Berend Mihály: Rodolfo - Vigyázat, most nem csalok

January 5, 2017 | Author: ZsámbokiZsolt | Category: N/A
Share Embed Donate


Short Description

Download Berend Mihály: Rodolfo - Vigyázat, most nem csalok...

Description

RODOLFO

VIGYÁZAT, MOST NEM

CSALOK! Krónikás: Berend Mihály IDEGENFORGALMI PROPAGANDA ÉS KIADÓ VÁLLALAT 1987

A fényképeket Rodolfo archívumából válogattuk

ISBN: 963 316 1371 © Berend Mihály – Gálvölgyi Judit (Rodolfo — Gács Rezső jogutódja), 1987

Isteni Mester! Add, hogy másokat vigasztaljak és ne csak magam számára keressek vigasztalást; hogy több szeretetet adjak másoknak, mint amennyit a magam számára várok. Hiszen amikor adunk, akkor kapunk igazán; amikor elfelejtjük magunkat, akkor találunk igazán magunkra; amikor megbocsátunk, akkor nyerünk igazán bocsánatot; és amikor meghalunk, akkor támadunk örök életre. Középkori ima

Előszó 1930 óta minden trükköm előtt fennhangon figyelmeztettem a közönséget: „Vigyázat, csalok!”, s ez a bemondás hovatovább úgy hozzám tartozott, mint a keskeny angol-bajusz, a nett bűvészfrakk és a levegőben tekergőző átpergetett kártyacsomag. A „csalás” fortélyaiba számos bűvészdoboz és bűvészkönyv segítségével már sokszor bevezettem az érdeklődőket. Visszaemlékezéseim címében viszont büszkén vállalom: „Vigyázat, most nem csalok!” Pályám legérdekesebb történeteit, emberi és művészi fejlődésem állomásait, sorsom vidám és szomorú fordulatait szeretném elmesélni. Nem lakkozom, nem szépítem… Az öregemberek sok mindenre emlékeznek. És akármilyen hihetetlen is számomra, bizony már én is túlléptem a hetvenötöt. Az egész olyan hirtelen röppent el. Tizennégy éves korom óta kedvvel és ambícióval szórakoztattam. Talán el is értem valamit, hiszen bűvész létemre a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze lettem… Mindig siettem, rohantam, s bár két

óriási albumba szépen összegyűjtöttem pályám emlékeit, soha nem értem rá a múlton töprengeni. Azután hirtelen sok időm lett. Fáradtnak, öregnek és betegnek éreztem magam. És rettenetesen unatkoztam. Az orvos határozatlan időre eltiltott a színpadtól. Persze éppenséggel felléphetnék például olyan illuzionista trükkökkel, amelyeknél nem számít, ha kicsit magasabb a vérnyomás, ha kicsit remeg a kéz, ezeket akár százéves koromig is bemutathatnám. De ezzel valamit nagyon elrontanék, hiszen különlegességem éppen a kézügyességemben és a közönséggel való együttjátszásban rejlett. A boszorkányosan ügyes, a lehengerlő svádájú beszélő bűvész mítoszát rombolnám le, azt a mítoszt, amelyet egész életemben oly szívósan építgettem. Nem! Akkor inkább semmit! Illetve! Illetve, azért még bemutathatnék egy igazi nagy trükköt. Ha elmesélném, hogyan is élt a huszadik században Középkelet-Európában egy bűvész. És már nem unatkozom, újraéledek, gyűjtöm az anyagot, gondolkodom az események sorrendjén; fura, hogy egyes események egyszerűen kihullottak az emlékezet rostáján, másokra meg annyira élesen

emlékszem… Azután a súlyos dilemma: hogyan lesz a rengeteg emlékből könyv? Jön fiatal barátom, a Krónikás, és beszélgetünk, beszélgetünk. Hetek, hónapok telnek el, egyre gyakrabban cserélgetjük a kazettákat a magnóban, és rengeteg alapanyag, jegyzet gyűlik össze. Ekkor kialakítjuk a könyv szerkezetét. Több lehetőség közül a következőt választjuk: egyes szám első személyben mesélek, ám ezt olykor megszakítjuk a Krónikás és a Bűvész párbeszédével, csak így tudjuk elérni ugyanis, hogy a talán elméletibb jellegű részek is érdekesek legyenek. Végül a könyv anyagát a lehetőségek szerint még dokumentumokkal (újságcikkekkel, fényképekkel stb.) is gazdagítjuk. Előre is elnézést kérek, ha néhány névre vagy időpontra rosszul emlékeztem. Nagy gondot okozott néhány kalandom történelmi hátterének a megrajzolása is; a szakavatott történészek biztosan találnak majd pontatlanságokat. Viszont mindeme hiányosságokért, remélem, kárpótolja majd Olvasóimat az, hogy most is — mint mindig — szórakoztatni akarok. Rodolfo soha nem volt unalmas, mindig sikerült megragadnom a néző figyelmét, és ha már egyszer megragadtam, bizony nem eresztettem el…

A humor mindig nagyon közel állt a szívemhez. Visszaemlékezéseimben is szeretném olykor-olykor megnevettetni Önöket. Mert még az élet legsötétebb pillanataiban is fölcsillan a humor, talán néha ez segít elviselni a sors megpróbáltatásait. Ítéljék meg, hogyan sikerült ez a trükköm! És miközben olvassák, ne felejtsék el: MOST NEM CSALOK! Budapest, 1986. december 5. RODOLFO

Hogyan lettem Rodolfo? GYERMEKKORI EMLÉKEK 1911. május 16-án születtem Budapesten. A Józsefváros legmélyén, a Nagyfuvaros utca 27. számú háromemeletes bérkaszárnya földszinti, szoba-konyhás lakásában láttam meg a napvilágot. Csecsemő- és kisgyermekkorom a ma „boldog békeéveknek” nevezett korszak utolsó éveire esett. De számunkra ez az időszak se boldog, se békés nem volt. Mert a boldogsághoz azért megfelelő körülmények is kellenek. A mi körülményeink meg… Még visszagondolni is rossz… Az egyetlen szobában négyen húztuk meg magunkat, húgom születése után öten. Fürdőszoba és vécé nem tartozott a bérleményünkhöz. Az egyik legelső kisgyermekkori emlékem a köves udvar túlsó oldalán levő vécéhez fűződik. Ebben akkora patkányok tanyáztak, azóta sem láttam hasonlókat, pedig bejártam Kisázsiát és a KözelKeletet is. Ordítva menekültem… És a rengeteg poloska! Hiába takarítottunk. A felsőbb emeletekről a nyakunkba rázták őket, és ezek az undok vérszívók

nehezen másznak fölfelé… Nem sokat aludtunk éjszaka, de nem csak a poloskák miatt… Környékünk egyáltalán nem volt „békésnek” mondható. A Bérkocsis utca, a József utca, a Nagyfuvaros utca, a Déri utca és a Kisfuvaros utca ma sem a gyengédlelkű hajadonok idilli sétálóhelye, de akkoriban minden képzeletet fölülmúlt. A József utca majd minden házának utcai frontján egy-egy borozó, pálinkamérés vagy söröző üzemelt. Azután voltak itt éjszaka sokáig nyitva tartó kávémérések meg diszkrétnek egyáltalán nem mondható nyilvánosházak és órás, kétórás vendégekre szakosodott garniszállók is. Kikent-kifent „rosszlányok” sétálgattak vagy álldogáltak „kliensre” várva, egyesével vagy párban, sokan közülük itt vettek ki szobát, és bizony sokszor megtakarították a szállodaköltséget is. A kapualjakban stricik pusmogtak. A kiabálás, a veszekedés, a verekedés és a razzia mindennapos volt… Meg a rengeteg részeg! Emberi mivoltukból kivetkezett roncsok, amint éppen az utcán vagy a kapualjakban végzik a dolgukat, eszméletlenek, amint fél napig a koszban fetrengenek, és a járókelők tudomást sem vesznek róluk, átlépnek rajtuk. Anyám számára maga lehetett a pokol.

Máig sem értem, hogy anyámat, Wolf Katalint mi vitte a jó kiállású, de a templom egerénél szegényebb, tízgyerekes zsidóproli családból származó Grosz Ignáccal kötött házasságba. A családi legendák szerint anyám az esküvő idején már vénlánynak számított, huszonkét éves lehetett. A századfordulón egy huszonkét éves hajadon a férjhezmenési esélyeit illetően már csökkent értékűnek számított. Család-

Családi kép 1924-ből

fám anyai ága nagyon érdekes: anyai nagyanyám kétszer ment férjhez. Mamám az első, „szegény” házasságából származott. Nagyanyám második férje ügyes, tehetséges és vagyonos ember volt. Ebből a második házasságból anyámnak öt féltestvére született, négy fiú és egy lány, és féltestvérei mind vitték valamire, tehetős, sőt gazdag emberek lettek. Édesapám eredeti szakmáját tekintve nyomdász és betűszedő volt. Németül kitűnően beszélt, ezért német szedésre szakosodott. A századfordulón a szegénység és a nélkülözések elől menekülve — annyi sorstársával együtt — Amerikában próbált szerencsét. Az Újvilágban sorsa úgy kezdődött, mint a klasszikus nagy karriertörténetek, de sajnos nem úgy végződött. Volt tányérmosó, újságkihordó, sokáig nyomdász, de a gazdagságnak még a közelébe sem került, többnyire még munkát sem kapott. Az első adandó alkalommal hazatért, az útiköltséget a családja adta össze. Itthon a Pester Lloyd nyomdájában alkalmazták mint betűszedőt. Ez biztos állás lehetett volna, ha nem szól közbe a betegség. Sajnos apám nem bírta az ólomgőzöket, makacs szembaja támadt, ami újra és újra kiújult, ha ólommal dolgozott.

A gazdag Bánó család tehát férjhez adta a szegény Wolf Katalint a könnyező szemű, szép szál nyomdászhoz. Kibérelték számukra ezt a bizonyos szobakonyhás lakást, és vettek nekik a József utcai oldalon egy pálinkamérést. Mai eszemmel nem tudom megérteni, miért épp azt a lakást és miért azt a pálinkamérést. A lakás borzalmas volt, a pálinkamérést meg szinte megfojtotta a konkurencia, hiszen — mint már említettem — a környéken egymást érték a hasonló „vendéglátóipari létesítmények”. A pálinkamérésben bort vagy sört nem volt szabad árusítani, az engedély kizárólag égetett szeszes italok mérésére szólt. Apám a maga módján ügyes pálinkamérőnek bizonyult, viszonylag olcsón vásárolt a nagykereskedőktől, és előnyös kapcsolatokat épített ki falusi zugpálinkafőzőkkel is. Szóval jutányos áron elsőrangú minőséget nyújtott a szomjazóknak. Még némi költészetet is csempészett az alkoholisták sivár életébe. Ő volt ugyanis a „Madaras Grosz”. Madarakat gyűjtött és tenyésztett, és telerakta kanárikkal, stiglicekkel, papagájokkal sőt egy rigóval is a pálinkamérést. Képzeljék csak el, madarak füttye, rikácsolása és éneke kíséretében vedelhettek a derék törzsvendégek. (Ehhez tudni kell, hogy akkoriban egy másik Grosz

Ignác pálinkamérő is működött a Kisfuvaros utca sarkán. A „madaras” kifejezést tehát megkülönböztető jelzőként használták. „Megyek a Madaras Groszhoz” — adták meg úticéljukat a vendégek, és ebből a beavatott érthette, hogy nem a Kisfuvaros utcába, hanem a Nagyfuvaros utca és a József utca sarkán álló pálinkamérésbe indulnak.) Apám kemény, erős emberként maradt meg az emlékezetemben. „Keménységét” és „erejét” használta is a pálinkamérésben, hiszen kidobóembert nem alkalmazhatott. Minden munkát maga végzett. Reggel ötkor nyitott, addigra a bolt ragyogott a tisztaságtól. Ha beszerzőkörútra ment, anyám helyettesítette. Pontban tizenkettőre elkészült az ebéd. Apám ebéd után minden nap megivott egy Frankkávét, majd másfél-két órát aludt, addig anyám szolgált ki az üzletben. Alvás után apám estig állta a sarat. A házasságból három gyermek született. András bátyám 1908-ban, jómagam 1911-ben. Emma húgom meg 1914-ben járult hozzá sírásával a bérkaszárnyában uralkodó hangzavarhoz. Szegény anyám rengeteget dolgozott; főzött, mosott, takarított, segített apámnak a pálinkamérésben, és állandóan sóhajto-

zott. Ma már tudom, nem lehetett valami elégedett a sorsával. Gazdag féltestvérei közül leginkább Bánó Irénnel tartotta a kapcsolatot. Bánó Irén. Gyönyörű, csilingelő hangú színésznő, aki a családi legendák szerint a János vitéz bemutatóján a francia királykisasszony szerepében tündökölt. Az előadás kuriózuma volt egyébként, hogy János vitéz szerepét Fedák Sári alakította. Irénke nem sokáig mutogatta magát a színpadon. Szinte azonnal vagyonos hódolója akadt, nem más, mint Sándor Pál földbirtokos, gyáros és képviselő, jóval később a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, az ország egyik leggazdagabb embere. Ráadásul nagy szerelem is volt! Pali bácsi leparancsolta Irén nagynénémet a színpadról, villát vett neki a Svábhegyen és hatszobás lakást a Teréz körút 12-ben, ahol kezdetben mint hivatalos barátnője élt. Született is egy fia Sándor Páltól, akit Pali bácsi azonnal adoptált. Állandóan betegeskedő felesége halálát követően 1924-ben törvényesítette is a kapcsolatot, elvette Irén nagynénémet. Ezáltal a Nagyfuvaros utcában gürcölő Groszné Wolf Katalin testvérhúga, Bánó Irén, az ország egyik leggazdagabb asszonya lett.

Anyám féltestvérei közül többen is nagy karriert futottak be. Bánó Dezső a New York kávéházon kívül a balatonfüredi szívkórház tulajdonosa is volt. Még a szívbaját kezeltető világhírű indiai költő, Rabindranath Tagore is megemlékezett róla. A szálfatermetű evezősbajnok és bokszoló Bánó Manót Pest egyik legelegánsabb sportfiújaként tartották számon. Egyszer a Royal Orfeumban egy néger erőművész produkálta magát. Fő attrakciója az volt, hogy felszólította a közönséget, nagy összeget fizet annak, aki meg tudja ütni. Manó nagybátyám nem volt rest, élt a lehetőséggel, és egy jobbcsapottal úgy kiütötte a jámbor artistát, hogy csak két nap múlva tért magához. Nem tudom, tudomást szerzett-e erről Rejtő Jenő, mindenesetre a történet kísértetiesen emlékeztet Fülig Jimmy egyik kalandjára. A Bánó rokonság anyám megházasításával és a pálinkamérés megvételével talán úgy érezte, hogy teljesítette rokoni kötelezettségét. Persze ez így nem egészen igaz. Mert amikor nehezebben ment nekünk, többé-kevésbé mindig segítettek, kevés pénzt, ezt-azt juttattak a „szegény” Groszéknak. Nagyon ránk fért a segítség, amikor a lakást bővítettük. Apám ekkor valóságos bűvésztrükköt muta-

tott be, hiszen az eredetileg egyszoba-konyhás lakást négyszoba–konyhássá varázsolta. Először megüresedett a mellettünk lévő vicelakás. Ez egy mindössze kétszer ötméteres szoba volt. Apám kibérelte, berakatta a bejárati ajtaját, áttörte a falakat, és máris leányszobához jutottunk. Később elköltözött a másik szomszédunk, Benedek Marci tanító is. Apám korábbi sikeres manőverétől vérszemet kapott, kibérelte ezt a lakást is, és hozzáragasztotta az „alapokhoz”. Ez is szoba-konyhás lakás volt, a konyhából fiúszoba, a szobából ebédlő lett. A vécé és a fürdőszoba változatlanul hiányzott a lakásunkból. Persze a bővítésekhez a Bánó rokonság adta a pénzt, elsősorban Sándor Pál, Bánó Irén közvetítésével. Sőt még bútort is kaptunk a családtól az ebédlőbe, nyilván valamelyikük kicserélte a régi bútorát. Mindenesetre a Nagyfuvaros utcában kicsit furcsán nézett ki a szinte klasszikus nagypolgári ebédlőgarnitúra: a nagy kredenc, a kis kredenc, a hatalmas asztal és a hat szék, alig lehetett tőlük beférni az ebédlőbe. Visszaemlékezéseim bevezetésében most érkezett el az a pillanat amikor bemutatom sajnos ma már néhai testvéreimet, Andrást és Emmát.

Andrást mi csak Ádinak szólítottuk. A sors tragikus tréfája volt ő: beteges, gyenge testben nemes, derék lélek! Földreszállt férfiangyal, aki egész életében egyengette a pályámat. Tele humorral, művészi ambíciókkal. Művelt, sokoldalú, olvasott volt. Később egészen kiváló optikus lett, még szakkönyvet is írt. Manapság sokszor álmodom Emma húgommal. Csak Mucinak neveztük. Magas, nagyon szép leánnyá serdült, nagy színházrajongó és műkedvelő színésznő vált belőle. Már egészen fiatalon kitűnt rendkívüli beszédkészségével, amellyel még tudásának kisebb hiányosságait is ragyogóan leplezte. Felsőkereskedelmi iskolát végzett. Az iskolában minden kérdésre folyékonyan válaszolt, ha úgy adódott, hát másról… Ha fölszólították, hogy beszéljen Petőfiről, szép kiselőadást tartott Vörösmartyról, mert azt tudta. Mucit anyánk még a fúvó széltől is óvta. Később jól ment férjhez, élete mégis tragikusra fordult, házassága rosszul sikerült, majd szervezetét megtámadta a rák, és nagyon fiatalon, mindössze 44 éves korában itthagyott minket… És most végre beszéljünk rólam, a gyermek Rodolfóról, pontosabban — hol volt akkor még Rodolfo? —

Grosz Rezsőről, aki csendes, nagyon visszahúzódó gyermek volt.

— Ezt alig tudom elhinni. Ha a színpadon brillírozó, pergő szövegű Rodolfóra gondolok, aki iskolát teremtett a beszélő bűvészek kategóriájában, szinte hihetetlennek tartom. — Pedig így igaz! Magam sem tudom, miért. — Talán valamiféle súlyos gyermekkori trauma ért? — Nem tudok erről. Úgy éltem, mint a Mátyás tér környéki többi proligyerek. Sokat játszottunk, ipiapacsot, fogócskát, ugróiskolát, különösen ügyesnek bizonyultam a golyózásban, mindig elnyertem a társaim golyóit… — Sokszor megvertek a gyerekek? — Verekedtünk, hajaj, de hányszor, ám nemigen vertek meg. Nagydarab, erős gyerek voltam. Sohasem kezdeményeztem a verekedést, de ha megtámadtak, nem tértem ki, és álltam a sarat. Ezért békén hagytak. Később már nemcsak magamat védtem, hanem a húgomat is. Mondanom sem kell, hogy

abban a környezetben minden rendes lánynak jól jött a bátran bunyózó fiútestvér. — És csapatba nem szerveződtetek? Például el tudom képzelni, hogy a Mátyás téri „proligyerekek” és a Tisza Kálmán téri gazdagabb „úrigyerekek” között késhegyre menő csaták, focimeccsek, esetleg verekedések alakultak ki. — Ez a versengés tényleg megvolt. Sok osztálytársam jött az iskolába dicsőségteljesen kék-zöldre verve egy-egy ilyen ütközet után. Ne felejtsd el, csak néhány évvel korábban játszódott a Pál utcai fiúk, és Molnár Ferenc ezt a könyvét valóban az életből merítette. Ráadásul a Pál utca és a Füvészkert nem is volt messze tőlünk. De mi nem vettünk részt ezekben a csetepatékban, még csak nem is fociztunk. Magam sem értem, miért. — Tényleg nem tudod, vagy csak nem akarod megmondani? — Nem tudom… Talán… Talán az anyám miatt!

Anyám különleges álomvilágban élt. Úgy gondolom, egyszerűen nem vett tudomást valóságos környezetünkről, a pálinkamérésről, mindennapi gond-

jainkról. Dacolva a Nagyfuvaros utca valóságával, fiaiból „úrifiúkat”, lányából „úrikisasszonyt” akart nevelni. Sokszor viccesen mondogatta, de talán komolyan gondolta, akkor lesz megelégedett, ha fiai milliomosnőket vesznek el, lánya meg milliomoshoz megy feleségül. A maga módján mindent meg is tett e cél érdekében. A Nagyfuvaros utcában nyelvtanárnőt járatott hozzánk, persze szerény, idős néni volt, aki óránként egy kávéért, kuglófért meg egy pengőért tanított angolra mindhármunkat. Különtornára is jártunk, szépen kézen fogva, hárman együtt. Természetesen ő is velünk jött, és az óra végén a kapuban várt, hazakísért. Nagyon féltett minket. Egyszer — tízéves lehettem — iskola után elcsavarogtam. Osztálytársammal — a nevére már nem emlékszem — kimentünk a ligetbe. Két kis felfedező. Villamossal, majd földalattival utaztunk. Akkoriban a ligetben két cirkusz is működött, a Nagycirkusz, a mai Fővárosi Nagycirkusz helyén, és a Kiscirkusz, a mai Vidámpark egyik részén. Először láttam cirkuszt kívülről, és — bár kínzott az éhség és a szomjúság — rettenetesen nagy volt a csábítás. Akkor még hétköznap is tartottak délutáni előadásokat. Először a Nagycirkuszba akartunk bemenni, de

ide nem sikerült bejutnunk. Kikötöttünk a Kiscirkusznál. A hatalmas transzparensen Jancsi bohóc hívogatta a nagyérdeműt. Nem tudtunk ellenállni… Most kézenfekvő lenne azt írni, hogy itt láttam először bűvészt, és annyira életreszóló élményt szereztem, hogy elhatároztam, ha törik, ha szakad, bűvész leszek. De ez nem igaz. Nem tudom, föllépett-e egyáltalán bűvész a műsorban. A Jancsi bohócon kívül semmire sem emlékszem. Jancsi viszont elementáris erővel hatott rám. Ő volt a legendás „fehér bohóc”, a clown. Fehérre sminkelt arccal, elegáns bohócruhában, hegyes, tölcsér alakú sapkában jött be. A kezében gitárt tartott, és éppen időszerű strófákat, kuplékat énekelt. Mi tetszett annyira? Talán a refrén, a híres „bumsztadra, bumsztadra”. Azzal az elhatározással jöttem ki a Kiscirkuszból, hogy bohóc leszek. Amikor a földalatti-állomáshoz értünk, kínos meglepetés ért. Nem maradt pénzünk a hazautazáshoz. Mit tehettünk, hazagyalogoltunk a ligetből a Nagyfuvaros utcába. Mire hazaértünk, vagy hét óra lehetett, erősen sötétedett. Otthon anyám zokogva fogadott. Kiderült, már felkutatta az egész környéket, végigtelefonálta a rokonságot, végül a rendőrségen is bejelentést tett. Apá-

mat is csatasorba állította, osztálytársaim szüleit járatta vele végig, de hogy, hogy nem, épp társaméknál nem járt. Amikor aztán elmeséltem, hol is jártam, és történetemet azzal az elhatározással koronáztam, hogy bohóc akarok lenni — kitört a gyalázat. Anyám újra sírógörcsöt kapott, szegény, felheccelt apám — aki a bezárt pálinkamérés miatti bevételkiesés miatt is idegeskedett — életében először és utoljára megpofozott. Az erős, nagydarab ember csak egyetlen pofont adott, de akkorát, hogy három hónapig nem hallottam a bal fülemre. A pofonnál jobban fájt, hogy fájdalmat okoztam anyámnak. Anyám legfőbb életelvét sértettem meg ugyanis: a család egységére, összetartására való alapvető törekvését. Nekünk mindig szem előtt kellett lennünk. Szegény Emma húgomat egyetlen osztálykirándulásra vagy közös műsorra sem engedte el. Még a Mátyás térre sem engedett ki szívesen minket, többnyire csak a József utcában, a pálinkamérés előtt játszhattunk. Persze akkor ott még nem volt forgalom. Ha olykor-olykor arra döcögött egy-egy konfliskocsi, az szinte szenzációszámba ment. Anyánk nagyon tiltott minket a környék kocsmáitól, kávéházaitól is — nem ok nélkül.

Persze azért gyakran kijátszottuk tilalmait. A Mátyás tér 14-ben volt egy kávéház. Ennek az előterében telefonhírmondó készüléket szereltek a falra, ami mágnesként vonzott minket. Valóságos csoda! Ádi bátyámmal besompolyogtunk, és egymás kezéből kitépve hallgattuk, hallgattuk, egészen addig, amíg a közelgő pincér árnyékát megláttuk, akkor aztán iszkoltunk. Napjában többször is be-betértünk hírmondót hallgatni. Anyám ügyes kezű asszony volt. Ha ideje engedte, csodaszépen kézimunkázott. Párnát hímzett, szőnyeget csomózott, falvédőt varrt. Kézügyességemet, eleve rendkívül mozgékony, hajlékony ujjaimat, laza kézízületeimet tőle örököltem. Nem szégyellem bevallani, hogy nagyon rákaptam a kézimunkázásra. Különösen a hímzést és a szőnyegcsomózást kedveltem. De megtanultam kötni is, először csak spulniba vert szögekre csomózva állítottam elő kötött hurkákat, amelyekből azután sálat vagy sapkát lehetett összevarrni, később már kötőtűkkel is dolgoztam. Anyám örült kézimunka-szenvedélyemnek, hiszen így nem csavarogtam, szem előtt voltam. Szerettem agyagból figurákat formázni, papírból és hurkapálcából mindenféle fura tárgyakat alkotni. Az iskolában

megtanultam a szlöjdkészítést. Ez afféle majdnem művészi papírmunka, egy lapra úgy ragasztunk fel különböző színű papírdarabkákat, hogy a körvonalakból valamiféle rajz kerekedjék ki. Mi vonzott a kézimunkázáshoz? Semmiképpen sem az eredmény, az előállított tárgy. Úgy gondolom, maga a tevékenység. Nekem valahogy kora gyermekségemtől mozgatni, dolgoztatni kellett a kezemet, az ujjaimat! Megnyugtató, örömet szerző érzés, ha dolgoznak az ujjaim, ha a mozgás ügyességet kíván. A kötés, a hímzés, a szőnyegcsomózás sokak számára monoton rabszolgamunka, nekem öröm volt. Ilyenkor agyam kikapcsolt, egész énem irányítását a kezem vette át, boszorkányosan ügyes és gyors mozdulatokat automatizáltam. Persze a bűvészethez ennél több kell! Az ügyes kezeken kívül mozgékony szellem, bátorság, elhitető erő és főképp akaraterő, de az alap kétségkívül a kézügyesség és a szorgalom. Azt, hogy bűvész lettem, gyermekkori kézimunkázásaimnak is köszönhetem. Az iskolában nem nagyon tűntem ki semmivel, s tanulmányaim nem hagytak életreszólóan mély nyomot bennem. Négy elemit és négy polgárit jártam mindössze. Elsősorban anyagi okokból — szegények

voltunk — tizennégy éves koromtól dolgoztam, ekkor adtak inasnak a Gál úridivat-üzletbe. Az iskolában nagyon szerettem a számtant. Ez persze meg sem közelítette a mai matematikát. Féléveken keresztül bifláztuk az egyszeregyet, de ami a többieknek verejtékes kínlódást jelentett, az nekem örömet okozott. Az alapműveletek belső logikája, különösen a szorzásban megnyilvánuló különleges törvényszerűségek már kisgyermekkoromban is elbűvöltek. Ma is nagyon szeretem a számtant. Éppen ma gondoltam ki egy nagyon egyszerű, a számtanon alapuló kártyatrükköt… Kisgyermekkoromban nagyon szerettem a meséket is. Érdekes, anyám meséire nem emlékszem. A fő mesélő mindenképpen apám volt. Maga köré gyűjtötte mindhárom gyermekét, és fölolvasott vastag, német nyelvű meséskönyvéből. Ezzel két legyet is ütött egy csapásra, egyrészt kielégítette a mese iránti olthatatlan szomjunkat, másrészt szinte észrevétlenül németre tanított minket. Különösen Hauff meséit kedveltem; a Kis Muck történetére ma is emlékszem. Nagyon megragadott, ahogy ez a szerencsétlen elnyomott kis torzszülött csodás körülmények között diadalmaskodik. Csoda! A csodás elemek már gyer-

mekkoromban megdobogtatták a szívem. „Ha nekem olyan csodacipőm lenne, mint a Kis Mucknak, befutnám vele az egész világot!” — gondoltam. Később sokat olvastam, könyvmoly gyermek lettem. Eleinte a Tarzan-történetek keltették föl az érdeklődésemet, majd beleestem Gárdonyiba; A láthatatlan ember és az Egri csillagok ma is kedvelt olvasmányaim. De gyermekkorom legnagyobb olvasmányélményeit Verne Gyula regényei adták. Hiába, már akkor megnyilvánult a fantasztikus, a csodás iránti vonzalmam. Verne talán a földkerekség legnagyobb bűvésze, hiszen fantasztikus ötleteinek túlnyomó része azóta már sorra megvalósult. Olvasóként persze már nem hittem a csodákban. Vernében éppen az tetszett, hogy csodái reális, technikai alappal bírtak. Rájöttem: csoda az, ami annak látszik, holott kézzelfogható alapja van. A látszat és a valóság ellentéte és egysége, későbbi bűvészművészetemnek eme két alapvető támasztópillére már akkor kikristályosodott a gondolatvilágomban, amikor még bűvészt nem is láttam. Azt már említettem, hogy tízéves koromban voltam először cirkuszi előadáson. Később többször is ellátogattunk a cirkuszba, szigorúan a családdal. De a

mi anyagi helyzetünkben egy-egy ilyen kirándulás nagy megterhelést jelentett. Oda-vissza csak a közlekedésre négy átszállójegyet és hat gyermekjegyet kellett venni. Ehhez jött még a cirkuszi belépő. A színházi és a színészvilággal szinte semmi kapcsolatunk nem volt, annak ellenére, hogy Bánó Irén valaha játszott. Anyám mégis vonzódott az operetthez — ki tudja —, talán elfojtott vágyainak megvalósulását vélte felfedezni a habkönnyű operettek happy endjeiben. Ezért aztán időnként kimosdatott minket, ünneplőbe vágtuk magunkat, és megnéztük a kakasülőről a Király Színház egy-egy előadását. Anyám a színházi élményt másnap telefonon hosszasan megtárgyalta ideáljával, Bánó Irénnel. De az első „színházi élményem” mégsem operetthez, hanem Zahler Magda balettestjéhez kapcsolódik. Ehhez tudni kell, hogy Dr. Zahler Emil volt az orvosunk. Nagyon aranyos doktor bácsi, mindenki szerette. Részletre gyógyított, sajnos nálunk gyakran megfordult, mert Ádi bátyám sokat betegeskedett. Egyébként a Mátyás téri patikában is részletre keverték a gyógyszert… Dr. Zahler leánya, Magda táncosnő lett, és Zahler doktor a Pesti Vigadóban megszervezte a bemutatkozó balettestjét. Természetesen az

összes beteg kapott ingyenjegyet, és a doktor úr ragaszkodott ahhoz, hogy el is menjünk. Nyolc-tíz éves lehettem akkor. A díszes Vigadó, a sok elegáns frakk, szmoking, az estélyi ruhák, az ékszerek, ez az egész, a Nagyfuvaros utcától távoli világ, mi tagadás, nagy hatást gyakorolt rám. Persze a színpadon habkönnyű tüllben spiccelő, klasszikus balettszámokat előadó Zahler Magda is vonzó jelenség volt. Különösen akkor lelkesedtem, amikor Magda a klasszikusról áttért a sztepptáncra. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy Zahler Magda később a sikereit elsősorban a könnyű műfajban aratta; talán kevesen tudják, ő volt Dénes Oszkár első partnernője. Rövid táncosnői karrier után férjhez ment, és férjét követve Jáva szigetére költözött. Ezt követően alakult meg a később világhírűvé vált Bársony Rózsi — Dénes Oszkár pár.) Gyermekkoromban irtóztam minden „szerepléstől”. Pedig anyám — mint minden szülő — igyekezett engem a rokonok előtt produkáltatni. Különösen Bánó Irént akarta elkápráztatni Rudikájával, de ez sajnos nem sikerülhetett, még rokoni körben is leküzdhetetlen lámpaláz gyötört, és a szavalatba rendszerint belesültem. Ilyenkor pipacspirosan bújtam el

a társaság elől. Még szerencse, hogy Emma kiköszörülte a Grosz család tekintélyén esett csorbát. Ragyogóan szavalt. Később a felsőkereskedelmi iskola önképzőkörének koronázatlan királynőjévé nőtte ki magát, kár, hogy anyám csírájában fojtotta el ilyen irányú ambícióit. Egyszerűen nem engedte el azokra az előadásokra, amelyek délután öt óránál később kezdődtek. A tízes évek nagy politikai változásai a Grosz család életét alig érintették. Apámat az első világháború idején behívták ugyan katonának, de a gazdag rokonok megmozdultak, és sikerült felmentetni az éppen harmadik gyermeke megszületését váró családfenntartót. A Tanácsköztársaság idején nyolcéves is alig voltam, nem sokra emlékszem. Egyre viszont egészen biztosan. Néhány hónapra elköltöztünk a Nagyfuvaros utcából, és beköltöztünk Bánó Irén Teréz körúti luxuslakásába, igaz, annak csak egyetlen, udvari szobáját foglaltuk el. Ma már tudom, ennek az volt a nyilvánvaló oka, hogy ne költöztessenek oda mást, hiszen az avatatlan szemlélő számára úgy nézett ki: a „proletár” Groszék beköltöztek a „burzsuj” Bánó Irénhez, de hogy azután kik is azok a Groszék, hogy

Bánó Irén és Grosz Ignácné féltestvérek, azt már senki sem firtatta. A pálinkamérés végig zárva volt, hiszen szesztilalmat rendeltek el.

A CSODA 1925-ben, tizennégy éves koromban inas lettem a Gál úridivat-üzletben, a Károly körút (ma Tanács körút) 3-ban. Nem mintha különösebb vonzerőt gyakorolt volna rám az úridivatszakma, ám akkoriban egy magamfajta legényke nem dúskált a lehetőségekben. Egyszerűen ez adódott. Apám valahonnan ismerte Gál urat, aki odavett inasnak. Gátlásosságom kezdetben nagyon zavart. Gál úr felesége — ő hordta otthon a nadrágot — néhány nap múlva már keresetlen egyszerűséggel a tudtomra adta, ha a vevőkkel nem találom meg a hangot, ha az árut nem tudom „eladni”, nem sok babér terem számomra az úridivatszakmában. Pedig annyira igyekeztem! Reggel 7-re, fél 8-ra bementem a boltba, kitakarítottam, port töröltem, fényesítettem a padlót, kirakosgattam a dobozokat, s mire a segédek jöttek, minden ragyogott. Ebben nem is volt hiba. De

a kereskedés mesterfogásait nehezen tanultam meg. Gál úr vérbeli kereskedő volt. — Az üzletben legfontosabb a vevő — mondogatta —, érezze, itt minden érte van. Ki kell szolgálni, hangsúlyozom: szolgálni!

Az inas fölöttébb gondterhelt

Ilyenkor nyomatékosan megragadta és szorongatta a köpenyem gombját. És valóban, a Gál úrhoz betérő vásárló fontosnak is érezhette magát. De nem is távozott vásárlás nélkül. Már belépésének pillanatában úgy sürögtünk-forogtunk, mintha éppen most ment volna ki az előző vevő, éreznie kellett, ez forgalmas, fölkapott hely, itt elegáns dolog inget, nyakkendőt, zoknit, trikót vagy éppen alsónadrágot vásárolni. És megtiszteltetésnek vesszük, ha tőlünk vásárol. Mindig mosolyognunk kellett. A vevőknek mindenképpen kijárt a nagyságos, méltóságos cím, s ha valamilyen kérést nem tudtunk teljesíteni, ajánlanunk kellett mást. Például sohasem tartottunk hupilila nyakkendőt, de ha a vevő ezt kérte volna, biztosan így válaszolunk: — A hupilila sajnos momentán elfogyott, de tekintse meg ezt a püspöklilát, pirosat, pöttyöset, kanárisárgát stb., hiszen a mi választékunk a legnagyobb egész Pesten! Gál úr az árukapcsolás híve volt, összeállításokban gondolkodott. — Miért adjak el valakinek csak egyetlen nyakkendőt, ha sok szép zoknink és ingünk is passzol hozzá — nyilatkoztatta ki. — Tessék ajánlani!

Nálam a zavarok kezdetben itt jelentkeztek. Egyrészt nehezen társalogtam, már a megszólításokkal is bajban voltam, másrészt nagy gondot okozott, mi is illik össze. Bizonyos értelemben megelőztem a koromat. Ma már kékhez zöldet is hordanak, s ebben senki sem talál kivetnivalót, sőt divatos is, akkoriban viszont a kék-zöld színösszeállítás főbenjáró bűnnek, kirívó ízléstelenségnek, de legalábbis a színvakság nyilvánvaló jelének számított. Hát én bizony gyakran estem a színvakság bűnébe. Például fel nem foghattam, hogy „úri” körökben a trikó és az alsónadrág színe is számít. Az enyhén átlátszó fehér puplininghez tehát a már megtanult elbűvölő mosollyal ajánlottam a kék alapszínű, piros mintás, az ingen mindenképpen átütő trikót, s összeállításom koronájaként még egy sárga alapon barna mintás alsógatyát is odatettem a hüledező „nagyságos” vagy „méltóságos úr” elé. Szóval kezdetben nem sok sikerélményhez jutottam a Gál úridivat-üzletben. Szerénytelenség nélkül állítom, hogy később egészen kiváló kereskedő lettem — ebben a bűvészkedéssel szerzett önbizalmam is segített —, de akkoriban bizony nem számítottam éppen kimagasló kereskedőtehetségnek. Ez nagyon

bántott. Sokat keseregtem ügyetlenségem miatt. És mikor éppen a legnagyobb elkeseredés sötét vermébe estem, bekövetkezett a CSODA! Az én csodám meglehetősen prózai színhelyen, a lágymányosi Duna-parton köszöntött rám. Vasárnaponként testvéreimmel ide jártunk ki — persze szigorú szülői kísérettel — fürödni. Egy félreeső partszakaszon telepedtünk le, ahol kevesebben szorongtak. Apám éppen elvonult sörözni, amikor Emma húgom felfigyelt a fuldoklóra. Tőlünk talán ötven méterre kapálózott a Dunában. Lemerült, feljött, artikulálatlanul hörgött, elnyelte a víz, azután tíz méterrel arrébb ismét kibukkant. Nem sokat teketóriáztam, bevetettem magam a vízbe, odaúsztam, elkaptam a fürdőtrikóját, és hiába hadonászott, valahogyan kimentettem. Hozzáteszem, föltűnően kis emberkének bizonyult, én meg jól fejlett, erős fiú voltam, és kitűnően úsztam. Ma is nagyon szeretek úszni. A parton azután fölöttébb meglepődtünk. A vizet öklendező, szederjes képű úriember szeme ferde vágású volt, és a haját varkocsban hordta. Egy kínait mentettem ki a Dunából!… Hamarosan magához tért és tört magyarsággal hálálkodott. Kiderült, régóta itt élő gyöngyárus. A hú-

szas években több kínai gyöngyárus is működött Budapesten. Nagy szalmakalapjukkal, kínai papucsukkal festői látványt nyújtottak. A nyakukban tálcán hordták a sokféle, színes, csillogó gyöngyöt, és szivárványszínű papírlegyezővel hűsítették magukat. Azt, hogy kínait mentettem ki, még nem számítom csodának, hiszen melegben még egy kínai gyöngyárusnak is kedve szottyanhat fürödni. Még akkor is, ha nem tud úszni… Csakhogy a kis kínai meg akarta köszönni, amit érte tettem. És hálából dunai kavicsokkal bemutatott két bűvésztrükköt. Csillogó szemmel néztük ügyes kezét, de csak nekem jutott eszembe megkérni, ugyan mutassa már meg, hogyan is csinálta? Percek alatt megtanította mind a két — egyébként elég könnyű — trükköt. Este a testvéreimmel gyakoroltuk őket, de csak nekem sikerült. És minél többet csináltam, annál jobban ment. És minél jobban ment, annál inkább élveztem. Szinte fizikai gyönyörűséget szerzett, amint ujjaim — életemben először, mintegy a hosszas tétlenség után magukra találva — egyre gyorsabban és olajozottabban hajtották végre azokat a bizonyos villámgyors mozdulatokat. És először fürödtem meg

a csodálatban, az „ügyességem” okozta ámulatban. Mondanom sem kell, a szomszédok összesereglettek, és először hallhattam a fülemnek oly kedves mondatot: — Ez a gyermek valóságos kis BŰVÉSZ! Ám ez még mindig nem volt az a bizonyos CSODA! Végül is egy ügyes kezű inas megtanult két bűvésztrükköt, és ezekkel szórakoztatta az ismerőseit. Az én csodám még csak most következett! Másnap munka után a Mátyás téren a haveroknak is bemutattam a trükkjeimet. Ujjaim most is remekeltek, mindkettő valóban jól sikerült. Közben észre sem vettem, hogy megállt mellettünk egy elegáns, idősebb úr. Amikor pajtásaim ámuldozó kiáltásai és jóindulatú hátbaveregetései alábbhagytak, az úr megszólalt. — Ejnye, de ügyes vagy! Hol tanultad ezt, fiacskám? — Tegnap a Lágymányoson — válaszoltam ijedten. Az úriember elkomorult. — Ne hazudj, ezt nem tanulhattad tegnap, már régen tudod, túl jól csinálod — kételkedett.

Persze bizonygattam, igazat beszélek. A vitát Ádi döntötte el, ő már tizenhét éves volt, majdnem felnőtt. — Kérem szépen, ezt valóban tegnap tanulta, én is ott voltam, sőt még próbálkoztam is vele!… — Bácsi kérem, a Rudi ezt tényleg tegnap tanulta, eddig soha nem mutatta, nem is bűvészkedett! — kontráztak kisebb barátaim is. Erre aztán az úriember elővette a névjegyét, és átnyújtotta nekem. — Ódry Zuárd vagyok, a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének elnökségi tagja, magam is sokat bűvészkedem. Tetszik, amit csinálsz, de főleg, ahogy csinálod. És ráadásul egy nap alatt… Szinte hihetetlen! Szóval itt a címem, József utca 66., harmadik emelet, holnap este 6-ra gyere fel, kipróbállak, és ha tényleg ilyen tehetséges vagy és akarod is, ingyen tanítalak. Szerintem ez volt a CSODA. Az én saját csodám. Hogy éppen Ódry Zuárd járt arra. A kiváló pedagógus, önzetlen jóakaróm, akinek a bűvészszakma alapjainak az elsajátítását köszönhetem. Mi vitte akkor éppen a Mátyás tér felé? Talán saját őrangyalom irányította lépteit, ámbár az is lehet, sokkal prózaibb

oka volt. Tán randevúja lett volna éppen ott a Mátyás téren? Ki tudná ezt ma már megmondani. Otthon mutatom anyámnak a névjegyet, mondom, holnap hatra a lakására hív, kipróbál, s ha tehetséges vagyok… De végig sem engedte mondanom. — Erről szó sem lehet. Megtiltom! — közölte kategorikusan. — Miért? — kérdeztem elszontyolodva, mert bevallom, igen örültem a lehetőségnek. Szegény anyám elpirult, ötölt-hatolt, de végül csak kibökte: — Nem és nem! Te még kisfiú vagy! És tudod, vannak olyan eltévelyedett férfiak, akik kisfiúkat szeretnek, ez az egész nagyon úgy néz ki… Bevallom, nem értettem az aggályait. Akkoriban még azt sem tudtam, hogyan szeretik a férfiak a nőket, a különféle eltévelyedésekről meg végképp nem hallottam. Szóval megmakacsoltam magam, és addig sírtam, könyörögtem, kérleltem, amíg anyám megengedte. De… De kikötötte, ő is jön, fölkísér, és a lakás előtt sétál, ha bármi baj lenne, csak kiabáljak, majd segít. Mondanom sem kell, Ódry úr teljesen normálisnak bizo-

nyult, kedvesen bemutatott a feleségének, a fiának, a menyének, sőt még a kisunokáját is megmutatta. Semmiféle beteges hajlama nem volt, sőt — mint később megtudtam — felesége legnagyobb bánatára még öregkorában is egyszerre több barátnőt tartott. Kipróbált, és ügyességem most is megtette a magáét… Megállapodtunk, hetente kétszer, kedden és pénteken tanít a BŰVÉSZETRE. Akkor még nem tudtam, de ekkor dőlt el a sorsom. Mindent ennek a csodás véletlensorozatnak köszönhetek…

— Szakítsuk meg ismét az elbeszélés fonalát! Bevallom, aggályoskodom, kissé sokallom a véletleneket. Már a kínai gyöngyárus kimentését is túl regényesnek találtam, de hogy másnap, a már akkor is fölöttébb nagy Budapesten éppen akkor járt a Mátyás téren egy bűvész, amikor Te produkáltad magad, ráadásul egy önzetlen és ingyen tanító bűvész, akinek ezenfelül szoros kapcsolatai voltak a művészvilággal, hiszen a nagy Ódry Árpád testvérbátyja volt, hát azért ezt már túlzásnak találom!

— Pedig igaz! Hidd el! Addigi életemben nem sok kedvező véletlen akadt, most csőstül jött… — Meséld el a kínaitól tanult trükkök közül legalább az egyiket! — Ó, ez nagyon egyszerű mutatvány. A kínai kaviccsal mutatta be a Duna-parton. Mindkét kezébe három-három kavicsot vett. Aztán megmutatta a kezeit: az egyikben négy volt, a másikban csak kettő. Csiribi-csiribá, és az egyikben már öt, a másikban csak egy. Végül az egyikben hat kavics lapult, a másikban meg egy sem! — Kész csoda! De mi a nyitja? — Csekély kézügyesség és a hetedik kavics, ami már jó előre az egyik kézben búvik. Így már könnyen lehet a háromból négy. Némi ügyességgel a háromból kettőt csinálni, vagyis egyet eltüntetni, hát ez tényleg nem nagy dolog.

A BŰVÉSZINAS Ódry Zuárdot az égiek sokféle tehetséggel áldották meg. Jól gitározott, kellemesen énekelt — mély hangszíne zseniális színészöccsére emlékeztetett —, és elsőrangúan bűvészkedett. De semmiben sem

nyújtott egészen kiválót, valahogy hiányzott belőle az a bizonyos szikra, ami a derék szakembert művésszé emeli. Mesterem a klasszikus amatőr megtestesítője. Egész élete a művészet vonzásában telt el, ám közben önmagától undorodva és mélységes önsajnálattal eltelve dinamikusan haladt a hivatali szamárlétrán. Amikor összehozott vele a sors, éppen a VIII. kerületi elöljáróságon töltött be magas hivatali állást. Valóban „nagyságos úr” volt, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy klubokban, összejöveteleken produkálja bűvésztudományát, sőt gitározzon és énekeljen is. A mindig nett, középtermetű, jó megjelenésű bűvész „nagyságos úrra” szinte ragadtak a nők. Egyesek azt suttogták, hogy annak idején, amikor éppen a Nádai gitárzenekarban játszott, még Pálmai Ilkával, a jeles színésznővel is szerelembe estek. Csodás találkozásunkkor már túl járt a fénykorán. Sokszor elgondolkodtam, miért is vállalta a tanításomat, miért volt ennyire önzetlen? Talán saját művészi ambícióit élte ki az én karrieremben, talán Pygmalionként élvezte, amint a gátlásos inast a fellegek közé emeli… Ki tudna erre ma már választ adni?

Még gitározni is meg akart tanítani. Adott is egy gitárt. Ezt később visszaadtam… Rengeteget köszönhetek neki! Tőle tanultam meg a bűvészkedés alapjait, hogy úgy mondjam az ábécét.

Az első sikereimet biliárdgolyókkal arattam

Mert a bűvészetnek is van ábécéje, enélkül nem lehet előbbre lépni. Ódry Zuárd fokozatosan bevezetett a gyűszű-, a kocka-, a golyó-, a kendő-, a pénz-, a karika-, a cigaretta-, a kártya- és egyéb trükkök alapelemeibe. A trükkök ezekből az alapelemekből épülnek fel. Olyanok, mint a kezdő zongoristák számára a futamok vagy az énekesnek a skálázás. Ezekről most mind mesélhetnék, de gyanítom, az Olvasó hamar megunná. E legalapvetőbb szakmai fogásokat leginkább valamiféle szakmai tankönyvekben kellene ismertetni, de mind a mesélő, mind az Olvasó szerencséjére ez a könyv nem az…

— Azért kérlek, szemléltetés gyanánt mutass nekem egy ilyen alapelemet! — Tessék! Szerénytelenség nélkül állíthatom, a kártyaszámokban mindig nagyon erős voltam. Annyira „kártyás bűvésznek” számítottam, hogy ha a lapokban fényképet közöltek rólam, azon leggyakrabban a számból húztam ki a kártyát. Szóval, íme egy kártya-alapgyakorlat: ezer embernek is meg tudom mutatni, hogy nincs a kártya a kezemben, holott ott van. Vagyis, hogyan lehet egyetlen lapot kizárólag

tenyérrel úgy megfogni, hogy ha a közönségnek a kezem hátát mutatom, eszébe sem jut, hogy a kezemben lapulhat valami. Próbáld ki! — Próbálom, de nem megy! — Látod… nem kell hozzá más, csak ügyes kéz, és sok-sok gyakorlás. Rengeteget gyakoroltam. Napi nyolc órát is. A boltban is állandóan rejtőzött a zsebemben gyűszű, kártya, golyó és sorolhatnám. És ha egy csöpp időm akadt, azonnal elővettem őket és gyakoroltam. Nézd meg például ezt a nagyon egyszerű trükköt. Húzz egy kártyát! — Megvan. A káró dáma! — Tedd be a pakli közepébe! Úgy, nagyon ügyes vagy. Egy pillanatra hátra teszem a kezem a paklival! Most hol legyen a káró dáma, felül vagy alul? — Alul! — Tessék, vedd el az alsó lapot! — A káró dáma! Fantasztikus kezed van! — Azért nézd meg, nem preparált a kártya, mind az ötvenkét lap más. Szóval ez az ügyességen kívül kizárólag gyakorlás kérdése. Sok idő telt el addig, amíg a hátam mögött egy kézzel, egyetlen villámgyors mozdulattal a csomag közepébe rakott kártyát tévedhetetlen biztonsággal alulra vagy felülre juttat-

tam. Egy évig is gyakoroltam, amíg tökéletesen ment. És a többi alapelem is ilyen. …Nem győzöm hangsúlyozni, ha többet tudok, mint egy átlag bűvész, azt elsősorban az alapelemek tökéletes elsajátításának köszönhetem… — Született bűvésznek tekinted magad, vagy sikered csak a sok gyakorlásból adódik? — Megtanultam egy művészeti ágat, nagyon megszerettem, sokat gyakoroltam… — Már akkor elhatároztad, hogy nagy bűvész leszel? — Neeem! Neeem! — Miért csináltad? — Visszakérdezek! Miért futballoznak a gyerekek? — De hát Te fociztál is! — Én soha nem futballoztam. Nekem a bűvészkedés volt a foci… Sok bűvészkedő fiatalember kitűnően elsajátítja az alapműveleteket, mégsem lesz belőle RODOLFO! Abban, hogy nekem sikerült „megcsinálni magam”, az alapműveleteken és a rengeteg gyakorláson kívül két további tényezőnek, azaz Ódry úr tanítási módszerének, illetve tépelődő, mindig újat akaró természetemnek is nagy jelentőséget tulajdonítok.

