Marie Lu - Legenda

Marie Lu: Legend Tri​logy Copy​right © 2011 by Xiwei Lu For​dí​totta: AncsaT

Anyám​nak

LOS ANGE​LES, KALI​F OR​NIA AMERI​KAI KÖZTÁR​SA​SÁG *** NÉPES​SÉG: 20 174 282

ELSŐ RÉSZ A FIÚ, AKI A FÉNYBEN JÁR

DAY Anyám halott​nak hisz. Ter​mé​sze​te​sen nem vagyok halott, de ő nagyobb biz​ton​ság​ban van, ha ezt nem tudja. Havonta legalább kétszer találkozom a körözési plakátommal a Los Angeles belvárosában mindenfelé látható óriásképemyőkön. Pedig a képem egyáltalán nem illik oda. A felvillanó fotók többsége vidám dolog: mosolygó gyermekek állnak a tündöklő kék ég alatt, turisták fényképezkednek a Golden Gate híd romjainál, a Köztársaság neonszínű reklámjai. És persze a Kolóniák elleni propaganda. „A Kolóniák a földünket akarják”, állítják a feliratok. „Arra fáj a foguk, ami a miénk. Ne enged​jük, hogy elve​gyék az ott​ho​nun​kat! Támo​gasd az Ügyet!” Ez után követ​ke​zik a bűn​lajst​ro​mom. Az óriás kive​títő tel​jes pom​pá​já​ban ragyog fel a szö​veg: KÖZ​TÁR​SA​SÁGI ELFO​GA​TÓ​PA​RANCS ÜGY​IRAT SZ.: 462178-3233 ---------------------------------------KERESSÜK A „DAY” NÉVEN ISMERT SZEMÉLYT AZ ALÁBBI BŰNCSELEKMÉNYEK ELKÖVETÉSÉNEK ALAPOS GYANÚJÁVAL: TESTI SÉRTÉS, GYÚJTOGATÁS, LOPÁS, A HADSEREG TULAJDONÁNAK MEGRONGÁLÁSA ÉS A HARCKÉSZÜLTSÉG VESZÉLYEZTETÉSE. 200.000 KÖZTÁRSASÁGI TIKETT JÁR BÁRMILYEN NYOMRA VEZETŐ INFOR​MÁ​CI​Ó​ÉRT. A körözés mellett mindig más fotó jelenik meg. Egyszer egy szemüveges srác, vörös színű, sűrű, göndör hajjal. Máskor meg egy barna szemű, teljesen kopasz fiú képe. Időnként fekete vagyok, más​kor fehér, eset​leg kreol, sárga, réz​bőrű vagy ami éppen az eszükbe jut. Más szóval a Köztársaságnak fogalma sincs, hogy nézek ki. Úgy tűnik, sem​mit nem tudnak rólam azon kívül, hogy fiatal vagyok, és az ujjlenyomatom nem szerepel az adatbázisukban. Ezért utálnak annyira, ezért vagyok, ha nem is a legveszélyesebb, de a leg​ke​re​set​tebb bűnöző az országban. Rossz fényt vetek rájuk. Még csak kora este van, de odakint már koromsötét, csak az óriásképernyők fénye tükröződik a tócsákban. Egy omladozó ablakpárkányon ülök három emelet magasan, kintről láthatatlanul a rozsdás acéltámok takarásában. A ház lakótömb volt valamikor, de mára teljesen lepusztult. Törött lámpák és üvegszilánkok borítják a szoba padlóját, és minden falról mállik a vakolat. Az egyik sarokban az Első Polgár régi portréja hever a földön, arccal felfelé. Kíváncsi lennék, ki lakhatott itt korábban – nincs az a hülye, aki hagyná, hogy az Első képét így leha​jítva talál​ják a laká​sá​ban. A hajamat szokás szerint egy kifakult baseballsapka takarja. A szememet nem veszem le az utca túl​ol​da​lán álló kicsi, egy​szin​tes házi​kó​ról. A nya​kam​ban lógó medál​lal bab​rá​lok. Tess a szoba másik ablakánál támasztja a falat, és engem néz figyelmesen. Nyugtalan vagyok ma éjjel, ő pedig min​dig meg​érzi. A Ragály súlyos csapást mért a Lake-szektorra. Az óriásképernyő fényében látjuk az utca végén a katonákat, ahogy sorra járják a házakat. Fényes, fekete köpenyüket csak lazán a vállukra vetik a hőség miatt. De mindannyian gázálarcot viselnek. Néha, miután kijönnek, megjelölik a házat egy nagy, vörös X jelet festve a bejárati ajtóra. Ezután abba a házba senki nem megy be, és senki nem jön ki belőle,

leg​alábbis nem akkor, ami​kor valaki meg​lát​hatná. – Nem látod őket? – sut​togja Tess. Arcát árnyék takarja. Hogy lefog​lal​jam magam, régi PVC-csö​vek​ből meg​pró​bá​lok össze​tá​kolni egy csúz​lit. – Még nem vacsoráztak. Órák óta nem ült senki az asztalhoz. – Arrébb csúszom, kinyújtóztatom a rossz tér​de​met. – Lehet, hogy nin​cse​nek ott​hon? Bosszús pil​lan​tást vetek Tessre. Vigasz​talni pró​bál, de csak inge​rült leszek. – Világos van a házban. Látod, hogy gyertyát gyújtottak. Anya nem pazarolná a gyertyát, ha senki nem lenne ott​hon. Tess köze​lebb húzó​dik. – Néhány hétre el kéne mennünk a városból, nem gondolod? – Igyekszik, hogy nyugodt maradjon a hangja, de érzem a félelmét. – A Ragály hamarosan alábbhagy, és akkor visszajöhetsz meglátogatni őket. Bőven elég a pén​zünk két vonat​jegyre. Meg​rá​zom a fejem. – Heti egy este, emlék​szel? Csak hadd néz​zek rájuk, hetente egy​szer. – Aha. De ezen a héten min​den éjszaka ide jöt​tél. – Csak biz​tos aka​rok lenni benne, hogy jól van​nak. – És ha meg​be​teg​szel? – Vál​la​lom a koc​ká​za​tot. De neked nem volt muszáj velem jön​nöd. Meg​vár​hat​tál volna Altá​ban. Tess vál​lat von. – Nem árt, ha valaki szem​mel tart. Két évvel fia​ta​labb nálam, néha mégis elég idős​nek tűnik hozzá, hogy ő vigyáz​zon rám. Csendben figyeljük, ahogy a katonák egyre közelebb érnek a családom házához. Sorra megállnak a többi ház előtt, az egyik katona bedörömböl az ajtón, miközben egy másik célra tartott fegyverrel áll mellette. Ha tíz másodpercen belül nem jön ki senki, az első katona berúgja az ajtót. Miután betódulnak, már nem látom őket, de tudom, hogy megy ez: az egyik katona vérmintát vesz a család összes tagjától, beteszi egy hordozható elemzőbe, és megvizsgálja, fertőzöttek-e. Az egész tart vagy tíz per​cig. Megszámolom, hány ház van hátra, amíg a katonák odaérnek, ahol a családom lakik. Még egy órát kell vár​nom, amíg meg​tu​dom, mi a hely​zet velük. Az utca másik végéről éles sikoly hallatszik. A pillantásom a hang forrását keresi, az övembe tűzött kés​hez kapok. Tess fel​szisszen. A járvány egyik áldozata. A nő már hónapokkal ezelőtt megfertőződhetett, mert a bőre kirepedezett, mindenütt vérzik. Nem is értem, a katonák hogyan nem vették észre az eddigi vizsgálatok során. Céltalanul botladozik, dülöngél egy darabig, majd meglódul előre, de rögtön térdre is esik. A katonákra nézek. Már ők is észrevették. Akinél a csőre töltött fegyver van, megközelíti, miközben a tizenegy másik a helyén marad, és csak nézőként vesz részt az eseményben. Egyetlen fertőzött nem jelent nagy fenyegetést. A katona felemeli a fegyverét, céloz. Egyetlen sorozatot ereszt a fer​tő​zött asszonyba. A nő össze​esik, aztán nem moz​dul. A katona csat​la​ko​zik a tár​sa​i​hoz. Jó volna, ha egyszer rátehetnénk a kezünket egy ilyen fegyverre, ami a katonáknak van. Egy ilyen csinos kis holmi a feketepiacon sem kerül sokba (480 tikett), olcsóbb, mint a legtöbb nagy tűzerejű puska. Más fegyverekhez képest nagyon pontos, mágnesek és elektromos áramkörök segítik a célzást,

és háromsaroknyiról is pontos találatot lehet elérni vele A technológiát a Kolóniáktól lopták, még apa mondta egy​szer, de per​sze a Köz​tár​sa​ság sosem ismerne el ilyes​mit. Tess és én vehet​nénk akár ötöt is, ha akarnánk... Az évek során rászoktunk, hogy az összelopott pénz fölös részét elrejtjük, félretesszük vészhelyzet esetére De az igazi probléma a puskával nem az ára. Hanem az, hogy nagyon könnyen le lehet nyomozni. Mindegyikben van egy érzékelő, ami rögzíti és jelenti használójának a tenyérvonalait, ujjlenyomatait és a fegyverhasználat pontos helyét. Ez aztán gyorsan lebuktatna. Így inkább maradok a házilagosan barkácsolt dolgoknál, PVC-csőből készült csúzliknál és hasonló vaca​kok​nál. – Talál​tak még egyet – mondja Tess. Hunyo​rít, hogy job​ban lás​son. Lenézek. Látom, ahogyan a katonák kiözönlenek egy újabb házból. Az egyik felrázza a festékszórós flakont, majd egy hatalmas, vörös X-et fúj az ajtóra. Ismerem a házat. Az ott lakó családnak volt egy velem egykorú kislánya. A testvéreim és én gyakran játszottunk vele, amikor kicsik voltunk, fogócs​káz​tunk meg utcai hokiz​tunk pisz​ka​va​sak​kal és gom​bóccá gyúrt újság​pa​pír​ral. Tess megpróbálja elterelni a figyelmem, a lábam mellett heverő, rongyokba bugyolált csomag felé bök a fejé​vel. – Mit viszel nekik? Elmo​so​lyo​dok, fel​eme​lem és kibon​tom a batyut. – Pár dolog, ami megmaradt az e heti szerzeményünkből. Jó lesz megünnepelni, ha túl vannak a vizs​gá​la​ton. Beletúrok a csomagba, keresgélek a kis kupac holmi közt, aztán kiemelek egy használt védő​szem​üve​get. Újra meg​né​zem, hogy ép-e az üvege, nincs-e rajta repe​dés. – John​nak lesz. Kicsit elő​re​hozzuk a szü​le​tés​nap​ját. A bátyám ezen a héten tölti be a tizenkilencet. Tizennégy órás műszakokat húz le a közeli erőmű kazánjainak a füstjében, és mire hazaér, folyton vörösre dörgöli a szemét. Szerencse, hogy sikerült meg​csapni ezt a szem​üve​get egy kato​nai után​pót​lás-szál​lít​mány​ból. Leteszem, és tovább kotorászom az ajándéknak szánt holmik közt. Nagyrészt burgonyás vagdalthúskonzervek, egy léghajó kantinjából loptam őket, meg egy pár öreg cipő, aminek még ép a talpa. Bárcsak ott lehetnék velük a szobában, és személyesen adhatnám át nekik ezeket! De csak John tudja, hogy élet​ben vagyok, és meg​ígér​tet​tem vele, hogy nem mondja el Anyá​nak vagy Eden​nek. Eden az öcsénk, és két hónap múlva tízéves lesz, ami azt jelenti, hogy két hónap múlva részt kell vennie a Próbán. Amikor én voltam ennyi idős, elbuktam. Ezért aggódom Edenért. Mert hiába ő a legeszesebb hármunk közül, sok mindenben hasonlóképp gondolkodik, mint én. Amikor befejeztem a Próbát, annyira biztos voltam magamban, még annyi fáradságot sem vettem, hogy végignézzem, hogyan pontozzák a válaszaimat. De aztán a tisztviselők félretereltek a Próba-stadion egyik sarkába egy csomó másik sráccal együtt. Valamit rábélyegeztek a tesztlapomra, aztán felpakoltak egy belváros felé induló vonatra. Nem vihettem magammal semmit, csak a nyakamban lógó medált. Még csak el sem köszön​het​tem. Több​fé​le​kép​pen is vég​ződ​het a sor​sod, miután részt vet​tél a Pró​bán. Maximális eredményt érsz el: 1500 pontot. Senki, soha nem szerzett még ennyit. Kivéve egy kölyköt pár évvel ezelőtt, aki körül aztán hatalmas felhajtást csinált a sereg. Ki tudja, mi lesz azzal, aki ennyi pon​tot sze​rez? Talán egy csomó pénzt kap, hatal​mat a kezébe, meg ilyesmi, nem? A pontszámod 1450 és 1499 közé esik. Vállon veregetheted magad, mert már nyertél is magadnak hat évet egy elit gimnáziumban, aztán még négyet a Köztársaság legjobb egyetemeinek egyikén, a

Drake-en, a Stanfordon vagy a Brenanen. Aztán állást kapsz a Kongresszustól, és egy csomó pénzt fogsz keresni. Csupa öröm és bol​dog​ság vár rád. Leg​alábbis a Köz​tár​sa​ság ezt mondja. Elég jó eredményed lesz, valahol 1250 és 1449 között. Folytathatod a tanulást egy középiskolában, aztán elkül​de​nek majd főis​ko​lára is. Nem rossz. Átcsúszol 1000 és 1249 közti pontszámmal. A Kongresszus kizár a középiskolákból. Csatlakozol a szegények tömegéhez, az olyanokhoz, mint a mi családunk. Lehet, hogy vízbe fulladsz, miközben az árapály​tur​bi​nák​nál dol​go​zol, vagy halálra pör​köl a gőz egy hőerő​mű​ben. Elbuksz. Szinte kizárólag a nyomornegyedbeli gyerekek buknak meg. Ha ebbe a szerencsétlen kategóriába kerülsz, a Köztársaság tisztviselőket küld a családod otthonába. Aláíratnak a szüleiddel egy nyilatkozatot, hogy átruházzák minden rád vonatkozó felügyeleti jogukat a kormányzatra. A tisztviselők azt mondják nekik, hogy téged már elküldtek egy köztársasági munkatáborba, és a családod soha többé nem fog találkozni veled. A szüleidnek pedig bólintaniuk kell, bele kell egyezzenek. Néhányan még ünnepelnek is ilyenkor, mert a Köztársaságtól kapnak ezer tikettet, mint​egy fáj​da​lom​díj​ként. Pénz és eggyel keve​sebb éhes száj? Milyen gon​dos​kodó egy kor​mány​zat! Csakhogy ez az egész hazugság. Egy gyengébb képességű gyerek rossz génekkel nincs az ország hasznára. Ha szerencséd van, a Kongresszus hagyja, hogy meghalj, anélkül, hogy előbb laboratóriumi kísér​le​te​ket végez​né​nek raj​tad, meg​vizs​gálva, mi okozza a töké​let​len​sé​ge​det. Még öt ház maradt. Tess látja a gyöt​rő​dést a sze​mem​ben. A hom​lo​komra simítja a tenye​rét. – Megint rád jön a fej​fá​jás? – Nem, jól vagyok. – A nyitott ablakot kémlelem anyám házán, és most először megpillantok egy ismerős arcot. Eden sétál el előtte, kiles a közelgő katonákra, és becélozza őket valamiféle maga bar​ká​csolta fém her​ken​tyű​vel. Aztán lehúzza a fejét, vissza​hát​rál, és eltű​nik szem elől. A fürtjei fehéres-szőkén villannak a pislákoló fényben. Ahogy ismerem, a ketyere, amit készített, arra szol​gál, hogy meg​mérje, milyen távol van valaki, vagy ilyesmi. – Sová​nyabb​nak tűnik – motyo​gom. – Él és jár-kel – mondja rá Tess –, és ez a lényeg. Egy perc múlva Johnt és Anyát látjuk elmenni az ablak előtt beszélgetésbe merülve Johnnal nagyon hasonlítunk egymásra, bár ő kicsit testesebb lett az üzemben eltöltött hosszú műszakoknak köszönhetően. A haja, ahogy sokaknak, akik a szektorunkban élnek, túlér a vállán, és hátul összefogva, egyszerű lófarokban hordja. A trikóján vörös agyagfoltok éktelenkednek. Látom, hogy anya korholja valamiért, talán mert hagyta, hogy Eden kikukucskáljon az ablakon. Eltolja magától John segítő kezét, amikor rátör a krónikus köhögés. Fújok egyet. Jól van. Legalább mindhárman egészségesek annyira, hogy járkálnak. Még ha meg is fertőződött valamelyikük, olyan korai stá​di​um​ban lehet, hogy jó esé​lye van fel​gyó​gyulni. Nem bírom abbahagyni a képzelődést arról, hogy mi fog történni, ha a katonák megjelölik anyám ajtaját is. A családom dermedten áll majd a nappali közepén, még jóval az után is, hogy a katonák elmentek. Aztán Anya felölti a szokásos bátor arckifejezését, hogy aztán egész éjjel ébren törölgesse csend​ben a könnyeit. Reg​gel aztán elkez​de​nek érkezni a rend​sze​res, kicsi élel​mi​szer- és víz​ada​gok, ők pedig csak vár​ják, hogy meg​gyó​gyul​ja​nak. Vagy, hogy meg​hal​ja​nak. A gondolataim a lopott pénz körül járnak, amit Tess-szel dugtunk el. Kétezer-ötszáz tikett. Elég, hogy hónapokig ne legyen gondunk ételre... de arra nem, hogy a járvány ellen szérumot vegyek a csa​lá​dom​nak.

Lassan vánszorognak a percek. Elteszem a csúzlit, és játszom néhány menet kő-papír-ollót Tessszel. (Fogalmam sincs, mi lehet az oka, de piszok jó ebben a játékban.) Többször is odapillantok Anyáék abla​kára, de nem látok sen​kit. Valószínűleg az ajtó közelébe húzódtak, hogy azonnal kinyithassák, amint meghallják az ököl​csa​pá​so​kat. Aztán eljön az idő. Kihajolok az ablakon, annyira, hogy Tess megragadja a karomat, nehogy véletlenül kizuhanjak. A katonák megdöngetik az ajtót. Anyám azonnal kinyitja, beengedi őket, majd becsukja mögöttük az ajtót. Hegyezem a fülem, hátha hallok valami hangot, lépteket, bármit a ház felől. Minél hama​rabb végez​nek, annál hama​rabb tudom becsem​pészni az aján​dé​ko​mat John​nak. A csend hosszan elnyú​lik. Tess oda​súgja: – Az jó hír, ha nincs hír, igaz? – Nagyon vic​ces. Szá​mo​lom magam​ban a másod​per​ce​ket. Elte​lik egy perc. Aztán kettő, majd öt, végül tíz perc. Azu​tán tizenöt perc. Húsz perc. Tessre nézek. Meg​vonja a vál​lát. – Lehet, bedög​lött a műsze​rük – talál​gat. Harminc perc telt el. Nem merek megmoccanni sem a leshelyemen. Attól tartok, hogy olyan gyorsan történik valami, hogy lemaradok róla, ha csak pislantok egyet. Az ujjaim ritmikusan dobol​nak a késem mar​ko​la​tán. Negy​ven perc. Ötven perc. Egy óra. – Valami baj van – súgom. Tess össze​szo​rítja az ajkait. – Nem tud​ha​tod. – De igen, tudom. Mi tart​hat ilyen sokáig? Tess válaszra nyitja a száját, de mielőtt bármit is mondhatna, a katonák egyes sorban, kifejezéstelen arccal elhagyják a házunkat. Végül az utolsó becsukja maga mögött az ajtót, hátranyúl a dere​ká​hoz, hogy elő​húz​zon vala​mit az övé​ből. Hir​te​len szé​dü​lés tör rám. Tudom, mi követ​ke​zik. A katona felemeli a kezét, és egy hosszú, vörös, átlós vonalat fuj az ajtónkra. Aztán fuj egy másikat is, X alak​ban. Halkan átkozódni kezdek, elfordulnék az ablaktól... de ekkor a katona valami váratlant művel, valami olyat, ami​lyet eddig még sosem lát​tam. Egy har​ma​dik, víz​szin​tes vona​lat is fúj az ajtóra, mint​egy fél​be​vágva vele az X-et.

JUNE IDŐ: 13:47 BATALLA SZEK​TOR, DRAKE EGYE​TEM 22°C BEL​TÉR​BEN A dékánhelyettes irodájában ülök. Már megint. A tejüveg ajtó túloldalán néhány csoporttársam ácsorog (végzősök, legalább négy évvel idősebb nálam mindegyik), próbálnak hallgatózni, vajon mi folyik idebent. Többen is látták, ahogy kirángatnak a délutáni kiképzésről (a mai lecke: hogyan töltsük be és távolítsuk el a lőszert az XM-621 karabélyból) a zord tekintetű katonai rendészek. Még el sem hagy​tam az épü​le​tet, a hír máris elter​jedt a kam​pu​szon. A Köz​tár​sa​ság ked​venc kis cso​da​gye​reke már megint bajba került. Az irodában csend van, eltekintve a dékánhelyettes számítógépéből eredő halk zümmögéstől. Kívülről fújom a szoba minden részletét: kézzel csiszolt márvány járólapok Dakotából, 324 darab négyzet alakú, műanyag burkolólap a mennyezeten, dicső Első Polgárunk portréja 6 méternyi szürke drapériával övezve az iroda hátsó falán, 80 centiméteres képernyő az oldalfalon. Az adás hangja elnémítva, alul a friss hírek főcímei futnak: HAZAÁRULÓ „PATRIÓTÁK” ROBBANTOTTAK EGY HELYŐRSÉGBEN. ÖT HALÁLOS ÁLDOZAT. A KÖZTÁRSASÁG A HILLSBORÓI CSATÁBAN MEGFUTAMÍTOTTA A KOLÓNIÁK KATONÁIT. Az íróasztal mögött maga Arisna Whitaker, a dékánhelyettes asszony kopogtat az asztal üveglapjába épített érintőképernyőn – minden bizonnyal a fegyelmi határozatomat gépeli be. Ez már a nyolcadik fegyelmim lesz ebben a szemeszterben. Nagy összegben mernék rá fogadni, hogy én vagyok a Drake egyetlen hallgatója, aki valaha is begyűj​tött nyolc fegyel​mit egyet​len félév során, anél​kül, hogy kicsap​ták volna. – Meg​sé​rült a keze, Ms. Whita​ker? – kér​de​zem kis idő múlva. Abba​hagyja a gépe​lést, és bosszú​san rám néz. – Miből gon​dolja, Ms. Iparis? – A leüté​sei közti szü​ne​tek hosszab​bak a szo​ká​sos​nál. Kíméli a bal kezét. Ms. Whita​ker fel​só​hajt, és hát​ra​dől a szé​ké​ben. – Igen, June. Teg​nap kiva​ball köz​ben meg​rán​dult a csuk​lóm. – Saj​ná​lat​tal hal​lom. Meg kéne pró​bál​nia inkább könyök​ből len​dí​teni, nem pedig csuk​ló​ból. Csak tényszerű közlésre akartam szorítkozni, de ez inkább úgy hangzott, mintha gúnyolódnék vele, és úgy tűnik, hogy ettől nem lett jobb kedve. – Tisztázzunk valamit, Ms. Iparis – mondja. – Talán azt hiszi magáról, hogy nagyon okos. Talán azt hiszi, hogy a kitűnő eredményei valamiféle különleges elbánásra jogosítják. Talán azt hiszi, hogy rajongói vannak ebben az iskolában, és ez ezzel a képtelenséggel jár – int az ajtó előtt csoportosuló diákok felé. – Én már borzasztóan belefáradtam a mi kis találkozóinkba. És higgye el, ha majd lediplomázik, és megkapja a kinevezését, szánjon önnek bármilyen beosztást a haza, az ottani elöl​já​rói egy​ál​ta​lán nem lesz​nek lenyű​gözve a bohóc​ko​dá​sá​tól. Fel​fogta, miről beszé​lek? Bólintok, mert ezt várja tőlem. De nincs igaza. Én nem csak hiszem magamról, hogy okos vagyok. Én vagyok az egyetlen az egész Köztársaságban, aki valaha elérte a maximális 1500 pontot a Próbán.. Tizenkét évesen vettek fel ide, az ország legjobb egyetemére, a szokásos kornál négy évvel hamarabb. Az első évemet át is ugrottam. A három év alatt a Drake-en szerzett összes osztályzatom jeles volt. Én igenis okos vagyok! Bennem megvan az, amit a Köztársaság jó génállománynak tekint.

A jó génállomány pedig jobb katonává tesz, ami növeli az esélyét annak, hogy megnyerjük a háborút a Kolóniák ellen, ahogy a tanáraim szokták mondani. És ha úgy érzem, a délutáni kiképzések nem tanítanak eleget arról, hogyan kell falakat megmászni teljes fegyverzetben, akkor... Hát arról nem én lehetek, hogy egy 19 emeletes épület oldalán kell felkúsznom a hátamra szíjazott XM-621 gép​ka​ra​béllyal. Ezt úgy hív​ják, hogy önkép​zés, a haza szol​gá​la​tára. A pletykák szerint Day alig nyolc másodperc alatt öt emeletet mászott meg. Ha a Köztársaság legkeresettebb bűnözője erre képes, akkor hogyan fogjuk elkapni, ha mi nem vagyunk ugyanilyen gyor​sak? És ha még őt se tud​juk elfogni, akkor hogyan fog​juk meg​nyerni a hábo​rút? Ms. Whita​ker asz​tala hár​mat csi​pog. Lenyom egy gom​bot. – Igen? – Metias Iparis szá​za​dos van a kapu​nál – feleli egy hang. – A húgá​ért jött. – Rendben. Küldje az irodámba! – Elengedi a gombot, és felém bök az ujjával. – Remélem, a bátyja mostantól jobban ügyel majd önre, mert ha ebben a félévben még egyszer az irodámban talál​kozunk... – Metias a halott szüleinknél csak jobban tud ügyelni rám – felelem, talán élesebb hangon, mint szán​dé​kom​ban állt volna. Kel​le​met​len csend telep​szik a szo​bára. Végül örökkévalóságnak tűnő idő után zsibongást hallok a folyosóról. Az üvegajtónál tolongó diákok hirtelen szétszélednek, és az árnyékuk széthúzódik, hogy helyet adjon egy magas, vállas alak​nak. A bátyám​nak. Ahogy Metias kinyitja az ajtót és belép, látok a folyosón néhány lányt, aki szája elé tett tenyerével takargatja mosolyát. De Metias minden figyelme rám irányul. Egyforma a szemünk, fekete, aranyló csillogással, ugyanaz a hosszú szempilla és sötét haj. A hosszú szempilla különösen jól áll Metiasnak. Ahogy becsukódik az ajtó mögötte, kint újra felhangzik a suttogás és a kacarászás. Úgy tűnik, az őrjáratból egyenesen idejött a kampuszba. Teljes katonai díszben pompázik: kétsoros, fekete tiszti zubbony aranyszínű gombokkal, kesztyű (neoprén, kevlárbélés, hímzett századosi rangjelzés), fényes váll-lapok, egyen​sapka, fekete nad​rág, kibok​szolt bakancs. Talál​ko​zik a pil​lan​tá​sunk. Nagyon dühös. Ms. Whita​ker ragyogó mosolyt vil​lant Meti​asra. – Ah, szá​za​dos úr! – búgja. – Örü​lök, hogy látom! Metias udva​rias tisz​tel​gés​ként meg​érinti sap​ká​já​nak ellen​ző​jét. – Saj​ná​la​tos módon ismét ilyen körül​mé​nyek között talál​kozunk – feleli. – Elné​zé​sét kérem. – Semmi baj, százados úr – legyint a dékánhelyettes. Ezt a pedálgépet! Az előbb persze nem így beszélt Metiasról. – Nem ön tehet róla. A húgát rajtakapták, hogy az ebédszünetben felmászott egy toronyházra. Két sarokra a kampusztól. Amint tudja, hallgatóink csak a kampusz területén található mászó​fa​la​kat hasz​nál​hat​ják test​edzésre, és nap​köz​ben tilos elhagy​niuk a kam​pusz... – Igen, tisztában vagyok vele – vág közbe Metias, a szeme sarkából engem figyelve. – Délben láttam a helikoptereket a Drake felett, és feltámadt bennem a... gyanú, hogy esetleg June is benne lehet a dolog​ban. Három helikopter volt. Nem tudtak felmászni utánam az épületre, hogy elkapjanak, ezért egy háló​val szed​tek le róla. – Köszönöm, hogy értesített – bólint Metias a dékánhelyettesnek. Csettint egyet az ujjával, hogy álljak fel. – Mikor June visszatér a kampuszra, a tőle telhető legfegyelmezettebb magatartást fogja

tanú​sí​tani. Válasz nélkül hagyom Ms. Whitaker hamis mosolyát, és köveitem a bátyámat a folyosóra. Abban a pil​la​nat​ban oda​si​et​nek a diá​kok. – June! – Egy Dorian nevű srác zárkózik fel mellénk. Egymás után két évben is elhívott (nem men​tem el vele) a Drake bál​jára. – Tény​leg igaz? Milyen magasra jutot​tál? Metias szi​gorú pil​lan​tás​sal belé​fojtja a szót. – June most haza​megy. Megmarkolja a vállamat, és elkormányoz a csoporttársaim közeléből. Azért még hátrafordulok, és rájuk vigyor​gok. – A tizennegyedik emeletig – adom meg a választ. Ettől újra hangosabb lesz a zsongás. Ebben kimerül a többi Drake-hallgatóval ápolt kapcsolatom. Elismernek, kitárgyalják a dolgaim, beszélnek rólam. De nem iga​zán beszél​nek velem. Így megy ez, ha tizenöt évesen vég​zős vagy egy iskolában, ahová a többiek tizenhat éves koruktól jár​nak. Metias nem szól egy szót sem, miközben lemegyünk a lépcsőn, elhaladunk a díszudvar gondosan nyírott pázsitja és dicső Polgárunk szobra mellett, majd átvágunk az egyik fedett gyakorlótéren. A délutáni kiképzés zajlik, amin részt kellett volna vennem. Figyelem a csoporttársaimat a pályán, körben 360 fokos panorámaképernyő, rajta bombatölcsérek szabdalta harctéri út szimulációja látszik. Futólépésben haladnak, vállhoz emelt fegyverrel, és közben próbálnak a lehető leggyorsabban tárat cserélni. A legtöbb egyetemen nincs ilyen sok kadét, de a Drake-ről kikerülve majd mindannyian a Köztársaság hadseregében folytatjuk a pályánkat. Néhányan politikai karriert futnak majd be, elviszi őket a Kongresszus, mások pedig itt maradnak tanítani. De a Drake a Köztársaság legjobb egyeteme, és látva, hogy a legjobbak kivétel nélkül a sereghez kerülnek, a gyakorlótermek mindig tele vannak hall​ga​tók​kal.. Mire elérjük a Drake főkapujánál az autóparkolót, és bemászom a ránk várakozó katonai dzsip hátsó ülé​sére, Metias alig bírja vissza​fogni a harag​ját. – Egy hét felfüggesztés? Lennél szíves ezt megmagyarázni? – követeli. – Visszatérek a Patrióták utáni hajszából, és mi az első, amit hallok? Helikopterek, két sarokra a Drake-től. Egy lány fel​má​szott egy fel​hő​kar​co​lóra. Barát​sá​gos pil​lan​tás vál​tunk Tho​masszal, a sofőr​ülés​ben vára​kozó kato​ná​val. – Saj​ná​lom – fele​lem. Metias hát​ra​for​dul az anyós​ülés​ben, és szi​go​rúan néz rám. – Mi a fran​cot hit​tél? Fel​tűnt, hogy nem a kam​pu​szon vagy? – Igen. – Hát persze. Hiszen már tizenöt éves vagy! Tizennégy emelet magasban... – Nagy levegőt vesz, lehunyja a szemét, igyekszik lehiggadni. – Igazán hálás lennék, ha egyszer az életben úgy telne el egy szol​gá​la​tom, hogy köz​ben nem kell halálra izgul​nom magam miat​tad. Próbálom újra elkapni Thomas tekintetét a visszapillantó tükörben, de ő az utat bámulja mereven. Persze, miért is várok tőle bármi segítséget? Szokás szerint mintha skatulyából húzták volna ki, a haja tökéletes, az egyenruhája ropogósra vasalva. Se egy elszabadult tincs, se egy gyűrődés nem látszik rajta soha. Thomas néhány évvel fiatalabb lehet, mint Metias, és alá van beosztva az osztagában, de nála fegyelmezettebb katonát még nem láttam. Néha azt kívánom, bárcsak én lennék képes ilyen fegye​lemre. Való​szí​nű​leg még Meti​as​nál is job​ban elítéli a csí​nye​ket, ami​ket elkö​ve​tek.

Magunk mögött hagyjuk Los Angeles belvárosát, és némán haladunk a felfelé kanyargó főúton. A belső Batalla szektor százemeletes felhőkarcolóinak látványát felváltják a zsúfolt kaszárnyatornyok és civil létesítmények. Húsz-harminc emelet magas építmények ezek, tetejükön vörösen villogó irányfényekkel. A legtöbbről az idei év gyakori és heves viharainak köszönhetően hámlik a vakolat. Fémből készült támgerendák keresztezik egymást a falakon. Remélem, hamarosan megerősítik őket. A harcok az utóbbi időben hevesen fellángoltak, és az erőforrásokat már több évtizede az infrastruktúra felújítása helyett a harckészültség fenntartására fordítjuk, így nem tudom, kiállnak-e ezek az épületek egy újabb föld​ren​gést. Pár perc múlva Metias nyu​god​tabb han​gon foly​tatja: – Ma nagyon rám ijesz​tet​tél – mondja. – Attól fél​tem, hogy össze​té​vesz​te​nek Day​jel, és rád lőnek. Tudom, hogy nem dicséretnek szánja, de akkor sem bírom megállni vigyorgás nélkül. Elő​re​ha​jo​lok, az ülése hát​tám​lá​jára könyök​lök. – Hé! – mondom, miközben megcibálom a fülét, mint amikor még kisgyerek voltam. – Nagyon saj​ná​lom, hogy aggód​nod kel​lett miat​tam. Gúnyos kacajt hal​lat, de tudom, hogy már nem is harag​szik annyira. – Naná! Ezt mondod minden egyes alkalommal. A Drake nem köti le az energiáidat, Juny-nyuszi? Ha nem, hát akkor nem tudom, mi lenne képes rá. – Hát, tudod... ha elvinnél magaddal néhány küldetésedre, valószínűleg sokkal többet tanulnék, és nem keve​red​nék ilyen zűrökbe. – Szép pró​bál​ko​zás. De nem mész sehová, amíg nem vég​zel, és nem kapod meg a beosz​tá​sod a saját egy​sé​ged​nél. A nyelvembe harapok. Metias egyszer magával vitt – egyet​len​egy​szer-egy bevetésre a múlt évben, amikor a Drake minden harmadéves diákjának csatlakoznia kellett egy tényleges szolgálatban lévő alakulathoz. A parancsnoka egy szökött kolóniai hadifogoly után küldte, hogy ölje meg. Metias pedig elvitt magával, és együtt üldöztük a szökevényt, egyre mélyebben hatolva az ország belsejébe, egyre távolabb a határt jelentő szögesdrót kerítéstől és a Dakotától Nyugat-Texasig húzódó földsávtól, ami elválasztja a Köztársaságot a Kolóniáktól, távol a harci zónától, ahol léghajók pettyezték az eget. Követ​tem a fickó nyo​mait Mon​ta​nába, Yel​lows​tone City egyik siká​to​ráig, Metias pedig lik​vi​dálta. Hajsza közben szereztem három törött bordát, és egy kés állt a lábamba. Azóta Metias mereven eluta​sítja, hogy bár​hová is magá​val vigyen. Ami​kor a bátyám újra meg​szó​lal, vona​kodva, de nem min​den kíván​csi​ság nél​kül teszi fel a kér​dést: – Mondd csak – sut​togja –, mennyi idő alatt mász​tad meg azt a tizen​négy eme​le​tet? Thomas rosszallóan felmordul, de én szélesen vigyorgok. A vihar elvonult. Metias már nem harag​szik rám. – Hat perc – súgom a test​vé​rem​nek – és negy​ven​négy másod​perc. Ez hogy tet​szik? – Azt hiszem, ez egy új rekord. Na, ezt ne úgy értsd, mintha helye​sel​ném, amit tet​tél! Thomas lefékez egy piros lámpánál, hajszálra az aszfaltjelnél, aztán bosszús tekintettel Metiashoz for​dul. – Ugyan már, százados – mondja –, June... khm... Ms. Iparis semmit nem fog tanulni az esetből, ha foly​ton meg​di​cséri az enge​det​len​sé​gé​ért. – Rá se ránts, Thomas! – veregeti meg a vállát Metias. – Időnként egy-egy szabály áthágása elfogadható, különösen, ha azért teszed, hogy fejleszd a Köztársaság javát szolgáló képességeidet. A Koló​niák feletti győ​ze​lem érde​ké​ben. Nincs iga​zam?

A lámpa zöldre vált. Thomas előrefordul, és az útra szegezi a szemét (úgy tűnik, mintha háromig szá​molna magá​ban, mielőtt elin​dítja a dzsi​pet). – De, persze – morogja. – Azért nem ártana odafigyelnie, mire bátorítja Ms. Iparist, különösen így, hogy a szü​leik meg​hal​tak. Metias áll​kap​csa meg​fe​szül, és az arcára kiül az isme​rős, aggódó pil​lan​tás. Nem számít, milyen pontosak a megérzéseim, nem számít, milyen jó jegyeim vannak a Drake-en, milyen jól teljesítek harcászatban, céllövészetben és pusztakezes küzdelemben, Metias szemében mindig ott ül a félelem. Tart tőle, hogy egy nap velem is történik valami, mint az autóbaleset a szü​le​ink​kel. Ez a féle​lem sosem hagyja el az arcát. És ezt Tho​mas is tudja. Nem ismertem annyira a szüleimet, hogy ugyanúgy hiányozzanak, mint Metiasnak. Ha néha siratom őket, akkor valójában azért sírok, mert nem emlékszem rájuk. Csak ködös képeket tudok felidézni magasba vesző, hosszú, felnőtt lábakról, ahogy járkálnak körülöttem a lakásban, és kezeket, melyek kiemel​nek az ete​tő​szék​ből. Ez minden. Az összes többi gyerekkori emlékemben – a nézőtéren ülve megtapsol, amikor átveszek egy díjat, vagy levest készít nekem, amikor beteg vagyok, összeszid, vagy ágyba dug és betakargat – Metias sze​re​pel. Átvágunk a fél Batalla szektoron, elhaladunk néhány szegények lakta tömb mellett. (Nem tudnának kicsit távolabb állni ezek az utcai koldusok a dzsiptől?) Végül feltűnnek előttünk a Rubin szektor fénylő, lépcsőzetesen kialakított toronyházai, itthon vagyunk. Metias száll ki először. Ahogy követem, Tho​mas óva​to​san rám moso​lyog. – Viszont​lá​tásra, Ms. Iparis – köszön el, és meg​böki a sap​ká​ját. Felhagytam a próbálkozással, hogy rávegyem, szólítson June-nak; sosem fog megváltozni. És végül is, nem olyan rossz dolog, ha illedelmesen viselkednek az emberrel. Talán ha kicsit idősebb leszek, és Metias már nem ájul el a gon​do​lat​tól is, hogy ran​d​izom... – Visz​lát, Tho​mas. Köszi a fuvart. – Viszon​zom a moso​lyát, mielőtt kiszál​lok a dzsip​ből. Metias meg​várja, amíg becsu​kom az ajtót, mielőtt meg​szó​lal, és akkor is lehal​kítja a hang​ját: – Késő éjjel érek haza – mondja. Megint látom a feszültséget a szemében. – Ne menj el egyedül itthonról! A frontról érkező hírek szerint éjszaka áramszünet lesz a lakónegyedekben, hogy több energia jusson a légibázisoknak. Szóval ne menj sehová, rendben? Az utcákon a szokásosnál sötétebb lesz. Elszorul a szívem. Bárcsak összeszedné magát a Köztársaság, és végre megnyerné már ezt a hábo​rút, és egy​szer egy egész hóna​pig meg​sza​kí​tás nél​kül lenne áram. – Hová mész? Veled mehe​tek? – A labort felügyelem a Los Angeles-i Központi Kórházban. Érkezik néhány minta egy mutáns vírustörzsből. Nem tart reggelig. És már mondtam, hogy nem. Nem jössz velem. – Metias habozik. – Igyekszem olyan gyorsan hazaérni, ahogy csak tudok. Van néhány dolog, amiről beszélnünk kéne. – A vál​lamra teszi a kezét, kérdő tekin​te​te​met figyel​men kívül hagyva hom​lo​kon csó​kol és elkö​szön. – Sze​ret​lek, Juny-nyu​szi – búcsú​zik a szo​ká​sos módon. Ott​hagy, és beszáll a dzsipbe. – Nem foglak megvárni! – kiáltom utána, de már beszállt, és elindul vele a dzsip. – Vigyázz magadra! – teszem hozzá hal​kan. De hiába. Metias már túl messze van, hogy meg​hallja.

DAY Hétéves voltam, amikor egyszer apám hazajött a frontról, egyhetes eltávozásra. A munkája abból állt, hogy takarított a Köztársaság katonái után, így gyakran volt távol, és Anyának egyedül kellett minket, srácokat felnevelnie. Miközben Apa itthon volt, egy őrjárat rutinellenőrzést tartott a házunk​ban, és elvit​ték a helyi rend​őr​őrsre kihall​gatni. Vala​mit gya​nús​nak talál​tak, gon​do​lom. A rend​őrök hoz​ták haza, törött karok​kal, zúzó​dá​sok​kal teli, véres arc​cal. Kivártam néhány éjszakát, majd gázolajba mártottam egy jégdarából gyúrt gombócot, hagytam, hogy az olaj átitassa és vékony réteggel bevonja, majd meggyújtottam. Aztán csúzlival belőttem a rendőrőrs ablakán. Emlékszem a tűzoltóautókra – hamarosan megérkeztek – és a rendőrségi épület kiégett nyugati szárnyának elszenesedett maradványaira. Sohasem jöttek rá, hogy ki tette, én pedig nem beszéltem róla senkinek. Végül is nem volt semmilyen bizonyíték ellenem. Végrehajtottam az első töké​le​tes bűn​té​nye​met. Anya mindig is remélte, hogy sikerül kitörnöm az alacsony sorból. Hogy sikeres leszek, és talán még híres is. Annyi bizo​nyos, hogy híres vagyok, de sze​rin​tem anyám nem iga​zán erre gon​dolt. *** Megint este van. Több mint 48 órája, hogy a kato​nák meg​je​löl​ték Anyáék ajta​ját. Egy sikátor árnyékában lapulok, egy háztömbnyire a Los Angeles-i Központi Kórháztól, és figyelem a dolgozókat, ahogy ki és be áramlanak a főbejáraton. Felhős az ég, holdtalan az éjszaka, még az omladozó Banktorony tetején világító fényeket sem tudom kivenni. Neonfények világítanak minden emeleten; ez a luxus csak a kormányzati épületekre és a felső tízezer lakóházaira jellemző. Katonai dzsipek sorakoznak az utcán, arra várnak, hogy engedélyt kapjanak behajtani a föld alatti parkolóba. Valaki ellenőrzi, érvényes-e az engedélyük. Nem moccanok, szememet a bejáraton tar​tom. Állati jól nézek ki ma este. A jobbik cipőm van rajtam, a fekete bőr bakancs, a sok viseléstől már egészen puha. Erős fűző, acélbetétes orr. 150 tikettet adtam érte a félretett pénzünkből. Egy-egy kést rejtettem mindkettőnek a talpába. Ahogy megmozdítom a lábam, érzem a kemény fémet a talpam alatt. A fekete nadrág szárát betűrtem a bakancsba, kesztyű van rajtam, és egy fekete kendő a zsebemben. Egy sötét, hosszú ujjú inget csomóztam a derekamra. A hajam szabadon lóg a vállamra. Tejfölszőke tincseimet ezúttal olyan sötétre festettem, mintha nyersolajba áztattam volna a fejemet. Napközben Tess egy konyha mögötti sikátorban öt tikettért vett egy vödör disznóvért. A karomat, a hasamat és a feje​met ala​po​san össze​ma​sza​tol​tam vele. Az arcomra még egy kis sarat is ken​tem ráadás​nak. A kórház az épület alsó tizenkét emeletét foglalja el, de engem csak az a szint érdekel, amelyiknek nincsenek ablakai. Ez a második emelet, a laboratórium, ahol a vérminták és az oltóanyagok lesznek. Ezt az emeletet kívülről teljesen eltakarja egy sor díszesen faragott márványlap és a sok kopott köztársasági lobogó. A homlokzat mögött egy jókora szint található, ahol se ajtók, se falak nincsenek, egy óriási terem az egész, teli fehér maszkos orvosokkal, nővérekkel, kémcsövekkel, pipettákkal, inkubátorokkal és vizsgálóasztalokkal. Tudom, mert már jártam itt. Azon a napon, amikor elbuktam a Pró​bán, azon a napon, ami​kor meg kel​lett volna hal​nom. Alaposan szemügyre veszem a toronyház falát. Néha be tudok hatolni egy épületbe, felmászva az oldalán, ha vannak rajta erkélyek, amikre átugorhatok, vagy ablakpárkányok, ahol végig lehet

egyensúlyozni. Egyszer felmásztam egy négyemeletes házra kevesebb mint öt másodperc alatt. De a kórház fala túl sima, nincsenek rajta kapaszkodók. A laborba belülről kell bejutnom. A hőség dacára megborzongok kissé, és arra gondolok, bárcsak magammal hoztam volna Tesst is. De két behatoló könnyebben lebukik, mint egy. És nem is az ő családjának van szüksége a gyógyszerre. Leellenőrzöm, hogy biz​to​san bedug​tam-e a medált az ingem alá. Magányos mentőautó fékez a katonai dzsipek mögött. Katonák szállnak ki belőle, páran üdvözlik az ápolónőket, míg a többiek dobozokat pakolnak ki. A parancsnokuk egy fiatal, sötét hajú tiszt, minden fekete rajta, kivéve két sor ezüstgombot a zubbonyán. Fülelek, hogy meghalljam, mit mond az egyik nővér​nek. – ...hoz​tuk a tópart mel​lől. – Meg​iga​zítja a kesz​tyű​jét. Meg​pil​lan​tom a derék​szí​ján viselt pisz​tolyt. – Az embe​reim a bejá​rat​nál fog​nak őrködni ma éjjel. – Rend​ben, szá​za​dos – vála​szol a nővér. Az köszö​nés​képp meg​érinti a sap​ká​ját. – A nevem Metias. Ha bármi gondja adó​dik, engem keres​sen. Várok, amíg a katonák szétszóródnak a kórház körül, és a Metias nevű beszélgetésbe merül két emberével. Néhány újabb mentő jön és megy, katonákat szednek le róluk, törött végtagokkal, vérző fejsebbel vagy leszakított lábbal. Veszek egy mély lélegzetet, kilépek az árnyékból, és elkezdek a kór​ház bejá​rata felé botor​kálni. Elő​ször egy nővér vesz észre, nem messze az ajtó​tól. A véres karo​mat és az arco​mat nézi. – Beengedne, testvér? – szólítom meg. Arcom összerándul a képzeletbeli fájdalomtól. – Van még sza​bad ágy? Ki tudom fizetni. Nem látok együttérzést a szemében, ahogy rám néz, mielőtt újra a jegyzettömbjével kezdene fog​lal​kozni. Gon​do​lom, nem tet​szik neki a „test​vér” meg​szó​lí​tás. Egy belé​pő​kár​tya lóg a nya​ká​ban. – Mi tör​tént? – kér​dezi. Össze​gör​nye​dek, ahogy mellé érek, és a tér​demre támasz​ko​dom. – Volt egy kis balhé – mon​dom. – Azt hiszem, meg​szúr​tak. A nővér nem néz rám. Tovább íro​gat, majd fejé​vel int az egyik kato​ná​nak. – Motoz​zák meg! Mozdulatlanul várom, hogy két katona átkutasson, van-e nálam fegyver. A megfelelő időben jajgatok, amikor a karomhoz vagy a hasamhoz érnek. Nem találják meg a késeket a bakancsomban. Nem úgy a kis köteg tikettet, amit az övembe dugtam, fizetségül, hogy beengedjenek a kórházba. Azt bez​zeg meg​ta​lál​ják! Persze, ha egy jól fésült, gazdag kölyök volnék valamelyik jobb szektorból, akkor fizetség nélkül is been​ged​né​nek. Sőt, ingyen kijönne az orvos a laká​somra. Amikor a katonák felemelt hüvelykujjal jelzik, hogy végeztek, a nővér a bejárat felé int, hogy mehe​tek. – A váró balra van. Men​jen és üljön le! Megköszönöm, és a fotocellás ajtók felé botorkálok. A Metias nevű tiszt megnéz magának, amikor elhaladok mellette. Figyelmesen hallgatja az egyik katonáját, de látom rajta, hogy rutinszerűen meg​fi​gyeli az arco​mat. Én is jól az emlé​ke​ze​tembe vésem az övét. A kórház belülről kísértetiesen fehér. Balra van a váróterem, ahogy a nővér mondta, jókora helyiség, tömve a legkülönfélébb sérüléseket szenvedett emberekkel. Sokan jajgatnak a fájdalomtól, egy pedig mozdulatlanul fekszik a padlón. Bele sem akarok gondolni, mióta várhatnak a sorukra, vagy

hogy mennyit kellett fizetniük, hogy bejussanak ide. Gyorsan felmérem. hol állnak a katonák – kettő az adminisztrátor pultjánál, kettő az Ügyeletes orvos ajtaja előtt, messze a túloldalon, jó néhányan a lifteknél, mindegyikük nyakában ott lóg az azonosító kártyája –, aztán lesütöm a szemem. A legközelebbi székhez sántikálok, és leülök. Végre egyszer a rossz térdem segít álcázni magam. Tenye​re​met továbbra is a hasamra szo​rítva tar​tom. Fejben számolom a másodperceket, míg eltelik tíz perc. Ez elég, hogy újabb betegek érkezzenek a váróba, és a katonák figyelme elterelődjön rólam. Felkelek, majd úgy teszek, mintha alig állnék a lába​mon, és az egyik katona felé tán​to​ro​dok. Ref​lex​sze​rűen a fegy​ve​ré​hez kap. – Üljön vissza! – paran​csol rám. Meg​bot​lom és neki​dő​lök. – Ki kell mennem a mosdóba – nyöszörgöm rekedt hangon. Reszket a kezem, ahogy az egyenruhájába kapaszkodom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Undorodva néz rám, miközben a többiek felröhögnek. Látom, ahogy a mutatóujja a fegyver ravaszára siklik, de az egyik társa megrázza a fejét. Kórházban nincs lövöldözés. A katona eltaszít magától, és a terem másik végébe bök a fegy​ver csö​vé​vel. – Ott van – csattan élesen a hangja. – A mocskot is mosd le az arcodról! És ha még egyszer hozzám érsz, szi​tává lőlek! Eleresztem a ruháját, és majdnem térdre bukok. Aztán megfordulok, és eltántorgok az ellenkező irányba. A bakancsom talpa csikorog a padlólapokon. Miközben belépek a mosdóba, és becsukom magam mögött az ajtót, érzem a kato​nák rám sze​ge​ződő pil​lan​tá​sát. Nem számít. Pár perc alatt elfeledkeznek rólam. És még néhány perc eltelik majd, mire a katona, akibe kapasz​kod​tam, ész​re​ve​szi, hogy eltűnt az azo​no​sító kár​tyája. A mosdóban megszabadulok az álcámtól. Vizet locsolok az arcomra, addig dörgölöm, míg a disznóvér és a sár nagyja lejön. Kibújok a bakancsból, a talpbetét alól kiszedem a késeket, és az övembe dugom őket. Visszaveszem a bakancsot. Leoldom a fekete, galléros inget a derekamról, is belebújok. Nyakig begombolom, és felcsatolom rá a nadrágtartómat. A hajamat szoros lófarokba fogom, és bedu​gom az ing nya​kába hátul. Végül belebújok a kesztyűbe, a fekete kendőt pedig az orrom és a szám elé kötöm. Ha ész​re​vesz​nek, amúgy is mene​kül​nöm kell. Úgy​hogy akár el is takar​ha​tom az arco​mat. Miután végzek az öltözködéssel, az egyik kés hegyével lecsavarozom a mosdó szellőzőaknájának fedelét. Előveszem a katona belépőkártyáját, a nyakamban lógó medál zsinórjára csíptetem, és fejjel előre bemá​szom a szel​lőző alag​út​jába. A levegőnek az aknában furcsa szaga van, jó szolgálatot tesz a kendő az arcomon. Olyan gyorsan araszolok előre, ahogy csak tudok. A járat szélessége és magassága sem lehet több 60 centinél. Ahogy előrefelé mászom, időnként le kell hunyjam a szemem, és emlékeztetnem magam, hogy lélegezzek nyugodtan, a fémfalak nem akarnak összepréselni. Nem kell sokat másznom, a csövek nem visznek fel a másodikra, annak az emeletnek különálló szellőzőrendszere van. Csak az egyik lépcsőházhoz kell eljutnom, hogy kikerüljek az előcsarnokban őrködő katonák látóteréből. Tovább mászom előre. Eden arcát képzelem magam elé, az orvosságra gondolok, amire neki, Johnnak és anyának is szüksége van, és a külö​nös, vörös, áthú​zott X alakú jelre. Pár perc múlva véget ér a szellőzőjárat. Kilesek a szellőzőrács nyílásán, és a fénycsíkokból egy íves lépcsősor képe áll össze. A fehér padló olyan tiszta, hogy enni lehetne róla, és ami fontosabb, teljesen üres. Háromig számolok magamban. Hátrahúzom a két karomat, ameddig csak tudom, és

tiszta erőből ráhúzok egyet a szellőzőrácsra. A járat fedele kiesik a helyéről. Jó rálátásom nyílik a lépcsőházra, ami egy jókora, hengeres akna, magasba vesző, vakolt falakkal, apró ablakokkal. Egy óri​ási, teke​redő csi​ga​lép​csőt látok. Olyan gyorsan mozgok, ahogy csak tudok, vége a lopakodásnak. Futás. Átpréselem magam a szellőzőnyíláson, és megiramodok felfelé a lépcsőn. Félúton felugrok a korlátra, és egy kanyarulattal feljebb tornázom magam. A biztonsági kamerák egész biztosan rám álltak már. Bármelyik pillanatban megszólalhat a riasztó. Első emelet, második emelet. Vészesen fogy az idő. Ahogy elérem az ajtót, letépem a medálom zsinórjáról az azonosító kártyát, és a beléptető leolvasójára csapom. A biztonsági kamerák nem riasztottak elég gyorsan, hogy lezárják a lépcsőházat. A zár kattan egyet: bent vagyok! Kitá​rom az ajtót. Egy hatalmas, vizsgálóasztalokkal és fém elszívókürtők alatt fortyogó lombikokkal teli teremben vagyok. Orvo​sok és kato​nák néz​nek rám cso​dál​kozó arc​cal. Elkapom az elsőt, aki a kezem ügyébe kerül – egy fiatal doktort az ajtó mellett. Mielőtt bármelyik katona célzásra emelhetné a fegyverét, kirántom az egyik kést, és a férfi torkához szorítom. A többi orvos és a nővé​rek meg​der​med​nek. Néhá​nyan sikol​toz​nak. – Ha rám lőtök, őt fogjátok eltalálni – kiáltom a kendő alól. Most már az összes fegyver rám irá​nyul. A doki resz​ket a mar​kom​ban. A kést erő​seb​ben szo​rí​tom a tor​ká​hoz, de vigyá​zok, nehogy meg​vágja. – Nem akar​lak bán​tani – súgom a fülébe – Mutasd meg, hol tart​já​tok a jár​vány ellen​sze​rét! Siránkozva nyöszörög valamit, és érzem, hogy izzad a szorításomban. Kezével a hűtőszekrények felé int. A kato​nák még min​dig haboz​nak, de az egyik meg​adásra szó​lít. – Engedd el az orvost! – kiáltja. – Fel a kezek​kel! Röhög​nöm kell! A katona újonc lehet. Végig​ol​da​la​zok a szo​bán a doki​val, meg​ál​lok a hűtők​nél. – Mutasd, melyik! Az orvos reszkető kézzel kinyitja az egyiket. Jeges levegő áramlik ki. Nem tudom, a doki érzi-e, mennyire heve​sen ver a szí​vem. – Itt van – nyöszörgi. Elkapom a tekintetem a katonákról, elég ideig, hogy lássam, a legfelső polcra mutat. A tartóban lévő fiolák felének címkéjén ott virít a vízszintes vonallal áthúzott X, és egy felirat: T Filoviridae Vírus Mutációk. A többi fiolán az áll: 11.30 ellenanyag. De az összes üres. Kifogyott a készletük. Halkan szentségelek. Gyorsan végigpillantok a többi polcon is; csak a tüneteket enyhítő szerek és különféle fájdalomcsillapítók. Káromkodok még egyet. De már nincs visszaút. – Elen​ged​lek – súgom a doki​nak. – Bukj le! Eleresz​tem, és akko​rát lökök rajta, hogy térdre esik. A katonák tüzet nyitnak. Számítok rá, a nyitott hűtőajtó mögé bújok a golyózápor elől. Felmarkolok pár doboz gyógyszert, az ingembe gyömöszölöm, és rohanni kezdek. Egy gellert kapott lövedék súrolja a karo​mat, égő fáj​da​lom hasít belém. Már majd​nem a kijá​rat​nál vagyok. Alighogy beugrok a lépcsőházba, megszólal a vészcsengő. Hangos kattanások kórusa kíséri, ahogy az ajtók az összes szinten bezáródnak. Csapdába kerültem. A katonák átjöhetnek bármelyik ajtón, de én nem jut​ha​tok ki. Kiál​tá​sok és láb​do​bo​gás hal​lat​szik a labor​ból. Egy hang fel​ki​ált: – Elta​lál​tuk! A pillantásom ide-oda jár a lépcsőház falába vágott kis ablakok között. Túl messze vannak, hogy elérjem őket a lépcsőről. Fogcsikorgatva előhúzom a másik késemet is, így mindkét kezemben van egy. Fohász​ko​dok, hogy a vako​lat elég puha legyen, majd elug​rok a lép​cső​ről, és a fal felé vető​döm.

Az egyik kést belevágom a gipszbe. A sérült karomból folyni kezd a vér, felkiáltok a fájdalomtól. Fél​úton lógok a lép​cső és az ablak közt. Hin​tázni kez​dek előre-hátra, olyan erő​sen, ahogy csak tudok. A vako​lat enged. Hallom, hogy mögöttem kivágódik a labor ajtaja, és katonák tódulnak ki rajta. Golyók röpködnek körü​löt​tem. Az ablak felé len​dü​lök, és elen​ge​dem a falba éke​lő​dött pen​gét. Az ablaktábla szilánkokra törik, és újra kint találom magam az éjszakában. Zuhanok és zuhanok, egyre csak zuhanok, mint egy hullócsillag, le az utcaszintre. A hosszú ujjú ingem széthasad, foszlányai összevissza lobognak mögöttem, mint a fejemben kavargó gondolatok. Térdet hajlít. Lábat előre. Izmokat lazán. Földet érés talppárnán. Bukfenc. Rohan felém a talaj. Felkészülök a becsa​pó​dásra. Az ütközés kiszorítja belőlem a szuszt. Gurulás közben négyszer átfordulok, és az utca túloldalán a falnak csapódok. Egy pillanatra elsötétül előttem a világ, teljesen tehetetlenül heverek a földön. Dühös hangokat hallok fentről, a második emeleti ablakból, amikor a katonák rájönnek, hogy vissza kell menjenek a laborba, feloldani a biztonsági lezárást. Fokozatosan visszanyerem az uralmat az érzékszerveim fölött, de ezzel a fájdalom is visszatér az oldalamba és a karomba. Az ép karomra támaszkodva feltápászkodom, és közben fájdalmasan sziszegek. Lüktet a mellkasom. Valószínűleg eltörött egy bordám. Próbálok állva maradni, érzem, az egyik bokámat is kificamítottam. Talán az adre​na​lin​tól, de egye​lőre nem érzem más követ​kez​mé​nyét a zuha​nás​nak. Kiáltozás hallatszik a sarok felől. Próbálok gondolkodni. Az épület mögött vagyok, sötét sikátorok ágaz​nak szét innen. Bevon​szo​lom magam az árnyékba. Ahogy hátrapillantok a vállam fölött, látom, hogy néhány katona futólépésben megközelíti a helyet, ahol földet értem. Nem kell keresgélniük, a törött üvegcserepek és a vér eligazítják őket. Az egyikük a fiatal százados, akit korábban már láttam. Utasítja az embereit, hogy szóródjanak szét. Meggyorsítom a lépteimet, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, Összehúzom magam, a ruháim és a hajam fekete színe segít beleolvadni a sötétbe A földet nézem magam előtt. Találnom kell egy csa​tor​na​fe​de​let. A látásom kezd elhomályosodni. Kezemet a fülemhez emelem, érzek-e vért? Egyelőre semmi, ez jó jel. Pár pillanat múlva észreveszek egy csatornafedőt. Nagyot sóhajtok, megigazítom az arcomat fedő fekete ken​dőt, és leha​jo​lok, hogy fel​emel​jem a fede​let. – Ne moz​dulj! Maradj, ahol vagy! Megpördülök, és Metiast pillantom meg. A kórház bejárata előtt látott fiatal százados pisztolyt szegez rám. Egyenesen a mellkasomra irányul a fegyvercső, de legnagyobb meglepetésemre nem tüzel. Szorosabban markolom a megmaradt kés nyelét. Valami megváltozik a szemében, rájövök, hogy felismeri bennem a fiút, aki sérültnek tettette magát, hogy bejusson a kórházba. Elmosolyodom: most már bővé​ben vagyok a sérü​lé​sek​nek, volna mit kezelni a kór​ház​ban. Metias össze​vonja a szem​öl​dö​két. – Keze​ket fel! Letar​tóz​ta​tom rab​lá​sért, ron​gá​lá​sért és enge​dély nél​küli beha​to​lá​sért. – Nem viszel be élve. – Szívesen beviszlek holtan is, ha úgy jobban szeretnéd. Ezután minden iszonyú gyorsan történik. Látom, hogy Metias teste megfeszül, és tüzelni készül. Tiszta erőből elhajítom a késemet. Mielőtt meghúzhatná a ravaszt, a penge olyan erővel csapódik a vállába, hogy egy puffanással hanyatt esik. Nem várom meg, hogy felkeljen. Lehajolok, és feltépem a csatornafedelet, aztán leereszkedem a lét​rán a sötét​ségbe. A fede​let vissza​iga​zí​tom magam mögött a helyére.

A sérüléseim miatt egyre rosszabbodik az állapotom. Csak botorkálok a csatornában, a látásom egyre inkább elhomályosodik, kezemet az oldalamhoz szorítom. Nagyon vigyázok, nehogy megérintsem a falat. Minden lélegzetvétel fáj. Egészen biztosan eltört egy bordám. Annyira még észnél vagyok, hogy tudjam, melyik irányba megyek, és azon vagyok, hogy a Lake szektor felé haladjak. Tess ott vár rám. Meg fog találni, és segít biztonságba jutni. Mintha lépteket hallanék a fejem fölül, és katonák kiáltoznának. Valószínűleg megtalálták Metiast, és talán máris a csatornába tartanak. Nemsokára a sarkamban lehetnek egy falka nyomkereső kutyával. Hogy összezavarjam őket, gyakran irányt váltok, belegázolok a csatorna koszos vizébe. A hátam mögül csobbanásokat hallok, emberi hangok vernek visszhangot. Újabb irányváltással próbálkozom. A hangok közelednek, de aztán újra távo​labb​ról hal​lom őket. Igyek​szem tar​tani az ere​deti irányt. Azért az nagy gáz volna, ha itt kéne felfordulnom, mert eltévedek a csatornák labirintusában, miután élve kiju​tot​tam a kór​ház​ból, nem? Számolom magamban a perceket, hogy el ne ájuljak. Öt perc, tíz perc, harminc perc, egy óra. Az üldözőim lépteinek zaja messze elmarad mögöttem, valószínűleg egész más irányba tartanak. Időnként furcsa zajokat hallok, lombikok bugyborékolását, gőzvezetékek sziszegését, áramló levegő sóhaját. Időnként felhangzanak, aztán elhalnak. Két óra. Két és fél óra. Amikor megpillantom a következő, felszínre vezető létrát, kockáztatok, és felkapaszkodok rajta. Most már tényleg az ájulás kerülget. Minden maradék erőmre szükség van, hogy kimásszak a csatornából az utcára. Egy sötét sikátorban találom magam. Amikor lélegzethez jutok, pislogok párat, hogy kitisztuljon a látásom, és körül​né​zek, vajon hol vagyok. A pálya​ud​var épü​lete maga​so​dik pár ház​tömb​nyire. Mind​járt ott vagyok. Tess ott van, és vár rám. Még három sarok. Még kettő. Már csak egy háztömbnyire vagyok, de nem bírom tovább. Keresek egy sötét zugot a sikátorban, és lerogyok. Utoljára még megpillantom egy lány körvonalait a távolban. Mintha felém tartana. Lefek​szem, és las​san min​den elsö​té​te​dik előt​tem. Mielőtt elve​szí​te​ném az esz​mé​le​te​met, ész​re​ve​szem, hogy a nya​kam​ban lógó medál eltűnt.

