Northcote Parkinson - Parkinson törvénye - avagy az érvényesülés iskolája

Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája C. Northcote Parkinson Osbert Lancaster illusztrációival

C. Northcote Parkinson Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája Ötödik kiadás Minerva Budapest 1990

A címlap és a szöveg közötti illusztráció az eredeti angol könyv alapján készült A mű eredeti címe Parkinson's law Kiadó Houghton Mifflin Co., 2 Park Street, Boston 7, Massachussetts, USA Fordította Szász Imre Kontrollszerkesztő Dr.Félix Pál Illusztrálta Osbert Lancaster C. Northcote Parkinson 1957 Szász Imre Hungarian translation 1964 ISBN 963 223 4391

Tartalom Előszó a magyar kiadáshoz 7 Előszó 21 A Parkinson törvény vagy az Emelkedő Piramis 25 A szűkebb lista vagy a Kiválasztás Elvei 41 Igazgatók és Tanácsok vagy a Hatástalansági Együttható 61 A nép akarata vagy az évi Közgyűlés 75 A káderezés vagy a Cocktail Képlet 87 Nagyszabású pénzügyek vagy az Érdeklődés Nullfoka 99 A pálmalevél viskótól a Packardig vagy a Siker Képlete 111 Tervek és szervek vagy az Adminisztráció Székháza 123 Intehitis vagy Hűdéses Paralízis 137 Mire megvénülünk vagy a Nyugdíjaztatás Korhatára 155

Előszó a magyar kiadáshoz I. Az „előszó"-ról sokszor elmondották már, hogy önálló műfaj. Úgy gondolom, ehhez méltán hozzáfűzhetem, hogy nemcsak önálló, hanem eléggé különleges műfaj. Különleges többek között elsősorban azért, mert e gyűjtőszó alatt a legkülönbözőbb célú és rendeltetésű írásfajták kapcsolódnak formai egységbe. Tudniillik olyan értelemben, hogy az előszó természete szerint később készül el, mint maga a munka, megjelenési alakjában mégis megelőzi a kiadásra kerülő művet. Már a könyvkiadás kezdetén a szerző előszó gyanánt rendszerint megköszönte azok segítségét, akik munkája megjelenését lehetővé tették. Vagy olyan „magas állású" érdemes személyeknek ajánlotta munkáját, akiktől további segítséget kért és várt. Ez a szokás máig is fennmaradt. Újabban azonban legtöbbször nem nyíltan jelentkezik, hanem váltakozó rejtett formákban. Nem egyszer úgy, hogy éppen azt kérik fel az előszó megírására, akitől a további segítséget remélik. A szerző előszava többnyire azt magyarázza, hogy milyen célból írta a szóbanforgó művet. A kiadók által íratott előszavak viszont azt, hogy tulajdonképpen miért is vállalkoztak annak kiadására. Országunkban egy időben óvatosságból gyakorta az előszóban úgy a „helyére tették" a szerzőt (vagy legalábbis a szerző szemléletét),hogy már nem lehetett tudni, miért kellett a munkát mégis kiadni. Valóságos hatásukban ezek a bírálatok viszont gyakran éppen a mű kelendőségét segítették elő.(Napjainkban egyébként az előszó helyett az „utószó" jött divatba - de ugyanezzel a rendeltetéssel. Ezért is írtam fentebb, hogy az előszavak általában megelőzik a művet.) Nem ritka a „névbecsülő" előszó. Ez az előszót író tekintélyével támogatja a terjesztést, esetleg eleve pajzsul szolgál a kellemetlenkedő bírálattal szemben. Az előszavak speciális fajtája az, amelyet idegen nyelvű művek fordításai elé illesztenek. A jelenlegi esetben is ilyen előszó készül. Meggyőződésem szerint az effajta előszónak az a hivatása, hogy bemutassa a szerzőt és eleve segítse a közreadott

munka helyes értékelését. Ebben az értelemben törekedtem tehát megbízásomnak eleget tenni. Természetesen annak tudatában, hogy végül is magának az olvasónak kell ezt a feladatot elvégezni. Fűzzük hozzá: nem az előszó, hanem a munka alapján. Mégis vannak olyan esetek, amikor ehhez az előszó is érdemi segítséget nyújthat. Parkinson professzor műve ilyen esetnek minősíthető. II. Úgy látom nem felesleges, ha néhány szót írok a szerző életrajzi adatairól; ezek hozzásegíthetnek ugyanis a munkáit meghatározó jellegzetességek jobb megismeréséhez. Az angol „Who's - Who?" 1961. évi kötetéből megtudjuk, hogy Cecil Northcote Parkinson 1909-ben született Angliában; főiskolai tanulmányait ugyancsak Angliában végezte. 1959 óta tagja a francia Tengerészeti Akadémiának és az USA Tengerészeti Intézetének. A II. világháború alatt az angol légierők őrnagya volt, majd a vezérkarnál dolgozott. Arról is tájékoztat a jólértesült könyv, hogy tudós szerzőnk szeret festeni, utazni, vitorlázni és más sportokat is kedvel. Parkinson sokirányú irodalmi tevékenységet fejt ki. Megjelent könyveinek listája: Kereskedelem a kelet tengerein (1934); A liverpooli kikötő története és felemelkedése (1948); A brit birodalom a Távol-Keleten (1951); A Parkinson törvény (1957); A politikai gondolat fejlődése (1958); Brit beavatkozás Malaysiában 1867-77 (1958); A törvény és a profit (1960); A beérkezettek és a kiközösítettek (1962). Nemzetközi népszerűségét legutóbbi három könyvével szerezte[1]. Parkinson egyébként munkatársa az Encyclopaedia Britannicanak, továbbá elismert publicista: többek között a londoni Economist, a Guardian, a New York Times és a Saturday Evening Post közli írásait. III. Parkinson professzor első törvényét (amelyet a most magyarul megjelent mű első fejezeteként ismer meg a magyar olvasó) először a londoni Economist hasábjain

fejtette ki –1955-ben.[2] Erre a szerző is utal az általa írt előszóban, megemlítve, hogy a folyóiratok könyvének megjelenése előtt annak néhány fejezetét is közölték. Már az Economist cikkét követően elég élénk nemzetközi vita indult Parkinson megállapításai körül.

Állami-szervezeti, szociológiai, közgazdasági kérdésekkel foglalkozó szakemberek, újságírók szólaltak meg a törvény „mellett", vagy „ellene". A téma behatolt a tudományos irodalomba is. Ilyen előzmények után jelenik meg a könyv 1957-ben Bostonban.[3] Alig múlik el további egy esztendő, megszületik a londoni első kiadás.[4] Azután sorra jönnek a további kiadások. 1961 decemberében már úgy tartják nyilván, hogy csak angol nyelven több mint 250000 példány kelt el. Még hozzávetőleges áttekintést sem tudok adni arról, hogy hány nyelven és hány példányban nyomtatták ki a könyvet. Érdekes feljegyezni viszont, hogy német nyelven 1958-ban látott napvilágot az első kiadás[5]; az 1962. évi kilencedik kiadáson levő feljegyzés szerint viszont addig 77 000 példányt tettek közre. Nyugodtan állíthatom: ezek az adatok önmagukban példa nélküli érdeklődést tükröznek ilyen tárgyú könyv iránt. Elismert publicisták szólalnak meg a Parkinson törvény ügyében: ismertetik, magyarázzák, dicsérik, kétkedéssel fogadják, támadják - de mindenesetre foglalkoznak vele. A szaktudomány is széleskörű figyelmet fordít szerzőnk következtetéseire, bár kétségtelen, hogy egyre többen mutatnak rá a mű humorisztikus, szatirikus jellegére. Eléggé átfogó áttekintést ad a Parkinsontörvénnyel foglalkozó irodalomról a nyugatnémet Ule professzor, aki erről a témáról a Berlini Jogászegylet 1960 márciusában tartott ülésén előadást is tartott. Ő maga is kiemeli ugyan Parkinson munkájának parodisztikus természetét, de ugyanakkor tudományos törekvéssel és alapossággal elemzi annak tartalmát. Vizsgálja a Parkinson törvény érvényesülésének lehetőségeit a bonni köztársaságban. Nyomatékosan hangsúlyozza egyébként, hogy a témával azért is foglalkozni kell, mert a tétel nyomán a német közvéleményben megnövekedhet az ellenszenv az állami apparátus és alkalmazottai iránt, akik a Parkinson által terjesztett nézet szerint öncélúan küzdenek az adózó polgárok pénzéből eltartott hivatali apparátus személyzetének további növelése érdekében.[6] Érdemes megemlíteni, hogy egyik nyugatnémet televízió e célra készített karikatúrák felhasználásával önálló műsorszámot sugárzott a Parkinson törvény különböző nyugatnémet megjelenési formáit kifigurázva.[7]

IV. A magyar sajtóban először 1958-ban figyelmeztetnek arra a rendkívüli eseményre, hogy megszületett a Parkinson-féle törvény. Az akkor megjelenő „Figyelő" 1958. március 4-i számában „Új közgazdasági törvény" címen (9. oldal) ismerteti a szemleíró a törvény néhány lényeges vonását. Mégpedig annak ellenére, hogy ebben az időben már a könyv is megjelent, csupán az Economist cikkére támaszkodva. Ez egyébként érthetővé is teszi, hogy kételkedik Parkinson professzor személyének létezésében. Mindenesetre komolyan veszi az ügyet: „Mind ez ideig nem méltatta jelentőségének megfelelően a Parkinson-féle törvényt a közgazdaságtan és az államháztartástan. Pedig Parkinson a közgazdaságtan új korszakot nyitó vezéregyénisége - lett volna, ha egyáltalán élt volna; a törvényt ugyanis csak azért nevezték el Parkinson-féle törvénynek, mert hát valaminek el kellett nevezni." Ezt olvashatjuk a Figyelőben. A fenti jelzés ellenére a Parkinson-kérdés nem mozgatja meg a magyar sajtót. Csak három év elmúltával találhatunk a Parkinson törvényről a Magyar Tudományos Akadémia egyik (eléggé szűk körben terjesztett) sokszorosított bulletinjában néhány oldalnyi ismertetést (most már a könyvről is). Ennek címe: „Vihar a Parkinson-féle törvény körül".[8] Az ismertető szerzője kétségtelenül felismerte az írás humoros jellegét, de lényegében mégis komolyan veszi a munka tudományos igényességét, s így vezeti be magyarázatát: „Parkinson professzor, aki egyébként a II. világháború folyamán a brit hadügyminisztérium kötelékében szolgált, arra az érdekes megállapításra jutott, hogy a közhivatali szervek személyi állományának fejlődése úgyszólván teljesen független az illető szervre háruló tényleges munka mennyiségétől s törvényszerűen állandó szaporodást mutat akkor is, ha a hivatali szervtől megkívánt teljesítmény állandó marad, vagy csökken. Ez így önmagában aforizmaszerűen kihegyezett szellemeskedésnek hangzik - illetve talán inkább közhelynek az olyan közigazgatási szakember számára, aki megfelelő

tapasztalatokkal rendelkezik - sőt úgy is fel lehet fogni a dolgot, hogy ilyesmi csak a bürokrácia »túltengése« esetén fordulhat elő, ha hiányzik az erőskezű ellenőrzés. De Parkinson nem csak megfogalmazza ezt a megállapítást, hanem mindjárt képletszerűen, tehát a közigazgatási szervek adatain nemzetközileg ellenőrizhető alakba is öntötte, majd igen sokoldalú és azóta a nemzetközi irodalomban újabb adatokkal kiegészített statisztikai kimutatásokkal támasztotta alá.

Végül pedig feltárta a hivatali mechanizmusnak azokat a szociológiai sajátosságait, amelyek messzemenően indokolják azt, hogy egy ilyen irányzat valóban érvényesüljön, s amelyeknek ismerete lehetővé teszi a Parkinson-féle törvény érvényesülése elleni küzdelmet. Szatíra? Parkinson tényekkel válaszol erre... Példáit persze saját tapasztalatköréből, vagyis a brit közigazgatásból veszi. A továbbiakban megint csak elég lassú és igen sovány a magyar közvélemény tájékoztatása e téren. Utalásszerűen és szórványosan megemlítik ugyan Parkinson nevét (néhol még szóvá is teszik a magyar kiadás hiányát is), a kérdéssel való érdemi foglalkozás azonban nem születik meg. A sajtóanyagból a Magyar Nemzet két cikkét indokolt kiemelni.[9] Lényegében mindkettő helyesen értékeli a munkát. Nagy Péter mint „az angol irodalom nemes és derűs hagyományát" képező és Parkinson által újrateremtett „humoros esszét" tárgyalja a kötetet; Dobossi Imre pedig mint „rendkívül szellemes, tetszetős paródiát". Mindketten időszerűen az ellen a veszély ellen lépnek fel, hogy törvényeit tudományos eredményként vizsgálják és elemezzék. Ennek alapján az ellen is, hogy azokat bármi módon is megkíséreljék a társadalmi valóságra közvetlenül alkalmazni. A munka értelmét, tartalmát azonban maguk sem ismertetik, legfeljebb az első fejezet néhány megállapításának felvázolásával foglalkoznak. A szaksajtó napjainkig hallgat. Kizárólag 1963-ban találkozunk egyetlen ilyen tárgyú cikkel: Dr. Takács József ismerteti az Állam és Igazgatás szeptemberi számában Parkinson 1962-ben megjelent könyvét (In-laws and outlaws) és az abban fellelhető „harmadik törvényt". Ennek kapcsán pedig egész röviden kitér az „első és a második törvényre" is.[10] Azzal egyet kell érteni, hogy semmilyen értelemben ne tekintsük tudományos műnek Parkinson professzor könyvét. Ebből folyóan azzal is, hogy ne kíséreljük meg azt a tudományos módszerekkel megközelíteni. Ilyen összefüggésben nem kifogásolhatom a szaksajtó hallgatását sem. Ennek ellenére véleményem szerint mégis megérdemelnék a Parkinson törvények - mint paródiák, mint pamfletek -, hogy elméleti síkon megvizsgáljuk, vajon mi ellen harcol Parkinson. Indokolt lenne elgondolkoznunk azon, vonhatunk-e le

„eredményeiből" hazai viszonyainkra is hasznos következtetéseket. Szeretném a pozitív választ megindokolni.

V. Parkinson professzor könyve minden ízében szatíra. A szatíra pedig harcos műfaj. Komoly és konkrét célokat tűz maga elé. Parkinson a bürokrácia ellen indult harcba. A hivatali apparátus rákos burjánzásait, a rövidlátó hivatalnokok embertelen szemléletét veszi célba, mégpedig mindig a legötletesebb, a legszórakoztatóbb módszereket — s egyben a legkövetkezetesebben támadó módszereket alkalmazva. Egyik angol kritikusa azt írta, hogy „meztelenre vetkőztetve mutatja meg a gyűlölt bürokrácia minden titkát" (Daily Express). Ez bizonyára túlzás, az azonban igaz, hogy kíméletlen éleslátással nyúl az önmagát túlélt hivatali apparátus legérzékenyebb pontjaihoz. Ezért írta jogosan egy másik angol kritikusa: „Ördögi könyv. Egyetlen üzletember se engedje meg, hogy az alkalmazottai kezébe kerüljön." (Financial Times). A könyv „veszélyes" voltát csak növeli, hogy valóban mindig az angol élet reális tapasztalataiból indul ki, azokat állítja a maga torzító, de végső fokon mégis az igazi képet megjelenítő tükre elé. Olyan karikatúrákat rajzol, amelyek a modelleket képező figurák igazi gyengéiről árulkodnak; nem csak megnevettetnek, de egyben lelepleznek. Karinthy nyomán talán ezt a címet adhatnánk könyvének: „Így ügyintéztek ti". Parkinson azonban nem elégszik meg azzal, hogy csak a bürokráciával szemben lépjen fel. Egyszerre indít harcot a bürokrácia és ugyanakkor a nagyképű elméletieskedés, a tudománytalan tudománykodás, az üres formulaképzés divatja ellen is. Megint csak a mi Karinthynkat juttatja eszembe, amint kifigurázza a mindenképpen - erőszakoltan is - „matematikai képleteket" alkalmazó kutatókat, az élet jelenségeit az élettől elszakadva vizsgáló, tehát üresfejű álszociológusokat, azokat, akik azt gondolják, hogy a statisztikai adatok látszólagos felhasználása már elegendő a tudományos megalapozáshoz. Erre egyébként ő maga is utal előszavának végén. Munkája ilyen értelemben jellemzően viselhetné a címet: „Így kutattok ti", vagy (a tudományos irodalomra vetítve) egyenesen „Így írtok ti". Takács József találóan jellemzi ismertetésében Parkinson írásait: „Fintor ez a javából, az életnek, a gyakorlatnak és az

elméletnek egyformán mutatott füge. Hogy megfigyelésein, »törvényein« érdemes gondolkodni, az viszont kétségtelen." Nagyon nyomatékosan szeretném hangsúlyozni én is, hogy Parkinson megfigyelésein érdemes gondolkodni. Sőt: gondolkozni kell. Hiba, sőt bűn ezt elmulasztani. Ő maga könyvének első fejezetét azzal fejezi be, hogy a botanikusnak nem feladata a gaz elterjedése elleni orvoslás módját megállapítani, elég, ha felderíti és rögzíti a tényleges helyzetet. A szocialista társadalom emberei ezzel általában sem elégedhetnek meg. Ha felismerték a bajt (vagy ha figyelmeztették őket a bajra), küzdeniök kell az ellen. Parkinson könyvének célja - mint ezt már jeleztem -, hogy riadót fújjon a terjedő bürokratizmus, az embertől elidegenedett bürokrata ellen. Igazi humanista, aki félti az embert (a lakosságot), a „hivatal packázásaitól", az elembertelenedett hivatalnokok zaklatásaitól. Világosan látja az ebből fakadó veszélyek nagyságát és növekedését. Parkinson élesen (néha harsány hangon), de mindenkor igazi hibákra, a társadalom növekvő fonákságaira, betegségeire irányítja a figyelmünket. Sokágú és hosszú gyakorlati pályája során rendkívüli megfigyelőképességgel, a történész szívósságával és rendszerességével gyűjtötte össze a nyersanyagot, amelyet feldolgoz. Eszközei pedig a vérbő humoristáé és egyben az igényes, felelősségteljes íróé. Jogosan mondhatja bárki, hogy Parkinson tapasztalatait a brit birodalom (tehát tőkés ország) állami életéből, gyakorlatából merítette. Jogosan mondhatja tehát azt is, hogy szocialista országban, szocialista társadalomban ezek a kérdések egészen másképp merülnek fel. Ez igaz. De szabadjon megkérdeznem, állíthatja-e bárki, hogy nálunk kiirtottuk már a bürokrácia minden nyomasztó örökségét? Vagy állíthatja-e azt, hogy hazánkban nincsenek új bürokratikus jelenségek, amelyek azért is szinte felmérhetetlenül veszélyesek, mert fertőzik az állami szerveink körüli levegőt, gátolják a bizalom kialakulását és megszilárdulását az állami szervek munkája iránt. Meggyőződésem, hogy Parkinson történetecskéi a mi viszonyainkat illetően is telibe találnak. Még akkor is, ha megfelelően átértékelve kell azokat szocialista államunk környezetében értékelni. Ennek megfelelően alakult ki

bennem az a meggyőződés, hogy Parkinson könyve - mint minden igazi szatíra - a mi számunkra is igen komoly figyelmeztetés. Budapest, 1964. szeptember. Dr. Beér János

Előszó A nagyon fiatalok, továbbá a tanítók és mindazok, akik alkotmánytörténeti, politikai és aktuális eseményekkel foglalkozó kézikönyveket állítanak össze, a világot többékevésbé racionálisnak hiszik. Az az ábránd él bennük, hogy szószólóik szabad választás útján emelkednek ki azok közül, akikben a nép bízik. Szinte látják, amint e választottak közül a legokosabbak és legjobbak miniszterek lesznek. Elképzelik, hogy a részvényesek által szabadon választott iparfejedelmek rábízzák az ügyintézés felelősségét azokra, akik szerényebb szerepben már tanúságot tettek képességeikről. Vannak olyan könyvek, melyek bátran hirdetnek ilyen és hasonló feltételezéseket vagy hallgatólagosan építenek rájuk. Azok viszont, akik valamennyire is ismerik az ügymenetet, ezeket a feltételezéseket egyenesen nevetségesnek tartják. A bölcsek és jók ünnepélyes tanácskozásai színtiszta tanítói elmeszülemények. Üdvös tehát e tárgyról egy-egy intő szót ejteni. Nyugodtan olvashatják a diákok az üzleti és állami ügyvitel tudományával foglalkozó könyveket - feltéve, ha ezeket a műveket szépirodalomnak tekintik. Ridder Haggard és H. G. Wells regényei között, a majomemberről és az űrhajóról szóló művekkel vegyítve ezek a könyvek nem ártanak senkinek. Isten őrizzen meg azonban attól, hogy szakkönyvként forgassák őket! Nagyobb kárt okozhatnak, mint ahogy azt az első pillanatban hihetnénk. Minthogy elszomorodva ébredtem rá, milyen téveszméket táplálnak az emberek az államhivatalnokokról, vagy az építkezési tervekről, időnként megpróbáltam az érdeklődők előtt felvillantani a valóság egy szikráját. Az érett ítélőképességű olvasó sejti, hogy ez a szemnyitogatás nem mindennapos tapasztalaton alapszik. Mégis, abból a feltételezésből kiindulva, hogy némelyik olvasónak mégsem olyan érett az ítélőképessége, mint a többinek, időnként, mellesleg, nem vagyok rest érzékeltetni azt a hatalmas kutatómunkát, amire elméleteimet alapoztam. Hadd képzelje maga elé az olvasó a falitérképeket, a cédulakatalógusok szekrényeit, számológépeket, logarléceket és kézikönyveket, amelyek bizonyára nélkülözhetetlenek az ilyen tanulmányhoz. És

vegye csak biztosra, hogy a valóság mellett eltörpül képzelete s hogy az itt feltárt igazságok nemcsak egy közismerten tehetséges egyén munkáját dicsérik, hanem egy hatalmas, költséges kutatóintézményét is.

