtem egy sort válasz gyanánt, és azon töprengtem, mit mondjak Caramondónak, mit kérdezzek t le, hogy ne riasszam el id el tt. El akartam kapni. Bel lem nem csinálsz hülyét, kisfiam! Veronica a kezét tördelve toporgott a lakosztályom kell s közepén. – Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte. – Esténként futni szoktunk. Volt nagy harsonaszó, csinnadratta, miegymás? – Nem értem – mondta a holomodell. – A Lady megérkezett a kastélyba? – Azt hiszem, igen… – felelte Veronica. – Keresett téged egy öltönyös kopasz n . Azt

mondta, hogy Cavallier nagyon mérges, amiért nem voltál ott valami fogadáson. Hozott neked egy levelet is, oda tettem az asztalodra. – A kopasz n t Olgának hívják, és Cavallier egyik titkárn je. Nem csodálkozott azon, hogy itt talált? – kérdeztem, és fölvettem a halvány zöld borítékot. Megszagoltam, és úgy találtam, hogy nagyon kellemes illata van. – Nem csodálkozott semmin, biztosan tucatnyi n t szoktál felhozni ide – gúnyolódott Veronica, pedig nem volt igaza. Amióta a Roxolanra küldtek, csak két n vel létesítettem szexuális kapcsolatot – ha Veronicát is ideszámolnám, már hárommal. Az a két n prostituált volt, és nem hoztam fel ket a kastélyba. Nem voltam Paul Wittgen, aki komplett örömlakásokat bérelt a város különböz kerületeiben, és legalább négy n t tartott el. Amikor megunta a csajokat, egyszerre bemutatta ket egymásnak – az éjszakai lokálokban nincsenek akkora n i bunyók, mint amilyenek kitörnek ilyenkor… Felbontottam a tenyérnyi borítékot. Nem a Vérbáró ódon papírjából készült és a benne lév kártya sem. Elolvastam a kézzel írt sorokat. Nagyon bamba képet vághattam, mert Veronica megkérdezte: – Csak nincs valami baj? – Remélem, hogy nem is lesz. Mindössze annyi történt, hogy Lady Iloria meghívott magához a lakosztályába… Gondoltam, megadom a módját, és a praetorianus díszegyenruhát vettem fel, a létez összes kitüntetésemmel – egy numizmatikus ott helyben megfaszult volna. Veronica és a százados persze végignézték, hogy miképpen próbálok pávát alakítani az embermagas tükör el tt. – Vihar tombol a kastély felett –jegyezte meg Wittgen. – Vigyázz a villámokkal, baszics, mert ha ennyi plecsnivel a melleden kilépsz a Lady erkélyére, még jól mellbe vágnak, aztán nézhetsz! – Nem az erkélyére hív, hanem az asztalához – feleltem. – Ühüm – hümmögte Wittgen, és az egyik, helyi holocsatorna meteorológusának stílusában folytatta: – Nagynyomású anticiklon terpeszkedik Moscow felett, és újabb tornádók kialakulása várható, khm… Brett, ha egy ujjal hozzáérsz ehhez a n höz, az életed hátralév részében tízezernyi fejvadász és hatalmas kalózflotta üldöz majd a csillagvilágban. Bérgyilkosok lesnek rád még a

salátástálból is. Ha a Lady esetleg arra akarna rábírni, hogy segíts nekik aranyat lopni, akkor a nevemben is kiröhögheted. Egyébként jó szórakozást! Szó nélkül otthagytam ket; Veronica idegesen nézett utánam. Lady Iloria a Vérbáró kastélyát választotta éjszakai szállásul, és nem a fél rkiköt t beborító csatahajóját. A Kalózkirály asszonyát az úgynevezett „kék szalonban” látták vendégül, a meghívókártya odaszólt. Feltételeztem, hogy hatalmasak lesznek a biztonsági intézkedések. Valóban így volt. A küls biztosítást a sugárkezelt mellvértjükön „sarlókalapácsos” emblémát visel vörösgárdisták adták. Azonnal utat nyitottak nekem, és beengedtek a „kék szalon” el csarnokába, a tükörterembe, ahol száz példányban jöttem saját magam felé, mire áthaladtam rajta. Itt már hemzsegtek Martin rohamosztagosai. El re jelezhették az érkezésemet, mert nem volt velük gond. A szalon kétszárnyú ajtaja el tt csak egyetlen polgári ruhás fickó állt. Id sebb pasas volt, és fényre sötétül napszemüveget hordott, a két csíp jén egy-egy standard sugárpisztoly. Djokics kett ? A test r – csak az lehetett – nem szólt egy árva kukkot sem. Jól megnézett magának, aztán a tenyere rásimult az aranyveretekkel díszített ajtóra, és az hangtalanul föltárult. Odabent minden kék volt, kivéve azt az iszonyatosan csúf és púpos gnómot, aki elém toppant a falikarok ragyogó fényében, és rám nyafogott, hogy adjam át a fegyveremet. A szörnyet emberi lénynek néztem, habár olyan ronda és amorf volt, hogy még a vak croll sem fogadná el a kezéb l az embervérrel teli kelyhet. Közöltem Mr. Quasimódóval, hogy nincs nálam fegyver. A törpe összevont szemöldökkel vizsgálgatott valami m szert – nem mindennapi teljesítmény volt, hiszen az egyik szeme centikkel lejjebb pislogott, mint a másik –, aztán rám förmedt, hogy a szemközti ajtón „fáradjak be”. Búcsúzóul pukedlizett, én meg elh lve néztem. Lady Iloria meglehet sen furcsa alakokkal vetette körül magát. Csak egyetlen logikus magyarázat létezhet: az öreg fickó odakint és a gnóm, nyilván tudhattak valami olyat, amit az átlagember biztosan nem. „Befáradtam” az ajtón, és elképedve láttam, hogy itt aztán tényleg minden kék. Ragyogó (kékes) fény a csillárokból, körben hasonló szín szobrok és virágok. A nehéz brokátfüggönyök elhúzva súlyosodtak, és még az odakint cikázó villámok is kékek voltak, nyilván a m üveg színezésének megfelel en… Amerre csak néztem thonett stílusban faragott, bútorok álltak a türkizkék sz nyegeken. Azt hiszem, jázminillat terjengett. A terjedelmes helyiség túlfelén valamilyen ismeretlen, furcsa zenét játszott egy még furcsább zenekar: fiatal n k hegedültek egy különleges hangszer körül, amit csak er s túlzással lehetett volna zongorának nézni – kés bb megtudtam, hogy csembalónak hívják. A szalonban a zenekaron kívül egy teremtett lelket sem láttam. Megkerültem a hosszú, keskeny asztalt, és megálltam el ttük. Különös számot adtak el , fogalmam sincs, mit hallok, habár ismer snek t nt a császári udvarból, ott rendszeresek voltak az ilyen performace-ok. A muzsika nem csak azért tetszett, mert a n k nem kékben voltak… Közel öt perc telhetett el, és a szám véget ért. A heged s „b rök” elhalványultak, és elt ntek a székeikkel, hangszereikkel, kottaállványaikkal együtt, de ott maradt a csembaló és az el tte ül döbbenetesen gyönyör n … volt Lady Iloria. Láttam azt a Crawford n t az újságban. Azt is sejtettem, hogy William Martin nem fog frigyre lépni egy b nronda n vel… No, de kérem, ez már azért „túlzás”! A Lady „full” extra n volt… „Full” frizura, „full” gyönyör mosoly, „full” csodálatos alak és arc; ezt a n t nagyon megcsináltak. Veronicának igaza volt, mert úgy láttam, hogy a Lady valóban „kiköpött” mása annak a régi modellnek – még lencsényi anyajegy is látszott a bal szájszöglete fölött. Szerintem Martin megtalálhatta az rben Cindy Crawford üvegkoporsóját, és elkészítette az egykori szépsége klónját. Virulógusokkal felgyorsíttathatta a biológiai folyamatot, és elvette feleségül a végterméket… Nem mertem rákérdezni, sem akkor, sem kés bb.

A Lady, mintha harmonizálni akarna a környezettel, testhez simuló opálkék kosztümöt hordott. A lábán egy gyémántokkal díszített, fekete, aranycsatos cip . Nyakában milliókat ér gyöngysor csillogott; már messzir l láttam, hogy álcázott harcászati számítógép. Felém fordult a csembaló el tti széken, és kecses mozdulattal hátralódította szemébe hulló dús gesztenyeszín hajkoronáját. Rám mosolygott, és amikor megszólalt, szabályosan elolvadtam a hangjától. – Szereti ön Mozartot, ezredes úr? – Csak a „cheesburgert” szeretem. – Értem – kacagott a csodálatos jelenség. – És táncolni szeret? – Csak „elektrospeedre”, Lady. Miért kérdi? – Mert az estélyen els a táncrendemben, Mr. Shaw! – Vov! – mondtam. Sípolni és villogni kezdett a nyakéke legkisebb gyöngye. Felnyúlt, és az érintésével elhallgattatta. – Kérem, ne használja a roxolani jassznyelvet, mert a fordítógépem azonnal aktív üzemmódra vált!… Köszönöm, Felállt, lesimította a ruháját, és üdvözlésre nyújtotta a kezét. Az udvari etikett el írásainak megfelel en kezet csókoltam a tüneménynek. Ugyanaz az illat áradt bel le, ami a borítékból és a kártyából. Saját kez leg címezhette, írhatta ket. Ez minden bizonnyal roppant megtiszteltetés a számomra, csak az a kérdés, hogy mindezt mivel érdemeltem ki. Vajon mi a fészkes fenét akarhat t lem, morfondíroztam magamban. Elhatároztam, hogy addig innen el nem megyek, amíg meg nem tudom… – Szép kitüntetései vannak, ezredes úr. Gondolom, mindegyiket kiérdemelte, és nem a zardozi bolhapiacon vásárolta… Bátorság Érdemérem, Birodalmi Nagykereszt… Császári Bíbor Érdemrend a rubinokkal… Ezt miért kapta, elárulja nekem? – Egyszer megmentettem a két császárlány életét a Föld–Mars fotonvitorlás regattán. Utána kaptam meg a test r ezredesi rangot is. – Alig harminc évesen? – susogta a n . – Nos, igazán figyelemreméltó karriert tudhat a magáénak. Igaz, hogy az apja a praetorianus csapatok parancsnoka? – A papa egy nagy csibész –jegyeztem meg udvariasan mosolyogva. – Ó, és a fiacskája? – Hasonlóan – mondtam, és ha nem lett volna két fülem, biztosan körbevigyorgom a fejem. Mire észbe kaptam már egy kanapén ültünk. A hátunk mögött cikáztak a kék villámok, a vihar a fejünk felett tombolt, de semmit sem hallottunk bel le; az ablakok tökéletes hangszigetelése miatt. Rátértem a lényegre. – Lady, engem már sok meglepetés ért életemben, de az ön vacsorameghívása túltesz mindenen. Amikor megérkeztem, újabb meglepetés ért. Kérem, javítson ki, ha tévednék, ezt a vacsorát kettesben költjük el? Mert, ha igen, akkor kénytelen leszek belecsípni a karomba. – Máris csipkedheti magát – kacagott Lady Iloria. – Ne is keresse a többi vacsoravendéget, mert kettesben leszünk. Meglepi? – Nagyon, méltóságos asszonyom… – Jaj, ne szólítson így, mert frászt kapok ett l az arisztokratikus etikett l – szólt közbe, és játékosan meglegyintette a kezem. – Bátran szólítson Iloriának, maga meg Brett lesz, oké? – Oké, Iloria… Mi a francot akarnak ezek t lem? Tovább folytattam a puhatolózást, közben komoly er feszítésembe került, hogy ne legeltessem a szemem a kosztümkabát alatt domborodó csodálatos keblén. Néha-néha odapillantottam, az is b ven elég volt a gyönyörködéshez. – Van egy olyan érzésem, La… Iloria, hogy nem ma délután hallott rólam el ször. Szeretném tudni, honnan származnak az információi? – kérdeztem mézesmázos hangon. Tudtam, hogy nem kapok egyenes választ. – Moscow-ban vannak utcák, az utcákban házak, a házakon ablakok, és minden tizedik

ablakban a férjem egyik kémje könyököl; nézik az utcai forgatagot, és nyitva tartják mindkét szemüket. Van, akinek több szeme és füle van; nem csak emberekkel dolgoztatunk… A Roxolanon sincs ez másképpen. A galaxis úgy mellesleg tele van ablakokkal, Brett! Maga még a Roxolanon sem volt, amikor mi már tudtuk, hogy hamarosan idejön. Elfogadja ezt a magyarázatot? – kérdezte végül Lady Iloria, és megeresztett egy csábos pillantást. Tudtam, hogy játszik. – Nem – mondtam kurtán, és töretlenül mosolyogtam. – Miért vagyok én olyan fontos önöknek? Szeretném, ha válaszolna erre a kérdésre. A Lady felemelt egy ezüstcseng t a lábunknál álló asztalkáról, és megrázta. – Vacsora közben vagy vacsora után óhajtja a választ? – Majd utána. Vacsora közben beszélgessünk könnyed, ám annál figyelemreméltóbb dolgokról, mint például az ön földöntúli szépsége. – Óóó… netán szeretne elfogyasztani desszert helyett? Na, erre nem volt mit mondanom. Begördültek az ezüstb l készült robotlakájok. Játszik a csaj, játszik. A vacsoráról nincs mit mondanom: a robotlakájok tálalták fel, három fogásból állt, és eszméletlenül finomnak találtam. Fogalmam sem volt, hogy mit eszek, de nem is érdekelt. Lady Iloria az a vacsorapartner volt, amilyenr l minden férfi álmodik. Rém kulturáltan beszélgettünk a lehet leglehetetlenebb dolgokról, közben megállás nélkül szemeztünk egymással. A n sugárzóan erotikus jelenségnek t nt, és ezt tudta is magáról. Valószín leg élvezhette, hogy úgy játszhat a férfiakkal, mint macska az egérrel. Játszadozhat velük, s azok nem „játszadozhatnak” vissza. Mindenki tisztában volt vele, hogy tucatnyi sugárpisztollyal kell majd farkasszemet néznie, hacsak megpuszilja a fülét ennek a démoni n nek… Senki sem merte megpuszilni, még az ujja hegyét sem… A vacsora alatt az is kiderült, hogy nagyot tévedtem, amikor azt mondtam Cavalliernek, miszerint Lady Iloria agya nem nagyobb, mint egy croll-tapadókorong. Ez a n nem csak szép, de okos is. Figyelemreméltó párosítás, akárhogy is nézzük. Veronica de Morney is gyönyör n , de hiányzik bel le a t z. Lady Iloriában viszont lobogó lánggal égett valami megfogalmazhatatlan. Kezdtem azt hinni, hogyha ez a n még h séges is, akkor lámpással sem lehetne nála tökéletesebbet találni e széles univerzumban. Irigyeltem William Martint! Mintha sejtette volna, hogy mire gondolok, elmesélte a megismerkedésük történetét. Nekem volt egy prekoncepcióm a Crawford-klónról, ezért egy szót sem hittem el a sztorijából, de azt el kellett ismernem, olyan romantikusnak és szívdögleszt nek t nt, hogy Hollywood producerként azonnal lecsaptam volna rá. Ezt meg is jegyeztem, s már a lik rnél tartottunk. – Azért minden részletet nem mondtam el, Brett. Ebben a történetben valójában több hulla van, mint egy akció-holofilmben. Nem hiszem, hogy elkelne roperaként. Ilyen jópofa dolgokról csevegtünk, én meg egyre idegesebb lettem, hogy végül is, mit forgat abban a bájos fejecskéjében?… A robotok leszedték az asztalt, és visszaültünk a kanapéra. Engedélyt kértem, hogy rágyújthassak – amit meg is kaptam –, aztán könnyítettem a szerelésemen, és levettem a hófehér díszegyenruhám kabátját. is levehette volna igazán a kosztüm fels részét, sajnos, nem volt melege… Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy rátérjen a lényegre. Hamarosan megtette, és megkezd dött életem leghihetetlenebb félórája. – Miért nem kérdez rá arra, amire mindenki? – szegezte nekem a kérdést Mrs. Martin,

született Iloria Akter, alias Cindy Crawford klón. – Konkrétan mire gondol a Lady? – tudakoltam. – Miért nem kérdezi meg t lem, hogy a férjem miért ölette meg Austin tábornokot? – A férje miért ölette meg Austin tábornokot? – kérdeztem. Egészen odahajolt hozzám, a leheletét szinte éreztem az arcomon. – Akkor most magának is a tudomására hozom ugyanúgy, mint Cavalliernek: nem ölettük meg Austint! Az én férjemr l sok minden elmondható, de az nem, hogy gyermekeket és n ket

mészároltasson le gravoliftekben. Soha nem adna ki ilyen parancsot! Semmi érdekünk Austint holtnak tudni. Ha száz Austin állna a roxolani hadsereg élén, akkor is órák alatt elfoglalhatnánk a bolygót, ha akarnánk! Ha akarnánk!!! De mi nem akarunk ilyet! – Elárulná nekem, tulajdonképpen mit akarnak? – kérdeztem a cigarettám parazsát nézegetve. – De ne válaszoljon ilyen hülyeségeket, hogy „részt venni az estélyen”, mert a röhögést l itt helyben kidobom a taccsot az égszínkék sz nyegre! A „taccsot”-ra sípolni kezdett a nyakéke. Kikapcsolta, felnyúlt, és lekapcsolta, majd letette az asztalra. Vetk zik már, jól van! – Tudja, azért hívtam meg vacsorázni, hogy „pontosan” err l beszéljek magával. A férjemet határozott cél hozta erre a bolygóra, és nem az, hogy a maga szavaival élve „részt venni az estélyen”. Az estély csak ürügy… Sokáig hallgattam, mert az el bb megütötte egy szó a fülemet. Nem mehettem el mellette szó nélkül: – Hozta? – Bocsásson meg, nem értem – mondta a Lady. – Iloria, azt mondta az el bb, hogy „hozta”… A férjét határozott cél „hozta” ide. Nem azt kellett volna mondania, hogy „hozza majd”? Netán Martin is megérkezett azzal a rombolóval, amivel ön? A férje már itt van, csak nem mutatja meg magát? Tudtam, hogy ezzel a kérdésemmel elterelem majd a beszélgetés fonalát arról, ami engem is a legjobban érdekelt, tudniillik miért jött (jön) Martin a Roxolanra, de megérte ez a kis kitér , mivel láttam rajta, hogy zavarba jött. – Hozta vagy hozza, nem mindegy? A férjem még nincs itt, majd holnap jön Rolonaddal. Most én hajoltam oda hozzá. – Hazudik – mondtam olyan lazán, hogy majdnem darabokra hulltam. A Moscow fölötti villámlás semmiségnek t nt ahhoz képest, ami a n a szeméb l áradt. – Ezt nem nagyon merték ne… – De én merem! – szakítottam félbe. – Ne feledje, minden tizedik ablakban könyököl valaki, ergo, nagyon jól tudják, hogy ki vagyok! Bassza meg, asszonyom, én ki merem mondani… – Azt hiszem, hogy az „asszonyom” szót nyomtam meg jobban. Hallgatott egy darabig. Váratlanul lerúgta a topánját, és felhúzta a lábát a kanapén. Felém fordulva odakönyökölt a háttámlára, és villámló szemmel nézett rám. Wittgen ebben a pillanatban döntötte volna hanyatt. Én vártam, mint egy holdkomp a dokkolásra. A csend már-már kezdett kínossá válni. Hogy jussunk valamire, átvettem a kezdeményezést. – Azt vettem ki az eddigi szavaiból, hogy a privát titkosszolgálatuk meglehet sen jól ködhet. Információkkal rendelkeznek rólam, nyilván a küldetésem részleteivel is tisztában lehetnek, tehát fölösleges ilyeneket mondanom, hogy a nyári szabadságomat töltöm a Roxolanon… Jól mondom? Bólintott. – Feltételezésem szerint Cavallier beszélt rólam. Megtudnám, milyen min ségben? – Katonai szakért nek titulálta – felelte a Lady. – Ez még fedi is a valóságot. Mást nem mondott? – Nem. – Ühüm…Tudnak arról a megkötend üzletr l, ami Cavallier és Rolonad közös bulija? Nehogy azt mondja, hogy „nem”, mert… – Tudom, kidobja a taccsot… Tudunk az aranyszállítmányról! – mondta a n . – Akkor hallgatom. – Nem értem. – Nézze, nagyon jól tudom, miért jöttek a Roxolanra, és azt is sejtem, minek köszönhetem ezt a vacsorameghívást. Nem látom értelmét, hogy tovább húzzuk-halasszuk a dolgot; a vacsora mennyei volt, de most térjünk a lényegre… Senki sem hallhat minket? – kérdeztem. – Megtettem a megfelel intézkedéseket. Kérem, mondja el nekem, miért jöttünk a Roxolanra!

Ne vezesse félre a „jöttünk” szó, kedves Brett! Higgye el nekem, hogy William még mindig az Unikornison van. Nekem már ott volt az a bizonyos bogár a fülemben, és nem hittem el, amit Martinnal kapcsolatban állít. Biztos voltam benne, hogy a Kalózkirály a Roxolanon van… Csak az lehetett a kérdés, miért húzódik meg a háttérben. Talán a GAMMA miatt? – Elhiszem, amit mond – hazudtam könnyedén. – Tehát térjünk a lényegre! Az a meggy désem, hogy a férje minden lehet séget megragad majd arra, hogy Cavalliert és Rolonadot elgáncsolja az utolsó pillanatban. Feltételezésem szerint szeretné megakadályozni az üzletet, mégpedig azért, mert magának akarja Rolonad aranyszállítmányát. Summa summarum önöket az „aranyéhség” hozta a Roxolanra… El akarják rabolni az aranyat. Azt is tudom, ma este miért ettem t zdelt zgerincet törtburgonyával… Nagyon jól tudják, hogy én vagyok a szállítmány re itt a kastélyban. Én és a crolljaim. Azért hívott meg vacsorázni, hogy közben megvesztegessen, ugye? A férje el reküldte lobbizni az ügy érdekében, drága angyalom? Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy számomra ez nem megtiszteltetés, ha a Kalózkirály az én segítségemben bízik, de kénytelen vagyok önöket elkeseríteni: nem vagyok hajlandó egy unciányi aranyat sem ellopni, elrabolni… Önöknek biztosan nem… – tettem hozzá végezetül. Az els pillanattól kezdve sejtette, hogy William Martinnak is az aranyszállítmányra fáj a foga. A tervezés kezdeti stádiumában még úgy gondoltam, hogy azonnal kiszállok a buliból, ha ez bizonyossá válik. Alig kilenc standard órával az arany érkezése el tt, beigazolódott a feltételezésem. Talán nem túl okos dolog Martinnal összerúgni a port, de azon a kanapén ülve elhatároztam, hogy nem táncolok vissza, most már végigcsinálom. Az arany Veronicáé és Wittgené lesz. Egyetlen kérd jel szerepelt az ügyben, és azt Caramondónak hívták… „És ha Martin meg a kedves neje fejét kiszolgáltatnám a GAMMÁ-nak? No, de hol találom ket? Önelégült mosollyal néztem a karnyújtásnyira kuporgó n t. – Megkínálna egy cigarettával? – kérdezte a Lady. – Hogyne! – vigyorogtam. Kihúzott egy szálat a dobozból, és tüzet adtam neki a 250 éves ZIPPO-val, ami az egyik legbecsesebb holmim volt – a galaxisban alig találni olyan bolygót, ahol lehetett benzint szerezni a feltöltéséhez. Letette kett nk közé a tenyérnyi ezüsthamutartót – annak is kékes színe volt –, aztán a csillároknak fújta a füstöt, közben t kön ültem. – Mit szól az elméletemhez, Iloria? – kérdeztem rá. – Tehát úgy gondolja, hogy meg akarjuk szerezni az aranyat, és ehhez a maga segítségét kérjük? – Igen. – Ezredes úr, higgye el, a férjemnek annyi aranya, platinája, uránja és más értékes holmija van, hogy mellmagasságban beboríthatná vele egész Moscow-t! Maga óriási tévedésben van, ugyanis minket egyáltalán nem érdekel az az arany, amit Rolonad holnap idehoz, hogy elcserélje valamire. Minket kizárólag csak az a „valami” érdekel. Mindenre számítottam, csak erre nem. A kérdés adta magát. – Megtudhatnám, hogy az micsoda? Ezt már megkérdeztem Cavalliert l is, de elsumákolta a választ. M kincs? – tapogatóztam. – Az Unikornison lév palotánkban annyi m kincs van, hogy még a toaletten is azokat látom. Már évek óta Tiziano „Acteon halálával”” szemezek, ha pisilnem kell… A m kincseket aukción szoktuk vásárolni, kedves uram, minden különösebb felhajtás nélkül. Nem m kincsekr l van szó. Az oldalamra akkora lyukat fürt a kíváncsiság, hogy az öklöm beesett volna, ha odanyúlok. Roppantul akartam tudni, hogy mi az a titokzatos áru, amivel Cavallier Rolonadot kifizeti, de eszembe jutott egy lényeges momentum, és azonnal rákérdeztem, miel tt elfelejteném. – Egy valamit nagyon nem értek! Önök tehát arra az árura hajtanak, amit Cavallier az aranyra cserél Rolonaddal? Árulja már el nekem, miért akarnak keresztbe tenni Cross Rolonadnak, aki a saját alvezérük és a barátjuk?

– Ühüm… Maga szerint Rolonad honnan szerezte ezt az egy tonna nukleár-alkímiailag

tisztított aranyat? – tette fel a kérdést a Lady. – Fogalmam sincs – vontam vállat. – Akkor elmondom: t lünk lopta! – Tehát ez Martin aranya? – Már nem – nevetett a n –, ez már hónapok óta Rolonad aranya Nem akarom untatni a részletekkel, de nagyon régóta tudjuk, hogy Cross megkárosított minket, és csak azért nem számoltattuk el, mert a tudomásunkra jutott, hogy az arannyal milyen üzletre készül. Hagytuk, hogy a dolgok maguktól haladjanak a végkifejlet felé. Persze, jogosan kérdezhetné, miért bonyolítjuk túl ezt a dolgot, hiszen ha visszavettük volna, ami a miénk, és mi akarnánk üzletet kötni Cavallierrel, akkor sokkal egyszer bben juthatnánk hozzá ahhoz az áruhoz, amit most elrabolni szándékozunk. Ez igaz, csupán van egy apró zavaró momentum. Rolonad Cavallier rokona, és a Vérbáró csak a családján belül akar ebb l az üzletb l t két kovácsolni; minket, „kívülállókat” nem engedne a húsosfazék közelébe. Ha Martin jönne ide egy-két tonna arannyal, abból nem lenne üzlet. Rolonaddal hajlandó szóba állni, velünk nem. Hát most kiszúrunk velük! Rolonad meghalni jön a Roxolanra, mert a férjem kinyírja, amiért megkárosította! Ám el tte megvárjuk, míg elcseréli az aranyát a n … Cavallier megijed, és elfogad minket üzletpartnernek, ami a kés bbiekben mindannyiunk számára gyümölcsöz lesz. – Martinnak feltett szándéka, hogy kinyírja Rolonadot? – kérdeztem rá. – Saját kez leg! – hangzott a válasz. Nagyon sajnáltam, hogy ezt Veronica nem hallja. – Fogadjunk, hogy ezt a felfordulást, amit a városban csinált, figyelmeztetésül szánta Cavalliernek?! – Megnyerte a fogadást, Brett! – Nem a GAMMÁ-t akarta kiugrasztani a bokorból? – firtattam. – Eszem ágában sem volt. Testközelb l ismerem a GAMMÁ-t, és nagyon jól tudom, hogy Heritesék nem mozdulnának rá egy ilyen kis csetepatéra. Honnan tud a CSBH kommandójáról; Cavallier tájékoztatta a titkosszolgálata jelentése alapján? – Igen, kikérte a véleményemet. – És maga mit mondott neki? – Azt, hogy azonnal csomagoljon, és t njön el a bolygóról! – Hát ez nagyon frappáns szaktanácsadás – nevetett a Lady, és elnyomta a cigarettáját. Id közben a lyuk akkora lett az oldalamon, hogy egy kosárlabda „csont nélkül” szállna át rajta. – Mit ért az alatt, hogy „testközelb l” ismeri a GAMMA-csoportot? – kérdeztem, és a hamutartót visszatettem a kisasztalra. Óvatosan közelebb húzódtam. Váratlan dolog történt: kerített egy párnát a háta mögé, és elhúzódott a kanapé végébe. – Megmasszírozná a lábfejem? – kérdezte, és kinyújtotta harisnyás lábát. – Szívesen, amennyiben a férje szabadságra küldi az összes fejvadászát… – nevettem, és az ölembe fektettem a lábfejét. Hülye voltam a masszírozáshoz, ezért simogatni kezdtem, és próbáltam elterelni a gondolatomat a merevedésemr l. Nagyon frivol helyzet állt el , mert biztosan érezte a sarkával, hogy „kíváncsi fáncsiból” pillanatok alatt hímmé változtam… – Tehát volt már szerencséjük Herites ezredeshez? – tértem vissza a fontos dolgokhoz. – Kétszer is… Eddig mindig megúsztuk – felelte a Lady. – Állítólag hónapok óta itt bujkálnak a Roxolanon, és önöket várják. Nem félnek t lük? – Majd maga megvéd minket, ezredes úr!… Jól masszíroz. Nagy konspirat r lehetett ez a n ! Megtekertem a nagylábujját. – Juj! – kiáltotta, de nevetett. – Tudja, nekem az Uralkodó test r ezredeseként az a hobbym, hogy járom a galaxist, és alkalmanként lelövöldözöm a birodalombiztonságiak kommandósait! Ne vicceljünk egymással, Iloria! Nem leszek a test rük a GAMMÁ-val szemben, ezt jó, ha tudomásul veszi a férjével együtt. Megvonta a vállát.

– Kár. – Csupán ennyi volt a válasza.

Rövid csend. – Tudni szeretném, mit kap Rolonad az aranyért? Mi az, amit minden áron meg akarnak szerezni? – kérdeztem. Rámutatott az asztalon álló ezüstcseng re. – Olyan jól fekszem itt. Megtenné, hogy háromszor egymás után megrázza? – Háromszor? – Nem kétszer és nem négyszer! – kuncogta. Megtettem, amit kért, és a következ pillanatban bejött a gnóm, aki nyilván várta már a jelzést. Aranytálcát hozott a kezében, és lerakta az asztalkára, majd ugyanolyan szótlanul, mint ahogy bejött, kisántikált a szalonból. Az ajtó bezárult mögötte, és újra kettesben maradtunk. A tálcán számomra ismeretlen, kiszáradt növényszer ség látszott. Hosszú, egyenes szára volt, a végén egy akkora gumóval, mint két csecsem ököl – nem találtam túl bizalomgerjeszt nek. Kérd n néztem a Ladyre. – Rolonad ezt kapja az aranyért? – tettem fel a kérdést. – Ühüm. – Ez mi az istenharagja? Iloria lábat cserélt – föl sem t nt, a kiszáradt kóróval szemeztem. – Biztosan hallott már a háromszáz évvel ezel tt pusztító DDL vírusról, ami egy meteorbecsapódás következtében megfert zte az egész Földet. Mire az emberiség észbe kapott volna, az rjáratok a környez kolóniákra is behurcolták. Akkor egy csapásra kipusztult a kultúrnövények majdnem teljes populációja. Elt nt a kukorica, a gabonafélék és a gyümölcsök nagy része, hadd ne soroljam! Ezek a növények azóta sem teremnek meg a Földön és az elfert dött bolygókon. A géntechnológiai eljárások semmit sem érnek, mert a vírus azóta folyamatosan mutálódik és új formákban jelenik meg. Andrei Cavallier huszonöt évvel ezel tt a fejébe vette, hogy keres a kozmoszban egy DDL által meg nem fert zött „tiszta” bolygót, és meg is lelte, amikor rábukkant a Roxolanra. Leszállt, és elfoglalta. Az akkori Császár beavatott volt, és tudta, hogy mekkora üzletre van kilátás; csak ezért hunyt szemet a Vérbáró inváziója felett. Cavalliernek az volt a terve, hogy kitenyészt egy három évszázaddal ezel tt nyomtalanul elt nt növényt. Negyed évszázadba telt, de sikerült neki! Ez a titokzatos növény a mák! Ott fekszik a tálcán, kérem, fogja kézbe, és nézze meg közelebbr l! Kezembe fogtam a máknak nevezett valamit, de csöppet sem lettem okosabb. A kóró szárazon csörgött a kezemben. – Ne haragudjon, hölgyem, de ez a furcsa valami egy fityinget sem ér, holott úgy beszél róla, mintha a termesztése az univerzum legnagyobb üzlete lenne. Van egy olyan érzésem, hogy százszor, ezerszer értékesebbnek tartja az aranynál… – Ha nem milliószor értékesebb, Brett! Amit a kezében fog, egy kiszáradt példány, de a mák nem akkor ér sokat, ha úgy csörög, mint a rumbatök! Valójában beérés el tt érdemes foglalkozni vele, úgy napfelkelte vagy napnyugta tájékán. Ekkor kell bevagdosni a zöld magházat, hogy kifolyassák bel le a „mákonynak” hívott tejnedvet. Ebb l az összegy jtött és kiszárított tejnedvb l parányi pogácsákat gyúrnak, s ezeket a csodálatos, kívül feketés szín , belül rózsaszín apróságokat már bátran nevezhetjük ópiumnak. A lényeg az ópium feldolgozása; az alkaloidájából sok minden készülhet, de most csak kett t mondok: morfium és heroin! Minket ez az utóbbi érdekel! A heroin egy kábítószer, ami elt nt évszázadokkal ezel tt… Most újra felbukkanhat, és mi uralnánk a teljes piacot. Brett, ez az évszázad legnagyobb üzlete! Nos, mit szól hozzá? Mindenre számítottam, csak erre nem! „III. von Anstetten tudott err l a dologról, és szakítani akarhatott ebb l az üzletb l! És a jelenlegi uralkodó mennyit tudhat? – Asszonyom, nagyon nehéz betörni a narkópiacra egy elavult anyaggal. Fejhosszal vezetnek a számítógépes virtuáldrogok és a joint. – A joint??? Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de látszik, hogy nem szakért je a kérdésnek! Az úgynevezett füves cigikben már évszázadok óta nem marihuánát szívunk, mivel a DDL a

kenderféléket is eltakarította. Kokain sincs, a kokacsemeték is hasonló sorsra jutottak. Amit az el bb szívtunk, az sem igazi dohány, miképpen nincs valódi bor, kávé és… ismét hadd ne soroljam! Amikor megérkeztem, Cavallier megkínált a tokaji borából; azt hiszi, hogy az valódi? Egy frászt! Itt semmi sem valódi, csak a burgonya, bizonyos hagymafélék, no meg a mákunk! Említette a számítógépnarkót. Az igazán jó min ség programok nagyon drágák, és az emberek nagy többsége képtelen megvásárolni. Mi negyed annyiért adnánk a heroinunkat. Ez egy nagyon er s hallucinogén anyag. Úgy fog elterjedni az Imperiumban, hogy öröm lesz nézni. Mi a véleménye? – Megenged egy videofont? – kérdeztem. – Kit akar hívni? – A világ legnagyobb narkószakért jét. Én valóban nem értek ehhez a dologhoz, de igen. – Csak tessék – mondta a Lady. Fölhívtam Wittgent. – Mit szólnál ahhoz, ha újra piacra kerülne a heroin? – kérdeztem t le. – Kibaszott nagy üzlet lenne! Kár, hogy nincsen mák… Bontottam a vonalat, és kikapcsoltam a komomat, hogy senki se zavarjon. A kezem óvatosan feljebb csúszott Iloria lábán. Hagyta. – Ugye, tisztában van vele, hogy császári test r ezredes vagyok? – Természetesen! De nem rend r és nem a GAMMA-csoport tagja. – No és? – firtattam. – Ajánlunk magának egy üzletet: nem akarunk nagy lövöldözést. Rolonad nyersópiumát a lehet legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel akarjuk megszerezni. Ebben számítunk a maga segítségére, utána szépen a tudomására hozzuk Cavalliernek, hogy mi az új felállás. Hajlandó nekünk segíteni? A jutalma nem marad el. A legszívesebben megfojtottam volna a kalóz feleségét, ehelyett óvatosan odaereszkedtem mellé, a kezem eszem ágában sem volt elvenni a térdér l. Természetesen nem akartam segíteni nekik; nem ment el a józan eszem. – Aztán mi lenne a fizetségem, Mrs. Martin? – Például gond nélkül megkaphatja az aranyat. Nos? – „Gond nélkül”? – vontam fel a szemöldökömet. – Mit ért az alatt, hogy „gond nélkül”? Kivárt egy röpke pillanatig, aztán robbantotta a bombát. – Napok óta tudjuk, hogy az aranyszállítmány elrablására készül. Nagyon örülünk, hogy megvárja, míg az üzlet megköttetik, tudniillik, ha Rolonadtól venné el az aranyat, ezzel nekünk is keresztbe tenne. Dolgozzunk össze, Brett! Ha már arra jár a kastély trezorjai környékén, akkor „legyen szíves” felpakolni az ópiumot is. Azt hiszem, elsápadtam… Megtehettem volna, hogy elkapom a nyakát, dühöngeni kezdek, netán tiltakozom, és kikérem magamnak a gyanúsítgatást. Mindegyik nagy ostobaság… Azt a módszert választottam, hogy lazára vettem a figurát, s így továbbra is jó pozícióban maradhattam. Nyilvánvaló, hogy igényt tartok William Martin „aranyára”, és mégis olyan helyzet alakult ki, hogy én tehetek nekik szívességet. Az a helyzet, hogy kecsegtet ajánlatot kaptam hiszen a sötét terveket kovácsolgató Caramondó (biztos voltam benne hogy rosszban sántikál!) egy pillanat alatt sarokba lenne állítva… Martin és mi, együtt Cavallier és Rolonad ellen? – Honnan tudnak arról, hogy el szeretném rabolni az aranyszállítmányt – kérdeztem csendesen. Láttam Ilorián, hogy komolyan meglep dik. Biztos voltam benne, hogy csak egyet kellene kiáltania, és négy irányból negyvenen rohannának be a szalonba. – Nem is tagadja? – kérdezte a n , és megpróbált felülni, de gyengéden visszanyomtam. A kezem újra a térdére tévedt. – Nem – válaszoltam. – Miért csinálja? – érdekl dött a n . – Mert unatkozom…

– Ezt nem hiszem – mondta Iloria. – Ki a megbízója, mert biztosan van? – Ezt nem mondhatom meg – feleltem. – Honnan tudják, hogy az aranyra hajtok? Ki a kémük?

A szóba jöhet k száma igen alacsony. – Tudja, minden tizedik ablakban könyököl valaki… Ezt meg én nem mondhatom meg. – Így nem jutunk semmire, tündérem. – Jutnunk kellene valamire? – kérdezte ártatlanul. – Jó lenne – suttogtam, és a kezem mérhetetlen lassúsággal elindult felfelé a combján. A szeme sem rebbent. – Valójában miért van szükségük a segítségemre, azt a kurva ópiumot nélkülem is meg tudnák szerezni, ha akarnák, nem igaz? Hajlandó válaszolni a kérdésemre, Lady Iloria? Lenyúlt, és megfogta a kezem. – Azért szálltam le fél nappal a férjem el tt, hogy magát sok mindenr l meggy zzem… Ezredes úr, szeretnénk, ha megvédene bennünket a GAMMÁ-tól. Egyedül maga képes ellenük sikeresen harcolni, ha konfliktusra kerülne a sor. Semmi mást sem kérünk, csakhogy álljon mellettünk, ha Herites ezredes lecsap ránk. Egy tonna arany lesz a fizetsége, amiért gyakorlatilag egyetlen lövést sem kell leadnia… Az Uralkodó sohasem tudja meg… Elengedte a kezem, én meg gondolkodtam veszettül. – Hát nem is tudom – mondtam titokzatosan, és a szemébe néztem. Vajon Martin sejtheti, hogy mi módon akar megpuhítani a kedves neje? – Mi a döntése, Brett? – Ha nemet mondok, elkeseredik? – Igen, akkor elkeseredem. De tudja, mit? Ezzel a simogatással már annyira kompromittált, hogy nem lenne értelme abbahagyni. Mondjon kés bb „igent” vagy „nemet”, de most legyen szíves, dugjon meg! Nem kellett kétszer kérnie… Hogyan szokta mondogatni Paul Wittgen százados, ez az ízig-vérig „csillagközi Casanova”? A szex csupán neurokémia, semmi más. Lehet, hogy igaza van? Szerethetünk egy n t, és ölelhetjük reggelt l napestig. viszontszerethet minket, de mégis miért élvezheti jobban egy vadidegennel azt a pár percet, holott, látszólag az a másik nem jobb nálunk? Mert a szex kémia?! Nem tudom, milyen lehetett Iloria és Martin „kémiája”, csak azt tudom, hogy az a röpke félóra a Ladyvel olyan intenzív erotikus élmény lehetett a n nek, amilyet valószín leg még sohasem élt át… Hihetetlen egymásra találás volt, úgy passzoltunk össze, mint m borsó a m héjával – döbbenetes dugás volt! Amikor elcsendesültek gyönyörteli kéjes sikolyai, magamhoz vontam, és gyengéden simogattam, babusgattam, mint valami égi dörejt l megriadt, hónapos kutyakölyköt. A teste még mindig remegett, és az élményt l gyönyörkönnyeket sírva szorosan ölelt magához. Hosszú körmeit a hálámba vájva simult hozzám. – Ha „ezek után” nemet mondasz, megöllek – szipogta, és maszatolni kezdte a könnyeit. „Ezek után” én semmit sem mondtam. Miel tt távoztam volna, a kezembe nyomott egy gy t; az ujjáról húzta le. Vékony platina volt, tetején parányi rubin csillogott. – Ezt kapod t lem emlékbe, hogy soha ne felejts el!… Nem csak memoriterként használható, ha felmutatod Martin embereinek, azok teljesítik minden parancsodat, err l én kezeskedem. Csak az roperettekben vannak ilyen hasznos ajándékok – gondolkodás nélkül felhúztam az ujjamra. – Elmegyek – jelentettem ki határozottan. – Döntöttél? Mit mondjak Martinnak? – Bármit, csak azt ne, hogy mi történt kett nk között – tanácsoltam. gy

– Nem ment el a józan eszem – mondta a Lady. – Máskor is megcsaltad már? – Most el ször és utoljára…

Odamentem hozzá, és az állánál fogva kényszeríttettem, hogy a szemembe nézzen. – Fontos, hogy tudd: nem magamnak lopom majd el azt az aranyat egy unciányi sem kell bel le… Err l ennyit, többet nem mondhatok. Ha a GAMMA a férjed fejére hajt, nem avatkozom közbe… Ám téged megvédelek. Ne kérdezd hogyan, mert fogalmam sincs! Csókot leheltem az ajkára, és mentem volna kifelé, de elkapta a zubbonyom szárát. – Várj! Elment a csembalóig, és a mellette álló faragott tálalóról levett egy terjedelmes dobozt. Valamivel nagyobbnak t nt, mint egy aktatáska és díszcsomagolás vette körül. Iloria visszajött hozzám, és kezembe nyomta a „meglepetést”. – Karácsony még messze van, de ez itt a férjem ajándéka. Védj meg minket a Herites–Chisicsoporttól, és utána használd tiszta szívvel! Ami a dobozban van, abszolút egyedi darab. A Katedrális dobta piacra. Hallottál már róluk? – Persze – jegyeztem meg gúnyosan. – Mese az id utazókról és egy láthatatlan templomról… – Az nem mese! Martin találkozott velük… Megvontam a vállam, hónom alá kaptam a dobozt, és indultam az ajtó felé. – Ha az estélyig látni kívánsz – szólt utánam –, vagy beszélni akarsz velem, akkor tudod, hol keress! Gondolkodj el az ajánlatainkon, Brett! Nem szóltam semmit, és nem fordultam vissza. A dobozban egy ötvenmillió tallérba kerül , ébenfeketén csillogó MMX ART of LASER volt. 8. – Brett fiú, te eladtad magad egy MMX-ért? Gratulálok! – Nem adtam el magam, ezt te is nagyon jól tudod. A fegyvert természetesen nem fogadom el

ajándék gyanánt, reggel visszaviszem neki. Tovább magyarázkodtam volna, de Wittgen pillantása mindennél beszédesebbnek t nt: jobb, ha meg sem szólalok! – Nem viszed te ezt sehova! Jól jön majd, ha a Galaxis összes kalózflottája a nyomodban lesz. – Egyetlen flotta sem lesz a nyomomban – horkantottam, kezdtem ideges lenni. Azt próbáltam elhitetni magammal, hogy Wittgen egyszer en irigy, és ezért csesztet egyfolytában az éjszaka történtek miatt. Jelen helyzetben próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Wittgennek az élet úgynevezett nagy kérdéseivel kapcsolatban „általában” igaza szokott lenni. Valószín leg most is így van, de azt akkor sem t rhetem, hogy olyan naivnak tartson, mint egy kóristalányt a Császári Filharmonikusokat kísér énekkarból. Mégis megszólaltam: – Az utóbbi percekben nem vagyok beszédes kedvemben, de a következ t föltétlen el kell mondanom: azon kívül, hogy Cross Rolonadot szénné égett fejjel akarom látni, semmi sem érdekel. Sem Cavallier aranya, sem a Kalózkirály ópiuma. Abszolút hidegen hagy, hogy mennyi harcászatiimplantokkal turbósított humanoid és nem humanoid fejvadász kajtat utánam, mint ahogy az sem érdekel, mekkora flották próbálják nyakon csípni Brett Shaw-t. Lady Iloria nem olyan n nek t nik, mint akit kislánykorában a fejére ej… Kinyílt az oldalajtó, és az ásítozó Veronica tipegett be rajta. Selyem hálóingje olyan átlátszó volt, hogy akár le is vehetné, hisz’ nem nagyon látszódna különbség. – Mit akart t led? – kérdezte bágyadt hangon. Elaludhatott, míg a visszatérésemre várt, de most felriadt a hangunkra, amelynek sztentori zengéséhez képest a startra készül birodalmi rcirkáló hajtóm veinek dübörgése csupán egy pedofil hülye kéjjel teli, rekedt zihálásának t nt. Hogy jobban értsék: ordibáltunk egymással. – Semmi különöset – nyugtattam a n t.

Odalépett hozzám, erre „automatikusan” átkaroltam. Wittgen mondott valamit, amiben egy nagyon csúnya szó is szerepelt, aztán lábat cserélt az asztalon, és az MMX-szel megcélzott egy elgurult teniszlabdát, ami ott árválkodott a szemközti fotel alatt. PAKK – hallatszott a lövés, és a labda odébb gurult. – Itt már minden „kifordult” önmagából – morogta Wittgen, és halk koppanással letette az MMX-et. Wittgen mondata ott lógott kett nk közt a leveg ben. A százados nem f zött hozzá kommentárt. Sejtettem, mire céloz a kijelentésével. Én vagyok az, aki „kifordultam” önmagamból, csak nyomaiban emlékeztetek arra a Brett Shaw-ra, aki a Roxolanra jött crollokat kiképezni. Látszólag nincs rajtam változás, de mégis más lettem – olyan, mint az a teniszlabda, ott a fotel alatt. Odamentem hozzá, és felvettem a bazsarózsa-mintás sz nyegr l. A császári test rgárda ezredese voltam, és oszlopos tagja a szupertitkos bevetéseket végrehajtó Különleges rszolgálatnak. A k balta és az antianyag-gránát közt eltelt közel százezer évben nem alkotott olyan fegyvert emberi elme, amelynek ne ismertem volna m ködési elvét és használatának fortélyait, mégis döbbenten szembesültem az MMX hatásával. Wittgen a fegyver egyik extrém funkcióját használta, amikor rál tt a labdára: az ART of LASER megváltoztatta a céltárgy körüli tér dimenzionális szerkezetét, és a teniszlabdát „kifordította” magából. Gumírozott fele lett kívül, és „sz rös” bels fele most belülre került! A normális térid világában – amelyben éltünk – ezt csak úgy lehetett volna megcsinálni, ha a labdát el bb kilyukasztjuk, aztán kifordítjuk, mint valami keszty t, a testét pedig átnyomjuk a lyukon… Ezen a teniszlabdán nem látszott lyuk. A fegyver által gerjesztett többdimenzionális térben az ilyen különös m veletek lyukak nélkül is elvégezhet k. – Furcsa érzés lehet belül hordani a rohampáncélt és kívül a vastagbelünket – jegyezte meg Wittgen. Csöppnyi irónia sem csendült ki a szavaiból, talán most értette meg, hogy komolyra fordultak a dolgok. Odadobtam neki a teniszlabdát. Elkapta, forgatta a kezében, majd letette az MMX mellé. – Itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk egymással, Brett! – Menj vissza a szobádba! – fordultam a türelmetlenül toporgó Veronicához. – De… Nem kellett még egyszer mondanom, elég volt rápillantanom, és szó nélkül kiment. Olyan halkan húzta be maga után az ajtót, mint egy robotdajka, ha alszanak a gyerekek. Kettesben maradtam a századossal. – Egy! – kezdte Wittgen. – Ha a GAMMA tényleg a Roxolanon van, akkor itt bármelyik pillanatban egy hatalmas t zgömbbé változhat minden, hisz’ mindketten tudjuk, hogy Herites nem normális. Kett : Martinék honnan a fészkes fenéb l tudhatnak arról, hogy az aranyszállítmány elrablására készülünk? Brett, az a helyzet, hogy tucatnyi kérdésem lenne, de itt álljunk meg, és próbáljunk kieszelni valamit! Épkézláb koncepciókra vágyom, különben átsétálok a bolygó túloldalára, és szarok bele az egészbe! Már napok óta er sen dolgoztak bennem a szteroidok, és arra készültem, hogy drasztikusan csökkentem a kondicionálásomat – szerettem volna egy-két órácskát aludni az aranyszállítmány megérkezése és az estély kezdete el tt. Wittgen iménti, hozzám intézett tirádája után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy mindezekr l „soványmalac-vágta” sebességgel kell lemondanom, mert ha tovább húzom-halasztom az említett dolgokkal kapcsolatos döntéseimet, akkor fönnáll annak veszélye, hogy a társam valóban szedi a sátorfáját, és kiszáll a buliból. Nem akartam kísérteni az ördögöt! Nagyjából kész tervekkel rendelkeztem, de korainak tartottam, hogy minden lapomat kiterítsem. Maradéktalanul megbíztam Wittgenben, ám nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Martinnak kémei vannak a Roxolanon. Nem sok ember tudott a készül

aranyrablásról… Mi a biztosítéka annak, hogy nem Paul Wittgen százados a tégla? – Jó, rendben van! – mondtam hirtelen, és visszatettem az MMX-et a díszdobozába. – Hamarosan mindenki, aki számít, ott lesz a Zsdanovon. Akkor végérvényesen tisztába tesszük a dolgokat. Képesnek érzed magad arra, hogy várj még pár órát? Wittgen hallgatással válaszolt, ami nála a beleegyezés jele. Gyorsan másra tereltem a szót, miel tt meggondolná magát. – Figyelj, Paul, mindent tudni akarok a heroinról. Szeretnék helyénvaló döntéseket hozni. Annyit már most elárulhatok, hogy a kábítószer szállítmány megsemmisítését tervezem. Wittgen kurtán bólogatott, és csak annyit mondott: – Igen. – Ha jól emlékszem az adatokra, akkor Dresser, egy német vegyész fedezte fel 1898-ban. A heroin a morfiumnál körülbelül ötször veszélyesebb ópiumalkaloida, és amíg létezett, a mindenkori hatóságok semmilyen formában sem engedélyezték a fogyasztását. – Orvosi célokra sem? – tudakoltam. – Kimondottan narkómán szempontból vizsgálom a kérdést, ilyen vonalon abszolút illegális a szer. Használták egykoron a gyógyászatban is, azt hiszem, a dokik „diacetil-morfin”, vagy „diamorfin” néven ismerték. A XX. században élt egy fószer, bizonyos Porak, aki nagy tapasztalatú kábítószer-szakért nek számított, valami francia orvos volt a drága. például kimondottan javasolta, hogy kilószámra zabáljuk a heroint, mert ennél jobb fájdalomcsillapítót keresve sem találhatnánk. Sejtheted, hogy azt a könyvét, amiben mindezeket közhírré tette, még a század els felében írta, amikor fingja sem lehetett arról, hogy kés bb mi következik. – A heroin elterjedt – vontam meg a nyilvánvaló konklúziót. Wittgen olyan pillantásokkal méregetett, mint tanár az ostoba diákot. – Erre hogy jöttél rá, baszics?!… Hamarosan világszerte ismert anyaggá vált. Németországból kisvártatva átkerült Franciaországba, majd Anglia, Olaszország és Spanyolhon meghódítása után elindul kelet felé, ahol teljesen tönkreteszi a „sima” ópiumüzletet. A csempészkereskedelem megcélozza az amerikai narkósokat, a heroin elözönli a régi USA piacát, ott a legelterjedtebb droggá válik. Még a század közepe el tt meghódítja a Földközi-tengeri országokat, és csempészése a legjobban fizet vállalkozás Törökországtól Marokkóig… Ezek országok voltak a Földön… – Ne nézz hülyének, én is tudom! – mondtam. – Igen? Találkoztam olyan emberrel, aki azt hitte Afrikáról, hogy a Lófej-köd egyik megnevezése, valami helyi nyelvjárásban. – A heroinnál tartottunk… – tértem vissza a témához. – Sokkal súlyosabban hat a morfiumnál, amit szintén az ópiumból nyernek. Az absztinenciás krízisei komoly légzési zavarokkal és totális depresszióval járnak. Meglehet sen gyors lefolyású szer, amelyre ha rászokik az ember, akkor három-négy óránként kénytelen „l ni” magát, különben tíz körömmel kaparja a falat. Egy heroinista vagy rajta van az anyagon, vagy a megvonástól szenved; nincs köztes út, ez nem számítógépes virtuálnarkó. – Mi a „jutalom”? – érdekl dtem. – Amikor a hatása érvényesül, eszméletlen eufóriát érzel. Körülbelül olyan lehet, mint dugni a hiper rben. Nem tudtam, hogy az milyen érzés lehet, és nem is akartam megtudni. Wittgen még hosszú perceken át beszélt a heroinról, leginkább az elvonási tüneteket írta le; az ellenségeimnek sem kívánnám, hogy így szenvedjenek. – Ez kurvára veszélyes anyag, Brett! Ha újra piacra kerül, ráadásul olcsón, akkor egy-két éven belül a fél galaxis feldobja a talpát és a csápját! – fejezte be a kisel adást Wittgen. Fikarcnyi kétségem sem volt, hogy jól látja ezt a dolgot. – Ha lenyúljuk az aranyat, és felégetjük az ópium-szállítmányt, akkor legkevesebb három, egymástól független hadsereg lesz majd a nyomunkban. Jól meggondoltad a dolgot, Brett? – kérdezte a százados. – Azt hiszem, igen – bólintottam.

