Henry Charriere Pillango

NNCL1008-44Cv1.0

HENRI CHARRIERE Pillangó Szökéseim a pokolból

BIBLIOTÉKA Henri Charriére Papillon ©Éditions Robert Laffont, 1969, Paris. ©Hungarian translation: Kamocsay Ildikó Philipp Berta jogörököse Szoboszlai Margit ÖTÖDIK KIADÁS 1990 Felelős kiadó: Nagy László Fedélterv: Korándi Grafika: Pintér Róbert ISBN 963 7795 006 Készült az Európa Könyvkiadó 1971-es kiadása alapján Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám. 90-0203

-1-

Venezuela népének, a Pária-öböl szegény halászainak, mindenkinek, - értelmiségieknek, katonáknak, s a többieknek-. akiknek köszönhetem, hogy mindezt túléltem. Ritának, feleségemnek, legjobb barátomnak.

-2-

Első füzet AZ ENYÉSZET ÚTJA AZ ESKÜDTSZÉK Az a pofon akkora volt, hogy csak tizenhárom év múlva kezdtem ocsúdni kábulatából. Nem mindennapi tasli volt valóban, sok időbe tellett, amíg magamhoz tértem. 1931. október 26-a. Reggel nyolc órakor kivezettek abból a conciergerie-beli cellából, amelyben egy évet töltöttem. Frissen borotválva, jó szabó kezéből kikerült elegáns öltönyömben könnyedén lépkedek. Fehér ing és halványkék csokornyakkendő egészíti ki öltözékemet. Huszonöt éves vagyok, de húsznak látszom. A csendőrökben is némi tiszteletet ébreszthet "gentleman" megjelenésem, mert nagyon udvariasak. Még a bilincset is levették rólam. Hatan, az öt csendőr meg én, két padon ülünk egy csupasz teremben. Kint szürkeség. Szemben velünk egy ajtó, ami bizonyára a tárgyalóterembe vezet, mivelhogy a Szajna megyei Igazságügyi Palotában vagyunk, Párizsban. Néhány perc múlva egy gyilkossággal vádolnak majd engem. Védőm, Raymond Hubert ügyvéd, már előbb üdvözölt: "Nincs semmi komoly bizonyíték maga ellen, bízom benne, hogy felmentenek bennünket." Nevetnem kell ezen a bennünket-en. Mintha Hubert ügyvéd is vádlottként állna a bíróság előtt, s az esetleges ítélet őt is sújtaná. Egy törvényszolga kitárja előttünk az ajtót, s int, hogy lépjünk be. A szélesre tárt ajtón át hatalmas terembe lépek négy csendőr kíséretében, szélről a tiszthelyettes. Hogy attól a bizonyos pofontól még jobban elszédüljek, a teremben minden vérvörös: a szőnyegek, a hatalmas ablakokon lógó függönyök, még a bírák talárja is, akik csakhamar ítélkezni fognak felettem. - Uraim, a bíróság! Az egyik jobb oldali ajtón hat ember lép be egymás után. Az elnök, nyomában az öt bíró, fejükön a hagyományos bírói föveggel. Az elnök a középső szék előtt áll meg, tőle jobbra és balra sorakoznak az ülnökök. A teremben feszült csend, mindenki állva marad, én is. A bíróság elfoglalja helyét, s akkor mindenki leül. A pufók, rózsás arcú elnök rám függeszti szigorú tekintetét, szeméből semmiféle érzés sem olvasható ki. Bevinnek hívják. Mindvégig valóban pártatlanul vezette a tárgyalást, és igyekezett mindenkinek a tudomására hozni, hogy ő, a hivatásos bíró, nem hisz teljesen sem a tanúk, sem a rendőrök őszinteségében. Nem, ő nem felelős a pofonért, ő csak egyszerűen kiosztotta nekem. A főügyész, Pradel. Valamennyi védőügyvéd rettegett ügyésze. Pályája során gyászos hírnevet vívott ki magának: a guillotine, valamint a tengerentúli és a francia büntetőtelepek elsőrendű szállítójának bizonyult. Pradel a közösség bosszúját képviseli. Hivatásos vádló, hiányzik belőle minden emberi. A Törvényt, a Tekintélyt képviseli, és minden lehetőt megtesz, hogy a mérleg serpenyőjét a maga oldalára billentse. A szeme - egy keselyű szeme -, szemhéját kissé leeresztve, átható tekintettel néz le rám a magasból. Ezt a magasságot elsősorban a nálam magasabb bírói emelvénynek köszönheti, de saját, kihívóan fölényes egy méter nyolcvan centis magasságának is. Vörös talárját nem veti le, fövegét azonban maga elé teszi. Rátámaszkodik hatalmas, cséphadarónak is beillő kezére. Arany karikagyűrű jelzi, hogy házasember, kisujján pedig gyűrű gyanánt jól kifényesített patkószöget visel. Kissé előredől, hogy még jobban éreztesse, mennyire a hatalmában vagyok. S mintha azt mondaná: "Na, öregem, ha azt hiszed, hogy elmenekülhetsz előlem, tévedsz. Senki sem látja karmaimat, mert lelkem legmélyén várják, hogy darabokra szaggassanak téged. Azért retteg tőlem minden ügyvéd, azért tartanak a bíróság legveszélyesebb főügyészének, mert még sohasem eresztettem ki a zsákmányt a karmaim közül. Nem azért vagyok itt, hogy kiderítsem, bűnös vagy-e vagy ártatlan, egyszerűen csak -3-

felhasználom mindazt, ami ellened szól: bohém életedet a Montmartre-on, a botcsinálta hamis tanúkat, a rendőrök vallomásait. A vizsgálóbíró összehordta undorító anyaggal oly visszataszítóvá teszlek, hogy az esküdtszék feltétlenül úgy dönt majd, el kell tűnnöd a társadalomból." Annyira a hatása alá kerültem ennek az "emberevőnek", hogy - mintegy révületben - úgy érzem, valóban beszél hozzám: "Engedd magad elítélni, s főleg ne próbálj védekezni: én rávezetlek majd az enyészet útjára." Remélem, nem bízol az esküdtekben? Ne táplálj hiú reményeket. Ez a tizenkét ember semmit sem tud az életedről. Nézd csak meg őket, ahogy itt ülnek, előtted, sorban. Látod ezt a tizenkét hájfejet, akiket távoli vidéki városokból hoztak fel ide Párizsba? Kispolgárok, nyugdíjasok, kereskedők. Azt hiszem, hogy nem szükséges bemutatnom őket. Bizonyára te sem hiszed, hogy megérthetik huszonöt évedet és a montmartre-i életedet. Számukra a Pigalle és a Blanche tér - maga a pokol, és minden éjszakai életet élő ember a társadalom ellensége. Mind szörnyen büszke rá, hogy a Szajnai Bíróság esküdtje lehet, s szégyelli sótlan nyárspolgári tevékenységét. Te pedig itt állsz előttük fiatalon és jóképűen. Milyen könnyű lesz most az éjszakai Montmartre Don Juanjaként lefestenem téged. S ezzel már az első percben ellenségeiddé teszem őket. Túlságosan jól öltözött vagy, szerényebb öltözékben kellett volna idejönnöd. Óriási taktikai hibát követtél el. Nem látod, hogy irigylik az öltönyödet? Ők áruházból öltözködnek, és soha, még álmukban sem csináltattak egy szabónál öltönyt." Tíz óra van, megkezdődik a tárgyalás. Előttem ül a hat bíró, köztük a rosszindulatú ügyész, aki minden agyafúrtságát, egész intelligenciáját latba veti majd, hogy meggyőzze ezt a tizenkét hájfejet először is arról, hogy bűnös vagyok, azután pedig, hogy az ítélet nem lehet más, mint kényszermunka vagy nyaktiló. Egy strici, egy montmarne-i rendőrségi besúgó meggyilkolásáért vonnak felelősségre. Nincs semmiféle bizonyíték, de a zsaruk, akiket bizonyára előléptetnek, valahányszor kézre kerítenek egy gonosztevőt, azt állítják majd, hogy igenis én vagyok a bűnös. Bizonyítékok hiányában bizonyos, minden kétséget kizáró "bizalmas értesülések"-re fognak hivatkozni. Egy Polein nevű tanú lesz az adu a vád kezében, aki, mint egy gramofonlemez, lejátssza majd a bűnügyi rendőrségen felvett vallomást. Mivel fenntartom, hogy a tanút nem ismerem, az elnök egy adott pillanatban - végtelenül pártatlanul - megkérdezi: - Ön azt állítja, hogy a tanú hazudik? De miért hazudna? - Elnök úr, letartóztatásom óta álmatlanul töltöm éjszakáimat, de nem a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy meggyilkoltam Kis Roland-t, mivel nem én követtem el. Nem, azért nem tudok aludni, mert szüntelenül töprengek, vajon miért üldöz oly makacsul ez a tanú, és valahányszor gyengül a vád, miért igyekszik megerősíteni mindig újabb terhelő adatokkal. Végül is elnök úr, arra a következtetésre jutottam, hogy a rendőrök tetten érhették valamilyen jelentős bűntény elkövetésekor a tanút, s üzletet kötöttek vele: futni hagyunk téged, ha bemártod Pillangót. Nem is tudtam, mennyire ráhibáztam az igazságra. Poleint, aki mint büntetlen előéletű, becsületes ember vett részt az esküdtszéki tárgyalásokon, néhány évvel később letartóztatták és elítélték kokaincsempészésért. Hubert ügyvéd próbál ugyan védeni, de az ügyésznek nem komoly ellenfele. Egyedül Bouffay ügyvédnek sikerül heves felháborodásával néhány nehéz pillanatot szereznie az ügyésznek. De sajnos, ez sem tart sokáig, mert az agyafúrt Pradel találékonysága csakhamar felülkerekedik. Még hízeleg is az esküdteknek, akik azt sem tudják, hova legyenek a büszkeségtől, hogy egy ilyen jelentős személyiség egyenrangú munkatársaként kezeli őket. Este tizenegy órára a sakkjátszma befejeződött. Védőim sakk-mattot kaptak. Engem meg elítéltek, pedig ártatlan vagyok. A Pradel főügyész képviselte francia társadalom mindörökre kitaszít magából egy -4-

huszonöt éves fiatalembert. És nincs irgalom. Bevin elnök fakó hangon hirdeti ki az ítéletet. - Vádlott, álljon föl! Fölállok. Tökéletes csend uralkodik a teremben, mindenki visszafojtja lélegzetét, a szívem kissé hevesebben ver. Az esküdtek rám néznek, egyesek azonban lehorgasztják fejüket, mintha szégyellnék magukat. - Vádlott, mivel az esküdtek bűnösnek találták valamennyi vádpontban, de nem találták bűnösnek az előre megfontolt szándékban, a bíróság életfogytiglani kényszermunkára ítéli önt. Kíván szólni az utolsó szó jogán? Meg se rezzenek, nyugodtan állok, csak egy kicsit erősebben szorítom a vádlottak padjának karfáját. - Elnök úr, igen, szólni kívánok: Elnök úr, ártatlan vagyok, és áldozata egy rendőri cselszövésnek. A bírói emelvény mögül, abból a sarokból, ahol az előkelő meghívott hölgyek ülnek, suttogást hallok. Odaszólok, de hangomat nem emelem föl: - Csendesebben, ti puccos dámák, akik beteges izgalmakat kerestek itt. A komédiának vége! Szerencsésen megoldódott egy gyilkosság rejtélye, hála rendőrségeteknek és igazság-szolgáltatástoknak, elégedettek lehettek. - Őrök - mondja az elnök -, vezessék el az elítéltet. Mielőtt kilépnék a teremből, kiáltást hallok: "Rá se ránts, édes párom, megyek utánad." Derék és becsületes Nénettem kiáltja világgá szerelmét. Néhány vagány, aki eljött a tárgyalásra, tapsolni kezd. Ők tudják, hogy mi az igazság ebben a gyilkossági ügyben, és így akarják értésemre adni, mennyire büszkék rám, hogy nem álltam kötélnek, és nem jelentettem föl senkit. Újra abban a kisteremben vagyunk, ahol a tárgyalás előtt várakoztunk, s a csendőrök újra rám kapcsolják a bilincset, egyikük rövid lánccal bal csuklóját jobb csuklómhoz köti. Egyetlen szót sem szólunk. Cigarettát kérek, a tiszthelyettes ad egyet, és meg is gyújtja. Valahányszor a cigarettát a számhoz emelem, a csendőrnek is fel kell emelnie a karját, hogy kövesse mozdulatomat. Állva szívom el a cigaretta háromnegyedét. Senki sem szól egy szót sem. Végül is a tiszthelyettesre nézek, és én mondom: "Indulás!" Tucatnyi csendőr kísér lefelé a lépcsőn, a Palota belső udvarára érkezünk. Itt vár ránk a meseautó. Nincs zárkára osztva, körülbelül tízen ülünk a padokon. Felhangzik a tiszthelyettes szava: "Conciergerie!" A CONCIERGERIE Mikor Marie Antoinette életének utolsó kastélyához érkezünk, a csendőrök átadnak a börtönfelügyelőnek, aki aláír egy papírt, az elismervényt. Azután a csendőrök szó nélkül elmennek, a tiszthelyettes pedig megszorítja megbilincselt kezem. A börtönfelügyelő megkérdi: - Mennyit sóztak rád? - Életfogytiglant. - Ne mondd! - A csendőrökre néz, és látja rajtuk, hogy igazat mondtam. S ennek az ötvenéves börtönőrnek, aki már sok mindent látott, s az én ügyemet is nagyon jól ismeri, van hozzám néhány jó szava: - A gazemberek! Hát megőrültek ezek?! Óvatosan leoldja rólam a bilincset, és maga vezet egy különleges, párnázott falú cellába, amelyet halálraítéltek, bolondok, közveszélyesek vagy kényszermunkára ítéltek számára rendeztek be. - Bátorság, Pillangó - mondja, miközben rám zárja az ajtót. - Majd átküldik a holmidat, és az ennivalód is megkapod, ami ott maradt az előző celládban. Bátorság! - Köszönöm, főnök. Higgye el, bátor vagyok, és remélem, hogy még torkukon akad ez az életfogytiglan. Néhány perccel később kapirgálást hallok az ajtómon. - Mi van? -5-

- Semmi - feleli egy hang -, csak kiakasztom ide ezt a cédulát. - Miért? Mi van rajta? - "Kényszermunka életfogytiglan. Szigorúan szemmel tartandó." Ó, de hangyások - gondolom. - Azt hiszik, az ítélet úgy fejbe kólintott, hogy még öngyilkos találok lenni? Bátor vagyok és leszek is. Harcolok mindenkivel, mindenki ellen. Már holnap nekilátok. Reggel, míg a kávém iszom, az jár a fejemben, nyújtsak-e be semmisségi panaszt? Minek? Egy másik esküdtszék előtt több az esélyem? És mennyi időt pocsékolok el vele? Egy évet, talán tizennyolc hónapot is... és miért, hogy az életfogytiglan helyett húsz évet kapjak? Mivel elhatároztam, hogy megszököm, nem számít az idő. Emlékszem, hogy egyszer egy elítélt megkérdezte az esküdtszék elnökétől: "Uram, mennyi ideig tart Franciaországban az életfogytiglani kényszermunka?" Föl és alá járok a cellámban. Csőpostán küldtem néhány vigasztaló sort a feleségemnek, s egy másikat a nővéremnek, aki egymaga próbálta védeni a bátyját mindenkivel szemben. Vége, a függöny legördült. Az enyéimnek még többet kell szenvedniük, mint nekem, szegény apám is nehezen hordhatja vidéki magányában súlyos keresztjét. Hirtelen felugrom: hiszen én ártatlan vagyok! Az vagyok, de ki hiszi el, igen, ki hiszi ezt el nekem? "Sose mondd senkinek - intem magam -, hogy ártatlan vagy, csak röhögnének rajtad. Azt állítani, hogy egy májer miatt kaptál életfogytiglant, akit ráadásul nem is te csináltál ki - kész röhej. A legokosabb, ha befogod a pofád." Vizsgálati fogságom idején a Santé-börtönben, meg itt, a Conciergerie-ben, nem számítottam ilyen súlyos ítéletre, s ezért mostanáig nem is gondoltam arra, hogy mit jelenthet "az enyészet útja". Mindegy. Az első teendőm: kapcsolatot kell találnom a többi elítélttel, s társat keresnem köztük a szökéshez. Kiválasztottam egy marseille-i fiút, Degát. A borbélynál biztosan találkozom vele, mindennap odajár borotválkozni. Engedélyt kértem, hogy én is elmehessek. Amint beléptem, láttam, hogy ott áll a fal felé fordulva. Éppen maga elé engedett valakit szabálytalanul -, hogy tovább várhasson a sorára. Félretoltam én is egy várakozót, hogy közvetlenül melléje kerüljek. Gyorsan odasúgtam neki: - Mi van, Dega, hogy vagy? - Megvagyok, Pilla... Tizenöt évet kaptam, hát te? Azt mondják téged jól elintéztek. - Igen. Fogytiglan. - Kérsz semmisségit? - Nem. Inkább eszem és tornászom. Maradj erős, Dega, mert azt hiszem, még szükségünk lesz az izmainkra. Dohányos patronod van? - Van, száz kiló angol fontban. És neked? - Semmi. - Adok egy tanácsot: szerezz gyorsan dohányt. Hubert az ügyvéded, ugye? Az egy balfácán, sose fogja neked elhozni a patront. Küldd el a feleséged a dohányos patronnal Dante-hoz. Ő majd átadja Vastag Dominique-nak, és biztosítlak, hogy ő eljuttatja hozzád. - Pszt, figyel a smasszer. - Á! Csevegünk? - Ó, semmi különös - feleli Dega. - Csak azt mondta, hogy beteg. - Mi bajod? Törvényszékrekedés? - És a nagy pocakú smasszer pukkadozik a röhögéstől. Ez az élet. "Az enyészet útján" már én is elindultam. Tréfálkoznak és röhögnek egy huszonöt éves kölykön, akit örök rabságra ítéltek. Megkaptam a patront. Egy csodálatosan fényezett, két végén kúpban végződő alumínium tubust, amely, ha megcsavarják, középen szétnyílik. Két csavarmenetes részből áll. Ötezerhatszáz frank van benne, új bankjegyekben. Mikor megkaptam, megcsókoltam ezt a hat centiméter hosszú, hüvelykvastagságú tubust, igen, megcsókoltam, mielőtt felhelyeztem a végbelembe. Nagyokat lélegzem, hogy feljusson a -6-

vastagbélbe. Ez lesz a páncélszekrényem. Levetkőztethetnek anyaszült meztelenre, megparancsolhatják, hogy vessem szét a lábamat, hogy köhögjek, hogy kétrét görnyedjek, sosem fogják megtudni, hogy van nálam valami. Nagyon magasra fölment, föl a vastagbélbe. Testem részévé vált. Az életemet, a szabadságomat hordom magamban... A bosszúhoz vezető utat. Bosszút állok magamért! - gondolom. Nem is gondolok másra, csakis erre. Éjszaka van. Egyedül vagyok a cellában. A mennyezeti lámpa fényénél, az ajtóba vágott kukucson keresztül, a smasszer megfigyelheti, mit csinálok. Vakít a lámpa fénye. Zsebkendőmet összehajtogatva szememre teszem, annyira sérti a fény. A vaságyra helyezett matracra heveredem párna nincs -, és felidézem a szörnyű per minden részletét. Hogy megérthessék ezt a hosszú történetet, hogy jól megértsék, mi adott erőt hozzá, hogy tovább küzdjek, talán ha kicsit terjengősen is, de feltétlenül el kell mesélnem mindazt, ami a tudatomban lejátszódott az azt követő néhány napon, hogy elevenen eltemettek. Szüntelenül az járt a fejemben, hogyan kezdek a bosszúhoz, ha már megszöktem. Mert most, hogy már patronom is volt, egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy meg fogok szökni. Először is, a lehető leggyorsabban visszajövök Párizsba. Az első, akit megölök, Polein lesz, a hamis tanú. Azután a két kurvacsősz következik. De kettő nem elég, mindet megölöm. Legalábbis, ahányat csak lehet. Ó, tudom. Egyszer szabad leszek, és visszajövök Párizsba. Bőröndömben annyi robbanószerrel, amennyi csak belefér. Nem is tudom mennyi: tíz, tizenöt, húsz kiló. Kezdem számítgatni, mennyi robbanóanyaggal lehetne nagyon sok embert megölni. Dinamittal? Nem, a keddit jobb. De miért ne nitroglicerinnel? Na jó, rendben van, majd tanácsot kérek valakitől, aki jobban ért hozzá. A hekusok is idebízhatják, hogy megkapják a magukét, nem lesz okuk panaszra. Még mindig lehunyt szemmel fekszem, a zsebkendőt a szemhéjamra szorítva. Tisztán látom magam előtt a bőröndöt: egész ártatlan külsejű, pedig robbanóanyag, meg jól időzített robbanószerkezet lapul benne. Várjunk csak, pontosan reggel tíz órakor kell robbannia az Orfévres rakpart 36-os számú házban, a Bűnügyi Rendőrség első emeleti eligazító termében. Ebben az időben legalább százötven hekus gyülekezik itt jelentéstételre és eligazításra. Hány lépcső is vezet odáig? Nem szabad tévednem. Ki kell számítanom, percnyi pontossággal, mennyi idő alatt jut el a csomag az utcáról rendeltetési helyére, ahol robbannia kell. És ki viszi föl a bőröndöt? Hát majd egy kicsit pofátlan leszek. Taxin érkezem a Bűnügyi Rendőrség kapuja elé, s hivatalos hangon odavetem a két őrálló zsarunak: "Lesznek olyan jók, és fölviszik ezt a csomagot az eligazító terembe. Én is mindjárt megyek. Mondják meg Dupont rendőrtanácsos úrnak, hogy Dubois főfelügyelő küldi, s ő is jön azonnal." De vajon engedelmeskednek-e? És ha véletlenül a hülyéknek ebben a tömegében a testület két egyedüli értelmes tagjának a karjába futok? Akkor nem sikerül. Jobbat kell kitalálnom. Gondolkodom, gondolkodom. S legbelül érzem, lehetetlen, hogy ne találjam meg a százszázalékosan biztos megoldást. Fölállok, innom kell egy kis vizet. A sok gondolkodástól megfájdult a fejem. Visszafekszem, de már nem takarom el a szemem, lassan telnek a percek. És ez a lámpa. Istenem, Atyám! Benedvesítem a zsebkendőmet, és újra a szememre teszem. A friss víz jólesik, és a vizes zsebkendő jobban odatapad a szemhéjamhoz. Ezután mindig ezt a módszert fogom alkalmazni. Hosszú órákon át tervezgetem a bosszúmat, s oly elevenen látom magam, ahogy cselekszem, mintha a bosszú végrehajtása máris a küszöbön állna. Minden éjszaka, gyakran nappal is, Párizsban utazgatok, mintha már megszöktem volna. Biztosan meg fogok szökni, és visszajövök Párizsba. És természetesen benyújtom, a számlát, először Poleinnek, aztán a hekusoknak. És az esküdtek? Ezek a balfácánok éldegéljenek nyugodtan? Ezek a roskatag hülyék bizonyára elégedetten mentek haza, miután oly kiválóan megoldották Feladatukat, nagy F-fel. Felfuvalkodottan, fontosságuk tudatában tértek vissza szomszédaik és rusnya feleségük körébe, hogy aztán együtt tömjék tele a -7-

hasukat. Rendben van. Mi legyen az esküdtekkel? Semmi. Szegény, hülye barmok. Nem készültek fel a bírói munkára. Ha nyugdíjba vonult csendőr vagy vámos az illető, a bíróságon is úgy viselkedik, mint csendőr vagy, mint vámos. És ha éppen tejes vagy szénkereskedő? Nem tesznek egyebet, mint a főügyésznek helyeselnek, aki könnyűszerrel átejti őket. Ők igazán nem felelősek. Döntöttem: nem bántom őket. Ma már tudom, hogy azokban a szörnyű gondolatokban, amelyek akkoriban tömegesen rám törtek, s amelyek még ma is csodálatos tisztasággal és erővel támadnak fel bennem, mekkora szerepe volt a csendnek, a teljes elszigeteltségnek, amellyel egy amúgy is az őrület határán lévő fiatalembert sújtottak, egyik énem a zárkában sétált, a másik Párizs utcáin bolyongott, a szó szoros értelmében megkettőződötten. Az egyik Én messze szállt a börtönből, s kedvére csatangolt. Otthon jártam apámnál, anyámnál, a családomnál, és elidőztem gyerekkorom, életem különböző állomásainál. S főleg légvárakat építettem, amelyeket e különös kettősség oly hihetetlenül elevenen varázsolt elém, hogy már-már hinni kezdtem, valóban átélem mindazt, amit álmodom. Harminchat év telt el azóta, mégis, ahogy most itt szalad a tollam, a legkisebb erőfeszítés nélkül fel tudom idézni mindazt, ami azokban a pillanatokban megfordult a fejemben. Nem, az esküdteket nem fogom bántani, de mi legyen a főügyésszel? Őt mindenképp el kell intéznem. Az Alexandre Dumas-adta recept szerint intézem majd el. Úgy bánok el vele, ahogyan a Gróf Monte Cristó-ban azzal a szivarral, akit a végén a pincébe zárnak, és ott hagyják éhen dögleni. A főügyész, igen, mindenért ő a felelős. Ez a vörös taláros keselyű rászolgált a legszörnyűbb kivégzési módra. Igen, ez az, Polein és a hekusok után kizárólag ezzel a ragadozóval fogok foglalkozni. Bérelek egy villát. Jó mély pincével, vastag falakkal és nagyon súlyos ajtóval: Ha az ajtó nem elég vastag, majd én kibélelem matraccal meg tömítő anyaggal. Mikor a villa meglesz, pontosan meglesem, hogy merre jár, és elrablom. A vaskarikákat már előzőleg felszerelem a falra, és mihelyt megérkezünk, odaláncolom. Akkor majd a hóhért akasztják! Itt van velem szemben, csodálatos pontossággal látom át lezárt szemhéjam alatt. Igen, ugyanúgy nézem, ahogy ő nézett engem a tárgyalás idején. A jelenet oly világos és tiszta, hogy szinte még lélegzetének melegét is érzem az arcomon, mert egész közel vagyok hozzá, szemtől szembe, csaknem érintjük egymást. Karvalyszeme vaksin, rémülten pislog a ráirányított erős reflektorfényben. Az izzadság nagy cseppekben folyik vértolulásos arcán. Igen, hallom a kérdéseimet, hallgatom a válaszait. Minden idegem megfeszül, úgy élem át ezt a pillanatot. "Megismersz, te piszok? Én vagyok Pillangó, akit olyan vidáman küldtél életfogytiglani kényszerre. Hát érdemes volt annyit bifláznod, hogy nagy műveltségű ember légy, érdemes volt annyi éjszakát a római meg a többi törvénykönyv közt eltöltened, latinul és görögül tanulnod, fiatalságod éveit arra áldoznod, hogy híres szónok váljék belőled? És mire jutottál, te szarházi? Alkottál-e új, jobb, szociális törvényt? Igyekeztél-e meggyőzni az embereket, hogy a békesség a legszebb dolog a világon? Hirdetted-e valamilyen csodálatos vallás filozófiáját? Vagy legalább megpróbáltad-e azzal a tekintélyeddel, amellyel egyetemi végzettséged ajándékozott meg, rávenni az embereket, hogy legyenek jobbak, hogy ne legyenek többé gonoszak? Mondd, mire használtad a tudásod, hogy megmentsd, vagy hogy tönkre tedd az embereket? Semmit, semmit sem valósítottál meg ezekből a törekvésekből. Egyetlen vágy hajtott téged: feljebb, egyre csak feljebb kapaszkodni. Egyre magasabbra hágtál ocsmány karriered lépcsőfokain. Az a dicsőség jutott neked hogy a fegyenctelep legjobb szállítója, a hóhér és a guillotine teljhatalmú nyersanyag-ellátója lettél. Ha Deiblerz kicsit is hálás természet, minden év végén egy láda finom pezsgőt küldene neked. Mert vajon nem neked köszönheti-e, te disznó, hogy ebben az évben öttel vagy hattal több fejet vághatott le? Mindenesetre most én tartalak itt téged, jó erősen a falhoz láncolva. Ma is látom a mosolyodat, igen, látom győztes ábrázatodat, amikor -8-

vádiratod nyomán felolvasták az ítéletemet... Úgy érzem, mintha mindez tegnap lett volna, pedig évek teltek el azóta. Hány év is? Tíz év? Húsz év?" De mi van velem? Mi az, hogy tíz év? Mi az, hogy húsz év? Tapogasd meg az izmaidat, Pillangó, erős vagy, fiatal, és a hasadban ötezerhatszáz frankot hordasz. Két év, igen, két évig fog tartani az életfogytiglan, nem tovább - erre esküszöm. Gyerünk, mert még bepörögsz itt, Pillangó! Ez a cella, ez a csönd megőrjít. Nincs cigarettám. Tegnap szívtam el az utolsót. Járkálok egy kicsit. Végül is miért hunynám be a szemem, vagy takarnám le a zsebkendővel, jól látom így is, azt, ami történni fog. Úgy is van, fölállok: A cella négy méter hosszú, azaz öt kis lépés az ajtótól a falig: Járkálni kezdek, hátul összekulcsolt kézzel. És folytatom: "Helyes. Mint mondom, egész világosan látom győztes mosolyodat. Jól van, most majd a fogad fogod csikorgatni! Nagy előnyöd van azonban: én nem ordíthattam, de te, te igen. Ordíts, ordíts, ahogy csak akarsz, ahogy csak a torkodon kifér. Mit csináljak veled? Dumas receptje szerint? Éhen döglesszelek? Nem, ennyi nem elég. Először is kinyomom a szemed. De mi ez, diadalmas arcot vágsz, tán arra gondolsz, ha kinyomom a szemed, legalább nem látsz engem, magamat meg megfosztom attól az élvezettől, hogy rémült tekintetedből olvassak. Igen, igazad van, nem vakítalak meg, legalábbis nem azonnal. Elhalasztjuk későbbre. Előbb inkább a nyelved tépem ki, ezt a rettenetes nyelvet, amely olyan éles, mint a kés - nem, nem is kés, inkább, mint a borotva! Ez a nyelv lealjasult dicső karriered érdekében. Ugyanaz a nyelv, amely szép szavakat mond a feleségednek, a kölykeidnek meg a ringyódnak. Ringyód, neked? Talán hímringyód, az igen. Te tehetetlen, löttyedt buzeráns. Legelőször a nyelvedet kell elpusztítanom, hiszen az agyad után ő a hóhér. Neki köszönheted, hogy feltett kérdéseidre az esküdtszék mindig "igen"-nel válaszol. Ez a nyelv avatta önfeláldozó szentekké a hekusokat, hála neki, még a hamis tanú hülye története is megállta a helyét a bíróság előtt. Neki köszönheted, hogy a tizenkét hájfej szemében lassanként Párizs legveszedelmesebb gonosztevőjévé váltam. Ha nem volna ez a hazug, ügyes, meggyőző erejű nyelved, amely oly magával ragadóan tudja eltorzítani az embereket, a tényeket és a dolgokat, még mindig a Grand Café teraszán üldögélnék a Blanche téren, el sem mozdultam volna onnan. Tehát megegyeztünk, először a nyelved tépem ki. De mivel? Járkálok, járkálok, már szédülök, de még mindig itt van velem szemben... mikor hirtelen kialszik a lámpa, s a deszkák hasadékán át gyönge nappali fény szűrődik be a zárkába. Hogyan? Már reggel van? Bosszúmmal töltöttem az egész éjszakát? Milyen szép órák voltak! Milyen rövid volt ez a hosszú éjszaka! Ágyamon ülve hallgatózom. Semmi. A legteljesebb csend. Időnként egy kis koccanás az ajtónkon. Az őr, hogy ne üssön zajt, papucsban jár, s néha felemeli a vas kukucsot, szemét a parányi lyukra tapasztja, amelyen keresztül jól lát engem, én viszont nem látom őt. A Francia Köztársaság büntető gépezete második fordulatához érkezett. Az elsőben, amikor egy embert kellett kizárnia a társadalomból - mert e társadalomnak kellemetlenségeket okozott -, remekül működött. De a játszma ezzel még nem ért véget. Nem szabad, hogy az elítélt gyorsan meghaljon, esetleg öngyilkos legyen. Szükség van rá. Mit csinálna a Büntető és Végrehajtó Hatóság, ha nem lennének foglyok? Fölöslegessé válnának. Így hát vigyázni kell az elítéltekre. A fegyenctelepre küldik őket, hogy az ottani funkcionáriusok létjogosultságát biztosítsák. Ezt jelzi a kukucson a kis koccanás is, ami megmosolyogtat. Ne izgulj, te senkiházi, nem szököm meg. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod, ne félj, nem leszek öngyilkos. Egyetlen dologgal törődöm csak: az adott körülmények között a lehető legjobb erőben kell maradnom, és a lehető leggyorsabban el kell jutnom Guayanába, mert Istennek hála, elkövetitek azt a baromságot, hogy odavisztek. Tudom, öreg kukucskáló smasszerem, hogy a kollégáid sem ministránsgyerekek. De ma már azt is tudom, hogy te jóságos atyuska vagy az ottani vadállatokhoz képest. -9-

Napóleontól, miután létrehozta a fegyenctelepet, megkérdezték: "Kivel fogja őriztetni ezeket a banditákat?" "Náluk is nagyobb banditákkal." Felelősségem teljes tudatában állítom: a fegyenctelep alapítója nem hazudott. Klakk, klakk. Kinyílik az ajtóm közepébe vágott hússzor húsz centiméteres kis ablak. Kávét kapok és egy háromnegyed kilós cipót. Már elítélt vagyok, nem mehetek az étterembe, de ha fizetek, vehetek cigarettát és a szerény kantinból némi élelmet is. Még néhány nap, aztán ez sem lesz. A Conciergerie a szigorított börtön előszobája. Gyönyörűséggel szívok egy Lucky Stricke-ot, egy csomag hat frank hatvan. Két csomaggal vettem. A megtakarított pénzemet költöm, úgyis lefoglalják majd a bírósági költségekre. A kenyérben egy kis cédulát találok, amelyen Dega a fürdőbe hív találkára: "Egy kis gyufásdobozban három tetű van." Kinyitom a dobozt, és megtalálom a jó húsban levő tetveket. Tudom, hogy mit kell tennem. Megmutatom őket az őrnek, aztán holnap valamennyi holmimmal, a matracot is beleértve, a gőzkamrába sétálok, ahol kiirtják az élősdiket - természetesen minket kivéve. Így aztán másnap találkoztam Degával. A gőzkamrában nincs felügyelő. Egyedül vagyunk. - Köszönöm, Dega. Nélküled sohasem kaptam volna meg a patront. - Nem kellemetlen? - Nem. - Mikor vécére mész, jól mosd meg mindig, mielőtt újra betennéd. - Igen. Azt hiszem, jól zár, mert az összehajtogatott bankjegyek tökéletes állapotban vannak. Pedig már hetedik napja hordom. - Akkor biztos, hogy jó. - Mi a terved, Dega? - Megjátszom a bolondot. Nem akarok lemenni a fegyenctelepre. Itt, Franciaországban nyolc vagy tíz évnél nem jelenthet többet a büntetésem. Megvannak az összeköttetéseim, hogy legalább ötöt elengedjenek. - Hány éves vagy? - Negyvenkettő. - Bolond vagy! Ha csak tízet letudsz a tizenötből, öreg leszel, mire kiszabadulsz. Félsz lemenni a telepre? - Igen, félek a fegyencteleptől, nem szégyellem bevallani, Pillangó. Tudod, rettenetes ott, Guayanában. Minden évben nyolcvanszázalékos a "lemorzsolódás". Egyik szállítmány a másik helyébe lép, és minden szállítmányban 1800-2000 ember van. Ha nem leszel leprás, akkor sárgalázzal kínlódsz, vagy vérhassal, ami aztán nem kegyelmez, vagy tuberkulózist kapsz vagy mocsárlázt, vagy fertőző maláriát. S ha mindettől megmenekülsz, még van egy dobásod: vagy meggyilkolnak a patronodért, vagy kinyírnak télak közben. Hidd el, Pillangó, nem azért mondom, hogy megijesszelek, de sok fegyencet ismertem, akik, miután letöltötték kisebb büntetésüket, öt vagy hét évet, visszajöttek Franciaországba, és én tudom, mihez tartsam magam. Emberroncsok. Legalább kilenc hónapot töltenek évente kórházban, és ahogy mesélik, a télak sem megy olyan simán, ahogy egyesek hiszik. - Elhiszem, Dega, de én bízom magamban, és tudom, hogy nem sokáig rontom ott a levegőt. Tengerész vagyok, ismerem a tengert, nyugodt lehetsz, hogy hamarosan olajra lépek. Te meg szigorított börtönben akarsz eltölteni tíz évet? Ha elengednek is belőle ötöt, ami persze nem biztos, azt hiszed, hogy kibírod, azt hiszed, hogy nem bolondulsz bele a teljes magányba? Én például biztos megőrülnék a mostani cellámban egyedül, könyvek nélkül, nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel a nap huszonnégy órájában, s itt az órákat nem hatvan perccel kell szorozni, hanem legalább hatszázzal, és még akkor is messze jársz az igazságtól. - Lehet, de te fiatal vagy, én meg már negyvenkét éves. - Ide figyelj, Dega, őszintén, mitől félsz te tulajdonképpen? Azt hiszem, hogy inkább a többi fegyenctől, ugye? - Hát, hogy őszinte legyek, Pilla, igen. Mindenki tudja, hogy milliomos vagyok, s ha valakiről kitudódik, hogy ötven- vagy százezer frankja van, már csak egy lépés választja el - 10 -

a haláltól. - Ide figyelj, kössünk egyezséget. Te megígéred, hogy nem mégy a bolondok közé, én pedig megígérem, hogy mindig melletted leszek. Segítjük egymást. Én erős vagyok és gyors, nagyon fiatalon megtanultam verekedni, és jól bánok a késsel is. Egyszóval, a többi fegyenc miatt ne fájjon a fejed: nemhogy tisztelni fognak, de félni fognak tőlünk. A télakhoz senkire sincs szükségünk. Neked is van stekszed, nekem is van, tudom használni az iránytűt, és elkormányzok egy hajót. Mit akarsz még? Mélyen a szemembe nézett... Összecsókolóztunk. Aláírtuk az egyezséget. Néhány pillanattal később nyílt az ajtó. Ő jobbra ment a cókmókjával, én balra. Nem voltunk nagyon messze egymástól, és időnként találkoztunk a borbélynál, az orvosnál vagy vasárnap a kápolnában. Dega hadikölcsönkötvény-hamisításba keveredett. A kötvényeket egy hamisító készítette, mégpedig nagyon eredeti módon. Az ötszázfrankos szelvényekről eltüntette a számot, és rájuk nyomta - tökéletes módszerrel a tízezrest. Minthogy a papír ugyanaz maradt, a bankok és a kereskedők tökéletesen hitelesnek találták. A hamisítás már több éve folyt, és az ügyészség pénzügyi osztálya azt sem tudta, hogy mitévő legyen, amíg egyszer aztán tetten nem értek, s le nem tartóztattak egy Brioulet nevű embert. Louis Dega nyugodtan élt marseille-i bárjában, amelyben minden éjszaka a deli vagányok színe-java gyűlt össze, s ahol a világ nagy kalandorai adtak egymásnak nemzetközi találkát. 1929-ben milliomos volt. Egyik éjszaka egy jól öltözött, csinos, fiatal nő jelent meg a bárban. Louis Dega urat kereste. - Én vagyok az, asszonyom, mit óhajt? Fáradjon át a másik terembe. - Brioulet felesége vagyok. Börtönben van, Párizsban, mert hamis kötvényeket adott el. A Santéban, a beszélőn találkoztam vele, megadta a bár címét, s elküldött magához, hogy kérjek húszezer frankot ügyvédre. És ekkor Dega, Franciaország egyik legnagyobb csibésze, komoly hibát követett el: annak az asszonynak, aki tisztában volt vele, hogy milyen szerepet játszott ő a hamis kötvények ügyében, éppen azt az egyetlen feleletet adta, amit nem lett volna szabad: - Asszonyom, én nem ismerem a férjét, s ha magának pénzre van szüksége, menjen inkább strichelni. Egy ilyen csinos hölgy, mint ön, többet is megkereshet, mint amennyire szüksége van. A szegény asszony felháborodottan, sírva elrohant. Elmesélte a férjének a történteket. Brioulet felháborodásában másnap mindent, amit csak tudott, elmondott a vizsgálóbírónak, s megvádolta Degát, hogy ő szállította neki a hamis kötvényeket. Franciaország legagyafúrtabb rendőrei vetették magukat Dega nyomába. Egy hónappal később különböző helyeken, de ugyanabban az órában tartóztatták le Degát, a hamisítót, a vésnököt és még tizenegy bűntársukat, s lakat alá tették őket. A Szajnai Esküdtbíróság elé kerültek, a per két hétig tartott. Mindegyik vádlottat neves ügyvéd védte. Brioulet egyetlenegyszer sem bonyolódott ellentmondásba. Végeredményben tehát nyomorult húszezer frank és egy ostoba mondat miatt futott zátonyra Franciaország nagy kalóza, néhány nap alatt tíz évet öregedett, s végül tizenöt évi kényszermunkát sóztak rá. Ez volt tehát az az ember, akivel egyezséget kötöttem életre-halálra. Raymond Hubert ügyvéd meglátogatott. Lelkesedése alaposan lelohadt. Nem teszek neki érte szemrehányást. ...Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Már több órája járkálok föl-alá cellám ajtaja és ablaka közt Cigarettázom. Józannak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mindenre kész vagyok. Megfogadom, hogy most nem gondolok a bosszúra. Maradjon csak az államügyész ott, ahol hagytam, a vaskarikákhoz láncolva, szemben velem, majd később döntöm el, hogyan vakítsam meg. Hirtelen egy kiáltás, egy kétségbeesett, éles, kimondhatatlanul gyötrő kiáltás hatol át a cellám ajtaján. Mi ez? Mintha kínoznának valakit. No de hát nem a bűnügyi rendőrségen vagyunk! Nem tudom, hogy mi történik. Fölkavartak ezek a kiáltások az éjszakában. És milyen erősek lehettek, - 11 -

hogy a párnázott ajtón is áttörtek! Talán egy őrült. Könnyen az lehet bárki ezekben a cellákban, ahová nem jut el a külvilágból semmilyen üzenet. Magamban beszélek, fennhangon, s azt kérdem: "Mit törődsz vele? Magadra gondolj, semmi másra, csakis magadra, meg új társadra, Degára." Lehajlok, felegyenesedem, aztán ököllel a mellemre vágok. Nagyon fáj, tehát minden rendben: karizmaim tökéletesen működnek. És a lábam? Büszke lehetsz rá, hiszen több mint tizenhat órája sétálsz már, és nem is érzed a fáradtságot. A koponyára hullajtott vízcseppek: kínai szabadalom. A csend: francia. Megakadályozza, hogy az ember másra gondoljon. Se könyv, se papír, se ceruza, a vastag rácsú ablak sűrűn bedeszkázva, csak a hasadékokon keresztül szűrődik át a fény. Ennek a szívet tépő kiáltásnak a hatása alatt úgy járok körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt állat. Úgy érzem, hogy mindenki elhagyott, s a szó szoros értelmében elevenen eltemettek. Igen, tökéletesen egyedül vagyok, nem érhet el hozzám más, mint néha egy-egy kiáltás. Nyílik az ajtó. Egy öreg pap áll az ajtóban. Nem vagy egyedül, egy pap áll előtted. - Jó estét, gyermekem. Bocsáss meg, hogy nem jöttem elébb, de szabadságon voltam. Hogy vagy? - És az öreg pap egész egyszerűen belép a cellámba, és leül a priccsemre. - Hova valósi vagy? - Ardéche megyébe. - A szüleid? - Anyám tizenegy éves koromban halt meg. Apám nagyon szeretett engem. - Mivel foglalkozott? - Tanító volt. - Él még? - Igen. - Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem élne? - Mert ha ő él is, én meghaltam. - Ó, ne mondj ilyet. Mit követtél el? Hirtelen érzem, milyen nevetséges volna, ha most azt mondanám neki, hogy ártatlan vagyok, s ezt felelem gyorsan: - A rendőrség azt mondja, hogy megöltem egy embert, és ha ő mondja, biztos úgy is van. - Kereskedő volt az illető? - Nem, selyemfiú. - S egy ilyen alvilági cirkusz miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára? Nem értem. Orgyilkosság volt? - Nem, egyszerű gyilkosság. - Hihetetlen, szegény gyermekem: Mit tehetek érted? Akarsz imádkozni velem? - Bocsásson meg, tisztelendő úr, én nem kaptam vallásos nevelést, nem tudok imádkozni. - Nem baj, gyermekem, én majd imádkozom érted. A jó Isten minden gyermekét szereti, akár megkeresztelték őket, akár nem. Mondd utánam, amit én mondok, megteszed? A tekintete olyan nyájas, kövér arca úgy fénylik a jóságtól, hogy szégyellném visszautasítani a kérését, s mikor letérdel, letérdelek én is. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..." A jóságos atya észreveszi, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, párnás ujjával felfog az arcomon egy kövér könnycseppet, ajkához emeli s fölissza. - Fiam, könnyed a legnagyobb jutalom, amelyben Isten általad részesíthetett. Köszönöm. És fölállva, homlokon csókol. Megint az ágyon ülünk egymás mellett. - Mikor sírtál utoljára? - Tizennégy éve. - 12 -

- És akkor miért? - Anyám halála napján. A kezébe fogja a kezem, és így szól: - Bocsáss meg azoknak, akik miatt ennyit kell szenvedned. Kiszakítom a kezem az övéből, s egy ugrással a cella közepén termek. - Nem, azt nem! Sose bocsátok meg. Akarja, hogy meggyónjak valamit, tisztelendő atyám? Nos, jó, mindennap, minden éjszaka, minden órában, minden percben, mindig csak azt tervezem, mikor, hogyan, mi módon ölhetném meg azokat, akik idejuttattak. - Most ezt mondod, fiam, és el is hiszed. Fiatal vagy, nagyon fiatal, de eljön az idő, amikor majd lemondasz a megtorlásról és a bosszúról. Harmincnégy év múltán látom, hogy igaza volt. - Mit tehetek érted? - ismétli a plébános. - Egy kis szabálytalanságot, tisztelendő atyám. - És mi lenne az? - Menjen át a 37-es cellába, és szóljon Degának, írasson kérvényt az ügyvédjével, hogy a caeni gyűjtőbe küldjék, mondja meg neki, hogy én is ugyanezt tettem ma. Gyorsan el kell mennünk a Conciergerie-ből valamelyik gyűjtőbe, ahol összeállítják a guayanai szállítmányt. Mert ha lemaradunk az első hajóról, még két évet kell magánzárkában töltenünk. Ugyanis csak akkor indul a következő szállítmány. Ha beszél vele, tisztelendő úr, vissza kell jönnie ide. - Milyen ürüggyel? - Például, hogy itt felejtette a breviáriumát. Várom a választ. - És miért olyan sürgős neked, hogy ott légy azon a szörnyű fegyenctelepen? A papra nézek, a jó Isten igaz ügynökére, és biztosan tudom, hogy nem árul el. - Hogy hamarabb megszökhessem, tisztelendő atyám. - Isten segítsen, fiam, biztos vagyok benne, hogy újra tudod kezdeni az életed, érzem. Látom, a szemed - egy jó gyermek szeme, s a lelked nemes. Megyek a 37-esbe. Várj a válaszra. Nagyon gyorsan visszajött. Dega beleegyezett. A plébános nálam hagyta az imakönyvét másnapig. Micsoda napfény tündökölt föl azon a napon nekem, beragyogta a cellámat. Hála érte ennek a szent embernek. Ha van Isten, miért engedi, hogy a földön ennyire különböző emberek létezzenek? Az államügyész, a rendőrök, a Poleinek, s aztán ez a pap, a Conciergerie papja? Jólesett ennek a szent embernek a látogatása, és még szolgálatot is tett nekem. Nemsokára a kérvények eredménnyel jártak. Egy héttel később, hét ember sorakozik fel a Conciergerie folyosóján hajnali négy órakor. A smasszerek is ott vannak teljes számban. - Vetkőzz! - Mindenki levetkőzik lassan. Hideg van, libabőrös lettem. - A holmijukat hagyják ott. Hátra arc, egy lépést hátra lépj! - Egy-egy csomagot látunk magunk előtt. Öltözz! - A pamuting helyett, amit még néhány perccel ezelőtt viseltem, nyersszínű, durva vászoning van rajtam, szép öltönyöm helyett zubbony és darócnadrág. Cipőm eltűnt, s helyette facipőbe kell bújtatnom a lábam. A mai napig olyanok voltunk, mint a többi ember. Ránézek a többiekre: szörnyű! Valamennyiünk személyisége megszűnt: két perc alatt fegyencekké váltunk. - Jobbra át! Előre, indulj! - Körülbelül húsz őr fedezetével az udvarra megyünk, a rabszállító kocsi egy-egy szűk cellájába tuszkolnak bennünket, egymás után. Elindulunk Beaulicu felé, ez a neve a caeni gyűjtőnek. A CAENI GYŰJTŐBEN Alighogy megérkezünk, az igazgatói irodába visznek bennünket. Empire stílusú íróasztal mögött, egy legalább egy méter magas emelvényen trónol az igazgató. - Vigyázz! Az igazgató szól hozzátok. - 13 -

- Elítéltek, mi csupán megőrzésre vettünk át benneteket, amíg el nem indultok a fegyenctelepre. Ahol most vagytok - fegyház. Beszélni, lármázni szigorúan tilos, látogatót nem fogadhattok, levelet nem kaphattok. Betörtök vagy megtörtök. Két út áll előttetek, egyik - ha jól viselitek magatokat - a fegyenctelepre vezet, a másik a temetőbe. A legkisebb vétségért hatvannapi sötétzárka jár, kenyéren és vízen. Még nem volt ember, aki túlélt volna két egymást követő sötétzárkát. Remélem, megértettük egymást! - Bolond Pierrot-hoz fordul, akit Spanyolország adott ki. - Mi volt a foglalkozása azelőtt? - Torreádor, igazgató úr. Az igazgatót felbőszíti a válasz: "Szedjék ráncba ezt az alakot, de katonásan!" Kettőig sem számolhattunk, négy vagy öt smasszer gumibottal agyba-főbe veri a torreádort. A terem túlsó végébe cipelték, csak a kiáltozását hallottuk: "Micsoda szarok vagytok, öten egy ellen, méghozzá gumibottal, piszok csirkefogók!" Még egy "ó" jutott el hozzánk, mint egy halálra sebzett állat hörgése - aztán csönd. Csak annyit hallottunk, hogy valami súlyos testet vonszolnak a cementpadlón. Ha ez után a jelenet után sem értette volna meg valaki, miről van szó, sosem érti meg. Dega mellettem áll. Egy ujjal megérinti a nadrágomat. Értem, hogy mit akar mondani: "Jól vigyázz magadra, ha élve akarsz lejutni a telepre." Tíz perccel később valamennyien (kivéve Bolond Pierrot-t, akit lecipeltek az alagsorba, egy undok sötétzárkába), a gyűjtő fogdájának egy-egy cellájában találjuk magunkat. A sors úgy hozta, hogy Dega a mellettem lévő zárkába került. Legelőször egy vörös hajú, több mint egy méter kilencven magas, félszemű óriással ismerkedtünk meg, aki vadonatúj bikacsököt szorongatott a jobb kezében. Ez a felügyelő szintén fogoly, de az őrök kiszemelték pribéknek. Ő a foglyok réme. Az őröknek nagy szolgálatot tesz, mert egyrészt nem nekik kell fáradniuk a foglyok botozásával és korbácsolásával, másrészt, ha az illető meghal, nem a hatóságot terheli a felelősség. Később, mikor egy kis időt a betegszobán töltöttem, megtudtam ennek az ember-állatnak a történetét. Büszke lehet a gyűjtő igazgatója, hogy ilyen remekül választotta ki a hóhérját. Ez a mandró, foglalkozását tekintve, kőfejtő volt. Egy szép napon elhatározta abban a kis északi faluban, ahol élt, hogy öngyilkos lesz, és egy füst alatt a feleségét is megöli. A terve végrehajtásához egy meglehetősen nagy dinamittöltényt használt. Egy hatemeletes ház második emeletén lefekszik a felesége mellé. A felesége alszik. Rágyújt egy cigarettára, azzal pedig meggyújtja a dinamit zsinórját, amelyet bal kezében a felesége és a saját feje közt tart. Szörnyű robbanás. Az eredmény: a feleséget kiskanállal kellett összeszedni, mert a szó szoros értelmében cafatokra szakadt szét. A ház egyik oldala beomlott, három gyereket és egy hetvenéves öregasszonyt összezúzott a törmelék. A többiek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek. Neki pedig, Tribouillard-nak, leszakadt a jobb keze nagy része, csak a kisujja maradt meg és a hüvelykujja fele, ezenkívül elvesztette a bal szemét és a bal fülét. A feje olyan súlyosan megsérült, hogy meg kellett lékelni a koponyáját. Elítélése óta felügyelő a gyűjtő fogdájában. Ez a félőrült tetszése szerint rendelkezik azokkal a szerencsétlenekkel, akik a karmai közé kerülnek. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... egy, kettő, három, négy, öt, hat, hátra arc... és kezdődik a soha véget nem érő séta a faltól a zárka ajtajáig. Napközben tilos lefeküdni. Reggel öt órakor fülhasogató füttyszó ébreszt mindenkit. Föl kell kelni, rendbe kell szedni az ágyat, meg kell mosakodni, azután fel-alá kell járkálni, vagy a falhoz erősített, támla nélküli széken ülni. Napközben tilos lefeküdni. A fegyházi rendszer rafinált gonoszságának szép példája, hogy a felhajtható ágyat napközben a falhoz lakatolják. Így a fogoly nem dőlhet végig rajta, s könnyebben ellenőrizhető. ...Egy, kettő, három, négy, öt... tizennégy óra járkálás. Hogy ez a szakadatlan mozgás automatikussá váljék, az embernek meg kell tanulnia, hogy kissé előrehajtott fejjel, hátul összekulcsolt kézzel járjon, se nagyon lassan, se nagyon gyorsan, és hogy mindig egyforma nagyokat lépjen, gépiesen forduljon, a cella egyik végén a bal, a másik végén a jobb lábán. Egy, kettő, három, négy, öt... A cellák itt világosabbak, mint a - 14 -

Conciergerie-ben, és behallatszanak a külső zajok, a telepé és a környező vidéké is. A mezőn dolgozók füttye vagy éneke hasít bele néha az éjszakába, akik felhajtva egy kis almabort, elégedetten indulnak hazafelé. Én is kaptam karácsonyi ajándékot: az ablakot eltömő deszkák hasadékán át látom a hófedte fehér tájat, s néhány fekete fát is, amit megvilágít a kövér hold. Az egész olyan, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. A szélben bólogató fák levetik hókabátjukat, s így jól láthatók. Nagy, sötét foltban válnak ki a háttérből. Karácsony van mindenütt, még a börtön egy részében is. A hatóság megerőltette magát: a felügyelet alatt álló fegyencek vásárolhattak maguknak két szelet csokoládét. Igen, jól mondom, két szeletet, nem két táblát. Ez a két darabka Aiguebelle-csokoládé volt a karácsonyi lakomám 1931-ben. ...Egy, kettő, három, négy, öt... Az igazságszolgáltatás büntetésből óraingává változtatott, fel-alá járok egy cellában, ez maradt nekem a világból. Itt mindent matematikai pontossággal kiszámítottak. Semminek, a világon semminek sem szabad a cellában lennie. Fölösleges, hogy az elítélt szórakozzék. Ha rajtakapnak, hogy kinézek az ablak hasadékán, súlyos büntetést kapok. Alapjában véve talán igazuk is van, hiszen szerintük élőhalottak vagyunk. Milyen jogon gyönyörködök én a természet szépségében? Egy világoskék, fekete csíkos pillangó repül az ablak felé, nem messze tőle egy méh zümmög. Mit keresnek erre ezek az állatok? Megbolondította őket a téli napsütés, vagy fáznak, s épp a börtönben akarnak felmelegedni? Ez a téli pillangó - mintha halottaiból támadt volna fel. Hogy nem pusztul el? S a méh, vajon miért hagyta el a kaptárt? Milyen felelőtlen vakmerőség vezette őket errefelé? Még szerencse, hogy a felügyelőnek nincsenek szárnyai, különben nem élnének soká. Ez a Tribouillard szadista állat, éreztem, hogy történni fog még köztünk valami. Sajnos, nem tévedtem. A két kedves kis bogár látogatását követő napon beteget jelentettem. Erőm végére jutottam, fuldoklom az egyedülléttől, szükségem van rá, hogy arcokat lássak, hangokat halljak, még ha kellemetleneket is, mégis hangokat, egyáltalán, hogy halljak valamit. A fagyos folyosón meztelenül, arccal a fal felé fordulva - az orrom a faltól négyujjnyira - egy nyolctagú csoport utolsó előttijeként vártam a soromra, hogy az orvos elé kerüljek. Világot akartam látni... Na, ez aztán sikerült! A felügyelő rajtakapott, amikor néhány szót mormoltam a Kalapácsos Julot-nak. A vörös vadállat reakciója rettenetes volt. Ököllel a tarkómra vágott, majdnem agyonütött, és mivel nem vártam az ütést, orral a falnak estem. Ömlött a vér az orromból, lassan feltápászkodtam, megráztam magam, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Közben azonban egy tiltakozó mozdulatot tehettem, s az emberkolosszus, aki csak erre várt, úgy hasba rúgott, hogy újra elterültem a földön, majd ütni kezdett a bikacsökkel. Julot nem bírta tovább. Ráugrott, szörnyű verekedés kezdődött, de az őrök látták, hogy Julot a gyengébb, s nem léptek közbe. Én közben ismét felálltam, senki sem foglalkozott velem. Körülnéztem valami fegyver után. Bekukkantottam a rendelőbe, s megpillantottam az orvost, aki karosszékéből előredőlve figyelte, mi történik a folyosón, de megláttam egy fazekat is, amelynek fedelét a gőz emelgette. Ez a nagy zománcfazék az orvosi szobát fűtő kályhán állt. A gőz bizonyára a levegő tisztítására szolgált. Egy gyors mozdulattal a fülénél fogva felkaptam a fazekat, nem bántam, hogy égeti a kezem, s egyetlen lendülettel a felügyelő arcába löttyintettem a forró vizet. Tribouillard nem vett észre, annyira el volt foglalva Julot-val. Rettenetes kiáltás tört ki a torkán. Telitalálat. Elterült a földön s nagy keservesen próbálta magáról letépni három gyapjútrikóját. A harmadikkal a bőr is jött. A trikó nyakban szűk volt, és ahogy igyekezett megszabadulni tőle, a melléről, a nyakáról, még az arcáról is csak szakadt le az ingre ragadt bőr. Mikor végre sikerült feltápászkodnia - a nyers húsa látszott - Julot teljes erejéből tökön rúgta. Az óriás összeroskadt, hányt, folyt a nyála. Alaposan megfizettünk neki. Az nevet, aki utoljára nevet. A két őr, aki szemtanúja volt a verekedésnek, nem mert ránk támadni. Riadót fújtak, erősítést kértek. Özönlöttek is a smasszerek minden felől, s zuhogtak a gumibot-ütések, mint a jégeső. Engem, szerencsémre, hamar leütöttek, s így a további - 15 -

ütéseket már nem éreztem. Két emelettel lejjebb tértem magamhoz, teljesen meztelenül, egy vízzel elárasztott sötétzárkában. Lassan nyertem vissza eszméletemet. Kezem végigszaladt fájó testemen. A fejemen legalább tizenkét dudor van. Hány óra lehet? Nem tudom. Itt nincs se éjjel, se nappal, nem hatol be semmi fény. Zajt hallok a falban, nagyon messziről jön. Kop, kop, kop, kop, kop, kop. Telefon. Ha fel akarom venni az összeköttetést, kettőt kell kopognom a falon. De mivel kopogjak? A sötétben nem találok semmiféle alkalmas tárgyat. Ököllel hiába kopogok, mert az ütések nem visszhangoznak eléggé. Arrafelé megyek, amerre az ajtót sejteni, abban az irányban ugyanis mintha kissé világosabb volna. Láthatatlan rácsba ütközöm. Tapogatózom és rájövök, hogy a zárka ajtaja körülbelül egy méter távolságra van tőlem, de az a rács, amelynek az előbb nekiütődtem, nem enged odajutnom. Így a legveszélyesebb rabhoz is bárki nyugodtan beléphet, a fogoly ketrecben van. Beszélhet vele, lelocsolhatja vízzel, ennivalót dobhat neki, vagy gúnyolhatja minden veszély nélkül. Viszont ütni csak akkor üthetnek meg, ha kinyitják a ketrec ajtaját. A kopogtatás időről időre megismétlődik: Ki lehet az? Mindenképpen megérdemli, hogy válaszoljak neki, mert sokat kockáztat, ha rajtakapják. Elindultam - majdnem betörtem a képem. Valami kemény és kerek tárgyra léptem. Megérintem, egy fakanál. Gyorsan megmarkolom és nekikészülök, hogy válaszoljak. A fülem a falra tapasztom, hallgatózom. Kop, kop, kop, kop, kop, kop, kop. - Válaszolok: kop, kop. Ez a két ütés azt jelzi a hívónak, indíthatsz, a vonalban vagyok. Kezdődik a kopogtatás: kop, kop, kop... az ábécé betűi gyorsan követik egymást... a b c d e f g h i j k l m n o p, stop. Megáll a p betűnél. Egyet koppantok: kop. Ezzel jelzem, hogy megjegyeztem a p-betűt, aztán jön egy i, egy l, aztán megint egy l, stb. "Pilla, hogy vagy?" - kérdezi. "Jól megruháztak téged, nekem meg eltört a karom." Julot telefonál. Nem törődünk vele, hogy rajtakaphatnak! Több mint két órán át telefonálunk. Szinte eszeveszetten cseréljük ki gondolatainkat. Elmondom, hogy nekem semmim sem törött el, hogy a fejem tele van ugyan dudorokkal, de nem sebesültem meg komolyan. Azt mondja, hogy ő látta, ahogyan egyik lábamnál fogva vonszoltak ide le, és minden lépcsőfokba bevertem a fejem. Julot nem vesztette el az eszméletét. Szerinte Tribouillard nagyon megégett, és hogy a bőr ráragadt az ingére, mélyek a sebei. Egy időre el van látva. Hirtelen három gyors, ismételt rövid kopogással jelzi, hogy gáz van. Leállok. Néhány pillanattal később nyílik az ajtó. Valaki bekiált: - Húzódj hátra, te piszok! Húzódj a cella végébe, és állj vigyázzban! (Nyilván az új felügyelő!) Batton a becsületes nevem. Amint látod, nevem megfelel a mesterségemnek. Egy tengerészlámpával megvilágítja a zárkát, és meztelen testemet. - Nesze, öltözz fel. Most ne mozdulj onnan. Itt a víz, meg kenyér. Ne edd meg egyszerre, mert huszonnégy órán belül nem kapsz mást! Úgy kiabál, mint egy vadállat, de aztán az arca elé emeli a lámpást, és látom, hogy jóindulatúan mosolyog. Egyik ujját a szája elé teszi, jelezve, hogy nem ellenségem, s hogy csak a kint álló őr miatt nem beszélhet másként, majd ujjával mutogatja, mi mindent hozott. És valóban a kerek cipóban jó darab főtt húst találok, a hosszúnadrág zsebében pedig - micsoda kincs! - egy doboz cigarettát és egy tűzkövet kis taplóval. Ezek az ajándékok fölérnek itt egy millióval. Két inget adott egy helyett, meg egy bokáig érő gyapjúgatyát. Sosem felejtem el ezt a Battont. Meg akart jutalmazni, amiért elintéztem Tribouillard-t. Az incidens előtt ő csak segédfelügyelő volt. Egyszóval nekem köszönheti, hogy most felügyelővé lépett elő, és hálából mindent megtett, amit csak tehetett értem. Mivel egy sziú-indián türelme kell hozzá, hogy valaki rájöjjön, honnan hová mennek a telefonáló kopogások, és mivel az őrök nem fáradnak a megfejtésével, az egyetlen, aki ezt felderítheti, maga a felügyelő, vidáman közöltem hát Julot-val, hogy Batton felől nyugodtak lehetünk. Egész nap küldözgettük a táviratokat. Megtudtam, hogy közeleg az indulás ideje: már csak három vagy négy hónap, és indulunk a fegyenctelepre. - 16 -

Két nappal később két-két őr a zárkából az igazgatói irodába vezetett bennünket. A bejárattal szembeni pulpitus mögött három ember ül. Olyan az egész, mint valami bíróság. Az igazgató játssza az elnök szerepét, az igazgatóhelyettes és a főfelügyelő az ülnökökét. - Lám, lám, itt vannak a jómadarak! Van valami mondanivalójuk? Julot nagyon sápadt, szeme bedagadt, bizonyára láza van. Szörnyen szenvedhetett ez alatt a három nap alatt törött karjával. - Eltörött a karom - mondja halkan. - Persze, hisz maga akarta, hogy eltörjék. Máskor majd nem keresi a verekedést. Ha majd itt lesz az orvos, jelentkezhet nála. Remélhetőleg egy héten belül megérkezik. Ez a várakozás nagyon üdvös lesz, s talán a fájdalom is a javára szolgál majd. Remélem, nem gondolta, hogy külön a maga becses személye miatt orvost hivatok? Hát csak várja ki, amíg a börtön orvosa megérkezik. Ettől függetlenül továbbra is a sötétzárkában maradnak. Julot rám néz, s a szeméből ezt olvasom: "Ez a jól öltözött úriember milyen könnyedén dobálózik emberi életekkel!" Az igazgató felé fordulok, és kitartóan nézem. Azt hiszi, hogy mondani akarok valamit. - Mi az, nem tetszik tán a döntésem? Van valami panasza? - kérdi tőlem. - A világon semmi, igazgató úr - válaszolom. - Csak különös vágyat érzek, hogy leköpjem magát, csak azért nem teszem, mert nem akarom bepiszkítani a nyálam. Elvörösödött, és annyira meglepődött, hogy nem is értette meg azonnal, miről is van szó. De a főfelügyelő bezzeg megértette. Odakiáltott a felügyelőnek: - Vigyék el, és alaposan lássák el a baját! Egy óra múlva a földön csúszva fog bocsánatot kérni. Majd én megtanítom! A cipőmet fogja nyalni. Ne bánjanak vele kesztyűs kézzel! Két őr hátracsavarja a jobb karomat, másik kettő a balt. Elterülök a földön, két kezemet hátul felhúzzák egész a lapockámig. A bilinccsel együtt egy hüvelykszorítót is rám húznak, amely a bal mutatóujjamat és a jobb hüvelykujjamat egymáshoz lapítja, a főfelügyelő pedig a hajamnál fogva fölemel, mint valami állatot. Nem részletezem, hogy mit műveltek velem. Elég annyi, hogy hátracsavart kezem bilincsben volt tizenegy napon át. Az életemet csakis Battonnak köszönhetem. Mindennap bedobta a zárkámba az előírásos cipót, de mivel a kezemet nem használhattam, nem tudtam enni belőle. Még úgysem tudtam volna beleharapni, ha fejemet a rácshoz szorítom. Batton azonban, hogy életben maradjak, megfelelő mennyiségben harapásnyi kenyérdarabokat is bedobált a rácson. Lábammal kis rakást csináltam belőlük, aztán hasra feküdtem, s úgy ettem, mint a kutyák. Minden egyes darabot jól megrágtam, hogy egy morzsányi se vesszen el. A tizenkettedik napon, amikor levették rólam a bilincset, a vas már a nyers húsba vágott, helyenként a felpuffadt hús be is fedte a bilincset. A felügyelő megijedt, annál is inkább, mert a fájdalomtól elájultam. Magamhoz térítettek, s a betegszobába vezettek, ahol hyperoxiddal kitisztították a sebet. Az ápoló követelésére tetanuszoltást is kaptam. A két karom megmerevedett, és nem tudtam sem megmozdítani, sem kinyújtani. Jó félórán át dörzsölték kámforos olajjal, amíg újra le tudtam lógatni testem két oldalán. Aztán visszavittek a zárkába, a felügyelő meglátva a tizenegy cipót, így szólt: - Na, most valóságos lakomát csaphatsz! Furcsa, hogy nem is vagy olyan sovány, mint aki tizenegy napja koplal... - Sok vizet ittam, főnök. - Aha! Értem. Most aztán egyél jócskán, hogy egy kicsit felszedj magadra. - S ezzel elment. Szegény hülye! Amit mondott, csak azért mondta, mert meg volt győződve róla, hogy valóban nem ettem semmit tizenegy napja, s ha most telezabálom magam, belehalok a gyomorrontásba. No, arra aztán várhat. Estefelé Battontól dohányt és cigarettapapírt kaptam. Csak szívtam, szívtam, a füstöt pedig a kéménynyíláson át fújtam ki, fűtés úgysem volt. Legalább valami hasznát láttam ennek a nyílásnak. - 17 -

Később átkopogtam Julot-nak. Ő is azt hitte, hogy tizenegy napja nem ettem, s óvatosságra intett. Nem mertem neki megmondani az igazat, mert féltem, hogy valamelyik piszok útközben lehallgatja a táviratomat. A karja sínben van, jókedvű, és gratulál, hogy ilyen stramm fiú vagyok. Szerinte közeleg az indulás ideje. Az ápoló mondta neki, hogy az az oltóanyag, amellyel indulás előtt oltják be a fegyenceket, már megérkezett. Az oltóanyagot általában egy hónappal az indulás előtt szokták megkapni. Julot, nagyon meggondolatlanul, még azt is megkérdi, sikerült-e megőriznem a patronomat. Igen, sikerült, de nem is tudom leírni, mit kellett szenvednem, hogy megőrizzem egyetlen kincsemet. A végbélnyílásomon fájdalmas sebek keletkeztek. Három héttel később fölvezettek minket a sötétzárkából. Mi ütött beléjük? Lezuhanyozhatunk: szappan, isteni melegvíz. Szinte újjászülettem. Julot, mint egy kölyök nevetgélt, és Bolond Pierrot is ragyog az életörömtől. Mivel lent voltunk a sötétzárkában, fogalmunk sincs róla, hogy mi történt. A borbély nem hajlandó válaszolni rövid, suttogó kérdésemre: "Mi történik itt?" Egy ronda pofájú ismeretlen így szól hozzám: - Azt hiszem, hogy már nem kell visszamennünk a zárkába. Persze, félnek, hogy esetleg lejön ide egy ellenőr. Sebaj, egy a lényeg, hogy élünk. Valamennyiünket egy-egy rendes cellába vezetnek. Ebédre meleg levest kapok negyvenhárom nap óta először. Egy fadarabkát találok benne. Ez van rajta: "Indulás egy hét múlva. Holnap oltás." Vajon ki küldhette? Sohasem tudtam meg. Bizonyára az egyik jóindulatú szigorított értesített bennünket. Tudta, ha közülünk csak egy is tud a dologról, rövidesen mindenki megtudja. Az üzenet valószínűleg merő véletlenségből került éppen hozzám. Gyorsan értesítettem Julot-t: "Add tovább!" Egész éjjel hallottam az ábécézést, de én, miután első üzenetemet leadtam, nem küldtem többet. Nagyon jólesett az ágy. Nem akartam több kellemetlenséget. És főleg semmi kedvem sem lett volna visszamenni a sötétzárkába. Ma különösen nem. Második füzet ÚTBAN A FEGYENCTELEP FELE SAINT-MARTIN-DE-RÉ Este Batton három bagót küld és egy kis levelet: "Pillangó, tudom, hogy jó szívvel fogsz emlékezni rám. Igaz ugyan, hogy felügyelő vagyok, de igyekszem a lehető legkevesebb bajt okozni az elítélteknek. Csak azért vállaltam el ezt a posztot, mert kilenc gyermekem van, és szeretnék kegyelmet kapni. De igyekszem, hogy közben minél kevesebb szenvedést okozzak másoknak. Isten veled, jó szerencsét. Indulás holnapután." Másnap harmincas csoportokba osztanak bennünket a fegyház folyosóján. Caenból érkezett ápolók oltanak be a trópusi betegségek ellen. Mindannyian három oltást és két liter tejet kapunk. Dega mellettem áll. Tűnődőnek látom. Nem tartjuk be a beszédtilalmat, tudjuk, hogy közvetlenül az oltás után úgysem vihetnek sötétzárkába. Nyugodtan csevegünk a cirklerek orra előtt, nem mernek ránk szólni a városi ápolók miatt. Végre megszólal Dega: - Lesz-e elég rabszállítójuk, hogy valamennyiünket egyszerre elvigyenek? - Azt hiszem, nem. - Saint-Martin-de-Ré messze van, s ha hatvanat visznek el közülünk naponta, tíz napig is eltart a szállítás, hiszen csak itt majdnem hatszázan vagyunk. - Az a lényeg, hogy megkapjuk az oltást. Ez annyit jelent, hogy rajta vagyunk a listán, és biztosan elvisznek a kényszerre. Fel a fejjel, Dega, új élet kezdődik. Bízzál - 18 -

bennem, ahogy én bízok benned. Elégedettség csillog a szemében, kezét a karomra teszi, és elismétli: - Életre-halálra, Pilla! Az úton semmi említésre méltó sem történt, ha csak az nem, hogy fuldokoltunk a káposztás kocsi rekeszeibe zárva. Az őrök semmiféle könyörgésre sem eresztettek be friss levegőt, még az ajtót sem voltak hajlandók egy kicsit kinyitni. La Rochelle-be érve két társunkat holtan találták: megfulladtak. A rakparton bámészkodók raja vett körül bennünket, Saint-Martin-de-Ré ugyanis sziget, ahonnan hajón kelünk majd át a tengerszoroson, a bámészkodók látták, amint a két szegény ördög holttestét kiemelték a kocsiból. Mi nem érdekeltük őket. Mivel az őröknek a Citadellában át kellett adniuk bennünket, mindegy, hogy élve vagy holtan, velünk együtt a holttesteket is a hajóra vitték. Az átkelés nem tartott soká, de arra elég volt, hogy jó tengeri levegőt szippantsunk. - Télakszag van - mondom Degának. Mosolyog. Julot mellettünk áll. - Igen. Télakszag van - mondja ő is. - Én meg most oda megyek vissza, ahonnan öt évvel ezelőtt megszöktem. Abban a pillanatban tartóztattak le, mikor, én állat, ki akartam nyírni az orgazdámat, aki tíz éve föladott. Saint-Martinben tízes cellákba raknak majd bennünket, igyekezzünk egymás mellett maradni. Julot tévedett. Alighogy megérkeztünk, két másikkal együtt kihívták a sorból, s külön csoportba osztották. Mindhárman szökött fegyencek voltak, akiket Franciaországban fogtak el újra, s már másodszor vittek a fegyenctelepre. A tízszemélyes cellában megkezdődött a várakozás ideje. Szabad volt beszélgetni, dohányozni, jól elláttak élelemmel is. Ez az időszak csak a patron szempontjából volt veszélyes. Minden látható ok nélkül hirtelen hívattak, meztelenre vetkőztettek, és aprólékosan átkutattak. Először a testünket, fejünk búbjától a talpunkig, azután a ruháinkat. "Felöltözni!" S visszavittek a cellába. Még szemem előtt van a cella, az ebédlő s az udvar, ahol hosszú órákon át meneteltünk libasorban. Egy, kettő! Egy, kettő! Egy, kettő!... Százötvenen lépkedünk a csoportban. Hosszan kígyózik a sor, csattognak a facipők. Beszélgetni tilos. Aztán elhangzik a vezényszó: "Oszolj!" - mindannyian leülünk a földre, a társadalmi rétegeknek megfelelő csoportokba verődve. Az egyik csoport a jasszoké, itt nem számít a származás: vannak köztük korzikaiak, marseille-iek, toulouse-iak, bretonok, párizsiak stb. Van egy ardéche-i is - én magam. Örömmel állapítom meg, hogy Ardéche-ből mindössze ketten vagyunk a szállítmány ezerkilencszáz emberéből: egy mezőőr, aki megölte a feleségét, és én. Következésképpen az ardéche-iek rendes emberek. A többi csoport találomra alakul, hiszen rengeteg embert visznek a fegyenctelepre - sokkal többet, mint ahány onnan valaha is visszatér... A várakozásnak ezeket a napjait megfigyelő napoknak nevezik, s ez igaz is: alaposan megfigyelnek bennünket. Egyik nap épp a napon üldögélek, amikor egy ember odalép hozzám. Szemüveget visel, kicsi, sovány. Megpróbálom megállapítani, hogy melyik csoportba tartozhat, de ebben az "egyenruhában" ez nagyon nehéz. - Te vagy a Pillangó? - Erős korzikai tájszólással beszél. - Én vagyok. Mit akarsz tőlem? - Gyere a vécébe - mondja. S ezzel elmegy. - Ez egy korzikai pitiáner - mondja Dega. - Valószínűleg hegyi zsivány. Mit akarhat tőled? - Majd mindjárt megtudom. Elindulok az udvar közepén álló budi felé, s mikor odaérek, úgy teszek, mintha vizelnék. A korzikai mellettem áll, ugyanabban a pozícióban. Nem néz rám, csak beszélni kezd: - Pascal Matra sógora vagyok. Azt mondta nekem a beszélőn, hogy ha szükségem van valamire, forduljak hozzád. - Igen, Pascal a barátom. Mit akarsz? - Nem bírom tovább hordani a patront: vérhasom van. Senkiben sem bízom, félek, - 19 -

hogy ellopják tőlem, vagy a smasszerek megtalálják. Könyörgök, Pillangó, hordd helyettem néhány napig. - Megmutatja a patront, sokkal nagyobb, mint az enyém. Félek, hogy csapdát állít, s így akarja megtudni, van-e patronom: ha ugyanis azt válaszolom, nem biztos, hogy tudok-e majd kettőt hordani, megtudja, hogy nekem is van egy. Ezért hűvösen csak ennyit kérdezek: - Mennyi van benne? - Huszonötezer frank. Ezután szó nélkül fogom a patront - nagyon tiszta volt - és a szeme láttára helyezem a végbélnyílásomba, közben az jár a fejemben, vajon hordhat-e egy ember kettőt? Még nem tudom. Fölegyenesedem, fölhúzom a nadrágomat... minden rendben, nem érzem, hogy zavarna. - Ignace Galganinak hívnak - mondja mielőtt elmegy. - Köszönöm Pillangó. Visszamegyek Degához, s elmesélem az esetet. - Nem túl nehéz? - Nem. - Akkor hát ne beszéljünk róla többet. Igyekszünk olyanok közelébe férkőzni, akik már próbálkoztak télakkal: Julot-val, ha lehet, vagy Guittouval. Értesülésekre szomjazunk: mi van ott, hogy fognak bánni velünk, hogyan lehet megkártyázni, hogy két haver együtt maradhasson stb. A véletlen egy érdekes pasassal hozott össze bennünket. Egész különleges eset. Az illető korzikai, a fegyenctelepen született. Az apja ott volt felügyelő, s az Üdvösség Szigeteken élt az anyjával. Ő maga a Királyszigeten született, a három sziget egyikén - a másik kettő: a Szent József és az Ördögsziget - és milyen a sors! nem mint a felügyelő fia, hanem mint fegyenc tér most ide vissza. Tizenkét évi kényszermunkát kapott egy betöréses lopásért. Tizenkilenc éves, nyílt arcú, fénylő szemű, csinos gyerek. Degával azonnal láttuk, hogy egy véletlen baleset áldozata. Az alvilágban nemigen járatos, de az értesülések, amelyekkel szolgálhat, nagyon hasznosak lehetnek még a számunkra. Mesél a Szigetekről, ahol tizennégy évet töltött. Elmondja például, hogy a dajkája a telepen egy fegyenc volt, híres apacs, aki késpárbajba keveredett a Montmartre-on az Aranysisakos szép szeméért. Hasznos tanácsokkal látott el bennünket: télakolni csak a kontinensről, szárazföldről lehet, az Üdvösség Szigetekről lehetetlen, és csakis akkor, ha nem sorolnak a "társadalomra veszélyes" kategóriába, mert azt, akit veszélyesnek nyilvánítanak, közvetlenül a saint-laurent-du-maroni kikötőbe való érkezés után - ideiglenesen vagy életfogytiglan, minősítése szerint - a Szigetekre internálják. Általában a fegyenceknek körülbelül öt százalékát viszik a Szigetekre. A többiek a kontinensen maradnak. A Szigetek éghajlata egészséges, de a kontinensé, ahogy Dega is mesélte, förtelmes, a sokfajta betegség lassanként kiszívja a fegyencek erejét, S nemcsak a természetes halál leselkedik rájuk, sokan erőszak áldozatául is esnek, stb. Degával abban reménykedünk, hogy nem visznek a Szigetekre. De gombócot érzek a torkomban: és ha "veszélyesnek" nyilvánítanak? Életfogytos vagyok, aztán ez az eset Tribouillard-ral, meg a másik az igazgatóval! Bizony, jól benne vagyok a pácban! Egyik nap híre megy, hogy semmiképp sem szabad a betegszobára menni, mert aki beteg vagy gyenge az utazáshoz, azt megmérgezik. Valószínűleg kacsa az egész. Egy párizsi fej, bizonyos Francis la Passe szerint az. Valóban volt egy mérgezés, de a bátyja, aki a betegszobán dolgozik, elmagyarázta neki, hogy történt az eset. Az a mandró öngyilkos lett. Azt mondják, valaha nagy mackós volt, a háború idején a francia Titkos Szolgálat megbízottjaként kirámolta Genfben vagy Lausanne-ban a német követséget. Nagyon fontos dokumentumokat szerzett és adott át a francia ügynököknek. Hogy ezt végrehajthassa, a hekusok elengedték neki ötéves börtönbüntetését. 1920 óta csendesen élt, évente csupán egy-kétszer "dolgozott". Valahányszor elkapták, megzsarolta a Deuxiéme Bureau-t, s ez mindig közbelépett az érdekében, most az egyszer azonban nem ment a dolog. Húsz évet kapott, s velünk együtt indult útnak. Hogy elbliccelje a további utat, betegnek tettette magát, és a betegszobára került. Az ügynek - 20 -

Francis la Passe bátyja szerint - egy ciánpirula vetett véget. A páncélszekrények és a Deuxiéme Bureau most már nyugodtan alhatnak. Rengeteg históriát mesélnek az udvaron, igazakat és valótlanokat. Mindenesetre végighallgatjuk, ezzel is telik az idő. Valahányszor a vécére megyek, az udvaron vagy a cellában, Degának velem kell jönnie a patronok miatt. Elém áll, és gondosan fedez, amíg előhalászom őket. Egy patron se kismiska. De most kettő van bennem, mert Galgani egyre rosszabbul érzi magát. És rejtélyes módon az a patron, amelyet másodiknak teszek fel, mindig másodiknak jön is ki: Az első pedig mindig elsőnek. Hogyan fordulhattak meg a belemben, nem tudom, de így volt. Egyik nap a borbélynál, borotválkozás közben, csaknem meggyilkolták Clousiot-t. Két késszúrás érte a szíve táján. Csodával határos módon mégis életben maradt. Egyik barátjától hallottam az esetet. Nagyon érdekes, egyszer majd elmesélem. A gyilkosság bosszúból történt. Aki akkor elhibázta, fél évvel később Cayenne-ben halt meg, mert a lencsefőzelékébe káliumbikromátot csempésztek. Szörnyű kínok közt halt meg. Az ápoló, aki az orvosnak segített a boncolásnál, elhozott nekünk egy körülbelül tizenkét centiméter hosszú béldarabot. Tizenhét lyuk volt rajta. Két hónappal később a gyilkosát megfojtva találták betegágyán. Sosem derült ki hogy ki volt a tettes. Tizenkét napja vagyunk Saint-Martin-de-Rében. Az erőd dugig tömve. Az őrök éjjel-nappal járják körútjukat. A zuhanyozóban verekedés tört ki két testvér között. Úgy marták egymást, mint a kutyák, az incidens után egyiküket a mi cellánkba tették. André Bellard-nak hívták. Nem büntethették meg - magyarázta nekem -, mert a hatóság követett el hibát: az őrök szigorú parancsot kaptak, hogy semmiképpen ne engedjék egymás közelébe a két testvért. Mikor meghallottuk a történetüket, megértettük, hogy miért. André meggyilkolt egy gazdag öregasszonyt, s a pénzt Émile rejtette el. Émile később lebukott egy lopás miatt, és három évet kapott. Egyik nap a cellában a többi elítélt előtt dühösen kikelt a bátyja ellen, amiért nem küld neki pénzt cigarettára, s dühében kiteregette az egész szennyest: visszafizet ő ezért, az öregasszonyt ugyan André ölte meg, de ő, Émile rejtette el a pénzt. Ha majd kiszabadul, nem ad neki egy fillért sem. Az egyik fogoly sietve beszámolt a hallottakról a börtönigazgatónak. A folytatás nem váratott magára sokáig: Andrét letartóztatták, s a két fivért halálra ítélték. A Santé-börtön siralomházának két szomszédos cellájában helyezték el őket. Mindketten kegyelemért folyamodtak. Émile kegyelmi kérvényének a negyvenharmadik napon helyt adtak, Andréét azonban elutasították. André iránti emberségből Émile-t továbbra is a siralomházban tartották, s a két fivér mindennap együtt sétált, egymás mögött, lábukon lánccal. A negyvenhatodik napon hajnali fél ötkor nyílik André cellájának ajtaja. Az ajtóban az igazgató, a törvényszéki írnok, s az ügyész, aki a fejét követelte. Kivégzés. De abban a pillanatban, amikor az igazgató előrelép, hogy beszélni kezdjen, az ügyvéd érkezik meg, rohanva, nyomában egy másik személy, aki egy iratot nyújt át az ügyésznek. Valamennyien visszahúzódnak a folyosóra. André torka úgy összeszorul, hogy a nyálát sem bírja lenyelni. Lehetetlen, hogy egy folyamatban lévő kivégzést lefújjanak! És mégis. Csak másnap, az aggodalomban, kérdezősködéssel eltöltött órák után tudja meg az ügyvédjétől, hogy kivégzésének előestéjén Gorguloff megölte Doumer elnököt. De Doumer nem halt meg azonnal. Az ügyvéd egész éjszaka ott várt a klinikán, miután előzőleg értesítette az igazságügy-minisztert, hogy ha az elnök a kivégzés órája előtt meghalna (fél öt és öt között), a kivégzés elhalasztását kéri, azzal az indokkal, hogy a végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének posztja betöltetlen. Doumer négy óra két perckor halt meg. Az ügyvédnek épp csak annyi ideje maradt, hogy értesítse az Igazságügyi Minisztérium Központi Hivatalát, majd taxiba vágta magát a halasztást kézbesítő személy kíséretében, s három perccel azután érkezett, hogy a háromtagú csoport benyitott André ajtaján. A két testvér büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Az új elnök megválasztása napján az ügyvéd Versailles-ba utazott, és mihelyt Albert Lebrunt megválasztották, eléje terjesztette a kegyelmi kérvényt. Soha, egyetlen elnök sem utasítja vissza az első kérvényt, amelyet benyújtanak hozzá: "Lebrun aláírta - 21 -

fejezte be André -, így aztán mégiscsak élek, és veletek utazom." Elnézem ezt az embert, aki az utolsó pillanatban menekült meg a nyaktilótól, s érzem, hogy minden eddigi szenvedésem sem ér fel az ő kálváriájával. De megkedvelni sohasem tudtam. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy megölt egy szegény öregasszonyt, csakhogy kirabolja. Ez az ember végtelenül szerencsésnek bizonyult. Később, a Szent József-szigeten az öccsét is meggyilkolta. Az esetet sokan látták a fegyencek közül. Émile egy sziklán állva horgászott, a horgászás teljesen lekötötte a figyelmét. A hullámok erős moraja minden más zajt elnyomott. André egy három méter hosszú bambuszbottal a kezében - hátulról megközelítette az öccsét, egyet lökött rajta, s Émile egyensúlyát vesztve a mélybe zuhant. A tenger hemzsegett a cápáktól. Émile-ből napi ételkülönlegesség lett. Az esti névsorolvasásnál észrevették eltűnését, s szökési kísérletnek könyvelték el. Senki sem beszélt róla többet. Négy vagy öt fegyenc, aki a sziget egyik magaslatán kókuszt gyűjtött, tanúja volt a jelenetnek. Természetesen rövid idő alatt mindenki tudott a dologról, az őröket kivéve. André Baillard-t soha senki sem háborgatta ez ügyben. " Jó magaviselete" miatt Saint-Laurent-du-Maroniba vitték át, az áthelyezés számos előnnyel járt. Külön kis cellát kapott. Egyik nap, miután egy kis nézeteltérése támadt az egyik fegyenccel, a cellájába hívta, és egyetlen késszúrással kegyetlenül szíven szúrta. Az esetet jogos önvédelemnek minősítették, és felmentették. Mikor aztán a fegyenctelepet megszüntették, ismét csak "jó magaviselete" miatt kegyelmet kapott. Saint-Martin-de-Ré tömve van foglyokkal. A foglyok egyik része, nyolcszáz-ezer fő kényszermunkás, és körülbelül kilencszáz fő a gyarmatra deportáltak száma. A kényszermunkások általában valami súlyos vétket követtek el, vagy legalábbis bűnösnek mondták ki őket valami súlyos vétségben. A legkisebb büntetés hétévi kényszermunka, a legnagyobb életfogytiglan. A halálraítélt, akinek megkegyelmeznek, magától értetődően életfogytiglant kap. A deportáltakkal más a helyzet. Ha háromszor vagy ennél többször rajtakapnak valakit valami kisebb vétségen - deportáltatják. Ezek a javíthatatlan tolvajok, és érthető, ha a társadalom védekezik ellenük. De a deportálás, mint mellékbüntetés, mégis a civilizált népek szégyene. Vannak olyan ügyetlen kis tolvajok, akiket gyakran elkapnak, s bár egész pályafutásuk alatt nem loptak többet tízezer franknál, deportálják őket, ami ebben az időben mindig életfogytiglant jelentett. Egyetlen népnek sincs joga türelmetlenül, gyorsan ítélkeznie, azonnal megsemmisítenie azokat az embereket, akik kellemetlenkednek a társadalomnak. Inkább jó útra kéne téríteni őket, semmint ilyen embertelenül büntetni. Tizenhét napja vagyunk Saint-Martin-de-Rében. Már tudjuk a hajó nevét, amely a fegyenctelepre visz majd bennünket: La Martiniére. Ezernyolcszázhetven elítéltet fog szállítani. Ezen a reggelen az erődítmény udvarán felsorakozott a nyolc- vagy kilencszáz kényszermunkás. Körülbelül egy órája állunk már itt, tízes csoportokban, és megtöltjük a téglalap alakú udvart. Nyílik az ajtó, és egészen másféleképpen öltözött emberek lépnek ki rajta, mint azok az őrök, akiket eddig ismertünk. Égszínkék katonaruhát viselnek, nagyon jól öltözöttek. A csendőrtől is és a katonától is különböznek. Valamennyiük derekán széles öv, azon lóg a revolvertok. A fegyver agya kilátszik. Körülbelül nyolcvanan lehetnek. Egyeseken rangjelzés is látható. Valamennyiük bőre napbarnított, különböző korúak harmincöttől egészen ötvenig. Az idősebbek szimpatikusabbak, a fiatalok nagyképűen és fontoskodva düllesztik a mellüket. Vezérkarukat a Saint-Martin-de-Ré igazgatója, egy csendőrezredes, három vagy négy, a gyarmati hadsereg egyenruhájába öltözött doki és két, fehér reverendás lelkész kíséri. A csendőrezredes egy tölcsért emel a szájához. Azt várjuk, hogy "vigyázz"-t vezényel. Ehelyett azonban ezt kiáltja: - Jól figyeljenek! Ettől a perctől kezdve az Igazságügyi Minisztériumot képviselő francia guayanai Büntető és Végrehajtó Hatóság felügyelete alatt állnak, a Hatóság székhelye: Cayenne. Barrot őrnagy úr, átadom önnek a jelenlévő nyolcszáztizenhat elítéltet, itt a névsoruk is. Győződjék meg róla kérem, hogy valamennyien jelen vannak-e. Megkezdődik a névsorolvasás: "Ez és ez - jelen, ez és ez - jelen stb." Mindez két órán át tartott, és mindent rendben találtak. Azután a két hatóság képviselője egy kis - 22 -

asztal mellett, amelyet külön erre az alkalomra hoztak az udvarra, kicserélte az okmányokat. A tölcsért most Barrot őrnagy emeli a szájához, akinek ugyanolyan a rangjelzése, mint az ezredesnek, csak aranyszínű, nem pedig ezüst, mint a csendőrségnél: - Hivatalos megnevezésük mostantól fogva: fegyenc, ez és ez a fegyenc, illetve - a törzskönyvi szám szerint - ilyen vagy olyan számú fegyenc. E perctől fogva a fegyenctelep különleges törvényei, szabályzatai, belső törvényszékei alá tartoznak, amelyek, ha szükséges, önökre vonatkozó döntéseket is hozhatnak. E független törvényszékek a fegyenctelepen elkövetett különböző vétségek miatt az egyszerű börtönbüntetéstől a halálbüntetésig mindenfajta ítéletet hozhatnak, természetesen a hatóság helyi szerveinek jogukban áll fegyelmi fenyítést, börtönbüntetést, illetve szigorított fogságot is alkalmazniuk, amit a büntetés-végrehajtó hatóság különféle helyiségeiben foganatosítanak. Ezek a közegek, akiket maguk előtt látnak, felügyelők. "Felügyelő úr"-nak kell szólítaniuk őket. Vacsora után majd egy-egy tengerész-zsákot kapnak valamennyien, amelyben megtalálják a fegyencöltözéket. Mindenről gondoskodtunk, ezeken a holmikon kívül semmi másra nem lehet szükségük. Holnap felszállnak majd a La Martiniere hajóra. Együtt utazunk. Ne keseredjenek el amiatt, hogy el kell menniük, mert a fegyenctelepen jobb soruk lesz, mint Franciaországban, szigorított fogságban. Beszélgethetnek, játszhatnak, énekelhetnek és dohányozhatnak, ha jól viselik magukat, nem lesz rossz bánásmódban részük. Arra kérem önöket, hogy amíg a fegyenctelepre érkezünk, kerüljék az egymás közti személyes nézeteltéréseket. Az utazás alatt szigorú rendnek kell lennie, remélem, hogy ezt megértik. Ha akad önök között olyan, aki nem érzi magát elég erősnek az utazáshoz, jelentkezzék a betegszobán, ahol azok az orvos-századosok fogják megvizsgálni, akik majd a szállítmányt is kísérik. Jó utazást kívánok. Ezzel a szertartás befejeződött. - Na, Dega, mi a véleményed? - Öreg Pillangó, látom már, hogy igazam volt, amikor azt mondtam neked, hogy a legnagyobb veszély - a többi fegyenc. Az a mondat: "Kerüljék az egymás közti személyes nézeteltéréseket" - sokat elárul. Mit is várhatnánk ennyi gyilkos között! - Te csak ne izgasd magad, bízzál bennem. Megkeresem Francis la Passe-t. - A fivéred még mindig ápoló? - kérdem. - Igen, ő nem fegyenc, csak deportált. - Próbálj kapcsolatba lépni vele a lehető leggyorsabban, és kérj tőle egy orvosi szikét. Ha pénzt kér érte, mondd meg, hogy mennyi, én majd kifizetem. Két órával később már a kezemben volt az erős, acélnyelű szike. Egyetlen hibája, hogy egy kicsit nagy, de mindegy, félelmetes fegyverhez jutottam. Az udvar közepén, a budi mellett ülök, kértem, keressék meg nekem Galganit, hogy visszaadhassam a patronját, de ebben a szörnyű tolongásban, ezzel a nyolcszáz emberrel teli óriási udvaron nehéz bárkit is megtalálni. Megérkezésünk óta se Julot-t, se Guittout, se Suzinit nem láttam. A közösségi élet nagy előnye, hogy az ember lát, beszél, mindig újabb társaságba keveredik, ha ugyan társaságnak lehet ezt nevezni. Annyi mindent kell elmondani, meghallgatni és csinálni, hogy nem jut idő a gondolkodásra. Érzem, hogy a múlt lassan elhalványul, másodlagossá válik a mindennapi élet gondjai mellett, ha egyszer a fegyenctelepre érünk, tán még azt is el kell felejtenünk, kik voltunk, miért és hogyan kerültünk ide, hogy ne foglalkozzunk semmi mással, csakis a szökéssel. Tévedtem, mert mindennél kényszerítőbbé és fontosabbá vált: életben maradni. Hová tűntek a hekusok, az esküdtek, az ülnökök, a bírák, a feleségem, az apám, a barátaim? Természetesen továbbra is élnek szívem egy rejtett zugában, de mondhatom, hogy talán az indulás lázától, attól, hogy fejest kell ugranom az ismeretlenségbe, vagy az új barátok és a különböző ismeretségek miatt, mintha már nem lennének olyan lényegesek, mint azelőtt. Ez bizonyára pillanatnyi állapot csupán. Bármikor kinyithatom agyvelőmnek azt a kis fiókját, ahol a bennünket összefűző emlékeket őrzöm, s akkor újból jelenlevők lesznek. - 23 -

De már jön is Galgani, elég bizonytalanul, mert még vastag szemüvegével is alig lát. Jobban néz ki. Odalép hozzám, egy szót sem szól, csak megszorítja a kezem. - Szeretném visszaadni a patronodat - mondom. - Most már jól vagy, hordhatod és őrizheted magad. Nagyon nagy felelősség ez nekem az utazás alatt, s azt sem tudhatjuk, hogy vajon a telepen is egymás közelében leszünk-e, vagy hogy találkozunk-e egyáltalán. Jobb, ha most visszaadom. Galgani szomorúan néz rám. - Gyere be a vécébe, hogy visszaadhassam. - Nem kell. Tartsd meg, neked adom ajándékba. - Miért mondod ezt? - Nem akarom, hogy meggyilkoljanak a patronomért. Inkább élek pénz nélkül, mint hogy megdögöljek miatta. Neked adom, mivel nem kockáztathatod az életedet az én gubám miatt. Ha már kockára teszed, legalább legyen valami hasznod belőle. - Galgani, te félsz. Megfenyegettek? Sejtik, hogy van dohányod? - Igen, állandóan követ három arab. Azért nem jöttem soha hozzád, nehogy megtudják kapcsolatunkat. Ahányszor csak vécére megyek, ha éjjel, ha nappal, a három sakál közül egy mindig mellém telepszik. Tüntetőleg mindig látni engedem, persze mintha csak véletlenül tenném, hogy nincs patronom, de ennek ellenére állandóan figyelnek. Arra gondolnak, hogy átadtam valakinek, csak azt nem tudják, kinek, és azért vannak állandóan a nyomomban, hogy lássák, mikor magamhoz veszem. Látom Galganin, hogy valóban megfélemlítették, és tényleg üldözik. "Hol tanyáznak ezek?" - kérdezem. "A konyha meg a mosókonyha közt" - mondja. "Jól van, maradj itt, mindjárt jövök, egyébként gyere inkább velem." Elindulunk a sakálok felé. Előhúzom a sapkám alól a szikét, s a nyelet a kezemben tartva, a pengét ingem jobb ujja alá csúsztatom. Ahogy a jelzett helyre érünk, mindjárt meglátom őket. Négyen vannak: három arab és egy Girando nevezetű korzikai. Egy csapásra megértem miről van szó: ez a korzikai, akit a vagányok kizártak maguk közül, súgta be a dolgot a sakáloknak. Tudja, hogy Galgani Pascal Matra sógora, s így lehetetlen, hogy ne legyen patronja. - Na mi van, Mokrane? - Semmi különös, Pillangó. És veled? - Valami nem tetszik nekem. Azért jöttem, hogy megmondjam neked: Galgani a barátom. Ha bármi történne vele, először téged ültetlek fel a felhő szélére, Girando, aztán ezeket itt. Vegyétek, ahogy akarjátok. Mokrane feláll. Ugyanolyan magas, mint én, körülbelül egy méter hetven centi, s ugyanolyan vállas is. A kihívásra olyan mozdulatot tesz, mint aki verekedni akar. Ekkor azonban hirtelen előhúzom a csillogó, vadonatúj szikét, a tenyeremre fektetem a pengét, és csak ennyit mondok: - Ha megmozdulsz, leszúrlak, mint egy blökit. Teljesen megzavarodik, hogy a rengeteg motozás ellenére fegyvert lát nálam, de fellépésemtől is, s főleg a fegyver hosszától, így szól: - Azért álltam fel, hogy beszélgessünk, nem pedig, hogy verekedjünk. Tudtam, hogy ez nem igaz, de az én érdekem is az volt, hogy ne sértsem meg a barátai előtt. Elegáns kibúvót adtam hát neki: - Rendben van. Azért álltál fel, hogy beszélgessünk... - Nem tudtam, hogy Galgani a barátod. Azt hittem, hogy egy pitiáner, és mivel le vagyok égve, mindenáron dohányhoz kell jutnom, hogy megszökhessek. Ezt meg kell értened, Pillangó. - Rendben van, ez természetes. Jogod van hozzá, Mokrane, hogy harcolj az életedért. De Galgani tabu. Másutt fogjál verebet. Kezet szorítunk. Hű! Ebből szerencsésen kimásztam, mert ha meg kellett volna ölnöm ezt a mandrót, nem mehettem volna el a holnapi szállítmánnyal. Csak később jöttem rá, hogy hibát követtem el. Galgani visszakísért. "Ne beszélj senkinek erről az incidensről. Nem akarom, hogy Dega apó leszidjon érte" - mondtam. Próbáltam meggyőzni Galganit, hogy fogadja el a patront, de ő azt válaszolta: "Majd holnap. Indulás - 24 -

előtt." Másnap azonban úgy elbújt, hogy végül mégiscsak két patronnal indultam a fegyenctelepre. Ezen az éjszakán a cellában mind a tizenegy ember hallgatott. Mindenki arra gondolt, hogy ez az utolsó nap, amit még francia földön töltünk. Majdnem valamennyien szomorúan hagyjuk el mindörökre Franciaországot, hogy egy ismeretlen földre tegyük a lábunkat, ahol ismeretlen életmód vár, és lesz végzetünk. Dega sem beszél. Mellettem ül, a rácsos ajtó közelében, amely a folyosóra nyílik, és amelyen át egy kis friss levegő áramlik be. Alaposan össze vagyok zavarva. Arról, hogy mi vár ránk, olyan ellentmondó értesüléseket kaptunk, hogy nem is tudom, elégedett legyek-e, szomorú vagy kétségbeesett. Azok az emberek, akik a cellában köröttem ülnek, mind az alvilágból valók. Az egyetlen a telepen született kis korzikai, aki nem igazi vagány. Ezek az emberek mind meglehetősen zavaros lelkiállapotban vannak. A pillanat súlya és fontossága csaknem megnémítja őket. A cigarettafüstöt a huzat kiviszi a cellából, s ha nem akarjuk, hogy a füst csípje a szemünket, a füstfelhő szintjénél alacsonyabbra kell ülnünk. Senki sem alszik, talán csak André Baillard, de ő aztán nyugodtan alhat, hiszen egyszer már majdnem az életét vesztette el. Ennél már csak jobb jöhet. Életem filmje gyorsan pereg előttem: gyermekkorom családom körében, mindenki szeretettel, gondoskodással, figyelemmel vesz körül. A virágos mezők, a patakok csobogása, a dió íze meg a baracké, a szilváé, amely bőven termett a kertünkben; a minden tavasszal az ajtónk előtt virágzó mimóza illata, házunk külseje és belseje - mind az enyéimről beszél; a képek gyorsan peregnek szemem előtt; és ez hangosfilm is: szegény anyám hangját is hallom, aki annyira szeretett engem, s mindig szelíd és mosolygós apámét is; a Clara ugatását, apám vadászkutyájáét: a kertbe hív játszani. Ez a film, ez a bűvös laterna magica, akaratom ellenére, szinte öntudatlanul elém vetíti életem legszebb pillanatainak játszótársait: a lányokat és a fiúkat, és ez a mágikus kaleidoszkóp édes érzéssel tölti meg az utolsó éjszakát a nagy út előtt, amely ismeretlen jövőbe vezet. Mérleget csinálok. Lássuk csak: huszonhat éves vagyok, egészséges, hasamban saját ötezerhatszáz frankomon kívül Galgani huszonötezrével. Mellettem Degának tízezerje van. Tehát körülbelül negyvenezer frankkal számolhatok, mert ha Galgani képtelen most megvédeni a pénzét, képtelen lesz a hajón és Guayanában is. Ezt ő is tudja jól, azért is nem jött a patronért. Tehát nyugodtan számíthatok erre a pénzre, ha megszököm, természetesen úgy, hogy Galganit is magammal viszem, neki is hasznot kell húznia belőle, hisz végül is a pénz az övé. Így hasznát látja majd a vagyonának, de ugyanúgy én is hasznot húzhatok belőle. Negyvenezer frank sok pénz, könnyedén vásárolhatok cinkosokat, büntetésüket töltő fegyenceket, lepénzelhetek szabadultakat és felügyelőket egyaránt. A végeredmény tehát pozitív. Alighogy megérkezünk, meg kell szöknöm Degával és Galganival, és egyedül a szökésre kell összpontosítanom minden figyelmemet. Megérintem a szikét, jólesőn érzem az acélnyél hidegét. Egy ilyen félelmetes fegyver biztonságot ad. Hasznosságáról már megbizonyosodtam, mikor az az incidensem volt az arabokkal. Hajnali három óra felé a szigorított börtönre ítéltek lerakják az ajtók elé a tizenegy. daróc tengerész-zsákot, mind degeszre tömve, valamennyin egy-egy nagy címke. Az egyik zsák csücske belóg a rácson. A címkén ez olvasható: C... Pierre, 30 éves, egy méter hetvenhárom magas, nyakbőség 42-es, cipőméret 41-es, törzskönyvi szám X... Ez a Pierre C... a Bolond Pierrot. Egy bordeaux-i gyerek, akit Párizsban gyilkosságért húszévi kényszermunkára ítéltek. Ez a fiú a tisztességes vagányokhoz tartozik. Egyenes és becsületes. Jól ismerem. A zsákra ragasztott cédulából láthattam, hogy milyen szervezett és alapos a fegyenctelepet irányító hatóság. Körültekintőbb, mint a kaszárnyáké, ahol éppen csak megsaccolják a méreteket. Itt mindent előre feljegyeznek, s mindenki a méretének megfelelő ruhát kap. A zsákból kikandikált a fegyencruha: fehér alapon függőleges vörös csíkozású. Ilyen öltözékben aztán nem lehet észrevétlenül sétálgatni. Erőszakkal próbálom felidézni, magam elé képzelni az ülnököket, az esküdteket, az - 25 -

ügyészt stb. De agyam egyszerűen nem engedelmeskedik, makacsul csak azzal foglalkozik, ami körülöttem történik. S ekkor megértem: hogy képzeletem kedvére csapongjon, mint a Conciergerie-ben, vagy Beaulicu-ben, egyedül kell lennem, teljesen egyedül. Mikor erre rádöbbenek, mintha megkönnyebbülnék, és megértem, hogy a rám váró közösségi élet új szükségleteket, más gondolatokat és terveket szül majd. Bolond Pierre a rácshoz jön, és megszólít: - Jól vagy, Pilla? - És te? - Én megvagyok, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyek Amerikába, de minthogy világéletemben nagy játékos voltam, sosem tudtam elég pénzt összehozni az utazáshoz. Most a hék jóvoltából ingyen utazhatom. Egy szavunk se lehet, igazam van, Pillangó? Természetes hangon beszél, hencegés nélkül. Érezni, hogy tökéletesen bízik önmagában. - S az ingyenes utazásnak, amely a hekusoknak köszönhető, megvannak az előnyei. Sokkal szívesebben megyek a telepre, mint hogy Franciaországban, szigorítottban nyomjak le tizenöt évet. - Az sem mindegy, hogyan fejezi be az ember! Nem igaz? Bepörögni egy cellában, vagy testileg megnyomorodva meghalni Franciaország valamelyik szigorított sötétzárkájában még rosszabb, mint sárgalázban vagy leprában megdögleni, legalábbis szerintem. - Szerintem is. - Nézd csak, Pierrot, ez itt a te cédulád. Előrehajlik, nagyon figyelmesen kezdi betűzni a szöveget: - Szeretnék belebújni ebbe a ruhába, mi lenne, ha kinyitnám a hálót és felöltöznék? Nem szólnának érte semmit. Végül is az én holmim. - Várj a sorodra. Ne hozz bajt a fejünkre, Pierre. Szeretnék egy kis nyugalmat. Ebben ő is egyetért, és elhúzódik a rácstól. Louis Dega rám néz: - Fiacskám, ez az utolsó éjszakánk. Holnap már messze járunk szép hazánktól mondja. - Szép hazánk igazságszolgáltatása nem valami szép, Dega. Talán megismerünk még olyan országokat, amelyek ugyan kevésbé szépek, de ahol emberségesebben bánnak azokkal, akik hibát követtek el. Nem is tudtam akkor, milyen igazat beszélek, de a jövő igazolt. Aztán újra hallgattunk. INDULÁS A FEGYENCTELEPRE Hat órakor nagy készülődés. A szigorítottak behozzák a kávét, aztán négy felügyelő érkezik. Most fehér ruhában vannak, a revolver az oldalukon. Kifogástalanul fehér zubbonyuk gombjai aranyozottak. Egyikük bal mandzsettáján három aranyszínű csík fut V alakban, vállpántja azonban nincs. - Fegyencek, jöjjetek kettesével a folyosóra. Mindenki, keresse meg a zsákját, a nevetek rajta van a címkén. Fogjátok a zsákot, álljatok a fal mellé, szemben a folyosóval, a zsákot tegyétek magatok elé a földre. Körülbelül húsz perc alatt felsorakozunk - előttünk a földön a zsákok. - Vetkőzzetek le, a holmitokat csomagoljátok a zubbonyba, és az ujjával kössétek át az egészet... Helyes. Te ott, szedd össze a csomagokat, és vidd őket a cellába... Öltözzetek fel, vegyétek fel az alsónadrágot, a trikót, a csíkos nadrágot és inget, harisnyát, cipőt... Mindenki felöltözött? - Igen, felügyelő úr. - Rendben van. - A gyapjúzubbonyt ne tegyétek vissza a zsákba, szükségetek lesz rá, ha esik, és - 26 -

hideg van. Zsákot a bal vállra!... Kettes sorokban utánam! A tisztes megy elöl, két felügyelő oldalt, a negyedik pedig hátul. Így indul el kis különítményünk az udvar felé. Körülbelül két óra alatt felsorakozott a nyolcszáztíz fegyenc. Kijelölték az első negyven embert, köztük minket is Louis Degával, meg a három már egyszer megszököttet: Julot-t, Galganit és Santinit. Tízes sorokban rendeztek bennünket. Minden menetoszlopot egy felügyelő vezet. Nincs rajtunk sem lánc, sem bilincs. Előttünk, körülbelül három méter távolságban, tíz csendőr megy háttal a menetiránynak, arccal felénk. Kezükben puska. Végig az úton így mennek: hátrafelé, s egy-egy csendőrtársuk a vállszíjuknál fogva vezeti őket. A Citadella nagy kapuja kinyílik, és a különítmény megindul. Abban a sorrendben, ahogy elhagyjuk az erődöt, közrefognak a csendőrök, puska vagy golyószóró a kezükben, és tőlünk körülbelül két méterre megindulnak mellettünk. Hatalmas, bámészkodó tömeget kell távol tartaniuk tőlünk, a közönséget. Utunk közepe felé az egyik ablakból éles füttyszót hallok. Fölnézek, és észreveszem a feleségemet, Nénette-et és Antoine D...-t, egyik barátomat, egy másik ablakban Paula áll, Dega felesége és a barátja, Antoine Giletti. Dega is észrevette őket, s ameddig csak lehet, úgy megyünk, hogy az ablakra szögezzük a tekintetünket. Akkor láttam utoljára a feleségemet és a barátomat, Antoine-t is, aki később Marseille-ben egy bombatámadáskor halt meg. Senki sem beszél, tökéletes csöndben vonulunk. Sem a foglyok, sem a felügyelők, sem a csendőrök, sem a közönség nem merte megzavarni ezt a szívet tépő pillanatot, mindenki megértette, hogy ez az ezernyolcszáz ember most készül mindörökre eltűnni az életből. Hajóra szállunk. Mi, az első negyven, a hajófenékben egy vastag rácsokkal körülzárt ketrecbe kerülünk. Ajtaján egy cédula lóg. Elolvasom: "Egyes számú terem, negyven különlegesnek. Állandó szigorú felügyelet." Mindannyian kapunk egy függőágyat, amelyet a falba vert vasgyűrűkre kell majd akasztani. Valaki megölel, Julot az. Számára mindez ismerős hiszen tíz évvel ezelőtt megtette már ugyanezt az utat, tudja, hogy miről van szó. - Gyere ide, gyorsan - mondja. - Akaszd a táskád annak az ágynak a kampójára, ahol majd aludni akarsz. Ez itt épp két csukott hajóablak között van, de ha a tengeren leszünk, kinyitják majd, és sokkal jobban kapunk levegőt, mint bárhol másutt ebben a ketrecben. Bemutatom neki Degát. Javában beszélgetünk, mikor egy ember közeledik hozzánk. Julot egy karmozdulattal megállítja: - Errefelé ne gyere - mondja neki -, ha élve akarsz a kényszerre érni. Megértetted? - Igen - mondja a másik. - Tudod, hogy miért? - Igen. - Nahát, akkor hordd el magad! A pasas elmegy. Dega boldog tekintélyünk ilyen jeles megnyilvánulása láttán, s nem is titkolja örömét. - Veletek, kettőtökkel aztán nyugodtan alhatom. - Velünk itt nagyobb biztonságban vagy - mondja Julot -, mint akár egy part menti villában, aminek nyitva felejtették az ablakát. Az utazás tizennyolc napig tartott. Egyetlen zavaró incidens: egyik éjszaka harsány kiáltásra ébredünk. Egy pasast holtan találtak nagy késsel a hátában. A kés alulról fölfelé hatolt belé, és mielőtt keresztülszúrta volna, előbb a függőágyat vágta át. A kés félelmes fegyver, több mint húsz centiméter hosszú. Azonnal huszonöt-harminc felügyelő szegezte ránk revolverét, illetve puskáját. - Levetkőzni, gyorsan! - kiabálták. Anyaszült meztelenre vetkőzik mindenki. Tudtam, hogy most motozás következik. A szikét meztelen jobb lábam alá tettem, igyekezve, hogy inkább a bal lábamra támaszkodjam, nehogy a jobbot felsebezze a penge. A jobb lábam jól takarja a szikét. - 27 -

Négy felügyelő lép be, s megkezdi a ruhák és cipők átkutatását. Mielőtt belépnek, fegyvereiket a ketrec ajtajára akasztják, az ajtót bezárják, s a kívül levők ránk szegzik fegyvereiket. - Aki megmozdul, meghal - mondja az egyik vezető. A motozás során három kést, két kihegyezett ácsszöget, egy dugóhúzót és egy aranypatront találtak. Hat, még mindig meztelen embert, kikísértek az előtérbe. A fegyencszállítmány két orvosa és a hajó parancsnoka kíséretében megjelenik Barrot őrnagy. Miután a smasszerek kimentek a ketrecünkből, senki sem várt tovább parancsra, és mindenki felöltözött. Újra magamhoz vettem a szikémet. A felügyelők az előtér végébe húzódtak. Középen Barrot, a többiek a lépcső mellett. Velük szemben a hat ember sorban, meztelenül, vigyázzban. - Ez az övé - mondja a motozást vezető smasszer, kezében egy késsel s a tulajdonosra mutat. - Igen, ez az enyém. - Rendben van - mondja Barrot. - Az út további részét a hajógépek fölött levő cellában fogja tölteni. Azután a szögek, a dugóhúzó és a kések is gazdára találtak. Valamennyiüket - még mindig meztelenül-, két-két smasszer felvezette a lépcsőn. A földön már csak egy kés és az aranypatron maradt, s a hozzájuk tartozó egyetlen ember. Fiatal, huszonhárom vagy huszonöt éves, jól megtermett, legalább egy méter nyolcvan centi, atlétatermetű, kékszemű fiú. - Ez itt a tiéd, ugye? - kérdi a smasszer az aranypatronra mutatva. - Igen, az enyém. - Mi van benne? - kérdezi Barrot őrnagy, s felemeli a földről. - Háromszáz angol font, kétszáz dollár és két ötkarátos gyémánt. - Nos, jó, majd mindjárt meglátjuk. Szétsrófolja a patront, de minthogy az őrnagyot körbeállják a többiek, semmit sem látunk, csak azt halljuk, amikor megszólal: - Pontosan annyi. A neved? - Salvidia Romeo. - Olasz vagy? - Igen, uram. - A patron miatt nem kapsz büntetést, csak a kés miatt. - Bocsánat, a kés nem az enyém. - Ne mondj már ilyet, a cipődben találtam - mondja a smasszer. - Ismétlem, a kés nem az enyém. - Szóval hazudok? - Nem, csak téved. - Akkor kié a kés? - kérdi Barrot őrnagy. - Ha nem a tiéd, nyilván valaki másé? - Nem az enyém, annyit tudok. - Ha nem akarsz magánzárkába kerülni, ahol meg fogsz főni, mert közvetlenül a kazánok fölött van, mondd meg, hogy kié a kés. - Nem tudom. - Ezt mered a pofámba mondani? Találunk a cipődben egy kést és nem tudod, hogy kié? Hülyének nézel? Vagy a tiéd, vagy tudnod kell, ki tette oda. Felelj! - Nem az enyém, és hogy kié, azt nem az én kötelességem megmondani. Nem vagyok mószer. Vagy úgy nézek ki, mint egy felügyelő? - Felügyelő, bilincselje meg ezt az alakot. Drágán fogsz megfizetni szemtelen viselkedésedért. A hajó parancsnoka és Barrot őrnagy néhány szót vált egymással. A hajóparancsnok utasítást ad egyik helyettesének, s az a fedélzetre megy. Néhány perccel később egy breton tengerész érkezik, igazi óriás, kezében egy vízzel - nyilván tengervízzel - teli favödörrel, meg egy öklömnyi vastagságú kötélcsomóval. A fiút térden állva a lépcsőfeljáró utolsó fokához kötözik. A tengerész beáztatja a kötelet a vödörbe, aztán - 28 -

széles mozdulattal, teljes erejéből lecsap a szegény ördög fenekére, derekára és a hátára. Egyetlen kiáltás sem hagyja el az ajkát, csorog a vér a fenekéből és az oldalából. A halotti csendben hirtelen egy kiáltás hallatszik a mi ketrecünkből: - Piszok banda! Mintha csak jeladásra vártunk volna, egyszerre mindenki kiabálni kezd: "Gyilkosok!" "Gazemberek!" "Rohadtak!" S minél inkább fenyegetnek, annál jobban ordítunk, míg végül a parancsnok elkiáltja magát: - Gőzt! A matrózok megforgatják a kerekeket, és a gőz olyan erővel zúdul ránk, hogy egy pillanat alatt mindenki hasra esik. A gőzlökések a mell táján értek. Megrémültünk. A sebesültek nem mertek panaszkodni, a fájdalom nem is tartott sokáig, a gőztől mégis pánikba estünk. - Remélem, hogy megértettük egymást, forrófejűek? A legkisebb rendbontás, és jön a gőz. Megértettétek? Álljatok föl! Csak három ember kapott égési sebeket. Átvitték őket a betegszobába. A megkorbácsoltat betették hozzánk a ketrecbe. Hat évvel később halt meg, amikor velem megszökött. Az utazás tizennyolc napja alatt igyekeztünk értesüléseket gyűjteni a fegyenctelepről, próbáltuk elképzelni, milyen sors vár ránk. Végül is semmi sem úgy történt, ahogy gondoltuk, mégis jó volt, hogy Julot kissé tájékoztatott bennünket. Például megtudtuk, hogy a falu, Saint-Laurent-du-Maroni százhúsz kilométerre van a tengertől, egy folyó partján, amelynek neve Maroni. - Ebben a faluban van a fegyintézet - magyarázza Julot -, a telep központja. A megérkezés után itt osztályoznak majd bennünket. A deportáltak egyenesen az innen százötven kilométerre levő Saint Jean nevezetű büntetőtelepre mennek. A fegyenceket három csoportra osztják: A nagyon veszélyeseket a megérkezés órájában különválasztják, és a büntetőtelep celláiban helyezik el, majd az Üdvösség Szigetekre szállítják őket. Ott maradnak ideiglenesen vagy életfogytiglan. A Szigetek ötszáz kilométerre vannak Saint-Laurent-tól és száz kilométerre Guayanától. A nevük: Király-szigetek, a legnagyobb közülük Szent József, ahol a fegyenctelep szigorított fogdája van, a legkisebb pedig az Ördögsziget. Fegyencet csak egészen különleges esetben küldenek az Ördögszigetre. Ott jobbára politikai foglyokat őriznek. Azután jönnek a "másodosztályú" veszélyesek: ők a saint-laurent-i táborban maradnak, és kerti munkára, földművelésre fogják őket. Ha szükség van rájuk, a kényszermunka-telepekre Küldik: a Forestier, a Charvin, a Cascade, a Cricque Rouge vagy a 42. kilométer nevű telepre, amelyet másként haláltábornak neveznek. Aztán jön a normálkategória: ők a konyhán, a község, a tábor takarításában segédkeznek, különféle műhelyekben dolgoznak, asztalos, festő, kovács-, villanyszerelő-műhelyben, kárpitos- és szabóműhelyekben, mosodákban stb. A megérkezés pillanata a döntő. Azt, akit azonnal cellába visznek, biztosan a Szigetekre szállítják, ez pedig mindenféle szökést lehetetlenné tesz. Egyetlen egérút lehetséges: gyorsan megsebesülni, fölvágni a térdet vagy a hasat, kórházba kerülni, és onnan megszökni. Semmiképpen sem szabad a Szigetekre kerülni. Akad ugyan még egy lehetőség: ha az elítélteket szállító hajó még nincs indulásra készen, le kell pénzelni az ápolót, hogy adjon egy terpentininjekciót az egyik ízületbe, vagy egy vizeletbe áztatott hajszálat húzzon a bőr alá, amitől a seb elfertőződik. Esetleg ként lélegeztet be, aztán jelenti az orvosnak, hogy a rabnak negyvenfokos láza van. Vagyis a várakozási időt kihasználva, mindenáron kórházba kell kerülni. Ha nem hívnak azonnal, hanem a többiekkel együtt a tábor barakkjaiban helyeznek el, akkor még van idő a cselekvésre. Ebben az esetben nem kell ahhoz ragaszkodni, hogy a tábor területén dolgozzunk. Le kell pénzelni a könyvelőt, hogy a várban adjon munkát, például pöcegödörtisztítást, utcaseprést vagy bármi melót valamelyik maszek vállalkozó fűrésztelepén. Ha valaki a táboron kívülre jár dolgozni, és csak esténként kell visszatérnie, könnyen kapcsolatot találhat a faluban letelepült szabadult fegyencekkel vagy kínaiakkal, - 29 -

akik segítenek előkészíteni a szökést. Semmiképpen sem szabad a falu körüli táborba kerülni: ezekben nagyon gyorsan megdöglik az ember. Vannak bizonyos táborok, ahol senki sem bírja tovább három hónapnál. Minden embernek napi egy köbméter fát kell kivágnia. Julot sok értékes adatot rágott a szánkba az utazás alatt. Ő már tudja, hogy mit kell tennie. Tisztában van vele, hogy őt mint szökött fegyencet, ha megérkezünk, egyenesen a zárkába viszik. Van azonban egy kis kése, amelyet a patronjában tart. Megérkezéskor elő fogja venni, és fölhasítja vele a térdét. Miközben jövünk le a hajóról, mindenki szeme láttára leesik majd a létráról. Arra számít, hogy így a kikötőből egyenesen a kórházba viszik. Pontosan így is történt. SAINT-LAURENT-DU-MARONI A felügyelők váltották egymást, hogy átöltözhessenek. Valamennyien fehér ruhában térnek vissza, fejükön az ellenzős katonasapka helyett trópusi sisakkal. "Lassan megérkezünk" - mondja Julot. Rettenetes meleg van, az ablakokat becsukták. Az ablakon át látni lehet a vidéket. Ez tehát a Maroni. A víz iszapos. Az őserdő bujazöld. Madarak röppennek föl, megriadva a hajó szirénájától. Lassan haladunk, jól megfigyelhetjük a sötétzöld, sűrű és buja növényzetet. Megpillantjuk az első bádogtetejű faházakat is. Sok néger férfi és asszony ül a házak ajtaja előtt, és nézi, amint elúszik előttük a hajó. Nem fogadnak kitörő örömmel, megszokták már ezeket az emberi rakománnyal telt hajókat. Három szirénabúgás és a propeller zaja tudatja, hogy megérkeztünk. Azután elül a gépzaj. Egy légy zümmögését is meg lehetne hallani. Senki sem beszél. Julot előhúzza a kését, és a varrások mentén felhasítja a nadrágját. A húsba majd csak a hajóhídon vág bele, nehogy itt lenn vérnyomok maradjanak. A felügyelők kinyitják a ketrec ajtaját, és hármas sorokba rendeznek bennünket. A negyedik sorban állunk, Degával közrefogjuk Julot-t, felmegyünk a fedélzetre. Délután két óra van, tűz a nap a szemembe és tar koponyámra. Felsorakozunk, majd megindulunk a hajóhíd irányába. Ahogy az elsők rálépnek a hídra, megfogom Julot zsákját, ő pedig meghúzza térdén a bőrt, beledöfi a kést, és egy hét-nyolc centi hosszú vágást ejt. Aztán a kést a kezembe csúsztatja, s visszaveszi a zsákját. Abban a pillanatban, ahogy a hajóhídra érünk, elesik, és végiggurul a pallón. Felsegítik. Látják, hogy megsebesült, hívják a sebesültszállítókat. A jelenet pontosan úgy zajlott le, ahogy eltervezte: hordágyon vitte el két ember. Tarka, kíváncsi tömeg fogad bennünket. Négerek, félvérek, indiánok, kínaiak meg fehér emberroncsok (a fehérek bizonyára szabadult fegyencek). Szemrevételeznek mindenkit, aki a hajóból kiszáll, s beáll a sorba. Jól öltözött civilek, nők, nyári ruhában, és kölykök ácsorognak a másik oldalon - valamennyiük fején trópusi sisak. Ők is az újonnan érkezetteket bámulják. Amikor kétszázan vagyunk, elindul a menet. Körülbelül tízpercnyi út után egy vastag, nagyon magas deszkakapu elé érkezünk, amelyen egy tábla lóg: "Saint-Laurent-du-Maroni Büntetőtelep. Befogadóképesség: 3000 ember." Kinyílik a kapu, tízes sorokban belépünk. "Egy-kettő, egy-kettő, indulj!" Az itteni fegyencek izgatottan lesik érkezésünket. Fönt, az ablakokban vagy nagyobb kövekre kapaszkodva gubbasztanak, hogy jobban lássanak. Az udvar közepére érve, elhangzik a kiáltás: "Állj! Zsákokat a földre! Ti meg osszátok szét a kalapokat!" Valamennyien kapunk egy szalmakalapot, szükség is van rá: két vagy három ember már összeesett a napszúrástól. Összenézünk Degával: az egyik vállpántos smasszer listát vesz a kezébe. Mindketten arra gondolunk, amit Julot mondott. Először Guittout szólítják: "Ide hozzám!" Két felügyelő elvezeti. Suzinit, Girasolt ugyanúgy. - Jules Pignard! - Jules Pignard (ez Julot) megsebesült, kórházba vitték. - Rendben. (Ezeket viszik tehát a Szigetekre.) - Jól figyeljenek - folytatja a felügyelő. - Akit szólítok, vegye zsákját a vállára, és sorakozzon az egyes számú sárga barakk előtt. Ez és ez, jelen, stb. - 30 -

Dega, Carrier és én a többiekkel együtt a barakk előtt sorakozunk. Kinyitják előttünk az ajtót, és egy körülbelül húsz méter hosszú téglalap alakú terembe lépünk, közepén két méter széles átjáró, amelynek jobb és bal oldalán vaskorlát fut a terem egyik végétől a másikig. A függőágyak hálójának egyik vége a falhoz, a másik vége a korláthoz van erősítve. Minden hálón egy takaró. Ott helyezkedünk el, ahol akarunk. Dega, Bolond Pierrot, Santori, Grandet és én, öt egymás melletti ágyat választunk és letanyázunk. Elsétálok a terem végébe: jobbra vannak a zuhanyozók, balra a vécék, folyóvíz nincs. Az ablak korlátaira kapaszkodva, végignézzük, ahogy az utánunk jövőket osztályozzák. Louis Dega, Bolond Pierrot és én sugárzunk a boldogságtól: nem internáltak, hiszen közös barakkba kerültünk. Különben már megérkezésünk után azonnal külön cellába tettek volna - így magyarázta legalábbis Julot. Mindenki elégedett, egészen délután öt óráig, amikor egyszer csak megszólal Grandet: - Furcsa, hogy ebből a szállítmányból senkit sem internáltak. Nagyon különös. No de annál jobb. - Grandet kirabolta egy börtön páncélszekrényét, ezen nevetett egész Franciaország. A trópusokon az éjszaka és a nappal naplemente és hajnal nélkül köszönt be. Egész évben ugyanabban az órában, egyetlen pillantás alatt lesz nappalból éjszaka. Az éjszaka hirtelen száll le, este fél hétkor. Pontban fél hétkor megjelenik két öreg fegyenc két petróleumlámpással, és a plafonba erősített kampókra akasztja. Nagyon gyér fényt adnak. A terem háromnegyede sötétben marad. Kilenc órakor már mindenki alszik a nagy izgalom után, elpilledve a dög melegtől. Egy csöpp levegő sincs, alsónadrágban alszik mindenki. Dega és Bolond Pierrot közt fekszem, kicsit pusmogunk még, aztán elalszunk. Másnap reggel még sötét van, mikor megszólal a kürt. Mindenki felkel, megmosdik és felöltözik. Kávét kapunk meg egy cipót. Egy falba erősített deszka az asztalunk - ide tesszük a kenyeret, a csajkát és kisebb használati tárgyainkat. Kilenc órakor két felügyelő és egy fiatal, fehér ruhába öltözött fegyenc lép be, a ruhája nem csíkos. A két smasszer korzikai, anyanyelvükön beszélgetnek a korzikai fegyencekkel. Közben az ápoló fel-alá sétál a teremben. Hozzám érve megszólít: - Hogy vagy, Pilla? Nem ismersz meg? - Nem. - Az algíri Sierra vagyok. Dantétól ismerlek Párizsban. - Aha, most ismerlek meg. De hisz te 29-ben jöttél ide a telepre, s most már 33 van, és még mindig itt vagy? - Igen. Nem megy az olyan gyorsan. Jelents beteget. Ő kicsoda? - Dega, a barátom. - Téged is kiírlak vizitre. Neked, Pilla, vérhasod van. Neked meg, öregem, asztmarohamaid. Tizenegykor találkozunk a viziten, beszélni akarok veletek. - Tovább sétál a teremben, hangosan kiabál: - Beteg valaki? - Odamegy azokhoz, akik jelentkeznek, és fölírja a nevüket. Amikor újra elsétál előttünk, vele van az egyik öreg, kreol bőrű felügyelő is. - Pillangó, bemutatom neked a főnökömet, Bartiloni ápolót. Bartiloni úr, ezek a barátaim, akikről már beszéltem önnek. - Rendben van, Sierra, majd mindent elintézünk a vizitnél, számíthattok rám. Tizenegy órakor értünk jönnek. Kilencen vagyunk betegek. Gyalog vágunk át a táboron a barakkok között. Mikor megérkezünk az egyetlen tiszta, fehérre festett barakkhoz, amelyre egy vöröskereszt van pingálva, belépünk, keresztülmegyünk a hálótermen, ahol körülbelül hatvan ember várakozik. A terem minden sarkában két felügyelő. Megjelenik Sierra, makulátlan fehér orvosi köpenyben. "Maga, maga, és maga, jöjjenek be" - mondja. Belépünk egy helyiségbe - biztosan ez az orvosi szoba. Az orvos három öreggel beszél spanyolul. Az egyik spanyolt azonnal megismerem: Fernández, aki megölt három argentint Párizsban, a Café Madridban. Váltottak néhány szót, majd Sierra egy kis irodahelyiségbe vezette Fernándezt, amely a vizsgálóból nyílik, aztán visszajött hozzánk. - Pilla, engedd meg, hogy megöleljelek. Boldog vagyok, hogy szolgálatot tehetek - 31 -

neked és a barátodnak: mindkettőtöket internálni fognak... Jaj! Engedj beszélnem! Téged, Pillangó, életfogytiglan, és téged, Dega, öt évre. Gubátok van? - Igen. - Akkor adjatok nekem mind a ketten ötszáz frankot, és holnap reggel befeküsztök a kórházba, te vérhassal, te meg, Dega, éjszaka kopogtass az ajtón, vagy még jobb, ha megkérsz valakit, hogy szóljon az őrnek, kérje az ápolót, mert Dega fuldoklik. A többit majd én elintézem. Pillangó, tőled csak egyet kérek: értesíts idejében, ha meglógsz: ott leszek a találkán. A kórházban egy hónapig maradhattok heti száz frankért. Gyorsan kell cselekedni. Fernández kijön a szobából, és előttünk ad át ötszáz frankot Sierrának. Most én megyek a kis szobába, és visszajövet nem ezer, hanem ezerötszáz frankot nyújtok át neki. Ő azonban nem fogadja el az ötszázat. Nem akarok erőszakoskodni. - Az a gecsli, amit nekem adsz, az őrnek kell - mondja. - Én semmit sem kérek. Barátok vagyunk, vagy mi? Másnap Dega, én és Fernández a kórház egy hatalmas cellájában vagyunk. Degát az éjszaka kellős közepén hozták át. A terem ápolója egy harmincöt éves férfi, Chatalnak hívják. Sierra mindent elmondott neki hármunkról. Ha majd az orvos elmegy, olyan székletvizsgálatot fog produkálni, amelyből kitűnik, hogy amőba-vérhasom van. Tíz perccel a vizit előtt Degával ként lélegeztet, miközben a gázt szívja, egy szalvétát borít a fejére. Fernández képe hatalmasra dagadt: felszúrta belülről az arcát és egy órán át fújta, amilyen erősen csak tudta. Olyan lelkiismeretesen csinálta, hogy még a szeme is bedagadt. A mi cellánk az épület első emeletén van, körülbelül hetven beteg fekszik itt, sokan vérhassal. Megkérdem az ápolótól, hogy hol van Julot. - Épp a velünk szemben levő épületben - mondja. - Üzensz neki valamit? - Igen. Mondd meg neki, hogy Pillangó és Dega itt vannak, jöjjön az ablakhoz. Az ápoló akkor jön vagy megy ki a teremből, amikor akar. Csak kopognia kell, s egy arab máris kinyitja az ajtót. Ez a "kulcsár" maga is fegyenc, aki segít a felügyelőknek. A székeken, az ajtótól jobbra és balra három felügyelő ül, puskájuk a térdükön. Az ablak rácsai vasúti sínből készültek. Azon töröm a fejem, hogy fogjuk ezeket elvágni. Felkapaszkodom az ablakpárkányra. Julot épülete és a mienk közt egy kert van, tele szép virágokkal. Megjelenik az ablakban Julot, kezében egy palatáblát tart, amelyre ezt írta krétával: BRAVO! Egy óra múlva az ápoló levelet hoz tőle. "Megpróbálok átjutni a ti termetekbe - írja. - Ha nem sikerül, próbálj te átkerülni az enyémbe. Mondd, hogy ellenségeid vannak abban a teremben, ahol most fekszel. Szóval internáltak? Fel a fejjel, azért is mi leszünk az erősebbek." Mindaz, ami Beaulieu-ben történt, a közös szenvedés, szorosan összefűz bennünket. Julot a fakalapács specialistája volt, azért is nevezték el Kalapácsos Embernek. Kocsin érkezett egy ékszerkereskedés elé, világos nappal, amikor a legszebb ékszerek kint voltak a kirakatban. A kocsi megállt, de a motort nem állította le a vezető. Julot gyorsan kiszállt, kezében egy nagy fakalapáccsal, egyetlen ütéssel beverte az üveget, összemarkolt egy csomó ékszertokot, visszaült a kocsiba, amely, mintha puskából lőtték volna ki, elrobogott. Azután, hogy ilyen sikerrel jártak Lyonban, Angers-ben, Tours-ban, Le Havre-ban, feltörték egy nagy párizsi ékszerüzlet kirakatát is, s délután háromra közel egymillió értékű ékszer volt már a kocsiban. Sohasem mesélte el, hogy miért és hogyan bukott le. Húsz évre ítélték, s a negyedik év végén megszökött. És mikor visszatért Párizsba - legalábbis így mesélte -, meg akarta gyilkolni az orgazdát, akinél annak idején a pénzét letétbe helyezte, mert az nem adta át a pénzt a nővérének. Az orgazda azonban észrevette, mikor a lakása közelében, az utcákon kódorgott, és értesítette a rendőrséget. Julot-t elfogták, és velünk együtt újra útnak indították. Egy hete vagyunk már a kórházban. Tegnap kétszáz frankot adtam Chatalnak, ez az ára, hogy még egy hétig a kórházban maradhassunk. Hogy szívesebben lássanak, dohányt is adtunk mindenkinek, akinek nem volt. Carora, egy hatvanéves fegyenc Marseille-ből, összebarátkozott Degával. Különféle tanácsokkal látta el. Napjában többször is elmondta neki, ha kitudódik a faluban, hogy sok pénze van (a - 32 -

Franciaországból érkező újságokból tudomásuk van a nagyobb ügyekről, jobban teszi, ha nem szökik meg, mert a szabadult fegyencek megölik a patronjáért. Dega beszámolt nekem Carorával való beszélgetéseiről. Hiába magyaráztam neki, hogy az öreg bizonyára egy balkezes hülye, hiszen már húsz éve rohad itt, nem hallgatott rám. Nagyon hatott rá az öreg fecsegése, és sok fáradságomba került, hogy egy kis lelket öntsek bele. Egy kis levélben arra kértem Sierrát, küldje el hozzám Galganit. Nem kellett sokáig várnom. Másnap Galgani már a kórházban volt, de egy másik teremben, amelyikben nem voltak rácsok. Hogy adjam vissza a patronját? Azt mondtam Chatalnak, életbevágóan fontos, hogy beszéljek Galganival. Úgy tettem, mintha egy télak előkészítéséről volna szó. Azt mondta, hogy találkozhatunk öt percre, pontosan délben. Őrségváltáskor fölhozza majd a verandára, s az ablakon keresztül beszélgethetünk. A szívességért semmit sem kért. Délben valóban az ablakhoz vezették Galganit, a kezébe csúsztattam a patront. Előttem helyezte föl, és sírt. Két nap múlva egy borítékot kaptam, amelyben öt darab ezerfrankos bankjegy volt és egyetlen szó: "Köszönöm." Chatal, aki a borítékot hozta, látta a pénzt. Nem szólt egy szót sem, én mégis adni akartam neki belőle, de visszautasította. - Le akarunk lépni, akarsz velünk jönni? - kérdeztem. - Nem, Pillangó. Csak öt hónap múlva akarom megkísérelni a szökést, valakivel már összebeszéltem, és a társam csak akkor szabadul. A télak jobban elő lesz készítve, és biztosabb lesz. Mivel téged internálni akarnak, megértem, hogy sietsz, de innen a rácsok miatt, nagyon nehéz lesz. Ne számíts rám, nem tudok segíteni, nem akarom kockáztatni a helyemet. Itt nyugodtan kivárhatom, amíg a barátom szabadul. - Rendben van, Chatal. Az életben őszintének kell lenni, erről a dologról egy szót se többet. - De az üzeneteidet továbbra is átadom, és kisebb szolgálatokat is szívesen teszek neked. - Köszönöm, Chatal. Ezen az éjszakán géppisztoly-ropogást hallottunk. Csak másnap tudtuk meg, hogy a Kalapácsos Ember megszökött. Isten segítse, jó barát volt. Bizonyára kínálkozott egy jó alkalom, és ő felhasználta. Jól tette. Tizenöt évvel később, 1948-ban Haitiban jártam, ahol egy venezuelai milliomossal együtt az ottani kaszinó elnökével arról tárgyaltunk, hogy ki akarjuk bérelni a Játékkaszinót. Egyik éjszaka, mikor kijöttünk egy éjszakai mulatóból, ahol együtt pezsgőztünk, hirtelen megszólalt az egyik lány fekete, mint a szén, de olyan jól nevelt, mint egy előkelő vidéki francia család gyermeke: - A nagyanyám néger papnő, egy öreg franciával él együtt. Az illető Guayanából szökött meg, már húsz éve vannak együtt, egész nap csak iszik. Kalapácsos Jules-nek hívják. Egy pillanat alatt kijózanodtam: - Kicsim, vezess azonnal a nagyanyádhoz. Néhány szót szólt a taxisofőrhöz, haiti dialektusban, aztán teljes sebességgel robogni kezdtünk. Elhaladtunk egy kivilágított éjszakai lokál előtt: "Álljunk meg." Bementem a bárba, és vettem egy üveg Pernod-t, két üveg pezsgőt meg két üveg idevalósi rumot. "Indulhatunk." Csinos kis tengerparti házhoz érkezünk, a tető piros, a falak hófehérek. A tenger csaknem a lépcsőket nyaldossa. A lány sokáig zörgetett, míg végre kijött egy hófehér hajú néger asszony, bokáig érő fehér köntösben. A két nő tájszólásban váltott néhány szót, végül az idősebb megszólalt: - Lépjen be, uram, a házam az öné. A karbidlámpa fénye egy nagyon tiszta, madarakkal és halakkal teli helyiséget világított meg. - Julot-val akar beszélni? Várjon, mindjárt hívom. Jules, Jules! Vendéged van. Kék csíkos pizsamában, amely erősen emlékeztetett a fegyencruhára, mezítlábas öregember jelent meg. - 33 -

- Mi van, Hógolyó? Ki az, ilyen későn? Pillangó! Nem, az nem lehet igaz! - Átölelt. Hozd ide a lámpást, Hógolyó! - kiáltotta. - Hadd látom a cimborám pofáját. És tényleg te vagy az, öreg. Tényleg te vagy az! Na, téged szívesen látlak. A kéglim, az a kevéske gubám, ami még van, de még a feleségem unokája is - minden a tiéd. Csak egy szavadba kerül. Megittuk a pernod-t, a pezsgőt, a rumot, közben Julot énekelt. - Na, ugye, mégiscsak mi győztünk! Mi, cimbora? Látod, ma már csak izgalmas kaland az egész. Kolumbián, Panamán, Costa Ricán, Jamaicán keresztül szöktem, és már lassan húsz éve, hogy itt élek boldogan Hógolyóval, a legjobb asszonnyal, akit férfi csak álmodhat magának. Mikor mégy el? Hosszabb ideig maradsz? - Nem, csak egy hétig. - Mit csinálsz itt? - Szeretném kibérelni a Játékkaszinót, egyenesen az elnökkel tárgyalok. - Cimbora, szeretném, ha egész életedre itt maradnál velem, ezek közt a szurokképűek közt, de egyet mondhatok: az elnökkel ne kezdj! Messzire kerüld el azt a pasast, mert meggyilkoltat, mihelyt látja, hogy jól megy az üzlet. - Köszönöm a tanácsot. - Hógolyó, járd el a varázsló táncot "nem turistáknak". A legeslegigazibbat, a barátomnak! Egyszer még elmesélem, milyen az a varázsló tánc "nem turistáknak". Egyszóval Julot megszökött, és én, Dega meg Fernández még mindig csak várunk. Időnként, mintha csak véletlenül, az ablak rácsait nézegetem. Igazi vasúti sínek, nem lehet velük mit kezdeni. Marad tehát az ajtó. Ezt azonban éjjel-nappal három fegyveres őrzi. Julot szökése óta a felügyeletet megszigorították. Gyakoribbak az őrjáratok, az orvos már nem olyan kedves. Chatal naponta csak kétszer jön a terembe, hogy injekciót adjon, és megmérje a lázunkat. A második hét is eltelik, kifizetem az újabb kétszáz frankot. Dega mindenről beszél, csak a szökésről nem. Tegnap meglátta a szikémet, és azt kérdezte: - Még mindig megvan? Minek? - Hogy megvédjem a bőrömet meg a tiédet, ha szükséges - feleltem rosszkedvűen. Fernández nem spanyol, argentin. Rendes ember, vérbeli kalandor, de őrá is hatással volt az öreg Catora fecsegése. Egyik nap Degával beszélget, s a következőket hallom: "Azt mondják, hogy a Szigetek éghajlata nagyon egészséges, és nincs is olyan meleg, mint itt. Itt bármikor vérhast kaphat az ember, ha másutt nem, hát a vécén. Ránk ragad néhány bacilus!" Mindennap meghalt a teremben egy-két ember a hetvenből vérhasban. Érdekes, hogy mind apály idején, délután vagy este haltak meg. Egyetlen beteg sem halt meg reggel. Miért? A természet rejtélye. Ezen az éjszakán egy kis vitám volt Degával. Elmondtam neki, hogy éjjel az arab kulcsár néha bejön a terembe, elővigyázatlanul, és fölemeli a súlyos betegek takaróját, akiknek az arca le van takarva. Meggyilkolhatnánk az arabot, és felvehetnénk a ruháját. (Egyikünkön sincs más, mint az ing és szandál.) Ha a ruhájában vagyok, kimegyek és meglepetésszerűen kitépem az egyik őr kezéből a puskát, nekik szögezem, és behajtom őket a cellába, majd rájuk zárom az ajtót. Azután a Maroni partján álló kórház faláról beugorhatunk a vízbe, s csak hagynunk kell magunkat sodorni az árral. A többit majd meglátjuk. Pénzünk van, vehetünk egy hajót, meg élelmet is, s nekivágunk a tengernek. Mind a ketten határozottan elutasítják a tervet, még kritizálják is. Érzem, hogy tremálnak, nagyon elkedvetlenedem. A napok pedig telnek. Két nap híján már három hete vagyunk itt. Mindössze tíz vagy tizenöt napunk maradt, hogy szerencsét próbáljunk. Ma, nevezetes nap: 1933. november 21-e, Joanes Clousiot lép a termünkbe, az az ember, akit Saint-Martinban próbáltak meggyilkolni a borbélynál. Szeme lecsukva, csaknem vakon lépked. Mindkét szeme csupa genny. Amikor Chatal kiment, odalépek hozzá. Gyorsan elmondja, hogy a többi internáltat már több mint tizenöt napja elszállították a Szigetekre, de őt itt felejtették. Az egyik könyvelő - 34 -

mondta el neki, három napja. Ricinusmagot tett a szemébe, attól gennyes a szeme. Így kerülhetett ide. Azt mondja, mindenre hajlandó, még ölni is, de mindenáron szökni akar. Háromezer frankja van. Megmosta a szemét melegvízzel, s mindjárt egész tisztán látott. Elmeséltem neki szökési tervemet, jónak találta, de azt mondta, ahhoz, hogy meglepjük az őröket, legalább kettőnknek, sőt ha lehet, hármunknak kell rájuk támadni. Leszerelhetnénk az ágylábakat, s azzal leüthetnénk őket. Mert még ha karabély van is a kezünkben, nem hinnék el, hogy rájuk merünk lőni, és riadóztatnák a másik barakk smasszerjeit, ahonnan Julot szökött meg, és az a barakk húsz méterre sincs a miénktől. Harmadik füzet AZ ELSŐ TÉLAK KITÖRÉS A KÓRHÁZBÓL Ezen az estén előbb Degát, aztán Fernándezt kaptam el. Dega nem bízik a tervben, ha kell, mondja, inkább felajánl egy nagyobb összeget, hogy ne internálják. Kéri, írjak Sierrának, aki annak idején ezt tanácsolta, s kérdezzem meg tőle, van-e ilyesmire most is lehetőség. Chatal még aznap meghozza a választ: "Az internálás eltörléséért senkinek se fizess, az utasítás Franciaországból jön, és senki, még a fegyház igazgatója sem másíthatja meg. Ha úgy látjátok, hogy a kórházban reménytelen a helyzet, gyertek ki, de csak egy nappal azután, hogy a Mana elindult a Szigetekre." Nyolc napig a fegyház fogdájában tartanak, mielőtt a Szigetekre szállítanak, innen talán könnyebb megszökni, mint a kórházból. Ha akarom - üzeni még ugyanebben a levélben Sierra - összehoz egy szabadult fegyenccel, akivel megállapodhatok, hogy előkészít egy hajót a szökéshez. Az illető touloni, Jésus-nak hívják. Ő az, aki Bougrat doktor szökését is előkészítette két évvel ezelőtt. Ha beszélni akarok vele, menjek át a kórház röntgenpavilonjába átvilágításra. A kórház területén van ez is, s véletlenül velünk egy napon hívnák be a szabadult fegyenceket is röntgenre. Sierra azt mondja, vegyem ki a patront, mielőtt a röntgenre megyek, mert ha a doktor kicsit lejjebb néz, megláthatja. Visszaüzenek neki, küldje Jésus-t a röntgenbe, és beszéljen Chatallal, hogy vigyenek át engem is. Sierra még aznap értesít, hogy a találka holnapután kilenckor lesz. Másnap Dega és Fernández engedélyt kér, hogy elhagyhassa a kórházat. A Mana reggel elment. Azt remélik, hogy a fogdából könnyebben megszökhetnek, jó szerencsét kívánok nekik, de tervemen nem változtatok. Találkoztam Jésus-val. Öreg, szabadult fegyenc, száraz, mint egy szardínia, az arca napbarnított, sebhelyes, s két szörnyű heg ékteleníti. Egyik szeme állandóan könnyezik. Rossz arcú, rossz tekintetű. Nem találtam valami bizalomgerjesztőnek, rossz előérzetemet, sajnos, igazolta is a jövő. Gyorsan beszélünk: - Elő tudok készíteni neked egy dereglyét négy, legfeljebb öt ember számára. Egy hordó vizet, élelmet, kávét és dohányt; három indián evezőt, üres liszteszsákokat, tűt és zsineget, amivel aztán te magad vitorlát és orrvitorlát varrhatsz; egy iránytűt, egy fejszét, egy kést, öt liter tafiát (guayanai rum), mindezt kétezerötszáz frankért. Három nap múlva hold nélküli éjszaka lesz. A mától számított negyedik naptól - ha elfogadod az ajánlatot minden éjszaka várni foglak a csónakkal a vízen, nyolc napon keresztül, tizenegy órától hajnali háromig. Az első holdnegyednél nem várok tovább. A csónak pontosan a kórház épületének a végében lesz. A fal mentén gyere, mert amíg nem érsz egészen a dereglyéhez, nem fogod látni még két méterről sem. A legcsekélyebb bizalmat sem érzem iránta, de mégis "igen"-t mondok. - És mi lesz a dohánnyal? - kérdi Jésus. - Elküldöm Sierrával. Kézfogás nélkül válunk el. Az egész nem valami lélekemelő. Három órakor Chatal átmegy a táborba, hogy elvigye Sierrának a kétezerötszáz frankot. Hála Galganinak - gondolom -, könnyelműsködhetek a pénzemmel, mert a - 35 -

vállalkozás meglehetősen kockázatosnak látszik, remélem, nem issza el ez a Chatal a pénzemet útközben! Clousiot ragyog a boldogságtól, bízik magában, bennem, a tervben. Egyetlen dolog nyugtalanítja csak: az arab nem minden éjszaka jön be a termünkbe, s ha be is jön, általában túl korán. Aztán itt van még a nagy kérdés: ki legyen a harmadik, akit magunkkal viszünk? Van itt egy korzikai, a nizzai alvilágból, Biagginak hívják. 1929 óta van a telepen, s azért került ebbe a szigorított felügyeletű kórterembe, mert vizsgálati fogsága idején megölt egy pasast. Clousiot és én azon tanakodunk, beszéljünk-e vele, és ha igen, mikor. Amint halkan tárgyalunk, odajön hozzánk egy tizennyolc éves kölyök, szép, mint egy lány. Maturette-nek hívják, egy taxisofőr meggyilkolásáért halálra ítélték, de fiatal korára való tekintettel - tizenhét éves - kegyelmet kapott. Ketten voltak, egy tizenhat és egy tizenhét éves srác, s a tárgyaláson ahelyett, hogy egymást vádolták volna, mindegyik magára vállalta a gyilkosságot. A sofőrt pedig csak egy golyó érte. A per folyamán tanúsított magatartásuk rokonszenvessé tette őket a többi fegyenc előtt. A nőies kis Maturette tehát odajön hozzánk, és lányos hangján tüzet kér. Adunk neki, s még négy cigarettával és egy doboz gyufával is megajándékozom. Kacér mosollyal köszöni meg az ajándékot, megvárjuk, míg elmegy. Ekkor Clousiot odasúgja nekem: "Pilla, meg vagyunk mentve. Az arab akkor fog bejönni a terembe, amikor akarjuk. A zsebünkben van." - Hogyhogy? - Nagyon egyszerű: szólunk a kis Maturette-nek, hogy bolondítsa magába a gernyákot. Tudod, az arabok szeretik a fiatal fiúkat. Akkor aztán ne félj, minden éjszaka bejön majd, hogy a fiúval etyepetyézzen. Majd a srác kicsit mórikálja magát, hogy fél, meglátják a többiek, s olyan későre tűzi ki a találkát, ahogy nekünk megfelel. - Várj, majd én beszélek vele. Odamegyek Maturette-hez, bátorító mosollyal fogad. Azt hiszi, hogy bezsongtam előbbi kacér mosolyától. Mindjárt közlöm vele: "Tévedsz, gyere a vécére." Bemegyünk a vécébe, elkezdem a mondókámat: - Ha egy szót is szólsz bárkinek arról, amit most mondok, meghalsz. Szóval: megteszed ezt, ezt és ezt pénzért? Mennyiért? Hogy segíts rajtunk? Vagy akarsz velünk jönni? - Veletek akarok menni, rendben? - Áll az alku. Kezet fogunk. Lefekszik, s miután néhány szót váltok Clousiot-val, én is lefekszem. Este nyolc órakor Maturette felül az ablakba. Nem is kell hívnia az arabot, jön az magától, sugdolóznak. Tíz órakor Maturette lefekszik. Mi már kilenckor lefeküdtünk, és éberen figyelünk. A gernyák bejön a terembe, kétszer körbejár, talál egy halottat. Kopog az ajtón, kis idő múlva két hordágyvivő lép be, és elviszik a hullát. Ez a hulla jó szolgálatot tesz nekünk, mert igazolja az arab éjszakai sétáit. Tanácsunkra másnap Maturette este tizenegyre ad neki találkát. A kulcsár pontosan ebben az időben érkezik, odamegy a fiú ágyához, s ránt egyet a lábán, hogy felébressze. Aztán elindul a vécé felé. Maturette követi. Negyedóra múlva kijön az arab, egyenesen az ajtó felé tart, és kimegy. Maturette szó nélkül lefekszik. Másnap az egész jelenet megismétlődik, de éjfélkor. Minden oké, a gernyák abban az időpontban jön, amit a kicsi mond neki. 1933. november 27-én az ágy két lába már kiemelhető állapotban van, készen rá, hogy buzogányul szolgáljon, délután négyig Sierra üzenetére várok. Chatal, az ápoló, levél nélkül érkezik. Csak ennyit mond: "Francois Sierra azt üzeni, hogy Jésus vár téged a megbeszélt helyen. Jó szerencsét!" Este nyolc órakor Maturette azt mondja az arabnak: - Ma éjfél után gyere, akkor tovább maradhatunk együtt. - Rendben van - mondja az arab. Pontban éjfélkor készen állunk. Az arab körülbelül negyed egykor érkezik, egyenesen Maturette ágyához megy, meghúzza a lábát, és elindul a vécé felé. Maturette megy utána. Kiszakítom az ágyam lábát, egy kis zajt csapok, ahogy az ágy lebillen. Clousiot ügyesebb, ő nem üt zajt. A vécéajtó mögé húzódom, Clousiot-nak pedig majd az arab útját kell elállnia, hogy lekösse a figyelmét. Húszperces várakozás - 36 -

után gyorsan játszódott le a jelenet. Az arab kijön a vécéből, meglepetten veszi észre Clousiot-t. - Mit keresel itt ilyenkor a terem közepén? - kérdi. - Feküdj le azonnal. Ebben a pillanatban hátulról leütöm, a kisagy táján éri az ütés, hang nélkül előrezuhan. Gyorsan magamra öltöm a ruháit, belebújok a cipőjébe, őt meg az ágy alá vonszoljuk, de mielőtt végleg alátolnám, még egy ütést mérek a tarkójára. Ezt elintéztük! A nyolcvan ember közül egy lélek sem mozdul a teremben. Az ajtó felé sietek, Clousiot és Maturette utánam, mindkettő ingben. Kopogok. Az őr kinyitja az ajtót, meglódítom az ágylábat: puff! az ajtónyitó fejére vágok. A másik bizonyára elaludt, mert karabélya a földön hever. Mielőtt észbe kapna, már leütöttem. Az én áldozataim nem kiabálnak, de Clousiot-é torkát egy "ah" hagyta el, mielőtt összeesett. Az én két felügyelőm továbbra is a széken maradt, a harmadik azonban teljes hosszában elterült a földön. Visszafojtjuk a lélegzetünket. Úgy érezzük, ezt az "ah"-ot mindenki meghallotta. A kiáltás valóban elég hangos volt, mégsem mozdul senki. Nem cipeljük őket be a terembe, elindulunk a három karabéllyal. Elől Clousiot, középen a kölyök, én hátul, lemegyünk a rosszul megvilágított lépcsőkön. Clousiot eldobta az ágylábat, én azonban továbbra is bal kezemben szorongatom, a puskát meg a jobban. Lent semmi. Az éjszaka koromsötét. Nagyon erősen kell néznünk, hogy kivegyük a folyó mentén húzódó falat, s·arrafelé sietünk. Mikor odaérünk, szamárlétrát tartok, Clousiot a vállamra kapaszkodik, elhelyezkedik a falon lovagló ülésben, és először Maturettet húzza fel, aztán engem. A sötétben leereszkedünk a fal másik oldalán. Clousiot egy gödörbe esett, és nagyon megütötte a lábát, Maturette és én épségben értünk földet. Mindketten felállunk, puskánkat még az ugrás előtt eldobtuk. Clousiot azonban nem tud felállni. Azt mondja, eltört a lába. Ott hagyom Maturette-et Clousiot-val, s kezemmel a falat tapogatva az épület felé igyekszem. Olyan sötét van, hogy nem veszem észre, amikor a fal végéhez érek, s kezemmel az ürességet markolva, hasra esem. A folyó felől egy hang hallatszik: - Ti vagytok? - Igen. Te vagy az Jésus? - Igen. Egy pillanatra meggyújt egy gyufát. Tájékozódom, merre van, a vízbe vetem magam, a csónakhoz érek. A csónakban ketten ülnek. - Szállj be, ki vagy? - Pillangó. - Jól van. - Jésus, egy kicsit fölfelé kell mennünk, mert mikor leugrottunk a falról, a barátomnak eltört a lába. - Akkor fogd ezt a lapátot, és húzzunk fölfelé. A három lapát a vízbe merül, és a könnyű csónak játszva teszi meg azt a száz métert, ami elválaszt attól a helytől, ahol a többieknek lenniük kell, látni ugyanis semmit sem látunk. Hívom őket: "Clousiot!" - Hallgass, az istenfáját! - mondja Jésus. - Dagi, pörgesd meg az öngyújtód kerekét! Maturette-ék meglátják az ugráló szikrákat. Clousiot, lyoni módra fütyül a fogain keresztül: az ilyen fütty egyáltalán nem üt zajt, mégis jól hallható. Olyan, mintha egy kígyó sziszegne. Megállás nélkül fütyül, míg rájuk nem találunk. Dagi kiszáll, a karjába veszi Clousiot-t, és a csónakba emeli. Maturette is beszáll, aztán Dagi. Öten vagyunk, a víz szintje csupán kétujjnyira van a csónak peremétől. - Szóljatok, ha megmozdultok - mondja Jésus. - Pillangó, hagyd abba az evezést, az evezőket fektesd keresztbe a térdeden. Lökd el, Dagi! - A folyó sodra magával ragadja a csónakot, eltűnünk az éjszakában. Körülbelül egy kilométerre vagyunk már a parttól, a folyó közepén, elhaladunk a rossz dinamóval, szegényesen megvilágított büntetőtelep előtt, az áramlat hihetetlen sebességgel repít bennünket. Dagi újra evezni kezd. Jésus csupán az evező tollával súrolja a vizet, csak a hajó egyensúlyára ügyel. Nem evez, csak irányít. - Most már lehet beszélni és dohányozni - mondja Jésus. - Azt hiszem, hogy - 37 -

minden jól ment. Biztos vagy benne, hogy senkit sem öltetek meg? - Azt hiszem, nem. - Az istenit! Jól átvertél, Jésus! - mondja Dagi. - Azt mondtad, sima télakról van szó, de ahogy itt a beszélgetésből hallom, ezek internáltak. - Igen, internáltak, Dagi. Nem akartam megmondani neked, mert akkor nem segítettél volna, és szükségem volt egy emberre. Ne dühöngj. Ha elkapnak, mindent magamra vállalok. - Nahát, ez aztán klassz, Jésus. Azért a száz frankért, amit fizettél, igazán nincs kedvem, hogy leüssék a fejem, ha ezek mégis megöltek valakit, vagy hogy életfogytiglant kapjak, ha valamelyik őrt megsebesítették. - Dagi, adok nektek kettőtöknek ezer frankot ajándékba - mondom. - Így már más, öregem. Akkor rendben van. Köszönöm, majdhogynem éhen döglünk a faluban, szabadultnak még rosszabb lenni, mint fegyencnek. A fegyencnek legalább van ruhája, meg mindennap zabálnivalója. - Öregem - mondja Jésus Clousiot-nak -, nagyon fáj? - Kibírható - mondja Clousiot. - Mit fogunk csinálni, Pillangó, a törött lábammal? - Majd meglátjuk. Hová megyünk, Jésus? - A tenger bejáratától harminc kilométernyire, egy kis öbölben foglak elrejteni benneteket. Ott maradtok nyolc napig, amíg kissé lelohad a smasszerek és az embervadászok üldözési kedve. Hadd higgyék csak, hogy még ezen az éjszakán elhagytátok a Maronit, és a nyílt tengeren vagytok. Az embervadászok motor nélküli csónakon járnak, ezek a legveszedelmesebbek. A dohányzás, a beszélgetés, a köhögés végzetes lehet, mert ha nincsenek nagyon messze, meghallják. A smasszerek viszont nagy motorcsónakokkal közlekednek, amelyekkel az öbölbe nem jöhetnek be, mert ott megfeneklenének. Világosodik. Körülbelül hajnali négy óra lehet, amikor hosszas keresgélés után végre megtaláljuk a jelzést, amelyet egyedül csak Jésus ismer, s ettől fogva a szó szoros értelmében a bozótban siklik a hajónk. A bozót szétnyílik előttünk, s mikor átvágunk rajta, sűrű védafüggönyként újból összeborul mögöttünk. Igazi boszorkányság azt tudni, hogy a víz elég mély-e errefelé egy csónak számára. Több mint egy órán át evezünk a bozótban, félrehajtva az ágakat, amelyek utunkat állják. Egyszer csak egy csatornafélébe jutunk, és megállunk. A part üde, zöld füves, a fák hatalmasak, hat óra van, de a fák lombján nem hatol át a fény. A boltozat alatt sok ezer, számunkra ismeretlen állat rikoltása hallik. - Itt kell várnotok nyolc napig - mondja Jésus. - A hetedik nap eljövök, és hozok élelmet. - A sűrű bozót alól előhúz egy körülbelül két méter hosszú, fatörzsből készült kis lélekvesztőt. Két evező van benne. Ezzel a hajóval megy majd vissza Saint Laurent-ba, ha jön a dagály. Először is Clousiot-t láttuk el, aki a parton fekszik. Még mindig egy szál ingben van, lába mezítelen. A baltával száraz ágakat vágunk, és sínt formálunk belőlük. Dagi húzza a lábát, Clousiot-ról nagy cseppekben csorog az izzadság. "Állj!" - kiáltja. - "Így most kevésbé fáj. A csont biztosan a helyére került." Fölrakják a sínt, s a hajóban lévő kenderkötéllel átkötik. Megkönnyebbült. Jésus vett négy hosszúnadrágot, négy inget és négy gyapjúkabátot a deportáltaktól. Maturette és Clousiot felöltözik, én az arab ruháiban maradok. Rumot iszunk. Indulásunk óta ez a második üveg, jólesően felmelegít. A szúnyogok fáradhatatlanul támadnak: föl kell áldoznunk egy csomag dohányt, egy tökkulacsba áztatjuk, és a nikotinos lével bekenjük az arcunkat, a kezünket meg a lábunkat. A gyapjúkabátok csodálatosak, jó meleget adnak, már nagyon átjárt bennünket a nedvesség. - Mi most elmegyünk - mondja Dagi. - Mi lesz a megígért ezer frankkal? Kicsit távolabb megyek, majd egy egészen új ezres bankjeggyel térek vissza. - Viszontlátásra, ne mozduljatok innen egy hétig - mondja Jésus. - A hetedik nap visszajövünk. A nyolcadikon már a tengeren lesztek, ezen a héten csináljátok meg a vitorlát, az orrvitorlát, szedjétek rendbe a hajót, mindent tegyetek a helyére, és rakjátok föl a kormányt. Ha tíz nap elteltével sem jönnénk vissza, az annyit jelent, hogy letartóztattak a - 38 -

faluban. Mivel az ügyet súlyosbítja, hogy rátámadtatok a felügyelőkre, nagy zenebona lehet. Clousiot elmeséli, hogy a karabélyt nem hagyta a fal tövében, átdobta a falon, és minthogy a folyó a falhoz egész közel van, a puska bizonyára a vízbe esett. Jésus szerint ez jó, mert ha nem találták meg a karabélyt, az embervadászok azt fogják hinni, hogy fegyver van nálunk. Az embervadászok a legveszélyesebbek, de csak revolverük és dzsungelkésük van, alaposan el fog hát párologni az üldözési kedvük, ha meghallják, hogy egy karabélyt magunkkal hoztunk. Viszontlátásra, viszontlátásra: Abban az esetben, ha felfedeznének, és el kellene hagynunk a csónakot, a patak mentén a bozótig kell visszamennünk, innen aztán az iránytű segítségével egyenest északnak kell tartani. Három- vagy négynapi gyaloglás után az úgynevezett Charvein haláltáborba jutunk. Ott fizetni kell valakinek, értesítse Jésus-t, hogy ott vagyunk. A két öreg fegyenc ezzel elmegy. Néhány perccel később a lélekvesztőjük is eltűnik, már az evezők csobogása sem hallatszik. A bozóton különlegesen tör át a fény. Mintha boltívek alatt lennénk, amelyek eltakarják a napot, s egyetlen sugarat sem eresztenek át. Meleg kezd lenni. Maturette, Clousiot és én tehát egyedül maradtunk. Az első inger: kitör belőlünk a nevetés, úgy ment minden, mint a karikacsapás. Az egyetlen kellemetlen: Clousiot lába, de azt mondja, hogy mióta a falapocskák közt van, egész jó. Gyorsan tüzet rakunk, hogy kávét főzzünk. Már lobog is a tűz, jó két és fél deci, melasszal édesített kávét iszunk meg fejenként. Felséges. A tegnap este óta tartó izgalomban minden energiánk kimerült. Nincs erőnk utánanézni a dolgainknak, megvizsgálni a hajót. Majd később. Szabadok vagyunk, szabadok, szabadok! Pontosan harminchét napja érkeztünk a kényszerre. Ha sikerül a télak, az életfogytiglan nem is volt olyan hosszú. "Elnök úr - mondom magamban -, mennyi ideig tart Franciaországban az életfogytiglani kényszermunka?" És kipukkad belőlem a nevetés. Maturette is nevet, ő is fogytos volt. - Ne igyunk előre a medve bőrére - mondja Clousiot. - Kolumbia még messze van, és ez az egy szál fából faragott csónak elég gyenge alkotmánynak látszik ahhoz, hogy nekivághassunk vele a tengernek. Nem válaszolok, mert őszintén szólva az utolsó percig meg voltam győződve róla, hogy ez a kis ladik csak arra szolgál, hogy elvigyen bennünket az igazi hajóig, amellyel majd nekivághatunk a tengernek. Mikor rájöttem, hogy tévedtem, nem mertem szólni, egyrészt nehogy elkeserítsem a barátaimat, másrészt, mivel Jésus egészen magától értetődőnek találta a dolgot, nem akartam, hogy lássa, nem tudom milyen hajóval szokás megszökni. Az első napot beszélgetéssel töltöttük, és ismerkedtünk az ismeretlen bozótos vidékkel. A majmok, meg valami kis mókusfajta szörnyen ugra-bugrálnak a fejünk felett. Egy falka bakir (apró termetű vaddisznó) a vízhez jön inni és fürödni. Legalább kétezren vannak. Hirtelen - nem tudni, honnan - egy kajmán bukkan elő, és elkapja az egyik disznó lábát, a kis állat kétségbeesetten visítani kezd: a disznók rátámadnak a kajmánra, rámásznak, megpróbálnak beleharapni óriási szája sarkába. A krokodil minden farkcsapásával hol jobbra, hol balra penderít egy-egy disznót. Egyiket agyon üti, az hasával felfelé fordulva lebeg a vízen. Társai azonnal megeszik. A víz csupa vér. A cirkuszi játékok húsz percig tartottak, végül a kajmán elmerült a vízben. Nem láttuk többé. Jól aludtunk, és reggel kávét főztünk. Levetettem a zubbonyomat, hogy megmosakodjam azzal a nagy mosószappannal, amit a csónakban találtam. Maturette nagyjából megborotvál a szikével, aztán nekiesik Clousiot-nak is. Neki, Maturette-nek, nincs szakálla. Mikor újra fel akarom venni a zubbonyomat, egy hatalmas, szőrös, lilásfekete pók hull ki belőle. A szőre nagyon hosszú, s mintha kis platinagombban végződne. Óriási nagy, legalább fél kiló. Undorral taposom el. Mindent kihordtunk a hajóból, a kis vizeshordót is. A víz egészen lila, azt hiszem, Jésus túl sok hipermangánt tett bele, hogy meg ne romoljon. Jól záródó üvegekben gyufát is találunk és néhány dörzspapírt. Az iránytű kis iskolai szerszám: csak északot, délt, nyugatot és keletet jelöl, fokbeosztás nincs rajta. Az árboc csak két méter ötven magas, a liszteszsákokat trapéz - 39 -

alakban összevarrjuk, a szélébe pedig kötelet húzunk, hogy a vitorla majd erősebben tartson. Csinálok egy kis egyenlő szárú háromszög alakú orrvitorlát is: ez majd segít, hogy a csónak orra felszaladjon a hullámokra. Mikor a helyére akarjuk tenni az árbocot, látom, hogy a csónak alja korhadt: a lyuk, ahova az árbocot kell illesztenünk, szuvas, elhasznált. A csavarok, amelyekkel a kormányt tartó sarokvasakat kell odaerősíteni, úgy mennek a fába, akár a vajba. Az egész csónak rohadt. Ez a piszok Jésus a biztos halálba küld bennünket. Nem szívesen bár, de elmondom a társaimnak, hogy mi a helyzet, mert nincs jogom eltitkolni előlük. Mit tegyünk? Ha Jésus eljön, kényszeríteni fogjuk, hogy egy biztosabb hajót szerezzen nekünk. Lefegyverezzük, én pedig a késsel és a baltával vele megyek a faluba másik hajót keresni. Nagy lesz a kockázat, de még mindig kisebb, mint egy ilyen koporsóval vágni neki a tengernek. Az élelem megteszi: van egy demizson olajunk és néhány doboz maniókalisztünk. Ez sokáig elég lesz. Egy reggel érdekes látványban volt részünk: egy csapat szürke pofájú majom csatázott fekete pofájú, szőrös majmokkal. A csetepaté közben egy ág Maturette-re esett, diónyi dudor nőtt a fején. Már öt napot és négy éjszakát töltöttünk itt. Ma éjszaka szakadt az eső. Vadbanán-levelekkel fedeztük magunkat. A víz zuhogott fényes felületükön, nekünk azonban épp csak a lábunk lett vizes. Reggel, miközben a kávét iszom, elgondolom, milyen szörnyeteg is ez a Jésus. Kihasználva tájékozatlanságunkat, kiszúrta a szemünket ezzel a rohadt csónakkal! Három embert küld a biztos halálba, csak hogy megtakarítson ötszáz vagy ezer frankot. Azon töröm a fejem, hogy ne öljem-e meg, ha már rábírtam, hogy egy másik hajót szerezzen. Egy szajkó kiáltozása lármázza fel kis világunkat, a rikoltozás oly fülhasogató és idegesítő, hogy szólok Maturette-nek, fogja a dzsungelkést, és nézze meg, hogy mi ez. Öt perc múlva visszajön, és int, hogy menjek utána. Körülbelül ötszáz méterre a csónaktól látom, hogy egy csodálatos fácán, vagy valami vízimadár lóg a levegőben, kétszer akkora, mint egy kakas. Egyik lába egy hurokba akadt, s most fejjel lefelé lóg le egy ágról. A dzsungelkéssel egy pillanat alatt elvágom a nyakát, hogy vége legyen már a hajmeresztő rikoltozásnak. Legalább öt kilóra saccolom. Olyan sarkantyúja van, mint a kakasnak. Elhatározzuk, hogy megesszük, hirtelen azonban eszembe jut: ezt a csapdát valakinek el kellett helyeznie, s bizonyára nem az egyetlen, amit elhelyezett. Nézzük csak! Visszamegyünk arra a helyre, ahol a madarat találtuk, és érdekes dolgot fedezünk fel: körülbelül tíz méterre az öböltől egy harminc centiméter magas, levelekből és liánokból összefont kerítés húzódik. A kerítés a vízzel párhuzamosan fut. Helyenként kis kapuk vannak rajta, mindegyikre rézdrótból készült csapda akasztva, amelyet jól elrejtenek a fagallyak. A drót vége egy-egy U alakban meghajlított ághoz van erősítve. Lassan megértem, miről van szó: a madár nekiütődik a sövénynek, majd a kerítés mentén röpülve átjárót keres. Megtalálja a kaput, de mikor át akar bújni rajta, lába beleakad a drótba, az pedig meghúzza a meghajlított ágat, amely felcsapódik. A madár tehát a levegőben lóg, amíg a csapdák tulajdonosa érte nem jön. Egyszeriben elpárolog a jókedvünk. A kerítés jól gondozott, nem lehet régi, ki vagyunk tehát téve annak, hogy a vadász felfedez bennünket. Éjszaka biztos nem jön, de nappal nem szabad tüzet raknunk. Elhatározzuk, ezentúl őrt állunk, hogy állandóan szemmel tartsuk azt a területet, ahol a csapdák vannak. A csónakot jól elrejtik az ágak, minden egyéb holmink pedig a bozótban van. Másnap reggel tíz órakor én vagyok őrségen. Az este megettük a fácánt, vagy kakast - a fene tudja. A húsleves nagyon jót tett, a hús még főzve is nagyon ízletes volt. Mindannyian két csajkával ettünk. Tehát én vagyok őrségen, és miközben fel-alá sétálok, nagy fekete maniókahangyákra leszek figyelmes. Valamennyi egy-egy óriási levéldarabot cipel a hatalmas hangyaboly felé, megfeledkezem az őrségről. Ezek a hangyák körülbelül másfél centi hosszúak, és jó hosszú lábuk van. Mindegyik egy-egy óriási levéldarabot hurcol, szememmel követem őket egész a növényig, amelyről a leveleket tépkedik, s lassan felismerem a nyüzsgésben a rendszert. Vannak külön darabolók, akik nem tesznek - 40 -

mást, mint a leveleket darabokra tépkedik. Egy hatalmas banánlevelet gyorsan szétrágnak, hihetetlen ügyességgel egyformára nyírják őket, a darabok a földre esnek, lent ugyanaz a fajta, de a darabolóktól kissé eltérő külsejű hangyák állnak sorban. Rágószervük oldalán szürke csík van. Félkört alkotva a cipelőkre felügyelnek. A cipelők jobbról érkeznek sorban, és balra tartanak a hangyaboly irányába. Gyorsan felveszik a terhet, aztán újra beállnak a sorba, időnként a nagy sietségben ahogy a csomagot felveszik, és a sorba igyekeznek, tumultus támad. Ilyenkor a rendőr-hangyák közbelépnek, és a helyükre lökdösik a munkásokat. Nem tudom elképzelni, milyen súlyos vétket követhetett el az egyik, de kihívták a sorból, és két hangya-zsandár földarabolta, egyik a fejét vágta le, másik a testét vágta derékban ketté. Két másik munkást megállítottak a rendőr-hangyák, azok letették a földre a levelet, lábukkal lyukat ástak, és a hangya három darabját: a fejet és a törzs két részét a földbe tették, majd betemették. A GALAMBSZIGETEN Néztem, vajon egészen a boly bejáratáig felügyelnek-e a katonák a munkásokra, és annyira lekötötte figyelmemet ez a kis világ, hogy rettenetesen meglepődtem, mikor megszólalt mögöttem egy hang: - Ne moccanj, mert meghalsz. Fordulj meg! Egy ember áll előttem, meztelen felsőtesttel, khakiszínű rövidnadrágban, lábán piros bőrszandál. Kétcsövű puskát tart a kezében. Középtermetű, zömök, napbarnított. Kopasz, a szemét és az orrát kék tetoválás borítja. A homloka közepén egy tetovált svábbogár. - Fegyver van nálad? - Nincs. - Egyedül vagy? - Nem. - Hányan vagytok? - Hárman. - Vezess a barátaidhoz. - Azt nem, egyiküknél karabély van, és nem akarom, hogy megöljön, mielőtt megtudnám, hogy mi a szándékod. - Vagy úgy! Akkor ne mozdulj, és beszélj halkan. Szóval ti vagytok az a három szivar, aki megszökött a kórházból? - Igen. - Melyikőtök Pillangó? - Én vagyok. - Ha tudnád, mekkora felfordulást csináltatok a faluban a szökéstekkel! A szabadultak felét letartóztatták. - Hozzám lép, leereszti a puskát, kezet nyújt: - Én vagyok Álarcos Breton, talán hallottál már rólam - mondja. - Nem, nem hallottam, de azt mindjárt láttam, hogy nem embervadász vagy. - Eltaláltad, én csak kokkóra vadászom. A tigris, úgy látszik, megzabált egyet, ha csak nem ti voltatok. - Mi voltunk. - Kérsz kávét? - A vállára vetett zsákból termoszt húz elő, ad egy kis kávét, és ő is iszik. - Gyere a barátaimhoz - mondom. Odamegyünk, letelepszik közénk. Jót nevet a puska-mesémen. - Annál is inkább elhittem - mondja -, mert egyetlen embervadász sem vállalkozott a keresésetekre, mindenki úgy tudja, hogy karabéllyal léptetek meg. Elmeséli, hogy már húsz éve él Guayanában, és öt éve szabadult. Mivel olyan hülye volt, hogy így kitetováltatta az arcát, nincs kedve visszamenni Franciaországba. Imádja ezt a dzsungelt, és remekül megél belőle: kígyó, és tigrisbőrt, meg lepkegyűjteményt ad el, ezenkívül élő kokkóra is vadászik, arra a madárra, amit - 41 -

megettünk. Kétszáz-kétszázötven frankot kap darabjáért. Felajánlom, hogy kifizetem, de méltatlankodva visszautasítja. - Ez a vadmadár - meséli - a bozót kakasa. Sosem látott persze tyúkot, kakast vagy embert. No, jól van, fogok egyet, beviszem a városba, és eladom valakinek, akinek tyúkólja van, ez a fajta nagyon kapós. Nem kell lenyesni a szárnyát, semmit sem kell vele csinálni, éjszakára beteszed a baromfiólba és reggel, mikor kinyitják az ajtót, legelöl áll: számolja a kimenő tyúkokat és kakasokat. Aztán utánuk megy, épp úgy eszik, mint ők, s éberen figyel körös-körül mindenre. Páratlan terelőkutya. Este az ajtó elé áll, és a fene tudja, honnan, de tudja, ha hiányzik egy-két tyúk, s a keresésükre indul. És aztán - kakas, vagy tyúk - csőrével nagyokat üt rá, hogy megtanuljon idejében érkezni. Megöli a patkányt, a kígyót, a cickányt, a pókot, a százlábút, és ha feltűnik az égen egy ragadozó madár, szembeszáll vele, de előbb a többieket elbújtatja a fű közt. Soha többé nem hagyja el a tyúkólat. - És ezt a csodálatos madarat mi úgy ettük, mint egy közönséges kakast. Álarcos Breton elmeséli, hogy Jésus, Dagi és még vagy harminc szabadult a saint-laurent-i csendőrség börtönében van, az után nyomoznak nem láttak-e közülük valakit az épület körül kódorogni abban az időben, amikor megléptünk. Az arab a csendőrség fogdájában ül, elkülönítették, bűnrészességgel vádolják. Nem sebesült meg attól a két ütéstől, amit kapott, csak az őrök fején nőtt néhány dudor. - Engem nem háborgattak, mert mindenki tudja, hogy sosem foglalkozom télak előkészítésével. - A breton szerint Jésus egy disznó. Elmesélem neki, hogy mi van a csónakkal, megnézi. Alighogy meglátja, felkiált: - De hisz ezzel a halálba küldött benneteket ez a piszok! Ez a ladik egy óráig sem állná a tengert. Amint az első nagyobb hullám feldobná, visszaesve derékba törne. Ezzel nem indulhattok útnak, kész öngyilkosság. - Hát akkor mit csináljunk? - Van stekszed? - Van. - Megmondom, hogy mit csinálj, sőt, segítek is neked, megérdemled. Ingyen segítek, hogy sikerrel járjatok, te meg a barátaid. Semmiképp sem szabad a falu közelébe mennetek. A Galambszigetre kell eljutnotok, hogy egy jó hajót szerezzetek. Ezen a szigeten körülbelül kétszáz leprás él. Nincsenek felügyelők, egyetlen egészséges ember sem teszi be oda a lábát, még orvos sem. Mindennap nyolc órakor egy csónak visz huszonnégy órára való nyers élelmet nekik. A kórház ápolója egy ládában küld gyógyszert a szigeten élő két ápolónak, akik a betegeket gondozzák - maguk is leprásak. Se őrség, se embervadász, se pap - senki sem lép erre a szigetre. A leprások maguk eszkábálta kis szalmakunyhókban élnek. Van egy közös helyiségük, ahol időnként összegyűlnek. Csirkét, kacsát nevelnek, ezzel javítják fel napi élelmüket. Hivatalosan a szigeten kívülről semmit sem vásárolhatnak, és csak titokban tartanak fenn kapcsolatot Saint-Laurent-nal, Saint Jeannal és a Holland Guayana-i Albinából kínaiakkal. Valamennyi veszélyes gyilkos, néha egymást is meggyilkolják, s számos bűncselekményt hajtanak végre, mikor titokban elhagyják a szigetet, majd visszatérnek, s ott bújnak meg a büntetés elől. A szomszédos városból lopnak hajókat ezekhez a kirándulásokhoz. A legnagyobb vétség: hajót lopni. Az őrök minden csónakra lőnek, akár kiköt, akár elindul a Galambszigetről. A leprások telehordják kővel és elsüllyesztik a lopott hajókat, mikor aztán újra szükségük van rá, a víz alá bukva kidobálják a köveket, és a hajó újra a felszínre kerül. Franciaország minden tájáról, a legkülönbözőbb emberek élnek itt együtt. Száz szónak is egy a vége: a csónakotok csak a Maronin használható, de ott se terheljétek meg túlságosan! Ahhoz, hogy nekivágjatok a tengernek, másik hajót kell szereznetek, a legokosabb, ha a Galambszigeten próbálkoztok. - Hogyan csináljuk? - Na, ide figyelj. Majd én elkísérlek a folyón, egész addig, míg meg nem látjuk a szigetet. Egyedül nem találnád meg, könnyen eltévednél. Körülbelül százötven kilométerre van a torkolattól, jó ötven kilométerrel Saint-Laurent fölött, egy kicsit visszafelé kell - 42 -

mennünk. A csónakomat a tietek után kötjük, s amilyen közel lehet, veletek megyek, aztán visszaszállok a saját csónakomba, a szigeten már rajtad a sor. - Miért nem jössz velünk a szigetre? - Fiacskám - mondja a Breton -, csak egyszer jártam ott, akkor is csak a hatósági hajó kirakodó hídjára merészkedtem. Világos nappal volt, de eleget láttam. Bocsáss meg, Pilla, de soha többé az életben nem megyek arra a szigetre. Azt hiszem, hogy képtelen lennék beszélgetni, tárgyalni velük, nem tudnám elnyomni az undoromat. Inkább terhedre lennék, mintsem hasznodra. - Mikor indulunk? - Amint besötétedik. - Hány, óra van, Breton? - Három. - Jó, akkor most alszom egyet. - Nem, be kell rakodnod a hajóba, és mindent el kell rendezned. - Nem, üres csónakkal megyek, és majd visszajövök Clousiotért, ő majd őrzi addig itt a holmit. - Lehetetlen, nem találsz vissza, még világos nappal sem. Márpedig nappal semmiképpen sem szabad a folyón lenned. Még mindig vadásznak rátok. A folyó még mindig nagyon veszélyes. Este lett. Álarcos Breton elment a csónakjáért, és a mienk mögé kötötte. Aztán megragadta a kormánylapátot, és elindultunk, Clousiot a Breton mellett, Maturette középen, én elöl. Nehezen jutunk ki az öbölből, mire a folyóra érünk, már közel az éjszaka. A nap óriási, barnásvörös korongja fölgyújtja a horizontot a tenger felől. Egymásnak csap a hatalmas tűzijáték ezernyi lángja, hogy még káprázatosabb, a pirosnál is pirosabb, a sárgánál is sárgább legyen ott az égbolt, ahol a színek egymásba olvadnak. Húsz kilométerre előttünk már világosan kivehető a torkolata a méltóságteljes folyónak, amely ezüstös rózsaszín pikkelyektől sziporkázva siet a tengerbe. - Vége az apálynak - mondja a Breton. Egy órán belül már érezzük a dagályt, csak rá kell hagyni magunkat, és minden erőlködés nélkül feljutunk a Maronin a szigethez. Egy szempillantás alatt leszállt az éjszaka. - Előre - mondja a Breton. - Evezz erősen, hogy a folyó közepére jussunk, most már ne dohányozzatok. Az evezők a vízbe merülnek, gyorsan átvágunk az áramlaton, locs, locs, locs, egy ütemben, jó ritmusban húzunk, a Breton meg én. Maturette is evez, ahogy tud. Minél közelebb érünk a folyó közepéhez, annál erősebben érezzük, hogy a dagály visz bennünket. Gyorsan siklunk, minden fél órával jobban érezzük a változást. A dagály egyre erősödik, s magával ragad bennünket. Hat óra múlva már egész közel vagyunk a szigethez, s egy kicsit jobbra, a folyó közepén nagy folt válik ki. - Ez az - mondja fojtott hangon a Breton. Az éjszaka nem túl sötét, mégsem kell félnünk, hogy észrevesznek: a folyó fölött sűrű köd lebeg. Közeledünk. Mikor már jól kirajzolódnak a part menti sziklák, a Breton visszaszáll a csónakjába, leoldja a mienkről, s egyszerűen csak ennyit mond: - Jó szerencsét, fiúk! - Köszönjük. - Nincs mit. A hajó - miután már nem a Breton kormányozza - nyílegyenesen sodródik a sziget felé. Igyekszem visszatartani, más irányba fordítani, de nem sikerül, s az áramlat a csónak oldalát a víz fölé hajló sűrű növényzetnek löki. Olyan sebességgel vágódunk a parthoz hiába próbáltam az evezőmmel fékezni -, hogy ha a faágak és levelek helyett egy sziklának ütődünk, kettéhasad a csónak, és odavész az élelmünk, egész felszerelésünkkel együtt. Maturette a vízbe ugrik, a partra húzza a csónakot, hatalmas, sűrű növényzet borul fölénk. Húzza, húzza a csónakot, aztán kikötünk. Iszunk egy pofa rumot, majd két barátomat a csónakban hagyva, felkapaszkodom a partra. - 43 -