Amikor már az alapelemek úgy-ahogy mentek, Ódry úr áttért a problémák feladására, vagyis fejleszteni kezdte alkotóképességemet. Például kedden megmutatott egy trükköt, de nem magyarázta el a nyitját, erre péntekig nekem kellett rájönnöm, sőt a saját levezetésemet be is kellett mutatnom. Emlékszem, az egyik első feladatom a következő volt: A színpadon a bűvész kezében egy pohár víz, ezt kendővel letakarja, és a kezében tartja. Néhány mozdulat a varázspálcával, majd lerántja a kendőt, és eltűnt a pohár víz. Aki kicsit is ért a bűvészethez, most szigorúan vonhatja össze a szemöldökét. — Nahát, ez a Rodolfo, micsoda primitív mutatványokkal szédíti a laikusokat. Tisztelt szakmabeliek! Gondoljatok saját fiatalságotokra! Nekem akkor ennek a feladatnak a megoldása valóban nagy gondot jelentett. De megoldottam! Sőt, Ódry úr és a magam legnagyobb örömére mindjárt két megoldást is produkáltam. Az első megoldásom mai szemmel nézve kissé csikorgott. Partnerrel adtam elő, Ádi bátyám segített. Kendővel letakartam a poharat, félfordulatot tettem, ezzel a poharat tartó kezem takarásba került, ezután

ügyesen befordítottam a kezem, és a poharat a kendő alól a mögöttem álló asztalra tettem, majd előhúztam a kezem a kendővel, amelyet úgy tartottam, mintha alatta lenne a pohár. Közben szinte észrevétlenül oldal felé húzódtam, a mellettem álló bátyám követte ezt a mozgást. Úgy nézett ki, mintha egy helyben állnánk, holott feltűnés nélkül mozogtunk. Mire néhány varázsige után váratlan mozdulattal feldobtam a levegőbe a kendőt, s ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy nincs alatta a pohár víz, „partnerem” már tökéletesen eltakarta az asztalon árválkodó poharat. Mindehhez mentségemül szolgáljon, mindössze tizennégy éves voltam. Viszont egészen elegánsan vezettük le a számot. És ez a lényeg! Nagyon sok trükknél a „csoda” megoldása végtelenül egyszerű, viszont ennek a mondhatni primitív egyszerűségű szemfényvesztésnek az elhitetése a közönséggel nagyon nehéz. A másik megoldásom már magán hordta a későbbi RODOLFO kézjegyét, hiszen egyedül „vezettem le a sikert”. A mutatványban a vizet konfetti helyettesítette. Betöltöttem a konfettit a pohárba és letakartam az egészet egy kendővel. Előre tartottam a kezem, és fennhangon kiabáltam: „itt a pohár, itt a

pohár, győződjön meg róla, itt a pohár”! Ám amikor a kezem az asztalon lévő, aljával fölfelé fordított cilinder fölé ért, észrevétlenül beleejtettem a poharat, persze a kendőt továbbra is úgy fogtam, mintha benne lenne, és mondogattam is: „itt a pohár, itt a pohár”! Persze már nem volt ott, de úgy nézett ki, mintha ott lenne. És a közönség szempontjából ez a lényeg. Most feldobom a kendőt, megmutatom az üres kezem, majd megkérdezem. „Mit gondolnak, hol a pohár?” — és ezzel természetes mozdulattal kihúzom a zsebemből. Talán mondanom sem kell: egy másik, de ugyanolyan poharat. (Mindebből az is nyilvánvaló, miért helyettesítettem a vizet a konfettivel. Sajnáltam volna összevizezni az Ódry úrtól kölcsönkapott bűvészcilindert.) Ódry Zuárd elindított az úton. Arra tanított, ne ismételgessem mások trükkjeit, a lényegében hasonló alapelemeket egyéni módon, saját egyéniségemnek megfelelően ötvözzem, mindig újítsak, keltsek meglepetést. Hatalmas bűvészkönyvtáram van. A könyvekben rengeteg jobbnál jobb trükk leírása megtalálható. De ugyanúgy egyetlen trükköt sem vettem át. Ha olvasok egy új trükköt, mindjárt úgy változtatom, hogy

egyéni, újszerű legyen. Sokszor nem is tudom elolvasni — csak németül tudok és nagyon keveset angolul —, de a rajz alapján kikövetkeztetem, mi is lehet. Ezzel a saját interpretációm már eleve más, mint amit a könyvben leírtak. Ez az újító szenvedélyem már egészen fiatalon kialakult. Meggyőződésem, döntő szerepe van abban, hogy RODOLFO lehettem. Erre is mondok egy példát egészen kezdő koromból. Ódry úr felmutatott egy gyűszűt, majd eltüntette. Házi feladatnak adta, fejtsem meg, hogyan csinálja, és ha sikerül, tanuljam is meg. Otthon Andrással és Emmával némi töprengés után rájöttünk, a gyűszűt ügyesen a hüvelykujja és a mutatóujja közé rejti. Ez igazán nem nehéz, gyorsan megtanultam. De valahogy nem elégített ki. És a következő alkalommal még mesteremet is ámulatba ejtettem, mert amikor eltüntettem a fekete gyűszűt, ugyanazzal a mozdulattal már fel is mutattam egy piros gyűszűt. Csodák csodájára a gyűszű megváltoztatta a színét.

— Megkérdezhetem, hogyan csináltad? — Természetesen két gyűszűvel! A kezemben láthatták a feketét, ekkor a piros a rejtekhelyen, a hü-

velykujjam és a mutatóujjam között helyezkedett el. Otthon kitaláltam és rengeteg munkával begyakoroltam az egymozdulatos helycserét. Miközben elrejtettem a feketét, ugyanazzal a mozdulattal előhúztam a pirost. Megjegyzem, később egyetlen kézben négy, nyolc, sőt tíz gyűszűvel is dolgoztam. De itt most nem ez a lényeges! Hanem a nyughatatlan, mondhatni alkotó alapállásom, ami mindig valami újra sarkallt. — Változott-e valamit az életed azáltal, hogy bűvészkedni tanultál? — A kereteit tekintve nem, egyébként óriásit! Ugyanúgy inaskodtam, mint eddig, ugyanott laktunk, ugyanolyan nehéz körülmények között éltünk. De az életem mégis megszépült. A bűvészkedés már a kezdet kezdetén meghozta számomra a SIKERT! Először csak otthon, majd a haverok között a Mátyás téren, később a segédek között a boltban — de vigyáztunk, a Gál úr meg ne lássa —, szóval mindenki körülállt, a szemek csillogtak, érdeklődtek, csodálkoztak, veregették a vállam, akik korábban meg sem ismertek, előre köszöntek, sörrel-borral kínáltak, ahol csak jártam, azonnal a társaság középpontjába kerültem. Persze nehéz is volt kitérni előlem. Bárkivel

is találkoztam, azonnal lerohantam: „Ezt nézd meg” — mondtam és már mutattam is. — De hiszen korábban nagyon gátlásos gyermek voltál… — Ez az! A bűvészkedés megszabadított a gátlásaimtól. Már legalábbis ami az emberi kapcsolatokat illeti. Mint amikor átszakad a gát, és a víz ellenállhatatlanul önti el a földet, úgy tört elő belőlem igazi természetem. Visszatérve korábbi kérdésedre, talán tényleg bűvésznek születtem. Mert ügyes kezem volt, szívesen és sokat gyakoroltam, a kezdetektől újszerűségre törekedtem, és mert élveztem, amit csinálok, mert élveztem a szórakoztatást, és nem szégyellem bevallani, élveztem az emberek csodálatát. Ugyanakkor azért gyermekkori szorongásaimból egyvalami máig megmaradt, fellépés előtt rettenetes lámpaláz gyötör. Nem a szerepléstől félek, azt ma is ugyanúgy élvezem, hanem a rontástól, az esetleges leégéstől. — Mit szólt mindehhez a családod? — Szüleim eleinte csak valamiféle gyermekkori hóbortnak tekintették. Viszont, ahogy már korábban is mondtam, András bátyám a kezdetektől fogva nagyon segített. Optikusnak tanult, később — már mint

segéd — anyagilag is támogatott. Állandóan lelkesített, részt vett a gyakorlásban, a feladatok megfejtésében is. — És az úridivat-boltban? — Itt volt a legföltűnőbb a változás… Néhány hónapos bűvészkedés után már lazán társalogtam a vevőkkel, meg tudtam magam kedveltetni. Később — már mint segéd — egyenesen hatni is tudtam a vevőkre… — Úgy érted, a bűvészkedésben elsajátított „mágikus” akaratátvitelt kereskedőként is hasznosítottad? — Természetesen! De mielőtt rosszra gondolnál, le kell szögeznem, nagyon jó kereskedővé fejlődtem. Mármost a jó és tisztességes kereskedő nem él vissza a vevő bizalmával, mert azt akarja, máskor is ide jöjjön vásárolni. Mindezek előrebocsátásával most már elárulhatom, bizony felhasználtam bűvésztudományomat is. Ugye a bűvész azt láttatja a nézővel, amit akar, a bűvész olykor manipulálja a nézőt, azt cselekedje, amit ő sugall. Mindezt a kereskedő is megteheti… — Talán valami konkrét példát… — Kérem! Gál úr időnként egy-egy áruból túl sokat szerzett be. Az úridivat-szakmában közismert, hogy a

zöld nyakkendő rosszabbul fogy. Ha túl sok zöld nyakkendőnk volt, még mai szóval prémiumot is kaptunk, ha sikerült többet eladnunk belőlük. Én adtam el mindig a legtöbb zöld nyakkendőt! Ennek két trükkje is van. Az egyik lélektani. A zöldet csak akkor adtam oda a vevőnek, amikor már a többi színt megnézte. Addig „rejtegettem”, úgy csináltam, mintha valami miatt ezt a „különösen exkluzív darabot” nem szeretném neki eladni. Ehhez nem kell nagy bűvészettudás. De ahhoz, hogy valakinek azt sugalljuk, a sok egyéb szín helyett éppen zöldet vegyen, már kell némi technika. — Hogyan csináltad? — Ezt egy közismert kártyatrükkel tudom megvilágítani. Nézd, ez egy franciakártya-csomag, 52 különböző lap, és az ötvenharmadik a joker. Fogadjunk, hogy alapos keverés után, a kezemben levő, képpel lefelé fordított pakliból mindig a jokert húzod ki! — Lehetetlen! — Akkor keverj! — Tessék! — Most a megkevert csomagot legyezőszerűen szétterítem a kezemben, és máris húzhatsz… Azt

akarod?… Netán ezt?… Talán mégis jobb lesz az?… Végül csak rászántad magad! Mutasd, mit húztál?… — A jokert. Ez lehetetlen, csináljuk meg még egyszer! (A Krónikás itt töredelmesen bevallja, háromszori próbálkozás után is mindig a jokert húzta…) — Látod, ötvenháromból mindig ugyanazt húzod ki. Mennyivel könnyebb dolgom volt a boltban. Kézben odamutatok a vevőnek egy tíz nyakkendőből álló csokrot, benne a kék, a bordó, a barna, a sárga stb. mellett legalább három különféle mintájú, de zöld alapszínű nyakkendő is található. Nem boszorkányság kihúzatnom vele a zöldet. A többi már csak rábeszélés kérdése. „Uraságod jól választott, ez valóban szép, de talán nézze meg ezt a másik kettőt is” — mondom legkedvesebb kereskedői mosolyom kíséretében, és odaadom a másik két zöldet is, miközben a többi színt eltüntetem a szeme elől. A siker esélye mintegy ötven százalékos. Ugyanis vannak nagyon erős akaratú emberek. — Furdal a kíváncsiság, hogyan tudsz így hatni? — Csak gyakorlás és megfigyelőképesség dolga. Egyszerűen úgy tartom, hogy mást ne tudjon kihúzni. Ahogy mozdul a keze, feltűnés nélkül mozog az

enyém is, lesem pillantásának az irányát, és már észrevétlenül mozdul is arra az ominózus zöld…

MEGSZÜLETIK RODOLFO Mint már említettem, Ódry úr időnként kisebb mulatságokon, klubokban is fellépett. Produkcióját mindig megnéztem. Kétévi tanulás után, 1927-ben vitt el először úgy, hogy engem is szerepeltetett, mintegy a produkciója tartozékaként. A produkció mondjuk tíz trükkből állt, ezekből az ötödiket és a hatodikat én mutattam be. Trükkjeimet mesterem gitárral és énekszóval kísérte. Első fellépésemre egy zárt körű rendezvényen, néhány néző előtt került sor. Rettenetesen izgultam. A színfalak mögött toporogtam, és amikor meghallottam mesterem hangját: „Most pedig bemutatom legügyesebb tanítványomat, a tizenhat éves ifjú mágust, Grosz Rezsőt!”, és felcsattant a gyér taps, bizony úgy löktek be a színpadra. De minden sikerült. Sőt, mintha nekem lett volna nagyobb sikerem. Később, ha Ódry urat szerepelni hívták, kikötötték, én is lépjek fel. Egyre nagyobb teret kaptam a produkcióban, Ódry úr egyre többet gitározott, és egyre keve-

sebbet bűvészkedett. A nemes lélek zokszó nélkül vette tudomásul, hogy 1929-ben már engem hívtak a klubokba, bálokba stb. bűvészkedni, őt már csak mint gitárost és énekest foglalkoztatták. Közben, mint sikeres ifjú bűvésznek, valóságos udvarom alakult ki. Akkoriban még nem volt televízió, nem volt diszkó, az ifjúság másképp szórakozott. Engem megtiszteltetésként különféle egyletek és klubok is tagjuknak választottak. Fellépéseim csemegének számítottak az egyébként eléggé langyos klubéletben, valóságos pezsgést indítottak el. Művésznevem is ebből az időből származik. Ódry urat meghívták szerepelni az erősen jobboldali és közismerten antiszemita Ébredő Magyarok Egyesületébe, a Sörház utcába. Mesterem komolyan gondolkodóba esett. — Nélküled a szám már nem ér semmit, el kell vigyelek — morfondírozott —, de ezzel a névvel nem mehetsz az Ébredőkhöz, beláthatatlan következménye lenne, még az életed sem lenne biztonságban. Mit csináljunk, mit csináljunk? Aztán hirtelen felragyogott az arca.

— Megvan! Pofon egyszerű! Megváltoztatjuk a neved! Legyen ezentúl a művészneved RODOLFO GROSSO, igazán nem nehéz megtanulni. Ha mesterem termékeny agya egyszer nekilódult, nehéz volt leállítani. Mindjárt megteremtette a „legendámat” is. — Igen! Rodolfo Grosso, egy Magyarországon élő olasz fagylaltárus itt született, és magyarul jól beszélő fia. Akkoriban tényleg sok olasz fagylaltárus élt Budapesten. Kocsival járták a várost, és két ostya közé valami spakniszerű szerszámmal kenték a nagyon finom fagylaltot. Az Ébredőknél mindenesetre elementáris sikerem volt. Lehet, ebben közrejátszott az is, hogy szerették az olasz fagylaltot. A Rodolfo Grossóból később kikopott a Grosso. Maradtam Rodolfo… 1930-ban, tizenkilenc éves koromban már kiemelkedő bűvésztehetségnek számítottam. Ódry úr elérkezettnek látta az időt arra, hogy felvételemet kérjük a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületébe. Ez nagyon előkelő társaságnak számított. Csupa jól szituált úr, a tagok járhattak a FÉSZEK Klubba, a legkülönfélébb egyesületek és páholyok nyíltak meg előttük. Egyéb-

ként támogatták, segítették egymást, arról nem is beszélve, milyen remek trükköket lehetett cserélni itt. 1930 decemberében tartották felvételi vizsgámat ebbe az egyesületbe a mai Belvárosi Kávéházban. Fellépésemnek még írott nyoma is maradt. Az egyesület kőnyomatos saját lapja, a „MODERN MÁGIA” 1931. januári számában a következő kis híradást olvashatjuk: A M.A.M.E. december hóban soros bemutató és tagfelvételi estét rendezett. Dr. Balázs Dezső két eredeti kártya újdonsággal szerepelt, amelynek érdekességét humoros kísérő beszédjével fokozta. Ódry Zuárd tanítványa, Gross, az ifjú mágus, szintén nagy sikerrel állotta ki a tűzpróbát s teljes mértékben igazolta a mágikus művészethez való hozzáértést. Szabadkézből elővarázsolt virágcsokrai meglepetést keltettek. Egy kendőkombinációja, valamint billiárdgolyóval való manipulációi nyolc golyóval hivatásos artista produkciónak bizonyult. Mindent ügyesen és jól csi-

A két égő tálat a levegőből vettem elő

nált s ha játék közben még nem teljes mértékben uralta a mutatványait az csak túlbuzgalmának tudható be. Kevesebb temperamentummal s azzal a bizonyos „egy lépés”-sel igen hamar a hivatásosok között is bátran helyet foglalhat. Valóban sikerem volt. Az Egyesület tagjai jóindulatúan megtapsoltak. Repestem a boldogságtól. Emlékszem, utána gyalog mentünk haza Ódry Zuárddal a

Józsefvárosba. Végigballagtunk a Kossuth Lajos utcán, s láttam, valami nagyon bántja. Az Astoria Szálló tájékán kitört: — Azért ez mégis égbekiáltó igazságtalanság! Nem fognak felvenni. Pedig mekkora sikered volt, és mégsem… Nem akartam hinni a fülemnek. Elkomorult arcom és kérdő pillantásom láttán mesterem közelebb hajolt, és teljesen fölöslegesen, súgva a következőket mondta: — Rudikám! Ez nagyon előkelő egyesület. Csupa nagyságos, tekintetes meg méltóságos… Dr. Kemény Győző méltóságos úr, az egyesület elnöke félrehívott és bizalmasan közölte, nem vesznek föl, csak nem képzeljük, hogy egy boltossegéddel jár majd egy egyesületbe. Aki ingeket és gatyákat árul… Egyébként föl a fejjel! Úgy is túl jó vagy az amatőrök között. Legfeljebb profi leszel… — Hova gondol, Ódry úr — szabadkoztam hüppögve — az rengeteg pénzbe kerül. Frakk, szmoking, felszerelés, rekvizitumok, hajaj… Otthon sírva meséltem megaláztatásomat.

Másnap reggel Ádi bátyám odajött hozzám, megfogta a vállam, mélyen a szemembe nézett és, szinte hipnotizálva a következőket mondta: — Gondolkodtam a dolgon. Tedd csak le a hivatásos artistavizsgát! Majd összeszedjük, ami kell. Nekem van egy kis megtakarított pénzem. Meg elmegyünk a rokonokhoz is. Ne add föl! Mutasd csak meg az uraknak, többre viszed, mint ők! Hidd el, mindenben segítek. És majd meglátod, mit tud egy optikus, ha nekiereszti magát. Másnap bátyámmal elmentünk a Múzeum körút 5be a Magyarországi Artista Egyesületbe (MAE), ahol közölték, hogy három nap múlva lesz a vizsga a Royal Orfeumban, az Erzsébet körúton (ma Madách Színház a Lenin körúton). Ezen Ádi unszolására nem kis izgalommal részt vettem, és egyhangúlag nyertem el működési engedélyemet. A Magyarországi Artista Egyesület tagjai sorába fogadott. 1931. január 12-ét írtak akkor, és még nem töltöttem be a huszadik életévemet. Ennek már több mint ötvenöt éve…

Egy bűvész a harmincas években „MEGCSINÁLOM MAGAM” Amikor 1931-ben profi bűvész lettem, tombolt a gazdasági válság. Rengeteg munkanélküli, állástalan diplomások, nagy-nagy szegénység… Hálás lehettem a sorsnak, mert dolgozhattam az úridivatkereskedésben, és mert a fellépéseknél kapott gázsival fokozatosan egyre inkább ki tudtam egészíteni jövedelmemet. A budapesti lokálok, varieték és mulatók megszokott képén a válság nemigen változtatott. Sőt! Éppen ellenkezőleg! A lokálok gazdag törzsközönsége gátlástalanul szórta a pénzt, durrogtak a pezsgőspalackok, szikráztak a drága ékszerek, a görlök lelkesen konzumáltak, a szeparépincérek még a korábbinál is diszkrétebbek voltak, és a színpadokon „világvárosi” műsorok peregtek. Akkoriban Budapesten mintegy tíz-tizenöt műsoros éjszakai mulató üzemelt. Sok vagy kevés, ezen lehetne vitatkozni. De az vitathatatlan, hogy a rengeteg

szerződésre váró artista számára kevésnek bizonyult. Sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Ezért óriási sikernek számított, ha valamelyikünk jó szerződést fogott ki valamelyik mulatóban, és ha még prolongálták is, hát valóban megfogta az isten lábát. Mit tesz ilyen lehetőségek közepette a kezdő, ám magát nagyra hivatottnak érző bűvész? Hogyan tudom én, Grosz Rezső, alias Rodolfo Grosso felvenni a harcot a többiekkel, hogyan tudom felhívni magamra a figyelmet, hogyan tudom „megcsinálni” és elfogadtatni magam? Hamar be kellett látnom, a tehetség, a szorgalom, az újszerűség nem elég. Szükségem van reklámra is! Első lépésként Ódry Zuárd mesteremmel és Ádi bátyámmal közösen, hosszas kísérletezés után kialakítottuk a jellegzetes, és ma már megszokott RODOLFO-képet. Minden bűvészkönyvben olvasható: a bűvész legyen extra, az átlagtól eltérő megjelenésű. A bűvészek akkoriban sokat tettek ezért. Egyikük harcsabajuszt növesztett, a másik tíz ujjából nyolcon gyűrűket hordott, a harmadik óriási aranyórát viselt, és ezt szám közben többször is elővette. Mi kitaláltuk a fekete angolbajuszt. Főképp, mert ez volt a legolcsóbb. Ezt az egészen keskeny bajuszt már akkor is

kihúztam fekete szemöldökceruzával, amikor még a bajuszom fekete volt. Ráadásul a bajuszom nagyon hamar őszült, de a fekete szemöldökceruza mindig segített. Aztán rájöttem, hogy feleslegesen vacakolok a valódi bajuszommal, ugyanolyan illúziót kelt, ha szemöldökceruzával bajuszt rajzolok magamnak. Azóta a polgári életben nem is viselek bajuszt, ám a színpadon mindig a snájdig angolbajuszú Rodolfo látható. Akkori fényképeimről magas, vékony, kifejezetten jóképű fiatalember tekint a világba. Az angolbajuszhoz a lenyalt haj és az elegáns szmoking vagy frakk igen jól állt. Mármost szmokingja vagy frakkja minden bűvésznek van. Mégis, magas, karcsú termetemmel, lenyalt hajammal, angolbajuszommal, sötétkék frakkomban a fehér csokornyakkendővel és mellénnyel én lettem az „elegáns bűvész”, sőt még valamiféle gazdag családi háttér benyomását is keltettem. A szegény „gazdag fiú”, aki mulatókban lép fel… Ó, mily megható! Csakhogy a valóságban szegény voltam. És például a frakk nem éppen olcsó ruhadarab. Különösen a bűvészfrakkok kerültek sokba, mert az akkori bűvészek preparált, rengeteg zsebbel ellátott frakkban

dolgoztak. Ebből ugyanis viszonylag könnyű valami meglepőt előhúzni. Ezt a különleges csodafrakkot bizony nem engedhettem meg magamnak. Első sötétkék frakkomat Foht Matyi színházi szabó készítette. Rendes, hagyományos frakk volt, nem varrt bele különleges zsebeket, és semmiféle preparációt nem alkalmaztunk, így azután 500 pengő helyett mindöszsze 120 pengőbe került, és bevallom, húsz évig kitartott. Mindebből természetesen az is következett, hogy szegénységem miatt újfajta technikára kellett felépítenem a bűvészetemet. Mesélek egy példát. Még olyan preparált bűvészfrakkok is léteztek, amelyekben a különböző zsebeket finom kis csövek kötötték össze, ezekben azután a golyók könnyűszerrel vándoroltak az egyik zsebből a másikba. Én hagyományos frakkomban ezt a mutatványt kizárólag a kézügyességemre építhettem. Persze még a 120 pengős frakk megvétele is nehezemre esett. Nem beszélve a bűvészruhatár többi darabjáról, meg a kellékekről (varázspálca, asztalok) és a különféle rekvizitekről. Mert kézügyesség ide, kézügyesség oda, azért sok trükk megoldhatatlan rekvizit nélkül. A kezdeti kiadásokra mintegy 1000 pengőt kértem és kaptam kölcsön. Sándor Pál 500

pengőt adott, András bátyám is mélyen a zsebébe nyúlt. Ódry Zuárd mesterem meg rengeteg kelléket és rekvizitet kölcsönzött. Adósságaimat később az utolsó fillérig visszafizettem. Íme egy eset arról, hogy milyen késhegyre menő küzdelem folyt a szerződésekért. Természetesen ebben a „létért való küzdelemben” nemcsak a konkurens artisták vettek részt, hanem a tulajdonos is, aki igyekezett minél olcsóbb áron megszerezni a művészt. Hiába, neki is élni kellett valamiből. Szóval 1931-ben telefonált a Papagáj igazgatója. Ez a mulató a mai Madách Színház helyén álló Royal Orfeum mellett működött, ahol ma a Madách Színház pénztárai helyezkednek el. Azt mondta, jelenjek meg este 11-re, és hozzak magammal valami bemutató műsort. Ha tetszik a közönségnek, szerződünk. Több sem kellett. Megjelentem, és éjféltájban bemutattam a műsoromat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, kifutottam a legjobb formám. Utána keresem a direktort, de sehol sem találom. Végül a főpincér közölte: „Az igazgató úr elnézést kér, korábban el kellett mennie, de kéri a művész urat, jöjjön vissza holnap este 11-re”. Természetesen teljes felszereléssel megjelentem másnap este 11 órakor is. Legna-

gyobb meglepetésemre éppen Fann Károly bűvészbarátom készülődött a színpadra. Végignéztem ügyes produkcióját, és utána már ketten kerestük az igazgatót. De ismét hiába fáradoztam. És a főpincér most már kettőnknek mondta: „Az igazgató úr elnézést kér, el kellett mennie, de arra kéri a művész urakat, hogy holnap este 11-re jöjjenek be mind a ketten.” Kezdett gyanús lenni a dolog, de azért elmentem a Papagájba harmadik este is. Természetesen Fann Károly is megjelent, összes felszerelésével egyetemben. És mit láttunk? A színfalak mögött Vanek Béla bűvészbarátunk készülődött bemutató produkciójára. Disznóság! Ami sok, az sok! Egy harmadik bűvész… Az igazgató meg sehol. Mondom a főpincérnek: — Akkor mi akár haza is mehetünk, úgy látszik, nem tetszettünk. — Dehogy, dehogy — szabadkozott a főpincér —, az igazgató úr arra kéri mindhárom bűvész urat, hogy Vanek művész úr száma után menjenek az irodájába. Fann Károllyal búsan néztük Vanek Béla valóban kitűnő produkcióját. Ugyebár az önbizalom jelentősen csökken, ha már hárman vagyunk, és mind a hármunk színpadképes. Ilyenkor beérjük szerényebb

gázsival is. Az igazgató erre játszott. Végül Vanek Bélával kötött szerződést, mert egy estére csak 3 pengőt kért. Én kötöttem magam az 5 pengőhöz, le is csúsztam a szerződésről. Azért itt közbevetőleg megjegyzem, hogy a mulatótulajdonosok a műsort nem tartották különösebben fontosnak, ahol tudtak, ott spóroltak rajta. A művészeknél sokkal nagyobb becsben tartották a görlöket, akiket konzumálási kötelezettséggel szerződtettek. A konzumnők ugyebár animálták a vendégeket, a kiszemelt lányt a pincér odavitte az asztalhoz, bemutatta, és azután együtt szórakozott a vendéggel. Erről később még mesélek. Most csak annyit, hogy kedvet csináltak a mulatáshoz, ráhangolták a vendéget a fogyasztásra, s maguk is fogyasztottak, természetesen a vendég számlájára. Olykor jó pénzért egyéb feladatokra is vállalkoztak, de ez már nem tartozott a szigorúan vett munkaköri kötelességeik közé… Borzasztó nehéz volt jó szerződést szerezni! Manapság ha valaki elénekli a tévében a „Jaj cica eszem azt a csöpp kis szád” kezdetű nótát, kétmillió, jó esetben négymillió néző is látja, és megjegyzi: ez a Kovács János jól vagy rosszul énekel. Akkoriban a

mulatóban esténként csak néhány ember szórakozott. De ha mondjuk a Nagycirkuszban produkáltam magam, oda is csak 2000 néző fért be. És ugye vidékről csak kevesen lehettek ott az előadáson. Hiába terjedt szájról szájra, hogy „ez a Rodolfo igen ügyes bűvész”, sajnos a hír csak nagyon lassan járt. Nekünk a „nevünket megcsinálni” sokkal nehezebb volt annak idején, amikor még rádiót is csak kevesen hallgattak. Ezért ki kellett találnunk néhány nagy ötletet.

KÖNYÖRTELENÜL BELENYISSZANT AZ UJJÁBA András bátyám pontosan tudta: ahhoz, hogy valóban népszerű legyek, nagy publicitást kell kapnom. Nem elég, ha kiválóan mutatok be több ezer trükköt, ha tökéletes, amit csinálok. Kell néhány — hogy is mondjam csak — reklámtrükk, olyan mutatvány, ami elkápráztat. És természetesen fontos, hogy erről lehetőleg minél többet írjanak, beszéljenek. A Rodolfo-mítosz kialakításában nélkülözhetetlennek bizonyult ujjelvágási trükköm.

A csöpögő vér a nézők lelkének legősibb húrjait rezgette meg, az elvérzéstől, a sebzéstől való szinte atavisztikus félelmet, és azután jött a nagy feloldás: letöröltem a vért, és felmutattam sértetlen ujjamat. Ennél százszor nehezebb, bonyolultabb, nagyobb kézügyességet igénylő számokat tudok. Hiába, a kutya nem beszélt róluk, ez volt az egyik slágerem. Szinte beskatulyáztak! Ezt mindenki látni akarta, lehetőleg többször is. Talán érdekes lesz, ha végigkövetjük a magyar sajtóban ujjelvágási trükköm visszhangját. Ladányi Lóránt, a kiváló tollú újságíró, később jó barátom — egyébként több kitűnő kártyakönyv szerzője — még 1932-ben hosszú riportot készített velem az ÚJSÁG számára. A riportot a tudtom nélkül András szervezte meg. Ladányi volt az első újságíró, akit ez a fakírtrükk ámulatba ejtett. A cikk 1932. június 29-én a következő címmel jelent meg: KÜLÖNÓRÁN A KITŰNŐ BŰVÉSZNÉL

„Búcsúzóul Rodolfo megmutatja a fakírtrükköt. Elővesz egy kést, és könyörtelenül belenyisszant a mutatóujjába. Kezét elönti

a vér, mire kér egy zsebkendőt, hogy a sebet beköthesse. Negyedpercig sincs a zsebkendő a kezén, amikor leveszi, sehol sem látható a sebhely. A zsebkendő még véres, a kés is piroslik és a kezén mégse látszik semmi. — Hát ezt hogy csinálja? — Ezt az egyet nem árulom el. Ez még új trükk, más bűvész nem csinálja.” Csináltam is rendületlen buzgalommal. Közönségem szemei kigúvadtak „csorgó véremtől”, az is előfordult, hogy néhány gyengébb lelkületű hölgynézőm elájult. Hat évvel később ujjelvágási trükköm még változatlan lelkesedést és bámulatot keltett. „AZ EST” 1938. március 30-i számából dr. f. l. ÖTEZER TRÜKK A BUDAPESTI BŰVÉSZISKOLÁBAN

„— …Ágyam körül egy sereg orvos figyelte minden mozdulatomat. És a trükkök remekül sikerültek. Természetesen! — teszi hozzá mosolyogva.

— Miben áll a kézelvágás? A mester már mutatja is. Kést kér tőlem, de mivel nekem nincs, kénytelen a magáét elővenni. Elvágja az ujját, tiszta zsebkendővel letörüli a vért — és a sérülésnek már semmi nyoma. Kérem, árulja el a trükk nyitját, de ahelyett megmutatja dr. Hönig szemészfőorvos levelét, melyben ezt és az előbbi mutatványt őszinte elragadtatással dícséri. — A kórházban az így kiserkenő vért laboratóriumban is megvizsgálták… — furcsa mozdulatot tesz kezével — és friss, eleven vérnek találták… — A mester mosolyog…” Nem véletlenül őrizgettem 1932 óta az ujjelvágás titkát. Ugorjunk most kicsit előre az években. 1947ben még remekül kitartott. Ekkor éppen vidéken erősítgette a mítoszt. Rohonoczy József, a DEBRECEN riportere 1947. november 15-én a következő zengzetes címmel jelentkezett:

RIPORT RODOLFÓVAL, AKI ZSILETTET ESZIK, A LEVEGŐBŐL ÉL ÉS AKI FOLYTON CSAL

„Éles késsel megvágja az ujját, ömlik a vér, zsebkendővel letörli és semmi sem látszik az ujján. — Főleg kézügyességgel dolgozom, 52 kötélvágási trükköm van. 17 különböző műsorom, 5000 trükköt ismerek. — Ha véletlenül megvágja az ujját — térek vissza az előbbi mutatványhoz — akkor is el tudja állítani a vérzést? — Nem! Ez a mutatvány önszuggesztión alapul. Elállítja a pulzusát, majd kívánatra elindítja…” Úgy tűnik, itt most azért valamit elárultam. Ámbár az vesse rám az első követ, akinek 15 év múltán nem csökken a szakmai ébersége. Azért nagyon nagy hibát nem követhettem el, mert a trükk továbbra is általános lelkesedést keltett. Mondhattam vagy mutathattam bármit, elvágott ujjam a sajtóban mindig előtérbe került. Például m. t. a SOMOGYI HÍRLAP

1948. május 16-i számában cikkét a következő címmel jelentette meg: ZSILETTPENGÉT SZOPOGAT, ELVÁGJA AZ UJJÁT, NEM VER A PULZUSA 5000 BŰVÉSZTRÜKK APJÁNAK, RODOLFO MESTERNEK.

És a cikkben természetesen precízen leírja újra ezt az ominózus trükköt ugyanúgy, ahogy már 1932-ben is napvilágot látott. Csakhogy a jó trükk olyan, mint az örökzöld sláger, minél többször mutatják be, annál népszerűbb lesz. Az ujjelvágást egészen 1975-ig csináltam, és a trükkjét sohasem árultam el…

— Akkor most itt a ragyogó alkalom. Meggyőződésem, hogy ezt a trükköt többször már nem akarod bemutatni. Magyarázd meg, hogyan csináltad! Ugye ez az önszuggesztió csak valamiféle jellegzetes rodolfói ködösítés, ha úgy tetszik, halandzsa volt? — Hm… Kr… Erre a mutatványra alaposan fel kell készülni; a felkészülés időtartama mintegy tíz másodperc. A Szabolcs utcai Kórházban — akkor még Zsidókórház volt — Lévy professzor úr osztályán

feküdtem. Először egy orvosnő vizsgált meg, gondoltam, imponálok neki kicsit, bemutattam hát az ujjelvágást. Másnap vizitkor Lévy professzor mintegy negyven orvos kíséretében lépett kórtermünkbe. Az első ágyon feküdtem, ám a professzor rám se nézett, hanem sleppjével együtt végiglejtett a többi ágy mellett egészen az ablakig. Rögtön kapcsoltam: a díszes orvoskompániát az ujjelvágás érdekli. Éppen tíz másodpercem volt a felkészülésre. Amikor a professzor az ablakhoz ért, hirtelen visszafordult, és odakiáltott nekem: „Na, Rudi, most mutassa be az ujjelvágást!” Azt mondtam: „Kérem szépen!”, mert már fölkészültem. — És miből állt ez a fölkészülés? — Hm… Krbr… Hm… Muszáj? Várjál, az Olgát megkérdezem. Olga, hallasz minket? Olga néni (Rodolfo felesége a másik szobából határozottan közbeszól): — Igen! Nem árulsz el ezzel olyan titkot, ami valamelyik bűvészkollégádnak kárt okoz. Hiszen csak te csináltad. Mondd csak el! — Elmondhatom, bár eddig még soha… Na mindegy! Essünk túl rajta! A felkészülés alatt varrótűvel mintegy tizenötször megszúrom a hüvelykujjamat a

körömtől úgy fél centi távolságban. Nem az ujjbegyet! A köröm alatt a bőrt… Persze nem nagyon, csak annyira, hogy ne vérezzen. Ezután a varrótűt feltűnés nélkül eltüntetem, a legegyszerűbb eldobni. Ezután jöhet a mutatvány. Előveszem a tiszta fehér zsebkendőt és a kezembe fogom, de úgy, hogy a hüvelykujjamon a szúrások alatt jól odaszorítom. Ekkor a szúrások még nem véreznek, ám ha megnyomom, a helyükön kibuggyan a vér. Természetesen akkor nyomom meg, amikor a késsel úgy csinálok, mintha megvágnám az ujjam. Holott csak szétkenem vele a kibuggyanó vérem, hogy ne pontokban legyen, hanem úgy nézzen ki, mintha a vágásból ömlene. Nyomom, nyomom… Egyre több vér buggyan ki, és a kendő is véres lesz. Ha most a kendőt lecsavarom az ujjamról és letörlöm vele a vért, akkor nem látszik semmi. Az égvilágon semmi! Azért még gyorsan a számba is veszem az ujjam, és közlöm, most fertőtlenítek, holott a valóságban csak lenyalom azt, ami esetleg még rajta maradt. — Elnézést, de most megszólal bennem a hajdani biológus. A tű steril volt? — Ugyan, hova gondolsz? — És soha nem…?

— Soha! — Bámulatos! Azért nem gondoltam volna, hogy a saját véred. — Pedig az újságcikkekben igazat írtak. Több kórház laboratóriumában is ellenőrizték… — De azért ezt a mutatványt ugye csak ritkán adtad elő? — Hm… Ezerszer! Igen, legalább ezerszer. Ne felejtsd el, hetvenöt éves vagyok! — Úristen! Már csak higiéniai szempontból is… — Nézd, ez az egyik legegyszerűbb és legmutatósabb trükk. Amikor például munkaszolgálatos voltam, a tisztek persze sokszor nyaggattak, mutassak valamit. Persze azt akartam, hogy seggre essenek Rodolfo előtt, megcsináltam nekik, de hányszor! Végül is ehhez semmi rekvizit nem kell, csak egy kés, egy varrótű, meg egy zsebkendő. Ami azt illeti, a fronton nemigen volt tiszta zsebkendőm, és a varrótű is nagy kincs volt. Egy tűvel többször is működtem. De soha semmi bajom nem lett… — Azért mélyen remélem, hogy egyetlen olvasónk sem kívánja ezt a trükköt megcsinálni. Én félek a fertőzéstől. — Ez nekem soha nem jutott az eszembe.

ZSILETTPENGÉT VACSORÁZIK András nagyon leleményesnek bizonyult. Amikor először látta zsilettpengeevős trükkömet, felcsillant a szeme és örömében vidáman fújtatott. „Ez az, Rudi!” — kiáltotta — „ez még az ujjelvágásnál is hatásosabb”. Tudtam, nem kerülhetem el sorsom, nincs megállás. És valóban. András akcióba lépett, szervezett, tárgyalt, mozgósított és a reklámkampány neki-

Lenyelem a zsilettpengét…

lódult, nekem „csak” a trükköt kellett tökéletesen előadnom. A zsilettpengeevés is szédületes karriert futott be. Az átütő siker minden lehetőségét hordozza, hiszen valóban rémisztő látvány, ha egy különben egészségesnek látszó, elegáns, ápolt angolbajuszú fiatalember jó étvággyal elfogyaszt 10-20 zsilettpengét, majd még cérnát is nyel utána, végül fejedelmi étkét néhány falás zsömlével koronázza, esetleg vizet vagy tejet is iszik rá. De a szemek végképp akkor kerekednek ki, ha ezután a fiatalember akkurátusan, a korábban megevett cérnára szabályosan felfűzve kihúzza a szájából az összes borotvaéles pengét. Reklámtrükknek elsőrangú, nagyon látványos, és az álmélkodó nézőnek elsősorban a pszichéjére hat: óhatatlanul is arra gondol, mi lenne, ha az éles pengék közül neki kellene lenyelni akár csak egyet is… Brrrr! Bár a harmincas évek elején már jónevű bűvésznek számítottam, és a mulatók világában — fiatal korom ellenére — olykor már nemes egyszerűséggel „Rodolfo mesternek” tituláltak, anyagi gondjaim nem csökkentek. Napközben lelkiismeretesen kiszolgáltam az úridivat-üzletben, esténként meg bűvészkedtem.

… a cérna, amivel majd kihúzom

Már ha volt szerződésem. Mindezt azért bocsátom előre, mert András reklámötlete nemcsak a „Rodolfo-mítosz” megteremtéséhez járult hozzá, hanem előnyös szerződésekhez is juttatott.

Nézzünk egy hírlapban is megénekelt, ma már klasszikus esetet. András titokzatos képpel a lelkemre kötötte, hogy ekkor meg ekkor jelenjek meg szmokingban a jónevű budai kiskocsmában, és ott lehetőleg minél feltűnőbben, a vendégek szeme láttára mutassam be a zsilettpengeevést. Arról persze semmit sem tudtam, hogy némi „gyengéd rábeszéléssel” meghívta az „eseményre” Gádi Árpád újságírót, az egyik színházi hetilap munkatársát. És arról meg végképp sejtelmem sem volt, hogy az újságírón kívül a kiskocsmában vacsorázik majd még az egyik jeles varieté tulajdonosa is, akivel András a nevemben kockázatos fogadást kötött. Nem győzöm hangsúlyozni, a bátyám valóságos szervezőzseni volt. Gádi Árpád így számolt be tapasztalatairól a DÉLIBÁB 1934. október 6-i számában: HAMAR A MENTŐKET VAGY AZ ACÉLGYOMRÚ ÖNGYILKOS

„Az előkelő budai kiskocsma meghitt, hangulatos kerthelyisége fölé lassan ráborul az est. A pestiek egy kis hűvösebb levegőt szívni, kadart inni, kettesben andalogni,

romantikus hangulatokat keresni járnak át ide. Most is már alkonyodik, szállingóznak a vendégek, telnek az asztalok, szól a sramli, mikor egy választékos eleganciával öltözött, magas fiatalember egyedül érkezik, asztalt keres és egy kevésbé látogatott sarokban leül. A vendég lassan tanulmányozza, majd nagy szakértelemmel megrendeli a vacsorát és így szól: „Amíg készül, hozzon nekem egy jó üveg bort.” Kívánságát pillanatok alatt kielégíti a pincér, és a vendég derekasan nekilát a bornak, és igen rövid idő alatt már csak az üveg fenekén van belőle mutató. És ekkor kezdődik el az a hihetetlennek tűnő történet, amit én magam is láttam. Az elegáns vendég zsebéből kis csomag kerül elő és abból egyenként éles, villogó acélzsilettpengék. Mindegyiket megnézi, megtörölgeti és mintha patience-ot játszana, sorban maga elé rakja. A vendéglő közönsége már érdeklődéssel kezdi figyelni, de ő mit sem zavartatja magát. A pengéket egyen-

ként a szájába veszi és — nem akarok hinni a szememnek — lenyeli! Mindig többen és többen figyelnek fel erre a különös étkezésre. Itt-ott már halkan suttogják, biztos valami szerelmes és most így akar öngyilkosságot elkövetni. Egy másik hang; „Dehogyis, berúgott, hiszen olyan nagy üveg bort ivott meg.” Egy harmadik a fejére mutat és „elment az esze” mozdulatot tesz a kezével! A pincérek megrökönyödve bámulnak, előkerül a szakács és kijelenti: „Na, ennek se kell ma a vacsora!” Végre valaki elkiáltja magát; „Orvost, orvost! Mentőket!” A különös vendég közben nyugodtan mosolyogva, mintha csak egy varietében produkálná magát, megeszi az ötödik, hatodik, sőt a tizedik fényesen csillogó éles zsilettpengét. Az orvos kiáltozásra több asztalnál is felugranak, és sietnek az öngyilkosjelölt felé az ott tartózkodó orvosok. A hölgyek, kiknek a részvétét a csinos fiatalember felkeltette, érdeklődéssel vegyes

borzadállyal nézik az egyre-másra pengéket nyeldeső mosolygó embert. Egyszercsak megszólal, miközben udvarias mosollyal feléjük nyújtja a tányért: „Nem óhajtanánake velem tartani, szívesen megkínálom.” „Köpje ki, ne nyeljen többet, hiszen már így is életveszélyes az állapota a lenyelt pengéktől!” — szólt rá erélyesen az egyik orvos. A másik rászólt, nyissa ki a száját, mert nem értem, hogy miért nem vérzik. A fiatalember erre zsebéből nyugodtan egy orsó cérnát vett elő és odaszólt: „Egy pár pillanat türelem, rögtön kész leszek az előétellel, azután jöhet a vacsora”, s ezzel legombolyítva vagy egy méter cérnát, azt is lenyeli. Szájával furcsa kérődző mozdulatokat csinál, egyszerre odakap és a cérnára rákötve egyenként kihúzza a pengéket! Az odasereglettek közül mindenki csodálkozva fogadja ezt a nem várt megoldást, a hölgyek megkönnyebbülve sóhajtják: „Na, hála Isten, csakhogy nem történt baja.” Az erélyes orvos most is rászól: „Nahát, ez mégse járja, így megijeszteni és becsapni

az embereket.” Csak egy középtermetű, fekete hajú, monoklis, megfontolt beszédű úr megy oda hozzá és szól; Rodolfo mester, gratulálok, ezt kitűnően csinálta, ilyet még bűvész nem csinált, itt van, már aláírtam a szerződést, a maga feltételei szerint. Erre én is odamentem és miután bemutatkoztam, megtudtam, hogy a legnagyobb magyar varieté igazgatója fogadott Rodolfóval, a bűvésszel, hogy már a bűvészetben nincs új, mire Rodolfo kijelentette, hogy magas felléptidíjas szerződésben fogad, ő tud olyat csinálni, ami a közönséget ámulatba ejti. A vendéglő közönségének ámulata bebizonyította, hogy így van. S ha még látták volna a szerződést, amit aláírt, akkor mondták volna csak igazán, hogy lehet még bűvészettel is nem mindennapit produkálni.” Ez a történet szóról szóra igaz, legfeljebb az hibádzik, hogy az ominózus fogadást — mint már korábban is elárultam — András bátyám kötötte a nevemben, de a tudtom nélkül. Kétszáz pengőt kockázta-

tott, bár szerinte ebben semmi kockázat nem volt. Egyrészt töretlenül bízott bennem — nem is okoztam neki soha csalódást —, másrészt ismerte az emberét, bízott a korrektségében. Ezt a reklámfogást 1934 és 1939 között legalább tízszer végrehajtottuk. Természetesen később már én sem voltam olyan hamvasan ártatlan, mint az 1934-es első esetnél. Olykor még az is előfordult, hogy az éppen esedékes reklám-pengeevés nemcsak a saját, hanem valamely varieté vagy mulató tulajdonosának az érdekeit is szolgálta. Az ESTI KURIR 1939. március 1-jei számában közölt tudósítás szerint ezt a produkciót — véletlenül megint újságíró jelenlétében — a Zanzibár mulatóban is megismételtem. No nem az éjszakai műsorban, hanem este az étteremben, a békésen vacsorázgató vendégek szeme láttára. A mulató tulajdonosa kért meg, hogy így reklámozzam márciusi műsorát. A hatás nem is maradt el. A színpadon a pengeevést legalább harminc évig műveltem közmegelégedésre. Annak ellenére, hogy az akkori szakmai lapunkban, a kőnyomatos „MODERN MÁGIÁBAN” 1936-ban ha röviden is, de lényegében elárulták a titok nyitját. Még szerencse, hogy ezt a kiadványt szinte csak bűvészek olvasták.

„…Az előző számunkban közölt borotvapenge trükknél pl. úgy szabadul meg a szájba gyűjtött pengéktől, hogy a pengéket egy zsemlye üregébe csúsztatja. Egy kis zsemlyedarabkát megeszik, s aztán bárki is vizsgálja a szájüregét, érthető, hogy abban a pengéket nem találja.” — Ez azért kicsit kevés, részletesebb magyarázatot kérünk! — Kezdjük azzal, hogy a trükkjeimet, és így természetesen a pengeevést is többféle levezetéssel csináltam. Ennek nagyon praktikus okai voltak. A varietéműsorokat a nézők általában csak egyszer nézik meg, viszont a lokálokba szinte törzsközönség jár, és ha többször egymás után mindig ugyanúgy látja valaki a trükköt, óhatatlanul rájön a nyitjára. — Valóban élesek voltak a pengék? Miért nem sértették meg a szád? — A zsilettpengék természetesen élesek voltak. Sőt, amikor gyakoroltam, egyszer alaposan össze is vágtam magam. Akkor a Bethlen utca sarkán volt a MABI, berohanok az orvoshoz, hogy doktor úr, elvágtam a szám, azt kérdezi: hogyan, mondom zsilett-

pengéket nyelek, erre közölte, hogy ha valaki ilyen hülye, akkor nem csoda, hogy elvágja a száját. Akkor aztán megmagyaráztam neki, hogy mutatványhoz kell. Szóval a zsilettpengék élesek voltak, de azért rájöttem valamire: ha egy van a szájban, az nagyon éles, kettő kevésbé vág, mert a nyállal és némi bűvészi segítséggel összetapad, így már kétszer olyan vastag. Tíz egymáshoz szorosan tapadó penge szinte már nem is vág. Sokat kellett gyakorolni, nyelvvel, ajakkal, a szájüreg falával, amíg abszolút biztonsággal nem vágtam meg magam. — Hova rejtetted a szádban a pengéket? — Ó, annak többféle módja van. A közönség mindig benézhetett a számba, és láthatta, hogy üres. Persze, ha elöl mutattam a nyelvem, akkor a penge hátul volt, ha teljesen kitátottam a számat, a nyelvem alatt, ha felfelé tartottam a nyelvem oldalt helyezkedett el, mindig takarásban. Csak gyakorlás kérdése. Kezdetben becsomagolt pengével gyakoroltam. Amikor már nagyon ment, élessel. A cirkuszban a porondot és a nézőtér első sorát az ún. pisztni választja el. Úgy csináltam, hogy körbementem a pisztnin, odaadtam egy pengét meg egy vékony papírt valamelyik nézőnek, és felszólítottam, hogy győ-

ződjék meg, éles-e a penge. Ezután megkértem, helyezze a pengét a nyelvemre, majd azonnal „lenyeltem”. Es ezt a pisztnin ötször-hatszor megismételtem. Fel sem merülhetett, hogy tompa pengével, esetleg rekvizittel dolgozom. Arról nem beszélve, hogy keskeny zseblámpával be is világíttattam a számba. Természetesen nem lehetett semmit sem látni, a pengék jól elrejtőztek. Egyébként a penge csak akkor vág, ha húz. Ha lapjával emeled és odébbrakod, nem okoz sebet. Mindennek ellenére olykor előadás közben is megvágtam a szám, de ez nem olyan vészes, a produkció végén kimentem és öblögettem egyet. — Hogyan szabadultál meg a pengéktől? — Ennek több módja is volt. Az első lehetőség az üres zsemle, ebbe az üregbe kiválóan bele lehetett juttatni a pengéket. A második eltávolítási lehetőség a pléhtálcán álló pohár víz volt. Ha beleköpöd ebbe a pléhszínű pengéket, nem látszanak. Általában ezt a két lehetőséget váltogattam. — Most már csak azt kellene tudnunk, hogyan húztad ki a „gyomrodból” a szépen, akkurátusan cérnára felfűzött pengéket?