– Ez nem sok jót ígér a praetorianus harcászati modulok és a csuklya nélkül.

Megvontam a vállam; jelen pillanatban többre nem tellett t lem. – Menet közben kialakul. Ez olyan, mint holdkompot vezetni, Paul. – Jaaa – biggyesztette le az ajkát Wittgen, és rágyújtott. Szívta a „m cigit”, benne a „m dohányt”. Kérd n nézett rám. – Most mire várunk? – Az aranyra. – Aztán? – Aztán az estély kezdetére. – Ühüm… alatta csináljuk a balhét? – Úgy tervezem. – Hallgattam egy sort, és Wittgent tanulmányoztam. Gondoltam egy merészet, és rákérdeztem: – Martinnak kémjei vannak a bolygón. Maradéktalanul megbízhatok benned? Megtehetném, hogy pszichoszondával ellen rizlek, de nekem elég, ha igennel válaszolsz. – Mi van? – Akár te is lehetsz a kalóz hírforrása. Nagyon sajnálom, de ez is egy alternatíva. Remélem, nem haragszol? Wittgen arra sem méltatott, hogy rám nézzen. – Neked az a szerencséd, Brett, hogy ezen a széken ülve nem rendelkezem azzal a technikai apparátussal, amivel keresztül tudnálak l ni, mint egy kóbor zarkamborxot. További kérdéseidet tedd fel a másik szobában annak a hálóinges libának, aki behülyített minket… illetve téged. Ennyit Paul Wittgen test r századosról. – Csak „igennel” vagy „nemmel” válaszolj, tudod, mint Caramondó a Gyöngyszemben… Ismered William Martint? – Nem – nyögte Veronica. Szegény, semmit sem értett a dologból. A pszichoszonda kijelz jét néztem. – Információval látod el William Martint? – Hogy kérdezhetsz t … – Drágám!!! – Megismételtem a kérdést. – Nem – jött a határozott válasz. – Beszéltél valakinek a terveinkr l? – Nem. – Caramondó akkor hívott utoljára, amikor a kocsimban ültünk? – Igen. – Ha jelentkezik, azonnal szólsz nekem? – Igen. A pszichoszonda szerint Veronica olyan „tiszta” volt, mint a nászutaslakosztály leped je az Astorban. – Szeretsz? Veronica kikapta kezemb l a pszichoszondát, és bekapcsolta. – Nem!!! – ordította a parányi mikrofonba, de semmi sem történt. – Talán el bb a kérdést – mondtam vigyorogva. – Szeretsz? – kérdezte, és az orrom alá dugta a készüléket. – Igen. A szonda szerint ez így is volt. Veronica düht l pirosló arccal hajította az ágyra a százezer talléros elektronikát, és a lehet legkulturáltabb hangon megkérdezte, hogy ebben az esetben miért nem bízom meg benne. Próbáltam elmagyarázni neki. Beszéltem az Iloriával töltött órákról a kényesebb részleteket valahogy kifelejtettem – és elnézést kértem a gyanúsítgatásért. Mindezeket tekintse úgynevezett biztonsági lépéseknek, és ne nehezteljen rám! Meg kell értenie: amire készülünk, az korántsem veszélytelen vállalkozás, nem rosszcsont hülyegyerekek vasárnap délel tti matinéja egy rállomás lakóblokkjában, hanem egy csúcstechnológiával megvívott háború, amelyben – ne adj, Isten –

sokkal több hullával számolhatunk, mint ahány csillag ragyog Moscow-ra, ha leszáll az éj. Wittgent biztosan meglepte, hogy sz ke szépségem azonnal megértette. Veronica nagyon jól tudta, mibe fogott bele, amikor a Roxolanra jött. Csak azt nem sejtette, hogy ilyen bonyolult lesz… – Rengeteg ember dolgozhat Martinnak… és Rolinak is. Van valami tipped, hogy kik lehetnek ezek? – tette fel a kérdést a holomodell. – Halvány fogalmam sincs – feleltem. Tényleg nem volt! Ha azon az estén tudtam volna, hogy ki kinek dolgozik, talán minden másképpen alakul… Nem tudtam. Finom n i kéz kopogott halkan a hálószoba aranyveretes, kétszárnyú ajtaján. A báróné fölnézett a könyvb l, amit éppen olvasott. – Kto tam? – Olga – jött a válasz a folyosóról. Yrina ölébe ejtette V. I. Lenin, „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” cím szocio-fantasyját, és vetett egy pillantást a szemközt álló ingaórára. Eljött az id ! – Zahagyi! Az ajtó kinyílt, és belépett a szürke öltönyös, kopasz n . Már évek óta t tekintették Cavallier legf bb bizalmasának, és a báró iránt mutatott lojalitásához nem fért kétség. Yrinához f különös viszonya a Kristálykastély egyik legnagyobb titka volt, és a két n mindent elkövetett annak érdekében, hogy az is maradjon. Yrina és Olga meglehet sen közel álltak egymáshoz – korbácstávolságnyi közelségbe. A bárón alkalmanként kikötöztette magát a férje titkárn jével, és kéjt l mámoros hangon, könnyben úszó szemmel könyörgött a fajdalomért, amit rendre meg is kapott. Ezekben a pillanatokban érezte csak igazán a proletariátus szenvédését… Yrina furcsa, sejtelmes mosollyal az arcán nézett Olgára, és izmos fürge nyelvével izgatottan nyalogatta kék szín ajkát. Olga kuncogni kezdett. – Erre most nincs id , drágám. – Sajnos… – suttogta Yrina, és kikászálódott az ágyból. Olga egy szék karfájáról leemelte a bárón díszes köntösét, és tartotta míg a meztelen n belebújt. Yrina kapkodva öltözködött, és idegesen kötötte meg a köntös övét. – Kellene csinálni valamit a frizurámmal – jegyezte meg a tükör el tt állva, és kinyúlt a gyöngyház-berakásos aranyfés ért. Olga elkapta a csuklóját. – Nem szabad késnünk, Yrina! Ha nem érsz oda id ben, k jönnek érted… Megszerezted a térképek másolatát? – Igen – mondta a bárón , és a zsebére ütött. – Helyes. Olga hangjában érezni lehetett a megkönnyebbülést. Tehát, sikerült neki, gondolta vidáman. Hiába számított Cavallier egyik legnagyobb titokhordozójának, az ópiumföldek térképeihez még sem férhetett hozzá. A két összeesküv csendben elhagyta a hálótermet, és végigosontak az arany falikarokban pislákoló gyertyák fényében dereng folyosón; lépteik zaját elnyelték a vastag bársonysz nyegek. A lakosztályokhoz vezet folyosó egy másikba torkollott, ahol szembetalálták magukat a keletre néz hatalmas panoráma ablakokkal. Odakint az éjszakában már csak elvétve cikáztak a villámok, s dördült az ég. Az éjszaka támadt vihar tombolása lassan alábbhagyott, és a közelg pirkadat els halovány sugarai tapogatni kezdték a távolban elnyúló hegyek magasabb ormait. – Ó, milyen szép! – sóhajtotta a bárón . – Vajon hányszor látom még a roxolani hajnalt? Olga bátorítólag megszorította barátn je kezét. – Nyugodj meg, édesem! Holnap estére már miénk a bolygó… Cavallier titkárn je a gravitációs liftet hívta. Yrina szorosan odaállt mellé, és idegesen fürkészte a távolba elnyúló folyosót. Nem kellett hozzá pszichoszonda, hogy bárki megállapíthassa: Yrina Cavallierova kis

híján szétrobban az idegességt l. Egy perc sem telt bele, és hangtalanul szétnyílt a rózsaszín m anyaglap, de miel tt beléptek volna a fülkébe, mozdulatlanul állva t rték, hogy a bel le kisugárzó vörös kutatósugár letapogassa ket. A kastély számítógépe pillanatok alatt azonosította a két n t, akik a következ percben már szédít sebességgel repültek felfelé, az egeknek tör tornyok csúcsaihoz. A kilométeres magasságokban félhomály uralkodott, és fogvacogtató volt a hideg. Yrina összeborzongott, és bekapcsolta köntöse f tését. Olga igazított egyik pecsétgy jén, és az ékszer mikroreflektorrá változva éles fénytölcsérrel világította meg további útjukat, ami egy mohlepte, ódon csigalépcs n vezetett még feljebb. Idefent egyfolytában süvített a szél, és más borzalmas hangok is hallatszottak. Amerre elhaladtak, felriasztották a torony éjszakai bérl it, és egyre n tt azoknak az iszonyatoknak a száma, melyek mögöttük lopakodtak. Genetikailag módosult roxolani macskapatkányok röpködtek körülöttük, és Yrina hallani vélte a b rszárnyaikba takaródzó, fogazott cs rüket csattogtató zurkokat a sötét sarkokból. Az egyre sz kül nedves k lépcs kön megelevenedett bizarr makaróniként teker ztek a húsev futónövények tüskés indái, és mohón kaptak a karcsú bokák után. Yrina belécsimpaszkodott az el tte haladó Olgába, és semmi pénzért sem engedte volna el a kopasz n karját. Egy rács állta útjukat… Olga el vett egy infra-kódkulcsot. A krómacél zárhoz illesztette, és a kapu nyikorogva felnyílt. – A múltkor nem erre jöttünk – nyögte Yrina. – Rendre változtatják a tartózkodási helyüket – magyarázkodott Olga. – Ezen az éjszakán ebben a toronyban vannak. A tekerg lépcs sor hirtelen véget ért, és egy masszívnak látszó sugárkezelt páncélajtó súlyosodott el ttük. Olga elhajtotta a kezel lap el tt remeg , ragacsos pókhálókat, és beütötte a kódot. Halk szisszenés hallatszott, és az ajtó megmozdult. A két n belépett a padlástérbe, a GAMMA birodalmába, ahol Gabriel Herites volt az úr… Herites ezredes beszélt: – Én semmit sem kérek önt l, méltóságos bárón . Én parancsokat szoktam kiadni, és ez alól csak egy kivétel van: a Galaxis császára. az egyetlen olyan ember, akinek kötelez engedelmeskednem, mindenki más vagy azt csinálja, amit mondok, vagy megy a tepsibe. Fölfogta, amit hall? Esetleg ismételjem meg oroszul? – Nyet. – Most melyik kérdésre válaszolja, hogy „nem”? – kérdezte Chisi rnagy. A fekete harci páncélba öltözött férfi egy vaskos gerendán ült, ujjai ritmikusan doboltak az ölében keresztbe elfektetett energiavet elüls markolatán. Kurtára nyírt hajú, ravasz tekintet fura figura volt, kommandósokra egyáltalán nem jellemz kackiás bajusszal, és a Birodalombiztonsági rohamosztagok tisztjeit l teljesen elüt gondolkodásmóddal. Talán ez utóbbi jellemz je miatt lehetett a GAMMA parancsnokhelyettese, méltó társa Gabriel Heritesnek, akit korának katonai szakért i szerint az energiaháború utáni korszak legkiemelked bb katonai parancsnokának lehetett tekinteni. Herites ezredes már harmincöt éves korában legenda volt; aki egyszer találkozott vele, soha többé nem felejtette el… Harcolni is csak egyszer lehetett ellene. Második alkalom senkinek sem adódott, hiszen a halottak csak a horrorfilmekben szoktak visszatérni… Herites ezredes Chisi mellett állt, és csíp re tett kézzel nézte a megszeppent n ket. Parancsnoki rohampáncélt hordott, de minden másban közte és beosztottjai között nagyobb volt a különbség, mintha egymás mellé építenének egy bordélyházat és egy karmelita kolostort. Hosszú, hátközépig ér hullámos haját copfban fogta össze a tarkója mögött, és krisztusi körszakálla leginkább a XX. századból idecsöppent olyan narkós-motoros rockerhez tették hasonlatossá, aki

bármelyik pillanatban képes lepattanni a Harley Davidsonjáról, hogy fölgyújtson egy gyorsbüfét, mert amikor utoljára erre járt, langyosnak találta a sörüket. A Herites–Chisi-csoport minden egyes tagja különcnek számított, de létezett egy másik közös jellemez jük is: a világ legjobban képzett kommandós csapatát alkották. Olyan fegyverzettel rendelkeztek, amelyr l csak tíz év lemaradással értesülnek a császári reguláris er k, az átlagember pedig soha. Herites vigyorogva leintette Chisit, és odaszólt a helyettesének, hogy sodorjon neki egy jointot. Visszafordult a tet kijárat el tt toporgó n khöz. – Tehát értjük egymást, Yrina? – Da… Igen – dadogta a bárón , aki szabályosan remegett, mint a kocsonya, de nem a hideg miatt. – Helyes! Ön most engem biztosan nye kultúrnij-nak tart, de ez legalább annyira nem érdekel, mint a Roxolan sorsa. Ha azt akarja, hogy megkíméljük a bolygóját, akkor engedelmeskedjen szó nélkül! – Minden úgy lesz, ahogy parancsolja… Csak ne semmisítsék meg a kastélyt! Könyörgöm! A bárón térdre hullott a porban, és szétrántotta a köntösét. Az es áztatta fagyos hajnali huzat korbácsként csapott meztelen testére. – Tegyenek velem bármit, csak kíméljék meg a bolygómat! – Na, ezt sürg sen fejezze be! – csattant Herites ezredes hangja. Az állával Yrinára bökött. A mozdulat Olgának szólt, aki holtra vált arccal lépett el a sötétb l, és felsegítette a pityerg n t. Az ezredes átvette Chisit l az id közben megsodort füves cigit, és t zért kotorászott a harctechnikai övére kapcsolt tasakokban. Sem nála, sem az rnagynál nem volt öngyújtó. Herites az ujjai közé fogta a marihuána-utánzat és m dohány keverékéb l el állított jointot. Kezét a feje fölé emelte. – Tüzet! Valahonnan hátulról a padlás sötétjéb l egy t vékonyságú, kék lézersugár tört el , és meggyújtotta a cigarettát. Herites kisvártatva „ráállt” az anyagra, s ett l a pillanattól kezdve már nem érdekelte semmi; a két rémüldöz n biztosan nem. elmondta nekik, amit akart, a többi Chisi rnagy dolga… Chisi felállt, és félrevonta a n ket. – Megjegyezte az utasításokat? – kérdezte Yrinától. – Igen. – Ismételje meg ket! – Miután az estély elkezd dött, és meggy dtem arról, hogy Martin, valamint Rolonad a kastélyban tartózkodik, leadom maguknak a jelet. Ezt követ en azonnal távozom, és további utasításig az el re meghatározott helyen tartózkodom… – Hol ez a hely? – A Téli Palota, fönn a hegyekben… Miért kell elmen… – Nyugodjon meg, nem lesz atomrobbanás – szakította félbe az rnagy. – Haraso… Olga velem jöhet? – kérdezte a bárón . Chisi furcsán elmosolyodott. – Hát persze. Olga magával lesz… – Chisi intett Cavallier titkárn jének. – Menjen el a palló végéig, ott álljon meg, és forduljon felénk! Olga nem látta értelmét, hogy ellenkezzen. Yrina és a Roxolan, továbbá az sorsa most ezeknek a katonáknak a kezében volt… A kopasz titkárn megállt a mutatott helyen. Chisi lekapcsolta az övér l azt a készüléket, amit a modern haditechnika egyik legnagyobb katonai titkaként kezeltek. Materializációs és teleport rendszerek már évtizedek óta léteztek, de az él biológiai struktúrák utaztatása a térben megoldatlan feladatnak bizonyult. A kísérletekben felhasznált állatok összekuszálódott DNS-lánccal, remeg kocsonyaként, nyálkás biomasszaként érkeztek meg az A pontból a B pontba, mint egy hányingert kelt rémfilm szerepl i. A katonaság

fejleszt mérnökei lázas sietséggel igyekeztek megoldani a problémát, és ennek a rohammunkának az a készülék lett az egyik „mellékterméke”, amit Chisi el vett. A titokzatos szerkezetet „holocsapdának” hívták, és csak a GAMMÁ-t szerelték fel vele. Akik látták már m ködni, azonnal tudták, hogy miért… A „holocsapda” nem t nt nagyobbnak, mint egy srégi fényképez gép, még a formája is hasonló volt. Viszont a hatás, amit el lehetett vele érni, „kissé” érdekesebb: vakítóan éles fény villant, majd Olga teste átlátszóvá vált, végül elt nt… Mindez pillanatok alatt játszódott le, Yrinának még egy Bozse Moj-ra sem jutott ideje. Cavallier feleségét rosszullét kerülgette. Arcából kifutott minden szín, és meg kellett támaszkodnia egy közeli gerendában. Oroszul motyogott maga elé, tekintetében egy sarokba szorított állat félelme tükröz dött. Olga elt nt, az én drága Olgámat meggyilkolták ezek az állatok! Peter Chisi rá sem hederített. Ellen rizte a „holocsapda” fedélzeti komputerének adatait, s elégedetten vette tudomásul, hogy a trükkös szerkezet kiválóan m ködött –most használták el ször éles helyzetben. Kihúzta a gépb l az átlátszó plexilapot, és az egyik halvány fényben dereng lámpatest felé fordítva vizsgálgatni kezdte. A titkárn térhatású alakja ott látszott a lapon. A látvány nem sokban különbözött egy 3D-s holofotóétól. A felvétel a n valós életének utolsó pillanatait rögzítette. Olga arca a meglepetés eszenciájává változva látszott a képen, és a szemlél t annak a biztos konklúziónak a levonására késztette, miszerint kijelenthesse: Cavallier titkárn je sem értette, mi történik vele. Yrina Cavallierovának sem adatott meg a megértés karizmája. Képtelen lett volna felfogni, hogy barátn je nem halt meg, csupán „mindenestül”, álmaival, gondolataival, félelmeivel, örömével, bánatával, teljes individualitásában egy lemezen „van”, amelyr l bármikor lehívható, újraéleszthet , holografikus m alkotásból ismét érz emberi lénnyé visszaalakítható… Yrina semmit sem értett, Chisi rnagy pedig nem óhajtott magyarázatokkal szolgálni. Odanyújtotta „Olgát” Yrinának, de az nem nyúlt érte. Herites lépett el a sötétb l. – Az ott a barátn je, gyerünk vegye el! – Maguk hazudtak nekem – nyöszörögte a bárón . – Azt mondták, hogy Olga velem jöhet… – Yrinát csupán pillanatok választhatták el a vel trázó sikoltozástól. Ezt senki sem akarta. – Olga természetesen önnel lesz – világosította fel Herites –, csupán a kosztümkabátja zsebében, de hordhatja retikülben is, ha úgy kényelmesebb; ez engem abszolút nem érdekel. Elmondom, mi érdekel: néha vegye majd el a következ órák alatt, és nézegesse, eközben mindig jusson eszébe, hogy nekünk dolgozik! A barátn jét holografikus börtönbe zártuk. Jelen pillanatban semmit sem érez, arról az id l, amit a lemezen tölt, nem lesz tudomása. Ha eljön az ideje, levesszük onnan, és visszakaphatja épen, egészségesen. De vigyázzon! A lemez akár össze is törhet, és akkor Olgának mindörökre vége. A továbbiakban maradéktalanul kövesse az utasításaimat…Van kérdése? A bárón elájult. – Mossa föl! – sóhajtotta Herites. Az utasítás Chisinek szólt, aki a n halántékához nyomta a pszichoszondáját. A bárón magához tért. A bárón „újra” elájult… A bárón „újra” magához tért; Heritesék a végtelenségig voltak képesek ilyen pszichojátékokra, de egyre jobban csökkent a türelmük. Hosszú hónapok óta kuksoltak a kastély padlástereiben, miközben azt akarták elhitetni a fél bolygóval, hogy bádogosok… Akik a szakszer en felrakott aranylapokat látták a tornyok csúcsain, még el is hitték. Yrina végül hagyta magát meggy zni, és zsebre tette Olgát. Percek múltán már arra is képesnek érezte magát, hogy logikusan gondolkodjon. – Olga Bonder a férjem bizalmasa. A hiánya „azonnal” felt nik majd mindenkinek… – Pontosan ez a célom.

Ezen az éjszakán nem ez volt az els dolog, amit Yrina nem értett. – Megmagyarázná, hogy ez mire jó? – kérdezte. – Nem – jött a legegyszer bb válasz. A bárón leporolta a köntösét. – Elmehetek? – Visszatartja valami, méltóságos asszonyom? – Az az állat, amit a múltkor… – Ha végeztünk, újra megkaphatja. Yrina motyogott valamit – senki sem értette, csak a komputerek, majd elbotorkált a sötétben. Már régen megbánta, hogy elárulta a férjét… – Azt hiszem, csak egyetlen kérdéses pont van hátra – mondta Chisi rnagy. – Brett Shaw és Paul Wittgen! Herites ezredes gondterheltnek látszott, minden GAMMÁ-s tudta, hogy ez nem véletlen. Miután csoportjuk a Roxolanra érkezett, és sikeresen beépült a kastélyba, bombaként érte ket a meglepetés: a híres test r duó, a Vérbáró crolljainak kiképz je, méghozzá IV. von Anstetten áldása mellett. Herites a megfelel titkos csatornákon tájékoztatást kért a parancsnokaitól – természetesen túlzott, amikor azt mondta Yrinának, hogy csak a Császárnak tartozik elszámolással –, de semmivel sem lett okosabb. Brett Shaw ezredes és Paul Wittgen százados roxolani jelenlétér l nem tudott, nem tudhatott a Birodalombiztonsági Hivatal. A két „feketecsuklyást” maga az Uralkodó küldte a bolygóra, s ilyen kondíciók mellett nyilván a Különleges rszolgálat akciójáról lehetett szó. Herites nem tudta, mit csináljon. A tervezés els fázisában termonukleáris csapást tervezett a kalózok ellen. Ebben az esetben figyelmeztetni szándékozott Shaw-ékat: az estély kezdete el tt lépjenek le, mert nem tudja szavatolni a biztonságukat. A dolog akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor a GAMMA két héttel az ünnepségsorozat kezdete el tt újabb utasításokat kapott: William Martint és Cross Rolonadot élve kell elfogni, az ópiumföldekkel és szállítmányokkal kapcsolatos döntések nem változtak… Ez utóbbi volt az egyetlen jó hír; Herites dühöngött. Hírnevét azzal szerezte, hogy akcióit jó el re, precízen megtervezte, és maradéktalanul végre is hajtotta, de ki nem állhatta, ha improvizálni kényszerítik; most pedig ez történt. Totális megsemmisítésre készült, és nem elfogásra. Az újonnan kialakult helyzet, új kérdéseket szült. Sorra mindegyiket sikerült megválaszolni, de az utolsó, a legéget bb még mindig nyitott volt: mi legyen a praetorianusokkal? Jó döntéseket úgy lehet hozni, ha az ember információkkal rendelkezik. Brett Shaw-val kapcsolatban semmilyen adat nem állt rendelkezésre. Az a Galactic B. Consultingnak nevezett biztonságvédelmi cég, amelyik felszerelte a kastély méregdetektorait, a Császári Titkosszolgálat alvállalkozása volt. A detektorok egyben korszer kémsugár-berendezések is voltak. Mindent láttak, s hallottak, ami az épületben történik, csupán a test rökkel kapcsolatban mondtak cs döt. Shaw és Wittgen olyan korszer védelmi rendszerekkel bástyázták körül magukat, hogy még a GAMMA technológiája is „térdre hullott”. Ha Shaw bement egy étterembe, hogy megebédeljen, az egész épület h képestül, röntgenképestül elt nt a képerny kr l. A l képelemz rendszerek megbolondultak, a szonikus keres szerekben kiégtek a biztonsági visszacsatolások. Paul Wittgen kifürkészése pedig komoly életveszélyekkel járt. Aki elektronikus rendszeren át, vizuálisan akarta megfigyelni, abban a pillanatban megvakult. A GAMMA m szaki tisztjét huszonnégy óra leforgása alatt sikerült az rületbe kergetniük. A Torma becenévre hallgató, magas, fekete hajú, enyhén kopaszodó férfi elkeseredett arcot vágva rázta a fejét. – Wittgen egy szál fürd köpenyben kimegy az erkélyre, és tönkremennek a m szereim. Hol a francban hordják ezek a védelmi rendszereiket, a seggükbe dugva? – Majdnem eltalálta – adta meg a felvilágosítást Herites. – A praetorianus modul a testükbe

van építve. Ha aktivizálják a „csuklyát”, a sztatikus páncél átfolyik a b rük pórusain, és megszilárdul rajtuk. – Ezt nem hiszem el. – Én sem hittem el, amíg egyszer nem láttam. Torma befejezte a zsörtöl dést. Az estély el tti nap éjszakáján újabb probléma jelentkezett, az eddigi legsúlyosabb: Lady Iloria és Brett Shaw találkoztak. Herites a fél életét odaadta volna azért az információért, hogy mir l beszélgettek. – Bajban lehetünk, ha a csaj arra kéri Shaw-t, hogy dolgozzon nekik, meg belemegy – mérgel dött Chisi rnagy. – Most mit csinálunk? A praetorianusokat kezeljük úgy, mint leend ellenfeleket? Herites a szakállát simogatta. Ez nála a tanácstalanság legbiztosabb jele volt. Ritkán csinálta. – El ször akkor találkoztam Shaw ezredessel, amikor tagja lettem annak a bizottságnak, ami az „El Nath!” ügyet vizsgálta ki. Shaw-t és Wittgent azért állítottak a sz nyeg szélére, mert saját parancsnoki jogkörüknél fogva olyan döntést hoztak, hogy felrobbantanak egy csillagot, ami „útjában áll” a Gárda egyik katonai hadmozdulatának. A dönt bizottság valószín leg elmarasztalta és leszerelte volna mindkettejüket, de az ítélethozatal el tt hologramon megjelent a Császár, és azt tanácsolta a jelenlév knek, hogy hozzanak enyhe ítéletet, különben mehetnek hegeszteni valami rohadt messze kering rállomásra… Egyesek azt beszélik Shaw-ról, hogy h n szeretett császárunk törvénytelen fia… Nem tudom, talán mégis igaz… Shaw-ékat természetesen felmentettük a vádak alól, és mehettek Isten hírével. Kés bb megkérdeztem Shaw-t, hogy mire gondol, miközben fölrobbant egy csillagot? Tudja, mit válaszolt? – Fogalmam sincs, uram – felelte az rnagy. – Azt válaszolta, hogy egy „narancsra”!… – Nagyon boldog lennék, ha ez a két faszi nem dolgozna a kalózoknak. Mindenki egyetértett a parancsnokkal. – Van egy olyan érzésem, hogy Shaw-ék készülnek valamire – jegyezte meg Chisi. – Mi a véleménye? – Hasonló. Azt hiszem, várnak valamire. – Mire? – Az aranyra. A tenyérnyi képerny n a kastély harcászati tisztje látszott. – Rolonad kilépett a hipertérb l! A távolság tizenkét vonás, két óra múlva Roxolan körüli pályára áll, a landolás várható id pontja tizennyolc-nulla-öt. – William Martin? – érdekl dtem. – Rolonadot egy kisebb flotta kíséri, de a Viharos Galaxist nem tudjuk azonosítani. Ez mindenesetre jó hírnek t nt. Amíg a Kalózkirály zászlóshajója nem lebeg a város felett, bármi megtörténhet. Még az is, hogy én irányítom az eseményeket… Ez már fél siker, baszics! – mondaná Wittgen. Cigarettáért kotorásztam, közben soroltam az utasításaimat: – 16.30-ra zárják le az összes hosszanti sugárutat és a szerpentineket a kerületek közt! A leveg ben csak madarakat akarok látni, de azokon is jegyen kit , különben leszedem ket! Komolyra fordítva a szót: ha a vadászgépeinken kívül bármit meglátok Moscow felett, azonnal tüzet nyitunk rá… 17.00-ra teremtett és tervezett lelket sem akarok látni a sugárutak mentén, mert óra tizenöt perckor kint leszek a crollokkal. A küls sztrádára nyíló utak szélér l takarítsák el az összes parkoló gravomobilt. Szükségem lesz két közvetlen videofonvonalra. Egy Cavalliernél csengjen, a másik pedig Mike Bara állandó közelében… Jobban van a felesége? – Ööö, igen, uram, köszönöm a kérdését. Már lábadozik. Az érdekl désem szinte volt, és átéreztem a harcászati tiszt nejének tragédiáját, de a „lábadozik” szóra kis híján elröhögtem magam. Az történt, hogy a csajszi házimunkát végzett, és levette a jegygy jét. Ez még nem lenne baj, de kétmaréknyi krumplihéjjal együtt kidobta az

atomizálóba. Még ez sem baj, de képzeljék, utána nyúlt, hogy kivegye… Amikor meghallottam a sztorit, két napon keresztül egyfolytában röhögtem. Wittgennel összeszedtük a cuccot, aztán leültünk kajálni, mert ki tudja, a nap folyamán mikor lesz rá id nk. Felkeltettem Veronicát, és tartottam neki egy laza eligazítást, hogy amíg távol vagyunk, mit csináljon, mit ne csináljon, mihez nyúljon, mihez nem… Ásítozott és bólogatott, próbálta palástolni a benne felgyülemlett feszültséget. Tehetséges színészn volt, de engem nem tudott megtéveszteni. – Csak nyugi! – mondtam neki, és lecsatoltam a csuklójáról a videofont. Most már tényleg idegesített, hogy Caramondó nem jelentkezik. Még az is megfordult a fejemben, hogy a mesterkalandort valaki kicsinálhatta. Végül is örültem volna, ha így alakul: egy óriási gonddal kevesebb. A videofont azért vettem el Veronicától, mert ha Caramondó mégis itt kavar Moscowban, és végre méltóztatik hírt adni magáról, akkor jobb, ha velem beszél, és nem a sz ke szösszenettel. Caramondó szerepe továbbra sem volt tiszta el ttem. Egyetlen bizonyítékom sem volt ellene, nemhiába tartották mesterkalandornak, a manus valóban profi. Felhívtam Cavalliert, aki sokkal feszültebbnek t nt, mint az elmúlt napok alatt bármikor. Azt hittem, az aranyszállítmány miatt, de miután befejeztem az alapszint tájékoztatást a kiadott utasításaimról, megtudtam, mi a problémája. Sikerült meglepetést okoznia. – Megvan a kastélyba beépített ember… illetve nincs meg, mert felszívódott, de a fél hadseregem t keresi, még Iloria is adott rohamosztagosokat. – Ki lett a hunyó, méltóságos uram? – Nem fogja elhinni, ezredes! Olga, a titkárn m! Ha azt mondja, hogy a szélkakas a nyugati-torony tetején, nem lep dök meg ennyire. – Ez hihetetlen. Van ellene bizonyítéka? – Csak sejtéseim vannak, de száz százalék, hogy az emberünk. Megmondom magának szintén, hogy még a feleségemre is gyanakodom, ám az a lehet ség, hogy Olga a császáriaknak dolgozik, még gondolati szinten sem merült fel bennem. Látja, Shaw, így bízzunk meg a hozzánk közel állókban! Cavallier képerny n villogó arcába fújtam a füstöt. – Hát ez az, méltóságos báró úr, „hát ez az”… A Vérbáró elfojtott egy ízes, orosz káromkodást, aztán hivatalos hangon azt vakkantotta, hogy „folyamatos tájékoztatást kérek”, végül köszönés nélkül bontotta a vonalat. – Olga Bonder a GAMMA ügynöke! – mondtam Wittgennek, aki reggelizés helyett legkevesebb ötször szedte szét és rakta össze a protonsugár-vet jét. – Ez kam – mondta fel sem nézve. Az órámra néztem: itt az id ! Percekkel kés bb egy leszakadt teherlift sebességével ereszkedtünk alá a kastély alagsorában sorakozó crollokig, és a dögöknek megtartottam az utolsó eligazítást. Úgy kezdtem, hogy öröm lesz veletek dolgozni, disznók! Ez nem is olyan biztos… 9. Páncélozott csapatszállítóink fület bántó süvítessél rongyoltak ki a kastély kapuin. Fölnyíltak az energiapajzsok, és kisvártatva Moscow sugárútjain száguldtunk – a boltok bezárva, lakosság az atombiztos pincékben. Az osztagparancsnokokat az alájuk rendelt csapatokkal együtt sorra kitettük az el re meghatározott ellen rzési pontokon, majd átrepesztettünk a negyedik kerületen, és katonai alakzatban leparkoltunk a központi sztráda mentén. A páncélosok gyorsan és zökken mentesen hajtották végre az akciót, minden nagyon klappolt; ha a jó, öreg Rommel ezt látná, biztosan könnyezne a meghatottságtól. A komputer fölnyitotta a tet nyílást, és Wittgennel fölmásztam a parancsnoki páncélos tetejére. Hétágra t ztek a napok, és dögleszt volt a kora délutáni h ség, Moscow felett valósággal

vibrált a leveg . Az egyik közeli mellékutcában egy-két gravomobil parkolt, gondoltam megmozgatom egy kicsit az „embereimet”. – Tüntessék el onnan azt a két kocsit! – adtam ki a parancsot. – Brrrrooooáááááhhh! – bömbölte a croll altiszt, de olyan hanger vel, hogy a környék összes ablaka abban a minutumban plexiporrá robbant. Két croll-rohamosztagos nyomban ugrott, hogy teljesítse a parancsot. Az „ugrást” szó szerint kell érteni: a kocsik talán tíz-tizenöt méterre parkolhattak, de a szörnyek egyetlen lendülettel mellettük termettek. Annak, ami utána történt, nyilván nem örült a biztosítótársaság. Az egyik croll fölemelte az út szélén parkoló luxuskocsit, és minden meger ltetés nélkül egyszer en áthajította a közeli kertes ház fölött. A gravo óriási csörömpöléssel ért földet, csodáltam, hogy nem robban föl. A másik croll sokkal kreatívabbnak bizonyult, mert kettétépte az áramvonalas sportkocsit, mint kocsik tulajdonosai talán végignézték a jelenetet a házaikból, de furcsa módon mégsem szaladtak ki az utcára, hogy tiltakozzanak… Föltettem a napszemüvegemet, Wittgen rágyújtott. Ezzel megkezd dött a nap leggyötr bb szakasza; a várakozásé. Rolonad Csillagharcosa leginkább egy gigantikus sz fürtre emlékeztetett. Egetver dörejjel közeledett a tenger fel l, és hamarosan megkezdte a landolást. A hírhedt kalózhajót valóban egy kisebb rflotta kísérte, fedélzetükön több tucatnyi körözött gazemberrel. Legalább egy órán át tartott, míg mindenki letette magát a kerámiára, végül elcsendesedett az rkiköt . Egy pillantás a csuklómra – eddig minden az eredeti forgatókönyv szerint zajlott, Rolonad tartotta az id pontokat. A számomra fenntartott biztonsági vonalon felhívtam a gárdaparancsnokot. Az egyik törzstiszt vette fel, a készülék nyilván a „konténeres” manus hátán csengett. – Gárda hatos, Malcolm! – Itt meg „Moci Vince”! Shaw vagyok, kérem a kapitányt! Bara pillanatok alatt átvette. – Nehogy azzal kezdje, Shaw, hogy elszabadultak a crollok! – Ne féljen, er sen fogjuk a pórázt! Látom, jöttek jó páran… Próbálják úgy intézni, hogy a Rolonadot követ slepp és az arany között legyen minimum száz méteres távolság, mert ahogy elhalad el ttem a teherautó, azonnal beállok mögé a páncélosokkal. Tolják hátrébb a kíséretet, mert nem akarok torlódást! – Így fogjuk intézni. – Mi hír William Martinról? – A Viharos Galaxis egyel re sehol. Azt, hogy a király megérkezett-e, nem tudom. Lehet, hogy Rolonaddal jött? – lem aztán kérdezheti, kapitány! Megtalálták a GAMMÁ-t? A válasz késett egy kicsit; Bara el bb franciául üvöltözött valakivel… – Hé, itt van még? – kérdezte kisvártatva. – Itt. – Darabokra szedtem egész Moscow Cityt, de egy darab GAMMÁ-st sem találtam. Ezek nagyon felszívódhattak, vagy dezinformáció az egész! Mindenesetre, ha a menet eléri a kastélyt, felkapcsoljuk a Muranovskyt, aztán Herites annyi termonukleáris töltetet robbanthat, amennyit csak akar! Az Igor „Bull” Muranovsky által tervezett energiapajzs a legkorszer bbnek tartott védelmi rendszer volt szerte a galaxisban. Hangsúlyozottan nukleáris-csapáselhárítási célból hozták létre, tervez je nevéb l adódóan IBM-nukleárpajzsnak is nevezték. Megbízhatóságához nem fért kétség, a császári rkastélyt is egy ilyen védelmezte atomtámadás esetén. Fogalmam sem volt, hogy Cavallier hol vásárolhatta a sajátját. Bara kikapcsolt, én meg elmélázva vakargattam az állam – ekkor merült fel fennem el ször az a gondolat, ami kés bb, órákon át mindig visszatért: ha a GAMMA valóban támadásra készül, akkor miért most teszi? Herites nem hülye! Nagyon jól tudhatja, hogy a Muranovskyn csak a praetorianus gárda tud átmenni. Ha Cavallier aktivizáltatja a pajzsot, akkor képtelenség bejutni a kastélyba, pedig a kalózokat odabent lehet a legkönnyebben elintézni… Mondjuk az estély alatt…

Töprengésemnek az vetett véget, hogy egyre er söd süvítés hallatszott. Páncélozott gravomobilok közeledtek a sztrádán, bennük a Vörös Gárda polgári ruhás, különlegesen képzett rohamosztagosai ültek. Alig haladtak el el ttünk, máris felbukkant egy hatalmas, sztatikus pajzsokkal védett luxus limuzin. A kocsi színezüstb l készült, és úgy ragyogott a napfényben, mint egy nagyobb ékszerdoboz. Ablakait lefüggönyözték, és nem látszódtak az utasok. Valószín leg Rolonad ülhetett odabent és a családja. Pillanatokra látni véltem, amint egy kecses n i kéz félrelibbenti az oldalablak függönyét, de a kép tovasuhant, és nem lettem okosabb… Vajon William Martin a kocsiban ül? Három katonai páncélos közeledett, és mögöttük ott dübörgött a teherautó, benne egy tonna nukleár-alkímiailag tisztított arany. A hatalmas monstrumot két csapatszállító követte, utánuk egy hosszú szakaszon semmi. Bepattantunk a kocsinkba, Wittgen megpaskolta a vezet vállát. – Hajrá! Páncélosaim fülrepeszt hangot hallatva fordultak ki az útra, és fokozatosan gyorsulva eredtek a teherautó nyomába. A croll-osztagparancsnokok sorra bejelentkeztek, eddig minden zökken mentesen alakult. Percek múltán kitárultak a gigászi kastély páncélkapui, hogy elnyeljék a díszes menetet. Hátunk mögül átható dübbenés hallatszott. Visszanéztem. Felkapcsolták a pajzsot; Herites ide nem jön be, az biztos! Arra természetesen senki sem gondolt, hogy a GAMMA parancsnoka már hónapokkal ezel tt megoldotta ezt a problémát. – Puff neki, ott a nukleárpajzs – morogta maga elé Caramondó, és leengedte a távcsövet.

Skorpió házának tetejér l lehetett látni a központi sztráda végét. Caramondó a fél délel ttöt a lapos tet n töltötte, hogy végignézze Rolonad és az arany érkezését. Tudta, hogy Shaw-ékat nem lehet megfigyelni elektronikus rendszeren keresztül, ezért a ZEISS cég háromszázötven évvel ezel tt gyártott, hagyományos optikával rendelkez katonai látcsövét használta. Skorpió mellette állt. – Aktivizálták a Muranovskyt, ezek nagyon félhetnek valamit l –jegyezte meg a bérgyilkos. – Na, hallja, a galaxis legnagyobb gazemberei odabent vannak. Nem lep dnék meg, ha holnapra kilépne a hiper rb l a Császári Hadiflotta. –Caramondó a tokjába csúsztatta a ZEISS-t, és lezárta a fedelet. – De holnap ilyenkor, mi már nem leszünk itt! Skorpió hallgatott egy darabig. – Föltett szándéka, hogy elmegy az estélyre? – kérdezett rá végül. – Ezt még nem döntöttem el. Az biztos, hogy hamarosan felhívom Shaw-t. – Eldöntötte, mit mond majd neki? – Semmit sem mondok neki; egyfolytában fog beszélni. – Hmm… Caramondó felkattintotta díszes aranyórája tetejét. – Itt a sarkon van egy nagyon jó étterem, jöjjön, nézzük meg! Megebédelünk, utána szunyókálunk egy kicsit, aztán megszívatjuk a fél bolygót! – Tetszik a program – kuncogott a mongol. A teherautót követ két csapatszállítóban zsoldosok ültek. Még életemben nem láttam ilyen szedett-vedett társaságot, de ilyen korszer energiafegyvereket sem! Mindenkinél Herden 78-as volt, mind ez idáig úgy tudtuk Wittgennel, hogy a 75-ös továbbfejlesztett változata csak tervez asztalon létezik! Ezek szerint tévedtünk – van új a nap alatt. A zsoldosok között nem lehetett látni olyan két embert, akin egyforma ruha volt, de mindegyikük profinak t nt. Amikor megláttam, hogy ki a parancsnokuk, azonnal tudtam, honnan fúj a szél. A zsoldosvezér egy ötven éves n volt, akit a szakmában egyszer en Helgaként emlegettek. Királyn i termet , markáns arcél n közeledett felénk, már messzir l látszott az arcát elcsúfító, hosszú forradás, aminek története fölért egy legendával. Ha Rolonad Helgát bérelte fel az ópiumszállítmány rzésére, akkor marha nagy lövöldözésnek nézünk elébe. Ez a n túl ostobának és brutálisnak t nt ahhoz, hogy megvásárolható legyen.

– Na, jó napot, urak! – köszönt ránk, és parancsokat kezdett osztogatni, még annyit sem

mondhattunk: bikkmakk. – Mi rizzük az ópiumot, maguk az aranyat! Most lepakoljuk az aranyat, és a robotok elhelyezik a széfekben. Az estély után megköttetik az üzlet. Cavallier és Rolonad lemennek, kezet ráznak, koccintanak, aztán uzsgyi! Fölpakoljuk a narkót, és t z! Ha esetleg nem ismertek volna fel, Helgának hívnak és nagyon nem szeretem, ha valamit kétszer kell elmondanom valakinek. Maguk értelmes fasziknak látszanak. Ha bármi kérdésük van, most tegyék fel! A kérdések sorát Wittgen nyitotta meg. – Maga normális? A következ pillanatban kéttucatnyi 78-as szegez dött ránk. Mi körülbelül annyira lettünk idegesek, mint egy tisztiorvos, ha megtudja, hogy szalmonellás az eperleves. Helga lekapta a napszemüvegét, és jól megnézte magának Wittgent. – Nagyon jól tudom, kicsodák maguk – sziszegte a híres bérgyilkos n . – Megkaptam Rolonadtól a tájékoztatást: vigyázzak, „feketecsuklyások” vannak a Roxolanon… De tudják, mit? Nem érdekel! Nem tudom meddig fajult volna a dolog, mert hirtelen árnyék vetült ránk, és a gazdája tovább növelte saját legendáját. Szlobodan Djokics lépett ki a csapatszállító mögül, komótosan rágcsált valami almához hasonlatos gyümölcsöt. – Kér egy harapást, Helga? – kérdezte Djokics, és végignézett a zsoldosokon. – Friss, egészséges gyümölcs, fiúk… Ha nem látom, nem hiszem el: mindenki leengedte az energiafegyverét, és vigyorogni kezdett Helgával az élen. Még nem ért véget a meglepetések sora, ugyanis a szerb mögött el bukkant egy másik alak. A restaurátor csaj volt az, Cavallier dolgozószobájából! Különös módon öltözködött: ötszáz éves cowboy csizma, fekete lábhoz feszül nadrág, hasonló szín póló – eszméletlenül gyönyör melleket takart – és kopott b rdzseki. A lány oldalán ugyanúgy két sugárpisztoly lógott, mint Djokicsnak. Furcsa mosollyal nézett ránk. Helga abbahagyta a vigyorgást, és szabályosan elsápadt. Ez már nekem is sok volt, de ebben a helyzetben nincs mód kérdéseket feltenni. Ki lehet ez a csaj? Djokics szólt hozzánk: – Mindenki csinálja azt, amiért megfizetik. Helga magának és az embereinek semmi keresnivalója az udvaron. Húzzanak lefelé a páncéltermekhez!… Maga pedig menjen a báró úrhoz, a díszudvarban várja! Ez utóbbit már nekem mondta. Djokics szemezett velünk egy darabig, aztán elsétált, a lány két lépésr l követte. Kett t pillantottam, s ott sem voltak. Helga jobbnak látta, ha csöndben marad, de nem hagytam ennyiben a dolgot. – Hé, ki ez a csaj? Ismeri? A n végighúzta ujját a bal arcfelét elcsúfító forradáson. A lézerplasztika évszázadok óta nem ismert lehetetlent, a tíz centis seb nyomát könnyedén el lehetett volna tüntetni, de Helga nem tette meg. Meghagyta örök mementóul… – Igen, ismerem. Ezt csinálta – felelte. – Nem William Martin? Eddig úgy tudtam, ismerem a maga sztoriját – lep dtem meg. Helga intett a fejével, hogy vonuljak vele félre. Megtettem neki. – Sokan így tudják – kezdte halkan a n –, ezt én terjesztettem el, mert az igazság nevetségessé tenne mindenki el tt… Maradjunk annyiban, hogy ett l a lánytól van a seb. Öt évvel ezel tt történt, nem akarok róla többet beszélni. Számolgatni kezdtem magamban; baj volt az id pontokkal. – Ez a csaj akkoriban nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél. – Pontosan tizenhárom éves volt – felelte mérgesen Helga, és indult volna, de elkaptam a

karját. A zsoldosok minket néztek. – Ki ez a csaj? – tudakoltam. – Danica Djokics, Szlobodan Djokics lánya. Azt mondják, sokkal jobban l , mint az apja. Már nem emlékszem, mit mondtam erre; talán nyögtem egyet, az is lehet. Ahhoz képest, hogy köpni-nyelni nem tudtam, ez is szép teljesítmény, nem igaz? Jobban l , mint az apja? Konklúzió: Danica Djokics egy Isten. Úgy mentem át a díszudvarba, mintha önmagam árnyéka lennék. – Maga miért mereszt ekkora szemeket, ezredes? – érdekl dött Cavallier. – Láttam Istent, báró úr – feleltem. – Nu vót, egy érz ember! Meg ne térjen itt nekünk az estély el tt! Cross, hadd mutassam be önnek Shaw ezredest, a Császár „feketecsuklyását”, crolljaim kiképz jét! A Vérbáró mellett álló, meglep en alacsony, enyhén köpcös férfi mosolyogva nyújtott kezet. – Ezredes, magáról csak jót hallani, nincs kedve nekem dolgozni? – Kérem, ne nehezteljen rám, de a kalózokat csak a holofilmekben szeretem! – Az Uralkodó test rtisztjeként megengedhettem magamnak egy ilyen poént. Ült a dolog, mert mindenki jót nevetett. Kezet ráztam Rolonaddal, aztán Cavallier sorra mindenkinek bemutatott; sosem hittem volna, hogy ilyen udvarias is tud lenni. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy Cavallier két oldalán a csillagközi alvilág krémje állt. Nem vagyok az Intergalaktikus rend rség nyomozója vagy ügynöke, aki naprakész információkkal rendelkezik, és úgy ismeri a b nöz ket, mint saját tenyerét, de még én is felismertem egy-két arcot. Cross Rolonad leginkább egy jóllakott madárpókra emlékeztetett. Egykoron bikaer s férfi lehetett, de a kor és a gondok túl nagy súllyal nehezedtek a vállára, és az ötvenedik életéve után kissé eltunyulhatott, izmaiból elszállt a régi er . Sajnáltam, hogy ódivatú, fényre sötétül napszemüveget hord, s így nem nézhetek a szemébe, miközben kezet rázunk – a tekintet sok mindent elárul. Kezének szorítása er snek és határozottnak t nt; ez viszont jó jel. „Török basa” alkata ellenére – ami nálam negatív ómen – szimpátiát sugárzott magából. Fura gondolatom támadt. Nem ismerhettem t, nem tudhattam, milyen lehetett tizenkilenc évvel ezel tt, de volt egy olyan érzésem, hogy ez az ember nem er szakolt meg egy hétéves kislányt… Öltönyét egy méregdrágán dolgozó angol cég készítette; fegyvert nem láttam lógni a csíp jén. Rolonad jobbján egy Leslie Copfmann nev , tejfölsz ke, karcsú férfi állt. Pontosan úgy öltözködött, mint Han Solo a „Star Wars”-ban, még a mosolya is hasonló volt. Másban nyilvánult meg a különbség, de abban nagyon! Solo egy jópofa csirkefogó volt, Copfmann pedig egy állat. Azzal szerezte a hírnevét, hogy a terfoláni háborúk idején a zorhami alkirályt szolgálva ezernyi ártatlan embert mészárolt le, kés bb kinyírta a prixiek uralkodóját. Galaxis-szerte azt beszélték róla, hogy William Martin legjobb barátja. A további figurák sem t ntek veszélytelennek. Mindannyian ravasz rókapillantással mértek végig, valószín leg nem láttak még testközelb l praetorianust. E díszes társulat tagjainak bátran ki lehetett volna osztani 1500 év szigorított börtönt, az más kérdés, hogy ezek a fazonok sohasem kerülnek rács mögé. Ezeknek az embereknek nem kell tartaniuk hivatalos vádemelést l és nemzetközi bíróságtól. Akik a díszudvar pálmafáinak árnyékában pezsg ztek, olyan potenciális gyilkosok, hogy minden ilyen fölösleges sallangtól megkíméli ket a galaktikus társadalom. Ezeket a b nöz ket a GAMMA-csoport üldözte, Herites pedig nem tart vádbeszédeket, gombokat szokott nyomogatni. Leheletfinom csókkal illettem azt a kecses n i kézfejet, ami minden bizonnyal a luxus limuzin függönyét igazgatta. Tulajdonosa nem volt más, mint Jessica Rolonad. Láttam Veronica fotóit, azokon sokkal csinosabbnak t nt. Valójában egy szomorú mosolyú, kicsinyke veréb állt el ttem, apjával ellentétben törékenynek és mód felett szerénynek látszott. Sugárzott róla, hogy nehezen viseli férje pár hónappal ezel tt bekövetkezett halálát, amiért Heritest lehetett felel ssé tenni. Mondott pár udvarias szót, én azonnal visszabókoltam neki. A fia mellette állt, és a kezét fogta. A srácot olyan tíz év körülire saccoltam. Kíváncsi szemeket meresztett rám,

pillanatok alatt barátjává fogadott. – A Császárnak tényleg vannak sárkányai? – kérdezte t lem. Barackot nyomtam a kiskrapek feje búbjára. – Bizony vannak. A hercegn k etetik ket. – És tényleg olyan hatalmasak? – Még „annál is” hatalmasabbak – nevettem. Az ártatlan (még ártatlan!) gyermek odafordult Rolonadhoz, és megkérdezte t le, neki mikor lesznek sárkányai. – Majd ha császár leszel, bassza meg! – válaszolt a b bájos nagypapa. Mindenki jót derült, én odébb sasszéztam, hogy megismerkedhessek Lady Iloriával. Amit a következ percekben eljátszottunk, akkora alakítás volt, hogy a „Royal Shakespeare Company” kapásból m sorra t zhetné! Nem múlt egy napja, hogy aktív szerepl ként éltük meg a kozmikus tér legnagyobb szeretkezését, most pedig azt próbáltuk elhitetni mindenkivel, hogy ebben a pillanatban látjuk egymást el ször… Továbbra is irigyeltem Martint; a felesége fenomenális n , err l lépten-nyomon meggy dhettem. Összecsapta selyemlegyez jét, és megbökdöste vele a rohampáncélom mellvértjét. Jó hangosan beszélt, hadd hallja mindenki! – Egy valódi praetorianus, hölgyeim és uraim! A pillantása kész narkotikum, testemet kéjes borzongás járja át. Itt áll el ttünk egy férfi, aki gyorsan hoz döntéseket, és megvéd minket Herites kommandósaitól, ha úgy hozza a sors. Gratulálok, Mr. Shaw! A jelenlév k valószín leg ismerték Mrs. Martin stílusát, és ezért nem hökkentek meg. Bevallom, jómagam csodálkoztam egy kissé, de nem Iloria er sen „populáris” stílusán, hanem mondandójának üzenetén, ami kimondottan nekem szólt, engem célzott. Ez a n három mondatban sikeresen összefoglalta az éjszaka történteket. Beszélt a szexr l, a „narkotikumról”, a GAMMÁ-ról, burkolt formában még arról is, hogy jó lenne, ha végre döntenék. Kijelentése üzenetérték volt, ráadásul megajándékozott egy beszédes pillantással: Tartozol nekem, piszok disznó! Nem tudom, mit vélt kiolvasni a tekintetemb l, de szétnyitotta a legyez t, és elfordult lem. Mosolygott. Kés bb kezembe nyomtak egy pezsg spoharat, és mindenkivel koccintottam, aki számít valamit. Cavallier kés bb félrevont, és tájékoztatást kért az aranyszállítmányról. Megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben, a crollok ott állnak a páncéltermek körül. Cavallier s n bólogatva hallgatott végig, aztán egyetlen kézlegyintéssel tudomásomra hozta, hogy távozhatok. Sohasem csinált ilyet, szerintem kicsit pózolt a kalózok el tt: lám, , Andrei Cavallier egy apró kézmozdulattal utasíthat egy „feketecsuklyást”! Észrevettem, hogy a Djokics család tagjai engem néznek. Az apuci tekintetéb l ugyanúgy lehetett olvasni, mint a Ladyéb l: Miért nem rúgja föl azt a macskajancsit, ezredes? – Én vezetek! – jelentette ki Wittgen, és behuppant a volán mögé. Ököllel odavágott a szerfalnak, mire bekapcsoltak a fedélzeti számítógépek. Veronica hátraült, én a gravo mellett állva lamentáltam a díszudvarban történteken. Kapkodva szívtam a cigimet, és készültem beülni a százados mellé, amikor megláttam Danica Djokicsot. Szapora léptekkel haladt a parkoló gravók között, és a déli szárny felé tartott. – az? – kérdezte Wittgen. – Ühüm… – Tuti, hogy „anyagozik” a csaj, innen látom! Wittgen húsz lépés távolságból pillanatok alatt bárkir l megállapította, hogy használ-e drogdekódert vagy sem; de ez most abszolút lényegtelennek t nt. Néztem Djokics lányát, és biztattam magam, hogy gyerünk, menj oda hozzá! Most kell megismerkedni vele, amikor van rá lehet ség. Ki tudja, mikor látom legközelebb, a galaxis óriási, az univerzum végtelen… Wittgennek szóról-szóra beszámoltam Helgával lezajlott beszélgetésemr l. Kedvenc

századosom röhögött: – Ilyen nincs! Helga már akkor fogalom volt, amikor ekkora lehettem, nem nagyobb – mutatta, hogy mekkora. – l tte le a Braxton fivéreket a Macvarduron ’59-ben, úgy is nevezik „a i Djokics”! Ezek után nehogy bemeséld nekem, hogy egy tizenhárom éves csitri megjelöli az arcát. Ekkorát nem kell vetíteni, baszicsl – Fogd már föl, hogy maga Helga mondta! – Az a n teljesen szétdekóderezte már az agyát, összevissza beszél. Ha Wittgen valamit a fejébe vett, csak fegyverrel a kézben lehetett meggy zni az ellenkez jér l. Voltak páran a Roxolanon, akik úgy gondolták, nekik sikerül. Tényleg „voltak” páran… Most ott álltam a gravo mellett, és néztem a távolodó Danica Djokics hátát. Wittgen sürgetett, hogy üljek be, mert így is késésben vagyunk. Még egy utolsó slukkot szívtam a cigib l, és messze pöcköltem a filterig égett dekket. Egy életem, egy halálom – elindultam a Djokics lány után. – Danica! A lány a déli palotaszárny márvány lépcs során lépdelt felfelé. Amikor meghallotta, hogy szólítják, megállt, és megfordult. Meglátta, hogy jövök át a parkolón, és integetek neki. Udvariasan lesétált pár lépcs fokot, és elém jött. Kíváncsian nézett rám. Három lépésre megálltunk egymástól. – Hello, Brett Shaw vagyok. Ha jól számolom, most találkozunk harmadszor. Javítson ki, ha tévednék! Maga Danica Djokics? – Nem kell kijavítanom. De szólítson Danának; mindenki így hív. –Dana Djokicsnak meglehet sen fura hangja volt. Djokicséknál ez ugyanolyan családi örökség lehetett, mint az extrém célzási képesség. Szlobodan beszéde nem t nt többnek rekedt suttogásnál, a lánya meg bátran elmehetne blues-énekesn nek egy rállomás koszos kocsmájába. Olyan mély hangon beszélt, hogy beleborsódzott a hátam… Ez egy archaikus hasonlat, tudniillik borsó sincs. Lazára vettem a figurát, és el vettem azt a mosolyomat, ami általában bejött a n knél. – Nem akarom feltartani, Dana, de szeretném megköszönni, hogy akkor éppen arra jártak… sok baj van ezekkel a fránya zsoldosokkal. Ha nem lépnek közbe, most indul a t zijáték, és nem éjjel, ahogy Cavallier eltervezte. A másik, amit mondani szeretnék. Vigyázzon nagyon azzal a Helga nev n vel, mert nagyon rákészült magára. Az estély alatt s n nézzen a háta mögé, Helga csak az alkalomra vár. Dana udvariasan bólintott. – Köszönöm, Mr. Shaw, hogy figyelmeztet, de én is észrevettem. Helgának nem lesz módja fegyvert rántani, ebben biztos lehet. – Maga tényleg olyan jól bánik a pisztollyal, mint ahogy mondják? –kérdeztem vigyorogva. – Tudok l ni – jelentette ki szerényen, szemét lesütve Dana Djokics. Egy magamfajta fickónak kész áldás járni egy ilyen leányzóval, de ki az az rült, aki felvállalja azt a terhet, hogy Szlobodan Djokics lehet az apósa, ha nem vigyáz?! Ezen a ponton illett volna elbúcsúznom, ehelyett föltettem neki eddigi életem harminckét évének legmerészebb kérdését. Csak utána kaptam észbe, hogy kiszaladt a számon. – Akar ötmillió birodalmi tallért keresni egy-két órai, könny munkával? Ha szöges korbáccsal vernének, akkor sem tudnám megmondani, hogyan mertem ezt kérdezni. A szituáció leginkább olyan helyzetre emlékeztetett, amikor páros lábbal ugrunk a sötétbe… Wittgen harcászati számítógépe összeköttetésben állt az enyémmel, tehát a százados mindent hallhatott. Lelki szemeimmel látni véltem, hogy mérgében a kormánym vet harapdálja. Dana lelépett egy lépcs fokot. – Sejtem, hogy „körülbelül” mir l lehet szó, és a válaszom: nem! A félreértések elkerülése végett szeretném tudomására hozni a következ ket. Nincs pompásabb dolog, mint ötmilliót keresni, de én restaurátorként jöttem a Roxolanra, és nem párbajh sként. A palota dugig van híresebbnél híresebb bérgyilkosokkal, udvarain hemzsegnek a zsoldosok. Válasszon közülük, Shaw ezredes! Fejezzük be ezt a beszélgetést!