Iránytűvel a kezemben elindulok, miután letörtem néhány ágat, s egy-egy előre elkészített liszteszsák-darabot kötöztem rájuk, hogy megtaláljam visszafelé az utat. Fényt látok, majd hangokat hallok, és megpillantok három szalmakunyhót. Elindulok, és minthogy semmi jobbat nem tudtam kitalálni, elhatároztam, hogy felfedem magam: Cigarettára gyújtok. Ahogy fellobban a láng, egy kiskutya ugatva rám támad, ugrál, a lábamba akar kapni. "Csak leprás ne legyen ez a kutya - gondolom. - Hülye vagy, egy kutya nem lehet leprás." - Ki jár itt? Ki vagy? Te vagy az, Marcel? - Szökött fegyenc vagyok. - Mit keresel itt? Minket akarsz kirabolni? Azt hiszed, olyan sok mindenünk van? - Nem, segítségre van szükségem. - Szívességből vagy pénzért? - Fogd be a pofád, Bagoly! Négy árnyat látok kilépni a kunyhóból. - Gyere nyugodtan, barátom, lefogadom, hogy te vagy a karabélyos. Ha veled van, rakd le a földre, itt nincs mitől félned. - Igen, én vagyok, de a karabélyom nincs velem. - Odamegyek hozzájuk, de mivel éjszaka van, nem tudom kivenni vonásaikat. Ostobán a kezemet nyújtom, senki sem fogadja el. Csak később jövök rá, hogy ez a mozdulat itt nem szokás: nem akarnak megfertőzni. - Menjünk be a kunyhóba - mondja Bagoly. A kalyibát egy, az asztalra helyezett olajlámpa világítja meg. - Ülj le. Leülök egy szalmaszékre. Bagoly meggyújt még három olajlámpát, s egyiket közvetlenül elém, az asztalra helyezi. A kókuszolajlámpa kanócának füstje émelyít. Én ülök, ők öten pedig állnak, az arcukat nem látom. Az enyémet megvilágítja a fény, mert pontosan a lámpával egy vonalban vagyok, éppen ezt akarták. Az a hang, amely Bagolynak az előbb azt tanácsolta, hogy fogja be a pofáját, így szól: - Angolna, kérdezd meg a községházán, elsősorban Mindszenttől, akarják-e, hogy a vendégünket odavigyük. Siess a válasszal. Öregem, itt semmi innivalóval nem kínálhatunk meg, de ha akarsz néhány tojást, lenyelhetsz. - Elém tesz egy tojással teli fonott kosarat. - Köszönöm, nem kérek. A tőlem jobbra álló két ember közül az egyik leül, s ekkor meglátom - életemben először - egy leprás arcát. Rettenetes volt! Minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne fordítsam a fejem. Az orr teljesen szétroncsolódott, kilátszik a csont meg a hús, egyetlen lyuk az arca közepén. Nem, nem tévedek, nem két lyuk, hanem egyetlenegy, olyan nagy, mint egy kétfrankos. Az alsó ajak jobboldalt megrohadt, a foghús levált, és látni enged három nagy, hosszú sárga fogat, a lecsupaszított felső állkapocsban látható a fog gyökere a csontban. Csak egy füle van. Egyik kezét az asztalra teszi, kötés van rajta. Ez a jobb keze. Bal kezének két megmaradt ujja közt vastag, hosszú szivart tart, amelyet bizonyára félig érett dohánylevélből sodort, mert a szivar zöldes színű. Szemhéj csak a bal szemén van, a jobbról már lerohadt, szemétől mély seb húzódik a homlokán keresztül, s elvész szürke, sűrű hajában. - Segíteni fogunk neked, öregem - szólít meg nagyon rekedt hangon -, nem kell megvárnod, amíg ilyen leszel, mint én, ezt nem akarom. - Köszönöm. - Félelemnélküli Jánosnak hívnak, kültelki vagány voltam. Szebb voltam, egészségesebb és erősebb, mint te, mikor a fegyenctelepre kerültem. Tíz éve ennek, s láthatod, hogy mi lett belőlem. - Nem kezelnek? - De igen, mióta olajinjekciókat kapok, jobban vagyok: Nézd csak! - Félrefordítja a fejét, és a bal oldalát mutatja: - Ezen az oldalon már szárad. Elöntött a szánalom, és a bal arca felé nyúltam, hogy barátságom jeléül - 44 -

megsimogassam. Hátraugrott. - Köszönöm - mondta -, hogy hozzám akartál érni, de sohase érints meg egyet se közülünk, ne egyél, ne igyál közös csajkából velünk. - Ez volt az egyetlen leprás, aki szembe mert nézni velem, az egyetlen, aki elviselte a tekintetemet. - Hol az az ipse? - A küszöbön egy egészen kicsi ember árnyéka jelenik meg, alig valamivel nagyobb, mint egy törpéé. - Mindszent és a többiek látni akarják. Gyere vele a központba. Félelemnélküli János föláll. - Gyere utánam - mondja. Valamennyien kimegyünk az éjszakába, négyen vagy öten elöl, én Félelemnélküli János oldalán, a többiek utánunk. Körülbelül három perc múlva valami térfélére érünk, amelyet kissé megvilágít a hold. A sziget legmagasabb pontján vagyunk. Középen egy ház áll. Két ablakán kisüt a fény. Az ajtó előtt legalább húsz ember vár bennünket, odamegyünk hozzájuk. Utat engednek, hogy beléphessünk. Téglalap alakú terembe lépünk, amely körülbelül tíz méter hosszú és négy méter széles, egy kandallószerűségben fa ég, a tűz körül négy hatalmas kődarab, mind egyforma magas. A helyiséget két nagy petróleum viharlámpa világítja meg. Az egyik zsámolyon egy ember ül, meghatározhatatlan korú, az arca fehér. Mögötte egy padon öt vagy hat ember. A zsámolyon ülő szeme fekete. - Én vagyok Korzikai Mindszent - mondja. - Te meg biztosan Pillangó vagy. - Igen. - A fegyenctelepen gyorsan jár a hír. Még meg sem történt valami, és mi már tudunk róla. A fegyvered hova tetted? - A folyóba dobtuk. - Merrefelé? - Szemben a kórház falával, ott, ahol leugrottunk. - Ki lehet halászni? - Gondolom, a víz ott nem mély. - Honnan tudod? - Be kellett ugranunk a vízbe, hogy a csónakba vigyük a sebesült barátunkat. - Mi történt vele? - Eltört a lába. - Mit csináltál vele? - Faágakból eszkábált sínbe raktuk a lábát. - Szenved? - Igen. - Hol van? - A csónakban. - Azt mondod, hogy segítséget kérsz. Mi legyen az? - Egy hajó. - Tehát azt akarod, hogy egy hajót adjunk neked? - Igen, van pénzem, kifizetem. - Rendben. Eladom neked az enyémet, nagyon jó hajó, egészen új, a múlt héten loptam Albínában. Nem is hajó - óceánjáró. Csak egy hiányzik hozzá - egy hajótőke. Ez nincs - de két órán belül fabrikálunk neked egy jót Egyébként minden van, ami kell: kormány, rúddal, egy négy méter hosszú árboc keményfából és egy egészen új lenvitorla. Mennyit adsz érte? - Mondj te árat, én nem ismerem errefelé a dolgok értékét. - Háromezer frank, ha van annyid, ha nincs, éjszaka keresd meg a karabélyt, cserébe megkapod a hajót. - Nem, inkább fizetek. - Rendben, áll az alku. Bolha, adj kávét! Bolha, a törpe, aki értem jött, a tűz fölött a falhoz erősített polcról egy tiszta, csillogó csajkát emel le, kávét önt bele egy üvegből, és a tűzre teszi. Néhány pillanat múlva lehúzza a tűzről a csajkát, a kávét a köveken álló kis poharakba tölti. Mindszent pedig - 45 -

kiosztja a mögötte ülő embereknek. A csajkát Bolha nekem nyújtja: - Igyál nyugodtan - mondja -, ezt a csajkát a vendégeknek tartjuk fenn, egyetlen beteg sem iszik belőle. Iszom, majd a csajkát a térdemre rakom. Ebben a pillanatban veszem csak észre, hogy a csajkára ráragadt egy ujj. Még fel sem fogtam, hogy mi is történt, mikor megszólal Bolha: - Már megint leesett egy ujjam! Hol a fenében lehet? - Itt van - mondom, a csajkára mutatva. Leszedi róla, a tűzbe dobja, aztán visszaadja a csajkát: - Nyugodtan ihatsz - mondja-, nekem száraz leprám van. Nem rohadok, egész darabok esnek le rólam, nem vagyok fertőző. Égett hús szagot érzek. Biztosan az ujj szaga. - Itt kell maradnod egész nap, csak este indulhatsz, apálykor - mondja Mindszent. Menj, értesítsd a barátaidat. A sebesültet hozzátok ide egy kunyhóba, rakjatok ki mindent a csónakból, aztán sülyesszétek el, nem kell magyaráznom, hogy miért. Két társamhoz sietek, és Clousiot-t az egyik kunyhóba visszük. Egy óra múlva készen vagyunk: minden holmit kihordtunk a csónakból. Bolha megkér, hogy ajándékozzam neki egy evezővel, szeretné elsüllyeszteni egy bizonyos helyen, amit csak ő ismer. Jól van, neki adom. Az éjszaka gyorsan eltelt. A Mindszenttől kapott új takarókon fekszünk, amelyeket vastag csomagolópapírban küldött a kunyhónkba. A takarókon heverve elmesélem Clousiot-nak és Maturette-nek, hogy mi minden történt velem azóta, hogy egymagam felkapaszkodtam a partra, beszámolok a vásárról is, amit Mindszenttel kötöttem. Clousiot bizonyára nem érezte, milyen ízléstelen, amit mond: - A télak tehát hatezerötszáz frankba kerül. Én adom a felét, Pillangó, vagyis azt a háromezer frankot, amim van. - Nem azért vagyunk most itt, hogy cigánykodjunk. Amíg egy vasam van, addig én fizetek. Aztán majd meglátjuk. A szalmakunyhónkba egyetlen leprás se lép be. Mikor felkel a nap, megérkezik Mindszent. - Jó reggelt - mondja. - Kijöhettek nyugodtan, itt senki sem háborgat benneteket. A sziget magaslatán, az egyik kókuszfáról egy fickó figyeli, hogy vannak-e fogdmeg-hajók a folyón. Egyet sem lát. Fehér zászlót lenget, és ez azt jelenti, hogy nem lát semmit. Ha lát valamit, lemászik és jelenti. Szedjetek magatoknak papaja gyümölcsöt, és egyetek. - És mi van a hajótőkével, Mindszent? - kérdezem. - A betegszoba ajtajának deszkájából csinálunk egyet. Rugalmas keményfából van. Két lapból összeeszkábáljuk. Éjszaka már fölvittük a hajót a laposra. Gyere, nézd meg. Odamegyünk. Nagyszerű hajó, öt méter hosszú, egészen új, kétpados, az egyik pad kilyukasztva, abba kell majd az árbocot illeszteni. Nehéz, Maturette meg én alig bírjuk megfordítani. A vitorla és a kötelek is teljesen újak. A hajó oldalára kampókat erősítettek, amelyekhez odakötözhetjük majd a csomagokat, többek közt a vizeshordót is. Munkához látunk. Délben már felerősítettük a hátulról előrefelé elvékonyodó hajótőkét hosszú csavarokkal meg az én négy facsavarommal. A leprások körben állnak, nézik, ahogy dolgozunk, de egy szót sem szólnak. Mindszent magyarázza, hogy mit kell csinálni, mi pedig tesszük, amit mond. Mindszent arca teljesen egészségesnek látszik, egyetlen seb sincs rajta, csak amikor beszél, észrevehető, hogy arcának csak az egyik fele mozog, a bal. Elmondja, hogy száraz leprája van. Felsőteste és jobb karja is megbénult, s tudja, hogy a jobb lába sem húzza már soká. Jobb szeme merev, mintha üvegből volna, lát ugyan vele, de mozdítani nem tudja. Nem árulom el a leprások nevét. Jobb, ha sohasem tudják meg azok, akik szerették vagy ismerték őket, hogy milyen szörnyű módon - elevenen elrothadva - pusztulnak el. Munka közben Mindszenttel beszélgetek. A többiek hallgatnak, csak amikor a sarokvasakért indulok, amelyeket az egyik betegszobabeli bútorról szedtünk le, hogy a hajógerincet rögzítsük velük, akkor szólal meg az egyik leprás: - Ne vidd még, hagyd itt őket. Amikor az egyiket lefeszítettem, elvágtam az ujjam, - 46 -

és hiába tisztítom, még mindig maradt vér a vason. Az egyik leprás rumot önt rá, és kétszer is a tűzbe tartja: - Most már viheted - mondják. Amíg dolgozunk, Mindszent odaszól az egyik leprásnak: - Te már sokszor jártál a szigeten kívül, magyarázd el Pillangónak, hogyan kell menni, mert ők hárman még sosem jártak erre. Azonnal magyarázni kezd: - Ma az apály nagyon korán, már délután három órakor elkezdődik. Mire sötét lesz, hat óra felé, a sodra úgy felerősödik, hogy alig három óra alatt száz kilométerre is elvisz benneteket, majdnem a tengerig. Kilenc órakor meg kell állnod. Jól odakötőzve a hajót egy fához vagy bokorhoz, meg kell várnod, amíg vége a hat óra hosszat tartó dagálynak, amely tehát hajnali háromig tart. Háromkor még ne indulj, várj egy kicsit, míg a sodrás újból erőre kap. Reggel fél ötkor vágj a folyó közepére. Másfél órád marad, hogy napfelkeltéig megtégy ötven kilométert. Ezen a másfél órán áll vagy bukik a játszma. Hat órára, mire a nap felkel, a tengeren kell lenned. Ha a fogdmegek ekkor meg is látnak, már nem mehetnek utánatok, mert épp a dagály kezdetén érnének a tenger bejáratához. A sodrás megállítja őket te meg már a tengeren vagy. Az az egy kilométer előny, amire szert kell tenned, mielőtt észrevesznek: az életed. Itt csak egy vitorla van, van a csónakodban is? - Egy vitorla meg egy orrvitorla. - Ez a hajó nehéz, két orrvitorlát is elbír: egy előkötélvitorlát az árboc aljára, egy másikat pedig a hajón kívülre, hogy jól megemelje az orrát. A tengeröböl mindig haragos, a vitorlákat jól feszítsd ki, szembe a hullámokkal. Barátaidat fektesd a csónak aljába, nehezéknek, te meg jól szorítsd a kormányrudat. A vitorlakötelet ne kösd a lábadhoz, hanem a kampókon vezesd át, és egyszer tekerd át a csuklódon. Ha azt látod, hogy a szél és egy nagy hullám együttes erővel támad neked, s félsz, hogy a vízre fektet, felborít, engedd szabadjára a vitorlát, s a hajó visszanyeri egyensúlyát. Hagyd továbbra is fityegni a vitorlát, s az előkötél - és az orrvitorlával húzasd magad szélirányban. Csak a tenger vizén lesz arra időd, hogy a kis Maturette-tel bevonasd a vitorlát, s ha a hullámzás elül, újra felhúzasd. Ismered az utat? - Nem. Csak annyit tudok, hogy Venezuela és Kolumbia innen északnyugatra van. - Ez az, de vigyázz, nehogy a partra vetődj. Szemben Holland Guayana kiadja a szökevényeket és Angol Guayana is. Trinidad nem ad ki, de kötelez, hogy két héten belül továbbmenj. Venezuela kiad, de előbb egy vagy két évig útjavító munkára fog. Nagyon figyelek, elmeséli, hogy időnként ő is útra kel, de minthogy leprás, még ha száraz is, mindig visszaküldik. Elárulja, hogy még sohasem sikerült az Angol Guayana-i Georgetownnál tovább jutnia. Csak a lábán látni a leprát, ahonnét már minden ujj leesett. Mezítláb van. Mindszent elismételteti velem az utasításokat, hibátlanul felmondom a leckét. Félelemnélküli János közbevág: - Hogy kell venned az irányt, hogy a nyílt tengerre juss? - Három napig észak-északkeletnek megyek - felelem -, vagyis észak-északnak, ha a sodrást is beleszámítom. A negyedik napon északnyugatnak vágok, ami a sodrást is beleszámítva, tiszta nyugatot jelent. - Bravó - mondja a leprás. - Én legutóbb két napig északkeletnek mentem és Angol Guayanában lyukadtam ki. Ha három napig észak felé mész, Trinidadtól vagy Barbadostól északra fogsz kikötni, észre sem veszed, már elhajóztál Venezuela előtt, anélkül, hogy Curacao szigetének vagy Kolumbiának ütköznél. Félelemnélküli János megkérdi: - Mindszent, mennyiért adtad a hajót? - Háromezerért. - mondja Mindszent. - Sok? - Nem, nem azért kérdezem, csak tudni akartam. Tudsz fizetni, Pillangó? - Igen. - Marad még pénzed? - Nem, ez az egész pénzünk, pontosan háromezer, Clousiot-nál, a barátomnál van. - 47 -

- Mindszent, eladom neked a revolveremet - mondja Félelemnélküli János -, én is akarok segíteni ezeknek a fickóknak. Mennyit adsz érte? - Ezer frankot - feleli Mindszent. - Én is akarok nekik segíteni. - Nagyon köszönjük - mondja Maturette Félelemnélküli Jánosra nézve. - Köszönjük - mondja Clousiot is. Rettenetesen elszégyellem magam, hogy hazudtam. - Nem - mondom -, ezt nem fogadhatjuk el, nincs is rá szükségünk. - Rám néz, és így szól: - Dehogyis nincs. Háromezer frank sok pénz, Mindszent mégis legalább kétezret veszít vele, mert ez a hajó, amit nektek ad, mesés. Miért ne tegyek én is valamit értetek? S ekkor megható jelenet játszódik le: Bagoly egy kalapot tesz a földre, s a leprások bankjegyeket és kisebb pénzdarabokat dobálnak bele. Mindenfelől jönnek ezek a szerencsétlenek, s mind dob a kalapba valamit. Éget a szégyen. De most már mégsem mondhatom meg, hogy van még pénzem! Úristen, mit csináljak? Mégse viszonozhatom aljassággal jószívűségüket. - Nagyon kérlek benneteket, ne hozzatok értünk ekkora áldozatot! - szólaltam meg végre. Egy timbuktui néger, egész roncs már - a keze csak egy csonk, egyetlen ujj sincs rajta -, így szól: - Pénzzel mi semmire se megyünk, fogadd el nyugodtan, ne szégyelld. A pénz itt csak arra jó, hogy eljátsszuk, vagy fizessünk azoknak a leprás nőknek, akik időnként Albinából ide jönnek. Ez kissé megnyugtat, s végül mégsem vallom be, hogy van pénzem. A leprások megfőztek kétszáz tojást s egy vöröskeresztes ládában viszik a hajónkra. A ládát ma reggel kapták, a napi orvosság volt benne. Két, hátára fektetett, megkötözött, eleven teknősbékát is hoznak, legalább harminc kilósak, aztán leveles dohányt, két nagy üveg gyufát és dörzspapírt, egy zsák rizst (legalább ötven kiló), két zsák faszenet, egy gyorsfőzőt a betegszobából és egy ballon benzint. Nagyon meghatotta ezeket a szerencsétleneket az esetünk, mind igyekszik segíteni rajtunk. Mintha ez nem is a mi szökésünk volna, hanem az övék. A csónakot csaknem ugyanarra a helyre hozzák, ahová érkeztünk. Megszámolják a kalapba gyűjtött pénzt, nyolcszáztíz frank. Így csak ezerkétszáz frankot kell Mindszentnek adnunk. Clousiot átadja nekem a patronját, mindenki előtt kinyitom. Egy ezerfrankos és négy ötszázfrankos bankjegy van benne. Átadok Mindszentnek ezerötszáz frankot, visszaad háromszázat, aztán így szól: - Nesze, itt a revolver is, neked adom ajándékba. Olyan sokat kockáztattatok, és nem akarom, hogy a végén, mert nincs fegyveretek, lebukjatok. Remélem, hogy nem lesz szükséged rá. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg ezt a sok jót, neki meg a többieknek. Az ápoló egy kis dobozba vattát, alkoholt, aszpirint, fáslit, jódot, ollót és ragtapaszt csomagol. Egy leprás szépen gyalult, finom falapokat és két csomag, még érintetlen kötözőpólyát hozott, hogy cserélhessem a kötést Clousiot lábán. Öt óra felé esni kezd. - Szerencsétek van - mondja Félelemnélküli János -, most nem kell félnetek, hogy meglátnak. Azonnal indulhattok, jó félórát nyertek vele. Reggel fél ötkor jóval közelebb lesztek már a torkolathoz. - Honnan fogom tudni, hogy hány óra van? - kérdem tőle. - Látni fogod a tenger mozgásából. Vízre tesszük a hajót. Ez aztán egész más, mint amilyen az a lélekvesztő volt. Felső pereme legalább negyven centiméterre van a víz színétől, még a sok holmival és velünk, hármunkkal megterhelve is. Az árbocot a vitorlába göngyölve betesszük hosszában a csónakba, csak a tenger bejáratánál állítjuk majd fel. Helyére rakjuk a kormányt, biztosító rúdjával együtt, aztán, elhelyezzük azt a ülőpárnát, amelyen ülni fogok. A takarókból kis vackot készítünk Clousiot-nak a hajófenéken, nem akarta, hogy kicseréljük a kötését. A lábamnál ül, köztem és a vizeshordó közt. Maturette is a hajófenékben kuporog, de elöl. Olyan biztonságérzetem támad, amilyet a lélekvesztőben - 48 -

soha nem éreztem. Még mindig esik, a folyó közepén kell mennem, kicsit balra, a holland partok felé. Félelemnélküli János így szól: - Isten veletek, hajtsatok gyorsan! - Jó szerencsét! - mondja Mindszent. És egy nagy rúgással ellöki a csónakot a parttól. - Köszönjük, Mindszent, köszönjük, Jean, milliószor köszönünk mindent mindenkinek. Gyorsan távolodunk, az apály, amely több mint két és fél órája elkezdődött, hihetetlen gyorsasággal ragad magával bennünket. Folyvást esik. Alig látunk tíz méterre előre. Minthogy lejjebb két kis sziget lesz majd, Maturette előrehajolva figyel, nehogy sziklának menjünk neki. Leszáll az éjszaka. Egy nagy fa, amely együtt úszik velünk a folyón, szerencsére lassabban, mint mi, ágaival néhány pillanatra utunkat állja. Gyorsan arrébb lökjük, és továbbsiklunk, legalább harminc kilométeres sebességgel óránként. Cigarettázunk, rumot iszunk. A leprások adtak hat szalmával bevont Chiantis üveget, de rum van bennük. Különös dolog, de egyikünk sem beszél a szörnyű sebekről, amiket a leprásokon láttunk. Egyetlen dologról beszélünk csak: jóságukról, nagylelkűségükről, őszinteségükről, s arról, hogy milyen szerencsénk volt, hogy az Álarcos Bretonnal találkoztunk, aki a Galambszigetre vezetett bennünket. Egyre erősebben esik, már bőrig áztam, de ezek a gyapjúkabátok olyan jók, hogy átázva is tartják a meleget. Nem fázunk. Csak a kezem, amellyel a kormányrudat tartom, gémberedett meg az esőben. - Több, mint negyven kilométerrel haladunk most óránként - mondja Maturette: - Mit gondolsz, mennyi ideje, hogy elindultunk? - Mindjárt megmondom - mondja Clousiot. - Várj egy kicsit: három óra tizenöt perce. - Bolond vagy? Honnan tudod? - Elindulásunk óta számolom a háromszáz másodperceket, mindig letépek egy papírdarabot. Harminckilenc darab van. Mindegyik öt percet jelent, az három és egy negyedóra indulás óta. Ha nem tévedek, tizenöt-húsz perc múlva megállunk, aztán megindul a sodrás visszafelé. Jobbra húzom a kormányrudat, a Holland Guayana-i partok felé irányítom a hajót. Még nem érjük el a bozótot, mikor az apálynak vége. Nem emelkedik és nem is süllyed. Még mindig esik. Nem dohányzunk, nem beszélünk többé, csak suttogunk: - Húzd meg az evezővel. Én is evezek, a kormányrudat jobb combom alá szorítva. Szép lassan a parthoz érünk, a bozót alá evezünk, és elrejtőzünk a lombok alatt. A növényzet sötéten borul fölénk, a folyón szürke, vastag köd ül. Egyedül csak a sodrás iránya mutatja, hol a folyó közepe, s hol kezdődik a tenger. ELŐRE, ISTEN NEVÉBEN A dagály hat órán át fog tartani. Aztán még több mint másfél órát kell várnunk, amíg a tenger újra apadni kezd, aludhatok hát hét órát - ha tudok, mert nagyon izgatott vagyok. Mégis meg kell próbálnom, mert ha már a tengeren leszünk, ki tudja, mikor alhatok újra. Leheveredem a vizeshordó és az árboc közé, Maturette egy pokrócot vet át a hordón és a padon, jó védett helyem van - alszom, alszom. Semmi sem zavar, sem álom, sem az eső, sem a rossz fekvés. Alszom, alszom, míg Maturette fel nem kelt: - Pilla, azt hisszük, itt az idő, vagy legalábbis nagyon közel van már. Az apály rég megkezdődött. A hajó orra a tenger felé fordul, s ujjammal érzem, hogy a folyó sodra nagyon erős. Már nem esik, a növekvő hold fényénél száz méterre is ellátunk, a folyó fát, lombot s mindenféle fekete dolgot sodor. A folyó és a tenger határvonalát fürkészem. Itt most nem fúj a szél. De vajon a folyó közepén sem fúj-e? S ha igen, milyen erősségű? Előbújunk a bozótból, a hajó ott van, ahol hagytuk, hurokkötéssel egy nagy gyökérhez kötve. Az égbolt - 49 -

színéből olvasom ki, hol ér a folyó a tengerbe. Sokkal lejjebb jutottunk, mint gondoltuk, nem lehetünk tíz kilométernél messzebb a torkolattól. Iszunk egy pofa rumot. Gondolkodom: felállítsuk máris az árbocot? Igen, felállítjuk, jól illeszkedik a talpába, meg a padba vésett lyukba. Fölhúzom a vitorlát, de nem bontom ki, úgy hagyom az árbocra csavarva. Az előkötélvitorlát és az orrvitorlát, hogy ha szükségesnek látom, Maturette bármikor könnyedén felhúzhatja. A fővitorlának csak a kötelét kell kioldanom, amely az árbochoz köti, s már üzemképes az is. Ez a manőver az én feladatom lesz. Előre! Maturette egy evezővel hajt, én hátul egy másikkal. Nagy sebességgel, nagy erővel kell elrugaszkodnunk, mert a folyó sodra a parthoz szögez. - Rajta! Előre, Isten nevében! - Isten nevében - ismétli Clousiot. - Kezedbe ajánlom lelkemet - mondja Maturette. Nekilendülünk. Egy ütemben húzunk. Minden evezőcsapásnál jól megmerítem a lapátot, Maturette is. Könnyedén elszakadunk a parttól: Még húsz métert sem tettünk meg a folyó közepe felé, az ár már legalább száz méterrel sodort lefelé. Ebben a pillanatban a szél lökését is megérezzük: a folyó közepe felé taszítja a hajót: - Húzd fel az előkötél - és az orrvitorlát, jól feszítsd ki mind a kettőt! A szél beléjük kapaszkodik, a hajó, mint egy paripa felágaskodik, és röpül, mint a nyíl. Későbbre járhat már, mint ahogy számítottuk, mert egy szempillantás alatt kivilágosodik a folyó fölött, egyik percről a másikra nappal lett. Tőlünk két kilométernyire jobbra jól kivehető a francia part, balra pedig egy kilométerre, a holland. Szemben már feltűnnek a tenger fehér tarajos hullámai. - Az istenit! Elszámítottuk magunkat - mondja Clousiot. - Mit gondolsz, kijutunk még idejében? - Nem tudom. - Nézd, milyen nagyok a tenger hullámai! És milyen tarajosak! Már elkezdődött volna az apály? - Lehetetlen, bár minden lefelé úszik a folyón. - Nem fogunk kijutni, nem érünk oda idejében - mondja Maturette. - Fogd be a szád, és maradj a fenekeden a vitorlaköteleid mellett, te is, Clousiot, pofa be! Pang, pang... pang, pang... vadászpuskából lőnek utánunk. A második lövésnél már pontosan megállapítom azt is, hogy honnan adták le. Nem smasszerek lőnek, a lövések Holland Guayanából érkeznek. Fölvonom a vitorlát, amely egyszeriben úgy megdagad, hogy kis híján magával ránt, a csuklómra tekert kötélnél fogva. A hajó több mint negyvenöt fokkal megdől. Annyi szelet fogok a vitorlába, amennyit csak lehet, nem nehéz, van itt bőven. Pang, pang... pang... pang... aztán csend. Már közelebb vagyunk a francia parthoz, mint a hollandhoz, biztos azért nem lőnek tovább utánunk. A mindent elsöprő szél szédületes sebességgel röpít bennünket. Olyan gyorsan haladunk, hogy már a torkolatöböl közepén vagyunk, és néhány pillanat múlva a francia parthoz érünk. Világosan kivehetők az emberek is, akik a part felé szaladnak. Óvatosan, amilyen óvatosan csak tudok, elkanyarodom a parttól, teljes erőmből húzva a vitorlakötelet. Az orrvitorla meg az előkötélvitorla magától átcsap. A hajó háromnegyedes fordulatot végez, ekkor elengedem a kötelet, s teljes hátszéllel kifutunk a torkolat öbölből. Hű! ez sikerült! Tíz perc múlva már a tenger első hulláma állja utunkat, de könnyedén siklunk ki, és a folyó sustorgó surrogása a tengeren csattanó-csobbanó csapódássá változik. A hullámok magasak, hajónk mégis oly könnyedén veszi őket, akár egy bakugró kölyök. Csatt-csatt, a hajó föl-le siklik a hullámok hátán, de meg se remeg, meg se rezdül belé. Épp csak a csobbanás hallatszik, ahogy egy-egy hullám tetejéről visszahuppan a vízre. - Hurrá, hurrá! Kijutottunk! - kiált teli torokból Clousiot. S ekkor a jó Isten káprázatos napfelkeltét küld nekünk, amely beragyogja erőfeszítésünknek az elemek felett aratott győzelmét. A hullámok egymást követik, ritmikusan. A tenger közepe felé egyre kisebbek lesznek. A víz piszkos, sáros. Szemben - 50 -

velünk, északon, feketének látszik, csak később lesz kék. Nincs szükség iránytűre, a nap jobb vállam fölött süt, teljes széllel, egyenesen előre megyünk hát, lazára engedem a vitorlakötelet, így a vitorla csak közepesre duzzad, s a hajó nem dől meg annyira. Megkezdődött hát a nagy kaland. Clousiot nyújtogatja a nyakát, szeretne felülni, hogy jobban lásson. Maturette segít neki elhelyezkedni velem szemben, hátát a vizeshordónak támasztva. Cigarettát sodor nekem, meggyújtja, odaadja, mind a hárman füstölünk. - Adj egy kis rumot, hadd igyak erre a kirohanásra - mondja Clousiot. Maturette jócskán tölt a három kupicába, és koccintunk. Maturette a bal oldalamon ül, összenézünk. Mindkettőjük arca egész átszellemült a boldogságtól, biztos az enyém is. Clousiot megszólal: - Kapitány, lesz oly szíves megmondani, hogy hova megyünk? - Kolumbiába, ha az Isten is úgy akarja. - Az Isten is úgy fogja akarni, az istenit! - mondja Clousiot. A nap gyorsan emelkedik felfelé, és csakhamar megszáradunk. A kórházi ingből arab burnuszt tekerünk. Benedvesítjük, fejünkre borítjuk, így nem kaphatunk napszúrást. A tenger opálkék, a hullámok három méter magasak és jó hosszúak: kényelmesen utazunk. Továbbra is erős a szél, gyorsan távolodunk, a part egyre jobban elmosódik a láthatár mentén, mégis, minél távolabb kerülünk tőle, annál többet árul el tagolódása titkából. Hátrafelé fordulva a partot figyelem, de egy rosszul elkapott hullám mindjárt figyelmeztet felelősségemre és kötelességemre, amivel a barátaimnak és saját magamnak tartozom. - Rizst fogok főzni - mondja Maturette. - Én majd tartom a forralót - mondja Clousiot -, te meg fogd a fazekat. A benzines ballon jó helyen van, egész elöl, a hajó orrában, ahol nem szabad dohányozni. A zsíros rizs kellemes illatot áraszt. Forrón esszük, belekeverve két doboz szardíniát. Utána egy jó kávé. "Egy kis rumot?" Én nem kérek, nagyon meleg van. Különben sem vagyok valami nagy ivó. Clousiot percenként cigarettát sodor nekem, és meggyújtja. Első ebédünk a hajón jól sikerült. A nap állásából ítélve reggel tíz óra lehet. Még csak öt órája, hogy a nyílt tengeren vagyunk, mégis érezzük, hogy a víz nagyon mély alattunk. A hullámok már nem olyan magasak, és ha átvágunk rajtuk, nem csattan akkorát a hajó. Csodálatos itt a nappal. Már látom, hogy napközben nem is lesz szükségünk iránytűre. Elég időnként egybevetnem a nap állását az iránytűével, és könnyen eligazodom. A napfény visszaverődése bántja a szemem. Sajnálom, hogy nem szereztem valahonnét egy napszemüveget. - Milyen szerencsém volt - szólal meg hirtelen Clousiot -, hogy találkoztam veled a kórházban! - Nemcsak neked volt szerencséd, hanem nekem is, hogy veled találkoztam. -, Degára gondolok, meg Fernándezre... Ha "igen"-t mondanak, most itt lehetnének velünk. - Igazságtalan vagy - mondja Clousiot. - Mit csináltunk volna, ha az arab nem akkor jön a terembe, amikor mi akarjuk? - Igaz, Maturette nagy szolgálatot tett nekünk, és igazán nagyon örülök, hogy magunkkal hoztuk, mert ragaszkodó, bátor és ügyes. - Köszönöm - mondja Maturette -, köszönöm, mindkettőtöknek, hogy fiatal korom, no meg annak ellenére, hogy ki vagyok, bíztatok bennem. Igyekszem méltó lenni erre a bizalomra. - És Francois Sierra - folytatom -, mennyire szeretném, ha ő is itt lenne, meg Galgani is... - Mit tegyünk, Pilla, ha egyszer a dolgok így alakultak! Ha Jésus rendes ember, és egy jó hajót szerez nekünk, a rejtekhelyünkön megvárhattuk volna őket. Jésus pedig megszöktethette és odahozhatta volna Galganiékat is. Ismernek téged, és tudják jól, hogy ha nem küldtél értük, csak azért nem, mert lehetetlen volt. - Most jut eszembe, Maturette, hogyan kerültél te a kórház szigorított osztályára? - Én nem tudtam, hogy internáltak. Elmentem vizitre, mert fájt a torkom, no meg - 51 -

persze, hogy egy kicsit sétáljak. Ahogy meglát az orvos, azt mondja: "Úgy látom a kartonodon, hogy a Szigetekre internálnak. Miért?" "Nem tudom, doktor úr. Mit jelent az, hogy internálnak?" "Semmi különöset. Befekszel a kórházba." Így kerültem a kórterembe. - Azt akarta, hogy egérutat nyerjen, ez világos - mondja Clousiot. - Mit szólsz, hogy milyen rendes ez a doki. Biztosan azt gondolja magában: "Védencem azzal a ministránsgyerek-képével nem is volt olyan hülye, amilyennek látszott. Lám, máris olajra lépett." Mindenféléről fecsegünk. - Ki tudja, talán találkozunk Julot-val, a Kalapácsos Emberrel. Már messze járhat, bár az is lehet, hogy még mindig a dzsungelben rejtőzik - mondom. - Mikor eljöttem, egy kis levelet hagytam a párnám alatt - mondja Clousiot: - "Címe hátrahagyása nélkül távozott." - Pukkadozunk a nevetéstől. Ötödik napja hajózunk már, minden említésre méltó esemény nélkül. Nappal a napkorong kelet-nyugati pályája szerint tájékozódunk, csak éjszaka használom az iránytűt. A hatodik reggelen ragyogó nap köszönt ránk, a tenger hirtelen megnyugodott, repülőhalak tűnnek fel a hajónk körül. Majd megdöglöm a fáradtságtól: Ezen az éjszakán, hogy el ne aludjak, Maturette egy vizesrongyot borított a fejemre, mégis elaludtam. Clousiot égő cigarettájával bökött meg, hogy felébredjek. Most, hogy teljes a nyugalom, elhatározom, hogy alszom egyet. Bevonjuk a vitorlát, meg az orrvitorlát, csak az előkötélvitorlát hagyjuk fenn, s már alszom is a csónak aljában, mint a bunda, a fölém borított vitorla véd a naptól. Arra ébredek, hogy Maturette ráz. - Dél lehet, vagy egy óra - mondja -, és csak azért ébresztelek fel, mert feltámadt a szél, és a látóhatár, ahonnan a szél fúj, egészen sötét. Fölkelek, és visszaülök a helyemre. Felhúzom az orrvitorlát, röpülünk a sima tengeren. Mögöttünk, keleten, minden fekete, a szél egyre jobban erősödik. A vitorlát az árbocra göngyölöm és jól odakötözöm: nélküle is szélsebesen röpül a hajónk. - Kapaszkodjatok jól, jön a vihar! Nagy cseppekben hullani kezd az eső. A feketeség szédületes gyorsasággal közeledik a látóhatár felől, alig egy negyedóra alatt elér bennünket. Puff neki, már itt is van! Hallatlan erősségű szél kerekedik. A hullámok mintegy varázsütésre tajtékos tarajokkal támadnak fel, a nap eltűnt, szakad az eső, az orrunkig se látunk, a pofámba fröcskölnek a hajónak ütődő hullámok. Ebben a viharban, életem első viharában teljes erővel tombolnak a felbőszült elemek: égzengés, villámlás, zuhogó eső, vad hullámzás, sivító szél előttünk, fölöttünk, mögöttünk. A hajót úgy dobálják a hegymagas hullámok, akár egy szalmaszálat, és egy-egy örvénylő mélységbe zuhanva már-már úgy érzem, nem kerülünk ki belőle élve. De mégis, kis hajónk mindig újra a felszínre kerül újabb és újabb hullámtarajon keresztül. Két kézzel tartom a kormányrudat. Egy hatalmas hullám közeledik, megpróbálok jobban ráállni, ahogy nekiirányítom a hajó orrát - bizonyára túl nagyot ránthattam a kormányon -, nagy tömeg víz zúdul a hajóba. Elárasztotta az egész csónakot. Legalább hetvenöt centiméter víz van benne. Önkéntelenül - csupán idegességemben keresztbe állva fogadom a következő hullámot, ez a lehető legveszélyesebb: a hajó úgy megbillen, hogy csaknem felfordul, s magától kiönti a felgyűlt víz nagy részét. - Bravó! - kiáltja Clousiot. - Ragyogóan csináltad, Pillangó! Gyorsan kiürítetted a csónakot! - Nagyon értesz hozzá! - mondom. Ha tudnád, hogy tapasztalatlanságomban olyan hibát követtem el, hogy kis híján felborultunk a nyílt tengeren! Elhatározom, hogy nem harcolok többé a hullámok erejével, és nem próbálom mindenáron tartani az irányt. Inkább arra összpontosítom minden figyelmemet, hogy a hajót valahogyan egyensúlyban tartsam. Rézsút veszem a hullámokat, együtt emelkedem és süllyedek velük. Érzem, hogy ez a felfedezés nagyon jelentős, és kilencven százalékban kiküszöböli a felborulás veszélyét. Az eső eláll, a szél még mindig veszetten fúj, de most már legalább látok. Mögöttem világosodik, előttem sötét van, épp a kettő határán vagyunk. - 52 -

Öt óra felé minden elcsendesül. Újra ragyog a nap, a szél normális, már a hullámok sem olyan magasak, felhúzom a vitorlát - nagyon elégedetten magunkkal -, újra nekiindulunk. Az edényekkel kimerjük a csónakban maradt vizet. A takarókat az árbocokhoz kötözzük, a szél gyorsan megszárítja őket. Rizs, liszt, olaj, egy dupla kávé és egy pofa rum. A nap lenyugvóban, fényével beragyogja a kék tengert, felejthetetlen látvány: az ég egészen vörösesbarna, a félig már tengerbe bukott nap nagy sárga lángnyelveket lövell az égre, a felhőkre és a tengerre, a felemelkedő hullámok mélye kék, följebb zöldes színben játszik, tarajuk pedig - ahogy a nap sugarai ráesnek - piros, rózsaszín vagy sárga. Végtelen, nem mindennapi nyugalom tölt el, s e nyugalommal az a nagyszerű érzés is, hogy bízhatok magamban. Jól megálltam a sarat, s azon kívül ez a kis vihar sok tanulsággal is szolgált. Megtanított a kormányzás műhelytitkaira. Derűsen vágok neki az éjszakának. - Clousiot, láttad azt a húzást, ahogy kiürítettem a hajót? - Öregem, ha ezt nem teszed, és még egy hullám keresztülcsap rajtunk, végünk van. Nagy vagy. - Ezt mind a tengerészetnél tanultad? - kérdi Maturette. - Persze, na látod, mégiscsak érnek valamit a haditengerészeti leckék. Vajon mennyire téríthetett el az eredeti iránytól a szél és a hullámzás ez alatt a négy óra alatt? Északnyugatnak tartok, hogy kiigazítsam az eltérést. Egy szempillantás alatt leszáll az éjszaka, mihelyt a nap lebukott a tengerbe, szétszórva tűzijátékának utolsó - ezúttal lila - szikráit. Még hat napig hajóztunk, minden különösebb esemény nélkül, hacsak meg nem említem azt a néhány kisebb vihart és esőt, amely sohasem tartott tovább három óránál, s már nem éreztem olyan végtelenül hosszúnak, mint az elsőt. Reggel tíz óra van. Szellő se rebben, a tenger teljesen nyugodt. Körülbelül négy órát aludtam. Ahogy felébredek, érzem, hogy, az orromon és a szám körül leégett a bőr. Jobb kezemet is leperzselte a nap, kilátszik az eleven hús. Maturette, Clousiot ugyanígy járt. Naponta kétszer bekenjük olajjal az arcunk és kezünk, de ez sem elég: a trópusi nap gyorsan kiszárítja. A nap állásából ítélve, körülbelül délután két óra lehet. Eszem, s aztán, minthogy minden nyugodt, meghúzódunk a vitorla árnyékában. Ott, ahol Maturette elmosta az edényt, halak gyűlnek a hajó köré. Fogóm a dzsungelkést, és szólok Maturette-nek, dobjon a vízbe néhány rizsszemet, úgyis rothadni kezd a rizsünk a nedvességtől. A halak harapnak a rizsre, feljönnek egész a víz színére, és amikor az egyik majdnem a fejét is kidugja, nagyot ütök rá, és menten hasával felfelé fordulva lebeg a vízen. Legalább tízkilós hal. Megpucoljuk és sós vízben megfőzzük. Este manióka liszttel megesszük. Tizenegy napja már, hogy a tengeren vagyunk. Egész eddig egyetlen hajót láttunk csak, nagyon messze, a látóhatáron. Azon töröm a fejem, hogy hol az ördögben lehetünk? Annyit tudok csak, hogy a nyílt tengeren, de merrefelé van Trinidad, vagy valamelyik angol sziget? Mikor az ördögöt a falra festik... Ebben a pillanatban feltűnik egy kis fekete pont, amely lassan nő. Valami hajó, vagy talán egy dereglye a nyílt tengeren? De nem, tévedés, nem felénk jön. Most, ahogy éppen keresztben halad, jól kivehető, hogy hajó, nem pedig valami csónak. Közeledik, az igaz, de ferdén, az útja nem fogja keresztezni a mienket. Nincs szél, vitorláink siralmasan lógnak, a hajó bizonyára nem vett észre minket. Egyszer csak szirénabúgás hallatszik, aztán három rövid fütty, majd a hajó, megváltoztatva útját, egyenesen felénk tart. - Csak ne jöjjön túl közel! - mondja Clousiot. - Nincs semmi baj, sima a víz. Petróleumszállító hajó. Ahogy közeledik, már a hajóhídon álló emberek is jól kivehetők. Bizonyára kíváncsiak, mit csinálunk ebben a dióhéjban a nyílt tengeren. Lassan közelít: már a tiszteket is látjuk a hajó fedélzetén, sőt, a legénységet is, a szakácsot, aztán tarka ruhás hölgyeket és színes ingű férfiakat, amint a fedélzetre sietnek. Valószínűleg az utasok. Mióta szállít egy tartályhajó utasokat? A hajó mellénk ér, és a kapitány angolul átkiált nekünk: - Where are you coming from? (Honnan jönnek?) - 53 -

- French Guyana. (Francia Guayanából.) - Beszélnek franciául? - kérdi az egyik nő. - Igen, asszonyom. - Mit csinálnak itt a nyílt tengeren? - Megyünk, ahová az Isten vezérel. A hölgy néhány szót vált a kapitánnyal, majd ezt mondja: - A kapitány meghívja önöket a fedélzetre, a bárkájukat is felveszi. - Mondja meg neki, hogy nagyon köszönjük, de jól érezzük magunkat a hajónkon. - Miért nem fogadják el a segítséget? - Mert szökött fegyencek vagyunk, és másfelé megyünk. - Merre? - Martinique szigetére, s aztán tovább Most hol vagyunk? - A nyílt tengeren. - Merrefelé vezet az út az Antillákra? - Kiismerik magukat egy angol tengerészeti térképen? - Igen. - Egy perc múlva egy angol térképet engednek le kötélen, néhány doboz cigarettát, kenyeret és egy sült ürücombot. - Nézze meg a térképet! - Megnézem. - Nyugatnak kell mennem - mondom -, egy negyedfokkal délnek, hogy elérjem az Angol Antillákat. Ugye? - Igen. - Körülbelül hány mérföldre van ide? - Két nap múlva ott lehetnek - mondja a kapitány. - Viszontlátásra. Köszönet mindenért. - A hajó parancsnoka gratulál önöknek tengerészbátorságukhoz! - Köszönjük, Isten velük! És a tartályhajó megindul, jó, hogy le nem kaszált bennünket, igyekszem kitérni a propeller kavarta örvény elől. Ebben a pillanatban az egyik tengerész egy tengerész-sapkát dob le a hajóról, épp a csónak közepére esik: fejemen ezzel az aranycsíkos, horgonyos sapkával minden nehézség nélkül megérkezünk Trinidadba. TRINIDAD A madarak már jóval előbb, mint ahogy mi megláttuk volna, jelzik a földet. Reggel fél nyolckor kezdenek körözni a hajónk körül. "Mindjárt ott vagyunk, muksó! Mindjárt ott vagyunk! A télak első része, a nehezebb sikerült. Éljen a szabadság!" Gyerekesen kiabálunk örömünkben. Arcunkat bekentük azzal a kakaóvajjal, amit a tartályhajótól kapott ajándékcsomagban találtunk, hogy egy kicsit csillapodjon az égési sebek okozta fájdalom. Kilenc óra felé megpillantjuk a földet. A szél nem erős, de friss - sebesen röpít bennünket a csaknem nyugodt tengeren. Csak délután négy óra felé válnak kivehetővé a hosszú sziget körvonalai, amelyet kis foltokban fehér házak szegélyeznek, a házak fölött kókuszpálmák. Innen még az sem látszik, sziget-e vagy félsziget, s az sem, hogy a házak lakottak-e. Több mint egy óra is beletelik, amíg kivehetők lesznek a part felé szaladó emberek. Húsz perc alatt tarka tömeg verődik össze a parton. A kis falu egész lakossága ott vár bennünket. Csak később tudtuk meg, hogy a helység neve San Fernando. A parttól háromszáz méterre horgonyt vetek - mindjárt megakad - egyrészt, hogy kipuhatoljam, hogyan fogadnak, másrészt, nehogy beszakadjon a hajó feneke, ha a tengerfenék a partnál korallos. Bevonjuk a vitorlát és várunk. Egy csónak jön felénk. A fedélzetén két néger, ezek eveznek, és egy fehér, trópusi sisakkal a fején. - Isten hozta magukat Trinidadban - mondja hibátlan franciasággal a fehér. A négerek összes fogukat villogtatva nevetnek. - Köszönöm, uram, a kedves fogadtatást. Errefelé a part korallos vagy homokos? - 54 -

- Homokos, nyugodtan kijöhetnek a partig. Felszedjük a horgonyt, és a hullámok lassan a partra sodornak bennünket. Alighogy odaérünk, tíz ember bejön a vízbe, és egyetlen rántással a szárazra húzza a hajót. Körülállnak, simogató mozdulatokkal hozzánk érnek, a néger, a kínai és hindu asszonyok integetve hívogatnak bennünket. A fehér franciául magyarázza, hogy mind vendégül akar minket látni. Maturette felmarkol egy kis homokot, a szájához emeli és megcsókolja. Őrjöng a boldogságtól. A fehér, akinek elmondtam, hogy egy sebesült is van a csónakban, part menti házába viteti Clousiot-t. Azt mondják, nyugodtan a hajóban hagyhatunk mindent holnapig, senki sem fog hozzányúlni. Mindenki "captain"-nek szólít, nevetek a keresztelőn. Folyton ezt mondogatják: "Good captain, long ride on small boat!" (Jó kapitány, hosszú út, kis hajón!) Leszáll az éjszaka, kicsit arrébb húzattuk a hajót, s egy nála nagyobb után kötöttük. Követem az angolt otthonába, egy bungalószerű házba, amilyent mindenütt látni angol földön, a fémhálós ajtóig néhány falépcső vezet. Elöl megy az angol, utána én, mögöttem Maturette. Ahogy belépek, megpillantom Clousiot-t, büszkén ül egy karosszékben, törött lába egy zsámolyon, s egy asszony meg egy fiatal lány tesz-vesz körülötte. - A feleségem és a lányom - mondja az úr. - A fiam Angliában tanul. - Isten hozta magukat ebben a házban - mondja a hölgy franciául. - Foglaljanak helyet, uraim - mondja a lány, és odatol nekünk két fonott karosszéket. - Köszönjük, hölgyeim, ne zavartassák magukat miattunk. - Miért? Tudjuk, honnan jöttek, legyenek nyugodtak, és újra csak azt mondhatom: Isten hozta magukat ebben a házban. Az angol úr ügyvéd, a neve dr. Bowen, az irodája a fővárosban van, negyven kilométerre innen, Port of Spainben, Trinidad fővárosában. Tejes teát hoznak, vajas pirítóst, lekvárt. Sosem fogom elfelejteni az első estét, amit szabad emberként töltöttünk. A múltról egyetlen szó sem esik, nem hangzik el egyetlen tapintatlan kérdés sem, csak arról beszélünk, hogy hány napot töltöttünk a tengeren, s hogyan telt az utazás, Clousiot sokat szenvedett-e, s hogy mikor akarjuk értesíteni a rendőrséget, holnap, vagy talán várunk még egy napot, vannak-e rokonaink, van-e feleségünk, gyerekeink. Ha írni szeretnénk nekik, ők majd postára adják a levelet. Mit mondjak: csodálatos fogadtatásban volt részünk a part menti lakosság körében éppúgy, mint itt, ebben a családi körben, ahol leírhatatlan figyelemmel vettek körül minket, szökevényeket. Bowen ügyvéd úr telefonon tárgyal egy orvossal. A doktor azt mondja, hogy holnap délután szállítsák a klinikájára a sebesültet, ott majd megröntgenezik, és meglátják, hogy mit kell tenni. Bowen ügyvéd Port of Spainbe is telefonál, az Üdvhadsereg, vagy ahogy itt mondják, a Salvation Army parancsnokának. A parancsnok azt mondja, hogy készíttet nekünk egy szobát az Üdvhadsereg szállodájában, ahonnan szabadon ki-be járhatunk, s még azt üzeni, hogy vigyázzunk a hajónkra, ha jó állapotban van, mert azzal kell majd továbbmennünk. Megkérdezi, hogy fegyencek vagyunk-e, vagy deportáltak. Azt válaszoljuk, hogy fegyencek. És mintha még tetszene is az ügyvédnek, hogy fegyencek vagyunk. - Akar fürödni és borotválkozni? - kérdi tőlem a lány. - Nyugodtan megfürödhet, egyáltalán nem zavar bennünket. A fürdőszobában megtalál mindent, amire szüksége van. Bemegyek a fürdőszobába, megfürdöm, megborotválkozom, és jól fésülten, szürke hosszúnadrágban, fehér ingben, tornacipőben, fehér harisnyában jövök ki. Egy hindu kopog az ajtón, hóna alatt egy csomagot hoz, s átnyújtja Maturette-nek, mondván, hogy az orvos szerint az én méretem körülbelül egyezik az ügyvédével, így hát nekem nem lesz gondom az öltözködésre, Maturette-nek viszont jól jönnek majd ezek a holmik, mert úgy tudja, hogy az ügyvéd házában senki sem ilyen kis termetű. Muzulmán meghajlással távozik. Ennyi jóság láttán mit is mondhatnánk? Leírhatatlan érzés feszíti a mellünket. Clousiot-t lefektették, mi öten beszélgettünk még egy ideig erről-arról. A kedves hölgyeket az érdekelte legjobban, hogyan is akarunk új életet kezdeni. Nem beszélünk a - 55 -

múltról, csakis a jelenről és a jövőről. Bowen ügyvéd sajnálatát fejezi ki, amiért Trinidad nem fogadja be a szökevényeket. Elmeséli, hogy már sokszor kért letelepedési engedélyt szökevények részére, de mindig visszautasították. A lány nagyon jól beszél franciául, éppen úgy, mint az apja, kiejtése és hangsúlya hibátlan. Szőke, szeplős, tizenhét-húsz éves lehet, de hogy pontosan mennyi, nem mertem megkérdezni. - Maguk nagyon fiatalok - mondja -, és az élet várja magukat. Nem tudom, mit követtek el, miért kaptak ilyen súlyos ítéletet, és nem is akarom tudni, de az a bátorság, amellyel ilyen kicsi hajón ilyen hosszú és veszélyes tengeri útra vállalkoztak, azt mutatja, hogy minden áldozatra hajlandók, csak hogy szabad emberek legyenek, s ez mindennél becsülendőbb. Reggel nyolc óráig aludtunk. Mire felébredtünk, már terített asztal várt bennünket. A két hölgy közvetlen hangon közölte, hogy Bowen ügyvéd úr már elment Port of Spainbe, és csak délután tér haza, addig azt is megtudakolja, hogy mit tehet az érdekünkben. Páratlan leckét adott nekünk ez az ember, aki három szökött fegyencet magára hagyott a házában, mintha csak ezt mondta volna: "Éppolyan emberek vagytok, mint mi, láthatjátok, hogy bízom bennetek, alig tizenkét órája ismerjük egymást, és egyedül merlek hagyni benneteket a házamban a feleségemmel és a lányommal." Ez a tett szavak nélkül is ezt mondta nekünk: "Beszélgettem veletek, hármótokkal, és úgy találtam, hogy tökéletesen méltók vagytok a bizalomra, és nem fér hozzá kétség, hogy semmiféle tettel, semmiféle mozdulattal, de még egy szóval sem fogtok visszaélni helyzetetekkel, úgy hagylak benneteket az otthonomban, mintha régi barátok lennénk", a bizalomnak ez a megnyilatkozása mélyen megindított bennünket. Nem vagyok művelt ember, nem tudom lefesteni kedves olvasóimnak - ha ez a könyv valaha is az olvasók kezébe kerül -, elegendő hévvel érzékeltetni az önbecsülésnek ezt a csodálatos érzését, nem is az önbecsülésé, hanem a rehabilitációé, ha nem magának az új életnek gyönyörűséges érzése. Ez a képletes újrakeresztelés, ez a tisztító fürdő, ahogyan énem kiemelkedett abból a fertőből, amelybe már-már elmerültem, mikor egyik napról a másikra komoly felelősség nehezedett rám - mindez egy csapásra és magától értetődően új embert csinált belőlem, nem voltam többé a fegyenc, tele komplexusokkal, aki még szabadon is hallja láncai csikorgását, és azt hiszi, hogy mindig figyeli valaki, mindaz, amit láttam, átéltem és elviseltem, mindaz, amin keresztülmentem, ami megbélyegzett, rohasztani kezdett, és olyan emberré változtatott, aki csak látszólag, passzívan engedelmeskedik, valójában azonban szörnyen veszélyes a társadalomra mindez mintegy varázsütésre eltűnt. Köszönöm Bowen ügyvéd úrnak, Őfelsége ügyvédjének, köszönöm, hogy ilyen rövid idő alatt más emberré tett! A lánnyal, aki világosszőke, és a szeme kék, akár a tenger itt, körülöttünk, együtt üldögélek apja házának kókuszpálmái alatt. Nagy, tölcséres futóvirágok, pirosak, sárgák és mályvaszínűek költőivé varázsolják ezt a kertet, ahogyan illik is ehhez a pillanathoz. - Henri úr - (azt mondja, úr, milyen régóta nem szólított senki így!) -, mint ahogy tegnap apám is mondta, az angol hatóságok érthetetlen igazságtalansága folytán, sajnos, nem maradhatnak itt. Csupán két hetet engedélyeznek, hogy megpihenjenek, azután újra tengerre kell szállniuk. Megnéztem a hajójukat, nagyon könnyű és kicsi ahhoz a hosszú utazáshoz, ami magukra vár. Reméljük, vendégszeretőbb és megértőbb nációra találnak majd, mint a mienk! Ebben az esetben azonban, sajnos, valamennyi angol sziget ugyanígy jár el. Arra kérem, ha az utazás során sokat kell szenvednie, ne a szigeteken élő népet átkozza, nem ők a felelősek, a rendeleteket Anglia diktálja, s olyan emberek fogalmazzák őket, akik nem ismerik magukat. A papa címe: Trinidad, Port of Spain, Queen Street 101. Arra kérem, ha az Isten megsegíti, és lehetősége nyílik rá, írjon nekünk néhány sort, hogy megtudjuk, mi történt magával. Annyira meghatódtam, hogy nem tudtam válaszolni. Bowenné jön oda hozzánk. Nagyon szép asszony, negyvenéves lehet, gesztenyebarna, zöld szemű. Nagyon egyszerű fehér ruhát visel, derekán fehér övvel és világoszöld szandált. - Uram, a férjem csak öt órára jön haza. Megpróbálja elintézni, hogy az ő kocsiján, - 56 -

rendőri kíséret nélkül mehessenek a fővárosba. Szeretné azt is elérni, hogy az első éjszakát ne kelljen a Port of Spain-i rendőrségen tölteniük. Sebesült társuk egyenesen az egyik orvos barátunknak a klinikájára megy majd, maguk ketten pedig az Üdvhadsereg szállodájába. Maturette is utánunk jön a kertbe, megnézte a hajót, amelyet - ahogy meséli kíváncsiskodók vesznek körül. Semmihez sem nyúltak. A kíváncsiak a csónakot vizsgálva, egy puskagolyót találtak a kormány alatt, s egyikük engedélyt kért, hogy kiszedhesse magának emlékül. Ő válaszul csak ennyit mondott: "Captain, captain." A hindu ebből megértette, hogy a kapitánytól kell engedélyt kérnie. - Miért nem engedjük szabadon a teknősbékákat? - kérdi Maturette. - Teknősbékáik is vannak? - kérdezi a lány. - Nézzük meg őket! Lemegyünk a hajóhoz. Útközben egy elragadó kis hindu minden teketória nélkül megragadja a kezem. Good aftermoon - jó napot kíván nekünk a tarka tömeg. Kiemelem a két teknőst. - Mit csináljunk velük? - kérdem. - Visszadobjuk a tengerbe? Nincs kedve a kertjükbe vinni? - A medencében tengervíz van. Vigyük őket oda, legalább lesz egy emlékem magától. - Rendben. - Szétosztom az emberek közt, ami a csónakban van, kivéve az iránytűt, a dohányt, a hordót, a kést, a dzsungelkést, a baltát, a takarókat és a revolvert, amit a takarók közé rejtek. Senki sem vette észre. Öt órakor megérkezik Bowen ügyvéd. - Uraim - mondja -, minden rendben. Magam viszem magukat a fővárosba. Először a sebesültet helyezzük el a klinikán, aztán átmegyünk a szállodába. Clousiot-t elhelyezzük a kocsi hátsó ülésén. Épp köszönetet mondok a leánynak a szíves vendéglátásért, amikor megjelenik az anyja, kezében bőrönd: - Fogadják el a férjem néhány holmiját - mondja -, nagyon szívesen adjuk. Mit is mondhattunk ennyi emberi jóság láttán? - Köszönjük, végtelenül köszönjük. És megindulunk az autóval, amelynek jobboldalt van a kormánya. Háromnegyed hatkor megérkezünk a klinikára. A neve: Saint-George. Az ápolók hordágyon viszik föl Clousiot-t az egyik terembe, egy hindu ül az egyik ágyon. Megérkezik az orvos, kezet fog Bowennel, aztán velünk, nem tud franciául, de Bowennel elmondatja, hogy Clousiot jó kezekben lesz, s hogy bármikor meglátogathatjuk. Bowen kocsiján keresztülvágunk az autóktól, bicikliktől nyüzsgő, kivilágított Port of Spainen, el vagyunk ragadtatva. Fehérek, feketék, sárgák, hinduk, kulik együtt sétálnak e teljes egészében fából épült város utcáin. Megérkezünk az Üdvhadsereg szállodája elé, amelynek csak a földszintje épült kőből, az épület többi része fa. A hotel a szépen kivilágított Fish Market (Halpiac) nevezetű téren áll. Az Üdvhadsereg parancsnoka vezérkara kíséretében fogad bennünket, férfiak, nők vegyesen. A parancsnok kicsit beszél franciául, a többiek angolul szólnak hozzánk, amit nem értünk ugyan, de az arcuk oly mosolygós, a szemük olyan barátságosan csillog, hogy bizonyára kedves dolgokat mondhatnak. Egy második emeleti szobába vezetnek bennünket, háromágyas (a harmadik Clousiot-nak), a szobából fürdőszoba nyílik, szappannal, törölközővel... Miután megmutatták a szobánkat, a parancsnok így szól: - Ha enni akarnak, a közös vacsora hétkor van, tehát egy félóra múlva. - Köszönjük, nem vagyunk éhesek. - Ha kedvük van a városban sétálni, itt van két antillai dollár, hogy ihassanak egy kávét, teát, vagy ehessenek egy fagylaltot. Csak el ne tévedjenek. Ha nem találnának vissza, ezt kérdezzék: "Salvation Army, please." Tíz perc múlva már az utcán vagyunk, sétálunk a járdán, súroljuk a többi embert, senki sem néz, senki sem figyel ránk, mélyeket lélegzünk, kóstolgatjuk az első szabad lépéseket. Ez a további bizalom, hogy most meg egyedül hagynak egy ilyen meglehetősen nagy városban, segít új erőre kapnunk, és - 57 -

nemcsak önbizalmat ad, de annak biztos tudatát is, hogy nem élhetünk vissza a belénk vetett bizalommal. Maturette meg én lassan sétálunk a tömegben. Szükségünk van rá, hogy emberek közt legyünk, hogy lökdössenek, hogy részükké válva, hozzájuk hasonlókká legyünk. Bemegyünk egy bárba, és sört kérünk. Milyen egyszerűnek látszik azt mondani: - Two beers, please (Két sört kérek) - igen, ez annyira természetes, nekünk mégis épp olyan fantasztikus, mint az a kis hindu nő, aki aranykarikával az orrában így szól, miután kiszolgált bennünket: - Half a dollar, sir - Kivillanó gyöngyfoga nagy, kissé ferde vágású, lilásfekete szeme, vállára hulló koromfekete haja, a kissé szétnyíló blúzból kivillanó szép melle mindez a jelentéktelen és mindenki számára oly természetes dolog nekünk mesebeli varázslatnak tetszik. Pilla, ez egyszerűen nem lehet igaz, nem lehet igaz, hogy ilyen gyorsan szabad emberré váltunk, élőhalottból, életfogytos fegyencből. Maturette fizetett, csak egy fél dollárja maradt. A sör felségesen üdít. - Iszunk még egyet? - kérdezi. Úgy érzem, a második rundó valahogy illetlenség volna. - Alig egy órája, hogy szabad ember vagy, s azzal kezded, hogy leiszod magad a sárga földig? - Jaj, kérlek, Pilla, ne túlozz! Két pohár sörtől a sárga föld még nagyon messze van. - Talán igazad van, de úgy érzem, hogy nem illik fejest ugrani a pillanat nyújtotta élvezetekbe. Azt hiszem, kortyonként kell ízlelgetni a szabadságot, nem pedig habzsolni. Egyébként pedig ez a pénz nem is a miénk. - Igen, igaz, igazad van. Cseppenként kell megtanulni szabadnak lenni, így kívánja az illendőség. Kimegyünk, és lefelé indulunk a Watters Streeten, azon a nagy körúton, amely egész hosszában keresztülszeli a várost. Annyira elbűvöltek a villamosok, a kis kordélyos szamarak, az autók, a mozik és éjszakai bárok fényreklámjai, a fiatal néger és hindu nők ránk nevető szeme, hogy nem is vesszük észre, s már a kikötőben járunk. Előttünk sorakoznak a kivilágított hajók, turistahajók elbűvölő nevekkel: Panama, Los Angeles, Boston, Quebec, teherhajók: Hamburg, Amsterdam, London. A rakpart egész hosszában egymást érik a bárok, a kocsmák, a vendéglők, tele ivó, éneklő s nagy hangon vitatkozó férfiakkal és nőkkel. Hirtelen elkerülhetetlen szükségét érzem, hogy elkeveredjem ebben a talán közönséges, de csodásan élettel teli tömegben. Az egyik bár teraszán egy polc tele van jegelt osztrigával, tengeri sünnel, rákkal, kardhallal, fekete kagylóval. Ezek az ínycsiklandó tengeri herkentyűk becsalogatják a járókelőket. Hívogatnak a piros-fehér kockás abrosszal leterített asztalok, s tán még jobban a mélyen kivágott, feszülő, tarka blúzokban felszolgáló, világosbarna bőrű, finom arcélű, vágott szemű mulatt lányok, arcukon nem látszik néger eredetük. Odalépek az egyikhez: - French money good? (Francia pénz jó?)- kérdezem, és egy ezerfrankos bankjegyet mutatok neki. - Yes, I change for You. (Igen, beváltom magának.) - Oké. - Fogja a bankjegyet és eltűnik vele a tömegben, majd visszatér. - Come here (Gyere ide.) - és a kasszához vezet, ahol egy kínai ül. - Francia? - Igen. - Váltani ezer frank? - Igen. - Mind antillai dollár? - Igen. - Útlevél? - Nincs. - Tengerészigazolvány? - Nincs. - Bevándorlási papír? - 58 -

- Nincs. - Oké. - Valamit mond a lánynak, az körülnéz a teremben, odamegy egy tengerész külsejű alakhoz, akinek ugyanolyan aranycsíkos, horgonyos sapkája van, mint nekem, és odahozza a kasszához. - A személyazonosságid? - kérdi tőle a kínai. - Itt van. - A kínai közönyösen kiállít egy csekket az ezer frank beváltásáról az ismeretlen nevére, aláíratja vele, a nő pedig belekarol a tengerészbe, és visszaviszi az asztalhoz. A másik bizonyára semmit sem értett abból, ami történt, én pedig fogtam a kétszázötven antillai dollárt, amelyből ötvenet egy- és kétdolláros címletekben kaptam. Adtam egy dollárt a lánynak, aztán kimentünk, leültünk az egyik asztalhoz és nagy lakomát csaptunk a tengeri herkentyűkből, hozzá felséges, száraz fehér bort ittunk. Negyedik, füzet AZ ELSŐ TÉLAK (FOLYTATÁS) TRINIDAD Mintha csak tegnap lett volna, úgy látom magam előtt az első szabad éjszakát, amelyet ebben az angol városban töltöttünk. A fénytől és a szívünket elöntő melegségtől megrészegülve lökdösődtünk a boldogságtól túláradó, kacagó tömegben. Az egyik bár tele van tengerészekkel és trópusi lányokkal, akik igyekszenek minél jobban megkopasztani őket. De ezekben a lányokban nincs semmi visszataszító, mit sem hasonlítanak a párizsi, a Le Havre-i vagy a marseille-i prostituáltakhoz. Ez itt más. Ezek a lányok nincsenek feltűnően kimázolva, arcukat nem szántotta föl a kicsapongó élet, szemükben nem csillog ravasz-ság. Különböző fajúak: van itt kínai, afrikai néger, világos csokoládészínű, sima hajú, hindu vagy jávai, akinek szülei még bizonyára kakaó-. vagy cukornádültetvényeken dolgoztak, hindu-kínai keverék, aranykarikával az orrában, római arcélű, rézbőrű llapáni, hosszú szempillákkal árnyalt, óriási csillogó fekete szeme beragyogja az arcát, csaknem teljesen fedetlen, kihívó kis melle mintha csak azt mondaná: "Nézd, milyen szép vagyok!", valahányan különböző színű virágot viselnek a hajukban, egész lényük szerelmet sugároz, felkeltve a férfiak vágyát, de minden mocsok, minden üzleti szellem nélkül, látni rajtuk, hogy nem érzik robotnak a munkájukat, hanem maguk is szórakoznak, s hogy az életükben nem a pénz a legfontosabb. Mint két fény felé röpködő cserebogár vetődünk Maturette-tel bárról bárra. Egy kis kivilágított térre érve, meglátom egy templom toronyóráján az időt. Két óra van. Hajnali két óra! Gyorsan, gyorsan haza! Túlságosan is visszaéltünk a helyzetünkkel. Az Üdvhadsereg parancsnoka furcsákat gondolhat rólunk. Gyorsan haza! Megállítok egy taxit, két dollárért hazavisz. Fizetek, s nagy szégyenkezve belépünk a hotel kapuján. A hallban az Üdvhadsereg egyik szőke, nagyon fiatal, huszonöt-harminc év körüli női katonája fogad bennünket kedvesen. Nem látszik sem meglepettnek, sem sértődöttnek, hogy ilyen későn jövünk. Néhány kedvesnek, barátságosnak hangzó angol szó után odaadja a szobakulcsunkat, és jó éjszakát kíván. Lefekszünk. A bőröndben találtam egy pizsamát. Épp el akarom oltani a villanyt, mikor megszólal Maturette: - Hát hálát adhatnánk a jó Istennek, ilyen rövid idő alatt ennyi mindennel megajándékozott! Mit szólsz hozzá, Pilla? - Köszönd meg helyettem is a jó Istenednek, igazán rendes fiú. Jól mondod, tényleg csudára nagylelkű volt velünk. Jó éjszakát. - S ezzel eloltom a villanyt. Ennek az éjszakának különös hangulata új életre keltett, az emberek közössége újra magába fogadott, ez a feltámadás, ez a temetőből való visszatérés, a sírból, amely már-már betemetett, annyira felizgatott, hogy nem tudok elaludni. Lehunyt szemem kaleidoszkópján káprázatos táncban kavarog mindaz, amit egy év alatt megéltem, a képek, a dolgok mind egyszerre, az időrenddel mit sem törődve tolakszanak elém, a - 59 -

valóságnak megfelelően, mégis összefüggéstelenül: az esküdtszék, a Conciergerie, aztán a leprások, aztán Saint-Martin-de-Ré, Tribouillard, Jésus, a vihar... Hiába próbálom elűzni ezeket a képeket, nem sikerül. És ami a legfurcsább, a látomásokat aláfestő zeneként a vaddisznók visítása, a kokkó kiáltozása, a szél huhogása, a hullámok moraja kíséri, az egészet pedig elborítja a hinduk egyhúrú hegedűjének zenéje, amelyet néhány perccel ezelőtt a bárokban hallottunk. Már a nap is felkel, mire elalszom. Tíz óra felé kopognak az ajtón. Bowen úr lép be mosolyogva: - Jó napot, barátaim. Még ágyban? Későn jöttek haza. Jól szórakoztak? - Jó napot. Igen, későn jöttünk, bocsásson meg. - Ugyan, miért? Azok után, amin maguk keresztülmentek, nagyon is érthető. Helyesen tették, hogy kihasználták az első szabad éjszakájukat. Azért jöttem, hogy elkísérjem magukat a rendőrségre. Jelentkezniük kell, hogy hivatalosan kijelentsék, engedély nélkül léptek az ország területére. Ez után a formaság után meglátogatjuk a barátjukat. Már korán reggel megröntgenezték. Az eredményt csak később fogjuk megtudni. Gyorsan rendbe szedjük magunkat, s lemegyünk a hallba, ahol Bowen a parancsnok társaságában vár bennünket. - Jó napot, barátaim - mondja rossz franciasággal a kapitány. - Jó napot mindenkinek! Hogy vannak? - Hogy tetszik Port of Spain? - kérdi tőlem az Üdvhadsereg egyik női tisztje. - Ó, nagyon tetszik, asszonyom. Egy csésze kávé után elindulunk a rendőrségre. Gyalog megyünk, körülbelül kétszáz méterre van ide. A rendőrök üdvözölnek, minden különösebb kíváncsiság nélkül nézegetnek bennünket. Két ébenfekete bőrű, khakiszínű uniformisba bújtatott őrszem között szigorú, tiszteletet keltő hivatali helyiségbe lépünk. Egy ötven év körüli tiszt feláll, inge és nyakkendője khakiszínű, mellén számtalan jelvény és kitüntetés. Rövidnadrágot visel, franciául szól hozzánk: - Jó napot. Foglaljanak helyet. Hivatalos nyilatkozatuk előtt szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magukkal. Hány évesek? - Huszonhat és tizenkilenc. - Miért ítélték el magukat? - Gyilkosságért. - Milyen büntetést kaptak? - Életfogytiglani kényszermunkát. - Akkor ez nem gyilkosság volt, hanem rablógyilkosság, ugye? - Nem uram, engem gyilkosságért ítéltek el. - Engem rablógyilkosságért - mondja Maturette. - Tizenhét éves voltam. - Tizenhét éves korban mát tudja az ember, hogy mit csinál - mondja a tiszt. Angliában felakasztották volna, ha bebizonyosodik, hogy a tettet elkövette. De különben az angol hatóságoknak nincs joguk a francia igazságszolgáltatást bírálniuk. Egyébként abban sem értünk egyet, hogy az elítélteket Francia Guayanába küldik. Ez a büntetés embertelen, nem méltó egy olyan civilizált nemzethez, mint amilyen a francia. Azonban sajnos nem maradhatnak Trinidadban, s egyetlen más angol szigeten sem. Lehetetlen. Kérem is magukat, hogy tartsák be becsületesen a játékszabályokat, és ne keressenek kibúvót, betegséget vagy bármi más ürügyet, hogy késleltessék indulásukat. Megpihenhetnek, és szabadon járkálhatnak tizenöt-tizennyolc napig Port of Spainben. A csónakjuk jónak látszik, felhozatom ide, a kikötőbe. Ha javításra szorulna, azt majd elvégzik a Királyi Tengerészet hajóácsai. Az induláskor ellátjuk magukat megfelelő élelemmel, kapnak egy jó iránytűt és egy tengerészeti térképet is. Remélem, hogy a dél-amerikai országok valamelyike befogadja magukat. Venezuelába ne menjenek, mert ott letartóztatják és útjavító munkára fogják a szökött fegyenceket, azután átadják a francia hatóságoknak. Egyetlenegy súlyos vétség következtében még nem semmisülhet meg egy ember. Maguk fiatalok és egészségesek, rokonszenvesnek látszanak, remélem, - 60 -

hogy azok után, amin keresztülmentek, megpróbálnak új életet kezdeni. Maga az a tény, hogy ide jöttek, is ezt mutatja. Nagyon örülök, hogy egy lehetek azok közül, akik segítenek maguknak, hogy becsületes és felelősségteljes emberekké váljanak. Sok szerencsét. Bármi nehézségük akadna, hívják ezt a számot, itt franciául válaszolnak majd maguknak. Csönget, egy civil jön értünk. Egy teremben, ahol sok rendőr és civil veri az írógépet, az egyik polgári alkalmazott írásba foglalja vallomásunkat. - Miért jöttek Trinidadba? - Hogy megpihenjünk. - Honnan jönnek? - Francia Guayanából. - Szökésükkor elkövettek-e valamilyen vétséget, megsebesítettek vagy megöltek-e más személyeket? - Senkit sem sebesítettünk meg súlyosan. - Honnan tudják? - Megtudtuk, mielőtt elindultunk. - Koruk, büntetőjogi helyzetük francia viszonylatban (stb.). Uraim, tizenöt-tizennyolc napjuk van rá, hogy kipihenjék magukat. Ez alatt az idő alatt teljesen szabadok, azt tehetik, amit akarnak. Ha más szállodába költöznének, értesítsenek bennünket. Willy őrmester vagyok. A névjegyemen két telefonszámot találnak, ez itt a rendőrségé, ez pedig az otthoni. Bármi történjék magukkal, ha szükségük lenne a segítségemre, hívjanak fel. Tudjuk, hogy nem fognak visszaélni a bizalmunkkal. Biztos vagyok benne, hogy jól fogják viselni magukat. Néhány perccel később már a klinikán vagyunk Bowen úrral együtt. Clousiot nagyon örül nekünk. Nem beszélünk a tegnapi éjszakáról. Csak annyit mondunk, hogy szabadon járhatunk, amerre tetszik. Ez nagyon meglepi: - Kíséret nélkül? - kérdezi. - Igen, kíséret nélkül. - Nahát, milyen furcsák ezek az ángliusok! Bowen elment, majd visszatér az orvossal. - Ki rakta a helyére a lábát, mielőtt sínbe tették? - kérdezi Clousiot-tól. - Én meg egy másik társunk. - Olyan jól csinálták, hogy nem kell újra eltörni. Az eltört szárkapocscsont pontosan a helyére illeszkedett. Egyszerűen csak be kell gipszelni, és kap egy járókötést. Itt marad, vagy inkább a barátaival megy? - Inkább velük mennék. - Nos, rendben van. Holnap reggel már átmehet hozzájuk. Egész belezavarodunk a sok hálálkodásba. Bowen úr és az orvos magunkra hagy bennünket, a délelőttöt és a délután egy részét is barátunkkal töltjük. Csak úgy ragyogunk a boldogságtól, mikor másnap már a hotelszobánkban velünk együtt, a nagy ablak nyitva, ventillátorok hűsítik a levegőt. Bókolunk egymásnak, hogy milyen jó színben vagyunk, s milyen jól festünk új ruháinkban. Mikor úgy látom, hogy a társalgás visszakanyarodik a múltra, közbevágok: - Felejtsük el most a múltat, amennyire lehet, és csak a jelennel meg a jövővel foglalkozzunk. Hová menjünk? Kolumbiába? Panamába? Costa Ricába? Meg kéne beszélni Bowennel, hogy melyik országban fogadnak be. Felhívom Bowent az irodájában, nincs bent. Otthon hívom, San Fernandóban, a lánya veszi fel a kagylót. Néhány kedves szót váltunk, majd így szól: - Uram, a hotel mellett, a Fish Marketon jár az autóbusz, amely San Fernandóba jön. Ugorjanak át, töltsék velünk a délutánt. Jöjjenek, várom magukat. S már úton is vagyunk San Fernando felé. Clousiot csodásan fest félkatonai dohányszínű öltözékében. Mélyen meghatódva lépjük át ennek a háznak a küszöbét, amelyben érkezésünkkor annyi jósággal fogadtak mindhármunkat. A nők tisztában lehettek érzéseinkkel, mert szinte egyszerre mondták: "Az otthonukba tértek vissza, kedves - 61 -

barátaink. Helyezzék kényelembe magukat." És ahelyett, hogy "uram"-nak neveztek volna, keresztnevünkön szólítottak, valahányszor hozzánk fordultak: "Henri, kérem, adja ide a cukrot, André (Maturette-et Andrénak hívják), még egy kis pudingot?" Bowenné, Bowen kisasszony, remélem, az Isten megfizetett maguknak azért a sok jóságért, amellyel bennünket körülvettek, a nagylelkűségért, amellyel oly nagyon boldoggá tettek, s életük hátralevő részében csak kimondhatatlan boldogság jutott osztályrészükül. Beszélgetünk, majd kiterítünk az asztalra egy térképet. A távolságok nagyok: ezerkétszáz kilométerre van az első kolumbiai kikötő, Santa Marta, kétezer-száz kilométerre Panama, kétezer-ötszázra Costa Rica. Hazaérkezik Bowen úr is: "Végigtelefonáltam minden konzulátust, jó hírem van: Curacaón is megpihenhetnek néhány napig. Kolumbiában semmiféle rendelet sincs a szökevényekkel kapcsolatban. A konzul tudomása szerint még sohasem érkezett szökött fegyenc a tengeren át Kolumbiába. De Panamába és sehova máshová sem. - Tudok egy biztos helyet maguknak - mondja Margaret, Bowen úr lánya. - Csak az a baj, hogy nagyon messze van, legalább háromezer kilométerre. - Hol? - kérdi az apja. - Brit Hondurasban, a kormányzó ott a keresztapám. A barátaimra nézek, és így szólok. - Irány Brit Honduras! Ez egy angol gyarmat, amely délen határos a Honduras köztársasággal, északon pedig Mexikóval. Délután Margaret és az anyja segítségével kijelöljük az útvonalat. Első szakasz: Trinidad-Curacao, ezer kilométer. Második szakasz: Curacao és bármelyik utunkba eső sziget. Harmadik szakasz: Brit Honduras. Mivel sosem lehet tudni, hogy mi történik a tengeren, elhatározzuk, hogy azon az élelmen kívül, amit a rendőrségtől kapunk, egy különleges ládában tartalék konzerveket is viszünk magunkkal: húst, főzeléket, lekvárt, halat stb. Margaret azt mondja, hogy a "Salvattori" nagyáruház szívesen ad nekünk konzerveket ajándékba. - Ha mégse adna - teszi hozzá egyszerűen -, majd veszünk maguknak, mama meg én. - Nem, kisasszony. - Hallgasson, Henri. - De nem, szó sem lehet róla, van pénzünk, nem használhatjuk ki az önök jóságát, amikor mi is meg tudjuk venni az élelmünket. A csónak Port of Spainben, a vízen van, a Haditengerészet kikötőhelyén. Elbúcsúzunk a családtól, de megígérjük, hogy mielőtt útra kelnénk, még egyszer meglátogatjuk őket. Minden este szertartásszerűen tizenegy órakor nekivágunk a városnak. Clousiot leül az egyik legforgalmasabb téren egy padra, és hol Maturette, hol én maradunk vele, míg a másik a városban kóborol. Már tíz napja, hogy itt vagyunk. Clousiot nagyon jól jár a járókötéssel. Megmagyarázták, hogy lehet villamossal lejutni a kikötőbe. Gyakran lemegyünk délután is, de este mindig. Már ismernek és befogadtak a kikötő néhány bárjában. A rendőrök előre köszönnek, mindenki tudja, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, de soha senki sem tesz egyetlen célzást sem. Azt azonban észrevesszük, hogy azokban a bárokban, ahol már ismernek, kevesebbet kérnek tőlünk az ételért és italért, mint a tengerészektől. Ugyanaz a helyzet a lányokkal is. Általában, ha leülnek a tengerészek, tisztek vagy turisták asztalához, szünet nélkül isznak, és láthatóan azon fáradoznak, hogy minél többet költsenek rájuk. A táncos helyeken csak azzal táncolnak, aki előzőleg már rendelt nekik jó néhány pohár italt. Velünk azonban egész másként viselkednek. Sokáig ülnek az asztalunknál, és valósággal unszolni kell őket, hogy igyanak már valamit. Ha elfogadják is a meghívást, nem tömény italt isznak, hanem sört vagy csak egy pohár whiskyt szódával. Így adják közvetett módon értésünkre, hogy ismerik a helyzetünket, együtt éreznek velünk, és ez nagyon jólesik nekünk. A hajót újrafestették, és megtoldották egy tízcentiméteres peremmel. A hajótőkét megerősítették. Egyetlen borda sem sérült meg, a hajó érintetlen. Az árboc helyére új - 62 -

került, magasabb, mégis könnyebb, mint az előző volt, a liszteszsákból készült előkötél és orrvitorlát jó okkersárga vászonvitorlával cserélték ki. A Tengerészeti Hivatalban egy sorhajókapitánytól szélrózsával ellátott iránytűt kaptam (ők kompasznak hívják), elmagyarázta, hogy tudom megközelítőleg meghatározni a térkép segítségével, hol vagyunk. Nyugatnak kell majd mennem, egy negyedfokkal északnak, hogy Curacaóba érjek. A kapitány bemutatott nekem egy tengerésztisztet, a Tarpon nevű iskolahajó parancsnokát, aki megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem másnap reggel nyolc óra felé tengerre szállni, és kifutni a kikötőből. Nem értem, miért van erre szükség, de megígérem, hogy így lesz. Másnap a Tengerészeti Hivatalban vagyok Maturette-tel a megbeszélt időben. Az egyik tengerész velünk jön a kis hajóútra. Jó széllel futok ki a kikötőből. Két óra múlva, amint ott lavírozunk, s hol elhagyjuk, hol újra visszatérünk a kikötőbe, egy hadihajó közeledik felénk. A fedélzeten felsorakozik a legénység és a fehérbe öltözött tisztek. Mellénk érve "Hurrá!"-t kiáltanak, kört írnak le, és kétszer le-fel vonják a zászlójukat. Ez valami hivatalos köszöntés, aminek azonban nem értem a jelentését. Visszatérek a kikötőbe, a hadihajó már kikötött. Mi is kikötünk. A tengerész int, hogy menjünk utána. Felmegyünk a fedélzetre, a hajó parancsnoka a magas parancsnoki hídon fogad bennünket. Egy füttyjel köszönti érkezésünket, aztán a parancsnok bemutatja a tiszteket, majd elvezet bennünket a "vigyázz"-ban álló tanulók és altisztek sora előtt. A parancsnok angolul szól hozzájuk néhány szót, aztán "oszolj"-t vezényel. Egy fiatal tiszt elmagyarázza, hogy a parancsnok azt mondta el a legénységnek, hogy kis hajónkkal milyen hosszú utat tettünk meg, s hogy most még hosszabbra és veszélyesebbre készülünk, kivívva ezzel minden tengerész megbecsülését. Megköszönjük a parancsnoknak, hogy így megtisztel bennünket. Három viaszosvászon kabátot kapunk tőle ajándékba, amelynek a későbbiek folyamán sok hasznát vesszük. Fekete, vízhatlan, cipzáras kabátok csuklyával. Két nappal az indulás előtt meglátogat bennünket Bowen úr, és a rendőrfelügyelő nevében megkér, vigyünk magunkkal három deportáltat, akiket egy hete tartóztattak le. Kikötöttek a szigeten, társaik pedig visszamentek Venezuelába - legalábbis így mesélik. Nem nagyon örülünk az egésznek, de itt mindenki olyan előzékenyen bánt velünk, hogy lehetetlen visszautasítani a kérésüket. Megkérem azonban, hogy előbb találkozhassam velük, mielőtt végleges választ adnék. Egy rendőrségi autó jön értem. Beszélek a főfelügyelővel, azzal az aranyvállpántos tiszttel, aki megérkezésünkkor kihallgatott bennünket. Willy őrmester a tolmács. - Hogy van? - Köszönöm jól. Egy szívességet szeretnék kérni magától. - Ha tehetem, nagyon szívesen. - A börtönben van három francia deportált, illegálisan töltöttek néhány hetet a szigeten, és azt mondják, társaik itt hagyták őket, s visszamentek Venezuelába. Először arra gondoltunk, hogy talán elsüllyesztették a hajójukat, de mindegyik azt vallja, hogy nem tud csónakkal bánni. Véleményünk szerint ezzel a mesével csak azt akarják elérni, hogy mi szerezzünk hajót nekik. Mindenképpen tovább kell őket küldenünk: nagyon sajnálnánk, ha az első francia hajó tisztjének kellene átadnunk őket. - Főfelügyelő úr, mindent megteszek, ami tőlem telik, de szeretnék előbb beszélni velük. Megértheti, hogy mennyi veszéllyel jár három ismeretlent felvenni a hajónkra. - Megértem. Willy, adjon parancsot, hogy hozzák a három franciát az udvarra. Egyedül szeretnék lenni velük, és megkérem az őrmestert, hogy hagyjon magunkra. - Deportáltak vagytok? - Nem. Fegyencek. - Miért mondtátok, hogy deportáltak vagytok? - Úgy gondoltuk, hogy elnézőbbek olyan emberrel, aki csak kis vétséget követett el, mint aki nagyot. Most már látjuk, hogy tévedtünk. És te, te ki vagy? - Fegyenc. - Nem ismerünk téged. - 63 -

- Az utolsó szállítmányból való vagyok, hát ti? - Az 1929-esből. - Én meg a 27-esből - mondja a harmadik. - Szóval: a főfelügyelő arra kért, hogy vegyelek fel titeket a hajóra, de hát mi is hárman vagyunk. Azt mondja, ha nem fogadlak be benneteket - mivel egyikőtök sem tud hajóval bánni -, kénytelen lesz átadni titeket az első erre haladó francia hajónak. Mit szóltok hozzá? - Olyan okokból, amelyek csak ránk tartoznak, nem vagyunk hajlandók még egyszer nekivágni a tengernek. A legjobb lenne, ha úgy tennénk, mintha elmennénk veletek, aztán kitennél bennünket a sziget végénél, ti meg folytathatnátok utatokat. - Ezt nem tehetem. - Miért? - Mert nem akarom azt a sok jót, amit ezektől az emberektől kaptam disznósággal viszonozni. - Azt hiszem, öregem, inkább a fegyencekhez kéne húznod, mint az ángliusokhoz. - Miért? - Mert magad is fegyenc vagy. - Igen, de a fegyencek is különbözők, talán nagyobb különbség van köztetek és köztem, mint köztem és az ángliusok között. Nézőpont kérdése. - Szóval hagyod, hogy átadjanak a francia hatóságoknak? - Nem, nem hagyom, de csak Curacaónál teszlek titeket partra. - Én nem merek újra nekivágni - mondja az egyik. - Figyeljetek ide! Nézzétek meg előbb a hajót. Talán amelyikkel ti jöttetek, rossz volt. - Jó, megnézzük - mondja a másik kettő. - Rendben van. Megkérem a főfelügyelőt, engedje meg, hogy legyertek megnézni a csónakot. Lemegyünk a kikötőbe, Willy őrmester is velünk tart. A három pasas, mihelyt meglátta a csónakot, mindjárt bizakodóbbnak látszik. INDULÁS TOVÁBB! Két nap múlva indulunk, mi hárman meg a három ismeretlen: Nem tudom, hogyan tudhatták meg, de a Bowen családon és az Üdvhadsereg kapitányán kívül a bárokból is eljött néhány lány a búcsúztatásunkra. Az egyik megcsókol, Margaret nevetve megjegyzi: - Henri, ilyen gyorsan eljegyezte magát? Szépen vagyunk! - Viszontlátásra. Vagy inkább: Isten velük! De ne felejtsék el, hogy emléküket mindörökre megőrizzük a szívünkben. Délután négy órakor elindulunk, egy vontató után kötve. Gyorsan kijutunk a kikötőből, tekintetünket az utolsó pillanatig a kis csoportra szögezzük, amely istenhozzádot jött mondani nekünk, s ahogy fehér zsebkendővel integet utánunk, bizony könnyezünk. Alighogy kioldják a drótkötelet, amely a vontatóhoz erősített bennünket, valamennyi vitorlánk kibomlik, dagad, s nekivágunk az első hullámoknak, az elsőknek a sok millió közül, amelyek még várnak ránk. Két kés van a hajón, az egyik nálam, a másik Maturette-nél. A balta és a dzsungelkés Clousiot mellett. Biztosak vagyunk benne, hogy a többieknél nincs fegyver. Úgy határoztunk, hogy az utazás idején hármunk közül mindig csak egy alhat. Naplementéig az iskolahajó majd félórán át kísér bennünket, aztán üdvözöl, és visszafordul. - Mi a neved? - Leblond. - Melyik szállítmányból vagy? - A 27-esből. - A büntetésed? - 64 -

- Húsz év. - Hát te? - Kargueret-nek hívnak. 29-es szállítmány, 15 év, breton vagyok. - Breton vagy, és nem tudsz hajóval bánni? - Nem. - Engem Dufils-nek hívnak, Angers-ból való vagyok. Életfogytot kaptam, mert a tárgyaláson mondtam egy nagy hülyeséget, különben tízzel megúszhattam volna. 29-es szállítmány. - Miért, mit mondtál? - Hát megöltem a feleségem egy vasalóval. A per folyamán az egyik esküdt megkérdezte, miért éppen vasalóval vertem agyon. Nem tudom, hogy miért, de azt feleltem, hogy azért, mert másképp nem tudtam volna ráncba szedni. E miatt a hülye mondat miatt sóztak rám ennyit, legalábbis az ügyvédem szerint. - Honnan jöttetek? - Egy erdei munkatáborból, Cascade-nak hívják, nyolcvan kilométerre van Saint-Laurent-tól. Nem volt nehéz megszökni, szabad mozgásunk volt. Végül is útnak indultunk öten. - Hogyhogy öten? És hol a másik kettő? Kínos csönd. Majd Clousiot megszólal: - Ide figyeljetek, itt csupa férfi van együtt, és ha már egyszer együtt vagyunk, mindent tudnunk kell egymásról. Beszélj! - Mindent elmondok - mondja a breton. - Tényleg öten indultunk el, az a két cannes-i fiú, aki hiányzik, parti halásznak mondta magát. Semmi pénzt se adtak a télakhoz, azt mondták, majd ők kormányozzák a hajót, s ez minden pénznél többet ér. Igen ám, csakhogy az úton alkalmunk volt tapasztalni, hogy sem az egyik, sem a másik nem ért a hajózáshoz. Hússzor is majdnem a tengerbe vesztünk. Közvetlen a part mellett haladtunk, előbb Holland aztán Angol Guayana, végül Trinidad mellett. Georgetown és Trinidad közt megöltem azt, amelyik azt mondta, hogy ő lesz majd a kapitány. Megérdemelte a halált, mert hogy ingyen szökhessen, tengerész képességeivel dicsekedve, valamennyiünket becsapott. A másik azt hitte, hogy őt is meg akarjuk ölni, s a viharos tengeren önként a vízbe ugrott, sorsára hagyva a hajót. Aztán úgy mentünk tovább, ahogy tudtunk. Sokszor tele lett a hajó vízzel, végül szétzúzódott egy sziklán, de csodálatos módon megmenekültünk. Becsületszavamat adom, hogy mindaz, amit elmondtam, a színtiszta igazság. - Így van - mondja a másik kettő is. - Pontosan így történt, és hozzátehetjük azt is, hogy azt a pasast közös megegyezés alapján öltük meg. Mit szólsz hozzá, Pillangó? - Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bíráskodhatnék. - De mégis - szívóskodik a breton -, mit csináltál volna a mi helyünkben? - Nehéz erre így válaszolni. Csak akkor tudunk igazságosan megítélni egy helyzetet, ha mi magunk is átéltük. Különben nem tudhatjuk, hogy mi az igazság. - Én megöltem volna - mondja Clousiot -, mert ez a hazugság valamennyiőtök életébe kerülhetett volna. - Rendben van, ne beszéljünk róla többet. Egyébként az az érzésem, hogy ti még most is féltek, és csak azért vagytok itt velünk, mert nem tehettek mást, igaz? - Igen! - felelik kórusban. - Akármi történjen is, pánikot nem tűrök a hajón. Semmi esetre se mutathatja ki senki, ha fél. Aki fél, az befogja a pofáját. Ez a hajó jó, kipróbáltuk. Most jobban meg van terhelve, mint azelőtt, viszont megtoldották a peremét tíz centiméterrel. Ez bőven ellensúlyozza a túlterhelést. Cigarettázunk, kávét főzünk. Mielőtt elindultunk, jól beettünk, és elhatároztuk, hogy másnap reggelig semmit sem eszünk. 1933. december 9-e van, Clousiot, a társaság "számvevője" szerint negyvenkét napja annak, hogy kitörtünk a saint-laurent-i kórház szigorított terméből. Három fontos dolgot szereztem be még indulás előtt: egy vízhatlan acélórát, amelyet Trinidadban - 65 -

vettem, egy felfüggeszthető, duplafedelű, szélrózsával felszerelt, nagyon pontos iránytűt és egy napszemüveget. Clousiot is, Maturette is vett magának egy-egy szemellenzős sapkát. Három nap minden különösebb esemény nélkül telik el, ha csak az nem számít annak, hogy két ízben is delfinfalka közé keveredtünk. A hideg veríték vert ki bennünket, amikor egy nyolctagú csoport játszani kezdett a csónakunkkal. Először elúsztak alatta hosszában, majd pontosan a csónak orra előtt fölbukkantak, néhányszor neki is mentünk egyiknek-másiknak. De a legizgalmasabb mégiscsak a következő játék volt: három delfin feláll háromszögben, egy elöl, kettő meg párhuzamosan mögötte. Őrült sebességgel egyenesen felénk rohannak, az utolsó pillanatban azonban, amikor már csaknem nekivágódnak a csónaknak, lemerülnek és elúsznak jobbra-balra a csónak két oldala mellett. Bár a szél erős, és valamennyi vitorlánkat felvontuk, mégis gyorsabban úsznak, mint mi. Órákon át tart az iszonyatos játék. Ha csak egy kicsit is elszámítják magukat, felborulunk. A három új fiú ugyan nem szólt egy szót sem, de elég volt eltorzult pofájukra nézni. A negyedik nap éjjelén rettenetes vihar tört ki. Valóban szörnyű volt. S ami a legrosszabb: a hullámok nem egy irányból jöttek, s gyakran egymásnak csapódtak. Szinte felfoghatatlan, hogy lehetett az egyik több méteres, a másik kisebb és így tovább. Senki sem szólt egy szót sem, csak Clousiot kiáltott néha: "Menj rá, öregem!" "Kapd el ezt is!" Vagy: "Vigyázz arra, ami hátulról jön!" Időnként - ami nagyon ritka - a hajót rézsút kapták el a morajló tajtékos hullámok. Ilyenkor felmértem a sebességüket, jól láttam előre becsapódási szögüket. De ekkor, teljesen érthetetlenül, a hajó farába kaptam egy óriási hullámot. A hullámok sokszor a hátamon törtek meg, a víz meg természetesen a csónakba zúdult. Az öt ember edényekkel és dobozokkal szünet nélkül merte a vizet. A hajó negyedénél többet egyszer sem öntött el a víz, az elsüllyedés veszélye nem fenyegetett. Ez a vidám mulatság fél éjszakán át tartott, csaknem reggel hétig. Az eső miatt a napot csak nyolc óra felé pillantottuk meg. A vihar elcsendesült, a tüzesen ragyogó napot mindannyian örömmel üdvözöltük. Legelőször is kávét iszunk. A forró kávéba kondenzált tejet öntünk, s kétszersültet eszünk hozzá, amely ugyan kemény, mint a kő, de a kávéba mártogatva felséges. Az egész éjszakán át tartó harc kikészített, nem bírom tovább, és bár a szél még mindig elég erős, a hullámok magasak és rakoncátlanok, mégis megkérem Maturette-et, helyettesítsen egy kicsit. Aludni akarok. Még tíz perce sincs, hogy lefeküdtem, Maturette keresztbe veszi a hullámokat, s a víz háromnegyedig elönti a hajót. Minden úszik: a dobozok, a gyorsforraló, a takarók... A víz már a mellemig ér, épp az utolsó pillanatban kapom el a kormányt, hogy kikerüljek egy egyenest nekünk tartó hatalmas hullámot. Egy rántással a hajó farát fordítom a hullámnak, amely így nem tud a csónakba zúdulni, olyan ereje van, hogy vagy tíz méterrel taszít odébb bennünket. Mindenki meri a vizet. Maturette a nagy edénnyel tizenöt litert mer ki egyszerre, senki sem tesz szemrehányást, mindenki csak egyre gondol: merni, merni a vizet, amilyen gyorsan csak lehet, mert nagyon megterheli a hajót, s ilyen állapotban nehezen tudunk védekezni a hullámok ellen. El kell ismernem, hogy a három jövevény derekasan megállta a helyét, a breton például, miután az egész holmiját elvitte a víz, habozás nélkül kijelentette, hogy szabaduljunk meg a vizeshordótól is, hogy tehermentesítsük a hajót, majd minden teketória nélkül ki is hajította a hordót a csónakból. Két óra múlva már minden száraz, de elvesztettük a takarókat, a gyorsforralót, a faszenes zsákokat, a benzines ballont és a vizeshordót, ez utóbbit ugyan készakarva. Délfelé, mikor egy másik nadrágot akarok felvenni, észreveszem, hogy kis bőröndömet is elvitte a víz és két viharkabátot is a három közül. A csónak aljában találunk két üveg rumot, a dohányunk részben elveszett, részben átnedvesedett, a cigarettapapírok is eltűntek vízhatlan alumínium dobozunkkal együtt. - Fiúk - mondom -, igyunk egy jó nagy adag rumot, aztán nyissuk ki a tartalék ládát, és nézzük, mire számíthatunk. - Mindenféle gyümölcslé van benne - helyes. Beosztjuk az innivalót. Van itt néhány doboz keksz, ürítsétek ki a dobozokat, gyorsforralót csinálunk - 66 -

belőlük. A konzervdobozokat a hajó aljába tesszük, a láda léceiből pedig tüzet rakunk. Mindannyian megijedtünk, ez az igazság, de most már elmúlt a veszély. Itt az ideje, hogy magunkhoz térjünk, s úrrá legyünk a körülményeken. Ettől a perctől kezdve senki se mondja: szomjas vagyok, senki se mondja, éhes vagyok, és senki se mondja, szeretnék rágyújtani. Megértettétek? - Igen, Pilla, megértettük. Kivétel nélkül mindenki kifogástalanul viselkedett, s végül az isteni gondviselés a szelet is annyira lecsillapította, hogy főzhettünk marhahúslevest. A csajka levesbe kétszersültet áztatunk, jólesik egy kis meleg a gyomrunkban, elég lesz holnapig. Főzünk egy kis zöldteát is, az érintetlen ládában találunk egy karton cigarettát, huszonnégy kis nyolcas csomagolású dobozt. Hogy ébren tudjak maradni, a többiek öten úgy határoznak, hogy csak én dohányozhatom egyedül, és hogy ne legyen féltékenység, az első slukk se legyen Clousiot-é, ezentúl nem ő gyújt rá, csak tüzet ad nekem. A tökéletes egyetértésnek köszönhető, hogy semmiféle kínos jelenetre sem került sor közöttünk. Már hat napja, hogy elindultunk, és én még egyszer sem aludtam. Ma este nyugodt a tenger, és végre alszom, alszom, mint a bunda, csaknem öt óra hosszat. Este tízkor ébredek. Még mindig minden csendes. A többiek már ettek nélkülem, én is kapok valami nagyon finom polentaféleséget, kukoricalisztből - persze konzervből - csinálták, nagyon jól sikerült, füstölt kolbászt eszem hozzá. Felséges. A tea már kihűlt, de sebaj. Rágyújtok, és várom, hogy a szél egy kissé felerősödjön. Csodálatos, csillagos éjszaka van. Az északi sarkcsillag teljes fényében tündököl, fényét csak a Dél Keresztje homályosítja el. Jól kivehető a Nagy és a Kisgöncöl is. Sehol egy felhő, és a telihold már magasan áll a csillagos égen. A breton vacog a hidegtől. Elvesztette a zubbonyát, s rövid ujjú ingben van. Kölcsönadom neki a viharkabátot. Nekivágunk a hetedik napnak. - Fiúk, már nem lehetünk messze Curacaótól. Az az érzésem, hogy túlságosan fölmentem északnak, mostantól fogva egyenest nyugatnak tartok, nem szabad, hogy elkerüljük a Holland Antillákat. Jóvátehetetlen hiba lenne, mivel nincs több édesvizünk, és a tartalékon kívül minden élelmünket is elveszítettük. - Bízunk benned, Pillangó - mondja a breton. - Igen, bízunk benned - ismétlik kórusban a többiek. - Tégy úgy, ahogy jónak látod. - Köszönöm. Azt hiszem, úgy lesz a legjobb, ahogy elhatároztam. A szél egész éjszaka váratott magára, és csak hajnali négy óra felé érkezett meg az első fuvallat, elindultunk. A szél a délelőtt folyamán felerősödött, s több mint harminchat órán keresztül fújt, olyan erővel, hogy hajónk jó ütemben haladhatott, a tenger mégis sima maradt, a hullámok nem emelgették a hajótestet. CURACAO Sirályok. Először, éjszaka lévén, csak a vijjogásukat halljuk, később már látjuk is, amint a hajó fölött köröznek. Egyikük megpihen az árbocon, elrepül, aztán újra visszaül pihenni. A játék három órán át, a káprázatos napfelkeltéig tart. A látóhatáron földnek semmi jele. Honnan az ördögből jönnek ezek a sirályok? Egész nap hiába meresztjük a szemünket. A legkisebb jel sem mutat arra, hogy föld lenne a közelben. Amint a nap lenyugszik, felkél a telihold, amely itt, a trópuson oly ragyogó, hogy a csillogó ezüstös fénye a víztükrön bántja a szemem. A napszemüvegemet is elvitték a hullámok, a szemellenzős sapkákkal együtt. Este nyolc óra felé nagyon messze, a látóhatár mentén, a hold fényénél megpillantunk egy fekete csíkot. - Föld, egész biztosan az! - kiáltom elsőként. - Igen, valóban. Rövid idő múlva már mindenki látja azt a sötét vonalat, amelynek földnek kell lennie. Az éjszaka hátralévő részében e felé az egyre jobban kivehető árnyék felé irányítom a hajót. Megérkezünk. A szél erős, felhő nincs az égen, a magas, de hosszú és - 67 -

nyugodt hullámok teljes sebességgel röpítenek a part felé. A fekete tömeg alig magaslik ki a vízből, s nem tudni, hogy a part meredek-e, sziklás-e vagy homokos. A hold a földcsík másik oldalán nyugszik le, s olyan árnyékot vet, hogy semmi mást nem látok, mint előbb egybefüggő, majd szaggatott fénycsíkot a víz színén. Közeledünk, közeledünk, aztán körülbelül egy kilométerre a parttól horgonyt vetek. A szél erős, a hajó megperdül tengelye körül, most már szemben áll a hullámokkal, s minden hullámlökésre felágaskodik. Nagyokat rázkódunk, szörnyű kényelmetlen. A vitorlákat természetesen leengedtük és felgöngyöltük. Persze megvárhattuk volna ebben a kényelmetlen, mégis biztos helyzetben, míg felkel a nap, sajnos azonban hirtelen elengedett a horgony. A hajót csak menet közben lehet kormányozni. Felvonjuk hát az előkötél és az orrvitorlát, s megpróbálok újra horgonyt vetni, ekkor azonban különös dolog történik: a horgony nem akar megakadni. A barátaim húzzák a kötelet fölfelé - a horgony nincs a végén, elvesztettük. Minden erőfeszítésem ellenére a hullámok olyan veszélyesen löknek egyre közelebb a part szikláihoz, hogy elhatározom, inkább jószántamból megyek, s felvonom a vitorlát. Ez a húzás olyan jól sikerült, hogy két szikla közé ékelődtünk, a csónak tropára ment. Senki sem kiabál, egyikünk sem veszti el a fejét, hanem rádobjuk magunkat a legközelebbi hullámra, s hátán a partra vetődünk, megpörgetve, összeverve, de élve. Egyedül Clousiot-val bántak el csúnyábban a hullámok a begipszelt lába miatt. Karja, keze, arca csupa vér, tele van horzsolásokkal. Mi csak a térdünket, kezünket meg a bokánkat vertük össze. Még a fülem is vérzik, ahogy nekiütődtem egy sziklának. Akárhogy is van, élünk, szárazon vagyunk, kimenekültünk a hullámokból. Mikor a nap fölkel, előkeressük a viharkabátot, s visszamegyek a hajóhoz, amely már darabjaira kezd szétesni. A hátsó padról sikerül leszerelnem a tájolót. Sehol egy lélek. Az ismerős fények irányába nézünk, a halászoknak jelző lámpasor felé, később ugyanis megtudtuk, hogy ez a rész nagyon veszélyes. Gyalog indulunk a szárazföld belseje felé. Nem látunk mást, mint kaktuszt, óriási kaktuszokat meg szamarakat. Egy kúthoz érünk, nagyon fáradtan, mert ketten-ketten felváltva Clousiot-t kell vinnünk "gólya viszi a fiát" módra. A kút körül kecske- és szamárcsontvázak. A kerekes kút kiszáradt, a malom vitorlái, amelyek régebben a kút kerekét forgatták, most szabadon forognak: nincs víz, amit föl kéne hozni a mélyből. Sehol egy lélek, mindenütt csak szamarak és kecskék. Egy kis házhoz érünk, amelynek nyitott ajtaja szinte hívogat, hogy lépjünk be. "Hahó, hahó!" - kiabálunk. Senki. A kandallón egy vászonzacskót pillantok meg, száját zsineg fogja össze, fogom és kinyitom. Ahogy kinyitom, a zsineg elszakad, a zsák forinttal, holland pénzzel van tele. Tehát holland területen vagyunk: Bonaire-ben, Curacaóban vagy Arubában. Visszatesszük a zsákot, semmihez sem nyúlunk, csak a házban található vízből iszunk valamennyien egy-egy merőkanállal. Sem a házban sem a ház körül nem találunk senkit. Kimegyünk és elindulunk, Clousiot miatt nagyon lassan, és hirtelen egy öreg Ford kocsi állja utunkat. - Franciák? - Igen, uram. - Szálljanak be a kocsiba. Hárman hátra ülnek, a térdükön végigfektetjük Clousiot-t. Én beszállok a sofőr mellé, Maturette meg énmellém. - Hajótörést szenvedtek? - Igen. - Megfulladt-e valaki? - Nem. - Honnan jönnek? - Trinidadból. - És azelőtt? - Francia Guayanából. - Fegyencek vagy deportáltak? - Fegyencek. - Naal doktor vagyok, ennek a földnyelvnek a tulajdonosa, félszigetünk Curacaóhoz - 68 -

tartozik, Szamárszigetnek nevezik. Nem él itt más, csak szamár meg kecske, s a tüskés kaktuszokat eszik. A tüskéket a nép "Curacao kisasszonyai"-nak keresztelte el. - Nem valami hízelgő Curacao igazi kisasszonyaira nézve - mondom. A nagydarab, kövér ember harsányan nevet. A Fordból kifogy a szusz, asztmatikus lihegéssel megáll. - Ha az autó nem bírja tovább, befoghatnánk ezekből egyet-kettőt - mondom a szamárcsapatra mutatva. - Van is egy hámfélém a csomagtartóban, de ahhoz el kéne fognunk és fölkantároznunk kettőt, ez pedig nem könnyű feladat. A nagydarab ember fölemeli a motorház fedelét, és mindjárt észreveszi, hogy valamelyik nagyobb zökkenőnél kilazult az egyik gyertya drótja. Mielőtt visszaszáll a kocsiba, körülnéz, nyugtalannak látszik. Újra elindulunk, a vízmosásos utakon megyünk, mikor hirtelen egy fehér sorompó zárja el az utunkat. Kis fehér házacska áll az út mentén. Emberünk hollandul beszél egy nagyon világos bőrű, tisztán öltözött négerrel, aki percenként azt mondja: "Ya, master, ya, master." Aztán újra hozzánk fordul: - Megparancsoltam ennek az embernek, hogy maradjon magukkal, míg vissza nem jövök, és ha szomjasak, adjon inni maguknak. Szálljanak ki, kérem. Kiszállunk és leülünk a kis teherautó mellé a fűbe, az árnyékba. A töfögős Ford elmegy. Alig tesz meg az autó ötven métert, a néger a Holland Antillák tájszólásában, papiamento nyelven, amely keveréke az angol, holland, francia és spanyol szavaknak, mesélni kezdi nekünk, hogy főnöke, Naal doktor a rendőrségre ment, mert nagyon fél tőlünk, és neki is azt mondta, hogy jól vigyázzon magára, mert szökött tolvajok vagyunk. Ez a szegény ördög azt sem tudja, hogy járjon a kedvünkben. Kávét főz, amely ugyan nagyon gyenge, a meleg mégis jólesik. Több mint egy órán át várunk, míg végre feltűnik egy, a káposztás kocsira emlékeztető teherautó, rajta hat rendőr, németes öltözékben. A teherautó mögött egy lehúzható tetejű kocsi halad, sofőrje rendőregyenruhában, hátul is ül három rendőr, köztük Naal doktor. Kiszállnak, és egyikük, egy alacsony, papos ábrázatú, frissen borotvált alak így szól hozzánk: - Curacao szigetének közbiztonsági főnöke vagyok. A beosztásommal járó felelősség arra kényszerít, hogy letartóztassam magukat. Elkövettek-e valami vétséget azóta, hogy a szigetre érkeztek, ha igen, milyet és melyikük? - Uram, szökött fegyencek vagyunk. Trinidadból jövünk, és csak néhány órája, hogy a sziget szikláin szétzúzódott a hajónk. Én vagyok ennek a kis csoportnak a kapitánya, és biztosíthatom, hogy egyikünk sem követte el a legcsekélyebb vétséget sem. A rendőrtiszt a kövér Naal doktorhoz fordul, és hollandul mond neki valamit. Javában beszélgetnek, mikor egy pasas érkezik biciklin. Gyorsan, harsányan beszél, egyszerre intézve szavait a rendőrtiszthez és Naal doktorhoz. - Naal úr, miért mondta ennek az embernek itt, hogy tolvajok vagyunk? - Mert ez a biciklis értesített, még mielőtt találkoztam volna magukkal, hogy egy kaktusz mögé rejtőzve látta, amint bementek és kijöttek a házából. Ez az ember az én alkalmazottam, a szamarakra visel gondot. - És ha bementünk a házba, attól mindjárt tolvajok vagyunk? Badarságokat beszél, uram, a világon semmihez sem nyúltunk, csak egy kis vizet ittunk. Ezt ön lopásnak minősíti? - És a pénzes zacskó? - A zacskót kinyitottam, ez igaz, és közben elszakítottam a zsineget, hogy megtudjuk, melyik országban vagyunk, milyen pénz van benne. Szépen visszatettem a pénzt, és a zsákot is ugyanarra a helyre, ahol volt, a kandallóra. A rendőrtiszt a szemembe néz, aztán a biciklis felé fordul, és nagyon éles hangon mond neki valamit. Naal doktor olyan mozdulatot tesz, mint aki szólni akar. A rendőrtiszt németül, nagyon hűvösen leinti. A biciklisnek int, hogy szálljon fel a kocsiba, a sofőr mellé, ő is beül két rendőrrel együtt, és elhajtanak. Naal és még egy ember, aki velük jött, itt marad velünk. - Meg kell valamit magyarázzak maguknak - mondja Naal doktor. - Az az ember azt - 69 -

mondta nékem, hogy a pénzes zacskó eltűnt. Most a rendőrtiszt kikérdezi, mielőtt megmotoztatná magukat, mert feltételezi, hogy az alkalmazottam hazudik. Ha maguk valóban ártatlanok, elnézésükét kérem az incidensért, amely azonban nem az én hibámból történt. Alig egy negyedóra múlva visszatér az autó. - Igazat mondtak - mondja a rendőrtiszt -, ez az ember aljas hazudozó. Meg fogjuk büntetni, amiért bajba akarta keverni magukat. Közben a biciklist bedugták a teherautóba, az öt másik ember is beszáll, de amikor én is fel akarok kapaszkodni, a rendőrtiszt visszatart: - Foglaljon helyet az én kocsimban - mondja -, a sofőr mellett. Mi megyünk elöl, méghozzá olyan gyorsan, hogy a teherautót lassan el is veszítjük szem elől. Kátrányozott úton haladunk, és végül egy holland stílusban épült városba érünk. Nagy a tisztaság, s úgy látszik, hogy a legnépszerűbb közlekedési eszköz a kerékpár. Emberek százai karikáznak keresztül-kasul a városon. Megérkezünk a rendőrség épülete elé. Keresztülmegyünk egy nagy irodahelyiségen, ahol sok fehérbe öltözött rendőrtiszt ül íróasztalánál, majd egy másik helyiségbe lépünk, amelyben légkondicionáló berendezés működik. Kellemes hűs van. Nagydarab, erős, szőke, negyven év körüli férfi ül egy karosszékben. Mikor belépünk, feláll, és hollandul néhány szót vált a rendőrtiszttel. - Bemutatom magának a curacaói rendőrség főparancsnokát - mondja rövid párbeszédük után a rendőrtiszt franciául. - Parancsnok úr, ez az ember francia, ő annak a hattagú csoportnak a vezetője, amelyet letartóztattunk. - Rendben van, felügyelő úr. Isten hozta, maga hajótörött, s mint ilyen a vendégünk. A neve? - Henri. - Helyes, Henri, ez a pénzeszsák-ügy néhány kellemetlen pillanatot szerzett magának, ellenben azzal az előnnyel járt, hogy megbizonyosodhattunk róla: maga becsületes ember. Szép, világos szobát kapnak majd, ahol lepihenhetnek. Az ügyüket a kormányzó fogja elbírálni, aztán az ő utasítása szerint fogunk eljárni. A rendőrtiszt és én közbenjárunk majd az önök érdekében. Kezet nyújt, aztán kimegyünk. Az udvaron Naal doktor bocsánatot kér tőlem, és ő is megígéri, hogy közbenjár az érdekünkben. Két óra múlva egy nagyon tágas, téglalap alakú helyiségbe vagyunk bezárva. Tizenkét ágy áll benne, középen egy hosszú faasztal, körülötte padok. Trinidadi dollárokat nyújtunk ki a rácsos ablakon az őrnek, és kérjük, hogy vegyen nekünk dohányt, cigarettapapírt és gyufát. Nem fogadja el a pénzt, nem értjük, hogy mit mond. - Ez az ébenfekete nagyon tartja magát a szabályzathoz - mondja Clousiot. - Nem kapjuk meg egyhamar ezt a dohányt. Kopogok az ajtón, azonnal kinyílik. Egy kis ember - olyan kulifajta - jellegzetes szürke rabruhában, a mellén, nehogy tévedhessen az ember, egy szám. - Pénz, cigaretta? - kérdi. - Nem, dohány, gyufa és papír. Két perc múlva visszajön, mindent hoz, amit kértünk, egy köcsögben még gőzölgő csokoládét vagy kakaót is. Mindannyian iszunk a nagy bögrékből, amit szintén ez a rab hozott. Délután értem jönnek. Visszamegyünk a rendőrparancsnok irodájába. - A kormányzótól azt az utasítást kaptam, hogy engedjem magukat szabadon a börtön udvarán. Mondja meg a barátainak, ne próbáljanak megszökni, mert az valamennyiükre nézve nagyon súlyos következményekkel járna. Maga, mint a kapitány, minden reggel kimehet a városba, tíztől délig, délután pedig háromtól ötig. Van pénzük? - Igen. Angol és francia. - Egy polgári ruhás rendőr elkíséri majd ezekre a kimenőkre. - És a továbbiakban mi a szándékuk velünk? - Azt hiszem, hogy különböző nemzetiségű petróleumszállító hajókra rakjuk majd - 70 -

fel egyenként magukat. Mivel Curacaóban van a világ egyik legnagyobb kőolaj-finomítója, amely a venezuelai kőolajat dolgozza fel, itt mindennap megfordul húsz-huszonöt tartályhajó a világ minden részéből. Ez lesz a legjobb megoldás. Így minden nehézség nélkül eljuthatnak vele, ahová akarnak. - Például hová? Panamába, Costa Ricába, Guatemalába, Nicaraguába, Mexikóba, Kanadába, Kubába, az Egyesült Államokba, vagy az angol gyarmatokra? - Ezekbe az országokba lehetetlen, Európába úgyszintén. Legyenek egészen nyugodtak, bízzanak bennünk, engedjék, hogy segítségükre legyünk, hogy elindulhassanak az új élet felé vezető úton. - Köszönöm, parancsnok úr. Szóról szóra elmesélem a beszélgetést a barátaimnak. Clousiot, a banda legdörzsöltebbje azt kérdi: - Neked mi a véleményed, Pillangó? - Még nem tudom, de félek, hogy az egész csak hanta, hogy nyugton maradjunk, s nehogy megszökjünk. - Attól tartok - mondja -, hogy igazad van. A breton csodálatosnak találja a tervet, hisz benne. A vasalós pasi ujjongva mondja: - Nincs több csónak, nincs több kaland, most végre biztosra megyünk. Egy nagy tartályhajó mindannyiunkat elvisz valahová az isten háta mögé, ahol hivatalosan letelepedhetünk. Leroux-nak ugyanez a véleménye. - És te, te mit szólsz, Maturette? És ez a tizenkilenc éves kölyök, ez a kis börtöntöltelék, aki véletlen folytán lett fegyenc, ez a tacskó, akinek vonásai finomabbak, mint egy lányé, így szól nőies hangján: - Azt hiszitek, hogy ezek a hájfejű rendőrök kiállítanak majd nekünk értéktelen vagy hamis személyazonossági papirosokat? Nem hiszem. Legfeljebb behunyják a szemüket, amikor egyenként titokban felszállunk egy-egy petróleumszállító fedélzetére, ez minden. S ezt is csak azért, hogy megszabaduljanak tőlünk, s ne okozzunk fejfájást nekik: Hát ez a véleményem. Nem hiszek ebben az egész mesében. Ritkán, inkább csak reggel megyek be egy kicsit a városba, hogy vásároljak néhány apróságot. Már egy hete, hogy itt vagyunk, s még mindig sehol semmi. Kezdünk idegesek lenni. Egyik délután a rendőrök kíséretében megpillantunk három papot, körbejárják a cellákat és a többi helyiségeket. Hosszan időznek a mellettünk levő cellában, ahol egy erőszakos nemi közösüléssel vádolt négert őriznek. Biztos hozzánk is bejönnek, bent maradunk hát a szobában, szépen leülünk az ágyunkra. Valóban bejönnek mind a hárman, nyomukban Naal doktor, a rendőrparancsnok és egy fehér, aranysávos ruhába öltözött férfi, valószínűleg tengerésztiszt. - Püspök úr, ezek azok a franciák - mondja franciául a rendőrparancsnok. - A magaviseletük példás. - Üdvözöllek benneteket, gyermekeim. Telepedjünk az asztal köré, a padokra, így jobban beszélgethetünk. Mindenki leül, a püspök kísérete is. Behozunk az udvarról egy zsámolyt, s az asztalfőre tesszük. Így a püspök jól lát mindenkit. - A franciák csaknem mind katolikusok, ki nem az közületek? - (Senki sem jelentkezik. Úgy gondolom, hogy a Conciergerie lelkésze engem majdnem megkeresztelt, így hát én is katolikusnak tarthatom magam.) - Barátaim, én francia származású vagyok, Irénée de Bruyne a nevem. Az őseim hugenotta protestánsok voltak, s Hollandiába menekültek, mikor Medici Katalin halálra üldözte őket. Tehát francia vér folyik az ereimben, Curacao püspöke vagyok, azé a városé, amelyben ugyan több a protestáns, mint a katolikus, de ahol a katolikusok mind hivők, és gyakorolják is vallásukat. Mi a helyzet veletek? - Arra várunk, hogy hajóra szállhassunk, egyenként egy-egy tartályhajóra. - Hányan mentek már így el? - 71 -

- Még senki. - Hm! Mit szól ehhez, parancsnok úr? Legyen szíves, franciául válaszoljon, hiszen jól beszéli ezt a nyelvet. - A kormányzó, atyám, azért választotta ezt a formát, mert őszintén segíteni akar ezeken az embereken, de meg kell mondanom, mind a mai napig egyetlen hajó kapitánya sem volt hajlandó a fedélzetére fogadni őket, elsősorban azért, mert nincs útlevelük. --Akkor hát ezzel kell kezdeni. Nem tudna a kormányzó valamennyiüknek különleges útlevelet adni? - Nem tudom. Erről még sosem beszéltem vele. - Holnapután misét mondok mindannyiatokért. Jöjjetek el délután gyónni hozzám. Személyesen gyóntatlak benneteket, mert szeretnék segítségetekre lenni abban, hogy a jó Isten megbocsássa vétkeiteket. Lehetséges volna - fordult a rendőrparancsnokhoz -, hogy három órára átküldje őket a székesegyházba? - Igen. - Szeretném, ha taxin vagy magánautón jöhetnének. - Én fogom őket elkísérni személyesen, atyám - mondja Naal doktor. - Köszönöm, fiam. Gyermekeim, nem ígérek semmit. Egyet azonban őszintén mondhatok: minden erőmmel azon leszek, hogy amit csak lehet, megtegyek értetek. Látjuk, hogy Naal megcsókolja a gyűrűjét, aztán a breton is, mi is megérintjük hát ajkunkkal a püspökgyűrűt, s a püspököt az udvaron álló autójáig kísérjük. Másnap mindenki gyón a püspöknek. Én vagyok az utolsó. - Nos, gyermekem, kezdd a legnagyobb véteknél. - Atyám, először is én nem vagyok megkeresztelve, de Franciaországban a börtön egyik lelkésze azt mondta nekem, hogy akár meg vagyok keresztelve, akár nem, mindannyian a jó Isten gyermekei vagyunk. - Igaza van. Helyes. Most kimegyünk a gyóntatófülkéből, és te elmondasz nekem mindent. Részletesen elmesélem neki az életemet. Türelmesen, nagyon figyelmesen hallgat. Az egyháznak ez a fejedelme egyszer sem szakít félbe. Kezében fogja a kezem, gyakran a szemembe néz, mikor azonban olyan részhez érek, amit nehéz elmesélnem, lesüti szemét, hogy megkönnyítse a gyónásomat. Tiszta szemű, jóságos arcú ez a hatvanéves pap, és valami gyermetegség sugárzik belőle. A lelke tiszta és bizonyára végtelen jósággal teli, amely beragyogja arcvonásait, világosszürke tekintete úgy hat rám, mint sebre a balzsam. Csendesen, nagyon csendesen és olyan lágyan beszél, hogy szinte suttogásnak hat - kezemet még mindig kezében tartja: - Az Isten néha az emberi gonoszság martalékául dobja gyermekeit, de csak azért, hogy az áldozat erősebben és nemesebben kerüljön ki a küzdelemből, mint amilyen valaha is volt. Látod, fiam, ha nem járod meg ezt a kálváriát, sohasem emelkedsz ilyen magasra, sohasem közelíted meg ennyire az isteni igazságot. Még többet mondok: azok az emberek, azok a módszerek, a rettenetes gépezet fogaskerekei, amelyek összezúztak, azok a természetüknél fogva gonosz lények, akik különböző módon kínoztak és, rágalmaztak, a lehető legnagyobb szolgálatot tették neked. Új embert formáltak belőled, magasabb rendűt, mint amilyen azelőtt voltál, és ma, ha van benned becsületérzés, jóság és felebaráti szeretet, valamint energia, amellyel legyőzhetsz minden akadályt, s valóban magasabb rendűvé válhatsz - nekik köszönheted. A bosszú gondolatai, megbüntetni azokat, akik fájdalmat okoztak neked, nem támadhatnak többé olyan lélekben, mint a tiéd. Az emberek megmentőjévé, nem pedig megrontójává kell válnod, még akkor sem, ha úgy érzed, ez lenne az igazságos. Az Isten nagylelkű volt, így szólt hozzád: "Segíts magadon, én is megsegítlek." Mindenben segített, még azt is megengedte, hogy másokat is megments, s a szabadság útjára vezess. Ne hidd, hogy annyira súlyosak azok a vétkek, amelyeket elkövettél. Sok, a társadalom legfelsőbb rétegéhez tartozó ember lelkét a tiednél jóval súlyosabb bűnök terhelik. Csak éppen nekik nem jutott osztályrészül, hogy az emberi igaz-ságszolgáltatás által kirótt büntetés közben - mint ahogy te felmagasztosuljanak. - 72 -

- Köszönöm, atyám. Nagy jót tett velem egész életemre. Sohasem fogom elfelejteni. Megcsókolom a kezét. - Hamarosan ismét útra kelsz, újabb veszélyekkel kell szembenézned. Szeretnélek megkeresztelni, mielőtt elindulsz. Mit szólsz hozzá? - Atyám, hagyjon most így, ahogy vagyok. Az apám vallás nélkül nevelt, aranyszíve van. Mikor anyám meghalt, meg tudta találni egy anya szavait, gesztusait, hogy helyette is szerethessen. Ha most hagynám, hogy megkereszteljen, úgy érezném, hogy elárulom őt. Engedje, hogy kivárjam az időt, amíg teljesen szabad leszek, és amikor körülményeim rendeződnek, és életmódom megszokott kerékvágásba lendül, akkor levélben megkérném apámat - anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki -, hadd szakítsak az ő világnézetével, és engedje meg, hogy megkeresztelkedjem. - Megértelek, fiam, és biztos vagyok benne, hogy az Isten veled van. Megáldalak, és kérem az Istent, védelmezzen téged. - Mennyire ráismerni ebből a csodálatos prédikációból Irénée de Bruyne püspök nemes lelkére - mondja Naal doktor. - Úgy van, uram. S most mi a szándéka? - Megkérem a kormányzót, intézkedjen, hogy a vám adjon nekem elsőbbséget az első elkobzott csempészhajó megvételére. Maga majd velem jön, és kiválaszt egy hajót, amely véleménye szerint megfelelő. A többi az élelem és a ruházat, már könnyű lesz. A püspök prédikációjának napjától kezdve állandóan vannak látogatóink, főleg este hat óra felé. Emberek, akik meg akarnak ismerni minket. Leülnek az asztal köré a padokra, mind hoz valamit, az ágyra teszi, de egy szóval sem mondja: ezt vagy azt hoztam. Délután két óra felé jönnek az apácák, főnöknőjük kíséretében, valamennyien nagyon jól beszélnek franciául. Kosaruk mindig tele finom falatokkal, amelyet ők maguk készítettek. A főnöknő nagyon fiatal, negyvenéves lehet. A haja nem látszik, fehér főkötő borítja, de a szeme kék, szempillája pedig szőke. Tekintélyes holland családból származik (ezt Naal doktortól tudtuk meg), és írt Hollandiába, hogy nem találhatnának-e valami más módot arra, hogy tengerre szálljunk. Szép perceket töltöttünk együtt, sokszor elmesélteti velem szökésünk történetét. Néhányszor megkér, hogy mondjam el még egyszer a történetet a nővéreknek, akik aznap vele jöttek, és beszélnek franciául. S ha kifelejtek, vagy átugrom egy részt, csendesen kiigazít: - Henri, ne olyan gyorsan, kihagyta a történetet a kokkóról. Miért feledkezett el ma a hangyákról? A hangyák nagyon fontosak, hiszen nekik köszönheti, hogy meglepte magát az Álarcos Breton! Mindent elmesélek: ezek a pillanatok oly kedvesek, olyan tökéletesen ellentmondanak mindannak, amit átéltünk, hogy egész valószínűtlen mennyei fény kezdi beragyogni a messzibe vesző enyészet útját. Megnéztem a hajót, csodálatos, nyolc méter hosszú, jó felépítésű, magas árboccal és hatalmas vitorlákkal. Valóban arra termett, hogy csempészkedjenek vele. Jól felszerelt, de tele van a vám viaszpecsétjeivel. Az árverésen egy úr hatezer forinttal kezdte, ez körülbelül ezer dollár. Végül is hatezeregy forintért adták, miután Naal doktor súgott valamit az illető úr fülébe. Öt nap múlva készen állunk. A hajófenék megtömve élelemmel királyi ajándék ez a félfedélzetes, új, frissen festett hajó! A hat bőrönd, amelyben minden van, ami az öltözködéshez kell: vadonatúj ruhák, cipők, nagy, vízhatlan zsákban a hajó farába kerül. A RIO HACHA-I BÖRTÖNBEN' Napfelkeltekor indulunk. A doktor és az apácák eljöttek elbúcsúzni. Könnyen elszakadunk a parttól, a szél azonnal belekapaszkodik a vitorlánkba, jó ütemben siklunk. Tündöklőn kel fel a nap, az első huszonnégy óra nem tartogat semmiféle meglepetést. Mindjárt észreveszem, hogy a hajó megterheléséhez képest túl sok a vitorlánk. - 73 -

Elhatározom, hogy óvatos leszek. Teljes sebességgel siklunk. Ez a hajó, akár egy telivér ló, úgy bírja a sebességet, de kényes és szeszélyes. Egyenest nyugatnak tartok. Megállapodtunk benne, hogy titokban kikötünk a kolumbiai partoknál, s kitesszük azt a három embert, aki Trinidadban csatlakozott hozzánk. Hallani sem akarnak egy hosszabb tengeri útról, bennem bíznak - mondják -, csak az időjárásban nem. A börtönben olvasott újságok meteorológiai jelentései szerint valóban rossz időre, még hurrikánra is számíthatunk. El kellett ismernem, hogy joguk van így dönteni, s végül abban állapodtunk meg, hogy kiteszem őket a Guajira nevű kopár, lakatlan félszigetre. Mi hárman aztán tovább folytatjuk utunkat Brit Honduras felé. Ragyogó idő van, és a káprázatos napot követő csillagos éjszakának élesen világító félholdja megkönnyíti a partraszállást. Egyenesen a kolumbiai part felé tartok, horgonyt vetek, s mérni kezdjük a víz mélységét, hogy vajon ki lehet-e már szállni. Sajnos, a tenger erre nagyon mély, veszélyes dolog, hogy meg kell közelítenünk a sziklás partot ahhoz, hogy másfél méternél sekélyebb vízre érjünk. Kezet szorítunk, kiszállnak - leér a lábuk -, a bőrönddel a fejükön elindulnak a part felé. Kíváncsian és kicsit szomorúan nézünk utánuk. Jó haverok voltak, a legnagyobb zűrben is megállták a helyüket. Kár, hogy elhagyják a hajót. Miközben a parthoz közelednek, elül a szél. A fenébe is! remélem, nem látják meg őket a városból, amelyet a térképünk Rio Hachának jelöl! Ez az első olyan kikötő, ahol rendőrhatóság működik. Reméljük, nem veszik észre őket. A part kiszögellésén álló világítótorony után ítélve túlhaladhattunk már a kijelölt ponton. Várunk, várunk... A három fiú még búcsút int fehér zsebkendőjével, majd eltűnik a szemünk elől. Az istenfáját ennek a szélnek! Ha nem támad föl, nem tudunk elmenni a kolumbiai parttól! Azt sem tudjuk, kiadják-e ezek itt a szökött fegyenceket! Mi hárman Brit Honduras biztonságát választjuk a Kolumbiában ránk váró bizonytalan helyett. Csak délután három felé indulhatunk, akkor támad fel a szél. Felvonom az összes vitorlát, a hajó erősen megdőlve szépen halad több mint két órán át, ekkor azonban hirtelen feltűnik egy motorcsónak, a rajta ülők puskáikkal a levegőbe lőnek, hogy megállítsanak. Nem engedelmeskedem, továbbszáguldok, megpróbálok kijutni felségvizeikről a nyílt tengerre. De másfél órába se telik. s a hatalmas motorcsónak utolér bennünket, tíz ember szegzi nekünk puskáját - kénytelenek vagyunk megadni magunkat. Különös pofák ezek a katonák vagy rendőrök, akik elfogtak bennünket. Piszkos nadrágban, amely valaha fehér lehetett, rongyos gyapjútrikóban, amely valószínűleg sohasem látott még szappant, mind mezítláb, kivéve a "parancsnok"-ot, aki valamivel jobban öltözött és tisztább volt. De amilyen rosszul öltözöttek, olyan jól - állig felfegyverzettek. Derekukon vadászöv tölténytartóval, remek katonapuskák és ráadásul tokba rejtett tőr, amelynek markolata jól a kezük ügyébe esik. Akit "parancsnok"-nak neveznek, olyan, mint egy mesztic gyilkos. Tölténytartó övén nagy revolver lóg. Minthogy csak spanyolul beszélnek, nem értjük, hogy mit mondanak, de tekintetük, mozdulataik, hanghordozásuk rendkívül ellenséges. A kikötőből gyalog megyünk a börtönbe, keresztül a városon, amely tényleg Rio Hacha, hat csirkefogó közrefog, kettő meg három méter távolságból követ, hátunknak szegzett puskával. Egyszóval nincs valami kedves fogadtatásban részünk. Megérkezünk egy börtön alacsony fallal körülvett udvarára. Egy csomó piszkos, szakállas rab ül vagy álldogál, ők is ellenséges tekintettel méregetnek bennünket. "Vamos, vamos." Ez biztos azt jelenti: "Gyerünk, gyerünk." Nagyon nehezen teszünk eleget a felszólításnak, mert Clousiot a járókötéssel - bár már jobban van - nem tud túl gyorsan menni. A parancsnok eddig hátul maradt, csak most csatlakozik hozzánk, hónalja alatt szorongatva iránytűnket és viharkabátunkat. A kétszersültünk mellé csokoládénkat rágcsálja, amiből nem nehéz kitalálnunk, hogy mindenünkből ki fognak forgatni. Ebben nem is csalódunk. Egy förtelmes terembe tuszkolnak, ablakát vastag rácsok borítják. A földre deszkákat fektettek, egyik végükön valami párnaszerűség fából. Ezek az ágyak. - Franciák, franciák - szól be hozzánk az ablakon át egy rab, miután a rendőrök ránk zárva az ajtót, elmentek. - 74 -

- Mit akarsz? - Franciák, nem jó, nem jó! - Mi nem jó? - Rendőrség. - Rendőrség? - Igen, rendőrség nem jó. - S ezzel elmegy. Leszáll az éjszaka, a termet egy villanylámpa világítja meg, nagyon gyér fényt ad. A szúnyogok zümmögnek a fülünkbe, még az orrunkba is bebújnak. - Na, szépen vagyunk! Sokba került, hogy partra tettük ezeket az ürgéket. - Mit dumálsz, nem tudhattuk előre! Az volt a baj, hogy nem kaptunk szelet. - Túl közel mentél a parthoz - mondja Clousiot. - Pofa be! Most igazán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy magunkat vagy mást hibáztassunk, inkább össze kell tartanunk. Jobban, mint valaha. - Bocsáss meg, igazad van, Pilla. Egyikünk sem tehet róla. Ó, nagyon igazságtalan lenne, ha ennyi küzdelem után a szökés ilyen szánalmas kudarcba fulladna. Nem motoztak meg. A zsebemben van a patronom, gyorsan fölhelyezem. Clousiot is fölrakja az övét. Jó, hogy megtartottuk, ezt a vízhatlan, parányi pénztárcát könnyű lesz megőriznünk. Az órám szerint este nyolc óra van. Egy-egy öklömnyi barna kandiscukrot hoznak mindannyiunknak, meg három marék sós vízben főtt rizst. "Buenas noches" - ez biztosan azt jelenti: "Jó éjszakát" - mondja Maturette. Másnap hét órakor az udvaron fapoharakban jó kávét kapunk. Nyolc óra felé arra jön a parancsnok. Megkérem, engedje meg, hogy lemenjek a hajóhoz, és összeszedjem a holminkat. Vagy nem értett meg, vagy úgy tett, mintha nem értene. Egyre inkább úgy találom, hogy gyilkos pofája van. Bal kezében egy kis üveget visz, leteszi, kinyitja, iszik egy kortyot, köp egyet, aztán nekem nyújtja a flaskát. Első barátságos mozdulata láttán elfogadom az üveget, és iszom. Szerencsére csak keveset vettem a számba - az üvegben denaturált szesz volt. Gyorsan lenyelem, köhögni kezdek, ez az indiánnéger keverék meg pukkadozik a röhögéstől. Tíz órakor néhány fehérbe öltözött, nyakkendős polgári személy érkezik. Hatan vagy heten vannak, belépnek egy épületbe, mely valószínűleg a börtön igazgatósága. Hívatnak bennünket. Ott ülnek valamennyien félkörben, a terem falán egy rendjelekkel jócskán kidekorált fehér tiszt képe lóg: "Presidente Alfonso Lopez de Colombia." Az egyik úr franciául hellyel kínálja Clousiot-t, mi állva maradunk. Középen egy sovány, sasorrú, okulárés ember megkezdi kihallgatásomat. A tolmács ahelyett, hogy fordítana, a következőket mondja nekem gyorsan: - Az az úr, aki most beszél, s aki ki is fogja hallgatni magát, Rio Hacha városának bírája. A többiek, a tanácsadók, mind a barátai. Én, a tolmács, haiti vagyok, ennek a körzetnek az elektromos munkálatait irányítom. Azt hiszem, hogy az ittlévők között - bár nem mondják - értenek egy kicsit néhányan franciául, talán maga a bíró is. A bíró türelmetlenül várja, hogy a tolmács befejezze mondókáját, s megkezdi spanyolul a kihallgatást. A haiti egymás után fordítja a kérdéseket és a feleleteket. - Franciák? - Igen. - Honnan jönnek? - Curacaóból. - És előbb? - Trinidadból. - És azelőtt? - Mattinique-ról. - Hazudik. Curacaói konzulunk egy hete értesített bennünket, hogy figyeljük a partokat, mert a franciaországi büntetőtelepről hat szökevény megpróbál majd partra szállni nálunk. - Rendben van. A büntetőtelepről szöktünk. - Tehát fegyencek? - 75 -

- Igen. - Ha egy olyan nemes ország, mint amilyen Franciaország, ilyén messzire küldte, ilyen szigorúan büntette magukat, akkor nagyon veszélyes banditáknak kell lenniük. - Biztos azok vagyunk. - Tolvajok vagy rablógyilkosok? - Csak gyilkosok. - Nem mindegy? Matador! Szóval gyilkosok. Hol a másik három? - Curacaóban maradtak. - Megint hazudik. Partra tette őket, hatvan kilométerre innen, Castillette vidékén. Szerencsére őket is letartóztattuk, néhány órán belül itt lesznek. Lopták ezt a hajót? - Nem, Curacao püspökétől kaptuk ajándékba. - Rendben van. Börtönben maradnak mindaddig, amíg a kormányzó nem határoz további sorsukról. Ezenkívül magát, mint a hajó parancsnokát három-, magukat kettőjüket pedig egy-egy hónapi börtönre ítélem, amiért három cinkosukat kolumbiai területen partra tették, majd megpróbáltak újra tengerre szállni. Viselkedjenek rendesen, ha nem akarják, hogy ezek a rendőrök, akik kemény legények, testi fenyítésben részesítsék magukat. Van valami mondanivalójuk? - Nincs. Csak szeretném összeszedni a holminkat és az élelmünket, ami a hajóban maradt. - Mindenüket elkobozta a vám, kivéve egy nadrágot, egy inget, egy kabátot és egy pár cipőt fejenként. Minden mást elkoboztunk, ne hőbörögjenek: semmit sem tehetnek, ez a törvény. Visszamegyünk az udvarra. A bírót közrefogják a helybeli szerencsétlen rabok: - Doktor, doktor! - Felfuvalkodottan halad el közöttük, meg sem áll, feleletre sem méltatja őket. Kilépnek a börtön kapuján, és eltűnnek. Egy órakor megérkezik teherautón, hét vagy nyolc fegyveres kíséretében három cimboránk is. Berezelten szállnak le bőröndjeikkel. Bemegyünk a terembe. - Jóvátehetetlen hibát követtünk el, s titeket is berántottunk a pácba - mondja a breton. - Erre nincs bocsánat, Pillangó. Ha akarsz, megölhetsz, nem védekezem. Nem vagyunk mi rendes vagányok, hanem tejfelesszájú tacskók. Féltünk a tengertől. Na, már eddig is volt alkalmam tapasztalni, hogy a tenger minden veszedelme kész röhej ezekhez a kolumbiai csibészekhez képest. Nem volt szél, azért kaptak el benneteket? - Igen, breton. Nincs okom senkit sem megölni, egyformán hibásak vagyunk mindannyian. Ha nem egyezem bele, hogy partra szálljatok, ez mind nem történik. - Túl rendes vagy, Pilla. - Nem, csak igazságos. Elmesélem nekik a kihallgatást. - Talán a kormányzó végül szabadon enged bennünket. - Majd meglátjuk. Vagy ahogy mondják: amíg élsz, remélsz. Véleményem szerint ennek a fél-civilizált, isten háta mögötti helynek a hatóságai nem határozhatnak a mi ügyünkben. Magasabb helyeken fogják eldönteni, hogy Kolumbiában maradhatunk-e, kiadnak-e Franciaországnak, vagy továbbengednek hajónkon. Pokoli lenne, ha ezek az emberek, akiknek semmit sem vétettünk, akiknek a területén a legcsekélyebb kihágást sem követtük el, a legsúlyosabb döntést hoznák. Már egy hete, hogy itt vagyunk. Döntés még mindig nem született, csak azt hallottuk, lehet, hogy erős őrizet mellett átvisznek bennünket egy nagyobb városba, az innen kétszáz kilométerre lévő Santa Martába. Ezeknek a kalandor- vagy kalózképű rendőröknek a viselkedése nem változik. Az egyik tegnap még rám is vágott puskatussal, amikor a mosdóban visszavettem tőle a szappanomat. Még mindig ugyanabban a szúnyoggal teli, rohadt teremben vagyunk, most már ugyan kicsit tisztább, hála Maturette-nek és a bretonnak, akik mindennap felmossák. Kezdem sötéten látni a helyzetet, elvesztettem a hitemet. Ez a kolumbiai fajta öli ki belőlem végképp a reményt, ez a néger-indián, indián-spanyol keverék, amely valaha az ország ura volt. Egy kolumbiai fogoly kölcsönadott nekem egy régebbi Santa Marta-i újságot. Az első oldalon hatunk - 76 -

fényképe látható, alatta pedig a rendőrparancsnoké, hatalmas nemezkalapban, szájában szivarral, valamint egy tucatnyi puskával felfegyverzett rendőr képe. Látom, hogy elfogásunkat rendkívül regényesen tálalják, alaposan felnagyítva saját szerepüket. Mintha letartóztatásunkkal egész Kolumbia rettenetes veszélytől menekült volna meg. Érdekes módon a banditák képe sokkal bizalomgerjesztőbb, mint a rendőröké. A rablók becsületes embereknek látszanak, a rendőrök viszont - bocsánat! - kezdve a parancsnokon, hát igen... Mit tegyünk? Megtanultam már néhány spanyol szót, megszökni: fugarse; fogoly: preso; megölni: matar; lánc: cadena; bilincs: esposas; ember: hombre; asszony: mujer. TÉLAK RIO HACHÁBÓL Összebarátkozom egy pasassal az udvaron, akit állandóan megbilincselve tartanak. Ugyanazt a szivart szívjuk, hosszú, finom, nagyon erős szivar, mégis folyton füstölünk. Megtudtam, hogy Venezuela és Araba szigete közt csempészkedik. Azzal vádolják, hogy megölt néhány parti őrszemet, s most a perére vár. Bizonyos napokon különlegesen nyugodt, más napokon azonban ideges és izgatott. Megfigyelem, hogy akkor nyugodt, mikor látogatója volt, s azokat a leveleket rágcsálja, amiket a látogató hozott. Egyik nap ad egy fél levelet, s azonnal mindent megértek. A nyelvem, szájpadlásom és az ajkam érzéketlenné válik. Kokalevelek. Ennek a harmincöt év körüli embernek, akinek a karját és a mellét göndör, fekete szőr borítja, nem mindennapi ereje lehet. Meztelen lába olyan kérges, hogy néha üvegcserepet vagy szöget húz ki belőle, amelyek még csak fel sem sértették a húsát. - Fuga, te és én - mondom egyik este a csempésznek. Mikor ugyanis a haiti meglátogatott, kértem tőle egy francia-spanyol szótárt. A csempész mandró megérti, amit mondok, és mutogatja, hogy ő is szeretne szökni, de a bilincs! Rovátkolt amerikai bilincs. Egy rés van rajta a kulcsnak, amely egész biztosan valami lapos kulcs lehet. Egy végén lelapított drótból a breton fabrikál egy kampót. Néhány próbálkozás után már akkor nyitom ki új barátom bilincsét, amikor akarom. Éjszakára egyedül van egy calabozóban (zárka), amelynek ablakán elég vastag a rács. Nálunk a rácsok vékonyak, könnyen szét lehet húzni őket, szétfűrészelni csak Antonio ablakának rácsait kéne - Antoniónak hívják a kolumbiait. - Hogy szerezhetnék egy kis fűrészt? - Plata. (Pénz.) - Cuanto. (Mennyi?) - Száz pesos. (100 peso.) - Dollár? - Tíz. Egyszóval: adtam neki tíz dollárt, s ő szerzett két fűrészt. Az udvar homokjába rajzolva elmagyarázom neki hogy valahányszor egy kicsit fűrészel, a vasport keverje az ebédre kapott rizsszemek közé, és jól tömje be a rést. Este, mielőtt visszamenne a cellájába, az utolsó pillanatban mindig kinyitom az egyik bilincsét. Ha esetleg megvizsgálnák, csak össze kell szorítania, és magától becsukódik. Három éjszakába kerül, míg sikerül elfűrészelnie a rácsot. Magyarázza, hogy most már fél perc alatt a végére ér, és biztos benne, hogy aztán már szét tudja feszíteni a kezével. Értem fog jönni. Gyakran esik, azt mondja, nemsokára eljön a "primera noche de lluvia" (az első esős éjszaka). Ma éjszaka úgy esik, mintha dézsából öntenék. Barátaim tudnak a tervemről, de senki sem akar velem jönni, azt mondják, az a terület, ahova el akarok jutni, túl messze van. Én ugyanis szeretném elérni a kolumbiai félsziget legfelső pontját, Venezuela határát. Térképünk szerint ennek a térségnek a neve "Guajira", vitás terület Kolumbia és Venezuela közt. A kolumbiaiak szerint "eso es la tiena de los indios" (ez az indiánok földje), nincs semmiféle rendőrség, se kolumbiai, se venezuelai. Néhány csempész jár csak arra. Elég veszélyes hely, mert a guajirai indiánok nem tűrik, hogy civilizált ember betegye a lábát a területükre. A szárazföld belseje még veszélyesebb. A part mentén indián halászok laknak, akik, mivel kapcsolatban állnak más indiánokkal, és - 77 -

kereskednek Castillette városkával s a La Vela nevű településsel, kissé civilizáltabbak. Antonio nem akar oda menni. A barátai, vagy talán ő maga megölhettek harc közben néhány indiánt, mikor csempészáruval megrakott hajójukkal kénytelenek voltak partjaiknál kikötni. Arra azonban vállalkozik, hogy elvisz egész közel Guajirához, onnan aztán egyedül kell tovább mennem. Mindezt, tán felesleges is mondanom, nagyon nehézkesen tudtuk csak megértetni egymással, mert olyan szavakat használ, amelyek nincsenek benne a szótárban. Tehát szörnyű vihar van. Az ablaknál állok. Kiszereltünk egy deszkát a falból, ezzel fogjuk szétfeszíteni a rácsokat. Két éjszakával ezelőtt már kipróbáltuk, és láttuk, hogy nagyon könnyen enged. - Lisro. (Kész.) Az ablak mögött feltűnik Antonio, képét a rácshoz tapasztja. Maturette-tel és a bretonnal nekigyürkőzünk: egy rántással a rács nemcsak hogy elhajlik, de alul ki is jön a helyéből. Fölemelnek és áttuszkolnak az ablakon, mielőtt eltűnnék, kézszorítás helyett néhányszor rápaskolnak a fenekemre. Az udvaron vagyunk. A bádogtetőre zúduló zápor pokoli zajt csap. Antonio kézen fog, és a falhoz húz. Az ugrás gyerekjáték volt, az ablak alig két méter magasan van. Elvágtam a kezem egy üvegszilánkkal, nem számít, induljunk. Ez az ördöngös Antonio megtalálja az utat ebben a szörnyű esőben is, amitől én még három méterre se látok. Egyenesen átvág a városon, aztán az őserdő és a part között folytatjuk tovább utunkat. Késő éjszaka fény villan fel. Teszünk egy kitérőt az erdőben, amely szerencsére nem túl sűrű, aztán újra visszakanyarodunk az útra. Egész napfelkeltéig megyünk az esőben. Antonio induláskor adott egy kokalevelet, hogy rágjam, ahogy tőle láttam a börtönben. Már a nap is felkelt, de még egy cseppet sem vagyok fáradt. A kokalevéltől? Biztosan. Már világos van, de azért továbbmegyünk. Antonio időnként lefekszik, és fülét a víztől patakzó földhöz tapasztja. Aztán újra elindulunk. Nagyon különös járása van. Nem szalad, de nem is megy, hanem szakadatlanul szökdel, mindig ugyanolyan hosszúkat, a karjával meg úgy hadonászik, mintha evezne a levegőben. Hallhatott valamit, mert behúz a bozótba. Még mindig esik. És tényleg, az úton feltűnik egy traktor, amely egy úthengert húz maga után. Bizonyára az utat egyengetik. Délelőtt fél tizenegy van, kisütött a nap. Lehúzódunk az útról, és több mint egy kilométert megyünk a bozótos szélen, majd elrejtőzünk az őserdőben. Leheveredünk egy sűrű lombú fa árnyékába, a növényzet errefelé dús és tüskés, az az érzésem, nincs mitől tartanunk, Antonio mégsem engedi, hogy dohányozzam vagy beszéljek. Szünet nélkül nyeli a kokalevél nedvét, én is, bár kicsit mértékletesebben. Kis zacskójában - megmutatja - több mint húsz levél van. Fogai csodálatosan ragyognak a homályban, mikor hangtalanul nevet. Rengeteg a szúnyog, szétrág egy szivart, nikotinos nyálát szétkenjük az arcunkon meg a kezünkön. Ettől kezdve békességünk van. Este hét óra. Leszáll az éjszaka, de a hold túlságosan megvilágítja az utat. Ujjával az órán a kilences számra mutat, és azt mondja: "lluvia" (eső). Megértem, hogy kilenckor esni fog. Valóban, kilenc óra húsz perckor újra elered az eső, elindulunk. Megtanultam én is szökdécselni és két karommal evezni, hogy lépést tudjak tartani vele. Nem nehéz, az ember így gyorsabban halad, mintha járna, de mégsem szalad. Az éjszaka folyamán háromszor kellett visszahúzódnunk a bozótba, hogy utat engedjünk először egy autónak, aztán egy teherautónak, s végül egy szamarak húzta szekérnek. Hála a leveleknek, bár már a nap is felkelt, még mindig nem érzem a fáradtságot. Az eső nyolc órakor eláll, s akkor ugyanúgy, mint az előző nap, szépen megteszünk több mint egy kilométert az erdő mentén, aztán elrejtőzünk a sűrűben. Az a kellemetlen ezekben a levelekben, hogy nem lehet tőlük aludni. Indulásunk óta le se hunytuk a szemünket. Antonio pupillája annyira kitágult, hogy nincs is szivárványhártyája, az enyém bizonyára ugyanúgy. Este kilenc óra. Esik. Mintha az eső csak erre az órára várna, hogy hullani kezdjen. Csak később tudtam meg, hogy a trópusokon, amikor beáll az esőzés, az egész holdnegyed alatt mindennap ugyanabban az órában kezd esni, s ugyanabban az órában áll is el. Ma éjszaka, amint elindulunk, kiabálást hallunk, aztán fényeket látunk. - 78 -

"Castillette" - mondja Antonio. Ez a pokoli ügyességű ember kézen ragad, eltűnünk az erdőben, s csak több mint két óra hosszat tartó fárasztó kerülő után térünk vissza az útra. Megyünk, vagyis ugrálunk egész éjszaka, még délelőtt is sokáig. A nap megszárította rajtunk a ruhát. Már három napja, hogy állandóan nedvesek vagyunk, három napja, hogy nem ettünk semmi mást, mint az első nap egy darab sárgacukrot. Antonio úgy viselkedik, mint aki egész biztos benne, hogy nem találkozhatunk kellemetlen emberekkel. Gondtalanul lépked, és több órája már a fülét sem tapasztja a földre. Az út a part mentén halad, Antonio metsz egy botot. Letérünk az útról, a nedves homokon megyünk. Antonio megáll, s egy, a homokba vágott ötven centi széles nyomot kezd vizsgálgatni, amely a tengertől indul, s egész a száraz homokig tart. Követjük a nyomot, amely hirtelen kör formában kiszélesedik, Antonio leszúrja a botot. Mikor kihúzza, valami sárga, folyékony dolog ragadt rá, mintha tojássárgája lenne. Segítek neki lyukat ásni, két kezemmel kaparva a földet, s kis idő múlva valóban előtűnnek a tojások, három- vagy négyszáz darab. Tengeri teknősbéka tojásai. Nincs héjuk, csak egy vékony hártya borítja őket. Antonio leveti az ingét, és belepakolunk vagy száz tojást. Elkanyarodunk a parttól, átvágunk az úton, hogy elbújjunk a bozótban. Jól elrejtve minden nemkívánatos tekintet elől enni kezdünk, csak a sárgáját, ahogy Antonio mutatja. Hegyes fogaival felszakítja a hártyát, hagyja kifolyni a fehérjét, aztán kiszívja a sárgáját, egyet ő, egyet én. Felnyit egy egész halom tojást, egyet lenyel, egyet meg nekem ad. Pukkadásig jóllakottan elnyúlunk a földön, kabátunkat párnaként fejünk alá gyűrve. - Manana tu sigues solo dos dias más. De manana en adelante no hay policias. (Holnaptól egyedül mész tovább két napon át, innen már nem kell rendőröktől tartani) mondja Antonio. Az utolsó határállomást este hat órakor érjük el. Már messziről jelzi a kutyák ugatása meg egy erősen kivilágított házikó. Antonio mesteri módon kerüli ki a házat. Aztán egész éjszaka megyünk, most már minden óvatosság nélkül. Az út nem széles, csak egy ösvény, mégis látszik, hogy gyakran járnak rajta, sehol sem nőtte be a fű. Úgy fél méter széles lehet, a bozót mentén húzódik, két méterrel a part fölött. Jól látszanak a lovak és szamarak patkónyomai. Antonio leül egy nagy fagyökérre, és int, hogy üljek le mellé. A nap erősen tűz. Az órám szerint tizenegy óra van, a nap állásából azonban úgy látom, dél lehet: egy földbe szúrt kis bot semmi árnyékot sem vet, tehát dél van, délre állítom az órám mutatóját. Antonio kiborítja kokaleveles zacskóját, hét levél van benne. Hármat megtart, négyet nekem ad. Kicsit távolabb húzódom, eltűnök a bozótban, aztán visszatérek százötven trinidadi dollárral meg hatvan holland forinttal, és átnyújtom neki. Meglepetten néz rám, megérinti a bankjegyeket, nem érti, hogy lehetnek ilyen jó állapotban, hogyhogy nem nedvesedtek át, sose látta, hogy szárítgattam volna őket. Megköszöni, kezébe fogja a bankjegyeket, hosszasan gondolkodik, aztán eltesz hat darab ötforintost, tehát harminc forintot, a többit meg visszaadja. Minden unszolásom ellenére sem fogad el többet. Ettől a perctől kezdve valahogy megváltozott. Előbb már úgy határozott, hogy ma elválunk, most azonban ragaszkodik hozzá, hogy még egy napig elkísér. Majd holnap fordul vissza, magyarázza. Jó, lenyelünk néhány tojássárgáját, és rágyújtunk egy szivarra, ez utóbbi elég sok fáradságba került, több mint fél órán át kellett két követ egymáshoz vernünk, míg szikrát tudtunk csiholni belőlük, aztán újra elindultunk. Már három órája megyünk, mikor az úton feltűnik egy egyenesen felénk tartó lovas. Hatalmas szalmakalapot visel, csizmát, hosszúnadrág helyett pedig kis rövid bőrnadrágot, zöld inget és egy kifakult katonaszabású zöld kabátot. Fegyverként szép karabély van nála, az övében pedig óriási revolver. - Caramba! Antonio, hijo mio. (Fiam.) Antonio már messziről megismerhette a lovast, mégsem szól egy szót sem, bár nyilvánvalóan tudja, hogy mi fog történni. A nagydarab fickó leszáll a lováról, rézbőrű, legalább negyvenéves lehet, majd kölcsönösen megveregetik egymás vállát. Az ölelkezésnek ezt a módját később mindenfelé láttam. - Ez itt kicsoda? - Companero de fuga (szökevénytársam), francia. - 79 -

- Hová mész? - Az indián halászokhoz. - Át akar vágni az indiánok földjén, hogy eljusson Venezuelába, onnan pedig valahogy Arubába vagy Curacaóba. - Indián Guajiro nem jó - mondja a lovas. - Nincs fegyvered, toma. (Nesze.) A kezembe nyom egy bőrtokba bújtatott tőrt, a nyele fényes szaru. Leülünk az ösvény mellett. Leveszem a cipőm, a lábam csupa vér. Antonio és a lovas gyorsan beszélnek, látom, nem tetszik nekik, hogy át akarok vágni Guajirán. Antonio int, hogy üljek fel a lóra: a cipőmet átvetem a vállamon, mezítláb maradok, hogy a sebem kicsit beszáradjon. Csak a mozdulataikból értem, hogy mit akarnak. A fickó is felül a lóra, Antonio kezet nyújt, s anélkül, hogy egy szót is értenék az egészből, már el is indultunk galoppban. Egész nap és egész éjjel vágtázunk. Időnként megállunk, Antonio barátja a kezembe nyom egy üveg ánizslikőrt, húzok belőle egy kicsit. Napfelkeltekor megáll. A kezembe nyom egy darab kőkemény sajtot, két kétszersültet, hat kokalevelet, s hozzá ajándékba még egy különleges, vízhatlan, övre akasztható zsákot is, amelybe mindezt beletehetem. Megölel, ugyanúgy megveregeti a vállam, ahogy előbb Antonióét, aztán visszaül a lovára, és elvágtat.