JUNE Még emlék​szem a napra, ami​kor a bátyám lema​radt miat​tam a saját tisztté ava​tá​sá​ról. Vasárnap délután volt. Forró és nyirkos. Barna felhők takarták az eget. Hétéves voltam, Metias pedig tizenkilenc. Ollie, a fehér juhászkutya kölyök a hűvös márványpadlón szunyókált. Lázasan feküdtem az ágyban, Metias mellettem ült, a homlokát aggodalom redőzte. Kintről behallatszott a köztársasági esküt játszó megafon hangja. Amikor az elnökünket méltató részhez ért, Metias felállt, és a főváros felé fordulva tisztelgésre emelte a kezét. A mi kiváló Első Polgárunk akkoriban fogadta el egy újabb négy​éves idő​szakra az elnöki meg​bí​za​tást. Azzal együtt már a tizen​egye​dik cik​lu​sát töl​tötte. – Nem kell itt ülnöd velem, ugye tudod? – mondtam neki, miután véget ért az eskü. – Menj el az ava​tá​sodra! Attól, hogy itt maradsz, nem fogok meg​gyó​gyulni. Metias meg​rázta a fejét, és kicse​rélte a boro​ga​tást a hom​lo​ko​mon. – Attól, hogy nem megyek el, még tiszt lesz belőlem – felelte. Sötétvörös narancsgerezdet tolt a számba. Emlékszem rá, ahogy nézem, hogyan hámozza meg nekem a narancsot; hosszú, praktikus vágást ejt a gyü​mölcs héján, aztán egy darab​ban távo​lítja el. – De mit fog szólni Jameson parancsnok? – Duzzadt szemekkel pislogok rá. – Nagy szívességet tett neked, hogy nem kerültél a frontra... Haragszik majd, hogy nem vagy ott. Nem kerül ez be az aktádba? Nehogy kirúg​ja​nak, és csóró sit​tes legyen belő​led. Metias rosszal​lóan rákop​pint az orromra. – Ne hívd így az embereket, Juny-nyuszi! Csúnya dolog. És a parancsnokasszony nem rúghat ki az osztagából azért, mert kihagyom az ünnepséget. Azonkívül – tette hozzá egy kacsintással –, bármikor be tudok törni az adat​bá​zi​sukba, hogy kitö​röl​jek min​den nega​tív fel​jegy​zést a minő​sí​té​sem​ből. Elvigyorodtam. Arra gondoltam, hogy egy nap majd én is belépek a seregbe, felöltöm a Köztársaság sötét színű egyenruháját, és talán én is leszek olyan szerencsés, hogy egy híres parancsnok alá legyek beosztva, akárcsak Metias. Eltátottam a számat, hogy egy újabb gerezd naran​csot dug​has​son bele. – Nem kéne ilyen sokat járnod Batallába. Akkor lenne rá időd, hogy szerezz magadnak egy barát​nőt. Metias fel​ne​ve​tett. – Minek nekem barátnő, ha van egy kis​hú​gom, hogy a gond​ját visel​jem. – Jaj, már! Egy​szer majd úgyis lesz egy csa​jod. – Majd meg​lát​juk. Válo​ga​tós vagyok. Lesü​töt​tem a sze​mem, nem néz​tem a bátyámra. – Metias, anya is vigyá​zott rám, ami​kor beteg vol​tam? Ő is törő​dött így velem? Meg​si​mo​ga​tott, kifé​sülte kezé​vel az arcom​ból az izzad​ság​tól csap​zott haj​tin​cse​ket. – Ne butáskodj, Juny-nyuszi! Hát persze hogy Anya a gondodat viselte. Sőt, sokkal jobban értett hozzá, mint én. – Nem is, mert te vagy a leg​jobb hoz​zám az egész vilá​gon – mor​mol​tam elne​he​zült pil​lák​kal. A bátyám mosoly​gott. – Ked​ves tőled, hogy ezt mon​dod. – Ugye, te nem fogsz elhagyni? Velem maradsz, nem úgy, mint Anyu és Apu. Metias meg​csó​kolta a hom​lo​kom. – Örök​kön-örökké, kicsim, amíg már ele​ged lesz belő​lem, és unni fogod a képe​met.

*** IDŐ: 00:01 RUBIN SZEK​TOR 22°C BEL​TÉR​BEN Rögtön tudom, hogy valami baj van, amint megpillantom Thomast az ajtónk előtt. Kialudtak a fények az összes lakóépületben, ahogy Metias előre megmondta, csak olajmécsesek világítanak a lakásban. Ollie dühösen felugat a zörgetésre. Gyakorlóruha van rajtam, meg a fekete-piros mellényem, bakancs a lábamon, a hajam szoros copfba fogva. Voltaképp megörülök, hogy nem Metias áll az ajtó​ban. Az öltö​zé​kem​ből rög​tön látná, hogy a pályára készü​lök. Vagyis ismét ellen​ke​zem. Amikor kinyitom az ajtót, Thomas idegesen köhécsel a meglepett arcom láttán, és megpróbál mosolyogni. (Van egy fekete olajfolt a homlokán, valószínűleg a kezéről kerülhetett oda. Nemrég fejezhette be a fegyvertisztogatást, biztosan szemle lesz holnap, arra készülhetett.) Karba tett kézzel állok előtte. Udva​ri​a​san meg​böki a sap​ká​ját. – Üdv, Ms. Iparis – mondja. Veszek egy mély leve​gőt. – Épp indulni készül​tem. Hol van Metias? – Jameson ezredes arra kéri, hogy azonnal jöjjön velem a kórházba. – Thomas egy pillanatig habo​zik. – Inkább parancs ez, mint kérés. Hir​te​len űrt érzek a gyom​rom​ban. – Miért nem hívott fel? – kér​de​zem. – Azt sze​rette volna, ha én kísé​rem önt. – Miért? – kezd emel​kedni a han​gom. – Hol van a bátyám? Tho​mas nagy leve​gőt vesz. Már tudom, hogy mit fog mon​dani. – Nagyon saj​ná​lom. Meti​ast meg​öl​ték. Néma​ságba bur​ko​ló​zik a világ. Mintha egészen messziről látnám, hogy Thomas még mindig beszél, gesztikulál a kezével, magához húz és átölel. Én is átölelem, anélkül, hogy felfognám, mit csinálok. Nem érzek semmit. Bólintok, amikor eltol magától, és arra kér, hogy menjek vele. Egyik karjával továbbra is átöleli a vállam. A kutyám nedves orra böködi a kezemet. Ollie kijön utánam a lakásból, magam mellé intem. Bezárom az ajtót, zsebre vágom a kulcsokat, és hagyom, hogy Thomas vezessen lefelé a lépcsőn. Folyamatosan beszél hozzám, de én semmit nem hallok abból, amit mond. Magam elé bámulok, nézem, ahogy a lép​cső​ház falát díszítő fényes fém​la​pon imbo​lyog hár​munk torz tükör​képe. Nem tudom kivenni az arc​ki​fe​je​zé​se​met. Talán nem is lát​szik semmi az arco​mon. Metiasszal kellett volna mennem. Ez az első, összefüggő gondolatom, leérünk a földszintre, és beszál​lunk a ház előtt vára​kozó dzsipbe. Ollie beug​rik a hátsó ülésre, és kidugja a fejét az abla​kon. A kocsi kellemetlenül szaglik (gumi, fém és verejték szagát érzem; nemrég többen ülhettek benne). Thomas beül a kormány mögé, és ellenőrzi, becsatoltam-e a biztonsági övét. Milyen ostoba kis apró​ság! Meti​asszal kel​lett volna men​nem. Ezt mondogatom magamban. Thomas nem szól semmit. Hagyja, hogy útközben némán bámuljam a sötétbe borult várost, időnként tanácstalanul rám pillant. Majd később elnézést kérek a barátságtalan visel​ke​dé​sért.

Üveges tekintettel bámulom az ismerős épületeket, melyek mellett elhaladunk. Emberek (többnyire nyomornegyedekben élő munkások) zsúfolódnak a földszinti helyiségekbe, pedig elsötétítés van, egyegy tálka olcsó étel fölé görnyedve kuporognak a kifőzdék padjain. A távolban füst- és gőzfelhők gomolyognak az égre. Az óriásképernyők mindig működnek, az áramszünettől függetlenül, folyamatosan tájékoztatva, mely szektorokban, hol van áradás vagy karantén. Időnként feltűnik pár hír a Patriótákról: most épp bombamerényletet követtek el Sacramentóban, megölve fél tucat katonát. Pár tisztiiskolás, tizenegy évesek, egyetlen sárga csíkkal a kabátjuk ujján, ácsorognak az iskolaépület lépcsőjén. A fejük felett a régi, kopott Walt Disney Concert Hall szinte teljesen kifakult. Néhány másik katonai dzsip keresztezi az utunkat, látom a bennük ülő katonák kifejezéstelen arcát. Páran sötét szem​üve​get visel​nek, még a sze​mü​ket sem látom. A borult ég a szokásosnál is sötétebb. Zivatar közeleg. A fejemre húzom a kapucnimat, hogy el ne felejt​sem, ami​kor majd kiszál​lunk végre a kocsi​ból. Újra az ablakon bámulok kifelé. Ez a része a belvárosnak Batallához tartozik. Ebben a katonai szek​tor​ban az összes lámpa ég. A torony, mely​ben a kór​ház is helyet kapott, már csak pár tömb​nyire van, a fényei idáig lát​sza​nak. Tho​mas ész​re​ve​szi, hogy nyúj​to​ga​tom a nya​kam, hogy job​ban lás​sam az épü​le​tet. – Mind​járt ott vagyunk – mondja. Ahogy közelebb érünk, egymást keresztező sárga szalagokat látok kihúzva, körben az épület aljánál, egy szakasznyi városőr katonát (vörös sávokat hordanak a kabátujjukon, akárcsak Metias) meg néhány fotóst és köz​rend​őrt, fekete fur​go​no​kat és men​tő​au​tó​kat. Ollie fel​nyü​szít. – Lefo​ga​dom, hogy nem kap​ták el – mon​dom Tho​mas​nak. – Miből gon​dolja? Az épü​let felé intek a fejem​mel. – Azért ez nem semmi – mondom. – Akárki is volt az, túlélt két és fél emeletnyi zuhanást, és maradt ereje meg​lépni. Thomas is az épületet nézi, megpróbálja látni, amit én, a kitört lépcsőházi ablakot a második és harmadik emelet közt, alatta a szalagokkal elkerített részt, a sikátorokban kutató katonákat, és hogy nem jött men​tő​autó. – Még nincs meg a fickó – ismeri el kis idő múlva. Furcsán néz ki a fegyverolaj-maszattal a hom​lo​kán. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fog​juk meg​ta​lálni hama​ro​san a holt​tes​tét. – Ha eddig nem került elő, akkor most már nem is fog. Thomas szóra nyitja a száját, aztán meggondolja magát, és inkább a vezetésre koncentrál. A dzsippel befordul a parkolóba, ahol Jameson ezredes lép elő az ácsorgó őrök közül, és siet az ajtóm​hoz. – Nagyon sajnálom – mondja Thomas váratlanul. Egy pillanatra elönt a bűntudat, amiért olyan elutasítóan viselkedem vele, ezért válaszképp bólintok neki. Az apukája gondnok volt a házunkban, az anyja pedig konyhás a gimnáziumban, ahová jártam, de már mindketten meghaltak. Metias volt az, aki elintézte, hogy Thomas (aki elég jó pontszámot ért el a Próbán), alacsony származása ellenére, a váro​sőr​ség​hez kerül​hes​sen. Biz​to​san őt is lesúj​totta a hír. Jameson ezredes az ablakomhoz lép, és megkocogtatja az üveget, hogy rá figyeljek. Keskeny, vörösre rúzsozott ajkait indulatosan összeszorítja, gesztenyeszín haja az éjszakában sötétnek, szinte feke​té​nek tűnik. – Igyekezzen, Iparis! Az idő fontos tényező. – Mögém pillant, Ollie-ra, a hátsó ülésen. – Ez nem

rend​őr​ku​tya, fiam. – A modora még most sem lágyul meg. Kilé​pek a dzsip​ből, gyors sza​lu​tá​lásra eme​lem a kezem. Ollie mel​lém ugrik. – Híva​tott, ezre​des – mon​dom. Nem töri magát, hogy viszonozza a tisztelgésemet. Elindul, nekem pedig igyekeznem kell, ha tartani aka​rom vele a lépést. – A fivére, Metias, halott – mondja. A hangjában érzelemnek semmi nyoma. – A katonai kiképzése a befe​je​zé​sé​hez köze​le​dik. És a nyom​kö​ve​tés kurzu​sait már lezárta, igaz? Alig kapok leve​gőt. Ő is meg​erő​síti Metias halá​lát. – Igenis, ezre​des – pré​s​elem ki a sza​va​kat. Belépünk a kórházba. (A váróterem üres, megszabadultak a betegektől, a lépcsőház ajtaja előtt őrök, valószínűleg itt kezdődik a tetthely.) Jameson ezredes maga elé mered, a kezét összekulcsolja a háta mögött. – Mennyi volt a pont​száma a Pró​bán? – 1500 pont, ezredes. – A seregben mindenki tudja, milyen pontszámmal végeztem. De Jameson ezre​des úgy tesz, mintha nem tudni, vagy nem érde​kelné. Nem áll meg, menet közben veti oda: – Hm, egész jó. – Mintha most hallaná először. – Talán a hasznunkra lehet. Átszóltam a Drake-re, és kértem, hogy mentsék fel a kiképzés hátralévő része alól. Egyéb​ként is majd​nem vég​zett már. Ráncba sza​lad a hom​lo​kom. – Hogyan, parancs​nok? – Teljes körű jelentést kaptam az előmeneteléről. Tökéletes pontszámok, jeles eredmények; a kurzusok többségét fele idő alatt elvégezte, nemde? Ugyanakkor azt is állítják, hogy maga egy baj​ke​verő. Ez is igaz? Fogal​mam sincs, mit akar​hat tőlem. – Elő​for​dul, ezre​des. Baj​ban vagyok? Kirúg​tak? Jameson ezre​des elmo​so​lyo​dik. – Azt aligha. De kicsit koráb​ban kiad​ják a dip​lo​má​ját. Köves​sen! Mutatni aka​rok vala​mit. Meti​as​ról sze​ret​ném kér​dezni, arról, hogy mi tör​tént itt. De a fagyos visel​ke​dése elbá​tor​ta​la​nít. Végigmegyünk egy földszinti folyosón, amíg a túlsó végén a vészkijárat ajtajához érünk. Az ezre​des int az őrt álló kato​ná​nak, hogy enged​jen min​ket tovább. Ollie tor​ká​ból mély mor​gás tör fel. Az épü​let háta mögött lépünk ki a sza​bad ég alá. A sárga sza​la​gok​ból húzott kor​don bel​se​jé​ben vagyunk. Tucat​nyi katona ácso​rog körü​löt​tünk. – Sies​sen! – szól rám Jameson ezre​des inge​rül​ten. Meg​gyor​sí​tom a lép​te​i​met. A következő pillanatban rádöbbenek, mit akar mutatni nekem, hová igyekszünk. Előttünk nem messze, fehér lepellel letakarva, hever valami a földön. (Egy méter nyolcvan a hossza, alakja embert formáz; a karok a test mellett, a lábak kinyújtva; minden bizonnyal nem így esett össze, valaki eligazgatta a végtagjait.) Reszketni kezdek. Amikor lenézek Ollie-ra, látom, hogy feláll a szőr a hátán. Többször is szólítom, de nem hajlandó közelebb jönni, ezért kénytelen vagyok ott hagyni, és egyedül követni Jameson ezre​dest. Metias megcsókolta a homlokom. Örökkön-örökké, kicsim, akkor is, amikor már eleged lesz belő​lem, és unni fogod a képe​met. Az ezredes megáll a fehér lepel előtt, lehajol, és félrehúzza. Lefelé bámulok, nézem a fekete egyenruhát viselő katona holttestét; egy kés áll ki a melléből. Sötét vérfoltok vannak az ingén, a

vállán, a kezén, a kés markolatán. A szemei lezárva. Letérdelek mellé, sötét hajának tincseit kisimítom az arcából. Különös. Nem fogom fel a részleteket. Még mindig nem érzek semmit, csak tompa zsib​badt​sá​got. – Kadét, mondja el, mi történhetett itt? – parancsolja az ezredes. – Tekintse ezt röpdolgozatnak! Hogy ki ez a katona, az ösz​tö​nözni fogja, hogy minél jobb ered​ményt érjen el. Bár a sza​vai szúr​nak, meg sem rez​ze​nek. Már látom a rész​le​te​ket, és beszélni kez​dek: – Akárki is késelte meg, vagy közel volt hozzá, vagy nagyon erős a dobó karja. Jobbkezes. – Ujjaimat végigfuttatom a véres markolaton. – Lenyűgöző pontosság. A késnek van egy párja is, igaz? Látja a fes​tett min​tát a pen​gén? Hir​te​len sza​kad meg. Az ezre​des bólint. – A másik kés a lép​cső​ház falá​ból áll ki. Végignézek a sikátoron, amerre a bátyám lába mutat, és pár lépésnyire észreveszek egy csa​tor​na​fe​de​let. – Itt nyert egérutat – mondom. Megfigyelem, milyen irányba néz a fedél fogantyúja. – Balkezes is. Érde​kes. Mind​két kezét egy​for​mán jól hasz​nálja. – Kérem, foly​tassa! – Innen a csatorna befelé vezet a város belsejébe, vagy nyugatra, az óceánhoz. A várost választotta, valószínűleg súlyosabb a sérülése, mint hogy másképp döntsön. De most lehetetlen lesz a nyomára akadni. Ha van egy kis esze, tesz néhány kanyart, és néhány helyen belegázol a vízbe is. Vigyáz, hogy ne érjen a fal​hoz, nem hagy nekünk nyo​mot. – Kicsit magára hagyom, hogy összeszedje a gondolatait. Két perc múlva jöjjön utánam, a harmadik emeleti lépcsőfordulóhoz, hagyja dolgozni a fotósokat! – Vet egy pillantást Metias holttestére, aztán elfordul. Egy másodpercre ellágyul az arca. – Micsoda pazarlás, remek katona volt. – Meg​rázza a fejét, és elsiet. Nézem, ahogy távolodik. A többiek tisztes távolban maradnak, láthatóan inkább kimaradnának egy kínos társalgásból. A bátyám arcát nézem. Meglepetésemre békésnek látom. A bőre barna, nem sápadt, mint ahogy hittem. Szinte várom, hogy megrebben a szemhéja, és rám mosolyog. Egy darabka alvadt vér tapad a kezemre. Ahogy próbálom letörölni, még jobban ráragad a bőrömre. Talán ettől támad fel bennem a harag. Olyan erősen kezd el reszketni a kezem, hogy Metias ruhájára kell szorítsam a tenyeremet, hogy megállítsam a remegését. Egy bűntény helyszínének vizsgálata a fel​ada​tom... de kép​te​len vagyok kon​cent​rálni. – Engedned kellett volna, hogy veled jöjjek – suttogom neki. Aztán a homlokához hajtom a fejemet, és kitör belő​lem a zoko​gás. Teszek egy ígé​re​tet magam​ban a bátyám gyil​ko​sá​nak. Le foglak vadászni. Egyenként kutatom át Los Angeles összes utcáját utánad. A Köztársaság minden utcáját átkutatom, ha kell. Átverlek, lépre csallak, hazudok és lopok, hogy megtaláljalak, előcsallak a rejtekhelyedről, és addig űzlek, amíg nem lesz hová menned. Még nem tudod, de már halott vagy. Nem hagy​nak több időt. Jön​nek, hogy elvi​gyék Meti​ast. *** IDŐ: 03:17 A LAKÁ​SOM UGYAN​AZ​NAP ÉJSZAKA

ESIK A kanapén fekszem, magamhoz ölelem Ollie-t. A hely, ahol Metias szokott ülni, üres. A kisasztalon régi fotóalbumok hevernek rendetlen halomban, meg Metias naplói. Mindig is szerette a szüleink régimódi dolgait, és kézzel írott naplót vezetett, mint ahogy a fotókat is kinyomtatva gyűjtötte. – Nem lehet a hálózaton keresztül lenyomozni és megszerezni – mondogatta, ami vicces volt egy gya​kor​lott szá​mí​tó​gé​pes kalóz​tól. Csak ma délután volt, hogy hazahozott a Drake-ről? Valami fontos dologról akart velem beszélni, épp mielőtt elment. De már sosem tudom meg, mit akart mondani. Fotók és jelentések hevernek a hasamon. A kezemben egy zsinóron lógó medál, ez is tárgyi bizonyíték, amit már jó ideje bámulok. Tapogatom a sima felszínét, nincs rajta semmilyen mintázat. Nagy sóhajtással leejtem a kezem. Bele​fáj​dult a fejem. Arra már rájöttem, hogy Jameson ezredes miért emelt ki a Drake-ről. Már jó ideje rajtam tartotta a szemét. Most, hogy egy fővel kevesebben vannak Metias osztagában, szüksége lett egy ügynökre. Remek időzítés, mielőtt lecsapnának rám más toborzók. A holnapi naptól egyelőre Thomas veszi át Metias poszt​ját, én pedig belé​pek az osz​tagba, mint kikép​zés alatt álló nyo​mozó. Az első cél​sze​mély, akit fel kell kutat​nom: Day. – Már többféle taktikát is kipróbáltunk, hogy elkapjuk Dayt, de egyik sem működött – mondta az ezredes, mielőtt hazaküldött. – Tehát. A következőt fogjuk csinálni. Mi továbbra is a rutin járőrfeladatunkat végezzük. Ön pedig próbára teheti a képességeit egy gyakorlóküldetésben. Mutassa meg nekem, hogyan kutatná fel Dayt! Talán jut valamire. Talán semmire. De a friss szem megláthat olyat is, ami felett mi elsiklunk, és ha sikerül lenyűgöznie, előléptetem teljes jogú ügynökké. Híressé teszem; ön lehet a valaha volt leg​fi​a​ta​labb ügy​nök. Behu​nyom a sze​mem, meg​pró​bá​lok gon​dol​kodni. Day megölte a bátyámat. Tudom, mert találtunk egy lopott belépőkártyát a harmadik emeleti lépcsőházban, ami elvezetett minket a kártyán elhelyezett fotón látható katonához, aki nagy nehezen elhabogta, hogy nézett ki a fiú. Az általa adott személyleírás semmiben nem egyezett azzal, amit idáig Dayről tudtunk, de az igazság az, hogy a külsejéről eddig is alig volt megbízható információnk, azon kívül, hogy fiatal. Pont, mint ez a srác a kórházban. Az azonosítón talált ujjlenyomatok megegyeznek azok​kal, melye​ket a múlt hónap​ban rög​zí​tet​tek egy Day​hez köt​hető bűn​ügyi hely​szí​nen. Olyan ujjlenyomatok, melyek nem egyeznek egyetlen, a Köztársaság nyilvántartásában szereplő pol​gá​ré​val sem. Day ott járt a kór​ház​ban. És volt olyan óvat​lan, hogy hát​ra​hagyja a belé​pő​kár​tyát. Ami igazán meglep engem. Day behatolt a laboratóriumba, hogy gyógyszereket szerezzen, egy kétségbeesett, rosszul megtervezett, utolsó esélyt nyújtó terv alapján. Tüneti kezelésre használható szert és fájdalomcsillapítókat zsákmányolt, mert nem talált semmi hasznosabbat. Ő maga valószínűleg nem kapta el a fertőzést, különben képtelen lett volna ilyen módon elmenekülni. De valaki más megfertőződhetett, valaki, akit jól ismer, aki elég fontos számára, hogy az életét kockáztassa miatta. Valaki, aki a Blueridge, a Lake, a Winter vagy az Alta szektorban lakik, melyeket jelenleg is érint a járvány. Ha ez igaz, Day mostanában nem fogja elhagyni a várost. Ide köti ez a kap​cso​lat, az érzel​mei hajt​ják. Lehet megbízója is, aki felbérelte, hogy megszerezze a cuccot. De a kórház veszélyes terep, a megbízónak jó sokat kellett volna fizetnie Daynek. És ha ekkora összeg lett volna a tét, bizonyára

alaposabban megtervezi a rajtaütést, és utánanéz annak, hogy mikor érkezik a laborba a következő ellen​anyag​szál​lít​mány. Nem beszélve arról, hogy Day az aktája szerint nem zsoldos. Saját akaratából pusztítja a Köztársaság katonai eszközeit, akadályozza a fronton harcoló erők ellátását, rongálja a frontra szánt léghajókat és vadászgépeket. Valamiért meg akarja akadályozni, hogy megnyerjük a Kolóniák elleni háborút. Egy darabig arra gyanakodtunk, hogy a Kolóniáknak dolgozik, de az akciói túl kidolgozatlanok, nem használ csúcstechnológiát vagy jelentősebb anyagi erőforrást. Ahogy én tudom, soha nem dolgozott megbízásból, és nem valószínű, hogy most kezdte volna el. Egyébként meg ki bérelne fel egy lein​for​mál​ha​tat​lan zsol​dost? A meg​bí​zók lehet​né​nek még a Pat​ri​ó​ták is, de ha Day az ő megbízásukból hajtotta volna végre ezt az akciót, azok mostanára már felfestették volna az ismertetőjegyül szolgáló lobogójukat (tizenhárom piros-fehér sáv, ötven fehér pöttyel egy kék téglalapban) valahol a helyszín közelében egy falra. Ki nem hagynák a lehetőséget, hogy kérkedjenek a sike​re​ik​kel. De ami a leginkább nem stimmel ebben az egészben: Day eddig még soha nem ölt meg senkit. Egy újabb érv, ami miatt nem hiszem, hogy kapcsolatban állna a Patriótákkal. Egy korábbi bűncselekménye során behatolt a karantén alatt álló területre, s közben megkötözött egy utcai rendőrt. Az áldozaton nem volt egy karcolás sem (eltekintve a monoklitól a szeme alatt). Egy másik alkalommal betört egy bank páncéltermébe, és a négy biztonsági őrt sértetlenül, bár elkábítva találtuk a hátsó bejáratnál. Egyszer az éjszaka közepén lángba borított egy egész repülőszázadnyi vadászgépet egy reptéren, és két alkalommal is felszállásra képtelenné tett léghajókat, tönkretéve a hajtóműveiket. Egyszer megrongálta egy katonai épület oldalfalát. Pénzt, élelmiszert és felszerelést lopott. De sosem robbantott pokolgépet. Nem lőtt katonákra. Nem követett el merényletet. Soha nem gyil​kolt. Akkor Metiast miért? Day anélkül is elmenekülhetett volna, hogy megöli. Neheztelt rá valamiért? A bátyám tett vala​mit ellene a múlt​ban? Nem lehe​tett vélet​len, a kés pon​to​san Metias szí​vébe fúró​dott. Egye​ne​sen a zse​ni​á​lis, ostoba, makacs, túl​féltő szí​vébe. Kinyitom a szemem, és ismét felemelem a medált, hogy alaposan megnézzem. Day medálja, ezt az ujjlenyomatai is bizonyítják. Egy kerek fémkorong, de nincs belevésve semmi. A kórházban találtuk, a lépcsőház padlóján, az ellopott belépőkártyával együtt. Nem valami vallási jelkép. Pénzben mérhető értéke nincs, olcsó réz-nikkel ötvözet, a zsinór, amin lóg, műanyagból van. Mindez azt jelenti, hogy feltehetőleg nem lopta, és valami különleges jelentése van a számára, hisz fontos, hogy magánál hordja, koc​káz​tatva, hogy elve​szíti, elhagyja. Talán kabala. Talán olyas​va​la​ki​től kapta, aki​hez érzelmi kapcsolat fűzi. Talán ugyanattól a valakitől, akinek a Ragály elleni gyógyszert akarta megszerezni. Lap​pang itt valami titok, csak nem tudom, mi az. Day tetteit mindig is lenyűgözőnek találtam. De most az ellenfelem. A célpontom. Az első meg​bí​za​tá​som. Két napig töröm a fejem. A har​ma​dik napon fel​hí​vom Jameson ezre​dest. Van egy ter​vem.

DAY Álmomban újra otthon vagyok. Eden a padlón ül, kunkori krikszkrakszokat firkálgatva a parkettára. Négy-öt éves lehet, kerek arcán még ott a babaháj. Percenként odaszalad, és megkérdi a véleményemet a művéről. Johnnal a díványon kucorgunk, hasztalanul próbáljuk megjavítani az öreg rádiót. Emlékszem, amikor apa hazahozta. Ez majd elárulja nekünk, melyik szektorban van Ragály, mondta. De most csavarjai és gombjai kopottan, élettelenül hevernek az ölünkben. Kérem Edent, hogy segít​sen, de csak nevet​gél, és azt mondja, csi​nál​juk meg mi magunk. Anya egyedül van a kis konyhában, vacsorát próbál főzni. Ismerős jelenet. Jókora kötés van mindkét kezén, törött üveggel vagy üres konzervdobozzal vághatta meg magát, amikor a pályaudvari sze​me​te​se​ket ürí​tette. Eltorzul az arca a fájdalomtól, miközben az összefagyott kukoricacsöveket próbálja meg szét​vá​lasz​tani a kés​penge tompa felé​vel. Sérült keze resz​ket. Hagyd, Anya! Majd én segí​tek. Meg​pró​bá​lok fel​kelni, de mintha ólom​ból lenne a lábam. Kis idő múlva újra fel​né​zek, hogy meg​néz​zem, most mit raj​zol Eden. Először képtelen vagyok kivenni, mit ábrázolnak a vonalak, kusza összevisszaságban, vélet​len​sze​rűen húz​kodja őket szor​go​san. Ahogy közelebb hajolok, felismerem, hogy katonákat ábrázolnak, amint épp berontanak a házunkba. Vér​vö​rös zsír​kré​tá​val raj​zolta meg őket. Felriadok az álomból. Halvány, szürke fény szűrődik be egy ablakon. Hallom, amint az eső halkan kopog az üvegen. Egy elhagyott gyerekszobában lehetek. A kék-sárga tapéta a sarkoknál elválik a faltól. Két gyertya fénye világítja meg a szobát. Érzem, hogy a lábam lelóg az ágy végéről. Párna van a fejem alatt. Ahogy meg​moc​ca​nok, fel​nyö​gök, és lehu​nyom a sze​mem. Tess hangja szi​vá​rog a fejembe. – Hal​lasz engem? – Ne üvölts, tesó! – suttogom száraz szájjal. A fejem vakító, éles fejfájástól lüktet. Tess látja az arcomon, mennyire fáj, és csendben marad, amíg behunyt szemmel próbálok úrrá lenni a gyen​ge​sé​ge​men. A fáj​da​lom nem hagyja magát, mintha tőr​rel döf​köd​nék a tar​kó​mat. Egy örök​ké​va​ló​ság, mire a fáj​da​lom kezd alább​hagyni. Kinyi​tom a sze​mem. – Hol vagyok? Te jól vagy? Tess arca kivá​lik a homály​ból. A haját rövid fonat​ban hát​ra​fogta, rózsás ajkai mosolyra húzód​nak. – Hogy én jól vagyok-e? – kérdi. – Már több mint két napja, hogy ki vagy ütve. Te hogy érzed magad? A fáj​da​lom hul​lá​mok​ban tör rám, ezút​tal a sérü​lé​sek​ből, melyek bebo​rít​ják a tes​te​met. – Cso​dá​san. Tess moso​lya leher​vad. – Nagy mázli, hogy élsz, nagyon nagy. Ha nem találok valakit, aki befogad minket, nem hiszem, hogy meg​ma​rad​tál volna. Hirtelen beugrik minden. Eszembe jut a kórházbejárat, az ellopott belépőkártya, a lépcsőház és a laboratórium, a zuhanás a magasból, a késem, ahogy a százados felé hajítom, a csatorna. A gyógy​szer. A gyógy​szer! Megpróbálok felülni, de túl hirtelen mozdulok, és az ajkamba kell harapnom, nehogy felkiáltsak a fájdalomtól. A nyakamhoz nyúlok, de nincs ott a medál, amit megmarkolhatnék.

Bele​s​aj​dul a szí​vem. Elvesz​tet​tem. Még az apám​tól kap​tam, és nem vigyáz​tam rá eléggé. Tess meg​pró​bál lecsil​la​pí​tani. – Jól van, nyu​godj meg! – De a csa​lá​dom​ról van szó! A gyógy​szer túl​élte a zuha​nást? – Egy része. – Tess vissza​fek​tet a pár​nára, és mel​lém könyö​köl az ágyra. – Szerintem a tüneteket enyhítő gyógyszer is többet ér a semminél. Már elvittem anyukádéknak, az aján​dé​kod​dal együtt. Hátul belo​póz​tam, és átad​tam John​nak. Azt üzeni, hogy nagyon köszöni. – Ugye nem mond​tad el neki, mi tör​tént? Tess a sze​mét for​gatja. – Szerinted le tudtam tagadni? Az egész város tud már a kórházban történtekről, és John tudta, hogy meg​sé​rül​tél. Eléggé kiakadt rajta. – Elmondta, hogy melyi​kük bete​ge​dett meg? Eden kapta el, vagy Anya? Tess a szá​jába harap. – Eden. John azt mondta, ők ketten jól vannak. És Eden élénk, sokat beszél. Megpróbált felkelni az ágyból, hogy segítsen anyukádnak megjavítani a mosogató csöpögő szifonját, hogy megmutassa neki, milyen jól érzi magát, de persze ő visszazavarta az ágyba. Anyukád két blúzát felhasogatta, hogy borogatást csináljon belőlük, amikor felment Eden láza, ezért John azt üzeni, ha találnál még valami ruha​fé​lét, ami jó lenne anyu​kádra, akkor örülne, ha vin​nél. Nagyot sóhajtok. Eden. Hát persze hogy Eden. Tisztára, mint egy kis mérnök, még így is, hogy elkapta a fertőzést. Legalább sikerült valami orvosságot szerezni nekik. Minden rendben lesz. Eden hamarosan meggyógyul, és azt se bánom, ha John össze fog szidni. Ami pedig a medált illeti... anya sze​ren​csére nem tud róla, biz​tos nagyon fájna érte a szíve. – Ellen​szert nem talál​tam, és nem volt időm ala​po​san átku​tatni min​dent. – Nincs semmi baj – feleli Tess. Friss kötést tesz a karomra. A régi, viseltes baseballsapkám lóg a széke tám​lá​ján. – A csa​lá​dod​nak van még ideje. Lesz még esé​lyünk újra meg​pró​bálni. – Kinek a házá​ban vagyunk? Ahogy felteszem a kérdést, ajtócsapódást hallok, majd lépteket a szomszéd szobából. Ijedten nézek Tessre. A karomra teszi a kezét, és azt mondja, nyu​god​jak meg. Egy férfi lép be, megrázza az ernyőjét, hogy lecsöpögtesse róla a koszos esővizet. Egy barna papír​zacskó van nála. – Magad​hoz tér​tél – mondja. – Ez jó. Az arcát figyelem. Nagyon sápadt, kissé kerekképű, bozontos szemöldöke alól jóindulatúan néz rám. – Mit gon​dolsz, kis​lány – mondja Tess​hez for​dulva –, ma este már el tud​tok menni? – Persze, addigra továbbállunk. – Tess egy üveg áttetsző folyadékot vesz a kezébe, gondolom, alkoholt. Benedvesíti vele a kötszer szegélyét. Összerándulok, amikor megérinti a karomat, ahol súrolta egy golyó. Mintha gyu​fát gyúj​tana meg a bőrö​mön. – Még egy​szer nagyon köszö​nöm, uram, hogy itt marad​hat​tunk. A férfi tanácstalan arccal morog valamit, és félszegen biccent. Körbetekint a szobában, mint aki keres vala​mit, amit elve​szí​tett. – Nagyon saj​ná​lom, de csak addig marad​hat​tok. A jár​vány​őr​ség hama​ro​san újabb raz​ziát tart. Egy pil​la​na​tig habo​zik, majd két kon​zer​vet húz elő a cso​mag​ból, és lete​szi az asz​talra. – Hoztam egy kis csilis babot. Nem a legjobb minőség, de jól lehet vele lakni. Hozok mindjárt

kenye​ret is. Mielőtt bár​mit is mond​hat​nánk, kisiet a szo​bá​ból. Most először végignézek magamon. Barna katonai nadrág van rajtam, csupasz karomat és a fel​ső​tes​te​met köté​sek borít​ják. Akár​csak az egyik lába​mat. – Miért segít nekünk? – kér​de​zem Tess​től hal​kan. Fel​pil​lant, miköz​ben a friss köt​szert tekeri a karomra. – Ne légy már olyan gyanakvó! Volt egy fia, akit a frontra vezényeltek dolgozni. Pár évvel ezelőtt elvitte a Ragály. Fel​ki​ál​tok, ami​kor Tess cso​mót köt a gézre, és jól meg​húzza. – Vegyél egy nagy leve​gőt! Úgy teszek, ahogy Tess kéri. Többször is belém szúr a fájdalom, ahogy ujjaival óvatosan nyo​mo​gatja a mell​ka​so​mat. Az arca kipi​rul, miköz​ben raj​tam dol​go​zik. – Az egyik bordád valószínűleg megrepedt, de biztosan nem tört el. Gyorsan helyre fogsz jönni. A fickó nem kérdezte a nevünket, és én sem az övét. Jobb is, ha nem tudjuk. Elmeséltem neki, mi volt az oka, hogy ilyen sérü​lé​se​ket sze​rez​tél. Gon​do​lom, a fiára emlé​kez​te​ted. Hát​ra​haj​tom a fejem a pár​nára. Az egész tes​tem sajog. – Elveszítettem mindkét késemet – mormolom halkan, hogy a férfi ne hallja. – Nagyon jó kések vol​tak. – Tényleg kár értük – mondja Tess. Kisimít egy kósza tincset az arcából, és fölém hajol. Egy áttet​sző műanyag tasa​kot tart a kezé​ben, benne három ezüs​tö​sen csil​logó golyó. – Ezeket a ruhád szövetébe akadva találtam. Arra gondoltam, jó lesz valamire, a csúzlidba, vagy ilyesmi. – Az egyik zse​bembe csúsz​tatja a kis cso​ma​got. Elmosolyodok. Amikor először találkoztam vele, úgy három éve, Tess egy tízéves, sovány, kis árva volt, a Nima szektor kukáiban turkált. Akkoriban nagy szüksége volt a segítségemre, így néha elfe​lej​tem, mos​ta​ná​ban milyen sok​ban támasz​ko​dom rá. – Kösz, tesó – mon​dom. Morog valami szá​momra ért​he​tet​len választ, és elfor​dítja a fejét. Hamarosan mély álomba merülök. Amikor ismét magamhoz térek, nem tudom, mennyi idő telhetett el. A fejfájásom elmúlt, kint teljesen besötétedett. Lehet ez még ugyanannak a napnak az estéje, de úgy érzem, annál sokkal többet aludtam. Se katonák, se rendőrök. Még élünk. Pár pillanatig még mozdulatlanul, teljesen éberen fekszem a sötétben. Úgy tűnik, a jótevőnk nem jelentett fel minket. Egyelőre Tess a fejét a karjára hajtva bóbiskol az ágy végében. Néha azt kívánom, bár találnék neki egy jó helyet, szép otthont kedves családdal, akik szívesen befogadnák. De amikor eszembe jut, elhessegetem a gondolatot, mert egy igazi családban Tess újra bekerülne a Köztársaság nyilvántartásába. És arra kényszerítenék, hogy vegyen részt Próbán, mert eddig még nem tette le. Vagy még rosszabb, rájönnének, hogy van valami köze hozzám, és kihallgatnák. Megrázom a fejem. Túl naiv, túlságosan könnyen manipulálható. Senkire sem merném rábízni őt. Ráadásul... hiányozna is. Az első két évben, ami​kor magam​ban jár​tam az utcá​kat, magá​nyos vol​tam. Óvatosan megmozdítom a bokámat. Kicsit merev, de ettől eltekintve egyáltalán nem fáj. Nincs ínszakadásom, meg sem dagadt túlzottan. A lőtt seb még ég, és a bordám kegyetlenül fáj, de ezúttal már elég erős vagyok, hogy különösebb erőlködés nélkül felüljek. Szokott mozdulattal a hajamba túrok, nincs összefogva, szabadon lóg a vállaimra. Egyik kezemmel rendetlen copfba fogom, és szoros csomóba tekerem. Tesshez hajolok, elveszem a szék támlájáról az ütött-kopott baseballsapkát, és alá​gyű​röm a haja​mat. A karom sajog az erő​fe​szí​tés​től.

Csilis bab és kenyér illatát érzem. Az ágy melletti szekrénykén gőzölgő edény áll, a tál peremén pedig egy sze​let kenyér egyen​sú​lyo​zik. Eszembe jut a két kon​zerv, amit a házi​gaz​dánk adott. Meg​kor​dul a gyom​rom. Fel​fa​lom az egé​szet. Miközben a csili utolsó cseppjeit nyalogatom az ujjam hegyéről, ajtócsapódást hallok, majd sietős léptek közelednek a szobánk felé. Ugrásra készen figyelek. Mellettem Tess is felriad, és megmarkolja a karo​mat. – Mi volt az? – kérdi. Ujja​mat a szám elé teszem, hogy elcsen​de​sít​sem. Házi​gaz​dánk siet be, pizsa​má​jára egy ron​gyos köpenyt húzott. – Azonnal el kell mennetek! – suttogja. Izzadság gyöngyözik a homlokán, – Most hallottam, hogy valaki róla​tok kér​de​zős​kö​dik. A fér​fit nézem. Tess rémül​ten bámul rám. – Hon​nan tudja? – kér​de​zem. Elkezdi rendbe rakni a szo​bát, fel​kapja az üres edényt, bele​söpri a mor​zsá​kat. – Azt híreszteli, hogy tud gyógyszert szerezni a fertőzésre, annak a valakinek, akinek nagy szüksége van rá. Tudja, hogy meg​sé​rül​tél. Nevet nem mon​dott, de egész biz​to​san rólad beszél. Felü​lök, lába​mat leló​ga​tom az ágy​ról. Nincs válasz​tá​sunk. – Rólam van szó – értek egyet. Tess felkap pár tiszta kötést, és az ingébe rejti. – Ez csapda. Azon​nal indul​nunk kell. A férfi bólint. – A hátsó ajtón men​je​tek ki! Egye​nest a folyo​són, aztán balra. Egy pillanatra a szemébe nézek. Abban a pillanatban rájövök, hogy pontosan tudja, ki vagyok, ha nem is mondja ki. Akárcsak mások, akik a vektorunkban felismertek, és segítettek párszor, ő sem iga​zán bánja, hogy ennyi prob​lé​mát oko​zok a Köz​tár​sa​ság​nak. – Nagyon hálá​sak vagyunk a segít​sé​gé​ért – mon​dom. Nem felel. Kézen fogom Tesst, és indulunk. A hálószobából a folyosóra, aztán ki a hátsó ajtón. Az éjsza​kai levegő párá​tól ter​hes. Könnybe lábad a sze​mem a fáj​da​lom​tól, úgy sajog​nak a sebeim. Hat sarkot megyünk a csendes sikátorokban, mire le merünk lassítani. A sérüléseim mostanra üvöltve tiltakoznak. A medálomért nyúlok, hogy megnyugtasson az ismerős érintés, de aztán eszembe jut, hogy már nem lóg a nyakamban. Furcsa, nyomasztó érzés telepszik a mellkasomra. Mi lesz, ha a Köz​tár​sa​ság rájön, mi az? Vajon meg​sem​mi​sí​tik? Mi lesz, ha a segít​sé​gé​vel eljut​nak a csa​lá​dom​hoz? Tess leros​kad a földre, fejét a siká​tor falá​nak támasztja. – El kell hagynunk a várost! – mondja. – Itt túl veszélyes, Day. Te is tudod. Arizona vagy Colorado biztonságosabb volna. De legalább Barstow-ba menjünk el! Engem nem zavar, ha kül​vá​ros​ban kell dek​kolni. Per​sze, per​sze. Tudom. Nem nézek rá. – Én is sze​ret​nék elmenni. – De nem fogsz. Látom az arco​don. Hallgatunk egy darabig. Ha csak rajtam múlna, fognám magam, átvágnék az országon, és átszöknék a Kolóniákhoz az első adandó alkalommal. Kicsit se érdekelne, ha csak a saját életemet tenném kockára. De tucatnyi oka van, amiért nem mehetek, és ezt Tess is tudja. Nem csak arról van szó, Anya és John nem teheti meg, hogy fogják magukat, és otthagyják a kirendelt munkahelyüket, hogy velem jöjjenek, legalábbis nem úgy, hogy az rögtön gyanút ne keltsen. És Eden se hagyhatja ott a kijelölt isko​lá​ját. Hacsak nem akar​nak hoz​zám hasonló üldö​zött szö​ke​vé​nyek lenni.

– Majd meg​lát​juk – mon​dom végül. Tess lemon​dóan sóhajt. – Mit gon​dolsz, ki keres? – kérdi kis idő múlva. – Hon​nan tud​ják, hogy a Lake szek​tor​ban vagyunk? – Fogalmam sincs. Lehet egy díler, aki hallott a kórházban történt betörésről. Talán azt hiszi, hogy egy csomó pénzünk van, vagy ilyesmi. Talán egy katona. Vagy egy titkosügynök. Elhagytam a medálomat a kórháznál. Fogalmam sincs, hogy tudnának meg belőle bármit is rólam, de nem lehet kizárni. – És most mit fogsz csi​nálni? Meg​rán​tom a vál​tam. A lőtt seb lük​tetni kezd, a fal​nak kell támasz​kod​nom. – Az egyszer biztos, hogy nem fogok találkozni a fickóval, akárki is legyen, bár nagyon kíváncsi len​nék, mit akar mon​dani. Mi van, ha tény​leg van gyógy​szere? Tess rám mered. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint a legelső alkalommal, amikor találkoztunk: remény​kedve, kíván​csian és rémül​ten. – Hát... ez se lehet veszé​lye​sebb, mint az őrült betö​rés a kór​házba, nem igaz?

JUNE Nem tudom, hogy azért-e, mert megesett rajtam Jameson ezredes szíve, vagy mert nagy veszteségnek érzi az egyik legjobb emberének az elvesztését, de segít megszervezni a temetést, pedig ilyet soha nem tett még egyik kato​nája ked​vé​ért sem. Nem árulja el, hogy miért dön​tött így. A jómódú családoknál, mint a miénk is, a temetés mindig nagy felhajtással jár. Metias búcsúztatását egy magasba törő, barokkos boltívekkel és festett üvegablakokkal díszített épületben tartjuk. A csupasz padlóra fehér szőnyegeket terítettek, és fehér orgonától roskadozó fehér asztalokkal rakták tele a termet. Csak a Köztársaság zászlójának színei és az oltár fölé függesztett kerek aranycímer töri meg az egyhangú fehér szín uralmát. És, természetesen, mindezek felett ott tün​dö​köl leg​di​csőbb Pol​gár​tár​sunk arc​képe. A gyászolók a legelegánsabb fehér öltözékekben pompáznak. Rajtam díszes, fehér csipkés, fűzős felsőrészű ruha van, amelynek a felsőszoknyája selyemből készült. A ruha hátul lágy esésű, dús hullámokban omlik a földig. A ruhaderékon apró, a köztársasági címert formázó fehérarany melltű csillog. A fodrász feltornyozta a hajam, egyik oldalon laza loknikban hullik a vállamra, a fülem mögött fehér rózsa. A torkomat gyöngyökkel díszített nyakszalag takarja. A szemhéjam csillogó fehérre festve, a szempillámat mintha hó lepte volna be, a szemem alatti duzzadt pírt elrejti a fehér ala​pozó. A világ​ból hiá​nyoz​nak a szí​nek körü​löt​tem, ahogy az éle​tem​ből Metias. A bátyám egyszer azt mondta, hogy a temetések nem mindig ilyenek voltak. Csak az első áradások és vulkánkitörések után, mikor a Köztársaság kerítést húzott a háborús zóna mentén, hogy távol tartsa a Kolóniák szökevényeit a területünkre való illegális bellii tolástól, akkor kezdték az emberek fehér ruhá​ban gyá​szolni a halot​ta​i​kat. – Az első vulkánkitörés után – mesélte –, hónapokig fehér vulkáni hamu hullott az égből. Belepte a halot​ta​kat és a hal​dok​ló​kat. Ezért most a fehér a gyász színe. Azért mesélt erről, mert meg​kér​dez​tem, milyen volt a szü​le​ink teme​tése. Céltalanul kóválygok a vendégek között, a körülöttem lévők kedveskedő szavaira begyakorolt, ille​del​mes vála​szo​kat adva. – Fogadja őszinte részvétemet – mondogatják. Felismerem Metias néhány volt tanárát, bajtársát és felettesét. Páran még a csoporttársaim közül is eljöttek. Meg vagyok lepve, hogy itt látom őket: az elmúlt három évben nem igazán sikerült barátokat szereznem az egyetemen, köszönhetően a koromnak és a zsúfolt órarendemnek. De mégis vannak itt néhányan a délutáni kiképzésről, mások a 421-es, „A Köz​tár​sa​ság tör​té​nete” kurzus​ról. A keze​met szo​ron​gat​ják, és csó​vál​ják a fejü​ket. – Elő​ször a szü​leid, most pedig a bátyád. El sem tudom kép​zelni, milyen ret​te​ne​tes lehet neked. Nem, tényleg nem tudhatod. De csak mosolygok kedvesen, és biccentek, mert tudom, hogy jót akar​nak. – Köszönöm, hogy eljöttetek – mondom. – Sokat jelent nekem. Tudom, Metias büszke lenne, hogy a hazá​ért áldoz​hatta az éle​tét. – Metias nagyon figyelmes diák volt. Én voltam a mentora. Született parancsnok. Mesélt erről magács​ká​nak? Egy emlék ugrik be, egy esős éjszaka, amikor Metias először dolgozott Chiannak. Elvitt engem és Thomast is, aki akkor még tanult, a Tanagashi szektorba, ahol életemben először ettem csípős thai

zöldséges húst spagettivel és édes hagymás tekercset. Emlékszem, mindketten egyenruhában voltak. Metias zubbonya nyitva, inge a nadrágon kívül; Thomas szorosan begombolkozva, a haja gondosan hátrasimítva. Thomas az ügyetlenül befont copfommal cukkolt, de Metias nem szólt egy szót sem. Aztán, úgy egy hét múlva, váratlanul megszakadt a gyakornoksága Chiannál. Beadott egy kérvényt, és áthe​lyez​ték Jameson ezre​des osz​ta​gába. – Azt mondta, hogy bizal​mas infor​má​ció – hazu​dom. Chian fel​ne​vet. – Rendes srác volt ez a Metias. És remek tanítvány. Képzelheti, mekkorát csalódtam, amikor áthelyezték a városőrséghez. Azt mondta, hogy nem elég okos a tesztek értékeléséhez vagy a pontszámnak megfelelő hely kiválasztásához, ahová átirányítjuk a végzetteket. Micsoda szerénység! Oko​sabb volt, mint gon​dolta. Akár​csak ön – vigyo​rog rám. Bólintok. Chian kétszer csináltatta végig velem a Próbát, mert maximális pontszámot értem el, ráadásul rekordidő (egy óra tíz perc) alatt. Azt hitte, hogy csaltam. Nemcsak hogy én vagyok az egyetlen, aki rekordpontszámot ért el, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki két​szer csinálta meg a Pró​bát. – Kedves, hogy ezt mondja – felelem –, de a bátyám jobb parancsnok volt, mint amilyen én valaha is leszek. Chian csak legyint rá. – Ugyan már, kedvesem – mondja. Aztán kellemetlenül közel hajol hozzám. Van valami behízelgő és visszatetsző benne. – Engem személy szerint bosszant, ahogy meghalt – teszi hozzá. – Annak a kis mocsok kölyöknek a kezétől. Micsoda gyalázat! – Chian szeme összeszűkül, amitől a szemöldöke is bozontosabbnak látszik. – Nagy megelégedésemre szolgált, mikor Jameson ezredes arról tájékoztatott, hogy ön fog a nyomába eredni. Ez az eset friss szemet kíván, és kegyed épp a megfelelő játé​kos erre a posztra. Pom​pás kis vizs​ga​fel​adat, nem? Utálom ezt a fickót tiszta szívemből. Thomas biztosan észrevette a feszültséget, mert érzem, hogy az asztal alatt megszorítja a kezemet. Csak hagyd rá! – próbálja mondani. Aztán, amikor Chian végre elfor​dul tőlem, hogy vála​szol​jon a másik olda​lán ülő férfi kér​dé​sére, Tho​mas hoz​zám hajol. – Chian sze​mé​lyes okból is utálja Dayt – sut​togja. – Tény​leg? – kér​de​zem, én is sut​togva. Bólint. – Mit gon​dolsz, hogy sze​rezte azt a for​ra​dást? Day csinálta? Kiül az arcomra a döbbenet. Chian meglehetősen testes figura, és amióta az eszemet tudom, a Próba szervezésével foglalatoskodik. Jól képzett szakember. Tényleg képes volt így megsebezni egy tizenéves gyerek? Aki ráadásul meg is úszta? Chianra pillantok, és a forradását tanulmányozom. Tiszta vágás egy sima élű késsel. Gyorsan történhetett, hogy ilyen egyenes. Nem hiszem, hogy Chian egy helyben állva megvárta volna, amíg valaki felszeleteli. Egy pillanatig, de csak a másodpercig törtrészéig, Day oldalán állok. Felnézve Jameson ezredest látom, aki úgy mered rám, mintha olvasna a gon​do​la​ta​im​ban. Nyug​ta​la​nító érzés. Tho​mas ismét meg​érinti a kezem. – Hé, fel a fejjel! – mondja. – Day nem bujkálhat örökké a kormány elől. Előbb vagy utóbb kifüstöljük azt az utcakölyköt az odújából, és példát statuálunk vele. Messze jobb vagy nála, külö​nö​sen, ha vala​mire elszá​nod magad. Thomas kedves mosolyától elgyengülök, és hirtelen úgy érzem, mintha Metias ülne mellettem, és

mondogatná, hogy minden rendben lesz, és megnyugtatna, hogy a Köztársaság nem fog cserbenhagyni. A bátyám egyszer azt ígérte, hogy örökké mellettem lesz. Elfordítom a tekintetemet, és az oltárra nézek, hogy Thomas ne lássa a könnyeket a szememben. Képtelen vagyok visszamosolyogni. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá. – Essünk túl rajta – sut​to​gom.

DAY Még mindig piszok meleg van, pedig már késő délutánra jár. Az Alta és a Winter szektorok peremén sántikálok az utcán, végig a tó mentén, a szabad ég alatt, elmerülve a tolongó tömegben. A sérüléseim még mindig gyógyulnak. A jótevőnktől kapott katonai nadrágot viselem egy vékony, galléros inggel, amit Tess talált egy kukában. A sapkám mélyen a szemembe húzom, és az álcámat kiegészítettem egy kötéssel, ami a bal szememet takarja. Cseppet sem vagyok feltűnő. Főleg a tengernyi munkás között, akik közül sokan viselik üzemi baleset nyomát. Ma egyedül mozdultam ki, Tess pár utcával odébb húzza meg magát, egy takarásban lévő második emeleti párkányon rejtőzik. Kár volna koc​káz​tatni, hogy egy​szerre kap​ja​nak el mind​ket​tőn​ket, ha nem muszáj. Ismerős zajok vesznek körül: utcai árusok kínálgatják portékáikat a járókelőknek, főtt lúdtojást, sült tésztát és hot dogot árulnak. Eladók ácsorognak az élelmiszerüzletek és a kávézók ajtajában, vásárlókat próbálnak becsábítani. Öreg autó zörög az úton. A második műszakból hazafelé tartó melósok mennek el lassan mellettem. Pár lány felfigyel rám, és amikor odanézek, elpirulnak. Motorcsónakok pöfögnek a tavon, óvatosan elkerülve a part közelében lassan forgó óriási víz​tur​bi​ná​kat és a sötét lám​pá​val csen​de​sen őrködő árvíz​jelző szi​ré​ná​kat. Bizonyos utcarészeket elzártak a forgalom elől, ezeket én is messzire elkerülöm – a katonaság karan​tén zónái. A háztetőkön sorakozó hangszórók kattannak egyet, majd sercegés hallatszik belőlük. Az óriás kivetítőkön is megszakad a reklámok sora, és aKöztársaság lobogója jelenik meg – némelyiken figyelmeztetés villan fel, hogy a lázadó Patrióták újabb akciója várható. Az utcán mindenki meg​tor​pan, és moz​du​lat​la​nul áll, miköz​ben az eskü elhang​zik. Esküszöm, hogy a hatalmas Amerikai Köztársaság hűséges állampolgára leszek. Becsülettel szolgálom Első Polgárunkat, híven támogatom a Kolóniák elleni összefogást, és fogadom, hogy a küszö​bön​álló győ​zel​met leg​jobb tudá​som sze​rint elő​se​gí​tem. Amikor az Első Polgárhoz érünk a szövegben, a főváros felé fordulva tisztelgésre emeljük a kezünket. Én is mormolom az orrom alatt a fogadalmat, de a Kolóniák elleni összefogásnál elhallgatok, amikor látom, hogy az utcai járőrök nem néznek felém. Kíváncsi lennék, hogy hangzott a szö​veg, mielőtt kitört a Koló​niák elleni háború. Ahogy véget ér a fogadalom, az élet visszatér a szokott kerékvágásba. Betérek egy falfirkákkal borított, kínai jellegű vendéglőbe. A felszolgáló az ajtónál szélesen rám mosolyog, jó pár foga hiány​zik, és sie​tő​sen bel​jebb tes​sé​kel. – Ma valódi Tsingtao sört szolgálunk fel – suttogja. – Kimaradt pár láda egy külföldi szállítmányból, amit egyenesen a dicső Elsőnek küldtek ajándékba. Hamarosan egy csepp sem marad belőle. Beszéd közben idegesen cikázik a pillantása. Nem mondok semmit. Tsingtao sör? Ja, persze. Az öregapám is röhögne rajta. A Köztársaság nem importál Kínából sört csak azért, hogy minőségi áruval lássa el a nyomornegyedeket. Valószínűbb, hogy a fickó erős elmaradásban van a kéthavonta esedékes kormányzati adó befizetésével. Más oka nem lehet, hogy vállalja a kockázatot, és hamis Tsing​tao véd​jeggyel cím​kézi fel a házi​lag főzött koty​va​lé​kot. Azért megköszönöm, és beljebb megyek. Ez a hely is pont olyan jó, mint bármelyik másik, hogy hoz​zá​jus​sak némi infor​má​ci​ó​hoz. Sötét van. A levegő pipafüsttől, sült hús és gázlámpa szagától bűzlik. Asztalok és székek zsúfolt

erdején keresztül nyomakodom beljebb – útközben lenyúlok pár falatot az őrizetlenül hagyott tányérokról, és az ingem alá rejtem –, amíg a pulthoz érek. Mögöttem a körben álló vendégek hangosan szurkolnak a kör közepén egymást csépelő két alaknak. Gondolom, az illegális fogadás ellen sincs kifogása a tulajnak. Ha van elég sütnivalójuk, a nyereményükből tartalékolnak annyit, amivel bármikor lefizethetik a razziázó utcai járőröket – különben akár ki is írhatnák az ajtóra, hogy adó​men​te​sen vág​nak zsebre pénzt. A csapos csaj nem töri magát, hogy megkérdezze, hány éves vagyok. Még csak rám se néz, úgy kér​dezi: – Mit adha​tok? Meg​rá​zom a fejem. – Csak egy kis vizet kérek – mondom. Mögöttünk felharsan a tömeg, ahogy az egyik küzdő földre kerül. Két​kedve néz rám. Pil​lan​tása az arco​mat átszelő kötésre sik​lik. – Mi tör​tént a sze​med​del, kölyök? – Mun​ka​he​lyi bal​eset. Tehe​nész vagyok. Utál​kozó képet vág, de most már érde​kelni kez​dem. – Hát ez saj​ná​la​tos. Biz​tos, hogy nem kérsz rá egy hideg sört? Nagyon fáj​hat. Meg​rá​zom a fejem. – Kösz, tesó, de nem iszom. Jobb, ha éber mara​dok. Rám mosolyog. Egész csinosnak látszik a gyér lámpafényben, a szemhéja csillogó zöldre van festve, rövid, fekete haja a tarkóján felnyírva. Tetovált indák kígyóznak végig a nyakán, és bújnak be fűzős blúza alá. Koszos üvegű védőszemüveg lóg a nyakában, talán arra az esetre, ha a kocsmában bunyó törne ki, és üvegek repkednének. Nagy kár... Lefoglal az információszerzés, pedig szakíthatnék időt meg​fűzni ezt a lányt, talán kijutna egy csók is. Vagy tán több. – A Lake-ből, igaz? – kérdezi. – Kirándulsz egyet, és közben összetöröd pár lány szívét? Vagy bunyózni jöt​tél? – int a fejé​vel a kör​ben állók felé. Elvi​gyo​ro​dom. – Azt meg​ha​gyom neked. – Miből gon​do​lod, hogy én bunyó​zok? A kar​ján lévő for​ra​dá​sokra nézek, meg a zúzó​dá​sokra a kéz​fe​jén. Las​san elmo​so​lyo​dik. Meg​vo​nom a vál​lam. – Semmi kedvem meghalni egy ringben. Csak bejöttem a tűző napról. Te pedig kívánatos tár​sa​ság​nak tűnsz. Per​sze csak akkor, ha nem kap​tad el a Ragályt. Sza​kál​las vicc, de nevet rajta. Elő​re​dőlve a pultra könyö​köl. – A szek​tor szé​lén lakom. Idáig még egész biz​ton​sá​gos volt. Én is köze​lebb hajo​lok hozzá. – Akkor neked szerencséd van. – Majd komolyabb hangon folytatom: – Ismerek egy családot, aki​nek nem​rég tet​tek jelet az ajta​jára. – Saj​ná​lat​tal hal​lom. – Kérdeznék tőled valamit, csak kíváncsiságból. Nem hallottál mostanában egy fickóról, aki azt híresz​teli a kör​nyé​ken, hogy van gyógy​szere a fer​tő​zésre? Fel​sza​lad a szem​öl​döke. – Dehogy​nem, én is hal​lot​tam róla. Egy rakás ember pró​bálja meg​ta​lálni. – Tudod, hogy pon​to​san mit mon​dott a fickó?

Egy pil​la​na​tig habo​zik. Ész​re​ve​szek pár apró szep​lőt az orrán. – Úgy hallottam, hogy azt mondta, a gyógyszert valakinek szánja, egy bizonyos embernek. Az a valaki tudni fogja, hogy róla van szó. Pró​bá​lok vidám képet vágni. – Az a valaki aztán sze​ren​csés lehet, nem igaz? Elvi​gyo​ro​dik. – Az biztos. Azt mondta, hogy találkozni akar azzal a valakivel éjfélkor, ma éjjel, a tíz másod​per​ces helyen. – Tíz másod​per​ces helyen? A lány meg​vonja a vál​lát. – Gőzöm sincs, mit jelent​het. De senki más sem tudja, hogy mi akar ez lenni. A pult fölött hoz​zám hajol, és sut​to​góra fogja a hang​ját. – Tudod, mit gon​do​lok? Sze​rin​tem a fickó tisz​tára zak​kant. Vele nevetek, de az agyam villámgyorsan pörög. Kétségem sem marad, hogy a fickó engem keres. Nagyjából egy évvel ezelőtt betörtem egy Arcadia bankfiókba az épület mögött lévő utcácska felől. Az egyik biztonsági őr megpróbált kinyírni. Amikor leköpött, és azt mondta, a páncélterem lézerei úgyis darabokra fognak vágni, elkezdtem cukkolni. Azt mondtam, hogy tíz másodperc alatt bejutok a páncélterembe. Nem hitt nekem, de az a helyzet, hogy senki nem hisz nekem, amíg tényleg meg nem teszem, amit ígérek. Igazán jó kis bakancsot vettem abból a pénzből, amit ott szereztem, ráadásul a feketepiacon beszereztem még egy elektrobombát is. Ha az beindul, a környékén minden fegyver működésképtelen lesz. Jól is jött, amikor egy légibázist támadtam meg nemrég. És Tess is kapott egy teljes ruhatárat. Vadonatúj blúzokat, cipőket, nadrágokat, kötszert, sebfertőtlenítőt, még egy csomag Aszpirint is. Mindketten beszereztünk egy nagy rakás ennivalót. A többit a családom kapta, meg a Lake szek​tor​ban élő isme​rő​sök. Miután még jó néhány percet flörtölök vele, elköszönök a csapos lánytól, és lelépek. A nap még magasan jár, érzem, hogy izzadság csorog az arcomon. Már eleget tudok. A hatóság talált valamit a kór​ház​nál, és most meg​pró​bál​nak tőrbe csalni. Éjfél​kor oda​kül​de​nek vala​kit a tíz másod​per​ces helyre, közben a katonák lezárják az utcát, bekerítenek minket. Lefogadom, azt hiszik, nagyon kétségbe vagyok esve De valószínűleg lesz náluk gyógyszer is, hogy legyen mivel előcsalogatniuk. Össze​szo​rí​tott száj​jal töp​ren​gek egy sort. Aztán meg​for​du​lok. Irány az üzleti negyed. Talál​ko​zóm van, és nem aka​rom lekésni.