Egyik-másik olvasó úgy vélheti, hogy részletesebb leírását kellett volna adnom az elméleteinken alapuló kísérleteknek és számításoknak. Vegye azonban figyelembe, hogy egy aprólékosan részletező könyvet kénytelen lenne hosszabb ideig olvasni és drágábban megvenni. Tagadhatatlan ugyan, hogy a következő esszék mindegyike több év türelmes kutatását, eredményeit foglalja össze, mégsem szabad azt hinni, hogy most már kimondatott a végső szó. Az az új hadtudományi felfedezés, hogy a megölt ellenség száma fordított arányban áll saját tábornokaink számával, egész új kutatási területet nyitott meg. A közelmúltban új értelmezést nyert az aláírások olvashatatlansága. Eszerint: a köztisztviselő akkor ér pályafutásának csúcspontjára, amikor saját kezeírása előtte is olvashatatlanná válik (megkísérelték meghatározni azt a pillanatot a sikeres köztisztviselői pályán, amelytől kezdve még a köztisztviselő előtt is olvashatatlanná válik saját kezeírása). Csaknem minden nap új fejlődést hoz s így gyakorlatilag biztosra vehető, hogy e munka későbbi kiadásai gyorsan elavulttá teszik az elsőt. Köszönetet szeretnék mondani a szerkesztőknek, akik megengedték, hogy néhány esszémet e gyűjteményben újra közöljem. A díszhely az Economist szerkesztőjét illeti, mivel e lap hasábjai nyilatkoztatták ki először az emberiségnek a Parkinson Törvényt. Ugyanennek a szerkesztőnek szíves engedélyével közölhetem az „Igazgatók és Tanácsok", valamint a „Nyugdíjazási korhatár" című értekezéseket. Ezenkívül a gyűjteménynek még néhány cikke megjelent korábban, a Harper's Magazine-ban és a Reporterben. Singapore, 1958. C. Northcote Parkinson

A Parkinson Törvény vagy az Emelkedő Piramis Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt. E tény általános elismerését mutatja a közmondás is: „A legelfoglaltabb ember ér rá leginkább." így például egy ráérő idős hölgynek teljes napjába kerülhet, míg megír és felad egy levelezőlapot Bognor Regisben lakó unokatestvérének. Egy óra, amíg megtalálja a levelezőlapot, újabb óra, amíg a szemüveg előkerül, félóráig keresgéli a címet, egy és negyed óra hosszat szerkeszti a levelet és húsz percig tűnődik azon, hogy vigyen-e magával esernyőt, mikor a szomszéd utcasarkon álló postaládához megy. Ez az egész ténykedés egy elfoglalt embernek legfeljebb három percét venné el, míg egy másikat egésznapi kétség, aggodalom, gürcölés után teljesen kimeríthet. Ha a munka (s főképp a hivatali munka) időigénye valóban ennyire rugalmas, akkor nyilvánvaló, hogy nincs semmi összefüggés az elvégzendő munka és az elvégzésével megbízott személyzet létszáma között. Az igazi tevékenység hiánya nem vezet szükségképpen tétlenségre. Az elfoglaltság hiányát nem leplezi le feltétlenül a szembetűnő semmittevés. A kitűzött feladat fontossága és bonyolultsága a ráfordított idővel egyenes arányban növekszik. Ezt a tényt általánosan elismerik, de eddig kevés figyelmet szenteltek távolabbi következményeinek, főként a közigazgatás terén. A politikusok és adófizetők elfogadták (a kétség egy-egy időszakát nem számítva), hogy a köztisztviselők létszámának emelkedése szükségképpen az elvégzendő munka növekedését tükrözi. Azok a cinikusok, akik e feltevést kétségbevonták, úgy képzelték, hogy ha több a hivatalnok, néhányan közülük csak a napot lopják, esetleg az egész társaság munkaideje megrövidül. De e kérdésben a hit és a kétség egyaránt félrevezető. A valóság az, hogy a hivatalnokok száma és a munka mennyisége semmiféle kapcsolatban nem áll egymással. Az alkalmazottak összlétszámának növekedését a Parkinson Törvény szabályozza. A növekedés lényegében egyforma, akár szaporodik a munka, akár csökken, sőt, az sem befolyásolja, ha a munka teljesen megszűnik. A Parkinson Törvény

jelentősége abban rejlik, hogy a növekedésnek olyan törvénye, amely a növekedést szabályozó tényezők elemzésére épül. E nemrégiben felfedezett törvény érvényessége fő ként statisztikai bizonyítékokon nyugszik. Ezekre később térünk rá. Az átlagolvasó érdeklődésére inkább számot tarthat a Parkinson Törvény meghatározta általános tendencia mélyén rejlő tényezők magyarázata. Elhagyva most a (nagyszámú) technikai részletkérdést, kezdetnek két hatóerőt különböztethetünk meg. Jelen céljainkhoz két, szinte axióma-szerű tétellel foglalhatjuk össze őket: 1. „A hivatalnok beosztottjai és nem vetélytársai számát akarja növelni"; 2. „A hivatalnokok egymásnak adnak munkát". Hogy megértsük az 1. tényezőt, képzeljünk el egy köztisztviselőt - jelöljük A-val -, aki úgy érzi, hogy túl van terhelve munkával. Teljesen mindegy, hogy e túlterheltség képzelt-e vagy valódi, de mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy A érzése (vagy képzelődése) könnyen származhat energiáinak csökkenéséből is: középkorú embernél ez természetes tünet. E képzelt vagy valódi túlterheltségre nagyjából háromféle orvosság van. Felmondhat; kérheti, hogy osszák meg a munkáját egyik társával, akit jelöljünk Bvel; kérheti két alárendelt segítségét - jelöljük őket C-vel és D-vel. A történelemben azonban aligha van arra példa, hogy A ne a harmadik megoldást választaná. Ha felmond, elveszti nyugdíjjogosultságát. Ha kinevezik B-t vele egyenrangúvá a hierarchiában, csak újabb vetélytársat szerez, mikor arról van szó, hogy ki lépjen W megüresedett helyére, mert W (végre-valahára) nyugdíjba megy. Így tehát A szívesebben választja beosztottnak a nála fiatalabb C-t és D-t. Növelik a tekintélyét, s ha két kategóriában osztja el a munkát C és D között, ő lesz az egyetlen ember, aki kettőjüket össze tudja fogni. E ponton feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy C és D úgyszólván elválaszthatatlan egymástól. C-t egyedül kinevezni lehetetlen volna. Miért? Mert ha C egymaga van, akkor csaknem egyenrangúként osztja meg A-val a munkát, s ez már B esetében sem volt lehetséges. (Még szembeötlőbb e pozíció tarthatatlansága, ha A egyetlen lehetséges utóda C.) Az alárendeltek száma tehát kettő

vagy több legyen, mivel így mindegyiket kordában tartja a másik előléptetésétől való félelem. Ha azután C panaszkodik, hogy túl van terhelve (mint ahogy kétségkívül panaszkodni fog), A - C hozzájárulásával javasolni fogja, hogy két kisegítőt nevezzenek ki C mellé. A belső ellentéteket azonban csak úgy tudja elkerülni, ha a hasonló pozíciójú D mellé is javasol két kisegítőt. E, F, G és H csatasorba állításával azután A előléptetése csaknem bizonyossá válik. Most már hét hivatalnok végzi azt a munkát, amit azelőtt egy végzett el. Itt lép működésbe a 2. tényező. Mert ezek heten annyi munkát adnak egymásnak, hogy minden percük igénybe van véve és A is keményebben dolgozik, mint valaha. Egy beérkező irat akár mindnek sorra a kezébe kerülhet. E úgy dönt, hogy ez F ügykörébe tartozik; az a válasz vázlatát C elé teszi, aki alaposan átjavítja, mielőtt megbeszélné D-vel. D megkéri G-t, hogy foglalkozzon az ügyirattal, de ekkor G szabadságra megy és átadja az aktát H-nak, aki feljegyzést készít, ezt D aláírja és továbbítja C-nek, aki annak megfelelően módosítja tervezetét és A elé teszi az új változatot. Mit csinál A? -Minden mentsége megvan rá, hogy olvasatlanul aláírja, hiszen annyi mindennel el van foglalva. Tudja, hogy jövőre W helyére lép s el kell döntenie, hogy C vagy D legyen az ő utóda. Engedélyeznie kellett, hogy G szabadságra menjen, noha annak szigorúan véve nincs még jogcíme rá. Azon töpreng, hogy nem inkább H-nak kellett volna-e szabadságra mennie, egészségi okokból. Újabban nagyon sápadt-részben, de nem kizárólag otthoni bajai miatt. Aztán itt van F rendkívüli fizetésemelése a konferencia időtartamára és E kérelme, hogy helyezzék át a Nyugdíjügyi Minisztériumba. A azt hallotta, hogy D-nek egy férjes gépírónővel van viszonya és G és F nem beszél egymással senki sem tudja, miért. Így hát A-nak minden oka megvolna rá, hogy aláírja C fogalmazványát s ezzel lerázza magáról. De A lelkiismeretes ember. Bármennyire szorongatják is azok a problémák, melyeket munkatársai önmaguknak és neki - létük puszta tényével - teremtettek, A nem az az ember, aki kibújik a kötelessége alól. Gondosan átolvassa a fogalmazványt, törli azokat a szőrszálhasogató passzusokat, amelyeket C és H tett hozzá és visszaállítja azt a formát,

amit a tehetséges (bár összeférhetetlen) F jónak talált. Kijavítja a mondatokat - ezek a fiatalok egyáltalán nem ismerik a nyelvtant —, és végül produkálja azt a választ, amit akkor írt volna, ha a tisztviselők (C-től H-ig meg sem születtek volna. Sokkal több embernek sokkal több idejébe került, hogy elérje ugyanazt az eredményt. Senki sem tétlenkedett. Mindenki megtette, ami tőle tellett. És késő estére jár, mikor A végre elhagyja a hivatalt és elindul haza, Ealingbe. A hivatal utolsó lámpái is elalszanak a leszálló alkonyatban, amely egy napi fáradságos adminisztratív munka végét jelzi. A, aki az utolsók között távozik, meggörnyedt háttal és fanyar mosollyal azon tűnődik, hogy a túlóra, éppúgy, mint a szürke haj, a siker büntetései közé tartozik. A közigazgatási kar diákja e tényezők működésének fenti leírásából rá fog jönni arra, hogy az adminisztrátorok többé-kevésbé hajlamosak a szaporodásra. Nem esett azonban szó eddig arról, mennyi időnek kell feltehetőleg eltelni A kinevezése és H nyugdíjas állásának első napja között. Roppant mennyiségű statisztikai bizonyítékot gyűjtöttünk össze, s a Parkinson Törvény e hatalmas adatmennyiség tanulmányozásának összegezése. Nincs itt helyünk a részletes elemzésre, de bizonyára érdekli az olvasót, hogy a kutatást a Tengerészeti KöltségvetésElőirányzattal kezdtük. Azért választottuk ezt, mert a Tengerészeti Minisztérium előirányzatai könnyebben mérhetőek, mint, mondjuk, a Kereskedelmi Kamaráé. Csupán létszámról és tonnatartalomról van szó. Itt van néhány jellemző adat. A haditengerészet létszáma 1914-ben 146000 tiszt és matróz, 3249 hajógyári alkalmazott és irodista, és 57000 hajógyári munkás. 1928-ban már csupán 100000 tiszt és matróz és 62439 munkás, de a hajógyári alkalmazottak és irodisták száma 4558-ra emelkedett. Ami a hadihajókat illeti, 1928-ban a flotta ereje csupán töredéke volt az 1914-esnek -az akkori 62-vel szemben 20-nál kevesebb csatahajó. Ugyanazon időszak alatt a Tengerészeti Minisztérium tisztviselőinek száma 2000-ről 3569-re emelkedett (ahogy ezt mondották), „nagyszerű szárazföldi haditengerészetté" terebélyesedvén. Ezeket a számokat sokkal világosabban áttekinthetjük táblázatban:

Megnevezés

Csatahajó Tisztek és matrózok Hajógyári munkások Hajógyári alkalmazottak és irodisták Minisztériumi tisztviselők

Haditengerészeti statisztika Év

Növekedés vagy csökkenés %

1914 62 146000

1928 20 100000

-67,74 -31,5

57000

62439

+9,54

3249

4558

+40,28

2000

3569

+78,45

A korabeli bírálat a hadviselésre alkalmasak és a csupán adminisztrációra alkalmasak létszámának arányára összpontosult. Most azonban nem célunk ez az összehasonlítás. Nekünk arra kell felfigyelnünk, hogy 1914től 1928-ig a tisztviselői létszám 2000-ről 3569-re gyarapodott, s hogy ez a növekedés nem a munka esetleges megnövekedésének következménye. A haditengerészet ebben az időszakban az emberek létszámát tekintve egyharmadával, a hadihajókét tekintve kétharmadával csökkent. Sőt, 1922-től nem is várhatták növekedését, mert a hajók összlétszámát (nem úgy, mint a tisztviselők összlétszámát) korlátozta az ez évben megkötött Washingtoni Tengerészeti Egyezmény. Itt van tehát a 78 százalékos növekedés tizennégy év alatt; a korábbi összlétszám 5-6 százalékos növekedése évi átlagban. A valóságban, amint azt látni fogjuk, a növekedés nem volt ilyen szabályos. E pillanatban azonban csak egy adott időszak százalékos növekedésével foglalkozunk. Indokolhatja-e más a köztisztviselők összlétszámának ilyen emelkedését, mint az a feltevés, hogy a növekedést megszabó törvény értelmében az összlétszámnak állandóan emelkednie kell? Felvethető lenne, hogy a szóban forgó időszakban rendkívül gyorsan fejlődött a tengerészeti technika. A repülőgép használata nem volt immár különcködés. Az elektromos eszközöket megsokszorozták és továbbfejlesztették. A tengeralattjárókat bár nem pártolták, de megtűrték. A mérnöktiszteket csaknem emberi lényeknek kezdték tekinteni. Természetes, hogy ilyen forradalmi korszakban a raktárosoknak még bonyolultabb leltárokat kell összeállítaniuk. Nem csodálkozunk, ha a fizetési listán több műszaki rajzolót, több tervezőt, több technikust és tudóst látunk. De ezeknek a hajógyári alkalmazottaknak a száma csak negyven százalékkal emelkedett, miközben a Whitehall tisztviselőinek összlétszáma csaknem 80 százalékkal nőtt. Minden új portsmouthi művezető és elektromérnök után két új hivatalnokot kellett munkába állítani a Charing Crosson. Ebből azt a hirtelen következtetést vonhatjuk le, hogy az

adminisztratív személyzet valószínűleg a kétszerese lesz a műszaki személyzetnek olyan időszakban, amikor a tulajdonképpeni hasznos erő (jelen esetben a tengerészek száma) 31,5 százalékkal csökken. Statisztikailag bebizonyosodott azonban, hogy az utóbbi százalék-számnak nincs jelentősége. A hivatalnokok akkor is ugyanolyan arányban szaporodtak volna, ha egyetlen valóságos tengerész sincs. Érdekes volna követni a további fejlődést, amelynek során a 8118-as létszámú minisztériumi személyzet 1954-re elérte a 33788-as létszámot. De a Gyarmatügyi Minisztérium személyzete, jobb vizsgálati anyaggal szolgál a birodalmi hanyatlás időszakában. A Tengerészeti Minisztérium statisztikáit némelyik tényező (például a tengerészeti légihaderő) bonyolulttá teszi s így nehéz összehasonlítani egyik évet a másikkal. A Gyarmatügyi Minisztérium növekedése kifejezőbb, mert tevékenysége pusztán adminisztratív jellegű. íme a legfontosabb statisztikai adatok: A Gyarmatügyi Minisztérium adatai Év 1935 1939 1943 1947 1954 Létszám 372 450 817 1139 1661 Mielőtt meghatároznánk a növekedés arányát, meg kell jegyeznünk, hogy a minisztérium feladatköre korántsem volt állandó ez alatt a húsz év alatt. A gyarmatok 1935 és 1939 között nem sokat változtak sem területben, sem létszámban. 1943-ra viszont jelentősen csökkentek, mivel némelyik terület az ellenség kezén volt. 1947-ben megint növekedtek, de azóta évről évre folyamatosan összébb zsugorodnak, ahogy a gyarmatok sorra önkormányzatot szereznek. Ésszerű volna feltételezni, hogy a Birodalom területének változásai tükröződnek a központi adminisztrációban is. De elég egy pillantást vetnünk a számokra, és meggyőződhetünk róla, hogy az alkalmazottak összlétszáma kizárólag az elkerülhetetlen növekedés egyegy állomását jelenti, és ennek a növekedésnek, noha összefügg a többi minisztériumban tapasztalható növekedéssel, semmi köze a Birodalom nagyságához (vagy éppenséggel létéhez). Mi a növekedés százalékos aránya?

E vizsgálatnál nem szabad figyelembe vennünk azt a gyors létszámemelkedést, amely a hatáskör csökkenését kísérte a második világháborúban. Vegyük inkább a béke-évek növekedési arányát: 1935 és 1939 között 5,25 százalék felett, 1947 és 1954 között 6,55 százalék. Ez átlagosan 5,89 százalékot jelent évente, s ez a szám feltűnően emlékeztet arra a számra, amelyet a Tengerészeti Minisztérium személyzetének növekedésével kapcsolatban 1914 és 1928 között megállapítottunk. A minisztériumi létszám további és részletesebb statisztikai elemzése nem fér jelen munka kereteibe. Reméljük azonban, hogy ennek alapján sikerül vázlatosan meghatároznunk azt az időt, ami egy adott tisztviselő első kinevezése és két vagy több beosztottjának későbbi kinevezése között eltelik. A tiszta személyzeti akkumuláció problémáját vizsgálva, eddigi kutatásaink 5,75 százalékos évi átlagemelkedést mutatnak. E tényből kiindulva most már meghatározhatjuk a Parkinson Törvényt matematikai formulában. Minden közigazgatási intézményben békeidőben a létszám növekedése valószínűleg a következő képletet követi, melyben k = azoknak az alkalmazottaknak a száma, akik beosztottak kinevezésével akarnak előléptetést elérni; i = a kinevezés és nyugdíjazás ideje közti különbség; m = a feljegyzések megválaszolásával eltöltött m 2k + i x := munkaórák száma az intézményen belül; n = az n irányított tényleges egységek száma; és x = az évente felveendő új munkaerők száma. A matematikusok természetesen észreveszik, hogy a százalékos növekedés kiszámításához x-et meg kell szorozni 100-zal és elosztani az előző évi összlétszámmal(y),így És az eredmény minden esetben 5,17 és 6,56 százalék között lesz, bármilyen változás áll is be az elvégzendő munka mennyiségében (ha van egyáltalán ilyen). E képlet és az alapjául szolgáló általános elv felfedezésének természetesen nincs politikai jelentősége. Nem foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy az intézmények létszámának kell-e gyarapodnia. Azoknak, akik azt tartják, hogy e gyarapodás nélkül nem érhető el a teljes foglalkoztatottság, joguk van a maguk véleményéhez. Azoknak, akik kételkednek az olyan gazdasági rend

szilárdságában, amely egymás feljegyzéseinek elolvasásán alapul, ugyanúgy joguk van a maguk véleményéhez. Alighanem korai volna még azt vizsgálni, milyen számszerű aránynak kell lennie az irányítók és az irányítottak között. Biztosra véve azonban, hogy létezik egy maximális arány, hamarosan képlettel is meg tudjuk határozni, hány évnek kell eltelnie, míg bármilyen adott közösség eléri ezt a maximumot. Az eredmény előzetes becslésének ugyancsak nem lesz politikai jelentősége. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a tisztán tudományos felfedezés s legfeljebb elméletben alkalmazható a napi politikában. Nem a botanikus feladata, hogy kiirtsa a gyomot. Neki az a dolga, hogy megmondja nekünk, milyen gyorsan nő a gyom.

A szűkebb lista vagy a Kiválasztás Elvei A modern adminisztráció állandó problémája a közigazgatásban és az üzleti életben egyaránt a személyi kiválasztás. A Parkinson Törvény könyörtelen érvényesülése folytán állandóan újabb és újabb kinevezéseket kell eszközölni; a kérdés csak az, hogyan válasszák ki a jelentkezők közül a legmegfelelőbb jelöltet. Mielőtt meghatároznánk a kiválasztást irányító elveket, külön-külön szemügyre vehetjük a régente használatos és a ma is alkalmazott eljárásokat. A régi - imitt-amott ma is használatos — eljárások két fő csoportra oszthatók, a britre és a kínaira. Mindkettő alapos megfontolást érdemel, már csak azért is, mert nyilvánvalóan hatékonyabbak voltak, mint a ma divatosnak tartott eljárások. A brit eljárás (a régi) meghallgatáson alapult: a jelöltnek be kellett számolnia arról, kiféle-miféle. Egy mahagóni asztal körül ülő idősebb urakkal szembesítették s azok rögtön megkérdezték, mi a neve. Tegyük fel, hogy a jelölt így válaszolt: „John Seymour". Akkor az egyik úr megkérdezte: „Rokonságban áll Somerset hercegével?" Erre a jelölt valószínűleg azt felelte: „Nem, uram." Akkor megszólalt egy másik úr: „Ez esetben talán rokona a watminsteri püspöknek?" Ha megint azt mondta, hogy „Nem, uram", akkor a harmadik kétségbeesetten megkérdezte: „Hát akkor kinek a rokona?" Ha a jelölt erre azt mondta: „Az apám halkereskedő Cheapside-ben", a kihallgatás gyakorlatilag véget ért. A bizottság tagjai jelentőségteljes pillantásokat váltottak, majd az egyik megnyomott egy gombot s a másik azt mondta az inasnak: „Dobja ki ezt az embert". Egy nevet minden további vita nélkül ki lehetett húzni a listáról. Tegyük fel, hogy a következő jelölt Henry Molyneux volt, Sefton grófjának unokaöccse; esélyei igen jól álltak addig a pillanatig, míg George Howard nem került sorra, s a norfolki herceg unokájának nem bizonyult. A bizottságnak mindaddig nem kellett komoly nehézséggel megküzdenie, míg össze nem kellett vetnie egy baronet harmadik fiának igényjogosultságát egy vicomte második, de törvénytelen fiáéval. De még ilyen esetben is volt tanácsadójuk: a Rangsor Könyv. Így hát választottak s gyakran nagyon jó

eredménnyel. E brit eljárás (a régi) tengernagyi hivatali változata csupán zártabb jellegével különbözött az előzőtől. A Tengernagyi Bizottságra nem hatott a rangos rokonság. Ők a szolgálati kapcsolatot igyekeztek kideríteni. Az eszményi jelölt így felelt a második kérdésre: „Igen, Parker tengernagy a nagybátyám. Apám Foley kapitány, nagyapám Foley sorhajó kapitány. Anyám apja Hardy tengernagy volt. Hardy fregattkapitány a nagybátyám. Legidősebb bátyám hadnagy a királyi haditengerészetnél, második bátyám kadét Dartmouthban és a legifjabb fivérem matrózruhát hord." „Ah!" mondja erre a rangidős tengernagy. „És hogyan jutott arra a gondolatra, hogy a haditengerészet kötelékébe lépjen?" Az, hogy erre a kérdésre a jelölt mit felel, alig számított: a jelenlevő írnok már odajegyezte a neve mellé, hogy elfogadható. "Ha két egyformán elfogadható jelölt között kellett választani, a bizottság egyik tagja hirtelen megkérdezte: „Milyen rendszámú taxival jött ide?" Azt a jelöltet, aki azt felelte: „Autóbusszal jöttem", kidobták. Azt a jelöltet, aki az igazságnak híven azt felelte: „Nem tudom", visszautasították s azt, aki (hazugul) azt mondta: „2351" azonnal elfogadták, mint jó kezdeményező képességű gyereket. Ez a módszer gyakran kitűnő eredménnyel járt. A brit eljárás (az új) a tizenkilencedik század végén alakult ki, mint olyan eljárás, amely jobban illő egy demokratikus országhoz. A kiválasztó bizottság gyorsan megkérdezte: „Milyen iskolába járt?" s erre az elfogadható válasz Harrow, Haileybury vagy Rugby volt, a helyzettől függően. „Mit játszik?" hangzott minden alkalommal a következő kérdés. Az ígéretes jelölt így felelt: „Teniszeztem Anglia csapatában, kriketteztem Yorkshire-ében, rögbiztem a Harlequineknél, a baseballt Winchester csapatában játszottam." A következő kérdés így szólt: „Pólózik?" - csak azért, hogy a jelölt túl nagyra ne tartsa magát. De még pólózás nélkül is nyilvánvaló volt, hogy komolyan számításba jöhet. Ezzel szemben kevés időt pazaroltak az olyan emberre, aki bevallotta, hogy Wiggleworth-ben nevelkedett. „Hol?" kérdezte csodálkozva az elnök, és „Az hol van?" kérdezte akkor, mikor a jelölt megismételte a nevet. „Ó, Lancashireben!" - értette meg végre. A forma kedvéért az egyik bizottsági tag esetleg megkérdezte: „Mit játszik?" De a

válasz: „Asztaliteniszezem Wigan csapatában, biciklizem Blackpooléban és billiárdozom Wiggleworth-ében", végképp törölte a jelölt nevét a listáról. Még talán egy megjegyzés is elhangzott a bajusz alatt olyan emberekről, akik szántszándékkal lopják a bizottság idejét. Ez az eljárás jó eredményeket hozott. A kínai eljárást (a régit) egy időben annyira átvették más nemzetek, hogy ma már kevés ember tud kínai eredetéről. Ez az eljárás az írásbeli Versenyvizsga. Kínában a Ming dinasztia idején a tehetségesebb diákok megjelentek a háromévenként megtartott tartományi vizsgán. A vizsga három, egyenként három napig tartó szakaszból állt. Az első szakaszban a jelölt három tanulmányt és egy tizenhatsoros párosrímű verset írt. A másodikban öt tanulmányt írt klasszikus témából. A harmadikban öt tanulmányt írt a kormányzás művészetéről. A sikeres jelöltek (talán két százalék) azután a végső vizsgájukra mentek a császári fővárosba. Ez egyetlen szakaszból állt csak: a jelölt tanulmányt írt valamilyen aktuális politikai kérdésről. Azok közül, akik megfeleltek, a többséget felvették állami szolgálatba s a legjobb eredményt elért diákot jelölték a legmagasabb hivatalra. A rendszer elég jól működött. A kínai rendszert 1815 és 1830 között tanulmányozták az európaiak, és 1832-ben bevezette a Kelet-indiai Társaság. Az eljárás eredményességét 1854ben egy bizottság vizsgálta, melynek Macaulay volt az elnöke. Ennek eredményeképpen a versenyvizsga rendszerét 1855-ben bevezették az állami szolgálatban. A kínai vizsgáknak lényeges jellemvonásuk volt irodalmi jellegük. A jelöltnek a klasszikusok ismeretéről kellett tanúságot tennie, továbbá arról a képességről, hogy elegáns stílusban tud írni-(prózát és verset egyaránt) és elég kitartás van benne, hogy a tanfolyamot elvégezze. Mindezeket hűségesen tükrözte a Trevelyan-Northcote jelentés, és azután az a rendszer, melyet e jelentés alapján teremtettek meg. Kialakult az az álláspont, hogy a klasszikusokban való jártasság és az irodalmi készség alkalmassá teszi a jelöltet bármilyen adminisztratív állásra. Kialakult az az álláspont (teljes joggal), hogy a tudományos képzettség nem teszi alkalmassá a jelöltet semmire - kivéve, talán, a tudományos munkára. Végül is rájöttek, hogy gyakorlatilag lehetetlen

érdemi sorrendet felállítani olyan emberek között, akiket különböző tárgykörben vizsgáztattak. Mivel oktalanság volna megállapítani, hogy egyik ember jártasabb-e a geológiában, mint a másik a fizikában, a legkézenfekvőbb, ha mindkettőt elutasítják, mint használhatatlant. Ha minden jelöltnek egyformán latint és görög verset kell írnia, akkor viszonylag könnyű megállapítani, melyik vers a legjobb. A klasszikái teljesítmény alapján imigyen kiválasztott embereket azután elküldték, hogy kormányozzák Indiát. Azokat, akik rosszabb jegyeket kaptak, itthon marasztották, hogy kormányozzák Angliát, s azokat, akik még rosszabb jegyeket kaptak, egészen visszautasították, vagy elküldték a gyarmatokra. Noha súlyos hiba volna ezt a módszert teljes kudarcként ábrázolni, azt senki sem állíthatta, hogy olyan sikeresnek bizonyult, mint a régebbi módszerek. Nem volt példának okáért semmi néven nevezendő biztosíték arra nézve, hogy a legjobb osztályzatú jelölt később nem bizonyul-e bolondnak; amint az több ízben is megtörtént. Azután lehet, hogy a görög verselés az egyetlen képesség, amivel a jelölt rendelkezik s tán élete végéig rendelkezni fog. Megesett az is, hogy a sikeres folyamodót valójában valaki más helyettesítette a vizsgán s a kiválasztottról később, mikor szükség lett volna rá, kiderült, hogy egyáltalán nem tud görög verset írni. Így tehát a versenyvizsgás kiválasztás csupán mérsékelt eredményekre vezetett. Bármilyen hibái voltak azonban az írásbeli versenyvizsgának, kétségkívül eredményesebb volt mindazon módszereknél, amelyekkel azóta kísérleteztek. A modern eljárások intelligencia-vizsgálatra és a pszichológiai beszélgetésre épülnek. Az intelligencia-vizsgálatnak az a hibája, hogy a legjobb jegyeket azok kapják, akik a későbbiek során gyakorlatilag írástudatlannak bizonyulnak. A jelöltek annyi időt töltenek el az intelligenciavizsgára való felkészüléssel, hogy másra alig jut idejük. A pszichológiai beszélgetés mai, fejlett formája a meghívásos istenítélet. A jelöltek egy kellemes hétvégét töltenek el szakértői megfigyelés alatt. Ha valamelyikük megbotlik a lábtörlőben és azt mondja: „A fene enné meg!" - a háttérben ólálkodó szakértők előrántják a jegyzetfüzetüket és bejegyzik: „gyenge fizikai koordináció" és „önfegyelem hiánya".