- 80 -

AZ INDIÁNOK Megyek, egyfolytában délután egy óráig. Sehol egy bokor, sehol egy fa a láthatáron. Az ezüstösen tűző napfényben tündöklik a tenger. Mezítláb megyek, a cipőm még mindig bal vállamon átvetve. Abban a pillanatban, amikor elhatározom, hogy most pedig lefekszem, mintha nagyon messze meglátnék öt-hat fát, vagy talán sziklát, elég távol a parttól. Megsaccolom, milyen messzire lehetnek: jó tíz kilométerre. Számba veszek egy fél levelet, s rágcsálva nekiindulok. Egy óra múlva már azt is látom, mi az az öt-hat valami ott a távolban: zsúppal, szalmával, vagy valami világosbarna levélfélével fedett kunyhók. Egyikből füst száll fel. Aztán már embereket is látok. Ők is észrevettek. Tisztán kivehetők egy - a tengerparton összeverődött - kis csoport kiáltásai, mozdulatai. Aztán észreveszek négy csónakot is, gyorsan közelednek a parthoz, s körülbelül tíz ember száll ki belőlük. A kunyhók előtt gyülekeznek, és figyelik, ahogy közeledem. Látom, hogy a férfiak és az asszonyok meztelenek, épp csak ágyékukat fedi egy kis kendő. Lassan közeledem hozzájuk. Hárman íjukra támaszkodnak, s kezükben nyílvesszőt tartanak. Egyetlen mozdulatot sem tesznek, sem ellenségeset, sem barátságosat. Egy kutya ugatni kezd, s eszeveszetten nekem ront. A vádlim alatt belém harap, s kiszakít egy darabot a nadrágomból... Mikor újból nekem akar támadni, nem tudom, honnan, de egy kis nyilat kap a hátsó felébe (később megtudtam: egy fúvócsőből lőtték ki), vonítva eliszkol, s elbújik az egyik házban. Tovább közeledem hozzájuk, sántikálva, mert a kutya elég komolyan megharapott. Már csak tíz méter választ el a csoporttól. Senki sem mozdul, egy szót sem szólnak, a gyerekek az anyjuk háta mögé bújnak. Meztelen testük rézszínű, izmos, pompás. Az asszonyok melle feszes, kemény, mellbimbójuk óriási. Egyetlenegynek lóg csak a nagy melle. Az egyik férfi olyan nemes tartású, vonásai annyira finomak, csak úgy sugárzik belőle fajtájának kétségtelen nemessége, hogy egyenesen feléje tartok. Nála nincs se nyíl, se íj. Olyan magas, mint én, haja egyenletesen vágva, egy hajfürt szempillájáig takarja homlokát. Fülét egészen a fülcimpáig elrejti koromfekete, majdhogynem kék haja. Szeme acélszürke. Egy szőrszál sincs sem a karján, sem a combján, sem a mellén. Rézszínű combja, lábszára izmos, szép vonalú, finom. Mezítláb van. Három méterre tőle megállok. Két lépést tesz felém, s egyenesen a szemembe néz. Ez a vizsgálódás két percig tart. Egy arcizma sem rándul, mandulavágású szemével olyan, mint egy réz-szobor. Aztán elmosolyodik, s kezét a vállamra teszi. Ekkor mindenki ugyanúgy megérinti a vállam, egy fiatal indián lány pedig kézen fog, s az egyik kunyhó árnyékába vezet. Föltűri a nadrágszáramat, a többiek körénk telepednek. Egy ember megkínál égő szivarral, elfogadom, és füstölni kezdek. Mindenki nevetve nézi, hogy mit csinálok, itt ugyanis a férfiak és a nők egyaránt úgy dohányoznak, hogy a szivar égő felét veszik a szájukba. A harapás már nem vérzik, de jó darab hiányzik a lábamból, legalább akkora, mint egy ötfrankos fele. A lány kitépkedi a szőrszálakat, s amikor mindet kiszedte, egy kis indián lányt elküld tengervízért, kimossa a sebet, majd nyomkodni kezdi, hogy vérezzen. Nem elégedett a munkájával, egy kihegyezett vasdarabbal tágítani kezdi a harapás nyomait. Mindenki engem figyel, minden erőmet összeszedem, nehogy felszisszenjek. Egy másik indián lány segíteni akar, de ő durván ellöki. Mindenki nevet. Nyilván azért, mert a lány dühös mozdulatával azt akarta mindenki tudomására hozni, hogy én csakis hozzá tartozom. Végül jóval térd fölött levágja a nadrágszáramat. A többiek odakészítettek egy kőre tengeri algát, amelyet a lány a sebre tesz, majd az egészet átköti nadrágom levágott darabjaival. Nagyon meg van elégedve művével, s int, hogy álljak fel. Fölállok, leveszem a kabátom. Az ingem kivágásánál, közvetlenül a nyakam alatt észreveszi a tetovált pillangót. Nézi, aztán felfedezi a többi tetoválást is, lehúzza rólam az inget, hogy jobban lássa őket. Mindenkit, a férfiakat és a nőket is roppantul érdekli a mellemen levő sok tetoválás: jobbra egy korzikai katona, balra egy női fej, a hasamon egy tigrispofa, a gerincoszlopomon egy keresztre feszített tengerész, lent pedig, a derekamon, teljes szélességemben egy tigrisvadászat, vadászokkal, pálmákkal, elefántokkal és tigrisekkel. A férfiak félretolják az asszonyokat, és hosszasan, aprólékosan megtapogatnak, - 81 -

megnéznek minden egyes tetoválást. A főnök után sorban valamennyi kifejti véleményét. Ettől a perctől kezdve végképp befogadtak. Az asszonyok pedig már korábban, amikor a főnök először rám mosolyogott, és a vállamra tette a kezét. Bemegyünk a legnagyobb kunyhóba, és a lélegzetem is eláll a csodálkozástól. A ház kerek, téglapiros vert fala s nyolc ajtaja van, belsejében tarka, élénk színű, tiszta gyapjúból készült függőágyak lógnak a tetőgerendáról. Középen kerek, lapos, barna kő, körülötte kisebb lapos kövek, amiken ülni lehet. A falon sok kétcsövű puska, egy görbe kard és különböző nagyságú íjak lógnak. Fölfedezek egy hatalmas teknősbékapáncélt, amelyben akár egy ember is elalhat, egy kövekből összeállított kandallót, a kövek pontosan illeszkednek egymáshoz, cementnek nyomát sem látom. Az asztalon egy fél lopótök, benne két-három maroknyi gyöngy. Fakupában valami erjesztett gyümölcslevet adnak inni, savanykás, nagyon jó ízű, aztán egy banánlevélen egy nagy, parázson sült, legalább kétkilós halat hoznak. Megkínálnak, lassan eszem. Mikor megettem a felséges halat, az indián nő kézen fog, és levisz a partra, hogy megmossam a kezem és a szám tengervízzel. Aztán visszamegyünk. Körben ülünk, a lány mellettem, keze a combomon pihen, mozdulatokkal és szavakkal próbáljuk kölcsönösen megértetni magunkat. A főnök hirtelen feláll, a kunyhó mélyébe húzódik, majd visszajön, kezében egy fehér kővel, s rajzolni kezd az asztalon. Először meztelen indiánokat rajzol, majd a falujukat, aztán a tengert. Az indián falutól jobbra ablakos házakat és felöltözött férfiakat meg nőket. Az emberek kezében puska van vagy bot. Balra egy másik falu, benne ocsmány pofájú kalapos emberek puskával, a nők felöltözve. Mikor szemügyre veszem a rajzot, észreveszi, hogy kifelejtett valamit, és felrajzol egy utat is, amely az indián faluból a tőle jobbra eső kisvárosba vezet, aztán egy másik utat, bal felé, a másik faluba. S hogy azt is érzékeltesse, hogy helyezkednek ezek el az ő falujukhoz képest, a venezuelai oldalra odarajzolja a felkelő napot (egy kört, amelyből mindenfelé sugárnyilak ágaznak szét), a kolumbiai falu oldalára pedig a hullámos vonallal jelzett látóhatár alá bukó napot. Nem lehet nem megérteni: az egyik oldalon felkel, a másikon lenyugszik a nap. A fiatal főnök büszkén nézegeti művét, amelyet szép sorjában mindenki megcsodál. Mikor látja, hogy mindent megértettem, fogja a krétát, és áthúzza a két falut, kivéve az övékét. Megértem, hogy ezzel azt akarja mondani, a többi faluban lakó emberek gonoszak, neki semmi köze hozzájuk, s csak az ő falujuk a jó. Nekem magyarázza, hogy milyenek az emberek? Nedves gyapjúronggyal letörlik az asztalt. Mikor megszárad, a kezembe nyom egy krétadarabot, rajtam a sor, hogy rajzban elmeséljem történetemet. Na, ez kicsit bonyolultabb, mint az övé. Lerajzolok egy összekötözött kezű embert, akit két fegyveres figyel. Aztán ugyanezt az embert, amint szalad, a két másik meg nekiszegzett puskával kergeti. Háromszor rajzolom le ezt a jelenetet, de úgy, hogy kicsit mindig távolabb kerülök az üldözőimtől, végül a rendőrök megállnak, én meg továbbszaladok az ő falujuk felé, amit szintén lerajzolok az indiánokkal és a kutyával együtt, s végül a főnököt, ahogy a karját nyújtja felém. Rajzom elég jól sikerülhetett, mert hosszas beszélgetés után a főnök - éppen úgy, mint a rajzon - kitárja felém a karját. Tehát megértették. Éjszaka az indián lány a kunyhójába vitt, amelyben hat indián nő és négy férfi él együtt. Fölakasztott egy csodálatos széles, tarka függőágyat, amelyen ketten is kényelmesen elférnek keresztbe. Lefeküdtem az ágyra, hosszában. Akkor ő leheveredett egy másik függőágyra, de keresztbe. Erre én is megfordultam, ő meg odajött, és mellém feküdt. Végigtapogatta a testem, a szemem, a szám hosszú, finom ujjaival, amelyek azonban érdesek voltak, tele apró, de éles hegekkel. Ezeket a kis vágásokat a korall okozza, amikor lemerülnek gyöngykagylókért. Mikor megsimogattam az arcát, megfogta a kezem, nagyon meglepte, hogy milyen finom. Együtt töltünk egy órát a függőágyon, aztán fölállunk, és átmegyünk a főnök nagy kunyhójába. Ideadják a puskákat, hogy vizsgáljam meg őket; 12-es és 16-os kaliberűek, hat doboz kétnullás ólomgolyóval. Az indián lány közepes termetű, a szeme acélszürke, mint a főnöké, arcéle szépen rajzolt, csípőig érő haját középen elválasztva, befonva viseli. Melle csodálatosan feszes, - 82 -

körte alakú, bimbója hosszúkás és sokkal sötétebb bronzszínű bőrénél. Csók helyett harapdál, nem tud csókolózni. Gyorsan megtanítottam a civilizált csókolózásra. Ha együtt megyünk, sohasem jön mellettem, akárhogy hívom is, csak mögöttem hajlandó jönni. Van a faluban egy lakatlan kunyhó, elég rossz állapotban. A többi asszony segítségével rendbe hozza a kókuszlevélből készült tetőt, és kijavítja a falat, a vörös színű, nagyon agyagos földdel betapasztva a réseket. Az indiánoknak van mindenféle vágóeszközük: késük, tőrük, sövényvágójuk, baltájuk, kapájuk, vasfogú villájuk. Vannak réz- és alumínium lábasaik, öntözőkannáik, fazekaik, darálójuk, tűzhelyük, hordóik pedig vasból és fából készültek. Mindenféle színű, lila, vérpiros, berlini kék, koromfekete, kanárisárga rajzokkal díszített, tiszta gyapjúból készült óriási, fonott, rojtos függőágyak. A ház hamarosan elkészült, és a lány kezdi behordani, amit a többi indián asszonytól kap (még egy szamárhámot is), egy kerek, három lábon álló vaslapot, amin tüzet lehet rakni, egy függőágyat, amelyen akár négy felnőtt is elfér keresztben fekve, meg poharakat, bádogfazekakat, lábasokat stb. Már lassan két hete, hogy itt vagyok, de még mindig csak simogatjuk, cirógatjuk egymást, minden további próbálkozásomat hevesen visszautasítja. Nem értem, hogy miért, hiszen ő erőszakolta, hogy vele legyek, de mikor eljutnánk a végsőkig - nem enged. Nincs rajta semmi más, csak egy ágyékkendő, amit vékony kis zsinórral erősít karcsú derekára, hátsó része teljesen meztelen. Minden ceremónia nélkül berendezkedünk a házacskában, amelynek három ajtaja van, egy középen, ez a főbejárat, a másik kettő egymással szemben. A kör alakú ház három ajtaja egyenlő szárú háromszöget alkot. Mindnek megvan a maga rendeltetése: nekem mindig az északi ajtón kell bejönnöm. Neki a délin. Én nem léphetem át az ő ajtaját, ő meg nem használhatja az enyémet. A nagyajtó a barátainké, ezt mi csak akkor használhatjuk, ha a vendégeinket kísérjük ki. Csak amikor már berendezkedtünk a házban, akkor lett az enyém. Nem akarok belemenni a részletekbe, de ez a szerelmes, lángoló, ösztönösen tökéletes lány úgy font körül, akár egy lián. Elrejtve az emberek szeme elől fésülgetem, fonom a haját. Nagyon szereti, ha a haját fésülöm, kimondhatatlan boldogság ül ki az arcára, s ugyanakkor a félelem is, hogy meglepnek bennünket, mert azt hiszem, itt nem szokás, hogy a férfi a feleségét fésülgesse, sem hogy a kezét dörzskővel próbálja finomítani, s közben ilyen különös módon csókolgassa a száját meg a mellét. Lali, - így hívják a lányt - és én tehát berendezkedtünk a házban. Egy dolog nagyon meglep: sohasem használ vasból vagy alumíniumból készült fazekat, lábast, sohasem iszik üvegpohárból, mindent olyan égetett edényben vagy fazékban készít, amit ők maguk csináltak. Az öntözőkanna rózsájával öntözzük egymást, úgy mosakodunk, dolgunkra a tengerhez járunk. Egyszer végignézem, ahogy felnyitják a kagylókat. Ezt a munkát a legidősebb asszonyok végzik. Minden fiatal gyöngyhalásznőnek megvan a maga zsákja. A kagylóban talált gyöngyöt a következő módon osztják el: egy részt kap a főnök, a közösség képviselője, egy másik részt a halász, egy fél részt az, aki felnyitja a kagylókat, másfél részt pedig, aki felhozta őket. Ha a halásznő a családjával él, a gyöngyöket a nagybátyjának, apja fivérének adja. Sohasem értettem meg, miért a nagybácsi az, aki elsőként lép a házasulandó szerelmesek házába, s az asszony karját a férfi dereka köré fonja, a férfi jobb karját pedig az asszony derekára, úgy, hogy a férfi mutatóujja a nő köldökéhez érjen. Ezután a nagybácsi távozik. Tehát azt már láttam, hogyan nyitják fel a kagylókat, de a halászatnál még sohasem voltam jelen, mert a csónakba nem hívtak meg. A parttól elég messze halásznak, legalább ötszáz méterre. Néha Lali combját és oldalát összekarmolja az éles korall. Ha a vágások véreznek, porrá zúzott tengeri algával dörzsöli be a sebeket. Semmi olyat nem teszek, amire mozdulataikkal ne adnának engedélyt. Sohase lépek be a főnök házába, ha ő maga vagy valaki más kézen nem fog, és be nem visz. Lali arra gyanakszik, hogy három vele egykorú indián lány házunk ajtajához egész közel, a fűbe hasalva leselkedik, s próbálja kihallgatni, hogy mit csinálunk, mikor egyedül vagyunk. - 83 -

Tegnap láttam azt az indiánt, aki az összekötő az indiánfalu és a legközelebbi kolumbiai település között, amely két kilométerre van a határállomástól. A falu neve La Vela. Az indiánnak két szamara van, meg egy Winchester ismétlőpuskája. Egyébként - a többiekhez hasonlóan - semmi sincs rajta, csak egy ágyékkötő. Egy szót sem beszél spanyolul, vajon hogy bonyolítja le a cseréket? A szótáramból kiírom egy papírra a következő szavakat: agujas (tű), kék és piros tus, varrócérna - ugyanis a főnök már jó néhányszor megkért, hogy·tetováljam ki. Az indián összekötő kicsi és aszott. Szörnyű seb húzódik végig a felsőtestén, amely a melle alól indul ki, és a jobb vállánál ér véget. A behegesedett seb ujjnyi vastag hurkaként szalad végig a testén. A gyöngyöket nagyság szerint egy rekeszekre osztott szivarosdobozba teszi. Engedélyt kapok a főnöktől, hogy egy darabon elkísérjem az indiánt. Megmosolyogtató naiv módszert alkalmaz, hogy biztosan visszajöjjek: kölcsönad egy kétcsövű puskát és hat töltényt. Elképzelhetetlennek tartja, hogy bármit is elvigyek, ami nem az enyém, a kölcsönkapott holmikkal tehát feltétlenül visszatérek. A szamarakon nincs semmi teher, az indián felül az egyikre, én meg a másikra. Egész nap megyünk ugyanazon az úton, amelyen jöttem, de három-négy kilométerre a határállomástól az indián hátat fordít a tengernek, és megindul a szárazföld belseje felé. Öt óra tájt egy patak partjára érünk, ahol öt indián kunyhó áll. Az emberek kijönnek, s kíváncsian nézegetnek. Az indián csak beszél, beszél és beszél, egészen addig, amíg elő nem kerül egy pasas, akinek a szeme, a haja, az orra, az arca olyan, mint minden indiáné - kivéve a bőre színét. Sápadt-fehér, a szeme piros. Khakiszínű pantallót visel. A mi falunkból való indián tehát ennél az indián tanyánál tovább sohasem megy. A fehér indián így szól hozzám: - Buenos dias. (Jó napot.) Tu eres el matador que se fue con Antonio? (Te vagy az a gyilkos, aki Antonióval szökött?) Antonio es compadre mio de sangre. (Antonio vérszerződés révén a rokonom.) - A "szerződés" a következőképpen történik: két ember egymáshoz köti a karját, késükkel kölcsönösen felhasítják egymás karján a bőrt. Aztán mindegyik bemázolja a másik karját a saját vérével, majd lenyalja véres kezét. - Que quieres? (Mit akarsz?) - Agujas, tinta china roja y azul. (Tűt, piros és kék tust.) Mada mas. (Semmi mást.) - Tu lo tendras de aqui a un cuarto de luna. (Egy holdnegyed múlva megkapod.) Jobban beszél spanyolul, mint én, és érezni rajta, hogy érti a módját, hogyan kell civilizált emberekkel bánni, hogy kell a cserét megszervezni veszettül védve fajtája érdekeit. Mikor elindulok, kezembe nyom egy kolumbiai ezüstpénzből készült nyakláncot, az ezüst nagyon fehér. Azt mondja, hogy Lalinak küldi. - Vuelva a verme. (Látogass meg) - mondja a fehér indián. Hogy biztosan visszajöjjek, ad egy íjat. Egyedül megyek vissza, még az út feléig sem érek, mikor megpillantom Lalit egyik húgával. A kislány nagyon fiatal, tizenkét-tizenhárom éves lehet. Lali úgy tizenhat-tizennyolc. Mikor hozzám ér, mint egy őrült, karmolni kezdi a mellem, azért csak a mellem, mert az arcom eltakarom, aztán kegyetlenül beleharap a nyakamba. Minden erőmet össze kell szednem, hogy lefogjam. Váratlanul elcsendesedik. A kis indián lányt felültetem a szamárra, mi meg egymásba kapaszkodva megyünk utána. Lassan beérünk a faluba. Az úton elejtettem egy baglyot. Mikor rálőttem, még nem tudtam, hogy mi az, csak két szemet láttam ragyogni az éjszakában. Lali ragaszkodik hozzá, hogy magunkkal vigyük, és ráakasztja a szamár nyergére. Hajnalban érkezünk meg. Nagyon fáradt vagyok, szeretnék megmosdani. Lali megmosdat, aztán előttem leveszi a húga ágyékkendőjét, őt is megmosdatja, végül ő maga mosdik meg. Mikor bejönnek mindketten, én épp ülök, és várom, hogy forrjon a limonádénak odatett víz. Ekkor olyan dolog történik, amit csak jóval később értettem meg. Lali a húgát a lábam közé löki, karomat a kicsi dereka köré fonja, közben észreveszem, hogy a húgán nincs rajta az ágyékkendő, és azt a nyakéket viseli, amit Lalinak hoztam. Nem tudom, hogy másszam ki ebből a különös helyzetből, gyöngéden eltolom a kislányt, a karomba veszem és lefektetem a függőágyra. Leveszem a nyakáról a láncot, és Lali nyakába - 84 -

akasztom. Csak sokkal később értettem meg, hogy Lali azt hitte, hogy azt tudakoltam meg a másik faluban, hogyan mehetnék el innen, mert nem vagyok boldog vele, és azt remélte, talán a húga vissza tud tartani. Arra ébredek, hogy Lali befogja a szemem. Nagyon késő van, délelőtt tizenegy óra. A kislány már elment, és Lali nagy szürke szemével szerelmesen néz rám, szerelmesen harapdálja az ajkam. Boldog, hogy mégis szeretem, s nem azért mentem el, mert őt meguntam. A ház előtt ül az az indián, aki Lali halászladikját kormányozza. Gondolom, hogy most is őt várja. Rám mosolyog, és kedves mimikával behunyja a szemét, jelezve, hogy tudja, Lali még alszik. Leülök mellé, mindenfélét beszél, amit nem értek. Csodálatosan izmos, fiatal, vállas, mint egy atléta. Hosszasan szemléli, vizsgálgatja a tetoválásaimat, aztán mutatja, szeretné, ha őt is kitetoválnám. "Igen"-t intek a fejemmel, de az az érzésem, úgy értette, hogy nem tudok tetoválni. Lali is kijön, a teste be van kenve olajjal. Tudja, hogy ezt nem szeretem, de mutogatja, hogy ilyen felhős időben a víz nagyon hideg. Arcjátéka, félig nevetős, félig komoly arca olyan kedves, hogy többször is megismételtetem vele a mozdulatot, mintha nem érteném. Mikor intek, hogy még egyszer, olyan fintort vág, amely világosan azt mondja: "Te vagy ilyen hülye, vagy én vagyok torpe (ütődött), hogy ennyiszer kell elmagyaráznom, miért kentem be magam? Erre jön a főnök két indián nővel. A nők hatalmas, jó négy-öt kilós zöld gyíkot cipelnek, a főnök pedig íjat és nyílvesszőt. Most lőtte a gyíkot, hív, hogy majd menjek enni belőle. Lali néhány szót vált vele, aztán megérinti a vállam, és a tenger felé mutat. Ebből megértem, hogy ha akarok, ma Lalival mehetek. Elindulunk hát hárman, Lali, a halász meg én. Könnyen vízre teszik a parafából készült kis csónakot. Belegázolnak a vízbe, a ladikot a vállukon viszik, majd egészen eredeti módon teszik vízre: az indián száll be elsőnek a hajó farába, óriási evezőt tartva a kezében. Lali a mellig érő vízben egyensúlyban tartja a hajót, és vigyáz, nehogy visszavetődjék a partra. Beszállok, középre ülök, aztán egy ugrással Lali is a ladikban terem, ugyanabban a pillanatban, amikor az indián nagy evezőlökéssel elindítja. A hullámok henger alakúak, s ahogy a nyílt tenger felé haladunk, egyre magasabbak lesznek. Öt- vagy hatszáz méterre a parttól egy szorosba jutunk, ahol már két ladikkal halásznak. Lali a hajfonatait öt vörösbőr pánttal a fejére erősíti, hármat keresztben, kettőt hosszában, a pántokat pedig a nyakán megköti. A férfi a mélybe veti a horgonyként használt jó tizenöt kilós vasrudat. Lali pedig nagy késsel a kezében lebukik a víz alá. Lehorgonyoztunk ugyan, a csónakot mégis minden egyes hullám le-föl dobálja. Lali lemerül, felbukkan, megint lemerül - több mint három órán keresztül. A tengerfenék nem látszik, de a lemerülés és felbukkanás idejéből számítva, legalább tizenöt-tizennyolc méter mélyen lehet. Valahányszor feljön a víz színére, mindig hoz kagylót magával, a zsák tartalmát az indián a csónakba önti. Ez alatt a három óra alatt Lali egyszer sem száll be a csónakba. Pihenésképpen öt-tíz percig a ladik peremébe kapaszkodik. Kétszer is helyet változtatunk, de Lali közben sem száll be a csónakba. A második helyen zsákjába több kagyló kerül és nagyobbak. Megindulunk visszafelé. Lali beszáll a csónakba, a hullámok sebesen a partra sodornak bennünket. Az öreg indián asszony vár ránk. Lali és én hagyjuk, hogy a kagylókat az indiánnal a száraz homokra vigye. Mikor már valamennyi a szárazon van, Lali nem engedi, hogy az öregasszony nyissa fel őket, hanem ő lát hozzá. Kése hegyével gyors egymásutánban vagy harmincat felnyit, de egyetlenegy gyöngyöt sem talál. Mondanom sem kell, hogy a kagylókból közben vagy két tucatot bekaptam. A víz hideg lehet a mélyben, jó friss a húsuk. Végre Lali óvatosan kihúz az egyik kagylóból egy gyöngyöt, borsószem nagyságú, inkább nagy, mint közepes. És hogy ragyog! A természet a legsziporkázóbb színekkel ajándékozta meg, mégsem hivalkodó. Lali az ujjai közé fogja a gyöngyöt, a szájába dugja, egy pillanatig ott tartja, aztán kiveszi és beteszi az enyémbe. Állkapcsát mozgatva mutatja, hogy rágjam szét és nyeljem le. Olyan szépen kér, hogy végül is megteszem a kedvéért: megőrlöm a gyöngyöt a fogam közt, s a törmeléket lenyelem. Felnyit négy vagy öt kagylót, és megeteti velem, azt akarja, hogy a gyöngy az utolsó morzsáig lemenjen. Aztán lefektet a homokra, és mint egy kölyök, kinyitja a számat, nézi, nem maradtak-e kis morzsák a - 85 -

fogam közt. Hazaindulunk, dolgára hagyva a két másikat. Már egy hónapja, hogy itt vagyok. Nem tévedhetek, mindennap felírom egy papírra a napot és a dátumot. A tűk már rég megérkeztek, a piros, kék és lila tussal együtt. A főnöknél találtam három finom borotvát. Nem használja, az indiánoknak nincs szakálluk. Az egyik borotvával a hajukat vágják szép egyenletesre. Kitetováltam Zatót, a főnököt a karján. Csináltam neki egy indiánt, mindenféle színű tollakkal a fején. El volt ragadtatva, és mutogatta, hogy addig senkit se tetováljak ki, amíg neki nem csinálok egy nagy rajzot a mellére. Ugyanolyan tigrispofát akar, nagy fogakkal, mint az enyém. Csak hát én nem tudok olyan jól rajzolni, hogy ilyen szép pofát csinálhatnék neki. Lali szőrtelenítette az egész testemet. Alighogy meglát egy szőrszálat, azonnal kitépi, és a helyét bedörzsöli porrá zúzott, hamuval elkevert tengeri algával. Úgy veszem észre, hogy a szőr így tényleg lassabban nő. Ezt az indián települést, amely a parttól a síkság belsejéig, egészen a hegy lábáig húzódik, Guajirának hívják. A hegyek között már más közösségek élnek, a nevük: Motilone. Néhány évvel később lesz dolgom velük. Ahogy már az előbb magyaráztam, a guajiraók - ha csak közvetetten is - a csere révén kapcsolatban állnak a civilizációval. A parton lakók átadják a fehér indiánnak gyöngyeiket és teknősbékáikat. A teknősöket élve szállítják, van köztük százötven kilós is. Ezek a teknősbékák azonban sohasem érik el az orinocóiak vagy a maroniak súlyát és nagyságát, amelyek gyakran a négyszáz kilót is meghaladják, s páncéljuk néha két méter hosszú, s több mint egy méter széles. Ha a hátára fordítják, a teknősbéka nem tud talpra állni. Láttam egyszer teknősöket három hétig is a hátukon feküdni, se nem ettek, se nem ittak, mégis éltek. A nagy, zöld gyíkok is nagyon jóízűek. Húsuk felséges, fehér és gyönge, s a homokban a nap tüzétől megsült tojásaik is rendkívül ízletesek, csak a külsejük nem valami étvágygerjesztő. Lali halászat után hazahozza a neki járó gyöngyöt és nekem adja. Talpas poharába teszem őket, a nagyokat, a kicsiket és a közepeseket vegyesen. Csak két rózsaszín, három fekete és hét csodálatosan szép fémesszürke gyöngyöt tettem félre egy üres gyufásdobozba, meg egy egészen furcsa, bab alakú gyöngyöt, akkora, mint nálunk egy fehér vagy tarka babszem. Ezen a különleges gyöngyön három szín rakódott egymásra, s aszerint, hogy milyen idő van, hol az egyik, hol a másik réteg tűnik elő: a fekete, az acélszínű vagy a rózsaszínben játszó ezüst. Az indián törzs jól él a gyöngyökből és a teknősbékákból. Sok olyasmihez is hozzájutnak, amit aztán semmire sem használnak, sok minden azonban nincs, amire szükségük volna. Például az egész faluban nem találni egyetlen tükröt sem, egy hajóról, amely bizonyára hajótörést szenvedett, kellett lefeszítenem egy négyszögletes, negyven centiméter széles deszkát, amelynek egyik oldalát nikkellap borítja, hogy láthassam magam, s meg tudjak borotválkozni. Magatartásom barátaimmal egyszerű: semmi olyat nem teszek, ami csorbítaná a főnök tekintélyét és tudását, még kevésbé azét a nagyon öreg indiánét, aki egyedül él innen négy kilométerre a szárazföld belseje felé, kígyók, két kecske, egy tucatnyi birka és bárány körében. Ez az öreg a varázslója valamennyi guajirai indián tanyának. Ezzel a magatartással elértem, hogy senki sem féltékenykedik, senki sem néz rossz szemmel rám. Két hónap alatt tökéletesen befogadtak. A varázslónak van vagy húsz tyúkja is, lévén, hogy a két tanyában, amelyet ismerek, nincs se kecske, se tyúk, se birka, se bárány, a háziállatok tartása nyilván a varázsló kiváltsága. Reggelenként mindig egy másik indián lány indul el fonott kosárral a fején, hogy halat, frissen halászott tengeri kagylót és a tűz körüli köveken aznap reggel sütött kukoricalepényt vigyen neki. Néhányszor - nem mindig - a lányok tojással és aludttejjel térnek vissza. Mikor a varázsló látni akar, személy szerint nekem küld három tojást és egy fényezett fakést. Lali az út feléig elkísér, és megvár a hatalmas kaktuszok árnyékában. Első alkalommal a kezembe nyomta a fakést, és megmutatta, hogy merre kell mennem. Az öreg indián visszataszító mocsokban él egy tehénbőrből készült sátorban. A bőr szőrös oldala néz befelé. Három kő között tűz ég, látszik, hogy sohasem oltja el. Nem függőágyon alszik, hanem egy faágakból eszkábált ágyféleségen, körülbelül egy méterre a földtől. A sátor elég nagy, legalább húsz négyzetméter. Fala nincs, csak néhány faág - 86 -

védi azon az oldalon, ahonnan a szél fúj. Felfedezek két kígyót, az egyik legalább három méter, olyan vastag, mint a karom, a másik egy méter lehet, a fején sárga V alakú rajz: "Mennyi tyúkot meg tojást zabálhatnak ezek a kígyók!" - gondolom. Ma sem értem, hogy férhetett el a sátorban a sok tyúk, a kecske, a juh az öreggel együtt, és még egy szamár is. Az indián alaposan szemügyre vesz, levetteti velem a nadrágomat, amit Lali már sorttá alakított, és amikor olyan csupasz vagyok, mint egy pondró, a tűz melletti kövek egyikére ültet. Néhány zöld levelet vet a tűzre, amelyek füstölni kezdenek, s mentaillatot árasztanak. Fuldoklom a füstben, de azért igyekszem visszafojtani a köhögést, s várom, hogy a körülbelül tíz percig tartó cirkusznak vége legyen. Aztán elégeti a nadrágomat, és ad két indián ágyékkötőt, az egyik báránybőrből, a másik kígyóbőrből készült, puha, mint egy kesztyű, a karomra húz egy kecske-, bárány- és kígyóbőr csíkokból összefont karkötőt, körülbelül tíz centi széles és egy egész keskeny kígyóbőr szíjjal lehet szorosabbra vagy lazábbra kötni. A varázsló bal bokáján kétfrankos nagyságú fekély van, amelyet állandóan ellepnek az apró legyek. Amikor nagyon nekiesnek, elhessegeti őket, s hamut szór a sebre. A varázsló ezzel a szertartással befogadott a törzsbe. Már indulófélben vagyok, amikor a kezembe nyom egy fakést, kisebbet, mint amit akkor küld, ha látni akar. Lali később elmagyarázza, hogy ha meg akarom látogatni a varázslót, ezt a kis kést kell elküldenem neki, és ha hajlandó fogadni, cserébe elküldi a nagyot. Kilépek az öreg indián sátrából, egy utolsó pillantást vetve az arcán és sovány nyakán húzódó ezernyi ráncra. Foghíjas szájában öt foga van, három alul, kettő fent, elöl. Szeme mandulavágású, mint minden indiáné, szemhéja olyan súlyos, hogy mikor lehunyja a szemét, a bőr két kerek lebernyeget alkot. Nincs se szempillája, se szemöldöke, erős szálú fekete haja azonban válláig ér, a vége szép egyenletesre vágva. Mint minden indiánnak, a haja a homlokába hull, a szemöldök magasáig. Elindulok, de rettenetesen zavar meztelen fenekem. Irtó furcsán érzem magam. Hiába, ez a télak. Ezekkel az indiánokkal nem lehet tréfálni, s végül is a szabadság igazán megér ennyit. Lali nézi az ágyékkendőt, összes fogait kivillantva nevet. A fogai oly szépek, mint a gyöngyök, amelyeket halászik. Megvizsgálja a karkötőt meg a másik, a kígyóbőrből készült ágyékkendőt is. Megszagolgat, hogy átestem-e a füstpróbán. Az indiánok szaglása - ezt csak úgy mellesleg említem - rendkívül fejlett. Túlságosan megszoktam ezt az életet, és tudom, hogy nem szabad sokáig itt maradnom, mert a végén már nem lesz kedvem elmenni. Lali állandóan figyel, elhatározta, hogy jobban bevon a közösség életébe. Például, mivel már látott horgászni, tudja, hogy jól evezek, s ügyesen kormányzom a könnyű kis csónakot. Innen már csak egy lépés választ el attól, hogy ezentúl én hajtsam a halászladikot. Ezt azonban nem akarom. Lali a falu legjobb halásza, az ő csónakja hozza mindig a legtöbb és legnagyobb gyöngyöket, mert mélyebben halászik, mint a többiek. Azt is tudom, hogy a csónakját hajtó fiatal halász a főnök fivére. Ha én mennék Lalival, ő rosszul járna, s ezt nem akarom. Mikor Lali látja, hogy tűnődöm, mindig elmegy. a húgáért. A kislány örömmel szalad a kunyhóm felé, s az én ajtómon lép be. Ennek nagy jelentősége lehet. Miután együtt érkeznek a nagyajtó elé a tenger felőli oldalon, szétválnak, Lali körbe megy, a saját ajtaján lép be, Zoraima meg, a kicsi, az én ajtómon. Zoraimának olyan kicsi a melle, mint egy mandarin, s a haja sem hosszú, csak az álláig ér, a homlokába lógó tincs azonban hosszabb, egészen a szeméig lóg. Valahányszor a nővére hívja, előbb mindketten megfürdenek, s mikor belépnek, levetik ágyékkötőjüket és a függőágyra akasztják. A kicsi mindig szomorúan megy el tőlünk, hogy nem tettem magamévá. Másnap együtt fekszünk mindhárman, Lali középen, egyszer csak fölkel, s úgy fekszik vissza, hogy én Zoraima meztelen teste mellé tapadok. Az indián, aki el szokta kísérni Lalit a halászatra, megsebesült, széles, mély, vágott seb húzódik a térdén. A férfiak átvitték a varázslóhoz, fehér agyaggal begipszelt lábbal jött vissza. Ezen a reggelen én megyek Lalival halászni. A tengerre szállás nagyon jól sikerült, pontosan úgy, mint régi kísérőjével. Egy kicsit messzebb evezek, mint ők szoktak. Ragyog a boldogságtól, hogy maga mellett lát a csónakban. Mielőtt lemerülne, bekeni magát - 87 -

olajjal. Azt hiszem, hogy a tenger mélyén a víz, amely innen a csónakból egész feketének látszik, nagyon hideg lehet. Három cápauszony tűnik fel mellettünk, megmutatom neki, de Lali nem törődik vele. Délelőtt tíz óra van, tűz a nap: Zsákját a bal karjára tekeri, tokba bújtatott kését jól az öve alá szorítja és úgy ugrik a vízbe, hogy nem rúgja arrább a csónakot, mint a többiek. Hallatlan gyorsasággal tűnik el a víz mélyén, a sötétben. Az első lebukás felderítő jellegű lehet, mert a zsákjában csak kevés kagylóval tér vissza. Jó ötletem támad. A ladikban van egy köteg bőrszíj. Dupla hurokkal a zsákra kötöm, a zsákot Lali kezébe nyomom, s miközben lemerül, kigöngyölöm és utánaengedem. Úgy látszik, megértette, mert egy hosszúnak tűnő perc után zsák nélkül bukkan fel. A hosszú merülés után pihenésképpen a hajó peremébe kapaszkodik, és int, hogy húzzam a zsákot. Húzom, húzom, egyszercsak elakad, beleakadhatott egy korallba. Lemerül, kiszabadítja, a zsák félig tele van, tartalmát a csónakba öntöm. Így aztán ezen a reggelen a tizenöt méteres vízben nyolc merüléssel csaknem teletöltjük a ladikot. Mikor Lali is beszáll, a víz színe csak kétujjnyira van a csónak peremétől. Be akarom húzni a horgonyt is, de a csónak annyira tele van kagylóval, hogy az elsüllyedés veszélye fenyeget. Kioldjuk hát a horgonykötelet, a horgonyt meg az evezőhöz kötjük, hadd lebegjen ott a vízen, míg érte nem jövünk. Aztán minden különösebb baj nélkül partot érünk. Az üregasszony és Lali állandó halásztársa már vár bennünket a száraz homokon, ott, ahol a halászok fel szokták nyitni a kagylókat. Elégedetten szemlélik a sok kagylót. Látom, hogy Lali azt magyarázza, hogyan csináltam: hogyan kötöttünk hurkot a zsákra, hogy könnyebb legyen felhúzni, és hogyan sikerült ilyen sok kagylót hoznunk. Az indián figyelmesen nézegeti a dupla hurokkötést. Kibontja és első próbálkozásra sikerül újra jól megkötnie. Büszkén néz rám. Kinyitogatva a kagylókat, az öregasszony tizenhárom gyöngyöt talál. Lali, aki mindig otthon várja meg, hogy elhozzák a részét, most ott marad, míg az utolsó kagylót is fel nem nyitják. Legalább három tucatnyit megettem, Lali öt vagy hat darabot. Az öregasszony szétosztja a gyöngyöt. Majdnem egyforma nagyok, mind akkora, mint egy szép borsószem. A főnöknek külön tesz három gyöngyöt egy kupacba, hármat nekem, kettőt magának, s ötöt Lalinak. Lali fogja a három gyöngyöt, és nekem adja. Átveszem és odaadom a sebesült indiánnak. Nem akarja elfogadni, de kinyitom a markát, beleteszem a gyöngyöket, és összezárom az ujjait. Akkor aztán elfogadja. A felesége és a lánya eddig messzebbről figyelték csendesen a jelenetet, ekkor azonban nevetni kezdenek, és odajönnek hozzánk. Segítek visszavinni a sebesült halászt a kunyhójába. A jelenet csaknem két héten át mindennap megismétlődik. Minden alkalommal odaadom a gyöngyöket a halásznak. Tegnap megtartottam egyet a nekem járó hat közül. Mikor hazaérünk, megetetem Lalival. Majd megbolondul az örömtől, és egész délután énekel. Időnként meglátogatom a fehér indiánt. Zorrillónak hívják, ami spanyolul annyit jelent, Kis Róka. A főnök kérdezteti - mondja -, miért nem tetoválom már rá a tigrispofát. Megmagyarázom, hogy azért, mert nem tudok jól rajzolni. A szótár segítségével megkérem, hogy hozzon nekem egy körülbelül akkora téglalap alakú tükröt, mint a felsőtestem, átlátszó papírt, finom ecsetet és egy üveg tintát, indigót, vagy ha azt nem kap, akkor egy nagyon puha ceruzát. Arra is megkérem, hogy szerezzen be néhány holmit a méretemre, és tartsa magánál a három khakiszínű inggel együtt. Elmeséli, hogy a rendőrség faggatta, mit tud rólam és Antonióról. Ő azt mondta, hogy én a hegyen keresztül átmentem Venezuelába, Antonio pedig belehalt egy kígyómarásba. Zorrillo házában, éppúgy, mint a főnökében, minden elképzelhető dolog megtalálható. Az indiánok kedvelt rajzaival díszített agyagfazekak, nemes formájú, művészi érzékről tanúskodó, színes rajzú cserepek. Csodálatos, tiszta gyapjúból készült rojtos függőágyak, némelyik tiszta fehér, de van színes is, cserzett kígyó-, gyík- és óriásvarangy-bőrök, fehér és színes liánokból font kosarak. Mindezek a tárgyak - ahogy meséli - azoknak az indiánoknak az alkotásai, akik ugyan ugyanahhoz a fajtához tartoznak, mint az én törzsem, de a dzsungel közepén, az erdőben laknak, ide huszonöt napi járóföldre. Innen érkeznek a kokalevelek is, ad vagy húsz darabot. Ha rosszkedvem lesz, elrágcsálok egyet-egyet. Elbúcsúzva Zorrillótól, megkérem, ha lehetséges, szerezze - 88 -

be mindazt, amit följegyzett, s azonkívül néhány újságot vagy spanyol folyóiratot, mert a szótáram segítségével sokat tanultam ez alatt a két hónap alatt. Nem tud semmit Antonióról, csak azt hallotta, hogy megint volt valami összetűzés a partőrök és a csempészek közt. Öt partőr és egy csempész meghalt, de a hajót nem sikerült elkobozniuk. A faluban sohasem láttam egyetlen csepp alkoholt sem, egyedül azt a bizonyos erjesztett valamit, amit gyümölcsből készítenek. Felfedezek Zorrillónál egy üveg ánizst, kérem, hogy adja nekem. Megtagadja a kérést. Ha akarok, itt ihatok, de elvinni nem lehet. Nagyon bölcs ember ez az albínó. Elbúcsúzom Zorrillótól, és hazaindulok a kölcsönkapott szamáron, amely holnap egyedül visszatér. Csak egy nagy doboz, különféle színű, selyempapírba csomagolt cukorkát viszek magammal, meg hatvan doboz cigarettát. Lali és a húga több mint három kilométerre a falutól vár. Lali nem csinál jelenetet, sőt, hajlandó belém karolva, mellettem jönni. Időnként megáll, és egyszerűen szájon csókol. Mikor megérkezünk, meglátogatom a főnököt, és neki adom ajándékba a cukorkát meg a cigarettát. Az ajtó előtt ülünk, szemben a tengerrel. Azt a bizonyos erjesztett italt isszuk, amely a kőedényekben jó hidegen marad. Lali a jobbomon ül, karját a combom köré fonja, húga a bal oldalamon, és ugyanazt teszi, mint Lali. Szopogatják a cukorkát. A csomagot előttünk bontják ki, az asszonyok és a gyerekek szemérmesen vesznek belőle. A főnök Zoraima fejét az enyém felé hajtja, értésemre akarván adni, hogy Zoraima szeretne éppen úgy a feleségem lenni, mint Lali. Lali ekkor megfogja a saját mellét, mutogatva, hogy Zoraima azért nem kell nekem, mert nagyon kicsi a melle. Megvonom a vállam, mindenki nevet. Látom, hogy Zoraima nagyon elszomorodik. A karomba veszem, átölelem a nyakát, és megsimogatom a mellét, ragyog a boldogságtól. Elszívok néhány cigarettát, az indiánok is kipróbálják, de hamar eldobják, és visszatérnek szivarjaikhoz, amelynek égő végét veszik a szájukba. Megfogom Lali karját, jelezve, hogy indulunk, s elköszönünk mindenkitől. Lali mögöttem jön, Zoraima utánunk. Ma este halat sütünk parázson - ez különleges lakomának számít. Egy kétkilós langusztát rakok a parázsra, élvezettel falatozzuk ízletes húsát. Megkaptam a tükröt, a finom papírt, a másolópapírt és egy tubus ragasztót is, amit ugyan nem kértem, de hasznos lehet, aztán sok puha ceruzát, tintát és ecsetet. Egy drótra akasztottam a tükröt, úgy, hogy ha ülök, épp a mellem magasságában legyen. A tükörben élesen és pontosan, az eredetivel egyező nagyságban látható a tigrispofa. Lali és Zoraima kíváncsian figyelnek. Követem az ecsettel a vonásokat, de a tinta lecsurog, a ragasztóhoz kell folyamodnom: ragasztót keverek a tintába. Akkor aztán minden megy, mint a karikacsapás. Három egyórás ülésben elkészül a tigrisfej pontos mása a tükrön. Lali elmegy a főnökért, Zoraima mellére szorítja a kezem, és olyan szomorúan néz rám, szemében annyi vággyal és szerelemmel, hogy - miközben azt sem tudom, mit csinálok - a magamévá teszem a földön, a kunyhó közepén. Nyög egy kicsit, de élvezettől megfeszült teste úgy rám fonódik, hogy nem akar elengedni. Gyöngéden kiszabadítom magam, és lemegyek a tengerhez mosdani, mert csupa föld lettem. Ő mögöttem jön, együtt fürdünk. Megdörzsölöm a hátát, ő meg a lábam és a karom, aztán visszaindulunk a ház felé. Lali azon a helyen ül, ahol feküdtünk, mikor belépünk, mindent megért. Föláll, karjával átöleli a nyakam, és gyöngéden megcsókol, aztán megfogja a húga karját, és kiküldi az én ajtómon keresztül, ő pedig megfordul, és a sajátján megy ki. Ütések zaját hallom kívülről, kimegyek, és látom, hogy Lali, Zoraima és két másik asszony egy vasdarabbal próbálja áttörni a házfalat. Úgy látszik, egy negyedik ajtót csinálnak. Hogy a házfal meg ne repedezzék közben, meglocsolják az öntözőkannával. Az ajtó hamarosan elkészül. Zoraima eltakarítja a hulladékot. Ettől kezdve ezen a nyíláson ő fog ki-bejárni, soha többé nem használja az én ajtómat. Eljön a főnök három indiánnal és fivérével, akinek a lába már csaknem behegedt. Nézegeti a rajzot, meg önmagát a tükörben. El van ragadtatva a gyönyörű tigristől meg saját magától. Nem érti, hogy mi a tervem. A rajz már megszáradt, a tükröt az asztalra teszem, rá az átlátszó papírt, s kezdem átmásolni a rajzot a papírra. Nem nehéz, gyorsan megy. A puha ceruza hűségesen követi a rajz vonalait. Alig egy félóra alatt mindannyiuk kíváncsi tekintete előtt elkészül a rajz, éppolyan szép, mint az eredeti. Szép sorjában - 89 -

mindenki kézbe veszi, megvizsgálja a papírdarabot, s összehasonlítja a mellemen lévő tigrispofát a rajzon láthatóval. Lefektetem Lalit az asztalra, egy vizes ronggyal kissé benedvesítem a hasát, aztán ráteszek egy másolópapírt, arra pedig azt a papírlapot, amelyen a rajz van. Húzok néhány vonást, s az ámulat tetőfokára hág, amikor Lali hasán feltűnik a rajznak egy része. Ebben a pillanatban megértette a főnök, hogy az ő kedvéért fáradozom. Az olyan emberek, akikből hiányzik a civilizált nevelés okozta képmutatás, természetesen reagálnak az eseményekre, jelenségekre. Egyik pillanatról a másikra lesznek elégedettek vagy elégedetlenek, boldogok vagy szomorúak, érdeklődők vagy közömbösek. Különösen szembeszökő az olyan tiszta fajták, mint amilyen a guajiro indiánok felsőbbrendűsége. Mindenben felülmúlnak bennünket, mert ha egyszer befogadnak valakit, mindenük egy csapásra azé a valakié is lesz. És ha ez a valaki egy kicsit is figyelmes irántuk, ezek a rendkívül érzékeny lények mélyen meghatódnak. Elhatároztam, hogy az első ülésnél csak a főbb vonalakat skiccelem föl a borotvával, és tussal rögzítem a rajz körvonalait. A második alkalommal aztán a három tűvel, amelyet egy kis bothoz erősítek, fogom kipontozni a részleteket. Másnap munkához látok. Zato az asztalon fekszik. Bőrét bekenem fehér agyagtejjel, hagyom megszáradni, majd, miután a finom papírról átmásoltam a rajzot egy vastagabb fehér papírra, kemény ceruzával átrajzolom az egészet a bőrére. A matrica tip-top, hagyom jól megszáradni. A főnök mereven fekszik az asztalon, meg se moccan, még a fejét se meri megmozdítani, annyira fél, hogy tönkreteszi a rajzot, amelyet jól lát a tükörből. Rámegyek a rajzra a borotvával. Néhol kicsit vérzik, letörlöm. Amikor a piros vágásokból kikerekednek a rajz körvonalai, szétkenem a mellén a kék tust. A tus beivódik, és csak azokról a helyekről pereg le, ahol kicsit mélyebben vágtam, mert itt a vér föloldja, de különben az egész rajz jól látható. Egy hét múlva elkészül nyitott szájával, szemével, rózsaszín nyelvével, fehér fogaival, fekete orrával és bajuszával Zato tigrispofája. Elégedett vagyok a művemmel: szebb, mint az enyém, s a színei is elevenebbek. Ha a hegek leesnek, egyes helyeken még egyszer rámegyek a tűkkel. Zato olyan elégedett, hogy kér hat tükröt Zorrillótól. Minden kunyhóba egyet, az övébe meg kettőt. Telnek a napok, a hetek, a hónapok. Már április havában járunk, négy hónapja, hogy itt vagyok. Egészségem kifogástalan. Erős vagyok, megszoktam, hogy mezítláb járok, gyíkvadászat közben meg se kottyannak a hosszú séták. Elfelejtettem mondani, hogy a varázslónál való első látogatásom után, kértem Zorrillót, szerezzen nekem jódtinktúrát, hiperoxidoldatot, meg vattát, kötszert, kinin- és Stovarsol-tablettát. A kórházban az egyik fegyencnek ugyanilyen nagy fekélye volt, mint a varázslónak. Cliatal, az ápoló, összetört Stovarsol-tablettával szórta be. Mindent megkaptam, sőt még valami kenőcsöt is hozott Zorrillo magánszorgalomból. Elküldtem a varázslónak a kis fakést, ő pedig válaszképpen visszaküldte a sajátját. Hosszas és nehéz rábeszélés után megengedte, hogy kezeljem. Néhány látogatás után a fekélye már felére zsugorodott, s aztán ő maga folytatta tovább a kezelést, egy, szép napon pedig elküldte hozzám a nagy fakést, hogy látogassam meg: a fekélye teljesen begyógyult. Sohasem tudta meg senki, hogy én gyógyítottam meg. Asszonyaim egy pillanatra sem hagynak magamra. Ha Lali megy halászni, Zoraima van velem, ha Zoraima - Lali marad mellettem. Zatónak fia született. Felesége, amikor elkezdődtek a fájásai, lement a partra, keresett egy nagy sziklát, amely jól elrejtette mindenki szeme elől, Zatónak egy másik felesége pedig nagy kosárban süteményt, édesvizet és finomítatlan, kétkilós barna süvegcukrot vitt neki. Körülbelül délután négy óra felé szülhetett, mert naplementekor nagy kiabálva, gyerekét a magasba emelgetve megindult a falu felé. Zato már az asszony megérkezése előtt tudta, hogy fia született. Lali arcjátékkal elmagyarázza, hogy ha a gyerek lány, az asszony nem kiáltozik boldogan, hanem némán jön, a kicsit pedig a karjában tartja, s nem emeli magasba. Az indián asszony egyre közeledik, közben időnként megáll, s a magasba emeli a gyereket. Zato kiáltozva nyújtja felé a karját, de nem mozdul. Az asszony újra megindul, megint tesz néhány métert, a levegőbe emeli a - 90 -

gyereket, kiált, aztán újra megáll. Zato is kiált, s előrenyújtja a karját. Az utolsó harminc vagy negyven méternél ötször-hatszor megismétlődik ugyanez a jelenet. Zato nem mozdul kunyhója küszöbéről. A nagyajtó előtt áll, tőle jobbra és balra a többiek. Az anya megáll, már csak öt-hat lépésre lehet a háztól, a gyereket hónaljánál fogva fölemeli és kiált. Ekkor Zato megindul feléje, a hónaljánál fogva a kicsit, fölemeli, amilyen magasra csak tudja, majd kelet felé fordul, és háromszor kiált, mindháromszor a magasba emelve a gyereket. Ezután a kisfiút jobb karjára ülteti, majd keresztbe fekteti a mellén, és a fejét a hóna alá rejtve, bal karjával átöleli. Belép a kunyhó nagyajtaján, nem fordul vissza. Mindenki megindul utána, az anya lép be utolsónak. Megisszák az összes erjesztett italt, ami csak van a háznál. Egész héten minden reggel és este öntözik a földet Zato kunyhója előtt. Aztán a férfiak és a nők talpukkal-sarkukkal jól ledöngölik. A piros agyagföldet kör alakban simára tapossák. Másnap fölállítanak egy nagy, ökörbőrből készült sátrat, s ebből rájövök, hogy itt valami ünnepség készül. A sátorba legalább húsz, hatalmas, égetett edényt visznek be, kedvelt italukkal színültig tele. A sátorba, a kövek közé száraz és nyers fadarabokat hordanak, a kupac napról napra nő. Azok a fatönkök, amelyeket már régen partra vetett a tenger, szárazak, fehérek s egészen simák. Akadnak köztük egészen nagyok is, amelyeket Isten tudja, mikor húzhattak ki a vízből. A köveken két egyforma nagyságú favilla van, ezek tartják majd a hatalmas nyársat. Négy hátára fordított teknősbéka, több mint harminc eleven gyík, egyik nagyobb, mint a másik, körmük úgy összeakasztva, hogy ne tudjanak elszökni, két bárány - mindez arra vár, hogy feláldozzák és megegyék. Van itt legalább kétezer teknősbéka-tojás is. Egyik reggel tizenöt lovas érkezik, valamennyi indián, nagy szalmakalapban, ágyékkendővel, nyakukban lánc, combjuk, lábuk, lábfejük és fenekük meztelen, ujjatlan kabátjuk kifordított báránybőrből készült. Valamennyiük övében hatalmas tőr, kettejüknél kétcsövű vadászpuska, a főnökön csodálatos zeke, az ujja fekete bőrből, vállán ismétlőfegyver lóg, derekán töltényes öv. A lovak csodálatosak, apró termetűek, de nagyon izmosak, mind deres-szürke. A nyereg mögött az állat farán egy köteg széna lóg. Puskalövésekkel már messziről jelzik jövetelüket, de mivel gyors vágtában jönnek, a dörrenések után szinte azonnal itt is vannak. A főnökük nagyon hasonlít Zatóra és a fivérére, csak valamivel idősebb kiadásban. Leszállva telivérjéről, odalép Zatóhoz, s kölcsönösen megfogják egymás vállát. Egyedül megy be a házba, majd kilép, a kicsi a karjában, mögötte az indián. Előrenyújtott kézzel megmutatja mindenkinek a gyereket, aztán ugyanúgy tesz, mint Zato: kelet felé fordul vele, arra, amerről a nap felkel, a hóna alá rejti, elölről bal karjával átkarolja, aztán visszamegy a házba. Ezután a lovasok leszállnak lovukról, kissé arrébb vezetik, s megbéklyózzák, mindnek a nyakába akasztanak egy-egy szénanyalábot. Délfelé hatalmas, négylovas szekéren megérkeznek az indián asszonyok is. Zorrillo a kocsis. A szekéren legalább húsz egészen fiatal indián lány ül, s hét vagy nyolc gyerek, mind kisfiú. Még Zorrillo megérkezése előtt bemutattak a főnöknek, aztán a többi lovasnak. Zato megmutatja, hogy a bal lábán a kisujja ki van csavarodva, s a másik ujj alá hajlik. A fivérének ugyanúgy, és a főnöknek, aki most érkezett, szintén. Aztán megmutatja, hogy mindannyiuk karja alatt ugyanaz a fekete pont - anyajegy - van. Tehát az újonnan érkezett bizonyára Zato testvére. Mindenki megcsodálja Zato tetoválását, különösen a tigrispofát. A vendég indiánoknak különféle tarka rajz borítja testét és arcát. Lali néhány korallból vagy kagylóból készült füzért akaszt egyik-másik vendég-lány nyakába. Felfigyelek egy gyönyörű indián lányra, magasabb a többinél - az indián nők általában mind középtermetűek. Arcéle olaszos, olyan, mint egy kámeafej. A haja kékesfekete, a szeme nagy, jáspis-zöld, szempillája hosszú, szemöldöke szépen ívelt. A haja indián módra középen elválasztva, elöl egy tincs a homlokát fedi, kétoldalt pedig fülét eltakarva az arcába hull. A nyakközéptől tíz centiméterre, szép egyenesre van vágva. Feszes melle bájosan széttartó. Lali bemutat neki, majd berángatja hozzánk, Zoraimával meg egy másik, egészen fiatal indián lánnyal együtt, aki fémpoharakat és valami ecsetszerűségeket szorongat a - 91 -

kezében. Kiderül, hogy a vendégeknek ki kell festeniük a mi falunk indián lányait. Végignézem, amíg a szép lány elkészíti műremekét Lalin és Zoraimán. Az ecsetjük egy fadarab, amelynek a végén kis gyapjúszál lóg. Különféle festékekbe mártva, pingálnak vele. Erre aztán fogom én is az ecsetemet, és Lali köldökétől kiindulva festek egy virágot, amelynek két ága a két mell felé szalad, aztán rózsaszirmokat, végül pedig a mellbimbót sárgára: félig nyílt virág a bibéjével. A három másik kéri, hogy fessek ugyanilyet. Meg kell kérdeznem Zorrillót. Odajön, és azt mondja, hogy festhetek rájuk mindent, amit csak akarnak. Hogy mit nem csináltam! Néhány óra alatt kipingáltam nemcsak a vendég indián lányok, de az összes többi mellét is. Zoraima követeli, hogy ugyanazt fessem rá, amit Lalira. Eközben az indiánok megsütötték a bárányokat nyárson, két teknősbékát pedig darabokra vágva megpirítottak a parázson. A húsuk szép piros, olyan, mint a marháé. Zato és az apja közt ülök a sátorban. Az egyik oldalon a férfiak esznek, a másikon az asszonyok, kivéve azokat, akik felszolgálnak. Az ünnepség késő éjszaka valami táncféleséggel végződik. A táncot két báránybőr dob és egy fafuvola fülhasogatón éles és egyben monoton hangjaira járják, egy indián játszik a hangszereken. Sokan berúgtak, mégsem került sor semmiféle bántó jelenetre. A varázsló is megérkezett szamárháton. Mindenki nézi fekélye helyén a rózsaszín heget. A fekélyt mindenki ismerte, s most valóságos meglepetésszámba megy, hogy begyógyult. Egyedül Zorrillo meg én tudtam, hogy mi az igazság a fekély körül. Zorrillo elmagyarázza, hogy a vendég-törzs főnöke Zato apja, és Justónak hívják, ami annyit jelent: Igazságos. Ő ítélkezik a különböző ügyekben, amelyek a törzse és más, a guajirói fajhoz tartozó törzsek közt felmerülnek. Elmeséli, hogy ha valami összetűzésük támad a másik indián törzzsel, az iapukkal, összeülnek megbeszélésre, hogy háborút indítsanak-e, vagy barátságosan rendezzék az ügyet. Ha egy indiánt megöl egy másik törzsből való, a háború elkerülése érdekében a gyilkosnak fizetnie kell a másik törzsnek halottjáért. A fizetség néha kétszáz marhára is rúg, a hegyekben és a hegy lábánál élő törzseknek ugyanis sok tehenük meg ökrük van. Sajnos, sohasem oltják őket száj- és körömfájás ellen, és a járvány elviszi az állatok tekintélyes részét. Ez részben szerencse is - mondja Zorrillo -, mert ha nem lenne betegség, túlságosan elszaporodnának. Ezt a jószágot nem lehet hivatalosan eladni Kolumbiában vagy Venezuelában, indián területen kell maradnia, nehogy a másik országba is bevigye a száj- és körömfájást. De mégis - mondja Zorrillo -, a hegyekből egész csordákat csempésznek. Zorrillo tolmácsolja Igazságosnak, a vendég-főnöknek azt a kívánságát, hogy látogassam meg csaknem száz kunyhóból álló falujában. Magammal hozhatom Lalit és Zoraimát is - mondja -, majd ad nekünk egy kunyhót. Semmit sem kell magunkkal vinnünk, mindent kapunk, amire szükségünk lehet, csak a tetováláshoz szükséges holmikat vigyem magammal, és neki is csináljak egy tigrist. Leveszi fekete bőrből készült csuklószorítóját, és nekem adja. Zorrillo szerint ezzel a sokatmondó gesztussal barátságáról biztosított, s arról, hogy ettől kezdve semmilyen kívánságomat nem utasítja vissza. Megkérdi, nem akarok-e egy lovat, azt felelem, hogy szeretnék, de nem tudok vele mit csinálni, mert erre nem nő fű. Azt mondja, Lali vagy Zoraima, valahányszor szükséges, elmehet fél napi járásra a lóval, elmagyarázza azt is, hová, ahol szép, magas fű nő. Elfogadom a lovat, amelyet - ahogy mondja - nemsokára elküld. Kihasználom Zorrillo hosszabb látogatását, s elmondom neki, hogy bízom benne, és remélem, nem fogja elárulni a tervemet, hogy Venezuelába vagy Kolumbiába készülök. Ecseteli a veszélyeket, amelyek az első harminc kilométeren, a határ közelében leselkednek rám. A csempészek szerint a venezuelai part veszélyesebb, mint a kolumbiai. Egyébként, ha akarom, szívesen elkísér Kolumbia felé, majdnem Santa Martáig. Mivel egyszer már úgyis megtettem ezt az utat, szerinte jobb, ha Kolumbia felé megyek. Az a véleménye, jó lenne, ha vennék egy másik szótárt, vagy még inkább egy spanyol nyelvkönyvet, amelyben szabványmondatok vannak. Nagyon hasznos lenne szerinte, ha megtanulnék nagyon erősen dadogni, mert az emberek elunnák hallgatni, és befejeznék helyettem a mondatokat, nem sokat törődve a hangsúlyommal meg a kiejtésemmel. Mindezek után megbeszéljük, hogy hoz nekem könyveket, egy - a lehetőségekhez képest - 92 -

pontos térképet, s még azt is elvállalja, hogy eladja a gyöngyeimet kolumbiai pénzért. Zorrillo szerint az indiánok, a főnököt is beleértve, nem fogják megakadályozni, hogy elmenjek, ha így határozok. Sajnálni fogják, de megértik, hogy vissza akarok térni az enyéimhez. A nehezebb eset Zoraima lesz, és főképpen Lali. Mindkettő, de főleg Lali még arra is képes, hogy lelőjön. Zorrillo egy újsággal is szolgál: Zoraima teherben van. Én semmit se vettem észre, s az újság nagyon meglep. Az ünnepség véget ért, a vendégek elmentek, lebontották a bőrsátrat, minden visszatért a régi kerékvágásba, legalábbis látszólag. Megkaptam a lovat, egy gyönyörű deres-szürkét, sörénye csodás platinaszürke, hosszú farka csaknem a földig ér. Lali és Zoraima nagyon kelletlenül fogadják, s a varázsló magához hívat, hogy elmondja, Lali és Zoraima megkérdezték, nem tudna-e veszély nélkül tört üveget szerezni, amitől a ló megdöglene. Ő azt mondta nekik, semmiképp se tegyenek ilyet, mert engem, mit tudom én, melyik indián szent pártfogol, és az üveg átvándorolna az ő hasukba. Hozzáteszi, hogy véleménye szerint egyelőre nincs komoly veszély, de ez persze távolról sem biztos. Éberségre van szükség. - Nekem is üveget tartogatnak? - Nem. - mondja. - Ha azt látják, hogy komolyan távozni készülök, akkor elsősorban Lali - biztosan agyonlő. Ne próbáljam meggyőzni, hogy engedjen elmenni, mondván, hogy majd visszajövök? Semmiképp sem, nem szabad észrevenniük, hogy el akarok menni. A varázsló ugyanezen a napon Zorrillót is magához hívta, hogy tolmácsolásával mindezt közölhesse velem. A dolog nagyon súlyos - összegzi végül Zorrillo -, minden elővigyázatosságra szükség van. Hazaérkezem. Zorrillo egy másik úton jött is, ment is. A faluban senki sem tudta, hogy a varázsló egy napon hívott magához engem meg Zorrillót. Már hat hónap eltelt, és bizony, már mehetnékem van. Egy nap, amikor belépek a kunyhóba, ott találom Lalit és Zoraimát a térkép fölé hajolva. Próbálják megfejteni, mit jelenthetnek ezek a rajzok. A legjobban a térképen látható nyilak nyugtalanítják őket, amelyek a négy égtájat jelölik. Semmit sem értenek az egészből, de érzik, hogy ez a papír komoly szerepet játszik az életünkben. Zoraima hasa nőni kezd. Lali kicsit féltékeny, s mindenütt, ahol csak alkalom nyílik rá, a nappal és az éjszaka minden órájában szeretkezni akar. Zoraima is, de ő szerencsére csak éjszaka. Meglátogatom az Igazságost, Zato apját. Lali és Zoraima velem jött. Magammal vittem a rajzot, amelyet szerencsére megőriztem, hogy átmásolhassam az ő mellére is a tigrispofát. Hat nap alatt kész van: az első hegek nagyon gyorsan leestek, mert Igazságos lemosta magát oltatlan meszes vízzel. Olyan boldog, hogy napjában többször is nézegeti magát a tükörben. Látogatásom idején ott járt Zorrillo is. Engedélyemmel beszélt Igazságosnak a tervemről, mert szerettem volna, ha kicseréli a lovat. A guajiro lovak deres-szürkék, ilyen ló azonban nincs Kolumbiában, s Igazságosnak van három veres szőrű, kolumbiai lova is. Alighogy megérti a tervet, elküld a lovakért. Kiválasztok egyet, amelyik a legnyugodtabbnak látszik, nyerget, kengyelt és zablát tétet rá, mert az övéken nincs nyereg, zablájuk pedig csontból készül. Miután a lovat ilyen kolumbiai módra felszerelték, Igazságos a kezembe adja a barna bőrből készült kantárt, aztán előttem leszámol Zorrillónak harminckilenc százpesóst. Zorrillo őrzi majd indulásom napjáig. Nekem akarja adni Winchester ismétlőpuskáját is, de nem fogadom el, és Zorrillónak is az a véleménye, hogy nem mehetek fegyveresen Kolumbiába. Igazságos ekkor kétujjnyi hosszúságú, vászonba csomagolt nyilat ad kis réztokba zárva. Zorrillo elmagyarázza, hogy ezek mérgezett nyilak, nagyon erős és nagyon ritka méreggel vannak bekenve. Zorrillónak sohasem volt, még csak nem is látott mérgezett nyilat. Indulásomig neki kell őriznie. Nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat Igazságos nagylelkűségéért. Elmeséli, hogy Zorrillo révén ismeri egy kicsit az életemet, és hogy az a része is, amit nem ismer, nagyon gazdag lehet, mert szerinte tökéletes ember vagyok, eddig minden fehér embert ellenségnek tartott, de mostantól fogva, hogy velem megismerkedett, szeretni fogja őket, s keresi majd köztük az olyan emberek barátságát, mint az enyém. - 93 -

- Gondold meg - mondja -, helyes-e elhagynod ezt a földet, amelyen csak barátaid vannak, hogy olyan földre lépj, ahol sok az ellenséged. Azt mondja, Zato meg ő vigyázni fognak Lalira meg Zoraimára, és arra, hogy Zoraima gyermekének mindig megbecsült helye legyen a törzsben, persze, csak ha fiú lesz. - Szeretném, ha nem mennél el. Maradj itt, és én neked adom azt a szép indián lányt, akit az ünnepségen láttál. Még lány, és szeret téged. Itt maradhatnál velem. Lenne egy nagy kunyhód, s annyi tehened és marhád, amennyit csak akarsz. Búcsút veszek ettől a nagyszerű embertől, és visszatérek a falumba. Útközben Lali egy szót sem szól. Mögöttem ült a vörös lovon. A nyereg feltörte a combját, mégsem szólt egy szót sem. Zoraimát az egyik indián ültette maga mögé a lóra. Zorrillo egy másik úton tért vissza a falujába. Éjszaka egy kicsit hűvös van. Ráadom Lalira azt a báránybőr kabátot, amit Igazságostól kaptam. Engedi, hogy felöltöztessem, de egy szót sem szól, a tekintete semmit sem árul el. Egyetlen mozdulatot sem tesz. Elfogadja a kabátot - ez minden. Hiába üget a ló kicsit gyorsabban, nem öleli át a derekam, hogy megkapaszkodjék. Mikor megérkezünk a faluba, elmegyek, hogy köszönjek Zatónak, Lali elvezeti a lovat, s kiköti a ház mellé, elébe tesz egy köteg szénát, de sem a nyerget, sem a zablát nem veszi le róla. Miután egy jó órát töltöttem Zatónál, hazamegyek. Mikor az indiánok - de főleg az indián nők - szomorúak, az arcuk semmit sem árul el, egy arcizmuk se rándul, szemük tele van szomorúsággal, de sohasem sírnak. Nyögnek, de nem sírnak. Egy véletlen mozdulattal megütöm Zoraima hasát, a fájdalomtól felkiált. Felállok, és átfekszem egy másik ágyra, nehogy véletlenül újból megüssem. Ez a függőágy nagyon alacsonyan van, lefekszem és érzem, hogy valaki hozzám ér. Úgy teszek, mintha aludnék. Lali leül egy fatönkre, és mozdulatlanul néz. Egy pillanattal később Zoraima jelenlétét is érzem: összezúzott narancsvirággal szokta bedörzsölni a testét, hogy illatos legyen. Ezeket a virágokat cserebere útján vásárolja, kis zacskókban egy indián asszonytól, aki időnként a faluba jön. Mikor felébredek, még mindig ugyanott ülnek, mozdulatlanul. Már felkelt a nap, nyolc óra felé járhat. Leviszem őket a partra, és végignyúlok a száraz homokon. Lali és Zoraima is leül. Megsimogatom Zoraima mellét és hasát, hideg marad, mint a márvány. Lefektetem Lalit, és megcsókolom, összezárja az ajkát. Megérkezik a halász Laliért. De ahogy ránéz, azonnal mindent megért, és szó nélkül elmegy. Zavarban vagyok, nem tudom, hogy mit csináljak, csak simogatom és csókolgatom őket, hogy kimutassam szeretetemet. Egyetlen hang sem hagyja el az ajkukat. Megrendítő, hogy mekkora fájdalmat okoz nekik a puszta gondolat, hogy nélkülem kell tovább élniük. Lali hirtelen erőszakkal szerelmeskedni akar. Különös reménytelenséggel adja át magát nekem. Mi lehet az oka? Csakis egy: szeretné, ha teherbe ejteném. Ma reggel első alkalommal vettem észre, hogy féltékeny Zoraimára. Megsimogattam Zoraima hasát és mellét, s akkor ő beleharapott a fülcimpámba. A parton feküdtünk, elrejtőzve a finom homok egyik mélyedésében. Lali odajött, karjánál fogva maga után húzva a húgát, kezét végigsimította Zoraima gömbölyödő hasán, majd az övén, amely sima és lapos. Zoraima fölállt, mintha ezt mondta volna: igazad van - s helyet adott neki mellettem. Az asszonyok minden napra készítenek nekem valami ennivalót, ők azonban semmit sem esznek. Már három napja, hogy egy falatot sem ettek. Fölkantároztam a lovat, és csaknem súlyos hibát követtem el - öt hónap óta az elsőt: hívás nélkül elmentem a varázslóhoz. Útközben megtorpanok, s le-föl járkálok körülbelül kétszáz méterre a sátrától. Észrevesz, és int, hogy jöjjek be. Jól-rosszul megértetem vele, hogy Lali és Zoraima nem eszik. Ad valami diófélét, hogy tegyem be otthon az ivóvízbe. Hazamegyek, és beleteszem a diót a nagy kőedénybe. Többször is isznak a vízből, enni mégsem esznek semmit. Lali már nem jár halászni. Ma néhány napi teljes böjt után valóságos őrültséget csinál: jó kétszáz méterre beúszik a parttól a ladik nélkül, s hoz harminc kagylót, hogy egyem meg. Néma bánatuk annyira felkavar, hogy már én is alig tudok enni. Már hat napja tart ez a szörnyűség. Lali lázasan fekszik. A hat nap alatt néhány citromot - 94 -

szopogatott el csupán. Zoraima egyszer eszik napjában - délben. Nem tudom, hogy mit tegyek. Lali mellett ülök. Elnyúlik az egyik ágyon, amelyet a földön derékaljszerűen összehajtogattam neki. Mozdulatlanul fekszik, a tetőre szegzett tekintettel. Ránézek, aztán a gömbölyödő hasú Zoraimára, és nem is tudom pontosan, miért, de sírni kezdek. Magamat sirattam, vagy őket? Ki tudja! Sírok, kövér könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Zoraima könnyeim láttán nyüszíteni kezd, s akkor felém fordítva a fejét, Lali is észreveszi, hogy sírok. Egy ugrással talpon terem, a két lábam közé ül, halkan nyögdécsel. Megcsókol, megsimogat. Zoraima átöleli a vállam, Lali pedig nyögdécselve beszélni kezd, Zoraima felelget neki. Úgy rémlik, hogy szemrehányást tesz Lalinak. Lali vesz egy öklömnyi nagy cukordarabot, és mutogatja, hogy fel fogja olvasztani vízben, és mind megissza. Aztán Zoraimával kimennek a házból, hallom, amint elővezetik a lovat, s mire kiérek, már felnyergelve találom, a zabla a szájában, a kantár meg a nyeregkápára erősítve. Ráadom a báránybőr kabátot Zoraimára, a nyeregre Lali rátesz egy összehajtogatott függőágyat. Zoraima ül fel elsőnek, egészen előre, csaknem a ló nyakára, én középen, Lali hátul. Annyira megzavarodtam, hogy köszönés nélkül megyek el, még a főnöknek sem szólok. Lali ránt egyet a kantáron - én ugyanis azt hittem, hogy a varázslóhoz megyünk, s arrafelé indultam. De nem, Lali húz egyet a kantáron, s azt mondja: - Zorrillo. Tehát Zorrillóhoz megyünk. Az úton jól belekapaszkodik az övembe, és sokszor megcsókolja a nyakam. Bal kezemben a kantárt szorítom, a jobbal meg Zoraimát simogatom. Éppen akkor érünk Zorillo falujába, amikor három szamárral és egy rogyásig megrakott lóval megérkezik Kolumbiából. Belépünk a házba. Lali beszélni kezd, majd Zoraima is. És aztán Zorrillótól a következőket tudom meg: addig a pillanatig, amíg sírva nem fakadtam, Lali azt hitte, hogy én csak egy fehér vagyok, aki őt semmire se becsüli. Tudta, hogy el fogok menni, de álnok voltam, mint egy kígyó, mert egy szót sem szóltam neki a tervemről. Semmit sem próbáltam vele megértetni. Azt mondja, hogy nagyot csalódott, mert azt hitte, hogy egy olyan indián nő, mint ő, boldoggá tud tenni egy férfit, egy elégedett férfi pedig nem megy el. Úgy érezte, hogy ilyen súlyos csapás után nincs miért élnie. Zoraima ugyanezt mondja, de ő még attól is félt, hogy a fia olyan lesz majd, mint az apja: hazug, akinek a szava semmit sem ér, s ezenkívül rettenetes nehéz dolgokat kér a feleségétől. Nem érti, hogy miért akarok elmenni tőle, aki pedig még az életét is feláldozná értem. Miért menekülök úgy, mintha legalábbis ő volna az a kutya, amely érkezésem napján belém harapott? - Mit csinálnál, Lali - kérdem -, ha az apád beteg lenne? - A tüskén is átmennék, hogy ápoljam. - Mit csinálnál azokkal, akik úgy vadásztak rád, akár egy állatra, azon a napon, mikor végre védekezni tudnál? - Felkutatnám az ellenségemet, bárhol legyen is, és olyan mélyre temetném, hogy meg se tudjon fordulni a sírjában. - És ha mindezt elvégezted, mit csinálnál, ha van két csodálatos asszonyod, aki vár rád? - Visszajönnék lóháton. - Én is ezt fogom tenni. - És ha mire visszajössz, öreg leszek és csúnya? - Sokkal előbb visszajövök, semmint hogy te öreg és csúnya lennél. - Igen, víz folyt a szemedből, ezt készakarva soha nem tudnád megtenni. Elmehetsz, ha akarsz, de világos nappal, mindenki előtt, nem pedig mint egy tolvaj. Úgy kell elmenned, ahogy jöttél, ugyanabban az órában, délután, szépen felöltözve. Ki kell jelölnöd valakit, aki éjjel-nappal vigyáz majd ránk. Zato a főnök, de kell még egy ember, aki felügyel ránk. Ki kell jelentened, hogy a ház mindörökre a te házad, és soha más férfi nem léphet az otthonodba, kivéve a fiadat, ha ugyan fiút hord Zoraima a hasában. Azon a napon, amikor elmész, Zorrillónak el kell jönnie, hogy lefordítsa mindenkinek, amit - 95 -

mondani fogsz. Zorrillónál aludtunk. Csodálatosan enyhe, csendes éjszaka volt. Mélyen megindított ennek a két vadon nőtt teremtésnek érthetetlen gügyögése, amely maga volt a szerelem himnusza. Aztán mindhárman lóra ültünk, s szép lassan ügettünk hazafelé, vigyázva Zoraima hasára. Az újhold után egy héttel kell indulnom, mert Lali meg akarja mondani, hogy biztosan teherben van-e. A múltkori holdnál nem látott vért. Fél, hogy téved, de ha ennél a holdnál sem vérezne, akkor biztosan megfogant a gyermeke. Zorrillo majd elhoz minden holmit, amit magamra öltök, miután elmondtam a beszédemet guajiro módra, azaz meztelenül. Távozásom előestéjén mindhármunknak el kell mennünk a varázslóhoz. Ő fogja megmondani, hogy be kell-e zárni az ajtómat, vagy nyitva lehet hagyni. Hazafelé az úton nem látszottak szomorúnak. Jobb a bizonyosság, mint hogy ott maradjanak váratlanul elhagyottan, és hogy az egész falu nevessen rajtuk. Ha Zoraimának meglesz a gyermeke, ő is fogad majd egy halászt, hogy sok gyöngyöt gyűjthessen, és eltegye nekem. Lali többet fog naponta halászni, hogy valamivel lekösse magát. Sajnálom, hogy nem tanultam meg többet egy tucatnyi guajiro szónál. Annyi mondanivalóm lett volna számukra, amit nem lehet tolmács útján közölni. Megérkeztünk. Először is Zatót kell meglátogatnom, hogy bocsánatát kérjem, amiért szó nélkül elmentem. Zato ugyanolyan nemes lelkű, mint a fivére. Még mielőtt beszélni kezdenék, kezét a vállamra teszi, s így szól: - Uilu.(Hallgass.) Körülbelül tizenkét nap múlva lesz újhold, aztán még egy hétig kell várnom, s a huszadik napon útnak indulhatok. Újra nézegetni kezdem a térképet, helyenként megváltoztatom az útvonalat, közben egyre az jár az eszemben, amit Igazságos mondott. Lehetek-e valahol is boldogabb, mint itt, ahol mindenki szeret? Nem vagyok-e saját szerencsétlenségem kovácsa, mikor visszatérek a civilizációba? A jövő titka. Ez a három hét úgy telt el, mint egy varázslat. Lali már bizonyos benne, hogy teherben van, s így két vagy három gyerek fogja várni visszatérésemet. Miért három? Elmondja, hogy az anyja kétszer is ikreket szült. Elmentünk a varázslóhoz. Nem, nem kell bezárni az ajtómat, elég, ha egy faággal keresztbe eltorlaszolom, a függőágyat, amelyen eddig hárman aludtunk, fel kell húzni a kunyhó mennyezetére. Nekik kettőjüknek mindig együtt kell aludniuk, annak jeléül, hogy ők egyek. Aztán leültet bennünket a tűz mellé, amelyre zöld leveleket dob, és több mint tíz percen át füstöl minket. Ezek után hazamegyünk, és várjuk Zorrillót, el is jön még aznap este. A kunyhóm előtt, a tűz körül az egész éjszakát beszélgetéssel töltjük. Zorrillo közvetítésével minden indiánhoz szólok egy-egy kedves szót, amelyre valamennyien kedvesen válaszolnak. Napfelkeltekor behúzódom a házba Lalival és Zoraimával. Egész nap szeretkezünk. Zoraima rám fekszik, hogy jobban érezze, hogy benne vagyok, Lali meg úgy fonódik rám, mintha egy inda gyökeret vert volna ölében, öle lüktet, mint egy szív. Délután indulás. Zorrillo fordítja, amit mondok: - Zato, ennek a törzsnek Nagy Főnöke, aki engem befogadtál, aki nekem mindent megadtál, engedd meg, hogy eltávozzam sok holdnyi időre. - Miért akarod elhagyni barátaidat? - Mert meg kell büntetnem azokat, akik zargattak, akár egy állatot. Hála neked, ebben a faluban menedéket találtam, boldogan élhettem, jókat ehettem, nemes barátokra és asszonyokra leltem, akik napfényt gyújtottak a szívemben. Mégsem válhatok emberből állattá, amely ha jó menedéket talált, egész életére ott marad, mert fél a harctól, a szenvedéstől. Szembe kell néznem ellenségeimmel, s fel kell keresnem apámat, akinek szüksége van rám. De lelkemet, egyezségünk gyümölcsét, a gyermekeimet itt hagyom asszonyaimban, Laliban és Zoraimában. A kunyhóm az övék és születendő gyermekeimé. Remélem, hogy te, Zato, ha valaki is megfeledkezne róla, emlékeztetni fogod rá. Kérem, hogy személyes őrködéseden kívül még egy ember, Usli védje éjjel-nappal a családomat. Mindannyiatokat szerettem, s mindig is szeretni fogom. Arra törekszem, hogy mihamarabb visszatérjek. Ha kötelességem teljesítése közben meghalnék, a lelkem hozzátok száll, - 96 -

Lalihoz, Zoraimához, a gyermekeimhez és tihozzátok, guajiro indiánok, hiszen ti vagytok a családom. Visszamegyek a kunyhóba, Lali és Zoraima utánam jön. Felöltözöm, fölveszem a khakiszínű inget és nadrágot, harisnyát, rövid szárú csizmát. Sokszor visszafordultam, hogy még egyszer lássam ezt az idillikus falut, amelyben hat hónapot töltöttem. A guajiro törzs, amelytől egyaránt rettegnek a többi indián törzsek meg a fehérek, az én számomra rév volt, ahol fellélegezhettem, páratlan menedék az emberek gonoszsága elől. Szerelmet találtam itt, békét, nyugalmat és nemeslelkűséget. Isten veletek, guajirók, isten veletek, Kolumbia és Venezuela félszigetének vad indiánjai. Mivel nagy földed szerencsére vitás terület, független és szabad maradtál, és a téged körülvevő kétfajta civilizáció nem avatkozhat be létedbe. Vad életformád, amellyel a külső ellenségtől véded magad, megtanított valamire, ami egész további életemre nagy hatással volt: a vad indiánok sokszor emberségesebbek az egyetemet végzett bíróknál. Isten veled, Lali és Zoraima, páratlan, végtelenül önzetlen, természet adta jó feleségek, akik indulásom percében oly magától értetődően nekem adtátok az összes gyöngyszemeket egy kis vászonzacskóban, ami csak volt a kunyhóban. Visszatérek akárhogy is lesz, mindenképpen visszatérek. Mikor? Hogyan? Nem tudom, de megfogadtam, hogy visszajövök. A délután vége fele Zorrillo felül a lóra, és elindulunk Kolumbia irányába. A fejemen szalmakalap. Gyeplőszáron vezetem a lovat. A törzs minden indiánja bal karjával elfedi arcát, jobb karját pedig felém nyújtja, jelképezve, hogy nem akarnak elmenni látni, a látvány túlságosan fáj nekik. Nyitott tenyérrel, előrenyújtott karjukkal pedig mintha vissza akarnának tartani. Lali és Zoraima majdnem száz méteren elkísérnek. Azt hittem, hogy meg fognak csókolni, hirtelen azonban üvöltözve elszaladnak a házunk felé, vissza se fordulnak. Ötödik füzet VISSZATÉRÉS A CIVILIZÁCIÓBA A SANTA MARTA-I BÖRTÖN Az indián Guajira területét nem nehéz elhagyni, és zökkenő nélkül jutunk át a La Vela-i határőrhelyeken. Lóháton két nap alatt megtettük azt az utat, ami olyan sok időnkbe került Antonióval. De nemcsak ezek a rettentően veszélyes határőrhelyek vannak, hanem az a több mint százhúsz kilométeres parti szegély Rio Hacháig, a faluig, ahonnan megszöktem. Zorrillo társaságában megejtettem első csevegési kísérletemet egy kolumbiai polgárral, valami fogadófélében, ahol ételt-italt kapni. Egészen jól elboldogultam, és ahogy Zorrillo tanácsolta, nagyon jól jön egy kis dadogás az idegen kiejtés leplezésére. Újra elindultunk Santa Marta felé. Zorillónak félúton el kell búcsúznia tőlem, ma reggel fog visszajönni. Zorrillótól elváltam. Úgy döntöttünk, hogy a lovat elviszi. Csakugyan, ha az embernek lova van, azt hihetik, hogy valamelyik faluban lakik, és kiteszi magát a kellemetlen kérdések özönének: "Ismeri X-et? Hogy hívják a polgármestert? Hogy van Y-né? Kié a fonda?" Nem, jobb, ha gyalog folytatom, felkéredzkedem valami teherautóra vagy autóbuszra, Santa Martából pedig vonattal megyek tovább. Ezen a vidéken azt kell hogy higgyék, hogy forastero (idegen) vagyok, aki bárhol dolgozhat, bármit csinálhat. Zorrillo beváltott nekem három darab arany százpesóst. Ezer pesót adott érte. Egy jól kereső munkás naponta nyolc-tíz pesót keres, vagyis ebből a pénzből elég sokáig kihúzhatom. Felkéredzkedtem egy teherautóra, amely majdnem Santa Martáig megy, egy elég nagy kikötőbe, körülbelül százhúsz kilométerre onnan, ahol Zorrillótól elváltam. A teherautó kecskéért vagy gidáért megy, nem is tudom pontosan. - 97 -

Úgy hat-tíz kilométerenként mindig van egy-egy kocsma. A sofőr kiszáll és meghív. Meghív, de én fizetek. És minden alkalommal megiszik öt-hat pohár méregerős szeszt. Én úgy teszek, mintha egyet hajtanék fel. Mire megteszünk vagy ötven kilométert, olyan részeg, mint a csacsi. Úgy elázott, hogy elvéti az utat, és egy sáros földútra fordul be, ahol a teherautó elakad, és ahonnan nem tudunk kievickélni. A kolumbiai nem veszi nagyon a szívére: befekszik a teherautó rakodóterébe, nekem meg azt ajánlja, aludjam a vezetőfülkében. Nem tudom, hogy mit tegyek. Santa Martáig még vagy nyolcvan kilométer lehet hátra. Ha vele maradok, nem kockáztatom, hogy faggatóznak, ha találkozunk valakivel, és a sűrű veszteglések ellenére, mégiscsak gyorsabban haladok, mint gyalog. Így hát reggel felé elhatározom, hogy alszom. A nap felkel, nemsokára hét óra lesz. Egy szekér jön, két ló húzza. A teherautótól nem tud tovább jutni. Felébresztik a sofőrt, azt hiszik, én vagyok, hiszen én aludtam a fülkében. Megjátszom a hebegő, felriadt embert, aki hirtelen azt sem tudja, hol van. A sofőr felébred, és vitatkozik a kocsissal. Több nekirugaszkodás után sem sikerül kivonszolni a teherautót. A kerekek tengelyig a sárba süppedtek, nincs mit tenni. A szekéren két fekete ruhás apáca ül, főkötőben, és három kislány. Hosszas vita után a két férfi úgy dönt, hogy ki kell vágni néhány bokrot, s így majd a szekér egyik kerekével az úton, másikkal a bokroktól megtisztított részen átevickél ezen a húszméternyi akadályon. Mindketten fognak egy görbe kést (cukornád- és bozótvágó, ezt a szerszámot minden úton levő férfi magával hordja), és kivágnak mindent, ami a szekér útjában van, én meg elegyengetem az utat, nehogy túlságosan magas legyen az egyik oldal, és nehogy a szekér is belesüppedjen a sárba. Csaknem két óra telik bele, mire kész az út. Ekkor az apácák, miután köszönetet mondanak; megkérdik tőlem, hogy hova megyek. Mondom: "Santa Marta". - De hiszen akkor eltévedt, vissza kell jönnie velünk. Majdnem egészen Santa Martáig visszük, onnan már csak nyolc kilométer. Nem utasíthatom vissza, gyanút fognának. Másrészt szerettem volna megmondani, hogy inkább a sofőrrel maradok, hogy segítsek neki, de minthogy a hosszas magyarázkodás nehezemre esnék, inkább azt mondom: - Gracias, gracias. És máris a kocsiderékban ülök a három kislánnyal, a két apáca a kocsis mellé ült a bakra. Elindulunk, és csakugyan elég gyorsan megtesszük azt az öt-hat kilométert, amit tévedésből tettünk meg a teherautóval. Amikor aztán végre kijutunk a helyes útra, jó iramban haladunk, és déltájban megállunk egy fogadó előtt ebédelni. A három kislány meg a kocsis ül az egyik asztal mellé, a két apáca meg én a szomszéd asztal mellé. Az apácák fiatalok, huszonöt-harminc évesek. A bőrük tejfehér. Az egyik spanyol, a másik ír. Az ír kedvesen kérdezősködik: - Maga nem idevalósi, ugye? - De, Baranquillában lakom. - Ugyan, maga nem kolumbiai, a haja nagyon világos, a bőre pedig sötét, mert lebarnult a napon. Honnan jön? - Rio Hachából. - Mit csinált ott? - Villanyszerelő vagyok. - Jaj, van egy barátom a villamos társaságnál, Péreznek hívják, spanyol. Ismeri talán? - Igen. - Jaj, de örülök. Az étkezés vége felé felállnak, s elmennek kezet mosni, az ír egyedül jön vissza. Rám néz, és aztán franciául megszólal: - Nem árulom el magát, de a barátnőm azt mondja, hogy látta a maga fényképét egy újságban. Maga az a francia, aki megszökött a Rio Hacha-i börtönből, igaz? Ha tagadnám, csak súlyosbítanám a helyzetem. - 98 -

- Igen, nővér. Nagyon kérem, ne jelentsen fel. Nem vagyok én olyan rossz fiú, mint amilyennek lefestettek. Hiszek Istenben, és félem őt. Visszajön a spanyol, a másik azt mondja neki: "Igen." Valamit hadar, amit nem értek. Mintha tanakodnának, mitévők legyenek, aztán felállnak, és újra kimennek a mellékhelyiségbe. Körülbelül öt percig maradnak távol, közben gyors számvetést csinálok. Elmenjek, mielőtt visszajönnének, vagy maradjak? Ha elmegyek, ugyanoda jutok, mint ha fel akarnának jelenteni, mert ha elmegyek, hamarosan rám találnak. Ezen a vidéken nincsen sűrű selva (dzsungel, őserdő), és a városba vezető utakat könnyen és gyorsan ellenőrzik. A sorsra bízom hát magam, amely eleddig nem bánt mostohán velem. Mosolyogva jönnek vissza, az ír megkérdi a nevem. - Enrique. - Jól van, Enrique, velünk jön a kolostorig, ahová mi tartunk, az nyolc kilométerre van Santa Martától. A mi szekerünkön semmi félnivalója sem lesz az úton. Csak ne beszéljen, mindenki azt fogja hinni, hogy a kolostor alkalmazottja. A nővérek valamennyiünk ebédjét kifizetik. Veszek tizenkét doboz cigarettát meg egy taplós öngyújtót. Elindulunk. A nővérek egész úton egy szót sem szólnak hozzám, és én nagyon hálás vagyok nekik. Így a kocsis nem veheti észre, hogy rosszul beszélek. Estefelé megállunk egy nagy fogadó előtt. Ott áll egy autóbusz ezzel a felirattal: "Rio Hacha - Santa Marta". Szeretnék felszállni. Odamegyek az ír apácához, és megmondom neki, hogy szeretnék a busszal tovább menni. - Nagyon veszélyes - válaszolja -, Santa Martáig legalább két rendőrállomás van, ahol ellenőrzik az utasok céduláját (személyazonossági), a mi szekerünkön ez nem fordulhat elő. Hálásan megköszönöm neki, és ekkor a szorongásom, amit azóta éreztem, hogy felismertek, teljesen elmúlik. Ellenkezőleg, isteni szerencsém volt, hogy összeakadtam ezekkel az apácákkal. Az éj leszálltával csakugyan egy rendőrállomáshoz érünk (spanyolul alcabale). Egy Santa Martából Rio Hachába tartó autóbuszt átvizsgált a rendőrség. Hanyatt fekszem a kocsiderékban, szalmakalapom az arcomon, úgy teszek, mintha aludnék. Egy nyolc év körüli kislány, fejével a vállamra borulva, csakugyan alszik. Amikor a szekér odaér, a kocsis éppen az autóbusz és az őrállomás közt állítja meg lovait. - Cómo estan por aqui? (Hogy vannak errefelé?) - kérdi a spanyol apáca. - Muy bíen, Hermana. (Nagyon jól, nővérke.) - Me alegro, vamonos, muchanos. (Nagyon örülök, gyerünk, gyermekeim.) És háborítatlanul továbbindulunk. Este tíz órakor egy másik, fényesen kivilágított rendőrállomás. Két, mindenféle kocsiból álló sor várakozik. Az egyik oszlop jobbról érkezett, a mienk balról. A rendőrök az autók csomagtartóit kinyitják és átvizsgálják. Látom, amint leszállítanak egy asszonyt, miután átkutatták a zsákját. Beviszik a rendőrőrszobára. Valószínűleg nincsen cédulája. Ez esetben nincs mit tenni. A járművek egymás után kerülnek sorra. Minthogy két oszlop van, nem mehetünk tovább soron kívül. Nincs rés, ahol átcsúszhatnánk. Már látom, hogy elvesztem. Előttünk egy egészen kis autóbusz áll, utasokkal zsúfolva. Fenn, a tetején bőröndök és vaskos málhák. Hátul is van egy hálóféle, szintén tele csomagokkal. Négy rendőr leszállítja az utasokat. Az autóbusznak csak egy ajtaja van, elöl. Férfiak és nők szállnak le. Az asszonyok lurkóikkal a karjukon. Egyenként mennek vissza. - Cédula! Cédula! És mindannyian előveszik és megmutatják a fényképes személyazonosságijukat. Zorrillo soha egyetlen szót sem szólt erről. Ha tudtam volna, talán megpróbálhattam volna hamis igazolványt szerezni. Arra gondolok, hogy mit nem adnék érte, ha sikerülne átjutnom ezen az őrállomáson, de mindenesetre szerzek egy cédulát, mielőtt Santa Martából Baranquillába indulnék, ebbe a nagy Atlanti-óceán-parti városba: a kalauz szerint kétszázötvenezer lakosa van. Úristen, milyen sokáig vacakolnak ezzel az autóbusszal. Az ír apáca felém fordul: "Legyen nyugodt, Enrique." Mindjárt dühös is vagyok rá ezért a mondatért, a kocsis - 99 -

bizonyára meghallotta. A szekér rácsos oldalához támaszkodom, és az apácák hátát nézem. Csak profilból látnak, a kalapom a szemembe húztam, de nem feltűnően. - Cómo estan todos por aqui? (Hogy vannak mindnyájan errefelé?) - kérdi újra a nővér. - Muy bien, Hermanas. Ycómo viajan tan tarde? (Nagyon jól, nővérek. Miért utaznak ilyen későn?) - Por una urgencia, por eso no me detengo. Somos muy apuradas. (Sürgős dolgunk volt, éppen azért ne tartóztassanak fel bennünket. Nagyon sietünk.) - Vayanse con Dios, Hermanas. (Isten velük, nővérek.) - Gracias, hijos. Que Dios les protege. (Köszönöm, gyermekeim. Isten óvja magukat.) - Amén (Ámen) - felelik a rendőrök. És nyugodtan továbbindulunk, anélkül, hogy valaki bármit is kérdezne tőlünk. Az átélt percek izgalmai bizonyára hascsikarást okoztak a kedves nővéreknek, mert száz méterrel arrább megállíttatják a szekeret, leszállnak, és kis időre eltűnnek a bozótban. Újra elindulunk. Rágyújtok. Úgy meghatódtam, hogy amikor az ír apáca felszáll, azt mondom neki: - Köszönöm, nővér. Azt feleli: - Nincs mit, de annyira féltünk, hogy az izgalom hascsikarást okozott. Éjfél felé megérkezünk a kolostorba. Óriási fal, óriási kapu. A kocsis az istállóba vezeti a lovait, a csűrbe tolja a szekerét, a három kislányt pedig beviszik a kolostorba. Az udvar lépcsőjén heves vita folyik a kapusnővér és a másik két nővér közt. Az ír apáca azt mondja, hogy nem akarja felébreszteni a Főnökasszonyt, pedig engedélyt kellene kérnie, hogy a kolostorban alhassam. Habozom. Tüstént ki kellett volna használnom az alkalmat, hogy elbúcsúzzam, és elinduljak Santa Marta felé, hiszen tudtam, hogy csak nyolc kilométert kellene megtennem. Ez a baklövés később hétévi fegyházba került. Végül is felébresztették a Főnökasszonyt, kaptam egy szobát a második emeleten. Az ablakból ide látszanak a város fényei. Jól látom a világítótornyot meg a világítójelzéseket. A kikötőből éppen elindul egy nagy hajó. Elalszom, és amikor kopognak az ajtómon, már megvirradt. Kegyetlen álmom volt. Lali a szemem láttára felvágta a hasát, és gyermekünk darabokban jött ki belőle. Megborotválkozom, és sebtében rendbe hozom magam. Lemegyek. A lépcső alján az ír nővér áll, s kis mosollyal fogad: - Jó napot, Henri. Jól aludt? - Igen, nővér. - Jöjjön, kérem, az irodába, a Főnökasszony szeretne beszélni magával. Bemegyünk. Az íróasztalnál egy asszony ül. Roppant szigorú az arca, ötvenéves lehet, vagy talán több is, s nem mondhatnám, hogy fekete szemével szelíden néz rám. - Senor, sabe usted hablar espanol? (Beszél spanyolul, uram?) - Muy poco. (Nagyon keveset.) - Bueno, la Hermana va servir do interprete. (Rendben van, a nővér majd tolmácsol nekünk.) - Azt mondták, maga francia. - Igen, Anyám. - Megszökött a Rio Hacha-i börtönből? - Igen, Anyám. - Mennyi ideje? - Körülbelül hét hónapja. - Mit csinált azóta? - Az indiánoknál voltam. - Micsoda? Maga, a guajiróknál? Az lehetetlen. Azok a vademberek soha senkit nem engednek be az ő területükre. Képzelje el, hogy egyetlen hittérítő sem jutott még el - 100 -

oda. Ezt a választ nem fogadom el. Hol volt? Mondja meg az igazat. - Anyám, én az indiánoknál voltam, s bizonyítékom is van rá. - Mégpedig? - Igazgyöngyök, ők halászták. Előveszem a zacskót, amely a zakóm hátának közepére van gombostűzve, és átadom neki. Kinyitja, és kivesz egy marék gyöngyöt. - Hány gyöngy van benne? - Nem tudom, talán öt-hatszáz. Körülbelül. - Ez nem bizonyíték. A gyöngyöt máshonnan is lophatta. - Anyám, hogy megnyugodjék a lelkiismerete, ha úgy kívánja, itt maradok egészen addig, amíg megtudakolja, történt-e valahol gyöngylopás. Pénzem van, ki tudnám fizetni a kosztomat. Megígérem, hogy ki sem mozdulok a szobámból, amíg ön úgy nem dönt, hogy elmehetek. Merőn néz rám. Hirtelen átvillan az agyamon, min tűnődik: "És ha megszöksz? A börtönből is megszöktél, nem gondolod-e, hogy innen mennyivel könnyebb?" - Önnél hagyom a zacskót a gyöngyökkel, ez az egész vagyonom. Tudom, hogy jó kezekben lesz. - Rendben, megegyeztünk. Nem, nem kell bezárkóznia a szobájába. Reggel és délután lemehet a kertbe, ilyenkor a lányaim a kápolnában vannak. Majd a konyhában étkezik a személyzettel. Félig megnyugodva hagyom el a Főnökasszonyt. Amikor már éppen fel akartam menni a szobámba, az ír nővér a konyhába kísért. Nagy bögre tejeskávét, friss fekete kenyeret és vajat tesz elém. Végignézi, ahogy reggelizem, egy szót sem szól, le sem ül, velem szemben áll. Gondterheltnek látszik. Azt mondom: - Köszönöm, nővér, mindazt, amit értem tett. - Szeretnék még többet tenni, de nem tudok, Henri barátom. És e szavak után kimegy a konyhából. Az ablaknál ülve nézem a várost, a kikötőt, a tengert. A vidéken mindenütt jól művelt földek. Nem tudok szabadulni a balsejtelemtől, hogy veszélyben vagyok, olyannyira, hogy elhatározom, a következő éjjel megszököm. Egye fene a gyöngyöket, tartsa meg a Főnökasszony a kolostorának vagy magának! Egyáltalán nem bízom benne, és azt hiszem, hogy ösztönöm nem csal, hiszen lehetetlen, hogy egy katalán nő, egy kolostor Főnökasszonya, vagyis egy művelt nő, ne beszéljen franciául, nem, ez valószínűtlen. Következésképpen: ma este elmegyek. Igen, ma délután lemegyek az udvarra, körülnézek, hogy hol tudnék átmászni a falon. Egy óra tájt kopognak az ajtómon: - Legyen szíves lejönni ebédelni, Henri. - Igen, megyek, köszönöm. Amint leülök a konyhaasztal mellé, s éppen húst meg főtt krumplit szedek magamnak, nyílik az ajtó, és bejön négy fehér egyenruhás rendőr puskával meg egy tiszt pisztollyal a kezében. - No te mueve, o te mato! (Ne mozdulj, vagy megöllek.) Megbilincsel. Az ír apáca felsikolt és elájul. A két konyhás nővér felemeli. - Vamos (gyerünk) - mondja a főnök. Felkísér a szobámba. Átkutatják a batyumat, és rögtön megtalálják a harminchat százpesós aranyat, ami még megmaradt, de a tokot a két nyíllal meg sem nézik. Bizonyára azt hitték, hogy ceruza van benne. A főnök szemmel látható elégedettséggel teszi zsebre az aranyaimat. Elindulunk. Az udvarban valamiféle autó vár ránk. Az öt rendőr meg én benyomorodunk ebbe a tragacsba, és gyorsan elrobogunk, a koromfekete sofőr is rendőregyenruhát visel. Szóhoz sem tudok jutni, nem is ellenkezem, megpróbálom megőrizni méltóságom. Nem várhatok sem irgalmat, sem kegyelmet. Maradj ember, és gondolj arra, hogy sohasem szabad elveszítened a reményt. Mindez gyorsan villant át az agyamon. És amikor kiszállok a kocsiból, olyannyira eltökéltem - 101 -

magam, hogy embernek lássanak és ne rongynak, hogy szándékom minden bizonnyal jól sikerült, mert a tiszt, aki kihallgat, így szól: "Ez a francia belevaló fickó, igazán nem úgy fest, mint aki begyulladt, mert a kezünkre került." Bemegyek az irodába. Leveszem a kalapom, és mielőtt szólnának, leülök, batyummal a lábam közt. - Tu sabes hablar espanol? (Tudsz spanyolul?) - Nem. - Llame el zapatero. (Hívd ide a csizmadiát.) Néhány pillanat múlva bejön egy alacsony férfi, kék kötényben, cipészkalapáccsal a kezében. - Te vagy az a francia, aki egy évvel ezelőtt szökött meg Rio Hachából? - Nem. - Hazudsz. - Nem hazudok. Nem én vagyok az a francia, aki egy évvel ezelőtt szökött meg Rio Hachából. - Vegyék le a bilincsét. Vesd le a zakód meg az inged. - (Felvesz egy iratot és nézi. Minden tetoválás fel van jegyezve.) - A bal kezedről hiányzik a hüvelykujjad. Igen. Akkor te vagy az. - Nem, nem én vagyok, mert én nem egy éve szöktem. Én hét hónapja szöktem. - Az mindegy. - Neked igen, de nekem nem. - Látom: tipikus gyilkos vagy. Akár francia vagy, akár kolumbiai, minden gyilkos (matador) egyforma fékevesztett. Én csak a parancsnok-helyettes vagyok ebben a börtönben. Nem tudom, hogy mi lesz veled. Pillanatnyilag a volt komáidhoz viszlek. - Miféle komáimhoz? - A franciákhoz, akiket Kolumbiába hoztál. Megyek a rendőrök után, akik egy olyan zárkába visznek, amelynek rácsos ablaka az udvarra néz. Mind az öt barátomat viszontlátom. Megöleljük egymást. - Már azt hittük, hogy örökre eltűntél, cimbora - mondja Clousiot. Maturette bőg, mint egy gyerek, hiszen az is. A többi három is elképedve fogad. A viszontlátás új erőt ad. - Mesélj - mondják. - Majd később. És ti? - Mi már három hónapja vagyunk itt. - Jól bánnak veletek? - Úgy-ahogy. Várjuk, hogy átszállítsanak bennünket Baranquillába, ahol, úgy hírlik, átadnak a francia hatóságoknak. - Micsoda disznó banda! Szökésre van remény? - Alig értél ide, és máris a szökésen töröd a fejed! - Még ilyet! Csak nem képzeled, hogy ennyiben hagyom? Nagyon erős az őrizet? - Nappal nem nagyon, de éjjel külön őrséget kapunk. - Hányan vannak? - Hárman. - Mi van a lábaddal? - Rendbe jött, már nem is sántítok. - Mindig be vagytok zárva? - Nem, a napos udvaron sétálunk, két órát délelőtt és hármat délután. - Milyenek a többiek, a kolumbiai foglyok? - Állítólag vannak nagyon veszélyes mandrók, tolvajok is, gyilkosok is. Délután az udvaron vagyok, éppen félrehúzódva beszélgetek Clousiot-val, amikor szólítanak. Megyek a rendőr után, és ugyanabban az irodában kötök ki, mint reggel. A börtönparancsnokot találom itt, meg azt, aki már kihallgatott. A díszhelyet egy nagyon sötét bőrű, majdnem fekete férfi foglalja el. A színe után ítélve inkább négerre hasonlít, mint indiánra. Rövid göndör haja négerhaj. Ötvenéves lehet, fekete és gonosz a szeme. Egészen rövidre nyírt bajsza széles ajkú, kegyetlen szájára tapad. Az inge kigombolva, nyakkendőt nem visel. A bal mellére valamilyen kitüntetés zöld-fehér szalagja van fűzve. A csizmadia is itt van. - 102 -

- Francia, hét hónappal a szökésed után fogtak el. Mit csináltál eddig? - A guajiróknál voltam. - Ne nézz hülyének, vagy megabriktollak. - Igazat mondtam. - Soha senki sem élt még együtt az indiánokkal. Csak ebben az évben több mint huszonöt partőrt öltek meg. - Nem, a partőröket a csempészek ölték meg. - Honnan tudod? - Hét hónapig éltem ott. A guajirók sohasem hagyják el a területüket. - Rendben, ez igaz lehet. Hol loptad a harminchat százpesóst? - Az enyém. Egy hegyi törzsfőnöktől, az Igazságostól kaptam. - Hogy lehet egy indiánnak ennyi pénze, és hogy lehet, hogy neked adta? - Na de, főnök, tud róla, hogy valahol százpesós aranyakat loptak? - Nem, nem tudok. A tájékoztatóban nem szerepel ilyen lopás. De azért utánanézünk. - Helyes, legalább kiderül, hogy igazat mondok. - Ide figyelj, francia, súlyos bűnt követtél el, amikor megszöktél a Rio Hacha-i börtönből, és még súlyosabbat, hogy megszöktetted Antoniót, akit ki akartak végezni, mert több partőrt megölt. Most már azt is tudjuk, hogy téged viszont keres Franciaország, ahol életfogytiglani büntetésedet kell letöltened. Veszélyes gyilkos vagy. Éppen ezért nem kockáztatom, hogy megszökj innét, nem hagylak együtt a többi franciával. Míg el nem indulsz Baranquillába, magánzárkába teszlek. Az aranyaidat visszakapod, ha kiderült, hogy nem loptad. Kijövet egy lépcsőig visznek, amely az alagsorba vezet. Miután lemegyünk huszonöt lépcsőfokot, egy nagyon rosszul világított folyosóra érünk, jobbra-balra zárkák vannak. Az egyiket kinyitják, és betuszkolnak. Amikor a folyosóra nyíló ajtó bezárul, rohadás szaga száll fel a ragacsos földről. Mindenfelől szólítanak. Minden bezárt lyukban van egy, két vagy három fogoly. - Francés, Francés! Que a hecho? Por que esta aqui? (Mit csináltál? Miért vagy itt?) Tudod, hogy ez itt a siralomház? - Hallgassatok! Hadd beszéljen! - hallok egy kiáltást. - Igen, francia vagyok. Azért hoztak ide, mert megszöktem a Rio Hacha-i börtönből. Spanyol konyhanyelvemet tökéletesen megértik. - Ide figyelj, francia, jegyezd meg: a zárkád végiben van egy deszka. Az a fekhelyed. Jobbra van a vized egy dobozban. Ne pazarold, mert reggelente nagyon keveset adnak, és többet nem kérhetsz. Balra van egy vödör, a küblid. Takard le a zakóddal. Itt nem lesz szükséged a zakódra, mert nagyon meleg van, hanem takard le a küblid, hogy ne legyen olyan büdös. Mi itt mindnyájan a holminkkal takarjuk le a vedreket. Odamegyek a rácshoz, megpróbálom kivenni az arcokat. Csak a két szemben levő rácshoz támaszkodót látom jól, a lábukat kidugják. Az egyik elspanyolosodott indián, olyasféle, mint az első rendőrök, akik Rio Hachában letartóztattak, a másik nagyon világos bőrű néger, szép fiatal fiú. A néger elmondja, hogy minden dagálykor betör a víz a zárkába. De ne ijedjek meg, mert deréknál feljebb sohasem ér. Ne fogjam meg a patkányokat, ha rám másznak, csak üssek rájuk. Sohase fogjam meg őket, ha nem akarom, hogy megharapjanak. Megkérdem tőle: - Mennyi ideje vagy ebben a zárkában? - Két hónapja. - És a többiek? - Három hónapnál tovább soha. Aki három hónapot itt tölt, és nem viszik el, azt jelenti, hogy itt kell meghalnia. - Ki van itt a legrégebben és mennyi ideje? - Nyolc hónapja, de már nem sokáig húzza. Majd egy hónapja már csak feltérdelni tud. Lábra állni nem. Ha jön egy kiadós dagály, meg fog fulladni. - De hisz akkor a te hazádban vademberek laknak. - 103 -

- Egy percig se állítottam, hogy civilizált ország. De a tied se civilizáltabb, hiszen életfogytiglanra vagy ítélve. Itt, Kolumbiában húsz évre ítélnek, vagy halálra. Életfogytiglan nincs. - Ugyan, mindenütt egyre megy. - Sokat öltél? - Nem, egyetlenegyet. - Az nem lehet. Ilyen hosszú időre nem ítélnek el egyetlen emberért. - Hidd el, hogy igaz. - Akkor a te hazád legalább olyan vad, mint az enyém. - Jól van na, ne vitatkozzunk a hazánkon. Igazad van. A rendőrség mindenütt szarházi. És te mit csináltál? - Megöltem egy férfit, a fiát meg a feleségét. - Miért? - Mert megetették a kisöcsémet egy kocával. - Az nem lehet. Borzasztó! - Az ötéves kisöcsém mindennap kővel dobálta az ő gyereküket, a kölyöknek többször betört a feje. - Az még nem ok rá. - Én is ezt mondtam, amikor megtudtam. - És hogy tudtad meg? - A kisöcsém már három napja eltűnt, ahogy keresem, egy szandálra akadok a trágyában. Ezt a trágyát a koca aklából hordták ki. Feltúrom a trágyát, találok benne egy csurom vér fehér zoknit. Megértettem. Mielőtt megöltem őket, az asszony bevallotta. Mielőtt agyonlőttem volna őket, mondtam, hogy imádkozzanak. Az első puskalövéssel eltörtem az apa lábát. - Jól tetted, hogy megölted őket. Mit kapsz? - Legfeljebb húsz évet. - És miért vagy zárkában? - Megütöttem egy rendőrt, a rokonuk volt. Itt szolgált a börtönben. De elhelyezték. Már nincs itt, nyugtom van. Kinyitják a folyosó ajtaját. Egy őr jön két fogollyal, egy farúdra akasztott hordával. Mögöttük feltűnik két másik őr, puskával a kezében. Egyenként minden zárkából kiviszik a küblit, és beleöntik a hordóba. Olyan húgy és szarszag járja át a levegőt, hogy fuldoklunk. Senki sem szól. Amikor hozzám érnek, aki az én vedremet viszi ki, a földre ejt egy kis csomagot. Gyorsan hátrább rúgom, a sötétbe. Amikor elmennek, két doboz cigarettát, egy taplós öngyújtót meg egy cédulát találok, francia szöveggel. Először meggyújtok két cigarettát, és átadom a két szemben levő fogolynak. Aztán szólok a szomszédomnak, aki kinyújtja karját, és elveszi a cigarettákat, hogy tovább adja a többi fogolynak. Miután mindenkinek adtam, meggyújtom a magamét, és megpróbálom elolvasni a levelet a folyosó gyér fényében. De nem tudom. Mire a csomagolópapírt jó szorosra összecsavarom, és rengeteg próbálkozás után végre meggyújtom a taplómmal. Gyorsan elolvasom: "Bátorság, Pillangó, számíthatsz ránk. Vigyázz! Holnap küldünk neked papírt meg ceruzát, hogy írhass nekünk. Veled vagyunk mindhalálig." Megbizsereg a szívem. Ez a pár szó olyan jólesik! Nem vagyok egyedül, és számíthatok a barátaimra. Senki sem beszél. Mindenki dohányzik. A szétosztott cigarettából megtudom, hogy tizenkilencen vagyunk ezekben a zárkákban. Most hát megint az enyészet útján vagyok, és most az egyszer aztán nyakig. A Jóisten kedves nővérkéi az Ördög nővérei voltak. Persze egészen biztos, hogy nem az ír apáca, nem is a spanyol apáca adott fel. Jaj! micsoda hólyag voltam, hogy hittem ezeknek a kedves nővéreknek. De nem, nem ők voltak. Talán a kocsis? Kétszer-háromszor óvatlanul franciául beszéltünk. Meghallotta volna? Ugyan mit számít! Most itt vagyok, nyakig a pácban. Apácák, kocsis vagy Főnökasszony, az eredmény ugyanaz. Bitangul érzem magam ebben az undorító zárkában, amelyet naponta kétszer - 104 -

eláraszt a víz. A hőség olyan fullasztó, hogy először levetem az ingem, aztán a nadrágom. Lehúzom a cipőm, és az egészet a rácsra akasztom. Ha meggondolom, hogy kétszer ötszáz kilométert tettem meg, hogy végül is idejussak! Igazán szép kis eredmény! Istenem! Te, aki olyan kegyes voltál hozzám, most elhagynál? Talán haragszol, mert végül is szabadságot adtál nekem, a legbiztosabbat, a legszebb szabadságot. Olyan közösségbe vezettél, amely teljesen befogadott. Nem is egy, hanem két pazar feleséget adtál. És napfényt, és tengert. Meg egy kunyhót, amelyben én voltam a korlátlan úr. Azt az életet a természet ölén, azt a primitív, de csodálatosan szelíd és nyugodt életmódot. Azt a páratlan ajándékot kaptam tőled, hogy voltak körülöttem! Én meg, én hülye, nem tudtam felbecsülni igazi értékét. Azt a kék tengert, amely olykor zöldre vagy szinte feketére váltott, azokat a napkeltéket és napnyugtákat, amelyek bearanyozták azt a felhőtlenül szelíd nyugalmat, egy olyan életmódot, amelyhez nem kellett pénz, amelyben semmi lényegesben nem szenvedtem hiányt, ami az emberi léthez szükséges, s én fölrúgtam, alábecsültem. Hogy eljussak, hová? Olyan társadalomba, amely nem hajlandó a hónom alá nyúlni. Olyan lényekhez, akik annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy megtudják, mi az, ami még megmenthető bennem. Egy olyan világba, amely kitaszít, amely minden reménytől megfoszt. Olyan közösségbe, amelynek csak egyetlenegy célja van: hogy bármi áron megsemmisítsen. Ha megtudja elfogatásom hírét, jót röhög majd a tizenkét hájfejű esküdt, az a rohadt Polein, a hekusok meg az ügyész. Mert bizonyára akad majd egy újságíró, aki jelenti a hírt Franciaországnak. És az enyéim? Ők, akiket bizonyára megtiszteltek látogatásukkal a csendőrök, amikor megszöktem, s biztosan nagyon boldogak voltak, hogy a fiuk vagy fivérük kicsúszott a hóhér karmai közül! Most, ha megtudják, hogy újra elfogtak, megint kétségbeesnek. Rosszul tettem, hogy megtagadtam a törzsemet. Igen, bízvást mondhatom: "a törzsem", hiszen mindannyian befogadtak. Rosszul tettem, és megérdemlem, amit kaptam. De mégis... Nem azért szöktem meg, hogy szaporítsam a dél-amerikai indiánok nemzetségét. Istenem, meg kell értened, hogy vissza kell térnem a civilizált társadalomba, és meg kell mutatnom, hogy veszélytelen tagja lehetek. Ez az igazi szándékom - veled vagy a Te segítséged nélkül. Be kell bizonyítanom, hogy rendes ember lehetek, hogy az vagyok - és az is leszek -, ha nem rendesebb, mint bármely közösség, bármely ország többi lakója. Cigarettázom. A víz kezd emelkedni. Már majdnem a bokámig ér. Átszólok: - Te néger, mennyi ideig marad a víz a zárkában? - Az attól függ, milyen erős a dagály. Egy órát, de legfeljebb két órát. Hallom, amint a többi fogoly kiáltozik: "Esta llegando!" (Jön a dagály!) Lassan, nagyon lassan emelkedik a víz. A mesztic meg a néger a rácsra kapaszkodik. A lábukat kidugják a folyosóra, kezükkel két rácsot szorongatnak. Zajt hallok a vízben: egy kövér, macskányi patkány lubickol. Megpróbál felmászni a rácsra. Elkaptam az egyik cipőm, és amikor mellém ér, jó nagyot sózok a fejére: Visítva menekül a folyosóra. A néger azt mondja: - Vadászol, Francés? Ha mind meg akarod ölni, még sok dolgod lesz. Mássz fel a rácsra, kapaszkodj bele, és maradj nyugton. Megfogadom a tanácsát, de a rács vágja a combom, nem bírom ki sokáig ezt a testtartást. Leveszem a zakóm a küblimről, rákötözöm a rácsra és rámászom. Afféle széket rögtönzök, így már jobban bírom a kapaszkodást, hiszen most majdnem ülök. Ez a vízáradat, ez a patkány-, százlábú- és apró ráksereg, amelyet a víz besodor, a legundorítóbb, a leglehangolóbb valami, amit egy embernek ki kell bírnia. Amikor egy jó óra múltán a víz visszahúzódik, egy centiméternyi vastag, ragacsos sár marad utána. Felhúzom a cipőm, hogy ne kelljen ebben a ragacsban tapicskálnom. A néger átdob egy tíz centi hosszú deszkadarabot, és azt mondja, toljam ki vele a folyosóra a sarat, először a - 105 -

priccsről, amely majd a fekhelyem lesz, aztán a zárkám belsejéből kifelé haladva. Ez a munka egy jó félórára lefoglal, és ezalatt legalább nem gondolok másra. Ez is valami. A következő dagályig nem leszek vízben, vagyis pontosan tizenegy órán át, mert akkor jön a következő. Hogy újra elérjen a víz, hat óra azzal telik el, hogy a tenger vize visszahúzódik, még további öt pedig azzal, hogy újra emelkedik. Kissé mulatok az eszembe ötlő gondolatokon. "Pillangó, neked már az a sorsod, hogy folyton az ár-apállyal bajlódj. Akár tetszik, akár nem, nagyon fontos neked a hold, hozzá igazodik az életed. A dagálynak-apálynak köszönheted, hogy könnyen kijutottál a Maroniról a tengerre, amikor megszöktél a fegyenctelepről. Trinidadból meg Curacaóból is úgy jutottál ki, hogy kiszámítottad az ár-apály idejét. S hogy Rio Hachában elfogtak, az is azért történhetett meg, mert nem volt elég erős a dagály, hogy messzebbre sodorjon, és most is örökösen ki vagy szolgáltatva a dagálynak." Azok közül, akik elolvassák e lapokat, ha egy napon majd megjelennek, bizonyára akadnak néhányan, akik szánni fognak azért, amit a kolumbiai zárkában kellett elviselnem. Ezek jó emberek. A többiek, a tizenkét hájfej - aki elitélt - lemenő pereputtya vagy az ügyész retyerutyája majd azt mondja: "Úgy kell neki, miért nem maradt a fegyenctelepen, akkor nem történt volna vele ilyesmi." Nos hát, mondok én nektek valamit, a jó embereknek is, meg a hájfejűeknek is! Nem vagyok kétségbeesve, egyáltalán nem, sőt, többet mondok: szívesebben vagyok ennek az ősi kolumbiai erődnek a zárkájában, amelyet a spanyol inkvizíció épített, mint az Üdvösség Szigeteken, ahol most lennem kellene. Innen még mindig könnyebben megkísérelhetem a télakot, és ha még ebben a lyukban kell is rohadnom, legalább mégiscsak kétezerötszáz kilométerre vagyok a fegyencteleptől. Igazán nagyon körültekintőeknek kell lenniük, hogy sikerüljön visszazsuppolniuk. Egyetlenegyet sajnálok: a guajiro törzsemet, Lalit meg Zoraimát, és azt a szabadságot a természet ölén, a civilizáció kényelme nélkül, de rendőr, börtön és főként zárka nélkül is. Azt hiszem, hogy az én vadembereimnek eszébe se jutna, hogy így megkínozzák az ellenséget, s még kevésbé egy olyan embert, mint én, aki semmit sem vétettem a kolumbiaiak ellen. Lefekszem a deszkára, és két-három cigarettát elszívok a zárkám mélyén, hogy a többiek ne lássanak dohányozni. Amikor visszaadtam a kis deszkát a négernek, neki is dobtam egy meggyújtott cigarettát, a többiekre való tekintettel ő is úgy szívja, mint én. Ezek a semmiségnek tetsző részletek szerintem nagyon is fontosak. Azt bizonyítja, hogy mi, a társadalom páriái, legalább még tudjuk, mi az illendőség, és van bennünk tapintat és szemérem. Itt nem úgy van, mint a Conciergerie-ben. Itt álmodozhatok, és bekalandozhatom a világot, s még csak zsebkendőt sem kell az arcomra tennem, hogy óvjam a szemem a túlságosan vakító fénytől. Ugyan ki értesíthette a rendőrséget, hogy a kolostorban vagyok? Jaj, ha egyszer megtudom, lakolni fog érte. Aztán azt gondolom: "Ne marháskodj, Pillangó! Neked az a dolgod, hogy Franciaországban állj bosszút, s nem azért jöttél ebbe az isten háta mögötti országba, hogy még itt is bajt keverj! Azt az embert bizonyára maga az élet fogja megbüntetni, és ha egyszer majd vissza kell jönnöd ide, nem azért jössz, hogy bosszút állj, hanem hogy boldoggá tedd Lalit meg Zoraimát, és talán a gyermekeidet, akiket neked szültek. Ha visszajössz ebbe az eldugott faluba, hozzájuk jössz, és minden guajiróhoz, akik azzal tüntettek ki, hogy befogadtak, mintha hozzájuk tartoznál. Igaz, egyelőre még az enyészet útján vagyok, s bár ebben a tenger alatti zárkában sínylődöm, akár tetszik, akár nem, télakban vagyok, és a szabadság felé vezető úton. Ez tagadhatatlan." Kaptam papírt, ceruzát, két csomag cigarettát. Három napja vagyok itt. Inkább azt kellene mondanom, három éjszakája, hiszen itt örök éjszaka van. Miközben rágyújtok egy "Piel Roja" cigarettára, csak csodálni tudom a foglyok összetartását. A kolumbiai, aki a csomagot hozza, nagy kockázatot vállal. Ha rajtacsípik, bizonyára neki is meg kellene ismerkednie közelebbről ezekkel a zárkákkal. Tudatában van, és mégis vállalkozik rá, hogy segít rajtam a vesszőfutásomban, és ez nemcsak bátorságra, hanem vajmi ritka - 106 -

nemeslelkűségre is vall. Mint mindig, most is, a meggyújtott papír fényénél olvasom: "Pillangó, tudjuk, hogy állod a sarat. Bravó! Írj magadról. Mi a régiek vagyunk. Egy kedves nővér, aki tud franciául, meg akart látogatni, de nem engedték, hogy beszéljen velünk, egy kolumbiai azt mondta, sikerült odasúgnia, hogy a francia a siralomházban van. Az apáca azt mondta: Visszajövök. Ez minden. Ölelnek a barátaid." Nem volt könnyű válaszolnom, azért mégis sikerült írnom: "Köszönök mindent. Jól vagyok, bírom. Írjatok a francia konzulnak, sose lehet tudni. Az üzeneteket mindig ugyanaz hozza, mert ha kitör a balhé, csak egyet büntessenek. A nyilak hegyéhez hozzá ne nyúljatok. Éljen a télak!" A SANTA MARTA-I TÉLAK Csak négy hét múlva jutottam ki ebből az undok barlangból, és akkor is egy Klausen nevezetű Santa Marta-i belga konzul közbenjárására. A néger, akit Palaciosnak hívtak, érkezésem után három héttel szabadult ki innen, s egy beszélő alkalmával az az ötlete támadt, hogy megkérje az anyját: értesítse a belga konzult, hogy a siralomházban van egy belga. Ez az ötlete akkor támadt, amikor egy vasárnap látta, hogy a konzul meglátogatott egy belga foglyot. Így aztán egy napon felvezettek a börtönparancsnok irodájába, aki azt kérdi tőlem: - Maga francia, akkor miért tesz panaszt a belga konzulnak? Az irodában egy ötven év körüli, fehér ruhás úr ült egy fotelban, majdnem teljesen őszes szőke haj keretezte kerek, üde, rózsaszín arcát, bőr aktatáskája a térdén. Rögtön kapcsoltam: - Maguk mondják, hogy francia vagyok. Elismerem, hogy a francia igazságszolgáltatás elől szöktem meg, de belga vagyok. - Na látja! - mondta a papos képű, alacsony férfi. - Miért nem mondta? - Az én esetemben ennek semmi jelentősége nem volt a maguk szemében, mert a maguk országában igazán semmiféle komoly bűncselekményt nem követtem el, hacsak azt nem, hogy megszöktem, ez azonban minden fogoly esetében normális. - Bueno, visszateszem a barátaihoz. De figyelmeztetem, Senor Consul, az első szökési kísérletre visszateszem oda, ahonnan jött. Vigyétek el borbélyhoz, aztán tegyék vissza a cinkosaihoz. - Köszönöm, konzul úr - mondom franciául -, nagyon köszönöm, hogy idefáradt miattam. - Istenem! Hogy szenvedhetett ezekben a szörnyű zárkákban! Menjen gyorsan. Mert még meggondolja ez az állat. Majd újra meglátogatom. Viszontlátásra. A borbély nem volt ott, és visszavittek a barátaimhoz. Furcsán festhettem, mert egyre csak azt hajtogatták: - De hiszen ez nem is te vagy! Az nem lehet! Mit csináltak veled ezek a disznók, hogy így nézel ki? Beszélj már, mondj már valamit. Megvakultál? Mi van a szemeddel? Miért pislogsz folyton? - Mert nem tudok hozzászokni a fényhez. Túlságosan erős nekem ez a világosság, bántja a homályhoz szokott szememet. - Úgy ülök le, hogy a cella belseje felé fordulok. Így már jobb. - De hiszen ürülékszagod van, hallatlan! Még a testednek is ürülékszaga van! Meztelenre vetkőztem, a holmimat az ajtó elé rakják. A karom, a hátam, a combom, a lábam szára tele volt vörös csípésekkel, mintha hazai poloskák csíptek volna agyon, meg a törpe rákok harapásával, amelyeket a dagály sodort be. Szörnyű lehettem, még tükör sem kellett hozzá, hogy magam is belássam. A sokat próbált öt fegyencnek a torkára forrt a szó, annyira felkavarta őket, hogy ilyen állapotban látnak. Clousiot odahívott egy rendőrt, és azt mondta neki, ha már borbély nincs is, víz legalább van az udvaron. A rendőr azt válaszolta, hogy meg kell várni a sétaidőt. Anyaszült meztelenül megyek ki. Clousiot hozza a tiszta ruhát, amit majd felveszek. Maturette segédletével megmosakszom, újra meg újra, az itteni fekete szappannal. Minél - 107 -

tovább mosakszom, annál több mocsok jön le rólam. Végre többrendbeli szappanozás és mosakodás után tisztának érzem magam. Öt perc alatt megszáradok a napon és felöltözöm. Megjön a borbély. Teljesen kopaszra akar nyírni, azt mondom neki: "Ne. Vágd le rendesen a hajam, és borotválj meg. Megfizetem." - Mennyit? - Egy pesót. - Csináld meg rendesen - mondja Clousiot -, én kettőt adok érte. Miután megfürödtem, megborotválkoztam, megnyiratkoztam, tiszta ruhát vettem fel, mintha újjászülettem volna. A barátaim egyre faggatnak: - És milyen magas a víz? És a patkányok? És a százlábúak? És a sár? És a rákok? És a küblibűz? És a halottak, akiket kihoztak? Természetes halállal haltak meg, vagy felakasztották magukat? Vagy a rendőrök "öngyilkolták meg" őket? A kérdéseknek nem akart vége szakadni, és a sok beszédtől megszomjaztam. Az udvarban volt egy kávéárus. Az udvaron töltött három óra alatt legalább egy tucat erős, papelónnal (sárgacukor) édesített kávét ittam meg. Úgy tetszett, a kávé a világ legjobb itala. A néger a szemközti zárkából odajött, üdvözölt. Halkan elmesélte, hogy mi történt a belga konzullal meg az anyjával. Kezet szorítottam vele. Nagyon büszke volt, hogy az ő kezdeményezése révén kerültem ki. Boldogan búcsúzott el, azt mondta: "Majd holnap beszélünk. Mára elég." Úgy tetszik, hogy barátaim cellája valóságos palota. Clousiot-nak van egy függőágya, a saját pénzén vette. Kényszerít, hogy ráfeküdjem. Elnyújtózom rajta, keresztben. Csodálkozik, mire megmagyarázom neki, hogy ha hosszában fekszik, akkor nem tudja, hogyan kell a függőágyat használni. Eszünk, iszunk, alszunk, dámázunk, spanyol kártyával játszunk, spanyolul beszélünk egymással, a rendőrökkel meg a kolumbiai foglyokkal, hogy megtanuljuk a nyelvet - nagyjából így töltjük napjainkat, sőt részben az éjszakákat is. Nagyon nehéz kilenc órakor lefeküdni. Ilyenkor eszembe jut a saint-laurent-i kórházból Santa Martáig való télakom rengeteg részlete, felködlik, elvonul a szemem előtt, és folytatásra vár. A filmnek nem szabad itt véget érnie, folytatódnia kell, folytatódni fog, isten az atyám, csak várd ki, hogy kissé megerősödjem, biztos lehetsz benne, hogy újabb történetekkel gazdagszik, bízzál bennem! Megtaláltam a nyilaimat meg a két kokalevelet, az egyik teljesen száraz, a másik még egy kicsit zöld. A zöldet rágcsálom. Mindannyian megrökönyödve néznek rám. Elmondom a barátaimnak, hogy ezekből a levelekből készítik a kokaint. - Hülyének nézel minket? - Kóstold meg. - Csakugyan, érzéketleníti a nyelvet meg az ajkat. - Lehet itt kapni? - Nem tudom. Honnan tudsz te, Clousiot, mindig gubát előteremteni? - Még Rio Hachában váltottam be, és azóta mindenki azt hiszi, hogy van pénzem. - Nekem is van - mondom -, harminchat százpesós aranyam a börtönparancsnoknál, háromszáz pesót ér darabja. Egy szép napon majd megpendítem a dolgot. - Szarevők ezek, inkább alkudj velük. - Jó ötlet. Vasárnap beszéltem a belga konzullal meg a belga fogollyal. Ez a fogoly hitelezési csalást követett el egy amerikai banántársaság kárára. A konzul felajánlotta, hogy védelmébe vesz minket. Kitöltött egy ficlit, amely szerint én kijelentem, hogy Brüsszelben születtem, belga szülőktől. Meséltem neki az apácákról meg a gyöngyökről. De ő protestáns, úgyhogy nem ismeri sem az apácákat, sem a plébánosokat. A püspököt futólag ismeri. Ami az aranyat illeti, azt tanácsolja, hogy ne kérjem vissza. Nagyon kockázatos. Huszonnégy órával előbb fogja tudni, mikor szállítanak át bennünket Baranquillába, és "az én jelenlétemben visszakérheti - mondja -, mivel, ha jól értettem, tanúi vannak." - 108 -

- Igen. - De pillanatnyilag ne kérjen semmit, ez az alak képes volna visszatenni magát azokba az iszonyatos zárkákba, és talán még meg is öletné. A százpesós aranyai egész kis vagyont érnek. Nem háromszáz peso az értékük, hanem darabja ötszázötven peso. Vagyis tekintélyes összeg. Nem szabad megkísérteni az ördögöt. Ami a gyöngyöket illeti, az más lapra tartozik. Adjon gondolkodási időt. Megkérdem a négert, hogy nem akar-e velem megszökni, és szerinte mit kellene tennünk. Világos bőre szürkére vált, mikor szökésről hall. - Könyörgök, ember. Eszedbe ne jusson. Ha elkapnak, a legiszonyúbb, lassú halál vár rád. Egy kicsit már belekóstoltál. Várd meg, amíg elvisznek Baranquillába. De itt öngyilkosság volna. Meg akarsz halni? Nahát, akkor maradj nyugton. Egész Kolumbiában nincs olyan zárka, amilyenben voltál. Itt nem kockáztathatod meg. - Igen, de itt nem olyan túlságosan magas a fal, aránylag könnyen menne. - Hombre, facil o no (ember, könnyű vagy nem), rám ne számíts. Arra se, hogy veled szököm, sőt még a segítségemre se. Hallani sem akarok róla. - És megrökönyödve, e szavakkal hagy ott: - Te nem vagy észnél, francia, aki itt, Santa Martában ilyesmin töri a fejét, az bolond. Minden délelőtt és minden délután elnézem azokat a kolumbiai foglyokat, akik súlyos bűnökért vannak itt. Mindegyiknek gyilkos képe van, de látni rajtuk, hogy tartanak valamitől. A félelem, hogy ezekbe a magánzárkákba csukhatják, mindenben megbénítja őket. Négy-öt napja láttuk, hogyan jött ki a magánzárkából egy hórihorgas orangután, egy fejjel magasabb nálam, El Caimán-nak nevezik. Rettenetes veszedelmes ember hírében áll. Megszólítom, aztán három-négy séta után megkérdem tőle: - Caimán, quieres fugarte conmigo? (Akarsz megszökni velem?) Úgy néz rám, mintha maga a sátán volnék, és azt válaszolja: - Hogy visszavigyenek, ahonnan jöttünk, ha lebukunk? Inkább megölném az anyámat, mint hogy oda vissza kelljen mennem. Ez volt az utolsó próbálkozásom. Soha többé senkivel nem beszélek szökésről. Délután látom, hogy jön a börtönparancsnok. Megáll, rám néz, és megkérdi: - Hogy vagy? - Megvagyok, de jobban lennék, ha meglenne az aranyam. - Miért? - Mert akkor tudnék ügyvédet fogadni. - Gyere velem. Az irodájába visz. Egyedül vagyunk. Szivarral kínál - nem rossz, tüzet is ad - egyre jobb. - Tudsz annyira spanyolul, hogy ha lassan beszélek, megérted, és válaszolsz? - Igen. - Na jó. Szóval azt mondod, hogy szeretnéd eladni a huszonhat aranyadat. - Nem, a harminchat aranyam. - Ja persze, persze! És a pénzen ügyvédet akarsz fogadni? Csakhogy egyedül mi ketten tudjuk, hogy van aranyad. - Nem, tudja az őrmester, meg az öt ember, aki letartóztatott, meg a parancsnok-helyettes, aki átvette, mielőtt magának adta volna. Meg aztán a konzulom. - Aha, persze, persze! Bueno. Így még jobb, ha többen tudnak róla, legalább nyíltan cselekedhetünk. De azt tudod, hogy nagy szolgálatot tettem neked. Befogtam a szám, nem néztem át azoknak az országoknak a körözéseit, ahol megfordultál, hogy meggyőződjem róla, van-e tudomásuk aranylopásról. - Pedig kötelessége lett volna. - Nem, nem akartam neked rosszat, inkább nem tettem. - Köszönöm, parancsnok. - Akarod, hogy eladjam neked? - Mennyiért? - Hát annyiért, amennyiért szerinted azt a hármat eladtad: háromszáz pesóért. - 109 -

Aranyanként száz pesót kapok tőled a szolgálataimért. Mit szólsz hozzá? - Nem. Egytől egyig visszaadod az aranyaimat, és én darabjáért kétszáz pesót adok neked. Amit értem tettél, megér nekem annyit. - Nagyon cseles vagy te, francia. Én csak egy szegény kolumbiai tiszt vagyok, túlságosan hiszékeny és egy kissé buta, te meg értelmes vagy, és mint már mondtam, nagyon cseles. - Akkor hát van valami okos ajánlatod? - Holnap idehívatom a vevőt, ide, az irodámba. Megnézi az aranyakat, ajánlatot tesz, és fele-fele. Vagy így, vagy sehogy. Baranquillába küldelek az aranyaiddal, vagy itt tartom őket mint bizonyítékot. - Nem, az utolsó ajánlatom: idejön az embered, megnézi az aranyakat, és darabonként háromszázötven pesón felül a többi a tiéd. - Esta bien (rendben), tu tienes mi palabra (szavamat adom). De hova teszel egy ilyen óriási összeget? - Amikor megkapjuk a pénzt, idehívatod a belga konzult. Átadom neki, hogy fogadjon ügyvédet. - Nem, nem akarok tanút. - Semmit sem kockáztatsz, aláírom, hogy visszaadtad a harminchat aranyamat. Egyezz bele, és ha rendesen viselkedsz velem, ajánlok egy másik üzletet. - Mégpedig? - Bízzál bennem. Legalább olyan jó, mint ez, és a másikban ötven százalékot kapsz. - Cual es? (Mi az?) Mondd meg. - Mindjárt holnap intézkedj, és délután öt órakor, ha a pénzem már biztonságban lesz a konzulnál, beszélhetünk a másik üzletről. A beszélgetés hosszú volt. Amikor jókedvűen kijövök az udvarra, a barátaim már visszatértek a cellájukba. - Na, mi van? Elmesélem az egész beszélgetést. Helyzetünk ellenére, hasunkat fogjuk nevettünkben. - Micsoda vén róka ez a pasas! De te még rajta is túltettél. Gondolod, hogy lépre megy? - Száz pesót teszek kétszáz ellen, hogy ráharap. Senki sem tartja? - Nem, én is azt hiszem, hogy lépre megy. Egész éjjel gondolkodom. Az első üzlet megvan. A második - nagyon is boldog lesz, ha visszaszerezheti a gyöngyöket - az is megvan. Marad a harmadik. A harmadik... az lenne, hogy minden pénzemet felajánlom neki, ha hagyja, hogy lopjak egy hajót a kikötőben. Hiszen ezt a hajót meg is tudnám venni a patron-pénzemen. Majd meglátjuk, ellen tud-e állni a kísértésnek. Mit kockáztatok? A két első üzlet után meg sem büntethet. Majd meglátjuk. Nem jó előre inni a medve bőrére... Megvárhatnám, míg Baranquillába visznek. De minek? Nagyobb város, nagyobb börtön, kővetkezésképpen jobban őrzik, magasabb a fala. Vissza kellene mennem Lalihoz és Zoraimához: hamarosan megszököm, évekig ott maradok, felmegyek a hegyekbe a törzzsel, amelynek vannak ökrei, és kapcsolatba lépek a venezuelaiakkal. Ennek a télaknak mindenáron sikerülnie kell. Egész éjjel azt latolgatom, hogyan foghatnék hozzá a harmadik üzlet nyélbe ütéséhez. Másnap nem sokáig késlekednek. Reggel kilenckor értem jönnek, mondván, hogy a parancsnoknál egy úr vár rám. Amikor odaérek, a rendőr kint marad, én pedig egy hatvan év körüli, világosszürke öltönyös, szürke nyakkendős férfival kerülök szembe. Az asztalon nagy szürke nemezkalap, amolyan cowboykalap-féle. A nyakkendőjén, mintha tokban lenne, egy óriási szürkés-ezüstkék gyöngy parádézik. Ez a sovány, szikár férfi szinte elegáns. - Jó napot, uram. - Tud franciául? - 110 -

- Igen, uram, libanoni származású vagyok. Látom, hogy százpesós aranyai vannak, érdekelnek. Darabja ötszáz, megfelel? - Nem, hatszázötven. - Önt rosszul tájékoztatták, uram! Maximális áruk darabonként ötszázötven. - Ide figyeljen, minthogy mindet megveszi, hatszázért odaadom. - Nem, ötszázötven. Summa-summarum, ötszáznyolcvanban állapodunk meg. Áll az alku. Qué han dicho? (Mit mondott?) - Megkötöttük az alkut, parancsnok, ötszáznyolcvan. Délután visszajön. Elmegy. A parancsnok feláll, és azt kérdi: - Nagyszerű, akkor mennyit kapok? - Kétszázötvenet darabonként. Látja, két és félszer többet adok a száz pesójánál, amennyit maga akart rajta keresni. Mosolyog, és azt kérdi: - És a másik üzlet? - Először is a konzul legyen itt délután, hogy átvegye a pénzemet. Ha elmegy, majd beszélünk a másik üzletről. - Hát csakugyan van másik is? - Becsületszavamra. - Bien, ojalá! (Csak igaz lenne.) Két órára ott van a konzul meg a libanoni. Ez utóbbi átadja nekem a húszezer-nyolcszáznyolcvan pesót. Tizenkétezret átadok belőle a konzulnak, és nyolcezer-nyolcszáznyolcvanat a parancsnoknak. Aláírok egy nyugtát a parancsnoknak, miszerint visszaadta a harminchat százpesós aranyamat. Kettesben maradunk a parancsnokkal. Elmesélem neki a Főnökasszonynál lejátszódott jelenetet. - Hány gyöngy van? - Öt-hatszáz. - De hiszen akkor tolvaj a Főnökasszony. Vissza kellett volna hoznia neked, vagy elküldenie, vagy átadnia a rendőrségnek. Feljelentem. - Nem, elmégy hozzá, és átadod neki az én franciául írt levelem. Mielőtt a levélről beszélnél, mondd meg neki, hogy hívassa be az ír apácát. - Értem: az ír apácának kell elolvasnia és lefordítania a levelet. Jó. Elmegyek. - Várj, a levél. - Ja, persze! José, állítsd elő a kocsit a két rendőrrel! - kiált ki a félig nyitott ajtón. Leülök a parancsnok íróasztala mellé, és a börtön cégjelzéses papírjára a következő levelet írom: "Főnökasszony! A jó és irgalmas ír kedves nővér kezeihez. Amikor Isten önökhöz vezérelt, számítottam arra a segítségre, amely minden üldözöttnek kijár a keresztény törvény szellemében, és önre bíztam a tulajdonomat képező gyöngyös zacskót, hogy bizonyságát adjam: önszántamból nem hagyom el az ön házát, amely Istennek ad fedelet. Valami hitvány ember úgy gondolta, kötelessége, hogy feljelentsen a rendőrségen, amely hamarosan le is tartóztatott önnél. Remélem, hogy ez az alávaló lélek, aki ezt tette, nem az ön házában lakó Isten lányainak egyike. Nem ígérhetem meg, hogy megbocsátok neki, ennek a romlott lelkű embernek, mert hazudnék. Ellenkezőleg, buzgón fogom kérni Istent vagy valamelyik szentjét, hogy könyörtelenül büntesse meg a vétkest, aki ilyen szörnyű bűnt követett el. Kérem, Főnökasszony, adja át Cesario parancsnoknak a zacskót a gyöngyökkel, amelyet önre bíztam. Bizonyos vagyok benne, hogy Cesario híven át fogja adni nekem. Jelen levelemet tekintse nyugtának. Tisztelettel stb." Minthogy a kolostor nyolc kilométerre van Santa Martától, a kocsi másfél óra múlva ér vissza. A parancsnok értem küld. - 111 -

- Itt van. Számold meg, hogy nem hiányzik-e belőle. Megolvasom. Nem azért, hogy megállapítsam, nem hiányzik-e belőle, mert nem is tudom, hány szem, hanem azért, hogy tudjam, mennyi gyöngy van ennek a kurafinak a kezében: ötszázhetvenkettő. - Megvagy? - Meg. - No falta? (Nem hiányzik belőle?) - Nem. Na, meséld el. - Amikor a kolostorba érkeztem, a Főnökasszony az udvarban volt. A két rendőr közrevett, én meg azt mondom neki: "Anyám, nagyon komoly ügyben kell beszélnem az ír kedves nővérrel, az ön jelenlétében, bizonyára sejti, hogy miről!" - És aztán? - Az apáca remegve olvasta fel a levelet a Főnökasszonynak. Az egy szót sem szólt. Lehajtotta a fejét, kihúzta az íróasztala fiókját, és ezt mondta: "Tessék, itt a zacskó a gyöngyökkel, érintetlenül. Isten bocsásson meg a vétkesnek, aki ilyen bűnt követett el az ellen az ember ellen. Mondja meg neki, hogy imádkozunk érte." És kész. Hombre! - fejezi be sugárzó arccal a parancsnok. - Mikor adjuk el a gyöngyöket? - Manana. (Holnap.) Nem is kérdem, honnan szerezted, most már tudom, hogy veszedelmes matador (gyilkos) vagy, de azt is tudom, hogy betartod a szavad, és becsületes ember vagy. Nesze, vidd el ezt a sonkát, ezt az üveg bort, meg ezt a francia kenyeret, hogy megünnepelhesd a barátaiddal ezt a nevezetes napot. - Jó estét. Egy kétliteres flaska Chiantival, egy majdnem háromkilós füstölt sonkával és három hosszú francia kenyérrel megyek vissza. Ünnepi lakoma. A sonka, kenyér meg a bor gyorsan fogy. Mindenki jó étvággyal eszik-iszik. - Gondolod, hogy az ügyvéd majd tehet valamit értünk? Kitör belőlem a nevetés. Szegények, még ezek is elhitték az ügyvédmesét! - Nem tudom. Mielőtt kiadnám rá a pénzt, meg kell fontolnom, és tanácsot kell kérnem. - Legjobb volna - mondja Clousiot -, ha csak akkor fizetnél, ha sikerül. - Csakugyan, olyan ügyvédet kell szerezni, aki elfogadja ezt az ajánlatot. Elhallgatok. Kicsit szégyellem magam. Másnap megint eljön a libanoni. - Nagyon bonyolult - jelenti ki. - Először is osztályozni kell a gyöngyöket nagyság szerint, azután szín szerint, azután pedig forma szerint; meg kell vizsgálni, szabályos gömbök-e vagy szabálytalanok. Szóval, nemcsak bonyolult, hanem ráadásul a libanoni kénytelen egy másik vevőt hozni, aki jobban ért hozzá, mint ő. Azért négy nap alatt nyélbe ütjük. Harmincezer pesót fizet. Az utolsó pillanatban visszatartottam egy rózsaszínű meg egy fekete gyöngyöt, hogy a belga konzul feleségének ajándékozzam. Mint jó kereskedők, kihasználják az alkalmat, hogy kijelentsék, ez a három gyöngy önmagában ötezer pesót ér nekik. Azért mégis megtartom őket. A belga konzul csak nagy nehezen fogadta el a gyöngyöket. A tizenötezer pesómat megőrzi. Így hát most már huszonhétezer pesóm van. Már csak a harmadik üzletet kell megszervezni. Hogyan, miként fogok hozzá? Kolumbiában egy jó munkás napi nyolc-tíz pesót keres. Vagyis a huszonhétezer pesó tekintélyes összeg. Addig üsd a vasat, amíg. meleg. A parancsnok huszonháromezer pesót zsebelt be. A többi huszonhétezerrel együtt ötvenezer lenne. - Parancsnok, mennyi kellene egy olyan kereskedéshez, ami az embernek jobb életet biztosít, mint amilyen a magáé? - Egy jó butik negyvenöt-hatvanezer pesót ér. - És mennyit hoz? Háromszor annyit, mint amennyit maga keres? Négyszer annyit? - 112 -

- Többet. Ötször-hatszor annyit, mint amennyit én keresek. - Akkor miért nem nyit üzletet? - Mert kétszer annyi pénz kellene hozzá, mint amennyi van. - Ide figyelj, parancsnok, teszek neked egy harmadik ajánlatot is. - A bolondját járatod velem. - Nem, hidd el. Szeretnéd a huszonhétezer pesómat? Egy szavadba kerül, és a tied. - Hogyan? - Hagyjál elmenni. - Ide figyelj, francia, tudom, hogy nem bízol bennem. Azelőtt talán igazad is volt. De most, hogy a te segítségeddel kimásztam a nyomorból, vagyis tudok házat venni, rendes iskolába járathatom a gyerekeimet, mert meg tudom fizetni, tudd meg, hogy azóta a barátod vagyok. Nem akarlak meglopni, s azt sem akarom, hogy megöljenek, itt nem tehetek érted semmit, nincs az a pénz. Nem tudlak úgy megszöktetni, hogy biztosan sikerüljön. - És ha én be tudom bizonyítani az ellenkezőjét? - Majd meglátjuk, de jól gondold meg. - Parancsnok, van halász barátod? - Van. - Ki tudna vinni engem a tengerre, és eladná nekem a csónakját? - Nem tudom. - Körülbelül mennyit ér a hajója? - Kétezer pesót. - Adok neki hétezret, neked meg húszat, rendben? - Tízezer elég nekem, francia, valamit tarts meg magadnak is. - Intézd el. - Egyedül mégy? - Nem, harmadmagammal - Jó, de hadd beszéljek a halász barátommal. El vagyok képedve, mintha kicserélték volna ezt a pasast. A tenyérbemászó pofája ellenére a lelke mélyén jóravaló fickó. Az udvaron beszéltem Clousiot-val meg Maturette-tel. Azt mondták, tegyek kedvem szerint, ők hajlandók velem jönni. Igazán nagyon örülök, hogy így rám bízták az életüket. Nem fogok visszaélni vele, a lehető legóvatosabb leszek, mert nagy felelősséget vállaltam. De a többi társunkat is be kell avatnom. Éppen befejeztünk egy dominópartit. Nemsokára kilenc óra. Este, ilyenkor ihatunk utoljára kávét. Odahívom: Cafetero! - és kérünk hat jó forró kávét. - Beszélnem kell veletek. Szóval, azt hiszem, megint télakolni tudok. Sajnos, csak hárman mehetünk. Magától értetődik, hogy Clousiot-val meg Maturette-tel vágunk neki, hiszen velük szöktem meg a kényszermunkáról. Ha van valakinek valami kifogása ellene, mondja meg őszintén, meghallgatom. - Nincs - mondja a breton -, minden szempontból így igazságos. Először is, mert együtt szöktetek a fegyenctelepről. Másodszor mi vagyunk az oka, hogy ilyen helyzetbe kerültetek, mi akartunk. Kolumbiában partra szállni. Azért mégis köszönjük, Pillangó, hogy kikérted a véleményünket. De teljes joggal teheted, amit teszel. Adja Isten, hogy sikerüljön, mert ha elkapnak benneteket, az biztos halál, méghozzá nem mindennapi körülmények közt. - Tudjuk - mondja egyszerre Clousiot meg Maturette. Délután nyilatkozott a parancsnok. A barátja benne van. Azt kérdi, hogy mit akarunk magunkkal vinni a csónakban. - Ivóvizet egy ötvenliteres hordóval, huszonöt kiló kukoricalisztet meg hat liter olajat. Semmi mást. - Carajo! - kiált fel a parancsnok. - Ilyen kevés holmival akarsz tengerre szállni? - Igen. - 113 -

- Bátor vagy, francia. Minden rendben. Megállapodunk, hogy a harmadik üzletet is lebonyolítjuk. Hidegen hozzáteszi: - Akár hiszed, akár nem, a gyerekeimért, másodsorban pedig érted teszem. Megérdemled a bátorságodért. Tudom, hogy igazat mond, és megköszönöm neki. - De ugye, úgy intézed, hogy az én segítségemet ne nagyon vegyék észre? - Téged semmi felelősség nem terhel. Éjszaka indulok, amikor a parancsnok-helyettes lesz szolgálatban. - Mi a terved? - Holnap az éjszakai őrségből felmentesz egy őrt. Három nap múlva felmentesz egy másikat. Amikor már csak egy marad, tétess a cella ajtajával szembe egy őrbódét. Az első esős éjszakán az őr be fog menni a bódéba, én meg kiugrom a hátsó ablakon. Ami a fal megvilágítását illeti, neked kell valahogyan rövidzárlatot csinálnod. Csak ennyit kérek tőled. Magad is rövidzárlatot csinálhatsz, ha egy méternyi rézdrótot, rajta két kővel, rádobsz arra a két drótra, amelyik a fal tetejét megvilágító lámpasorhoz vezet. Ami a halászt illeti, a csónak legyen leláncolva, de a lakatot feszítse fel ő maga, úgy, hogy ne kelljen időt veszítenem, a vitorlák legyenek felvonásra készen, és legyen három vaskos, kéttollú evező, hogy hamar szelet fogjunk. - Van egy kis motor is - mondja a parancsnok. - Nahát! Annál jobb: akkor tegye üres járatra a motort, mintha be akarná melegíteni, ő meg menjen be a legközelebbi kávézóba, igyon valami szeszt. Amikor észreveszi, hogy megyünk, ott kell állnia a csónak faránál, fekete esőköpenyben. - És a pénz? - A te húszezer pesódat kétfelé vágom, minden bankó félbe lesz vágva. A hétezret előre kifizetem a halásznak. A bankók felét előre odaadom neked, a másik felét majd egy francia adja át, aki itt marad, majd megmondom, hogy ki. - Nem bízol bennem? Rosszul teszed. - Dehogy, nem arról van szó, hogy nem bízom benned, hanem arról, hogy valami hibát követhetsz el a rövidzárlattal, akkor pedig nem fizetek, mert rövidzárlat nélkül nem tudok megszökni. - Rendben. Minden készen áll. A parancsnok közvetítésével átadtam a hétezer pesót a halásznak. Már öt napja, hogy csak egyetlen őr van. A faköpenyt felállították, mi meg várjuk az esőt, ami egyre késik. A rácsot elfűrészeltük, a parancsnok adott fűrészt, a vágást eltüntettük, sőt még egy kalitkát is tettünk elé, amiben papagáj van, már kezdi mondogatni franciául, hogy "szar". Tűkön ülünk. A parancsnoknál van a bankók fele. Minden éjjel várunk. De csak nem esik. A parancsnoknak egy órával az eső kezdete után kell rövidzárlatot okoznia a falon, kívülről. Semmi, de semmi, egy csepp eső nem esik ebben az évszakban, hihetetlen. A legkisebb felhő, amelyik feltűnik a rácsainkon keresztül, reményt ad, aztán semmi. Ebbe bele kell dilizni. Már tizenhat napja, hogy minden készen áll, tizenhat éjszakát virrasztottunk át, a torkunkban dobogó szívvel. Egy vasárnap reggel maga a parancsnok jön értem, és bevisz az irodájába. Visszaadja a köteg félbankót meg a háromezret egészben. - Mi történt? - Francia, kedves barátom, már csak egy éjszakád van. Holnap hat órakor elindultok Barauquillába. A halász pénzéből csak háromezret adok vissza, mert a többit elköltötte. Ha Isten úgy akarja, hogy ma éjjel essen, a halász várni fog rád, és amint elviszed a csónakot, odaadod neki a pénzt. Bízom benned, tudom, hogy nincs mitől tartanom. Nem esett. BARANQUILLAI TÉLAK - 114 -

Hajnali hat órakor nyolc katona meg két káplár, egy hadnagy kíséretében, bilincset rak a kezünkre, és indulás Baranquillába, katonai teherautón. A száznyolcvan kilométert három és fél óta alatt tesszük meg. Délelőtt tíz órakor a börtönben vagyunk, amit úgy hívnak: a 80-as calle Medellin, Baranquilla. Mennyi erőfeszítést tettem, hogy ne kerüljünk Baranquillába, és most mégis itt vagyunk. Nagy város. A legjelentősebb kolumbiai kikötő az Atlanti-óceánon, de egy folyó torkolatában húzódik meg, a Rio Magdalenáéban. Ami a börtönét illeti, az is nagy: négyszáz fogoly és majdnem száz börtönőr. A szervezete ugyanolyan, mint bármelyik európai börtöné. Két, nyolc méter magas fal veszi körül. A börtönparancsnokság fogad bennünket, élén az igazgatóval, don Gregorióval. A börtön négyudvaros. Kettő az egyik, kettő a másik oldalon. Egy hosszú kápolna választja el őket, beszélőnek is ezt használják. A legveszélyesebbek udvarába tesznek bennünket. A motozásnál megtalálták a huszonháromezer pesót meg a nyilakat. Kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem az igazgatót, hogy a nyilak mérgezettek, ami bizony nem válik javunkra. - Még mérgezett nyilaik is vannak, nahát, ezek a franciák! Kalandunknak csakugyan ez a legveszélyesebb pillanata, amikor ide, a baranquillai börtönbe kerülünk. Mert innen igazán kiadnak bennünket a francia hatóságoknak. Igen, Baranquilla, amely számunkra erre a hatalmas börtönre korlátozódik, a kritikus pont. Bármilyen áldozat árán is meg kell szöknöm. Kénytelen leszek mindent egy kockára feltenni. A mi cellánk az udvar közepén van. Egyébként nem is cella, hanem kalitka: az egész egy vastag vasrudakon nyugvó cementtető, egyik sarkában a vécével, a másikban a lavórral. A többi fogoly, vagy százan, a hússzor negyvenméteres udvar négy falába vájt cellákban lakik, rácsuk az udvarra néz. Minden rácsot amolyan ereszfélével láttak el, nehogy az eső becsurogjon a cellába. Ebben a középen lévő kalitkában csak mi vagyunk, hat francia, éjjel-nappal kiszolgáltatva a foglyok, de főként az őrök tekintetének. A napot az udvarban töltjük, reggel hattól este hatig. Kedvünk szerint mászkálhatunk ki be a cellánkból. Beszélhetünk, sétálhatunk, még ehetünk is az udvarban. Két nappal az érkezésünk után mind a hatunkat a kápolnába visznek, az igazgató, néhány rendőr és hét vagy nyolc újságíró jelenlétében. - Maguk megszöktek a guayanai francia fegyenctelepről? - Sohasem tagadtuk. - Milyen bűntett miatt kaptak valamennyien ilyen szigorú ítéletet? - Az teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy kolumbiai területen semmiféle bűntettet nem követtünk el, és a maguk nemzete nemcsak hogy megfoszt bennünket attól a jogunktól, hogy új életet kezdhessünk, hanem még a francia kormány fejvadászainak és csendőreinek is felcsap. - Kolumbia nem tartja kívánatosnak, hogy maguk az ország területén maradjanak. - De személy szerint én meg két társam szilárdan elhatároztuk, hogy nem telepszünk le ebben az országban, és a szándékunk változatlan. Mindhármunkat a nyílt tengeren fogtak el, nem pedig akkor, amikor éppen kikötöttünk ebben az országban. Ellenkezőleg, minden erőnket megfeszítve, messze el akartuk kerülni. - A franciák - jelenti ki egy katolikus újságíró - majdnem mind katolikusok, mint mi, kolumbiaiak. - Lehetséges, hogy maguk megkeresztelik a katolikusokat, de cselekedeteik aligha mondhatók keresztényinek. - Mi a panasz ellenünk? - Hogy a kezére játszanak a fegyőröknek, akik üldöznek bennünket. Pontosabban, maguk végzik el az ő munkájukat. Meg az, hogy elorozták tőlünk a hajónkat és mindent, ami benne volt, pedig valóban a miénk volt, a Curacao-sziget katolikusainak adománya, akiket olyan nagylelkűen képviselt Irénée de Bruyne püspök. Nem találjuk méltányosnak, amiért nem vállalják azt a kockázatot, hogy legalább megpróbáljuk rendezni az életünket, sőt még abban is megakadályoznak bennünket, hogy saját erőnkből továbbmenjünk egy olyan országba, amely talán vállalná a kockázatot. Ebbe nem tudunk belenyugodni. - 115 -

- Maga haragszik a kolumbiaiakra? - Nem magukra a kolumbiai emberekre, hanem rendőri és igazságügyi rendszerükre. - Mit akar ezzel mondani? - Azt, hogy ha az ember akarja, mindig jóváteheti hibáját. Hagyjanak minket tengerre szállni, hogy más országba mehessünk. - Megpróbálunk segíteni maguknak. Amikor visszamentünk az udvarba, Maturette azt mondja: - Nahát! megértetted? Most aztán igazán semmi reményünk nincs, az istenit! Nyakig vagyunk a pácban, nem lesz könnyű kimászni belőle. - Drága barátaim, nem tudom, ha összefogunk, erősebbek leszünk-e, annyit mindenesetre megmondhatok, hogy mindenki azt teheti, amit jónak lát. Ami engem illet, nekem meg kell szöknöm ebből a híres 80-asból. Csütörtökön hívatnak a beszélőbe, negyvenöt körüli, jól öltözött férfi vár. Ránézek. Furcsa, hogy mennyire hasonlít Louis Degára. - Te vagy, Pillangó? - Én. - Joseph vagyok, a Louis Dega fivére. Olvastam az újságban, hogy itt vagytok, és eljöttem hozzád. - Köszönöm. - Találkoztál a fivéremmel? Ismered? Elmesélem neki Dega odisszeáját ama napig, amíg a kórházban el nem váltunk. Elmondja, hogy a fivére az Üdvösség Szigeteken van, Marseille-ből kapta a hírt. Látogatót a kápolnában lehet fogadni, csütörtökön és vasárnap. Elmeséli, hogy Baranquillában egy tucatnyi francia lakik, itt akartak szerencsét próbálni a feleségükkel. Mindegyik strici. A városban külön negyedben laknak, ahol vagy másfél tucat prostituált folytatja az előkelő és ügyes francia prostitúció hagyományait. Mindenhol megtalálhatók - Kairótól Libanonig, Angliától Ausztráliáig, Buenos Airestől Caracasig, Saigontól Brazzaville-ig ugyanazok a pasasok, és ugyanazok a nők, akik magukkal hurcolják foglalkozásukat, amely olyan régi, mint maga a világ - a prostitúciót, s egészen jól megélnek belőle. Joseph Dega kellemetlen hírt közöl velem: a baranquillai francia strigók bosszankodnak. Félnek, hogy mivel a város börtönébe szállítottak bennünket, vége van a nyugalmuknak, és ez az esemény virágzó üzletük kárára lesz. Csakugyan, ha közülünk egy vagy több ember megszökik, a rendőrség a franciák casetáiban (lakhely) fogja keresni őket, még ha a szökevények nem is fordultak hozzájuk segítségért. Következésképpen a rendőrség esetleg sok mindenről tudomást szerezhet: hamis papírok, lejárt vagy érvénytelen tartózkodási engedélyek. Ha bennünket keresnének, akkor mindenkinek meg kellene vizsgálni a személyazonosságiját és a tartózkodási engedélyét. És vannak nők, sőt férfiak is, akiknek ez komoly fejfájást okozna. Most már mindent tudok. Még hozzáteszi, hogy a maga részéről ő mindenben rendelkezésemre áll, és csütörtökön meg vasárnap eljön hozzám. Köszönet ennek a derék fickónak, aki később bebizonyította, hogy szavatartó ember. Azt is megmondja, hogy az újságok szerint jóváhagyták kiadatásunkat Franciaországnak. - Na, uraim! Rengeteg mondanivalóm van. - Mi? - kiáltanak fel mind az öten kórusban. - Először is semmi ábránd. Kiadatásunk kész tény. Egy külön hajó jön majd értünk Francia Guayanából, és visszavisz bennünket oda, ahonnan jöttünk. Aztán: a jelenlétünk miatt aggódnak a strigóink, akik jól megvannak ebben a városban. Nem az, aki nálam volt. Ó fütyül a következményekre, de a céhbeli májerek félnek, hogy ha valamelyikünk megszökik, baj zúdul a fejükre. Mindenki felhördül. Azt hiszik, hogy tréfálok. Clousiot azt mondja: - Strici úr, kérem szépen, megengedné, hogy megszökjek? - Elég a tréfából. Ha kurvák jönnek hozzánk, megmondjuk nekik, hogy ne jöjjenek többet. Rendben? - 116 -