Olvastam valahol, hogy addig kell ütni a vasat (vagy szilíciumot?), amíg meleg! – Egy teherautó útvonalát kellene biztosítania. Nem él er re tüzelne, hanem csapatszállítókra. Nagyon jól tudtam, hogy amit mondok, annak semmi értelme. Arra számítottam, óvatlanul belelép a csapdába, és érdekl dni kezd a dolog iránt – ötmillió tallér „nagyon sok” pénz, kész vagyon. Sajnos, Dana Djokicsot nem olyan fából faragták, mint a zsoldosok többségét. Határozott fejrázás volt a válasza. Elindult felfelé a lépcs n, még arra is ügyelt, nehogy visszanézzen. Ezt elszúrtam. Visszamentem a gravóhoz. Beültem, az automatika zárta az ajtót. Kerültem Wittgen pillantását, aki „természetesen” nem állta meg szó nélkül. – Brett, neked van öcséd? Mert „egyedül” nem lehetsz ennyire hülye! – Induljunk, Paul, késésben vagyunk! – Ühüm… – morogta az alkalmi sof r, és megragadta a kormányt. Olyan három másodperc alatt gyorsultunk fel 100 kilométer per óra sebességre. A számítógép közölte a kódot a Muranovskyval, és a megadott szakaszon átsüvítve, ezüst nyílként vágódtunk ki Moscow házai fölé. Wandemberg eddig is szimpatikus figurának t nt, de most újabb piros pontot érdemelt: ült a Zsdanov 29 el tti pneumatikus padon, és az egyetemes SF irodalomtörténet legszínvonalasabb válogatását, a hatmillió kötetes „The Best of Cherubion”-t olvasta. Halántékán egy korszer mentálgyorsító, így is tíz évébe telik, mire végez vele. Amikor meglátta, hogy kiszállunk a gravóból, levette a gyorsítót, és zsebre tette a kikapcsolt könyvet. Felállt. – Késtek – mondta, és határa kanyarította kopott b rzsákját. Harcászati számítógépeink szerint nem további SF-antológiák súlyosodtak benne. – Dolgunk akadt. Látott erre rcigányokat? – érdekl dtem. – Csak azokat láttam. Három odabent vár a lépcs házban. Adjak személyleírást? – Fölösleges, sejtem, kik azok. Az egyiken barna kalap van. – Mindegyiken barna kalap van – vonogatta vállát Wandemberg, s rágyújtott egy nagyon ritka és drága szivarra. Leend sof rünk azonnal felismerte Veronicát. – Csak nem??? – Csak „de”! – vágtam el a további beszélgetés fonalát. Belöktem a lépcs ház ajtaját, a többiek utánam. Lachathosz és két hasonló kinézet társa ránk szegezett lézerpisztolyokkal fogadtak bennünket. – Nem pánikolunk! – figyelmeztettem ket. Nyomban eltették a pisztolyokat. Lachathosz szokásához híven azonnal magyarázkodni kezdett. – Ézén á furcsá bolygón nágyon rossz á közbiztonság. Ámérré nézék, csák fégyvérésékét látni, nágyságos tábornok úr. Jobb áz óvatosság, ném? Árrá gondoltám, hogy… – Elég! – akasztottam meg a fület bántó szörny ségnek min síthet idegtép szóáradatot. – Minden emberedet riasztottad? – Émbérékét, humánnidokát égyáránt! Kint várnák áz utcán. Álcázvá vánnák, ném lesz hibá! – Ki ez a kett ? – intettem feléjük. A férfiak kalapot emeltek. – Áz unokátéstvéréim, Ionéscu és Szábolcs. Azonnal eldöntöttem magamban, hogy „egyesnek” és „kettesnek” hívom ket. Ezekkel a nevekkel nem óhajtottam megbirkózni. A ház üvegb l, krómból, dúrból és m anyagból épült, csak luxuslakások voltak benne. Wittgen a másodikon bérelt egy apartmant, ahová alkalmanként fölcsípett csajokat, és emberszabású n stényeket szokott felcipelni egy pásztoróra reményében. Wittgennel az élen felsétáltunk, és hamarosan szembesültünk a legnagyobb káosszal, ami csak létezett az ismert univerzumban. Amerre a szem ellátott, mindenütt szanaszét dobált ruhák, párjuk vesztett katonai bakancsok, egymásra dobált, kétes tisztaságú gatyák és töménytelen mennyiség n i fehérnem hánykolódott a hirtelen támadt huzatban. A falaknak támasztva katonai hátizsákok, tartalmuk

nagyrészt a sz nyegpadlón hevert. Tucatnyi, különböz típusú energiafegyver feküdt az asztalokon, székeken. A bejárattal szemközt álló kanapéról egy komplett rakétaelhárító-rendszer szemezett velünk, szerencsére kikapcsolt állapotban. Wittgen átgázolt a félig rágott csokoládék, régen megpenészedett pizzák, a kiürült whiskysüvegek színes kavalkádján, és valahogy eljutott a lakás számítógépének konzoljáig. Beütötte a kódot, és beprogramozta a takarítást. A gardróbszekrényb l méteres robotok totyogtak el , és szembeszálltak a káosszal. Hihetetlen, de két perc múlva már le lehetett ülni. Wittgen vigyorogva konstatálta, hogy alakulnak a dolgok, és kiment az erkélyre, hogy meglocsolja a virágokat. A százados szerette a növényeit – istentelenül jó ember volt, én csak tudom! Veronica a konyhában tett rendet, és perceken belül forró m kávé g zölgött el ttünk. Körbeültük a m anyag dohányzóasztalt, aktivizáltam az elektronikus védelmi rendszereket, és azzal kezdtem, hogy bemutattam Wandemberget. – Mr. Wandemberg lesz a sof r! Mindenki bólintott: oké a Wandemberg. Kimondva, kimondatlanul mindenki engem tekintett f nöknek. A tekintetek rám szegez dtek, és a jelenlév k egy emberként várták, hogy elkezdjem. Nem várattam ket sokáig. – Mindenki tudta, miért gy ltünk egybe itt a Zsdanovon. Mondókámnak nem fogok nagy feneket keríteni, mert nagyon kevés id nk van, bízom abban, hogy a hallgatóságom profikból áll, és semmit sem kell kétszer-háromszor elmagyaráznom. Térjünk a lényegre! Pontosan három roxolani óra múlva elkezd dik Andrei Cavallier estélye a Kristálykastélyban. Körülbelül ezerötszáz vendéggel számolhatunk, ezek nagy többsége már az IBM-pajzson belül található. A pajzson belül két olyan dolog van, ami minket foglalkoztat. Az els és legfontosabb, egy tonna arany, ami jelen pillanatban a f épület alatti páncéltermek mélyén pihen, kett s biztosítással. Odalent zsoldosok találhatók, pontosan huszonnégyen vannak és a vezet jüket Helgának hívják, gondolom mindenki hallott róla eleget… A páncéltermek küls biztosítását croll-rohamosztagosok adják. Ezeknek én vagyok a parancsnoka, gyakorlatilag nem lesz velük probléma. A másik dolog, amire koncentrálnunk kell, egy férfi, illetve a családja. Cross Rolonadról beszélek és a lányáról, Jessicáról, valamint Terry Rolonadról, a kalóz unokájáról. Az éjszaka folyamán kett s feladatot kell megoldanunk. El kell rabolnunk az aranyszállítmányt, és túszként magunkkal fogjuk vinni a Rolonad családot… Cross Rolonadot is! Ez mindenki számára új volt. Veronica meghökkenve nézett rám, Wittgen a fülét vakargatta. Wandemberg, aki az emberrablásról most hallott el ször, jelezte, hogy szólni kíván. Bólintottam. – Amikor el ször dumáltunk a parkolóban, maga százezer tallért ajánlott fel nekem. Szeretném, ha rátenne egy keveset erre az összegre. – Mekkora összegre gondol, amikor azt mondja, hogy „keveset”? – Álljunk meg félmilliónál, és befogtam a szám. Kimondtam egy összeget, és Wandemberg befogta a száját. Elégedetten pöfékelt a szivarjával, szeme sarkából egyfolytában Veronicára pislogott. – Nem is kérdezi, miért akarom elrabolni William Martin alvezérét? Elvégre túsznak a lánya is b ven megtenné. Wandemberg a fejét rázta, és a mennyezetnek fújt egy füstkarikát. – Nem kérdezek semmit, ezredes. Az el bb tapasztotta be a szám egymillió tallérral. Mondja meg, mit kell csinálni, és én csinálom. Elégedetten konstatáltam, hogy Wandemberggel nem lesz probléma. Egy pillantás Lachathoszékra: puhakalaposaink az anyanyelvükön sutyorogtak valamit, ember nincs, aki értené. Wittgen hozzájuk vágott egy vázát. – Figyel, és nem sugdolózik! – förmedt rájuk. – Figyélünk, figyélünk… Veronica nem állta meg szó nélkül. Nem lepett meg; számítottam rá. – Brett, beszélhetnénk négyszemközt? – Nem látom sok értelmét, hogy egymás el tt titkolózzunk. Bizalmas a dolog? Mert ha nem, akkor mondd gyorsan, ugyanis nincs sok id nk.

– Jó, rendben van. Leszel szíves magyarázatokkal szolgálni! Eredetileg úgy terveztük, hogy

Jessicát és Terryt raboljuk el, az arany majd váltságdíj lesz, amit Rolonaddal hozatunk egy el re meghatározott helyre. Kés bb módosítottál az elképzeléseken, és aranyrablásról kezdtünk beszélni, a túszokkal kapcsolatos álláspont nem változott. Jelenlegi állás szerint Cross Rolonadot is magunkkal hurcolnánk. Szabadna megtudnom, miért? Magyarázatomat igyekeztem rövidre fogni. – Hogy meg tudd ölni, édesem, miel tt ezt más tenné meg. Megértette, miért mondom ezt. Az elbeszélésem alapján tudta, hogy Martin mire készül – miután az ópiumüzlet megköttetik, a Kalózkirály maga öli meg alvezérét, ezt Lady Iloria határozottan kijelentette. Veronica számára nyilvánvalóvá vált; ha nem kapjuk el Rolonadot, lemondhat a bosszújáról. t pedig semmi sem érdekelte azon kívül, hogy ott állhasson Rolonad el tt egy sugárpisztollyal a kezében. – Ezek szerint Jessicáékat nem is kell… – De, igen – mondtam gyorsan, miel tt nagyon belebonyolódik a dologba. – Jessicának és Terrynek nem az lesz a szerepe, hogy hozzánk csalogassa Rolonadot, k fedezetnek kellenek. Ha a dolgok rosszul sülnének el, akkor arra hivatkozhatunk, hogy segítettünk a GAMMÁ-nak kvázi elkaptunk két prominens személyt. Érted? – Próbálom – sóhajtotta szépséges holomodellem. Wandemberg pillantása ide-oda cikázott a beszélgetés alatt. Miután sikeresen megnyugtattam Veronicát, rákérdezett egy bizonyos dologra. Helyében én is ezt tettem volna. – Gondolom, hamarosan rátérünk a technikai részletekre, de miel tt ez megtörténne, világosítson fel, jól hallottam: maguk meg akarják ölni Cross Rolonadot? – Jól hallotta – bólintottam a sof r felé. – Megtudhatnám, miért? – firtatta. – Ez személyes ügy – válaszoltam. Természetesen nem akartam elmondani neki Veronica történetét. Az ügy túl személyes, bizalmas és fájdalmas ahhoz, hogy terítékre kerüljön. Wandemberg nyilván nem feszegette volna a dolgot, de a n úgy látta, hogy fölösleges titkolóznia. – Elmondhatod neki, Brett – jelentette ki határozott hangon. Megtettem, amit kért. A dolog nem tartott tovább pár percnél, Wandemberg mindvégig feszült figyelemmel hallgatott. Miután befejeztem, egy kurta bólintással jelezte, hogy tudomásul vette a dolgot. – Tehát tizenkilenc évvel ezel tt a Rosanon? Hmm… – Igen. Van még kérdése, Wandemberg? – Mi az a GAMMA? – Ez egy megkerülhetetlen kérdés, de egyel re tegyük ad acta. A végén mindenképpen visszatérünk rá, oké? Rátérhetek arra, amit Wandemberg „technikai részleteknek” nevezett? – A kérdés mindenkihez szólt. Nem vártam, hogy bárki is megválaszolja, azonnal folytattam: – Feladatunk tehát kett s, nézzük el ször az aranyszállítmányt! Az aranyrablás három f részb l fog állni, ezek a következ k: Lachathosz csoportjának bejuttatása a kastélyba, a széfek kirámolása, végül kijutás a kastélyból. Menjünk sorra mindegyiken! Ha bárkinek kérdése van, jegyezze meg, és a végén tegye föl! Nézzük az els kérdést! Aki számára nem világos, most megértheti: Lachathoszékra azért van szükség, mert nem használhatjuk a robotokat. M ködtetésükhöz ismernünk kellene a vezérkódjukat, de ez a legkisebb gond. A problémát valójában az jelenti, hogy a központi számítógép azonnal észlelné, hogy m ködnek, és leadná a riasztást. Perceken belül megérkezne a Vörös Gárda, ezt nyilván egyikünk sem akarja. Az aranyat tehát kézi er vel pakoljuk fel, illetve pakolják fel Lachathoszék, mellette biztosítják is az akciót, ha észbe kapna az rség. Térjünk vissza a kérdés lényegére, és foglalkozzunk a bejutással. Mint tudjuk, Cavallier fölkapcsoltatta a Muranovskyt, ezzel jól betett nekünk. Arra számítottam, hogy a védelmi mez kön átcsempészem majd a vándornépet, sajnos, err l le kell mondanunk. Egyetlen megoldás lehetséges, ez pedig a közm rendszer… Sikerült meglepetést okoznom.

– Tudomásom szerint a régi csatornarendszert Cavallier betömette –jegyezte meg az

erkélyajtónál támaszkodó Wittgen. – És körülbelül két évtizeddel ezel tt. – Nem tömette be, csupán leválasztotta a régi város közm rendszerér l. A kastély alatt számtalan alagút található, ezekben jelenleg a kastélyhoz tartozó vezérl rendszer fénykábelei futnak. A kastély tizenkét szint mélységben nyúlik le a sziklaalapzatba, a legalsó szint a közüzemi blokké; itt található a fúziós reaktor és a központi számítógép agyközpontja. Számítottam a Muranovskyra, ezért ezt a bejutási alternatívát is átbeszéltem a vajdával, amikor a Vándornépnél voltunk. Olyan ígéretet tett, hogy felkészülnek erre a lehet ségre is. – Kíváncsian fordultam Lachathosz felé. – A régi közm rendszeren át kell bejutnotok! Meg tudjátok oldani? – Kézitcsókolom, nágyságos rénd rminisztér úr, mi úgy béjutunk, hogy öröm lesz nézni. Aki még árrá jár, ázt mind lel jük. – Senkit sem kell lel ni. Egyáltalán nem akarok lövöldözést, amíg nem muszáj. Szeretnénk hallani a részleteket. És emberi nyelven. Örömmel láttam, hogy Lachathosz könyökkel oldalba böki a mellette ül „kettest”; akir l nagyon reméltem, hogy érthet bben fogalmaz. A kopott hawaii mintás inget, barna mellényt és fekete pantallót visel , cingár férfi bekapcsolt egy holografikus térképet. srégi felvétel lehetett, az évtizedekkel ezel tti Moscow-t ábrázolta. – „Dik”, ez itt Moscow huszonnégy évvel ezel tti állapotában a közm rendszerek térképe. Egyik szakemberünk tegnap éjjel behatolt a Városháza számítógépes hálózatába, az információ onnan származik. Világosan látszik, hogy a közm rendszer a kés bbi palotaszintet is behálózza. Ott régen egy bányászkolónia állt, amíg meg nem kezd dött a kastély építése… Ha a régi állapotokat összevetjük az újabbakkal, akkor azonnal szembet , hogy vannak átfedések. – „Kettes” fölkapcsolt egy újabb hologramot, ez a modern Moscow-t ábrázolta, majd gombokat nyomogatott a tenyérnyi kivetít n. A szoba padlóját keszekusza, tucatnyi színben pompázó vonal hálózta be, ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajtuk; Szabolcsnak sikerült… lehet, hogy nem ember? – Ha jól megnézik, láthatják, hogy három ponton lehet behatolni a kastély alá. Ezek régi kábelalagutak, amelyeket húsz éve már senki sem használ, még karbantartó egységek sem járnak bennük. Természetesen mindegyiket lefalazták, körülbelül azon a ponton, ahol a kastély védelmi mez i állhatnak, de nem gond átjutni rajtuk; intenzív ultrahanggal megoldható a dolog. – Mivel falazhatták le a járatokat? – kérdeztem. – Kerámiabetonnal. – Ez biztos? – Az építkezés egyes adatai hozzáférhet ek. Arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy kerámiabetont használtak. Remélem, hogy így is lesz, és nem ér minket kellemetlen meglepetés. – Azt mondta, három útvonal létezik. Melyiken jönnének be? „Kettes” felállt, és az ujját végigfuttatta egy vörösl fénycsíkon; kezdtem érteni a dolgot. – Az északin… Ha a számításaim pontosak, a fúziós reaktor h rendszerénél lyukadunk ki… Pattintottam az ujjammal Wittgennek, aki felkapcsolta a kastély holografikus alaprajzát. Kinagyítottuk a reaktorblokkot, és kezdetét vette egy hosszan elnyúló okoskodás, hogy Lachathoszék vajon hol törhetnek át miután sikeresen szétverik a kerámiabetont. Percek múltán arra a megállapításra jutottunk, hogy „nagy valószín séggel” a fúziós reaktor rendszerének második szintjén bukkannak el . Összenéztem Wittgennel, aki alig láthatóan bólintott. – Azt hiszem, világos a dolog – összegeztem az eddig hallottakat. –Wittgen százados a megfelel ponton és id ben várja majd magukat. Ne felejtsék, ez nagyon fontos: pontosan 28.00kor a h rendszernél kell lenniük. 27.45-kor kezd dik a t zijáték, minden teremtett lélek fent lesz az udvaron és a mellvédeken, a reaktornál csak egy-két technikus marad. A százados elintézi ket, és maguk gond nélkül bejuthatnak az épületbe. Miután bejutottak, föl kell jönniük a f épület el tti udvarba, ahol várom magukat a teherautóval… – Á téhéráutó ném nálám lesz? – kérdezte Lachathosz. – Nem, kedves barátom. Dobd csak oda annak az embernek! Wandembergre mutattam. Lachathosz nem akadékoskodott. A miniatürizált teherautót lekapta az övér l, és átdobta az asztal fölött. Wandemberg ügyesen elkapta, és forgatni kezdte a kezében.

– Tudja vezetni ezt a típust? – kérdeztem t le. – Akár az Isten! – Wandemberg felmutatta a teherautót. – Úgy gondolja, legyen az én

zsebemben? Odahajoltam hozzá. – Mi a fészkes fenét csinálunk, ha Lachathoszék elakadnak útközben, vagy t zharcba keverednek? Ha az rrománál van a teherautó, és nem jut be id ben, mire pakoljuk fel az aranyat? A kezünkben mégsem vihetjük, ugye? – soroltam a kérdéseket. – A legvégs esetben ott a TRAVEL, ami hozta. Azzal mi van? – Honnan tudja, Wandemberg, hogy egy TRAVEL hozta? – firtattam. – Ne tegyen fel ostoba kérdéseket, ezredes! Onnan tudom, hogy ott álltam a bambuló tömegben, amikor Rolonad megérkezett. Jött utána egy baszott nagy teherautó, gondolom, nem babaholmi volt a rakterében. Ide a rozsdás bök t, hogy azon a teherautón jött az az arany, amit le akarunk nyúlni. Tévedek? – Nem téved, és minden elismerésem a „rozsdás bök ért”; régi duma. Wandemberg elégedetten pöfékelt, majd a következ mondataival arról tett bizonyosságot, hogy sokkal rafináltabb, mint hinném. – Van egy sztorim, ezredes, hallgassa végig, és mondja el a véleményét! Cross Rolonad egy tonna aranyat hoz a Roxolanra, feltételezésem szerint Cavalliernek. Ha másnak hozná, nem a Vérbáró széfjeib l kellene ellopnunk. Egy tonna aranyat nem szoktak csak úgy puszira odaadni, valamit illik adni érte… És az a valami ugyanúgy ott van a széfekben, különben Helgáék miért kuksolnának odalent, a maga crolljai b ven elegek lennének a szállítmány rzésére. Elmondom, mit gondolok. Helgáék arra a valamire vigyáznak, a crollok meg Helgáékra. Maga tudja, mit riznek a zsoldosok, vagy kitaláljam én? – Szerintem száz év alatt sem találná ki. Most megmondom magának, elvégre egy csapatban játszunk. Helgáék nyersópiumot riznek. Wittgen szerint az egész galaxisban nem lehetett több száz embernél, aki tudja, hogy mi az az ópium. Úgy látszott, Wandemberg tagja a klubnak. – Azt csak mákból lehet nyerni, az meg évszázadok óta nem létezik –jegyezte meg. – Ez az id nagy csinnadratta közepette véget ért. Cavallier díszvacsoráján mákos tészta a fogás, Mr. Wandemberg! A Vérbárónak van mákja. Annyi mákja van, mint égen a csillag – közöltem. – Biztos ebben? – hitetlenkedett a férfi. – Biztos. Ha hiszi, ha nem, tegnap Lady Iloriával vacsoráztam, és t le tudom. Wandemberg füttyentett. – Gerincre vágta a csajt? – Majd egyszer elmesélem – vigyorogtam, és felegyenesedtem. Wandemberg lassan elnyomta a szivarját a piszkos asztallapon álló koszos hamutartóban. – Ha nem a Vándornéppel jövök be a kastélyba, akkor hogyan jutok át az energiapajzson? – Maga sokkal okosabb annál, hogy ne jöjjön rá a megoldásra – mondtam. – Tehát magával leszek. Be tud vinni? – Egy embert bármikor. – Úgy legyen. Rátértünk a második és harmadik f rész elemzésére. A másodikkal nem volt sok gond: utasítom a crollokat, hogy húzzák el a csíkot, Helgáékat pedig lekapcsoljuk. A Herden 78-asok nem aggasztottak, mert a Marcus Prohebius Gigantja lesz rajtunk. Ezt a harcászati rendszert csak a császári elitgárda használta, és hatása elementárisabb volt, mint az anyósunk váratlan érkezése karácsony Szenteste. Lachathoszéknak az lesz a feladata, hogy fölpakolják a szállítmányt, védelmezzék a teherautót, végül biztos helyre rejtsék az „árut”. Látszólag egyszer en hangzik – tudtam, hogy nagyon nehéz lesz végigcsinálni… Az aranyrablás harmadik, záró aktusa a menekülés. Bonyolult és összetett probléma, ami ott

kezd dik, hogy a teherautónak át kell jutnia a Muranovskyn! Wittgen beszélt: – Az IBM-nukleárpajzs képes átengedni kisebb szállítójárm veket, ha azok leadják a speciális kód szignálját. Ez kocsinként változó, összesen tizenöt van nyilvántartva. Cavallier limuzinja, a báróné gravohintaja a szintetikus lovakkal, Mike Bara kocsija és így tovább… Sejthetik, hogy a teherautónk csak úgy tudja elhagyni a kastélyt, ha a pajzsot lekapcsoljuk. Ki vállalja, mert én nem? Mindenki engem nézett. Nekem egyszerre nagyon sok gond szakadt a nyakamba. Jelen kell lennem az estélyen, hogy segítsek Veronicának, el kell kapnom Cross Rolonadot – elhatároztam, hogy egyedül csinálom –ráadásul koordinálnom kell mindenki mozgását. A helyzetet Wandemberg oldotta meg egy váratlan huszárvágással. – A maguk gravója adja le a nyitókódot, és száguldjon a pajzs felé! Körülbelül háromszáz kilométer per óra sebességgel kell menniük. Én közvetlenül maguk nyomában leszek, ha szorosan követjük egymást, és sikerül ezen a sebességen tartanunk a két kocsit, akkor mindketten átjuthatunk. Csak így lehet megcsinálni. Ellenkez esetben le kell kapcsolniuk a pajzsgenerátort, más megoldás nincs. Nos? Sokáig hallgattunk; egyértelm , hogy nekem kell dönteni. – Képes ilyen sebesség mellet rátapadni egy gravóra? – Mondtam, hogy Isten vagyok – mosolygott Wandemberg. – Azt állítják rólam, hogy a második legjobb pilóta vagyok a császárságban. – Az els meg biztosan az öccse! – jegyezte meg Wittgen. – Téved, Wittgen százados. A galaxis legjobb pilótája William Martin. Kezdett elegem lenni William Martinból! Ezé a manusé a legnagyobb magán kézen lév rhajó, a legbiztosabb kez párbajh s, a császárság legjobb pilótája, dugja a világ legjobb jét (most már én is!), mindezek mellett arctalan, sebezhetetlen és halhatatlan… William Martin, alias Superman! Röhögtem egy sort. – William Martin egyel re úgy be van szarva a GAMMÁ-tól, amelyre hamarosan kitérek, mi is az, hogy maga helyett a feleségét küldte csak a Roxolanra, nem mert idejönni. Bárkivel hajlandó vagyok fogadni három kiló színaranyban, hogy Cavallier hiába várja, nem lesz ott az estélyen! Ki fogad velem? Paul? – kérdeztem. – Nincs miért fogadnom, ugyanígy gondolom. – Veronica? – Hagyjál… – Wandemberg? – Szívesen fogadok magával, de nem három kiló aranyban. Legyen a tét félmillió tallér! Ha William Martin nem lesz ott az estélyen, akkor nem kell kifizetnie a munkabérem. De ha ott lesz, akkor fölpakoljuk a nyersópiumot is. Mit szól hozzá? – Maga nem normális! – hüledeztem. – Akkor lennék az, ha nem nyúlnék le egy akkora ópiumszállítmányt, aminek az értéke egy tonna aranyéhoz közelít. – Hé, haver – szólt közbe Wittgen. – Az aranyat visszük, az ópiumot pedig elégetjük. Világos? Wandemberg újabb szivarra gyújtott. – És abban a pillanatban ahogy felgyújtják, megszólalnak a t zjelz k! Uraim, nem három robot fog letotyogni a lépcs n, hogy kifújja az oltóhabot, hanem a vörösgárdisták jönnek. Persze, kiiktathatnák a biztonsági rendszert, de ezzel az er vel kikapcsolhatnák a nukleárpajzsot is, nem? Mindkett végrehajtása esetén be kell jutni a vezérl szintre, ami a központi toronyban van… Miel tt megkérdeznék, ezt például honnan tudom, elmondom, hogy negyven éve vagyok roxolani lakos. Ha felpakoljuk a nyersópiumot, ezzel a cselekedetünkkel száznyi energiapajzsnál is nagyobb védelmünk lesz. Ki az az idióta vörösgárdista, aki tüzelne egy olyan teherautóra, amelyen a „kalózok ópiumát” szállítják? Gondolják végig: ha meg akarják semmisíteni a kábítószert, ezt megtehetik a kastélyon kívül is, de mindenképpen el kell vinnünk, hogy ezzel sakkban tarthassuk a fél bolygót.

Wittgen tért el ször magához, talán a „sakk” szó miatt, ez mindig felvillanyozta. – Igaza van, baszics! Pakoljuk fel azt a kurva ópiumot, mi bajunk lehet?! – Pákoljuk fél! – tárta szét a kezét Lachathosz. – Maga nem Lady Iloriának dolgozik véletlenül? – kérdeztem Wandemberget. A galaxis második legjobb pilótája elégedetten d lt hátra. – Nem. Hittem is, meg nem is. 10. A rendelkezésünkre álló id rövidsége miatt er sen felpörgettük az el ttünk álló feladatok átbeszélését, és több „mi lesz akkor, ha” kezdet forgatókönyvön mentünk végig. Egyetlen szálat sem varrtunk el, hiszen fölösleges, nem is lehet ennyire el re tervezni. Ötven százalékos esély mutatkozott arra, hogy megússzuk egyetlen leadott lövés nélkül. – Hol rejtjük el az árut? – kérdeztem Lachathosztól. – Á csátornáréndszérbén. Jól védhét hély. – Kérem a pontos koordinátákat! Puhakalaposom megadta az adatokat, logisztikai-egységem rögzítette a hallottakat. Az rvándor rákérdezett arra, amelynek kivitelezése a legnehezebbnek látszott. – Hogy lész ézékkél á túszokkál? A gádzsi még á kiscsávó ném léhét problémá, dé áz á kálóz rétténétésén kémény émbér, nékém élhiheti, kézitcsókolom. – A „kémény” emberrel majd én foglalkozom. Nincs konkrét elképzelésem, de meg fogom oldani – feleltem. – Paul! – Jelen! – A t zijáték után föl kellene jönnöd a bálterembe, feltéve, ha Lachathoszék rendben bejutottak. A t zijáték után kezd dik a bál, hatalmas lesz a kavarodás, alatta kell végrehajtanunk az akciót. – Addig a „romák” mit csinálnak? Tábortüzet gyújtanak a díszudvaron és pálinkával a kézben körbetáncolják? Lachathoszék nem ismerik a kastélyt, egy ilyen létszámú fegyveres csoport azonnal szemet szúrna mindenkinek. Velük kell maradnom, apukám, különben el lesz szúrva az egész. Odalent maradunk a h blokknál, amíg nem kapjuk meg a hívó jelet. Nem tudok végig ott maradni a bálteremben. Te meg a bula, ven elegek vagytok… Veronica pirosló arccal bökött saját magára. – Már ne haragudj, Paul, de én vagyok a bula? Wittgen majdnem mondott neki valamit, amikor ezt Wandemberg, az ügyeletes „meglepetésember” sikeresen megakadályozta váratlan bejelentésével. – Majd én fölmegyek magával, ezredes. Nem ez lesz az els eset, hogy rész veszek egy olyan akcióban, ahol arra kérnek valakit, hogy szálljon be legyen szíves egy kocsiba, mert ha nem, hát tarkón lesz l ve. – Ezt én értem, de a dolog nem olyan egyszer , mint ahogy látja, barátom. Azt mondja, feljön a bálterembe? Oké! Szmokingot hozott a zsákjában? Én például praetorianus díszegyenruhában leszek, mert különben a lakájok nem engednének be. Maga a kopott b rkabátjában a lépcs házig sem jutna el. Sajnálom, de ez nem megy. Wandembergnek mindenre volt válasza. – Nem vagyok ám olyan okos, mint amilyennek látszom, de szerintem azonos a méretünk. Fogadjunk újabb félmillióban, hogy magának legkevesebb három szmoking lóg a szekrényében. Bingó? Szerettem olyan emberekkel dolgozni, akik szoktak gondolkodni. Nekem számtalan problémát kellett egyszerre megoldanom, és kezdtem átsiklani a részletek felett. Érz dött, hogy napok óta nem aludtam. Wandemberg kipihentnek látszott, és pörgött az agya. – Ha így folytatja, minden pénzem elnyeri – mondtam vigyorogva. –Azt hiszem, m ködni fog a dolog. Ami nagyon lényeges: odafent senkinél sem lehet energiafegyver és számítógép, test rök viszont lesznek, nem is kevesen. Rolonad személyi test rei szintén fegyvertelenek, de külön-külön

annyi dan-fokozatuk van különféle harcm vészetekben, ahányan ebben a szobában ülünk. Ha most megkérdezem magától, hogy tud-e bunyózni és maga igent mond, az még édeskevés az üdvösséghez. – Maga tud bunyózni? – kérdezett vissza Mr. Univerzális. – Ha szabadid m engedi, a Császári Elitgárda harcm vészeti oktatója vagyok… – feleltem. – Rendben van, ketten hajtjuk végre. – Veronicához fordultam. – Halljuk az elképzelésed! Tehát elcsalod a bálteremb l Jessicát és Terryt? A n akkorát sóhajtott, hogy majdnem kiszálltam az ablakon. – Hát… hát nem is tudom. Jessica a barátn m. még annak hiszi magát, de én… Nem tudom, Brett. – Mit nem tudsz, az Isten szerelmére? – kezdtem türelmetlen lenni. –A Gyöngyszemben azt mondtátok, hogy konkrét terveitek vannak szeretném hallani ket, angyalom. Az lett volna a meglep , ha Wandemberg nem szól bele. – Bántja a fülem a „mondtátok” szó. Hányan vannak maguk? – Csigavér, Wandemberg! Hamarosan kisel adást tartok majd egy Caramondó nevezet különös figuráról, de addig maradjon nyugton, és hegyezze a fülét! Folytasd, Veronica! – Sajnálom, Brett, de egyetlen épkézláb ötletem sincs. Ti annyira profik vagytok, csak kitaláltok valamit. Most én sóhajtoztam – tudtam, hogy ez lesz bel le. – Azt mondtad, hogy elhoztad magaddal az Yves Saint Laurent legújabb kollekcióját, azzal akarod elcsalni a bálteremb l. Ez az alternatíva már akkor sem tetszett nekem, amikor el ször hallottam, de ha nincs jobb ötleted, akkor megvizsgáljuk mennyire kivitelezhet . Elmondom, mi a probléma. Jessica és Terry körül ugyanúgy személyi test rök állnak, mint Rolonad körül. Ahová a és a kisfia megy, odamennek test reik is. Jessicáékat le kell hozni a teherautóhoz, és… – Elharaptam a mondat végét, mert váratlan dolog történt velem. Sem akkor, sem kés bb nem találtam rá magyarázatot, olyan érzés volt, mint a megvilágosodás pillanata. Buddha ült a fa alatt, és „beugrott neki minden”… ez a megvilágosodás! Én álltam egy Zsdanov Street-i lakás nagyszobájában, két lépésre a holotévét l, másfélre a b rgarnitúrától, és úgy láttam magam el tt az egész tervet, mint Mozart a Varázsfuvola muzsikáját, hangjegyr l hangjegyre, holott még le sem kottázta. Frankón, minden összeállt az agyamban, kész tervvel rendelkeztem. Már csak egy probléma van: mindezt hogyan mondom el nekik, tudniillik megérzéseket, emóciókat, felvilágosodásokat, csak profetikus személyek képesek érthet en interpretálni… Próféta, az nem vagyok, ez nyolcszentség! A fejem búbját vakargattam. – Van egy tervem… Mindenki rám figyelt, beszélni kezdtem… Caramondó lekattintotta a tubákosszelencéje tetejét. Egy-két szipogás után hatalmasat tüsszentett, majd maga elé húzta a csúcstechnológiának számító SHARP–Intercom 4-esét, és beütötte a hívókódot. A tenyérnyi képerny összeállt a leveg ben, és felvillant a készülék fölött. Kicsengett. – …így a túszokat nem mi fogjuk kivinni a gravóban és a teherautón, hanem a Ionescu-

csoport… Valamelyik kom kicsengett a bal csuklómon. Visszahúztam a dzsekim ujját. Amikor megláttam, hogy Veronica komja ciripel, azonnal tudtam, hogy ki a hívó. Caramondó! Összenéztem Wittgennel. – Ne mondj nekem semmit – tanácsolta a százados. – Ha elijeszted, sohasem kapjuk el! Jeleztem, hogy mindenki maradjon csöndben, és megnyomtam az ékk nek álcázott hívásfogadó gombot. Veronica komja inkább ékszer volt, mint hagyományos videofon, képet nem adott.

– Tessék, Brett Shaw vagyok! – Helló, ezredes. Gondolom, úgy hiányzom maguknak, mint épül

rállomásnak a fotonvihar?! Ne haragudjon, hogy nem jelentkeztem harminchat órája, de tucatnyi fejvadász üldöz, és nincs egy nyugodt percem. Tegnap este belekeveredtem egy kis lövöldözésbe, de hála az MMXnek sikerült egérutat nyernem… – Nyilván fénysebességgel menekül az üldöz i el l, Caramondó, és az általunk megtapasztalható térid világára mindmáig érvényes relativitáselmélet alapján, így lassabban jár az órája, mint az enyém. Több mint hetvenkét roxolani órája nem jelentkezett, barátocskám, és nekem nagyon elegem van az olyan fazonokból, mint maga! – Wittgen integetni kezdett, hogy vigyázzak, nehogy elszóljam magam. Társam a m szereivel szemezett, és azt próbálta megállapítani, honnan jöhet az adás. Mutatta, hogy húzzam az id t. – Meg sem lepi, hogy nem Veronica vette fel? – kérdeztem a mesterkalandortól. – Sejtettem, hogy maga lesz az. Veronica az els vagy második kicsengés után mindig fölveszi. Most ötöt csengett… Hol rejtegeti bájos amazonunkat? – Áll a zuhany alatt – hazudtam kapásból. – Erre csak azt tudom mondani, amit az utóbbi napokban tanultam a bennszülöttekt l: vov! Tudja az a legf bb problémám, hogy az üldöz im miatt nem merem megközelíteni a Sugar Baby Love-t sem. Biztos vagyok benne, hogy csapdát állítottak nekem az rrepül tér környékén. Természetesen nem leszek ott az estélyen, hiba lenne odamennem. Caramondó beszélt, csak beszélt egyfolytában, nekem pedig nagy kedvem támadt, hogy rákérdezzek: mondja már, nem ismer véletlenül két japán n t? De sikerült megfékeznem magam. Ezt a manust évek óta egyetlen rend rség sem tudta elkapni, vagy ha sikerült valami apróságért lecsukni, általában másnap már szabadlábon védekezett, illetve úgy felszívódott, mintha sohasem létezett volna. Ha rá akarom bizonyítani, hogy Luna Monk többek között miatta halt meg, és hogy Austin az bérgyilkosai által lett lemészároltatva, akkor csapdába kell csalnom, el kell hitetnem vele, hogy én vagyok a kozmosz legnagyobb balekja, hadd higgye, úgy rángathat, mint egy marionettfigurát! – Akkor most mi lesz? – kérdeztem tettetett aggódással. – Maga nélkül csináljuk a bulit? Sokáig hallgatott, mintha érezné, hogy kam az egész duma. Már-már azt hittem, pillanatokon belül bontja a vonalat. – Persze – mondta hirtelen. – Utána találkozunk? – érdekl dtem. – Ez természetes. Hogy áll az el készületekkel? – Az utolsó fázisban vagyunk, eddig minden a legnagyobb rendben. – Pompás! Az estély alatt hajtják végre az akciót? – Igen. Újabb szünet. – Beszélhetnék Veronicával? – krákogta a következ kérdést Caramondó, mire következett eddigi beszélgetéseink leggyorsabb válaszadása. – Nem akar magával beszélni! – Ahh… Mit szól az Austin gyilkossághoz, ezredes? Azt hittem, menten szétrobbanok a méregt l. Még volt pofája rákérdezni! Szentül hittem, hogy köze van a merénylethez. Erre rákérdez, mintha csak az újságból tudna róla. – Nem semmi – hallottam a saját hangom. – Úgy tudom, hogy elvitték a fejét! Nem látta valahol véresen heverni? Wittgen erre megint integetni kezdett. – Jó vicc! – horkantotta Caramondó. – Érdekel is engem az a szerencsétlen, amikor annyi gondom van? Akárki csinálta, profi munka volt az biztos… William Martin nem szokott fukarkodni, ha meg kell fizetni a min séget… Szeretnék kérdezni valamit. Sikerült megtudnia, hogy Cavallier mit ad cserébe az aranyért? Megmondom szintén, hogy a kíváncsiság rettenetesen furdalja az oldalam, gondolom, maga is így van ezzel? Ez meglepett. A hangjából azt véltem kihallani, hogy szintén beszél.

Tényleg nem tud az ópiumról? \ – Egy-két Rubens festményt és Leonardo Mona Lisáját – válaszoltam ismét gyorsan. – Ez baromság! A Mona Lisa megsemmisült, amikor 2098-ban a Louvre porig égett. – vészettörténetb l elégtelen a teljesítménye, Caramondó. Ha igaza lenne, akkor Giaconda hogyan mosolyoghatna nap mint nap a Vérbáró hálószobájában… – Húztam az id t, de Wittgen csak a fejét rázogatta. Úgy látszott, hogy Caramondó bemérhetetlen. Meguntam a dolgot, és inkább az egyenes utat választottam: – Megtudhatnám, honnan beszél? A válaszadás-gyorsasági rekordom pillanatokon belül megd lt. – Nem! – Nézze, ugyan Veronica komján beszélünk, de a harcászati rendszerem kommunikációs egysége dekódolja a jeleket, kvázi lehallgathatatlan vagyok, nyugodtan megmondhatja. – Ezredes, az els perct l kezdve tisztában vagyok vele, hogy maga lehallgathatatlan. Nem képzeli, hogy bizonyos konspirációs ügyekben kötetlen bájcsevelyt folytatnék magával, ha nem így lenne! Beszéljünk inkább arról, hogy… – Találkozni akarok magával, most ebben a pillanatban! – közöltem. – Ez teljességgel lehetetlen. – Már miért lenne lehetetlen? – kötöttem a zarkamborxot a karóhoz. – Maga egy, két lábon járó csúcstechnológia, meg én is az vagyok. Ennyire ne féljen már azoktól a kurva fejvadászoktól! Emlékszik, milyen könnyen elintéztem ket a Roxolani Gyöngyszem el tt? Mintha aznap délben behülyített egyetemisták lettek volna… Sajnáltam, hogy nem láthatom az arcát ezekben a pillanatokban. Bogarat tettem a fülébe, talán már sejti, hogy tudok valamit. Ez épp határeset, ennyit még megengedhetek magamnak, több célozgatással biztosan elijesztem. – Helló, most miért hallgat? – kérdeztem a karperect l, csak nagy sokára jött a válasz. – Amikor eljön az ideje meg fogom keresni, ezredes. Sok sikert… – A GAMMÁ-nak dolgozik, mesterkalandor? Mint kés bb kiderült, ez lett a „tízezer talléros kérdés”. Lelki szemeimmel látni véltem, hogy a pasas elsápad a készüléke el tt ülve. – Mit kérdezett? Ismételje meg! – A GAMMÁ-nak dolgozik, Caramondó? A hírhedt Herites ezredes is hivatalos az estélyre. Mit gondol, miért kapcsolták fel a katonai titoknak számító Muranovskyt, azért mert szépen zümmög?! – Majd hívom! – közölte a mesterkalandor, és letette. Fölrúgtam az üvegasztalt – nem akadt jobb ötletem, hogy levezessem a dühömet. Caramondó nem sápadt el. El halászta a tubákosszelencéjét, és magára er ltetett egy tüsszentést. Elgondolkodva nézte az asztal lapját. Savonov nem tájékoztatott a GAMMÁ-ról. Lehet, hogy nem tud róla, vagy Shaw hazudik De miért hazudna? – Skorpió! Hangtalanul siklott félre a falba épített ajtó, és a mongol pillanatokon belül ott állt Caramondó mellett. – Mindent hallottam. Mi az a GAMMA? – érdekl dött a bérgyilkos. – Szerintem nem maga az egyetlen, aki ezt most megkérdezi a Roxolanon! A négyes változat szerint megyünk tovább. Intézkedjen! – Atomtámadás? – hebegte a bérgyilkos. lett sápadt, nem a megbízója. Caramondó felállt, és magára csatolta az MMX ART of LASER-t. – A Herites–Chisi-csoport teljesen kiszámíthatatlan. Imádkozzon valami megbízható istenhez, hogy Herites ne „alfa-vörös” utasítással legyen a Roxolanon, mert akkor marha nagy baj van. Amikor legutóbb ilyen kondíciók mellett támadhatott, utána évekig kellett számolni a hullákat. – Miért, mi történt? Caramondó kivett a gyümölcskosárból egy olmót. Az olmót egykor „almának” hívták a

beavatottak. Pirosas színben pompázott és gömbölyded volt. Miután találkozott a DDL-lel, kék lett és kocka alakú. Caramondó elhúzta a kockát Skorpió arca el tt. – Egy kurva bolygó kimozdult a kurva pályájáról! Értve vagyok? – Ne kockáztassunk! – mondta a mongol. Gyors lehiggadásban világbajnok vagyok! Alig halt el az asztallap csörömpölése, máris széles vigyorral az arcomon néztem körbe. – No, mi van? – kérdeztem. – Stop! Ez az én kérdésem – jelentette ki Wandemberg, és felállt, hogy lerázza magáról az üvegcserepeket. – Elárulná, ki volt ez az ember. Úgy t nik, nem szívlelheti. – volt Mr. Rolien Arcadió. Ismer sen hangzik a név? – Ne vicceljen, ki ne ismerné! Mennyi köze van a dolgunkhoz? Egy pillantás Veronicára, aki az asztal maradványait szedegette össze. A n bólintott, szerintem elege lehetett az egészb l. Mindenr l beszámoltam Wandembergnek. A Roxolani Gyöngyszemt l kezdve, Austin meggyilkolásán át, egészen az iménti videofon beszélgetésig. Sof rünknek az volt a véleménye, hogy már az els periekben le kellett volna l nöm ezt a Caramondónak nevezett piperk cöt. Módfelett egyetértettünk. – Maga szerint mire készül? – kérdezte Wandemberg. Nyilván neki is sejtései támadtak: Caramondó nem játszik nyílt lapokkal. – Valami olyasmire, mint a Varenius koronaékszerek esetén. Másokkal dolgoztat, aztán lelép… bizonyíték nincs. Ez az ember err l nevezetes. Rengeteg ember próbálta eddig elkapni, mind ez idáig sikertelenül. Azt állítja, hogy itt a Roxolanon is fejvadászok üldözik, szerintem kam az egész… Nézze, nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a pasassal! Bemérni nem tudom, fingom sincs, hol bujkál, egyáltalán nem tudom, hol keressem. Egyvalamit tehetek: teszem a dolgom, és nem foglalkozom vele… egyel re. Mit szólnak a tervemhez? – kérdeztem végül. Fölöttébb vidámnak t nhettem, próbáltam oldani a leveg ben szinte tapinthatóan jelen lév feszültséget. Hosszú néma csend. – Szávázzuk még á dolgot! – kurjantotta Lachathosz, és azonmód emelte is a kezét. „Egyes” és „Kettes” csatlakozott hozzá. Normális körülmények között nem szerettem a sietséget, de most elnéz voltam, Lachathoszéknak tüstént indulniuk kell, ha a meghatározott id pontra be akarnak jutni, egyetlen percet sem késlekedhetünk. – Csináljuk, áhogy á méltóságos úr éltérvézté. Érré szávázok. Lassan felemelkedtek a kezek, Wittgen kissé habozott, de végül is felnyújtotta a sajátját. Elhagytuk a lakást. Wandemberg bekapcsolta a teherautót, és miután materializálódott, lassan, módszeresen körbejárta a monstrumot. Megrugdosta a gravoparallokat, bekukkantott a géptest alá, végül bepattant a fülkébe, és ellen rizte a fedélzeti komputert. Elégedetten ugrott le mellénk a járdára. – Nem rossz, nem rossz. Honnan van? – Lachathosz találta. – Jaaa… Találjon már nekem is egyet. A romák közben messze jártak. Átszaladtak az út túloldalára, és elt ntek a koraesti forgatagban. Próbáltam kiszúrni Lachathosz embereit, de egyetlen gyanús figurát sem láttam, hogy követné a siet s léptekkel távolodó triót. – Megbízhatunk ezekben? – kérdezte Veronica, miközben beszállt a kocsimba. Egyikünk sem válaszolt neki. Wandemberg kikapcsolta, megvárta, amíg lekicsinyedik, és zsákjába csúsztatta a teherautónkat, aztán bepattant a n mögé. Wittgen el reült, de most én vezettem. – Akció indul! – kiáltottam, és leveg be emeltem a másfél tonnás gépet. Miközben a

nukleárpajzs felé száguldtunk, egyfolytában azon töprengtem, miért vagyok ilyen jókedv , holott semmi okom rá. Caramondó természetesen az els pillanattól kezdve tudta, hogy nem fog elmenni Cavallier estélyére – már hónapokkal a Roxolanra érkezése el tt eldöntötte magában, hogy így lesz. Különféle hírcsatornákon, az információt bármikor kiszolgáltató kripliken, jól tájékozott csempészeken, a csillagközi alvilág legjelentéktelenebb besúgóin keresztül tájékozódott a készül aranyüzletr l, és már akkor elhatározta, hogy megszerzi a szállítmányt, amikor még Cavallier sem tudhatta el re, hogy megvalósulhat-e az „évszázad üzlete”. Caramondó nagy taktikus volt, még az sem kizárt, hogy a legnagyobb, aki bolygóról-bolygóra vándorolt az Imperiumban. Mint minden ilyen ember, a szerencsével sem állt hadilábon. Miután találkozott Veronica de Morney-vel, hálát adott az istennek, hogy útjába sodorta a n t. Veronica részévé vált annak a tervnek, amelynek gyakorlati megvalósulása most utolsó stádiumba érkezett… Caramondó tisztában volt vele, hogy a neheze még hátra van, de bízott a legendás jó szerencséjében. Sikerülnie kell, ilyen professzionális el készületek után nem érheti kudarc. Három hónappal az ünnepségsorozat kezdete el tt leszállt a Roxolanon – bioálarcban és álnevet használva –, hogy feltérképezze a terepet. Ekkor vásárolta azt a házat, ahol Skorpióék társaságában húzódott meg. A vásárlás és a beköltözés közt eltelt hónapokban titokzatos szakemberek olyan különös átalakításokat végeztek a negyedik kerület kertváros-szekciójában található ingatlanon, amely valóságos er dítménnyé változtatta a békebeli hangulatot árasztó villát. Az óvatlan belép t elektronikus és gravitációs csapdák sokasága fogadta, a ház alkalmas volt arra, hogy megvédje lakóit. Korszer harcászati számítógépek egész láncolata alkotta az els védelmi vonalat. Az általuk aktivizálható energiafegyverek akár a Vörös Gárda rohamát is pillanatok alatt megfékeznék. Caramondó elégedettséget érzett, amikor el ször körbesétált, és sunyi rókamosollyal az arcán konstatálta, hogy befektetése sikerrel kecsegtet. Történjen bármilyen mal r a kés bbiekben, itt biztonságban érezheti magát… A GAMMÁ-ra viszont nem számított. Hülye vagyok, hogy erre nem gondoltam, lamentált magában, miközben átvette Fudzsikótól a teáscsészét. Az Impérium legnagyobb kalózai adnak egymásnak randevút a Roxolanon. Bele kellett volna kalkulálnom, hogy a CSBH megneszeli a dolgot, és ideküldi Heritest… Skorpió jött be a kertb l, és lekuporodott Caramondóék mellé. A mesterkalandor és a lányok a lakkozott asztalkánál ültek. – Felkészültünk egy esetleges termonukleáris csapásra – jelentett be a bérgyilkos. – További utasítás? – Adja ide a cukrot! – morogta Caramondó. Gondolatai messze jártak, alig figyelt Skorpióra. Ha Herites valóban a Roxolanon van, akkor vajon mire vár? Caramondó Herites helyében akkor támadott volna, amikor felcsendül az estély nyitókering je: minden gazember egy helyütt található, fegyver senkinél sincs. Logikus, hogy az estély alatt kell indítani az akciót. A GAMMA nyilván tud a nukleárpajzsról, de akkor miért hagyta, hogy felkapcsolják Cavallierék? Azon át még k sem fognak bejutni. Semmi értelme atomtámadást intézni Moscow ellen, a kastély a célpont. Caramondó rezzenéstelen arccal kortyolta a g zölg teát, és törte a fejét… Hirtelen letette, szinte leejtette a csészét. Skorpió meghökkenve nézte; megbízója még egyszer sem vágott ilyen meglepett arcot, mint most. – Csessze meg! – nyögte Caramondó, és felpattant, az asztal majdnem felborult. – Hééé! – kiáltotta Skorpió a mesterkalandor után, aki kirohant a helyiségb l. Súlyos lábdobogása arra utalt, hogy egyenesen a tet re rohan. Skorpió japán nyelven rámordult a lányokra, és szaladt a férfi után. Caramondó ugyanott állt, ahol délel tt, de most nem a sztrádát nézte, hanem kezében a ZEISS-szel elmélyülten vizsgálta a Kristálykastély tornyait. Egyfolytában, megállás nélkül káromkodott… – Baj van? – érdekl dött Skorpió.