Felesleges volna ezt a módszert részletesen leírni, hiszen eredményei itt vannak körülöttünk mindenfelé és nagyon siralmasak. Azok, akik megfelelnek az ilyen vizsgáztatók előtt, rendszerint óvatosak és gyanakvó hajlandóságúak, pedánsak és szőrszálhasogatók, keveset beszélnek és semmit sem csinálnak. Ha e módszer segítségével választanak ki valakit ötszáz jelentkező közül, gyakran előfordul, hogy néhány hét múlva kiteszik, mivel még a maga részlegének mértékével mérve is használhatatlan. A kiválasztás eddig kipróbált módszerei közül kétségkívül ez utóbbi a legrosszabb. Milyen eljárást kellene alkalmazni a jövőben? A jelenkori kiválasztási technika egyik kevéssé közkeletű formája talán a helyes útra terelheti a vizsgálódást. Oly ritkán neveznek ki kínai fordítót a Külügyminisztériumba, hogy az itt alkalmazott eljárás alig ismert. Az állást meghirdetik és a folyamodványok egy mondjuk öttagú -bizottság elé kerülnek. Három közülük állami hivatalnok, kettő igen kiváló kínai tudós. A Bizottság előtt az asztalon 483 folyamodvány fekszik halomban, a csatolt bizonyítványokkal együtt. Minden folyamodó kínai és mindnek kivétel nélkül kitüntetéses pekingi vagy amoji diplomája van, és filozófiai doktorátust szerzett Cornellben vagy a Johns Hopkinsban. A jelöltek többsége valaha minisztériumi tisztviselő volt Formosán. Némelyek csatolták a fényképüket. Mások (alkalmasint nagyon bölcsen) óvakodtak ettől. Az elnök a vezető kínai szakértőhöz fordul és így szól: „Talán Dr. Wu meg tudja mondani, kiket vegyünk fel a jelöltek közül a szűkebb listára." Dr. Wu rejtélyesen mosolyog és a halomra mutat: „Egyik sem ér semmit", mondja kurtán. „Dehát honnan - akarom mondani, miért nem?" kérdezi az elnök meglepve. „Mert jó tudós soha sem folyamodik. Fél, hogy megszégyenül, »elveszti az arcát« ahogy Kínában mondják, ha visszautasítják." „Akkor hát mit csináljunk?" kérdi az elnök. „Azt hiszem", mondja Dr. Wu, „rábeszélhetjük Dr. Limet, hogy vállalja az állást. Mit gondol, Dr. Li?" „Igen, azt hiszem, elvállalná", mondja Li, „de mi magunk természetesen nem ajánlhatjuk ezt neki. Megkérdezhetjük Dr. Tant, vajon véleménye szerint Dr. Limet érdekli-e a dolog". „Én nem ismerem Dr. Tant", mondja Wu, „de ismerem a barátját, Dr. Wongot". Ekkor már

az elnöknek fogalma sincs róla, hogy ki kinél tájékozódik. De a legfontosabb az, hogy minden folyamodványt a papírkosárba dobnak, csak egyetlen jelöltet vesznek figyelembe, s az nem folyamodott. Nem ajánljuk e modern módszer általános alkalmazását, de azt a hasznos tanulságot levonjuk belőle, hogy a többi módszer csődje főként a jelöltek túlontúl nagy számának tulajdonítható. Van, köztudomásúlag, néhány kezdeti intézkedés, amivel az összlétszámot csökkenteni lehet. Manapság általánosan használatos a következő formula: „Visszautasítani mindenkit, aki elmúlt ötven vagy még nincs húsz, plusz minden írt". Ennek alkalmazása valamelyest csökkenti a listát. A megmaradó nevek száma azonban így is túlontúl nagy lesz. Valójában lehetetlen háromszáz jó képesítésű és melegen ajánlot ember közül választani. Ezért hajlunk arra a következtetésre, hogy a hiba a pályázati felhívásban van. Túl sok folyamodványt eredményezett. Ennek a hátrányára, hogy alig ébrednek rá, s olyan hirdetményeket állítanak össze amelyek óhatatlanul ezrek figyelmét vonják magukra. Közlik, hogy egy felelős állás megürült: előző birtokosa a Lordok Házába került. A fizetés nagy, a nyugdíj bőséges, az adók névlegesek, az előjogok óriásiak, a mellékjövedelmek tekintélyesek, ingyen lakás, hivatalos gépkocsi és korlátlan utazási kedvezmények. A jelöltek folyamodjanak gyorsan de átgondoltan, és csatolandó a legutolsó három (nem több) működési bizonyítvány másolata (nem az eredeti). Mi ennek az eredménye? A folyamodványok özöne, közülük igen sok elmebajosoké és ugyanannyi nyugdíjas őrnagyoké, akik egyet jól tudnak (minden esetben ezt állítják) emberekkel bánni. Nincs mit tenni, el kell égetni az egész paksamétát s újra végiggondolni az egészet. Sok időt és fáradságot megtakarítottak volna, ha mindjárt a legelején kezdenek gondolkozni. Némi tűnődés meggyőzhet bennünket, hogy az a tökéletes hirdetmény, amely csak egy választ eredményez s azt is a megfelelő embertől. Kezdjük egy szélsőséges példával: Keresünk Artistát, aki át tud menni lazán kifeszített kötélen, hatvan méter magasban, lángoló hordók felett. Minden este kétszer, háromszor. Fizetés heti

25 font. Nyugdíj baleseti kártérítés nincs. Személyes jelentkezés Szédelgő Cirkuszban de. 9-10 között. A megfogalmazás talán nem tökéletes, de a cél kell szem előtt tartanunk: a kereset vonzerejét ellensúlyozzuk a velejáró valószínű kockázattal, hogy csupán egy ember jelentkezzék. Felesleges a gyakorlat részletei után érdeklődnünk. Akinek nincs kötéltáncos gyakorlata, nem fogja csábítónak találni az ajánlatot. Felesleges hangsúlyozni, hogy a jelölt testileg ép, józan és szédülési rohamoktól ment legyen. Ezt úgyis tudják. Éppoly felesleges kikötni, hogy tériszonyban szenvedők ne folyamodjanak. Úgysem fognak. A hirdet ügyessége abban áll, hogy a fizetést arányosítsa a veszéllyel. Heti ezer fontos fizetés egy tucat folyamodót eredményezhetne. Heti tizenöt font esetleg egyet sem. Valahol e két szám között van a megfelelő összeg, az a minimális szám, amely felkeltheti olyan ember érdeklődését, aki valóban képes elvégezni a munkát. Ha egynél több jelentkező van, akkor az összeget egy kissé magasan állapították meg. Vegyünk most az összehasonlítás kedvéért egy kevésbé szélsőséges példát: Felveszünk Kiváló akadémiai képesítésű archeológust, aki hajlandó tizenöt évet az inka sírok feltárásával eltölteni Mochokfaisekben, az Alligátorfolyónál. Lovagi cím, vagy vele egyenrangú kitüntetés biztosítva. Nyugdíj van, de még senki sem folyamodott érte. Fizetés évi 2000 font. A jelentkezést három példányban a következő címre kérjük: a Földtúró Intézet Igazgatója, Sickdale, 111. USA. Itt az előnyök és hátrányok szépen kiegyenlítik egymást. Felesleges kiemelni, hogy a jelöltnek türelmesnek, szívósnak, bátornak és nőtlennek kell lennie. A hirdetés feltételei kizártak mindenkit, aki nem az. Nem kell kikötni, hogy a jelöltek mániákusán szeressenek sírokat feltárni. Hiszen úgyis csak mániákusok jelentkeznek. A lehetséges folyamodók számát így legfeljebb háromra csökkentették; a hirdetés feltételei túl alacsony fizetést kínálnak ahhoz, hogy

kettő közülük vonzónak találja az ajánlatot s az ígért kitüntetés éppen elég magas ahhoz, hogy a harmadikat érdekelje. Feltételezhetjük ez esetben, hogy a Szent György és Szent Mihály Rend Lovagja cím felajánlása két jelentkezőt eredményezne, a Brit Birodalmi Rend Tisztjéé egyet sem. Az eredmény: egyetlen jelölt. Bolond ugyan, de az nem baj. Erre az emberre van szükségünk. Azt gondolhatná valaki, hogy a világ viszonylag kevés alkalmat kínál kötéltáncosok és sírfeltárók kinevezésére s hogy sokkal gyakoribb nehézség jelölteket találni kevésbé egzotikus állásokra. Ez igaz, de itt is ugyanazok az elvek alkalmazhatók. Alkalmazásuk azonban nyilvánvalóan nagyobb ügyességet kíván. Tegyük fel, hogy a betöltendő állás a miniszterelnöké. A modern irányzatok különféle választási módszerekben hisznek s az eredmény csaknem kivétel nélkül katasztrofális. Ha ehelyett elővennénk gyerekkorunk tündérmeséit, rájönnénk, hogy abban a korban, amelyben ezek a mesék játszódnak, sokkal kielégítőbb módszerek voltak használatban. Ha a király férjet akart választani legidősebb vagy egyetlen lányának s utódot királyságának, rendszerint valamilyen akadályversenyt eszelt ki, s ebből az igazi jelölt került ki győztesen; sőt (sok esetben) csupán az igazi jelölt került ki egyáltalán belőle. E meglehetősen bizonytalanul meghatározott korszak királyai jól el voltak látva a próbatételhez szükséges személyzettel és felszereléssel. Udvartartásukból nem hiányoztak a varázslók, démonok, tündérek, vámpírok, emberfarkasok, óriások és törpék. Birodalmuk fel volt szerelve varázshegyekkel, tűzfolyamokkal, rejtett kincsekkel és elvarázsolt erdőkkel. Felemlíthetné valaki, hogy a modern kormányok e tekintetben kevésbé szerencsések. Ez azonban egyáltalán nem biztos. Egy igazgató, akinek pszichológusok, pszichiáterek, elmeorvosok, statisztikusok és képességvizsgálók állnak rendelkezésére, talán nincs rosszabb (vagy jobb) helyzetben, mint az, aki csak csúf banyákra és tündérkeresztanyákra támaszkodhatott. Egy felvevőgépekkel, televízió-hálózattal, rádióadókkal és röntgengépekkel felszerelt közigazgatás aligha lehet rosszabb (vagy jobb) helyzetben, mint az, amely varázsvesszőket, kristálygömböket, bűvös italokat és

láthatatlanná tévő köpenyeket alkalmaz. Vizsgáztató felszerelésük mindenesetre szoros párhuzamba állítható. Mindössze a tündérmese technikáját kell a mai világban alkalmazható formára lefordítani. Ez, mint látni fogjuk, nem okoz különösebb nehézséget. A folyamat első lépése: el kell dönteni, milyen tulajdonságok kívánatosak egy miniszterelnöknél. Ezeket közmegegyezéssel kell listába szedni. Tegyük fel, hogy a lényegesnek tartott tulajdonságok a következők: 1. Erély 2. Bátorság. 3. Hazafiasság. 4. Tapasztalat. 5. Népszerűség és 6. Ékesszólás. Ezek látnivalóan egytől egyig általános tulajdonságok s minden számbajöhető jelölt azt hiszi, hogy rendelkezik velük. Könnyű volna persze a határokat szűkebbre vonni, ha a feltételeket így kötjük ki: 4. Tapasztalat az oroszlánszelídítés terén, vagy 6. Ékesszólás a mandarin tájszólásban. De nem így akarjuk szűkebbre vonni a határokat. Nem azt akarjuk feltétlenül kitűzni, hogy egy tulajdonság különleges formában jelentkezzék; inkább azt, hogy valamennyi tulajdonság rendkívüli fokon. Más szóval a sikeres jelöltnek a legerélyesebb, legbátrabb, leghazafiasabb, legtapasztaltabb és legékesszólóbb embernek kell lennie az országban. Ez a leírás csak egyetlenegy emberre illik, nekünk csakis az ő jelentkezésére van szükségünk. A kinevezés feltételeit úgy kell megszövegeznünk, hogy azok mindenki mást kizárjanak. Ezért tehát ilyenformán fogalmazzuk meg a hirdetést: Keresünk Miniszterelnököt Ruritániába. Munkaidő 4től 23,59-ig. A jelölteknek fel kell készülniük, hogy három menetben megküzdjenek a jelenlegi nehézsúlyú ökölvívó bajnokkal (előírásos kesztyűben). A jelöltek, ha elérték a nyugdíjkorhatárt (65), fájdalommentesen meg fognak halni hazájukért. A jelölteknek vizsgát kell tenniük a parlamenti

rendtartásból és likvidálják őket, ha nem érik el a 95 százalékos eredményt. Likvidálják őket továbbá, ha a Gallup-szabályzat szerint tartott közvéleménykutatáson nem érik el a 75 százalékos népszerűséget. Végezetül ki kell próbálniuk ékesszólásukat egy baptista kongresszuson, azzal a célkitűzéssel, hogy a jelenlevőket rábeszéljék a rock and rollra. Aki kudarcot vall, azt likvidálják. Minden jelöltnek szeptember 19-én de. 11.15-kor a Sport Clubban kell jelentkeznie. (Oldalbejárat.) Kesztyűről gondoskodunk, de mindenki hozzon magával gumitalpú cipőt, atlétainget és tornanadrágot. Érdemes felfigyelni arra, hogy ez a hirdetmény nem vesződik jelentkezési formákkal, bizonyítványokkal, fényképekkel, referenciákkal és szűkebb listákkal. Ha a hirdetést helyesen fogalmazták meg, csak egy folyamodó lesz s ő el is foglalhatja a hivatalát azonnal - vagyis, szinte azonnal. És ha, nincs jelentkező? Ez annak a bizonyítéka, hogy a hirdetményt át kell fogalmazni. Nyilvánvalóan többet kívántunk annál, ami van. Így hát ugyanazt a hirdetést (amely a térkihasználásban mégiscsak elég gazdaságos) kisebb igazításokkal újból közzétehetjük. A szükséges vizsgaeredményt leszállíthatjuk 85 százalékra, a közvélemény-kutatásra elég, ha 65 százalékot kötünk ki és legyen csak két menet a nehézsúlyú bajnokkal. A feltételeket fokozatosan enyhíthetjük mindaddig, míg egy folyamodó fel nem tűnik. Tegyük fel azonban, hogy két, sőt három jelölt jelentkezik. Akkor tudhatjuk, hogy nem jártunk el elég tudományosan. Lehet, hogy a vizsgaszintet túl hirtelen csökkentettük — talán 87 százalékot kellett volna kikötnünk s a közvélemény-kutatásra 66 százalékot. De bármi legyen is az oka, a baj megtörtént. Két vagy éppenséggel három jelölt vár az előszobában. Választanunk kell és nem fecsérelhetjük rá az egész délelőttöt. Az egyik megoldás, hogy neki kezdünk az istenítéletnek és kirekesztjük azt a két jelöltet, aki gyengébbnek bizonyult. Van azonban gyorsabb eljárás is. Tegyük fel, hogy mindhárom jelölt egyaránt rendelkezik a nélkülözhetetlennek minősített tulajdonságokkal. Nem kell

mást csinálnunk, csak hozzátennünk még egy követelményt s a lehető legegyszerűbb próbát alkalmaznunk. Ennek érdekében megkérdezzük a legközelebbi ifjú hölgyet (titkárnőt vagy gépírónőt, mikor kit): „Maga melyiket választaná?" Tüstént rá fog mutatni az egyik jelöltre s az ügy be van fejezve. Ellenvetésként felhozták, hogy ez az eljárás olyan, mintha feldobnánk egy pénzt vagy más módon hagynánk közbeszólni a szerencsét. Valójában azonban nincs szava itt a szerencsének. Csupán felvettünk a feltételek közé az utolsó pillanatban még egy tulajdonságot, amelyet eddig nem vettünk számításba: a sex appealt. Igazgatók és Tanácsok vagy a Hatástalansági Együttható A bizottság életciklusa alapvetően kihat a folyó ügyekben való tájékozottságunkra: annál meglepőbb tehát, hogy nem szenteltek több figyelmet a comitológia tudományának. E tudomány első és legelemibb törvénye az, hogy egy bizottság természete szerint inkább organikus, mint mechanikus: nem szerkezet, hanem növény. Gyökeret ver és növekszik, virágzik, elhervad és elpusztul, szétszórva a magot, amelyből azután újabb bizottságok nőnek. Csak azok hatolhatnak mind mélyebbre a modern kormányzat szerkezetébe és történetébe, akik ezt a törvényt mindig figyelembe veszik. Manapság általánosan elfogadott nézet, hogy a bizottságok nagyjából két csoportra oszlanak: az egyikbe a) tartoznak azok, amelyektől az egyes tagok valami hasznot húzhatnak; a másikba b) azok, amelyekben az egyes tagok mindössze közreműködhetnek. A b) csoport azonban viszonylag kevéssé fontos a mi szempontunkból; némelyek egyenesen kétségbevonják, hogy az ebbe a csoportba soroltak bizottságoknak tekinthetők-e egyáltalán. A sokkal erőteljesebb a) csoport szolgáltathatja nekünk azokat az elveket, melyek (kisebbnagyobb módosítással) minden bizottságra érvényesek. Az a) csoporton belül azok a legmélyebben gyökerező és legbujábban tenyésző bizottságok, amelyek a legnagyobb

hatalommal és tekintéllyel ruházzák fel tagjaikat. A világ legtöbb helyén ezeket a bizottságokat „kormány"-nak nevezik. Ez a fejezet a nemzeti kormányok időben és térben szerteágazó tanulmányozásán alapul. Mikor először vizsgáljuk meg mikroszkóp alatt, úgy találjuk - a comitológia tudósai, történészek, sőt azok az emberek is, akik a kormányokat kinevezik -, hogy a kormány ideális létszáma öt fő. E létszámmal a növény életképes és két tag bármikor beteg lehet vagy távolmaradhat. Öt tagot könnyű összegyűjteni, s ha összegyűltek, hatékonyan, titoktartón és gyorsan tudnak intézkedni. Az eredeti öt tag közül négy legyen lehetőleg járatos külön-külön a pénzügy, külügy, honvédelem és jog területén. Az ötödik, aki e tárgyak közül egyet sem sajátított el, rendszerint elnök vagyis miniszterelnök lesz. Bármilyen nyilvánvalóan kényelmes volna is, ha a létszámot ötre korlátoznák, a tapasztalat mégis azt tanúsítja, hogy az összlétszám hamarosan hétre, vagy kilencre emelkedik. A növekedésre, ami csaknem mindenütt egyforma (bár vannak kivételek, például Luxemburg és Honduras), mentségül azt szokták felhozni, hogy nemcsak négy tárgykörben kell a speciális szakértelem. Van azonban egy másik és hathatósabb ok a csapat kibővítésére. Ugyanis egy kilenctagú kormányban az a helyzet alakul ki, hogy hárman csinálják a politikát, kettő szolgáltatja az információkat s egy pénzügyi aggodalmakat hangoztat. Ez a semleges elnökkel együtt hét ember; a másik kettő első pillantásra csupán sallangnak látszik. A kötelességek ilyetén való felosztását Angliában először 1639-ben jegyezték fel, de nem kétséges, hogy ennél sokkal korábban rájöttek, micsoda ostobaság volna háromnál több beszédes és tehetséges embert felvenni egyetlen bizottságba. A két néma tag feladatáról ma még keveset tudunk, de jó okunk van feltételezni, hogy a kormány, fejlődésének ezen a második fokán, képtelen volna nélkülük működni. Vannak a világon olyan kormányok (Costa Ricáé, Ecuadoré, Észak-Írországé, Libériáé, a Fülöp-szigeteké, Uruguayé és Panamáé jut hirtelen az ember eszébe), amelyek megmaradtak a fejlődésnek ezen a második fokán. Vagyis tagjaik létszámát kilencre korlátozták. Ez azonban a törpe kisebbség. Másutt és nagyobb területen a kormányok

a növekedés törvényének voltak alárendelve. Újabb tagokat kellett befogadniuk, némelyeket különleges ismereteikre való hivatkozással, de a többségét azért, mert kormányon kívül nagyon magas kellemetlenségi hatásfokot jelentettek. Ellenzékiségüket csak úgy lehetett elhallgattatni, ha bevonták őket minden határozathozatalba. Amint egyiket a másik után beveszik (és kiengesztelik), a tagok összlétszáma lassan közeledik a húszhoz. A kormányoknak e harmadik fejlődési fokán már jelentős hátrányok mutatkoznak. E hátrányok közül a legnyilvánvalóbb az, hogy nehéz annyi embert ugyanazon a helyen, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában összegyűjteni. Az egyik tag elutazik 18-án, a másik viszont nem tér vissza 21-ig. A harmadik sosem szabad kedden, a negyedik nem érhető el du. 5 előtt. De ez csak a baj kezdete, mert ha a többség össze is jött, nagyon valószínű, hogy a tagok öregnek, fárasztónak, érthetetlennek és süketnek bizonyulnak. Viszonylag keveset választottak meg azzal az elképzeléssel, hogy hasznukat veszik, vették vagy fogják venni. A többséget alkalmasint azért hozták be, hogy valamilyen külső csoportot megbékítsenek. Ők tehát arra törekednek, hogy mindarról, ami előadódik, beszámoljanak az általuk képviselt csoportnak. A titoktartásnak vége, s ami a legrosszabb, a tagok kezdenek felkészülni a beszédeikre. Ünnepélyesen az egybegyűltekhez fordulnak s utána elmesélik barátaiknak, hogy mit mondtak ők - szerintük. De minél jobban nyüzsögnek ezek a pusztán külső csoportokat képviselő tagok, annál hangosabban követelik más külső csoportok is a képviseletet. Belső csoportok alakulnak és toborzással igyekeznek megerősödni. Elérik és túlhaladják a húszas összlétszámot. És eközben, hirtelen, a kormány történetének negyedik, utolsó -szakaszába lép. A kormányfejlődésnek ezen a pontján (20 és 22 tag között) az egész bizottság ugyanis hirtelen vegyi vagy szervi átalakuláson megy át. E változás jellegét könnyű megfigyelni és megérteni. Először az az öt ember, aki valóban számít, bevezeti azt a szokást, hogy már előbb összeül. Ok meghozzák a határozatokat, és a névleges végrehajtó szervnek már nem sok tennivalója marad. Ennek következtében nincs már akadálya a bizottság bővítésének.