- Rendben. Mint már mondtam, az udvarunkban körülbelül száz kolumbiai fogoly van. És egyáltalán nem ostobák. Vannak igazi, belevaló tolvajok, tekintélyes hamisítók, jó koponyájú szélhámosok, fegyveres rablótámadások tudorai, kábítószer-kereskedők és néhány gyilkos, akit különleges, hosszú kiképzésben részesítettek az Amerikában oly mindennapos foglalkozásra. Ott a gazdagok, a politikusok meg a befutott kalandorok igénybe veszik ezeknek a gyilkosoknak a szolgálatait, akik aztán nekik dolgoznak. A bőrük színe változatos. A szenegáli afrikai feketétől egészen a martinique-i kreoljaink teaszínéig; a mongoloid indiánok vörös hajától, a kékesfeketén át egészen a tiszta őszig. Tapogatózom, megpróbálom felmérni néhány válogatott fickó szökési hajlandóságát és szándékát. A legtöbbje olyan, mint én: tartanak a súlyos büntetéstől, vagy máris megkapták, így aztán állandó szökéskészültségben vannak. A négyszögletes udvar falainak a tetején bástyasétány vezet végig, amelyet éjszaka erősen megvilágítanak, négy sarkában egy-egy kis torony van egy őrszemmel. Vagyis éjjel-nappal négy őr van szolgálatban, meg egy az udvarban, a kápolna ajtajánál. Ez utóbbinak nincs fegyvere. A koszt elegendő, és több fogoly árusít enni-innivalót, kávét vagy itteni gyümölcsleveket: narancsot, ananászt, papayát stb., amit kintről kapnak. Ezeket a kiskereskedőket olykor fegyveres rablótámadók fosztják ki, hihetetlen gyorsasággal. Észre sem veszik, hogy rájuk akarnak törni, valaki máris egy nagy törülközőt szorít az arcukra, hogy ne kiálthassanak, és kést szegez az oldaluknak vagy a nyakuknak, amely a legkisebb mozdulatra beléjük fúródna. Az áldozattól elveszik a bevételt, mielőtt egy mukkot is szólhatna. A törülköző eltávolítását egy tarkóra mért ökölcsapás kíséri. Bármi történik is, soha senki sem köp. Olykor a kereskedő elrakja az áruját - mintegy bezárja a butikját -, és megpróbálja kideríteni, hogy ki lehetett a tettes. Ha megtalálja, megverekszenek, mindig késsel. Két kolumbiai tolvaj felkeresett az imént, és ajánlatot tett. Nagyon figyelmesen végighallgattam őket. Állítólag a városban vannak tolvaj rendőrök. Amikor egy bizonyos körzetben szolgálatban vannak, leadják a drótot a cinkosaiknak, hogy jöhetnek lopni. A két kolumbiai valamennyit ismeri, és azt állítja, hogy igazán balszerencse volna, ha valamelyik ezek közül a rendőrök közül nem jönne a héten őrszemnek a kápolna ajtaja mellé. A beszélőn valahogy pisztolyt kellene behozatnom. A tolvaj rendőr minden ellenvetés nélkül belemenne, hogy azt a látszatot keltse, mintha leütötték volna a kápolna kijáratánál, ahonnan a kis őrszobába jutnánk, ott pedig legfeljebb négy-hat ember tartózkodik. Ha pisztollyal a kezünkben meglepjük őket, nem tudják megakadályozni, hogy kijussunk az utcára. És akkor már csak el kellene vegyülnünk a tömegben, itt mindig nagy a forgalom. Nem nagyon tetszik nekem ez a terv. A pisztolynak, hogy elrejthessem, nagyon kicsinek kell lennie, legfeljebb 6,35-ösnek. Ezzel pedig nem nagyon tudunk ráijeszteni az őrökre. Vagy egyikük nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, s akkor meg kellene ölnünk. Nem fogadom el az ajánlatukat. A cselekvési vágy nemcsak engem űz, hanem a barátaimat is. Azzal a különbséggel, hogy ők olykor elcsüggednek, s már-már beletörődnek, hogy az értünk jövő hajó majd itt talál bennünket a börtönben. S olykor szinte legyőzöttnek érzik magukat. Még azt is megtárgyalják, vajon milyen büntetést kapunk, és hogyan bánnak majd velünk a fegyenctelepen. - Hallgatni sem bírom a baromságaitokat! Ha ilyen jövőről akartok beszélni, engem hagyjatok ki, húzódjatok minél messzebbre tőlem. A végzetbe - amiről locsogtok - csak akkor törődhet bele az ember, ha tehetetlen. Ti tán azok vagytok? Van köztünk valaki, akinek nincs vér a pucájában? Ha van, legyetek szívesek, közöljétek velem. Mert meg kell mondanom, pajtikáim: ha télakra gondolok, mindenkire gondolok. Mikor egyre csak töröm és töröm a fejem újabb és újabb szökési terveken, azért teszem, hogy "mindenki" megszökhessen. És hat embernek nem könnyű. Mert ami engem illet, őszintén megmondom nektek, ha úgy érzem, hogy nagyon ég a lábam alatt a talaj, és még mindig nem csináltam semmit, nekem könnyű lesz: megölök egy kolumbiai rendőrt, hogy időt - 117 -

nyerjek. Ha megölök itt egy rendőrt, nem fognak kiadni Franciaországnak. És akkor lesz időm bőven. És minthogy egyedül kell szöknöm, könnyebb lesz. A kolumbiaiak újabb tervet forralnak, nem rossz ötlet. A mise napján, vasárnap délelőtt a kápolna mindig zsúfolva van látogatókkal meg foglyokkal. Először mindannyian együtt meghallgatjuk a misét, aztán, ha vége a szertartásnak, azok a foglyok maradnak a kápolnában, akiknek látogatójuk van. A kolumbiaiak arra kérnek, hogy vasárnap menjek el a misére, hogy pontosan tudjam, hogyan zajlik le, s hogy aztán a következő vasárnapra jól össze tudjuk hangolni az akciót. Felkértek, hogy legyek a lázadás vezetője. De elutasítom ezt a megtiszteltetést: nem ismerem eléggé a buli résztvevőit. A négy franciáért én felelek. A breton meg a vasalós pasas nem akar velünk tartani. Semmi baj, csak nem kell eljönniük a misére. Mi négyen, akik tudunk a dologról, vasárnap elmegyünk a misére. A kápolna négyszög alakú. A végében van a karzat, középen mindkét oldalon egy-egy udvarra nyíló ajtó. A főbejárat az őrszobára nyílik. Rács van előtte, amely mögött vagy húsz őr áll. Végül mögöttük az utcára nyíló ajtó. Minthogy a kápolnában még egy gombostűt sem lehetne leejteni, az őrök nyitva hagyják a rácsot, és a szertartás alatt szorosan egymás mellett állnak. A látogatók közt két emberünk lesz meg fegyver. A fegyvereket nők fogják behozni, a combjuk közt. Amikor már mindenki bejött, akkor adják át a két férfinak. Nagy kaliberűek lesznek, 38-asok és 45-ösök. Az összeesküvés vezére nagy kaliberű pisztolyt kap egy nőtől, aki rögtön eltűnik. A ministránsfiú második csengetésekor kell támadni, egyszerre. Nekem egy hatalmas kést kell az igazgató, don Gregorio torkának szegeznem, mondván: "Da la orden de nos dejai passar, si no, te mato." (Adj parancsot, hogy hagyjanak futni bennünket, különben megöllek.)" Egy másik ugyanezt teszi a plébánossal. A többi három, különböző szögekből a rácsnál álló rendőrökre szegzi fegyverét. Az a parancs, hogy az elsőt, aki nem dobja el fegyverét, agyon kell lőni. Először azoknak kell kimenniük, akiknél nincs fegyver. A plébános meg az igazgató lesz a hátvéd fedezéke. Ha minden rendben megy, a rendőrök puskája a földre kerül. A pisztolyosoknak kell behozniuk őket a kápolnába. Kimegyünk, először a rácsot zárjuk be, majd a faajtót. Az őrszoba üres lesz, mert a rendőröknek kötelező állva végighallgatni a misét. Odakinn, ötven méternyire, lesz egy csukott teherkocsi, kis létrával a végében, hogy minél gyorsabban felmászhassunk. A teherautó csak akkor indul el, amikor a lázadás vezére is fenn van. Neki kell utoljára felszállnia. Miután megfigyeltem, hogyan zajlik le a mise, beleegyeztem. Minden úgy van, ahogyan Fernando mondta. Joseph Dega vasárnap nem jön beszélőre. Neki más dolga van. Készenlétbe helyez egy áltaxit, hogy mi ne szálljunk fel a teherautóra, és elvisz bennünket arra a rejtekhelyre, amit szintén ő készített elő. Egész héten rettentően izgatott vagyok, és türelmetlenül várom az akciót. Fernandónak sikerült máshonnan szereznie fegyvert. A kolumbiai csendőrök 45-öse csakugyan félelmetes fegyver. Csütörtökön Joseph egyik nője eljött hozzám. Nagyon kedves, és azt mondja, hogy a taxi sárga lesz, el se véthetjük. - Oké. Köszönöm. - Sok szerencsét. Kedvesen megpuszilja jobbról-balról az arcomat, és úgy látom, mintha meghatott volna. - Entra, entra. (Menj be, menj be.) Hadd teljék meg a kápolna, hogy hallhassuk az Úr szavát - mondja a pap. Clousiot tettre kész. Maturette-nek csillog a szeme, negyedik társunk meg a sarkamban van. Teljesen nyugodtan foglalom el a helyem. Don Gregorio, az igazgató itt van, széken ül egy kövér nő mellett. Én a fal mellett állok. Tőlem jobbra Clousiot, balra a két másik, mindenki rendesen felöltözött, nehogy felhívjuk magunkra a járókelők figyelmét, ha sikerül kijutnunk az utcára. A késemet nyitva tartom a jobb alkaromhoz szorítva. Vastag gumi rögzíti, és khakiszín ingem gondosan begombolt kézelője takarja el. Az Úrfelmutatáskor mindenki lehajtja a fejét, mintha keresne valamit, ekkor a ministránsfiú - 118 -

sebesen megrázza a csengőjét, majd utána hármat csenget, bizonyos időközökben. A második csengettyűszó a mi jelünk. Mindenki tudja, hogy mi a feladata. Első csengetés, második... Don Gregorióra vetem magam, tőrömet ráncos nyakának szegzem. A pap kiabál: Misericordia, no me mata. (Kegyelem, ne öljön meg.) Nem látom ugyan, de hallom, hogy hárman kiadják a parancsot az őröknek, hogy dobják el a puskájukat. Minden rendben megy. Megragadom don Gregorio szép öltönyének hajtókáját, s azt mondom neki: - Sigua y no tengas miedo, no te haré dano. (Fogadj szót, ne félj, semmi bajod nem lesz.) A közelben a plébánost egy borotvával a nyaka előtt tartják sakkban. Fernando azt mondja: - Vamos, Francés, vamos a la salida. (Gyerünk, franciák, menjünk a kijárathoz.) A győzelem, a siker mámorában terelem az utcára nyíló ajtó felé az enyéimet, amikor egyszerre két puskalövés hallatszik, Fernando összeesik, és még egy, akinél fegyver van. Egy métert mégis előbbrejutok, de az őrök már felálltak, és puskájukkal utunkat állják. Szerencsére köztünk meg az őrök közt asszonyok vannak. Miattuk nem lőhetnek. Két újabb puskalövés, majd egy pisztolylövés. A harmadik fegyveres társunkat lőtték le, miután vaktában leadott egy lövést, amely megsebesített egy lányt. Don Gregorio hullasápadtan azt mondja nekem: - Add ide a késed. Átadom neki. Nem volt semmi értelme, hogy folytassuk a harcot. Alig fél perc alatt minden meghiúsult. Több mint egy héttel később megtudtam, hogy a lázadást egy másik udvarból való fogoly hiúsította meg, aki kíváncsiságból eljött a misére, de csak kintről hallgatta. Már az akciónk első pillanataiban értesítette a bástyafal őrszemeit, akik több mint hat méter magas falról leugranak az udvarba, egyikük a kápolna egyik oldalán, másikuk a másik oldalon, a mellékajtók rácsain keresztül rálő először arra a kettőre, aki fegyverrel tartja sakkban a rendőröket. A harmadikat néhány másodperccel később lőtték le, amikor a lőterükbe került. Szép kis corridával (öldökléssel) végződött. Én az igazgató mellett maradtam, aki parancsokat ordítozott. Tizenhatunkat, köztük a négy franciát is, vasrúdhoz bilincselve zárkába dugtak, kenyéren és vízen. Don Gregoriót felkereste Joseph. Az igazgató hívatott, és azt mondta, hogy az ő kedvéért visszatesz az udvarba a barátaimmal együtt. Josephnek köszönhetjük, hogy tíz nappal a lázadás után újra az udvarban vagyunk, persze a kolumbiaiak is, méghozzá ugyanabban a cellában. Amikor visszamegyünk, megkérem társaimat, hogy Fernando és az akcióban elesett két barátja emlékének adózzunk néhány percet. Egy látogatáskor Joseph elmesélte, hogy gyűjtést indított, és a selyemfiúktól - mindegyik adott - ötezer pesót szedett össze, amivel sikerült jobb belátásra bírni don Gregoriót. E cselekedetükkel a strigók nagyot nőttek a szemünkben. Most mit tegyünk? Mit találhatnánk ki megint? Azért se adom fel a harcot, és nem várom tétlenül, amíg megjön a hajó! Hanyatt fekve a közös mosdóban, ahol nem ér a hétágra sütő nap, észrevétlenül meg tudom figyelni a bástyafalon levő őrök szokásait. Éjszaka, minden tíz percben az egyik mindig elkiáltja magát: "Őrszemek, vigyázz!" Így az őrség parancsnoka ellenőrizheti, hogy négyük közül egyik sem alszik. Ha valamelyik nem válaszol, a másik addig kiáltozik, míg a társa nem válaszol. Azt hiszem, hogy rájöttem egy hézagra. Ugyanis az erődfal mind a négy sarkában, az őrtornyokról doboz lóg egy kötélen. Ha az őrszem kávét szeretne inni, hívatja a cafeterót, aki egy vagy két kávét tölt a dobozába. Az őrnek csak fel kell húznia. Nos, a jobb szélső őrhelyen a torony egy kissé az udvar fölé ugrik. Úgy gondolom, ha csinálnék egy nagy kampót, s ráerősíteném egy fonott kötélre, könnyen fennakadna. Néhány pillanat alatt felmásznék a falra, amely az utcára néz: Az egyetlen megoldandó probléma, hogy semlegesíteni kell az őrszemet. De hogyan? Látom, hogy feláll, és néhány lépést tesz a bástyafalon. Az a benyomásom, hogy - 119 -

nagyon szenved a hőségtől, és majd leragad a szeme az álmosságtól. Megvan, az áldóját! Aludnia kell! Először összeeszkábálom a kötelet, és ha találok valami jó erős kampót, elaltatom, és szerencsét próbálok. Két nap alatt majdnem hét méter hosszú kötelet sodortunk minden fellelhető erős vászoningből, főleg khakiingekből. Kampót aránylag könnyen találtunk. A cellák ajtaja feletti esővédő eresz egyik támasztéka. Joseph Dega hozott egy üvegcse nagyon erős altatót. Az orvosi utasítás szerint csak tíz cseppet szabad bevenni belőle. Az üvegben pedig majdnem hat leveseskanálnyi van. Rákapatom az őrszemet, hogy elfogadja tőlem a kávét, ha felajánlom neki. Leengedi a dobozt, és minden alkalommal három kávét küldök neki. Minthogy minden kolumbiai szereti a szeszt, és minthogy az altatónak kissé ánizs-íze van, hozatok egy flaska ánizslikőrt. Megkérdem az őrszemet: - Kérsz egy franciás kávét? - Milyen az? - Ánizslikőr van benne. - Nem bánom, de előbb hadd kóstoljam meg. Már több őrszem megkóstolta az ánizslikőrös kávémat, s most ha kávéval kínálom őket, azt mondják: - Franciásat! - Parancsolj! És zutty bele az ánizslikőrt. Elérkezett a döntő óra. Szombat dél van. A hőség elviselhetetlen. A barátaim tudják, hogy kettőnknek nem lesz ideje átmászni, de egy kolumbiai, aki az arab Ali nevet viseli, azt mondja, majd ő felmászik utánam. Belemegyek. Így nem mondhatják, hogy francia volt a cinkosom, és senkit sem büntethetnek meg. Másrészt a kötél meg a kampó nem lehet nálam, hiszen az őrszem egész idő alatt szemmel tart, míg odaadom neki a kávét. Szerintünk öt perc alatt kész az ürge. Szólok az őrszemnek. - Hogy vagy? - Jól. - Kérsz egy kávét? - Igen, franciásat, az jobb. - Várj, hozok neked. A cafeteróhoz megyek: "két kávét". A dobozba már előre beletöltöttem az egész altatót. Ha ez le nem veszi a lábáról! Odaérek alá, és látja, amint buzgón töltöm az ánizslikőrt. - Erőset kérsz? - Igen. Töltök még egy kicsit, az egészet átöntöm az ő dobozába, és rögtön felhúzza. Öt perc, tíz, tizenöt, húsz perc telik el! Még mindig nem alszik: Sőt, ahelyett, hogy leülne, puskával a kezében néhány lépést tesz, oda-vissza. Pedig az egészet megitta. És az őrséget egy órakor leváltják. Tűkön ülve figyelem a mozdulatait. Semmi sem vall rá, hogy altatót ivott volna. Na! Most megbotlott. Leül a bódé elé, puskájával a combja közt. A feje a vállára hajlik. A barátaim, meg két-három kolumbiai, aki tud az ügyről, ugyanolyan izgatottan figyelik, hogy mit csinál, mint én. - Eredj - mondom a kolumbiainak. - A kötelet! Éppen fel akarja dobni, amikor az őr feláll, a puskáját leejti a földre nyújtózkodik és úgy járkál, mintha távolságot mérne. A kolumbiai idejében visszakozik. Tizennyolc perc van a váltásig. Gondolatban Istenhez fohászkodom segítségért: "Könyörgök, segíts rajtam még az egyszer! Könyörgök, ne hagyj el!" De feleslegesen fohászkodom ehhez a keresztény Istenhez, néha olyan szenvtelen, különösen velem, ateistával szemben. - Még ilyet! - mondja Clousiot, mikor odajön hozzám. - Fantasztikus, hogy ez a hólyag még nem alszik! Az őrszem fel akarja venni a puskáját, és abban a pillanatban, amikor lehajol érte, - 120 -

elterül a bástyasétányon, mint akit villám sújtott. A kolumbiai feldobja a kampót, de nem akad fenn, visszaesik. Másodszor is megpróbálja. Most sikerül. Meghúzza a kötelet, hogy meggyőződjön, jól tart-e. Magam is ellenőrzöm, és abban a szent pillanatban, amikor a falhoz ér a lábam, hogy nekirugaszkodjam és felmásszak, Clousiot azt mondja: - Vigyázz! Itt a váltás. Éppen annyi időm van, hogy visszalépjek, mielőtt még észrevennének. A foglyok védekező ösztönével és bajtársiasságával, egy tucatnyi kolumbiai gyorsan körülvesz, hogy közéjük vegyülhessek. A fal mellett megyünk, ott hagyva a lógó kötelet. A váltás egyik őre egy szempillantás alatt felfedezi a kötelet meg a puskájára rogyott őrszemet. Két-három métert fut, és megnyomja a riadócsengő gombját, abban a hitben, hogy valaki megszökött. Az alvó őrt hordágyon viszik el. A bástyasétányon vagy húsz rendőr van. Köztük don Gregorio, aki felhúzatja a kötelet. A kampó a kezében. Néhány pillanat múlva a rendőrök előreszegzett puskával megrohanják az udvart. Névsorolvasást tartanak. Akit szólítanak, be kell mennie a cellába. Micsoda meglepetés! Senki sem hiányzik. Mindenkit kulcsra zárnak a cellájában. Újabb névsorolvasás és ellenőrzés, cellánként. Nem, senki sem tűnt el. Három óra felé megint kiengednek bennünket az udvarra. Megtudjuk, hogy az őrszem húzza a lóbőrt, és hogy sehogyan sem sikerül felébreszteni. A kolumbiai cinkosom éppúgy meg van semmisülve, mint én. Olyan biztos volt benne, hogy sikerül! Kikel az amerikai gyártmányok ellen, mert az altató amerikai volt. - Mit tehetünk? - Hombre, (ember) újrakezdjük! - Ennyit tudok neki felelni. Azt hiszi, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy megint elaltatunk egy őrszemet, pedig én arra gondoltam: mást kell kitalálni. Azt mondja: - Azt hiszed, ezek az őrök olyan seggfejek, hogy akad köztük még egy, aki elfogadja a franciás kávédat? A tragikus helyzet ellenére nem tudom visszatartani a nevetést. - Hát persze, pajtikám! A rendőr három nap és négy éjjel aludt. Amikor végre felébred, persze elmondja, hogy biztosan én altattam el a franciás kávéval. Don Gregorio behívat, és szembesít vele. Az őrség parancsnoka nekem akar rontani a kardjával. A szoba sarkába ugrom, és kihívóan várom, hogy mi lesz. A másik felemeli a kardját, don Gregorio közbelép, ő kapja az erős ütést a vállára, összeesik. Eltört a kulcscsontja. Úgy üvölt, hogy a tiszt most már csak vele foglalkozik. Felemeli. Don Gregorio segítségért kiáltozik. A szomszédos irodahelyiségekből az összes polgári alkalmazott berohan. A tiszt, két másik rendőr meg az őrszem, akit elaltattam, egy tucatnyi civillel hadakozik, aki meg akarja bosszulni az igazgatót. Ebben a tanganában (csetepaté) többen könnyű sérülést kapnak. Egyedül nekem nem történik semmi bajom. A lényeg az, hogy ez már nem rám tartozik, hanem az igazgatóra meg a tisztre. Az igazgatót kórházba szállították, a helyettese visszavezet az udvarba: - Ami téged illet, majd később meglátjuk, Francés. Másnap a begipszelt vállú igazgató megkér, hogy írásban tanúskodjam a tiszt ellen. Örömmel tanúsítok mindent, amit csak akarnak. Az altató históriáját teljesen elfelejtették. Szerencsém van, hogy már nem is érdekli őket. Néhány nap elteltével Joseph Dega azt javasolja, hogy próbáljunk megszervezni egy külső akciót. Minthogy megmondtam neki, éjszaka nem lehet megszökni, a bástyasétány kivilágítása miatt, azon töri a fejét, hogyan kapcsolhatná ki az áramot. Egy villanyszerelő segítségével megtalálja a megoldást: a börtönön kívül lévő trafót ki kell kapcsolni. Nekem annyi a feladatom, hogy megvesztegessem az utca felőli meg udvari őrszemet, aki a kápolna ajtajánál áll. Bonyolultabb, mint hittük volna. Először is rá kellett beszélnem don Gregoriót, hogy adjon vissza tízezer pesót, azzal az ürüggyel, hogy a családomnak küldöm Josephfel, akire persze "rátukmálok" kétezer pesót, hogy vegyen valami ajándékot a feleségének. Miután megtudtam, ki szervezi az őrségváltást, őt is meg - 121 -

kellett kenni. Háromezer pesót kap, de a két másik őrrel nem akar tárgyalni. Nekem kell felkutatnom őket, és én tárgyalok velük. Azután megmondom neki a nevüket, ő pedig majd arra az időpontra osztja be őket, amikorra én akarom. Ennek az újabb télaknak az előkészítése több mint egy hónapot vett igénybe. Végre minden klappol. Minthogy az udvarnak az őrétől nem kell tartanunk, nyeles fémfűrésszel elreszeljük a rácsot. Három fűrészem van. A kampós kolumbiai tud a dologról. Ő majd fokozatosan fűrészeli el a rácsát. Az akció éjszakáján egyik barátja, aki kis idő óta bolondnak tetteti magát, egy darab horganylemezen dobol majd, és torkaszakadtából énekel. A kolumbiai tudja, hogy az őrszem csak a két francia szökéséről volt hajlandó tárgyalni, és kijelentette, hogy ha egy harmadikat is meglát, rá fog lőni. Azért mégis szerencsét akar próbálni, és azt mondja, ha szorosan egymáshoz simulva mászunk fel, a sötétben az őrszem nem fogja látni, hogy egy vagy két ember szökik. Clousiot és Maturette sorsot húzott, hogy melyikük jöjjön velem. Clousiot nyert. Végre borús az éjszaka. Az őrmester meg a két rendőr megkapta a neki járó bankók felét. Ezúttal nem kellett félbevágnom, mert már úgy volt. A másik feléért el kell menniük a Barrio Chinóba (a kínai negyedbe), a Joseph Dega feleségéhez. A villany elalszik. Nekimegyünk a rácsnak. Alig tíz perc alatt elfűrészeljük. Sötét nadrágban meg ingben, kijövünk a cellából. A kolumbiai menet közben csatlakozik hozzánk. Majdnem teljesen pucér, csak egy úszónadrág van rajta. Felmászom a falba vájt calabozo (zárka, börtön) rácsára, kikerülöm az ereszt, feldobom a kampót, amelyen háromméteres kötél lóg. Alig három perc alatt a bástyasétányon vagyok, teljesen zajtalanul. Hasra fekve várom Clousiot-t. Az éjszaka koromsötét. Hirtelen látom, vagy inkább csak érzem, hogy egy kéz nyúl felém, megfogom és húzni kezdem felfelé. Szörnyű zaj csattan fel. Az történt, hogy Clousiot-nak, mikor az eresz és a fal között haladt, a nadrágszíja beleakadt a lemezbe. Természetesen a zajra elengedem a kezét. A horgany már nem zörög. Gondolván hogy már kiakasztotta az övét, újra húzni kezdem Clousiot-t, és a horgany rémes dörömbölése közepette nagyot rántok rajta, és felhúzom a fal tetejére. A puskalövések a többi őrszem felől jönnek, nem az enyém felől. Megkergülve a puskaropogástól, rossz irányban indulunk el, s arra az utcára ugrunk le, amelyik kilenc méterrel mélyebben van a fal tetejénél, pedig jobbra van az az utca, amely csak öt méterrel van lejjebb a fal tetejétől. Eredmény: Clousiot újra eltörte a jobb lábát. Magam sem tudok felállni: mind a két lábam eltört. Később kiderül, hogy a sarokcsontomról van szó. A kolumbiai kificamítja a térdét. A puskalövésekre az őrség kijött az utcára. Erős villanylámpa fényénél, ránk szegzett puskával vesznek körül bennünket. Sírok dühömben. Ráadásul a rendőrök nem akarják elhinni, hogy nem tudok felállni. Szuronydöfések közepett, térden csúszva megyek vissza a börtönbe. Clousiot fél lábon ugrál. Ömlik a vér a fejsebemből, amelyet egy puskatusnak köszönhetek. Don Gregorio, aki szerencsénkre ezen az éjszakán az irodájában aludt, felébredt a puskalövésekre. Nélküle puskatussal meg szuronnyal nyírtak volna ki bennünket. A legdühödtebb éppen az az őrmester, akit lefizettem, hogy a két cinkos őrt ossza be. Don Gregorio véget vet a vad hajszának. Megfenyegeti őket, hogy bíróság elé kerülnek, ha súlyosan megsebesítenek bennünket. Ez a bűvös szó mindenkit megbénít. Másnap Clousiot lábát begipszelik a kórházban. A kolumbiai térdét egy kuruzsló fogoly illesztette a helyére, és most térdszorítót hord. Minthogy éjszaka mindkét lábam akkorára dagadt, mint a fejem, piros-fekete a vértől, borzalmasan vizenyős, az orvos langyos sós vízbe tétette velem, aztán naponta háromszor piócákat raknak rá. Ha teleszívták magukat vérrel, maguktól leválnak, és aztán ecetbe dobják őket, hogy kiadják a vért. A fejemet hat kapoccsal összevarrták. Egy szenzációhajhász újságíró cikket közölt rólam. Azt regéli, hogy én voltam a templomi lázadás vezére, hogy "megmérgeztem" egy őrszemet, és végül csoportos szökést szerveztem, külső segítséggel, mivel a negyedben kikapcsolták az áramot, méghozzá a trafónál. "Reméljük, hogy Franciaország a lehető legrövidebb időn belül megszabadít bennünket első számú gengszterétől" - fejezi be. - 122 -

Joseph, feleségével, Annie-val együtt meglátogat. Az őrmester meg a három rendőr külön-külön jelentkezett, hogy megkapja a bankjegyek másik felét. Annie azért jött hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon. Azt válaszoltam neki, fizessen, mert betartották a szavukat. Nem az ő hibájuk, hogy kudarcot vallottunk. Egy hete egy vastaligán sétáltatnak az udvarban, ez az ágyam. Hanyatt fekszem, két lábam a taliga két rúdja közé kifeszített szöveten nyugszik. Ez az egyetlen helyzet, amelyben nincsenek nagy fájdalmaim. Óriásira dagadt és alvadt vérrel teli lábam még fekvő helyzetben sem érhet hozzá semmihez. De ha így fekszem, valamivel kevésbé fáj. Két héttel később, hogy eltört a lábam, kissé lelohadt, s ekkor elküldtek röntgenre. Mind a két sarokcsontom eltört. Egész életemben lúdtalpas leszek. A mai újság közli, hogy a hónap vége felé megérkezik a hajó, amely értünk jön, francia rendőrökkel. Az újság szerint Maná-nak hívják. Október 12. van. Tizennyolc napunk van még, ki kell játszanunk az utolsó kártyánkat. De mit, a törött lábammal? Joseph kétségbe van esve. A látogatáskor elmeséli, hogy minden francia és a Barrio Chino minden asszonya odavan, hogy ennyit harcoltam a szabadságomért, és most, néhány napon belül mégis átadnak a francia hatóságoknak. Sorsom felkavarta az egész kolóniát. Jólesik az a tudat, hogy ezek a férfiak és asszonyaik lélekben velem vannak. Arról a tervemről, hogy megölök egy kolumbiai rendőrt, letettem. Csakugyan nem tudnám rászánni magam, hogy kioltsam az életét valakinek, aki semmit sem vétett ellenem. Elgondolom, hogy az apját vagy az anyját kell támogatnia, vagy felesége, családja van. Elfog a nevetés, ha arra gondolok, hogy valami gonosz, teljesen egyedülálló rendőrt kellene keresnem. Például megkérdezhetném tőle: "Ha megöllek, igazán senkinek sem fogsz hiányozni?" Le vagyok törve ezen az október 13-i reggelen. Egy pikrinsókő-darabkával szemezek, állítólag, ha lenyelem, sárgaságot kapok. Ha kórházba szállítanak, talán elraboltathatnám magam, ha Joseph lefizetne egy-két embert. Másnap, 14-én a citromnál is sárgább vagyok. Don Gregorio bejön hozzám az udvarra, árnyékban vagyok, félig fekvő helyzetben a taligámon, felfelé meredező lábbal. Köntörfalazás nélkül, hirtelen rátámadok: - Tízezer pesót kap, ha kórházba szállíttat. - Megpróbálom, francia. Nem is annyira a tízezer pesóért, hanem mert olyan borzasztó, hogy ennyit küszködtél hiába a szabadságodért. De nem hiszem, hogy felvesznek a kórházba, a miatt az újságcikk miatt. Félni fognak. Egy óra múlva kórházba utal az orvos. Még csak nem is érte a lábam a földet. A mentőkocsiról hordágyon vittek be, kétórás gondos vizsgálat és vizeletvizsgálat után úgy hoztak vissza a börtönbe, hogy le sem vettek a hordágyról. 19-e van, csütörtök. Joseph felesége, Annie jött el, egy korzikai felesége is elkísérte. Cigarettát és édességet hoztak. Ez a két nő kedves szavával végtelen jót tett velem. Éreztem a világ legszebb érzésének, az őszinte barátságnak a sugárzását, amely csakugyan ragyogóvá varázsolta a napot. El sem tudnám mondani, hogy milyen jó hatással volt rám az ottani vagányok együttérzése, míg a 80-as börtönben tartózkodtam. S azt sem, hogy milyen sokkal tartozom Joseph Degának, aki saját szabadságát és megélhetését is kockára tette, hogy segítségemre lehessen szökésemben. Annie néhány szava azonban szöget ütött a fejembe. Beszélgetés közben kijelentette: - Szegény jó Pillangóm, maga mindent megtett, amit egy ember megtehet, hogy kiszabaduljon. A sors nagyon kegyetlen volt magához. Most már nincs más hátra, mint felrobbantani a 80-ast! - Miért ne? Miért is ne robbanthatnám fel ezt az ócska börtönt? Igazán nagy szolgálatot tennék vele a kolumbiaiaknak. Ha felrobbanthatom, talán rászánnák magukat, hogy újat kényelmesebbet építtessenek. Megcsókoltam a két kedves asszonyt, végleg búcsút vettem tőlük, s megkértem Annie-t: - Mondja meg Josephnek, jöjjön el vasárnap. - 123 -

22-én, vasárnap, Joseph el is jött. - Ide figyelj, tegyél meg mindent, akár a lehetetlent is, hogy csütörtökön valaki hozzon be nekem dinamittöltényt, egy gyutacsot és egy gyújtókanócot. A magam részéről én szerzek egy furdancsot meg három gyújtózsinórt. - Mit akarsz csinálni? - Fényes nappal felrobbantom a börtönfalat. Ígérj a múltkori áltaxinak ötezer pesót. Mindennap reggel nyolctól este hatig legyen a calle Medellinen. Napi ötszáz pesót kap, ha nem történik semmi, és ötezret, ha igen. A dinamit ütötte lyukon át megyünk ki, majd egy jó erős kolumbiai a hátára vesz, és elvisz a taxiig, a többi az ő dolga. Ha az áltaxi rendben van, küldd el a töltetet. Ha nem megy, akkor mindennek vége, már nem reménykedhetünk semmiben sem. - Számíthatsz rám - mondja Joseph. Öt órakor a kápolnába vitetem magam. Azt mondom, hogy egyedül akarok imádkozni. Üzenek don Gregoriónak, hogy jöjjön ide hozzám. Odajön. - Hombre, már csak egy hétig maradsz nálam. - Éppen ezért hívattam. Tartozik nekem tizenötezer pesóval. Szeretném odaadni a barátomnak, mielőtt elmegyek, hogy küldje el a családomnak. Kérem, hogy fogadja el azt a háromezer pesót, amit tiszta szívből ajánlok fel magának, amiért mindig megmentett a katonák rossz bánásmódjától. Nagyon lekötelezne, ha még ma ideadná a bankjegyeket egy tekercs szalagragasztóval együtt, hogy csütörtökre rendbe hozhassam és teljes épségben átadhassam a barátomnak. - Rendben van. Visszajön, és átad tizenkétezer pesót, kettévágott bankjegyekben. Hármat megtart. Mihelyt visszavisznek a taligámra, egy nyugodtabb helyre hívatom a kolumbiait, aki legutóbb velem akart szökni. Elmondom neki a tervem, és megkérdezem tőle, képesnek érzi-e magát rá, hogy húsz-harminc métert vigyen a taxiig. Habozás nélkül vállalja. Ezt hát elintéztem. Úgy teszek, mintha biztos volnék benne, hogy Josephnek minden sikerül. Hétfőn kora reggel mosdó alá állok, Maturette pedig, aki Clousiot-val együtt a taligám "sofőrje", elmegy az őrmesterért, akinek háromezer pesót adtam, és aki olyan vadul ütlegelt a legutóbbi szökés után. - Lopez őrmester, beszédem van magával. - Mit akar? - Kétezer pesóért szeretnék egy háromsebességű, erős mellfúrót és hat gyújtózsinórt. Kettő legyen fél centi, kettő egy centi, kettő pedig másfél centi vastag. - Nincs pénzem, nem tudom megvenni. - Tessék, itt van ötszáz peso. - Holnap, kedden, az egyórai őrségváltáskor megkapod. Készítsd el a kétezer pesót. Kedden egy órakor mindent megtalálok az udvar üres papírkosarában, amelyet őrségváltáskor szoktak kiüríteni. Pablo, a zömök kolumbiai kiszedi és elrejti az egészet. 26-án, csütörtökön Joseph nem jön el a látogatásra. A látogatási idő vége felé hívatnak. Egy csupa ránc, vén francia jön Joseph megbízásából. - Ebben a cipóban minden benne van, amit kértél. - Itt a kétezer peso a taxira. Napi ötszáz. - A taxisofőr egy vén perui, dagadt, mint egy kugligolyó. Miatta ne fájjon a fejed. Ciao. - Ciao. Egy nagy papírzacskóba cigarettát, gyufát, füstölt virslit, egy szál kolbászt, egy darab vajat meg egy üveg gépolajat is tettek, nehogy feltűnjön a kenyér. Miközben az ajtó mellett álló őr a csomagomban turkál, adok neki egy doboz cigarettát meg két virslit. Azt mondja: - Adj egy darab kenyeret. Még csak ez hiányzott. - Azt már nem, vegyél magadnak. Nesze, itt van öt peso, mert a kenyér még - 124 -

hatunknak sem lesz elég. Phű! Ezt megúsztam. Micsoda marhaság volt ennek a pasasnak virslit adni! A taligám gyorsan távolodik ettől a kellemetlen rendőrtől. Annyira váratlanul ért, hogy kenyeret kért, hogy még most is patakzik rólam a verejték. - Holnap lesz a tűzijáték. Minden megvan, Pablo. A lyukat pontosan az előreugró őrtorony alatt kell fúrni. Onnan nem lát a zsaru. - De meghallhatja. - Arra is számítottam. Reggel tíz órakor az udvarnak az a része árnyékban van. Szerezni kell egy rézművest, aki néhány méterre tőlünk, a falhoz nyomott rézlemezét feltűnően kalapálja. Ha kettő lesz, annál jobb. Ötszáz pesót adok koponyánként. Szerezz két embert. Meg is szerzi. - Két barátom fogja a rézlemezt kalapálni, megállás nélkül. Akkor az őrszem nem hallja meg a fúró zaját. Neked meg a taligádon a kiugrónál valamivel előbbre kell lenned, majd dumálsz a franciákkal. Így legalább a másik sarokban álló őrszem nem vesz észre. Egy óra alatt elkészül a lyuk. A rézlemez kalapálása meg a gépolaj, amelyet valaki a fúróra öntöget, megtette a magáét, az őr mit sem sejt. A töltetet begyömöszöltük a lyukba, a gyutacs rögzítve, húsz centi kanóccal. A töltetet agyaggal tapasztottuk be. Hátrahúzódtunk. Ha minden rendben, a robbanás lyukat üt a falba. Az őrszem leesik bódéjával együtt, én meg a lyukon, Pablo hátán, a taxihoz megyek. A többiek majd maguk is boldogulnak. Természetesen Clouisot meg Maturette, még ha utánam jön is ki, hamarabb ér a taxihoz, mint én. Mielőtt meggyújtanánk a kanócot, Pablo az utolsó pillanatban még szól néhány kolumbiainak. - Ha meg akartok szökni, pár pillanat múlva lyuk lesz a falon. - Helyes, így legalább a rendőrök a leghátul lévők után futnak, és rájuk fognak lőni. Meggyújtjuk a kanócot. Pokoli robbanás rázza meg a negyedet. A kis torony leesett a rendőrrel együtt. A falon mindenfelé nagy rések vannak, ahhoz elég szélesek, hogy az utca túlsó oldalát láthassuk, de ahhoz egyik sem elég széles, hogy átbújjunk rajta. Egyetlen hasadék sem elég nagy, és csak e pillanatban ismerem be, hogy vesztettem. Csakugyan az a sorsom, hogy visszakerüljek oda, Cayenne-be. A robbanást követő riadalom leírhatatlan. Több mint ötven rendőr van az udvarban. Don Gregorio tudja, hogy honnan fúj a szél. - Bueno (rendben), francia. Remélem, hogy ez már csakugyan az utolsó. A helyőrség parancsnoka majd megpukkad dühében. Mégsem adhat parancsot, hogy a taligán fekvő, sebesült embert megüssenek, és én persze, nehogy másvalaki bajba kerüljön, fennen hangoztatom: mindent én csináltam, teljesen egyedül. Amíg a kőművesek ki nem javítják a réseket, állandóan hat őr teljesít szolgálatot az átlyuggatott fal mellett, hat bent a börtönudvaron, hat pedig kint az utcán. Szerencsére, az őrszemnek, aki a bástyafokról leesett, semmi baja nem történt. VISSZATÉRÉS A FEGYENCTELEPRE Három nappal ezután, október 30-án, délelőtt tizenegy órakor megérkezett a fegyenctelep tizenkét fehér ruhás felügyelője, hogy átvegyen bennünket. Mielőtt elindulunk, a szokásos kis hivatalos szertartás: mindegyikünket azonosítani kell. Elhozták az emberméréstani nyilvántartó lapunkat, fényképeket, ujjlenyomatokat, meg az egész hóbelevancot. Miután azonosítottak bennünket, a francia konzul közelebb jön, hogy aláírjon egy okmányt a kerületi ügyésznek, akinek az a tiszte, hogy hivatalosan átadjon minket Franciaországnak. Mindenki, aki jelen van, nagyon csodálkozik, hogy milyen barátságosak velünk a felügyelők. Semmi durvaság, semmi szitok. Az a három fogoly, aki hosszabb ideig volt Guayanában, mint mi, jól ismerte a smasszereket, és úgy tréfálkozott velük, mintha régi jó pajtások volnának. A kíséret főnöke, Boural őrnagy aggódik egészségi állapotom miatt, a lábamra néz, és azt mondja, hogy majd a hajón ápolni - 125 -

fognak, mert az értünk jött csoportban van egy jó szanitéc. Rettentő kínos volt az utazás ennek az ócska bárkának a fenekében, egyrészt a meleg, másrészt pedig amiatt, hogy kettesével hozzá voltunk kötözve a még Toulonból származó vasrúdhoz. Egyetlen említésre méltó eset történt csupán: a hajónak szenet kellett felvenni Trinidadban. Amikor beértünk a kikötőbe, egy angol tengerésztiszt követelte, hogy vegyék le rólunk a bilincset. Állítólag tilos a hajó fedélzetén megkötözni az embert. Én ezt az incidenst is kihasználtam: pofon ütöttem egy másik angol tisztet. Azt akartam elérni vele, hogy letartóztasson, és kivitessen a partra. A tiszt kijelentette: - Nem tartóztatom le magát, és nem szállíttatom a partra, bármilyen súlyos bűnt követett is el az imént. Sokkal nagyobb büntetés lesz magának, ha visszatér oda. Füstbe ment terv! Hát bizony csakugyan az a sorsom, hogy visszakerüljek a fegyenctelepre. Bizony szomorú, de tizenegy hónapos szökésem különbnél különb, ádáz harcai csúfos véget értek. Mégis, mindenek ellenére, rengeteg kalandom zajos visszhangja ellenére, a visszatérés a fegyenctelepre, minden keserű következményével együtt, nem tudja kitörölni emlékezetemből az átélt, feledhetetlen pillanatokat. A trinidadi kikötő közelében, amelyet most hagytunk el, néhány kilométernyire lakik a páratlan Bowen család. Curacao szigetétől nem messze haladtunk el, ez a föld egy nagy emberé, aki a vidék püspöke: lrénée de Bruyne-é. Bizonyára érintettük a guajiro indiánok földjét is, ahol megismertem a legszenvedélyesebb tiszta szerelmet, a maga természetes egyszerűségében. Ezekben az akaraterős, megértő, szeretetteljes és tiszta szívű indiánokban találtam meg mindazt a lelki tisztaságot, azt az ítélőképességet, amire csak a gyermekek képesek, és ami a boldog gyermekkorra jellemző. És a galambszigeti leprások! Ezek a nyomorult fegyencek, akiket utolért ez az iszonyú betegség, és akiknek mégis volt kellő erejük hozzá, hogy nemeslelkűen segítsenek rajtunk! Hadd emlékezzem meg a váratlanul segítőkész belga konzulról és Joseph Degáról, aki nem ismervén engem, annyi veszélyt vállalt értem! Nem volt hiábavaló a szökésem, mert megismerhettem mindezeket az embereket. Még így is, hogy kudarcba fúlt, szökésem győzelem, ha másért nem, pusztán azért, hogy e kivételes emberek megismerésével lelkileg gazdagabb lettem. Nem, nem sajnálom, hogy megtettem. Már elértük a Maronit és szutykos vizét. A Mana hajó hídján vagyunk. A trópusi nap itt már perzseli a földet. Reggel kilenc óra van. Viszontlátom a torkolatöblöt, és szép lassan behajózunk, ott, ahol én olyan sebesen távoztam. A társaim nem beszélnek. Az őrök örülnek, hogy megérkeztünk. A tenger viharos volt az úton, és sokan közülük végre fellélegeznek. 1934. november 16. A rakparton őrületes tömeg. Érezhető, hogy kíváncsian várják azokat az embereket, akiknek volt merszük olyan messzire elmenni. Minthogy vasárnap érkezünk meg, jöttünk némi szórakozás az itteni embereknek, akiknek egyébként alig van ilyesmiben részük. Hallom, ahogy mindenfelé mondogatják: - Az a sebesült, az Pillangó. Ez itt Clousiot, az meg ott Maturette... És így tovább. A fegyenctelepen hatszáz ember sorakozik fel, csoportokban a barakkok előtt. Minden csoport mellett felügyelők állnak. A legelsőnek Francois Sierrát ismerem fel. Nyíltan sír, nem is próbálja leplezni a többiek előtt. A kórház ablakán hajol ki, és engem néz. Érzem, hogy őszintén velünk érez. A tábor közepén állunk meg. A fegyenctelep parancsnoka hangtölcsérbe beszél: - Fegyencek, beláthatják végre, hogy hasztalanul szöktek meg. Minden országban letartóztatják magukat, s átadják Franciaországnak. Senki sem fogadja be magukat. Így hát jobb, ha nyugton maradnak, és jól viselkednek. Mi vár erre az öt emberre? Súlyos büntetés, amelyet a Szent József szigeti szigorított börtönben kell letölteniük, és ami további büntetésüket illeti, életfogytiglani száműzetés az Üdvösség Szigetekre. Ezt - 126 -

nyerték a szökésükkel. Remélem, hogy megértették. Őrség, vezessék őket a büntetőrészlegbe. Néhány perc múltán különleges zárkában vagyunk, a legszigorúbb felügyelet alatt. Alighogy megérkezünk, rögtön kérem, hogy kezeljék még mindig püffedt és vizenyős lábam. Clousiot azt mondja, hogy a gipsz töri a lábát. Próba-szerencse... Ha legalább kórházba szállítanának bennünket! Francois Sierra jön a felügyelőjével. - Itt a rokkant - mondja a smasszer. - Hogy vagy, Pilla? - Beteg vagyok, kórházba szeretnék menni. - Megpróbállak bejuttatni, de azok után, amit ott műveltél, azt hiszem, hogy szinte lehetetlen, és ez vonatkozik Clousiot-ra is. Meggyúrja a lábam, valami kenőcsöt tesz rá, megnézi a Clousiot gipszét, és elmegy. Nem tudtunk beszélgetni, mert az őrök ott voltak, de tekintete olyan gyengéd volt, hogy egészen meghatódtam. - Nem, nincs mit tennünk - mondja másnap, mikor újra meggyúrja a lábam. Szeretnéd, ha közös cellába tetetnélek? Éjszakára megvasalják a lábad? - Igen. - Akkor jobb, ha közös cellába mégy. Akkor is megvasalnak, de legalább nem leszel egyedül. Szörnyű lehet most neked az egyedüllét. - Rendben. Igen, most még nehezebben bírom a teljes magányt, mint azelőtt. Olyan lelkiállapotban vagyok, hogy még csak be se kell hunynom a szemem, gondolataim máris a múltban vagy a jelenben kószálnak. És minthogy járni nem tudok, a magánzárka rosszabb, mint valaha. Jaj! Hát csakugyan visszatértem az "enyészet útjára". De azért elég gyorsan túltettem magam rajta, és röpültem a szabadság felé a tengeren, a remény felé, hogy megint ember lesz majd belőlem, és persze a bosszú felé is. Arról az adósságról, amivel a trió tartozik: Polein, a hekusok meg az ügyész, sohasem szabad megfeledkeznem. A csomagomat nem kell majd odaadnom a bűnügyi rendőrség ajtónálló hekusainak. A Cook Hálókocsi Társaság alkalmazottjának egyenruhájában megyek oda, szép tányérsapkával a fejemen. A csomagra óriási címke lesz ragasztva: Benoit rendőrkapitány Párizs, Orfévres rakpart 36. (Szajna megye). Én magam viszem fel a csomagot az eligazító terembe, s minthogy az óraszerkezetet úgy állítom be, hogy csak akkor robbanjon, amikor én már kinn leszek, feltétlenül sikerül majd. Miután megtaláltam a megoldást, nagy kő esett le a szívemről. Ami az ügyészt illeti, az ő nyelvét ráérek azután kitépni. Még a részleteket nem tudom pontosan, de a kocka el van vetve. Cafatokban fogom kitépni azt a becstelen nyelvét. De pillanatnyilag a legfontosabb, hogy meggyógyuljon a lábam. A lehető leghamarább járnom kell. Csak három hónap múlva kerülök a bíróság elé, és három hónap alatt sok víz lefolyik a Szajnán. Egy hónapon belül járok, egy hónapon belül tisztázom a részletkérdéseket, és aztán ajánlom magam, uraim. Irány Brit Honduras. Akkor aztán már senki sem teheti rám a kezét. Tegnap, három nappal visszaérkezésünk után, közös cellába vittek. Negyven ember várja itt, hogy hadbíróság elé kerüljön. Némelyeket lopással, másokat fosztogatással, gyújtogatással, gyilkossággal, gyilkossági kísérlettel, erőszakkal, szökési kísérlettel, szökéssel, sőt emberevéssel vádolnak. Húszan-húszan fekszünk két sor fapriccsen, mindannyiunkat ugyanahhoz a több mint tizenöt méter hosszú vasrúdhoz láncolnak. Este hatkor minden fogoly bal lábát a közös rúdhoz láncolják egy vasgyűrűfélével. Reggel hatkor leveszik rólunk ezeket az óriásgyűrűket, és egész nap ülhetünk, sétálhatunk, dámázhatunk, vitázhatunk egy két méter széles, gályafolyosónak nevezett üres térségen a cella teljes hosszában. Napközben nincs időm tépelődni. Mindenki odajön hozzám, kis csoportokban, hogy meséljek a télakról. Valamennyien kötözni való bolondnak tartanak, amikor elmondom, hogy önként hagytam el a guajiro törzset, Lalit és Zoraimát. - Tán hiányérzeted volt, komám? - kérdi egy párizsi mókus, elbeszélésemet - 127 -

hallgatva. - Hiányzott a villamos? A lift? A mozi? A villanyfény? A magasfeszültség, amivel a villanyszék működik? Vagy talán szerettél volna megfürödni a Pigalle téri szökőkút medencéjében? Ugyan, komám! - folytatja a mandró. - Van két pipid, egyik begyesebb, mint a másik, meztelenül élsz a természet ölén egy belevaló nudista galerivel, zabálsz, iszol, vadászol, tiéd a tenger, a nap, a forró homok, sőt még a kagylók gyöngye is a tiéd, á la potyolino, erre neked nincs jobb ötleted, mint otthagyni az egészet, és miért? Megmondanád? Hogy átloholhass a flaszteron, nehogy elgázoljanak a járgányok, hogy fizethessed a kéglidet, a szabódat, a villany- és a telefonszámládat, és ha szeretnél egy tragacsot, mackózhatsz vagy dolgozhatsz valami vállalkozónak, hogy kilóg a beled, ami éppen csak annyit hoz a konyhára, hogy éhen ne dögölj? Hát nem érted, pajtikám! A mennyországban voltál, és önszántadból visszatérsz a pokolba. A megélhetési gondokon kívül még azon is törheted a fejed, hogyan csússzál ki a világ összes rendőrének keze közül, mert hogy folyton a nyomodban van. Meg kell adni, igazi francia vér folyik az ereidben, és hogy testi-lelki kondidat megtartottad. De még én se tudlak megérteni, én, az én tízévi fegyházammal. Persze, mindenesetre, érezd jól magad nálunk, és mivel biztosan újra próbálkozni fogsz majd, számíthatsz mindnyájunkra, segítünk neked. Igazam van, pajtikáim? Benne vagytok? Az ürgék benne vannak, én pedig megköszönöm nekik. Persze, jól tudom, hogy ezek félelmetes alakok. A közös cellaélet következtében bizony nagyon nehéz, hogy egyik-másik észre ne vegye, hogy valakinek patronja van. Éjszaka, minthogy mindenki a közös rúdhoz van láncolva, nem nehéz büntetlenül megölni valakit. Elég, ha nappal, némi gubáért, az arab "kulcsár" vállalja, hogy rosszul csukja be a gyűrűt. Így aztán, az érdekelt fél éjszaka leveszi a gyűrűt, megteszi, amit kitervelt, és szép nyugodtan visszamegy a helyére lefeküdni, persze gondosan becsattintja a gyűrűjét. Minthogy az arab közvetve cinkos, tartja a pofáját. Már három hete, hogy visszajöttem. Nagyon gyorsan telik az idő. Lassacskán már tudok járni, egyelőre a folyosó vasrúdjára támaszkodva, amely elválasztja a két sor priccset. Ezek az első próbálkozásaim. A múlt héten a vizsgálaton láttam a három kórházi smasszert, akit leütöttünk és lefegyvereztünk. Nagyon örülnek, hogy visszajöttünk, és hőn remélik, hogy egy szép napon majd olyan helyre kerülünk, ahol ők teljesítenek szolgálatot. A télakunk után mind a hármat súlyosan megbüntették: megvonták tőlük fél éves európai szabadságukat, továbbá fizetésük gyarmati pótlékát egy éven át. Nem mondhatnám, hogy szívélyes volt a találkozásunk. A kihallgatáson elmondjuk a fenyegetéseiket, hogy tudjanak róla. Az arab rendesebben viselkedett. Csak az igazat vallotta, minden túlzás nélkül, sőt a Maturette szerepéről meg is feledkezett. A vizsgálóbíró százados rengeteget nyúzott bennünket, hogy ki szerezte a hajót. Majd belebetegedtünk a különféle hihetetlen történetek kifundálásába, mint például, hogy saját magunk készítettük el a tutajt stb. Az őrök megtámadásáért, mint mondta, mindent megtesz, hogy én meg Clousiot öt évet kapjunk, Maturette pedig hármat. - És minthogy maga az a bizonyos Pillangó, kezeskedem, hogy én szárnyát szegem, és nem fog egyhamar elrepülni. Félő, hogy igaza van. Több mint két hónapot kell még várni, hogy a bíróság elé kerüljünk. Dühös vagyok magamra, hogy a patronomba nem tettem egy-két mérgezett nyílhegyet. Ha volna, talán mindent kockára tennék a szigorított részlegben. Napról napra jobban vagyok. Egyre biztosabban járok. Francois Sierra sohasem mulasztja el, hogy meggyúrja a lábam, reggel-este kámforos olajjal. Ezek a gyúrólátogatások nagyon jót tesznek, mind a lábamnak, mind a lelkemnek. Milyen jó, ha az embernek barátja van! Megfigyeltem, hogy ezzel a nagy télakkal vitathatatlanul nőtt a tekintélyünk a fegyencek szemében. Meg vagyok győződve róla, hogy ezek közt az emberek közt teljes biztonságban vagyunk. Nem kell tartani tőle, hogy megölnek bennünket a pénzünkért. A nagy többség nem is vállalná, és egészen biztos, hogy megölnék a tetteseket. Kivétel nélkül mindenki tisztel bennünket, sőt kicsit még csodálnak is. És minthogy volt merszünk - 128 -

leütni a smasszereket, azt gondolják rólunk, hogy mindenre képesek vagyunk. Igazán érdekes, hogy ilyen biztonságban érezhetjük magunkat. Mindennap valamivel többet tudok járni, és egy kis flaskáért, amit olykor Sierrától kapok, az emberek felajánlják, hogy meggyúrják nemcsak a lábfejemet, hanem a lábizmaimat is, amelyek a hosszas mozdulatlanságban elsorvadtak. A HANGYÁS ARAB Ebben a teremben van két hallgatag férfi, senkivel sem állnak szóba. Folyton egymást bújják, s csak maguk közt beszélnek, olyan halkan, hogy senki sem ért belőle egy szót sem. Egyszer megkínálom az egyiket amerikai cigarettával, a csomagot Sierrától kaptam. Megköszöni, aztán azt kérdi: - Francois Sierra a barátod? - Igen, a legjobb barátom. - Talán egy napon, ha minden kötél szakad, az ő közvetítésével elküldjük neked az örökségünket. - Miféle örökséget? - Én meg a barátom elhatároztuk, hogyha lenyakaznak bennünket, reád hagyjuk a patronunkat, hogy felhasználhasd az újabb szökésedhez. - Úgy gondoljátok, hogy halálra ítélnek benneteket? - Majdnem teljesen biztos, igazán nagyon kevés esélyünk van rá, hogy megússzuk. - Ha olyan nagyon biztos, hogy halálra ítélnek benneteket, akkor miért vagytok ebben a közös cellában? - Azt hiszem, félnek, hogy öngyilkosságot követünk el, ha magunkra hagynak a zárkában. - Ahá, igen, az lehet. És mit követtetek el? - Megetettünk egy gernyákot húsevő hangyákkal. Azért mondom el neked, mert sajnos, csalhatatlan bizonyítékaik vannak. Tetten értek bennünket. - Hol történt? - A 42. Kilométer-táborban. A Sparouine-öböl mögötti haláltáborban. A barátja odajön hozzánk, toulouse-i férfi. Őt is megkínálom az amerikai cigiből. A barátja mellé ül, velem szemben. - Soha senkitől sem kérdeztük még meg, hogy mi a véleménye rólunk - mondja az újonnan jött -, de arra nagyon kíváncsi volnék, hogy te mit gondolsz felőlünk. - Mit képzelsz, ha egyszer semmit sem tudok róla, hogyan mondhatnám meg, hogy igazad volt-e, vagy sem, amikor élő embert falattál fel a hangyákkal, még ha gernyák volt is? Hogy megmondjam a véleményem, tövirűl hegyire ismernem kellene az egész ügyet. - Elmesélem neked - mondja a toulouse-i. - A 42. Kilométer-tábor, negyvenkét kilométerre van Saint-Laurent-tól, egy erdei tábor. A fegyenceknek itt mindennap egy köbméter keményfát kell kitermelniük. Minden este ott kell állnod az őserdőben, a szépen rendbe rakott fa mellett, amit kivágtál. A felügyelők az arab kulcsárok kíséretében ellenőrzik, hogy az ember teljesítette-e feladatát. Ha elfogadják, akkor minden hasábot megjelölnek vörös, zöld vagy sárga festékkel. Attól függ, hogy milyen nap van. Csak akkor fogadják el a munkát, ha minden hasáb keményfa. Hogy jobban boldoguljunk, kettesével álltunk össze. Gyakran előfordult, hogy nem teljesítettük egészen a feladatunkat. Ilyenkor este magánzárkába dugtak bennünket, enni nem kaptunk, megint csak éhomra, újra munkába állítottak bennünket, azzal a kikötéssel, hogy ki kell termelnünk az előző napi hiányt, meg a napi adagot. Majd beledöglöttünk. Minél tovább tartott, annál jobban legyengültünk, és annál kevésbé voltunk képesek ellátni a munkánkat. Ráadásul külön őrt kaptunk, aki nem felügyelő volt, hanem arab. Velünk együtt jött ki a fakitermelésre, kényelmesen elhelyezkedett, a bikacsökét a lába közé tette, és folyton piszkált bennünket: Oltári csámcsogást csapva zabált, hadd csorogjon a nyálunk. Szó, ami szó, folyton nyúzta az idegeinket. Volt két patronunk, három-három ezer frankkal, a szökésre. Egyik nap elhatároztuk, hogy lefizetjük az arabot. - 129 -

A helyzet még rosszabb lett. Szerencsére abban a hitben volt, hogy csak egy patronunk van. A módszere egyszerű volt: ötven frankért például megengedte, hogy ellopjuk azokat a hasábokat, amelyeket előző nap már átvettek, de véletlenül nem festettek be, és ezekből összerakhattuk a napi köbméterünket. Így aztán ötven frankonként bezsebelt tőlünk majdnem kétezer frankot. Amikor már utolértük magunkat a munkában, visszahívták az arabot. Ezután, gondolván, hogy nem köp be bennünket, hiszen már épp elég pénzt fejt le rólunk, összeszedtük az erdőben már átvett hasábokat, s ugyanúgy tettünk, mint eddig az arab tudtával. Egyik nap a pasas suttyomban utánunk lopakodott, hogy meggyőződjék róla, lopjuk-e a fát. Aztán előbújt: "Ajaj! Te lopni fát mindig, és nem fizetni! - mondta. - Ha nem adni nekem ötszáz frank, én beárul." Azt gondoltuk, hogy csak fenyegetőzik, és megtagadtuk. Másnap újra kezdte: "Fizetni, vagy este magánzárkában leszel." Megint megtagadtuk. Délután odajött a smasszerekkel. Rémes volt, Pillangó! Miután anyaszült meztelenre vetkőztettek, el kellett mennünk előbb ahhoz a farakáshoz, ahonnan elvettük a fát, és ezeknek a vadembereknek a kíséretében, az arab bikacsökének sűrű csattanásai közepette futva kellett szétszedni a mi rakásainkat, és visszavinni a hasábokat oda, ahonnan elhoztuk. Ez a corrida két napig tartott, étlen-szomjan. Többször elestünk. Az arab rúgásokkal vagy bikacsökkel állított talpra bennünket. Végül lefeküdtünk a földre, nem bírtuk tovább. És tudod, hogy sikerült felállítania bennünket? Fogott egy fészket, affélét, mint amilyen a vadméheknek van, s amelyekben tűzlegyek tanyáznak. Levágta a gallyat a rajta lógó fészekkel együtt, és ránk hajította. Őrült fájdalmunkban nemcsak hogy felálltunk, hanem úgy futottunk, akár az őrültek. Felesleges mondanom, hogy mit szenvedtünk. Te is jól tudod, hogy mennyire fájdalmas a vadméh csípése. Képzeld el, ötven-hatvan ilyen csípés. Ezeknek a tűzlegyeknek a csípése még kegyetlenebbül éget, mint a méheké. Tíz napig kenyérre és vízre fogtak bennünket, magánzárkában, és semmiféle kezelést nem kaptunk. Húggyal kenegettük, de még így is három napig szüntelenül égett. Elvesztettem a bal szemem, vagy egy tucat tűzlégy esett neki. Amikor újra munkába állítottak bennünket a táborban, a többi fogoly úgy döntött, hogy segít nekünk. Elhatározták, hogy mindegyikük ad egy-egy egyformára vágott keményfa hasábot. Ebből már majdnem egy egész rakásunk lett, ami nagy segítség volt, mert akkor kettőnknek már csak egy rakást kellett összehoznunk. Kínosan, de azért valahogy összeszedtük. Lassacskán új erőre kaptunk. Sokat ettünk. Véletlenül támadt az az ötletünk, hogy hangyákkal állunk bosszút a gernyákon. Amint éppen keményfát kerestünk, a sűrűben találtunk egy óriási húsevőhangya-bolyt, éppen egy őzet faltak, olyan kövér volt, mint egy kecske. A gernyák folyton császkált, hogy ellenőrizze a munkát, és egy szép napon a balta nyelével leütöttük, aztán odahúztuk a hangyaboly mellé. Pucérra vetkőztettük, és egy fához kötöztük, s úgy hagytuk félkörívben, a földön fekve, összekötöztük a kezét a lábával, azokkal a vastag kötelekkel, amelyekkel a fát szoktuk. A baltával néhány sebet ejtettünk a különböző testrészein. Kipeckeltük és betömtük fűvel a száját, nehogy kiáltozzon, és vártunk. A hangyák csak akkor támadták meg, amikor egy botot bedugtunk a bolyba, felmásztak rá, mi meg rászórtuk őket a gernyákra. Nem tartott sokáig. Fél óra múltán több ezer hangya nyüzsgött rajta. Láttál már húsevő hangyát, Pillangó? - Nem, soha. Csak fekete óriáshangyát. - Ezek picik és vérvörösek. Mikroszkopikus nagyságú húsdarabokat tépnek ki, és a bolyba viszik. Gondold el, ha mi úgy szenvedtünk a vadméhektől, mit szenvedhetett az arab, ahogy élve marcangolta szét több ezer hangya. Haláltusája két és fél napig tartott. Negyvennyolc óra múltán már nem volt szeme. Elismerem, hogy kegyetlen bosszú volt, de az se kutya, amit ő csinált velünk. Valóságos csoda, hogy bele nem haltunk. Persze, a gernyákért tűvé tettek mindent, és a többi arab kulcsár éppúgy, mint a smasszerek, gyanították, hogy eltűnéséhez lehet valami közünk. - 130 -

Egy távolabbi sűrűben mindennap ástunk egy kicsit, hogy végül majd abba a gödörbe elföldeljük a maradványait. Még mindig nem derült ki semmi az arabról, amikor egy smasszer észrevette, hogy gödröt ásunk. Ahogy munkába indultunk, a nyomunkba szegődött. Ezen buktunk le. Egy reggel, rögtön, amint kiértünk a munkába, eloldottuk az arabot, még mindig ellepték a hangyák, de már szinte csak csontváz volt, és éppen a gödör felé vonszoltuk (vinni nem vihettük, különben véresre csíptek volna a hangyák), amikor három arab kulcsár meg két felügyelő rajtakapott bennünket. Jól elrejtőzve, türelmesen kivárták, hogy eltemessük. Aztán jött a haddelhadd! Mi a magunk részéről azt állítjuk a hatóság előtt, hogy először megöltük, aztán vetettük oda a hangyáknak. A vádhoz csatolt törvényszéki orvosi vélemény szerint azonban a halálos ütésnek nyoma sincs, ami tanúsítja, hogy élve falattuk fel. A védősmasszerünk (mert itt a felügyelők botcsinálta ügyvédek is) azt mondja, ha elfogadják a mi állításunkat, még megmenthetjük a fejünket. Ha nem, akkor készek vagyunk. Őszintén szólva, nem sok reményünk van. Ezért határoztunk úgy, a barátom meg én, hogy nem szólunk, de téged választunk örökösünknek. - Reméljük, hogy nem öröklök tőletek, amit tiszta szívből kívánok. Megint rágyújtunk, és kérdő tekintetükből ezt olvasom ki: "Na, mit szólsz hozzá?" - Ide figyeljetek, cimborák, látom, szeretnétek hallani, hogy mi a válaszom arra, amit az elbeszélésetek előtt kérdeztetek. Volna még egy kérdésem, persze a válasz semmiképpen sem fogja befolyásolni a véleményem: mi a cella többségének a véleménye, és miért nem szóltok senkihez? - A többségnek az a véleménye, hogy meg kellett volna ölnünk, de nem kellett volna élve megetetni a hangyákkal. Ami a hallgatásunkat illeti azért nem szólunk senkihez, mert egyszer alkalmunk lett volna megszökni, ha föllázadunk, de nem mentek bele. - Hát akkor elmondom, pajtikáim, mi a véleményem. Nagyon jól tettétek, hogy százszorosan visszaadtátok neki, amit veletek csinált: a vadméhek vagy tűzlegyek esete megbocsáthatatlan. Ha lefejeznének benneteket, az utolsó percben egyetlen dologra gondoljatok erősen: "Levágják a fejemet, és harminc másodpercig fog tartani, míg megkötöznek, benyomják a fejem a nyaktiló hajlatába, és leeresztik a bárdot. Az ő haláltusája hatvan órát tartott. Én győztem." Ami pedig a cella foglyait illeti, nem tudom, hogy igazatok van-e, hiába vélekedtek úgy, hogy azon a napon a lázadás zűrzavarában közösen megszökhettetek volna, a többieknek talán nem ez volt a véleménye. Másrészt egy lázadásnál nem lehet előre kiszámítani, hogy nem kell-e ölnie az embernek, akarata ellenére. És azok közül, akik itt vannak, azt hiszem, hogy egyedül ti rövidülhettek meg egy fejjel meg a Graville fivérek. Pajtikáim, kivétel nélkül mindenki másképpen cselekszik, ha szokatlan helyzetbe kerül. Beszélgetésünkkel elégedetten, a két szerencsétlen flótás odébbállt, és továbbra is hallgatásba merültek, amelyet csak az én kedvemért szegtek meg. AZ EMBEREVŐK TÉLAKJA "Megzabálták a falábat!" "Faláb-pörkölt, nahát!" Vagy női hangot utánozva: "Főúr, kérek egy muksó-sültet, bors nélkül, jó pirosra sütve!" Ritkán fordul elő, hogy a késő éjszakai órákban ne hallottuk volna az egyik vagy másik mondatot, de az is előfordult, hogy mind a hármat elsütötték. Clousiot-val sokat töprengtünk, hogy kinek és minek szólnak ezek az éjszakába kiáltott szavak. Ma délután rájöttem a rejtély nyitjára. Az egyik szereplő mesélte el, Marius La Ciotat-inak hívják, szakmája mackós. Amikor megtudta, hogy ismertem Tintint, az apját, szívesen szóba állt velem. Miután elmeséltem neki télakom egy részét, magától értetődően megkérdem tőle: - 131 -

- És te? - Jaj, én bizony piszkos históriába keveredtem - kezdte. - Attól tartok, hogy ezért a sima szökésemért öt évet kapok. Én is benne voltam abban a télakban, amit úgy neveztek el, "az emberevők télakja". Amit néha éjszaka hallasz kiabálni: "Megzabálták stb." vagy "Egy pörköltet stb." az a Graville fivéreknek szól. Hatan indultunk el a 42. Kilométertől. A télakban benne volt Dédé meg Jean Graville, harminc, illetve harmincöt éves lyoni testvérek, egy Marseille-ben letelepedett nápolyi, meg én La Ciotat-ból, aztán egy angers-i pasas, a falábú, és egy huszonhárom éves fickó, akit feleségnek használt. A Maroniról könnyedén kijutottunk, de a nyílt tengerre nem tudtunk kievickélni, és néhány óra múltán partra vetődtünk, Holland Guayanában. Mikor a csónakunk összetört, minden odaveszett, semmit sem tudtunk megmenteni, még az élelmet sem, egyáltalán semmit a világon. Az őserdőben kötöttünk ki, szerencsére ruha volt rajtunk. Meg kell jegyeznem, hogy azon a vidéken nincsen homokpart, a tenger a dzsungelbe nyúlik. Kiismerhetetlen, áthatolhatatlan a kidőlt fák miatt, amelyek vagy derékba törtek, vagy a tengervíz kimosta a gyökerüket, egyszóval teljesen össze vannak gabalyodva. Miután egy egész álló napig bandukoltunk, találtunk egy száraz tisztást. Három csoportra oszlunk, Graville-ék, én meg Guesepi, meg a falábú a kis barátjával. Egy szó mint száz, különböző irányban elindulunk, és tizenkét nap múlva Graville-ék, Guesepi meg én majdnem ugyanazon a szent helyen találkozunk össze, ahonnan elindultunk. Homok iszappal voltunk körülvéve, semmiféle kijáratot nem találtunk. Mondanom se kell, hogy milyen volt a pofánk. Tizenhárom napon át semmi mást nem ettünk, mint néhány fagyökeret meg új hajtást. Hullafáradtan, éhesen, teljesen kikészülve, úgy döntöttünk, hogy Guesepi meg én utolsó erőfeszítésünkkel visszamegyünk a tengerpartra, és a lehető legmagasabbra kitűzünk egy inget, hogy megadjuk magunkat az első holland őrhajónak, amely bizonyára elhalad majd erre. Néhány órai pihenés után Graville-éknek a két társunk keresésére kellett indulniuk. Nem volt nehéz feladat, mert az induláskor megállapodtunk, hogy minden csoport megjelöli az útját törött gallyakkal. Nos, néhány óra múlva látják, amint jön a falábú pók, egyszál maga. "Hát a kisfiú?" " Nagyon messzi van, otthagytam, mert nem bírt tovább jönni." "Igazán rohadt vagy, hogy otthagytad." "Ő akarta, hogy jöjjek vissza." Ekkor Dédé észrevette, hogy a falábú ép lábán a köcsög cipője van. "És ráadásul mezítláb hagytad, hogy felhúzhasd a cipőjét? Mondhatom, szép dolog! És mintha jó erőben lennél, nem úgy, mint mi. Látni rajtad, hogy ettél." "Igen, találtam egy sebesült majmot." "Szerencséd van." Ekkor Dédé feláll, késsel a kezében, mert szemébe ötlött a falábú tömött tarisznyája. "Nyisd ki a tarisznyád. Mi van benne?" A falábú kinyitja a tarisznyáját, egy darab hús kandikál ki belőle. "Mi ez?" "Egy darab a majomból." "Te mocsok, megölted, hogy megehesd!" "Nem, Dédé, esküszöm. A fáradságba halt bele, én meg ettem belőle egy kicsit. Bocsáss meg." Alighogy kimondja, máris hasba szúrják. És amint átkutatják, találnak nála egy bőrzacskót gyufával meg svéddel. Dühükben, hogy mielőtt elváltunk, a pasas nem osztotta szét a gyufáját, és az éhségtől, egy szó, mint száz, máris tüzet gyújtanak, és kezdik falni a pókot. Guesepi a lakoma tetőpontján ér oda. Megkínálják. De ő nem fogadja el. A tengerparton evett nyers rákot meg halat. Tanúja a lakomának, de nem vesz részt benne, Graville-ék újabb húsdarabokat tűznek nyársra, és még a falábat is felhasználják a tűz szítására. Szóval, Guesepi látta, ahogy aznap és másnap Graville-ék megették a pasast, és még azt is megfigyelte, hogy mikor eszik a különböző testrészeit: a lábikráját, a combját, a fenekét. - Én - folytatta Marius - még mindig a tengerparton voltam, amikor Guesepi értem jött. Egy sapkát teleraktunk kis halakkal meg rákokkal, és megsütöttük a Graville-ék tüzén. Én nem láttam a hullát, biztosan elvitték messzebbre. De a tűz mellett, a hamuban még - 132 -

láttam néhány húsdarabot. Három nap múlva egy őrhajó felvett bennünket, és átadott a saint-laurent-du-maroni fegyháznak. Guesepinek eljárt a szája. Ebben a cellában mindenki ismeri a históriát, még a smasszerek is. Azért mesélem el neked, mert mindenki tud róla: és mivel Graville-ék ronda fráterek, azért heccelődnek velük éjszakánként. Hivatalosan emberevéssel súlyosbított szökéssel vádolnak bennünket. Az a baj, hogy ha tisztára akarom mosni magam, vádaskodnom kéne, ezt pedig nem lehet. A kihallgatásokon mindenki tagad, beleértve Guesepit is. Azt állítjuk, hogy eltűntek a dzsungelben. Hát ez a szitu, Pillangó. - Sajnállak, pajtikám, mert valóban csak úgy tudsz védekezni, ha megvádolod a többieket. Egy hónappal később Guesepit meggyilkolták, éjjel szíven szúrták. Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ki követte el a gyilkosságot. Ez az emberevők hiteles története, akik megettek egy embert, a saját falábán megsütve, a falábú meg felfalta pajtását, aki vele élt. Ma éjjel másutt fekszem a vasnál. Valaki elment, annak helyét foglaltam el, mindenkit megkérve, hogy eggyel menjen arrább, így aztán Clousiot mellé kerültem. Ha a mostani priccsemen felülök, még ha a bal lábamat a rúdhoz rögzíti is a gyűrű, láthatom, hogy mi történik az udvaron. Olyan szigorúan és éberen őriznek, hogy a váltás nem meghatározott időben történik. Gyakran váltják egymást, s az őrség mindig másfelől jön, a legváratlanabb pillanatban. Most már nagyon jó a lábam, és csak akkor fáj, ha esik az eső. Vagyis már újabb előkészületeket is tehetnék, de hogyan? Ennek a cellának nincsen ablaka, egyetlen hatalmas rács van rajta, az egész terem szélességében, fel a tetőig. Úgy helyezték el, hogy az északnyugati szél szabadon befúj. Egyhetes megfigyelés után sem találok semmiféle hézagot az őrök felügyeletében. Most már lassan elhiszem, hogy sikerül nekik a Szent József-szigeti Szigorítottba dugniuk. Úgy hallottam, hogy borzalmas. "Emberfalónak" keresztelték el. Egy másik adat: huszonnégy éves fennállása óta, soha egyetlen ember sem tudott megszökni onnan. Természetesen, a fél belenyugvás, hogy elvesztettem a játszmát, arra ösztökél, hogy a jövőmre gondoljak. Huszonnyolc éves vagyok, és a hadbíró százados ötévi szigorított büntetést kér. Aligha úszom meg kevesebbel. Vagyis harminchárom éves leszek, amikor kiszabadulok a Szigorítottból. Még sok pénzem van a patronban. Tehát, ha nem szököm meg, ami a tények ismeretében nagyon valószínű, legalább egészségesnek kell lennem. Öt év teljes elszigeteltséget nehéz úgy kibírni, hogy bele ne bolonduljon az ember. Éppen ezért úgy tervezem, hogy jól tápláltan, büntetésem első percétől kezdve nagyon jól kidolgozott és változatos terv szerint fogom kordában tartani az agyamat. Amennyire csak lehet, a légvárépítéstől tartózkodom majd, és főleg a bosszúmat illető álmoktól. Vagyis már mostantól kezdve felkészülök, hogy győztesként viseljem el a reám váró iszonyú büntetést. Igen, ezért még megfizetnek. A Szigorítottból makkegészségesen távozom, testi-lelki erőm teljes birtokában. Megnyugtatott, hogy kidolgoztam magatartásom tervét, és békésen beletörődtem abba, ami rám vár. A cellába beáramló szél engem frissít fel elsőnek, és ez igazán jót tesz. Clousiot megérzi, hogy nincs kedvem beszélni. Éppen ezért nem zavar meg tűnődésemben, és sokat dohányzik, ennyi az egész. Meglátok néhány csillagot, és megkérdem tőle: - Látod a helyedről a csillagokat? - Persze - válaszolja kissé előrehajolva. - De inkább nem nézem, mert túlságosan emlékeztetnek a télakunk csillagaira. - Ne lógasd az orrod, majd egy másik télakon ezrével látjuk viszont őket. - 133 -

- Mikor? Öt év múlva? - Ide figyelj, Clousiot, a most átélt év, a kalandok, amelyeken keresztülmentünk, az emberek, akiket megismertünk, nem érnek meg öt év Szigorítottat? Jobb lett volna, ha nem szöktél volna meg velünk, és a Szigeteken maradtál volna, mióta csak idejöttél? Ha arra gondolsz, hogy mi vár ránk, márpedig az nem fenékig tejfel, megbántad, hogy benne voltál ebben a télakban? Mondd meg nekem őszintén, megbántad-e, vagy nem? - Elfelejted, Pilla, hogy van valami, amiben nekem nem volt részem: a hét hónap, amit te az indiánoknál töltöttél. Ha veled lettem volna, én is így gondolkodnék, de én börtönben voltam. - Bocsáss meg, elfelejtettem. Félrebeszélek. - Nem, nem beszélsz félre, és mindennek ellenére, nagyon örülök a télakunknak, mert nekem is voltak felejthetetlen pillanataim. Csakhogy félek egy kicsit attól, ami az "emberfalóban" vár ránk. Öt évet szinte lehetetlen lehúzni. Erre elmondom neki, hogy én mit határoztam, és úgy érzem, ő is helyesli. Örülök, hogy a barátom visszanyerte bátorságát mellettem. Két hét múlva kell megjelennünk a bíróság előtt. Bizonyos kósza hírek szerint a hadbíróságon elnöklő őrnagyot szigorú embernek ismerik, de állítólag nagyon becsületes. Nem veszi be egykönnyen a fegyházparancsnokság dajkameséit. Vagyis ez a hír kedvező. Clousiot meg én - mert Maturette magánzárkában van, mióta visszajöttünk elutasítottuk, hogy felügyelő legyen az ügyvédünk. Úgy döntöttünk, hogy mindhármunk nevében én beszélek, és én magam fogom ellátni a védelmünket. AZ ÍTÉLET Ma reggel frissen borotválva és megnyírva, új, piros csíkos vászonruhában, rendes cipőben várunk az udvarban, hogy a bíróság elé kerülhessünk. Két hete vették le Clousiot gipszét. Rendesen tud járni, nem maradt sánta. A hadbíróság hétfőn kezdte meg a tárgyalásokat. Most szombat reggel van, vagyis öt napja folynak a különböző perek: a hangyás pasasok pere egy egész napot tartott. Mindkettőt halálra ítélték, többé nem láttam őket. A Graville fivérekre csak négy évet sóztak (az emberevésre nem volt bizonyíték). Az ő perük több mint fél napot tartott. A többi gyilkos öt vagy négy évet kapott. Általában a tizennégy vádlott szigorú, de jogos büntetést kapott, semmi túlkapás nem volt. A bíróság hét óra harminckor kezd. Már a teremben vagyunk, amikor a gyarmati teve-egységek egyenruhájában belép egy őrnagy, egy vén lovassági kapitány meg egy hadnagy kíséretében, akik majd az ülnökök lesznek. A bíróságtól jobbra, kapitányi rangban, egy felügyelő képviseli a fegyházparancsnokságot, vagyis a vádat. - Charriére-Clousiot-Maturette-ügy. Körülbelül négy méterre vagyunk a bíróságtól. Van időm jól szemügyre venni a negyven-negyvenöt év körüli őrnagy sivatag barázdálta arcát, halántékán őszülő haját. Busa szemöldöke kiemeli ragyogó fekete szemét, amely nyíltan a miénkbe mélyed. Tekintetében semmi gonoszság. Néhány pillanat alatt végigmér, felbecsül bennünket. Tekintetem állja az övét, majd szándékosan lesütöm a szemem. A fegyházparancsnokság képviselője, a kapitány túlságosan kirohan ellenünk, ezért el fogja veszíteni a játszmát. Gyilkossági kísérletnek nevezi a felügyelők pillanatnyi megbénítását. Az arabról azt állítja, hogy valóságos csoda, hogy nem halt bele a rengeteg ütlegbe. Újabb hibát követ el, mikor azt állítja, hogy amióta a fegyenctelep létezik, mi vagyunk az első fegyencek, akik ilyen távoli idegen országban hoztunk szégyent Franciaországra: - Egészen Kolumbiáig jutottak ezek az emberek, kétezerötszáz kilométert tettek meg, Elnök úr. Trinidad, Curacao, Kolumbia, mindezen nemzetek bizonyára végighallgatták leghazugabb fecsegésüket a francia büntetésvégrehajtó hatóságról. - Majd - 134 -

így folytatta: - Két ítéletet kérek, halmazat nélkül, összesen nyolc évet: öt évet gyilkossági kísérlet címén, egyrészt, és három évet szökésért, másrészt. Ez az ítélet Charriére-t és Clousiot-t illeti, Maturette-nek csak három évet szökésért, mert a vizsgálat során kiderült, hogy a gyilkossági kísérletben nem vett részt. Az elnök: - A bíróság szívesen venné, ha ezt a hosszú odisszeát a lehető legrövidebben elmesélnék. A Maroni-részleteket kihagyva, elmesélem tengeri utunkat Trinidadig. Lefestem a Bowen családot és jóságát. Idézem a trinidadi rendőrfőnök szavait: "Nincs jogunk bírálni a francia igazságszolgáltatást, de abban nem értünk egyet, hogy az elítélteket Francia Guayanába küldik, éppen ezért segítünk maguknak"; Curacao, Irénée de Bruyne atya, a forintos zacskó esete, aztán Kolumbia, miért és hogyan mentünk oda. Sebtében, rövid beszámoló az indiánoknál töltött időről. Az őrnagy figyel, nem szakít félbe. Csak néhány részletet kérdez az indiánoknál folytatott életmódomról, ez az ügy borzasztóan érdekli. Aztán a kolumbiai börtönök, különös tekintettel a Santa Marta-i tengerszint alatti magánzárkára. - Köszönöm, elbeszélése nyomán világosan lát a bíróság, amely nagy érdeklődéssel hallgatta önt. Tizenöt perc szünetet tartunk. Nem látom a védőiket, hol vannak? - Nincs védőnk. Kérem, engedje meg, hogy magam képviseljem a saját és barátaim védelmét. - Jogában áll, a szabályzat lehetővé teszi. - Köszönöm. Negyedóra múlva folytatódik a tárgyalás. Az elnök: - Charriére, a bíróság felhatalmazta önt, hogy ellássa barátai és saját védelmét. Figyelmeztetnünk kell azonban, hogy a bíróság megvonja öntől a szót, ha nem tanúsít kellő tiszteletet a fegyházparancsnokság képviselője iránt. A védelemre teljesen szabad kezet kap, de használjon illő kifejezéseket. Öné a szó. - Kérem a tisztelt bíróságot, hogy egyszer s mindenkorra vonja vissza a gyilkossági kísérlet vádját. Teljesen valószínűtlen, amit be is fogok bizonyítani. Tavaly voltam huszonhét éves, Clousiot harminc. Erőnk teljében voltunk, épp hogy megérkeztünk Franciaországból: Százhetvennégy, illetve százhetvenöt centi magasak vagyunk. Az arabot meg a felügyelőket ágyunk vaslábával ütöttük le. Négyük közül egyik sem sebesült meg súlyosan. Vagyis messzemenő óvatossággal ütöttük le őket, avégből, amit el is értünk, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk nekik, miközben harcképtelenné tesszük őket. A vádat képviselő felügyelő elfeledte közölni, vagy nincs tudomása róla, hogy a vasdarabokat rongyokba csavartuk, nehogy véletlenül is megöljünk valakit. A bíróság tagjai, akik hivatásos katonák, tisztában vannak vele, hogy mire képes egy erős férfi, ha valakit fejbe csap, akár csak a bajonett lapjával. Nos, képzeljék el, mit lehetne tenni egy vasból készült ágylábbal. Meg kell jegyeznem a bíróság előtt, hogy a négy személy közül egyetlenegy sem került kórházba... Minthogy büntetésünk életfogytiglanra szól, úgy gondolom, hogy a szökés bűntette sokkal kevésbé súlyos, mint valamelyik csekély büntetésre ítélt fogoly esetében. Nagyon nehéz beletörődni a mi korunkban, hogy soha többé nem kezdhetjük újra az életünket. Mindhármunk nevében kérem a bíróság jóindulatát. Az őrnagy suttog a két ülnökkel, aztán kalapácsával az íróasztalra koppant. - Vádlottak, álljanak fel! Mindhárman úgy állunk és várunk, mint aki karót nyelt. Az elnök: - A bíróság elejtette a gyilkossági kísérlet vádját, s ez ügyben még felmentő ítéletet sem mond ki. A szökést illetően bűnösnek mondjuk ki önöket, másodfokon. E bűntettért a bíróság kétévi szigorított büntetést ró önökre. Egyszerre mondjuk: - 135 -

- Köszönöm, őrnagy úr! Én még hozzáteszem: - Köszönjük a bíróságnak. A teremben a peren jelenlevő smasszerek csak ámuldoztak. Amikor visszamegyünk az épületbe társaink közé, mindenki örül a hírnek, senki sem irigykedik. Ellenkezőleg. Még akire méltánytalanul szigorú büntetést sóztak, az is őszintén gratulál a szerencsénkhez. Francois Sierra odajött hozzám, átölelt. Majd kibújik a bőréből örömében. Hatodik füzet AZ ÜDVÖSSÉG SZIGETEK MEGÉRKEZÉS A SZIGETRE Holnap kell behajóznunk az Üdvösség Szigetek felé. Minden erőfeszítésem ellenére néhány óra múlva ki leszek rekesztve az életből. Először is le kell töltenem a kétévi szigorítottat a Szent József-szigeten. Remélem, rá fogok cáfolni az "emberfaló" névre, amit a fegyencek adtak neki. Elvesztettem a játszmát, de lélekben nem érzem magam legyőzöttnek. Örülnöm kell, hogy csak két évet kell lehúznom a börtön különbörtönében. Mint ahogy megfogadtam magamban, nem egykönnyen hagyom magam elcsábítani a teljes magány szülte csapongásoktól. Megvan rá az orvosságom, hogy elkerüljem. Már most, előre szabadnak kell tudnom magam, olyan egészségesnek és erősnek, mint a Szigetek bármelyik közönséges fegyence. Harmincéves leszek, amikor kiszabadulok. Tudom, hogy a Szigeteken nagyon ritka a szökés. De még ha a két kezemen meg tudom is számolni, akkor is volt, aki meg tudott szökni, De hogy én megszököm, az tuti. Két éven belül megszököm a Szigetekről, meg is mondom Clousiot-nak, aki mellettem ül. - Nagyon nehéz legyőzni téged, Pillangó, és irigylem is a hitedet, öregem, hogy egyszer majd szabad leszel. Már egy éve, hogy télakot télak után szervezel, és még sohasem mondtál le róla. Alighogy csáléra ment az egyik szökésed, máris a következőre készülsz. Azon csodálkozom, hogy itt nem próbálkozol semmivel. - Itt, öregem, csak egy mód van: lázadást kell szítani. De nincs időm rá, hogy ezt a sok nehéz pasast kezelésbe vegyem. Már-már azon voltam, hogy megpróbálom, de megijedtem, hogy magam leszek az áldozat. Ez a negyven ember, aki itt van, mind régi fegyenc. A rothadás már kikezdte őket, ők másként cselekszenek, mint mi. Vegyük például: az "emberevőket", a "hangyás pasasokat", vagy azt, aki mérget tett a levesbe, és azért, hogy egyetlenegy embert megöljön, nem habozott hét másikat is megmérgezni, aki mit sem vétett neki. - De a Szigeteken ugyanilyen pasasok lesznek. - Igen, én úgy szököm meg a Szigetekről, hogy senkire sem lesz szükségem. Egyedül vagy legfeljebb egy barátommal indulok el. Mosolyogsz, Clousiot, min? - Azon mosolygok, hogy sohasem adod fel a játszmát. Tűkön ülsz, hogy Párizsban lehess, és benyújtsd a számlát a három barátodnak, s ez olyan erőt ad neked, hogy addig nem nyugszol, amíg ez a vágyad nem teljesül. - Jó éjszakát, Clousiot, a holnapi viszontlátásra. Igen, most meglátjuk azokat az átkozott Üdvösség Szigeteket. Először is azt kell majd megkérdezni: mi a csudáért hívják ezeket az elátkozott szigeteket üdvösségnek? És hátat fordítva Clousiot-nak, kissé előrehajtom a fejem, hogy felfrissítse az arcom az éjszakai szél. Másnap jókor reggel behajózunk a Szigetek felé. Huszonhatan vagyunk egy ócska, négyszáz tonnás bárka fedélzetén, Tanon-nak hívják ezt az őrhajót, amely a Cayenne-i Szigetek - Saint-Laurent útvonalon közlekedik és vissza. Kettesével vagyunk összeláncolva a kezünkön. Két nyolcas csoport van elöl, mindegyikre négy-négy - 136 -

smasszer ügyel, karabéllyal a kezében. Hátul, pedig egy tízes csoport hat smasszerrel meg a kíséret két főnöke. Az ócska bárka fedélzetén mindenkit szünet nélkül ájulás környékez, olyan fullasztó a hőség. Elhatároztam, hogy az úton nem gondolkodom, el akarom terelni a figyelmem. Éppen ezért, csak hogy zrikáljam, hangosan odaszólok a hozzám legközelebb álló felügyelőnek, aki úgy fest, mint egy gyászhuszár: - Ezekkel a láncokkal, amiket ránk raktak, aligha szökünk meg, ha ez a rohadt bárka felborulna, ami könnyen előfordulhat ezzel a rozoga tákolmánnyal, amilyen háborgó a tenger. A smasszer nem kapcsolt, s úgy válaszolt, ahogy sejtettem. - Fütyülünk rá, ha vízbe fulladnak. Az a parancsunk, hogy láncoljuk meg magukat, és kész. A felelősség azokat terheli, akik a parancsot adták. Mi mindenképpen fedezve vagyunk. - Mindenesetre igaza van, felügyelő úr, lánc ide, lánc oda, ha ez a koporsó szétmászik az úton, mindnyájan a tenger fenekére kerülünk. - A fenét! Tudja meg - folytatja a marhája -, hogy amióta ez a hajó erre jár, soha semmi baja nem esett. - Na persze, csak éppen az a hiba, hogy túlságosan régen megvan már ez a hajó, s hogy előbb-utóbb biztosan valami balhé lesz vele. - Sikerült elérnem, amit akartam: megtörtem az általános csendet, ami idegesített. A felügyelők meg a fegyencek rögtön vették a lapot. - Persze, veszélyes ez a bárka, ráadásul még meg is láncolnak bennünket. Lánc nélkül legalább volna valami reményünk. - Ugyan, mindegy az. Mink se vagyunk könnyebbek az egyenruhánkkal, a csizmánkkal meg a karabélyunkkal. - A karabély nem számít, hajótörés esetén az az első, hogy túladunk rajta - mondja egy másik. Látom, bekapták a horgot, kivetek egy másikat: - Hol vannak a mentőcsónakok? Csak egy kicsit látok, legfeljebb nyolc embert vesz fel. Épp hogy a parancsnoknak meg a legénységnek elég. A többieknek fityisz! Kezdenek belejönni, most már nagyobb hangerővel. - Igaz is, semmi sincs itt, és a hajó olyan állapotban van, hogy felháborító felelőtlenség ilyen kockázatnak kitenni, csak mert valakinek el kell kísérni a magukfajta nyikhajokat. Minthogy én abban a csoportban vagyok, amelyiket a hátsó fedélzetre raktak, velünk van a kíséret két főnöke. Egyikük rám néz, és megkérdi: - Te vagy az a Pillangó, aki Kolumbiából jött vissza? - Igen. - Nem csodálom, hogy olyan messzire jutottál, úgy látom, nagyon jártas vagy a tengerészetben. Nagyképűen válaszolok: - De még mennyire. Ez lehűti a kedélyét. Ráadásul a parancsnok lejön a hajóhídról, mert éppen most hagytuk el a Maroni torkolatát, és minthogy ez volt a legveszélyesebb szakasz, neki magának kellett tartania a kormánykereket. Most átadta valaki másnak. Nos, ez a parancsnok, fekete, akár egy timbuktui néger, alacsony, kövér, elég fiatal képű, megkérdi, kik azok a fickók, akik egy fadarabon Kolumbiáig jutottak. - Az ott, meg ez, meg az amott, a szélen - válaszolja a kíséret főnöke. - Ki volt a kapitány? - kérdi a törpe. - Én, uram. - Nahát, öregem, én tengerész vagyok, de minden tiszteletem a tiéd. Nesze! - A zakója zsebébe nyúl: - Fogadd el tőlem ezt a kapadohányt meg a papírt. Szívd el az egészségemre. - Köszönöm, parancsnok úr. De én is csak gratulálni tudok magának, hogy ezen a - 137 -

hullaszállítón van bátorsága egyszer vagy kétszer hetenként tengerre szállni, ha jól tudom. Majd megpukkad nevettében, azoknak a bosszúságára, akiket fel akartam heccelni. Azt mondja: - Az ám! Igazad van! Réges-régen a hajótemetőben lenne a helye ennek a bárkának, de a társaság arra vár, hogy elsüllyedjen, mert akkor fizet a biztosító. Erre megadom a kegyelemdöfést: - Még szerencse, hogy a legénységnek meg magának van egy mentőcsónak. - Szerencsére - mondja a parancsnok habozás nélkül, mielőtt eltűnne a lépcsőn. Ez a vitatéma, amit szándékosan dobtam be, több mint négy órát lefoglalt az utazáson. Mindenkinek megvolt a maga hozzátennivalója, és nem is tudom, hogyan, a vita átterjedt az elülső fedélzetre is. Ma reggel tíz óra tájt a tenger nem nagyon viharos, de a szél iránya nem kedvez az útiránynak. Északnyugat felé megyünk, vagyis hullám és szél ellen, amitől persze a szokásosnál jobban bukdácsol és imbolyog a hajó. Több felügyelő meg fegyenc tengeribeteg. Szerencsére, akit hozzám láncoltak, állja a sarat, mert nincs annál kellemetlenebb, mint nézni, hogy valaki hány az ember mellett. Ez a fiú igazi párizsi pasi. 1927-ben került a fegyenctelepre. Vagyis hét éve van a Szigeteken. Viszonylag fiatal, harmincnyolc éves. - Zsugás Mandrónak hívnak, mert meg kell vallanom, pajtikám, hogy a zsugához nagyon értek. Különben ebből élek a Szigeteken. Egész éjjel kétfrankos alapon megy a játék. A licittel sokra jutok. Ha egy kétszázas bubival nyersz, a pasas négy kilót szurkol le, meg a többi tétből is leesik valami kis truppó. - Akkor hát sok pénz van a Szigeteken? - Hát persze, öreg Pillangóm! A Szigetek tele vannak gubával, tömött patronokkal. Egyesek maguknál tartják, mások ötvenszázalékos kamatra kapnak pénzt a síboló felügyelőkön keresztül. Látszik, hogy új fiú vagy, pajtikám. Rád van írva, hogy semmit se tudsz! - Nem, a világon semmit sem tudok a Szigetekről, csak annyit tudok, hogy nagyon nehéz megszökni onnan. - Megszökni? - kérdi Mandró. - Beszélni se érdemes róla. Már hét éve vagyok a Szigeteken, két télak volt, az eredmény: három halott és két letartóztatás. Senkinek se sikerült. Ezért aztán nincs is sok vállalkozó, aki meg meri kockáztatni. - Most miért jöttél a szárazföldre? - Röntgenen voltam, hogy nincs-e gyomorfekélyem. - És nem próbáltál megszökni a kórházból? - Még te kérded! Te baltáztad el, Pillangó. Ráadásul még az a szerencsém is volt, hogy éppen abba a kórterembe kerültem, amelyikből te megszöktél. Csak úgy hemzsegnek a felügyelők! Valahányszor az ablak felé indultunk, hogy egy kis friss levegőt szívjunk, tüstént visszaparancsoltak. Ha az ember megkérdezte, miért, azt válaszolták: "Csak arra az eshetőségre, hogy netán olyan ötleted támadna, mint Pillangónak." - Mondd, Mandró, ki az a magas pók, aki a kíséret főnöke mellett ül? Mószer? - Megbolondultál? Azt a pókot mindenki nagyon nagyra tartja. Pitiáner, de olyan, mint az igazi vagány: semmi komázás a smasszerekkel, semmi kiváltság, egyszerűen fegyenc, de annak klafa. Belevaló tanácsokat tud adni, jóbarát, és betartja a három lépést a hekusoktól. Még a pap meg a doktor se tudta behúzni a csőbe. Ez a pitiáner úgy viselkedik, mint egy vérbeli strigó, XV. Lajos leszármazottja. Bizony, pajtikám, gróf, igazi gróf, Jean de Béracnak hívják. De azért, mikor idejött, sokat izzadt, míg kivívta a vagányok megbecsülését, mert undorító balhé miatt került a fegyenctelepre. - Mit követett el? - Hűm, belevágta a klapecát a hídról a folyóba, és a kölyök olyan helyre esett, ahol kevés volt a víz, ez meg nem átallott lemenni, fogta a klapecot, és a mély vízbe hajította. - Nahát! Ez ugyanolyan, mintha kétszer ölte volna meg a kölykét. - Az egyik barátom szerint, akinek hinni lehet, és aki látta a per anyagát, ezt a - 138 -

manuszt terrorizálta az előkelő környezete. Az anyja, akár egy szukát, kidobta az utcára a klapec anyját, aki a kastélyában fiatal szobacica volt. A barátom szerint ezt a fiút teljesen a hatalmában tartotta a gőgös és nagyképű anyja, aki megalázta a fiát, hogy gróf létére viszonya volt egy cselkával, és a fiú szinte már az eszét vesztette, amikor a klapecot bedobta a vízbe, miután az anyjának azt mondta, hogy elvitte a menhelyre. - Mennyit kapott? - Csak tíz mázsát. Gondolhatod, Pillangó, hogy ez nem olyan manusz, mint mink. A grófnő, a család becsületének őre, biztosan bemesélte a bíráknak, hogy egy cseléd fattyának a megölése nem olyan súlyos, ha egy gróf követi el, hogy megmentse a család jó hírnevét. - Tanulság? - Nahát az én tanulságom, egy szerény párizsi mandróé, a következő: ha ez a Jean de Bérac gróf, aki olyan nevelést kapott, mint egy falusi nemes, és semmiféle históriába nem keveredik bele, és más érdeme nem volna, csak a kék vére, kár volna egy árva szót is vesztegetni rá. Talán nem voltak igazán bugrisok, de mindenesetre teljesen piti emberek. Az az önző és nagyravágyó satrafa anyja annyira kordában tartotta és megfélemlítette, hogy végül is olyan lett, mint ők. Ez az uraság, aki azelőtt azt hitte, joga van az újdonsült menyecskével nyoszolyázni, a fegyenctelepen igazi nemes - a szó valódi értelmében. Ellentmondásnak látszik, de igazán csak most lett Jean de Bérac gróf. Az Üdvösség Szigetek, ez az "ismeretlen", már csak néhány óráig lesz számomra az. Azt az egyet tudom, hogy nagyon nehéz megszökni onnan. De nem lehetetlen. És mélyet szippantva a nyílt tenger szeléből, arra gondolok: "Mikor lesz vajon ebből az ellenszélből kellő hátszél a szökéshez?" Megérkezünk. Itt vannak hát a Szigetek! Háromszöget alkotnak. Az alapja a Szent József- meg a Királysziget. A csúcsa pedig az Ördögsziget. A már lehanyatlóban lévő nap olyan tüzesen süt rájuk, ahogyan csak a trópusokon. Éppen ezért kedvünkre szemügyre vehetjük. Elöl a Királysziget, lapos partszegély, egy több mint kétszáz méter magas kerek domb körül. A csúcs lapos. Az egész sziget olyan, mint egy mexikói kalap a tengeren, csak éppen levágták a hegyét. Mindenütt irdatlan magas és élénkzöld kókuszpálmák. Az apró, piros tetejű házak hihetetlenül vonzóvá teszik a szigetet, és aki nem tudja, hogy mi van itt, egész életét itt szeretné leélni. A fennsík tetején éjszakánként bizonyára fényszóró világít, nehogy viharos időben a hajók nekiütközzenek a szikláknak. Most, hogy már közeledünk, öt magas, hosszú épületet számolok meg. Mandró elmondja, hogy legelöl van az a két hatalmas helyiség, ahol négyszáz fegyenc lakik. Aztán a büntetőrészleg, cellákkal és magánzárkákkal, magas fehér fallal körülvéve. A negyedik épület a fegyenckórház, az ötödik pedig a felügyelőké. És a dombhajlatokban elszórtan épített, rózsaszín cserepes tetejű házakban laknak a felügyelők. Tőlünk távolabb, de nagyon közel a Királysziget csúcsához, magasodik a Szent József-sziget. Kevesebb kókuszpálma, kevesebb zöld, a fennsík tetején, a tengerről nagyon jól látható hatalmas, düledező tákolmány. Később rájövök, ez a Szigorított, és Zsugás Mandró azt mondja, hogy valóban az. Megmutatja, hogy lejjebb vannak a telep többi épületei, ahol a sima büntetésüket töltő fegyencek laknak. Ezek az épületek közel vannak a tengerhez. Az őrtornyok világosan rajzolódnak ki a lőréseikkel. Aztán több csinos kis házikó, fehérre meszelt fallal és piros tetővel. Minthogy a hajó a Királysziget déli részén fog kikötni, a kis Ördögszigetet már nem látjuk. Amit eddig meg tudtam figyelni, az egész egy óriási szikla, tele kókuszpálmával, különlegesebb épület nincs rajta. Néhány sárgára festett, kormos tetejű házat látok a tengerparton. Később tudom csak meg, hogy ezekben a házakban laknak a politikai foglyok. Éppen behajózunk a Királysziget kikötőjébe, amelyet az óriási kőtömbökből épített móló kitűnően oltalmaz. Az építmény munkálatai bizonyára sok fegyenc életébe kerültek. Három kürtölés után a Tanon kétszázötven méternyire a rakparttól horgonyt vet. A jól megépített rakpart, cementből és hatalmas kavicsokból, nagyon hosszú, és több mint három méter magas. Hátrább, a rakparttal párhuzamosan fehérre meszelt házak - 139 -

húzódnak. Olvasom a fehér alapra feketével festett feliratot: "Őrszoba" - "Csónakjavítás" "Pékség" - "Révkapitányság". Látjuk a fegyenceket, akik a hajót figyelik. Nincsenek csíkos ruhában, mindannyian hosszúnadrágban és valami fehér zubbonyban vannak. Zsugás Mandró elmondja, hogy a Szigeteken, akinek van pénze, "mérték szerint" csináltat magának a szabókkal meglehetősen kényelmes és némileg csinosnak mondható öltönyt liszteszsákokból, amelyekről leszedik a feliratot. Azt mondja, hogy szinte senki sem visel fegyencruhát. Csónak közeledik a Tanon felé. A kormánylapátnál egy felügyelő, jobbra is, balra is egy-egy karabélyos felügyelő, mögötte hátrább, hat derékig meztelen, álló fegyenc evez óriási evezőkkel. A távolságot gyorsan megteszik. Otromba csónakot vontatnak, afféle mentőcsónakot, üresen. Beállnak a hajó mellé. Először a szállítmány vezetői szállnak ki, hátul foglalnak helyet. Azután a két felügyelő előrelép a karabélyával. A lábunkat már eloldozták, de még mindig bilinccsel a kezünkön, kettesével szállunk be a csónakba: először az én tízes csoportom, azután az elülső, nyolcas csoport. Az evezősök elrugaszkodnak. A többiekért még egy fordulót tesznek majd. Kiszállunk a tengerpartra, sorba állunk a "Révkapitányság" épülete előtt, várunk. Egyikünknek sincsen csomagja. Fittyet hányva a smasszereknek, a fegyencek hangosan beszélnek hozzánk, az óvatosság kedvéért öt-hat méter távolságból. Akikkel együtt fegyenceskedtünk, barátságosan köszönnek. Cesari meg Essari, a két korzikai bandita, akiket Saint-Martinben ismertem meg, elmondják, hogy csónakosok kikötői szolgálatban. Ekkor bejön Chapar, a marseille-i tőzsdebotrány egyik szereplője, akit még szabadon ismertem meg, Franciaországban. Nem zavartatja magát a smasszerek előtt, és azt mondja: - Ne búsulj, Pillangó! Számíthatsz a barátaidra, semmiben sem lesz hiányod a Szigorítottban. Mennyit akasztottál le? - Két évet. - Semmi vész, az gyorsan elmúlik, utána majd visszajössz hozzánk, meglátod, hogy nem is olyan rossz itt. - Kösz, Chapar. És Dega? - Könyvelő odafenn, csodálom, hogy nincs itt. Sajnálni fogja, hogy nem találkozott veled. Ekkor jön oda Galgani. Felém indul, az őr nem akarja tovább engedni de mégis odajön, s azt mondja: - Csak nem akadályoz meg benne, hogy megöleljem a barátomat, még mit nem! Miközben átölel, azt mondja: - Számíthatsz rám. - Aztán visszamegy. - Mit csinálsz? - Postás vagyok, postai altiszt. - Jól vagy? - Hát, megvagyok. A többiek is kiszálltak, és hozzánk csatlakoztak. Mindnyájunkról leveszik a bilincset. Zsugás Mandró, De Bérac, meg akiket nem ismerek, kiválnak a csoportból. Egy felügyelő azt mondja nekik: - Gyerünk, indulás a telepre. Nekik megvan a maguk fegyencbatyuja. Mindegyik a vállára dobja a zsákját, és elindul az egyik úton, amely bizonyára a sziget tetejére vezet. A Szigetek parancsnoka érkezik, hat felügyelő kíséretében. Névsorolvasást tartanak. A létszám teljes. A kíséretünk visszavonul. - Hol a könyvelő? - kérdi a parancsnok. - Már jön, főnök. - Látom, amint fehér ruhában, gombos zakóban, közeledik Dega, egy felügyelő kíséretében, mindegyik egy-egy nagy könyvet hoz a hóna alatt. Mind a ketten kiszólítják a sorból az embereket, egyenként, s megmondják az új besorolásukat: - X. Y. szigorított, - aki eddig az X fegyencszámot viselte, mostantól fogva Z számú szigorított lesz. - Mennyi ideig? - 140 -

- X évig. Amikor rám kerül a sor, Dega többször átölel. A parancsnok odajön. - Ő az a Pillangó? - Igen, parancsnok - válaszol Dega. - Viselje jól magát a Szigorítottban. Két év gyorsan eltelik. A SZIGORÍTOTT BÖRTÖN A csónak készen áll. A tizenkilenc szigorítottból tízen mennek el az első szállítmánnyal. Engem is szólítanak. Dega higgadtan kijelenti: - Nem, ő az utolsó fordulóval megy. Amióta ideérkeztem, megrökönyödve tapasztalom, hogyan beszélnek a fegyencek. Semmiféle fegyelem nincs, és mintha keresztülnéznének a smasszereken. Degával beszélgetek, aki odajött hozzám. Már ismeri az egész történetemet, meg a szökésemet is. Azok a manuszok, akikkel Saint-Laurent-ban voltam együtt, idekerültek a Szigetekre, és mindent elmeséltek neki. Nem szánakozik, annál sokkal tapintatosabb. Csak annyit mond, tiszta szívéből: - Igazán megérdemelted volna, te kölyök, hogy sikerüljön. Na, majd legközelebb! Nem mondja: bátorság. Tudja, hogy az nem hibádzik. - Én vagyok a főkönyvelő, és jóban vagyok a parancsnokkal. Viselkedj rendesen a Szigorítottban. Majd küldök neked dohányt meg ennivalót. Mindened meglesz. - Pillangó, indulás! - Most már csakugyan én következem. - Mindenkit tiszteltetek. Köszönöm a kedves fogadtatást. És beszállok a csónakba. Húsz perc múlva kikötünk a Szent Józsefen. Rögtön észreveszem, hogy hat evezős fegyencre és tíz szigorítottra csak három fegyveres őr van. Röhögve megszervezhetnénk a csónak megkaparintását. A Szent József-szigeten fogadóbizottság vár. Két parancsnok mutatkozik be: a sziget büntetőparancsnoka meg a Szigorított parancsnoka. Gyalog kell felmennünk a Szigorítottba vezető úton, őrök kíséretében. Útközben egyetlen fegyenccel sem találkozunk. Amint belépünk az óriási vasajtón, amelyre ki van írva: SZIGORÍTOTT BÖRTÖN, rögtön rádöbbenünk, hogy ebben az erődítményben nem babra megy a játék. A kapu meg a négy magas fal mögött, amely körülveszi, először is egy kis épület rejtőzik, ezzel a felirattal: "Iroda és Igazgatóság", aztán három másik épület, az A, a B, a C. Az Igazgatóság épületébe terelnek bennünket. Egy hideg terembe. Tizenkilencen állunk fel két sorban, a Szigorított parancsnoka így szól hozzánk: - Szigorítottak, maguk jól tudják, hogy ez a ház olyan emberek büntető börtöne, akik már mint fegyencek követtek el valamilyen bűntettet. Itt mi nem akarjuk megjavítani magukat. Tudjuk, hogy hasztalan volna. De megpróbáljuk megtörni magukat. Itt egyetlen szabály érvényes: pofa be. Síri csend. Ábécézni kockázatos, ha rajtakapják magukat, szigorú büntetést kapnak. Ha valaki nem súlyos beteg, ne jelentkezzen orvosi vizsgálatra. Mert az indokolatlan jelentkezés szintén büntetéssel jár. Ez minden, amit mondani akartam maguknak. Ja! dohányozni szigorúan tilos. Gyerünk, őrség, alaposan megmotozni őket, és mindegyiket külön zárkába. Charriére, Clousiot és Maturette nem kerülhet egy épületbe. Személyesen ellenőrizze, Santori úr. Tíz perccel később be vagyok zárva a cellámba, az A épület 234-es zárkájába. Clousiot a B, Maturette a C épületbe került. Tekintetünkkel elbúcsúztunk egymástól. Amint beléptünk ide, valamennyien azonnal megértettük, hogy ha élve ki akarunk innen kerülni, be kell tartanunk ezt az embertelen szabályzatot. Látom, amint elmennek hosszú télakom társai, büszke és bátor barátaim, akik derekasan állták a sarat, sohasem panaszkodtak, sohasem bánták meg, amit velem együtt tettek. Szívem összeszorult, mert tizennégy hónapon át küzdöttünk vállvetve, hogy elnyerjük szabadságunkat, s most már mindörökre egymáshoz láncolt bennünket a feltétlen barátság. Körülnézek a zárkámban. Sohasem feltételeztem volna, sőt elképzelni sem tudtam volna, hogy egy olyan országnak, mint az enyém, hogy Franciaországnak, a - 141 -

világszabadság szülőanyjának, annak a földnek, amely megteremtette az Emberi Jogokat, akár Francia Guayanában is, ilyen embertelenül lehangoló intézménye lehet, mint ez a Szigorított Börtön, az Atlanti-óceán tenyérnyi szigetén. Képzeljenek el százötven zárkát egymás mellett, mindegyiknek háttal egy másikat, a négy vastag falat, amelyet csak egy pici vasajtó szakít meg, rajta a tolóablak. Minden ablak fölé ez a felirat van festve: "Felsőbb parancs nélkül ezt az ajtót tilos kinyitni." Balra priccs, fapárnával, ugyanúgy, mint Beaulieu-ben: a priccset fel lehet hajtani és a falhoz erősíteni, egy pokróc, hátul egy cementemelvény, zsámoly gyanánt, egy kis seprű, egy csajka, egy fa evőkanál, egy függőleges vaslemez, amely eltakarja a fémküblit, és amelyhez oda van láncolva. (Kívülről kell meghúzni a láncot, ha ki akarják üríteni, és belülről, ha használni akarják.) A cella három méter magas. Mennyezete: sínvastagságú vasrudak amelyek úgy keresztezik egymást, hogy a rácsozaton semmiféle nagyobb tárgy nem csúszhat át. Majd még magasabban az épület igazi teteje, csaknem hét méter magasan a földtől. Az egymásnak háttal levő zárkák felett, egy méter széles, előreugró palló, vaskorláttal. Két felügyelő állandóan járkál a végétől a közepéig, ott összetalálkoznak, majd hátra arc. Iszonyúan nyomasztó. A pallóig egészen világos van. De a cella mélyében még fényes nappal is alig látni. Aztán mászkálni kezdek, amíg fel nem hangzik a sípjel, vagy mit tudom én, mi, hogy leereszthetjük a priccset. Hogy a legteljesebb csend uralkodjék, mind a foglyok, mind a felügyelők papucsot viselnek. Rögtön eszembe ötlik: "Charriére, más néven Pillangó, anélkül, hogy megbolondulna, itt, a 234-esben próbálja majd letölteni kétéves, vagyis hétszázharminc napos büntetését. Neki kell rácáfolnia a Szigorított emberfaló elnevezésére." Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. A smasszer éppen most haladt el a pallómon. Nem hallottam közeledő lépteit, csak láttam. Hű! Villanyt gyújtottak, de nagyon magasan van, a felső tetőről lóg le, több mint hat méter magasról. A palló ki van világítva, a zárkák homályban maradtak. Fel-alá járkálok, az ingajárat újra kezdődik. Aludjatok csak békésen, hájfejű esküdtek, akik elítéltetek, aludjatok jól, mert azt hiszem, ha tudtátok volna, hogy hova küldtök, kereken elutasítottátok volna a cinkosságot egy ilyen büntetés kiszabásában. Bizony, nagyon nehéz lesz gátat szabni képzeletem csapongásainak. Szinte lehetetlen. Azt hiszem, jobb, ha kevésbé lehangoló gondolatokra irányítom, mintha teljesen elfojtanám. Csakugyan sípszó jelzi, hogy leereszthetjük a priccset. Öblös hang közli: - Ami az újakat illeti, közlöm, hogy mostantól kezdve, ha akarjátok, leereszthetitek a priccset, és lefekhettek. Csak ezeket a szavakat jegyeztem meg: "Ha akarjátok." Vagyis tovább mászkálok, kétségbeejtően korán van még az alváshoz. Hozzá kell szoknom ehhez a mennyezet nélküli ketrechez. Egy, kettő, három, négy, öt, azonnal belelendültem az ingajárat ütemébe, lehajtott fővel, hátratett kézzel, pontosan kimért léptekkel, akár a tiktakoló ingaóra, szüntelenül jövök-megyek, akár az alvajáró. Valahányszor megteszem az öt lépést, észre sem veszem a falat, hátra arc közben hozzáérek e lankadatlan maratoni futásban, amelynek nincs finise, sem pedig megszabott ideje. Bizony, Pilla, csakugyan nem tréfadolog ez az "emberfaló". Fura látvány, amikor a smasszer árnyéka a falra vetődik. Ha az ember felemeli a fejét, és úgy nézi, még lehangolóbb: az embernek az az érzése, mintha veremben vergődő leopárd volna, és fentről egy vadász figyeli, aki éppen most ejtette foglyul. Nyomasztó érzés, hosszú hónapok kellenek, hogy hozzászokjam. Minden évben háromszázhatvanöt nap van, két év: hétszázharminc nap, ha közben nincs szökőév. Ezen elmosolyodom. Teljesen mindegy, öregem, hogy hétszázharminc vagy hétszázharmincegy nap. Miért volna mindegy? Nem, egyáltalán nem mindegy. Egy nappal több, az huszonnégy órával több. És huszonnégy óra nagyon hosszú. De a hétszázharmincszor huszonnégy óra sokkal hosszabb. Vajon hány óra lehet összesen? Vajon fejben ki tudom-e számolni? De hogyan fogjak hozzá, lehetetlen. Ugyan, miért ne? Persze, meg lehet csinálni. Lássuk csak. Száz nap, annyi mint kétezer-négyszáz óra. Szorozva héttel, nem is nehéz, az annyi mint tizenhatezer-nyolcszáz óra, meg a harminc - 142 -

nap, szorozva huszonnéggyel, ez hétszázhúsz óra. Összesen: tizenhatezer-nyolcszáz meg hétszázhúsz, ha nem tévedek, annyi mint tizenhétezer-ötszázhúsz óra. Tisztelt Pillangó úr, önnek tizenhétezer-ötszázhúsz órát kell agyonütnie ebben a különleges szerkezetű, vastag falú, vadállatoknak való kalitkában. Vajon hány percet kell itt töltenem? Az már egyáltalán nem érdekes, az óra rendben, de a percek? Azért nem kell túlzásba esni. Miért nem mindjárt hány másodperc? Akár fontos, akár nem, engem semmi esetre sem ez izgat. Valahogyan be kell tölteni ezeket a napokat, órákat, perceket, egyedül, önmagammal! Vajon ki lehet a jobb oldalamon? és a balon? és mögöttem? Az a három ember, ha foglaltak a zárkák, bizonyára szintén azon tűnődik, hogy vajon ki került az imént a 234-esbe? A hátam mögött valami beesett a zárkámba, tompa zuhanással. Ugyan mi lehet az? Talán a szomszédom addig ügyeskedett volna, míg a rácson keresztül át nem dobott nekem valamit? Megpróbálom szemügyre venni, mi az. Homályosan látok valami hosszú, egyenes izét. Amikor már éppen felvenném, az a valami, amit inkább csak sejtek a félhomályban, mintsem látok, megmozdul, és sebesen a fal felé indul. Amikor megmozdult, kissé hátráltam. A falhoz ér, megpróbál felmászni, aztán visszacsúszik a földre. A fal olyan simára van csiszolva, hogy az az izé nem tud mibe kapaszkodni, s nem jut semmire. Hagyom, hogy háromszor, megpróbálja megostromolni a falat, aztán a negyedik kísérlet után, amikor visszaesik, agyontaposom. Érzem, hogy szétmállik a papucsom alatt. Mi az ördög lehet ez? Letérdelek, s amilyen közelről csak lehet, szemügyre veszem, és végre rájövök: hatalmas százlábú, több mint húsz centi hosszú és jó két ujjnyi vastag. Olyan undor fog el, hogy nincs gusztusom felszedni és a küblibe dobni. A priccs alá rugdosom. Majd holnap, ha világosabb lesz, megnézem. Bőven lesz időm százlábúakat nézegetni, fentről, a nagy tetőről potyognak le. Majd hozzászokom, hogy a pucér testemen hagyjam sétafikálni őket, nem kapom el, s nem is háborgatom őket, ha éppen fekszem. Arra is lesz alkalmam, hogy megtudjam, milyen rettentő kínokkal kell fizetnem egy-egy rossz mozdulatért, ha az állat rajtam van. Ennek az undorító dögnek a csípésétől tizenkét órás baromi lázat kaphat az ember, és körülbelül hat órán át iszonyúan ég a helye. Mindenesetre ez lesz az egyik szórakozásom, elűzöm vele a gondolataimat. Ha leesik egy százlábú, s én éppen ébren vagyok, a lehető legtovább kínozom a kis seprűvel, vagy pedig azzal szórakozom majd, hogy hagyom elbújni, és néhány pillanat múlva elkezdem keresni. Egy, kettő, három, négy, öt... Teljes csend. De hát senki sem horkol itt? Senki sem köhög? Igaz, fullasztó a hőség. Pedig éjszaka van. Milyen lehet nappal! Az a rendeltetésem, hogy százlábúakkal éljek. Amikor Santa Marta tengerszint alatti cellájában jött a dagály, ott is rengeteg volt, kisebbek, de mégis ugyanaz a fajta, mint ezek. Igaz, hogy Santa Martában mindennap feljött a tengervíz, de ott legalább beszéltünk, kiabáltunk, dalokat vagy az időszakosan vagy végleg bedilizett foglyok kiáltozását és halandzsáját hallgattuk. Az nem ilyen volt. Ha választani kéne, én Santa Martát választanám. Nem logikus, amit mondasz, Pillangó, Ott, az egyhangú vélemények szerint, az ember legfeljebb ha fél évig bírta ki. Itt még sokan vannak, akik négy-öt évet kapnak, vagy még többet. No persze, az még csak a kezdet, hogy elítélik őket, az már más lapra tartozik, hogy letöltik-e. Vajon hányan követnek el öngyilkosságot? És egyáltalán, fogalmam sincs, hogyan lehet itt öngyilkosságot elkövetni. De mégis, lehet. Nem egykönnyen, de az ember felakaszthatja magát. A nadrágjából kőtelet sodor. Hozzáköti a kis seprű egyik végéhez, felmászik a priccsre, és a rácsra erősen rögzítheti a kötelet. Ha pontosan az őrpalló meg a fal szögében csinálja, a smasszer valószínűleg nem veszi észre a kötelet. És amikor éppen elhalad, elrúgja magát a levegőbe. Mire a smasszer visszaér, a pók már kinyiffant. Egyébként a smasszer biztosan nem fog lerohanni, hogy kinyissa a zárkát, és levágja a pasast. Kinyitni a zárkát? Nem teheti. Az ajtóra rá van írva: "Felsőbb parancs nélkül ezt az ajtót tilos kinyitni." Vagyis, semmi kockázat, aki öngyilkos akar lenni, bőven van ideje mindenre, amíg "felsőbb parancsra" levágják. Mindent leírok, még az ilyesmit is, ami talán nem túlságosan izgalmas és érdekes - 143 -

azoknak az embereknek, akik inkább a mozgalmasságot meg a balhét kedvelik. Ha untatom őket, átlapozhatják ezt a részt. Mégis úgy gondolom, hogy az első benyomásaimat, az első gondolataimat, amelyek sírba tételem első óráiban megrohantak, a lehető leghívebben kell leírnom. Már elég hosszú ideje járok fel-alá. Valami motyogást hallok az éjszakában, őrségváltás. Az előbbi magas, szikár volt, a mostani alacsony, kövér. Csoszog a papucsában. Járásának nesze két zárkányival előbb és kettővel utóbb is hallatszik. Ő nem olyan tökéletesen nesztelen, mint előbbi társa. Tovább mászkálok. Bizonyára késő van. Hány óra lehet? Holnap már mérhetem az időt. Körülbelül tudni fogom majd, hogy hány óra, mert hiszen naponta, gondolom, négyszer kinyitják az ablakot. Ami az éjszakát illeti, ha megtudom az első őrség időpontját és időtartamát, pontos idő szerint élhetek: első, második, harmadik stb. őrség. Egy, kettő, három, négy, öt... gépiesen folytatom véghetetlen sétámat, s a fáradtság segítségével könnyedén belezuhanok a múlt emlékeibe. Szöges ellentétben a zárka sötétségével, verőfényben ülök az indián törzsem homokfövenyén. A csónak, amelyben Lali halászik, tőlem kétszáz méternyire ringatózik azon a páratlan opálzöld tengeren. A homokban kotorászok a lábammal. Zoraima egy szép kövér, nyárson sült halat hoz, gondosan begöngyölve egy banánlevélbe, nehogy kihűljön. Persze, kézzel eszem, ő meg törökülésben ül velem szemben, és néz. Nagyon boldog, mert látja, hogy milyen sebesen tűnik el a nagy hal omlós húsa, és arcomról leolvashatja, milyen jó étvággyal fogyasztom el ezt a pompás étket. Már nem vagyok a zárkában. Azt sem tudom, hogy mi az a Szigorított, a Szent József, meg a Szigetek. Belehemperedem a homokba, a kezemet úgy törlöm le, hogy a korallhoz dörgölöm, amely oly finom, mint a liszt. Aztán belegázolok a tengerbe, kiöblítem a szám ezzel a tiszta és sós vízzel. Markomból a vizet az arcomra locsolom. A nyakamat dörgölve, észreveszem, hogy milyen hosszú a hajam. Ha Lali hazatér, majd megborotváltatom a nyakam. Az egész éjszakát a törzzsel töltöm. Reggel leveszem Zoraima ágyékkendőjét, és ott a homokon, a verőfényben, a tengeri fuvallatban szeretkezünk. Szerelmesen nyögdécsel, mint mindig, amikor élvez. Talán a szél elviszi Laliig ezt a szerelmes muzsikát. Lali mindenképpen lát bennünket, és azt is láthatja, hogy egymáshoz simulunk, túlságosan közel van hozzá, hogy ne látná szerelmeskedésünket. Persze, biztosan látott bennünket, mert a csónak közeledik a parthoz. Mosolyogva száll ki. Visszafelé jövet kibontotta a hajfonatát, és hosszú ujjával beletúr nedves hajába, amely már-már megszáradt a szélben és a tündökletes napsütésben. Odamegyek hozzá. Jobb karjával átöleli a derekam és a fövenyről a szalmakunyhónk felé vezet. Egész úton azt hajtogatja nekem: "Velem, velem." Amikor beérünk, a földre terített teveszőr takaróra lök, és vele egyesülve, elfelejtkezem a világról. Zoraima nagyon megértő, nem jön haza, csak később, mikor azt gondolja, hogy már nem szerelmeskedünk. Akkor érkezik meg, amikor, szerelemtől jóllakottan, még teljesen Pucéron fekszünk a teveszőr takarón. Mellénk ül, megpaskolva nővére arcát, miközben egy szót hajtogat, ami bizonyára valami olyasmit jelent: te kis mohó. Azután szerelmesen rám adja az ágyékkendőt, meg Lalira is, tiszta, gyöngéd gondolatokkal. Az egész éjszakát a Guajirán töltöttem. Egy szemernyit sem aludtam. Még csak le sem feküdtem, hogy behunyt szemmel láthassam, a szemhéjam mögött, az átélt pillanatokat. Valamiféle bűvöletben járkáltam, s egy cseppnyi akaraterőmbe sem került, hogy újra visszarepüljek ahhoz az édesen szép naphoz, amelyet majdnem egy fél éve éltem meg. A villany kialszik, és észreveszem, hogy a nap felkelőben van, lassan elűzi a zárka sötétségét, azt a szállongó ködféleséget, amely elhomályosít mindent, ami körülöttem van. Sípszó. Hallom, amint a priccsek a falhoz csapódnak, sőt még a jobb oldali szomszéd akasztójának zörejét is, amint a falba fúrt gyűrűbe dugja. A szomszédom köhög, és gyér vízcsobogást hallok. Hogyan lehet itt mosakodni? - Felügyelő úr, hogyan lehet itt mosakodni? - Szigorított, megbocsátom, hogy nem tudta. De a felügyelővel tilos beszélni, különben súlyos büntetést kap. Mosdani meg úgy kell, hogy az egyik kezével a kübli fölé - 144 -

tartja a vizesedényt, s úgy csurgatja a vizet. A másikkal meg mosakszik. Nem bontotta ki a takaróját? - Nem. - Biztosan van benne egy vászontörülköző. Még ilyet! Tilos az őrszemmel beszélni? Semmiféle ürüggyel? És ha az embernek valami súlyos baja van? Vagy ha éppen az utolsókat rúgja? Szívroham, vakbélroham, súlyos asztmaroham? Itt még akkor is tilos segítségért kiáltani, ha az ember életveszélyben van? Ez aztán mindennek a teteje! Persze, így van ez rendjén. Túlságosan könnyű lenne ribilliót csapni, ha az ember teljesen kikészül, és idegei felmondják a szolgálatot. Csakugyan, hogyha szólnának az emberhez, még ha csak annyit is: "Dögölj meg, de hallgass", naponta legalább hússzor robbanthatna ki bármilyen vitát az itt lévő kétszázötven ember közül az a húsz, aki valami szelepen le akarná vezetni felgyülemlett feszültségét. Igazán nem lehetett pszichiáter, akinek ez az oroszlánketrec megszerkesztése az eszébe ötlött: egy orvos nem alacsonyodna le ennyire. És a szabályzatot sem orvos állította fel. Az alkotó együttes két emberből állt: az építész meg a közhivatalnok fundálta ki a büntetés letöltésének a legkisebb részleteit, és mind az egyik, mind a másik visszataszító szörnyeteg, beteg lelkű és gonosz pszichológus, aki szadista gyűlölettel viseltetik az elítéltek iránt. A beaulieu-i, a caeni gyűjtőfogházban, bármilyen mélyen voltak is a zárkák, két emeletnyire a föld alatt, azért egy napon mégis nyilvánosságra került egy-egy fogoly megkínzása vagy a rossz bánásmód. Bizonyság erre, hogy amint levették rólam a bilincset meg a hüvelykszorítót, csakugyan láttam, amint az őrök arcára kiült a félelem, bizonyára attól féltek, hogy valami kellemetlenség éri őket. De itt, ebben a fegyenctelepi Szigorítottban, ahová csak a Fegyházigazgatóság alkalmazottai léphetnek be, itt teljesen nyugodtak lehetnek, semmi bajuk sem eshet. Csatt, csatt, csatt, csatt - egymás után nyitják ki az ablakokat. Odamegyek az enyémhez, először csak kipislantok a folyosóra, majd kissé kidugom a fejem, aztán egészen, és jobbra-balra csak úgy nyüzsögnek a fejek. Rögtön rájöttem, hogy amint kinyitják az ablakokat, mindenki azon nyomban kidugja a fejét. A jobb oldali teljesen kifejezéstelen tekintettel néz rám. Biztosan az onanizálás hülyítette meg. Sápadt, kövér, az arca olyan, akár a szerencsétlen, eltompult hülyéké. A bal oldali gyorsan megkérdi: - Mennyi? - Két év. - Nekem négy. Egyet letöltöttem. Neved? - Pillangó. - Az enyém Georges, az auvergne-i Jojo. Hol buktál le? - Párizsban, és te? Nincs ideje válaszolni: a kávé, utána a cipó már az előző cellánál tart. Visszahúzza a fejét. Én is úgy teszek. Kinyújtom a cserpákom, teletöltik kávéval, aztán ideadják a cipómat. Minthogy nem igyekszem eléggé a kenyérért, amint becsapják az ablakot, a kenyerem a földre gurul. Alig negyedóra alatt újra csend van. Biztosan két osztó van, mindkét folyosón egy-egy, mert nagyon gyorsan megy. Délben leves egy darab főtt hússal. Este egy tál lencse. Két év alatt ez az étrend csak este változik: lencse, tarka bab, tört borsó, csicseriborsó, fehér bab és zsíros rizs. Az ebéd mindig ugyanaz. Azonkívül minden két hétben mindnyájan kidugjuk a fejünket az ablakon, egy fegyenc nullás géppel lenyírja a szakállunkat. Három napja vagyok itt. Valami nagyon izgat. A királyszigeti barátaim azt mondták, küldenek majd ennivalót meg dohányt. Eddig még semmit sem kaptam, egyébként is azon tűnődöm, vajon miféle csoda folytán sikerülhet nekik. Ezért aztán nem is nagyon lep meg, hogy nem kaptam semmit. Nagyon veszélyes lehet itt a dohányzás, mindenesetre fényűzés lenne. Az evés, az igen, az életszükséglet volna, mert a déli leves langyos lötty, két-három szál zöldséggel meg egy kis darab, tízdekányi főtt hússal. Este egy merőkanál - 145 -

víz, néhány szem bab vagy más szárazfőzelék úszkál benne. Hogy őszinte legyek, sokkal kevésbé gyanakszom az Igazgatóságra, hogy nem ad megfelelő adagot, inkább a fegyencekre, akik osztják vagy főzik az ételt. Úgy jutottam erre a következtetésre, hogy este egy kis marseille-i osztja a főzeléket. Merőkanalát a kondér fenekére süllyeszti, és ha ő a soros, több a főzelék, mint a víz. A többiek ellenkezőleg, nem merítik fenékig a kanalat, hanem miután kissé felkeverték, a tetejéről szednek. Ilyenkor sok a lötty, kevés a főzelék. Az elégtelen táplálkozás rettentően veszedelmes. Hogy az ember megőrizze akaraterejét, ahhoz bizonyos testi erőnlét kell. A folyosón sepregetnek, az az érzésem, hogy az én zárkám előtt túlságosan sokáig sepernek. A cirok erősen surrog az ajtómon. Feszülten figyelek, és látom, amint egy darab fehér papír csúszik be. Rögtön kapcsolok, hogy valamit becsúsztattak az ajtóm alatt, de nem tudták egészen bedugni. Várják, hogy behúzzam, s továbbmehessenek a seprűvel. Behúzom a papírt, kibontom. Foszforeszkáló tintával írott papír. Megvárom, amíg a smasszer továbbmegy, és sietve elolvasom: "Pilla, holnaptól fogva mindennap öt cigarettát meg egy kókuszt találsz a kübliben. Jól rágd meg a kókuszt, ha azt akarod, hogy igazán hasznodra váljék. A belét egyed. Reggel gyújts rá, amikor a küblit ürítik. A reggeli kávé után semmi szín alatt, de a déli leves után rögtön lehet, amint megetted, meg este a főzelék után. Mellékelünk neked egy ceruzavéget. Valahányszor szükséged van valamire, kérd a szintén mellékelt papíron. Ha a takarító az ajtódhoz dörgöli a seprűjét, kapard meg az ajtót a körmöddel. Ha ő is megkaparja, dugd ki a levelet. Ha a kaparászásodra nem kapsz választ, soha ne dugd ki a levelet. A papírt dugd a füledbe, hogy ne kelljen kivenned a patronodat, a ceruzacsonkot pedig rejtsd el valahova a zárkád falának tövébe. Légy erős. Ölelünk. Ignace - Louis." Vagyis Galgani meg Dega küldte az üzenetet. Szívem a torkomban dobog: melengető érzés, hogy ilyen hű, ilyen odaadó barátaim vannak. És most még jobban bízom a jövőmben, s azzal a bizonyossággal kezdek vidám, fürge léptekkel sétálni, hogy élve kerülök ki ebből a sírboltból: egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc stb. Menet közben arra gondolok: micsoda nemeslelkűség, micsoda vágy lakozik ebben a két férfiban a jótettre. Egészen biztos, hogy sokat kockáztatnak, talán a beosztásukat, az egyik a könyvelőséget, a másik a levélkihordást. Igazán megható, amit értem tesznek, nem beszélve róla, hogy biztosan sokba kerül nekik. Hány embert kell lefizetniük, míg a Királyszigetről eljutnak hozzám, az én "emberfaló" zárkámig. Kedves olvasóim, tudniuk kell, hogy az érett kókusz tele van olajjal. Kemény fehér héja annyira olajos, ha hat kókusz héját lereszeljük, a belét pedig meleg vízbe áztatjuk, másnapra a víz színén egy liter olaj gyűlik össze. És ez a zsiradék ráadásul tele van vitaminnal, s minthogy étrendünkben nem szerepel, szervezetünk nagyon megsínyli. Napi egy kókusz szinte az egészség biztosítéka. Legalábbis megakadályozza, hogy kiszáradjunk, és szervezetünk teljesen tönkremenjen. Ma több mint két hónapja, hogy teljesen zavartalanul kapok ennivalót és cigarettát. Amikor rágyújtok, olyan óvatos vagyok, akár egy sziú indián, mélyen leszívom a füstöt, azután fokozatosan fújom ki, miközben jobb kezemet kitárva hadonászom, hogy eloszlassam a füstöt. Tegnap furcsa dolog történt. Nem tudom, jól vagy rosszul viselkedtem-e: Az egyik őrszem a palló korlátjához támaszkodott, és benézett a zárkámba. Rágyújtott, szívott néhány slukkot, azután ledobta a zárkámba a cigarettát. Majd továbbment. Megvártam, amíg visszaér, és tüntetően eltapostam a cigarettát. Éppen hogy csak egy pillanatra állt meg: mihelyt látta mozdulatomat, továbbment. Vajon megszánt, vagy szégyellte, hogy ő is az Igazgatósághoz tartozik? Vagy csapda lett volna? Fogalmam sincs, és nagyon bosszant. Ha az ember szenved, rettentően érzékeny. Ha ennek a felügyelőnek az volt a szándéka, hogy néhány pillanatra emberséges legyen, restellném, hogy megbántottam megvető mozdulatommal. Csakugyan, két hónapja vagyok itt. Szerintem az egyetlen hely a Szigorított, ahol a világon semmit sem lehet megtudni. Mert itt nem használ semmi finesz. Most már igazán kezdek két ember lenni. A módszerem biztos. Ahhoz, hogy csakugyan a csillagok közt kalandozhassam, hogy könnyedén felidézhessem kalandos életem vagy gyermekkorom - 146 -

pillanatait, vagy káprázatos valóságérzékkel építhessek légvárakat, először halálra kell fárasztanom magam. Órákon át, megállás nélkül kell járkálnom, miközben mindenfélére gondolok. Amikor aztán a szó szoros értelmében összeomlok, és a priccsemre heveredem, a fejem a takaróm egyik felére teszem, a másikat pedig visszahajtom az arcomra. Ekkor a zárka fülledt levegője már nehezen ér a szájamig, az orromig, ráadásul még a takaró is megszűri. Ilyenkor a tüdőmben bizonyára valamiféle fulladásos állapot jön létre, a fejem tüzelni kezd. Majd megfulladok a hőségtől meg a légszomjtól, és akkor egy szempillantás alatt repülni kezdek. Jaj! Ezek a lelki vágták, micsoda leírhatatlan érzésekkel ajándékoztak meg. Ilyenkor a szerelmes éjszakáim igazán sokkal vadabbak voltak, mint mikor szabadon éltem, kavargóbbak, érzékiebbek az igaziaknál, amelyeket valóban átéltem. Igen, a képességemnek, hogy utazhattam az űrben, köszönhetem, hogy tizenhét évvel ezelőtt elhunyt anyám mellett ülhetek. Játszom a ruhájával, ő pedig simogatja hosszúra növesztett göndör fürtjeimet, ötéves koromban olyan voltam, mint egy kislány. Én meg simogattam finom, hosszú ujjait, selymes-bársonyos bőrét. Velem együtt nevet megátalkodott vágyamon, hogy alámerüljek a folyóban, mint ahogyan a nagy fiúktól láttam, amikor egy napon arra sétáltunk. Látom hajának legkisebb részleteit, világos, szikrázó szemének csillogó gyengédségét, hallom kedves és feledhetetlen szavait: "Kicsi Ririm, légy jó fiú, nagyon jó fiú, hogy anyukád nagyon szerethessen. Majd később te is a folyóba ugorhatsz a magasból, amikor már valamivel nagyobb leszel. Most még nagyon kicsi vagy, kincsem. Hidd el, hamarosan, túlságosan hamar is, eljön a nap, amikor nagy fiú leszel." És a folyóparton, kéz a kézben, hazamegyünk. És mintha a valóságban is a gyerekkori házamban lennék. Olyannyira ott vagyok, hogy befogom anyám szemét, hogy ne lássa a kottát, de mégis tovább játsszon nekem a zongorán. Ott vagyok, valóban, ez nem a képzelet játéka. Ott vagyok vele, egy széken ülök az ő forgószéke mögött, szorosan befogom nagy szemét. Fürge ujjai tovább futkároznak a zongora billentyűin, hogy végighallgathassam A víg özvegyet. Sem te, embertelen ügyész, sem ti, kétes hírű rendőrök, sem Polein, a nyomorult, aki hamis tanúzással vásárolta meg a szabadságát, sem a tizenkét hájfej, aki elég gügye volt, hogy bevegye a vád állításait és értelmezését, sem a Szigorított smasszerei, az "emberfaló" méltó cinkosai, senki, az égadta világon senki, még a vastag falak sem, még az atlanti-óceáni sziget távolsága sem, semmi, az égadta világon semmiféle lelki vagy testi állapot sem tudja megakadályozni csodás színekben pompázó, káprázatos utazásaimat, amelyek a csillagok közé röpítenek. Tévedtem, amikor kiszámítottam, hogy mennyi időt kell önmagammal eltöltenem, mert csak órákban számoltam. Öreg hiba. Vannak pillanatok, amikor percben kell számolni: Például a kávé és kenyér kiosztása után ürítik ki a küblit - körülbelül egy óra múltán. Ha visszaadják az üres küblit, akkor kapom meg a kókuszt, az öt cigarettát és olykor foszforeszkáló levelet. Nem mindig, de gyakran előfordul, hogy ilyenkor számolom a perceket. Nem nehéz ügy, mert másodpercekre szabályozom be lépteim, a testem az ingaóra, minden öt lépés után, a hátra arcnál, ösztönösen mondom: egy. Tizenkettőre telik el egy perc. A világért ne higgyék, hogy azért izgulok, megkapom-e a kókuszomat, ami végeredményben az életemet jelenti, megkapom-e a cigarettát, lesz-e részem abban a kimondhatatlan örömben, hogy naponta tízszer rágyújthatok ebben a sírboltban, mert egy cigarettát kétszerre szívok el. Nem, olykor valamiféle szorongás fog el a kávéosztáskor, minden különösebb ok nélkül félek, hogy valami baja esett azoknak az embereknek, akik nyugalmuk kockáztatásával olyan nagylelkűen segítenek rajtam. Ezért várok hát, és csak akkor nyugszom meg, amikor meglátom a kókuszomat, Itt van, vagyis a barátaimnál minden rendben. Lassan, nagyon lassan múlnak az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Már csaknem egy éve vagyok itt. Pontosan tizenegy hónapja és húsz napja, hogy senkivel sem beszéltem többet, mint negyven másodpercet, szaggatott és inkább mormolt, mint értelmes szavakkal. Valakivel azonban mégis beszélgettem egyszer hangosan. Megfáztam, és nagyon köhögtem. Úgy gondoltam, hogy ennyi elég hozzá, hogy - 147 -

kimehessek orvosi vizsgálatra, és maródit jelentettem. Jön az orvos. Nagy megrökönyödésemre, kinyílik a tolóablak. A nyílásban megjelenik egy fej. - Mi baja? Mije fáj? A hörgői? Forduljon meg. Köhögjön. Nahát, ez aztán mindennek a teteje! hát nem röhej? Pedig ez a színtiszta igazság. Akadt egy gyarmati orvos, aki megvizsgált a tolóablakon keresztül, az ajtótól egy méterre megfordított, ő meg a nyílás felé fordította a fülét, hogy meghallgassa a tüdőmet. Aztán azt mondta: - Dugja ki a karját. - Már-már gépiesen kidugtam volna, amikor méltóságom megőrzésére, azt mondtam ennek a különös orvosnak: - Köszönöm, doktor úr, ne fárassza magát. Nem érdemes. Legalább volt annyi lelkierőm, hogy tudomására hozzam, hogy nem veszem komolyan a vizsgálatát. - Ahogy akarod - válaszolta cinikusan. És odébbállt. Szerencsére, mert már-már kiborultam volna felháborodásomban. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Csak megyek, megyek, fáradhatatlanul, megállás nélkül, ma dühödten jövök-megyek, a lábam feszült, nem olyan könnyed, mint máskor. Gondolom, a történtek után valamit szét kellene tipornom. De mit tudok széttiporni? A lábam alatt cement van. Mégis, amint így mászkálok, rengeteg mindent legázolok. Legázolom ezt a gyáva sasztét, aki az Igazgatóság jóvoltából képes ilyen link dolgokra. Legázolom az emberek egyik rétegének közönyét a másik réteg szenvedése és fájdalma iránt. Lábbal tiprom a francia nép tudatlanságát, mert nem érdekli vagy nem kíváncsi rá, hová kerülnek, és milyen bánásmódban részesülnek azok az emberrakományok, amelyek minden két évben útnak indulnak Saint-Martin-de-Réből. Lábbal tiprom a rendőri riportereket, akik botrányos cikket írnak valakiről, mert valamilyen bűnt követett el, és néhány hónap múltán arról is megfeledkeznek, hogy a világon van. Lábbal tiprom a katolikus papokat, akik gyóntatnak, és akik aztán igazán tudják, mi folyik a francia fegyenctelepen, de mélyen hallgatnak. Lábbal tiprom azt a perrendtartást, amely a vádló és a védő közt szónoki párharccá fajul. Lábbal tiprom az Emberi Jogok Ligáját, amely nem emeli fel hangját: Állítsátok meg a vértelen nyaktilókat, szüntessétek meg azt az általános szadizmust, amely a Büntető és Végrehajtó Hatóság alkalmazottai körében dívik. Lábbal tiprom azt a hiányosságot, hogy egyetlen szervezet vagy szövetség sem kéri számon e rendszer felelőseitől, hogyan és miért történhet meg, hogy kétévenként az enyészet útján tartózkodók huszonnégy százaléka elpusztul. Lábbal tiprom a hivatalos halotti bizonyítványokat: öngyilkosság, végelgyengülés, elhunyt a hosszas, elégtelen táplálkozás következtében, skorbutban, tüdőbajban, dühöngő elmebajban, agylágyulásban. És Isten tudja, mit nem tiprok még lábbal? Mindenesetre az imént történtek miatt most nem úgy járkálok mint máskor, hanem mintha minden lépésemmel agyontaposnék valamit. Egy, kettő, három, négy, öt... és a lassan vánszorgó órák fáradtsága lecsillapítja néma dühömet. Még tíz nap, és akkor éppen letöltöm a szigorított büntetésem felét. Igazán szép évforduló, amit meg kell ünnepelni, mert kivéve ezt a rettentő náthát, egészségem tökéletes. Nem vagyok őrült, s még csak közel sem állok hozzá. Biztos, sőt, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a most kezdődő második év végén épen és egészségesen fogok távozni. Tompa hangokra ébredek. Hallom: - Durand úr, a test teljesen merev. Hogy lehet, hogy nem vette észre előbb? - Nem tudom, főnök. Mert hogy a palló tövében akasztotta fel magát többször elmentem mellette, és nem vettem észre. - Az nem lényeges, ismerje el, hogy ellenkezik a józan ésszel, hogy nem látta. Bal oldali szomszédom lett öngyilkos. Ennyit megértek. Elviszik. Az ajtó becsukódik. A szabályzatot szigorúan betartották, mivel az ajtót "felsőbb személy" jelenlétében nyitották ki és csukták be, a Szigorított igazgatója volt itt, megismertem a hangjáról. Tíz - 148 -

hét óta ez az ötödik halott a közelemben. Elérkezett az évforduló napja. A kübliben találtam egy doboz Nestlé sűrített tejet. A barátaim megőrültek. Legalábbis őrült sokba kerülhetett, és rettentő kockázatos lehetett eljuttatni. Így hát remek napom volt balszerencsém közepette. Ezért megfogadtam magamban, hogy ma nem repülök el. A Szigorítottban vagyok. Egy év telt el érkezésem óta, és képesnek érzem magam, hogy akár holnap is télakolnék, ha úgy adódna. A mérleg pozitív, és én büszke vagyok rá. A délutáni sepregetés - szokatlan dolog - átadta barátaim üzenetét: "Légy erős. Már csak egy éved van hátra. Tudjuk, hogy jól vagy. Mi is megvagyunk. Ölelünk. Louis Ignace. Ha tudsz, rögtön írj néhány sort, s küldd el azzal, akitől kaptad." A levélhez mellékelt kis tiszta papírra írok: "Köszönök mindent. Erős vagyok, és remélem, segítségetekkel egy év múlva is az leszek. Tudtok valamit Clousiot-ról és Maturette-ről?" A sepregető csakugyan visszajön megkaparja az ajtómat. Gyorsan kidugom a papírt, amely rögtön el is tűnik. Ma egész nap és az éjszaka egy részében csakugyan itt maradtam a földön, méghozzá olyan állapotban, amit többször is megfogadtam magamban. Egy év, és kikerülök valamelyik szigetre. A Királyra vagy a Szent Józsefre? Megrészegülten fogok beszélni, dohányozni, és azonnal hozzálátok a következő szökésem kiterveléséhez. Másnap, sorsomban bízva vágok neki a fennmaradó háromszázhatvanöt nap elsőjének. Ami az elkövetkezendő nyolc hónapot illeti, igazam volt. De a kilencedikben minden felborult. Ma reggel a kübliürítéskor rajtakapták a kókuszhordót, éppen amikor már visszaeresztette volna a küblit, és már beletette a kókuszt meg az öt cigarettát. Az eset olyan súlyos volt, hogy néhány percre megfeledkeztek a csendrendeletről. Tisztán hallatszott, amint agyba-főbe verik a szerencsétlent. Majd pedig hallom a félholtra vert ember hörgését. A tolóablakom kicsapódik, egy gutaütéses őr bekiabálja: "Ne félj, rád is sor kerül!" - Állok rendelkezésedre, seggfej? - válaszolom neki, majd szétrobbanok dühömben, mert hiszen hallottam, hogy milyen kegyetlenül bántak el a szegény ürgével. Ez hét órakor történt. Csak tizenegy órakor keresett fel a Szigorított helyettes igazgatója által kijelölt bizottság. Kinyitották a húsz hónappal ezelőtt rám zárt ajtót, amit eddig még sohasem nyitottak ki. A zárkám végében állok, a cserpákkal a kezemben, védekező állásban, elszánva rá, hogy a lehető legtöbb ütleget adhassam, két okból: egyrészt nehogy valamelyik őr büntetlenül megüthessen, másrészt, hogy aztán minél gyorsabban agyonverjenek. De nem erről van szó. - Szigorított, lépjen ki. - Ha meg akarnak verni, számíthatnak rá, hogy védekezni fogok, tehát nem akarok kimenni, mert akkor mindenfelől rám rontanak. Itt jobban el tudom kalapálni, aki elsőnek hozzám mer nyúlni. - Nem fogjuk megverni, Charriére. - Ki szavatol érte? - Én, a Szigorított igazgatóhelyettese. - Milyen alapon higgyek magának? - Ne sértegessen, felesleges. Becsületemre mondom, hogy nem verjük meg. Na gyerünk, jöjjön ki. - A cserpákomat magamnál tartom. - Megtarthatja, de nem lesz rá szüksége. - Na jó, rendben. - Kilépek, a hat felügyelő meg a helyettes igazgató kíséretében, elfoglaljuk az egész folyosót. Ahogy az udvarra érünk, megszédülök, és nem tudom nyitva tartani a szemem, annyira bántja a nap. Végül meglátom a kis házat, ahol fogadtak bennünket. Egy tucatnyi felügyelőt látok. Nem lökdösnek, csak betessékelnek az "Igazgatóság" helyiségébe. A földön csuromvéresen, egy férfi nyög. A faliórán meglátom, hogy tizenegy óra, s arra gondolok: "Már négy órája kínozzák ezt a szegény ördögöt." A parancsnok az íróasztalánál ül, a helyettes mellé telepszik. - Charriére, mióta kap ennivalót meg cigarettát? - 149 -

- Biztosan megmondta az őr. - De én magától kérdem. - Emlékezet-kihagyásban szenvedek, másnap már nem tudom, mi történt velem tegnap. - Hülyének néz? - Nem, de csodálom, hogy nincs benne a dossziémban. Egyszer egy nagy ütést kaptam a fejemre, attól vagyok amnéziás. A parancsnokot annyira meglepi ez a válasz, hogy azt mondja: - Kérdezze meg a Királyszigeten, hogy van-e ilyen megjegyzés róla. Mialatt telefonálnak, folytatja: - De arra csak emlékszik, hogy Charriére-nek hívják? - Arra igen. - És hadarva, hogy még inkább zavarba hozzam, ledarálom, mint egy gép: - A nevem Charriére, születtem 1906-ban, Ardéche megyében, és életfogytiglanra ítéltek Párizsban, Szajna megye. A szeme kocsányon lóg, érzem, hogy sikerült átvernem. - Ma reggel megkapta a kávéját meg a kenyerét? - Igen. - Milyen főzeléket kapott tegnap este? - Nem tudom. - Vagyis, ha hihetek magának, egyáltalán nem emlékszik semmire? - Ami történik velem, arra egyáltalán. De az arcokra, igen. Például tudom, hogy valamikor maga fogadott engem. Hogy mikor? Azt nem tudom. - Akkor azt sem tudja, hogy mennyi ideje van még hátra? - Az életfogytiglanból? Gondolom, amíg meg nem halok. - Dehogyis, a szigorított büntetésből. - Szigorított büntetésem van? Miért? - Nahát! Ez már mindennek a teteje! A kutya úristenit! Nem fogsz kihozni a sodromból. Csak nem akarod azt állítani, hogy nem emlékszel rá, hogy két évet kaptál szökésért, még ilyet! Erre teljesen behülyítem: - Szökésért, én? Parancsnok, én komoly ember vagyok, és felelek a tetteimért. Jöjjön velem, nézze meg a zárkámat, és meggyőződhet róla, hogy megszöktem-e, vagy nem. - E pillanatban azt mondja neki a smasszer: - Tessék, parancsnok, a Királysziget. Fogja a kagylót: - Semmi? Furcsa, azt állítja, hogy amnéziában szenved... Az ok? Állítólag fejbe verték... Értettem, szimuláns. Na, majd meglátjuk... Köszönöm, elnézést kérek, parancsnok úr, majd kivizsgálom. Viszonthallásra. Igen, tájékoztatni fogom. - Te csepűrágó, mutasd a fejed. Nahát! csakugyan van itt egy elég nagy sebhely. És hogyhogy arra emlékszel, hogy amióta fejbe vertek, elvesztetted az emlékezőtehetséged, mi? Na, magyarázd csak meg! - Nem magyarázom, csak annyit tudok, hogy emlékszem az ütésre, meg hogy Charriére-nek hívnak, meg még másra is. - Végül is mit akar ezzel mondani vagy elérni? - Hát éppen erről van szó. Maga azt kérdi tőlem, mióta kapok ennivalót meg dohányt? Én csak annyit tudok mondani: nem tudom, hogy ma történt-e először, vagy ezredszer. Az amnéziám miatt nem tudok válaszolni. Ennyi az egész, tegyen, amit akar. - Pofon egyszerű, amit akarok. Hosszú ideig túlságosan sokat ettél, most majd lefogysz egy kicsit. Büntetése letöltéséig az esti étkezést megvonni. Ugyanezen a napon, a második takarításnál levelet kaptam. Sajnos, nem tudtam elolvasni, mert nem foszforeszkált. Éjszaka meggyújtok egy cigarettát, ami még az előző napról maradt, és amelyet a motozásnál nem fedeztek fel, mert jól elrejtettem a priccsemben. A papír fölé tartva, fényénél ki tudom silabizálni: "Az ürítő nem köpött. Azt - 150 -

mondta, hogy másodszor vitt neked ennivalót, a saját jószántából. Hogy azért tette, mert Franciaországban ismert. A Királyszigeten senkinek semmi baja nem lesz. Légy erős". Így hát nincs többé kókuszom, cigarettám, és nem kapok többé hírt a királyszigeti barátaimtól. Ráadásul megvonták tőlem az esti étkezést. Hozzá voltam szokva, hogy nem kell szenvednem az éhségtől, és ráadásul a napi tíz cigaretta-szertartás kitöltötte a napomat meg az éjszaka egy részét. De nemcsak magamra gondolok, hanem arra a szegény ördögre is, akit miattam félholtra vertek. Reménykedem, hogy nem kap túlságosan kegyetlen büntetést. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Ezt a hakapesziket nem fogom egykönnyen kibírni, és talán mert ilyen keveset eszem ezentúl, meg kellene változtatnom az életmódom? Mondjuk, ameddig csak lehet, fekve maradni, hogy minél kevesebb erőt pazaroljak. Ha kevesebbet mozgok, kevesebb kalóriára van szükségem. Nappal pedig hosszú órákon át ülve maradok. Egészen új életmódra kell berendezkednem. Négy hónap, az annyi, mint százhúsz napot kell még letöltenem. Vajon mennyi idő kell hozzá, hogy a diétától, amelyre fogtak, vérszegény legyek? Legalább két hónap. Vagyis két istenverte hónap áll előttem. Úgy döntök, hogy este hattól reggel hatig fekve maradok. A kávétól a kübliürítés befejezéséig körülbelül két órát járkálok. Délben, a leves után, mondjuk, két órát. Összesen négy óra séta. Nehéz lesz gondolatban elrepülnöm, ha nem fáradok el. De azért majd megpróbálom. Ma, miután hosszan gondoltam barátaimra és arra a szerencsétlenre, akivel annyira elbántak, kezdem hozzáedzeni magam az új rendszerhez. Elég jól megy, bár az órák hosszabbnak tetszenek, és a lábam, minthogy hosszú órákon át mozdulatlan, mintha zsibbadna. Már tíz napja tart a diétám. Most már folyton éhes vagyok. Már bennem van valami állandó tespedtség, amely szinte endémikus módon vett erőt rajtam. A kókusz rettentően hiányzik, és némileg a cigaretta is. Nagyon korán fekszem, és gondolatban elég gyorsan elhagyom a zárkám. Tegnap Párizsban voltam, a Döglött Patkány-ban, pezsgőztem a barátaimmal: a londoni Antonióval - a Baleárokon született, de úgy beszél franciául, mint egy született párizsi, angolul pedig mint egy tőrőlmetszett angol. A következő napon a Vadgesztenyésben, a Clichy körúton öt pisztolylövéssel megölte egyik barátját. A vagányok közt nagyon könnyen halálos gyűlöletté fajulnak a barátságok. Igen, tegnap Párizsban voltam, harmonikaszóra táncoltam a Saint-Queen sugárúti Kiskert mulatóban, ahol a közönség csupa korzikai meg marseille-i. A képzeletbeli utazásaim során olyan valószerűen bukkannak fel a barátaim, hogy nem kételkedem sem a jelenlétükben, sem pedig az én jelenlétemben azokon a helyeken, ahol olyan szép éjszakákat töltöttem. Vagyis anélkül, hogy sokat járnék, ezzel a szegényes étrenddel is ugyanarra az eredményre jutok, mint amikor agyonfárasztottam magam. A múlt emlékei olyan erővel tépnek ki a zárkámból, hogy valóban több időt töltök szabadon, mint amennyit a Szigorítottban. Már csak egy hónap van hátra. Három hónapja csak egy cipót fogyasztok el naponta, meg délben a meleg üres löttyöt a kis darab főtt hússal. Az állandó éhség miatt előfordul, hogy szinte rá sem nézek a húsra, amit kapok, mert már nem is vagyok rá kíváncsi, hogy megtudjam, nem csak egy darab bőr-e, ami elég gyakran előfordul. Sokat fogytam, és csak most fogom fel igazán, hogy mennyire fontos volt, ebben az iszonyú kitaszítottságban, egészségi állapotom és lelki egyensúlyom fenntartására az a kókusz, amelyet húsz hónapon át szerencsémre megkaptam. Ma reggel, a kávé után nagyon ideges vagyok. Arra ragadtattam magam, hogy megettem a kenyerem felét, amit sose szoktam. Általában négy többé-kevésbé egyenlő darabra vágom, és egyet hatkor, egyet délben, egyet este hatkor és egyet éjszaka eszem meg. "Miért tetted ezt?" Szemrehányásokat teszek önmagamnak. "Éppen a vége felé kell ilyen súlyos kilengéseket elkövetned?" "Éhes vagyok és erőtlennek érzem magam." "Ne légy olyan nagyravágyó. Mitől lennél erős? Attól, amit zabálsz? A lényeg az, és ebből a szempontból győztél, hogy gyenge vagy ugyan, de nem vagy beteg. Ha egy kis - 151 -

szerencséd van, az emberfalót sikerül legyűrnöd." A kétórás sétám után a cementtömbön ülök, amelyet zsámolynak használok. Még harminc nap, vagyis hétszázhúsz óra, és aztán kinyílik az ajtó, s azt mondják: "Charriére szigorított, lépjen ki. Letöltötte kétévi szigorított büntetését." Vajon mit fogok mondani? Hát azt: "Igen, véget ért a kétéves kálváriám." De nem, hogyisne! Ha a parancsnok jön, akivel megetettem az amnéziát, folytatnom kell kíméletlenül: Azt kell mondani: "Hogy mit? kegyelmet kaptam, Franciaországba megyek? Vége az életfogytiglannak?" Már csak azért is, hogy lássam a pofáját, és meggyőzzem, hogy az éhkopp, amelyre ítélt, igazságtalan volt. "Úristen, mi a fene van velem?" Akár igazságtalan, akár nem, a parancsnok fütyül rá, ha tévedett. Mit számíthat az egy ilyen gondolkozású embernek? Csak nem tartok igényt rá, hogy lelkifurdalása legyen, mert igazságtalan büntetést sózott rám? Egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennem, hogy egy fegyőr nem lehet rendes ember. Az az ember, aki méltó e jelzőre, nem tartozhat ehhez a díszes társasághoz. Az ember mindenhez hozzászokik eletében, még ahhoz is, hogy egész pályája alatt mocsok legyen. Talán csak ha már fél lábbal a sírban lesz, és ha vallásos, az Istentől való félelem félénkké és bűnbánóvá teszi. Nem, akkor sem lesz igazi lelkifurdalása az elkövetett disznóságai miatt, hanem az Istene ítéletétől fog félni, hogy ott majd ő maga lesz az elítélt. Ezek szerint, ha kikerülök a szigetre, bármelyikre küldenek is, mostantól fogva nem szabad semmiféle szövetségre lépnem ezzel a bandával. Mindenkinek megvan a maga helye az élesen megvont határ mentén. Egyik oldalon a szolgalelkűség, a lélektelen gépiesség, az ösztönösen szadista, gépies bánásmód, a másikon pedig én, a hozzám hasonló emberekkel, akik kétségkívül súlyos bűnöket követtek el, de akikben a szenvedés felbecsülhetetlen tulajdonságokat fejlesztett ki: szánalmat, jóságot, áldozatkészséget, becsületet, bátorságot. Őszintén megvallva, szívesebben vagyok fegyenc, mint kopó. Még több, mint húsz nap. Most csakugyan gyengének érzem magam. Észrevettem, hogy a cipóm mindig a legkisebbek közül való. Vajon ki lehet olyan aljas, hogy nekem adja a legkisebbet? Néhány nap óta a levesem már csak meleg víz, a hús pedig mindig csont egy parányi hússal vagy bőrcafattal. Félek, hogy megbetegszem. Szinte megszállottan félek tőle. Olyan gyenge vagyok, hogy egyáltalán nincs erőm ébren álmodni semmiről. Ez a csakugyan súlyos csüggedéssel járó teljes tunyaság nyugtalanít. Megpróbálok ellenállni, és nagy nehezen sikerül túlélnem a nap huszonnégy óráját. Kaparásznak az ajtómon. Gyorsan elkapom a levelet. Foszforeszkál. Dega meg Galgani küldte. Elolvasom: "Írj egypár sort. Nagyon aggaszt az egészségi állapotod. Még 19 nap, légy erős. - Louis, Ignace." Van egy darab tiszta papír meg egy ceruzacsonk. Ezt írom: "Még bírom, nagyon gyenge vagyok. Köszönöm - Pilla." És minthogy a seprű megint az ajtómon surrog, kidugom a papírt. Ez a cigaretta és kókusz nélküli levélke a világon mindennél többet ér nekem. A csodálatos, kitartó barátság megnyilvánulása felráz, igazán nagy szükségem volt már rá. Odakinn tudják, hol tartok, és ha megbetegednék, a barátaim biztosan felkeresnék az orvost, hogy becsületesen ápoljon. Igazuk van: már csak tizenkilenc nap, és győzök ebben a kimerítő versenyfutásban a halállal és az őrülettel szemben. Nem betegszem meg. Csak annyit kell tennem, hogy a lehető legkevesebbet mozogjak, nehogy felesleges kalóriaveszteség érjen. Abbahagyom a reggeli és délutáni kétórás sétát. Ez az egyetlen lehetőség, hogy álljam a sarat. Evégből éjszaka tizenkét órán át fekszem, a másik tizenkét órában mozdulatlanul ülök a kőpadomon. Időnként felállok, és néhány törzshajlítást és kézmozdulatot teszek, aztán visszaülök. Már csak tíz nap. Éppen Trinidadban sétálok, az egyhúrú jávai hegedűk elandalítanak panaszdalukkal, amikor iszonyatos, embertelen üvöltés ránt vissza a valóságba. Az üvöltés a mögöttem levő vagy legalábbis nagyon közeli zárkából hallatszik: - Te piszok, gyere csak le ide, a kezembe. Fárasztó lehet onnan fentről vizslatnod utánam! Hát nem veszed észre, hogy csak félig-meddig élvezheted a mutatványt, hiszen olyan sötét van ebben a lyukban? - 152 -

- Hallgasson, vagy szigorú büntetést kap! - mondja a smasszer. - Jaj, jaj! Röhögnöm kell, te seggfej! Hogyan tudnál szigorúbb büntetést kieszelni, mint ez a csend? Büntess csak meg, ahogy akarsz, verj meg, ha jólesik, te rohadt hóhér, de sohase fogsz tudni kitalálni a csendhez fogható büntetést, amire kényszerítesz. Nem, nem, nem! Nem akarok, nem akarok többé csendben maradni! Már három éve meg kellett volna mondanom neked: te szarházi! mocskos seggfej! Elég nagy marha voltam, hogy három álló évet vártam, hogy a pofádba kiáltsam az undoromat, mert féltem a büntetéstől! Hogy undorodom tőled meg a hasonszőrűektől, büdös, rohadt kopók! Néhány pillanat múlva az ajtó kinyílik, és hallom: - Nem, ne úgy! Fordítva tegyétek rá, úgy sokkal hatásosabb! - Szegény pára meg egyre üvölt: - Húzzad csak rám a kényszerzubbonyodat, ahogy tetszik, te rohadék! Ha neked úgy esik jól, fordítva, szorítsd meg jól, hogy megfulladjak, térdelj rám, és húzd meg jól az egyik szíjat. Azért én még nyugodtan megmondom neked, hogy az anyád kurva volt, és egy nagy rakás szart hozott a világra! Biztosan kipeckelték a száját, mert már semmit sem hallok. Az ajtót becsukták. A jelenet bizonyára megindította a fiatal őrt, mert néhány perc múlva megáll a zárkám előtt, és azt mondja: - Biztosan megőrült. - Gondolja? Pedig nagyon is józanul beszélt. A smasszernek szinte a szája is tátva maradt, továbbmegy, de még odaveti: - Igazán, nahát akkor majd magára is ez a sors vár! Ez a közjáték elszakított a jó emberek szigetétől, a hegedűktől, a hindu nők mellétől, Port of Spaintől, s visszahozott a Szigorított szomorú valóságába. Még tíz nap, vagyis kétszáznegyven órát kell átvészelnem. A mozdulatlansági taktika meghozta gyümölcsét, hacsak nem inkább az, hogy lassacskán mégiscsak eltelnek a napok, vagy pedig a barátaim levele. De azt hiszem, inkább azért érzem magam erősnek, mert ha összehasonlítom magam a többiekkel: kétszáznegyven óra múlva szabadulok a Szigorítottból, gyenge vagyok, de elmém sértetlen, életkedvem változatlan, csak éppen egy kis testi erőre kell majd szert tennem, hogy újra tökéletesen működjön a szervezetem. Mögöttem pedig, kétméternyire tőlem, a fal mögött egy szegény ördögön éppen a téboly kezdeti tünetei jelentkeznek, méghozzá talán a legrosszabb, a dühöngő elmezavar tüneteivel. Nem húzza sokáig, mert lázadása alkalmat ad rá, hogy kényükre-kedvükre agyongyötörjék ridegen kitervelt kínzásaikkal, hogy a lehető legszakszerűbben végezzenek vele. Szinte szemrehányást teszek önmagamnak, hogy erősebbnek érzem magam, mert azt a másikat legyőzték. Azon tűnődöm, hogy nem vagyok-e én is olyan önző, mint aki télvíz idején, jó cipőben, jó kesztyűben, meleg bundában elnézi, hogy mennek el mellette a munkába siető emberek, összefagyva, rosszul öltözve, vagy legalábbis a reggeli fagytól kékre mart kézzel, s ahogy végignézte ezt az első metróra vagy autóbuszra igyekvő nyájat, úgy érzi, ő jobban van öltözve, és jobban élvezi a bundáját, mint valaha. Nagyon sok minden a viszonylagosságon múlik az életben. Igaz, hogy én tíz évet kaptam, de Pillangó életfogytiglant. Igaz, hogy engem életfogytiglanra ítéltek, de én huszonnyolc éves vagyok, ő meg tizenötöt kapott, viszont ő már ötvenéves. Nem számít, már majdnem vége, és remélem, hogy fél éven belül mindenféle szempontból - egészség, lelkierő, életkedv - kifogástalan állapotban leszek egy látványos télakhoz. Az elsőről még csak beszéltek, a másodikat belevésik a fegyenctelep falainak kövébe. Semmi kétségem. Egészen biztos, hogy fél éven belül olajra lépek. Ez az utolsó éjszaka, amit a Szigorítottban töltök. Tizenhétezer-ötszáznyolc órája, hogy beléptem a 234-es zárkába. Egyszer nyitották ki az ajtómat, hogy büntetés végett a parancsnokhoz vezessenek. A szomszédomon kívül, akivel naponta néhány másodpercen át fél szavakat váltunk, négyszer beszéltek velem. Egyszer, amikor közölték, hogy a sípszóra le kell ereszteni a priccset - az első napon. Egyszer a doktor: "Forduljon meg, köhögjön." Aztán egy hosszabb és izgalmasabb beszélgetés a - 153 -

parancsnokkal. És nemrég, öt szót váltottam a szerencsétlen őrült esetén megindult felügyelővel. Igazán nem túlzott szórakozás! Nyugodtan alszom el, semmi másra nem gondolok: holnap végleg megnyílik előttem ez az ajtó. Holnap viszontlátom a napot, és a Királyszigetre küldenek, beszívhatom a tenger illatát. Holnap már szabad leszek. Megpukkadok a nevetéstől. Hogyhogy szabad? Holnap kezdem el hivatalosan letölteni életfogytiglani fegyházbüntetésemet. Ezt nevezem én szabadságnak? Tudom, tudom, de hát azt az életet mégsem hasonlíthatom ahhoz, amit most vészeltem át. Milyennek találom majd Clousiot-t meg Maturette-et? Hat órakor megkapom a kávét meg a kenyeret. Szeretném megmondani: "De hiszen én ma szabadulok. Ez tévedés." De hirtelen eszembe jut, hogy "amnéziás" vagyok, és ki tudja, ha ezzel beismerem, hogy átvertem a parancsnokot, képes lenne még egy hónap azonnal letöltendő magánzárkát rám sózni. Mert a tőrvény szerint mindenképpen ma, 1936. június 26-án kell szabadulnom a Szent József-szigeti Szigorított zárkából. Nyolc óra. Megettem az egész cipómat. Majd akad valami ennivaló a táborban. Kinyitják az ajtót. A parancsnok-helyettes meg két felügyelő van itt. - Charriére, letöltötte a büntetését, 1936. június 26-a van. Jöjjön utánunk. Kimegyek. Amint az udvarra érünk, a nap elég erősen süt már, hogy elkápráztasson. Valami gyengeséget érzek. A lábam inog, a szemem előtt fekete foltok ugrándoznak. Pedig csak ötvenméternyi utat tettem, ebből harmincat napon. Az "Igazgatóság" épülete elé érve meglátom Maturette-et meg Clousiot-t. Maturette valóságos csontváz, beesett arccal és karikás szemmel. Clousiot-t hordágyon viszik. Falfehér, akár egy hulla. "Szépen festenek a cimboráim. Vajon én is ilyen vagyok?" Majd megveszek, hogy tükörbe nézhessek. Megkérdem: - Na, hogy vagytok? Nem válaszolnak. Újra kérdem: - Jól vagytok? - Igen - mondja halkan Maturette. Szeretném megmondani neki, hogy a szigorított büntetésnek vége, most már beszélhetünk. Megcsókolom Clousiot arcát. Csillogó szemmel rám néz, és mosolyog: - Isten veled, Pillangó - mondja. - Nem, azt már nem! - De, kész vagyok, végem van. Néhány nap múlva meghalt a királyszigeti kórházban. Harminckét éves volt, és egy kerékpárlopásért, amit el sem követett, húsz évre knasszolták. Megérkezik a parancsnok: - Kísérjétek be őket. Maturette és maga, Clousiot, jól viselkedtek. Rá is írom a lapjukra: "Magaviselet, jó." Maga meg, Charriére, mivel súlyos hibát követett el, magának azt írom, amit érdemel: "Rossz magaviselet." - Bocsánat, parancsnok, milyen bűnt követtem el? - Igazán nem emlékszik rá, hogy cigarettát meg kókuszt találtunk magánál? - Bizony isten nem. - Ugyan már, milyen szigorítást kapott négy hónapja? - Milyen szempontból? Ja, hogy mit kapok enni? Ugyanazt, mint mikor idejöttem. - Nahát! ez mindennek a teteje! Tegnap este mit evett? - Mint mindig, amit kaptam. Honnan tudjam? Nem emlékszem rá. Talán babot vagy zsíros rizst, vagy valami más főzeléket. - Vagyis este is kap enni? - A szakramentumát! Gondolja, hogy eldobom a csajkámat? - Nem, nem arról van szó, megadom magam. Rendben van. Visszavonom a "rossz magaviseletet". Csináljatok új elbocsátólapot X. Y. úrnak... Ráírom neked, hogy "Jó magaviselet", rendben? - Helyes. Én nem csináltam semmit, hogy ne érdemelném meg. E szavakkal kijöttünk az irodájából. A Szigorított nagy kapuja kinyílik, hogy kimehessünk. Egyetlen felügyelő kíséretében lassan lemegyünk a táborba vezető úton. Megpillantjuk az ezüstös - 154 -

visszfényektől és tajtéktól csillogó tengert. Szemben velünk a Királysziget, csupa zöld, és tele vörös háztetővel. Az Ördögsziget zord és vad. Engedélyt kérek a felügyelőtől, hogy pár percre leülhessek. Beleegyezik. Leülünk, egyikünk Clousiot-tól jobbra, másikunk balra, és szinte észre sem vesszük, hogy megfogjuk egymás kezét. Ettől az érintéstől furcsa megindultság tör fel belőlünk, és szó nélkül átöleljük egymást. A felügyelő szól: - Gyerünk, fiúk, le kell menni. És lassan, nagyon lassan, leérünk a táborba, ahová egymás mellett, még mindig kézen fogva megyünk be, utánunk a két hordágyvivővel, aki haldokló barátunkat hozza. A KIRÁLYSZIGETEN Alighogy beérünk a táborudvarba, az összes fegyenc barátságos figyelemmel halmoz el bennünket. Viszontlátom a bolond Pierrot-t, Jean Sartrout, Colondinit, Chissiliát. Mindhármunknak a betegszobába kell mennünk, mondja a felügyelő. Vagy húsz ember kíséretében haladunk át az udvaron, s bemegyünk a betegszobába. Néhány perc alatt Maturette előtt meg énelőttem egy tucatnyi csomag cigaretta meg dohány gyűlik össze, forró tejeskávét, valódi kakaóból készült csokoládét kapunk. Mindenki adni akar nekünk valamit. Clousiot kámforos olajinjekciót kap az ápolótól, meg egy adrenalint a szíve miatt. Egy csont-bőr néger azt mondja: - Ápoló, add neki a vitaminjaimat, neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Igazán meghatóak ennek a jóságos együttérzésnek a megnyilvánulásai. Bordeaux-i Pierre azt mondja: - Kell dohány? Mielőtt a Királyra indulnál, még van időm gyűjtést rendezni. - Nem, köszönöm szépen, van. De biztos vagy benne, hogy a Királyszigetre megyek? - Igen, a könyvelő megmondta. Mind a hárman. Sőt azt hiszem, mind a hárman kórházba mentek. Az ápoló korzikai hegyi zsivány. Essarinak hívják. Később alaposan megismertem, majd elmesélem a történetét, igazán nagyon érdekes. A gyengélkedőben töltött két óra szinte elrepült. Jóllaktunk, és teleittuk magunkat. Tele gyomorral és elégedetten indultunk a Királyszigetre. Clousiot majdnem egész idő alatt behunyta a szemét, kivéve, amikor odamentem hozzá, és a homlokára tettem a kezem. Akkor kinyitotta megtört szemét, és azt mondta: - Pilla barátom, igazi barátok vagyunk. - Még ennél is több, testvérek vagyunk - válaszoltam. Továbbra is egyetlen felügyelővel indulunk a partra. Középen a hordágy, Clousiot-val, Maturette meg én az egyik-egyik oldalon. A tábor kapujában minden fegyenc elköszön tőlünk, és sok szerencsét kíván. Tiltakozásuk ellenére, mindent megköszönünk nekik. Bolond Pierrot a nyakamba akasztott egy dohánnyal, cigarettával, csokoládéval és Nestlé tejkonzervvel teli tarisznyát. Maturette is kapott egyet. Még csak azt sem tudja, hogy ki adta neki. A rakpartra csak Fernández ápoló meg egy felügyelő kísért bennünket. Mindannyiunknak átad egy-egy beutalót a királyszigeti kórházba. Rájövök, hogy Essari meg Fernández fegyenc-ápoló a dögész tudtán kívül utalt kórházba bennünket. Itt a csónak. Hat evezős, két karabélyos felügyelő hátul, egy pedig a kormánylapátnál. Az egyik evezős Chapar, a marseille-i tőzsdeügy szereplője. Na, gyerünk. Az evezők alámerülnek a tengerbe, és miközben evez, Chapar azt kérdi: - Minden rendben, Pilla? Mindig megkaptad a kókuszt? - Nem, négy hónapja nem. - Tudom, volt egy kis baleset. Az ürge rendesen viselkedett. Csak engem ismert, de nem köpött be. - Mi lett vele? - Meghalt. - Lehetetlen, miben? - Az egyik ápoló szerint állítólag egy rúgás szétrepesztette a máját. - 155 -