Caramondó leengedte a távcsövet, és idegesen, remeg kezekkel kotorta el a tubákosszelencéjét. Orrába tömködte a dohányt, aztán hatalmasat tüsszentett. Kézfejével törölgette az orrát, és odabökött az alig fél kilométerre t lük égnek szök , halványkéken vibráló Muranovszkyra. – Az aranyunkból hamarosan egy sárga g zfelh lesz, vagy még az se! Egyetlen fém sem bírja a tízmillió fokos h mérsékletet. – Beszéljen világosan, Rolien! – Nagy bajban vagyunk, Skorpió. Ezek odabent vannak. – Kik? – A Herites–Chisi-csoport, maga barom; ket hívják GAMMÁ-nak! Onnan az elnevezés, hogy amikor támadnak, nagyon er s a gammasugárzás! Értesítenem kell Shaw-t, mert az aranyrablás kell s közepén lehet, hogy atombombát robbantanak a fejük felett! Ha így lesz, l ttek az egésznek. Caramondó el kapta a komját, és beütötte a hívószámot. Szinte azonnal felvették. Shaw látszott a képerny n, a saját komjáról beszélt. A praetorianus ezredes már díszegyenruhában pompázott. – Ezt nem akarom elhinni – mondta Shaw. – Be akarja pótolni a kétnapos lemaradást, mesterkalandor? – Emlékszik, beszélt nekem a GAMMÁ-ról?! – Igen. Azóta is összeszorított seggel jár, mi? – Itt maga lesz az, aki szorulni fog, Mr. Shaw. Heritesék odabent vannak! Shaw oldalra pillantott, nem lehetett tudni, hogy kire. Közelebb hajolt a saját képerny jéhez, arca valósággal kitöltötte Caramondó komjának vibráló négyszögét. – Ezt honnan veszi? Olga magának is dolgozott? – Gondolkozzunk logikusan! Herites nyilván az estélyre vár, viszont hagyta, hogy felkapcsolják a Muranovszkyt. Tudja, miért hagyta? Azért mert teljesen lényegtelen, olyan probléma, amit nyugodtan figyelmen kívül hagyhat. Ennek csak egyetlen magyarázata lehetséges: a kommandója már odabent van, odabent a pajzs túloldalán! Fogalmam sincs, hogy juthatott be, amit viszont biztosan tudok: abban a pillanatban, ahogy a zenekar belefog az els kering be, maguk elt nnek egy izzó gömbben… Az istenit, keresse meg és nyírja ki ket, vagy beszéljen a fejükkel! Találja meg ket mindenképp! Shaw egyik pillanatról a másikra bontotta a vonalat. Mind a négyen a kastélybeli lakosztályomban tartózkodtunk. Veronica estélyibe öltözve ült az egyik karosszékben, Wandemberg a szmokingok között válogatott. Caramondó hívása fölért egy villámcsapással. Fejemet vakarva álltam a sz nyeg kell s közepén, fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak. Amit Caramondó mondott, fölöttébb hihet nek t nt, és volt benne logika. Ez az egyetlen létez magyarázata annak, hogy a GAMMA miért nem támadott a nukleárpajzs felkapcsolása el tt. Idebent vannak! Vetk zni kezdtem, Wittgen szó nélkül követte példámat. Wandemberg furcsa módon ideges lett. – Most mire készül, jóember, elindul és megkeresi a GAMMÁ-sokat? Nem gondolja, hogy ez fölöttébb veszélyes vállalkozás? – Muszáj megtalálnom ket, két óra múlva kezd dik az estély. Ne haragudjon, de termonukleáris csapást nem kalkuláltam bele a terveinkbe. Ha megtörténik, vége mindennek, ráadásul maguk meghalnak… – És maguk? – Mi nagyon jól bírjuk. Többet nem mondhatok, mert katonai titok. Azt hittem, ezzel elvágom a beszélgetés fonalát, de tévedtem. Veronica zokogó rohamot kapott, és kiabálni kezdett, hogy elege van, nem bírja tovább. Nem volt id m felpofozni.

Kirohantunk a lakosztályunkból, és végigszáguldtunk a folyosón. Menet közben felkapcsoltuk az er tereket, és beélesítettük a fegyverrendszereket. Meglehet sen üt képes csapattá változtunk. Rendelkeztünk célponttal is, csak nem tudtuk, hol keressük. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valójában védelemre, rendezkedtünk be, hiszen eszem ágában sincs megtámadni a GAMMÁ-t, nem ment el a józan eszem. Els és egyben legfontosabb kérdés, hol keressem ket? Rohanásunk az els beépített konzolnál ért véget. Megálltunk, kifújtuk magunkat, aztán lekaptam a kagylót, és felhívtam a karbantartást. A diszpécser csak nagy sokára vette fel. – Tessék, m szak! – Shaw ezredes vagyok, a crollok parancsnoka. Ellen rizzék a privát liftek memóriáját két hétre visszamen leg! Arra vagyok kíváncsi, hogy Olga Bonder mikor melyiket használta és hova ment velük! Wittgen elismer en bólintott. – Ez jó ötlet – morogta. – Kíváncsi vagyok, hogy a bels elhárításnak eszébe jutott-e, amikor a után nyomozott? – Kétlem – válaszoltam meg a kérdést. – Ezek egyt l-egyig segghülyék. Reménykedjünk abban, hogy Olga tényleg Heritesnek dolgozott, és reménykedjünk abban is, hogy alkalmanként találkoztak egymással… – Ezen az alternatíván biztosan végigment a bels elhárítás – akadékoskodott Wittgen. – Ennyire nem lehettek hülyék! – De, ezek ennyire hülyék, Paul! Mindenki abból a koncepcióból indult ki, hogy a GAMMA valahol Moscow-ban bujkál. Azt biztosan megvizsgálták, hogy a n mikor hagyta el a kastélyt. Még mindig nyomozhatnak utána, de odakint a falakon túl. Ki az a barom, aki azt gondolná, hogy Herites idebent van?! – Például te meg én… – Például. A diszpécser visszatért a képerny re. – Az adatokat felküldöm a képerny jére. Mehet? – Jöhet. Halványzöld számsorok haladtak felfelé a kék háttér el tt. Olga Bonder Cavallier titkárn jeként s n használta a privát lifteket, legalább háromszázszor az elmúlt két hétben. A szemünk el tt elvonuló adatok s jében elveszett az értelem. – Menjünk az utolsó harminchat órára! – utasítottam a diszpécsert. Titkon arra számítottam, hogy Olga idebent t nt el a kastélyban, ebben az esetben az utolsó adat… – Ez az! – kiáltottam, és végigfuttattam ujjam a számsoron. – Idenézz, Paul! Ma hajnalban fölment a Központi Torony százhuszonhatodik szintjére, és ez az utolsó bejegyzés. Paul, ez a n nem jött le többé! Máig odafönt van, valószín leg a holtteste… – Olga Bonder neve mellett fekete keretben villogott a VIPjelzés. Nem értettem, mit jelenthet, ezért rákérdeztem a diszpécsernél. – Nem egyedül ment föl, kettesben volt valakivel, akinek VIP-kódja van. Vagy a báró, vagy a bárón lehetett vele – jött a válasz. – Hoppácska! – kurjantottam. – A VIP-személy lejött odafentr l? – Ehhez meg kell néznem egy másik adatsort. – Nézze meg! Wittgen a harci-páncélomon kopogott. – Hé, ember! Az, hogy Olga nem jött le, még nem jelenti azt, hogy máig odafönt van. Lejöhetett akár gyalog is. Ezt az érvet olyan könnyen söpörtem el, mint viharos szélroham a Moscow-i sikátorokban összegy szemetet. – A Központi Torony nem járható át gyalog a százhuszonhatodik szint fölött. Onnan tudom, hogy egyszer jártam odafönt. Wittgen elhallgatott. – A VIP-személy lejött, és egyedül volt a liftben.

Biztos voltam benne, hogy Herites odafönt van! – Köszönöm a segítségét, barátom. Arra szeretném kérni, hogy felejtse el ezt a beszélgetésünket, különben együtt fog ebédelni a crollokkal, de nem az asztalnál fog ülni, hanem a tányérban! Érti, amit mondok? – Mi sohasem beszéltünk egymással, ezredes úr. Értelmes emberekb l lehetett csak diszpécser – ezen a bolygón biztosan. Átmentünk a Központi Toronyba, ahol minden szinten hatalmas sürgés-forgás fogadott minket. Apródok rohangáltak, és mérgezett egerekként ugrálták körül az egyre több vendéget. Vagyonokat ér nagyestélyiben pompáztak a dámák, a díszes falikarok fényében vakítóan csillogtak az ékszerek. A bálterem hatalmas ajtajai még zárva voltak, de már gy lt a vendégsereg. Legnagyobb döbbenetemre elém toppant Artois bárón akit (sajnos) ismertem a császári udvarból. – Ni csak, Shaw ezredes, ha nem tévedek! – kiáltotta vidáman a matróna, és jött felém. Színaranyból készült protokoll-robotjai ott zümmögtek a nyomában. – Mit keres a Roxolanon? Netán itt lesz valaki a császári családból? – Nem tudom, méltóságos asszonyom. Én teljesen más min ségben vagyok itt. – Közelebb hajoltam, és a fülébe súgtam. – Most villanyszerel vagyok. A n azonnal kapcsolt. – Áhááá… titkos hadm velet, értem. Id közben megjött a lift. Próbáltam lerázni a n t, de azt keményebb fából faragták, mint gondoltam. Hirtelen minden átmenet nélkül azt kezdte ecsetelni, hogy milyen exkluzív utazáson vett részt. – A fényklippert Bolygórózsának hívják, és kéthetes turnusokban fordul a Rosan és a Meredith között. Nahát, Shaw, magának is ki kell próbálnia, én minden évben egyszer végigjárom. – Méltóságos asszonyom, én be nem tenném a lábam egy kirándulóhajóra! – ordítottam túl a zsivajt. Kétség nem fér hozzá, hogy így is gondolom. Az élet furcsa dolgokat produkál. Ha ezekben a percekben valaki felvilágosított volna, hogy évekkel kés bb majd ezen a fényklipperen leszek biztonsági tiszt, azt biztosan körbe röhögöm… Wittgen mentette meg a helyzetet, és valósággal berángatott a gyorsliftbe. Felmentünk az ötvenedik emeletig, ahol a bárón lakosztályai találhatók. Egyikünk se mondta a másiknak, hogy mire gondol, mert annyira nyilvánvaló, hogy a titokzatos VIP-személy csak Yrina lehetett… – Ez azért nem semmi – jegyezte meg Wittgen. Elosontunk a bárón hálószobája el tt, és befordultunk egy ablaksoros folyosóra. Megláttuk a liftet, Wittgen azonnal hívta. Semmi sem történt. Álltunk, mint croll-csáp a hideg sósavban, és nem tudtuk hogyan tovább. Még hetven emeletet felmehetünk gyalog, de mi lesz a többi hattal. A százhuszadik szint fölött lépcs már nincs, és Olgáék a legfels re mentek… – A bádogosok! – kiáltottam a homlokomra csapva – Ez nem lehet igaz, ilyen nincs! – Vov! Ezek már három hónapja idebent várnak? – Wittgen sem gy zött csodálkozni. – Most mi lesz, itt szobrozunk, míg a rohampáncélom kivirágzik? Mi van ezzel a rohadt lifttel? Nem állt módomban megválaszolni a kérdést, azonnal passzoltam a m szaki osztálynak. Kicsengett, és felvette az el diszpécser. – Megint én vagyok. Mi van a Központi Torony kettes gyorsliftjével? – A fels liftek egyt l-egyig ki lettek kapcsolva Cavallier utasítására. Nem akarja, hogy a vendégek elkóboroljanak a kastélyban. Odafent már teremtett lélek sincs, délel tt mindenki lejött. – Hol vannak a bádogosok? – Ezt nem tudom, hívja a karbantartókat. Az biztos, hogy tegnap még a Központi Toronyban dolgoztak. Most is ott lesznek! – Oké, barátom, kapcsolja be a kettest! – Sajnálom, de nem tudok segíteni. Nem tudom üzembe helyezni a fels lifteket, mert letiltották a vezérkódot. Az összes m szaki kérdésben Cavallier titkársága kompetens az estély alatt.

Még a vezérl tiszt sem cselekedhet az engedélyük nélkül. Túlbonyolítanám a helyzetet, ha elkezdek mindenkit körbetelefonálni. – Mi a helyzet a t zjelz rendszerrel? Le tudja kapcsolni a liftaknában? – Csak a vezérl l lehet lekapcsolni. – Akkor kapcsoltassa le velük! Mondja azt nekik, hogy ki kell küldenie egy karbantartót. Mondja azt, hogy egyre több a téves riasztás… – Ezt nem fogják elhinni, mert a riasztások hozzájuk is befutnak. Valós riasztást kellene produkálni, ekkor arra hivatkozhatnék, hogy m szaki zavar, és lekapcsoltatnám velük az érzékel ket, amíg a karbantartó kimegy. – Értem. Nyissa föl az ötvenediken a fels gyorslift ajtaját! – Csak a titkárság engedé… Nem vártam meg, hogy végig mondja. Egész életemben utáltam a bürokráciát. Hátraléptem kett t, és intenzív lézersugárral szétrobbantottam a lift ajtaját. Behajoltam, és lángoló darabokká ttem a fülke tetejét. A kékes lánggal ég tet darabok kirobbantak az aknába, a vezérl ben és a diszpécser melletti konzolon egyszerre szólalt meg a t zriasztás. A kastélyban némák maradtak a szirénák. Cavallier mindet lekapcsoltatta, hogy egy esetleges katasztrófa esetén ne törjön ki pánik. A komon keresztül hallottam, hogy h s diszpécserünk a vezérl vel beszél, és azt ecseteli, hogy téves riasztásról lévén szó nem kell kiküldeni az automatákat, viszont felküld egy karbantartót, hogy ellen rizze a rendszert, ezért kapcsolják ki a központi fels lift aknájának összes zjelz jét. Fél perc múlva jó híreket kaptunk. – Bevették, a rendszer kikapcsolva. De a liftet már akkor sem tudom beindítani, ha lenne rá kondícióm. Valami baj lehet a vezérl paneljével. A bajt Herden 75-ösnek hívták. Kikapcsoltam a komot, és beléptem a szétl tt tetej fülkébe. Fejünk fölött az akna sötétlett, az oldalán pislogó jelz fények a végtelenbe veszve halványultak el. Néztem fölfelé, amíg a nyakam meg nem fájdult. – Akkor most fölmegyünk, Paul. Van jobb ötleted? – Nincs. T zzünk fölfelé! – Ez a beszéd! Lecsaptuk sisakjaink virtuális l képelemz jét, és aktív üzemmódra kapcsoltuk a harcászati rendszereket. Elhatároztuk, hogy most felmegyünk a százhuszonharmadikra; nincs olyan isten a galaxisban, aki képes lenne ezt megakadályozni. Hetvenhat emeletnyi liftakna ásított felettünk Egy kezd t zoltó is frászt kapna, ha látná, számunkra puszta formalitás a felmenetel. Vita nincs – találkoznom, s beszélnem kell Heritesszel, miel tt öklömnyi darabokra robbantaná a Roxolant. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a birodalombiztonságiak ezredese és emberei odafönt lesznek. Bal combomról lekapcsoltam a speciálisan kialakított lövedéket, és betöltöttem a Herden harmadik vet csövébe. Kattanásig nyomtam, és elfordítottam kilencven fokkal. Átható szisszenés hallatszott, amikor kipattant a kumulatív robbanótöltettel ellátott nyílhegy. Az övcsatom fölé telepített gravomotort szabad futásra kapcsoltam, és kihúztam az atomizált fémszálat. Olyan vékonynak látszott, hogy jószerivel egy bátor keresztes pók sem merne megindulni rajta, pedig korszer rtechnikai fejlesztésnek számított, és harminc tonnát meghaladó szakítószilárdsággal rendelkezett. A szál végét csatlakoztattam a robbanónyílhoz, és megkezdtem a célkeresést. A Herden fedélzeti számítógépe talált odafent egy masszívnak látszó keramitacél gerendát. Százkilencven méterrel a fejünk fölött haladt át az akna végében, szabad szemmel észrevehetetlen volt. A l képelemz lehozta az infraképet, úgy gondoltam, ez a mi gerendánk. Szinte egyszerre ttem Wittgennel, a célra vezet mikrorakétát a Herden irányította. Rakétanyilaink kil ttek az aknába, és elt ntek a sötét végtelenben. Olyan irdatlan sebességgel húzták maguk után az elszakíthatatlan fémszálat, hogy Hemingway „öreg halásza” biztosan sírógörcsöt kapna, ha itt állna mellettünk és látná.

Az infra szerint elkaptuk a gerendánkat. A becsapódás pillanatában aktivizálta magát a kumulatív töltet, és a sugárkerámia-nyílhegy berobbant az acéltestbe. A nyílfej alá telepített parányi töltet szétrobbant, és szétspriccelte tartalmát. A kiáramló molekuláris ragasztó egy mikroszekundum alatt megkötött, az eredmény nyilvánvaló: ett l a pillanattól kezdve vagy a fémszál szakad el, vagy a gerenda roppan ketté, de a nyilak még az id k végezetén is helyükön maradnak. Induljunk fölfelé! A gravomotor megkezdte a szál felcsévélését, és egyre gyorsulva emelkedtünk. Átkapcsoltunk a Marcus Prohebius rendszerre, ami gravosugarakkal pányvázott ki minket, hogy ne kezdjünk körbe pörögni, valamint tolta el ttünk a sztatikus energiapajzsot, aminek következtében vörös izzásig hevültek az akna falán futó kábelkötegek és felforrósodott a leveg . Ujjnyi vastag kék-sárga villámok csapkodtak körülöttünk – mentünk felfelé, mint a zsinóron húzott csillagszórók. Ezért kapcsoltattam ki a t zjelz ket! Amikor világossá vált, hogy a gravoliftet nem tudjuk használni, és csak a szálon mehetünk, az is egyértelm lett, hogy megkergülnek a biztonsági rendszerek. Senkinek sem óhajtottam tudomására hozni, hogy Brett Shaw a tet re megy, elég, ha Herites tudja! Biztosra vettem, hogy a kommandóparancsnok tisztában van vele, hogy ezekben a pillanatokban mi történik a liftaknában. Az er teret azért toltuk magunk el tt, mert nem akartam, hogy felkészületlenül érjen, ha valami „csúnyát” akarna dobni szegény fejünkre. Ez esetben visszalövök, és holnaptól minden beázik, ugyanis nem lesz tet ! A céliránynak szegezett Herdenekkel lassan közeledtünk a százhuszonhatodik szint aknaajtaja és a gerendánk felé, az el bbit már infratávcs nélkül is kiszúrtuk magunknak, még egy perc, és felérünk. Miel tt átgondolhattam volna, hogyan tovább, a gravomotor lassulni kezdett, és közeledett a sötéten szürkéll aknaajtó. Hirtelen megálltunk a szálon. Alattunk hetvenhat emelet ásító sötétje. Egyikünk sem akaródzott lenézni, holott nem vagyunk szédül s fajták. A legfels szint ajtaját ugyancsak titkársági engedély nyithatta. Ezen olyan jól mulattam, hogy azonnal berobbantottam! Az ajtó lángoló törmeléke aláhullott az aknában, hallani véltem az iszonyú csörömpölést, ahogy leérkeznek a fülkéig. A Marcus Prohebius szerint odalent minden kigyulladt, de abszolút hidegen hagyott. A t zjelz rendszert kapcsoltattam ki, és nem a t zoltót, nem igaz? Wittgen sem akart kimaradni a buliból, és a szétroncsolódott ajtón át kivágott a százhuszonharmadikra egy Ice Global típusú negatív polaritású thermogránátot. Nem szerettem ezeket a fegyvereket, de a hatásuk mindig leny gözött. A számítógép szerint igen kiterjedt flóra és fauna élt idefent – eddig a pillanatig! Az Ice Global – amit a katonai szakzsargonban IGLO-ként emlegettek – mirelitté változtatta az emelet minden él lényét. Az aknába belehelt az Antarktisz, és a mérséklet pillanatok alatt mínusz 200 Celsius fok alá zuhant, mire a harcászati rendszerem azt mondta, hogy ZUMMM, és rögvest izzadni kezdtem. Kiléptünk a jéggé dermedt sötétségbe, és leakasztottuk a szálat. A rendszer körbekémlelt, de sem infra, sem ultra mellett nem talált semmi kézzelfoghatót, csak egy jéggel bordázott kacskaringós lépcs t, amely fokról-fokra sz külve vezetett egyre feljebb, amerre a toronycsúcs tört az eget elhomályosító Muranovsky felé. – Föl a lépcs n! – instruáltam Wittgent, aki azonnal el retört, és intenzív mikrohullámokat kibocsátva a Herdenéb l, megindult felfelé. A százados elhatározta, hogy most ropogósra süti mindazt, amit sikerült megfagyasztania. Ennek stratégiai szempontból nincs sok értelme, de hadd lássák Heritesék, hogy mennyi energiánk van… Biztosan látják! A lépcs egyre keskenyedett, végül egy masszívnak látszó vasajtóba torkollott. Az infra átlátott rajta, de nem jelzett semmi érdemlegeset. Ez még nem jelenti azt, hogy a túloldalán csak a szél süvít; jobb az óvatosság! A padlástérbe vezet ajtót csak kóddal lehetett nyitni. Gondolhatják, nem kezdtem el telefonálgatni a m szaki osztályra! Betöltöttem egy páncéltör rakétát, de miel tt kil ttem volna,

furcsa és váratlan dolog történt; az ajtó zárszerkezete kattant, és a páncéllap szisszenve megnyílt. Herites utat nyit nekünk? Nem álltunk le, hogy eltöprengjünk a látottakon, hanem egymást biztosítva behatoltunk a padlástérbe, amely olyan üresnek és kihaltnak t nt, mint egy kirabolt uzsonnás táska. Wittgen arra készült, hogy idefent is megsüt mindent, de az utolsó pillanatban leállítottam. – Nem! Kapcsolj ki mindent, Paul! – Mindent? A harcászati számítógépet és a pajzsokat is? – Igen. – Wittgen tiltakozni próbált, ezért kénytelen voltam kimondani az éppen aktuális varázsszót: – Ez parancs, százados! Ezt nagyon ritkán szoktam mondani Wittgennek. Általában gondolkodás nélkül reagált rá. Hiába voltunk haverok, ha harcoltunk, én pillanatokon belül ezredessé változtam, meg századossá. Ezt bátran tekinthetjük profizmusnak. Lekapcsoltuk minden támadó rendszerünket, végül a sztatikus pajzsokat. Életem során voltam már nagyobb biztonságban is, mint ezekben a pillanatokban, de jobb ötletem nem lévén, kénytelen voltam „vabankra” játszani: vagy bejön, vagy nem! Abból indultam ki, hogy Herites nem akar minket megtámadni. Ha ez lenne a célja, régen megtehette volna, például a liftaknában. Ha holtan akarna látni minket, akkor a századik emeletig sem jutunk el, most pedig itt állunk a padlástér félhomályában. Parányi porszemek kavarogtak a tet résein át bet fénysugarakban, és egyetlen parányi jel sem árulkodott arról, hogy ebben a sejtelmes félhomályban egy szuperkommandó húzná meg magát, támadásra várva. Mérhetetlenül nagy csönd uralkodott az öles szálfagerendák közt, valahol csöpögött a víz… Felléptem egy pallóra, és elindultam el re, Wittgen mögöttem. Az ajtót bezárta mögöttünk egy láthatatlan kéz, furcsa módon a m szereim semmit sem jeleztek. Végigmentünk a pallón. Egy vakolatlan téglafal állta utunkat (eszméletlen építkezési technika), de ajtót sehol sem láttam. Átkapcsoltam infrára, és elnéztem a sötétbe. Ott van. Leléptem a pallóról, s bokáig süllyedtem a porba és vakolattörmelékbe. Elmentem az öt lépésnyire sötétl vaslemezes ajtóig, megvártam, míg Wittgen mellém lép, és mell zve minden fölösleges sallangot, vagy kiképzésünk által belénk sulykolt behatolási technikát, egyszer en lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lep dtem meg! Tucatnyi színben pompázó geometriai ábrák forogtak a leveg ben, és mindent beragyogott az apokaliptikus fényözön. Lézerfényb l sz tt négyszögek, kúppalástok és körcikkek élték önálló életüket, zöldeskék számsorok emelkedtek ki a porból és enyésztek el a ferde mennyezet alatt. Hajszálvékony vonalak pókhálója lebegett a padlástérben, egy megelevenedett tervrajz vonult el ámulattól tágra nyílt szemünk el tt. Egy n i hang – minden bizonnyal egy számítógép – utasítások monoton sorát kántálva zengett a fülünkben; a szövegb l semmit sem értettem. – Kétszázhuszonhetes számú csatornavápa, harminc centis korc. Kicsi Moriarty hozza vissza a flasit, köszönöm… Kétszázhuszonhetes számú csatornavápa. – Na, ne csesszegtess! – vonta meg a konklúziót Wittgen, és el vett egy olyan atomgránátot, amit a csillagközi emberjogi szervezetek tiltakozása miatt tíz évvel ezel tt betiltottak vagy húszezer bolygó hadseregében. Intettem neki, hogy ne szórakozzon, és megindultam a hologramok közt húzódó keskeny pallón. Tettem el re három lépést, és megláttam Gabriel Heritest. Enyhén szétvetett lábbal állt a palló közepén, és elmélyülten nézegette a cigarettája parázsló végét. Megálltunk egymással szemben, Herites nem nézett fel. – Tegye el azt a játékszert! – mondta unott hangon. Wittgent sok mindennek lehetett tekinteni, de hülyének azért nem. Nem várta meg, hogy meger sítsem Herites parancsát – mert parancsot adott ki, ehhez nem fér kétség –, és visszat zte az övére a jelzett holmit.

Herites felnézett. – Amikor az ötvenediken berobbantották a fülkeajtót, azonnal tudtam, hogy maguk azok. Nem kérdezem, hogyan jöttek rá, hogy mi vagyunk idefent. Megmondom szintén, örülök, hogy rájöttek, mert ezzel óriási terhet vettek le a vállamról. – Herites ezredes a csuklójára pillantott. – Ha jól számolok, akkor körülbelül két óra múlva egy 2D-s, fekete-fehér felvételr l énekelni kezd az 1998ban elhalálozott kiváló dalnok, Franky Boy; azt hiszem, a Strangers in the Night cím számot. Ez a bál nyitószáma. Amikor Mr. Sinatra a szám végére ér, és kitör a taps, én támadni fogok… A kastélyban közel tizenkétezer ember tartózkodik, ezek meg fognak halni… – Herites még mindig az óráját tanulmányozta. – Nem kevesebb mint öt és nem több mint kilenc perc alatt… Shaw ezredes és Wittgen százados, Önöknek hatvan standard-percük van, hogy elhagyják a bolygót, amelyen hamarosan kezdetét veszi a Császári Birodalombiztonsági Hivatal akciója. Nagyon sajnálom, de ellenvetésnek nincs helye, én itt az Uralkodó akaratát képviselem. Egy ilyen indító-dumára nehéz mit lépni. Azt hiszem, nekem sikerült. Magam is meglep dtem, milyen jól improvizálok. – A Császár azért küldött minket a Roxolanra, hogy megszerezzük az arany- és ópiumszállítmányt! Önöknek ötvenkilenc standard-percük van, hogy elhagyják a bolygót, amelyen hamarosan kezdetét veszi a Császár Különleges rszolgálatának akciója. Nagyon sajnálom, de ellenvetésnek nincs helye, én itt az Uralkodó akaratát képviselem. Miután ezt eldaráltam, és megláttam Herites arcát, biztosra vettem, hogy benne leszek a jöv évi Rekordok Könyvében, az „egyetlen ember, akinek sikerült megdöbbentenie Gabriel Heritest” címszó alatt. A GAMMA parancsnoka tamáskodva nézett rám. Fejét rázva kett t lépett el re, és csíp re tett kézzel megállt el ttünk. – Shaw ezredes, amit maga állít, az teljességgel lehetetlen! Engem azzal a paranccsal küldtek ide, hogy likvidáljam, illetve fogjam el az rkalózokat, valamint semmisítsem meg a kábítószert, miel tt elhagyná a bolygót. Maga erre azt állítja, hogy IV. von Anstettennek „tervei vannak” az ópiummal? Ezt nem hihetem el, ez abszolút lehetetlen! Herites meglehet sen kulturáltan fogalmazott, amikor azt mondta, hogy az Uralkodónak „tervei vannak”. Azt azért mégsem mondhatja, hogy nagytisztelet császárunk egy rohadt narkódealer… – Pedig ez az igazság, Herites – hajtogattam a magamét –, gondolja csak végig! Három hónapja vagyunk itt. Komolyan azt hiszi, hogy ennyi id kell a crollok kiképzésére? Ugyan már, ezredes úr! Mi is az estélyt várjuk, hetek óta tervezgetjük az akciót, ekkor megtudom, hogy maga a Roxolanon van… Egyszer en arról van itt szó, hogy a birodalombiztonságiak önálló, különbejáratú akcióba kezdtek, és el tte nem koordináltak a titkosszolgálatokkal meg a Kamarával. A maga f nökei elfelejtettek kihallgatást és engedélyt kérni von Anstettent l, aminek az lett a vége, hogy a Special Space Services és a GAMMA egymással párhuzamosan, de egymásról nem is tudva akciózik Cavallier bolygóján. Higgye el, én sem ismerem a háttér motivációkat, csupán parancsot hajtok végre… Hallgatom magát, és komolyan frászt kapok attól, amit mond! Azt állítja, hogy el kell intéznie a kalózokat? Gondolom, Mrs. Martin is célpont? Hát ez fenomenális, ezredes úr, mivel én meg határozott parancsot kaptam arra vonatkozólag, hogy minden eszközzel védelmezzem Lady Iloriát, aki bizonyos okoknál fogva hallatlanul fontos a Császárnak… Miel tt a Roxolanra jöttem volna, von Anstetten magánkihallgatáson fogadott, kezét a vállamra tette, hosszan a szemembe nézett, és bizalmasan arra kért, hogy a Lady biztonságát mindenképp tartsam szem el tt. A Ladyt és az ópiumot az rkastélyban akarom látni, ezt mondta a Galaxis Császára. Herites, ha itt beindítja a termonukleáris tölteteit, akkor tényleg hegeszteni fog élete végéig valami nagyon messzi bolygón… Emlékszik? Megakasztottam a hazugságfolyamot, hogy leveg t vegyek a további folytatáshoz. Iménti monológom minden bizonnyal a Világegyetem történetének legnagyobb és szintén reméltem, hogy egyben leghihet bb kamja volt. Herites, mit ne mondjak, kérd n nézett rám, aztán egy futó pillantással végigmérte a mellettem álló Wittgent, aki természetesen nem állta meg szó nélkül. – Bármi megtörténhet, még a csiga is eleshet.

Már-már nekiveselkedtem, hogy tovább bolondítom a GAMMA parancsnokát, amikor Herites tudomásomra hozta, hogy nem kíván több izmozást, úgy látszott, sikerült „célegyenesbe” fordulnunk. – Ezt sürg sen beszéljük meg, Shaw! – Én is így gondolom – sóhajtottam teátrálisan. – Csak ne idegeskedjen!… Egy férfi bukkant el a közeli oszlop takarásából. Fellépett a pallóra, és odaállt Herites mellé. Még sohasem láttam a fickót, de bizonyosnak t nt, hogy Peter Chisi rnagy áll el ttünk. Számítógép legyen a talpán, ami megmagyarázza, hogy a harcászati rendszerem miért nem észlelte eddig, habár alig négy méterre bujkált, mialatt Heritessel dumáltam. – Az ezredes úr nem szokott ideges lenni – mondta Chisi köszönés helyett. – Olyan nyugodt természet, hogy dödöllét lehetne enni a hátáról. Az ideges én szoktam lenni, Peter Chisi vagyok. – Örvendek – vakkantottam, Wittgen meg mordult valami köszönésfélét. Chisi kurtán bólintott, széttártam a karom. – Megdumáljuk, fiúk? – Azt hiszem, nincs más alternatíva – jegyezte meg Herites, és egy gerendára mutatott. – Üljenek le! Arra gondoltam, hogy a GAMMA talán még abban is segít, hogy sikerüljön az általam eltervezett akció. Ebben az esetben meg jár nekem valahol egy márványszobor… Amikor arra gondoltam, hogy belekevertem a Császárt, libab rös lett a karom. Ha az Uralkodó fülébe jut a dolog, nekem végem. – A félreértések elkerülése végett, nem tervezek atomcsapást. Ha másképp lenne, akkor a beélesített tölteteket találná idefent, és nem minket. – Herites a csupasz téglafalnak támaszkodva beszélt. Wittgen és jómagam ismeretlen tartalmú, titokzatos ládákon ültünk az ezredessel szemben, Chisi unottan rugdosott egy öklömnyi tégladarabot. Néha-néha vetett felénk egy gyanakvó pillantást. – Eleinte azt terveztem, hogy mindent és mindenkit eltakarítok – folytatta a GAMMA parancsnoka. – De pontosan két héttel ezel tt megváltoztatták az eredeti utasításokat. Nem tudok mit csinálni, ezért kénytelen-kelletlen alkalmazkodnom kellett a legújabb elvárásokhoz. Az új parancs már nem totális megsemmisítésr l, hanem „bizonyos potenciálisan veszélyes személyek elfogásáról” rendelkezett. – Név szerint lettek megnevezve? – kérdeztem. Igen izgatott, hogy kik lehetnek Herites listáján, habár sejtettem, még a sorrendet is elképzeltem magamban. Mint kés bb kiderült, nem sokat tévedtem. – Igen. A legels helyen William Martin áll. A legnagyobb gondot is okozza. Többek közt azzal, hogy elfelejtett eljönni a Roxolanra. – Még megjöhet. – Tíz éve ismerem William Martint, azóta koslatok a nyomában, lassan már haverok leszünk. Martin nem fog a Roxolanra jönni, annál több esze van. A feleségét küldte ide egy akkora rhajóval, mint a Central Park New Yorkban. De ezt magának magyarázom?!… – A Lady hányadik a listáján, ezredes? – Ha igaz az, amit a Császárral kapcsolatban állít, akkor innent l kezdve sehányadik. Eredetileg t is el kellene kapnom. – Rolonad? – Élve vagy halva, de muszáj elkapnom – mérgel dött a GAMMA parancsnoka. – Ugyanúgy, mint Leslie Copfmannt. Hirtelensz ke banditánkat kis híján háromszáz rendszerben ítélték halálra távollétében. – A többiek? Lehetnek vagy ezren, hmm… – Mennek a darálóba. – „Alfa-vöröst” kapott? – kérdeztem, és alig bírtam palástolni izgatottságomat, ugyanis sok múlhat a válaszon. Ez a megjelölés teljes szabadkezet biztosít a GAMMA parancsnokának, lényegét tekintve az els dleges utasítások végrehajtása után azt csinálhat, amit akar. A Császári Elitcsapatoknál szolgáló kommandó-parancsnokok sem kaptak minden esetben „alfa-vöröst”.

Herites esetében az szokott meglep lenni, ha nem hatalmazzák föl. – Ez egy „alfa-vörös” akció, Shaw ezredes. Egy darabig hallgattunk. Herites sodort magának egy cigit, és rágyújtott. Az illatáról azonnal éreztem, hogy marihuána-utánzatot szív. Vetettem egy gyors oldalpillantást Wittgenre: mosolyogva nézett a lába elé. – Beszéljünk komolyan, mik a szándékai? – kérdeztem Heritest l. Eljött az ideje, hogy rátérjek a lényegre, tudni akartam, mire számíthatok. – Az estély alatt totális támadást indítok, egyszerre több ponton. A legújabb felállás szerint csak Cross Rolonadra és Copfmannra rakhatok bilincset, amennyiben a Lady valóban a maguk védelmét élvezi… Ezért találkoztak tegnap éjszaka? – Ezért is – mondtam gyorsan. Persze minden további nélkül passzolhattam volna Mrs. Martint a GAMMÁ-nak, de egész életemben hálás típusként ismertek – f leg a n k. Megígértem ennek a n nek, hogy megvédelmezem a GAMMÁ-tól. Amikor ezt az ígéretemet tettem, még nem tudtam, hogy miképpen fogom megvalósítani, de id közben kaptam egy lehet séget a sorstól, és élni akarok vele. Most itt ülök Herites ezredessel szemben, és egyre csak hazudok, hazudok, hazudok… Lady Iloria lelke biztosan nem patyolat tiszta, de kit érdekel? Megajándékozott valamivel, és most visszakapja a kölcsönt. Aztán ki tudja, mit hoz a sors? Egyszer megmentettem Lady Iloria életét – ez igen sokat nyom a latban, ha eljön az id , amikor nem Heritesszel, hanem magával a Kalózkirállyal ülök majd szemben… És akkor megkérdezi, milyen érzés volt dugni a nejével, mondaná mindjárt Paul Wittgen, De nem mondta. Töprengve nézte a pneumatikus bakancsa orrát. – A „kiköpött Cindy” miért fontos annyira von Anstettennek? – tette fel a váratlan kérdést Chisi rnagy. Kimondottan kezdtem utálni a pasast, mert arra kényszerített, hogy újabb hazugságokat kreáljak a Császárról. Mire észbe kaptam, az egész uralkodóházat belekevertem. – Amikor Cavallier negyed évszázada lerohanta és megszállta a Roxolant, komoly külpolitikai válságot robbantott ki. A von Anstetten család, élén a III. von Anstetten, akit „Nagynak” is neveztek, nem avatkozott közbe. Persze küldhetett volna csapatokat, hogy kiverje innen a bárót. Cavalliert úgy seggbe rúghatták volna, hogy a newtoni törvények értelmében máig egyenletes sebességgel repülne a kozmoszban. Mint tudja, nem ez történt. És azt vajon tudja-e, miért nem történt meg? Azért mert az akkori Császár nagyon jól tudta, hogy Cavallier mire készül! A Roxolant nem fert zte meg a DDL-vírus, és a báró olyan ígéretet tett az Uralkodónak, hogy idecs díti a világ legjobb virológusait, botanikusait… hadd ne soroljam, hogy kiket még… mert arra készül, hogy újraalkot tucatnyi elfeledett növényt, köztük a mákot, amir l nagyon jól tudja, hogy nem csak kiflibe töltik! Tudta, hogy a mák egyben ópiumot is jelent, ami egy réges-rég elfeledett, de most hamvaiból f nixként újjászület , igen hatékony kábítószer, amelynek el állítási költsége törtrésze a modern szintetikus vagy virtuális drogoknak? Termesztése századunk mez gazdasági technológiája mellett hihetetlenül primitív el készületeket igényel, ráadásul óriási a haszon! Cavallier tisztában volt mindennel, és mindezeket elmondta a Császárnak is, aki cinkostársává vált. Ezért nem lett a báró kisepr zve innen… A mák létrehozása viszont tovább tartott, mint sokan hitték; pontosan huszonöt évig. Id közben elhunyt az Uralkodó, és fia került a berillium-trónra. IV. von Anstetten nem csak a hatalmat örökölte apjától, hanem annak üzleti kapcsolatait is. A jelenlegi Császár ugyanúgy érdekelt az ópium-heroin üzletben, mint az apja. Hát ezért vagyok én a Roxolanon, és ezért fontos Lady Iloria von Anstettennek. Persze, nem ismerhetem azokat a motivációkat, amelyek alapján egyes emberek döntéseket hoznak, én is csak parancsokat szoktam teljesíteni, az analizálás mások feladata. Nem tudok mit hozzá f zni, valószín leg ez az igazság. Vártam, hogy Wittgen felálljon, és átnyújtson nekem egy csokor virágot, amellyel jutalmazza színészi teljesítményemet, amit a „Sértegessük az Uralkodóházat és ítéljük magunkat halálra” cím holodrámában nyújtottam. Persze, semmi sem történt, senki sem mozdult, és mindenki néma maradt. Felnéztem Heritesre. – Nos? Ennyit kérdeztem, ennyi b ven elég.

A GAMMA parancsnoka közben a joint végére ért. Földre ejtette, és eltaposta a körömig égett dekket. – Az a szerencséje, Shaw, vagy éppen mindannyiunk szerencséje, hogy nem tudom ellen rizni, amit mond. Csak az intuíciómra hallgathatok, amikor döntéseket kell hoznom ebben a rettent kényes ügyben. Tud várni öt percet? Konzultálnom kell Chisi rnaggyal. – Akár tízet is várok, de siessünk, mert odalent már hangol a zenekar, és a csillárok fényénél izzadnak a dámák. Wittgen lassan felnézett. – Benned egy költ veszett el, baszics – mondta halkan, majd még halkabban ezt f zte hozzá: – Szerintem ezerötszáz évet fogsz kapni. Ha jól viseled magad, harmadolhatják, csak fél évezredet kell leülnöd. Majd látogatlak. Én nem f ztem hozzá semmit. Heritesék közben félrevonultak, és nem hallhatták a sutyorgásunkat – vagy úgy tettek, mintha nem hallanák –, mi pedig szépen rágyújtottunk egy m bagóra. Wittgen elmélyülten bambulta a szemközti t zfalat, én meg a sorsomon lamentáltam. Jól megforgattam a lapátot abban a „bizonyosban”… Elpöccintettem a cigimet – nem esett jól. Néztem Heritest, és megpróbáltam olvasni a gondolataiban. Semmire sem jutottam. Ez a férfi fikarcnyi érzelmet sem sugárzott ki magából. Egyetlen, villanásnyi árulkodó jel sem mutatta, hogy mi játszódhat le a fejében. Az arca rezzenéstelen, tekintete kifürkészhetetlen volt; megmintázhatnák róla a nyugalom szobrát. Vajon mire gondolhat; beveszi a mesémet? – töprengtem egyfolytában. Lépésel nyben voltam, mert valóban nem tudta ellen rizni szavaim hitelességét. Ennek egyszer a magyarázata: A Különleges rszolgálat és a GAMMA nem egy akciót hajtott végre közösen. Az eredményt általában Herites számlájára írták, a Special Services olyan titkos szervezet volt, hogy jóformán senki sem tudott róla; a parancsokat közvetlenül az Uralkodótól kaptuk. Az ilyen akciók alkalmával volt szerencsém tanulmányozni Herites csoportjának stratégiáját, és erre az ismeretre alapoztam a blöffömet. Bármit hazudhattam, tudtam, hogy Herites nem tudja leellen rizni, mert nem fog intergalaktikus hívást kezdeményezni a Birodalombiztonsági Hivatal felé. A GAMMA állandóan vételen volt, de sohasem adott. Ezzel minimálisra lehetett csökkenteni annak esélyét, hogy a célpont – adott esetben a Vérbáró és díszes vendégserege – bemérheti ket. Herites nem fog adásra kapcsolni, hogy ellen rizzen, különben is azokkal a hihetetlen dolgokkal kapcsolatban, amelyeket én állítok, nincs kihez fordulni meger sítés és visszaigazolás végett. A Császárt mégsem hívhatja fel. A GAMMA parancsnoka számára kényszerhelyzet állt el : vagy ragaszkodik az eredeti koncepciójához, és ráront mindenkire, aki a kastélyban tartózkodik – Martin hiányában f képpen Iloriára –, vagy elhiszi, amit az Uralkodó test r ezredese mond, és egyeztet velem. Herites döntött. Fél perc sem telt bele, és újra ott állt el ttünk, mögötte az „árnyékembernek” Chisi. – Szeretném hallani a Különleges rszolgálat akciójának pontos részleteit. Csak ennek ismeretében tudok kooperálni magával. – Rendben van, Herites. Mindketten a Császárt szolgáljuk. Jelen esetben, ha nem is együtt, de egymással párhuzamosan fogunk dolgozni. Maga fedezi a hátamat, amíg elrabolom az aranyszállítmányt az ópiummal együtt, és miután kimentem a nukleárpajzson, azt tehet a kastélyban maradottakkal, amit csak akar. – Mrs. Martinnal is? – Lady Iloria, mint jeleztem a „védencem”… ezt kívánja a Császár. Az említett hölgy velem együtt hagyja el a kastélyt. Ebben a pillanatban találtam ki. Miután kimondtam, rá is döbbentem, mekkora barom vagyok. Ezt, hogy a francban fogom megoldani? El tudtam képzelni Wittgen arcát ezekben a pillanatokban. – Értem –jegyezte meg Herites. – Most halljam, mit terveznek! Nem volt mit tenni, mindent elmondtam neki. Legújabb el adásom csupán két lényeges

momentumot nem tartalmazott, Veronicát és Caramondót. Ebben a változatban nem k lettek a megbízók, hanem a Galaxis Császára. Végére hagytam a meglepetést. – Elkapom magának Cross Rolonadot. Azt nem garantálom, hogy élve hajítom a lába elé, de elkapom, ebben biztos lehet. – Leslie Copfmann? – legyen a magáé – válaszoltam gondolkodás nélkül. – Úgy mellesleg, mit szól a tervemhez? Herites a vállát vonogatta. – Tulajdonképpen nem rossz, de felejtse el ezt a rohanjunk nagy sebességgel a nukleárpajzsnak dolgot! Ez nem fog sikerülni. A pajzsot ki kell kapcsolni, különben sohasem jut ki a szállítmánnyal. Mint hallom, nem szerepel a terveik között a vezérl helyiség megszállása, e nélkül pedig nem fog menni a dolog. – Oké, akkor maguk foglalják el a vezérl t – vigyorogtam. Nagyon sok múlt azon, hogy Herites erre mit válaszol. Ha igent mond, sínen vagyunk. – Majd, meglátom – mondta a GAMMA parancsnoka. – Eredetileg nem terveztem, hogy felmegyünk a toronyba. Még gondolkodnom kell ezen. Megkopogtattam az órámat. – Csak ne túl sokáig, tisztelt uram, mert hamarosan rázendít Frank Sinatra és nekem a bálteremben kell állnom abban a pillanatban. Nem lenne okos dolog az els szám alatt támadnia, tudniillik az embereim ekkor még nem érnek be. Kezdjük a t zijáték alatt! – Megbízik a vándornépben? – kérdezte Chisi rnagy. – Ebben a m fajban az rromák a legjobbak. Már dolgoztam velük, és maximálisan meg voltam elégedve, miután végeztünk. – Ahogy gondolja, nem szólok bele. Jöjjenek velünk! Átmentünk a t zfal túloldalára. Egy ugyanolyan félhomályos helyiségben álltunk, mint az imént, a távolban két, emberes méret és ismeretlen tartalmú konténer sötétlett. Herites matatott valamit az övén, és felkapcsolta a kastély három méter magas, színpompás hologramját, ami lassan forgott a talapzata körül. Leguggoltunk az áttetsz fényrajzolat mellé, a kommandó-parancsnok kinyújtott kézzel mutogatni kezdett. – Azok a villogó piros pontok az embereim, amint látja mindegyikük elfoglalta már a kijelölt helyét. Próbáljunk valami olyan koncepciót kidolgozni, amelybe beleilleszthet k az el re meghatározott részfeladatok. Nem szeretek változtatni az utolsó pillanatban. Néztem a piros pöttyöket – nyolcat számoltam össze –, mindegyik a bálterem mellett villogott a személyzeti blokkban. Herites emberei pincéreknek álcázzák magukat? Rákérdeztem a dologra, az ezredes furcsán mosolygott. – Nyolc pincér van odalent, és mindegyikük pszicho-szondás behatás alatt áll. Így azt is mondhatjuk, hogy nekem dolgoznak anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Az embereim náluk vannak… Herites elhallgatott. Semmit sem értettem. – Beszéljen világosan, Herites! Mit akar azzal mondani, hogy az emberei a pincéreknél vannak? – Pontosan azt, amit mondok. Az embereim bizonyos pincérek zsebében vannak. Sajnálom, de többet nem mondhatok; ez abszolút katonai titok. Összenéztünk Wittgennel, mintha egymás arcáról le tudnánk olvasni a magyarázatot. Cseppet sem lettünk okosabbak. – Ha nem akarja megmondani, hát ne mondja meg! Apropó, mi lett Olga Bonderrel? dolgozott maguknak, vagy a bárón ? – Nem válaszolok erre a kérdésére, ezredes – jelentette ki Herites, és felállt. – Szeretném, ha meghallgatná az én elképzeléseimet. Mondhatom? – Mondja.

Kerek öt percen át beszélt. Amikor befejezte, csak álltunk és tátottuk a szánkat. Az enyhe kifejezés, hogy ez az ember mestere a kommandós akcióknak. Herites már-már m vészi tökéllyel tologatta az embereit egy képzeletbeli sakktáblán. Az én tervem sem t nt egyszer gyakorlatnak, de a GAMMÁ-é olyan magas szint konspirációval összekötött rohamosztagos támadásnak látszott, ami nyugodtan lehetne tananyag a katonai akadémiákon. – Szent Kleofás! Ezt mikor agyalta ki, ezredes? – Az elmúlt hetek alatt a tet n üldögélve. Tetszik? – Eszméletlen. De hogy tud ennyi foglyot ejteni? Hova rakja ket? – Elférnek egy kisebb táskában. Már megint kezdi! A továbbiakban összehangoltuk akciónkat. Azt kértem Heritest l, hogy tartsa föl a Vörös Gárdát, ha támadást intézne ellenem. A reguláris csapatokat sem tartotta sokra. Abban mindkett nk véleménye egyezett, hogy a Yuri Savonov vezette társaság nem több egy operetthadseregnél. Gond Mike Barával és vörösgárdistáival lehet, azok közül is azzal az ötven francia gyártmányú szintetikus rohamosztagossal, akik (amelyek) már évek óta követték a kapitányt, bárhová is ment a kozmoszban. Már csak annyi maradt hátra, hogy megbeszéltük és összehangoltuk a rádiófrekvenciákat. A végére hagytam a legizgalmasabb kérdést. – Abban a pillanatban, hogy akciója a második szakaszba lép és összekapcsolódik az enyémmel, Cavallierék azonnal tudni fogják, hogy a toronyban tartózkodik, és a vörösök megszállják a gravoliftek aknáit. Hogyan jönnek le innen? Herites jelzett Chisinek, aki odament a legközelebb álló konténerhez, és beütött egy kódot az oldalt található kezel lapon. A mellmagasságig ér konténer ajtaja lenyílt a földre, és felharsant egy semmihez sem hasonlítható átható zaj. Leginkább dörejnek t nt, és beleremegett az egész tet szerkezet. Vakító fény villant a fémláda mélyér l, és a következ pillanatban lassan el gördült egy kétkerek furcsa járm . Mind ez idáig úgy hittem, hogy ismerem az összes katonai járm vet. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy tévedtem, amikor ilyen tudást hittem magaménak. Az a járm , ami legördült a földre hajló ajtón, számomra teljesen ismeretlen típusú volt. Kés bb azt is megtudtam, miért. – Amit itt lát, felbecsülhetetlen érték! – harsogta túl a pokoli zajt Herites. – Ötszáz éve nem gyártanak ilyet. Ez a modell egy 1998-ban gyártott és katonai célokra átalakított Yamaha V-max. A legkorszer bb energiapajzsokkal szerelték fel, a t zereje egyszer en döbbenetes. Vektorálisgravorendszer stabilizálja. Akinek vaj van a fején, csak szarjon be, ha meglát egy V-maxot! Mit gondol, manapság mennyibe kerül egy ilyen veterán-motor? – Fogalmam sincs! – üvöltöttem túl a zajt. – Annyiba, mint egy MMX Art of LASER! Erre nem volt mit mondanom. – És hogyan jönnek le vele, mert a százhuszadik fölött nincs lépcs ház, a liftet meg darabokra ttem. – A gravorendszer segítségével, de ez legyen meglepetés. Megvontam a konklúziót: Herites és a helyettese nem normális, nyilván agyukra ment a sok harc. Chisi leállította a gépet. A fülem még percekig csengett utána. – Tehát mindent megbeszéltünk? – kérdezte Herites. A kezemet nyújtottam. – Igen. Kezet ráztam a GAMMA parancsnokával. 11. – Készüljetek fel, perceken belül kezdünk! – Hé, ember! – értetlenkedett Wandemberg. – Megtalálta azokat a fickókat?