Több tag nem lop el több időt, hiszen az egész ülésezés minden esetben időlopás. Így hát a kívülálló csoportok követelőzését egyidőre kielégítik képviselőik befogadásával és évtizedek telhetnek el, míg azok észreveszik, milyen csalóka volt a sikerük. Az ajtók tárva-nyitva állnak, a taglétszám felemelkedik húszról harmincra, harmincról negyvenre. Hamarosan találhatunk majd példát arra, hogy a létszám eléri az ezret. De ez nem jelent semmit. Hiszen a kormány megszűnt igazi kormány lenni és régi funkcióit egy másik testület vette át. Az angol történelem folyamán a növény ötször töltötte ki életciklusát. Kétségtelenül nehéz volna bizonyítani, hogy a kormány első megtestesülése - az Angol Koronatanács, ma a Lordok Háza - valamikor csupán öttagú volt. Mikor először hallunk róla, már elvesztette bensőséges jellegét: a létszám 29 és 50 között ingadozik, a tagság örökletes. További terjeszkedése azonban lépést tartott hatalma csökkenésével. Kerek számokban: 1601-ben 60 tagja volt, 1661-ben 140, 1760-ban 220, 1850-ben 400, 1911-ben 650, 1952-ben 850. A fejlődés melyik pontján jelent meg a belső bizottság a főnemesség méhében? 1257 körül, tagjait a Királyi Tanács Lordjainak nevezték és számuk tíznél kevesebb volt. 1378-ban is - csak tizenegyen voltak és még 1410-ben is ugyanennyien. Ezután, V. Henrik uralkodásától fogva, sokasodni kezdtek. 1433:20, 1504:41 s az összlétszám elérte a százhetvenkettőt, mielőtt a tanács végképp megszűnt volna ülésezni. A Királyi Tanácson belül kifejlődött a kormány harmadik megtestesülése - a Titkos Tanács. Eredeti létszáma kilenc volt. 1540-ben húszra emelkedett, 1547-ben huszonkilencre, 1558-ban negyvennégyre. A Titkos Tanács úgy növekedett, ahogy hatékonyságából vesztett. 1679-ben negyvenhét tagja volt, 1723-ban hatvanhét, 1902-ben kétszáz, 1951-ben háromszáz. A Titkos Tanácson belül kialakult a junta vagy Kormánytanács, amely 1615 körül kiszorította az előbbit. Nyolc tagja van, mikor először hallunk róla, 1700 körül már tizenkettő és 1725-ben húsz. A Kormány tanácsot azután, 1740 táján, kiszorította egy belső csoport, amelyet azóta egyszerűen kormánynak neveznek. Fejlődését legjobb táblázaton tanulmányozni. Ezt a célt szolgálja az alábbi táblázat.

Az angol kormány Év Tagok száma 1740 5 1784 7 1801 12 1841 14 1885 16 1900 20 1915 22

Év 1935 1939 1940 1945 1949 1954

Tagok száma 22 23 16 20 17 18

Észrevehető, hogy 1939-től fogva igyekeznek megmenteni az intézményt, mint ahogy igyekeztek megmenteni a Titkos Tanácsot I. Erzsébet királynő uralkodása alatt. A kormány 1940-ben hanyatlani látszott s egy belső kormány (5-7 vagy 9 tagú) készen állt, hogy átvegye a helyét. A végkimenetel azonban még ma is bizonytalan. Lehetséges, hogy a brit kormány még mindig fontos testület. A brit kormánnyal összehasonlítva, az Egyesült Államok kormánya rendkívüli ellenállást tanúsított a politikai inflációval szemben. 1789ben létszáma a legmegfelelőbb: öt; 1840-ben még mindig csak hét, 1901-ben kilenc, 1913ban tíz, 1945-ben tizenegy és - a hagyománnyal ellentétben - 1953-ig megint tízre csökkent. 1947 óta igyekeznek korlátozni a létszámot, de kérdéses, hogy a törekvés hosszabb időre eredményes lesz-e. Az eddigi tapasztalatok szerint a korábbi irányzat elkerülhetetlen. Jelenleg azonban (Guatemalával és El Salvadorral egyetemben) az Egyesült Államok nevezetes zártkörű kormányáról: kevesebb minisztere van, mint Nicaraguának vagy Paraguaynak. Mi a helyzet más országokban e tekintetben? A nem totalitárius államok többségében a kormány tagjainak száma tizenkettő és húsz között váltakozik. Ha több mint hatvan ország átlagát vesszük, valamivel tizenhat felett van; a leggyakoribb szám a tizenöt (hét esetben) és kilenc (ugyancsak hét esetben). Talán a legfurcsább kormány az Új Zéland-i; egyik tagját például így kell bejelenteni: „A földművelési és erdészeti miniszter, a maori ügyek minisztere, a maori gyámhivatal és a Természetvédelmi Tanács vezetésével megbízott miniszter". Egy Új Zéland-i banketten a felköszöntőnek

ugyancsak készen kell állnia, hogy poharát emelje az „egészségügyi miniszter, miniszterelnök helyettes, az Állami Hitelintézet, a Népszámlálási és Statisztikai Hivatal, a Közgyámsági Hivatal, és a Sajtó és Tájékoztatásügyi Hivatal vezetésével megbízott miniszter úrra". Más országokban ez a keleti bőség szerencsére ritka. A brit példa tanulmányozása arra enged következtetni, hogy egy kormány akkor ér el a tehetetlenség fokára, amikor tagjainak száma meghaladja a húszat, esetleg a huszonegyet. A Koronatanács, a Királyi Tanács, a Titkos Tanács mind túllépte a húszas számot, mikor hanyatlása elkezdődött. A jelenlegi brit kormány éppen alatta marad ennek a számnak: visszatáncolt a szakadéktól. Hajlamosak vagyunk ebből azt a következtetést levonni, hogy a huszonegyet meghaladó létszámú kormány - vagy bármilyen bizottság - kezdi elveszteni a valóságos hatalmat és a nagyobb létszámúak el is vesztették. Némelyik comitológus minden további vizsgálódás nélkül elfogadja ezt a következtetést. Mások hangsúlyozzák a gondos kutatás szükségességét, különösképpen a huszonegyes határvonal körül. De általában elismerik, hogy a hatástalansági együttható valahol tizenkilenc és huszonkettő között van. Milyen magyarázatát adhatjuk, kísérletképpen, ennek a hipotézisnek? Itt határozott különbséget kell tennünk a gyakorlat és az elmélet, a tünetek és a betegség között. A legnyilvánvalóbb tünet körül nem sok vita lehet. Köztudomású, hogy egy ülés jellege megváltozik, ha húsznál több tag van jelen. Külön-külön megbeszélések alakulnak ki az asztal két végén. Ezért annak, aki azt akarja, hogy meghallgassák, fel kell állnia. Ha már áll, kénytelen beszédet mondani, már csak a szokás hatalmánál fogva is. „Elnök úr" - kezdi -, „azt hiszem, nem találkozom ellenvéleménnyel, ha megállapítom - és huszonöt (mondhatnám huszonhét) év tapasztalata alapján beszélek —, hogy a kérdést a lehető legkomolyabban kell szemügyre vennünk. Súlyos felelősség hárul ránk, uraim, és én a magam részéről...” E sok fecsegés közepette a néhány jelenlevő használható ember (ha van ilyen egyáltalán) kis levélkéket küldözget egymásnak, ilyen szöveggel: „Ebédeljen velem holnap... majd ott elintézzük". Mit is

tehetnének? A hang zümmög tovább, vég nélkül. A szónok akár álmában is beszélhetne. A bizottság, amelynek ő a leghasznavehetetlenebb tagja, elvesztette jelentőségét. Vége. Reménytelen. Meghalt. Ennyi biztos. De a baj gyökere mélyebbre nyúlik és egy részét még fel kell tárni. Túl sok alapvető tényező ismeretlen. Milyen alakú és mekkora az asztal? Mi a jelenlevők átlagos életkora? Milyen időpontban ül össze a bizottság? Egy, nem szakemberek számára írt cikkben képtelenség volna megismételni azokat a számításokat, amelyek segítségével a hatástalansági együttható első, kísérleti jellegű meghatározásához eljutottunk. Elég azt leszögezni, hogy a Comitológiai Intézetben folytatott hosszú kutatómunka egy képletet eredményezett, amelyet a kérdés szakemberei ma már széles körben (ha nem is általánosan) elfogadnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a kutatók a megfelelő hőmérsékletet, a bőrrel kárpitozott és Tanácsok székeket és a nagyfokú józanságot előfeltételnek tekintették. Ezen az alapon a képlet a következő: o

x :=

m ( a − d) y + p⋅ b

Ebben m = a valóban jelenlevő tagok száma; o = a külső csoportok nyomása által befolyásolt tagok száma; a = a tagok átlagéletkora; d = a két egymástól legtávolabb ülő tag közötti távolság centiméterekben; y = a kormány vagy bizottság megalakulása óta eltelt évek száma; p = az elnök türelme, a Peabody-skálán mérve; b = a három legöregebb tag vérnyomásának átlaga, nem sokkal az ülés előtt. Akkor x = a ténylegesen jelenlevő tagok száma abban a pillanatban, amikor a kormány vagy bizottság hathatós működése nyilvánvalóan lehetetlenné vált. Ez a hatástalansági együttható és a tapasztalat szerint 19,9 és 22,4 közé esik. (A tizedes számokat a részleges jelenlét eredményezte; azoké, akik nem voltak ott az egész ülésen.) Elhamarkodott volna a fenti egyenlet futólagos szemügyre vételéből arra a következtetésre jutni, hogy a comitológia tudománya magas fejlődési fokon áll. A comitológusok és alcomitológusok nem állítják ezt, hacsak a munkanélküliségtől való félelmükben nem. Inkább azt

hangsúlyozzák, hogy vizsgálataik alig kezdődtek el, és hogy bámulatos fejlődés küszöbén állnak. Teljes mértékben számbavéve az önérdeket - tehát leszámítva a kilencven százalékát annak, amit mondanak -, nyugodtan k, hogy sok tennivaló van még. Például megismerhetjük azt a képletet, segítségével a bizottsági tagok optimális létszáma megállapítható. A három (mikor a bizottság még nem határozatképes) és körülbelül a huszonegy (mikor az egész szervezet már pusztulni kezd) a két határ: köztük van valahol az arany középút. Felállították azt az érdekes elméletet, hogy ez a szám a nyolcas. Miért? Mert ez az egyben szám, amelyet minden létező állam egyhangúlag "kerül. Bármily vonzónak látszik is első pillantásra az elmélet, van egy támadható pontja. Első Károly király a nyolcas számot választotta, mikor Államtanácsának tagjait kijelölte. És lám, hogyan végezte! A nép akarata vagy az Évi Közgyűlés Közismert, hogy az angol és francia parlamenti intézmények közt alapvető különbség van; s ez a különbség fennáll mindama különféle gyülekezetek között, amelyek egyikből vagy másikból erednek. Mindnyájan tudjuk, hogy a fő különbségnek semmi köze a nemzeti vérmérséklethez, hanem a kétféle ülésrendből származik. Az angolok csapatjátékokon nőttek fel és úgy lépnek a képviselőházba, mint akik szívesebben csinálnának valami mást. Ha már nem golfozhatnak vagy teniszezhetnek, legalább úgy tesznek, mintha a politika is játék volna, nagyon hasonló szabályokkal. E fogás nélkül a parlament még a mostaninál is kevesebb érdeklődést keltene. A brit ösztön azt kívánja, hogy alakítsanak ki két szembenálló csapatot, bíróval és partjelzőkkel és aztán vitatkozzanak a végkimerülésig. Az alsóházat, úgy. szervezték meg, hogy az egyes képviselőnek egyik vagy másik félhez kell állnia, még mielőtt tudná, mik az érvek, sőt (némely esetben) még mielőtt ismerné a vita tárgyát. Születésétől fogva arra idomították, hogy a maga csapatáért küzdjön s ez megmenti a felesleges szellemi erőfeszítésektől. A szónoklat vége felé becsúszik egy ülőhelyre, de azért pontosan tudja a kialakult helyzetből,

hova kell állnia. Ha a szónok a képviselőháznak azon a felén áll, ahol ő van, azt kiáltja: „Halljuk, halljuk!" Ha az ellenfél oldalán áll, nyugodtan mondhatja, hogy „Pfuj!" vagy egyszerűen „Ó!" Nagyobb szabású vitánál még esetleg arra is jut ideje, hogy megkérdezze a szomszédját, miről is van szó tulajdonképpen. Valójában azonban nincs szüksége rá. Annyit bármiről tud, hogy ne rúgja a labdát a saját kapujába. A túlsó oldalon ülő embereknek egyáltalán nincs igazuk és az érvelésük színtiszta badarság. Saját csapatának emberei viszont igazi államférfiak, beszédük ritka találkozása a bölcsességnek, ékesszólásnak és mérsékletnek. Az sem változtat a dolgokon semmit, hogy Harrowban tanulta-e a politikát, vagy Aston Villa labdarúgó csapatának szurkolva sajátította-e el ezt a tudományt. Mindkét iskolában megtanulja, mikor kell éljenezni és mikor nyögni. De a brit rendszer teljesen az ülésrendtől függ. Ha a padok nem állnának egymással szemben, senki sem tudná elválasztani az igazságot a hamisságtól az okosságot az ostobaságtól — ha csak nem hallgatna végig mindent. De mindent végighallgatni nevetséges volna, mert a beszédek fele szükségképpen bolondság. Franciaországban az első hibát akkor követték el, mikor az elnöki asztallal szemben félkörbe ültették a képviselőket. Az ebből keletkező zűrzavart könnyű volna elképzelni, ha nem volna amúgyis közismert. Nem lehet igazán szemben álló csapatokat alakítani és senki sem tudja megmondani (figyelés nélkül), hogy melyik érv meggyőzőbb. Hátrányos volt azután az is, hogy mindent franciául bonyolítottak le - ezt a példát az Egyesült Államok nagyon bölcsen nem volt hajlandó követni. De a francia rendszer akkor is elég rossz, ha nyelvi nehézségek nem merülnek fel. Ahelyett, hogy két fél állna szemben egymással, akik közül az egyiknek igaza van, a másiknak meg nincs, hogy a kérdés kezdettől fogva világos legyen - a franciák sok egymással szembenálló csapatot alakítanak. Ha egy pályán ilyen nagy volna a zűrzavar, a mérkőzés el sem kezdődhetne. A képviselők alapjában ülőhelyük szerint a jobb- vagy a baloldalhoz tartoznak. Ez nagyon józan elképzelés. A franciák nem mentek el addig a képtelenségig, hogy az embereket ábécérendbe ültessék. De a félköralakú ülésterem módot ad a finom

megkülönböztetésekre a jobboldaliság és baloldaliság egyes árnyalatai között. Nincs meg a világos és határozott brit választóvonal a jobb oldal és a rosszabb oldal között. Egy képviselőt politikailag így lehet meghatározni: Monsieur Untéitól balra ül, de Monsieur Quelquechose-tól erősen jobbra. Ki tud ezen eligazodni? El tudunk ezen akár angolul is igazodni? El tudnak rajta ők maguk igazodni? A felelet: „Nem". Mindez közismert. Kevésbé közismert azonban az, milyen elsőrendűen fontos az ülésrend más, nemzetközi, nemzeti vagy helyi gyűlések és ülések életében. Sőt, fontos az olyan asztal körüli ülések életében is, amilyen a Kerekasztal Konferencia. Egy kis gondolkodás meggyőzhet bennünket róla, hogy egy Négyszögletes Asztal Konferencia megint csak egészen más volna, és egy Hosszú Asztal Konferencia megint csak egészen más. Ezek a különbségek nemcsak a vita időtartamát és hangnemét befolyásolják, hanem a határozatokat is (ha vannak). Mai ismereteink szerint a szavazást ritkán befolyásolja az ügy érdemi része. A végső döntést sok különböző tényező szabja meg; ezek közül a jelen pillanatban csak néhány érdekel bennünket. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kérdést valójában végül a középső tömb szavazatai döntik el. Ez nem vonatkozik az angol alsóházra, ahol az ilyen tömb kialakulását nem teszik lehetővé, de más konferenciákon a középső tömb döntő. Ez a tömb lényegében a következő elemekből áll: a) Azokból, akik elmulasztották áttanulmányozni a hetekkel előbb megírt s a meghívottakra zúdított memorandumokból akárcsak egyet is. b) Azokból, akik túl ostobák ahhoz, hogy a szóbanforgó ügyeket egyáltalán követni tudják. Könnyű őket felismerni arról, hogy sűrűn odasúgják egymásnak: „Miről is beszél ez?" c) Azokból, akik süketek. Kezüket tölcsérszerűen a fülükhöz teszik és dünnyögnek: „Miért beszélnek olyan halkan?" d) Azokból, akik hajnalban hullarészegek voltak és gyötrő fejfájással s azzal a meggyőződéssel jöttek el (nem tudni, mi a csudának), hogy minden mindegy. e) A szenilisekből, akiknek legfőbb büszkeségük, hogy fiatalosabbak, mint valaha - fiatalosabbak, mint a náluk

fiatalabbak nagyrésze. „Gyalog jöttem" - súgják. „Nem rossz, nyolcvankét éves korban, mi?" f) Az ingatagokból, akik tehetetlenül megígérték mindkét félnek, hogy támogatni fogják, és nem tudják, mit tegyenek. Haboznak, hogy tartózkodjanak-e a szavazástól vagy a beteget játsszák-e meg. A középső tömb szavazatait a következőképpen kell megszerezni. Először is meg kell állapítani, kik és hányan tartoznak ide. Ha ez megvan, minden attól függ, hol fognak ülni. A legjobb módszer, ha az ügy ismert és oszlopos támogatói az ülés megkezdése előtt társalogni kezdenek a középső tömb felsorolt kategóriáinak hangadóival. Ebben a bevezető beszélgetésben az oszlopos támogatók a világért sem tesznek említést az elkövetkező vita tárgyáról. Meg kell tanulniuk, hogy az alábbi nyitásokat használják (ezek megfelelnek a fenti kategóriáknak, tehát a középső blokk felosztásának): a) „Tiszta időpocsékolás, ha mondom, ezzel a töméntelen dokumentummal. Én az enyémeket majdnem mind kidobtam." b) „Azt hiszem, hamarosan szédeleghetünk majd a nagy ékesszólástól. Jó volna, ha az emberek kevesebbet beszélnének és gyorsabban a tárgyra térnének. Azt hiszem, mind túlságosan ravasz akar lenni." c) „Rettenetes ennek a teremnek az akusztikája. Az ember azt hinné, ezek a mérnökemberek tudnak segíteni rajta. A felét SEM HALLANI A BESZÉDEKNEK, IGAZ?" d) „Micsoda szemét hely ez. Azt hiszem, valami baj van a szellőztetéssel. Egyenesen rosszul vagyok. Ön nem?" e) „Hát ezt hogy csinálja? Árulja el a titkát. Az étrenden múlik?" f) „Annyi mindent fognak felhozni mellette is, meg ellene is, hogy nem is tudom, melyik félt támogassam. Önnek mi a véleménye?" Ha ezeket a nyitásokat hibátlanul játsszák, akkor minden oszlopos tag élénk eszmecserébe keveredik s eközben a középső tömb-tagot az ülésterem felé kormányozza. Ekkor egy másik oszlopos tag kettejük elé lép és ugyanarra halad, mint ők. A besulykolást legjobb konkrét példán bemutatni. Tegyük fel, hogy az oszlopos X (Mr. Szilárd) Y tömb-tagot

(Mr. Ingatag,f típus) az első sorok felé kormányozza. Előttük megy az oszlopos Z (Mr. Rendíthetetlen) s le is ül, anélkül, hogy ügyet látszana vetni az utána jövő két emberre. Rendíthetetlen az ellenkező irányba fordul és odaint valakinek a túloldalra. Aztán előrehajol és néhány megjegyzést súg az előtte ülőnek. Mikor aztán Ingatag már leült, Rendíthetetlen egyszerre feléje fordul és azt mondja: „Kedves barátom, mennyire örülök, hogy látom." Csak néhány perccel később veszi észre Szilárdot és szemmelláthatóan meglepődik : „Halló, Szilárd - nem hittem volna, hogy itt lesz." „Már meggyógyultam" - feleli Szilárd -, „csak egy kis náthám volt." Az ülésrend ilyenformán látszólag találomra, mellesleg és barátságosan alakul ki. Ezzel véget is ért a hadművelet első szakasza és lényegében ugyanígy zajlik le, bármely kategóriába soroljuk is a középső tömb tagját. A második szakaszt a befolyásolandó ember jelleméhez kell idomítani. Ingatag esetében (F típus) a második szakasz lényege, hogy ne latolgassuk a napirenden levő tárgyat, hanem keltsük azt a benyomást, hogy a kérdés már eldőlt. Az első sorokból Ingatag nem nagyon látja a többi tagot és el lehet hitetni vele, hogy gyakorlatilag mindenki egyetért. „Nem is tudom" - mondja Szilárd - „mi a csodának jöttem el. Úgy tudom, a negyedik ponttal lényegében mindenki egyetért. Mindenki, akivel találkoztam, azt mondta, hogy mellette szavaz." (Vagy ellene, ha ez a cél.) „Különös" - mondja Rendíthetetlen - „én is éppen ezt akartam mondani. Az eredmény aligha lehet kétséges.'; „Én még nem döntöttem" - mondja Szilárd. - „Azt gondoltam, mindkét félnek sok mondanivalója lesz. De az ellenzékieskedés csak időpocsékolás volna. Mi a véleménye, Ingatag?" „Hát" mondja Ingatag - „a kérdést, megvallom, zavarbaejtőnek érzem. Egyrészt valóban minden ok megvan rá, hogy a javaslattal egyetértsünk... Ellene szól viszont... Mit gondol, átmegy majd?" „Kedves Ingatag, én igazán megbízom az ön ítéletében. Éppen most mondta, hogy egyetértünk a javaslattal." „Igazán azt mondtam? Hát valóban úgy látszik, a többség... Vagy talán inkább..." „Örülök, hogy így vélekedik, Mr. Ingatag" - mondja Rendíthetetlen. - „Nekem is ez a véleményem, de nagyon örülök, hogy egyetért velem.

Senkinek a véleményére nem adok annyit, mint az önére." Szilárd közben megfordult, hogy a mögötte ülővel beszélgessen. A valóságban, nagyon halkan, ezt mondja: „Hogy van a felesége? Kijött már a kórházból?" Mikor azonban visszafordul, kijelenti, hogy a mögötte ülők is ugyanúgy vélekednek. A javaslat máris elfogadottnak tekinthető. S valójában így is történik, ha a besulykolás a tervnek megfelelően ment végbe. Míg a másik fél buzgón készül a beszédekre és módosításokat fogalmaz, a fejlettebb technikájú fél arra összpontosít, hogy a középső tömb minden egyes tagját két megbízható embere közé dugja. Mikor elérkezik a válságos pillanat, a kétoldalt felemelkedő kezek gyakorlatilag rákényszerítik az ingatagot, hogy kövesse példájukat. Ha történetesen aludna, mint ahogy a d és e kategóriákba tartozó középső tömb-tagokkal gyakran megesik, a tőle jobbra ülő felemeli az ő kezét is. Ez a szabály csupán azt kívánja megakadályozni, hogy mindkét kezét felemeljék, mert ez már több ízben kellemetlen feltűnést keltett. Ha a középső tömböt ilyenformán biztosítottuk, a javaslat meglehetős szótöbbséggel átmegy; vagy megbukik, ha úgy látjuk jónak. Feltételezhetjük, hogy csaknem minden vitát, amit a nép akaratának kell eldöntenie, a középső tömb emberei döntenek el. A szónoklat éppen azért időpocsékolás. Az egyik fél sohasem fogadja el, a másik amúgyis elfogadta már. Marad a középső tömb, amelynek tagjai két csoportba tartoznak: az egyik csoport nem hallja mit mondanak, a másik pedig nem érti meg akkor sem, ha hallja. Szavazataikat elsősorban a kétoldalt mellettük ülők példájával kell megszerezni. Szavazataikat ugyan befolyásolhatja a véletlen is, de mennyivel jobb, ha kiszámított terv befolyásolja! A káderezés vagy a Cocktail Képlet A modern élet technikájának nélkülözhetetlen része a cocktail-party. Ez az intézmény a nemzetközi, a tudományos és az ipari kongresszusok sarkköve. Tudott dolog, hogy cocktail-party nélkül e találkozások nem zajlanak le - a minimum: egy cocktail-party. Mindezideig azonban a tudományos kutatás túlontúl keveset foglalkozott

funkciójukkal és lehetséges hasznukkal. Eljött az ideje, hogy kellő figyelmet fordítsunk e tárgyra. Mit is remélünk pontosan elérni a cocktail-party rendezésével? Erre a kérdésre különböző válaszokat adhatunk s hamarosan nyilvánvaló lesz, hogy ugyanaz a cocktail-party sokféle célt szolgálhat. Vegyünk elő találomra egyet és rá fogunk jönni, hogy e cél a tudományos módszer segítségével jobban és gyorsabban elérhető. Itt van például az a probléma, hogyan állapíthatjuk meg a megjelentek relatív fontosságát. Feltételezhetjük, hogy hivatali állásuk és rangjuk ismert. De mennyire fontosak valóban az elvégzendő munka szempontjából? Gyakran megesik, hogy nem a legmagasabb hivatali rangban állók a kulcsemberek. Az, hogy kik befolyásosak, kiderül a konferencia végére. De mennyivel hasznosabb volna, ha már az elején tudomást szerezhetnénk jelentőségükről! Ebben nyújthat a kongresszus második napján rendezett cocktail-party felbecsülhetetlen segítséget. A vizsgálódás kedvéért feltételezzük, hogy a party színhelye nem oszlik több szintre és csak egy bejárat van. Feltesszük továbbá, hogy a meghívó szerint az egész két óra hosszat tart, a valóságban azonban húsz perccel tovább. Feltételezzük végül, hogy az italok szabadon járnak körbe az egész szóban forgó területen, mert például egy, a teremben működő bár megváltoztatná a probléma természetét. Hogyan kell felmérnünk a fenti feltételek között a jelenlevő vendégek igazi jelentőségét, szemben elméleti jelentőségükkel? Az első ismert tényező, amire elméletünket alapíthatjuk, az emberi áramlás iránya. Tudjuk, hogy a megérkező vendégek gépiesen a fogadóterem baloldala felé sodródnak. Ennek a balra tartó áramlásnak érdekes és részben biológiai magyarázata van. A szív a test baloldalán van (vagy legalábbis úgy látszik, mintha ott volna). A hadviselés kezdetlegesebb formáiban tehát valamiféle pajzsot használtak, hogy a bal oldalt védjék, a támadó fegyvert a jobb kéz tartotta. A legelterjedtebb támadó fegyver a kard volt s hüvelyben vagy tokban hordták. Ha a kardot jobb kézzel forgatták, akkor a hüvelyt a bal oldalon kellett viselni. Baloldalt viselt kardhüvellyel azonban fizikailag lehetetlen jobbról felülni a lóra, hacsak valaki nem akart arccal a ló