— Előre felfűzött zsilettpenge-füzérrel, ami megfelelően hajtogatva egy spulni belsejében lapult. Természetes mozdulattal a számhoz vittem a spulnit, és az üregből a számba ejtettem a zsilettfüzért. Most már csak ki kellett húzni. Négy-öt méterest is ki tudtam húzni a számból. Persze ehhez nagyon ügyesen kellett hajtogatni a füzért. Azért ezt is megvariáltam. Többféle színű cérna volt nálam, és a néző maga választhatta ki a színt. Ha például a néző kívánságára piros cérnát „nyeltem”, természetesen piros cérnafüzéres spulnit közelítettem a számhoz. — Honnan származik a trükk? — Nem én találtam ki, de — mint minden trükkömet, ezt is — a magam képére formáltam. Amerikából vásároltam amatőr bűvészektől egy dollárért. Ifjúi naivitásomra jellemző, hogy szépen becsomagolva feladtam Amerikába egy dollárt, pedig ezt már a harmincas években is tiltották. Az eredeti trükkben csésze tejbe ejtik a zsiletteket, de ez nekem nem tetszett, kitaláltam helyette a két szabadulási variációt. Tudtommal körülbelül 1940-ig ezt a zsiletttrükköt rajtam kívül senki sem csinálta. — Ha már erről beszélünk, felvetődik itt egy általánosabb kérdés is. Mennyire tekinthetők eredetinek a

bűvészmutatványok, milyen mértékben utánozzák egymást a bűvészek? — Nagyon naiv dolog egy bűvészt utánozni, mert ha ketten csinálják ugyanazt a mutatványt, akkor meg lehet mondani, melyik csinálta jobban. Én sohasem adtam összehasonlítási lehetőséget. Úgy lettem RODOLFO, hogy volt itt egy jónevű bűvész, a Corodini nevű Göndör Miklós, ám egyetlen mutatványát sem vettem át. Tiszteltem őt annyira és tartottam magam annyira okosnak és szakmához értőnek, hogy ki tudjak találni magamnak mást. Nem úgy, mint egyes mai bűvészek, akik szolgaian megcsinálják azt, ami a mutatvány leírásában megtalálható, de egyetlen „a” betűt sem hagynak ki, nem változtatnak. Ki tudja, talán nincs fantáziájuk vagy nem mernek változtatni, pedig így soha nem lesznek eredetiek. — Azért ez a zsilettevés nehéz, sokféleképpen el lehet rontani. Mindig sikerült a színpadon? — Hál’ istennek nagyon ritkán hibáztam. De azért, mint minden bűvész, én is elszúrtam olykor-olykor a trükköt. Ilyenkor a színpadon a rutin segít. A zsilettevés sem sikerült mindig. Hirtelenjében egy olyan esetre emlékszem vissza, amelynek még csattanója is van. 1935-ben felléptem a Clarusse-Kaba-

réban, ez a Rákóczi út 15-ben volt. Szép gázsit kaptam, esténként 5 pengőt. Meg lehettem elégedve. A mutatvány még egészen új volt. Lenyeltem a pengéket, lenyeltem a cérnát, és csak akkor vettem észre, hogy a zsilettfüzért elfelejtettem kihozni az öltözőből. Nem hagyhattam ott a színpadot! Végül is a pengéket a „gyomromban” hagytam, szépen meghajoltam, és a közönség lelkes tapsaitól kísérve elvonultam a világot jelentő deszkákról. Másnap Hegedűs Feri barátommal találkoztam a Nagyfuvaros utcából. Lelkesen meglapogatta a vállam és imigyen gratulált: „Te Rudi, tegnap láttalak a Clarusse-Kabaréban, hát az valami óriási, amit csinálsz! De nem haragszol, ha kérdezek valamit?” „Dehogy haragszom” — mondtam. „Kérdezz csak bátran!” „Szóval csak azt nem értem, hogy ha valaki már lenyelt húsz zsilettet, mi abban a pláne, ha még két méter cérnát is lenyel?”

AZÉRT IS LELOPOM A NADGRÁGTARTÓJÁT A harmadik reklámfogás nem egyetlen trükk, hanem egész trükkcsokor. A Rodolfo név szinte egybefonódik a színpadi lopással. A nézőtől, mindenki szeme

láttára, annyi mindent el lehet lopni! De ne vágjunk a dolgok elébe! Az Arizona mulató a mai Thália Stúdió helyén a Nagymező utcában valódi bédekkerszenzációnak számított. Itt építettek be a világon először forgó táncparkettet. A színpad közepét nagy süllyesztő foglalta el, de ez a színpad szintjétől feljebb is emelkedhetett. Ezzel látványosan oldották meg a szereplők cseréjét; az egyik lesüllyedt és máris kiemelkedett helyette a másik. Az Arizonában fellépni rangnak számított. 1933 elején — amikor zsilettpengeevős trükkömtől még a korábbinál is nagyobb önbizalomra tettem szert —, az egyik délután vettem egy mély lélegzetet és betelefonáltam az Arizonába. — Rozsnyai Miklós igazgató urat kérem — közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. — Ki keresi? — Adja, mert nagy kellemetlensége lesz… Csodák csodájára kapcsolta. —Tesszék! — mert a direktor pösze volt. — Mit akar? — Rodolfo bűvész vagyok…

— Ész? Tökéleteszen teljesz a műszorom… — és lelki szemeimmel már láttam, amint leteszi a kagylót. — Várjon még. Én zsilettpengéket nyelek… — Mit csinál? — Egyenként nyelem le őket… — ezzel szépen elmeséltem a számot, úgy, ahogy azt néhány oldallal előbb Önök már olvashatták, persze a nyitját nem árultam el. — Ész mikor tudná bemutatni? — kérdezte szinte sóváran. — Akármikor — válaszoltam kellő szakmai öntudattal. — Hol van most? — Otthon, a Nagyfuvaros utca 27-ben. — Várjon, magáért megyünk kocsival! Másfél óra múlva kezemben tartottam a három hónapos szerződést Budapest egyik legszínvonalasabb mulatójába. Mondanom sem kell, nagyon összeszedtem magam, és nem is vallottam szégyent. Igenám! Csakhogy az Arizonába törzsközönség járt, havonta új produkciót kellett bemutatnom. Nagyon igyekeztem, Rozsnyai mégsem volt teljesen elégedett.

— Valami különlegesszég kellene — töprengett —, valami frappánsz… Majd hirtelen a fejéhez kapott. — Mondd, Rudi — kérdezte, mert már akkor tegeződtünk —, tudsz te lopni? — Még nem próbáltam — szabadkoztam —, de ha úgy gondolod… Szó szót követett, majd átléptünk a tettek mezejére. Rozsnyai megtanított lopni. Pontosabban megmutatta az alapfogásokat. Ádi és Ódry mesterem segítségével, de elsősorban a saját invencióm alapján ezeket alaposan továbbfejlesztettem. Még ma, túl a hetvenötön is a világ tíz legügyesebb zsebtolvaja közé sorolhatom magam, holott a kezeim már kissé remegnek. De akkor! Persze betartottuk a fokozatosság elvét. Rozsnyai kezdetnek viszonylag egyszerű, ám az előadásban elementáris hatású trükksorozatot eszelt ki. Beöltöztettek boynak, és a ruhatár előtt én fogadtam a hölgyeket és az urakat. Lesegítettem a bundákat, a kabátokat, s közben ujjaimmal halászgattam a belső zsebekben és a retikülökben. Nem tudom, megfigyelték-e már? A boynak nincs arca. Amikor kijöttem a színpadra, senki sem azonosított azzal az udvarias

fiatalemberrel, aki a ruhatárban segédkezett. Most képzeljék el a közönség meglepetését, amikor produkcióm végén hozzáfogtam személyes tárgyaik kiosztásához. Hiszen nem is kerültünk egymás közelébe — hihették. Hát milyen hosszú ujjai vannak ennek a Rodolfónak? Bődületes siker, de sajnos a számot a rendőrség egy héten belül betiltotta. Ugyanis egyetlen — ám alapvetően fontos — részletről megfeledkeztünk. Ma ha valaki elmegy mondjuk a Maxim bárha, a pénzéért biztosan végig is üli a műsort. Akkoriban viszont a törzsközönség mulatóról mulatóra járt, sokan nem nézték végig egyhuzamban a műsort. Keresték mondjuk a haverjukat, vagy a nőjüket… Így azután a ruhatárban begyűjtött tárgyak közül a kiosztáskor mindig megmaradt valami. Ugye a kedves vendég a számom végén esetleg már a harmadik mulatóban járt. Persze előbb-utóbb észrevette a lopást, és reggel természetesen feljelentést tett. A rendőrség nyomozni kezdett. Munkájukat jelentősen megkönynyítette, hogy Rozsnyai szépen becsomagolva minden reggel beküldte a VI. kerületi Rendőrkapitányságra az előző esti „zsákmányt”.

A lopást tovább kellett fejlesztenem. Áttértem a színpadi lopásra. Ez az előzőhöz képest már magasiskola, hiszen a közönség szeme láttára szabadítottam meg a kedves vendéget órájától, irattárcájától, töltőtollától, zsebkendőjétől, cigarettatárcájától stb. Kihívtam segíteni valami trükkhöz, és szépen levezettem a lopást. Amikor a trükk végén elköszöntem tőle, csak úgy mellékesen megkérdeztem: — És nem hiányzik valamije? Szegény néző ilyenkor se eleven, se holt. Dehogy hiányzott! Annál nagyobb meglepetést keltett, amikor egyenként visszaadogattam a tárgyait. És amikor azt hitte, hogy szenvedései véget értek és letámolyoghat a színpadról, még utánaszóltam: — Azt hiszem, ez a nyakkendő is az Öné! Természetesen a nyakkendőjét akkor loptam le, amikor éppen visszaadtam a tárcáját. A színpadi lopás egész pályámon végigkísért, és mindig remek poénokkal koronázta produkciómat. Persze később már egyes nézők ellenintézkedéseket tettek. Amikor felhívtam őket a színpadra, gyorsan mindent kiraktak a zsebükből. Bár kissé előreugrom az időben, bocsássák meg, mert ide tartozik. 1951ben az egyik esztrádműsor előtt egyenesen Rákosi

Mátyás üzent, hogy az első öt sorból ne hívjak ki senkit. Kik ülhettek az első öt sorban? De térjünk vissza az Arizonába! Igen elégedett voltam magammal. Néhány hét múltán ugyanezt már nem mondhattam el Rozsnyairól. A szám öregedett. És ha a szám a mulatóban öregszik, már kevesebbet ér. Ismét ki kellett találni valamit. Rozsnyai nemes egyszerűséggel közölte: — Rudikám, ne isz tiltakozz, holnaptól nadrágtartókat lopsz! Bevallom, kétségbeestem. Kérem szépen, hozentrógert lopni abszolút magasiskola, annyival nehezebb a tárcalopásnál, mint mondjuk a Boci boci tarka elkalimpálásánál Mozart Zongoraversenyének előadása. Minimum hat gomb tapad a testhez, ráadásul a kritikus pillanatban lecsúszhat a nadrág. Ennek ellenére eltökéltem, holnaptól nadrágtartókat lopok. Már csak anyagi okokból is. — Mennyi isz moszt a gázsid? — kérdezte Rozsnyai. — Esténként 5 pengő, igazán emelhetnél… — néztem reménykedve a szemébe. — Kérlek, volna egy ajánlatom! Egy hónapig nadrágtartókat lopsz, és mi számoljuk. Namármoszt,

annyi pengő lesz a napi gázsid, ahány hózentrógert egy egész hónap alatt lelopsz! Kecsegtető ajánlat, akkor is, ha még nem tudtam nadrágtartót lopni. De elhatároztam, a nagyobb gázsiért, ha megrohad a pali, akkor is lelopom a nadrágtartóját! Rozsnyai megmutatta, és én lelkesen gyakoroltam a pincéreken az alagsorban. Kezdetben próbálkozásaimat nem kísérte siker. Az első héten egyet sem sikerült lelopnom. Pedig annyira igyekeztem. De azok a fránya gombok! Elöl négy, hátul kettő. Elöl kell kezdeni. Először csak egyet, majd kettőt sikerült kigombolnom. Elöl a negyedik gombolása kritikus, ekkor lecsúszhat a nadrág. Többször előfordult, hogy már a siker küszöbén éreztem magam, mégis abba kellett hagynom. De a második héten beérett a trükk. Frenetikus sikert aratott. Amikor először sikerült, magam is megdöbbentem a hatástól. Sohasem felejtem el a közönség hahotáját, és a kedves vendég bíborvörösen is csodálkozó arcát. A hónap végére tizenhét nadrágtartót sikerült lelopnom, ez esténként tizenhét pengő gázsi, álomszép…

Most eszembe jut az egyik legnevezetesebb nadrágtartólopásom. 1933-ban magas rangú külföldi vendég, von Pappen, a Német Birodalom alkancellárja látogatott az Arizonába díszes társasággal. Magyar részről Bárcziházi Bárczy István kísérte. És persze rengeteg polgári ruhás, mit polgári ruhás, frakkos detektív vette körül. A fekete frakkhoz — mily szörnyűség — fekete csokornyakkendőt viseltek. Namármost a harmincas években a mulatók világában mindenki tévedhetetlen biztonsággal tudta, hogy fekete frakkhoz csak fehér csokornyakkendő illik, feketét csak a pincérek hordtak, meg természetesen a von Pappen mellé kirendelt gorillák, akarom mondani biztonsági emberek. Ugye én éppenséggel nem voltam árjának mondható, ezért különösebben nem ugrálhattam, de belém bújt a kisördög. Felhívtam a színpadra segíteni az egyik gorillát. Kétségbeesetten nézett von Pappenre, aki jóváhagyóan hunyorított. Szépen levezettem a számot, a gorilla egész ügyesen segített, s közben meg-megszabadítgattam egy-egy tárgyától. És csodák csodájára a nadrágtartóját is sikerült eltávolítanom. Amikor véget ért a szám, kezdtem visszaadogatni a dolgait. Tárca… Fésű…

Notesz… Majd amikor már ment volna a helyére, visszahívtam. — Ez is az Öné, uram? — kérdeztem, és büszkén előhúztam a világ legkoszosabb, legszakadtabb, biztosítótűvel összetűzött nadrágtartóját. Frakkos emberem céklavörös lett. Máig sem tudom, mit kapott von Pappentől. De azt tudom, mit kapott volna akkor, ha az egyik kilopott tárgyat véletlenül fel is mutatom. A hatlövetű stukkert, amelyet sikerült ugyanolyan feltűnés nélkül visszalopnom a zsebébe, ahogyan kivettem. Nem tudom, mit tehettem volna, ha tiltakozni kezd, ha kikéri magának. Szerencsémre erre nem került sor. A műsor pergett tovább, én — annak rendje és módja szerint — elsüllyedtem, és a meglepett gorilla előtt hirtelen kiemelkedett Lenkei Magda teljes szépségében, mint Jeanne d’Arc, tetőtől talpig páncélban. Már nem reklamálhatott…

„VÉGIGLOPJA” A BELVÁROST Színpadi tolvajként aratott zajos sikereim alaposan megmozgatták „reklámfőnököm”, Ádi bátyám fantáziáját. Valóban kifogyhatatlan reklámra lelt. — Rudikám! Te csak győzd le szűzies tartózkodásodat, és tedd, amit mondok! A többit meg bízd csak rám! Legyőztem… És tettem… A FRISS ÚJSÁG 1933. május 18-i számában jelent meg a következő cikk. RODOLFO MESTER ELTÜNTETTE EGY VILLAMOS KÖZÖNSÉGÉNEK ÉRTÉKES TÁRGYAIT

„Néhány nappal ezelőtt az egyik 6-os villamoson egy karcsú, magas fiatalember utazott. Jegyet kért a kalauztól és 5 pengőssel akart fizetni. A kalauz nem fogadta el az 5 pengőt, mire a fiatalember mindenki szeme láttára felmutatta a pénzt. — Hiszen ez 1 pengős — mondotta —, miért akart 5 pengőből visszaadni?…

A kalauz erősködött, hogy 5 pengőst mutatott, mire nem mindennapi játék indult meg az utas és a kalauz között. A fiatalember hol felmutatta, hol boszorkányos módon eltüntette a pénzt a kalauz előtt, aki a végén már nem is egy, hanem mindkét kezében több darab 5 pengőst látott. Óriási hahota támadt, különösen akkor, amikor az utas benyúlt kabátja zsebébe s onnan a kalauz villamosjegyeit vette elő és adta át. — Rodolfo vagyok, a bűvész — mondotta a Friss Újság munkatársának.” „Legnagyobb meglepetésemre a szemüvegemet és a pénztárcámat veszi elő zsebéből, azután a kalauznak odaadja a lyukasztóját, a mellette ülőnek pedig az óráját és egyéb tárgyait. A kalauz percekig nem tud szólni, majd kétségbeesve mondja: — Ez mind szép, de ha a táskámból kiemelt néhány pengőt, akkor… A többit elhallgatja.” Ennek a kalandnak az előkészítése Áditól rengeteg munkát igényelt. Először is Z. Sz. B., az újságíró be-

cserkészése, érdeklődésének felkeltése és az eseményen való megjelenésének elérése. Ehhez járul még a négy detektív részvétele is. Nem tévedés, négy detektív. Mert a villamoskocsinak négy ajtaja volt, és meg kellett akadályozni, hogy esetleg valaki akkor hagyja el, amikor éppen valamely tárgya a zsebemben lapul. Nem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy amíg én a villamoson produkálom magam, közben egy „hivatásos” is akcióba lép. Még elgondolni is borzasztó, ha az egyik utas így szólt volna: — Jó, jó, hogy visszaadta a szemüvegtokomat. De most még adja vissza a pénztárcámat is! Mármost ugyan bűvész vagyok, de csodát tenni nem tudok. Amit nem én tulajdonítottam el, azt vissza sem tudom adni. Ennek elkerülése céljából „alkalmazta” bátyám a detektíveket. A következő részlet a NEMZET ellenzéki lap 1937. augusztus 20-i déli kiadásából való. Több szempontból is figyelemre méltó. G. O. a csak kezdőbetűivel jelzett újságíró ugyanis a reklámkapcsolás vagy egyszerűbben a kettős reklám fogásával élt. Ádi úgy gondolhatta, ha lúd, hát legyen kövér. Reklám nekem, és reklám Palugyai Károly Ottó szűcsnek, aki nem volt más, mint a sógorom, mivel 1936-ban el-

vette Emma húgomat. Ugyanakkor a cikk igen talentumosan bepillantást enged akkori életvitelembe is. G. O. nem bízott semmit a véletlenre, már a cikk címével „lenyűgözte” gyanútlan olvasóit: FANTASZTIKUS RÓKALOPÁS A PALUGYAI KÁROLY OTTÓ SZŰCS EGYETEM UTCAI ÜZLETÉBEN

Végiglopta a Belvárost Rodolpho, a sértődött világsztár „— Ezt a két nyakkendőt kérem — szóltam a körúti divatüzletben és megálltam a kaszszánál. Elegáns fiatalember vette át a pénzt. Udvarias „köszönöm” után távozni akartam, de az ismerős hangra megálltam. — Rodolpho — szóltam elhűlve —, maga mit csinál itt? Rodolpho meghajolt, mint annak idején a kontinens varietéiben szokta és kissé szégyenlősen válaszolt. — Amint tetszik látni, kereskedő lettem. — ??!!!

Rövid mese után kibontakozott előttem a néhai varietécsillag regényes története. Szerelmes lett. Utolérte a Budapestre kerülő művészek közös végzete. Egy kislány az első sorban… s a társulat harminc nap múlva Rodolpho nélkül folytatta útját. Rodolphóból nyárspolgár lett, s csak apró sóhajtások jelzik előadásában a régi élet iránti vágyakozását. Kicsit gyanakodva kérdezem: — Mondja Rodolpho, tudna még lopni?… Rodolpho vérvörös lesz. Pár pillanat múlva felel: — Megpróbálhatjuk! Rövid vita és szabadkozás után beláttam, hogy menthetetlenül belevesztem a könynyelmű gyanakvásba. Rodolpho lopni akar bármit, amit megmutatok neki éspedig azonnal. Máris öltözik és mielőtt feleszmélnék, már az utcán vagyunk. — Mit lopjak? — kérdezi rekedten, és rémülten nézem karcsú ujjait a mellettünk haladó hölgy retikülzárjánál. Dobogó szív-

vel bámulom a sarki rendőrt. Úristen, mi lesz itt?! — Nem lesz semmi baj — nyugtat meg Rodolpho — mindent visszaadunk. Megsemmisülve nézem a zavaros jelenetet. Rodolpho meghajlik, egy kis erszényt nyújt át a hölgynek, valamit morog, a hölgy tátott szájjal hallgatja. Menekülni akarok. Rodolpho megragadja a karomat, és vonszol maga után. A bűvészek és az újságírók védőszentje kísérhetett bennünket e vérfagyasztó portyázásnál, mert öt zsúfolt autóbuszt és hét villamost úsztunk meg rendőr nélkül. Ezüst cigarettatárcák, patkóerszények, zsebórák és retikülök tömkelegét adtuk vissza ámuló tulajdonosaiknak. A cikk végén Rodolpho, akarom mondani Rodolfo egy hölgy válláról lelopja az ezüstrókát… Természetesen a sógora szűcsüzletében… G. O. bőven élt a „költői túlzás” módszerével is. Töredelmesen be kell vallanom, hogy akkor még a magyar varietékon kívül a kontinens egyetlen más varietéjában sem léptem fel, azon egyszerű oknál fogva,

hogy — leszámítva egy egészen rövid pozsonyi tartózkodást — még külföldön sem jártam. Ami meg a nősülésemről kanyarított könnyfakasztó történetet illeti. Hát istenkém! „A kislány az első sorban…” Erről még mesélek, egyelőre elégedjenek meg annyival, hogy húgom osztálytársa volt, és tizennégy éves kora óta ismertem. Végezetül ami az alcímben jelzett „sértődött világsztár” kitételt illeti, hát az kétszeresen is hibádzik. Ugyebár „világsztár” az előzőekben már jelzett okokból nem lehettem, ami meg „sértődöttségemet” illeti, dehogy voltam sértődött. Az úridivat-üzletben jól kerestem, mint bűvészt is egyre többször foglalkoztattak, és mint boldog fiatal házas szinte anyagi gondok nélkül éltem. Nem volt mire megsértődnöm… Most ismét felrúgom kissé az időrendi sorrendet, és átugrom a negyvenes évekbe. Amikor 1942. május 5-én a KECSKEMÉTI KÖZLÖNY-ben az alább idézett cikk megjelent, bizony már nem sok okom volt a boldogságra. Mint „nem árja” főképp a munkaszolgálatok közötti szünetekben léptem fel itt-ott, részben árja barátaim jóvoltából, akik átadták nekem fellépési lehetőségeiket. Ennek a cikknek nagyon örültem,

már csak azért is, mert nem szerveztük; az anonim, de jó újságírói kvalitásokat felmutató szerző a szívéből írt:

AKINEK EGY PERC ALATT ÖTSZÖR LOPTÁK EL AZ EZÜST CIGARETTATÁRCÁJÁT

Százan is nézik és nem tudják „tetten érni” Rodolfót Fényes jelenetek színhelye volt tegnap este az egyik kecskeméti szórakozóhely. Egy elegáns, magas, frakkos úr szólította meg a vendégsereg egyik férfitagját, s amikor pár szó után elköszönt tőle, e szavakkal fordult utána: — Oppardon, uraságod nálam felejtette a tárcáját. Azzal átnyújtott neki egy nehéz, ezüst cigarettatárcát, amiben a megszólított meglepődve ismerte fel a sajátját. — Köszönöm — mondta, és indulni akart, de a frakkos újra megszólította:

— Hát igazán nem kell? — azzal újból nyújtotta neki a tárcát, amit egy pillanattal előbb tett zsebre az illető. A jelenet gyors egymásutánban még háromszor ismétlődött meg, a tárca tulajdonosa már azt se tudta fiú-e vagy lány. A frakkos egy perc alatt ötször emelte ki zsebéből a tárcát. Azután szép sorjában viszszaadta a töltőtollát, az óráját és a pénztárcáját is… Rodolfo mester az ördöngősen ügyes „zsebtolvaj”, aki pár nap óta a Fürdőkertben produkálja magát. A közönség majd lefordul a székről nevettében, amikor Rodolfo a világhírű magyar zsonglőr és bűvész „fosztogatja” áldozatait. Remek mutatványokkal kápráztatja el a Fürdőkert közönségét. Százan nézik, de nem lehet „tetten érni”. Végül legendás lopásaim ismertetését egy háború utáni, 1947-es cikk idézésével fejezem be. A hang már jóval visszafogottabb. Tatrangi Dávid a HALADÁS 1947. május 29-i számában így tudósított:

A KIFOSZTOTT RENDŐRPARANCSNOK

Felsőgödön a minap rendőrnap volt, amelyen részt vett Münnich altábornagy is, a rendőrség közszeretetben álló főparancsnoka. Az ünnepségen Rodolfo is szerepelt, az ismert bűvész, akinek az „eltüntetés” a specialitása. Rodolfo egész sereg meglepő mutatványt produkált, nagy sikert aratott. Münnich maga is el volt ragadtatva, magához hívatta a bűvészt, melegen gratulált neki és hosszasan kezet szorított vele. Mikor aztán Rodolfo elvált az altábornagytól, hirtelen visszafordult és vérbeli artistához méltó bűvmosollyal nyújtotta át a rendőrfőparancsnoknak a pénztárcáját, a karóráját és egyéb értéktárgyait, amelyeket a kézszorítás közben eltüntetett, az altábornagy mellett ülő detektívezredesnek pedig ugyanolyan bájmosollyal nyújtotta át a nyakkendőjét, amelyet elszedett tőle, anélkül, hogy észrevette volna. Nyugodjunk meg tehát, nincs nálunk hiány szakemberekben sem.

Dr. Münnich Ferenc valóban angyali derűvel tűrte a tortúrát. Istenem, hogy megöregedtem! Ma gyakran sétálok unokáimmal a Münnich Ferenc utcában…

— A hangulatos és szórakoztató elbeszélés azért némi hiányérzetet kelt. Kissé tartózkodó vagy, amikor a „szakmai” részletekre kerül sor. — Miért? Nem kívánhatod, hogy zsebtolvajtanfolyamot nyissak… — Azért iszonyú ügyesség kellett ehhez… — Életem! Úgy csináltam, mint a zsebesek. De művészi fokon! A zsebes elszakíthatja a láncot, kivághatja a zsebet, ezért is hívják zsebmetszőnek. Gyakran partnerrel dolgozik, aki a döntő pillanatban elvonja az áldozat figyelmét, meglöki vagy a lábára lép… Én kizárólag egyedül, ráadásul a közönség szeme láttára tevékenykedtem. „Áldozatomat” kihívtam segíteni. A szám szerves részeként ezt-azt, mondjuk kendőt, kártyát, pénzt stb. jó feltűnően kibűvészkedtem a zsebéből vagy a zakója alól. És közben természetesen két ujjal halásztam. Ha jött valami, jött… Ha nem, sohasem erőltettem. — És a nyakkendő?

— Csak azt a nyakkendőt loptam le, amit le lehetett lopni. Az első színpadi percemben, a bevezető, szinte automatikus trükk alatt figyeltem a közönséget. Kinéztem magamnak a palit. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy például azt a nyakkendőt jobbról balra vagy balról jobbra kötötték-e. Az alkalom szüli… — És a villamoson? Hogyan tudtál a közelébe férkőzni. — Dehogy akartam a közelébe férkőzni? Megint csak azt mondhatom, az alkalom szülte. Ha nem tudtam a közelébe férkőzni, biztos nem is vettem ki a tárcáját. — Nehéz lehet egy karórát lelopni… — Nem minden karórát loptam le. Csak amit le lehetett szedni. Például a te patentzáras karórádhoz hozzá sem nyúltam volna. De nézd ezt a bőrszíjas karórát, milyen könnyen jön… Két ujjal megnyomom… Hm… Persze, ha agyonhasznált, a bőre már puhább, és nem megy. Ha nem ment, otthagytam… — És a nadrágtartó? — Az alapelv ugyanez. Bizonyára feltűnt, hogy egy hónap alatt tizenhétszer sikerült. De elhallgattam, hányszor nem sikerült. Persze „áldozatom” ezt nem vette észre, legfeljebb a helyén csodálkozott, milyen

furcsa, hogy öt nadrágtartógombja is kinyílt egyszerre. — De amikor már mind a hatot kigomboltad, még mindig ki kellett húznod. Nem értem, hogy nem veszi észre valaki, ha a tapadós gumi nadrágtartó a mellén fölfelé mozog. Mert ha jól értem, hátulról vetted ki… — Hátulról. De előbb elvontam a figyelmét. Közben valamit teljes koncentrációval csinálnia kellett. És ne felejtsd el, a néző számára a „szereplés” nagyon szokatlan helyzet. Ebben a stresszállapotban elsősorban a kapott feladatra összpontosít és szinte tudomást sem vesz a körülötte zajló eseményekről. — És sohasem gondoltál arra, hogy ezt a különleges képességedet, hogy úgy mondjam, ne csak a színpadon kamatoztasd? Mondjuk ha súlyos pénzzavarba kerültél, eszedbe sem jutott, hogy csak fel kellene szállnod a zsúfolt villamosra, kicsit halászgatnál… — Soha! Ebből a szempontból a profi bűvészek és a bunyós élsportolók alapállása nagyon hasonló. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk Papp Lacit megkérdeznéd, vajon menő ökölvívóként részt vett-e valaha is utcai verekedésben, határozott nemmel válaszolna. A profi nem élhet vissza a tudásával. Egyébként

sohasem voltam a szó teljes értelmében „nagyon gazdag”, de szerencsére becsületes munkával mindig kerestem annyit, amiből tisztességesen megéltünk. Végül is ha mélyebben belegondolsz, már a harmincas években „másodállásban” is dolgoztam. Főállásban az úridivat-üzletben… A bűvészkedés akkor még csak — ha úgy tetszik — másodállás volt…

BŰVÉSZ — „MÁSODÁLLÁSBAN” „Bűvész-másodállásomban” nem csak az előkelő Arizonában, hanem ennél sokkal kevésbé elegáns helyeken is fölléptem. Sokszor vállaltam olyan alkalmi szereplést, amit ma „hakninak” neveznek. Például a harmincas években majd minden szakma képviselői megrendezték a maguk bálját. Ezekre gyakran kaptam meghívást. Hirtelenjében a cukorkások, az illatszerészek és a drogisták bálja jut az eszembe. A Clarusse kertkabaréra jó szívvel emlékszem. A mai Marika eszpresszó helyén, a Rákóczi út 15. udvarán helyezkedett el. Szemben vele díszelgett a sokkal előkelőbb Ostende kávéház, itt énekelt akkoriban Kalmár Pál. A Clarusse közönsége főképp a nyolcadik kerületi középosztályból verbuválódott, de a Teleki

téri piac kofái, eladói is gyakorta látogatták. Tekintettel a szinte állandó törzsközönségre, a műsor hetente változott. Ami a „világvárosi produkciót” illeti… Hát istenkém! A műsorok gerincét valamiféle pikáns egyfelvonásos alkotta. Gárdonyi Lajos, Fodor Arthur, Ormos Béla, illetve a játszó hölgyek közül Herendi Manci és Barna Anci stb. rutinosan alakították mindig egy kaptafára készült szerepeiket, a hülye férjeket és a kikapós feleségeket, a diszkrétnek egyáltalán nem mondható házibarátokat, a kétértelmű helyzetekben angyali ártatlansággal csetlő-botló félreértett kisembereket. Nagy teret kapott az anyagcsere is, különösen annak „végtermékei” szolgáltak állandó humorforrásul. A közönség természetesen dőlt a röhögéstől. Aztán kellően elandalodott, amikor a mély hangú László Bandi énekelt nekik. A zongoránál egy „valódi orosz nagyherceg” kísérte, legendák keringtek briliánsgyűrűjéről, amit egyszer kénytelenségből zálogba csapott, és többé az életben nem tudta kiváltani. És azután következett Rodolfo „mester”, a „világhírű”, a „nyugat-európai turnéjáról éppen hazaérkezett”, az „egyedül csak itt, és csak rövid ideig látható”, a „két külföldi vendégszereplése között a Clarusse kertkabaré nagyérdemű közönségét szeren-

cséltető” zsonglőr, bűvész és illuzionista. Igen, ez mind én voltam, a mindössze huszonegy éves Grosz Rezső, a Nagyfuvaros utcából. Zajos sikerem miatt eredetileg hetes szerződésemet hét hétre prolongálták. Ez volt életem első sorozatfellépése, és talán ezért emlékszem vissza olyan szeretettel a Clarussera. Mivel hetente új premiert tartottunk, zsinórban hét egymástól tökéletesen eltérő produkciót kellett bemutatnom. Ezt talán csak az artisták tudják értékelni. Az átlag artista ugye betanul egy produkciót, és ezzel járja a világot. Mivel maga nem tud változni, a helyét változtatja, vagyis mindig új közönséget keres magának. Jómagam viszont hét héten keresztül nagyjából ugyanannak a közönségnek bűvészkedtem, ezért a produkciót kellett változtatnom. A Clarussenak köszönhetem egyik legfontosabb életelvemet: a bűvész tanuljon meg és tudjon színpadképesen minél több trükköt. Ma, hetvenöt évesen, mintegy ötezer trükköt tudok. Ez ötszáz hét a Clarusse-ban, figyelembe véve, hogy egy produkció mintegy tíz, tizenkét trükkből áll. De hol van már a Clarusse?… És hol van az Alpesi falu, ez a valaha oly elegáns hely? A harmincas években hosszabb-rövidebb ideig több alkalommal is szerepeltem itt. Először 1933-ban

léptem a publikum elé ebben az óriási faépületben, mely leginkább valamiféle sportcsarnokra hasonlított. A Városligetben, az Angolparkban állt, oldalán a Plantage bár díszelgett. Mayer úr, a sváb származású tulajdonos bajor és tiroli elemek keverékéből alakította ki az Alpesi falu arculatát. Ínycsiklandó osztrák ételek, bajor sörkülönlegességek, tiroli népviseletben kiszolgáló csinos, de megközelíthetetlen pincérnők, és mindehhez valóban világvárosi artistaműsor. Csak artistaműsor! Persze zenekari kísérettel, nyitánnyal, ahogy dukál. Zsonglőrök, excentrikusok, kutyaszám, kerékpármutatvány, táncoló marionett-figurák és természetesen bűvész… Akkoriban az Alpesi faluban fellépni rangot adott, a szakmai respektust még a Nagycirkusznál is jobban növelte. Mayer úr nagyon megbecsülte az artistákat. Megfelelő körülményeket teremtett a munkánkhoz, rendes gázsit fizetett, és búcsúzóul segített máshol is szerződést szerezni. Szerettük nagyon. Ezt később alkalmunk volt ki is mutatni. Mayer bácsinak az ötvenes években bizony nagyon rosszul ment. A régi artisták ekkor törlesztettek valamit az adósságukból, gyűjtöttünk neki, segítettük, ahogy tudtuk.

Az Alpesi faluban működött a világ talán legjobb kellékese, Drasitz úr. Tudvalevőleg a bűvész rengeteg kellékkel dolgozik. Egész pályafutásom alatt igyekeztem a „műszakkal” a legharmonikusabb kapcsolatot kialakítani, a színfalak mögött állandóan trükkökkel szórakoztattam őket, mert tudom, a művész bizonyos értelemben függ a jóindulatuktól. Különösen a bűvész, hiszen a rontás bizony tényleg csak apró nüanszokon múlik. A megbízható kellékes fél siker! Nem kell idegeskedni, minden kellék a megfelelő időben rendelkezésre áll. Nos, Drasitz úrban száz százalékig megbízhattam. Mindent tudott, mindenre emlékezett. És sohasem hibázott… Illetve egyszer mégiscsak, bár különösebb baj nem lett belőle. 1935-ben az Alpesi falu egyik premierjére nagyon készültem, mert egy külföldi impresszárió is megnézett. Produkciómban közvetlenül egymás után négy világszámot is bemutattam. Először lezser eleganciával eltüntettem az asztalról a bömbölő világvevő rádiót, majd unott képpel horgászbotot ragadtam, és a levegőből élő halakat pecáztam, szám szerint hármat. Annak ellenőrzésére, hogy nincs csalás, nincs ámítás, a halak valóban élnek, a színpad közepén vízzel telt akvárium állt és a halakat a horgászbotról

ennek a vizébe dobtam. A közönség örömére vígan ficánkoltak. Ezt követően „hipnotizált” arabot lebegtettem a levegőben, előbb három, majd egyetlen kard hegyén, végül ugyanennek az arabnak a fején „fát vágtam”. A premieren lényegében minden sikerült, a rádiót eltüntettem, a halakat kifogtam a „semmiből”, az arab lebegett, majd a fején aprófát hasogattam. Csak egyetlen malőr csúszott be! A rádió a színpadon az istennek sem akart megszólalni, egy árva hang sem jött ki belőle. Mondanom sem kell, hogy a trükk „néma rádióval” kevésbé hatásos. A produkció után nézem a rádiót, hát csurom víz. Még szerencse, hogy csak nem szólt. Ki is vághatta volna a biztosítékot. Képzeljék csak el: Rodolfo sötétbe borítja az Alpesi falut és az Angolparkot! Kissé megrovóan pillantottam „a világ talán legjobb kellékesére”, mire töredelmesen bevallotta, hogy amikor a színpadot berendezte, és éppen a dögnehéz akváriumot cipelte, megbotlott és a víz kiloccsant. És hova loccsan premieren az a fránya víz? Természetesen az én eltüntetendő rádióm hangszórójába… A Moulin Rouge-t különösebben nem kell bemutatnom, hiszen ma is tartja magát. De hol van már

Ezt a rádiót tüntettem el az Alpesi faluban

Flaschner Ernő igazgató úr és társa Evetovics János? Ez a két derék üzletember nagy-nagy lelkesedéssel és

sok pénzzel varázsolt párizsi lokált a Nagymező utcába. Tizenhat válogatottan szép táncosnő. A lányok a műsorban négy különböző jellegű táncot adtak elő. Ez ugye négyszer tizenhat gyönyörű kosztüm, persze, sok anyagot nem pazaroltak rájuk. Elsőrangú színészek, komikusok. A két Latabár, Feleki, Halmai Imre stb… És természetesen artistaszámok is, köztük az egyre ismertebb Rodolfo. Később a színészszövetség elnöksége megtiltotta, hogy színművészek lokálokban szerepeljenek. Flaschner és Evetovics nem esett kétségbe, ettől fogva csak artistákat szerepeltettek, de műsorra tűztek színészi képességeket is feltételező komikus artistaszámokat is. Most érkezett el az elementáris humorú Alfonzó ideje, aki korábban untermannként (fogóemberként) dolgozott. 1938-ban a Moulin Rouge műsorában többek között az Antoni–Angela táncospár, Marietta, a női clown, a Trio Mexicanos tánccsoport — természetesen a tizenhat görlön felül —, Alfonzó, az alacsony termetű Fokker Géza akrobata és jómagam szerepeltünk. Namármost produkcióink mellett „mást” is csináltunk. Az volt a fő humorforrás, hogy egyébként ügyes emberek, másban milyen ügyetlenek. Nekem táncolnom kellett. Képzelhetik… Természetesen

Alfonzó vitte a prímet. Végül komikus dalárdát alkottunk. Én magas termetemet még cilinderrel is megtoldottam, mellettem a csöpp Fokker kis keménykalappal kicsinyítette magát. Természetesen a karmester nélkülözhetetlen szerepét Alfonzó töltötte be. A közönség megcsodálhatta bámulatos ütéstechnikáját, miközben kórusunk dörgő hangon a következőket dalolta: „Ég a mész, ég a mész, Barna kislány hová mész? Égetem a meszedet, Csókolom a … kezedet!” És hasonlókat. Igenám, de Alfonzónak a nagy igyekezetben szétszakadt hátul a frakkja. Szét kellett szakadnia, ez így volt kitalálva. Levette, én meg előzékenyen odaadtam neki a magamét. Kezdi újra a vezénylést, és akkor a bűvészfrakkból fokozatosan egész állatsereglet bújt elő. Galamb, nyúl, kiskutya. Es ahogy Alfonzó karmester úr mindezt lereagálta… Mondanom sem kell, ez nem a saját bűvészfrakkom volt. Vogel Eric készítette, direkt ehhez a szám-

hoz, mint jelmezt. Különlegesen nagy zsebeiben egész állatkert fért el. Azért még egyetlen történet erejéig térjünk vissza kedvenc mulatómba, az Arizonába. A fő attrakció kétségkívül Miss Arizona, Rozsnyai direktor felesége volt. Mondanom sem kell, hogy a szerelmes férj neje produkcióit pazar kiállításban jelenítette meg. Miss Arizona a színpad közepén fűszőnyegen ülve énekelt, és a dal ritmusára hajlongott. Mögé vászonból készült díszletfát helyeztek el, amelybe belebújt Feri, az egyik parkett-táncos, és a szám ütemére szintén ringatózott. Képzeljék el a látványt, Miss Arizona és a mögötte álló fa egy ütemre hajladozott. Akkoriban titokzatos lopások borzolták föl az Arizona dolgozóinak és társulatának az életét. De ezek nem az én színpadi lopásaim, hanem valódi lopások voltak. A táncparkettre vonuló párok asztalon felejtett arany cigarettatárcái rendre eltűntek. Tolvaj garázdálkodott az Arizonában! És a nyomok egyértelműen Ferihez, a parkett-táncoshoz vezettek. Rozsnyai nem volt rest, azonnal kirúgta. Ez idáig rendben is lett volna, de gondoskodni kellett a magáról megfeledkezett parkett-táncos pótlásáról a fában.

Miss Arizona egy percig sem maradhatott hajladozó fa nélkül! Hogy, hogy nem, Rozsnyai választása rám esett. — Rudikám! Te ugyanolyan magasz vagy, mint a Feri, jó a ritmuszérzéked isz, ma te bújsz a fába! Nem volt éppen leányálom: a szörnyen meleg vászonfában alig kaptam levegőt. Derékig meztelenül, egy szál fehér alsónadrágban és lakkcipővel bújtam hajlongó „börtönömbe”. Fölöttébb tehetségesen ringatóztam. Mégis kitört a gyalázat. Mert Miss Arizona túlságosan is beleélte magát, és a fűszőnyeggel együtt fokozatosan hátracsúszott a fához. Én ezt nem láttam, de sajnos éreztem. Az Arizona pacsirtája ugyanis a kezével igencsak gesztikulált. Fába zárt „börtönömben” egyszer csak azt érzem, hogy valaki a t…-et, akarom mondani azt a szervemet markolássza, mely tudvalevőleg eléggé érzékeny a férfiaknál. Majdnem felordítottam fájdalmamban, mert Miss Arizona párnás kis kacsóiba a művészi hévtől ezer ördög ereje költözött. Kétségbeesésemben hajladozva kissé hátrébb húzódtam, a díszletfa jött velem. Csakhogy Miss Arizona is hátrébb csúszott a fűszőnyeggel, és a vásznon keresztül ismét támadásba indult a férfiasságom ellen. Ismét hátrébb hajladoz-

tam, de eltökélten jött utánam. És amikor harmadszor is megéreztem angyali kis kezének iszonyatos erejét, kétségbeesésemben kissé erőteljesebben próbáltam menekülni. A díszlet fölborult, és én nagy csattanással kiestem belőle, természetesen félmeztelenül. A nézőtéren akkora röhögés támadt, hogy még a Nagymező utca szemközti oldaláról, a Moulin Rouge-ból is átszaladtak, hogy mi van… (Már leírtam ezt a kalandomat, amikor olvastam Simon V. István Alfonzó című könyvében, hogy kedves barátomnak is akadt Miss Arizonával egy hasonló kalandja. Alfonzó fának öltözve táncolt és hajladozott az Arizona pacsirtája körül, amikor az egyik vendég fölgyújtotta.)

— Ismét kissé nagyvonalúan átsiklottál néhány technikai részlet fölött. Most az eltüntetett rádió, a semmiből előhorgászott élő halak, a kardokra helyezett arab, valamint a különleges favágás vár magyarázatra. — Életem! Ezek már nem annyira érdekesek, mert rekviziteket is használtam. Persze, ki tudja? A rádióeltüntetést én találtam ki. Tulajdonképpen egy spe-

ciális asztalt készítettünk, egyetlen gomb megnyomására a rádió belecsúszott az asztalba és fölé borult az asztallap. Természetesen a hangot nem a rádió adta, az asztalba hangszórót építettünk be, ehhez a színfalak mögül a lemezjátszótól drót vezetett. Erre egyébként elsősorban azért volt szükség, hogy kiszűrjük a rádióműsor bizonytalanságát. Amikor én mondjuk 23 óra 5 perckor felléptem, adhattak volna szünetjelet is, de beszélhetett mondjuk Horthy vagy ordítozhatott Hitler is, ha ilyenkor eltüntetem, ne adj isten, ártatlan trükköm még valami politikai színezetet is nyer. Drasitz úr a vizet természetesen a hangszóróra zúdította. Az aranyhalak nyilvánvalóan nem a semmiből kerültek elő. A horgászbot fogójába három elcsavarható rekeszt építettünk. Közvetlenül a színpadi horgászás előtt Drasitz bácsi beletette a halakat ezekbe a rekeszekbe, majd behozta a botot és egy nyakba akasztható tarisznyát is. A tarisznyából kivettem a „kukacot” és a horogra akasztottam. A „kukac” lényegében kukac alakú rézcső volt, amelyből némi lengetés után narancssárga, halformájú selyemdarab csúszott ki. Messziről nézve aranyhalat formázott. Ugyanúgy ficánkolt a bot végén. Miközben a közön-

ség ezen a ficánkoláson álmélkodott, a rekeszből feltűnés nélkül kivettem az élő halat, és rányúltam vele a selyem „műhalra”. Most a kezemben két „hal” tartózkodott, a valódi meg a mű. Az élőt bedobtam az akváriumba, ahol kedvére úszkálhatott. Az összegyűrt műhal eltüntetése már igazán nem nehéz. Általában a tarisznyába rejtettem. Mindezt kétszer megismételtem. — Vizet tettetek a horgászbot nyelében lévő rekeszbe? — Nem. — De hogyhogy nem fulladtak meg a halak? — A trükk egészen rövid idő alatt játszódott le. Drasitz bácsi beletette… berohant… pecáztam… kivettem… és már dobtam is a vízbe. — És a két „arabos” trükk? — Erről szerencsémre csak keveset kell mesélnem, mert rendelkezésünkre áll a TOLNAI VILÁGLAPJA 1935. március 27-i száma, amelyben Jánossy Miklós a következőket írta rólam:

FRAKKOS INKVIZÍTOROK

Szinte a mesékbe illő csodálatos produkció az, amelyet Rodolfo mester mutat be az inkvizíciós tortúrák során. Három darab, teljesen közönséges és preparálatlan lovassági kardot helyez le egy kis dobogóra, hegyükkel felfelé állítva. Ezek után arab ruhás férfipartnerét hipnotizálja, aki a „hipnózis” hatása alatt transzba jön, és annyira megmerevedik, hogy két szolga segéllyével nyugodtan felteheti őt a három hegyes kard tetejére. A kardok helyén lebegő arabot a közönség minden oldalról megszemlélheti. Ezek után először a lábaknál lévő kardot távolítja el, majd a derék alatt lévő kardra kerül sor, hogy végül is az arab már csak a nyak alatt elhelyezett kardon lebeg. Hogyan csináltam? Az arab férfi a bő ruhája alatt szíjból és drótból álló berendezést viselt. Ezt a berendezést akasztottam a stabil kardhoz, és ezután már a „lebegést” semmi sem akadályozhatta meg. Jánossy Miklós erről pontos magyarázatot ad:

Fát vág egy arab fején. Ehhez a favágáshoz egy különlegesen puha, dél-amerikai fát használ, amely az éles bárd alatt könynyen esik ketté, beleszámítva még azt is, hogy az arab fején lévő fez alatt elhelyezett acéllemez is segítségére van, szilárd alapot nyújtva egyrészt, másrészt pedig megóvja partnere fejét az esetleges sérüléstől.

AZÉRT IS MEGNŐSÜLÖK Az előzőekből Olvasóim talán azt szűrhetik le, hogy a harmincas években Rodolfo belevetette magát az „éjszakai életbe”. Erről szó sincs! Örültem, ha egyegy pillanat nyugtot leltem. Meglehetősen zaklatott életet éltem. Napközben derék úridivatbolti segéd, esténként kezdetben ritkábban, később sűrűn föllépések, a fennmaradó időben gyakorlás. Persze ha bármikor, valamilyen más tevékenységem közepette néhány perc szabad időm adódott, azonnal gyakoroltam. Az üzletben fokozatosan emelkedett a fizetésem, 1935 táján már havi 200 pengőt is megkerestem.

Krónikus időzavaromat tovább növelte, hogy teljes odaadással udvaroltam a világ legaranyosabb, legszebb szemű kislányának, húgom barátnőjének, Nádor Olgának. Olga kedvessége, nyíltsága és okossága egyszerűen lenyűgözött. A Dessewffy utcában, a Magyar Ágynemű, Fehérnemű és Ruhanemű Gyárban dolgozott mint könyvelő. Sokat vártam rá a munkahelye előtt, de természetesen ez az idő sem ment kárba, elővettem a kártyapaklit és gyakoroltam. „Volte”-nek nevezzük ezeket a gyakorlatokat, lényegük, hogy a bűvész egy kézzel, a másik kéz érintése nélkül egyetlen mozdulattal teljesítsen bizonyos feladatokat. A hátsó lapot előre, a középsőt előre, az elsőt hátra hozza, vagy pont a felénél megemeli a paklit stb. Amikor végre megérkezett, kéz a kézben sétáltunk otthonukig. A Vas utcában laktak. És rengeteget beszélgettünk. Mert Olgát érdekelte a bűvészkedés, talán főképp ezzel vett le a lábamról. Ez nem valamiféle férjfogó szerepjátszás volt a részéről, szó sincs erről, ötvenegy évi harmonikus házasság után kijelenthetem: azt, hogy RODOLFO lettem, Olgának is köszönhetem. Tulajdonképpen három ember irányított, terelgetett a bűvészpálya felé, Ódry Zuárd, Ádi

bátyám és Olga. Igazán szerencsésnek mondhattam magam! Ami Olgát illeti, elsősorban önbizalmat adott. Mert sokszor rámtört a kishitűség, különösen, ha az éppen tanult trükk nem sikerült. Ó, hányszor hibáztam gyakorlás közben!… Olga remek pszichológiai érzékével sokszor átsegített kishitűségi válságaimon. Később kiderült, hogy ragyogó szervező, ügyes, rámenős tárgyalópartner — már feleségemként gyakran ő tárgyalt a szerződéseimről —, és ráadásul még némi művészi tehetség is szorult belé, hiszen rövid ideig még az asszisztensem is volt. Az isten is egymásnak teremtett minket! Mégis, a házasságunk előtt jelentős akadályok tornyosultak. Főképp mert mindketten szegények voltunk. Akkoriban minden házasulandó jó partit akart csinálni. Hát mi kölcsönösen nem lehettünk jó partik egymásnak! Az én körülményeimet az előzőekből nagyrészt már ismerik. Olga szülei 1920-ban, mint nagy hazafiak, szinte menekülésszerűen hagyták el az éppen megalakult Jugoszláviát, és települtek át Magyarországra. Édesapja, aki korábban a zágráb–fiumei vasútvonal biztosa volt, itthon nem tudott igazán gyökeret ereszteni. A Magyar Államvasutaknál kapott kishivatalnoki állást, később fiatalon nyugdíjazták is. Három

gyermek, feleség… Mindebből, azt hiszem, nyilvánvaló, Olga nem volt parti egy olyan fiatalembernek, akinek az édesanyja milliomosnőt szánt. Ráadásul házasodási szándékom családi perpatvart is okozott. Ádi bátyám még nem nősült meg, Emma húgom meg még a hajadonok keserű kenyerét ette, holott 1934-ben betöltötte már a huszadik évét. Vénlány a családban! Minő szégyen! És az egyik bátyja, ahelyett, hogy minden energiájával a húga férjhezmenetelét segítené, maga akar az oltár elé lépni, mindössze huszonnégy évesen… Ráadásul ahelyett, hogy jó partit csinálna, elveszi ezt a szegény lányt! Ehhez hozzá kell tennem, hogy áldott emlékű édesanyám előkelőség iránti olthatatlan vonzódása, ahogy kicsit jobban ment nekünk — a gyerekek felnőttek, kerestek — szinte kórosan felfokozódott. Ennek megfelelően húgomat s minket fiúkat is, hovatovább már nem a Grosz Ignác pálinkamérő gyermekeinek tekintette, hanem a dúsgazdag Sándor Pálné Bánó Irén húgának, öccseinek. Sándorék kétségtelenül segítettek minket, de ez a támogatás egyáltalán nem volt nagy jelentőségű. A mértékét talán jól jellemzi a következő eset:

Sándor Pálnak gyönyörű villája volt a Völgy utca 7ben. (Ma itt idegszanatórium működik.) Az egyik csendes nyári este ide látogattunk. Négyen érkeztünk (apám közben pálinkát mért). Rajtunk kívül jelen volt még a Kodály házaspár, a nagy zeneszerző és felesége, a legendás Emma asszony, leánynevén Sándor Emma, vagyis Pali bácsi húga. Vacsora után, már emelkedettebb hangulatban Pali bácsi megkért, bűvészkedjem kicsit. Mivel a pakli kártya mindig a zsebemben lapult, mutattam néhány kártyatrükköt. A vendégek ámuldoztak, és Pali bácsi mindjárt megkérdezte, tudok-e másféle trükköket is. Mondom: mutatok én másféle trükköt, de kell hozzá egy egypengős meg egy kétpengős. — Itt az egypengős és itt a kétpengős — adta azonnal a kezembe Pali bácsi. Megcsináltam a trükköt… — Ügyes voltál, tartsd meg a pénzt — mondta. Erre már vérszemet kaptam. — Pali bácsi, tudok trükköt tíz- és húszpengőssel is — közöltem szemrebbenés nélkül. — Jól van, fiam, itt a tízpengős és a húszpengős — s már nyújtotta —, mutasd!