JUNE IDŐ: 23:29 BATALLA SZEK​TOR, DRAKE EGYE​TEM 22°C BEL​TÉR​BEN A Batalla-székház fénycsövei hideg fényt sugároznak. A megfigyelők és elemzők emeletén, egy mosdóhelyiségben öltözöm át. Fekete hosszú ujjút veszek a steppelt fekete mellény alá, a fekete nadrág szűk szárát a bakancsba tűröm. A vállamra takaróként borul a hosszú, fekete köpeny. A közepén fehér csík fut végig, egész le a padlóig. Az arcomat fekete maszk takarja, a szemem előtt infravörös, éjjellátó szemüveg. Ezenkívül már csak egy apró mikrofon és egy még kisebb fülhallgató tar​to​zik a fel​sze​re​lé​sem​hez. Meg egy pisz​toly. Csak ha szük​ség lenne rá. Nemtelennek, átlagosnak, felismerhetetlennek kell lennem. Úgy kell kinéznem, mint egy feketepiaci szál​lí​tó​nak, aki van olyan gaz​dag, hogy meg​en​ged​hes​sen magá​nak egy adag Ragály elleni gyógy​szert. Metias a fejét csóválná, ha látna. Nem mehetsz egyedül titkos küldetésre, June – mondaná. – Bajod eshet. Milyen iro​ni​kus! Megigazítom a csatot, ami a köpenyemet tartja (bronzzal futtatott acél, valószínűleg import áru Nyugat-Texasból), aztán elindulok a lépcső felé, kifelé a székházból, végig az Arcadia bank felé vezető utcán, ahol való​szí​nű​leg talál​ko​zom Day​jel. A bátyám 120 órája halott. Egy örökkévalóságnak tűnik. 70 órával ezelőtt kaptam meg az engedélyt, hogy az interneten annyi információt gyűjt​sek Dayről, amennyit csak tudok. 40 órával ezelőtt egy tervet terjesztettem Jameson ezredes elé, hogy hogyan jussunk Day nyomára. 32 órával ezelőtt jóváhagyta. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán emlékszik még rá. 30 órája egy-egy álruhás ügynök járja Los Angeles minden fertőzés sújtotta negyedét: a Winter, a Blueridge, a Lake és az Alta szektorokat. Terjesztik az információt, hogy valaki, akinek van gyógyszere a fertőzésre, éjfél​kor a tíz másod​per​ces helyen lesz. 29 órá​val ezelőtt részt vet​tem a bátyám teme​té​sén. Nem tervezem, hogy ma éjjel elkapjuk Dayt. Arra sem számítok, hogy egyáltalán megpillantom. Pontosan tudni fogja, hogy hol van a tíz másodperces hely, és hogy vagy a hatóság embere vagyok, vagy a feketepiac irányítóié, akik lepaktáltak a hatósággal. Nem fogja megmutatni magát. Még Jameson ezredes is, aki tesztel engem ezzel a feladattal, tisztában van vele, hogy egy pillantást sem vet​he​tünk rá. De tudom, hogy ott lesz. Nagyon nagy szüksége van a gyógyszerre. Csupán annyit remélek ezen az éjszakán, hogy feltűnik. Hogy találok valami nyomot, kiindulópontot, egy irányt, amerre elindulhatok, bármi sze​mé​lye​set erről a fiú​ról. Bűnö​ző​ről. Gondosan elkerülöm az utcai lámpákat. Legjobb lenne a háztetőkön közelíteni meg a helyszínt, ha nem a pénzügyi negyedben lennénk, ahol a tetőkön őrök posztolnak. Körülöttem az óriásképernyők ontják a színes reklámokat, a hirdetések hangja torzan és akadozva szól a városi hangszóróhálózatból. Az egyiken feltűnik Day legfrissebb fantomképe. Ezúttal egy hosszú, fekete hajú fiút mutatnak. Az óriásképernyők körül utcai lámpák pislákolnak, azok alatt az éjszakai műszakba siető munkások, rendőrök és kereskedők. Hébe-hóba egy páncélos halad el, néhány szakasz katonával a nyomában. (Kék csíkot viselnek a kabátjuk ujján; frontról visszatérő katonák vagy a frontra igyekvő váltás. Puskájuk vállra vetve, mindkét kezük a fegyveren.) Mind Metiasra emlékeztetnek. Ettől kissé mélyebbeket kell lélegeznem, vagy kissé gyorsabb iramot kell diktáljak, akármit, csak hogy képes

legyek össz​pon​to​sí​tani. A hosszabb utat választom Batallán keresztül, a szektor mellékutcáin megyek, elhagyatott épületek mel​lett, nem las​sítva, amíg jókora távol​ságra nem kerü​lök a kato​nai terü​let​től. A rend​őr​ség nem tud a kül​de​té​sem​ről. Ha meg​lát​ná​nak ebben az öltö​zet​ben, éjj​el​látó szem​üveg​gel a feje​men, biz​tos lenne pár kér​dé​sük. Az Arcadia bank egy csendes utcában áll. Hátrakerülök az épület mögé, ahol egy parkolót találok, egy keskeny átjáró végén. Itt várok az árnyékban. Az éjjellátó miatt nem látok színeket. Körülnézek. Hangszórók sorát látom a tetők szélén, kóbor macska farka kígyózik egy szemeteskuka fedele fölött, amott egy elha​gya​tott bódé, az oldala régi, koló​nia​el​le​nes köz​le​mé​nyek​kel van kita​pé​tázva. A látómezőbe vetített óra szerint az idő: 23:53. Hogy jobban teljék az idő, végiggondolom, mit tudunk Dayről. Ennek a banknak a kirablása előtt már háromszor is feltűnt a jelentésekben. Ezek csak azok az esetek, amelyeknél ujjlenyomat alapján azonosíthattuk Dayt, így csak megbecsülni tudom, hány további bűncselekményt követett el. Jobban megnézem a banképület mellékutcába nyíló bejáratát. Vajon hogyan jutott be az épületbe tíz másodperc alatt úgy, hogy a hátsó bejáratnál négy fegyveres őr állt? (A sikátor nagyon keskeny. Találhatott elég támaszt a lábának, hogy feljusson a második vagy akár a harmadik szintig is, mindezt úgy, hogy a saját fegyverüket használta ki az őrök ellen. Talán a kavarodásban azok egymást lőtték. Valószínűleg az egyik ablakon át vetődött be. Az egész talán csak pár másod​per​cig tart​ha​tott. De hogy mit csi​nált, miután beju​tott, arra nincs ötle​tem.) Azt már tudom, hogy Day milyen gyors. Az, hogy megúszott egy két és fél emeletes zuhanást, elég bizonyíték rá. De ma éjjel nem lesz alkalma akrobatikus trükköket bemutatni. Teljesen mindegy, milyen fürge, ha emeletes épületekből ugrál ki, nem létezik, hogy utána rendesen tudjon járni. Day leg​alább egy hétig még nem fog falra mászni és lép​cső​há​zak​ban fut​kosni. Hirtelen összerezzenek. Két perccel múlt éjfél. Kattanó hang visszhangzik a falak közt, és a kuka tetején üldögélő macska kereket old. Lehetett egy öngyújtó, egy felhúzott fegyver, a hangszórók vagy egy pis​logó utcai lámpa, lehe​tett bármi. Végig​pász​tá​zom a tető​ket. Egye​lőre semmi. De a tar​kó​mon fel​me​red​nek a szőr​szá​lak. Tudom, hogy itt van. Érzem, hogy figyel. – Gyere elő! – mondom. A kis mikrofon a számnál veszi a hangomat, és átalakítja, úgy hangzik, mintha egy férfi beszélne. Tel​jes a csend. Még a bódé olda​lára agga​tott papír​la​pok sem moz​dul​nak. Szellő sem rez​dül. A derékszíjamon lógó tokból előhúzok egy ampullát. A másik kezem továbbra is a pisztoly mar​ko​la​tán. – Itt van, amit akarsz – mon​dom, és nyo​ma​té​kul fel​mu​ta​tom az ampul​lát. Még mindig semmi. De ezúttal hallok valamit, mintha egy nagyon halk sóhaj lenne. Lélegzetvétel. A tetők szélén sorjázó hangszórókat nézem. (Tehát ez volt a kattanó hang. Átkötötte a hangszórók vezetékét, így anélkül tud szólni hozzám, hogy felfedné a rejtekhelyét.) A maszk mögött mosoly terül szét az arco​mon. Én is pon​to​san ezt tet​tem volna. – Tudom, hogy kell neked – mondom, újra felmutatva az ampullát. Címkével kifelé fordítva magasabbra emelem. – Rajta van az összes hivatalos címke, a forgalomba hozatali engedély pecsétje. Biz​to​sít​hat​lak róla, hogy valódi. Újabb han​gos léleg​zet​vé​tel. – Valaki, aki fontos számodra, azt kívánja majd, hogy bárcsak előjöttél volna, és beszéltél volna velem. – Megnézem az időt a szemüvegben. – Öt perccel múlt éjfél. Még két perced van. Aztán elme​gyek.

Az utca ismét elcsendesedik. Időnként mintha hallanám a halk lélegzést a hangszórókból. A pillantásom a kijelző órájáról a tetők árnyékára siklik. A srác okos. Nem tudom megmondani, honnan jön az adás. Lehet, hogy ebből az utcából, talán pár saroknyival távolabb, egy magasabb tetőről. De biz​tos vagyok benne, hogy a közel​ben van, hogy a saját sze​mé​vel lás​son. A kijel​zőn az idő: 00:07. Meg​for​du​lok, vissza​ra​kom az ampul​lát az övembe, és elin​du​lok. – Mit akarsz a gyógy​sze​rért cse​rébe, tesó? Épp csak suttog, de a hangszóróból szaggatottan és ijesztően hangzik fel. Úgy recseg, hogy alig értem, mit mond. Pár részlet mégis nyomban átfut az agyamon. (Férfi. Enyhe akcentusa van: nem Oregonba, Nevadába, Arizonába, Új-Mexikóba vagy Nyugat-Texasba való, nem a Köztársaság valamely másik államába. Született dél-kaliforniai. Tesónak szólított, ami a Lake szektor lakóinak a szavajárása. Elég közel van, hogy lássa, amint elteszem a gyógyszert. De nem olyan közel, hogy a hangszórók tisztán közvetítsék a hangját. Pár tömbbel arrébb lehet, egy jó megfigyelőponton, az egyik felső eme​le​ten.) A bevillanó információk mellett fekete felhőként dagad bennem a gyűlölet. Ez a bátyám gyil​ko​sá​nak a hangja. Talán ezt a han​got hal​lotta a bátyám éle​té​ben utol​jára. Várok két másodpercet, mielőtt megszólalok. Nyugodt és higgadt a hangom, nyoma sincs benne a dühöm​nek. – Hogy mit aka​rok? – kér​de​zem. – Az attól függ. Van pén​zed? – Ezer​két​száz tikett. (Tikett, nem pedig Köztársasági Arany. A felső tízezret fosztogatja, de arra nem képes, hogy az iga​zán gaz​da​go​kat is kira​bolja. Való​szí​nű​leg egye​dül dol​go​zik.) Fel​ne​ve​tek. – Ezer​két​száz tikett erre nem elég. Mid van még? Érték​tár​gyak? Éksze​rek? Csend. – Van​nak olyan képes​sé​geid, ame​lyek​nek hasz​nát vehet​ném? Biz​tos vagyok benne, hogy van​nak... – Én nem dol​go​zom a kor​mány​nak. A gyenge pontja. Ter​mé​sze​te​sen. – Ne szívd mellre! Csak, gondoltam, megkérdezem. És honnan veszed, hogy nem valaki másnak dol​go​zom? Nem gon​do​lod, hogy túl sokra tar​tod a kor​mányt? Pár pil​la​nat​nyi szü​net után a hang újra meg​szó​lal. – A köpe​nyed csatja. Nem tudom pon​to​san, mi az, de egy​ál​ta​lán nem tűnik civil hol​mi​nak. Ezzel kicsit meglep. A köpenyemet tényleg egy Canto csat tartja, méretes, masszív darab, katonatisztek használják előszeretettel. Úgy tűnik, Daynek alapos ismeretei vannak az egyenruhákról. Lenyű​göző a meg​fi​gye​lő​ké​pes​sége. Igyek​szem elrej​teni a meg​le​pe​té​se​met. – Örülök, hogy olyasvalakivel találkozhatom, aki felismer egy Canto csatot. De én elég sokat utazgatok, barátom. Sok mindenkivel találkozom, néha olyanokkal is kapcsolatba kerülök, akikkel nem szí​ve​sen közös​kö​döm. Csend. Várok. Figyelem, hallok-e újabb lélegzetvételt a hangszórókból. Semmi. Még egy kattanás se. Nem voltam elég gyors, az a kis habozás a hangomban elég volt, hogy rájöjjön, nem bízhat bennem. Összehúzom magamon a köpenyt, és érzem, hogy a langyos éjszakai levegő ellenére megizzadtam. A szí​vem zaka​tolva lük​tet. Újabb hang szó​lal meg a fejem​ben. Ezút​tal a kis fül​hall​ga​tó​ból. – Ott van, Iparis? – Jameson ezredes az. A háttérben hallom a zsongást, mások is vannak az

iro​dá​já​ban. – Elment – sut​to​gom. – De meg​tud​tam néhány dol​got. – Elkotyogta neki, hogy kinek dolgozik, igaz, Iparis? Hát, ez még csak az első önálló küldetése. Mindenesetre a hangfelvétel megvan róla. Jöjjön vissza a Batalla-székházba! – A szemrehányása kissé rosszu​le​sik. De mielőtt bár​mit is mond​hat​nék, bontja a vona​lat. Még egy percet várok, csak hogy biztos legyek benne: Day tényleg elment. De minden csendes. Megfordulok, és elindulok visszafelé az utcácskában. Megmondanám Jameson ezredesnek, mi volna a legegyszerűbb megoldás: egyszerűen gyűjtsünk be mindenkit a Lake szektorból, akinek az ajtaján ott a jel. Ez aztán biztosan előcsalná Dayt az odújából. De szinte hallom is az ezredes válaszát: Ez teljességgel ki van zárva, Iparis. Túlságosan költséges, és kizárt, hogy a parancsnokság jóváhagyja. Valami mást kell kitalálnia. Még egyszer visszanézek, félig-meddig arra számítva, hogy egy feke​tébe öltö​zött alak követ. De az utca üres. Nem fogják hagyni, hogy rávegyem Dayt arra, hogy ő maga jöjjön el hozzám. Vagyis egy lehe​tő​sé​gem marad: nekem kell elmen​nem őhozzá.

DAY – Na, kérsz enni? Tess hangja felriaszt a gondolataimból. Elfordítom tekintetem a tóról, látom, egy darab kenyeret meg sajtot tart a kezében, mutatja, hogy vegyem el. Éhesnek kéne lennem. A titkosügynökkel való tegnap éjszakai találkozásom óta csak egy fél almát ettem. De a kenyér meg a sajt – pedig még friss, nemrég hozta őket Tess a boltból, néhány nehezen szerzett tikettért cserébe – valahogy nem tűnik elég étvágy​ger​jesz​tő​nek. Azért elfogadom. Távol álljon tőlem, hogy elvesztegessem a jó ételt, különösen így, hogy minden pén​zünkre szük​ség lesz, ha gyógy​szert aka​runk sze​rezni. A homokban ülünk Tess-szel egy móló alatt, a szektorunkkal határos szakaszán a tónak. Amennyire csak lehet, igyekszünk a partfal közelében maradni, hogy a felettünk őgyelgő, szolgálaton kívüli katonák és részeg munkások ne vegyenek észre minket a füves, sziklás szegélyen. Beleolvadunk az árnyékba. Érezni a levegő sós ízét, a vízen Los Angeles belvárosának fényei tükröződnek. Régi épületek romjai állnak ki a vízből. Az üzlettulajdonosok és a lakók elhagyták őket, mikor a vízszint emelkedni kezdett. Hatalmas vízimalmok és turbinák kavarják a vizet végig a part mentén füstfüggöny mögé rej​tőzve. Szá​momra ez a leg​szebb lát​vány az egész lepusz​tult, szép​sé​ges kis szek​to​runk​ban. Visszavonom. Ez a látkép a legkedvesebb, ugyanakkor a legutálatosabb is a számomra. Habár a belváros fényei megszépítik a látványt, ugyanakkor keleten feltűnik a Próba stadionjának komor árnya is. – Még mindig bőven van időd – mondja Tess. Olyan közel van hozzám, hogy csupasz karja az enyémhez ér. A hajából a bolt kenyér- és fahéjillata árad. – Talán egy egész hónap, vagy még több. Addigra sike​rül sze​rez​nünk orvos​sá​got. Egé​szen biz​tos vagyok benne. Ahhoz képest, hogy se családja, se otthona, Tess meglepően optimista. A kedvéért megpróbálok mosolyt eről​tetni az arcomra. – Talán – mondom. – Lehet, hogy néhány héten belül ismét csökkentik az őrséget a kórházban. – De leg​be​lül nem remény​ke​dem. Nemrég megkockáztattam egy rövid pillantást Anyáék házára. Az a különös X még mindig ott az ajtón. Anya és John, úgy tűnt, jól van, legalábbis elég erősek, hogy fent legyenek és mászkáljanak. De Eden... ő ágyban feküdt, a homlokán borogatással. Még olyan messziről is látszott, hogy valamennyit fogyott. Az arca sápadt, a hangja rekedt és gyenge. Amikor később találkoztam Johnnal a ház mögött, megtudtam, hogy mióta legutóbb ott jártam. Eden nem eszik. Kértem Johnt, hogy maradjon távol Eden szobájától, amennyire csak tud. Ki tudja, hogyan terjed ez a nyavalyás kórság! John pedig figyelmeztetett, hogy jobb lesz kerülnöm a további akrobatamutatványokat, hacsak nem akarom megöletni magam. Ezen nevetnem kellett. John sosem mondaná a képembe, de tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy én vagyok Eden egyet​len esé​lye. A beteg​ség elvi​heti az öcsé​met, mielőtt még lehe​tő​sége lenne meg​csi​nálni a Pró​bát. De az is lehet, hogy ez volna neki a legjobb. Nem kéne Edennek a tizedik születésnapján az ajtónk előtt ácsorogva várni a buszra, hogy elvigye a Próba stadionjába. Nem kéne tucatnyi másik gyerek nyomában felfelé tülekednie a lépcsőn; nem kéne köröket futnia, miközben a Próba személyzete a légzését és a testtartását figyeli; nem kéne hülye feleletválasztós teszteket töltögetnie, egyik lapot a másik után; és nem kéne válaszolgatnia egy türelmetlen hivatalnokokból álló bizottság kérdéseire. Azután pedig nem kéne egy csoport gyerek közt ácsorogva azt találgatnia, vajon melyik csoport mehet

haza, és melyi​ket kül​dik az úgy​ne​ve​zett „mun​ka​tá​borba” Nem tudom. Ha bekö​vet​ke​zik a leg​rosszabb, talán a Ragály volna a könyö​rü​le​te​sebb halál​nem. – Eden folyton elkap valamit, tudod te is – mondom végül. Nagyot harapok a kenyérből és a sajtból. – Majdnem meghalt csecsemőkorában is. Elkapott valamilyen himlőt, belázasodott, kijöttek rajta a kiütések, és egy hétig egyfolytában bőgött. A katonák már jelet akartak festeni az ajtónkra, de aztán kiderült, hogy nem a Ragály, és nem is kapta el senki más. – A fejemet csóválom. – John és én sosem bete​ged​tünk meg. Tess most nem moso​lyog. – Szegény Eden! – Kis idő múlva még hozzáteszi: – Én is elég beteg voltam, amikor először talál​koz​tunk. Emlék​szel, milyen koszos vol​tam? Bűntudatom támad, hogy az utóbbi napokban folyton csak az én problémáimról beszélünk. Nekem leg​alább van csa​lá​dom, aki​kért aggód​jak. Egyik karom​mal átöle​lem. – Aha, elég bor​zal​ma​san fes​tet​tél. Tess nevet, de a szemét nem veszi le a belváros fényeiről. A vállamra hajtja a fejét. Így bújt hozzám a legelső héten is, amikor megismertem, és azóta is mindig. Egy sikátorban találtam rá, a Nima szek​tor​ban. Azóta sem tudom, mi késztetett rá, hogy megálljak és szóba elegyedjek vele. Talán a hőség lágyított el, vagy jó hangulatban voltam, mert ráakadtam egy vendéglőre, ahol épp akkor dobták ki az egész napi mara​dék szend​vi​cset. – Hé! – kiál​tot​tam oda neki. Két másik fej bukkant elő egy szeméttárolóból. Meglepetten hátrahőköltem. A másik kettő, egy idősebb nő és egy tizenéves srác, azonnal kiugrott a szemétből, elszaladt a sikátor vége felé. A harmadik alak, egy kislány, aki nem lehetett több tízévesnél, ott maradt, ahol volt, és reszketve bámult rám. Vékony volt, mint egy szál deszka, az inge és a nadrágja rongyokban lógott. A nap fényében vörös​nek lát​szott állig érő haja. Vár​tam egy kicsit, nem akar​tam elijesz​teni, mint a töb​bi​e​ket. – Hé – mond​tam –, nem bánod, ha én is csat​la​ko​zom? Csak bámult rám szót​la​nul. Alig lát​szott az arca a sok mocsok alatt. Mivel nem válaszolt, vállat vontam, és elindultam felé. Gondoltam, talán akad valami használható a kuká​ban. Amikor olyan három méterre voltam a lánytól, fojtott kiáltás tört fel belőle, és futásnak eredt. Olyan lendülettel iramodott neki, hogy pár lépés után megbotlott, és négykézláb az aszfaltra zuhant. Odasántikáltam hozzá. A régi térdsérülésem akkoriban még rosszabb volt; emlékszem, hogy bot​la​doz​tam a nagy igye​ke​zet​ben. – Hé! – mond​tam. – Jól vagy? Hát​ra​hő​költ, és maga elé kapta vérző kezét, hogy védje az arcát. – Kérem – nyö​ször​gött –, kérem, kérem! – Oké, de mit kérsz? Sóhajtottam. Elszégyelltem magam az ingerültségem miatt. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a sze​mébe. – Ne bőgj! Nem bán​ta​lak. Letérdeltem mellé. Először nyöszörögve próbált arrébb mászni, de amikor látta, hogy nem moz​du​lok, meg​állt és bámult rám. Mind​két tér​dé​ről lenyúzta a bőrt, vörös​lött a seb.

– A közel​ben laksz? – kér​dez​tem tőle. Bólin​tott. Aztán, mintha valami az eszébe jutott volna, meg​rázta a fejét. – Nem – mondta. – Haza​kí​sér​je​lek? – Nem lakom sehol. – Nem? Hol van​nak a szü​leid? Ismét megrázta a fejét. Sóhajtottam, ledobtam a vászonzsákom a földre, aztán a kezem nyújtottam neki. – Gyere – mondtam –, ne hagyjuk, hogy elfertőződjön a térded. Segítek megtisztítani, aztán mehetsz, ahová csak akarsz. Adok enni is. Nem is rossz üzlet, igaz? Eltar​tott egy dara​big, mire meg merte fogni a kezem. – Oké – sut​togta, olyan hal​kan, hogy alig hal​lot​tam. Estére letáboroztunk egy zálogház mögött, ahol találtunk két régi széket és egy kiálló rugójú díványt a sikátorban. Megtisztogattam a kislány térdét az egyik bárból lopott alkohollal. Ő közben egy rongydarabra harapott, nehogy a visításával felhívja ránk a figyelmet. Azon kívül, hogy megtisztogattam a sebeit, nem viselte el a közelségemet. Ha véletlenül hozzáértem a hajához, vagy összeütközött a könyökünk, elrántotta a karját, mintha forró gőz égette volna meg. A végén feladtam a próbálkozást is, hogy beszélgessek vele. Átengedtem neki a díványt, az ingemből párnát hajtogattam, és megpróbáltam kényelembe helyezni magam a kövezeten, – Ha szeretnél elmenni reggel, menj csak – mond​tam neki. – Nem kell fel​éb​resz​te​ned, hogy elkö​szönj vagy ilyesmi. A szemhéjam kezdett elnehezedni, de ő tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül, éberen figyelt, még azu​tán is, hogy elalud​tam. Másnap reggel még mindig ott volt. Követett, amerre mentem, mellettem maradt, miközben a szemétben turkáltam, ócska ruhákat és ehető ételmaradékot keresgélve. Szépen kértem, hogy hagyjon békén. Aztán még rá is kiabáltam. Egy árva kisgyerekről gondoskodni rettentően sok vesződséggel jár. De attól eltekintve, hogy párszor megríkattam, nem sok eredménnyel jártam. Ha hátranéztem, foly​ton ott volt, el nem maradt mögü​lem. Két nap​pal később, miköz​ben egy​más mel​lett ültünk a pis​lá​koló tűz​nél, végül meg​szó​lalt. – A nevem Tess – suttogta. Aztán az arcomat vizslatta, mintha azt próbálná meg kitalálni, mit szó​lok hozzá. Én csak meg​von​tam a vál​tam. – Jó tudni – mond​tam. És ennyi​ben marad​tunk.

Tess fel​riad álmá​ból. Karja a fejem​nek ütő​dik. – Aú – motyogom a homlokomat dörzsölgetve. Fájdalom nyilall a sebesült karomba, és hallom, ahogy az ezüstös golyók, amiket Tess szedett ki a ruhámból, összekoccannak a zsebemben. – Ha fel akarsz ébresz​teni, az is elég, ha meg​bö​köd a vál​la​mat. Az ujját a szája elé teszi. Erre már magamhoz térek. Még mindig a móló alatt ülünk, de hajnalig valószínűleg van még pár óra, az ég alja teljesen sötét. Fényt csupán a tó partján sorjázó ősrégi utcai lám​pák adnak. Tessre pil​lan​tok. A szeme csil​log a sötét​ben. – Hal​lot​tál vala​mit? – kérdi sut​togva.

Ráncolom a homlokomat. Általában én hallom meg hamarabb a gyanús zajokat, de ezúttal semmire nem figyeltem fel. Egy hosszú pillanatig mindketten moccanatlanul hallgatózunk. Hullámverés ritmikusan ismétlődő moraja hallatszik. Vízbe merülő fém csobbanása, ahogy a turbinalapátok körül örvény​lik a víz. Időn​ként egy-egy elha​ladó autó zaja. Megint Tessre nézek. – Mi ébresz​tett fel? – Úgy hang​zott... mint valami bugy​bo​ré​ko​lás – sut​togja. Mielőtt tovább törhetném ezen a fejem, közelgő lépéseket és hangokat hallok fentről, a móló tetejéről. Mindketten meglapulunk, igyekszünk beleolvadni az árnyékba. Egy férfi hangját hallom, a lépései különösen súlyosaknak tűnnek. Aztán rájövök, hogy egyszerre lép egy másikkal. Két járőröző rendőr. A fal felé húzódom, s közben elszabadul alólam némi por és néhány kavics. Csendben a homokba gurulnak. Addig hátrálok, amíg a gátoldal sima, kemény felületéhez nem simul a hátam. Tess ugyan​így tesz. – Valami készül – mondja az egyik rendőr. – Ezút​tal a Zein szek​tor​ban ütötte fel a fejét a Ragály. Lépteik a fejünk felett kopognak, látom az árnyékukat a móló elején elhaladni. A távolban az első fény​su​ga​rak boron​gós szür​kére fes​tik a Iá tóha​tárt. – Még sosem hal​lot​tam ilyet, hogy ott is meg​je​lent volna. – Talán egy erő​tel​je​sebb vírus​törzs. – Vajon mit fog​nak csi​nálni? Próbálom elcsípni a másik rendőr szavait, de már olyan messze vannak, hogy érthetetlen mormolásként ér ide a hangjuk. Nagy levegőt veszek. A Zein szektor jó negyven kilométerre van ide, de mi van, ha a furcsa, vörös jel Anya ajtaján azt jelenti, hogy ezzel az új törzzsel fertőződtek meg! És mit fog lépni erre az Első? – Day – súgja Tess. Ránézek. A part felé fordult, így most a hátát mutatja a tónak. A mélyedésre mutat a partfalon, ahol ültünk. Ami​kor oda​for​du​lok, már látom, mit mutat. A kemény felület, amihez támaszkodtam, valójában egy fémlemez. Amikor még több agyagot és kavicsot söprök félre, látom, hogy a fém mélyen a partba van ágyazódva, úgy tűnik, mintha ez tartaná a par​tot. A fel​szí​nét mére​ge​tem. Tess rám néz. – Üre​ges. – Üreges? – Fülemet a jéghideg fémre szorítom. Furcsa zajokat hallok: bugyborékolást és sziszegést, azt, amit korábban Tess hallott. Ez nem csak egy fémszerkezet, ami a partvonal megtámasztására szolgál. Elhúzódom, aztán a fémet kezdem el alaposabban vizsgálni, és a felületére vésve jele​ket látok. Az egyik a Köztársaság zászlajának halvány lenyomata a fémen, a másik pedig egy apró, piros szám:

318

JUNE – Nekem kéne men​nem. Nem neked. A foga​mat csi​kor​ga​tom, és pró​bá​lok nem nézni Tho​masra. Mintha csak Meti​ast hal​la​nám. – Én kevésbé vagyok gyanús – mondom. – Az emberek szemében sokkal bizalomgerjesztőbbnek tűnök. Egy üvegfalnál állunk a Batalla-székház északi szárnyában, és Jameson ezredest figyeljük, ahogy dolgozik az üveg túloldalán. Fogtak egy kolóniai kémet, aki titkos propagandát terjesztett, olyasmit, hogy „Mit hazudik neked a Köztársaság?” A kémeknek általában Denver a végcéljuk, de ha egy ilyen nagyvárosban buknak le, mint Los Angeles, mi hozzuk be őket, még mielőtt a főváros tehetné rájuk a kezét. A fickó fejjel lefelé lóg a kihallgatószobában. Jameson ezredes egy ollót tart a kezé​ben. Kicsit félrebillentem a fejem, ahogy a kémre nézek. Már gyűlölöm is, ahogy gyűlölök mindent, aminek köze van a Kolóniákhoz. Nem a Patrióták embere, az már biztos, de ettől csak még inkább gyáva féregnek tartom. (Eddig még az összes Patrióta, akinek a nyomára akadtunk, megölte magát, mielőtt behozhattuk volna.) Ez a férfi fiatal, a húszas évei végén járhat. Olyan idős lehet, mint a bátyám volt. Las​san meg​szo​kom, hogy múlt idő​ben beszél​jek Meti​as​ról. A szemem sarkából látom, hogy Thomas még mindig engem néz. Jameson ezredes hivatalosan is kinevezte a bátyám helyére, de nem sok beleszólása van abba, hogy milyen döntéseket hozok a mostani próbaküldetésem végrehajtása során, és ez megőrjíti. Legszívesebben megakadályozná, hogy álruhában elvegyüljek a Lake szektor csavargói közt, hosszú napokra, utánpótlás nélkül és teljesen egye​dül, úgy, hogy a közel​ben nem áll készen​lét​ben egy biz​to​sító egy​ség. Már​pe​dig ez így lesz, hol​nap reg​gel indu​lok. – Figyelj, ne aggódj miattam! – Az üveg túloldalán a kém háta ívbe feszül a fájdalomtól. – Tudok vigyázni magamra. Day nem hülye. Ha egy egész osztag kísérget végig a városon, pillanatok alatt kiszúrja. Tho​mas hátat for​dít a val​la​tás​nak. – Tudom, hogy jól végzed a munkádat – feleli. Várom, mikor jön a de. Nem így folytatja: – Csak legyen bekap​csolva a mik​ro​fo​nod! Én majd itt oda​fi​gye​lek a dol​gokra. Rámo​soly​gok. – Köszö​nöm. Nem viszonozza a pillantásomat, de látom, a szája sarka felfelé kunkorodik. Valószínűleg eszébe jut, mennyit lógtam Metiasszal a nyakukon, buta kérdésekkel fárasztva őket arról, hogyan mennek a dol​gok a sereg​ben. Az üveg mögött a kém hirtelen kiabálni kezd Jameson ezredesre, és vadul rángatja a láncait. Az ezredes int nekünk, hogy menjünk be. Habozás nélkül benyitok. Thomas, én és egy másik katona, aki addig a vallatószoba ajtaja előtt ácsorgott, besietünk, és a hátsó falnál sorakozunk. Rögtön megcsap a szoba fül​ledt, meleg leve​gője. Nézem a rabot, aki egy​foly​tá​ban ordí​to​zik. – Mit mon​dott neki? – kér​dem. Az ezre​des rám néz, a tekin​tete jég​hi​deg. – Megmondtam neki, hogy a léghajóink következő célpontja a szülővárosa lesz. – Visszafordul a rab​hoz. – Talán együtt​mű​kö​dőbb lesz, ha tisz​táb​ban látja a saját érde​keit. A kém gyűlölettel teli pillantással mered ránk. A szájából vér folyik, végigcsorog a homlokán, és a

hajáról a padlóra csöpög. Ahányszor csak vergődni kezd, Jameson ezredes rátapos a nyakáról lógó láncra, és addig foj​to​gatja, míg abba nem hagyja. A fogoly dühö​sen vicso​rog, és felénk köp. Undo​rodva tör​löm a csiz​má​mat a pad​lóba. Jameson ezre​des leha​jol a fér​fi​hoz, és rámo​so​lyog. – Akkor talán kezd​jük elöl​ről! Hogy hív​nak? A kém elfor​dítja a fejét, és nem szól egy szót sem. Az ezre​des nagyot sóhajt, és bic​cent Tho​mas​nak. – Az én kezem már elfá​radt – mondja –, öné a meg​tisz​tel​te​tés. – Igenis, asszonyom. – Thomas tiszteleg és előrelép. Az állkapcsa megfeszül, a kezét ökölbe szorítja, és egy villámgyors ütést helyez el gyomortájon. A kém szeme kidülled, és még több vért köhög a padlóra. Hogy lefoglaljam magam, alaposan szemügyre veszem az öltözetét. (Rézgombok, katonai bakancs, kék kitűző a kabátujján. Ami arra utal, hogy katonának próbálta álcázni magát, és hogy San Diego környékén kaptuk el. Az az egyetlen város, ahol mindenkinek kötelező ilyen kék kitűzőt hordani. Azt is meg tudom mondani, mi buktatta le. Az egyik rézgombja laposabb, mint amilyet mi a Köztársaságban gyártunk. Valószínűleg ő maga varrta fel az áruló gombot, amit egy régi koló​niai egyen​ru​há​ról sze​dett le. A hülyéje. Ilyen hibát csak egy koló​niai kém képes elkö​vetni.) – Hogy hív​nak? – kér​dezi újra az ezre​des. Tho​mas kést húz elő, és meg​ra​gadja a kém egyik ujját. A fickó nagyot nyel. – Gra​ham. – Milyen Gra​ham? Pon​to​san! – Emer​son Adam Gra​ham. – Mr. Emerson Adam Graham, Kelet-Texasból – így Jameson ezredes, lágy, behízelgő hangon. – Nagyon örvendek, fiatalember. Mondja, Mr. Graham, miért küldte önt a Kolóniák a mi szépséges Köz​tár​sa​sá​gunkba? Hogy a hazug​sá​ga​i​kat ter​jessze? A kém erőt​le​nül fel​ne​vet. – Szépséges köztársaság – csattan fel. – A köztársaságuknak befellegzett, tíz év, és sehol sem lesz! És ami a leg​jobb, miután a Koló​niák elfog​lalja ezt a föl​det, oko​sab​ban fog​ják hasz​nálni, mint... Thomas a kés markolatával csap az arcába. A férfi egyik foga végiggurul a padlón. Ahogy Thomasra nézek: haja a szemébe lóg, arcáról a szokásos kedvesség helyett szadista gyönyör sugárzik. Meg​döb​be​nek. Még sosem lát​tam ilyen​nek, kiráz tőle a hideg. Jameson ezre​des meg​ál​lítja, mielőtt újra meg​üt​hetné a kémet. – Rend​ben van, hadd hall​juk, mit tud fel​hozni bará​tunk a Köz​tár​sa​ság ellen. A kém arca vörös a fej​jel lefelé lógás​tól. – Ezt nevezitek ti köztársaságnak? A saját népeteket gyilkoljátok, és azokat kínozzátok, akik valaha a test​vé​re​i​tek vol​tak? Erre csak a szememet forgatom. A Kolóniák azt akarja elhitetni, hogy jól járnánk, ha ők vennék át a hatalmat. Mintha nekünk tennének szívességet azzal, hogy bekebeleznek. Ilyennek látnak minket, szegény kis elmaradott vidéknek, mintha ők lennének a fejlettebbek. Végtére is ez az ő érdekük, mert amint hallottam, az áradás sokkal nagyobb földterülettől fosztotta meg őket, mint minket. De az egész mindig is erről szólt. A föld, a föld, csakis a föld. De egy unió – a történelemben ilyen soha nem for​dult elő, és soha nem is fog. Mert vagy legyőzzük őket, vagy bele​pusz​tu​lunk. – Nem mon​dok sem​mit. Azt csi​nál​tok velem, amit akar​tok, de én nem áru​lok el sem​mit! Jameson ezre​des Tho​masra moso​lyog, aki viszo​nozza a moso​lyát.

– Nos – mondja –, hal​lotta, mit mon​dott Mr. Gra​ham, azt csi​nál vele, amit akar. Thomas nekiáll megdolgozni, és a szobában lévő másik katonának hamarosan segítenie kell, hogy lefogja a kémet. Ráveszem magam, hogy végignézzem, hogyan próbálnak meg információt kicsikarni belőle. Ezt is meg kell tanulnom, meg kell barátkoznom vele. Cseng a fülem a kém üvöltésétől. Igyekszem nem észrevenni, hogy a haja pont olyan sötét és egyenes szálú, mint az enyém, hogy milyen sápadt a bőre, és a fiatalsága újra és újra Metiast juttatja eszembe. Arról győzködöm magam, hogy ez a férfi itt nem Metias, nem ő az, akit most Tho​mas meg​kí​noz. Az tel​jes​ség​gel lehe​tet​len. Meti​ast nem lehet meg​kí​nozni. Hiszen már meg​halt.

Aznap éjjel Thomas hazakísér, és búcsúzáskor ad egy puszit. Kér, hogy vigyázzak magamra, és meg​ígéri, hogy a mik​ro​fo​nom által köz​ve​tí​tett leg​ki​sebb pissze​nést is ébe​ren fogja figyelni. – Mindenki téged fog figyelni – mondja bátorításképp. – Habár úgy döntöttél, egyedül mész, azért még​sem hagyunk magadra. Mosolyt eről​te​tek az arcomra, és meg​ké​rem, hogy vigyáz​zon Ollie-ra, amíg távol vagyok. Amikor végre bejutok a lakásba, összekucorodom a díványon, és átvetem a karomat Ollie hátán. Mélyen alszik, de szorosan a dívány oldalához bújva. Valószínűleg neki is hiányzik Metias. A kisasztalon több kupac, a szüleinket ábrázoló régi fénykép hever; Metias szekrényéből szedtem elő őket, beborítják az egész üveglapot. Itt vannak Metias naplói is, és a füzetecske, amibe pár soros emlékeztetőket szokott írni a közös programjainkról: operaelőadásokról, késő esti éttermi vacsorákról, kora reggeli edzésekről. Miután Thomas elment, egyszer már átnéztem mindent. Valami utalást kerestem, hátha említi valahol Metias, miről akart volna beszélni velem a halála előtt. Újra átlapozom Metias naplóit, és Apu kis megjegyzéseit olvasgatom, amiket előszeretettel írogatott a fényképek hátuljára. Az egyik legutolsó képen szüleim és a kis Metias a Batalla-székház előtt állnak. Feltartott hüvelykujjal jelzik mind a hárman, milyen nagyszerűen mennek a dolgok. Itt kezdődik Metias karrierje! Március 12. A dátumot bámulom. A kép alig néhány héttel a szüleink halála előtt készült. A hangrögzítőm az asztal sarkán hever. Kettőt csettintek, hogy újra és újra meghallgassam Day hangját. Vajon milyen arc tartozik ehhez a hanghoz? Megpróbálom elképzelni, hogy nézhet ki. Fiatal és feltehetően sportos, az utcán töltött éveknek köszönhetően szikár alkat. Annyira recseg és torz a hang, hogy egyes sza​va​kat nem is lehet érteni. – Hal​lod ezt, Ollie? – sut​to​gom. Ollie hor​kant egyet, és a kezem​hez dör​g​öli a fejét. – Ő a mi embe​rünk. És el fogom kapni. Úgy alszom el, hogy köz​ben Day hangja vissz​hang​zik a fülem​ben. *** IDŐ: 06:25 A Lake szektorban vagyok. Nézem, ahogy a kelő nap fénye aranyszínűre festi a forgó vízkerekeket és a turbinák lapátjait. Soha fel nem oszló ködpára lebeg a part mentén. A messzeségben, a tó túlpartján Los Angeles belvárosa egészen a vízpartig ér. Egy rendőr gyanakodva vizsgálgat, aztán rám förmed, hogy ne ácsorogjak ott, menjek a dolgomra. Szó nélkül bólintok, és továbbmegyek a part men​tén.

Távolról teljesen beleolvadok a körülöttem járkálók tömegébe. Háromnegyedes ujjú, galléros ing van rajtam, egy használt ruhákat forgalmazó áruházban vettem a Lake és a Winter közti határnál. A nadrágom szára rongyos, és rászáradt a sár. A bakancsom bőre repedezett. Nagyon óvatos voltam a fűzőjével, a legegyszerűbb masnira kötöttem, ahogy egy gyári munkás is tenné. A hajamat szoros lófa​rokba kötve hát​ra​fog​tam, és egy ellen​zős sap​kát tet​tem a fejemre. Day zsi​nó​ron függő medálja a zse​bem​ben lapul. Hihetetlen, milyen mocskosak errefelé az utcák. Talán még rosszabb, mint Los Angeles omladozó külvárosában. A terület a víz szintjéhez képest alacsonyan fekszik (akárcsak a többi szegénynegyed, ezek valahogy mind egyformák), ezért aztán, ha vihar van, a tó kiárad, és a part menti utcákat mocskos, csatornalével szennyezett víz önti el. Az összes épület düledezik, hámlik róluk a vakolat. Kivéve természetesen a rendőrőrsöket. A járókelők úgy mennek el a fal tövében halmozódó hulladékkupacok mellett, mintha észre sem vennék. Legyek és kóbor kutyák élősködnek a szeméten, sőt néhány ember is. Fintorgok a levegőben terjengő szagtól (lámpafüst, zsírszag és csatornabűz). Aztán inkább felhagyok vele, mert eszembe jut, hogy ha idevalósinak akarok tűnni, úgy kell tennem, mintha észre se ven​ném, milyen büdös van. Néhány férfi rám vigyorog, amikor elhaladok mellettük. Az egyik még oda is szól. Nem reagálok, megyek tovább. Micsoda ostoba csürhe, éppen csak átmen​tek a Pró​bán. Az jár a fejem​ben, hogy vajon elkap​ha​tom-e tőlük a fer​tő​zést, annak elle​nére, hogy be vagyok oltva. Ki tudja, hol jár​tak ezek... Aztán leállítom magam. Metias azt mondta, hogy soha ne nézzem le a szegényeket. Persze, ő sokkal jobb ember, mint én, gon​do​lom kese​rűen. Az arcom belső olda​lára erő​sí​tett apró mik​ro​fon vib​rálni kezd. A fül​hall​ga​tóm hal​kan meg​szó​lal: – Ms. Iparis! – Thomas hangja épp csak egy kis zümmögés, senki más nem hallhatja. – Minden rend​ben? – Ühüm – mormolom. A kis mikrofon érzékeli a hangszálaim rezgését. – A Lake központjában vagyok. Egy dara​big nem leszek elér​hető. – Vet​tem – mondja Tho​mas, és elné​mul. Cset​tin​tek a nyel​vem​mel, hogy kikap​csol​jam a mik​ro​fo​no​mat. Az első délelőttöt jórészt azzal töltöm, hogy úgy teszek, mintha a szemetesekben turkálnék. Hallgatom a többi hajléktalant, ahogy a Ragály áldozatairól beszélgetnek, arról, melyik környéken a leginkább idegesek a rendőrök, és hol kezd normalizálódni a helyzet. Megtudom, melyek a legjobb helyek, ahol ételmaradékot lehet találni, és hol juthatok friss vízhez. Hol a legjobb elbújni hurrikán idején. Némelyikük olyan fiatalnak tűnik, hogy talán még a Próbáján sem vett részt. A legkisebbek a szü​le​ik​ről beszél​nek, vagy arról, hogyan kell kizse​belni egy kato​nát. De Dayt nem említi senki. Telnek-múlnak az órák, este lesz, aztán éjszaka. Amikor találok egy csendes sikátort, ahol megpihenhetnék, ahol néhány csavargó már bevackolta magát a szemeteskukákba, lekuporodok egy sötét sarokba, és bekapcsolom a mikrofonomat. Kiveszem a zsebemből Day medálját, óvatosan tapo​ga​tom, hogy érez​zem rajta az apró dudo​ro​kat. – Mára végez​tem – mor​mo​lom. A hang​szá​laim alig rez​zen​nek. A fül​hall​ga​tóm kat​tan egyet, és hal​kan sis​te​reg. – Ms. Iparis? – szó​lal meg Tho​mas. – Jutott vala​mire? – Sem​mire, nem volt sze​ren​csém. Hol​nap körül​né​zek pár szó​ra​ko​zó​he​lyen. – Rend​ben. Itt min​dig ügyel valaki, a nap huszon​négy órá​já​ban.

Ez a „valaki, a nap huszonnégy órájában”, tudom, hogy egyedül Thomast jelenti, ő az, aki figyel rám. – Köszönöm – suttogom –, vége! – Egy csettintéssel kikapcsolom a mikrofont. Korogni kezd a gyomrom. Előveszek egy darab csirkehúst, amit egy mulató konyhája mögött találtam, és erőt véve magamon, majszolni kezdem, nem törődve a rajta lévő hideg, zsíros nyálkával. Ha a Lake hajléktalanjai között akarok élni, azt kell ennem, amit ők. Talán kéne keresnem valami munkát, gon​do​lom. Aztán bosszan​ko​dom az ötle​ten. Ami​kor végre elal​szom, rosszat álmo​dok, és Metias is sze​re​pel benne. Másnap nem történik semmi fontos, és az azt követőn sem. A hajam tiszta kóc, összetapad az izzadságtól és a füsttől, és az arcom meglehetősen maszatos. Amikor megpillantom magam a tó tükrében, megállapítom, hogy már pont úgy nézek ki, mint egy utcai koldus. Mindenem koszos. A negyedik napon a Lake és a Blueridge pereme felé veszem az irányt, elhatározom, hogy benézek pár kocs​mába. És ekkor tör​té​nik valami. Egy foga​dá​sos bunyó​ban talá​lom magam.

DAY Az ille​gá​lis bunyók láto​ga​tá​sá​nak – és a foga​dás​nak – meg​le​he​tő​sen egy​szerű sza​bá​lyai van​nak. 1. Kivá​lasz​tod a fic​kót, aki sze​rin​ted győzni fog. 2. Fogadsz rá. Ennyi az egész. Baj csak akkor van, ha vagy olyan ostoba, hogy mindenki tud a fogadásodról, aztán végül elkap​nak a zsa​ruk. Egy düledező, földszintes raktárépület kéménye mögött kuporgok. Innen remekül rálátok a szomszédos, elhagyatott épületben összegyűlt tömegre. Olyan közel vagyok, hogy néhány beszélgetést is elcsí​pek. Tess is itt van. Odalenn, a tömegben. Törékeny alakja szinte elvész a tolongásban. Kezében egy pénzzel teli erszény, az arcán mosoly. Figyelem, ahogy hallgatja, amint a fogadók latolgatják a következő küzdelem résztvevőinek esélyeit. Néhány kérdést ő is közbevet. Nem merem levenni róla a szemem. Néha a zsaruk, ha keveslik a kenőpénzt, rajtaütnek az illegális bunyókon, letartóztatnak mindenkit, akit érnek, ezért én sosem vegyülök el a nézők között. A téteket Tessnek kell megtenni, mert ha engem bevisznek, és ujjlenyomatot vesznek tőlem, akkor mindkettőnknek annyi. Tess kicsi és fürge. Egy razziánál sokkal könnyebben kicsúszik a hálóból, mint én. De ez nem jelenti azt, hogy nyu​god​tan egye​dül hagy​ha​tom. – Mozgás, hugi! – suttogom magam elé, mert Tess leáll nevetgélni néhány viccelődő fiatallal. Csak ne olyan közel, te gyö​kér! A tömeg túloldalán zaj támad. Egy pillanatra odakapom a szemem. Az egyik bunyós a karját lengetve és kiáltozva hecceli a nézőket. Elvigyorodom. A lány neve Kaede, legalábbis a tömeg ezt kiabálja. Kaede a pultos, akivel pár napja az Alta szektorban találkoztam. Megmozgatja a csuklóit, legug​gol, majd kirázza a kar​jait. Kaede már megnyert egy meccset. Az íratlan szabályok szerint most addig kell küzdenie, amíg nem veszít, amíg az egyik ellenfele a földre nem küldi. Minden győzelme után jutalékot kap az ellenfélre tett tétekből. A másik lányra pillantok, aki a soron következő kihívója lesz. A bőre olajbarna, ráncolja a homlokát, és az arcán bizonytalan kifejezés ül. A szemem forgatom. Már a közönség is sejti, hogy a bunyó kime​ne​tele nem két​sé​ges. A csaj örül​het majd, ha Kaede élet​ben hagyja. Tess vár, amíg senki nem figyel rá, majd egy gyors pillantást vet rám. Egyetlen ujjamat mutatom. Mosolyog, majd kacsint egyet, és visszafordul. Pénzt ad a fogadás szervezőjének, egy nagydarab, hájas fic​kó​nak. Ezer tiket​tet, kis híján az összes vagyo​nun​kat, fel​tesszük Kaede győ​zel​mére. A küzdelem kevesebb, mint egy percig tart. Kaede azonnal és nagyot üt, előrelendül, és öklét a másik lány arcába vágja. Az ellenfele megtántorodik, Kaede játszik vele, mint macska az egérrel, aztán behúz neki még egyet. A másik lány elterül, feje nagyot koppan a betonpadlón, és kábultan ott is marad. Kiütés. A tömeg ujjong, páran kitámogatják a lányt a ringből. Tess-szel egymásra mosolygunk, amikor begyűjti, és az erszénybe gyömöszöli a nyereményünket. Ezerötszáz tikett. Nagyot nye​lek, igyek​szem meg​nyu​godni. Egy apró lépés​sel köze​lebb kerül​tünk egy ampul​lá​nyi gyógy​szer​hez. Újra az éljenző tömeget figyelem. Kaede játszik a tömeggel, csípőre tett kézzel gúnyolódik, amivel tel​je​sen meg​va​dítja őket. – Na, ki lesz a követ​kező? A közön​ség ordi​bál: – Válassz! Válassz!

Kaede lassan körbehordozza a tekintetét, időnként megnéz valakit, de aztán csak rázza a fejét. Közben nem tévesztem szem elől Tesst. Lábujjhegyen pipiskedik, hogy lásson is valamit a magasabb fickók háta mögül. Aztán habozva megérinti az egyiknek a vállát, mond valamit, és előrenyomakszik. A fogamat csikorgatva nézem. Legközelebb talán csatlakoznom kéne hozzá. Akkor felülhetne a nya​kamba, és jól látná a bunyót ahe​lyett, hogy szük​ség​te​le​nül magára vonná a figyel​met. A következő másodpercben felkapom a fejemet. Tess ellép az egyik nagymenő fogadó mellett. A férfi dühösen ráförmed, és még mielőtt Tess bocsánatot kérhetne, durván belöki a ring közepére. Tess majd​nem elesik, a tömeg pedig gúnyo​san fel​rö​hög. Elönti a düh az agya​mat. Úgy tűnik, Kaede reme​kül szó​ra​ko​zik az egé​szen. – Ezt vegyem kihí​vás​nak, kölyök? – kiáltja. Szé​le​sen elvi​gyo​ro​dik. – Jó móka lesz. Tess rémül​ten for​gatja a fejét. Meg​pró​bál vissza​lépni a tömegbe, de eláll​ják az útját. Amikor látom, hogy Kaede Tess felé biccent, neki, felállok a guggolásból. Ez a görény ki fogja hívni! Na, azt már nem. Ezt nem teheti meg. Főleg, ha élni akar. Hirtelen kiáltás hallatszik lentről. Megállok. Egy lány tör magának utat a ringhez, végigméri Kaedét. Amaz bosszú​san for​gatja a sze​mét. – Nem volna tisz​tes​sé​ges küz​de​lem – szól oda neki. Kaede fel​ne​vet. Egy kis csend támad, majd Kaede vissza​ki​ált: – Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy így beszélsz velem? A’sszed jobb vagy nálam, he? – A lányra szegezi a mutatóujját, mire a nézők őrjöngeni kezdenek. Látom, hogy Tess visszaiszkol a tömeg biz​ton​sá​gába. Az új lány átvette Tess helyét, akár akarta, akár nem. Megkönnyebbülten fújok egy nagyot. Miután sikerül lehiggadnom, jobban szemügyre veszem Kaede új ellen​fe​lét. Nem sokkal magasabb, mint Tess, és jó pár kilóval könnyebb is, mint a bunyós. Egy pillanatra mintha zavarba hozná a figyelem, aminek a középpontjába került, és már majdnem elkönyvelem, hogy ő sem ellenfél. De aztán jobban szemügyre veszem. Nem, ez a lány egyáltalán nem olyan, mint az előző. Nem azért habozik, mert tart a küzdelemtől, vagy mert fél, hogy kikap, hanem mert gondolkodik. Felméri a másikat. Sötét haja lófarokban van, a teste karcsú, kisportolt. Hatá​ro​zot​tan áll, az egyik keze a csípőjén, mintha a világon semmi sem tudná megingatni a nyugalmát. Azon kapom magam, hogy az arcá​ban gyö​nyör​kö​döm. Egy pil​la​natra azt is elfe​lej​tem, hol vagyok. A lány nemet int Kaedének. Ezen elcsodálkozom. Még sosem láttam senkit, aki visszautasította volna a kihívást. Mindenki ismeri a szabályokat: ha kihívnak, verekedni fogsz. Úgy tűnik, a lány nem fél a tömeg haragjától. Kaede kineveti, és mond neki valamit, amit nem értek. Tess minden bizonnyal jól hallja, mert gyor​san egy aggo​dal​mas pil​lan​tást vet felém. A lány ezúttal bólint. A tömeg ujjongásban tör ki, Kaede pedig elmosolyodik. Kissé jobban kihajolok a kémény mögül. Van ebben a lányban valami... Meg nem tudnám mondani, mi az, de a szemében tűz ég, és talán csak a forróságtól hullámzó levegő vagy a képzeletem játszik velem, de mintha mosolyt lát​nék a szája sar​ká​ban. Tess kérdőn néz rám. Habozok egy pillanatig, aztán ismét egy ujjamat mutatom. Hálás vagyok a titokzatos lánynak, hogy kihúzta Tesst a csávából, de itt a pénzem forog kockán, úgyhogy úgy döntök, biz​tosra megyek. Tess bólint, és Kaede-re teszi fel a pénzt. Abban a pillanatban, ahogy az új lány belép a körbe, és felveszi a küzdőállást... Rájövök, hogy

oltári nagy hibát követ​tem el. Kaede olyan, mint egy bika, dühös kos​ként ront az ellen​fe​lére. A lány úgy csap le, akár egy vipera.

JUNE Attól nem félek, hogy alul​ma​ra​dok a küz​de​lem​ben. Az sok​kal inkább aggaszt, hogy vélet​le​nül meg​öl​he​tem az ellen​fe​le​met. De ha most meg​pró​bá​lok elfutni, halott ember vagyok. Csendben átkozom magam; kellett nekem belekeveredni! Ahogy megpillantottam a tömeget, annyiban is akartam hagyni. Semmi keresnivalóm ott, ahol verekedés van. Nem a legjobb hely, hogy elkapjanak a rendőrök, és bevigyenek kihallgatni. Aztán mégis arra gondoltam, talán egy ilyen társaságban hallok valami használhatót. Ezek itt mind helybéliek, talán még akad köztük olyan is, aki ismeri Dayt. Egészen biztos, hogy Day nem teljesen ismeretlen a Lake szektor min​den lakója között, és ha vala​hol, akkor az ille​gá​lis meccsek nézői közül biz​to​san akad valaki, aki tudja, hogy kicsoda. De be kellett volna fognom a szám, amikor a vézna gyereket belökték a ringbe. Hagynom kellett volna, hogy ő áll​jon ki magá​ért. De már késő. A Kaede nevű lány félrebillentett fejjel vigyorog, ahogy farkasszemet nézünk egymással a ring két széléről. Nagy levegőt veszek. Körözni kezd körülöttem, mint ragadozó a zsákmány körül. Figyelem a testtartását. A jobb lába van elöl. Tehát balkezes. Ez általában előnyt jelenthet számára, és kizökkenti az ellen​fe​leit, de engem kiké​pez​tek erre is. Moz​gás köz​ben oldalt vál​tok. Kizá​rom a tömeg zaját. Hagyom, hogy ő támadjon elsőként. Rám vicsorít, és felemelt ököllel, teljes erőből rám veti magát. De látom, hogy rúgni készül. Kilépek oldalra. A rúgás elzúg mellettem. Ellene fordítom a saját lendületét, és amikor a hátát mutatja, keményen odacsapok. Elveszti az egyensúlyát, majdnem elesik. A tömeg fel​hör​dül. Kaede megpördül, hogy szemben legyen velem. Már nem mosolyog: sikerült felbosszantanom. Ismét rám veti magát. A két első ütését kivédem, de a harmadik állon talál, amitől meglódul körü​löt​tem a világ. Az izmaim remegve követelik, hogy vessek véget a küzdelemnek. De visszafogom magam, mert ha túl jó vagyok, az gya​nút kelt​het. Egy csa​var​gó​hoz képest túl​sá​go​san kimun​kált a stí​lu​som. Hagyom, hogy Kaede még egyszer utoljára megüssön. Felzúg a tömeg. Újra mosolyogni kezd, visszatér az önbizalma. Kivárom, míg felkészül az újabb támadásra. Akkor előrevetem magam, leha​jo​lok, és gán​csot vetek neki. Nem szá​mít rá, a hátára zuhan. A tömeg elis​me​rően fel​üvölt. A legtöbb utcai harcban, ha valaki földre kerül, vége a menetnek, de Kaede feltápászkodik. Letörli a vért a szájáról. Mielőtt újra szabályosan tudna levegőt venni, dühös kiáltással ismét rám veti magát. Észre kellett volna vennem a kis ezüstös villanást a kezében. Kaede első ütése az oldalamat éri, és borzalmas, éles fájdalom hasít belém. Ellököm magamtól. Rám kacsint, és újra körözni kezd körü​löt​tem. Az olda​lam​hoz nyú​lok, és a dere​kam magas​sá​gá​ban forró ned​ves​sé​get érzek. Lené​zek. Szúrt seb. Csak egy fűrészélű penge képes így feltépni a bőrt. Bosszúsan nézek Kaede-re. Az utcai harc során nem megengedett a fegyverhasználat... bár nem úgy tűnik, mintha a tömeg nagyon izgatná magát a sza​bá​lyok miatt. Meg​szé​dü​lök a fáj​da​lom​tól, és elönt a düh. Nin​cse​nek sza​bá​lyok? Hát legyen! Amikor Kaede ismét támad, elhajolok, és ráfogok a csuklójára, majd kifordítom a karját. A következő mozdulattal eltöröm. Felsikolt a fájdalomtól. Amikor megpróbál elhúzódni, nem hagyom, hátracsavarom a törött karját, mire a vér kiszalad az arcából. A trikója alól egy kés csúszik ki, csörömpölve zuhan a földre. (A pengéje fogazott, ahogy gondoltam. Kaede nem közönséges

csavargó. Képes volt egy ilyen jó kis fegyvert szerezni; talán ugyanazt az ipart űzi, mint Day. Ha nem titkos küldetésen lennék, itt helyben letartóztatnám, hogy bevigyem kihallgatni.) A sebem lángol, de össze​szo​rí​tom a foga​mat, és tovább feszí​tem a kar​ját. Végül Kaede a másik kezével kétségbeesetten megveregeti a lábam. Elengedem. Térdre zuhan, és az ép karjára támaszkodik a betonon. A tömeg felbolydul. Tenyeremet erősen a vérző sebre szorítom, amennyire csak tudom. Ahogy felnézek, látom, hogy pénz cserél gazdát. Ketten kitámogatják Kaede-et a ring​ből (gyű​löl​ködő pil​lan​tást vet rám, mielőtt elfor​dul), a nézők pedig újra kez​dik a skan​dá​lást: – Válassz! Válassz! Válassz! Talán a sebemből sugárzó szédítő fájdalom, ami vakmerővé tesz. De már nem bírom visszafojtani a haragom. Szó nélkül elfordulok, az ingem ujját könyékig feltűröm, felhajtom a galléromat, majd kilé​pek a ring​ből, és elin​du​lok kifelé a kör​ből. A tömeg skandálása folytatódik. Aztán hurrogni kezdenek. Nagy a kísértés, hogy bekapcsoljam a mikrofonomat, és szóljak Thomasnak, hogy küldjön ide egy osztagot, de nem teszem. Megfogadtam magamnak, hogy nem hívok erősítést, csak ha nincs más választásom, és nem óhajtom tönkretenni az álcá​mat egy kis utcai cse​te​paté miatt. Ahogy kilépek az épületből, megkockáztatok egy pillantást a hátam mögé. Féltucatnyian elindultak utánam a nézőközönségből, többségük kifejezetten dühösnek látszik. A szerencsejátékosok, akik a fogadásokat kötik, azok, akiket a leginkább érint a mérkőzésem elmaradása – gondolom. Nem törő​dök velük, megyek tovább. – Gyere vissza! – ordít utá​nam az egyik. – Nem mehetsz csak így el! Futni kezdek. Átkozott késszúrás! Egy nagy szemeteskonténerhez érek, és fellendülök a tetejére, hogy felugorjak az egyik első emeleti ablakpárkányra. Ha elég magasra tudok mászni, nem kapnak el. Akko​rát ugrok, amek​ko​rát csak tudok, és fél kéz​zel sike​rül meg​ra​gad​nom a pár​kány szé​lét. De a seb lelassított. Valaki megragadja a lábam, és leránt. Elvesztem a fogást, végighorzsol a fal, miközben a földre zuhanok. Úgy beütöm a fejem, hogy forogni kezd velem a világ. Máris a nyakamon vannak, megragadják a lábamat, és elkezdenek vonszolni, vissza az üvöltöző tömeghez. Próbálom összeszedni magam, kitisztítani a fejem. Fényes pontok ugrálnak a szemem előtt. Megpróbálom bekapcsolni a mikrofonom, de a nyelvem feldagadt, és portól száraz. Thomas, suttognám, de Metias jön a számra. Vakon nyúlok a testvérem után, aztán bevillan, hogy többé már nincs velem, hogy fogja a kezem. Hirtelen durranást hallok, és éles kiáltásokat, aztán hirtelen eleresztenek. A földre esek. Próbálok talpra állni, de megtántorodom és visszazuhanok. Honnan jön ez a sok füst? Pislogok, dörgölöm a szemem, próbálok keresztüllátni a felhőn. Hallom, hogy a nézők egyre kiáltoznak. Valaki egy füst​bom​bát dobott közénk. Aztán egy hang azt mondja, hogy keljek fel. Ahogy oldalra nézek, egy fiút látok, amint a kezét nyújtja. Csillogó kék szeme van, az arca merő kosz, a fején ócska sapka. De abban a pillanatban úgy érzem, ő a leg​szebb fiú, akit valaha lát​tam. – Gyere már! – sür​get. Meg​fo​gom a kezét. A füst okozta káosz leple alatt elfutunk az utca végéig, és eltűnünk az egyre hosszabbra nyúló késő dél​utáni árnyak közt.

DAY Nem akarja elárulni a nevét. Végül is érthető. Jó pár kölyök van a Lake utcáin, aki igyekszik titokban tartani a kilétét, különösen, miután valami törvényellenesbe keveredett, mint mondjuk egy illegális bunyó. És igazából nem is érdekel a neve. Még mindig ki vagyok akadva, hogy elvesztettük a fogadást. Kaede veresége egy ezresbe került. Az a pénz a gyógyszerre kellett volna. Kifutok az időből, és ez ennek a csajnak a hibája. Én meg tiszta hülye vagyok. Ha nem segített volna Tessnek kijutni a ringből, hagy​tam volna, hogy egye​dül védje meg magát. De tudom, hogy Tess egész nap bána​tos kutya​sze​mek​kel bámult volna, így aztán még​sem hagy​tam. Tess tovább kérdezősködik, miközben segít a Lánynak – így fogom szólítani jobb híján – kitisztogatni a sebet az oldalán. Én inkább csöndben maradok. Őrködök. A mérkőzés és a füstbomba után egy régi könyvtár erkélyén kötöttünk ki. (Vajon erkélynek számít ez még, ha a falak ledőltek, és az egész szint nyitott?) Tulajdonképpen szinte az összes emeleten leomlottak a falak. A könyvtár egy régi, többemeletes épületben volt, ami majdnem teljesen víz alá került, jó száz méterre a tó keleti part​já​tól. Min​dent benőtt a gaz. Remek búvó​hely a hoz​zánk hasonló mene​dé​ket kere​sők​nek. A part menti utcákat lesem, feltűnnek-e a dühös szerencsejátékosok, akik talán még mindig keresik a Lányt. Az erkély széléről, ahol ülök, hátranézek. A Lány mond valamit Tessnek, aki válaszképpen meg​ereszt egy óva​tos mosolyt. – Tessnek hívnak – hallom a hangját. Több esze van annál, hogy elárulja az én nevemet is, de tovább fecse​ré​szik. – A Lake melyik részé​ből jössz? Vagy egy másik szek​torba valósi vagy? – A Lány sebét vizsgálgatja. – Elég rondán néz ki, de be fog gyógyulni. Reggel megpróbálok szerezni egy kis kecs​ke​te​jet. Az jót fog tenni. Addig is a leg​jobb, ha ráköpsz. Az is jó az elfer​tő​ző​dés ellen. Látom a Lány arcán, hogy ezt ő is tudja. – Köszö​nöm – mor​molja Tess​nek. Aztán rám néz. – Hálás vagyok a segít​sé​ge​te​kért. Tess megint moso​lyog, de érzem, hogy még őt is nyug​ta​la​nítja kissé a jöve​vény. – Én is hálás vagyok a tié​dért. Összeszorítom a számat. Egy óra múlva besötétedik, nekem pedig már egy sebesült idegenről is gon​dos​kod​nom kell. Hamarosan felállok, és csatlakozom Tesshez meg a Lányhoz. Valahol a távolban a köztársasági foga​da​lom har​san fel a hang​szó​rók​ból. – Éjsza​kára itt mara​dunk – nézek a Lányra. – Hogy érzed magad? – Jól – mondja, de nyilvánvaló, hogy nagyon fáj neki. Nem tudja, mihez kezdjen a kezével, ezért folyton a sebhez nyúlkál, de végül mindig megtorpan a mozdulat. Hirtelen úgy érzem, tennem kéne érte vala​mit. – Miért men​tet​tél meg? – kér​dezi. Fel​hor​ka​nok. – Lövé​sem sincs. Ezer tikettbe kerül​tél nekem. A Lány most először elmosolyodik, de a szemében marad valami soha nem múló óvatosság. Mintha min​den sza​va​mat meg​je​gyezné és apró​lé​ko​san ele​mezné. Nem bízik ben​nem. – Ez elég nagy tét volt, nem? Sajnálom. De igazán feldühített. – Megmoccan. – Gondolom, Kaede nem a bará​to​tok. – Egy bár​ban dol​go​zik az Alta és a Win​ter pere​mén. Nem​rég ismer​tem meg.

Tess fel​ne​vet, és olyan tekin​tet​tel néz rám, amit nem tudok hová tenni. – Sze​ret helyes csa​jok​kal ismer​kedni. Csú​nya pil​lan​tást vetek rá. – Vigyázz a szádra, tesó! Nem ját​szot​tál ma még ele​get az éle​ted​del? Tess sze​lí​den moso​lyogva bólint. – Megyek, hozok vizet. – Fel​ug​rik, és a víz​hez vezető lép​cső​sor felé veszi az irányt. Ahogy elmegy, leülök a Lány mellé, a karom véletlenül hozzáér a derekához. Levegő után kap, én pedig arrébb húzó​dok, félek, hogy fáj​dal​mat okoz​tam neki. – Nemsokára begyógyul, ha nem fertőződik el. De néhány napig pihenned kéne. Addig velünk marad​hatsz. A Lány meg​vonja a vál​lát. – Kösz. Ha job​ban érzem magam, megyek és meg​ke​re​sem Kaede-et. Hátradőlök, és a Lány arcát tanulmányozom. Kicsit sápadtabb, mint a szektorbeli lányok, akiket ismerek, hatalmas, barna szemében kis aranyló szikrák gyúlnak a lenyugvó nap fényében. Nem tudom hová tenni – ami persze nem olyan szokatlan errefelé –, talán egy kis indián vér van benne, vagy európai. Vagy akármi. Szép, de a szépségében van valami nyugtalanító, ugyanaz az érzés, mint amikor a ringben láttam küzdeni. A szép nem is jó szó rá. Gyönyörű. És nem csak az, emlékeztet is valakire. Talán a tekintete... egyszerre higgadtan logikus, ugyanakkor ádázul dacos... Érzem, hogy elpirulok, gyorsan elfordítom a fejem. Még jó, hogy már sötétedik. Talán nem kellett volna a segítségére sietnem. Túlságosan elvonja a figyelmemet. Egyfolytában az jár a fejemben, mit nem adnék érte, hogy meg​csó​kol​has​sam, hogy meg​si​mo​gat​has​sam a sötét haját. – Nos, Lány – töröm meg a csendet kis idő múlva –, kösz, hogy segítettél. Tessnek, úgy értem. Hol tanul​tál meg így vere​kedni? Lazán eltör​ted Kaede kezét. A Lány habozik. A szemem sarkából látom, hogy engem méreget. Amikor ránézek, úgy tesz, mintha a vizet bámulná, mintha zavarba hozná, ha rajtakapom, hogy néz. Önkéntelen mozdulattal az olda​lá​hoz nyúl, aztán cset​tint a nyel​vé​vel – rossz szo​kás lehet. – Sokat lógok a Batalla pere​mén. Sze​re​tem nézni, ahogy a kadé​tok gya​kor​la​toz​nak. – Hű, te aztán nem félsz a rázós helyzetektől. De a küzdőstílusod lenyűgöző. Lefogadom, elbol​do​gulsz az utcán egye​dül is. Elne​veti magát. – Ma is láthattad, hogy milyen jól boldogulok egyedül. – Megrázza a fejét. Hintázik a copfja. – A közelébe se kellett volna mennem a ringnek, de mit mondhatnék? Úgy tűnt, a barátodnak elkelt egy kis segítség. – Aztán rám néz. Az óvatos tekintet ismét megjelenik a szemében. – És te? Ott voltál te is a tömeg​ben? – Nem. Csak Tess volt ott, mert szereti nézni a küzdőket, de egy kissé rövidlátó. Én inkább távo​labb​ról sze​re​tek néze​lődni. – Tess a húgod? Habo​zok egy kicsit. – Ja, mond​hat​juk. Valami olyasmi. Tudod, iga​zá​ból Tesst akar​tam fedezni azzal a füst​bom​bá​val. Hitet​len​kedve néz rám a Lány. Látom, hogy a szája mosolyra húzó​dik. – Nagyon ked​ves vagy – mondja. – Erre​felé min​denki ért a füst​bomba készí​té​sé​hez? Csak legyin​tek rá. – Hát per​sze, még a kis​köly​kök is. Nem nehéz. – Ráné​zek. – Te ugye nem a Lake szek​tor​ból vagy?