fara felé fordulni - ez pedig nem volt elterjedt szokás. Ha viszont az ember bal oldalról száll lóra, akkor a lovat az út bal oldalára vezeti, hogy felszállás közben ne zavarja a forgalom. Ezért tehát természetes és helyénvaló a „balra hajts" s az ellenkező szokás (amit néhány elmaradt ország meghonosított) szöges ellentétben áll a legmélyebb történelmi ösztönökkel. Mesterséges közlekedési szabályoktól mentesen a normális emberi lény balra tart. A második ismert tény az, hogy az emberek a szoba széleit jobban szeretik, mint a közepét. Világosan mutatja ezt az, ahogyan egy étterem megtelik. Először a bal oldali fal mellett álló asztalokat foglalják el, azután a túlsó végén, majd a jobb fal mellett állókat és csak végül (és vonakodva) a középső asztalokat. Oly nagy az emberi irtózás a középső térségtől, hogy az igazgatóság borús előérzetében gyakran le is mond róla és átalakítja úgynevezett táncparketté. Számításba kell azonban vennünk, hogy ezt a viselkedési formát megváltoztathatja valami külső tényező, például az, ha a túlsó ablakokból egy vízesésre látni. Ha azonban kizárjuk a katedrálisokat és gleccsereket, az étterem a fent leírt módon" telik meg, mindig balról jobbra. Az, hogy az emberek vonakodnak elfoglalni a középső térséget, történelemelőtti ösztönökkel magyarázható. A barlanglakó, ha más barlangjába lépett, nem tudta, milyen fogadtatásban lesz része s azt akarta, hogy hátát védje a fal, de mégis legyen valami mozgási tere. A barlang közepén túlságosan sebezhetőnek érezte magát. Ezért a barlang falai mentén oldalazott be, dörmögve és dorongját markolászva. A modern ember is lényegében ugyanezt csinálja, magában motyogva és slusszkulcsát markolászva. A mozgás iránya egy cocktail-partyn is ugyanaz, mint egy étteremben. A tér szélei felé tart, de nem megy el egészen a falig. Ha a két ismert tényt, a balra sodródást és a terem közepétől való húzódozást összekapcsoljuk, megkaptuk a biológiai magyarázatát annak a jelenségnek, amit a gyakorlatban mindnyájan megfigyelhettünk: az emberi mozgásnak az óramutató járásával megegyező irányát. Lehetnek itt-ott kisebb örvények és visszaforgók – egy egy nő elkanyarodik, hogy kikerülje azt, akit utál, vagy „Drágám!" kiáltással azok felé rohan/akiket még jobban utál -, de a sodrás alapvető

iránya könyörtelenül körbefolyik a szobán. A számottevő emberek, azok, akiket szó szerint „hátára vett a hullám", a mederben maradnak, ott, ahol erős a sodrás. A fősodrásban sodródnak, lényegében az átlagos sebességgel. Némelyek mintegy odatapadnak a falhoz, rendszerint mély beszélgetésbe merülve olyanokkal, akiket minden héten látnak: ezek senkik. Azok, akik bepréselik magukat a terem sarkába: félénkek és bizonytalanok. Azok, akik a terem közepe felé sodródnak: különcök és csupán csak ostobák. Ezek után tanulmányoznunk kell az időpontot, mikor a vendégek megérkeznek. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a jelentékeny emberek akkor érkeznek, mikor azt a legalkalmasabbnak tartják. Nem lesznek azok között, akik túlbecsülték az út hosszát és tíz perccel a party kezdete előtt érkeznek. Nem lesznek azok között sem, akiknek megállt az órájuk és lihegve rohannak be a party vége felé. Nem, azok az emberek, akiket fel akarunk ismerni, gondosan megválasztják az időpontot. Melyik ez az időpont? Ezt nyilvánvalóan két fő szempont határozza meg. Nem akarnak belépni akkor, mikor még nincs elég ember, aki észrevegye megérkezésüket. De nem akarnak akkor sem érkezni, mikor más fontos emberek már továbbmentek (szokásuk szerint) a következő partyra. Ezért tehát legalább félórával a party kezdete után és legalább egy órával a vége előtt érkeznek meg. Ez megszabja a határokat s azt a megállapítást sugallja, hogy az érkezés optimális idejét a meghívón jelzett időpont után pontosan háromnegyed órával érjük el: például 7,15-kor, ha a partynak 6,30-kor kell kezdődnie. Az ember kísértésbe esik, hogy az érkezés optimális idejének meghatározását az egész probléma megoldásának tekintse. Némelyik kutató azt mondhatja: „Ne törődjünk azzal, ami utána történik. Figyeljük az ajtót, stopperórával a kézben és megkapjuk a feleletet!" A tapasztaltabb kutató ezt az ötletet jóindulatú mosollyal kezeli. Ki tudhatja, hogy a 7,15-kor érkező vendég szándékosan választotta-e ezt az időpontot? Némelyek, esetleg azért jönnek 7,15-kor, mert 6,3o-kor akartak megérkezni, de nem találták meg. a helyet. Mások azért érkeznek meg 7,15-kor, mert azt hiszik, későbbre jár. Még olyanok is beállíthatnak, akiket meg sem hívtak — akik

másik helyre és másik napra meghívott vendégek. Így, bár nyugodtan állíthatjuk, hogy a számottevő emberek 7,10 és 7,20 között érkeznek meg, nagyot tévednénk, ha fontosnak tekintenénk mindenkit, aki ebben az időpontban érkezik. A kutatási tervben ez az a pont, amikor kísérleti eszközökkel kell próbára tennünk és kiegészítenünk elméletünket. Hogy teljesen megértsük a társadalmi áramlatot, a hidraulikai laboratóriumokban használatos technikához kell folyamodnunk. Az ilyen intézményben a kutató, aki meg akar bizonyosodni arról, hogyan folyik majd a víz egy bizonyos alakú hídláb körül, festéket tesz a vízbe, amely egy üveglap felett folyik. Az üveglapra rá rakja a hídláb modelljét. Ezután felülről lefényképezi a festékcsíkok rajzolatát a vízben. Nekünk is így kellene megjelölnünk a közismerten fontos embereket egy cocktail-partyn - mintegy megfesteni őket -, és a karzatról lefényképezni mozgásukat. Az efféle kutatásnak azonban valószínűleg volnának bizonyos nehézségei. Szerencsére tudomásunkra jutott, hogy az egyik brit gyarmaton már elvégezték bizonyos példányok „megfestését". Az történt, hogy egy régebbi kormányzó talán száz évvel ezelőtt rá akarta beszélni a tekintélyes, hímnemű polgárokat, hogy fehér helyett fekete estélyi ruhát viseljenek. Rábeszélése és példája kudarcot vallott a kereskedőknél, bankároknál, ügyvédeknél, de szükségképpen eredményes volt a köztisztviselőknél, akiknek nem volt más választásuk. Ennek eredményeképpen kialakult egy máig is érvényes hagyomány. A magasrangú hatósági tisztviselők fekete ruhát viselnek, mindenki más fehéret. Mármost, mivel az említett gyarmat társadalmában a hivatalnokok még mindig fontos emberek, a kutatóknak nem volt nehéz mozgásukat követni a karzatról, sőt mi több, fényképet tudtak készíteni mozgássémájukról több alkalommal; ezek megerősítik fentebb ismertetett elméletünket s elvezetnek ahhoz a végső felfedezéshez, amit most módunkban áll nyilvánosságra hozni. Gondos megfigyelések minden kétséget kizáróan igazolták, hogy a fekete ruhák valamikor 7,10 és 7,20 között érkeztek ; hogy bal felé kezdtek körözni és így haladtak előre a teremben; hogy elkerülték a falakat és a sarkokat; hogy óvakodtak a terem közepétől. Eddig

viselkedésük pontosan megfelelt elméletünknek. Ekkor azonban újabb, váratlan jelenségre figyeltünk fel. Mikor elértek egy pontot a terem túlsó felén jobboldalt - ez mintegy félóra múlva következett be —, tíz percig, vagy tovább is ugyanabban a körzetben ácsorogtak. Akkor azután rendszerint hirtelen távoztak. Csak a felvételek hosszú és figyelmes tanulmányozása után jöttünk rá, mit jelent ez a viselkedés. A szünet, állapítottuk meg végül, azt a célt szolgálja, hogy a többi számottevő ember odaérjen; hogy a 7,10-kor érkezők megvárják a 7,20-kor érkezőket. A számottevő emberek gyülekezése valóban nem tart sokáig. Csak azt akarják, hogy a többiek lássák őket, jelenlétük bizonyítékaképpen. Ennek végeztével megkezdődik a távozás és 8,15-re minden esetben be is fejeződik. Amit az adott társaság megfigyeléséből megtudtunk, az véleményünk szerint bármely más társaságra is alkalmazható; és a képletet könnyű alkalmazni. Ha meg akarjuk találni az igazán számottevő embereket, osszuk fel (képzeletben) az egész termet négyzetekre. Jelöljük ezeket a bejáratnál állva balról jobbra az A, B, C, D, E és F betűkkel. Számozzuk meg a négyzeteket a bejárattól kezdve a terem túlsó végéig egytől nyolcig. A cocktail party kezdetének időpontja legyen H. Az utolsó vendég megközelítőleg két óra és húsz perccel később távozik, mint ahogyan az első vendég érkezett. Legyen ez az időpont H+140. Most már nagyon egyszerűen megtalálhatjuk az igazán számottevő embereket. Ok azok, akik az E/7 négyzetben csoportosulnak H+75 és H+90 között. A legfontosabb személy a csoport legközepén lesz. A kutatók rá fognak jönni, hogy e szabály addig érvényes, amíg nem ismerik általánosan. E fejezet tartalmát azért szigorúan bizalmas ügyként kell kezelni és hét pecsét alatt őrizni. A társadalmi tudományok kutatóinak tehát nem szabad ezt az információt továbbadniuk, és a nagyközönség semmilyen körülmények között nem olvashatja el. Nagyszabású pénzügyek vagy az Érdeklődés Nullfoka Kétféle ember ért a nagyszabású pénzügyekhez: az, akinek óriási saját vagyona van és az, akinek nincsen semmije. A

milliomosnak egy millió font létező és felfogható valóság. Az alkalmazott matematika szakemberének és a közgazdasági előadónak (s mindkettőről feltételezhetjük, hogy gyakorlatilag éhezik) egy millió font éppoly valóságos, mint ezer, mivel egyik összeg sem volt még birtokában. De a világ tele van olyan emberekkel, akik e két csoport közé esnek: a milliókról nem tudnak semmit, de megszokták, hogy ezrekben gondolkozzanak. Ilyenekből állnak többnyire a pénzügyi bizottságok. Ennek eredménye az a jelenség, amit gyakran megfigyeltek már, de sohasem vizsgáltak meg. Nevezhetjük a Jelentéktelenség Törvényének. Röviden megfogalmazva azt jelenti, hogy a napirend bármelyik pontjának szentelt idő fordított arányban áll a szóban forgó összeggel. (Némi utána gondolással rá kell jönnünk, hogy az a megállapítás, miszerint ezt a törvényt még nem tanulmányozták, nem egészen pontos. Történt egy és más ezen a területen, de a kutatók hamis vágányon indultak el, amelyek nem vezettek sehova. Feltételezték, hogy a legnagyobb jelentőséget a napirendi pontok sorrendjének kell tulajdonítani. Feltételezték továbbá, hogy a bizottság a rendelkezésre álló idő legnagyobb részét az első hét pontra fordítja, a továbbiakat gépiesen elfogadja. Az eredmény közismert. Bár annak idején túlzottnak találták azt a gúnyt, ami Dr. Guggenheim előadását fogadta a Toekfey Konferencián, a tárgy körül lezajlott későbbi viták mindinkább megmutatták, hogy az előadás bírálóinak igazuk volt. Esztendők fecsérlődtek olyan kutatásra, amelynek kiindulási pontja hibás volt. Ma már tudjuk, hogy a napirend sorrendje, legalábbis ebben a vonatkozásban, nem túlságosan jelentős. Véleményünk szerint Dr. Guggenheim nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy sikerült alsóneműiben elmenekülnie. Ha sántító végkövetkeztetéseit a későbbi, szeptemberi konferencia elé merte volna vinni, nemcsak a puszta gúnyt kellett volna elviselnie. A kongresszus arra az álláspontra jutott volna, hogy előre megfontolt szándékkal fecsérli az időt. Ha e vizsgálatokkal előbbre akarunk jutni, mellőznünk kell mindazt, amit eddig végeztek. Az elején kell kezdenünk s teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogyan működik egy pénzügyi bizottság. A laikus olvasó kedvéért ezt dramatizált formába öntjük, a

következőképpen: Elnök: Elérkeztünk a kilencedik ponthoz. Pénztárosunk, Mr. McLop teszi meg jelentését. Mr. McLop: Az atomreaktor költségvetése önök előtt van, uraim, az albizottság jelentésének H mellékletében. Látni fogják, hogy az általános előirányzatot és a tervrajzot McHashad professzor jóváhagyta. Az összköltség tízmillió fontra rúg. A vállalkozók, a McFog és McFal cég úgy vélik, hogy a munkát 1963 áprilisára befejezik. Mr. McFoor, a tanácsadó mérnök, figyelmeztet bennünket, hogy októbernél korábbi átadásra semmiképpen sem számíthatunk. Véleményét támogatja Dr. McChal, az ismert geofizikus, aki azon a véleményen van, hogy a telek alsó részét valószínűleg alá kell betonoztatni. A főépület terve önök előtt van - a IX-es mellékletben - és a részletes tervrajz itt fekszik az asztalon. Ha a bizottság tagjai közül valaki további felvilágosítást kíván, örömmel állok rendelkezésére. Elnök :-Köszönjük, Mr. McLop, hogy ilyen világosan megmagyarázta a javaslatot. Kérem most a jelenlevő tagokat, mondják el véleményüket. Ennél a pontnál meg kell állnunk, hogy felmérjük, mi lehet a tagok véleménye. Tegyük fel, hogy tizenegyen vannak, beleszámítva az elnököt, de nem számítva bele a titkárnőt. A tizenegy tag közül négynek - beleszámítva az elnököt is fogalma sincs róla, mi az a reaktor. A fennmaradók közül hárman nem tudják, mire való. Azok közül, akik tudják, milyen célt szolgál, csak kettőnek van valami halvány fogalma arról, mibe is kerülhet. Egyikük Mr. Isaacson, a másik Mr. Watsac. Mindegyik akar valamit mondani. Tegyük fel, hogy Mr. Isaacson beszél először. Mr. Isaacson: Elnök úr, nagyon örülnék, ha nagyobb bizalmat táplálhatnék a vállalkozóink és tanácsadóink iránt. Ha mindjárt kezdetben Levi professzorhoz fordulunk és a megbízatást a Dávid és Goliath cégnek adjuk, nyugodtabban néznék a terv elébe. Mr. Eliah Holloe nem holmi megalapozatlan becslésekkel szolgált volna a befejezés valószínű eltolódását illetően és Dr. Jacob Laitoria határozottan megmondta volna nekünk, hogy kell-e alábetonozás vagy sem. Elnök: Mindnyájan méltányoljuk Mr. Isaacson törekvését, hogy ezt a munkát a lehető legjobb tervek alapján végeztessük el. Félek azonban, hogy most már késő volna új technikai tanácsadókat bevonni. Igaz, hogy az alapszerződés nincs

még aláírva, de nagyon nagy összegeket adtunk már ki. Ha visszautasítjuk a szakvéleményt, súlyos pénzekbe kerül, még egyszer ki kell ugyanazt az összeget fizetnünk. (Néhány tag helyeslően morog.) Mr. Isaacson: Szeretném, ha véleményemet jegyzőkönyvbe vennék. Elnök: Természetesen. Talán Mr. Watsacnak is van valami mondanivalója. Mármost Mr. Watsac szinte az egyetlen ember itt, aki tudja, miről beszél. Sok mondanivalója volna. Nem bízik ebben a túlontúl kerek tízmillió fontos összegben. Hogyan jött ez ki ilyen szépen? Miért kell lebontani a régi épületet, hogy az új bekötő útnak helyet csináljanak? Miért tettek félre ilyen nagy összeget „előre nem látható" kiadásokra? És különben is, ki az a McChal? Ő az, akit tavaly a Choorran és Cheppen Olajtársaság perbefogott? De Watsac nem tudja, hogyan fogjon neki. A többiek nem igazodnak el a részletes tervrajzon, ha hivatkozik rá. Mindenekelőtt meg kellene magyaráznia, mi az a reaktor és senki a jelenlevők közül nem ismerné el, hogy eddig nem tudta. Jobb, ha meg sem szólal. Mr. Watsac : Nincs mondanivalóm. Elnök: Akar még valaki hozzászólni? Rendben van. Úgy tekinthetem ezt, hogy a terveket és a költségvetést jóváhagytuk? Köszönöm. Aláírhatom az alapszerződést az önök nevében? (Igenlő mormogás.) Köszönöm. Most áttérhetünk a tizedik pontra. Leszámítva azt a néhány másodpercet, amit papírok zörgetésével, grafikonok kigöngyölésével töltöttek, a kilencedik pontra fordított idő pontosan két és fél perc volt. Az értekezlet jól halad. Néhány tagot azonban nyugtalanít a kilencedik pont. Azon morfondíroznak, vajon igazán megtették-e a magukét. Most már késő, hogy a reaktor-tervet kifogásolják, de szeretnék megmutatni az értekezlet befejezése előtt, hogy minden felmerült kérdés élénken foglalkoztatja őket. Elnök: Tizedik pont. Kerékpárfészer az irodai személyzetnek. Ajánlatot kaptunk a Lasshoo és Ross cégtől : háromszázötven fontért elkészítik a munkát. A tervek és a részletezés ott van önök előtt, uraim. Mr. Failaink: Elnök úr, az összeg nagyon magas. Úgy látom, a tető alumíniumból lesz. Nem volna olcsóbb azbesztből? Mr. Foocar: Egyetértek Mr. Failainkkel abban, hogy a költség magas, de a tetőt véleményem szerint horganylemezből kell csinálni. Ügy

vélem, hogy a fészert meg lehet építeni háromszáz fontból vagy még kevesebből is. Mr. Mairgesh: Én tovább megyek, elnök úr. Vajon csakugyan szükség van erre a fészerre? Amúgy is túlságosan sokat teszünk az alkalmazottainkért. Az a baj, hogy soha semmivel sincsenek megelégedve. Legközelebb majd garázst követelnek. Mr. Foocar: Nem, ebben nem értek egyet Mr. Mairgeshsel. Azt hiszem, a kerékpárfészerre csakugyan szükség van. Csupán anyag és költség kérdése... A vita szépen megindult. Háromszázötven font olyan összeg, amit mindenki fel tud fogni. Mindenki maga elé tud képzelni egy kerékpárfészert. Így tehát a vita folytatódik negyvenöt percen át, azzal a valószínű eredménnyel, hogy esetleg ötven fontot megtakarítanak. A tagok végül az eredményesen végzett munka jóleső érzetével dőlnek hátra. Elnök: Tizenegyedik pont. Az Egyesített Jóléti Bizottság ülésein felszolgált frissítők. Havonta harmincöt shilling. Mr. Failaink: Milyen frissítőket szolgálnak fel ezeken az üléseken? Elnök: Úgy tudom, kávét. Mr. Foocar: És ez évente - várjunk csak - huszonegy fontot jelent? Elnök: Úgy van. Mr. Mairgesh: Hát kérem, elnök úr, ez azután igazán nem jogos. Mennyi ideig tartanak ezek az ülések? Most még elkeseredettebb vita kezdődik. Lehet, hogy a bizottság egyik-másik tagja nem tudja, mi a különbség az azbeszt és horganylemez között, de minden jelenlevő ismeri a kávét - mi az, hogyan kell csinálni, hol kell venni - s hogy egyáltalán kell-e venni. Ez a napirendi pont egy és negyed óra hosszat foglalkoztatja a tagokat s végül is meghagyják a titkárnak, hogy szerezzen be további adatokat, a döntést pedig elnapolják a következő ülésre. Magától értetődő kérdés volna itt, hogy még kisebb összeg — tíz font vagy öt font — ennek arányában még hosszabb ideig foglalkoztatná-e a Pénzügyi Bizottság tagjait. Ebben a kérdésben, meg kell vallanunk, még nagyon hiányosak az ismereteink. Előlegezett végkövetkeztetésünk szerint azonban van egy pont, ahol az egész tendencia visszájára fordul, mert a bizottsági tagok véleménye szerint a szóban forgó összeg szóra sem érdemes. E fordulópont helyét a további kutatásoknak kell meghatározniuk. A húszfontos vita (egy és negyed óra) és a tízmillió fontos vita (két és fél perc) között az átmenet valóban nagyon ugrásszerű.