Bemutattam ezt a trükköt is a társaságnak, még az előzőnél is jobban tetszett. Pali bácsi valóban nagylelkűnek bizonyult. — Még ügyesebb voltál, tartsd meg ezt a pénzt is, de — tette hozzá — ha most azt mondod, hogy tudsz mutatványt ötven- és százpengőssel, hát arra már nem vagyunk kíváncsiak! Ennyit a támogatás mértékéről… Megjegyzem, nekem ez a 33 pengő is nagy pénznek számított… Emma húgom anyánk legjobb tanítványának bizonyult, istenítette a gazdag rokonságot. Mint Olga barátnője, sokat tartózkodott Nádoréknál. Már az esküvőnk után anyósom pirulva bevallotta, sokáig azt hitte, anyánk özvegyasszony, mert Muci sohasem beszélt az apjáról, mindig csak az édesanyját és annak rokonságát emlegette. Anyám, húgom, bátyám mind ellenezték az esküvőnket. De mi nem hagytuk eltántorítani magunkat. 1935. szeptember 1-jén esküdtünk, utána egy hétre Mátraházára mentünk, a Sport Szállóba, akkor két személynek naponta 7 pengőbe került egy szoba. Hazatértünk után Olgáéknál, a Vas utcában laktunk,

később önálló lakásba költöztünk a Légrádi Károly utcába.

RODOLFO KÖNTÖST ÁRUL Udvarlásom és esküvőm az úridivatszakmában is keltett némi vihart. — Gerő úr előlép családfenntartónak — somolyogtak a munkatársaim. Apropó! Engem a boltban csak Gerő úrnak neveztek! Ez — hogy úgy mondjam — ugyanolyan művésznevem volt, mint a színpadon a Rodolfo. Az eladó bolti neve ugyanis kizárólag a tulajdonos ízlésétől függött. Fia belépett egy fiatal eladólány, és teszem azt Jolánnak hívták, mely nevet a főnök a sors valamely kifürkészhetetlen akaratából ki nem állhatta, csak közölnie kellett: „Jolán, magát a boltban ezentúl nem Jolánnak, hanem Jankának hívják!”, és ez ellen nem lehetett tiltakozni. Engem még inaskoromban Gál úr nevezett el Gerőnek. Gál úrral egyébként voltak összetűzéseink. Mindig a fizetésem körül… 1935 januárjában Fleischer György úridivat-kereskedő segédet keresett, s tudta, hogy kissé elégedetlen vagyok a kétszáz pengőmmel.

Állást ajánlott 250 pengő fizetéssel. Igen ám, de Gál nem engedett. Kötelezett a felmondási idő ledolgozására. Csakhogy Fleischer természetesen ezalatt betöltötte az állást. — Nézze Gál úr, nősülni akarok, kellene az emelés — mondtam őszintén a főnökömnek. — Rendben van, felemelem annyira, amennyit a Fleischer adott volna… De becsapott, csak 230-at adott. Forrt bennem a méreg, és vártam a törlesztésre… Amikor a következő állásváltoztatási lehetőségem adódott, már trükkösebben csináltam. Végül is „Rodolfo mester” sem ment a szomszédba egy kis trükkért. Alig érkeztünk vissza egyhetes nászutunkról, máris szólt nekem Rechnitz Viktor, aki fivérével, Oszkárral a Swinx nyakkendőcég magyarországi képviseletét látta el. Viktor barátunk csingilingi nyakláncot, karkötőket, gyűrűket viselt, hogy finoman fogalmazzak rajongott a fiatal fiúkért, engem is imádott, szerencsémre csak távolról. — Hallom, jól kitolt veled a Gál! — Hát szó, ami szó — hebegtem.

— A Hegedűsnél volna állás…, már be is ajánlottalak — mondta Viktor —, látogasd meg a lakásán, a Délibáb utca 35-ben. A „Hegedűs”! Akkoriban márkának számított az úridivat-szakmában. Nyolc boltot tartott fenn a város legkülönbözőbb pontjain. Az Üllői úton, a Népszínház utcában, a Váci úton stb. csak nyakkendőket árult, viszont legelőkelőbb boltjában, a Kossuth Lajos utcában, a mai Úttörő Áruházzal szemben már bővítette a választékot, a teljes úridivat-palettát kínálta. Természetesen elmentem Hegedűs úrhoz. Illően bemutatkoztam: Grosz Rezső, a szakmában csak Gerő Rezső a Gáltól. Hegedűs úr különös ajánlatot tett: — Gerő úr! A Rechnitz Viktor dicsérte magát, ez nekem megfelelő garancia. Mennyi most a fizetése? — Eddig ugye kétszáz pengőm volt, most, hogy megnősültem, kétszázharmincat kapok. Gondolkodott, gondolkodott, majd ezt mondta: — A Szent István körúti üzletemet nyakkendőről át akarom állítani úridivatra… Tudja, mit jelent ez? Az új bolt bevezetése, felfejlesztése… Maga ügyes ember, jöjjön át ide vezetőnek. Adok havonta ötszáz pengőt, de…

A lélegzetem is elállt. Ez 1935-ben rendkívüli jövedelemnek számított. — …de van ám egy kikötésem. Csak akkor jár magának a havi ötszáz, ha 80 000 pengős évi forgalmat csinál. Ha ez nem sikerül, a felét visszafizeti! Áll az alku? Magamban villámgyorsan számolgattam. Évi hatezer, aminek a felét, háromezer pengőt kellett volna balsiker esetén visszafizetni! Iszonyatos összeg! És mégis vállaltam, mert bíztam magamban. Egyébként mindjárt az első évben 170 000 pengős forgalmat csináltam. De térjünk vissza előbb Gál úrhoz, akitől előbb el kellett valahogy jönnöm. És a fölmondási idő réme most is fenyegetett. A következő trükköt eszeltem ki. Gál úrnak természetesen volt a boltban egy beépített embere, aki mindenről beszámolt neki. Bandzsa vénlány, akit Ilonka kisasszonynak neveztünk, holott a sors kifürkészhetetlen kegyelméből a keresztségben az arisztokratikus, ám az úridivathoz Gál úr szerint egyáltalán nem passzoló Beatrix nevet kapta. Egy alkalommal, amikor Váci utcai boltunkban éppen nem volt

vevő, elkezdtem panaszkodni Ilonka-Beatrix kisaszszonynak. — Jaj, Ilonka kisasszony, olyan szerencsétlen vagyok, tudja, a bűvészkedés egyre jobban megy… — És ez miért baj, drága Gerő úr? — nézett rám kifürkészhetetlen tekintetével. — Mert most jó külföldi szerződésem adódna. Varsóban havonta többet keresnék, mint itt egy évben. De félek a Gál úr nem enged el, ragaszkodna a felmondási időhöz… Ilonka-Beatrix láthatóan felélénkült, s tudtam, „üzenetem” célhoz ér. Valóban. Másnap Gál úr hívatott. — Hallom, ki akar lépni… — Igen, ki szeretnék lépni — vallottam be töredelmesen. — Vigyázzon, hogy meg ne bánja… De rendben, nem állok útjába, menjen hátra a Lukács úrhoz, írja alá, hogy október elsejével kilép! Lukács úr volt a könyvelőnk. Kölcsönösen aláírtuk, és én kértem és kaptam is papírt arról, hogy a Gál úridivat-cég szeptember 30-a után nem tart igényt a szolgálataimra. Még mintegy két hetet kellett lehúznom a Gálnál.

Igenám! Csakhogy a csingilingis Rechnitz — talán hogy fedezze magát — három nap múlva megmondta a Gálnak, hogy Gerő úr október 1-jétől új állásba megy, ráadásul a konkurenciához, a „Hegedűshöz”. Jött is a Gál dúlva-fúlva. — Nahát, Gerő úr! Disznóság amit csinált, azt mondta Varsóba megy artistának… — Én? — vontam meg a vállam nagy ártatlanul. — Egy szóval se. Csak azt mondtam, hogy kilépnék, ezt írásba adtam és kaptam is. Gál úr átkozódott, majd ő megmutatja, de velem nem tudott mit kezdeni, a zsebemben lapult az írás. Szegény Ilonka-Beatrixon töltötte ki a mérgét, kedvenc kolléganőm napokig zokogott, egészen kisírta a szemét…

— Azért bemutattál itt egy ennél látványosabb trükköt is. Hogyan csináltál nyolcvanezer helyett százhetvenezer pengős évi forgalmat? — Hm… Jó eladó voltam! — De ennyire? — Talán a következő eset megvilágítja. Amikor október elsején átmentem a Hegedűs céghez, a Szent

István körúti bolt felújítása még nem fejeződött be, ezért átmenetileg beosztottak a Kossuth Lajos utcába segédnek. Hárman voltunk, Bán úr, a főnök, Bözsike kisasszony és jómagam, mint segédek. Az egyik nap déltájban Bán úr és Bözsike kisasszony éppen ebédelt az eladótértől furnérfallal elválasztott fülkében, én meg egyedül tartottam a frontot. Bejön egy vevő, gallért kér. Mutatom a gallért, de gondoltam, bizonynyal jól állna neki egy szép köntös is. Széthajtom a köntöst, fölveszem, ajánlgatom, mutogatom magam benne, de nem kell neki, csak a gallért vette meg. Jól van. Éppen összehajtom a köntöst, belép a másik vevő, nyakkendőt kér. Én persze megint próbálkozom a köntössel is. Széthajtom, ajánlom, felveszem, illegek-billegek, de nem kell neki, csak a nyakkendőt viszi. Megint hajtogatom össze a köntöst, amikor hallom ám, amint Bán úr a furnérfal mögött ezt mondja Bözsike kisasszonynak: „Ez a hülye minden vevőnek széthajtja a köntöst, nem normális!” Csakhogy a harmadik vevőnek, aki pedig trikóért és alsónadrágért jött, tetszett a köntös, és nem is egyet, hanem mindjárt kettőt vett belőle. Fél óra alatt eladtam két köntöst! Szédületes teljesítmény! Persze, nekem sem kellett több. Megkopogtattam a furnér-

falat és beszóltam: „Bán úr, jöjjön ki”! Amikor aztán kijött, elkaptam a gallérját, és nem éppen finoman a következő „szózatot” intéztem hozzá: „Kedves Bán úr! Volt már maga pofán vágva, hogy a fogait köpi ki? Ez most mindjárt bekövetkezik. Tudja, ki a hülye? Maga, mert azt sem tudja, hogy köntöst nem lehet összehajtva eladni. Mert akkor csak a belseje látszik és nem mutat!” — Gondolom, néhány mai eladónak is elkelne valami hasonló „szózat” Gerő úrtól! — A Szent István körút 18-ban, ahol azután főnök lettem, megtáltosodtam. Kibővítettem a választékot. Amit Hegedűs másik hét boltjában nem tudtak eladni, behozták hozzám, és én mindent elpasszoltam. Az időszakos árleszállítás, a naponkénti más-más árkedvezmény, a szezonvégi kiárusítás nem mai találmányok! — Nyilván az is közrejátszott, hogy a vásárlók tudták, a pult mögött Rodolfo áll, a híres bűvész… — Szó sincs róla! Nem tudták. Akkor még nem voltam igazán híres bűvész. Erről korábban már beszéltünk, csak szűk körben ismertek.

BEBORUL AZ ÉG 1936 januárjában váratlanul, mindössze 63 éves korában meghalt az édesapám. Trombózis végzett vele. A sok álldogálás, a kiszolgálás, a futkosás először a lába ereit támadta meg, majd elindult a végzetes vérrög a szívéhez… Még alig hantoltuk el édesapámat, amikor Sándor Pál halála rázta meg a családot. Egyébként Emma húgomra jelentős összeget hagyott. Mármost húgom jól sáfárkodott az örökségével, még 1936 őszén férjhez ment Palugyai Károly szűcshöz; a Pali bácsi örökségéből nyert hozomány szinte felvirágoztatta a szép szőrmék Egyetem utcai boltját. Ádi bátyám meg — aki a Múzeum körúti Juszt László optikusnál kiváló látszerésszé fejlődött — már korábban, 1934-ben önállósította magát. Ekkor nyitotta meg a Teréz körúton — a mai Lenin körúton a Játékszín mellett — saját szemüveg-, fotó-, optikai boltját. Üzlete OPTIFOT néven a mai OFOTÉRT elődjének tekinthető. Tehetős ember lett. 1938-ban nősült meg, Lindner Zsuzsa személyében természetesen jó partit csinált.

Tehát testvéreim beeveztek a tehetősök anyagi biztonságának révébe. Ugyanez mondható el édesanyánkról is, aki egyre szorosabbra fűzte kapcsolatát most már özvegy ideáljával, a dúsgazdag hajdani francia királykisasszonnyal. Csak valahogy mi lógtunk ki a sorból. Pedig igazán tisztességesen kerestem és Olga is dolgozott, hovatovább afféle főkönyvelővé nőtte ki magát a Magyar Ágynemű, Fehérnemű és Ruha Gyárban. Különösebb okunk tehát nem lehetett panaszra. De helyzetünket össze sem hasonlíthattuk Emma vagy Ádi valódi gazdagságával, a Sándor Pálné-féle vagyonról meg ne is beszéljünk. Ez a „szegény rokon” helyzet valahogyan lazította a kapcsolatot a családommal. De az sem használt a szoros családi kapcsolatoknak, hogy 1936-ban áttértem a görögkatolikus vallásra. A Rózsák terén, a kis templomban… Természetesen a plébános úr megkérdezte, meggyőződésből akarok-e áttérni. őszintén bevallottam, nem! Akkor úgy láttam, az eredeti vallásommal már nem tudok boldogulni. Mint bűvésznek komoly terveim voltak, esetleg külföldi szerződés… És az artisták között azért cserélődtek a hírek, s tudtuk, mi történik

Németországban. És éreztem, itthon is egyre jobban lábra kap a felülről szított gyűlölet. Azóta is a görögkatolikus vallásban vagyok, fizetem az egyházi adót, karácsonykor, húsvétkor külön pénzt is küldök. Mert részben görögkatolikusságomnak is köszönhettem, hogy túléltem a későbbi borzalmakat. És hiszek… Igen erősen hiszek Istenben, és napjában tízszer is imádkozom hozzá. Héberül! És magyarul is. Az én eredeti Istenemhez, mert hát én — vén bűnös — bizony csak egy, görögkatolikus zsidó vagyok. Áttérésem, hitehagyásom, mai szóval opportunista megalkuvásom kivívta ellenem a család haragját. Bánó Irén egyenesen kijelentette, mint hitelhagyottat kitagad minden örökségből. Holott később… Igen! Egy-két évvel később, a különböző zsidótörvények idején a család többi tagja is áttért. Ki erre, ki arra a hitre. Tömeges volt ez akkoriban, hiszen már felrémlett az egyre riasztóbb jövő. Más, „szerencsésebb” vallásba születettek számára talán furcsa ez, talán elvárnák Rodolfótól és sok-sok akkor kitért hittársától a mártíromságot, az eredeti hit harcos vállalását. Bevallom, nem vagyok mártíralkat. Egyébként ma már tudjuk — amit akkor senki még —, hogy ez a

kétségbeesett menekülés a más hitbe nem sokat ért. Hiszen később már a nagyszülőkig visszamenőleg kellett igazolni a vallást… Én bűvész akartam lenni! BŰVÉSZ! Akkor úgy láttam, hogy pályámon az eredeti vallás nyílt vállalása akadályoz. És megkértem Istent, engedje meg azt a látszatáttérést. Mélyen hiszem, hogy az én Istenem ma sem haragszik rám ezért, hiszen később oly sokszor velem volt. És hányszor segített… Ami magát az áttérést illeti, a plébános úr lett a keresztapám. Újabb keresztnevet is kaptam, így lett belőlem Grosz Rezső Ferenc. Elkomorult a történetem? Sajnos, mert akkor komor időket éltünk. 1939 januárjának végén otthagytam az úridivatszakmát. Pontosabban az úridivat-szakma hagyott ott engem, bár ez még így sem pontos, magamtól léptem ki, nem vártam meg, amíg küldenek. 1938 decemberében odamentem a tulajdonoshoz. — Hegedűs úr — mondtam neki —, nézzünk szembe a tényekkel. Maga nem fog tudni megtartani. A zsidótörvény szerint ha nekem, mint „nem árjának” 6 pengő fizetést ad, ezért cserében az „árja” dolgozói-

nak 94 pengőt kell fizetnie. Előbb-utóbb kénytelen lesz elbocsátani… Hegedűs nagyon korrekt volt, marasztalt, bár tudtam, a lelke mélyén örül, hogy magamtól hoztam szóba távozásomat. — Ide figyeljen, Gerő úr! Ha kell, mindenkit elküldök, az öcsémet, a nővéremet, maga lesz az utolsó, mert príma kereskedő. De erre úgysem kerül sor — bizonykodott. — De én bűvészként is boldogulhatok! Meg tudok élni. Majd önállósítom magam. S talán végre külföldre is kijutok… — Jól van, Gerő úr, ha így gondolja — vonta meg a vállát, és éreztem, kicsit megkönnyebbült —, de volna egy utolsó kérésem. 1939 januárjában jön a Téli Vásár. Ezt még vezesse le, utána kifizetem a hat hónap felmondást, és kívánom, minden az álmai szerint sikerüljön! Levezettem… Kifizette… Ebből a pénzből indítottam el önálló bűvészrevümet. De ez már egy másik történet…

Rodolfo és azok a lányok… MEGALAKUL A RODOLFO BŰVÉSZREVÜ Közjáték… Derűs elemekkel… Elöljáróban elnézést kérek, mert bizonyos fokig tudatosan eltérek a valóságtól. A lányok nevét, küllemét, sőt jellemét is megváltoztattam, nehogy véletlenül bármelyikükre is rá lehessen ismerni. Számításaim szerint ugyanis „azok a lányok” — ha élnek még — ma mintegy 67–72 évesek lehetnek, s talán elképzelhető az is, hogy valahol népes családjuk körében, tisztes, ősz hajú nagymamaként mélyen eltemették viharos ifjúságuk emlékeit. Még az sincs kizárva, hogy barátnőjükkel kapucíner és kuglóf mellett felháborodottan tárgyalják a mai fiatalok „régi erkölcsöket” semmibe vevő, szabados életvitelét, s beszélgetés közben gyakran felhangzik az a bizonyos „bezzeg a mi időnkben!”… Az egész úgy kezdődött, hogy elmentem az artistaügynökségre, szerezzenek nekem valami jóféle kül-

földi szerződést. Szokott szerénységemmel Londonra vagy Párizsra gondoltam. — Londooooooon! Páááááááááárizs! Hát hol él maga? — nevetett ki az ügynök, és képe csak úgy ragyogott az önbizalomtól. — London? Előbb meg kell csinálnunk a nevét külföldön! Párizs? Ugyan! Mondjuk egy turné délen, Bulgária, Görögország, Törökország, esetleg Egyiptom, onnan már fölszárnyalhat a híre. De persze egyedül csak leégne… — Nem is mennék egyedül — rebegtem ijedten —, úgy gondoltam, beépítem a számba a nejemet, mint asszisztenst, ezenkívül másodasszisztensként még kivinném a sógoromat is… — És mondja, csinos a felesége? — kérdezte az ügynök inkvizítori hangon. — Nagyon… — Akkor hat lány elég is lesz! Igen! Négy kevés lenne, nyolc meg már sok. Hat! Ez lesz a legmegfelelőbb szám… — dörzsölte a kezét. — A sógorát meg felejtse el! — Bűvész létemre mit kezdjek hat lánnyal? — Ne aggódjon! Megalakítjuk a Rodolfo bűvészrevüt! A lányok táncolnak, maga bűvészkedik, nem bánom, ha csinos a felesége, asszisztálhat is. A lá-

nyok majd megtanulnak valami bűvésztáncfélét, maga meg kicsit táncol velük… — Ez nem tetszik nekem — kötöttem meg magam. — Barátocskám! Senkit sem érdekel a tetszése, az a lényeg, hogy a mulatótulajdonosoknak tessék. Szépen lefényképezzük magát a hat lánnyal, elküldjük a képeket, s majd meglátja, kezdetben legalábbis biztosan nem a bűvészzsenialitása miatt szerződtetik. Nem bizony! A gödröcskék, combocskák és egyéb kellemetes domborulatocskák megteszik majd a maguk hatását… A lányokat ugye konzumálási kötelezettséggel szerződtetjük, és remélem, tudja, mit ér ma külföldön egy ügyes magyar konzumnő. Ráadásul mi most hat válogatottan csinos lányt ajánlunk egy kezdő bűvésszel súlyosbítva…. Istenem! Mekkora balek voltam! Tapasztalatlanságomban hittem neki, holott — mint később kiderült — rútul becsapott. Csak azért sózta rám a lányokat, mert így utánuk is kapott közvetítői jutalékot. Megalakult a Rodolfo bűvészrevü. Egyébként a Rodolfo-görlök valóban csinosak és ügyesek voltak. Nevüket az „Egy asszonynak kilenc a leánya…” kezdetű műdalból kölcsönzöm.

Reklámkép a harmincas évek végéről. Asszisztensem: Olga

Mariska, a hosszú fekete hajú, gyönyörű alakú, görlként és konzumnőként már világot járt félcigánylány, Rozáli, a barna, kissé gömbölyded „igazi magyar menyecske”, Ella, a vörös hajú, magas és

hosszú combú, szintén gazdag külországi tapasztalatokkal, Bella, a szőke, kék szemű, álmatag buta liba, Juci, a szeplős vörös, az ingerlő gödröcskéivel és végezetül Karolina, a sápatag szőke, decens zárdaszűz típus… Nem mondom, jól kiválogatta őket az ügynökség! — Rudikám! Ezeknek még a szemük sem áll jól — mondta a látnoki képességekkel megáldott Olga már az első próbán, de hát nem volt mit tenni… 1939 elején rövid ideig a Jókai utcai Rajna cukrászdában, majd egy hónapig a Zanzibár mulatóban gyakoroltuk be a revünket. A hat lány magyar tánccal kezdett, turáni menyecskénk, Rozáli szólózott. Ezt a boleró követte négy lánnyal, a boldogabbik felükön hatalmas strucctollat viseltek, és a kezükkel is lebegtettek strucctoll-legyezőket; ebbe a tánc csúcspontjaként én is bekapcsolódtam, duettet táncoltam Mariskával, aki állandóan keserű szemrehányásokkal illetett nem éppen magas szintű tánctudásom miatt. Majd az akkoriban nagyon divatos Lambert Walk következett, ebben a két vörös, Ella és Juci szólózott. És csak ezután lett enyém a tér! Olga nagyon ügyes asszisztenciájával mintegy 20 percig bűvészkedtem, és természetesen loptam, még nadrágtartót is. Négy

asztallal dolgoztam, ezt a lányok hozták, vitték. De azért ennél komolyabb feladatot is betöltöttek. Például a sápatag Karolinát „hipnotizáltam”, a sógorom — úgy is mint másodasszisztens — elkapta, majd három kard hegyére fektettük, amiből aztán kettőt még el is vettünk, így zárdaszűzünket egyetlen kard hegyén lebegtettük ugyanúgy, ahogy ezt az illuzionista trükköt az Alpesi falu ismertetésekor arab férfi médiummal már elmeséltem. Ez a trükk később az egész turné során sikert aratott, s nem kis büszkeséget okozott Karolinánknak. A bűvészprodukció után, mintegy levezetésképpen, a hat lány angolkeringőt mutatott be, ebben a két szőke, Bella és Karolina vitte a prímet. És máris következett a finálé, a bűvésztánc, melyet négy lány közreműködésével mutattam be. A lányoknak betanítottam három viszonylag könnyű trükköt, ezeket táncolva adták elő, magam meg zenére botladozva szétszórtam még néhány igazi nagy trükköt… Kis csapatommal megérdemelt, nagy sikert arattunk. A lányok természetesen konzumáltak is. A műsor után a főpincér odavezette a meghívott „hölgyet” a megfelelő asztalhoz, ahol azután lelkesen pezsgőzött az urakkal, mármint itta rendületlenül a limonádét,

amit azután pezsgőként számoltak el. És ha közben kicsit megsimogatták a combját, kapott 10 pengőt, ha megsimogatták a mellét, azért is kapott 10 pengőt, mármost a combja is megmaradt, a melle is megmaradt, meg a húsz pengő is megmaradt. Természetesen az elfogyasztott „pezsgő” után is kapott jutalékot. A konzumálás és az esetleg azt követő egyéb ügyletek során begyűjtött pénz teljes egészében a lányokat illette, ehhez nekem semmi közöm sem volt. Legfeljebb dühöngtem, mert az már a Rajnában is kiderült, hogy „azok a lányok” bizony sokszorosan többet kerestek nálam. Hiszen ne felejtsék el, még én is fizettem nekik — gázsit. Mindezek alapján kissé hitetlenkedve hallgattam meg kétszer is — a rendőrségen és a külügyminisztériumban — az illetékes előadó dörgedelmét: — Ön, mint a Rodolfo bűvészrevü vezetője személyes felelősséggel tartozik a csoport erkölcseiért. Nem hozhatnak szégyent a Magyar Királyságra!

KÉT HÓNAP A VITOSA LÁBÁNÁL 1939 márciusának végén utaztunk el turnénk első állomására, Bulgária festői városába, Szófiába. Itt az

előbb már ismertetett műsorral a mi Moulin Rougeunkhoz hasonló Riunione mulatóban léptünk fel. A tulajdonosnő nevére már nem emlékszem, de a fiáéra, a díjbirkózóhoz hasonló Szasáéra annál inkább. Bűvészsikerem fő forrása itt is a színpadi lopás volt. Mintegy két hét telt el, amikor Szasa a produkcióm alatt előre jött egészen a parkettig, és gúnyosan vigyorgott. Éppen kihívtam az egyik nagyon jelentkező nézőt, gondoltam, kizsebelem. Nyúlok a belső zsebébe, üres… a zakózsebekben meg a nadrágzsebekben sincs semmi… Szasa meg csak vigyorog az első sorban. A nyavalyás! Előre megbeszélte néhány barátjával, hogy átvernek. És mégis! Csak hálás lehetek neki, mert produkció közben sikerült új elemmel gazdagítanom a színpadi lopást. Ezt az új elemet nevezzük mondjuk „átlopásnak”. Kihívtam egy másik nézőt is, akinek azután elloptam a tárcáját és az óráját, majd ezeket elegánsan becsempésztem „üreszsebű barátunk” zakójába. A szokásos „nem hiányzik semmije, uram?” kérdésem után most már csak azt kellett mondanom: „talán nézze meg a másik úr zsebében!” Az „átlopást” azóta is csinálom és mindig hatásos.

Szasát a következőképpen feddtem meg a színfalak mögött: — Ide figyeljen! Nekem nem fontos, hányan vannak a nézőtéren. De maga hülye, ha a saját attrakcióját akarja leégetni! Képzeljék, még meg is sértődött… A Rodolfo bűvészrevü műsora egyébként műsoron kívüli attrakcióval is gazdagodott. Ebben a fő szerepet az eltüntetendő és elővarázsolandó nyuszink játszotta. A műsor elején, amikor felhangzott a nyitány, a nyuszi — ha tehette — önállósította magát és elbújt valahova. Nem akart fellépni! Ilyenkor a bűvészrevü kezdetéig a lokál teljes személyzete őuraságát kereste. Amikor azután véget ért a műsorunk, egyenesen úgy viselkedett, mint egy kiérdemesült operettprimadonna; az istennek sem lehetett levakarni a színpadról. Korábbi tartózkodását félredobva sztárallűröket vett fel, kivonult a karmester mellé, szembefordult a nézőkkel és két lábra állt. Mintegy „megköszönte a tapsot”. Ezt követően „elvegyült a nép között is”, vagyis levonult a vendégek közé, és asztalonként pitizve finomságokat koldult.

A primadonna nyuszi

Mondhatom, neki volt a legnagyobb sikere… Olga Szófiában nagyon belejött a színpadi asszisztálásba. A harmadik hét végén már megcsinálhattuk a következő látványos, de nagyon ügyes asszisztenst igénylő trükköt. Elkértem három néző gyűrűjét. Ezeket pisztolyba tettem és háromszor rálőttem egy, a

színpad fölött függő dobozra. Majd Olga a színpadról a rögzítőkötél megoldásával felülről leeresztette a dobozt. Ebből öt egyre kisebb dobozt vettem ki, és a hatodikban, a legkisebb dobozban rejtőzött a nézőktől elkért három gyűrű. (Természetesen az egyre kisebb dobozokat tartalmazó nagy doboz már a produkció előtt is a színpad fölött függött, felülről, láthatatlanul megközelíteni nem lehetett…)

— Ennek a trükknek a kapcsán mesélj kicsit a színpadi asszisztens szerepéről! Fontosnak tartod a segítségét? — Igazság szerint 1946, tehát a lányom születése óta aszszisztens nélkül dolgoztam. Persze vannak trükkök, amiket nem lehet megcsinálni asszisztens, sőt asszisztensek nélkül. Később még beszélgetünk az illuzionista trükkökről, ezeknél a „csoda” lényegi megvalósítása nem is egy, de sok látható segítő rutinos együttműködésén múlik. Én elsősorban kézügyességgel dolgoztam, de ennél a gyűrűtrükknél valóban nélkülözhetetlen az asszisztens. — Miért?

— Hm!… Krbr!… Ugye nem a nézők gyűrűit teszem a pisztolyba. Amikor bejövök a színpadra, lapul a zsebemben három saját gyűrű, mi ezeket „falgyűrűnek” nevezzük. A bevezető trükk alatt kifigyelem, hogy melyik néző gyűrűje hasonlít a falgyűrűk valamelyikéhez, tehát a saját gyűrűimhez hasonlókat gyűjtök be a nézőktől. Ezután a falgyűrűket berakom a pisztolyba, a nézők gyűrűit meg szépen beleejtem mondjuk az egyik asztalon árválkodó cilinderbe. Mármost figyeld az asszisztenst! A produkció közben ki-be jár! Kiviszi az egyik asztalt, behozza a másikat. Olga is, amíg a pisztolylövésekkel lekötöttem a nézőket, szépen kivitte az asztalt a cilinderrel és a nézők gyűrűivel. Kint a másodasszisztens — Tibor sógorom, akit azért csak kivittem — segítségével gyorsan ügyeskedett egy kicsit, s már hozott is be egy másik asztalt. Már újra a színpadon volt, amikor le kellett eresztenie felülről a dobozt. Most én jövök! Szedem ki egyenként a dobozokat, és szétrakom az első négyet az éppen behozott asztalon, amelyen persze ott lapul az a „bizonyos hatodik doboz”, amelybe ügyes asszisztenseim a színfal mögött pillanatok alatt berakták a nézők gyűrűit. Most már csak azt kell megoldanom, hogy ez a „hatodik doboz” valahogyan

bejusson a zárt ötödikbe. De ez a legkönnyebb, mert az ötödik doboznak nincs alja, csak rá kell tennem a hatodikra. — Nagy átejtés!… — Persze! De azért az asszisztensnek könnyű és gyors kezűnek kell lennie, és olykor terepszínűvé kell változnia…

Szófiában hamar rájöttem, hogy könnyű Pesten teljesíthetetlen parancsot adni. Nem lehetek erénycsősz! Még technikailag is megvalósíthatatlan. A szállodában a hat lány kettesével három nem szomszédos szobában lakott. Ha az egyik küszöbére oda is fekszem, még mindig marad két őrizetlen szoba. Különösen a szőke Belláért és a vörös Juciért őrültek meg a nyalka bolgár tisztek. De azért azon már kissé csodálkoztam, amikor Karolina, a „zárdaszűzünk” is akcióba lépett. Még kissé tapasztalatlan volt a lelkem, ezért engedélyt kért a távozásra. — Ha elengedne azzal az úrral ott, gazdag bőrgyáros, kapnék 1000 levát. Mármost nekem égetően szükségem van erre a pénzre. Bevallom, az a kislány, akit a nővérem kihozott a búcsúzáshoz a pályaudvar-

ra, nem az övé, hanem az én kis törvénytelen gyermekem. A pénzt a neveltetésére akarom fordítani… Erre már természetesen feltámadt bennem a patyolatlelkű keresztesvitéz, és gálánsan így szóltam: — Nem engedlek el, inkább itt van 1000 leva, küldd haza a gyermekednek… Három nap múlva látom én Karolinánkat új firlefrancos kalapban, hozzáillő kesztyűvel, boával. Gyanakodni kezdtem. — Elküldted az 1000 levámat a gyermekednek? — kérdeztem Karolinát. — Természetesen! — De akkor miből?… — Ó!… Hát mégis elmentem a bőrgyárossal — vallotta be a kis szentem, és még el is pirult hozzá. Sajnos a hosszú combú Ellával is meggyűlt a bajom. Kitört rajta eddig ügyesen palástolt alkoholizmusa. És ugye az iszákos konzumnő el van veszve. Pedig a Riunione-ban még elmés prémiumrendszert is kidolgoztak a konzumnők számára. Ha csak öt pohár „pezsgőt” fogyasztott, poharanként három levát kapott. Ha fogyasztása hat és tíz pohár közé esett, jutaléka már poharanként négy levára emelkedett. Ha pedig tizenegy vagy ennél több pohár tartalmát

sikerült magába erőltetnie, jutaléka poharanként öt levára nőtt. Itatták is magukat szorgalmasan a lányok. A sok limonádétól szinte béka nőtt a hasukban. De Ella túlságosan szerette a pezsgőt, már a második este áttért a valódira, és az eszméletlenségig leitta magát. Ezután már csak rátöltött… A színpadon egyelőre nem látszott rajta semmi. A legjobban Mariskával jártam meg. Bolerópartnerem egyenesen Szasát szemelte ki magának, akivel össze is költözött. Csakhogy Szasa — mondanom sem kell — nős ember volt, ráadásul hat gyerekkel, így érthető, ha a mamája a mulató tulajdonosnője, s egyben a hat kis árva nagymamája engem vont felelősségre, miért nem vigyázok jobban a lányokra. Mariska meg maga mögött érezve Szasának, a mulató tényleges vezetőjének a hatalmát elkezdte utasítgatni a lányokat, még Olgát is szemtelenül kioktatta. Szó, ami szó, éktelenül dühös lettem rá, főképp mert viselkedésével a társulat és személy szerint az én tekintélyemet is rombolta. Ezért — élve a szerződés egyik záradékával — Oroszlánszívű Richárdhoz illő hősiességgel kirúgtam Mariskát a Rodolfo bűvészrevüből.

Két „felejthetetlen” szófiai hónap után turnénk következő állomáshelyére, az antik kincsekben oly gazdag Athénba így már csak öt lánnyal érkeztünk.

AZ ATHÉNI TOJÁSSZÁMLA A görög fővárosban akkor nyitották meg a maga nemében sajátos vállalkozásnak mondható Argentína lokált. Ezt a mulatót ugyanis nem egyetlen tulajdonos, hanem egy tizenhárom főből álló közösség birtokolta. Vendéglátóipari dolgozók, főképp pincérek, akik közösen fektették be a pénzüket, de kisebb összeggel még a vécésnéni, a ruhatárosnő és a virágáruslány is beszállt. Mármost ez a társaság a fejébe vette, hogy még ha kezdetben ráfizetnek is, világvárosi műsorral vezetik be az Argentínát és hódítják el a vendégeket a többi mulatótól. Csodálatosan nagy műsort sikerült szerződtetni. Bella Smaro a szépséges énekesnő, aki megelőzte a korát, már 1939-ben olyan erotikusan vonaglott szám közben, hogy azt néhány pályatársnője még 1987-ben is megirigyelhetné. Meg a felülmúlhatatlan Trio Arisztokratész; két angol fiú meg egy francia lány a kezdetben előkelő, később egyre vidámabb és a végén már kacagta-

tóan komikus táncukkal. És persze a Rodolfo bűvészrevü, majdnem teljes létszámban. A bolerót Rozálival táncoltam. Öt hónapig léptünk, akarom mondani léptem fel itt. A fenti finom stílusfordulat magyarázata az, hogy az én öt leánykám bizony nem illett a szuperelőkelő Argentínába. Ázott verébként üldögéltek, alig hívta valaki konzumálni őket. Az első hónap végén szólt is a művészeti igazgató: — Rodolfókám, prolongálom, de a lányok nélkül. Mennyivel lesz így olcsóbb? — Sajnos nem tudok olcsóbban jönni, mert a lányokhoz szerződés köt, fizetnem kell a szállodájukat és az étkezésüket is — szögeztem le határozottan az álláspontomat. — Jó, prolongáljuk hát ugyanazzal a gázsival, tehát havi 60 000 drachmával, de az istenekre kérjük, hagyja otthon a lányokat! Most átkoztam csak igazán a pesti ügynököt. Aki megvert ezzel a sorsüldözött görlcsapattal! De Olga főkönyvelői észjárása még többletjövedelemhez is juttatott. Felkerestünk ugyanis egy görög artistaügynököt, és felajánlottuk neki a lányokat.

— Öt lány, kiváló táncokkal, mesés jelmezekben, tüzes szépségek — dicsértük a portékánkat. — Nem tudok mit tenni, az összes műsorom komplett — közölte az ügynök. — A jutalékon felül még lányonként kapna 2000 drachmát, ugye mégiscsak van nem komplett műsora is? — Természetesen, uram, természetesen — örvendezett az ügynök. Így Athénban a lányok dolgát szerencsésen elrendeztük. Átmentek egy másik mulatóba, ahova tökéletesen beillettek. Tibor sógorom ment velük vezetőként, mi meg Olgával maradtunk az Argentínában. Illetve… Újabb helyekre is hívtak. Húsz éve nem volt Athénban ilyen sikere bűvésznek, ráadásul beszélő bűvész, komikusan töri a görögöt, ezt látni, hallani kell… Most kissé sok szó esik majd a pénzről, de lássák be, a szabadúszó artista számára ez létkérdés, mert tartalékolni kell a szerződés nélküli hónapokra is. Nos, Athénban csőstül jött a szerződés. Fölkeresett például a Cinema Rex tulajdonosa, föllépnék-e az ő mozijában is az amerikai zenés film előtt.

— Nem mehetek. Az Argentínához köt a szerződésem — tértem ki. — Bízza csak rám, majd elintézem! De mennyiért szerepelnék nála is? — kérdezte. Gondoltam — biztos, ami biztos — ugyanannyit kérek, mint amennyi a gázsim az Argentínában. — Napi 2000 drachmát kérek, az havi 60 000 — válaszoltam szerényen. Kérem, a mozis elment az Argentínába, beszélt a művészeti igazgatóval és megállapodtak, hogy Rodolfo föllép a Cinema Rexben is, itt kap havonta 60 000 drachmát, de ebből harmincezret köteles leadni az Argentínának, harmincezer megmarad neki. Ügyes volt ez a művészeti igazgató, így én nekik már csak harmincezerbe kerültem, igaz, nekem meg már havi kilencvenezer jutott. És még mindig folytatódott. Jött egy másik mozis Pireuszból, az Athénnal szinte öszszeépült kikötővárosból, hogy az amerikai film nála is megy, lépjek föl az ő mozijában is. Már rutinosan irányítottam az Argentína művészeti igazgatójához. Végül vele is hasonló szerződést kötöttünk. Így az Argentínában már gyakorlatilag ingyen léptem föl, mégis havonta 120 000 drachmát kerestem. Persze

az argentínások csinálták a legnagyobb trükköt, hiszen nekik semmibe sem kerültem. És még mindig nem volt vége! Mert áthívtak egy hétre vendégszerepelni a 6000 személyes Oázis mulatóba is. Ennyi ember elé olyan trükköket kell vinni, amelyeket még az utolsó sorból is látnak. Ki lát meg például egyetlen eltüntetendő galambot ebben a hodályban? Ezért három élő kacsát tüntettem el egyszerre. Persze a trükkökben közreműködő állatokkal olykor baj történt. Az egyik este éppen nagy vidáman megérkeztem az Oázisba, amikor a műszakiak komoran közölték, hogy megdöglöttek a kacsák. — Hogyhogy megdöglöttek? — kérdeztem, mert némi gyanú költözött belém, ugye egy kacsa még kilehelheti a lelkét, de három egyszerre azért sok. — Megettük őket — vallották be töredelmesen. Aznap a kacsaeltüntetés a főszereplők váratlan elhalálozása miatt elmaradt. Másnapra meg vettünk a piacon három új kacsát. Az ilyen váratlan költségek a bűvész számláját terhelik, mondhatni „szakmai kockázatból” adódnak. Márpedig a műszakkal, ha törik, ha szakad, jóban kell lenni, ez megér három kacsát!

Így reklámoztak Athénban

Az Argentínában dolgozott egy kis gömbölyű konferanszié, akitől sokat tanultam. A produkcióm közben a színpad szélén állt, és időnként görögül kommentálta az eseményeket, olyan szellemesen, hogy a közönség dőlt a nevetéstől. Ezt a szakmában úgy nevezik, hogy smúzolt a közönségnek. Például előadtam a következő rendkívül egyszerű trükköt: vettem

egy poharat, teleraktam konfettivel, majd staniclival letakartam, azután csiribi-csiribá lekaptam a staniclit, eltűnt a pohárból a konfetti, viszont benne éktelenkedett egy tojás, amit fel is törtem. Namármost, a konferanszié, amikor előtűnt a tojás, mindig felkiáltott: „Arpati!”, ez görögül nagy bemondás, mindig bejött rá a nevetés, holott magyarul mindössze anynyit tesz, hogy „vedd, ahogy van!”. Mármint a tojásom! Amikor továbbmentünk Szalonikibe, ott már én mondtam az „Arpatit”, és nekem is bejött a nevetés. Valahogy így fejlődik a beszélő bűvész trükkje.

— Azért ez a tojástrükk érdekelne… — Szóra sem érdemes! A kifúrt gumitojás klasszikus rekvizit. Összenyomva kicsi, de ha a két lyukon keresztül levegő megy bele, felveszi a valódi tojás alakját és méretét. Most már csak át kell nyúlni hozzá a másik kézzel, amiben a valódi tojás lapul, s már csorgathatjuk is ki a sárgáját! — Szép nagy tojásszámlád lehetett Athénban! — Nekem mindenütt nagy tojásszámlám volt. Íme egy látványosabb tojástrükk, amelyért Athénban

megőrültek, és amelynek az előkészítéséhez bizony sok tojás szükséges. Egyébként Muszti bűvésztől tanultam, de a levezetését — mint minden trükkét — , a saját képemre formáltam. Előveszek egy 10 x 2 centiméteres selyempapírcsíkot, és megkérem az egyik nézőt, helyezze a nyelvemre. Összecsukom a számat. Nagy legyezőt veszek elő és kiveszem a számból az összegyűrt selyempapírt; ráteszem a legyezőre, majd a legyezővel finoman ütögetni kezdem, erre növekedésnek indul, és végül az ámuló nézők szeme láttára előtűnik egy tojás, amit azután természetesen fel is török. — Ez szinte a lehetetlenséggel határos! — Pedig csodák nincsenek! Csak ügyes bűvészek, ha úgy tetszik, szemfényvesztők, mert ez a trükk valóban szemfényvesztés a javából. Alaposan elő kell készíteni. Ha a valódi tojást felül és alul átfúrjuk, a belseje kifújható belőle. Ezután a tojáshéjat három napra ecetsavba tesszük, ami feloldja a meszet. Finom kis hártya marad vissza, ez eredetileg belülről burkolja a tojáshéjat. A hártyát jól kimossuk, majd enyhén alkoholos vízben tárolhatjuk is. A trükk előtt óvatosan összenyomjuk és a nyelvünk alá tesszük. Azután a szánkba vett selyempapírcsík helyett ezt

köpjük rá a legyezőre. Namármost e hártya különleges tulajdonsága, hogy ha legyezővel ütögetik, levegő megy bele, és fokozatosan fölveszi a tojás alakját. Képletesen és a szó szoros értelmében is kiköpött tojás lesz, a valóditól már fél méterről sem lehet megkülönböztetni. A bal kezem ütöget a legyezővel, a jobb kezemben viszont már ott lapul a valódi tojás. Jobb kézzel átnyúlok és feltöröm a valódit, miközben ugyanezzel a mozdulattal a hártyát parányira összenyomom. — Hányszor lehet ezt a hártyát fölhasználni? — Szerencsés esetben kétszer, háromszor, de leginkább csak egyszer. Az előkészítés során sok selejtes hártya is keletkezik. Mindig sok tartalékhártyát tartottam, általában színpadra lépés előtt nyolc-tízből választottam ki a megfelelőt… — Így már érthető a nagy tojásszámla… — És ha csak sejtenéd, hányféle tojásos trükk van. — Mindig sikerült? — Mindig, de azért időnként boldogtalan voltam. Mert a valódi tojás feltörésénél olykor összetojásoztam a tálcát is, így mosogatni kellett. És a mosogatást mindig nagyon utáltam…

Közben a lányok vígan konzumáltak a másik mulatóban és szegény Tibor sógorom ősz hajszálait gyarapították. És persze Athénban is meggyűlt a bajunk az egyikkel, most éppen Rozálival, a valódi magyar szépséggel. Rozáli rossz társaságba keveredett! A továbbutazásunk előtti este közölte: szerződés ide, szerződés oda, kilép a társulatból és itt marad Athénban, mert végre rátalált az igazira, és férjhez megy a választottjához. Csak arra kértem, mutassa be a jövendőbelijét. Uramisten! Görög gavallérja a strici félreismerhetetlen jegyeit hordozta. Rozáli a butasága áldozata lett. Meggyőződésem; hogy távozásunk után már szóba sem jött az esküvő, Rozáliból utcalány lett, akit stricije többi védencével együtt Pireusz kikötőjének mocskos sikátoraiban futtatott.

A BŰVÉSZREVÜT KIUTASÍTJÁK GÖRÖGORSZÁGBÓL Turnénk következő állomásáról, Szalonikiről nem sokat mesélhetek. Ott-tartózkodásunk — tőlünk független okokból — igen rövidre sikerült. Egyébként a korábban már ismertetett műsort adtuk, persze most már csak négy lánnyal. A magyar táncban Bella,

a boleróban Juci lépett elő szólistává. Szerencsére Karolina kitartott, így legalább a hipnotikus kardhegyen lebegés trükköt nem kellett újra próbálnunk. 1939 novemberének elején a görög rendőrség, mint a társulat vezetőjét felszólított, hogy 24 órán belül hagyjuk el az országot. Kiutasításunk valamiképpen a háború kitörésével függött össze, akkoriban Olaszország agresszív politikája miatt rendkívüli módon kiéleződött a görög—olasz ellentét, márpedig Magyarország nagyon szoros kapcsolatokat tartott Olaszországgal. A világpolitika először — de nem utoljára — szólt bele a Rodolfo bűvészrevü életébe. Persze 24 óra alatt nem sikerült elhagynunk Görögországot, három napba is beletelt, mire vonatra ülhettünk. És micsoda három nap! Kölcsönösen ideges hangú táviratváltások az ügynökséggel, Isztambulban 60 török lírát ajánlanak egy estére, közlöm, megyünk, erre visszatáviratoz az ügynök, tévedés, csak harmincat tudnak fizetni. Kényszerhelyzetben ennyiért is vállalom. Persze ebben az is közrejátszik, hogy a referenciafényképen látható hat lányból három hiányzik. Bizony már három, mert Szalonikiben meg Ellától kellett megválnunk. Ugyanis Ella alkoholizmusa e

patinás városban újabb szakaszába lépett. A részegség már a produkció közben is látszott rajta, többször elesett, hibázott, sőt még az is előfordult, hogy egy terített asztalnak esett neki, amelynek eredményeképpen az asztalon felhalmozott ételek és italok a meglepett vendégek estélyi öltözékén landoltak. Viselkedése valóban rossz fényt vetett a társulatra. Mégsem én küldtem el. Egyszerűen eltűnt. Már a kiutasítás lázában égtünk, amikor a csapszékhegyedben eszméletlen állapotban megtalálták. Az utca porában fetrengett. Innen kórházba szállították. Nekünk menni kellett, s bár üzentünk neki, nem jött utánunk; a kórháznak küldött érdeklődő levéleinkre egyszerűen nem kaptunk választ. Él-e, hal-e, nem tudom! Amikor Budapesten először gyönyörködtem a hosszú combú Ella királynői termetében, dehogyis gondoltam arra, hogy ilyen szomorúan végzi. És amikor manapság, szakszervezeti funkciómból oly határozottan ellenzem a magyar görlcsapatok exportját, mindig Mariskára, Rozálira és Ellára gondolok. Hiába telt el közel ötven év, sajnos a mulatók világa és az emberi természet nem sokat változott.

IRÁNY TÖRÖKORSZÁG! De mit kezdjünk a Görögországban kapott gázsival, csupa-csupa drachma, melyet Törökországban aligha tudunk majd felhasználni? A nagyját Athénba küldtük és az ügynökünkkel letétbe helyeztettük a kipróbált bankunkban. Ám az isztanbuli kezdéshez némi fizetőképes készpénzre is szükségünk volt, ezért feketén, drachmáért vásároltam párszáz dollárt is. Dollárt persze tilos volt kivinni Görögországból, de megkíséreltük… A Rodolfo bűvészrevü Szalonikiből vonattal utazott Isztambulba. Pithionnál, a határállomáson megállt a vonat, s mint vérszagra gyűlő éji vadak, görög vámosok vettek körül. Olga elsápadt, hiszen a zsebemben lapuló tárca dagadt a dollároktól. Mi lesz ebből? Nem elég, hogy elveszik a pénzünket, de még meg is büntetnek. Esetleg börtönbe csuknak! Mondhatom, én sem voltam éppen a legnyugodtabb. Személyi motozás… Nők, férfiak külön… És a fölöttébb ambiciózus vámosok igazán megszolgálták a fizetésüket. De nálam semmit sem találtak! Már török földön robogott vonatunk, amikor Olga meg merte kérdezni:

— Pszt! Megvan a pénzünk? — Természetesen — válaszoltam büszkén, s már mutattam is a tárcát. — És hova rejtetted? — A legjobb helyre! — A legjobb helyre? — Hát igen! Amikor mentünk a motozásra, beloptam a vámos zsebébe búcsúzáskor meg szépen viszszaloptam. Ami azt illeti, szinte kedvet éreztem, hogy a derék vámos nyakkendőjét is elhozzam emlékbe, éppen a legmegfelelőbben kötötte, de aztán győzött a jobbik énem… Isztambulba immár csak három lánnyal érkeztünk. A Turán varietéhez, a török törzstisztek kedvenc mulatójához szerződtünk. Sajnos minden rosszul kezdődött. Az igazgató közölte, nem adott megbízást az ügynöknek esténkénti 30 lírára, csak huszonhármat hajlandó fizetni. Ha nem tetszik, fel is út, le is út! Ilyen helyzetben nincs mit tenni, az artista magába fojtja dühét és vállalja. Persze a táncszámokat ismételten át kellett koreografálnunk, hiszen már csak Bella, Juci és Karolina állt rendelkezésre. A legnagyobb problémát a bűvésztánc okozta, ezt ugyanis a

Olgával és Tibor sógorommal Isztambulban

bűvészen kívül csak még további négy táncossal lehetett megoldani. Tibor sógorom ugrott be negyediknek. Hiába, a jó másodasszisztens mindenhez ért! Így a három lány mellett két fiú is ropta a bűvésztáncot. Máskülönben a török igazgató kifejezett érdeklődést mutatott a bűvészkedés iránt. Egy egész hónapig szerepeltünk ott, és mind a harminc alkalommal megnézte a produkciómat. Furcsa módon a világ

legegyszerűbb trükkje tetszett neki a legjobban, a három összekötött, három egyenként kendő. Mindenáron meg akarta lesni a „titkát”. Amikor elbúcsúztunk tőle, csak megtanítottam neki azért a sok „jóért”, amit értünk tett.