Kikötünk a Királysziget rakpartján, a három szigeté közül ez a legnagyobb. A pékség faliórája három órát mutat. Ez a délutáni nap csakugyan nagyon erős, elcsigáz és eltikkaszt. Az egyik felügyelő két hordágyvivőt kér. Két köpcös fegyenc, kifogástalan fehér ruhában, fekete csuklószorítóban, felemeli Clousiot-t, akárha pille volna, mi meg utána indulunk, Maturette meg én. Egy felügyelő, papírokkal a kezében, utánunk jön. A több mint négy méter széles, kavicsos úton nehéz felmenni. Szerencsére, a két hordágyvivő időnként megáll, és megvárja, míg utolérjük. Akkor leülök a hordágy rúdjára, Clousiot feje mellé, és gyengéden megsimogatom a homlokát meg a fejét. Valahányszor rám mosolyog, kinyitja a szemét, és azt mondja: - Jó öreg Pilla! Maturette megfogja a kezét. - Te vagy az, kicsi? - motyogja Clousiot. Kimondhatatlanul boldognak látszik, hogy maga mellett érez bennünket. Nem sokkal a megérkezésünk előtt, egy pihenőnél robotba tartó menettel találkozunk. Majdnem mindegyik fegyenc velem együtt jött. Amint elhaladnak, mindegyiknek van egy-egy kedves szava. Amint a fennsíkra érünk, egy négyszögletes, fehér épület elé, megpillantjuk a Szigetek legfőbb személyiségeit, amint az árnyékban ülnek. Odamegyünk Barro parancsnokhoz, akit "Kopasz kókusz"-nak neveztek el, meg a büntetőtábor többi főnökéhez. Fel sem állva, minden külsőséget mellőzve, megkérdi tőlünk a parancsnok: - Na, nem volt túlságosan nehéz a Szigorított? Ki az ott a hordágyon? - Clousiot. Ránéz, aztán azt mondja: - Vigyétek őket a kórházba. Ha majd kijönnek, legyenek szívesek tájékoztatni, ők pedig jelentkezzenek nálam, mielőtt elhelyeznék őket a táborban. A kórházban, egy nagy világos teremben, patyolat tiszta ágyakra fektetnek bennünket, lepedőt és párnát kapunk. Az első ápoló, akit megpillantok, Chatal, aki a Saint-Laurent-du-Maroni legszigorúbban őrzött kórtermének ápolója. Rögtön kezelésbe veszi Clousiot-t, s egy felügyelőnek utasítást ad, hogy hívja ide a doktort. Az orvos öt óra tájt érkezik meg. Hosszadalmas és aprólékos vizsgálat után, látom amint elégedetlen arccal csóválja a fejét. Megírja a receptet, és odajön hozzám. - Pillangó meg én nem vagyunk jó barátok - mondja az orvos Chatalnak. - Meglep, doktor, mert nagyon derék fickó. - Lehet, de makacs. - Miért? - Egy vizit miatt, amit a Szigorítottban tettem nála. - Ide figyeljen, doktor - mondom neki -, maga vizitnek nevezi, hogy a tolóablakon át meghallgatta a tüdőmet? - Az Igazgatóság előírása szerint nem szabad kinyitni az elítélt ajtaját. - Rendben, doktor, de remélem, hogy maga csak teljesíti az Igazgatóság parancsát, és nem ért vele egyet. - Majd egyszer beszélünk róla. Most megpróbálom felerősíteni magát meg a barátját. Ami a harmadikat illeti, félek, hogy minden hiába. Chatal elmeséli, hogy szökéssel gyanúsították, és azért tették át a Szigetekre. Azt is elmondja, hogy Jésus-t, aki úgy átvert a télakon, megölte egy leprás. A leprás nevét nem tudja, s azon tűnődöm, vajon nem azok egyike volt-e, akik olyan nagylelkűen segítettek nekünk. A fegyencek élete az Üdvösség Szigeteken egészen más, mint ahogyan az ember elképzelné. A legtöbb ember nagyon veszedelmes, több okból is. Először is mindenki jól táplálkozik, mert mindent lehet kapni: szeszt, cigarettát, kávét, csokoládét, cukrot, húst, friss zöldséget, halat, langusztát, kókuszt stb. Vagyis a kitűnő éghajlat alatt kifogástalan egészségnek örvend mindenki. Egyedül azok reménykedhetnek a szabadulásban, akiket bizonyos időre ítéltek, de az életfogytiglanosok - veszett fejsze, vesszen a nyele is! - mind nagyon veszélyesek. Mindenki érdekelt a napi kereskedelemben, mind a fegyencek, mind a felügyelők. Nagyon nehéz eligazodni ezen a vegyes társaságon. A felügyelők feleségei - 156 -

fiatal fegyenceket hajtanak fel a háztartásuk ellátására - és gyakran szeretőnek is. "Házi melósnak" nevezik őket. Némelyek kertészkednek, mások főzőcskéznek: A fegyenceknek ez a rétege az átmenet a tábor és az őrök háza közt. A "házi melósokat'' nem nézi rossz szemmel a többi fegyenc, mert nekik köszönhetik, hogy mindennel kereskedhetnek. De nem becsülik sokra őket. Egyetlen vérbeli vagány sem vállalkozna ilyen alantas munkára. Sem kulcsárkodásra, sem pedig arra, hogy a felügyelők kantinjában dolgozzék. Ellenkezőleg, borsos árat adnak olyan állásokért, amelyekben semmi dolguk a smasszerekkel: pöcetisztítás, avarsepregetés, bivalyhajtás, ápoló, a büntetőtábor kertésze, hentes, pék, csónakos, postás, világítótorony-őr. Ezeket az állásokat mind a legkeményebb fegyencek töltik be. Az igazi fegyenc sohasem vesz részt a támfalak, az utak, a lépcsők karbantartásában, a kókuszültetésben, vagyis a tűző napon végzendő kényszermunkában, vagy őrök felügyelete alatt. Héttől délig és kettőtől hatig dolgoznak. Valami furcsa légkör uralkodik e rettentően különböző emberek, foglyok és őrök közt, akik itt együtt élnek, valóságos kis falu ez, ahol mindent megtárgyalnak, mindenről véleményt mondanak, ahol mindenki belelát a másik életébe, és mindenki egymást figyeli. Dega és Galgani velem töltötte a vasárnapot a kórházban. Fokhagymás majonézes halat, hallevest, krumplit, sajtot ettünk, kávét, fehér bort ittunk. Az ebédet ott fogyasztottuk el Chatal, Dega, Galgani, Maturette, Grandet meg én. Megkértek, hogy meséljem el a télakomat, a lehető legrészletesebben. Dega elhatározta, hogy soha többé semmiféle szökési kísérletet nem tesz. Öt év kegyelemre számít Franciaországtól. A Franciaországban letöltött három év és az itteni három év után már csak négy maradna neki. Beletörődött, hogy letölti. Ami Galganit illeti, ő azt állítja, hogy egy korzikai szenátor foglalkozik vele. Aztán rám terelődik a szó. Megkérdem tőlük, hogy merrefelé legalkalmasabb a terep itt a szökésre. Általános a megrökönyödés. Ami Degát illeti, eszébe se jutott ezen gondolkozni, úgyszintén Galganinak sem. Chatal a maga részéről úgy véli, hogy valamelyik kert felettébb alkalmas volna a tutaj elkészítésére. Ami Grandet-t illeti, közli velem, hogy ő mint kényszermunkás, kovács. Olyan műhelyben dolgozik - mondja -, ahol minden együtt van: festők, asztalosok, kovácsok, kőművesek, vízvezeték-szerelők majdnem százhúsz ember. Az igazgatósági épületek karbantartását látják el. Dega mint főkönyvelő, olyan állást szerez nekem, amilyet akarok. Csak választanom kell: Grandet azt ajánlja, hogy kettesben legyünk blattisták, s akkor bőségesen megélek abból, amit a játékosokon nyerek, s nem kell elköltenem a patronom tartalmát. Később tudtam csak meg, hogy nagyon érdekes, de rettentően veszedelmes a dolog. A vasárnap káprázatos gyorsasággal repült el. - Már öt óra - mondja Dega, akinek szép karórája van -, vissza kell menni a táborba. Induláskor Dega ad ötszáz frankot, hagy pókerezhessek, mert néha nagy kártyacsata dúl a kórtermünkben. Grandet-től remek, rugós kést kapok, amelynek ő maga edzette a pengéjét. Nem valami rokonszenves fegyver. - Mindig legyen nálad, éjjel-nappal. - És a motozás? - A legtöbb motozó felügyelő arab kulcsár. Egy veszélyesnek elkönyvelt embernél sohasem találnak fegyvert, még ha a saját kezükkel tapintották is. - Majd találkozunk a táborban - mondja Grandet. Mielőtt elmennek, Galgani elmondja, hogy már előkészítette a helyemet az odújában, és hogy közős pinkánk lesz (a pinka tagjai együtt esznek, és ha valakinek van pénze, mindenki rendelkezhet vele). Dega nem a táborban hál, hanem az Igazgatóság épületének egyik szobájában. Három napja vagyunk itt, de minthogy Clousiot mellett virrasztok, nem nagyon tudtam megfigyelni a kórtermi életet, ahol csaknem hatvanan vagyunk. Meg aztán, minthogy Clousiot nagyon rosszul van, különszobába rakták, ahol még egy súlyos beteg volt. Chatal teletömte morfiummal. Fél, hogy nem éli túl az éjszakát. A tágas kórteremben, egy három méter széles köz mindkét oldalán harminc ágy áll, - 157 -

majdnem mind foglalt. Az egészet két petróleumlámpa világítja meg. Maturette azt mondja: - Nézd csak, pókereznek. Odamegyek a játékosokhoz. Négyen vannak. - Beszállhatok ötödiknek? - Be, ülj le. Legalább száz frank a beugró. Hogy játszhass, legalább három vakolás kell, vagyis háromszáz frankot kell bedobnod a játékba. Nesze, itt van háromszáz frank zseton. Kétszázat odaadok megőrzésre Maturette-nek. Egy Dupont nevű párizsi azt mondja: - Angol pókert játszunk, joker nélkül. Ismered? - Igen. - Na, akkor osszál, rajtad a sor. Hihetetlenül gyorsan játszanak ezek az emberek. A visszahívásnak csak úgy pattognia kell, különben az osztó azt mondja: "Késett a visszahívás", és nincs apelláta. Itt fedezem fel a fegyencek újabb rétegét: a szerencsejátékosokat. Játékból élnek, a játékért, a játékban. Semmi más nem érdekli őket, csak a játék. Mindenről megfeledkeznek: arról, hogy kik voltak, a büntetésükről, arról is, hogy miként változtathatnának az életükön. Hogy a partner rendes pasas vagy nem, mit számít, egyetlenegy dolog érdekli őket: a játék. Egész éjjel játszottunk. Csak kávézásnál hagytuk abba. Ezerháromszáz frankot nyertem. Már az ágyam felé indulok, amikor Paulo utánam jön, és két kilót kér kölcsön, hogy folytathassa a blattolást, kettesben. Két kiló kell neki, mert csak egy van. - Nesze, itt van három, majd felezünk - mondom. - Köszönöm, Pillangó, tényleg olyan fej vagy, amilyennek mondtak. Barátok leszünk. - Kezet nyújt, megszorítom, boldogan áll odébb. Ma reggel meghalt Clousiot. Egy világos pillanatában azt mondta tegnap este Chatalnak, hogy ne adjon neki több morfiumot: - Tiszta fejjel akarok meghalni, az ágyamon ülve, mellettem a barátaimmal. Az elkülönítőbe szigorúan tilos belépni, de Chatal vállalta a felelősséget, így a barátunk a karjaink közt halhatott meg. Én csuktam le a szemét. Maturette magánkívül volt a fájdalomtól. - Elvesztettük barátunkat, aki hű társunk volt szép kalandunkban. Bedobják a cápák közé. Amikor meghallottam e szavakat: "Bedobják a cápák közé", jéggé dermedtem. A Szigeteken csakugyan nincs temető a fegyenceknek. Ha meghal a fogoly, hat órakor, napnyugtakor a tengerbe dobják, a Szent József és a Királysziget közt, egy cápáktól hemzsegő helyen. A barátom halála elviselhetetlenné teszi a kórházat. Megüzenem Degának, hogy holnapután kimegyek. Pár sort küld: "Mondd meg Chatalnak, hogy adjon neked két hét pihenőt a táborban, legalább lesz időd rá, hogy megfelelő munkát találj magadnak." Maturette valamivel tovább marad. Talán Chatal felveszi segédápolónak. Mihelyt elhagyom a kórházat, az Igazgatóság épületébe vezetnek, Barrot parancsnokhoz, más néven "Kopasz kókusz"-hoz. - Pillangó - mondja -, mielőtt útjára engedném, szeretnék magával elbeszélgetni. Van itt magának egy remek barátja, Louis Dega, a főkönyvelőm. Azt állítja, hogy nem szolgált rá arra a jellemzésre, amit Franciaországból küldözgetnek nekünk, és minthogy magát ártatlanul ítélték el, érthető, hogy miért lázong folyton. Én megmondom őszintén, hogy nem osztom a véleményét: Most azt szeretném tudni, hogy milyen lelkiállapotban van. - Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, parancsnok úr, először is, megmondaná nekem, hogy mit tartalmaznak azok a jellemzések? - Nézze meg maga. - És átnyújt egy sárga kartont, nagyjából ez van rajta: Henri Charriére, más néven Pillangó, született 1906. november 16-án, az Ardéche - 158 -

megyei N: ben, szándékos emberölésért életfogytiglani fegyházra ítéltetett a Szajna megyei esküdtszék által. Minden szempontból veszélyes, szigorú felügyelet alatt tartandó. Semmiféle kedvező munkakört nem tölthet be. Caeni gyűjtőfogház: Javíthatatlan fogoly. Képes lázadást szítani és vezetni. Állandó megfigyelés alatt tartandó. Saint-Martin-de-Ré: Fegyelmezett ember, de kétségkívül nagy befolyással van fogolytársaira. Bárhonnan megkísérli a szökést. Saint Laurent-du-Maroni: Súlyos támadást követett el három felügyelő, egy kulcsár ellen, hogy megszökjön a kórházból. Kolumbiából került vissza. A vizsgálati fogságban jól viselkedett. Kétévi szigorítottat kapott. Szent József szigeti Szigorított Börtön: Egészen a szabadulásig: "jó magaviselet." Amikor visszaadom a lapomat, azt mondja az igazgató: - Ilyen kartonnal nem valami kellemes lakó maga, Pillangó. Hajlandó volna egyezséget kötni velem? - Miért ne? Attól függ, hogy mi lenne az. - Magát olyan fából faragták, hogy semmi kétségem sincs, mindent megtesz, hogy megszökjön a Szigetekről, a vele járó nehézségek ellenére. Talán sikerül is. Nos, nekem még öt hónapig kell ellátnom a Szigeteken a vezetést. Tudja, hogy mit jelent a Szigetek parancsnokának egy szökés? Egyévi pótlék nélküli fizetést. Vagyis a gyarmati fizetés teljes elvesztését, fél évvel későbbi és három hónappal lecsökkentett szabadságot. És ha a vizsgálat folyamán kiderül, hogy a parancsnok valami lazaságot követett el, esetleg egy grádussal lefokozzák. Amint látja, a feltételek szigorúak. Nos, ha tisztességesen akarom végezni a munkám, akkor nincs jogom magát magánzárkába dugni azért, mert csupán feltételezem, hogy meg akar szökni. Igaz, előkaparhatnék valami légből kapott vétséget, de én ezt nem teszem. Viszont szeretném, ha szavát adná, hogy amíg én el nem távozom a Szigetekről, semmiféle szökési kísérletet sem tesz. Öt hónapról van szó. - Becsületszavamat adom, parancsnok úr, hogy amíg itt lesz, nem szököm meg, feltéve, ha itt-tartózkodása nem haladja meg a fél évet. - Nem egészen öt hónap múlva utazom el, egészen biztos. - Akkor rendben, kérdezze meg Degától, hogy mit ér a szavam. - Hiszek magának. - De cserébe kérnék valamit. - Mit? - Hogy az öt hónap alatt, amit itt kell töltenem, olyan munkákat kaphassak, amelyeket később hasznosíthatok, és hogy esetleg egy másik szigetre is mehessek. - Ám legyen. De az ügy szigorúan köztünk marad. - Igen, parancsnok úr. Behívatja Degát, aki meggyőzi, hogy az én helyem nem a kezes bárányok közt van, hanem a vagányok közt, a veszélyesek épületében, ahol a barátaim vannak. Hiánytalanul megkapom a fegyencbatyumat, a parancsnok még kiegészíti két nadrággal meg fehér zubbonyokkal, amelyeket a szabótól szerzett. Két makulátlan fehér, vadonatúj nadrággal, három zubbonnyal, egy rizsszalma kalappal indulok útnak egy smasszer kíséretében a központi tábor felé. Az Igazgatóság kis épületétől a táborig át kell menni az egész fennsíkon. Elhaladunk a felügyelők kórháza előtt, egy négy méter magas fal mentén, amely az egész fegyházat körülveszi. Miután majdnem az egész négyszöget megkerültük, megérkezünk a főbejárathoz: "A Szigetek fegyenctelepe - Királyszigeti részleg." A hatalmas fakapu tárva-nyitva. Legalább hat méter magas. Két, egyenként négy felügyelőből álló kapuőrség. Egy széken altiszt ül. Karabély nincs: mindenki pisztolyt visel. Öt-hat arab kulcsárt is látok. Amikor az előtérre érünk, minden őr kijön. A főnök, egy korzikai, azt mondja: - Új ember, méghozzá első osztályú. A smasszerek már-már megmotoznának, de leinti őket: - Mit buzeráljátok, nem kell kiszedni a cókmókját. Eredj csak be, Pillangó. A - 159 -

különleges épületben biztosan sok barátod van, már várnak rád. Sofraninak hívnak. Jó szerencsét a Szigeteken. - Köszönöm, főnök. Egy hatalmas udvarba jutok, ahol három nagy épület magasodik. Megyek a felügyelő után, az egyik épület felé. Az ajtón felirat: "A épület - Különleges csoport." A sarkig kitárt ajtó előtt a felügyelő elkiáltja magát: - Kunyhóőr! - Egy öreg fegyenc jön elő. - Itt egy új pasas - mondja a főnök, és elmegy. Belépek egy óriási négyszögletes terembe, ahol százhúsz ember lakik. Mint az első saint-laurent-i barakkban, itt is egy-egy hosszú vasrúd fut végig a terem hosszában. A fal meg ez vasrúd közt durva vászon van kifeszítve, ami fekhelyül szolgál, függőágynak hívják, bár nem az. Ezek a "függőágyak" nagyon kényelmesek és tiszták. Mindegyik fölé két deszkát erősítettek a falba, ezekre teheti az ember a holmiját: az egyikre a ruhafélét, a másikra az élelmet, a csajkát stb. A függőágysorok közt három méter széles köz, a "gályafolyosó". Az ajtókeretben rács, amelyet csak éjszakára zárnak be. Az emberek itt is kis közösségekben, közös pinkából élnek. Vannak, akik kettesben, de van, hogy tizen is. Alig lépünk be, mindenfelől fehér ruhás fegyencek jönnek: - Gyere ide, Pilla. - Nem, gyere inkább hozzánk. Grandet elveszi a zsákom, és azt mondja: - Velem lesz egy pinkában. Utánamegyek. Felteszik a vásznamat, jól kifeszítik, ez lesz majd az ágyam. - Ide nézz, pajtikám, tollpárna - mondja Grandet. Rengeteg barátra akadok. Sok korzikaira, marseille-ire, néhány párizsira, valamennyien franciaországi barátaim, vagy olyanok, akikkel a Santéban, a Conciergerie-ben vagy a hajóúton ismerkedtem meg. De meglepve, hogy itt találom őket, megkérdem: - Hogyhogy ilyenkor nem dolgoztok? Általános röhögés. - Nahát! Jó vicceid vannak, öregem! Ebben az épületben, aki dolgozik, napi egy óránál többet sohase melózik. Aztán hazajövünk a kuckónkba. A fogadtatás igazán szívélyes. Remélem, hogy továbbra is így lesz. De rögtőn rájövök valamire, amire nem számítottam: a kórházban töltött néhány nap ellenére, újra hozzá kell szoknom a közösségi élethez. Olyasmi történik, amit el sem tudtam volna képzelni. Bejön egy fehér ruhás pasas, makulátlan fehér vászonnal letakart tálcát hoz, és elkiáltja magát: - Bifsztek, itt a bifsztek, ki kér bifszteket? Lassan halad felénk, megáll, felemeli a fehér vásznat, és a tálcán, szépen élére rakva, akár egy francia hentesüzletben, egy egész halom bifsztek van. Grandet szemmel láthatóan állandó vevő, mert meg se kérdi tőle, hogy kér-e, csak azt, hogy hányat adjon. - Ötöt. - Rostélyost vagy lapockát? - Rostélyost. Mennyivel tartozom? Számold össze, mert most már eggyel többen vagyunk, ezentúl másképp lesz. A bifsztekárus elővesz egy jegyzetfüzetet, és számolni kezd: - Cakli-pakli, százharmincöt frank. - Tessék, itt van, és nyiss új számlát. Amikor az ember elmegy, Grandet azt mondja: - Ha nincs gubád, itt megdöglesz. De megvan rá a mód, hogy mindig legyen, éspedig az ügyeskedéssel. A kényszermunkásoknál az "ügyeskedés" azt jelenti, ahogyan a pénzt szerzik. A tábor szakácsa a foglyoknak szánt bifszteket adja el. Amikor megkapja a konyhában, körülbelül a felét levágja. Attól függően, milyen részt kapott, bifszteket, pörköltet vagy főtt - 160 -

húst készít. Egy részét a felügyelőknek adja el, elviszi az asszonyoknak, egy részét pedig a fegyenceknek, akik meg tudják venni. Először mindig az A épületben jelenik meg az árujával a Különleges csoportnál, vagyis nálunk. Vagyis az ügyeskedés annyit jelent, hogy a szakács eladja a húst meg a zsírt, a pék eladja a felügyelőknek a zsúrkenyeret, a botkenyeret, a hentes az üzletben eladja a húst, az ápoló injekciót árul, a könyvelő pénzt kap érte, ha valamilyen álláshoz juttatja az embert, vagy egyszerűen csak azért, hogy felmenti a robot alól, a kertész friss zöldséget és gyümölcsöt árul, a laboratóriumban dolgozó fegyenc pénzt kér a leletekért, sőt, arra vetemedik, hogy áltüdőbajt, álleprát, bélgyulladást stb. állapít meg, a hivatásos tolvajok a felügyelők háztartásából tojást, tyúkot, marseille-i mosószappant adnak el, a "házi melósok" a ház asszonyával üzletelnek, akinél dolgoznak, mindent szereznek, amit kérnek tőlük, vajat, sűrített tejet, tejport, tonhalkonzervet, szardíniát, sajtot és természetesen bort és szeszt (így az én cuccomban mindig akad egy üveg Ricard, angol vagy amerikai cigaretta), vannak, akik halászati jogot kapnak, és eladják a halat meg a langusztát. De a legjobb "ügyeskedés", persze a legveszélyesebb is, a blattistáskodás. Az a szabály, hogy egy százhúsz férőhelyes épületben csak három-négy blattista lehet. Aki blattista akar lenni, éjszaka odamegy a blattolókhoz, és kijelenti: - Blattista akarok lenni. Azt válaszolják neki: - Nem. - Mindnyájan nemet mondtok? - Igen. - Akkor megpályázom X. Y. helyét. Akit megnevezett, tudja, hányadán áll. Feláll, a terem közepére megy, és késpárbajt vívnak. A győztes lesz a blattista. A blattistának öt százalék jár a nyertes partiból. A játék más, kisebb ügyeskedésre is alkalmat ad. Van, aki pokrócot terít le a földre, szépen kisimítva, van, aki kis padokat ad bérbe, hogy a játékosok ne törökülésben üljenek a földre, van cigarettaárus. Ez utóbbi néhány üres szivardobozt tesz a pokrócra, francia, angol, amerikai, sőt kézzel sodort cigarettával megtöltve. Mindegyiknek szabott ára van, a játékos maga vesz belőle, és hiánytalanul beteszi a dobozba a megszabott árat. Van olyan is, aki a petróleumlámpákat készíti elő, és ügyel, nehogy túlságosan füstöljenek. Ezeket a lámpákat tejesdobozokból készítik, a tetején lyukat fúrnak, megtöltik petróleummal, és kanócot tesznek bele, amit gyakran kell koppantani. A nemdohányzók édességet meg süteményt kapnak, ezt megint más ügyeskedő készíti. Minden épületben van egy két kávémérő. A két jutazsákkal letakart helyén egész éjjel arab módra készített meleg kávét tart. A kávékimérő időnként körüljárja a termet, és kávét vagy kakaót kínál, amelyet egy házi készítésű, norvég agyagedényfélében tart melegen. Végül vannak a bazárosok. Ez afféle kisipari ügyeskedés. Egyesek azokat a teknőcpáncélokat dolgozzák fel, amelyeket a halászok fogtak ki. Egy-egy teknőc hét-tizenhárom lemezből áll, némelyik eléri a két kilót is. A művész karkötőt, fülbevalót, nyakláncot, szipkát, fésűt meg kefenyelet készít belőlük. Még egy fehér teknőcdobozt is láttam, igazán csodálatos volt. Mások kókuszhéjból faragnak, meg ökör-, bivalyszarvból, ébenfából, meg a többi ágas-bogas szigeti fából. Mások tökéletes műbútorokat készítenek, egyetlen szeg nélkül, csapos kötéssel. A legügyesebbek bronzzal dolgoznak. Na és természetesen vannak festők is. Előfordul, hogy több tehetség szövetkezik egyetlen tárgy elkészítésére. Például, egy halász cápát fog. Kikészíti a nyitott állkapcsot, minden fogat szép simára csiszolva. A műbútorasztalos kicsinyített horgonyt készít simára csiszolt, keményfából úgy, hogy a közepe elég széles legyen, s festeni lehessen rá. A nyitott állkapcsot hozzáerősítik ehhez a horgonyhoz, a festő ráfesti a tenger övezte Üdvösség Szigeteket. A leggyakrabban feldolgozott téma: a Királysziget csücske, a kikötő bejárata és a Szent József sziget. A kék tengert lángba borítja a lenyugvó nap. Vízen ringó csónak, hat álló, félmeztelen, evezős fegyenccel, az evezőket függőlegesen tartják, hátul pedig a három felügyelő. Elöl két férfi - 161 -

koporsót tart, amelyből liszteszsákba csavarva egy halott fegyenc holtteste esik ki. A víz felszínén látni a cápákat, amint nyitott pofával várják a hullát. Lenn, a kép jobb oldalán, felirat: "Temetés a Királyszigeten - és a dátum." Ezt a különféle "vásárfiát" a felügyelők házában adják el. A legszebb darabokat gyakran előre lekötik vagy egyenesen megrendelik. A többi a Szigetek mellett elhaladó hajók fedélzetén talál gazdára. Ez az evezősök kenyere. Vannak linkelők is, akik fognak egy ócska horpadt cserpákot, belevésik: "Ez a cserpák a Dreyfusé volt - Ördögsziget dátum." Ugyanezt csinálják a kanalakkal meg a csajkákkal. A breton halászok kivétel nélkül, mindig bevesznek egy trükköt: bármilyen tárgyat megvesznek, ha a "Sezenec" név van rajta. Ez az állandó kereskedés sok pénzt hoz a Szigetekre, a felügyelőknek érdeke, hogy szemet hunyjanak. Ha hagyják őket ravaszkodni, sokkal könnyebben kezelhetők az emberek, és könnyebben beletörődnek a sorsukba. A pederasztia szinte hivatalos intézmény. A parancsnokot is beleértve, mindenki tudja, hogy X-nek Y a nője, és ha valamelyiküket más szigetre küldik, addig mesterkednek, amíg hamarosan a másikat is át nem küldik, ha ugyan nem mindjárt egyszerre helyezik át őket. Ezek közül az emberek közül száz közt három sem akad, aki megpróbál megszökni a Szigetekről. Még azok sem, akik életfogytiglant kaptak. Az egyetlen mód, megpróbálni bármi áron, hogy az embert átszállítsák a szárazföldre, Saint-Laurent-ba, Kourouba vagy Cayenne-be. De ez csak a meghatározott időre internáltaknak érdekes. Az életfogytiglanra ítélteknek semmiféle lehetősége nincs rá, hacsak nem a gyilkosság. Valóban, ha valaki öl, átviszik Saint-Laurent-ba, hogy bíróság elé állítsák. De, hogy átvigyék az embert, vallomást kell tenni, ami azt jelenti, hogy gyilkosság bűntette miatt ötévi szigorítottat kockáztat, s nem tudni, hogy a saint-laurent-i büntetőtáborban töltendő rövid idő - legfeljebb három hónap - elég lesz-e a szökésre. Egészségi okból is meg lehet próbálni az átszállíttatást. Ha valakiről megállapítják, hogy tüdőbeteg, átszállítják az úgynevezett "Új Táborba", a tébécések táborába, nyolcvan kilométerre Saint-Laurent-tól. Aztán itt van még a lepra vagy az idült vérhas. Ezt a betegséget aránylag könnyű mímelni, de óriási veszéllyel jár: csaknem két évet kell eltölteni a különleges, elkülönített épületben, olyanok közt, akik csakugyan abban a betegségben szenvednek, amit az ürge kiszúrt magának. Azonkívül, ha az ember leprásnak adja ki magát, el is kapja a leprát, ha olyan a tüdeje, mint a fújtató, akkor is tüdővésszel jön ki, hajszálon múlik az egész, s gyakran bekövetkezik. Ami a vérhast illeti, ott még nehezebb megúszni a fertőzést. Nos, itt vagyok berendezkedve az A épületben, százhúsz társammal együtt. Meg kell tanulnom e közösségben élni, ahol könnyen beskatulyázzák az embert. Először is azt kell elérni, hogy mindenki tisztában legyen vele hogy nem támadhatja meg büntetlenül az embert. Ha már tartanak tőle azzal kell tekintélyt szerezni, hogyan viselkedik az ember a smasszerekkel, bizonyos állásokat nem szabad elfogadni, némelyik robotot meg kell tagadni, sohasem szabad elismerni a smasszerek tekintélyét, még a felügyelők kellemetlenkedése árán sem szabad engedelmeskedni nekik. Ha az ember egész éjjel játszott, ki se megy a névsorolvasásra. A kunyhóőr ("kunyhónak" hívják ezt az épületet) azt kiáltja: "Fekvő beteg." A másik két "kunyhóban" a felügyelők olykor érte mennek az állítólagos "betegért", és kötelezik, hogy jelen legyen a névsorolvasáson. De a nehéz vagányokkal sose teszik. Következésképpen, a legmagasabb rangútól a legkisebbig, elsősorban a fegyenctelep nyugalmát szeretné biztosítani mindenki. Grandet barátom, akivel egy pinkában vagyok, harmincöt éves, marseille-i fickó: Colos, sovány, mint egy karó, de marhaerős. Még Franciaországban barátkoztunk össze. Toulonban találkoztunk, meg Marseilleben meg Párizsban is. Nagy hírű kasszafúró. Jó fiú, de olykor veszélyes is tud lenni. Ma csaknem teljesen egyedül vagyok ebben a hatalmas teremben. A kunyhófőnök sepreget, és zsákvászonnal feltörli a cementet. Látom, amint egy férfi karórát javít, valami fából készült izével a bal szemén. A függőágya felett az egyik polcra vagy harminc óra van felakasztva. A fiú - 162 -

harmincévesnek látszik, de a haja teljesen ősz. Odamegyek hozzá, nézem, hogy dolgozik, megpróbálok beszédbe elegyedni vele. Fel sem emeli a fejét, meg se mukkan. Kissé feszélyezetten hagyom ott, és kimegyek az udvarra, leülök a mosódeszkára. Zsugás Mandrót pillantom meg: egy teljesen új játékot próbál ki. Fürge ujjai hihetetlen gyorsasággal osztják szét, majd szedik össze a harminckét kártyát. Szemfényvesztő kézmozdulatait abba sem hagyva, megkérdi: - Na, pajtikám, hogy vagy? Jól érzed magad a Királyon? - Igen, de ma nyomott vagyok. Nemsokára dolgozom majd egy kicsit, hogy kijuthassak a táborból. Szerettem volna elbeszélgetni egy kicsit az órás pasassal, de nem is válaszolt. - Hol élsz te, Pilla, az a pasas fütyül mindenkire. Csak az órái érdeklik. A többi, almás! Igaz, hogy amin ez keresztülment, nem csodálom, hogy ilyen süsü. Legalábbis az ő helyében más is bedilizne. Képzeld el, hogy ezt a fiút - fiatal, harmincéves sincs - tavaly halálra ítélték, mert állítólag megerőszakolta az egyik smasszer feleségét. Tiszta falduma. Már hosszú ideje nyoszolyázott a gazdasszonyával, egy breton főfelügyelő törvényes feleségével. Mint "házi melós" dolgozott náluk, valahányszor a breton nappali szolgálatban volt, az órás meglökte a libuskát. Csakhogy hibát követett el: a nagysága nem hagyta neki, hogy mosson vasaljon. Ő maga csinálta, és az agancsos férje, aki tudta, hogy az asszony a világ lustája, furcsának találta a dolgot, gyanút fogott. De nem volt bizonyítéka a szégyenére. Erre elhatározta, hogy tetten éri őket, és mind a kettőt megöli. Csakhogy nem számított a spiné találékonyságára. Egyik nap, két órával azután, hogy szolgálatba állt, hazaindult, és megkérte az egyik felügyelőt, hogy kísérje el azzal az ürüggyel, hogy nekiajándékoz egy sonkát, amit a szülőföldjéről kapott. Zajtalanul jutott be a kapun, de mihelyt kinyitotta a kis ház ajtaját, egy papagáj rázendített: "Itt a főnök!" - mint mindig, amikor a smasszer hazajött. Mire az asszony rögtön elkezdett üvölteni: "Segítség! Megerőszakolnak!" A két smasszer abban a pillanatban lép be a szobába, amikor az asszony kiszakítja magát a fegyenc karjából, aki megijed, kiugrik az ablakon, miközben az agancsos utána lő. Golyót kap a vállába, eközben őnagysága összekarmolja a mellét, az arcát, és elszakítja a pongyoláját. Az órás elesik, és amikor a breton már megadná neki a kegyelemdöfést, a másik smasszer lefegyverzi. Hozzá kell tenni, hogy a másik smasszer korzikai volt, és rögtön rájött, hogy a főnöke linkelt neki, és hogyha ez erőszak, akkor ő kispap. De a korzikai nem mondhatta meg ezt a bretonnak, és úgy tett, mintha hinne az erőszakban. Az órást halálra ítélik. De ez még mind semmi, pajtikám. A dolog ezután kezd érdekes lenni... A Királyon a büntetőrészlegben van egy nyaktiló, minden alkatrésze szépen berakva egy külön helyiségbe. Az udvarban van öt jó sima, egyenletes kiskocka, ide szokták felállítani. A hóhér meg két segéd, vagyis két fegyenc, minden héten felállítja a nyaktilót a bárddal meg az egész hóbelevanccal együtt, és levág két banánrönköt. Így ellenőrzik, hogy jól működik-e még. Szóval a szavojai órás a siralomházban van, négy másik elítélttel, három arabbal meg egy szicíliaival. Mind az öten várják a választ a kegyelmi kérvényükre, amit a védőfelügyelők adtak be. Egy reggel felállítják a nyaktilót, és felrántják a szavojai ajtaját. A hóhérok rávetik magukat, kötéllel összekötözik a lábát, megbilincselik, s ugyanazzal a kötéllel megbéklyózzák. Ollóval lenyiszálják a hajat a nyakáról, aztán szép lassan megtesz vagy húsz métert a hajnali félhomályban. Hozzá kell tennem még, Pillangó, hogy amikor az ember a nyaktiló elé ér, egy merőleges deszkalap előtt áll meg, s a ráerősített szíjakkal hozzákötözik. Na, szóval megkötözik, megbillentik a deszkát, ahonnan lelóg a feje, mire megérkezik "Kopasz kókusz", a mostani parancsnok, aki köteles részt venni a kivégzésen. Óriási viharlámpát lóbál, és abban a pillanatban, amikor a lámpa fényénél meglátja, mi történik, észreveszi, hogy a smasszerek tévedtek: az órást akarják lenyakazni, akinek azon a napon semmi keresnivalója nem lett volna a szertartáson. "Állj! Állj!" - kiáltja Barrot. Annyira izgatott, hogy alig tud megnyikkanni. Leteszi a viharlámpáját, mindenkit félrelök, smasszereket, hóhérokat, és személyesen oldozza ki a szavojait. Végre parancsot ad: "Ápoló, vigye vissza a zárkájába. Lássa el, maradjon vele, adjon neki rumot. Maguk meg, - 163 -

barmok, menjenek gyorsan Rencasseu-ért, ma őt végezzük ki, nem mást!" Másnapra a szavojai tisztára megőszült, mint ahogy most is látod. Az ügyvédje, egy Calvi nevű smasszer, újabb kegyelmi kérvényt küldött az Igazságügyi Minisztériumba, elmesélte benne az esetet. Az órásnak megkegyelmeztek, életfogytiglanra ítélték. Azóta azzal tölti az idejét, hogy a smasszerek óráját javítja. Ez a hobbija. Hosszú ideig pepecsel velük, azért van felakasztva annyi óra a megfigyelőasztalra. Most már érted, hogy egy kicsit odavan a pasas, nem? - Hát persze, Mandró, egy ilyen sokk után nem csodálom, hogy senkivel sem áll szóba. Őszintén sajnálom. Napról napra többet tudok valamivel az új életemről. Az a kunyhó csakugyan a kétes elemek sűrítménye, mind ami a múltjukat, mind pedig ami a hétköznapi szokásaikat illeti. Még mindig nem dolgozom: pöcetisztító állásra várok, háromnegyed órányi munka után szabad leszek, s mehetek horgászni. Ma reggel az eligazításon kókuszültetési munkára kijelölték Jean Castellit. Kilép a sorból, és megkérdi: - Mit jelentsen ez? Munkába küldenek engem? - Igen, magát - mondja a robot smasszere. - Tessék, fogja ezt a csákányt. Castelli hidegen ránéz: - Ide figyelj, te auvergne-i, hát nem tudod, hogy a te hazádból kell jönni ahhoz, hogy ezzel a furcsa szerszámmal bánni tudjon az ember? Én korzikai vagyok, Marseille-ből jövök, Korzikában széles ívben elkerülik az efféle szerszámokat, Marseille-ben pedig nem is tudják, hogy léteznek. Tartsd meg a csákányod, és hagyj engem békén. A fiatal smasszer, amint később megtudtam, még nagyon tapasztalatlan volt, a csákány nyelét Castellire emeli. Egyszerre százhúsz torok üvölti: - Hozzá ne nyúlj, te dögevő, különben halál fia vagy. - Oszolj! - kiáltja Grandet, és fittyet hányva, hogy az összes smasszer támadóállásba helyezkedett, mindnyájan bemegyünk a kunyhóba. A B kunyhó kivonul dolgozni. A C kunyhó szintén: Egy tucatnyi smasszer visszajön, és - ritkán fordul elő - bezárja a rácsos ajtót. Egy óra múltán az ajtó mindkét oldalán negyven smasszer áll, karabéllyal a kezében. A helyettes parancsnok, az őrség parancsnoka, a főfelügyelő, felügyelők, mind itt vannak, kivéve a parancsnokot, aki még a balhé előtt, hat órakor az Ördögszigetre ment ellenőrző útra. A parancsnok-helyettes azt mondja: - Darelli, szólítsa az embereket, egyenként. - Grandet? - Jelen. - Jöjjön ki. Kimegy a negyven smasszer közé. Darelli azt mondja neki: - Álljon munkába. - Nem tudok. - Megtagadja? - Nem, nem tagadom meg, beteg vagyok. - Mióta? Az első eligazításon nem jelentett beteget. - Reggel még nem voltam beteg, de most az vagyok. Az első hatvan, akit kiszólítanak, ugyanazt válaszolja, egymás után. Egyetlenegy megy odáig, hogy megtagadja az engedelmességet. Valószínűleg Saint-Laurent-ba szerette volna szállíttatni magát, a hadbíróság elé. Amikor megkérdik tőle: - Megtagadja? Ö azt válaszolja: - Igen, megtagadom, kerek perec megtagadom. - Kerek perec? Miért? - Mert unlak benneteket. Kereken megtagadom a munkát az ilyen dinnyéknek, mint ti. Óriási feszültség. A smasszerek, különösen a fiatalok, nem bírták elviselni, hogy a - 164 -

fegyencek így megalázzák őket. Egyetlen jelre várnak: egyetlen fenyegető mozdulatra, amelynek ürügyén a karabélyukhoz folyamodhatnának, a fegyvert egyébként a földre szegezik. - Mindenki, akit szólítottunk, nyomás, levetkőzni! És mars a zárkába. Amint a holmit a földre dobálták, olykor acélpengés hallatszott az udvar aszfaltján. E pillanatban megérkezett az orvos. - Jó, megállj! Itt az orvos. Legyen szíves, doktor, vizsgálja meg ezeket az embereket. Akiket nem talál betegnek, zárkába mennek. A többiek a kunyhóban maradnak. - Hatvan beteg van? - Igen, doktor, kivéve ezt, aki megtagadta a munkát. - Ki az első? - kérdi a doktor. - Mi baja van, Grandet? - Smasszer-csömöröm van, doktor. Itt mindannyian hosszú időre el vagyunk ítélve, a többség életfogytiglanra, doktor. A Szigetekről lehetetlen megszökni. Éppen ezért csak úgy bírjuk ki ezt az életet, ha a szabályzat kissé rugalmasabb és megértőbb. Nos, ma reggel az egyik felügyelő arra vetemedett, hogy csákánynyéllel le akarta ütni az egyik társunkat, akit mindenki nagyra becsül. Nem önvédelemből tette, mert a barátunk senkit sem fenyegetett meg. Csak megmondta, hogy nem óhajt csákánnyal dolgozni. Ez az igazi oka a kollektív fertőzésünknek. Mi a véleménye? Az orvos lehajtja a fejét, kis ideig elgondolkozik, aztán azt mondja: - Ápoló, írja: "Általános ételmérgezés miatt X. Y. ápoló tegye meg a szükséges előkészületeket, hogy egy deci nátriumszulfátos hashajtót adjon minden fegyencnek, aki a mai napon beteget jelentett. Ami pedig X. elítéltet illeti, legyen szíves kórházi felügyelet alatt tartani, hogy megállapíthassuk: szellemi képességeinek teljes birtokában jelentette-e ki a munkamegtagadást." Sarkon fordul, és elmegy. - Mindenki befelé! - kiáltja a parancsnok-helyettes. - Szedjék össze a holmijukat, a késeket itt ne felejtsék. Ezen a napon mindenki a kunyhóban maradt. Senkit sem engedtek ki, még a kenyerest sem. Délfelé a leves helyett az ápoló felügyelő, két fegyenc-ápoló kíséretében megjelent egy nátriumszulfátos folyadékkal teli favödörrel. Csak három fegyenc volt kénytelen bevenni a hashajtót. A negyedik, remekül mímelt epilepsziarohamában a vödörre vetette magát, csak úgy repült a vödör meg a merőkanál. Így ért véget a balhé, a kunyhófőnöknek pedig kiadták az utasítást, hogy törölje fel a földre ömlött folyadékot. Délután Jean Castellivel beszélgettem. Velünk együtt evett. Egy Louis Gravon nevű toulouse-ival van egy pinkában, akit szőrmelopásért ítéltek el. Amikor a télakot említettem neki, felcsillant a szeme. Azt mondta: - Tavaly majdnem sikerült megszöknöm, de plére csúsztam. Sejtettem, hogy téged nem olyan fából faragtak, aki nyugton marad. Csakhogy a Szigeteken a télak az kínaiul van. Másrészt, úgy látom, még nem ismered egészen a Szigetek fegyenceit. Amint látod, kilencven százalékban aránylag jól megvannak itt. Bármit is teszel, soha senki nem köp be. Ha valakit megölnek, sohasem akad rá tanú, a lopással ugyanez a helyzet. Bármit csináljon is valaki, egy emberként védik. A Szigetek fegyencei egyetlenegy dologtól félnek: a sikeres télaktól. Mert akkor teljesen felborul a viszonylagos nyugalmuk: állandó hipis, nuku kártya, nuku muzsika - szétverik a hangszereket -, nuku sakkozás, dámázás, nuku könyv, semmi, a világon semmi! Még bazár sincs. Mindent, az égadta világon mindent beszüntetnek. Hipis hipist ér. Eltűnik a cukor, az olaj, a bifsztek, a vaj, minden. Valahányszor sikerül a télak a Szigetekről, általában a szárazföl-dön Kourou környékén fejeződik be. De ami a Szigeteket illeti, onnan sikerült a télak: a hapsik kijutottak a Szigetekről. Ezért aztán megbüntették a smasszereket, ők meg a fegyenceken bosszulták meg magukat. Csupa fül vagyok. Szóhoz sem tudok jutni. Ebből a szempontból csakugyan nem mérlegeltem a kérdést. - Vagyis a tanulság - mondja Castelli -, ha egyszer a fejedbe vennéd, hogy olajra - 165 -

lépsz, jól fontold meg. És mielőtt tárgyalnál valakivel, ha nem kebelbarátodról van szó, tízszer is gondold meg. Jean Castelli hivatásos betörő, ritka az akaratereje és értelmes. Gyűlöli az erőszakot. A gúnyneve is "az Ósdi". Példának okáért, csakis marseille-i mosószappannal mosdik, s amikor én pálmaolajos szappannal mosdottam, kijelentette: - Hallod-e, bizony isten, buziszagod van! Kisasszony-szappannal mosdottál, mi? Sajnos, már ötvenkét éves, de azért öröm nézni az acélizmait. Azt mondja nekem: - Te, Pillangó, az ember azt hinné, hogy az én vérem vagy. A Szigeteken való élet nem izgat. Bőségesen eszel, mert szükséged van az erődre, de sohasem fogsz beilleszkedni az itteni életbe. Gratulálok. Az összes fegyenc közül, ha egy fél tucat van, aki így gondolkozik. Különösen ami a szökést illeti. Igaz, van egy csomó hapsi, aki vagyonokat ad azért, hogy a szárazföldre kerülhessen, és onnan szökjön meg. De itt senki sem bízik a télakban. Az öreg Castelli tanácsokat ad: - Tanulj meg angolul, és valahányszor alkalmad van rá, beszélj spanyolul a spanyolokkal. Kölcsönadott egy spanyol nyelvkönyvet, huszonnégy leckéből áll. Meg egy francia-angol szótárt. Puszipajtása egy Gardés nevű marseille-inak, aki tud egyet-mást a télakról. Kétszer szökött meg. Először a portugál fegyenctelepről, másodszor pedig a szárazföldről. Megvan a maga külön véleménye a szökésről, innen a Szigetekről, ahogy Jean Castellinak is. A touloni Gravon szintén a maga módján ítéli meg a dolgokat. Mindegyikük véleménye más. Mától kezdve elhatározom, hogy a magam erejéből cselekszem, és nem beszélek többé télakról. Nagyon nehéz, de ez a helyzet. Az egyetlen dolog, amiben mind a hárman megegyeznek, hogy a játék csak addig érdekes, amíg pénzt lehet nyerni rajta, és hogy nagyon veszélyes. Bármelyik pillanatban rákényszerülhet az ember, hogy késre menjen az első jöttment nagymellűvel. Mind a három nagyon tevékeny ember, és koruk ellenére csakugyan remek erőben vannak, Louis Gravon negyvenöt éves, Gardés pedig csaknem ötven. Tegnap este olyan alkalom adódott, hogy csaknem az egész terem megtudta, milyen ember vagyok, hogyan gondolkodom, hogyan cselekszem. Egy nimes-i pasas késpárbajra hívott ki egy toulouse-i ürgét. A toulouse-i ürgét Szardíniának becézik, a tagbaszakadt nimes-it meg Birkának. A félmeztelen Birka a gályafolyosó közepén áll, késsel a kezében: - Vagy minden pókerpartiért fizetsz huszonöt frankot, vagy nem játszol. Szardínia azt válaszolja: - Soha senki nem fizetett még azért, hogy pókerezhessen. Miért éppen velem kötekedsz, miért nem a marseille-i blattistákra támadsz? - Majd megtudod, miért. Vagy fizetsz, vagy nem játszol, vagy megverekszel. - Nem, nem verekszem. - Bemajréztál? - Igen. Mert megeshet, hogy megböketem vagy megöletem magam egy ilyen nagymellűvel, mint te, aki sose télakolt még. Ami engem illet, én télakpárti vagyok, s nem azért lopom itt a napot, hogy öljek vagy hagyjam magam megölni. Mindnyájan várjuk, hogy mi sül ki belőle. Grandet azt mondja: - Igaz, van vér a pucájában az ürgének, és csakugyan télakos. Kár, hogy nem lehet beleszólni. Kinyitom a késem, és a combom alá csúsztatom. A Grandet függőágyán ülök. - Szóval bemajréztál, akkor fizetsz, vagy abbahagyod a játékot? Felelj. És megindul a Szardínia felé. Akkor én odakiáltok: - Pofa be, Birka, és hagyd békén a pasast! - Megbolondultál, Pillangó? - kérdi tőlem Grandet. A helyemről nem mozdulok el, még mindig ülök, nyitott bicskával a combom alatt, a kezem a nyelén tartom, s azt mondom: - 166 -

- Nem, nem bolondultam meg, és mindenki figyeljen ide, mondani akarok valamit. Ide figyelj, Birka, mielőtt kiállnék veled, amit meg is teszek, ha a mondókám után is ragaszkodsz hozzá, hadd mondjam meg neked meg a többieknek is, hogy amióta idejöttem a kunyhóba, ahol több mint száz menő fej van, szomorúan vettem tudomásul, hogy a legszebb, a legfelemelőbb, a legigazibb dolgot, a télakot, semmibe veszik. Nos, minden embert, aki bebizonyította, hogy kész a szökésre, hogy annyira torkig van, hogy az életét kockáztatja egy-egy télakkal, mindenkinek tisztelnie kell, minden mástól eltekintve. Kinek van ellenvetése? (Csend.) A ti törvényeitek közül hiányzik egy lényeges: mindenkire nézve kötelező, nemcsak tisztelni, hanem segíteni, támogatni a télakosokat. Senki sem köteles megszökni, és hajlandó vagyok elhinni, hogy ti itt akarjátok leélni az életeteket. De ha már ahhoz nincs erőtök, hogy új életet kezdjetek, legalább tiszteljétek a télakosokat, ahogy dukál. És aki megfeledkezik erről az emberi törvényről, a legsúlyosabb következményekre számíthat. Na, Birka, ha még mindig verekedhetnéked van, most gyerünk! A terem közepére ugrom, késsel a kezemben. Birka eldobja a kését, és azt mondja: - Igazad van, Pillangó, éppen ezért nem akarok késre menni veled, hanem puszta kézzel verekszem meg, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan beszari. Grandet-nál hagyom a késem. Vagy húsz percen át úgy küzdöttünk, mint a veszett kutyák. Végül, egy jól irányzott fejbevágással, hajszálnyival erősebbnek bizonyultam. Utána a mosdóban együtt mossuk le az arcunkról a patakzó vért. Azt mondja Birka: - Csakugyan, itt a Szigeteken elhülyül az ember. Tizenöt éve vagyok itt, de még ezer frankot se adtam ki rá, hogy átszállíttassam magam. Szégyen, gyalázat. Amikor visszamegyek a kunyhóba, Grandet meg Galgani letol. - Te beteg vagy, hogy mindenkit kihívsz és sértegetsz, mint az előbb? Nem tudom, hogy miféle csoda történt, hogy senki sem ugrott eléd a gályafolyosóra, hogy késre menjen veled. - Nem, barátaim, nincs ebben semmi meglepő. Ha valakinek csakugyan igaza van, a magunkfajta emberek válasza az, hogy igazat adnak neki. - Rendben - mondja Galgani. - De jól vigyázz, ne nagyon incselkedj ezzel a tűzhányóval. Egész este egymás után jöttek hozzám az emberek. Csak úgy, mintha véletlenül vetődnének arra, semmiségekről beszélnek, aztán mielőtt elmennek, azt mondják: - Egyetértek azzal, amit mondtál, Pilla. Ezzel a balhéval világi lettem a hapsiknál. E perctől kezdve, kétségtelenül közéjük valónak tartanak a társaim, de azt is tudják rólam, hogy nem vagyok hajlandó alávetni magam valamilyen bevett szokásnak, anélkül, hogy ne mérlegelném, és ne vitatnám meg. Észrevettem, hogy amikor én vagyok a blattista, nincs annyi vita, és ha valamilyen utasítást adok, rögtön engedelmeskednek. Mint már említettem, a blattista öt százalékot kap minden nyertes tét után. Egy padon ül, háttal a falnak, hogy védekezhessen az esetleg bármikor felbukkanó gyilkos ellen. A térdére terített takaró alatt nyitott tőr rejtőzik. Körülötte harminc, negyven, sőt olykor ötven ember áll körben, Franciaország minden tájáról, sok a külföldi, beleértve az arabokat is. A játék nagyon könnyű: van egy bankár meg egy osztó. Ha a bankár veszít, mindig átadja a kártyát a szomszédjának. Ötvenkét lappal megy a játék. Az osztó szétosztja a paklit, és lefordítva magánál tart egyet. A bankár húz egyet, és felütve, kirakja a takaróra. Akkor beteszik a téteket. Vagy az osztó, vagy a bankár lapjára tesznek. Amikor a téteket kis kupacokba rakták, egyenként kezdik húzni a lapokat. Az a lap, amelyik egyforma a takarón levő két lap bármelyikével, veszít. Mondjuk, az osztó dámát rejtett el, a bankár meg ötöst ütött fel. Ha az osztó előbb húz dámát, mint ötöst, az ő lapja a vesztes. Ha ellenkezőleg, ötöst húz, a bank a vesztes. A blattistának tudnia kell minden tét összegét, és emlékeznie kell rá, ki az osztó és ki a bankár, hogy tudja, kié a pénz. Nem könnyű dolog. A gyengéket meg kell védeni az erősekkel szemben, akik mindig megpróbálnak visszaélni a tekintélyükkel. Ha a blattista valamilyen kétes ügyben dönt, határozatát szó nélkül el kell fogadni. - 167 -

Ma éjjel megöltek egy Carlino nevű olaszt. Egy fiúval élt, aki a nője volt. Együtt dolgoztak, mint kertészek. Bizonyára tudta, hogy veszélyben forog az élete, mert amikor aludt, a fickó virrasztott, és fordítva. A vászon függőágyuk alá üres dobozokat tettek, nehogy valaki nesztelenül odajuthasson. Mégis alulról döfték le. Kiáltását rögtön a dobozok iszonyú csörömpölése követte, amelyeket a gyilkos feldöntött. Grandet egy "Marseillaise"-partit vezetett, több mint harminc játékos volt körülötte. Én a játékosok közelében beszélgettem. A kiáltás és az üres dobozok csörömpölése miatt leállt a játék. Mindenki feláll, és azt kérdi, hogy mi történt. Carlino fickója semmit sem látott Carlino pedig már kiadta a lelkét. A kunyhófőnök megkérdi, hogy értesítse-e a felügyelőket. Nem. Majd holnap, az eligazításon ráér közölni velük, minthogy meghalt, semmit sem tehetünk érte. Grandet kijelenti: - Senki semmit nem hallott. Te sem, kisfiú - mondja a Carlino barátjának. - Holnap reggel, amikor felébredsz, akkor veszed észre, hogy meghalt. És passz! gyerünk, mehet a játék. És a játékosok, mintha mi sem történt volna, újra kiáltoznak: - Osztó! nem, bankár! Türelmetlenül várom, mi lesz, ha az őrök felfedezik a gyilkosságot. Fél hatkor, első kongatás. Hatkor a második, és a kávé. Fél hétkor, harmadik kongatás, eligazításra megyünk, mint mindennap. De ma más a helyzet. A második kongatáskor, a kunyhófőnök azt mondja a kávéosztót kísérő smasszernek: - Főnök, megöltek valakit. - Kit? - Carlinót. - Jó. Tíz perccel később hat smasszer jön. - Hol a hulla? - Ott van. - Felfedezik a vásznon keresztül a Carlino hátába döfött tőrt. Kihúzzák. - Hordágyasok, elvinni. - Két férfi hordágyra teszi és elviszi. A nap felkel. Elhangzik a harmadik kongatás. A főfelügyelő, a véres kést még mindig a kezében tartva, parancsot ad: - Mindenki kifelé, eligazításra felsorakozni. Ma nem fogadunk el fekvő beteget. Mindenki kimegy. A reggeli névsorolvasáson a parancsnokok és őrségparancsnokok mindig jelen vannak. Olvassák a névsort. Carlinóhoz érnek, a kunyhófőnök azt mondja: - Ma éjjel meghalt, hullaházba szállították. - Rendben - mondja a névsorolvasó smasszer. Amikor mindenki válaszolt, hogy jelen, a táborparancsnok felemeli a kést, és megkérdi: - Ismeri valaki ezt a kést? Semmi válasz. - Látta valaki a gyilkost? Síri csend. - Szóval szokás szerint, senki nem tud semmit. Egyenként mindenki elmegy előttem, előretartott kézzel, aztán mindenki menjen a dolgára. Mindig így van, parancsnok úr, sohasem lehet megtudni, ki volt a gyilkos. - Zárja le az ügyet - mondja a parancsnok. - Tegye el a kést, kössön rá egy cédulát, tüntesse fel, hogy ezzel ölték meg Carlinót. Ennyi az egész. Bemegyek a kunyhóba, és lefekszem aludni, mert egész éjjel le sem hunytam a szemem. Mielőtt elaludnék, arra gondolok, hogy egy fegyenc nem a világ. Még ha orvul meggyilkolták is, annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy legalább megpróbálják kideríteni, ki tette. A büntetőhatóság szemében egy fegyenc semmit sem számít. Annyit sem ér, mint egy kutya. Elhatároztam, hogy hétfőn elkezdem a pöcetisztítást. Fél ötkor egy társammal kimegyek, hogy kiürítsem az A épület, vagyis a mi épületünk küblijeit. A szabályzat előírja, hogy a tengerbe kell ürítenünk. De ha lefizetjük a bivalyfuvarost, akkor a fennsík egy bizonyos pontján vár ránk, ahonnan egy kicementezett csatorna vezet a tengerbe. - 168 -

Villámgyorsan, alig húsz perc alatt az összes dézsát a csatornába ürítjük, és hogy lemenjen, rázúdítunk háromezer liter tengervizet egy hatalmas hordóból. A vízszállításért napi húsz frankot kap a bivalyos, egy rokonszenves martinique-i néger. Jó erős seprűvel dolgozunk, hogy minél hamarabb lefolyjon. Minthogy ez az első munkanapom, a két farúdon szállított dézsák jól elhúzták a csuklóm. De hamarosan hozzászokom. Az új társam nagyon szolgálatkész, de azért Galgani figyelmeztetett, hogy életveszélyes pasas. Állítólag hét gyilkosságot követett el a Szigeteken. Az ő ügyeskedése az, hogy eladja a szart. Csakugyan, minden kertésznek kell a trágya. Evégből árkot ás, száraz falevéllel meg fűvel kibéleli, a martinique-i meg esetenként egy-két ürítődézsát elvisz a megjelölt kertbe. Persze, egyedül nem tudja megcsinálni, úgyhogy kénytelen vagyok segíteni neki. Habár tisztában vagyok vele, hogy ez súlyos vétség, hiszen megfertőzvén a főzelékféléket, vérhast terjeszthet mind a felügyelők, mind pedig a fegyencek közt. Elhatározom, hogy majd egyszer, ha már jobban ismerem, le fogom beszélni róla. Természetesen megfizetem neki a veszteséget, ami az eladás beszüntetésével éri. Különben ökörszarvat is farag. Ami a halászatot illeti, azt állítja, hogy ő nem ismeri a dürgést, de hogy majd a parton Chapar vagy valaki segít. Szóval pöcetisztító vagyok. A munka végeztével jól lezuhanyozok, rövidnadrágot veszek fel, és mindennap szabadon halászhatok, ahol nekem tetszik. Egy kikötés van: délben a táborban kell lennem. Chaparnak köszönhetem, hogy van elég botom meg horgom. Amikor felfelé megyek a partról, a kopoltyújuknál drótra felfűzött vörösmárnákkal, ritka, hogy ki nem szólnak a házakból a felügyelők feleségei. Mindegyik tudja a nevem: - Pillangó, adjon nekem két kiló márnát. - Beteg? - Nem. - Hát, a gyereke beteg? - Nem. - Akkor magának nem eladó a halam. Elég tekintélyes mennyiséget fogok, úgyhogy el tudom látni a barátaimat a táborban. Botkenyérre, zöldségfélére vagy gyümölcsre cserélem el. A kuckónkban naponta legalább egyszer eszünk halat. Egyik nap, amint egy tucatnyi hatalmas langusztával meg hét-nyolc kiló vörösmárnával mentem felfelé, elhaladtam Barrot parancsnok háza előtt. Egy kövér asszony azt mondja: - Jó fogást csinált, Pillangó. Pedig a tenger viharos, itt senki sem tud halat fogni. Van vagy két hete, hogy nem ettem. Kár, hogy nem adja el. A férjemtől tudom, hogy a felügyelők feleségének nem hajlandó halat eladni. - Úgy is van, asszonyom. De maga talán kivétel. - Miért? - Mert maga kövér, és a hús bizonyára nem tesz jót magának. - Csakugyan, azt mondták, hogy csak főzelékfélét meg vízben főtt halat volna szabad ennem. - Tessék, asszonyom, fogadja el ezt a langusztát meg ezt a márnát. És csaknem két kiló halat adok neki. Ettől a naptól kezdve, valahányszor jó fogást csinálok, adok neki belőle, hogy diétázhasson. Ő, aki tudja, hogy a Szigeteken mindennek ára van, mindannyiszor csak megköszönte. Jól tette, mert megérezte, ha pénzt ajánlana fel, megbántana vele. De gyakran behív a házába. Ő maga szolgálja fel az ánizslikőrt vagy egy-egy pohár fehér bort. Ha fügét kap Korzikából, abból is ad. Barrot-né sose faggatott a múltamról. Egyik nap egyetlen célzást ejtett a fegyenctelepre vonatkozóan: - Igaz, hogy a Szigetekről megszökni lehetetlen, de azért mégis jobb itt, ezen az egészséges éghajlaton, mint ott a szárazföldön elpuhulni, mint valami állat. Ő mesélte el, honnan származik a Szigetek neve: Cayenne-ben egyszer kitört a sárgaláz járvány, egy kolostor misszionárius atyái és apácái ide menekültek, s valamennyien megúszták. Innen az Üdvösség Szigetek elnevezés. - 169 -

A horgászat révén mindenüvé eljutok. Már három hónapja vagyok pöcés, és jobban ismerem a szigetet, mint bárki más. Körülnézek a kertekben, azzal az ürüggyel, hogy főzelékféléért meg gyümölcsért cserébe kínálom a halamat. A felügyelők temetője melletti kertet Matthieu Carbonieri műveli, aki csatlakozott a pinkámhoz. Egyedül dolgozik itt, és elterveztem, hogy később majd el lehetne ásni vagy össze lehetne ácsolni a kertjében a tutajt. Még két hónap, és a parancsnok elmegy. Akkor szabadon cselekedhetek. Megszerveztem a dolgot: mint kinevezett pöcés, úgy teszek, mintha dézsákat üríteni mennék, de a martinique-i csinálja helyettem, persze pénzért. Próbáltam közeledni két életfogytiglanra ítélt sógorhoz, Narichoz meg Quenier-hez. "Babakocsis sógoroknak" hívják őket. Azt mesélik, hogy megöltek egy pénzbeszedőt, és cementbe akarták ágyazni. A tanúk állítólag látták, amint babakocsin toltak egy cementoszlopot, és a Marne-ba vagy a Szajnába dobták. A vizsgálat kiderítette, hogy a végrehajtó elment hozzájuk, mert ki kellett volna fizetniük egy váltót, s azóta senki sem látta. Egész életükben tagadtak. Még a fegyenctelepen is ártatlannak vallották magukat. A holttestet ugyan nem találták meg, de találtak egy zsebkendőbe burkolt fejet. Náluk pedig ugyanilyen szövésű és anyagú zsebkendőket találtak, "a szakértők szerint". De az ügyvédek és ők maguk bebizonyították, hogy, több ezer méter ilyen vászonból készítettek zsebkendőt. Mindenkinek volt belőle. Végül is a két sógort életfogytiglanra, egyikük feleségét pedig, aki a másiknak a nővére volt, húsz év szigorított fogházbüntetésre ítélték. Sikerült kapcsolatba kerülnöm velük. Minthogy kőművesek, szabadon járhatnak ki-be a műhelybe. Talán darabonként hozhatnának nekem anyagot a tutajhoz. Csak rá kell beszélnem őket. Tegnap találkoztam az orvossal. Éppen egy gyönyörű sügért vittem, legalább húszkilósat. Együtt mentünk fel a fennsíkra. Félúton leültünk egy alacsony falra. Azt mondja, hogy ennek a halnak a fejéből remek levest lehet készíteni. Felajánlottam neki, egy nagy darab hússal együtt. Meglepte a gesztusom, és azt mondja: - Maga nem haragtartó, Pillangó. - Hát, doktor, nem magamért tettem. Tartozom magának ennyivel, mert a lehetetlent is megkísérelte Clousiot barátomért. Elbeszélgettünk erről-arról, aztán azt kérdi: - Szeretnél megszökni, mi? Te nem vagy fegyenc. Egészen másképpen festesz. - Igaza van, doktor, én nem tartozom a fegyenctelephez, én csak látogatóban vagyok itt. Elneveti magát. Mire nekiszegezem: - Doktor, maga nem hisz benne, hogy egy ember megjavulhat? - De. - Elképzelhetőnek tartaná, hogy jó állampolgár válna belőlem, és veszélytelenül hasznára lehetnék a társadalomnak? - Őszintén hiszem, hogy igen. - Akkor miért ne segíthetne, hogy sikerüljön? - Hogyan? - Átszállíttatna, mint tüdőbajost. Mire meggyőz arról, amit már hallottam rebesgetni. - Az lehetetlen, és azt ajánlom neked, meg ne próbáld. Túlságosan veszélyes. Az Igazgatóság csak abban az esetben szállíttat át valakit betegség miatt, ha előzetesen legalább egy évet töltött a betegek közt. - Miért? - Kicsit szégyellem bevallani de azt hiszem, azért, hogy a szóban forgó beteg, ha netalán szimuláns volna, vegye tudomásul, hogy a betegekkel töltött idő alatt minden esélye megvan a fertőzésre, s csakugyan beteg lesz. Úgyhogy semmit sem tehetek érted. E naptól fogva egész jó cimborák lettünk, a dögész meg én. Egészen addig a napig, amíg Carbonieri barátomat majdhogynem megölték miatta. Az történt ugyanis, hogy Matthieu Carbonieri, velem egyetértésben, elfogadta a főfelügyelők étkezdéjében a kantinszakács tisztét. Avégből, hogy körülnézzen, nem lehetne-e megcsapni három - 170 -

boros-, olajos- vagy eceteshordót, és valahogyan összeilleszteni őket, hogy tengerre szállhassunk vele. Természetesen csak ha Barrot már elutazott. Rettentő nehéz dolog, mert egyazon éjszakán kell ellopni a hordókat, levinni a tengerpartra, úgy, hogy meg ne lássanak, meg ne halljanak bennünket, és drótkötéllel összekötözni őket. Ez csak viharos éjszakán sikerülhet, szélben és esőben. Persze szélben és esőben lenne a legnehezebb a tutaj vízre eresztése, mert a tenger bizonyára rettentően háborogna. Szóval Carbonieri szakács lett. Egy vasárnap a kantinfőnök három nyulat ad neki, hogy másnapra készítse el. Carbonieri egy nyulat, szerencsére megnyúzva, elküld a bátyjának a rakpartra, kettőt meg nekünk. Aztán levág három hatalmas macskát és marhaerős vadasat főz belőle. Szerencsétlenségére másnapra az orvos ebédre hivatalos, és miután megkóstolja a nyulat, azt mondja: - Filidori úr, gratulálok az ebédjéhez, ez a macska felséges. - Ugyan ne vicceljen velem, doktor, három gyönyörű nyulat eszünk. - Dehogyis - tiltakozik az orvos, akár egy makacs öszvér. - Ez macska. Nézze meg az oldalbordáját, ami éppen a tányéromon van. Lapos, a nyulaké meg gömbölyű. Vagyis, tévedés kizárva: macskát eszünk. - A szentséges Krisztusát! - kiált fel a korzikai. - Macska nyávog a hasamban! - És kirohan a konyha felé, a Matthieu orra előtt hadonászik a pisztolyával, és azt mondja neki: - Hiába vagy bonapartista, mint én, megöllek, mert macskát etettél velem. Olyan volt, akár egy eszelős, Carbonieri meg, aki el nem tudta képzelni, hogyan derült ki, azt mondja neki: - Ha maga macskának tartja, amit ideadott, arról én nem tehetek. - Én nyulat adtam neked. - Nahát, én meg nyulat főztem. Nézze meg, az irhája meg a feje még most is itt van. A smasszer teljesen megzavarodik, amikor meglátja a nyúlbőrt meg a fejet. - Szóval a doktor nem tudja, hogy mit beszél? - A doktor mondta magának? - kérdi megkönnyebbülten Carbonieri. - Csak heccelni akarta magát. Mondja meg neki, hogy rossz viccei vannak. Megnyugodva, meggyőzve, Filidori visszamegy az étterembe, és azt mondja az orvosnak: - Mondhat maga akármit, doktor. A fejébe szállt a bor. Akár lapos, akár gömbölyű a bordája, én nyulat ettem. Most láttam a három irhát meg a három fejet. - Matthieu szerencsésen megúszta. De jobbnak látta néhány nap múlva lemondani a szakácskodásról. Közeleg a nap, amikor már cselekedhetem. Már csak néhány hét, és Barrot elmegy. Tegnap elmentem meglátogatni a kövér feleségét, mellesleg megjegyzem, hogy hála a főtt halnak és a friss zöldségnek, sokat fogyott. A derék asszony behívott, s megajándékozott egy üveg kínaborral. A szobában hajómálhák vannak, éppen csomagolnak. Készülnek az utazásra. Azt mondja a parancsnokné (mindenki így hívja): - Pillangó, nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának, hogy olyan figyelmes volt az utóbbi hónapokban. Tudom, hogy olykor, ha keveset fogott, az egészet nekem adta. Nagyon hálás vagyok. Magának köszönhetem, hogy tizennégy kilót fogytam. Mit adhatnék magának hálám jeléül? - Nagyon nehéz dolgot kérek öntől, asszonyom. Szeretném, ha szerezne nekem egy iránytűt. Pontos legyen, de kicsi. - Nem nagy dolgot, de mégis nehezet kér tőlem, Pillangó. És három hét alatt nem hiszem, hogy meg tudom szerezni. Egy héttel az indulás előtt ezt a nagylelkű asszonyt annyira bántotta, hogy nem tudott egy jó iránytűt szerezni nekem, hogy képes volt a kompon átmenni Cayenne-be. Egy nap múlva egy pompás mágnesálló iránytűvel tért vissza. Ma reggel Barrot parancsnok és felesége elutazott. Tegnap átadta a - 171 -

parancsnokságot egy ugyanolyan rangú felügyelőnek, mint ő, egy Prouillet nevű tuniszinak. Jó hír: az új parancsnok meghagyta Degát főkönyvelőnek. Ez mindenkinek nagyon fontos, de főként nekem. A nagy udvarban, négyszögben felsorakoztatott fegyencekhez intézett beszédével az új parancsnok nagyon határozott, de értelmes ember benyomását keltette. Többek közt azt mondta: - Mától kezdve én leszek az Üdvősség Szigetek parancsnoka. Megállapítván, hogy az elődöm módszerei hasznos eredményekkel jártak, nem látom értelmét semmilyen változtatásnak. Ha viselkedésükkel nem kényszerítenek rá, nem látom szükségesnek, hogy életmódjukon változtassak. Érthető örömmel vettem tudomásul, hogy a parancsnokné és a férje elutazott, noha az öthónapos kényszervárakozás hihetetlenül gyorsan elrepült. Ez az álszabadság, amelyet a Szigeteken csaknem minden fegyenc élvez, a játékok, a horgászat, a beszélgetések, az ismerkedések, a viták, a verekedések, igazán nagyon szórakoztatóak, és az embernek nincs alkalma unatkozni. De azért nem hagytam, hogy az itteni hangulat hatalmába kerítsen. Valahányszor új barátságot kötök, rögtön az jut eszembe: "Vajon szökevényjelölt? Vajon elég jó ember-e, hogy segítsen a másiknak a télakját előkészíteni, ha ő nem is akar szökni?" Csak ezért élek: megszökni, megszökni, egyedül vagy kettesben, de télakolni. Ez a rögeszme vezérel, de senkinek sem beszélek róla, úgy, ahogy Jean Castelli tanácsolta. És ha törik, ha szakad, valóra váltom a rögeszmémet: a télakot. Hetedik füzet AZ ÜDVÖSSÉG SZIGETEK (FOLYTATÁS) TUTAJ A SÍRBAN Öt hónap alatt sikerül megismerkednem a sziget legrejtettebb zugaival is. Pillanatnyilag az a véleményem, hogy a temető melletti kert, ahol Carbonieri barátom dolgozott - már nincsen ott -, a legbiztosabb hely a tutaj elkészítésére. Éppen ezért megkérem Carbonierit, hogy kérje vissza a kertet, persze egyedül. Belemegy. Dega segítségével vissza is kapja. Ma reggel, elhaladva az új parancsnok háza előtt, egy halom drótra fűzött vörösmárnával, hallom, hogy egy fiatal fegyenc, a házi melós, azt mondja a fiatalasszonynak: - Parancsnokné, ez az ember hozott mindennap halat Barrot-nénak. Aztán hallom az algériai típusú, barna bőrű, szép fiatalasszonyt, amint megkérdi: - Szóval akkor ez az a Pillangó? - Aztán hozzám fordul, és azt mondja: - Barrot-né megkínált azzal a pompás langusztával, amit maga fogott. Jöjjön be. Megiszik egy pohár bort, kap egy darab kecskesajtot is, épp most kaptam Franciaországból. - Nem, asszonyom, köszönöm. - Miért? Barrot-néhoz bejárt, hozzám miért ne jönne be? - Mert a férje megengedte, hogy bejárjak hozzá. - Ide figyeljen, Pillangó, a férjem a tábor parancsnoka, én meg a ház parancsnoka vagyok. Jöjjön hát be nyugodtan. Érzem, hogy ez a csinos barna asszonyka, amilyen készséges, éppúgy lehet hasznos, mint veszélyes. Bemegyek. Az ebédlőasztalon füstölt sonkát meg sajtot szolgál fel egy tányéron. Minden teketória nélkül leül velem szemben, borral kínál, aztán kávéval meg isteni jamaikai rummal. - Pillangó - mondja -, Barrot-nénak az ő elutazásuk meg a mi érkezésünk zűrzavarában is volt ideje, hogy szóljon egypár szót magáról. Tudom hogy ő volt az egyetlen nő a Szigeteken, aki kapott magától halat. Remélem, hogy engem is kitüntet - 172 -

ezzel a keggyel. - Csak azért, mert beteg volt, de maga, amint látom, kitűnő egészségnek örvend. - Én nem tudok hazudni, Pillangó. Igen, jól vagyok, de kikötővárosban születtem, és imádom a halat. Oráni vagyok. Csak egyetlen dolog feszélyez, hogy azt is tudom, hogy nem fogad el pénzt a halért. Egy szó, mint száz, megállapodtunk, hogy hozok neki halat. Éppen cigarettáztam, miután jó három kiló márnát meg hat langusztát adtam neki, amikor hazajött a parancsnok. Meglátott, és azt mondta: - Megmondtam neked, Juliette, hogy a házi melóson kívül egyetlen elítélt sem léphet be a házba. Felállok, de az asszony azt mondja: - Maradjon csak ülve. Ez az a fegyenc, akit Barrot-né ajánlott figyelmembe, mielőtt elutazott. Vagyis semmi kifogásod nem lehet ellene. Rajta kívül senki sem fog belépni ide. Másrészt pedig, ha szükségem lesz rá, kapok tőle halat. - Rendben van - mondja a parancsnok. - Hogy hívják? Már felállnék, hogy válaszoljak, de Juliette a vállamra teszi a kezét, és visszanyom a székre: - Ez itt az én házam - mondja. - A parancsnok itt nem parancsnok, hanem a férjem, Prouillet úr. - Köszönöm, asszonyom. Pillangónak hívnak. - Ahá! Hallottam már magáról meg a három év előtti szökéséről, a saint-laurent-du-maroni kórházból. Különben az egyik őr, akit leütött a szökéskor, az unokaöcsém volt, a másik meg a feleségemé. Mire Juliette üde, csilingelő kacagásban tör ki, és ezt mondja: - Szóval maga ütötte le Gastont? Ez semmiben sem fogja befolyásolni kapcsolatunkat. A parancsnok, még mindig állva, azt mondja nekem: - Hihetetlen, hogy mennyi gyilkosságot követnek el naponta a Szigeteken. Sokkal többet, mint a szárazföldön. Minek tulajdonítja ezt, Pillangó? - Parancsnok, minthogy az emberek nem tudnak megszökni innen, megvadulnak. Hosszú éveken át élnek szinte egymás szájában, és teljesen törvényszerű, hogy visszavonhatatlan gyűlölet vagy barátság alakul ki köztük. Másrészt, a gyilkosoknak alig öt százalékát tudják fülön csípni, azért aztán a gyilkos többé-kevésbé biztos a büntetlenségben. - Logikus a magyarázata. Mióta horgászik, és mi a munkája, hogy joga van hozzá? - Pöcés vagyok. Reggel hatkor végzek a munkámmal, utána horgászhatok nyugodtan. - Egész nap? - kérdi Juliette. - Nem, délre a táborban kell lennem, és háromtól hatig jöhetek ki újra. Elég bosszantó, mert az ár-apály ideje miatt olykor lecsúszom a halászatról. - Külön engedélyt fogsz adni neki, igaz, bogaram? - mondja Juliette a férje felé fordulva. - Reggel hat órától este hat óráig, akkor kedve szerint halászhat. - Rendben van - válaszolja. Kijövök a házukból, és ujjongok magamban, hogy milyen talpraesett voltam, mert ez a három óra, déltől háromig, aranyat ér. Ilyenkor van a pihenő, és ezekben az órákban csaknem minden felügyelő alszik, vagyis a felügyelet laza. Gyakorlatilag Juliette lefoglalt magának bennünket, engem meg a fogásomat. Képes utánam küldeni a házi melóst, hogy nézze meg, merre halászom éppen, hogy elvihesse a halat. Gyakran azzal jön oda: - A parancsnokné azért küldött, hogy vigyem el az egész fogásodat, mert vendégei lesznek, és halászlét akar főzni - meg más effélével. Egyszóval, ő rendelkezik a fogásommal, olykor még azt is megmondja, milyen halat fogjak, vagy merüljek alá langusztát fogni. Ez elég komoly gondot okoz a pinkát illetően, de másrészt olyan - 173 -

védelmet élvezek, mint senki más. Az asszony figyelmes is: - Egy órakor van az apály, Pillangó? - Igen, asszonyom. - Akkor jöjjön hozzám ebédelni, így nem kell visszamennie a táborba. Ilyenkor nála eszem, sohasem a konyhában, mindig az ebédlőben. Velem szemben ül, kiszolgál, bort tölt. Nem olyan tapintatos mint Barrotné. Olykor, kissé alattomosan faggat a múltamról. Leginkább a mont-martrei életem izgatja, de én mélyen hallgatok, inkább az ifjúságomról meg a gyerekkoromról mesélek neki. Eközben a parancsnok a szobájában alszik. Egy délelőtt, miután kora reggel vagy hatvan langusztát fogtam, tíz órakor megyek be hozzá. Fehér pongyolában találom, egy fiatalasszony áll mögötte, és éppen besüti a haját. Köszönök, aztán felajánlok neki egy tucat langusztát. - Nem - mondja -, add nekem az egészet. Mennyi van? - Hatvan. - Remek, nagyon kérlek, add nekem. Neked meg a barátaidnak mennyire van szükségetek? - Nyolcra. - Jó, akkor nyolcat tegyél el, a többit add oda a fiúnak, majd ő jégre teszi. Nem tudok szóhoz jutni. Még sohasem tegezett le, különösen egy másik nő jelenlétében, aki valószínűleg ugyanúgy fog tenni. Rettentő zavaromban már indulnék, amikor azt mondja: - Maradj csak, ülj le, és igyál egy kupica ánizslikőrt. Biztosan meleged van. Ez az erős akaratú nő annyira zavarba hoz, hogy leülök. Cigarettázás közben lassan szopogatom az ánizslikőrt, a fiatal nőt nézem, aki a parancsnoknét fésüli, és aki időnként rám pislant. A parancsnokné, akinek tükör van a kezében, észreveszi, és azt kérdi tőle: - Csinos lovagom van, mi, Simone? Mindnyájan féltékenyek vagytok rám, igaz? Elnevetik magukat. Azt sem tudom, hová legyek. Hülyén motyogom: - Szerencsére a maga lovagja, ahogyan mondja, nem veszélyes, és az ő helyzetében nem lehetnek szívügyei. - Csak nem akarod azt állítani, hogy nem estél belém? - kérdi az algériai nő. Eddig senkinek sem sikerült megszelídítenie egy ilyen magadfajta oroszlánt, én meg azt teszek veled, amit akarok. Bizonyára ennek is megvan a maga magyarázata, nem igaz, Simone? - Én ugyan nem tudom, mi a magyarázata - mondja Simone -, de annyi bizonyos, Pillangó, hogy maga mindenkihez olyan vad, kivéve a parancsnoknét. Olyannyira, hogy a múlt héten több mint tizenöt kiló halat hozott, ahogy a főfelügyelő felesége mesélte nekem, neki meg két vacak halat sem akart eladni, pedig majd megveszett érte, mert a hentesnél nem volt hús. - Nahát! Ezt még nem is mesélted, Simone! - Tudod, mit mondott Kargueretnénak valamelyik nap? - folytatja Simone. - Az asszony látja, ahogy Pillangó megy egy csomó langusztával meg egy óriási murénával: "Megvenném ezt a murénát, vagy legalább a felét, Pillangó. Tudhatja, hogy mi, bretonok, remekül tudjuk elkészíteni." "Nemcsak a bretonok tudják, mit ér a muréna, asszonyom. A rómaiak óta sokan, beleértve az ardéche-ieket is, jól tudjuk, milyen ínyencfalat " És anélkül, hogy valamit is adott volna neki, faképnél hagyta. Majd megpukkadnak a nevetéstől. Dühösen megyek vissza a táborba, és este az egészet elmeséltem barátaimnak. - Nagyon vigyázz - mondja Carbonieri. - Ez a nagysága még veszélybe sodor. A lehető legkevesebbet járj hozzá, és csakis akkor, amikor tudod, hogy a parancsnok otthon van. Mindenki helyesel neki. Elhatároztam, hogy így is teszek. Felfedeztem egy valence-i asztalost. Csaknem földim. Megölt egy erdőőrt. Megveszekedett kártyás, mindig tele van adóssággal: nappal töri magát, bazárárut készít, - 174 -

éjszaka meg elveszti, amit keresett. Gyakran előfordul, hogy a hitelező kielégítésére oda kell adnia egy-egy dísztárgyat. Így aztán kihasználják, és egy háromszáz frankot érő rózsafa dobozért százötven-kétszáz frankot fizetnek neki. Elhatároztam, hogy közbelépek. Egyik nap azt mondom neki a mosodában: - Ma éjszaka beszélni akarok veled, a mosdóban várok rád. Majd jelt adok. Éjszaka kettesben maradunk, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Azt kérdem: - Tudod-e, hogy földiek vagyunk, Bourset? - Nem! Hogyhogy? - Hát nem valence-i vagy? - De igen. - Én meg Ardéche-be való vagyok, akkor hát földiek vagyunk. - Na és, mit akarsz ezzel? - Azt akarom, hogy ne szipolyozzanak ki, ha tartozol, és hogy ne féláron vegyék meg tőled a dísztárgyaidat. Add el nekem, én rendes árat adok érte. Csak ennyit akartam. - Köszönöm - mondja Bourset. Folyton beavatkozom, hogy segítsek rajta. Állandó vitában van azokkal, akiknek tartozik. Minden rendben megy, mígnem egyszer adós nem marad Viciolinak, egy korzikai erdei zsiványnak, aki egyébként jó barátom. Bourset meséli el nekem, hogy Vicioli megfenyegette, mert nem fizeti meg neki a hétszáz frankot, amivel tartozik, és zsarolja, a kis iratszekrénnyel, ami már majdnem kész, de nem beszélhet róla, amíg el nem készül, mert titokban csinálja. Csakugyan, túlságosan nagy méretű bútorokat nem szabad készíteni, mert nagyon sok fa kell hozzá. Azt mondom neki, majd meglátom, mit tehetek érte. Viciolival egyetértésben, egy kis jelenetet rendezek. Szorongatnia kell Bourset-t, sőt komolyan meg kell fenyegetnie. Majd én leszek a mentőangyal. Meg is történik. Az ügy óta, amit, úgy tudja, én rendeztem el, odaadó hívem, és teljes bizalommal van irántam. Fegyencéletében először fellélegezhet. Ekkor elhatározom, hogy megkockáztatom. Egyik este azt mondom neki: - Kétezer frankot kaphatsz tőlem, ha megteszed, amire kérlek: készítesz egy kétszemélyes tutajt, szétszedhető alkatrészekből. - Ide figyelj, Pillangó, a világon senkinek se tenném meg, de érted hajlandó vagyok kétévi szigorítottat kapni, ha elkapnak. Csak egy baj van: nem tudok elég nagy fadarabokat kihozni a műhelyből. - Van ott valakim. - Kicsoda? - A Babakocsis hapsik, Naric meg Quenier. Hogyan tudnád megcsinálni? - Először is pontos tervrajzot kell készíteni, aztán egyenként megcsinálni az alkatrészeket, csapszegekkel, hogy minden klappoljon. A legnehezebb jó hajófát találni, mert a Szigeteken csak keményfa van, ami nehezen úszik. - Mikor adsz választ? - Három napon belül. - El akarsz jönni velem? - Nem. - Miért? - Félek a cápáktól, meg hogy megfulladunk. - Megígéred, hogy lelkiismeretesen segítesz nekem? - A gyerekeimre esküszöm. Egy baj van, hogy sokáig fog tartani. - Jól figyelj: már most biztosítom a védelmedet, ha bajba jutnál. Saját kezemmel lemásolom a tutaj tervrajzát egy füzetlapra. Felül odaírom: "Bourset, ha nem akarod, hogy megöljenek, készítsd el az alább lerajzolt tutajt." Később írásos utasítást adok neked minden alkatrész elkészítésére. Ha egy alkatrészt befejeztél, majd oda viszed, ahová mondom. Valaki elszállítja. Ne is próbáld megtudni, hogy ki és mikor (ettől a gondolattól mintha megkönnyebbülne). Ily módon megkíméllek a kínzásoktól, ha rajtakapnának, és legfeljebb fél évet kockáztatsz. - 175 -

És ha téged kapnak rajta? - Akkor az ellenkezőjét csináljuk. Majd elismerem, hogy én írtam ezeket a papírokat. Persze, az írásos parancsokat meg kell őrizned. Megígéred? - Meg. - Nem félsz? - Nem, már nem majrézok, és örülök, hogy segíthetek neked. Még senkinek sem szóltam egy árva szót sem. Előbb megvárom a Bourset válaszát. Csak egy hosszú és végtelennek tetsző hét után tudok vele beszélni négyszemközt, a könyvtárban. Senki más nincs itt. A mosoda alatt az udvaron vadul verik a blattot. Legalább nyolcvan játékos és ugyanannyi bámészkodó. Szavai hallatán rögtön megkönnyebbülök. - A legnehezebb volt biztosítani a szükséges könnyű és száraz fa előteremtését. Kifundáltam, hogy úgy lehetne megfirkálni, hogy csinálok egy lapos hordófélét, teletömöm száraz kókuszdióval, persze a rostos burkával együtt. A kókuszdiórost pehelysúlyú, és nem ereszti át a vizet. Ha a tutaj kész lesz, neked kell elegendő kókuszt szerezned, hogy kitömhessük. Holnap tehát hozzákezdek az első alkatrészhez. Körülbelül három napba telik. Csütörtöktől elviheti az egyik sógor, az első adandó alkalommal. A következő alkatrészhez mindig csak akkor fogok hozzá, ha az előzőt már kivitték a műhelyből. Megcsináltam a tervet, tessék, másold le, és írd meg a levelet, amit ígértél. Beszéltél már a Babakocsis pasasokkal? - Nem, még nem, a te válaszodat vártam. - Nahát, most megkaptad: vállalom. - Köszönöm, Bourset, nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Nesze, itt van ötszáz frank. Mire mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: - Nem, tartsd csak meg a pénzed. Ha szárazföldre érsz, szükséged lesz rá, hogy újabb télakot készíts elő. Mától kezdve nem játszom, amíg el nem mégy. Néhány kis csecsebecsével mindig meg tudok keresni annyit, hogy cigarettát meg bifszteket vegyek magamnak. - Miért nem fogadod el? - Azért, mert még tízezer frankért sem csinálnám meg. Túlságosan nagy a kockázat, még az óvintézkedések ellenére is. Ezt csak ingyen lehet megcsinálni. Te segítettél rajtam, te voltál az egyetlen, aki a hónom alá nyúlt. Még ha félek is, boldog vagyok, hogy segíthetek neked, hogy újra szabad légy. Amint egy füzetlapra lemásolom a tervet, szégyellem magam Bourset együgyű nemeslelkűsége miatt. Még csak eszébe sem ötlött, hogy számításból és érdekből tettem, amit érte tettem. Háborgó önérzetemet kénytelen vagyok azzal csitítgatni, hogy mindenáron meg kell szöknöm, ha kell, bármilyen fondorlatos és olykor nem túlzottan tiszta eszközök árán is. Ma éjjel beszéltem Narickal, egyébként Jópofának becézik, akinek majd a sógora tudomására kell hoznia az ügyet. Habozás nélkül válaszolja: - Számíthatsz rám, kihozzuk az alkatrészeket a műhelyből. De ne türelmetlenkedj, mert csak akkor tudjuk kicsempészni, ha tekintélyes mennyiségű anyagot kell kihoznunk valamilyen szigeti kőművesmunkához. Mindenesetre megígérem neked, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztunk el. Ez eddig rendben. Most már csak Matthieu Carbonierivel kell beszélnem, mert vele akarok télakolni. Mindenben egyetért velem. - Matthieu, megvan aki elkészíti a tutajt, megvan, aki kihozza a műhelyből az alkatrészeket. Az már a te dolgod lesz, hogy keress egy jó helyet a kertedben, ahová eláshatjuk a tutajt. - Nem, a zöldséges ágyban veszélyes elásni, mert éjszakánként némelyik smasszer jön zöldséget lopni, és ha arra megy, észreveszi, hogy fel van ásva, akkor aztán benne vagyunk a maccsban. Majd én csinálok egy rejtekhelyet, a támfalból kivájok egy nagy követ, és afféle kis barlangot ások. Így aztán, ha kapok egy alkatrészt, csak ki kell emelnem a követ, és miután jól elrejtettem a deszkát, visszatennem a helyére. - 176 -

- Egyenesen a kertedbe kell szállítani az alkatrészeket? - Nem, az túlságosan veszélyes lenne. A Babakocsis hapsik semmilyen ürüggyel nem jöhetnek be a kertembe, a legjobb volna úgy intézni, hogy mindig máshova vigyék, nem messze a kertemtől. - Rendben. Úgy látszik, hogy minden megvan. Marad még a kókusz. Majd meglátom, hogyan tudok eleget szerezni, anélkül, hogy szimatot fognának. Mintha újjászületnék. Már csak Galganinak meg Grandet-nak kell szólnom. Nincs jogom elhallgatni, mert esetleg cinkossággal vádolnák őket. Igazság szerint nyilvánosan meg kellene válnom tőlük, s egyedül élni. Amikor megmondom nekik, hogy télakra készülök, és hogy el kell válnom tőlük, lehordanak, és kereken elutasítják: - Menj, amilyen gyorsan csak tudsz. Mi majd segítünk magunkon, ahogy tudunk. De addig maradj csak velünk, átéltünk mi már egyet-mást. Már több mint egy hónapja készülök a télakra. Eddig hét alkatrészt kaptam, köztük két nagyot. Elmentem megnézni a támfalat, amely alatt Matthieu rejtekhelyet ásott. Nem látszik, hogy a követ elmozdították volna, mert óvatosságból körülkente habarccsal. A rejtek tökéletes, de úgy látom, hogy az üreg túlságosan kicsi, nem fog beleférni az egész. De azért pillanatnyilag még van hely. Az a tény, hogy télakra készülök, rettentően feldob. Többet eszem, mint valaha, a halászat pedig remek testi erőt ad. Ezenkívül minden reggel két órát tornászom a sziklák közt. Leginkább a lábamat edzem, mert a halászat már megedzette a karomat. A lábam edzésére új trükköt eszeltem ki: beljebb megyek a tengerbe, mint amennyire a halászathoz szoktam, úgyhogy hullámok verdesik a combomat. Hogy kivédjem őket és megtartsam egyensúlyom, megfeszítem az izmaimat. Az eredmény kiváló. Juliette, a parancsnokné, még mindig nagyon kedves hozzám, de észrevette, hogy csak akkor megyek be hozzá, amikor a férje otthon van. Őszintén meg is mondta, és hogy ne érezzek zavart, kijelentette, hogy azon a napon, amikor Simone fésülte, csak tréfált. A fiatalasszony, aki a haját ápolja, gyakran megvár, amikor felmegyek a parttól, és néhány kedves szóval mindig érdeklődik az egészségemről, a hangulatomról. Vagyis minden a legnagyobb rendben. Bourset egyetlen alkalmat sem szalaszt el egy-egy alkatrész elkészítésére. Most két és fél hónapja, hogy hozzákezdtünk. A rejtekhely tele van, ahogy előre sejtettem. Már csak két alkatrész, a két leghosszabb hiányzik: egy kétméteres és egy másfélméteres. Ezek az alkatrészek nem fognak beférni az üregbe. Amint a temetőre vetődik a tekintetem, meglátok egy frissen hantolt sírt, egy felügyelő feleségének a sírját, az asszony a múlt héten halt meg. Egy ronda virágcsokor kókadozik rajta. A temetőőr egy félvak, vén fegyenc, Papának becézik. Az egész napot egy kókuszfa árnyékában ülve tölti a temető túlsó sarkában, onnan nem láthatja ezt a sírt, sőt még azt sem, ha valaki közeledik hozzá. Ekkor úgy döntök, hogy ezt a sírt fogom felhasználni a tutaj összeállítására, és itt fogom belerakni az asztalos összeeszkábálta ládaszerűségbe a lehető legtöbb kókuszt. Körülbelül harminc-harmincnégy fér bele, sokkal kevesebb, mint terveztük. Több mint ötvenet rejtettem el különféle helyeken. Csak Juliette udvarában van egy tucatnyi. A házi melós azt hiszi, azért raktam oda, hogy majd ha lehet, olajat csináljak belőle. Amikor megtudom, hogy az elhunyt asszony férje a szárazföldre utazott, elhatározom, hogy a sírból kiásom a föld egy részét, egészen a koporsóig. Matthieu Carbonieri, a fal tetején ülve, őrködik. A fejére négy sarkán megcsomózott zsebkendőt tett. Mellette van egy piros zsebkendő is, szintén négy csomóval. Ha nincs veszély, a fehéret tartja a fején. Mihelyt bárki is feltűnik, a pirosat teszi fel. Ez a kockázatos munka csak egy délutánomba és egy éjszakámba került. Nem kell kiásnom a földet a koporsóig, mert kénytelen voltam kiszélesíteni a gödröt, hogy az egy méter húsz centi széles tutaj beleférjen, s hogy ne szoruljon meg. Az órák végtelennek tetszenek, és bizony a piros tökfedő többször is megjelent. Végre, ma reggel befejeztem. A gödröt kókuszpálmagyékénnyel fedtem be, amely egyúttal elég szilárd deszkául szolgál. - 177 -

A tetejére földet szórtam, és köré egy kis szegélyt raktam. Szinte nem is látszik. Teljesen kikészültem. Három hónapja tart már a télak előkészítése. Összekötve és megszámozva, minden faalkatrészt kihoztunk a rejtekhelyről. Az asszony koporsója felett vannak, jól álcázva a földdel beszórt kókuszgyékénnyel. A fal üregébe mindössze három zsák lisztet, egy két méter hosszú vitorlakötelet, egy gyufával meg svéddel teli üveget, egy tucatnyi tejkonzervet rejtettünk. Bourset egyre izgatottabb. Azt hinné az ember, hogy neki kell elindulnia helyettem. Naric megbánta, hogy nem mondott igent az elején. Akkor háromszemélyes tutajt terveztünk volna kettő helyett. Beköszöntött az esős évszak, mindennap esik, ami kedvez a sírgödörben tett látogatásaimnak, ahol már csaknem teljesen összeszereltem a tutajt. Már csak a két szegélyléc hiányzik. Apránként a barátom kertje közelébe szállítottam a kókuszdiókat. A nyitott bivalyistállóból könnyedén és veszélytelenül ki lehet hozni őket. A barátaim sose kérdezik meg, hogy hol tartok. Csak olykor-olykor azt kérdik: - Haladsz? - Igen, minden rendben. - Nem gondolod, hogy túlságosan sokáig tart? - Nem lehet gyorsabban, túlságosan kockázatos lenne. Ennyi az egész. Amikor a Juliette-nél lerakott kókuszokat elhoztam, észrevette, és szörnyen rám ijesztett. - Ide figyelj, Pillangó, kókuszolajat akarsz csinálni? Miért nem itt az udvarban csinálod? Kapnál kalapácsot, hogy feltörd, és kölcsönadnék neked egy nagy agyaglábast, hogy beletehesd a belét. - Jobb szeretném a táborban megcsinálni. - Furcsa, a táborban nem lehet valami kényelmes. - Aztán pillanatnyi habozás után azt kérdi: - Őszinte legyek? Kötve hiszem, hogy te kókuszolajat fogsz csinálni. - Kővé dermedek. Az asszony folytatja: - Először is miért csinálnál, amikor annyi olívaolajat kapsz tőlem, amennyit csak akarsz? Ezt a kókuszt te másra szántad, igaz? Patakzik rólam a verejték, elejétől fogva arra várok, hogy kicsúszik a száján a szökés szó. A lélegzetem is elakad. Azt mondom neki: - Titokban akartam tartani, asszonyom, de ön annyira izgatott és kíváncsi, hogy megfoszt attól az örömtől, hogy meglepetést szerezhessek önnek. De csak annyit árulok el, hogy azért szedtem össze ezeket a szép nagy kókuszokat, mert ki akarom vájni őket, a héjukból valami szép tárgyat készítek, amelyet önnek szeretnék ajándékozni. Ez az igazság. Meg vagyok mentve, mert azt válaszolja: - Ne törd magad miattam, Pillangó, és különben is megtiltom, hogy nekem valami különleges ajándékra költsd a pénzed. Őszintén köszönöm, de arra kérlek, ne tedd. - Jó, majd meglátom. Phű! sietve megkérem, kínáljon meg egy pohár ánizslikőrrel, amit sohasem szoktam. Szerencsére nem veszi észre zavaromat. A Jóisten velem van. Mindennap esik, különösen délután és éjjel. Félek, hogy a víz elmossa azt a kis földet és előbukkan a kókuszgyékény. Matthieu állandóan visszahányja a leázott földet. Alatta pedig biztosan áll a víz. Matthieu segítségével lehúzzuk a kókuszgyékényt: a víz már csaknem a koporsó tetejéig ér. Vészes pillanat. Nem messze van innen két gyermek sírja, akik már régen meghaltak. Egyik nap felfeszítjük a kőkockát, beugrom, és egy rövid aknafúrórúddal nekimegyek a cementnek, alig dugom be a földbe a fúrórudat, óriási vízsugár tör elő. Ömlik a víz a másik-sírból és átjön ebbe a sírboltba. Amikor már a térdemig ér, kijövök. Visszatesszük a kőkockát és betömjük fehér gittel, amit Naric szerzett. Ez a művelet a felére csökkentette a vizet a mi sír-rejtekünkben. Este azt mondja Carbonieri: - Mindig van valami balhé ezzel a télakkal. - Már majdnem készen vagyunk, Matthieu. - 178 -

- Majdnem, reméljük. Valósággal tűkön ülök. Reggel lementem a rakpartra. Megkértem Chapart, vegyen nekem két kiló halat, majd délben érte jövök. Megígéri. Visszamegyek a Carbonieri kertjébe. Amint közeledem a kerthez, három fehér tányérsapkát pillantok meg. Miért van három smasszer a kertben? Talán csak nem szaglászni jöttek? Ilyen még nem volt. Soha nem láttam még egyszerre három felügyelőt Carbonierinél. Több mint egy órát várakozom, aztán nem bírom tovább. Elhatározom, hogy odamegyek, megnézem, hogy mi a helyzet. Egyenesen rátérek a kertbe vezető útra. A smasszerek meglátnak. Húszméternyire tőlük, zavartan toporgok, mire Matthieu felteszi a fejére a fehér zsebkendőjét. Végre fellélegzem, és mire odaérek hozzájuk, sikerül magamhoz térnem. - Jó napot, felügyelő urak. Szervusz, Matthieu. Azért a papayáért jöttem, amit ígértél. - Sajnálom, Pillangó, de ma reggel, amikor karóért mentem a futóbabnak, ellopták. De négy-öt nap múlva megint lesz érett, már sárgul a héja. Na, felügyelő urak, nem visznek valamilyen salátát, paradicsomot vagy retket a feleségüknek? - Szépen ápolod a kertedet, Carbonieri, gratulálok - mondja az egyik. Elfogadják a paradicsomot, a salátát, a retket, és elmennek. Valamivel előttük vonulok el, tüntetően, két salátával. A temetőn keresztül megyek. A sírról félig lemosta az eső a földet. Tíz lépésről már látszik a gyékény. Igazán csak a Jóistennek köszönhetjük, hogy nem fedezték fel. A szél éjjelente ördögien fúj, iszonyú szélrohamok söprik végig a sziget fennsíkját, gyakran eső kíséretében. Reméljük, eltart még egy darabig. Álmodni sem lehetne jobb időt a szökésre, a sírnak persze nem tesz jót. A legnagyobb darab alkatrész, a kétméteres, szerencsésen megérkezett rendeltetési helyére. Odakerült a többi tutajalkatrész közé. Már fel is szereltem: simán, minden erőfeszítés nélkül, ráillett a csapszegekre. Bourset futva jött a táborba, hogy megtudja, megkaptam-e ezt a legfontosabb, de fenemód bosszantó alkatrészt. Majd kiugrik a bőréből, mikor megtudja, hogy minden rendben van. Az ember azt hinné, kételkedett benne, hogy megérkezik. Kifaggatom. - Gyanakodsz valakire? Gondolod, hogy valaki megtudta? Beavattál valakit? Válaszolj. - Nem, nem és nem. - Mégis az az érzésem, hogy valami nyugtalanít. Beszélj. - Valami kellemetlen benyomásom támadt, mert egy bizonyos Bébert Celier feltűnően kíváncsi tekintettel méregette Naricot. Az az érzésem, látta, ahogy Naric elővette az alkatrészt a gyalupad alól, beletette egy meszeshordóba és elvitte. Tekintetével egészen a műhely ajtajáig követte Naricot. A két sógor egy házat készült bemeszelni. Ezért voltam olyan izgatott. Megkérdem Grandet-t. - Ez a Bébert Celier a mi kunyhónkban van, nem lehet, hogy besúgó? Azt válaszolja: - Ez a tag a közmunkák alól mindig kihúzta magát. Figyelj csak: afrikai zászlóalj, büntetőszázad, afféle nyakas katona, aki Marokkótól Algériáig minden katonai börtönben megfordult, verekedős, veszélyes késelő, szenvedélyes buzi és nagy kártyás. Tanulság: semmirekellő, nagyon veszedelmes. A fegyenctelep az élete. Ha komoly kételyeid vannak, légy résen, öld meg még ma éjjel, akkor nem lesz ideje feljelenteni, ha akar. - Semmi sem bizonyítja, hogy spicli volna. - Ez igaz - mondja Galgani -, de azt sem bizonyítja semmi, hogy jóravaló fickó. Tudhatod, hogy az efféle fegyencek nem szeretik a télakot. Túlságosan megzavarja a nyugodt, jól szervezett életüket. Bármi másról legyen szó, nem mószerolnak, de ami a télakot illeti, sose lehet tudni. Meghányjuk-vetjük Matthieu Carbonierivel. Az a véleménye, hogy ma éjjel meg kell ölni. Ő maga, akarja megtenni. Nyilván nincs igazam, hogy megakadályozom benne. De - 179 -

iszonyodom tőle, hogy meggyilkoljak, vagy hagyjak megölni valakit, pusztán látszólagos okok miatt. És ha Bourset csak képzelődik? Félelmében már azt sem tudja, fiú vagy lány? Megkérdem Naricot: - Ide figyelj, Jópofa, nem vettél észre valamit Bébert Celier-nél? - Én nem. A vállamon vittem ki a hordót, nehogy az ajtónál a kulcsár belelásson. A megbeszélt csel szerint a kulcsár orra előtt kellett megállnom, vállamon a hordóval, s megvárni a sógoromat. Azért csináltuk így, nehogy az arab azt higgye, siethetnékem van, s ha nem gyanít semmit, akkor bele se néz majd a hordóba. De aztán a sógorom azt mondta, úgy érezte, hogy Bébert Celier figyelmesen vizslatott utánunk. - Neked mi a véleményed? - Az, hogy a sógorom ideges volt, és megijedt, mert erről a fontos alkatrészről első blikkre kitalálhatják, hogy tutajhoz való. De szerintem inkább csak képzelődött, és látni nem látott semmit. - Nekem is ez a véleményem. Hagyjuk a fenébe. De ami az utolsó alkatrészt illeti, mielőtt kihoznátok, figyeljétek meg, hogy hol van Bébert Celier. Ugyanolyan elővigyázatosak legyetek vele, mintha smasszer volna. Egész éjjel Marseillaise-eztem, nagy tétekben. Hétezer frankot nyertem, minél szórakozottabban játszottam, annál többet nyertem. Fél ötkor kimentem, hogy elvégezzem az állítólagos munkámat. Hagyom, hogy a martinique-i elvégezze helyettem. Az eső elállt, még elég sötét az éjszaka, amikor a temetőbe megyek. A lábammal elegyengetem a földet, mert nem találom a lapátot, de a cipőmmel is elég jól boldogulok. Hét órakor, amikor lemegyek horgászni, már csodálatosan süt a nap. A Királysziget déli csücske felé igyekszem, ahol a tutajt a vízre szeretném ereszteni. A tenger magas és vad. Nem tudom, de az az érzésem, hogy nem lesz könnyű elszakadni a szigettől anélkül, hogy a hullámverés a sziklához ne csapjon bennünket. Horgászni kezdek, s pillanatok alatt egy csomó sziklai vörösmárnát fogok. Hamarosan már öt kilóm van. Miután a tengervízben megmostam őket, abbahagyom. Nagyon gondterhes vagyok, és fáradt az őrületes éjszakai játéktól. Az árnyékban megpihenek, közben azon tűnődöm, hogy ez a feszültség, amelyben három hónapja élek, a vége felé közeleg, és a Celier esetre gondolva, újra arra a következtetésre jutok, hogy nincs jogom megölni. Elmegyek Matthieu-höz. A kertje faláról jól látszik a sír. Az úton szétszóródott a föld. Majd Carbonieri elsepri délben. Bemegyek Juliette-hez, odaadom neki a hal felét. Azt mondja nekem: - Rosszat álmodtam rólad, Pillangó, csurom vér voltál, aztán megláncoltak. Ne csinálj ostobaságokat, nagyon fájna, ha valami bajod esnék. Annyira felizgatott az álmom, hogy még meg sem mosakodtam, meg sem fésülködtem. A távcsővel kerestelek, hogy merre horgászol, de nem láttalak. Hol fogtad ezt a halat? - A sziget másik oldalán. Azért nem láthatott. - Minek mégy olyan messzire halászni, oda, ahol még távcsővel sem láthatlak? És ha elsodor a hullám? A kutya se lát meg, s akkor semmi remény, hogy élve menekülj a cápák elől. - Ugyan! Ne túlozzon! - Gondolod? Megtiltom, hogy a sziget másik oldalán horgássz, és ha nem fogadsz szót, visszavonatom a horgászati engedélyed. - Ugyan már, asszonyom, nyugodjék meg. És ha örömet szerzek vele ezután mindig megmondom az alkalmazottjának, hova megyek halászni. - Rendben van. De fáradtnak látszol. - Igen, asszonyom, visszamegyek a táborba, és lefekszem. - Jó, de négy órára várlak egy csésze kávéra. Eljössz? - Igen, asszonyom. A mielőbbi viszontlátásra. Már csak a Juliette álma hiányzott a nyugalmamhoz! Mintha nem volna úgyis elég valóságos gondom, még csak ezek az álmok kellettek. Bourset azt mondja, úgy érzi, hogy csakugyan figyelik. Már két hete várjuk az utolsó, másfél méteres alkatrészt. Naric meg - 180 -

Quenier azt állítja, semmi különöset nem tapasztalt, de Bourset köti az ebet a karóhoz, hogy nem csinálja meg. Ha nem kellene az az öt csapszeg, amelynek milliméternyi pontossággal kell illeszkednie, Matthieu megcsinálná a kertjében. Csakhogy ebbe az alkatrészbe kell beleilleszteni a tutaj többi öt bordáját. Naric meg Quenier most a kápolnát tatarozza, úgyhogy könnyen jön-megy a műhelyben a rengeteg anyaggal. Ráadásul olykor szekeret is kapnak, amit bivaly húz. Ezt az alkalmat ki kell használni. Bourset, ösztökélésünkre, kedve ellenére is megcsinálja az alkatrészt. Egyik nap azt mondja: biztos benne, hogy amikor eljön, hozzányúlnak az alkatrészhez, majd visszateszik. Már csak egy csapszeget kell kifaragni, a legszélsőt. Elhatározzuk, hogy megcsinálja, aztán leteszi a darabot a munkapad deszkája alá. Rátesz egy hajszálat, hogy meggyőződhessen róla, hozzányúltak-e. Megcsinálja a csapszeget, s hat órakor utolsónak távozik a műhelyből, miután megállapította, hogy már csak a smasszer van ott. Az alkatrész a helyén marad, a hajszállal együtt. Délre a táborban vagyok, várom, hogy a műhelyben dolgozó nyolcvan ember visszajöjjön a műhelyből, Naric meg Quenier itt van, de Bourset sehol. Egy német jön oda hozzám, és lezárt, leragasztott levelet ad át. Látom, hogy érintetlen. Elolvasom: A hajszál eltűnt, tehát valaki hozzányúlt az alkatrészhez. Megkértem a smasszert, hadd maradjak itt dolgozni a pihenő alatt, hogy befejezzem a rózsafa ládikát, amelyen dolgozom. Megengedte. Az alkatrészt innen elviszem, és a Naricék szerszámai helyére teszem. Értesítsd őket. Jó volna, ha rögtön háromkor kivinnék a deszkával együtt: Így talán megelőzhetjük a hapsit, aki figyeli az alkatrészt." Naric meg Quenier belemegy. A műhely dolgozói közül ők lesznek a legelsők. Mielőtt mindenki bemenne, valamivel az ajtó előtt két férfi összeverekszik. Carbonieri két földijét kérjük meg erre a szívességre, két montmartre-i korzikait: Massanit meg Santinit. Meg sem kérdezik, miért, s ez jól is van így. Naricnak meg Quenier-nek ki kell használnia az alkalmat, hogy minél gyorsabban kijöjjenek valamilyen építőanyaggal, mintha munkába sietnének és nem érdekelné őket a balhé. Mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy ez az utolsó reményünk. Ha sikerül, egy-két hónapig nyugton kell maradnom, mert biztos, hogy valaki vagy valakik tudják, hogy tutaj készül. Az ő dolguk megtalálni a tettest meg a rejtekhelyet. Végre fél három, az emberek készülődnek. A névsorolvasás és a munkába indulás közt harminc perc telik el. Elindulnak. Bébert Celier majdnem az oszlop közepén van, amely húsz négyes sorból áll. Naric meg Quenier az elsőben halad, Massani meg Santini a tizenkettedikben, Bébert Celier pedig a tizedikben. Gondolom, jól is van így, mert abban a pillanatban, amikor Naric megragadja a fát, a rudakat meg az alkatrészt, a többiek még nem lesznek bent mind. Bébert éppen a műhely ajtajában áll majd, vagy valamivel előbb. Amikor kitör a botrány, minthogy üvöltenek majd, mint a sakál, mindenki önkéntelenül hátrafordul, Bébert-t is beleértve, hogy megtudja, mi történt. Négy óra, minden rendben ment, az alkatrész a kápolnában van egy csomó anyag alatt. A kápolnából nem tudták kihozni, de frankón ott van. Elmegyek Juliette-hez, de nincs otthon. Amikor visszaindulok felfelé, átmegyek azon a téren, ahol az igazgatósági épület van. Meglátom Massanit meg Jean Santinit, az árnyékban állnak, és várják, hogy magánzárkába dugják őket. Ezt előre tudtuk. Elmegyek mellettük, és megkérdem: - Mennyi? - Egy hét - válaszolja Santini. Egy korzikai smasszer azt mondja: - Igazán nem szép dolog, ha földiek összeverekszenek! Visszamegyek a táborba. Hat óra, Bourset csak úgy sugárzik, mikor visszajön: - Azt hitték - mondja -, rákom van, de aztán a doktor megmondta, hogy tévedtek, hogy semmi bajom. Carbonieri meg a barátaim ünnepelnek és gratulálnak, hogy milyen ügyesen szerveztem meg az akciót. Naric meg Quenier is örül. Minden rendben. Egész éjszaka - 181 -

alszom, bár este odajöttek a kártyások, s hívtak játszani. Úgy teszek, mintha iszonyúan fájna a fejem. Ami csakugyan igaz is, mert halálosan fáradt vagyok, de boldog is, mert már csak egy lépés választ el a sikertől. Mert a legnehezebbjén túl vagyunk. Ma reggel az alkatrészt ideiglenesen a fal alatti üregbe tette Matthieu. Valóban, a temetőőr sepreget a sírközökben, a rejtekhely közelében. Hajnalonta egy falapáttal a temetőbe rohanok, rendbe teszem a földet a síron. A sírközt végigseprem, aztán gyors léptekkel visszamegyek a pöcézéshez, a küblik közé rejtem a seprűt meg a lapátot. Pontosan négy hónapja készülünk a télakra, és kilenc napja kaptuk meg végre a tutaj utolsó darabját. Az eső már nem esik mindennap és olykor éjszaka sem. Minden idegszálam a két döntő órára összpontosul: először is ki kell hozni a Matthieu kertjéből a nevezetes alkatrészt, és hozzáilleszteni a tutajhoz, minden bordát pontosan beleillesztve. Ezt a munkát csak nappal csinálhatjuk. Másodszor a szökés. De nem lehet azonnal, mert ha már kihoztuk a tutajt, még meg kell tölteni kókusszal és élelemmel. Tegnap mindent elmeséltem Jean Castellinek, meg hogy hol tartok. Boldog, hogy már-már sikerült. Azt mondja: - Első holdnegyed van. - Tudom, vagyis éjfélkor a hold nem zavar. Az apály tízkor van, a vízre szállás legalkalmasabb időpontja hajnali egy-két óra. Carbonierivel úgy döntöttünk, hogy meggyorsítjuk az eseményeket. Holnap reggel kilenckor helyére tesszük az alkatrészt. Éjszaka pedig szökés. Másnap reggel, előre megbeszélt terv szerint, a kerten keresztül megyek a temetőbe, egy falapáttal ugrom át a falon. Miközben én leszedem a földet a gyékényekről, Matthieu kimozdítja a követ, és csatlakozik hozzám az alkatrésszel. Együtt húzzuk le a gyékényeket, és félretesszük. A tutaj a helyén van, kifogástalan állapotban. Csupa sár, de semmi baja. Kihúzzuk, mert az alkatrész hozzáillesztéséhez sok hely kell. Bepászítjuk az öt bordát, mindegyiket erősen rögzítjük. Hogy belemenjen a csapszeg, kénytelenek vagyunk kővel kalapálni. Amikor végre befejeztük, és már éppen a helyére tennénk, megjelenik egy felügyelő, karabéllyal a kezében. - Ne moccanjatok, vagy halál fiai vagytok! Elengedjük a tutajt, és felemeljük a kezünket. Felismerem a smasszert, a műhely főfelügyelőjét. - Ne csináljatok marhaságot, ne ellenkezzetek, rajtakaptalak. Ismerjétek be, és mentsétek legalább az életeteket, úgyis csak egy hajszálon lóg, mert igazán kedvem volna lepuffantani benneteket. Na, indulás, feltartott kézzel! Irány a parancsnokság! Amint kijövünk a temető kapuján, egy arab kulcsárral találkozunk. Azt mondja neki a smasszer: - Köszönöm, Mohamed, nagy szolgálatot tettél. Holnap reggel gyere be hozzám, megkapod, amit megígértem. - Köszönöm - mondta a gernyák. - Feltétlenül ott leszek, de Bébert Celier is tartozik nekem, igaz, főnök? - Azt vele intézd el - válaszolja a smasszer. Mire megkérdem: - Szóval Bébert Celier mártott be bennünket, főnök? - Nem én mondtam. - Mindegy, jó tudni. Kettőnket még mindig sakkban tartva a karabéllyal, azt mondja a smasszer: - Motozd meg őket, Mohamed. Az arab kihúzza az övembe dugott kést, meg a Matthieu-ét is. Azt mondom neki: - Ronda alak vagy, Mohamed. Hogyan láttál meg bennünket? - Mindennap felmásztam a kókuszpálma tetejére, hogy megfigyeljem, hová rejtitek a tutajt. - Ki mondta, hogy figyelj minket? - Először Bébert Celier, aztán meg Bruet felügyelő. - Indulás - mondja a smasszer -, sok a szöveg. Most már letehetitek a kezeteket, és gyerünk, kilépni. - 182 -

Az a négyszáz méter, amit a parancsnokságig meg kellett tennünk, életem leghosszabb útjának tetszett. Teljesen összeomlottam. Ennyit küszködni, hogy így befürödjünk, mint valami lapaj hólyagok: Istenem, milyen kegyetlen vagy hozzám! Szép kis balhé volt, ahogyan beértünk a parancsnokságra. Mert ahogy haladtunk, innen-onnan felügyelők bukkantak elő, és csatlakoztak ahhoz, amelyik még mindig nekünk szegezte a karabélyát. Mire megérkeztünk, hét vagy nyolc smasszer volt a nyomunkban. A parancsnok, minthogy az előrefutó arab értesítette, az Igazgatóság épületének ajtajában állt, Degával meg öt felügyelővel együtt. - Mi történt, Bruet úr? - kérdi a parancsnok. - Az történt, hogy tetten értem ezt a két embert, amint éppen elrejtettek egy tutajt, azt hiszem, teljesen készen van. - Van valami mondanivalója, Pillangó? - Nincs, majd a tárgyaláson lesz. - Magánzárkába velük. Abba a zárkába kerültem, amelyiknek beszegezett ablaka a parancsnokság bejárata felé néz. A zárka sötét, de a parancsnokság mellett elmenő emberek beszédét hallom. Az események gyorsan haladnak. Három órakor kivezetnek bennünket, és megbilincselnek. A nagyteremben afféle rögtönzött bíróság: a parancsnok, a helyettese, a főfelügyelő. Egy smasszer az írnok. Messzebb, egy kis asztal mellett Dega ül, ceruzával a kezében, bizonyára neki kell leírnia vallomásainkat. - Charriére és Carbonieri, hallgassák meg Bruet úr maguk ellen tett feljelentését: "Alulírott, Bruet Auguste, főfelügyelő, az Üdvösség Szigetek műhelyének parancsnoka, lopással, az állam tulajdonát képező javak eltulajdonításával vádolok két fegyencet, Charriére-t és Carbonierit. Cinkossággal vádolom Bourset asztalost. Alapos gyanúm van bűntársként felelősségre vonni Naricot és Quenier-t. Továbbá kijelentem, hogy Charriére-t és Carbonierit tetten értem, amint meggyalázta Privat asszony sírját, amelyet a tutaj elrejtésére használt fel." - Van valami mondanivalójuk? - kérdi a parancsnok. - Először is az, hogy Carbonierinek semmi köze az egészhez. A tutajt egyetlen ember befogadására terveztem, az enyémre. Csak arra kényszerítettem, hogy segítsen nekem levenni a sírról a gyékényeket, mert egyedül nem bírtam. Vagyis Carbonieri nem bűnös az állam tulajdonát képező javak elsikkasztásában és ellopásában, továbbá szökést elősegítő cinkosságban sem, mivel a szökés nem történt meg. Bourset pedig csak egy szegény ördög, aki halálos fenyegetésre cselekedett. Ami Naricot és Quenier-t illeti, ezeket az embereket alig ismerem. Tanúsítom, hogy semmi közük az ügyhöz. - Az én értesüléseim szerint nem így van - mondja a smasszer. - Annak a Bébert Celier-nek, akitől az értesüléseit szerezte, nagyon jól jön ez az ügy, hogy bosszúból, igazságtalanul bemárthasson valakit. Ugyan ki bízik meg egy ilyen spicliben? - Egyszóval - mondja a parancsnok -, magát hivatalosan lopással, az állam tulajdonát képező javak eltulajdonításával, sírgyalázással és szökési kísérlettel vádoljuk. Legyen szíves aláírni a jegyzőkönyvet. - Aláírom, ha kiegészítik a Carbonierire, Bourset-ra és a Naric és Quenier sógorokra vonatkozó vallomásommal. - Rendben van. Fektessék fel az aktát. Aláírom. Nem is tudom pontosan kifejezni, hogy mi játszódik le bennem az utolsó pillanatban bekövetkezett kudarc óta. Szinte az eszemet vesztem ebben a zárkában, alig eszem, nem járkálok, de dohányzom szünet nélkül, egyik cigarettáról a másikra gyújtok. Szerencsére Dega alaposan ellátott dohánnyal. Mindennap sétálunk egy órát, a reggeli napsütésben, a büntetőzárkák udvarában. Ma reggel a parancsnok bejött hozzám beszélgetni. Furcsa, hogy ő, akinek a legnagyobb baja lett volna belőle, ha sikerül a szökés, ő a legkevésbé dühös rám. - 183 -

Mosolyogva mondja, hogy a felesége szerint teljesen normális, ha valaki meg akar szökni, feltéve, ha még nem rohadt el itt. Nagyon ügyesen próbálkozik, hogy igazoljam Carbonieri bűnrészességét. Az a benyomásom, hogy meggyőztem és megmagyaráztam neki, hogy Carbonierinek gyakorlatilag nem állt módjában megtagadni azt a csekélységet, hogy segítsen lehúzni a gyékényeket. Bourset bemutatta az írásos fenyegetést és tervrajzot, amit én szerkesztettem. Ami őt illeti, a parancsnok szilárd meggyőződése, hogy minden így történt. Megkérdem tőle, hogy mi a véleménye, vajon mennyit kaphat a lopásért. Azt mondja: - Legfeljebb másfél évet. Egy szó, mint száz, kezdek kikászálódni az örvényből, amelybe belekerültem. Kaptam egy levélkét Chataltól, az ápolótól. Értesít, hogy Bébert Celier a kórház egyik különszobájában van, s már folyik az internálás megszüntetési eljárása, méghozzá különös diagnózissal: májfekéllyel. Biztosan az igazgatóság meg az orvos óvintézkedése, hogy megkíméljék a megtorlástól. A zárkámban sohasem hipiselnek, és engem sem motoznak. Kihasználom, s kérek egy kést. Azt ajánlom Naricnak meg Quenier-nek, hogy kérjenek szembesítést a műhely főfelügyelőjével, Bébert Celier-vel, az asztalossal meg velem, s beszéljék rá a parancsnokot, hogy csak a szembesítés után hozzon döntést őket illetően, olyan döntést, amilyet igazságosnak tart: figyelmeztetésben, szigorított büntetésben részesüljenek, vagy bocsássák szabadon őket a tábor területén. A mai sétán Naric közölte velem, hogy a parancsnok belement. A szembesítés holnap tíz órakor lesz. A kihallgatáson részt vesz egy főfelügyelő, vizsgálóbírói minőségben. Egész éjjel töröm a fejem, mert meg akarom ölni Bébert Celier-t. De nem jutok semmire. Nem, túlságosan igazságtalan volna, ha ezért a szolgálatáért ezt az embert elszállítanák innen, s aztán a szárazföldről télakot vehetne, jutalmul azért, mert egy másikat megakadályozott. Igen ám, de halálra ítélhetnek, mert szándékos emberöléssel vádolhatnak. Tojok rá. Erre a következtetésre jutok, annyira el vagyok keseredve. Négy hónapi remény, öröm, félelem, hogy rajtakapnak, megannyi leleményesség, hogy végül is a siker küszöbén ilyen csúfos véget érjen egy spicli lepcses szája miatt. Lesz, ami lesz, holnap megpróbálom megölni Celier-t! Az egyetlen lehetőség, hogy ne ítéljenek halálra, ha kést ránt elő. Evégből tüntetően mutogatnom kell neki nyitott bicskámat. Egészen biztos, hogy előveszi a sajátját. De ezt valamivel a szembesítés előtt, vagy közvetlenül utána kell véghezvinni. A szembesítés alatt nem ölhetem meg, mert akkor félő, hogy egy smasszer golyót ereszt belém. Így hát a smasszerek pontatlanságára számítok. Egész éjszaka ezzel a gondolattal viaskodom. De nem tudom legyőzni. Csakugyan vannak az életben megbocsáthatatlan dolgok. Tudom, hogy nincs joga az embernek az öntörvénykezésre, de ez egy másik társadalmi osztályra vonatkozik. Hogyan is lehetne csak úgy elhessenteni a gondolatot, hogy egy ilyen alávaló egyénnel kíméletlenül el kell bánni? Én semmi rosszat nem tettem ennek az elvetemült ürgének, még csak nem is ismer. Mégis X év szigorítottra ítélt, pedig semmi baja sem volt velem. Csak azért akart befürdetni, hogy ő új életet kezdhessen. Nem, nem és nem! Nem hagyhatom, hogy büntetlenül kihasználja alávaló cselekedetét. Lehetetlen. Úgy érzem, elvesztem. Veszett a fejsze, vesszen a nyele is, ha én elvesztem, ő annál inkább vesszen. És ha halálra ítélnek? Igazán ostobaság volna egy ilyen alávaló ember miatt meghalni. Egyetlenegyet megfogadok magamban: ha nem rántja elő a kését, nem ölöm meg. Egész éjszaka nem aludtam, egy teljes pakli dohányt elszívtam. Amikor reggel hatkor megkapom a kávét, már csak két cigarettám van. Pattanásig feszültek az idegeim, úgyhogy - bár tilos - a smasszer előtt megkérdezem a kávéosztótól: - Tudnál nekem adni egypár darab cigarettát vagy egy kis dohányt, ha a főnök megengedi? Teljesen kivagyok, Antartaglia úr. - Persze, adj neki, ha van. Én nem dohányzom. Őszintén sajnállak, Pillangó. Én korzikai vagyok, szeretem a virtust, gyűlölöm az ocsmányságot. Háromnegyed tízkor az udvarban vagyok, várok, hogy bemehessek a nagyterembe. - 184 -

Itt van Naric, Quenier, Bourset, Carbonieri. A smasszer, aki felügyel ránk, Antartaglia, a kávés felügyelője. Korzikaiul beszél Carbonierivel. Annyit értek, hogy azt mondja neki, milyen szerencsétlenül járt, és hogy háromévi szigorítottat kockáztat. E pillanatban nyílik az ajtó, bejön az udvarba a kókuszpálmás arab, a műhelyajtó arab silbakja meg Bébert Celier. Amikor meglát, már-már visszakoznék, de a kísérő őr azt mondja neki: - Jöjjön csak, álljanak ide félre, jobbra. Antartaglia, ne engedd, hogy beszéljenek. Alig két méter választ el bennünket. Antartaglia azt mondja: - A két csoport közt tilos a beszélgetés. Carbonieri még mindig korzikaiul beszél a földijével, aki közben ügyel a két csoportra. A smasszer a cipőfűzőjét igazítja, intek Matthieunek, hogy menjen előbbre egy picit. Rögtön megérti, Bébert Celier-re néz, és kiköp feléje. Amikor a felügyelő kiegyenesedik, Carbonieri szünet nélkül szóval tartja, és annyira elvonja a figyelmét, hogy egy lépést előre tudok menni, s nem veszi észre. A kezembe csúsztatom a késem. Egyedül Celier láthatja, váratlan gyorsasággal - minthogy a kése a nadrágja zsebében volt - belém vág, a kése a jobb karizmomba hatol. Én viszont balkezes vagyok, és villámgyorsan a markolatáig döföm a késem a mellkasába. Állatias üvöltés: - Ja-a-aj! Eldől, mint egy zsák. Antartaglia pisztollyal a kezében azt mondja: - Menj innen, kispajtás, menj innen. Nehogy még egyszer nekimenj, mert kénytelen lennék rád lőni, és azt nem akarom. Carbonieri odamegy Celier-hez, a lábával megmozdítja a fejét. Korzikaiul mond valamit. Megértem, hogy azt mondja: meghalt. Az őr megismétli: - Add ide a késed, kispajtás. Odaadom neki, pisztolyát visszateszi a tokjába, a vasajtóhoz megy és bekopog. Egy smasszer kinyitja, akinek azt mondja: - Küldj hordágyért, egy hullát kell elvinni. - Ki halt meg? - kérdi a smasszer. - Bébert Celier. - Jaj! Már azt hittem, Pillangó. Visszavisznek a zárkánkba. A szembesítést felfüggesztették. Mielőtt bemennénk a folyosóra, Carbonieri azt mondja: - Szegény Pilla, most aztán benne vagy a pácban. - Igen, de én élek, neki meg kampec. A smasszer egyedül jön vissza, óvatosan kinyitja az ajtót, és azt mondja, még mindig nagyon izgatottan: - Kopogj az ajtón, mondd, hogy megsebesültél. Ő támadott először, én láttam. És szép csendben becsukja az ajtót. Bámulatos fickók ezek a korzikai smasszerek: vagy velejéig romlottak, vagy olyanok, akár egy falat kenyér. Dörömbölök az ajtón és kiabálok: - Megsebesültem, vigyenek kórházba, köttessenek be. A smasszer visszajön a büntetőrészleg felügyelőjével. - Mi van veled? Mit lármázol? - Megsebesültem, főnök. - Ja! Megsebesültél? Azt hittem, nem talált el, amikor rád rontott. - Belevágott a jobb karomba. - Nyissa ki - mondja a smasszernek. Az ajtó kinyílik, kimegyek. Csakugyan, jó mélyen belevágott. - Bilincseljék meg, és vigyék a kórházba. Semmilyen ürüggyel ott ne hagyják. Amikor ellátták, hozzák vissza. Amikor kimegyünk, a parancsnok társaságában vagy tíz smasszer van. A műhelyfelügyelő azt mondja: - Gyilkos! Mielőtt válaszolhatnék, a parancsnok azt mondja neki: - Hallgasson, Bruet felügyelő. Pillangót megtámadták. - Ez hihetetlen - mondja Bruet. - 185 -

- Én láttam, tanú vagyok rá - mondja Antartaglia. - És vegye tudomásul, Bruet úr, egy korzikai nem hazudik. A kórházban Chatal orvost hív. El sem altat, helyi érzéstelenítést sem alkalmaz, úgy varr össze, szó nélkül rakja be a nyolc kapcsot. Meg se nyikkanok, hagyom, hadd csinálja. A végén azt mondja: - Nem tudtam helyi érzéstelenítést adni, nincs több injekcióm. - Aztán hozzátette: Rosszul tetted, amit tettél. - Ugyan már! Semmiképpen se húzta volna sokáig a májfekélyével. Váratlan válaszomtól kővé dermed. A vizsgálat folytatódik. Bourset felelősségét teljesen kizárták. Elfogadták, hogy megfenyegették, és én mindent megteszek, hogy elhiggyék. Bizonyítékok híján Naricot és Quenier-t is felmentették. Maradok én meg Carbonieri. Ami Carbonierit illeti, őt felmentik az állam tulajdonát képező javak eltulajdonításának vádja alól. Csak a szökésben való bűnrészesség marad a számláján. Nem kaphat többet hat hónapnál. Az én esetem azonban bonyolult. Valóban, minden rám nézve kedvező tanúvallomás ellenére, a vizsgálattal megbízott tiszt nem akarja engedni, hogy törvényes védelmet kapjak. Dega, aki látta az egész dossziét, azt mondja, hogy a vizsgálóbíró megveszekedettsége ellenére sem lehet, hogy halálra ítéljenek, mert tény, hogy megsebesítettek. A vád, hogy engem végképp eláztasson, a két arab tanúvallomására hivatkozik: én rántottam kést elsőnek. A vizsgálat befejeződött. Várom, hogy Saint-Laurent-be vigyenek a hadbíróság elé. Egyre csak dohányzom, szinte nem is járkálok. Engedélyt kaptam újabb egyórás sétára, délutánra. A parancsnok vagy a felügyelők, kivéve a műhelyőrt meg a vizsgálatvezetőt, sohasem voltak bizalmatlanok velem. Nem beszélnek velem ellenségesen, és hagyják, hogy annyi dohányt vigyek be, amennyit akarok. Pénteken kell elutaznom, most kedd van. Szerda reggel tíz óra tájt, már két órája vagyok az udvaron, amikor a parancsnok hívat, és azt mondja: - Gyere velem. Kíséret nélkül visz el. Megkérdem, hova megyünk, rákanyarodik a házához vezető útra. Közben azt mondja: - A feleségem szeretne látni, mielőtt elmégy. Nem akartam megijeszteni, hogy fegyveres őrrel kísértetlek. Remélem, jól viseled magad. - Igen, parancsnok. A házába érünk: - Juliette, elhoztam a védenced, ahogyan megígértem. De délre vissza kell vinnem. Majdnem egy órát beszélgethetsz vele. - És tapintatosan visszavonul. Juliette odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét, miközben egyenesen a szemembe néz. Fekete szeme csillog, már csak azért is, mert könnyben úszik, de szerencsére visszatartja a sírást. - Megőrültél, barátom. Ha megmondtad volna, hogy el akarsz menni, azt hiszem, tudtam volna neked segíteni. Megkértem a férjemet, hogy minden lehetőt tegyen meg érted, de azt mondta, hogy sajnos, nem tőle függ. Először is azért hívattalak, hogy lássam, milyen állapotban vagy. Gratulálok a bátorságodhoz, különben jobb színben talállak, mint gondoltam volna. Másodszor pedig azért, mert ki akarom neked fizetni a halat, amit olyan nagylelkűen nekem ajándékoztál hónapokon át. Tessék, itt van ezer frank, ennyit tudok adni. Sajnálom, hogy többet nem tehetek érted. - Ide figyeljen, asszonyom, nincs szükségem pénzre. Könyörgök, értse meg, hogy nem fogadhatom el, szerintem bemocskolnám a barátságunkat. - És visszaadom a nagylelkűen felajánlott két darab ötszáz frankost. - Nagyon kérem, ne is erősködjék. - Ahogy akarod - mondja. - Egy könnyű kis ánizst? És ez a csodálatos nő, több mint egy órán át, szinte lelket önt belém kedves szavaival. Úgy gondolja, hogy annak a piszoknak a meggyilkolásáért felmentenek, ami a többit illeti, másfél, két évet kaphatok érte. Amikor eljövök, hosszan szorongatja a kezem, és azt mondja: - Viszontlátásra, sok szerencsét. - És zokogásban tör ki. - 186 -

A parancsnok visszavisz a büntetőrészlegbe. Útközben azt mondom neki: - Parancsnok, a maga felesége a világ legnemesebb asszonya. - Tudom, Pillangó, nem neki való az itteni élet, túlságosan kegyetlen. De hát mit tegyünk? Végül is négy év múlva visszamegyünk. - Kihasználom az alkalmat, parancsnok, hogy kettesben vagyunk, s megköszönöm, hogy a lehető legjobban bánt velem, annak ellenére, hogy sok kellemetlenséget okoztam volna, ha sikerül. - Bizony, kiadós fejfájást okoztál volna. De ennek ellenére, akarod tudni a véleményem? Megérdemelted volna, hogy sikerüljön. - És a büntetőrészleg ajtajában hozzáteszi. - Ég áldjon, Pillangó. Isten óvjon, nagy szükséged lesz rá. - Isten vele, parancsnok. Hát igen! nagy szükségem lett volna Isten segítségére, mert a hadbíróság elnöke négysávos csendőrparancsnok - kíméletlen volt. Három évet kaptam az állam tulajdonát képező javak elsikkasztásáért, a sírgyalázásért és szökési kísérletért, továbbá Celier meggyilkolásáért öt év különbüntetést. Összesen nyolc év szigorítottat. Ha nem sebesültem volna meg, biztos, hogy halálra ítél. Ez a szigorú bíróság engedékenyebbnek mutatkozott egy bizonyos Dankosky nevű lengyellel, aki két embert ölt meg. Csak öt évet akasztott le, pedig nála az előre megfontolt szándék kétségtelen volt. Dankosky pék volt, és csupán a kovászt csinálta. Csak hajnali háromtól négyig dolgozott. Minthogy a sütöde a rakparton volt, a tenger partján, minden szabad idejét horgászással töltötte. Nyugodt fickó volt, rosszul beszélt franciául, senkivel sem barátkozott. Életfogytiglani kényszermunkájában minden gyengédségét egy gyönyörű, fekete, zöld szemű macskára pazarolta, amellyel szinte együtt élt. Együtt aludtak, a macska úgy ment utána a munkába, mint egy kutya, hogy ne legyen egyedül. Egyszóval az állat és az ember kimondhatatlanul szerette egymást. A macska horgászni is elkísérte, s ha éppen nagy volt a hőség, s nem akadt valami árnyékos zugra, egyedül ment vissza a pékségbe, és lefeküdt a barátja függőágyára. Délben, amikor kongattak, a lengyel elé indult, és ugrándozott a kis halért, amelyet a férfi az orra előtt táncoltatott, míg el nem kapta. A pékek mind együtt laknak, a sütöde melletti teremben. Egy napon két fegyenc, Corrazi meg Angelo meghívják Dankoskyt nyulat enni, amelyet Corrazi készített el pörköltnek, ezt legalább hetente egyszer megcsinálta. Dankosky leül, velük eszik, egy üveg borral még hozzá is járul a vacsorához. Este a macska nem jön haza. A lengyel hiába keresi mindenütt. Eltelik egy hét, a macska sehol. Társa elvesztése miatt Dankosky búskomor, semmihez sincs kedve. Valóban szomorú volt, hogy az egyetlen lény, amelyet szeretett, és amely viszonozta is vonzalmát, ilyen titokzatosan eltűnt. Az egyik felügyelő feleségének tudomására jutott a pék határtalan fájdalma, s felajánl neki egy kiscicát. Dankosky nem fogadja el, és méltatlankodva kérdezi az asszonytól, hogyan képzeli, hogy másikat is tudna szeretni, mint a sajátját: ezzel súlyosan megsértené az ő drága, eltűnt macskája emlékét - mondta. Egyik nap Corrazi megüt egy péktanoncot, aki egyúttal a kenyérosztó is. A tanonc nem a pékeknél aludt, de a táborhoz tartozott. A tanonc bosszúból felkeresi Dankoskyt, s amikor rátalál azt mondja neki: - Tudd meg, hogy azon a nyúlvacsorán, amire Corrazi meg Angelo meghívott, a te macskádat ettétek meg! - Bizonyítsd be! - mondja a lengyel torkon ragadva a fiút. - A csónakház mögött, valamivel messzebb, van egy mangófa, láttam, amikor Corrazi oda ásta a macskád irháját. A lengyel mint egy eszebódult megy megnézni, és csakugyan megtalálja az irhát. A már oszló, félig elrohadt fejét kiveszi. Tengervízben megmossa, kiteszi a napra száradni, aztán patyolatfehér vászonba bugyolálja, és egy száraz helyen, jó mélyre, nehogy ellepjék a hangyák, eltemeti. Legalábbis így mesélte el nekem. Éjszaka egy petróleumlámpa gyér fényénél, a pékek termének közepén, egy vaskos padon, Corrazi meg Angelo zsugázik. Dankosky negyvenöt év körüli férfi, - 187 -

középtermetű, zömök, deltás vállú, nagyon erős. Előkészített egy keményfa husángot, olyan nehéz volt, akár egy vasbunkó, hátulról odalopakodott, és szó nélkül, teljes erejéből kupán vágta mind a kettőt. A koponyák úgy válnak ketté, akár két gránátalma, és a velő a földre folyik belőlük. Eszeveszett dühében nem elégszik meg azzal, hogy megölte őket, összekaparja az agyvelejüket és a helyiség falára keni. Minden csak úgy csurog a vértől meg a velőtől. Engem ugyan nem értett meg a csendőrparancsnok, a hadbíróság elnöke, Dankoskyt ellenben, a két előre kitervelt gyilkosságért, szerencsére megértette, olyannyira, hogy csak öt évre ítélték. MÁSODSZOR A SZIGORÍTOTT BÖRTÖNBEN A lengyellel összebilincselve megyek vissza a Szigetekre. Nem sokáig hagytak bennünket a saint-laurent-i zárkában! Hétfői napon érkeztünk meg, csütörtökön hadbíróság elé álltunk, és pénteken reggel már behajóztunk a Szigetek felé. Tizenhatan megyünk vissza a Szigetekre, közülünk tizenkét szigorított. Egész úton tombol a tenger, a hajóhídon gyakran átcsap egy-egy nagyobb hullám. Annyira kétségbe vagyok esve, hogy már-már azt kívánom, süllyedne el ez az ócska bárka. Senkivel sem beszélek, a nedves szélben, amely az arcomat verdesi, magamba roskadok. Nem védekezem, ellenkezőleg. Szándékosan hagyom, hogy a kalapomat elvigye a szél, a nyolcévi szigorítottban nem lesz rá szükségem. A széllel szemben, fulladozva szedem a vadul tomboló levegőt. Miután hajótörést áhítottam, magamhoz térek: "Bébert Celier-t felfalták a cápák, én harmincéves vagyok, és nyolc évet kell lehúznom." De vajon ki lehet bírni nyolc évet az emberfaló falai közt? Tapasztalataimból ítélve, azt hiszem, hogy lehetetlen. Az elképzelhető legnagyobb ellenállás négy-öt év lehet. Ha nem ölöm meg Celier-t, csak három évet kapok, vagy talán csak kettőt, mert a gyilkosság mindent súlyosbított, még a szökést is. Nem kellett volna megölnöm azt a szarevőt. Az én emberi feladatom önmagammal szemben nem az öntörvénykezés, hanem mindenekelőtt, és mindenekfelett, élni, élni, hogy megszökhessem. Hogyan követhettem el ilyen szarvashibát? Nem beszélve róla, hogy kis híján ez a szemét ölt meg engem. Élni, élni, élni, ez kellett volna, hogy legyen, és kell, hogy legyen a hitvallásom. A felügyelők közt, akik a szállítmányt kísérik, van egy őr, akit az emberfalóban ismertem meg. Nem tudom, hogy hívják, de majd megveszek, hogy megkérdezzek tőle valamit. - Főnök, szeretnék valamit kérdezni magától. Csodálkozva jön oda hozzám, és megkérdi: - Mit? - Tud olyan emberről, aki kibírt nyolc év szigorított büntetést? Gondolkozik, aztán azt mondja: - Nem, több olyanról tudok, aki öt évet lehúzott, sőt nagyon jól emlékszem egyre, aki elég jó állapotban és ép ésszel jött ki hat év után. A Szigorítottban voltam, amikor szabadult. - Köszönöm. - Nincs mit - mondja a smasszer. - Ugye, te nyolc évet kaptál? - Igen, főnök. - Csak úgy kerülhetsz ki, ha sohasem kapsz különbüntetést. És elmegy. Ez a mondat nagyon fontos. Igen, csak akkor jutok ki élve, ha sohasem kapok különbüntetést. Csakugyan, a büntetés általában a táplálék egy részének vagy az egésznek a megvonása egy bizonyos időre, következésképpen, még ha az ember visszatér is a rendes táplálkozáshoz, sohasem tud újra talpra állni. Néhány szigorúbb büntetés, és az ember nem bírja ki, beledöglik. Tanulság: nem szabad kókuszt és cigarettát elfogadnom, sőt még írnom vagy levelet kapnom sem. - 188 -

A hátralevő úton egész idő alatt ezen az elhatározásomon rágódom. Semmi, a világon semmi kapcsolat, sem a kintiekkel, sem a bentiekkel. Támad egy ötletem: az egyetlen mód, hogy kockázat nélkül jobb kaját kapjak, ha valaki odakint lefizeti a levesosztókat, hogy délben a legnagyobb és a legjobb húst válasszák nekem. Egyszerű, mert az egyik adja a húslevest, utána jön a másik egy tálcával, s a csajkába tesz egy darab húst. Annyi az egész, hogy jól belemeríti a kanalát a kondérba, és a lehető legtöbb zöldséget adja. Ez az ötlet kissé megnyugtat. Csakugyan, egész tisztességesen elverhetem az éhemet, szinte jól is lakhatom, ha ez az elképzelésem sikerül. Nekem annyi dolgom marad, hogy a lehető leghosszabb időre elrepüljek, és sokat álmodozzam kellemes eseményekről, hogy meg ne bolonduljak. Megérkezünk a Szigetekre. Délután három óra van. Alig szállunk ki, máris látom Juliette világossárga ruháját, a férje mellett. A parancsnok hozzám siet, még mielőtt sorba állhatnánk, és megkérdi: - Mennyi? - Nyolc év. Visszamegy a feleségéhez, megmondja neki. Bizonyára beleszédül, mert leül egy kőre. Látom: teljesen összetört. A férje karon fogja, az asszony feláll, és miután hatalmas szemével nagyon beszédes tekintetet vet rám, mindketten elmennek, hátra sem néznek. - Mennyi, Pillangó? - kérdi Dega. - Nyolc év szigorított börtön. Egy szót sem szól, rám sem mer nézni. Galgani jön, de mielőtt megszólalna, azt mondom neki: - Ne küldj semmit, és ne írjál. Ilyen hosszú büntetéssel nem kockáztathatom meg a különbüntetést. - Értem. Aztán halkan, gyorsan hozzáteszem: - Próbáld elintézni, hogy délben meg este a lehető legjobban szolgáljanak ki. Ha sikerül elintézned, talán még viszontlátjuk egymást. Isten veled. Szándékosan elindulok az első csónak felé, amely majd a Szent Józsefre visz bennünket. Mindenki úgy néz rám, mint egy koporsóra, amelyet éppen a sírgödörbe eresztenek. Senki sem szól egy árva szót sem. A rövid úton Chaparnak is megmondom, amit Galganinak mondtam. Azt válaszolja: - Ezt el lehet intézni. Bátorság, Pilla. - Aztán azt kérdi: - Matthieu Carbonieri? - Bocsáss meg, hogy megfeledkeztem róla. A hadbíróság elnöke kérte, hogy újabb adatokkal egészítsék ki az ügyét, mielőtt döntenének. Ez jó vagy rossz jel? - Azt hiszem, jó. A tizenkét emberből álló oszlop első sorában haladok, amely felfelé kapaszkodik a Börtön felé. Gyorsan megyek, furcsa, de szinte vágyom, hogy már egyedül maradjak a zárkámban. Úgy megszaporázom a lépteim, hogy a smasszer azt mondja: - Csak lassan, Pillangó. Azt hinné az ember, hogy sürgős magának visszatérni abba a házba, amelyet nem is olyan régen hagyott el. Megérkezünk. - Pucérra! Bemutatom maguknak a Szigorított Börtön igazgatóját. - Sajnálom, hogy visszakerült, Pillangó - mondja. Aztán: "Szigorítottak ide stb." A szokásos beszéd. - A épület 127-es zárka. Ez a legjobb, Pillangó, mert a folyosó ajtajával szemben van, és így több fényt kapsz, és mindig jó levegő lesz nálad. Remélem, hogy jól viseled magad. Nyolc év hosszú idő, de ki tudja, talán, ha kifogástalanul viselkedsz, némi kegyelmet kaphatsz, egy-két évet. Szívből kívánom neked, mert bátor ember vagy. Itt vagyok a 127-esben. Csakugyan éppen egy nagy rácsos ajtóval szemben, amely a folyosóra nyílik. Noha már majdnem hat óra, még mindig elég világos van itt. Ennek a zárkának még az a rohadt szaga sincs, mint az első cellámnak. Ez egy kicsit feldob: "Jó öreg Pillangó, ez az a négy fal, amely nyolc éven át az életed tanúja lesz. Ne számold a hónapokat és az órákat, semmi értelme: Ha elfogadható mértékegységet akarsz, - 189 -

félévekben kell számolnod. Tizenhat félév, és újra szabad vagy. Mindenesetre van egy előnyöd. Ha itt döglesz meg, legalább annyi elégtételed lesz, hogy ha nappal halsz meg, világosban halsz meg. Ez nagyon fontos. Igazán nem lehet valami kedélyes dolog sötétben megdögleni. Ha beteg vagy, az orvos itt legalább látja a pofádat. Igazán nem tehetsz magadnak szemrehányást azért, mert szökéseddel újra élni akartál, és Istenemre mondom, azért sem, mert megölted Celier-t. Képzeld csak el, mit szenvednél, ha arra gondolnál, hogy míg te itt vagy, ő télakot vett. Bízzuk az időre. Hátha lesz amnesztia, háború, földrengés, tájfun, ami szétrombolja az erődöt. Miért is ne? Hátha akad egy rendes ember, akinek, hazatérve Franciaországba, sikerül megindítania a franciákat, akik kiharcolják a Büntetésvégrehajtó Hatóságnál, hogy szüntesse meg a lenyakazásnak ezt a módját, amikor nyaktiló nélkül végeznek az emberekkel. Vagy talán akad egy megcsömörlött orvos, aki elmondja az egészet egy újságírónak, vagy egy papnak, vagy tudom is én? Mindenesetre, Celier-t már rég megemésztették a cápák. Én meg itt vagyok, megőriztem a méltóságomat, élve kell kikerülnöm ebből a sírboltból." Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, újra mászkálni kezdek, azonnal elkapom a kellő fejtartást, karmozdulatot, lépéseim pontos hosszát, aminek biztosítani kell, hogy az ingaóra kifogástalanul működjék. Úgy döntök, hogy csak két órát járok délelőtt és kettőt délután, amíg meg nem tudom, hogy számíthatok-e a kivételes mennyiségű kosztra. Nem szabad azzal kezdeni, hogy az első zaklatott napokban feleslegesen pazaroljam az erőmet. Igen, szomorú, hogy az utolsó pillanatban vallottam kudarcot. Igaz ugyan, hogy ez csak a télak első része volt, még szerencsésen át kellett volna kelnem több mint ötszáz kilométeren ezzel a törékeny tutajjal. És attól függően, hol érünk partot, újabb télakot kellett volna venni. Ha a vízre ereszkedés jól sikerül, a három liszteszsákból készített vitorla több mint tíz kilométer óránkénti sebességgel hajtotta volna a tutajt, Legfeljebb tizenöt, de talán tizenkét óra alatt is partot értünk volna. Természetesen csak ha esett volna napközben, mert csakis esőben kockáztathattuk volna meg a vitorlák felhúzását. Úgy rémlik, mintha a következő napon, hogy zárkába dugtak, esett. De nem vagyok biztos benne. Arra gondolok, hogy milyen hibákat követtünk el, miben tévedtünk. Csak kettőt találok. Az első hiba: az asztalos túlságosan jó, túlságosan biztonságos tutajt akart szerkeszteni, ráadásul a kókuszok elhelyezésére egy külön ládát kellett csinálnia, vagyis szinte két egymásba helyezhető tutajt készített. Ezért aztán túl sok időbe tellett, hogy a sok alkatrész titokban kellő pontossággal elkészüljön. A második, a súlyosabbik. Celier-t az első komoly gyanú után, még aznap éjjel, meg kellett volna ölnöm. Ha megtettem volna, Isten tudja, hol lennék most! Még ha a szárazföldön valami baj történik is, vagy ha a vízre ereszkedés pillanatában kapnak el, akkor is csak legfeljebb három évet kapok és nem nyolcat, és legalább örülnék, hogy vittem valamire. Vajon hol lennék, ha minden simán ment volna, a Szigeteken vagy a szárazföldön? Ki tudja? Talán éppen Bowennel csevegnék Trinidadban vagy Curacaón, Irénée de Bruyne püspök oltalma alatt. És onnan már csak akkor utaznánk el, ha bizonyosak volnánk benne, hogy valamelyik nemzet befogad bennünket. Ellenkező esetben simán visszamehetnék egyedül, egy kis hajón, egyenest a Guajirára, a törzsemhez. Nagyon későn aludtam el, és aránylag rendesen aludtam. Az első éjszaka nem volt nagyon lehangoló. Élni, élni, élni. Valahányszor, mikor már-már elcsüggedek, háromszor is el kell ismételnem a szállóigémet: "Amíg élek, addig éltet a remény." Egy hét telt el. Észrevettem, hogy tegnap óta változott az adagom. Délben remek darab főtt hús, este pedig egy egész csajka sűrű lencse, szinte nem is volt rajta lé. "A lencsében vas van, az nagyon jót tesz az egészségnek." Örvendezek, akár egy gyerek. Ha továbbra is így lesz, akkor naponta tíz-tizenkét órát mászkálhatok, és akkor este fáradtan fel tudok majd röppenni a csillagok közé. De nem, nem kalandozom, a földön vagyok, a szilárd talajon, azokra a fegyencekre gondolok, akiket a Szigeteken megismertem. Mindegyiknek megvan a maga története, a régi és a mostani. Aztán - 190 -

eszembe jutnak a Szigeteken elterjedt legendák is. Az egyik a harang legendája, meg is fogadom magamban, ha egyszer újra visszakerülök a Szigetekre, utánajárok. Mint már mondtam, a fegyenceket nem temetik el, hanem a Szent József és Királysziget közt egy cápáktól hemzsegő helyen a tengerbe dobják. A hullát két liszteszsákba teszik, a lábára kőtelet kötnek, kővel a végén. A hajó elején vízszintesen fekszik egy négyszögletes láda, mindig ugyanaz. Amikor a kijelölt helyre érnek, a fegyenc evezősök vízszintesre emelik az evezőjüket, a hajópalánk magasságában. Valaki megdönti a ládát, egy másik kinyit valamiféle csapóajtót. Ekkor a holttest a vízbe csúszik. A cápák egészen bizonyos, hogy azonnal elharapják a követ tartó kőtelet. A hulla így sohasem merül nagyon mélyre. A felszínre vetődik, és a cápák elkezdenek marakodni a zsákmányukon. Akik már látták, azok szerint iszonyú látvány, ahogy a cápák megesznek egy hullát, mert - különösen ha nagyon sokan vannak - mindig felhozzák a halotti leplet a tartalmával együtt, s széttépve a liszteszsákokat, nagy darabokat tépnek ki a hullából, és elvonulnak vele. Pontosan úgy történik, ahogyan leírtam, de egyetlen dologra nem tudtam fényt deríteni. A foglyok, kivétel nélkül, azt állítják, hogy a cápákat a harangzúgás csalja oda, mert a kápolnában mindig megkongatják a harangot, ha valaki meghal. Előfordul, hogy az ember este hatkor a Királysziget csúcsán van, s van olyan nap, hogy egyetlen cápa sincs. Ha azonban a kis templomban megkondul a harang, pillanatokon belül odacsődülnek a cápák, várják a hullát, mert semmi mással nem lehet magyarázni, hogy pontosan ebben az időben mindig odajönnek. Remélem, hogy engem nem szolgálnak fel a Királysziget cápáinak hasonló körülmények közt. Ha élve felfalnak télak közben, annyi baj legyen, legalább a szabadságomért halok meg. De hogy valamilyen betegségben meghaljak a zárkában, azt már nem, nem szabad, hogy megtörténjék. Minthogy mindig jóllakom, mert a barátaimnak sikerült megszervezniük ellátásomat, egészségem kifogástalan. Reggel hét órától este hatig megállás nélkül járkálok. Éppen ezért az esti csajkának hamar a fenekére nézek, mindig csurig teszik szárazfőzelékkel, babbal, lencsével, tört borsóval vagy zsíros rizzsel. Mindig megeszem az egészet, jó étvággyal. A járás jót tesz, egészséges fáradtságot érzek, és már járkálás közben is sikerül kettős életet élnem. Tegnap például az egész napomat egy pici Ardéche vidéki réten töltöttem, amelyet Favras-nak hívnak. Amikor anyám meghalt, gyakran utaztam el a nagynénémhez néhány hétre, az anyám nővére volt, és a kis község tanítónője. Szóval, tegnap lélekben a gesztenyésben jártam, gombát szedtem, majd hallottam kispajtásomat, a juhpásztort, ahogy utasításokat ad a juhászkutyának, a kutya pedig visszaterel egy elbitangolt bárányt, vagy megfenyít egy túlságosan fürge lábú kecskét. Sőt, mit több, még a vastartalmú hűs forrás ízét is éreztem a számban, élveztem a parányi buborékok bizsergését, amelyek az orromba szálltak. A tizenöt évvel ezelőtti pillanatok ilyen élethű felidézése, az a képesség, hogy ilyen élénken újraélhessem őket, csakis a magánzárkában lehetséges, távol minden zajtól, a legteljesebb csendben. Még Outine néni ruhájának sárga színére is emlékszem. Hallom a szél zúgását a gesztenyefák lombjai közt, egy-egy gesztenye koppanását a száraz földön, vagy azt a halk neszt, ha avarra esik. Egy hatalmas vaddisznó bukkant elő a rekettyésből, és annyira megijesztett, hogy eszeveszetten futni kezdtem, miközben a gomba legnagyobb részét elvesztettem. Igen, az egész napot (járkálás közben) Favras-ban töltöttem a nénivel meg Julien kispajtásommal, a lelenc juhpásztorral. Senki sem tudja megakadályozni, hogy elringatózzam ezekben a gyengéd, világos, tiszta, újraélt emlékekben, és hogy élvezzem a belőlük áradó nyugalmat, amelyre olyan nagy szüksége van megsebzett lelkemnek. A társadalom szemében az emberfaló számtalan zárkájának egyikében vagyok. A valóságban azonban egy egész napot elloptam tőlük, Favras-ban töltöttem, a legelőn, a gesztenyésben, sőt még forrásvizet is ittam az Őszibarackfáról elnevezett forrásból. Eltelt az első félév. Megfogadtam magamban, hogy félévekben számolok, így hát megtartottam az ígéretem. Csak ma reggel csökkent tizenhatról tizenötre... Már csak tizenöt félév. Csináljunk mérleget. Ebben a félévben semmiféle személyes incidens nem volt. - 191 -

Ugyanaz a táplálék, de még mindig elegendő mennyiség, úgyhogy az egészségem nem szenvedett kárt. Körülöttem sok az öngyilkos, az őrült, szerencsére elég hamar elviszik őket. Igazán lehangoló hosszú órákon vagy napokon át hallgatni, ahogy kiabálnak, panaszkodnak vagy jajgatnak. Elég jó trükköt eszeltem ki, bár a fülnek nem tesz jót. Levágok egy-egy darab szappant és mind a két fülemet bedugom vele, hogy ne halljam ezeket az iszonytató kiáltásokat. Sajnos, a szappantól fáj a fülem, és egy-két nap után folyni kezd. Mióta a fegyenctelepen vagyok, most először alacsonyodtam le odáig, hogy valamit kérjek a smasszertől. Az egyik felügyelő, aki a levest osztja, Montélimarba való, közel az én szülőföldemhez. Még a Királyszigeten ismertem meg, és arra kértem, hozzon nekem viaszgolyókat, hogy valahogyan elviseljem a bolondok lármáját, amíg el nem viszik őket. Másnap egy akkora viaszgolyót hozott, mint egy dió. Hihetetlen megkönnyebbülés, hogy nem kell többé hallanom ezeket a szerencsétleneket. Már egészen hozzáedződtem az óriási százlábúakhoz. Fél év alatt egyetlenegyszer csípett meg. Amikor felébredek, s egy ilyen állat mászkál a meztelen testemen, egészen jól bírom. Az ember mindenhez hozzászokik, önuralom kérdése, mert a lábával meg a csápjával rettentően csiklandoz. De ha az ember rosszul kapja el, megcsípi. Inkább meg kell várni, amíg lemászik, aztán megkeresni és agyontaposni. A cementpadkámon mindig van két-három pici darab friss kenyér. A kenyér illata mindig oda vonzza, mindenképpen odamegy. Akkor megölöm. Van egy rögeszmém, amelyet el kell hessegetnem. Miért nem öltem meg Bébert Celier-t még azon a napon, amikor gyanítani kezdtük ocsmány szerepét? Nos, szüntelenül vitába szállok önmagammal: mikor van joga ölni az embernek? Arra a következtetésre jutok: a cél szentesíti az eszközt. Az én célom az volt, hogy sikerüljön a télakom, sikerült elkészíttetnem egy jó tutajt, és biztos helyen elrejteni. Az indulás egy napon múlott. Minthogy az utolsó előtti alkatrésznél már tudtam, hogy milyen veszély fenyeget Celier részéről, az alkatrész azonban csodák-csodája mégis megérkezett a rendeltetési helyére, habozás nélkül meg kellett volna ölnöm. És ha tévedtem volna, ha a látszat csal? Ártatlan embert öltem volna. Micsoda borzalom! De ostobaság, hogy lelkiismereti kérdést csinálok belőle, én, az életfogytiglanra ítélt fegyenc - mi több, az életfogytiglan tetejébe még nyolc év szigorított börtönt kaptam. Mit képzel egy magamfajta söpredék, akit úgy kezelnek, mint a társadalom szemetjét? Szeretném tudni, vajon az a tizenkét hájfejű esküdt, aki elítélt, eltűnődött-e magában egyszer is, hogy valóban lelkiismeretesen cselekedett-e, amikor ilyen súlyos büntetést mért rám. És vajon az ügyész, akinek még nem tudom pontosan, hogy mivel fogom kitépni a nyelvét, gondolt-e rá, hogy nem volt-e túlságosan kemény a vádbeszéde. Bizonyára már az ügyvédeim se emlékszenek rám. Biztosan semmitmondó szavakkal beszélnek arról "a sajnálatos Pillangó-ügyről" az 1932-es esküdtszéki tárgyaláson. "Tudják, kedves kollégáim, azon a napon nem voltam valami jó formában, ráadásul Pradel főügyész-helyettes a legjobb napját fogta ki. Mint a vád képviselője, mesterien két vállra fektette a védelmet. Igazán első osztályú ellenfél." Úgy hallom ezt, mintha Raymond Hubert mellett állnék, aki az ügyvédekkel cseveg valamilyen nagyvilági összejövetelen, vagy még inkább az Igazságügyi Palota egyik folyosóján. Egyetlenegy valakit ismerek, Bévin elnököt, aki biztosan feddhetetlen és becsületes bíró. Ez a pártatlan ember bizonyára felveti a kollégáinak, vagy valahol egy estélyen, hogy milyen veszélyes az esküdtekre bízni egy ember elítélését. Bizonyára kifejti, természetesen választékos szavakkal, hogy a tizenkét hájfejű esküdt nincs felkészülve ilyen nagy felelősségre, hogy túlságosan a vád vagy a védelem bűvös hatása alá kerülnek, attól függően, hogy melyik a csillogóbb ebben a szópárbajban, hogy meggondolatlanul és gyorsan felmentenek vagy elítélnek valakit anélkül, hogy tudnák, miért, és egyszerűen a szerint a pozitív vagy negatív hangulat szerint ítélkeznek, amelyet a két fél közül az erősebbik keltett. Az elnök meg a családom is, igen, talán a családom is, haragszik rám a sok kellemetlenség miatt, amit bizonyára okoztam nekik. Biztosan tudom, hogy szegény apám - 192 -

nem panaszolja, hogy a fia ilyen keresztet rakott a vállára. Csak cipeli a nehéz keresztet, s nem vádolja a kölykét, nem illeti szemrehányásokkal, pedig, minthogy tanító és törvénytisztelő polgár, azt tanítja, hogy meg kell érteni és el kell fogadni a törvényeket. Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén így kiált fel: "Mocsok népség, megöltétek a fiamat, vagy ami még ennél is rosszabb, csöppenként folyatjátok ki a vérét, pedig még csak huszonöt éves!" Ha tudná, hogy hol van a kölyke, hogy mit csinálnak vele, képes lenne anarchistává válni. Ma éjszaka az emberfaló sokkal inkább rászolgált a nevére, mint bármikor eddig. Megtudtam, hogy ketten felakasztották magukat, egy pedig megfulladt, rongyokkal teletömte a száját meg az orrlyukát. A 127-es zárka közel van ahhoz a helyhez, ahol az őrségváltás történik, és olykor néhány szófoszlányt elkapok az őrök beszélgetéséből. Ma reggel például nem beszeltek elég halkan, és így jól hallottam, amit az éjszakai balesetekről meséltek. Megint eltelt egy félév. Mérleget csinálok, és épp az imént véstem a falba egy szép "14"-est. Van egy szögem, csak félévenként használom. Igen, mérleget csinálok, egészségem még mindig kifogástalan, és a hangulatom nagyon jó. Minthogy sokat kalandozom a csillagok közt, nagyon ritkán kerít hatalmába a csüggedés. Elég gyorsan túlteszem magam rajta, és valóságos utazásokat teszek, minden részletre kitérve, vagy álmodozom, ami elűzi sötét gondolataim. Celier halála nagy segítségemre van a keserű pillanatok legyőzésében. Azt gondolom magamban: Én élek, élek, élek, és élnem, élnem, élnem kell, hogy egy napon majd újra szabadon élhessek. Ő, aki megakadályozott a szökésben, ő meghalt, ő sohasem lesz szabad, de én szabad leszek, szabad leszek egyszer, az biztos, holtbiztos. Mindenesetre, ha harmincnyolc éves koromban kikerülök, még nem leszek öreg, és a következő télak lesz az igazi, biztos vagyok benne. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Néhány napja a lábam megkékült, és vérzik az ínyem. Beteget jelentsek? Hüvelykujjamat a lábamba nyomom, és ott marad a helye. Mintha tele volnék vízzel. Már egy hete nem tudok tíz vagy tizenkét órát járni, pusztán hat órát, azt is kétszerre, s attól is halálosan fáradt vagyok. Amikor fogat mosok, már nem tudom úgy megdörzsölni a beszappanozott durva törülközővel, hogy ne fájjon, és ne vérezzék nagyon. Sőt tegnap egy fogam magától kiesett, fent az egyik metszőfogam. Valóságos forradalommal ér véget az újabb félévem. Csakugyan, tegnap mindannyiunknak ki kellett dugnia a fejét, egy orvos végigment, és mindenkinek megnézte az ínyét. És ma reggel, amikor éppen másfél éve vagyok ebben a cellában, az ajtóm kinyílik, és azt mondják: - Jöjjön ki, álljon a fal mellé, és várjon. Én voltam az első az ajtónál, körülbelül hetvenen jöttek ki. "Vigyázz, balra át." Most utolsó vagyok a sorban, amely az épület másik vége felé indul, és kimegy az udvarra. Kilenc óra van. Egy fiatal dögész, rövid ujjú khakiingben a szabadban ül, egy kis faasztal mellett. Körülötte ápoló-fegyen-cek meg egy ápoló-felügyelő. Mindenki, a dögészt is beleértve, ismeretlen. Tíz smasszer, karabéllyal a kezében, fedezi a szertartást. A parancsnok meg a felügyelők állva, szótlanul nézik a jelenetet. - Mindenki pucérra - kiáltja a felügyelő. - A holmijukat fogják a hónuk alá: Kérem az elsőt. A neved? -X... - Nyisd ki a szád, tedd szét a lábad. Ezt a három fogát húzzák ki. Először jódos alkoholt, aztán kékmetilt, naponta kétszer étkezés előtt kalánfű-szirupot. Én kerülők utolsónak sorra. - A neved? - Charriére. - Még, ilyet, te vagy az egyetlen, aki jó bőrben van. Mostanában jöttél? - Nem. - 193 -