Érdekesebb volna megtalálni azt a pontot, ahol bekövetkezik. Sőt mi több, gyakorlati haszna volna. Tegyük fel, hogy az érdeklődés nullfoka tizenöt fontnál van; akkor a pénztáros legjobban teszi, ha a huszonhat fontos napirendi pontot kettéválasztva, egy tizennégy és egy tizenkét fontos tételben adja elő, mert ezzel nyilvánvalóan időt és energiát takarít meg. Ebben a helyzetben minden megállapítás csupán kísérleti lehet, de van ok arra a feltevésre, hogy az érdeklődés nullfoka azt az összeget jelenti, amit az egyes tagok hajlandók fogadáson elveszteni vagy jótékony célra adni. Nagyon előmozdítaná a kérdés megoldását, ha ilyen irányú vizsgálatok folynának a lóversenyeken és a methodista templomokban. Sokkal nagyobb nehézségekbe ütközünk azonban, ha teljes biztonsággal meg akarjuk határozni azt a pontot, ahol szóban forgó összeg már nagyobb, semhogy vita tárgyát képezze. Egy azonban nyilvánvaló: a tízmillió fontra fordított idő valószínűleg ugyanannyinak bizonyul, mint a tíz fontra fordított idő. A fenti becslés - két és fél perc - távolról sem pontos, de nyilvánvalóan van olyan időtartam - valahol két perc és négy és fél perc között -, ami egyaránt elegendő a legnagyobb és a legkisebb összegre. Sok még a kutatókra váró munka, de a végeredmény, ha majd közzéteszik, kétségkívül lebilincselően érdekes és azonnal hasznosítható lesz az egész emberiség Számára. A pálmalevél viskótól a Packardig vagy a Siker Képlete Azok az olvasók, akik jól ismerik a népszerűsítő antropológiai cikkeket, valószínűleg örömmel fogják hallani, hogy az újabb kutatások módszere teljesen megváltozott. A közönséges antropológus hat hetet vagy hat hónapot (sőt, néha hat évet) él a mondjuk unalomig törzs lakhelyén a Felső Leyáratott folyón, Phraascarica tartományban. Azután visszatér a civilizációba fényképeivel, magnószalagjaival és jegyzeteivel s alig várja, hogy megírhassa könyvét a nemi életről és a babonákról. Az unalomig törzsnek s a többinek az életét elviselhetetlenné teszi ez az örökös leskelődés, szimatolás. Gyakran áttérnek a presbiteriánus hitre, abban a

reményben, hogy akkor nem érdeklik tovább az antropológusokat; s valóban, ez a fogás még sosem vallott kudarcot. De így is marad elég primitív nép a tudomány céljaira. Egyre szaporodnak a könyvek s ha majd önvédelemből az utolsó törzs is a himnuszénekléshez menekült, akkor ott vannak a mellékutcák szegényei. Ezeket örökké üldözik a kérdőívek, fényképezőgépek, diktafonok s az írásbeli eredményeket mindnyájan ismerjük. A most kibontakozó irányzatban nem a kutatás módszere az új, hanem az, hogy más társadalmi réteget választott munkaterületéül. Az új iskola antropológusai mellőzik a primitív törzseket és nincs idejük a szegényekre. Gyűjtőmunkájukat inkább a gazdagok között végzik. A tudósgárda, amelynek munkájáról most számot adunk - s amelynek szerző is tagja -, bizonyos kezdeti tanulmányokat végzett a görög hajómágnások között, majd kiszélesítette kutatásait az arab olajvezeték-sejkek körében. Mikor az ezirányú kutatásokat részben politikai, részben egyéb okokból félbe kellett hagynia, Singapore-ban kínai milliomosok tanulmányozásával folytatta munkáját. Itt találkoztunk a Lakáj-Rejtéllyel. Itt hallottunk először az Eb Határvonalról. Vizsgálataink elején egyik kifejezés értelmét sem ismertük. Azt sem tudtuk, vajon a két különböző elnevezés ugyanazt a fogalmat jelenti-e. Azt azonban nyugodtan állíthatjuk, hogy az első adódó nyomon elindultunk. Ez a nyom akkor bukkant elénk, mikor egy alkalommal meglátogattuk Mr. Mo Csing singapore-i palotáját. Egyszerre Dr. Tolaquo a milliomos jadegyűjteményét mutogató udvaronchoz fordulva, felkiáltott. „Hűha! És azt mondják, kuliként kezdte!" Erre a kifürkészhetetlen kínai így válaszolt: „Csak kuliból lehet milliomos. Csak kuli látszhat kulinak. Csak nagyon gazdag ember merhet gazdag lenni". E pár rejtélyes szóra (melyre további magyarázatokat nem kaptunk) alapítottuk kutatási tervünket. A részletes eredményt összefoglalja a Tolaquo Leshkell jelentés (1956), de nincs okunk, hogy leegyszerűsített formában ne közöljük a laikus olvasóval. A következőkben csupán vázlatát adjuk a jelentésnek, a technikai részleteket nagyobbrészt elhagytuk. Mint rájöttünk, egy bizonyos pontig a kuli-milliomos probléma

nem jelent komoly nehézséget. A kuli pálmalevél viskóban él, egy csésze rizsen. Ha jövedelmezőbb foglalkozáshoz jut például egy talicska amerikai mogyoróval házal —, még mindig rizsen él és még mindig viskóban lakik. Ha még magasabbra emelkedett, mondjuk - feltehetőleg lopott biciklialkatrészeket árul, változatlanul hű a viskójához és rizséhez. Ennek eredményeképpen van befektetni való pénze. Tíz ilyen kuli közül kilenc elveszti a pénzét oktalan spekuláción. A tizedik okos vagy szerencsés. Ennek ellenére továbbra is a viskójában lakik s éppúgy rizst eszik, mint eddig. Mint a sikerre vivő utak egyikét, ezt - érdemes tanulmányozni. A történet amerikai változatában, a fatörzskunyhó történetben hamarosan elérkezünk ahhoz a ponthoz, mikor a leendő milliomosnak nyakkendőt kell kötnie. Ezt azzal magyarázza, hogy másképpen nem tud bizalmat kelteni. Jobb lakást is kell keresnie, csak azért (mondja ő) hogy emelkedjen a tekintélye. A valóságban azonban a nyakkendővel a feleségének akar örömet szerezni; a lakással a lányának igyekszik kedvébe járni. A singapore-iak rövidebb pórázon tartják az asszonynépet, így hát a jómódú kuli is ragaszkodik a viskójához és rizséhez. Ez közismert tény és kétféleképpen lehet magyarázni. Először, otthona (bármilyen más hátrányai vannak is) tagadhatatlanul szerencsét hozott neki. Másodszor, egy különb ház kétségkívül felkeltené az adószedő figyelmét. Így hát a kuli bölcsen ott marad, ahol van. Gyakran megtartja az eredeti viskót - legalábbis irodának - élete végéig. Olyan vonakodva hagyja el, hogy pályafutásának egyik legnagyobb válsága zajlik le benne, mikor költözködésre szánja rá magát. Elsősorban azért költözik, hogy megszabaduljon a titkos társaságok, zsarolók és banditák követelőzésétől. Az adószedő előtt viszonylag könnyű eltitkolni növekvő vagyonát, de üzlettársai előtt letagadni gyakorlatilag lehetetlen. Ha egyszer híre megy, hogy gyarapodik, pontosan felmérik majd, milyen összegre lehet „levágni". Mindez közismert, de a korábbi kutatók elhamarkodottan azt a következtetést vonták le, hogy csak egyféle összegről van szó. Valójában azonban háromféléről : arról az összegről, amit az áldozat fizet ha elrabolják és váltságdíjat követelnek; arról, amit azért fizet, hogy

valamelyik lapban ne jelenjen meg egy rágalmazó cikk; s arról az összegről, amit jótékonyságra felajánl, hogy ne maradjon szégyenben. Igyekeztünk megállapítani, mennyire tehető az első összeg (átlagban) abban a pillanatban, mikor vizsgálatunk alanya az eredeti viskóból átköltözik a kerítéssel körülvett, farkaskutya által őrzött házba, E hadmozdulat neve: „Az Eb Határvonal Áttörése". A társadalomtudósok azt tartják, hogy ez többnyire akkor következik, be, mikor a várható váltságdíj összege meghaladja az elrablás önköltségi árát. Mikor egy vagyonos singapore-i új házba költözik, szereznie kell egy Chevrolet-t vagy Packardot is. Az autóvásárlás azonban gyakran megelőzi a lakcímváltozást, így hát a hitvány kis iroda előtt álló drága kocsi megszokott látvány s nem kelt nagy feltűnést. A jelenség kielégítő magyarázatát még nem találtuk meg. Azt elfogadhatjuk ugyan, hogy kocsira szükség van, Ha azt várnánk, hogy az jobban beleilleszkedjen amocskos környezetbe. Eddig még kideríthetetlen okoknál fogva azonban a singapore-i gazdagság először és pontosan a króm, párnázás, márka és évjárat fogalmaival mérhető le. S a Packard rövidesen magával hozza a szögesdrót kerítést, vasrácsos ablakokat, lelakatolt garázst és az ebet. Forradalmi változás következett be. Ha a farkaskutya tulajdonos nem fizet adót, legalább azt meg kell tudni magyaráznia, miért nem akadt eddig az útjába adóköteles jövedelem. És tegyük fel, hogy sikerül megúsznia a gengszterek százezer dolláros követelését; a zsarolást azonban aligha kerülheti el. Számíthat rá, hogy hajlongó újságírókat kell fogadnia, akik arra hivatkoznak, hogy nem engedtek leközölni ellene irányuló cikkeket valami obskúrus lapban. Számíthat rá, hogy egy hét múlva újra láthatja ugyan azokat az újságírókat, akik ez alkalommal valami ködösen meghatározott árvaház alapjaira gyűjtenek. Hozzá kell szoknia, hogy úgynevezett szakszervezeti funkcionáriusok látogatják meg és felajánlják, hogy némi ellenszolgáltatásért lecsillapítják az ipari nyugtalanságot, ami máskülönben kínosan hatna érdekeltségeire. Bele kell nyugodnia, hogy bizonyos százalékot le kell adnia. Egyik célunk az volt, hogy részletes adatokat nyújtsunk a singapore-i üzletember pályafutásának farkaskutya-

szakaszáról. Bizonyos szempontból ez volt a kutatómunka legnehezebb része. Vannak adatok, amelyeket csak tépett nadrágszárak és bekötött bokák árán lehet beszerezni. Büszkén gondolunk vissza arra, hogy az elkerülhetetlen kockázatokat habozás nélkül vállaltuk. Nem kellett azonban gyűjtőmunkát folytatnunk, hogy kiderítsük a váltságdíjak tényleges összegét. Ezek a számok általában közismertek s a helyi sajtó gyakran többé-kevésbé megbízhatóan közli őket. E számokban az a feltűnő, hogy milyen kicsi a távolság a legnagyobb és a legkisebb szám között. Az összegek úgy látszik, ötezer és kétszázezer dollár között váltakoznak soha nem zuhannak le kétezer dollárra és nem emelkednek ötszázezerre. Az is kétségtelennek látszik, hogy a zsarolások többsége ennél szűkebb határok között mozog. A további kutatások kétségkívül meg fogják állapítani, mennyinek vehető az átlagösszeg. Ha feltételezzük, hogy a legkisebb követelés azt az összeget jelenti, amiben már némi kis haszon is bennfoglaltatik, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a maximális követelés megfelel annak az összegnek, amit az elrabolható leggazdagabb emberből egyáltalán ki lehet csikarni. Nyilvánvaló azonban, hogy a leggazdagabb embereket sohasem rabolják el. Úgy látszik, a milliomos egy bizonyos ponton túl mentes a zsarolástól. Sőt, ebben az utolsó szakaszban inkább hangsúlyozza, mintsem titkolja gazdagságát, nyíltan kimutatva, hogy eljutott a sérthetetlenség fokáig. Mindeddig csoportunk egyetlen társadalomtudós tagjának sem sikerült kiderítenie, hogyan érik el ezt a végső sérthetetlenséget. Többüket kidobták a Milliomosok Klubjából, mikor e kérdéshez adatokat próbáltak gyűjteni. Oda lyukadtak ki, hogy ennek valami köze van az udvaroncok, szárnysegédek, segédek, titkárok és inasok számához (ezen a fokon már mind tüntetően szem előtt van); ezért elnevezték a kérdést „A Lakáj-Rejtély"-nek és ennyiben hagyták a dolgot. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy még sokáig tanácstalanul állunk a kérdés előtt. Annyit már most is tudunk, hogy nagyjából kétféle magyarázat között választhatunk, azzal a fenntartással, hogy valószínűleg mind a kettőt el kell majd fogadnunk. Az egyik lehetőség az, hogy a lakájok valójában fegyveres banditák, akik áttörhetetlen testőrséget alkotnak. A másik, hogy a

milliomos megvásárolt egy egész titkos társaságot, mégpedig olyat, amely ellen semmilyen banda nem mer fellépni. Az első elméletet viszonylag könnyű volna próbára tenni egy gondosan megrendezett rablási jelenettel. Egy-két élet árán perdöntő bizonyítékokra lehetne szert tenni. A második elmélet ellenőrzéséhez több lelemény és valószínűleg több bátorság kellene. Mivel csapatunk bátor kutyamarta tagjai közül többen sebesülten feküdtek, nem tartottuk helyesnek, hogy a kutatást ilyen irányban folytassuk. Arra a véleményre jutottunk, hogy nincsen sem annyi emberünk, sem annyi tőkénk, amennyi a vizsgálatok befejezéséhez kellene. Azóta a Rag és Tapasz Tröszt (távolkeleti ügyosztály) segítségünkre sietett s így reméljük, hogy rövidesen választ kapunk kérdéseinkre. Egy kérdés azonban nyitva marad ideiglenes beszámolónk közzététele után is: az adócsalás rejtélye. Csak annyit tudtunk kideríteni, hogy itt a nyugati módszerek általában nem használatosak. Jól ismert tény, hogy a nyugati technika lényege: kideríteni a velünk szemben álló ügyosztály késedelmi szintjét (K. Sz.-t, ahogyan magunk között nevezzük). Ez természetesen az az időtartam, ami rendes körülmények között eltelik egy levél megérkezésének napjától az ügyintézés napjáig. Pontosabban: az az idő, amíg az akta az „Elintézendők" aljáról a halom tetejére jut. Huszonhét napot számítva erre, a nyugati adócsaló azzal kezdi hadműveleteit, hogy ír egy levelet, amelyben megkérdi, miért nem kapta meg az adókivetését. Voltaképpen mindegy, mit ír a levélben. Csak azt akarja elérni, hogy a dossziéja az új- melléklettel a halom aljára kerüljön. Huszonöt nap múlva megint ír és megkérdi, miért nem kapott választ az első levelére. Ez ismét a csomó aljára viszi a dossziéját, pedig már-már feljutott a tetejére. Huszonöt nap múlva megint ír... így aztán a dossziéjával sohasem foglalkoznak s valójában sohasem kerül szem elé. Mivel ezt a módszert mindnyájan ismertük, és eredményesnek tudtuk, természetszerűleg úgy véltük, hogy a singapore-iak is ismerik. Rájöttünk azonban, hogy Keleten nincs K. Sz. Az éghajlat és a józanság terén mutatkozó különbségek folytán az állami hivataloknál nincs meg az a szabályos ritmus, ami kiszámíthatóvá tenné őket. Bármilyen módszert alkalmaznak is a kínaiak, az nem

alapulhat egy ismert K. Sz.-en. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezt a kérdést nem tudtuk lezárni. Csupán egy elmélet áll rendelkezésünkre, s ennek érvényességéről korai volna még nyilatkozni. Az elméletet egyik legkiválóbb kutatónk állította fel és ma még legfeljebb ihletett ötletnek nevezhető. A feltételezés szerint milliomosunk nem várja meg az adókivetést, hanem elküld az adószedőnek előre, mondjuk egy háromszázhuszonkilenc dollár nyolcvanhárom centes csekket. A hátlapon néhány sor röviden utal a korábbi levelezésre és a már készpénzben kifizetett összegre. E hadmozdulat hatására az egész adószedő gépezet kisiklik. A fejvesztettség káosszá válik, mikor megérkezik a következő levél, amelyben a feladó elnézést kér a tévedésért és visszakövetel huszonhárom centet. A hivatalnokok oly értetlenül és zavartan állnak az esettel szemben, hogy vagy tizennyolc hónapig egyáltalán nem válaszolnak - s mielőtt még ez az idő eltelne, új csekk érkezik, ezúttal száznegyvenhét dollár negyvenkét centtel. Ily módon, állítja az elmélet, a milliomos gyakorlatilag semmit sem fizet és az adófelügyelő párnázott cellában végzi. Bár az elmélet nincs még bizonyítva, alighanem érdemes gondos kutatásokkal ellenőriznünk,- Vagy legalább próbát tehetnénk vele.

Tervek és szervek vagy az Adminisztráció Székháza Az emberi intézmények tanulmányozói jól ismerik azt az alapvető vizsgálati módszert, amellyel egy-egy ember jelentőségét fel lehet mérni. A hozzávezető ajtók száma, személyi titkárainak száma, telefonkészülékeinek száma - ez a három szám, meg a szőnyegeinek vastagsága centiméterekben olyan egyszerű képlettel szolgál, amely a világ legnagyobb részében érvényes. Már kevésbé ismert az a tény, hogy ugyanaz a mérték alkalmazható, csak fordítva, magára az intézményre. Vegyünk például egy kiadót. A kiadók, mint tudjuk, erősen hajlanak arra, hogy zűrzavaros szennyben éljenek. A látogatóval, aki be akar lépni a nyilvánvalóan bejáratul szolgáló kapun, kívül megkerültetik a háztömböt, végigviszik egy sikátoron, majd három lépcsősoron fel a magasba. Hasonlóképpen, a kutatóintézetek rendszerint egy hajdani magánház földszintjén kapnak szállást s ezt egy rozoga fafolyosó köti össze a hajdani kertben épült hullámbádog viskóval. És vajon nem ismerős-e mindnyájunknak a nemzetközi repülőterek képe? Mikor kiszállunk a gépből, meglátjuk (átellenben jobbra vagy balra) az állványzatba burkolt hatalmas építményt. Azután a stewardess egy azbeszt tetejű kunyhóba vezet bennünket. Ne számítsunk rá, hogy valaha is másként lesz. Mire az épület elkészül, a repülőteret más helyre költöztetik. A már említett intézmények — bármilyen elevenek és eredményesek legyenek is - olyan nyomorúságos és ócska környezetben tevékenykednek, hogy a megkönnyebbülés sóhaja szakad ki belőlünk, mikor egy tetőtől talpig kényelmet és méltóságot sugárzó intézményre bukkanunk. A bronzból és üvegből készült külső ajtó egy szimmetrikus homlokzat közepén helyezkedik el. Fényes cipők siklanak halkan a ragyogó gumipadlón a csillogó és hangtalan liftig. A lenyűgözően kulturált eligazítónő bíbor ajakkal suttog bele a világoskék telefonkagylóba. Közben egy krómozott karszékre mutat, s a legkisebb, de elkerülhetetlen késedelemért elbűvölő mosollyal vigasztal. Ha felpillantasz az előtted fekvő képeslap fénylő lapjairól, meglátod, hogyan futnak sugáralakban a széles folyosók az A, B és C osztály felé. Zárt

ajtók mögül fegyelmezett tevékenység elfojtott zaja hallatszik. Egy perc múlva már bokáig süllyedsz az igazgatói szoba szőnyegébe és szívósan baktatsz a távoli, rendezett íróasztal felé. Az igazgató szilárd tekintetétől hipnotizálva, a falon lógó Matisse-tól megfélemlítve úgy érzed, hogy végre megtaláltad az igazi rátermettséget. Valójában azonban nem fedeztél fel semmiféle rátermettséget. Ismert tény, hogy a tökéletes tervrajzú épületig csupán az összeomlás szélén álló intézmények jutnak el. Ennek a látszólagos paradoxonnak alapjául roppant régészeti és történelmi kutatások szolgálnak - ezeknek szakmai részleteivel ezúttal felesleges foglalkoznunk. Általában azonban a következő módszert alkalmaztuk: kiválasztottuk azokat az épületeket, amelyek tökéletesen megfeleltek rendeltetésüknek és megállapítottuk felépítésük időpontjait. Ezek tanulmányozása és összehasonlítása lényegében bebizonyította, hogy a tökéletes tervezés a hanyatlás tünete. Az izgalmas felfedezések vagy a fejlődés szakaszában nincs idő arra, hogy a tökéletes székhelyet megtervezzék. Ennek az ideje később jön el, mikor már minden fontos munkát elvégeztek. A tökéletesség, mint tudjuk, véglegesség; s a véglegesség halál. Így például az alkalmi turista, aki lenyűgözve áll a római Szent Péter bazilika és a Vatikán előtt, azt gondolhatja, hogy ez volt eszményi székhelye a tekintélye és hatalma teljében álló pápai monarchiának. Itt mennydöröghette anathémáját III. Ince, gondolja. Itt fektethette le VII. Gergely a törvényt. De ha az utazó egy pillantást vet az útikalauzra, mindjárt látni fogja, hogy az igazán hatalmas pápák jóval e dóm építése előtt uralkodtak és igen gyakran más városban ütötték fel főhadiszállásukat. Sőt, mi több, a későbbi pápák még az építkezés folyamán fele hatalmukat elvesztették. II. Gyula, aki az építkezést elhatározta, és X. Leó, aki jóváhagyta Raffaello tervét, már rég halott volt, mikor az épületek jelenlegi formája kialakult. Bramante palotája egészen 1565ig épült, a nagy templomot csak 1626-ban szentelték fel s a piazza oszlopsorait sem fejezték be 1667 előtt. A pápaság nagy napjai véget értek, mielőtt a tökéletes székházat megtervezték volna. Befejezésekor már csaknem el is feledkeztek róla. Könnyen bebizonyítható, hogy az

eseményeknek ez a sorozata egyáltalán nem kivételes.. Ugyanez a sorozat megtalálható a Népszövetség történetében is. Nagy reményeket fűztek a Népszövetséghez, megalakulásától, 1920-tól kezdve úgy 1930-ig. Legkésőbb 1933-ra kiderült, hogy a kísérlet kudarcot vallott. Fizikai megtestesülését, a Nemzetek Palotáját azonban csak 1937-ben nyitották meg. Az épület kétségkívül jogos csodálatot váltott ki. Nagyon ötletesen tervezték meg a titkárságot, a tanácstermeket, a bizottságok üléstermeit, az önkiszolgáló éttermei. Megvolt itt minden, amit a leleményesség kieszelhetett - kivéve magát a Szövetséget. Mire a palotát hivatalosan megnyitották, a Népszövetség gyakorlatilag megszűnt létezni. Mondhatná valaki, hogy a versailles-i palota éppen az ellenkezőjére példa: a hatalma tetőpontján álló XIV. Lajos monarchiájának megtestesülése. De a tények itt sem hajlandók beleilleszkedni az elméletbe. Ha el is fogadjuk, hogy Versailles fejezi ki a kor ujjongó szellemét, tény, hogy meglehetősen későn, a király uralkodásának vége felé épült fel, sőt, részben a következő király alatt. Versailles-t nagyobbrészt 1669 és 1685 között építették. A király csak 1682-ben költözött ide s az építkezés még ekkor is folyt. A híres királyi hálószoba lakatlan volt 1701-ig, a kápolna csak kilenc évvel később készült el. Ha pedig kormányszékhelynek és nem királyi rezidenciának tekintjük, Versailles egy része jóval későbbről, 1756-ból származik. XIV. Lajos viszont diadalai nagy részét 1679 előtt aratta, pályafutásának csúcspontját 1682-ben érte el s 1685-től fogva már hanyatlóban volt, hatalmával együtt. Egyik történész szerint a Versaillesba érkező Lajos „már megpecsételte családjának és királyi fajtájának sorsát". Egy másik ezt mondja Versaillesról: „Az egészet... éppen akkor fejezték be, mikor Lajos hatalma hanyatlani kezdett". A harmadik hallgatólagosan alátámasztja ezt az elméletet, mikor az 1685—1713 közti időt „A hanyatlás évei"-nek nevezi. Más szóval, a látogató, aki azt hiszi, hogy Turenne Versailles-ból lovagolt ki győztes csatáira, alaposan téved. Történelmileg helytállóbb volna, ha leírnánk, milyen zavarban voltak ebben a környezetben azok, akik a blenheimi vereség hírével jöttek. Aligha tudták, merre

nézzenek a sok győzelmi jelvénnyel ékes palotában. Ha Blenheimet említjük, természetszerűleg eszünkbe jut a Bleriheim-palota, amelyet a győzedelmes Marlborough hercegnek építettek. Íme, megint egy eszményien tervezett épület, ezúttal egy nemzeti hős nyugalomba vonulásának helye. Hősi arányai talán inkább drámaiak, mintsem kényelmesek, de az általános hatás pontosan az, amit az építészek el akartak érni. Nincs ennél alkalmasabb hely egy legenda ápolására. Mintha arra teremtették volna, hogy öreg bajtársak egy csata évfordulóján itt találkozzanak. Bármily örömmel festegetjük is magunk elé a jelenetet, csakhamar keserűen rá kell ébrednünk, hogy erre nem kerülhetett sor. A herceg sohasem lakott itt és nem látta befejezve. A valóságban Halywellban, St. Aibans közelében élt és (ha a városba ment) a Marlborough-palotában. Windsor Lodge-ban halt meg s tudjuk, hogy régi bajtársai, ha találkozót tartottak, sátorban ebédeltek. Blenheim építése sokáig tartott, nem a tervrajz kidolgozása miatt — az elismerten elég aprólékos volt -, hanem azért, mert a herceg kegyvesztett lett, sőt, két évig száműzetésben élt máskülönben ezalatt az építkezés befejeződhetett volna. És a monarchia, melyet Marlborough herceg szolgált? Ahogy ma a turisták, útikönyvvel a kezükben, bolyonganak az Orangerie-ben vagy a Galerié des Glacesban, úgy nézelődhet a jövendő archeológusa a hajdani Londonban. És alighanem hajlik majd arra, hogy a Buckingham palotát a brit monarchia hű kifejezőjének tekintse. Követni fogja a nagy sugárutat az Admiralty Archtól a palota kapujáig. Rekonstruálja majd az előudvart és a középső erkélyt s közben egész idő alatt arra fog gondolni, mennyire illik ez a hely egy hatalmas uralkodóhoz, akinek uralma kiterjedt a világ távoli részeire. Még a mai amerikai is fejcsóválva gondolhat a fennhéjázó III. Györgyre, aki ilyen lenyűgöző környezetben trónolt. De ismét csak eszünkbe jut, hogy az igazán hatalmas uralkodók mind másutt laktak, azóta rég eltűnt épületekben - Greenwichben vagy Nonesuchban, Kenilworthhen vagy White Hallban. A Buckingham palotát IV. György építtette - az ő építésze, John Nash felelős azért, amire annak idején azt mondták, hogy „silány és közönséges ízlésre vall". De IV. György maga, aki Carlton