— Akkor most nekünk is! — Kérem! Három kendőt egyenként összekötök és leteszem az egyik asztalra. Ezután a másik három kendőt külön-külön teszem le a másik asztalra. Hókuszpókusz, az összekötött kendőket egyenként fölveszem, a különálló kendők viszont maguktól összekötődnek. — Nyilván kicserélted őket! — Ugyan! Ennél egyszerűbb! A három összekötött kendő szétesésében nincs semmi boszorkányság, létezik ugyanis egy sajátos bűvész tolólökés; összekötöm ugyan, mégis amikor leteszem őket, már külön vannak. A különálló kendőket meg úgy rakom le, hogy közben a két kezem egy-egy ujján lévő gumikarikával szépen összefogom a csücsküket. Amikor felemelem a három kendőt, a vendégek helyéről úgy látszik, mintha össze lennének kötve…

MENEKÜLÉS ISZTAMBULBÓL Isztambulban a lányok története is új fejezethez érkezett. Itt Karolina az abszolút főszereplő, akinek sápatag szőkeségéért szabályosan rajongtak az ifjabb és vénebb török tisztek. Kegyeiért a mulatóban még pofonok is elcsattantak… Az egyik asztalnál két festői egyenruhába öltözött főtiszt darvadozott. A szpáhi talán tábornok, a dzsidás meg legalább vezérőrnagy lehetett. Mármost mindkettőjüknek Karolina tetszett meg, de ezt nem beszélték meg egymással. Képzelhetik: jobbról a dzsidás, balról meg a szpáhi simogatta „zárdaszűzünk” combját, aki vértanúhoz illő nyugalommal tűrte a sors eme megpróbáltatását. A botrány akkor vette kezdetét, amikor az asztal alatt tétován motoszkáló két kéz egymásra talált. A dzsidás hüledezve figyelte látható bal kezét, a szpáhi meg vizsgálgatta a jobb kezét, majd mindketten szemügyre vették Karolina pezsgőspoharat tartó jobb kezét és a cigarettaszipkát éppen kecses mozdulattal ajkaihoz közelítő bal kezét. Karolina meg hol az egyikükre, hol a másikukra nézett azzal a bizonyos „én még ártatlan vagyok, de azért próbáld meg!” tekintetével. Egyér-

telmű helyzet. Ekkor csattant el az első két pofon. Úgy kezdődött, hogy a dzsidás visszaütött… A kínos szituációt végül Karolina született intelligenciával oldotta meg, odaintette az éppen facér Bellát, majd nemzetközi keveréknyelven fölajánlotta az uraknak, húzzanak inkább sorsot… De nem minden ellentétet lehetett ilyen egyszerűen föloldani. Az első hónap végén tárgyalni hívott az igazgató. — Tetszik a produkciójuk, szívesen prolongálnám magukat — mondta. — Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy a kialkudott gázsinak még a felét sem fizette az első hónapban, ezekután az ajánlata enyhén szólva furcsa… — Éppen erről szeretnék tárgyalni — súgta, és arcán zsíros mosoly suhant át —, ha óvatosan kinéz itt a függöny hasítékján, láthatja a színpadtól jobbra azt az asztalt, amelynél az a polgári ruhás, őszülő halántékú úr egyedül ül. Nagykutya!… Maga a rendőrfőnök! Igen derék úr, aki bevallotta nekem, hogy tetszik neki a maga felesége… Nos, én megadom az esténkénti hatvan lírát, és csak az a feltételem, hogy engedje kicsit konzumálni a kedves felesége őnagyságát!…

Képzelhetik, amint e förtelmes ajánlat hallatán elöntött a düh. Fölrémlett előttem a Tosca opera története, melyben jómagam Cavaradossi festőművészt, feleségem őnagysága Tosca Floria ünnepelt énekesnőt, az ellenszenves polgári ruhás úr meg egyenesen Scarpiát, a zsarnok rendőrfőnököt alakította. Utóbbi az operában undok módon visszaél a hatalmával, és szerelmével ostromolja Cavaradossi kedvesét. A történet tragikusan végződik, mire legördül a függöny, mindhárman elhaláloznak. Ilyen lehetőségek esetén nem árt az óvatosság! Az ajánlatot így utasítottam el: — Örülök, hogy a kedves vendégnek nagyon tetszik a feleségem, de nekem is nagyon tetszik a feleségem, ezért nem hosszabbítjuk meg a szerződést, és már itt sem vagyunk! Ügynökség… Táviratváltások… Alexandriában előnyös feltételekkel fogadnák a Rodolfo bűvészrevüt, de kikötik, hogy a lányok számát növeljük négyre. Újabb táviratok. Az ügynökség Egyiptomban állás nélküli magyar táncosnőt keres… Boldog befejezés, sikerül lekötni a negyedik lányt…

És máris utazunk. Az isztambuli kikötőben az a bizonyos polgári ruhás, őszülő halántékú úr bánatosan mered hajónk után. Az opera tragikus befejezése elmaradt: Tosca és Cavaradossi elmenekült a színről…

FARUK KIRÁLY ÉS A GALAMBOK Az új, negyedik lány — nevezzük Pirinek — az alexandriai kikötőben várt ránk. Enyhe kifejezés, hogy látványa még az egyébként festői városképet is elrontotta. — Mint egy bányarém — súgta Olga kétségbeesetten. A lányok is fölöttébb fintorogtak. Piri eltunyult hájpacni benyomását keltette, tömegéből Bella és Juci is kifért volna. Csak úgy rengett hatalmas melle és fara, és az arcán valami észvesztően bárgyú kifejezés honolt. Egyébként tisztázatlan körülmények miatt maradt le korábbi csoportjától és sokáig munka nélkül lézengett Alexandriában. Mit volt mit tenni, kissé szégyenkező képpel bevonultunk új munkahelyünkre, a Gordon Music Hallba. És ekkor ért életem egyik legnagyobb meglepetése.

Az arab igazgató egyenként megszemlélte a lányokat, az álmatag Bellát, a szeplős Jucit és az enervált Karolinát, ám különleges megelégedettséget nem árult el. Hanem amikor Pirihez ért! Megkövülten bámulta bányarémünket, és arcára az elragadtatás kifejezése költözött. — Wonderful! Lovely! She is fantastic! — suttogta maga elé, mire Piri szendén elmosolyodott, és ezzel azonnal előtűnt kettős foghiánya is. De ez még ingerlőbb hatást gyakorolt az igazgatóra. Nincs veszve semmi! Úgy látszik, Piri sikerre számíthat Alexandriában. Így is lett. A lányok között egyfajta munkamegosztás alakult ki. Ehhez tudni kell, hogy 1939-ben Alexandria az afrikai brit csapatok első számú központja volt, később innen indulnak majd el a britek Montgomery vezetésével a dicsőségteljes el-alameini csatába, mely jelentősen befolyásolta a II. világháború kimenetelét. De hol volt akkor még El-Alamein? A brit hadsereg későbbi hősei akkor még elsősorban csak a lányok kegyeiért harcoltak. És ebben a küzdelemben minden fegyvernem és a Nemzetközösség összes népe képviseltette magát. Namármost Piri kissé „egzotikus” szépsége elsősorban az arab, a néger, az indiai és a hátsó-indiai brit

katonákat ejtette ámulatba, míg a másik három lány Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság, valamint Kanada, Ausztrália és Új-Zéland harcosait vonzotta. Ez a bábeli változatosság néha zavart okozott. Például a fölöttébb gyakori igazoltatáskor. Mert csak azonos nemzet azonos fegyvernemének tagjai igazoltathattak. Ezért olykor negyven igazoltató is bejött egyszerre a mulatóba. De a produkciónkat általában csendben végigállták a fal mellett, s csak utána kezdtek hozzá munkájukhoz. Persze addigra már félig kiürült a terem… 1939. december 18-án érkeztünk Alexandriába. Közelgett a karácsony. Kedves brit szokás, hogy karácsonykor boldog-boldogtalant megajándékoznak. Nagyon meglepődtünk, amikor az igazgatóság ajándékaként egy hatalmas tortát kaptunk. De valahogy furcsa hatást tett ez a torta. Mozgott a teteje! Levesszük a legfelső, díszes, grillázs lapot, hát a belsejében két hófehér galamb csücsült. A személyzet lopva figyelte a reakciónkat, és bizony csalódottnak látszott, amikor nem örültünk túlzottan a galambos tortának, hiszen a galambok — hogy úgy mondjam — bele-belerondítottak. Futva érkezett az igazgató, és a

galambok láttán először igencsak elkomorult, majd hirtelen elnevette magát, és ez később feltartóztathatatlan röhögéssé fokozódott. — Jaj! Elnézést, sajnálatos tévedés történt — mondta két hahota között —, annyira tetszik a galambeltüntetési trükkjük. Gondoltuk, megrendeljük ezt a tortát két galambbal, a tetejére szántuk őket cukorból, de a cukrász a buta fejével félreértette a megrendelést és két élő galambot telepített a tortába… Buta fejét fogva megérkezett a cukrász is, majd lemondóan a következőket közölte: — És ha még tudnák, milyen nehéz Alexandriában két fehér galambot szerezni. Tűvé tettük értük a várost, végül csak 200 kilométerről, Port-Szaidból sikerült hozatnunk, angol terepjáróval érkeztek… Erre már mi sem bírtuk tovább, és a galambos torta fölött az egész Rodolfo bűvészrevü — feledve eddigi bajait — egymás hátát csapkodva nevetett… Kellemes karácsonyi ünnepeket! A produkciót újra átalakítottuk. Már nem akarom a tisztelt Olvasót a táncszólók újabb szétosztásával terhelni, hovatovább úgyis áttekinthetetlenné válik… Viszont elmesélem, hogy egy alkalommal az éppen

gyengélkedő Karolina helyett, tisztán a poén kedvéért, megpróbálkoztunk Piri hipnotikus kardhegyen lebegtetésével. Piri már lebegett az egyetlen szál kardon, amikor a jámbor harci-eszköz nem bírván az iszonyatos súlyt, eltörött, és a „hipnotikus állapotban lévő” Piri hatalmas csattanással landolt a színpadon. Csak úgy szállt a por! Piri hogy hogy nem, azonnal „felébredt” és sajgó hátsófelét tapogatva, ékes magyar káromkodások közepette levánszorgott a világot jelentő deszkákról… Alexandriában így csendeskén több mint hat hónapig szerepeltünk. Közben átrándultunk Port-Szaidba és Szuezbe is. Persze nemcsak mulatókban léptünk fel, az egyiptomi előkelőségek palotáiban, összejövetelein is gyakran szerepeltünk. A legnagyobb „megtiszteltetés” akkor ért, amikor meghívtak az alexandriai Yacht-klubba, ahol Faruk király előtt produkálhattam magam. A történészek Faruk királyt mint gonosz népnyúzót mutatják be, ám a dolog dialektikájához tartozik, hogy velem kedvesen és nagyvonalúan bánt. Egyébként annyira kövér volt, hogy két puffon ült, mert a karosszékbe nem fért bele. Természetesen erre az alkalomra megtanultam a szövegem arabul. Csakhogy az arab nyelv

igen nehéz, egy-egy szónak hatféle kiejtése is lehet, és mindegyik mást jelent. Így azután akaratlanul is kiapadhatatlan humorforrásra leltem. Például közismert mondásom, a „figyeljék a kezem!” ékes arab kiejtésemmel a következőképpen módosult: — Felség! Hölgyeim és uraim! Csókolják meg a ke-

A piramisoknál

zem! Ez a különbség mindössze egyetlen „h” hang helytelen kiejtéséből adódott. Faruk király remekül szórakozott, különösen galambeltüntetési trükköm tetszett neki. Jutalmul küldetett is nekem 100 egyiptomi fontot, ami akkoriban jelentős összegnek számított. És a következő héten újra meghívtak a király elé. A kísérő segédtiszt külön a lelkemre kötötte, hogy most is hibásan ejtsem az arab szavakat. Kérését könnyen teljesíthettem, mivel egy árva szót sem tudtam arabul, a szöveget egyszerűen csak bemagoltam. Újra kaptam 100 egyiptomi fontot. A következő héten harmadszor is meghívtak, és a király újra megajándékozott 100 fonttal. Ebből azt a tanulságot szűröm le, hogy a siker oka kifürkészhetetlen. Ha ugyanis jól ejtem az arab szavakat, megkapom egyszer a gázsimat (20 egyiptomi fontot) és többször nem is hívnak. Így 360 egyiptomi fontot kerestem.

— Már többször meséltél az állatok eltüntetéséről, illetve elővarázsolásáról. Szófiában nyuszival, Athénban három kacsával dolgoztál, Alexandriában meg

Faruk királyt az eltüntetett galambbal ejtetted ámulatba. Nehéz dolog így a semmibe küldeni vagy onnan előhúzni állatokat? — Csak gyakorlás és jó rekvizit kérdése. A galambeltüntetésnek egyébként több verziója van, én a leggyakrabban a következőt csináltam. Megmutatok két üres dobozt. Most a galambot beleteszem az egyik dobozba, néhány mágikus kör a varázspálcával, és az a doboz, amibe a galambot tettem, máris üres. Erről a közönség még úgy is meggyőződhet, hogy a dobozt szétszedem, előbb a tetejét, majd az oldallapjait, végül az alját mutatom meg és adom át az aszszisztensnek. Persze a közönség azt hiszi, hogy az asztalba bújtattam a galambot, leveszem hát a terítőt, és megmutatom az asztal üres lapját. Majd odamegyek a másik dobozhoz, kinyitom, és persze kirepül belőle a galamb; egyenesen az asszisztensnőm vállára száll… — Mi a szerepe itt a „jó rekvizitnek”? Ez nyilván két „csodadoboz”. — Persze. A dobozokat belülről fekete anyag borítja. A fedéllaphoz ugyanilyen fekete színű anyagból kötött zseb csatlakozik, olyan mint egy harisnya. Eltüntetéskor ebbe teszem a galambot. Amikor szét-

szedem a dobozt, először a fedelét veszem le, és adom az asszisztensemnek. Gyorsan dolgozom. Az asszisztens azután az oldallapokkal megfelelően eltakarja a galambot rejtő fedőlapot. — De hogy kerül át a galamb a másik dobozba? — Hm!… Ugye a fehér galambok annyira hasonlítanak egymásra. Talán még az édes mamájuk sem tudja megkülönböztetni őket. Szóval már a trükk elején, az üres doboz zsebében egy másik galamb csücsül. Innen akkor ügyeskedem ki, amikor az „üres dobozra” ráteszem a fedőlapot. Így, amikor kinyitom ezt a dobozt, könnyen kiröppen, és a betanításnak megfelelően az asszisztens vállára száll… — Nem zavarja ezt a trükköt, ha az állatok hangot hallatnak? — A bűvészek azért szeretik a nyuszit, mert színpadi szempontból némának tekinthető. A galamb sem túl hangos, a színpad csillogó-villogó körülményei között egyébként is alaposan elmegy a kedve a búgástól. A kacsák csőrére viszont rá kell húzni a gumikarikát, különben be nem áll a szájuk, akarom mondani a csőrük, és hangos hápogásukkal még eltüntetett állapotukban is fölhívják magukra a figyelmet. Egyébként pályám során csak egyszer nem

bírtam egy hangoskodó állattal és éppen Alexandriában… Az egyik angol matróz behozott a Gordon Music Hallba egy kiscsirkét és leitatta whiskyvel. A kiscsirke jókedvében olyan éktelenül csipogott, hogy kifejezetten zavarta a produkciómat. Gondoltam, eltüntetem! Odamentem, fölkaptam a kezembe, mutatom a közönségnek, „itt a csirke, itt a csirke” a zárt markomban. Ám közben félkört tettem, és beleejtettem a komát a cilinderbe, majd mutogattam tovább összeszorított markomat: „itt a csirke, itt a csirke”. Csakhogy a kiscsirke a cilinderben továbbra is teljes hangerővel csipogott, odalett az illúzió, és a matrózok bizony mutogattak a cilinderre. Szerencsére kéznél volt a sógorom, aki cilinderestül, csirkéstül gyorsan kivitte az egész asztalt… 1940 nyarán derült égből becsapott a villám! Éppen a színpad jobb szélén álltam, és megköszöntem a tapsokat, amikor mellém lépett két polgári ruhás detektív, behívtak a színfalak mögé, és közölték, hogy a magyar állampolgárokat, így a Rodolfo bűvészrevü tagjait is kiutasították Egyiptomból. Máig sem tudom, miért, hiszen még egy egész év választott el minket Magyarország hadba lépésétől. Gyenge angolságommal még arra is hivatkoztam, engem

Faruk király őfelsége abban a kitüntetésben részesített, hogy háromszor is meghívott. Erre megkeményedett a tekintetük és közölték, ne merjem a koszos számra venni Faruk király fenséges nevét. Kétségbeesett táviratok az ügynökségnek… Teljes csőd!… Mert ez a kiutasítás két különlegességgel is bírt. Egyrészt meghatározott útvonalon, vagy Görögországon, vagy Olaszországon keresztül haza kellett utazni, másrészt a csoport tagjai nem egyszerre, hanem külön-külön kapták meg a vízumot. Ha viszont megérkezett a vízum, másnap már el is kellett utazni. Az is előfordult, hogy férjet és feleséget szakítottak el így egymástól. Nekünk Olgával még „szerencsénk” volt, mert közös útlevéllel utaztunk. Mi kaptuk meg leghamarabb a vízumot. Tibor és a lányok még maradtak. A Pireusz felé induló hajóról búsan integettünk a Rodolfo bűvészrevü ottragadt tagjainak. Azután amikor már csak ponttá zsugorodtak leánykáink, egymás felé fordultunk, és egyszerre mondtuk: — Soha többé bűvészrevüt! Augusztus elején, több mint egyévi távollét után érkeztünk vissza Budapestre. Pihentünk, kapcsolatba

léptünk a barátainkkal, és új lakásba költöztünk, a Kálmán utcába. Ma is ebben a házban lakunk, de egy másik lakásban. Rendszeresen kijártunk a Palatinusra is, ahol csokoládébarna „afrikai” színünk nagy feltűnést keltett. Azután nyitóműsorához szerződtetett a Royal Varieté. A Royal Orfeum pár évig mint színház működött, de ez a tulajdonos számára nem hozott anyagi sikert, így visszaalakították mulatóvá. 1940. augusztus 31-én, szombaton tartottuk a premiert. A műsor gerincét egy bohózat alkotta, ebben Simor Erzsi, Lengyel Gizi, Peti Sándor, Szabó Ernő, Kozma Alice és Berki János remekelt. Simor Erzsi még artistaszámban is fellépett, fekete selyemtrikóban trapézon hintázott, és egy slágert adott elő. Ragyogó artisták ejtették ámulatba a nagyérdeműt: a Trio Mexicanos, Short és Long amerikai komikusok, a Ramwels-duo a trapézon, 12 puli parádéja, az Ilona és Fred Larry táncospár. No meg a Royals görlök, 14 válogatottan csinos lány. És persze a napbarnított Rodolfo, legjobb formájában… Ragyogó kritikák jelentek meg rólam. Úgy tűnt, Rodolfo itthon végképp befutott. Azután a néhány előadás, és szeptember 10-én megkaptam a behívó-

mat a munkaszolgálatra. Szeptember 11-én már vittek is… Gyötrelmes évek kezdődtek…

Mindenki a csodára várt… Olgával az 1940 és 1946 között előadott legnagyobb mutatványunknak kétségtelenül azt tartjuk, hogy ép bőrrel megúsztuk a borzalmakat. Engem főképp az segített át a bajokon, hogy RODOLFO voltam. Céltudatosan úgy viselkedtem, ahogyan azt mindenki elvárta a „nagy bűvésztől”. Mert ne felejtsék el, akkor mindenki valamiféle nagy-nagy csodára várt. És Rodolfo szállította is a csodát. Persze nem azt az életmentőt, országmentőt, világrengetőt, ó nem, csak pici, mindennapi trükköket, amelyek azonban akkor és ott csodaszámba mentek, elandalították, s talán abba a hitbe ringatták nézőimet, hogy mégiscsak minden előfordulhat. Pedig hát nincsenek csodák!… De haladjunk sorjában!

„VENDÉGSZEREPLÉS” MONORON A fegyver nélküli katonai szolgálatba, másik nevén a munkaszolgálatba vonulva jól fölpakoltam magam meleg holmival, de ezen kívül még néhány alapvető kelléket — több gyűszűt, néhány golyót, sok kártya-

paklit és zsinórt stb. — is magammal vittem. A monori körletbe úgy vonultam be, mint mondjuk korábban egy olyan mulatóba, ahol még nem szerepeltem. Már a portásnál kezdtem a bűvészkedést, majd a pincérek, a ruhatárosnő, a vécésnéni és a műszakiak következtek; gyors csattanós trükkök, pénz, kártya, golyó eltüntetése, majd előhúzása a semmiből, lopás és átlopás, meg „húzzon egy kártyát, azt húzza, amit akarok!” stb. stb., és mire az igazgatóhoz értem, már az egész mulató tudta, hogy ide most egy remek ember érkezett. Monori „vendégszereplésemet” is így kezdtem, a kapuőrséget, a kísérő őrmestert, majd a századparancsnokot is bámulatba ejtettem, vagyis gyorsan „megcsináltam magam”. — Ó, hát ez egy remek ember! Egyébként 1940-ben — legalábbis Monoron — a munkaszolgálat még nem volt olyan rettenetes. Tulajdonképpen nemigen tudtak mit kezdeni velünk. Talán az lehetett a lényeg, hogy a politikai szempontból megbízhatatlanokat (piros–fehér–zöld karszalag), a „nem árjákat” — közéjük tartoztam én is — (fehér karszalag) és a zsidókat (sárga karszalag) valahogyan kivonják a forgalomból, elkülönítsék őket. Ezt

látszik alátámasztani, hogy bár századunkba 204 munkaszolgálatos tartozott, mindössze hat lapátunk volt; bajtársaim szinte vitatkoztak, hogy ki lapátoljon. Legtöbbnyire árokszélt gazoltunk, árkot tisztítottunk, mondanom sem kell, hogy erős, egészséges férfiaknak ez meg sem kottyant. Másrészt már akkor is megnyilvánult a keret részéről, ami később általános lett: megpróbálták a lehető legtöbb hasznot húzni a dologból, vagyis csekély előnyök nyújtásáért igyekeztek minél jobban megkopasztani a muszosokat. Szerencsére szakaszunkhoz sok gazdag fiú is tartozott. Például a Keszler ezüstgyáros fia könnyedén adhatott az őrmesternek 1000 pengőt, aki azután két hétig békén is hagyta az egész szakaszt. Rodolfo nem tudta ilyen fejedelmi ajándékkal megváltani magát, ezért „természetben” fizettem, bűvészkedtem nekik. Az ujjelvágás, a különféle lopások, az egyszerűbb kártyatrükkök, a zsinórmutatványok mindig megtették a magukét. Persze ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy kézügyességi bűvész vagyok. Nem tudom, mit csináltak volna a helyemben azok az amerikai illuzionisták, akiket manapság oly gyakran látni a tévében, akik legalább

harmincfőnyi személyzet, köztük ikerpárok tömege, fantasztikus rekvizitek, illetve különleges függönyök nélkül bizony senkik és semmik. Engem a kezem és a „szövegem” segített. Talán még azt is megkockáztatom, hogy ha szakmailag nem is fejlődtem a munkaszolgálatban, azért bűvészpályám szempontjából mégsem volt hiábavaló, mert elképesztően nagy rutint szereztem. És valami egészen rendkívüli rögtönző- és beszédkészségem is kifejlődött. A trükkök egy részét persze transzponálni kellett. Például itt a meghökkent őrmester orrából és füléből elővarázsolt egypengősöket nem pezsgősvödörbe gyűjtöttem, a pengők rázogatásához megtette a konzervdoboz is, amelynek a szélét kővel meggömbölyítettem, hogy ne vágja el a kezem. Ami a körülményeket illeti? Századunkat a katolikus legényegyletben szállásolták el. A deszkapadlón szalmán feküdtünk. A minimális tisztálkodási lehetőség sem állt a rendelkezésünkre, az élelmünk meg… Jobb parasztgazda a disznók elé sem öntötte volna. De ebbe azért még nem kellett belehalni. Korábban már kétségtelenül hozzászoktam a kissé jobb élethez, a tágasabb lakáshoz, a finomabb ételekhez és italokhoz, a fürdőszoba és a saját vécé áldásaihoz. Hát

ezeket itt nélkülöznöm kellett! De megpróbáltam alkalmazkodni. Minden csak hozzáállás kérdése! Aki tragédiának érezte, annak valóban tragédiává vált. Én Monoron még viszonylag kedélyesen vettem a dolgokat. Mint Rodolfo még meg is engedhettem magamnak, hogy időnként bohóckodjak, vagyis eljátsszam a fegyver nélküli antikatonát. — Álljon vigyázzba! — ordított rám például szemle előtt az őrmester. — Mire vigyázzak? — kérdeztem ártatlanul. — Nem érti, hogy álljon vigyázzba, ez katonaság! — Magának katonaság, nekem cirkusz — vágtam vissza, és előhúztam a semmiből egy csomag vécépapírt. Ha nem vagyok Rodolfo, ekkora függelemsértés után megnézhettem volna magam. De az őrmester csak nevetett, mert ezt várta el tőlem. Akkor csodálkozott volna, ha ijedten haptákba vágom magam. Persze mindez megalázó volt. De mit lehetett tenni? És találkoztam igen derék emberekkel is. Például mi, „nem árja keresztények” kimehettünk misére a monori templomba. Amikor a plébános meglátta

fehér karszalagjainkat, egyenként leszaggatta őket, miközben cselekedetét így indokolta: — Isten előtt mindenki egyenlő, mint pap nem engedhetem embertársaim megbélyegzését! Sajnos hatásköre csak a templomra terjedt ki, ezért amikor visszamentünk a körletbe, nem győztük viszszavarrni a fehér szalagot. Bántó megalázással, tudatos kegyetlenkedéssel ekkor még nem találkoztam. Nagy hatással volt rám a „muszosok” bajtársiassága. Kezeimet nem csak én óvtam, de a társaim is vigyáztak rám. A nehezebb munkát helyettem is elvégezték. De nemcsak engem védtek. Később ide érkezett Hernádi Lajos zongoraművész is. Őt is megkímélték. És ami a legszebb! 1940 decemberének elején már le is szerelhettünk, és mehettünk haza. Az első munkaszolgálatom tehát különösebben mély lelki sérüléseket nem okozott.

FENT ÉS LENT… A pokolból a mennyországba! Hazaérkezésem után két nap sem telt el, s máris — mintha mi sem történt volna — fölléptem a Moulin Rouge-ban. Ennek a

Komikus duónk Alfonzóval

„csodának” roppant egyszerű a magyarázata. Egyrészt árja artistabarátaimnak köszönhettem, másrészt ügynökeimnek. A „nem árja” artistát állandóan fenyegette a munkaszolgálat réme, ezért ha „szabadlábon volt”, az árják közül valaki mindig segített,

lemondott a szerződéséről a javára. És persze két nagyon ügyes artistaügynököt is foglalkoztattam. Somogyi Ödön Budapesten, Ferenczy Ödön meg vidéken intézte a szerződéseimet. Az ügynöknek a gázsi 10%-a járt, és ezt még meg is toldottam havi 100 pengővel. Törték is magukat, hogy ne legyek munka nélkül… Szóval Flaschner mindjárt leszerződtetett egy hónapra a Moulin Rouge-ba. 200 pengőért. Persze a valóságban esténként 30 pengőben, azaz havi 900 pengőben állapodtunk meg. Azért „kicsinyítették” a gázsimat, mert a zsidótörvény értelmében a nekem hivatalosan kifizetett összeg sokszorosát kellett az árja artistáknak fizetni. Flaschner és Evetovics a különbözetet a Japán Kávéházban (ma Írók könyvesboltja a Népköztársaság útja és a Liszt Ferenc tér sarkán) adta át. Ekkor alakult ki a Fokker — Alfonzó — Rodolfo komikus artista trió. Az alacsony termetű Fokker Géza hihetetlenül ruganyos, aranyos humorú akrobata volt, úgy tudott forogni a cipője orrán, ahogy azóta sem láttam senkitől. Én bűvészkedtem, Alfonzó meg parodizált mindkettőnket. Például a színpadon egy gömböt selyemkendővel letakartam, majd lebegtet-

tem, erre Alfonzó letakarta a saját kopasz fejét, majd ide-oda rohangált, mintegy „lebegtette a fejét”. Vagy a nézőkkel húzattam három kártyát. Ezeket visszakértem, fölmentem a színpadra, és ott felvettem az asztalról egy előre odakészített tojást, amit a homlokomhoz ütöttem, és miután összetört, kivettem belőle egy kártyát. — Ön ezt választotta? — kérdeztem a nézőt. — Igen — válaszolta a néző hüledezve. Most ugyanezt megismételtem a másik nézővel és a másik tojással is. Hanem amikor a harmadik tojásra került a sor, Alfonzó nem bírta tovább. — Ezt én, ezt én! — kiabálta, és már ütötte is a homlokához a természetesen preparálatlan tojást, amelynek a belseje azután annak rendje és módja szerint szétfolyt a képén. — Úgy látszik, uram, Ön a hasára gondolt — közölte Alfonzó lakonikusan.

— A lebegtetések mindig ámulatba ejtettek… — Azért mindent nem árulhatok el, a lebegtetéseket ma is sokan csinálják. De nézd csak, itt egy nagy, ötszáz oldalas bűvészkönyv, csak a lebegtetésről szól.

A kard hegyén lebegő lány

A lényeg: dróton, szálon, cérnán lebegtetünk, bonyolult áttételekkel, olykor külső segítőkkel, kívülről is mozgatott állvánnyal, és persze az ujjak, a kéz… A szál, a cérna vagy a drót a nézőtérről nem látszik. Anyagának a színe a háttér és a megvilágítás színével megegyezik. Például fekete háttérnél piros megvilá-

gításban a fekete-piros szál nem látszik. Erről legyen ennyi elég… — És a tojásokba hogyan kerültek bele a lapok? — Jó előre ott lapultak a kifúrt és tisztára mosott tojáshéjakban. Ugye a nézővel azt a lapot húzatom, ami nekem tetszik…

A csúcs azonban mindenképpen Fokker Géza „hipnotizálása”, majd az ezt követő lebegtetése volt. Alfonzó asszisztált. Persze ő is „elaludt” és a hipnotizált Fokkert először nem kapta el. Végül azért mégiscsak sikerült Gézát két egymás felé fordított szék támlájára fektetnünk, a támlák a nyakát és a bokáját támasztották alá. Ezután elvettük a széket a bokájától, és a kis Fokker máris lebegett. (A trükk lényegét már ismerik: Fokker a nyakánál lévő széknél volt beakasztva.) Mármost ennek a számnak olyan sikere volt, hogy Flaschner kijelentette, amelyik pincér elárulja a titkát, azt azonnali hatállyal kirágja. Özönlött is a jónép megnézni a lebegő Fokkert. Sajnos alig egy hónap múltán véletlenül magunk árultuk el a trükk nyitját, mert Alfonzó nem bírt magával. Szóval rosszul akasz-

tottuk be Fokkert, aki a „hipnotizált állapotban” kétségbeesetten imígyen sziszegett: — Ferde vagyok… Ferdeeeeee vagyok! Mire Alfonzó katonásan összecsapta a bokáját és büszkén kivágta: — Én meg Markstein vagyok! Örvendek! Erre Fokker röhögőgörcsöt kapott, majd ez köhögési rohamba ment át, és fulladozni kezdett. Nem csoda, a nyakánál volt rögzítve az istenadta. Kénytelen voltam kimenteni szorult helyzetéből. Sajnos ennek eredményeképpen másnap egész Budapest ismerte Fokker lebegtetésének a titkát. 1941 februárjában — hála Somogyi Ödönnek — újra a szívemnek oly kedves Royal Varietében léptem föl. Erről az előadásról a MAGYARORSZÁG 1941. február 3-i száma így tudósított: A ROYAL VARIETÉ ÚJ MŰSORA

„Szombaton volt a Royal Varieté, új Royal bál című műsorának a premierje. Rendkívül szellemes tréfák váltakoznak a műsorban a legkitűnőbb artistaprodukciókkal. Rodolpho bűvész fantasztikus kártyamutatványai, zsi-

lettpengeevése és egyéb csodálatos bűvészmutatványa igen nagy meglepetést keltett. Amikor a műsor különböző számai egy parádés bál keretében peregnek, van ötletes báli megnyitó, ettől a sikerült számtól a zenés-táncos záróráig sok minden kedves bohóság történik. Egyebek közt megelevenedik a Hamupipőke meséje művészi pantomimjátékban, aztán Manuel del Bianco dél-amerikai dalokat énekel. Igen előnyösen mutatkozott be a Royal Varietében Neményi Lili, ez a tüneményes hangú primadonna, és rengeteg tapsot kapott Szabó Ernő, akiről a színházi világban mindenki tudja, hogy Budapest egyik legjobb komikusa. Berczy Géza mint rendező és mint színész működött közre a műsorban, mindkét minőségében előkelő. A finom Lengyel Gizi fanyarkás humorával színezi a műsort. Rév Erzsi pillangókönnyű táncaival vonta magára a figyelmet. Igen tehetséges táncművésznő Somogyi Irén is, aki mellett még a mókás Peti Sándor, Váczy Ervin aratott igazi sikert.

A jelekből következtetve igen népszerűvé válik ez a nagyszerű műsor.” A „Royal bál” több mint két hónapig ment. Utána úgynevezett „szabad hónapok” következtek, amelyeket Ferenczy úr vidéki fellépésekkel töltött ki. A viszszacsatolt területeken, Kassán, Kolozsvárott, Ungváron, Szabadkán teljesítettünk hónapos vagy kéthetes szerződéseket. Ősszel több föllépésünk is volt a kedves Kecskeméten. Vagyis Rodolfo Budapest mellett a tevékenységi körét a vidékre és a visszacsatolt területekre is kiterjesztette. És — Magyarország belépése a háborúba ide, Magyarország belépése a háborúba oda, országgyarapítás ide, nemzetvesztés oda — fokozatosan országos ismertségre tettem szert. 1941 decemberében ismét a Moulin Rouge-ba szerződtem. A kedves Flaschner, a régi haverok, Alfonzó, a kis Fokker, a minimálbérem Japán kávéházi kiegészítése, minden ugyanúgy ment, mint egy évvel ezelőtt. Ám hirtelen becsapott a bomba. A nem árja Flaschnernek mennie kellett, és a nyilas Nedeczváry vette át a Moulin Rouge-t, aki nyílt ellen-

szenvét mindjárt a kezdet kezdetén ki is mutatta. Az irodájába hívatott, és megkérdezte, mennyi a gázsim. — Havi kétszáz pengő — közöltem a hivatalos tényeknek megfelelően. — Elég szerény… — Sok, nagyon sok! A jövő hónapban már csak százötvenet tudok adni. Ez a rengeteg nem árja pénzügyileg tönkreteszi a mulatót. Rodolfo, Alfonzó, Fokker… — A Fokker valódi árja, kifejezetten javítja a statisztikát — adtam a tudtára, de arról bölcsen hallgattam, hogy Géza törvénytelen gyerek volt, apja, az ungvári mulató ruhatárosa bizony annak idején szép hosszú pajeszt viselt, talán ez tetszett meg annak az ábrándos árja cselédlánynak, Géza édesanyjának. Márpedig a törvények szerint ilyen esetekben nem számított az apa. Vagyis, mint Fokker közölte: „tehetnek nekem egy szívességet, valódi árja vagyok és kész!” A Fokker nevet csak művésznévként aggatta magára, „valódi árjaként” az arisztokratikus Pacsmag Géza névre hallgatott. Ijesztő időket éltünk… Szóval Nedeczváry jóvoltából két hétig olyan gázsiszintre estem vissza, aminek 1931-ben a kezdő Rodolfo talán örült volna, de 1941-ben Rodolfo mes-

ter, „a királyok bűvésze és a bűvészek királya” számára már méltatlannak számított. Ráadásul a pengő is inflálódott. Mit tehettem? Nyeltem egy nagyot, hiszen a szerződés kötött, de riasztottam mindkét ügynökömet… Azután karácsony előtt egyszerre rengeteget kerestem, és ráadásul még Nedeczváry úr is alázatos lett. Az egyik este Horthy István kormányzóhelyettes látogatta meg a mulatót feleségével, a kíséretében lévő urakkal és Dönberg báróval, a mintegy két méter magas, vörös szakállas német katonai attaséval. Éjjel 2 óra lehetett. Biztonsági intézkedésként a mulató jobb felét kiürítették. A kormányzóhelyettes a hajlongó Nedeczváryval kategorikusan közölte az utasításait. — Záróra nincs! A műsorba a következőket kérem: Trio Mexicanos, Marietta és Aszódi, Fokker és Madelaine, valamint Alfonzó. Mármost amíg az artisták öltöznek, kérem a páholyomba Rodolfót! Mintegy 40 perces produkcióm alatt Horthy István páholyát majd szétvetette a nevetés. A kíséret meg a szomszédos páholyokból és alulról, a páholykorlát előtt lábujjhegyen állva leste, mit is művelek. Amikor végeztem, a kormányzó fia megköszönte és 100

pengőt adott. Nosza, a kíséret sem akart lemaradni, a pincérekkel ezüsttálcákon küldték a százpengősöket. Összesen 1700 pengőt kasszíroztam időközben beöltözött artista barátaim őszinte irigységére, akik a produkciójukért csak a gázsijukban részesültek. Boldogan jöttem ki a páholyból. A mellette lévő ún. „magyar szobában” Nedeczváryba ütköztem. Majdnem hajlongott az alázattól. Ugye a főméltóságú barátkozás, de különösen Dönberg báró mély hatást gyakorolt rá… — Már megbocsásson, de valami félreértés van közöttünk — kezdte szinte dadogva. — Talán ki kellene beszélnünk… — Nosza, beszéljük ki — egyeztem bele. — Szóval ami a fizetését illeti, a jövő hónapban is marad a 200 pengő — nézett rám ártatlan képpel. De nem hagytam, hogy befejezze: — Ne fáradjon Nedeczváry úr. Már van új szerződésem. 1942. januárjában Újvidéken lépek föl! Merthogy az ördöngös Ferenczy nem henyélt. A szép prémium reményében két nap alatt egész hónapra lekötött… Mondhatni a legrosszabbkor! Olgával a történelemben „újvidéki vérengzésnek” nevezett tömeggyil-

kosság kellős közepébe csöppentünk. A Szabadság Szálló mulatójában léptünk föl más magyar artistákkal együtt. A vérengzésért felelős katonatisztek, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy meg Zöldy Márton csendőr százados gyakori vendégek voltak itt. Amikor a kegyetlenkedések és az öldöklések megkezdődtek, odajárultam a szálló éttermében tarokkozó Zöldy elé, aki már többször is látta a produkciómat és mindig lelkesen tapsolt. — Százados úr! Elnézést a zavarásért, de kérnék valamit. — Nocsak — meredt rám a megzavart tarokkozó vérfagyasztó tekintetével. — Ne haragudjon, én nem vagyok árja, segítsen haza… — Mi az, hogy nem árja? Hiszen a plakáton még ki is van nyomtatva: „Keresztény magyar artisták vendégszereplésével”… — Szóval, ami azt illeti, kereszténynek éppenséggel keresztény vagyok, de mit csináljak, mégsem vagyok árja…

— Maga csak bűvészkedjék — mondta tőle telhetően a legkedvesebben, és ha a haja szála is meggörbül, az egész szállodát felköttetem. „Ebben nekem akkor már nem sok örömöm telne” — gondoltam tisztán formális logikai alapon, de bűvészkedtem tovább, és valóban a hajam szála sem görbült. Aztán mégiscsak viharosan távoznunk kellett, a csendőrök menekítettek ki minket a „hideg napok” városából, és egészen Budapestig kísértek. 1942 tavaszán három hónapos szerződést teljesítettünk Kecskeméten. Itt a Fürdőkertben léptünk föl. 1942 áprilisában meghalt Ódry Zuárd. Halálhírét vidéki tartózkodásom miatt csak későn kaptam meg, így a temetésen nem vehettem részt. Távozása mélységesen megrázott. Soha el nem múló hálával és szeretettel gondolok ma is mesteremre. Az 1942-es év nyara Erdélyben talált. Különösen kolozsvári szerepléseimre emlékszem élesen, itt június 6-án a „magyar napon” léptem föl, június 11én és 13-án jótékony célú esten vettem részt a hadba vonultak itthonmaradottjainak javára, majd június 25-én tarkaestet rendeztek a Vöröskereszt céljaira. Ezen a tarkaesten furcsa afférom támadt bűvészkollégáimmal. A műsorban három bűvész (Corodini,

Yale és jómagam) is föllépett, ezért jó előre megbeszéltük, hogy melyikünk mit mutat be. Személyenként négy-négy trükköt adhattunk elő. Nézem Corodini produkcióját, hát két nekem osztott trükköt is bemutatott. Yale is ugyanígy tett. Úgy látszik, a két, már idősebb kolléga elhatározta, hogy leégeti az ifjú titánt, aki akkor már népszerűségben megelőzte őket. El akarták bűvészkedni előlem a nekem osztott trükköket. De engem nem lehetett zavarba hozni, mert ugyanavval a kendővel vagy kötéllel már akkor is tudtam vagy negyven-negyven színpadképes trükköt, ezért percek alatt átalakítottam a műsoromat. Most vettem csak hasznát igazán a „monori vendégszereplés” során kialakult rögtönzőképességemnek. 1942 őszén nagyon sok jótékony célú föllépésem volt. Ezek közül a legemlékezetesebb a katonakórházi látogatásom. Közbevetőleg: a II. magyar hadsereg 1942. július 25-én foglalta el állásait a Donnál. Ettől kezdve egyre több sebesült érkezett a hátországba. A csonkolt betegek között ágytól ágyig jártam, és trükkjeimmel talán sikerült enyhítenem a szenvedéseiket. A Vöröskereszttől több köszönőlevelet is kaptam. Simon kegyelmes úr, a Vöröskereszt országos elnöke egyenesen ezt mondta:

— Rudikám, ha majd esetleg bajod lesz a katonasággal, majd én izé… segítek. Ne felejtsd el ezt! 1942 novemberében Somogyi úr jóvoltából a Jókai téri Komédia Orfeum műsorában szerepeltem. Íme erről az ESTI KIS ÚJSÁG 1942. november 3-i számában megjelent kritika részlete: VÁLTOTT LOVAGGAL

Bemutató a Komédiában A Komédia Orfeum új revüje minden eddigi produkcióját felülmúlja. Egyetlen száma sincs a műsornak, mely meg ne ütné azt a mértéket, ami a siker színvonalát jelenti. Természetesen a domináló súlypont a humoros részen van, melynek élharcosai a páratlan szépségű Türk Berta, az ellenállhatatlan humorú Feleky Kamill, a végtelenül groteszk Misoga, az ördöngös temperamentumú Hlatky Edith, és a dekoratív megjelenésű, kedves Barna Anci. A színpadi rész kimagasló teljesítménye az a több revüképből álló látványos daljáték, melynek címe egyben a revü címe is: „Váltott lovag-

gal”. Percenként ismétlődnek meg a nyíltszíni tapsok, újrázások, és szűnni nem akaró végtelen kacagás kíséri a népszerű színészek játékát. Az artistarész is pompásan sikerült, mert olyan kitűnő attrakciók szerepelnek, mint Rodolfo, a humoros ezermester, kinek minden trükkjét tomboló tapsvihar kíséri, de nem marad mögötte siker dolgában don Alfonso parodista sem, kinek új paródiáit kacagóorkán követi. Margo és Cortez bravúros táncduettje szintén nagy eseménye a műsornak…” Feleki Kamillal e műsorban szerepeltünk először együtt, és azóta is igaz barátság fűz hozzá. Talán kevesen tudják, hogy kiváló artistából lett remek színész. Nagyon ügyesen bűvészkedik, egy kézzel forgatja a kártyát, átlagon felüli zsonglőr, akrobatikus tánctudását pedig mint táncoskomikus is kamatoztatta. A Komédia Orfeum műsorával végképp befutottam. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ám november végén alaposan lelohadt a kedvem. Megjelent

a munkaszolgálatosokat behívó plakát, és az én 1911-es évfolyamomnak is mennie kellett. Rohantam Simon kegyelmes úrhoz a Vöröskereszt országos közponjába, és megkértem, teljesítse az ígéretét, intézze el valahogyan a felmentésemet. A kegyelmes úr zavartan a következőket mondta: — Ja kérem, ha maga nem árja… — ekkor már nem tegezett. — Nincs időm, ne haragudjon, nem érek rá! Ennyit a hatalmasok segítőkészségéről… Munkaszolgálatos „vendégszereplésem” színhelye ezúttal Vác volt, ide vonták össze a fehér karszalagosokat. S bár a monorihoz hasonlóan tettem a dolgom, és emiatt sok kedvezményben részesültem, sokkal nehezebben viseltem el a megpróbáltatásokat. Ez a két diadalmas év valamiféle hamis biztonságérzetbe ringatott, és most keserűen kellett ráébrednem: csak alsóbbrendű pária vagyok. Mert itt már akárki belerúghatott a muszosokba, kiboríthatta az ebédjüket) békaügetésben körülzavarhatta őket az udvaron. És ami még ennél is borzalmasabb, Vácról menetszázadok indultak a frontra. Természetesen a családtagok, a feleségek és a gyermekek ideutaztak búcsúzni. Előfordult, hogy ezt sem engedték meg,

feleség és férj harminc méterről nézhette csak egymást, csak integetéssel váltak el, talán örökre… Sok keresztény, de nem árja artista is bevonult ide. Elmaradhatatlan partnerem, Alfonzó is megérkezett, nálam valamivel később, mert fiatalabb évjárat. Aztán Kerekes Géza kötéltáncos Cafari (Lévai Gyula) szintén bűvész és még sokan mások. És persze színészek, zeneművészek… A keret szórakoztatására mikuláskor és karácsonykor is esztrádműsort adtunk. Műsorunk színvonalát tekintve a Moulin Rouge-éval vetekedett, már csak azért is, mert mi nem lehettünk ott. Persze az esztrádműsor a muszos artistáknak nagy buli is volt, mert a próbák ürügyén kicsit ki tudtuk húzni magunkat a tábori életből, kicsit magunk között lehettünk, és valahogyan a kinti művészélet illúziójába ringathattuk magunkat. Nekem megint szerencsém volt, mert — miközben rettegve vártam menetszázadba sorolásomat — a sors különös szeszélyéből február közepén leszereltek. Somogyi úr ismét aktivizálta magát, és Rodolfo „két és fél hónapos külföldi vendégszereplés után” ismét föllépett. Csak emlékeztetőül: 1943 januárjá-

ban következett be a II. magyar hadsereg tragédiája, mintegy 150 000 jobb sorsra érdemes magyar katona veszett oda, s a vert hadsereg maradéka kétségbeesetten menekült a dermesztő orosz télben. Miközben… Miközben Budapesten — mintha mi sem történt volna — a Kamara Varieté bemutatta új műsorát. SZÍNHÁZI MAGAZIN 1943. február 24. – március 2.: GÖRBE TÜKÖR

A torzító, mókás görbe tükör, melyet a népszerű körúti bonbonniere-kabaré állított a színpadára, vidám, szellemes és kacagtató torzképet mutat a közönségnek, amely ezt az új műsort is percnyi pihenés nélkül végigkacagja, mint a Kamara Varieté eddigi, ötletesebbnél ötletesebb mulatságos műsorait. A humor és nevettetés valóságos akadémiája az, amelyet a kitűnő művészgárda, Kökény Ilona, a nagy örömmel látott vendég Kőváry Gyula, Szondy Biri, Szombathelyi Blanka, Szemlér Mária, Darvas Marika, Balassa János, Perényi József

bemutatnak a Kamara Varieté új műsorában. A kis darabok szerzői Kőváry Gyula, Balassa János és Hámos György rengeteg kacagtató ötletet, tréfát, mókát sűrítettek össze, a „Botrány a színházban”, „Fele-fele” minden jelenetét zúgó kacagás és taps kíséri. Az artistaszámok között frenetikus sikere van Rodolfónak, a modern bűvészet nagymesterének, a tündéri kis táncosnőnek, Sebő Verának, Lilián és Georges akrobatikus táncszámainak, Hutter Máriának, a Kis színház szubrettbalerinájának, és a 12 elragadóan édes idomított selyempincsinek, akikkel Madame Shalters szórakoztatja a közönséget. Ez volt az utolsó nyilvános szereplésem a felszabadulás előtt. 1943 márciusának közepe táján újra be kellett vonulnom. Az őrangyalom ismét vigyázott rám, mert munkaszolgálatosként a Lehel úti I. Honvéd Élelmezési Raktárba kaptam beosztást. Ez a katonai raktár a Nyugati pályaudvar vágányrendszere mentén helyezkedett el, innét indították a frontra a katonáknak az ellátmányt.

A raktárépületek előtt egyetlen vágány húzódott. A rakodást egy vagonfordító berendezés is segítette. Elképesztő fejetlenség uralkodott itt. A parancsnokokat, vitéz Zombory alezredest és Fodor századost felsőbb helyről állandóan letolták, mégsem tudták a rakodást úgy megszervezni, hogy napi 17 megrakott, „frontképes” vagonnál többet kibocsáthassunk. Amikor manapság a fronton lévő csapatok rossz ellátásáról olvasok, csak a fejem csóválom: a raktár dugig volt, és naponta új szállítmányok is érkeztek. Az átrakás megszervezése, a vagon frontképességi vizsgálatának lebonyolítása meghaladta elöljáróim szellemi képességét. A második napon éppen rakodtam, amikor megállt mellettem Alberti, a véres szájú nyilas zászlós. — Zsidó! Vegye le a kesztyűjét! — Alázatosan jelentem, nem veszem le, mert nekem erre őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklóstól engedélyem van — blöfföltem meglehetősen bátran. — Miért, kicsoda maga? - kérdezte kissé óvatosabban. — Rodolfo bűvész vagyok, és olyat csinálok, amit maga az életben nem látott.

Erre már föltámadt az érdeklődése. — Na jöjjön csak be, és mutassa! De ha rájövök a nyitjára, kiköttetem! Persze, nem jött rá. Pedig a lehető legegyszerűbb kártyatrükköt mutattam be neki. Nincsenek okos emberek, mert ha ő erre okos, akkor én is arra vagyok okos. — Jól van, beosztom körlettakarításra, ha egyszer kímélni kell a kezét — közölte nagy kegyesen. — Alázatosan jelentem, nem vállalom! — Miiiii!? — Megalázó munkát nem vállalhatok! És Alberti, akire ezek szerint mégiscsak hatott a bűvészkedés, végül is küldöncnek osztott be.

— Álljunk csak meg egy pillanatra! Mit jelent ez a mondatod: „Nincsenek okos emberek, mert ha ő erre okos, én is arra vagyok okos”? — Ez utalás az „egyet jobbra, egyet balra” nevezetű teljesen automatikus kártyatrükkre, amelyet részletesen leírtam a „Kártyások könyvé”-ben. Általában két nézővel csináltam, de persze eggyel is lehet. — Próbáld ki most velem!

— Jól van! Meglátjuk, merre leszel okos! Keverd meg ezt a 32 lapos magyarkártya-paklit, és húzzál belőle két lapot. Nézd és jegyezd meg őket! — Megvan! (Az olvasónak elárulom, hogy a makk felsőt és a tök nyolcast húztam.) — Add ide a maradék 30 lapot, ebből én gyorsan hat, képpel lefelé helyzetű öt lapból álló csomagot csinálok. Most tedd le képpel lefelé a választott két lapot egy-egy csomagocska tetejére. Ne mind a kettőt ugyanarra a csomagra, mert úgy nagyon könnyű lenne. Megvan? Most összeszedem a csomagokat, ismét együtt a 32 lap. Merre kezdjem a mutatványt, jobbra vagy balra? — Balra! — Jó! Akkor a csomag tetejéről az első lapot balra teszem, a másikat meg jobbra, a harmadikat megint balra, a negyedik ismét jobbra és így tovább. Máris két, 16 lapot tartalmazó csomaghoz jutottunk. Mivel balra kezdtük, a jobb oldalira már nincs is szükség. Maradt egy 16 lapos csomagom. Most merre folytassam? — Jobbra! — Akkor most a csomag tetejéről jobbra rakom az első lapot és balra a másodikat és így tovább. Újra

született két csomagunk, mivel jobbra folytattuk, a bal oldalira már nincs is szükség. Most merre folytassam? — Megint jobbra! — Jó, már csinálom is. Megint van két csomagunk, közülük a bal oldalit megint félrerakjuk. Most merre folytassuk? — Most balra! — Ez is megvan. Most félrerakjuk a jobb oldali két lapot, és nézd meg a bal oldalon maradt két lapot! — A makk felső és a tök nyolcas… Stimmel! De hogyan csináltad? — Mint mondtam, ez automatikus trükk. Kizárólag számtani alapjai vannak, nem kell hozzá kézügyesség. Megfigyeltem, hogy a választott lapokat a hat közül melyik kettő ötlapos csomagocskára helyezted, és úgy szedtem össze a paklit, hogy felülről számítva a harmadik és a hatodik csomag tetején legyen a választott lap. Az már csak játék, hogy merre kezdjem vagy folytassam. Ha balra kéred, balra rakom, de akkor ide kerül mind a két választott lap. Ha jobbra vagy okos, én is jobbra vagyok okos. Számtan! A végére a két választott lap marad. Azt viszont meg kell akadályozni, hogy mind a két lap ugyanarra a

csomagocskára kerüljön, mert akkor a trükk nem sikerülhet. Ez is számtan…

A raktárban közel tizennégy hónapot szolgáltam. Néhány hónap múltán már én irányítottam a munkát, „szisztémát vittem” a be- és kirakodásba, pontos napi rakodási terv szerint dolgoztunk és a teljesítmény napi 51 frontra indított vagonra emelkedett. Vitéz Zombory és Fodor egyre több dicséretet kapott és ők boldogan tűrték „főnökösködésemet”. Egyébként tisztjeinkre leginkább az volt a jellemző, hogy a raktárt jóféle dekkolóhelynek tekintették, ahol talán meg lehel úszni a frontot. Több későbbi színészbarátom is teljesített itt tisztesi szolgálatot, és csak a legjobbakat mondhatom róluk. Somogyváry Rudolf, Horváth Tivadar és Turgonyi Pál hadapród őrmesterek nagyon rendesek voltak a muszosokkal; a legfőbb gondjuk persze az volt, hogy minél többet lóghassanak. Emlékeim szerint például Horváth Tivadar fő hadi tevékenysége ekkor a teniszezésben nyilvánult meg, az ő feladatai közé tartozott Csipkés alezredes lányának a naponkénti teniszeztetése.