A Lány meg​rázza a fejét. – A Tana​gas​hi​ból. Vagyis ott lak​tam. – A Tana​gashi jó messze van ide. Idáig eljöt​tél ille​gá​lis bunyót nézni? – Dehogy! – A Lány hátradől, és óvatosan hanyatt fekszik. Látom, hogy a kötése közepén sötét​vö​rös folt jele​nik meg. – Gube​rálni szok​tam. Elég nagy terü​le​tet bejá​rok. – Lake mostanában nem biztonságos – mondom. Az erkély sarkában virító, apró, türkizkék foltokra téved a szemem. Parti szegfű telepedett meg a padló repedéseiben. Anya kedvenc virága. – Erre​felé elkap​ha​tod a fer​tő​zést. Úgy moso​lyog a lány, mint aki tud vala​mit, amit én nem. Nem jövök rá, kire emlé​kez​tet. – Ne aggódj – mondja –, óva​tos vagyok, ha nem bosszan​ta​nak fel.

Amikor végül leszáll az éj, és a Lány nyugtalan álomba merül, megkérem Tesst, maradjon vele, én pedig elosonok, hogy ránézzek Anyáékra. Tess örömmel vállalja. Nem szívesen jön be a karantén alatt álló területekre, és mikor visszatérünk, folyton a karját vakargatja, mintha úgy érezné, valami fer​tőző lepi el a bőrét. Néhány szál parti szegfűt dugok az ingem ujjába, és a biztonság kedvéért pár tikettet a zsebembe. Mielőtt elin​du​lok, Tess segít bepó​lyálni mind​két kezem, nehogy ujj​le​nyo​ma​to​kat hagy​jak min​den​felé. Az éjszaka meglepően hűvös. Nem látok az utcákon járványőröket, hang se sok hallatszik, nagy ritkán, ha egy autó halad el, meg a távolból idehallatszik az óriásképernyőkön futó hirdetések harsogása. A különös X még mindig ott virít az ajtónkon, ugyanolyan feltűnően, mint eddig. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a katonák azóta újra jártak itt, mert az X frissen, fényesen csillog. Másodszor is átvizsgálhatták a környéket. Bármilyen okból is jelölték meg első alkalommal az ajtónkat, az szemmel láthatóan nem szűnt meg azóta sem. Az árnyékban lapulok, Anyáék háza mellett, olyan közel, hogy átlá​tok a ros​ka​tag kerí​tés résein. Miután megbizonyosodok róla, hogy senki nem jár az utcán, a ház felé iramodok, és a tornác aljának egyik meglazult deszkájához kúszok. Félretolom a deszkát, és bearaszolok a sötét, dohos rej​tek​helyre, aztán vissza​iga​zí​tom a desz​kát a helyére. Halvány fény sugárzik fentről, a szoba padlódeszkáinak résein át. Anya hangját hallom hátulról, a ház egyet​len háló​szo​bá​já​nak irá​nyá​ból. Elő​rébb kúszok, a háló szel​lő​ző​rá​csá​hoz, és bele​sek rajta. John az ágy szélén ül karba tett kézzel. A tartásából látom, mennyire kimerült. Tiszta kosz a cipője, anya biz​to​san jól össze​szidta érte. A szoba másik vége felé néz, ahol anya áll​hat. Megint anya hang​ját hal​lom, ezút​tal elég han​go​san, hogy ért​sem is. – Még egyikünk sem betegedett meg – mondja. John félrenéz, majd visszafordul az ágy felé. – Nem tűnik fer​tő​ző​nek. Eden bőre még min​dig jól néz ki. Nem vér​zik. – Egye​lőre – mondja erre John. – Fel kell készül​nünk a leg​rosszabbra, Anya. Ha eset​leg Eden... Anya hangja hatá​ro​zott. – Meg​til​tom, John, hogy ebben a ház​ban ilyet kiejts a szá​don! – Többre van szüksége a tüneti kezelésnél. Akárki is adta a gyógyszert, nagyon rendes volt tőle, de ez nem elég. John a fejét csóválja, aztán feláll. Most is, sőt most igazán, titkolnia kell Anya előtt a hollétemet. Amikor ellép az ágytól, látom, hogy azon Eden fekszik, a hőség ellenére állig betakargatva. Az arcán verejték fénylik. A színe is különös, sápadt, betegesen zöld. Nem emlékszem, hogy a Ragálynak

valaha is ilyen tüne​tei let​tek volna. Elszo​rul a tor​kom. A hálószoba nem változott semmit, a kevés bútor mind öreg és kopott, de kényelmes. A kiszakadt ágybetéten fekszik Eden, mellette az összekaristolt komód, amelyiken még én rajzolgattam régen. A falon lóg az Első elmaradhatatlan portréja, körülötte a saját fotóink, mintha ő is a család tagja volna. Más nincs is a hálóban. Amikor Eden még hátulgombolós volt, Johnnal fogtuk a kezét, és segítettünk neki járkálni a szoba egyik végéből a másikba. Aztán, amikor egyedül, esés nélkül eljutott egyik fal​tól a mási​kig, John meg​tap​solta. Most Anya árnyéka jelenik meg a szoba közepén. Nem szól egy szót sem. Elképzelem, ahogy gör​nyed​ten meg​áll, arcát a tenye​rébe hajtja, tekin​te​té​ből kivész a bátor​ság. John fel​só​hajt. Hal​lom a lép​teit, tudom, oda​megy hozzá, hogy átölelje. – Eden meg fog gyógyulni. Lehet, hogy ez a vírus kevésbé veszélyes, és magától is felépül. – Egy kis szünet. – Megyek, megnézem, miből tudnánk csinálni egy kis levest. – Hallom, hogy kimegy a szo​bá​ból. Tudom, mennyire utál John a hőerőműben dolgozni, de eddig legalább elmehetett itthonról, és foglalkozhatott valami mással. Most pedig be van ide zárva, miközben nem tehet semmit Edenért. Majd belepusztulhat. A laza földbe markolok a tenyerem alatt, ökölbe szorítom a kezemet, amilyen erő​sen csak bírom. Bár​csak lett volna gyógy​szer a kór​ház​ban! Pár pillanat múlva látom, hogy Anya átvág a szobán, és Eden ágyának a szélére ül. Már megint kötés van mindkét kezén. Valami megnyugtatót suttog neki, és hozzáhajol, hogy kisimítsa a haját az arcából. Behunyom a szemem. Felidézem Anya arcát, szelíd, gyönyörű és kedves, a szeme kéken csillog, rózsás ajkain mosoly. Mindig betakargatott, eligazgatta a takarómat, és halk hangján szép álmo​kat ígért. Eden​nek vajon most mit sut​tog​hat? Hir​te​len rám tör a hiá​nya. Sze​ret​nék elő​bújni, és beko​pogni az ajtón. Még keményebben markolok a földbe Nem. Túl nagy a kockázat. Kitalálok valamit, hogy meg​ment​se​lek, Eden. Eskü​szöm. Átkozom magam, hogy annyi pénzt kockáztattam a fogadáson, ahelyett, hogy kitaláltam volna valami biz​to​sabb pénz​szer​zési módot. Előveszem a parti szegfűt, amit az ingem ujjába dugtam. Kissé már kókadozik, de azért túrok neki egy mélyedést, és óvatosan földet tömködök a gyökereire. Anya valószínűleg sosem fogja látni, de én tudni fogom, hogy itt van. A virág a bizo​nyí​ték arra, hogy még élek. Hogy még min​dig vigyá​zok rájuk. Megakad a szemem valamin, ami a virágok mellett piroslik. Csodálkozva nézem, aztán elsöpröm a föl​det, hogy job​ban szem​ügyre vehes​sem. Vala​mi​féle jelek van​nak a föld és a kavi​csok alatt. Ez egy szám, ami​lyet Tess-szel is lát​tunk a tó part​ján, csak most másik:

2544 Néha bemásztam ide kisgyerekként is, amikor bújócskáztunk a testvéreimmel. De nem emlékszem, hogy ezt lát​tam volna. Lehaj​tom a fejem, füle​met a földre szo​rí​tom. Egy darabig nem történik semmi. Aztán halk, susogó hangot hallok, majd sziszegést és bugyborékolást. Mintha valami folyadék volna, vagy gőz. Valószínűleg egy egész csőhálózat lehet a földben, végig, le a tó partjáig. Talán az egész szektort behálózza. Még több földet kaparok el, de nem látok több jelet vagy szót. A szá​mok régiek lehet​nek, a fes​tés hal​vány, és kezd lekopni.

Maradok még egy darabig, csendben töröm a fejem, hogy mi lehet ez. Majd vetek még egy utolsó pillantást a szobába a szellőzőn keresztül, aztán kimászom a tornác alól. Az árnyékok közé olvadva elin​du​lok vissza a bel​vá​rosba.

JUNE Haj​nal​ban ébre​dek fel. Hunyorgok a világosságtól. Honnan jön a fény, mögülem? Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, miért aludtam egy tengerre néző elhagyott épületben, és miért nő parti szegfű a lábamnál? Éles fájdalom hasít az oldalamba, elakad tőle a lélegzetem is. Megszúrtak, tör rám a pánik. Aztán eszembe jut a vere​ke​dés, a kés és a srác, aki meg​men​tett. Látva, hogy mocor​gok, Tess siet oda hoz​zám. – Hogy érzed magad? Kissé még min​dig bizal​mat​lan. – Vacakul – nyögöm. Nem akarom, hogy azt higgye, rosszul látta el a sebemet, ezért hozzáteszem: – De már sok​kal jobb, mint teg​nap. Eltart egy percig, mire feltűnik, hogy a fiú, aki megmentett, a sarokban ücsörög, és a lábát az erkélyről lógatva bámulja a vizet. Igyekszem nem mutatni a zavaromat. Normális körülmények között, amikor nincs rajtam késsel ejtett seb, nem fordulhatott volna elő, hogy nem veszem észre. A srác éjszaka elindult valahová. Félálomban is igyekeztem megjegyezni, melyik irányba indult (délnek, a pálya​ud​var felé). – Remélem, nem baj, hogy pár órát még várnod kell, míg ehetünk valamit – fordul felém. Kopott baseballsapka van a fején, de kikandikál néhány egészen világos szőke tincs alóla. – Elvesztettük a foga​dást, úgy​hogy nem maradt pén​zünk kajára. Engem okol a veszteségért. Bólintok. Felidézem magamban Day recsegő hangját, ahogy a hang​szó​rók​ból hal​lat​szott, és össze​ha​son​lí​tom ezzel a fiú​é​val. Néz egy dara​big, nem moso​lyog, mintha tudná, mit csinálok, aztán újra a vizet nézi. Nem, nem vagyok benne biztos, hogy az ő hangja lett volna. Ezer​nyi más ember​nek is lehet ebben a szek​tor​ban ilyen hangja. Eszembe jut, hogy a mikrofon a számban még mindig ki van kapcsolva. Thomas már biztos nagyon mér​ges rám. – Tess – mon​dom –, leme​gyek a víz​hez. Mind​járt jövök. – Biz​tos menni fog egye​dül? – kér​dezi. – Remélem – mosolygok rá. – De ha azt látnád, hogy eszméletlenül lebegek a nyílt tenger felé, akkor azért húz​zál ki! A lépcsők valaha zárt lépcsőházban voltak, de most falak nélkül lógnak a levegőben. Felállok, és lesántikálok a lépcsőn, egyszerre csak egy-egy fokot lépve. Igyekszem távol maradni a szélétől, nehogy a vízbe essek. Akármit is csinált Tess tegnap a sebemmel, úgy tűnik, használt neki. Bár az oldalam még mindig lüktet, a fájdalom kissé enyhült, és már nem esik olyan nehezemre a járás. Hamarabb leérek az épület aljába, mint hittem volna. Tessről Metias jut az eszembe, ahogy a tisz​ta​va​tás nap​ján engem ápolt. De most képtelen vagyok Metiason merengeni. Megköszörülöm a torkomat, és ügyelve, hová lépek, a víz szé​lé​hez megyek. A kelő nap már elég magasan jár, hogy az egész tavat homályos aranyfénybe vonja, és már látszik a keskeny földsáv is, amely elválasztja a tavat a Csendes-óceántól. Lemegyek egészen addig a szintig, amelyik egy magasságban van a vízfelszínnel. Itt is ledőltek a falak, így egyenesen kisétálhatok a szint szélére, hogy vízbe lógassam a lábam. Ahogy lenézek a mélybe, látom, hogy a régi könyvtár még sok szintet elfoglalt valaha. (A ház olyan tizenöt emeletes lehet a szárazon álló, hasonló épületek mérete és a part lej​tése alap​ján. Úgy hat eme​let áll​hat most víz alatt.)

Tess és a fiú fent ücsörög a legfelső szinten, több emelettel fölöttem, hallótávolságon kívül. Vissza​for​du​lok a lát​ha​tár felé, és cset​tin​tek a nyel​vem​mel, hogy bekap​csol​jam a mik​ro​font. Sta​ti​kus zúgás hal​lat​szik a fül​hall​ga​tóm​ból. Egy másod​perc, és isme​rős han​got hal​lok. – Ms. Iparis? – szó​lal meg Tho​mas. – Maga az? – Jelent​ke​zem – sut​to​gom. – Jól vagyok. – Szeretném tudni, mit csinált eddig, Ms. Iparis. Az elmúlt 24 órában folyamatosan próbáltam felvenni a kapcsolatot. Már ott tartottam, hogy kiküldök egy osztagot. És azt mindketten nagyon jól tud​juk, Jameson ezre​des ennek nagyon nem örült volna. – Jól vagyok – ismétlem. A zsebembe nyúlok, előhúzom Day medálját. – Szereztem egy kisebb sérü​lést egy ille​gá​lis bunyó​ban. De semmi komoly. Sóhaj​tást hal​lok a túl​ol​dal​ról. – Rend​ben, de még egy​szer ilyen hosszú időre ki ne kap​csolja a mik​ro​fon​ját! Meg​ér​tette? – mondja. – Rend​ben. – Talált már vala​mit? Fel​felé pil​lan​tok, ahol a srác lóbálja a lábát. – Nem biztos. Egy fiú és egy lány segített kijutni a bunyót követő káoszból. A lány bekötözte a sebe​met. Átme​ne​ti​leg velük mara​dok, amíg ren​de​sen tudok majd járni. – Ren​de​sen járni? – emeli fel Tho​mas a hang​ját. – Miféle kisebb sérü​lést szer​zett? – Csak egy késszúrás, nem nagy ügy. – Thomas olyan hangot hallat, mintha a torkán akadt volna valami, úgyhogy gyorsan folytatom: – De nem ez a lényeg. A fiú jópofa kis füstbombát pukkantott el, hogy kivigyen minket a tömegből. Nem zöldfülű a gyerek. Nem tudom, hogy kicsoda, de igyekszem töb​bet meg​tudni. – Gondolja, hogy ő Day? – kérdezi Thomas. – Day nem olyannak tűnik, mint aki sokat törné magát mások meg​men​té​sén. Day eddigi bűncselekményei során többször előfordult, hogy megmentett embereket. Kivéve Meti​ast. Nagy leve​gőt veszek. – Nem, én sem hiszem. – Lehalkítom a hangom, épp csak suttogok. Egyelőre jobb nem bombázni Thomast találgatásokkal, különben még a végén tényleg utánam küldi azt az osztagot. Jameson ezredes meg kihajít a csapatából, ha túlzott költségekbe verjük az akciót, anélkül, hogy eredményt tudnánk felmutatni. Ráadásul ezek ketten komoly bajból húztak ki. – De lehet, hogy tudnak valamit Day​ről. Egy darabig nem válaszol. A háttérben hallatszik némi mozgolódás, statikus zörej, majd kivehetetlen hangok, Thomasé és Jameson ezredesé. Valószínűleg most jelenti neki a sérülésemet, és megkérdezi, biztonságos-e, ha továbbra is egyedül maradok. Bosszúsan sóhajtok. Mintha még sosem sérül​tem volna meg. Tho​mas pár perc múlva újra jelent​ke​zik: – Rendben van, de legyen óvatos! – Kis szünet után folytatja: – Jameson ezredes szerint folytathatja a küldetését, ha nem akadályozza túlságosan a sérülése. Az ezredes el van foglalva a járőrszolgálat megszervezésével. De figyelmeztetem: legközelebb, ha a mikrofonja néhány óránál hosszabb időre elnémul, küldöm az erősítést, és kicsit sem érdekel, ha ezzel tönkreteszem az álcáját. Meg​ér​tette? Nehezemre esik elfojtanom a bosszúságomat. Jameson ezredes nem hiszi, hogy bármilyen eredményt is hozhat ez a küldetés; érdeklődésének hiánya kiolvasható volt Thomas válaszának

minden egyes szavából. Ami pedig Thomast illeti... ritkán ilyen határozott velem szemben. El sem tudom kép​zelni, mennyire aggód​ha​tott értem az utóbbi néhány órá​ban. – Igenis, uram – mondom, majd amikor Thomas nem válaszol, ismét felpillantok a fiú felé. Emlékeztetem magam, hogy még alaposabban szemmel kell tartanom, nem szabad hagynom, hogy a sérü​lé​sem elte​relje a figyel​me​met. Vissza​te​szem a medált a zse​bembe, és talpra állok. Egész nap a megmentőmet figyelem, miközben követem mindenfelé Los Angeles Alta szektorában. Meg​fi​gye​lek min​den rész​le​tet, nem szá​mít, milyen jelen​ték​te​len apró​ság. Például, hogy igyekszik kímélni a bal lábát. De olyan enyhén biceg csak, hogy amikor mellettünk megy, észre sem veszem. Csak akkor tűnik fel, amikor leül vagy feláll. Apró kis késlekedés, mielőtt behajlítja a térdét. Lehet egy súlyos sérülés, ami sosem jött helyre teljesen, vagy egy enyhébb, de egé​szen friss. Talán egy rossz esés követ​kez​mé​nye. Nem ez az egyetlen sérülése. Időnként megrándul az arca, amikor a karját mozdítja. Néhány alkalom után az a benyomásom támad, hogy a felkarján lehet egy seb, ami fájdalmasan húzódik, ha túl​sá​go​san kinyújtja vagy magasra emeli a kezét. Az arca tökéletesen szimmetrikus, fehér és ázsiai keverék származású lehet, a por és a kosz alatt kifejezetten szép. A jobb szeme egy egész kicsit világosabb, mint a bal. Először azt hittem, csak a fény játéka, de újra feltűnik, amikor elhaladunk egy pékség előtt, és megcsodáljuk a cipókat a kira​kat​ban. Kíván​csi len​nék, hogy tör​tént-e valami a sze​mé​vel, vagy pedig így szü​le​tett. Más dolgokat is észreveszek: hogy milyen jól ismeri a Lake szektortól távoli utcákat is, mintha bekötött szemmel is eltalálna bárhová; milyen fürgék az ujjai, ahogy lesimítja a ráncokat az inge derekánál; úgy néz az épületekre, mintha megpróbálná őket az emlékezetébe vésni. Tess sosem szólítja a nevén. Ahogy engem is csak Lány​nak szólítanak, közöttük sem hangzik el semmi, ami azonosíthatná, ki is a fiú. Amikor elfáradok és szédülni kezdek a sok járkálástól, megálljt int, és elmegy vizet szerezni nekem, amíg pihenek. Észrevette, mennyire kimerültem, anélkül, hogy egy szót is szól​tam volna. Dél is elmúlik. Piaci árusok közelében, egy kifeszített ponyva alatt húzzuk meg magunkat az árnyékban a Lake legszegényebb részén. Tess a jó húsz méterre lévő standok felé hunyorog. Rövidlátó, de valahogy mégis képes megkülönböztetni a gyümölcs és zöldségárusokat, a kereskedők arcát, hogy kinek van pénze és kinek nincs. Tudom, mert látom az önkéntelen rezdüléseket az arcán, a meg​elé​ge​dett​sé​get, ami​kor sike​rül fel​is​mer​nie vala​mit, és a csa​ló​dott​sá​got, ami​kor nem. – Hogy csi​ná​lod? – kér​de​zem. Tess felém for​dul, rám fóku​szál a szeme. – Hmm? Micso​dát? – Rövid​látó vagy. Hogy vagy képes annyi min​dent ész​re​venni magad körül? Tess egy pil​la​natra meg​le​pő​dik, aztán elé​ge​det​ten moso​lyog. A mel​lette ülő fiú is rám pil​lant. – Észreveszem az apró színeltéréseket, még ha minden homályos is kicsit – feleli Tess. – Például ezüstszínű tiketteket látok kikandikálni annak az embernek a tárcájából. – Szemével az árusok előtt ácsorgó egyik vevő felé int. Rábó​lin​tok. – Nagyon eszes vagy. Tess elpirul, és lesüti a szemét. Olyan bájos, hogy nem bírom megállni, és elnevetem magam. Azon nyomban bűntudatom támad. Hogy nevethetek, amikor csak most halt meg a bátyám? Ezek ketten

külö​nös módon képe​sek kibil​len​teni a hig​gadt​sá​gom​ból. – Igen jó megfigyelő vagy, te Lány – mondja a fiú csendesen. Szeme az enyémbe mélyed. – Már látom, hogyan vagy képes túl​élni az utcán. Meg​rán​tom a vál​lam. – Ez az egyet​len módja a túl​élés​nek, nem igaz? A fiú elfordítja a tekintetét. Kifújom a levegőt. Fel se tűnt, hogy visszatartom a lélegzetem, meg​bé​ní​tott a pil​lan​tása. – Talán te segíthetnél nekünk. Neked kéne lopnod pár falatot, nem nekem. – Aztán még hozzáteszi: – Az áru​sok kevésbé gya​na​kod​nak egy lányra. Külö​nö​sen egy olyan lányra, mint te. – Hogy érted azt, hogy olyan? – Aki rög​tön a lényegre tér. Nem bírom ki vigyor​gás nél​kül. – Ahogy te is. Ahogy hátradőlünk, hogy tovább bámuljuk az árusokat, gondolkodom. Tulajdonképpen megengedhetem magamnak, hogy még egy napot velük töltsék. Csak amíg annyira helyrejövök, hogy képes legyek folytatni a nyomozást. És ki tudja, talán még valami nyomra is ráakadok a segít​sé​gük​kel. Amikor végre beesteledik, és enyhülni kezd a hőség, elindulunk vissza a vízpart felé, hogy keressünk egy helyet, ahol éjszakára letáborozhatunk. Körülöttünk az ablakokban pislákoló gyertyák kelnek életre az üvegtábla nélküli ablakokban, és a helybéliek itt-ott apró tüzeket gyújtanak a sikátorokban. A rendőrjárőrök új váltása kezdi meg a szolgálatot. Az ötödik napom a terepen. Még mindig nem szoktam meg a düledező falakat, az erkélyeken száradó viseltes ruhákat, a csoportosan kolduló gyerekeket, akik egy-egy falatért könyörögnek a járókelőknek... de már nem érzek megvetést az itt élők iránt. Némi szégyennel gondolok vissza Metias temetésének napjára, amikor fel sem tűnt nekem, milyen óriási marhaszeletet hagyok érintetlenül a tányéromon. Tess megy előttünk, gondtalan, vidám lép​tek​kel, tudo​mást sem véve a kör​nye​ze​té​ről. Hal​kan dúdol​gat. – A Pol​gár​ke​ringő – mon​dom, ami​kor fel​is​me​rem a dal​la​mot. A fiú rám pil​lant, miköz​ben tovább sétál mel​let​tem, és elvi​gyo​ro​dik. – Úgy hal​lom, valaki nagy ked​ve​lője Lin​coln​nak, nem igaz? Nem mondhatom el neki, hogy Lincoln művésznő összes felvétele megvan nekem, sőt némelyiket személyesen dedikálta is, hogy élőben hallottam politikai dicshimnuszokat énekelni egy városi díszvacsorán, vagy hogy egyszer írt egy dalt a Köztársaság fronton szolgáló tábornokai tiszteletére. Mind​ezek helyett csak mosoly​gok. – Hát, én is azt hiszem. Viszonozza a mosolyomat. Gyönyörűek a fogai, a legszebbek, amiket idáig láttam ezeken az utcá​kon. – Tess imádja a zenét – így a fiú. – Odarángat mindenféle falatozókhoz meg ivókhoz, ha bentről zenét hall, és ott kell ácsorognom, amíg ő a dalokat hallgatja. Nem is értem. Ez valami csajos dolog lehet. Egy fél óra múlva ismét feltűnik neki a kimerültségem. Szól Tessnek, és az egyik sikátorba vezet minket, ahol nagy fém hulladékgyűjtők sorakoznak a két fal közé ékelődve. Az egyiket előrébb húzza, hogy egy kis helyet csináljon nekünk. Bemászik mögé, int Tessnek és nekem, hogy üljünk le, majd neki​áll kigom​bolni a mel​lé​nyét.

Pipacs​vö​rös lesz az arcom, hálát adok az összes iste​nek​nek, hogy a sötét​ben ez nem lát​szik. – Nincs hideg, és nem is vér​zek – mon​dom neki. – Miat​tam ne vet​kőzz le! Rám néz. A sötétben azt vártam volna, hogy halványabb lesz a szeme, de ellenkezőleg, szinte vilá​gít a felet​tünk lévő ablak fényé​ben. Elne​veti magát. – Ki beszélt itt rólad, édes szí​vem? Leveszi a mellényt, gondosan összehajtja, és leteszi a földre a szemetes egyik kereke mellé. Tess ledől, és min​den külö​nö​sebb fel​haj​tás nél​kül lehajtja rá a fejét, mintha ez valami régi szo​kás volna. Meg​kö​szö​rü​löm a tor​ko​mat. – Hát per​sze – motyo​gom magam elé, és igyek​szem oda se figyelni a fiú halk neve​té​sére. Tess még fentmarad és beszélget velünk, de hamarosan elnehezül a szeme, és elalszik a rögtönzött pár​nán. Csend telep​szik ránk. A tekin​te​tem Tessre ván​do​rol. – Olyan kis töré​keny – sut​to​gom. – Az... de sok​kal szí​vó​sabb, mint ami​lyen​nek lát​szik. Fel​né​zek rá. – Szerencse, hogy itt van veled. – A lábára pillantok. Észreveszi a tekintetem, és gyorsan kinyújtja. – Szük​ség lehe​tett a segít​sé​gére, hogy hely​re​jöj​jön a lábad. Rájön, hogy a bice​gé​sére cél​zok. – Áh, ezt már rég szereztem. – Kicsit habozik, aztán úgy dönt, nem mond többet. – Jut eszembe, hogy van a sebed? Legyin​tek. – Nem nagy ügy. – De a fogamat összeszorítom, miközben ezt mondom. Az egész napos járkálás nem hasz​nált, és a fáj​da​lom vissza​tért, akár a futó​tűz. A fiú látja, hogy eltorzul az arcom a fáj​da​lom​tól. – Ki kéne cserélnünk a kötést. – Felkel, és anélkül, hogy felébresztené Tesst, kivesz a lány zsebéből egy tekercs fehér gézt. – Én nem vagyok olyan ügyes, mint ő – súgja –, de inkább ne keltsük fel. Leül mellém, kigombolja az ingem alsó két gombját, és felhajtja, hogy lássa a kötést az oldalamon. Keze a bőrömhöz ér. Próbálok a kezére koncentrálni. Hátranyúl a bakancsába, és kihúz belőle valamit, ami leginkább egy rövid kis konyhakésre hasonlít (a nyele ezüstös, mintázat nélküli, az éle csorba; sokat használhatta gélnél keményebb anyagok vágására). Egyik kezét a hasamra teszi. Bár az utcán töltött éveknek köszönhetően kérges a tenyere, az érintése mégis oly óvatos és gyengéd, hogy érzem, bele​pi​ru​lok. – Maradj nyugton – dörmögi. A késpengével alányúl a géznek, majd egy mozdulattal átvágja. Össze​rán​du​lok. Fél​re​hajtja a kötést a seb​ről. Még mindig szivárog egy kicsit a vér a sebből, ahol Kaede megvágott, de hála az égnek, semmi jelét nem látom, hogy elfertőződött volna. Tess érti a dolgát. A fiú leszedi a derekamról a régi kötés mara​dé​kát, fél​re​rakja, és elkezdi rám tekerni az újat. – Itt maradunk késő délelőttig – mondja közben. – Jobb lett volna, ha nem gyalogolunk ma ennyit, de a’sszem, nem ártott minél messzebb kerülni a bunyó​tól. Nem bírom meg​állni, az arcába nézek. Egy fiú, aki épp​hogy csak átcsú​szott a Pró​bán. Nem is értem. Nem úgy fest, mint egy reménytelen helyzetben tengődő utcakölyök. Annyi minden van ebben a fiúban... Kétlem, hogy az egész életét ezekben a nyomornegyedekben töltötte volna. Rám pillant, észreveszi, hogy bámulom, megáll egy pillanatra. Titokzatos kifejezés költözik a szemébe. Egy

csábító rejtély. Hasonló kérdései lehetnek neki is arról, hogy lehettem képes ennyi apróságot megfigyelni vele kapcsolatban. Talán azon jár az esze, legközelebb mit fogok kideríteni róla. Olyan közel hajol az arcomhoz, hogy a nyakamon érzem a leheletét. Nagyot nyelek. Még egy kicsit közelebb húzó​dik. Egy pil​la​na​tig azt hiszem, hogy meg fog csó​kolni. Aztán gyorsan elfordítja a tekintetét, a sebemet nézi újra. Kötözés közben a keze folyton hozzáér a dere​kam​hoz. Ész​re​ve​szem, hogy az ő arca is vörös. Ugyan​úgy elpi​rult, mint én. Végül megcsomózza a kötést, megigazítja az ingemet, aztán elhúzódik. A falnak dől mellettem, és a tér​dére teszi a kezét. – Fáradt vagy? – kér​dezi. Nemet intek. Felnézek a fejünk fölött több emelettel száradó ruhákra. Ha kifogyunk a gézből, lesz hon​nan köt​szert sze​rezni. – Még egy nap, és nem leszek többet láb alatt – mondom kis idő múlva. – Tudom, hogy lelassítalak benneteket. – De alighogy kimondom, már meg is bánom. Különös, de nem akarok ilyen gyorsan elválni tőlük. Miközben Tess-szel és ezzel a fiúval lógok, mintha Metias hiánya nem fosztott volna meg min​den​ki​től, aki gon​dos​kod​hat rólam. Mi jut eszembe? Ez egy srác a nyomornegyedből. Engem arra képeztek ki, hogy elbánjak az ilye​nek​kel, hogy egy üveg​fal túl​ol​da​lá​ról figyel​jem csak őket. – Merre mész tovább? – kér​dezi a fiú. Össze​sze​dem magam. Ami​kor meg​szó​la​lok, a han​gom hűvös és fegyel​me​zett. – Talán kelet​nek. Álta​lá​ban a belső szek​to​rok​ban vagyok. Nem néz rám, mere​ven maga elé nézve mondja: – Maradhatnál még, ha máshol is csak kóborolsz az utcán. Hasznát venném egy jó harcosnak. A bunyó​idra fogadva könnyen sze​rez​het​nénk pénzt, és meg​oszt​hat​nánk az ételt. Mind​ket​ten jól jár​nánk. Annyira egyenes ez az ajánlat, hogy mosolyognom kell rajta. Inkább nem kérdezem meg tőle, miért nem bunyó​zik ő maga. – Köszö​nöm, de jobb sze​re​tek egye​dül dol​gozni. Nem pró​bál győz​ködni, csak annyit mond: – Te tudod. Azzal hátradönti a fejét a falnak, sóhajt, és behunyja a szemét. Figyelem egy darabig, hátha megpillantom még azokat a gyönyörű szemeket, de hiába. Nemsokára hallom, hogy egyenletessé válik a lég​zése, aztán látom, hogy a feje is elő​re​bu​kik, úgy lát​szik, elaludt. Eszembe jut, hogy be kell jelentkeznem Thomasnál. De nincs most hozzá hangulatom, hogy őt hallgassam. Nem tudom, miért. Majd holnap reggel, ez lesz az első dolgom. Én is hátrahajtom a fejem, felfelé bámulok a felettünk lógó ruhákra. Csak az éjszakai műszakba igyekvők távoli moraja és az óriásképernyők műsorából egy-egy hangfoszlány ér el idáig. Békés az este, akárcsak otthon. Elme​rü​lök a csend​ben, és Meti​asra gon​do​lok. Vigyá​zok, hogy a sírá​som nehogy fel​verje Tesst és a fiút.

DAY Teg​nap este majd​nem meg​csó​kol​tam a Lányt. De annak sosincs jó vége az utcán, ha beleesik valakibe az ember. Ennél veszélyesebb gyengeséged már nem is lehetne, azt leszámítva, hogy a családod karanténban reked, vagy egy csel​lengő árvát veszel a gond​ja​idba. És mégis... valahol legbelül csak arra vágyom, hogy megcsókoljam, nem érdekel, mennyire ostoba húzás volna. Ez a Lány egy kilométerről kiszúrja a legkisebb részletet is. (Azt a redőnyt, ott abban a második emeleti ablakban, egy jobb szektorban guberálhatták. Tömör cseresznyefa.) Képes egy szemvillanás alatt kést rántani, felnyársalni és elemelni egy hot dogot az őrizetlenül hagyott pultról. A kérdéseiből, az észrevételeiből sugárzik az értelem. Ugyanakkor van benne valami tisztaság, amitől egész más lesz, mint azok, akikkel idáig találkoztam. Nem vesztette el a hitét, nem fásult el. Az utca nem törte meg. Inkább erő​sebbé tette. Akár​csak engem. Délelőtt igyekszünk kihasználni minden egyes lehetőséget a pénzszerzésre Kizsebeljük a bámész rendőrt, eladható dolgokat guberálunk ki a szemétből, a rakparton őrizetlenül hagyott ládákat feszítünk fel. A nap végén pedig új helyet keresünk magunknak, ahol éjszakára tábort üthetünk. Próbálok Edenre összpontosítani, meg a pénzre, amit még időben össze kellene szednem. De inkább azon jár az eszem, milyen új módszerekkel tudnám gátolni a Köztársaság háborús erőfeszítéseit. Felszökhetnék az egyik léghajóra, hogy leszívjam belőle a drága üzemanyagot, aztán eladhatnám a feke​te​pi​a​con, vagy szét​oszt​hat​nám a rászo​ru​lók közt. Egyúttal tönkre is tehetném a léghajót, hogy ne tudjon visszatérni a frontra. Vagy kinyírhatnám Batalla elektromos hálózatát, esetleg a légibázisét, megszüntetném az áramellátást, hogy ne tudjanak gépe​ket indí​tani. Ilyen ötle​tek jár​nak a fejem​ben. De időnként, amikor lopva a Lányra pillantok, vagy megérzem magamon a tekintetét, a gondolataim vissza​ka​nya​rod​nak hozzá.

JUNE IDŐ: 20:00 KÖRÜL HŐMÉR​SÉK​LET: LEG​ALÁBB 27°C Egy újabb sikátor végében ülünk a fiúval, Tess mellettünk alszik. A fiú most is odaadta a mellényét. Nézem, ahogy a kés élével kapirgálja a körmeit, hogy megkurtítsa azokat. Végre levette a sap​ká​ját, és meg​fé​sül​kö​dött. Jóked​vé​ben van. – Kérsz egy kor​tyot? – kér​dezi. Egy üveg bor áll köztünk a földön. Olcsó lőre, valószínűleg abból a tengervízen tenyésző, íztelen szőlőből készült, ami az óceán partján nő. De a fiú úgy tesz, mintha ez volna a világ legjobb bora. Egy egész rekeszt megfújt a Winter szektor határán egy üzletből, és ennek az üvegnek a kivételével elpasszolta az egészet 650 tikettért. Egyfolytában le vagyok nyűgözve, milyen gyorsan feltalálja magát a szek​to​rok​ban. A képes​sé​gei vete​ked​nek a leg​jobb Drake-es hall​ga​tó​ké​val. – Iszom egy kicsit, ha te is – fele​lem. – Csak hogy ne men​jen kárba a lopott cucc, nem igaz? Elvigyorodik. Figyelem, ahogy a dugóba szúrja a kést, kihúzza, majd fejét hátrahajtva jól meghúzza az üve​get. A hüvelyk​uj​já​val meg​törli a szá​ját, és rám moso​lyog. – Fen​sé​ges – mondja. – Kós​told meg! Elveszem az üveget, és aprót kortyolok belőle, mielőtt visszaadnám. Sós az utóíze, ahogy gon​dol​tam. De leg​alább majd kevésbé fáj tőle az olda​lam. Felváltva kortyolgatunk – ő jó nagyokat húz belőle, én meg csak aprókat –, aztán a fiú bedugaszolja az üveget. Úgy tűnik, abban a pillanatban leáll az itallal, amint megérzi, hogy kezd gyen​gülni az éber​sége. De ettől még a szeme csil​log, kék íri​szén elbű​vö​lően tük​rö​ző​dik a fény. Nem engedi eltom​pulni a figyel​mét, de azt ész​re​ve​szem, hogy a bor ella​zí​totta. – Azt mondd meg nekem – kér​de​zem –, hogy minek neked ennyi pénz? Nevet. – Komo​lyan kér​de​zed? Hát nem pénzt akar min​denki? Lehet abból valaha elég? – Élve​zed, hogy min​den kér​dé​semre kér​dés​sel felelsz? Ezen is nevet. De a hang​já​ban egy árnya​lat​nyi kese​rű​ség buj​kál. – A pénz, tudod, a legeslegfontosabb dolog a világon. A lóvé igenis boldogít, és nem érdekel, mit gon​dol​nak mások. Vehetsz érte nyu​gal​mat, pozí​ciót, bará​to​kat, biz​ton​sá​got... meg​ve​hetsz min​dent. A sze​mét figye​lem, ahogy las​san a messze​ségbe réved. – Úgy tűnik, mintha ret​ten​tően siet​nél minél töb​bet fel​hal​mozni. Cso​dál​kozva néz rám. – Miért ne tenném? Valószínűleg te is élsz annyi ideje az utcán, mint én. Ezt ugyanúgy tudnod kell, mint nekem, nem? Lesü​töm a sze​mem, mert nem aka​rom, hogy kiol​vassa a tekin​te​tem​ből az igaz​sá​got. – Azt hiszem. Csend​ben ülünk egy dara​big. Ő szó​lal meg előbb. Annyi gyen​géd​ség van a hang​já​ban, hogy nem állom meg, fel​né​zek rá. – Nem tudom, hogy mondták-e már neked... – kezdi. Nem pirul el, és a szeme sem rebben. Mintha két feneketlen óceánba néznék, az egyiknek a felszíne tökéletesen sima, a másikat apró hullám fod​rozza. – ...de nagyon vonzó vagy.

Dicsérték már máskor is a külsőmet, de még soha ilyen hangon. Nem tudom, miért, de alaposan meg​lep. Annyira, hogy gon​dol​ko​dás nél​kül vágom rá: – Én ugyan​ezt mond​hat​nám rólad – nye​lek egyet –, ha nem tud​nád. Las​san vigyor terül el a képén. – Ó, hidd el, tudom én. Neve​tek. – Végre egy őszinte mondat. – A pillantása továbbra is fogva tart. Végül még hozzáteszem: – Azt hiszem, barátom, hogy neked megártott a bor. – Igyekszem könnyed hangon beszélni, amennyire csak tudok. – Egy kis alvás jót fog tenni. Alighogy kimondom, a fiú hozzám hajol, és az arcomra simítja a tenyerét. A kiképzésemnek megfelelően most le kellene fognom a kezét, és leszorítani a földre. De meg se moccanok. Magához húz. Leve​gőt veszek, mielőtt összeér az ajkunk. Borízű a szája. Először egész lágyan csókol, aztán, mint aki még többre vágyik, a falhoz nyom, és erősebb lesz a csókja. Az ajka langyos és nagyon lágy, haja az arcomat cirógatja. Próbálok összpontosítani. (Nem először csinálja. Biztosan csókolózott más lányokkal is, lehettek is jó páran. Mintha... mintha nem kapna rendesen levegőt...) Elvesztem a fonalat. Hiába próbálok odafigyelni. Beletelik egy kis időbe, míg rájövök, hogy ugyanazzal a szenvedéllyel viszonzom a csókját. Az övébe tűzött kés​hez ér a kezem, és meg​re​me​gek. Túl meleg van, az arcom szinte lán​gol. Ő húzódik el elsőként. Zavart csendben bámuljuk egymást, mintha egyikünk sem lenne igazán képes fel​fogni, hogy mi is tör​tént az előbb. Én még küzdök érte, de neki már sikerült visszanyernie az önuralmát. A falnak támaszkodik, és fel​só​hajt. – Bocsánat – mondja. Komisz pillantást vet rám. – Nem bírtam megállni. De legalább túl vagyunk rajta. Még mindig bámulom, képtelen vagyok megszólalni. A fejemben üvölt egy hang, hogy szedjem már össze magam! A fiú viszonozza a pillantásomat. Elmosolyodik, mintha pontosan tudná, milyen hatás​sal volt rám, aztán elfor​dul. Újra kapok leve​gőt. Ekkor látom meg a mozdulatot, ami teljességgel helyrezökkenti az agyamat: mielőtt lefeküdne, a nyakához nyúl. A mozdulat teljességgel öntudatlan, szerintem neki fel sem tűnik. Nézem, de nem látok semmit sem a nyakában lógni. Csak egy nyaklánc emlékét próbálja megragadni, egy valaha zsinórra fűzött apró​ság kísér​te​tét. Éme​lyítő érzés tör rám, ami​kor eszembe jut a medál a zse​bem​ben. Day medálja.

DAY Amikor a Lány végre elalszik, otthagyom Tess-szel, és elindulok, hogy megnézzem, mi van a családommal. A hűvös levegő kitisztítja a fejemet. Amikor már messze járok a sikátortól, veszek egy nagy leve​gőt, és meg​gyor​sí​tom a lép​te​i​met. Nem kel​lett volna, mondom magamnak. Nem kellett volna meg​csó​kol​nom. És főleg nem szabadna így örülnöm annak, hogy megtettem. Mégis örülök. Szinte még érzem az ajka érintését a számon, az arca sima és puha bőrét, a keze reszkető érintését. Sok szép lányt megcsókoltam már, de ilyet még soha nem éreztem. Még többet akartam. El sem hiszem, hogy képes vol​tam abba​hagyni. Ennyit az elv​ről, hogy nem jó bele​zúgni vala​kibe, ha az utcán élsz! Ráveszem magam, hogy a közelgő találkozóra összpontosítsak Johnnal. Próbálom figyelmen kívül hagyni a különös X-et a bejárati ajtón, és egyenesen a tornác oldalát borító deszkákhoz igyekszem. Gyertyafény pislákol a hálószoba leeresztett redőnye mögött. Anya ilyen későn is fent lehet, Eden mellett virraszt. Egy darabig lapulok még a sötétben, figyelem a kihalt utcát, majd letérdelek, és fél​re​hú​zom a meg​la​zult desz​kát. Mintha valami moccanna az árnyékban, az utca átellenes oldalán. Mozdulatlanná merevedek egy pil​la​natra, némán bámu​lok a sötétbe. Semmi. Mivel nem látok semmi gya​nú​sat, bebú​jok a tor​nác alá. John valami levesfélét melegít a konyhában. Halk ciripelést hallatok, mintha egy tücsök szólna. Párszor meg kell ismételjem, mire John meghallja, és elfordul a tűzhelytől. Kimászom a ház alól, és a hátsó ajtó​hoz megyek, hogy talál​koz​zam a bátyám​mal az éj leple alatt. – Szereztem még ezerhatszáz tikettet – suttogom. Mutatom neki az erszényt. – Majdnem megvan már a pénz a gyógy​szerre. Hogy van Eden? John a fejét csóválja. Az arcán látom, mennyire aggódik, és ez nyugtalanít, mert mindig is ő volt a leg​erő​sebb közü​lünk. – Nincs jól – mondja. – Még többet fogyott. De eszméletén van, felismer minket. Biztos van még néhány hete hátra. Némán bólin​tok. Nem is aka​rok bele​gon​dolni, hogy elve​szít​het​jük Edent. – Ígérem, megszerzem a pénzt, nemsokára. Csak még egy szerencsés betörés, és megvagyok, meg​szer​zem, amire szük​sége van. – Ígérd meg, hogy óvatos leszel, rendben? – kérlel. A sötétben ikreknek is nézhetnének minket. Egyforma haj, egyforma szem. Egyforma arckifejezés. – Nem akarom, hogy szükségtelen veszélynek tedd ki magad. Ha tudok valahogyan segíteni, megteszem. Talán néha kiszökhetek, és együtt.., Hely​te​le​nítő pil​lan​tást vetek rá. – Hülyeség. Ha a katonák elkapnak, mindannyiótoknak vége. Te is tudod. – John csalódott arca bűntudatot kelt bennem, hogy olyan gyorsan visszautasítottam a segítségét. – Egyébként is gyorsabb vagyok egyedül. Komolyan. Jobb, ha csak egyikünk van idekint pénzt szerezni. Azzal nem segítenél anyá​nak, ha lelö​vet​néd magad. John bólint, de látom rajta, hogy még szeretne mondani valamit. De nem adok rá lehetőséget, elfor​du​lok tőle. – Men​nem kell – mon​dom. – Hama​ro​san talál​kozunk.

JUNE Day biztosan azt hiszi, hogy elaludtam. De én ébren vagyok, és észreveszem, amikor az éjszaka közepén felkel, és elindul valahová, úgyhogy követem. Behatol egy karanténzónába, bemegy az egyik három​vo​na​las X-szel meg​je​lölt házba, aztán pár perc múlva ismét meg​je​le​nik. Ez min​den, amit tud​nom kell. Felmászok egy közeli épület tetejére. Az egyik kémény árnyékába bújva bekapcsolom a mikrofonomat. Olyan dühös vagyok magamra, hogy nem bírok uralkodni a hangom remegésén. Hagytam, hogy elcsavarja a fejem valaki, akit a legkevésbé sem kéne kedvelnem. Aki után a leg​ke​vésbé kéne vágya​koz​nom. Talán nem Day ölte meg Metiast, mondom magamnak. Talán valaki más volt. Te jó isten! Már ment​sé​ge​ket kere​sek, hogy véd​jem ezt a srá​cot? Úgy viselkedtem Metias gyilkosa előtt, mint egy hülye. Lake utcáin valami ostoba libává vál​toz​tam? Szé​gyent hozok a bátyám emlé​kére? – Tho​mas – sut​to​gom –, meg​ta​lál​tam. Egy egész percig csak statikus zörej hallatszik, mielőtt meghallom Thomas válaszát. A hangja fur​csa mód közöm​bös. – Meg​is​mé​telné, Ms. Iparis? Fel​megy ben​nem a pumpa. – Azt mondtam, megtaláltam. Dayt. Épp most járt egy házban, a Lake egyik karanténzónájában, ami​nek az ajta​ján egy három​vo​na​las X van. A Figu​e​roa és a Wat​son sar​kán. – Biz​tos benne? – Tho​mas egy fok​kal ébe​rebb​nek tűnik. – Tel​je​sen biz​tos benne? Elő​ve​szem a medált a zse​bem​ből. – Igen. Semmi két​sé​gem. A vonal végén némi nyüzs​gés támad. Tho​mas hangja izga​tottá válik. – A Figueroa és a Watson sarka. A különleges fertőző eset, amit holnap reggel akartunk kivizs​gálni. Biz​tos benne, hogy Day az? – kér​dezi ismét. – Igen. – Egy egész​ség​ügyi osz​tag hol​nap oda​megy. A lakó​kat a Köz​ponti Kór​házba szál​lít​juk. – Akkor küldj velük még egy fegyveres egységet! Szükségem lehet az erősítésre, ha Day feltűnik, hogy védje a családját. – Eszembe jut, ahogy Day bekúszott a ház alá. – Nem lesz ideje kihozni a családját, valószínűleg megpróbálja majd elrejteni őket a házban. A Batalla-székház kórházszárnyába kel​lene szál​lí​tani őket. Sen​ki​nek ne essen bán​tó​dása! Ki aka​rom hall​gatni őket. Úgy tűnik, Thomast megdöbbenti a határozott hanghordozásom. – Megkapja a fegyvereseket – szedi össze magát. – És rohad​tul remé​lem, hogy igaza van. Day ajkának íze, a forró csókunk, a bőrömön kalandozó keze... már semmit sem szabad jelentenie. Sőt, a sem​mi​nél is keve​seb​bet. – Iga​zam van. Sike​rül vissza​ér​nem a siká​torba, mielőtt még Day ész​re​ve​hetné, hogy eltűn​tem.

DAY Nap​kel​téig sike​rül még alud​nom pár órát. Álmom​ban ott​hon járok. Legalábbis a hely olyan, mint amilyennek emlékszem az otthonomra. John anyával együtt az ebédlőasztal egyik végén ül. A bátyám régi, köztársasági történeteket olvas fel egy könyvből. Anya bátorítóan bólogat, amikor egy egész oldallal végez, anélkül, hogy eltévesztett volna egyetlen szót vagy betűt. Az ajtó mellett állva mosolygok rájuk. John a legerősebb köztünk, ráadásul még türelmes és szelíd is. Apának ezeket a vonásait én nem örököltem. Eden egy papírlapra firkálgat valamit az asztal másik végén. Álmomban Eden mindig rajzolgat. Egyszer sem pillant fel, de biztos vagyok benne, hogy ő is nagy figyelemmel hallgatja John felolvasását, mert a megfelelő helyeken mindig nevet. Aztán észreveszem, hogy a Lány áll mellettem. A kezét fogom. Rám mosolyog, a mosolya fénnyel tölti meg a szo​bát, én pedig vissza​mo​soly​gok rá. – Sze​ret​ném, ha meg​is​mer​néd az édes​anyá​mat – mon​dom neki. Meg​rázza a fejét. Ahogy vissza​né​zek az asz​talra, John és anya még ott ül, de Eden eltűnt. A Lány moso​lya elhal​vá​nyo​dik. Szo​morú tekin​tet​tel néz rám. – Eden meg​halt – mondja. Távoli szi​ré​na​szó riaszt fel az álom​ból. Csendben fekszem még egy darabig nyitott szemmel, lassan megnyugszik a légzésem. Nem tudom kiverni a fejemből az álmot. Hogy eltereljem a figyelmemet, a sziréna hangjára figyelek. Feltűnik, hogy nem rendőrségi szirénák megszokott vijjogását hallom. Nem is mentő szirénázik. Ez egy katonai mentő, amivel sérült katonákat szoktak kórházba szállítani. Erősebb a hangja és magasabb, mert a kato​nai jár​mű​ve​ket elsőbb​ség illeti. Csakhogy a sebesülteket nem hozzák vissza Los Angelesbe. A frontvonalon, de a határon innen látják el őket. Errefelé csak egyetlen oka van az ilyen járművek használatának, mégpedig a különleges fertőző esetek beszállítására a laborba, mivel ezeknek a mentőknek jobb a sürgősségig fel​sze​relt​sé​gük. Még Tess is fel​is​meri a han​got. – Vajon hová men​nek? – kérdi. – Fogalmam sincs – felelem. Felülök és körülnézek. Úgy tűnik, a Lány ébren van már egy ideje. A falnak támaszkodva, kissé távolabb ül tőlem, és az utcát figyeli, arcán erős összpontosítás tükröződik. Feszültnek tűnik, – ‘Reggelt – mondom neki. Az ajkára téved a pillantásom. Tényleg meg​csó​kol​tam az éjjel? Nem néz rám. Az arca továbbra is merev marad. – A csa​lá​dod ajta​ján ott van a jel, igaz? Tess meglepetten néz rá. Szótlanul bámulom a Lányt, nem tudom, hogyan reagáljak. Ez az első alka​lom, hogy Tes​sen kívül valaki szóba hozza a csa​lá​do​mat. – Követtél az éjszaka. – Dühösnek kéne lennem, de nem érzek mást, csak zavarodottságot. Biztosan kíván​csi volt, és utá​nam jött. Meg vagyok lepve, sőt meg​döb​benve, milyen hal​kan tud lopa​kodni. Ma reggelre valahogy megváltozott. Tegnap éjjel még ugyanúgy odavolt értem, mint én őérte, de ma zár​kó​zott, távol​ság​tartó. Csi​nál​tam vala​mit, ami így fel​bosszan​totta? Egye​ne​sen a sze​membe néz, úgy kérdi: – Ezért gyűj​töd a pénzt? Az ellen​szerre?

Kós​tol​gat, de nem értem, miért. – Igen, arra – mon​dom. – De mit izgat ez téged? – Elkés​tél – mondja. – Mert a jár​ványő​rök a te csa​lá​do​dért jön​nek. Elvi​szik őket.

JUNE Nem kell hozzá sok, hogy meggyőzzem Dayt, menjen. Az egészségügyisek szirénája szinte biztosan a Figu​e​roa és Wat​son irá​nyába tart. Jön​nek, ahogy Tho​mas meg​ígérte. – Nem értem – mondja Day. Még tényleg nem fogta fel. – Hogy érted azt, hogy a családomért jön​nek? Hon​nan tudod? – Ne kérdezgess! Erre most nincs időd. – Habozok. Day tekintete olyan riadt, olyan sebezhető, hogy hirtelen minden erőmre szükségem lesz, hogy hazudni tudjak neki. Próbálom felidézni a tegnap éjjel érzett hara​got. – Láttalak múlt éjszaka a karanténzónában, amikor meglátogattad a családodat, és meghallottam, ahogy a járőrök beszélgetnek a mai begyűjtésről. Említették a háromvonalas X-szel jelölt házat. Siess! Pró​bá​lok segí​teni, de indul​nod kell most azon​nal! Day legnagyobb gyengeségét használom ki. Nem habozik, nem áll le kérdezgetni, azon sem csodálkozik, hogy miért nem szóltam már hamarabb. Csak felugrik, egy pillanat alatt megállapítja, merről hallatszanak a szirénák, és kirohan a sikátorból. Nem is értem, miért, de belém hasít a bűntudat. Megbízik bennem: valóban, ostoba módon, tiszta szívéből bízik bennem. Igazából nem emlék​szem, hogy bárki is hitt volna nekem valaha ennyire. Talán még Metias sem. Tess növekvő rémü​let​tel néz utána, ahogy távo​lo​dik. – Gyere, menjünk utána! – kiáltja. Felugrik, és megragadja a kezemet. – Szüksége lehet a segít​sé​günkre. – Ne! – rántom vissza. – Te itt maradsz! Majd én utána megyek. Húzd meg magad, és maradj csend​ben; egyi​künk majd vissza​jön érted. Meg sem várom a válaszát, faképnél hagyom, kirohanok az utcából. Hátranézve látom, hogy Tess még mindig dermedten áll, tágra nyílt szemmel néz utánam. Hátat fordítok neki. Jobb, ha ebből kihagyom. De mi lesz vele, ha letartóztatjuk Dayt? Csettintek a nyelvemmel, bekapcsolom a mik​ro​fo​no​mat. A fül​hall​ga​tóm egy másod​per​cig csak han​go​san sis​te​reg. Aztán Tho​mas hangja szó​lal meg: – Hall​gat​lak – mondja. – Mi a hely​zet? Hol vagy? – Day elin​dult a Figu​e​roa és a Wat​son irá​nyába. A nyo​má​ban vagyok. Hal​lom, ahogy Tho​mas nagy leve​gőt vesz. – Ren​den. Mi már elfog​lal​tuk az állá​sa​in​kat. Nem​so​kára talál​kozunk. – Várjatok a jelemre! Nem akarom, hogy bárki is megsérüljön... – kezdem mondani, de megszakítja a vona​lat. Rohanok az utcán, a sebem tiltakozva lüktet. Day nem járhat sokkal előttem, kevesebb mint fél perc előnye lehet. Arrafelé veszem az irányt, amerre emlékeim szerint tegnap jártunk, délnek, a pálya​ud​var felé. Jól emlékeztem, nemsokára meg is pillantom Day ócska sapkáját, amint messze előttem cikázik a tömeg​ben. Minden dühömet, félelmemet és szorongásomat a tarkójára koncentrálom. Erőt kell vennem magamon, hogy kellő távolságot tartsak, észre ne vegye, hogy követem. Eszembe jut, hogy megmentett a bunyónál, hogy segített bekötözni a sebet az oldalamon, hogy milyen gyengéd volt az érintése. Szeretném gyűlölni, amiért így összezavar. A hülye! Csoda, hogy ilyen sokáig képes volt kijátszani a hatóságot! De most nem bújhat el, bajban van a családja. Nem sajnálhatok egy bűnözőt,

emlé​kez​te​tem magam könyör​te​le​nül. Ez csak egy elvég​zendő fel​adat.

DAY Általában hálás vagyok a Lake utcáin tolongó tömegért. Könnyű elvegyülni és eltűnni, könnyen le tudod rázni, aki megpróbál követni vagy beléd kötni. Meg se tudom számolni, hányszor vált elő​nyömre a zsú​folt utca. De ma csak lelas​sít. Még ha átvá​gok a rövi​debb úton, a tópart men​tén, akkor is épp csak megelőzöm a szirénákat, és nem tudok nagyobb előnyre szert tenni, amíg odaérek a ház​hoz. Nem lesz időm kihozni őket. De meg kell pró​bál​nom. Oda kell érnem még a kato​nák előtt. Időnként megállok, hogy meggyőződjek róla, a járművek még mindig abba az irányba tartanak, amerre gondoltam. Semmi kétség, egyenesen a mi lakónegyedünk felé tartanak. Felgyorsítok. Akkor sem állok meg, ami​kor vélet​le​nül össze​üt​kö​zöm egy idős fér​fi​val. Meg​tán​to​ro​dik, és elesik. – Bocsánat – kiáltom. Hallom, ahogy ordítozik utánam, de annyi időt sem vesztegetek rá, hogy hát​ra​pil​lant​sak. Szakad rólam a verejték, mire a ház közelébe érek. Egyelőre csend van és nyugalom, ahogy az egy karanténzónában illik. Sikátorokon lopakodok át, míg végül ott állok az udvarunk roskadozó kerítése mellett. Könnyedén, az egyik meglazult deszkát félretolva átbújok egy résen, majd bekúszok a ház alá. A parti szegfű, amit a múltkor hoztam, még érintetlen, de már elhervadt. A padlórésen át Anyát látom Eden ágya szé​lén ülni. John egy ron​gyot öblö​get a lavór​ban. Edenre pil​lan​tok. Rosszabbul néz ki: mintha kifakult volna a bőre. Felszínesen és zihálva lélegzik, olyan hangosan, hogy ide​lent is hal​lom. Őrülten száguldanak a gondolataim. Megpróbálhatok segíteni menekülni Johnnak, Edennek és anyának most rögtön, vállalva a kockázatot, hogy egyenesen belefutunk a járványőrökbe vagy egy rendőrjárőrbe. Talán sikerülne elrejtőznünk a szokott helyek valamelyikén, ahol Tess-szel húzzuk meg magunkat. John és Anya elég erős, tudnak futni. De mi lesz Edennel? Johnnak egész úton cipelnie kéne. Talán sikerülne őket felcsempésznem egy tehervonatra, hogy eljussanak a szárazföld bel​se​jébe... vagy vala​hová. Nem tudom. Ha Edenért jönnek, akkor már úgyis mindegy, rosszabb nem lesz a helyzet, ha John és Anya ott​hagyja a mun​ká​ját, és elme​ne​kül​nek. Egyéb​ként is karan​ténba zár​ták őket. Segíthetnék nekik átjutni Arizonába vagy Nyugat-Texasba, talán egy idő után a jár​őrök feladják, és nem kutatnak tovább utánuk. De az sincs kizárva, hogy bolondot csinálok magamból. Talán a Lány téved, és nem is értük jönnek. Akkor folytathatom a pénzgyűjtést, hogy megvegyem Eden gyógyszerét. Talán tel​je​sen feles​le​ge​sen ide​ges​ke​dek. De a távol​ból már hal​lom a szi​ré​nák egyre erő​södő hang​ját. Ede​nért jön​nek. Elszánom magam. Kimászok a tornác alól, és a hátsó ajtóhoz rohanok, Idekint még tisztábban hal​lom a szi​ré​na​szót. Köze​led​nek. Kinyi​tom az ajtót, fel​si​e​tek a nap​pa​liba vezető néhány lép​csőn. Veszek egy mély léleg​ze​tet. Belö​köm az ajtót, és elő​re​lé​pek a fénybe. Anyám riadtan felkiált. John megpördül. Egy pillanatig mindannyian némán állunk, bámulunk egy​másra, nem tud​ván, hogy mit is tegyünk. – Mi a baj? – John elsá​pad az arc​ki​fe​je​zé​sem lát​tán. – Mit csi​nálsz itt? Mi tör​tént? Próbál higgadt maradni, de tudja, hogy valami szörnyű nagy baj van, csak valami igazán komoly dolog vehe​tett rá arra, hogy fel​fed​jem magam az egész csa​lád előtt.

Leveszem a kopott sapkát a fejemről. Leomló hajam egy merő kóc. Anya a szája elé kapja bekö​tö​zött kezét. Gya​nak​vóan néz rám, majd elke​re​ke​dik a szeme. – Én vagyok az, anyu – mon​dom. – Daniel. Látom átsuhanni az arcán az érzelmeket – hitetlenség, öröm, zavarodottság aztán lép egyet felém. Johnra néz, majd ismét rám pillant. Nem tudom, mi döbbenti meg jobban: hogy élek, vagy hogy John tudott róla. – Daniel? – sut​togja. Furcsa anya szájából újra hallani a régi nevemet. Odasietek, és a kezembe veszem összevagdalt, bepó​lyált ujjait. Remeg a keze. – Nincs időm megmagyarázni. – Próbálom nem észrevenni, mennyire megváltozott a szeme. Régen csillogó kék volt, pillantása határozott, akárcsak az enyém, de a gyásztól, a szomorúságtól megtört, fénytelen lett a tekintete. Hogy vagyok képes az anyám szemébe nézni, aki éveken át halottnak hitt? – Ede​nért jön​nek. El kell rej​te​nünk. – Daniel? – Ujjaival félresimítja szememből a hajamat. Hirtelen megint az ő kicsi fia leszek. – Daniel. Hát élsz. Biz​to​san álmo​dom. Meg​ra​ga​dom a vál​lát. – Anya, figyelj! Mindjárt itt a járványőrség, betegszállítóval jönnek. Akármit kapott el Eden, az... Azért jön​nek, hogy elvi​gyék. El kell búj​ja​tok mind​annyian. Anyám engem figyel egy ideig, aztán bólint. Eden ágyához vezet. Ilyen közelről úgy tűnik, mintha az öcsém barna szeme fekete lenne. Mintha egyáltalán nem verné vissza a fényt, aztán rémülten észreveszem ennek az okát is: mindkét írisze bevérzett. Anyával óvatosan segítünk Edennek felülni. Az egész teste izzik a láz​tól. John óva​to​san az ölébe veszi, köz​ben halk sza​vak​kal csi​títja. Eden fáj​dal​má​ban fel​ki​ált, feje oldalt csuk​lik, így John nya​ká​nak haj​la​tá​ban pihen. – Össze kell kötni a két áram​kört – motyogja. Kint a szirénák tovább jajgatnak; már csak pár tömbnyire lehetnek. Kétségbeesett pillantást váltunk Anyá​val. – Gye​rünk a ház alá – sut​togja. – Már nem tudunk elme​ne​külni. John is egyetért, én sem ellenkezem. Anya megszorítja a kezem. A hátsó ajtón megyünk ki. Kint megállok egy pillanatra, figyelem a szirénákat, megpróbálom megbecsülni, milyen messze járnak. Már majd​nem itt van​nak. A tor​nác​hoz sie​tek, fél​re​hú​zom a desz​kát. – Előbb Edent – súgja Anya. John a vállára veszi Edent, letérdel és bemászik. Aztán besegítem anyát. Én is sietek utánuk, de előtte még eltüntetem a lábnyomainkat, és a deszkát is óvatosan vissza​iga​zí​tom a helyére. Remé​lem, nem lesz vele gond. Behúzódunk a legsötétebb sarokba, szinte még egymást sem látjuk. A szellőzőn beszűrődő fénysugarakat bámulom. Rácsos mintát rajzolnak a porba, épp csak ki tudom venni a hervadt parti szegfűt. A betegszállító szirénája egy pillanatig halkul – valahol befordulhattak egy sarkon aztán hir​te​len fül​si​ke​tí​tővé válik a siví​tása. Aztán súlyos lép​tek dobo​gása hal​lat​szik. Mocs​kok. Kint áll​nak a ház előtt, arra készül​nek, hogy beha​tol​ja​nak. – Maradjatok itt! – súgom. Összefogom a hajamat, felcsavarom a fejem tetejére, aztán ráhúzom a sap​kát. – Megyek és kiha​jí​tom őket. – Ne! – Ez John hangja. – Ne menj ki! Túl veszé​lyes. Meg​rá​zom a fejem. – Nagyobb veszélyben lennétek, ha maradok. Higgy nekem! – Anyára pillantok, aki minden

erejével igyekszik úrrá lenni a félelmén, miközben Edent csitítgatja. Emlékszem, kiskoromban milyen hig​gadt​nak tűnt a meg​nyug​tató hang​já​val és a ked​ves moso​lyá​val. A fejem​mel intek John​nak. – Nem​so​kára vissza​jö​vök. Fent​ről lehal​lat​szik, ahogy valaki az ajtót dön​geti. – Jár​vány​őr​ség – kiáltja egy hang. – Nyis​sák ki! A laza deszkához csúszok, óvatosan félretolom, és kisurranok, majd gondosan visszaigazítom magam mögött. A kerítés elrejt előlük, de a kerítés résein át látom az ajtó előtt várakozó katonákat. Gyorsnak kell lennem. Nem számítanak rá, hogy bárki szembeszáll velük, különösen olyasvalaki, akit nem is látnak. Csendben a ház háta mögé osonok, megvetem a lábamat egy kilazult téglán, és fel​rú​gom magam. Elka​pom a tető pere​mét, és fel​len​dü​lök rá. Idefent a katonák nem vehetnek észre, a széles kémény és a körülöttünk lévő magasabb házak árnyéka elrejt. Viszont én remekül látom őket. Hanem a láttukra megtorpanok. Valami itt nem stimmel. Egyetlen járványőr osztaggal szemben lenne valami halvány esélyünk. De a házunk előtt tucatnyinál is jóval több katona nyüzsög. Megszámolom őket. Legalább húszan vannak, de lehet, hogy még többen. A szájuk elé mindannyian fehér maszkot kötöttek. Páran gázálarcot viselnek. Két katonai dzsip parkol a betegszállító mellett. Az egyik előtt piros zsinórdíszes egyenruhában, a fején parancsnoki sapkával egy magas rangú tiszt, egy nő várakozik. Mellette sötét hajú fiatal férfi áll, szá​za​dosi rang​jel​zés​sel a vál​lán. Előtte pedig, moz​du​lat​la​nul és véd​te​le​nül: a Lány. Zavartan ráncolom a homlokomat. Biztosan letartóztatták. Most pedig akarnak tőle valamit. Viszont akkor Tesst is elkaphatták. Körülnézek, de Tesst nem látom sehol. Visszafordulok a Lányhoz. Nyugodtnak látszik, egyáltalán nem zavarja a körülötte hemzsegő rengeteg katona. Megigazítja a masz​kot a szája előtt. És abban a pillanatban rájövök, miért tűnt olyan ismerősnek a Lány. A szeme. Az a barna szem, aranyló szikrákkal. A Metias nevű fiatal százados. Aki elől megléptem aznap éjjel, amikor kifosz​tot​tam a Los Ange​les-i Köz​ponti Kór​há​zat. Neki is pon​to​san ilyen szeme volt. Metias a Lány rokona lehet. És akárcsak ő, a Lány is katona. El sem hiszem, mekkora ökör vagyok. Hogy ezt eddig nem vettem észre! A katonák arcát fürkészem, kíváncsi vagyok, hogy vajon Metias is itt van-e De csak a Lányt látom. Utá​nam küld​ték, hogy meg​ke​res​sen. És a saját hülyeségem miatt egészen anyám küszöbéig követett. Az is lehet, hogy megölte Tesst. Lehunyom a szemem: bíztam ebben a lányban, úgy átvert, hogy még csókolóztam is vele Sőt, bele​zúg​tam. A gon​do​lat​tól elönti a vér az agya​mat. Hasadó fa recsegése hallatszik a házból. Aztán kiáltásokat majd sikolyokat hallok. Megtalálták őket! Feltépik a padlót, és kirángatják őket. Gyerünk le innen! Mit bujkálok én a tetőn? Segítenem kell nekik! De azzal csak elárulnám, hogy a rokonaim, ami aztán végképp megpecsételné a sorsukat. Kezem, lábam lebé​nul a gon​do​latra. Két gázálarcos katona kerül elő a ház mögül, Anyát rángatják maguk között. Mögöttük újabb katonák tartják féken Johnt, aki kiabál, hogy hagyják békén Anyát. Utoljára két szanitéc jön ki. Hord​ágyra szí​jazva gurít​ják Edent a mentő felé. Tennem kell valamit. Kiveszem a zsebemből a három golyót, amit Tess adott. A három golyót, amit a kórháznál lőttek rám. Az egyiket beleteszem a barkácsolt csúzliba. Eszembe jut, amikor hétévesen a lángoló hógolyót a kapitányság épületére lőttem. Megcélzom az egyik katonát, aki Johnt fogja,

hát​ra​hú​zom a gumit, amennyire csak tudom, aztán lövök. A nyakán találom el, de olyan erősen, hogy látom, ahogy kifröccsen a vére A katona összegörnyed, kétségbeesetten rángatja a gázálarcát. A többiek rögtön a tetőt pásztázzák a fegyvereik csövével. Lebu​kok a kémény mögé. A Lány hang​ját hal​lom: – Day! – Kiáltása visszhangzik az utcán. Biztosan hallucinálok, mert mintha együttérzést hallanék a hangjában. – Tudom, hogy itt vagy, és azt is tudom, miért jöttél. – Johnra és Anyára mutat. Edent már elnyelte a beteg​szál​lító. Na, most már az anyám is tudja, hogy én vagyok az a körözött bűnöző, akit az óriásképernyőkön szo​kott látni. Nem vála​szo​lok. Újabb golyót illesz​tek a csúz​liba, és meg​cél​zom a Lányt. – Biztonságban akarod tudni a családodat. Megértem – folytatja. – Én is azt akarnám, hogy a sze​ret​te​im​nek ne essen bán​tó​dása. Kihú​zom a gumit. A Lány hangja kér​le​lővé válik, és mintha sür​getne. – Én megadom az esélyt, hogy megmentsd őket. Add fel magad! Kérlek. Akkor senkinek nem esik baja. A mellette álló katona felemeli a fegyverét. Ösztönösen ráirányítom a csúzlit, és lövök. Pont a tér​dén talá​lom el, azon​nal eldől. A katonák rögtön tüzet nyitnak. A kémény mögé kuporodok. Szilánkok röpködnek körülöttem. Összeszorítom a szemem, a fogam csikorgatom; moccanni se tudok. Teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül​tem. Ahogy abbamarad a tüzelés, kilesek a kémény mögül, és látom, a Lány még mindig ott áll. Az ezre​des asszony karba teszi a kezét. A Lány meg sem rez​zen. Aztán látom, hogy az ezre​des elő​re​lép. Ami​kor a Lány til​ta​kozni kez​dene, fél​re​tolja. – Nem maradhatsz ott örökre – kiabál felém. A hangja sokkal hidegebb, mint a Lányé. – És tudom, hogy nem hagyod a csa​lá​do​dat meg​halni. Az utolsó golyót is a csúz​liba teszem, és meg​cél​zom vele. Mivel nem vála​szo​lok, az ezre​des a fejét csó​válja. – Oké, Iparis – mondja a lánynak. – Megpróbáltuk a maga módszerével, most jöjjön az enyém! – A sötét hajú szá​za​dos​hoz for​dul, és bólint neki. – Nyírja ki a nőt! Olyan gyor​san tör​té​nik, hogy nincs időm meg​aka​dá​lyozni. A szá​za​dos fel​emeli a fegy​ve​rét, és anyámra céloz. Aztán fejbe lövi.