- Mióta vagy itt? - Másfél éve. - Miért nem vagy olyan sovány, mint a többiek? - Nem tudom. - Jó, hát akkor én majd megmondom. Mert jobban zabálsz, mint ők, vagy nem onanizálsz annyit, mint ők. Mutasd a szád, a lábad. Naponta két citrom: reggel egy, este egy. Szopogasd a citromot, a levével kenegesd az ínyed, skorbutod van. Jódos alkohollal megtisztítják az ínyemet, aztán bekennek kékmetillel, s kapok egy citromot. Hátra arc, én vagyok a sorban az utolsó, és visszamegyek a zárkámba. Ami az imént történt, valóságos forradalom: kivezették a betegeket az udvarba, napfényre vitték őket, és rendesen megvizsgáltatták őket egy orvossal. Ilyen még sose volt a Szigorítottban. Mi történt? Talán akadt végre valahára egy orvos, aki nem volt hajlandó néma cinkosa lenni ennek a hírhedt szabályzatnak? Ezt a dögészt, aki később a barátom lett, Germain Guibertnek hívják. Indokínában halt meg: A felesége írta meg nekem Maracaibóba, Venezuelába, sok évvel e nap után. Tíznaponként vizsgálat a napon. Mindig ugyanaz a gyógymód: jódos alkohol, kékmetil, két citrom. Állapotom nem súlyosbodik, de nem is javul. Kétszer kértem kalánszirupot, de az orvos egyszer sem adott, ami kezd idegesíteni, mert még mindig csak napi hat órát tudok járni, és a lábfejem még mindig dagadt és fekete. Egy napon, amint a soromra várok, észreveszem, hogy a fa, amelynek árnyékába húzódtam, citromfa, de citrom nincsen rajta. Letépek egy levelet, és rágni kezdem, aztán gépiesen letörök egy pici ágat, néhány levéllel, minden különösebb cél nélkül. Amikor szólít a dögész, a fenekembe dugom az ágat, és azt mondom neki: - Doktor úr, nem tudom, hogy a citromjai miatt van-e, de nézze meg, mi nőtt ki a kufferomból. És megfordulok a kis leveles ággal a fenekemben. A smasszerek először röhögésben törnek ki, aztán a főfelügyelő azt mondja: - Büntetést kap, Pillangó, mert nem adta meg a kellő tiszteletet az orvosnak. - Ugyan már - mondja a doktor. - Nem kell megbüntetni ezt az embert, mert én nem teszek panaszt. Nem akarsz több citromot? Erre akartál célozni? - Igen, doktor, torkig vagyok a citrommal, mert nem gyógyulok tőle. Szeretném kipróbálni a kalánfű-szirupot. - Azért nem adtam neked, mert nagyon kevés van, és a súlyos betegeknek szánom. De azért adok neked napi egy kanállal, és a citromot továbbra is kapod. - Doktor, én láttam, hogy az indiánok tengeri algát esznek, tudom, hogy a Királyszigeten van. Biztosan a Szent Józsefen is. - Remek ötletet adtál. Mindennap adok neked egy bizonyos fajta algát, amit magam is láttam a tengerparton. Az indiánok főve vagy nyersen eszik? - Nyersen. - Rendben van, köszönöm, és nagyon kérem, parancsnok úr, ne büntesse meg ezt az embert. Bízom magában. - Igenis, százados úr. Csoda történt. Minden héten kimehetünk a napra két órára, vagy a saját sorunkra várunk, vagy arra, hogy a többiek végezzenek, arcokat látunk, néhány szót motyogunk, ki álmodhatta volna, hogy ilyen csodálatos dolog történhet? Mindenkinek mesébe illő ez a változás: a halottak felkelnek, és a napon sétálnak, végre ezek az élőhalottak válthatnak néhány szót. Mintha csak mindegyikünk kapna egy flaska életmentő oxigént. Csatt, csatt, végeérhetetlen csattogással nyílnak ki sorra a cellaajtók egy keddi napon, reggel kilenckor. Mindenkinek a zárkája ajtajába kell állnia. - Szigorítottak - kiáltja valaki -, a kormányzó úr szemlét tart. Öt gyarmati tiszt - bizonyára mindegyik orvos - kíséretében egy magas, jól öltözött, ezüstös hajú férfi lassan végigmegy a folyosón, minden zárka előtt. Hallom, amint közlik vele a büntetéseket, és az okokat, amiért adták. Mielőtt velem egy vonalba érne, kihoznak egy férfit, akinek nincs ereje ilyen hosszú ideig állva várakozni, az egyik emberevő. Azt - 194 -

mondja az egyik tiszt: - De hiszen ez élőhalott, ez az ember! A kormányzó azt feleli: - Valamennyien siralmas állapotban vannak. A bizottság hozzám ér. A parancsnok azt mondja: - Neki van a leghosszabb büntetése. - Hogy hívják? - kérdi a kormányzó. - Charriére-nak. - A büntetése? - Nyolc év állami javak eltulajdonításáért stb. gyilkosságért, három az egyikért, öt a másikért, mint különbüntetés. - Mennyit töltöttél le? - Másfél évet. - A viselkedése? - Jó - mondja a parancsnok. - Az egészséged? - Megjárja - mondja a dögész. - Van valami megjegyzése? - Hogy ez a rendszer embertelen és nagyon kevéssé méltó egy olyan néphez, mint a francia. - Miért? - Teljes csend, séta nincs, és az utóbbi napokig orvosi kezelés sem volt. - Viselkedjék jól, talán kegyelmet kap, ha még én leszek a kormányzó. - Köszönöm. E naptól kezdve, a Martinique-ból és Cayenne-ből érkezett kormányzó és a főorvos utasítására mindennap egy órát sétálhatunk, s fürödhetünk a tengerben, afféle áluszodát csináltak, amelyben a fürdőzőket óriási kőtömbök védik a cápáktól. Minden reggel kilenc órakor, százas csoportokban, anyaszült meztelenül lemegyünk a börtönből fürödni. A felügyelők feleségei meg gyerekei otthon maradnak, hogy meztelenül jöhessünk le. Már egy hónapja van így. Az emberek arca teljesen megváltozott. Ez az egyórás napsütés, ez a fürdés a sós vízben, a lehetőség, hogy naponta egy órát beszélhetünk, gyökeresen megváltoztatta a szigorítottakat, ezeket a testi-lelki nyomorékokat. Egyik nap, mikor a fürdésről visszafelé mentünk a Szigorítottba, én valahol leghátul voltam, s hallom, amint egy asszony kétségbeesetten kiáltozik, majd két pisztolylövést hallok. Végre megértem: - Segítség! Megfullad a kislányom! A kiáltás a rakpartról hallatszik, amely csak egy tengerbe nyúló kicementezett lejtő, ott, ahol a csónakok partot érnek. Mások azt kiáltozzák: - A cápák. És két újabb pisztolylövés. Minthogy a segélykiáltásokra meg a pisztolylövésekre mindenki visszafordult, habozás nélkül félrelökök egy őrt és anyaszült meztelenül a part felé indulok. Amint odaérek, két eszeveszetten kiáltozó asszonyt találok ott, meg három felügyelőt és arabokat. - Ugorjanak a vízbe! - kiáltja az asszony. - Nincs olyan messze! Én nem tudok úszni, különben érte mennék. Gyáva banda! - Cápák! - mondja az egyik smasszer. És megint rájuk lő. Kék-fehér ruhában egy kislány ring a tengeren, egy enyhe áramlat szép lassan sodorja magával. Egyenesen arra tart, ahol az áramlatok összefutnak, arra a helyre, ahová a fegyenceket szokták temetni, de még nagyon messze van tőle. A smasszerek szünet nélkül lőnek, és bizonyára el is találtak néhány cápát, mert a kislány körül örvénylik a víz. - Hagyják abba a lövöldözést! - kiáltom. És habozás nélkül a vízbe ugrom. Az áramlat segítségével nagyon gyorsan közeledem a kislányhoz, akit még mindig a felszínen tart a ruhája, és aki teljes erejéből - 195 -

rúgkapál, hogy elijessze a cápákat. Már csak harminc-negyven méterre vagyok tőle, amikor odaér egy csónak, a Királyról futott ki, mert ott is észrevették, hogy mi történt. Előttem ér a kislányhoz, elkapja és megmenekíti. Sírok dühömben, még csak nem is gondolva a cápákra, amikor engem is partra visznek. Hiába kockáztattam az életem. Legalábbis azt hittem, de egy hónappal később, valami jutalom címén Germain Guibert doktor mégis kijárja, hogy egészségügyi okokból függesszék fel szigorított büntetésemet. Nyolcadik füzet VISSZATÉRÉS A KIRÁLYSZIGETRE A BIVALYOK Így hát valóságos csoda folytán visszatérek a Királyszigetre, hogy folytassam rendes büntetésem letöltését. Nyolcéves ítélettel hagytam itt, és a mentési kísérlet miatt tizenkilenc hónap múltán visszatértem. Viszontláttam a barátaimat: Degát, még mindig könyvelő, Galganit, a postást, Carbonierit, akit az én szökési ügyemben felmentettek, Grandet-t, Bourset-t, az asztalost, meg a Babakocsisokat: Naricot és Quenier-t, Chatal ápolót, és első télakom cinkosát, Maturette-et, aki még mindig a Királyon van mint segédápoló. A korzikai klikk banditái még mind itt vannak: Essari, Vicioli, Césari, Razori, Fosco, Maucuer meg Chapar, aki miatt lenyakazták a Kormost, a marseille-i tőzsdebotrány egyik hősét. A 27-35-ös évek véres rendőri krónikáinak minden hőse itt van. Marsino, Dufréne gyilkosa, a múlt héten halt meg végelgyengülésben. Azon a napon a cápák ínyencfalatot kaptak. Párizs egyik legtöbbre becsült drágakőszakértőjét szolgálták fel nekik. Barrat, gúnynevén Színésznő, a limoges-i milliomos teniszbajnok, aki megölt egy sofőrt meg a benső, nagyon is benső ifjú barátját, a Királysziget kórházának laboratóriumi és gyógyszerészeti főnöke. Egy mókás orvos azt állítja, hogy a Szigeteken a tüdőbaj ára a fajtalankodás. Egy szó, mint száz, visszatérésem híre úgy robban, mint a bomba. Amikor újra belépek a nehéz vagányok épületébe, szombat reggel van. Majdnem mindenki itt van, és kivétel nélkül mindenki lelkesen ünnepel. Még az órás pasas, aki attól a bizonyos nevezetes reggeltől fogva, amikor tévedésből majdnem lenyakazták, nem szól senkihez, még ő is erőt vesz magán, odajön hozzám, és üdvözöl. - Na, barátaim, mindenki jól van? - Igen, Pilla, érezd jól magad. - Még mindig megvan a helyed - mondja Grandet. - Amióta elmentél, azóta mindig üres. - Köszönöm mindenkinek. Mi újság? - Kellemes újság. - Micsoda? - Az éjszaka, a jó magaviseletűek helyisége mellett, megölték azt a gernyákot, aki a kókuszpálma tetejéről szimatolt utánad, és beköpött. Valamelyik barátod biztosan nem akarta, hogy élve viszontlásd, és meg akart kímélni ettől a munkától. - Biztosan, de szeretném tudni, ki volt az, hogy megköszönjem neki. - Egy napon talán majd megmondja. A névsorolvasásnál találtak rá, egy késsel a szívében. Senki nem látott, nem hallott semmit. - Jobb így. És a kártya? - Csináljuk, még megvan a helyed. - Rendben. Akkor hát újra kezdjük az életfogytiglani kényszermunkát. Isten tudja, - 196 -

hogyan és mikor lesz vége ennek a históriának. - Pilla, igazán mindnyájan teljesen le voltunk törve, mikor megtudtuk, hogy nyolc évet kell lekalapálnod. Most, hogy újra itt vagy, nem hiszem, hogy volna egyetlen ember a Szigeteken, aki képes volna visszautasítani neked bármilyen segítséget, még a legnagyobb kockázat árán sem. - A parancsnok hívatja - mondja egy gernyák. Kimegyek vele. Az őrségnél több smasszer kedves szavakkal fogad. Megyek a gernyák után, és találkozom Prouillet parancsnokkal. - Jól vagy, Pillangó? - Igen, parancsnok úr. - Nagyon örülök, hogy kegyelmet kaptál, és gratulálok bátor tettedért a kollégám kislányáért. - Köszönöm. - Megteszlek bivalyosnak, amíg pöcés nem lehetsz, horgászati joggal. - Ha önnek ez nem kellemetlen, akkor rendben. - Az az én dolgom. A műhelyfelügyelő már nincs itt, én pedig három hét múlva Franciaországba utazom. Na jó, akkor holnaptól kezdve munkába állsz. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, parancsnok úr. - Talán úgy, hogy vársz egy hónapot az újabb télakig! - mondja nevetve Prouillet. A barakkban most ugyanazokat az embereket látom, ugyanúgy élnek, mint mielőtt elmentem. A kártyások külön kaszt, csak a játékra gondolnak, és csak azért élnek. Azok a férfiak, akiknek fiújuk van, velük élnek, velük esznek, és velük hálnak. Igazi házastársak: e férfiak közt dúló szenvedély és szerelem éjjel-nappal lefoglalja minden gondolatukat. Féltékenységi jelenetek, túlcsorduló szenvedély, amelyben a "nő" meg a "férfi" kölcsönösen leselkedik a másik után, ami aztán elkerülhetetlenül gyilkossággal végződik, ha valamelyik ráun a másikra, és más társat keres. A szép Charlie (Barrat) miatt egy Simplon nevű néger a múlt héten megölt egy bizonyos Sidero nevű pasast. Ez már a harmadik, akit Simplon megölt Charlie miatt. Még csak néhány órája vagyok a táborban, és két pofa jön oda hozzám. - Mondd, Pillangó, szeretném tudni, hogy Maturette a köcsögöd-e? - Miért? - Megvan rá az okom. - Ide figyelj! Maturette velem télakolt kétezerötszáz kilométert, férfi módra viselkedett, ez minden, amit mondhatok. - Azt szeretném tudni, hogy veled hál-e? - Nem, a Maturette lőcséhez nem volt szerencsém. Becsülöm mint barátot, a többi nem tartozik rám, kivéve, ha valaki bántaná. - És ha valamikor a nőm lenne? - Jelen pillanatban, ha jószántából csinálja, semmi közöm hozzá. De ha azért, hogy a köcsögöd legyen, megfenyegetnéd, velem gyűlne meg a bajod. A passzív meg az aktív pederaszta teljesen egyforma, mert mind az előbbi, mind az utóbbi csak a szenvedélyének él. Találkoztam az aranypatronos olasszal is, akivel együtt jöttünk a fegyenctelepre. Üdvözölni akart. Azt kérdem: - Még mindig itt vagy? - Mindent megpróbáltam. Anyám tizenkétezer frankot küldött, hatezret a smasszernek adtam a megbízatásért, négyezret arra költöttem, hogy átszállíttassam magam a szárazföldre, sikerült megröntgeneztetnem magam Cayenne-ben, de aztán semmit sem tudtam csinálni. Később azzal vádoltattam magam, hogy megsebesítettem egyik barátomat, akit te is ismersz, Razorit, a korzikait. - Na és aztán? - Megbeszéltük, hogy felsebzi a hasát, én meg a hadbíróság elé kerültem vele együtt, ő volt a vádló, én a bűnös. De nem tudtunk semmit se csinálni. Két hét alatt befejezték a vizsgálatot. Fél év szigorítottat kaptam, tavaly töltöttem le. Nem is tudtad, - 197 -

hogy ott vagyok. Pilla, én nem bírom tovább, én öngyilkos akarok lenni. - Sokkal jobb, ha a tengeren döglesz meg, télak közben, akkor legalább szabadon halsz meg. - Mindenre hajlandó vagyok, igazad van. Ha készülsz valamire, szólj nekem. - Rendben. És újrakezdődik az élet a Királyszigeten. Most bivalyhajcsár vagyok. Brutusnak hívják a bivalyomat. Két tonnát nyom, a többi bivaly réme. Már két bikát megölt. - Ez az utolsó esélye - mondja Angosti felügyelő, aki a bivalyokkal foglalkozik. - Ha még egyet megöl, letaglózzák. Ma reggel megismerkedtem a Brutusszal. A martinique-i néger, aki eddig hajtotta, egy hétig velem marad, hogy megtanítson bánni vele. Szempillantás alatt a Brutus barátja lettem, az orrára pisiltem: hatalmas nyelvével imád felnyalni bármi sósat. Aztán adtam neki néhány éretlen mangót, amit a kórház kertjében szedtem össze. Lemegyek a Brutusszal, az állatot, akár az ökröt, óriási járomba fogják egy szekér elé, amely a Meroving királyok korát idézi, és amelyen egy háromezer literes hordóban víz van. A munkám, meg Brutus pajtás munkája abból áll, hogy lemegyünk a tengerpartra, megtöltjük vízzel a hordót, és azon a szörnyű nehéz úton visszamegyünk a fennsíkra. Ott csapra verem a hordót, és a víz beleömlik a kis csatornába, és leviszi a reggeli pöcézés maradványait. Hatkor kezdek, és kilencre már végzek is. Négy nap múlva a martinique-i kijelenti, hogy már egyedül is elboldogulok vele. Egy kellemetlenségem van vele: reggel öt órakor be kell úsznom a tengerbe Brutus felkutatására, mert mindig elrejtőzik, nem szeret dolgozni. Minthogy nagyon érzékeny az orra, vaskarika van benne, amiről állandóan egy ötvencentis lánc lóg le. Amikor megtalálom, hátrál, alábukik, és távolabb bukkan fel. Előfordul, hogy egy órába kerül, mire elfogom ebben a mocskos, iszapos állóvízben, amely tele van mindenféle állattal meg lótusszal. Majd megpukkadok dühömben: "Te mocsok! Te seggfej! Olyan makacs vagy, mint egy breton! Kijössz, igen, vagy szarsz rám?" Csak a láncra érzékeny, amikor elkapom. A sértésekre rá se baszarint. De amikor végre kijön a mocsárból, akkor már újra jó pajtások vagyunk. Van két jó benzineskannám, tele édesvízzel. Egy jó zuhannyal kezdem, hogy jól lemossam magamról a mocsár ragacsos vizét. Amikor már jól beszappanoztam és jól leöblítettem magam, általában marad még egy fél kanna vizem, és kókuszgyapottal jól lecsutakolom Brutust. Jól megdörzsölöm érzékeny testrészeit, s miközben csutakolom, vízzel locsolom. Ekkor Brutus a kezemhez dörzsöli a fejét, és magától a szekérrúd mellé áll. Én sohasem szúrom meg az ösztökével, mint ahogyan a martinique-i tette. Hálás is érte, velem gyorsabban jár, mint vele. Van egy szép kis nőstény bivaly, amelyik szerelmes a Brutusba, elkísér bennünket, mellettünk jön. Én nem zavarom el, mint a másik bivalyos, ellenkezőleg. Hagyom, hadd dörgölődhessen a Brutushoz, és hadd kísérjen el bennünket, ahová csak megyünk. Például, egyáltalán nem zavarom őket, amikor nyalják falják egymást, a Brutus ezért hálás is, mert hihetetlen gyorsasággal hozza fel a háromezer liter vizét. Úgy tesz, mintha be akarná hozni azt az időt, amelyet a Marguerite-tel való nyalakodással elvesztegetett, mert a nőstényt Marguerite-nek hívják. Tegnap, a hatórai névsorolvasáson egy kis botrány volt a Marguerite miatt. A martinique-i néger állítólag felmászott egy kis falra, és mindennap megizélte a nőstény bivalyt. Egy smasszer rajtakapta, és rásóztak egy hónap magánzárkát. A hivatalos indokolás: "Állattal való közösülés." Egyszóval, a névsorolvasás alatt a Marguerite bejött a táborba, több mint hatvan ember előtt elhaladt, és mikor a négerhez ért, megfordult, és felkínálta a hátsóját. Harsány kacagás tört ki, a nigger azt se tudta, hogy hova legyen zavarában. Naponta háromszor kell vizet vinnem. A legtovább a hordó megtöltése tart, két lenti rakodó csinálja, de azért elég gyorsan megy. Kilenckor már végeztem is, és megyek horgászni. Szövetkeztem a Marguerite-tel, hogy kicsaljuk a Brutust a mocsárból. - 198 -

Ha megvakarom a fülét, majdnem olyan hangot ad, mint a kanca, amikor fedezhetnékje van. Erre a Brutus magától kijön. Bár nekem most már nem kell fürödnöm, az állatot még jobban lecsutakolom, mint azelőtt. Ragyogó tisztán, az ocsmány víznek amelyben az éjszakát tölti - az orrfacsaró bűzétől megszabadulva, még jobban tetszik a Marguerite-nek, és csak úgy sugárzik. A tengertől felfelé vezető úton, körülbelül az ösvény felénél, aránylag egyenletes a terep, ahol van egy nagy kövem. A Brutus itt öt percre kifújja magát, éket teszek a kerék elé, így jobban kipiheni magát. De ma reggel a Danton, egy másik bivaly, legalább akkora, mint ő, a kókuszfák mögé rejtőzve várt ránk. A fákon csak levél van, mert ez csemetekert. A Danton előugrik, és rátámad a Brutusra. Ez oldalra lép, s így elhárítja a támadást, a másik a szekérnek megy, az egyik szarva belefúródik a hordóba. A Danton hihetetlen erőfeszítéssel próbál kiszabadulni, én pedig leveszem a Brutusról a hámot. Mire a Brutus felmegy vagy harminc métert, és a Dantonra rohan. A félelemtől vagy a kétségbeeséstől a Dantonnak sikerül kiszabadulnia a hordóból, szarva egy darabját otthagyva, még mielőtt a Brutus rárontana, de emez nem tud idejében fékezni, a szekérnek rohan, és felborítja. Ami ezután történik, a lehető legváratlanabb. A Brutus meg a Danton összeakasztja a szarvát, de nem lökdösődnek, csak összedörzsölik hatalmas szarvukat. Olyanok, mintha beszélgetnének, de nem üvöltenek, csak fújtatnak. Aztán a nőstény lassan felfelé indul, utána a két hím, időnként meg-megállva és újra összedörzsölve és összeakasztva a szarvát. Ha a Marguerite megsokallja, epekedve nyögdécsel, és újra megindul a fennsík felé. A két behemót, mindig egymás mellett, utánamegy. Három ilyen jelenet miatt állunk meg, mire felérünk a fennsíkra. Az a rész, ahová kijutunk, a fényszóró előtt van, és körülbelül háromszáz méter hosszú sík terület. A végén a fegyenctelep, jobbra és balra a két kórházépület: a fegyenceké meg a katonáké. A Danton meg a Brutus egymástól húszlépésnyire megy. A Marguerite pedig nyugodtan a tér közepére ballag, és ott megáll. A két ellenfél vele egy vonalba ér. A nőstény időnként hosszú és határozottan vágyakozó bőgést hallat. A hímek megint összedugják a szarvukat, és ezúttal csakugyan az a benyomásom, hogy igazán beszélnek, mert fújtatásukba olyan hangok vegyülnek, amelyek bizonyára jelentenek valamit. E beszélgetés után az egyik jobbra indul, lassan, a másik balra. A tér két szélén helyezkednek el. Tehát háromszáz méter választja el őket. A Marguerite pedig még mindig középen áll, és várakozik. Rájöttem: a két ellenfél szabályos párbajra hívta ki egymást, a trófea az ifjú nőstény. Egyébként a kis beste bivaly benne van a dologban, határozottan büszke rá, hogy két strigó megverekszik érte. A Marguerite bőgésére nekirugaszkodnak, és egymás felé rontanak. Az úton, amely körülbelül százötven méter, és amelyet végigfutnak, mondanom sem kell, hogy a maguk két tonnája megsokszorozódik az egyre növekvő sebességtől. A két fej olyan fenségesen ütközik meg, hogy öt percen át mind a kettő tehetetlen. Mindkettőnek megroggyan a lába. A Brutus kap új erőre hamarabb, s ezúttal vágtatva indul vissza a helyére. A küzdelem két órán át tartott. A smasszerek meg akarták ölni Brutust, de én nem hagytam, és az egyik összeütközésnél Dantonnak eltört a szarva, amely már a hordónál megsérült. Megfutamodott, a Brutus utána. A küzdelem egyvégtében másnapig tartott. Ahol csak megfordultak, kertekben, temetőben, mosodában, mindent összezúztak. Csak miután egész éjjel küzdöttek, másnap reggel hét óra tájt sikerült a Brutusnak térdre kényszeríteni a Dantont a tengerparton: a hentesüzlet falához szorította, és az egyik szarvát tövig belefúrta a hasába. Hogy biztos legyen a dolgában, a Brutus kétszer megfordult a saját tengelye körül, hogy a szarvát megforgassa a Danton hasában, az utóbbi pedig véresen, kiszakadt zsigereivel megadta magát, halálra döfték. Az óriási küzdelem annyira legyengítette a Brutust, hogy nekem kellett kiszabadítani a szarvát, hogy fel tudjon állni. Dülöngélve indult el a tengerparti úton, ahol a Marguerite csatlakozott hozzá, vastag nyakán szarvatlan fejét felemelve. Nem vettem részt a nászéjszakájukon, mert a bivalygondozó smasszer azzal vádolt, hogy én engedtem el a Brutust, úgyhogy a bivalyhajcsári állásomnak befellegzett. - 199 -

Kihallgatást kértem a parancsnoktól a Brutus ügyében. - De hát mi történt, Pillangó? A Brutust le kell taglózni, túlságosan veszedelmes. Már három gyönyörű példányt ölt meg. - Éppen azért jöttem, hogy megkérjem önt, mentse meg a Brutust. A bivalygondozó smasszer nem is konyít a dolgához. Engedje meg, hadd meséljem el, hogy miért cselekedett a Brutus jogos önvédelemből. A parancsnok mosolyog: - Tessék. - Tehát azzal tisztában van, parancsnok úr, hogy a bivalyomat megtámadták vontam le a tanulságot, miután részletesen elmeséltem mindent. - Sőt, mi több, ha nem engedem szabadon a Brutust, a Danton befogva támadja meg, tehát képtelen védekezni, hiszen járom volt rajta, és hozzá volt kötve a szekérhez. - Ez igaz - mondja a parancsnok. Ekkor megérkezik a gondozó smasszer. - Jó napot, parancsnok. Magát keresem, Pillangó, mert ma reggel úgy jött ki a szigetre, mintha munkába menne, pedig semmi dolga. - Azért jöttem ki, Angosti úr, hogy megnézzem, meg tudom-e akadályozni a viadalt, de sajnos nagyon dühödtek voltak. - Igen, lehetséges, de most már nem hajthat bivalyt, megmondtam magának. Különben vasárnap reggel letaglózzák, legalább lesz húsa a fegyenctelepnek. - Nem fogja megtenni. - Majd maga tiltja meg, mi? - Nem, a parancsnok. És ha ez nem elég, Germain Guibert doktor, akit szintén meg fogok kérni, hogy járjon közben a Brutus megmentéséért. - Mibe nem ütné az orrát? - Abba, ami az én dolgom. A bivalyt én hajtom, és jó cimborám. - Cimborája? Egy bivaly? Hülyének néz? - Ide figyeljen, Angosti úr, lesz olyan szíves, és megengedi, hogy kibeszéljem magam? - Hagyja, hadd védje meg a bivalyát - szól közbe a parancsnok. - Rendben, beszéljen. - Hisz benne, Angosti úr, hogy az állatok beszélnek egymással? - Miért ne, valahogy csak szót kell érteniük egymással. - Nahát, akkor a Brutus meg a Danton közös megegyezéssel vívtak párbajt. És újra elmondok mindent töviről hegyire. - Cristacho! - kiált fel a korzikai. - Furcsa egy pasas maga, Pillangó. Tegyen a Brutusszal, amit jónak lát, de ha még egyszer öl, senki nem mentheti meg, még a parancsnok sem. Visszaállítom bivalyhajcsárnak. De érje el, hogy a Brutus dolgozzon. Két nappal később, miután a szekeret a műhelyben rendbe hozták a munkások, a Brutus, törvényes neje, a Marguerite kíséretében újra munkába állt, s mindennap szállította a tengervizet. Én meg, amikor arra a helyre értünk, ahol meg szokott pihenni, miután jól megtámasztottam a szekér kerekét a kővel, megkérdeztem: - Na, Brutus, a Danton hol van? Mire ez a behemót állat nekirugaszkodott, maga után rántotta a szekeret, és a győztes víg járásával egyhuzamban tette meg a hátralevő utat. LÁZADÁS A SZENT JÓZSEF-SZIGETEN A Szigetek rettentően veszélyesek a miatt az álszabadság miatt, amit élvezünk. Rosszul esik látnom, hogy mindenki kényelmesen beilleszkedik ebbe az eseménytelen életbe. Némelyek várják a büntetésük leteltét, mások semmit, csak belemerülnek a bujálkodásba. Ma éjszaka a függőágyamra heveredtem. A terem végében olyan pokoli játék folyik, hogy két barátom, Carbonieri meg Grandet kénytelen volt kettesben irányítani a játékot. Mert egy ember nem lett volna elég. Én pedig megpróbálom felidézni a múlt emlékeit. De - 200 -

nem sikerül: már-már azt hiszem, hogy az esküdtszék nem is létezett soha. Hiába erőltetem nem tudok pontosan visszaemlékezni annak a végzetes napnak a jeleneteire, egyetlen arcot sem látok magam előtt élethűen. Egyedül az ügyész jelenik meg lelki szemeim előtt teljes, kegyetlen valóságában. A kutya úristenit! amikor Bowennél voltam Trinidadban, azt hittem, hogy végképp legyőztelek. Miféle átkot szórtál rám, te piszok, hogy hat télakkal nem sikerült visszanyernem a szabadságom? Az elsőnél, a fegyenctelepről, vajon nyugodtan aludtál, mikor megtudtad a hírt? Igazán szeretném tudni, hogy megijesztett vagy csak dühített az a tudat, hogy a zsákmányod megmenekült az enyészet útjáról, ahol először csak negyvenhárom napot töltöttem? Kitörtem a kalitkából. Miféle végzet kísért, hogy tizenegy hónap elmúltával visszakerültem a fegyenctelepre? Talán Isten büntetése, mert lenéztem ezt az együgyű, de gyönyörű életet, amelyet addig élvezhettem volna, amíg csak a kedvem tartja? Lali meg Zoraima, a két szerelmem, a csendőrök nélküli törzs, amelynek egyetlen törvénye a legnagyobb egyetértés a törzs tagjai közt, igen, az én hibám, hogy itt vagyok, de nem szabad semmi másra gondolnom, mint arra, hogy megszökni, megszökni vagy meghalni. Igen ám, de amikor megtudtad, hogy elfogtak és visszahoztak a fegyenctelepre, megint kiült arcodra az esküdtek győzedelmes mosolya, és azt gondoltad: "Nagyon helyes, újra az enyészet útján van, ahová én taszítottam", csakhogy nagyon tévedsz. A lelkem, az eszem sohasem nyugszik bele ebbe a lealacsonyító állapotba. Csak a testem a tiéd, az őreid, a fegyházi rendszabályok naponta kétszer megállapítják, hogy jelen vagyok, és ezzel be is érik. Reggel hatkor. - Pillangó? - Jelen. Este hatkor. - Pillangó? - Jelen. Minden rendben. Már majdnem hat éve a markunkban van, már biztosan rothadni kezd, és ha szerencsénk van, egy szép napon a harang az ő illendő fogadására szólítja a cápákat, a mindennapos díszvacsorájukra, amellyel ingyen vendégeli meg a te kegyetlen kiselejtező rendszered. Nagyon tévedsz, mert nem válnak be a számításaid. Testi jelenlétemnek semmi köze a lelkemhez. Mondjak neked valamit? Nem tartozom a fegyenctelephez, fogolytársaim egyetlen szokását sem vettem fel, még a legjobb barátaimét sem. Mindig és minden pillanatban készen állok a télakra. Éppen az esküdtszéki vádlómmal csevegek, amikor két férfi odajön az ágyamhoz: - Alszol, Pillangó? - Nem. - Szeretnénk beszélni veled. - Beszélj. Ha halkan mondod, itt senki sem hallhat meg. - Arról van szó, hogy lázadásra készülünk. - Mi a tervetek? - Minden arabot, minden smasszert, minden smasszer feleségét és kölykét megöljük, hogy hírmondójuk se maradjon a gazembereknek. Evégből én, Arnaud meg Hautin barátom, négy ember segítségével, aki benne van a buliban, megtámadjuk a parancsnokság fegyverszertárát. Én ott dolgozom mint fegyverkarbantartó. Harminchárom géppisztoly és több mint nyolcvan puska, karabély meg Lebel-puska van. Az akciót... - Megállj, szót se többet. Én nem megyek bele: Köszönöm a bizalmad, de én ellene vagyok. - Úgy gondoltuk, belemennél, és te lennél a lázadás vezére. Engedd meg, hogy elmondjam neked a pontosan kitervelt részleteket, és meglátod, hogy nem vallhatunk kudarcot. Öt hónapja készülünk rá. Már ötven emberünk van, aki velünk tart. - Egyetlenegyet se nevezz meg, nem vállalom a vezérséget, sőt még a részvételt sem. - 201 -

- Miért? Mivel olyan bizalommal voltunk hozzád, hogy mindent elmondtunk, magyarázatot kell adnod. - Nem kértelek rá benneteket, hogy elmondjátok a terveiteket. Azonkívül, én csak azt csinálom, amit én akarok, s nem azt, amit mások akarnak. Ráadásul pedig nem gyilkolok futószalagon. Meglehet, hogy valakit megölök, mert valami súlyos bűnt követett el ellenem, de asszonyokat meg gyerekeket, akik semmit sem vétettek nekem, azt már nem. Hanem a legnagyobb baj az, hogy nem láttok tisztán, de majd én felvilágosítalak benneteket: még ha a lázadás sikerülne is, rajtavesztetek. - Miért? - Mert a legfontosabb, vagyis a szökés, lehetetlen. Tegyük föl, hogy százan csatlakoznak a lázadáshoz, de hogyan fognak elmenni? A Szigeteken csak két csónak van. A két csónak együtt legfeljebb ha negyven foglyot bír felvenni. Mit csináltok a többi hatvannal? - Ami minket illet, mi benne leszünk abban a negyvenben, aki befér a csónakba. - Gondolod te, viszont a többiek sem estek a fejük lágyára, náluk is lesz fegyver, mint nálatok, és ha mindegyiknek van egy szemernyi sütnivalója, ha majd már mindenkit, akit akartatok, ártalmatlanná tettetek, egymásra fogtok lövöldözni, hogy feljuthassatok a csónakokra. De az egészben az a legfontosabb, hogy a két csónakot egyetlenegy ország sem fogadja majd be, mert a táviratok sokkal előbb megérkeznek azokba az országokba, ahová emberi számítás szerint mehettek, különösen, ha számításba vesszük azt a rengeteg halottat, aki a lelketeken szárad. Mindenütt letartóztatnak benneteket, és átadnak Franciaországnak. Tudjátok, hogy Kolumbiából jöttem vissza, és nem a levegőbe beszélek. Akár meg is esküszöm rá, hogy egy efféle csetepaté után mindenhonnan kiadnak benneteket. - Rendben. Szóval nem mégy bele? - Nem. - Ez az utolsó szavad? - Megingathatatlan elhatározásom. - Akkor nincs más hátra, mint hogy békében hagyjunk. - Még egy percre. Megkérlek benneteket, hogy erről a tervről egyetlen barátomnak se szóljatok. - Miért? - Mert előre tudom, hogy nem mennek bele, vagyis kár a gőzért. - Helyes. - Úgy gondoljátok, hogy nem tudnátok lemondani erről a tervről? - Őszintén szólva, nem, Pillangó. - Igazán nem értelek benneteket, hiszen komolyan mondom, hogy még ha sikerül is a lázadás, akkor sem lehettek szabadok. - Legfőbb célunk a bosszú. És most, hogy felhívtad rá a figyelmünket, hogy lehetetlen egy olyan országot találni, amely befogadna bennünket, majd bevesszük magunkat az őserdőbe, és bandát alapítunk a dzsungelben. - Szavamat adom, hogy nem beszélek róla, még a legjobb barátomnak sem. - Tudjuk, bízunk benned. - Helyes. Még valamit: egy héttel előbb értesítsetek, hogy átmehessek a Szent Józsefre, mert nem akarok a Királyon lenni a lázadás alatt. - Idejében értesíteni fogunk, hegy átmehess a másik szigetre. - Nem tehetnék semmit, hogy jobb belátásra bírjalak benneteket? Nem akartok inkább velem együtt kifőzni valami mást? Például ellopnánk négy karabélyt, éjszaka megtámadnánk az őrszemet, aki a csónakokat őrzi, s anélkül, hogy megölnénk valakit, elkötnénk egy hajót, és együtt mennénk. - Nem, túlságosan sokat szenvedtünk már. És a lényeg a bosszú, akár az életünk árán is. - És a srácok? Meg az asszonyok? - Ugyanaz a tészta, ugyanaz a vér, valamennyinek meg kell döglenie. - 202 -

- Ne beszéljünk többé róla. - Nem kívánsz szerencsét? - Nem, azt tanácsolom, mondjatok le róla, ennél a disznóságnál értelmesebb dolgot is tehetnénk. - Szóval szerinted nincs jogunk a bosszúra? - De igen, csak nem ártatlanokon. Jó estét. - Jó estét. Egy szót se szóltunk, rendben, Pilla? - Rendben, pajtikáim! Erre Hautin meg Arnaud visszavonul. Még ilyet, micsoda furcsa história! Ez a két pasas hangyás, ráadásul ötven-hatvan ember belekeveredik, a döntő pillanatban pedig több mint száz! Micsoda őrült ötlet! Egyetlen barátom sem szólt róla egy árva mukkot sem, vagyis a két ipse csak a pitiánerekkel beszélt. Lehetetlen, hogy az igazi vagányok belemenjenek ebbe a lázadásba. S ez annál is súlyosabb, mivel a piti gyilkosok igazi gyilkosok, a többi vagány öl ugyan, de ez nem ugyanaz. Ezen a héten nagyon tapintatosan tudakozódtam Arnaud meg Hautin felől. Arnaud-t állítólag ártatlanul ítélték életfogytiglanra valami csekélységért, amiért még tíz évet sem érdemelt volna. Az esküdtek azért ítélkeztek ilyen szigorúan, mert az előző évben a fivérét lenyakazták, mert megölt egy zsarut. Minthogy az ügyész többet beszélt a fivéréről, mint róla magáról hogy ellenséges hangulatot keltsen, azért kapott ilyen szörnyű büntetést. Állítólag amikor letartóztatták, iszonyúan megkínozták, szintén a fivére vétke miatt. Hautin sose volt szabadlábon, kilencéves kora óta börtönben van. Mielőtt, tizenkilenc éves korában, kikerült volna a javítóintézetből, a szabadulása előtti estén megölt egy pasast, mert a javítóintézetből csak azon az áron szabadulhatott, ha beáll tengerésznek. Egy kereke hiányozhat, mert állítólag az volt a terve, hogy Venezuelába megy dolgozni, egy aranybányába, és felrobbantja a lábát, hogy óriási kártérítést zsebelhessen be. Az egyik lába béna, mert az ördög tudja, miféle injekciót adott be magának szándékosan Saint-Martin-de-Rében. Váratlan fordulat. Ma reggel a névsorolvasáson kiszólították Arnaud-t, Hautint és Matthieu Carbonieri barátom fivérét. Ez a Jean pék, vagyis a rakparton dolgozik, a hajók közelében. Minden magyarázat és látszólagos indok nélkül a Szent Józsefre küldték őket. Próbálok puhatolózni. Semmi nyom, pedig Arnaud már négy éve fegyverkarbantartó volt, Jean Carbonieri pedig öt éve pék. Ez nem lehet puszta véletlen. Itt valami szökésféle lóg a levegőben, de vajon miféle, és hová? Úgy döntök, hogy beszélek a három legjobb barátommal: Matthieu Carbonierivel, Grandet-val és Galganival. Hármójuk közül senki sem tud semmit. Vagyis úgy van, ahogy gondoltam, Hautin meg Arnaud csak a pitiánerekkel próbálkozott, tehát az igazi vagányokkal nem. - De vajon akkor nekem miért szóltak? - Mert mindenki tudja, hogy meg akarsz szökni, bármilyen áron. - Azért ezen az áron nem. - Ezek nem tudnak különbséget tenni. - És Jean bátyád? - A fene tudja, hogy milyen marhaságot csinált, hogy belekerült a buliba. - Talán átverték, úgy keveredett bele, és semmi köze az egészhez. Az események gyorsan követik egymást. Ma éjjel megölték Girasolót, amikor éppen a mosdóba ment. A bivalyos martinique-i ingén vérfoltot találtak. Két héten belül, a túlságosan gyors vizsgálat és egy elkülönített néger vallomása alapján a volt bivalyost a rendkívüli bíróság halálra ítélte. Egy öreg vagány, Garvelnek vagy Szavojainak hívják, odajön hozzám az udvaron a mosodához, beszélni akar velem. - Pilla, pácban vagyok, mert én öltem meg Girasolót. Szeretném megmenteni a szerecsent, de félek, hogy lenyakaznak. Ezen az áron nem beszélek. De ha találnék - 203 -

valami kibúvót, hogy csak három-négy évet kapjak, jelentkeznék. - Hány év a kényszermunkád? - Húsz év. - Mennyit húztál le? - Tizenkettőt. - Próbálj úgy ügyeskedni, hogy életfogytiglant sózzanak rád, akkor nem kerülsz a Szigorítottba. - De hogyan? - Adj gondolkodási időt, éjszaka válaszolok. Eljön az este. Azt mondom Gatvelnek: - Nem kérhetsz meg senkit rá, hogy jelentsen fel, és nem tehetsz beismerő vallomást. - Miért? - Mert esetleg halálra ítélnek. Egyetlen mód van rá, hogy elkerüld a Szigorítottat, és megúszd életfogytiglannal. Magadnak kell jelentkezned. Indok: a lelkiismereted nem hagyja, hogy egy ártatlan embert lenyakazzanak. A védelmedre egy korzikai smasszert kérj fel. Majd ha beszéltem vele, megmondom a nevét. Gyorsan kell cselekedni. Jó volna, ha nem nyisszantanák le gyorsan a martinique-i nyakát. Két-három napot várjál. Beszéltem Collona felügyelővel, ragyogó ötletet adott: én a parancsnokhoz kísérem Garvelt, és kijelentem, hogy felkért rá: vállaljam el a védelmét, és kísérjem el a vallomástételre, és hogy meggyőztem róla, ha ilyen nemesen viselkedik, képtelenség volna halálra ítélni, és ha bármennyire súlyos is a bűne, legfeljebb életfogytiglant kaphat. Minden rendben ment. Garvel megmentette a szerecsent, akit azonnal szabadlábra helyeztek. A hamis terhelő tanút egy évre lesittelték. Robert Garvel életfogytiglant kapott. Két hónapja történt az eset, Garvel csak most, hogy már mindennek vége, mondja el, hogy mi történt tulajdonképpen. Girasolo volt az, aki, miután bizonyos részleteket megtudott a lázadási tervről, amelyben részt akart venni, szóval ő volt az, aki beárulta Arnaud-t, Hautint meg Jean Carbonierit. Szerencsére más nevet nem tudott. A smasszerek nem akartak hinni ebben a képtelen vádban. Óvatosságból azonban mégis a Szent Józsefre küldték a három bemószerolt fegyencet egyetlen kérdés nélkül, se szó, se beszéd. - Milyen indokkal magyaráztad, hogy megölted Girasolót? - Hogy ellopta a patronomat. Hogy vele szemben alszom, ami igaz is, és hogy éjszaka kivettem a patronomat, és a pokróc alá rejtettem, amit párnának használok. Egyik éjjel kimentem a mosdóba, mire visszajöttem, eltűnt a patronom. A közelemben egyetlenegy ember sem volt, csak Girasolo. A smasszerek bevették a mesémet, még csak nem is beszéltek róla, hogy egy készülő lázadást elárult. - Pillangó! Pillangó! - kiáltják az udvaron. - Itt van? - Jelen. - Szedje össze a holmiját. Indulás a Szent Józsefre. - Na, hogy a fene enné meg! Franciaországban most tört ki a háború. Új rendszabály lépett életbe: azokat a tiszteket, akik szökésért felelősek, elbocsátják. Ami a fegyenceket illeti, ha szökés címén letartóztatják, halálra ítélik őket. Úgy tekintik, hogy a szökés indoka az a szándék, hogy a szökevények csatlakozzanak a szabad francia erőkhöz, amelyek elárulják a Hazát. Mindent eltűrnek, kivéve a szökést. Prouillet parancsnok két hónapja, hogy elutazott. Ezt az újat nem ismerem. Nincs mit tenni. Elbúcsúzom a barátaimtól. Nyolc órakor beszállok a csónakba a Szent József felé. Lisette apja már nincs a Szent József szigeti táborban. Családjával együtt a múlt héten utazott el Cayenne-be. A Szent József parancsnokát Dutainnek hívják, Le Havre-ba való. Ő fogad. Egyedül érkezem egyébként, és a parton a szolgálattevő smasszernek a dereglye főfelügyelője ad át néhány papír kíséretében. - Maga Pillangó? - 204 -

- Igen, parancsnok. - Furcsa egy ember maga - mondja a papírjaim közt lapozgatva. - Miért volnék furcsa? - Mert egyrészt úgy tekintik, mint minden szempontból veszélyes embert, itt van a piros tintás bejegyzés: "Állandó szökési készenlétben", aztán a végén: "Megpróbálta kimenteni a Szent József parancsnokának gyermekét a cápák közül." Két unokám van, Pillangó, akarja látni őket? Behív egy három- meg egy ötéves aranyszőke gyereket, akik egy tetőtől talpig fehérbe öltözött arab fiú és egy nagyon csinos, barna nő kíséretében jönnek be az irodába. - Nézd, drágám, ez az ember kísérelte meg kimenteni a keresztlányodat, Lisette-et. - Jaj! engedje meg, hogy megszorítsam a kezét - mondja a nő. Kezet szorítani egy fegyenccel, ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami kijuthat neki. A fegyencekkel sohasem fognak kezet. Megindít a nő közvetlensége és gesztusa. - Igen, én vagyok a Lisette keresztanyja. Nagyon jóban vagyunk Grandoit-ékkal. Mit teszel érte, drágám? - Először elhelyezkedel a táborban, aztán majd megmondod, milyen alkalmazást szeretnél kapni. - Köszönöm, parancsnok úr, köszönöm, asszonyom. Meg tudná nekem mondani, hogy miért küldtek át a Szent Józsefre? Ez szinte büntetésszámba megy. - Szerintem nincs indok. Az új parancsnok fél, hogy megszöksz. - Nem téved. - A szökésért felelős személyekre kiszabandó büntetéseket megszigorították. A háború előtt az ember esetleg egy ranggal lejjebb csúszott, most pedig törvényszerű, nem beszélve a többiről. Azért küldött ide, mert szeretné, hogy inkább a Szent Józsefről szökjél meg, amiért nem felelős, mint a Királyról, ahol viszont ő felel érte. - Mennyi ideig marad még itt, parancsnok? - Másfél évig. - Olyan sokáig nem tudok várni, de majd találok rá módot, hogy visszamehessek a Királyra, nehogy kellemetlenséget okozzak magának. - Köszönöm - mondja az asszony. - Örülök, hogy ilyen nemesen viselkedik. Ha bármire szüksége volna, forduljon csak hozzám teljes bizalommal. Papa, te pedig utasítsd a táborőrséget, hogy amikor csak akarja, engedjék hozzám Pillangót. - Igen, drágám. Mohamed majd elkíséri Pillangót a táborba, te meg válaszd ki, hogy melyik kunyhóban akarsz lakni. - Mi sem könnyebb ennél: a veszélyesek épületében. - Csakugyan nem nehéz - mondja nevetve a parancsnok. És kiállít egy papírt, amit átad Mohamednek. Elhagyom a házat, amely a parancsnok lakása és egyben irodája is, a rakpart mellett, a Lisette egykori házát, és a fiatal arab kíséretében megérkezem a táborba. Az őrség parancsnoka egy nagyon erőszakos és közismert gyilkos korzikai. Filissarinak hívják. - Nahát, te vagy az, Pillangó? Vedd tudomásul, hogy tudok nagyon jó és nagyon rossz lenni. Nálam ne is próbálkozz szökéssel, mert ha lebuksz, lelőlek, mint egy kutyát. Két év múlva nyugdíjba megyek, igazán semmi szükségem rá, hogy valami rázós ügybe keveredjem. - Maga meg tudja meg, hogy nekem minden korzikai a barátom. Azt nem ígérem, hogy nem szököm meg, de ha megszöknék, majd úgy intézem, hogy olyan időpontban legyen, amikor maga nincs szolgálatban. - Rendben van, Pillangó. Akkor semmi bajunk sem lesz egymással. Tudod, a fiatalok könnyen kibírják azt a. hajcihőt, ami egy szökéssel jár de én, ugyan már! Az én koromban és éppen a nyugdíjazásom előtt. Na jó, áll az alku? Eredj abba az épületbe, amelyikbe küldtek. Már benn is vagyok egy ugyanolyan barakkban, mint a Királyon, száz-százhúsz - 205 -

fogollyal. Itt van a bolond Pierrot, Hautin, Arnaud, meg Jean Carbonieri. Kézenfekvő volna, ha közös pinkában lennénk Jennal, hiszen a Matthieu fivére, de minthogy Hautin meg Arnaud barátja, nekem nem tetszik. Úgyhogy vissza is utasítom, és a bordeaux-i Carrier, más néven Bolond Pierrot mellé telepszem. A Szent József-sziget vadabb, mint a Király, valamivel kisebb, de nagyobbnak tetszik, mert hosszabb. A tábor a sziget félmagasságában van, ugyanis a szigeten lépcsőzetesen egymás fölött két fennsík húzódik. Az alsón van a tábor, a legtetején pedig a félelmetes szigorított börtön. Zárójelben megjegyezve, a szigorítottosak azóta is lejárnak naponta egy órát fürödni. Reméljük, hogy ezután is így lesz. Délben a parancsnoknál dolgozó arab, minden áldott nap, hoz nekem három, egymásra rakott, vaslemezre illesztett, és fa-fogantyúban végződő csajkát. Itt hagyja a három csajkát, és elviszi az előző napit. Lisette keresztanyja mindennap ugyanazt küldi el nekem, amit a családjának főzött. Vasárnap elmegyek, hogy megköszönjem neki. Egész délután vele beszélgettem, meg a gyerekekkel játszottam. Szőke fejüket simogatva, arra gondoltam, hogy olykor igazán nagyon nehéz eldönteni, mi a kötelessége az embernek. Szörnyű veszély fenyegeti ezt a családot, ha az a két balfácán még mindig nem mondott le a szándékáról. Girasolo bejelentése után - amelyben a smasszerek olyannyira nem hittek, hogy még csak el sem különítették őket, csak éppen átküldték a Szent Józsefre - ha én most egyetlen szóval azt mondom, hogy különítsék el őket, alátámasztom a spicli köpését. Na de mit tesznek erre az őrök? Jobb, ha hallgatok. Arnaud meg Hautin szinte nem is szól hozzám a kunyhóban. Egyébként jobb is így, udvariasak vagyunk egymással, de nem bizalmaskodunk. Jean Carbonieri nem szól hozzám, megsértődött, mert nem szálltam be a pinkájába. Mi négyen vagyunk: a Bolond Pierrot, Marquetti, második díjas római hegedűs, aki gyakran hosszú órákon át játszik, hogy az ember mélabús lesz tőle, meg Marsori, egy Séte-be való korzikai. Senkinek nem szóltam egy szót sem, és az az érzésem, hogy itt senki sem tud a királyszigeti elvetélt lázadási kísérletről. Vajon még mindig véghez akarják vinni? Mind a hárman borzalmasan nehéz robotban vannak. Óriási követ kell vinniük, vagy inkább bőrhevederen vonszolniuk. A kövekből uszodát csinálnak a tengerben. Egy nagy követ jól körülkötnek lánccal, ráakasztanak egy nagyon hosszú, tizenöt-húsz méter hosszú láncot jobbról is, balról is, minden fegyenc a törzse és a válla köré tekeri a kampós hevederét, a kampót beleakasztja egy láncszembe. Azután egyhúztomban, akár az állatok, a megadott helyre húzzák a követ. Amikor hétágra süt a nap, igen kemény, keserves munka. A rakpart felől puskaropogás, karabélylövések, pisztolylövések hallatszanak. Mindjárt tudom, hogy honnan fúj a szél: a bolondok cselekedtek. Mi lesz ebből? Ki lesz a győztes? A teremben ülök, meg se moccanok. Azt mondják a vagányok: - A lázadás! - A lázadás? Miféle lázadás? - Csökönyösen úgy teszek, mintha mit sem tudnék. Ezen a napon Jean Carbonieri nem ment munkába, odajött hozzám, napégette arca ellenére halálsápadt volt. Nagyon halkan azt mondja: - Kitört a lázadás, Pilla. Hidegen megkérdem tőle: - Miféle lázadás? Én nem tudok róla. A karabélylövések továbbra is hallatszanak. A Bolond Pierrot futva érkezik a terembe. - Kitört a lázadás, de azt hiszem, pléhre csúsztak. Micsoda barom banda! Pillangó, nyisd ki a késed. Legalább minél többet öljünk meg belőlük, mielőtt megdöglenénk! - Igen - ismétli meg Carbonieri -, minél többet öljünk meg! Chissilia borotvát vesz elő. Mindenkinek a kezében a nyitott kés. Azt mondom nekik: - Ne marháskodjatok. Hányan vagyunk? - Kilencen. - 206 -

- Heten azonnal tegyék le a fegyvert. Az elsőt, aki megfenyeget egy smasszert, megölöm. Semmi kedvem agyonlövetni magam ebben a kunyhóban, mint valami kutyát. Te benne vagy a buliban? - Nem. - Hát te? - Én sem. - Hát te? - Nem is tudtam róla. - Rendben. Mi itt mindnyájan igazi vagányok vagyunk, senki sem tudott semmit a pitiánerek lázadásáról. Megértettétek? - Igen. - Aki köp, annak tisztában kell lennie vele, hogy rögtön rájönnek, hogy tudott valamit, s agyonlövik. Szóval, aki olyan seggfej, hogy beszél, az megnézheti magát. - És ha a fegyencek győztek? - Ha csakugyan ők győznek, majd megszervezik, hogy a győzelmüket télakkal koronázzák. De én ezen az áron nem akarok télakolni, és ti? - Mi sem - mondja egyszerre a nyolc férfi, beleértve Jean Carbonierit is. Egy árva szót sem szólok róla, amit máris tudok, mihelyt a lövések abbamaradtak, tudom, hogy a fegyencek veszítettek. A várható vérfürdőt pedig már mi sem akadályozhatja meg. A smasszerek puskatussal, bottal, rúgásokkal, akár az őrültek, tuszkolják be a táborba a kőhordó munkásokat. A szomszédos épületbe zsúfolják az egész bandát. A gitárokat, a mandolinokat, a sakkokat, a játékokat, a lámpákat, a kis padokat, az olajos üvegeket, a cukrot, a kávét, a fehér ruhákat, mindent dühödten összetaposnak és kidobnak. Bosszúból minden szabályellenes holmit kihajigálnak. Két lövést hallunk, biztosan pisztoly. A táborban nyolc épület van, mindenütt ugyanazt csinálják, időnként durva puskatusütések közepett. Egy férfi pucéron fut ki az egyik épületből a szigorított zárkák felé. A smasszerek, akiket azzal bíztak meg, hogy kísérjék a zárkába, a szó szoros értelmében agyba főbe verik. Most szemben vannak, tőlünk jobbra. A hetedik kunyhónál tartanak. Már csak a miénk van hátra. Mind a kilencen a helyünkön vagyunk, aki kiment dolgozni, egy se jött vissza. Mindannyiunknak szinte földbe gyökerezik a lába. Senki sem szól. Kiszáradt a szám, éppen arra gondolok magamban: "Nehogy valami seggfej kihasználja ezt a felfordulást, és büntetlenül agyonlőjön!" - Itt vannak - mondja Carbonieri halálra rémülve. Berontanak, több mint húszan vannak, valamennyinél lövésre kész karabély vagy pisztoly. - Hogyhogy? - kiabál Filissari. - Ti még nem vetkőztetek le? Mire vártok, ti szar banda? Mindenkit agyonlövünk. Vetkőzzetek pucérra, semmi kedvünk hullákat vetkőztetni. - Filissari úr... - Fogd be a pofád, Pillangó! Itt nincs bocsánat. Nagyon súlyos, amit elkövettetek. És ebben a kunyhóban biztosan minden nehéz vagány benne volt a buliban! Kocsányon lóg a szeme vérben forog, és leírhatatlan gyilkos fényt lövell ránk. - Joguk van hozzá - mondja Pierrot. Döntök, próba szerencse: - Igazán furcsállom egy ilyen bonapartistától, mint maga, hogy képes lenne teljesen ártatlan embereket megölni. Lőni akar? Na jó, akkor ne szövegeljen, nem kérünk belőle. Lőjön már, gyorsan, az istenit! Igazi férfinak ismertelek, vén Filissari, igazi bonapartistának, de tévedtem. Annyi baj legyen. Ide figyelj, még csak nem is akarlak látni, amikor lősz, hátat fordítok neked. Ti is, mindnyájan fordítsatok hátat ezeknek a smasszereknek, nehogy azt mondhassák, hogy meg akartuk támadni őket. És mindenki, egy emberként, hátat fordít nekik. A smasszerek megrökönyödnek a viselkedésemen, annál is inkább, mivel (ezt később tudtuk meg) Filissari két szerencsétlent agyonlőtt az egyik kunyhóban. - 207 -

- Mi mondanivalód van még, Pillangó? Még mindig háttal, ezt válaszolom: - Hihetetlennek tartom ezt a lázadási históriát. Mire mennénk itt a lázadással? Megölnénk a smasszereket? Aztán télakolnánk? És hová mennénk? Én télakos vagyok, nagyon messziről, Kolumbiából jöttem vissza. Kérdem én, van-e olyan ország, amelyik szökött gyilkosoknak menedéket adna? Ha van, nevezzétek meg. Ne marháskodjatok, aki méltó az ember névre, nem lehet benne ebben a buliban. - Te talán nem, de Carbonieri? Biztos vagyok benne, hogy igen, mert Arnaud és Hautin meg volt lepve, amikor beteget jelentett, hogy ne kelljen munkába mennie. - Higgye el, csak úgy látta. - És feléje fordulok. - Majd mindjárt megérti. Carbonieri a barátom, ismeri a télakom minden részletét, így hát nem ringatja magát semmiféle ábrándban, és tisztában van vele, hogy mi lehet a végeredménye a lázadás utáni szökésnek. E pillanatban érkezik meg a parancsnok. Kinn marad. Filissari kimegy, és a parancsnok azt mondja: - Carbonieri! - Mindenféle kegyetlenkedés nélkül vigyék zárkába. X. felügyelő kísérje el. Mindenki menjen ki, csak a főfelügyelők maradjanak itt. Gyerünk, szedjék össze a szigeten szétszóródott fegyenceket. Senkit se öljenek meg, kivétel nélkül mindenkit hozzanak vissza a táborba. A terembe bejön a parancsnok, a helyettese meg Filissari, aki négy smasszerrel jön vissza. - Pillangó, nagyon súlyos dolog történt az imént - mondja a parancsnok. - Rám, mint a büntetőtábor parancsnokára, nagyon nagy felelősség hárul. Mielőtt bizonyos intézkedéseket tennék, szeretnék hamarjában néhány részletet tisztázni. Tudom, hogy ilyen súlyos helyzetben nem lettél volna hajlandó négyszemközt beszélni velem, azért jöttem ide. Duclos felügyelőt megölték. A nálam tárolt fegyvereket el akarták vinni, vagyis lázadás volt. Csak pár percem van, bízom benned, mi a véleményed? - Ha lázadás lett volna, miért ne tudtunk volna róla mi is? Nekünk miért ne szóltak volna? Végül hány gyanúsított van? Erre a három kérdésre, amit most feltettem, parancsnok úr, magam fogok válaszolni, csak előbb legyen szíves, mondja meg, hogy miután megölték a smasszert, és feltehetően elszedték a fegyverét, hányan cselekedtek? - Hárman. - Kik azok? - Arnaud, Hautin és Marceau. - Értem. Akár tetszik, akár nem, ez nem volt lázadás. - Hazudsz, Pillangó - mondja Filissari. - Ezt a lázadást a Királyon akarták kirobbantani, Girasolo beköpte, de mi nem hittük. Most láthatjuk, hogy minden, amit mondott, igaz volt. Vagyis fel akarsz ültetni bennünket, Pillangó! - Igen ám, de ha magának van igaza, akkor én tégla vagyok, meg a Bolond Pierrot is, meg Carbonieri is, meg Galgani is és minden korzikai bandita a Királyon és minden igazi vagány. Bármi történt is, nem hiszek benne. Ha lázadás lett volna, akkor mi lettünk volna a vezérek, senki más. - Mit fecseg itt összevissza? Senki sem keveredett volna bele? Az lehetetlen. - Mit csináltak a többiek? Ezen a három őrültön kívül volt valaki, aki csinált valamit? Volt egyetlen gyanús jel arra, hogy itt is megrohanjuk az őrséget, ahol négy karabéllyal felfegyverzett felügyelő meg Filissari, a főnök tartózkodott? Hány csónak van a Szent Józsefen? Egyetlen dereglye. Mit ér hatszáz ember egyetlen dereglyével? Azért annyira hülyék nem vagyunk, igaz? Meg aztán ölni azért, hogy megszökhessünk! Tegyük fel, hogy húszan el tudtak volna menni, őket is letartóztatták volna, és bárhonnan kiadták volna. Parancsnok, én nem tudom, hogy az emberei vagy maga hány embert öltek meg, de csaknem bizonyos vagyok benne, hogy ártatlanok voltak. És most mit akarnak elérni vele, hogy azt a kevés holmit is tönkreteszik, amink van? Dühük jogosnak tetszik, de ne feledjék el, hogy azon a szent napon, amikor a legcsekélyebb kedvezményt is megvonják - 208 -

a fegyencektől, akkor kitörhet a lázadás, a reménytelenség lázadása, a közös öngyilkosság lázadása, ha megdöglünk, hát megdöglünk együtt: smasszerek és fegyencek. Mutain úr, én őszintén beszéltem, remélem, megérti, már csak azért is, mert mielőtt határozott volna, ide jött hozzánk, megtudni az igazat. Hagyjanak minket békében. - És akik benne voltak? - kérdi megint Filissari. - Azt maguknak kell kideríteniük. Mi nem tudunk semmit, ez ügyben nem tudunk a segítségükre lenni. Ismétlem, ez a história a pitiánerek őrültsége, nekünk semmi közünk hozzá. - Filissari úr, amikor a veszélyesek kunyhójába bejönnek a többiek, újabb rendelkezésig, zárassa be az ajtót. Két felügyelőt állítson az ajtó mellé, semmiféle kegyetlenkedés az emberekkel, és semmit se tegyenek tönkre a holmijukból. Induljunk. És a többi smasszerrel együtt elmegy. Phű! ezt jól megúsztuk. Amint Filissari bezárja az ajtót, visszakiáltja: - Szerencséd van, hogy bonapartista vagyok! Egy órán belül majdnem minden fegyenc visszajött, aki a mi épületünkben lakik. Tizennyolcan hiányoznak: a smasszerek aztán rájönnek, hogy a nagy sietségben másik épületbe zárták őket. Amikor visszahozzák őket, mindent megtudunk, hogy mi is történt, mert ezek az emberek kint dolgoztak. Egy saint-étienne-i tolvaj halkan elmeséli: - Képzeld el, Pilla, hogy éppen egy tonnányi súlyú követ húztunk el négyszáz méterre. Az út, ahol a köveket vontatjuk, nem nagyon hepehupás, és útközben elhaladunk egy kút mellett, ötvenméternyire a parancsnok házától. Ennél a kútnál mindig pihenőt tartunk. Kókuszpálmák árnyékában van, és körülbelül az út felén. Szóval, mint mindig, megállunk, felhúzunk egy jó vödör hideg vizet, és iszunk, mások benedvesítik a zsebkendőjüket, és a fejükre teszik. A pihenő úgy tíz percig tart, a smasszer is leül a kút kávájára. Leveszi a sapkáját, és éppen a homlokát meg a fejét törli egy nagy zsebkendővel, amikor Arnaud mögéje lopakodik, kapával a kezében, de nem emelte fel a kapát, úgyhogy senki sem tudta figyelmeztetni a smasszert. Egy szempillantás alatt felkapta a kapát, az élével a smasszer koponyájára sújtott. A smasszer kétfelé vágott fejjel, egyetlen mukk nélkül elterült. Alighogy az őr felbukott, Hautin, aki közömbösen ott állt előtte, elszajrézza a karabélyát, Marceau leveszi az övét a stukkerrel. Marceau a stukkerrel a kezében a munkacsapat felé fordul, és azt mondja: "Fellázadunk. Aki velünk van, jöjjön utánunk." Egyetlen kulcsár sem mozdult, se nem kiabált, és a csapatból egyetlen ember sem akart velük tartani. Arnaud végigmért bennünket - folytatta a saint-étienne-i -, és azt mondta: "Gyáva kutyák, majd mi megmutatjuk, ki a legény a talpán!" Arnaud kiveszi a Hautin kezéből a karabélyt, és mind a ketten a parancsnok háza felé futnak. Marceau, miután kissé hátrább ment, ott marad. A nagy stukkerrel a kezében parancsokat ad: "Nem mozdulni, nem beszélni, nem kiabálni. Gernyákok, hasra." Én épp olyan helyen álltam, hogy mindent láttam, ami történt. Amikor Arnaud megy fel a lépcsőn, hogy behatoljon a parancsnok házába, az arab, aki náluk dolgozik, éppen kinyitja az ajtót, két kisleány van vele, az egyiket kézen fogja, a másik a karján ül. Mind a ketten meglepődnek, az arab a kislánnyal a karján, belerúg Arnaud-ba. Emez meg akarja ölni az arabot, de az arab maga elé tartja a karján ülő kislányt. Senki sem kiált. Sem az arab, sem a többiek. A karabélyt különböző szögekből négyszer-ötször az arabnak szegzi Arnaud. De mindannyiszor sikerül a kislányt a puskacső elé tenni. Hautin oldalról, lentről, megfogja az arab nadrágját. Ez már-már elesik, és egy szempillantás alatt az Arnaud kezében levő karabélynak lendíti a kislányt. Arnaud meginog a lépcsőn, a kislány meg az arab, akinek Hautin fogja a lábát, mind egymásra esnek. E pillanatban hangzanak el az első kiáltások, először a kislányoké, aztán az arabé, majd Arnaud meg Hautin káromkodása hallatszik. Az arab gyorsabbnak bizonyul, mint ők, mert a földre esett fegyvert ő veszi fel, de csak a bal kezében fogja a tusánál. Hautin újra megragadja a lábát. Arnaud elkapja a jobb karját, és beakaszt neki egyet. Az arab több mint tíz méterre elhajítja a karabélyt. Abban a pillanatban, amikor mind a hárman nekirugaszkodnak, hogy megkaparintsák, hallatszik az első lövés, az avarsepregetők smasszerének puskájából. A - 209 -

parancsnok feltűnik az ablakban, és szünet nélkül tüzelni kezd, de mivel fél, hogy eltalálja az arabot, azt a helyet veszi célba, ahol a karabély van. Hautin meg Arnaud a tábor felé menekül a tengerparti úton, puskalövések közepette. Hautin a béna lábával lassabban fut, és mielőtt a partra érne, agyonlövik. Arnaud pedig bemegy a vízbe, tudod, a most épülő fürdőhely meg a smasszerek medencéje közt. Ott mindig nyüzsögnek a cápák. Arnaud-ra mindenfelől lőnek, mert a parancsnok meg az avaros smasszer segítségére siet egy másik smasszer. Egy nagy kő mögé rejtőzik. "Add meg magad - kiáltják a smasszerek -, akkor megmenekülsz!" "Soha - válaszolja Arnaud -, jobb szeretném, ha a cápák felfalnának, legalább nem látom többet a mocskos pofátokat." És bement a tengerbe, egyenesen a cápák felé. Biztosan eltrafálta valaki, mert egy pillanatra megállt. De azért a smasszerek továbbra is lőttek. Továbbindult de nem úszott, még a törzse sem merült el, amikor a cápák megtámadták. Teljesen tisztán láttuk, hogy ököllel rácsap az egyik cápára, amelyik félig kiugorva a vízből rávetette magát. A szó szoros értelmében felnégyelték, mert a cápák mindenfelé húzták, nem harapták le sem a kezét, sem a lábát. Öt perc sem telt bele, már nyoma sem maradt. A smasszerek legalább száz puskalövést adtak le a cápák meg Arnaud gomolyára. Egyetlen cápát öltek meg, felfordulva kivetődött a strandra. Minthogy mindenfelől jöttek a smasszerek, Marceau azt hitte, megmentheti az életét, ha a kútba dobja a pisztolyt, de az arabok felálltak és botozás, rúgások és öklözés közepett a smasszerek orra elé tuszkolták, s kijelentették, hogy benne volt a buliban. Bár patakzott róla a vér, s a kezét feltartotta, a smasszerek pisztollyal meg karabéllyal verték agyon, s a halálos ütést a fejére az egyik smasszer mérte rá egy karabély tusával, amelyet a csövénél fogva úgy emelt fel, mint egy kalapácsot. Hautinre meg minden smasszer ráeresztette a tölténytárát. Harmincan voltak, mindegyik legalább hatszor lőtt, úgyhogy élve vagy halva, kapott vagy százötven lövést. Filissari azokat az ipséket ölte meg, akikre a gernyákok rámutattak, mondván, hogy ezek követni akarták Arnaud-t, de aztán betojtak. Szemenszedett hazugság, mert ha volt is cinkosuk, senki sem moccant. Már két napja be vagyunk zárva, mindenki a saját épületébe. Senki sem megy ki munkára. Az ajtónál minden két órában őrségváltás. Egyik épületből a másikba átszólni tilos. Az ablakba állni tilos. A két sor függőágy közti folyosóról, kissé hátrahúzódva, látni lehet a rácsos ajtón át, hogy mi történik az udvaron. A Királyról smasszer erősítés érkezett. Egyetlen fegyenc sincs kinn. Még az arab kulcsárok sem. Mindenki be van zárva. Időnként látjuk, amint szó és ütlegelés nélkül egy-egy pucér férfi a szigorított zárkák felé megy egy smasszer kíséretében. Az oldalsó ablakokon át a smasszerek gyakran benéznek a terembe: Az ajtónál áll a két őr, egyik jobbról, a másik balról. Szolgálati idejük rövid, két óra, de sohasem ülnek le, és nem a vállukon van a fegyver: a karabélyuk a bal karjukon, lövésre készen. Elhatároztuk, hogy kis ötös csoportokban pókerezünk. Se Marseillaise játék, se nagy közös játékok nincsenek, mert túlságosan zajosak volnának. Marquetti, aki egy Beethoven-szonátát játszott a hegedűjén, kénytelen volt abbahagyni. - Hagyd abba a muzsikálást, a smasszerek gyászban vannak. Hihetetlen feszültség uralkodik nemcsak a kunyhóban, hanem az egész táborban. Nincs kávé, nincs leves. Reggel egy cipó, délben marhahúskonzerv, este marhahúskonzerv, négy személyre egy doboz. Minthogy nálunk semmiben nem tettek kárt, van kávénk meg élelmünk: vaj, olaj, liszt stb. A többi kunyhónak már semmije sincs. Amikor a mosdóból füst szállt a tűzről, mikor kávét főztünk, az egyik smasszer azt mondta, hogy oltsuk el a tüzet. Egy öreg marseille-i fegyenc, Niston főzött kávét, eladásra. Pofátlanul azt válaszolta a smasszernek: - Ha azt akarod, hogy kialudjon a tűz, gyere be, és oltsd el. Mire a smasszer többször belőtt az ablakon. A kávé meg a tűz villámgyorsan eltűnt. Niston golyót kapott a lábába: Mindenki olyan zabos volt, azt hittük, mindjárt halomra lőnek bennünket, és hasra vágódtunk a földön. Jelenleg még mindig Filissari az őrség parancsnoka. Mint egy őrült odarohan, a - 210 -

négy smasszere kíséretében. Az auvergne-i származású smasszer, aki lőtt, magyarázkodik. Filissari korzikai nyelven dorongolja le, a másik, aki egy szót sem ért az egészből, csak annyit tud kinyögni: - Nem értem. Visszafeküdtünk a függőágyainkra. Nistonnak vérzik a lába. - Ne mondjátok meg, hogy megsebesültem, még képesek, és kinyírnak odakinn. Filissari odajön a rácshoz. Marquetti korzikaiul szól neki. - Csak csinálja azt a kávét. Ami az imént történt, nem fordul elő többé. - És ezzel elmegy. Nistonnak olyan szerencséje volt, hogy a golyó nem maradt benne: vádli alatt fúródott be és lábközépnél kijött. Elszorítjuk neki, a vérzés elállt ecetes kötést teszünk rá. - Pillangó, jöjjön ki - hallom este nyolckor, vagyis már sötét van. A smasszert, aki szólít, nem ismerem, azt hiszem, hogy breton. - Miért mennék ki ilyenkor? Semmi dolgom odakinn. - A parancsnok beszélni akar magával. - Mondja meg neki, hogy jöjjön ide. Én nem megyek ki. - Szóval megtagadja? - Igen, megtagadom. A barátaim körülvesznek. Szinte körülbástyáznak. A smasszer a zárt ajtón keresztül beszél. Marquetti odamegy az ajtóhoz, és azt mondja: - Nem engedjük ki Pillangót, csak a parancsnok jelenlétében. - De hiszen ő küldött érte. - Mondja meg, hogy jöjjön ő maga. Egy óra múlva két fiatal smasszer jelenik meg az ajtóban. Velük van az arab, aki a parancsnoknál dolgozik. Az, aki megmentette a parancsnokot, és megakadályozta a lázadást. - Pillangó, én vagyok az, Mohamed. Érted jöttem, a parancsnok beszélni szeretne veled, ő nem tud idejönni. Marquetti azt mondja: - Pilla, az ipsénél karabély van. Mire kilépek a barátaim alkotta körből, és az ajtóhoz megyek. Csakugyan, Mohamed hóna alatt karabély van. Ilyet még nem pipáltak a fegyencek! Egy fegyencet hivatalosan karabéllyal fegyvereztek fel. - Gyere - mondja az arab -, azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, és ha kell, megvédjelek. De én nem hiszek neki. - Na, gyere már! Kimegyek, Mohamed mellém áll, a két smasszer meg a hátunk mögé. Megyek a parancsnokságra. Amint az őrség mellett elhaladunk a tábor kijáratánál, Filissari azt mondja: - Remélem, Pillangó, hogy semmi kifogásod sincs ellenem. - Személyesen nekem semmi és a veszélyesek kunyhójában senkinek sincs. De hogy másutt mi a helyzet, azt nem tudom. Megyünk lefelé a parancsnokságra. A ház, a rakpart karbidlámpával van megvilágítva, de nem nagyon sikerül bevilágítaniuk a terepet. Útközben Mohamedtól kaptam egy csomag Gauloise-t. Amint bemegyünk a két karbidlámpával erősen kivilágított ebédlőbe, látom, hogy ott ül a Királysziget parancsnoka, a helyettese, a Szent József-sziget parancsnoka, a Szigorítotté, meg a Szent József helyettes parancsnoka. Odakinn négy arabot láttam, smasszerek őrizetében. Kettőt felismertem, a szóban forgó munkarobot vezetői voltak. - Itt van Pillangó - mondja az arab. - Jó estét, Pillangó - mondja a Szent József parancsnoka. - Jó estét. - Ülj le ide, tessék, itt egy szék. - 211 -

Mindenkivel szemben ülök. A konyhaajtó nyitva van, ahonnan Lisette keresztanyja barátságosan felém int. - Pillangó - mondja a Királysziget parancsnoka -, Dutain parancsnok úgy véli, hogy maga méltó a bizalmára, amelyet azzal vívott ki, hogy felesége keresztlányát megpróbálta megmenteni. Én nem ismerem magát csak a hivatalos jellemzéséből, amely minden szempontból rendkívül veszélyesnek tünteti fel. Szeretném ezt a jellemzést elfelejteni, és szeretnék hinni Dutain kollégámnak. Figyeljen ide, bizonyára kiszáll majd egy bizottság, s vizsgálatot folytat le, minden rendű és rangú fegyencnek el kell majd mondania, amit tud. Bizonyos, hogy magának és még néhány társának nagy befolyása van minden fogolyra, és a foglyok szigorúan be fogják tartani a maga utasításait. Szeretnénk tudni a véleményét a lázadásról, és azt is, hogy maga szerint, úgy nagyjából, mi jelentenivalója volna a jelen pillanatban, elsősorban a maga kunyhójának, aztán a többinek. - Nekem nincs semmi mondanivalóm, és a többieket sem tudnám befolyásolni, hogy mit mondjanak. Ha a bizottság csakugyan vizsgálatot tart a jelenlegi hangulatban, magukat valamennyiüket elbocsátják. - Miket beszélsz összevissza, Pillangó? A lázadást én akadályoztam meg és a Szent Józsefen lévő kollégáim. - Talán maga tisztára moshatja magát, de a Királysziget főnökei nem. - Beszéljen! A Király két parancsnoka feláll, majd újra leül. - Ha továbbra is hivatalosan lázadást emlegetnek, valamennyien elvesztek. Ha elfogadják a feltételeimet, mindannyiukat megmentem, kivéve Filissarit. - Mik a feltételei? - Először is, hogy a foglyok ugyanúgy élhessenek, mint eddig, már holnaptól kezdve. Csak akkor tudjuk befolyásolni az embereket, hogy mit mondjanak a bizottságnak, ha megengedik, hogy beszélgessünk egymással. Igazam van? - Igen - mondja Dutain. - De miért kell minket megmenteni? - A királyszigetiek nemcsak a Királysziget főnökei, hanem a három szigeté is? - Igen. - Nos hát, hallották Girasolo bejelentését, aki beköpte, hogy lázadás készül. A vezérek: Hautin meg Arnaud. - Meg Carbonieri - teszi hozzá a smasszer. - Nem, ez nem igaz. Carbonieri személyes ellensége volt Girasolónak, már Marseille-ben, bosszúból csapta hozzá a lázadókhoz. Nos, maguk nem hittek a lázadásban. Miért? Mert azt mondta maguknak, hogy a lázadás célja: asszonyokat, gyerekeket, arabokat meg smasszereket ölni, ami hihetetlennek tetszett. Másrészt, mert a Királyon hatszáz emberre két dereglye, a Szent Józsefen szintén hatszázra egy dereglye jut. Józan ésszel képtelenség belemenni egy ilyen buliba. - Honnan tudod ezt? - Az az én dolgom, de ha továbbra is lázadásról beszélnek, még ha engem eltesznek is láb alól, sőt, ha megteszik, még inkább mindent elmondanak és bebizonyítanak. Vagyis a Királysziget a felelős, mert egyszerűen a Szent Józsefre küldte ezeket az embereket, de nem különítette el őket. Az ésszerű intézkedés - és ha a vizsgálat során ez kiderül, nem kerülhetik el a szigorú büntetést - az lett volna, ha az egyiket az Ördögszigetre, a másikat a Szent Józsefre küldik, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt komolyan venni ezt az őrült históriát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lázadást emlegetnek, önmaguk alatt vágják a fát. Vagyis ha elfogadják a feltételeimet: először, mint már mondtam, hogy már holnaptól kezdve visszatérhetünk megszokott életünkhöz, másodszor, hogy azokat az embereket, akiket a bűnrészesség gyanúja miatt magánzárkába csuktak, azonnal kieresztik, és nem faggatják őket, hogy cinkosai voltak a lázadásnak, mert lázadás nem volt, harmadszor pedig Filissarit azonnali hatállyal áthelyezik a Királyra, egyrészt személyes biztonságáért, mert hiszen ha nem volt lázadás, mivel lehetne indokolni három ember meggyilkolását? Másrészt, mert a felügyelő gyilkos hajlamú, s amikor a botrány idején intézkedett, majd kiverte a csihari, és mindenkit meg - 212 -

akart ölni, még bennünket is a kunyhóban - szóval ha elfogadják a feltételeimet, elintézem, hogy mindenki a következőt vallja: Arnaud, Hautin és Marceau azért tette, amit tett, hogy minél több kárt okozzon, mielőtt meghal. Amit tettek, váratlan volt. Sem cinkosuk, sem bizalmasuk nem volt. Mindent egybevetve, ezek a mandrók elhatározták, hogy így lesznek öngyilkosok, s mielőtt megölik őket, mert ezt akarták, minél több embert eltesznek láb alól. Ha óhajtják, kimegyek a konyhába, és megbeszélhetik, hogy mit válaszolnak nekem. Kimegyek a konyhába, becsukom az ajtót. Dutainné kezet szorít velem, és kávéval, konyakkal kínál. Az arab Mohamed azt kérdi: - Rólam semmit sem mondtál? - Az a parancsnokra tartozik. Lévén, hogy fegyvert adott a kezedbe, nyilván el akarja intézni, hogy kegyelmet kapj. A Lisette keresztanyja kedvesen mondja: - Nahát! A királyiak aztán jól megkapták a magukét! - A teremtésit, kényelmes volt nekik, hogy a Szent Józsefen törjön ki a lázadás, és ne náluk, és itt mindenki tudhatott róla, kivéve az ön férjét. - Pillangó, mindent hallottam, és tüstént rájöttem, hogy jót akar nekünk. - Úgy van, asszonyom. Nyílik az ajtó. - Gyere vissza, Pillangó - mondja az egyik smasszer. - Foglaljon helyet, Pillangó - mondja a Királysziget parancsnoka. - Némi vita után egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy magának bizonyára igaza van. Nem volt lázadás. Ez a három fegyenc elhatározta, hogy öngyilkos lesz, s előtte annyi embert öl meg, amennyit csak tud. Vagyis holnap visszatér az életük a régi kerékvágásba. Filissari urat még ma éjjel áthelyezzük a Királyra. Ami őt illeti, az ő ügye ránk tartozik, semmiféle felvilágosítást nem kérünk magától róla. Számítunk rá, hogy betartja a szavát. - Számíthatnak rám. A viszontlátásra. - Mohamed és a két felügyelő kísérje vissza Pillangót a kunyhóba. Filissarit hozzák ide, velünk jön a Királyra. Útközben azt mondom Mohamednek, hogy azt kívánom: legyen szabad. Megköszöni. - Na, mit akartak tőled a smasszerek? Halálos csendben, hangosan elmondom, hogy mi történt, szóról szóra. - Ha valaki nem ért egyet, vagy valami ellenvetése van az egyezséget illetően, amit mindenki nevében kötöttem a smasszerekkel, szóljon. Egyhangúlag mind egyetértenek velem. - Gondolod, hogy elhitték, hogy senki más nem volt benne a buliban? - Nem hinném, de ha nem akarnak repülni, el kell, hogy higgyék. Nekünk viszont, ha nem akarunk kellemetlenséget, nekünk is azt kell hinnünk. Ma reggel hét órakor a büntetőrészleg összes zárkáját kiürítették. Több mint százhúszan voltak benn. Munkába nem ment senki, de minden barakkot kinyitottak, az udvar tele volt fegyencekkel, akik teljesen szabadon beszélgetnek, dohányoznak, napoznak vagy az árnyékba húzódnak, kedvük szerint. Niston kórházba ment. Carbonieri azt mondja, hogy legalább nyolcvan-száz zárka ajtajára tették ki a feliratot: "Gyanús a lázadásban való részvételben." Most, hogy valamennyien együtt vagyunk, most tudjuk meg az igazat. Filissari csak egy embert ölt meg, a másik kettőt két fiatal smasszer ölte meg, akiket sarokba szorítottak, és akik azt hitték, hogy meg akarják ölni őket, és késsel a kezükben próbáltak megölni legalább egyet, mielőtt meghalnak. Így aztán a valódi lázadás, amely szerencsére már a kezdetén kudarcba fúlt, három fegyenc sajátságos öngyilkosságává alakult át, legalábbis ezt a változatot fogadta el mindenki: az igazgatóság is, a fegyencek is. Nem is tudom, hogy a legenda vagy az igaz történet maradt fenn belőle, talán a kettő keveréke. Állítólag a tábor három halottját meg Hautint és Marceau-t a következőképpen temették el: minthogy csak egyetlen kinyitható koporsó van a halottak vízbe dobására, a - 213 -

smasszerek mind az ötöt a csónak aljába rakták, és egyszerre dobták be őket a cápák közé. Úgy gondoltuk, hogy az utolsóknak lesz idejük alámerülni a kővel a lábukon, míg a barátaikat felfalják a cápák. Úgy hallottam azonban, hogy egyetlen hulla sem merült el a vízben, és hogy az éj beálltával mind az öt fehér szemfedő táncot lejtett, valóságos bábuk voltak, amelyeket a cápák pofája vagy farka mozgatott e Nabukadonozorhoz méltó lakoma közepette. Állítólag a smasszerek meg az evezősök elmenekültek a borzasztó látvány elől. A bizottság kiszállt, és majdnem öt napot töltött a Szent Józsefen, kettőt pedig a Királyon. Engem nem hallgattak ki külön, csak ugyanúgy, mint a többieket. Dutain parancsnoktól megtudtam, hogy minden a legnagyobb rendben ment: Filissarit szabadságra küldték a nyugdíjazásáig, vagyis nem jön vissza többé. Mohamedet egész büntetése alól felmentették. Dutain parancsnokot előléptették. Minthogy még mindig vannak elégedetlenkedők, tegnap egy bordeaux-i azt kérdi tőlem: - És mit nyertünk vele, hogy elsimítottuk a smasszerek dolgát? Ránézek a mandróra, és azt mondom: - Semmi lényegeset: csak ötven-hatvan vagány nem kap ötévi szigorított büntetést cinkosság bűne miatt, gondolod, hogy ez semmi? Ez a vihar szerencsésen elült. A felügyelők és fegyencek közti hallgatólagos cinkosság teljesen félrevezette a híres vizsgálóbizottságot, meglehet, hogy ők sem akarták másként: csak azt, hogy minden a legsimábban menjen. Én, személy szerint nem is nyertem, nem is vesztettem semmit, hacsak nem azt, hogy a társaim hálásak, mert nem sóztak a nyakukba szigorúbb fegyelmet. Ellenkezőleg, még a kővontatást is beszüntették. Ezt az iszonyú robotot eltörölték. Ezentúl bivalyok vontatják a köveket, az emberek csak a helyükre teszik őket. Carbonieri visszament a pékségbe. Én pedig szeretnék visszamenni a Királyszigetre, mert itt nincs műhely, tehát lehetetlen tutajt készíteni. Mikor Pétain bekerült a kormányba, a fegyencek meg a felügyelők közt elromlott a viszony. Az Igazgatóság egész személyzete fennen hirdeti, hogy "pétainista", olyannyira, hogy egy normandiai smasszer azt mondta nekem: - Mondjak magának valamit, Pillangó? Soha nem is voltam köztársaságpárti. A Szigeteken senkinek sincs rádiója, semmi hírünk sincs. Ráadásul azt rebesgetik, hogy Martinique és Guadeloupe szigetén mi látjuk el a német tengeralattjárókat. Az ember sehogy sem tud eligazodni: Állandóan ellentmondó híreket kapunk. - A fene enné meg, Pilla, akarod tudni a véleményem? Most kellene lázadást szítani, hogy átadjuk a Szigeteket a gaulle-ista franciáknak. - Gondolod, hogy a colos Charlot-nak szüksége van a fegyenctelepre? Mit kezdene vele? - Ugyan! hát összeszedhetne itt két-háromezer embert! - Leprásokat, agyalágyultakat, tüdőbajosokat, vérhasban szenvedő betegeket? Még ilyet, te nem vagy észnél! Nem süsü az a pasas, hogy vagányokkal bajlódjon. - És a többi kétezer, aki egészséges? - Az más lapra tartozik. Attól, hogy emberek vagyunk, az még nem jelenti azt, hogy flintát lehet a kezünkbe adni. Azt hiszed, hogy a háború fegyveres rajtaütés? Egy roham tíz percig tart, a háború meg évekig. Hogy valaki jó katona legyen, ahhoz jó hazafinak is kell lenni. Akár tetszik, akár nem, nem tudnék megnevezni itt egyetlen pasast sem, aki Franciaországért feláldozná az életét. - Ugyan, miért áldoznánk fel érte, azok után, amit velünk tett? - Na látjátok, hogy igazam van. Szerencsére vannak annak az égimeszelőnek különb emberei a háborúhoz, mint ti. De azért mégiscsak disznóság, hogy azok a mocskos németek nálunk vannak! És ha meggondolom, hogy némelyik francia velük tart! Itt kivétel nélkül valamennyi smasszer kijelentette, hogy pétainista. Bérac gróf azt mondja: - Jó lehetőség volna, hogy bocsánatot nyerjünk. - 214 -

Mire a következő hihetetlen dolog történik: eddig soha egyetlen pofa sem beszélt közkegyelemről. Most meg mindenki, a vagányok, a pitiánerek, az egész szerencsétlen fegyencbanda előtt felcsillan a reménysugár. - Pillangó, ha fellázadnánk, talán besoroznának bennünket a De Gaulle seregébe? - Nagyon sajnálom, de én nem várok kegyelmet senkitől sem. Teszek a francia igazságszolgáltatásra meg a "rehabilitáció" című cikkelyre. Majd én "rehabilitálom" önmagamat. Az én feladatom az, hogy télakoljak, és ha végre szabad leszek, hogy rendesen éljek, beleilleszkedjem a társadalomba, s ne legyek a kárára. Nem hiszem, hogy másképpen bárki is bebizonyíthatna valamit. Következésképpen mindenre képes vagyok, hogy télakolhassak. Hogy a Szigeteket a colos Charlot-nak adjuk, vagy nem, engem nem érdekel, különben is biztos vagyok benne, hogy őt sem. Másrészt, tudod mit fognak mondani a nagyfejűek, ha megpróbáljátok? Hogy azért foglaltátok el a Szigeteket, hogy kiszabaduljatok, nem pedig azért, hogy egy nemes cselekedettel elősegítsétek Franciaország felszabadítását. Nem beszélve róla, hogy tudjátok ti egyáltalán, kinek van igaza? De Gaulle-nak vagy Pétainnek? Nekem gőzöm sincs róla. Szenvedek, mint egy állat, mert a hazámat elfoglalták, az enyéimre gondolok, a rokonaimra, a nővéreimre, az unokahúgaimra. - Azért mégiscsak hájfejűek vagyunk, hogy így emésztjük magunkat egy olyan társadalomért, amely semmi szánalmat nem érzett irántunk. - De azért helyénvaló, mert Franciaország nemcsak hekusokból, meg az igazságszolgáltatás alkalmazottaiból, meg csendőrökből, meg smasszerekből áll, ezek nem Franciaország, ez egy különálló osztály, ferde gondolkodású emberekből. Vajon ezek közül az emberek közül hány képes a németek szolgálatába állni? Le mernéd fogadni, hogy a francia rendőrök letartóztatják és átadják a német hatóságoknak a honfitársaikat? Lehet. De én mégis azt mondom, újra meg újra, hogy semmi címen nem megyek bele a lázadásba. Kivéve, ha télakról van szó, de miféle télakról? A klikkek közt komoly viták folytak. Egyesek De Gaulle mellé állnak, mások Pétain mellé. Alapjában véve azonban semmit sem tudunk, mert mint már mondtam, egyetlen rádiónk sincs, sem a felügyelőknek, sem a fegyenceknek. A híreket a hajók hozzák, amelyek némi lisztet, szárazfőzeléket, rizst szállítanak nekünk. Mi, ilyen távolságból, nagyon nehezen tudunk eligazodni a háborún. Állítólag Saint-Laurent-du-Maroniban toboroztak a szabad francia csapatokba. De semmi lényegeset nem tudunk meg, csak annyit, hogy a németek egész Franciaországot megszállták. Mókás jelenet volt: a Királyszigetről jött egy pap, a mise után prédikált. Azt mondta: - Ha a Szigeteket megtámadják, fegyvert kapnak, hogy segíthessenek a felügyelőknek megvédeni a francia földet. Bizony, ez színigaz! Szép férfi volt ez a pap, és bizonyára vajmi keveset tudott rólunk! Megkérni a foglyokat, hogy védjék meg a zárkájukat! Még ilyet, mit meg nem érnek a fegyencek. A háborút azért mi is éreztük: megkétszerezték a smasszereket, az egyszerű őröktől a parancsnokig és a főfelügyelőig: sok volt a detektív közülük néhánynak kifejezetten németes vagy elzászias kiejtése volt, nagyon kevés kenyeret, negyven dekát kapunk, és nagyon kevés húst. Egyszóval az egyetlen dolog, ami növekedett, a pléhre csúszott szökés tarifája: halálos ítélet és kivégzés. Mert a szökés vádjához hozzátették: "Megkísérelte, hogy Franciaország ellenségeinek a szolgálatába álljon." Majdnem négy hónapja vagyok a Szent József szigeten. Nagyon jóba lettem Germain Guibert doktorral. A felesége, kivételes asszony, megkért, hogy csináljak neki veteményest, hogy valamivel pótolni tudja ezt a sivár kosztot. Salátát, retket, babot, paradicsomot meg padlizsánt ültettem a kertjébe. El van ragadtatva, és úgy bánik velem, mint jó baráttal. Ez az orvos soha egyetlen felügyelővel sem parolázott, bármilyen rangja volt is, de velem és néhány fegyenccel, akit megismert és megbecsült, sokszor kezet fogott. - 215 -

Amikor később végre szabad lettem, Rosenberg doktor segítségével újra kapcsolatba kerültem Germain Guibert-rel. Küldött egy fényképet magáról meg a feleségéről, a marseille-i Canebiére úton készült a felvétel. Marokkóból jött haza éppen, és gratulált, hogy szabad és boldog vagyok. Indokínában halt meg, miközben megpróbált megmenteni egy súlyos sebesültet. Kivételes ember volt, s a felesége méltó társa. Amikor 1967-ben Franciaországban voltam, szerettem volna találkozni a feleségével. De aztán meggondoltam, mert miután egy magamra vonatkozó kedvező igazolást kértem tőle - el is küldte -, többé nem írt. Azóta semmit sem tudok róla. Nem tudom, hogy mi az oka hallgatásának, de lélekben mindkettőjük iránt most is mély hálát érzek, amiért olyan jól bántak velem a királyszigeti otthonukban. Kilencedik füzet A SZENT JÓZSEFRŐL A KIRÁLYSZIGETRE CARBONIERI HALÁLA Tegnap szíven szúrták a barátomat, Matthieu Carbonierit. Emiatt megérünk még több gyilkosságot is. Carbonieri éppen a fürdőben mosakodott anyaszült meztelen, a képe merő szappan, mikor ledöfték. Amikor zuhanyozunk, úgy szokás, hogy késünket, kinyitva, a cuccunk alá dugjuk: így épp annyi ideje van az embernek, hogy felmarkolja, ha netán hirtelen közelít valaki, akiben ellenséget gyanít. Matthieu az életével fizetett érte, hogy nem így cselekedett. Egy örmény, aki világéletében strici volt, ölte meg a barátomat. A parancsnok engedélyével másodmagammal levittem Matthieu-t a rakpartra. Nehéz volt, és ahogy lefelé tartottam, háromszor is meg kellett pihennem. Jókora követ köttettem a lábára, és dróttal, nem kötéllel. Mivel a cápák ezt nem tudják szétharapni, a kő lehúzza majd a testét a tenger mélyére, mielőtt még felfalhatnák. Kong a harang, leérünk a rakpartra. Este hat óra. A látóhatáron lemenőben a nap. Csónakba szállunk. A lezárt fedelű hírhedt ládában, amely mindenkit kiszolgál, örök álmát alussza Matthieu. Számára vége mindennek. - Rajta! Húzzátok meg! - vezényel a smasszer a kormányrúdnál. Tíz percbe sem telik, odaérünk az áramláshoz, amely a Király- és a Szent József sziget közt csendesen borzolja a tengert. És most hirtelen összeszorul a torkom. Cápák uszonya bukkan elő a vízből, tucatszámra, ott köröznek sebesen, egy négyszáz méteresnél kisebb átmérőjű körben. Hát itt vannak a fegyencek gyászhuszárai, megérkeztek, percnyi pontossággal. Adja a Jóisten, hogy ne legyen idejük megkaparintani a barátomat. Búcsúzóul feltartjuk az evezőnket. Megemelik a ládát. Matthieu liszteszsákba csavart holtteste már csúszik is, húzza a jókora kő, és egykettőre eléri a víztükröt. Borzalom! Éppen alámerül, és már azt hiszem, hogy el is tűnt, amikor újra felbukkan, ahogy felveti hét, tíz, húsz, mit tudom én, hány cápa. A csónakunk még el sem húzhatott, a testet burkoló liszteszsák máris leszaggatva, és ekkor valami megfejthetetlen dolog történik. Matthieu két-három másodpercen át áll a vízben. A jobb alkarja már hiányzik. Deréktól kint van a vízből, egyenesen a csónaknak tart, majd egy nagy örvénylés közepette örökre eltűnik. A cápák elúsznak alattunk, súrolják a csónakunk fenekét, egyikünk, egyensúlyát vesztve, majd hogy a vízbe nem fordul. Mindenki kővé dermed, a smasszerek is. Először esik meg velem, hogy szívem szerint meghalnék. Kis híján odavetem magam a cápák közé, hogy egyszer s mindenkorra kiszabaduljak ebből a pokolból. A partról lassan kaptatok a tábor felé. Senki nem kísér. Vállamon a hordággyal megérkezem a fennsíkra, ahol a bivalyom, a Brutus, nekirontott a Dantonnak. Megállok, leülök. Leszállt az este, pedig még csak hét óra. Nyugaton, a látóhatár mögött, lebukott a nap, néhány lángnyelve kissé megvilágítja az égboltot. Egyébként minden sötét, csak a sziget világítótornyának fénypásztája fúrja át egyszer-egyszer a sötétet. Nehéz a szívem. A nyavalyába! Látni akartál egy temetést, ráadásul a barátod temetését akartad - 216 -

látni? Hát most megkaptad, de még hogy! A harangszót meg mindent. Elégedett vagy? Kielégülhetett beteges kíváncsiságod. De ki kell nyiffantani azt a pasast, aki megölte a barátomat. Mikor? Ma éjjel. De miért már ma éjjel? Korai, a pasas résen lesz, de még mennyire. Tízen vannak egy pinkában. Semmi szükség, hogy elsiessem a dolgot. Lássuk csak, hány emberre számíthatok? Rajtam kívül négyre, tehát öten vagyunk. Rendben van. El kell intézni azt a mocskot. Igen, és ha lehet, elmegyek az Ördögszigetre. Ott nem kell tutaj, se előkészület, semmi, két zsák, tele kókuszdióval, és belevetem magam a tengerbe. A szárazföldig viszonylag kicsi a távolság, negyven kilométer. Ez azonban százhúsz kilométer is lehet a hullámok, a szél meg az árapály miatt. De csak kitartás dolga az egész. Erős vagyok, a zsákon lovagolva két napot is ki kell bírnom a tengeren. Felkapom a hordágyat, és felkaptatok a táborba. Ahogy a kapuhoz érek, megmotoznak - különös dolog. Sosem fordul elő ilyesmi. A smasszer maga veszi el a késem. - Azt akarjátok, hogy megöljenek? Miért fegyvereztek le? Tudjátok-e, hogy ezzel a halálba küldtök? Ha megölnek, ti lesztek a hibásak. - Senki se válaszol, sem a smasszerek, sem az arab kulcsárok. Kinyitják az ajtót, belépek a kunyhóba. - Töksötét van itt. Miért csak egy lámpa ég a három közül? - Pillangó, erre gyere! - Grandet elkapja a zubbonyom ujját. A helyiségben feszült csend. Érezni, hogy valami komoly dolog van készülőben, vagy már meg is történt. - Ugrott a halefom. Elvették a motozásnál. - Ma éjjel nem lesz rá szükséged. Hogyhogy? - Az örmény meg a barátja kinn van a vécén. - Mit csinálnak ott? - Nekik már kampec. - Ki intézte el őket? - Én. - Gyors munka volt. És a többiek? - Négyen maradtak a bandájukból. Paulo becsszóra fogadta, hogy veszteg marad, és tőled akarják hallani, egyetértesz-e vele, hogy ennyiben maradjon a dolog. - Adj egy kést. - Nesze, itt az enyém. Én itt maradok, te meg menj, és beszélj velük. Megindulok a kuckójuk felé. A szemem már megszokta a gyér világítást. Végre fölfedezem a bandát egy rakáson. Négyen szorosan összebújva, valóban ott álldogálnak a függőágyuk előtt. - Paulo, beszélni akarsz velem? - Igen. - Négyszemközt, vagy a barátaid előtt? Mit akarsz? Óvatosságból csak másfél méternyire közelítem meg őket. A kés, kinyitva, ott a zubbonyom bal ujjában, a nyele jól belefekszik a markomba. - Azt szeretném mondani, hogy szerintem a haverod kellőképpen meg van bosszulva. Te a legjobb barátodat vesztetted el, mi pedig két barátunkat. Szerintem ennyiben maradhatnánk. Mi a véleményed? - Paulo, tudomásul veszem ajánlatodat. Ha helyeslitek, a két pinka kötelezhetné magát, hogy egy héten át nem kezd semmit: Utána majd meglátjuk, mi a teendő. Rendben van? - Rendben. Azzal ott is hagyom őket. - No, mit mondtak? - Azt, hogy úgy érzik, az Örmény meg a Gólya halálával Matthieu kellőképpen meg van bosszulva. - Hogyisne! - veti ellen Galgani. Grandet egy szót sem szól. Jean Castelli és Louis Gravon helyesli a békekötést. - 217 -

- És szerinted, Pilla? - Először is: ki ölte meg Matthieu-t? Az Örmény. No jó. Egyezséget ajánlottam. Szavamat adtam, és ők is szavukat adták, hogy egy hétig veszteg maradunk. - Nem akarod megbosszulni Matthieu-t? - vágja oda Galgani. - Apafej, Matthieu-ért már bosszút álltunk, ketten fizettek érte. Minek megölni a többieket? - Vajon tudtak-e a dologról? Ezt kéne kipuhatolni. - Jó éjszakát mindenkinek, már ne haragudjatok. Aludnék, ha tudnék. Mindenképpen szükségem van rá, hogy egyedül legyek, és végignyúlok a függőágyon. Érzem, hogy egy tenyér végigsiklik rajtam, és óvatosan elveszi a késemet. Valaki halkan suttog a sötétben: - Aludj, Pilla, ha bírsz, aludj nyugodtan. Mi úgyis őrködünk majd fölváltva. Barátom kegyetlen, szörnyűséges meggyilkolásának nem volt semmi komoly oka. Azért ölte meg az Örmény, mert előző este, a játék során, Matthieu behajtott rajta százhetven frankot. Az a barom megalázva érezte magát, mivel harminc vagy negyven játékos szeme láttára kellett leguberálnia a pénzt. Matthieu meg Grandet szorosan közrefogta, tehát kénytelen volt engedelmeskedni. Gyáva módon megöl egy embert, aki igazi kalandor, és a maga körében egy belevaló, rendes fickó. Rettentően szíven ütött az eset, és csupán egy elégtételem van, hogy a gyilkosok mindössze néhány órával élték túl gaztettüket. De ez bizony sovány vigasz. Grandet, mint egy tigris, vívóbajnokhoz méltó fürgeséggel, elnyisszantotta a torkukat, mielőtt észbe kaphattak volna. Képzelem, vérben úszhat minden, ahol összerogytak. Egyre csak ez jár az eszemben: "Kedvem volna megkérdezni, ki vonszolta ki őket a vécére." Behunyt szemmel látom, amint baljós vörös meg lila fényben lenyugszik a nap, és utolsó sugaraival megvilágítja azt a dantei jelenetet: a cápákat, ahogy összemarakodnak a barátomon... És az a törzs, a máris hiányzó alkarjával, ahogy álló helyzetben a csónaknak tart!... Egyszóval igaz, hogy a harangszó előcsalja a cápákat, és hogy ezek a mocskok tudják, hogy kaját hoznak, amikor a harang szól... Most is látom a seregnyi uszonyt, ahogy a tengeralattjárók vészjósló ezüstös villódzásával ott száguldoznak körbe-körbe... Száznál is többen lehettek... Számára, a barátom számára, vége mindennek: az enyészet útján eljutott az utolsó állomásig. Egy késszúrástól kinyiffanni egy semmiség miatt, negyvenesztendős fejjel! Szegény barátom. Nem bírom tovább. Nem. Nem. Nem. Inkább faljanak föl a cápák, de elevenen, amikor a szabadulásért küzdök, és ne legyen rajtam se liszteszsák, se kő, se kötél. Ne legyenek nézőim, se fegyencek, se smasszerek. Semmi harangszó. Ha úgy van megírva, hogy fölfaljanak, ám legyen... de zabáljanak meg elevenen, miközben az elemekkel küszködöm, hogy kijussak a szárazföldre. "Vége, valóban vége. Nincs többé apróra kitervelt télak. Csak az Ördögsziget marad, két zsák kókuszdió, és nekivágni, rajta, Isten segítségével." Végül is ez pusztán szívósság kérdése. Negyvennyolc vagy hatvan óra? De hogy olyan hosszú ideig ázom a vízben, meg hogy a két combommal görcsösen közrefogom a kókusztutajt, nem bénul-e meg a lábszáram? Ha sikerül eljutnom az Ördögszigetre, majd többször megpróbálom. Előbb csak kerüljek el a Királyszigetről, és mehessek az Ördögszigetre. Utána majd meglátom. - Alszol, Pilla? - Nem. - Iszol egy korty kávét? - Szívesen. - Felülök a függőágyon, elveszem a bögre meleg kávét, amelyet Grandet nyújt felém egy meggyújtott Gauloise-zal. - Hány óra? - Hajnali egy. Éjfél óta én őrködöm, és látom, hogy egyre mocorogsz, ezért gondoltam, hogy nem alszol. - Eltaláltad. Matthieu halála felkavart, de még jobban mellbe vágott az a temetés, a cápákkal. Szörnyű volt, tudod-e? - 218 -

- Ne is mondd, Pilla, képzelem, milyen lehetett. Nem kellett volna elmenned a temetésre. - Azt hittem, csak blabla a legenda a harangszóról. És hogy dróttal kötöttük oda azt a hatalmas követ, álmomban sem gondoltam volna, hogy a cápáknak van idejük elhappolni. Szegény Matthieu, míg élek, emlékezni fogok arra a szörnyű jelenetre. És neked hogy sikerült olyan gyorsan kicsinálni az Örményt meg a Gólyát? - A sziget végében jártam, a mészárszéknél raktam föl a vasajtót, amikor meghallottam, hogy megölték a barátunkat. Dél volt. De nem mentem föl a táborba, betértem a műhelybe, mintha egy zárat kellene megjavítanom. Sikerült egy olyan egyméteres vascsőbe bepászítanom egy kétélű tőrt. Megformáztam a tőr markolatát, meg a csövet is. Öt órakor tértem vissza a táborba, markomban a csővel. A smasszer megkérdezte, hogy mire való az, én meg azt feleltem, hogy a függőágyam farúdja eltört, és hogy erre az éjszakára majd pótolom a csővel. Még világos volt, amikor beléptem a kunyhóba, a csövet ellenben a fürdőben hagytam. A sorakozó előtt behoztam. Esteledett. Barátaink falaztak, s egykettőre bepászítottam a tőrt a csőbe. Az Örmény meg a Gólya ott ácsorgott a helyén, a függőágy előtt, Paulo kissé hátrább. Tudod, Jean Castelli meg Louis Gravon igen derék emberek, de öregek már, nem elég fürgék az ilyen igazi bunyóhoz. Cselekedni akartam, mielőtt megjössz, mivel nem akartam, hogy belekeveredj. Ha téged elkapnak, a te múltaddal, a maximumot sózzák rád. Jean a barakk végébe ment, és eloltotta az egyik lámpát, ugyanígy Gravon a másik végén. Azzal az egyetlen, középső petróleumlámpával jóformán sötétség lett a teremben. Velem volt egy nagy zseblámpa, amit Degától kaptam. Jean előrement, én utána. Ahogy. melléjük ért, fölemelte a karját, és rájuk irányította a lámpát. Az Örmény belevakult, szeme elé kapta a bal karját, és ebben a pillanatban átdöftem a lándzsámmal a nyakát. A Gólya szeme is káprázott, kirántotta ugyan a kését, és előreszegezte, de csak úgy vaktában. Olyan erővel döftem belé a lándzsát, hogy teljesen átszúrtam. Paulo hasra vetette magát, és behengergőzött a függőágyak alá. Mivel Jean eloltotta a lámpát, lemondtam róla, hogy az ágyak alatt megkeressem Paulót, és ez mentette meg. - És ki vonszolta ki őket a vécére? - Nem tudom. Azt hiszem, a saját bandájuk, hogy a patront kiszedjék a hasukból. - De irtó vértenger lehetett? - Meghiszem azt. Szó szerint elmetszettem a torkukat, nyilván kifolyt minden csöpp vérük. Az a trükk, a zseblámpával, akkor jutott az eszembe, amikor a lándzsát készítettem. A műhelyben az egyik smasszer éppen elemet cserélt a zseblámpájában. Ez adta nekem az écát, és nyomban üzentem Degának, hogy szerezzen egyet. Tőlem nyugodtan motozhatnak. A zseblámpát az egyik arab kulcsár hozta ki és adta át Degának, a tőrt szintén. Ebből tehát nem lehet zűr. Nincs lelkifurdalásom. Akkor ölték meg a barátunkat, amikor vak volt a szappanhabtól, én úgy öltem meg őket, hogy lámpával vakítottam el őket. Kvittek vagyunk. Mit szólsz, Pilla? - Helyesen cselekedtél, és nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy ilyen gyorsan bosszút álltál barátunkért, és ráadásul arra is gondoltál, hogy engem kihagyj a buliból. - Erről ne beszéljünk. Azt tettem, ami a kötelességem volt: annyit szenvedtél már, és olyan nagyon szeretnél szabad lenni, hogy meg kellett tennem. - Köszönöm, Grandet. Igen, el akarok menni, inkább, mint valaha. Segíts is, hogy ennyiben maradjon ez a dolog. Őszintén mondom, nagyon meglepne, ha az Örmény beavatta volna bandáját a tervébe. Paulo nem ment volna bele ilyen alattomos gyilkosságba. - Magam is úgy hiszem. Csakhogy Galgani szerint mind bűnös. - Majd meglátjuk, mi történik hat órakor. Én nem megyek ki pöcegödröt tisztítani. Beteget jelentek, hogy tanúja legyek a fejleményeknek. Reggel öt óra. A kunyhóőr felénk ballag: - Muksók, mit gondoltok, szólítsam az őrséget? A vécén két hullába botlottam. Ez a hetvenesztendős vén fegyenc még velünk is el akarta hitetni, hogy este fél hét - 219 -

óta, amikor a két ürgét kinyírták, mostanáig semmiről sem tudott. A helyiség csupa vér lehet, mivel az emberek, jártukban-keltükben belegázoltak az átjáró közepén elterülő tócsába. Grandet éppolyan fineszesen szól, mint az öreg: - Micsoda? Két hulla a vécén? Hány órája? - Jótól kérded! - vágja rá az öreg. - Én már hat órától aludtam. Az előbb, hogy vizelni mentem, pofára estem valami csúszós tócsában. Kattintom az öngyújtóm, hát látom, hogy vér az, és a vécén meg is találtam a két muksót. - Szólítsd az őrséget, és majd meglátjuk. - Őrség! Őrség! - Mit ordítasz, te vén medve? Tűz ütött ki a kunyhóban? - Nem főnök, ellenben két hulla van a klón. - No és!? Mit kezdjek velük? Föltámasszam őket? Most negyed hat. Hatkor majd meglátjuk. Gondod legyen rá, hogy senki ne közelítsen a vécéhez. - Az nem fog menni. Ilyenkor, ébresztő idején, mindenki kimegy vizelni vagy szarni. - Ez igaz. Várj, jelentést teszek az őrség parancsnokának. Három smasszer tér vissza, egy főfelügyelő és két őr. Az ember azt hinné, bejönnek, de nem: megállnak a rácsos ajtó előtt. - Azt mondod, két hulla van a vécén? - Igenis, főnök. - Hány órája? - Nem tudom, akkor akadtam rájuk, amikor vizelni mentem. - Kik azok? - Nem tudom. - Te vén tökkelütött, hát én majd megmondom neked: az egyik az Örmény. Eridj, nézd meg. - Valóban, az Örmény meg a Gólya. - Jó, várjuk meg a sorakozót. - Azzal elmennek. Hat órakor felhangzik az első harangszó. Kinyitják az ajtót. A két kávéosztó megy sorba, nyomukban a két kenyeres. Fél hétkor a második harangszó. Feljött a nap: a gályafolyosó tele vörös lábnyommal, ahogy az éjjel belegázoltak a vérbe. Megérkezik a két parancsnok. Már egészen kivilágosodott. Nyolc őr és az orvos kíséretében jönnek. - Mindenki pucéran vigyázzban áll az ágya előtt! De hisz ez valóságos mészárszék, csupa vér minden! A második parancsnok lép be elsőnek a vécébe. Amikor kijön, falfehér: - Szó szerint elmetszették a torkukat. És persze senki nem látott, nem hallott semmit!? Mélységes csönd. - Öreg, te vagy a kunyhó őre, és azt a két embert kicsinálták. Doktor, körülbelül mennyi ideje halottak? - Nyolc-tíz órája - feleli a doki. - És te csak öt órakor bukkantál rájuk? Semmit se láttál, nem is hallottál? - Nem, mert nagyot hallok, de jóformán nem is látok, a tetejébe hetven mázsa nyomja a vállam, abból is negyvenet fegyencként töltöttem. Megértheti, hogy sokat alszom. Este hatkor már durmolok. Ma reggel ötkor arra ébredtem, hogy vizelnem kell. Még szerencse, mert általában csak a harangszóra ébredek föl. - Igazad van, mekkora szerencse! - vágta rá gunyorosan a parancsnok. - Még számunkra is, mert így mindenki békésen átaludta az éjszakát, őrök és rabok egyaránt. Szanitécek, hordágyra a két hullát, és vigyétek a boncolóterembe. Kérem, doktor, végezze el a boncolást. Ti pedig egyesével ki az udvarra, teljesen pucéron! Mindegyikünk elmegy a két parancsnok és az orvos előtt. Apróra megvizsgálják az - 220 -

embereket, minden porcikájukat. Sérülése nincs senkinek, de többeken vérfoltok láthatók. Magyarázzák, hogy megcsúsztak a vécére menet. Grandet, Galgani meg én még tüzetesebb vizsgálaton esünk át, mint a többiek. - Pillangó, hol a helyetek? - Fölforgatják az egész cókmókomat. - A késed hol van? - Este hétkor a kapuban az őr vette el a késemet. - Így van - bólint rá a smasszer. - Csapott is nagy kravált, azt mondta, hogy meg akarják gyilkolni. - Grandet, ez a maga kése? - Hát igen, az enyém, mivel az én helyemen van. Apróra megvizsgálják a kést, tiszta az, mintha kiglancolták volna, egy folt sincs rajta. A dögész előkerül a vécéről, és így szól: - Kétélű tőrrel szúrták torkon a két embert. Álló helyzetben ölték meg őket. Érthetetlen. Egy vagány védekezik, nem lehet úgy elmetszeni a torkát, mint egy nyúlnak. Valaki feltétlenül megsérült. - Maga is hathatja, doktor, hogy még egy karcolás sincs senkin. - Veszedelmes volt ez a két ember? - A legnagyobb mértékben, doktor. Minden bizonnyal az Örmény gyilkolta meg Carbonierit, akit tegnap öltek meg a fürdőben, reggel kilenckor. - Lezárt ügy - állapítja meg a parancsnok. - Grandet kését mindenesetre őrizzétek meg. Most pedig mindenki dologra, kivéve a betegeket. Pillangó, maga beteget jelentett? - Igen, parancsnok úr. - Nem vesztegette az idejét, máris bosszút állt a barátjáért. Maga tudja, engem nem lehet átejteni. Sajnos, nincsenek bizonyítékaim, és tudom, hogy nem is találunk. Még egyszer kérdem, kinek van jelentenivalója? Ha valamelyikük fényt tud deríteni erre a kettős bűntényre, szavamat adom, hogy megszüntetjük az internálását, és elküldjük a szárazföldre. Mélységes csönd. Az Örmény egész bandája maródit jelentett. Ennek láttán Grandet, Galgani, Jean Castelli és Louis Gravon az utolsó pillanatban szintén maródit jelentenek. Százhúsz ember elhagyja a kunyhót. Maradunk öten a mi pinkánkból és négyen az Örményéből, ezen kívül az órás meg a kunyhó őre, aki szünet nélkül dohog a rá váró takarítás miatt, és még két-három vagány, köztük egy elzászi, a nagy szál Sylvain. Ez az ember magában él a vagányok közt, de csak barátai vannak. Nem mindennapi ügyért ítélték húszévi kényszerre: Sylvain a tettek embere, akit nagy tiszteletben tartanak. A párizs-brüsszeli gyorson egymaga megtámadta az egyik postakocsit, leütötte a két őrt, kidobálta a postazsákokat a kavicságyra, cinkostársai összeszedték a zsákokat a pálya mentén. Mindez szépen hozott neki a konyhára. Sylvain látta, hogy ott sustorog a két banda, mindegyik a maga zugában, és mivel nem tudta, hogy megfogadtuk, nem teszünk semmit egymás ellen, úgy érezte, megszólalhat: - Remélem, nem fogtok szabályosan megverekedni, akár a három testőr? - Ma nem - feleli Galgani -, későbbre halasztjuk. - Minek halogatni? Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - jegyzi meg Paulo -, de jómagam nem látom be, miért kellene leöldösnünk egymást. Mi a véleményed, Pillangó? - Egyetlen kérdésem van: tudtatok-e róla, mire készül az Örmény? - Becs' szóra, Pilla, fogalmunk se volt róla, és mondjak valamit? Ha az Örmény nem hal meg, nem tudom, hogyan nyelem le ezt a dolgot. - Hát ha így van, miért ne zárhatnánk le ezt az ügyet örökre? - veti fel Grandet. - Mi benne vagyunk. Fogjunk kezet, és többé ne ejtsünk egy szót se erről a szerencsétlen ügyről. - Rendben van. - Tanú vagyok rá. - jegyzi meg Sylvain. - Örülök, hogy lezárult a dolog. - Többet ne beszéljünk róla. - 221 -

Este hatkor megszólal a harang. Ahogy hallgatom, óhatatlanul magam előtt látom az előző napi jelenetet, a barátomat, ahogy felsőtestével felegyenesedve a csónaknak tart. A látvány olyan hatással van még most is rám, huszonnégy óra elmúltával, hogy egy pillanatig sem kívánom, hogy bár csak cápák ragadnák magukkal az Örményt meg a Gólyát is. Galgani egy árva szót sem szól. Tudja, hogy mi minden történt Carbonieri miatt. A semmibe bámul, és a függőágyon ülve, lábát lógázza. Grandet még nem tért vissza. A lélekharang már vagy tíz perce elhallgatott, amikor Galgani, rám se pillantva, egyre a lábát lógázva, halkan megszólal: - Remélem, hogy ennek a piszok Örménynek egyetlen porcikáját sem kapja be olyan cápa, amelyik Matthieu-ból lakmározott. Állati hülye dolog volna, hogy akik életükben semmiben nem közösködtek, összekerüljenek egy cápa bendőjében. Bizony nagy űrt hagy bennem ennek a nemes és őszinte barátomnak elvesztése. Jobb, ha elmegyek a Királyszigetről, és ha minél előbb cselekszem. Naponta ezt hajtogatom magamban. TÉLAK ŐRÜLT MÓDRA - Mivel háború van, és megszigorították a szökési kísérletért járó büntetést, most igazán nem tolhatjuk el, ha télakolni akarunk... igaz, Salvidia? A fegyencszállítmány aranypatronos tagja és jómagam ott elmélkedünk a mosoda mellett, miután újra elolvastuk a hirdetményt, amelyen közzétették a szökési kísérletre vonatkozó új rendelkezéseket. Így folytatom: - Márpedig az, hogy esetleg halálra ítélhetnek, engem vissza nem tart a szökéstől. És veled mi a helyzet? - Hát, Pillangó, én nem bírom tovább, pucolni akarok. Jöjjön, aminek jönni kell. Kértem, hogy vegyenek föl ápolónak a diliházba. Tudok róla hogy az éléstárban van két darab kétszázhuszonöt literes hordó, egyszóval elég nagy, megteszi tutajnak. Az egyik olívaolajjal, a másik ecettel van tele. Ha a két hordót jól összekötjük, hogy semmiképp el ne szabaduljanak egymástól, szerintem komoly lehetőségünk volna, hogy eljussunk a szárazföldre. Az épületeket körülvevő falnál, kívülről nem áll őrség. Belül, mint állandó őrség, egy smasszer ápoló, fegyenc sameszaival állandóan arra ügyel, mit művelnek a betegek. Miért ne jönnél te is velem? - Mint ápoló? - Az nem megy, Pillangó. Jól tudod, hogy neked sosem fognak munkát adni a diliházban. Messze esik a tábortól, kevés a felügyelet, egyszóval minden amellett szól, hogy ne küldjenek oda. De bekerülhetsz mint bolond. - Nagyon nehéz az, Salvidia. Ha a doktor kimondja rólad, hogy dilinós vagy, az annyit jelent, hogy bármit tehetsz büntetlenül. Voltaképpen elismerik, hogy nem vagy felelős a tetteidért. El tudod képzelni, micsoda felelősséget vállal a doktor, amikor ezt megállapítja, és aláírja a diagnózist? Megölhetsz egy fegyencet, akár egy őrt is vagy annak a feleségét vagy éppen egy gyereket. Megszökhetsz, elkövethetsz bármilyen bűncselekményt, nem állíthatnak bíróság elé. A legtöbb, amit tehetnek, hogy kényszerzubbonyba bújtatnak, és párnázott cellába dugnak. De ez is csak ideig-óráig, előbb-utóbb enyhíteniük kell a bánásmódon. Az eredmény: ingyen és bérmentve követhetsz el bármilyen súlyos cselekményt, beleértve a szökést is. - Pillangó, hozzád van bizalmam, nagyon szeretnék veled olajra lépni. Minden követ mozgass meg, hogy utánam jöhess mint elmebeteg. Mivel ápoló vagyok, tudlak segíteni, hogy a lehető legjobban álld a sarat, és könnyíthetnék a sorsodon a legkeservesebb pillanatokban. Elismerem, hogy aki nem beteg, annak borzalmas ilyen veszélyes emberek közt élni. - Menj el a diliházba, Roméo, én majd alaposan megrágom a dolgot, és főleg kitudom, mik az őrültség jelei, hogy sikerüljön meggyőznöm a dokit. Nem rossz ötlet, bárcsak elérném, hogy az orvos beszámíthatatlannak találjon. - 222 -

Komolyan elkezdek foglalkozni ezzel a dologgal. A fegyenctelep könyvtárában nincs semmi könyv erről. Ahányszor csak alkalmam nyílik, elbeszélgetek olyanokkal, akik hosszabb-rövidebb ideig betegek voltak. Lassacskán kialakulnak bennem a dolgok. Először a bolondok mind szörnyű fájdalmakat éreznek a kisagyukban. Másodszor: gyakran van fülzúgásuk. Harmadszor: mivel nagyon idegesek, képtelenek hosszan egy testhelyzetben feküdni, valóságos idegrángatózásra ébrednek, és pattanásig feszült testtel, fájdalmak közepette riadnak fel. Egyszóval az kell, hogy mások fedezzék fel ezeket a tüneteket, nem pedig, hogy magam panaszoljam el. Az elmebajom épp csak annyira legyen veszélyes, amitől a doktor elszánja magát, hogy a diliházba dug, de ne legyen annyira súlyos, hogy indokolttá tegye az őrök könyörtelen beavatkozását: a kényszerzubbonyt, az ütlegelést, az élelem megvonását, a brómos injekciót, a hideg vagy forró fürdőt, és így tovább. Ha jól megjátszom a dolgot, át tudom ejteni a dokit. Van valami, ami a javamra szól: miért, milyen okból színlelnék? Mivel az orvos nem találna erre semmilyen ésszerű magyarázatot, valószínű, hogy nyert ügyem volna. Számomra nincs is más megoldás. Megtagadták az áthelyezésemet az Ördögszigetre. Mióta meggyilkolták Matthieu barátomat, nem bírom elviselni a tábort. Mi a fenének haboznék? Döntöttem. Hétfőn jelentkezem az orvosnál. Nem, én nem jelenthetek beteget. Jobb, ha valaki más teszi meg, és az a valaki legyen jóhiszemű. Kétszer, háromszor csinálok valami nem normális dolgot a kunyhóban. A kunyhó őre majd beszámol a smasszernek, és ez pedig felír a beteglistára. Már három napja nem alszom, nem mosdom, nem borotválkozom. Éjjelente többször onanizálok, és alig eszem. Tegnap megkérdeztem a szomszédomat, miért vitt el a cuccomból egy fényképet, ami nem is létezett. Esküdözött égre, földre, hogy nem nyúlt a holmimhoz. Fölizgatta a dolog, és elhurcolkodott mellőlem. A leves, kiosztás előtt, gyakran percekig van még a kondérban. Az imént odamentem, és az egész társaság szeme láttára belevizeltem. Ettől mindenkinek kijött a gálája, de a képes felem nem sok jót ígérhetett, ezért senki se pisszent, csak barátom, Grandet szólt oda: - Pillangó, mire jó ez? - Elfeledték megsózni. - Azzal ügyet sem véve a többiekre, fordultam a csajkámért, és odatartottam a kunyhóőrnek, hogy adja ki az adagomat. Mindenki csöndben nézte, hogy kanalazom a levest. Ez a két eset elegendő volt hozzá, hogy ma délelőtt, kérés nélkül, ott legyek a doki előtt. - Hát, hogy ityeg a fityeg, dokikám? - érdeklődöm. Az orvos meghökkenten bámul rám. Szándékosan egészen természetes pillantással méregetem. - Megvagyok - feleli a doki. - No és te, beteg vagy? - Nem. - Akkor minek jöttél el a rendelésre? - Csak úgy... azt mondták, maga beteg. Örömmel látom, hogy nem igaz. Viszlát! - Várj egy kicsit, Pillangó. Ülj le ide, velem szemközt. Nézz rám. - Vizsgálgatja a szemem egy lámpával, amely egész vékony fénysugarat bocsát ki. - Semmit sem láttát abból, dokikám, amit föl akartál fedezni? Nem elég erős a lámpád, de azt hiszem, azért megértetted a dolgot, igaz-e? Mondd, láttad őket? - Miket? - kérdezi a doki. - Ne hülyéskedj, hát emberorvos vagy te, vagy állatorvos? Csak nem állítod, hogy nem volt időd megpillantani őket, mielőtt még elrejtőztek volna, vagy talán nem akarod megvallani, de az is lehet, hogy tökhülyének tartasz. A szemem fáradtságtól csillog: A pacekom - így borotválatlanul, mosdatlanul mellettem szól. A smasszerek kővé dermedten fülelnek, de nem handabandázom, tehát nincs okuk közbelépni. A doki nem akar fölizgatni, belemegy a játékba, fölkel, vállamra teszi a kezét. Én csak ülök. - 223 -

- Hát igen, Pillangó, nem akartam megmondani, de még volt időm látni őket. - Hazudsz, dokikám, gyarmati hidegvérrel hazudsz. Mivelhogy az égvilágon semmit se láttál! Azt gondoltam, hogy azt a három fekete pontot keresed a bal szememben. Csak akkor látom őket, ha a semmibe bámulok, vagy ha olvasok. Ha tükörbe nézek, tisztán látom a szemem, de nyoma sincs a három pontnak. Abban a minutában eltűnnek, ahogy veszem a tükröt, hogy megnézzem őket. - Vigyétek a kórházba - intézkedik a doki - Nyomban vigyétek, már ne is térjen vissza a táborba. Pillangó, azt mondod, hogy nem vagy beteg. Talán igaz, de szerintem nagyon fáradt vagy, ezért néhány napra beteszlek a kórházba, ott kipihened magad. Rendben van? - Nekem nyolc. A kórházban vagy a táborban, mindenképp a Szigeteken van az ember. Megtettem tehát az első lépést. Fél óra múlva a kórházban vagyok, szép világos cellában, tiszta, kényelmes ágyban, fehér takaró alatt. Az ajtón cédula: "Megfigyelés alatt." Alapos önszuggesztióval, lassan-lassan dilinóssá válok. Veszedelmes játék ez a szájrángás, ahogyan az alsó ajkamat beharapom, ez az arcrángatózás, amit egy dugdosott tükördarab előtt betanultam, annyira a véremmé vált, hogy-azon kapom magam, csinálom akkor is, amikor nem is akarom. Pilla, ezzel a kisded játékkal nem szabad sokáig szórakozni! Rászorítod magad az eszelős viselkedésre, márpedig ez veszélyes lehet, maradandó nyomot hagyhat. Csakhogy végig kell játszanom ha el akarom érni a célomat, s be kell, hogy jussak a diliházba, azt akarom, hogy beszámíthatatlannak könyveljenek el, s aztán olajra lépek a haverommal. Télak! Ettől a varázsos szótól máris szárnyat kap a képzeletem, már látom is magam, amint a hordón kuporgok, és pajtásom, az olasz ápoló társaságában ringatózom a szárazföld felé. A doki naponta vizitel. Hosszan vizsgálgat, és mindig udvariasan és kedvesen beszélgetünk. Nyugtalan az ürge, de még nincs meggyőzve. Ezért tudtára adom, hogy nyilallást érzek a tarkómban - ez az első jel. - Hogy vagy, Pillangó? Jól aludtál? - Köszönöm, doktor úr. Nagyjából megvagyok. Köszönöm a Matchot, amit kölcsönadott. Más dolog az alvás. A cellám mögött biztosan valami szivattyú dolgozik, tudom is én, mit öntözhetnek, de azt a ta-tam, ta-tamot, amit a szivattyú karja hallat egész éjjel, itt érzem a tarkómban, szinte visszhangzik, benne: ta-tam! És így megy ez álló éjszaka... kibírhatatlan. Hálás volnék, ha másik cellába költözhetnék. A doki a smasszer-ápolóhoz fordul, és halkan kérdezi: - Van itt valami szivattyú? A smasszer tagadóan int. - Költöztesse a beteget másik cellába. Hová akarsz menni? - Minél messzibb ettől az átkozott szivattyútól, a folyosó végébe. Köszönöm, doktor úr. Az ajtó bezárul, magamra maradok. Valami alig hallható nesz arra int, hogy figyelnek a kukucson, biztosan a doki, ugyanis amikor kiléptek, nem hallottam a távolodó lépteiket. Nyomban rázom is az öklömet a fal felé, amely mögött a képzeletbeli szivattyú rejtőzik, és nem túl hangosan ezt kiabálom: "Állj, állj, te ronda kurva! Kertész, te tökfilkó, hát sose ér véget ez a locsolás?" Azzal visszafekszem, és fejemre húzom a párnát. Nem hallom, ahogy a kis rézlapocska visszabillen a kukucsra, de a távolodó lépteket igen. A következtetés: a doki volt a leselkedő ürge. Délután másik cellába költöztetnek. Délelőtt jó hatást kelthettem, ugyanis azon a néhány méteren, a folyosó végéig, két smasszer és két fegyenc ápoló kísért. Mivel ők nem szóltak hozzám, én se szóltam. Csak némán követtem őket. Két nap múlva következik a második tünet: a fülzúgás. - Hogy vagy, Pillangó? Elolvastad a képeslapot, amit küldtem? - Nem, nem is olvastam. Egész nap, és részben éjszaka is, próbáltam elhallgattatni azt a szúnyogot vagy legyet, ami bevette magát a fülembe. De hiába dugtam be vattával, semmit nem használt. Egyre csak zümmög, z-z-z-z... Kellemetlenül csiklandoznak a - 224 -

szárnyak, a tetejébe állandóan hallom a zúgást. Ettől végül kiborul az ember! Neked mi a véleményed? Ha megfojtanom nem is sikerült a legyet, de talán megpróbálhatnánk vízbe ölni? Mit szólsz hozzá? A szám szüntelen ráng, és látom, hogy a doktor felfigyel rá. Megfogja a kezemet, jól a szemembe néz. Érzem, hogy nyugtalan és szomorú. - Jól van, barátom, majd vízbe öljük őket. Chatal, mosasd ki a fülét. Minden délelőtt ilyen jelenetek ismétlődnek meg, bizonyos változatokkal, de a doktor mintha nem tudná magát elszánni, hogy elküldjön a diliházba. Chatal brómos injekciókat ad, és közben így int: - Eddig minden egyenesben van. A doki komolyan megrendült, de még jó időbe kerülhet, mire elküld a diliházba. Ha azt akarod, hogy hamarosan elszánja magát, mutasd meg neki, hogy dühöngő őrült is lehetsz. - Hogy vagy, Pillangó? - A doki, smasszer-ápolók és Chatal kíséretében, kedvesen rám köszön, ahogy benyit a cellámba. - Hagyd a szövegelést, dokikám! - Így kezdem, támadó modorban. - Nagyon jól tudod, hogy kutyául vagyok. És töprengek is, melyikőtök játszik össze azzal a pofával, aki kínoz engem. - Ugyan ki kínoz téged? És mikor? Hogyan? - Először is, dokikám, ismered Arsonval doktor munkáit? - Igen, azt hiszem... - Akkor tudod, hogy feltalált egy többféle hullámot előállító oszcillátort, ezzel ionizálja a levegőt a nyombélfekélyes beteg körül. Ezzel az oszcillátorral elektromos áramot bocsátanak ki. Hát képzeld, valamelyik ellenségem megfújt egy ilyen készüléket a cayenne-i kórházból. Valahányszor békésen alszom éppen, megnyomja a gombot, és a kisülés egyenesen a hasamat meg a combomat támadja meg. Egyszeribe kinyúlok, és feldobódom az ágyról vagy tíz centiméter magasra. Mit tehetnék ez ellen, hogy tudnék tovább aludni? Így ment ez ma éjjel, megállás nélkül. Alig hunyom le a szemem, itt az áram. Az egész testem elereszkedik, mint a rugó, ha kiszabadítják. Nem bírom tovább, dokikám! Közöld mindenkivel: akinél elsőnek rájövök, hogy összejátszik ezzel a pofával, azt egyből kinyiffantom. Fegyverem nincs, ez igaz, de elég erős vagyok, kinyomom belőle a szuszt, bárki legyen is. Szolgáljon ez intelemül! Rólam pedig szállj le azokkal az álszent jóreggeltjeiddel, meg hogy vagy Pillangóddal. Ismétlem, dokikám, hagyd a szövegelést. Bevált. Chatal közölte velem, hogy a doki intette a smasszereket, nagyon vigyázzanak. Csak akkor nyissák ki a cellám ajtaját, ha kettesben, hármasban vannak, és mindig barátságosan beszéljenek velem. Üldözési mániám van, mondta a doki, minél előbb el kell küldeni a diliházba. - Azt hiszem, az egyik őrrel, kettesben, át tudnám szállítani a bolondokházába javasolja Chatal, mivel el akarja kerülni, hogy kényszerzubbonyba dugjanak. - Pilla, ízlett a kaja? - Igen, Chatal, jó volt. - Eljönnél velem meg Jeannus úrral? - Hová? - A diliházba viszünk gyógyszert, legalább jársz egyet. - Menjünk. - Azzal mindhárman elhagyjuk a kórházat, és útra kelünk a diliház felé. Ahogy ballagunk, Chatal beszél, beszél, majd amikor jóformán meg is érkeztünk, megkérdi. - Pillangó, nem unod még a tábort? - De még mennyire! torkig vagyok vele, főleg amióta nincs a barátom, Carbonieri. - Akkor miért ne maradnál néhány napra a diliházban? Itt talán az a szerkentyűs pofa sem találna rád, hogy megcélozzon az árammal. - Jó gondolat, apafej, de azért, hogy nem vagyok dilis, gondolod, hogy befogadnak? - Bízd csak rám, majd én szólok az érdekedben - nyugtat meg a smasszer nagy boldogan, hogy máris belementem Chatal úgynevezett csapdájába. Egyszóval itt vagyok a diliházban, vagy száz bolond társaságában. Nem valami - 225 -

kéjmámor együtt élni dilinósokkal! Harmincas-negyvenes csoportokban levegőzni megyünk az udvarra, az ápolók ezalatt kitakarítják a cellákat. Mindenki teljesen pucéron jár-kel, éjjel-nappal. Szerencsére meleg van. Nekem meghagyták a zoknimat. Épp most kaptam az ápolótól egy égő cigit. Ott ülök a napon, és eltöprengek, hogy már öt napja itt vagyok, de még nem sikerült kapcsolatba lépnem Salvidiával. Az egyik bolond felém tart. Fouchet-nak hívják, ismerem a történetét. Anyja otthon eladta a házát, és az egyik őrrel tizenötezer frankot küldött, hogy elmenekülhessen. A smasszert illette ötezer, a tízezret pedig át kellett volna adnia. A smasszer megfújta az egész összeget, majd elment Cayenne-be. Amikor Fouchet kerülő úton megtudta, hagy az anyja elküldte neki a gubát, hogy mindenétől megvált, de teljesen hiába, őrjöngő düh fogta el, és még aznap nekiesett két őrnek. Legyűrték, nem volt ideje kárt tenni senkiben. Azóta - ennek három vagy négy éve - itt él a diliházban. - Ki vagy? - Elnézem ezt a fiatal, talán harmincesztendős szegény embert, ahogyan ott áll előttem, és kérdezget. - Hogy ki vagyok? Férfiember, mint te, se több, se kevesebb. - Hülyeség! Azt látom, hogy férfi vagy, mivel farkad van meg tököd, mert ha nő volnál, lyuk volna rajtad. Azt kérdem, ki vagy? Egyszóval hogy hívnak? - Pillangó. - Pillangó? Pillangó vagy? Te szegény! A pillangó röpül, szárnya van, de hol a tied? - Elvesztettem. - Keresd meg, akkor megszökhetsz. A smasszereknek nincs szárnyuk. Egyből átejted őket. Add ide a cigit. Mielőtt átadhatnám, kikapja a kezemből. Aztán leül velem szemben, és kéjesen pöfékel. - És te ki vagy? - kérdem tőle. - Én egy hólyag vagyok. Valahányszor várom, hogy ideadják azt, ami az enyém, mindig átejtenek. - Miért? - Ez már így van. Irtom is a smasszereket, ahogy csak győzöm. Ma éjjel is felkötöttem kettőt. De ne mondd el senkinek. - Miért kötötted föl őket? - Ellopták az anyám házát. Képzeld, az anyám elküldte a házát, de ezek, mivel megtetszett nekik, megtartották, és beköltöztek. Hát nincs igazam, hogy felakasztom őket? - Igazad van. Legalább nem húznak hasznot az anyád házából. - Az a kövér smasszer ott, a rács mögött, látod? Az is a házban lakik. Azt is kicsinálom, bízd csak rám! - Azzal föláll, és elmegy. Tyűha! nem éppen szívderítő bolondok közt élni, és veszedelmes is. Éjjelente mindenfelől üvöltöznek, holdtöltekor pedig izgágábbak, mint bármikor. Mivel nyugtalanítja őket a holdvilág? Nem tudok rá magyarázatot, de sokszor tapasztaltam. A smasszerek jelentést tesznek a megfigyelés alatt álló dilisekről. Engem többször is próbára tesznek. Például célzatosan elfelejtenek kiengedni az udvarra. Várják, követelőzöm-e. Vagy kihagynak a kaja osztásánál. Van egy botom, a végén madzaggal, és úgy teszek, mintha horgásznék. A fősmasszer megkérdi: - Harapnak a halak, Pillangó? - Sehogy se harapnak rá. Képzeld, valahányszor pecázok, egy kis hal állandóan nyomon követ, és ha valamelyik nagy hal harapni készül, ez a kicsi figyelmezteti: "Vigyázz, rá ne harapj, a Pillangó pecázik." Ezért nem fogok soha semmit. De azért pecázok. Egyszer talán akad egy hal, amelyik nem hisz neki. Hallom, amint a smasszer közli az ápolóval: "No, ennek is lőttek!" Valahányszor az ebédlőben kapunk enni, a közös asztalnál, sosem tudom megkajálni a magam tányér lencséjét. Van ott egy legalább száznyolcvan centis, behemót ember, karja, lábszára, törzse szőrös, akár a majomnak. Ez kiszúrt engem. Azzal kezdi, hogy mindig mellém telepszik. A lencsét forrón - 226 -

tálalják, egyszóval várni kell, míg ki nem hűl. Fakanalammal merítek egy kevéskét, fújdogálom, így sikerül elhörpölnöm néhány kanállal. Ivanhoe ellenben - azt hiszi ugyanis, hogy ő Ivanhoe - fölkapja a tányérját, elsáncolja a markával, és egyből magába dönti az egész porciót. Utána fölkapja az én tányéromat, és megismétli az egészet. A kinyalt tányért lecsapja elém, és hatalmas, véreres szemével úgy néz rám, mintha ezt mondaná: "Láttad, hogy eszem én a lencsét?" Hovatovább torkig vagyok Ivanhoe-val, és mivel még nem mondták ki rám, hogy bolond vagyok, úgy döntöttem, ő lesz az, akinek nekiugrom. Megint lencsefőzelékes nap van. Ivanhoe persze lecsap rám. Ott ül mellettem. Gyagyás ábrázata sugárzik, előre élvezi, hogy megzabálhatja a maga lencséjét meg az enyémet is. Magam elé húzom az egyik súlyos, hasas cserép vizeskancsót. A behemót éppen fölkapja a tányéromat, és már döntené magába a lencsét, amikor fölpattanok, és teljes erővel fejbe vágom a vizeskancsóval. Állati ordítással lefordul a helyéről. A bolondok, tányérjukkal felfegyverkezve, most nyomban mind egymásnak esnek. Szörnyű zenebona kezdődik. A nagy hirigelést a mandrók rikoltozása kíséri. Engem felkapnak, és máris a cellámban találom magam: gyorsan és durván idehozott négy izmos ápoló. Eszeveszetten ordítozom, hogy Ivanhoe ellopta a levéltárcámat, a személyazonossági lapommal együtt. Most aztán kész! A doki elszánja magát, és beszámíthatatlannak nyilvánít. Az összes smasszerek egybehangzóan vallják, hogy csöndes őrült vagyok, de vannak igen veszedelmes perceim. Ivanhoe-nak jókora kötés van a fején. Úgy hírlik, nyolc centiméteren sikerült berepesztenem. Szerencsére a sétánál nem vagyunk egy csoportban. Sikerült beszélnem Salvidiával. Már megvan a kulcs mása a raktárhoz, ahol a két hordót tárolják. Igyekszik akkora drótot szerezni, amivel összeköthetjük a két hordót. Mondom neki, félek, eltörik a drót, mert a két hordó, a vízen úszva, állandóan feszegeti majd, és hogy jobb volna kötél, mert az rugalmasabb. Majd megpróbál szerezni, lesz kötél is, meg drót is. Három kulcsot is kell készítenie: egyet a cellámhoz, egyet a folyosó ajtajához, egyet a diliház főbejáratához. Az őr ritkán jár körbe. A kétszer négyórás őrségen egy-egy smasszer teljesít szolgálatot. Az egyik turnus kilenctől éjjel egyig, a másik éjjel egytől ötig tart. Van itt két smasszer, és amikor ők a sorosak, végigalusszák az egész idejüket, úgyse járnak körül soha. Arra a fegyencápolóra bízzák, aki velük egyidőben őrködik. Egyszóval minden rendben van, csak türelemmel kell lenni. Legfeljebb egy hónap múlva neki lehet vágni. Amikor kimegyek az udvarra, az őrök főnöke megajándékoz egy már meggyújtott komisz szivarral. De ezt a büdöset is fölségesnek érzem. Elnézem a pucér embernyájat: kántálnak, sírnak, hadonásznak, magukban motyognak. Még vizesek mind, mert tusolnak, mielőtt kijönnek az udvarra, nyomorult testük sebes az őröktől kapott meg az egymásnak osztogatott ütlegektől vagy a kényszerzubbony szoros madzagjától. A látvány valóban az enyészet útjának végső stációját jelzi. Otthon, a francia pszichiáterek, vajon hányat nyilvánítottak beszámíthatónak ezek közül az ütődöttek közül? Titin - így hívják: Titin - abból az 1933-as szállítmányból való, amelyikből jómagam. Marseille-ben megölt egy mandrót, majd fiákert bérelt, berakta áldozatát, elhajtatott a kórházba, és ott így szólt: "Tessék, vegyék ápolásba, azt, hiszem, beteg." Nyomban letartóztatták, s az esküdteknek volt pofájuk, hogy a legcsekélyebb mértékben se ismerjék el beszámíthatatlanságát: Pedig már akkor dilis lehetett, ha egyszer ilyet tett. Nincs az a tökkelütött, aki ne tudta volna, hogy ezen csak rajtaveszthet. Itt van hát Titin, itt ül mellettem. Állandóan vérhasban szenved. Igazi mozgó hulla. Néz rám acélszürke szemével, értetlenül. Így beszél: - Tudod, földim, kis majmok vannak a hasamban. Egyik-másik gonosz, harapdálja a belem, ezért is jön belőlem vér, mert hogy ilyenkor dühösek. A másik valami bundás, szőrmók fajta, selymes a mancsuk, akár a pihe. Finoman cirógatnak, és nem engedik, hogy a többiek, a gonoszok, harapdáljanak. Amikor ezek a szelíd kis majmok védelmükbe vesznek, nem jön vér belőlem. - Emlékszel Marseille-re, Titin? - Hogy a fenébe ne? Nagyon is! A Tőzsde térre, a stricikkel meg a - 227 -

betörőbandákkal... - Emlékszel egyik-másiknak a nevére? A Zsebes Angyalra? A Boroshordóra? Clément-ra? - Nem, nevekre nem emlékszem, csak egy marha fiákerre, az vitt el a kórházba, beteg barátommal együtt, aki azt hajtogatta, hogy én vagyok az oka a betegségének. Ezzel kész is. - És a barátaidra? = Gőzöm sincs. Szegény Titin! Neki adom a szivarcsutkát, s ahogy fölkelek, mérhetetlen szánalom van a szívemben ez iránt a szegény teremtés iránt, aki úgy pusztul majd el, mint egy kutya. Bizony, szörnyen veszedelmes bolondokkal együtt élni, de mit tegyek? Mindenképpen ez az egyetlen mód rá, hogy a halálbüntetés veszélye nélkül fölkészülhessek a télakra. Salvidia jóformán mindennel kész. Két kulcs már megvan, csak az én cellámé van hátra. Egy príma kötelet is szerzett, és függőágyhoz való ötágra font zsinórból egy másikat is sodort. Ezen a téren tehát minden rendjén megy. Számomra sürgős, hogy áttérjünk a cselekvésre, mert bizony nehéz ez a komédiázás. Ha meg akarok maradni a diliháznak ebben a részében, ahol a cellám van, időről időre rohamot kell kapnom. Az egyik olyan hitelesre sikeredett, hogy a smasszer-ápolók, két brómos injekció kíséretében, belenyomtak egy kád jó forró vízbe. A kádat igen erős vitorlavászon fedi, így nem bírok kimászni. Csak a fejem bújik ki egy lyukon. Már jó két órája ülök a fürdőben ezzel a kényszerzubbonyfélével, amikor belép Ivanhoe. Rémülten látom, hogyan mered rám ez a bamba állat. Iszonyúan félek, hogy megfojt. Még védekezni sem tudok, mivel a karom a vitorlavászon alatt van. És közeleg, dülledt szeme feszülten mered rám, mintha csak azt kutatná honnan ismeri ezt a fejet, amely mintha valami kalodából meredne elő. Lélegzete és valami rothadásos bűz csapja meg az orrom. Segítségért kiáltanék, de félek, hogy üvöltésemmel csak még jobban feldühítem. Lehunyom a szemem, és várok, biztos vagyok benne, hogy megfojt lapát tenyerével. Ezt a néhány másodpercig tartó-halálos rémületet nem egyhamar fogom feledni. Végre elmegy mellőlem, körbecammog a helyiségben, majd odamegy a kis kerekekkel működő vízcsaphoz. A hideget elzárja, a forró vizet pedig teljesen kinyitja. Üvöltök, mint az eszeveszett, mert a szó szoros értelmében fővök. Ivanhoe kimegy. Az egész helyiségben gőz gomolyog, fuldoklom, és emberfelettien erőlködöm, hogy fölszakíthassam azt az átkozott vitorlavásznat, de hiába. Végre segítségemre jönnek. A smasszerek észrevették az ablakon kitóduló gőzt. Szörnyű égési sebekkel visznek ki ebből a katlanból. Főleg a két combom fáj, és olyan helyeken, ahol lejött a bőr. Bekennek pikrinsavval, és lefektetnek a diliház kis betegszobájában. Az égési sebeim annyira súlyosak, hogy hívják az orvost. Néhány morfiumos injekció átsegít az első huszonnégy órán. Amikor a doki. megkérdi, mi történt, azt mondom, hogy tűzhányó tört fel a kádban. Senki nem érti, hogy mi történhetett: és a smasszer-ápoló azt vádolja, aki elkészítette a fürdőt, mert hogy rosszul szabályozta be a vízcsapokat. Salvidia éppen most ment ki, miután bekent pikrines kulimásszal. Ő már készen áll a télakra, és megjegyzi, szerencse, hogy betegszobán vagyok, ha ugyanis nem sikerülne meglógni, a diliháznak ebbe a részébe észrevétlen visszatérhetek. De, hirtelenében, még a betegszobához is kell készítenie kulcsot. Éppen most vett mintát szappannal. Holnapra kész a kulcs. Nekem kell megmondanom a napot, amikor eléggé gyógyultnak érzem magam, hogy kihasználhassuk azt a lehetőséget annál a smasszernél, aki nem szokott körbejárni. Ma lesz a napja, az egytől hajnali ötig tattó őrség idején. Salvidia nincs szolgálatban. Időnyerés céljából este tizenegy felé kiüríti az eceteshordót. A másikat, az olajost, telin gördítjük le, mert ha nagyon háborogna a tenger, amikor a hordót vízre bocsátjuk, a súlyos hordót talán könnyebben tudjuk vízre bocsátani. Rajtam liszteszsákból való, térdig érő nadrág, gyapjúzubbony, övemben jó kés. - 228 -

Vízhatlan tasakom is van, ezt a nyakamba akasztom, benne cigaretta meg taplós gyújtószerszám. Salvidia vízhatlan tarisznyát készített, ebben olajjal és cukorral összegyúrt maniókalisztet viszünk. Van vagy három kiló, mondja. Későre jár. Az ágyamon ülve várok a haveromra. A szívem döngve ver. Néhány másodperc csak, és megpucolunk. Segítsen a szerencse meg az Isten, hogy végleg győztesen kerüljünk ki az enyészet útjáról! Furcsa, de a múlt csak egy röpke gondolat erejéig foglalkoztat: apám és a családom jut eszembe: Az esküdtszék, az esküdtek, vagy az ügyész képe föl se merül bennem. Amikor nyílik az ajtó, akaratlanul Matthieu-t látom magam előtt, ahogy szó szoros értelmében, álló helyzetben viszik a cápák. - Pilla, indulás! - Megyek a nyomában. Gyorsan bezárja az ajtót, és a kulcsot elrejti a folyosó egyik sarkában. - Gyorsan, igyekezz! - Leérünk a raktárba, az ajtó nyitva. Gyerekjáték kivinni az üres hordót. Körül csavarjuk magunkat, Salvidia kötéllel, én dróttal. Felkapom a kajás tarisznyát, és a koromsötét éjszakában görgetni kezdem a hordómat a tenger felé. Utánam jön Salvidia az olajoshordóval. Szerencsére nagyon erős fickó és elég könnyen fékez a meredek lejtőn. - Lassan, lassan, nehogy elszabaduljon a hordód! - Várok, hátha megszalad a hordója, és az enyém majd útját állja. Háttal tartok lefelé, én elöl, utánam a hordó. Baj nélkül leérünk az út végére. A tengerhez keskeny ösvény vezet, de utána nehéz átjutni a sziklákon. - Engedd ki az olajat, teli hordóval sosem jutunk át a sziklákon. - Erős szél fúj, a hullámok dühödten ostromolják a sziklákat. Kész, üres a hordó. - Jól nyomd vissza a dugót. Várj, borítsuk le ezzel a bádogdarabbal. - Készen a négy kis hasíték. - Jól üsd be az ékeket. - A szél és a hullámok bömbölése miatt nem hallani a kalapácsolást. A jól összekötött két hordót nehéz leemelni a szikláról. Egyenként kétszázhuszonöt literesek. Otromba, nehezen kezelhető jószágok. Ráadásul a haverom olyan helyet szemelt ki a vízre bocsátásra, ami szintén nem könnyíti meg a dolgot. - Nyomd meg, a szentségit! Emelj rajta egy kicsit. Vigyázz erre a hullámra! - A hullám mindkettőnket fölkap, a hordókkal együtt, és vadul visszavág a sziklára. - Vigyázz! Szétroppan mindkettő, arról nem is szólva hogy a csülkünket vagy a karunkat is eltörhetjük! - Nyugi, Salvidia. Vagy kerülj a víz felől, vagy gyere ide. Ott jó helyen vagy. Ha kiáltok, egyetlen rukkal húzd magad felé. Én meg nyomok rajta egyet, és biztosan sikerül lejutnunk a szikláról. De ehhez tűrni, várni kell, még ha el is borít a hullám. A szél és a hullámok bömbölésében ordítozom utasításaimat a haveromnak, de azt hiszem, meghallotta: egy hatalmas hullám mindenestül elborít bennünket, őt, engem, a két hordót. Ekkor nekidühödten, teljes erővel megtaszítom a tutajt. Nyilván Salvidia meg húz rajta, mert egyszeribe kiszabadulunk, és felkap bennünket a hullám. Ő az előttem úszó hordón van, s amikor magam is felhúzódzkodom, egy hatalmas hullám alulról elkap bennünket, és akár egy pihét, földob egy hegyes sziklakőre, mely előbbre áll a többinél. A rettentő ütéstől szétesnek a hordók, darabjaik szerteszóródnak. Amikor visszavonul a hullám, jó húsz méteren sodor magával. Úszom, majd belefekszem egy másik hullámba, mely egyenesen a partnak tart. Szabályos ülő helyzetben érek partot, két sziklakő között. Annyi időm van csak, hogy megkapaszkodjam, mielőtt újból elsodorna egy hullám. Csupa zúzódás vagyok, mire sikerül kikecmeregnem, de mihelyt szárazon vagyok, rájövök, hogy több mint száz méternyire sodródtam attól a ponttól, ahol vízre ereszkedtünk. Minden óvatosságot félretéve üvöltözni kezdek: - Salvidia! Roméo! Hol vagy? Semmi válasz. Kimerülten elterülök az úton, kibújok a nadrágomból meg a gyapjúzubbonyomból, és újra ott vagyok teljesen pucéran, mindössze a zokni van rajtam, semmi egyéb. Az Isten szerelmére, hol a barátom? És megint torkom szakadtából ordítozom: - 229 -

- Hol vagy? Csupán a szél, a tenger, a hullámok válaszolnak. Nem tudom, mennyi ideig maradok ott erőtlenül, testileg-lelkileg elcsigázottan. Sírok tehetetlen dühömben, elhajítom a nyakamban csüngő kis tasakot, benne a cigivel és a gyújtóval - barátom testvéri gondoskodásának bizonyítékával, hiszen jómaga nem dohányzik. Állva, szemben a széllel, szemben ezekkel az iszonyatos hullámokkal, amelyek mindent elsöpörtek, öklömet rázva káromlom az Istent. A szél alábbhagy, és ez a látszólagos nyugalom jót tesz, ráébreszt a valóságra. Visszatérek a diliházba, s ha lehet, a betegszobába. Némi szerencsével sikerülhet. Ballagok fölfelé a parton, s egy dolog jár az eszemben: visszatérni, s elnyúlni az ágyban. Köd előttem, köd utánam. Baj nélkül meg is érkezem a betegszoba folyosójára. A diliházat körülvevő falon átmásztam, mivel nem tudtam, hová tette Salvidia a főbejárat kulcsát. A betegszobáét hosszas keresgélés nélkül is megtalálom. Belépek, és belülről kétszer ráfordítom a kulcsot. Az ablakhoz megyek és jó messzire elhajítom a kulcsot: a falon túl esik le. Azzal lefekszem. Egyetlen árulóm lehet, a vizes zokni. Fölkelek és kicsavarom a vécén. A takarót fölhúzom a fejem búbjáig, és lassanként átmelegszem. Átfagytam a széltől és a tengervíztől. Vízbe fúlt volna a haverom? Talán jóval távolabb vetette ki a tenger, de a sziget végénél még meg tudott kapaszkodni. Nem jöttem-e vissza túl korán? Egy kicsit még várnom kellett volna. Szemrehányást teszek magamnak, mert olyan hamar biztosra vettem, hogy nyoma veszett. A kis éjjeliszekrény fiókjában van két szem altató. Víz nélkül bekapom. A nyálammal sikerül lenyelnem. Álmomból ráznak fel, s ott látom a smasszer-ápolót. A szoba csupa napfény, az ablak nyitva. Három beteg bámul be rajta. - Mi ez, Pillangó? Úgy alszol, mint egy medve. Tíz óra. Nem ittad meg a kávédat? Ki is hűlt. Nesze, idd ki! Félálomban is rájövök, hogy nem látnak rajtam semmi különöset. - Miért zavarnak fel? - Az égési sebeid begyógyultak, és szükség van az ágyra. Visszamégy a celládba. - Rendben van, főnök. - Azzal ballagok is utána. Menet közben ott hagy engem az udvaron. Ezt az időt használom fel arra, hogy megszárogassam a zoknimat. Három napja már, hogy meghiúsult a kísérletünk. A szökésről semmit nem hallani. Járok-kelek a cellámból az udvarra, az udvarról vissza a cellába. Salvidiának se híre, se hamva. Bizonyára elpusztult szegény, összetörte magát a sziklán. Magam jól megúsztam, és valószínűleg azért menekülhettem meg, mert hátul voltam, nem elöl. Mit lehessen tudni? El kell kerülnöm a diliházból. De bekerülni könnyebb volt, mint most elhitetni, hogy meggyógyultam, vagy legalábbis olyan állapotban vagyok, hogy visszatérhetek a táborba. Meg kell győznöm a doktort, hogy jobban vagyok. - Rouviot úr (ő a főápoló), esténként fázom. Ígérem, hogy nem piszkítom be a ruhámat, de adjon nadrágot meg inget, legyen szíves. A smasszer elámul. Nagy csodálkozva néz rám, majd így szól: - Ülj csak le, Pillangó. Mondd, mi van? - Meg vagyok lepve, főnök, hogy itt találom magam. Ez a diliház... egyszóval a bolondok közt vagyok? Csak nem kettyent meg valami a fejemben? Miért vagyok itt? Mondja meg, főnök, legyen olyan szíves. - Pillangó, öregem, beteg voltál, de látom, most mintha jobban volnál. Akarsz dolgozni? - Igen. - Mit csinálnál? - Bármit. És már van is rajtam ruha, segítek a cellák takarításánál. Esténként kilencig nyitva hagyják az ajtómat, és csak akkor zárják be, amikor az éjszakás smasszer átveszi az őrséget. - 230 -

Egy Auvergne-be valósi betegápoló-fegyenc tegnap este szólt hozzám - most először. Magunkban voltunk az őr kuckójában. A smasszer még nem érkezett meg. Én nem ismerem az ürgét, de ő azt mondja, jól ismer engem. - Most már nem érdemes megjátszanod magad, apafej. - Mit akarsz ezzel mondani? - Még hogy mit! Azt hiszed, palira vettél a komédiázásoddal? Hét esztendeje vagyok ápoló a diliseknél, és az első héten rájöttem, hogy hinta volt. - Hát aztán! - Hát sajnálom, hogy nem sikerült a télak Salvidiával. Neki az életébe került. Őszintén sajnálom, mert jó haverom volt, ámbár most sem avatott be, de nem neheztelek rá. Ha bármire szükséged volna, szólj, örülök, ha tehetek valamit. Olyan őszinte a pillantása, hogy nem kételkedem becsületességében. Jót nem hallottam róla, de rosszat se, tehát derék fiú lehet. Szegény Salvidia! Nagy zűr lehetett, amikor rájöttek, hogy nyoma veszett. Találtak partra vetett hordóroncsokat. Meggyőződésük volt, hogy Salvidiát felfalták a cápák. A doki szörnyen kiverte a huppot a pocsékba ment olívaolaj miatt. Azt mondja, mivel háború van, nem egyhamar kapunk. - Mit tanácsolsz, mit tegyek? - Beosztalak a trógerok közé, akik naponta eljárnak a kórházba a diliház élelméért. Azzal sétálsz is egyet. Kezdj jól viselkedni. És tíz beszélgetésedből nyolc legyen épeszű. Mert nem kell túl gyorsan meggyógyulni. - Köszönöm. Hogy hívnak? - Dupont. - Köszönöm, apafej. Nem feledem a jó tanácsaidat. Már majdnem egy hónapja, hogy elszúrtam a télakot. Hat nap múlva megtalálták a haverom hulláját, ott úszott a vízen. Valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán nem falták föl a cápák. De egyéb halak, úgy látszik, elpusztították a belső részeit és a lábszárának egy részét - így mondja Dupont. A koponyája beszakadt. Annyira oszladozott már, hogy nem is boncolták. Megkérdeztem Dupont-tól, módjában áll-e, hogy a postával kijuttasson egy levelet. Galganinak kell átadni, az majd becsúsztatja a postazsákba, mielőtt lepecsételné. Roméo Salvidia anyjának írok, Olaszországba. "Asszonyom, fia úgy halt meg, hogy nem volt vas a lábán. A tengeren halt meg, bátran, távol az őröktől és a börtöntől. Szabadon halt meg, miközben derekasan küzdött, hogy visszaszerezze szabadságát. Kölcsönösen megígértük, hogy írunk a családnak, ha egyikünket valami baj érné. Ennek a fájdalmas kötelességemnek teszek eleget, és fiúi kézcsókomat küldöm. Az ön fiának barátja Pillangó" Mivel eleget tettem ennek a kötelességemnek, úgy döntök, hogy többé nem gondolok erre a lázálomra. Ilyen az élet. Az a feladatom, hogy kikerüljek a diliházból, bármi áron eljussak az Ördögszigetre, és újból megpróbáljak télakolni. A smasszer kinevezett kertésznek a saját kertjébe. Most már két hónapja, hogy jól vagyok, és olyan becsben állok, hogy ez a hülye smasszer nem akar elengedni. Az auvergne-itől hallom, hogy a doki, legutóbbi vizitje alkalmával, el akart vinni a diliházból, és "próbaidőre" áttenni a lágerba. A smasszer ellenezte, mondván, hogy a kertje sosem volt ilyen gondosan megművelve. Így hát ma reggel mind egy szálig kirángattam az eperpalántákat, és kivágtam a szemétre. Minden palánta helyébe egy kis keresztet tűztem. Ahány palánta, annyi kereszt. Hogy ebből micsoda botrány kerekedett, arról fölösleges szólnom. Ez a dagadék fősmasszer majd hogy fel nem robbant dühében. Tajtékzott, fuldokolt, beszélt volna, de egy hang se jött ki a torkán. Végül letettyent egy talicskára, és igazi könnyeket hullatott. Kissé túllőttem a célon, de mit tegyek? - 231 -

A doki nem fogta fel tragikusan a dolgot. Hangoztatta, hogy a beteget "próbaidőre" vissza kell tenni a fegyenctelepre, mert ismét meg kell szoknia a normális életet. És hogy azért támadhatott ez a fura gondolatom, mivel egyedül dolgozom a kertben. - Mondd, Pillangó, miért húzgáltad ki az eperpalántákat, és miért tettél a helyükre keresztet? - Doktor úr, nem tudok rá magyarázatot, és bocsánatot is kérek érte a főfelügyelőtől. Annyira szerette azokat a palántákat, hogy igazán nagyon fájlalom a dolgot. Majd kérem a Jóistent, adjon neki újakat. Itt vagyok hát a táborban. Viszontlátom a barátaimat. Carbonieri helye üres, szabadon is hagyom, mellette akasztom föl a függőágyamat mintha Matthieu még most is köztünk volna. A doktor felvarratta velem a zubbonyomra: "Különleges kezelésben." Rajta kívül senki sem rendelkezhet velem. Utasított, hogy reggel nyolctól tízig a lehullott lombot takarítsam a kórház elől. A doki társaságában kávét iszom, és elszívok néhány cigarettát, ott, a háza előtt, karosszékben ülve. A felesége is velünk üldögél, és a doki, az ő segítségével, igyekszik rávenni, hogy beszéljek a múltamról. - No, és azután mi történt, Pillangó? Mi történt azok után, hogy elhagyta a gyöngyhalász indiánokat?... - Minden délutánomat ezekkel az elbűvölő emberekkel töltöm. "Keressen fel mindennap, Pillangó - mondja a doktor felesége. - Először is látni szeretném, és szívesen hallgatnám az élményeit." Naponta néhány órát töltök a dokival és a feleségével, némelykor csak a feleségével. Meggyőződésük, hogy ha elmondatják velem a múltamat, ez hozzásegít, hogy végleg helyreálljon az egyensúlyom. Úgy döntöttem, megkérem a dokit, küldessen el az Ördögszigetre. Meg is van: holnap utazom. A doktor és a felesége tudja, miért megyek az Ördögszigetre. Olyan jók voltak hozzám, hogy nem akartam becsapni őket. - Doktor, nem bírom tovább a lágert, küldessen el az Ördögszigetre, onnan vagy meglépek, vagy beledöglök, de legyen vége ennek. - Értelek, Pillangó, undorodom ettől a megtorló rendszertől, rothadt ez az intézmény. Akkor hát Isten veled, és sok szerencsét! Tizedik füzet AZ ÖRDÖGSZIGETEN DREYFUS PADJA Az Üdvösség Szigetek három sziget, közülük legkisebb az Ördögsziget. Egyben ez a legészakibb fekvésű, a hullámok meg a szelek ezt ostromolják a legerősebben. A sziget széltében keskeny, sík partsáv fut körbe, majd a sziget meredeken emelkedik felfelé addig a fennsíkig, ahol az őrség szállása és egyetlenegy barakk található körülbelül tíz fegyenccel. Az Ördögszigetre elvben nem szabad köztörvényes fegyenceket küldeni, ide csak politikai foglyokat deportálhatnak. Ezek mind kis bádogtetős házakban laknak. Hétfőn megkapják az egész heti élelemhez a nyersanyagot, és naponta kapnak egy-egy cipót. Vagy harmincan vannak. A betegeket Léger doktor gondozza, aki Lyonban vagy valahol a környékén méreggel kiirtotta az egész családját. A politikaiak nem állnak szóba a fegyencekkel, sőt némelykor írásban tiltakoznak Cayenne-ben egyik-másik fegyenc jelenléte ellen. Ilyenkor kiemelik az illetőt, és megy vissza a Királyszigetre. A Királyszigetet kábel köti össze az Ördögszigettel, mert néha annyira viharos a tenger, hogy a Királyszigetről nem tud átjönni a csónak, hogy kikössön a primitív betonozott kikötőhelyen. A háromtagú őrség feje Santori. Ez a szurtos égimeszelő gyakran egy hetes borostával járkál. - 232 -