1944 tavaszán már én voltam az egyetlen munkaszolgálatos a raktárban, a többieket már mind kivitték a frontra, de engem, mint „fő szervezőt” Zombory igyekezett tartani. De azután már nekem is mennem kellett…

A POKLOK MÉLYÉN 1944. május elsején, a nagy városligeti szőnyegbombázás napján indult el az utolsó 400 fehér karszalagos budapesti munkaszolgálatos a frontra. Ugye a marhavagonokba préselt munkaszolgálatosok nem vehették igénybe idegenvezető vagy útikönyvek szolgálatait és térképük sem volt. Szerelvényünk összevissza bolyongott, olykor napokat állt. Valahová Galíciába érkeztünk. A települések nevére alig emlékszem, rémlik, hogy Passiecznában éppen kivagoníroztunk a pályaudvaron, amikor megjelentek a raták, ám a pilóták megláthatták, hogy munkaszolgálatosok vagyunk, talán ezért nem bántottak minket. Körletünk kezdetben az első vonaltól tisztes távolságban helyezkedett el. De a naponta változó hadi események miatt néhány hét múlva már az első vonalba kerültünk. Nem mi mentünk, a front jött!

Erődítményépítés! A nemzet szégyenei betegen, tetvesen, az „ukrántól” meggyötörve dolgoztak. Napi tizennégy óra kényszermunka fél óra ebédidővel. De nem untatom Önöket a részletekkel, mert ugyanerről számos memoárkötetben (legutoljára éppen Alfonzó barátom visszaemlékezésében) már olvashattak. Talán csak annyit: én a poklok eme mélységén is bűvészkedtem. Ugyanúgy, mint Monoron, Vácott vagy az élelmezési raktárban. És Alfonzó paródiákat adott elő, Vogel Eric meg díszletet tervezett, vagyis belülről kifestett egy házat lokálnak, a falakra meztelen nőket pingált és itt produkáltuk magunkat a tiszteknek és a tiszteseknek. Ezért azután csekély kedvezményekben is részesültünk, engem például a leggyakrabban körletőrnek osztottak be, és így a lehetőségekhez képest azért mégiscsak óvhattam a kezemet. Október körül a harci tevékenység megélénkült, az oroszok előre nyomultak, sőt egyszer egy szovjet egység még mögénk is került. Ekkor szökött át századunkból Hont Ferenc, a kiváló színházi szakember és Kertész Pál, a Horthy-rendszer börtöneit megjárt munkásmozgalmi harcos, valamint velük együtt Szalvicsek Antal szabó is. Én meg sem kíséreltem az át-

szökést, mert mindenképpen haza szerettem volna jutni. Minden gondolatom Olga körül forgott, akiről semmi hírem sem volt. Aztán… Aztán éppen kártyatrükköt mutattam be a körlet udvarán az egyik őrmesternek, amikor becsapott mellénk egy akna. Az őrmester szörnyethalt, engem meg — barátaim elbeszélése szerint — a légnyomás fölemelt s vagy ötméteres repülés után a földhöz csapott. Valami kráterbe eshettem, aminek azután rám dőlt a fala. Szerencsémre a társaim — köztük Alfonzó barátom — kiástak. Eszméletlen, sokkos állapotban fölraktak egy szekérre, rám akasztották a sebesülési cédulát, és elvittek a kötözőhelyre. (A sebesülési cédula híján a hátországban a tábori csendőrök még a sebesültet is agyonlőhették mint katonaszökevényt.) Ma is őrzöm ezt a kis cédulát. A kötözőhelyen tértem eszméletre, viszont beszélni nem tudtam. És telis-tele voltam sebekkel, horzsolásokkal, bár komoly testi sérülést nem szenvedtem. A lelki sérülés azonban tartósnak bizonyult, egy jó hónapba is beletelt, amíg úgy-ahogy visszanyertem a beszédkészségemet.

— Zsidót nem ápolunk — mondta megfellebbezhetetlenül a nyilas felcser —, dobják oda a fal mellé… Fél órát hevertem ott a földön, és magamban már elbúcsúztam az élettől. De hirtelen terepjáró fékezett mellettem. — Melyikük az a Rodolfo? — kiabált a sofőr. Valahogyan életjelt adtam, erre fölraktak és egy fogatolt tábori kórházba szállítottak. Kiderült, hogy a kötözőhelyen ott tartózkodott egy orvos is, aki fölismert, mert korábban gyakran megfordult a Moulin Rouge-ban, s bár bölcsebbnek vélte, ha hallgat, titokban azért cselekedett. Sőt még külön szobához is juttatott, „nehogy megfertőzzem az árjákat”. A tábori kórházban mintegy másfél hónapot töltöttem. Fokozatosan — nem kis fájdalmak árán — megtanultam újra beszélni. A kezelés abból állt, hogy a kezembe valamiféle vizes rézhengert tettek, ugyanakkor a szám szélét szintén vizes rézrolnival dörzsölgették. Ez talán elektromos kezelés lehetett, mert nagyon rázott… Fogatolt kórházunk a szovjet csapatok előrenyomulásának ütemében szinte állandóan rugalmasan elszakadt, vagyis visszavonult. A menekülés során nagyon összebarátkoztam Tariczky Pista századossal,

valamint két beosztottjával, egy főhadnaggyal meg egy hadnaggyal. Tariczky a kórházhoz beosztott néhány katonát kommandírozta. Régebbről is ismertem, mert valaha — mit tesz isten — gyakran találkoztunk a Moulin Rouge-ban. Bátor, jó kedélyű fiú, aki nem esküdött fel Szálasira, és aki kétféle életbevágóan fontos segítséget is nyújtott nekem. Egyrészt felkutatta Olgát és megüzente neki, hogy élek és ebben a katonai kórházban ápolnak. Ez azért volt fontos, mert több szemtanú elbeszélése alapján Pesten már holtnak hittek, „özvegyem” a legmélyebben gyászolt. Másrészt a lehető legjobb, mert valódi papírokat adatott Olgának. A saját felesége papírjait! Így lett Olgából egy időre Tariczky Istvánné Ilonka, gyógyszerésznő, aki hiteles irataival már sokkal bátrabban közlekedhetett a nyilas rémuralom alatt nyögő Budapesten. Korábban már említettem, hogy sokat köszönhetek a görög katolikus vallásnak. Fogatolt kórházunk egy kis felvidéki falu házaiban szállásolt el, és a plébános felesége körbejárt a betegek között. Mindenki kapott tőle egy buktát. Meglátta a fehér karszalagomat és megkérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Amikor megmondtam, örömmel újságolta, hogy ő is görög

katolikus, ez igazi görög katolikus falu, és örömében adott még három buktát. Tán egy óra sem telt el, eljött értem Zseltvay Fedor plébános úr, és egy hétig — amíg kórházunk a falujukban tartózkodott — náluk laktam. Szinte tejben-vajban fürösztöttek. November közepén érkeztünk Putnokra. Itt egészen mély depresszióba süllyedtem. Elsősorban azért, mert Olgáról semmi hír sem érkezett. Tariczkytól érdeklődtem, de csak tapintatos, semmitmondó válaszokat kaptam. Rosszat sejtettem, ezért nyersen megkérdeztem: — Nagyon kérlek, ha Istent ismersz, mondd el, amit tudsz, nem vagyok már gyermek, szembe kell néznem a valósággal! — Sajnos semmi jót sem mondhatok — válaszolt nagyon szomorúan —, a feleségem azt írta, hogy a ház, amiben Olga is meghúzta magát, bombatalálatot kapott és összedőlt. Persze nem biztos, hogy benne tartózkodott… Azóta Ilonka nem találkozott vele, de ez persze semmit sem jelent… Pesten a nyilasok rémes terrorja tombol… Talán valahol bujkál… Képzelhetik a lelkiállapotomat! Ráadásul a kórházban is nagyon megingott a helyzetem. Tariczkyt leváltották, és utódja a nyilas körzetvezető testvér

azzal kezdte, hogy majd ő megmutatja, amikor a magyar honvédek drága vére öntözi a hazát, nem fognak zsidót ápolni a katonakórházban. Putnokon nagy kert húzódott a szállásunk mellett, a gyönyörű őspark mélyén kis kápolna állt, előtte kőkereszt fehérlett. Elkeseredésemben elzarándokoltam oda imádkozni. Életemben csak kétszer térdepeltem a kereszt előtt, a keresztelésnél és ekkor. Imámat a következő fohásszal fejeztem be: — Istenem! Segíts meg! Ha él a feleségem, segíts haza! Ha nem él, minek az egész, hadd haljak meg én is! Alig tértem vissza a szobámba, máris hívattak a főorvoshoz. Ott volt a körzetvezető, meg két fekete inges, ismeretlen nyilas is. A magasabbik nyílt parancsot lobogtatott. Értem jöttek! A jóindulatú igazgató nem akart kiadni, mire a körzetvezető megfenyegette: — Mi van, főorvos úr? Talán csak nem akar úgy járni, mint a polgármester, akit az előző nap fölakasztottunk egy fára? Azért az igazgató jóindulatának is voltak határai. Szó nélkül kiadott.

A terepjárón azután kiderült, hogy a két nyilast Olga küldte; jó pénzért vállalkoztak erre a mentőakcióra. Biluska Antalnak hívták a magasabbikat. És aznap este Olga ölelt a Szent István parkban, a svájci követség egyik védett házában…

— Olga néni! Kérem, mesélje el, hogyan tudta megszervezni ezt a mentőakciót? — Kezdjük azzal, hogy a bombatalálat előtt néhány nappal anyósommal átköltöztünk a védett házba. Persze kiváló papírjaimmal sokat jártam a városban, rengeteg emberrel beszéltem. Így hallottam egyszer Biluskáról, aki már több embert kimentett, még a deportálásból is… Csakhogy nem szívjóságból, hanem Napóleon-aranyért csinálta. — Nem volt ez nagyon veszélyes próbálkozás? — De, most visszagondolva biztosan. Csakhogy ez akkor elviselhető kockázatnak látszott. A nyilas rémuralom napjaiban állandó veszélyben éltünk, napjában többször is kockáztattam az életemet. Például az élelmiszerbeszerzés. Mint Tariczky Ilonka gyógyszerésznő sorra jártam a boltokat. Ugye jegyrendszer volt, de feketén lehetett jegyeket venni. Az Andrássy

úton (ma Népköztársaság útja) az Oktogon (ma November 7. tér) közelében lakott egy árja barátnőm, nála gyűjtöttem az élelmiszert. Hat kétkilós kenyérrel mégsem állíthattam be a hetedikért a pékségbe. Egyszer őrületesen megpakolva éppen mennék át az Andrássy úton, amikor megáll mellettem egy német katonai terepjáró. „Wohin gehen Sie?” — kérdezték. „Nach Hause…” — rebegtem. „Szálljon be, majd segítünk, hazavisszük!” Azonnal kapcsoltam. Rémes lett volna német kísérettel megérkezni a védett házba. „Köszönöm a kedvességüket, de felesleges, itt lakom, csak néhány ház” — hazudtam szemrebbenés nélkül, és szerencsém volt, mert békén hagytak. A nagybátyám házában lakott egy cipőnagykereskedő, valódi német lovagkeresztes árja, aki sokat segített. Még azt is elintézte, hogy mint erdélyi menekült egy vidéki kastélyba kerülhessek szolgálóként. De nem mentem, mert vártam haza Rudit, s mert ott volt velem az anyósom is. A lovagkeresztes gyakran elkísért vásárolni, és sokszor ebédeltünk együtt vendéglőben. Engem az Oktogon környékén már ismertek a nyilasok, önteltség nélkül állíthatom, hogy valóban úgy néztem ki, mint valami szőke, kék

szemű, nagyon sovány árja szépség… Többször is előfordult, hogy a nyilasok a német lovagkeresztest igazoltatták, engem meg hangos nyilasköszöntéssel továbbengedtek…

A „védett ház” számomra nem sok védelmet nyújtott. Mert itt is állandóan ellenőriztek, és aki nem volt rajta a listán, azt már vitték is. Ezért 1944 novemberének végétől Budapest felszabadulásáig bujkálnom kellett. Például sok pénzért a nyilas Biluskánál bújtam meg a Svábhegyen, ahol csak úgy nyüzsögtek a gestapósok meg a nyilasok. Azután Zombory alezredes is elrejtett néhány napra munkaszolgálatom volt színhelyén, az élelmezési raktár fogdájában. Báró Mircbach Róbert is bújtatott vagy két napig a Podmaniczky (ma Rudas László) utcában. Közben Olga hamis iratokat szerzett nekem. A hamis papírok gyártása valóságos iparág volt akkoriban Budapesten, a beszerzési helyről a szájreklám tudósított. Sokba került, de minden pénzt megért. Persze az ára attól is függött, hogy kinek mennyi a pénze. Az én új igazolványom Vastagh Rudolf névre szólt. „Vastagh úr” hadiipari üzemben dolgozott, ezért fel volt

mentve a fegyveres szolgálat alól. Ezzel az igazolvánnyal azután bejelentkeztem egy asszonyhoz ágyrajárónak a Gömb utca 10-be. Szabályosan az elöljáróságon is beírattam, és ezt valahogy az igazolványban is jelezték. Öten lapultunk egy szobában. Egymás előtt is titkoltuk, de mind zsidók vagy katonaszökevények, vagy egyszerre mindkettők voltunk. December közepén éjszaka nyilas őrjárat tört ránk. Vastagh úr elöljáróságon is ellenjegyzett igazolványa megmentette az életemet. De hármat közülünk — akiknek volt ugyan igazolványuk, de hiányzott róla az elöljárósági pecsét —, mint katonaszökevényt kihajtottak az udvarra és agyonlőttek. Budapest ostromát hol itt, hol ott vészeltem át. Sokat tartózkodtam Olgánál és anyámnál a védett házban is. Akkor már nem tudtunk mit enni, hiszen az utcán lőttek, s a boltok nem nyitottak ki. A szemétből szedtük össze a kenyérhéjat, ebből csinált Olga fasírtot. Én meg tanítgattam a házmester kisfiát bűvészkedni, ezért nekünk adta a szemét javát, meg olykor lóhúst is hozott. A pincébe nem mentünk le, hiszen ott igazoltathattak. Csak január 16-án éjszaka, amikor már maga a házunk vált haditerületté. A fölöttünk levő lakásból

német géppuska lőtte a Pozsonyi úton előrenyomuló oroszokat. Mi meg hárman éppen a gépfegyverállás alatti szobában lapultunk, ráadásul anyám közvetlenül az ablaknál feküdt. — Menjünk át a másik szobába, az talán kevésbé veszélyes — mondtam és így is tettünk. Őrangyalom megint segített, mert tíz perc sem telt el, akkora belövést kapott az a szoba, hogy az egész utcai fala ablakostul leomlott… Erre már csak lementünk a pincébe. És szerencsére másnap, január 17-én reggel megérkeztek az oroszok. Felszabadultunk! Felszabadultam a másodrendű, üldözött állampolgár megalázó és életveszélyes helyzetéből, és ismét az lehettem, aki vagyok: RODOLFO, a bűvész. Talán még az tartozik ide, hogy családom tagjai csodával határos módon megúszták valahogyan az üldöztetést, Ádi bátyám a budapesti gettóban vészelte át a nehéz időket. Feleségét Bergen-Belsenbe deportálták, de túlélte a megpróbáltatásokat. Emma húgom a férjével kiváló hamis papírok segítségével Kispesten bujkált. Egyedül Bánó Dezső és családja halt mártírhalált. 1944 szilveszterén a nyilasok a

Szent István parknál, alig néhány lépésre a búvóhelyemtől a Dunába géppuskázták mind a hatukat…

RODOLFO, AZ ARTISZT Az orosz „artiszt” szó nem artistát, hanem színpadon szereplő művészt jelent. Már Budapest végleges felszabadítása (február 13.) előtt is fölléptem a szovjet csapatoknál, és talán életemben először kezeltek úgy, mint színészekkel egyenrangú művészt. Az első szereplést Illés Béla író szervezte meg. Öt operaénekes, és öt artista lépett föl, köztük Olga asszisztenciájával én is. Érdekes, az énekesek nevére jobban emlékszem, biztos, hogy Gyurkovics Mária, Orosz Júlia, Udvardy Tibor és Nagypál László ott volt, meg valami mélyebb férfihang, talán Lendvay Andor. Mondanom sem kell, hogy mi „művészek” akkor ugyanúgy éheztünk, mint bárki más. És itt csodálatos vacsorát kaptunk. Persze a magyar „artisztoknak” sem kellett több, én rosszabb napokra a bűvészfrakkomba és a rekvizitbőröndömbe gyűjtöttem a sült csirkét és a rántotthúst, a művésznők meg estélyi ruhájukat és retiküljeiket zsírozták össze. Ráadásul feleslegesen fáradoztunk, mert persze vendéglátóink

búcsúzóra szépen kikészítettek tíz egyforma csomagot, tele finomságokkal, még vodkát és bort is kaptunk. Ebből a Kálmán utcában nagy traktát rendeztünk, a szomszédokat is megvendégeltük. Már Budapest felszabadulása után Major Tamás előadást szervezett a Nemzeti Színházban, amelyen a magyar művészek színe-java föllépett. Köztük én is. Mert ekkor már természetes volt, hogy Rodolfo az abszolút élvonalba tartozik. S mert szükség volt egy ügyes bűvészre, aki a romokban levő város elgyötört polgárainak a CSODÁT szállította. Itt a Nemzetiben gázsiként egy kiló almát kaptunk az orosz katonáktól. Alfonzó polgári ruhában járult az almaosztáshoz, el is zavarták onnan. Nosza több sem kellett neki, piros tógát öltött, és persze így már megkapta az adagját. Erre már a többiek is vérszemet kaptak, és a legkülönbözőbb kosztümökben szinte minden közreműködő többször is felvette az almafejadagot. Talán nem vet ránk különösebben jó fényt, de bevallom, mi Olgával nyolc kiló almát gyűjtöttünk így össze. Valami megváltozott körülöttem! A háború előtt úgy kellett kilincselnem a szerződésekért, most meg mindenhova hívtak. És a „legmagasabb körökbe” is. Például a Park klubba (ma nyári tisztiház) az orosz, az

angol és az amerikai szövetségesek legfőbb katonai vezetőinek mulattatására. A nézők között ott ült Vorosilov marsall is. Itt 5 dollár gázsit kaptunk, ez valóságos kincsnek számított, mert a romba dőlt Budapesten 1 dollárért 1 kg zsírt vagy cukrot is lehetett vásárolni. Az Astoria Kávéház akkoriban az amerikai legénységi klub szerepét töltötte be. Itt esténként 1 dollárért szórakoztattam a katonákat. Megbecsülésemet jelzi, hogy artistatársaim ekkor választottak először érdekképviseleti társadalmi funkcióba. Március elején, mindössze 34 évesen az Országos Artista Egyesület elnökségi tagja lettem. Március végén két hétre — amiből azután hat hét lett — Gyónra mentünk. Itt a szovjet hadsereg utókezelő kórházát szervezték meg, és kéthetes turnusokban artistákat hívtak a betegek mulattatására. Gázsit nem fizettek, de az „artisztok” tiszti ellátást kaptak. Az első turnus tagjai csodákat meséltek az Artista Egyesületben a príma ellátásról és az irántuk megnyilvánuló különleges tiszteletről. Nosza, menjünk mi is Gyónra! Persze itt főképp szovjet művészek produkálták magukat, a magyar artistákat csak színesítésként

hívták. Kis parasztházakban szállásoltak el minket. A tiszti ellátás tartalmas volt ugyan, de a mi magyar ízlésünknek nem nagyon felelt meg. Ezért megkértük a „séfmajort”, hogy adják ki nyersanyagban, s majd mi megfőzzük. Ekkor rekviráltak még egy parasztházat nagy konyhával és két szobával, adtak egy legényt is segítségnek. Olga lett a szakácsnőnk, az egész magyar társulatnak ő főzött. Gyónon minden nap többször is szerepeltünk. Nem volt előre meghatározott heti program, állandóan készenlétben álltunk, s ha szóltak, már mentünk is a nézők elé. Malinovszkij marsall és szűk stábja előtt is szerepeltünk. Utána a marsall megvendégelte a társulatot. Ez az egy tömbből faragott ember akkor kissé elengedte magát, ivott, szórakozott, Olgával és Madelaine-nel (Fokker Géza nagy darab partnernőjével) is táncolt. Amikor április végén az utókezelő továbbment Ausztriába, mi nem mentünk velük. Búcsúzóul egy fél marhát raktak föl nekünk a teherautóra; a Kálmán utcában az egész ház azt ette. Május 6-án Bécsben magyar napot tartottak. Katonai dzsipen vittek oda néhány magyar artistát, köztük engem is. Egy csodálatos kastélyban szerepeltünk,

orosz, angol, amerikai és francia főtiszteket szórakoztattunk. Itthon profi bűvészként lényegében ott folytattam, ahol a háború előtt abbahagytam. Szerződés az Arizonába, pontosabban az Arizona Irodalmi Varietébe, amelyet Básti Lajos vezetett, azzal az eltökélt ambícióval, hogy a ledér szórakozások színhelyét a tartalmasabb művészetek templomává varázsolja. Itt Alfonzóval és Rodolfóval egy műsorban lépett föl Székely Mihály, Greguss Zoltán, Apáthy Imre, Bársony István és Dajbukát Ilona. Havi szerződésekkel tizenhárom hónapig szerepeltem itt. 1945 végén beszélgetésre hívott Bartha Károly, az artista egyesület akkori elnöke. — Rudikám! Annyira megváltozott a helyzetünk — kezdte —, azt szeretném javasolni az egyesületben, hogy a magyar artisták ezentúl magyar néven szerepeljenek. Magyarok vagyunk, legyen magyar a nevünk is! És te, mint ideiglenes alelnök igazán példát mutathatnál! Miért ne? Végül is Grosz Rezső volt már Rodolfo Grosso, Gerő úr meg Vastagh Rudolf, de mindez tökéletesen mindegynek bizonyult, mert a RODOLFO minden polgári nevemet elhomályosította. Beadtam

hát a Belügyminisztériumba három nevet Gerő, Gál és Gács sorrendben. A legkevésbé köznapi Gácsot választották, ezért vagyok 1945 decembere óta Gács Rezső. 1946. január 8-án született meg Jutka lányom. A 3 kiló húsz dekás gyönyörű babát a Szobi utcai szanatóriumban Dr. Hirschler Imre segítette a világra. Jó barátom, Hirschler doktor nem akart pénzt elfogadni tőlem, csak nagy nehezen sikerült rátukmálnom 10 dollárt. Ebben mindössze az a poén, hogy Zsuzsa, Ádi bátyám felesége fél évvel később ugyanitt szült, és Ádi vitte is Hirschler doktornak a 10 dollárt. Ám a jeles szülész és nőgyógyász megrázta a fejét: — Szó sem lehet róla! Neked jól menő üzleted van a körúton, tehát nem tíz, hanem száz dollárba kerül. 1946 elején Rodolfo, a boldog fiatal apa és a sikeres „artiszt” kis családjával együtt bizakodva tekintett a jövőbe…

Kaposvár dolgozói nevében köszönjük… Ebben a fejezetben 1946 és 1956 közötti emlékeimet foglalom össze. A történelemkönyvek tanúsága szerint ekkor nagy társadalmi változásokat éltünk át. Újjáépítés, többpártrendszer, koalíció, fordulat éve, hároméves terv, ötéves terv, személyi kultusz, a nehézipar alapjainak megteremtése, első kísérletek a mezőgazdaság szocialista átszervezésére, beszolgáltatási rendszer, torzulások a vezetésben, a revizionizmus térhódítása, „októberi vihar”… Ha az ezekre az évekre visszatekintő memoárokat olvasom, legtöbbnyire valami dermesztő levegő, az ötvenes évek fagyos lehelete csap meg. Rettegés, bizalmatlanság, börtön… És persze a szerző világosan látta a hibákat és természetesen „odamondogatott”… Bevallom, én ilyesmikről alig-alig számolhatok be. Úgy látszik, burokban születtem. Mert határozottan ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett „ötvenes években” kifejezetten jól éreztem magam, és nem szenvedtem semmiféle bántódást. Persze az is igaz,

hogy ősi artistaszokás szerint messzire elkerültem a politikát, így azután a politika is elkerült engem. Ezekben az években rengeteget szerepeltem. Szinte nincs az országban olyan nagyobb település, ahol ne fordultam volna meg. Föllépéseim időrendi felsorolásának nem sok értelme lenne, csak önmagam ismételném. Ezért inkább a legfontosabb eseményekre térek ki, ezen kívül igyekszem fölvillantani néhány jelentős művészbarátom arcélét és szeretnék valamit megéreztetni a kor sajátos hangulatából is.

RUDIKÁM, NE NÉZD A KEZEM! Ezt Karády Katalin mondta 1946-ban kissé kétségbeesetten dombóvári szállodaszobájában, ahol éppen csekély alappal, de annál dühödtebben huszonegyeztünk. A szépséges filmsztár mindig későn feküdt le, és nagyon unta magát a kietlen vidéki szállodákban. Viszont imádott huszonegyezni. És olyan szenvedélyesen szeretett nyerni, hogy még a csalástól sem riadt vissza. Amikor aztán elkezdtem figyelni a kezét, nem állta: — Rudikám, ne nézd a kezem! Ha nézed, nem tudok kártyázni! — búgta azon a férfivadító altján.

— Katikám! Ha nézem a kezed, attól kártyázni még tudsz, csak csalni nem — válaszoltam főnöknőmnek. Bizony főnöknőmnek, mert 1946-tól egészen távozásáig szinte állandóan együtt jártuk az országot. És valljuk be, Karády volt a sztár, elsősorban ő vonzotta a közönséget. Két hosszú, közös turnénkra emlékszem. Az első turnén csak mi ketten léptünk fel, no meg Endre Emil, aki Karádyt kísérte zongorán. És természetesen velünk utazott a gazdasági ügyeket intéző impresszárió is. Műsorunk szerkezete roppant egyszerű volt. Az első részben először Katika énekelt három számot, majd én kitöltöttem negyven percet, azután megint énekelt hármat. Ugyanezt az alapszerkezetet ismételtük meg a második részben is. Tehát végül is Karády előadott összesen tizenkét dalt és Rodolfo bűvészkedett összesen nyolcvan percet. Később rájöttünk, hogy hibás ez a szerkezet, mert Karády a sztár, tehát nem okos vele kezdeni. Ezután már mind az első, mind a második részben én kezdtem, majd a szépséges díva énekelt három dalt és adott kéthárom ráadást is. Esténként 3000 forintot kaptunk. Hatalmas öszszegnek számított ez akkoriban. Ebből Karády Katalin

Emlék a Budapest Varietéből (balról: Szenes László, Kornai Marianne, Latabár Árpád, Vay Ilus és Rodolfo)

2200 forinttal részesedett, az én gázsim 500 forint, a zongorakísérőé meg 300 forint volt. Miért vállaltam a kényelmes budapesti lokál-, varieté- vagy cirkuszszereplés helyett a kényelmetlen és fárasztó zötykölődést, a kétes tisztaságú szállodákat, a családtól való többnapos távollétet? A gázsiért! Mert Budapesten alkalmanként legfeljebb 120-150 forintot tudtam elérni. Így meg ötszázat. Azért ez nagy különbség.

Ehhez azt is tudni kell, hogy egészen 1962-ig szabadúszó voltam, sem a Vidéki Népszórakoztató Vállalathoz, sem a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz — gyönyörű rövidített nevén a MACIVA-hoz — nem léptem be. Így azután a fix fizetés helyett hajthattam magam az alkalmi gázsikért, de mielőtt sajnálni kezdenének, bevallom, így a sokszorosát kerestem… A magyar artisták közül mindössze hárman vállaltuk ezt a bizonytalanabb, de jövedelmezőbb életformát: Pataki Ferenc fejszámolóművész barátom, Potassy Pál beszélő kézügyességi bűvész és jómagam. Potassy 1956-ban disszidált, külföldön karriert csinált, ma villája van a spanyol tengerparton. Hazai kiugrásához akaratlanul én is hozzájárultam. 1947ben szerződtetni akart Ernthal Teddy a Royal Orfeumba. Csakhogy 150 forintot kértem esténként, ő meg ragaszkodott a százhúszhoz. Nem fogadtam el, mert szerettem tartani a nívót. Ezért leszerződtette esténként harminc forintért az akkor még ismeretlen Potassyt, aki élt is a lehetőséggel, és ügyesen helyettesített engem. A színpadképes, ügyes és jó svádájú Potassy fokozatosan feltört; különösen kártyatrükkjeivel remekelt, de ő is előadta például a zsilettpengeevést.

Ám térjünk vissza ismét a Karády-turnéhoz! Karády Katalinnak nem mindenütt volt sikere. Például — akár hiszik, akár nem — 1947-ben Kecskeméten még ki is fütyülték. Persze nem a művészi képességei, hanem vélt politikai állásfoglalása miatt. A koalíciós időkben ugyanis igen éles harc bontakozott ki a pártok között. Mármost elterjedt, hogy Karády kommunista — tudtommal nem volt az, de baloldali beállítottságához kétség nem fért —, ezért a kecskeméti kisgazdák és szocdemek összefogtak ellene. Ugyanezen okból a debreceni jobboldal egy alkalommal egyszerűen megakadályozta vendégszereplésünket a cívisvárosban. A kecskeméti füttykoncertet egyébként én szereltem le trükkjeimmel. A Karády–Rodolfo műsorról sok tudósítás jelent meg, és olykor rólam írtak hízelgőbben. Mert az énekes torka kényes szerszám, hurut és nátha veszélyezteti, viszont a kézügyesség nem függ az időjárástól. Bizony kicsit tartottam attól, hogy a féltékeny sztár kitesz jól jövedelmező műsorából. — Katikám! Én nem tehetek róla, hogy mit írnak — szabadkoztam.

— Jegyezd meg, barátom — válaszolta széles mosollyal —, mindegy mit írnak, az a lényeg, hogy írjanak. Akiről írnak, az már valaki… Ebből is látszik, hogy nemcsak szép, izgalmas és vonzó, de nagyon okos is volt. Ha már a szépsége szóba került. A magas, karcsú Karády mindig, fáradtan is, kimerülten is, este papírral felcsavart hajjal is és reggel álomittasan is gyönyörű volt. Megőrültek érte a férfiak, de furcsa módon még a nők is kedvelték, tán egyfajta modellt jelentett a számukra. A végzet asszonyát… Az ilyen haknisorozatok előbb-utóbb véget érnek, mert azért ahol egyszer már voltunk, oda ugyanazzal a műsorral már nem mehettünk vissza. Ezért mintegy hetven föllépés után Karády és ügynöke új haknisorozatot indított el. Természetesen, mint oszlopos tag ebben is részt vettem. Csoportunkhoz még három művész csatlakozott: Lantos Olivér táncdalénekes, Darvas Szilárd konferanszié és Fellegi Tamás színész. Keresztül-kasul az országban ez a második turné is megélt vagy harminc telt házas előadást, de azután váratlan fordulat következett be. Éppen Miskolcon vendégszerepeltünk. Karády közvetlenül a föllépés előtt valahogyan szétszórta a

púderját a bűvészasztalomon a rekvizitek között. Ezt nem hagyhattam szó nélkül: — Ne csinálj ilyen disznóólat — léptem fel igen határozottan, mert a bűvészalkalmatosságaimra fölöttébb kényes vagyok —, ezek drága bársonyterítők! Karády mélyen a szemembe nézett és szinte panaszosan, de egyben bocsánatkérően is ezt válaszolta: — Rudikám, megígérem, hogy soha többé nem szórom szét a púderemet a bársonyterítődön. Ez a kis affér vasárnap játszódott le. Fellegi és én hétfőn még fölléptünk a miskolci szállodában, a többiek vasárnap este hazautaztak. Kedden mi is visszatértünk Budapestre. Szerdán telefonon keresnek Martfűről: — Rodolfókám, ugye jönnek szombaton a Karádyval és a Lantos Olivérrel — kérdezte a martfűi szervező meglehetősen zaklatott hangon. — Természetesen! A szerződés szerint mind ott leszünk — válaszoltam sértett méltósággal, mert kétségbe vonták a szerződési fegyelmünket. — Nem tudom, mit higgyek ezután, mert az Amerika Hangja most mondta be, hogy Karády kint van, disszidált… — suttogta alig hallhatóan a telefonba.

Így értesültem „főnöknőm” távozásáról. És azóta sajnos tényleg nem szórta szét a púderját a bársonyterítőmön. Nem is találkoztunk többet. Az élet persze megy tovább és élnünk kell valamiből, ezért a turnét átszerveztük. Karády pótlására — lehet-e pótolni a pótolhatatlant? — Vadas Zsuzsa táncdalénekesnő és Szabó Miklós operaénekes, a jeles tenorista csatlakozott hozzánk.

— Nyolcvan perc hosszú idő, hogyan tudtad nyolcvan percig lebilincselni a közönséget? — Természetesen nemcsak rövidebb-hosszabb kézügyességi trükköket mutattam be, hanem a többi bűvészeti ágból is merítettem. Például akkoriban Pataki Ferenc jóvoltából nagy népszerűségre tett szert a fejszámolás. Ezek az agyi mutatványok jószerivel elképesztették a nézőket. Én sem akartam lemaradni, beiktattam hát az úgynevezett mnemotechnikai trükköket. E nehezen kimondható szó jelentése: emlékezettechnika, és azokat az eljárásokat foglalja egybe, amelyek az emlékezést, valaminek a megjegyzését, majd későbbi felidézését megkönnyítik. — Mi a mnemotechnika lényege?

— Lényege? A kapcsolás. Az új emlékezettartalmat valami, az emlékezetben már meglevő képhez kapcsolod. Mondok egy példát. Ha karácsonykor ellopják a pénztárcád, évek múlva is emlékezni fogsz arra, hogy karácsonykor lopták el. Ha viszont, mondjuk november 23-án lopják el a pénztárcádat, csak arra emlékszel, hogy valamikor ősszel történt az eset. A rögzítésben a karácsony segített, az eseményt az emlékezet a szeretet ünnepéhez rögzítette. — Hogyan tanultad meg a mnemotechnikát? — Kiváló német és angol mnemotechnikai könyvek vannak, és az ezekben leírt módszerek közül sok a színpadi trükkökhöz is felhasználható. Például Josef Fiedler 1911-ben, Bécsben kiadott könyvében harminc szó megjegyzéséhez szükséges rendszert találhatunk. Ezt később továbbfejlesztettem ötven, majd száz szóra. Egyébként még a huszas években láttam egy bűvészt aki mnemotechnikai trükköt mutatott be, és azóta érdekelt ez a trükktípus. — Kérlek, hogy ismertess egy ilyen mutatványt! — Hm! Krbr! Hát ilyen például 32 kártyalap sorrendjének a megjegyzése, majd a lapok, helyes sorrendbe rendezése. Behoznak a színpadra egy nagy

táblát, melyre négy, nyolcas sorba föl lehet rakosgatni a kártyákat. A színpad elején leülök a táblának háttal. Még a szemem is beköttetem és magam mellé állítok néhány nézőt, hogy ellenőrizzenek. Ezután megkérem a közönséget, hogy olyan sorrendben rakják föl a 32 lapot a táblára, amilyenben akarják. Most egyetlenegyszer elmondatom magamnak a lapok sorrendjét. Lassan és egyenként! Például: egyes az a tök nyolcas, a kettes az a piros tízes stb. egészen a harminckettes helyig. Ezután már rajtam a sor! Szépen folyamatosan visszamondom a lapok sorrendjét egytől harminckettőig. De még nincs vége, már rendezem is a lapokat. Az első sorba a piros, a másodikba zöld, a harmadikba a makk és a negyedikbe tök lapok kerülnek hetestől ászig. Tehát megkérem a kijelölt nézőt, hogy a piros hetest a tizenharmadik helyről tegye az első helyre, és az ott lévő tök nyolcast tegye a huszonhatodik helyre, és az ott lévő zöld felsőt tegye a tizennegyedik helyre stb. Ismétlem: mindvégig nem látom a kártyát, és nem is csalok! — Hogyan tudod a sorrendet elsőre megjegyezni? — Mnemotechnikával, ami kizárólag gyakorlás kérdése. Ezt a mutatványt például három hónapig

gyakoroltam. Később tovább is fejlesztettem, ma már egyszeri hallás után száz szó sorrendjét is vissza tudom mondani. Visszatérve a kártyamutatványra: a tábla mind a harminckét helye egy-egy alapképnek felel meg. Például az egyes hely a világítótorony, mert olyan egyedül áll, a kettes a hattyú, mert hasonlít a kettes számhoz, a hármas a Napóleon-kalap, mert háromágú, a négyes a szék, mert négy lába van, az ötös a kéz, mert öt ujj található rajta, a hatos a Dávidcsillag, mert hatágú és így tovább. Ha tehát meghallom, hogy egyes hely, akkor azonnal a világítótoronyra asszociálok. Mármost, a kártyáknak is van képe. Igazság szerint erre csak azért van szükség, mert a hetes, nyolcas, kilences és tízes lapok nem elég karakterisztikusak. A harminckét kártyához tehát kitaláltam újabb harminckét képet. Mégpedig úgy, hogy a kép nevének első betűje — ez mássalhangzó — a kártya fokozatát, a második betűje — ez magánhangzó — a színt jelölje. A piros szín magánhangzója az o, a zöldé ö, a makké az a és a tök színé az i. Például a piros hetes a hold, mert a hetes kezdőbetűje a h, a piros szín magánhangzója pedig az o. Hasonló elvek alapján a piros nyolcas a nyom, a piros kilences a korsó, a piros tízes pedig a torta. Vagy a

tök hetes a hinta, a tök nyolcas a nyíl, a tök kilences a kígyó és a tök tízes a tinta. Ha most meghallom például, hogy az egyes helyen a tök kilences található, akkor a világítótorony képéhez a kígyó képét asszociálom. Valahogy így: A kígyó becsúszott a világítótoronyba. Ha mondjuk ez a tök kilences a második helyen lenne, akkor: a kígyó fojtogatja a hattyút, viszont a hármas helyen: a kígyó bebújt a Napóleonkalap alá stb. Amikor egytől harminckettőig felsorolják nekem a lapokat, kialakítok magamban harminckét ilyen blőd, lehetőleg minél ostobább mondatot. A felidézésnél a kép segít. Például az első hely ugye a világítótorony. Mármost, mi is volt a világítótoronynyal? Persze a kígyó, tehát a tök kilences, becsúszott a világítótoronyba. A második helynél meg ugye a hattyú tortát, azaz piros tízest evett. És így tovább. Ugye, milyen egyszerű! Azért a könnyebb megértés kedvéért mellékelem mind az alaphelyek, mind a kártyák képeinek rajzát. Hátha valaki meg akarja tanulni… — Mindig sikerült?

A kártyahelyek mnemotechnikai képei

— Úgy ment, mint a karikacsapás és jelentős sikert

hozott. Aztán rájöttem, hogy a siker még nagyobb lesz, ha az egyiket „nem tudom”. Azt mondta: a tizenhetest kihagyom, bár persze tudtam, hogy „a szem (17) nézi a körzőt (zöld kilences)”. Végigvettem

A kártyák mnemotechnikai képei

harminckettőig a lapokat, majd visszatértem a kihagyott helyre valahogy így: „Egyet kihagytam, méghozzá a tizenhetest. Mármost piros hetes nem lehet, mert az a tizenharmadik helyen van.” Erre a közönség fölmorajlott, „Hű! Hűha!”. „De” — mondtam tovább — „a piros nyolcas sem lehet, mert az meg a huszonnyolcadik helyen található”. „Hűha!” — zúgott megint az elismerés. Szépen végigmentem így a piroson, majd rátértem a zöldre, csak úgy zengett a „Hű!” meg a „Hűha!”, és amikor a zöld kilenceshez értem, most már megmondtam, hogy ez bizony az inkriminált tizenhetes helyet foglalja el. Sokkal nagyobb tapsot kaptam így, mintha egyből végigmondtam volna. A rendezés sokkal könnyebb, hiszen egyszer, illetve a „hibázással” kétszer már végigmentem a lapokon. Persze azért néhányszor belezavarodtam. A Budapest Varietében (ma Józsefvárosi Színház a Kálvária téren) is előadtam, itt naponta két előadást is tartottak, és olykor előfordult, hogy az esti előadáson a délutáni mondatok tolakodtak elő az emlékezetemből. — Mennyi ideig tart egy ilyen mnemotechnikai mutatvány?

Sikerült sorrendbe raknom

— Ezek időigényes trükkök, ezért voltak igen alkalmasak a Karády-turnéhoz. Tizenöt, húsz percet kitöltöttek a nyolcvanból. És ezek nem üres percek, hiszen a közönség remekül szórakozik, végig aktív,

ugyanakkor döbbenten figyel, amikor felidézek, és drukkol is, hogy sikerüljön. Az idő ilyenkor csak úgy repül… — Féltékeny voltál Potassy Pál sikereire? Hiszen ő is bemutatta például a te reklámtrükködet, a zsilettpengeevést. — Nem vagyok féltékeny természetű, mert ugyanazt a trükköt két bűvész kétféleképpen csinálja. A közönség dönti el, melyik tetszik jobban, és én soha nem panaszkodhattam. Egyébként abban az időben hárman voltunk menő, beszélő kézügyességi bűvészek: Corodini, Potassy és én. Nem volt ez igazi konkurencia, hiszen Potassy még csak akkor volt följövőben. Amíg 30 forintot kapott a Royal Orfeumban, én ötszázat kerestem a Karádynál de Budapesten sem léptem föl százötvennél kevesebbért. És rengeteget szerepeltem Budapesten is! — Mikor váltál egyeduralkodóvá? — Csak 1956 után. Corodini fokozatosan kiöregedett, Potassy meg disszidált, és Rodolfo egyedül maradt a pályán. Azóta sincs beszélő kézügyességi bűvész konkurensem…

LATYI PAPÍRT TÉP Hiába egészítettük ki műsorunkat, Karády nélkül a Karády-turné szép csendben kimúlt. Új, biztos kereseti forrás után kellett néznem. 1948-ban társas viszonyba léptem Alfonzó barátommal. Közösen szerződtünk, a gázsit testvériesen megosztottuk. Ügynököt nem tartottunk. A szerződésekről én tárgyaltam. Jóskát ugyanis két kedves mondattal le lehetett venni a lábáról. Emlékszem például az Ertl fivérekkel, a siófoki kaszinó igazgatóival folytatott tárgyalásunkra. Három napra akartak lekötni minket. Napi ezer forintot kértünk, Ertlék viszont csak hatszázat ajánlottak. Nézem Alfonzót, aki meglehetősen feltűnően integet, hogy fogadjam el. Erre így szóltam az idősebbik Ertlhez: — Ertl úr! Az Alfonzó integet, hogy fogadjam el. De nem fogadjuk el. Vagy fizetik a napi ezrest, vagy nem lépünk föl! És Alfonzó legnagyobb csodálatára sikerült is kiharcolnom a háromszor ezer forintot. Ami a közös műsorunkat illeti. Alfonzó kezdett aktuális paródiákkal, ezután jöttem én, majd komikus duót alakítottunk, nagyjából hasonló trükkökkel,

mint amilyeneket a Moulin Rouge 1940 és 1941-es műsora kapcsán már elmeséltem. Azután ez a társas viszony is elfáradt. Megszüntettük, de a barátság a mai napig fönnmaradt. Ezt követően kezdődött több mint tizenöt éves szoros együttműködésem a korszak legnagyobb magyar mulattatójával: Latabár Kálmánnal. Az ún. Latabár-brigád 1950 körül alakult meg. Állandó tagjai közül a következőkre emlékszem: Hajdú Júlia zeneszerző, a brigádban zongorakísérő, Thury Éva operettszínházi szubrett, Latabár kedvenc partnernője, Dr. Fellegi Tamás színész, rendező, a brigádban konferanszié, no meg természetesen Latabár és Rodolfo. Ez a mag esetenként további közreműködőkkel is bővült. Gyakran föllépett velünk például Kornai Mariann, sokszor Thury Évát helyettesítette, sőt olykor Szirtes György, a Magyar Állami Opera-ház jelenlegi gazdasági igazgatója is szavalt a Latabár-brigádban. Most két korabeli újságcikkrészletet közlök a Latabár-brigád haknijairól. Kultúrtörténeti dokumentumnak sem akármilyenek. Mindjárt az elsőből, mely 1952. július 19-én jelent meg a SOMOGYI NÉPLAPban, kiderül, hogy akkoriban a „művészetnek” milyen fontos „nevelőhatást” tulajdonítottak.

Az egész est kedves, szórakoztató, szép volt. Minden egyes száma vidám, derűs, nevettető és főleg nevelő hatású volt. Ebből az előadásból is láthatjuk, hogy amíg dolgozóink munkaeredményeiket fokozzák, addig művészeink is ezen fáradoznak, amikor értékes s vidám műsorukkal tanítják, szórakoztatják dolgozóinkat, és ezzel erőt adnak a további szép eredmények eléréséhez. Kaposvár dolgozói nevében köszönjük élvonalbeli művészeink kedves, sokat nyújtó műsorát, kérjük, jöjjenek el máskor is. A második idézet az ÚJ KOMLÓ 1952. december 5-i számában jelent meg. Szerzője Cs. Gy. a szép stílust izzó lelkesedéssel pótolja: LATABÁR KÁLMÁN NAGY SIKERE KOMLÓN

Népi demokráciánk a kultúra terén is egyre kiszélesedő gondoskodása következtében Komló város is egyre inkább bekapcsolódik művészeti rendezvények terén az ország ütőerébe. Mint a Vidéki Népszórakoztató, mint az Országos Filharmónia,

nem utolsó sorban a Pécsi Nemzeti Színház előadásait hirdetve egyre több és egyre színvonalasabb hangversenyeket, kabarékat, színműveket hirdető plakátok lepik el Komló utcáit. Ezekkel egyetemben a komlói dolgozók kultúrigényei is napról napra nőnek. Ezen igények kielégítését szolgáló, a dolgozók egyre sűrűsödő kívánságára Komló város tanácsa, valamint a Vidéki Népszórakoztató rendezésében november 27-én, csütörtökön Latabár Kálmán, Kossuth-díjas — akit a minisztertanács 50. születésnapja alkalmából a közelmúltban tüntetett ki az érdemrend egyik fokozatával — három nagy sikerű előadást tartott Komlón. Eredetileg két előadás volt tervbe véve, a műsor kihirdetése napján már kb. 4000 jegyigény érkezett a Városi Tanácsra, úgyhogy telefonon még egy harmadik előadást is le kellett kötni, sőt — a nagy sikerre és közkívánságra való tekintettel — a műsort december 2-án, kedden újra meg kellett ismételni…

…Nemcsak a művészek nyújtottak kiválót ezen az esten, hanem a nézők is, akik a zsúfoltság ellenére fegyelem terén egész kiváló tanújelét adták annak, hogy Komlón a tömegek nevelése terén is egyre több eredmény mutatkozik. Végül egy idézet arról, hogy azért Latyi nélkül is hakniztam. Szegeden jelent meg 1952. április 25-én a következő tudósítás, amelyből világosan kiderül, hogy haknim fontos népgazdasági célokat is szolgált: A SZOCIALISTA KERESKEDELEM TAVASZI ÁRUBEMUTATÓJA

tegnap óta új színfolttal gazdagodott. Állami kereskedelmünk dolgozóinak meghívására Szegedre érkezett a fővárosból Rodolfo, a bűvészek nagymestere és Fellegi Tamás színművész. A Szeged dolgozói körében is jól ismert közkedvelt művészek új műsorukkal az üzemek dolgozóit munkahelyükön és a tanuló ifjúságot iskolájukban keresték fel, hogy nívós műsorukkal szóra-

koztassanak és ugyanakkor fontos népgazdasági érdekeket is szolgáljanak. Rodolfo káprázatos műsora kapcsán mindenki előtt világossá lesz a hulladékgyűjtés fontossága. Fellegi Tamás vidám jelenete pedig megtanít arra, hogy a kölcsönadott könyveket illik visszaadni. A műsor keretében szerepeltek a Szegedi Nemzeti Színház művészei is, Ambrus Edit és Inke László. A Ruhagyárban oly nagy sikere volt az előadásnak, hogy azt a dolgozók kívánságára délután műszakváltás után meg kellett ismételni. Szeged dolgozóinak és ifjúságának nagy örömére még a mai napon is több gyárba és iskolába látogatnak el azok a művészek, akik egy nagy lépéssel vitték előbbre azt a célt, amelyet állami kereskedelmünk dolgozói a tavaszi árubemutatóval igyekeznek elérni: Az eddiginél sokkal szorosabb kapcsolatot építenek ki szocialista kereskedelmünk dolgozói, a fogyasztók és a termelők között.

A Latabár-brigád a Latyi operettszínházi szereplései, budapesti haknijai és filmfelvételei mellett adódó időben szinte állandóan járta a vidéket. Rengeteg időt töltöttünk együtt és valóban alkalmam volt közelről megfigyelni ezt a zseniális mulattatót.

Ezen a gépen utaztunk Csehszlovákiába (balról: Kornai Marianne, pilóta, Latabár Kálmán, pilóta, Thury Éva, Hajdú Júlia és Rodolfo)

Latyi nagy mondásairól akkoriban legendák keringtek. Hát ezeknek a negyede sem igaz. Hozzám hasonlóan meglehetősen apolitikus és a magánéletbe visz-

szahúzódó volt. Egyébként aranyos, jószívű és igaz barát. Csak a színpad és a szerep érdekelte. Mérnöki pontossággal dolgozta ki a poénjait. Nem bízott semmit a véletlenre, minden poént kicentizett, sőt kimilliméterezett. Például fölkészültünk együtt egy komikus bűvészduóra. Egymást tanítottuk, mármint Latyi bűvészkedését én, a komikus párbeszédeket meg Kálmán állította be. Íme egy Latabár tanítási módszerét szemléltető kis részletet: — Mondd azt, Rudi, hogy „Kálmán, gyere ide!” — Kálmán, gyere ide! — Nem azt mondtad! — De azt mondtam: Kálmán, gyere ide! — Jó, azt mondtad, de nem úgy mondtad! — Hm… — Mert amikor azt mondod: „Kálmán”, az arcod erre legyen, amikor meg azt: „gyere ide!” az arcod arra legyen, majd villámgyorsan fordulj vissza. Erre fog bejönni a nevetés… És tényleg erre jött be… Latabár tudatossága alapvetően különbözött korábbi társam, Alfonzó ösztönösségétől. Jóska ugyanis hol így, hol meg úgy csinálta ugyanazt a poént, és persze hol bejött, hol meg nem jött be az a fránya

nevetés. Latyi viszont, ha egyszer bebizonyosodott, hogy ül a poén, többé nem tért el tőle, legfeljebb csak érlelte, tovább finomítgatta. A Latabár-brigádban ritkán alkottunk duót, Latyi főleg Thury Évával vagy Kornai Marianne-val lépett föl, én meg önállóan bűvészkedtem. A komikus bűvészduóhoz csak később folyamodtunk, amikor már újítanunk kellett. Ebben én az ügyes bűvészt alakítottam, Latyi meg az ügyetlen bűvészinast domborította. Duónkkal egyszer a Fővárosi Nagycirkuszban is szerepeltünk egy egész hónapig. Eredetileg gyenge volt a műsor, pedig bűvész is föllépett benne. Ezért Latyival akarták erősíteni. De Kálmán problémázott: — A cirkuszban az Árpáddal már ezt is, azt is, amazt is megcsináltam, nem akarok ismételni, csak akkor vállalom, ha a Rodolfót is szerződtetik, így együtt előadjuk a bűvészduót. Rendkívüli sikerünk volt például a következő bűvésztrükkel. Azért érdemes viszonylag részletesebben leírni, mert jó példa arra, hogyan lehet közismert trükköt ügyes körítéssel újszerűvé tenni és eladni a közönségnek. Szóval Latyi volt a halas és

ebben a minőségében a következő feliratot akasztotta ki: ITT MA FRISS HAL VAN Bejött Rodolfo és azonnal magához ragadta a kezdeményezést: — Uram, az a felirat hosszú. Rövidítsük! — Jó — mondta Kálmán. — Hol a hal? — Hát itt a boltban. — Szóval nem három utcával arrébb árulják? — Nem. — Akkor tépjük le a feliratból az „itt”-et! Letéptem és a fecnit összegyűrve a kezemben tartottam. — Tegnap volt hal? — kérdeztem. — Természetesen. — És holnap is lesz? — Ó hogyne! — Akkor minek a „ma”? Tépjük le azt is! Letéptem, majd tovább okvetetlenkedtem: — Büdös, romlott halat is árulnak? — Hova gondol, csak garantáltan friss halat adunk vásárlóinknak — háborodott föl Latyi. — Akkor minek a „friss”? Tépjük le ezt is!