JUNE A nő, akit Thomas lelőtt, még a földre se zuhan, amikor a fiú leveti magát a tetőről. Megdermedek. Min​den fél​re​si​ke​rült. Senkinek sem szabadott volna, hogy baja essen. Jameson ezredes nem mondta, hogy szándékában állna bárkit is megölni; mindenkit be kellett volna vigyünk a Batalla-székházba kihallgatásra. Thomasra nézek, hogy vajon ő is ugyanúgy el van-e szörnyedve, mint én. De az arca kife​je​zés​te​len, a fegy​vert még min​dig célra tartja. – Kapják el! – kiáltja az ezredes. A fiú az egyik katonára zuhan, porfelhő száll fel, ahogy a földre teríti. – Élve! A fiú, akiről már tudom, hogy ő Day, felordít, és a legközelebbi katonára veti magát, miközben a többiek körbeveszik. Valahogy sikerül megszereznie a katona fegyverét, de egy másik azonnal kiveri a kezé​ből. Jameson ezre​des rám pil​lant, aztán elő​húzza a pisz​to​lyát. – Ezre​des, ne! – kiál​tok fel, de nem törő​dik velem. Metias arca vil​lan át előt​tem. – Nem fogom megvárni, hogy legyilkolja az embereimet – veti oda nekem. Aztán célba veszi Day bal lábát, és tüzel. Összerezzenek. A golyó mellémegy (a térdkalácsára célzott), de eltalálja a combja külső részét. Day felkiált fájdalmában, aztán összeesik. A katonák körbeveszik. Leesik a sapka a fejéről. Szőke haja kiszabadul alóla. Az egyik katona egyetlen rúgással harcképtelenné teszi. Aztán az egyik várakozó dzsipbe. Eltelik még pár pillanat, míg képes vagyok a másik fogolyra figyelni, akit a házból hoztunk ki, egy fiatalember, valószínűleg Day testvére vagy unokatestvére. Felénk kiabál vala​mit, a sza​vait nem tudom kivenni. A kato​nák belö​kik a másik dzsipbe. Tho​mas helyeslő pil​lan​tást vet rám a maszkja felett, de Jameson ezre​des rosszal​lóan néz rám. – Már értem, miért mondták magáról a Drake-en, hogy bajkeverő – mondja. – Ez nem a főiskola. Nem kér​dő​je​lez​heti meg a paran​csa​i​mat. Egy részem szeretne elnézést kérni, de túlságosan feldúltak a történtek, túlságosan dühös és feszült vagyok, hogy képes legyek hig​gadt maradni. – És mi van a ter​vünk​kel? Ezre​des, min​den tisz​te​le​tem az öné, de civi​lek meg​ölé​sé​ről nem volt szó! Jameson ezre​des éles han​gon fel​ka​cag. – Ugyan, Iparis – feleli –, egész éjjel itt rostokolhattunk volna, ha tovább alkudozunk. Látja, mennyivel gyorsabb volt így? Ez rögtön meggyőzte a célszemélyt. – Elfordítja a tekintetét. – Nem számít. Szálljon be a dzsipbe! Irány a főhadiszállás! – Int neki, mire Thomas parancsot vakkant. A kato​nák futó​lé​pés​ben siet​nek fel​so​ra​kozni. Az ezre​des beszáll az első dzsipbe. Tho​mas oda​lép, és tisz​te​legve meg​böki a sap​ká​ját. – Gratulálok, June – mosolyog rám. – Úgy tűnik, tényleg megcsináltad. Micsoda akció! Láttad, milyen képet vágott Day? Az előbb gyilkoltál meg valakit! Képtelen vagyok Thomasra nézni. Képtelen vagyok megkérdezni tőle, hogy volt képes ilyen vakon követni a parancsot. Pillantásom az úttestre téved, ahol az asszony fekszik. A szanitécek már gondjaikba vették a sebesült katonákat, ellátják a sérüléseiket, és behozzák őket a főhadiszállásra. De a nő holttestével senki nem foglalkozik, ott fogják hagyni a földön. A szomszédos házakból kikukucskál néhány lakó. Ahogy meglátják a hullát, van, aki gyorsan elfordítja a tekintetét, míg mások félelemmel teli pillantásokat vetnek ránk. Egy aprócska részem szeretne mosolyogni a látványon, kiélvezni, hogy bosszút álltam a bátyám haláláért. Várok, de az érzés csak nem jön. Ökölbe szorítom a kezem, majd ellazítom. A nő körül hízó vértócsa látványától kezdek

rosszul lenni. Emlékezz, mondom magamnak, Day ölte meg Metiast. Day ölte meg Metiast, Day ölte meg Meti​ast. A sza​vak üre​sen vissz​hang​za​nak a fejem​ben. – Aha – mondom Thomasnak. A hangom mintha nem is az enyém volna. – Azt hiszem, tényleg meg​csi​nál​tam.

MÁSODIK RÉSZ A LÁNY, AKI ÁTTÖRI AZ ÜVEGFALAT

DAY A világ elmosódik. Fegyverek rémlenek, hangos ordibálás, az érzés, ahogy összecsap felettem a jeges víz. Néha felismerem a zárban elforduló kulcs zörgését és a vér fémes szagát. Gázálarcok bámulnak le rám. Valaki megállás nélkül sikoltozik. Mentőautó szirénája szól vég nélkül. Ki akarom kapcsolni, egyfolytában keresem a kapcsolóját, de furcsának érzem a kezemet. Nem bírom mozdítani. A bal lábamban izzó rettenetes fájdalomtól könnyben ázik a szemem és az arcom. Talán az egész lábam oda​van. Újra és újra lejátszódik előttem a jelenet, ahogy a százados főbe lövi az anyámat. Nem értem, miért nem áll félre anya. Ordítok neki, hogy mozduljon, bukjon le, csináljon vala​mit. De ő csak áll, amíg a golyó elta​lálja, és a földre zuhan. Az arca vád​lón néz rám... De nem az én hibám. Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság, mire tisztulni kezd a homály. Négy nap telt el, vagy öt? Talán egy hónap? Fogalmam sincs. Amikor végre kinyitom a szemem, apró, ablaktalan szobában találom magam négy acélfal közé zárva. Katonák állnak az alacsony, kriptára emlékeztető ajtó két oldalán. Fintorgok. A nyelvem repedezett és csontszáraz. Az arcomra rászáradt a könny. Valami, úgy érzem, fémbilincs, húzza hátra a kezem, egy szék támlájához. Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy ülök. A hajam csapzottan lóg a szemembe. A ruhám vérfoltos. Hirtelen ijedtség tör rám: a sapkám! A sapka nél​kül elve​szett​nek érzem magam. Fájdalmat érzek a bal lábamban. Ennyire még soha nem fájt semmi, még amikor a térdem sérült meg, az sem. Elönt a hideg verejték, és csillagok táncolnak a szemem előtt. Bármit megadnék egy fájdalomcsillapítóért vagy egy darabka jégért, amit a lángoló combomra tehetnék, de még egy pisztolygolyónak is örülnék, az legalább megszabadítana a szenvedéstől. Tess, szükségem van rád! Hol vagy? Össze​sze​dem a bátor​sá​go​mat, hogy meg​néz​zem a lába​mat, de az gon​do​san be van kötözve, bár a vér átüt a köté​sen. Az egyik katona ész​re​ve​szi, hogy mocor​gok. Egyik kezét a fülé​hez emeli. – Magá​hoz tért, asszo​nyom. Pár perc múlva – de lehet, hogy órák teltek el – az acélajtó feltárul, és az ezredes lép be, aki parancsot adott, hogy lőjék le anyámat. Egyenruhában van, köpennyel meg mindennel együtt, csapatjelzésén a három nyíl ezüstösen csillog a neonfényben. Elektromosság. Egy kormányzati épületben vagyok. Mond valamit az ajtó túloldalán álló katonáknak. Az ajtó hangos döndüléssel becsa​pó​dik, a nő, arcán raga​dozó mosollyal, ráérő​sen meg​in​dul felém. Nem tudom eldönteni, hogy a látásomat elhomályosító vörös ködnek a lábamban lüktető fájdalom vagy a nő lát​tán fel​tá​madó dühöm az oka. Az ezre​des meg​áll a szé​kem előtt, és az arcom​hoz hajol. – Drága gyermekem – mondja. Érzem a hangján, mennyire élvezi a helyzetet. – Olyan izgatott lettem, amikor szóltak, hogy magadhoz tértél! Nem bírtam tovább várni, siettem, hogy a saját szememmel lássalak. Képzeld, milyen szerencsés vagy, az orvosok szerint elkerült a Ragály, nem kap​tad el azok​tól a fer​tő​zöt​tek​től, aki​ket a csa​lá​dod​nak neve​zel. Fel​eme​lem a fejem, hogy leköp​jem. Ez a kis moz​du​lat is elég, hogy fehé​ren izzó fáj​da​lom hasít​son a lábamba.

– De gyönyörű fiúcska vagy! – mondja méregtől csöpögő hangon. – Milyen kár, hogy a bűnöző életmódot választottad! Tudod, igazi híresség lehettél volna ilyen arccal. Évente ingyenes védőoltás. Hát nem szép lett volna? Le tud​nám tépni a fejét, ha nem vol​nék meg​kö​tözve. – Hol van​nak a test​vé​reim? – A han​gom rekedt var​jú​ká​ro​gás. – Mit csi​nál​tak Eden​nel? Az ezre​des ismét elmo​so​lyo​dik, majd cset​tint a mögötte álló kato​ná​nak. – Hidd el, nagyon szívesen maradnék még, hogy csevegjek veled, de sajnos vár rám egy kiképzés, amit le kell vezényeljek. És van valaki, aki még nálam is jobban vágyik rá, hogy találkozhasson veled. Áten​ged​lek neki. Az ezre​des távo​zik, anél​kül, hogy bármi mást mon​dana. Másvalaki – egy kisebb, törékenyebb alak – lép a cellába, fekete köpeny lebben mögötte. A szakadt nadrág, a sáros bakancs nélkül, az arcán sincs kosz, első pillanatban rá sem ismerek. A Lány tiszta és illatos, sötét haja szoros lófarokba fogva. Díszes egyenruha van rajta: arany váll-lapok csillognak fekete köpenyén, zubbonya válláról fehér díszzsinórok lógnak, mindkét kabátujján két felfelé nyilazott sáv jelzi a rangját. Finoman megmunkált Canto csat tartja az alakját arannyal szegett feketébe burkoló, majdnem földig érő köpenyt. Csodálkozva nézem, milyen fiatal. Még fiatalabbnak néz ki, mint amikor először találkoztunk. Hihetetlen, hogy a Köztársaság egy korombeli lánynak ilyen magas ran​got adjon. A száját nézem. Az ajkát, amit nemrég olyan lázasan csókoltam, vékony réteg szájfény fedi. Nevethetnékem támad az őrült gondolattól: ha nem ő lenne az oka anyám halálának, ha nem miatta fog​tak volna el, ha nem szom​jaz​nám a halá​lát – egye​ne​sen léleg​zet​el​ál​lí​tó​nak talál​nám. Meg​lát​hatta az arco​mon, hogy fel​is​mer​tem. – Gondolom, ugyanúgy örülsz a viszontlátásnak, mint én. Tekintsd különleges kegynek, hogy intézkedtem, kössék be a lábad – veti oda. – Látni akarom, amint a kivégzőosztag elé állsz, nem sze​ret​ném, ha a seb​fer​tő​zés végezne veled. – Köszö​nöm, ez iga​zán ked​ves tőled. Nem rea​gál a gúnyos meg​jegy​zésre. – Szó​val, te vagy Day. Hall​ga​tok. A Lány karba fonja a kezét, és átható pil​lan​tást vet rám. – Azt hiszem, inkább Danielnek kéne szólítsalak. Daniel Altan Wing, ahogy azt megtudtam a bátyád​tól, John​tól. John nevének említésére előredőlök, de abban a pillanatban meg is bánom, ahogy belehasít a fáj​da​lom a lábamba. – Áruld el, hol van​nak a test​vé​reim? Az arca rez​ze​net​len marad, még csak nem is pis​log. – Rájuk többé ne legyen gon​dod! Néhány lépéssel közelebb jön. Határozott, fegyelmezett, kimért léptekkel, látszik, hogy a Köztársaság elitjének a tagja. Hihetetlenül ügyesen álcázta magát az utcán. De ez csak még jobban dühít. – Elmondom, mi lesz most, Mr. Wing. Én felteszek egy kérdést, ön pedig válaszolni fog nekem. Kezd​jük elő​ször egy egy​sze​rű​vel! Hány éves? A sze​mébe nézek.

– Nem kel​lett volna kiment​se​lek a bunyó​ból. Hagy​nom kel​lett volna, hogy meg​öl​je​nek. A lány lenéz rám, az övéhez nyúl, előhúzza a pisztolyát, és durván arcul vág vele Egy pillanatig csak vakító fehérséget látok; aztán szétárad a számban a vér íze. Kattanást hallok, és hideg fém érin​té​sét érzem a hom​lo​ko​mon. – Rossz válasz. De megpróbálok érthetőbb lenni. A következő rossz válasznál teszek róla, hogy John bátyád sikoltozása elhallatsszon idáig. A harmadik rossz válasznál pedig a kistestvéred, Eden is osz​to​zik majd a sor​sá​ban. John és Eden. De legalább még mindketten életben vannak. A pisztoly tompa kattanásából rájövök, hogy a fegy​ver nincs meg​töltve Nyil​ván​való, hogy csak ütni akar vele. A Lány nem moz​dítja el a fegy​ver csö​vét a hom​lo​kom​ról. – Hány éves vagy? – Tizenöt. – Ez már sokkal jobb. – Kicsit lejjebb ereszti a fegyvert. – És most ideje egy kis gyónásnak. Te tör​tél be az Arca​dia Bankba? A tíz másod​per​ces hely. – Igen. – Akkor te vagy a fele​lős az innen elvitt tizen​hat​ezer-ötszáz tikett eltu​laj​do​ní​tá​sá​ért is? – Ahogy mon​dod. – Az is te voltál, aki két évvel ezelőtt súlyos károkat okozott a Belvédelmi Minisztériumnak, és hasz​nál​ha​tat​lanná tett két harci lég​hajó haj​tó​mű​veit? – Igen. – Te gyújtottad fel a Burbank Légitámaszponton állomásozó tíz darab F-472-es vadászrepülőgépet, épp mielőtt a frontra indul​tak volna? – Erre nem kicsit vagyok büszke. – Te támad​tad meg az Alta szek​tor karan​tén​zó​ná​já​ban őrszol​gá​la​tot tel​je​sítő kadé​tot? – Csak megkötöztem, hogy élelmet vihessek a karanténban éhező családoknak. Tehetsz egy szí​ves​sé​get! A Lány felsorol még néhány dolgot, amiket régebben követtem el, némelyikre már alig emlékszem. Aztán meg​ne​vezi még egy akci​ó​mat, a leg​utol​sót. – Te vagy a felelős a Los Angeles-i Központi Kórház kifosztásáért? Te törtél be a második eme​letre, és tulaj​do​ní​tot​tál el orvosi fel​sze​re​lést? Te okoz​tad a váro​sőr​ség szá​za​do​sá​nak halá​lát? Fel​ka​pom a fejem. – A Metias nevű szá​za​dos. Fagyos pil​lan​tást vet rám. – Úgy van. A test​vé​rem. Tehát ezért. Ez az oka, hogy rám szállt, hogy min​den​áron el akart fogni. Nagy leve​gőt veszek. – A bátyád. Nem én öltem meg. Én nem csinálok ilyesmit. Nem úgy, mint a magadfajta zsoldosok, akik​nek visz​ket az ujja a rava​szon. Én nem ölök embert. A Lány nem szól semmit. Csak bámuljuk egymást egy kis ideig. Furcsa mód együtt érzek vele, de aztán gyor​san elhes​se​ge​tem a gon​do​la​tot. Nem saj​nál​ha​tok egy köz​tár​sa​sági ügy​nö​köt. Az ajtó​nál álló egyik kato​ná​hoz for​dul. – A 6822-esben van egy rab. Vág​ják le az ujjait! Előrevetem magam, de a bilincs és a széktámla nem enged. A lábamba iszonyatos fájdalom hasít.

Nem vagyok hoz​zá​szokva, hogy vala​ki​nek ekkora hatalma legyen felet​tem. – Igen, én törtem be! – kiáltom. – De nem hazudok, tényleg nem öltem meg a testvéredet. Megsebesítettem, igen, mert menekülnöm kellett, ő pedig megpróbált megállítani. De az kizárt, hogy a kés, amit elhajítottam, egy vállsebnél komolyabb sérülést okozott volna neki. Kérlek! Válaszolok a kér​dé​se​idre, ahogy eddig is vála​szol​tam min​denre. A Lány ismét rám néz. – Csak egy váll​seb, mi? Talán ellen​őriz​ned kel​lett volna. Düh lán​gol a sze​mé​ben, ami meg​döb​bent. Megpróbálok visszaemlékezni az éjszakára, amikor találkoztam Metiasssal: a pillanatra, amikor rám sze​gezte a pisz​to​lyát, én meg elha​jí​tot​tam a kést... ami bele​állt a vál​lába. Biz​tos vagyok benne. Egé​szen biz​tos? A követ​kező pil​la​nat​ban paran​csot ad a kato​ná​nak, hogy marad​jon a helyén. – A Köztársaság nyilvántartása szerint – folytatja – Daniel Altan Wing öt évvel ezelőtt himlőben halt meg az egyik mun​ka​tá​bo​runk​ban. Felhorkanok. Mun​ka​tá​bor. Naná, persze, és az Elsőt is demokratikusan választják újra minden egyes alkalommal. Ez a csaj vagy tényleg elhiszi az összes süket dumát, vagy pedig direkt gúnyolódik velem. Egy régi emlékkép tör a felszínre – a szemembe hatoló injekcióstű, a hideg fém műtőasztal, a vakító fény a fejem felett, de aztán ahogy meg​je​le​nik, gyor​san el is tűnik. – Daniel halott – fele​lem. – Ő már rég a múlté. – Szóval, ekkor kezdted a kis utcai csínyeidet. Öt éve. Úgy látszik, azóta megszoktad, hogy mindig megúszod. Úgy látszik, kezdesz elkényelmesedni. Na és dolgoztál-e valakinek? Volt bűntársad? Volt kap​cso​la​tod a Pat​ri​ó​ták​kal? Nemet intek. Egy iszonyatos kérdés merül fel bennem, félek feltenni is. Vajon mit csinált Tessszel? – Nem. Meg​pró​bál​tak beszer​vezni, de én jobb sze​re​tek egye​dül dol​gozni. – Hogyan szöktél meg a munkatáborból? Hogy jutottál odáig, hogy rettegésben tartsd egész Los Ange​lest, holott dol​goz​hat​tál volna a Köz​tár​sa​sá​gért is? Szó​val ezt hiszik a gye​re​kek​ről, akik elbuk​ják a Pró​bát. – Mit szá​mít már mindez? Hiszen itt vagyok. Úgy tűnik, ezzel kissé felidegesítem a Lányt. Hátrarúgja a székem, amíg az már nem tud tovább csúszni, majd a fal​hoz csapja a feje​met. Csil​la​gok szik​ráz​nak a sze​mem előtt. – Majd én elmagyarázom neked, hogy miért számít – sziszegi. – Számít bizony, mert ha nem szöksz meg, a bátyám még mindig élne. Ezért aztán biztos akarok lenni benne, hogy többé egyetlen munkatáborba küldött mocskos kis disznó sem fog meglógni a rendszerből, hogy ilyesmi soha többé ne for​dul​has​son elő. Az arcába neve​tek. A lábam​ban lük​tető fáj​da​lom csak még job​ban fel​tü​zeli a hara​go​mat. – Ó, hát ez az, ami annyira aggaszt benneteket? Hogy néhány szerencsétlen, aki elbukik a Próbán, eset​leg elke​rüli a halált? Pár tízéves kölyök igazán veszedelmes banda, mi? Hát én azt mondom, hogy alaposan el vagy tévedve Mondtam már, hogy nem én öltem meg a bátyádat. Te viszont megölted az anyá​mat. Már te is meg​húz​hat​tad volna a ravaszt! A Lány arca megkeményedik, de belül valami bizonytalanságot látok, talán csak egy pillanatra, de mintha újra az a lány lenne, akivel az utcán találkoztam. Hozzám hajol, olyan közel, hogy az ajka a fülemhez ér, és a bőrömön érzem a leheletét. A gerincemen végigfut a bizsergés. Lehalkítja a hangját,

hogy csak én hall​jam. – Sajnálom az édesanyádat. A parancsnokom azt ígérte, hogy egyetlen civilnek sem esik baja, de nem tartotta be a szavát. Én... – Megremeg a hangja. Úgy hangzik, mintha mentegetőzne, mintha az bármit is használna. – Bárcsak megállíthattam volna Thomast! Te és én ellenségek vagyunk, ezt ne értsd félre... de nem akartam, hogy ez történjen. – Azzal felegyenesedik, és elfordul. – Egyelőre ennyi elég lesz. – Várj! – Erőt veszek magamon, és megfékezem az indulataimat. A torkomat köszörülöm. A kérdés, amire gondolni is alig merek, kibukik belőlem, mielőtt megakadályozhatnám. – Életben van? Mit csi​nál​tál vele? A Lány vissza​for​dul felém. Az arcán látom, hogy pon​to​san tudja, kire gon​do​lok. Tess. Életben van? Fel​ké​szü​lök a leg​rosszabbra. De a Lány a fejét rázza. – Fogal​mam sincs. Ő nem érde​kel. Fejé​vel int az egyik kato​ná​nak. – Helyezzék át a foglyot egy folyosó végi cellába, és ma már ne adjanak neki inni! Talán reggelre kicsit meg​sze​lí​dül. Fur​csa lát​vány, ahogy a kato​nák tisz​te​leg​nek vala​ki​nek, aki ennyire fia​tal. Nem szólt Tess​ről sen​ki​nek, jövök rá. Vajon miat​tam? Vagy Tess miatt? A Lány elmegy, én pedig magamra maradok a cellában a katonákkal. Eloldoznak a széktől, és kivonszolnak az ajtón. A rossz lábamat a padlón húzzák. Nem bírom visszatartani a szemembe szökő könnyeket. A fájdalomtól az eszméletvesztés környékez, mintha egy feneketlen tóba merülnék alá. A katonák egy széles folyosón vonszolnak végig, kilométer hosszúnak tűnik az út. Egyenruhásokat látok mindenütt, meg orvosokat védőszemüvegben, gumikesztyűben. Az orvosi szárnyban lehetek. Való​szí​nű​leg a lábam miatt. A fejem előrebukik. Nem bírom megtartani. Anya arcát látom magam előtt, ahogy a földön hever. Nem én tettem, szeretném kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon. A sebesült lábamban izzó fáj​da​lom​tól leve​gőt venni is alig tudok. De legalább Tess biztonságban van. Próbálok gondolatban üzenni neki, hogy hagyja el Kaliforniát, mene​kül​jön, ami​lyen messzire csak tud. És ekkor, félúton a folyosón, észreveszek valamit. Egy kicsi piros szám – egy nulla – ugyanolyan színű és formájú, mint amilyet a tornácunk alatt láttam, meg a tóparton. Most pedig itt. Elfordítom a fejem, hogy jobban lássam, ahogy elhaladunk a kétszárnyú ajtó előtt, amire felfestették. Egyik ajtószárnyban sincs üveg, de egy fehérbe öltözött gázmaszkos alak épp most megy be, így vethetek egy pillantást az ajtó túloldalára. Mindössze egy villanásnyi a látvány, épp csak elsuhanunk előtte, de egy dolgot ki tudok venni. Valamit egy zsákban, hordágyra szíjazva. Egy holttestet. A zsákon nagy vörös X. Aztán az ajtó​szár​nyak bezá​rul​nak, mi pedig tovább​ha​la​dunk. Képek pörögnek a fejemben. A piros számok. Az áthúzott X az ajtókon. A mentő, ami elviszi Edent. Eden szeme: fekete és vér​zik. Akar​nak vala​mit az öcsém​től. Vala​mit, ami​nek köze van a beteg​ség​hez. Újra beug​rik az áthú​zott X. Mi van, ha Eden nem vélet​le​nül fer​tő​ző​dött meg? Mi van, ha senki nem vélet​le​nül kapja el?

JUNE Erőt vettem magamon, és kiöltöztem, hogy Thomasszal az oldalamon megjelenjek a rögtönzött estélyen. Az összejövetel okául az szolgál, hogy megünnepeljük egy veszedelmes bűnöző elfogását, és megjutalmazzanak minket, akiknek köszönhetően sikerül törvény elé állítani. Amikor megérkezünk, egyenruhás őr siet elénk, hogy ajtót nyisson nekem, a többiek pedig feszes vigyázzban tisztelegnek. A csoportokban ácsorgó és csevegő tisztek mind mosolyognak rám, amerre csak elhaladok, kihallom a nevem a beszélgetésekből: Ez az lparis lány... Szörnyen fiatalnak néz ki... Még csak tizenöt éves, öregem... Az Első is le van nyűgözve... Mások szavaiból irigység süt: Nem olyan nagy ügy, minek ez a fel​haj​tás... Iga​zá​ból Jameson ezre​des az, aki rászol​gált az elis​me​résre... Ez csak egy gye​rek... De a hang​nem mel​lé​kes, a téma akkor is én vagyok. Próbálok büszke lenni erre az egészre. Miközben a csillogó bálteremben ragyogó kristálycsillárok alatt, roskadozó tálalóasztalok végeláthatatlan sorai közt sétálunk, egyenesen azt mondom Thomasnak, hogy Day letartóztatása végre kitölti a tátongó űrt, amit Metias halála hagyott az életemben. De hiába mondom ki hangosan is, ha egyszer nem hiszek benne. Valahogy mindent hamisnak érzek, mindent ebben a teremben, mintha az egész csak illúzió volna, és ha kinyújtanám a kezem, hogy meg​érint​sem, nyom​ban porrá omlana. Rossz érzésem van... Mintha valami szörnyűséget követtem volna el, amikor elárultam a fiút, aki bízott ben​nem. – Örülök, hogy jobban érzed magad – mondja Thomas. – Legalább valami haszna is van ennek a Day​nek. A haját gondosan hátrafésülte, és a szokásosnál magasabbnak tűnik makulátlan századosi díszegyenruhájában. Kesztyűs kezével megérinti a karomat. Day anyjának meggyilkolása előtt vála​szul rámo​so​lyog​tam volna. De most kiráz a hideg az érin​té​sé​től, és elhú​zó​dom tőle. Daynek köszönhetően kénytelen voltam felvenni ezt a ruhát, akarnám mondani, de helyette csak lesimítom az egyébként is tökéletesen sima és ránctalan anyagot a derekamon. Thomas és Jameson ezredes ragaszkodott hozzá, hogy valami csinosát viseljek ma este. De egyikük sem volt hajlandó elárulni, hogy miért. Az ezredes egy kézmozdulattal elvágta a kérdezősködésemet, amikor faggatni kezd​tem. – Most az egyszer – mondta – tegye, amit mondanak, Iparis, és ne kérdezősködjön! – Aztán tett még egy megjegyzést valami meglepetésről, valakiről, akinek a váratlan megjelenése sokat fog jelenteni a szá​momra. Egy őrült pillanatra az jut az eszembe, hogy a bátyámra gondol. Hogy valahogyan visszahozták az életbe, és lát​ha​tom majd az ünnep​sé​gen. Hagyom egy dara​big, hogy Tho​mas vezet​ges​sen fel-alá a tábor​no​kok és arisz​tok​ra​ták töme​gé​ben. Végül egy apró gyémántokkal díszített, zafírkék, fűzős ruhát választottam. Egyik vállamon csipke, a másikat pedig egy hosszú selyemstóla takarja. Kibontottam a hajam, most a vállamra lóg. Bor​zasz​tóan ide​ge​sítő, mert meg​szok​tam, hogy a kikép​zés során min​dig össze​fo​gom, hogy ne lóg​jon az arcomba. Thomas időnként lopva lepillant rám, és elpirul. Nem értem, mi olyan nagy ügy. Viseltem én már ennél sokkal szebb ruhát is, ráadásul ez túl modern meg féloldalas. Az árából egy nyo​mor​ne​gyed​beli kölyök hóna​po​kon át jól​lak​hatna. – Jameson ezredes arról tájékoztatott, hogy holnap reggelre megszületik az ítélet Day ügyében – mondja Tho​mas, miután üdvöz​lünk egy szá​za​dost a Sma​ragd szek​tor​ból.

Az ezredes nevének hallatán elfordítom a fejem, nem akarom, hogy Thomas meglássa az arckifejezésemet. Úgy tűnik, az ezredes már el is felejtette, mi történt Day anyjával, mintha az egész húsz éve tör​tént volna. Aztán mégis úgy dön​tök, hogy udva​rias leszek, és kipil​lan​tok Tho​masra. – Ilyen hamar? – Minél előbb, annál jobb, nem igaz? – A hangja váratlan éle zavarba hoz. – És ha belegondolok, milyen hosszú időt voltál kénytelen a társaságában eltölteni... Csodálom, hogy nem gyilkolt meg álmod​ban. Én leg... – Tho​mas elhall​gat, és inkább nem fejezi be a mon​da​tot. Eszembe jut Day forró csókja, és ahogy bekötözte a sebemet. Mióta elfogtuk, egyfolytában ezen töröm a fejemet. Az a Day, aki megölte a bátyámat, egy könyörtelen, kegyetlen bűnöző. De kicsoda az a Day, akivel az utcán találkoztam? Ki az a fiú, aki a saját életét kockáztatta, hogy megmentsen egy lányt, akit nem is ismer? Ki az a Day, aki ilyen mélyen gyászolja az édesanyját? A bátyja, aki a megszólalásig hasonlít rá, számomra nem tűnt rossz embernek, amikor kikérdeztem a cellájában. Felajánlotta az életét Day életéért cserébe, aztán felkínálta az összes elrejtett pénzét Eden szabadságáért. Hogy lehet egy szívtelen bűnözőnek ilyen családja? A székhez bilincselt Day emlékétől, ahogy sérült lábának fájdalma kínozza, egyszerre leszek dühös és zavart. Tegnap megölhettem volna. Csak meg kellett volna töltenem a fegyvert, agyonlőni, és azzal vége. De nem volt töltve a fegy​ve​rem. – Ezek a csavargó semmirekellők mind egyformák – folytatja Thomas, ugyanazt szajkózva, amit én mondtam Daynek a cellájában. – Hallottad, hogy Day beteg öccse tegnap megpróbálta leköpni Jameson ezre​dest? Meg​pró​bálta meg​fer​tőzni azzal a mutá​ló​dott vírus​sal, amit elka​pott. Day öccsé​nek az ügyét még nem volt alkal​mam meg​vizs​gálni. – Áruld el... – mondom, és habozva Thomasra pillantok. – Pontosan mi is a célja a Köztársaságnak azzal a gye​rek​kel? Miért szál​lí​tot​ták a kór​házi laborba? Tho​mas lehal​kítja a hang​ját. – Nem mondhatok semmit. A legnagyobb része bizalmas információ. De azt tudom, hogy néhány tábor​nok vissza​tért a front​ról, hogy meg​nézze a köly​köt. Ezen nagyon elcso​dál​ko​zom. – Csak miatta jöt​tek? – Nos, a legtöbben valami tanácskozásra érkeztek. De mindannyian ragaszkodtak hozzá, hogy beugor​has​sa​nak a laborba. – Miért érdekli a fron​ton lévő​ket Day öccse? Tho​mas vál​lat von. – Ha van valami, amit tud​nunk kell, a felet​te​se​ink közölni fog​ják velünk. A következő pillanatban egy megtermett alak állja utunkat, az arcán az állától a füléig érő forradás. Chian. Szé​les mosoly ömlik el az arcán, ahogy ész​re​vesz min​ket, és az egyik kezét a vál​lamra teszi. – Iparis ügynök! Ez az ön estéje. Igazi híresség lett! Én mondom, kedvesem, a felsőbb körökben az ön bámulatos teljesítményéről beszél mindenki. Különösen a parancsnoka. Úgy áradozik önről, mintha a saját lánya lenne. Gratulálok az ügynöki kinevezéséhez és a szép kis summához, amit jutal​mul kapott. Két​száz​ezer tiket​tért tucat​nyi szép ruhát vehet. Udva​ri​a​san bólin​tok. – Köszö​nöm, uram. Nagyon ked​ves. Chian mosolya megtöri a sebhely vonalát, kesztyűs kezét összeütögetve megtapsol. Az egyenruháján annyi kitüntetés csilingel, hogy a fele is lehúzná az óceán mélyére. Meglepő módon az

egyik érem bíbor- és aranyszínű, ami azt jelenti, hogy Chian háborús hős. Én a magam részéről nehezen bírom elképzelni, hogy az életét kockáztatta valaha is a bajtársaiért. De a kitüntetés azt is jelenti egyben, hogy elvesztette az egyik végtagját. Mivel mindkét keze ép, valószínűleg az egyik lába lehet művég​tag. Eny​hén fél​ol​da​las tar​tása arról árul​ko​dik, hogy kíméli a bal lábát. – Jöjjön velem, Iparis ügynök! És maga is, százados! – utasít minket Chian. – Valaki szeretne talál​kozni önök​kel. Arról a valakiről lehet szó, akit Jameson ezredes is említett. Thomas titokzatoskodó mosolyt villant rám. Chian végigvezet minket a termen, átvágunk a táncparketten. A súlyos függönyhöz tartunk, ami leválaszt egy jókora részt a teremből. A függöny mindkét végéhez egy-egy zászlórudat állí​tot​tak a Köz​tár​sa​ság lobo​gó​já​val, és ahogy köze​le​dünk, látom, hogy a füg​göny hal​vány min​tá​zata is a lobo​gót ábrá​zolja. Chian szét​nyitja előt​tünk a füg​gönyt, majd össze is húzza maga után, amint belé​pünk. Tizenkét bársonyszéket helyeztek itt el kör alakban. Férfiak és nők ülnek a székekben, fekete társasági egyenruhában, aranyszínben csillogó váll-lapokkal. Aprókat kortyolnak a kezükben tartott, fino​man met​szett kris​tály​po​ha​rak​ból. Néhá​nyu​kat fel​is​me​rem. A frontot irányító tábornokok, akiket Thomas említett korábban. Az egyikük észrevesz minket, feláll és elindul felénk, egy fiatalabb tiszt csatlakozik hozzá, szorosan a nyomában maradva. Ahogy elhagy​ják a kört, a töb​biek nyom​ban fel​pat​tan​nak, és meg​ha​jol​nak felé​jük. Az idősebbik magas, a haja már őszül a halántékánál, és igen határozott, szögletes állkapcsa van. Az arcszíne betegesen szürke. A jobb szemén aranykeretes cvikkert hord. Chian vigyázzba vágja magát, és amikor Thomas elengedi a karomat, látom, hogy ő is kihúzza magát. A férfi legyint a kezével, mire mindenki lazít a tartásán. Csak most ismerek rá. Élőben egész másképp néz ki, mint az óriásképernyőkön feltűnő képeken, ahol sokkal barnább a bőre, és egyáltalán nincsenek ráncai. És kiszú​rom a tisz​tek közé vegyült test​őrö​ket is. Ő a mi Első Pol​gárunk. – Ön minden bizonnyal Iparis ügynök. – Megdöbbent arckifejezésemet látva felfelé kunkorodik az ajka, de nem sok meleg​ség van a moso​lyá​ban. Gyors moz​du​lat​tal, erő​tel​je​sen meg​rázza a kezem. – Ezek az urak nagyszerű dolgokat meséltek önről. Azt mondják, ön rendkívüli tehetség. És ami még fontosabb, rács mögé dugta az egyik legbosszantóbb bűnözőnket. Ezért úgy véltem, illendő személyesen köszönetét mondanom önnek. Ha fiataljaink többsége önhöz hasonlóan hazafias érzelmű és éles eszű lenne, már régen megnyertük volna a Kolóniák elleni háborút. Nem így van? – Elhallgat, és körül​néz a töb​bi​ekre, akik sietve helye​sel​nek neki. – Gra​tu​lá​lok, ked​ve​sem! Meg​haj​tom a fejem. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy találkozhatom önnel, uram. Örömömre szolgál, hogy hasz​nára lehet​tem a hazá​nak. Meg​lep, milyen nyu​godt marad a han​gom. Az Első a mögötte álló fia​tal tiszt felé for​dul. – Ez itt a fiam, Anden. Ma van a huszadik születésnapja, így arra gondoltam, elhozom magammal erre a remek kis ünnep​ségre. Anden felé fordulok. Nagyon hasonlít az apjára, magas (190 cm), tartása uralkodói, haja sötét és göndör. Akárcsak Dayben, benne is van egy kis ázsiai vér. De Daytől eltérően az ő szeme zöld, és kissé bizonytalan az arckifejezése. Fehér színű Kondor repülős kesztyűt visel, cirkalmas, aranyszínű mintázattal, ami azt jelzi, hogy befejezte a pilótakiképzést. Balkezes. Díszegyenruhája fekete

zakójának kézelőjét arany mandzsettagomb fogja össze, melybe Colorado állam címerét vésték. Ez azt jelzi, hogy ott született. Lángvörös mellény, kétsornyi gombbal. A légierőnél szerzett rangját helyezi elő​térbe, nem úgy, mint az Első. Hosszasan vizsgálódó pillantásomra válaszul Anden elmosolyodik, udvariasan meghajol, majd a kezét nyújtja, de ahelyett, hogy megrázná a kezem, mint az Első tette, ő az ajkához emeli, és meg​csó​kolja. Az hoz zavarba, hogy ettől mek​ko​rát dob​ban a szí​vem. – Iparis ügy​nök – mondja. A tekin​tete egy pil​la​natra meg​pi​hen raj​tam. – Örven​dek – fele​lem bizony​ta​la​nul, mivel más nem jut az eszembe. – A fiam tavasszal elindul a képviselő-választásokon. – Az Első Andenre mosolyog, aki bólint. – Izgal​mas, nem gon​dolja? – Sok sze​ren​csét kívá​nok a válasz​tá​sok​hoz, bár biz​tos vagyok benne, hogy nem lesz rá szük​sége. Az Első fel​kun​cog. – Köszönöm, kedvesem. Nem is tartom fel tovább. Élvezze a mai estét, Iparis ügynök! Bízom benne, hogy még lesz alkalmunk találkozni. – Azzal hátat fordít. Anden követi, szorosan a nyomában. – Távoz​hat​nak! – adja ki a paran​csot elvo​nu​ló​ban. Chian kikí​sér min​ket a füg​göny mögé, vissza a bál​te​rembe. Végre ismét léleg​zet​hez jutok.

IDŐ: 01:00 RUBIN SZEK​TOR 23°C BEL​TÉR​BEN Az estély után Tho​mas haza​kí​sér, és egész úton hall​gat. A küszö​bön ácso​rog egy ideig. Én töröm meg a csen​det: – Köszö​nöm az estét – mon​dom –, reme​kül érez​tem magam. Tho​mas bólint. – Nem csoda. Sosem láttam még Jameson ezredest, hogy ilyen büszke lett volna valamelyik katonájára. A Köztársaság üdvöskéje lettél. – Aztán ismét elnémul. Boldogtalannak tűnik, amiért úgy érzem, én vagyok a fele​lős. – Jól van? – kér​dem. – Hogy? Ja, igen, jól vagyok. – Simára fésült hajába túr a kezével. Egy kis hajzselé kerül a kesz​tyű​jére. – Nem tud​tam, hogy az Első fia is ott lesz. Rejtélyes érzelmet látok a szemében. Düh? Féltékenység? Beárnyékolja a tekintetét, megcsúnyul tőle az arca. Meg​rán​tom a vál​lam. – Találkoztunk magával az Elsővel. Elhiszed te ezt?! Micsoda este volt! Örülök, hogy Jameson ezre​des​sel rábe​szél​te​tek, hogy ele​gáns ruhát vegyek fel. Tho​mas für​ké​szően néz rám. Feszült​nek tűnik. – June, sze​ret​nék kér​dezni vala​mit... – Habo​zik. – A Lake szek​tor​ban Day meg​csó​kolt? Gondolkodom. A mikrofon. Onnan tudhat róla. Bekapcsolódhatott, miközben csókolóztunk, vagy talán nem kap​csol​tam ki. Tho​mas sze​mébe nézek. – Igen – vála​szo​lom hatá​ro​zot​tan. – Meg​csó​kolt. Ismét meg​je​le​nik az előbbi érze​lem a sze​mé​ben. – Miért? – Talán vonzónak talált. De leginkább az olcsó bor lehetett az oka, amit megivott. Nem ellen​kez​tem, nem akar​tam veszélybe sodorni a kül​de​tést, miután eddig elju​tot​tam. Egy darabig csendben állunk. Aztán, mielőtt tiltakozhatnék, kesztyűs kezével végigsimít az arco​mon, és leha​jol, hogy meg​csó​kol​jon. Elhúzódok, mielőtt szája az enyémhez érne, de a keze már a tarkómon van. Engem is meglep, mennyire undo​ro​dom tőle. De nem látok mást magam előtt, csak egy véres​kezű gyil​kost. Tho​mas hossza​san bámul. Végül elen​ged és távo​labb lép. Nehez​te​lést látok a sze​mé​ben. – Jó éjt, Ms. Iparis! – Már végig is siet a folyosón, mielőtt válaszolhatnék. Nagyot nyelek. Nem valószínű, hogy bajba kerülnék, amiért szerepet játszottam odakint az utcán, de nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy lássam, Thomas mennyire kiakadt. Vajon felhasználja-e ezt az információt, és ha igen, mihez kezd vele? Nézem, ahogy eltű​nik, majd kinyi​tom az ajtót, és las​san beme​gyek. Ollie lelkesen üdvözöl. Megsimogatom, aztán kiengedem a belső udvarra. Ledobom a féloldalas ruhát, és beál​lok a zuhany alá. Ami​kor vég​zek, fekete tri​kót és rövid​nad​rá​got húzok. Pró​bá​lok elaludni, de nem megy. Túl sok min​den tör​tént ma... Day kihall​ga​tása, a talál​ko​zás az Első

Polgárral és a fiával, aztán Thomas. Metias halálának helyszínét látom magam előtt. De ahogy peregnek előttem a képek, Metias arca átváltozik, és Day anyja néz rám. A szemem dörgölöm, leragad a fáradtságtól. Agyamban kavarog a sok információ, próbálja egyszerre feldolgozni az egészet, de folyton belegabalyodik. Próbálom a gondolataimat apró kockáknak elképzelni, melyeket takaros kis dobozkákba rendezek, és a dobozokat felcímkézem. Úgy tűnik, a módszer ma éjjel nem működik, én pedig túl fáradt vagyok hozzá, hogy tovább erőltessem. A lakást üresnek, idegennek érzem. Szinte hiányoznak a Lake utcái. Szemem az asztal alatt heverő ládikára téved. Az a 200.000 tikett van benne, amit Day elfo​gá​sá​ért kap​tam. Tudom, valami biztonságosabb helyen kéne tartanom, de képtelen vagyok hozzányúlni. Kis idő múlva felkelek, töltök egy pohár vizet, és a számítógéphez ülök. Ha már úgysem tudok aludni, foly​tat​hat​nám Day aktá​já​nak és a bizo​nyí​té​kok​nak az átvizs​gá​lá​sát. Végighúzom az ujjam a monitoron, iszom egy korty vizet, és begépelem az engedélyem kódját, hogy hozzáférjek az internethez. Megnyitom a Jameson ezredes által továbbított fájlokat. Egy halom szkennelt irat, fényképek és újságcikkek. Mindig, amikor így nézek át dolgokat, Metias hangja cseng a fülem​ben: – Régen ennél sokkal fejlettebb volt a technológia – mondta. – Mielőtt az áradások elmostak több ezernyi adatközpontot. – Tettetett szomorúsággal hatalmasat sóhajtott, majd kacsintott egyet. – Mek​kora mázli, hogy én kéz​zel írom a nap​ló​mat, nem? Átugrom azokat a fájlokat, amiket korábban már megnéztem, az új anyagokat kezdem olvasgatni. Apró​lé​ko​san átfé​sü​löm az ada​to​kat. SZÜ​LE​TÉSI NÉV: DANIEL ALTAN WING KOR/NEM: 15/F; ELŐZ. HOLT​NAK NYIL​VÁ​NÍTVA 10 ÉVES KORÁ​BAN MAGAS​SÁG: 178 CM TEST​SÚLY: 67 KG VÉR​CSO​PORT: 0 HAD: SZŐKE, HOSSZÚ. FFFAD1. SZEM: KÉK. 3A8EDB. BŐR​SZÍN: E2B279 MEG​HA​TÁ​ROZÓ RASSZ: MON​GO​LOID Érde​kes. Ahhoz képest, hogy az ele​mi​ben azt tanul​tuk, hogy ez az ország kihalt. MÁSOD​LA​GOS RASSZ: FEHÉR SZEK​TOR: LAKE APA: TAY​LOR ARS​LAN WING. ELHUNYT. ANYA: GRACE WING. ELHUNYT. Megállok egy pillanatra. Ismét magam előtt látom a nőt, ahogy a földön hever, körülötte minden csupa vér... gyor​san elhes​se​ge​tem a képet. TEST​VÉ​REK: JOHN SUREN WING, 19/F EDEN BATAAR WING, 9/F Aztán számolatlanul következnek a lapok, melyek a Day által elkövetett bűntetteket részletezik.

Próbálom olyan gyorsan átfutni őket, amennyire csak tudom, de az utolsónál megállók, megakad a sze​mem a soron: HALÁ​LOS ÁLDO​ZA​TOK: METIAS IPARIS SZDS. Lehunyom a szemem. Ollie nyüszít a lábamnál, mintha tudná, mit olvasok, nedves orrocskáját a lábam​hoz nyomja. Egyik kezem​mel szó​ra​ko​zot​tan simo​ga​tom a fejét. Nem én öltem meg a bátyá​dat. Ezt mondta nekem. Akár te is meg​húz​hat​tad volna a ravaszt! Összeszedem magam, és egy másik dokumentumhoz lapozok. Egyébként is fejből tudom már az egész bűn​lajst​ro​mát. Aztán valamin megakad a szemem. Közelebb hajolok a monitorhoz. Az előttem lévő iraton Daynek a Próbán elért pontszáma szerepel. Ez egy szkennelt lap, hatalmas, vörös bélyegzőlenyomattal. Nagyon más​ként néz ki, az enyé​men fényes kék pecsét volt. DANIEL ALTAN WING ÖSSZ​PONT​SZÁM: 674/1500 NEM FELELT MEG Valami zavar engem ebben az értékben... 674? Még sosem hallottam róla, hogy bárki is ilyen alacsony pontszámot ért volna el. Ismertem valakit az elemiből, aki megbukott, de neki is majdnem 1000 pontja volt. A legtöbben olyan pontszámokkal buknak el, mint 890. Vagy 825. Mindig 800 felett. És azok olyan kölykök voltak, akikről sejteni lehetett, hogy meg fognak bukni, akik figyelmetlenek, vagy gyen​gék a képes​sé​geik. De 674? – Ennél ő sokkal okosabb – motyogom magam elé. Többször is elolvasom, hátha valamit elnéztem. De még mindig ugyanaz a szám. Lehetetlen. Day remekül beszél, logikusan gondolkodik, tud írniolvasni. A Próba szóbeli részén gond nélkül át kellett menjen. Ö a leggyorsabb mozgású ember, akivel valaha találkoztam: remekül kellett teljesítsen a fizikai állapotfelmérésen is. Ha ezekben magas pontszámokat ért el, akkor kizárt, hogy 850 alatt legyen a végső pontszáma, amivel még mindig bukott, de akkor is maga​sabb, mint 674. És 850-et csak akkor kap​ha​tott, ha az írás​be​lit ki se töl​tötte. Jameson ezredes nem fog örülni, gondolom. Megnyitom a keresőprogramot, és egy titkosított linkre kat​tin​tok. A Próba végső pontszámai nyilvános információnak számítanak, de a Próba tényleges dokumentumait sosem hozzák nyilvánosságra. Még a bűnügyi nyomozók sem férhetnek hozzájuk. De az én bátyám Metias volt, nekünk sosem okozott nehézséget, hogy bejussunk a Próba adatbázisába, az ő tudo​má​nyá​nak a segít​sé​gé​vel. Behu​nyom a sze​mem, fel​idé​zem, mit taní​tott nekem. Állapítsd meg, milyen oprendszer fut, és szerezz admin jogokat! Próbálj meg hozzáférést szerezni a távoli rendszerhez! Ismerd meg a célpontodat, védd a saját gépedet, tüntesd el a nyo​ma​i​dat! Egyórányi keresgélés után találok egy nyitott portot, belépek, aztán adminisztrátori jogokat szerzek. A gép sípol egyet, aztán meg​je​le​nít egy kere​ső​me​zőt. Hang​ta​la​nul leko​pog​ta​tom Day nevét. DANIEL ALTAN WING. Felugrik Day Próbájának teljes dokumentációja. A pontszám itt is 674/1500. A következő oldalra

lapozok. Day válaszai. Némelyik kérdés feleletválasztós, másutt pedig pár szavas válaszokat kell adni. Átpör​ge​tem mind a har​minc​két oldalt, és valami nagyon külö​nö​set veszek észre. Nem látok piros tintát. Egyik válaszába sem kellett belejavítani. Day Próbájának tesztlapja ugyan​olyan érin​tet​len, mint az enyém volt. Visszalapozok a legelső oldalhoz. Most figyelmesen elolvasom az összes kérdést, és fejben vála​szo​lok rá. Egy óra is rámegy, mire végig​érek az össze​sen. Az összes válasz töké​le​tes. Ahogy a Próba dokumentumainak a végére érek, meglátom a szóbelire és a fizikai állapotfelmérésre kapott részpontszámot. Mindkettő maximális. Az egyetlen furcsaság egy rövid meg​jegy​zés, amit a szó​beli pont​szám alá írtak: Figye​lem! Day nem bukott meg a Próbán. Még csak a közelében sem járt a bukásnak. Sőt, ugyanannyi pontot ért el, mint én: 1500/1500. Többé már nem vagyok az egyetlen csodagyerek, aki a Köztársaság történelmében egye​dül ért el maxi​má​lis pont​szá​mot.

DAY – Talpra! Idő van! Puskatus vágódik a bordáim közé. Egy pillanat alatt felriadok az álmomból: előbb anya kísért az iskolába, aztán Eden vérző íriszét láttam, majd a piros számot a tornácunk alatt. Két pár kéz ránt talpra, mielőtt még teljesen magamhoz térhetnék. Felordítok, amikor a sebesült lábamra kell helyeznem a súlyomat. Nem hittem volna, hogy képes a tegnapinál is jobban fájni, de tévedtem. Könnybe lábad a szemem. Ahogy kitisztul a látásom, észreveszem, hogy a kötés alatt feldagadt a lábam. Leg​szí​ve​seb​ben ismét fel​üvöl​te​nék, de túl​sá​go​san kiszá​radt a szám. A katonák kirángatnak a cellából. Az ezredes, aki tegnap bent volt nálam, kint vár ránk a folyosón. Ahogy meg​lát, szé​les mosollyal üdvö​zöl: – Jó reg​gelt, Day! Hogy érzi magát? Nem vála​szo​lok. A kato​nák meg​ál​lí​ta​nak, tisz​te​leg​nek, és az egyik jelent: – Ezre​des asszony, foly​tat​hat​juk az íté​let​hir​de​tés​sel? Az ezre​des bólint. – Kövessenek! És kérem, ha nem okoz nehézséget, gondoskodjanak róla, hogy befogja a száját. Nem sze​ret​nénk, ha illet​len​sé​ge​ket kia​bálna egész idő alatt, nem igaz? A katona újra tisz​te​leg, majd egy darab ron​gyot töm a számba. Végigmegyünk a hosszú, széles folyosón. Most is elhaladunk a vörös számmal ellátott kétszárnyú ajtó előtt. Aztán következik néhány szigorúan őrzött ajtó, majd több üvegfalú helyiség. Kavarognak a gondolatok a fejemben. Csak találgatok, tele vagyok feltevésekkel, jó lenne valakivel megbeszélni az elkép​ze​lé​se​i​met. Legyen​gül​tem, ki vagyok szá​radva, és a fáj​da​lom​tól hány​in​ger kör​nyé​kez. Az üvegfalú szobákban időnként embereket látok, a falhoz bilincselve sikoltoznak. Rongyos egyenruhájuk alapján kolóniai hadifoglyoknak nézem őket. Lehet, hogy John is az egyik ilyen szo​bá​ban van? Mit akar​nak csi​nálni vele? Egy örökkévalóságnak tűnik, mire megérkezünk az óriási előcsarnokba. Óriási helyiség, a mennyezet a fejünk felett a magasban lebeg. Odakint a tömeg folyamatosan skandál valamit, de a sza​va​kat nem tudom kivenni. A bejá​rati ajtó​sor előtt kato​nai kor​don áll. Aztán a sorfal szétválik, hogy utat engedjen, és már kint is vagyunk. A napfény elvakít, több száz ember kiáltozását hallom. Jameson ezredes felemeli a kezét, és jobbra fordul, a katonák pedig felrángatnak egy emelvényre. Most végre felismerem, hol vagyok. Az épület, ami előtt állunk, Batalla – Los Angeles katonai szektora – szívében épült. Óriási tömeg gyűlt össze, hogy láthasson, és majdnem ugyanennyi fegyverest vezényeltek ki, hogy féken tartsák az embereket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan eljönnek, hogy élőben láthassanak. Felemelem a fejemet, amennyire csak tudom: az óriásképernyőket nézem a környező épületek oldalán. Mindegyiken az én arcom látható, har​sogó főcí​mek​kel:

DAY, A HÍR​HEDT BŰNÖZŐ, RÁCS MÖGÖTT! ÍTÉ​LET​HIR​DE​TÉS MA A BATALLA-SZÉK​HAZ ELŐTT! VÉGRE MEG​SZŰNT A POL​GÁ​RO​KAT FENYE​GETŐ VESZÉLY

A DAY​KÉNT ISMERT TIZEN​ÉVES LÁZADÓ VAL​LOTT: TET​TEIT EGYE​DÜL KÖVETTE EL SOSEM CSAT​LA​KO​ZOTT A PAT​RI​Ó​TÁK​HOZ Saját magamat bámulom a képernyőkön. Az arcomon zúzódások, alvadt vér, a tekintetem fásult. Sötét​vö​rös sáv lát​szik a hajam​ban, az egyik tin​csem átázott a vér​től. Egy vágás lehet a fej​bő​rö​mön. Egy pil​la​na​tig örü​lök, hogy már nem él az anyám, és nem kell így lát​nia. A kato​nák oda​ta​szi​gál​nak egy beton​tömb​höz az emel​vény köze​pére. Tőlem jobbra egy bíró – arany gombokkal a vörös palástján – várakozik egy pulpitus mögött. Jameson ezredes áll mellette, tőle jobbra pedig a Lány. Most is ki van öltözve, egyenruhában feszít, érzelemnek semmi nyoma rajta, de éberen figyel. Kifejezéstelen arccal pásztázza a tömeget, de egy​szer, egyet​len​egy​szer, rám pil​lant, de aztán gyor​san elkapja a tekin​te​tét. – Csendet! Csendet kérek! – hangzik fel recsegve a bíró hangja az óriásképernyők hangszóróiból, de az emberek tovább kiáltoznak, miközben a katonák megpróbálják visszaszorítani a tömeget. Az első sor​ban ripor​te​rek és újság​írók tüle​ked​nek, kame​rá​kat és mik​ro​fo​no​kat lóbálva felém. Végül az egyik katona elkezd parancsokat kiáltozni. Jobban megnézem magamnak. Ez az a fiatal szá​za​dos, aki lelőtte anyá​mat. Az embe​rei néhány​szor a leve​gőbe lőnek, ami lecsil​la​pítja a töme​get. A bíró vár még pár másodpercet, hogy megbizonyosodjon, tartós a csend, aztán megigazítja a szem​üve​gét. – Köszönöm az együttműködést – kezdi. – Tudom, hogy a korai időpont ellenére is nagy a hőség, ezért igyekszem rövidre fogni az ítélethirdetést. Mint látják, katonáink is jelen vannak, hogy emlékeztessék önöket az eljárás során tanúsítandó higgadt magatartásra. Először is egy hivatalos bejelentéssel kezdeném: december 21-én, óceáni idő szerint délelőtt nyolc óra harminchat perckor, a tizenöt éves, Day néven ismert bűnö​zőt elfogta és őri​zetbe vette a had​se​reg. Nagy éljenzés tör ki. Ahogy az várható is volt. De meglepetésemre hallok másféle hangokat is: pfu​jo​lást. Néhányan – sokan – a tömegben nem rázzák felém az öklüket. A leghangosabban tiltakozók közül néhá​nyat a rend​őrök kiemel​nek a tömeg​ből, meg​bi​lin​cse​lik és elve​ze​tik őket. Az egyik katona hozzám lép, és hátba vág a puskájával. Térdre zuhanok, Ahogy a sebesült lábam a betonnak csapódik, felsikoltok. De a hangomat elfojtja a számba gyömöszölt rongy. A fájdalom elvakít, sebesült lábam remegni kezd az ütéstől, és érzem, ahogy a kötésemet friss vér áztatja át. Majdnem elvágódok, de a katonák a vállamnál fogva megtartanak. Ahogy a Lányra nézek, látom, hogy összerezzen, és a földre szegezi a pillantását, A bíró nem törődik a közjátékkal. Előbb felsorolja a bűn​cse​lek​mé​nye​ket, ami​ket elkö​vet​tem, végül kihir​deti a hatá​ro​za​tot: – Figyelembe véve a vádlott tetteinek súlyosságát, különös tekintettel a Köztársaság dicsőséges népe ellen elkövetett erőszakos cselekményekre, Kalifornia állam Legfelsőbb Bírósága a következő íté​letre tesz javas​la​tot: Neve​zett sze​mélyt... A tömeg ismét ordí​tozni kezd. A kato​nák alig bír​ják vissza​tar​tani a töme​get. – ...golyó általi halálra ítéljük. Az ítéletet kivégzőosztag hajtja végre mához négy napra, december 27-én, óce​áni idő sze​rint dél​után hat óra​kor, a nyil​vá​nos​ság elől elzárt helyen. Négy nap. Hogy fogom ennyi idő alatt megmenteni a testvéreimet? Felemelem a fejem, és a tömegre mere​dek. – Az eseményt városszerte élő közvetítésben fogják sugározni. Arra kérünk mindenkit, hogy őrizze

meg éber​sé​gét. A kivég​zés előtt és utána is tör​vény​el​le​nes meg​moz​du​lá​sok vár​ha​tók, ezért... Pél​dát fog​nak velem sta​tu​álni. – ...ha bármilyen gyanús tevékenységet tapasztalnak, azt haladéktalanul jelentsék bármelyik utcai jár​őr​nél vagy az önök​höz leg​kö​ze​lebb eső rend​őr​őr​sön. Ezzel az íté​let​hir​de​tést hiva​ta​lo​san lezá​rom. A bíró kihúzza magát, és távozik a pulpitusról. A tömeg újra nekifeszül a kordonnak. Ordítoznak, éljeneznek, pfujolnak. A katonák talpra rángatnak. Mielőtt elvezetnének, vissza az épületbe, utoljára még elkapom a Lány pillantását, ahogy engem bámul. A tekintete kifejezéstelen... de mégis, mintha pislákolna benne valami. Ugyanaz az érzelem, mint amit akkor láttam, mielőtt megtudta volna, ki vagyok valójában. Csak egy pillanat az egész, aztán el is tűnik. Téged is gyűlölnöm kéne, azért, amit velem tet​tél, gon​do​lom. De ami​kor így néz rám, kép​te​len vagyok rá.