Minden fölösleges magyarázat nélkül átnyújtottam egy elektronlemezt. A számítógépem természetesen felvette az egész beszélgetést Heritesszel. Wandemberg jelezte, hogy hamarosan meg fogja nézni… Odahajoltam hozzá.

– Minél el bb, Mr. Wandemberg! Egy szuperkommandó csücsül a fejünk fölött, ez némileg

megváltoztatja az eredeti terveket. – Most viccel dik? – Szoktam én olyat?… Majd mindent megbeszélünk… menet közben! Váratlanul kopogtak az ajtón, odakaptam a fejem. – Ki az? – Dana Djokics vagyok – hallatszott odakintr l. Ez a meglepetések napja lesz?! Veronica kérd n nézett rám, Wittgen a fejét rázva támasztotta a falat. Wandemberg viaskodni kezdett a csokornyakkend jével, számára semmit sem jelentett Dana Djokics neve. A Djokicsra igazán reagálhatott volna, de biztosan nem hallotta tisztán… Egy csapásra az lett a nap kérdése, hogy miért jön a lány. – Bújjon be! – kiáltottam. Dana Djokics lépett be a lakosztályunkba. Illedelmesen mosolygott, és kurta biccentéssel üdvözölte Veronicáékat. Legutóbbi találkozásunk óta csak annyit változott, hogy lecserélte a rdzsekijét egy méregdrága és a Jupiter harmadik holdján varrt fekete farmermellényre. Ezt a legendás anyagot csak nagyon gazdagok hordták. Nekem is volt egy ilyen szövetb l készült nadrágom, egy hongkongi ruhakiállításon vásároltam két évvel ezel tt. – Beszélhetek magával, Shaw ezredes? – kérdezte a Djokics lány. Engem kivéve – már el re felállt a sz r a hátamon – mindenki meghökkent a hangjától. Veronica tátott szájjal ült az öblös fotelban, Wittgen az orra hegyét vakargatta. Láttam rajta, hogy piszkosul tetszik neki a lány Ebben semmi meglep sincs, hiszen attól eltekintve, hogy Dana Djokics minden bizonnyal ugyanolyan rült, mint a kedves papája, nagyon jó n nek min sült. Wandemberg oda sem nézett. – Semmi akadálya, Miss Djokics. Gondolom, négyszemközt? – Megköszönném. Kitessékeltem az erkélyre. Fülledt volt az éjszaka, a mélykék égboltozaton sápadtan ragyogtak a holdak. A legoptimálisabb alapállás, ha szerelmet akar vallani az ember. De feltételeztem, hogy a lány nem ezért jött. Nem láttam sok értelmét, hogy mézesmázos szófordulatokkal indítsak. Az elmúlt órák alatt talán az volt az egyetlen szinte mondatom, amit akkor mondtam Heritesnek, hogy kevés az id nk. Rögtön a lényegre tértem. – Ne húzzuk az id t, Dana! Szeretné folytatni a délutáni beszélgetésünket? – Mi lenne a feladatom? – kérdezett vissza Djokics lánya. A fenébe is, ez komolyan vette, hogy ne húzzuk az id t! – Tehát érdekli a dolog? Mit ne mondjak, ett l a sebességt l kissé meghökkentem. – Az a maga baja, ezredes. Érdekel a dolog, különben nem lennék itt. Nos, mi van azokkal a csapatszállítókkal? – Hamarosan elmondom, de el tte legyen szíves, árulja el, hogy minek köszönhet ez a száznyolcvan fokos fordulat, ami beállt a hozzáállásában? – Mi van azokkal a csapatszállítókkal? – kántálta Dana Djokics, mint egy meghibásodott android. Hosszan egymás szemébe néztünk. El bb vagy utóbb úgyis el kell mondanom minden részletet, tényleg nincs értelme húzni az id t. – A Galaxis Császárának parancsára ma éjszaka el fogom rabolni Andrei Cavallier arany- és Cross Rolonad ópiumszállítmányát. A Birodalombiztonsági Hivatal GAMMA-kommandója ebben a segítségemre lesz. Ha nekem dolgozik, akkor kegyed részévé válhat e pompás csapatnak! Ez a dolog lényege, gondolom, sikerült meglepetést okoznom. Dana Djokics elfordult a fényben úszó város felé, és az anyanyelvén morgott valamit. Egy árva szót sem tudtam újszerbül. Álltam a lány mellett, és arra vártam, hogy történjen valami. Vetettem egy futó pillantást a szobába, Veronica félig elfordulva ült a fotelban, és minket nézett. – Ha magának dolgozom, akkor az Uralkodót szolgálom? – kérdezte a lány. Egyértelm , hogy

erre mit válaszoltam. Következett egy újabb félperces töprengés, aztán megszületett a döntés. – Megegyeztünk! Tartja még az ötmilliós tarifát? – Igen – feleltem. – Akkor valóban megegyeztünk – jelentette ki a csillogó szem mesterlövész-lány, és átnyújtott egy darab cetlit. Vetettem rá egy pillantást, egy számsor látszott rajta. Tudtam, hogy bankszámlaszám. – Azonnal utaljon át nekem kétmilliót, most itt az erkélyen, aztán beavathat a részletekbe – folytatta Dana a korlátnak támaszkodva. Nem tétováztam. A komon keresztül alig egy perc alatt elintéztem a dolgot. – Megtörtént. Most következzenek a részletek. Az akció meglehet sen bonyolult, ha képtelen követni, nyugodtan kérdezzen közbe, lényeges, hogy mindent értsen! Dana Djokics bevetette ellenem szokásos mosolyát. – Ne izguljon, különös képességeim vannak a megértés terén is! Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Percekkel kés bb visszamentünk a lakosztályba – Veronica szerint egy óráig ácsorogtunk a „csillagok alatt” –, és azzal az elcsépelt szófordulattal búcsúztunk egymástól, hogy „hamarosan találkozunk”. Dana indult, hogy tegye a dolgát, ahogy megegyeztünk, de Wittgen nem lett volna az, aki, ha nem szól utána. – Szóval te jobb vagy, mint a papa, galambom? Dana megtorpant az ajtóban, visszafordult a százados felé. – Azt beszélik. – Ugyan már, manapság mindenki szétdekóderezi magát, és összevissza beszél, mint a Császár pénzügyminisztere adóemelés el tt. Hiszem, ha látom! – mondta a százados. Akartam szólni Wittgennek, hogy vegyen vissza a lendületéb l, de elkéstem a dologgal, mert Dana azonnal felvette az elé dobott keszty t. Nem lehetett mit tenni, érdekl dve vártuk, mi sül ki ebb l, nagyon reméltem, hogy nem akarnak párbajozni. A lány csíp re tett kézzel állt a szoba közepén, és Wittgennel szemezett, aki keresztbe font karral támaszkodott a lakosztályába vezet ajtó mellett. – Bizonyosságot akar? Ám legyen! – mondta Dana, és megkérte Veronicát, hogy a t le karnyújtásnyira álló könyvszekrényr l vegyen le egy könyvet. Veronica nyújtózkodott, és az alsó polcról kihúzott valami piros b rkötés , ódon kötetet. Három hónapja éltem Wittgennel ezekben a lakosztályokban, de egyetlen könyvet sem vettünk a kezünkbe, ami a polcokon porosodott – elég volt elolvasni a gerincfeliratokat. Holomodellünk homlokára felszaladt szemöldökkel forgatta kezében a félezer éves kötetet. – Hatodik Lenin? Az meg kicsoda? – értetlenkedett. – Az nem hatodik, hanem a Vlagyimir Iljics rövidítése – villogtattam intellektusomat, és kivettem a szocio-fantasyt a n kezéb l. Módfelett furdalt a kíváncsiság, hogy mi sül ki ebb l. Wittgen nem mozdult a faltól, sof rünk pedig behúzódott egy homályos sarokba, az utóbbi percekben nagyon csendesnek t nt. Átnyújtottam a kötetet Djokics lányának. Az kinyitotta, lapozgatta, beleolvasott, végül megállapodott a százhuszonhetedik oldalnál. Megtörte a könyvet, nehogy becsukódjon, és felállította az íróasztalomra. Elhátrált a falig pontosan tíz lépést, és el húzta a jobb csíp jénél lév sugárpisztolyt. A fegyver egy korszer Smith & Wesson volt, leginkább profik használták. Dana a fegyveren babrált, közben ellátott minket a megfelel instrukciókkal. Szerintem élvezte, hogy mutathat nekünk valamit. – A legkisebb fokozatra kapcsolom, különben kigyulladna a könyv Pontosan tizenháromszor fogok tüzelni, kevesebb mint négy másodperc alatt. Csak a százhuszonhetedik oldal fels bekezdésére célzok, az összesen kilenc sor… Felkészültek? – Mehet – nevetett Wittgen, szerintem sem tudta, mire készül a lány; ezzel nyilván nem volt egyedül.

Dana a tokjába csúsztatta a pisztolyát. Megropogtatta ujjait, aztán… Aztán nem tudom, hogy mit láttam, a mozdulat olyan gyorsnak t nt, mint egy villám Moscow felett: Dana el rántotta a Smith & Wesson-t, és rál tt a könyvre, ujja olyan sebességgel kattintgatta a t zgombot, mint egy távírdász a billenty jét valamikor a rádiózás h skorában. Hanghatás semmi, még a t vékonyságú lézersugarat sem láttuk. Szerintem három másodpercbe sem telt, amikor a pisztolyt megpörgette a kezében – mintha utánozni akarná az apját –, és visszacsapta a fekete b rtokba. – Ezt már nyolc évesen is megcsináltam, az apám nagy örömére. Nézze meg a könyvet, uram! – mondta Wittgennek, és kiment az ajtón, még azt sem mondta „vaskalap”. Fölvettem a Lenin-kötetet az asztalról, és a fény felé tartottam a százhuszonhetedik oldalt. A lézertalálatok t hegynyi égett lyukak voltak a vékony papíron. Azonnal láttam, hogy mi történt. Úgy gondoltam, nem f zök hozzá kommentárt. Kitéptem a lapot, és odavittem Wittgennek, aki valósággal rácsapott, és vizsgálgatni kezdte. A következ pillanatban otthagyott csapot-papot, és rohant Dana Djokics után. – Mi történt? – érdekl dött Veronica. – A fels kilenc sorban átl tte az összes „O”-bet t! – Akkor ez most vov? – Az nem kifejezés! – nyögtem, és tekintetem megakadt a szemközt álló faliórán. Ha minden a terv szerint halad, akkor Lachathoszék most fordulnak rá az északi alagútra! Wittgen visszatért, és tudomásunkra hozta, hogy életében el ször szerelmes. A Moscow City alatt húzódó járatrendszer teljes hossza jóval meghaladta a kétszáz kilométert, ennek egyharmadát rendszeresen bejárták és ellen rizték a közigazgatási fennhatóság irányítása alá tartozó karbantartó robotjár rök. A járatrendszer további részein az enyészet uralkodott, egyes folyosószakaszokon immár negyed évszázada egyetlen ember sem járt, a kábelcsatornákban futó vezetékek döglött kígyó módjára teker ztek a sötétben, és mindent átjárt a rothadás szaga. Furcsábbnál furcsább állatok éltek az alagutakban, egy fegyvertelen ember percekig sem maradna életben. Lachathosz az infravörös megfigyel rendszerén keresztül tanulmányozott egy gravomobil nagyságú pókot, aminek hálója áthatolhatatlannak látszó ragacsos szövevénnyel zárta el további útjukat. Az iszonytató dög királyi módon trónolt az alagutat elzáró hálója közepén. Lachathosz kisteljesítmény ultrahangvet vel „piszkálgatta”, ám a gigantikus rovar meg sem rezdült. – Lévádászom áz ányámát, ilyet még ném láttám – mondta mérgesen a huszonkét f s csoport vezet je, és átkapcsolt a bels kommunikációs egységre. – Dzsánázzon él re válámi tökös gyérék, és intézzé él ézt á dögöt! A csoport tagjai fél térdre ereszkedve sorakoztak a vezérük mögött. Mindenki korszer infra szemüveget hordott. A katonai fejlesztésnek számító készülékek a Vörös Gárda megrendelésére érkeztek két héttel ezel tt, de a címzett sohasem kapta meg ket. A szállítmányt tartalmazó konténer sz rén-szálán elt nt, miután kisiklott a teher rhajó rakteréb l. Természetesen Lachathoszéknak tucatnyi mód állt rendelkezésükre, hogy túljussanak a nyolclábú óriáson, de a számítógép kiértékelése szerint a hálójának túloldalán ismeretlen tartalmú palackok sorakoztak. Lachathosz azonnal letett a lézerr l és a repeszgránátokról. Föltétlen el akarta kerülni az esetleges robbanást, hiszen fejük fölül hallani lehetett az utcazajt. Az els kerület alatt jártak, nagyon közel a felszínhez. Ha a palackok felrobbannak, már félúton befellegzett az akciónak, mert beszakadhat a mennyezet, és meglehet sen körülményes lenne megmagyarázni a moscow-i rend röknek, hogy közel kéttucatnyi állig felfegyverzett rroma mit keres az úttest alatt. Egy férfi araszolt el re, és farzsebéb l el húzott egy üveg pálinkát. – Gyújtsuk föl – magyarázta Lachathosznak, aki kikapta az üveget a kezéb l, és letekerte a kupakot. – Éllén rzöm á bombá min ségét – jelentette ki határozottan, és belekortyolt a szilvapálinkába. – Nágyon fájintos – mondta, miután ivott, és kézfejével a száját törölgette. – Kéne egy rongydarab – közölte a bomba-szakért rvándor.

– Váláki tépjen lé égy dárábot áz ingéb l! – adta ki a parancsot a vezér, de senki sem mozdult.

Lachathosz megrángatta az egyik mellette guggolót. – Á tiéd jó lesz, fiám! – Ezt a bérma-keresztanyámtól kaptam! – tiltakozott a protonsugár-vet s férfi. – Vakuljak meg, ha elszakítom egy pók miatt! A megoldhatatlannak látszó helyzetet egy el refurakodó, zöld szoknyás lány oldotta meg. Leült Lachathosz mellé, hátát a falnak vetette és lehúzta a bugyiját. Szó nélkül átnyújtotta a vezérnek, aki elégedetten hümmögött egy sort, majd a falatnyi fehérnem t megáztatta a pálinkában, és bedugaszolta vele az üveget. A Molotov-koktél kisvártatva útjára indult, és a pók visítva kezdett csapkodni a lángtenger közepén. A hálót gyorsan elemésztette a t z, a vörösl fényözön eltakarta a döbbenetes rovart, ám az végs elkeseredésében támadásba lendült, és nekiugrott Lachathoszéknak. Egyszerre tízen l ttek rá, feledve minden palackot a háttérben. Szerencséjük volt, mert nem következett be a robbanás, és a lángoló pók apró darabkákra fröccsent. A felforrósodott b zös trutymó egy emberként terítette be a csoport tagjait. Áthatoltak a füstölg állati maradványokon és ott, ahol a háló feszült. Az ezüstös szövevény úgy tízméteres szakaszon fonta be az embermagas alagutat, számtalan csontváz hevert a ragacsos falak tövében. Egy fiatal n összeaszalódott holtteste lógott a falon, a szerencsétlen alig pár napja válhatott áldozattá. A csatornapók valószín leg feljárhatott a felszínre zsákmányért, Lachathosz határtalan büszkeséget érzett, hogy elpusztították a szörnyet. Eljutottak a rozsdásodó palackokig. A rajtuk vörösl halálfej azonnal egyértelm vé tette, hogy okos taktika volt elkerülni a felrobbanásukat. A folyosó kettéágazott, a bal oldali ágat egy karvastagságú acélrudakból készült rács zárta el, a túlsó felén súlyosan b zl szennyvíz hömpölygött. Szabolcs felkapcsolta a holografikus térképet, és nem szolgált örömteli hírrel. – Sajnos erre kell tovább mennünk. Ez nehéz szakasz lesz, de elvezet a kastély alá. Lachathosz vetett egy futó pillantást az órájára. Örömmel konstatálta, hogy tartják a részid t. – Vágjátok át á rácsot! – utasította az embereit, és tekintete összeakadt a zöld szoknyás lányéval, az huncut módon mosolygott. – Több bugyim nincs. Az el re meghatározott id ben három átható gongütés jelezte a ragyogó bál kezdetét. A kastély fényárban úszó, díszes csarnokaiban dobozolt heringek módjára álltak a meghívottak, és izgatottan várták, hogy megnyíljanak a hat méter magas, aranykeretes, hófehér ajtók. Az els gongütés elmúltával elhalkult az állandó zsongás, majd követte t a második, utána pisszenést sem lehetett hallani, hogy a harmadik végeztével az ámulat hangjai és meglepetés kiáltásai fakadjanak az ajkakról. A terjedelmes ajtók feltárultával a vendégsereg arcába csapott a fény, és felcsendült egy dallam. A pompás ruhákba öltözött vendégek egy emberként lódultak meg, és színesen hömpölyg , ékszerekt l csillogó kavalkádjuk betódult a bálterembe, amely a pompa és fény zés szempontjából ezekben az órákban még a császári rkastélyban található kristálytermekkel is felvehette a versenyt. S t! Cavallier megalomániás hajlamainak egyedülálló jeleként a bálterem határozottan a császári bálterem ikertestvérének t nt, ám minden alkotóeleme, aranyozott rokokó bútorzata és furfangos ornamentikája azt hivatott bizonyítani, hogy Andrei Cavallier, a Roxolan ura még az Uralkodó hírhedt fény zéséhez képest is tud újat mutatni, mintegy bizonyítékaként mérhetetlen gazdagságának. A Vérbáró báltermében minden kétszer nagyobbnak t nt, mint a Császáréban. Még több csillár, még több arany, még több lakáj. A zenekar is kétszer akkora volt, talán még Mozartot is szebben játszották? Száznál is több lakáj keringett a vendégek körül, akik nem gy ztek ámuldozni. Hihetetlenül bonyolult holografikus fényjátékok eszeveszett kavalkádja örvénylett a mennyezetr l lógó fakorona nagyságú kristálycsillárok között. A lézerb l sz tt él képek a Cavallier dinasztia legdics ségesebb pillanatait voltak hivatottak felvetíteni a Nagy Októberi Felismerést l a KGB megalapításáig. Azt hiszem, hogy ez utóbbi az úgynevezett Kozmikus Generál Beavatás?

Nem tudom, de nem is volt módom gondolkodni a dolgon. Hiába néztem végig a f próbát, hiába ismertem a program minden egyes pontját, a látványt képtelen voltam földolgozni magamban. A bál nyitópillanataiban álltam a fal mentén Veronicával a jobbomon, és kitekeredett nyakkal néztem fölfelé, mint valami nyáladzó gyerek, aki el ször lát landoló rhajót. A Mozart zene elhalkult, és a terem túlsó végében támadt fényorgia kell s közepén megjelent a Cavallier dinasztia. A legutóbbi divat szerint öltözött csoportot a báró és titokzatos neje vezette. Kitört a taps, és s „bravók” röpködtek a leveg ben. Tekintetem Lady Iloriát kereste, de a kavargó tömeg elnyelte karcsú alakját. Egy pillantás balra, Wandemberg egy magas karcsú dámával cseverészett. Kezében pezsg spohár, és kulturált módon kortyolgatta a drága italt, melynek egyetlen cseppje többe került, mint egy átlagos roxolani család egyhavi energiaszámlája. Sof rünkön úgy állt a szmokingom, mintha eleve neki szabták volna. Veronica odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy ha Wandemberg tényleg „csak egy” egyszer sof r, akkor elmegy apácának. Mintha az apáca szó mágikus jelentéssel bírt volna! Alighogy a n kimondta, Wittgen megszólalt a bal fülemben. A Császári Elitgárdánál rendszeresített kommunikációs rendszert használtuk. Elméletileg nem csak egymást hallottuk, hanem mindent, ami fontos lehet. – Nézz jobbra, szenteltvíz szagot érzek! Megállás nélkül, mosolyogva, óvatosan a jelzett irányba néztem, aztán elfojtottam egy kurta káromkodást. A rózsaszínben pompázó, lakkozott fal mentén a kozmokeresztény Templomos Lovagrend három tagja közeledett. Bokájukig lengedez hófehér palástjukon elnyújtott bíborvörös kereszt sötétlett, ezüstpáncéljukon ötvösm vészeti remek gyanánt domborodott az I.H.S. jel. A molekulárisán stabilizált, sugárkezelt ezüstbe és hófehérbe öltözött lovagok mögött egy fekete csuhás, az Opus Dei által gyártott és felszentelt szintetikus szerzetes lépdelt, halántékán már messzir l látszott a Hittani Kongregáció kondicionálásának vonalkódja. Az Opus Dei-androidok az Univerzum legveszélyesebb szintetikusai voltak. Jelen szervezet már a XX. században is létezett, és a Vatikán titkosszolgálatának tartották. Hogy az a Magasságos! Mikor szálltak ezek le? A lovagok odaértek hozzám. Kurtán biccentettek a díszegyenruhámnak, de a szerzetes (fene a programozóját) azonnal felismert, nyilván bejáratos volt az Udvarba. – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – Mindörökké – feleltem. – Maga mit keres itt, ezredes? – Havi ötvenezer tallért. A szintetikus szerzetes s n pislogott. Töménytelen program futhatott benne, de a humort kifelejthették. Karon fogtam Veronicát, és gyorsan elsétáltunk onnan. – Hogy kerülnek ezek ide? – értetlenkedett Wittgen. – Kett t és könnyebbet! Remélem, semmi közük az ópiumhoz – morogtam, és rámosolyogtam Artois bárón re. Hála istennek a matróna nem karolt belém, hanem elsodródott a tömeggel, hogy meghallgassa Cavallier nyitóbeszédét, amit szintén kívülr l ismertem, mint az egyszeregyet. A Vérbáró egy aranyfényben izzó emelvényen állt, és vigyorgott, mint olasz a citromra. A felesége mellette sápadozott, a mosolya nagyon átlátszó álarcnak t nt. Sejtettem, honnan fúj a szél. Számomra nyilvánvaló volt, hogy Yrina jó pénzért, vagy inkább a beígért hatalomért eladta férjét Gabriel Heritesnek. Árulóvá vált, és most majd’ szétveti az ideg. Herites, akárhogy is faggattam, nem mutatott hajlandóságot, hogy elmondja a n vel kapcsolatos igazságot. De ha egy vak kiveszi az elektronikus m szemét, még akkor is láthatja, hogy a n tiszta ideg! Yrina úgy viselkedett, mint egy él halott. Mindannyiunk imádott bárónéja nem fordult, hanem kanyarodott, zavarában szinte rátaposott minden lábra, és úgy imbolygott, mint egy részeg croll kinyújtott csápja. Bárkivel fogadtam volna egy láda szkqffban, hogy a n a GAMMA téglája. Olga Bonder legfeljebb összeköt , egy jól kifundált trükk, egy mesteri félrevezetés lehetett. Herites az utolsó pillanatban, amikor már a fél bolygó t kereste, eltüntette a Vérbáró titkárn jét, s ezzel a húzásával minden gyanút elterelt Yrináról. Az ezredes jól okoskodott, csupán egy apró momentumról

feledkezett meg: a bárón olyan rossz színészn nek min sült, hogy a Hamletben még a koponya szerepét sem osztanám rá, ha rendez lennék. Miközben ezeken járt az agyam, Cavallier nagy szónoknak bizonyult. Homíliája igen cs rcsavaros, barokkos hasonlatoktól és költ i kérdésekt l eltelt szónoklattá alakult, amit rendre megszakított a felcsattanó taps, amelynek ritmikus visszatértét nem holmi fizetett klakk irányította, hanem a vendégsereg soraiban fel-feltör spontán lelkesedés, mely jeles bizonyítékát adta annak, hogy a kozmosz e jelentéktelen részében tényleg rajongásig szeretik ezt a barom állatot. Izgatottan vártam azt a pillanatot, amikor Herites beront a falon keresztül, és kétkerek gyilkoló géppé átalakított V-maxával vért g zölg , lángoló húscafattá lövi ezt a bohócot. Azt sajnálhattam, hogy ekkor már nem leszek a kastélyban, és így nem láthatom a GAMMA apokaliptikus tombolását. Cavallier lassan befejezte az öntömjénezést, és learatta az utolsó tapsvihart. Ekkor a tömeg középen kettévált, és utat engedett az aranyba, gyémántba és m selyembe öltözött Vérbárói klikknek, amely a válogatott apródok és test rök gy jében átvonult a bálterem hosszában, hogy elfoglalja helyét a díszhelyeken. A n k tízméteres uszályokat húzva maguk után, g gös arckifejezéssel követték a bárót és halálsápadt feleségét. A Cavallier dinasztia elvonult el ttünk, Veronica azonnal készített vagy tizenöt fotót. Tekintetem Wandemberget kereste. Az el re megbeszélt helyen szobrozott, és óvatos pillantásokat vetett felém. Úgy tettem, mintha köhécselnék, és a számat takarva Wittgent hívtam, aki azonnal bejelentkezett. Emberi számítások szerint a középs ajtó környékén állhatott. – Ha elkezd dik, indulhatsz! – morogtam a markomba. Wittgen visszasusogta, hogy „oké”. Eddig minden az elképzelésünk szerint alakult. Az egyáltalán nem rombolta az illúziómat, hogy lényegében még semmibe sem fogtunk bele. Az a program, amelynek kezdetére vártunk, az estély els harmadát töltötte ki. Egy zenéstáncos esztrádm sor veszi majd kezdetét, és ennek végeztével kezd dik a tulajdonképpeni bál, melynek csúcspontja a 36.00-kor induló t zijáték. A t zijáték után indulna a zártkör program, amelyre csak exkluzív meghívóval lehet bejutni. Azért célszer az a megfogalmazás, hogy „indulna”, mert ekkorra már Herites lesz az úr. Én biztosra véltem, hogy a zártkör programnak egyszer s mindenkorra befellegzett. Természetesen a vendégsereg mit sem sejtve várta a látványos m sor kezdetét. A n k kezében motollaként jártak a színesebbnél színesebb legyez k, és a dámák irigy pillantásokkal méregették egymás méregdrága ruhakölteményeit. A férfiak csillogó szemeket meresztettek a mélyen kivágott dekoltázsokba, és ismerve a Császári Udvar intrikáit – itt is ugyanaz a hatásmechanizmus érvényesült –, minden bizonnyal nemt l és kortól függetlenül mindenki azt tárgyalta, hogy ki-kinek a szeret je, ki mikor milyen implantot szereltetett magába, és vajon hány éves egy bizonyos . Sárga-fekete ruhás apródok sürgöl dtek körülöttünk, és hangtalanul suhantak az els kerület szállodáiból felhozatott pincérek. Kíváncsi szemmel méregettem ket, vajon kik lehetnek azok, akik úgymond „hordozzák” a GAMMA kommandósait. Herites titokzatos kijelentése továbbra sem nyert értelmet számomra. Az valószín , hogy Herites és Chisi meglepetésre készülnek. Ismerve a GAMMÁ-sokat biztosra vettem, hogy lesz meglepetés… Nagy meglepetés lesz! Elhomályosultak a fények, és a színpad, amelyen eddig a XVIII. századi szalonkabátba bújtatott, fejükön rizsporos parókát hordó zenészek ültek, most elfordult, és megjelent a nyitóprogram zenekara. A felállás klasszikusnak t nt: üt s, vonós és húros hangszerek, ez utóbbiak elektronikus er sítéssel, valamint egy fél tucat fekete öltönyös lányból álló fúvósszekció. Az én tetszésemet leginkább a doboknál ül figura nyerte el. Amikor a banda belefogott, azonnal kamatoztatta képességeit. Valami istenverte bolygón született, és hat keze volt. Nem ecsetelem, hogy milyen virtuóz módon használta ket, egyszer en zseniálisan dolgozott velük. Egyedül a szólógitárost ismertem fel, Galaxis-szerte közismert, híres zenész. Nem tudom mekkora gázsiért jött el a Roxolanra. B. B. Smith-nek hívták, és úgy gitározott, mint az isten; nekem is volt t le három HCD-m. B. B. Smith belekezdett, és felcsendült egy brutálisan dinamikus dallam. Fények bomlottak ki

a fejünk felett, és láss csodát, az egyik csillár elindult lefelé, amelyr l piros selymekbe öltözött táncosok ugrottak a márványra, hogy az els sorban álló vendégek nagy meghökkenésére szinte az orruk el tt táncoljanak a XX. század egyik közismert dallamára amely az asztrológiáról szól. El ször a próbák alatt hallottam a számot addig nem is tudtam, hogy létezik – Wittgen szerint szégyelljem magam –, és azonnal magával ragadott. Most is a hatása alá kerültem. Veronica ijedten nézte, hogy tapsolni kezdek a ritmusra, mint oly sokan körülöttünk. A n nem értette, miért élvezem azt a borzalmat, számára az volt a zene, ha két vagy három számítógép elkezd „lallalázni”. Mit tudott mondjuk a rockról? Biztosan azt hitte, hogy egy diabetikus keksz elnevezése. Egy anyaszült meztelen színes b lány emelkedett ki a színpad közepén, és énekelni kezdett. A táncosok a vállukra vették, körbehordozták, közben a lány pörgött, forgott, fantasztikus hangja eljutott a gigantikus méret bálterem legtávolabbi sarkába is… – Fényl hold lesz majd egy új id , mikor a Jupiter a Marssal együtt áll – énekelte a párductest lány, és száznyi embernek esett le az álla. Az asztrológia és az okkultizmus tiltott, édes gyümölcsébe már évtizedek óta tilos beleharapni, erre Cavallier estélyen a bolygóállásokról énekelnek. Wittgen röhögött, amikor elmondtam neki, hogy mit láttam és hallottam a próbán. Szerinte a „Hair” nem err l szól… Nem értettem, hogy a százados mir l beszél. Megláttam Lady Ilonát. Tucatnyi test r állt mellette, és közvetlenül a jobbján ott vigyorgott Rolonad is. A kalóz mellett Terry és a szomorú arcú Jessica. Legkevesebb húsz hústorony vigyázta minden lépésüket, fegyvert egyikük sem hordott. Ismét összenéztem Wandemberggel, aki aprót bólintott, mintegy jelzésképpen, hogy „igen, látom”. – A harc és minden rossz felh elszáll, s helyére a szeretet áll – szólt a dal, és Wittgen elindult a reaktorokhoz… Szabolcs az elmúlt percekben legalább nyolcszor kapcsolta be a közm rendszer holografikus térképét. Sajnos, a valóság sokkal bonyolultabbnak t nt, mint az elméletben kidolgozott összes létez alternatíva. Lachathosz csoportja tíz perce ácsorgott egy hármas elágazásnál, amit egyáltalán nem jelzett a térkép. Lachathosz eleinte türt ztette magát, de egyre s bben nézte az óráját, végül nem bírta tovább, és kifakadt: – Szípöcsém! Ázt né mond, hogy éltévédtünk, mért á tábornok úr kiloknizzá á fülédét, és á purdék még siráthátják áz ápjukát. Áz ányád kényérit, ázt vákéráltád, hogy tudod, mérré kéll ménni. Szabolcs rá sem hederített Lachathoszra, hanem összedugta fejét Ionescuval, akir l az a hír járta, hogy reaktormérnöki diplomája van. A dolognak az egyetlen szépséghibája, hogy ezt a diplomát még senki sem látta, a rossz nyelvek szerint még Ionescu sem. – A baloldali ág sehova sem vezet – jelentette ki Szabolcs, és kérd n nézett a románra, aki filter nélküli m cigit szívott. Még egy utolsót beleszívott, és beleejtette a lábánál sötétl , vegyszerszagú pocsolyába. Megvonta a vállát. – Dup aparate, bra ul central duce sus. P rerea mea este, c trebuie s mergem spre dreapta. – Világos – mondta Szabolcs, és jelentett Lachathosznak. – A „Mérnök” azt mondja, hogy a jobboldalin kell mennünk, az biztos elvezet a kastélyhoz. Lachathosz kénytelen volt ráhagyatkozni a „szakért kre”. Megragadta plazmalézerét, és éleset füttyentett. A hang hosszan visszhangzott a nedvesed csövek között. – Indulunk, hágyjátok ázokát á gombákát! A csoport tagjai azzal ütötték el a várakozás perceit, hogy az akna falán term énekl gombákkal szórakoztak. Lézerfegyvereik csövével piszkálgatták a dinnye nagyságú nyirkos növényeket, amelyek nagy pöffenéssel nyíltak meg, s ilyenkor különböz hangokat hallattak, innen az elnevezésük. – Utánám! – harsogta Lachathosz, és infra szemüvegét megigazítva megindult el re. Igazi vezérnek mutatkozott, a többiek szó nélkül követték, csak a gombák ordítoztak a hátuk mögött. Tíz perc múlva beleütköztek a kerámiabetonba. Lachathosz ebben a pillanatban érezte el ször, hogy komolyra fordult a dolog. – Hozzátok él re áz ultráháng fúrót!

12. Wittgen százados legel ször a fegyverekért indult, s ehhez fel kellett mennie két szintet, ahol a könyvtárszoba állt. A dolognak roppant egyszer a magyarázata: Cavallier közvetlenül az estély kezdete el tt az összes lakótornyot lezáratta, és a vörösgárdisták megszállták a lépcs házakat, a liftek kikapcsolva álltak az indulószinteken. Ezek a biztonsági lépések azt a célt szolgálták, hogy egy esetleges konfliktus kitörésekor – tételesen a GAMMÁ-nak a nukleárpajzson belülre jutására gondoltak az elemz k – a gárdistáknak ne kelljen számolni a gigantikus építmény különböz pontjain bóklászó civilekkel, akik a vétlen áldozatok számát szaporítanák, ha lövöldözésre kerülne sor. Gondolom az sem elhanyagolható tényez , hogy a Vérbáró kastélya túl sok titkot rzött ahhoz, hogy kívülállók szembesülhetnének vele. A vendégek csak a báltermet, a fölötte található két emeletet és az alsó hét szintet járhatták be külön kíséret nélkül, bizonyos helyekre pedig egyáltalán nem tehették be a lábukat. Aki túl kíváncsinak mutatkozott, pillanatokon belül hamuvá égett, és a Vörös Gárda stílusát ismerve ez még a „humánusabb” változat, ha bizonyos illet k eltüntetésér l van szó. Az összes homályos folyosót, boltíves galériát, felfelé, s lefelé vezet , f - és melléklépcs házakat Mike Bara rohampáncélos osztagosai vigyázták. Cavallier úgynevezett „menekülési útvonalakat” is nyitott, melyeken át a több ezres vendégsereg rövid id alatt elhagyhatta a Központi Torony épületét. Mindent professzionális módon el re megterveztek, a báró szaktanácsadói kiváló munkát végeztek – komolyan sajnáltam, hogy mindegyikük meghal majd. Az akció megtervezésénél mindezeket jó el re figyelembe kellett vennünk, ezért úgy határoztam, hogy felszerelésünket nem hagyjuk a lakosztályainkban – bajos lett volna a feljutás, miután elkezd dött az estély –, hanem a könyvtárban rejtjük el, ahol ezekben az órákban senki sem teszi tiszteletét. Miután Wittgen úgymond „megmutatta magát” a bálteremben, szép csendesen lelépett, és a ragyogóan kivilágított lépcs házban felballagott a tizedikre. Úgy gondoltam, hogy majd gond nélkül sikerül magához vennie mindkett nk harcászati számítógépeit és a többi hasznos holmit… A százados vígan fütyörészve kerülgette a roskadásig megpakolt ezüsttálcákat egyensúlyozó pincéreket, és az imitt-amott feltünedez vendégeket, akik kisebb csoportokra szakadva, itallal teli pohárral kezükben ácsorogtak a könyvtárszobához vezet folyosón. A vendégek egyt l-egyig a falakon látható festményeket csodálták, halkan beszélgettek, és kivétel nélkül m ért nek bizonyultak. Néha csilingelve összekoccantak a metszett üvegpoharak, és a halk duruzsolásba n i kacaj vegyült – a két szinttel lejjebb dübörg zenebona idefent tompa lüktetéssé szelídült. Ezek a vendégek nem fértek be a bálterembe, vagy igényesebbek lévén túl dekadensnek találták a XX. századi operettekb l és a következ két évszázad musicaljeib l összeállított zenei programot, ezért inkább fölsétáltak a fels szintekre, ahol ugyanúgy pincérek és díszruhás lakájok lestek minden kívánságukat. Gárdistákat sehol sem lehetett látni – ez még korántsem jelenti azt, hogy Bara emberei nincsenek a közelben. Idefent h vös volt, viszonylagos csend uralkodott, és rezzenéstelen lánggal égtek a falikarokban álló „igazi”, már csak Kelet-Európában gyártott gyertyák. Wittgen nyugodt léptekkel közeledett a könyvtár ajtajához, de már messzir l látta, hogy a dolgok nem fognak simán alakulni. Megállt egy hatalmas falitükör el tt, és úgy tett, mintha a nyakkend jét igazgatná. Láthatatlan hajszálakat csípett le a hófehér zubbonya ujjáról, miközben szeme sarkából a könyvtár rézkilincses ajtaját méregette, illetve azt a két, szürke öltönyös, csokornyakkend s alakot, akikr l valósággal ordított, hogy személyi test rök. A két férfi unott pofalemezzel szobrozott az ajtó el tt, nyilván azt voltak hivatottak megakadályozni, hogy valaki benyithasson a könyvtárba. Wittgen pillanatok alatt tervet kovácsolt, hogy miképpen jusson át az izomagyú gorillákon, amikor tovább haladva észrevette a harmadik test rt. Egy b rrel kárpitozott fali beugróban ült, és melankolikus arccal lapozgatott egy holomagazint. Az újság fénye visszatükröz dött az arcán, és az

így megrajzolt karakter valósággal üzenetértékkel bírt: ez a férfi olyan fajta, aki el ször l , s csak utána tesz fel kérdéseket, amennyiben nem halt meg a célpontja. A magazint lapozgató férfi felnézett, és kiszúrta magának Wittgent. Ett l a pillanattól kezdve le sem vette a századosról a szemét, az újságot lassan letette egy alacsony asztalkára. Wittgen azonnal ejtette a tervet. Eredetileg arra készült, hogy az ajtónál állókat minden különösebb sallangot és nekikészülést mell zve, egyszer en leüti. Túl közel álltak egymáshoz, és nem számítottak támadásra, pedig tisztában volt saját képességeivel. Kialakulhatnak olyan helyzetek, amikor a puszta öklén és tóban kívül nem használhat mást, de ez b ven elég. Paul Wittgent az összes létez szituációra felkészítették kiképz i. A harmadik test r jelenléte viszont megoldhatatlan problémát jelentett: méterekkel odébb ült! Ha Wittgen rátámad a társaira, b ven lesz ideje fegyvert rántani. A százados laza mozdulatokkal közeledett feléjük, aztán megállt vagy tíz lépésre, és egy Rubens festménnyel szemezve rágyújtott. Eljátszotta az éppen erre bóklászó, magányos vendéget. A test rök kíváncsi pillantásokkal méregették. Az ajtónál állók egyike kaviáros szendvicset rágott, ugyanúgy letette a közeli komódon álló papírtányérra, mint társa a magazint. A három test r érdekl dése nem is annyira Wittgennek, mint inkább a praetorianus egyenruhának szólt. Wittgen megindult feléjük, aztán rájuk vigyorgott. Az ujjai közt tartott cigivel a könyvtár krémszín ajtajára bökött. – Olvasni támadt kedvem, fiúk. Be lehet menni? – Még egy jó darabig nem – jelentette ki a magasabbik test r. A kezét enyhén behajlítva tartotta a teste mellett. Profi! – Ki van odabent? – érdekl t Wittgen. – Ne foglalkozzon vele, fiacskám! – mondta csendesen a falmélyedésben ül , és ugrásra készen maga alá húzta a lábát. Wittgen feléje bökdösött a cigarettával. – Biztosan maga Athos, azok ott ketten meg Aramis és Porthos. De hol van D’Artagnan, szendvicsekért ment? – Jobban jár, ha visszamegy táncolni – mondta unott hangon a test r, és szigorúan nézte Wittgent. – Maga praetorianus? – Ne vicceljen! Nem tudta, hogy odalent álarcos bál kezd dött? A haverom például sajtos baguette-nek öltözött. Wittgen lazán tovább sétált, és benyitott a tízlépésnyire lév következ ajtón. Ezt a helyiséget senki sem lakta, és a kastély számtalan dísztermének egyikeként funkcionált. Berendezése a XVIII. század végén készült bútorokból állt, és e század jellegzetes szúró- és vágófegyverei sorakoztak a beépített kandallót körülölel vörös drapérián. A százados gondolkodás nélkül leemelt helyér l egy spanyol vívót rt, és az övébe t zte a csupasz pengéj fegyvert. Esze ágában sem volt visszamenni a folyosóra, mert a vakmer séget csak egy paraszthajszál választja el az idiotizmustól. A Galaxis legnagyobb h sei err l gyakran megfeledkeztek, de Wittgen nem tartozott ezek sorába. Isten tulajdonában volt egy lista, amelyen a „nagy túlél k” neve szerepelt, és Paul Wittgen pirossal lett odavésve. Kiment az erkélyre. A könyvtár hosszú erkélye t le öt méterre kezd dött. A problémát csupán az okozta, hogy az erkélyek között tízemeletnyi mélység tátongott, amit nekifutás nélkül legfeljebb egy croll tudott volna átugorni. A százados lenézett. Alatta liliputi nagyságú emberek sürgöl dtek a fényesen kivilágított díszudvaron. Fölnézni fölösleges volt – tudta, hogy száztizenhat emelet nyúlik az egekbe a feje felett. – Nem err l volt szó – morogta, és kilépett a korláton túlra. Megkapaszkodott egy ujjnyi vékony peremben, és mint egy sziklamászó lengeni kezdett a díszudvar felett. Ujjai hegyével a leheletnyi kiszögellésbe kapaszkodva araszolni kezdett a könyvtár erkélye felé. Kisvártatva a lábával már elérte a márványkorlátot, hamarosan a keze is biztos kapaszkodót talált. Leugrott az

erkélyre, és kifújta magát. Visszanézett a másik erkélyre, és büszkén megállapította, hogy amit az imént véghezvitt, azt nem sokan tudták volna utánacsinálni. El húzta övéb l a párbajt rt, és a könny huzatban lengedez függönyhöz osont. Leguggolt, és óvatosan félrehajtva az anyagot bekukkantott az olvasóterembe, aztán nagyon sajnálhatta, hogy a szomszédos helyiség falán nem XXII. századi l fegyverek sorakoztak, feltöltött energiatelepekkel. Az egyik közeli pamlagon hárman ültek. Középen egy talpig zöldbe öltözött emberszabású férfiú terpeszkedett, és két fiatal n t ölelt, akik a Világegyetem leg sibb mesterségének képvisel iként tartózkodtak a könyvtárban. A trió nem olvasni jött. A férfi humanoidának látszott, mivel egyszerre négy keze tapogatta a lányokat, akik közül az egyik biztosan földi származású volt. A munkatársn je egy zöldes b fonnani lány. A férfi (vagy inkább hímnem ) bal alsó keze a sz ke földi csaj bugyijában, ugyanazon oldali fels keze a lecsupaszított keblén matatott. A túloldali végtagok a fonnan lányt vetk ztették. Wittgen a függöny mögött kuporogva jól látta, hogy energiafegyver lóg a férfi mindkét csíp jén. A százados nézte egy darabig a kéjben tobzódó triót, és arra várt, hogy a férfi végre csókolózni kezdjen valamelyik prostival. Tudta, hogy abban a pillanatban beugrik az ajtón, és gondolkodás nélkül leszúrja a négykez t, valamint azonnal elhallgattatja a sz ke csajt… Statisztikailag igazolt tény, hogy a sz ke földi prostituáltak nagyon hangosan szoktak sikítani, és az odakint álló Három Test r nyilván nem süket. A dolog lassan formát öltött, mert a könyvtártermet bordéllyá változtató rkalóz ráhajolt a sz ke eperszín ajkára, és narancssárga nyelve fürge csatába kezdett a lányéval. Wittgen félrehajtotta a függönyt, és három gyors lépéssel a pamlagnál termett. A penge megvillant a lámpafényben, és átszaladt a humanoida torkán. A borotvaéles acél elmetszhette az üt eret, mert kékeszöld vér párafelh je robbant a lányokra és Wittgen ruhájára. A százados markolatig döfte a t rt áldozatának torkába, és szabad kezével gondolkodás nélkül leütötte a pánikolni készül földi lányt, majd egy nyári zivatar villámának gyorsaságával betapasztotta a másik prostituált száját. Mindez olyan felfoghatatlan gyorsasággal történt, hogy a fonnan lány csak zavarodott és s pislogással tudta lereagálni. A sz ke csaj mozdulatlanul nyúlt el a pamlagon, a négykez hímnem pedig hörgött még egy kicsit, majd végleg elcsendesedett. Kérem, ne bántson! – kérlelte Wittgent a zöldb lány csillogó tekintete. A férfi nem engedett a kezének szorításán, de közelebb hajolt, és ezt suttogta: – Ha csöndben maradsz, nem bántalak! A lány egy kurta bólintással válaszolt, és Wittgen elvette a kezét. – Maga kicsoda? – kérdezte elcsukló hangon a rémült lány. – Én a huzat vagyok, tudod, ki-be járok az ablakon – mosolyogta Wittgen, és elvette a halott férfi fegyvereit. – Maradj mozdulatlan, és ne szólj egy szót sem! – utasította a lányt, aztán hátrálni kezdett a szemközti könyvszekrény felé. Kinyitotta az alsó ajtót, és el rángatott két terjedelmes katonai zsákot. A zsákokat felhajította az olvasópultra, és kibontotta a sajátját. El húzott egy olyan energiafegyvert, amilyet a tágra nyílt szem lány még science-fiction holofilmekben sem látott. Wittgen bekapcsolta a Herden 75-ös fedélzeti komputerét, és megcélozta az ajtót. – Sikíts, aztán fogd be a füled! A lány sikítani akart, de próbálkozása nem t nt többnek, mint egy kismacska nyivákolásának. Wittgen nem akart több kísérletet, és átl tte a n mellett a pamlagot: a prostituált vel trázóan felsikított! A következ pillanatban a test rök valósággal bedöntötték az ajtót, majd lángoló csontvázuk legkevesebb tízezer darabkára szétrobbanva terítette be a könyvespolcokat. A lány elájult – Wittgen Shaw-t hívta. – Most indulok lefelé, gondjaim voltak. – Késésben vagy – mondta Shaw. A háttérzajtól alig lehetett érteni, hogy mit mond. A bálteremben dübörgött a zene, és valaki arról énekelt, hogy jöjj el napfény… – A puskát és a pisztolyt tedd le, ahol megbeszéltük, aztán kapcsolj rá! – Ne izgulj, ha ideges vagy, szedjél hangyát! – mérgel dött Wittgen, majd tette a dolgát.

– Valami baj van? – kérdezte t lem Veronica. Lekaptam egy pezsg vel teli poharat egy arra

sétáló pincér tálcájáról, és a karom nyújtottam a holomodellnek. – Paulnak gondjai akadtak, nyilván nem túl komolyak. Valószín leg szaporodik a hullák száma… Induljunk el Cavallier felé! Az estély els harmada közben véget ért, és megkezd dtek a tulajdonképpeni bál el készületei. Felnyíltak az oldalsó termekbe vezet ajtók, és a vendégek nagy része megrohamozta a száz méter hosszan felállított svédasztalokat. Bizonyos termek kaszinókként szolgáltak, amelyekben az összes népszer szerencsejáték helyet kapott, ki-ki választhatott ízlése szerint. Cavallier mindenki számára megadta a választás lehet ségét: aki nem akart kering zni, az degeszre tömhette magát, vagy eljátszhatta vagyonát. Természetesen err l az alkalmi kaszinóról nem tudott a Birodalmi Szerencsejáték Felügyelet. A Vérbáró és díszes kompániája nem mozdult a terem végében felállított emelvényr l. Cavallier a vendégek jókívánságit fogadta, és kiváló marketingpolitikát folytatva igyekezett mindenkivel kezet rázni. Yrina mellette ült, és szerintem pillanatokra lehetett az elájulástól. Nem óhajtottam részt venni a tolongásban, de Cavallier kiszúrt magának, és nagy döbbenetemre felállva integetni kezdett, hogy menjek csak oda. Mint kés bb kiderült, a lelkesedés valójában Veronica de Morney személyének szólt, akit még a tizenéves apródok is azonnal felismertek. A zsibongó tömeg szétnyílt el ttünk, és a körülöttünk ácsorgó dámák irigy pillantásokat vetettek Veronicára a szétnyitott legyez jük felett. A jelenlév férfiak kiguvadó szemmel próbálták gondolatban levetk ztetni a világhír modellt, aki felkapcsolta a t zpiros fénydiadémját, és kezét nyújtotta a bárónak. Cavallier kezet csókolt a n nek, majd rám förmedt, hogy hol rejtegettem eddig a pillanatig az „Impérium legszebb n jét”… Nem maradt lehet ségem a válaszadásra, ugyanis közeledett valaki, aki kis híján letaszította Veronicát a képzeletbeli dobogó legfels fokáról. Lady Iloria jelent meg a színen hollófekete köpenyekbe burkolózó test rei kíséretét l övezve, és fellépdelt az alacsony lépcs fokokon. A Kalózkirály feleségének öltözete minden tradíció megcsúfolásának t nt: Iloria nem estélyiben pompázott, hanem úgy öltözködött, mintha éppen most készülne egy teherszállító rhajó elfoglalására. Arannyal futtatott rohampáncélt hordott, az övén egy passzív állapotban várakozó, korszer materializációs fegyverrendszer. A test rtök köpenyei alatt hasonló cucc csillogott, és egyikük sem látszott olyan fazonnak, amelyik megijed a saját árnyékától. Normális körülmények között mindenkinek fel kellett volna háborodnia, de épp az ellenkez je történt: a körülöttünk állók tapsban törtek ki, és a Lady jól begyakorolt mosollyal aratta le a sikert. Az iménti eseménysor azzal a tanulsággal szolgált, hogy William Martin kedveseként barmit megengedhetünk magunknak. Cavallier abban a minutumban „dobta” Veronicát, és udvarolni kezdett a Ladynek. – Kedvesem, fantasztikusan áll magán ez a rohampáncél. Igazán figyelemre méltó öltözet egy Strauss kering höz. Remélem, hogy partneremnek tudhatom ebben? – Ez csak természetes, Andrei, de az els táncosom mindenképpen Shaw ezredes lesz, ezt már tegnap eldöntöttem. Ugye, emlékszik? – fordult felém a Lady. Tudomására hoztam, hogy emlékszem. Cavallier bemutatta egymásnak a két n t, akik feledve minden protokollt, megpuszilták egymást. – A kisfiam alig hét éves, de már most a te térhatású poszteredet követeli az ágya fölé – csicseregte a „kiköpött Cindy”. – William már arra is gondolt, hogy egyszer elrabol téged a fiúnk születésnapjára ajándék gyanánt… Mindenki jót nevetett, még Veronica is – a következ pillanatban elájult a báróné, az udvarhölgyei azonnal odaugrottak hozzá. Pillanatnyi z rzavar támadt, és ezt kihasználva odahajoltam Iloriához. – Föltétlen beszélnünk kell egymással… Ki kell, hogy vigyelek a kastélyból. – A tánc alatt – susogta a n , és sajnálkozva nézte Yrinát, akit valaki ölbe kapott, hogy kivigye az el csarnokba. – Mi történt ezzel a szerencsétlen n vel? Lehet, hogy hamarosan keresztanya leszek?

– Yrina er s gamma–sugárzást kapott – mondtam titokzatosan.