Úgy is tettem. De még nem volt vége: — Ez ugyebár egy halasbolt? — Igen. — És halat árusítanak benne, nem sósborszeszt. — Halat, halat, persze, hogy halat! — Akkor tépjük le a feliratról a „van”-t is, hiszen az csak természetes, hogy a halas halat tart. Letéptem. A felirat végre tökéletesnek volt mondható. Lakonikus rövidséggel hirdette a lényeget: HAL És akkor kézbe vettem ezt az egyetlen szót, ráfújtam, kihajtogattam, és újra láthatóvá vált az eredeti szöveg: ITT MA FRISS HAL VAN Természetesen Kálmán is utánam csinálta a trükköt. És az is természetes, hogy neki a felirat a színét is megváltoztatta, vagyis összetépte a kék feliratot, és kihajtogatta ugyanezt a feliratot, de pirosban. Ettől aztán nagyon lelkes lett, szabályosan ünnepelte magát…

Mókázunk a Balaton partján (balról: Rodolfo, Latabár Kálmán és Kranyák Oszkár, a szervezőnk)

— Ezt a papírtépést újsággal, százforintossal sokszor láttam már. Megkérdezhetem, hogyan csinálják? — Két felirat, két újság vagy két százforintos van egymás mögött. Vegyük a mi trükkünket! A látható felirat mögött a „hal”-nál odaragasztva és megfelelően hajtogatva lapult a másik felirat. Amikor már csak a „hal” marad, szépen megfordítjuk, kihajtogatjuk és előtűnik a teljes felirat.

— És a százforintossal? — Fal százforintost tépünk össze, emögött lapul a nézőtől elkért papírpénz, aminek még a számát is felírtuk. A tépés előtt hajtogatunk, és mindig csak a fal százforintosból tépünk. Végül marad a valódi. Ezt szépen széthajtogatjuk. Megjegyzem, én sohasem csináltam százforintossal. Sajnáltam összetépni száz forintot…

RODOLFO ELVTÁRS, ÖN HISZ AZ ISTENBEN? Az ötvenes évek lelkes országépítő hangulatából — mint ahogy erről már cikkek idézésével is beszámoltam — a bűvész sem vonhatta ki magát. Erről még két példát említenék. Akkoriban a Magyar Repülő Szövetség lelkesen toborozta az ifjúságot. A repülőgéphez az út a repülő-

Műsor az úttörőknek 1954-ben

modellezésen keresztül vezetett. A modellezés népszerűsítésére agyalták ki a Pózna Peti kalandjai című színjátékot, amelyet a Fővárosi Operettszínházban parádés szereposztásban vasárnapi matinékon játszottunk. Bizony játszottunk! Mert én is színészkedtem a darabban. Ősz parókával és nagy harcsabajuszszal öreg, bűvészkedő asztalos bácsit alakítottam. Latabár Árpád volt a derék ifjú Pózna Peti, a pozitív hős, akinek a gonosz fiú (Horváth Tivadar) ellopja a repülőmodelljét. Természetesen — úgy is mint a munkásosztály képviselője — én derítettem fényt a rút ármánykodásra. Játszott még a darabban a kis Kabos, azután Thuróczy Gizi (szép és jó kislányt), meg Lórán Lenke (mulatságos kislányt). Persze sokat bűvészkedtem is; Latabár Árpád szájából fehér tojásokat varázsoltam elő, Kabos László szájából pedig — stílszerűen vörös hajához — piros tojást szedtem ki. Előadásunk természetesen a repülőmodellezés valóságos apoteózisa volt. Enyhe nyomásra az ennél sokkal direktebb politikai nevelőmunkába is belekontárkodtam. Ezt szemlélteti a második példa.

A cselszövő „rosszfiú” Horváth Tivadar és Rodolfo a szép nagy bajusszal

Upor Tiborral, a kiváló díszlettervezővel összefogtunk, és kiagyaltuk az alábbiakban következő iszonytató trükköt. A színpadon egy bűvészasztal állt. Kijöttem egy terítővel, rámutattam az asztalra és dörgő hangon közöltem: — Ez az üres asztallap a Horthy-korszak! Most letakartam a bűvészasztalt a terítővel, majd feltűnés nélkül megnyomtam a hasammal egy gombot, csiribi-csiribá, felkaptam a terítőt és lássatok

csodát: eltűnt a kopár lap és a helyén csinos kis gyáracska állt, kéményéből füst karikázott az ég felé… — Ez volt a hároméves terv eredménye — adtam hüledező nézőim tudtára. — De ez még semmi! Letakartam a terítővel a működő kis gyáracskát, megnyomtam a hasammal egy másik gombot, és csiribi-csiribá, lekapom a kendőt, a gyár megnőtt, körülötte erdősáv zöldellt, távolabb lakótelep magaslott, a házakat szép parkok vették körül, ezekben gyermekek kerékpároztak és kismamák tolták a gyermekkocsijaikat… — És ez lesz az ötéves terv eredménye! —- ordítottam el magam, mert túl kellett harsognom a lelkesítő zenét dübörgő zenekart. Most kellett volna bejönnie a mindent elsöprő tapsviharnak. De nem jött be. Nyilván azért, mert a közönség talán nem volt még elég érett erre a „finom” nevelésre. Ezt a trükköt egyszer a tisztiházban Rákosi Mátyás jelenlétében is előadtam, pontosabban elő kellett adnom, ezzel is demonstrálva, hogy a magyar artisták is kiveszik a részüket a nép neveléséből. Csak „ne együk meg a holnapot!” és akkor elérhetjük a Rodolfo elénk varázsolta csodás jövőt… Természetesen

ütemes taps tört ki már a hároméves tervnél is, mely az ötéves terv várható eredménye láttán szinte az őrjöngésig fokozódott. Rákosi is fölállt a helyéről és lelkesen tapsolt. Szerencsémre jó hangulatba tapsolta magát. A műsor után állófogadás volt, és erre a szereplőket is meghívták. Éppen töltött káposztát ettem kanállal, ezüsttálcán egyensúlyozva — próbáltak már meleg ételt állófogadáson magukhoz venni, kész artista produkció —, és nagy örömömre sikerült a kanállal elfogadható méretű falatokká vagdalnom a tölteléket, amikor odajött hozzám Rákosi a kíséretével, mondhatni megzavart a munkámban. — Jól van Rodolfo elvtárs! Gratulálok a műsorához! — és atyaian nyújtotta a kezét. Csakhogy nekem mindkét kezem foglalt volt, ugye egyikben a tálca a töltött káposztával, a másikban meg a kanál. Nem zavartattam magam, a tálcát és a kanalat átadtam a kíséret egyik tagjának, mint később megtudtam, egy miniszternek, aki üdvözült képpel tartotta, és megragadtam a párnás kezet. — Köszönöm, Rákosi elvtárs! Hála istennek sikerült! — mondtam a tőlem telhető legszerényebben és majdnem kétrét hajolva. No nem szolgalelkűség-

ből hajoltam meg. Csak ugye én fölöttébb magasra nőttem, a nemzet gigásza meg így közelről igencsak aprónak bizonyult! — Hogyhogy, Rodolfo elvtárs — évődött Rákosi kiváló hangulatban —, ön hisz az istenben? Most mit csináljak? Az elevenemre tapintott. Sejtettem, mit akar hallani, de valahogy nem vitt rá a lélek. És az igazat mondtam: — Hiszek! A vidám kíséret elkomorult, a tar fejű kis ember arcán is átsuhant valami sötétebb kifejezés, a miniszter kezében meg önálló életre kelt a töltött káposztám, kétségbeesetten hintázott, és a hirtelen csendben kísértetiesen csörgött elárvult kanalam. — Szóval hisz az istenben! Nos én nagyon gyorsan bebizonyítom önnek, hogy nincs isten — adott lehetőséget a tisztességes visszavonulásra. De engem akkor már hatalmába kerített az igazmondás ördöge: — Hát ez nehezen fog sikerülni, Rákosi elvtárs! — Ide figyeljen, Rodolfo elvtárs! Vegyünk két cserép muskátlit. Én az enyémet öntözöm, ön meg imádkozik a muskátlijához. Akinek tovább él a növénye, annak lesz igaza — mondta Rákosi és büszkén körülnézett.

A kíséret boldogan föllélegzett. Most ismét kapitulálhattam volna, ám nem tágítottam: — Nézze, Rákosi elvtárs! Bizonyára tudja, hogy mielőtt én görög katolikus lettem, zsidó voltam. A zsidó nem térítő vallás. Én önt nem is akarom megtéríteni, de ön is hagyjon engem békén… Ez volt az a pillanat, amikor a sorsüldözött töltött káposztám elérkezett földi pályafutásának végére, kecses ívben repült le kanalastul a miniszteri kézből a perzsaszőnyegre. Sápadt arcok, ijedt tekintetek. Meg Rákosi! Most már ő próbált valahogyan tekintélyesen elszakadni. — No jól van, Rodolfo elvtárs! Erről még beszélgetünk — mondta és tovalejtett. Egy pillanat alatt egyedül maradtam. Nagyon egyedül! Az eseményre csak a lábamnál illatozó töltött káposzta emlékeztetett. Azon a fogadáson megfagyott körülöttem a levegő. Később az utcán valamely jóakaróm kedvesen figyelmeztetett, hogy talán nem lenne haszontalan éjszakára kikészíteni a kisbőröndöt a tisztálkodószerekkel és a váltás fehérneművel. De senki sem jött értem! Hála istennek!

Talán elfelejtette, talán nem vett komolyan. Hiszen csak egy bűvész voltam… Rákosi Mátyással még egyszer találkoztam, ám ekkor már nem bocsátkoztunk hitvitába. 1954-ben, az első parlamenti télapóünnepségemen történt. Már szerencsésen végetért a műsor, megjött a Télapó is, a pajtások és az úttörők megvendégelése is befejeződött, vagyis az ünnep kétségkívül túljutott a csúcspontján, a gyermekek most a program szerint játszottak. Éppen a holmijaimat rakosgattam, mert távozni készültem, amikor sietve gondterhelt szervezők jöttek az öltözőmbe. — Rodolfo elvtárs! A Rákosi elvtárs meglátogatja a gyermekeket. Most éppen spontán beszélgetést folytat a kijelölt úttörőkkel és perceken belül a kupolacsarnokba érkezik. Csináljon egy kis hangulatot! Nekem sem kellett több. Berobogtam a kupolacsarnokba. — Gyerekek! Ide nézzetek! — engedtem ki a hangom és már kaptam is ki a zsebemből a kártyát és a gyűszűket. Mire vezérünk kíséretével, valamint a Filmhíradó stábjával odaért, a hangulat ismét a tetőfokára hágott. Csilingelő nevetés és sok-sok vidám arc, ez mutat jól a filmhíradóban.

Csakhogy nem csak a kupolateremben, hanem több kisebb teremben is játszottak a gyerekek. És a hangulat már ezekben a termekben sem volt valami rózsás. Éppen rakodtam a kártyámat, amikor megint jött a szervező. — Rodolfo elvtárs! Most a hármas terembe kellene mennie. A terv szerint a Rákosi elvtárs tíz perc múlva érkezik oda, most éppen filmriportot vesznek föl vele a parlamenti folyosón. Ez eltart még néhány percig, mert nehezen találnak alkalmas, alacsony növésű úttörőket. Kerülő úton átrobogtam a hármas terembe. — Gyerekek! Ide nézzetek! — és már kaptam is elő a kártyát és a gyűszűket… Minden ugyanúgy játszódott le, mint a kupolateremben. Mondanom sem kell, hogy alig távozott körünkből a legjobb apa, máris mellém sündörgött a szervező. — Most is van néhány percünk, mert megszerveztük hogy tanítónkat a megyék úttörőképviselői spontán módon virággal köszöntik a vadászteremben. Ezután majd a négyes számú terembe megy. Úgyhogy Rodolfo elvtárs, ha megkérhetnénk!…

Berobogtam a négyes terembe is. Mire odaért, ezt a termet is majd szétvetette a vidámság. Azért ez már föltűnt neki, és magához hívatott. — Mondja, Rodolfo elvtárs! Hány példány van magából? — kérdezte szinte szeretetteljesen. És most végre úgy válaszoltam, ahogy elvárta: — Amennyi kell, Rákosi elvtárs! Amennyi kell! A bűvész — ha szükséges — megsokszorozza magát! Azóta 1985 karácsonyáig éppen 31 alkalommal vettem részt a parlamenti ünnepségen. Minden évben szerepeltem itt. Hovatovább már úgy hozzátartoztam ehhez az ünnepséghez, mint az óriási fenyőfa. Mert mindig nagy örömmel, csöppnyi meghatottsággal léptem az ország házában csivitelő gyermeksokaság elé. Hiába, nagyon szeretem a gyerekeket, és ezt valahogy megérzik. Ők is szeretnek engem… Amikor ezeket a sorokat írom, 1986 novemberében járunk. És én nagyon szomorú vagyok. Mert ez lesz az első év, amikor egészségi okokból már nem léphetek föl a parlamenti ünnepségen.

OLGA „BŰVÉSZTRÜKKJE” Hogyan lehet négy lakásból ötöt csinálni? Ez már 1954-ben is valóságos bűvésztrükknek számított. Ezt a trükköt azonban nem én mutattam be, hanem Olga, mondhatni én csak asszisztáltam hozzá. A sikeres mutatvány eredményeképpen nem messzire, csak a Kálmán utca 14-ből a Kálmán utca 14-be költöztünk, vagyis régi lakóházunk második emeletéről fölhurcolkodtunk a negyedik emeletre. De amíg erre sor kerülhetett, sokat kellett fáradoznunk. Ehhez azt is tudni kell, hogy édesanyám a Csáky utca 52/a-ban lakott. Sajnos sokat betegeskedett, háromszor kapott agyvérzést. Én állandóan az országot jártam, ezért az olykor szinte magatehetetlen beteg gondozása elsősorban Olgára maradt. — De jó lenne közelebb lakni egymáshoz! Nem együtt, csak közel! Álomszép lenne, ha egy házban, de két különböző lakásban lakhatnánk — mondogattuk. Meg azért is jó lenne cserélni, mert már nagyon kinőttük kisméretű, kétszobás lakásunkat. Olga, a volt főkönyvelő szervezni kezdett. Fokozatosan kirajzolódtak egy ötös lakáscsere csábító körvonalai, mely-

ben a résztvevők négy lakásból ötfelé költöznek. Nem untatom Olvasóimat a rendkívül bonyolult részletekkel. Mindenesetre a Kálmán utca 14. főszerepet kapott Olga terveiben, mivel a négyből három lakás ebben a házban helyezkedett el, mégpedig a második, a harmadik és a negyedik emeleten. E három mellé sorakozott föl anyám Csáky utcai lakása. Mi a jelenlegi lakásunkba, az akkor még tanácsi, két szoba hallos, negyedik emeleti lakásba szerettünk volna költözni. Bérlője szívesen cserélt volna velünk, de akadt egy bökkenő, az albérlőnőjének külön lakást kellett szereznünk. A harmadik emeleti lakás hatalmas méreteivel és nagyon rossz állapotával tűnt ki. Lakója szívesen ment volna anyám kedves, és jó állapotban lévő Csáky utcai lakásába. Olga kitalálta, hogy ezt a harmadik emeleti lakást válasszuk ketté és megfelelően komfortosítsuk, majd az így keletkező két lakásba költözzenek be az egyedülálló hölgyek, nevezetesen az édesanyám és a negyedik emeleti albérlőnő. A gyönyörű elképzelés kivitelezése gyötrelmesnek bizonyult. Ráadásul állandó vidéki szerepléseim miatt a lebonyolítás teljesen Olgára maradt. Rengeteget fáradozott: az érdekeltek rábeszélése, helytállás a ki kinek fizet és mennyit idegtépő tárgya-

lássorozaton, a harmadik emeleti lakás kettéválasztásának terveztetése, engedélyeztetése és műszaki kiviteleztetése — az egyik új lakásba konyhát, a másikba fürdőszobát és vécét kellett építtetni —, azután veszekedés a mesteremberekkel, a tanácsi hivatalnokok sürgetése, a lassan elcsüggedő cseretársak nyugtatgatása, mindez kifogyhatatlan energiát igényelt. Ám Olga mindezt győzte! Csak akkor lázadt föl, amikor már minden érdekelt kezében tartotta a hivatalos, érvényes végzést. — Rudi! Légy férfi! A költözést most már te szervezd meg! — közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Azért ez sem volt kis feladat, mert a tárgyalások során a teljes költöztetést mi vállaltuk. Aztán szerencsémre eszembe jutottak a pankrátorok. Pilis úr, Radu Lukács, Dr. Aczél (alias Teddy Steel) és társaik, akiket éppen ebben az évben köteleztem örök hálára. A pankrátorok itthon a Sportcsarnokban léptek föl, itt mutatták be iszonytató műverekedéseiket, akkorákat estek, csak úgy porzott a szőnyeg, és irgalmatlanul püfölték egymást. Bár csak műverekedésekkel

szédítették a közönséget, azért kifejezetten erős emberek voltak, korábbi nehézatléták, birkózók. 1954-ben Bécsben szerepeltek és tömegverekedésbe keveredtek. Ugyanis az impresszárió csak 700 schillinget fizetett hetüknek, míg az előre megbeszélt győztes, az osztrák pankrátorsztár egymaga 2000 schillinget kapott. Pilis úr egyértelműen közölte az impresszárióval a magyar pankrátorok álláspontját: — Vagy mi kapjuk a kétezret, vagy nem fekszünk le az osztráknak! És mivel nem kapták meg a kétezret, tényleg nem feküdtek le az osztráknak. Szegényt Dr. Aczél (jogi doktor, de imádott birkózni) iszonytató szorítása után hordágyon vitték ki a szorítóból. Csakhogy ezzel megszegték az íratlan szabályokat, nem az győzött, akinek győznie kellett volna. A következmény? Amikor kijöttek az öltözőből, megtámadták őket. Tömegverekedés, rendőrség, majd a pankrátorok visszatoloncolása Magyarországra… Itthon kellemetlenségek sora… Hiszen szégyent hoztak hazánkra, győztek, ahelyett, hogy szépen kikaptak volna, ráadásul verekedésükkel közbotrányt okoztak. Fegyelmi vizsgálat. Én itt kapcsolódtam be az eseményekbe. Az artistaszakszervezet képviselőjeként szépen elsimítottam a

botrányt: a pankrátorok megígérték, hogy máskor majd jobban vigyáznak, így beértük egyszerű figyelmeztetéssel. Akkor Pilis úr, aki a szószólójuk volt, láthatóan nagyon megkönnyebbülten ezt mondta nekem: — Rudikám, örökké hálásak vagyunk, reméljük, valamivel ki is tudjuk majd mutatni! Hát Pilis úrnak ez az ígérete jutott az eszembe a költözés előtt. És a pankrátorok boldogan jöttek, mindössze 700 forintért mind az öt költözés lebonyolítását vállalták. — Ötös lakáscsere lesz, mikor érkeztek? — kérdeztem Pilis urat. — Reggel 6 óra megfelel? — Ugyan, délelőtt 10-re itt leszünk, a fejlődő szervezetnek kell az alvás! — De mikorra készültök el? — Bízd csak ránk! Csak rakodjatok össze és mondd, hogy mit hova vigyünk! Így is lett. Néhány óra alatt lebonyolították a költözést. A szekrényekből ki sem kellett pakolni. A teli szekrényt ketten megfogták és fölrakták a harmadik vállára, s már szaladt is vele az érdemes és bivalyerős pankrátor. Mire fölocsúdtunk, minden holmit áthordtak a megfelelő lakásba.

Boldogan berendezkedtünk két szoba hallos, nagyméretű lakásunkban. Eltelt egy év festéssel, lakástatarozással. Alig készültünk el, amikor 1955 nyarán idősebb hölgy csöngetett be hozzánk. Nem sokat teketóriázott, rögtön rátért jövetele céljára. — Kérem, ez a lakás az én tulajdonom. Fölajánlom önöknek megvételre… Alig kaptunk levegőt, hiszen ezt a lakást nekünk tanácsi bérleményként utalták ki. Kiderült, hogy a hölgynek valaha sok öröklakása volt, ezeket államosították. Azután 1955-ben kiadtak egy rendeletet, amelynek értelmében egy lakás tulajdonjogát vissza kellett szolgáltatni a volt öröklakások tulajdonosainak, és ő a mi lakásunkat választotta. Azért végül sikerült megegyeznünk, hosszas alkudozás után sok pénzért a mi tulajdonunkba került a lakásunk. Így lettem öröklakás-tulajdonos.

EGY KORSZAK VÉGE… 1956 nyarán megtört a jég, végre külföldre utazhattam. Az első utazó magyar esztrádcsoport tagjaként három hónapot töltöttem a Szovjetunióban. Moszk-

vában, Leningrádban és Rigában szerepeltünk. Parádés műsorral érkeztünk. Gencsy Sári, Rafael Márta, Vámosi–Záray, Hollós Ilona, Máthé Jolán, Rodolfo, Alfonzó, Pataki Ferenc, Kelly zsonglőr, a 2 Loosz akrobaták, Bogár Richárd–Pécsi Gizi táncosok, a Harsányi-együttes és a Magyar Rádió akkor még 22 tagú tánczenekara. Fantasztikus sikert arattunk, talán azért, mert mi is ki voltunk éhezve a külföldi sikerre. A szovjet közönség imádja az esztrádot. Például Moszkvában a Gorkij-park szabadtéri színpadán hatezren is végigtapsolták a műsorunkat, és telt házak előtt szerepeltünk az Esztrád Színházban, a Népgazdasági Kiállításon, a Szokolnyiki-parkban és az Ermitázs-parkban is. Az egész szovjet turné során végig aggódtam Olga és Jutka miatt. Mert egy hétnél tovább még sohasem voltam távol tőlük. Persze fölöslegesen aggódtam. Barátaim segítették őket. Különösen Latabár Kálmán bizonyult igaz barátnak. Hetente háromszor is fölhívta Olgát, és érdeklődött, hogy rendben van-e minden, szükségük van-e valamire, és többször segített is nekik. Mert a nemzet Latyija előtt minden ajtó megnyílt…

A párizsi Olympiában Popovval, a világhírű szovjet bohóccal

Természetesen a produkciómat betanultam oro-

szul. Rossz, csikorgó oroszsággal mondtam el, aki értette, értette, aki meg nem értette, az azt hihette, hogy a magyar nyelv nagyon hasonlít az oroszhoz. Mindenesetre az volt a látszat, hogy tudok oroszul. Legalábbis Várhelyi Endre, a kitűnő operaénekes és egyben a Harsányi-együttes basszistája ezt hihette. Erre utal a következő történet. Várhelyivel sétáltunk a Gorkij utcában, és szembejött velünk egy csodálatosan szép fiatal nő, kék szemű, ábrándos tekintetű… Várhelyi egy szót sem tudott oroszul, ám ez legkevésbé sem zavarta a gyengébb nem iránti olthatatlan vonzódását. Mindjárt segítséget kért tőlem: — Rodolfókám, te tudsz oroszul, hiszen a színpadon is így beszélsz. Mondd, hogyan szólíthatnám meg ezt a szépséget? Kénytelen voltam lehűteni a lelkesedését: — Én? Csak ennyit tudok: „Kicsit csalok! Ne féljen, ez egy üres léggömb!” Hát ha ez elég, elmondhatom a nevedben… A nyelvi nehézségek azért olykor a produkciómat is megzavarták. Korábban már meséltem néhány tojásos trükkömről. Ezeknél a poén mindig az, hogy a végén feltöröm és pohárba csorgatom a valódi tojást.

Az Esztrád színházban is eljutottam a tojásfeltörésig, de nem tudtam kicsorgatni, mert kiderült, hogy a piacon friss tojás helyett kemény tojást vásároltam. Mit tehettem: a közönség előtt szépen akkurátusan megpucoltam, bekaptam és megettem. Mondhatom, nehezen gyűrtem le, hiszen ki nem állhatom a kemény tojást. De a sikerért minden kínt vállalni kell, márpedig műsoron kívüli keménytojás-evésem jelentős sikert aratott. Később még két alkalommal (1959-ben és 1963ban) szerepeltem a Szovjetunióban. Ezekre a turnéimra elkísért oroszul kiválóan beszélő Jutka lányom is, sőt föl is lépett velem mint a bűvészinasom. Ekkor mindenki azt hitte, hogy Rodolfo valóban jól tud oroszul, mert ha a néző valamit mondott nekem, Jutka nem fordította le, hanem azonnal a választ súgta, és én dörgő hangon, „kapásból” válaszoltam. A közönség dőlt a nevetéstől, nekem meg fogalmam sem volt arról, hogy min derülnek, Jutka mindig csak később, az öltözőben világosított fel arról, hogy mi is volt a csillogó-villogó humoros válaszom értelme. De térjünk vissza az ötvenes évekbe! Az 1956-os ellenforradalom idején — mi sem természetesebb — , éppen hakniztam a Latabár-brigáddal.

1956. október 23-án este Martfűn léptünk föl, majd Szolnokon aludtunk a Tisza Szállóban. Ennek az éttermében üldögéltünk késő este fölöttébb tanácstalanul, amikor odajött a szandaszöllősi repülőtér parancsnoka. — Rodolfo! Ne menjenek vissza Pestre, mert ott már lőnek… — Dehogy megyünk, holnap Debrecenben lesz műsorunk, reggel korán továbbutazunk… — Oda se menjenek, mert ott is két halott van! — De hát akkor mit csináljunk, se ide, se oda? — Majd reggel telefonálok — ígérte. De persze nem telefonált, elsodorták az események. Mi viszont — mint fegyelmezett, a szerződést minden körülmények között teljesítő művészek — október 24-én reggel szépen elindultunk az autóbusszal Szolnokról Debrecen felé. Alig mentünk vagy húsz kilométert, amikor szovjet tankok jöttek velünk szembe az úton. Latabár kissé „majrés” volt, odaszólt hát a sofőrnek: — Húzódjon kissé lejjebb az útról, mert az a tank végül még nekünk jön! Mire buszsofőrünk a legteljesebb szakmai öntudattal a következőket válaszolta:

— Enyém az elsőbbség! Debrecenben fölbolydult kép fogadta a Latabárbrigádot. Fegyveresek, kokárdás fiatalok, fenyegető légkör… Latyi a kialakult helyzetre való tekintettel nem akart föllépni, viszont az illetékes ragaszkodott az előadás megtartásához. Tartsuk csak meg, nevettessük meg a népet, mintha kinn mi sem történne. Tudtam, hogy Kálmánnak igaza van, ezért kezembe vettem a tárgyalás fonalát. — Kérem, mi fölléphetünk, de jól meggondolták ezt? Mi lesz, ha az 1100 nézőből valaki föláll, elkezd szónokolni, majd kiviszi az embereket az utcára. Mi természetesen minden felelősséget előre elhárítunk, sőt megmondtuk előre… — Tényleg, inkább ne tartsák meg az előadást válaszolta az illetékes. Minderre azért emlékszem, mert egész életemben csak 1956 októbere és decembere között fordult elő, hogy előre lekötött szerződést nem teljesítettem. Tőlem eshetett az eső, fújhatott a szél, lehettem beteg vagy rosszkedvű, ha kellett, mindig fölléptem. Így volt ezzel Latabár is. Debrecenben kilenc tanácstalan és munka nélküli napot töltöttünk. Kezdetben még működött a tele-

fon, így naponta többször is beszélhettünk az otthoniakkal. Később telefon híján géptávírón érintkeztünk szeretteinkkel. Aztán ez a lehetőség is megszűnt. A kilencedik napon (november 3-án) már nem bírtam tovább. — Kálmán, én nem tudom, te mit csinálsz, de ebből elég volt, én holnap indulok haza! Másnap, november 4-én az egész brigád útnak indult, sőt még sok Debrecenben rekedt budapesti is velünk jött. Mondhatom, jól kiválasztottuk a napot. Ekkor alakult meg ugyanis a Forradalmi MunkásParaszt Kormány, a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, a fővárosban elkeseredett harcok dúltak. És a Latabár-brigád közeledett Budapest felé! Elöl egy fehér autóban Rodolfo utazott, mint előőrs, mert azért néhány orosz szó csak ragadt rám a három hónap alatt, bár gyanítom, hogy kiélezett helyzetben ezek nemigen jutottak volna az eszembe, viszont bízhattam a „Kicsit csalok! Ne féljen, ez egy üres léggömb!” minden bizonnyal elementáris hatásában. Az autóbusz mintegy ötszáz méterrel lemaradva követte az „előőrsöt”. Sokszor megállítottak minket. Hol a fegyveres felkelők, hol a szovjet katonák. De Latabár megjelenésére sutba kerültek a

fegyverek, a marcona hadfiak szinte leborultak a Kálmán előtt. A szovjetek is, hiszen a filmjeit a Szovjetunióban is játszották. És ha Kálmán megjelenése végképp nem hozott sikert, következett Rodolfo, előkaptam a kártyát meg a gyűszűket, s máris nyert ügyünk volt. — Artisztü! Artisztü! — örvendeztek a szovjet kiskatonák. — Já bül v eszeszeszer — nyögtem ki egy Puskin tollához is méltó orosz mondatot. — Kak tyibjá zavut? — kérdezte a szovjet tiszt, mokány kis kirgíz. — Rodolfo — válaszoltam büszkén. Közben szerencsére előkerült egy tolmács. Kiderült, hogy a kis kirgiz hogy, hogy nem, látta a produkciómat Moszkvában, az Esztrád Színházban. Kicsi a világ! Természetesen tovább mehettünk. Óriási kerülőkkel, rengeteg időveszteséggel végül csak elértünk Budapest határáig. Erős lövöldözés, ágyúdörgés hallatszott. Itt már mind a személyautó, mind az autóbusz sofőrje — eléggé érthető okokból — megmakacsolta magát. Nem akartak bemenni a városba. De sikerült lelket vernem beléjük.

— Ide figyeljenek barátaim — mondtam nekik, fölvéve a rettenthetetlenül bátor Rodolfo álarcát —, én kint voltam a fronton. Amíg maguk nem látnak szembe rohanó menekülőket, nyugodtan mehetnek az autójukkal. A Kerepesi úton jöttünk be Budapestre. Először Latabárt tettük le a Dózsa György úton, majd szépen autóbusszal hazavittünk mindenkit. Egy karcolást sem szenvedtünk, holott véres harcok dúltak a városban. A harcok idején Kálmán utcai lakásunk valóságos Rodolfo-klubbá változott. Latyi megkért, hogy Kálmán fia — ma Latabár Kálmán az Operettszínház kiváló táncoskomikusa — átjöhessen hozzánk, mert a nagyszobánk alkalmasabb a vetítésre az övékénél. Kálmánka hozta is az édesapja legjobb filmjeit. Fokozatosan összegyűlt itt szinte az egész Latabár-brigád. A kellemes társaságnak Olga főzte a kávét. Remekül elszórakoztunk. És én rájöttem, hogy a mi Latabárbrigádunk azért olyan életerős, mert tagjai nem egymás mellett szereplő művészek, hanem egymást tisztelő és szerető barátok. Hát így ért véget számomra az „ötvenes éveknek” nevezett korszak. És utána kitárult előttem a világ…

— Az „ötvenes években” a gyárakban és a földeken is fölléptél? — Természetesen. Mindenütt, ahol kellett. — A katonaságnál is? — Hogyne, sokszor. — Találkoztál Farkas Mihállyal is? — Őszintén mondom, nem tudom. Ugye fölléptünk a műsorban, utána a tisztek körülvettek, etettek, de hogy ki ki volt, azt nem kérdeztem. — Farkas Mihállyal csak találkoztál… — Nem figyeltem a neveket. — De azt csak tudod, hogy ki volt Farkas Mihály? — Nem tudom, hogy ki volt Farkas Mihály. Baj? — És Gerő? — Arról annyit tudok, hogy hídverő. Igen! Gerő, a hídverő! És kész. — És a Révai? — Ezt a nevet már hallottam. A lexikon jut az eszembe róla. Ő szerkesztette a Révai lexikont. — Rudi bácsi! Már meg ne haragudj a kérdésért, de hogyan lehet valaki ennyire apolitikus? — Nézd, aranyom. A régi artisták mind ódzkodnak a politikától. Az artista ne politizáljon! Mi soha semmilyen pártba nem léptünk be, mert nem tudhattuk,

hogy ez jó vagy rossz lesz-e abban az országban, ahova a következő szerződés szólít. — De Te akkor még alig utaztál! — Ez régi artista alapszabály. — Ha már a külföldi vendégszereplés szóba került, megkérdezem: nem fáj, hogy 1956-ig nem utazhattál külföldre? Ekkor érkeztél a pályád csúcsára, és vagy tíz évig bezáródtál ebbe a kis országba. A BadenBaden-i Kaszinó, a párizsi Olympia vagy a Las Vegas-i mulatók helyett Gyulafirátót, Markotabödöge és Karancslapujtő? — Ezeken a helyeken nem szerepeltem… — Ó, ezeket a furcsa nevű községeket csak az ellentét kedvéért mondtam. A lényegen a nevek nem változtatnak… Mert tény, hogy a világkarrier helyett itthon főképp a vidéket jártad. — De nagyon jól éreztem magam. Kedves, baráti társaság jött össze, a két Latabár, Alfonzó, Feleki, Rodolfo… Jól megvoltunk. Ráadásul Jutka ekkor volt kislány. És Olga nem akart utazni, nem akarta szállodákban fölnevelni a gyereket. — De azért csak elszalasztottad a világkarriert.

— Nem, nem! Én meg vagyok elégedve. 1956 után húsz évig szerepeltem külföldön is, főképp nyugaton. Semmiről sem maradtam le… — De Amerikába nem jutottál el… — Hívtak, de nem mentem. Nagy a távolság, sokáig tart a vendégszereplés, és nem akartam elszakadni a családomtól. Másrészt az én bűvészéletem csak ötvenöt évig tartott, háborúval, munkaszolgálattal, kényszerű bezártsággal, minden nem fért bele. — Elégedett vagy? — Ugye két ebédet megenni nem tudok, van szép öröklakásom a keresetemből, és könyvtáram sok-sok bűvészkönyvvel, meg rekvizit- és kártyagyűjteményem, minden egyes darabért megdolgoztam. Nem tartozom senkinek, sohasem kértem kölcsön. A feleségemet szeretem, a lányomat szeretem, a vőmet is, meg a két gyönyörű unokámat is. És főképp sohasem akartam elhagyni a hazámat… — 1956-ban sokan disszidáltak. Téged tárt karokkal fogadtak volna… — Eszembe sem jutott. Nekem ez a hazám. — Hazafi vagy? — Ugyan, ez így csak frázis. Én ebben az országban annyi szeretetet kaptam, ami kárpótol az elmaradt

Las Vegasért. Itt van például kiváló barátom, a Pataki Feri, a fejszámolóművész, a maga területén világszám, itthon talán mégsem ismerik és kedvelik annyira, mint engem. Mert nálam sokkal kevesebbet tartózkodik itthon. Rodolfo mindig itt volt, és száz formáját mutatta abból a kényszerből, hogy időnként nem a munkahelyét kellett változtatnia, hanem a műsorát. Most szombaton telefonszámlát fizettem be a postán, a Rudas László utcában. És a kisasszony kiszólt az ablak mögül: „Jaj, művész úr, csak nem beteg, hogy olyan régen nem láttuk!” Ismernek és szeretnek. Képzeld, még az is megesik, hogy a maszek taxis nem fogadja el az útiköltséget, ez a közelmúltban ötször is előfordult, amikor a beteg Olgát látogattam a kórházban: „Művész úr, ne sértsen már meg!” És amikor a hetvenötödik születésnapom alkalmából magas állami kitüntetést kaptam, megállt mellettem az utcán egy teherautó, és a sofőr kiszólt: „Gratulálok, művész úr! Végre olyan kapta, aki megérdemli!” Hát hol találom én ezt meg Las Vegasban? — De Potassy Pálnak villája van a spanyol tengerparton… — Az ilyesmi engem sohasem vonzott. Se telkem, se víkendházam, se kocsim. Autóm az életben nem

1949-ben így hirdette műsorát a Fővárosi Nagycirkusz

volt, vezetni sem tudok. Ma is egy belvárosi ház negyedik emeletén lakunk, és a lift gyakran rossz. De Magyarországon rossz! — Azért még mindig nem értek valamit. Az ún. ötvenes években sorban megszüntették a lokálokat és a mulatókat, a helyükön műsor nélküli éttermek vagy gyorsbüfék nyíltak. Csupán néhány varieté és a cirkusz maradt. Nem élezted úgy, hogy kihúzták a lábad alól a talajt?

— Csöppet sem! Nekem mindegy, kinek bűvészkedem, mert a trükkjeimre mindenki ugyanúgy reagál. Az Arizona gazdag nézője és a hajdúsági parasztember egyféleképpen fogadta a csodáimat. Mert a csodáim általánosan emberiek. Hakniztam, és ezt jól megfizették. És én a haknira ugyanolyan gonddal készültem, mint a Fővárosi Nagycirkusz előadásaira. Mert nincs különbség! A trükköt vagy megcsinálod jól, vagy elrontod. Harmadik lehetőség nem adódik… Ami pedig a talajt illeti a lábam alatt. Az ötvenes években jól megvetettem a lábam a földön. A bűvészkedés mellett még tanítottam is…

Rodolfo tanít AZ ARTISTA AKADÉMIA TANÁRA VOLTAM 1948 nyarán kósza hírek terjedtek el az artistaszakmában arról, hogy Baross kitalált valamit. Baross Imre az ügyes akrobata köreinkben arról volt nevezetes, hogy elsőrangú szervező. Mindig jobbnál jobb ötleteket talált ki, persze ezek közül csak kevés valósulhatott meg. Hanem ez a legújabb? Artista Akadémia Magyarországon! Akkoriban artistaiskola kizárólag a Szovjetunióban működött, de ennek a felépítéséről, módszereiről, kereteiről szinte semmit sem tudtunk. A mi szakmánkban nincsenek titkok. Tudtuk, hogy Baross hozzálátott a tantestület szervezéséhez, és azt is, hogy az egyes artista-szakágak hazai legjobbjai közül már kiket keresett meg. Őszintén szólva én is vártam az ajánlatát. Jólesett volna a hiúságomnak, de nem akartam tanítani. Négy polgárimmal nem éreztem magam elég fölkészültnek a tanári munkára. Aztán a gyengén fizetett, ámde rendszeres oktatás igen nagy lekötöttséget jelent és

ez a szerződések teljesítésében nehézséget okozna. Nem! Rodolfo harminchét évesen, a pályája csúcsán nem kötheti le magát! Amikor Baross Imre felkeresett, mégis elvállaltam a feladatot. Nem maradhattam ki ebből az újszerű kezdeményezésből. Nem bántam meg! Bűvészéletem talán legfelemelőbb élményeit köszönhetem a tanításnak. Szakmai szempontból pedig magam is sokat fejlődtem, mert az óráimra nagyon készültem, szinte brillíroztam tanítványaimnak Az Artista Akadémia 1948. október 15-én a Bajza utca 32-ben, ünnepélyes külsőségek között nyílt meg. A jeles eseményről még a Filmhíradó is tudósított. A megjelent nagyságok nevei már nem jutnak az eszembe, viszont néhány tragikomikus bakira élesen emlékszem. Amikor az épületet artistaiskolává alakították, a zűrzavarban Baross egyszerűen nem tudott mindenre odafigyelni. Így azután a megnyitó ünnepségen kiszakadt a falból a kötéltáncoslány kötéltartó bilincse, szerencsére nem túl magasról pottyant le, és azért is folytatta a produkcióját, három-három erős pankrátor tartotta neki jobbról és balról a kötelet. A gyűrűhinta felfüggesztésével sem remekeltek. Ez nem szakadt ki, viszont kiderült, hogy a gyűrűk a

szabályosnál 20 centivel távolabb vannak egymástól. A meghívott tornászok nem tudták bemutatni rajta a gyakorlatukat. Az Artista Akadémia főigazgatójának feladatköre Nádassy Ferenc világhírű operaházi balettmester és Pataki Ferenc londoni tornász olimpiai bajnok között oszlott meg. Az ügyvezető igazgatói posztot Baross Imre töltötte be. Ő volt az iskola lelke. A tanári kar meg? Az egyik teremben Berczi Mihály vagy Friedrich Dezső tanított akrobatikát, a másikban Zala Nándor, vagyis közismertebb nevén Fernandó, a csónakcipős, olykor égnek meredő vörös hajú bohóc szakmája alapelemeire oktatta tanítványait. A harmadikból pattogó tánczene hangjai szűrődtek ki, itt Köves Ernő képezte a sztepptáncosokat, a negyedikben Pásztor Vera és Vashegyi Ernő operaházi tagok a balett elemeibe vezették be a jövendő görlöket. A jó öreg Neumann Károly még hetvenévesen is bemutatta a trapézművészet legfontosabb figuráit. Szentiványi Kálmán konferansziékat, Domokos Zoltán zsonglőröket, Rodolfo meg bűvészeket képzett. Az Akadémia húsz éven fölüli tanulókat készített elő az artistavizsgára. Szó sem volt itt még a mai komplex képzésből kiinduló, majd később szakosító oktatásról. Ide a már bizonyos előképzettséggel ren-

delkező, majdnem felnőtt tanulók jelentkeztek bűvésznek, zsonglőrnek, bohócnak, trapézművésznek stb.

Az elsőéves bűvésznövendékeim vizsgája (balról: Suda János, Faragó Péter, Kunné, Eisinger József, Rodolfo és Ivándi Iván)

A bűvésztanszakon két évig, heti 3x2 órában foglalkoztam tanítványaimmal. Vagy huszonöten jelentkeztek. Mindenkit fölvettem, abból indultam ki, hogy a tanuló képességeit az egyszeri, lámpalázzal súlyosbított felvételi vizsgán nem lehet megfelelően föl-

mérni. Aztán persze az ügyetlenebbje lemorzsolódott, illetve három hónap múltán rostavizsgát tartottam, ahol az alkalmatlanokat a saját érdekükben igyekeztem könyörtelenül eltanácsolni a pályáról. Mert a meg nem értett zseniknél, az ügyetlen bűvészeknél nincs tragikusabb látvány. Sokszor majd a szívem hasadt meg! Például azért a pincérfiúért, akinek olyan, de olyan keze volt, hogy az valami csoda. Úgy forgatta a kártyát vagy a pénzt az ujjaival, hogy szinte ámultam. De abszolút színpadképtelennek bizonyult. Ha ki kellett állnia a színpadra, megbénult, és ezt a gátlást a legnagyobb igyekezettel, fokozatos fellépésekkel, nagy-nagy türelemmel sem tudtam föloldani. Másfél év után beszéltem le a bűvészpályáról… A legelső bűvészosztályomban végül is kilenc végzős bűvészjelölt maradt. Közülük Ivándi Ivánra, Suda Jánosra, Faragó Péterre és Eisinger Józsefre emlékszem, mert ők voltak a legügyesebbek. Az oktatás külsőségeiben hasonlított a többi iskolához. Osztályterem, osztálykönyv, tanári szoba, tantestületi értekezletek, a pedagógusok körében megszokott fúrások stb… De ami a tartalmat illeti! Ebben a különleges, példa nélküli iskolában magunk készítettük a

tantervet, vagyis két évre óráról órára meghatároztuk, hogy mit és hogyan tanítunk. Ráadásul figyelembe kellett venni a tanulók egyéni képességeit is, vagyis, hogy ki mire alkalmas. Az ügyesebbjét kézügyességi bűvésznek neveltem. Persze, itt is különbségeket kellett tennem, mert néhány nagyon ügyes tanítványom ha kinyitotta a száját, akkor vége volt a világnak. Ők zenére bűvészkedtek. A jó beszélőkéjű, szellemes, ám mégsem sértő beszédstílusú tanítványokból megpróbáltam beszélő bűvészt faragni. A kevésbé ügyeseket az illuzionizmus felé terelgettem, hiszen ebben a bűvészeti ágban az ügyes szerkezetek és asszisztensek elfedhetik a kéz eredendő ügyetlenségét. A mnemotechnikát is megpróbáltam megszerettetni, de ehhez persze igen jó fej szükséges! Miért mertem mégis felsőbb végzettség nélkül tanítani? Rájöttem, hogy az artistaszakmát oktató tanárnak elsősorban nem az iskolai végzettsége, hanem a szaktudása, az artistatapasztalata számít. Márpedig Ódry úr ragyogó alapot adott, és erre az alapra bűvészkönyvtáram segítségével, autodidakta módon hatalmas elméleti ismeretanyagot és mintegy 5000 színpadképesen előadható trükköt halmoztam fel. Ráadásul nagy gyakorlatra tettem szert és a kö-

zönség lélektanát is jól megismertem. Iszonytatóan nehéz volt! Áthatolhatatlan bozótosban haladtam, amikor megterveztem a bűvészoktatás tantervét és tanmenetét. Tanári tevékenységemet nagyon komolyan, vettem. A bűvészet alapfogásai mellett növendékeimnek betanítottam egy több trükkből álló produkciót is. Természetesen mindegyiknek mást. Ehhez nem csak az egyéniségét, a tehetségét, de még azt is figyelembe vettem, hogy hol szeretne elhelyezkedni. Aki lokálban kívánt bűvészkedni, rövidebb produkciót tanult, hiszen ott olykor mindössze négy perc alatt kell „megcsinálni a sikert”. Aki cirkuszban akart elhelyezkedni, hosszabb produkciót tanult, mert itt néha akár 20 perc is a bűvész rendelkezésére áll. Elsősorban azt az elvemet próbáltam tanítványaimba plántálni, hogy vegyék nagyon komolyan amit csinálnak, és tiszteljék a közönséget. Csak az az igazi művész, akit izgat, hogy mindig minden sikerüljön. Aki úgy lép a színpadra, porondra, hogy előtte a társalgóban éppen bemondta a piros negyven-százat, majd a színpadról érkezve — mintha mi sem történt volna — újra helyet foglal a kártyapartiban, az nem művész, az csak iparos.

Következetesen törekedtem arra, hogy a tanulók előnyös bűvésztulajdonságait fejlesszem: rengeteg gyakorlással a kezet, bűvészproblémák önálló megoldásával a fejet és sok-sok szerepléssel a színpadi rutint. 1950-ben megszűnt az Artista Akadémia, és helyette az Arany János utcában létrehozták az Állami Artista Iskolát. Ezt Baross Imre szovjet minta alapján szervezte át, és valódi iskolává vált. Tízéves gyermekeket tizennyolc éves korukig oktatott. Komplex közismereti és szakmai képzést vezettek be, és a tanulók csak alapképzés után szakosodtak. A közismereti tárgyakat a tanulóknak az Állami Balettintézet általános iskolájában és gimnáziumában oktatták. Az artista szaktárgyakat a következők tanították: Berczi Mihály (hajlékony akrobatika), Berényi István (ugróakrobatika), Péntek József (zsonglőr és egyensúly), Zsoldos László és Réti Piroska (balett), Körössényi Károly (zene), Ligeti Mária (karaktertánc), illetve Gács Rezső (kézügyesség és bűvészet). 1956-ig tanítottam itt. Ekkor ugyanis bűvésztanszakom majd minden növendéke disszidált. Magam mondtam Baross Imrének, hogy ennek így nincs értelme. Kétségtelenül a bűvésztanszak volt a legka-

pósabb, annak ellenére is, hogy növendékeimnek belföldön a pálya telítettsége miatt kevés esélyük volt az elhelyezkedésre. A disszidens bűvészek külföldön viszonylag könnyen kaptak szerződést. De miért képezzen a magyar állam drága pénzért bűvészeket a külföldnek? A hatvanas években a Gorkij fasor 3-ba, új épületbe költözött az Artista Iskola. Ez később Állami Artistaképző Intézetté alakult. Ma is működik, és artistaoktatásunk fellegvára. Baross Imre haláláig, 1986-ig igazgatta közmegelégedésre. Utódja Aszalós Károly lett. Az Artistaképző Intézet szervezésében, a pénzügyi alapok előteremtésében — magyarul a pénz összekunyerálásában — én is részt vettem. Amikor az első bűvészdobozom elkészült, megkérdeztem Baross Imrét, hogy odaírhatom-e a nevem alá: „az artistaiskola volt tanára”. Baross egészen kikelt magából: — Mi az, hogy volt tanára? Te most is az iskola tanára vagy, csak a bűvésztanszak szünetel! Írd csak oda: „az artistaiskola tanára”. Egyébként több mint húsz éve az állami vizsgabizottság elnöke vagyok, így kapcsolatom az Artistaképző Intézettel valóban nem szakadt meg. Arról

nem is beszélve, hogy kisebbik unokám, a tizenkét éves Gálvölgyi Dóri éppen ez évben kezdte meg a tanulmányait ebben az intézményben.

— Beszélgessünk kicsit a tananyagról! Mit tanítottál? — Mindent, a bűvészet minden ágát. Mert bár alapvetően kézügyességi bűvész vagyok, azért természetesen konyítok a szabadulási trükkökhöz, az illuzionizmushoz, a fakírtrükkökhöz, a mnemotechnikához sőt a telepatikus trükkökhöz is. — A kézügyességi trükkök tanításának módszerét Ódry úr oktatásának ismertetésekor már elmesélted. Ám a szabadulási trükkről még nem esett szó! — Pedig ez nagy terület. Legismertebb művelője a világhírű Harry Houdini volt, akiről talán kevesen tudják, hogy magyar származású, eredeti neve Weisz Erich. Olyan tökélyre fejlesztette a szabadulást, hogy a nevéből még igét is képeztek. A „hudinize” angol szó jelentése: „nehéz helyzetből szabadul”. (Magyarul is használjuk a hudinizál szakkifejezést.) Houdini legismertebb trükkje a vízzel telt tartályból való kiszabadulás volt. Persze megvariálta ezt a trük-

köt. Mielőtt a vízzel telt tartályba zárták, még egy nagy fémkalitkába is becsukták, sőt a kezét és a lábát is a kalitka rácsához bilincselték. Houdinit kalitkástul négyen helyezték a tartályba, méghozzá fejjel lefelé. Majd rárakták a tartályra a fedőlapot, felhangzott a baljóslatú zene, kattantak a lakatok, és fejszés porondmunkások állták körül a tartályt, hogy szükség esetén kimentsék a fuldoklót, de persze erre sohasem került sor, mert csodák csodájára Houdini 2 percen belül ott állt csuromvizesen a tartály mellett. Titkos szerkezetek, ravasz megoldások állnak a háttérben, például szétnyíló bilincs, a megszokottól eltérő helyen nyíló lakat, dupla falú láda stb. A lényeg a látszat, az illúzió! Houdini egyik trükkjét sokáig én is csináltam. Alaposan összeláncoltak, és én kibújtam láncaimból. Persze speciális lánc volt, csak ismerni kellett a kinyitásának trükkjét. Az egyik szünnapomon egy kedves kollégám kölcsönkérte ezt a csodaláncot, mert elment valahova haknizni. Este későn megyek haza, hát a kollégám ott ült a lakásomban talpig láncban és bilincsben. A színpadon nem tudta kinyitni. Két erős ember vitte le az autóhoz, majd elhozták hozzám, hogy mentsem ki.

— Miben különböznek a szabadulási és az illuzionista trükkök? — Alapvetően különböznek. Houdini nagyon ügyes, rendkívül hajlékony volt. Például, amikor rárakták a láncot, az izmait megfeszítette, így aztán amikor elernyesztette őket, a szoros lánc egyszeriben lazává vált, ezzel már lehetősége lett kis mozdulatokra. Azután ügyesen csalt is, például a szoros csuklóbilincselésnél a kéztartással, ezzel is nyert némi kézmozgás-lehetőséget, vagyis nem csak a rekvizitekre épített, bár kétségtelen, hogy csodás meneküléseit elsősorban preparált láncoknak, kalitkáknak, bilincseknek és tartályoknak köszönhette.