Az ítélethirdetés után Jameson ezredes nem engedi a katonáknak, hogy visszavigyenek a cellámba. Helyette liftbe szállunk, feljebb megyünk egy emelettel, majd még eggyel és még eggyel... A felvonó egészen az épület tetejére visz minket, tizenkét emelet magasra, ahol a szomszédos épületek árnyéka már nem véd min​ket a nap​su​ga​rak​tól. Az ezredes a tető közepén lévő lapos, kerek emelvényhez vezet minket. Az emelvényre a Köz​tár​sa​ság címe​rét fes​tet​ték, a pere​mé​hez pedig súlyos lán​cok van​nak erő​sítve. A Lány tűnik fel mögöttünk. Érzem a tekintetét a hátamon. Amikor az emelvény közepére érünk, a kato​nák meg​ál​lí​ta​nak, össze​bi​lin​cselt kezemre és lábamra lán​co​kat erő​sí​te​nek. – Tartsák itt két napig! – parancsolja Jameson ezredes. A napfénytől elhomályosodik a látásom, az egész világ olybá tűnik, mintha villódzó gyémántok úsznának a körülöttem gomolygó ködben. A katonák eleresztenek. Lerogyok a földre, a két kezemre és a jó térdemre támaszkodom, csörögnek a láncok, ahogy megmozdulok. – Iparis ügynök, ezt önre bízom. Időnként ellenőrizze, és gondoskodjon róla, hogy a kivég​zés előtt ne hal​jon meg itt nekem. – Igenis, asszo​nyom! – hal​lom a Lány hang​ját. – Jár neki egy pohár víz mindennap. És egy adag étel. – Az ezredes elvigyorodik, aztán a kesztyűjét igazgatja. – Magára bízom, hogyan adja oda neki. Ha szeretne, lehet egészen kreatív. Lefogadom, rá tudja venni, hogy könyö​rög​jön érte. – Igenis, asszo​nyom. – Rendben. – Az ezredes utoljára még hozzám fordul. – Úgy tűnik, végül megtanult viselkedni. Jobb későn, mint soha. – Azzal távozik, eltűnik a liftben a Lánnyal, hátrahagyva a katonákat, hogy vigyáz​za​nak rám, Csend​ben telik a dél​után. Időnként magamhoz térek, majd újra elvesztem az eszméletem. Lábamon a seb a szívdobbanásaim ütemére lüktet, néha gyorsan, néha lassan, néha pedig olyan erősen, hogy úgy érzem, elájulok. A szám cserepesre száradt. Azon töröm a fejem, vajon merre lehet Eden: egy laborban, a Központi Kórházban, a Batalla-székház kórházrészlegében vagy egy frontra tartó vonaton? Igyekeznek életben tartani, abban egészen biztos vagyok. A Köztársaság nem fog végezni vele Majd megteszi helyettük a fer​tő​zés. És mi lehet Johnnal? Csak találgatni tudom, mit csináltak vele. Talán életben hagyják, arra az esetre, ha további információkat akarnának kicsikarni belőlem. Lehet, hogy egyszerre akarnak kivégezni mindkettőnket. De az is lehet, hogy már halott. Újabb fájdalom hasít a mellkasomba. Eszembe jut a nap, amikor a Próbára mentem, és John értem jött, de csak azt láthatta, hogy elvisz egy

vonat a többi gyerekkel együtt, akik szintén megbuktak. Miután megszöktem a laborból, rászoktam, hogy távolról figyeljem a családomat, időnként láttam Johnt, amint az ebédlőasztalnál ül, és arcát a tenyerébe rejtve zokog. Sosem mondta ki hangosan, de azt hiszem, saját magát hibáztatja azért, ami velem történt. Úgy gondolja, jobban kellett volna vigyáznia rám. Többet kellett volna segíteni a tanu​lás​ban. Vagy vala​mi​ben, bár​mi​ben. Ha meg tudnék szökni, még mindig megmenthetném őket. A kezemet még tudom használni. Az egyik lábam is ép. Még min​dig képes len​nék rá... csak tud​nom kéne, merre van​nak... A világ hol elhomályosul, hol kitisztul körülöttem. A fejem a betontalapzatnak dől, megláncolt karom moz​du​lat​la​nul hever mel​let​tem. A Próba nap​já​nak emlé​kei pereg​nek a sze​mem előtt. A stadion. A többi gyerek. A minden kijáratnál és bejáratnál őrt álló katonák. A bársonykötelek, amik elvá​lasz​ta​nak min​ket a gaz​dag csa​lá​dok gye​re​ke​i​től. A fizi​kai álla​pot​fel​mé​rés. Az írás​beli vizsga. A szó​beli. Legélesebben a szóbelire emlékszem. Látom magam előtt a bizottságot, akik feleltetnek. Hatan vannak, pszichiáterek, plusz a vezetőjük, egy hivatalnok, a neve Chian, az egyenruháján kitüntetések lógnak. Leginkább ő kérdezget. Hogy hangzik a Köztársaság nemzeti fogadalma? Jó, nagyon jó. Az iskolai jelentésedben az áll, hogy szereted a történelmet. Melyik évben alapították a Köz​tár​sa​sá​got? Mit sze​retsz csi​nálni leg​in​kább az isko​lá​ban? Olvasni... értem, nagyon jó. Az egyik tanár egyszer azt jelentette, hogy beszöktél a könyvtár elzárt részébe, és a régi katonai iratok közt kutattál. Elárulnád nekem, miért tetted? Mit gondolsz a mi nevezetes Első Polgárunkról? Igen, tényleg rendes ember, és nagyszerű vezető. De rosszul teszed, hogy ilyesminek nevezed, fiacskám. Ő nem olyan ember, mint te vagy én. Helyesen dicső atyánknak szólítjuk őt. Jól van, elfogadom a bocsá​nat​ké​ré​sed. Vég nélkül faggatott, egyik kérdést tette fel a másik után, egyre jobban összezavart, míg a végén már azt sem tudtam, miért azt feleltem, amit. Chian folyamatosan jegyzetelt, pedig a segédei az egész beszél​ge​tést rög​zí​tet​ték egy apró mik​ro​fon​nal. Azt hittem, hogy egész jó válaszokat adtam. Legalábbis igyekeztem azt mondani, amiről úgy gon​dol​tam, hogy ked​vére való. Aztán mégis vonatra rak​tak, a vonat pedig a laborba vitt min​ket. Az emlékek hatására reszketni kezdek, pedig a nap továbbra is olyan erősen süt, hogy szinte égeti a bőrömet. Meg kell mentenem Edent, mondogatom magamnak újra és újra. Eden tízéves lesz... alig egy hónap múlva. Ha kigyó​gyul a fer​tő​zés​ből, részt kell ven​nie a Pró​bán... Sérült lábam egyre jobban lüktet, úgy érzem, mindjárt szétfeszíti a kötést, és akkorára dagad, hogy lelóg a tető​ről. Órák telnek el. Elveszítem az időérzékemet. Katonák váltják egymást az őrségben. A nap halad az égen. Aztán, amikor a nap megkönyörül rajtam, és kezd nyugovóra térni, a felvonó irányából közeledni látok vala​kit.

JUNE Alig ismerem meg Dayt, pedig még csak hét óra telt el az ítélethirdetés óta. A földön hever, a köztársasági címer közepén. A bőre sötétebbnek tűnik, a haja csapzott, teljesen átázott az izzadságtól. Az egyik tincse összetapadt az alvadt vértől, mintha be lenne festve. Szinte feketének látszik. Felém fordítja a fejét, amikor megjelenek. Nem vagyok benne biztos, hogy lát, mert a nap még nem ment le, és a fény való​szí​nű​leg elva​kítja. Még egy tehetség, és nem pusztán átlagos. Találkoztam már más tehetségekkel is, de olyannal még sosem, akit a Köz​tár​sa​ság meg​pró​bált volna elrej​teni. Ráadá​sul maxi​má​lis pont​szá​mot ért el. Az egyik katona, aki a kerek emelvénynél áll, felém fordul és tiszteleg. Csorog róla az izzadság, tró​pusi sisakja a bőrét nem védi a nap​tól. – Iparis ügynök – mondja. (A kiejtése elárulja, hogy a Rubin szektorból való, egyenruhájának gomb​jai csil​lo​góra van​nak fénye​sítve. Ügyel a rész​le​tekre.) A többi kato​nára pil​lan​tok, majd vissza​for​du​lok hozzá. – Mindannyian távozhatnak. Mondja meg az embereinek, hogy hozzanak vizet és valami árnyékolót. A vál​tás​nak meg azt üze​nem, hogy jöj​je​nek koráb​ban. – Igenis, asszo​nyom. A katona össze​csapja a boká​ját, majd oszoljt vezé​nyel a töb​bi​nek. Amikor elhagyják a tetőt, és egyedül maradok Dayjel, lecsatolom a köpenyemet, és letérdelek mellé, hogy jobban lássam az arcát. Hunyorogva rám néz, de nem szól. Az ajka cserepesre száradt kirepedezett, vér szivárog az állára. Túl gyenge, hogy megszólaljon. A sérült lábára pillantok. Sokkal rosszabbul néz ki, mint reggel, kétszer akkorára duzzadt, mint a másik. Elfertőződhetett a seb. Vér szi​vá​rog a kötés alól. Önkén​te​le​nül is meg​érin​tem a kés​szú​rást az olda​la​mon. Már nem fáj annyira. Meg kell nézetni ezt a lábat. Fel​só​haj​tok, és leakasz​tom az övem​ről a kula​csot. – Nesze. Igyál! Parancsom van rá, hogy ne hagyjalak meghalni, Vizet csepegtetek az ajkaira. Először összerándul, de aztán kinyitja a száját, hagyja, hogy vékony sugárban vizet csorgassak bele. Meg​vá​rom, míg lenyeli (jó sokáig húzza), aztán hagyom, hogy még egy nagyot kor​tyol​jon. – Köszö​nöm – sut​togja. Aztán reked​ten fel​ne​vet. – Akár mehetsz is. Végignézek rajta. A bőre leégett a napon, az arca verejtékben úszik, de a szeme még mindig csillog, ha kissé zavaros is a tekintete. Eszembe jut az első pillanat, amikor megláttam. Mindent beborít a füst, és egyszer csak feltűnt ez a jóképű srác, a legkékebben ragyogó szemmel, amit valaha is lát​tam, a kezét nyúj​totta felém, hogy talpra segít​sen. – Hol van​nak a test​vé​reim? – sut​togja. – Élnek még? Bólin​tok. – Igen. – És Tess biz​ton​ság​ban van? Nem tar​tóz​tat​ták le? – Tud​tom​mal nem. – Mit akar​nak csi​nálni Eden​nel? Fel​idé​zem, amit Tho​mas mon​dott, hogy a tábor​no​kok eljöt​tek a front​ról, hogy meg​néz​zék. – Nem tudom. Day elfor​dítja a fejét, és lehunyja a sze​mét. Igyek​szik sza​bá​lyo​san léle​gezni. – Csak ne öljétek meg őket – motyogja. – Nem csináltak semmit... és Eden... ő nem kísérleti

patkány, tudod? – Egy percre elhallgat. – Még csak a nevedet se tudom. Bár már úgyse sokat számít, nem igaz? Te már tudod az enyé​met. A sze​mébe nézek. – A nevem June Iparis. – June – mormolja Day. Különös melegséget érzek, amikor kimondja a nevemet. Felém fordítja a fejét. – June, nagyon saj​ná​lom a bátyá​dat. Fogal​mam sincs, hogy mi tör​tén​he​tett vele. Kiképeztek rá, hogy a foglyoknak ne higgyem el egy szavát se. Tudom, hogy hazudnak, mondanak bármit, amivel sebezhetővé tehetnek. De úgy érzem, ez most más. Valahogy... olyan őszintének hangzik, olyan komolynak. És mi van, ha tény​leg az igazat mondja? Mi van, ha Metiasszal valami más történt akkor éjjel? Nagy levegőt veszek, erővel elfordítom a tekintetem. Ésszerűség mindenek felett, mon​dom magam​nak. Ha min​den más cső​döt mond, a logika akkor is segít. – Hé! – Valami más jut az eszembe. – Nyisd ki a sze​med, és nézz rám! Megteszi, amit kérek. Közelebb hajolok, hogy jobban lássam. Igen, itt van. Az a különös kis pötty az egyik szemében, egy apró folt, az egyébként tökéletes tengerkék íriszben. – Hogy szerezted azt ott a sze​med​ben? – A sajá​tomra muta​tok. – Azt a kis hibát. Valami vic​ce​set mond​hat​tam, mert Day fel​ne​vet, de aztán rátör a köhö​gés. – Ezt a kis hibát a Köz​tár​sa​ság​nak köszön​he​tem. – Hogy érted? Habo​zik. Úgy tűnik, nehe​zére esik össze​szedni a gon​do​la​tait. – Már jár​tam koráb​ban is a labor​ban, a Köz​ponti Kór​ház​ban. Aznap éjszaka, ami​kor a Próba volt. – Megpróbál a szemére mutatni, de ahogy emeli a kezét, a lánc megfeszül, és visszarántja. – Valamit bele​fecs​ken​dez​tek. A hom​lo​ko​mat rán​co​lom. – A tizedik születésnapod estéjén? Mit kerestél te a laborban? Neked az egyik munkatáborunkban kel​lett volna len​ned. Day úgy moso​lyog, mint aki mind​járt elal​szik. – És én még azt hit​tem, hogy okos vagy... Úgy tűnik, még​sem égette ki belőle tel​je​sen a szem​te​len​sé​get a nap. – És mi van a régi térd​sé​rü​lé​sed​del? – Azt is a te Köz​tár​sa​sá​god​tól kap​tam. Ugyan​az​nap éjjel, mint a kis hibát a sze​mem​ben. – Miért okozna neked ilyen sérüléseket a Köztársaság, Day? Miért akarnának tönkretenni valakit, aki maxi​má​lis, ezer​öt​száz pon​tot ér el a Pró​bán? Ez fel​kelti Day érdek​lő​dé​sét. – Miről beszélsz? Én meg​buk​tam a Pró​bán. Még csak nem is tud róla. Per​sze, hon​nan is tudna. Sut​to​gá​sig hal​kí​tom a han​gom. – Nem, nem buk​tál meg. Maxi​má​lis pont​szá​mot értél el. – Ez valami trükk? – Megmozdítja a sérült lábát, a teste megfeszül a fájdalomtól. – Maximális pont​szám... per​sze. Nem isme​rek sen​kit, aki képes volna ezer​öt​száz pon​tot elérni. Össze​fo​nom magam előtt a karo​mat. – Nekem sike​rült. Fel​húzza a szem​öl​dö​két. – Igen? Te vagy az a maxi​mum pon​tos cso​da​gye​rek? – Én – bólin​tok rá. – Az egyik. És úgy tűnik, hogy te vagy a másik.

Day a sze​mét for​gatja, és elfor​dítja a tekin​te​tét. – Ez nevet​sé​ges. Vál​lat vonok. – Higgy, amit akarsz! – Ennek semmi értelme. Nem kéne akkor nekem is a te pozíciódban lennem? Nem ez a célja a ti drágalátos Próbátoknak? – Úgy tűnik, mintha Day nem akarná folytatni, de aztán mégis. – Belefecskendeztek valamit az egyik szemembe, ami úgy égetett, mint a darázscsípés. És felvágták a térdemet is. Egy szikével. Aztán erőszakkal megitattak velem valamilyen gyógyszert, és a következő dolog, amire emlékszem... hogy egy kórház alagsorában fekszem egy csomó hulla között. De én nem hal​tam meg. – Ismét fel​ne​vet. – Remek kis szü​li​nap volt! Kísérleteket végeztek rajta. Valószínűleg a hadsereg számára. Ebben most már egészen biztos vagyok, és a gondolattól felkavarodik a gyomrom. Apró szövetmintákat vettek a térdéből, ahogy a szeméből és a szívéből is. A térde: tanulmányozni akarták a kiemelkedő fizikai képességeinek, a gyorsaságának, a rugalmasságának okát. A szeme: talán nem befecskendeztek, hanem kivettek belőle valamit, hogy tanulmányozzák, mitől olyan éles a látása. A szíve: megitattak vele valamilyen szert, hogy lássák, mennyire képes lelassítani a szívverését, de aztán valószínűleg csalódottan vették észre, hogy leállt a szíve. Ekkor azt hitték, halott. Tisztán látom mindennek az okát: azokat a szövetmintákat tenyészteni akarták, nem tudom pontosan, milyen célból, lehet, hogy tablettákat, kontaktlencsét, akármit, ami jobbá teheti a katonáinkat, hogy jobban fussanak, élesebben lássanak, gyorsabban dönt​se​nek, vagy szél​ső​sé​ge​sebb körül​mé​nye​ket legye​nek képe​sek elvi​selni. Mindez egy pillanat alatt átfut az agyamon, mielőtt képes lennék megállítani. De ez kizárt. Ez összeegyeztethetetlen a Köztársaság értékrendjével. Miért vesztegetnének így el egy kiemelkedő tehet​sé​get? Hacsak nem láttak benne veszélyforrást. Az ellenkezés csíráit, azt a lázadó szellemet, amely most is megvan benne. Valamit, ami miatt azt gondolták, hogy kockázatosabb képezni, mint feláldozni a tár​sa​da​lom érde​ké​ben. Az utolsó évben har​minc​nyolc gye​rek ért el 1400 feletti pont​szá​mot. Talán a Köz​tár​sa​ság jobb​nak látta, ha ez az egy eltű​nik. De Day nem egy​szerű tehet​ség. Maxi​má​lis pont​szá​mot ért el. Mitől rémül​tek meg ennyire? – Én is kér​dez​het​nék vala​mit? – szó​lal meg Day. – Nekem is lehet? – Persze. – A felvonó felé pillantok, most érkezett egy szakasz katona, a váltás. Felemelt kézzel meg​ál​lí​tom őket, és uta​sí​tást adok, hogy marad​ja​nak ott, ahol van​nak. – Kér​dez​hetsz. – Szeretném tudni, miért vitték el Edent. A Ragály miatt. Tudom, nektek, gazdagoknak, ez nem nagy ügy. Évente beoltanak, megkaptok minden gyógyszert, amire szükségetek van. De sosem jutott még eszedbe... nem gon​dol​koz​tál még el rajta, miért nem szű​nik meg? Vagy miért tör ki rend​sze​re​sen? Ráné​zek. – Mit akarsz ezzel mon​dani? Day a sze​membe néz. – Azt pró​bá​lom elmondani, hogy... tegnap, amikor kivittek a cellámból, láttam egy piros nul​lát egy kétszárnyú ajtóra festve. A Lakeben is láttam pont ugyanilyen számokat. Hogy kerültek azok egy sze​gény​ne​gyedbe? Mit csi​nál​nak ott? Mit pum​pál​nak a szek​to​rokba? Az arcát für​ké​szem. – Azt hiszed, hogy a Köztársaság szán​dé​ko​san megfertőzi az embereket? Day, veszélyes vizekre téved​tél – figyel​mez​te​tem.

De nem hall​gat el. Sőt, egyre sür​ge​tőb​ben foly​tatja: – Ezért kell nekik Eden, nem? – sut​togja. – Hogy lás​sák az új, mutáns vírusuk hatá​sát. Mi másért? – Sze​ret​nék meg​előzni, hogy egy újfajta kór ter​jed​jen el. Day ezt vic​ces​nek találja, de ismét köhö​gésbe fúl a neve​tése. – Nem. Inkább kísérleteznek vele. Erre használják Edent. – A hangja elhalkul. – Használják... – A szeme kezd lecsu​kódni. Kime​rí​tette a beszéd. – Fél​re​be​szélsz – fele​lem. Míg Thomas érintése taszít, Day egyáltalán nem undorít. Pedig kel​lene. De akkor sem érzek semmi ilyesmit. – Egy ehhez hasonló hazugság a Köztársaság ellen elkövetett hazaárulás. Különben is, miért hagyná jóvá a Kong​resszus ezt az agy​ré​met? Day nem veszi le rólam a szemét. És amikor már azt hiszem, hogy nincs elég ereje válaszolni, az eddi​gi​ek​nél is hatá​ro​zot​tabb han​gon szó​lal meg: – Nézd a másik oldalról! Hogyan képesek minden évben megfelelő vakcinát előállítani? Mert az oltás min​dig használ. Nem találod különösnek, hogy mindig rendelkezésre áll a megfelelő oltóanyag, mire egy új vírus​törzs fel​üti a fejét? Hon​nan tud​ják előre, hogy milyen oltó​anya​got állít​sa​nak elő? Hátraereszkedem a sarkamra. Sohasem jutott eszembe kérdéseket feltenni az éves kötelező védőoltásokról; sosem merült fel bennem kétely. De miért is merült volna fel? Apa ott dolgozott a kétszárnyú ajtó mögött. Keményen küzdött, hogy új gyógyszereket találjon a Ragály legyőzésére. Nem. Ezt nem hall​ga​tom tovább. Fel​ka​pom a köpe​nye​met a föld​ről, és a hónom alá csa​pom. – Még egyet – suttogja Day, miközben felállok. Lenézek rá. Pillantása az enyémbe fúródik. – Azt hiszed, hogy munkatáborba kerül, aki megbukik? June, a munkatábor az egy hullakamra egy kórház alag​so​rá​ban. Nem merek tovább maradni. Otthagyom az emelvényt, otthagyom Dayt. De a szívem majd kiugrik a helyéről. A liftnél várakozó katonák vigyázzba vágják magukat, ahogy megjelenek. Ügyelek, hogy az arco​mon csak bosszú​ság lát​szód​jék. – Oldozzák el! – parancsolom ingerülten a vezetőjüknek. – Vigyék le a kórházszárnyba, és gondoskodjanak róla, hogy megfelelően ellássák a lábát! Adjanak neki enni és inni! Különben nem éri meg a hol​na​pot. A katona tisz​te​leg, én pedig rá sem nézve várom, hogy becsu​kód​jon a lift​ajtó.

DAY Megint rosszat álmo​dok, ezút​tal Tess​ről. A Lake utcáin rohanok. Valahol előttem Tess szalad, de nem tudja, hogy én merre vagyok. Jobbrabalra forog, kétségbeesetten keresi az arcomat a tömegben, de csak idegeneket lát, rendőröket és kato​ná​kat. A nevét kiál​tom. A lábam alig bírom moz​dí​tani, mintha sűrű sár​ban gázol​nék. Tess! – kia​bá​lok. – Itt vagyok, itt, mögöt​ted! De nem hallja. Tehetetlenül nézem, ahogy nekiszalad egy katonának, és amikor megpróbálja kikerülni, az elkapja, és a földre taszítja. Ordítok valamit. A katona felemeli a fegyverét, és Tessre céloz. Akkor veszem észre, hogy az nem is Tess, hanem az anyám, aki egy vértócsában hever. Oda akarok rohanni hozzá. De egy kémény mögött rejtőzködöm a tetőn, gyáván meglapulok. Én tehetek róla, hogy meg​halt. Aztán hirtelen a kórházi laborban találom magam, orvosok és nővérek hajolnak fölém. Hunyorgok a vakító fényben. Fájdalom hasít a lábamba. Ismét felvágják a térdem, lefejtik a húst a csontról, amit aztán a szikéikkel kapirgálnak. Ívbe feszül a hátam, üvöltök. Az egyik nővér megpróbál leszorítani. Csap​kodó kar​ral leve​rek vala​hon​nan egy tál​cát. – Fog​ják már le! A fenébe is, kölyök, nem akar​lak bán​tani. Beletelik egy kis időbe, mire teljesen magamhoz térek. A homályos kórházi környezet feltisztul előttem, és neonfénybe bámulok felfelé, egy orvos hajol fölém. Védőszemüveget visel és orvosi masz​kot. Fel​ki​ál​tok, és meg​pró​bá​lok fel​ülni. De egy műtő​asz​talra vagyok szí​jazva. Az orvos sóhaj​tozva csó​válja a fejét, majd fél​re​húzza a masz​kot. – Nézze, én sem élvezem, hogy egy magához hasonló bűnözőt kell kötözgetnem, amikor a fronton meg​se​be​sült kato​nák​kal is törőd​het​nék. Zavarodottan körülnézek. Örök állnak a kórházi szoba falánál. Egy nővér véres eszközöket tisz​to​gat a csap​nál. – Hol vagyok? Az orvos türel​met​le​nül néz rám. – A Batalla-székház kórházi szárnyában. Iparis ügynök parancsára kezelnünk kell a lábát. Nyil​ván​va​lóan nem enged​het​jük meg, hogy meg​hal​jon, mielőtt kivé​gez​nék. Felemelem a fejem, amennyire csak tudom, és a lábamra nézek. Tiszta kötés fedi a sebemet. Megpróbálom megmozdítani a lábam, és csodálkozva érzem, hogy sokkal kevésbé fáj, mint koráb​ban. Az orvosra nézek. – Mit csi​nált vele? Vál​lat von, lehúzza a gumi​kesz​tyűt, és neki​áll meg​mosni a kezét az egyik csap​nál. – Kicsit összefoltoztam. Képes lesz megállni a lábán a kivégzőosztag előtt. – Kis szünet után még hoz​zá​te​szi: – Nem vagyok benne biz​tos, hogy ezt akarta hal​lani. Visszahanyatlok az asztalra, és lehunyom a szemem. A kezelés hatására sokat enyhült a fájdalom a lábamban, megpróbálom kiélvezni ezt az állapotot, de a rémálom emléke még túl élénk, nem tudom elhessegetni. Vajon hol lehet Tess? Képes boldogulni egyedül? Rövidlátó. Ki segít neki, ha éjjel nem tud eliga​zodni a sötét​ben? Ami pedig Anyát illeti... Nincs erőm hozzá, hogy őrá gon​dol​jak. Valaki han​go​san kopog​tat az ajtón. – Nyissák ki! – kiált be egy férfihang. – Jameson ezredes látni kívánja a foglyot. – A foglyot. Ezen

vigyo​rog​nom kell. A kato​nák nem szí​ve​sen ejtik ki a neve​met. A katonák épp csak kinyitják az ajtót, alig van idejük félreállni, Jameson ezredes máris beront, és lát​ha​tóan fel​dúlt. Cset​tint az ujjá​val. – Szedjék le a fiút az asztalról, és bilincseljék meg! – parancsolja. Aztán mutatóujját a mellemnek szegezi. – Te ! Hiszen te csak egy kölyök vagy! Még csak nem is érettségiztél, már a Próbán is elbuktál. Hogy tudtál túljárni a katonáim eszén? Hogy voltál képes ennyi bajt okozni? – Rám vicsorít. – Messze nem érsz annyit, amennyi erőfeszítésbe, amennyi pénzbe került az elfogásod. Ahhoz értesz a legjobban, hogy vesztegesd a katonáim idejét! Nem beszélve egy rakás másik alakulat katonáinak az ide​jé​ről. A fogamat csikorgatom, hogy megálljam, és ne szóljak vissza neki. Katonák vesznek körbe, és sietve elkez​dik kiol​dani a műtő​asz​tal rög​zítő heve​de​reit. Mel​let​tem az orvos fel​kapja a fejét. – Ezre​des, ha sza​bad kér​dez​nem – szól közbe –, tör​tént valami? Mi ez a siet​ség? Jameson ezre​des dühös pil​lan​tás​sal mére​geti, de aztán vissza​ko​zik. – Tüntetés van a Batalla-székház bejáratánál – veti oda. – A tiltakozók összecsaptak a rend​őrök​kel.

A katonák lerángatnak az asztalról, és talpra állítanak. Összerándulok, ahogy a rossz lábamra súly kerül. Önkén​te​le​nül is kibu​kik belő​lem a kér​dés: – Til​ta​ko​zók? – Igen. Lázadók. – Az ezredes megragadja az államat. – A saját embereimet kellett bevetnem, hogy segítsenek féken tartani a tömeget. Ami azt jelenti, hogy az egész szolgálati beosztás felborult. És az egyik legjobb emberemet már itt ápolják a szomszédban, össze kell varrni az arcát. De a magadfajta mocskos gazemberek nem tudnak mit kezdeni a mi katona fiainkkal. – Undorodva ellök magától, és hátat for​dít nekem. – Vigyék a sze​mem elől! – paran​csolja a kato​nák​nak. – Igye​kez​ze​nek! Elhagyjuk a kezelőhelyiséget. A folyosón futólépésben igyekvő katonákat látok mindenfelé. Jameson ezredes egyik kezét a fülére szorítva figyelmesen hallgatja valakinek a szavait. Aztán parancsokat kiált a mikrofonjába. Ahogy őreim a lift felé vonszolnak, megpillantok néhány nagyméretű monitort. Egy pillanatra megtorpanok a csodálkozástól, mert olyasmit látok, amit még soha. Pontosan azt közvetítik, amiről Jameson ezredes beszélt. Nem hallom a bemondót, de a főcímek is magukért beszélnek: Zavargás a Batalla-székház előtt. Csapatokat vezényeltek a helyszínre. A katonák további parancsra várnak. Ez nem a nyilvános adás, jövök rá. A képen a székház előtti tér látszik, ahol több száz ember gyűlt össze. Ki tudom venni a feketébe öltözött katonák sorfalát, alig bírják távol tartani a tömeget a bejárattól. A háztetőkön és a párkányokon fegyveresek sietnek a helyükre. Ahogy elhaladunk az utolsó monitor előtt, azon jól kivehető néhány tiltakozó, akik épp egy utcai lámpa alatt cso​por​to​sul​nak. Néhá​nyan egy vér​vö​rös csí​kot fes​tet​tek a hajukba. Aztán elérjük a folyosó végét, és a katonák betuszkolnak a liftbe. Ezek miattam tiltakoznak. A gondolat izgatottsággal és rettegéssel tölt el. Kizárt, hogy a katonaság ezt megengedje. Le fogják zárni a sze​gé​nyek szek​to​rait, és letar​tóz​tat​nak min​den egyes til​ta​ko​zót a téren. Vagy meg​ölik őket.

JUNE Amikor kicsi voltam, néha berendelték Metiast az egységéhez, hogy rendet tegyenek kisebb zavargásoknál, amiről azután mesélt nekem. A történet mindig ugyanaz volt: nagyjából tucatnyi nincstelen (többnyire tizenévesek, néha idősebbek) összecsődültek az egyik szektorban, mert feldühödtek a járványügyi karantén vagy az adók miatt. Néhány könnygázgránáttal később mindet letar​tóz​tat​ták és bíró​ság elé állí​tot​ták. De még nem láttam ilyen felkelést, ahol több száz ember élete forgott kockán. Semmit, ami ehhez fog​ható lett volna. – Ezeknek meg mi bajuk van? – kérdem Thomast. – Teljesen elment az eszük. – Az emelvényen állunk, a Batalla-székház előtt, míg Thomas egész osztaga farkasszemet néz az előttünk forrongó tömeggel. Jameson ezredes másik alakulata pajzsokkal és gumibotokkal próbálja visszaszorítani az embe​re​ket. Koráb​ban meg​les​tem Dayt, aki​nek az orvos éppen a lábát kezelte. Vajon magá​hoz tért azóta, és látja ezt a felfordulást a monitorokon? Remélem, nem. Semmi szükség rá, hogy megtudja, mit indított el. Ahogy eszembe jut – Day és az ő nevetséges vádjai a Köztársaság ellen: hogy a Köztársaság okozza a Ragályt, meg hogy megölik a gyerekeket, akik elbuknak a Próbán –, elönt a düh. Előhúzom a pisz​to​lyo​mat a tok​ból. Nem árt, ha kéz​nél van. – Lát​tál már ehhez hason​lót? – kér​de​zem. Igyek​szem, hogy a han​gom nyu​godt marad​jon. Tho​mas meg​rázza a fejét. – Csak egyszer. Az is rég volt már. – Pár hajtincse az arcába hullik. Most nem olyan jólfésült, mint általában: korábban ő is ott lehetett a tömeget visszatartó sorfalban. Egyik kezét az övén függő fegyveren nyugtatja, a másikkal a vállára vetett karabély szíját markolja. Nem néz rám. Azóta kerüli a tekintetemet, hogy múlt éjjel megpróbált megcsókolni az ajtóm előtt. – Egy rakás idióta – teszi hozzá. – Ha nem hagyják abba nagyon gyorsan, a parancsnokság gondoskodni fog róla, hogy nagyon meg​bán​ják. Felpillantva több tisztet is látok a Batalla-székház egyik erkélyén ácsorogni. Túl sötét van hozzá, hogy biztos lehessek benne, de szerintem Jameson ezredes is köztük van. Gondolom, most ad ki valamilyen parancsot rádión keresztül, mivel Thomas egyik kezét a fülére szorítva figyelmesen hallgat. De akármit is mond, az csak Thomasnak szól, mert én nem hallom, így fogalmam sincs, mi lehet a parancs. Alattunk a tömeg tovább nyomul előre. Úgy látom a ruhájukból – szakadt ingek, nadrágok, felemás és lyukas cipők –, hogy majdnem mindannyian a tó környéki szegénynegyedekből valók. Tit​kon azt sze​ret​ném, ha fel​osz​lana a tömeg. Tűn​je​tek el innen, mielőtt baj lesz. Tho​mas hoz​zám hajol, és fejé​vel a tömeg közepe felé int. – Látod azt a szánalmas bandát? – Már észrevettem, amit mutatni akar, de udvariasan odanézek. A tiltakozók egy csoportja vörös csíkot festett a hajába, utánozva Day hajtincsét, ahogyan az ítélethirdetéskor láthatták. – Hősnek elég rossz választás – folytatja Thomas. – Day alig egy hét múlva halott ember. Bólin​tok, de nem szó​lok sem​mit. Fájdalmas kiáltások hallatszanak a tömegből. Egy szakasz megkerülte a teret, és a tömeget így beke​rítve, a tér közepe felé szo​rít​ják az embe​re​ket. Ez nem tet​szik nekem. Nem ez a szo​ká​sos eljá​rás a tömeg feloszlatására. Az iskolában azt tanították, hogy a füstbombák és a könnygáz több mint elegendő erre a célra. De semmi ilyesmit nem látok, egyik katonán sincs gázálarc. Most pedig még

egy újabb egység azokat kezdi hajkurászni, akik a tömegtől leszakadva, a téren kívül ácsorognak, ahol a kes​keny és zűr​za​va​ros utcák​ban nem is lehet iga​zán tün​tetni. – Mit mon​dott az ezre​des? – kér​dem Tho​mast. Tho​mas haja a sze​mébe hul​lik, elrejti a tekin​te​tét. – Hogy marad​junk a helyün​kön, és vár​juk a paran​csát. Jó fél óráig nem csinálunk semmit. Egyik kezem végig a zsebemben van, Day medálját simogatom szórakozottan. A tömeg valahogyan az illegális bunyóra emlékeztet. Az sem kizárt, hogy néhányan itt van​nak azok közül, aki​ket ott lát​tam. Ekkor veszem észre a katonákat a teret övező házak tetején. Néhányan a kiszögellő párkányokra sietnek, a többiek pedig egyenes vonalban sorakoznak végig a tetők szélén. Különös. A katonák zubbonyán általában fekete díszzsinór és egy sor ezüstgomb van. A karjelzésük sötétkék, vörös, ezüst vagy arany. De ezeknek a katonáknak nincs gomb a zubbonyán. Helyette átlós, fehér szalagot viselnek kereszt​ben a mel​lü​kön, és szürke kar​sza​la​got. Eltart egy dara​big, amíg fel​is​me​rem, hogy kik ezek. – Tho​mas! – ütö​ge​tem meg a vál​lát. Fel​mu​ta​tok a tetőkre. – íté​let-vég​re​haj​tók. Nem látok meg​le​pe​tést az arcán, sem érzel​met a sze​mé​ben. A tor​kát köszö​rüli. – Úgy van. – Mit csinálnak itt? – A hangom megemelkedik. A téren lévő tüntetőkre nézek, aztán vissza a tetőkre. Egyik katonánál sincs füstbomba vagy könnygáz. Viszont mindegyiknek fegyver lóg a vállán. – Nem szét​osz​lat​ják a töme​get, Tho​mas. Csap​dába tere​lik őket. Tho​mas szi​gorú pil​lan​tást vet rám. – Maradj a helye​den, June! Tartsd szem​mel a töme​get! Ahogy felfelé nézek, a tetőket bámulom, észreveszem Jameson ezredest, aki katonákkal az oldalán épp most lép ki a Batalla-szék​ház tete​jé​nek pere​mére. A mik​ro​fon​jába beszél. Elte​lik pár másod​perc. Iszo​nyú szo​rí​tást érzek a mell​ka​som​ban – tudom, mi követ​ke​zik. Thomas hirtelen mormol valamit a mikrofonjába. Egy parancsra válaszol. Ránézek. Elkapom a pil​lan​tá​sát, aztán a sza​kasz többi tag​já​hoz for​dul, akik velünk együtt az emel​vé​nyen áll​nak. – Tűz! – kiáltja. – Thomas! – Akarnám még folytatni, de abban a pillanatban eldördülnek a lövések a tetőkön és az emelvényen. Előrevetem magam. Fogalmam sincs, mit akarok csinálni – lengetni a karomat a katonák előtt? –, de Tho​mas elkapja a vál​la​mat, mielőtt egy lépést is tehet​nék. – Maradj vesz​teg, June! – Mondd meg az embereidnek, hogy hagyják abba! – kiáltom a szorításában vergődve. – Mondd meg nekik... Ekkor Tho​mas a földre lök, olyan dur​ván, hogy érzem, fel​sza​kad a seb az olda​la​mon. – A fenébe, June! – kiáltja. – Maradj nyug​ton! A beton meglepően hideg. A földön kuporgok tehetetlenül, mozdulni sem tudok. Igazából fel sem fogom, mi történt. Égő fájdalmat érzek az oldalamban. Golyók záporoznak a térre. Az emberek úgy dőlnek el, akár védőgát az áradásban. Thomas, állítsd meg őket! Kérlek, állítsd meg! Fel akarok kelni, és az arcába ordítani, bántani akarom valahogy. Ha Metias élne, ezért most kinyírna, Thomas. De csak befo​gom a füle​met. A fegy​ver​dör​gés​től majd​nem meg​sü​ke​tü​lök. A sortűz csak egy percig tart, talán még addig sem, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Thomas végül elki​áltja magát, hogy tüzet szün​tess, és a tömegben mindenki, akit még nem lőttek le, térdre veti magát, és feltartja a kezét. Katonák rohanják meg őket, hátrabilincselik a karjukat, és csoportokba

terelik őket. Feltérdelek. A fülem még mindig cseng a lövésektől. Körülnézek a téren: vér, holttestek és foglyok. 97, 98 halott. Nem, legalább 120. További százakat vesznek őrizetbe. Meg sem tudom őket szá​molni. Thomas rám néz, mielőtt elhagyja az emelvényt. Az arca komor, még bűntudatot is látok rajta, de – amint azt elszoruló szívvel megállapítom – csak azért furdalja a lelkiismeret, mert a földre lökött, nem a mészárlásért. Néhány katonával elindul vissza a Batalla-székházba. Elfordítom a fejem, hogy ne kell​jen ránéz​nem.

DAY Megyünk felfelé néhány emeletet, aztán csikorogva megáll a lift. Két katona kivonszol a már ismerős folyosóra. Gondolom, visszavisznek a régi cellámba, legalábbis egyelőre. Mióta magamhoz tértem a műtőasztalon, most először érzem, hogy mennyire kimerült vagyok. Leejtem a fejem a mellkasomra, nem bírom tartani. A doki belém nyomhatott valami nyugtatót, hogy ne sokat csápoljak műtét köz​ben. Kissé min​den elmo​só​dik körü​löt​tem, mintha nagyon gyor​san fut​nék. A katonák hirtelen megtorpannak velem a folyosó közepén, a cellám még jócskán arrébb van. Az egyik üvegfalú szoba előtt állunk, amilyet már láttam korábban is. Kihallgatóhelyiség. Aha. Szóval még több infor​má​ciót akar​nak, mielőtt kivé​gez​né​nek. Sis​ter​gés, majd egy hang hal​lat​szik az egyik katona fül​hall​ga​tó​já​ból. A katona bólint. – Vigyé​tek be! – mondja. – A szá​za​dos rög​tön itt lesz. Bent állva várakozunk, telnek a percek. Az őrök faarccal állnak az ajtóban, kettő engem tart a megbilincselt karomnál fogva. Tudom, hogy a helyiség többé-kevésbé hangszigetelt lehet... de megesküdnék rá, hogy lövések és távoli sikolyok hangját hallom. Megdobban a szívem. Biztosan a téren gyü​le​kező tömegbe lőt​tek a kato​nák. Miat​tam hal​nak meg embe​rek? Tovább telik az idő. Várok. A szemem kezd lecsukódni. Nem vágyom semmi másra, csak hogy leku​po​rod​has​sak a cel​lám sar​ká​ban, és alhas​sak. Végre közelgő lépéseket hallok. Az ajtó kivágódik, és feltűnik egy feketébe öltözött fiatalember, sötét haja a sze​mébe hul​lik. A váll-lap​jai ezüs​tö​sen csil​log​nak. Az őreim össze​csap​ják a boká​ju​kat. A férfi egy intéssel kiküldi őket. Most ismerem fel. Ez az a százados, aki lelőtte az anyámat. June emlí​tette a nevét. Tho​mas. Jameson ezre​des küld​hette. – Mr. Wing – mondja. Elém áll, és karba teszi a kezét. – Örömömre szolgál, hogy hivatalosan is talál​koz​ha​tunk. Már kezd​tem aggódni, hogy nem lesz sze​ren​csém önhöz. Kényszerítem magamat, hogy néma maradjak, úgy látom, kényelmetlenül érzi magát, hogy egy helyi​ség​ben kény​te​len tar​tóz​kodni velem, és az arcára van írva, hogy igen​csak rühell engem. – A feletteseim azt óhajtják, hogy tegyek fel önnek néhány szokásos kérdést még a kivégzése előtt. Ezúttal megpróbálhatnánk az egészet szívélyes stílusban lebonyolítani, mivel úgy vélem, hogy nem a meg​fe​lelő módon indí​tot​tunk. Nem bírom meg​állni röhö​gés nél​kül. – Tény​leg? Úgy véli? Thomas nem válaszol, de látom, mekkorát kell nyelnie, hogy ne válaszoljon. A zsebébe nyúl, és egy kicsi, szürke távirányítót húz elő. A szoba egyik, üres falára irányítja. Egy kép jelenik meg rajta. Egy rend​őr​ségi jelen​tés egy isme​ret​len ember fény​ké​pé​vel. – Fotókat fogok mutatni önnek, Mr. Wing – mondja Thomas. – Az embereket, akiket látni fog, azzal gya​nú​sít​juk, hogy közük van a Pat​ri​ó​ták​hoz. A Patrióták engem is megpróbáltak beszervezni, de nem álltam kötélnek. Rejtélyes firkákat találtam a sikátor falán, ahol aludni szoktam. Az utcán követett valaki, aztán egy sarkon a kezembe nyomott egy üzenetet. Egy kis köteg pénz és egy elvégzendő feladat. Miután több ajánlatukat is vissza​uta​sí​tot​tam, nem hal​lot​tam töb​bet felő​lük. – Sosem dolgoztam a Patriótákkal – csattanok fel. – Ha meg akarok ölni valakit, magam fogom kivá​lasz​tani, hogy ki legyen az. – Elhiszem, hogy nem állt be közéjük, de talán összefutott már közülük néhánnyal. És talán

szí​ve​sen segí​tene nekünk, hogy meg​ta​lál​juk őket. – Hát per​sze Meg​ölte az anyá​mat. Kép​zel​heti, majd meg​ha​lok az igye​ke​zet​től, hogy segít​sek. Tho​mas ural​ko​dik magán, és most sem rea​gál. A falon meg​je​lenő első képre pil​lant. – Ismeri ezt az embert? Meg​rá​zom a fejem. – Sosem lát​tam. Tho​mas meg​nyomja a táv​irá​nyító gomb​ját. Újabb fény​kép jele​nik meg. – És mi a hely​zet ezzel? – Ezt sem. Újabb kép. – És ez? – Nem. Újabb isme​ret​len jele​nik meg a falon. – Látta már ezt a lányt? – Soha éle​tem​ben. Még több idegen arc. Thomas szemrebbenés nélkül lapozza végig őket, nem kérdőjelezi meg a vála​sza​i​mat. A hata​lom ostoba bábja. Nézem, miköz​ben foly​tatja, és köz​ben azt kívá​nom, bár ne volna raj​tam bilincs. Agyon is ver​ném. További képek, újabb ismeretlen pofák. Thomast nem érdeklik a kurta válaszaim. Valójában úgy tűnik, mintha már alig várná, hogy kime​hes​sen a szo​bá​ból, minél távo​labb tőlem. A következő fotón olyan valaki szerepel, akit ismerek. Az elmosódott képen egy lány látható, hosszú hajjal. Hosszabbal, mint amilyen rövid frizurára én emlékszem. A tetovált indák sincsenek még sehol. Úgy tűnik, Kaede Pat​ri​óta. Nem hagy​ha​tom, hogy lássa az arco​mon a fel​is​me​rést. – Nézze – mon​dom –, ha ismer​ném is bár​me​lyi​ket, tény​leg azt hiszi, hogy elmon​da​nám? Tho​mas​nak komoly erő​fe​szí​té​sébe kerül, hogy meg​őrizze a nyu​gal​mát. – Akkor ez min​den, Mr. Wing. – Ugyan már, dehogy ennyi! Látom magán, bármit megadna érte, hogy behúzhasson egyet. Hát csak rajta! Tegye meg, ha meri! Irtó dühö​sen vil​log a szeme, de még képes vissza​fogni magát. – Úgy szólt a parancsom, hogy tegyem fel a kérdéseket – mondja a fogát összeszorítva. – Ennyi. Végez​tünk. – Miért? Tán csak nem fél tőlem? Vagy csak ahhoz van mer​sze, hogy az ember any​ját lője le? A szeme össze​szű​kül, aztán vál​lat von. – Egy csóró sem​mi​re​kel​lő​vel keve​sebb. Ökölbe szo​rul a kezem, és sze​men köpöm. Ez, úgy tűnik, megtöri az önfegyelmét. Lendül a balja, ököllel keményen állon vág. Csillagok tán​col​nak a sze​mem előtt. – Nagyon menőnek képzeled magad, mi? – mondja. – Csak mert csináltál pár disznóságot, és néha jótékonykodtál az utca söpredékével? Nos, elárulok neked egy titkot. Én is egy nyomornegyedből jöttem. De én betartottam a szabályokat. Én megdolgoztam a kiemelkedésért, én kiér​de​mel​tem a hazám megbecsülését. Miközben ti, többiek, csak ücsörögtök, nyavalyogtok, és az államot hibáztatjátok a rossz sorsotokért. Egy rakás mocskos, lusta disznó. – Ismét behúz egyet. A fejem

hátracsapódik, vér ízét érzem a számban. Egész testemben remegek a fájdalomtól. Megragadja a galléromat, és magához ránt. Megcsörrennek a bilincseim. – Ms. Iparis elmesélte, mit csináltál vele az utcán. Hogy mer​ted magad ráeről​tetni egy rang​ja​be​lire? Aha. Szóval valójában ez zavarja. Fogadok, megtudta, hogy csókolóztunk. Nem bírom ki vigyorgás nél​kül, pedig iszo​nyúan fáj az arcom. – Ó, hát ez piszkálja a csőrét? Láttam ám, hogy néz rá. Megőrül érte, mi? Ő is olyasmi, amit sze​retne kiér​de​melni, faka​bát? Saj​ná​lom, de ki kell ábrán​dít​sam. Sem​mit sem kel​lett eről​tet​nem. Az arca elvö​rö​sö​dik a düh​től. – June alig várja már a maga kivég​zé​sét, Mr. Wing. Erről biz​to​sít​ha​tom. Fel​ne​ve​tek. – Savanyú a szőlő, mi? Várjon, majd mindjárt teszek róla, hogy jobban érezze magát. Elmeséljem, milyen volt? Végig​hall​gatni szinte ugyan​olyan jó, nem? Tho​mas meg​ra​gadja a nya​ka​mat. Remeg a keze. – Én a te helyedben óvatosabb lennék, kölyök – sziszegi. – Talán elfelejtetted, de van még két testvéred. Mindkettő a mi vendégszeretetünket élvezi. Vigyázz a nyelvedre, hacsak nem akarod, hogy ők is az anyád sor​sára jus​sa​nak. Ismét megüt, aztán a térde száguld a gyomromba. Levegő után kapkodok. Eden és John képe lebeg előttem, összeszedem magam, hogy lehiggadjak, próbálom figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Kemé​nyen. Ne hagyd, hogy fel​húz​zon. Még két​szer megüt. Mos​tanra zihálva veszi a leve​gőt. Erőt vesz magán, leereszti a kezét, nagyot fuj. – Akkor ez min​den, Mr. Wing – mondja hal​kan. – Talál​kozunk a kivég​zé​sé​nél. A fájdalomtól nem tudok megszólalni, de a szemébe nézek. Különös kifejezés ül az arcán, mintha mér​ges volna, vagy csa​ló​dott, hogy kihoz​tam a sod​rá​ból. Hátat for​dít, és egy szó nél​kül elhagyja a szo​bát.

JUNE Aznap éjjel Thomas fél órát ácsorog az ajtóm előtt, és tucatnyi különböző módon próbál bocsánatot kérni. Mert ő tényleg nagyon sajnálja. Nem akarta, hogy bajom essék. Nem akarta, hogy meg​szeg​jem Jameson ezre​des paran​csát. Nem akarta, hogy bajba kerül​jek. Csak meg akart védeni. A kanapén ülök Ollie-val, bámulok magam elé. Nem bírom kiverni a fegyverropogás hangját a fejem​ből. Tho​mas min​dig is fegyel​me​zett volt. Ma sem volt ez másként. Nem habozott – egy másodpercig sem –, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Úgy hajtotta végre a mészárlást, mintha csak egy rutin járványügyi ellenőrzésről lenne szó, vagy egy éjszakai őrszolgálatról a repülőtéren. Vajon az a rosszabb, hogy ilyen hűségesen tel​je​sí​tette a paran​cso​kat, vagy az, hogy még csak eszébe sem jut, hogy ezért kéne bocsá​na​tot kér​jen. – June, hal​lod, amit mon​dok? Teljes figyelmemet Ollie füle vakargatásának szentelem. Metias régi naplói még mindig a kis​asz​ta​lon hever​nek, szü​le​ink fotó​al​bu​ma​i​val együtt. – Csak az idő​det vesz​te​ge​ted – vála​szo​lok neki. – Kér​lek! Csak engedj be! Látni sze​ret​né​lek. – Majd hol​nap talál​kozunk. – Nem tart sokáig. Ígé​rem. Iga​zán saj​ná​lom. – Tho​mas, majd hol​nap talál​kozunk. – June... Fel​eme​lem a han​gom. – Azt mond​tam, majd hol​nap talál​kozunk! Csend. Várok még egy percet. Ollie-t simogatva próbálok megnyugodni. Kis idő múlva felkelek, és kiné​zek a kukucs​ká​lón. A folyosó üres. Miután meggyőződöm róla, hogy tényleg elment, még egy órán át ébren fekszem az ágyon. Csaponganak a gondolataim, az jár a fejemben, mi történt a téren, hogy nézett ki Day fent a tetőn, milyen rettenetes dolgokat mondott a Ragályról és a Próbáról. Aztán újra Thomas jut az eszembe. Az a Thomas, aki habozás nélkül teljesíti Jameson ezredes parancsait, egy másik Thomas, aki a biztonságom miatt aggódott, amikor a Lake szektorban voltam. Kiskoromtól fogva úgy emlékszem rá, mint aki folyton félszeg volt, de mindig kínosan udvarias, különösen velem szemben. De az is lehet, hogy én változtam meg. Amikor lenyomoztam Day családját, és láttam, ahogy Thomas lelövi az anyját, amikor végignéztem, hogy a téren halomra lövik az embereket... Mindkétszer csak álltam, és nem tettem semmit. Ettől már olyan lettem én is, mint Thomas? Helyesen cselekszünk, ha követjük a paran​csot? Tény​leg job​ban tudja a Köz​tár​sa​ság, hogy mi a helyes? Ami pedig azt illeti, amit Day mondott... A gondolatára is elönt az indulat. Apám ott, a kétszárnyú ajtó mögött dolgozott. Metias is szolgált Chian keze alatt, felügyelte a Próbát. Miért mérgeznénk meg és gyil​kol​nánk le a saját népün​ket? Sóhaj​tok, felü​lök, és fel​ve​szem Metias egyik nap​ló​ját az asz​tal​ról. Annál a résznél nyitom ki, ahol egy igazán kimerítő hétről ír, amikor a romokat kellett eltakarítani a Los Angelesen végigvonuló Elijah hurrikán után. Egy másik bejegyzés a Jameson ezredes osztagában eltöltött első hétről szól. A harmadik nagyon rövid, csak egyetlen bekezdés az egész, melyben Metias arról panaszkodik, hogy egymás után két éjszaka is szolgálatban volt. Ezen mosolyognom kell.

Eszembe jut, mit mondott: Alig bírok ébren maradni, ezt még az első éjszaka után mondta. Komo​lyan azt gondolják, hogy képesek vagyunk bármit is őrizni, miután lehúztunk egy éjszakát? Annyira kivoltam egész nap, hogy tőlem a Kolóniák kancellárja személyesen is besétálhatott volna a Batalla-szék​házba, azt sem vet​tem volna észre. Könnycsepp csordul végig az arcomon, gyorsan letörlöm. Ollie nyüszít mellettem. Megsimogatom, bele​tú​rok a nyaka vas​tag, fehér sző​rébe, ő pedig egy szussza​nás​sal a tér​demre fek​teti a fejét. Metias sokat bosszan​ko​dott apró​sá​go​kon. Folytatom az olvasást, de szinte leragad a szemem. A sorok kezdenek összefolyni a lapon, a végén már fel se fogom, amit olva​sok. Lete​szem a nap​lót, és egy pil​la​nat múlva már alszom is. Dayt látom álmomban. A kezébe fogja a kezemet, a szívem őrülten ver az érintésére. A haja selyemfüggönyként hullik a vállára, az egyik tincse vértől vörösük, szomorú tekintettel néz rám. Nem én öltem meg a bátyá​dat. Köze​lebb húz magá​hoz. Eskü​szöm, nem én vol​tam. Amikor felébredek, mozdulatlanul fekszem még egy darabig. Day szavai járnak a fejemben. Szemem a számítógépasztalra téved. Mi történhetett azon a végzetes éjszakán? Ha Day tényleg Metias vállát találta el, akkor hogy kötött ki a kés a mellében? Nem hagy nyugodni ez a kérdés. Ollie-ra nézek. – Ki akarta volna bán​tani Meti​ast? – kér​de​zem tőle. Ollie szo​morú szem​mel bámul vissza rám. – És főképp miért? Kis idő múlva fel​ke​lek a kana​pé​ról, az asz​tal​hoz lépek, és bekap​cso​lom a szá​mí​tó​gé​pet. Újra előveszem a Központi Kórháznál készült helyszíni jelentést. Négy oldal szöveg, plusz egy oldalon képek. Ezúttal a fotókat akarom közelebbről szemügyre venni. Jameson ezredes csak pár percet adott rá a kórházban, hogy megvizsgáljam Metias holttestét, és azt a kis időt sem túl hatékonyan használtam fel. De hát hogyan is lettem volna képes rendesen odafigyelni? Kétségem se volt afelől, hogy a gyilkos nem lehetett más, csakis Day. Nem vizsgáltam meg a képeket olyan ala​po​san, mint ahogy azt kel​lett volna. Duplát kattintok az első fotóra, hogy kinagyítsam. A látványtól szédülni kezdek. Metias sápadt, élettelen arca az égre mered, haja szétterül a földön. Az inge vérfoltos. Nagy levegőt veszek, lehunyom a szemem, és azt mondogatom magamnak, hogy ezúttal koncentrálnom kell. Idáig csak a jelentés szövegét olvastam, arra sosem bírtam rávenni magam, hogy tüzetesen megvizsgáljam a képeket. De most muszáj megtennem. Kinyitom a szemem, és a tekintetemet a képre szegezem. Kár, hogy nem vizs​gál​tam meg sze​mé​lye​sen a sérü​lé​seit, ami​kor még meg​te​het​tem volna. Legelőször is megállapítom, hogy a kés valóban a melléből áll ki. Vérfoltok vannak a markolaton. A pen​gé​ből semmi nem látok. Aztán meg​vizs​gá​lom Metias vál​lát. Bár a vállát nem látom, az ing eltakarja, tisztán kivehető egy jókora vérfolt a szöveten. A mellsebből nem kerülhetett ide ennyi vér, lennie kell egy másik sérülésnek is. Tovább nagyítom a képet. Sajnos túlságosan életlen. Még ha volna is egy késtől származó vágás az ing vállrészén, ebből a szög​ből az nem lát​szik. Bezá​rom a fotót, és egy másikra kat​tin​tok. Ekkor feltűnik valami. Az összes fotó ugyanabból a szögből készült. Alig bírok kivenni bármiféle rész​le​tet a vál​lán vagy a késen. Ez meglep. Igen gyenge minőségűek a helyszíni felvételek. Miért nincsenek közelképek a sérülésekről? Újra átlapozom a jelentést, hátha kihagytam egy oldalt. De ennyi az egész. Visszatérek a képek​hez, pró​bá​lom meg​ér​teni.

Talán a többi képet titkosították. Mi van, ha Jameson ezredes kivette őket, hogy megkíméljen a fájdalomtól? Megrázom a fejem. Nem, ez hülyeség. Akkor egyáltalán nem küldött volna képeket a jelentés mellé. A képernyőt bámulom, és összeszedem a bátorságomat, hogy számba vegyek minden lehe​tő​sé​get. Mi van, ha Jameson ezre​des azért vette ki őket, hogy vala​mit eltit​kol​jon elő​lem? Nem, nem. Hátradőlök, és újra az első képet bámulom. Miért akarná az ezredes elrejteni előlem a bátyám megölésének a bizonyítékait? Az ezredes imádja a katonáit. Metias halála szörnyen feldúlta, még a temetését is segített megszervezni. Ő akarta, hogy Metias az osztagába kerüljön. Ő volt az, aki elő​lép​tette szá​za​dossá. De azt sem tudom elképzelni, hogy a helyszínelő fotós annyira sietett volna, hogy csak ilyen pocsék képe​ket készít a tett​hely​ről. Megvizsgálom többféle szempontból is, de ugyanarra a meggyőződésre jutok. Ez a jelentés hiá​nyos. Remegő kéz​zel a hajamba túrok. Nem értem. Egyszer csak észreveszek valamit a késen. Közelebb hajolok a képhez. Nagyon szemcsés, a részletek szinte teljességgel kivehetetlenek, de valami felidéz egy régi emléket, amitől összeszorul a gyomrom. Az a vér a kés markolatán sötét, de van ott még valami másik anyag is, valami, ami sötétebb a vérnél. Először úgy nézem, hogy a kés nyelének halvány mintázatához tartozik, de a folt részben elfedi a vérnyomot. Fekete, és enyhén csillog. Megpróbálok visszaemlékezni, hogy milyen​nek lát​tam a kést aznap éjjel, ami​kor ott vol​tam a hely​szí​nen. Az a fekete folt úgy néz ki, mint a fegyverolaj. Mint az a maszat, amit Thomas homlokán láttam aznap éjjel.

DAY Másnap reggel, amikor June ismét meglátogat – ha csak egy pillanatra is –, kiül az arcára a döbbenet, ahogy meglát a cella falának dőlve. Feléje fordítom az arcom. Megtorpan a láttomra, de aztán gyor​san össze​szedi magát. – Úgy tűnik, igencsak felbosszantott valakit – mondja, aztán int a katonáknak. – Mindenki kifelé! Négyszemközt akarok beszélni a fogollyal. – Fejével a sarkokban lévő biztonsági kamerák felé int. – Azo​kat is kap​csol​ják ki! A kato​nák veze​tője tisz​te​leg. – Igenis, asszo​nyom. Többen is ugranak, hogy kikapcsolják a kamerákat. Látom, hogy a Lány előhúz az övéből két kést. Úgy tűnik, őt is felbosszantottam valamivel. Kitör belőlem a nevetés, de szinte azonnal köhögésbe ful​lad. Hát, akkor talán essünk is túl rajta! Az ajtó döngve becsapódik a katonák mögött. June közelebb jön, és leguggol mellém. Megfeszül a tes​tem, és fel​ké​szü​lök rá, hogy a kés mind​járt belém hasít. – Day! Nem bánt. A késeket visszadugja az övébe, és elővesz egy kulacs vizet. Úgy tűnik, csak a katonáknak szóló színjáték volt. Egy kevés folyadékot löttyint az arcomba. Pislogok, aztán kinyitom a szám, hogy abba is önt​hes​sen. Víz még nem ízlett ennyire soha. June ad még pár korty vizet, aztán fél​re​te​szi a kula​csot. – Borzalmasan néz ki az arcod. – Együttérzést (és még valami mást is) látok az arcán. – Ki tette ezt veled? – Kedves tőled, hogy érdeklődsz. – Tényleg meglep, hogy törődik velem. – A százados barátodnak jár érte köszö​net, ő volt szí​ves. – Tho​mas? – Ő bizony. Azt hiszem, nem tette boldoggá, hogy engem megcsókoltál, őt pedig nem. Így aztán kér​de​zős​kö​dött kicsit a Pat​ri​ó​ták​ról. Ja, és úgy tűnik, Kaede is Pat​ri​óta. Kicsi a világ, mi? Harag ül ki June voná​sa​ira. – Ezt nekem nem emlí​tette. A múlt éjjel... Azt hiszem, ezt jelen​teni fogom Jameson ezre​des​nek. – Köszönöm. – Kipislogok egy vízcseppet a szememből. – Vártalak, hogy mikor jössz. – Této​vá​zok egy kicsit, mielőtt hoz​zá​te​szem: – Tudsz vala​mit Tess​ről? Élet​ben van? June lesüti a sze​mét. – Sajnálom – feleli –, de nem tudom kideríteni, merre lehet. Ha meghúzza magát, biztonságban lesz. Nem beszéltem róla senkinek. Nem találkoztam vele a napi jelentésekben, nem szerepel a letar​tóz​ta​tot​tak vagy a... halot​tak közt. Csa​ló​dott vagyok a hírek hiá​nya miatt, ugyan​ak​kor meg is nyug​szom tőle. – Hogy van​nak a test​vé​reim? June elhúzza a szá​ját. – Nem férek Eden közelébe, de abban biztos vagyok, hogy még életben van. John továbbra is egészséges, ahogy az várható is volt. – Amikor újra felpillant, zavart és szomorúságot látok a sze​mé​ben. – Saj​ná​lom, amit Tho​mas tett veled. – Kösz szé​pen – sut​to​gom. – Van valami külö​nös oka, hogy ma ked​ve​sebb vagy a szo​ká​sos​nál? Nem számítok rá, hogy komolyan veszi a kérdést, de így tesz. Bámul egy darabig, majd a lábait

maga alá húzva leül velem szemben. Ma valahogyan tényleg más, mint eddig. Levert, sőt kifejezetten szo​morú. Tanács​ta​lan. Ami​lyen​nek soha nem lát​tam még. – Aggaszt valami? June hosszasan hallgat szemlesütve. Végül aztán a szemembe néz. Keres valamit, jövök rá. Bízni akarna ben​nem? – Múlt éjszaka újra átnéztem a bátyám haláláról készült helyszíni jelentést. – Olyan halkan suttog, hogy köze​lebb kell hajol​nom hozzá, külön​ben nem hal​lom. – És? – kér​dem. June pil​lan​tása az enyé​met keresi. Még min​dig habo​zik. – Day, őszin​tén, tiszta szí​ved​ből azt állí​tod, hogy... nem te ölted meg Meti​ast? Biztosan talált valamit. Vallomást akar. Felidézem az éjszakát a kórháznál, lepergetem a fejemben: az álcám: Metias engem figyel, ahogy belépek az épületbe; a fiatal orvos, akit túszul ejtettem; a hűtőszekrények ajtaján gellert kapott golyók; a zuhanás a magasból. Aztán ahogy farkasszemet nézek Metiasszal, és elhajítom felé a késem. Látom, ahogyan eltalálja a vállát, távol a mellkasától. Kizárt, hogy meg​ölte volna. Állom June tekin​te​tét. – Nem én öltem meg a bátyádat. – Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az övét, de összerándulok a karomba nyilalló fájdalomtól. – Nem tudom, hogy ki tehette. Azt is sajnálom, hogy meg​se​be​sí​tet​tem, de az éle​tem for​gott koc​kán. Bár​csak lett volna több időm, és átgon​dol​hat​tam volna! June némán bólint. Olyan keserves arckifejezéssel néz rám, hogy szeretném átölelni. Vala​ki​nek meg kell ölel​nie. – Nagyon hiányzik – suttogja. – Azt hittem, hogy még sokáig velem lesz, tudod, hogy lesz valakim, akire mindig támaszkodhatok. Ő volt az egyetlen, aki még megmaradt nekem. De többé már nincs velem, és én szeretném tudni az okát. – Lemondóan csóválja a fejét, aztán újra a szemembe néz. A szomorúság jól áll neki, elképesztően gyönyörű, mint a hóborította, kietlen táj. – De fogalmam sincs. És, tudod, Day, ez benne a legrosszabb. Hogy nem tudom, miért kellett meghalnia. Miért akarhatta bárki is hol​tan látni? Amit mond, annyira egybecseng azzal, amit Anya haláláról gondolok, hogy elakad a lélegzetem. Nem tudtam, hogy June is elvesztette a szüleit. Persze gondolhattam volna a viselkedéséből. Nem June lőtte le az anyámat. Nem ő volt az, aki a járvánnyal megfertőzte a házunkat. Ő csak egy lány, aki elvesztette a bátyját, és valaki elhitette vele, hogy én öltem meg, aztán fájdalmában rajtam állt bosszút. A helyé​ben én talán más​képp tet​tem volna? Már el is sírja magát. Megeresztek egy apró mosolyt, aztán közelebb húzódok hozzá, felemelem a kezem, hogy megsimogassam az arcát. A csuklómon megcsörren a bilincs. Letörlöm a könnyeket az arcáról. Egyikünk se szól semmit. Nincs is rá szükség. Gondolkodik... Vajon ha a bátyja halálával kap​cso​lat​ban iga​zat mond​tam, akkor még mi min​den​ben lehet iga​zam? Aztán megfogja a kezem, és az arcához szorítja. Az érintésétől melegség önt el. Annyira elbűvölő! Szinte fáj, annyira szeretném átölelni és megcsókolni, elűzni a szomorúságot a szeméből. Bárcsak vissza​me​het​nék, leg​alább egy másod​percre, arra az éjsza​kára, abba a siká​torba! Én szó​la​lok meg első​nek: – Nekünk, ket​tőnk​nek, közös az ellen​sé​günk – mon​dom. – És egy​más​nak ugrasz​tott min​ket. June nagyot sóhajt. – Még nem vagyok benne biztos – mondja, noha a hangjából ítélve egyetért velem. – Veszélyes dolog ilyesmiről beszélni. – Elfordítja a tekintetét, aztán a zsebébe nyúl, és előhúz valamit, amiről

idáig azt hittem, hogy elveszítettem a kórháznál. – Tessék! Ezt szeretném visszaadni neked. Többé már nincs a hasz​nomra. Ki akarnám kapni a kezéből, de a lánc visszarántja a kezemet. A medálom csillog a tenyerén, tele van karcolásokkal, az apró dudorok közé kosz tapadt, de többé-kevésbé sértetlen, a zsinórja sem sza​kadt el. – Hát nálad volt – suttogom. – Aznap éjjel találtad a kórháznál, ugye? Így ismertél rám, amikor talál​koz​tunk... biz​to​san érte nyúl​kál​tam, de már nem volt a nya​kam​ban. Némán bólint, megfogja a kezemet, és beleejti a medált a tenyerembe. Alig merek hinni a sze​mem​nek. Apám. Már nem tudok nem emlékezni rá így, kezemben a medállal. Az a nap jut az eszembe, amikor végre hazatért, miután fél évig semmit sem hallottunk felőle. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem követte senki, és az ablakokon is összehúztuk a függönyöket, átölelte anyát, és hosszan megcsókolta. Egyik kezét óvó mozdulattal anya hasára tette John zsebre vágott kézzel, türelmesen várt, hogy köszönthesse Én még olyan kicsi voltam, hogy csak a lábát tudtam megölelni, ha nem emelt fel. Eden pedig még meg sem szü​le​tett, ő még anya növekvő pocak​já​ban volt. – Na és, hogy vannak a fiaim? – kérdezte Apa. miután végre eleresztette Anyát. Megveregette az arco​mat, és Johnra mosoly​gott. John teli szájjal vigyorgott rá. Elég hosszúra növesztette a haját, hogy hátul lófarokba fogja. Egy bizo​nyít​ványt lobog​ta​tott. – Nézd! – kiál​totta. – Átmen​tem a Pró​bán. – Hát megcsináltad! – Apa megveregette John vállát, és kezet rázott vele, mintha felnőtt férfi lenne Emlékszem a megkönnyebbülésre az arcán, az örömtől remegő hangjára. Addig mindannyian aggódtunk, hogy Johnnak nem sikerül átmennie a Próbán, mivel gondjai voltak az olvasással. – Büszke vagyok rád, Johnny. Szép munka volt. Aztán rám nézett. Kíváncsian figyeltem az arcát. Apa hivatalos munkája abból állt, hogy a frontszolgálatos katonák után takarított, de sejteni lehetett, hogy nem csak ezzel foglalkozik. Néha történeteket mesélt a Kolóniákról, az ottani, ragyogó városokról, fejlett technológiáról, a vidám ünnepekről. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért megy el mindig itthonról, amikor épp csak haza​tért a front​ról a vál​tás​sal, miért nem lát​juk gyak​rab​ban. De valami más vonja el a figyel​me​met. – Apa, van valami a mellényed zsebében – mondtam. Láttam, hogy valami kör alakú dolog lapul a szö​vet alatt. Kun​co​gott, aztán kivette a zse​bé​ből, és a mar​kába zárta. – Iga​zad van, Daniel. – Anyára nézett. – Remek meg​fi​gyelő, nem? Anya rám mosoly​gott. Apa habo​zott egy dara​big, aztán mind​annyi​un​kat bete​relt a háló​szo​bába. – Grace – mondta Anyá​nak –, nézd, mit talál​tam! Anya ala​po​san szem​ügyre vette. – Ez micsoda? – Egy újabb bizo​nyí​ték. Először Apa csak Anyának akarta megmutatni, de sikerült megpillantanom, ahogy megfordította a tenyerében. Egy madár volt az egyik felén, a másikon pedig egy férfi feje. Az egyik oldalán a domború felirat: AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK, ISTENBEN A MI BIZODALMUNK,

NEGYED DOLLÁR, a másikon pedig: SZABADSÁG és 1990. – Látod? Bizonyíték. – Anya kezébe nyomta az érmét. – Hol talál​tad? – kér​dezte Anya. – A déli mocsárvidéken, a senki földjén, a frontvonalak között. Ez egy eredeti érme ezer​ki​lencszáz​ki​lenc​ven​ből. Látod a fel​ira​tot? Egye​sült Álla​mok. Tény​leg léte​zett. Anya szeme izga​lom​tól csil​lo​gott, mégis szi​go​rúan nézett apára. – Bajt hoz ránk, ha meg​ta​lál​ják nálunk – sut​togta. – Nem marad​hat a ház​ban. Apa rábó​lin​tott. – De nem is semmisíthetjük meg. Meg kell őriznünk. Ki tudja, talán ez az utolsó ilyen érme az egész világon. – Anya ujjait az érme köré fonta. – Csinálok neki egy kerek fémtokot, ami teljesen eltakarja. Be fogom for​rasz​tani, így az érmét ki se lehet venni belőle, abban biz​ton​ság​ban lesz. – És aztán mit csi​ná​lunk vele? – Elrejtjük valahol. – Apa elhallgatott egy pillanatra, aztán Johnra és rám nézett. – Az a legjobb rejtekhely, ami szem előtt van. Adjuk az egyik gyereknek! Mondjuk, a nyakába akaszthatja. Mindenki azt hiszi majd, hogy csak valami kabala. Ha a padlódeszka alá eldugva találnák meg a katonák, rög​tön tud​nák, hogy valami fon​tos dolog. Csendben maradtam. Már ennyi idősen is pontosan értettem, miről beszél apám. Ahogy az utca összes házában, a miénkben is jártak már katonák, rutinszerű házkutatást tartani. Ha eldugjuk vala​hová, biz​tos meg​ta​lál​ták volna. Apa másnap reggel korán elment hazulról, még mielőtt a nap felkelt volna. Azután már csak egy​szer lát​tuk. Aztán soha többé nem jött haza. Egy pil​la​nat alatt átfut az agya​mon ez az emlék. Aztán June-ra nézek. – Örülök, hogy megtaláltad. – Vajon hallja a szomorúságot a hangomban? – Köszönöm, hogy vissza​ad​tad.