House-ban vagy Brightonban lakott, nem érte meg a munka végét, sem IV. Vilmos, aki elrendelte, hogy befejezzék. Viktória királynő választotta először lakhelyéül 1837-ben s 1840-ben az új palotából ment férjhez. De a Buckingham palota iránti lelkesedése viszonylag rövid ideig tartott. Férje lényegesen jobban szerette Windsort, ő maga pedig később Balmoralt vagy Osborne-t. A Buckingham palota pompáját tehát, ha pontosak akarunk lenni, egy későbbi, és szigorúan alkotmányos monarchiával kell társítanunk. Olyan időszakból származik, mikor a hatalom a parlament kezébe ment át. Természetes, hogy az ember itt megkérdi, vajon a Westminster palota, ahol az alsóház ülésezik, igazi kifejeződése-e a parlamenti uralomnak. Kétségkívül nagyszerűen tervezett építmény, kiválóan alkalmas a vitákra s mégis elég hely van minden másra - bizottsági ülésekre, elmélyült kutatásra, büfére és (a teraszon) teázásra. Minden megvan itt, amit egy törvényhozó kívánhat, s mindez egyesítve egy roppantul méltóságteljes és kényelmes épületben. Abból az időből kellene származnia - de ezt most már alig merjük feltételezni —, mikor a parlamenti hatalom a csúcspontján volt. De a tények megint csak nem hajlandók az elképzeléshez igazodni. Az eredeti alsóház, ahol Pitt és Fox vívta szópárbaját, 1834-ben leégett. Ez az épület éppoly nevezetes lehetett kényelmetlenségéről, mint magasröptű vitáiról. A jelenlegi épületet 1840-ben kezdték el, 1852-ben részben elfoglalták, de 1860-ban, mikor az építésze meghalt, még nem volt kész. Jelenlegi formája végül is 1868 körül alakult ki. Mármost - s ezt az előzmények után nem tekinthetjük véletlennek - a parlament hanyatlása visszavezethető, különösebb viták nélkül, az 1867-es Reform Törvényre. A következő évben minden törvényhozói kezdeményezés a parlament kezéből a kormányéba került. Az „M. P." betűkhöz fűződő tekintély rohamosan hanyatlott, s ettől fogva a legtöbb, amit el lehetett mondani, az, hogy „némi, bár szerény szerep jutott továbbra is a képviselőknek". A nagy idők elmúltak. Ugyanez nem mondható el a különböző minisztériumokról, amelyek jelentősége arányosan növekedett a parlament hanyatlásával. A későbbi kutatások talán még kideríthetik, hogy az Indiaügyi Minisztérium akkor

működött leghatékonyabban, mikor a Westminster Palace Hotelben székelt. Még jelentősebb azonban a Gyarmatügyi Minisztérium legutóbbi fejlődése. A Brit Birodalom nagyobbrészt akkor alakult ki, mikor a Gyarmatügyi Minisztérium (ha volt egyáltalán ilyen szerv) szedett-vedett helyiségekben tanyázott a Downing Streeten; új szakasz kezdődött azonban a gyarmati politikában, mikor átköltözött a számára tervezett épületbe. Ez 1875-ben történt s az építményt mintha csak arra tervezték volna, hogy háttérül szolgáljon a búr háború csapásaihoz. De a Gyarmatügyi Minisztérium újjászületett a második világháborúban. Azáltal, hogy ideiglenes és felettébb kényelmetlen épületbe a Great-Smith Streetre költözött - a helyiségeket, amelyek egészen más célt voltak hivatva szolgálni, az anglikán egyház adta bérbe -, a brit gyarmati politika a felvilágosult tevékenység szakaszába lépett; ez kétségkívül akkor fog véget érni, mikor befejezik a régi Westminster kórház telkére tervezett új épületet. Megnyugtató az a tudat, hogy a munka ezen a telken még el sem kezdődött. tud gyökeret verni. Nem tud természetesen növekedni, mert hát felnőtt. Mivel természete szerint nem hoz gyümölcsöt, még virágzani sem tud. Ha ilyen tervezést látunk - ha például az Egyesült Nemzetek számára tervezett székházzal találkozunk -, a tapasztaltak közülünk szomorúan csóválják fejüket, lepedőt borítanak a holttetemre és halkan, lábujj hegyen kimennek a szabad levegőre. Intehitis vagy Hűdéses Paralízis Mindenfelé látunk olyan (adminisztratív, kereskedelmi vagy tudományos) szervezeteket, amelyekben a magas rangú tisztviselők eltompultan gürcölnek, a kevésbé korosak tevékenysége abban merül ki, hogy egymás ellen áskálódnak, a fiatalemberek pedig keserűek vagy könnyelműek. Az intézmény kevésre vállalkozik és semmit sem ér el. És ha elnézzük ezt a szomorú képet, azt gondoljuk, hogy a vezetők megtették, ami tőlük tellett, küzdöttek a csapások ellen s végül megadták magukat. Az újabb kutatások eredményei azonban azt mutatják, hogy ilyen esetekben sem beszélhetünk kudarcról. A halódó

intézmények tanulmányozása során kiderült, hogy legnagyobb részük ezt a végső eszméletlenséget tervszerűen és hosszú erőfeszítéssel érte el. Ez az állapot elismerten egy betegség következménye, de a betegség lényegében öngerjesztés útján jön létre. A baj első jeleitől fogva elősegítették a betegség kifejlődését, a gócokat fejlesztették, a tüneteket örömmel üdvözölték. Ez a betegség a mesterségesen kialakított alsóbbrendűség, neve Intehitis. Elterjedtebb betegség, mint ahogy sokan hiszik és diagnosztizálni könnyebb, mint gyógyítani. Tanulmányunk az intézményi paralízisről logikusan, mindenekelőtt a betegség folyamatát írja le, az első jelektől a végső eszméletlenségig. Vizsgálatunk második része a tünetekkel és a diagnózissal foglalkozik. A harmadik résznek természetszerűleg utalnia kellene a kezelésre, de erről alig tudunk valamit. Nem is valószínű, hogy a közeljövőben felfedezzék a megfelelő eljárást, mert az angol orvosi kutatás hagyományai nem engedik meg, hogy a témának ez a része valamiféle hangsúlyt kapjon. Az angol orvostudomány specialistái rendszerint teljes mértékben megelégszenek azzal, hogy megkeressék a tüneteket és meghatározzák az okozót. Velük ellentétben a franciák először előírják a kezelést s utána foglalkoznak a diagnózissal, ha ugyan egyáltalán foglalkoznak vele. Mi itt inkább hajlunk a brit eljárás felé, amely ha nem is segít a betegen, de vitathatatlanul tudományosabb. Jobb reményteljesen utazni, mint megérkezni. A veszély első jele az, hogy megjelenik a szervezet hierarchiájában valaki, aki magas fokon sűríti magában az intrikát és a tehetségtelenséget. Egyik tulajdonság sem jelentős önmagában s legtöbb emberben van valamennyi mind a kettőből. De ha ez a két tulajdonság elér bizonyos sűrűségi fokot - jelöljük ezt itt a I3T5 képlettel -, akkor létrejön egy vegyi folyamat. A két elem egyesül és új anyagot hoz létre, amit „intehilén"-nek nevezünk el. Ennek az. anyagnak a jelenlétére biztosan következtethetünk bármelyik egyén viselkedéséből, aki a maga osztályával semmit sem ért el s ezért állandóan igyekszik más osztályok ügyeibe avatkozni és kezébe kaparintani a központi adminisztrációt. A specialista, aki észreveszi a kudarcnak és becsvágynak ezt a

sajátos keverékét, azonnal megcsóválja a fejét és ezt dörmögi: „Primer vagy idiopathicus intehitis." A tünetek, mint látni fogjuk, félreismerhetetlenek. A betegség akkor lép következő, vagy szekunder szakaszába, mikor a fertőzött egyén egészen vagy részben átveszi a központi szervezet irányítását. Némely esetben a fertőzés primer szakasza teljesen kimarad, a betegség mindjárt a második fokon lép fel: ilyen esetekben a fertőzött egyén már vezetői szinten került az intézményhez. A szekunder intehitiszes könnyen felismerhető arról, hogy állhatatosán igyekszik minden nálánál tehetségesebb embert kitúrni, továbbá arról, hogy szívósan útjába áll minden olyan ember kinevezésének vagy előléptetésének, aki az idők folyamán tehetségesebbnek bizonyulhat nála. Nem meri azt mondani: „Mr. Esesh túlságosan tehetséges", tehát azt mondja: „Esesh? Talán eszes - de vajon megbízható-e? Én inkább Mr. Cypher Blattot választanám." Nem meri azt mondani, hogy: „Mr. Esesh mellett kicsinek érzem magam", így hát azt mondja: „Azt hiszem, Mr. Cypher Blattnak jobb az ítélőképessége." Az ítélőképesség érdekes szó, ebben az összefüggésben az értelmesség ellentéte; voltaképpen azt jelenti, hogy tovább kell csinálni azt, amit eddig csináltak, így hát Mr. Cypher Blattot előléptetik és Mr. Esesh elmegy máshová. A központi adminisztráció lassan megtelik olyan emberekkel, akik ostobábbak, mint az elnök, igazgató vagy ügyvezető. Ha az intézmény feje másodrendű, ügyelni fog rá, hogy közvetlen munkatársai harmadrendűek legyenek; azok viszont arra fognak ügyelni, hogy beosztottjaik negyedrendűek legyenek. Hamarosan valóságos ostobasági verseny alakul ki s az emberek úgy tesznek, mintha még értelmetlenebbek volnának, mint amilyenek. A betegség akkor lép kifejlődésének következő vagy tercier szakaszába, mikor az egész intézményben, pincétől a padlásig egy szikrányi értelem sem maradt. Ez az eszméletlenség állapota - az első bekezdésben megadtuk a leírását. Ha elérte ezt a szakaszt, akkor az intézmény gyakorlati hasznát tekintve, halott. Lehet, hogy húsz évig fekszik eszméletlenül. Lehet, hogy csendben felbomlik. Még az is lehet, hogy végül felgyógyul. A gyógyulás esete ritka. Talán van, aki furcsának találja, hogy a gyógyulás kezelés nélkül is

bekövetkezhet. A folyamat azonban egészen természetes és nagyon hasonlít ahhoz a folyamathoz, ahogy különböző élő szervezetek kifejlesztik magukban az ellenállóképességet olyan mérgekkel szemben, amelyek érintetlen szervezetben végzetesnek bizonyulnak. Olyan ez, mintha az egész intézményt bepermetezték volna valami DDT oldattal, amely garantáltan elpusztít minden útjába kerülő tehetséget. Ez a gyakorlat éveken át meghozza a kívánt eredményt. Végül azonban egyesek immúnissá válnak. Tehetségüket a gyengeelméjű kedélyeskedés álarca mögé rejtik. Ennek eredményeképpen a tehetségek eltávolítására kijelölt alkalmazottak (ostobaságuk folytán) nem ismerik fel a tehetséget, pedig ott van az orruk előtt. Egy értelmes ember áthatol a külső védelmi vonalakon és lassan utat tör a csúcs felé. Ide-oda mászkál, golfról fecseg és bágyadtan vihog, elfelejt neveket, elveszít iratokat és látszólag éppen olyan, mint a többiek. Mikor aztán feljutott a magasba, hirtelen elhajítja az álarcát és úgy bukkan elő, mint a démonkirály a pantomimjáték tündérei között. A magas vezetőség tagjai a rémület éles sikolyával fedezik fel a tehetséget soraik között. De már késő, nem tehetnek ellene semmit. A baj megtörtént, a betegség visszavonul s a következő tíz év alatt az intézmény teljesen felgyógyulhat. De a természetes gyógyulás példái nagyon ritkák. Általában a betegség végigmegy az ismert szakaszokon és látszólag gyógyíthatatlanná válik. Magát a betegséget már láttuk. Most azt kell megvizsgálnunk, milyen tünetek révén fedezhetjük fel. Egészen más részletesen leírni a fertőzés terjedését egy kezdettől fogva meghatározott képzeletbeli esetnél, és megint más belépni egy gyárba, laktanyába, hivatalba vagy főiskolára és első pillantásra felismerni a tüneteket. Mindnyájan tudjuk, hogyan járkál egy ingatlanügynök az üres házban, ha a vevőt képviseli. Csak idő kérdése, mikor nyitja ki a faliszekrényt, rúgja meg a faburkolatot, hogy aztán így kiáltson: „Tisztára szuvas!" (ha az eladót képviseli, akkor felszólítja a vevőt, hogy nézze meg, milyen szép a kilátás az ablakból s közben elveszti a faliszekrény kulcsát). Ugyanígy, a közgazdász már primer szakaszában is felismeri tüneteiről az Intehitist. Megáll, körülszimatol, okosan bólint. látnivaló, hogy tudja. De

honnan tudja? Honnan tudja, hogy bekövetkezett az intehitis? Ha a fertőzés forrása jelen van, könnyebb a diagnózis, de a baj akkor is meghatározható, ha a fertőző góc szabadságon van. Hatása felfedezhető azonban mindenekfelett más emberek megjegyzéseiből. Ilyenekből például: „Hiba volna, ha túl sokra vállalkoznánk. Nem versenyezhetünk a Minőségivel. Mi itt a Bóvliművekben hasznos munkát végzünk és igyekszünk kielégíteni az ország szükségleteit. Elégedjünk meg ezzel." Avagy: „Nem teszünk úgy, mintha a legkiválóbbak közé tartoznánk. Tiszta röhej, hogy a Törekvő alkalmazottai hogyan beszélnek. Mintha egy szinten állnának a Minőségivel." Vagy végül: „Néhány fiatalabb ember átment tőlünk a Minőségihez egy-kettő még a Törekvőhöz is. Okosan tették. Mi nagyon örülünk neki, hogy így akarnak boldogulni. A személy- és eszmecsere jó dolog - bár igaz, ami igaz, az a néhány ember, aki hozzánk jött a Minőségiből, meglehetős csalódást okozott. Mi csak azokra számíthatunk, akiket ők kidobtak. De nem kell zúgolódni. Mi kerüljük a súrlódást, ha csak egy mód van rá. És nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy a magunk szerény körülményei között jó munkát végzünk." Mi vehető ki ezekből a megjegyzésekből? Az vehető ki-vagy inkább: világosan kiolvasható, hogy a teljesítmény szintjét túlságosan alacsonyan állapították meg. Alacsony szintet követelnek s a még alacsonyabbat is elfogadják. Azok az utasítások, amiket a másodrendű főnök harmadrendű beosztottjainak ad, minimális célkitűzésre és hatástalan eszközökre vallanak. A szaktudás magasabb szintje nem kívánatos, mert a főnök képtelen volna egy eredményes szervezetet kézben tartani. „Harmadrendűség mindhalálig", ez a jelszó áll arany betűkkel a bejárat felett. A harmadrendűség vezetési elvvé vált. Észre kell azonban vennünk, hogy most még felismerik: van az övékénél magasabb színvonal. Ezen a fokon érezhető még némi mentegetőzés, valamiféle nyugtalanság, ha a Minőségit említik. Sem a mentegetőzés, sem a nyugtalanság nem tart sokáig. A betegség második foka hamar kifejlődik és a következőkben ennek leírását adjuk. A szekunder fokot fő tünetéről, az önelégültségről lehet felismerni. A szintek alacsonyak voltak, tehát nagyobbrészt elérték őket. A

céltáblát tíz méterre a lőállástól állították fel, ezért a találati arány magas volt. Az igazgatók elvégezték azt, amire vállalkoztak. Ez hamarosan megelégedéssel tölti el őket. Vállalkoztak valamire és el is végezték. Hamarosan elfelejtik, hogy csekély erőfeszítéssel csekély eredményt értek el. Csak azt jegyzik meg, hogy sikert értek el - nem úgy, mint azok az emberek a Törekvőnél. Egyre önelégültebbek lesznek s önelégültségükről ilyen megjegyzések árulkodnak: „A főnök józan és nagyon okos ember, csak jól meg kell ismerni. Nem beszél sokat - nem szószátyár —, de ritkán követ el hibát.” (Az utolsó szavak joggal elmondhatók olyan emberről, aki soha semmit nem csinál.) Avagy: „Mi itt nem nagyon szeretjük a nagyszerű koponyákat. Ezek az okos emberek szörnyű sok galibát csinálnak, felforgatják a kialakult ügyrendet és mindig olyan tervekkel állnak elő, amelyeket senki sem próbált még ki. Nagyszerű eredményeket érünk el... egyedül a józan és jó kollektív munka révén." Avagy végül: „Az étkezőnkre igazán büszkék vagyunk. Nem tudjuk, hogyan tud a beszerző ilyen olcsón ilyen jó ebédet adni. Nagyon jól jártunk vele!" Ez az utolsó megjegyzés akkor hangzik el, mikor a piszkos viaszosvászonnal borított asztalnál ülünk, előttünk a tányéron valami ehetetlen, felismerhetetlen moslék van, és összeborzadunk a kávénak becézett folyadék színétől és szagától. Az étkező voltaképpen többet árul el, mint az iroda. Mint ahogy egy magánházat legbiztosabban a W.C. alapján (van-e tartalék csomag toalett papír), egy szállodát az ecetes-olajos üveg alapján ítélhetünk meg, éppúgy egy nagyobb intézményt az étkező külleme szerint kell megítélnünk. Ha a falfestés sötétbarna és világoszöld; ha a függönyök bíborvörösek (vagy nincs függöny); ha nem láthatók virágok; ha gerstli van a levesben (döglött léggyel vagy , anélkül); ha a menü csupa vagdalék és pép; és ha az ügyintézők mégis meg vannak elégedve mindennel nos, akkor az intézmény elég rossz állapotban van. Mert ilyen esetben az önelégültség elérte azt a pontot, amikor a felelős emberek nem tudják, mi a különbség étel és szemét között. Ez az abszolút önelégültség. A betegség tercier és utolsó szakaszában az önelégültség helyét elfoglalja a fásultság. Az ügyintézők már nem dicsekednek azzal, hogy milyen

eredményeket értek el más intézményekhez viszonyítva. Elfelejtették már, hogy más intézmény is létezik. Nem esznek többé az étkezőben, inkább szendvicseket hoznak és telemorzsázzák az íróasztalukat. A hirdetőtáblán a plakátok négy évvel ezelőtti hangversenyt hirdetnek. Mr. Brown ajtaján egy ragasztóshátú poggyászcédulára elmosódott tintával az van kiírva, hogy „Mr. Smith", Mr. Smithén pedig „Mr. Robinson". A törött ablakokat szedett-vedett kartondarabokkal foltozták ki. A villanykapcsoló, ha nem is erősen, de elég kellemetlenül megrázza azt, aki hozzányúl. A meszelés lepereg a mennyezetről, a falfestés csupa folt. A lift nem működik és a mosdóban a vízcsapot nem lehet elzárni. A törött mennyezeti ablakok alá helyezett vödörből messzire kicsorog a víz s valahonnan az alagsorból egy éhes macska nyivákolása hallatszik. A betegség utolsó szakasza az egész szervezetet az összeomlás szélére vitte. A betegség tünetei ebben az akut formában már olyan nagyszámúak és szembeszökőek, hogy a gyakorlott kutató sokszor telefonon is felfedezi őket, anélkül, hogy egyáltalán a helyszínre menne. Ha egy fáradt hang azt mondja a telefonba: „Tessék" (nincs ennél tehetetlenebb válasz), a szakembernek gyakran ennyi is elég. Fejét szomorúan csóválva leteszi a kagylót. „Előrehaladott tercier szakasz", dörmögi magában, „és valószínűleg inoperabilis". A gyógykezelés elkésett már. Az intézmény gyakorlatilag halott. Leírtuk a betegséget úgy, ahogy belülről és ahogy kívülről látjuk. Is merjük most már az eredetét, a fertőzés módját, a betegség lefolyását és a tüneteket, amelyek elárulják jelenlétét. Az angol orvostudomány ritkán megy túl ezen a ponton kutatásai során. Ha egyszer egy betegséget felismertek, elneveztek, leírtak és számbavették, akkor az angolok rendszerint meg vannak elégedve és készek a következő felmerülő probléma vizsgálatához fogni. Ha megkérdezik tőlük a gyógykezelés módját, meglepődnek és azt javasolják, hogy alkalmazzanak penicillint, de előtte vagy utána a beteg összes fogait mindenesetre húzzák ki. A válaszból azonnal kiderül, hogy a témának ez a része nem érdekli őket. Vegyük át mi is ezt a magatartást? Vagy mi, az államtudomány doktorai vegyük fontolóra, mit lehet tenni ha egyáltalán lehet valamit? Kétségkívül korai volna

bármilyen kezelést részletesen megtárgyalni, de talán nem haszontalan, ha nagy általánosságban jelezzük azt az utat, amely a megoldáshoz vezethet. Legalábbis néhány alapelvet lefektethetünk. Az alapelvek közül ez az első: egy beteg intézmény nem tudja önmagát meggyógyítani. Mint tudjuk, vannak esetek, amikor a betegség kezelés nélkül megszűnik, mint ahogy figyelmeztetés nélkül lépett fel; de ezek az esetek ritkák és a specialista rendhagyónak és nemkívánatosnak tekinti őket. A kezelésnek, bármilyen legyen is, kívülről kell jönnie. Fizikailag lehetséges, hogy egy beteg helyi érzéstelenítéssel kivegye a saját vakbelét, de az eljárást nem nézik jó szemmel és sok ellenvetésnek van kitéve. Más operációk még kevésbé bízhatók a beteg ügyességére. Az első alapelv, amit bátran kinyilatkoztathatunk az, hogy a beteg és a sebész nem lehet ugyanaz a személy. Ha egy intézmény a betegség előrehaladott állapotában van, egy specialista szolgálatait kell igénybe vennie, sőt, némely esetben a legnagyobb élő szaktekintélyét: magáét Parkinsonét. A kifizetendő tiszteletdíj valóban nagyon magas, de ilyen esetben a költség nem lehet akadály. Végtére is, életről-halálról van szó! A második alapelv, amit lefektethetünk, így hangzik: a betegség primer szakasza egyszerű, kezelhető injekcióval, a szekunder szakasz néhány esetben gyógyítható műtéttel, a tercier szakaszt jelenleg gyógyíthatatlannak kell tekintenünk. Volt idő, amikor az orvosok kanalas orvosságról, meg pirulákról fecsegtek, de ez már nagyobbrészt kiment a divatból. Volt azután egy időszak, amikor még homályosabban a pszichológiáról beszéltek; de ez is kiment a divatból, mivel a pszichoanalitikusok nagy részéről azóta megállapították, hogy elmebetegek. A mostani kor az injekcióké és a késé, és illendő, hogy az államtudományok doktora lépést tartson az orvosdoktorokkal. Ha a primer fertőzés esete kerül elénk, gépiesen elővesszük a fecskendőt és csak azon töprengünk, mit tegyünk bele vízen kívül. Elvben az injekciónak valami hatékony anyagot kell tartalmaznia - de milyen csoportból válasszuk ezt ki? Egy tán-túl-éli injekcióba nagy adag Türelmetlenséget kell tennünk, de ezt az orvosságot nehéz beszereznünk és a hatása néha túl erős. Türelmetlenség a

hadsereg törzsőrmestereinek véredényeiből nyerhető és két vegyi elemet tartalmaz, nevezetesen: a) a legjobb sem ér egy fabatkát sem (FSn) és b) nincs mentség semmire (NMn). Ha egy beteg intézménybe fecskendezik, a Türelmetlenség (FSnNMn) serkentő Itatása esetleg a fertőzés forrása ellen fordíthatja a szervezetet. Noha ez a kezelés nagyon eredményes lehet, egyáltalán nem biztos, hogy a gyógyulás végleges lesz. Pontosabban: kétséges, hogy a fertőzött anyagot valóban kiveti-e magából a szervezet. A rendelkezésünkre álló adatok inkább arra engednek következtetni, hogy ez a gyógymód az első esetben csupán enyhítő Hatású s a betegség, bár inaktív, tovább lappang. Némelyik szaktekintély azt tartja, hogy az ismételt injekciók teljes gyógyulást eredményeznek, mások azonban félnek, hogy az ismételt kezelés következményeképpen új irritáció lép fel, ami csaknem olyan veszedelmes, mint az eredeti betegség. A Türelmetlenség tehát csak kellő óvatossággal használható gyógyszer. Van enyhébb gyógyszer is, a Nevetségesség, de működése bizonytalan, jellege változékony és hatása alig ismert. Nincs okunk félni, hogy egy Nevetségesség-injekció kárt okozhat, de az sem biztos, hogy gyógyulást eredményez. Mindenki megegyezik abban, hogy az intehitises egyén vastag védő bőrt fejleszt, amely érzéketlen a Nevetségességre. Lehet, hogy a Nevetségesség izolálja a fertőzést, de ez a legtöbb, amit várhatunk tőle és voltaképpen több, mint amit ígért. Meg kell jegyeznünk végül, hogy próbát tettek ilyen esetben a mindig rendelkezésre álló fenyítéssel is, éspedig nem is eredménytelenül. Itt is adódnak azonban nehézségek. Ez a serkentő azonnal hat, de a specialista szándékával ellentétes hatást válthat ki. A pillanatnyi tevékenységi görcs után az intehitises egyén gyakran még egykedvűbbé válik, mint előtte volt és éppoly veszélyes fertőző góc marad. A fenyítésnek valószínűleg csak úgy lehet hasznát venni, ha kiegészítjük vele a Türelmetlenségből és Nevetségességből összeállított preparátumot, talán még más, eddig kipróbálatlan gyógyszerekkel együtt. Meg kell azonban mondanunk, hogy ez a preparátum még nem létezik. A betegség szekunder szakaszát operálhatónak tartjuk. A szakmabeli olvasók bizonyára mindnyájan hallottak a