Lady Iloriának megvillant a tekintete. – Értem – felelte kurtán. Még közelebb hajoltam. – Hol késlekedik Martin? – Nem fog idejönni, most már biztos… Biztos voltam benne, hogy hazudik. Wandemberg megszólalt a bal fülemben, és annyit mondott, hogy „jönnek”… Lassan megfordultam. Cross Rolonad és családja közeledett. Paul Wittgen az egyik mélyföldszinti teherlifttel lement a mínusz hetedik szintig, és egy csendes zugban magára öltötte az Elitgárda rohampáncélját. Vörös jelz fények égtek a kriolit-páncél falú szerviz folyosó teljes hosszában, és halkan duruzsolt a légkondicionálás. Számtalan oldalajtó követte egymást a falak mentén. Mindegyikük kódkártyával m ködött, és különféle raktárakba engedett bejutást… Ha engedett. A százados végigment a folyosón, ami kisvártatva éles jobb kanyart vett. Az újabb és még hosszabb szakasz legvégén az utat elzáró sugárrácsok villogtak, mögöttük a reaktorblokk B kapuja látszott az rséggel. Wittgen tisztában volt azzal, hogy a kamerák minden lépését közvetítik, és az rség látja, hogy elindul feléjük. Még ötven lépésnyire sem közelítette meg a rácsot, amikor a komputervezérlés energiavet k máris célba vették. A kastély energiaellátását biztosító fúziós reaktor úgy m ködött, mint egy kontrollált és szabályozott körülmények között felrobbantott hidrogénbomba, ezért fokozott biztonsági intézkedések voltak érvényben az alsó szinteken. Természetesen ez a szigor és min ség a fegyveres állomány tagjaira is vonatkozott – a reaktor rség nem nyeretlen kétévesekb l állt. Wittgen megállt a küls sugárrács el tt, és megvárta, míg el jönnek az rök. Nem kellett sokáig várakoznia. Kisvártatva felsüvített egy keskeny páncéllap, és felt nt két katona. Kezüket az oldalfegyverük markolatán nyugtatva megálltak a sugárrács túloldalán, egyikük máris a hivatalos szöveggel indított, Wittgen nem is számított másra. – Jelszám kiegészítést kérek! TIZENKETT ! Wittgen minden gond nélkül bejutott volna a reaktorblokkba, ha tudja, hogy az estély alatt mi a B kapu rségének kiadott jelszám. Ha például HÚSZ lenne a végösszeg, akkor csak a NYOLCAT kellene kimondania. De Wittgen nem tudta a jelszámot, és így inkább visszakérdezett: – Maguk itt rök, vagy poz rök? – Tessék? – Semmi, semmi, csak úgy magamba beszélek – motyogta Wittgen és a Császári Elitgárda rohampáncéljában egyszer en átlépett a sugárrácson. A hatás nem maradt el. A katonák azonnal fegyvert rántottak, de a százados számítógépe gyorsabb volt, mint a gondolat. A szabad programon futó fegyvertechnikai-rendszer gravitációs hullámot bocsátott a két férfira, akik iszonyú er vel vágódtak a reaktorblokk széles ajtajának. A harmadik, aki a megfigyel helyiség páncél ablaka mögött ült, a biztonsági panelhez kapott. Wittgen azonnal rál tt Shaw ezredes MMX Art of LASER-ével – a férfi egy szempillantás alatt k vé vált, a keze örökre megmerevedett az automata-lézervet k indítógombja felett. Meglep módon a páncéllap sértetlen maradt. Wittgen bement az ajtón, és egyetlen jól irányzott rúgással darabokra törte a b rrel párnázott forgószékben ül rt, mint egy sárga földig leittasodott kínai régész Huan-Ti császár agyagkatonáját, majd átprogramozta az energiavet ket. A lézerágyúk ett l a pillanattól kezdve módfelett utálták a vörösgárdistákat… Wittgen elvette az egyik összetört csontú katonától a zsiliplap kódkártyáját, és bedugta a panelba. A páncéllap nagy dübörgéssel indult felfelé. Wittgen belépett. Dinamikus és ritmikus zümmögés fogadta. Ismeretlen rendeltetés m szerkonzolok sorakoztak a falak mentén, és szemet bántóan villogtak a különféle színekben pompázó jelz fények. A fúziós reaktor két szinttel lejjebb dolgozott. Ez volt az a hely, ahol kész öngyilkosság lenne

energiafegyvereket használni. Wittgen el húzott egy 422 évvel ezel tt gyártott 9 mm-es Walther PPK/S-t, és egy emberderék vastagságú tartóoszlopnak támaszkodva a l fegyver csövére feltekerte a hangtompítót. Éppen idejében! Egy fekete kezeslábasba öltözött és m anyagsisakos reaktor-technikus bukkant el a közeli h csövek mögül. A százados kibiztosított, és cs re töltött. – Kukucs! – kiáltott a férfira, aki odakapta a fejét, és azonnal meghalt, mert a százados homlokon l tte. A test tompa puffanással elzuhant. Wittgen átlépte a hullát, és elindult a fatörzsekként mereved csövek közt, mint Robin Hood a sherwoodi erd ben. Egy képerny kkel teli fal el tt három technikus ült körül egy alacsony asztalkát. Ketten sakkpartit vívtak, a harmadik kibicelt. Sisakok az asztalon. Három halk pukkanás, mintha pezsg t nyitnának a pincérek tucatnyi emelettel feljebb, és a férfiak eld ltek, mint a zsák, szerencsére egyikük sem sodorta le a táblát. Wittgen megállt a sakktábla fölött, és kielemezte az állást. Rövid gondolkodás után megtolta a világos vezért, és levette a sötét futót. Még kett t lépett, és sakkot adott sötétnek… – Baj lesz a pozitronokkal, Andrei Nikolaevits! – mondta valaki jobbról, és kilépett egy oldalt megnyíló fotocellás ajtón, aztán két lövést kapott a mellkasába, és hanyatt zuhant oda, ahonnan jött. Egy ötödik férfi súlyos léptei hallatszottak a baloldali keskeny vaslépcs n, amint lefelé jött. Miután bekerült a százados látóterébe, már nem lépett, hanem gurult, és golyóval a szívében elterült a gumírozott padlón. – Alakul, alakul – morogta magamagának a százados, és elgondolkodva letette a pisztolyt a sakktábla mellé. Három lépésben lerendezte a partit, aztán megint fogta a fegyvert, és elindult körbe. Kisvártatva tárat cserélt a Waltherben, és vígan fütyörészve egy bájos gyermekdalt, amit az anyjától tanult, gyorsan, pontosan és módszeresen mindenkit lel tt, aki csak élt és mozgott a reaktorblokkban. Az energiafegyvereket érzékel detektorok semmit sem jeleztek. Percekkel kés bb egy terjedelmes falrész el tt állt, és a m szereit vizsgálgatta. Hátrált tíz lépést, és a falat megcélozva leadott egy nagyfrekvenciás, koncentrált szonikus jelet. Nagyon remélte, hogy lesz rá válasz. Ionescu lekapta fülér l a fejhallgatót, és jelzett Lachathosznak. A puhakalapos hátrament a szerekhez, és bambán bámulta a kijelz ket. – Mi ván? – Nagyfrekvenciás jel – adta a felvilágosítást Szabolcs. – A százados a helyén van. – Ménnyi id álátt juthátunk át? Szabolcs elnézett az élen haladó, nagyteljesítmény ultrahangpajzs felé, aztán vetett egy gyors pillantást a m szerekre. – Húsz-huszonöt perc… – Jélézzétek visszá á százádosnák! Megnéztem a pontos id t. Úgy számoltam, hogy Lachathoszék félórán belül bent lesznek az épületben, és nagyon reméltem, hogy „odalent” minden az elképzeléseink szerint alakul. Rolonad észrevette a mozdulatomat. – Túl s n nézi az óráját, ezredes. Netán vár valamire? – A t zijátékra, Mr. Rolonad, kissrác korom óta nem láttam ilyet. – Lesz t zijáték? – lelkesedett Terry, és rángatni kezdte a nagyapja szmokingját. Jessica rendreutasította a fiát. – Hogyne lenne – vigyorogtam. – Akkora t zijáték lesz, hogy mindenki megemlegeti. Nem is tudom, hányan álldogáltunk egy csoportban a zenekarral szemben. Cavallier id közben lelépett, de mindenki itt volt, aki számított valamit. Rolonad megállás nélkül beszélt, és mindenki rajta legeltette a szemét. Akármekkora gazember is volt ez a pasas, az biztos, hogy nem lehetett unalmas figurának tekinteni. Jómagam vele szemben álltam, a jobbomon Veronica és Jessica, balról pedig Lady Iloria karolt belém, mintha ezer éve haverok lennénk. Legkevesebb negyven ember állt körülöttünk, és itta minden szavunk. Rolonad a fiatalkoráról beszélt. Olyan érzésem támadt, hogy történetei egyt l-egyig int példák a kis Terry számára.

– …Nem is tudom, hogy ez mikor történt, ha jól emlékszem a macvarduri háborúk alatt,

amikor III. von Anstetten, császári megbízólevelet adott nekem és Peter Martinnak. Szóval hadd ne szaporítsam a szót, az a lényeg, hogy jól megszívattak minket! Az a teherhajó nem euticéniumdihidropentatont szállított, hanem rgárdistákat. Sejtheti mi történt… – Elkapták magukat? Csodálom, hogy túlélte – mondtam, és intettem az egyik ugrásra kész pincérnek. Utoljára a Császári Udvarban ittam pezsg t, most igyekeztem pótolni a lemaradást. – Én is ezen csodálkoztam három kerek éven át, míg sitten voltam –röhögte Rolonad, és a slepp vele vidult. – A Varionon voltam egy szigorított börtönbolygón, akkor még nem számítottam akkora gazembernek mint mostanság, és csak harmincöt évre ítéltek. Három éve rohadtam ott, amikor végre Martin kiszabadított. Jó, kis buli volt a szentségit! – Peter Martin barátsága kész f nyeremény – jegyeztem meg a tömegnek. Sokan bólogattak, Rolonad legyintett, és egy hajtásra eltüntetett egy pohár whiskyt. – William szabadított ki, a kis Willy… Mennyi lehetett akkor? Hát nem több tizenhét évesnél. Várjon csak, ezredes, megmondom én magának, hogy ez mikor volt, pontosan 52-ben, tizennyolc évvel ezel tt. Megállt kezemben a pohár. – Azt mondja, hogy 48 és 52 között sitten volt? – kérdeztem vissza. – Kétségbe vonja a szavaim hitelességét, ezredes úr? – fortyant föl Rolonad. – Nem, dehogy – motyogtam, miközben úgy járt az agyam, hogy majd’ szétrobbant. Ha igaz, amit Rolonad állít, akkor biztosan nem gyilkolhatta meg Veronica szüleit 5l-ben a Rosanon… Veronica odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hogy beszélni akar velem. Remegett a hangja, neki is az járhatott a fejében, mint nekem. Udvariasan elnézést kértünk a díszes kompániától, és félrevonultunk. – Hallod ezt, Brett, hallod? Hogy tud valaki ilyen undorítóan és folyékonyan hazudni? Számomra a dolog ennél sokkal bonyolultabbnak t nt. – Azt hiszem, kicsim, hogy Rolonad nem hazudik. Aki itt hazudott az Caramondó. Kreált egy történetet, hogy a közeledbe férk zhessen. – De miért tette volna ezt? Mi el nye származhat ebb l? Brett, én semmit sem értek. Félrehúztam a n t, mert az ajtón bejöttek a táncosok, akik felkészültek a nyitótánc el adására. A terem távoli falára egy vászon ereszkedett le, és elhomályosultak a fények. Minden elcsendesült. Gyorsan kimentünk az ajtón, hogy elmondjam Veronicának, ami napok óta a bögyömben volt. – Amit most elmondok, csak elmélet! Csak akkor tudnám bizonyítani, hogy jól okoskodom, ha sikerülne elkapnom Caramondót, és mindent kiszednem bel le. Napok óta olyan érzésem van, hogy Caramondó egyszer en felhasznál téged az aljas tervei megvalósításához. Feltételezem, hogy már hosszú hónapokkal ezel tt tudott arról, hogy Rolonad és Cavallier között egy titokzatos üzlet van készül ben, nyilván arról is lett információja, hogy az rkalóz egy tonna színaranyat hoz a Roxolanra. Rengetegen dolgoznak neki a Galaxisban, egyszer en megneszelte a készül üzletet. Elhatározta, hogy megkaparintja magának a szállítmányt, de ehhez egy komplett hadsereget kellett szerveznie, hiszen a Vérbáró fegyvereseit egyedül képtelen legy zni, ez nyilvánvaló. Különféle titkos hírcsatornákon keresztül az is a tudomására jutott, hogy a praetorianus gárda két tagja a Roxolanon tartózkodik. Szent meggy désem, hogy Caramondó a következ képpen okoskodott: „a bolygón tartózkodó test rök hathatós segítsége nélkül ezt az akciót nem lehet véghezvinni. Valamilyen úton-módon magam mellé, az ügyem mellé kell állítanom Brett Shaw-t és Paul Wittgent. Ha k fegyverrel a kézben támogatnak, akkor biztosan meg tudom szerezni az aranyszállítmányt”… Ekkor Caramondóban felmerül a legf bb kérdés: „mi az, ami az ügyem mellé állíthatná a test röket? Vajon létezik-e olyan észérv, ami meggy zheti arról Shaw-t, hogy álljon mellém?” Caramondó hosszú heteken keresztül töpreng a megoldáson, és ekkor megismerkedik veled. Te pedig elmondod neki az élettörténetedet, többek között azokról a fájdalmas eseményekr l is beszámolsz, amelyek hétévesen értek. Caramondó ebben a pillanatban rájön az egyetlen létez megoldásra. Körmönfont tervet eszel ki, és ennek részeként elhiteti veled, hogy akkor, 19 évvel ezel tt Cross Rolonad volt az, aki megölte a szüleidet és megbecstelenített. Elhinti benned a bosszú magvát, ami hamarosan kicsírázik, és egy szép, zöldell lombú fa lesz bel le. Ett l a lombkoronától

aztán majd senki látja az igazságot, még én sem, és tulajdonképpen ez a lényeg, tudniillik, én sohasem segítettem volna Caramondónak, ha nem esik meg rajtad a szívem. Csak miattad állok itt a bálteremben és készülök arra, hogy kinyírjak egy tucat embert. Csak miattad teszem ezt, és Caramondó el re látta, hogy így lesz! Tudta, hogy sajnálatot érzek majd irántad, és szolgálni fogom az igaz ügyet. Miután megérkeztetek a Roxolanra, a te Rolid eljátszatta azt a kis színjátékot, amelyben Mona meghalt. Azért volt erre szükség, hogy legyen indoka a háttérben maradásra. Ez az stílusa. Rolien Vialli Arcadió err l ismert: mindig a háttérb l irányít, és nyom nélkül távozik. Esküszöm, hogy ezúttal nem fog neki sikerülni… Nincs mit hozzáf znöm, ennyi a történet, Veronica. Arra számítottam, hogy a n kiborul, sírni kezd, esetleg leesik a vérnyomása, és elájul, mint Yrina a bálteremben, de Veronica új oldaláról mutatkozott be: ha hiszik, ha nem, megvonta a vállát, és tisztán, érthet en artikulálva, a mindenki által beszélt és értett standardon a következ t hozta tudomásomra: – Szarok az egészre! Még egy vov-ra sem maradt id m, csak a távolodó n hátát nézhettem. A holomodell visszament a bálterembe. Jobb ötletem nem lévén, sietve utána indultam. Még láttam, hogy belekarol Jessicába, aztán Terryvel hármasban elt nnek a sötétben. Meg sem próbáltam keresni ket, inkább Wandemberget hívtam. Vajon mi játszódhat most le ebben a szerencsétlen n ben? Valaki hosszú hónapokon keresztül hülyítette, és szinte minden életenergiáját beleölte bosszúja tervezgetésébe, erre kiderül, hogy minden, ami igaznak látszott, csak az üveggyöngy hamis csillogása az ékk varázsához képest… – Hol van most? – kérdeztem a sof rt l. – Ahol lennem kell. – A harmadik szám alatt induljon fel a kilencedikre, és várjon a gardrób szobában! – A fegyver? – A helyén lesz. A mai estén ez az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Ha Wittgen valamit a helyére tesz, akkor az ott is van! Lassan elindultam Cross Rolonad felé, hogy én is a helyére tegyek egy-két dolgot… Mialatt Veronicával beszélgettem, elkezd dött a tulajdonképpeni bál. A hatalmas terem túlsó végén aláereszkedett vásznon egy régi-régi koncertfelvételt láthattunk, amelyen az a bizonyos Frank Sinatra énekelt. Mindenki megigézve bámulta a karcosnak t , fekete-fehér felvételt, ami egy muzeális korú vetít gép produktumaként adott talpalávalót a terem közepén kering , profi táncosoknak. Halvány lila g zöm sincs, hogy Cavallier miért ragaszkodott ehhez a felvételhez. A báró egyébként is betegesen vonzódott a XX. századhoz, ahhoz a korszakhoz, amely alatt egyik se megalapította a dinasztiát. Nyilván volt valami oka annak, hogy a báró ragaszkodott ehhez a számhoz, habár a félezer éve halott Franky Boy Strangers in the Nigth-ja szerintem akkor lesz kering , amikor a bolygó ura felszabadítja a jobbágyait, vagyis sohanapján… Kering zni csak azért lehetett rá, mert valójában mindenre lehet kering zni, még rock and rollra is, legfeljebb körberöhögik az ember gyermekét. A roxolani színház társulatát mindez cseppet sem zavarta, és gyönyör ruháikban szabályosan keringtek, pörögtek a fiúk és lányok az egyébként fülbemászó dallamra. Idegenek az éjszakában'! – töprengtem a dolgon, és mosolyogva támasztottam a falat a középs bejárati ajtó mellett. Egy kaviáros szendviccsel a kezemben lassan elindultam a fal mentén. Kisvártatva megláttam Veronicát. Állt Jessica és Terry mellett. Nem mentem oda hozzájuk. Három mereven álló lakáj takarásából néztem a triót. A gondolataim csapongtak, csak nehezen tudtam kordában tartani ket. Jessica Rolonadot, ezt a sápadt kisegeret pár nappal ezel tt még azért akartam elrabolni – emlékezzenek, legel ször még részt sem akartam venni ebben –, mert és gyermeke túsz lett volna a kezünkben, egy csali, ami hozzánk édesgeti Rolonadot és az aranyát. Másodjára, azért akartam túszul ejteni, hogy lefedezzem magam a GAMMA és a hatóságok felé. Lám, Brett Shaw segíti a birodalombiztonságiak munkáját, horribile dictu elkapja a nyavalyás kalózok porontyait, így nézzük

el neki, hogy a zavarosban halászik. Végül harmadik esetben, azért akarom Jessicát és Terryt kivinni innen, mert féltem ket. Mert megkedveltem ket. Anyát, s gyermekét el akarom tüntetni Herites célkeres komputerei el l. Kiszúrtam Rolonadot, hogy odébb áll Cavallier társaságában. Mérlegre kellene tennem a vele kapcsolatos érzéseimet is. Láttam az anyagát, amit Veronica adott, ez az ember egy állat… Most viszont úgy ismertem meg, mint egy jópofa csirkefogót, szegények támogatóját, kisírt szem árvák gyámolítóját, az igazság bajnokát, aki mint egy népi h s, elvesz a gazdagoktól, hogy adjon a szegényeknek… És biztos, hogy nem er szakol meg hétéves kislányokat! Most mit csináljak, táncoljak vissza? Ezek után Rolonadot miért akarom elkapni, azért mert megígértem Heritesnek? Mi lesz akkor, ha Herites rájön, hogy hazudtam neki, és csak azért kevertem bele a Császárt, hogy ezzel megfékezzem a kitörni készül eszeveszett tombolását? William Martin állítólag meg akarja ölni Rolonadot! Van valami közöm hozzá? Nincs értelme beavatkoznom a banditák belharcába… És végül mit kezdjek azzal a felismeréssel, hogy ezen a roxolani estén a barátommá, elkötelezettemmé tehetem a Galaxis legnagyobb kalózait? Túl sok kérdés merült fel, és túl kevés volt az id , hogy sorra megválaszoljam ket. Egyetlen lehet ség maradt: a cselekvés! Frank Sinatra és a táncosok befejezték. Fölcsattant a taps, és kigyúltak a hatalmas kristálycsillárok ragyogó fényei. A színpad lassan elfordult, és megjelent a zenekar, a mai estén immáron a harmadik és végs felállásában. Nem sokat várakoztattak minket, és belefogtak egy igazi kering be. Ismertem a programot, és onnan tudtam, hogy ez már Johann Strauss. Mire észbe kaptam volna, Lady Iloria máris nyújtotta a karját, és els k között léptünk ki a parkettre. – Figyelmeztetem, ezredes, hogy botlábú vagyok – susogta csodaszép partnerem, és mosolyogva t rte, hogy középre vezessem. – Én meg botfül – kontráztam az iménti vallomást. Átkaroltam a n derekát, és elsodródtunk a muzsika hullámain. Száznyian követték példánkat. – Milyen kering ez? – kérdezte, s hosszan a szemembe nézett, mellesleg tánc közben így is illik. – Nem mindegy? Nevezzük talán Ópiumkering nek… Miközben pörögtünk, odahajoltam Iloriához, és azonnal a lényegre tértem, minek cifrázzuk a dolgot, nyilván is ugyanezt tenné a helyemben. – Pontosan huszonöt perc múlva hagyd el a termet, és menj le a földszintre, egyedül gyere, test röket ne hozz magaddal! Át kell menned a díszudvaron, majd a szök kút mögött nyíló boltíves csarnokon! Amikor átértél, jelt fogok adni. Kiviszlek a kastélyból, még a GAMMA támadása el tt… Ne, ne kérdezz semmit, most nincs id magyarázkodásra! Tedd, amit mondok, és életben maradsz! – Az ópium? – Elszállítom az arannyal együtt. Hát persze, hogy ezt kell tennem, önmagamat kényszeríttettem ebbe a helyzetbe. Már rég nem arról volt szó, hogy helyben nem semmisíthetem meg a jelz berendezések miatt, hiszen a GAMMA mindent lekapcsol. Pontosan Herites miatt kell eljátszanom ezt a színjátékot, hisz’ az ezredes úgy tudja, hogy az ópium a Császáré… A GAMMA parancsnoka szeme láttára – tehát a kastélyban – nem égethetem fel a szállítmányt. – Martin egy életen át hálás lesz neked… és én is… – Erre inkább nem mondok semmit. – Szeretlek, Brett – mondta, és hosszan a szemembe nézett. Ha kering znek egy rkalóz feleségével és az szerelmet vall, sohase higgyenek neki! Én is így gondolkodom… A második és a harmadik számot is végigtáncoltuk. Következett Kálmán Imre és a Csárdáskirályn . A zenekar húzta agyba-f be, Cavallier majdnem beugrott a nagyb be, úgy ropta. Abszolút hidegen hagyta, hogy a kedves nejét pár perce még hárman támogatták, és abból kett orvos volt

Táncolj, te barom! Úgysem táncolsz már sokáig! Wandemberg ekkor már a kilencedik emeleten kuksolt egy gardrób szoba sötétjében. Reményeim szerint kezében egy beélesített Winchester sugárpuskával. A gardrób ajtóval szemben, le tizenöt lépésre egy tálaló állt, amelyen drága ezüstkészlet csillogott. Szobadísz volt, sohasem használták A legnagyobb ezüsttálban várakozott az impulzuspisztolyom. Amikor megfogom majd a pisztolyt, Wandemberg kilép az ajtón. Körülbelül tíz célponttal számoltunk, és mindegyiknél lézerfegyver lesz. A dologban az volt az izgalmas, hogy nem lehetett tudni, sikerül-e. Most még táncoltam, de szemem sarkából már Rolonadot néztem. Majd egy óvatos pillantás a csuklómra: öt perc múlva megmozdulnak a csillárok! Pontosan öt perc múlva Herites aktivizálta a GAMMA egyik titkos fegyverét, és enyhe tektonikus-mozgást idézett el azon a kontinentális talapzaton, amelyen Moscow City állt. Az alig észrevehet földrengést jóformán csak az érzékeny szeizmikus mér szerek érzékelték, a bálterem csillárai, ha meg is rezdültek, ebb l semmit sem lehetett észrevenni. A központi vezérl ben viszont megkergültek a behatolás-jelz m szerek, és az ügyeletes technikus felemelte a kom kagylóját, hogy a harcászati tisztet hívja. – Nyugtázza az összes érzékel t, ez csak a földrengés miatt van! –kapta az utasítást, és így is cselekedett. Arra senki sem gondolt, hogy a fúziós reaktor h blokkjában éppen ezekben a pillanatokban robbantották be a falat, miután Wittgen megadta rá a jelet. Austin halála után már csak egyetlen olyan ember volt a kastélyban, aki másképp gondolkodott. Mike Bara a gárdaparancsnokságon tartózkodott, és egy negyven monitort tartalmazó fal el tt állva kanalazta magába azt a hatalmas tál franciasalátát, amit sikerült megmentenie az egyik svédasztalról. A képerny k a kastély stratégiai pontjait mutatták, kéttucatnyin egyáltalán nem látszott mozgás. – Mi volt ez? – kérdezte a kapitány teli szájjal. – Földrengés – adta a felvilágosítást az egyik francia gyártmányú szintetikus. – Ühüm – nyögte a Gárda parancsnoka, és a tálat odavágta a vezérl pultnak. – Kurva rossz ez a francia saláta! Na, hívják föl a szeizmológiai intézetet! Lachathoszék sorra kimásztak az általuk kirobbantott lyukon, Wittgen azonnal átvette a parancsnokságot. – Felettünk és alattunk reaktortechnikusok dolgoznak. Interferencia-pajzsot kapcsoltam fel, tehát nem hallhatták a robbanás zaját, ami még nem jelenti azt, hogy nem fognak kiszúrni minket. Ebben az esetben csak akkor l hettek, ha t zparancsot kaptok t lem. Értve vagyok? – Ném lész hibá, nágyságos úr! – A megszólításom százados! – Bocsánát… – Megbocsátok… a csoport ett l a perct l kezdve kettéválik. Ionescu és hat embere idelent marad, és biztosítja a menekülési útvonalat. Ha bárki lejön a szintre, és kiszúrja a berobbantott falat, azt azonnal likvidáljátok! Elméletileg senki sem fog lejönni, mert m szakváltásig több mint két óra van hátra. Folyamatosan kom kapcsolatban leszünk, ha bármi probléma adódik, inkább jelezzétek. Lachathosz és a többiek velem jönnek, feladatunk a következ : a B kapun keresztül hagyjuk el a reaktorblokkot, és a lépcs házban felmegyünk a földszintig, ahol pozíciót foglalunk el, s várjuk az ezredes úr parancsát. Miután az ezredes és Mr. Wandemberg megérkezik, a Lachathosz csoportból három f visszahozza a túszokat ide, akiket azonnal kivisz a Ionescu brigád. Akik fönnmaradnak, azok velem együtt csatlakoznak az ezredeshez, és elfoglaljuk a páncéltermeket… Kérdés van? Ajánlom, hogy ne legyen! Az ajánlat meghallgatásra talált. A csoport kettévált. A „Mérnök” és az emberei elfoglalták a pozícióikat, Lachathoszék pedig Wittgen vezetésével elindultak felfelé. Wittgen rendelkezett annyi harci tapasztalattal, hogy a csoport tagjainak mozgásából azonnal látta, hogy profikkal dolgozik, ez mindenképpen

megnyugtatónak t nt. Egyedül Lachathosz és meglehet sen egyéni stílusa jelentett problémát. A közel húszf s kommandó már a zsiliplapnál járt, amikor a „puhakalapos” hátulról megkocogtatta a százados páncélját, és fejével az oldalt álló zuhanyzó felé bökött. – Százádos úr, á csatorná miátt b zlünk, mint á trágyádomb. Hát, hádd zuhányozzunk lé, áz id bé béléfér. – Ezt hol olvastad, baszicsl Ne kúrj föl agyilag már a legelején, oké? – Jól ván, ná… A csoport tagjai egymást biztosítva hatoltak el re. Kisvártatva már a lépcs házban jártak, és magabiztosan haladtak felfelé a piszkosszürke fénnyel megvilágított vaslépcs n. Az akció mind ez idáig zökken mentesen haladt. Wittgen nagyon remélte, hogy emeletekkel feljebb a bálteremben hasonlóan alakultak a dolgok. Nem irigyelte Shaw-t és Wandemberget, akiknek sokkal nehezebb dolguk volt… – Föltétlen beszélnem kell magával, lehet leg négyszemközt –mondtam. Rolonad hosszan a szemembe nézett, aztán óvatos mozdulattal letette a poharát, és egy kend vel megtörölte a száját. – Hm… no és milyen min ségében, ezredes? – kérdezte. – Mint Cavallier crolljainak kiképz je, vagy mint IV. von Anstetten test rtisztje? Megmondom szintén, hogy ez utóbbi változat sokkal inkább megmozgatja a fantáziámat, ráadásul ez a „négyszemközt” dolog, igen titokzatosan hangzik. Netán titkokat óhajt a tudomásomra hozni? Vigyázzon Shaw, én egy született pletykás vagyok!… Mir l lenne szó? – Ne kívánja, hogy most és itt mondjam el, a dolog meglehet sen bizalmas. Annyit elárulhatok, hogy császári megbízólevelekr l lesz szó, olyanokról, amilyenekr l maga beszélt a bál el tt. Az sem lehetetlen, hogy hoztam magának egyet… Ezt az egészet tíz perccel ezel tt találtam ki. Miután eszembe jutott, azonnal ejtettem a „Veronica divatbemutatója” cím változatot. Amit kiagyaltam, szenzációs ötletnek t nt! Császári Megbízólevél? Húsz éve nem állítottak ki ilyet. Nincs olyan rkalóza a csillagvégnek, amelyik ne hagyna ott csapot-papot, ha kap egy ilyen ajánlatot. A pontosság kedvéért el kell mondanom: el ször arra gondoltam, hogy felajánlom segítségemet a GAMMA ellen, amelynek támadása hamarosan várható: jöjjön velem, és én megmentem! A dolognak az volt az egyetlen szépséghibája, hogy abban a pillanatban felveszi a kapcsolatot az rhajójával, és onnantól kezdve, nem tíz test rt kell lel nünk, hanem ezer rohamosztagost! Rolonad nagy mestere lehetett annak, hogyan palástolja a meglepetését. Hümmögött egyetkett t, lecsípett egy morzsát a szmokingja ujjáról, úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog, holott majd’ szétrobbant a kíváncsiságtól. Rám nézett, krákogott egy sort, aztán ezt mondta: – Nagyon érdekes. Ez fölöttébb különös, ezredes úr… Hol tudnánk beszélgetni? Bekaptad a horgot, öcsi! – Jöjjön velem! Rolonad elfordult a svédasztaltól, intettem neki, hogy kövessen. A hat test r jött utánunk, mintha zsinóron húznánk ket. Elmentünk Veronicáék mellett. A holomodell Jessicával és Terryvel beszélgetett. Egy röpke másodpercre összeakadt a tekintetem Veronicáéval. A pillantásából azt véltem kiolvasni, hogy tudja, mi a dolga. – Hova mentek? – kérdezte az apjától Jessica. – Üzlet – jött a kurta válasz. Váratlanul újabb ötletem támadt, így van ez, ha improvizálni kényszerül az ember. – Jöjjön a lánya is, Rolonad! – Az imént beszélt arról, hogy bizalmas a dolog. – Netán nem bízik Jessicában? Ez a dolog rá ugyanúgy vonatkozik. – Mir l van szó, apám? – kérdezte a kalóz lánya, és abbahagyta Terry orrának törlését. Rolonad válaszképpen morgott valamit, és hozzám fordult, ott szobroztunk a bálterem kijáratánál a forgalmat akadályozva.

– Mit ért az alatt, hogy a lányomra ugyanúgy vonatkozik! Beszéljen világosan, Mr. Shaw!

Eljött az ideje, hogy bekeményítsek. – Na, figyeljen ide, kedves barátom! Maga a galaktikus társadalom szabályozott keretein túl, én pedig a keretein belül próbálok élni és érvényesülni. Maga a csillagvilág egyik körözött banditája, sokak szerint csak egy rosszindulatú daganat a társadalom testében, amit ki kell vágni vagy égetni. Korunk nagy sebésze, Gabriel Herites ezt sokkal szebben tudná elmagyarázni, de hál’ istennek nincs itt… Tehát maga egy gazember, én meg a Császári Praetorianus Gárda ezredese vagyok, ami helyb l és nekifutás nélkül a legbizalmasabb állás az Imperiumban. Papíron a következ képpen néz ki a dolog: amikor maga belép ezen az ajtón, nekem azonnal és felszólítás nélkül úgy kellene lel nöm, mint a pinty… a pinty egy madár, ami kipusztult… De én ezt nem teszem meg, inkább teljesítem az Uralkodó parancsát, ami magával és a lányával kapcsolatos, kvázi az estély egy bizonyos pontján, egy bizalmas beszélgetést fogok lefolytatni önökkel. Ha velem jön, akkor megtudja, hogy mir l van szó! Egyébként pedig nem, mert a Császár üzeneteit nem szokták tolmácsolni ezerötszáz ember füle hallatára, egy kivilágított bálterem kell s közepén. Most vagy tátja a száját, vagy nem, de a Császár üzent magának valamit! Érdekli a dolog, Rolonad? Nem tudom, hogy a híres William Martin mit lépett volna egy ilyen monológra, mindenesetre Rolonadra hatott a dolog. Nem hiszem, hogy berezelt volna, amiért így beszélek vele, egyszer en szerethette az olyan embereket, akik nem szoktak sokat vacakolni. – Miért nem ezzel kezdte? – kérdezte Martin alvezére, és a lánya test reihez fordult. – Maguk ketten itt maradnak Terryvel, a többiek velünk jönnek! Veronica, megtenné azt a szívességet, hogy míg visszajövünk, pesztrálja az unokámat? – Szívesen – bólogatott Veronica. legalább sikeresen kimaradt a lövöldözésb l. Ha Rolonad nem kéri meg, hogy maradjon itt a sráccal, akkor én kértem volna erre. – Hova mégy, mama? Mehetek én is? – Nem, kisfiam, tudod ezek olyan dolgok… Azért ez a gyerek nem akárkinek az unokája! Valószín leg már ilyen fiatalon felvilágosították, hogy vannak olyan dolgok, amelyekhez csak a nagypapának van köze. A kölyöknek azt is elmondhatták, hogy Cross papa nem azért ilyen gazdag, mert jól men látványpékséget vezet valami rállomáson. Terry nem szólt egy szót sem, mi meg kimentünk a ruhatárhoz, ami sokkal inkább fegyver lerakat volt, és igen er s rség vigyázta. A bálterembe nem lehetett fegyvert behozni, még egy árva csúzlit sem – ezért keltettek oly nagy felt nést Iloria és fekete köpenyes test rei a materializációs övekkel. Rolonad és emberei tartották magukat az etikett szabályaihoz. Most mindannyian felvették az energiapisztolyokat. Rolonad egy gyönyör lézervet t csatolt a derekára, a fegyver csillogott az ezüstberakásoktól, míg test rei a hónuk alatti tokba rejtették a kerámiából készült GLOCK-okat. Jessica kíséretéb l ketten csatlakoztak hozzánk, tehát nyolc ellenféllel számolhatunk. A dolgot csupán az bonyolította, hogy Rolonad is fegyvert ránthat, t pedig nem akarjuk lel ni… egyel re még nem. Elindultam felfelé egy oldalsó lépcs n, a csoport a nyomomban lépdelt. Rolonad és a lánya halkan beszélgettek. Nem figyeltem oda, s így nem hallottam, hogy mir l folyt a diskurzus. Minden idegszálammal a következ percekre koncentráltam. Megállapodtunk Wandemberggel, hogy egy bizonyos szót kell kimondanom, akkor kiront a gardróbból. Felértünk a kilencedikre, és végigmentünk a bársonysz nyeggel borított folyosón, amelyet végig lovagi páncélok díszítettek. Megálltam egy faintarziás ajtó el tt, és kezemet a kilincsre tettem, ám az egyik test r udvariasan félretessékelt, és nyitott be els nek. Szemére helyezett egy infra-célkeres készüléket, és felmérte a terepet. Felkészültünk erre is. Tudtam, hogy Wandembergnek h pajzsa van – Wittgen nem csak puskát hagyott a gardróbban. A test r csak szabad szemmel találhatná meg sof rünket, ahhoz viszont ki kellene szúrnia a gardróbajtót, ami valósággal beleolvad a rózsamintás, csiricsáré falikárpitba. „Nem fogja észrevenni”, nyugtattam magam, és lássatok csodát, nem is vette észre. Egyetlen ponton bukhatunk meg, ha a fickó számítógépe futtatni kezdi a fegyverfelismer programot. Abban bíztam, hogy ebben az esetben a Winchester és az én energiapisztolyom – ez utóbbi az elitgárda arzenáljába

tartozott – olyan korszer álcarendszerrel rendelkezik, amely sikeresen félrevezeti a test röket. Rolonad felderít je megelégedett az infrával, és így nem talált semmi különöset. Bólintott, hogy bemehetünk, ami úgy nézett ki, hogy két gorilla bement, utána én következtem, majd Rolonad, végül a lánya és még egy test r. Az ajtót kívülr l becsukták, két izomagyú kint maradt a folyosón. Ez nem a legoptimálisabb felállás, de nincs mit tenni, tudtuk, hogy így lesz, számítottunk erre. A szobába lép test rök szétspricceltek a szélrózsa minden irányába. Az egyikük, egy harminc-harmincöt év körüli n éppen az ajtóval szemben lév komódnál horgonyzott le, karnyújtásnyira az ezüstkészlett l. A többi is piszok jó pozíciót vett fel, ugrásra és tüzelésre készen, persze mindannyian engem néztek. Nem kellett mondanom Rolonadéknak, hogy foglaljanak helyet, azonnal lehuppantak egy faragott lábú, er sen rokokó kanapéra. Vetettem egy gyors oldalpillantást a gardróbajtóra. Teljesen beleolvadt a falba, senki sem vette észre. Rolonad, hogy nyomatékot adjon szavainak, a kanapé karfájára csapott. – Ne várakoztasson minket, ezredes, szerintem kezdjük! Mir l lenne szó? – Én is ezt mondom, kezdjük el –jelentettem ki, és határozottan elindultam az ezüstkészlet felé. – Isznak valamit? – Maradjunk inkább józanok, talán szükség lesz rá. – Esetleg m kávét vagy m teát? – kérdeztem ártatlanul, és bele-belekukkantottam az üres cukortartóba, s felemeltem a teáskanna tetejét. – Megbocsásson! – mondtam a test rn nek, aki kissé odébb lépett, gondolta keresek valamit… Az a valami tizenöt centire volt t lem: egy süteményes tálca, nagy félgömböt formázó fed vel. Kár, hogy nem látok át az ezüstön számítógép nélkül. Mi van akkor, ha Wittgen nem rakta oda a pisztolyt? – Nem áll szándékában a lényegre térni? – türelmetlenkedett Rolonad. Én álltam, és meredten bámultam a tálcafed t. – Dehogynem – jelentettem ki határozottan, aztán egy életem egy halálom jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondtam, hogy: BASZICS! Az impulzuspisztoly a tálcán volt, felkaptam, és abban a minutumban fejbe l ttem a test rn t! Kivágódott a gardrób ajtaja, és ketten azonnal meghaltak. Rolonad emberei pokoli gyorsasággal rántották el a fegyvereiket, én pedig el revet dtem a záporozó lézersugarak közepette. Egetver dörejek és vércsevijjogásszer hangok hasítottak a szoba csendjébe. Valaki eltalált, de a praetorianus díszegyenruha sugárkezelt anyaga csökkentette a lézer intenzitását; ha más ruha van rajtam, azonnal meghalok. Nekivágódtam valami bútornak, és mindent felborítottam. Valakit lel ttem. Csak Wandembergben bízhattam, aki er teret is aktivizált. Kés bb nem tudtam felidézni magamban, hogy mi is történt valójában, de az egész nem tarthatott tovább hat-hét másodpercnél. A szemem káprázott az apokaliptikus fényözönt l, és s pislogások közepette tápászkodtam föl a sz nyegr l. A szobában fanyar ózon és megégett emberhús szaga terjengett. Hat hulla hevert a padlón. A másik két test r csak a küszöbig jutott el. Ahogy elnéztem a szétrobbant és feketére pörköl dött, még mindig füstölg bordáikat, azonnal tudtam, hogy Wandemberg Winchestere intézte el ket. A Galaxis legjobb sof rje – aki elfelejtette közölni velünk, hogy mellesleg mesterlövész – a tátott szájú Rolonad és a félájult Jessica el tt állt. A sugárpuska csövét Rolonad homlokának szegezte. A dolog olyan gyorsan zajlott le, hogy a kalóz félig sem tudta el rántani oldalfegyverét. – Legmélyebb tiszteletem, én a sof r vagyok, szólítson egyszer en Marcusnak! Most szép nyugodtan, a két ujjával megfogja a fegyvere markolatát, és nagyon lassan el húzza! Nem ajánlom, hogy bármi rosszban sántikáljon, mert a feje minta lesz a kárpiton. Határozottan meg voltam elégedve Wandemberggel. Most már bizonyos, hogy okos döntés volt alkalmazni. Rolonad szó nélkül engedelmeskedett, biztosan arra gondolt, hogyha ez az ember a sof r, akkor milyen lehet a többi – nyilván sejtette, hogy összehangolt akcióval van dolga, és nem ketten vagyunk. Az profizmusa abban nyilvánult meg, hogy szó nélkül engedelmeskedett Wandembergnek. A kért módon el húzta a fegyverét. Wandemberg elvette t le. Eközben, hogy hasznossá tegyem magam, a két hullát behúztam az ajtóból. Rolonad mereven

bámult a rászegezett Winchester csövébe, de hozzám beszélt. – Nem is olyan régen még azt ecsetelte, hogy mekkora erkölcsi nagyság hozzám képest. Emlékszik, maga szarláda? És maga az Uralkodó test r ezredese? Elmondom, hogy mi maga… – Fejezze be! – csattant a hangom, és a gardróbból el ráncigáltam a felszerelésem. Bekapcsoltam a gyorsítót, s körülbelül tizenöt másodperc alatt rajtam volt a rendszer. Aktivizáltam a materializátort, és a gárdapáncél nagy szisszenéssel jelent meg a testemen. Ett l a pillanattól kezdve csak a Vörös Gárda lehetett komoly ellenfél. Rolonad azért sem fejezte be, és tovább nyomta a szöveget. – Mire hajt, maga rohadék? Fizet valaki a fejemért, vagy az ópium érdekli? Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit kapok az aranyért cserébe. Az ópiumot akarja elrabolni? Nem láttam sok értelmét, hogy leálljak vele brusztolni. Csak azért tettem meg, mert látni akartam az arcát, látni akartam rajta a meglepetést. – Szarok az ópiumra! Maguk egyt l-egyig attól vannak elájulva, hogy a heroin újbóli piacra dobása mekkora üzlet, holott, már a XXI. század elején kifutotta magát ez a szer. A Galaxisban mindenki virtuáldrogot használ, és hódítanak a szintetikus szerek. Mit akarnak maguk ett l az elavult, természetes anyagtól, a kutyának sem kell majd. – Maga sík hülye ehhez az egészhez, Shaw! Az úgynevezett elavult dolgoknak mindig megvan az új reneszánsza. Ez a divatra és a zenére ugyanúgy érvényes, mint a kábítószerekre, ez egy dolog. A másik, hogy jól látja ezt a kérdést, csak itt nem err l van szó, ezért nincs igaza! A heroin valóban óriási üzlet, csak nem úgy, ahogy maga hiszi! A régen elfeledett heroin a pszichére gyakorolt hatása alapján tényleg nem rúghat labdába a legújabb anyagok mellett, ezért az ópiumalkaloidák elterjesztésében nem az a nagy üzlet, hogy a többi, már bevezetett anyag mellett próbáljuk terjeszteni a piacon… Nem tudom, hogy magát ki tájékoztatta, de higgye el, hogy félrevezették! Maga meg akarja kaparintani ezt a szállítmányt, mert üzletet lát benne, de nem is sejti, hogy mi a valódi cél, mi az igazán nagy buli… a heroint… Nem tudta befejezni, mert Wandemberg lesújtott az állára a puskatussal. Eld lt a pamlagon, Jessica felsikoltott. Wandemberg visszakézb l szájon vágta a n t, aki szintén elfeküdt. – Fejezze be! – mondtam ismételten, de ez most Wandembergnek szólt. Valójában nagyon is érdekelt, amit Rolonad mondott, de most nincs id végighallgatni. Mellesleg tudtam, hogy mire megy ki a játék, egyértelm , hogy Rolonadnak miért lett szómenése. Az oldalára akart állítani, ha Wandemberg hagyja, hogy tovább beszéljen, pár mondat után eljutott volna a pénzig, ahhoz a bizonyos összegig, amelyet nekem ajánlana fel, ha futni hagyom… Rolonad elájult, így nem kaptam lehet séget, hogy elmondjam neki: nem azért ejtettük túszul, hogy megzsaroljuk az esetleges üzleti részesedésért. Veronicát hívtam, és közöltem vele, hogy „jöjjön ide a gyerekkel”! Pár perc múlva Terry és felt ntek az infravörösön. Ekkorra már aktív üzemmódban állt a harcászati számítógépem, és kissé felgyorsítottam a dolgok menetét: ahogy benyitottak a szobába, a két test r azonnal infarktust kapott. Biológiai rendszerrel támadtam, nem akartam nagy zajt csapni a nyitott ajtó mellett. Terry valószín leg semmit sem értett, és azonnal az anyjához szaladt. Elb gte magát. Jessica átkarolta, és magához szorította. Veronica odaállt az id közben magához tért Rolonad elé, és azzal indított, hogy leköpte. – Azt hiszi, hogy beveszem a meséjét err l a börtönbolygóról? Én nagyon jól tudom, hogy maga és az emberi hol voltak akkoriban… Én nagyon jól tudom! – Veronica elb gte magát, és tíz körömmel ugrott volna az rkalóznak, de Wandemberg az utolsó pillanatban eltaszította onnan. Nem éppen a legfinomabb, de roppant hatásos mozdulat volt. Rolonad a „puskatus” óta jobbnak látta, ha csendben marad. Zavartan pislogott, és szerintem semmit sem értett. Veronica ezek szerint nem hitt neki, és nem hitt az én elméletemben sem. Mit ne mondjak, rosszul esett a dolog, de azokban a pillanatokban kisebb gondom nagyobb volt ennél. – Indulunk! – utasítottam Wandemberget, és a tálaló mellett kitapogattam a rejtett ajtó nyitópaneljét. A sof r a fejével intett a foglyul ejtett triónak, hogy „mozgás”! Rolonadék felálltak, az ürkalóz az állát tapogatta. Most el ször rémültnek t nt. – Ha van magában egy csöppnyi emberség, akkor nem bántja a családomat. Tegyen velem,

amit akar, de ket engedje el!… Kérem! Ezt az utóbbi szót tízévente egyszer mondhatta ki. Nem foglalkoztam vele. Odaléptem elé, az arcunk szinte összeért. – ket biztosan nem fogom bántani. ket kimentem innen… Ne, ne kérdezzen semmit! Magával már más a helyzet, Rolonad! Ha be tudja bizonyítani, hogy akkoriban tényleg egy börtönbolygón kuksolt, akkor én biztosan nem ölöm meg, s t, számíthat a segítségemre. Ha nem tudja bebizonyítani, akkor viszont meghal… Rolonad kikerekedett szemmel nézett rám. – Egyedül Martin tudna igazolni. viszont… – El kell keserítenem – vágtam közbe. – Martin egy paraszthajszálat sem tenne keresztbe a maga érdekében, ugyanis azt tervezi, hogy megöli… Mert maga ellopta az aranyát! Rolonadnak elfehéredett az ajka. – Ez ugye, nem igaz, apám? – kérdezte a halálra rémült Jessica. Rolonad képtelen volt válaszolni. A lényegre tértem. – A kastély tele van titkos járatokkal, ez itt az egyik. Most lemegyünk a földszintre. Megköszönném, ha nem támasztanának nehézségeket. Rolonad nem merte megkérdezni, mire készülök. 13. Mike Bara és válogatott rohamosztagosai úgy zúdultak le a gárdaparancsnokságra vezet márvány lépcs soron, mint a fergeteg. A kapitány energiatelepeket lökött a lézervet jébe, hosszú harcra készült. Jobbról-balról kapta a jelentéseket, mindenki ordítozott. – Minden bizonnyal mesterségesen el idézett szeizmikus lökések voltak, kapitány úr, ezért nem szerepelt az intézet havi el rejelzésében. Biztos abban, hogy… – Herites okozta! A földrengéssel megbolondította a behatolás jelz ket, hogy fedezzen valakit, aki id közben valószín leg be is jutott… Azonnal ellen rizzenek minden vendégekt l elzárt részt! Két osztag induljon a reaktorhoz, és vizsgálják át az üzemi szintet! Hívják fel a reaktorblokk összes ellen rzési pontját! Bara megtorpant a lépcs sor tövében, és utasításokat harsogott. A gárdisták eszeveszett rohangászásba kezdtek. Súlyos léptek döngtek a márványon, sorra bekapcsoltak a személyi pajzsok. Bara odalépett a komtisztjéhez, és a férfi hátára csatolt konténerb l felkapta a zöld telefont. A vezérl azonnal bejelentkezett. – Herites bejutott! – harsogta a kagylóba. Lecsapta, és felvette a kéket. – Gárda-A és Gárda-B századok, kettes direktíva! Az említett századoknál elrendelték a riadót. A rohamosztagosok pillanatokon belül a páncélozott csapatszállítóknál voltak, és a légpárnás monstrumok nagy süvítessel emelkedtek fel a földr l. A „kettes direktíva” alapján egetver hangzavarral száguldottak a nukleárpajzs felé. Bara okos stratégának bizonyult. Látszólag megosztotta az er it, pedig csupán „biztonságba helyezte” üt erejének nagy részét. Amíg rendelkezik hadra fogható századokkal, melyek csapástávolságon kívül állnak a GAMMÁ-tól, addig lehet esélye Heritessel szemben. Minden más esetben, csak annyit tehet, hogy felemeli a fekete telefont, és elrendeli az evakuálást, amennyiben lesz még rá id . Magához intette egyik adjutánsát. – Értesítsék Cavalliert, de ne a személyi komján, Herites lehallgathatja a vonalat! Ha a báró parancsokat akar osztogatni, akkor jöjjön ide, vagy álljon át a Gárda rendszerére! A tiszt franciául kezdett üvöltözni. Egy tizedes máris rohant. Bara bekapcsolta az összes létez védelmi rendszerét. Izzadni kezdett a páncélja alatt, habár a ruházata légkondicionált volt. Csak annyit tudott a GAMMÁ-ról, hogy a parancsnoka mindig visszaszámol, miel tt átrajzolná egy bolygó térképeit. Nagy barom voltam, amikor erre a rohadt bolygóra jöttem! Chisi rnagy elégedetten bámulta a képerny ket. Herites mögötte állt, és keresztbe font

karokkal meredt a semmibe. A hátuk mögött uralkodó félhomályban halkan duruzsoltak az alapjáraton várakozó V-maxok. Egy láthatatlan hangszóróból a régen elfeledett Six Days On The Road szólt. A GAMMA parancsnoka mindig ezt hallgatta támadás el tt. – Bara sejti, hogy idebent vagyunk –jegyezte meg Chisi, és kitekeredett testtel felnézett a parancsnokára. – Utasítás? – Nem csak sejti, hanem tudja is! Visszaszámlálás ötszázról! Az embereket vegye le a lemezr l! Chisi ujjai vitustáncot jártak a szenzoros billenty zeten. A titokzatos adatokkal teli képerny bal fels sarkában villogni kezdtek a vörös fénnyel ég számok. 500,499,498… Gabriel Herites meggyújtotta utolsó jointját… Azon az emeleten, ahol a bálterem található, több szobát és a hozzájuk vezet mellékfolyosókat alkalmi konyhának rendeztek be. A vendégek számára felnyitott termek és a „konyha” között megállás nélkül sürgöl dtek a szalonkabátos pincérek és a sárga-fekete ruhás apródok. Az oldaltermekben felállított svédasztalok utánpótlásáról gondoskodtak, illetve a Galaxis összes ismert italfajtáját kínálgatták. A munka megállás nélkül folyt, és ez így is lesz legalább holnap délig… Akik ezt gondolták, azok nagyon tévedtek. Egy pincér közeledett a bálterem fel l. Ezüsttálcáját letette az alkalmi tálalópultra, tucatnyi kollégája tolongott körülötte, óriási volt a hangzavar, a folyosó végér l idehallatszott egy XXI. századi modern kering – olyan is volt… A pincér új tálcát fogott meg, majd a többieket kerülgetve visszaindult. Hirtelen megtorpant, és bambán nézett maga elé. A tolongásban senki sem figyelt fel rá… Arcából kifutott minden szín, és pillanatok alatt kiverte a víz. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, kénytelen volt letenni a tálcát, és meglazította a nyakkend jét. De ez sem segített. Egyre rosszabbul érezte magát. Koordinációs zavarai támadtak, és tétova mozdulatokkal lépett el a falig. A fülében tompa zúgás nyomta el a zsivaj és a muzsika hangjait, majd kisvártatva megszólalt valaki, bent az agyában… – Nyisson be az oldalajtón! Képtelennek érezte magát az ellenállásra, azonnal engedelmeskedett. Benyitott a jelzett ajtón, vös félhomályban állt. Becsukta maga után az ajtót. – Vegye el a lemezt! – kántálta a monoton, titokzatos hang. Jézusom, milyen lemezt? Gépiesen engedelmeskedett. Mire felfoghatta volna, hogy mit is tesz, már a bels zsebébe nyúlt, és kivett onnan valamit. Nem tudta, mi az, és nem emlékezett arra a pillanatra, hogy odatette volna. – Ez hogy kerül hozzám? A lemez egy holografikus felvételnek t nt, és valamilyen futurisztikus páncélzatú katonát ábrázolt. – Dobja a földre, és hagyja el a helyiséget! Robot módjára engedelmeskedett, aztán hátrálni kezdett az ajtó felé, keze a kilincset tapogatta a sötétben. A földre dobott lemez furcsán fluoreszkált, a fény egyre er södött. – Hagyja el a helyiséget, öt másodperc az aktivizálódásig! Valami rejtélyes oknál fogva a pszichoszondázás cs döt mondott: a férfi lebénult, és nem mozdult. A különös fény visszatükröz dött kiguvadt szemében. – Aktivizálódás! – hallotta a szenvtelen hangot, odabent a koponyájában. Ekkor értette meg, hogy valamilyen titokzatos komputer beszél hozzá. Kiesett a transzállapotból. A fény robbanásszer en tört el a tenyérnyi lemezb l, és a férfi sikolyra nyitotta a száját, amikor meglátta „Kicsi Moriartyt”… Az ajtó túloldalán semmit sem lehetett hallani. A nagy rohangálásban az sem t nt fel senkinek, hogy az ajtó alatti résen, szép lassan terjed a sz nyegen egy agyvel darabkákat magával sodró sötét vértócsa. A kastély különböz pontjain sorra rosszul lettek a pincérek…