JUNE Egy​foly​tá​ban Day jár a fejem​ben. Amikor délután ledőlök egy kicsit, akkor is róla álmodom. Almomban a karjában tart, megcsókol újra és újra, a vállamat simogatja, ujjaival a hajamba túr, átöleli a derekamat, magához szorít, forró leheletét érzem az arcomon, a nyakamon, a fülemen. Hosszú haja simogat, elmerülök a tekintete mélyé​ben. Ami​kor fel​ri​adva egye​dül talá​lom magam, alig kapok leve​gőt. A szavai egyre csak ismétlődnek a fejemben, egészen addig, míg értelmüket vesztik. Hogy valaki más ölte meg Metiast. Hogy a Köztársaság szándékosan terjeszti a Ragályt a szegénynegyedekben. Felidézem, milyen volt vele Lake utcáin. Saját magát sodorta veszélybe, csak mert nekem pihenésre volt szük​sé​gem. Ma pedig letö​rölte a könnye​ket az arcom​ról. Ha rá gondolok, többé nem érzek haragot iránta. És ha bizonyítékot találok arra, hogy valaki más ölte meg Metiast, akkor semmi okom nem lesz rá, hogy gyűlöljem. Volt idő, amikor lenyűgözőnek találtam a Dayt övező legendát: a történeteket, amiket hallottam róla, még mielőtt találkoztunk volna. Mintha ez az érzés kezdene újra visszatérni. Magam elé képzelem az arcát. Még így is gyönyörű, hogy a fájdalom, a kínzások és a szomorúság nyomot hagyott rajta, ragyogó, kék tekintetében őszinteség tükröződik. Szégyellem bevallani, de minden percet élveztem, amit vele tölthettem a cellájában. Ha meghallom a hangját, elfelejtek mindent, amin addig járt az agyam, és elöntenek az érzelmek: a vágyakozás, vagy inkább a félelem, néha meg feldühít, de mindig kivált belőlem valamit. Valamit, amit eddig nem érez​tem.

IDŐ: 19:12 TANA​GASHI SZEK​TOR 26°C – Hallottam, hogy négyszemközt beszéltél Dayjel ma délután – mondja Thomas. Együtt ülünk egy vendéglőben, thai zöldséges húst eszünk. Ugyanaz a hely, ahová még Metiasszal jártunk. Thomas választása, hogy jöjjünk ide, nem oszlatja el a gyanúmat. Nem tudom kiverni a fejemből a fegy​ver​ola​jat, amit a bátyám halá​lát okozó kés mar​ko​la​tán lát​tam. Talán próbára akar tenni. Talán tudja, mire gyanakszom. Bekapok egy darabka húst, így nem kell rögtön válaszolnom. Örülök, hogy nem ülünk közel egymáshoz. Thomas rengeteget győzködött, hogy „bocsássak meg” neki, és engedjem meg, hogy meghívjon vacsorázni. De hogy miért, abban nem vagyok biztos. Talán szóra akar bírni? Hátha véletlenül elszólom magam? Hogy lássa, visszautasítom-e, hogy aztán ezt jelentse Jameson ezredesnek? Nem kell hozzá sok, hogy vizsgálódni kezd​je​nek valaki után. Talán az egész meg​hí​vás csak csal​étek. De az sincs kizárva, tény​leg azon van, hogy kibé​kít​sen. Nem tudom. Ezért aztán óva​tos vagyok. Tho​mas figyeli, ahogy eszem. – Mit mond​tál neki? Kihal​lom a gya​nak​vást a hang​já​ból. Az enyém hűvös és közöm​bös. – Ne foglalkozz vele, Thomas! – A karjára teszem a kezem, hogy összezavarjam. – Ha egy srác megölne valakit, akit szerettél, te nem. próbálnál meg rájönni, hogy miért tette? Azt gondoltam, talán szóba áll velem, ha nincsenek ott az őrök. De végül feladtam. Sokkal boldogabb leszek, ha majd kivég​zik. Tho​mas kissé meg​nyug​szik, de továbbra is az arco​mat für​ké​szi. – Talán jobb volna, ha többé nem mennél be hozzá – javasolja hosszú hallgatás után. – Úgy látom, hogy nem tesz jót neked. Megkérem Jameson ezredest, hogy valaki mással küldje be Day napi víz​adag​ját. Utá​lok arra gon​dolni, hogy ilyen sok​szor kell talál​koz​nod a bátyád gyil​ko​sá​val. Egyetértőén bólogatok, és bekapok egy újabb falatot. De a hallgatás most rosszul venné ki magát. Mi van, ha most a testvérem gyilkosával vacsorázom együtt? Logika. Óvatosság és logikus gon​dol​ko​dás. A sze​mem sar​ká​ból látom Tho​mas kezét. Mi van, ha ez a kéz döfte szí​ven Meti​ast? – Igazad van – felelem. Igyekszem, hogy a hangom hálásnak és elgondolkodónak tűnjön. – Nem tud​tam meg tőle semmi hasz​no​sat. Egyéb​ként is, hama​ro​san halott lesz. Tho​mas vál​lat von. – Örülök, hogy te is így látod. – Ötven tikettet dob az asztalra, amikor a pincér odajön. – Day csak egy bűnöző a sira​lom​ház​ban. Mit szá​mít a szava egy olyan lány​nak, mint te? Beka​pok egy újabb fala​tot, mielőtt vála​szol​nék. – Az égvilágon semmit – felelem. – Ennyi erővel egy kutyával is beszélhetnék. – De magamban azt gon​do​lom, Day szava igenis szá​mít, ha iga​zat beszél. ***

Jóval az után, hogy Thomas hazakísért, majd távozott jóval éjfél után, én még ébren ülök a számítógépnél, és a Metias haláláról szóló bűnügyi jelentést tanulmányozom. Elégszer láttam már a fotókat, hogy ne iszonyodjak tőlük, de még mindig reszket a gyomrom a láttukra. Mindegyik olyan szögből készült, ahonnan Metias sérülései nem látszanak tisztán. Minél tovább bámulom a fekete fol​tot a kés nye​lén, annál inkább az a meg​győ​ző​dé​sem, hogy fegy​ver​olaj​tól szár​ma​zik. Amikor már nem bírom tovább elviselni a képek látványát, visszaülök a kanapéra, és újra Metias naplóit kezdem lapozgatni. Ha a bátyámnak voltak ellenségei, egész biztosan találok rá bizonyítékot a feljegyzései között. Persze nem volt bolond. Sosem írt volna le olyat, amit bizonyítékként lehetne fel​hasz​nálni. Átol​va​som lap​ról lapra a régi bejegy​zé​seit, jelen​ték​te​len, hét​köz​napi dol​go​kat. Van, ahol rólam is ír. Eze​ket a leg​fá​jóbb olvas​nom. Az egyik helyen a tisztavatás napjáról van szó, amikor kinevezték Jameson ezredes egységébe, én pedig megbetegedtem. Másutt meg arról, hogy elmentünk megünnepelni a Próbán elért 1500 pontomat. Jégkrémet rendeltünk és két egész csirkét, aztán pedig kipróbáltam, milyen lehet a jégkrémes, csirkehúsos szendvics, de mint kiderült, nem ez volt életem legjobb ötlete. Még mindig hal​lom a neve​té​sét, érzem a sült csirke és a friss kenyér lan​gyos illa​tát. Fárad​tan dör​gö​löm a sze​mem, nagyot sóhaj​tok. – Mi a fenét csinálok? – kérdem suttogva Ollie-t, aki mellettem fekszik a kanapén. Érdeklődve félrebillenti a fejét. – Egy bűnözővel haverkodok, akiket meg egész életemben ismertem, azokat elta​szí​tom magam​tól? Ollie felemeli a fejét, a kutyákra jellemző bölcs tekintettel viszonozza pillantásomat, majd nyomban visszafekszik aludni. Egy darabig őt bámulom. Nemrég még Metias bóbiskolt itt, karját Ollie hátán átvetve. Talán Ollie is pont erre gon​dol. Eltart egy ideig, míg ráébredek valamire. Kinyitom a szemem, és újra ránézek arra az oldalra, amit utoljára olvastam Metias naplójából. Valami furcsát láttam... Ott is van. Hunyorgó szemmel keres​gé​lek a lap alján. Igen, egy szó, amit rosszul írt. Elcso​dál​ko​zom. – Ez különös – mondom ki hangosan is. A hűtő​gép szót két t-vel írta. Hűt​tő​gép. Soha életemben nem láttam még, hogy helyesírási hibát vétett volna Metias. Nézegetem még egy darabig, aztán meg​rá​zom a fejem, és tovább olva​sok. De azért meg​jegy​zem az oldalt. Tíz perc múlva talá​lok még egyet. Ezút​tal a különb​ség szót írta rosszul Metias: külömb​ség. Két elírt szó. A bátyám véletlenül biztosan nem követett volna el ilyen hibákat. Körülnézek, mintha előfordulhatna a szobában megfigyelő kamera. Aztán a kisasztal fölé hajolva elkezdem átlapozni az összes nap​lót. Meg​jegy​zem a hibás sza​va​kat. Nem írom le őket, nehogy aztán meg​ta​lálja valaki. Talá​lok egy har​ma​dik szót is, ez a haver, ami úgy van írva: hawer. Aztán a negye​dik: bicikli helyett a bicigli. A szí​vem kala​pálni kezd. Mire végzek mind a tizenkét naplóval, találok huszonhat hibás szót. Mindegyiket az utolsó pár hónap során írt szö​ve​gek​ben. Hátradőlök a kanapén, lehunyom a szemem, hogy felidézhessem a szavakat. Ilyen sok hibásan írt szó nem lehet más, csakis egy üzenet nekem, az egyetlen személynek, akiről feltételezhette, hogy olvasgatni fogja a naplóit. Egy titkos kód. Ez lehetett az oka, hogy előszedte őket a szekrényből azon a végzetes napon... ez lehet az a fontos dolog, amiről beszélni akart velem. Rakosgatom a szavakat, próbálok értelmes mondatokat alkotni belőlük, és amikor ez nem sikerül, a betűiket próbálom más

sor​rendbe rakni, hátha mind​egyik egy anag​ramma. De nem, semmi. A fejemet vakarom. Aztán valami mással próbálkozom. Mi van, ha Metias azt akarta, hogy a szavakból kimaradt betűket rakjam össze, meg azokat, amelyek feleslegesek? Fejben szépen listába sze​dem a betű​ket, kezdve a hűt​tő​gép szó t betű​jé​vel. TMW​GO​YE​UDN​WIZWN​CUZ​JE​EM​SYZN Töröm a fejem. De semmi értelme. Ide-oda rakosgatom a betűket, próbálok mindenféle szavakat alkotni belőlük. Amikor kicsi voltam, Metias gyakran játszott velem szókirakóst. Felírt néhány betűt egy lapra, és azt kérdezte, milyen szavakat tudok összerakni belőlük. Most ugyanezt a játékot pró​bál​ga​tom. Jó ideje kísérletezgetek a betűkkel, amikor véletlenül rátalálok egy kombinációra, amitől elke​re​ke​dik a sze​mem. JUNY NYUSZI. Metias így becézett. Nyelek egy hatalmasat, igyekszem megnyugodni. Szép lassan pakolgatom a maradék betűket, próbálok azokból is szavakat formálni. Kavarognak a betűk a fejem​ben, amíg egy​szer csak meg​tor​pa​nok. EZT NEZD MEG JUNY NYU​SZI. Ezek után már csak a három W meg az O C M betűk maradnak. Az egyetlen lehetséges, logikus meg​ol​dás: WWW EZT NEZD MEG JUNY NYU​SZI COM Egy weboldal. Ismét sorra veszem a betűket, hogy megbizonyosodjam róla, valóban helyes-e a fel​té​te​le​zé​sem. Aztán a szá​mí​tó​gép​hez ülök. Először lefuttatom Metias programját, amely szabad hozzáférést engedélyez az internethez. Elindítom a védelmi programokat, bejelentkezek egy távoli gépre, arról egy másikra, és így tovább, ahogy a bátyám tanította. Mindenhol vannak figyelő szemek, még online is. Letiltom a böngészőmben az előzmények megjegyzését, a sütik tárolását és a gyorsítótárazást, majd remegő ujjakkal begépelem a címet. Egy fehér oldal jön fel. Csak egyetlen sor szöveg van a tetején. Add a kezed, és én is nyúj​tom az enyé​met. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Kinyújtom a kezemet, és a monitor képernyőjére szorítom a tenye​re​met. Először nem történik semmi. Aztán kattanást hallok, vékony fénycsík pásztáz végig a tenyeremen, majd a fehér lap eltűnik. A helyén megjelenik valami, ami úgy néz ki, mint egy blog. Elakad a léleg​ze​tem. Hat rövid bejegy​zést látok. Köze​lebb hajo​lok a kép​er​nyő​höz, és olvasni kez​dek. Amit látok, abba bele​szé​dü​lök az iszo​nyat​tól. Július 12. Ezt csak June-nak szánom. June, nyom nélkül törölheted ezt a blogot, amikor csak akarod, ha a jobb tenyeredet a képernyőre helyezed, és lenyomod a Ctrl+Shift+S+F billentyűkombinációt. Nem talál​tam ennél jobb helyet, ezért ide írom. Neked. Tegnap volt a tizenötödik születésnapod. Bárcsak idősebb lennél, mert képtelen vagyok rászánni

magam, hogy egy tizenöt éves kislánynak elmondjam mindazt, amire rábukkantam. Különösen akkor, ami​kor ünne​pel​ned kéne. Találtam ma egy fotót, amit még megboldogult édesapánk készített. A legutolsó fotóalbumuknak a leg​vé​gén talál​tam, és idáig még sosem lát​tam, mert Apa elrej​tette egy nagyobb kép alá. Tudod, hogy állandóan a szüleink képeit lapozgatom. Imádom olvasgatni a kis megjegyzéseiket, ez kicsit olyan, mintha beszélnének hozzám. De ezúttal feltűnt, hogy a legutolsó kép szokatlanul vastag. Amikor pisz​kálni kezd​tem, az elrej​tett fotó kiesett alóla. Apa a munkahelyén készítette a képet. A Batalla-székház laborjában. Sose beszélt nekünk a mun​ká​já​ról. De készített egy képet. Elmosódott és zajos, de ki tudom venni rajta egy fiatalember körvonalait. Egy kerekes hordágyon fekve könyörög az életéért, a kórházi pizsamáján piros színű, biológiai veszélyre figyel​mez​tető jel​zés van. Tudod, mit írt apa a kép hátul​jára? Ápri​lis 6-án fel​mon​dok. Apa megpróbált kilépni a munkahelyéről, egy nappal azelőtt, hogy anyával együtt autóbalesetben meg​halt.

Szep​tem​ber 15. Hetek óta próbálok bizonyítékokat szerezni. De egyelőre még semmi. Ki gondolta, hogy az elhunyt civi​lek adat​bá​zi​sába ilyen nehéz lesz betörni? De még nem adom fel. Van valami gyanús a szüleink halála körül, és én rá fogok jönni, mi lehet az.

Novem​ber 17. Megkérdezted, miért vagyok ma olyan szórakozott. Amikor ezt olvasod majd, és felidézed ezt a napot, való​szí​nű​leg már tudni fogod az okát. Az utolsó bejegyzésem óta egyfolytában bizonyítékokat kerestem. Az utóbbi néhány hónapban megpróbáltam óvatosan kérdezősködni más laboratóriumi dolgozóktól, apa régi barátainál, és a háló​za​ton is keres​gél​tem. Hát, ma talál​tam vala​mit. Végre sikerült feltörnöm a Los Angelesben elhunyt civilek adatbázisát. A legbonyolultabb dolog volt, amit valaha is csináltam. Nagyon sokáig hiába próbálkoztam. Aztán felfedeztem egy biztonsági rést a szerverükön, amit addig nem vettem észre, mert el volt ásva mindenféle... végül is mindegy, a lényeg, hogy bejutottam. És legnagyobb meglepetésemre, tényleg találtam egy jelentést a szü​le​ink autó​bal​ese​té​ről. Most már biztos, hogy nem baleset volt. June, személyesen soha nem beszélhetek veled erről, így csak remény​ke​dem benne, hogy egy​szer majd elol​va​sod itt. Baccarin ezredes, szintén Chian egykori diákja (emlékszel Chianra, igaz?) készítette a jelentést. Azt írta, hogy Dr. Michael Iparis felkeltette a Batalla-székházbeli labor vezetőinek gyanúját, mivel kérdezősködni kezdett a kutatás valódi célja felől. Mindig is a Ragályt okozó vírust tanulmányozta,

de rájöhetett valamire, ami annyira felzaklatta, hogy kérvényezte, helyezzék át másik munkakörbe. Emlék​szel rá, June? Ez csak néhány hét​tel az autó​bal​eset előtt tör​tént. A jelentés többi része nem foglalkozik a járvánnyal, de kiderült belőle, amit tudni akartam. Baccarin ezredes a Batalla-székházbeli laboratórium vezetőinek utasítására tartotta szemmel apánkat. Amikor Apa megpróbálta áthelyeztetni magát, Baccarin sejtette, hogy rájött a kutatások valódi céljára. Gondolhatod, mennyire nem örültek ennek. Parancsot adtak Baccarin ezredesnek, hogy „valamilyen módon simítsa el az ügyet”. A jelentés azzal végződik, hogy az esetet sikerült kato​nai vesz​te​sé​gek nél​kül meg​ol​dani. A kel​te​zés sze​rint a jelen​tés egy nap​pal a bal​eset után író​dott. A szü​le​in​ket meg​öl​ték.

Novem​ber 18. Befoltozták a biztonsági rést a szerveren. Más módszert kell találnom, hogy megkerüljem a védel​mü​ket.

Novem​ber 22. Kiderült, hogy az elhunyt civilek adatbázisában több információ található a Ragályról, mint azt gondoltam. Persze sejthettem volna, mivel a Ragály sok száz embert öl meg minden egyes évben. De én azt hit​tem, hogy a Ragály ter​mé​sze​tes úton kelet​ke​zik. Hát nem. Juny nyuszi, erről tudnod kell. Nem tudom, mikor fogod mindezt elolvasni, de abban biztos vagyok, hogy egyszer majd rátalálsz. Nagyon figyelj rám: miután elolvastad, ne add jelét még előttem sem, hogy bármiről is tudnál. Nem akarom, hogy valami meggondolatlanságot kövess el. Megértetted? A biztonságod legyen mindig a legfontosabb! Találsz majd rá módot, hogy segíthess, tudom, hogy kitalálsz valamit. Ha valaki képes rá, akkor az te vagy. De kérlek, ígérd meg a kedvemért, hogy nem csinálsz semmit, ami felhívhatná rád a figyelmet. Megölném magam, ha valami bajod esne azok miatt az infor​má​ciók miatt, ami​ket tőlem tud​tál meg. Ha lázadni akarsz a rendszer ellen, kezdd el belülről bomlasztani! Sokkal többre mész, mint aki kívülről próbál meg küzdeni ellene. És ha úgy döntesz, hogy teszel valamit, én is benne akarok lenni! Apa meg​tudta, hogy a Köz​tár​sa​ság okozza az évente ismét​lődő jár​vá​nyo​kat. Azok a legnyilvánvalóbb helyen kezdődtek. A hús nagy része, amit megeszünk, nem a toronyházak tetején legelésző állatoktól származik, tudtad ezt? Gondolhattuk volna. A Köztársaságnak ezernyi, föld alatti állattartó telepe van. Több tíz méter mélyen. Eleinte a Kongresszusnak fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen a rettenetes vírusokkal, melyek odalent fejlődtek ki, és egyes telepek teljes állatállományát kiirtották, az utolsó szálig. Kellemetlen lehe​tett, nem? De aztán eszükbe jutott a Koló​niák elleni háború. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor valami érdekes, új vírus jelenik meg a húsüzemekben, a tudósok mintát vesznek, és olyan törzseket tenyésztenek ki belőle, melyek képesek megfertőzni az embert is. Ezután előállítják a megfelelő védőoltást és gyógyszert is. Aztán a megelőzési program keretében kötelezően beoltanak mindenkit, kivéve a nyomornegyedeket. Azt beszé​lik, hogy egy új vírus​törzs jelent meg a Lake, az Alta és a Win​ter szek​to​rok​ban.

A vírust föld alatti csöveken juttatják el ezekbe a szektorokba. Néha a vezetékes ivóvízhálózaton keresztül, máskor pedig közvetlenül néhány kiválasztott házba, hogy lássák, hogyan terjed. Így indul minden egyes új járvány. Aztán, amikor úgy gondolják, hogy már eleget tudnak róla, mire képes az adott törzs, titokban beoltanak az ellenanyaggal mindenkit (akit még életben találnak) a rutinvizsgálatok során, a járvány pedig elmúlik. Persze csak annyi időre, amíg nem kezdik tesztelni a következő törzset. Emellett egyedileg is kísérleteznek olyan gyerekeken, akik megbuknak a Pró​bán. Nem mun​ka​tá​bo​rokba viszik őket, June. Egyi​ket sem. Mind​egyi​ket meg​ölik. Érted már, mire akarok kilyukadni? Arra használják a Ragályt, hogy szelektálják a népességből a gyenge géneket, ahogy a Próbán pedig kiválogatják a legerősebbeket. Persze a vírusokat a Kolóniák ellen is fejlesztik. Már évek óta használnak ellenük biológiai fegyvereket is. Engem rohadtul nem érdekel, hogy mi lesz a Kolóniákkal, vagy hogy a Köztársaságunk mivel akar rájuk csapást mérni – de June, a saját népünket használják kísérleti patkánynak! Apa egy ilyen laborban dolgozott, és amikor megpróbált felmondani, megölték. Anyával együtt. Attól tartottak, hogy elmond​ják mások​nak is. Kinek hiány​zik egy nép​fel​ke​lés? A Kong​resszus​nak biz​tos nem. De így mindannyian meg fogunk halni, June, ha valaki közbe nem lép. Egyszer elszabadul egy vírus, és nem lesz védő​ol​tás vagy ellen​anyag, ami meg​ál​lítsa.

Novem​ber 26. Thomas tudja. Tudja, hogy mire gyanakszom, hogy valószínűleg a kormány ölette meg a szü​le​in​ket. Kíváncsi lennék rá, honnan tudhatta meg, hogy betörtem az elhunyt civilek adatbázisába. Csak arra tudok gondolni, nem voltam elég ügyes, hogy eltüntessek minden nyomot magam után, és a technikusok, akik megszüntették a biztonsági rést, észrevették, és jelentették neki. Ma reggel meg​ke​re​sett, és rákér​de​zett. Elmeséltem neki, hogy még mindig nem sikerült kihevernem a szüleink halálát, és azóta kissé paranoiás vagyok. Azt mondtam neki, hogy nem találtam semmit. Mondtam, hogy te nem tudsz semmiről, és nem is kellene szóba hoznia előtted. Azt ígérte, titokban tartja a dolgot, nem szól róla senkinek. Úgy vélem, megbízhatok benne. Csak kissé nyugtalanít a tudat, hogy van valaki, aki tud a gya​núm​ról. Tudod, néha milyen fur​csa. De kita​lál​tam vala​mit. A hét​vé​gén szólni fogok Jameson ezre​des​nek, hogy kilé​pek az osz​ta​gá​ból. Az időbeosztásra fogok panaszkodni, és azt mondom majd, hogy alig találkozom veled. Valami ilyes​mit. Ha áthe​lyez​tek, majd fris​sí​tem a blo​got. Metias uta​sí​tá​sait követve tör​löm a nap​lót. Aztán ledőlök a kanapéra, és addig alszom, amíg Thomas fel nem csörget. Kihangosítom a telefont, és a bátyám gyilkosának hangja betölti a nappalit. Thomas, a katona, aki boldogan végrehajtja Jameson ezredes minden parancsát, legyen az akár egy gyerekkori barátjának a megölése. A katona, aki bűn​bak​nak hasz​nálta Dayt. – June? – kérdi. – Minden rendben? Mindjárt tíz nulla-nulla, és nem jöttél be. Jameson ezredes kér​dezte, hogy hol vagy.

– Nem érzem jól magam – men​te​ge​tő​zöm. – Alszom még egy kicsit. – Értem. – Egy kis szü​net. – Mik a tüne​teid? – Nem súlyos – felelem. – Csak belázasodtam, és ki vagyok száradva. Valami rosszat ehettem teg​nap este a ven​dég​lő​ben. Mondd meg Jameson ezre​des​nek, hogy estére talán már job​ban leszek. – Rendben. Sajnálom, hogy beteg vagy. Remélem, hamar jobban leszel. – Még egy kis szünet. – Ha este még mindig betegnek érzed magad, jelentenem kell, és kiküldöm a járványőrséget is, hogy vizsgáljanak meg. Tudod, előírás. És ha szükséged lenne rám, ha szeretnéd, hogy átmenjek, csak hívj fel! Te vagy az utolsó, akit most látni sze​ret​nék. – Szólni fogok, köszö​nöm. – Azzal lete​szem. Fáj a fejem. Túl sok emlék kísért, túl sok mindenre jöttem rá. Nem csoda, hogy Jameson ezredes olyan gyorsan elvitette Metias testét. Én azt hittem, hogy együttérzésből tette! Persze hogy a temetést is ő akarta megszervezni! Még a megbízatásom, hogy nyomozzam le Dayt, az is csak elterelés volt, hogy ne legyek láb alatt, amíg eltün​tet​nek min​den lehet​sé​ges bizo​nyí​té​kot. Végiggondolom az estét, amikor Metias elhatározta, hogy kilép Chian személyes kíséretéből, és inkább a Próbát felügyelő alakulatnál helyezkedik el. Magába zárkózott, nem szólt semmit, amikor értem jött az isko​lá​hoz. Emlék​szem, még meg is kér​dez​tem: – Min​den rend​ben van, Metias? Nem vála​szolt. Csak meg​szo​rí​totta a kezem, és indul​tunk a vas​út​hoz. – Gyere, June – mondta –, men​jünk haza! A kesz​tyű​jén apró vér​csep​pe​ket lát​tam. Nem nyúlt a vacsorájához, azt sem kérdezte, milyen napom volt. Meg is voltam sértődve, amíg észre nem vettem, mennyire feldúlt. Végül, mielőtt elmentem volna aludni, odamenteni a kanapéhoz, ahol feküdt, és hoz​zá​búj​tam. Hom​lo​kon csó​kolt. – Sze​ret​lek – sut​tog​tam, hátha sike​rül kihúz​nom belőle vala​mit. Rám nézett. Nagyon szo​morú volt a szeme. – June – mondta –, azt hiszem, hol​nap kér​vé​nye​zem, hogy jelöl​je​nek ki egy másik men​tort nekem. – Nem ked​ve​led Chi​ant? Metias egy dara​big nem szólt sem​mit. Aztán lesü​tötte a sze​mét, mintha szé​gyen​kezne. – Ma lelőt​tem vala​kit a Próba sta​di​on​ban. Hát ez zak​latta fel. Csend​ben marad​tam, hagy​tam, hogy foly​tassa. Egyik kezé​vel a hajába túrt. – Lelőttem egy lányt. Megbukott a Próbán, és megpróbált elmenekülni a stadionból. Chian rám kiál​tott, hogy lőjem le... én pedig enge​del​mes​ked​tem. – Jaj! – Akkor nem tudtam, de ma már biztos vagyok benne, hogy Metias úgy érezte, mintha engem lőtt volna le, ami​kor meg​ölte azt a kis​lányt. – Nagyon saj​ná​lom – sut​tog​tam. Metias csak bámult maga elé. – Kevés ember mondhatja el, hogy mindig megfelelő indokkal ölt – mondta nagy sokára. – Sokan megteszik igazolhatatlan okból is. Remélem, neked nem kell majd egyik csoporthoz sem csat​la​koz​nod. Az emlék elhal​vá​nyul, csak a bátyám sza​vai vissz​hang​za​nak még a fejem​ben. A következő néhány órában meg sem moccanok. Amikor kintről felhangzik a köztársasági fogadalom, hallom, hogy odalent az utcán az emberek a hangszórókkal együtt énekelnek, de én nem

zavartatom magam, fel sem állok. Nem is tisztelgek, amikor elhangzik az Első Polgár neve. Ollie mellettem ül, engem néz, és időnként nyüszít. Visszanézek rá. Gondolkodok, elemzek. Valamit tennem kell. Metiasra gondolok, a szüleimre, aztán Day anyjára és a testvéreire. A Ragály, így vagy úgy, sok szenvedést okozott mindannyiunknak. Meghaltak miatta a szüleim. Megfertőzte Day öccsét. Megölte Metiast is, amikor felfedezte a titkait. Elvette a szeretteimet. És a Ragály mögött maga a Köztársaság áll. Az ország, amelyre olyan büszke voltam. Az ország, ami kísérletezik rajtunk, és megöli a gyermekeit, akik elbuknak a Próbán. Munkatáborok... mindannyiunkat bolonddá tettek. A Köztársaság vajon megölte a Drake-es csoporttársaim rokonait is, mindazokat, akik csatában, balesetben vagy beteg​ség​ben hal​tak meg? Mennyi titok van még? Felkelek, odamegyek a számítógéphez, felveszem a vizet. Fásultan bámulok a pohárba. Az üvegen és a vízen át torznak tűnő ujjaim látványa felráz, Day véres kezeire és Metias élettelen testére emlékeztet. Ez az antik pohár ajándék volt, állítólag a Köztársaság dél-amerikai szigeteiről importálták. 2150 tikettet ér. Egy adag Ragály elleni gyógyszert lehet kapni azon a pénzen, amibe a vizespoharam kerül. Még az is lehet, hogy ezeket a szigeteket a Köztársaság nem is tartja az ellen​őr​zése alatt. Lehet, hogy semmi sem igaz abból, amit taní​tot​tak nekem. Hirtelen dühroham fog el, meglendítem a poharat, és a falhoz vágom. Ezernyi apró, csillogó darabra törik. Moz​du​lat​la​nul állok, egész tes​tem​ben resz​ketve. Ha Metias és Day valahol máshol találkozik, nem a kórház mögötti sikátorban, vajon összefogtak volna? A nap tovább halad az égen. Eljön a dél​után. Még min​dig nem moz​du​lok. Végül, amikor már a lemenő nap fénye narancs és arany árnyalatokra festi a nappalit, felriadok a révületből. Összesöpröm a pohár csillogó szilánkjait. Átöltözöm egyenruhába. A tükörben ellenőrzőm, hogy sikerült-e a hajamat tökéletes lófarokba fogni, hogy az arcom tiszta, nyugodt és mindenfajta érzelemtől mentes. A tükör ugyanazt mutatja, mint eddig. De belülről más ember vagyok. Egy ritka tehet​ség, egy zseni, aki tudja, mi az igaz​ság, és pon​to​san tudom, hogy mit fogok csi​nálni. Segí​tek Day​nek meg​szökni.

DAY Ma éjjel meg​pró​bá​lok meg​szökni. A követ​kező fog tör​ténni... Ahogy leszáll az este – még három nap maradt az életemből –, ismét iszonyatos lárma és ordítozás hallatszik a folyosón lévő monitorokból. A járványőrség teljesen lezárta a Lake és az Alta szektorokat. A hol erősödő, hol meg elhalkuló lövések zajából arra következtetek, hogy a szektorok lakói össze​csap​tak a kato​nák​kal. Csak az egyik fél​nek van fegy​vere. Nem kér​dés, hogy ki fog győzni. A gondolataim visszatérnek June-hoz. A fejem csóválom, nem is értem, hogyan voltam képes ennyire nyíltan beszélni előtte. Vajon mit csinál most, mire gondol? Lehet, hogy neki meg én járok az eszében. Szeretném, ha itt lenne. Valahogy jobban érzem magam, ha a közelemben van. Olyan, mintha pontosan tudná, mire gondolok, segít elterelni a fájó gondolataimat, megvigasztal bájos arcának lát​vá​nya. És bátor​sá​got is merít​he​tek a tekin​te​té​ből. Elfo​gott a csüg​ge​dés Tess, John és anya nél​kül. Egész nap ezen járt az eszem. Ha ki tudnék jutni a cellából, és megszerezném az egyik katona fegyverét és a zubbonyát, volna rá esélyem, hogy kiverekedjem magam a Batalla-székházból. Párszor már láttam az épületet kívülről. Nem olyan sima az oldala, mint a Központi Kórházé, és ha kitöröm az egyik ablakot, még sérült lábbal is képes leszek végigmenni az épületen körbefutó párkányok egyikén. A katonák nem tudnak majd követni. Lőhetnek rám a földről vagy a levegőből is, de elég gyors vagyok, ha van hol megvetnem a lábam, és el tudom viselni a fájdalmat. Rá kell jönnöm, hogyan lehetne Johnt is kiszabadítani. Eden valószínűleg nincs már a Batalla-székházban, de arra egészen tisztán emlékszem, mit mondott June az első kihallgatás alkalmával. A 6822-esben van egy rab. Az biz​to​san John cel​lája... és meg fogom találni. De előbb ki kell talál​nom, hogyan jus​sak ki a saját cel​lám​ból. Az ajtó mellett, a falnál sorakozó katonákra pillantok. Négyen vannak. A szokásos egyenruhát viselik: fekete bakancs, fekete zubbony egyetlen sor ezüstgombbal, sötétszürke nadrág, golyóálló mellény és egy ezüst karszalag. Mindegyiknél közelre hordó puska és egy tartalék pisztoly az övtokban. Pörög az agyam. Egy ilyen szobában, ahol acélból vannak a falak, a golyók összevissza pattognának, a puskákban valószínűleg nem a hagyományos lőszer van. A legvalószínűbb a gumilövedék, amivel kiüthetnek, ha szükség van rá. Esetleg altatólövedék. De semmi olyasmi, ami meg​öl​hetne engem vagy őket. Egyik sem veszé​lyes, amíg nem lőnek vele túl közel​ről. Megköszörülöm a torkomat. A katonák felém fordulnak. Várok pár másodpercet, aztán öklendező hangot hallatok, és összegörnyedek. Megrázom a fejem, mintha a gondolataimat akarnám kitisztítani, aztán a fal​nak dőlök, és lehu​nyom a sze​mem. A katonák éberebben figyelnek. Az egyik még a fegyvere csövét is felém fordítja. Csendben van​nak. Még néhány percig színészkedem, még kétszer öklendezek, a katonák pedig egyre gyanakvóbban figyel​nek. Aztán hir​te​len elő​re​dő​lök, mint aki rög​tön hányni fog, aztán heves köhö​gést tet​te​tek. A kato​nák össze​néz​nek. Most elő​ször bizony​ta​lan kife​je​zés köl​tö​zik a sze​mükbe. – Mi bajod van? – mordul rám az egyik. Ugyanaz, aki rám szegezte a fegyvert. Nem válaszolok. Úgy teszek, mint akit túl​sá​go​san lefog​lal, hogy vissza​tartsa a hány​in​ge​rét. Egy másik katona is meg​szó​lal: – Lehet, hogy a Ragály. – Ki van zárva. A dokik már ellen​őriz​ték.

De a másik a fejét rázza. – Kapcsolatba került a testvéreivel. A kisebbik a nulladik beteg, nem igaz? Lehet, hogy a dokik rosszul tud​ták... Nulladik beteg. Tudtam. Megint öklendezek, közben próbálok elfordulni az őröktől, mint aki nem akarja fel​hívni magára a figyel​met. Elő​re​dő​lök, mintha hány​nék, és nyá​lat csor​ga​tok a pad​lóra. Az őrök haboz​nak. Végül az, aki pus​kát fogott rám, a mel​lette álló​hoz for​dul. – Hát, én nem akarok egy levegőt szívni vele, ha tényleg valami durva mutáns vírusa van. Megyek, hívom a jár​vány​ügyi​se​ket. Vites​sük át a kór​házi szárny egyik cel​lá​jába! A másik rábólint, és kopogtat az ajtón. Hallom, ahogy kintről kinyitják a zárat. A folyosón őrködő katona kien​gedi a ben​tit, aztán gyor​san vissza​zárja az ajtót. Az első katona elin​dul felém. – Ti meg legyetek résen, tartsátok rajta a fegyvert! – szól vissza. Bilincset tart a kezében. Úgy teszek, mintha annyira lefoglalna az öklendezés és a köhögés, hogy nem is venném észre a közeledését. – Kelj fel! – Megragadja az egyik karomat, és durván talpra ránt. Felnyögök a fáj​da​lom​tól. Leveszi a láncot az egyik kezemről, és rögtön rákattintja a bilincset. Nem ellenkezem. Aztán a másik keze​met is eloldja a fal​tól. Készül, hogy rám tegye a bilincs másik felét is. Abban a pillanatban kifordulok, és a másodperc törtrésze alatt szabad is vagyok. Mielőtt megmoccanna, megpördülök, kirántom az övéből a pisztolyt, és rászegezem. A két másik őr célba vesz, de nem tüzel. Nem akar​ják elta​lálni a baj​tár​su​kat. – Szólj a srácoknak odakint, hogy nyissák ki az ajtót! – mondom a túszul ejtett katonának. Nyel egy hatal​ma​sat. A töb​biek pis​logni sem mer​nek. – Nyis​sa​tok ajtót! – kiáltja. Moz​go​ló​dás hang​zik kint​ről, aztán néhány kat​ta​nás. Az egyik katona a fogát vicso​rítja. – Több tucat​nyian van​nak kint – szi​szegi. – Soha nem jutsz ki. – Csak figyelj! – kacsin​tok rá. Abban a pillanatban, ahogy résnyire nyílik az ajtó, megragadom a túszomat, és az ingét megmarkolva falnak lököm. A többiek megpróbálnak rám lőni. Lebukok a padlóra, bukfencet vetek. Lövedékek röpködnek körülöttem, a hangjuk alapján gumiból lehetnek. Jól jövök ki a bukfencből, sikerül elgáncsolnom az egyiket, aki nagy csattanással hanyatt esik. A fogamat csikorgatom a fáj​da​lom​tól. A fenébe a rossz lábam​mal! Kivá​gó​dom az ajtó​nyí​lá​son, mielőtt még bezár​hat​nák. Egy pillantással felmérem a folyosót. Katonák mindenütt. Burkolólapok a mennyezeten. A legvégén a folyosó jobbra fordul. A falon felirat, 4 emelet. A katona, aki ajtót nyitott, megpróbál megállítani. A pisztolya után nyúl, mintha lassított felvételen mozogna. Felpattanok, ellököm magam a faltól, megmarkolom az ajtó felső peremét. A lábam miatt nem tökéletes az ugrás, kis híján visszaesek a földre. Újabb lövések dördülnek. Fellódítom magam a mennyezet felé, és elkapom a burkolólapokat tartó, egymást keresztező fémsínek egyikét. 6822-es cella. Az a hatodik emelet. Visszalendülök, lefelé, és a jó lábammal fejbe rúgok egy katonát. Összecsuklik, én leugrok, és magam elé rántom. Érzem, hogy két gumilövedék is hátba találja. Fájdalmában felkiált. Elengedem, és a nyakamat behúzva nekiiramodok a folyosónak, katonák és lövedékek elől kitérve, kicsúszva az utánam kapó kezek közül. El kell jut​nom John​hoz. Ha ki tudom sza​ba​dí​tani, segít​he​tünk egy​más​nak a mene​kü​lés​ben. Hogyha... Valami súlyos és kemény dolog csapódik az arcomnak. Minden elfeketedik előttem. Hiába

próbálom összeszedni magam, érzem, hogy a földre zuhanok. Fel akarok állni, de valaki visszalök a földre, a hátamba fájdalom hasít. Egy katona üthetett le puskatussal. Kezek ragadnak meg, a karomnál és lábam​nál fogva a pad​lóra szo​rí​ta​nak. Zihálva kap​ko​dok levegő után. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogom. Kóvályog a fejem. Úgy érzem, rögtön eláju​lok. Isme​rős han​got hal​lok a fejem fölül. Jameson ezre​des az. – Mi a fene folyik itt? – Aztán folytatja, megállás nélkül szidja a katonáit. A látásom fokozatosan vissza​tér. Most tuda​to​so​dik csak, még min​dig eről​kö​dök, hogy kisza​ba​dul​jak a kato​nák szo​rí​tá​sá​ból. Egy kéz markolja meg az államat. Azon kapom magam, hogy egyenesen Jameson ezredes szemébe bámu​lok. – Ostoba próbálkozás – mondja. Thomasra pillant, aki tisztelgésre emeli a kezét. – Thomas, vitesse vissza a cellájába! És ezúttal megfelelően képzett őröket állítson mellé! – Elengedi az államat, össze​dör​zsöli kesz​tyűs tenye​rét. – A mos​tani őreit fokoz​zák le, és dob​ják ki őket az ala​ku​la​tom​ból! – Igenis, asszo​nyom. – Tho​mas ismét tisz​te​leg, aztán paran​cso​kat kezd kiál​tozni. A sza​ba​don maradt kezemre is rákattintják a bilincset, amely eddig a másik csuklómon lógott. A szemem sarkából meglátok egy másik feketébe öltözött tisztet, aki Thomas mellett áll. June. A szívem a torkomban kezd dobogni. Össze​vont szem​mel mére​get. A kezé​ben a puska, amellyel leütött. Üvöltözök és rugdalózom, miközben visszavonszolnak a cellámba. June mellettem állva figyeli, ahogy a kato​nák ismét a fal​hoz lán​col​nak. Aztán, ami​kor végez​tek és hát​ra​lép​nek, az arcomba hajol. – Nagyon nem aján​lom, hogy ezt még egy​szer meg​pró​báld! – mondja emelt han​gon. Nem látok mást, csak jeges dühöt a szemében. Jameson ezredes az ajtóban állva mosolyog, Tho​mas komor arc​cal figyel. Aztán June még köze​lebb hajol, és a fülembe sut​tog: – Tényleg ne próbálkozz újra – súgja –, mert egyedül nem fog menni. Szükséged lesz a segít​sé​gemre. Eszembe jut pár dolog, amit esetleg mondhatott volna, de ez nem szerepel köztük. Azon vagyok, hogy kifejezéstelen arcot vágjak, de a szívem kihagy egy pillanatra. A segítségére? June segíteni akar nekem? Ez a lány az előbb úgy vágott szájon, hogy kis híján elájultam a folyosón. Csapdába akar csalni? Vagy tény​leg komo​lyan gon​dolja? Ahogy kimondja az utolsó szót, máris elhúzódik tőlem. Úgy teszek, mintha dühös lennék, mintha valami sér​tőt súgott volna a fülembe, Jameson ezre​des fel​sze​gett állal így szól: – Szép munka, Iparis ügynök. – June gyorsan tiszteleg. – Menjen le Thomas után az előcsarnokba, ott talál​kozunk. June és a százados távozik. Magamra maradok Jameson ezredessel és a cella ajtajában álló új kato​nák​kal, akik az előző őrség levál​tá​sára érkez​tek. – Mr. Wing – így az ezredes kis szünet után. – Igen szép próbálkozás volt. Ön tényleg olyan gyors, mint ahogy azt Iparis ügynök jelentette. Elkeserít, hogy ez a nem mindennapi tehetség egy semmirekellő bűnözőnek jutott, de az élet ritkán igazságos, nem igaz? – Mosolyogva néz rám. – Sze​gény gyer​mek! Tény​leg azt hitte, hogy ki tud törni egy kato​nai erő​dít​mény​ből? Jameson ezre​des köze​lebb jön, leha​jol hoz​zám, könyö​ké​vel a tér​dére támasz​ko​dik. – Hadd meséljek el önnek egy rövid kis történetet – mondja. – Néhány évvel ezelőtt elfogtunk egy fiatal lázadót, aki nagyon sok tulajdonságában hasonlított önre. Pimasz volt és vakmerő, ostobán szembeszállt velem, és hasonlóan sok bajt okozott. Szintén szökni próbált a kivégzése előtt. Tudja, mi

történt vele, Mr. Wing? – Kezét a homlokomra teszi, és hátratolja a fejem, amíg a falnak nem ütközik. – Az a kölyök eljutott egészen a lépcsőházig, mielőtt elkaptuk. Amikor eljött a kivégzés időpontja, a törvényszék engedélyt adott rá, hogy személyesen végezzem ki, ahelyett, hogy kivégzőosztag elé állna. – Kezének szorítása felerősödik a homlokomon. – Azt hiszem, ő inkább a kivégzőosztagot választotta volna. – Egy nap maga ször​nyűbb halált hal, mint ő – vágok vissza. Jameson ezre​des fel​ka​cag. – Szemtelen mindhalálig, nem igaz? – Elengedi a homlokom, mutatóujjával megemeli az államat. – Iga​zán szó​ra​koz​tató vagy, fiacs​kám! Mielőtt megakadályozhatná, a kezébe mélyesztem a fogamat. Felsikolt. Olyan erősen harapom a kezét, amennyire csak tudom, míg csak nem érzem a vére ízét. Az ezredes a falhoz löki a fejemet. Az ütés hatására eleresztem. A kezét fogja, fájdalmában ide-oda topog, míg én pislogva küzdök az esz​mé​let​vesz​tés ellen. Kato​nák rohan​nak oda hozzá, pró​bál​nak segí​teni neki, de ellök​dösi őket. – Alig várom már a kivégzésed, Day – vicsorog rám. A kezéből csöpög a vér. – Számolom a per​ce​ket! – Kivi​har​zik, és bevágja maga mögött az ajtót. Lehunyom a szemem, és a két karom mögé rejtem a fejemet, hogy senki ne lássa az arcomat. Véres a szám, megborzongok a fémes íztől. Nem is merek a kivégzésem napjára gondolni. Vajon milyen érzés lesz a kivégzőosztag előtt állni, tudván, hogy nincs kiút? A gondolataim összevissza csaponganak, minduntalan visszatérnek arra, amit June súgott a fülembe. Egyedül nem fog menni. Szükséged lesz a segít​sé​gemre. Biztosan rájött valamire: hogy ki ölte meg a bátyját, vagy valami másra a Köztársaságról. Mi oka lenne, hogy rászedjen? Nekem már nincs veszítenivalóm, ő pedig már nem nyerhet semmit. Várom, hogy tel​jes egé​szé​ben fel​fog​jam, ami tör​té​nik velem. Egy köz​tár​sa​sági ügy​nök segít meg​szökni. Segí​teni fog meg​men​teni a test​vé​re​i​met. Egész biz​to​san elment az eszem.

JUNE A Drake-en azt tanultam, hogy éjjel észrevétlenül eljutni valahová legkönnyebben a háztetőkön lehet. Odafent gyakorlatilag észrevehetetlen az ember. Lent, a földön mindenki az utcát figyeli maga körül, ráadá​sul fent​ről job​ban lát​szik az is, merre járunk. Úton vagyok vissza a Lake és az Alta határára, ahol belekeveredtem az illegális bunyóba Kaededel. Meg kell találnom még ma éjjel, mert reggelre a Batalla-székházban kell lennem, hogy Jameson ezredessel újra átvegyük Day elfuserált szökési kísérletének minden egyes részletét. Kaede bizo​nyára ég a vágy​tól, hogy szö​vet​kez​hes​sen velem Day kisza​ba​dí​tá​sára. Röviddel éjfél után átöltözöm tiszta feketébe. Fekete túrabakancs. Könnyű, fekete pilótadzseki. Az övemben kések. A vállamra szíjazva kicsi, fekete hátizsák. Lőfegyvert nem viszek magammal, nem aka​rom, hogy lenyo​moz​has​sák a fer​tő​zött szek​to​rokba tett kirán​du​lá​so​mat. Átlépek az erkélykorláton, elkezdek felfelé mászni a házunk oldalán. Hamarosan fent állok a tetőn, fütyül körülöttem a szél. Érzem a levegőben a pára illatát. Néhány tetőteraszon még ebben az órában is legelésznek az állatok. Láttukra felötlik bennem, hogy talán egész idő alatt egy föld alatti állatfarm tetején éltem. Innen belátom Los Angeles egész belvárosát, valamint a környező szektorokat és a keskeny földsávot, amely elválasztja a hatalmas tavat a Csendes-óceántól. Könnyű észrevenni, hol határosak a gazdag szektorok a szegényebbekkel: ahol az egyenletes neonvilágítást felváltja a pet​ró​le​um​lám​pák, tábor​tü​zek és erő​mű​vek pis​lá​koló fénye. Kötélvető segítségével átlövök egy vékony kábelt a szomszédos épületre. Csendesen suhanok toronyházról toronyházra, amíg a Batalla és Rubin szektorok határán kívülre kerülök. Most már kissé nehezebb haladni. Az épületek nem olyan magasak, a tetők omladoznak, némelyik félő, hogy beszakad, ha túl nagy erőhatás éri. Óvatosan kell kiválasztanom a rögzítési pontokat. Néhányszor előfordul, hogy a tető alá kell céloznom a kötélvetővel, aztán, amikor átérek, ott kell feljebb mász​nom. Mire elérem a Lake szek​tor pere​mét, a nya​ka​mon és a háta​mon cso​rog az izzad​ság. A tópart csak pár háztömbnyire van. Ahogy végignézek a környéken, vörös szalagokat látok kihúzva majd minden ház körül, meg járványőröket, akik gázálarcban és fekete köpenyben őrködnek a kereszteződésekben. Vörös X-ek sorakoznak mindenfelé az ajtókon. Egy őrjáratot látok házról házra haladni, akik úgy tesznek, mintha rutinellenőrzést végeznének. Az a gyanúm, hogy titokban most oltják végig az embereket a gyógyszerrel, pont, ahogy Metias írta, és pár hét múlva ez a járvány is „varázslatos módon” megszűnik. Talán jobb volna, ha nem mennék ennél közelebb ahhoz a helyhez, ahol Dayék háza van... vagyis volt. Lehet, hogy az anyu​kája teste még min​dig ott hever az utcán. Újabb tíz percbe telik, mire kiérek Lake-ből, arra a helyre, ahol először találkoztam Dayjel. Itt a háztetők már túlságosan rozogák, hogy használhassam a kötélvetőt. Óvatosan leereszkedek a földre – elég jól mászok, de nem vagyok Day –, és a sötét sikátorokon át lemegyek a tópartra. A talpam alatt meg​csi​kor​dul a ned​ves homok. Hátsó utcákon megyek tovább, óvatosan elkerülve a lámpafényt, a járőröket és az óriási tömeget. Day egyszer azt mesélte, hogy Kaede-del itt találkozott az egyik bárban, az Alta és a Winter határán. Most menet közben vizslatom a terepet. A tetők magasából úgy láttam, hogy ezen a környéken nagy​já​ból tucat​nyi bár lehet, ami úgy néz ki, ahogy Day leírta. Ide​lent a föl​dön kilen​cet szá​mo​lok. Többször is megállok egy-egy sikátorban, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ha itt elkapnak, és rájönnek, hogy mit művelek, az a legvalószínűbb, hogy szó nélkül kinyírnak. A gondolattól heve​seb​ben ver a szí​vem.

Aztán eszembe jutnak a bátyám szavai. Ez elég is, hogy égni kezdjen a szemem, és elszántan össze​szo​rít​sam a foga​mat. Már túl messzire jutot​tam, hogy vissza​for​dul​jak. Végigjárok néhány bárt, de nincs szerencsém. Mind olyan egyforma: halvány lámpafény, füst és kavargó tömeg, helyenként bunyó is folyik egy sötét sarokban, amire fogadásokat kötnek. Alaposan megnézem a küzdőket, de vigyázok, megtanultam a leckét, jobb, ha nem megyek a küzdőtér közelébe. Mindenütt megkérdezem a csapost, hogy ismer-e egy lányt, akinek indák vannak a nyakára tetoválva. Kaede sehol. Nagy​já​ból egy óra telik el. Aztán meg​ta​lá​lom. (Pon​to​sab​ban ő talál meg engem.) Még csak be sem kell men​nem a bárba. Alighogy kilépek a keresztutcából, és megindulok a bár hátsó bejárata felé, amikor érzem, hogy valami a vállamat súrolva elsuhan mellettem. Egy tőr. Nyomban félreugrok, és felfelé pillantok. Valaki leugrik az emeletről, rám veti magát, berántva mindkettőnket az árnyékba. Hátam a falnak csa​pó​dik. Ösz​tö​nö​sen a késem után nyú​lok, mielőtt lát​nám, ki a támadóm. – Hát te vagy az – mon​dom. A lány velem szemben igencsak dühösnek tűnik. A halvány fényben látszanak a bőrére tetovált indák, a szeme feke​té​vel vas​ta​gon kihúzva. – Na, jó – szólal meg Kaede –, azt már tudom, hogy engem keresel. Annyira nagyon látni akarsz, hogy már egy órája járod Alta bár​jait. Mit akarsz? Vissza​vá​gót, vagy mit? Épp válaszolnék, amikor újabb mozgást látok az árnyékban Kaede mögött. Megdermedek. Valaki más is van itt. Ami​kor Kaede ész​re​ve​szi, hogy a háta mögé nézek, fel​emeli a hang​ját: – Maradj ott, Tess! – mondja. – Ezt nem aka​rod látni. – Tess? – A sötétbe hunyorgok. Az ott ácsorgó alak elég kicsinek látszik, törékeny alkat, haja kócos copfban. Nagy, fénylő szemek bámulnak rám Kaede mögül. Azon kapom magam, hogy szeretnék szé​le​sen moso​lyogni. Milyen bol​dog lesz Day, ha ezt meg​tudja! Tess közelebb lép. Egészségesnek tűnik, bár a szeme alatt sötét karikákat látok. Gyanakvó tekintete lát​tán elönt a szé​gyen. – Szia – köszön. – Mi van Day​jel? Jól van? Bólin​tok. – Pil​la​nat​nyi​lag igen. Öröm​mel látom, hogy te is. Mit kere​sel itt? Óvatosan rám mosolyog, majd félénken Kaede-re néz. Kaede dühös pillantást vet rá, és még job​ban a fal​hoz szo​rít. – Mi lenne, ha előbb te vála​szol​nál erre a kér​désre? – veti oda. Tess biztosan beállt a Patrióták közé. A földre ejtem a késemet. Aztán felemelem mindkét kezem, muta​tom, hogy üres. – Azért vagyok itt, hogy tárgyaljak veled. – Higgadt tekintettel a szemébe nézek. – Kaede, szük​sé​gem van a segít​sé​gedre. Beszél​nem kell a Pat​ri​ó​ták​kal. Ezzel ala​po​san meg​le​pem. – Miből gon​do​lod, hogy Pat​ri​óta vagyok? – A Köz​tár​sa​ság​nak dol​go​zom. Sokat tudunk, meg​le​pőd​nél, mi min​dent. Kaede komor tekin​tet​tel néz rám. – Nincs szükséged a segítségemre. Hazudsz – mondja. – Köztársasági katona vagy, te adtad fel Dayt. Miért kéne meg​bíz​nunk ben​ned?

Hát​ra​nyú​lok, kicip​zá​ra​zom a háti​zsá​ko​mat, elő​hú​zok egy vas​tag köteg tiket​tet. Tess levegő után kap. – Ezt nektek akarom adni – felelem, Kaede kezébe nyomva a pénzt. – Több is van ott, ahonnan ez jött. De azt aka​rom, hogy hall​gass végig, és nincs sok időm. Kaede átpörgeti a bankjegyeket az ép kezével, és az egyiket még a nyelve hegyével is megnyalja, hogy megvizsgálja. A másik keze szorosan be van pólyálva. Az ugrik be, hogy valószínűleg Tess lehe​tett az, aki így bekö​tözte. A Pat​ri​ó​ták nagy hasz​nát veszik. – Azt pedig sajnálom – mondom, a karjára mutatva. – Biztosan megérted, miért tettem. Még mindig fáj a vágás, amit tőled kap​tam. Kaede szá​ra​zon fel​ne​vet. – Nem érdekes – mondja. – Legalább sikerült beszerveznünk még egy dokit a Patrióták közé. – Meg​ütö​geti a köté​sét, és Tessre kacsint. – Örömmel hallom – mondom a szemem sarkából Tessre pillantva. – Vigyázzatok rá nagyon! Meg​ér​demli. Kaede kicsit hosszasabban tanulmányozza az arcomat. Végül aztán elenged, fejével az övem felé int. – Dobd el a fegy​ve​re​ket! Nem vitatkozom. Lassan, óvatosan előhúzom a négy kést, hogy jól lássa, és leejtem őket a sikátor köve​ze​tére. Kaede távo​labb rúgja Őket. – Van raj​tad nyom​kö​vető? – kér​dezi. – Valami lehall​gató cucc? Hagyom Kaede-et, hogy bele​néz​zem mind​két fülembe és a számba is. – Semmi – vála​szo​lom. – Ha csak lép​te​ket hal​lok felénk köze​ledni – mondja –, azon​nal véged van. Meg​ér​tet​ted? Bólin​tok. Kaede még habozik egy kicsit, aztán leereszti a karját, és int, hogy húzódjunk beljebb a sötétbe, a siká​tor mélyére. – Felejtsd el, hogy összehozzalak más Patriótákkal – mondja. – Annyira azért nem bízom benned. Csak kettőnknek mondhatod el, amit akarsz, aztán majd én eldöntöm, érdemes-e továbbadni másnak is. Kíván​csi len​nék rá, mek​kora szer​ve​zet lehet a Pat​ri​ó​táké. – Vilá​gos. Hozzáfogok, hogy elmeséljem Kaede-nek és Tessnek a felfedezésemet. Metiasszal kezdem, és a halá​lá​val. Mesé​lek a Day utáni nyo​mo​zá​som​ról, és hogy mi tör​tént, miután bevit​tük. Meg hogy Thomas mit tett Metiasszal. De azt nem említem, hogy a szüleim miért haltak meg, vagy hogy mit árult el a Ragályról Metias a blogjában. Túlságosan szégyellem magam, semhogy beszélni mer​nék róla előt​tük, akik szin​tén a sze​gény szek​to​rok​ban élnek. – Szóval a bátyádat a haverja nyírta ki? – Kaede füttyent egyet. – Azért, mert rájött, hogy a szü​le​i​te​ket a Köz​tár​sa​ság ölette meg? És aztán ráken​ték Dayre? Kaede közö​nyös hangja fel​bosszant, de igyek​szem nem törődni vele. – Így van. – Hát, ez szo​morú tör​té​net. Csak azt az egyet áruld el, hogy ennek mi köze van a Pat​ri​ó​ták​hoz? – Meg akarom szöktetni Dayt a kivégzése előtt. És hallottam, hogy a Patrióták már régóta szeretnék őt beszervezni. Arra gondoltam, talán ti sem szeretnétek holtan látni. Talán megegyezhetnék valahogy a Pat​ri​ó​ták​kal.

Kaede sze​mé​ben a hara​got két​ke​dés váltja fel. – Szóval valahogy bosszút akarsz állni a bátyád haláláért? Hátat fordítanál a Köztársaságnak Day miatt? – Igaz​sá​got aka​rok szol​gál​tatni. És ki aka​rom sza​ba​dí​tani a fiút, aki nem is ölte meg a bátyá​mat. Kaede hitet​len​kedve fel​hör​ren. – Tudod, neked csodás életed van. Egy kényelmes lakosztályban dekkolsz az egyik gazdag szektorban. Tudod, ha a Köztársaság rájön, hogy szóba álltál velem, kivégzőosztag elé kerülsz. Akár​csak Day. A kivégzőosztag elé állított Day említésére végigfut a hátamon a hideg. A szemem sarkából látom, hogy Tess is össze​rez​zen. – Tudok róla – fele​lem. – Akkor segí​tesz? – Oda​vagy Dayért, nem igaz? – mondja Kaede. Remé​lem, hogy sötét​ben nem látni, ahogy elvö​rö​sö​döm. – Az lényeg​te​len. Neve​tés​ben tör ki. – Mekkora poén! Szegény kis gazdag csajszi belezúg a Köztársaság legismertebb bűnözőjébe. És hogy még vic​ce​sebb legyen, a srác első​sor​ban miatta van sit​ten! Jól látom? Csak nyugi. – Akkor segí​tesz? – kér​dem újra. Kaede meg​rántja a vál​lát. – Mindig is szerettük volna, ha Day csatlakozik hozzánk. Örömmel bevettünk volna egy ilyen játékost a csapatba, tudod? De mi nem vagyunk jótékonysági szervezet. Akárcsak a profik, jó előre be vagyunk táblázva, és nem dolgozunk ingyér’. – Tess már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de Kaede int neki, hogy maradjon csendben. – Day talán népszerű srác idekint az utcán, de akkor is csak egyetlen srác. Mi hasznunkra lenne? Az élvezet, hogy a körünkben üdvözölhetjük? A Patrióták nem fognak tucat​nyi éle​tet koc​káz​tatni csak azért, hogy kisza​ba​dít​sa​nak egyet​len​egy bűnö​zőt. Nem kifi​ze​tődő. Tess felsóhajt. Egymásra nézünk. Valahogy tudom, hogy a letartóztatás óta hiába győzködi Kaedeet. Valószínűleg ez lehetett a legfőbb oka annak is, hogy beállt a Patriótákhoz. Hogy a segítségüket kérje Day kisza​ba​dí​tá​sá​hoz. – Tisztában vagyok vele. – Leveszem a hátizsákomat, és odalököm Kaede-nek. Nem nyitja ki. – Ezért hoztam ezt. Kétszázezer tikett van benne, mínusz amit már odaadtam az előbb. Egy kisebb vagyon. A nyomravezetői jutalom Day elfogásáért. Szerintem elég fizetség lesz a segítségetekért. – Lehalkítom a hangom. – Tettem mellé egy elektrobombát is. Hármas erősségűt. Hatezer tikettet ér. Két percre kiüti az összes lőfegyvert egy kilométeres körzeten belül. Szerintem tisztában vagy vele, hogy milyen nehéz egy ilyet besze​rezni a feke​te​pi​a​con. Kaede kinyitja a hátizsákot, és beletúr. Nem szól semmit, de a testbeszéde elárulja, mennyire örül. Ép kezével a ropogós bankjegyek közé túr, mohón tapogatja a pénzkötegeket. Elégedett morranást hallat, ahogy megtalálja az elektrobombát. A szeme elkerekedik, amikor kiemeli a fémgömböt, hogy köze​lebb​ről is szem​ügyre vegye. Tess remény​kedő tekin​tet​tel figyeli. – Ez csak zsebpénz a Patriótáknak – mondja, miután végez. – De igazad lehet, talán elég meggyőző lesz, és a főnök engedélyt ad, hogy segítsek neked. De hogy lehetünk benne biztosak, hogy ez nem csapda? Dayt már fel​ad​tad a Köz​tár​sa​ság​nak. Mi van, ha engem is át akarsz verni? Zseb​pénz? Jó mély zse​beik lehet​nek a Pat​ri​ó​ták​nak! De csak bólin​tok.

– Teljes joggal gyanakszol rám – mondom. – De gondolj bele, bármikor megteheted, hogy fogod a kétszázezer tikettet és azt a jó kis fegyvert, aztán lelépsz anélkül, hogy a kisujjadat is mozdítanád értem. Én meg​bí​zok ben​ned és a Pat​ri​ó​ták​ban. Cse​rébe csak annyit kérek, hogy ti is bíz​za​tok ben​nem. Kaede nagy leve​gőt vesz. Úgy tűnik, még min​dig nincs tel​je​sen meg​győzve. – No és milyen ter​vet for​gatsz a fejed​ben? A szí​vem nagyot dob​ban. Meg​eresz​tek egy őszinte mosolyt. – Csak szépen sorjában! Először Day bátyja, John jön. Úgy tervezem, először őt szöktetjük meg holnap. Huszonhárom óra és huszonhárom harminc között. – Kaede szemében kétkedést látok, de nem törődöm vele. – Tetszhalál: úgy teszünk, mintha megkapta volna a Ragályt. Ha holnap éjjel meg tudom szöktetni a Batalla-székházból, szükségem lesz rád és néhány Patriótára, hogy kijuttassátok a szek​tor​ból, és segít​se​tek neki elrej​tőzni. – Mi ott leszünk, csak hozd ki! – Remek. Na most, Day nyilvánvalóan keményebb dió lesz. A kivégzését két nap múlva, pontban este hatra tervezik. Tíz perccel korábban érte megyek egy szakasz katona élén, hogy a vesztőhelyre kísérjem. Lesz nálam egy biztonsági belépőkártya, át kell jutnom Dayjel a keleti bejáratnál lévő hat hátsó ajtó egyikén. Ott várjon ránk néhány Patrióta! Számításaim szerint legalább kétezer ember fog összegyűlni a kivégzés alkalmából, ami legkevesebb nyolcvanfős rendfenntartó alakulatot jelent. Jó lenne, ha a hátsó ajtóknál minél kisebb létszámú őrség lenne. Csináljatok valamit, bármit, hogy az őrök egy részét máshová vezényeljék át erősítésnek. Ha a Batalla-székházzal szomszédos épületek őrzé​sét nem erő​sí​tik meg, ele​gendő kez​deti elő​nyö​tök lesz, hogy pil​la​na​tok alatt eltűn​je​tek. Kaede a hom​lo​kát rán​colja. – Neked öngyil​kos haj​la​maid van​nak. Tisz​tá​ban vagy vele, hogy ez mek​kora őrült​ség? – Hogyne – bólin​tok. – De nem iga​zán van más válasz​tá​sunk. – Akkor tovább! Mi lesz a tér​rel? – Figyelemelterelés. – Mélyen Kaede szemébe nézek. – Csináljatok akkora felfordulást a Batalla téren, amekkorát csak tudtok. Elég nagy zűrre lesz szükség ahhoz, hogy a hátsó kijárathoz rendelt őrök egy részét, ha csak rövid időre is, de a térre vezényeljék, hogy segítsenek megfékezni a tömeget. Ez az, amiben az elektrobomba a segítségetekre lehet. Ha felrobbantjátok a levegőben, az alapjaiban fogja megrázni a Batalla-székházat és a környékét. Sérülést nem okoz majd, de jókora pánikot fog kelteni. És ha a környéken az összes fegyver csütörtököt mond, akkor sem tudnak majd Dayre lőni, ha észreveszik, amint a tetőkön át menekül. Kénytelenek lesznek üldözni, vagy a sokkal kevésbé hatásos és pon​tos lég​fegy​ve​re​ket hasz​nálni. – Oké, zsenikém – nevet Kaede, kissé erőltetett gúnnyal a hangjában. – De azért egy dolgot hadd kérdezzek meg! Egyáltalán hogy a francba akarod kihozni Dayt az épületből? Gondolod, hogy egye​dül kell majd a kivégzőosztag elé kísérned? Más katonák is lesznek ott. A fenébe is, lehet, hogy egy egész sza​kasz lesz a nya​ka​to​kon! Csak mosoly​gok. – Ter​mé​sze​te​sen lesz mel​let​tünk egy rakás katona. De mi van, ha azok való​já​ban álru​hás Pat​ri​ó​ták? Erre nem válaszol. Legalábbis szavakkal nem. De az arcán szétterülő vigyorból látom, ha őrült​ség​nek is tartja a ter​vem, semmi pén​zért ki nem maradna belőle.