- Pillangó, remélem, itt majd megbecsüli magát. Ne buzeráljon engem, és akkor tőlem békességben élhet. Menjen föl a táborba, ott majd találkozunk. A barakkban hat fegyenc: két kínai, két néger, egy bordeaux-i meg egy lille-i pacák. Az egyik kínai jó ismerősöm: együtt voltunk a saint-laurent-i gyűjtőben, vizsgálati fogságban volt gyilkosság gyanújával. Indokínai, aki túlélte a Paulo Condor-i fegyenclázadást. Hivatásos kalóz volt, kis dzsunkákat szokott megtámadni, és némelykor leöldöste a hajósokat, családostul. Roppant veszedelmes ember, de úgy bele tud illeszkedni a közösségi életbe, hogy bizalmat és rokonszenvet ébreszt. - Hogy vagy, Pillangó? - És te, Csang? - Megvagyok. Nincs rossz dolgunk. Te enni velem, feküdni itt, mellettem. Én főzni naponta kétszer. Te halat fogni. Itt sok hal. Santori beállít: - No, már el is helyezkedett? Holnap reggel Csanggal megeteti a disznókat. Ő viszi a kókuszdiót, maga meg baltával kettéhasogatja. A kocsonyásokat félre kell tenni a fogatlan kis malacoknak. Délután négykor ugyanez a feladat. Leszámítva ezt a két órát, egyet reggel, egyet délután, azt csinál itt a szigeten, amit akar. Aki pedig horgászik, annak naponta egy kiló halat, vagy kis langusztát kell leadnia a szakácsomnál. Akkor mindenki elégedett lesz. Rendben? - Igenis, Santori úr. - Tudom, te télakos pacák vagy, de mivel innen képtelenség olajra lépni, hát nem izgatom magam miatta. Éjszakára bezárunk benneteket, habár tudom, van, aki mégis kijut. A politikai deportáltaktól óvakodj. Mindegyiküknek van görbe kése. Ha a házuk közelében ténferegsz, még azt hiszik, tyúkot vagy tojást akarsz lopni. Meg is ölhetnek, vagy megsebesíthetnek, mivel ők látnak téged, de te nem látod őket. Miután kiosztottuk a zabát több mint kétszáz disznónak, egész nap a szigeten barangoltam Csang kíséretében, mert a kínai minden zegét-zugát ismerte. A szigeten körbefutó tengerparti úton találkoztunk egy hosszú, ősz szakállas öreggel. Egy új-kaledóniai újságíró volt, aki az 1914-es háború idején a németek mellett szállt síkra, a franciák ellen. Azt a gazembert is láttam, aki agyonlövette Edith Cavellt, ezt az angol vagy belga ápolónőt, aki 1917-ben angol repülőket mentett meg. Az undorító, hájas alak egy fütyköst tartott a kezében, és azzal vert agyon egy óriási murénát: a hal jó másfél méter hosszú volt, és olyan vastag, mint a combom. A felcser szintén olyan kis házikóban lakik, amilyenben csak a politikaiak lakhatnak. Ez a Léger doktor nagydarab, vállas, szutykos ember. Csak az arca tiszta, a tarkóján és a halántékán igen hosszúra nőtt, őszülő haj keretezi a fejét. Két keze feje vörös a nehezen gyógyuló sebektől, nyilván a tengerből kiálló éles sziklák sértik meg a kezét. - Ha szükséged van valamire, gyere, megkapod. De csak akkor gyere, ha beteg vagy. Nem szeretem, ha látogatnak, még kevésbé, hogy diskuráljanak velem. Tojást szoktam eladni és néha egy-egy csirkét vagy tyúkot. Ha stikában levágsz egy malackát, hozd el az egyik hátsó combját, kapsz érte egy csirkét meg hat tojást. Ha már itt vagy, fogd ezt a fiolát, százhúsz kinintabletta van benne. Mivel nyilván azért jöttél ide, hogy meglóghass, és ha ez valami csodával határos módon sikerülne neked, szükséged lesz rá az őserdőben. Reggel és este csillagászati mennyiségben fogok ki vörösmárnát. Naponta három-négy kilót küldök a smasszerek konyhájára. Santori úszik a boldogságban: ennyiféle halat meg kis langusztát még sohasem szállítottak neki. Néha, apály idején, lejjebb is vadászhatok rájuk, és ilyenkor háromszázat is összeszedek. A doki, Germain Guibert, tegnap beállított az Ördögszigetre. Mivel nyugodt volt a tenger, a felesége és a Királysziget parancsnoka társaságában jött. Ez a nagyszerű asszony az első nő, aki az Ördögszigetre lépett. A parancsnok szerint civil itt sohasem fordult meg. Jó egy órát beszélgethettem az asszonnyal. Eljött velem a padhoz, ahol - 233 -

valaha Dreyfus üldögélt, és bámulta a tengert, Franciaország felé nézett, amely száműzte. - Ha ez a csiszolt kőpad elmondhatná nekünk Dreyfus gondolatait... - mondta, és közben simogatta a követ. - Pillangó, alighanem utoljára találkoztunk, hiszen maga mondta, hogy hamarosan megkísérli a szökést. Imádkozom majd, hogy segítse az Isten. Kérem, mielőtt elmegy, jöjjön el még egy percre ehhez a padhoz, amelyet megsimogattam, érintse meg, így mondjon nekem búcsút. A parancsnok engedélyezte, hogy a kábelen küldhessek langusztát meg halat a doktornak, amikor kedvem tartja. Santori beleegyezett. - Isten önnel, doktor, Isten vele, asszonyom. - A lehető legtermészetesebb hangon köszönök el tőlük, amikor a csónak elhagyja a kikötőhelyet. A doktor felesége tágra nyílt szemmel bámul rám, mintha ezt mondaná: "Emlékezz ránk mindig, mert mi sem fogunk téged elfeledni." Dreyfus padja ott magasodik egészen fent, a sziget északi csücskében. Jó negyven méterrel van a tenger fölött. Ma nem voltam halászni. Egy természetes élőhal tartályban van vagy száz kiló vörösmárnám, egy leláncolt vashordóban pedig több mint ötszáz kis langusztám. Egyszóval megtehetem, hogy ne menjek halászni. Van miből küldenem a dokinak, és marad Santorinak, a kínainak meg nekem is. 1941-ben járunk, tizenegy esztendeje élek rabságban. Harmincöt éves vagyok. Az életem legszebb éveit vagy cellában vagy sötétzárkában töltöttem. Mindössze hét hónap szabadságban volt részem, az indián törzsemnél. A gyerekeim - mert két indián asszonyomtól valószínűleg vannak gyerekeim - most nyolcesztendősek. Szörnyű! Hogy rohan az idő! De ahogy visszatekintek, elgondolom, hogy bizony keservesen vánszorogtak azok az órák, azok a percek, és mélyen belém vésődött kálváriámnak minden pillanata! Harmincöt év! Hol a Montmartre, a Blanche tér, a Pigalle, a bál a Kiskert-ben, hol a Clichy körút? Hol van kámea finomságú madonnaarcával Nénette, ahogy nagy fekete szemével kétségbeesetten rám mered, és odakiált az esküdtszéki tárgyaláson: "Rá se ránts, édes párom, megyek utánad!" Hol van ügyvédem, Raymond Hubert védő a szólamával: "Fölmentenek bennünket"? Hol az a tizenkét hájfej esküdt? És a hekusok? Meg a főügyész? Mi lehet az apámmal, a férjnél lévő nővéreim családjával a német iga alatt? Hány télak! Lássuk csak, hányszor próbáltam olajra lépni? Első ízben akkor, amikor a kórházból szöktem meg, és leütöttem a smasszereket. Másodszor Kolumbiában, Rio Hachában. Ez volt a legszebb. Akkor minden sikerült. Miért hagytam el indián törzsemet? Vágy borzong végig bennem. Mintha még most is érezném, ahogy az indián testvérpárral szeretkezem. Utána a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik Baranquillá-ban. Mekkora balszerencsém volt mindegyikkel! Az a trükk a misével, amely olyan szerencsétlenül végződött! A dinamit bemondja az unalmast, a másiknál Clousiot-nak akad fönn a nadrágja! És hogy nem és nem akart hatni az altató! A hetedik a Királyszigeten, amikor elárult az a gazember Bébert Célier. Ha ő nincs, akkor biztosan sikerül. Ha befogta volna a pofáját, most szabad volnék szegény barátommal, Carbonierivel együtt. A nyolcadik, az utolsó, a diliházból. Akkor hibáztam, nagyot hibáztam. Azzal, hogy ráhagytam az olaszra, ő válassza ki, hol szálljunk vízre. Kétszáz méterrel lejjebb, a mészárszék felé, biztosan könnyebb lett volna vízre bocsátani a tutajunkat. Ez a pad, ahol az ártatlanul elítélt Dreyfusnak volt annyi bátorsága, hogy tovább éljen, nekem is hasznomra lesz valamiben. Abban, hogy ne adjam meg magam. Hogy újból megpróbáljak télakolni. Igen, ez a finomra csiszolódott, sima kő, a meredek sziklás part fölött, amelyet szünet nélkül, vadul korbácsolnak a hullámok, legyen fogódzó és példa számomra. Dreyfus sosem tört meg, és végestelen-végig küzdött a rehabilitálásáért. Igaz, hogy védelmére kelt Émile Zola, a híres "Vádolom"-jával. De ha nem lett volna olyan kivételes erejű ember, annyi igazságtalanság láttán, erről a padról biztosan levetette volna magát az örvénylő tengerbe. De végig állta a sarat. Én sem lehetek gyengébb nála, és - 234 -

szakítanom kell azzal a gondolattal, hogy ilyen jelszóval vágjak neki egy újabb szökésnek: győzelem vagy halál. A halál szót el kell hagynom, és csak arra szabad gondolnom, hogy győzök, és szabad leszek. Hosszú órákon át üldögélek Dreyfus padján, s közben a gondolataim elkalandoznak, álmodom a múltról, és rózsaszínben látom a jövőt. Szememet gyakran kápráztatja a szikrázó napfény, a hullámok tarajának ezüstös csillogása. Mivel nézem, nézem a tengert, bár igazából nem látom, megismerkedem a széltől korbácsolt hullámok minden lehetséges és elképzelhető szeszélyével. A tenger könyörtelenül, fáradhatatlanul ostromolja a sziget előretolt szikláit. Döngeti, roncsolja őket, mintha azt mondaná az Ördögszigetnek: "Eredj, tűnj el innen, zavarsz, amikor vágtázom a szárazföld felé, utamat állod. Ezért aztán, megállás nélkül, naponta kiharapok belőled egy darabkát." Viharban a tenger igazából nekiveselkedik, és nemcsak elnyeli, elsöpri, amit már szétroncsolt, de újra meg újra igyekszik befészkelődni a sziklák minden zege-zugába, hogy apránként aláássa ezeket az óriásokat, amelyek mintha így szólnának hozzá: "Itt nincs átjárás!" Egy ilyen alkalommal valami nagyon fontosat fedeztem fel. A hullámok, pontosan a Dreyfus-pad alján, ahogy szemből érkezve nekirontanak az óriási, csúcsíves szikláknak, megtörnek, és nagy erővel áramlanak visszafelé. A sok tonnányi víz nem tud szétfröccsenni, mert megszorul a két szikla közt, amelyek öt, hat méterre szétnyíló patkót képeznek. Mögöttük ott meredezik a part sziklafala, tehát a hullám számára nincs egyéb út, visszatér a tengerbe. Nagyon fontos ez, mert ha éppen akkor, amikor a hullám megtörik és örvénylik, leugrom a szikláról egy zsák kókuszdióba kapaszkodva, és egyenesen belevetem magam, tuti, hogy magával sodor, amikor visszafelé áramlik. Tudom, hol találok jutazsákot, hiszen a hizlaldában, a kókusz begyűjtésére, annyi zsák van, amennyit akarok. Az első teendő: kísérletet kell végezni. Teliholdkor tetőzik a dagály, tehát akkor erősebb a hullámverés. Megvárom a teliholdat. A rostos burkú, csontszáraz kókuszdióval megtöltött, erősen bevarrt jutazsákot jól el tudom rejteni egy kis barlangszerű üregben, amelyet csak a víz alatt úszva lehet megközelíteni. Akkor fedeztem föl ezt, amikor langusztára vadászva alábuktam. A languszták ott vannak a barlang mennyezetéhez tapadva, és levegő csak apálykor jut be ide. Egy másik zsákba, amelyet a kókuszdióval teli zsákhoz kötöttem, követ raktam, vagy harmincöt-negyven kilósat. Mivel két zsákkal szándékozom útnak indulni, nem eggyel, a testsúlyom pedig hetven kiló, az arány azonos marad. Nagy izgalomban vagyok a kísérlet miatt. A szigetnek ez a része tabu. Még álmában sem jutna eszébe senkinek, hogy akadjon ember, aki a szökéshez épp ezt a helyet választja, amelyet a legjobban ostromolnak a hullámok, tehát a legveszélyesebb. Márpedig ez az egyetlen hely, ahol, ha sikerül levetnem magam a partról, kisodródom a nyílt tengerre, és semmiképp nem zúzom magam össze a Királysziget sziklás partján. Innen, csakis innen szabad nekivágnom. Nehéz a zsák kókuszdió meg a kő, nem könnyű cipelni. Nem is sikerül fölvonszolnom a sziklára. A szikla csúszós, és folyton öntözik a hullámok. Beszéltem Csanggal, ő majd segít. Hozza a teljes horgászfelszerelését, a fenékhorgokat, így ha meglepnének bennünket, azt mondhatjuk, hogy cápákat akarunk kelepcébe csalni. - Nosza, Csang! Még egy kicsit, és kész. A telihold akkora világosságot áraszt, mintha nappal volna. Elkábulok a hullámok dübörgésétől. Csang megkérdi: - Kész, Pillangó? Most, ide beleereszteni! A közel öt méter magas hullám őrjöngve veti magát a sziklának, ott törik meg alattunk, de akkora erővel vágódik oda, hogy taraja végigcsap a sziklán, és bőrig áztat bennünket. De azért pontosan abban a másodpercben dobjuk le a zsákot, amikor a víz kavarogni kezd, mielőtt visszafelé zúdulna. - Kész, Csang, jól van! - 235 -

- Te várni, hátha zsák visszajönni. Jóformán két perc sem telik bele, dermedten látom, hogy egy jó hat-nyolc méter magas, óriási fenékhullám hátán jön vissza a zsák. Úgy emeli fel a zsák kókuszt meg a követ, akár a pelyhet. Ott viszi a taraján, kicsivel a tajték előtt, és iszonyú erővel visszavágja oda, ahonnan elindult, egy kissé, inkább balra, és nekicsapja a szemközt meredő sziklának. A zsák kireped, a kókuszdió szerteszóródik, a kő lesüllyed az örvény mélyére. Bőrig ázva, mert nyakon öntött és valósággal elsöpört bennünket a hullám szerencsére a sziget belseje felé -, összevissza zúzva, kék foltokkal tarkítva, Csang meg jómagam sietve távozunk erről a helyről, egyetlen pillantást sem vetünk többé a tengerre. - Ez nem lenni jó, Pillangó. Nem lenni jó gondolat meglépni Ördögszigetről. Jobb Királysziget. Déli oldaláról te könnyebben elindulni, mint innen. - Igen, csakhogy a Királyszigeten legkésőbb két óra múlva rájönnek a szökésre. Mivel a kókusztutajt csak a hullám hajtja, a sziget három csónakján harapófogóba vesznek. Itt ellenben nincs is csónak, másodszor az is bizonyos, hogy rendelkezésemre áll az egész éjszaka, csak utána veszik észre, hogy olajra léptem, végül úgy is hihetik, hogy horgászás közben a vízbe fúltam. Az Ördögszigeten nincs telefon. Ha viharos időben indulok el, nincs az a csónak, ami át tudna kelni az Ördögszigetre. Tehát innen kell nekivágnom. De hogyan? Tikkasztó déli forróság. A trópusi napsütéstől szinte felforr az ember agyveleje. Ez a napsütés felperzsel minden növényt, ami kihajtott ugyan, de még nem tudott annyira megerősödni, hogy kibírja. Olyan napsütés ez, hogy a tócsákban a tengervizet néhány óra alatt felszippantja, és a helyükön fehér sóréteget hagy. Olyan napsütés ez, amelytől táncol a levegő. Igen, táncol, a szó szoros értelmében táncol a szemem előtt, és égeti a pupillámat, ahogy visszaveri a tenger. Ámde mindez nem gátol meg benne, hogy ismét a kőpadon ülve, ne figyeljem a tengert. És ekkor jövök rá, hogy milyen hülye vagyok. A fenékhullám, amely kétszerte magasabb a többinél, és kókusztutajomat úgy visszavágta a sziklához, hogy ízzé-porrá ment, ez a hullám csak minden hetedik alkalommal ismétlődik. Déltől napnyugtáig figyelem, nem szeszélyeskedik-e, azaz nincs-e szabálytalanság ennek az óriási hullámnak gépies ismétlődésében és alakjában. Valóban nincs, egyetlen fenékhullám sem jött korábban vagy később. Előbb hat ízben, körülbelül hat méter magas hullám jön, majd, vagy háromszáz méternyire a parttól, elindul a fenékhullám. Egyenesen jön, akár egy gyertyaszál. Ahogy közeledik, tömege és magassága egyre növekszik. A hat előbbi hullámmal ellentétben, alig van tajték a taraján. Csak egész kevés. Jellegzetesen morajlik, akár a mennydörgés, amely távolban elhalva dübörög. Mikor ez a fenékhullám megtörik a két sziklán, és bezúdul a köztük lévő átjáróba, majd nekicsapódik a sziklafalnak, beszorul, többször körbeszáguldja az üreget, mivel a víz tömege sokkal nagyobb, mint a többi hullámé, tíz-tizenöt másodperc is eltelik, mire a kavargó víz rátalál a kijáratra, és kizúdul a tengerre, közben hatalmas sziklaköveket kap el és meggörgeti őket: ide-oda hengeregnek, akkora dübörgés közepette, mintha több száz kőszállító billenőkocsis teherautót ürítenének ki egyszerre. Egy zsákba vagy tíz kókuszdiót rakok bele, hozzá még egy követ, nagyjából húszkilósat, s alighogy megtörik a fenékhullám, ledobom a zsákot. Szemmel nem tudom követni, mivel csupa tajték az örvény, de egy szemvillanásnyi időre mégis megpillantom, amikor a víz, mintha szívnák, kifelé zúdul a tenger felé. A zsák nem tér vissza. A hat másik hullámban már nincs akkora erő, hogy visszavágja a partnak, és amikor körülbelül háromszáz méternyire föltámad a hetedik hullám, nyilván már túljutott azon a helyen, ahol a hullám keletkezik, ugyanis nem látom viszont a zsákot. Dagadozom a boldogságtól és reménytől, ahogy a tábor felé ballagok. Hát megvan, rájöttem, hogyan lehet biztosan kijutni a tengerre. Most semmit nem bízunk a véletlenre. Azért végzek még egy komolyabb kísérletet is, ugyanolyan feltételekkel, mint ahogyan majd a valóságban lesz: két zsák kókuszdió, jól összekötözve, rajta hetvenkilónyi súly, elosztva, szóval két-három kő. Beszámolok Csangnak. És Poulo Condor-i ferde szemű - 236 -

haverom csupa fül, ahogy a magyarázatomat hallgatja. - Ez jó, Pillangó. Hiszem, te rátalálni. Én segíteni neked a komoly kísérletnél. Várni nyolcméteres dagályt. Nemsokára napéjegyenlőség. A napéjegyenlőség több mint nyolcméteres dagályát kihasználva, Csang segítségével lehajítom a hírhedt fenékhullámba a kókusszal teli két zsákot, rajta a három kővel, amelyek nyolcvan kilót nyomhatnak. - Te hogyan hívni kislányt, akiért beúsztál Szent József szigeten? - Lisette. - Mi Lisette-nek nevezni a hullámot, ami elvinni téged egy napon. Jó? - Jó. A Lisette olyan dübörgéssel érkezik, ahogy a gyorsvonat berobog a pályaudvarra. Innen több mint kétszázötven méternyire támadt, ágaskodva közeleg, akár egy sziklafal, és pillanatról pillanatra növekszik. Valóban döbbenetes. Olyan erővel törik meg, hogy Csangot meg engem valósággal elsöpör a szikláról, és a két súlyos zsák magától zuhan az örvénybe. Mivel egy szemvillanásnyi idő alatt rájövünk, hogy a sziklán nem lehet megmaradni, hátravetjük magunkat, és bár így is nyakon önt bennünket, nem zuhanunk le az örvénybe. Délelőtt tízkor végeztük a kísérletet. Nem kockáztatunk semmit, ugyanis a három smasszer leltározni ment a sziget túlsó végébe. A zsák pedig elindult útjára, tisztán látni, jó messze jár a parttól. Túljutott-e már azon a helyen, ahol a hullám támad? Nincs mihez viszonyítani, hogy túl van-e rajta, vagy még előtte jár. A Lisette-et követő hat hullám nem tudja elkapni. Majd újra föltámad a Lisette, de vissza is húzódik. Ő sem sodorta vissza. Egyszóval a tutaj túljutott a hatókörzetén. Gyorsan fölkapaszkodunk a Dreyfus-padhoz, hogy még egyszer láthassuk, és boldogan pillantjuk meg, négyszer is, amint nagyon messze feltűnik olyan hullámok hátán, amelyek nem az Ördögsziget felé, hanem nyugatnak tartanak. Vitathatatlan, hogy a kísérlet biztató. A Lisette hátán vágok majd neki a nagy kalandnak. - Ott, nézd csak! - Egy, kettő, három, négy, öt, hat... és íme, ismét jön a Lisette. Dreyfus padjánál mindig viharos a tenger, de ma különlegesen haragos. A Lisette a jellegzetes dübörgésével érkezik. Most még óriásibbnak látom, és főleg mintha ma a szokottnál is nagyobb víztömeget mozgatna. Ez az irtóztató vízmennyiség hevesebben ront neki a két sziklának, mint bármikor. Amikor pedig megtörik és bezúdul az óriási sziklakövek közé, ha lehet, még siketítőbb a robajlása, mint máskor. - Szerinted itt kell leugrani? - kérdi Sylvain. - Hát, komám, te klasszul választottad meg a helyet. Ebből én nem kérek. Én is télakolni akarok, de öngyilkos nem leszek. Sylvainre azért nagy hatással van a Lisette. Sylvain három napja érkezett az Ördögszigetre, és persze javasoltam neki, hogy kerekedjünk föl együtt. Külön-külön tutajon. Ha rááll, lesz egy bajtársam a szárazföldön az újabb télakhoz. Az őserdőben egyedül nem valami kellemes. - Ne gazolj be előre. Elismerem, első pillantásra bárki visszakozna. Pedig ez az egyetlen hullám, amivel elég messzire juthatsz, ezért a következőknek már nincs akkora erejük, hogy visszasodorjanak a sziklákhoz. - Nyugi! figyeld meg, mi kipróbáltuk - szól közbe Csang. - Tuti biztos, ha te egyszer elmenni, soha nem sodródni vissza se az Ördögszigetre, se a Királyszigetre. Egy hetembe került, míg meggyőztem Sylvaint. Száznyolcvan magas, jó fölépítésű, atlétatestű, csupa izom fickó. - Jó. Tegyük fel, hogy elég messzire kijutunk. Utána pedig szerinted mennyi időbe telik, mire az árapállyal eljutunk a szárazföldre? - Őszintén megvallom, Sylvain, nem tudom. Hosszabb-rövidebb ideig tarthat az út, ez az időjárástól függ. A szél nem sokat segíthet rajtunk, nagyon közel leszünk a víztükörhöz. De ha viharos az idő, erősebbek a hullámok, gyorsabban taszigálnak bennünket a parti őserdőig. Hét, nyolc, de legfeljebb tíz árapály alatt partra vethet a tenger. Az eltolódásokat is beleszámítva, körülbelül két vagy két és fél napig tarthat az út. - Hogyan számolsz? - 237 -

- A szigetektől a partig, egyenes vonalban, nem nagyobb a távolság negyven kilométernél. Ha a szél hajtja a tutajunkat, a derékszögű háromszög átfogója nyomán haladunk. Nézd csak a hullámok irányát. Hozzávetőlegesen legfeljebb százhúsz-százötven kilométert kell megtennünk. Minél jobban közeledünk a parthoz, annál egyenesebb vonalban terelnek bennünket a hullámok és végül kivetnek a partra. Első hallásra el sem hiszed, hogy egy hajóroncs, ekkora távolságban a parttól, óránként megtesz öt kilométert. Sylvain csak néz rám, és feszült figyelemmel hallgatja fejtegetésemet. Nagyon értelmes ez a szép szál legény. - Hát, elismerem, nem hülyeség, amit mondasz, és ha nem jönne mindig az apály, mert azzal sok időt vesztünk, hiszen a nyílt tenger felé terel majd bennünket, harminc órán belül partot érnénk. Azt hiszem, igazad van: mivel az apállyal időt vesztünk, körülbelül negyvennyolc és hatvan óra között elérjük a partot. - Velem tartasz? Most már nincs kétséged? - Jóformán semmi. Tegyük fel, hogy már ott járunk a szárazföldön, az őserdőben. Mihez kezdünk? - A Kourou környékére kell eljutnunk. Van ott egy meglehetősen nagy halászfalu, balátagumi-gyűjtők meg aranyásók lakják. Óvatosan kell megközelítenünk, mert egy erdei fegyenctelep is van arra. Az őserdőben biztosan vezet ösvény Cayenne és egy kínai tábor, Inini felé. El kell majd kapnunk egy fegyencet vagy egy civil négert, és rákényszeríteni, hogy elvezessen bennünket Ininibe. Ha a pofa tisztességesen viselkedik, kap ötszáz ficcset, és pucolhat. Ha pedig fegyenc, kényszerítjük, hogy velünk együtt ő is olajra lépjen. - Mihez kezdünk Ininiben, abban az indokínaiaknak szervezett táborban? - Csangnak van ott egy fivére. - Igen, fivérem ott lenni. Ő veletek tartani, biztosan találni csónakot meg élelmet. Ha ti találkozni Röf-Röffel, nektek minden meglenni szökéshez. Kínai soha nem spicli. Ha ti erdőben találkozni bárki annámmal, szólni neki, és ő értesíteni Röf-Röföt. - Honnan kapta a bátyuskád ezt a Röf-Röf nevet? - érdeklődik Sylvain. - Én nem tudni, franciák keresztelni őt Röf-Röfnek. - És még hozzáteszi: - Te vigyázni. Mikor már majdnem a szárazföldön járni, ott lenni iszap. Nem menni iszapon, nem jó, elnyelni titeket. Várni következő dagályt, ez kivinni titeket erdőbe, ott lehet kapaszkodni liánba, faágba. Különben kampec. - Ez az, Sylvain. Meg ne próbálj lelépni az iszapra, még akkor se, amikor már egészen közel jársz a parthoz. Várj, míg bele nem csimpaszkodsz egy ágba vagy egy liánba. - Rendben van, Pillangó, elszántam magam. - Minthogy két egyforma tutajt készítünk, és a testsúlyunk is azonos, bizonyára nem sodródunk túl messze egymástól. De az ember sosem tudhatja. Ha elvesztenénk egymást, hogyan találkozunk? Innen nem látni a Kourout. De amikor még a Királyszigeten voltál, láttad, hogy a Kouroutól jobbra, körülbelül húsz kilométerre, fehér sziklák meredeznek, a tűző napban jól ki lehet venni őket. - Úgy van. - Az egész partvidéken nincs is több szikla. Jobbra és balra, végestelen végig, csak iszapos ingovány. A sziklák a madárganéjtól fehérlenek. Ezerszámra tanyáznak ott, és mivel egy teremtett lélek se jár arra, jó menedék, ahol összeszedheti magát az ember, mielőtt bevenné magát az erdőbe. Majd tojást eszünk meg kókuszdiót, amit magunkkal viszünk. Tüzet nem gyújtunk. Aki előbb érkezik, vár a másikra. - Hány napon át? - Öt. Képtelenség, hogy öt nap leforgása alatt a másik ne bukkanjon fel. Kész a két tutaj. Megdupláztuk a zsákokat, hogy jobban tartsanak. Tíz nap haladékot kértem Sylvaintől, hogy minél több órán át gyakorolhassam, hogyan kell megülni a zsákot. Ő is gyakorlatozik. Minden alkalommal azt tapasztaljuk, hogy amikor a zsák át akar fordulni, dupla erőfeszítésbe kerül, hogy megmaradjunk rajta. Amikor csak - 238 -

lehet, végig kell feküdni a zsákon. Csak el ne aludjunk, mert ha belefordulunk a vízbe, elúszhat a zsák, és többé nem tudjuk elfogni. Csang készített nekem egy vízhatlan zsákocskát, amit majd a nyakamba akasztok, benne cigaretta és egy taplós gyújtó. Mindegyikünk megreszel tíz kókuszdiót, azt magunkkal visszük. A húsával majd valamennyire elverjük az éhünket, és csillapítjuk a szomjunkat is. Úgy hallom, Santorinak van valamiféle bornak való bőrtömlője. Nem használja. Csang egyszer-egyszer megfordul a smasszernél, majd megpróbálja megfújni. Vasárnapra tűzzük ki az indulást, este tíz órára. Telihold lesz, egyszóval a dagály eléri a nyolc métert. A Lisette is ereje teljében lesz. Vasárnap Csang egyedül eteti meg a disznókat. Én átalszom a szombatot meg a vasárnapot. Indulás este tízkor, mivel az apály már két órája tart. A két kókuszos zsák semmiképp szét nem válhat. Sodrott kenderkötéllel meg rézdróttal erősítettem a kettőt egymáshoz, és össze is öltöttem őket, vastag vitorlavarró fonállal. A rendesnél nagyobb zsákokat sikerült találnunk, a szájuk egymásba torkollik. Így a kókuszdió sem tud kihullani belőlük. Sylvain egyre tornászik, én pedig a combomat masszíroztatom a kis hullámokkal: hosszú órákon csapkodtatom magam. Ahányszor a víz megcsapja a két combomat, kénytelen vagyok megfeszíteni az izmaimat, hogy ellenálljak a hullámnak, és ettől acélossá válik a lábszáram meg a combom. A szigeten van egy használaton kívüli kút, benne egy majdnem háromméteres lánc. Ezzel a lánccal átfűzögettem a két zsákot összefogó köteleket. Van egy fejes csavarom, amit áthúzok a láncszemeken. Ha nem bírnám tartani magam, odaláncolom magam a zsákokhoz. Így talán aludni is tudok, és mégsem fordulok a vízbe, nem veszítem el a tutajomat. Ha a tutaj át akarna fordulni, a víztől felébredek, és majd helyrebillentem a tutajt. - No, Pillangó, már csak három nap van hátra. A Dreyfus-padon ülve szemléljük a Lisette-et. - Bizony, már csak három nap, Sylvain. Én hiszek benne, hogy sikerül. És te? - Bizonyos, Pillangó. Kedd éjjel vagy szerdán reggel már az őserdőben leszünk. Akkor pedig szüret! Csang megreszeli nekünk a tíz-tíz kókuszdiót. A késen kívül egy-egy görbe pengéjű, liánvágó kést is viszünk magunkkal, amit a szerszámraktárból fújtunk meg. Az inini tábor a Kouroutól keletre fekszik. Ha csak délelőtt gyalogolunk is, a nap iránt, akkor biztos, hogy jó irányba haladunk majd. - Hétfő reggel Santori részeg lenni - jegyzi meg Csang. - Hétfő délután három előtt, amikor a smasszer befejezni durmolást, én nem szólni, hogy te meg Pillangó eltűnni. - És miért ne állíthatnál be lélekszakadva azzal, hogy horgászás közben elsodort bennünket a hullám? - Nem, én nem szeretni bonyodalmakat. Én mondani: "Főnök, Pillangó és Stephen ma nem jönni dolgozni. Én egyedül etetni meg disznókat." Se többet, se kevesebbet. TÉLAK AZ ÖRDÖGSZIGETRŐL Vasárnap, este hét óra. Az imént ébredtem fel. Tervszerűen aludtam szombat délelőtt óta. A hold csak kilenc órakor jön fel. Kint tehát sötét este van. Az égen csak itt-ott fénylik egy-egy csillag. A fejünk fölött nagy esőfelhők kergetik egymást. Éppen most jöttünk ki a barakkból. Mivel gyakran megesik, hogy éjjelente, titokban, halászni megyünk vagy járkálunk a szigeten, a többieknek természetes a dolog. Egy kis muksó hazatérőben van a szerelmével, egy arabbal. Biztosan nyoszolyáztak valahol egy zugban. Elnézem, ahogy félrebillentik a deszkát, hogy bebújjanak a barakkba, és megfordul a fejemben: ennek az arabusnak a boldogság netovábbja, hogy naponta kétszer-háromszor megkefélheti a barátját. Mivel teljesen kielégítheti szexuális vágyát, számára paradicsom a fegyenctelep. Ami a kis hímringyót illeti, a helyzet ugyanaz. Huszonhárom-huszonöt esztendős lehet. A teste már nemigen - 239 -

emlékeztet a szép kamaszra. Hiába igyekszik mindig az árnyékba, hogy tejfehér maradjon a bőre, már nem éppen Adonisz. A fegyenctelepen azonban több szeretője van, mint amennyiről szabad életében valaha is álmodhatott. Szívbéli szerelmén, az arabuson kívül fogad másokat is, esetenként huszonöt frankért, szakasztott úgy, mint egy kurva a montmartre-i Rochechouart körútról. Azon kívül, hogy ügyfelei révén élvezetben van része, még pénzt is hoz neki ez szépecskén, s ebből jómaga és "férje" kényelmesen megélhet. Ők ketten és az ügyfeleik kedvtelve merülnek el ebben a fertőben, s attól a naptól kezdve, hogy betették lábukat a fegyenctelepre, az izélésen kívül nincs is egyéb gondolatuk. Az ügyésznek, aki elítéltette őket, bizony csődöt mondott abbeli igyekezete, hogy büntesse, az enyészet útjára küldje őket. Ebben az enyészetben találtak rá a boldogságra. Mihelyt a kis buzi feneke mögött visszabillen a deszka, Csang, Sylvain meg én magunkban vagyunk. - Indulás! - Egykettőre kiérünk a sziget északi végébe. Kihozzuk a barlangból a tutajokat. Máris csuromvizesek vagyunk mindhárman. A szél üvöltéséből kihallani a nyílt tengeri szél jellegzetes tombolását. Sylvain meg Csang segítségével fölszuszakolom a tutajomat a szikla tetejére. Az utolsó percben úgy döntök, hogy a bal csuklómat hozzákapcsolom a zsák köteléhez. Hirtelen félelem fog el, hogy elveszíthetem a zsákot, elsodor tőle a tenger. Sylvain, Csang segítségével, fölkapaszkodik a szemközti sziklára. Jól látunk, a hold már magasan jár. Törülközőt csavarok a fejem köré. Hat hullámot kell kivárnunk. Ez jó harminc perc. Csang visszajön hozzám. Átfogja a vállam, megölel, majd lehasal a sziklára, jól megveti a lábát egy mélyedésben, és úgy fogja majd a lábszáramat, hogy kibírjam a Lisette nagy erejű söprését. - Már csak egy van hátra! - üvölti Sylvain. - A következő az igazi! - Ott áll a tutaja előtt, fedezi a testével, védi a zuhatagtól, amely hamarosan átcsap rajta. Magam is ilyen testhelyzetben várok, előnyöm annyi, hogy Csang markol, de idegességében belevájja körmeit a lábikrámba. Jön már, jön értünk a Lisette. Ágaskodva érkezik, úgy magasodik, akár egy templomtorony. A megszokott fülsiketítő dübörgéssel megtörik a mi két sziklánkon, és örvénylő kavargással húz beljebb, a sziklafal felé. Egy szempillantással korábban vetem le magam, mint a cimborám, de már mellettem van ő is, és a két tutajt, összetapasztva, szédítő sebességgel szippantja magával a Lisette a nyílt tenger felé. Öt percbe sem telik, és már jó háromszáz méterre vagyunk a parttól. Sylvain még nem kapaszkodott fel a tutajára. Én már a második percben rajta kuporogtam. Csang nagy sietve fölmászhatott Dreyfus padjára, mert onnan integet egy fehér kendővel. Már vagy öt perce elhagytuk azt a veszedelmes helyet, ahol a hullámok születnek, s ahonnan nyílegyenesen tartanak. az Ördögsziget felé. A bennünket terelő hullámok jóval hosszabbak, tajtékjuk jóformán nincs, és annyira szabályosak, hogy velük eggyé válva csorgunk, zötykölés és felfordulása veszélye nélkül. Föl-le járunk ezeken a hullámhegyeken és völgyeken, simán ringunk a nyílt tenger felé, mert ez az apály ideje. Ahogy az egyik hullám hátára érek, teljesen hátrafordítom a fejem, és még egyszer szemembe tűnik Csang fehér kendője. Sylvain nincs messze tőlem, talán ötvenméternyivel mélyebben járhat a nyílt tengeren. Többször is feltartja a karját, és boldogan, győzedelmesen hadonászik. Az éjszaka nem volt nehéz, nagyon jól éreztük, hogy a víz áramlása megváltozott. Az árapály, amellyel útnak indultunk, és akkor a nyílt tenger felé sodort bennünket, most a szárazföld felé terel. A látóhatáron felbukkan a nap, tehát hat óra van. Mivel majdhogynem a víztükrön vagyunk, nem látjuk a partot. De úgy vélem, nagyon messzi járhatunk a szigetektől, ugyanis, bár a nap egy magasságban van velünk, csak sejtésnyit látszanak, és már nem is kivehető, hogy három van belőlük. Mindössze egy tömeg látszik. Mivel egy alakzatot látok, úgy gondolom, hogy legalább harminc kilométerre lehetünk tőlük. - 240 -

Boldogan mosolygok: győztünk, sikerült! És ha felülnék a tutajomon? Akkor a szél is segítene, mert hátba kaphat. Na, már ülök is. Szétcsavarozom a láncot, és egyszer megtekerem a derekamon. A jól megolajozott fejes csavar könnyen beleszalad az anyacsavarba. Föltartom a kezem, megszárítom a szélben. Mindjárt rágyújtok egy cigire. Meg is van. Az első szippantásokat hosszan, mélyen leszívom, és lassan fújom ki a füstöt. Már nem félek. Mert fölösleges elmondanom, hogy micsoda hasfájásom volt indulás előtt és az út első perceiben. Nem, már nem félek, annyira nem, hogy mihelyt elszívtam a cigit, úgy döntök, eszem néhány falásnyi kókuszt. Bevágok egy jókora marékkal, majd elfüstölök egy újabb cigit. Sylvain elég messze jár tőlem. Néha, amikor éppen egyszerre kerülünk fel a hullám hátára, egy pillanatra látjuk is egymást. A nap istentelenül perzseli a koponyámat, már felforrt az agyvelőm. Megmártom a törülközőt, és a fejemre csavarom. Kibújok a gyapjúzubbonyból. Döglesztően melegít, a szél ellenére. Az istenit! Felfordult a tutajom, majd hogy a vízbe nem fúltam. Két nagy kortyot nyeltem. És most hiába erőlködöm, nem bírom visszafordítani, hogy újra felmászhassak rá. A lánc nem enged. Nincs elég szabad mozgásom. Végre sikerül teljes hosszában féloldalra húznom: most már taposhatom a vizet a tutaj mellett, és nagyokat lélegezhetek. Szeretnék teljesen megszabadulni a lánctól, de hasztalan próbálom lecsavarni az anyacsavart. Dühős vagyok, és talán éppen a görcsös igyekezettől, nincs annyi erő az ujjaimban, hogy megmozdítsam az anyacsavart. Pfű! megvan - végre! Ronda perceket éltem át. Valósággal elvesztettem a fejemet attól a gondolattól, hogy nem birok megszabadulni a lánctól. Már nem is küszködöm vele, hogy megfordítsam a tutajt. Kivagyok, nincs hozzá erőm. Felhúzódzkodom rá. Hogy most a tutaj hasán ülök, mert ez lett a háta, mit számit? Többé oda nem kötözöm magam, se lánccal, se semmivel. Már látom, mekkora marhaság volt, hogy induláskor odacsatoltam magam a csuklómnál fogva. Ebből okulhatok. A nap ádázul égeti a karom, a lábam. Az arcom lángol. Ha bevizezem, úgy érzem, csak még rosszabb, mert nyomban elpárolog a víz, és csak még kutyábbul perzselődöm. A szél sokat csillapodott, és. ha így kényelmesebb is az utazás, mert a hullámok most nem annyira magasak, de lassabban haladok. Egyszóval többet ér a nagy szél és a viharos tenger, mint a nyugalom. Olyan szörnyű görcs áll bele a jobb lábamba, hogy üvöltök a fájdalomtól, mintha bizony bárki is hallhatna. Az ujjammal kereszteket rajzolok görcsölő lábamra, mert eszembe jut, hogy nagyanyám szerint ettől kiáll a görcs. A kuruzslással csúfos kudarcot vallok. Nyugaton lebukik a nap. Délután négyre járhat, az indulás óta ez a negyedik árapály. A mostani dagály mintha az előbbinél erősebben terelne a part felé. Állandóan látom Sylvaint, és ő is jól lát engem. Nagyon ritkán tűnik el, mert nem nagyok a hullámvölgyek. Kibújt az ingéből, derékig meztelen. Integet. Jó háromszáz méterrel jár előttem, de ő jobban kint van a nyílt tengeren. Talán evez a kezével, mert kissé tajtékos a víz körötte. Mintha fékezni akarná a tutaját, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Elfekszem a két zsákon, és a karjaimat mártogatva evezek. Ha ő fékez, én pedig igyekszem, talán sikerül csökkentenünk a köztünk levő távolságot. Ennél a szökésnél jól választottam meg cinkostársamat: mindennel tökéletesen megbirkózik. Az imént abbahagytam az evezgetést. Fáradt vagyok. Kímélnem kell az erőmet. Ennem kellene, és megpróbálom visszafordítani a tutajt. A kajás tarisznya alul van, meg az ivóvíz is, a bőriszákban. Szomjas vagyok és éhes. Az ajkam cserepes és ég. A tutajt úgy tudnám a legkönnyebben megfordítani, ha a hullámokkal szemközt belecsimpaszkodom, és a lábammal megemelem, amikor a hullámhegyre érünk. Ötszöri próbálkozás után sikerül egyetlen mozdulattal átfordítanom a tutajomat. Az iménti erőlködés kimerített, kínnal-keservvel kapaszkodom fel a tutajra. A nap a látóhatáron jár, rövidesen alábukik. Egyszóval hatra jár. Reménykedjünk, hogy az éjszaka nem háborog túlságosan a tenger, ugyanis rájöttem, hogy a folytonos alámerülés kiszívja az erőmet. - 241 -

Miután bevágtam két marék kókuszt, jól meghúztam Santori iszákját. Elégedett vagyok, a szélben megszárítom a kezem, előkaparok egy cigit és kéjesen pöfékelek. Mielőtt leszállt volna az éjszaka, Sylvain integetett a törülközőjével, és én is meglengettem az enyémet, jó éjszakát kívánva. Most is ugyanolyan messzire jár tőlem. Nyújtott lábbal üldögélek. Amennyire lehetett, kicsavartam a gyapjúzubbonyomat, és belebújtam. Ez a fajta zubbony még vizesen is melegít, márpedig egyből fázni kezdtem, ahogy a nap lement. Hűvösödik a szél. A látóhatáron csak a nyugati felhők fürdenek, rózsaszín fényben. Egyébként mindenütt bealkonyult, és egyre sötétedik. Keleten, ahonnan a szél fúj, felhőtlen az ég. E pillanatban tehát nem fenyeget eső. Az égvilágon semmin nem gondolkodom, legfeljebb arra ügyelek, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, ne ázzak fölöslegesen, és eltöprengek, ajánlatos volna-e odakötni magam a tutajhoz, amikor legyűr a fáradtság, vagy a nemrég szerzett tapasztalatom alapján, nem nagyon veszedelmes-e. Aztán rájövök, hogy azért nem tudtam szabadon mozogni, mert túl rövid volt a lánc, egy darabját ugyanis fölöslegesen át meg áttekertem a két zsákot összetartó kötélen meg dróton. Ezt a darabot könnyen kiszabadíthatom. Akkor pedig szabadabban mozgok. Elrendezem a láncot, és ismét rögzítem a derekamon. Az agyonolajozott fejes csavar könnyűszerrel működik. De nehogy túlhúzzam, mint az első alkalommal. Így most már nyugodtabb vagyok, ugyanis szörnyen félek, hogy elalszom, és elveszítem a tutajt. Igen, a szél erőre kap, és a hullámzás is. A tobogánom pompásan működik, csak egyre nagyobbak az emelkedők meg a völgyek. Teljesen besötétedett. Az égbolton sok millió csillag, közülük legjobban a Dél Keresztje szikrázik. Nem látom a haveromat. Ez az éjszaka nagyon sokat számít, mert ha velem a szerencse, és egész éjjel ilyen erővel fúj a szél, nagy utat teszek meg holnap reggelig! Ahogy belemegyünk az éjszakába, egyre erősebb a szél. Lassan felkel a hold a tengerből, barnásvörös, és amikor teljes tányérja előbukkan, tisztán látom rajta a fekete foltokat, amitől olyan emberi ábrázata van. Egyszóval tíz óra is elmúlt. Egyre jobban kivilágosodik az éjszaka. Ahogy a hold egyre följebb és följebb kúszik az égbolton, egyre nagyobb a fénye. Ezüstös fény önti el a hullámokat, furcsa szikrázásuktól ég a szemem. Képtelenség nem odanézni az ezüstös villódzásra, de valóban lüktet, ég tőle a szemem, hiszen a napfény meg a sós víz kikezdte. Hiába mondom magamnak, hogy a jóból is megárt a sok, nincs erőm megállni: három cigit elszívok egymás után. A tutajommal semmi vész, baj nélkül evickél föl-le a hullámzó tengeren. Hosszú ideig nem bírom kinyújtva tartani a lábamat, mert az ülő helyzettől egykettőre irgalmatlan görcs áll bele. Persze, úgy ágyékig állandóan vízben ülök. A mellkasom száraz, a szél megszárította a zubbonyomat, és derékon felül egyetlen hullám sem öntött el. Egyre jobban ég a szemem. Lehunyom. El-elszunnyadok. "El ne aludj!" Könnyű ezt mondani, de nem bírom tovább. A szentségit! Küszködöm a rám-rám törő kábulattal. És valahányszor fölrettenek a valóságra, éles fájdalom hasít az agyamba. Előszedem taplós óngyújtómat. Égő kanócával időről időre odapörkölök a jobb alsó karomra meg a nyakamra. Iszonyú szorongás van bennem, pedig minden erőmmel igyekszem legyűrni. Mi lesz, ha elalszom? És ha a vízbe fordulok, fölébredek-e a hidegtől? Jól tettem, hogy odakötöztem magam a lánccal. Nem szabad elveszítenem a tutajt, különben végem. Pokoli volna, ha vízbe fordulnék, de nem ébrednék föl rá! Néhány perce megint csuromvíz vagyok. Egy rebellis hullám, ami biztosan nem akart a többi nyomdokán haladni, nekem jött jobbról. Nemcsak, hogy jól lefröcskölt, de keresztbe fordított, s erre két rendes hullám a szó szoros értelmében nyakon öntött. Végéhez közeledik a második éjszaka. Hány óra lehet? A hold állásából ítélve nyugaton kezd már alászállni - hajnali kettőre vagy háromra járhat. Már öt árapály óta, - 242 -

azaz harminc órája vagyunk vízen. Hogy csuromvizes lettem, mégis jó valamire: a hidegtől teljesen kiment az álom a szememből. Vacogok, de nem esik nehezemre, hogy nyitva tartsam a szemem. A lábszáram egészen megmerevedett, ezért úgy döntök, hogy a fenekem alá húzom. Két kézzel emelgetem, hajlítgatom őket, mire sikerül rájuk telepednem. A lábujjaim, akár a jégcsapok, talán felmelegszenek alattam. Sokáig üldögélek törökülésben. Jót tett, hogy változtattam a testhelyzetemen. Próbálom megkeresni Sylvaint, ugyanis a hold teljesen megvilágítja a tengert. Csakhogy már egészen alacsonyan jól, és mivel szemközt vagyok vele, vakít. Nem, nem látok senkit, semmit. Sylvain nem vitt magával semmit, amivel a tutajhoz köthetné magát, s ki tudja, rajta ül-e még? Kétségbeesetten keresgélem, de hiába. A szél erős, de egyenletes, nem változik az iránya, és ez nagyon fontos. Megszoktam az erejét, és a testem valósággal összenőtt a tutajjal. Örökké körbevizslatok, és konokul csak egy dolog jár az eszemben: hol a barátom? A kezemet megszárítom a szélben, majd két ujjamat a számba veszem, és minden szuflámat beleadva fütyülök és fütyülök. Fülelek. Senki nem felel. Vajon Sylvain tud így fütyülni? Fogalmam sincs róla. Meg kellett volna kérdeznem, mielőtt elindultunk. És milyen egyszerű lett volna két sípot fusizni! Szemrehányást teszek magamnak, amiért nem gondoltam rá. Aztán tölcsért formálok a két markomból, és úgy süvítem: Hahó! Hahó! Csak a szél zúgása és a hullámok locsogása válaszol. Most már nem bírom tovább, kiegyenesedve föltérdelek, és közben a bal kezemmel tartom a láncot: így egyensúlyozok, mialatt öt hullám is fölvesz a hátára. Valahányszor fönt vagyok, teljesen, kiegyenesedem, majd lekuporodom, amikor lefelé, majd fölfelé tartok. Semmit nem látok, se jobbra, se balra, se előttem. Mögöttem jönne? Kiegyenesedve nem merek hátrafordulni. Az egyetlen, amit tisztán látok, tőlem balra valami sötét sáv a holdfényben. Ez biztosan az őserdő. Nappal majd meglátom a fákat, de jó érzés is. "Mire feljön a nap, meglátod az őserdőt, Pilla! Ó, adná a Jóisten, hogy meglásd a barátodat is!" Megdörzsölöm a lábujjaimat, aztán újra kinyújtom a lábszáramat. Majd úgy határozok, megszárítom a kezem, és elszívok egy cigit. Kettőt füstölök el. Hány óra lehet? A hold igen alacsonyan jár. Már nem emlékszem, hogy a múlt éjszaka mikor tűnt el a napkelte előtt. Behunyt szemmel erőlködöm, próbálom felidézni az első éjszaka eseményeit. Hiába. Vagy mégis! Egyszeribe tisztán látom, ahogy a nap fölkel keleten, s ugyanakkor a hold egy darabkáját még ott látni nyugaton, a látóhatáron. Egyszóval körülbelül öt óra lehet. A holdnak nemigen akaródzik alábukni a tengerbe. A Dél Keresztje rég eltűnt már, a Nagy- és a Kisgöncöl szintén. Egyedül a Sarkcsillag fénylik mindegyiknél erősebben. Mióta a Dél Keresztje eltűnt, a Sarkcsillag uralkodik az égbolton. A szél mintha nekirugaszkodna. Legalábbis, ha lehet így mondani, most izmosabb, mint az éjszaka. Éppen ezért a hullámok is erősebbek, púposabbak, és a hátukon sokkal több a tajték, mint az éjszaka kezdetén. Már harminc órája vagyok a tengeren. El kell ismernem, hogy e pillanatban inkább jó a helyzetem, mint rossz, és hogy ez lesz a legnehezebb nap, amely rám virrad. Tegnap, hogy reggel hattól délután hatig folyton tűzött rám a nap, agyonpörkölődtem. Ma, ha ismét perzselni kezd, bizony nem lesz leányálom. Az ajkam máris cserepes, pedig még az éjszaka hűvössége vesz körül. Nagyon ég, de ég a szemem, az alsó karom meg a kezem feje is. Ha lehet, nem hagyom födetlenül a karomat. Csak az a kérdés, nem olvad-e le rólam a zubbony. Szörnyű égő fájdalmat érzek a combjaim között meg a végbelemnél is. Ez nem a naptól van, hanem a sósvíztől és a zsákok dörzsölésétől. Hát, fiacskám, pörzsölten vagy pörzsöletlenül, de mégis olajra léptél, és hogy eddig eljutottál, azért érdemes sokat, még ennél többet is elviselned. Már kilencven százalékban biztosra veheted, hogy élve megérkezel a kontinensre, és ez már valami, igaz-e, nem kutya füle?! Még ha szó szerint megskalpol is a nap, és ha fele testeden előtűnik az eleven hús is, az sem nagy ár ezért az utazásért, ezért az eredményért. Gondold meg, - 243 -

hogy egyetlen cápát sem láttál. Szabadságra mentek talán? Ne is tagadd, állati mázlista vagy. Meglátod, ez alkalommal úgy megy minden, mint a karikacsapás. A nagyon alaposan kitervelt, nagyon előkészített télakokból végül a leghőbörödöttebb fog beütni. Két zsák kókuszdió, s aztán megy az ember, amerre a szél meg a tenger viszi. A szárazföldre. Valld be, nem kell ahhoz a Saint-Cyrben végezni, hogy az ember tudja: minden hajóroncs a partra vetődik. Ha a szél és a hullámverés olyan erős marad, mint az éjjel, biztos, hogy délután partot érsz. Az iszonyatos trópusi fenevad fölkel a hátam mögött. Úgy látszik, elszánta magát, hogy ma mindent fölperzsel, mert máris okádja a hőséget. Egy pöccintéssel elintézi a holdvilágot. Még jóformán föl sem tápászkodott, egyből megmutatja, hogy ő az úr, vitathatatlanul ő a trópusok királya. A szél máris szinte langyos. Egy órán belül meleg lesz. Egész testemben valami jó érzés árad szét. Még alig siklottak végig rajtam az első sugarak, máris valami jó meleg jár át, deréktól a fejem búbjáig. Leveszem a törülközőből készített burnuszomat, és arcomat úgy tartom oda a sugaraknak, akár a faparázs tüzének. Mielőtt szénné égetne ez a szörnyeteg, előbb éreztetni akarja velem, mennyire igaz, hogy ő az élet - míg csak a halálunkat nem okozza. A vér fölpezsdül az ereimben, és még agyongyötört combomban is érzem a vér eleven csörgedezését. Egész tisztán látom a parti őserdőt, persze, csak a fák csúcsát. Úgy érzem, nincs messze. Még várok, s amikor kissé följebb hág a nap, majd fölállok a tutajomon, hogy körülnézzek Sylvain után. Egy órába sem telik, már magasan jár a nap. Hű, bizony meleg lesz, a keservit! A bal szemem félvaksin leragadt. Megmerítem a markomat, és mosogatom a szemem. Szúr. Leveszem a zubbonyt: egy rövid ideig meztelen felsőtesttel maradok, addig, míg a nap nem nagyon perzsel. Egy erősebb hullám elkap hátulról és megemel, jó magasra. Fölpúposodik, és mielőtt elomlana, egy szemvillanásnyi ideig látom a haveromat. Meztelen felsőtesttel ül a tutaján. Nem látott meg. Legalább kétszáz méternyire van tőlem, balra, és kicsivel előbbre. A szél változatlanul erős, ezért úgy döntök, hogy csak a két karommal, belebújok a zubbonyomba, föltartom, a zubbony alját a fogaimmal tartom, és megpróbálok így közelebb kerülni hozzá, hiszen előbbre jár, mint én. Ezzel a rögtönzött vitorlával biztosan gyorsabban haladok nála. Vagy egy fél órán át vitorlázom. De a fogaim már fájnak, ahogy a zubbonyba harapok, és gyorsan kimerít, hogy belekap a szél. Pedig mihelyt abbahagyom, az az érzésem, hogy az imént gyorsabban haladtam, mint amikor csak a hullámokra hagyatkozom. Hurrá! Az előbb láttam a "Colost"! Olyan szűk százméternyire lehet. De mi az? Mintha nem is érdekelné, hol, merre vagyok. Amikor egy újabb hullám elég jól megemel, egyszer, kétszer, háromszor is megpillantom Sylvaint. Tisztán láttam, hogy jobb kezével beárnyékolja a szemét, és vizsgálgatja a tengert. Hátra is nézz, te tökfej! Bizonyára nézett is, de valószínűleg nem látott. Fölállok, és fütyülök, fütyülök. Amikor újból följutok a hullámvölgyből, látom, hogy Sylvain áll, és felém néz. Meglengeti a zubbonyát. Mielőtt újból leültünk volna, vagy hússzor integettünk egymásnak. Minden hullám hátáról köszöntöttük egymást, mert Sylvain szerencsére velem egyidőben emelkedik föl a hullám hátán. A két utolsó hullám hátáról a most már igen jól látszó parti őserdő felé mutat. Már csak vagy tíz kilométerre vagyunk tőle. Elvesztem az egyensúlyomat, és visszahuppanok a tutajomra. Mivel láttam a haveromat és a parti őserdőt, ilyen közelről, végtelen boldogság fog el, és olyan megindultságot érzek, hogy elbőgöm magam, mint egy taknyos kölyök. A gennyező szememet elöntő könnyekben ezernyi, a szivárvány minden színében tündöklő kristályt látok, és maflán ez fordul meg az eszemben: akár egy templom színes üvegablakai. Ma veled az Isten, Pilla. Mikor az embert a természet iszonyú elemei veszik körül, a szél, a végtelen tenger, a tornyosuló hullámok, a parti őserdő áthatolhatatlan lombtetője, egészen - 244 -

paránynak érzi magát hozzájuk képest, és bár nem keresi, talán ilyenkor talál rá Istenre, szinte kitapintja. Ahogy tapogatózó ujjaimmal elérem őt abban a sok ezer órában, amelyeket szörnyű zárkákban töltöttem, elevenen eltemetve, vaksötétben, most is elérem őt a napban, amely egyre följebb hág, hogy elemésszen mindent, ami nem elég erős, hogy ellenálljon neki, igazából érzem, hogy Isten velem van, itt érzem magam körül, magamban. Még a fülembe is súgja: "Szenvedsz, és szenvedni fogsz még többet is, de most úgy döntöttem, hogy veled leszek. Szabad leszel, győzni fogsz, ígérem." Az, hogy láttam sosem tanultál, hogy a keresztény vallás alapismereteit sem tudod, és annyira tudatlan vagy, hogy fogalmad sincs róla, ki volt Jézus apja, és hogy az anyja valóban Mária, a Szűz volt-e, apja pedig ács vagy tevehajcsár, ez a bődületes tudatlanság nem állja útját, hogy találkozz Istennel, ha igazán keresed, és rájössz, hogy ott van a szélben, a tengerben, a napban, a parti őserdőben, a csillagokban, még a halban is, melyet milliószámra szaporított, hogy az embernek táplálékául szolgáljon. A nap egyre magasabban jár. Úgy tíz óra lehet. Deréktól fölfelé teljesen megszáradtam. Megmártom a törülközőmet, és a fejem köré tekerem, mint egy burnuszt. A zubbonyomat is fölhúzom, mert szörnyen ég a vállam, a hátam, a karom. Még a lábszáram is rákvörös, pedig nagyon sokat ázik a vízben. Mivel közeledik a part, egyre erősebb a sodrás, és a hullámok szinte merőlegesen tartanak a pattnak. Egyre jobban kirajzolódik az őserdő, és úgy vélem, hogy hajnal óta, négy-öt óra alatt jócskán közelebb jutottunk hozzá. Jól meg tudom becsülni a távolságokat, amit az első szökésemnek köszönhetek: mivel jól láthatók a részletek, már öt kilométerre se vagyunk a parttól, hiszen már meg tudom különböztetni a fatörzsek eltérő vastagságát, sőt, egy magasabb hullám hátáról egész tisztán látok egy vaskos fát, ahogy szinte végignyúlva a vízen, füröszti koronáját. Nicsak, delfinek meg madarak! Csak a delfineknek eszükbe ne jusson azzal szórakozni, hogy tolják a tutajomat. Hallottam róla, hogy hajóroncsot meg embert szívesen taszigálnak a part felé, csak hogy az embert általában vízbe fullasztják lökdöső orrukkal, pedig csupa igyekezetből, segíteni szeretnének. De nem! Csak járnak körbe-körbe, hárman vagy négyen is lehetnek, kiszimatolni akarják, hogy mi is ez, de elmennek, hozzá sem érnek a tutajomhoz. Phü! Délben pont a fejem fölött jár a nap. Biztosan halászlé-ízesítőnek szán engem. A szemem állandóan gennyezik, és az ajkamról meg az orromról lejött a bőr. A hullámok rövidebbek, és siketítő dübörgéssel, veszetten rohannak a part felé. Szinte állandóan látom Sylvaint. Jóformán sosem tűnik el, már nem annyira mélyek a hullámvölgyek. Egyszer-egyszer hátrafordul, és föltartja a karját. Most is meztelen a felsőteste, törülközőjét a feje köré csavarta. Ezek már nem tarajos, hanem görgő hullámok, a part felé terelnek bennünket. Valami útjukat állhatja, mert nagy robajjal nekirontanak, tajtékozva átugorják, és úgy száguldanak a parti őserdő felé. Alig egy kilométerre járunk a parttól, jól látom a fehér meg rózsaszín bóbitás, karcsú madarakat, ahogy az iszapban lépdelve csipegetnek. Ezerszámra repdesnek. Két méternél magasabbra jóformán egyikük sem száll fel. Föl-föl rebbennek, hogy a tajték rájuk ne fröccsenjen. Errefelé ugyanis csupa tajték minden, és ronda a tenger, sárgán iszapos. Már annyira közel járunk, hogy látom a fák törzsén a piszkos sávot, ami a legmagasabb vízállást jelzi. A tarajos hullámok robaja nem tudja elnyomni a sok ezer tarkabarka gázló éles rikoltozását. Bumm! Bumm! Azután még két-három méter. Loccs! Kiértem, kint vagyok a szárazon, az iszap tetején. Itt nincs már annyi víz, hogy fönntartson. A nap állásából ítélve délután két óra lehet. Egyszóval negyven órája indultam el. Tegnapelőtt este tízkor volt, a kétórás apályt követően. Egyszóval ez a hetedik árapály, és érthető, hogy megfeneklettem: éppen apály van. Három óra felé kezdődik a dagály. Éjszakára már a parti dzsungelben leszek. Rajtam a lánc, hogy el ne szakadjak a tutajomtól, ugyanis az lesz a legveszedelmesebb idő, amikor a tarajos hullámok megint kezdenek átcsapni rajtam, de továbbvinni nem tudnak, mivel még nem bírnak megemelni. Két-három órás - 245 -

dagály tud majd csak a hátára venni. Sylvain jobbra van tőlem, jó száz méternyivel előbbre. Felém néz és integet. Az az érzésem, hogy kiáltani akar, de mintha a torkán nem jönne ki hang, különben hallanom kellene. A tarajos hullámok eltűntek, ott vagyunk az iszap tetején, és csak a gázlómadarak rikoltozása hasogatja a fülünket. Jómagam vagy ötszáz méternyire vagyok az őserdőtől, Sylvain pedig tőlem száz-százötven méternyire, előbbre. De mit művel ez a vadbarom? Föláll, és lelép a tutajáról. Meghibbant vagy mi? Csak el ne induljon, mert minden lépéssel jobban lesüllyed az iszapba, és nem bír visszatérni a tutajhoz. Fütyülni akarok neki, de nem megy. Van még egy korty vizem, felhajtom az iszákból, majd üvöltöznék, hogy megállítsam Sylvaint. De egy hang nem jön ki a torkomon. Az iszapból gázbuborékok törnek föl, egyszóval csak vékony az iszapréteg, alatta feneketlen sár van: annak kampec, aki ebbe besüpped. Sylvain felém fordul, rám néz és mutogat valamit, de nem értem, hogy mit. Én csak nagyban hadonászok, hogy jelezzem: ne, ne! ne mozdulj a tutajodról, soha ki nem érsz az erdőig! Mivel Sylvain a zsákok mögött jár, nem tudom, mennyire van a tutajtól. Eleinte úgy vélem, ott van a közvetlen közelében, és ha süppedne, még megkapaszkodhat. De aztán rájövök, hogy elég messzire eltávolodott már, és annyira besüppedt az iszapba, hogy nem bír kievickélni, és visszatérni a tutajhoz. Kiáltást hallok. Hasra fekszem a zsákokon, a markommal teljes erővel kanalazok az iszapban, úgy próbálok előrecsúszni. Halad velem a tutaj, jó húsz métert sikerül előbbre csúsznom. Mivel balra tartottam, ahogy fölállok, a tutaja már nem fogja el előlem a kilátást: látom, hogy a haverom, szegény jó komám, már hasig elmerült az iszapban. Jó tízméternyire van a tutajától. Az iszonyattól megjön a hangom és fölordítok: "Sylvain! Sylvain! Ne mozdulj, feküdj el az iszapon! Ha lehet, húzd ki a lábszáradat!" A szél elviszi a kiáltozásomat, és Sylvain meg is hallja. Lecsüggeszti a fejét, mintha bólintana. Újból hasra fekszem, hadarom az iszapot, és csúszok tovább a tutajommal. A vad kétségbeesés emberfölötti erőt ad, és jó harminc méterrel sikerül közelebb jutnom. Jó egy órába kerülhetett, de most már egészen megközelítettem, talán ötven-hatvan méterre lehetek tőle. Nemigen látom Sylvaint. Ülök, a kezem feje, a karom, az arcom csupa sár, próbálom törölgetni a bal szemem, mert belement a sós iszap, és csípi, nem is látok vele, de a másikkal, a jobb szememmel sem, mert abból meg, mindenek tetejébe, ömleni kezd a könny. Végre meglátom Sylvaint: már nem fekszik, áll, csak a törzse látszik ki az iszapból. Az első tarajos hullám most száguldott el. Valósággal átugrott rajtam, nem emelt meg, kijjebb szétterült és tajtékjával beborította az iszapot. Sylvainon is átcsapott: még most is kint a mellkasa. Átvillan rajtam: "Minél sűrűbben jönnek a hullámok, annál hígabb lesz az iszap. El kell érnem Sylvaint, bármi áron." A kölykét féltő állat ereje költözik belém, s mint az anya, mely kicsinyét akarja kimenteni a fenyegető veszedelemből, csak kanalazok, kanalazok, egyre kanalazok az iszapban, hogy eljussak Sylvainhez. Szótlanul, mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel bámul felém, s az én tekintetem mohón mered rá. Kidülledt szemmel kapaszkodom meg a pillantásában, nem nézem, hol kanalaz a markom. Valamennyit kúszom előre, de a rajtam átcsapó két újabb hullám miatt, amelyek teljesen nyakon öntöttek, már nem olyan sűrű az iszap, ezért sokkal lassabban haladok, mint egy órája. Egy nagy hullám átcsap rajtam, majdnem megfojt, sőt, kis híján a hátára kap. Felülök, hogy jobban lássak. Sylvainnek hónaljáig ér az iszap. Nem egészen negyven méterre vagyok tőle. Mereven néz. Látom, tudja, hogy ott pusztul el - szerencsétlen balek, akinek, háromszáz méternyire az ígéret földjétől, az iszap lesz a temetője. Újra lefekszem, és hadarom a szinte már folyós iszapot. Pillantásunk összekapcsolódik. Sylvain int, mintha azt mondaná, ne erőlködjek. Mégse hagyom abba, és vagy harminc méterre járok tőle, amikor egy hatalmas hullám végiggörög rajtam egész víztömegével, kis híja, hogy el nem sodor, a tutajom megemelkedik, és öt-hat métert csúszik előre. Ahogy átjut rajtam a hullám, fölnézek. Sylvain eltűnt. A teljesen sima iszapot sekély, - 246 -

habzó vízréteg borítja. Szegény barátomnak. még a keze sem áll ki belőle, hogy végső búcsút intsen. A reakcióm iszonyúan állati, undorító, mivel a létfenntartás ösztöne mindent elnyom bennem: "Te ellenben élsz. Magadra maradtál, és amikor majd az erdőben jársz, társtalanul, nem lesz könnyű győzelmesen befejezni a télakot." Egy hullám a hátamnak ront, ugyanis ülők, és ez észre térít. Megroggyanok, és az ütés erejétől perceken át alig jutok lélegzethez. A tutaj megint előreszánkázott néhány métert, és csak most, ahogy elnézem a fák tövében elcsituló hullámot, most siratom el Sylvaint: "Olyan közel jártunk már! Ó, ha nem mozdulsz! Alig háromszáz méternyire a fáktól! Miért? Mondd, hogy tehettél ilyen baromságot? Hogy képzelhetted, hogy ez a száraz kéreg megbír, és gyalog kijuthatsz a partra? A napsütés tette volna? A vakító ragyogás? Ki tudja? Nem bírtad tovább ezt a poklot? Mondd, a magadforma férfi miért ne bírta volna elviselni, hogy még néhány órán át sül, fő?" A tarajos hullámok a mennydörgés robajával követik egymást. Egyre sűrűbben jönnek, és mind nagyobbak. Minden alkalommal teljesen elborítanak, s ugyanakkor szánkáztatnak néhány métert, még most is az iszapon. Öt óra felé a tarajos hullámok hirtelen kisimulnak, megemelnek, és máris lebegek. Mivel már van mélység a hullámok alatt, jóformán nem is zajongnak. Megszűnt a hömpölygő víz dübörgése. Sylvain tutaja már kijutott az őserdőbe. Egy hullám, nem is nagy taszítással, kivet, alig húsz méterre az őserdőtől. Amikor visszavonul, újra szárazon vagyok az iszapon, de szentül megfogadom, hogy addig nem mozdulok a zsákról, míg valami ágat vagy liánt el nem kaphatok. Alig húsz méter van hátra. De több mint egy órát várok, mire annyit emelkedik a víz, hogy újra megbír, és továbbvisz az erdő felé. A hullám, amely végül bömbölve kisodor, valósággal odalök a fák alá. Szétnyitom a csavart, megszabadítom magam a lánctól. De nem dobom el: még szükségem lehet rá. AZ ŐSERDŐBEN Még napnyugta előtt sietve beveszem magam az őserdőbe, félig úszom, félig gyalogolok, mert ott is iszap szotyog, ami lehúzza az embert. A tenger mélyen betör az erdőbe, és már leszállt az éjszaka, de még nem leltem száraz zugra. A rothadás szaga üti meg az orromat, és annyi gáz tör föl, hogy marja a szemem. A lábszáramra nagy csomó fű meg levél tapad. Cipelem tovább a zsákomat. Valahányszor lépek egyet, talpammal előbb megvallatom a talajt a víz alatt, és csak akkor teszem le a lábam, ha nem süpped. Egy hatalmas ledőlt fán töltöm az első éjszakát. Seregnyi bogár sétálgat rajtam. Ég és nyilallik a testem. Magamra veszem a zubbonyomat, de előbb fölcibálom a tutajt a fatörzsre, és két végénél jól odakötöm. A zsák az életet jelenti, mert ha fölnyitom a kókuszdiót, van mit ennem, és ki tudok tartani. Görbe késem ott csüng a jobb csuklómon. Kimerülten elnyúlok két villásan karoló ág öblében, és egy árva gondolatra sincs időm, máris alszom. Vagy mégis: kétszer-háromszor talán elmotyogom: "Szegény Sylvain!" de hirtelen álomba zuhanok. Madarak csivitelésére ébredek. A napfény igen mélyen behatol a lombsátorba, vízszintesen esnek be a sugarak, tehát reggel hét vagy nyolc óra lehet. Körülöttem mindenütt víz, egyszóval itt a dagály. Ez talán a tizedik árapály vége. Hatvan órája már, hogy elindultam az Ördögszigetről. Nem tudom megállapítani, messze vagyok-e a tengertől. Mindenképp megvárom míg a víz visszavonul. Akkor lemegyek a partra, megszárítkozom, és megmelengetem magam a napon. Ivóvizem már nincs. Maradt három maréknyi kókuszom, ezt majszolom nagy élvezettel, és a sebeimet is bekenem vele. A kókuszban olaj van, égési sebre jó. Utána elszívok két cigit. Sylvain jár az eszemben, most már önzetlenül. Nem úgy volt-e, hogy egyedül szököm? Mivelhogy nagyra voltam vele, hogy egyedül is elboldogulok. Akkor pedig semmi nem változott, csak nagy szomorúság szorítja össze a szívemet, és lehunyom a szemem, mintha így nem látnám a jelenetet, hogy a barátom süllyed, egyre süllyed. Vége. - 247 -

A vackomon jól megtámasztom a zsákot, és kihorgászok belőle néhány kókuszdiót. Kettőt sikerül feltörnöm, ahogy lábam között teljes erővel a fatörzsnek vagdosom. A hegyüknél kell odavágni, akkor kinyílik a csontkemény burok. Könnyebben megy, mint a görbe késsel. Egy frisset teljes egészében megeszem, és kiiszom a benne levő kevéske, émelyítően édes levet. A tenger hamarosan visszavonul, utána könnyen megyek a sárban, és lejutok a partra. A nap ragyog - ma páratlanul szép a tenger. Hosszan bámulok arrafelé, ahol Sylvain, feltevésem szerint, elmerült. A holmim hamar megszárad, és a testem is, melyet egy gödörből meregetett sós vízzel lemostam. Elszívok egy cigit. Még egy utolsó pillantás barátom sírja felé, és elindulok az őserdőben - különösebb nehézség nélkül. Vállamon a zsákkal, a lombsátor alatt, lassan verekszem magam előre. Nem egészen két óra múlva végre olyan területen járok, amelyet sosem áraszt el a tenger. A fák tövében semmi jel nem mutatja, hogy dagálykor idáig feljönne. Itt letanyázom, és pihenek kerek huszonnégy órát. Törögetem a kókuszdiókat, kiszedem a húsát és elrakom a zsákba, így akkor ehetek, amikor akarok. Gyújthatnék tüzet, de úgy vélem, nem tanácsos. A nappal hátralevő része és az éjszaka baj nélkül telik el. Napkeltekor a madarak lármája ébreszt. Kiszedem az utolsó kókuszdiók belét is, és vállamon egy egész kis batyuval, elindulok keletnek. Délután három óra tájban egy ösvényre bukkanok. Olyanok taposhatták, akik nyers gumit adó baláta- vagy keményfa után kutatnak, vagy élelmet visznek az aranyásóknak. Keskeny az ösvény, de tiszta, nincsenek rajta keresztbe nyúló ágak, tehát gyakran járnak erre. Időnként patkolatlan szamár vagy öszvér nyomát is látom. Megszáradt sárteknőben emberi lábnyomok, a nagyujj tisztán kirajzolódik az agyagban. Estig baktatok. Kókuszdiót rágcsálok, ez táplál, és oltja a szomjamat is. Az olajjal és a nyállal vegyült, jól megrágott péppel egyszer-egyszer bedörzsölöm az orromat, az ajkamat meg az arcomat. A szemem gyakran beragad, csupa genny. Mihelyt tehetem, majd kimosom édesvízzel. A zsákban a kókuszdión kívül van egy vízhatlan doboz, benne egy darabka marseille-i szappan, borotva, egy tucat penge és ecset. Sikerült a dobozt épen átmentenem. Kezemben a liánvágó, de nincs rá szükségem, mert az úton nincs akadály. Sőt, kétoldalt, jóformán friss metszéseket látok az ágakon. Tehát járnak az ösvényen, jó lesz óvatosnak lenni. Ez a dzsungel nem olyan, mint ahol megfordultam első télakom idején, a Maroni folyó mellett, Saint-Laurent-ban. Ez kétszintes, és nem annyira sűrű, mint a Maroni mentén. A növényzet az első szinten öt-hat méter magas, fölötte, a dzsungel lombozata, jó húsz méter magasságba nyúlik. Világosság csak az ösvénytől jobbra van. Balra szinte vaksötét minden. Gyorsan haladok, némelykor tisztáson át, amely ember vagy villámcsapás okozta tűz nyomán keletkezett. Napsugár hatol át a lombsátoron olyan szögből, hogy tudom, nemsokára lenyugszik a nap. Háttal vagyok neki, mivel keletnek tartok, azaz a Kourou menti néger falu vagy az ugyanilyen nevű fegyenctelep felé haladok. Mindjárt leszáll az este. Éjjel azért nem tanácsos mászkálni. Majd behúzódom a fák közé, és keresek egy zugot, ahol lefekhetek. Az ösvénytől jó harminc méterre megbújok egy nagy kupac, a banánéhoz hasonló levél alatt, a derékaljam egy halom ugyanilyen levél, amit magam szedtem össze. Teljesen száraz helyen alhatom, és ha szerencsém van, nem fog esni. Elszívok két cigit. Ezen az estén nem vagyok nagyon fáradt. A kókuszdióval egész jól elverem az éhemet. Csak szomjúság gyötör, szám kiszáradt, és nem egykönnyen gyűlik meg a nyálam. Megkezdődött a télakom második felvonása, és ez már a harmadik éjszaka, amit baj nélkül töltök a szárazföldön. Ó, csak Sylvain velem volna! De ha egyszer nincs itt, apafej, mit tehetsz? Különben a cselekvéshez neked soha életedben nem volt szükséged senki tanácsára és támogatására. Kapitány vagy-e, vagy közlegény? Ne hülyülj, Pillangó, tudom, hogy fájlalod barátod elvesztését, de ha magadra vagy is a dzsungelben, attól te még a régi - 248 -

dörzsölt fickó maradtál. Azok ott, a Király-, a Szent József- meg az Ördögszigeten, messzi vannak már, hat napja, hogy elhagytad őket. De Kourouba már biztosan leadták a drótot. Tudnak rólad az erdei tábor smasszerei és a falubeli szerecsenek. Csendőr is járhat erre. Okos dolog-e a falunak tartani? Semmit nem tudok a környékéről. A tábort a falu és a folyó fogja közre. Mindössze ennyit tudok Kourouról. A Királyszigeten azt forgattam a fejemben, hogy az első ürgét, akivel összeakadok, sakkban tartom, és arra kényszerítem, hogy vezessen el az inini tábor közelébe, ahol a kínaiak élnek, köztük Csang fivére, Röf-Röf is. Minek változtatni ezen a terven? Ha az Ördögszigeten arra lyukadtak ki, hogy vízbe fúltunk, akkor nincs zűr. De ha kiszagolják, hogy olajra léptünk, akkor ez a Kourou veszélyes hely. Mivel erdei tábor, biztosan tömve van fegyencekkel, akkor pedig egy sereg embervadász is él erre. Jó lesz, ha gondolsz a hajtóvadászatra, Pilla! Csak semmi melléfogás. Ne hagyd, hogy bekerítsenek. Bárki is az ürge, te lásd meg előbb, mielőtt ő észrevehetne. Hogy ebből mi következik? Nem mehetsz tovább az ösvényen, hanem az erdőben kell haladnod, az úttal párhuzamosan. Ma jól melléfogtál azzal, hogy ott ügettél az ösvényen, pedig egyetlen fegyvered ez a liánvágó görbekés. Ez nem tudatlanság, hanem hőbörödöttség. Egyszóval holnap majd az őserdőben ballagok. Hajnalok hajnalán kelek, mivel a napkeltét köszöntő állatok meg madarak rikoltozására ébredek. Egyszerre nyújtózom az erdővel. Számomra is új nap kezdődik. Bekapok egy maréknyi kókuszt, jól megrágom, kenek belőle a képemre, s azzal indulás! Egészen közel az ösvényhez, de a lomboktól takarva járok, bizony elég keservesen, mert ha nincs is sűrűn lián meg ág, de csak félre kell hajlítani, hogy haladhassak. Ámbár mindenképp jól tettem, hogy letértem az ösvényről, ugyanis füttyszót hallok. Előttem, jó ötven méteren, teljesen egyenesen vezet az ösvény. Hogy ki fütyült, nem látom. Á, itt jön. Egy néger, színéből ítélve afrikai származék. Vállán batyu, jobb kezében puska. Öltözéke khakiing és sort, a lábszára és lábfeje meztelen. Fejét leszegi, egyre a talajt fürkészi, háta meggörbed a jókora batyu alatt. Közvetlenül az ösvény szélén megbújok egy vastag fa mögött, kezemben a nyitott kés, és várom, hogy ideérjen. Jobb kezemmel hirtelen megmarkolom a puskát tartó jobbját, és addig csavarom, míg le nem ejti a fegyvert. - Ne ölj meg! Az istenért, irgalmazz! A néger most is áll, a késem hegyét ott érzi a nyaka tövén, balról. Lehajolok, fölkapom a puskát: egycsövű mordály, de biztosan jól meg van tömve puskaporral meg ólommal. Fölhúzom a kakast, és két méter távolságból ráparancsolok: - Oldd le a batyud, tedd le. Ne próbálj elfutni, mert egyből ledurrantalak. A szegény néger rémülten engedelmeskedik. Aztán rám pillant: - Maga szökevény? - Az vagyok. - Mit akar? Amim van, vigye: Csak ne öljön meg, kérem, öt gyerekem van. Irgalmazzon, hagyja meg az életemet. - Hallgass! Hogy hívnak? - Jean. - Hová tartasz? - Élelmet meg gyógyszert viszek a két fivéremnek, fát vágnak az erdőben. - Honnan jössz? - Kourouból. - Odavalósi vagy? - Ott születtem. - Ismerős vagy Ininiben? - Igen, a fogolytáborból a kínaiakkal szoktam csencselni. - Látod ezt? Ötszáz frankos bankó. Választhatsz: vagy megteszed, amit mondok, akkor tiéd az ötszáz frank, és visszaadom a puskádat is, de ha nem vagy hajlandó, vagy éppen át akarsz ejteni, akkor halál fia vagy. Válassz. - Mit tegyek? Bármit megteszek, ingyen is. - 249 -

- Baj nélkül vezess el az inini tábor közelébe. Mihelyt sikerül megtalálnom egy kínait, elmehetsz. Rendben? - Igen. - Meg ne próbálj átejteni, mert halál fia vagy. - Esküszöm, hogy becsülettel segítek. Van nála tejkonzerv. Előszed hat dobozzal, nekem adja, és kapok tőle még egy kilós cipót meg füstölt szalonnát is. - Dugd el a zsákod az erdőben. Később majd érte jössz. Nézd, itt lesz a jel a fán, a késemmel bemetszem. Kihörpintek egy doboz tejet. Kapok egy egészen új pantallót is, kék munkásnadrágot. Belebújok, de közben el nem engedem a puskát. - Indulás, Jean. Ügyelj, hogy senki meg ne lásson bennünket, mert ha rajtunk ütnek, te leszel az oka és megiszod a levét. Jean jobban ért az őserdei gyalogláshoz, alig bírok lépést tartani vele, olyan ügyesen kerülgeti a fákat meg a liánokat. Ez az átok fickó könnyűszerrel kutyagol az erdőben. - Tudja-e, Kourout már értesítették, hogy a Szigetekről megszökött két fegyenc. Őszinte vagyok magához: sok veszély fenyeget, amikor majd a kouroui fegyenctábor közelében haladunk el. - Rendesnek, tisztességesnek látszol, Jean. Remélem, nem is csalódom benned. Mit tanácsolsz, hogyan juthatnék el a legegyszerűbben Ininibe? Gondold meg, hogy az én biztonságom jelenti az életedet, mert ha elcsípnek a smasszerek vagy az embervadászok, kénytelen leszek megölni téged. - Hogy szólítsam magát? - Pillangó. - Jól van, Pillangó úr. Mélyen be kell húzódni az erdőbe, és messze el kell kerülni Kourout. Biztos lehet benne, hogy a dzsungelen át elvezetem Ininibe. - Bízom benned. Arra tarts, amerre szerinted a legbiztosabb. Az erdő mélyén lassabban haladunk, de mióta elhagytuk az ösvény környékét, érzem, hogy a néger nyugodtabb. A veríték már nem patakzik úgy róla, az arcán is fölengedett a görcsös feszültség, mondhatni megnyugodott. - Jean, úgy látom, már nem félsz annyira. - Így van, Pillangó úr. Az ösvény mentén nagyon veszélyes volt magának, tehát nekem is. Gyorsan haladunk. Értelmes ez a szerecsen, három-négy méternél nagyobb távolság sosincs köztünk. - Állj meg, sodrok egy cigit. - Tessék egy pakli Gauloise. - Köszönöm, Jean, jószívű fickó vagy. - Az már igaz, hogy jó szívem van. Tudja, katolikus vagyok, és szenvedek, amikor látom, hogyan bánnak a fehér őrök a fegyencekkel. - Sok fegyencet láttál? Hol? - A kouroui erdei táborban. Szánalmas látni lassú pusztulásukat, ahogy fölőrli őket a munka, a favágás és a láz meg a vérhas. A Szigeteken jobb maguknak. Először látok fegyencet makkegészségesen. - Persze, jobb a Szigeteken. Egy rövidke időre leülök egy vastag ágra. Megkínálom az egyik tőle kapott tejkonzervvel. Nem kell neki, inkább kókuszdiót rágcsál. - Fiatal a feleséged? - Igen, harminckét éves. Én negyven vagyok. Öt gyerekünk van, három lány és két fiú. - Jól keresel? - A rózsafával elég jól keresek, a feleségem pedig mos, meg vasal a fegyőrökre. Ez is egy kis segítség. Nagyon szegények vagyunk, de van mit ennünk, és a gyerekek mind - 250 -

járnak iskolába. Mindegyiknek van cipője. Szegény néger! azt hiszi, mert van cipője a gyerekeinek, minden rendjén van. Majdnem akkora, mint én, fekete arcán nincs semmi ellenszenves. Sőt, szeméből látni, hogy jó érzésű, dolgos, egészséges, jó családapa, jó férj, jó keresztény. - És maga, Pillangó? - Hát, Jean, én megpróbálom újra kezdeni az életem. Tíz esztendeje élek elevenen eltemetve, újra meg újra szökni próbálok, hogy egy nap én is olyan lehessek, mint te, szabad ember, akinek felesége van és gyermeke, és még gondolatban sem árt senkinek. Magad mondtad, hogy a fegyenctelep rohadt intézmény, és aki ad magára, meneküljön ebből a mocsokból. - Becsülettel segíteni fogom, hogy sikerüljön. Induljunk! Bámulatos érzékkel tájékozódik, pillanatnyi tétovázás nélkül is vezet egyenesen a kínaiak táborának közelébe: már majdnem két órája leszállt az este, amikor megérkezünk. Távolról fejszecsapások hallatszanak, de világosság sehol. Jean magyarázza, hogy ha valóban meg akarjuk közelíteni a tábort, egy-két előőrsöt ki kell kerülnünk. Úgy határozunk, hogy megállunk éjszakai pihenőre. Halálos fáradt vagyok, de félek elaludni. Mi lesz, ha félreismertem ezt a négert? Ha eddig csak tettette magát, és elveszi a puskát, mialatt alszom, és meg is öl? Ha megöl, kétszeresen nyer vele: megszabadul a veszedelemtől, amelyet számára jelentek, és még jutalmat is kap, mert végzett egy szökevénnyel. Igen, nagyon értelmes fickó. Szó nélkül, egy percet sem várva lefekszik aludni. Most is megvan a láncom, és hozzá a csavar. Kedvem volna lekötözni, majd arra gondolok, hogy épp úgy ki tudja nyitni a csavart, akár jómagam, és ha úgy alszom, mint a bunda, ő pedig óvatosan csinálja, észre sem veszem. Igyekezni fogok, hogy el ne aludjak. Egy egész pakli Gauloise- om van. Mindent elkövetek, hogy el ne aludjak. Nem hagyatkozhatok erre az emberre, aki végül is becsületes, de bennem gonosztevőt lát. Vaksötét az éjszaka. Ott fekszik, tőlem két méterre, csak a meztelen talpa világít. A dzsungelnek megvannak a jellegzetes éjszakai neszei: szüntelenül üvöltöz a golyvás majom, rekedten harsogó üvöltése kilométerekre elhallatszik. Nagyon fontos ez, mert ha szabályosan üvöltözik, az annyit jelent, hogy a csordája háborítatlanul ehet és alhat. Hangján nem érződik rémület, veszélyt se jelez, egyszóval se vadállat, se ember nincs a környéken. Az idegeim pattanásig feszültek, nem kerül nagy erőfeszítésembe, hogy el ne aludjak, különösen, mert meg-meg sütögetem magam a cigivel, de főleg nem alhatom a szúnyograj miatt, ezek ugyanis elszánták magukat, hogy az utolsó csöpp véremet is kiszívják. Tudnék védekezni ellenük, ha föláldoznám bagós nyálamat, ha bekenem magam, a szúnyogoktól megvéd ugyan, de elalszom. Csak azért fohászkodhatom, hogy a szúnyogoktól ne kapjak maláriát vagy sárgalázt. Hát talán kijutottam az enyészet útjáról lehet, hogy csak egy időre. Huszonöt esztendős voltam, amikor elindultam rajta 1931-ben. Most negyvenegyet írunk. Egyszóval tíz esztendeje. 1932-ben történt, hogy Pradel, az a lelketlen ügyész, irgalmatlan és embertelen vádiratával belelökött engem, aki fiatal voltam és erős, abba a verembe, amelyet a Büntetésvégrehajtó Hatóság jelent, beletaszított ebbe a posványos ingovánnyal teli gödörbe, ahol lassan oszlásnak kell indulnom, el kell enyésznem. Most, végre, fele részben sikerült a télak. Kijöttem a verem mélyéről, elértem a peremére. Minden erőmet és találékonyságomat latba kell vetnem, hogy megnyerjem a játszma második részét is. Lassan telik az éjszaka, de azért múlik, és nem is alszom el. Még a puskát se engedem ki a kezemből. Sőt, a szúnyogcsípések viszketésétől annyira éber voltam, hogy a fegyver egyetlenegyszer ki nem esett a kezemből. Elégedett lehetek magammal, nem tettem kockára a szabadságomat, nem hagytam, hogy legyűrjön a fáradtság. A szellem erősebbnek bizonyult az anyagnál - büszkén gondolok erre, amikor megüti fülemet a madarak napkelte közeledtét jelző első csivogása. Ez a néhány korán kelő jelzi a nyitányt, amely nem soká várat magára. A néger nagyot nyújtózik, majd felül, és dörzsölgeti a lába fejét. - Jó reggelt! Nem aludt? - 251 -

- Nem. - Hülyeség volt, mert higgye el, tőlem nincs mit félnie. Úgy határoztam, segítek magának, hogy sikerüljön a terve. - Köszönöm, Jean. Sok időbe telik, mire a világosság behatol az erdőbe? - Még jó egy óra. Csak az állatok érzik meg jóval előbb, hogy közeleg a napkelte. Egy óra múlva már egészen jól fogunk látni. Adja kölcsön a kését, Pillangó. Habozás nélkül odaadom neki. Lép egyet, kettőt, és egy húsos növényről levág egy ágat. Ad belőle egy nagy darabot, a másik részét megtartja. - Szívja ki belőle a vizet, és mossa le vele az arcát is. Ilyen furcsa lavórból kerül ki az ivó- és mosdóvizem. Világos nappal van. Jean visszaadja a késemet. Rágyújtok egy cigarettára, Jean is füstöl. Indulás. Miután többször is nagy sártócsákban tocsogtunk, és üggyel-bajjal átkeltünk rajtuk, és közben nem akadtunk össze senkivel, se ellenséggel, se baráttal, a nap dereka táján megérkeztünk az inini tábor közelébe. A tábornak rendes bekötő útja volt, arrafelé tartottunk. A nagy, megtisztított terület szélében keskeny vágány vezet. - Vasút ez - magyarázza Jean -, de csak csillék járnak rajta, kínaiak szokták tolni. Szörnyen csörömpölnek a csillék, már messziről hallani. Látjuk, ahogy egy csille elhalad, rajta pad, azon pedig két smasszer ül. Hátul két kínai hosszú farúddal fékezi a szerkentyűt. A kerekek szikráznak Jean magyarázza, hogy a rudak egyik vége acélból van, és hogy ezekkel tolják meg fékezik a kocsit. Az út nagyon forgalmas. Kínaiak járnak-kelnek, vállukon liántekercset, vadon élő malacot, kötegelt kókuszpálmalevelet cipelnek. Mintha mindenki a tábor felé tartana. Jean elmondja nekem, hogy a kínaiak több okból is kijárnak a dzsungelbe: vadászni, liánt vágni, mert ebből bútort készítenek, a kókuszpálma leveléből pedig gyékényt fonnak, a kertben, a nap ellen, ezzel takarják le a zöldséget, lepkére, légyre, kígyóra vadásznak, és így tovább. Némelyik kínai több órára is elmehet az erdőbe, ha befejezte a parancsnokság által rá kiosztott feladatot. Délután ötre mindenkinek vissza kell térnie. - Nesze, Jean. Itt az ötszáz frank és a puskád! (Ebből korábban már kivettem a töltést.) Van késem és görbekésem is. Elmehetsz. Köszönöm. Isten fizesse meg neked, bőkezűbben, mint én, hogy segítettél a szerencsétlen emberen, aki megpróbál új életet kezdeni. Rendes voltál, s ezt még egyszer köszönöm. Remélem, hogy amikor a gyermekeidnek elmondod ezt a történetet, azt is hozzáteszed: "Az a fegyenc rendes embernek nézett ki, örülök, hogy segítettem rajta." - Pillangó úr, késő van, estig már nem tudnék nagy utat megtenni. Tartsa magánál a puskát, reggelig magával maradok. Ha akarja, én majd megszólítom azt a kínait, akit maga választ, hogy értesítse Röf-Röföt. Így nem fél majd annyira, mintha egy szökésben levő fehér embert lát. Engedje meg, hogy kimenjek az útra. Ha véletlenül fölbukkanna egy smasszer, még az sem furcsállná, hogy itt lát. Majd azt mondom, hogy rózsafát kerestem a cayenne-i "Symphorien" vállalat számára. Bízzon bennem. - Akkor hát vedd vissza a puskádat, mert furcsállnák, hogy fegyvertelenül járkálsz az erdőben. - Az igaz. Jean kiállt az útra. Halkan füttyentek majd, ha valamelyik fölbukkanó kínai megnyeri a tetszésemet. - Jó napot, uram! - Jellegzetes hanghordozásával így köszön rá Jeanra egy töpörödött öreg kínai, aki egy banánfatörzset visz a vállán, biztosan pompás ízű eledel az. Füttyentek, mivel tetszik nekem ez az udvarias öreg, aki ráköszön Jeanra. - Jó napot! Megállj, beszédem van veled. - Mit akalni, ulam? - S azzal megáll az öreg. Vagy öt percig tárgyalnak. Nem hallom a beszélgetésüket. Két kínai közeleg, nagy szarvastehenet cipelnek, rúdra függesztve. Az állat lábánál fogva lóg, feje a földet súrolja. Úgy mennek el, hogy nem köszöntik a négert, de a maguk nyelvén odaszólnak - 252 -

honfitársuknak, aki néhány szóval válaszol is nekik. Jean bekíséri az öreget az erdőbe. Közelednek. Ahogy hozzám lépnek, az öreg kezet nyújt. - Te elszelelni? - Igen. - Honnan? - Az Ördögszigetről. - Az mál jó. - Nevet, és csak néz rám ferde szemével. - Az mál jó. Hogy hívsz magad? - Pillangó. - Én azt nem ismelni. - Csang barátja vagyok, Csang Vo-kiennek, Röf-Röf fivérének barátja. - Á, az mál jó. - És újra kezet ad. - Te mit akalni? - Értesíteni szeretném Röf-Röföt, hogy itt várok rá. - Nem lehet. - Miért nem? - Löf-Löf lopni hatvan kacsát tábol főnökétől. Főnök meg akalni ölni Löf-Löföt. Löf-Löf elszelelni. - Mikor? - Két hónapja. - Tengerre ment? - Én nem tudni. Én menni a tábolba, beszélni más kínaival, aki Löf-Löfnek jó balátja. Ő dönteni. Te nem mozdulni innen. Én éjjel visszajönni. - Hány órakor? - Nem tudom. De én visszajönni, hozni neked ételt, cigalettát, te itt nem gyújtani tüzet. Én fütyülni a Madelon-t. Amikol te hallani, kijönni az útla. Élted? - Értem. - Azzal el is megy. - Mi a véleményed, Jean? - Nincs elveszve semmi, mert ha maga úgy akarja, visszatérünk Kourouba, ott kerítek egy lélekvesztőt, élelmet meg vitorlát, hogy tengerre szállhasson. - Jean, nagyon messzire megyek, nem indulhatok el egyedül. Köszönöm az ajánlatodat. Ha minden kötél szakad, talán elfogadom. Mivel a kínaitól kaptunk egy jókora darab pálmarügyet, meg is esszük. Fölséges, üde és mogyoró íze van. Jean majd virraszt, bízom benne. Dohánylevet kenek a képemre meg a kezemre, ugyanis a szúnyogok megkezdték támadásukat. - Pillangó, a Madelon-t fütyülik. Ezzel kelt föl Jean. - Hány óra? - Nincs késő, talán kilenc lehet. Kimegyünk az útra. Vaksötét az éjszaka. A fütyörésző közeledik, én válaszolok. Felém lépdel, egész közel lehetünk egymáshoz, érzem, de nem látom. Felváltva fütyörészünk, és sikerül találkoznunk. Hárman vannak. Mindegyikük megérinti a kezemet. A hold hamarosan föltűnik. - Üljünk le az út szélén - mondja az egyik, hibátlan francia nyelven. - Az árnyékban nem láthatnak. Jean az imént csatlakozott hozzánk. - Előbb egyél, utána majd beszélünk .- szólít fel a társaság tanultabb tagja. Jean és én forró zöldséglevest eszünk. Ettől fölmelegszünk, és úgy döntünk, hogy a többi élelmet eltesszük későbbre. Mentaízű, cukrozott, forró teát iszunk - pompás. - Jó barátja vagy Csangnak? - Igen, ő mondta, hogy keressem föl Röf-Röföt, és vele együtt szökjem tovább. Én egyszer már megszöktem, nagyon messze, Kolumbiába. Jó tengerész vagyok, ezért is akarta Csang, hogy vigyem magammal a fivérét. Bízik bennem. - Helyes. Milyen tetoválása van Csangnak? - A mellén sárkány, a bal keze fején három pont. Azt mondta, ez a három pont jelzi, - 253 -

hogy ő volt a Poulo Condor-i lázadás egyik vezetője. A legjobb barátja a lázadás másik vezetője, akit Van Huénak hívnak. Félkarú. - Én vagyok az - feleli a hibátlan beszédű. - Annyi bizonyos, hogy te Csang barátja vagy, tehát a mi barátunk is. Jól figyelj: Röf-Röf még nem szállhatott tengerre, mivel nem tud elkormányozni egy bárkát. És egyedül is van, tehát bevette magát az erdőbe, innen tíz kilométerre. Faszenet készít. Barátai eladják, és elviszik neki a pénzt. Amikor már elég megtakarított pénze lesz, vesz egy bárkát, és keres valakit, akivel megszökhet a tengeren át. Ott, ahol most van, nincs veszélyben. Senki nem tud eljutni arra a szigetfélére, ahol él, mivel süppedő iszap veszi körül. Aki csak arra téved, elnyeli az iszap, ha nem ismeri ki magát. Napkeltekor érted jövök, és elvezetlek Röf-Röfhöz. Most gyertek velünk. Elindulunk az út szélén, ugyanis feljött a hold, és annyira világos van, hogy ötven méterre ellátunk. Ahogy egy fahídra érünk, így szól: - Menj le a híd alá. Ott megalszol, holnap reggel pedig érted jövök. Kezet szorítunk, s azzal elmennek. Nem bujkálnak, nyíltan mennek. Ha rajtakapnák őket, majd azt mondják, azért jártak kint, hogy megnézzék a nap folyamán az erdőben felállított csapdákat. Jean így szól: - Pillangó, ne aludj itt. Aludj az erdőben, én meg itt. Ha jön, majd szólok neked. - Így lesz helyes. - Visszatérek az erdőbe, és boldogan elalszom, miután elszívtam néhány cigarettát, és a gyomromat már előbb megtöltöttem jóízű levessel. Van Hue már napkelte előtt megjelenik. Időnyerés céljából napkeltéig az úton haladunk. Jól kilépünk vagy negyven percen át. Egyszeriben feljön a nap, és távolból idehallatszik a sínen guruló csille csörömpölése. A lombsátor alá osonunk. - Isten veled, Jean, köszönök mindent, és sok szerencsét. Isten áldjon meg téged és családodat. - Erősködöm, hogy fogadja el az ötszáz frankot. Elmagyarázta, hogy ha Röf-Röffel nem menne a dolog, hogyan juthatok el a faluja közelébe, hogyan kerüljem meg és térjek vissza arra az ösvényre, ahol találkoztunk. Neki hetenként kétszer feltétlenül arra visz az útja. Kezet szorítok ezzel a nemes lelkű négerrel, és ő egy ugrással már kint is terem az úton. - Előre! - vezényel Van Hue, és már csörtet is az erdőben. Nem tétovázik, jól tájékozódik, és elég gyorsan haladunk, mert nem járhatatlan az őserdő. Kerüli, hogy késével vagdossa az útjába kerülő ágakat vagy liánokat. Egyszerűen félrehúzza őket. RÖF-RÖF Nem egészen három óra múlva egy sártengerhez érünk. Kinyílt vízirózsák és nagy zöld levelek borítják az iszapot. Az ingovány szélén haladunk. - Vigyázz, meg ne csússz, mert úgy elnyel az iszap, hogy többet föl nem jössz - int Van Hue, mivel látta, hogy az imént megbotlottam. - Menj csak, én a nyomodban leszek, és majd jobban vigyázok. Előttünk, vagy százötven méternyire, egy picike sziget. A tenyérnyi földdarab közepéről füst száll föl. Biztosan a szénégető boksákból. Egy kajmánt pillantok meg az iszapban, csak a szeme dülled ki belőle. Ez a krokodilus mivel táplálkozhat az iszapban? Már jó egy kilométert kutyagoltunk az iszappocsolya partján, amikor Van Hue megáll, és kínaiul kezd kántálni, teli torokból. Egy ürge ereszkedik le a sziget szélébe. Kicsi és mindössze egy sort van rajta. A két kínai beszélgetésbe fog. Se vége, se hossza a dumának, és már kezdek türelmetlenkedni, amikor végre abbahagyják. - Erre gyere! - szól Van Hue. Megyek utána, most visszafelé tartunk. - Minden rendben van, ez Röf-Röf egyik barátja. Röf-Röf vadászni ment, de hamarosan megjön, itt kell megvárnunk. Leülünk. Egy órába sem telik, megérkezik Röf-Röf. Apró termetű, inas kis muksó, bőre sárga, mint az annámiaknak, fogait vastagon lakkozza, szinte csillogón szénfeketék, tekintete értelmes, nyílt. - Te vagy Csang fivérem barátja? - Igen. - 254 -

- Akkor jó. Elmehetsz, Van Hue. - Köszönöm - mondja Van Hue. - Nesze, vidd el ezt a fogolykakast. - Köszönöm, nem. - Van Hue kezet szorít velem, és elmegy. Röf-Röf most odahúz egy malac mögé, amely előtte szedegeti a csülkeit. A kínai a szó szoros értelmében a malac nyomában halad. - Jól vigyázz, Pillangó. Egyetlen elhibázott lépés, és te elmerülsz. Ha baj van, nem segíthetünk egymáson, mert akkor nem egy, hanem két ember pusztul el. A gázló sosem ugyanott húzódik, mivel mozog az iszap, de a malac mindig megtalálja az átjárót. Egyszer megesett, hogy két álló napot kellett várnom, mire átkelhettem. Való igaz: a fekete malac körbe szimatol, és egykettőre megindul az iszapon. A kínai a maga nyelvén beszélget hozzá. Meghökkenten nézem ezt a kis állatot: olyan kezes, akár egy kutya. Röf-Röf figyelmesen néz, én rémülten meresztem ki a szemem. A malac átkel, néhány centinél mélyebbre sosem süllyed. Új barátom nagy sietve megy utána, és hátraszól: - Az én nyomomba lépj. Szedd a lábad, mert egykettőre eltűnik a malac nyoma. Baj nélkül átkeltünk. A lábikrámnál magasabbra egyszer sem ért az iszap, és az is csak az utunk vége felé. A malac két nagy vargabetűt írt le, tehát több mint kétszáz métert tettünk meg a megkeményedett iszaprétegen. Az egész testemről patakzik a veríték. Nemcsak, hogy féltem, de valósággal eszemet vesztettem a rémülettől. Utunk első részében eltöprengtem, vajon az lesz-e az én sorsom is, hogy úgy halok meg, mint Sylvain. Szinte magam előtt láttam szegényt abban a végső percében, s bár nagyon éber voltam, mintha újra ott volna előttem a teste, de az arca mintha az enyém volna. Hogy mit éreztem ennél az átkelésnél, azt egyhamar nem felejtem el. - Add a kezed! - És Röf-Röf, ez a csont-bőr muksó segít nekem, hogy fölkapaszkodhassak a partra. - No, apafej, ide aztán nem jönnek utánunk az embervadászok. - Hát efelől nyugodt lehetsz! Beljebb megyünk a kis szigetre. Széngáz fojtogat. Köhögök. Két pislákoló boksa füstöl. Itt aztán nem kell szúnyogokkal hadakoznom. A széltől kavargó füstben kunyhó áll, kis házikó: a fedele levélből van, a falai szintén levélből font gyékényből. Ajtaja előtt ott álldogál a kis indokínai, akivel előbb találkoztam, mint Röf-Röffel. - Jó napot, ulam! - Rendesen beszélj vele, ne csavard ki a szót, a fivérem barátja. A kínai, ez a töpörtyű, tetőtől talpig végigméreget. Mivel elégedett a szemlével, kezet nyújt, és fogatlan szájjal mosolyog hozzá. - Lépj be, ülj le. Az egyetlen helyiség, a konyha, igen tiszta. Nagy fazékban fő valami. Mindössze egy fekhely van, faágakból, legalább egyméternyire a földtől. - Segíts összeeszkábálni valami fekhelyet, hogy ma éjjel aludhasson. - Jó, Röf-Röf. Fél órába sem telik, kész a helyem. A két kínai tálal: pompás levest eszünk, utána főtt rizst, hagymás hússal. Ez a muksó, Röf-Röf barátja, adja el a faszenet. Nem lakik a szigeten, tehát Röf-Röf és én magunkra maradunk, amikor leszáll az este. - Igen, a tábor főnökének minden kacsáját elloptam, ezért is léptem olajra. A pislákoló tűz egyszer-egyszer megvilágítja az arcunkat, ott ülünk egymással szemközt. Vizsgálgatjuk egymást, és ahogy beszélgetünk, mindegyikünk próbálja megismerni és megérteni a másikat. Röf-Röf arca jóformán nem is sárga. Természetes sárga színe bronzos a napsütéstől. Igen ferde vágású, csillogó fekete szemével beszéd közben egyenesen rám néz. Fekete dohánylevélből sodort hosszú szivart pöfékel. Én változatlanul cigarettát szívok, rizspapírba sodrom, amit a félkarú hozott. - 255 -

- Egyszóval olajra léptem, mivel a főnök, a kacsák tulaja, meg akart ölni. Már három hónapja ennek. Az a baj, hogy eljátszottam nemcsak a kacsákért kapott pénzt, hanem a két boksában kitermelt faszén árát is. - Hol játszol? - A sűrűben. Az inini táborból a kínaiak és a Cascade-ból érkező szabadultak minden éjjel ott játszanak. - Elszántad magad, hogy tengerre szállj? - Egyéb vágyam sincs, és amikor eladtam a faszenet, úgy gondoltam, veszek egy bárkát, keresek egy ürgét, aki ért hozzá, és hajlandó velem jönni. De három héten belül megint tudnánk csónakot venni a szén árából, és tengerre szállhatunk, hiszen te el tudod kormányozni a hajót. - Nekem van pénzem, Röf-Röf. Ahhoz, hogy egy bárkát ehessünk, nem kell várnunk a szén eladására. - Akkor rendben. Tudok egy jó dereglyét, ezerötszáz frankért eladó. Egy néger favágó árulja. - Aha, és te láttad? - Igen. - De én is szeretném látni. - Holnap fölkeresem Csokoládét, ahogy én hívom. Mondd el, Pillangó, hogy lógtál meg. Azt hittem, az Ördögszigetről nem lehet télakolni. Fivérem, Csang, miért nem jött veled? Elmondom a szökésünket, beszélek a Lisette-hullámról, Sylvain haláláról. - Megértem, hogy Csang nem akart veled tartani. Bizony kockázatos vállalkozás volt. Kivételesen szerencsés ember vagy, azért úsztad meg eddig. Örülök neki. Röf-Röf meg én jó három órája beszélgettünk. Korán lefekszünk, mert napkeltekor fel akarja keresni Csokoládét. Még tesz egy nagy ágat a tűzre, hogy kitartson az éjszaka, majd lefekszünk. A füst köhögtet és fojtogat, de van egy előnye: sehol egy szúnyog. Elnyújtózom a vackomon, pompás meleg van a takaró alatt, és lehunyom a szemem. Nem bírok elaludni. Nagyon is izgatott vagyok. Eddig jól ment minden. Ha megfelel a hajó, egy hétbe sem telik, és a tengeren vagyok. Röf-Röf apró és vékony dongájú, de roppant erős és hihetetlenül szívós lehet. Biztosan rendes, tisztességes a barátaival, de valószínűleg nagyon kegyetlen az ellenségeivel. Ázsiai ember arcából nehéz olvasni, nem árul el semmit. A tekintete azonban mellette szól. Elalszom, és napfényben szikrázó tengerrel álmodom, hajóm vidáman szeli a vizet, útban vagyok a szabadság felé. - Kávét kérsz vagy teát? - Te mit iszol? - Teát. - Én is azt kérek. A nap még alig bukkant föl, a tűz tegnap óta ég, víz forr egy edényben. Egy kakas vidáman kukorékol. Madárcsicsergést nem hallani, a két boksa füstje bizonyára elűzi őket. A fekete malac ott hever Röf-Röf ágyán. Lusta lehet, mert még most is alszik. A parázson rizslisztből gyúrt lepények sülnek. A muksó kitölti nekem a cukros teát, aztán kettévág egy lepényt, megkeni margarinnal, és a kezembe nyomja. Bőségesen megreggelizünk. Három jól átsült lepényt vágok be. - Mindjárt indulok, kísérj el. Ha kiáltozást vagy füttyszót hallasz, ne válaszolj. Semmi baj nem érhet, ide senki nem jöhet. De ha kimész az ingovány szélére, lelőhetnek. Gazdájának kurjantására fölkel a malac. Eszik, iszik, majd kifelé kocog, mi utána. Egyenesen az iszapnak tart. Leereszkedik, elég messze attól a helytől, ahol tegnap megérkeztünk. Bemegy vagy tízméternyire, majd visszajön. Nem tetszik neki a gázló. Háromszor is próbálkozik, mire sikerül átmennie. Nyomában Röf-Röf azonnal, félelem nélkül átkel a szilárd földre. Röf-Röföt csak estére várhatom. Egymagam megeszem a levest, amit föltett főni. A tyúkólból összeszedek nyolc tojást, és háromból csinálok egy kis rántottát, margarinnal. A - 256 -

szél megfordult, és a kunyhóval szemben, a két szénégető boksa füstje most oldalvást száll. A délutáni eső elől fedél alá húzódom, kényelmesen elterülök a faágakból vetett fekhelyen, a széngáz nem zavar. Délelőtt körbejártam a szigetet. Szinte a közepén, elég nagy irtás. Ledöntött törzsek, aprított tönkök jelzik, hogy Röf-Röf onnan termeli ki a fát a szénégetéshez. Egy nagy gödröt is láttam, biztosan onnan hozza a fehér agyagot a parázsló fa lefojtására. A tyúkok a tisztásra járnak kapirgálni. A lábam mellett óriási patkány cikázik el, és néhány méterrel odébb egy majd kétméteres döglött kígyóra bukkanok. Nyilván a patkány végzett vele. Az egész nap, amit egyedül töltöttem a kis szigeten, tele volt fölfedezéssel. Például egy hangyász-családra leltem. Az anya volt, három kicsinyével. Köröttük népes, megkergült hangyaboly. A tisztás szélében tucatnyi pöttöm majom ugrándozott fáról fára. Ahogy megjelentem, a selyemmajmok szívet tépően rikoltoztak. Estére megérkezett Röf-Röf. - Színét se láttam se Csokoládénak, se a bárkának. Biztosan élelemért ment Cascade-ba, abba a kis faluba, ahol a háza van. Ettél rendesen? - Igen. - Ennél még? - Nem. - Hoztam neked két csomag kapadohányt, bakának való bagó, de nem volt más. - Köszönöm, ez is megteszi. Amikor Csokoládé elmegy, mennyi ideig szokott elmaradni a falujában? - Két-három napig, de holnap és mindennap keresem majd, mert nem tudom, hogy mikor ment el. Másnap szakad az eső. Röf-Röf azonban mégis fölkerekedik, teljesen csupaszon. Cuccát viaszosvászonba csavarva, a hóna alá vágja. Nem kísérem el. "Fölösleges, hogy bőrig ázz" - mondja. Az imént elállt az eső. A nap állásából úgy látom, tíz, tizenegy óra lehet. Az egyik boksát, a másodikat, szétverte a lezúduló eső. Odamegyek, hogy megnézzem, mi kárt tett benne. A lezúduló eső nem oltotta ki teljesen a parazsat. Az alaktalan halomból most is pipál a füst. Egyszer csak megdörzsölöm a szemem, mielőtt még egyszer odanéznék, annyira váratlan a látvány: a boksából öt cipő áll ki. Nyomban rájön az ember, hogy ezekhez az orrukkal fölfelé álló cipőkhöz lábfej és lábszár is tartozik. Egyszóval három ember sül a boksában. Nem kell részleteznem első reakciómat: ha az ember ilyen szörnyűségre bukkan, kissé lúdbőrzik tőle a háta. Lehajolok, lábammal kissé odébbkotrom a félig átégett faszenet, és megtalálom a hatodik lábat is. Ez a Röf-Röf nem sokat teketóriázik, elhamvasztja az ürgéket, akiket kicsinál. Annyira megrendülök, hogy hátat fordítok a boksának, és elmegyek a tisztásra, egyet napozni. Szükségem van a melegre. Bizony, ebben a fojtogató hőségben egyszeribe rázni kezd a hideg, és szükségét érzem, hogy egy kicsit süssön rám a jó trópusi nap. Aki ezt olvassa, bizonyára úgy gondolja, hogy ez nem logikus, hiszen ettől a fölfedezéstől inkább veríték verhetett volna ki. Pedig nem, minden porcikámat hideg járta át, testileg, lelkileg megdermedtem. Csak sokkal később, jó óra múlva kezdett patakzani homlokomról a veríték, mert minél tovább töprengtem, annál jobban megerősödött bennem az a hiedelem, hogy csoda, hogy még élek, hiszen elárultam Röf-Röfnek, hogy sok pénzem van a patronomban. Bár meglehet, hogy egy harmadik boksa alapozására tartogat. Eszembe jut, hogy a fivére, Csang mondta, a kalózkodásért és gyilkosságért ítélték el, amit egy dzsunkán követett el. Valahányszor megtámadtak egy hajót, hogy kirabolják, egyben kiirtották a hajón élő egész családot, persze politikai okok ürügyén. Egyszóval ezeknek az ürgéknek gyakorlatuk van benne, hogyan kell szériában gyilkolni. Másrészt én fogoly vagyok ezen a szigeten. Furcsa helyzetbe kerültem. Várjunk csak, gondoljuk végig a dolgot. Ha itt, a kis szigeten, megölöm Röf-Röföt, és őt hantolom el a szénégető boksa alá, volt - nincs! Csakhogy nekem nem fog - 257 -

engedelmeskedni a malac, ez a kezes állat még franciául sem ért. Egyszóval lehetetlen kijutnom a szigetről. Ha fegyvert fogok a kínaira, kénytelen engedelmeskedni, de ha kényszer alatt kivezet a szigetről, utána meg kell ölnöm, mihelyt szilárd talaj van a talpam alatt. Ha bedobom a mocsárba, eltűnik, de annak azért van valami oka, hogy elégeti az ürgéket, és nem dobja őket az iszapba, jóllehet ez egyszerűbb volna. A smasszerekre fütyülök, de ha barátai, a kínaiak rájönnek, hogy megöltem, vadászni fognak rám, és amilyen jól ismerik az őserdőt, nem lesz leányálom, ha utánam vetik magukat. Röf-Röfnek csupán egyetlen puskája van, egycsöves puska, elöltöltős. Sosem válik meg tőle, még főzés közben sem. Azzal alszik, és magával viszi még akkor is, amikor kifordul a kunyhóból az árnyékszékre. Nyitott késsel kell járnom állandóan, de aludnom azért csak kell. Hát ami azt illeti, jól beleválasztottam, kit vegyek magam mellé társul a télakhoz! Egész nap egy falatot sem ettem. És még semmire sem tudtam magam elszánni, amikor éneklést hallok. Röf-Röf van hazatérőben. Az ágak mögé bújva látom, ahogy közeleg. Fején batyut egyensúlyoz. Csak akkor mutatkozom, mikor az ingovány innenső végébe ér. Mosolyogva nyújtja át a liszteszsákba csavart batyut, fölkapaszkodik mellém, és gyorsan elindul a házikó felé. Megyek utána. - Jó hírt hoztam, Pillangó. Csokoládé megjött. Még megvan a hajója. Azt mondja, jó ötszáz kilót megbír anélkül, hogy elmerülne. Amit cipelsz, mind liszteszsák, abból csináljuk meg a nagy- meg az orrvitorlát. Ez az első szállítmány. Holnap elhozzuk a többi zsákot, mert velem jössz, hogy megnézd, megfelel-e a csónak. Röf-Röf mindezt úgy mondja el, hogy hátra se fordul. Libasorban megyünk. Elöl a malac, majd ő, végül én. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy nem úgy látszik, mintha azt tervezné, bekotor a boksa aljára, hiszen holnap elvisz, hogy megnézzük a csónakot, és már áldoz is a télak érdekében: még liszteszsákot is vásárolt. - Nicsak, az egyik boksa beomlott. Biztosan az esőtől. Úgy szakadt, hogy nem is csoda. Még csak nem is veszi szemügyre a boksát, hanem egyenesen bemegy a kunyhóba. Már nem is tudom, mit mondjak, vagy mire szánjam el magam. Megjátszani, mintha semmit nem láttam volna, az nem megy. Furának látszana, hogy egész áldott nap feléje se néztem a boksának, pedig huszonöt méternyire van a házikótól. - Hagytad, hogy kialudjon a tűz? - Igen, nem gondoltam rá. - Hát nem ettél? - Nem, nem voltam éhes. - Beteg vagy? - Nem. - Akkor miért nem vágtad be a levest? - Röf-Röf, ülj le, beszédem van veled. - Előbb hadd gyújtsam meg a tüzet. - Nem, most, azonnal beszélni akarok veled, amíg világos van. - Mi baj? - Az, hogy a berogyott boksából előbukkant három ember, akiket te sütögettél ott: Erre adj magyarázatot. - Ó, hát ezért vagy olyan furcsa! - És egy szikrányi felindultság nélkül, egyenesen a szemembe nézve, így folytatja: - Mióta ezt fölfedezted, nyugtalan vagy. Megértelek, ez a természetes. Sőt, még szerencsém volt, hogy nem döftél le hátulról. Hallgass ide, Pillangó: ez a három fickó embervadász volt. Egy hete, de inkább tíz napja, nagy halom faszenet adtam el Csokoládénak. Az a kínai, akit te is láttál, segített elszállítani a zsákokat a szigetről. Bonyolult dolog az: jó kétszáz méteres kötélen kell átvontatni a sorjában rákötött zsákokat: az iszap tetején szánkáznak át. Egyszóval innen, egészen a kis vízfolyásig, ahol Csokoládé lélekvesztője várakozott, szépecskén maradt nyom utánunk. Az elnyűtt zsákokból el-elhullott néhány darabka faszén. Akkor kezdett erre ólálkodni az első embervadász. Az állatok rikoltozásából tudtam, hogy valaki jár az erdőben. Föl is - 258 -

fedeztem az ürgét, de ő nem látott engem. Átkeltem, nem a feléje eső oldalon, hanem a másikon, leírtam egy félkört, hátulról rajtaütöttem, ami nem volt nehéz. Úgy halt meg, hogy nem is látta, ki ölte meg. Mivel megfigyeltem, hogy az iszap kiveti a hullát, előbb lesüllyed ugyan, de néhány nap múlva följön az iszap tetejére, hát idecipeltem, és bedugtam a boksa aljára. - És a másik kettő? - Az három nappal az érkezésed előtt történt. Vaksötét és csöndes volt az éjszaka, ami elég ritka az őserdőben. Ezek ketten az ingovány körül ólálkodtak, mióta leszállt az este. Egyikük, valahányszor feléjük szállt a füst, köhögni kezdett. A köhögésből tudtam meg, hogy járnak erre. Napkelte előtt átmerészkedtem az ellenkező oldalon, egyszóval nem ott, ahonnan a köhögést hallottam. A rövidség kedvéért csak annyit mondok, hogy az elsőnek elmetszettem a torkát. Egyet se kiáltott. Ami a másikat illeti, akinek vadászpuskája volt, kár volt előbújnia, mert hogy annyira önfeledten leste a kis sziget erdejét, látni akarta, hogy mi történik. Egy lövéssel leterítettem, és mivel nem halt meg, szíven szúrtam a késemmel. Hát, Pillangó, ez az a három ürge, akit a boksa alján láttál. Két arab volt meg egy francia. Nem volt könnyű a vállamon áthozni őket az ingoványon. És kétszer kellett fordulnom, mivel nehezek voltak. Végül elhelyeztem őket a rakás közepébe. - Valóban így történt? - Így, Pillangó, esküszöm. - Miért nem dobtad őket az iszapba? - Ahogy már mondtam, az iszap földobja a hullákat. Némelykor beleesik egy-egy nagy szarvastehén, és egy hét múlva följön az iszap tetejére. Ilyenkor rothadásos bűz terjeng, míg csak a dögevők föl nem falják. Sok időbe telik ez, és rikoltoznak meg röpdösnek, ide vonzzák a kíváncsiakat. Pillangó, esküszöm, tőlem nem kell tartanod. De hogy megnyugodj, nesze, vedd el a puskámat, ha akarod. Őrült kívánság támad bennem, hogy elfogadjam a fegyverét, de erőt veszek magamon, és a lehető legtermészetesebb hangon ezt felelem: - Nem, Röf-Röf. Csak azért vagyok itt, mert úgy érzem, hogy egy barátommal vagyok, biztonságban. Holnap újra gyújts alá az embervadászoknak, mert ki tudja, mi történik, amikor továbbállunk. Semmi kedvem, hogy akár távollétemben is, három gyilkossággal vádoljanak. - Jó, már holnap elégetem őket. De légy nyugodt, erre a szigetre soha senki be nem teszi a lábát: aki megpróbál átjutni, elmerül. - És gumitutajjal? - Erre nem gondoltam. - Ha valaki elvezetné ide a zsarukat, és azok fejükbe vennék, hogy átjönnek a szigetre, hidd el, tutajon át is kelnének. Ezért is kell minél előbb felkerekednünk. - Rendben van. Holnap újra meggyújtjuk a boksát, ámbár nem aludt ki, Csupán két szellőző kürtőt kell csinálni. - Jó éjszakát, Röf-Röf. - Jó éjszakát, Pillangó. És ismétlem, aludj jól, bízhatsz bennem. Állig betakarózom, és élvezem a pokróc melegét. Rágyújtok. Tíz percbe sem telik, Röf-Röf már hortyog. Mellette hangosan szuszog a malac. A tűz már nem lángol, de az átégett tuskó föl-föl parázslik, valahányszor a szellő betéved a kunyhóba, s ettől békés, derűs érzés árad el az emberben. Élvezem a kényelmet, és azzal alszom el, hogy egy gondolat motoszkál bennem: vagy fölébredek holnap, s akkor minden végleg rendben lesz Röf-Röf és közöttem, vagy ez a kínai, szándékai leplezésében és meseszövésben nagyobb művész Sacha Guitrynél, akkor pedig nem látom meg többé a napot, mert túl sokat tudok már róla, és ez kínos lehet számára. A sorozatos gyilkolás eme szakembere úgy ébreszt, hogy markában egy bögre kávét tart, és mintha mi sem történt volna, széles, szívélyes mosollyal rám köszön. Fölkelt a nap. - Nesze, idd meg a kávéd, vegyél még lepényt, már rajta a margarin. - 259 -

Miután ettem, ittam, kint megmosakszom. A vizet egy hordóból merem, az mindig tele van. - Segítenél, Pillangó? - Igen - felelem, meg sem kérdem, miben. Lábuknál fogva kihúzzuk a félig elégett holttesteket. Látom, de nem teszem szóvá, hogy mindegyiknek föl van metszve a hasa: a rokonszenves kínai megvizitálhatta a belüket, nincs-e patronjuk. Valóban embervadászok lettek volna? Nem lehet-e, hogy lepkére vadásztak vagy vadra mentek? Önvédelemből ölte-e meg a három embert, vagy azért, hogy meglopja őket? No, elég ebből a töprengésből. Újra berakjuk őket a boksa közepén kialakított üregbe, és máris megindul az üzem, kétféle rendeltetéssel: szenet éget, és elhamvasztja a három hullát. - Indulás, Pillangó! A malacka rövid idő alatt rátalál a gázlóra. Libasorban átkelünk az iszapon. Leírhatatlan szorongás költözik belém abban a pillanatban, amikor rá kell merészkednem. Olyan mélyen belém vésődött, hogyan nyelte el Sylvaint az iszap, hogy nem tudok nyugodt lélekkel lépkedni. Végre, hideg verítékben fürödve, nekivágok Röf-Röf nyomában. A lábamat mindig az ő nyomába rakosgatom. Nincs itt helye az okoskodásnak: ha ő átjut, átjutok én is. Jó kétórás meneteléssel eljutunk oda, ahol Csokoládé fát vág. Az erdőben senkivel nem találkoztunk, tehát egyszer sem kellett elbújnunk. - Jó napot! - Jó napot, Röf-Röf! - Hogy vagy? - Megvagyok. - Mutasd meg a hajót a barátomnak. Jó teherbíró: a hajó, afféle teherdereglye. A test nehéz, de jó anyag. Megdöfögetem a késemmel. Fél centinél mélyebbre sehol nem megy bele. A fenék is hibátlan: Kitűnő fából építették. - Mit kér értse? - Kétezer-ötszáz frankot. - Kétezret adok érte. Áll az alku. - Nincs hajótőke. Ötszázzal megtoldom, de építsen bele hajótőkét, kormányt meg árbocot. A hajótőke keményfából legyen, a kormány szintén. Az árboc háromméteres, hajlékony fából. Mikor lesz meg? - Egy hét múlva. - Itt van két ezres és egy ötszázfrankos. Kettévágom őket, a másik felét szállításkor adom át. Vegye magához a három fél bankjegyet. Rendben? - Rendben. - Kérek még permanganátot, egy hordó ivóvizet, cigarettát és gyufát, egy hónapra való élelmet négy embernek, lisztet, olajat, kávét és cukrot. Ezt az útravalót külön fizetem. Az egész mindenséget a Kourou folyón tartozik átadni. - Uram, nem kísérhetem el magukat a torkolatig. - Arra nem is kérem. Azt kértem, hogy a folyón adja át a hajót, nem ebben a kis öbölben. - Itt vannak a liszteszsákok, kötél, tű és vitorlavarró fonal. Röf-Röf meg jómagam visszatérünk a rejtekhelyünkre. Jóval beesteledés előtt baj nélkül megérkezünk. Hazafelé vállán hozta a malacot mert elfáradt az állat. Ma ismét magamban vagyok, és éppen a vitorlát varrom, amikor kiáltozást hallok. A fák mögött bujkálva tartok az ingovány felé, és átnézek a túlsó partra: Röf-Röf nagy hadonászva ott vitatkozik a hibátlan beszédű kínaival. Úgy sejtem, át akar jönni a szigetre, de ez nincs ínyére Röf-Röfnek. Mindegyikük egy liánvágó kést tart a kezében. A félkarú jobban ki van kelve magából. Csak meg ne ölje nekem Röf-Röföt! Úgy döntök, hogy előlépek. Füttyentek. Felém fordulnak. - 260 -

- Mi van, Röf-Röf? - Beszédem van veled, Pillangó! - kiáltja a másik. - Röf-Röf nem akar átengedni. Kínai nyelven folytatott újabb tízperces vita után a malac megindul előttük, és mindnyájan megérkeznek a szigetre. Ott ülünk a kunyhóban, kezünkben egy-egy bögre tea, és várom, hogy szólásra szánják magukat. - Hogy miről van szó? - kezdi Röf-Röf. - Mindenáron télakolni akar velünk. Én egyre magyarázom, hogy nekem nincs szavam ebben, te fizetsz, te rendelkezel mindenben. De nem hisz nekem. - Pillangó - kezdi rá a másik -, Röf-Röf köteles magával vinni. Két esztendeje ő vágta le a karomat, amikor összeverekedtünk szerencsejáték közben. Megesketett, hogy nem ölöm meg. Meg is esküdtem rá, de egy feltétellel: gondoskodik rólam holtomig, de legalábbis addig, amíg kívánom. Márpedig ha elmegy, az életben többé nem látom. Ezért vagy hagyjon téged, hogy egyedül menj, vagy pedig vigyen magával. - Az áldóját, ez aztán valami! Ide figyelj, én hajlandó vagyok téged is magammal vinni. Erős és nagy a hajó, akár még többen is mehetnénk. Ha Röf-Röf beleegyezik, elviszlek. - Köszönöm - mondja a félkarú. - Mit szólsz hozzá, Röf-Röf? - Ha te akarod, részemről rendben van. - Egy fontos kérdés. Ki tudsz-e jönni a táborból úgy, hogy ne jelentsenek eltűntnek, és ne induljanak keresésedre, mert olajra léptél, és le tudsz-e jutni a folyóhoz, mielőtt beesteledne? - Baj nélkül. Délután háromkor már kijöhetek, és két órán belül lent vagyok a folyóparton. - Röf-Röf, este is rátalálsz arra a helyre, hogy haladéktalanul fölvehessük a barátodat? - Rátalálok. - Gyere el egy hét múlva, akkor megtudod, mikor indulunk. A félkarú boldogan fölkerekedik, miután kezet szorít velem. Látom őket, amikor a túlsó parton elválnak. Búcsúzóul megérintik egymás kezét. Minden rendben van. Amikor Röf-Röf ismét föltűnik a kunyhóban, így folytatom: - Fura szerződést kötöttél az ellenségeddel: ráállsz, hogy haláláig eteted, fura dolog ez. Miért vágtad le a karját? - Egymásnak estünk a játék miatt. - Inkább ölted volna meg. - Szó sem lehetett róla, nagyon jó barátom. Hadbíróság elé idéztek a dolog miatt, ott a végsőkig védett, azt mondta, ő támadt rám, és hogy én csak jogos önvédelemből cselekedtem. Az egyezségbe a magam jószántából mentem bele, ezért tisztességgel állnom is kell. Csak az volt a baj, hogy nem mertem szólni neked, mivel te fizetsz mindent. - Jól van, Röf-Röf, többet ne ejtsünk szót róla. Ha Isten is úgy akarja, és egyszer szabad leszel, azt teszel, amit jónak látsz. - Állni fogom a szavamat. - Mihez akarsz kezdeni, ha egyszer majd szabad leszel? - Vendéglőt nyitok. Nagyon értek a főzéshez, ő pedig szakértője a sou-mein készítésének, amolyan kínai spagettifélének. Ez az esemény jókedvre hangolt. Olyan mulatságos história, hogy akaratlanul is ugratom vele Röf-Röföt. Csokoládé megtartotta a szavát: öt nap múlva minden készen állt. Zuhogó esőben mentünk szemrevételezni a csónakot. Semmi hiba rajta. Árboc, kormány és hajótőke beépítve, príma anyagból. Ahol a folyó egy nagyot kanyarog, ott vár majd ránk a hajó, a hordóval és az élelemmel. Még le kell adni a drótot a félkarúnak, Csokoládé vállalja is, hogy elmegy a táborba, és értesíti. Hogy elkerüljük a veszélyes partszakaszt, ahol föl kellene szednünk, Csokoládé majd elvezeti egyenesen a rejtekhelyre. A Kourou folyó torkolatát két világítótorony jelzi. Ha esik, a folyó közepén haladva baj nélkül kijuthatunk a tengerre. A vitorlát persze nem vonhatjuk föl, mert árulónk lenne. - 261 -

Csokoládétól kaptunk fekete festéket meg ecsetet. A vitorlára ráfestünk egy nagy K-t és egy számot: 21. A K 21 bejegyzett szám, egy halászhajóé, mely éjjel néha kimegy a tengerre halászni. Ha netán meglátnak, amikor a tengerre kiérve, kibontjuk a vitorlát, majd azt hiszik, hogy azt a hajót látják. Holnap lesz a napja, az időpont tizenkilenc óra, egy órával esteledés után. Röf-Röf erősködik, hogy rátalál az útra, és egyenesen el tud vezetni a rejtekhelyre. Ötkor hagyjuk majd el a szigetet, hogy még világosban tehessük meg az egyórás utat. Vidáman térünk vissza a kunyhóba. Röf-Röf hátra se fordul, én ugyanis mögötte megyek, vállán viszi a malackát, és be nem áll a szája: - Végre megszűnik a fegyencélet. És neked meg Csang fivéremnek köszönhetem, hogy szabad leszek. Egyszer talán, ha a franciák elhagyják Indokínát, vissza is térhetek a szülőföldemre. Egyszóval bízik bennem, és mert látta, tetszik nekem a hajó, víg, mint a füttyös rigó. Az utolsó éjszakát töltöm a szigeten, és - úgy remélem - az utolsó éjszakámat Guayana földjén. Ha kijutok a folyóról és már a tengeren járok, az már a szabadság, annyi bizonyos. A hajótörés az egyetlen veszély, ugyanis a háború kitörése óta egyetlen ország sem adja ki a szökött fegyenceket. Legalább valamiben hasznát látjuk a háborúnak. Ha nem sikerül a télak, halálra ítélnek, az igaz, de előbb le kell tartóztatniuk. Sylvain jut az eszembe: itt lehetne velem, mellettem, ha nem követi el azt az oktalanságot. Úgy alszom el, hogy gondolatban táviratot szerkesztek: "Pradel főügyész úrnak. Végre egyszer s mindenkorra, győzelmesen kikerültem az enyészet útjáról, amelyre ön taszított. Kilenc évembe került." A nap elég magasan jár, amikor Röf-Röf fölébreszt. Tea és lepény. Mindenütt konzervdobozok. Megpillantok két fűzfavesszőből font ketrecet. - Mit akarsz azokkal a ketrecekkel? - Belerakom a baromfit, útközben majd megesszük. - Te bezsongtál, Röf-Röf! A baromfit nem visszük. - Márpedig én elviszem. - Elment az eszed? Ha az apály miatt csak reggel felé tudunk kijutni a nyílt tengerre, és a tyúkok meg a kakasok rázendítenek a folyón, képzeld el, micsoda veszélyt hoznak ránk! - Nem kótyavetyélem el a baromfit. - Süsd meg őket, és tedd el zsírban meg olajban. Úgy eláll, és az első három nap megkajoljuk. Végre meggyőzöm Röf-Röföt, kimegy a tyúkokért, de az első négy, amit el tudott kapni, olyan riadt kárálást csapott, hogy a többiek megorrontottak valamit, ugyanis utána már egyet sem tudott elfogni, mind meglapult az erdőben. Az állatok titka: hogy, hogy nem, de megérzik a veszélyt. Megrakodva, akár a málhás öszvér, a malacka nyomában átkelünk az ingoványon. Röf-Röf kikönyörögte, hogy vigyük el a malacot. - Szavadat adod, hogy nem fog visítozni a bestia? -. Esküszöm, hogy nem. Ha ráparancsolok, meg se pisszen. Kétszer, vagy háromszor megesett, hogy tigris vett űzőbe bennünket, körbejárt, hogy lecsapjon ránk, de akkor se visítozott. Pedig égnek állt minden szál szőre. Mivel meggyőződtem Röf-Röf jóhiszeműségéről, beleegyeztem, hogy elhozza hőn szeretett malackáját. Este van, mire megérkezünk a rejtekhelyre. Csokoládé ott vár a félkarúval. Két zseblámpa világánál mindent át tudok vizsgálni. Semmi se hiányzik: a vitorlagyűrű átfűzve az árbocon, az orrvitorla a helyén, készen rá, hogy fölhúzzuk. Röf-Röf, utasításomra, kétszer-háromszor elvégzi a műveletet. Egykettőre megérti, mit várok tőle. Megadom a pénzt a négernek, aki olyan tisztességgel állta a szavát. Annyira naiv, hogy hozott magával ragasztószalagot, és elhozta a fél bankjegyeket. Meg is kér, hogy ragasszam össze őket. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy elvehetném tőle a pénzt. Aki nem gondol rosszat másokról, az maga is derék, becsületes ember. Mivel látta, hogyan bánnak a fegyencekkel, nem volt lelkifurdalása, és segítséget nyújtott három - 262 -

embernek, hogy elmenekülhessenek ebből a pokolból. - Isten veled, Csokoládé! Sok szerencsét neked és a családodnak. - Köszönöm szépen. Tizenegyedik füzet BÚCSÚ A FEGYENCÉLETTŐL TÉLAK KÍNAI MÓDRA Utolsónak szállok be, Csokoládé megtolja a hajót, és elindulunk a folyó felé. Nem padlizunk, hanem van két jó evezőnk, az egyikkel Röfi húz elöl, a másikkal én. Két órába sem telik, megindulunk a folyón. Jó egy órája esik. Festékkel átitatott liszteszsák véd az eső ellen, Röfinek ugyanaz van, a félkarúnak szintén. A folyó gyors folyású, a víz csupa örvény. Az erős áramlás ellenére egy órán belül a vízfolyás közepén járunk. Az apály segítségével három óra múlva elhúzunk a két világítótorony között. Tudom, hogy közel a tenger, mert a két világítótorony a torkolat végső részén áll. Fölhúzott nagy- és orrvitorlával baj nélkül hagyjuk el a Kourout. A szél akkora erővel kap bennünket oldalba, hogy kénytelen vagyok ráengedni a vitorlára. Egyetlen lökéssel kint vagyunk a tengeren: egyenesen átszáguldtunk a szűk bejáraton, és most gyorsan távolodunk a parttól. Előttünk, negyven kilométernyire, a Királysziget világítótornya mutatja az utat. Tizenhárom napja még ott éltem, túl ezen a világítótornyon, az Ördögszigeten. Ezt az éjszakai kifutást a tengerre, ezt a hirtelen megválásunkat a szárazföldtől, két kínai kenyeres társam nem üdvözli kitörő örömmel. A Menny fiai nem úgy nyilvánítják ki érzelmeiket, mint mi. Ahogy kint vagyunk a tengeren, Röf-Röf, természetes hangon, mindössze ennyit mond: - Rendben kijutottunk. A félkarú megtoldja: - Igen, minden baj nélkül kijutottunk. - Szomjas vagyok, Röf-Röf, adj egy kis pálinkát. Előbb nekem töltenek, aztán ők is isznak egy jó korty rumot. Iránytű nélkül indultam el, de az első szökésem alkalmával megtanultam, hogyan kell a nap, a hold, a csillagok és a szél után igazodni. Egyszóval a Sarkcsillagnak meredő árboccal egyből nekivágok a nyílt tengernek. A hajó jól viselkedik: könnyedén fut föl a hullámra, és oldalvást jóformán semmit nem himbál. Mivel nagyon erős a szél, reggelre igen messze járunk a parttól meg az Üdvösség Szigetektől. Ha nem lett volna nagyon kockázatos, elkerültem volna az Ördögsziget felé, hogy mellette elhúzva, kedvemre szemügyre vehessem a nyílt tengerről. Hat napon át állandó hullámverés volt, de se eső, se vihar. Az igen erős széllel gyorsan haladunk nyugatnak. Röf-Röf és Hue kitűnő bajtársak. Sose panaszkodnak, se a háborgó tengerre, se a napra, se az éjszakai hidegre. Csak egy dologtól iszonyodnak: egyikük se hajlandó a kormányrúdhoz nyúlni, és néhány órán át irányítani a hajót, hogy alhassak egyet. Naponta háromszor-négyszer készítenek kaját. Fölettük már az összes tyúkot meg kakast. Tegnap tréfálkozva ezt mondtam Röfinek: - A malacot mikor esszük meg? Teljesen odalett. - A malac a barátom, és aki le akarja ölni, hogy megegye, előbb velem végezzen. Két haverom mellettem tesz-vesz. Nem dohányoznak, hogy én annyit füstölhessek, amennyit csak akarok. Állandóan van forró tea. Mindent megcsinálnak, szólni sosem kell. Hét napja már, hogy útnak indultunk. Nem bírom tovább. Iszonyúan tűz a nap, még a két kínai is olyan, akár a főtt rák. Alszom egyet. Rögzítem a kormányrudat, és valamicskét megeresztem a vitorlát. Úgy megy a hajó, hogy a szél tereli. Négy órát alszom - 263 -

is, mint a bunda. Valami nagy rázkódásra hirtelen fölébredek. Ahogy megvizezem az arcom, kellemes érzéssel állapítom meg, hogy Röfi álmomban megborotvált, bár semmit nem vettem észre belőle. Gondoskodása folytán jól be is van olajozva a képem. Tegnap este óta délnyugatnak tartok, mivel úgy hiszem, túl sokat húztam északnak. Ennek a nehéz hajónak nemcsak az az előnye, hogy jól állja a tengert, de nem is sodródik könnyen. Azért is gondoltam, hogy túl sokat mentünk északnak, mert számítgatom a sodródást, de szinte nincs is. Nini, egy léghajó! Életemben először látok ilyet. Úgy látszik, nem felénk tart, és túl messzi van, hogy lássuk, mekkora. Az alumínium test a visszaverődő napfényben ezüstösen fénylik, és annyira csillog, hogy nem lehet hosszan bámulni. Most irányt változtat, és mintha felénk tartana. Valóban, gyorsan növekszik, és húsz percbe sem telik, ott jár fölöttünk. Röfi és a félkarú úgy meglepődik a masina láttán, hogy egyre csak kínaiul kárálnak. - A szentségit! Beszéljetek franciául, hogy én is értsem. - Angol léggömb - közli Röfi. - Nem, nem éppen léggömb, hanem léghajó. Most már jól kivenni a hatalmas masinát, mert alacsonyan jár, és kis körökben kering fölöttünk. Két zászló nyúlik ki, és jelzéseket ad le. Mivel semmit sem értünk belőle, nem is tudunk válaszolni. A léghajó makacskodik, még mélyebbre ereszkedik fölénk, hogy már látni is az embereket a pilótafülkében. Aztán egyenesen megindulnak a szárazföld felé. Nem egészen egy óra múlva repülőgép érkezik, és többször elszáll fölöttünk. A tenger most viharos, hirtelen megerősödött a szél. A látóhatár mindenütt tiszta, eső nem fenyeget. - Nézd csak! - szólal meg a félkarú. - Hol, merre? - Ott, az a pont, amerre a föld lehet. Az a fekete pont egy hajó. - Honnan tudod? - Úgy sejtem, sőt azt is közölhetem, hogy gyorsnaszád. - Hogyhogy? - Nem füstöl. Valóban, egy óra múlva már jól látjuk a szürke hadihajót, és mintha egyenesen felénk tartana. Egyre növekszik, egyszóval óriási sebességgel közeledik, orrát egyenesen ránk irányítja: félek is, hogy túl közel jön hozzánk. Veszedelmes volna, mert nagyon hullámos a tenger, és a hajónak a hullámokra merőleges sodrától elsüllyedhetünk. Zseb-torpedóromboló, Tarpon a neve, ezt olvashatjuk le róla, amikor egy félkört leírva, teljes hosszában megpillantjuk. A romboló, orrán az angol zászlóval, miután leírta a félkört, lassan közelit hozzánk, hátulról. Óvatosan, egy vonalban marad velünk, a miénkre csökkenti a sebességét. Az angol tengerészek kék egyenruháját viselő legénység nagy része a fedélzeten van. A parancsnoki hídról egy fehér egyenruhás tiszt, szájához szócsövet illesztve, átkiált: - Stop. You stop! - Engedd le a vitorlákat, Röfi! Két percen belül bevonva minden, a nagy- és az orrvitorla meg az előkötélvitorla. Így, vitorla nélkül, jóformán le is állunk, csak a hullámok fordítanak el keresztbe. Sokáig nem is maradhatok így, veszélyes. Ha a hajónak nincs saját hajtóereje, nincs motorja vagy nincs szél, nem lehet kormányozni. Roppant veszedelmes ez, ha erős a hullámzás. A markomból tölcsért formálok, és visszakiáltok: - Captain, beszél franciául? Egy másik tiszt átveszi a szócsövet: - Igen, Captain, értek franciául. - Mit óhajt tőlünk? - Fölvesszük a hajójukat. - Nem, az nagyon veszélyes, nem akarom, hogy összetörjék a hajómat. - Ez hadihajó, a tengert ellenőrzi, és önnek engedelmeskednie kell. - 264 -

- Fütyülök rá, mert mi itt nem viselünk háborút. - Önök nem egy megtorpedózott hajóról menekültek? - Nem, mi francia fegyenctelepről szöktünk. - Fegyenctelep? Az mi, mit jelentsen? - Börtön, fegyenctelep. Angolul convict. Hard labour. - Ó, már értem, igen, igen! Cayenne? - Igen, Cayenne. - Hová mennek? - Brit Hondurasba. - Nem lehet. Délnyugatnak kell jönniük. Georgetownba. Ez a parancs, engedelmeskedjék! - Oké! - Szólok Röfinek, húzza föl a vitorlákat, és elindulunk arra, amerre a romboló mutatja az utat. Mögöttünk motor berreg, motorcsónakot engedtek le a hajóról, gyorsan utol is ér bennünket. Orrában matróz áll, puskája keresztben átvetve a vállán. A motorcsónak a jobbunkra jön, szinte súrol bennünket, nem áll meg, bennünket sem szólít fel megállásra. A matróz egyetlen ugrással ott terem a hajónkban. A motorcsónak folytatja útját, és fölzárkózik a naszádhoz. - Good afternoon - szólal meg a matróz. Odajön hozzám, leül mellém, kezét ráteszi a kormányrúdra és még jobban délnek irányítja a hajót, mint én. Rábízom a kormányzást, és figyelem, hogyan csinálja. Kitűnően manőverez, efelől semmi kétség. Azért a helyemen maradok. Az ember sosem tudhatja. - Cigaretta? Elővesz három pakli angol cigit, és mindegyikünknek ad egyet-egyet. - Szavamra mondom - szólal meg Röfi -, akkor adhatták neki, amikor a csónakba szállt, mert csak nem járkál három csomag cigivel. Nevetek egyet Röfi megjegyzésén, majd ismét az angol matróz köti le a figyelmem, mivel jobban ért a kormányzáshoz, mint én. Bőven van időm, hogy elgondolkodjam: Ez alkalommal végleg sikerült a télak. Szabad ember vagyok, szabad. A torkomban forróság kúszik föl, azt hiszem, még a könnyem is kicsordul. Hát igaz, végleg szabad vagyok. A háború kezdete óta ugyanis egyetlen ország sem adja ki a szökött fegyenceket. Mielőtt véget érne a háború, lesz időm, hogy megbecsülést, elismerést szerezzek magamnak bármely országban, ahol letelepszem. Egy nehézség van: a háború miatt talán nem választhatom meg az országot, ahol élni szeretnék. Nem baj, bárhol éljek is, rövid idő alatt elnyerem a lakosság és a hatóságok megbecsülését, bizalmát, mert feddhetetlenül kell élnem, és úgy is lesz. Sőt, példásan élek. Annyira elhatalmasodik bennem a biztonság érzése, hogy végre legyőztem az enyészet útját, hogy másra nem is gondolok. Végre nyertél, Pilla! Kilenc év elmúltával végleg te lettél a győztes. Köszönöm, Istenem! Talán korábban is megadhattad volna ezt nekem, de rejtélyesek a te útjaid, nem panaszlom föl neked, mivel segítségeddel még fiatal vagyok, egészséges és szabad. Az jár az eszemben, micsoda utat tettem meg a kilenc esztendei fegyencélet alatt, meg előtte, a Franciaországban letöltött két esztendő, összesen tehát tizenegy év alatt, és közben arra nézek, amerre a matróz mutat, mert így szól: - A föld! Délután négykor, ahogy elhúztunk a sötét világítótorony mellett, beúszunk egy óriási folyóra, a Demerara Riverre. A motorcsónak újra megjelenik, a matróz visszaadja nekem a kormányrudat, és előremegy a hajó orrába. Elkapja a feléje röpített vastag kötelet, hozzáköti az elülső padhoz. Maga engedi le a vitorlákat, és máris óvatosan vontatni kezd bennünket a motorcsónak. Olyan húsz kilométert megyünk fölfelé ezen a sárga folyón, nyomunkban jön a naszád. Egy kanyar után előtűnik egy nagy város: - Georgetown - kiáltja az angol matróz. Valóban, ahogy csendesen vontat bennünket a motorcsónak, Brit Guayana fővárosába érkezünk. Sok a teherhajó, gyorsnaszád, hadihajó. A parti lőtornyokon ágyúk. - 265 -

A tengeri és szárazföldi egységeken egyaránt egész arzenált látni. Háború van. Két esztendeje tart már a háború, de eddig nem éreztem. Brit Guayana hadban áll. Számomra furcsa egy fegyverben álló város. Alig állunk oda egy katonai kikötőhelyhez, amikor a nyomunkban jövő torpedónaszád lassan beáll, és kiköt. Röfinél a malac, Hue kezében kis batyu, nálam semmi, így megyünk föl a rakpartra. Ezen a haditengerészetnek fenntartott kikötőhelyen egyetlen civil sincs. Csak matrózok és katonák. Egy tiszt lép oda hozzánk, megismerem. A torpedónaszádról ő beszélt velem franciául. Kedvesen kezet nyújt, és megkérdi: - Egészséges? - Igen, kapitány. - Pompás. De azért át kell mennie a rendelőbe, ott kap néhány oltást. A két barátja úgyszintén. Tizenkettedik füzet GEORGETOWN ÍGY ÉLTÜNK GEORGETOWNBAN Több oltást kaptunk, majd még délután átszállítottak bennünket a városi rendőrségre, erre a gigászi kapitányságra, ahol szünet nélkül száz meg száz rendőr járkál ki, be. A georgetowni rendőrség főbiztosa - aki ennek a fontos kikötővárosnak nyugalmáért felelős rendőrség feje - nyomban fogad bennünket az irodájában. Körötte angol tisztek khakiszín öltözékben, sortban, fehér harisnyában - kifogástalanul festenek. Az ezredes int, hogy üljünk le vele szemben, és tiszta franciasággal megszólal: - Honnan jöttek, amikor a tengeren fölfedezték magukat? - Francia Guayanából, a fegyenctelepről. - Szíveskedjék megmondani a pontos helyet, ahonnan megszöktek. - Én az Ördögszigetről. Két társam a Kourou közelében lévő inini, félig politikai táborból, Francia Guayanából. - Önt mire ítélték? - Életfogytiglanra. Gyilkosságért. - És a kínaiakat? - Szintén gyilkosságért. - Időtartam? - Életfogytiglan. - Foglalkozása? - Villanyszerelő. - Az övék? - Mindkettő szakács. - Maguk De Gaulle vagy Pétain pártján állnak? - Minderről fogalmunk sincs. Foglyok vagyunk, de szeretnénk szabadon, tisztességesen újrakezdeni az életünket. - Adunk maguknak egy cellát, amely éjjel-nappal nyitva lesz. El is mehetnek majd szabadon, mihelyt ellenőriztük bemondott adataikat. Ha az igazat mondták, nincs mitől tartaniuk. Értsék meg, hogy háborúban vagyunk, tehát még óvatosabbaknak kell lennünk, mint békeidőben. Röviden: egy hét múlva szabadon bocsátottak. A rendőrségen töltött egy hetet arra használtuk, hogy tisztességes holmikat szereztünk be magunknak. Két kínai haverom és jómagam reggel kilenckor kint vagyunk az utcán, rendes ruhában, fényképes személyazonossági igazolvánnyal ellátva. A kétszázötvenezer lakosú város jóformán teljesen fából épült, angol módra: a földszint beton, a többi fa. Az utcákon és a sugárutakon mindenféle és - fajta ember nyüzsög: fehérek, csokiszínűek, négerek, hinduk, kulik, angol és amerikai tengerészek, - 266 -

északiak. Kissé megkótyagosodunk tőle, hogy ilyen tarkabarka tömegben sodródunk. Túláradó öröm van bennünk, csordultig a szívünk, és ez nyilván kiül az arcunkra is, még a két ferdeszemű képére is, mert sokan megnéznek bennünket, és kedvesen mosolyognak ránk. - Hová megyünk? - kérdi Röfi. - Van egy címem, nagyjából pontos is. Egy néger rendőr megadta nekem két francia címét a Penitence Riversben. A kapott tájékoztatás szerint a városnak abban a kerületében kizárólag hinduk élnek. Odamegyek egy makulátlan fehérbe öltözött rendőrhöz. Mutatom neki a címet. Mielőtt válaszolna, kéri a személyazonossági igazolványunkat. Büszkén nyújtom át. "Rendben, köszönöm." Most mellénk szegődik, villamosra rak bennünket, miután beszélt a vezetővel. Elhagyjuk a város központját, és húsz pere múlva a vezető leszállít bennünket. Egyszóval megérkeztünk. Az utcán próbálunk érdeklődni. - Frenchmen? Egy fiatalember int, hogy kövessük. Egyenesen el is vezet bennünket egy alacsony kis házhoz. Ahogy feléje tartok, három férfi jön ki a házból, karjukat kitárják: - Hogy kerülsz ide, Pilla? - Alig hiszek a szememnek! - mondja a legöregebb, galambősz férfi. - Gyere be. Ez az én otthonom. A kínaiak veled vannak? - Igen. - Isten hozta magukat, jöjjenek be. Ezt az öreg fegyencet Guittou-Auguste-nek hívják, ő a "Guittou", tőrőlmetszett marseille-i, 1933-ban, egyszóval kilenc esztendeje, a La Martiniére-en ugyanazzal a szállítmánnyal jött, mint jómagam. Egy szerencsétlenül végződött szökési kísérlet után föloldották a főbüntetését, és szabadulása után, három esztendeje szökött ide - így mondja. Ami a másik kettőt illeti, egyikük Louis, egy arles-i muksó, a másik, Julot, Toulonba való. Amikor letelt a büntetésük, ők is megléptek, pedig Francia Guayanában kellett volna maradniuk ugyanannyi éven át, amennyit kényszermunkán töltöttek, azaz még tíz, illetőleg tizenöt évet. (Ezt a második büntetést nevezik duplázásnak.) A házban négy helyiség van: két hálószoba, étkezőkonyha és műhely. Lábbeliket készítenek balátából, az őserdőben gyűjtött egy fajta természetes gumiból, ami forró vízben nagyon jól megmunkálható és formázható. Egy hibája van, hogy ha erős nap éri, olvad, mivel nincs vulkanizálva. Ezen úgy segítenek, hogy vászondarabokat tesznek a balátarétegek közé. Csodálatosan fogadnak bennünket, olyan jó szívvel, mint amilyen minden sokat szenvedett emberben lakozik. Az egyik hálószobát Guittou berendezi hármunknak, habozás nélkül elszállásol magánál. Csupán Röfi malacával vagyunk gondban, de Röfi erősködik, hogy a malac nem rondítja össze a házat, mert magától kimegy a dolgára. Guittou megadja magát: - Jó, majd meglátjuk, egyelőre tartsd itt. Ideiglenesen három ócska katonapokrócból vetünk ágyat a padlón. Az ajtó előtt ülve mind a hatan elszívunk néhány cigit, s közben elmesélem Guittou-nak kilencévi összes kalandjaimat. Ő és két barátja hegyezik a fülüket, és teljesen átélik viszontagságaimat, mivel saját tapasztalataik alapján velem éreznek. Ketten ismerték Sylvaint, és őszintén fájlalják, hogy ilyen szörnyű véget ért. Előttünk sokan járnak-kelnek, mindenféle fajtájú emberek. Időről időre befordul valaki, és vásárol egy lábbelit vagy söprűt, ugyanis Guittou és barátai söprűt is készítenek, az is hoz valamit a konyhára. Tőlük hallom, hogy vagy harminc szökevény él Georgetownban, különböző pasasok, fegyencektől a deportáltakig. Esténként találkoznak a város központjában, egy bisztróban, ahol rumot isznak vagy söröznek. Mindnyájan megdolgoznak a mindennapiért, mondja Julot, és javarészt megbecsülik magukat. Mialatt a kis ház ajtaja előtt, az árnyékban hűsölünk, arra jön egy kínai, és Röfi megszólítja. El is megy vele, hasonlóképp a félkarú is, de nekem egy szót se szólnak. Ámbár nem mehetnek messze, mert nyomukban ott kocog a malac. Két óra múlva Röfi - 267 -

visszatér egy kis szekéren, amit egy szamár húz. Büszkén megállítja a csacsit, kínaiul szól hozzá. A szamár mintha értene ezen a nyelven. A szekéren három összerakható vaságy, három matrac, párnák, három bőrönd. Az egyiket nekem adja, tömve van inggel, alsónadrággal, atlétatrikóval, de van benne két pár cipő, nyakkendő és más egyéb is. - Honnan szedted ezt, Röfi? - A honfitársaim adták. Holnap fölkeressük őket, ha akarod. - Helyes. Vártuk, hogy Röfi most majd távozik a szamárral meg a szekérrel, de szó sem volt róla. Kifogta a szamarat, és bekötötte az udvarba. - A szekeret és a szamarat is ajándékba adták. Mondták, így könnyen megkeresem a kenyeremet. Holnap reggel eljön egy földim, és majd elmagyarázza a dolgot. - A kínaiak nem sokat teketóriáznak. Guittou rááll, hogy a kocsi meg a szamár egyelőre ott maradjon az udvaron. Az első, szabadon töltött napunkon tehát minden jól megy. Este mind a hatan a munkaasztal köré telepszünk, és jó zöldséglevest eszünk, amit Julot készített, és egy jókora adag spagettit. - Majd fölváltva mosogatunk és takarítunk - mondja Guittou. Ez a közös étkezés jelképe egy kialakuló meleg, baráti közösségnek. Nagyon jó érzés, ha az ember tudja, hogy nincs egyedül, amikor az első lépéseket teszi a szabad életben. Röfi, a félkarú és jómagam igazából, maradéktalanul boldogok vagyunk. Van fedelünk, fekhelyünk, jólelkű barátaink vannak, akik szegénységükben is szívesen segítenek rajtunk. Mit kívánhatunk még? - Mit tervezel ma estére, Pillangó? - kérdezi Guittou. - Bemenjünk a városba, abba a bisztróba, ahova a szökevények járnak? - Ma este inkább itthon maradnék. Te menj be, ha akarsz, miattam ne zavartasd magad. - Jó, elmegyek, mert találkoznom kell valakivel. - Én itt maradok Röfivel meg a félkarúval. Louis meg Guittou kiöltözik, nyakkendőt köt, és elmegy a városba. Csak Julot marad, még befejez néhány lábbelit. Jómagam, haverjaim társaságában, a környező utcákat járom, hogy megismerkedjünk a kerülettel. Csupa hindu. Csak néhány néger akad, Fehér ember szinte nincs is, és egy-egy kínai vendéglőt látni. A Penitence Rivers - így hívják a kerületet - India vagy Jáva egy csücske lehetne. A fiatal nők elbűvölően szépek, az öregemberek hosszú, fehér ruhában járnak. Sokan vannak mezítláb. Szegény negyed ez, de mindenki rendesen öltözött. Az utcákon gyér a világítás, a bisztrók, ahol enni, inni lehet, tömve vannak, és mindenütt hindu zenét hallani. Egy fehérbe öltözött, nyakkendős, suvickos képű néger megállít: - Ön francia, uram? - Igen. - Öröm számomra, hogy honfitársammal találkozhatom. Meghívhatom egy pohárra? - Örömmel veszem, de két barátommal vagyok. - Semmi baj. Beszélnek franciául? - Igen. Már ott is ülünk mind a négyen az egyik bisztró utcára néző asztalánál. Ez a martinique-i választékosabban beszél, mint mi. Figyelmeztet, hogy az angol feketékkel legyünk résen, mert mind hazugok. - Nem olyanok, mint mi, franciák, a mi szavunkra lehet adni, az övékre nem. Magamban mosolygok, hogy ez az afrikai úgy beszél, hogy "mi, franciák", majd őszintén zavarba jövök. Mert így van, ez az úr francia, igazibb francia, mint én, lelkesen és hittel vallja magát annak. Ő képes volna rá, hogy föláldozza életét Franciaországért, én ellenben nem. Tehát igazibb francia nálam. Én szokványos eset vagyok. - Örülök, hogy egy honfitársamra bukkantam, és az anyanyelvemen beszélhetek, mert angolul bizony nagyon gyengén tudok. - 268 -

- Én viszont folyékonyan és hibátlanul beszélek angolul. Ha bármiben segíthetek, rendelkezésére állok. Régóta van Georgetownban? - Mindössze egy hete. - Honnan jött? - Francia Guayanából. - Hihetetlen... szökevény vagy fegyőr talán, aki át akar állni De Gaulle-hoz? - Nem, szökevény vagyok. - És a barátai? - Ők is. - Henri úr, nem akarom bolygatni a múltját, de itt az idő, amikor Franciaország segítségre szorul, és ön kiköszörülheti a csorbát. Én De Gaulle pártján vagyok, arra várok, hogy behajózzak Anglia felé. Keressen fel holnap a Mariner Clubban, itt a címem. Örülnék, ha csatlakozna hozzánk. - Hogy hívják önt? - Homére. - Homére úr, most nyomban, nem tudom elszánni magam, előbb hírt szeretnék hallani a családomról, és mérlegelnem is kell a helyzetet, ilyen komoly döntés előtt. Tudja, Homére úr, józanul nézve a dolgot, Franciaország sok szenvedést mért rám, embertelenül bánt velem. A fekete bámulatos hévvel és lelkesedéssel, szívét-lelkét beleadva próbál meggyőzni. Valóban megható hallgatni, hogyan érvel szenvedő francia hazánk mellett. Jó későn térünk haza, és az ágyban elgondolkodom mindazon, amit ez a nagy francia hazafi mondott. Komolyan kell mérlegelnem a javaslatát. Végül is a hekusok, a bíróság, a kényszermunka rendszere nem egyenlő Franciaországgal. Érzem én jól, hogy most is szeretem. És ha meggondolom, hogy egész Franciaországban ott vannak a boche-ok! Istenem, mi szenvedésben lehet részük az enyémeknek, és micsoda szégyen ez minden franciának! Amikor fölébredek, nincs se szamár, se szekér, se malac, hűlt helye Röfinek meg a félkarúnak. - No, apafej, jól aludtál? - kérdik Guittou-ék. - Köszönöm, igen. - Hát mit innál, tejeskávét vagy teát? Mit kérsz, kávét és vajas kenyeret? - Köszönöm - mindent megeszem, az utolsó morzsáig, és közben elnézem, hogyan dolgoznak. Julot készíti a balátamasszát, amennyi éppen szükséges, kemény darabokat áztat forró vízbe, s ezt elvegyíti a lágy masszával. Louis a vásznat szabdalja, Guittou pedig formázza a lábbeliket. - Sokat csináltok? - Nem, annyit dolgozunk, hogy meglegyen a napi húsz dollárunk. Öt megy a lakbérre meg a kajára. Mindegyikünknek marad öt dollár zsebpénze, abból ruházkodhat és mosathat. - Mindent el tudtok adni? - Nem, némelykor egyikünk az utcákat járja, hogy eladja a lábbeliket meg a söprűket. Gyalogszerrel, a tűző napon, komisz dolog az árusítás. - Ha kell, én szívesen csinálom. Nem akarok rajtatok élősködni. A kaja előteremtéséhez is hozzá akarok járulni. - Jól van, Pilla. Egész nap sétáltam a hindu negyedben. Egyszer csak megpillantok egy hatalmas mozireklámot, és őrült vágy támad bennem, hogy életemben először én is láthassak színes hangosfilmet. Meg is kérem majd Guittou-t, vigyen el ma este. Egész álló nap róttam a Penitence Rivers utcáit. Roppant tetszik nekem az emberek udvariassága. Két jó tulajdonságuk van: tiszták és nagyon udvariasak. Ez a nap, amelyet egyedül töltöttem Georgetownnak ebben a negyedében, még nagyszerűbb, mint megérkezésem Trinidadba, kilenc esztendeje. - 269 -

Trinidadban, bár pompás érzés volt elvegyülni a tömegben, közben állandóan bennem zakatolt az a gondolat, hogy egy napon, talán kettő, de legfeljebb három hét múlva, ismét tengerre kell szállnom. Melyik ország lesz hajlandó befogadni? Akad-e nép, mely menedéket ad? Hogyan alakul a jövő? Itt, most, más a helyzet. Végleg szabad vagyok, s ha akarom, akkor Angliába is elmehetek, és ott beállhatok a szabad francia hadseregbe. Mitévő legyek? Ha úgy döntök, hogy De Gaulle-lal tartok, nem fogják azt mondani, azért mentem, mert sehol se kértek belőlem. Akik nem pöttyösek, nem fognak-e úgy kezelni, mint fegyencet, akinek nem volt más menedéke, és ezért tart velük? Úgy mondják, Franciaország két pártra szakadt, Pétain és De Gaulle pártjára. Hogyan lehetséges, hogy egy francia marsall ne tudja, mit követel Franciaország becsülete és érdeke? Ha egyszer belépek a szabad hadseregbe, később nem kényszerülök-e arra, hogy franciákra lőjek? Keserves, nagyon keserves lesz itt megfelelő megélhetést teremtenem. Guittou-t, Julot-t nem ejtették a fejük lágyára, mégis napi öt dollárért dolgoznak. Először is meg kell tanulnom szabad emberként élni. 1931-től rabságban éltem, most pedig 1942-ben járunk. Szabad életem első napján képtelen vagyok választ találni ennyi kérdésre. Még azt sem tudom, elsőnek miféle problémákat kell megoldanom, hogy megvethessem a lábam. A két kezemmel sosem kerestem a kenyerem. Valamicskét értek a villanyszereléshez. De ebben a szakmában bármelyik segédmunkás lepipál. Egyvalamit meg kell fogadnom: tisztességesen kell élnem, legalábbis a magam szabta erkölcsi keretek között. Délután négy óra van, mire hazaérek. - No, Pilla, jó dolog kóstolgatni a szabadságot? Nagyot sétáltál? - Igen, Guittou, keresztül-kasul bejártam ennek a nagy külvárosnak minden utcáját. - Találkoztál kínai barátaiddal? - Nem. - Kint vannak az udvaron. Leleményesek a haverjaid. Máris kerestek negyven dollárt, és húszat mindenáron rám akartak tukmálni. Persze, nem fogadtam el. Menj ki hozzájuk. Röfi épp káposztát aprít a malacnak. A félkarú a szamarat csutakolja, s az élvezi a dolgot. - Hogy vagy, Pillangó? - Megvagyok, és ti? - Nagyon elégedettek vagyunk: negyven dollárt kerestünk. - Ezt meg hogy csináltátok? - Hajnali háromkor kimentünk falura egy földink kíséretében, ő kitanított bennünket. Hozott magával kétszáz dollárt. Abból vásároltunk paradicsomot, salátát, padlizsánt és mindenféle friss zöldséget. Meg néhány tyúkot, tojást, kecsketejet. Aztán kimentünk a piacra, a kikötő közelébe, és mindent eladtunk, valamennyit a helybelieknek, de főleg amerikai tengerészeknek. Annyira elégedettek voltak az árral, hogy holnap be sem kell állnom a piacra: azt mondták, várjam meg őket a kikötő bejáratánál. Mindent megvesznek. Nézd csak, itt a pénz. Most is te vagy a főnök, te őrizd. - Jól tudod, Röfi, hogy nekem van pénzem, nincs szükségem rá. - Fogd a pénzt, vagy nem dolgozunk többet. - Ide figyelj, ezek a franciák körülbelül öt dollárból élnek. Mi is kiveszünk öt-öt dollárt, és ötöt adunk a háztartáshoz, a koszt fejében. A többit félretesszük, hogy megadhassuk földijeidnek a kölcsönzött kétszáz dollárt. - Rendicsek. - Holnap veletek tartok. - Nem, te csak aludj. Ha akarod, hét órakor találkozhatunk a kikötő bejárata előtt. - Jó. Mindenki boldog. Először is mi magunk, mert tudjuk, megkereshetjük a kenyerünket, és nem kell barátaink nyakán élősködnünk. Végül Guittou és két barátja is boldog, hiszen jó szívük ellenére is eltöprenghettek, mikor tudunk majd megállni a saját - 270 -

lábunkon. - Pillangó, megünnepeljük barátaid óriási teljesítményét, és csinálunk két liter ánizslikőrt. Julot térül-fordul, és már hozza is a cukornádból készült fehér szeszt, meg a hozzávalókat. Egy óra múlva olyan ánizslikőrt hörpölünk, akár Marseille-ben. A szesz dolgozik bennünk, kieresztjük a hangunkat, és jókedvű, felszabadult nevetésünk is hangosabb a szokottnál. Elhallatszik hindu szomszédainkhoz is, hogy ünnepelnek a franciák, ezért egyszer csak beállít három férfi meg két lány. Nyárson sült, jó borsos, paprikás csirkét meg malachúst hoznak. A két lány nem mindennapi szépség. Mindketten fehér ruhában vannak, mezítlábasan, bal bokájukon ezüstkarikák. Guittou int: - Lassan a testtel! Rendes lányok ezek. Nehogy kiszaladjon a szádon valami illetlen megjegyzés, mert az áttetsző fátyolszövet alatt látszik a mellük. Számukra ez természetes. Én nem fogtam mellé, öreg vagyok már, de amikor ide kerültünk, Julot meg Louis próbálkozott náluk, de pofára estek mindketten. És a két lány sokáig nem is jött át. Csodálatosan szép ez a két hindu lány. Különleges az arcuk azzal a homlokuk közepére tetovált pettyel. Kedvesen beszélgetnek velünk, és kevéske angol tudományommal annyit megértek, hogy köszönteni jöttek bennünket abból az alkalomból, hogy Georgetownba érkeztünk. Ezen az estén Guittou meg én bementünk a városba. Szinte más világ ez, egészen más, mint amiben mi élünk. Tengernyi a nép, fehérek, feketék, hinduk, kínaiak, katonák, matrózok a haditengerészettől vagy a kereskedelmi hajózástól. A rengeteg bár, vendéglő, kocsma és mulató vakító fényreklámjai szinte nappali világossággal árasztják el az utcákat. Az estét követően, amikor is életemben először láttam színes hangosfilmet, és még teljesen kábult voltam az új élménytől, csak ballagtam Guittou nyomában, s ő elvitt egy hatalmas bisztróba. A helyiség egyik sarkát jó húsz francia foglalta le. Cuba libre-t isznak coca-colát egy adag pálinkával. Mind szökevény, volt fegyenc. Néhányan úgy kerültek ide, hogy már kiszabadultak, letöltötték a büntetésüket, és szabadlábon töltötték a "duplázást". Mivel az éhenhalás küszöbén jártak, munkájuk nem volt, rossz szemmel nézték őket a hivatalos helyeken, de a guayanai polgári lakosság körében is, ezért inkább elmentek olyan országba, ahol könnyebb a megélhetés. De itt is keserves - így vallják. - Én fát vágok az őserdőben, napi két dollár ötvenért, a gazdám John Fernandez. Minden hónapban egy hétre lejövök Georgetownba. Reménytelen a helyzetem. - És te? - Én lepkegyűjteményeket állítok össze. A dzsungelben vadászom, és amikor már van egy sereg különböző fajta lepkém, berakom őket egy dobozba, üveg alá, és eladom a kollekciót. Sokan a kikötőben trógerolnak. Mind dolgoznak, de éppen csak annyit keresnek, amiből megélnek. - Keserves, de szabadok vagyunk - mondják. - De jó dolog is a szabadság. Odajön az asztalunkhoz egy Faussard nevű deportált is. Mindenkinek fizet egy pohárral: Egy bauxitot szállító kanadai hajón volt, a hajót megtorpedózták, amikor elhagyta a Demerara folyót. Ő túlélte, és kártalanítást kapott, mivel hajótörést szenvedett. Jóformán az egész legénység odaveszett. Neki sikerült feljutnia egy mentőcsónakra. Azt meséli, hogy följött a német tengeralattjáró, sőt, onnan beszéltek is velük. Azt kérdezték, hány bauxitszállító hajó vesztegel a kikötőben, és várja, hogy kifuthasson. Azt felelték, hogy fogalmuk sincs róla, mire az a férfi, aki kérdezgette őket, elnevette magát: "Tegnap ebben és ebben a moziban ültem Georgetownban. Nézzék, itt a kezelt jegyem." Azzal kigombolta a zakóját, és állítólag ezt mondta: "Egyébként ez az öltöny is Georgetownból való." A hitetlenkedők legyintenek, hogy ez halandzsa, de Faussard erősködik, és bizonyára igazat is mond. A tengeralattjáróról még azt is közölték velük, hogy majd ez és ez a hajó felszedi őket. És valóban az mentette meg a hajótörötteket. Mindenki elmondja a maga történetét. Én Guittou-val egy öregember mellett ülök, - 271 -

akinek szűkebb hazája a párizsi vásárcsarnok környéke: ő a kis Louis a Lombards utcából - így mutatkozik be. - Öregem, figyelj ide, egyszer régen kifundáltam, hogyan lehet megélni munka nélkül. Valahányszor az újság "meghalt a királyért vagy a királynőért" vagy tudom is én, miféle rovatában francia névre bukkantam, elmentem az egyik sírkőfaragóhoz, lefényképeztettem egy sírkövet, de előbb rápingáltattam a hajó nevét, a napot, amikor a hajót megtorpedózták, és még a francia nevét. Utána sorra jártam a gazdag angolok villáit, és előadtam, hogy itt van egy francia, aki meghalt Angliáért, adakozzanak hát, hogy szép sírkövet állíthassunk emlékezetére a temetőben. Így ment ez egészen az elmúlt hétig, de akkor egy tökkelütött breton, aki egy torpedótámadás után a halottak listájára került, megjelent, a tetejébe jó egészségben. Fölkeresett néhány öreglányt, akiktől magam is behajtottam öt-öt dollárt az elhunyt sírkövére. Ez a fickó teleordítozta a várost, hogy ő bizony él, és hogy én soha életemben nem vettem sírkövet a kőfaragótól. Most aztán valami más megélhetés után kell néznem, mert az én koromban az ember már nem bír dolgozni. A cuba libre hatására mindenki jól kiereszti a hangját, és egyre mesélgeti a legelképesztőbb történeteket, abban a meggyőződésben, hogy rajtunk kívül senki nem ért franciául. - Én babákat meg biciklikormányra fogantyút készítek balátából. Sajna, a kislányok kint felejtik a babát a kertben, a napon, és a baba elolvad vagy eltorzul. Képzelheted, micsoda zűröm van, ha elfelejtem, hogy melyik utcában árusítottam. Egy hónapja már, hogy Georgetownnak legalább minden második utcájában világos nappal már nem közlekedhetem. A biciklivel ugyanez a helyzet. Ha kint hagyják a napon, utána, amikor fölülnek, hozzáragad a markuk az általam eladott fogantyúhoz. - Én - mondja egy másik - lovaglókorbácsokat készítek, a végüket szerecsen nő feje díszíti. Azzal állítok oda a matrózokhoz, hogy én is azok közül való vagyok, aki megúszta Mers-el-Kebirt, és ha már életben maradtam, kötelességük vásárolni tőlem. Tízből nyolc vesz is. Szórakoztat ez a modern koldusvilág, de azt is látom belőle, hogy valóban nem könnyű megélni. Egy pasas odahúzza a bisztró rádióját: De Gaulle felhívását közvetítik. Mindnyájan hallgatjuk a francia szót, amellyel Londonból buzdítják a gyarmatokon és tengerentúlon élő franciákat. De Gaulle felhívása csupa szenvedély, közben senki meg se pisszen. Majd hirtelen föláll az egyik volt fegyenc, aki túl sok cuba libre-t ivott, és így szól: - A szentségit! Ezt már nevezem, komáim! Egyszeribe megtanultam angolul: minden szót értettem, amit Churchill mondott! Mindenki hahotában tör ki, senki sem veszi magának a fáradságot, hogy fölvilágosítsa tévedéséről a részeget. Igen, hozzá kell látnom, hogy megpróbáljak kenyeret keresni, és ahogy elnézem a többieket, ez nem lesz könnyű dolog. Mégsem nyugtalankodom. 1930 és 1942 között teljesen kiveszett belőlem minden felelősségérzet és az a készség, hogy vezényszó nélkül tegyek valamit. Aki ennyi időn át raboskodott, akinek nem volt gondja ennivalóra, lakásra, ruhára, akit dróton rángattak ide, oda, aki megszokta, hogy magától semmibe se kezdjen bele, aki oda se gondolva, gépiesen hajtotta végre a legkülönbözőbb parancsokat, az ilyen embernek, ha néhány hét leforgása alatt egyszeribe egy nagy városban találja magát, meg kell tanulnia, hogyan keljen át az úttesten, hogy el ne gázolják, most kell megtanulnia, hogy csak rendelnie kell, és fölszolgálják neki az ételt-italt - egyszóval az ilyen embernek újból meg kell tanulnia élni. Például vannak váratlan reakcióim. Ezek között a fegyencek szabadultak, szökésben lévő deportáltak között, akik angol meg spanyol szavakat kevernek a francia beszédükbe, én pedig fülemet hegyezve hallgatom a történeteiket, szóval ennek az angol bisztrónak a sarkában ülve, egyszerre csak ki kell mennem a vécére. Lehet, hogy alig hihető, de átvillan rajtam, hogy megkeressem az őrt, mert engedélyt kell kérnem. Egy pillanatig tartott csupán, de roppant mulatságos volt, ahogy rájöttem: Pillangó, most már senkitől nem kell engedélyt kérned, ha vizelni akarsz - 272 -

vagy valami egyebet. A moziban is, amikor a jegyszedő körülnézett, hová is ültessen bennünket, egy szemvillanásnyi ideig kedvem lett volna odaszólni: "Ne fáradjon, kérem, én csak egy szegény fegyenc vagyok, akivel kár foglalkozni." Ahogy a moziból a bisztróba tartottunk, az utcán többször is hátrafordultam. Guittou-nak ismerős ez a szokás, oda is szólt nekem: - Mit tekingetsz annyit hátra? Azt lesed, jön-e a nyomodban az őr? Pilla, öregem, itt nincsenek őrök. Otthagytad őket a fegyenctelepen. A fegyencek érzékletes nyelvén így hangzik ez: le kell vetni a fegyenczubbonyt. Pedig ennél többről van szó, mivel a fegyencruha jelkép csupán. Nemcsak a zubbonyt kell levetnünk, hanem a megbélyegzettség tüzes vassal égetett hegét is ki kell tépnünk lelkünkből, agyunkból. Kifogástalanul öltözött négerekből álló angol rendőrjárőr jön be a bisztróba. Asztaltól asztalig mennek, és kérik a személyazonosságit. Ahogy odaérnek a mi asztalunkhoz, a főnökük figyelmesen végignézi az arcokat. Talál is valakit, akit nem ismer: én vagyok az. - Uram, szíveskedjék a személyazonosságiját. Átadom, rám pillant, visszaadja az igazolványt, és hozzáteszi: - Bocsásson meg, nem ismertem. Üdvözlöm Georgetownban. - Azzal el is megy. Mihelyt eltávozott, a szavojai Paul megjegyzi: - Ezek az ángliusok remek emberek. Az idegenek közül csak a szökött fegyencekben bíznak meg száz százalékig. Ha igazolod az angol hatóságok előtt, hogy szökött fegyenc vagy, nyomban visszaadják a szabadságodat. Bár későn értünk haza, reggel hétkor ott vagyok a kikötő főbejáratánál. Nem egészen fél óra múlva megérkezik Röfi meg a félkarú, a szekér megrakva friss főzelékfélével, amit hajnalban szedtek, és van még ott tojás is meg néhány csirke. Röfi és a félkarú magukban vannak. Kérdem, hol a földijük, aki megtanítja őket a dürgésre. Röfi így válaszol: - Tegnap már megmutatta, annyi elég is. Most már nincs szükségünk senki segítségére. - Nagy utat tettél meg szajréért? - Igen, jó két és fél órát. Hajnali háromkor indultunk, és most érkeztünk meg. Mintha már húsz esztendeje itt lakna, Röfi kerít forró teát meg lepényt. A járda szélén, a szekér közelében leülünk, eszünk, iszunk, és várjuk a vevőket. - Gondolod, eljönnek a tegnapi amerókusok? - Remélem, de ha nem, eladjuk másoknak. - És az ár? Hogyan számolsz? - Én nem mondom, hogy ez ennyi meg ennyi, hanem megkérdem, mit ad érte. - De hisz nem beszélsz angolul! - Az igaz, de tudom mozgatni az ujjaimat meg a kezemet. Így könnyen megy. Te meg beszélsz is annyit, hogy tudsz venni meg eladni! - jegyzi meg Röfi. - Hát igen, de előbb megnézem, hogyan csinálod. Nem sokat kell várni, mert odaállít egy command-carnak nevezett hatalmas, jeepszerű kocsi. A sofőr, egy altiszt és két matróz száll ki belőle. Az altiszt föllép a szekérre, megvizsgálja az egész rakományt, a salátát, a padlizsánt, mindent. Szemügyre vesz minden csomó zöldséget, megtapogatja a csirkéket. - Mennyi az egész mindenség? Ezzel megkezdődik az alku. Az amerikai matróz az orrán át dünnyög. Egy szót sem értek belőle. Röfi kínait és franciát vegyítve halandzsáz. Mivel látom, képtelenek megérteni egymást, félrehívom Röfit. - Összesen mennyit költöttél? Végigkotorássza a zsebeit, és tizenhét dollárt talál. - Száznyolcvanhárom dollárt - feleli Röfi. - És ő mennyit adna? - Azt hiszem, kétszáztízet, és az nem elég. - 273 -