Egy parányi szobában kuksoltunk, és az ablak red nyén át a rózsaszín márványlapokkal fedett udvart kémleltem. Az ablak el tt eget-földet ver dübörgéssel rongyoltak a Vörös Gárda páncélozott csapatszállítói, úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított kommandós egy régirégi amerikai háborús filmben. Odakint felvonulnak a németek, én meg a szemközti páncélteremmel szemezek. Mindenre számítottam, csak erre nem. Mike Bara a kastélyon kívülre helyezi át f er it. Ez minden, csak jó hír nem! Az Elitgárda rendszerén átkapcsoltam Wittgenre, aki az udvar túloldalán várakozott Lachathoszékkal. Wittgen csoportja a báróné fitnesz-szalonjában húzódott meg, szemben velünk. Ugrásra készen várták a parancsaimat. – Mi az isten folyik itt, Paul? Bara átcsoportosítja a csapatait? – Én is úgy látom. Valószín leg kiszúrta Heritest. – Akkor támadná a tornyot! – Nem tudom. Jó lenne, ha a gárdisták eltakarodnának az udvarról, mert így nem tudjuk felt nés nélkül megcsinálni. Hívd föl Heritest! – tanácsolta a százados. Egyszerre két problémát is okozott, hogy az udvar nem volt átjárható: Wittgennek át kellett volna küldeni két embert, hogy Rolonadékat vigyék le a Ionescu csoporthoz. Ha a vörösgárdisták nem t nnek el villámgyorsan az udvarról, akkor Rolonad és családja velem kell, hogy maradjon, pedig már régen kifelé kellene tartaniuk a csatornarendszeren keresztül. Wandemberg nem viheti le ket, mert nem ismeri a kastélyt, különben is idefent van rá szükség pillanatokon belül. Én szintén nem mehetek el. Wittgen ebben a helyzetben egyetlen embert sem tud átküldeni… A másik probléma, hasonlóan éget nek t nt. Herites határozottan kijelentette, hogy a támadása el tt semmi értelme rádióforgalmazással próbálkozni a GAMMA felé, mivel úgysem válaszolnak vissza. Váratlan dolog történt: Bara csapatai mögött összezárult a Muranovsky, és következtek a reguláris csapatok. El ször azt hittem, hogy követik a Gárdát, de csalódnom kellett. Tucatnyi páncélos állt meg az udvaron, valósággal „bebetonozták” magukat. Ezekben a percekben fogalmam sem volt, mi is történhetett pontosan. Már-már arra gondoltam, hogy fölhívom Bara kapitányt, amikor váratlan dolog történt: maga Herites ezredes keresett meg engem! Olyan tisztán szólalt meg a fülemben, mintha itt állna mellettem. – Visszaszámolok! Százhúsz… Herites harmincöt percet sietett a saját forgatókönyvéhez képest! Megállapodtunk, hogy egyszerre kezdünk a t zijáték alatt, erre nekidurálja magát, én meg itt állok karnyújtásnyira a vörösgárdistáktól! Bassza meg, ez visszaszámol, és százhúsznál tart! Nem volt, mit tenni, gyors döntést kellett hoznom. – Paul, két perc múlva támadunk, készüljetek fel! – Ebb l lövöldözés lesz – jegyezte meg a százados. Nem kellett sok ész egy ilyen felismeréshez. – Maximális fegyverzettel megyünk nekik, használd az MMX-et! A parancsot én adom ki! Wittgen visszajelzett, hogy vette az adást. Odafordultam a sarokban kuporgó Rolonadékhoz, akiket Wandemberg és a holomodell tartott sakkban. Veronicánál közepes teljesítmény sugárpisztoly volt, ügyetlenül tartotta a kezében, és Rolonad fejét célozta vele. Töretlenül hitt abban, hogy a férfi a szüleinek gyilkosa, s az megbecstelenít je. Én már percek óta nem hittem ebben. – Figyeljen ide, Cross! – mondtam az rkalóznak. Mire észbe kaptam volna, hogy a keresztnevén szólítom, már ki is mondtam. – Perceken belül megtámadom a páncéltermeket, hogy elraboljam az aranyat és az ópiumot. Utána kiviszem magukat, aztán majd meglátjuk… Wandemberg és Veronica itt maradnak magukkal. Ne ellenkezzenek, mert Mr. Wandemberg használni fogja a fegyverét, erre határozott utasítást kapott t lem! Fogták, amit mondtam? – Maga egy rohadt, mocskos állat! – üvöltötte Rolonad. Wandemberg azonnal fejbe rúgta, még Veronica is felszisszent. Jessica és Terry sírtak. A n magához szorította a kisfiát, az ajkai enyhén remegtek. Úgy t nt, imádkozik. Biztosan nem értem

imádkozott, pedig ahogy elnézem Bara embereit, elkelt volna, az biztos. A Vörös Gárda még mindig kifelé zúgott a Muranovskyn. Azt hiszem, van egy ilyen régi duma még az skorból, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”… Ha hiszik, ha nem, ezek tényleg annyian voltak, ráadásul tényleg oroszok voltak, csak a tisztjeik franciák. Magamban visszafelé számoltam, körülbelül egy perc lehet hátra. Bekapcsoltam az összes támadó rendszeremet. A tizedes lóhalálában rohant fel a bálterembe, az emberei mögötte loholtak. Cavallier közben megunta a táncot, és az egyik kaszinóteremben leült pókerezni. Jó hangulatban tologatta a zsetonokat, percek óta nyerésben volt. A tizedes meg a többiek izgatottan toporogtak a hatalmas kétszárnyú ajtóban, végül a tizedes vett egy nagy leveg t, és átverekedte magát az asztalt körülállókon, és odahajolt a Vérbáróhoz, majd a fülébe súgta: – A GAMMÁ-sok már a kastélyban vannak… – Idióta! – vakkantotta Cavallier oda sem nézve, és mutatta, hogy három lapot kér. A tizedes fogta, és kivette a lapokat a báró kezéb l. Mindenki leesett állal bámult. Cavallier valósággal tátogott a méregt l. – Kák vász závut? Kto vász kámángyír? – üvöltözte a Roxolan ura, és paprikavörös arccal pattant fel. Alig ért a gárdista mellkasáig. A tizedes ugyanúgy visszaüvöltött. – Herites bejutott! Cavallier tátogni kezdett. Megszédült, és meg kellett támaszkodnia. Ketten odaugrottak, hogy megtámogassák. A vendégek meghökkent arcot vágva szemlélték a jelenetet, számukra a „Herites” név semmit sem jelentett. Még vagy harminc-harmincöt másodpercig biztosan nem… A báró elájult. Pár órával ezel tt még azt hittük, hogy ötvenszázaléknyi esélyünk van arra, hogy megúszhatjuk fegyveres harc nélkül. Eljött az a pillanat, amikor egyértelm lett, hogy végképp elveszítettük a „békés megoldás” utolsó lehet ségét. Minden ehhez vezet alternatíva délibábbá változott, és én ott álltam kirohanásra készen, egy Herden 75-össel a kezemben. Testemen rohampáncél, a harcászati számítógépem aktív üzemmódba kapcsolva és 360 fokos l képelemzésre állítva várja, hogy az utolsó pillanatban meggondoljam magam. Eredetileg nem így tervezetem, de az élet ismételten bebizonyította, hogy sokkal különb forgatókönyveket ír, mint bármelyik hollywoodi fizetett bértollnok. Ám a hatás mégis ugyanaz: izgalom, vér és szerelem. Hát nem is tudom, lehet, hogy könnyek is lesznek?… Megcéloztam az egyik közeli csapatszállítót, és vártam. Nem tudom, hogy Herites hol tart a visszaszámlálásban. Úgy gondoltam, nem lehet több hátra, mint… Tíz… kilenc… nyolc – hallottam egy szenvtelen automata hangját a sisakrádiómban, lám, az ezredes megkönnyítette a helyzetem. Megadja számomra a lehet séget, hogy ne lep djek meg túl nagyon. Éreztem, hogy egy parányi izzadságcsepp gördül le a halántékomon, hatalmas er vel szorítottam az energiafegyver elüls markolatát, végül vettem egy hatalmas leveg t… Egy… zéró. A következ pillanatban ránk szakadt a mindenség – Herites földrengést keltett! Arról kaptam tájékoztatást, hogy a behatolás jelz ket egy enyhe földlökéssel fogja megbolondítani, hogy fedezze Lachathoszék bejutását, de err l a kataklizmáról elfelejtett szólni. Azt mondta, amikor elkezdi, minden mozgásban lesz – azt hittem, az embereir l beszél, ezek szerint rosszul hittem. A m szereim „hetes” er sség földlökéseket mértek a Richter-skála szerint, valóban minden mozgásban volt. Gyönyör pánik lehetett a központi toronyban és odalent a városban. Az udvaron leparkolt csapatszállítók körül rémülten tántorogtak a katonák. Er tereket kapcsoltak fel a fentr l záporozó, kristály-, üveg-, kerámiabeton- és acéltörmelék ellen. Robbanások hallatszottak minden irányból, ahogy megbénulni készült a kastély energiarendszere, és karvastagságú sztatikus villámok söpörtek végig az udvar hosszában. Nem vártam tovább, és tüzet nyitottam a csapatszállítóra. A páncélos lángoló darabokra robbant, és a detonáció elsöpört egy egész osztagot. A

szemközti épületb l Wittgenék is megkezdték a támadást. Tucatnyi színben pompázó, süvít hangú lézercsíkok szabdalták a leveg t, és Savonov emberei hullottak, mint sszel a legyek. Az osztagparancsnokok hátrarendelték a katonákat, és a roxolani reguláris er k tagjai behúzódtak a szemközti épület árkádsorai alá, ahol a páncéltermekhez vezet lejáratok voltak. Wittgenék önállósították magukat, és el törtek a fitnesz-szalon menedékéb l, hogy egy kékesen villogó energiafalat maguk el tt tolva megkezdjék a végs rohamukat. Savonov emberei egyre kisebb ellenállást tanúsítva igyekeztek visszavonulni, és lehúzódtak a mélybe vezet lépcs soron, miközben eszeveszetten rázkódott minden, s hatalmas lobbal ég t zrózsák nyíltak a kastély minden pontján. Óriási k tömbök zuhantak le a magasból, és alaktalan roncsokká passzírozták a lángoló páncélosokat. Több embert láttam elvágódni Lachathosz társai közül, ahogy átl tték el ttük a pajzsot… Eljött az ideje, hogy kitörjek az udvarra, és hathatósan beavatkozzam a küzdelembe. A védelmi mez im 75 százalékát arra összpontosítva, hogy megvédjenek az alázuhanó betontömbökt l, kirobbantottam magam el tt a falat, és iszonyú t zes t bocsátva a kintrekedt katonákra, el renyomultam a páncéltermek irányába. Meglep en er s ellent z fogadott, és kezdték lemeríteni a pajzsom energiaszintjét. Savonov operetthadserege komoly ellenállást tanúsított, erre egyikünk sem számított. A Marcus Prohebiusrendszeremet hívtam segítségül, és mikrohullámokkal kezdtem bombázni a rohamosztagosok állásait, akik sorra megsültek a lézer ellen vont pajzsaik mögött. Átkapcsoltam a crolljaimhoz, és a roxolani hadseregnek megadtam a kegyelemdöfést. – Ellenséges er a páncéltermek el tt. Támadás! – adtam ki a parancsot. A számítógépeknek a maximális fokozatra kellett kapcsolniuk a fénysz ket a szörnyetegek támadása miatt. A páncéltermek küls védelmét biztosító croll-rohamosztagosok iszonyú üvöltéssel bukkantak fel a szétnyíló zsiliplapok mögül. Bömbölésük még a rázkódó föld átható moraját is túlharsogta. Pillanatok alatt mindenkit lemészároltak, és Wittgenéknek is nekiestek volna, ha nem állítom le ket az utolsó pillanatban. Átgázoltam a lángoló törmeléken, és a többiek csatlakoztak hozzám. A négy szörnyeteget kirendeltem az udvarra hátvédnek, és a pokoli módon megcsonkított, megégett hullák közt bukdácsolva, végre ott álltam a páncéltermek ajtaja el tt. Tudtam, hogy Helga és a Herden 78-asok odabent várnak minket. – Berobbantani! – adtam ki az utasítást. A bálteremben eszeveszett pánik vette kezdetét, amikor elkezd dtek a rengések. Ezernyi ember sikoltozása rezegtette a törhetetlen ablaktáblákat, és az egymást taposó rült tömeg kitódult az el csarnokokba. A gigantikus méret csillárok kiszakadtak helyükb l, és az alattuk hullámzó emberekre zuhantak. Már az els pillanatokba száznyian haltak meg, ahogy a rémült tömeg elsodorta és letaposta ket. Fényes arcú, drága selymekbe öltözött dámák halálos hörgések közepette fetrengek a márványt taposó lábak közt. A n k rémült sikoltozása és a férfiak üvöltözése összekeveredett a földrengés átható, monoton dübörgésével, valamint a lézerfegyverek süvítésével. Többen fegyverrel a kezükben próbáltak utat nyitni maguknak, és szerencsétlen áldozataik lángoló ruhában omlottak a hideg kövezetre. A fegyveres biztonsági embereket elsodorta a tömeg, a helyzet kezelhetetlenné vált. Ezer ember próbált kimenekülni a Központi Torony recsegve-ropogva ingadozó épületéb l, és eleven áradat gyanánt zúdult le a fényes lépcs házakban. Az alázuhanó törmelék megállás nélkül szedte áldozatait, és a szilánkokra szétrobbanó m márvány éles darabkái által megsebesített, véres arcú emberek tántorogva zuhantak el a lépcs ket burkoló vörös bársonyon. Százak buktak át a lépcs korlátján és sikoltozva zuhantak le a mélybe. Kialudtak a fények, és égzengéshez hasonlatos detonációk nyomták el a rémült sikoltozást. Kitört a t z, hogy Cavallier vendégei eleven fáklyaként váljanak az enyészet martalékává. A tizedes, aki Cavalliernek a rossz hírt hozta, az energiavet jével próbált rendet vágni maga körül, hogy kijusson az épületb l. Az embereit elsodorták mell le, rajának tagjai túl kés n rántottak fegyvert. A tizedes ripityára l tt egy oldalajtót, és valósággal kizuhant a melléklépcs házba. Tucatnyian rohantak utána, de visszavetette ket egy lángoló törmeléket szül , döbbenetes detonáció. A lépcs ház leszakadt, és a tizedes elt nt a lángtengerben… Az egyik menekül , akit az iménti robbanás rongybabaként vágott a falhoz, teljesen véletlenül

nézett fel, és akkor meglátta ket. Felmutatott a magasba, és sikoltozott megállás nélkül. Most már mások is látták, és arcukon úrrá lett az iszonyat. Furcsa, emberhez hasonló lények zsongtak a mennyezeten. Kékes fényben izzó különös páncélzatukból ágas-bogas villámok csaptak el , ahogy rajban él bogarak módjára szétfolytak a plafonon. A kék fény átragyogott a zsíros fekete füstön, és az egyik lény megmozdult – az alant állókra vetette magát. Nem volt több szemtanú, hogy a Központi Toronyban a GAMMA az úr… A Vörös Gárda C-századának egyik osztaga az alagsorban nyomult el re. A katonák faltól falig tántorogtak a földlökések alatt, és rémült arcot vágtak a formatervezett rohamsisakok alatt. Parancsnokuk megállás nélkül a koordinációs tisztet hívta, de a gárdaparancsnokság nem válaszolt, a sisakrádiókból csak sztatikus sercegés hallatszott. – Zavarják az adást! – ordította az osztagparancsnok, és embereivel a nyomában tovább haladt el re a remeg , rázkódó folyosón. Hirtelen kialudtak a fények, és a gárdisták átkapcsoltak infravörös rendszerükre. Az utolsó parancsuk az volt, hogy ellen rizzék a reaktorblokkot. Az osztag befordult a B kapuhoz vezet százméteres folyosóra. A B kapu Wittgen által átprogramozott védelmi rendszere a másodperc törtrésze alatt megsemmisítend célpontként azonosította a közeled gárdistákat, és tüzet nyitott. Az élen haladó tiszt a személyi pajzsa ellenére szétrobbant. Az emberei hátrálni kezdtek, és lézernyaláb es t zúdítva az automata energiavet kre, azonnal visszahátráltak. – A védelmi rendszer tüzet nyitott ránk! Er sítést kérek! – üvöltözte a rádióba a rangid s, aki egyb l átvette a parancsnokságot, de nem kapott választ. Utasítás hiányában neki kellett döntenie. – Minden energiát a védelmi mez kre! Ha eljutunk a vörös vonalig, az ágyúk már nem tudnak ránk fordulni! Utánam! A tiszt megindult el re, de akkor vakító kék fény sugárzott rájuk. Többen felnéztek, és a mennyezeten futó csövek közt meglátták Gabriel Herites valamelyik harcosát. Ez volt az utolsó, amit láttak az életükben… Három perc sem telt bele, s a földlökések véget értek. A nyomasztó morajlás megsz nt, de ekkor új, minden eddiginél félelmetes hang hallatszott a kastély lángokban álló tornyai fel l. A hangot mesterségesen feler síthették, és hullámszer en csapott le a magasságból. Mindenki hallotta, aki túlélte az iménti kataklizmát. Mike Bara rémült arcot vágva meredt a m szerkonzol hangfalaira. is hallotta, amit oly sokan, és nem tudta, mire vélni, csak sejtései voltak, melyeket nem osztott meg senkivel. és az emberei bénultan álltak a gárdaparancsnokságon. Az elmúlt percekben minden csapatrészével megszakadt a kapcsolatuk. A képerny k csak rombolást, tüzet és pánikot mutattak, a GAMMA átvette a hatalmat Andrei Cavallier kristálykastélya fölött. – Mi ez a zaj? – kérdezte az egyik technikus, és faggatni kezdte a számítógépet, de az ugyanúgy néma maradt, mint Bara tisztjei. A francia gyártmányú szintetikusok tanácstalanul hallgattak, mindenki Mike Barától várta a megoldást. A gárdakapitány lassan kinyúlt a piros telefonért, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és felkapta a kék szín t. – Készítsék fel az rhajómat! Mike Bara nagyon bátor ember volt, de hülye azért nem! Nem óhajtott egy percet sem id zni abban az épületben, amelynek tetejér l épp most jön lefelé Herites ezredes. A Yamaha V-max fegyverrendszere kirobbantotta a tet t, és Herites nekilódult. Chisi nagy bömböléssel követte. Ahogy Herites motorjának els kereke kilendült a semmibe, automatikusan bekapcsolt a vektorális gravorendszer, és a V-max kihuppant a függ leges falra. Heritest egy bonyolult és biztonságos heveder együttes tartotta a gép nyergében. A fizika törvényeinek megfelel en megállíthatatlanul zuhant volna lefelé az ötszáz méteres mélységbe, de a motor számára a gravitációs húzóer most a függ leges falszakasz felé hatott. Chisi odaállt mellé a saját gépe nyergében ülve.

A GAMMA f tisztjei túráztatni kezdték a gépeket, melyek hangjától cseréptörmelékké robbant az alacsonyabb tornyok tet zete, és szinte látni lehetett, hogy a dinamikus hanghullámok szétszórják az odalent lángoló páncélosok roncsait. – Hány halottra számít, ezredes? – kérdezte Chisi, és lehúzta a sisakja szemellenz jét. – Hat- és hétezer között! – ordította Herites, és gázt adott. A V-max a hátsó kerekére emelkedve indult meg lefelé, s amikor a nyolcvanadik emelet magasságában visszahuppant, megkezdte a tüzelést. Helga arra kért, hogy fogjam a kezét, amíg haldoklik… Hátát a berillium-titán falnak vetve hevert a baloldali széf szétrobbant páncélajtaja mellett, a teste deréktól lefelé csak két elszenesedett, füstölg csonk Odaguggoltam mellé, és megtettem, amit kért. – Miért nem mondta, hogy az aranyra hajt… megbeszélhettük volna. Erre nem tudtam, mit válaszolni. Körülöttünk kesernyés füst szállt, és vörhenyes lángokkal égett a széfekhez vezet folyosószakasz. Helga emberei véres és megégett torzókként hevertek a bejárati zsilip mögött egyikük sem élte túl a támadásunkat. A zsoldosvezér kezének szorítása lassan engedett. Szemében elhomályosult a lámpák sápadt fénye, és feje félrebillent. Meghalt. Felálltam, az élet ment tovább… – Mozogjatok! – förmedtem Lachathoszékra, akik a szétl tt tehermozgató robotok miatt, kénytelenek voltak kézi er vel megpakolni a páncéltermek lejárata el tt materializálódott gravoteherautót. – Perceken belül el kell hagynunk a kastélyt! Nem voltam rózsás hangulatban. Rengeteg embert veszítettünk, ráadásul a neheze még hátra van: Bara átcsoportosított f er i az utolsó pillanatban elhagyták a halálra ítélt kastélyt, s most személyi atompajzsokat felkapcsolva, mozdulatlanul álltak a sugárutak mentén. Beélesített fegyverzettel vártak, s csak k tudták, hogy mire, nekem pedig ki kell mennem a Muranovskyn… Kintr l robbanássorozat hangja hallatszott, fejünk felett recsegve-ropogva égett Cavallier gyönyör kristálykastélya. Miután Herites leszáguldott a tet l, végképp elszabadult a pokol. A roxolani reguláris er k és a Vörös Gárda C-százada nem mutatott sok ellenállást. A robbanásokból ítélve még több ponton harcban álltak a GAMMÁ-val, de a szuperkommandó rendületlenül nyomult el re, s csak id kérdése, mikor számolja fel az utolsó fegyveres csoportot. Nagyon nyomasztott Lady Iloria sorsa. A Központi Torony masszív tömbjének alsó tizenöt szintje lángokban állt, és a falakat folyamatos detonációk szaggatták. Több ezer vendég tartózkodott odabent, és képtelenek voltak elhagyni ezt az ég csapdát, amelynek lángjai lassan felemésztették ket. Abban a pillanatban, hogy elfoglaltuk a páncéltermeket, a személyi komján hívtam a n t, de ki sem csengett. Ostoba módon szerveztem meg Iloria kimenekítését a kastélyból, hibát követtem el… Biztosra vettem, hogy a n meghalt. Lachathoszék felnyitották a konténert, és ölükben cipelték az aranytéglákat. A jobboldali széfben pedig ott állt Wittgen és Wandemberg. Csíp magasságig ér bálák sorakoztok el ttük, legalább tizenkét darab. Wandemberg megbontotta az egyiket, és kirángatott bel le egy tenyérnyi csomagot. Kibontotta, hogy megvizsgálja a tartalmát. – Ez a nyersópium, uraim! Parányi, pogácsára emlékeztet gömböcskét tartott az ujjai közt. Kettétörte, és óvatosan megízlelte, majd elismer en bólogatott. – Kiváló min ség! Szívesen rákérdeztem volna, honnan tudja, milyen a kiváló min ség, hisz’ három évszázada senki sem kóstolhatta ezt az anyagot, de Lachathosz négy emberének biztosítása mellett Veronica és a foglyaink jelentek meg a rommá l tt ajtóban, és sokkal fontosabb dolgom akadt. Megfogtam Veronica karját. – Heritesszel úgy állapodtam meg, hogy biztosítja a B-zsiliphez vezet utat, haladéktalanul induljatok lefelé! Az Ionescu-csoport kivisz bennetek az aknarendszeren keresztül a bázispontig. Reményeim szerint fél órán belül mi is ott leszünk a szállítmánnyal, de el bb le kell ráznunk a Gárda A és B századait. – Hol van Dana?

– Nagyon remélem, hogy a Stalin Tower tetején, amennyiben a felh karcoló átvészelte a

földrengést… Siessetek, Jessicát és Terryt vigyétek magatokkal! – Bármit megadok magának, ezredes, csak engedje el ket – mondta fájdalmas hangon Rolonad, és tett felém egy lépést. Lachathosz embere máris ütni készült a protonfegyver m anyag tusával. Kezem az energiavet re csapódott, és megakadályoztam a mozdulatot. – Rolonad, tulajdonképpen megmentem a családját. Ezt most nehéz lenne elmagyaráznom, hogy miért teszem, de valójában nem is óhajtom. Fogadja el magyarázatnak, hogy ez az igazság… Maga viszont velem jön a teherautón, mert ahogy lesz egy kis id nk, beszélgetni fogunk! Induljatok! – fordultam végül Veronicához. A gyermekét rémülten magához ölel Jessica ekkor egyszer en leköpött. Normális körülmények között illett volna visszakézb l szájba vágnom, de most erre nem volt id m. – Látom, nem érti a dolgot, hölgyem. No, de sebaj! Veronicáék nem vártak tovább. Pillanatokon belül elhagyták a páncéltermeket. – Itt semmisítjük meg, vagy odakint? – kérdezte Wittgen, és hanyag mozdulattal belerúgott az egyik bálába. – Nincs már olyan vörösgárdista, aki ideszaladna a riasztásra. Ez nyilvánvaló, a gombot most is megnyomhatnám, és akkor volt ópium, nincs ópium. A gondot csupán Herites ezredes és a m szereinek közelsége okozta. Ha a kastélyban semmisítem meg a kábítószert, a GAMMA parancsnoka azonnal tudni fogja, hogy félrevezettem, és dühében nekünk ugrik. És a praetorianus modul nélkül nincs esélyünk ellene. – Kivisszük! Pakoljátok fel! – utasítottam Lachathoszékat, akik azon nyomban megkezdték a bálák felpakolását. Visszatértünk az udvarra. Még mindig nagy lánggal égtek a hadsereg járm vei, és mindenütt halottak hevertek. Az el ttünk magasodó Központi Torony épülete gigantikus fáklyaként világította meg a s füstt l takart mélykék égboltozatot. Vetettem egy pillantást a közeli díszudvar felé: szintén pokollá változott, és a kövezetén pörköl halottak között rengeteg vendéget láttam. Sikerült kijutniuk az épületb l még a lépcs házak leszakadása el tt, de az izzó zsarátnokként utánuk robbanó törmelék ket sem kímélte. Túlél ket is láttam, amint szakadozott és megégett ruhában, véres, fél rült arccal bóklásztak az udvaron hever roncsok és törmelék között. Tucatnyi nyelven kiabáltak segítségért… Lady Iloriát sehol sem láttam. – A n meghalt – mondtam csendesen. – Sajnálom, nagyon sajnálom. Ezt nagyon elszúrtam. – Nem halt meg – jegyezte meg hirtelen Wandemberg, és kinyitotta a gravoteherautó ajtaját, hogy felkapaszkodjon. – William Martin felesége sokkal ügyesebb annál, hogy bennégjen egy rohadt bálteremben. Indulunk? Nem volt válasz. Utasítottam az embereimet, hogy beszállás. A crollok egyetlen intésemre felugrottak a teherautó tetejére. Rakományunk egy tonna színarany és százmillió tallér érték nyersópium. Wandemberg megragadta a kormánym vet, és indított. A monstrum megemelkedett, és suhanni kezdett a talaj fölött. Ráfordultunk a Muranovsky felé vezet alagútra. Wandemberg hirtelen fékezni kényszerült, és úgy álltunk meg, hogy a crollok kis híján lebucskáztak a porba. Sof rünk azért kényszerült ilyen váratlan megállásra, mert közvetlenül el ttünk egy Yamaha V-max keresztezte az utat. A harci motor körül három, ismeretlen páncélzatú katona állt. Kékes fényben izzó aura ölelte körül ket, ugye, mondanom sem kell, hogy nem szembesültem eddig ezzel a technológiával. A V-maxon Peter Chisi ült, nyilván tudta, hogy közeledünk, és elállta az utat, reméltem, nem sántikál semmi rosszban. A GAMMA rnagya lekászálódott a félelmetes gépér l, és kezében egy különös fegyvert lóbálva elindult felénk a füstködön át. Rolonad kiguvadt szemmel nézte a férfit, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyüszítsen félelmében. Wandemberg sem mutatkozott túl nyugodtnak. – Tudja, mi van a kezében? – kérdezte t lem sof rünk. – Hát nem mézeskalács kis tükörrel a közepén – feleltem. – Közeledik egy Stockbauer-romboló, jobb lesz, ha mosolyogva fogadják. Ez a fegyver egy

önmagát tenyészt számítógépes organizmus, a Katedrális kedvenc csecsebecséje. – Most nem érek rá meséket hallgatni! – jegyeztem meg mérgesen, és kinyitottam az ajtót. Leugrottam a dúralumínium úttestre, és átlépve pár hullán, elindultam Chisi felé. Félúton találkoztunk. – Nos? – nyitottam a GAMMA tisztje felé, aki a vállam felett a sof rfülke mélyén sötétl alakokat vizsgálgatta. A fegyvere valóban rületes dolognak t nt. Folyamatosan lüktetett, pulzált és változtatta a színét. Tényleg olyan, mintha élne. – Nincs mit mondanom, fél sikerr l számolhatok be – fordult felém Herites helyettese. – Az igazi nagyvadak idejében elhagyták az épületet, mintha el re sejtették volna az egészet. Leslie Copfmannt nem tudtuk elkapni, pedig Martin hiányában lenne a legértékesebb zsákmány. Számítógépeink szerint a halottak között sincs… A kastély gyakorlatilag az ellen rzésünk alatt áll, a vezérl t és a gárdaparancsnokságot elfoglaltuk, nyugodtan nekimehet a nukleárpajzsnak, ki lesz kapcsolva. A csoportja másik fele egyébként sikeresen kijutott, már a csatornarendszerben járnak. Sikerült elzárnia a crollokat? – Ennek a négynek kivételével odalent vannak az alagsorban. A zsilip csak kódra nyílik. Jobban járnak, ha nem próbálják berobbantani: százötven sáskacsótány nyüzsög a pincében, ha kiszabadulnak, még maguk is pakolhatnak… Az el bb említette a „nagyvadakat”, mi van a többiekkel, rnagy? – Milyen többiekkel? – Cavallier, Yrina és a többi prominens személy? – kérdeztem vissza. Tényleg érdekelt a sorsuk. – A báró a foglyunk. Yrina és Savonov tábornok biztos, hogy öngyilkosok lettek… Nem látta Szlobodan Djokicsot? Vérdíjat t ztek a fejére, jó lenne elkapnunk. Sajnos, ugyanúgy felszívódott, mint a kedves lánya. Tényleg, hova t nt Djokics? Már a bál alatt sem láttam! – Fogalmam sincs, hol lehet, nyilván id ben megpattant Danával együtt. – Nyilván… Sikerült biztonságba helyeznie Lady Iloriát? Na most kell jól hazudnom, gondoltam, és azt mondtam Chisinek, hogy Veronicáékkal együtt elhagyta a kastélyt. Fogalmam sincs, hogy elhitteee, mert nem kapott lehet séget a hallottak lereagálására. Váratlan affér zavarta meg beszélgetésünket: tüzet nyitottak ránk! Energiapajzsaink természetesen drasztikusan csökkentették a lézertalálatok intenzitását, és a maradék védelmet, könnyen megoldotta a páncélzatunk. Mindezek ellenére nekicsapódtam a falnak. A Vörös Gárda három életben maradt rohamosztagosa bukkant el a páncéltermek irányából. Azon kevés h sök – vagy rültek – közé tartoztak, akik még az utolsó pillanatokban sem adták meg magukat, és elszántan továbbharcoltak. Megállás nélkül nyomultak el re, és l ttek mindenre, amir l úgy vélték, hogy elpusztítandó célpont. Az egyik crollom darabokra robbant. Mire visszatámadtam volna, Chisi megtette helyettem. Az rnagy feléjük hajította a Stockbauer-rombolót, ami szemvillanás alatt egy izzó dárdává változott, és elhúzott a három rohamosztagos között. A vörösgárdisták hamuvá égtek az energiapajzsaik mögött, és sugárkezelt páncéljuk alaktalan kupaccá olvadva szétfröccsent a köveken. A lángoló dárda tovább száguldott, tett egy kurta kanyart a páncélosok füstölg roncsai közt, és visszaröppent felénk… Még egy kurta pillanat, és megállt az rnagy kezében. Fénye kihunyt, és megpihent az rnagy alkarján. A titokzatos fegyver ekkor beszélni kezdett a gazdájához valamilyen nyelven… Chisi visszadörmögött valamit. Próbáltam meg rizni a józan ítél képességemet, csak pokoli nehézségek árán sikerült. Az rnagy csak annyira t nt izgatottnak, mintha elkapná egy kiadós zápor, ami sztatikus eserny nélkül éri egy park kell s közepén. – Kérj ebb l kett darabot! – szólalt meg Wittgen a harcászati komban. – Sikerült elkapnia Rolonadot? – érdekl dött Chisi. – Ja… – Ha jól látom, odabent ül a kocsiban. Átadná nekünk a foglyot? – Sajnálom, rnagy, de még nem. Legyenek türelemmel…

Chisi szúrós szemmel vizsgálgatott, de hál’ istennek, nem feszegette a dolgot, nyilván Herites figyelmeztette, hogy lehet leg kerülje velem a konfliktust. Elterelte Rolonadról a szót. – A Vörös Gárda gépesített lövészalakulatai megszállták a várost, és Lady Iloria páncélosai újra elhagyták az rhajót. A helyzet meglehet sen zavaros, de a továbbiakban nem óhajtunk beavatkozni, feladatunkat elvégeztük. Két órán belül landolni fog a Vöröskereszt egyik rhajója. Ha a Gárda esetleg akadályozná a leszállást, akkor megtámadjuk ket, egyébként nem! – Maguk szorgalmazták a Vöröskereszt leszállását? – Persze. Herites ezredes végül is egy született humanista. – Ehhez nem fér kétség – jegyeztem meg egy robbanássorozatoktól rázkódó, lángokban álló kastéllyal és sok ezer halottal a hátam mögött. –Indulok, rnagy, guruljon odébb a motorjával! – Oké, vigyázzon a páncélosokkal! – Vannak embereim a városban – nyugtattam a GAMMA tisztjét, és visszamentem a teherautóhoz. Volt egy rossz sejtésem, hogy az igazi problémát nem a vörösgárdisták okozzák, hanem egy olyan ember, akit nem láttam már napok óta… Veronica legalább biztonságban van. Odafentr l még hallatszott a csatazaj, amikor elhagyták a reaktorszintet. A detonációk tompa robajai visszhangot vertek a gigászi méret csövek közt, és a két fogoly rémülten tekingetett felfelé. Vakító fényben ég sztatikus kisülések csapkodtak a csoport körül, nagy óvatossággal kellett megközelíteniük a falba robbantott nyílást. Tulajdonképpen, nem is foglyok, morfondírozott magában Veronica, ahogy az el tte haladó Jessicát és kisfiát nézte. Rolonad lánya kisírt szemmel haladt Ionescu és emberei mögött, kisfiát a karjába vette. A sort Veronica és a Lachathosz-csoport négy tagja zárta, Szabolcs vezette ket. Vajon megérti-e, hogy nem akarjuk bántani ket? – kérdezte magamagától a holomodell, és nagy sóhajtozással mászott be a lyukba. Shaw terve szerint a negyedik kerület alatt húzódó víztározóig kell eljutniuk, ahol megtörténik a találkozás. Az ezredes és a többiek szintén odajönnek az aranyszállítmánnyal, amennyiben sikerül lerázniuk a Vörös Gárdát. Veronica legszívesebben félrehívta volna Jessicát, hogy mindent elmondjon neki, de erre most nem volt id – menni, sietni kellett, nincs lehet ség elmét megvilágosító magyarázatokra. Egykori jó barátn je a gy lölett l szikrázó pillantásokat vetett felé, az ajka valósággal remegett a visszafojtott düht l. Veronicában egymást érték a csapongó gondolatok. Folyton az járt az eszében, amit Shaw-tól hallott a bálterem el tt. Ha helytálló az ezredes elmélete, és Rolonad valóban egy börtönbolygón kuksolt, amikor azok a dolgok történtek, akkor Caramondó hazudott! Nem Rolonad az egykori megbecstelenít je… Veronica majdnem sírt tehetetlen dühében. Úgy érezte, hogy Caramondó a hazugságaival sokkal jobban megalázta, mint az állat, akkor a Rosanon. – De miért tette volna? – kérdezte Veronica. Észre sem vette, hogy magában beszél. Arra eszmélt, hogy az egyik rvándor a kezébe nyom egy éjjellátó készüléket. – Ezt vegye fel, szépasszony! Egy darabig a sötétben megyünk. Ionescu segített neki, és Jessica is kapott egy hasonló eszközt. Valaki elvette t le a gyereket. Szabolcs rövid instrukciókkal szolgált: – Az el ttünk álló szakaszon muszáj átverg dnünk, habár helyenként csíp ig ér a szennyvíz. Miután átjutottunk, már könnyebb dolgunk lesz, és van világítás is. – Siessünk – mondta Veronica. Valaki a kezét nyújtotta Rolonad lányának, de makacsul elhárította a segítséget. Nekiindultak a pokoli sötétségnek. A térdük magasságában hullámzó mocskos lé orrfacsaró ze szinte elviselhetetlennek t nt, és minden méterért meg kellett küzdeniük. Veronica többször megbotlott, de az utolsó pillanatban mindig sikerült valakinek elkapni a karját. Hosszú percekig tartott a kegyetlen menetelés, míg végül kikászálódtak a mocsokból. Aztán bokáig ér iszamós sárban cuppogott a cip jük, az egyik férfi megállás nélkül káromkodott legelöl. A folyosó enyhén jobbra kanyarodott, és felt nt az els halvány fénnyel világító lámpatest az oldalfalon. – Na, végre! – nyögte Veronica, aztán elfojtott egy káromkodást: a cip je eddig kiválóan bírta

a strapát, de most az utolsó pillanatban megadta magát, és nagy cuppanással maradt a b zl iszap foglya. – Legalább ezt az öt métert kibírhattad volna – mérgel dött a holomodell. A kezében szorongatott energiavet t átnyújtotta az egyik férfinak, és a falnak támaszkodva lehajolt, hogy megszabaduljon a másik cip jét l is. Jessica percek óta várt a megfelel alkalomra, hogy bosszút álljon egykori barátn jén. Rolonad lánya nem sokat értett a körülötte zajló eseményekb l. Annyit fogott fel az elmúlt egy óra eseményeib l, hogy t és kisfiát elrabolta egy rakás ismeretlen, az apját pedig minden bizonnyal kivégzik… Mindezekért Veronicát tette felel ssé. – Te rohadt kurva! – sikoltotta elszántan, és nekiugrott a cip je pántjával viaskodó n nek. Belemarkolt a sz ke hajkoronába, és tépte, rángatta, mint egy megveszekedett fúria. Veronicát készületlenül érte a támadás. Nekizuhant a nyirkos falnak, és elszántan védekezett mind a tíz körmével. Valaki odaugrott, hogy szétválassza a két n t, de Ionescu nyomban kiabálni kezdett, hogy aki beleavatkozik, annak vele gy lik meg a baja. Elkapta az elkeseredetten zokogó Terry karját. A kisfiú püfölni kezdte Veronicát, Ionescu röhögve elrántotta onnan. A férfiak hangosan kiabálva, egymást túllicitálva tették meg tétjeiket, és el kerültek a gy rött roxolani bankjegyek. – Ötszázat a sz ke gádzsira! – harsogta valaki. Többen lehurrogták, és megtették a tétjeiket Rolonad lányára, aki id közben lebirkózta Veronicát a mocsokba. A két barátn elszántan verekedett, és az iszapban fetrengve próbálták kikaparni egymás szemét. Jessica keményebb nevelést kapott, mint a modell, és lassan felülkerekedett. Törékenynek látszó alkata ellenére leszorította Veronicát, és ököllel ütötte az arcát. A n kön kisvártatva cafatokban lógott a ruha, szinte mindketten meztelenek voltak. Ionescu és emberei lelkesen szurkoltak. Hangosan kiabálva biztatták a két megveszekedett sténytigrist. A nagy hangzavarban azt sem hallották meg, hogy egyre gyorsabban kattog a mozgásdetektor. A leghátul álló végre észbe kapott, hogy valami baj van, de akkor már kés volt. A férfi megpördült, és abban a pillanatban kettévágta egy katana. A teste vért robbantva omlott a mocsokba. Leghamarabb Ionescu eszmélt, de Skorpió pengéje valósággal lefejezte. Fudzsikó és Marikó rontottak el a homályból, s egy különös, rituális táncot lejtve keringtek, pörögtek a sz k helyen. A csillogó pengék újra meg újra lecsaptak, hogy arasson a borzalmas halál. Rövid és elfojtott halálsikolyok kísérték ezt a pokoli kering t, amely alatt levágott kezek hulltak a cuppogó, véres iszapba, felvágott hasfalakból robbant a vér ragacsos párafelh je. A vándorok átvágott torkukat és kitüremked belüket markolva, vértbugyborékoló, halálos hörgéssel d ltek el a falak mentén… Veronica köhögött, hörgött és fuldoklott, ahogy Jessica fojtogatni kezdte. Megpróbálta lefejteni torkáról a n kezét, de Rolonad lányába ördögi er költözött, és nem lehetett megfékezni. Haja mocskosan és ziláltan takarta arcát, s csak egy rülett l csillogó szempár sugárzott mögüle. Jessica elvesztette minden önkontrollját, és elhatározta, hogy mindenért megfizet, még gyermeke apjának haláláért is. Veronicát lassan elhagyta minden ereje, és egyre er tlenebbül kapálózott. A szeme elé vörhenyes köd ereszkedett, és fülében tompa zúgásként hallatszott a vér dobolása. Keze lassan lecsúszott Jessica csuklójáról… Villant egy borotvaéles penge, és Jessica feje elvált a törzsét l. A rettenetes torzó vért spriccelt magából, aztán elernyedve zuhant a félholt holomodellre. A n feje nagyot toccsant az iszapban, és minden elcsendesedett. Veronica nem volt részese az eseményeknek. Fájdalmasan zihálva, köhögve és zokogva hevert a mocsokban, a keze a semmit tapogatta. Jessica forró vére a meztelen keblére fröccsent. Sikoltott, sikoltott megállás nélkül… magához ölelte a feneketlen sötétség. Amikor magához tért, anyaszült meztelenül feküdt egy ágyon. Keze és lába szétfeszítve, csuklóján és bokáján érezte a kötelékek szorítását. Egy arc hajolt fölé. Caramondó! – Miért, Roli, miért? – nyöszörögte, és szeméb l el törtek a könnyek. A mesterkalandor furcsa mosollyal nézte, aztán lassan el rehajolt, és lecsókolta a n könnyeit.

– Sajnálom. – De hát honnan tudtad, hogy… – A gy d, amit t lem kaptál, egy irány-jeladó, hogy mindig tudjam, merre jársz, kedvesem.

Alig negyedórája kapcsoltam be… Tulajdonképpen jókor érkeztünk. – Miért tetted ezt velem? – zokogta Veronica. Caramondó mérhetetlen lassúsággal odahúzódott mellé, és kezével végigsimított a n combján. A keze elindult felfelé. Megsimította a feszes hasfalat, majd egy pillanatra elid zött a keblek halmán… Hirtelen megragadta Veronica állát, és durván maga felé fordította. A n kénytelen volt ránézni. – Miért? – kérdezte ismét, könnyekt l csillogó szemmel a holomodell. Caramondó odahajolt hozzá, és megsúgta neki. Veronica de Morney üvölteni kezdett. Miután áthajtottunk a lekapcsolt Muranovskyn, teherautónk nagy szisszenéssel leparkolt egy hófehér márványpalota f bejárati lépcs je el tt. Mindannyian kiszálltunk, és a fejünket vakargatva próbáltunk úrrá lenni a kialakult patthelyzeten. Valamit sürg sen ki kellett találnom, ha nem akartam, hogy az id k végezetéig itt szobrozzunk. A harcászati számítógépek töménytelen információval láttak el minket, és nem kellet hozzá akadémikusan gondolkodni, hogy gyorsan megvonjam a konklúziót: a Vörös Gárda páncélosai elálltak minden sugárutat, jóformán semmi esélyünk, hogy eljussunk a negyedik kerületig, ahol le tudunk hajtani a földalatti víztározóig. Ha minden fegyverrendszerünket lekapcsoljuk, és a pajzsokra koncentráljuk az energiát, akkor sem juthatunk át, a „vörösök” már félúton elkapnának minket. Pár nappal, s t, még pár órával ezel tt is azt gondoltam, hogy alig egy-két osztag fog csak üldözni, miután sikerül lelépnem a szállítmánnyal. A mai csíp s hajnalon azonban minden prekoncepciót sutba lehetett dobni. Egy egész hadsereg sorakozott fel velünk szemben. Beálltak a stratégiai pontokra, és az istennek se mozdultak. Valószín leg észlelték a Forumon várakozó teherautót, és azt is tudták, mi a rakománya… Nem támadtak, csak várakoztak. A számítógépek szerint Lady Iloria rohamosztagai eközben lassan nyomultak felfelé, s már a második kerületet is elhagyták, ez csak bonyolította a helyzetet. Egy croll-csáp kopogtatta meg hátulról a páncélomat. Megfordultam, és fölnéztem a rakodótér tetejére. A croll altiszt ledugta hozzám pokolian ronda fejét. – Elárulná, ezredes, hogy mi a fészkes fene folyik itt? – Arrghll, meragllahhh brox, braghalammmrlh – válaszoltam a szörnyeteg nyelvén. Szerintem sikerült összefoglalnom a lényeget. – Tíz százalékot kérünk – hörögte a croll. Visszahörögtem, hogy „oké”. Miután mindent megbeszéltem a sáskacsótányokkal, félrevontam Wandemberget és Wittgent. – Nincs sok értelme, hogy tovább várakozzunk, rá kell fordulnunk a Lenin Sugárútra. Ha eltérünk az eredeti útiránytól, Dana nem tud t ztámogatást nyújtani. Vélemény? – Mi a biztosítéka annak, hogy Dana a Stalin Tower tetején lesz? –kérdezte Wandemberg. – Csak annyi, hogy egy Djokics. – Ez nagyon kevés az üdvösséghez. El kaptam egy parányi rádiót. A számhoz tartottam, és lenyomtam az „adás” gombot. – Sas hívja Kesely t, jelentkezzen! Vétel… Wandemberg arca elé emeltem a rádiót, amelyb l rövid sercegést követ en Dana Djokics hangja hallatszott. – Kesely jelentkezik Sasnak. Sas, nem err l volt szó, most mit csináljak? Vétel… – Pontosan öt perc múlva mozgassa meg a páncélosokat a Leninen. El renyomulok a megadott pontig, t ztámogatást kérek! Vétel… – Értem, öt perc… Eltettem a rádiót, és széttártam a karom. – Nincs más választásunk – jegyezte meg Wittgen, és felkapaszkodott a teherautóra, Wandemberg beült a volán mögé. El ttünk lángokban állt a fél város, a földrengés iszonyú károkat okozott. Hátunk mögött a kastély lángjai festették vörösre a pirkadatot. Az épületet még mindig

óriási detonációk rázkódtatták. Felnéztem a hatalmas, egekbe szök falakra. Valahol odabent tanyázott Herites és a bandája, igazán kijöhetnének segíteni egy kicsit… Hátramentem, és megcsapkodtam a rakodótér ajtaját. – Nekik megyünk, kapaszkodjatok! Lachathoszék visszadörömböltek. Összesen öten maradtak életben a csoportból. Még egy utolsó eligazítás a crolloknak, akik egy fémpalackból – nem tudom, melyik cipelhette magával – hetvenöt százalékos sósavat ittak, mintegy célzóvíz gyanánt. Kínálgattak engem is, de vigyorogva elhárítottam. – jenek mindenre, ami mozog! Katonai pályafutásom legrövidebb eligazítása volt. Amikor beszálltam Wittgen mellé, eszembe jutott, hogy illett volna megnyugtatnom Danát: nyugodjon meg, az apjának sikerült id ben lelépnie, aggodalomra semmi oka! A fél életemet odaadtam volna Szlobodan Djokics segítségéért. A földrengés komolyan megijesztette Dana Djokicsot, aki a harmadik kerületben magasodó felh karcoló tetején húzódott meg. Körülötte egy kisebb arzenál volt kiterítve, minden olyan energiafegyver képviseltette magát, melyek segítségével eséllyel lehetett szembeszállni tucatnyi páncélossal… Tucatnyival, de nem ötvenkett vel! Pontosan ennyi gravorendszer harckocsi állt a sugárutak mentén, legtöbbjük a Leninen. Mindegyikük személyi atompajzsot aktivizált, amit képtelenség átl ni. Dana nem tudta, mit csináljon. A rádióját átkapcsolta egy titkos frekvenciára, és szerbül kezdett forgalmazni. Rajta kívül csak egy olyan ember tartózkodott a Roxolanon, aki fordítógép nélkül megértette, hogy mit beszél. – Ne haragudj, de Shaw azt mondta, hogy legfeljebb tíz-tizenkét páncélos lesz a nyomában. Ezekkel itt nem tudok mit csinálni. Öt perc múlva tüzelnem kell, most mi lesz? Szlobodan Djokics egy másik irodaház tetején kuporgott, és gyümölcsjoghurtot kanalazgatott. – Én mondtam neked, hogy ne avatkozz bele ezekbe a dolgokba, de neked aztán beszélhet az ember, kislányom! – mondta mérgesen a mesterlövész, és az üres joghurtos dobozt lehajította a tet l. Hátát az alacsony mellvédnek vetve ült a szürke m anyagon. Körülötte súlyos, zsíros füst lebegett, amely egész Moscow-t beborította. Djokics a zsákjából el kotort egy újabb joghurtot, és kibontotta. Le sem nézett az utcára, úgy adta az instrukciókat. – Három páncélos olyan, mint egy gravosugarakon közleked fúziós reaktor. Elég, ha az egyiket kilövöd, ekkor zavarok keletkeznek az energiaellátásukban. Szerintem le fogják kapcsolni a pajzsokat, és a maradék energiát a harctechnikai-rendszerekre összpontosítják. Ezután kil het k, de ne használd a számítógépet, mert azonnal bemérnek! – De hogyan l jem ki, papus? – nyafogta Dana, miközben beállította az optikát. Djokics felsóhajtott, és felhörpintette a maradék joghurtot. Ezt a dobozt is lehajította, majd meglazította a zsákja száját, és el húzott egy Remington sugárpuskát. Kézfejével megtörölte a száját, majd feltérdelt, megcélzott valamit a távolban, és l tt. BUMMMM! Akkora detonáció rázta meg a negyedik kerületet, hogy a hajnali földrengés semmiségnek t nt hozzá képest. Djokics csak annyit tett, hogy a megfelel ponton belel tt az úttestbe, ami alatt a város energiaellátásáért felel s egyik energia elosztó található. A Remington ereje semmit sem ért egy atompajzs ellen, viszont a pontos találat következtében bekövetkez robbanás a leveg be emelte a Lenin Sugárút nagy részét, és a beszakadó úttest magával rántotta a Vörös Gárda tucatnyi páncélosát, köztük az atompajzsot központilag aktivizáló, egyik speciális járm vet is, ami pillanatok alatt elt nt a törmelék alatt. A Vörös Gárdát Bara hiányában Malcolm „hetes” irányította. A szintetikus f tiszt tisztában volt azzal, hogy a csapatok igazi parancsnoka ekkora már régen belépett a hiper rbe, és nagyon messze jár a Roxolantól. Vetett egy pillantást a megfelel m szerekre: az atompajzsok teljesítménye 25 százalékra esett vissza. Gyorsan kellett döntéseket hoznia. – Atompajzsot lekapcsolni! Minden energiát a fegyverrendszerekre! – A teherautó befordult a sugárútra! – ordította a harcászati operátor a vezérpáncélos mélyén.

– Célozzák be, és külön parancs nélkül,

z! A következ pillanatban a kormánynál ül vezet , aki egy elektronikus rendszeren keresztül tájékozódott, fájdalmas üvöltéssel kapott a szeméhez, és teste megfeszült. – Nem látok! – üvöltötte. Az egyik szintetikus kikapcsolta a férfi biztonsági övét, és a tehetetlen testet kirángatta a b rpárnás ülésb l. Behuppant a férfi helyére, és megragadta a volánt. A képerny kön sorjázni kezdtek az adatok. Malcolm átkapcsolt a harckocsi-parancsnokok hullámhosszára, és üvölteni kezdett, hogy álljanak alakzatba, s aktivizálják a sz ket. A Gárda páncélosainak optikai rendszerét lézertalálatok érték, de a harcászati rendszer képtelen volt meghatározni a támadás irányát. A támadó nem használt komputeres célravezetést, így gyakorlatilag bemérhetetlennek bizonyult. A páncélosok meglódultak, és felemelkedtek az automatikus lövegtornyok. Malcolm páncéltör rakétákat indított minden létez irányba, és remélte, hogy ezzel sikerül megzavarnia a támadókat. A sugárút mentén minden a leveg be repült. A földrengés által megkímélt házak sorra lángba borultak, és apokaliptikus fényözön köszöntötte a kora hajnalt. A sorozatos robbanások megrázták egész Moscow-t, és a hang visszaver dve a kastély mögött égnek szök sziklafalról egészen a távoli tengerpartig visszhangzott. A két Djokics sorra kil tte a páncélosokat. Az apa az elektronikus rendszereket bolondította meg impulzusfegyvereivel, és mindenkit megvakított, aki ezeknek hiányában optikai célzó berendezést kezdett használni, Dana pedig lángoló konfettivé l tte szét a lövegtornyok ionágyúit. A Djokicsok nagyon gyorsan és pontosan dolgoztak, de úgy t nt, hogy még k sem isteni lények – a harcászati számítógépek végül is bemérték ket, és a lézervet k tüzes pokollá változtatták a Stalin Tower tetejét. Danát egy közeli detonáció nekivágta a tet kijárat kerámia ajtajának, a fegyver kihullott a kezéb l. Csak pillanatokra vesztette el az eszméletét. Lassan feltápászkodott, és megpróbált visszavonulni az izzó pokollá változott lépcs házban. Rakétahajtóm vel ellátott, harci konténeres vörösgárdisták ereszkedtek a tet re, és intenzív t zes vel árasztották el a hátráló lányt. Dana kett nek átl tte a pajzsát, majd bevetette magát a lépcs házban tomboló lángtengerbe. Az ionágyúk zárótüze mellett egy másik rohamosztag Szlobodan Djokicsot próbálta ártalmatlanná tenni, de ahogy el bukkantak a füst mögül, mindannyian meghaltak, még a leveg ben… Djokics szintén meghátrált a támadás el l, és a következ tet re érkez rohamosztag már csak a h lt helyét találta a szerbnek. Malcolm vezérpáncélosa meglódult, és hátratolatva szétzúzta egy szupermarket kirakatát. A nagyteljesítmény ionágyú zümmögve elfordult, hogy megcélozza a közeli felh karcolót. – Takarítsák el a fels tíz emeletet! z! Az elementáris erej energiahullám következtében a Stalin Tower fels emeletei megsz ntek létezni. Lángoló betondarabok, olvadozó fém és m anyag iszonyú es je záporozott a magasból, hogy beborítsa a sugárúton alakzatba álló páncélosokat, akik folyamatosan tüzeltek egy irdatlan sebességgel közeled teherautóra… Malcolmnak sejtelme sem volt, hogy kik lehetnek az utasai, és mi a szállítmány. Annyit tudott, amennyit a vezérpáncélos számítógépei: a gravoteherautó abból az épületb l jött ki, épen és sértetlenül, amelyben Gabriel Herites GAMMÁ-ja az úr, tehát mindenképpen célpontnak kell tekinteni. A száguldó gépjárm vet meglep en er s pajzsok védelmezték, akárki irányította a védelmi rendszereit, értette a dolgát. Malcolm „hetes” is értette a dolgát, ezért folyamatosan támadta a közeled gépet. Nem is gondolta, hogy a halállal kokettál. Egy gyors pillantás a képerny kre: Gabriel Herites és Peter Chisi továbbra sem mozdultak… Minden energiát a pajzsokra kapcsolva repesztettünk lefelé. A széles sugárút egy végtelen hosszú, szürke falú aknának t nt, amelynek távolba vesz végér l folyamatosan záporoztak felénk a vörös fényben pompázó és halált hozó lézersugarak. A látvány kísértetiesen emlékezetet arra a régirégi filmre, igaz, ott rvadászgéppel száguldott a h s… Itt viszont senki sem akart h st játszani! Dana nem várta ki az ötödik perc végét, de jobb is így. El bb vagy utóbb úgyis neki kellett indulnunk, kész id pocsékolás a várakozás.