DAY Két nappal a kivégzésem előtt borzasztó dolgokat álmodom, amikor a cella falának fordulva megpróbálok aludni valamennyit. Az első néhányra nem is emlékszem. Ismerős és idegen arcok zavaros masszájává mosódnak össze, hallok valamit, ami Tess nevetésére emlékeztet, máskor meg June hang​jára. Mintha hoz​zám beszél​né​nek, mon​dani akar​ná​nak vala​mit, de én nem értek egy szót sem. De az ébre​dés előtti utolsó álmomra tisz​tán emlék​szem. Délután van a Lake szektorban, fényesen süt a nap. Én kilenc vagyok. John tizenhárom, mostanában kezdett el hirtelen megnyúlni. Eden még csak négyéves, a bejárati ajtó lépcsőjén ül, és minket figyel. Johnnal ketten utcai hokit játszunk. A kora ellenére Edennek van közülünk a legtöbb esze, így ahelyett, hogy beállna közénk, inkább leül, és egy ócska turbina generátorának alkatrészeivel szösz​mö​töl. John egy papír​ból gyúrt gom​bó​cot üt felém. Éppen csak bele​érek a sep​rű​nyél végé​vel. – Túl nagyot ütöt​tél! – til​ta​ko​zom. John csak vigyo​rog. – Ennél jobb ref​le​xekre lesz szük​sé​ged, ha át akarsz menni a Pró​bán! Vissza​ütöm a gala​csint, amek​kora erő​vel csak tudom. Elzúg John mel​lett, és lepat​tan a fal​ról. – Te is átmen​tél a Pró​bán – mon​dom –, a ref​le​xeid elle​nére. – Szándékosan engedtem el – nevet John, ahogy megfordul, és a labda után kocog. Elkapja, mielőtt elfújná a szél. Néhány járó​kelő majd​nem rálép. – Nem akar​ta​lak tel​je​sen porba alázni. Remek nap. Johnt nemrég beosztották dolgozni a helyi hőerőműbe. Hogy megünnepeljük, anya eladta a két ruhája közül az egyiket és egy régi edénykészletet, és a múlt héten több műszakot is átvállalt a munkatársaitól. A pluszpénz elég volt egy egész csirkére. Abból készíti most bent az ebédet. A sült hús és a húsleves olyan étvágygerjesztően illatozik, hogy résnyire nyitva hagytuk az ajtót, hogy idekint is érezhessük. John ritkán van ilyen jó hangulatban. Megpróbálom minél jobban kihasz​nálni, amíg tart. John odapasszolja a papírgombócot. Megállítom a seprűnyéllel, és visszaküldöm. Nagy buzgón ütögetjük egymásnak a labdát, perceken át nem hibázik egyikünk sem. Hogy elkapjuk a labdát, néha nevet​sé​ges ugrá​sokra kény​sze​rü​lünk, mire Eden jobbra-balra dől a neve​tés​től. A csirke illata betölti a levegőt. Még csak hőség sincs, ez tényleg egy tökéletes nap. Megállok egy pillanatra, amíg John a lab​dá​ért megy. Meg​pró​bá​lom magamba szívni, elrak​tá​rozni ezt a pil​la​na​tot. Ütünk még párat, de egy​szer csak elhi​bá​zom. Egy járőröző rendőr fordul be az utcánkba, amikor készülök elütni a labdát. A szemem sarkából látom, hogy Eden feláll a lépcsőn. John is észreveszi, hogy közeledik, felemeli az egyik kezét, hogy megállítson. De késő, már nem tudom megállítani az ütést. A labda egyenesen a rendőr arcának vágó​dik. Persze simán lepattan róla – ártalmatlan papírgalacsin –, de ennyi is elég, hogy földbe gyökerezzen a lába. Meg​der​me​dek. Mielőtt egy szót is szól​hat​nánk, a rendőr elő​húzza a kését, és meg​in​dul felém. – Azt hiszed, hogy ezt megúszhatod, kölyök? – ordítja. Felemeli a kést, készen rá, hogy nyelével az arcomba vágjon. Én ahelyett, hogy meghunyászkodnék, kihúzom magam, és szemtelenül állom a pil​lan​tá​sát. John hama​rabb ér a rend​őr​höz, mint az hoz​zám.

– Uram! Uram! – veti magát elém, és kinyújtott karral próbálja megállítani a rendőrt. – Bor​zasz​tóan saj​ná​lom – mondja. – Ez csak Daniel, a kis​öcsém. Nem aka​rat​tal csi​nálta. A rendőr félrelöki Johnt. A kés nyelével arcul csap. A földre zuhanok. Eden sikítva beszalad a házba. Köhögök, megpróbálom kiköpni a port, amivel telement a szám. Meg se tudok szólalni. A rendőr oda​lép, és az olda​lamba rúg. Kidül​led a sze​mem. Mag​zati pózba göm​bö​lyö​dök. – Ne bántsa, kérem! – John odaugrik, és határozottan elém áll. A földön fekve mozgást látok a verandánk irányából. Anya szalad ki az ajtón, maga mögé tolja Edent. Anya kétségbeesetten kiabál a rend​őr​nek, John pedig tovább könyö​rög neki: – Kérem! Én... én tudok fizetni! Nem sok mindenünk van, de vigyen, amit csak akar. Kérem szépen! – John leha​jol értem, meg​ra​gadja a karo​mat. Segít fel​áll​nom. A rendőr meg​áll, mér​le​geli John aján​la​tát. Aztán anyámra néz. – Hé, te! – kiált oda neki. – Hozd ide, amitek csak van! Meglátjuk, alkalmas vagy-e rá, hogy meg​ne​veld ezt a gaz​fic​kót. John maga mögé taszi​gál. – Nem akarattal csinálta, uram – ismétli. – Anyánk alaposan meg fogja büntetni a viselkedéséért. Még fia​tal, és nincs több esze. Pár másodperc múlva ismét kiszalad Anya, egy kis batyuval a kezében. A rendőr széthajtogatja, és megvizsgál minden egyes tikettet. Tudom, hogy majdnem az összes félretett pénzünk. John csendben marad. A rendőr össze​haj​to​gatja a pénzt, és a mel​lé​nye zse​bébe dugja. Ismét az anyámra néz. – Csirke sül odabent? – mondja. – Meglehetősen nagy luxus egy ilyen családnak. Gyakran szór​já​tok így a pénzt? – Nem, uram, dehogy. – Akkor hozd ide azt a csir​két is! – mondja a rendőr. Anya sietve beszalad. Tiszta konyharuhába kötve hozza ki a sült csirkét. A rendőr elveszi tőle, a vál​lára veti, és még egy undo​rodó pil​lan​tást vet rám. – Utca​köly​kök – morogja. Aztán ott​hagy min​ket. Az utcán ismét nyu​ga​lom és csend honol. John próbál valami vigasztalót mondani Anyának, de ő oda se figyel, csak szabadkozik az odaveszett étel miatt. Rám nem is néz. Aztán visszasiet a házba, megnyugtatni Edent, aki elkezdett sírni. Ami​kor Anya bemegy, John felém for​dul. Meg​ra​gadja a vál​la​mat, és kemé​nyen meg​ráz. – Ilyet soha többé ne csi​nálj! Meg​ér​tet​ted? Ne meré​szeld! – Én nem akar​tam elta​lálni! – kia​bá​lok vissza. John dühö​sen fel​mor​ran. – Nem arról beszélek. Hanem ahogy ránéztél. Nincs egy csepp eszed sem? Soha ne nézz így sen​kire, aki egyen​ru​hát hord, meg​ér​tet​ted? Meg akarsz ölni mind​nyá​jun​kat? Az arcom lüktet, ahol a kés nyele megütötte, az oldalam sajog a rendőr rúgásától. Kirántom magam John szo​rí​tá​sá​ból. – Nem kel​lett volna kiáll​nod értem – csat​ta​nok fel. – Meg​ol​dot​tam volna. Leg​kö​ze​lebb vissza​ütök. John ismét meg​ráz. – Tisztára ütődött vagy. Figyelj rám, és vésd az eszedbe, amit mondok! Rendben? Soha nem ütsz vissza! Soha. Azt teszed, amit az egyenruhások mondanak, nem vitatkozol velük. – A harag kezd kialudni a sze​mé​ben. – Inkább meg​ha​lok, sem​mint végig​néz​zem, hogy bán​ta​nak téged. Érted? Próbálnék valami humorossal visszavágni, szégyenkezve veszem észre, hogy kicsordulnak a

könnyeim. – Nagyon saj​ná​lom, hogy oda​lett a csir​kéd – tör ki belő​lem a zoko​gás. A sza​vaim apró mosolyt csal​nak John ajka​ira. – Gyere ide, kölyök! – sóhajt, és magához ölel. Könnyek csorognak az arcomon, Rettentően szé​gyel​lem őket, és meg​pró​bá​lok hang nél​kül, némán szi​pogni. Nem vagyok babonás, de amikor felriadok ebből az álomból, ebből a fájdalmasan tiszta és éles emlék​ből John​ról, elszo​rul a szí​vem. Inkább meg​ha​lok, sem​mint végig​néz​zem, hogy bán​ta​nak téged. Hir​te​len szo​ron​gás tör rám, mintha azt érez​ném, hogy amit álmom​ban mon​dott, az valóra fog válni.

JUNE IDŐ: 08:00 RUBIN SZEK​TOR 18°C KÜL​TÉ​REN Hol​nap este kivég​zik Dayt. Thomas bekopog az ajtómon. Meghív egy korai mozielőadásra, mielőtt jelentkeznünk kéne a Batalla-székházban. A lobogó dicsősége, mondja. Jókat mondanak róla. Egy köztársasági lányról szól, aki elkap egy koló​niai kémet. Igent mondok. Ha ma este ki akarom szabadítani Johnt, nem árt gondoskodni róla, hogy Thomas kel​le​mes érzé​sek​kel gon​dol​jon a kap​cso​la​tunkra. Semmi szük​ség rá, hogy gya​na​kod​jon. A közelgő hurrikán (idén az ötödik) előjelei már érezhetőek, amikor Thomasszal kilépünk az utcára: fenyegető fuvallat támad, jéghideg szélroham tör ránk az egyébként párás levegőben. A madarak hallgatnak. A kóbor kutyák menedéket keresnek maguknak, eltűnnek az utcáról. Csak néhány motor és autó jár az utcán. Teherautók extra adag ivóvizet és tartósított élelmiszert kézbesítenek a toronyházak lakóinak. Homokzsákokat pakolnak le, lámpákat és elemes rádiókat osztanak ki. Még az előre meg​hir​de​tett Próba idő​pont​ját is elha​laszt​ják az érkező viharra való tekin​tet​tel. – Gondolom, izgatott vagy a mostani hercehurca miatt – mondja Thomas, ahogy belépünk a film​szín​házba. – Már nem tart sokáig. Mosolyogva bólintok. A nézőtér a közelgő vihar és a várható áramszünet dacára dugig van. Előttünk tornyosul az előadóterem óriási kockája, a négyoldalú vetítővászon, mindegyik oldalával szem​ben emel​kedő ülés​so​rok. Rek​lá​mo​kat és friss híre​ket vetí​te​nek, amíg vára​kozunk. – Azt hiszem, az „izgatott” nem a legjobb szó a jelenlegi lelkiállapotomra – felelem. – De be kell vall​jam, tény​leg várom már. Tudsz vala​mit a rész​le​tek​ről, hogy pon​to​san hogyan fog lezaj​lani? – Nos, annyit már tudok, hogy én fogom irányítani a katonákat a téren. – Thomas figyelmét lekötik az egymást követő reklámok. (A mi oldalunkon épp egy ízléstelenül rikító harsog: Köze​leg gyer​me​ké​nek Pró​bája? Várja a Prób-Ász egy ingye​nes okta​tási tanács​adásra) – Ki tudja, mire készül a tömeg. Valószínűleg már gyülekeznek is. Ami téged illet, te valószínűleg bent leszel. Te fogod Dayt a helyszínre kísérni. A többit majd Jameson ezredes elmondja az eliga​zí​tá​son. – Rend​ben. Újra átgondolom a terv részleteit, melyek azóta is a fejemben járnak, hogy Kaede-del megállapodtunk. Időre lesz szükségem, hogy a kivégzés előtt eljuttassam hozzá az egyenruhákat, és hogy bejuttassam a Patriótákat az épületbe. Szerencsére Jameson ezredest nem kell győzködnöm, hogy én vezet​hes​sem Dayt a kivég​zésre, és úgy tűnik, még Tho​mas is egyet​ért, hogy ezt én aka​rom csi​nálni. – June! – Tho​mas hangja kizök​kent a gon​do​la​ta​im​ból. – Igen? Fur​csa pil​lan​tást vet rám, kissé rán​colja a hom​lo​kát, mintha most jutott volna valami az eszébe. – Múlt éjjel nem vol​tál ott​hon. Nyu​ga​lom! Apró mosollyal a szám sar​ká​ban vissza​for​du​lok a kép​er​nyő​höz. – Miért kér​ded? – Hát, csak mert az éjszaka közepén beugrottam hozzád. Sokáig kopogtattam, de nem válaszoltál. Ollie hang​ját hal​lot​tam, ezért gon​do​lom, hogy nem kutyát sétál​tat​tál. Merre vol​tál?

Rez​ze​nés​te​len arc​cal viszon​zom a tekin​te​tét. – Nem tud​tam aludni. Fel​men​tem a tetőre egy kicsit, az utcát bámul​tam. – Nem vit​ted magad​dal a fül​hall​ga​tó​dat. Pró​bál​ta​lak hívni, de hiába. – Tény​leg? – Csó​vá​lom a fejem. – Biz​to​san rossz volt a vétel, mert raj​tam volt. Elég sze​les idő volt teg​nap. Bólint. – Elég kimerült lehetsz ma. Jobb lenne, ha szólnál az ezredesnek, ha nem akarod, hogy nagyon meg​dol​goz​tas​son. Ezúttal én nézek rá összevont szemöldökkel. Dobjuk vissza a kérdést! – Egyébként meg mit kerestél az ajtóm előtt az éjszaka közepén? Volt valami sürgős? Jameson ezredes akart tőlem vala​mit? Nem kéne fel​hív​nom? – Nem, nem, dehogy. Semmi különös. – Thomas zavartan mosolyogni próbál, és a hajába túr. Fel nem tudom fogni, hogy képes valaki, akinek vér tapad a kezéhez, ilyen gondtalanul viselkedni. – Hogy őszinte legyek, én sem tudtam aludni. Az járt az eszemben, milyen egyedül érezheted magad. Gon​dol​tam, meg​lep​lek. Meg​ve​re​ge​tem a kar​ját. – Köszö​nöm, de jól vagyok. Hol​nap kivé​gezzük Dayt, és azu​tán sok​kal job​ban fogom magam érezni. Ahogy mond​tad: már nem tart sokáig. Tho​mas cset​tint az ujjá​val. – Hát persze! Ez volt a másik ok, amiért kerestelek a múlt éjjel. Nem is szabadna elmondanom, meg​le​pe​tés kéne, hogy legyen. Jelen​leg más sem hiány​zik nekem, mint egy meg​le​pe​tés. De úgy teszek, mintha élvez​ném. – Ó, tény​leg? Áruld el, mi az! – Jameson ezredes indítványozta, és megkapta hozzá a törvényszék jóváhagyását. Gondolom, még min​dig irtó dühös, ami​ért Day úgy meg​ha​rapta a kezét, ami​kor mene​külni pró​bált. – Mihez kapott jóvá​ha​gyást? – Á... épp most jön a bejelentés. – Thomas a képernyő felé fordul, és a most kezdődő reklám felé int. – Elő​re​hoz​tuk Day kivég​zé​sé​nek idő​pont​ját. A hirdetés csak egy dia, egyetlen állókép. Ünnepélyes hatást kelt, sötétkék szöveg és fényképek a zöld-fehér mintás háttér előtt. Középen Day fényképe. CSAK ÁLLÓHELYEK LESZNEK A BATALLASZÉKHÁZ ELŐTT, DECEMBER 26-ÁN, CSÜTÖRTÖKÖN, 17:00-KOR, DANIEL ALTAN WING KIVÉGZÉSÉN. A FÉRŐHELYEK SZÁMA KORLÁTOZOTT. A Z ESEMÉNYT ÉLŐBEN KÖVET​HE​TIK AZ ÓRI​ÁS​KÉP​ER​NYŐN. Elszo​rul a tor​kom. Tho​masra nézek. – Ma? Tho​mas vigyo​rog. – Ma bizony. Nem nagy​szerű? Nem kell még egy napot szen​ved​ned. – Nagyszerű – felelem vidám hangon. – Ennek igazán örülök – mondom, miközben az agyam pánik​szerű pör​gésbe kezd. Az időpontváltozás az összes tervemet felborítja. Jameson ezredes indítványa a kivégzés előrehozatalára már önmagában is szokatlan. Daynek nyolc óra múlva a kivégzőosztag elé kell állnia, épp naplemente előtt. Johnt már nem fogom tudni kivinni. Az egész nap a kivégzésre való felkészüléssel telik majd. Még az órát is megváltoztatták. Lehet, hogy a Patrióták ma nem tudnak

akci​óba lépni. Arra sem lesz időm, hogy egyen​ru​hát sze​rez​zek nekik. Nem tudom meg​szök​tetni Dayt. És ez még nem minden. Jameson ezredes úgy határozott, hogy nekem nem kell tudnom erről. Ha Thomas már múlt éjjel tudta, az azt jelenti, hogy tegnap este elmondta neki, legkésőbb, mielőtt hazaküldte volna. Nekem vajon miért nem mondta? Azt kellett volna gondolnia, hogy örülök neki, ha megtudom, Day huszonnégy órával a tervezettnél hamarabb fog meghalni. Hacsak nem gyanít valamit. Az is lehet, hogy csak azért akart kihagyni belőle, hogy kiderüljön, hogyan reagálok rá. Vajon Thomas tud valamit, amit eltitkol előlem? Ez az egész, hogy alig tud valamit a kivégzés részleteiről, csak álcá​zás, hogy elrejtse az igaz​sá​got, vagy pedig az ezre​des őt is tudat​lan​ság​ban tartja? Elkezdődik a film. Hálás vagyok, hogy nem kell tovább Thomasszal csevegnem, végre nyugodtan tudok gon​dol​kodni. Meg kell változtatnom az egész tervet. Különben a fiú, aki nem ölte meg a bátyámat, ma este meg​hal.

DAY A kivégzésem új időpontjának bejelentését nem kíséri harsonaszó, csak villámok csattogása, a falakon is áthatoló égzengés. A cellámból persze nem látom a vihart, kopár acélfalak, biztonsági kame​rák és ide​ges kato​nák vesz​nek körül, így csak elkép​zelni tudom, vajon hogyan néz​het ki az ég. Reggel 6:00-kor a katonák eloldják a falhoz erősített láncot, és leveszik a bilincseimet. Ez egyfajta hagyomány. Mielőtt a nyilvános kivégzésre ítélt bűnözőt a kivégzőosztag elé állítják, a Batallaszékházból élő adást közvetítenek róla a téren felállított óriás kivetítőkre. Leveszik a bilincseidet, lehetőséget adnak rá, hogy csinálj valami szórakoztatót. Magam is láttam már régebben; a nézők a téren imádják az ilyesmit. Többnyire szokott is történni valami: a bűnöző elszántsága megtörik, kegyelemért könyörög, az ártatlanságát bizonygatja, megpróbál alkudozni, vagy halasztásért könyö​rög, néha még az is elő​for​dul, hogy szökni pró​bál. Egyik sem sike​rült még soha, sen​ki​nek. Élő adásban mutatnak a téren, amíg eljön a kivégzésed ideje, aztán átkapcsolnak a Batalla-székház belsejében lévő vesztőhelyre, mutatják, ahogy bevonulsz, hogy szembenézz a kivégzőosztaggal. A nézőknek a téren eláll a lélegzete, aztán felkiáltanak – néha örömükben –, amikor eldördül a sortűz. A Köz​tár​sa​ság pedig bol​dog, hogy ismét pél​dás bün​te​tés​ben része​sí​tet​tek egy bűnö​zőt. Azu​tán még több napig ismét​lé​se​ket köz​ve​tí​te​nek az ese​mény​ről. Szabadon járkálhatok a cellámban, de én inkább csak üldögélek a térdeimet átkarolva, hátamat a falnak támasztva. Nincs kedvem bárkit is szórakoztatni. A fejem lüktet az idegességtől és a félelemtől, a várakozástól és az aggodalomtól. A medálom a zsebemben lapul. Egyfolytában John jár az eszemben. Mit fognak csinálni vele? June megígérte, hogy segít nekem, valamit Johnnal kap​cso​lat​ban is kiter​vel​he​tett. Remé​lem. Ha June a kiszabadításomat tervezi, a végsőkig próbára teszi a szerencséjét. A kivégzés időpontjának megváltoztatása sem könnyíti meg a dolgát. Belesajdul a szívem a gondolatba, hogy milyen veszélynek teszi ki magát. Bárcsak tudnám, mire jött rá! Mi háboríthatta fel annyira, hogy dacára min​den kivált​sá​gá​nak, a Köz​tár​sa​ság ellen for​dult? És ha hazu​dott... De miért hazudta volna, hogy meg akar men​teni? Talán tet​szem neki. Ettől nevethetnékem támad. Hogy még most is ezen jár az eszem. Talán még kaphatok tőle egy búcsú​csó​kot, mielőtt kilép​nék a kivég​ző​osz​tag elé. Egyet azonban biztosan tudok. Még ha June terve nem is jár sikerrel, ha magamra maradok, ha egyedül kell szembenéznem a kivégzőosztaggal, akkor is... harcolni fogok. Ki kell tömniük ólommal, ha azt akarják, hogy nyugton maradjak. Végigfut a hideg a hátamon. Bátor elképzelés, de kész vagyok valóra vál​tani? A cellámban álló katonák a szokásosnál is jobban fel vannak fegyverezve, gázálarc is van náluk, és golyóálló mellényt viselnek. Egyikük sem meri levenni rólam a tekintetét. Tényleg arra számítanak, hogy valami őrültséget fogok csinálni. A biztonsági kamerákba bámulok, megpróbálom elképzelni a töme​get a téren. – Hát, srácok, ti aztán imádhatjátok ezt – mondom kis idő múlva. A katonák megvetik a lábukat a földön, némelyik még a fegyverét is rám emeli. – Rámegy egy nap az életetekből, hogy azt nézitek, hogyan ülök a cel​lá​ban. Jó buli. Csend. A kato​nák fél​nek vála​szolni. Elképzelem a kinti tömeget. Vajon mit csinálnak? Talán vannak páran, akik sajnálnak, készek lennének tiltakozni miattam. Talán néhányan tiltakoznak is, bár biztosan nem olyan komolyan, mint

legutóbb, mert akkor az behallatszana a folyosói monitorokból. Biztosan sokan gyűlölnek. Lehet, hogy éppen ujjon​ga​nak örö​mük​ben. Mások pedig csak bete​ges kíván​csi​ság​ból van​nak itt. Vánszorognak az órák. Azon kapom magam, hogy szinte már várom a kivégzést. Legalább látok valami mást is a szürke falakon kívül, ha csak egy kis időre is. Mindegy, csak vége legyen már ennek az idegtépő várakozásnak. Egyébként is – ha June-nak nem sikerül, amit kitervelt –, legalább eltűnik a fejem​ből John, Anya, Tess, Eden és min​denki. Katonák váltják egymást a cellámban. Érzem, hogy közeleg az öt óra. Mostanára valószínűleg már megtelt a tér. Tess. Lehet, ő is itt van, fél végignézni, mi történik, de attól is fél, hogy nem láthat még utol​jára. Léptek közelednek a folyosón. Ismerős hangot hallok. June az. Felemelem a fejem, az ajtót nézem. Ez az? Itt az idő a szö​késre... vagy a halálra? Az ajtó kinyílik. Az őreim félreállnak, ahogy a díszegyenruhás June belép az ajtón. Az oldalán Jameson ezredes és még néhány katona áll. Elakad a lélegzetem. Még sosem láttam June-t ilyen ruhában. Csillogó váll-lapjait bojt díszíti. Valami drága bársonyféleségből készült vastag, bokáig érő köpenyt visel. Rövid zubbonya skarlátvörös, a lábán díszes, csatos bakancs, igen finom bőrből. Előírásszerű katonai sapka. Az arcán alig észrevehető, egyszerű smink, a haja tökéletes lófarokba kötve. Ez lehet az ügy​nö​kök szá​mára külön​le​ges alkal​makra elő​írt öltö​zet. June meg​áll előt​tem úgy három lépésre, és miköz​ben talpra küz​döm magam, ő az órá​jára néz. – Tizenhat óra negyvenöt perc – mondja. A pillantása visszatér rám. Megpróbálok olvasni a szeméből, hátha kitalálom, mi a terve. – Valami utolsó kívánság? Ha szeretne még utoljára találkozni a testvérével, vagy imádkozni kíván, akkor azt most kell közölnie. Ez az egyetlen kiváltság, amelyben része lesz a kivég​zése előtt. Hát persze. Az utolsó kívánság. Figyelem az arcát, igyekszem, hogy az enyémen ne látszódjék semmi. Vajon mit vár, mit mond​jak? June sze​mé​ben elszánt​ság ég. – Sz-sze​ret​nék... – kez​dem. Min​den tekin​tet raj​tam csüng. June ajka fino​man meg​moz​dul. John, tátogja. Jameson ezre​desre nézek. – Sze​ret​nék talál​kozni a bátyám​mal, John​nal – mon​dom. – Még egy​szer, utol​jára. Kérem. Az ezredes türelmetlenül rábólint, csettint az ujjával, és fojtott hangon mond valamit a mellette álló kato​ná​nak. Az tisz​te​leg, majd távo​zik. Az ezre​des ismét rám néz. – Enge​dé​lyezve. A szívem hevesebben kezd verni. June szeme rám villan, de mielőtt viszonozhatnám a pillantását, elfor​dul, hogy kér​dez​zen vala​mit az ezre​des​től. – Minden a helyén, tökéletesen el van rendezve Iparis – feleli az ezredes. – Ne akarjon az ide​ge​imre menni! Csendben várakozunk néhány percig, aztán ismét közelgő lépteket hallok a folyosó felől. Ezúttal csoszogás is keveredik a katonák határozott menetelésének zajába. Ez John lehet. Nagyot nyelek. June nem néz rám. Aztán John lép a cellába, két őr által közrefogva. Soványabbnak és sápadtabbnak látszik, mint korábban. Hosszú, világosszőke haja zsírosan, csapzottan lóg, és azzal sem törődik, hogy némelyik tincs keresztben az arcára tapad. Gondolom, az én hajam is hasonlóképp nézhet ki. Ahogy meglát, elmo​so​lyo​dik, bár nem lát​szik túl bol​dog​nak. Én is meg​pró​bá​lok mosolyt eről​tetni az arcomra. – Szia – mon​dom. – Szia – feleli.

June karba teszi a kezét. – Öt perc. Mondja el, amit akar, aztán vége! Némán rábó​lin​tok. Jameson ezre​des June-ra pil​lant, nem úgy tűnik, mintha távozni óhaj​tana. – Ügyeljen, hogy pontosan öt perc legyen, egy másodperccel sem több. – Aztán a füléhez emeli a kezét, és paran​cso​kat vak​kant a rádi​óba. A sze​mét továbbra sem veszi le rólam. Pár másodpercig csak bámuljuk egymást Johnnal. Próbálok megszólalni, de valami van a tor​kom​ban, elakad​nak a kikí​ván​kozó sza​vak. John​nak nem sza​badott volna ide kerül​nie. Nekem talán igen, de neki semmiképp. Én kitaszított vagyok. Bűnöző, szökevény. Megszegtem a törvényt, újra és újra. De John nem tett semmi rosszat. Tisztességes eredménnyel teljesítette a Próbát. Segí​tő​kész, fele​lős​ség​tel​jes ember. Nem úgy, mint én. – Tudod, hol van Eden? – töri meg végül John a csen​det. – Élet​ben van? Meg​rá​zom a fejem. – Nem tudom biz​to​san, de úgy hiszem, igen. – Amikor ott leszel majd – folytatja John rekedt hangon –, emelt fővel állj eléjük, rendben? Ne add meg magad, ne hagyd, hogy legyőz​ze​nek! – Nem fogom. – Dolgozzanak meg érte! Ha kell, üss le valakit! – Szomorú, féloldalas mosolyt küld felém John. – Félel​me​tes egy kölyök vagy. Hát, hadd ret​teg​je​nek. Jól van? Kitar​tás a leg​vég​ső​kig. Hosszú idő óta először úgy érzem magam, mint egy kistestvér. Nagyot nyelek, és pislogok, hogy szá​raz marad​jon a sze​mem. – Oké – sut​to​gom. Túl gyorsan letelik az időnk. Elbúcsúzunk, aztán Johnt karon ragadják az őrei, hogy kivezessék a cellámból, vissza a sajátjába. Jameson ezredes kissé megnyugodni látszik, láthatóan megkönnyebbült, hogy túl vagyunk az utolsó kíván​sá​go​mon. Int a többi kato​ná​nak. – Alakzatba! – parancsolja. – Iparis, maga csatlakozzon az őrökhöz, és kísérje vissza a fiút a cel​lá​jába! Hama​ro​san vissza​jö​vök. June tiszteleg, és elindul John után. Engem körbevesznek a katonák, és a hátam mögött meg​bi​lin​cse​lik a keze​met. Az ezre​des kilép az ajtón, és eltű​nik. Nagyot sóhaj​tok. Egy csoda kell most. Pár perc múlva kivezetnek, úgy teszek, ahogy John kérte, felszegett fejjel, rezzenetlen tekintettel lépdelek. Most már hallom a tömeg hangját. Egyenletes hullámverésként hol erősödik, hol halkul az emberek hangja. A pillantásom a folyosó falán lógó plazmaképernyőket pásztázza, ahogy elhaladunk mellettük. Az emberek a téren izgatottnak tűnnek, komoran gyülekeznek, mint sötét felhők a viharos égbolton. Katonákat látok sorakozni előttük, kordont vonnak, hogy visszatartsák őket. Látok néhány embert, akik égővörös csíkot festettek a hajukba. Katonák nyomakodnak a tömegbe, hogy bekerítsék és letar​tóz​tas​sák őket, de azok, úgy tűnik, nem törőd​nek vele. Aztán June utolér minket, és csatlakozik hozzánk, felveszi a lépést a katonák mögé zárkózva. Hátrapillantok, de nem látom az arcát. Lassan múlnak a másodpercek. Mi fog történni, ha kiérünk az udvarra? Végül meg​ér​ke​zünk a vesz​tő​helyre vezető folyo​só​hoz. Ekkor Tho​mas, a fia​tal szá​za​dos, így szól: – Ms. Iparis!

– Mi az? – Így June. Az ezután következő szavak hallatán kihagy a szívverésem. Nem hiszem, hogy ez is a terv része lenne. – Ms. Iparis – mondja Tho​mas –, őri​zetbe kell ven​nem. Kérem, köves​sen!

JUNE Az első, ösztönös gondolatom, hogy nekiesek Thomasnak. Meg is tenném, ha nem lenne körülöttünk ennyi katona. Nekiugranék, és leütném, fognám Dayt, és rohannék a kijárathoz. Johnt már kiszabadítottam. A cellájához vezető folyosón két eszméletlen őr hever a földön, ő pedig egy szellőzőaknában várja a következő lépésünket. Kiszabadítom Dayt, aztán jelzek Johnnak, hogy előjöhet, ő pedig kilép a falból, akár egy szellem, hogy velünk együtt meneküljön. De nem győzhetem le Thomast és az összes őrt, így, hogy a meglepetés erejére már nem számíthatok. Ezért aztán inkább teszem, amit mond. – Őrizetbe? – kérdezem homlokráncolva. Udvariasan megböki a sapkáját, mintegy bocsá​nat​ké​rés​kép​pen, aztán meg​ra​gadja a karom, és arrébb vezet a Dayt kísérő kato​nák​tól. – Jameson ezredes parancsára letartóztatom – mondja. Befordulunk a sarkon, és a lépcsőház felé tar​tunk. Még két katona csat​la​ko​zik hoz​zánk. – Fel kell ten​nem néhány kér​dést. Bosszús képet vágok. – Nevetséges. Nem tudott volna az ezredes egy kevésbé drámai pillanatot választani erre a kép​te​len osto​ba​ságra? Tho​mas nem vála​szol. Lefelé indulunk a lépcsőházban. Két szintet megyünk lefelé az alagsorba, ahol kivégzőhelyiségek, elekt​ro​mos kap​cso​ló​szek​ré​nyek és rak​tár​szo​bák sora​koz​nak a folyosó men​tén. (Most már tudom, miért vagyunk itt. Felfedezték, hogy eltűnt egy elektrobomba. Az, amit Kaede-nek adtam. Általában csak a hó végén kerül sor a leltározásra. De Thomas ma reggel megcsinálhatta.) Igyekszem, hogy a növekvő riadalom ne látszódjék az arcomon. Összpontosíts, emlékeztetem magam dühösen. Aki pánikba esik, az meg​hal. Tho​mas a lép​cső aljá​ban meg​áll. Kezét az övére teszi, kivil​lan a pisz​to​lya mar​ko​lata. – Eltűnt egy elektrobomba, June. – A mennyezetről csüngő lámpa fénye árnyékot vet az arcára. – Kora reggel vettem észre, hogy eltűnt, miután hiába kopogtattam az ajtódon. Azt mondtad, hogy fent vol​tál a tetőn, igaz? Tudsz erről vala​mit? Nyu​godt pil​lan​tás​sal nézek az arcába, karba teszem a kezem. – Azt hiszed, hogy én vit​tem el? – Én nem vádollak semmivel. – Siralmas képet vág, majdhogynem könyörgőt. De a keze nem mozdul a pisztoly mellől. – De arra gondoltam, hogy ez furcsa egybeesés. Alig néhány embernek van ide bejá​rása, és többé-kevésbé mind​egyi​kük iga​zolni tudja, hogy merre járt múlt éjjel. – Többé-kevésbé? – mondom annyi szarkazmussal a hangomban, hogy belepirul. – Ez elég bizonytalanul hangzik. Látszom valamelyik biztonsági kamera felvételén? Jameson ezredes bízott meg ezzel? – Vála​szolj a kér​désre, June! Az arcába bámulok. Nagyot nyel és pislog, de nem kér elnézést a hangnemért. Azt hiszem, nekem annyi. – Nem én vol​tam. Nem úgy néz ki, mintha meg​győz​tem volna. – Nem te vol​tál – ismétli meg, amit mond​tam. – Mit mondhatnék még? Legalább ellenőriztétek még egyszer a leltárt? Biztos, hogy hiányzik valami?

Tho​mas meg​kö​szö​rüli a tor​kát. – Valaki megpiszkálta idelenn a biztonsági kamerákat, ezért nincsenek felvételeink. – A pisztolytáskáján dobol az ujjaival. – Meglehetősen precíz munka volt. És ha precizitásról van szó, nekem rög​tön egy​va​laki jut eszembe, June. Még​pe​dig te. Fel​gyor​sul a szív​ve​ré​sem. – Nem akarom ezt. – Thomas hangja ellágyul. – De már azt is különösnek találtam, hogy milyen sok időt töl​töt​tél Day kikér​de​zé​sé​vel. Talán meg​saj​nál​tad? Készülsz vala​mire, hogy... De ezt a mon​da​tot már nem tudja befe​jezni. Váratlanul robbanás rázza meg a folyosót, és mindketten a falnak tántorodunk. Vakolat hullik a mennyezetről, és szikrák szálnak a levegőben. (A Patrióták. Az elektrobomba. Felrobbantották a téren. Mégiscsak eljöttek, pont időben, épp mielőtt Dayt a kivégzőosztag elé állították volna. Most pedig az épü​let​ben lévő összes fegy​ver hasz​nál​ha​tat​lan lett, pon​to​san két percre. Köszö​nöm, Kaede!) Keményen a falnak lököm Thomast, mielőtt még visszanyerhetné az egyensúlyát. Kirántom a kést a derékszíjából, az elektromos elosztószekrényhez lépek, és feltépem az ajtaját. Mögöttem Thomas – mintha las​sí​tott fel​vé​te​len mozogna – a pisz​to​lyá​ért nyúl. – Állít​sák meg! Meg​mar​ko​lom a kést, és átvá​gom a kap​cso​ló​tábla aljába befutó összes veze​té​ket. Puk​ka​nás, szik​ra​felhő. Az egész alag​sor sötét​ségbe borul. Thomas átkozódik, most jöhetett rá, hogy a pisztolya nem működik. A katonák egymásba botlanak a sötét​ben. Gyor​san kita​po​ga​tom az utat a lép​cső​ház​hoz. – June! – hallom Thomas ordítását valahonnan a hátam mögül. – Nem érted! A saját érdekedben teszem! Elönt a düh, kibuk​nak a sza​vak a szá​mon: – Na per​sze! Ugyan​ezt mond​tad Meti​as​nak is? Nem sok időm marad, mielőtt bekapcsol a tartalékgenerátor. Nem várom meg Thomas válaszát, hármasával szedem a lépcsőket felfelé, számolva az elektrobomba robbanása óta eltelt másodperceket. (Tizenegy másodperc. Még százkilenc másodperc, mielőtt a fegyverek ismét működni kez​de​nek.) Ahogy kirontok a földszinti ajtón, hatalmas káoszba csöppenek. Katonák sietnek kifelé a térre. Rohanó léptek zaja visszhangzik mindenfelől. Elindulok hátra, a vesztőhely felé. Kavarognak bennem a megfigyelt részletek, csúcsforgalom van az idegpályáimon. (Kilencvenhét másodperc maradt; harminchárom katona tart velem szembe; tizenkettő velem egy irányba; néhány képernyő a falon elsötétült, biztos az elvágott vezetékek miatt; a többi azt mutatja, a téren lévő tömegben micsoda iszonyatos felfordulás tört ki; valami hullik az égből az emberekre... Pénz! A Patrióták pénzt szórnak az emberek közé a tetőkről. A tömeg egyik fele kétségbeesetten próbál kijutni a térről, míg a másik fele tolongva, egy​mást taposva küzd a tiket​te​kért.) Hetvenkét másodperc. Elérem a vesztőhelyre vezető folyosót. Egy pillantással felmérem a terepet: három eszméletlen katona, John és Day a negyedikkel birkózik. (Day nyakában egy vászonszalag lóg, az őrök épp akkor köthették be a szemét, amikor a bomba felrobbant.) A többieket biztosan átirányították, hogy segítsenek megfékezni a tömeget a téren, de nem sok időnk van. Pillanatok alatt újra a nya​kun​kon lesz​nek. Oda​ug​rok, és kirú​gom a katona alól a lábát. Kizu​han, John állon vágja, mire ernyed​ten elnyú​lik a föl​dön. Hatvan másodperc. Day alig áll a lábán, tántorog, mint aki mindjárt elájul. Az egyik katona fejbe

vághatta, vagy pedig a lábával van baj. Johnnal közrefogjuk, két oldalról támogatjuk. Befordulunk egy szűk átjáróba, ami a vesztőhely folyosójából ágazik le, és elindulunk a hátsó kijárat felé. Ebben a pil​la​nat​ban Jameson ezre​des hangja har​san fel a fali hang​szó​rók​ból. Magán​kí​vül van. – Végez​zék ki! Azon​nal öljék meg! De a kame​rák előtt csi​nál​ják, azt aka​rom, hogy lás​sák a téren! – A francba! – morogja Day az orra alatt. A feje oldalt bukik, csillogó kék szeme kifejezéstelenné válik. Johnnal egymásra pillantunk, aztán igyekszünk tovább. A katonák már elindulhattak visszafelé. Hogy elkap​ják Dayt, és vigyék kivé​gezni. Huszon​hét másod​perc. Jó 75 méterre vagyunk a kijárattól. (Másodpercenként olyan másfél métert haladhatunk, 27 szorozva 1,5-tel, az nagyjából 40 méter. Még 40 méter, és a fegyverek újra működőképesek lesznek. A szomszédos folyosón katonák léptei dobognak, feltehetően minket keresnek. Még legalább 23 másodpercre lenne szükségünk, hogy elérjük a kijáratot, mielőtt elkapnak minket. Szitává lőnek, mielőtt kijut​hat​nánk.) De utá​lom az ilyen mér​le​ge​lést! John rám néz. – Nem tud​juk meg​csi​nálni. Kettőnk közt Day félig-meddig eszméletlenségbe süpped. Talán ha ők ketten továbbmennek, én pedig visszarohanok, feltartani a katonákat. Valószínűleg csak párat tudok majd kiütni, mielőtt legyűr​nek. Így is elkap​ják őket. John meg​áll, érzem, hogy Day tel​jes súlya rám nehe​ze​dik. – Mi a... – kezdem mondani, amikor látom, hogy John leveszi Day nyakáról a szemkötőt. Aztán vissza​for​dul. Elke​re​ke​dik a sze​mem. Tudom, mit akar csi​nálni. – Ne! Maradj velünk! – Időre van szükségetek – mondja John. – Kivégzést akarnak? Hát megkapják. – Azzal rohanni kezd. Vissza az átjá​rón. Vissza a vesz​tő​hely felé. Nem igaz! Ne, ne, John! Hova mész? Elvesztegetek egy másodpercet, amíg utána bámulok. Könny gyű​lik a sze​membe, és azon tűnő​dök, hogy utána kéne men​nem. Meg fogja tenni. Aztán Day feje a vállamra bukik. Még hat másodperc. Nincs más választásom. Már hallom is, hogy kiáltoznak a katonák mögöttünk, a vesztőhelyre vezető folyosón. Összeszedem magam, megfordulok, és indu​lok tovább. Nulla másod​perc. A fegyverek ismét működnek. Megyünk tovább. Újabb másodpercek telnek el. Nagy lárma, zűr​za​var hal​lat​szik mögöt​tünk a folyo​sók​ról. Nem nézek hátra. Aztán elérjük a kijáratot, kiesünk az utcára, de két katona máris a nyakunkon van. Már nincs erőm verekedni. Mégsem adom fel. Valakivel birkózom, aztán azt látom, hogy a katonák mozdulatlanul fek​sze​nek a föl​dön, és Kaede sza​lad felém. – Itt van​nak! – kiáltja. – Moz​gás! A hátsó kijárat közelében rejtőzködtek. Ahogy megbeszéltük. Eljöttek értünk a Patrióták. Szólni akarok, hogy várjuk meg Johnt, de tudom, hogy fölösleges. Megragadják a karunkat, és a várakozó motorbiciklik felé húznak. Kihúzom a pisztolyomat az övemből, és a földre hajítom. Nem akarom, hogy a beépített nyomkövető eláruljon. Day felszáll az egyik motorra, én meg egy másikra. Vár​juk meg Johnt!, aka​rom mon​dani.

De aztán elin​du​lunk. A Batalla-szék​ház elma​rad mögöt​tünk.

DAY Egy villámcsapás, a mennydörgés robaja, a zuhogó eső doboló zaja. Valahol a távolban árvízjelző szi​ré​nák jaj​gat​nak. Kinyitom a szemem. Hunyorgok a szemembe csörgő esővíztől. Egy pillanatig nem emlékszem semmire, még a nevemre sem. Hol vagyok? Mi történt? Egy kémény mellett ülök, bőrig ázva. Egy felhőkarcoló tornyának tetején vagyok. Az esőfüggöny eltakarja előlem a világot, elázott ingemet cibálja a szél, kis híján felkap a földről. Közelebb húzódok a kéményhez. Az égre pillantva látóhatártól látóhatárig nyújtózó koromfekete, vadul gomolygó, villámoktól megvilágított felhőtakarót látok. Aztán hirtelen visszatérnek az emlékek. A kivégzőosztag, a folyosó, a képernyők a falon. John. A robbanás. Katonák mindenütt. June Mostanára már halottnak kéne lennem, egy rakás golyóval a tes​tem​ben. – Hát fel​éb​red​tél. Fekete szerelésének köszönhetően az éjszakai sötétben szinte láthatatlanul June kucorog mellettem. Esetlenül a kémény falának dőlve ül mellettem, nem törődve az arcán lecsorgó esővel. Megmoccanok, hogy feléje forduljak. Fájdalom hasít a sérült lábamba. A szavak a torkomon akad​nak, kép​te​len vagyok meg​szó​lalni. – Valenciában vagyunk. A peremvárosban. A Patrióták eddig voltak hajlandóak elhozni minket. Ők továbbmentek Vegasba. – June kipislogja a vizet a szeméből. – Szabad vagy. Hagyd el Kaliforniát, amíg tehe​ted. Vadászni fog​nak ránk. Kinyitom, aztán becsukom a számat. Álmodom? Közelebb csúszok hozzá. Az arcához emelem a keze​met. – Mi... mi történt? Te jól vagy? Hogyan hoztál ki a Batalla-székházból? Tudják, hogy te szöktettél meg? June csak bámul rám, mint aki azon gondolkodik, hogy válaszoljon-e a kérdéseimre Végül aztán a tető széle felé int. – Nézd meg magad! Nehézkesen talpra állok. Így már rálátok a tetőperem fölött a környező falakon lévő óriásképernyőkre. A tető szélére bicegek, és lenézek a mellvédről. Tényleg a peremvárosban vagyunk. Az épület, amelynek a tetején kuksolunk, elhagyatott, le van zárva, és az egész környéken már össze​sen csak két óri​ás​kép​er​nyő műkö​dik. Figye​lem az adást. A főcím​től elakad a léleg​ze​tem.

MA VÉG​RE​HAJ​TOT​TÁK DANIEL ALTAN WING HALÁ​LOS ÍTÉ​LE​TÉT A felirat hátterében összevágott jelenetek peregnek. Magamat látom a felvételen, ahogy a cellámban üldögélek. Egyenesen a kamerába nézek. Aztán a kép a vesztőhelyre vált, ahol felsorakozott a kivégzőosztag. Katonák vonszolnak egy hevesen ellenkező fiút az udvar közepére. Erre nem emlékszem. A fiú szeme be van kötve, a kezét szorosan hátrabilincselték. Pont úgy néz ki,

mint én. Eltekintve néhány apró részlettől, ami csak nekem tűnik fel. A válla szélesebb, mint az enyém. A sán​tí​tást csak tet​teti, a szája pedig inkább Apá​éra hason​lít, mint Anyá​éra. Hunyo​rogva nézem az eső​füg​gö​nyön át a képet. Az nem lehet... A fiú megáll az udvar közepén. Az őrei hátraarcot csinálnak, és elsietnek, amerről jöttek. A sorfalat álló katonák csőre töltik a fegyvereiket, aztán célba veszik a fiút. Rövid időre halálos csend támad. Aztán füst és láng csap ki a puskákból. Látom, ahogy a fiú teste minden egyes találattól meg​rán​dul. Arc​cal a porba zuhan. Még néhány lövés dör​dül, aztán újra csend lesz. A kivégzőosztag gyorsan kivonul. Két katona felemeli a fiú testét, és elviszik a hamvasztó kemen​cé​hez. Elkezd remegni a kezem. John volt az. June felé for​du​lok. Engem figyel némán. – John volt! – kia​bá​lom túl az esőt. – John volt az! June nem szól sem​mit. Alig kapok leve​gőt. Most értem meg, mit csi​nált. – Őt nem sza​ba​dí​tot​tad ki. – Nehe​zemre esik han​go​san kimon​dani. – Csak kicse​rél​ted velem. – Nem az én ötle​tem volt – feleli. – Ő találta ki. Vissza​sán​ti​ká​lok hozzá. Meg​ra​ga​dom a vál​lát, és a kémény​hez szo​rí​tom. – Mondd el, mi tör​tént! Miért tette? – kiál​tom. – Nekem kel​lett volna meg​hal​nom! June felkiált fájdalmában, csak ekkor veszem észre, hogy megsebesült. Egy mély vágás van a vállán, az ingét átáztatta a vér. Mi a fenét csinálok, még én kiabálok vele? Letépek egy csíkot az ingem aljából, és megpróbálom bekötni a sebét, ahogy Tesstől láttam. Szorosan meghúzom, és cso​mót kötök rá. June arca meg​rán​dul a fáj​da​lom​tól. – Nem vészes – hazudja. – Csak súrolt a golyó. – Máshol is megsérültél? – Megvizsgálom a másik karját, aztán óvatosan végigtapogatom a derekát és a lábait is. Egész tes​té​ben resz​ket. – Nem hiszem – feleli. – Jól vagyok. – Amikor a füle mögé simítom a nedves hajtincseit, felnéz rám. – Day... nem úgy alakult, ahogy elterveztem. Mindkettőtöket ki akartalak hozni. Meg tudtam volna csi​nálni. De... John élettelen testének az óriásképernyőkön feltűnő látványától forogni kezd velem a világ. Mély leve​gőt veszek. – Mi tör​tént? – Nem volt elég időnk. – Megáll. – Így John visszafordult. Ő adott nekünk elegendő időt, hogy kijussunk. Visszament. Azt hitték, hogy te vagy. Még a vászondarab is rajta volt, amivel bekötötték a szemed. Elfogták, és visszavitték a vesztőhelyre. – Megint megrázza a fejét. – De mostanra már biz​to​san rájöt​tek a téve​désre. Mene​kül​nöd kell, Day. Amíg még lehet. Könnyek csorognak az arcomon. Nem érdekel. June előtt térdelek, a két kezem közé szorítom a fejem, és a földre borulok. Többé már nincs értelme semminek. A bátyám egyfolytában csak értem aggódott, míg én a cellámban duzzogtam, mint egy önző kölyök. Johnt csak az én sorsom érdekelte, mint min​dig. – Nem kel​lett volna ezt ten​nie – sut​to​gom. – Nem érdem​lem meg. June a fejemre teszi a kezét.

– Pontosan tudta, hogy mit csinál, Day. – Könnyek öntik el az ő szemét is. – Valakinek meg kell men​te​nie Edent. Ezért John meg​men​tett téged. Ahogy azt egy test​vér​nek kell. Tekintete az enyémbe mélyed. Így maradunk mozdulatlanul, dermedten az esőben. Egy örökkévalóságig. Eszembe jut az éjszaka, amikor az egész elkezdődött. Az éjszaka, amikor láttam, hogy a katonák megjelölik anyám ajtaját. Ha nem mentem volna el abba a kórházba, ha nem keresztezzük egymás útját June bátyjával, ha valahol másutt találok gyógyszert... vajon minden más​képp ala​kult volna? Lehet, hogy Anya és John még min​dig élne? Eden pedig biz​ton​ság​ban volna? Nem tudom. Túl​sá​go​san fáj​dal​mas, hogy sokáig töp​reng​jek ezen. – Min​dent eldobtál magadtól. – Felemelem a kezem, és megérintem az arcát, letörlöm az esőcseppeket a szempilláiról. – Az egész életedet... mindent, amiben hittél. Hogy voltál képes meg​tenni ezt értem? Még sosem láttam ilyen szépnek. Mesterkéletlen, őszinte, sebezhető, mégis legyőzhetetlen. Amikor vil​lám ciká​zik át az égen, barna szeme arany​fény​ben ragyog fel. – Mert iga​zad volt – sut​togja. – Min​den​ben. Ami​kor átöle​lem, letö​röl az arcom​ról egy könny​csep​pet, aztán meg​csó​kol. Aztán a vál​lamra hajtja a fejét. Én pedig sza​bad​jára enge​dem a könnye​i​met.

JUNE HÁROM NAP​PAL KÉSŐBB KALI​FOR​NIA, BARSTOW IDŐ: 23:40 HŐMÉR​SÉK​LET: 11°C Az Evonia hurrikán végre kezd lecsillapodni, de az eső még mindig zuhog, mintha dézsából öntenék. Az égen haragosan gomolyognak a felhők. Mindeközben Barstow egyetlen óriásképernyője folya​ma​to​san sugá​rozza a Los Ange​les​ből érkező híre​ket:

ELREN​DEL​TÉK A KITE​LE​P Í​TÉST A ZEIN, GRIF​F ITH, WIN​TER, FOREST SZEK​TO​ROK​BÓL! MIN​DEN LOS ANGE​LES-I POL​GÁR KERES​SEN MENE​DÉ​KET LEG​ALÁBB ÖT EME​LET MAGA​SAN! FEL​OL​DOT​TÁK A KARAN​TÉNT A LAKE ÉS A WIN​TER SZEK​TO​ROK​BAN. A KÖZ​TÁR​SA​SÁG DÖNTŐ GYŐ​ZEL​M ET ARAT A KOLÓ​NIÁK ELLEN A DAKO​TAI MADI​SON​BAN. LOS ANGE​LES VAROSA HIVA​TA​LO​SAN IS BEJE​LEN​TETTE, HOGY HAJ​SZÁT INDÍT A PAT​RI​ÓTA LÁZA​DOK ELLEN. DECEM​BER 26-ÁN KIVÉG​ZŐ​OSZ​TAG ELÉ ÁLLÍ​TOT​TÁK DANIEL ALTAN WIN​GET. A Köztársaság természetesen sikeresnek állítja be a kivégzést. Persze mi tudjuk, hogy mi az igazság. Az utcákon, a sikátorok mélyén már megindult a suttogás. Azt beszélik, hogy Day ezúttal is kicselezte a halált. És hogy ebben egy fiatal, köztársasági katona segített neki. A suttogás csak suttogás marad, mert senki nem akarja magára vonni a Köztársaság figyelmét. És mégis. A szóbeszéd foly​ta​tó​dik. A Los Angeles belső kerületeinél csendesebb Barstow-ban rengeteg ember nyüzsög. A rendőrök itt nem keresnek minket, legalábbis nem olyan intenzitással, mint ott. Vasútváros. Düledező épületek. Megfelelő hely Daynek és nekem, hogy elrejtőzzünk. Örültem volna, ha Ollie is velünk jöhet. Ha Jameson ezredes nem hozza egy nappal előbbre a kivégzés időpontját. Ki akartam ereszteni a lakásból, elrejteni egy sikátorban, hogy aztán visszamehessek érte. De már késő. Vajon mit csináltak vele? A rémült, magára hagyott, a lakásomba betörő katonákat ugató Ollie gondolatára gombóc nő a tor​komba. A kutyám maradt az egyet​len apró darab​kája Meti​as​nak az éle​tem​ben.

Az esővel és a széllel küszködve Day meg én visszafelé tartunk a rendező-pályaudvarra, ahol meg akarjuk húzni magunkat. Gondosan igyekszem az árnyékban maradni még egy ilyen viharos éjszakán is. Day sapkát visel, mélyen a szemébe húzva. Én betűrtem a hajam az ingem gallérja alá, és egy ócska sálat – csöpög belőle a víz – kötöttem a szám és az orrom elé. Ez minden, amivel álcázni tudjuk magunkat. Régi vasúti kocsik állnak mindenfelé, mint egy roncstelepen, kifakult rajtuk a festés, rozsda lepi őket. Huszonhatot számolok, ha belevesszük azt a fékezőkocsit is, amelyiknek hiányzik az egyik oldala, Union Pacific mindegyik. Rá kell dőlnöm a szélre, hogy fel ne borítson. Az eső csípi a sebet a vál​la​mon. Egyi​künk se szól egy szót sem. Amikor a telep hátsó végében végre találunk egy üres kocsit (40 négyzetméteres, fedett tehervagon két tolóajtóval – az egyik beragadt a rozsdától, a másik félig nyitva, nedvességre érzékeny ömlesztett áruk szállítására használták), másik háromnak a takarásában, bemászunk, és letelepszünk az egyik sarok​ban. Meg​le​pően tiszta. Elég meleg. És ami a leg​fon​to​sabb, szá​raz. Day leve​szi a sap​ká​ját, és kicsa​varja a vizet a hajá​ból. Látom rajta, hogy fáj a lába. – Sze​ren​csére az árvízi figyel​mez​te​tést még nem oldot​ták fel. Bólin​tok. – Nehéz lenne a nyomunkra akadni ebben az ítéletidőben. – Elhallgatok, és Dayt figyelem. Még így is, fárad​tan és koszo​san, tel​je​sen elázva, vala​mi​féle ter​mé​sze​tes ele​gan​cia lengi körül. – Mi van? – hagyja abba hajá​nak csa​var​ga​tá​sát. Meg​rán​tom a vál​lam. – Ször​nyen nézel ki. Apró mosoly jelenik meg az arcán, de aztán éppolyan gyorsan el is tűnik. Bűntudat foglalja el a helyét. Csend​ben mara​dok. Meg​ér​tem, mit érez. – Amint eláll az eső – mondja, indulok Vegasba. Meg akarom találni Tesst, meg akarok győződni róla, hogy biztonságban van a Patriótákkal, mielőtt elindulnánk a frontra, megkeresni Edent. Nem hagyhatom magára. Biztos akarok lenni benne, hogy jobb neki, mintha velünk volna. – Mintha engem akarna meggyőzni. – Nem muszáj velem jönnöd. Menj egyenesen a frontra, majd ott utolérlek. Meg​be​szél​he​tünk egy talál​ko​zó​he​lyet. Jobb, ha csak egyi​künk koc​káz​tatja, hogy elkap​ják. Legszívesebben megmondanám Daynek, hogy mekkora őrültség betenni a lábát egy militarizált övezetbe, mint Vegas. De nem teszem. Tess törékeny alakját látom magam előtt, behúzott nyakkal, tágra nyílt szem​mel. Day már elvesz​tette az édes​any​ját. A báty​ját. Nem veszít​heti el Tesst is. – Meg kell talál​nod Tesst – mon​dom. – Nem kell róla meg​győz​nöd. De veled megyek. Össze​vonja a szem​öl​dö​két. – Dehogy jössz! – Szükséged lesz segítségre. Gondolkozz ésszerűen! Ha történik veled valami útközben, honnan fogom meg​tudni, hogy baj​ban vagy? Rám néz. Hiába van sötét, nem bírom levenni róla a szemem. Az eső tisztára mosta az arcát. A véres csík kiázott a hajából. Csak néhány horzsolás látszik rajta. Úgy néz ki, mint egy angyal, még ha csak egy bukott angyal is. Zavar​tan fél​re​né​zek. – Nem sze​ret​ném, hogy egye​dül menj. Nagyot sóhajt. – Rendben. Utána irány a front, megkeressük Edent, aztán átmegyünk a határon. A kolóniaiak fel​te​he​tően szí​ve​sen lát​nak majd min​ket. Talán még segí​te​nek is.

A Koló​niák. Nem​rég még ők vol​tak szá​momra a leg​na​gyobb ellen​ség. – Oké. Hozzám hajol. Megcirógatja az arcomat. Úgy látom, még mindig fáj, ha mozgatja az ujjait, és a kör​mei feke​ték az alvadt vér​től. – Láng​ész vagy – mondja. – Ugyan​ak​kor tiszta őrült, ha együtt akarsz maradni egy magam​faj​tá​val. Kezé​nek érin​té​sére lehu​nyom a sze​mem. – Akkor mind​ket​ten őrül​tek vagyunk. Magához húz. Mielőtt bármit is mondhatnék, megcsókol. A szája puha és meleg, és ahogy egyre erősebben csókol, átkarolom a nyakát, és visszacsókolom. Nem törődök a vállamban érzett fajdalommal. Azzal se törődnék, ha katonák ütnének rajtunk. Nem lennék szívesebben sehol másutt. Itt aka​rok lenni, Day tes​té​hez simulva, miköz​ben szo​ro​san átölel. – Olyan furcsa – mondom neki később, ahogy a padlón heverünk, egymást átölelve. Kint még tombol a hurrikán. Néhány óra múlva indulnunk kell. – Furcsa érzés itt lenni veled. Alig ismerlek. Mégis... néha olyan érzés, mintha egyet​len ember len​nénk, két külön​böző világ​ban. Csak hall​gat egy dara​big, egyik keze szó​ra​ko​zot​tan ját​szik a hajam​mal. – Kíváncsi lennék, mi lett volna velünk, ha a te helyedbe születek, te pedig az enyémbe. Olyanok len​nénk, mint most? Csak én len​nék a Köz​tár​sa​ság elit kato​nája? Te pedig hír​hedt bűnöző? Fel​eme​lem a fejem a vál​lá​ról, és ráné​zek. – Még sose kér​dez​te​lek a bece​ne​ved​ről. Miért pont Day? – Minden nap azt jelenti, hogy újabb huszonnégy órányi lehetőséged van. Minden nap azt jelenti, hogy megint megtörténhet bármi. A pillanatnak élsz, és meghalhatsz egy szempillantás alatt, ezért aztán épp elég, ha egyszerre csak egy nappal törődsz. – Kifelé bámul a vasúti kocsi nyitott ajtaján, ahol sötét víz​füg​göny takarja a vilá​got. – Pró​bálsz a fény​ben járni. Lehunyom a szemem, és Metiasra gondolok. Az összes szép emlékre, és azokra is, amelyeket legszívesebben elfelednék. Aztán elképzelem őt, amint fény veszi körül. Gondolatban megszólítom, és végső búcsút veszek tőle. Egyszer majd újra találkozunk, és mindent elmesélünk egymásnak. De most elzárom őt egy biztos helyre a szívembe, ahonnét majd erőt tudok meríteni. Amikor kinyitom a sze​mem, Day engem néz. Nem tudja, mire gon​do​lok, de az érzel​me​ket képes leol​vasni az arcom​ról. Egymás mellett fekszünk, nézzük a villámokat, hallgatjuk a mennydörgést, várjuk, hogy felvirradjon egy újabb esős haj​nal.

Köszönetnyilvánítás Minden egyes alkalommal, mikor belelapozok a Legendába, visszaemlékszem tizennégy éves önmagamra, ahogyan késő éjszaka, lámpafény mellett írogatok, boldog tudatlanságban afelől, hogy milyen hosszú út vezet még a megjelenésig. Azóta már tisztában vagyok vele, hány ember kell hozzá, hogy megszülethessen egy könyv, és milyen sokat számít az ő munkájuk. A legnagyobb hálával tar​to​zom nek​tek: Kristin Nelsonnak, az ügynökömnek, először is azért, mert elvállalt egy eladhatatlan kézirattal, és soha nem ingott meg bennem a hite, miközben a Legen​dát írtam, valamint a ragyogó éleslátásáért, aminek köszönhetően ez lett a könyvből. Nélküled sehol nem lennék. Köszönöm a Nelson Irodalmi Ügynökség csodás csapatának, hogy gondoskodtak róla, minden a legnagyobb rendben menjen: Lind​say Mer​gens, Anita Mumm, Angie Ras​mus​sen és Sara Megibow. Köszönet bámulatos képességű szerkesztőmnek, Jen Bessernek, hogy gondjaiba vette a Legen​dát, és olyan történetet faragott belőle, amire én magamtól sosem lettem volna képes. Hihetetlen sze​ren​csém, hogy mel​let​tem vol​tál! Szeretném megköszönni a Putnam gyermek- és ifjúsági könyvekkel foglalkozó részlegének, ennek az elképesztő csapatnak, hogy ilyen lelkesen foglalkoztak a Legendával, velem pedig úgy bántak, mint egy hercegnővel: Don Weisberg, Jen Loja, Shauna Fay, Ari Lewin, Cecilia Yung, Marikka Tamura, Cindy Howle, Rob Farren, Linda McCarthy, Theresa Evangelista, Emily Romero, Erin Dempsey, Shanta Newlin, Casey Mclntyre, Erin Gallagher, Mia Garcia, Lisa Kelly, Courtney Wood. És köszö​net a nem​zet​közi kiadók​nak is, aki a szár​nyaik alá vet​ték a köny​vem. Köszönöm a filmes ügynökömnek, a hihetetlen Kassie Evashevski-nek, hogy megtalálta a Legenda számára a legjobb filmstúdiót, valamint a Temple Hill Entertainmentnek és a CBS Filmsnek az előbb említett legjobb hozzáállásukat a megfilmesítés ötletéhez. Isa-ac Klausner, Wyck Godfrey, Marty Bowen, Grey Munford, Ally Mielnicki, Wolfgang Hammer, Amy Baer, Jonathan Levine, Andrew Barrer, Gabe Ferrari – csodálatosak vagytok, srácok. Külön köszönet illeti Wayne Alexandert, aki ragyogó jogi szak​ér​tel​mét köl​csö​nözte a Legenda szer​ző​dé​sé​hez. Köszönöm Kami Garciának és Sarah Rees Brennannek, hogy hallatlanul elfoglalt és tehetséges életükből időt szakítottak egy kezdő író könyvére, és hihetetlenül pozitív ajánlást írtak róla. JJ, Cindy Pon, Maiinda Lo, és Ellen Oh: köszönet a megfizethetetlen tanácsokért, a kedves szavakért és a szó​ra​koz​tató Twit​ter üze​ne​te​kért. Köszönet Paul Gregorynak, amiért bevetette az összes mágikus trükkjét, hogy elfogadhatóan nézzek ki a könyvben szereplő fotón. Köszönet a deviantArt felhasználóinak, akik 2002 óta bátorítanak és segítenek kreativitásom kibontakoztatásában. Köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy mel​let​tem áll​ta​tok (meg a sok finom enni​va​lót is). És nem utolsósorban nagy köszönettel tartozom Primo Gallanosának, aki még a legkorábbi formájában látta a Legen​dát (kb. kétbekezdésnyi zavaros szöveg volt az egész), tőle kölcsönöztem Daynek személyiséget és nevet a Köztársaság gonosz diktátorának, ő javasolta, hogy June legyen inkább lány, és hajlandó volt meghallgatni a nap és az éjszaka bármely órájában, elviselt az összes félel​mem​mel, nyug​ta​lan​sá​gom​mal, bána​tom​mal és örö​mem​mel együtt. Sze​ret​lek.

TARTALOM ELSŐ RÉSZ A FIÚ, AKI A FÉNYBEN JÁR DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE MÁSODIK RÉSZ A LÁNY, AKI ÁTTÖRI AZ ÜVEGFALAT DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE DAY JUNE Köszönetnyilvánítás