Odalépek az altiszthez. Kérdi, beszélek-e angolul. Mondom valamicskét. - Beszéljen lassan - kérem. - Oké. - Mennyit fizet? Nem, kétszáztíz dollár, lehetetlen. Kétszáznegyven. Nem hajlandó megadni. Úgy tesz, mintha menni készülne, de visszajön, majd újra elmegy, beszáll a jeepbe, de érzem, hogy csak cirkusz az egész. Éppen megint lekászálódik, amikor megjelenik szomszédságunkból az a két szép hindu lány, félig lefátyolozva. Biztosan figyelhették a jelenetet, mert úgy tesznek, mintha nem ismernének bennünket. Egyikük föllép a szekérre, szemügyre veszi az árut, és megkérdi: - Mennyi az egész? - Kétszáznegyven dollár - felelem. Rábólint: - Rendben. Az amerikai erre tüstént előránt kétszáznegyven dollárt, kezébe nyomja Röfinek, és odaszól a hindu lánynak, hogy ő már megvette az egészet. Két szomszédnőm nem megy el, nézik, ahogy az amerikaiak átrakodnak a szekérből a command-carba. Az utolsó pillanatban az egyik matróz fölkapja a malacot, azt hivén, hogy az is benne van az alkuban. Röfi persze nem hagyja, hogy elvigyék. Vita kerekedik, és képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy a malac nem volt benn az alkuban. Próbálok magyarázkodni a két hindu lánynak, de nagyon nehezen megy. Ők sem értik a dolgot. Az amerikai tengerészek nem engedik el a malacot, Röfi nem adja vissza a pénzt - úgy néz ki, hogy ennek bunyó lesz a vége. A félkarú már le is vett egy husángot a szekérről, amikor arra jön az amerikai tábori rendőrség egyik jeepje. Az altiszt fütyül. Közeleg a Military Police. Mondom Röfinek, adja vissza a pénzt, de hallani sem akar róla. A két matróz erősen fogja a malacot, ők sem engednek. Röfi lecövekeli magát a jeepjük előtt, meg akarja akadályozni, hogy elhajtsanak. Lármázó csoportunk körül már gyülekeznek a kíváncsiak. Az amerikai rendőrség az amerókusoknak ad igazat, egyébként ők sem értik, mit gajdolunk. Komolyan azt hiszik, hogy be akartuk csapni a tengerészeket. Fogalmam sincs, mitévő legyek, amikor eszembe villan, hogy nálam van a Mariner Club telefonszáma, a martinique-i mókus nevével. Átadom a tábori csendőrség tisztjének, és csak ennyit mondok: "Tolmács." Elkísér egy telefonhoz. Tárcsázok, és szerencsém van, mert ott találom De Gaulle párti barátomat. Megkérem, magyarázza el a rendőrnek, hogy a malac nincs benn az alkuban, hogy kezes állat, Röfi számára olyan, akár egy kutya, és hogy elfeledtük megmondani a tengerészeknek, hogy a malac nincs benn az alkuban. Utána átadom a hallgatót a rendőrnek. Három percbe telik, és máris mindent ért. Maga veszi vissza a malacot, és odaadja Röfinek, aki karjába veszi, és gyorsan fölrakja a szekérre. Az incidens szerencsésen végződik, és az amerókusok úgy kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki szétszéled, minden rendben lezárult. Este, otthon, köszönetet mondunk a két hindu lánynak, akik nagyot nevetnek a történeten. Már három hónapja vagyunk Georgetownban. Ma beköltöztünk hindu barátainkhoz, a ház egyik felébe. Két tágas hálószobánk van, ebédlőnk, egy kis konyhánk, ahol faszénnel tüzelünk, és van egy hatalmas udvar, egyik sarka istálló, bádoglemezzel van lefedve. A szekér meg a szamár tehát födél alá került. Jómagam egyedül fogok aludni egy jó matraccal fölszerelt nagy ágyban, alkalmi vétel volt. A mellettem lévő szobában alszik a két kínai barátom, ki-ki a saját ágyában. Asztalunk is van, hat székkel és négy zsámollyal. A konyhában megvan minden a főzéshez. Guittou-nak és barátainak megköszönjük vendégszeretetüket, majd Röfi szavaival, birtokunkba vesszük a házunkat. Az ebédlő utcára néző ablaka előtt fonott karosszék, a két hindu lány ajándéka! Az ebédlőasztalon, befőttesüvegben, néhány szál friss virág - ezt Röfi hozta. Ahogy elnézem első otthonomat, ami szerény ugyan, de rendes, körülnézek ebben a világos, tiszta házban, amely három hónapos közös munkánk eredménye, már bízom magamban és a jövőben. Holnap vasárnap, nincs piac, tehát egész nap szabadok vagyunk. Éppen ezért úgy - 274 -

határozunk, hogy vendégül látjuk Guittou-t és a két barátját, nemkülönben a hindu lányokat és bátyjaikat. A díszvendég az a kínai lesz, aki segítette Röfit meg a félkarút, megajándékozván őket a szamárral meg a szekérrel, és kétszáz dollárt is kölcsönzött az induláshoz. Tányérjában, egy borítékban, ott lesz a kétszáz dollár, néhány szavas köszönetünkkel, kínai nyelven. Röfi szívében, az imádott malac után, rögtön én következem. Mindig gondol rám valamivel: hármunk közül én öltözöm a legjobban, és gyakran meglep egy inggel, nyakkendővel vagy egy nadrággal. Mindezt a maga zsebéből veszi. Röfi nem dohányzik, jóformán soha nem iszik, egyetlen gyengéje a szerencsejáték. Csak egy álma van: legyen annyi megtakarított pénze, hogy elmehessen a kínai klubba játszani. A hajnalban vásárolt áru eladása semmi komoly gondot nem okoz. Már tudok annyit angolul, hogy adok-veszek. Hármasban megkeresünk napi huszonöt-harmincöt dollárt. Kevés, de nagyon elégedettek vagyunk, mert hogy ilyen hamar kenyérkeresethez jutottunk. Vásárolni nem mindig járok el velük, bár én jobb árat tudok elérni, ellenben mindig én vagyok az eladó. Ismer engem sok amerikai meg angol tengerész, aki vásárolni jön a hajója számára. Békésen megbeszéljük az árat, nemigen heveskedünk. Egy amerikai tiszti étkezdéből kijár oda a behemót konyhafőnök, egy olasz származású amerikai, aki mindig olaszul beszél velem. Csuda boldog, hogy az anyanyelvén válaszolok, és csak a mulatság kedvéért vitázik. A végén megveszi azon az áron, amit az alkudozás elején kértem. Már reggel nyolcra, fél kilencre otthon vagyunk. Harapunk egyet, majd a félkarú meg Röfi lefekszik. Én pedig átmegyek Guittou-hoz, vagy a szomszédaim néznek be hozzám. Nem sok a házi munka: söprögetés, mosás, ágyazás, rendben kell tartani a házat, s mindezt a két lány nagyon szépen megcsinálja, jóformán ingyen, napi két dollárért. Teljességgel átérzem, mit jelent szabadnak lenni úgy, hogy nem kell aggódni a jövőért. HINDU CSALÁDOM Ebben a városban a leghasználatosabb közlekedési eszköz a bicikli. Én is vettem hát, hogy könnyűszerrel eljussak bárhová. Mivel a város nem dimbes-dombos, és a környéke sem, fáradtság nélkül megteszek nagy távolságokat. A bicajon van két jó erős csomagtartó, egy elöl, egy hátul. Egyszóval könnyen szállíthatok két személyt, mint ahogy az idevalósiak közül is sokan megteszik. Hetenként legalább kétszer egy-két órát karikázom két hindu barátnőmmel. Bolondul örülnek neki, és kezdek rájönni, hogy egyikük, a fiatalabb, belém szeret. Apja, akit sosem láttam, tegnap beállított. Nem messze lakik innen, de még egyszer se jött el hozzánk, így hát csak a lányok bátyjait ismerem. A papa magas termetű öregúr, hosszú-hosszú hófehér szakállal. A haja is ezüstösen keretezi értelmes, nemes homlokát. Csak hindu nyelven beszél, a lánya tolmácsol. Hív, hogy látogassam meg. Kerékpárral nincs messze - ezt adja értésemre a kis hercegnő révén - ugyanis így nevezem a lányát. Megígérem, hogy hamarosan ellátogatok hozzá. Az öregúr megevett néhány süteményt egy csésze teával, utána el is ment, de láttam, hogy apróra szemügyre vette a házat. A kis hercegnő nagyon boldog, hogy apja elégedett a szemlével és velünk is. Harminchat esztendős vagyok, az egészségem kifogástalan, még fiatalnak érzem magam, és szerencsére mások is annak tartanak: a barátaim mind azt mondják, nem látszom többnek harmincnál. Ez a lány pedig tizenkilenc éves, fajtájának minden szépsége sugárzik róla, nyugodt, csendes természet, és fatalista gondolkodású. Számomra az ég ajándéka volna, ha ezt a pompás lányt szerethetném, és ő is szeretne engem. Valahányszor hármasban fölkerekedünk, mindig az elülső csomagtartóra ül, és nagyon jól tudja, hogy ahogyan ott ül egyenesen, magam pedig a nagy taposásban kicsit előreszegem a fejem, egészen közel kerülök az arcához. Ha pedig hátraveti a fejét, két - 275 -

meztelen mellét teljes szépségében látom a fátyolszövet alatt, jobban, mintha nem fedné semmi. Nagy fekete szeme csak úgy tüzel ettől a közelségtől, teaszínű arcában egyre jobban piroslik a szája, és kissé kinyílik, mintha csókra várna. Gyönyörű száját ragyogó szépségű, elbűvölő fogacskák ékesítik. Egyes szavakat úgy formál, hogy rózsaszín nyelve csöppnyit kilátszik félig nyitott szájából - még a katolikus egyház valamelyik glóriás szentjének, is parázna gondolatai támadnának tőle. Ma este moziba készülünk, csak kettesben, mivel a nénjének állítólag fáj a feje, bár szerintem szó sincs fejfájásról, csak magunkra akar hagyni. A kislány bokáig érő fehér muszlinruhában jelenik meg, de amikor lép, kivillan a bokája, rajta a három ezüstkarikával. A lábán szandál, aranypántjai a nagyujja közén bújnak át. Így nagyon elegáns a lába. Jobb orrcimpájába picurka aranykagylót illesztett. Rövid muszlinfátyla alig takarja el vállát. A fátylat aranyszalag fogja le a fején. Három tarka köves csüngő lóg a szalagról, a homloka közepéig. Szép ez a mütyürke, és ahogy ingatja a fejét, kivillan mögüle a homlokán sötétlő tetoválás. A ház minden hindu lakója és az én házam népe, Röfi és a félkarú személyében, néz bennünket, ahogy távozunk, és boldogok, mert mi sem rejtjük véka alá, hogy boldogok vagyunk. Mintha mindnyájan tudnák, hogy jegyespárként térünk majd meg a moziból. Kényelmesen ül a lány a kis párnán, a bicaj csomagtartóján, és a belváros felé karikázunk. Mikor egy gyéren világított sugárúton jó darabon szabadon futok, és nem nyomom a pedált, ez a pompás lány, önszántából, gyors, könnyű csókot lehel a számra. Annyira váratlanul ért a kezdeményezése, hogy kis híján lefordultam a bicajról. Kéz a kézben ülünk a terem végében, ujjaimmal szólok hozzá, ő pedig válaszol. Első szerelmi kettősünkkor egy szó nem hangzik el ebben a moziban, ahol pereg ugyan egy film, de mi nem látjuk. Ujjai, nagyon ápolt, hosszú, lakkozott körmei, tenyerének egy-egy szoros simulása, játékos mozdulatai - számomra beszédesek, és bármi szónál jobban elmondják, mennyire szeret, és hogy az enyém akar lenni. Fejét vállamra hajtja, és így néha megcsókolhatom tiszta arcát. Ez a nagyon félénk, igen lassan bontakozó szerelem gyorsan átalakult teljes szenvedéllyé. Mielőtt az enyém lett volna, megmondtam neki, hogy nem vehetem feleségül, mivel Franciaországban van feleségem. Lehangoltsága még egy napig sem tartott. Egyik este pedig ott maradt nálam. Mondta, hogy a bátyjai és egyik-másik szomszéd meg szomszédasszony miatt szeretné, ha átköltöznék vele az apjához. Ráálltam, és elköltöztem: apja egyedül élt a házban egy fiatal hindu nővel, valami távoli rokonukkal, aki kiszolgálta, és elvégzett minden házi munkát. Nem vagyunk messze a háztól, ahol Röfi lakik, talán ötszáz méterre. Esténként el is látogat hozzám a két barátom, és velünk töltettek egy jó órát. Gyakran itt is esznek. Még egyre zöldséget árulunk a kikötő mellett. Fél hétkor szoktam fölkelni, és az én induskám szinte mindig elkísér. Nagy bőrtarisznyában jókora termosz tea, egy üveg lekvár és pirított kenyér várja, hogy együtt teázzunk. Maga készíti el ezt a kis reggelit, és feltétlenül ragaszkodik a szertartáshoz, hogy a napi első étkezésünknél együtt legyünk mind a négyen. A tarisznyában megvan minden szükséges kellék: csipkével szegett kicsike gyékény, amit nagy szertartásosan leterít az előbb már lesöprögetett járdára, négy porcelán csésze, aljjal. És a járdán ülve nagy komolyan megreggelizgetünk. Röhejes úgy teázni a járdán, mint valami bisztróban, de számára természetes ez, Röfinek úgyszintén. Egyébként a járókelők sem akadnak fönn rajta, rendjén valónak érzik. Én pedig nem akarom megbántani. Annyira örül, hogy tálalhat nekünk, lekvárt kenhet a pirítósra, hogy tiltakozásommal fájdalmat okoznék neki. Múlt hét szombatján történt valami, ami megadta nekem egy rejtély nyitját. Már két hónapja ugyanis, hogy együtt élünk, és induskám igen gyakran ad nekem egy kis aranyat. Mindig valami tört aranyat: fél arany gyűrűt, páratlan fülbevalót, darabka nyakláncot, csonka érmet vagy pénzt. Mivel a megélhetéshez nem kell, egy dobozban őrizgetem, pedig biztat, hogy adjam el. Majdnem négyszáz grammom van már. Valahányszor megkérdem, honnan az arany, elkap, megcsókol, nevet, de semmilyen magyarázatot nem - 276 -

ad. De egyik szombat délelőtt, tíz óra tájban, induskám megkér, vigyem el az apját kerékpáron, mit tudom én, hová: "Apám majd megmutatja az utat - mondja. - Én itthon maradok vasalni." Kíváncsivá tesz, de úgy gondolom, elég messzire készülhet az öreg, ezért kegyesen ráállok, hogy elviszem. Ott ül az elülső csomagtartón, szótlanul, hiszen csak hindu nyelven beszél, én meg megyek arra, amerre integet. Messzire megyünk, már közel egy órája karikázok. Megérkezünk a tengerpartra, egy gazdag negyedbe. Csupa szép villa sorakozik arrafelé. "Apósom" jelt ad, mire megállok, és csak figyelek. Kebléből elővesz egy gömbölyű fehér követ, letérdel az egyik ház legalsó lépcsőjére. Görgetni kezdi a követ a lépcsőn, és közben énekel: Néhány perc múlva előjön a villából egy hindu viseletbe öltözött nő, odalép hozzá, és szótlanul a kezébe nyom valamit. Házról házra járva, délután négyig ismételgeti ezt a jelenetet. Hosszadalmas hókuszpókusz, képtelen vagyok megérteni. Az utolsó villánál egy fehérbe öltőzött férfi jön ki hozzá. Talpra állítja, belekarol, és bevezeti a házba. Jó negyedórát elmarad, majd ismét feltűnik, ugyanannak a férfinak a kíséretében, s mielőtt elválnának, az megcsókolja a homlokát vagyis inkább az ősz haját. Elindulunk hazafelé, taposok, ahogy csak bírok, hogy minél előbb megérkezzünk, mert már fél öt is elmúlt. Szerencsére még beesteledés előtt hazaérünk. Szép induskám, Indara, előbb bekíséri apját, majd nyakamba ugrik, noszogat a tusoló felé, hogy fürödjem meg. Frissen mosott-vasalt fehérnemű vár, és tisztán, megborotválkozva, átöltözve ülök az asztalhoz. Szokás szerint ő szolgál föl. Szeretném kikérdezni, de annyit gyüszmékel, értésemre adva ezzel, hogy sok a dolga, ugyanis egyre halogatná a kérdezősködést. Csupa kíváncsiság vagyok. De azt is tudom, hogy egy hindut vagy kínait sosem szabad szólásra kényszeríteni. Mindig várni kell egy ideig a kérdezősködéssel: Később maguktól is beszélnek, mert megérzik, tudják, hogy az ember valami bizalmas közlésre vár, és ha érdemesnek tartják rá, el is mondják. Egyébként ez történt Indarával is. Már le is feküdtünk, sokáig szeretkeztünk, és amikor elégedetten, meztelen vállam gödrébe befészkeli még tüzelő arcát, rám sem pillant, úgy kezdi: - Tudod, drágám, valahányszor a papám arany után jár, nem tesz semmi rosszat, sőt. A szellemeket hívja, hogy óvják a házat, ahol a követ görgeti. Köszönetül aztán adnak neki egy-egy darabka aranyat. Hazánkban, Jáván, nagyon régi szokás ez. Így meséli az én hercegnőm. De egyik nap, a piacon, szóba elegyedek az egyik barátnőjével. Aznap reggel még sem ő, sem a két kínai nem érkezett meg. Egyszóval ettől a csinos lánytól - ő is jávai - valami egyebet is hallok: - Minek dolgozol, ha egyszer a varázsló lányával élsz? Nem röstell hajnalok hajnalán felzavarni, még akkor is, ha esik. Abból az aranyból, amit az apja keres, dolog nélkül is megélhetnél. Nem ért hozzá, hogyan szeressen, különben nem engedne ilyen korán kelni. - Miért, mit csinál az apja? Ezt mondd el, mert fogalmam sincs róla. - Az apja jávai varázsló. Ha akarja, halált hoz rád vagy a családodra. A varázskővel rád hozott rontástól csak úgy menekülhetsz, ha adsz neki annyi aranyat, hogy most már másképpen gurigázza a követ, nem abba az irányba, ahogy a halált idézte. Ezzel minden rontást megszüntet, sőt egészséget és életet hoz vele rád és házad népére. Indara nem egészen így mondta el. Elhatározom, hogy végére járok a dolognak, mert tudni akarom, hogy kettejük közül ki mond igazat. Néhány nap múlva ismét együtt voltam hosszú fehér szakállas "apósommal" egy patak partján, amely átszeli a Penitence Riverst, és a Demerarába ömlik. A hindu halászok arcáról bőven leolvashattam mindent. Mindegyikük megajándékozta egy-egy hallal, majd sietve eltűntek a partról. Értettem én! Többé nem kellett kérdezgetnem senkit. Ami engem illet, apósom, a varázsló, semmiben nem zavar. Csak hindu nyelven szól hozzám, föltevése szerint ugyanis értek valamicskét. Soha nem vagyok képes rájönni, mit akar. Ennek megvan a maga jó oldala: köztünk nem lehet nézeteltérés. Még - 277 -

munkát is keres számomra: tizenhárom-tizenöt éves kislányok homlokát tetoválom. Némelykor a két keblüket is fölfedik, és rátetoválok színes, zöld, rózsaszín meg kék leveleket, vagy virágszirmokat, hogy a mellbimbójuk úgy áll ki belőle, mint a virág bibéje. A bátrak, mert igen fájdalmas ez, kanárisárgára tetováltatják a mellbimbójuk körül a fekete udvart, sőt, néhányan még magát a bimbót is, sárgára, de ez ritka. Apósom hindu feliratos táblát helyezett el a ház előtt. Gondolom, ezen hirdeti: "Tetováló művész - Mérsékelt árak - Szavatolt munka." Jól fizetik a munkát, és két örömem is van belőle: megcsodálhatom a jávaiak szép mellét, és pénzt is keresek. A kikötő mellett Röfi talált egy eladó vendéglőt. Büszkén hozza meg a hírt, és ajánlgatja, vegyük meg. Az ár elfogadható, nyolcszáz dollár. Ha eladjuk a varázsló aranyát, és hozzátesszük a megtakarított pénzünket, meg is vehetjük. Elmegyek szemrevételezni. Kis utcában van, de egészen közel a kikötőhöz. A nap minden órájában hemzseg arra a nép. Fekete és fehér kőlapokkal padlózott, elég nagy terem, jobbra, balra nyolc-nyolc asztal, középütt egy kerek asztal, oda ki lehet rakni az előételeket és a gyümölcsöt. A konyha nagy, tágas, világos. Benne két nagy kemence és két hatalmas tűzhely. VENDÉGLŐ ÉS PILLANGÓK Megkötöttük az üzletet. Indara maga adta el az összes aranyunkat. A papát egyébként meglepte, hogy hozzá se nyúltam a tört aranyhoz, amelyet kettőnk számára adogatott a lányának. Meg is jegyezte: - Azért adtam nektek, hogy fölhasználjátok. Kettőtöké, tehát fölösleges megkérdeznetek, hozzányúlhattok-e. Azt csináljátok vele, amit akartok. Nem is olyan rossz ez az én "varázsló apósom". Indara pedig egész különleges klasszis, mint szerető, mint élettárs és mint barátnő egyaránt. Vitára nem kerülhet sor, mert bármit mondok, mindenre igennel felel. Csak akkor húzza föl az orrát, amikor honfitársnői cicijét tetoválom. Egyszóval a Victory vendéglő tulaja lettem a Water Streeten, Georgetown város kikötőjének kellős közepén. Röfi a szakács, tetszik is neki, hisz ez a mestersége. A félkarú a beszerző, és ő készíti majd azt a bizonyos kínai spagettit. így készül: finomra őrölt és szitált lisztet elmorzsolunk és jól összedolgozunk egy csomó tojás sárgájával. Víz nélkül, tehát nagy erővel és sokáig kell gyúrni. Roppant nehéz kidolgozni a tésztát, tehát a félkarú a testsúlyát is beveti, ugyanis a combjával ránehezedik a tükörsima sodrófára, amelynek belső végét rögzíti az asztal közepén. Fél combját átveti a sodrófán, szabad végét a meglévő kezével markolja, és egy lábon ugrálva kering az asztal körül, így gyúrja a masszát: mivel ekkora erővel dolgozza meg, hamarosan könnyű, fölséges lesz a tészta. A végén hozzátett csöppnyi vaj végleg megadja kitűnő ízét. Ez a vendéglő korábban csődbe ment, de most egykettőre nagy hírre tesz szert. Egy Daya nevű, fiatal és nagyon csinos hindu lány segítségével Indara szolgálja ki a vendégeket, akik csak úgy tódulnak hozzánk, hogy megízleljék a kínai konyhát. Az összes télakos fegyenc beállít. Akinek van pénze, fizet, a többi ingyen kosztol: "Boldogságot hoz, ha enni adunk azoknak, akik éhesek" - mondja Röfi. Egyetlen baj van: túlságosan vonzó a két felszolgáló - egyikük, mint mondtam, Indara. Ruhájuk könnyű fátyolszövete alatt mindketten mutogatják meztelen cicijüket. Ráadásul oldalt is fölhasították a ruhájukat, bokától csípőig. Egyik-másik mozdulatukra kilátszik egész lábszáruk, sót, a combjuk is, tövig. Az amerikai, angol, svéd, kanadai és norvég matrózok némelykor naponta kétszer is nálunk esznek, hogy élvezzék a látványt. Barátaim a "stírolók vendéglőjének" nevezik a lokálomat. Én vagyok a gazda. Mindenki "főnöknek" szólít. Kassza nincs, a felszolgálók nekem adják a pénzt, én zsebre vágom, és ha kell, visszaadok. A vendéglő este nyolctól reggel ötig, hatig tart nyitva. Mondanom sem kell, hogy hajnali három felé a kerület összes kurvái, a sikeres éjszaka után, eljönnek hozzám, hogy a stricijükkel vagy valamelyik palijukkal megkajáljanak egy curryvel ízesített csirkét vagy - 278 -

egy tányér babsalátát. Sört is isznak a vendégek, főleg angol sört meg whiskyt, hazai cukornádból készült, igen jó rumot, szódával vagy coca-colával. Mivel itt alakult ki a télakos franciák találkahelye, én lettem a menedéke, a tanácsadója, bírája és bizalmasa a fegyencek és deportáltak egész kolóniájának. Egyébként ez némelykor bajt is hoz rám. Egy lepkegyűjtő elmondta hogyan vadászik az őserdőben. Keménypapírból kivág egy lepkét, ráragasztja annak a fajta pillangónak a szárnyát, amelyre vadászni készül. A pillangót olyan egy méter hosszú bot végére rögzíti. Amikor vadászik, jobb kezében tartja a botot, és olyan mozdulatokat tesz vele, mintha röpdösne a műpillangó. Az őserdőben mindig a tisztásokat keresi föl, ahová besüt a nap. Mindegyik fajtáról tudja, melyik órában kel ki. Vannak olyan fajták, amelyek mindössze negyvennyolc órát élnek. Egyszóval, amikor a tisztás napfényben fürdik, a gubójukból kikelt pillangók rohannak a fény felé, hogy minél előbb szerelmeskedhessenek. Ahogy meglátják a csalit, már messziről rárohannak. Ha a műpillangó hím, egy hím tart feléje, hogy megmérkőzzön vele. A lepkegyűjtő a bal kezében tartott kis hálóval egykettőre elfogja. A hálónak szűk a torka, tehát a vadász nyugodtan tovább csapdoshat vele, nem kell félnie, hogy a lepkék kiszabadulnak. Ha a csali egy nőstény szárnyából készült a hímek azért jönnek, hogy megizéljék, s az eredmény ugyanaz. A legszebbek az éjszakai pillangók, de mivel gyakran nekiverődnek akadályoknak, nehéz találni sértetlen szárnyút. Jóformán mindegyiké roncsolt. Ezekért az éjjeli lepkékért nagy fák tetejére mászik fel a vadász, kitereget egy fehér terítőt, s ezt hátulról megvilágítja karbidlámpával. A nagy éjjeli lepkék - ezeknek kiterjesztett szárnya tizenöt-húsz centiméter - leszállnak a fehér terítőre. Most már csak meg kell fojtani őket: igen gyorsan és jó erősen össze kell nyomni a torukat, vigyázva, hogy össze ne zúzódjanak. Nem szabad vergődniük, mert töredezett lesz a szárnyuk, és veszítenek értékükből. Egy üvegezett szekrényben mindig tartok kis gyűjteményeket lepkékből meg legyekből, kis kígyókból és vámpírokból. Több a vevő, mint az áru. És igen magasak az árak. Egy amerikai egyszer rábökött az egyik lepkére, amelyiknek a szárnya alul acélkék volt, fölül pedig világoskék. Ötszáz dollárt ígért ezért a fajtáért, ha a példány hermafrodita. Ahogy a lepkevadásszal beszélgetek, mondja, hogy egyszer fogott már ilyet, nagyon szép példány volt, ötven dollárt fizettek érte, de később megtudta, egy komoly gyűjtőtől, hogy ez a fajta csaknem kétezer dollárt ér. - Pillangó, át akar ejteni az amerókus - így int a lepkevadász. - Hülyének néz. Ha csak ezerötszáz dollárt ér is ez a ritka példány, tudatlanságod révén még mindig busás haszonhoz jut. - Igazad van, nagy gazember. És mi volna, ha mi ejtenénk át? - Hogyan? - Például úgy, hogy egy nőstényre fölraknánk egy hím szárnyát, vagy megfordítva. Csak nehéz lesz úgy rögzíteni, hogy ne lássék meg. Számos hiábavaló kísérlet után azonban sikerült egy pompás nőstény példányra ráragasztani egy hím szárnyait úgy, hogy észre sem vevődött: a szárny tövét aprócska vágásba illesztettük, majd leragasztottuk balátanedvvel. Olyan jól tart, hogy a ragasztott szárnyaknál fogva föl is lehet emelni. Több más lepkével együtt ezt is üveg alá tesszük, egy egyszerű, húszdolláros gyűjteménybe, mintha föl se figyeltem volna rá. Bevált. Alig pillantja meg az amerikai, van képe hozzá, hogy kezében egy húszdollárossal odaállítson hozzám, mondván, hogy megveszi a kollekciót. Mondom neki, hogy már elígértem, egy svéd kért tőlem egy dobozzal, és ezt neki szántam. Két nap leforgása alatt az amerikai legalább tízszer kezébe veszi a dobozt. Végül nem bírja tovább, és odahív: - Azt a lepkét ott, a közepén, megveszem húsz dollárért, a többit mind meghagyom neked. - Mi különös van azon a lepkén? - S azzal nézegetni kezdem. Majd felkiáltok: - 279 -

Nicsak, hiszen ez hermafrodita! - Mit mond? Igen, valóban az. Az imént nem voltam bizonyos benne - mondja az amerókus. - Az üvegen át nem lehetett jól látni. Megengedi? -. Azzal tüzetesen megvizsgálja a lepkét, és megkérdi: - Mennyit kér érte? - Egyik nap nem maga mondta, hogy ez a ritka példány ötszáz dollárt ér? - Elmondtam én ezt több lepkevadásznak, nem is akarok visszaélni annak a tudatlanságával, aki ezt fogta. - Egyszóval ötszáz dollár, vagy nincs üzlet. - Megveszem, őrizze meg számomra. Tessék, itt van hatvan dollár, ennyi van velem, ez a foglaló. Adjon róla nyugtát, holnap elhozom a hátralévő összeget. És főleg vegye ki ebből a dobozból. - Rendben van, majd másutt őrzöm. Itt a nyugta. Már nyitáskor megjelenik Lincoln leszármazottja. Még egyszer szemügyre veszi a lepkét, most már nagyítóval. Szörnyen majrés leszek, amikor megfordítja. De elégedett, ki is fizeti, elhelyezi a pillangót a magával hozott dobozban, ismét nyugtát kér, s azzal távozik. Két hónap múlva fölpakolnak a hekusok. Ahogy megérkezünk a rendőrségre, a főfelügyelő francia nyelven tudtomra adja, hogy azért tartóztatnak le, mert egy amerikai csalással vádol. - Arról a lepkéről van szó, amelyre szárnyat ragasztott - mondja a rendőrtiszt. - Ilyen trükkel adta el neki ötszáz dollárért. Két óra múlva Röfi és Indara megérkezik egy ügyvéddel. Az ügyvéd jól beszél franciául. Elmondom neki, hogy jómagam semmit nem értek a lepkékhez, nem vagyok se lepkevadász, se gyűjtő. A kis kollekciók eladásával azért foglalkozom, mert ezzel szívességet teszek lepkevadász ügyfeleimnek, és hogy az amerókus kínált érte ötszáz dollárt, nem én kértem az árat, egyébként pedig, ha a pille történetesen valódi, amint jómaga hitte, akkor ő a tolvaj, mert körülbelül kétezer dolláros értékhez jutott volna. Két nap múlva van a tárgyalás. Az ügyvéd egyben a tolmácsom is. Elismétlem a mondókámat. Bizonyítékul lepkeárjegyzék van az ügyvédemnél. Egy ilyen példányért ezerötszáz dollár fölötti ár szerepel benne. Ennélfogva az amerókus fizetheti a perköltséget. Ráadásul kifizetheti az ügyvédem kétszáz dollárnyi honoráriumát is. Az összes vagányok és hinduk összesereglenek, úgy ünneplik kiszabadulásomat egy házi készítésű ánizspálinkával. Indara egész családja eljött a tárgyalásra, és mind nagyon büszkék, hogy családjukban van egy rendkívüli ember - mivelhogy felmentettek. Őket ugyanis nem lehetett átejteni: jól tudták, hogy én ragasztottam föl azokat a szárnyakat. Hát megtörtént, el kellett adnunk a vendéglőt, ezt sejtettük is. Indara meg Daya túlságosan szép volt, és az a sztriptízféle produkciójuk, aminek éppen csak a nyitánya játszódott le, és ennél tovább nem is jutott, jobban eszüket vette ezeknek a sűrűvérű tengerészeknek, mintha teljesen levetkőznek. Mivel a két nő rájött, hogy minél tovább odatartják a matrózok orra alá fátyolon átsejlő meztelen mellüket, annál több borravalót kapnak, véget nem érőn keresgélték, mélyen az asztal fölé hajolva a blokkjukat vagy a visszajáró pénzt. A jól kiszámított magamutogatás alatt a matróznak kocsányon ült a szeme, hogy jobban lásson, majd a két lány fölegyenesedett, és odaszólt: - És a borravalóm? - Ó! - Bőkezűek voltak a szegény ürgék, föllobbant és le nem csillapított gerjedelmükben azt se tudták, hol áll a fejük. Egyik nap aztán bekövetkezett, amit előre láttam. Egy pulykatojás képű, lángvörös üstökű, nagy melák matróz nem érte be azzal, hogy teljes hosszában meztelenül láthatott egy combot: ahogy a bugyi is kivillant, odakapott, és durva mancsával úgy szorongatta jávai kedvesemet, mintha satuba fogta volna. Mivel Indara éppen egy teli vizeskorsót tartott a kezében, nyomban a matróz fejéhez vágta. A matróz az ütéstől elszakítja a - 280 -

bugyit, és elterül a földön. Rohanok, hogy fölszedjem, de a barátai azt hiszik, hogy neki akarok esni, ezért jóformán még egyet se nyikkanhatok, valaki máris hatalmasat behúz nekem, egyenesen a szemembe. Lehet, hogy ez a bokszbajnok matróz valóban védelmére akart kelni barátjának, de az is lehetséges, hogy jól oda akart sózni a szép hindu nő férjének, mivel a férj az oka, hogy nem lehet a nő közelébe férkőzni. Tudja az ördög! Mindenesetre a szemembe kaptam az egyenest. De a matróz előre iszik a medve bőrére, ugyanis öklözésre készen elém áll, és ezt ordítja: - "Gyere, gyere csak, apám!" Erre kap egy rúgást a megfelelő helyre, és ezt követi egy Pillangó-féle fejelés, mire a bokszoló teljes hosszában elterül. Ebből általános bunyó kerekedik. A félkarú segítségemre siet a konyhából, és a különleges spagetti készítéséhez használt sodrófával csapkod jobbra, balra. Röfi is megérkezik egy hosszú nyelű, kétágú villával, és beledöfköd az embergomolyagba. Az a párizsi Lappe utcai apa a bálokról nyugalomba vonult vagány buzogányként forgat egy széket. Indarát valószínűleg zavarta, hogy elvesztette a bugyiját, ezért eltűnt a csetepatéból. A végkifejlet: öt amerókus komolyan megsérült a fején, másokon, különböző testrészeiken, lyuggatás, Röfi villájának nyoma látszik. Mindenfelé vér. Egy kongói néger rendőr lecövekeli magát az ajtóban, hogy senki ne távozhasson. Még szerencse, mert már jön is a Military Police jeepje. Fehér kamáslisan, föltartott gumibottal, erőnek erejével be akarnak nyomulni, és amikor látják, hogy minden matrózuk vérben fürdik, bizonyára bosszút akarnak állni értük. A fekete rendőr visszalökdösi őket, gumibotját kitartva elállja az ajtót, és ezt hajtogatja: - Majesty Police. (Őfelsége Rendőrsége.) Csak akkor terelnek ki bennünket, amikor megérkeznek az angol rendőrök, ők tuszkolnak föl a zsuppkocsiba. Bevisznek a rendőrségre. Engem leszámítva - nekem ugyanis monokli van a szememen - egyikünk se sebesült meg, ennek folytán nem hisznek nekünk, hogy jogos önvédelemből cselekedtünk. Egy hét múlva, a tárgyaláson, a törvényszéki elnök elfogadja védekezésünket, és Röfit kivéve - szabadlábra helyez bennünket, ő ugyanis három hónapot kap testi sértés miatt. Nehezen lehetett magyarázatot találni a seregnyi páros lyuggatásra, ami mind Röfi műve volt. Mivel ezt követően, nem egészen két hét alatt, hat verekedés zajlott le, érezni lehetett, hogy nem megy tovább a dolog. A matrózok úgy döntöttek, hogy az ügyet nem tekintik befejezettnek, és mivel mindig új pofák állítottak be, honnan lehetett tudni, nem barátai-e ellenségeinknek? Egyszóval eladtuk a vendéglőt - még annyit se kaptunk érte, amennyiért vettük. Ámbár, amilyen hírhedtté vált, nem csoda, hogy nem tülekedtek érte. - Most mitévők legyünk? - kérdem félkarú barátomat. - Míg Röfi ki nem jön, pihenünk. A szekeret meg a szamarat nem vásárolhatjuk vissza, mivel a vevőkörrel együtt adtuk el. Az a legokosabb, ha nem csinálunk semmit, csak pihenünk. Később majd meglátjuk. Röfi kijött: Azt mondja, jól bántak vele. - Az volt az egyetlen baj - mondja -, hogy két halálraítélt volt a közelemben. - Az angoloknak van egy pocsék szokásuk: negyvennyolc nappal a kivégzés előtt tudtára adják az elítéltnek, hogy a királynő elutasította kegyelmi kérvényüket, és hogy annak rendje-módja szerint felkötik őket ezen és ezen a napon, ennyi és ennyi órakor. Így hát - meséli Röfi -, a két halálraítélt minden reggel átüvöltött egymásnak: "Megint vége egy napnak, Johnny, már csak ennyi meg ennyi nap van hátra!" És a másik meg egész délelőtt szidalmazta bűntársát. - Ettől eltekintve Röfinek megvolt a békessége, és jól bántak vele. A BAMBUSZ KUNYHÓ Pascal Fosco a bauxitbányából jött a városba. Egyébként azok közül való, akik annak idején fegyveres támadást intéztek a marseille-i postahivatal ellen. Bűntársát - 281 -

nyaktilóval kivégezték. Közülünk Pascal a legderekabb. Jó szerelő, mégis mindössze napi négy dollárt keres, de így is megtalálja a módját, hogy gondoskodjon egy-két tengődő fegyencről. Ez a bauxitbánya messze bent, az őserdőben van. Kis falu alakult ki a tábor körül, ahol a munkások meg a mérnökök élnek. A kikötőben szüntelen rakodják az ércet a teherhajókba. Fölötlik bennem egy gondolat: miért ne csinálnánk egy mulatót ebben az isten háta mögötti, őserdei fészekben? Esténként az emberek halálra unhatják ott magukat. - Az már igaz - mondja Fosco -, nem dúskálunk szórakozásban. Nincs ott semmi. Indara, Röfi, a félkarú meg én már néhány nap múlva beszállunk egy rozoga bárkába, s két nap alatt megérkezünk Mackenzie-be - így hívják a bányát. A tábor, ahol a mérnökök, a művezetők és a szakmunkások laknak, rendes, tiszta, a kis házak kényelmesek, az ablakokon mindenütt drótháló van a moszkitók ellen. A falu viszont ronda. Nincs ott egyetlen tégla-, kő- vagy betonház sem. Csak vályogból meg bambuszból tákolt kunyhók, pálmalevéllel fedve, vagy a modernebbek, bádoglemezzel. Az italméréssel kombinált vendéglőben hemzsegnek a vendégek. A matrózok verekszenek egy-egy pohár meleg sörért. Egyik helyen sincs hűtőszekrény. Igaza volt Pascalnak, akad tennivaló ebben a fészekben. Végül is jómagam télakban vagyok, kalandos sors ez, nem élhetek normálisan, mint a haverjaim. Azért dolgozzam, hogy épp csak megéljek? Ez nem lelkesít. Mivel esőben sártengerré válnak az utcák, a falu központjától kissé kijjebb eső, magasabb helyet szemeltek ki. Annyi bizonyos, hogy itt még esőben sem önt el bennünket a víz, se bent, se az általam tervezett épületek körül. A bányában dolgozó néger ácsok segítségével tíz nap alatt megépítünk egy húsz méter hosszú, nyolc méter széles helyiséget. A harminc darab négyszemélyes asztal mellett kényelmesen helyet foglalhat százhúsz ember. Van egy dobogó a művészeknek, bárpult, a helyiség teljes szélességében, és egy tucat bárszék. A mulató mellé még egy házat építünk, nyolc hálószobával, ahol könnyűszerrel el lehet szállásolni tizenhat személyt. Amikor lementem Georgetownba, hogy megvegyem a berendezést, széket, asztalt, és így tovább, kiszolgálónak szerződtettem négy ragyogó néger lányt. Daya, aki már dolgozott nálunk a vendéglőben, úgy döntött, hogy velünk tart. Egy hindu kuli döngeti majd az ócska bérelt zongorát. És hátravan még a műsor. Nagy strapával sikerült megdumálnom két jávai, egy portugál, egy kínai és két kávébarna félvér nőt, hogy hagyják ott a kevésbé tisztes ipart, és a sztriptízben jeleskedjenek. Ócskásnál vásárolt vörös függöny segítségével nyitjuk és zárjuk majd a műsort. Egy kínai halász bongóján, külön járattal szállítom el embereimet. Egy kereskedőtől minden elképzelhető italt kaptam bizományba. A cég bízik bennem, harmincnaponként fizetem, leltár szerint, amit eladok. Ők majd a megfelelő ütemben szállítják az utánpótlást. Egy ócska fonográf és néhány agyonjátszott lemez szolgáltatja majd a zenét, amikor a zongorista abbahagyja a klimpérozást. A jövendő "művésznőim" ruhatárában megtalálhatók a legkülönbözőbb öltözékek, alsószoknyák, fekete és színes harisnyák, harisnyakötők, még nagyon jó állapotban lévő melltartók, mindet rikító színük miatt vettem meg egy hindutól, aki annak idején fölvásárolta egy vándor színtársulat hagyatékát. Röfi vette meg a bútort meg az ágyneműt. Indara a poharakat és a bár teljes fölszerelését, magam az italokat szereztem be, és én foglalkozom a művészeti kérdésekkel is. Hogy mindezt összedobjuk egy hét alatt, bizony meg kellett nyomni a gombot. Végre minden együtt van, és a felszerelés meg a személyzet megtölti az egész hajót. Két nap múlva megérkezünk abba a fészekbe. Ezt az isten háta mögötti, őserdei falut valósággal forradalmasítja a tíz lány. Kezünkben egy-egy csomaggal mindnyájan fölbaktatunk a Bambusz Kunyhóhoz - így neveztük el lokálunkat. Megkezdődnek a próbák. "Művésznőimet" nem valami könnyű dolog megtanítani, hogyan vetkőzzenek - 282 -

pucérra. Egyrészt nagyon gyengén beszélek angolul, tehát nemigen értik magyarázataimat, másrészt egész életükben nagy sietve vetkőztek, hogy minél előbb letudják az ügyfelüket. Most pedig éppen az ellenkezőjéről van szó: minél lassabban csinálják, annál izgibb a dolog. És mindegyik nőnek más és más taktikát kell alkalmaznia. A vetkőzés módjának összhangban kell lennie az öltözékkel is. A krinolinos ruhába öltözött, rózsaszín fűzős, hosszú fehér csipkebugyogós Márkinő lassan vetkőzik, egy paraván mögé rejtőzve, de mögötte hatalmas tükör, amelyben a közönség apránként megcsodálhatja minden lemeztelenített darabkáját. Aztán ott van az Expressz, ez a sima hasú, világos tejeskávé színű barna lány, a fajkeveredés pompás példánya, bizonyára egy fehér férfi és egy már világos néger nő gyermeke. A csak kissé megpörkölt kávé aranyló színére emlékeztető bőre kiemeli tökéletes arányú idomait. Hosszú fekete haja természetes hullámokban omlik istenien gömbölyű vállára. Telt, domború, a súlyos, de hetykén ágaskodó mellén a bőrénél alig valamivel sötétebb bimbó mered előre. Ez az Expressz. Öltözékének minden darabja cipzárral nyílik. Cowboy nadrágban, fején széles karimájú kalappal, csuklóján bőrrojtokkal díszített fehér blúzban jelenik meg. Egy harcias induló hangjára tűnik föl a színen, széles ívben lerúgja a cipőjét. A nadrág oldalt nyílik, a két lábszárán, és egy szempillantás alatt ki tud lépni belőle. A blúz két darabban esik le, mivel mindkét ujján cipzár fut végig. A közönségnek ettől eláll a lélegzete, mert a két meztelen cici úgy ugrik elő, mintha dühösek volnának, mert ennyi ideig fogva tartották őket. A lánynak meztelen a két combja, a felsőteste, úgy áll meg terpeszben, keze a csípőjén, farkasszemet néz a közönséggel, majd leveszi a kalapját, s odadobja a dobogó közelében álló egyik asztalra. Az Expressz se nem kényeskedik, se nem szégyenkezik, amikor a bugyijára kerül sor. A falatka holmit egyszerre gombolja ki kétoldalt, és valósággal lerántja magáról, és nem úgy bújik ki belőle. Így, Éva-kosztümben, előtűnik bozontos öle, s ugyanabban a pillanatban egy másik lány hatalmas, fehér tollas legyezőt nyújt át neki, ezt kinyitja, és mögéje bújik. Az ünnepélyes megnyitás napján tömve a Bambusz Kunyhó. Itt a bánya vezérkara, teljes számban. Az éjszaka tánccal ér véget, és már világos van, amikor az utolsó vendégek is elszállingóznak. Igazi siker, szebbet remélni sem lehetett. Kiadásaink vannak, de magasak az áraink is, megtérül minden, és őszintén hiszem, hogy ennek az őserdei kabarénak sok estén át több vendége lesz, mint amennyit be tud fogadni. A négy néger felszolgálónő nem győzte a munkát. Nagyon rövid szoknyájukban, jól kivágott blúzukban, fejükön piros kendővel, szintén nagy hatást tettek a vendégekre. Indara meg Daya a helyiség egy-egy felét ellenőrizte. A bárpultnál a félkarú és Röfi készítette össze a rendeléseket. Jómagam pedig hol itt, hol ott tűntem föl, igazítottam azon, ami sántított, segítettem, ha valami nem ment. - Ezt nevezem bombasikernek! - jelenti ki Röfi, amikor a felszolgálók, a művésznők és a gazda magukra maradnak a nagy helyiségben. Tulaj és alkalmazottak, mind családiasan együtt étkezünk, hullafáradtak vagyunk, de mindnyájan örülünk a sikernek. Utána mindenki aludni tér. - No, Pillangó, nem kelsz föl? - Hány óra? - Este hatra jár - válaszolja Röfi. - A hercegnőd segített nekünk. Két óra óta talpon van. Minden rendben, készen rá, hogy ma este újból kezdjük. Indara lép be egy vödör meleg vízzel. Hogy megborotválkoztam, megmosdottam, frissnek és fickósnak érzem magam, átölelem Indara derekát, így lépünk be a Bambusz Kunyhóba, ahol ezer kérdéssel fogadnak. - Rendben ment minden, főnök? - Jól csináltam a vetkőzést? Maga szerint hol sántít? - Ugye, szinte hibátlanul énekeltem? Szerencsére a közönség nem háklis. Igazán rokonszenves ez az összeverődött társaság. Ezek a művésznőkké átalakult kurvenkák komolyan veszik a munkát, és úgy látszik, örülnek, hogy szakíthattak előbbi - 283 -

mesterségükkel. A bolt úgy megy, hogy jobbat kívánni se lehet. Egyetlen baj van: kevés a nő ennyi magányos férfira. Minden vendég szeretné, ha nem is egész estére, de hosszabb ideig volna társasága, valamelyik lány, lehetőleg az egyik művésznő. Van is ebből féltékenység. Ha egyszer-egyszer megesik, hogy két nő is leül ugyanahhoz az asztalhoz, a vendégek zúgolódnak. A kis néger lányokat is körüldöngik, egyrészt mert szépek, főleg azonban azért, mert ebben az őserdőben nincsenek nők. A bárpult mögül némelykor előjön Daya, s ő mindenkivel elbeszélget. Ez a ritka szépségű hindu nő vagy húsz férfinak szerez örömet jelenlétével. Valamiképp el kell kerülni, hogy féltékenység támadjon a vendégek között, és hogy követelőzzenek, valamelyik művésznő üljön le az asztalukhoz, ezért kiterveltem hát a tombolát. Minden sztriptíz vagy énekszám után az egytől harminckettőig beszámozott szerencsekerékkel döntjük el, hol foglaljon helyet a nő, ugyanis minden asztalnak van száma, két szám pedig a bárnak jut. A tombolán az vesz részt, aki egy üveg whisky vagy pezsgő áráért vesz egy jegyet. Ennek az ötletnek - így hittem - két előnye is van. Először is nem lehet semmi követelőzés. Aki nyer, az egy órán át élvezheti a leányzó társaságát az üveg ital ára fejében. Az italt a következő módon szolgáljuk föl: mialatt a művésznő, teljesen pucéron, a hatalmas legyező mögött rejtőzködik, megforgatjuk a kereket. Amikor kijön a szám, a lány áttelepszik egy ezüstre festett nagy fatálcára, négy fickó mindenestül felkapja, és elviszi a szerencsés nyertes asztalához. A lány maga nyitja ki a pezsgősüveget, koccint, még mindig pucéron, majd elnézést kér, és öt perc múlva, már felöltözve, visszatér, és leül az asztalhoz. Hat hónapon át minden rendben ment, de ahogy elmúlt az esős évszak, kicserélődött a közönség. Arany- és gyémántkeresők állítottak be, akik szabadon járnak-kelnek az őserdőben, mert ez gazdag lelőhelyekben. Egészen ósdi módszerekkel arany és gyémánt után kutatni roppant veszélyes dolog. A kincskeresők nemegyszer megölik vagy meglopják egymást. Éppen ezért mind fegyverrel járnak, és ha van egy kis zacskó aranyuk vagy egy maroknyi gyémántjuk, nem bírnak ellenállni a kísértésnek, és bolondul elherdálják. A lányok minden üveg ital után szép százalékot kapnak. Ezért aztán, miközben megcsókolják a vendéget, egykettőre a jegesvödörbe loccsantják a pezsgőt vagy a whiskyt, hogy előbb kiürüljön az üveg. Egyik-másik vendég még mámorában is észrevette ezt, és olyan durván kitört, hogy kénytelen voltam lerögzíttetni az asztalokat meg a székeket. Az új vendégekkel aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. A lányt Cimetfa Virágnak hívták, s valóban fahéjszín volt a bőre. Ez az új leányzó, akit Georgetown alvilágából horgásztam ki, a szó szoros értelmében megőrjítette a vendégeket, annyira értett a vetkőzéshez. Amikor az ő száma került sorra, fehér szaténnal bevont kanapét hoztak be, és nem elég, hogy valami elképesztően perverz hozzáértéssel vetkőzött le teljesen pucérra, de anyaszült meztelen elnyúlt a kanapén, és cirógatni kezdte magát. Hosszú, karcsú ujjai bejárták egész meztelen testét, eljátszadoztak a tulajdon testével, hajától a lába ujjáig. Egyetlen porcikája sem maradt ki a cirógatásból. Fölösleges lefestenem, hogyan reagáltak rá ezek az őserdőt járó, kiéhezett, beszívott férfiak. Mivel a leányzó nagyon bukott a pénzre, kikötötte, hogy akinek ő kell mint tombolanyeremény, két palack árával szálljon be, ne eggyel, mint a többieknél. Az egyik kincskereső, egy dús fekete szakállas, csupa izom férfi, többször is hiába próbálkozott, hogy megnyerje Cimetfa Virágot. Már nem tudott mit tenni, és amikor hercegnőm elindult, hogy Cimetfa Virágnak utolsó sztriptízére eladja a számokat, megvette mind a harminc asztal számát. Egyszóval csak a bár két száma maradt meg. A szakállas, miután biztosra vette, hogy a hatvan üveg pezsgő kifizetése után már biztosan nyer, bizakodón várta Cimetfa Virág sztriptízét és a húzást. Cimetfa Virág nagyon begerjedt állapotban volt, mert már szépecskén iszogatott aznap este. Hajnali négyre járt, amikor megkezdte utolsó produkcióját. Az ital hatására izgatóbb volt, mint valaha, és - 284 -

mozdulatai a szokottnál is merészebbek voltak. Rrrr! Fordul a szerencsekerék, és szaruból készült mutatója majd rááll a nyertes számra. A szakállas nyálzik izgalmában, miután végignézte Cimet leányzó pucérkodását. Vár, bizonyos benne, hogy az ezüsttálcán neki szolgálják föl csórén, a hírhedt tollas legyezővel letakarva, pompás combjai között a két üveg pezsgővel. Teljes összeomlás. Az ürge, a maga harminc számával, veszít. A 31-es szám a nyertes, tehát a bár. Hirtelenében csak félig fogja föl a dolgot, és csak akkor kap észbe, amikor látja, hogy a művésznőt fölkapják és leteszik a bárpultra. Akkor ez a marha teljesen megkergül, föllöki az asztalt, egy ugrással ott terem a bárpultnál. Néhány szempillantás csupán, előrántja a revolverét, és háromszor. rálő a lányra. Cimetfa Virág a karjaim közt hal meg. Én kaptam föl, miután az amerikai rendőrség által használt és állandóan magamnál hordott bokszerrel letaglóztam azt a barmot. Mivel összeütköztem az egyik felszolgálóval, aki tálcát vitt, csak megkésve tudtam beavatkozni, és ennek a vadállatnak volt ideje, hogy elkövesse ezt az őrültséget. Az eredmény: a rendőrség bezárta a Bambusz Kunyhót, és visszatértünk Georgetownba. Itt vagyunk hát ismét a házunkban. Indara, mint egy igazi fatalista hindu, nem változott semmit. Számára semmit nem jelent ez a tönkremenés. Majd valami egyéb után nézünk, ennyi az egész. A két kínaival ugyanez a helyzet. Békés együttesünkben tehát nincs semmi változás. Egyetlen szemrehányást se kapok fantasztikus ötletem miatt, hogy kisorsoltuk a lányokat, pedig ez hozta ránk a nagy bajt. Annyi megtakarított pénzünk van, hogy miután lelkiismeretesen megfizettük minden tartozásunkat, és adtunk egy összeget a meghalt lány anyjának is, nem kell idegeskednünk. Minden este elmegyünk a bisztróba, ahol összejönnek a fegyencek. Kellemes estéket töltünk együtt, de kezdek belefáradni Georgetownba, mivel a város háborús megkötöttségek közepette él. Ráadásul a hercegnőm, aki eddig sosem volt féltékeny, és aki mellett eddig mindig szabad voltam, mint a madár, most egy tapodtat sem mozdul mellőlem, órák hosszát ott ül velem, bárhol legyek is. Egyre körülményesebbnek látszik, hogy bármi üzleti vállalkozásba lehessen kezdeni Georgetownban. Egy nap aztán nagyon itt hagyhatnám Brit Guayanát, és mehetnékem volna más országba. Kockázat nincs benne, háború van. Egyetlen ország sem ad ki bennünket, legalábbis így hiszem. TÉLAK GEORGETOWNBÓL Guittou egyetért velünk. Szerinte is bizonyára van jobb hely Brit Guayanánál, ahol a megélhetés is könnyebb. Megkezdjük az előkészületeket a télakhoz. Brit Guayanát elhagyni bizony súlyos vétségnek számít. Háborús időket élünk, és egyikünknek sincs útlevele. Chapar három hónapja itt van: miután megszüntették az internálását, megszökött Cayenne-ből. Napi egy dollár ötvenért dolgozik egy kínai cukrászdában, fagylaltot készít. Neki is mehetnékje van. Egy dijoni vagány, Deplanque meg egy bordeaux-i szintén elpályázik. Röfi meg a félkarú inkább marad. Jól érzik itt magukat. Mivel a Demerara torkolatát roppant erős ellenőrzés alatt tartják, tele van géppuskafészekkel, torpedóvetőkkel meg ágyúkkal, pontos mását készítjük el egy halászhajónak, amelyet nyilvántartanak Georgetownban: ennek képében távozunk. Szemrehányást teszek magamnak, hogy hálátlan vagyok Indarával szemben, odaadó szerelmét nem viszonzom kellőképpen. De nem segíthetek a dolgon: annyira tapad rám, hogy már idegesítő, kihoz a sodromból. Az egyszerű, mesterkéletlen nők nem tartják féken a vágyaikat, nem várnak annak hívására, akit szeretnek. Ez a hindu lány pontosan úgy viselkedik, mint a guajirai két indián lánytestvér: Amikor az ilyen nő érzéki gyönyörre vágyik, fölkínálkozik, és súlyos vétség, ha az ember nem nyúl utána. Valódi és szűnni nem akaró fájdalom ver fészket benne, márpedig ez bánt engem, mert indián-e vagy hindu, én sem akarok szenvedést okozni Indarának, és kényszerítenem kell magamat, hogy a karomban a lehető legnagyobb gyönyörben legyen része. - 285 -

Tegnap páratlanul szép látványban volt részem, ami az érzelmeknek csupán mozdulatokkal történő kifejezését illeti. Brit Guayanában létezik valamiféle modern rabszolgaság. A jávaiak öt vagy tíz évre szerződnek el a gyapot-, cukornád- vagy kakaócserje ültetvényekre. A férjnek és feleségnek naponta munkába kell mennie, kivéve, ha betegek. De ha az orvos nem igazolja, büntetésből egy hónappal megtoldják a szerződésüket. És kisebb vétségek fejében ez még további hónapokkal meghosszabbodik. És mivel mindnyájan szeretik a szerencsejátékot, eladósodnak, és hagy fizethessenek hitelezőiknek, egy-, sőt több éves hosszabbítást is aláírnak, csak hogy fölvehessék az ezért járó külön jutalmat. Gyakorlatilag tehát soha nem szabadulnak. Még a feleségüket is képesek eljátszani, és lelkiismeretesen állják is a szavukat, de egyvalami szent számukra: a gyermekük. Mindent megtesznek, hogy free, azaz szabad maradjon. A legsúlyosabb gondokkal is megküzdenek, a legnagyobb nélkülözéseket is kiállják, tehát igen ritka, hogy a gyermekük is leszerződjön az ültetvényre. Egyszóval ma van egy hindu lány esküvője. Mindenki hosszú ruhát visel, az asszonyok fehér fátyolszövetből, a férfiak lábfejükig érő fehér tunikában vannak. Tengernyi narancsvirág. A különböző vallási szertartások után játszódik le az a jelenet, amikor az ifjú férj magával akarja vinni a feleségét. A vendégek a ház ajtajától jobbra és balra sorakoznak. Egyik oldalon a nők, másik oldalon a férfiak. A nyitott ajtóban, a ház küszöbén, ott ül a fiatalasszony apja meg anyja. Az ifjú házasok megölelik családtagjaikat, és elvonulnak a néhány méteres sorfal között. Majd a menyecske hirtelen kitépi magát férje karjaiból, és futva megindul vissza, az anyja felé. A mama fél tenyerével eltakarja a szemét, a másik kezével visszaparancsolja a férjéhez. A férj kitárja karját és hívja, de a fiatalasszony mozdulatokkal jelzi tanácstalanságát. Anyjától kapta az életét, és nagyon ügyesen meg is játssza, érzékelteti, amint a kisgyerek előjön az anyja hasából. És anyja melle táplálta. Mindezt feledje-e azért, hogy kövesse a férfit, akit szeret? Talán igen de ne sürgess, ezt kéri a nő mozdulataival: várj egy kicsit, hadd nézzem meg jó szüleimet, akik életem egyetlen értelme voltak, míg csak veled nem találkoztam. Akkor az ifjú férj, szintén mozdulatokkal, értésére adja: tőle is azt követeli az élet, hogy feleség legyen és anya. Mindezt a lányok és fiúk éneke kíséri, ők válaszolnak az ifjú házasoknak. Végül a fiatalasszony, miután még egyszer kiszabadítja magát férje karjai közül, megöleli szüleit, futva tesz néhány lépést, férje karjába veti magát, aki nagy gyorsan viszi a virágfüzérekkel díszített, rájuk váró kétkerekű kocsi felé. Aprólékos gonddal készítjük elő a télakot. Széles, hosszú csónakot készíttettünk, jó nagy- és orrvitorlával és kitűnő minőségű kormánnyal, de nagyon vigyázunk, hogy a rendőrség meg ne neszelje a dolgot. Lakónegyedünktől lejjebb, a hatalmas Demerara folyóba ömlő kis Penitence Riveren rejtjük el a hajót. Pontosan olyanra van festve, és azt a számot viseli, mint egy Georgetownban nyilvántartott kínai halászbárka. Csak a lámpákkal megvilágított legénység más. Hogy sikerüljön a megtévesztés, nem maradhatunk állva, mert a lekoppintott hajón kicsi és cingár kínaiak dolgoznak, mi pedig magasak vagyunk és vállasak. Minden rendben megy, kivilágítva haladunk át a Demerara torkolatán, és kifutunk a tengerre. Örülök, hogy kijutottunk, túl vagyunk a veszélyen, nem fedeztek föl, de azért van valami, ami miatt nem tudom teljesen élvezni a sikert: úgy jöttem el, mint egy tolvaj, nem szóltam hindu hercegnőmnek. Tőle, az apjától és földijeitől csak jót kaptam, én ellenben csúnyán fizettem érte. Nem próbálok igazolást keresni viselkedésemre. Szerintem nem valami szép, amit tettem, és egyáltalán nem vagyok elégedett önmagammal. Hatszáz dollárt tüntetően ott hagytam ugyan az asztalon, de amit így kap az ember, nem lehet pénzzel megfizetni. Negyvennyolc órán át kell északnak tartanunk. A fejemben újra egy régi - 286 -

elgondolásom motoszkál: Brit Hondurasba szeretnék menni. Akkor pedig jó két napot kell töltenünk a nyílt tengeren. Öten vagyunk, akik olajra léptünk: Guittou, Chapar, a bordeaux-i Barriére és Deplanque, egy dijoni ürge, valamint jómagam, Pillangó, hajóutunk felelős kapitánya. Alig harminc órája vagyunk a tengeren, amikor iszonyú vihar kap el bennünket, s ezt valamiféle tájfun, forgószél követi. Villámlás, mennydörgés, eső, hatalmas, szeszélyes hullámok, a tenger fölött kavargó orkán magával ragad bennünket, ellenállhatatlanul, valami tébolyult, iszonyú táncban, olyan tenger hátán, amilyet még sosem láttam, sőt elképzelni sem tudtam. Életemben először tapasztalom, hogy irányt változtatva forog a szél, olyannyira, hogy a passzátszelek teljesen megszűnnek, és a kavargás ellenkező irányba dobál bennünket. Ha így tart egy hétig, a fegyenctelepen kötünk ki. Ez a tájfun egyébként emlékezetes maradt - később tudtam ezt meg Trinidadban, Agostini úrtól, a francia konzultól. Az ő ültetvényén jó hatezer kókuszpálmát tett tönkre a vihar. Ez a dugóhúzószerűen mozgó tájfun embermagasságban a szó szoros értelmében elfűrészelte a pálmafákat. A szél házakat kapott föl, elvitte őket jó messzire, és leejtette a földre vagy a tengerbe. Nekünk is mindenünk odaveszett: az élelmünk, a csomagjaink és a több hordó ivóvíz. Az árboc kettétört, nem egészen két méter magasságban, nem volt már vitorlánk, s ami a legnagyobb baj, a kormány is eltört. Valami csoda folytán Chapar megmentett egy kis evezőt, s ezzel a lapátkával próbálom irányítani a csónakot. A tetejébe mindnyájan pucérra vetkőztünk, hogy valamiféle vitorlát fabrikálhassunk. Rámegy minden, a zakónk, a nadrágunk, az ingünk. Mind az öten gatyában vagyunk. Ezzel a vitorlával, amit a ruházatunkból tákoltunk össze a hajón található kis tekercs drót segítségével, a csonka árboc ellenére is, még manőverezni is tudunk. A passzátszelek újból feltámadnak, ki is használom őket, és egyenesen délnek tartok, csak hogy földet érjek, bárhol, akár Brit Guayanában is. A ránk váró büntetésnek is csak örülhetnénk. A bajtársaim mind rendesen viselkedtek a vihar alatt és után, ámbár ez nem is vihar volt, hanem égszakadás, földindulás. Csak hat nap elmúltával - ebből kettő teljes szélcsendben telt el - pillantjuk meg a földet. Ezzel a tenyérnyi vitorlával - bár a szél a lyukak ellenére is bele tud kapaszkodni nem tudunk pontosan úgy manőverezni, ahogy szeretnénk. A kis evezőlapát sem elegendő, hogy határozottan és biztosan irányíthassam a hajót. Mivel meztelenek vagyunk, egész testünket lüktető égési sebek borítják, s ettől csökken a küzdőképességünk is. Egyikünknek sincs bőr az orrán: az eleven húst látni. Az ajkunkon, a lábfejünkön, az ágyékunkon és a combunkon is az eleven hús kandikál ki. Olyan kínzó szomjúság gyötör, hogy Deplanque meg Chapar végül már sós tengervizet ivott. Azóta még jobban szenvednek. A marcangoló szomjúság és éhség közepette is akad valami jó: egyikünk, de egyikünk se panaszkodik. És senki nem ad tanácsot a másiknak. Aki sós vizet óhajt inni, vagy tengervízzel borogatja magát, mondván, hogy az frissít, magától is rájön, hogy a sós víz csak marja a sebeit, és még mélyebbre égeti, ahogy párolog. Én vagyok az egyetlen, akinek a fél szeme nyitva van, és ép is, ugyanis mindegyik bajtársamnak csupa genny a szeme, és minduntalan beragad. A fájdalom ellenére is mosogatnunk kell a szemünket, hiszen jól nyitva kell tartanunk, és tisztán kell látnunk. A tűző nap olyan dühödten perzseli égési sebeinket, hogy alig-alig bírjuk. Deplanque félőrült már, és azt emlegeti, hogy a vízbe veti magát. Már majd egy órája, hogy a látóhatáron látni véltem a földet. Persze nyomban arra kormányoztam, bár egy szót sem szóltam, hiszen nem voltam egész bizonyos a dolgomban. De madarak jelennek meg, és körülröpdösnek bennünket, egyszóval nem tévedtem. Kiáltozásukra most fölfigyelnek a bajtársaim, ugyanis a napsütéstől és a fáradtságtól elhülyülten elnyúltak a csónak alján, és a karjukkal eltakarták az arcukat. Guittou előbb kiöblíti a száját, mert különben egy árva hang nem jönne ki a torkán, majd megkérdi: - Látod a földet, Pilla? - Igen. - Mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire megérkezünk? - 287 -

- Olyan hat-hét órába. Ide figyeljetek, barátaim, nem bírom tovább. Ugyanúgy összeégtem, mint ti, de a fenekemen is kint van az eleven hús, mert feldörzsölt a pad, és kimart a tengervíz. A szél nem valami erős, csak lassan haladunk, minduntalan görcs áll a két karomba meg a kezem fejébe, mert kifáradt, hisz annyi ideje szorongatom már ezt a kormánynak használt evezőt. Volna egy javaslatom. Vegyük le a vitorlát, feszítsük ki a csónak fölött, mint egy tetőt, és estig bújjunk meg a tűző nap elől. A hajó magától is a part felé sodródik. Ezt kell tennünk, hacsak valamelyikőtök föl nem vált a kormánynál. - Nem, nem, Pilla. Tegyük azt, amit mondtál, aludjunk egyet a vitorla árnyékában, egyvalaki őrködjön. Forróságban, déli egy órakor hangzott el a javaslatom. Állati elégedettséggel nyúlok el a csónak alján, végre árnyékban. Haverjaim a legjobb helyet engedték át nekem, hogy elölről kapjak némi friss levegőt. Aki őrködik, ül, de szintén a vitorla árnyékában. Mindegyikünk, még az is, aki őrségben van, egykettőre megszűnik létezni. Elalszunk, halálos kimerültségünkben, élvezzük az árnyékot, mert hogy végre megszabadulhattunk a könyörtelen napsütéstől. Sziréna üvöltésére riadunk föl. Félrehúzom a vitorlát, kint sötét van. Hány óra lehet? Ahogy visszaülök a helyemre, a kormányhoz, hűs szellő cirógatja lenyúzott testemet, és nyomban fázni kezdek. De micsoda pompás érzés, hogy már nem parázslok! Fölhúzzuk a vitorlát. Tengervízzel mosogatom a szemem - szerencsére csak az egyik ég és gennyezik: jobbra és balra egész tisztán látom a földet. Hol járhatunk? A két partdarab közül melyiknek tartsak? Újból hallani a sziréna üvöltését. Hallom, hogy a jobb oldali partról jön a jelzés. Mi a fenét akarnak közölni velünk? - Szerinted hol járunk, Pilla? - kérdi Chapar. - Őszintén megvallva, fogalmam sincs róla. Ha ez nem valami különálló földdarab, hanem öböl, akkor talán Brit Guayana csücskében vagyunk, azon a részen, mely az Orinocóig, Venezuela nagy határfolyójáig terjed. De ha ezt a jobb oldali partdarabot elég nagy víz választja el a bal oldalitól, akkor ez a félsziget egy sziget, mégpedig Trinidad. Balra volna Venezuela, tehát a Pária-öbölben járunk. Azoknak a hajózási térképeknek alapján latolgatom ezt, amelyeket alkalmam volt tanulmányozni. Ha jobbra van Trinidad, balra Venezuela, melyiket válasszuk? A sorsunk függ a választástól. Ezzel a jó üde széllel nem lesz túl nehéz a partnak tartani. E pillanatban se erre, se arra nem tartunk. Trinidadban az ángliusok vannak, ugyanaz a kormányzat, mint Brit Guayanában. - Biztosan jól fognak bánni velünk - jegyzi meg Guittou. - Igen, de mit határoznak majd abban az ügyben, hogy háború idején engedély nélkül, titokban elhagytuk a területüket? - És Venezuela? - Hogy ott mi van, azt nem tudni - jegyzi meg Deplanque. - Gomez elnök idején a fegyenceknek útépítésen kellett dolgozniuk, nagyon ronda körülmények között, utána pedig a cayenne-ieket... ott így nevezik a fegyenceket... kiadták Franciaországnak. - Igen, csakhogy most másként megy ez, mert háború van. - Ahogy Georgetownban hallottam, ők nincsenek benn a háborúban, semlegesek. - Biztos ez? - Biztos. - Akkor Venezuela veszedelmes hely számunkra. Fényeket látunk a jobb oldali parton, de a bal oldalin is. Megint megszólal a sziréna, és most háromszor egymás után fölbődül. Jobbról fényjelzések érkeznek hozzánk. A hold előbújt már, a part elég messzi van, de arra tartunk. Egészen elöl két hatalmas, fekete, hegyes szikla meredezik elő a tengerből. Ezért szirénázhatnak: jelzik a veszélyt. - Nézd csak, jelzőbóják! Egy egész bójahálózat. Kössük ki magunkat az egyikhez, és várjuk meg a nappalt. Engedd le a vitorlát, Chapar. Nyomban le is engedi azt a nadrágokból és ingekből készült, általam vitorlának nevezett tákolmányt. A lapáttal fékezek, és orral odaállok az egyik "bójához". A csónakunk orrán szerencsére megmaradt egy jó darab kötél, mert olyan erősen oda volt kötve a - 288 -

karikához, hogy a tájfun nem bírta letépni. Kész, kikötöttünk. De nem közvetlenül ahhoz a fura bójához kötjük a csónakot, mivel nincs rajta semmi, amihez a kötelet erősíthetnénk, hanem a kábelhez, mely összeköti a szomszéd bójával. Jól beállunk ehhez a kábelhez, mely nyilván a kikötő bejáratát határolja. Ügyet se vetünk a jobb oldalról állandóan üvöltöző szirénára, mindnyájan elnyúlunk a csónak fenekén, és magunkra húzzuk a vitorlát; hogy védjen a széltől. Jó meleg árad szét a széltől és az éjszakai hűvösségtől meggémberedett testemben, és valószínűleg mindenkit megelőzve, egykettőre mélyen horkolok. Már szép világos van, mikor fölébredek. A nap éppen most bukkan föl, a tenger kissé nyugtalan, és kékeszöld, szinte jelzi, hogy a fenéken koralltelep van. - Mihez kezdjünk? Kimerészkedjünk a partra? Megdöglök az éhségtől és a szomjúságtól. Ez az első eset, hogy egyikünk panaszkodik a napok óta, pontosan ma hét napja tartó éhezés miatt. - Annyira közel vagyunk a földhöz, hogy nagyot nem hibázunk, ha megtesszük szól Chapar. Ahogy ott ülök a helyemen, tisztán látom, hogy a tengerből ágaskodó két hatalmas szikla után, megszakad a föld. Jobbra van tehát Trinidad, balra Venezuela. Kétségtelen, hogy a Pária-öbölben vagyunk, és hogy a tenger vize kék és nem sárga az Orinoco hordalékától, bizonyára azért van, mert a szárazföld és a sziget között áramlásban vagyunk, amely tovább vonul a nyílt tenger felé. - Hogy mitévők legyünk? Szavazzátok meg ti. Túl nagy a felelősség, nem dönthetek magam. Jobbra van Trinidad, az az angoloké, balra Venezuela. Hová mennétek? Tekintettel a hajó állapotára és a magunk testi állapotára, a lehető leggyorsabban partra kell szállnunk. Közülünk ketten már visszanyerték a szabadságukat: Guittou és Corbiére. Mi hárman, Chapar, Deplanque és jómagam forgunk a nagyobb veszélyben. Nekünk kell döntenünk. Mi a véleményetek? - A legokosabb volna Trinidadba menni. Venezuela az nagy ismeretlen. - Semmi szükség, hogy határozzunk, egy őrnaszád tart felénk, azok majd döntenek helyettünk - jegyzi meg Deplanque. Valóban, egy naszád száguld felénk. Itt is van már, megáll, tőlünk jó ötvenméternyire. Valaki tölcsért vesz a kezébe. Zászlót is látok, de nem angolt. Csupa csillag, nagyon szép zászló, soha életemben nem láttam még. Venezuela lobogója lehet. Később ez a zászló lesz az "én lobogóm", új hazám lobogója, számomra a legmeghatóbb jelkép, annak jelképe, hogy mint minden rendes embernek, számomra is egy tenyérnyi vászon sűrítve fejezi ki egy nagy népnek, az én népemnek legnemesebb tulajdonságait. - Quien son vosotros? (Kik maguk?) - Franciák vagyunk. - I Estan locos? (Megőrültek?) - Miért? - Porque son amarados a minas! (Mert aknákhoz kötötték ki magukat!) - Hát azért nem jönnek a közelünkbe? - Igen, gyorsan oldják el magukat. - Megvan. Chapar három másodperc alatt kioldotta a kötelet. Nagy ügyesen egy úszó aknákból álló lánchoz kötöttük ki magunkat. Csoda, hogy levegőbe nem röpültünk, magyarázza a naszád parancsnoka most, hogy már a naszádhoz vagyunk kikötve. A legénység nem jön át hozzánk, de kávét, jó cukros meleg tejet és cigarettát adnak át. - Menjenek Venezuelába, biztosíthatom, hogy jó bánásmódban lesz részük. Nem tudjuk magukat kivontatni, mert sürgősen el kell hoznunk egy súlyos sebesültet a barimasi világítótoronytól. Főleg ne próbáljanak fölmenni Trinidadba, mert kilencven százalékban biztos, hogy aknára futnak, akkor pedig... Egy "Adios, buena suerte" (Viszontlátásra, jó szerencsét) után távozik a naszád. Két liter tejet hagytak nekünk. Eligazítjuk a vitorlát. Már délelőtt tízre jár. Hála a kávénak - 289 -

meg a tejnek, a gyomrunk is kezd rendbe jönni. Számban egy cigarettával, minden óvatoskodás nélkül kikötök egy selymes homokkal borított parton, ahol vagy ötvenen lesik, kik érkeznek ezzel a fura lélekvesztővel, amelyből csonka árboc mered az égnek, rajta ingből, nadrágból meg zakóból tákolt vitorla. Tizenharmadik füzet VENEZUELA AZ IRAPAI HALÁSZOK Számomra teljesen ismeretlen világot, embereket, civilizációt fedezek föl. A venezuelai földön töltött első percek annyira megindítóak, hogy a magam kevéske tudományánál nagyobb tehetséggel lehetne csak elmondani, megrajzolni, lefesteni azt a meleg fogadtatást, amelyben ez a nagylelkű lakosság részesít bennünket. A férfiakon, akár fehérek, akár feketék - nagy többségük egészen világos színű, akár a fehér ember több napos napsütés után - térdig föltűrt nadrág. - Maguk szegények, milyen állapotban vannak! - mondják a férfiak. Irapa a halászfalu neve, ahová megérkeztünk, kis helység ez Sucre szövetségi államban. A fiatal nők - szépek, inkább kis termetűek, de nagyon kecsesek - és az érettebb korú meg az egészen idős asszonyok kivétel nélkül betegápolóvá, irgalmas nővérré, oltalmazó anyává alakulnak át. Az egyik házhoz csatlakozó védőtető alatt szállásolnak el bennünket: elhelyeznek ott gyapjúból szőtt öt függőágyat és székeket, bennünket pedig tetőtől talpig bekennek kakaóvajjal. Egyetlen centiméternyi eleven húst sem hagynak ki. Kiéhezettek vagyunk és halálosan fáradtak, a hosszan tartó éhezés minden vizet elvont a szervezetünkből, és ezek a part mentén élő emberek tudják, hogy alvásra van szükségünk, ámbár ennünk is kell, de csak egy-egy falásnyit. Mindegyikünk szépen ott fekszik a maga függőágyában, és valamelyik rögtönzött ápolónőnk alvás közben is szánkba adja azt az egy falatot. Teljesen ki voltam zsigerelve, az erőm végén jártam, amikor lefektettek a függőágyba, de nyílt sebeimet előbb vastagon bekenték kakaóvajjal, hogy most valósággal olvadozom álmomban, de közben eszem, iszom, ámbár nemigen tudom, mi is történik körülöttem. Az ezen a tájon szokásos, tápiókaféle ételből az első néhány kanálnyit üres gyomrom képtelen befogadni. Egyébként nemcsak én jártam így. Mindnyájan, és többször is, részben vagy egészben kihánytuk az ételt, amit az asszonyok belénk diktáltak. A falu lakói nagyon-nagyon szegények. Mégis kivétel nélkül mindegyikük igyekszik segíteni rajtunk. Három nap múlva - hála az ápolásnak, amiben ezek a falusiak részesítettek bennünket, és hála fiatalságunknak jóformán fölépülünk. Hosszú órákon át talpon vagyunk, ott üldögélünk a kókuszpálmalevélből font, hűs árnyat adó tetőzet alatt, és elbeszélgetünk az emberekkel. Nincs annyijuk, hogy egyszerre mindőnket ellássanak ruházattal. Kis csoportokat alakítottak. Az egyik főleg Guittou-val törődik, a második Deplanque-kal, és így tovább. Vagy tízen vannak, akik engem dajkálnak. Az első napokban csak éppen ránk húztak valami használt, de nagyon tiszta holmit. Most ellenben, amikor csak tehetik, vesznek nekünk egy-egy új inget, nadrágot, nadrágszíjat, egy-egy pár papucsot. Az asszonyok között, akik velem törődnek, van néhány süldő lány, indián típus mindegyikük, de már spanyol vagy portugál vér is csörgedez bennük. Egyikük neve Tibisay, a másiké Nenita. Vettek nekem inget, nadrágot, és egy pár asparagaténak nevezett papucsot. Sarkatlan bőrtalpa van, és széles fonott szalag tartja. Ez csak a rüsztöt fedi, a lábujjak szabadok, és hátrafelé, körbe fut róla egy pánt, ami a saroknál tartja. - Semmi szükség, hogy megmondjátok, honnan jöttetek. A tetoválásból látjuk, hogy a francia fegyenctelepről szöktetek. Ez még nagyobb megindultságot vált ki belőlem. Hogyhogy? Tudják, hogy valami - 290 -

súlyos bűntettért ítéltek el bennünket, hogy olyan börtönből szöktünk, amelynek nagy szigorúságáról könyvből vagy újságból olvastak már, és ezeknek az egyszerű embereknek mégis természetes, hogy segítsenek rajtunk, támogassanak bennünket? Aki gazdag, vagy legalábbis tehetős, és fölruház valakit, enni ad egy éhező idegennek, és közben otthon a családja és jómaga semmiben nem szenved hiányt, elárulja mindenképp, hogy jó ember. De hogy valaki a kemencében maga sütötte, kukoricából vagy maniókából készült tortaszerű casavét megfelezi, jóllehet maga és családja számára sincs elege, azt a szerény ételt, ami jobbára csak megtölti a gyomrot, de nem tápláló, megosztja egy idegennel, aki ráadásul az igazságszolgáltatás elől szökik, ez bámulatra méltó. Ezen a reggelen mindenki hallgatag, férfiak, nők egyaránt. Bosszúsnak és aggodalmasnak látszanak. Mi történhetett? Tibisay és Nenita ott van mellettem. Két hete most tudtam először megborotválkozni. Egy hete élünk már ezek között az emberek között, akik tenyerükön hordják a szívüket. Mivel az égési sebeim helyén egészen vékony bőr sarjadt, meg mertem kockáztatni a borotválkozást. A szakállam miatt az asszonyok csak találgathatták koromat. Most aztán lelkesednek, és naivan meg is mondják, hogy fiatalnak tartanak. Pedig harmincöt éves múltam, bár igaz, huszonnyolcnak vagy harmincnak látszom mindössze. Igen, érzem, hogy ezek a vendégszerető férfiak és nők gondban vannak miattunk. - Mi készül itt? Beszélj, Tibisay, mi van? - Az Irapa melletti Güiria faluból várják a hatóság embereit. Nálunk nincs "elöljáró" (rendőrfelügyelő), és hogyan, hogyan se, a rendőrségnek tudomására jutott, hogy itt vagytok. És most eljönnek. Magas, szép, néger nő tart felém, egy fiatalember kíséri, akinek felsőteste meztelen, fehér nadrágja pedig térdig fölgyűrve. Atlétateste szép, arányos. A néger nő, La Negrita - színes bőrű nőknek kedveskedő megszólítása, és nagyon elterjedt Venezuelában, ahol egyáltalán nincs faji vagy vallási megkülönböztetés - így szól hozzám: - Senor Enriquez (Henri úr), hamarosan megérkezik a rendőrség. Nem tudom, jó vagy rossz szándékkal jönnek-e. Nem akartok-e egy időre elrejtőzni a hegyekben? Az öcsém elvezethet titeket egy házikóba, ahol senki sem fog keresni benneteket. Tibisay, Nenita és én majd naponta viszünk ennivalót, és beszámolunk az eseményekről. Mélyen meghatódom, szeretném megcsókolni a kezét ennek a nemes lelkű nőnek, de elhúzza a kezét, és kedvesen, testvériesen csókot nyom az arcomra. Lovasok érkeznek, vágtatva. Mindegyiküknél kaszaboló szerszám, a cukornád vágására használt, hosszú, görbe kés, amely kardként lóg bal oldalukon, derekukon széles öv, tömve tölténnyel, és jobboldalt, a csípőjükön, hatalmas revolver, tokban. Leszállnak. Egy széles pofacsontú, indiánosan ferde szemű, magas, inas, vagy negyven év körüli férfi, a fején rizsszalmából font óriási kalap, felénk tart. - Jó napot! Én vagyok az elöljáró, a rendőrség főnöke. - Jó napot, uram. - Ti pedig miért nem értesítettetek, hogy öt cayenne-i szökevény van itt? Ahogy hallom, már egy hete itt élnek. Feleljetek. - Azt vártuk, hogy talpra tudjanak állni, begyógyuljanak az égési sebeik. - Értük jöttünk, Güiriába visszük őket. Hamarosan megérkezik a teherautó. - Inna egy kávét? - Köszönöm, igen. Körbe letelepszenek, és mindenki kávézik. Nézem a rendőrfőnököt és a rendőröket. Nem látszanak rossz embereknek. Az az érzésem, hogy felső parancsnak engedelmeskednek, de nem értenek vele egyet. - Az Ördögszigetről szöktek? - Nem, Brit Guayanából, Georgetownból jöttünk. - Miért nem maradtak ott? - Nehéz volt a megélhetés. Mosolyogva kérdi: - Azt gondolták, hogy itt jobb lesz, mint az angoloknál? - 291 -

- Igen, mert mi is latin nép vagyunk, mint maguk. Ahogy ott ülünk körben, egy csapat férfi tart felénk, heten vagy nyolcan lehetnek. Élükön egy ötven év körüli, százhetvenöt centinél magasabb, egészen világos csokoládészín bőrű férfi. Óriási fekete szeméből értelem és ritka lelkierő sugárzik. Jobb marka a combja mentén csüngő cukornádvágó markolatán nyugszik. - Rendőrfőnök úr, mit akar kezdeni ezekkel az emberekkel? - A güiriai börtönbe viszem őket. - Miért nem hagyja, hogy itt éljenek velünk, az idevalósi családok körében? Magunkhoz veszünk egyet-egyet. - Nem lehet, mert a kormányzó parancsa másképp szól. - De Venezuela földjén nem követtek el semmi bűncselekményt. - Elismerem. De akkor is nagyon veszélyes emberek, mert ha a franciák kényszermunkára ítélték őket, nagyon súlyos bűncselekményt követhettek el. Ráadásul megszöktek, személyazonossági igazolványuk nincs, és a hazájuk rendőrsége bizonyára kikéri majd őket, amikor megtudják, hogy Venezuelában vannak. - Itt tartjuk őket magunknál. - Nem lehet, mert a kormányzó parancsa másképp szól. - Minden lehetséges. Mit tud a kormányzó az emberek nyomorúságáról? Egy ember sosem lehet elveszett. Bármit követett el is valamikor, élete folyamán, mindig van rá lehetőség, hogy megmentsük, és a közösség számára hasznos, rendes embert faragjunk belőle. Mondjátok meg, nincs igazam? - Így van - felelik kórusban a férfiak és nők. - Hagyják őket itt, mi majd segítünk nekik, hogy új életet kezdjenek. Egy hét alatt eléggé megismertük őket, bizonyos, hogy derék emberek. - Nálunk civilizáltabb emberek sötétzárkába dugják őket, hogy ne követhessenek el több rosszat - mondja a rendőrfőnök. - Rendőrfőnök úr, mit nevez maga civilizációnak? - kérdem. - Azt hiszi, mert nálunk van felvonó, repülőgép, földalatti vasút, ez már bizonyítja, hogy a franciák civilizáltabbak, mint ezek az emberek, akik befogadtak és ápoltak bennünket? Tudja meg, hogy szerény véleményem szerint több civilizáltság, nagyobb lélek, több megértés lakozik mindegyik emberben, aki ebben a közösségben, természetes egyszerűségében él, noha nélkülözi a gépi civilizáció minden áldását. De ha nem részesülnek is a ha-ladás áldásaiban, sokkal nagyobb mértékben megvan bennük a keresztény irgalmasság érzése, mint a világ összes úgynevezett civilizált emberében. Egy írástudatlan ember ebből a kis fészekből számomra többet jelent, mint egy, a párizsi Sorbonne-ról kikerült bölcsész, ha ennek a lelke egy napon olyanná válik, mint azé a főügyészé, aki engem elítéltetett. Az egyik mindig ember marad, a másik elfeledte, mi az, embernek lenni. - Értem magát. De én csak eszköz vagyok. Már itt is a teherautó. Kérem, viselkedésével legyen segítségemre, hogy bonyodalom nélkül menjenek a dolgok. A nők mindegyik csoportja megöleli azt, akinek gondját viselte. Tibisay, Nenita és a La Negrita forró könnyeket hullat, amikor megölel. Mindegyik férfi kezet szorít velünk, így fejezik ki, mennyire fájlalják, hogy börtönbe visznek bennünket. - Viszontlátásra, irapaiak! Kimondhatatlanul nemes fajta vagytok, mert volt bátorságotok, hogy szembeszálljatok a saját hazátok hatóságaival, megrójátok őket, védelmetekbe vegyétek a szegény ördögöket, akiket tegnap még nem is ismertetek. A kenyér, amelyet nálatok ettem, a kenyér, amelyet volt erőtök elvonni a saját szátoktól, hogy nekem adjátok, a kenyér, az emberek testvériségének jelképe, számomra az elmúlt idők fölséges példája: "Ne ölj, tégy jót azokkal, akik szenvednek, még ha ezért magadnak nélkülöznöd is kell. Segítsd mindig azokat, akik szerencsétlenebbek nálad." És ha én egy napon szabad leszek, segíteni fogok másokon, amikor csak tehetem, mert így tanultam ezt az első venezuelai emberektől, akikkel találkoztam. Később még igen sokkal összehoz a sors.

- 292 -

AZ EL DORADÓ-I FEGYENCTELEPEN Két óra múlva megérkezünk egy nagy faluba, Güiriába, kis tengeri kikötő, de rátartin városnak mondja magát. Az elöljáró (nagyjából megfelel a mi rendőrfőnökünknek) maga ad át bennünket a helybeli rendőrség parancsnokának. A rendőrkapitányságon elég jól bánnak velünk, de vallatnak bennünket, és a nyomozó, a maga korlátoltságában, egyáltalán nem akarja elhinni, hogy Brit Guayanából jövünk, ahol szabadok voltunk. Amikor magyarázatot kér rá, miért érkeztünk Venezuelába olyan nyomorúságos állapotban és halálosan kimerülten, jóllehet Georgetownból igen rövid az út a Pária-öbölbe, ráadásul kijelenti, hogy bolonddá akarjuk tartani a tájfunról szóló históriánkkal. - Két nagy banánszállító hajó mindenestül odaveszett a forgószélben, egy bauxittal megrakott teherhajó szintén elsüllyedt, a legénységgel együtt, maguk ellenben megmenekültek azzal a nyitott, védtelen, ötméteres lélekvesztővel? Ki hiszi ezt el? Még a piacon kolduló vén agyalágyult se. Hazudnak! Valami nem stimmel abban, amit mesélnek. - Kérjen információt Georgetownból. - Semmi kedvem, hogy az angolok mulassanak a rovásomra. Ez a korlátolt, nyakas, hitetlenkedő és rátarti nyomozó elküld valakinek valamiféle jelentést - hogy kinek, milyet, fogalmam sincs róla. Mindenesetre egyik nap ötkor fölkeltenek, vasra vernek bennünket, teherautóra tesznek, ismeretlen rendeltetéssel. Güiria kikötője a Pária-öbölben van, szemben Trinidaddal, amint már mondtam is. Külön előnye, hogy itt torkollik a tengerbe a hatalmas folyó, az Orinoco, amely majdnem akkora, mint az Amazonas. Itt vagyunk a teherautón, megláncolva, mind az öten, rajtunk kívül még tíz rendőr, és útban vagyunk Ciudad Bolivar, Bolivar szövetségi állam nagy székhelye felé. Nagyon fárasztó volt ez az utazás, földutakon át. Rendőrök és foglyok, mint holmi zsákok, öt napon át dobálódtunk, zötykölődtünk a teljesen nyitott teherautóban, amely jobban rázott bennünket, mint egy tobogán. Éjjel a teherautón aludtunk, nappal pedig őrült iramban száguldtunk valami ismeretlen cél felé. Kimerítő utazásunk a tengertől jó ezer kilométerre, egy őserdőben ért véget, amelyet a Ciudad Bolivartól El Doradóig vezető földút szel át. Katonák és foglyok, mindnyájan nagyon rossz állapotban vagyunk, amikor megérkezünk El Dorado faluba. De mi is ez az El Dorado? Kezdetben a spanyol konkvisztádorok reménysége volt: látták, hogy az erről a vidékről érkező indiánoknak aranyuk van, ezért szentül hitték, hogy valami hegy van itt színaranyból, de legalábbis a fele föld, a fele arany. Végeredményben El Dorado mindenekelőtt falu egy folyó partján, amelyben hemzsegnek a caribék és pirajék, az embert vagy állatot néhány perc leforgása alatt fölfaló ragadozó halak, és villamos töltésűek - a tembladorék -, amelyek körbe-körbe járják zsákmányukat, és legyen az ember vagy állat, megölik áramütésükkel, majd szétszedik atomjaira. A folyó közepén van egy sziget, és ezen a szigeten egy valódi koncentrációs tábor. Ez Venezuela fegyenctelepe. Ez a kényszermunka-tábor a legkomiszabb, amit életemben láttam, és a legveszettebb, a legembertelenebb is, ugyanis ütlegelik a foglyokat. Egy négyzet alakú, százötven méter oldalhosszúságú szabad térség, amit szögesdrót vesz körül. Közel négyszáz ember alszik a szabad ég alatt, kitéve az időjárás viszontagságainak, ugyanis csak néhány helyen, a tábor szélén van bádoglemezből készült tető. Egyetlen szó magyarázatot sem kérnek tőlünk, ők sem indokolják döntésüket: délután háromkor egyszerűen fölszippant bennünket az El Doradó-i fegyenctelep, pedig holtfáradtak vagyunk a teherautón, vasra verve megtett kimerítő úttól. Nem kérdik a nevünket, nem írják föl, hanem fél négykor hívatnak, és kettőnknek lapátot, hármunknak pedig csákányt nyomnak a kezünkbe. Egy káplár vezénylete alatt körülfog bennünket puskával és bikacsökkel fölfegyverkezett öt katona, és ütlegek kilátásba helyezésével kivezényelnek bennünket a munkahelyre. Hamar rájövünk, hogy a fegyenctelep őrsége meg akarja mutatni erejét. E pillanatban roppant veszélyes volna, ha nem - 293 -

engedelmeskednénk. Később majd meglátjuk. Megérkezünk a foglyok munkahelyére, ahol árkot kell ásnunk az őserdő sűrűjében épülő út mentén. Szó nélkül engedelmeskedünk, mindegyikünk dolgozik, amennyire erejéből telik, még csak föl se pillantunk. De azért halljuk, hogy megállás nélkül szidalmazzák és ütlegelik a foglyokat. Közülünk senkire se sújtanak le a bikacsökkel. Hogy megérkezésünk után nyomban munkára fogtak, főleg egy céljuk volt: meg akarták mutatni, hogyan bánnak a foglyokkal. Ez egy szombati napon volt. A munka végeztével, izzadtan, porosan, azon mód, minden formaság nélkül, besorolnak bennünket a foglyok közé. - Az öt cayenne-i ide! - A káplári rangot viselő presso smasszer szólít bennünket. Százkilencven centi magas mesztic a mandró. Markában bikacsök. Erre a förtelmes vadállatra csupán a táboron belüli fegyelmezés tartozik. Megmutatja, hol helyezzük el a függőágyunkat: a tábor bejárata közelében, a szabadban. De ott van bádogtető, tehát legalább az esőtől és a naptól védve leszünk. A foglyok többsége kolumbiai, a többi venezuelai. Egyetlen fegyenctábor nem hasonlítható ehhez a borzalmas kényszermunka-telephez. Egy öszvér kimúlna az itt dívó bánásmódtól. És mégis, nagyjából mindenki jó egészségben van, mert egyet meg kell hagyni: igen bőséges és ízletes a koszt. Kis haditanácsot tartunk. Ha valamelyikünket megütne az egyik katona, a leghelyesebb, ha leállunk a munkával, lefekszünk a földre, és nem kelünk föl, bármi büntetést kelljen is elszenvednünk. Majd csak jön egy főnök, akitől megkérdezhetjük, hogyan és miért kerültünk ebbe a kényszermunka-táborba, jóllehet semmi bűnt nem követtünk el. Két kiszabadult társam, Guittou és Barriére azt emlegeti, hogy kérni fogják, adják ki őket Franciaországnak. Majd úgy döntünk, hogy odahívjuk a presso káplárt. Nekem kell majd szót értenem vele. Csúfnevén Negro Blancónak, Fehér Négernek hívják. Guittou megy el érte. Jön is a hóhér, markában most is ott a bikacsök. Mind az öten körülvesszük. - Mit akartok? Én viszem a szót: - Egyetlen mondanivalónk van: mi soha nem fogunk véteni a szabályzat ellen, tehát nem lesz okod, hogy megüsd bármelyikünket is. De mivel láttuk, hogy te bárkire rávágsz, némelykor minden ok nélkül, idehívtunk, hogy megmondjuk: ha megütöd bármelyikünket, a halál fia vagy. Megértetted? - Igen - feleli a Negro Blanco. - Még egy utolsó intelem. - Micsoda? - kérdi fakó hangon. - Ha mindazt, amit elmondtam, meg kellene ismételnem, majd egy tisztnek ismételem meg, nem pedig egy közlegénynek. - Rendben. - S azzal elmegy. Ez a jelenet vasárnap játszódik le, azon a napon, amikor a foglyok nem mennek munkába. Odajön egy tiszt. - Hogy hívnak? - Pillangó. - Te vagy a cayenne-iek főnöke? - Öten vagyunk, és mind főnök. - Akkor miért te vitted a szót, amikor a börtönőrrel beszéltetek? - Mert én beszélek a legjobban spanyolul. A tiszt, aki megszólított, a Nemzetőrség századosa. Ő nem parancsnoka az őrségnek, mondja. Van még két főnök, akik rangban fölötte állnak, de azok most nincsenek itt. Mióta megérkeztünk, ő a parancsnok. A másik kettő kedden érkezik. - Te fenyegetted meg az őrt magad és társaid nevében, hogy megölitek, ha valamelyikőtöket megüti? Igaz ez? - Igaz, és nagyon komolyan gondoltuk a fenyegetést. De azt is hozzáfűztem, hogy semmi okot nem fogunk adni olyasmire, ami szükségessé tenné a testi fenyítést. Ön tudja, - 294 -

százados úr, hogy semmilyen törvényszék nem ítélt el bennünket, mivel semmilyen bűnt nem követtünk el Venezuelában. - Nem tudok róla. Úgy érkeztek a táborba, hogy nem volt semmilyen papírjuk, csupán egy sor a falubeli rendőrség vezetőjétől: "Megérkezésük után nyomban munkába állítandók." - Hát, százados úr, legyen igazságos, hiszen katonaember, és addig is, míg megérkeznek a fölöttesei tájékoztassa katonáit, hogy másként bánjanak velünk, mint a többi fogollyal. Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk elítéltek, mivel semmi bűntényt nem követtünk el Venezuelában. - Rendben van, majd kiadok egy ilyen értelmű parancsot. Remélem, nem csaptatok be. Ennek az első vasárnapnak délutánján van időm, hogy szemügyre vegyem a foglyokat. Az első, ami meghökkent, hogy testileg mind jó állapotban vannak. Másodszor pedig: az ütlegelés annyira mindennapos dolog, hogy megszokták, és annyira bírják, hogy még pihenőnapon, vasárnap, amikor elég könnyen elkerülhetnék az ütlegeket, ha jól viselkednek, szinte szadista örömük telik benne, hogy játsszanak a tűzzel. Szüntelen valami tiltott dolgot művelnek: kockáznak, megizélnek egy fiatalt a vécén, meglopják társukat, trágár szavakat mondogatnak oda a nőknek, akik a faluból jönnek, és édességet meg cigarettát hoznak a foglyoknak. Az asszonyok csencselnek is. Fonott kosárért, holmi faragott holmiért adnak némi pénzt vagy pár csomag cigarettát. De bizony akad fogoly, aki ahhoz is ért, hogy a szögesdróton át elkapja, amit az asszony kínál, nem adja oda a kialkudott holmit, hanem elrohan, és elvegyül a többi fogoly közé. Az eredmény: a testi fenyítést annyira szeszélyesen és okkal, ok nélkül alkalmazzák, hogy az emberek bőre a szó szoros értelmében kicserződött az ütések nyomán, és az egész táborban terror uralkodik, ami nem válik előnyére sem a társadalomnak, sem a rendfenntartó erőknek, és ezeket a szerencsétleneket se teszi jobbá. Szent József-szigeten a Szigorított Börtön, a maga csendjével, sokkal szörnyűbb ennél. Itt csak pillanatnyi a félelem, beszélgetni is lehet este, a munkaidő leteltével, meg vasárnap, és az ennivaló is tápláló és bőséges, az emberek tehát jól átvészelik a büntetésük idejét, ami egyébként sosem haladja meg az öt esztendőt. A vasárnapot azzal töltjük, hogy dohányzunk, kávézunk, magunk közt beszélgetünk. Néhány kolumbiai próbált közeledni hozzánk, mi ellenben szelíden, de határozottan visszautasítottuk. Feltétlenül másfajta foglyoknak kell tekinteniük bennünket, mert különben eláshatjuk magunkat. Másnap, hétfőn, miután hatkor bőségesen megreggeliztünk, a többiekkel együtt kivonulunk munkára. Így indítják be a munkát: egymással szemközt feláll két sor, ötven rab és ötven katona. Minden rabra egy katona. A két sor között ötven szerszám: csákány, lapát, szekerce. A két sorfalból az emberek figyelik egymást. A foglyok szorongva, a katonák felajzottan, szadista várakozással. Az őrmester elrikoltja magát: ez és ez, csákányt! A szerencsétlen ugrik érte, és ahogy fölkapja a csákányt, hogy a vállára vegye, és futva meginduljon a munkára, az őrmester a "numerót" ordítja, ami az első, második, s a többi katonát jelenti. A katona száguld a szegény ürge után, és bikacsökkel ütlegelve hajszolja. Ez a szörnyű jelenet naponta kétszer ismétlődik. A tábortól a munkahelyig végig az az érzése az embernek, hogy öszvérhajcsárok erednek állatok nyomába, és ütlegelik őket. A félelemtől dermedten vártunk a sorunkra. Szerencsére a dolog másként zajlott le. - Az öt cayenne-i ide! A fiatalabbak fogjanak csákányt, maguk pedig, a két öreg, azt a két lapátot. Elindulunk, nem futva, de ügetve, négy közlegény és egy káplár felügyelete alatt, így megyünk ki a közös munkahelyre. Ez a nap hosszabb volt és kétségbe ejtőbb, mint az első. Azok a foglyok, akiket különösen kiszúrtak, erejük fogytán őrülten üvöltöztek, és térden állva könyörögtek, hogy ne verjék őket. Délután egy csomó rosszul leégett farakást össze kellett hordani egy halomba. Mások mögöttük tisztogatták a terepet. És a nyolcvan - 295 -

vagy száz, szinte teljesen elégett rőzsehalomból csak egy nagy kupac parázs maradhatott a tábor közepén. Mindegyik katona bikacsökkel ütlegelte a maga foglyát, hogy összeszedje az üszkösödő fadarabokat, és futva vigye a tábor közepére. Ez a démoni száguldás egyesekből valóságos őrjöngést váltott ki, és a kapkodásban némelykor azon a végén markolták meg az ágat, ahol még parazsas volt. A kezük összeégett, vad ütések záporoztak rájuk, mezítláb beletalpaltak a szétgurult parázsba vagy még füstölgő ágakba. Három óra hosszat tartott ez a fantasztikus jelenet. Közülünk senkit sem szólítottak föl, hogy vegyen részt ennek az újonnan föltört területnek a megtisztításában. Még szerencse, mert csákányozás közben, a fejünket alig fölemelve, röviden néhány szóban megállapodtunk, hogy nekiesünk az öt katonának, a káplárt is beleértve, lefegyverezzük őket, és közéjük lövünk ezeknek a vadaknak. Ma kedd van, nem mentünk munkába. Behívatnak bennünket a Nemzetőrség két parancsnokának irodájába. A két katonatiszt nagyon elcsodálkozik, hogy itt vagyunk El Doradóban, jóllehet semmilyen okmány nincs arról, hogy bírói ítélettel irányítottak ide. Mindenesetre megígérik, hogy másnap magyarázatot kérnek a fegyenctelep igazgatójától. Nem telt sok időbe. Annyi bizonyos, hogy a fegyenctelepi őrségnek ez a két parancsnoka nagyon szigorú, mondhatni vasöklű, de tisztességes, ugyanis azt követelték, hogy a fegyenctelep igazgatója személyesen jöjjön ki, és ő adjon nekünk magyarázatot. Itt is van előttünk, vele a sógora, és ott van vele a Nemzetőrség két tisztje. - Franciák, én vagyok az El Doradó-i telep igazgatója. Beszélni akartak velem. Mit óhajtanak? - Először is: miféle törvényszék ítélt el bennünket, kihallgatás nélkül, hogy büntetésként kényszermunkára fogtak? Mennyi időre és milyen bűncselekmény miatt? Tengeren érkeztünk Irapába, Venezuelába. A legcsekélyebb vétséget se kővettük el. Akkor pedig mi keresnivalónk itt? És mivel indokolja, hogy munkára kényszerítenek bennünket? - Először is háború van. Tehát tudnunk kell pontosan, kik maguk. - Ez teljesen rendjén van, de nem ok arra, hogy elszállítsanak bennünket az önök fegyenctelepére. - Maguk szökésben vannak a francia igazságszolgá1tatás elől, tehát tudnunk kell, nem akarják-e kikérni magukat. - Ez rendben van, de megint csak hangsúlyozom: miért bánnak velünk úgy, mintha kiszabott büntetést kellene letöltenünk? - E pillanatban magukat "a csavargókról és gyanús elemekről" szóló törvény alapján tartjuk itt, mivel ügyükben folyamatban van a nyomozás. Sokáig tartott volna ez a vita, ha az egyik tiszt az egészet el nem dönti azzal, hogy kinyilvánítja véleményét: - Igazgató úr, a tisztesség nem engedi, hogy úgy bánjunk ezekkel az emberekkel, mint a többi fogollyal. Javaslom, hogy addig is, míg Caracast értesíteni tudjuk erről a különleges helyzetről, foglalkoztatásukra találjunk valami más módot, nem az útépítést. - Veszedelmes emberek ezek, azzal fenyegették a káplár porkolábot, hogy megölik, ha megüti őket. Igaz ez? - Igazgató úr, a fenyegetés nemcsak neki szólt: bárki legyen is, akinek eszébe jut, hogy megüssön bennünket, megöljük. - És ha katona az illető? - A helyzet ugyanaz. Nem követtünk el semmit, hogy így bánhassanak velünk. A törvény és a kényszermunka rendszere nálunk talán iszonyúbb és embertelenebb, mint önöknél, de hogy valakit ütlegeljenek, mint egy állatot, azt nem tűrjük el. Az igazgató győzelmesen fordul a két tiszthez: - Láthatják, hogy nagyon veszedelmes emberek ezek! Az idősebbik, az őrség parancsnoka, egy pillanatig habozik, majd mindenki nagy csodálkozására kijelenti: - Ezeknek a francia szökevényeknek igazuk van. Venezuelában semmi sem indokolja, hogy büntetést mérjünk rájuk, és rájuk kényszerítsük a fegyenctelep szabályait. - 296 -

Szerintem igazuk van. Éppen ezért két lehetőség van, igazgató úr: vagy talál számukra más munkát, ahol külön lesznek a többi fogolytól, vagy nem mennek ki munkára. Ha összerakjuk őket a többiekkel, előbb-utóbb megüti őket valamelyik katona. - Majd meglátjuk. Egyelőre maradjanak itt a táborban. Holnap majd közlöm, mi a teendő. - Azzal elvonul az igazgató, sógora kíséretében. Köszönetet mondok a két tisztnek. Cigarettát adnak nekünk, és megígérik, hogy az esti jelentéstételen parancsban közlik a tisztekkel és közlegényekkel, hogy semmilyen indokkal nem üthetnek meg bennünket. Egy hete vagyunk itt. Már nem dolgozunk. Tegnap, vasárnap, valami szörnyű dolog történt. A kolumbiaiak sorsot húztak, ki ölje meg a smasszert, Negro Blancót. Egy harminc év körüli férfira várt a feladat végrehajtása. Adtak neki egy vaskanalat, amelynek nyelét nagyon élesre és hegyesre köszörülték betonon. A férfi bátran állta a barátaival kötött megállapodást. A szíve táján háromszor beledöfött Negro Blancóba. A smasszert nagy sürgősen kórházba szállították, a gyilkost pedig a tábor közepén kikötötték egy cölöphöz. A katonák, akár az őrültek kutatnak egyéb fegyverek után. Mindenütt hullanak az ütlegek. Egyikük, mivel nem lépek ki elég gyorsan a nadrágomból, veszett dühében a combomra vág a bikacsökkel. Barriére fölkap egy padot és ráemeli a katonára: a fejét célozza meg vele, de egy másik katona bajonettel átdöfi a karját, és én, ugyanebben a pillanatban úgy hasba rúgom az őrt, aki megütött, hogy elterül. Már meg is markoltam a földön heverő puskát, amikor egy harsány parancs hallatszik el hozzánk: - Állj! Mindenki! Ne nyúljatok a franciákhoz! Te pedig, francia, hagyd a puskát! Flores százados, aki az első nap fogadott bennünket, üvöltötte ezt a parancsot. Éppen abban a pillanatban lépett közbe, amikor arra készültem, hogy belelövök a tömegbe. Ha ő nincs, megölünk egy-két embert, de bizonyos, hogy mi is otthagyjuk a fogunkat: értelmetlenül elpusztultunk volna Venezuela isten háta mögötti zugában, a világ végén, ezen a fegyenctelepen, ahol semmi keresnivalónk. A százados erélyes beavatkozására a katonák elhúzódnak a csoportunktól, és vérszomjukat másutt élik ki. És ekkor leszünk szemtanúi a legaljasabb dolognak, amit ember csak elképzelhet. A tábor közepén kikötött késelőt szünet nélkül ütlegeli egyszerre három ember, egy smasszer meg két katona. Délután öttől másnap reggel hatig tart ez. Hosszú időbe telik, mire egy embert pusztán ütlegeléssel meg lehet ölni! A vérengzésben csak azért tartanak egy-egy rövid szünetet, hogy faggassák, kik voltak a cinkosai, kitől kapta a kanalat, ki köszörülte meg. A férfi senkit nem árul be, még arra az ígéretre sem, hogy abbahagyják a kínzást, ha beszél. Sokszor elveszti az eszméletét. Ilyenkor rázúdítanak néhány vödör vizet, és magához térítik. Mindennek a teteje hajnali négykor következik be. Amikor észreveszik, hogy az ütésre nem reagál, még csak össze se rándul, abbahagyják az ütlegelést. - Meghalt volna? - kérdi az egyik tiszt. - Nem tudjuk. - Oldozzátok el, és állítsátok négykézlábra. Négy ember támogatja, és a szerencsétlen úgy-ahogy megmarad négykézláb. Akkor az egyik hóhér bikacsökkel odavág pontosan, a feneke vágatába, és a bikacsök vége valószínűleg előrecsapódott a nemi szervére. Ez a fő-fő hóhérra valló, mesteri csapás végre fájdalmas üvöltést vált ki a szerencsétlenből. - Folytassátok, nem halt meg. Nappali világosság lett, és még mindig verték. Ettől a középkorba illő botozástól, amitől egy ló kimúlt volna, a késelő nem lehelte ki a lelkét. Egy óra hosszat nyugton hagyták, nem verték, és miután lelocsolták több vödör vízzel, volt annyi ereje, hogy a katonák segítségével talpra állt. Egy ideig sikerült egyedül is megállnia. Az ápoló jött most, kezében egy pohárral: - Idd ki ezt a papramorgót, ettől majd helyrejössz - parancsol rá az egyik tiszt. A késelő habozik, majd egyetlen hajtásra kiissza. Egy perc múlva lerogyik, örökre. Haláltusájában még ennyit mond: - Te hülye, megmérgeztek. - 297 -

Fölösleges mondani, hogy - minket is beleértve - egyetlen fogolynak sem volt szándékában közbelépni vagy akár csak egy ujját is megmozdítani. Kivétel nélkül mindegyikünk rettegett. Életemben másodszor fordult elő, hogy szívem szerint meghaltam volna. Néhány percen át mágnesként vonzott a puska, amelyet nem messze tőlem, hanyagul lógatott az egyik katona. Az tartott vissza, hogy talán megölnek, mielőtt időm volna kinyitni a závárt, és belelőni a tömegbe. Egy hónap múlva a Negro Blanco újból a tábor réme volt, nagyobb réme, mint valaha. De a sors könyvében úgy volt megírva, hogy El Doradóban pusztuljon el. Az őrségből az egyik katona egyik éjjel ráfogta a fegyverét, amikor elment mellette. - Térdelj le! - parancsolta a katona. A Negro Blanco engedelmeskedett. - Imádkozz, mert meghalsz. Hagyta, hogy elmondjon egy rövid imát, aztán beleeresztett három golyót. A foglyok azt mondták, azért ölte meg, mert iszonyodott tőle, hogy ez a hóhér milyen nekivadultan ütlegeli a szerencsétlen foglyokat. Mások úgy mondták, hogy a Negro Blanco följelentette a katonát a fölötteseinél, mondván, hogy Caracasból ismeri, és hogy tolvaj volt, mielőtt bevonult katonai szolgálatra. A katonát ott temették el, nem messze a késelőtől, bizonyára tolvaj lehetett, de ritka bátor és derék ember volt. Mindezek az események hátráltatták, hogy döntsenek ügyünkben. Egyébként a többi fogoly két héten át nem ment ki munkára. Barriére bajonettel szúrt sebét nagy gonddal kezelte a falu egyik orvosa. E pillanatban respektálnak bennünket. Chapar tegnap beköltözött a faluba mint az igazgató szakácsa. Guittou-t és Barriére-t szabadon engedték, ugyanis mindnyájunkról kaptak információt Franciaországból. Mivel abból kiderült, hogy mindketten letöltötték a büntetésüket, szabadon engedték őket. Én egy olasz nevet adtam meg. Az igazi nevem jött vissza, ujjlenyomataimmal és azzal, hogy életfogytiglanra vagyok ítélve, Deplanque-ra pedig az, hogy húsz év van rá kiszabva, Chaparra nemkülönben. Az igazgató büszkén közölte velünk a Franciaországból kapott tájékoztatást, de ezt mondta: - Mivel Venezuelában nem követtek el semmit, egy ideig még itt tartjuk magukat, utána azonban szabadon engedjük. Ennek érdekében azonban dolgozniuk kell, és rendesen kell viselkedniük: megfigyelés alatt állnak. A tisztek beszélgetés közben többször fölpanaszolták, hogy nehéz a faluból friss főzelékfélét kapni. A tábornak volt ugyan megművelt földje, de ott nem termeltek főzelékfélét, csupán rizst, kukoricát, tarkababot, de ez volt minden. Felajánlom, hogy csinálok zöldségeskertet, ha szereznek vetőmagot. Hozzájárulnak. Ennek először is az az előnye, hogy Deplanque meg én kikerülünk a táborból, és mivel időközben érkezett két deportált, akiket Ciudad Bolivarban tartóztattak le, ők is csatlakoztak hozzánk. Az egyik egy párizsi mandró, Toto, a másik egy korzikai. Négyünket két rendesen megépített, pálmalevéllel fedett faházikóban helyeznek el. Az egyikben Deplanque lakik és jómagam, a másikban a két muksó. Toto meg én jó magas asztalokat eszkábálunk, az asztallábak petróleummal teli konzervdobozokban állnak, hogy a hangyák ki ne egyék a vetőmagot. Hamarosan szépen fejlett paradicsom, padlizsán-, dinnye- és zöldbabpalántáink vannak. Kiültetjük az ágyásokba, mert már elég erősek a hangyákkal szemben. A paradicsompalánták köré kis árkokat ásunk, s ezeket gyakran megtöltjük vízzel. A palánták tehát mindig nedves földben vannak, és az ezen a szűzföldön hemzsegő rengeteg élősdi se tud hozzáférni a növényeinkhez. - Nézd csak, mi ez? - szól hozzám Toto. - Látod, hogy csillog az a kavics! - Mosd csak le, apafej. - Átnyújtja nekem a kavicsot. Kis kristály, akkora, mint egy csicseriborsó. Így, megmosva, még jobban csillog a törési felületén, ugyanis valami nagyon kemény homokkőréteg veszi körül. - Nem gyémánt ez? - Fogd be a szád, Toto. Ha az, akkor végképp nem szabad pofázni. Mert mit szólnál, ha akkora mázlink volna, hogy gyémántbányára bukkantunk? Várjuk meg az - 298 -

estét, ezt pedig rejtsd el. Este számtanórát adok egy káplárnak (ma már ezredes), aki tiszti vizsgára készül. Ez a nemes lelkű, minden körülmények között becsületes férfi (huszonöt éves barátságunk alatt megbizonyosodtam róla) ma teljes nevén Francisco Bolagno Utrera ezredes. - Francisco, mi ez? Hegyi kristály? - Nem - mondta, miután apróra megnézegette. - Gyémánt. Jól rejtsd el, és ne mutasd meg senkinek. Hol találtad? - A paradicsompalánták alatt. - Furcsa. Nem a folyóból vitted föl a vízzel? Nem szoktad meghúzni a vödröt a folyó fenekén, és nem viszel egy kis homokot is a vízzel együtt? - Igen, megesik. - Akkor pedig biztosan az. A Caroni folyóból vitted föl a gyémántot. Keresgélhetsz még, de légy óvatos, amikor megnézed, nem hoztál-e föl ismét egy gyémántot, mert egymagában nem bukkanhat elő. Ahol egy akad, ott szükségképpen van több is. Toto munkához lát. Soha életében nem gürcölt ennyit. Még a két haverunk is - nekik nem szóltunk semmiről - megjegyzi: - Hagyd már a melót, Toto, még kidöglesz, annyi vödör vizet hordasz föl a folyóból. És a tetejébe homokot is cipelsz vele! - Attól lesz porhanyósabb a föld, komám - válaszolja Toto. - Ha homokkal keverem, jobban átengedi a vizet. Mindnyájan ingerkedünk Totóval, de ő egyre csak cipekedik a vödrökkel. Egyik nap, pont délben, mikor mi az árnyékban üldögélünk, egyik fordulója alkalmával Toto elvágódik előttünk. És a homokból két csicseriborsó nagyságú gyémánt bukkan elő. A meddő kőzet megint törött, különben nem is látnánk meg a gyémántot. Toto rosszul teszi, hogy olyan gyorsan kap utána. - Nini - szólal meg Deplanque -, talán csak nem gyémánt? A katonák mondták, hogy a folyóban gyémánt van meg arany. - Hát ezért cipelek én annyi vizet. Láthatjátok, nem is vagyok akkora hülye! - vágja oda Toto boldogan, hogy végre igazolhatja, miért melózik annyit. Röviden, hogy befejezzem a gyémánt históriáját, Totónak hat hónap alatt olyan hét-nyolc karát gyémántja gyűlt össze: Nekem vagy tizenkét karátom van, harmincnál is több kis kőben, tehát ezek - a bányászok szakkifejezésével - "kommerciálisak." De egyik nap találtam egy jó hatkarátost, amit később megcsiszoltak Caracasban, és körülbelül négy karát lett belőle. Ma is megvan, éjjel-nappal ujjamon a gyűrű. Deplanque és Antartaglia is gyűjtött néhány drágakövet. Nekem még megvan a fegyencéletre készült patronom, abba teszem a gyémántokat. A többiek ökörszarv végéből csináltak valamiféle patront, és ebben őrzik az apró kincseket. Senki sem tud semmiről, kivéve az eljövendő ezredest, Francisco Bolagno káplánt. A paradicsom meg a többi palánta lassan termést hoz. A tisztek lelkiismeretesen megfizetik a zöldféléket, amiket naponta a konyhájukra adunk. Viszonylagos szabadságban van részünk. Amikor dolgozunk, egyetlen őr sincs mellettünk, és a magunk házikójában alszunk. A táborba soha be nem lépünk. Respektálnak bennünket, és jól bánnak velünk. Persze, ahányszor csak tehetjük, hangoztatjuk az igazgatónak, hogy bocsásson bennünket szabadon. Minden alkalommal ezt feleli: - Hamarosan -, de már nyolc hónapja vagyunk itt, és még semmi sem történt. És ekkor újból előhozakodom azzal, hogy olajra kell lépnünk. Toto hallani sem akar róla. A többiek se. Hogy kitanulmányozhassam a folyót, szereztem horgászzsinórt meg horgot. Így aztán adok el halat is, főleg azt a híres fajtát, a caribe nevű húsevő halat: ez némelykor egy kilót is nyom, olyan foga van, mint a cápának, és éppolyan szörnyű állat is. Ma balhé tört ki. A Görcsösnek nevezett Gaston Duranton olajra lépett, és magával - 299 -

vitt hetvenezer bolivárt az igazgató páncélszekrényéből. Ennek a vagánynak különös története van. Gyerekkorát az Oléron-szigeti javítóintézetben töltötte, és cipészként dolgozott a műhelyben. Egyik nap elszakadt az a bőrszíj, ami a cipőt lefogja a térden, és átmegy a talpa alatt. Kificamodott a csípője. Rosszul kezelték, félig összeforrt a csípőízülete, és egész gyerekkorát és részben a felnőtt korát is ilyen kificamodott csípővel élte le. Szörnyű volt látni, ahogy ment: ez a sovány és rossz növésű fiú csak úgy tudott lépni, hogy húzta maga után azt az engedelmeskedni nem akaró lábát, és járás közben úgy látszott, hogy teste görcsben rángatózik. Huszonöt éves korában fegyenctelepre került. Nem csoda, hogy annyi esztendő elmúltával tolvajként került ki a javítóintézetből. Mindenki Görcsösnek hívta. A nevét, Gaston Duranton, jóformán senki sem ismerte. Görcsösen mozgott, tehát a Görcsösnek hívják. De ha nyomorék volt is, azért megszökött a fegyenctelepről, és eljutott Venezuelába. Ez Gomez diktátor idején történt. Gomez megtorló rendszerét kevés fegyenc élte túl. Akadt néhány ritka kivétel, elsősorban Bougrat doktor, s ugyanő megmentette Margarita gyöngyhalászsziget egész lakosságát, amikor ott sárgaláz ütötte föl a fejét. A Görcsöst letartóztatta Gomez speciális, sagrada (szent) rendőrsége, és elküldték utat építeni. A francia és venezuelai foglyokat vasgolyóhoz láncolták, amelyen homorún kirajzolódott a touloni liliom. Ha az emberek bármi panasszal hozakodtak elő, ez volt a válasz: "De hiszen a lánc, a gyűrű, meg a golyó mind a te hazádból származik! Nézd csak meg rajta a liliomot." Röviden: a Görcsös meglépett a mozgó fegyenctáborból, ahol útépítésen dolgozott. Néhány nap múlva újból elfogták, és visszavitték erre a mondhatni, vándor fegyenctelepre. Az összes fogoly szeme láttára, teljesen meztelenül hasra fektették, és az ítélet szerint száz ütést kellett rámérni bikacsökkel. Egészen ritka, hogy valaki nyolcvan ütésnél többet bírjon ki. A Görcsösnek az a szerencséje, hogy sovány: ahogy hasmánt fekszik, az ütések nem érik a máját, az ugyanis megreped, ha ráütnek. Az ilyen ütlegelés után, amikor a szerencsétlennek föl van hasogatva a feneke, sót szokás tenni a sebeire, és ott hagyni a napon. A fejét azonban letakarják valami húsos növény levelével, mert az rendjén van, hogy az ütlegelésbe belehal, de napszúrástól ne pusztuljon el. A Görcsös élve került ki ebből a középkori kínzásból, és amikor először talpra állt még ilyet! - eltűnt a csípőficama. Az ütlegeléstől eltört a rosszul összeforrott csont, és a csípőízület visszaugrott a helyére. A katonák és a foglyok csodát emlegettek, mindenki értetlenül bámult. Ebben a babonás országban úgy hitték, Isten óhajtotta megjutalmazni a Görcsöst, amiért méltón kiállta a kínzást. Ezen a napon leszedték róla a vasat meg a golyót. Védőszárnyak alá került, és ezentúl ivóvizet hordott a kényszermunkán dolgozó foglyoknak. Egykettőre fejlődésnek indult, és mivel sokat evett, szép szál atléta lett belőle. Franciaország megtudta, hogy Venezuelában szökött francia fegyencek dolgoznak útépítésen. Mivel úgy vélte, hogy ezt a munkaerőt helyesebb volna fölhasználni Francia Guayanában, Franchet d'Esperey marsall azt a küldetést kapta, kérje a diktátortól - aki örült ennek az ingyen munkaerőnek -, szíveskedjék ezeket az embereket visszaadni Franciaországnak. Gomez hajlandó volt rá, és Puerto Cabello-kikötőbe hajó jött az emberekért. Ott aztán irtó beugratásokra került sor, mert akik más útépítésről jöttek, nem ismerték a Görcsös történetét. - Hé, Marcel, hogy vagy? - Te ki vagy? - A Görcsös. - Ne röhögtess, hülyének nézel? Így hangzott mindegyik megszólított válasza, amikor meglátta azt a nagy szál, jóképű férfit, ahogy ott állt, egyenes lábszárát megvetve. A Görcsös fiatal volt és mókás kedvű, és ahogy behajóztak, egyre másra megszólongatta ismerőseit. És persze senki nem hitte el, hogy a Görcsösnek helyére ugrott a csontja. Amikor visszatért a fegyenctelepre, a Királyszigeten a saját szájából, de - 300 -

másoktól is hallottam a történetét. 1943-ban újból megszökött, és nemrég El Doradóban kötött ki. Mivel Venezuelában élt, és persze hallgatott róla, hogy mindig is fegyenc volt, nyomban szakácsként alkalmazták Chapar helyett, akiből kertész lett. A faluban lakott, az igazgatónál, egyszóval a folyó túlsó partján. Az igazgatói irodában volt a páncélszekrény, benne a telep pénze. Egyszóval azon a bizonyos napon ellopott hetvenezer bolivart, ami abban az időben körülbelül húszezer dollárnak felelt meg. Ezért a nagy riadalom a kertünkben: itt az igazgató, a sógora és az őrség két parancsnoka. Az igazgató újból be akar dugni bennünket a táborba. A tisztek nem hajlandók rá. Védelmeznek bennünket, de a saját zöldségellátásukat is. Végre sikerül meggyőzni az igazgatót, hogy mi semmilyen felvilágosítással nem tudunk szolgálni, mert hiszen ha tudtunk volna a dologról, magunk is vele megyünk, nekünk ellenben az a célunk, hogy Venezuelában élhessünk majd szabadon, nem pedig Brit Guayanában, márpedig a Görcsös csak arra vehette az útját. A dögevő madarak aztán nyomára is vezettek, amikor kezdték fölfalni a Görcsös hulláját: innen jó hetven kilométerre, majdnem az angol határ közelében, a dzsungelben találtak rá. Az első, a legegyszerűbb föltevés az volt, hogy indiánok ölték meg. Jóval később Ciudad Bolivarban le is tartóztattak valakit. A banknak, amely az El Doradó-i tábor igazgatójának kifizette a pénzt, birtokában volt a bankjegyek sorszáma, és onnan látták, hogy az ellopott bankjegyekről van szó. A férfi beismerő vallomást tett, és beárulta két társát is, de azokat nem sikerült lefülelni. Eddig tart jó barátomnak, a Görcsösnek nevezett Gaston Durantonnak élete és halála. Néhány tiszt nagy titokban több foglyot arany- meg gyémántkutatásra fogott. Az eredmény biztató volt: különleges leletre nem bukkantak ugyan a Caroni folyóban, de ahhoz elég volt, hogy további keresésre ösztönözzön. A kertem alján egész álló nap két ember dolgozik az aranymosóedénnyel, olyan ez, mint egy kuli kalapja, csak a hegye lefelé, a pereme pedig felfelé néz. Ezt merítik meg homokkal, és benne átmossák. Mivel a gyémánt mindennél nehezebb, visszamarad a "kalap" alján. Már haláleset is volt a gyémántkeresés miatt. Valaki meglopta a "gazdáját". E miatt a kis botrány miatt leállították a titkos "bányát". Van a táborban egy férfi, akinek a törzse csupa tetoválás. A nyakszirtjén ez áll: "Túrós a borbélynak". A jobb karja béna. Elferdült szája és gyakran kilógó, nagy, habzó nyelve világosan mutatja, hogy féloldali szélütés érte. Mikor, hol történhetett? Nem tudni. Amikor ide érkeztünk, ő már itt volt. Honnan jöhetett? Annyi bizonyos, hogy szökött fegyenc vagy deportált. A mellére ez van tetoválva: "Bat d'Af" - egyszóval az afrikai büntetőzászlóaljat is megjárta. Ez meg a "Túrós a borbélynak" csalhatatlanul arra mutat, hogy vagány. A smasszerek meg a foglyok Picolinónak becézik. Jól bánnak vele, naponta háromszor lelkiismeretesen kiadják a kosztját, és kap cigarettát is. A szeme elevenen él, és nem is mindig szomorú a tekintete. Ha olyan emberre néz, akit szeret, pupillája örömtől ragyog. Mindent megért, amit mondanak neki, de nem tud se beszélni, se írni: a jobbja béna, a bal kezéről pedig hiányzik a hüvelykje és még két ujja. Ez az emberroncs órák hosszat ott lapul a drótsövény mögött, várja, hogy arra menjek a zöldségfélével, mert arra szoktam kerülni, amikor a tiszti konyhára tartok. Egyszóval délelőttönként, amikor hozom a zöldséget, megállok, és beszélgetek Picolinóval. A drótsövényre támaszkodva néz rám szép kék szemével, amely csupa elevenség abban a szinte már halott testben. Barátságosan szólok hozzá, ó pedig a fejével vagy a szemével, értésemre adja, hogy mindent ért, amit mondok. Béna arca egy pillanatra földerül, szeme csillog, mert szólni szeretne - ki tudja, mi mindent nem mondana? Mindig viszek neki valami ínyencfalatot: paradicsom- vagy uborkasalátát, fejes salátát, már teljesen elkészítve, kevéske ecetes lében, vagy egy kis sárgadinnyét, parázson sült halat. Nem éhes, hiszen a venezuelai fegyenctáborban bőséges az ellátás, de változatosságot visz a közös kosztba. Kis ajándékaimat mindig megtoldom néhány cigivel. Már megrögzött szokássá vált ez a rövidke látogatás Picolinónál, olyannyira, hogy a katonák meg a foglyok úgy emlegetik - 301 -

Picolinót: a Pillangó fia. A SZABADSÁG Különös dolog, de a venezuelaiak annyira vonzók, lebilincselők, hogy úgy döntöttem: hiszek nekik. Innen nem télakolok. Fogoly vagyok, elfogadom ezt a különös helyzetet, abban a reményben, hogy egy napon majd ehhez a néphez tartozhatom. Ellentmondásosnak látszik ez: Amilyen veszekedetten bánnak a foglyokkal, valóban nem arra ösztönöz, hogy ebben a társadalomban éljek, de megértem, hogy számukra, foglyok és katonák számára, egyaránt természetes a testi fenyítés. Ha egy katonát vétségen kapnak, neki is kiosztanak néhányat a bikacsökkel. És néhány nap múlva ez a katona úgy beszél a káplárral, őrmesterrel vagy tiszttel, akitől az ütleget kapta, mintha mi sem történt volna. Ez a barbár rendszer Gomez diktátortól maradt rájuk, aki így kormányozta őket hosszú éveken át. Innen maradt meg a szokás, olyannyira, hogy a községi elöljáró szintén így bünteti a hatáskörébe tartozó embereket: néhányat rájuk méret a bikacsökkel. Egy forradalomnak köszönhetem, hogy csak rövid idő választ el a szabadulásom napjától. Félig polgári, félig katonai államcsínnyel megbuktatták a köztársasági elnököt, Angarita Medinát, Venezuela történelmének egyik legnagyobb liberális államférfiát. Annyira jó ember volt, olyan nagy demokrata, hogy nem tudott vagy nem akart szembeszállni ellenfeleivel. Úgy hírlik, kifejezetten megtiltotta, hogy a venezuelaiak egymás vérét ontsák annak érdekében, hogy ő a helyén maradhasson. Bizonyos, ez a demokratikus gondolkodású, kiváló katonaember nem tudott róla, mi történik El Doradóban. Mindenesetre egy hónappal a forradalom után leváltottak minden tisztet. Nyomozás indult meg a "késelő" megmérgezésével kapcsolatban. Az igazgató és sógora eltűnt, helyükbe egy volt diplomata ügyvéd került. - Igen, Pillangó, holnap szabadlábra helyezem, de szeretném, ha magával vinné ezt a szegény Picolinót, akivel eddig is törődött. Személyazonossága ismeretlen, majd én állítok ki számára igazolványt. Ami magát illeti, itt a cédula (személyazonossági lap), ezen minden rendben van, a maga igazi nevére szól. A feltételek a következők: egy esztendőn át valamely kis helységben kell élnie, csak utána telepedhet le nagy városban. Szabad lesz, nem áll majd rendőri felügyelet alatt, de az kell, hogy mindenki lássa, hogyan él, meggyőződjön róla, hogyan boldogul az életben. Amennyiben egy év elmúltával a helység elöljárója igazolást ad jó magatartásáról - és én hiszem, hogy így lesz -, akkor ő maga oldja fel a confinamientét (kényszer lakhelyet). Azt hiszem, a maga számára Caracas volna az ideális város. Mindenesetre törvényesen lakhat bárhol az országban. Nekünk már nem számít a múltja. Magán a sor, hogy megmutassa: méltó rá, hogy ismét megbecsült emberként élhet. Remélem, hogy öt év leforgása alatt honfitársam lesz majd honosítása révén, amely új hazát ad magának. Isten segítse! Köszönöm, hogy hajlandó magára vállalni Picolinót, ezt az emberroncsot. Őt csak úgy helyezhetem szabadlábra, ha valaki írásban vállalja, hogy gondját viseli. Reménykedjünk, hogy egy kórházban még meg tudják gyógyítani. Holnap reggel hét órakor, Picolino kíséretében, kilépek az igazi szabad életbe. Szívemet melegség önti el, végre véglegesen sikerült győzelmet aratnom "az enyészet útján". 1945. október tizennyolcadikán. Tizennégy éve várom ezt a napot. Visszavonulok kerti házikómba. Elnézést kérek a haverjaimtól: szükségét érzem, hogy magamban legyek. Akkora és olyan fölséges megindultság van bennem, hogy tanúk előtt nem mutathatom. Ide-oda forgatom az igazgatótól kapott személyazonossági lapomat: bal sarkában a fényképem, fönt a szám, 1728629, kiállítva 1945 szeptemberében. Közepén ott a vezetéknevem, alatta a keresztnevem. A hátlapon a születésem ideje: 1906. november 16. Teljesen rendben van az igazolvány, sőt, rajta van a személyi nyilvántartó igazgatójának aláírása és pecsétje. Tartózkodási jogcíme - 302 -

Venezuelában: rezidens. Csodás ez a szó: rezidens - annyit jelent, hogy venezuelai lakos vagyok. A szívem hevesen ver. Szeretnék letérdelni, hogy imádkozzam, köszönetet mondjak Istennek. Nem tudsz te imádkozni, és nem is vagy megkeresztelve. Melyik Istenhez akarsz fordulni, hiszen semmilyen vallásfelekezethez nem tartozol? A katolikusok Jóistenéhez? a zsidókéhoz? a mohamedánokéhoz? Hogy melyikhez, választanom kell, hozzá intézem majd imámat, de az imát is ki kell találnom, hiszen egyetlen imádságot se tudok végig. De minek most azt keresgélnem, melyik Istenhez forduljak? Valahányszor életem folyamán hívtam vagy éppen káromoltam, nem arra az Istenre gondoltam-e, a gyermek Jézusra, a kosárkában, körülötte a szamár meg az ökör. Lehetséges, hogy tudat alatt még most is haragszom a kolumbiai apácákra? Akkor pedig miért ne gondoljak egyszerűen Curacao páratlan, nagyszerű püspökére, Irénée de Bruyne-re, vagy még régebbről, a Conciergerie jóságos lelkipásztorára? Holnap szabad leszek, szabad, mint a madár. Öt év múlva pedig meglesz a venezuelai állampolgárságom, mert biztos vagyok benne, hogy semmit nem vétek ezen a földön, amely menedéket adott nekem, és megbízott bennem. Az életben kétszerte becsületesebbnek kell lennem mindenkinél. Mert ha ártatlan vagyok is abban a gyilkosságban, amelyért az ügyész, a hekusok és az a tizenkét tökfej kényszermunkára küldött, csak azért ítélhettek el, mert csavargó voltam. Csirkefogó voltam valóban, azért is volt könnyű annyi hazugságot szőni személyem köré. Srenkernek lenni nem javallható foglalkozás, és a társadalomnak joga és kötelessége, hogy védekezzék. Hogy az enyészet útjára lökhettek, azért történt - ezt becsülettel el kell ismernem -, mert az életmódom miatt állandó várományosa voltam ennek a sorsnak. Hogy ez a büntetés nem méltó olyan néphez, mint a francia, hogy a társadalomnak joga van védekezni, de ilyen bosszút állni nem, mindez más lapra tartozik. A múltamat nem lehet egyetlen mozdulattal letörölni, rehabilitálnom kell magamat, elsősorban a magam szemében, de mások szemében is. Egyszóval, Pilla, mondj köszönetet a katolikusok Jóistenének, fogadj meg valami nagyon fontosat. Én Istenem, bocsásd meg, hogy nem tudok imádkozni, de nézz belém, és láthatod, nincs elég szavam, amivel kifejezhetném hálámat, hogy eddig elvezéreltél. Kemény küzdelem volt, nem volt könnyű megjárni a kálváriát, amit az emberek mértek ki rám, és hogy le tudtam győzni minden akadályt, és egészségben megértem ezt az áldott napot, minden bizonnyal azért lehetett, mert segítőn rajtam tartottad a kezed. Mit tehetnék, amivel megmutathatom, hogy őszintén hálás vagyok jótéteményeidért? - Mondj le a bosszúról. Valóban hallottam-e ezt a mondatot, vagy csak hallani véltem? Nem tudom, de úgy ért, mint egy váratlan arculcsapás - ezért vagyok hajlandó elhinni, hogy valóban hallottam. - Ó, ne! Ezt ne kérd tőlem. Azok az emberek nagyon sok szenvedést mértek rám. Hogyan kívánhatod, hogy megbocsássak a piszkos kezű rendőröknek, a hamisan tanúskodó Poleinnek? Lemondhatok-e róla, hogy az embertelen ügyésznek kitépjem a nyelvét? Képtelenség. Túl sokat kérsz. Nem, nem és nem! Fájdalom, hogy ellened szegülök, de semmi áron le nem mondok a bosszúról. Kimegyek, félek, hogy megingok, mert nem akarok lemondani. Egy kicsit járkálok a kertben. Toto a futóbabot igazgatja, hogy fölkapaszkodjon a rúdra. Mindhárman felém tartanak, a párizsi Lappe utcai alvilág nagyreményű tagja, Antartaglia, a zsebmetsző, aki Korzikában született ugyan, de hosszú éveken át a párizsiakat könnyebbítette meg pénztárcájukkal, és a dijoni Deplanque, egy magához hasonló strici gyilkosa. Rám néznek, arcukon öröm ragyog, hogy végre szabadnak látnak. Bizonyára hamarosan rájuk is sor kerül. - Nem hoztál a faluból egy üveg bort vagy rumot, hogy megünnepeljük az elutazásodat? - Ne haragudjatok, annyira meg voltam illetődve, hogy eszembe se jutott. Bocsássatok meg a feledékenységemért. - Miket beszélsz - mondja Toto. - Nincs mit megbocsátanunk, majd csinálok mindünknek egy jó kávét. - 303 -

- Most örülsz, ugye, Pilla, hogy annyi küzdelem után végre véglegesen szabad vagy. Mi is veled örülünk. - Rátok is hamarosan sor kerül, remélem. - Biztosan - feleli Toto -, a százados mondta, hogy kéthetenként egyet-egyet szabadlábra helyez közülünk. Mihez kezdesz, amikor szabad leszel? Egy-két másodpercig tétovázom, majd bátran így felelek, annak ellenére, hogy félek, kissé nevetségessé válok ez előtt a deportált előtt és a két vagány szemében is: - Hogy mihez kezdek? Hát, nem bonyolult dolog: dolgozni fogok, és mindig becsületes leszek. Szégyellnék bármi vétséget elkövetni ebben az országban, amely megbízott bennem. Meglep, hogy gunyoros válasz helyett mindhárman egyszerre megvallják: - Én is úgy döntöttem, hogy tisztességesen fogok élni. Igazad van, Pilla, keserves lesz, de megéri, és ezek a venezuelaiak megérdemlik, hogy tisztelje őket az ember. Nem hiszek a fülemnek. Totónak, a Bastille környéki alvilágból jött csirkefogónak támadnak ilyen gondolatai? Ez aztán meglepő! Antartaglia, aki egész életében mások zsebében kotorászott, nyilatkozik így? Csodálatos ez. És hogy Deplanque, a hivatásos strici, nem tervezi, hogy keres egy nőt és kizsákmányolja? Ez még bámulatosabb. Mindnyájan egyszerre elnevetjük magunkat. - Hát, ezt már nevezem! Ha maholnap visszatérsz a Montmartre-ra, a Blanche térre, és ott elmondod ezt, senki nem hisz neked. - De a magunkfajta emberek igen. Azok megértenek, apafej. Az úgynevezett tisztességes ürgék nem hinnének nekem. A franciák nagy többsége nem hisz abban, hogy valaki, a mi múltunkkal, minden szempontból rendes emberré válhat. Ez a különbség Venezuela népe és a mi népünk között. Elmondtam nektek, mit vallott erről az a szegény irapai halász, amikor kifejtette a rendőrfőnöknek: egy ember sosem veszhet el, lehetőséget kell adni neki, hogy némi segítséggel tisztességes emberré váljon. Ezeknek a világ végén, az Orinoco folyó hatalmas torkolatánál, a Pária-öbölben élő, jóformán írástudatlan halászoknak olyan humanista filozófiájuk van, amely sok honfitársunkból hiányzik. Túlságosan nagy a gépi civilizáció, zaklatott az élet, a társadalomnak csak egy ideálja van: még több új gép, egyre könnyebb és jobb élet. Aki úgy kóstolgatja a tudomány új vívmányait, ahogy szörbetet szokás ízlelgetni, abban szomjúság támad a kényelmesebb élet iránt, és állandó harcra ösztönzi, hogy ezt elérje. Mindez megöli a lelket, az irgalmasságot, a megértést, a nemességet. Az ilyen embernek már nincs ideje rá, hogy törődjön másokkal, még kevésbé egy rovott múltú emberrel. És még ennek az isten háta mögötti fészeknek a hatósági emberei is mások, mint nálunk, mert a közösség nyugalmáért is felelnek. Alapjában véve nem kis kockázatot vállalnak, de nyilván úgy gondolják, megéri, ha megmenthetnek egy embert. És ez nagyszerű. Van egy szép tengerészkék öltönyöm, a tanítványomtól kaptam, aki ma ezredes. Egy hónapja a tiszti iskolán tanul, miután a felvételin az első három között végzett. Örülök, hogy az általam adott leckékkel valamicskével hozzájárulhattam sikeréhez. Távozása előtt kaptam tőle majdnem új holmikat, amik jól állnak nekem. Neki, Francisco Bolagnónak, a Nemzetőrség káplárjának, a nős embernek és családapának köszönhetem, hogy tisztességes öltözékben távozhatom innen. Ez a magas rangú tiszt, aki jelenleg a Nemzetőrség ezredese, huszonhat éve tüntet ki nemes és megingathatatlan barátságával. Valóban a becsületességet, a nemességet és a legemelkedettebb érzéseket testesíti meg, ami emberben csak lakozhat. A katonai ranglétrán elfoglalt előkelő helye ellenére, mindig is tanújelét adta hűséges barátságának, és mindenben segítségemre volt. Nagyon sokkal tartozom Francisco Bolagno Utrera ezredesnek. Igen, minden lehetőt megteszek, hogy becsületes legyek és maradjak. Egy baj van, hogy sosem dolgoztam, nem is értek semmihez. Hogy megélhessek, azt kell csinálnom, ami éppen akad. Nem lesz könnyű, de megoldom, ez bizonyos. Holnap én is olyan ember leszek, mint mások. Ügyész úr, elvesztetted a játszmát: végleg kijutottam az enyészet útjáról. - 304 -

Fogolyként végigélt odisszeám utolsó éjjelének izgalmában egyre csak forgolódom a függőágyamban. Fölkelek, végigmegyek a kerten, amelyet olyan szépen gondoztam az elmúlt hónapokban. A hold nappali fényt áraszt. A folyó zajtalanul folydogál torkolata felé. Madárcsicsergés nincs, alszanak a madarak. Az égbolt csupa csillag, de annyira fénylik a hold, hogy hátat kell neki fordítani, ha látni akarom a csillagokat. Velem szemben a dzsungel, amelyet csak az a tisztás szakít meg, ahol El Dorado falu épült. Megnyugtat a természetnek ez a mélységes békéje. Izgatottságom lassanként alábbhagy, és a pillanat derűje megnyugtat, amire szükségem van. Jól el tudom képzelni azt a helyet, ahol holnap partra szállok az uszályból, hogy lábamat annak a Simon Bolivarnak földjére tehessem, aki fölszabadította ezt az országot a spanyol iga alól, és aki örökül hagyta fiaira azt az emberséget és megértést, aminek köszönhetem, hogy újrakezdhetem az életem. Harminckilenc éves vagyok, még fiatal. Az egészségem kifogástalan. Komolyan sosem voltam beteg, szellemi egyensúlyom, úgy hiszem, teljesen normális. Az enyészet útja nem roncsolt el bennem semmit. Azt hiszem, főleg azért nem, mert ez igazából sosem volt az én utam. Szabad életem első heteiben nemcsak kenyérkeresetet kell találnom, de gondoznom kell, el kell tartanom szegény Picolinót is. Nagy felelősséget vállaltam vele. Habár nagy tehertétel lesz, de megtartom az igazgatónak tett ígéretemet, nem hagyom magára a szerencsétlent, míg csak el nem tudom helyezni egy kórházban, hozzáértő emberek gondjára nem bízhatom. Értesítsem apámat, hogy szabad vagyok? Évek óta semmit nem tud rólam. Csak tudnám hol van. Rólam mindössze akkor kapott hírt, amikor egy-egy szökésem alkalmával fölkereste a csendőrség. Nem, nem kell elsietnem a dolgot. Kár volna föltépni a sebet, ami évek során át talán teljesen behegedt. Akkor írok majd, amikor egyenesben leszek, amikor már valami biztos, nyugodt, szerény megélhetést teremtettem magamnak, és megírhatom neki: "Apuskám, szabad a fiad, rendes, becsületes ember lett belőle. Így és így él. Miatta nem kell többé lesütnöd a szemed, egyébként ezért is írom meg neked, hogy mindig is szerettelek és tiszteltelek." Háború volt, ki tudja, a boche-ok nem telepedtek-e meg kis falunkban? Ardéche megye nem valami fontos része az országnak. De nem is szállhatták meg minden zegét-zugát. A gesztenyefákon kívül miért is mentek volna oda? Igen, majd csak ha már egyenesben leszek, és érdemes is leszek rá, akkor fogok írni, vagy még inkább: az én otthoni címemre próbálok majd írni. És most hová menjek? Egy Le Callao nevű faluban telepszem meg, ahol aranybánya van. Ott élem le azt az évet, amit egy kis községben kell eltöltenem. Hogy mit fogok csinálni? Honnan tudjam? De nem kell már most rágódnom a problémákon. Ha csákányozni kell azért, hogy megkeresd a kenyered, akkor azt csinálod, s azzal kész. Először meg kell tanulnom szabadon élni. Nem lesz könnyű. Leszámítva a Georgetownban töltött néhány hónapot, tizenhárom esztendeje nem volt gondom rá, hogy megkeressem a betevő falatomat. Georgetownban mégis jól elboldogultam. A kaland folytatódik, az én dolgom, hogy megtaláljam a megélhetés útját-módját, persze úgy, hogy senkinek ne ártsak vele. Majd meglátom. Egyszóval, holnap irány Callao. Reggel hét óra. Szép trópusi napsütés, felhőtlen, kék ég, az életnek örvendő madarak csivitelése, barátaim mind együtt a kertünk ajtajában, Picolino rendes civil ruhába öltözve, szépen megborotválva. Mindenen, a természeten, az állatokon, az embereken öröm érződik, ünneplik, hogy szabadlábra helyeztek. Egy hadnagy is álldogál ott barátaimmal, és elkísér bennünket El Dorado faluig. - Csókoljuk meg egymást - mondja Toto -, és menj. Jobb lesz így mindünknek. - Isten veletek, drága haverjaim, ha Le Callaóban jártok, keressetek föl. Ha akkor lesz házam, az a ti otthonotok is lesz. - Isten veled, Pilla, sok szerencsét! Gyorsan elérjük a kikötőt, és beszállunk az uszályba. Picolinónak igen jól ment a gyaloglás. Csak a medencéjétől fölfele béna, a lába jól mozog. Nem egészen tizenöt perc - 305 -

alatt átkelünk a folyón. - Tessék, itt vannak Picolino okmányai. Sok szerencsét, francia! Mostantól kezdve szabad. Adios! De ennyire azért nem könnyű letenni a láncot, amit tizenhárom esztendeje vonszol az ember. "Mostantól kezdve szabad." Hátat fordítanak az embernek, nem őrzik többé. Ennyi az egész. A parttól fölfelé vezető kavicsos úton gyorsan fölkaptatunk. Csak egy egészen kis csomagunk van, benne három ing és egy nadrág. A tengerészkék öltöny van rajtam, fehér ing és az öltönyömhöz illő nyakkendő. De sejthető, hogy egy életet nem olyan könnyű helyrehozni, ahogy az ember fölvarr egy gombot. És hogy ma, huszonöt év elmúltával, nős vagyok, van egy lányom, és boldogan élek Caracasban mint venezuelai állampolgár, ahhoz még sok kalandon, sikeren és balsikeren át vezetett az út, de ezt az utat szabad emberként és becsületes állampolgárként jártam végig. Egyszer talán még ezt is elmesélem, és még egyéb különös történeteket, amikre itt nem keríthettem sort. VÉGE UTÓIRAT A valóság lepipálja a képzeletet A harmincas évek elején Párizsban vagy negyven olyan Pillangó élt, akiről egyáltalán nem a könnyed lebegésű, színes lepke jut az eszünkbe. Ezek a Papillonok ugyanis vagányok, selyemfiúk, kasszafúrók, betörők, zsebtolvajok és egyéb csirkefogók voltak. Egyiküket Avignoni Pillangó-nak, vagy másik jassznevén Törött Hüvelykujjú Pillangó-nak hívták, ugyanis dél-francia származású volt, és a hüvelykjét egyszer maga zúzta össze, hogy kiszuperálják egy büntetőszázadból. Nem tudom pontosan, miért volt olyan elterjedt a Pillangó név a francia alvilágban. Alighanem azért kapták a fürge zsiványok ezt a röpke nevet, mert játszi könnyedséggel változtatták búvóhelyüket, és "szálltak" egyik helyről a másikra, hogy elkerüljék a rendőri megtorlást. Elég az hozzá, hogy az a pillangó, akiről itt van szó, e költői névnek köszönheti fényes, bizonyos szempontból páratlan pályafutását. 1931-ben ugyanis Párizsban lelőttek egy selyemfiút. Az illető, aki - mint illik - a Pigalle környékén gyakorolta verejtéktelen, de jól jövedelmező mesterségét, nem halt meg rögtön. Még volt ideje, hogy annyit mondjon a nyomozóknak: "Papillon Roger" volt a tettes. A detektívek mindenáron eredményt szerettek volna elérni, s mivel sok Papillon futott a piacon, az első útjukba akadót elkapták, bedobták az igazság-nem-szolgáltatás fogaskerekei és szíjai közé, felvonultattak néhány nercbundás prostituáltat, akinek érdeke volt, hogy úgy táncoljon, ahogyan a bűnügyi rendőrség fütyült, s aki szíves örömest tanúskodott Henri Charriére ellen (ez volt ugyanis a gyanúsított igazi neve). Az esküdtszék, az ügyész dörgedelmes vádbeszéde után, életfogytiglani fegyházra ítélte. Henri Charriére 1906-ban született Dél-Franciaországban. Apja becsületes vidéki tanító volt. Anyját korán elvitte a spanyolnátha. Ez a veszteség nagyon megrendítette a tizenkét éves gyerkőcöt, s bár apja szerette, sőt dédelgette, ettől kezdve megpecsételődött a sorsa. Nagyon érzékeny gyerek volt, nem bírta a sértést az ugratást. Amikor egyik osztálytársa kibabrált vele, bosszúból körzővel összeszurkálta, ezért aztán ki is csapták. Később beállt a haditengerészetbe, de nem bírta a katonai fegyelmet. Tengerészsipkája nem tetszett neki, fogta magát, átalakította. Ezért az aránylag kis vétségért öt évre büntetőszázadba osztották, és Korzikába vezényelték. Két év múlva sikerült kiszabadulnia, miután - mint említettem - összezúzta a hüvelykujját. Civil hivatalnokként akart elhelyezkedni a hadseregben. Első helyen végzett az avignoni versenyvizsgán, de amikor kiderült a priusza, nem vették fel. - 306 -

Ekkor ment fel Párizsba, hol a haditengerészetben megismert touloni vagányok unszolására beállt egy betörőbandába. Ő maga nem végzett "fizikai munkát", csak - mint jófejű srác - terveket dolgozott ki, s szépen éldegélt az évenként két-háromszor végrehajtott kasszafúrásból. Egyszer sem csípték el, s mikor az említett 1931-es stricigyilkosság miatt elítélték, még csak egy négyhónapos fogház volt a számláján, ez is csak orgazdaságért (lopott órát vett Marseille-ben). Egyébként tudta, ki a tettes, de betyárbecsületből nem árulta el. Ettől kezdve szinte rabja lett a rögeszmének: megszökik, és bosszút áll az ügyészen (ki akarta tépni a nyelvét!), az esküdteken, a detektíveken, a hamis tanúkon. A bosszúra azonban sohasem került sor. Amikor majdnem tizenöt évi rabság és tizenhárom szökési kísérlet után végre sikerült végleg kereket oldania az Ördögszigetről, nem ment vissza hazájába, hanem Venezuelában kezdett új életet. Megnősült, és úgy vélte, a legjobb, legnemesebb bosszú az elszenvedett justizmordért, a minden képzeletet felülmúló megpróbáltatásokért az, ha megírja rabságának és szökéseinek történetét. Hatvanéves koráig semmi néven nevezendő kapcsolata sem volt az irodalommal. Még Victor Hugót sem olvasta. Egy napon azonban kezébe került Albertine Sarrazinnak, a bűnözőből lett írónőnek egyik könyve. Elolvasta, és az a meggyőződés alakult ki benne hogy ennek a nőnek az élete kismiska az övéhez képest. Ha azt százezer példányban olvasták, az ő fantasztikus kalandjaiból még nagyobb siker lehet. 1970. március 17-én viharos sajtófogadás zajlott le Párizsban. Kétszázötven újságíró rádió- és tévériporter fényképész és filmes szorongott egymás hegyén-hátán. Majdnem annyian voltak, mint De Gaulle tábornok sajtókonferenciáin. Az emelvényen Robert Laffont, a jó szimatú, ügyes és dinamikus kiadó mellett egy hatvannégy éves markáns és gyűrött arcú, de nem is egészen ősz hajú úriember ült. Úriember? No, hát erről lehet beszélni... S csakugyan erről beszéltek, jobban mondva vitatkoztak, sőt majd ölre nem mentek a "Pillangó" miatt. A heves szócsatában részt vett Auguste Lebreton, a Vagánybunyó és egyéb rififi-regények, illetve filmek sikeres szerzője, a hajdani clochard (csőlakó) arsouille (korhely) és truand (tekergő), hogy sajátos szakértelmét a jelenlevők rendelkezésére bocsássa, s megvédje Pillangót az őt ért támadások ellen. A vita tárgya a Papillon (Pillangó) című könyv volt, minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Franciaországban. 1969. május végén jelent meg, s amikor az értekezletre sor került, már egymillió példányban fogyott el. Csakhamar külföldön is megkezdte diadalmas pályáját, bestseller lett az angolszász piacon, Spanyol-, Olasz- és Nyugat-Németországban, s megindult a több százezer dolláros licitálás a megfilmesítés jogáért is. (Az amerikai szuperprodukciót - Steve McQueennel a főszerepben - 1977-ben vetítették hazánkban.) A Pillangó azonnal kirobbanó sikernek bizonyult. A nyomda nagy nehézségekkel küzdött, különösen augusztusban, amikor a francia üzemek egy része teljesen leállt. Laffont üzleti érzéke és szervezőkészsége azonban előteremtette a szükséges nyomdai kapacitást, hogy bírja az iramot, amelyet a közönség meg a modern tömegkommunikációs eszközök diktáltak. Mert Pillangóból egy csapásra híres ember lett. A fővárosból való régi kitiltó rendelkezés miatt vidéken járt körútra, s amikor egy-egy városban a könyvét dedikálta, nem volt az a Gilbert Bécaud vagy Mireille Matthieu, aki felvehette volna vele a versenyt népszerűség dolgában. S később, amikor több évtized után Párizsban is megjelent, nyakra-főre közölték az interjúkat, s ő lett az homme du jour, a "nap embere", a legdivatosabb francia, akit koktélokra invitáltak, akit meginterjúvolt a sajtó, a rádió és a tévé, nemcsak a "szakmájáról", vagyis a fegyencsorsról, hanem mindenről, ami a közvéleményt foglalkoztatja: az igazságszolgáltatásról, a hippikről, a kábítószerekről, az antibébipiruláról, s így tovább. Ez a szédítő siker persze nem volt fenékig tejfel. Sokan kifogásolták hogy azért talán mégsem ez a volt fegyenc hivatott véleményt mondani a fenti fontos kérdésekről. No, s természetesen, Franciaország tőkés ország, ahol nagy a verseny a kiadói körökben - 307 -

is. A konkurrens cégek megirigyelték Laffont diadalútját, s nemcsak a sajtóban támadták Pillangó személyét vagy művét, hanem - ami már eléggé ritka dolog - két "ellen-Pillangót" is megjelentettek. Ez a két röpirat egyrészt Papillon hazai múltjára igyekezett fényt deríteni, másrészt azt kívánta bizonyítani, hogy dél-amerikai kalandjainak a fele se igaz. Az érdekesség kedvéért megjegyzem egyébként, hogy egy harmadik könyv is megjelent Pillangó bestselleréről. Bizonyos szempontból ez a legmeglepőbb. Pierre Armelle és Georges Psuquey írta, s a régi, jónevű és tisztes múltú tours-i Mame kiadónál jelent meg Pillangó Istene címmel. Ebben a szerzők a hajdani fegyencet Loyolai Szent Ignáchoz, Keresztelő Szent Jánoshoz, a második részben meg Homéroszhoz hasonlítják! S ha már erre az "istenes" szempontra is kitértem, hadd említsem meg rögtön, hogy a buzgó katolikus Mauriac szerint Pillangó "rendkívül tehetséges". A Viperafészek Nobel-díjas írója hozzáteszi: "Izgalmas olvasmány. Új kollégánk mester!" Azt hiszem, ez is elég fantasztikus eset: a fegyencből íróvá vedlett vagány kivívta a nagy katolikus író elismerését... Nem nagyon hiszem, hogy valaha is kiderül a teljes igazság Pillangó múltját illetően: ha valóban ő lőtte hasba egy hajnali összeszólalkozás hevében a huszonkét éves Roland Legrand nevű henteslegényt (akinek igazi "mestersége" azonban a striciség volt), mindenképpen megszenvedett érte, s nem valószínű hogy ha a vád képviselője teljesen meggyőzően be tudta volna bizonyítani a vádlott bűnösségét, az esküdtek lenyakaztatták volna. Egy ilyen montmartre-i réglement de comptesért, vagyis vagányleszámolásért, a maximum majdnem mindig az életfogytiglan volt... Mindez persze csak feltevés. Mi egyetlen eredeti dokumentumot ismerünk, Pillangó könyvét, s csak ezt tudjuk megítélni. Nos, ezt illetően igazat kell adnunk Mauriacnak. Charriére valóban tehetséges író. Író? Inkább csak botcsinálta krónikás. Ez a modern Jean Valjean vagy Edmond Dantés, akit azonban nem a képzelet szült, hanem az élet, a valóság, amely - mint a francia szólásmondás tartja - "lepipálja a képzeletet", ha nem is igazi író, igazi mesélő. Lenyűgözően tudja előadni azt, amit átélt. Munkája az "orális irodalom" remeke (talán ezért is merték - persze roppant túlzással - Homéroszhoz hasonlítani). Az elbeszélés üteme magának a lélegzetnek a ritmusa. Az olvasó úgy érzi, ott ül mellette, mondjuk egy caracasi lokálban s a sűrű füstben és italgőzben elevenen pezsgő elbeszélését hallgatja. Párbeszédei életszerűek, leírásai szemléletesek, helyzetfestései érzékletesek. És, bár az ember sejti, hogy nem mind igaz, ami fénylik, szívesen hisz ennek a dél-amerikai Háry Jánosnak, mert tökéletesen kielégíti az olvasó ősi meseszomját, s mert saját magát - alighanem némi önlegyező jóindulattal - okosnak, ravasznak, bátornak, kitartónak, a betyárbecsületre kényes vagánynak, "pozitív" hősnek festi, aki imponáló példáját nyújtja a leleményességnek, az akaraterőnek, a testvériességnek. Az igényesebb olvasó pedig, aki nemcsak a bódító mesére szomjúhozik, rendkívül eleven "riportot" kap az 1948-ban felszámolt dél-amerikai fegyenctelepekről, ahol hajdan az ártatlan Dreyfus kapitány raboskodott, s tulajdonképpen Charriére, "élménybeszámolója" akár nyersanyagul szolgálhatna egy fegyenctelepi szociológiai elemzéshez, mert rengeteg benne a dokumentációs anyag, hitelesen ábrázolja egy nagyon sajátos, zárt közösség életét, s az ezen belül keletkező konfliktusokat rabok és őrök, illetve rabok és rabok között. A francia irodalomban nagy hagyománya van a csavargóból, bűnözőből vagy vagányból lett költőnek és írónak, Rutbeuftől Villonon át Richepinig és Jean Genétig. Charriére-t persze nem merném melléjük tenni a "tiszta" irodalmi értéket tekintve. Izgalmas kalandokban bővelkedő könyve azonban egyúttal leleplező erejű is, mert rámutat: hogyan lesz egy tisztességes tanító anyátlanul felnőtt fia - részben alkati, részben társadalmi okokból - kitagadott pária, aki csak minden erejét megfeszítve és sorozatos törvénytelen tettek révén kerülhet ismét a társadalom felszínére. Természetes, hogy a szerző és a kiadó gyorsan le akarta aratni a szédítő siker - 308 -

babérait. Így jelent meg 1972 végén Charriére új, Banco című vaskos könyve, mely kiszabadulásától. kezdve folytatja a továbbra is izgalmas kalandjainak elmesélését. Munkáját három részre oszthatjuk: az elsőben a szökött fegyenc még többé-kevésbé alvilági környezetben kíván feltörni, vagy, pontosabban nagy summára szert tenni, hogy végrehajthassa a szörnyű bosszút. A másodikban Rita nevű feleségével kezdett új életét, azt a korszakot mondja el, amelynek során már "becsületes" fogadósként élte az establishment-ember azért még mindig viszontagságos életét, de ekkor már lemondott a bosszúról. A harmadik részben "írói" pályájának fordulatairól számol be. Ez a második mű, a dolog természeténél fogva, már nem lehetett olyan dumas-i izgalmú (hiszen a rab szökési kísérleteinél talán nincs is érdekesebb téma), mint az előző, de még mindig jócskán drámainak bizonyult. "Hősünk" kiszabadulása után egy venezuelai bányába került, majd egy francia repülővel társult, akinek kis gépével az ország bordélyaiban vigéckedtek (fehérneművel...). Aztán egy óceáni szigeten rákásztak, s a kontinensen kísérelték meg eladni az árut (sikertelenül). Pilla ezután Léon nevű (a Pillangó-ban már találkoztunk vele) haverjával állt össze, s a klasszikus alagútásó módszerrel egy bankba akart betörni, de az alagútba véletlenül belesüppedt egy teherkocsi, s a vállalkozás imigyen zátonyra futott. Ezután egy zálogházba törtek be több más cinkossal, nagy "szajrét" szereztek, de egyiküknek eljárt a szája, mire elfogták, rettenetesen megkínozták és egy vágóhídi mélyhűtőbe zárták őket (ahol Léon meg is fagyott), Pilla azonban megúszta, de húsz hónapi szabadság után még mindig ott volt, ahol a part szakad. Pedig valahol várt rá egy konzervdobozban a sok elrejtett ékszere. Meg is kísérelte fellelni, de nem sikerült, mert közben útépítés színhelye lett a terület. Később vidéki hotelt vezetett egy francia nővel, s meglepetten tapasztalta, hogy rendes munkával is lehet jól keresni. Ezután jött a nagy fordulat: megismerkedett álmai asszonyával, Ritával, aki első férjével kalandosan kelt át egy kis bárkával az óceánon. Pillának 1952-ben végre sikerült kapcsolatba kerülnie franciaországi családjával (de apja közben elhunyt). 1953-ban, miután eladták a szállodát, ismét Caracasba kerültek, s itt vendéglőt nyitottak. 1956-ban megkapta a venezuelai állampolgárságot, s így átlátogathatott Európába. Aztán megint Maracaibóban telepedett le, s itt tizennyolc bárkával rákászatra adta a fejét, és a csemegét repülőn exportálta Miamiba, de végül ebbe a vállalkozásba is belebukott. 1967-ben végre elévült a büntetése, s harminchét év után hazalátogathatott, Szajna megyébe azonban nem mehetett, hiszen onnan örökre kitiltották. Illegálisan mégis Párizsba utazott. Utazását leírva hosszan visszapillant a pörre, melyet a lapok "sötét ügynek" mondtak, s teljes egészében idézi a l'Humanité 1930. október 28-i tudósítását, amelyből kiderül, hogy a vád koronatanúja, egy besúgó három ízben három eltérő vallomást tett. A szerző aztán újra visszatér a mai időkre, elmeséli izraeli útját Rita anyjánál. Ezután kerül a kezébe az említett Sarrazin-könyv, amelynek olvasta után komolyan kezd gondolni rá, hogy ő is megírja kalandjait. Izgalmasan, érdekesen meséli el "írói" viszontagságait, és kiadója kérésére tett 1970-es párizsi útját, amelynek során Simone de Beauvoir, Jacques Prévert, sőt Chaplin is fogadta! Venezuelában a köztársasági elnöknél járt, s ellátogatott a caracasi püspökhöz is. Megismerkedett Georges Simenonnal, együtt tévézett a világhírű krimiíróval. Pablo Neruda is gratulált neki. Második könyvében elég sok politikai vonatkozást is találunk, főleg Dél-Amerikáról. A szerző humánus, liberális, olykor radikális, néha kissé anarchista húrokat penget, dicséri a guerillerókat, a 68-as lázadókat, szidja a gyarmattartókat, stb. Ez a mű sem mentes holmi hetvenkedéstől, amelyek közül megemlítem, hogy állítólag ő adta Georges Arnaud-nak "A félelem bére" témáját... Az újabb sikert a szerző immár Európában, a spanyol Costa del Solon, torremolinosi villájában élvezte, s egy kék Jaguáron tett sűrű kirándulást országszerte. 1972. december 8-án még vidáman szivarozó jómagáról készült fényképet dedikált egyik magyar fordítójának, aztán súlyosan megbetegedett, és 1973. júliusában gégerákban meghalt. - 309 -