A teherautó megremegett, ahogy az ionágyúk találatai belemartak az el ttünk tolt energiafalba. Elértük az els páncélosok vonalát, és a crollok tüzelni kezdtek a nagyteljesítmény ultrahangvet kkel. A szörnyek szilárdan kapaszkodtak kocsink tetejébe, és halált megvet bátorsággal ontották a halált. Hihetetlen intenzitású viszont-t z alatt álltunk. Wandemberg szilárdan tartotta a kormányt, végül kénytelen volt lassítani. Lesodródtunk az útról, és a teherautó bal oldala szikraes t húzva maga után nekivágódott egy áruház falának. A szemközti utca végén beállt páncélos lézervet i utánunk fordultak, és átforrósodott csöveikb l szórni kezdték a t zpiros sugarakat. Azok vijjogva szelték a leveg t, de a hátsó pajzsunk eltérítette ket, és így ripityára tték a földszinti hipermarket pultjait. Az áruház eddig valahogy megúszta, de most megpecsétel dött a sorsa: az els emelet leszakadt, és félig betemetett minket. Wandemberg egy pillanatra elvesztette uralmát a kormány fölött, de az utolsó pillanatban sikerült korrigálnia, és áttörtünk az öles lángokkal ég törmeléken. Az egyik crollom folyamatosan l tt egy páncélost, végül sikerült lefogyasztania a harcjárm egyéni pajzsát. A társai intenzív ultrahanghullámokkal végezték be a munkát, végül a nyomunkban száguldó harci gépezett lemaradt, mint Marson gyártott sportcip l a márkajelzés… Pillanatokon belül forró fémporrá robbant szét, de örömünk nem tartott sokáig. Újabb páncélosok bukkantak el , és tüzeltek megállás nélkül. Az egyik crollt elveszítettük, és vészesen csökkent a pajzsunk intenzitása, az nem kifejezés, hogy bajban voltunk! – Nem tudom az úton tartani! – ordította Wandemberg, és másodpercekkel kés bb nagy csörömpöléssel átszakítottuk egy gyorsétterem mind ez idáig törhetetlennek hitt kriolit-üveg kirakatát. A teherautó szétrombolta a bels berendezést, és darabokra törve a pultot átütötte a szemközti falat. Az étteremben természetesen egy teremtett lélek sem tartózkodott, de nem a hajnali órák miatt. Az épesz emberek az atom-biztos óvóhelyeken kuporogtak. A földrengés óta Moscow kihalt várossá változott, azt viszont nem lehet mondani, hogy mindezekt l függetlenül nem történik benne semmi érdekes. A fél mosdóhelyiséget, tucatnyi lemezszekrényt és bútorroncsok összekuszálódott halmazát toltuk ki a mellékutcába. A hattonnás monstrumot végleg lelassította az ütközés ereje, és elveszítettük minden pajzsunkat… Wandemberg tényleg a „Galaxis legjobb sof rje” lehetett, mert még mindig uralta a gépet. Teherautónk nagy szuszogások közepette rázta le magáról a belekapaszkodott roncsokat, és elindult az utcán. Egy üldöz páncélos próbált utánunk kanyarodni, de nem fért el a sz k helyen. A parancsnoka közvetlen közelr l szétl tte a szemközti ház homlokzatát, és a harckocsi végre utánunk fordult a záporozó törmelékes közepette. Irdatlan sebességgel jött utánunk a sz k helyen, és lövegtornya okádni kezdte a lézertüzet. Nem lehetett kétséges, hogy ebb l a távolságból apró darabkákra l minket, de az utolsó pillanatban sikerült befordulnunk az utca végén, és csak egyetlen találatot kaptunk a fenekünkbe, amit l a sof rfülke mögött kigyulladt minden. Wandemberg nagy nehezen stabilizálta a gépet, Wittgen pedig kihajított egy gravitációs gránátot a jobboldali ablakon. A páncélos nagy szisszenéssel állt meg az utcácska végén, a l képelemz rendszerei egy minutum alatt végeztek velünk… Két másodperc a lövésig, aztán vége! Ekkor Wittgen gránátja felrobbant, és volt páncélos, nincs páncélos. Eközben meghalt a másik croll, élettelen csápjai a szélvéd t csapkodták. jék már szét azt a rohadt teherautót! – üvöltözte Malcolm a rádióba, és a m szerpulton kapcsolgatott. – Használjanak atomfegyvert, de kapják el végre! – Vadászgépek három óránál! – kiabálta a harcászati mérnök. Malcolm vetett egy riadt pillantást a térkiértékel re, és csak azért nem változott hamuszürkére az arca, mert nem kapott emocionális programot. Mire újabb parancsokat harsoghatott volna, az áldás meg is érkezett felülr l. Lady Iloria rhajója beavatkozott a harcba, mit ne mondjak, épp idejében! –

14. A gigantikus rhajó valósággal kiszórta magából több tucatnyi rvadászát, akik ragadozó madarak módjára csaptak le célpontjaikra. Váratlanul támadásba lendült a mind ez idáig

mozdulatlanul várakozó kalózsereg is. A Lady (vagy William Martin?) páncélosai megkezdték az el renyomulást, és végigdübörögtek az alsó kerületeken. A roxolani Vörös Gárda abban a pillanatban új pozícióba állt, és felvette velük a harcot. Elkeseredett küzdelem vette kezdetét Moscow egész területén. Nagyteljesítmény lézerfegyverekkel tüzeltek a házak között, és páncéltör ionrakéták húztak el a sugárutak hosszában. Szerencsére, sikerült kikeverednünk ebb l a kaotikus pokolból, és pajzsait vesztett, ronccsá tt teherautónk végül behajtott egy alagútba, ami a negyedik kerület valamelyik részét kötötte össze a harmadikban lév parkvárossal. Fogalmam sem volt, hogy merre járunk, de legalább biztonságban éreztük magunkat. Wandemberg az enyhén jobb felé kanyarodó alagút bejárata után, tíz-tizenöt méterrel megállt, de nem kapcsolta ki a motort. Azonnal kiszálltunk Wittgennel, és hátramentünk. Kinyílt a rakodótér ajtaja, és Lachathoszék kiugráltak a kerámiára. Kisebb-nagyobb sérülésekkel sikerült megúszniuk az elmúlt húsz percet. Lachathosz mérgesen törülgette a vérz orrát, és Ionescuékat hívta, de nem kapott választ. A városból idehallatszott az elkeseredett csata zaja, Iloria egyik vadászgépe alig karnyújtásnyira húzott el az alagút szája el tt. A gép sebesen pörgött a hosszanti tengelye körül, és becsapódott valahol a közelben. A detonáció robaja végigsöpört az alagúton, a puhakalapos emberei közül többen a fülükhöz kaptak. Lachathosz megvárta, míg elül a robbanás visszhangja, és újra próbálkozott, de hiába üvöltözött a rádióba, Ionescu nem válaszolt… – Hállániuk kéné, hogy hívom két, á bétyárhétszéntségit néki! Dzsassz, léhét, hogy élkápták két á vörösök? A Dévla rohásszá még mindégyikét! A saját rendszeremen megpróbáltam felhívni Veronicát, de én sem kaptam választ. Fölöslegesnek tartottam, hogy idegeskedjek. Azzal intéztem el magamban a dolgot, hogy Moscow egész területén dúló és korszer energiafegyverekkel vívott küzdelem miatt kommunikációs zavarok támadtak, s ezért sikertelen minden forgalmazás. Danát próbáltam elemi rádión, de hasonló volt a helyzet Tudtam, hogy a gárdisták lángokban álló romhalmazzá l tték a Stalin Towert, csak reménykedhettem, hogy Djokics lánya id ben lejutott a tetejér l. Körbejártam a gravoteherautót, és elégedetten megpaskoltam az izzásig hevült forró testét. Okos döntést hoztam, amikor ezt a gépet választottam – az életünket mentette meg. Nem feledkeztem meg Wandembergr l sem, aki vigyorogva könyökölt ki a fülke ablakán, kezében egy szivar. – Gratulálok, maga tényleg nagyon jól vezet – mondtam. – Köszönöm… Most hogyan tovább, egyáltalán hol vagyunk? – Ez a Szent Krupszkaja alagút, ami levezet a kertvárosig. Legalábbis azt hiszem, de a komputer úgyis mindjárt megmondja. Kicsit eltértünk az eredeti útiránytól, de sebaj, az a lényeg, hogy ép b rrel megúsztuk. Itt szépen kivárjuk, míg elcsendesedik a harc, aztán elmegyünk a víztározóig… Szálljon le, Rolonad, beszédem van magával! Kinyílt az ajtó, és a nehéz test férfi viszonylag fürgén ugrott le mellém. Úgy látszott, túl van a kezdeti döbbenetén. Eleinte megrémisztette, hogy mit akarhatunk t le, mostanra talán sejtette, hogy a dolog sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Szerintem nem értette, hogy mi zajlik Moscow-ban. Ebben társra talált bennem, ugyanis én sem értettem… Rolonad tekintete egy pillanatra megállapodott a távolban füstölg kastélyon, aztán rajtam. Csíp re tett kézzel állt el ttem. Eközben Wittgen odasétált hozzánk. – Mi történik itt? Hol van a lányom és az unokám? – Egyszerre csak egy kérdést, Cross! Remélem, sejti, hogy valójában megmentettem magukat Herites ezredes el l, ami akárhogy is nézzük, nem kis teljesítmény. Nem kívánom, hogy hálálkodjon, mert az is elképzelhet , hogy csupán percek vannak hátra az életéb l, erre a kis id re meg minek, nem igaz? Most, mit dülleszti a szemét, mint valami döglött ponty?… Adok magának pontosan két percet, hogy bebizonyítsa nekem az ártatlanságát egy bizonyos ügyben. Most elmondom, mir l van szó, utána visszaszámolok. Miután letelt a százhúsz standard másodperc, és nem kaptam meggy választ, maga meghal! Korrekt? – Maga egy rohadt, mocs…

– Tizenkilenc évvel ezel tt élt egy kislány a Rosanon, úgy hívták Veronica Heywood…

És elmondtam neki a történetet. Percekkel kés bb Rolonad furcsa változáson ment át. Paprikavörössé változva a méregt l úgy csapkodott maga körül a leveg ben, mintha egy láthatatlan dongót akarna elhessegetni. Ide-oda kapkodta a fejét, és kis híján eszét vesztve nézett rám. Már attól féltem, hogy elveszíti minden önkontrollját, és elkapja a grabancomat. – Ez hazugság! Mondtam magának, hogy akkoriban sitten voltam. Maga kitalálta ezt az ocsmány történetet, hogy legyen indok az én félreállításomra. Maga ugyanúgy a GAMMA ügynöke, mint sokan mások, csak eközben a saját szakállára is dolgozik, ugyanolyan sunyi, mint a Császára. Ott dögöljenek meg mindketten, ahol vannak! – Még egy perced van, baszics! – nyomatékosította iménti szavaimat Wittgen, és mellbe taszította az rkalózt. Rolonad nekiesett a teherautónak, Lachathoszék kíváncsi szemeket meresztve jöttek el re. Egyetlen életben maradt crollom a kocsi tetején szörcsögött, arra készülve, hogy leköpje, és ez által füstölg pacává változtassa a sarokba szorított banditát. Wandemberg a szokásához híven kivonta magát a történések alól – ki sem szállt a sof rfülkéb l. – Értse meg, hogy nem én voltam! – ordította Rolonad, miként a félelme dühvé változott. Úgy viselkedett, mintha fel sem fogná, hogy mire készülök. Alapjában véve ez egy okos taktika, de engem abszolút nem érdekelt. Az órám tanúsága szerint a megadott két percb l pontosan harminc másodperc volt hátra, amikor el húztam az oldalfegyverem. Ólomlábon vánszorogtak a másodpercek, és az energiafegyver csövét Rolonad homlokának szegeztem. Valójában nem volt ellene bizonyítékom. Sohasem tudtam meg, hogy lel ttem-e volna, mert valaki éles hangon közbeszólt: – Nem er szakolta meg a hétéves Veronicát! Egyszerre kaptuk oda a fejünk. Wandemberg kipattant a sof rfülkéb l, és leugrott az útra. Komótosan odasétált hozzánk, és zsebre dugott kézzel vizslatta a villámló tekintet Rolonadot. Az, mintha rádöbbent volna valamire. Ujjával lassan Wandembergre bökött, és szólni készült, de sof rünk abban a pillanatban tökön rúgta egy jól irányzott láblendítéssel, majd furcsa mosollyal az arcán nézte a kerámiára rogyó és összegörnyed férfit. Reflexszer en Wandembergre fordítottam a fegyvert. Wittgen is azonnal kapcsolt, Lachathoszék semmit sem értettek az egészb l, ebben mindig nagyok voltak. – Ki maga valójában? Wandemberg nem válaszolt, csak nézett rezzenéstelen arccal. Kék-vörös fények villantak az alagút sötét mélyén, valami közeledett a túlsó végér l. Furcsa módon nem reagáltam a dologra, valami azt súgta, hogy „jó barátok” tartanak felénk. Wittgen és a többiek tátott szájjal nézték, ahogy Lady Iloria két páncélosa el bukkan az alagútban. Álltunk a reflektorok éles sugarában, én még mindig Wandemberggel szemeztem, Rolonad a földön nyögdécselt. A páncélosok megálltak t lünk húszlépésnyire, és Mrs. Martin rohamosztagosai pattantak ki a felhajló oldalajtókon, illetve csak hittük, hogy azok… Ezek a katonák is a Kalózkirály jelét hordták a mellvértjükön, de a teljes felszereltségük és fegyverzetük tekintetében, sokkal üt képesebbnek látszottak, mint azok a szintetikusok, akik terrorizálták a Roxolani Gyöngyszemet pár nappal ezel tt. William Martin igazi rohamosztagosai vettek körül minket, a kozmosz legveszélyesebb fickói, a Viharos Galaxis legénysége. Az egyik páncélos mögül el kanyarodott egy páncélozott gravo, és legnagyobb döbbenetemre kiszállt bel le Leslie Copfmann. Abban a minutumban felkapcsolt az er tere, csak néztem meglepetten. Ugyanolyan személyi pajzsa volt, mint a Galaxis Császárának! Tudtam, hogy ezen akkor sem juthatok át, ha három atombomba van a zsebemben, egy meg a fogaim közt. A gravo következ utasa Lady Iloria volt. Méregdrága, színváltó palliumot hordott, természetesen fantasztikusan nézett ki. Megállt a kocsi mellett, és minket nézett szótlanul. – Tegye el a fegyverét, és figyeljen rám, ezredes! – szólított meg Wandemberg. – Nincs sok id m, hogy rébuszokban beszéljek, pedig szívesen megkérném rá, hogy a Marcus Wandemberg név kezd bet it tolja egybe, ekkor szembesülhet egy szimbólummal, amit az egész Galaxis ismer…

Nem kérem erre, mert percek óta tudja, ki vagyok valójában. – Maga William Martin! – mondtam automatikusan. Marcus Wandemberg, alias William Martin gonosz mosollyal pillantott le a harctechnikai övemre. Minden energiámat a pajzsainkra kapcsoltam, a fegyvereimben alig pislákolt az élet. Telepeim tartaléküzemmódban m ködtek, körülbelül annyi esélyem van, ha rátámadok, mint légynek a pók ellen, miután beleragadt a hálójába. Wittgen rendszerei hasonlóképpen jártak. Itt álltunk a világ legnagyobb banditájával szemben, körülöttünk harminc állig felfegyverzett rkalóz, és nekünk van egy-két árva lézerfegyverünk. Nem tudom, hogy Martin a szerencse istenn jének törvénytelen gyermeke-e, vagy tudatosan játszott erre a helyzetre? Ha ez utóbbi az igaz, akkor a legrafináltabb fazon, akivel eddig találkoztam. Ha mégsem így van, akkor meg a jó édesanyját! Martin tekintetének hipnotikus ereje lehetett, mert lassan leengedtem a fegyverem, aztán visszacsúsztattam a tokjába. Nem láttam sok értelmét, hogy bohóckodjak egy jelentéktelen sugárpisztollyal, amikor egy komplett hadsereg vesz körül. Az alagút vége fel l még mindig hallatszott a csatazaj, habár egyre távolodott, és intenzitása csökkent, ahogy a Vörös Gárda kezdett felmorzsolódni a jól szervezett kalózhadak folyamatos pörölycsapásai alatt. Martin egy kurta bólintással nyugtázta, hogy megjött az eszem. Leverte a hamut a szivarjáról, és beszélni kezdett. – Öt percben nagyon nehéz bármit is összefoglalni, de én ennyit szánok erre, többet nem. Próbálom az elején kezdeni. Azon a viharos éjszakán, amikor találkozott a feleségemmel, többször megkérdezte t le, honnan tudunk a készül aranyrablásról. Akkor és ott nem kapott választ, de most elérkezett az ünnepélyes pillanat: Jacob Stein, a maga kedvenc kocsmájának tulajdonosa az én roxolani beépített emberem, és évek óta nekem dolgozik. A Gyöngyszemben nagy a jövés-menés, és az emberek egy ilyen helyen hajlamosak kifecsegni a titkaikat, még maga Shaw ezredes is. Hiába tekinthet profinak, és hiába kapcsol fel interferencia pajzsot, Stein a legkorszer bb lehallgatóberendezésekkel lett ellátva, a többit sejtheti… Amikor napokkal ezel tt betette oda a lábát Veronica de Morney és Rolien Vialli Arcadió társaságában, hogy sutyorogni kezdjenek valami aranyrablásról, mi már aznap értesültünk róla. Terveztem, hogy a Roxolanra jövök, mert vissza akartam szerezni ezt az aranyat attól az embert l, aki aljas módon ellopta t lem, ráadásul meg akartam kaparintani az ópiumot, csak azt nem tudtam, hogyan hajtsam ezt végre. No, persze könnyedén elfoglalhattam volna az egész bolygót, és a tervezés korai stádiumában ez szerepelt is a terveim között, ám a hírforrásaim azt jelentették, hogy Gabriel Herites és Peter Chisi a Roxolanon tartózkodik: tárt karokkal várnak engem, így lefújtam a háborúsdit. Ekkor lép a képbe Brett Shaw és az parányi akciója! Hallatlanul megkönnyítették a helyzetemet, mivel eleve azt tervezgették, hogy lelépnek Rolonad aranyával. Ahogy err l értesültem, csupán annyit kellett elérnem, hogy próbálják kihozni az ópiumot is… hadd üssünk két legyet egy csapásra! Arra gondoltam, hogy a bolygón jelen pillanatban maguk az egyetlenek, akikkel a GAMMA nem mer ujjat húzni. Két feketecsuklyás praetorianus, ráadásul az egyikük a saját maga által táplált legenda szerint amolyan „puszipajtás” viszonyban van az Uralkodóval, ó, micsoda fantasztikus lehet ség!… Kieszeltem, hogy el reküldöm a feleségem, aki megkezdi magánál a puhatolózást. Megpróbálja az oldalunkra állítani, és ennek fejében felajánlja az aranyat. A Shaw-akció így „félhivatalossá” válik, ráadásul még azt is elhitetjük magával, hogy a bolygón tartózkodó kalózhadak akár a segítségére is lehetnek. Az arany pedig legyen a fizetség, ha megvéd minket Heritest l, mivel a dolognak az a lényege, hogy a maguk akciójának fedezete mellett még a GAMMA sem árthat nekünk. Mint kés bb kiderült, jól okoskodtam, persze, arra én sem gondoltam, hogy legnagyobb ellenségeink jószerivel nekünk fognak dolgozni. Az a maga zsenialitását dicséri, hogy sikerült hülyére vennie Heritest. Legyen rá büszke, szerintem nagyon kevés tagot számlál az a klub, amelynek tagjai ezt elmondhatják magukról. Itt szeretném megköszönni, hogy a bál el tt a kezembe nyomta a lemezt, amelyr l mindent megtudhattam… Gondolom, furdalja az oldalát a kíváncsiság, miért én lettem a sof r? A válasz roppant egyszer , és két részb l áll: el ször is maga egy kiváló katona, ráadásul képes szembeszállni Heritesszel is, ha úgy hozza a sors, ergo célszer Brett Shaw közelében tartózkodni! Másodszor: én azért lettem a legjobb a legjobbak között, mert mindent én végzek el, a piszkos munkát sohasem bízom másra. Ha ellenállhatatlan vágyat érzek egy aranyórára, akkor azt én lopom

el, és nem egy felbérelt zsebtolvaj… William Martin egy ilyen ember! Nézze, nincs több mondanivalóm, ne kerekítsünk nagy feneket a dolgoknak! Én most távozom a Roxolanról, de itt hagyom magának az aranyat, ahogy a feleségemmel megállapodott. Legyen ez a fizetsége, hiszen többszörösen megdolgozott érte. Viszont magammal viszem az ópiumot, mert az jár nekem… Martin elhallgatott, és senki sem mozdult. Egy ilyen helyzetben, amelybe kerültem, legfeljebb két variációs lehet ség adott: vagy eljátszom a „keményet”, holott, sehol sem vagyok, vagy bedobok egy-két poént, aztán meglátjuk, mi lesz. Maradtam az utóbbinál, miközben majd’ becsináltam a gatyámba. – Magának nagyon jó dumája van, Wandemberg vagy Martin… vagy mit tudom én, hogy kicsoda, az utóbbi napokban annyi nevet kellett megjegyeznem. Tudja, van egy probléma! Szerintem, amikor maguk felszállnak, akkor a mindenki által nagyra becsült Herites ezredes azon nyomban befejezi a Lenin-kötetek égetését, lazán kisétál az egyetlen épségben maradt erkélyre, megcélozza az rhajóját egy olyan cuccal, amit csak öt év múlva láthatunk el ször egy fegyverkiállításon, aztán kalap-kabát… Most maga jön! Martinnak a szeme sem rebbent. – Amikor felszállok, Herites azt fogja hinni, hogy az a Lady Iloria távozik, akit maga védelmez. Nézi-nézi az Excaliburt, amelyr l azt hiszi, hogy éppen most szállítja el, a „Császár ópiumát”… Mondom, hogy nagyon megkeverte Heritest! Állítom, még integetni is fog. Mellesleg, ha megpróbálja értesíteni, komoly meglepetés éri, mivel az összes létez hullámsávban zavarom a kommunikációs rendszereket. Ezt addig folytatom, amíg be nem lépek a hiper rbe. – Képtelen vagyok fölfogni, hogyan tartotta a kapcsolatot az embereivel és a feleségével? Wandemberg el húzta zsebéb l a holokönyvet. – The Best of Cherubion! Ebben minden benne van, még a személyi kom-rendszerem is. Kifogytam a kérdésekb l. Martin megkért minket, hogy álljunk odébb. Szótlanul megtettük, a croll leugrott a teherautó tetejér l, és odatornyosult mögénk. A szörnnyel együtt összesen nyolcan maradtunk, nyolc balek… Martin az övére t zött dekóderhez nyúlt, és kikapcsolta sokat szenvedett teherautónkat. Felvillant a fény, és az aranyat tartalmazó konténer nagy zökkenéssel hullott a kerámiára. A nyersópiumos bálák is lehuppantak. A kalózkirály pattintott az ujjával, hatan máris ugrottak a rohamosztagosok közül, hogy elcipeljék ket a csapatszállítókig. Perc sem telt bele, és a narkó Martin birtokába került. Lady Iloriát néztem, sajnáltam, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Csak játszott nekem azon a csodálatos éjszakán? No, és a bálteremben? Amikor azt mondta, hogy szeret, akkor vajon szintén beszélt-e? Néztem a n t, és akkor abban a roxolani alagútban nem kaptam választ a kérdéseimre… Valami furcsa t z égett a szemében. Néztem ezt a csodálatos n t, és egy parányi izom megrezdült a szám szegletében. Martin azt is tudja, mi történt kett nk közt? Az ópiumot felpakolták, mi álltunk bénán, Martin búcsúzni készült. – Köszönöm, amit értem tett, de azért hálálkodni nem fogok. Kapott százmillió érték aranyat, legyen vele boldog. Rolonad a magáé, nyírja ki, ha úgy gondolja. Azt a csapatszállítót néztem, amelyikbe bepakoltak az ópiumot, és felnevettem. – Mit akar ezzel a világpiacon? Senki sem fogja megvenni. Nem kóstoltam a heroint, de biztos vagyok benne, hogy nem veheti fel a versenyt a legkorszer bb elektronikus drogokkal. A piacnak csak egy nagyon kicsi szegmensét tudja beteríteni vele. Ez a nagy üzlet? Ne nevettesse ki magát, Martin! Martin gúnyosan mosolygott. – Engem nem a hagyományos narkópiac érdekel, Mr. Shaw! Iloria nem beszélt arról, mi az igazi célom, túlbonyolította volna a helyzetet. Rolonad majdnem elmondta, de az utolsó pillanatban sikerült szájba vágnom, mert ki nem állhatom, ha kifecsegik a titkaim. De tudja, mit? Elmondom magának! Hallott már az LSD-r l? – Nem. – Én igen! – szólt közbe Wittgen. Martin a továbbiakban neki magyarázott.

– Talán azt is hallotta róla, hogy a XX. század negyvenes éveiben teljesen véletlenül fedezték

fel egy laboratóriumi kísérlet melléktermékeként. Hallott err l, százados? – Persze, ismerem a témát. – Nem, nem ismeri a témát, Mr. Wittgen! Az LSD-t valójában egy fonnan csempész rhajó hozta a Földre. Új piacot kerestek az egyik szintetikus anyaguknak, és elhatározták, hogy leszállnak egy Tiltott Bolygóra, ahol hozzájuk hasonló faj él. A fonnanok kísértetiesen hasonlítanak ránk, ez az egyetlen nem emberi faj a Galaxisban, amelyik képes velünk a közös utódnemzésre. A géntechnológia szakemberei eleinte nem gy ztek csodálkozni, de mégis így van. Köztünk és a fonnanok között csupán annyi a különbség, hogy pár száz évvel el ttünk járnak… Elh lve hallgattam Martint. A „Tiltott Bolygók” fogalmát nem mi emberek találtuk ki, és nem a SF-íróink, hanem a nálunk sokkal id sebb civilizációk, akik évszázadokon keresztül figyeltek minket. Alkalmanként le-leszálltak az emberiség anyabolygóján, de elhatárolták magukat a közvetlen kapcsolatfelvételt l, hisz’ az emberiség még a XXI. században is egy kulturális kataklizmát élt volna meg, ha id el tt kapcsolatba kerül valamilyen fejlettebb civilizációval. Sok Tiltott Bolygó volt a kozmoszban, de két évszázaddal az els rrakéta fellövése után végre lekerültünk a listáról: összefutottunk a prixiekkel… A továbbiakat nem részletezem. A császári-kor kezdetére az ember lett a Galaxis legtökösebb polgára. Martin története lényegében arról szólt, hogy volt egy-két fej, amelyik megszegte az általuk közösen ratifikált egyezményt, és egyszer en új piacnak tekintette a Földet, méghozzá új narkópiacnak. A történet itt nem ért véget, sajnos, volt folytatása… – Még mindig vannak tiltott bolygók – folytatta Martin –, az utóbbi években sorra mindegyiket meglátogattam. Találtam egy olyat, ahol kiköpött emberek élnek, majdnem a mi XIX. századi kulturális és technikai fejlettségi szintünkön. Valamivel magasabbak és vékonyabbak, mint mi, de más lényegi különbség alig van. A Császári Bolygófigyel Szolgálat folyamatosan megfigyelés alatt tartja ket, és a jelenlegi állás szerint olyan háromszáz-háromszázötven év múlva vehetjük fel velük a kapcsolatot, hacsak k nem futnak össze velünk. Az el zetes számítások szerint körülbelül száz év múlva már birtokolják az atomtechnikát, és fellövik az els rállomásukat… De nem err l szól a történet, uraim! Ennek a b bájos kultúrának vannak meglep en egyedi megnyilvánulásai, például nem ismerik a házasság fogalmát. Kommunákban élnek, szinte kommunisztikus alapokon szervez közösségekben… Ami valójában megfogott engem, hogy er sen narkománok, de nagyon gyenge anyagaik vannak. Mr. Shaw és Mr. Wittgen, örömmel jelenthetem önöknek, hogy hamarosan lesz ópiumuk! Most szépen megkóstoltatom velük, aztán megnézzük, hogy a klíma és a talaj mennyire alkalmas a mák termesztésére. Ez egy óriási piac, uraim! Valószín leg erre a bolygóra helyezem át a székhelyem. Miel tt megkérdeznék, hogy ez számomra miért kecsegtet lehet ség, hát gyorsan elmondom, hogy az amerikai Cosa Nostra a fonnan kábítószerkartell fed szerve volt. Köpni-nyelni nem tudtunk. Feledve minden óvatosságot, odahajoltam Martinhoz, az arcunk szinte összeért. – Maga elmebeteg. – Sokan mondják! Na, Isten önökkel, test rök – vigyorogta a Kalózkirály, és a bénultan álló Rolonadhoz fordult. – Egykoron a barátom voltál, az életem kockáztattam érted. Ennek vége. Meghagyom az életed, de soha többé ne kerülj a szemem elé!… Az rhajód ne keresd a kiköt ben, mert a csapataid átálltak hozzám, és velem együtt elhagyják a bolygót. – Martin elindult az övéi felé. Hirtelen megfordult. – Nem Rolonad tette azt Veronicával. Akkor valóban sitten volt. Nekem elhiheti, mert én szabadítottam ki. Mire felocsúdhattunk volna, a Kalózkirály és csapatai távoztak. Nem sok hiányzott hozzá, hogy belerúgjak Rolonadba. – Maga szerencsétlen, ostoba fajankó! Több mint húsz éve ismeri William Martint, erre képtelen felismerni? Úgy tudom, hogy maga az egyik alvezére, netán tévedek? – kérdeztem. – Állandóan változtatja az arcát és a hangját – hebegte Rolonad. –Sajnálom. – Sajnálhatja is, maga barom!

Valósággal beleremegett a Roxolan, amikor a két rhajó felemelkedett. Vészstarttal indultak, és hatalmas testüket pillanatokon belül elnyelték az alacsonyan kavargó felh k. Az ég még hosszú percekig dörgött, majd a zaj egy nyugtalan vadállat mormogásává szelídülve, lassan elhalt a sokat szenvedett Moscow felett. Lachathosz nem várt tovább egy percet sem. Azonnal el kapta a rádióját, és bejelentkezést kért Ionescuéktól. A „Mérnök” továbbra sem válaszolt. – Várj még tíz percet! – mondtam az rvándornak. – Ha ilyen sebességgel távolodik a bolygótól, akkor hamarosan belép a hiper rbe. Akármilyen technológia van a birtokában, onnan nem tudja zavarni a kommunikációs hálózatokat. Kivártuk a tíz percet, és Lachathosz újra próbálkozott, az eredmény: semmi. Megkíséreltem elérni Veronicát, de ez sem sikerült – még ki sem csengett. Gondoltam egyet, és felhívtam a roxolani „pontos id t”… Pillanatokon belül az automata darálni kezdte a számokat… – A rendszerrel semmi probléma, Veronicáékkal történhetett valami – fordultam Wittgenhez. A százados nem válaszolt. Valahova a messzeségbe nézett, és furcsán mosolygott, csak tudta, miért. Martin nagyon rafinált módon a teherautónkat is elvitte, nehogy gyorsan visszaszaladjak Herites ezredesnek panaszkodni. Valószín leg arra alapozott, hogy hosszú percekbe telik, míg Moscow-ban találok egy m köd képes gravót. Jól okoskodott, mert amerre néztem, csak rommá tt házakat és járm roncsokat láttam. A felkel napok egy valóságos romhalmazra néztek le, hihetetlenül nyomasztó csend uralkodott, szinte bántotta a fülem. – Hívjunk táxit! – okoskodott Lachathosz, senki sem foglalkozott vele. Megpróbáltam elemi Dana Djokicsot, de a rádió néma maradt… Lehet, hogy a lány meghalt? – Miért nem hívod fel Heritest? – gúnyolódott Wittgen. A legszívesebben szájba vágtam volna, amikor a kom ciripelése belehasított a csendbe. Összerezzentem. Caramondó? Valóban a mesterkalandor volt a hívó. Amikor megláttam az arcát, azonnal tudtam, hogy baj van: most nem vigyorgott, mint egy nyáladzó idióta. Az arcáról keménység és elszántság tükröz dött. – Percek óta hívom magát, de Herites biztosan zavarja a rádió- és komforgalmat. Gratulálok a sikeres akcióhoz… err l ennyit, most térjünk a lényegre! Ne próbálja hívni Veronicát, mert nincs abban a helyzetben, hogy válaszoljon! Jelenleg a vendégszeretetemet élvezi, ezt értse úgy, ahogy akarja! Veronica mindent elmondott nekem, és meglep dve hallom, hogy van hat bála nyersópiumunk is. Ez roppant örvendetes, én nagyon jól tudom, hogy ez az anyag micsoda, megmondom szintén, ezt nem hittem volna Cavallierr l. Az utasításaim a következ k: az aranyat és az ópiumot az ötödik kerületben lév Royal-golfklubba kell szállítaniuk egy standard órán belül. Pontosan 06.00-kor automatikus irányítás mellett a pályán landolni fog a Sugar Baby Love, és azt követ en, hogy a zsilip megnyílik, pakolják be az árut, aztán távozzanak. Veronica végig velem lesz, de csak akkor látja viszont épen és egészségesen, ha követi az utasításaimat. Ahogy a fényjachtom komputere jelzi, hogy maguk végeztek, újra jelentkezem. Vigyázzon, Shaw, ne kövessen el semmilyen ostobaságot, mert Veronica azonnal meghal! – Tizenkilenc évvel ezel tt, maga járt a Rosanon? – kérdeztem csendesen. – Nincs értelme, hogy tagadjam, valóban így van. Azon az éjszakán részeg voltam, és nem tudtam, mit csinálok, nem is emlékeztem rá, csak másnap ugrott be sok minden, miután elolvastam a lapokat. Mit tesz Isten, közel húsz év elteltével teljesen véletlenül összeismerkedtem egy világhír holomodell-lel, aki elmeséli nekem az életét, gondolhatja, mennyire meglep dtem… Akkoriban épp egy aranyrablás terve foglalkoztatott, csak azt nem tudtam, hogyan hajtsam végre… Veronica beszámolt nekem a maga elméletér l, amit felvázolt neki a bál alatt. Ismételten gratulálnom kell, ezredes, lényegében beletrafált az igazságba! – Beszélni akarok Veronicával! – Miután az ópium és az arany a hajón van, beszélhet vele, addig nem. – Megölöm magát Caramondó! Esküszöm az él Isten…

– Úgy hallom, van egy MMX lézere. Egy a baj, ezredes, hogy nekem is van! A Császári

Elitgárda felszerelésével pedig semmi esélye ellenem, ezt maga is nagyon jól tudja. Ne legyen ostoba, Shaw! – Értesítem az Uralkodót! – közöltem. – Legkevesebb negyvennyolc standard órába telik, mire választ kap, én viszont másfél óra múlva már nem leszek itt. Természetesen megkísérelheti a Fénykapu felnyitását, de nincs annyi energiája… Különben is, mit mondana von Anstettennek, he? Erre nem tudtam, mit válaszolni. Úgy nézett ki, hogy Caramondó gy zött. Az elmúlt órák alatt csak kudarcok értek. – Jessica? – nyöszörögte Rolonad a hátam mögött, Caramondó meghallotta, és vágott egy grimaszt. – Nocsak, maga még életben van? A lánya éppen arra készült, hogy megfojtsa a legértékesebb túszomat, amikor az embereim közbeléptek. Nagyon sajnálom, Rolonad, de Jessica meghalt. Az unokája itt van velünk. Számomra csak ny g a gyerek, de ha Shaw okosan viselkedik, akkor talán viszontlátja, többet nem ígérhetek. Képtelen vagyok leírni azt az állati üvöltést, ami el tört Rolonadból. A férfi térdre zuhant, és hangosan átkozta az Istent. Azt hittem, megbolondult, Lachathoszék alig bírtak lefogni. – Nincs sok ideje, Shaw! – figyelmeztetett Caramondó, és bontotta a vonalat. Nem emlékszem, hogy azokban a percekben az elkeseredett és tehetetlen dühön kívül mást is éreztem volna. Nagyon nehéz döntés el tt álltam, ugyanis az utolsó esélyemet csak akkor tudom kijátszani, ha aktivizálom a praetorianus harcászati rendszert, ehhez viszont fel kell nyitnom a Fénykaput, azaz mindent el kell mondanom Herites ezredesnek: csak rendelkezik az ehhez szükséges energiával. Rolonad befejezte a tombolást. A pillantása, mint egy vadállaté. – Adjanak egy fegyvert! Összenéztem Wittgennel. Szinte egyszerre bólintottunk. Részlet Gabriel Herites ezredes, a Császári Birodalombiztonsági Hivatal kommandóparancsnokának szenátusi meghallgatásából: Elnök: – A jelentésében leírtak és az itt elmondottak alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ön akkor követte el az els hibát, amikor nem tett lépéseket annak érdekében, hogy leellen rizze Shaw ezredes állítását, miszerint a Különleges rszolgálat akcióját hajtja végre. – (Többen bólogatnak a bizottság jelenlév tagjai közül). – Elfogadja ennek az állításnak a helyénvalóságát, vagy fölhoz valamit mentségére? Herites: – Elfogadom, de szeretném jelezni, hogy nem volt lehet ségem a parancsnoksággal történ kapcsolatfelvételre. Els bizottsági tag: – Nem volt lehet sége, vagy nem állt módjában? Herites: – Nem állt módomban, szenátor úr. Elnök: – Kénytelenek voltunk megtenni ezt a kis kitér t, hiszen szóba kerültek bizonyos hibák. Erre még visszatérünk, ígérhetem. Javaslom, lépjünk tovább, és él szóban vázolja fel nekünk a további történéseket! Ha bármilyen olyan momentum eszébe jut, amelyre nem tért ki a jelentésében, akkor err l számoljon be a bizottságnak, a döntéshozatal szempontjából minden újabb információ lényeges lehet. Kérem, onnan folytatni, hogy Shaw és Wittgen test rtisztek visszatértek a kastélyba! Herites: – Nagyon meglep dtem… Azt gondoltam, hogy Shaw-ék távoztak Lady Iloria rhajójával. Az ezredes elmondása alapján Mrs. Martin az Uralkodó védelmét élvezte, ezért nem nyitottam tüzet az Excaliburra. Feltételeztem, hogy az ópium és az arany szintén a fedélzeten van… Miután Shaw visszatért a kastélyba, mindent elmondott nekem. Felvilágosított, hogy a velünk történt els kapcsolatfelvételkor egy általa kreált történettel állt el , amellyel az volt az els dleges célja, hogy félrevezessen, lényegében rávegyen arra, hogy a keze alá dolgozzak. Beszámolt arról, hogy személyes motivációk késztették az aranyrablásra, és arra, hogy megvédelmezze Lady Iloriát…

Elnök: – Mi volt az ön reakciója? Herites: – Határozottan jól szórakoztam, elnök úr. Második bizottsági tag (felháborodottan): – Ez nevetséges! Herites: – Én is úgy gondoltam. Elnök: – Azt tartjuk nevetségesnek, ahogy ön reagált erre a dologra! Mód felett szeretném figyelmeztetni, Herites ezredes, hogy az iménti állítása jegyz könyvbe kerül, olyan megjegyzéssel, hogy „komolytalan viselkedést” tanúsít, ami dönt lehet a végs megítélése szempontjából. Ne rontsa az egyébként is gyenge pozícióit! Következ a kérdésem: miért nem vette rizetbe Shaw-t és Wittgent, holott, a technikai apparátusuk elégtelen lett volna a tettleges ellenszegüléshez? Herites: – Nem kondicionáltak arra, hogy letartóztassak császári test rtiszteket, valamint Shaw lehet séget biztosított számomra, hogy elfoghassam a többszörösen körözött csillagközi gyilkost, bizonyos Rolien Vialli Caramondót. Ezt mérlegelve biztosítottam számára a szükséges energiát. Felháborodott moraj a bizottság tagjai fel l… Elnök: – Ezt senki sem hiszi el magának, ezredes! Kérem, reagáljon azokra a vádakra, hogy ön csak az aranyszállítmány bizonyos részének felajánlása után mutatott hajlandóságot a Shaw-val történ érdemi tárgyalásra! Részesedést kért a zsákmányból. Igaz ez az állítás, vagy hamis? Herites: – Az állítás nem fedi a valóságot. Elnök: – Hajlandó ezt a kijelentését eskü alatt meger síteni? Herites: – Egyszer már esküdöztem a kihallgatás kezdetén, sajnálattal kell közölnöm önökkel, hogy még egyszer nem teszem meg! Elnök (a komputer-szenzor felé fordulva): – Kérem feljegyezni, hogy Herites ezredes megtagadja az együttm ködést a szenátusi vizsgálóbizottsággal! Komputer: – FELJEGYEZVE. Harmadik bizottsági tag: – Önnek túl hosszú a haja! Herites: – Önnek meg lóg a melle, szenátor-asszony! Komputer: – FELJEGYEZVE. Elnök (az asztalt csapkodva): – Elég legyen ebb l! Azt tagadja, hogy ön és Shaw között született egy bizonyos fokú megállapodás, amely az Uralkodó személyét is érinti? Herites: (nevet) Elnök: – Válaszoljon a kérdésre! Herites: –Nincs semmilyen megállapodás, elnök úr. Elnök: – A választ rögzítettük. Térjünk vissza a történetéhez, ezredes úr! Tehát Shaw elmondta önnek az igazságot, és ekkor úgy döntött, hogy biztosítja az energiát a Fénykapu felnyitásához. Mi történt ezután? Herites: – Err l nehéz beszélnem. Elnök. – Fejezze ki magát a saját szavaival, és hagyja a katonai terminológiát! Garantálom, hogy meg fogjuk érteni. Nem vagyunk ostobák! Herites: – Na persze… A díszudvarban nyitotta fel. Nagyon éles, vakító fény látszott, ami vonalszer én haladt felfelé körülbelül tízméteres magasságig, aztán kettévált és a párhuzamosan álló fényvonalak távolodni kezdtek egymástól, s közöttük megnyílt a kapu. A jelenség csak szemb l volt látható, oldalirányból és hátulról nem lehetett észlelni. Szemb l be lehetett látni a Trónterembe. Még sohasem jártam ott, de azonnal felismertem. Három „feketecsuklyás” állt az el térben. Amikor meglátták a kapu el tt térdel Shaw-t, utat nyitottak a Császárnak, aki a szemközti lépcs soron lépdelt lefelé. Túljött a test rök vonalán, és megszólította az ezredest, aki válaszolt. Az Udvar hivatalos nyelvén, latinul beszéltek egymással, ezért egy szót sem értettem bel le… Shaw és Wittgen lehajtott fejjel, fél térdre ereszkedve hódoltak az Uralkodó el tt, aki végighallgatta praetorianusainak hosszú önvádaskodását. A Galaxis Császárának arcán nem tükröz dtek érzelmek, tekintete olyan rezdületlennek, arcának kontúrjai olyan élesen megrajzoltnak ntek a háta mögül el tör opálkék fényben, mintha csak egy szobor lépne el az rkastély panteonjából. IV. von Anstetten végtelenül hosszú ideig hallgatott, aztán lassan felemelte császári

jobbját, s a test rtisztekre mutatott. – Legyen! – harsogta sztentori hangon. – Laus tibi… S akkor elkezd dött, hogy sokan megértsék, mi a Hatalom… Vörös és kék fénypászmák csaptak el a trónterem mélyér l. Az energiahullám körülölelte a Császár sötét alakját, valósággal átverte a testét, majd lecsapott a két praetorianusra, akik széttárt karokkal térdeltek a porban. Herites és emberei a számítógép vezérelte megfigyel rendszeren keresztül váltak részesévé az eseményeknek. Shaw-ról és Wittgenr l mintha pillanatok alatt leégne minden ruha. B rük a jég rianásához hasonló módon megrepedezett, s ezekb l a pokoli sebekb l most higanyhoz hasonló fém folyt el , hogy beborítsa kékes lánggal ég testüket. – Jön a csuklya! – ordította a GAMMA parancsnoka, amikor minden m szere megvakult, s megbolondultak a harcászati számítógépei. A bekövetkez detonáció földhöz vágta a kommandósokat… A misztikus energiák ellenállhatatlanul törtek el , és áthatoltak mindenen. Caramondó az arca elé tartotta mindkét kezét, hogy még utoljára láthasson valamit, miel tt elsorvasztja a kastélyból el tör és a városon végigsöpr , kék energiahullám. – Neeee! – üvöltötte torkaszakadtából, aztán a koponyájáról savas füstölgéssel lerohadó hús zös böffenése volt az utolsó, amit érzett. Visszahúzódott a fény. Elnök (hosszú hallgatás után): – Ebb l nem sokat értünk, ezredes úr! Kérem, fogalmazzon világosan! Most jelen volt, vagy nem volt jelen, amikor ezek a dolgok történtek? Herites: – Láttam bizonyos dolgokat, majd Shaw által tájékoztatva lettem a kés bb történtekr l, elnök úr. Többet nem mondhatok! Továbbá fontosnak tartom elmondani, hogy az Uralkodó teljes hírzárlatot rendelt el: senki sem beszélhet arról, hogy pontosan mi történt Moscow Cityben, miután Shaw-ék megkapták a csuklyapáncélt. Elnök: – Az Uralkodó kizárólag a test rtisztekre vonatkozólag döntött így. Shaw köztudottan nagy fecseg hírében áll, még arra is képes, hogy regényt írjon a bál éjszakájának történetér l. Hagyjuk ezt, menjünk tovább! Látta a kalandor és az embereinek holttestét? Herites: – Kés bb láttam valamit, amire Shaw azt mondta, hogy holttestek… két férfié és két é. Úgy néztek ki, mintha egy kárhozottat a pokolból rángatnának vissza az utolsó pillanatban. Második bizottsági tag: – Mi történt a holomodell-lel? Herites: – Miss de Morney és Terry Rolonad életben maradtak. Második bizottsági tag: – Beszélt velük a történtek után? Herites: – Nem, szenátor úr. Második bizottsági tag: – Miért nem? Herites: – Mert a Császár átemelte Veronicát a kapun, és nincs arról információm, hogy mi lett a n kés bbi sorsa. Második bizottsági tag: – A gyermek? Herites: – Elment a nagyapjával. Elnök (dühösen): – Többek között az volt az eredeti parancsa, hogy élve vagy halva, de fogja el Cross Rolonadot! William Martin kicsúszott a keze közül, mert ön bed lt Shaw meséjének. Ha felmutatná nekünk Rolonadot, legalább enyhítené vele az önre kirovandó büntetés súlyát, de még az utolsó pillanatokban sem állt a helyzet magaslatán, és hibát hibára halmozott, Herites ezredes! Miért nem tartóztatta le a kalózt? Herites: – Cross Rolonad a barátom. Elnök: – Tessééék? Herites: – Mondom, Cross Rolonad a barátom! A bizottság tagjai hosszan sugdolóznak egymással. Elnök: – Hol az arany?

Herites: – A Császár birtokában… egy része minden bizonnyal. Elnök: – Minket kimondottan a többi rész érdekel! Magánál mennyi van? Herites: – Lényegében ezt a kérdést egyszer már megválaszoltam. Újabb sugdolózás. Elnök: – B nösnek érzi magát amiatt, hogy az ópiumnak nevezett kábítószer William Martin birtokába került? Herites: – Az általam írt jelentés kitér arra, hogy Paul Wittgen egy gyújtótöltetet helyezett el az egyik bálában, miután behatolt a páncéltermekbe. Feltételezésem szerint ez a töltet megsemmisítette az ópiumot, miután Martin belépett a hiper rbe. Kérem, olvassa el újra az általam írt és a bizottságnak átadott dokumentumot!… Köszönöm! Elnök: – Értem. Összességét tekintve b nösnek érzi magát amiatt, hogy önkényesen eltért az eredeti parancsokban meghatározott utasításoktól és magánakcióba kezdett, kockáztatva ezzel az emberei testi épségét? Herites (nevet): – Nem érzem magam b nösnek. Elnök: – Az imént azt ígértem önnek, hogy bizonyos kérdésekre még visszatérünk, de mindannyian úgy látjuk, hogy ez a történtek végs megítélése szempontjából teljesen fölösleges. Ön egyáltalán nem mutat együttm ködést, Herites ezredes. A bizottság most visszavonul, és meghozza az ítéletét! Készüljön fel rá, hogy… A tárgyalóterem közepén, holografikus képen megjelenik IV. von Anstetten alakja. Az Uralkodó a berillium-gyémánt trónon ül, jobbján a díszegyenruhás Brett Shaw áll. A bizottság jelenlév tagjai, valamint Gabriel Herites, els rend vádlott az udvari etikett szabályainak megfelel en térdre ereszkednek. IV. von Anstetten: – Az „alfa” Hydrae, ami a katalógusokban „Alfard” néven szerepl csillag, és a Földt l mindössze százharminc fényév távolságra izzik, rendelkezik három parányi bolygóval. Élet nincs rajtuk, de magnézium és urán annál több… Reménykedünk, hogy Herites tábornok minden kérdésükre megadja a választ. Hölgyeim és uraim, most távozom! Az Uralkodó és Shaw ezredes holografikus képe szétfoszlik… Jegyz könyvi részlet vége. Emberi szavak segítségével nagyon nehéz, jóformán nem is lehet beszélni a praetorianus misztikáról és a „csuklyaköpeny” okkult hatalmáról. Test rtiszt vagyok, de valójában nem én irányítom a rombolóer t – személyem csupán katalizátora a Császár természetfölötti hatalmának. Eszköz vagyok az Uralkodóház kezében, a von Anstettenek okkult erejének, önálló tudat nélküli interpretátora, misztikus erejének kiterjeszt je a csillagok között.3 Sokan nem hisznek benne, azt hiszem, hogy szegény Austin is csak nevetett, amikor szóba hoztam el tte. Ha még élne és látta, legalább elgondolkodhatna rajta, milyen sz k a modern tudomány és a mágia határmezsgyéje. Legalább látná, ami még nem jelenti azt, hogy értené is… Kevesen vannak a beavatottak. „Nagy” von Anstetten talán nem véletlenül tiltotta be az ezoterikus tudományokat?! Mi ez, ha nem hatalomféltés?! Nem tudja senki, hogy honnan származik a von Anstettenek különös és titokzatos képessége. Talán ez is attól a rejtélyes Katedrálistól? Látják, ezen még sohasem gondolkodtam… A hatalom átadásának pillanatában mindent tudtam Caramondóról. Tisztán magam el tt láttam Skorpiót és a két bérgyilkos-n t. Láttam a gondolataikat, tudomásom volt a múltjukról, részévé váltam az elmúlt napok eseményének… Az id és a tér más értelmet nyert a csuklya alatt. 3

Brett Shaw ugyan minden lényeges kérdésre megadja a választ, de az Ópiumkering végén az olvasó mégis azt érezheti, hogy kérd jelek tüntet menete vonul el kíváncsi tekintete el tt. Tudniillik hiányérzete támad. Shaw ezredes miért nem számol be részletesen az utolsó órák eseményeir l és miért nem részletezi Veronica kiszabadulásának történetét? Shaw magyarázata legalább olyan titokzatos, mint a regény utolsó oldalai: a Caramondóék feletti gy zelem már a rózsakeresztes hagyományokból levezethet császári misztika, és a feketecsuklyás okkult harcászat története. IV. von Anstetten pedig határozottan megtiltotta Shaw-nak, hogy err l beszéljen nekem. Ekkor még nem tudtam, hogy az ezredesnek egyszer majd megered a nyelve és a császári udvar okkult hatalmáról szóló „Megátkozott, bolond világ” cím elbeszélés pontosan ott kezd dik, ahol a roxolani ópiumrablás története végz dik. (Harrison Fawcett)

Magaslati perspektívából szemléltem az eseményeket, akár a tegnapi történéseket is megváltoztathattam volna, de a Császár visszatartott. Amikor a házhoz értem, Caramondó és mindenki, aki t szolgálta már halott volt. Az Uralkodó szerint elkárhoztak. Manapság sokat gondolkodom. Azon töprengek, én mit tettem volna Herites helyében? Valószín leg ugyanezt, elvégre háromszáz standard kilogramm színarany az már egy kész vagyon, ráadásul a Császár barátsága megér egy kis energiaátadást, nem igaz, tábornok úr? Lassan Veronica is megtalálja a lelki békéjét. Wittgen a múltkor látta a Vanity Fair 3D-s címlapján, és azt mondta, hogy szintén mosolygott… Ha Paul így gondolja, akkor biztosan ez az igazság. Sokan élnek a Roxolanon, akik akarva-akaratlan kényszer szerepl ivé váltak annak az éjszakának. Ezek az emberek és humanoidok lépten-nyomon azt kérdezik egymástól, hogy mi történt a Djokicsokkal? Valahogy kipattant a híre, hogy aktív szerepet vállaltak az eseményekben, de utána senki sem látta ket. Külön üzletág alakult ki abból, hogy keresték a holttestüket. Hát ezek az értelemmel megáldott lények nem tudják, hogy a legendák halhatatlanok? Úgy mellesleg William Martin felbérelt pár fejvadászt… Nem éppen úriemberhez méltó viselkedés.