Roogdki Niomban eljárásról és arról a munkáról, amely elsősorban Bichac Baard nevéhez fűződik. E nagy sebész végzett először olyan operációt, amelynek során egyszerűen eltávolította a fertőzött részeket és ugyanakkor egy hasonló szervezet friss vérét ömlesztetté át a betegbe. Ez az operáció néha sikerült. Az igazság kedvéért azonban meg kell mondanunk, hogy máskor viszont kudarcot vallott. A szervezet olykor nem bírja ki a túl nagy megrázkódtatást. Az is előfordulhat, hogy nem lehet friss vért szerezni, vagy ha lehet is, az nem keveredik el a betegben keringő vérrel. Másrészt viszont kétségkívül ez a drasztikus eljárás kecsegtet leginkább a teljes gyógyulással. A tercier szakaszban már nem áll módunkban segíteni. Az intézmény mindenféle gyakorlati szempontból halott. Újra lehet alapítani, de csak név- és székhelyváltoztatással és egészen új személyzettel. A gazdaságosságra törekvők abba a kísértésbe esnek, hogy a régi személyzet egy részét átvigyék az új intézménybe - például a folytonosság nevében. Ez a vérátömlesztés végzetes volna és éppen a folytonosság kerülendő, A régi, beteg intézménynek minden egyes részét fertőzöttnek kell tekintenünk. Sem személyzetet, sem felszerelést, sem hagyományt nem szabad elhoznunk a régi székhelyről. Szigorú vesztegzár után teljes fertőtlenítést kell végrehajtanunk. A fertőzött személyeket meleg hangú bizonyítványokkal át kell küldenünk azokhoz a vetélytárs intézményekhez, amelyeket különösképpen gyűlölünk. A felszerelés és az akták habozás nélkül megsemmisítendők. Ami az épületeket illeti, legjobb, ha magas összeggel bebiztosítjuk, majd felgyújtjuk őket. Csak akkor vehetjük biztosra, hogy a betegség csírái elpusztultak, ha a székház már kormos-füstös rom. Mire megvénülünk vagy a Nyugdíjaztatás Korhatára Úgy illő, hogy e munkában megtárgyalt és megoldott problémák közül a nyugalomba vonulás kérdése maradjon a végére. A kérdést sok bizottság tanulmányozta, de a vélemények reménytelenül ellentmondóak voltak és a végső javaslatok zavarosak, következetlenek és homályosak. A kötelező nyugalomba vonulás időpontja ötvenöt és hetvenöt

év között váltakozik, de mindegyik korhatár mesterkélt és tudománytalan. Bármilyen kort állapít meg a véletlen és a szokás, mindegyik ugyanazzal az érvvel védhető. Ha a nyugdíjkorhatár hatvanöt év, a rendszer védelmezői mindig úgy tapasztalják, hogy a tetterő és a szellemi képesség hatvankét éves korban kezd hanyatlani. Ez nagyon hasznos megállapítás volna, ha azokban az intézményekben, ahol a nyugdíj-korhatár hatvan év, nem lépne fel ettől eltérő jelenség. Itt ugyanis értesüléseink szerint az emberek ötvenhét éves korukban lankadnak el. Ezzel szemben viszont azok, akiknek a nyugdíjkorhatára ötvenöt év, ötvenkét éves korukban indulnak meg a lejtőn. Egyszóval úgy látszik, hogy a képességek hanyatlásának időpontja Ny mínusz három, függetlenül attól, hogy Ny-t milyen korhatárban állapították meg. Ez önmagában érdekes tény, de nem nyújt közvetlen segítséget, ha el akarjuk dönteni, mi legyen a Ny korhatár. Noha az Ny-3 meghatározás nem hasznosítható közvetlenül, mégis fontos, mert arra enged következtetni, hogy az eddigi vizsgálatok rossz úton indultak el. Az a gyakran elhangzó megjegyzés, hogy az emberek különbözőek, az egyik ötven éves korában már öreg, a másik nyolcvan, kilencven éves korában is tetterős, helytálló ugyan, de a tények itt se vezetnek sehová. Az igazság az, hogy a nyugdíjkorhatárt semmiképpen sem szabad kapcsolatba hozni azzal az emberrel, akinek a nyugdíjaztatásával foglalkozunk. Az utódot kell figyelnünk: azt az embert (Y), aki hivatva van a másik (X) helyére lépni, mikor az utóbbi nyugalomba vonul. Köztudomásúlag a következő szakaszokon megy át sikeres pályafutása során. 1. A képesítés kora (K) 2. A megértés kora (M)=K+3 3. Az előléptetés kora (E)=M+7 4. A felelősség kora (F)=E+5 5. A tekintély kora (T)=F+3 6. Az eredmények kora (EE)=T+7 7. A kitüntetések kora (KK)=EE+9 8. A méltóság kora (MM)=KK+6 9. A bölcsesség kora (B)=MM+3 10. Az akadályozás kora (A)=B+7

A fenti beosztást a K számszerű értéke szabja meg. Mármost a K-t pusztán megjelölésnek kell tekintenünk. Nem jelenti azt, hogy az ember a K időszakában valamit is tud az elvégzendő munkáról. Az építészeknek például valamiféle vizsgát kell tenniük, de pályafutásuknak ezen a pontján (vagy bármelyik más pontján) ritkán értenek valamihez. A K meghatározás azt a kort jelenti, amikor egy szakmai vagy üzleti pályafutás elkezdődik, rendszerint alapos előkészítés után, amely előkészítés csak azoknak hoz hasznot, akik a megszervezésével pénzt keresnek. Nyilvánvaló, hogy ha K = 22, akkor X nem éri el A-t (az akadályozás korát) hetvenkét éves kora előtt. Amíg csak az ő képességeit vesszük tekintetbe, nincs okunk rá, hogy hetvenegy éves kora előtt leváltsuk. De nekünk nem vele, hanem Y-nal, kiszemelt utódával kell foglalkoznunk. Hogyan viszonyul egymáshoz X és Y kora? Vagy pontosabban: hány éves X, mikor Y tagja lesz az osztálynak vagy a cégnek? Ez a probléma hosszú tanulmányozás tárgyát képezte. Vizsgálódásaink lényegében azt bizonyították, hogy a korkülönbség X és Y között pontosan tizenöt év. (Tudjuk, hogy a fiú általában nem szokta közvetlenül követni az apát.) Ha ezt az átlagos tizenöt évet vesszük és feltételezzük, hogy K = 22, akkor azt találjuk, hogy Y EE-t (az eredmények korát) negyvenhét éves korában éri el, mikor X még csak hatvankettő. És ez nyilvánvalóan a válságos időpont. Mert Y pályafutása, amint az bebizonyult, egészen más szakaszok felé kanyarodik, ha becsvágyának útjában áll X vezetői rangja. Ezek a szakaszok a következők. 6. A keserűség kora (KKK)=T+7 8. A féltékenység kora (FF)=KKK+9 9. A lemondás kora (BB)=FF+4 10. A feledés kora (FFF)=BB+5 Amikor tehát X hetvenkét éves, Y ötvenhét és éppen belép a lemondás korába. Ha most X végre nyugalomba vonulna, Y már nem volna alkalmas rá, hogy átvegye a helyét, mivel (egy évtizedes keserűség és féltékenység után) már belenyugodott a középszerűségbe. Y számára a lehetőség éppen tíz évet késett. A keserűség kora nem mindig esik ugyanarra a korra, mivel a K tényezőtől függ, de tünetei könnyen felismerhetők. Az az ember, akitől megtagadták

azt a lehetőséget, hogy igazán fontos ügyekben döntsön, mind fontosabbnak tekinti azokat az ügyeket, amelyekben dönthet. Nagy hűhót csap az iktatás körül, szigorúan megköveteli, hogy a ceruzák hegye mindig olyan legyen, mint a tű, ragaszkodik hozzá, hogy az ablakokat nyitva (vagy csukva) tartsák és szívesen használ két vagy három különböző színű tintát. Ha viszont valaki hangsúlyozza, hogy ő rangidős: elérkezett a féltékenység korába. „Végtére is, mégsem vagyok akárki." „Meg sem kérdeztek." „Z-nek nagyon kevés tapasztalata van." De ez az időszak átvált a lemondás korába. „Én nem tartozom a törtetők közé." „Helyes, üljön csak Z az elnökségben - mondhatom, több gond, mint haszon." „Az előléptetés csak elvette volna az időt a golftól." Felállították azt az elméletet, hogy a keserűség korára jellemző a helyi politika iránti érdeklődés is. Ma már azonban tudjuk, hogy az emberek kizárólag boldogtalan házasságuk következtében vesznek részt a helyi politikában. Az azonban a leírt tünetekből világosan kiderül, hogy aki negyvenhét éves (vagy ezzel egyenértékű) korban még mindig jelentéktelen beosztott, soha semmi másra nem lesz alkalmas. Most már nyilvánvaló, hogy az a kérdés: hogyan lehetne X-et nyugdíjba küldeni hatvan éves korában, amikor még bárki másnál jobban végzi a munkáját, és leváltása esetleg rossz eredménnyel járhat. Fennáll annak a lehetősége is, hogy amikor X végre elmegy, nem lesz kéznél számbavehető utód. Mert minél kiválóbbnak bizonyult X, minél hosszabb ideig működött, annál reménytelenebb pótolni. Azok, akik rangban legközelebb állnak hozzá, túl öregek és túl sokáig voltak alárendeltek. Már nem is tudnak mást csinálni, csak útját állják a náluk fiatalabbnak; ezt a munkát kétségkívül elvégzik. Megfelelő utód évekig nem fog felbukkanni, sőt, mindaddig, míg valamilyen válság új vezetőt nem hoz az intézmény élére. Így hát dönteni kell a nehéz helyzetben. Ha X nem megy el idejében, az egész intézmény megsínyli. De hogyan lehet Xet, kimozdítani? A modern tudomány, mint annyi mást, megoldja ezt a feladatot is. A múlt durva módszerei kiszorultak. Régebben kétségkívül szokás volt, hogy a többi igazgató a vezetőségi ülésen hangtalanul beszélt, az egyik csak kinyitotta meg becsukta a száját, s a másik meg

helyeslően bólogatott rá: így győzték meg az elnököt arról, hogy teljes süketség felé halad. De a modern technika sokkal hatásosabb és biztosabb. A módszer teljes egészében a légi utakon és űrlapok kitöltésén alapul. A kutatómunka kiderítette, hogy a modern életben a teljes kimerültség é két tevékenység összekapcsolásából származik. Az a magas rangú tisztviselő, aki bőven részesül mindkettőből, hamarosan a nyugdíjaztatásáról fog beszélni. A primitív afrikai törzsek között az volt a szokás, hogy a királyt vagy a törzsfőnököt pályafutásának egy bizonyos pontján, meghatározott számú év után, vagy abban a pillanatban, mikor életereje szemlátomást csökken, eltették láb alól. Manapság a technika a következő: a nagy ember elé tesznek egy programot, amely szerint konferencia lesz júniusban Helsinkiben, kongresszus júliusban Adelaidben és értekezlet augusztusban Ottawában, mindegyik három hetes. Meggyőzik róla, hogy az osztály vagy a cég jóhíre az ő jelenlététől függ és az összes résztvevők sértésnek tekintenék, ha ezt a feladatot másra hárítaná. Az útiprogram lehetővé teszi, hogy két konferencia között három vagy négy napra visszatérjen a hivatalába. Ilyenkor dossziéjában már halomban állnak a kitöltendő űrlapok; némelyik az utazásaival foglalkozik, másik mindenféle engedélykérésekkel, vagy költségfelosztással, a többi pedig ezt a feliratot viseli: „jövedelem-, adó". Mikor az ottawai konferencia után kitöltötte az űrlapokat, új konferenciasorozat programját teszik elé; az első szeptemberben lesz Manilában, a második októberben Mexico Cityben, a harmadik novemberben Quebecben. Decemberre bevallja, hogy már nem egészen fiatal. Januárban közli, hogy nyugdíjba szándékozik menni. Ennek a technikának a lényege a jó szervezés: úgy kell elrendezni a dolgokat, hogy a konferenciákat az egymástól lehető legtávolabb eső helyeken tartsák, és a különböző éghajlatok között a legélesebb hőmérsékleti ellentét legyen. Az időbeosztásnak nem szabad módot nyújtania a nyugodalmas hajóútra. Csak légiutak jöhetnek számításba. Az útvonal megválasztásával nem kell különösebben törődni, hiszen azt természetesen sohasem az utas-, hanem a csomagszállítás követelményei szerint jelölték ki. Szinte

tudakozódás nélkül is biztosra vehető, hogy a legtöbb gép hajnali 2,50-kor indul, jelentkezés a repülőtéren 1,30-kor, csomagmérlegelés a végállomáson 12,45-kor. Megérkezés harmadnap hajnali 3,10-kor. A repülőgép azonban minden esetben késik valamennyit, a valóságban 3,57-kor ér földet, így az utasok a vám- és útlevélvizsgálattal 4,35 körül végeznek. Ha valaki egyik irányban repüli körül a földet, lehetséges, sőt szokásos, hogy háromszor reggelizzen. Ha az ellenkező irányba megy, órák hosszat nem kap semmit enni, s amikor az éhségtől már-már összeesik, megkínálják egy pohár borral. A repülőút nagy részét természetesen különböző egészségügyi és valutáris nyilatkozatok kiállításával tölti. Mennyi pénz van nála dollárban (US), fontban (angol), frankban, márkában, holland forintban, yenben, lírában és fontban (ausztrál); mennyi hitellevélben, úti csekkben, posta vényben és postautalványon? Hol aludt tegnap és tegnapelőtt éjjel? (Az utóbbi könnyű kérdés, mert a légiutas rendszerint jóhiszeműen kijelentheti, hogy az elmúlt héten egyáltalán nem aludt.) Hol született és mi volt nagyanyja leánykori neve? Hány gyereke van és miért? Meddig és hol akar tartózkodni? Utazásának célja, ha van? (Mintha akkorra valaki is emlékezne még rá.) Volt-e bárányhimlője és miért nem? Van-e patagóniai vízuma és újrabelépési engedélye Hongkongba? Valótlan adatok szolgáltatása esetén a büntetés életfogytiglani börtön. Kérem, csatolják be a biztonsági övet. Nemsokára leszállunk Rangoonban. Helyi idő hajnali 2,47. Külső hőmérséklet 110 Fahrenheit. Körülbelül egy óra hosszat tartózkodunk itt. Reggelit a repülőgépen szolgálnak fel, öt órával a felszállás után. Köszönöm. (Mit, az isten szerelmére?) Kérem, ne dohányozzunk! Látható, hogy a légiutazásnak, mint a nyugdíjaztatás előmozdítójának, megvan az az előnye, hogy tekintélyes mennyiségű űrlap kitöltésével jár. De a voltaképpeni űrlapkitöltés önálló megpróbáltatás és nem függ össze szükségszerűen az utazással. A kitöltendő űrlapok tervezésének művészete három tényezőn alapszik: legyen homályos, kevés legyen rajta a hely, és a tévedésért a legsúlyosabb büntetést helyezze kilátásba. Egy űrlaptervező osztályon a homályosságot különböző csoportok működése biztosítja: egyik kétértelműséggel,

másik a felesleges kérdésekkel, a harmadik a tolvajnyelvvel foglalkozik. De az egyszerű fogások egy része már gépiessé vált. Így például kedvelt nyitólépés egy rovat, rendszerint a jobb felső sarokban a következőképpen megfogalmazva: Visszaküldés teljesítve…hónap viszonylatában Mivel az ember február tizenhatodikán kapta meg az űrlapot, nem tudja, hogy a múlt hónapról, a jelenlegiről vagy a jövő hónapról van-e szó. Ezt csak a feladó tudja, de tőlünk kérdi. Ezen a ponton átveszi a munkát a kétértelműség szakembere és egy térkihasználási tanácsadóval szoros együttműködésben a következőket hozza létre: Nem Teljes kívánt név törlendő

Lakcím

Állandó Honosítá Körülmén lakóhely s yei időpontja , oka

Mr. Mrs. Miss Ezt az űrlapot természetesen elsősorban olyan Doktor, Professzor, Lord számára tervezték, akinek a neve például Alexander Winthrop Percival Blenkinsop-Fotheringay, címe Battleaxe Towers, Layer-de-la-Haye, utolsó posta Newcastleunder-Lyme, Lincolnshire-parts-of-Kesteven (bármit jelentsen is ez). Következik az „Állandó lakóhely" szó, ami gyakorlatilag senkinek sem mond semmit és ezután a titokzatos utalás a honosításra. Végül itt van a „körülményei" szó, amely töprengeni készteti a kitöltőt, vajon mit írjon oda? Azt, hogy „Nyugdíjas tengernagy" vagy azt „Nős", esetleg hogy „Amerikai állampolgár", vagy „Vezérigazgató".

A homályosság szakértője most továbbadja a munkát a lényegtelen kérdések specialistájának, aki új hely-mérnököt hív segítségül a rovatok kijelölésére. Személyi Nagyapja Nagyanyja Részesült-e Részletes igazolvány teljes lánykori himlő elleni adatok vagy neve neve vagy más útlevél oltásban, száma mikor és miért

Megjegyzés: Hibás adatszolgáltatásért a büntetés 5000 font vagy egy évi elzárás vagy esetleg mind a kettő. Ezután a félkész mesterművet elküldik a tolvajnyelvspecialistához, aki nagyjából a következőket alkotja: Milyen sajátos körülmények támasztják a foglaltak alapján folyamodó igényét az esedékesség viszonylatában, különös tekintettel a korábbi folyamodvány idején fennállt állapothoz képest bekövetkezett változások jogosságára, mértékére és mennyiségére és folyamodott-e már alulírott a maga vagy bármilyen más fél nevében a 88/91 sz. rendelet végrehajtási utasítása alapján fenti tárgyban? Feltéve, de meg nem engedve a korábbi folyamodvány visszautasítását, milyen elvi határozat képezte a visszautasítás alapjául szolgáló döntés jogcímét, az esedékesség napjától a kézbesítést követő hónap 15. napjáig? Végül az űrlap eljut a technikushoz, aki megtervezi az aláírás-hely rovatot, a végső becsiszolást, amely felteszi a koronát az egészre:

Én (mi) (nyomtatott nagybetű).......................... büntetőjogi felelősségem (felelősségünk) teljes tudatában kijelentem (kijelentjük), hogy a fenti adatok a legjobb tudomásom (tudomásunk) szerint megfelelnek a valóságnak, amit saját aláírásommal (aláírásunkkal) tanúsítok (tanúsítunk): 19......hó. . nap (Aláírás).......................... Tanúk:…………… Név………………. Lakóhely…………………… Foglalkozás…………………… Pecsét……………… Igazolványkép Hüvelykujj Ez nagyon világos, kivéve azt a kis végső zűrzavart, hogy kinek a fényképére és ujjlenyomatára van szükség, a tanúkéra-e vagy az én (mi) személyére. Egyébként valószínűleg úgyis mindegy. A kísérletek igazolták, hogy a felelős állásban levő, idősebb ember, ha kellő mértékben ellátják légiutakkal és űrlapokkal, hamarosan kénytelen nyugalomba vonulni. Gyakran előfordul azonban, hogy tapasztalt idősebb emberek a nyugdíjazást választják, mielőtt még a kezelés megkezdődött volna. Amint meghallják, hogy Stockholmban vagy Vancouverben konferencia lesz, rögtön tudják, hogy az ő idejük lejárt. Ritkán kell manapság keményebb eszközökhöz folyamodni. Az utolsó ilyen hitelesen feljegyzett eset nem sokkal a második világháború utáni időkből maradt ránk. A szóban forgó magas rangú tisztviselő különlegesen szívós volt és nem találtak más megoldást, minthogy körútra küldjék Malájföld ónbányáiba és gumiültetvényeire. Ez a módszer legjobban januárban válik be, lökhajtásos repülőgéppel, hogy az éghajlatváltozás hirtelenebb legyen. Mikor a tisztviselő leszállt du. 5,52-kor (malájföldi idő szerint), azonnal elcipelték egy cocktail-partyra, onnan a másik cocktail partyra (egy magánházba, amely tizenöt mérföldre feküdt az első party színhelyétől, a szállodától), onnan vacsorára (tizenegy mérföldre az ellenkező irányban). Hajnali 2,30-kor került ágyba és hétkor már repülőgépen ült. Éppen idejében szállt le Ipohban, hogy megkésett reggelijét elfogyassza és máris vitték látogatóba két gumiültetvényre, egy ónbányába, egy olajpálma-ültetvényre és egy ananászkonzerv-gyárba. / A Rotary Club díszebédje után

elvitték egy iskolába, egy klinikára és egy kultúrotthonba. Utána két cocktail-party következett és egy húszfogásos kínai bankett, ahol nagyszámú pohárköszöntőt mondtak vizespohárban felszolgált, tiszta konyakkal. A hivatalos politikai megbeszélés másnap reggel kezdődött és három napig tartott. Az értekezletek hivatalos fogadásokkal és szumátrai vagy indiai stílusú éjszakai bankettekkel váltakoztak. Ötödnapra kiderült, hogy a kezelés túl erős volt, mert ekkor az előkelő látogató már csak úgy tudott járni, hogy egyik oldalról egy titkár, a másik oldalról egy személyi beosztott támogatta. A hatodik nap meghalt, így igazolva az általános benyomást, hogy vagy nagyon fáradt volt, vagy az egészsége körül lehetett valami baj. Az ilyen módszereket manapság helytelenítik és azóta valóban szükségtelennek is bizonyultak. Az emberek kezdik megtanulni, hogy időben menjenek nyugdíjba. De van még egy komoly probléma. Mit tegyünk mi, ha közeledik a nyugdíjkorhatár, amit mások részére Az máris nyilvánvaló, hogy a mi esetünk egészen más, mint az eddig tárgyalt esetek. Nem állítjuk ugyan, hogy bármilyen vonatkozásban kiválóak volnánk, de történetesen nincs számbavehető utód a láthatáron. Őszinte vonakodással halasztjuk el nyugdíjaztatásunkat néhány évvel, csupán a köz érdekében. És ha valamelyik idősebb kollégánk egy teheráni vagy hobarti konferencia részleteivel akar megismertetni, azonnal elhárítjuk az egészet, mondván, hogy minden konferencia kárba veszett idő. „Amellett", folytatjuk szelíden, „már összeállítottam a programomat. A következő két hónapban lazacra horgászom és október vége felé jövök vissza a hivatalba. Elvárom, hogy addigra minden űrlapot kitöltsenek. Viszontlátásra október végén." Mi tudtuk, hogyan kényszerítsük nyugdíjba elődeinket. Találjanak ki az utódaink valami új módszert, ha majd minket akarnak nyugdíjba kényszeríteni.

Minerva Kiadói és Szolgáltató Kft A kiadásért felet: Lengyel János ügyvezető igazgató Alföldi Nyomda, 2218,66-12-2,Debrecen,1990 Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató K-5216/5980, Budapest, 1990 Felelős szerkesztő: Györki Mária Műszaki vezető:dr.Martonné Vágó Magdolna Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa Formátum: Fr/5 Terjedelem: 8,7 A/5 ív Példányszám: 33 100 97,- Ft

C. N. Parkinson neves történész, egyetemi tanár, a politikai tudományok ismert tudósa, az angolszász hivatali apparátus tapasztalt ismerője (több vezető állásban szerzett gazdag ismereteket), de elsősorban kitűnő megfigyelő és nagyszerű humorista. Gyűlöli a bürokráciát és szenvedélyesen harcol az elmerevedett hivatali szellem ellen. Pőrére vetkőzteti az elembertelenedett bürokratákat. Méltán írta művéről egyik angol kritikusa: „Ez a könyv alkalmat ad arra, hogy a hivatalok által megtaposott állampolgár élvezettel a markába nevessen." Parkinson, az író az angol szatirikusok legnemesebb hagyományain nevelődött; mesterien alkalmazza azok eszközeit. Szórakoztat és el is gondolkodtat. Ez sikerének egyik titka. A bürokráciát ostorozza és egyben élesen parodizálja a társadalomtudományban divatossá vált, mindenáron „matematikai képleteket" alkalmazó áltudományos módszereket. Így került a nemzetközi érdeklődés középpontjába és kavart széles körben sajtóvitát. így vált világszerte bestsellerré. Parkinson objektív „törvényei" valóban évek óta foglalkoztatják a közvéleményt. 1963-ban Nyugat-Németországban tartott nagy sikerrel előadásokat. Ezeken a bürokrácia „üzembiológiájáról" beszélt. Fejtegetéseihez az általa feltalált és „Stupido-Gigantic G. M. B.H."-nak elnevezett (hozzávetőleges fordításban: „Elhülyült Óriások Korlátolt Felelősségű Társasága") szervezetet használta „tudományos modellként". Minerva

Lábjegyzetek [1]Ehelyütt nem bibliográfiai adatokat kívántam adni, hanem csak vázlatos áttekintést az eddigi életműről.Ezért az angol nyelvű címek közlése helyett azok hozzávetőleges fordítását soroltam fel és a kiadás helyének pontosabb megjelölését is mellőztem. [2]Parkinson’s laws or the rising pyramid. The Economist, London, 1955.XI.19.(635-637 p.) [3]Parkinson's law and other studies in administration. Boston, 1957. [4]1958. április. Ennek 1961-ben közreadott 13. kiadása nyomán készült a magyar fordítás. [5]Parkinsons Gesetz und andere Untersuchung über die Verwaltung. Wien-Stuttgart, 1958. [6]Carl Hermann Ule: Parkinsons Gesetz und die deutsche Verwaltung. Berlin, 1960. [7]Oswin illuminiert Parkinsons Gesetz, kommentiert und vorgeführt von Róbert Neumann. Berlin, 1963. [8]Tájékoztató a tudományos kutatás tervezésének, igazgatásának és szervezésének nemzetközi irodalmáról. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának időszaki kiadványa, 1961. évi. 1-2. szám (32.p.) [9]Dr. Dobossi Imre: Parkinson könyve, vagy az egyre növekvő közgazdasági sznobizmus. (1962. május 9.); Nagy Péter: A Parkinson-törvény, avagy a csökkenő humorérzék. (1962. június 17.) [10]Parkinson legújabb könyvéről. Állam és Igazgatás,1963.IX.sz.(711-713.p.)