Akopjánt, a híres szovjet bűvészt is „tanítottam”

Az illuzionista elsősorban a segítőkre és a rekvizitekre épít. Mutatványaiban a kézügyességnek nem sok szerepe van. Talán a legismertebb képviselőjük a szovjet Kió volt. — Kiót én is megcsodálhattam 1965-ben a Fővárosi Nagycirkuszban. — Asszisztensek tömegével, több tonna rekvizittel, no meg természetesen nyolc ikerpárral érkezett Budapestre. Az ikreket ügyesen leplezték, az egyik

nyolcas csoportjuk egy belvárosi szállodában, a másik nyolcas csoportjuk a Római-parton lakott. Magának Kiónak is volt ikertestvére, aki részt is vett a mutatványokban, de ő nem jött Budapestre. (Ez az ikertestvér akkor már talán nem is élt. De az sem kizárható, hogy nem is a nagy Kiót, hanem az ikertestvérét láttuk. Ezt csak gyanítom, mert személyes találkozásunkkor kézügyességi trükkökben kifejezetten ügyetlennek bizonyult, holott a valódi Kió igen jó kézügyességi bűvész volt. Persze az is lehet, hogy csak megöregedett.) — Az elfűrészelt embert gyakran láthatjuk a tévében. Talán ez a legismertebb illuzionista trükk. — Az elfűrészelést én is csináltam, ezért bővebben is beszélhetek róla, sőt nem kisebb nagyságot fűrészeltünk el, mint Latabár Kálmánt. 1948. április 10én, húsvéthétfőn a Zeneakadémián mutattuk be az Áprilisi bolondrevü című műsort, amelyen Alfonzóval fűrészeltük el. (A zeneakadémiai műsorok különlegessége, hogy itt hátul, sőt az emeleti részen oldalt is ülnek a nézők, tehát a bűvész szempontjából szinte cirkuszjellegű, semmiféle takarással nem lehet operálni.) Az elfűrészelést jelenetbe építettük: Latyi menekült a felesége elől, és amikor a jelenet végén

neje őnagysága megjelent, így kiáltott fel: Akkor inkább fűrészeljenek el! Mi meg Alfonzóval hozzáláttunk. Az egyszerűbb változatot mutattuk be. Latyi bemászott a látszólag egybefüggő, de valóságban a közepén elválasztott ládába, Alfonzó meg segített neki, ám a segítség ürügyén a láda végén kidugott két, Latyiéhoz hasonlóan csíkos nadrágba és lakkcipőbe öltöztetett műlábat, a nagy nevettető meg kidugta a másik oldalon a fejét. Persze jól összehúzta magát a láda felében, így a fűrész nem érhette. Egyébként ezt a számot többször is megcsináltuk, egy alkalommal Alfonzó szokott ügyességével el is rontotta, mert fordítva rakta be a műlábakat, vagyis a bal helyén a jobb, a jobb helyén meg a bal lábat dugta ki. Hideg veríték lepett el, de a közönség semmit sem vett észre. A bonyolultabb változatot a Thália Színházban állítottam be Weöres Sándor Holdbéli csónakos című színművéhez. Itt Szabó Gyulát fűrészelték el. Abban a ládában, amelybe bemászott, már lapult egy kis törpe, aki helyette kidugta a lábát. Mármost a szétfűrészelés az I. felvonás végén játszódott le. Ekkor a ládát széthúzták, és elképzelhető a közönség ámulata, amikor a „Szabó Gyula alsó részét” tartalmazó fél

láda fölállt, majd kiugrált a színpadról. A második felvonás meg úgy kezdődött, hogy az elveszett láda szépen visszaugrált, Szabó Gyula „két felét egyesítették”, és folytathatta a szerepét. — Hallottam, hogy egyes illuzionisták még egy elefántot is képesek eltüntetni. — A húszas–harmincas évek nagy szenzációjának számított Kasztner elefánteltüntetése. Jellegzetes illuzionista trükk, a látszat és a valóság ellentétén alapszik. Magam is többször megcsodáltam a Royal Orfeumban. Az elefánt idomítójával együtt trappolt be a színpadra. Az idomító az ormányába szájharmonikát dugott, amit bőszen fújt, és ebből a közönség megállapíthatta, hogy nem fölfújt és leereszthető gumielefánt, hanem valódi, élő ormányos. Ezután kissé besötétítették a színpadot. Félhomály, dobpergés… Most jött be Kasztner. Jelére segítői hatalmas fehér lepedővel takarták le az állatot és a mellette álló idomítót is. Sejtelmes zene, majd Kasztner intésére az asszisztensek hirtelen lekapták a fehér lepedőt, és csodák csodájára az elefánt idomítójával együtt nyomtalanul eltűnt. Már legalábbis a látszat szerint! Mert a valóságban nincsenek csodák. Természetesen az elefánt méretei miatt szó sem lehetett

valamiféle süllyesztő alkalmazásáról, nincs a világon olyan színpadi süllyesztő, amely kibírná ennek a kolosszusnak a súlyát. Az elefánteltüntetés ennél sokkal egyszerűbb és a maga nemében zseniális. A színpadi háttér fekete függöny, a padlót is fekete szőnyeg fedi. Mármost a fehér lepedő alatt, amivel az elefántot letakarták — egy ugyanolyan méretű fekete lepedő is található. Az asszisztensek csak a fehér lepedőt kapják le, a fekete lepedő marad. És máris láthatatlanná vált: fekete függöny, fekete padló, feketével letakart elefánt és persze jótékony félhomály, és máris kész a csoda. Ott van és mégsincs ott! Persze ezt a trükköt a leégés veszélye nélkül kizárólag színpadon lehet bemutatni. Mert azért az elefántnak valahogyan el kell hagynia a színhelyet. És ugye a színpadról könnyű föltűnés nélkül távozni, ha a trükk után leeresztik a függönyt. A cirkuszban, ahol a nézők körülülik a porondot és nincs függöny, az elefánt diszkrét távozása megvalósíthatatlan. — A kardhegyen lebegtetésről eddig már sokat meséltél. De látni olyan trükköket is, amikor valaki úgymond minden alátámasztás nélkül lebeg. — Persze. Az illuzionisták talán leggyakrabban bemutatott trükkje a következő: bő ruhába öltözött,

fiatal, csinos nőt vagy egzotikus ruhába öltözött férfit mint médiumot asztalra fektetnek, majd az illuzionista kezének delejes mozdulataira a médium vízszintes testhelyzetben fölemelkedik az asztalról és látszólag alátámasztás nélkül lebeg a levegőben. Annak bizonyítására, hogy valóban semmivel sincs alátámasztva, többször is egy nagyméretű karikát húznak át rajta. A közönség meg van győződve, hogy valóságos csoda szemtanúja, holott a színpad hátterében álló függöny mögött két segéderő kurblizza föl és engedi le a médiumot. A csoda a kígyó (Schlange) nevezetű, igen erős csőből készült eszközön alapszik. Vízszintes része az asztalon lapul, erre fekszik föl a médium, de úgy, hogy ezt a tartórészt a ruhájávai eltakarja. Természetesen van a kígyónak függőleges, tehát emelő és süllyesztő része is, ennek elvileg látszódnia kellene, hiszen az asztal síkján túlemelkedik. De ezt maga az illuzionista takarja el, amikor a közönségnek háttal, „mágikus kezeivel” egyre feljebb és feljebb vonzza a levegőben a médiumot. A legnagyobb trükk a karika áthúzása. A Schlangét ugyanis a vízszintes és a függőleges rész között úgy hajlították meg, hogy ha a nagyméretű karikát oda-, majd visszahúzzuk — és közben egy ravasz térbeli negyedfordulatot is te-

szünk —, úgy tűnik, mintha áthúztuk volna a médium alatt, holott csak a hajlított csőkígyót követtük. — Nem beszélsz túl lelkesen ezekről a trükkökről. — Töredelmesen bevallom, hogy minden kézügyességi bűvész kissé lenézi az illuzionistákat. Ennek okát talán a következő hasonlattal tudnám szemléletessé tenni. Az illuzionista olyan, mintha gépzongorán, gramofonon vagy magnetofonon szolgáltatná a zenét. Viszont a kézügyességi bűvész a hangszeres szólistához hasonló, maga állítja elő instrumentumán a zenét. És ez a csodálatos hangszer nem más, mint a keze. — Heltai Jenő 111-es című regényének tragikus sorsú bűvészfigurája Selfridge úr, akinek a fejlevágás a specialitása. Guillotine-nal dolgozik. Ez is illuzionista trükk? — Természetesen! Ezt a trükköt én sohasem csináltam, de az Artista Akadémián tanítottam. A MAGYAR NAP 1949. június 28-i számában ELSŐÉVES BŰVÉSZHALLGATÓK címmel képes riport jelent meg. Ennek kétségkívül az a kép a szenzációja, amint Ivándi Iván tanítványom a kezében hajánál fogva tartja a fejét. Nem nagy kunszt! Fekete háttér előtt az álláig zárt fekete dresszbe bújtatott bűvész egy

mozgatható végtagokkal ellátott műtest mögött áll. A megvilágítás sejtelmes félhomály. Ha a bűvész a műtest felemelt karja alá bújik, néhány méterről úgy látszik, mintha a fej nélküli test a kezében tartaná a fejét. A fekete dressz tökéletesen beolvad a háttérbe… — Mi a lényege a fakírtrükköknek? — A fakírtrükkök fittyet hánynak az anatómia és az élettan törvényeinek, a fakír — legalábbis úgy tűnik — nem érez fájdalmat, ura életnek és halálnak, és a trükk annál hatásosabb, minél nagyobb borzalmat kelt. Az én két reklámtrükköm, a korábban már emlegetett ujjelvágás és zsilettpengeevés is ilyen volt. Az artistaiskolában csak ezekhez hasonló, tehát enyhébb fakírtrükköket tanítottam. — Talán mesélj el „rémesebb”, Magyarországon aligha bemutatható fakírtrükköket is! — Készséggel, de előrebocsátom, hogy ezeket kizárólag Indiában, és csakis idegenforgalmi célból mutatják be. Például az Indiában járt írók és tudósok többször beszámoltak már a következő klasszikus fakírtrükkről. Este, szabad térségen a fakír két fa között tüzet gyújt. Közben tamtamoznak vagy öt percig, ez lélektani előkészítés. Amikor a nézők már

kellően ráhangolódtak az elkövetkezendő borzalmakra, a fakír elővesz egy kötelet, és felhajítja a levegőbe. Csodák csodájára a kötél megáll a levegőben. Most egy kisfiú felmászik rajta, olyan magasra, hogy elvész a sötétben, mert a tűz fénye nem világít odáig. Ezután a fakír a kötél alatt elhelyez egy kosarat, és a szájába kardot vesz. Riasztó dobpergés közepette a fiú után ered. Mélységes csend, az izgalom a tetőfokára hág, kétségbeesett halálsikoly, majd leesik a kosárba a kisfiú levágott véres feje, aztán a keze és a lábai. Több néző elájul, mások rosszul lesznek, a többség oda sem mer nézni. Ekkor a fakír a véres karddal a fogai között lemászik, a kosárhoz lép, amelyből egy intésére épen és egészségesen kiugrik a földarabolt gyermek… — Nyilván ebben a fakírtrükkben jelentős szerepe van a sötétségnek! — Persze! Csak este adják elő a turistacsoportoknak. A sötétben a közönség nem láthatja, hogy a két fa között vékony, de nagyon erős drótkötelet feszítettek ki. A felhajított kötél végén kis ólomnehezék található, ha ügyesen dobják föl, a vége ráhurkolódik a drótkötélre. Ezért áll meg a levegőben. — Na de a gyermek?…

— Fölmászik a kötélen, eltűnik szem elől, felhúzódzkodik a drótkötélre, és mivel ügyes kötéltáncos, átügyeskedi magát az egyik fához. Ezután a fa kivájt odván keresztül leereszkedik a földre. — De hogyan jut be a kosárba? — A fától a föld alatt alagút vezet, ezen hason csúszik a kosárig. A fakír a kosarat persze az alagút kijáratára állította. Mivel az alja, mint egy kis ajtó, nyitható, könnyen bejut a kosárba is. — Azt hiszem, a többit már értem is! — Nagyon tanulékony vagy! Amikor a fakír fölmászik a kötélen, természetesen visz magával kecskevérrel jól megöntözött viaszból készült fejet és testrészeket, és ezt hajigálja a kosárba. A műtestrészeket azután a gyermek a kosárból az alagútba továbbítja, vagyis eltünteti az áruló bizonyítékokat. Azután mintha mi sem történt volna, kiugrik a kosárból. Kész csodának látszik, pedig csak ügyes szemfényvesztés. — Azért nem hiszem, hogy minden fakírmutatvány csalás. Hallottam például, hogy a fakírt élve eltemetik, és fél év múlva kihantolják. Halottsápadtan fekszik a koporsóban, de nem indult oszlásnak. Aztán a nézők legnagyobb rémületére kimászik a koporsóból,

és visszatér az élők sorába. Ilyenkor orvosok ellenőrzik, és egyöntetűen élőnek nyilvánítják. — És ezt te biológus létedre elhiszed? Pedig nincsenek csodák, csak ügyes szemfényvesztők, meg nézők, akik szeretik, ha becsapják őket. Íme egy nagyon egyszerű magyarázat: A fakír koporsójától járat vezet a legközelebbi fáig, amelynek kivájt odván át elillanhat, s „kiásásának napjáig” vissza sem tér ide. Csak akkor érkezik vissza a koporsóba, amikor azt már annyira feltárták, hogy alulról bebújva levegőhöz juthat… — És azt hogyan magyarázod, amikor a fakír szöget ver a kezébe? — Ezt én még sohasem láttam, de ha be kellene mutatnom, a következőképpen csinálnám. Készítenék egy kalodát, ebbe fogatnám be az asszisztenssel a kezemet. Természetesen a kaloda egyik oldalán kis járat vezetné a bevert szöget a kaloda aljáig. A kalapácsütésektől a szög lecsúszna az alsó lapig, és onnan a vége kilátszana. Az illúzió tökéletes lenne… — Indiában járt ismerősöm a saját szemével látta, hogy egy fakír a nézők előtt terítővel letakart deszkalapra nyújtotta ki a nyelvét, és erre semmiféle kalodát nem húzott. Majd az egyik nézőnek kalapácsot és

egy szöget adott, és fölszólította, szögezze a nyelvét a deszkára. A néző nem volt rest, átütötte a szöget, mely alaposan bele is fúródott a deszkába. Viszont a nézők legnagyobb csodálkozására a fakír nyelve nem vérzett. Mi lehet ennek a magyarázata? Talán valami misztikus átlényegülés vagy speciális jóga?

A nyelvátszögelés közismert fakírtrükk

— Ugyan! Fakírtrükk ez a javából! Ez a fakír alaposan becsapja a nézőket. A magyarázat egyszerű. A fakír nyelve ugyanúgy ki van fúrva, mint a fülbevalót hordó nők füle. És ugye a nőknek sem fáj, ha a fülbevalót a fülükbe illesztik. A fakír arany- vagy ezüstcsővel akadályozza meg, hogy a nyelvén lévő lyuk összenőjön. Ezt a csövecskét csak közvetlenül a trükk előtt veszi ki a nyelvéből. Viszont ügyesen el kell érnie, hogy a néző valóban a „lyukba” verje be a szöget. A laikus néző keze remeg, ezért a fakír „segít” neki, és természetes mozdulattal irányítja a szöget a kellő helyre. Egyébként ezt a trükköt a fakírok nem csak nyelvvel csinálják. Például hallottam arról, hogy a karizmukon veretik át a szöget. Persze ebben is ugyanilyen lyuk van, és ennek összenövését szintén csővel gátolják meg. — És a szögekkel kivert ágy? Talán a szögek szúrása sem fáj a fakírnak? — Kezdetben biztosan fáj, de lassan olyan lesz a hátán a bőre, mint a talpán. És akkor már a sok szög szúrása nem fáj. Persze egy szögre nem tudna vele ráfeküdni, még öt szögre sem, ezek mélyen beléfúródnának a hátába és elérnék a bőr érzékeny, mélyebb rétegeit, viszont ezerre nyugodtan ráfeküdhet,

mert testsúlya a szögeken megoszlik. A trükk elve kicsit a zsilettpengeevéshez hasonló. Egy zsilett nagyon vág, mert éles, viszont húsz zsilett összetapadva már tompa. — A pisztolygolyó elkapását te is csináltad! — Sokszor. Nagyon egyszerű az is. Közönség előtt megtöltök egy elöltöltős revolvert, golyót teszek bele, puskaporral lefojtom, majd odaadom a pisztolyt egy nézőnek, hogy lőjön rám. A néző lő, én meg elkapom a golyót. — Ehhez azért már kell némi kézügyesség… — Nem is csekély! Mert a puskaport és a golyót a cső belsejében rejlő betétbe töltöm. Amikor átadom a nézőnek a pisztolyt, ez a betét a tenyerembe csúszik, és a néző már csak vaktölténnyel tüzel. A golyó meg ott van a kezemben, csak fel kell mutatnom. — Ezek szerint állítható-e az, hogy a fakírtrükkök mindegyike csaláson alapszik? — Erre a kérdésre nehéz válaszolni, mert nagyon sok mutatványt csak hallomásból, harmad- vagy negyedkézből ismerünk. Természetesen ezek közül soknak nem tudjuk a magyarázatát. De ha egy európai bűvész kimenne Indiába és a helyszínen megnéz-

né ezeket a mutatványokat, szerintem rájönne a nyitjukra. — A mnemotechnikai trükkökről a Karády-turné kapcsán már meséltél. Viszont az Artista Akadémia tananyagában is szereplő telepatikus trükkökről még nem esett szó. Holott úgy tudom, ezek közül Te is sokat bemutattál… — A gondolatolvasás, az akaratátvitel minden kézügyességi bűvész állandó fogása. Rákényszerítjük az akaratunkat a közönségre: azt láthatják csak, amit mi akarunk… Ezen túlmenően azonban létezik egy olyan trükktípus, amely az egymástól távol levő vagy egymással nem érintkező emberek (a bűvész és a médium) közötti „gondolatolvasáson” vagy „akaratátvitelen” alapszik. Tehát látszólag a bűvész és a médium nem kommunikál egymással, és mégis, a médium azt csinálja, amit a bűvész akar. Ezek nagyon népszerű mutatványok, mert a nézők minden idegszálukkal kívánják a csodát. Hát itt aztán megkapják… — Olvastam arról, hogy egyes emberek érzékelni tudják a mások agyában termelődő bioáramokat. Talán a bűvész és a médium között is ilyen bioáramokon alapuló kapcsolat jön létre?

— Ezekről a bioáramokról én is hallottam. Az édesanyák például gyakran megérzik, ha távol lévő gyermekükkel valami szerencsétlenség történik, de olvastam arról is, hogy hajók elsüllyedését vagy repülőgépek lezuhanását egyesek nagy távolságból percnyi pontossággal jelezték. Talán tényleg léteznek ezek a bioáramok, talán tényleg vannak emberi adó- és vevőkészülékek, ki tudja?… Azt azonban teljes felelősséggel állíthatom, hogy én sem ilyen adó-, sem ilyen vevőkészülékkel nem rendelkezem. Telepatikus trükkjeimnél ugyanúgy csaltam, mint minden más trükknél. Csaltam, de jól csináltam… — Egy világ omlott össze bennem! Mert magam is láttam a Magyar Televízió egyik gyermekműsorában a hetvenes évek végén egy ilyen trükködet, és meg mertem volna esküdni, hogy természetfölötti esemény tanúja voltam. A bekötött szemű kisfiúmédiumra gondolok, aki megmondta a választott kártyát, majd a képpel lefelé fordított kártyák között meg is találta… — Pedig csaltam! Médiumomnak, a tizenkét éves Zolikának bekötötték a szemét, háttal állt, és még két gyerek vigyázott is rá. Fölszólítottam egy harmadik gyereket, hogy keverje meg a 32 lapos magyarkártya-

csomagot, vegyen ki belőle tetszés szerint egy lapot, és mutassa meg a kamerának. Meg is mutatta országnak-világnak a tök királyt. Közben lezseren fölvettem az asztalról a kártyacsomagot, majd visszakértem a választott lapot és a csomag aljára tettem. Természetes mozdulattal, mondhatni föltűnés nélkül… Ezt követően kiraktam az asztalra négy sorban nyolc-nyolc kártyát a következő sorrendben: 1. 9. 10. 11.

2. 26. 27. 12.

3. 25. 28. 13.

4. 24. 29. 14.

5. 23. 30. 15.

6. 22. 31. 16.

7. 21. 32. 17.

8. 20. 19. 18.

Ezután kivettem a zsebemből egy marékra való fémpénzt, közülük egyet megtartottam, a többit meg szépen visszatettem a zsebembe. Majd a fémpénzemet megdörzsöltem a szmokingom ujján, és ezután az asztal bal alsó sarkára tettem. Ezt követően odahívtam az asztalhoz Zolikát — tétován járt, úgy vezették oda —, és médiumom lassú, vontatott hangon közölte, hogy a választott kártya érzése szerint a tök király. Most a kezébe adták a bűvös fémpénzt, amit lassan végigvezetett a kártyák fölött, majd rátette az egyik kártyára. Megkértem egy gyereket, hogy for-

dítsa meg, majd mutassa föl ezt a kártyát, és csodák csodájára a tök király volt az… — Most nagyon figyeltem az elbeszélésedre! Ha csaltál, akkor valahogyan jelzéseket küldtél a bekötött szemű médiumnak. Talán a fémpénzzel?… — Kezdjük azon, hogy Zolika kivételesen értelmes és ügyes legényke volt, akivel begyakoroltunk egy jelrendszert. Természetesen minden jelzést a fémpénzzel küldtem, a következőképpen: Az információ hordozói az asztal négy sarka, a pénz két oldala (számmal vagy címerrel van fölfele), és a pénz címlete. Vegyük először az asztal négy sarkát. Ez jelenti a lap értékét. A bal felső sarok jelentése 7 vagy alsó, a jobb felső sarok: 8 vagy felső, a bal alsó sarok: 9 vagy király és a jobb alsó sarok: 10 vagy ász. A vagylagos értékekből nem nehéz választani, mert ha a pénz számmal van fölfelé, akkor a kártya figura, ha viszont címerrel van fölfelé, akkor számos. Persze a kártya színét is a pénz jelzi, mégpedig a címlete. Az 1 forintos a piros, a 2 forintos a zöld, az 5 forintos a makk és a 10 forintos a tök. Vagyis a zsebembe előre bekészített 1, 2, 5 és 10 forintosok közül egy 10 forintost tettem az asztal bal alsó sarkára, számmal fölfelé. Mondanom sem kell, hogy Zolika a szemlekötő elle-

nére, az orra mellett azért lefelé látott. Látta a 10 forintost (tök), a számos oldallal fölfelé (figura) az asztal bal alsó sarkán (király). — De hogyan találta meg a képpel lefelé fordított lapok között? — Előre megbeszéltük, hogy a kártyákat úgy fogom kirakni, hogy a választott lap a 32. helyen legyen. Vagyis alulról a második sorban az utolsó előtti helyen lesz. Ezért volt olyan fontos, hogy a választott kártyát feltűnés nélkül a pakli legaljára tegyem, mert csak így juthatott a 32. helyre. — Várjunk csak! Azért valamennyire én is ismerem a televízió műsorkészítési gyakorlatát. A műsorok fölvételét próbák sora előzi meg. Senkinek sem tűnt fel, hogy a választott kártya mindig alulról a második sorban az utolsó előtti helyen található? — Ó, azért erre én is számítottam! Megbeszéltük, hogy a második alkalommal a választott kártya a 26. helyen lesz, vagyis fentről a második sorban a második. Elég könnyű a paklit úgy lerakni, hogy a lapok kirakása itt fejeződjék be. — És nem tűnt föl senkinek, hogy a próbákon váltogatod a pénz címletét?

— Nem bizony, mert itt is végrehajtottam bizonyos elterelő hadműveleteket! Például a zöld tízes volt a választott kártya, most a zöld színt a 2 forintos jelenti. Én azért is 10 forintost vettem elő, csakhogy leejtettem, erre kikaptam a zsebemből egy 2 forintost és közöltem: „nem baj, talán ez is megfelel!”, és az asztal jobb sarkára tettem, címerrel fölfelé. — Váltsunk trükktípust! A ma nagyon divatos mikromágia is szerepelt az Artista Akadémia tantervében? — Mikromágiát nem tanítottam, mert színpadi, tehát profi bűvészjelölteket neveltem. A mikromágia jellegzetesen amatőr bűvészeti ág, hiszen színházban vagy mulatóban ez az asztali bűvészkedés a maga kis méretű eszközeivel élvezhetetlen. Természetesen minden élvonalbeli kézügyességi bűvész jó a mikromágiában is. Lényegében csak a méretekben mutatkozik különbség. Például egy kockatrükköt a színpadon nagy, a mikromágiában kis kockákkal mutatnak be, de a trükk lényege azonos. Persze a bűvésznek nagyon ügyesnek kell lennie, hiszen a nézők körülülik az asztalt, túl közel vannak, és így könnyen lelepleződhet a csalás. Bár nem vagyok „mikromágus”, azért az mikromágia volt, amikor

például a Moulin Rouge-ban Horthy Istvánnak vagy a munkaszolgálatban az őrmesternek és a tiszteknek bűvészkedtem. Csak akkor még nem nevezték mikromágiának…

LEGYÜNK ÜGYESEBBEK! Bár 1956-ban befejeztem aktív tanári tevékenységemet, a pedagógiai szenvedély azért csak továbbélt bennem. Sőt, egyre erősödött. Elhatároztam, hogy „egész népemet fogom” bűvészkedésre tanítani. Mindig bosszantott, hogy Magyarországon az ügyességi játékok valahogyan háttérbe szorultak. Túlteng a szerencsetényező, uralkodik a dobókocka! Pedig sok, a kézügyességet kifejezetten fejlesztő, egyszerű bűvésztrükk is van. Nagyon szerettem volna, ha a gyermekek inkább ügyességi játékokat játszanak. Ezért állítottam össze, főképp könnyebb trükkökből a három bűvésztáskámat. Ezekben az ismertető füzetecske mellett a trükkök előadásához szükséges egyszerű rekvizitumok is megtalálhatók. A sikerre jellemző, hogy az angol nyelvterületen mintegy 40 000 bűvésztáskám fogyott el. Remek partnerekre

leltem a MÜTEX Szövetkezet munkatársaiban; ez a szövetkezet állítja elő ma is a bűvésztáskákat. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában is készítettem egy 25 trükköt tartalmazó RODOLFO Kártyadobozt, ebben preparált kártyák is voltak. A trükkök publikálásakor is a népművelő, ismeretterjesztő szenvedély vezetett. Az ÚTTÖRŐLAP már 1955–56-ban közölte trükkjeimet; kitalálták a RODOLFO BŰVÉSZBRIGÁD sorozatot. Később a FÜLESben, a NÉPSZABADSÁG-ban, a FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKÁ-ban és a KÉPES ÚJSÁG-ban is közöltem trükkjeimet. És persze a bűvészkönyvek! A VIGYÁZAT, CSALOK!, A RODOLFO BŰVÉSZKÖNYVE és az ÍGY CSINÁLJA RODOLFO! nagyon kedves gyermekeim. Meg a KÁRTYÁSOK KÖNYVE, amelynek társszerzője vagyok. Ebben egyszerű, automatikus kártyatrükköket adok elő a kártyázás során elfáradt kompánia szóakoztatására. De a legnagyobb sikert és népszerűséget kétségkívül televíziós sorozataim érték el. Magyarországon három tíz-tíz részes, a Német Demokratikus Köztársaságban pedig egy tizenkétrészes sorozatot készítettek velem.

A televízióban bűvészkedni sokkal nehezebb, mint a cirkuszban vagy a lokálban. A kamera mindig a kezemre néz, és a figyelmét nem tudom elterelni. Ha nem vagyok elég ügyes, azonnal leleplez. Ráadásul olyan közelre hozhatja a kezemet, hogy azonnal előtűnik a csalás. És persze nem tudom, mikor adnak közeli vagy távoli képet. A közelinél arra is vigyázni kell, hogy ne kerüljön ki a kezem a képből, mert akkor a néző azt hiszi, hogy most csapom be. Ráadásul a kezdeti fekete-fehér felvételi technika mellett a színekkel nem játszhattam. Az első, még fekete-fehér KÉPZŐBŰVÉSZET sorozatomat Romhányi József, a jeles költő találta ki a hatvanas évek elején. Romhányi szinte ontotta magából vidám verses rímeit, nem véletlenül nevezték a szakmában csak rímhányónak. Közösen szerepeltünk; Romhányi rövid, találó versekkel kommentálta a trükkjeimet, ezen kívül még verses állatmeséket is előadott. A sorozat sikerére jellemző a következő két tüköranekdota Békés István könyvéből (Magyar anekdotakincs, Gondolat, Bp. 1966), amelyek egyben azt is jól szemléltetik, hogy milyen nagyhatalom a televízió.

Baja: 1950 A bácskai városban szereplő Rodolfo és Latabár Kálmán kisétál reggel a piacra. Gusztálják a szép gyümölcsöt, zöldséget, baromfit, végül megállnak egy termetes asszony standja előtt. A néni háztáji tojást árul. — Hogy a tojás? — kérdi Latabár Kálmán. — Két forint. — Friss? — Reggel szedtük a tyúkok alól — bizonykodik az asszonyság. — Feltörhetem? — emel ki egy tojást a kasból Rodolfo. — Megfizetem az árát, csak megnézném, mennyire frissek. — Hát ha megfizeti — vonogatja a vállát sértetten a jóasszony —, feltörheti mindet, az egész szakajtóval… Rodolfo elkér egy cseréptálkát, koccan a tojás héja, s — uramfia! — a színtelen fehérje s az aranyló sárgája közül valami a tálkára csörren. Egy ötforintos! Valódi ötforintos.

A bűvész és a komikus remekül összejátszanak. — Szabad még egy tojást? — szólal meg mohón Rodolfo, s már töri is a másodikat. Abból is kipottyan egy ötforintos, ekkor már kérdezés nélkül nyúl a harmadikért. A tojásárus néni elképedve bámulja a varázslatot. Aztán mikor a harmadik tojásból is kikél az ötforintos, és Latabár Kálmán már húzza a tárcáját, hogy két forintjával az egész kosár öt forintokat fialó tojást megvegye — hevesen tiltakozni kezd: — Nem eladó! Azt a hármat se kell kifizetni, csak az ötforintosokat adják ide belőle… Szentséges szűzmária, atyaúristen, de nagy csodát tettél velem…

Baja: 1965 Latabár Kálmán és Rodolfo ismét vendégszereplésre érkeztek. Reggel kisétáltak a piacra, nézegetik a szép gyümölcsöt, zöldséget, baromfit. Vé-

gül megállnak egy termetes asszonyság standja előtt. A néni tojást árul. Latabár rákacsint Rodolfóra: — Emlékszel, Rudi? A bűvész mosolyog a bajsza alatt. Megpróbáljuk? Latabár bólint, s elkezdi: — Hogy a tojás? — Két forint. — Friss? — Reggel szedtük a tyúkok alól — bizonykodik a néni. — Feltörhetem? — emel ki egy tojást a kasból Rodolfo. — Megfizetem az árát, csak megnézném, mennyire frissek… A tojásos asszony- érdeklődve vár, Rodolfo elkér egy cseréptálkát, koccan a tojás héja, s a kicsurranó fehérje-sárgája között máris egy ötforintos csörren a tálkában. A néni nevet és tapsol:

— Szentséges szűzmária, atyaúristen — kiáltja —, itt még jobban csinálja a művész úr, mint a televízióban…

Bűvészinasommal, Jutkával

A második, szintén fekete-fehér KÉPZŐBŰVÉSZET sorozatot 1968-ban vették fel. Ehhez azt találtuk ki, hogy a népszerű tévébemondókat tanítom bűvészkedni, mégpedig adásonként mást és mást. A két tragikusan korán elhunyt népszerű bemondó, Lénárd Judit és Varga József is szerepelt a sorozatban. Sőt, ami azt illeti, éppen Lénárd Judit bizonyult a legügyesebbnek, szinte ráállt a keze a kártyára. Nem mondható el ugyanez kedvencemről, Tamási Eszterről, aki — talán nem sértődik meg, ha bevallom —, valóságos antitalentum volt. A HÉTFŐI HÍREK 1968. december 2-i számában erről még kishír is megjelent: ANTI-KÁRTYÁS

Rodolfo tv-bűvésziskolájának felvételén Tamási Eszter a népszerű tv-bemondónő vállalkozott a bűvészinas szerepére. Feladata szerint kihúzott a pakliból egy kártyát s Rodolfónak ki kellett találnia: melyik az. „Ugye ász van a kezében? — kérdezte Esztitől, aki úgy látszik, még életében nem látott magyar kártyát, mert fejcsóválva vála-

szolta: Ez nem Ász… az van ráírva, hogy Ősz… Harmadik, már színes sorozatom: a BŰVÉSZETTÖRTÉNET (1978), részben Jutka lányom kutatásain és forgatókönyvén alapult. Ámbátor ami az adások forgatókönyvét illeti… Hát azok enyhén szólva alaposan eltértek a szabványostól. Mert a rendezők hamar rájöttek, hogy engem nem szabad gúzsba kötni az előre megírt szöveggel. Ezért a forgatókönyvbe a trükkrészhez mindössze ennyit írtak: „Rodolfo beszél és bemutat”. Ebből azért néhány kellemetlenség is adódott, mert a már felvett anyagon nem volt mód szövegem irodalmi átfésülésére. Több kritikus is számon kérte tőlem, hogy miért nem beszélek magyarosabban. Hát ezért! A felvételen mindenki előre megírt szöveget mondott, én viszont rögtönöztem. A harmadik sorozatban megint állandó partnerrel dolgoztam, az elragadó és nagyon ügyes Kertész Zsuzsával.

SZÍNÉSZEKET IS TANÍTOTTAM… Ha a színdarabokban vagy a filmekben a színészeknek a szerepük szerint bűvészkedniük kell, eszébe jutottam a rendezőknek. Sok színielőadás vagy film viselte magán — kisebb vagy nagyobb mértékben — a kezem nyomát. Márai Sándor „Varázs” című színdarabjával kezdődött. Szégyenszemre már elfelejtettem, hogy melyik színházban és mikor mutatták be. Varieté vagy cirkuszi környezetben játszódott. Ajtay Andor bűvészt játszott benne, akit a felesége (Tolnay Klári alakította) megcsalt az oroszlánszelídítővel (Benkő Gyula). A darab hatalmasat bukott, az egyetlen nyíltszíni taps akkor jött be, amikor Ajtay golyót tüntetett el. Megjegyzem, sokat gyakorolta és nagyon ügyes volt. Cassona A fák állva halnak meg című színdarabját 1960. május 27-én mutatta be parádés szereposztásban a Madách Színház Kamaraszínháza. A főbb szerepeket Mezey Mária, Gábor Miklós, Vass Éva, Kőmíves Sándor, Gyenge Árpád és Lelkes Ágnes alakították. Gyenge Árpád bűvészt játszott. A zsebéből tejjel telt poharakat húzott elő, máskor meg a füléből víz spriccelt ki. Ezek igen egyszerű dolgok. De bonyo-

lultabb mutatványt is bemutatott. El kellett tüntetnie három nyuszit. Ehhez a szerző természetesen semmiféle instrukciót nem adott, ezért Seregi László rendező hozzám fordult. Mármost ez a mutatvány asszisztens nélkül nem sikerülhet, ezért a Jelena szerepét alakító Lelkes Ágnest tanítottam be, hogy dolgozzon Gyenge Árpád keze alá. Mondhatni ezt a jelenetet én rendeztem meg. Pagogyin Arisztokraták című színdarabját 1961-ben mutatta be a Jókai Színház. Egy büntetőtáborban játszódik, szereplői az élet számkivetettjei, köztörvényes bűnözők. Kazimir Károly rendezte. A FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA 1961. szeptember 29-i száma N. J. képes riportját közli az Arisztokraták egyik próbájáról: — Zsebtolvajok, sorakozó! — ez a kiáltás hangzik fel a rettenthetetlen Kosztya kapitány (Rozsos István) ajkáról a Jókai Színház színpadán. Tévedés ne essék, a következő jelenet nincs benne Pagogyin Arisztokraták című vígjátékában, mégis próbálni kell. A szerep-

lők egy része ugyanis a darabban tőről metszett zsebmetsző, tolvaj. Olyan gyorsan és észrevétlenül lopnak egymástól is, mint ahogy más a lélegzetét veszi. És ki tanítsa a színészeket erre? Természetesen Rodolfo a bűvész. — A tanórát megkezdem — kezdi a bűvész hivatalos komolysággal. A „tanítványok” leülnek. — Ki jelentkezik először lopásra? — kérdezi a „tanár”. Két kéz nyúlik a magasba. Keleti Lászlóé és Bánhidi Lászlóé. — Kérek egy próbababát! — folytatja Rodolfo. — Íme, ráhelyezünk egy kabátot, a zsebekbe egy-egy órát rejtünk. Figyeljünk! Két ujjunkkal megfogjuk az óra végét és kicsit megemeljük. Szinte nem is mi vettük ki az órát, hanem a meglopott sétált ki az óra alól. Fontos, hogy a zseb alját vagy oldalát meg ne érintsük. — Akkor én most megpróbálnám — jelentkezik Szabó Gyula, akinek egy kártyacsomagot kell majd kilopnia Kosztya kapitány zsebéből, de Rozsos ujjai villámgyor-

san lecsapnak. — Ezt még egy kicsit gyakorolni kell — mondja a kapitány. — A lopás pszichológiája ugyanis az — magyarázza Rodolfo —, hogy a figyelmet a lényegesről a lényegtelenre tereljük. Például Ön — fordul Kautzky Józsefhez —, az egyik jelenetben nagyon elmerül Szonja és Margaréta (Bánki Zsuzsa és Gordon Zsuzsa) szemlélésében. — Akkor én odaugrom — tervezi Bánhidi — s mert a figyelem elterelődött, benyúlok a zsebébe óvatosan, két ujjal. De hát mit várhat az ember egy pópa zsebétől? — mondja kétségbeesetten, míg a talált rózsafüzért forgatja… Kazimir Károly később is sokat foglalkoztatott. Thomas Mann Mario és a varázslójának legendás színpadi adaptációját a Körszínház, majd a Thália Színház játszotta. Cipolla, a hipnotizőr varázsló szerepét Latinovits Zoltán már a próbákon is lenyűgözően alakította. Kazimir konzultánsként azért vette igénybe a szolgálataimat, hogy mozgásban, tartásban minél jobban valószínűsítsem Latinovits hipnotizőr voltát.

Másrészt kendővel, kötéllel és ostorral is beállítottunk egyszerűbb trükköket. Meg egy nagyobb mutatványt is: Cipolla átlátszó üvegből színtelen vizet töltött négy pohárba, és a folyadék színe az egyikben sárgára, a másikban pirosra, a harmadikban zöldre és a negyedikben kékre változott. Persze, a poharakban gyorsan oldódó pálinkafesték lapult, ha csak hozzáért a víz, már oldódott is. (A trükköt Latinovits fantasztikus elhitető erővel vezette le, és ez a lényeg, hiszen a színházi trükk sikere sohasem a nehézségén, hanem a jellegzetes bűvészmozdulatokon múlik.) A Mario és a varázslóval még egyszer találkoztam. A Magyar Állami Operaház Erkel Színháza 1963-ban mutatta be Láng István zenéjére a balettváltozatát. Cipollát párhuzamos szereposztásban Fülöp Viktor és Pethő László táncolta. Mindketten hihetetlen könynyedséggel tanulták meg a jellegzetes bűvészmozgást, ráadásul Fülöp született bűvésztehetség. Erre utal kendőtrükkjeinek briliáns megoldása. A fentieknél sokkal több színházi előadás próbáin segédkeztem, de félek, hogy a felsorolás egyhangúvá válik. Ezért csak a két legutóbbit említem. A Madách Színház nagy sikerű Macskák produkciójában egy bűvészmacska is táncol. Seregi László, a

nagyszerű koreográfus kitalálta, hogy tánc közben varázsoljon elő négy csokor virágot. A segítségemet kérte. Mondom, mi sem egyszerűbb, ide tollvirágok kellenek, csináltassanak négyet a Figaro bűvészboltban. — Nem, nem, Rudi bácsi — tiltakozott élénken Seregi —, kérlek, menj el a kellékessel a boltba, csak benned bízom! Elmentünk a kellékessel és megrendeltük… Amikor néhány nap múlva készen lettek a tollvirágok, a kellékes már egyedül ment értük. Egyszer csak csörrent a telefon Rodolfóéknál, a Kálmán utcában, a vonalban a feldúlt Figaro… — Rudi bácsi! Baj van! Itt a kellékes :a tollvirágokért, de nem akar fizetni! Azt mondja, hogy majd megküldik postán a 2300 forintomat. Hát tudod, ki ad tollvirágot erre a majdra… — Jól van, Pista, add csak oda neki a folyószámlám terhére — mondtam neki —, legfeljebb majd nekem fizetnek. Négy hét múlva, bürokratikus hercehurca után kaptam meg a 2300 forintomat, ráadásul alá kellett írnom, hogy a saját tulajdonomat képező négy tollvirágot adtam el nekik. Persze azért nincs harag. Sőt!

Később Seregi László megkérdezte: — Rudi bácsi! Mekkora gázsit kérsz a segítségedért? — Semekkorát — válaszoltam —, de két tiszteletjegyet kérek a premierre! Seregi alkudozni kezdett, kérjek inkább gázsit, azt könnyebb adni, de én erős maradtam, és végül is az elsők között láthattuk ezt az igazán sikeres produkciót. A Madách Színház Kamaraszínháza 1986-ban mutatta be Cooney fergeteges komédiáját, a Páratlan párost. Ebben Cseke Péter két feleség között őrlődő sofőrt alakít, és az egyik jelenetben a nyílt színpadon újságpapírt kell ennie. Ritka könnyű mutatvány, ha beleszámítjuk, hogy a színész ragyogóan el tudja játszani a papír lenyelését. Ami meg a manuális részét illeti: letépi a papírdarabot, jól összegyűri, beveszi a szájába, ott a nyáltól golyóvá zsugorodik, és amikor a következő papírdarabot a szájába veszi, az előzőt szépen kiveszi és eltünteti. Félóra alatt tanítottam be a tanulékony Csekének, most is csak tiszteletjegyet fogadtam el. Filmstúdióban 1950-ben jártam először. Keleti Márton rendezte a Dalolva szép az élet című fölöt-

tébb sematikus történetet két gyári dalárda vetélkedéséről. Ám Latabár Kálmán — a tartalomtól függetlenül — szédületesen alakította benne Seregély bácsit, a világ legbalszerencsésebb amatőr bűvészét, akinek huszonöt év alatt mindössze egyetlen trükkje sikerült, persze akkor is közönség nélkül. Magam is játszottam a filmben. Egyetlen rövid jelenetben a világhírű bűvészt alakítottam. Persze Latyi sikerületlen trükkjeit is én állítottam be. Örökké emlékezetes marad számomra a Latabárral közös golyóeltüntetési jelenetünk fölvétele. A forgatókönyv szerint földobtam a golyót, és az persze eltűnt. Mondom Seregély bácsinak, most ő jön. Föl is dobta a golyót, egyenesen bele a tükörbe. Éktelen csörömpölés, a tükör kimúlt. Mindezt Latabár olyan mulatságosan játszotta el, hogy a próbákon a stáb a rendezőtől a világosítóig a hasát fogta. Viszont a fölvételnél tilos volt nevetni, hiszen akkoriban még nem tudtak utószinkronizálni, a hangot a képpel együtt rögzítették. Keleti Márton a fölvétel előtt indulatosan ki is jelentette, hogy aki a stáb tagjai közül hahotázik, azt elzavarja, mert drága az idő és a nyersanyag. Az első fölvételen a stáb vitézül tartotta is magát, összeszorították a fogukat, és pipacspirosan magukba fojtották

a kirobbanni készülő nevetést. A fölvételt természetesen maga Keleti Márton tette tönkre, mert éles hangon felnyerített egyenesen a rendezői szócsőbe. Erre már a stáb sem türtőztette magát. Csak Latyi állta rezzenéstelen arccal, persze a világ egyik legtudatosabb mulattatója pontosan tudta, hogy a komikus nem röhögheti el a szerepét. Mire végre fölvettük a jelenetet, éppen öt tükör tört össze… A hatvanas években Básti Lajossal a főszerepben tévéfilm készült Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című kisregényéből. Tolsztoj művében Ivan Iljics valamiféle kártyajátékot játszik. A rendező engem bízott meg, hogy a kártyakönyvtáram segítségével derítsem már ki, melyik lehet ez a játék. Nézzük az eredeti szöveget Szőllősy Klára fordításában: Sokszor megvallotta, hogy bármi történt az életében, bármilyen kellemetlenségek érték, a legnagyobb öröm, melynek fénye mint gyertya lángja sugárzott előtte, az volt, ha jó játékosokkal, csendes, hallgatag partnerekkel leülhetett vintezni, mégpedig feltétlenül négyesben (ötösben kényelmet-

len, bár az ember teszi magát, hogy nagyon szeret ötösben játszani)… Hát ez nem sok, szerencsére Tolsztoj később segít: Néha-néha eljöttek a barátai, leültek kártyázni. Osztottak, a vadonatúj kártya kellemesen simult a kézbe, egyik káró a másik mellé — összesen hét darab. Partnere sans atout mondott be és támogatta a hét kárót. Mi kell még? Ragyogó vidám hangulatban kellene lennie… megcsinálja a szlemet. A történet szerint a már beteg Ivan Iljics a játszmában elfelejti, mi az adu, és megbukja a szlemet. A filmesek ezt a jelenetet vették föl. Mi lehet ez a kártyajáték? Licitálnak, hét kárót támogatnak, szlemet játszanak, no meg ez a sans atout csak szanzadu lehet. Mindez a bridzsezésre utal. Mégis ha hitelesek akarunk lenni, akkor bridzs nem lehet, hiszen Tolsztoj az Ivan Iljics halálát 1886-ban, éppen tíz évvel azelőtt írta, hogy a bridzs szabályait először lefektették. Ez a vintzés csak a whist lehetett, amely valóban orosz eredetű játék. Most már könnyű dolgom van, a lapokat olyan sorrendben rakom ösz-

sze, amelynek alapján Ivan Iljics — Básti Lajos hitelesen bukja majd meg a szlemet. És persze a szent hitelesség kedvéért megtanítom a szereplőket gyakorlott zsugásokhoz illően osztani, lapot rendezni, licitálni, lejátszani… Mondanom sem kell, hogy fáradozásaimból az elkészült tévéfilmen semmi sem látszott, csak szemből fényképezett, kissé unottan kártyázó színészeket mutattak. Nesze neked hitelesség! 1969-ben a világhírű Maximilian Schell Budapesten forgatta Turgenyev: Első szerelem című kisregényéből készült filmjét. Külön érdekesség, hogy játszott benne Osborne, a jeles angol író is, akinek a szerepe szerint a kártyában az osztásnál csalnia kellett. Namármost Schell mint rendező azt is meg akarta mutatni, hogyan csal Osborne. Ez nagyon nehéz, mert csak gyakorlott kéz csal hitelesen. Egy laikus nemigen tudja egyetlen olajozott mozdulattal a kártyapakli közepéből előre hozni mondjuk a pikk ászt. Ezért Osborne keze helyett az én kezemet filmezték. A rendező a jelenet fölvételére egy egész éjszakát tervezett. Természetesen egy óra alatt készen lettünk vele. Maximilian Schell örömében a gázsimon felül adott még 5000 forintot, de így is ő járt jól, mert

a stábon és a világításon rengeteget megtakarított, a nyersanyagról nem is beszélve… Azt a filmet, aminek a készítésében legutoljára közreműködtem, most mutatták be. A Mikszáth Kálmán Akli Miklós című regényéből készült tévéfilm próbáin az ifjú Hirtling Istvánt tanítottam meg a kártyapörgetésre. Nagyon ügyes! Nemcsak a könnyebb függőleges, hanem a nehezebb vízszintes irányú kártyapörgetést is elsajátította, vagyis az egyik kézből a másikba kártyakígyószerűen át tudja lőni a kártyapaklit…

— Miközben hallgattalak, állandóan motoszkált bennem a következő kérdés: Miért dolgoztál ennyit? Hiszen a bűvészkedés a napi négyórás gyakorlással és a föllépésekkel teljes embert kíván. Te meg ezen kívül még tanítottál, publikáltál, bűvésztáskákat terveztél, bűvész receptkönyveket írtál, sőt még színészeket is tanítottál. — Valóban soknak tűnik, de én nem éreztem annak! És hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak a pénzért csináltam. A pénzért is, de tényleg nem ez volt a lényeg, hiszen egyetlen külföldi vendégszereplés gázsija sokszorosan több egy tévésorozat vagy

egy könyv hazai honoráriumánál. Tehát, ha sok pénzt akartam volna keresni, hajszoltam volna a külföldi szerződéseket. De én sohasem hajszoltam semmit! Még kedvező ajánlatokról is lemondtam egy-egy könyvírás vagy tévésorozat kedvéért… — De még nem válaszoltál a kérdésre! — Hát jó! Nekem a bűvészkedés nemcsak a hivatásom, hanem a hobbim is! A föllépések és a gyakorlás nem kötötték le a teljes energiámat, nekem kellett még valami mást is csinálnom, de ennek a másnak is a bűvészethez kellett kapcsolódnia. Talán én vagyok az a szerencsés ember, aki egész életében azt csinálta, amit szeret. Ezért ambicionáltam ezt a „tanári” tevékenységet ugyanolyan lelkesedéssel, mint a bűvészkedést…

Bűvészművész — művészbűvész Most az utóbbi harminc év eseményeit mesélem el. Természetesen jelentős rövidítésekkel, összevonásokkal. Emlékeznek? 1939-ben azzal állítottam be az Artista-ügynökségre, hogy nemzetközi pályafutásomat Londonban vagy Párizsban szeretném kezdeni. Tizenhét évet kellett várnom, amíg végre 1957-ben, negyvenhat évesen ez is megvalósulhatott.

A PÁRIZSI OLYMPIA „KELETRE NYIT” 1957-ben a budapestieket valósággal lázba hozta Yves Montand vendégszereplése. Az akkor még baloldali elkötelezettségű világhírű sanzonénekes és filmszínész Moszkvából érkezett Budapestre. Vele érkezett impresszáriója, Monsieur Boussino is. Mi köze mindennek Rodolfóhoz azon kívül, hogy természetesen én is vörösre tapsoltam a tenyeremet Montand estjén? Csak az, hogy váratlanul fölhívott Vértessy barátom a Koncertirodától azzal, hogy Montand impresszáriója beszélni szeretne velem. — Mi beszélnivalónk lenne? — tűnődtem félhangosan. — Ráadásul nem is tudok franciául.

— Azért csak látogasd meg a szállodájában! Szerződtetni akar a párizsi Olympiába! Ez a Boussino úr a valóságban elvtárs, elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, a „vasfüggöny mögül” visz artistákat az Olympia májusi gálaműsorába. Pártmegbízatás! Akár hiszed, akár nem, a Francia Kommunista Párt lelkes aktivistája. Egy kommunista impresszárió! Moszkvában kért is az oroszoktól egy jó bűvészt. Mármost az oroszok bűvész helyett Popovot, a világszám bohócot ajánlották, és azt mondták neki, hogy ha valóban jó bűvészt akar, nézze meg Rodolfót Budapesten. Boussino elvtárs leszerződtette Popovot, de biztos, ami biztos, inkognitóban megnézett téged a Kamara Varietében, és döntő elhatározásra jutott… Mondhatom, jólesett a hiúságomnak ez a híradás, de nem hittem benne. A párizsi Olympia kicsit olyan az artistának, mint mondjuk az operaénekesnek a milánói Scala. De gyorsan kapcsoltam is: ha előnyös szerződéshez akarok jutni, nem árulhatom el az örömömet. Ezért így válaszoltam Vértessy barátomnak: — Márpedig nem megyek el a szállodájába! Ha ez a Boussino úr beszélni akar velem, jöjjön el a lakásomra!

— Megőrültél? — üvöltött a telefonba. — Csak nem képzeled, hogy elmegy hozzád. Nem ártana, ha elmeorvoshoz fordulnál… Miért vagy ilyen megátalkodott? — Nézd! Jó ruhája, drapp teveszőr kabátja és szép disznóbőr táskája minden artistának lehet. Ha én odamegyek kilincselni a szállodájába, nem vagyok több egy jól kiöltözött artistánál, de ha följön a lakásomba, és meglátja, hogyan élek, másképpen tárgyal majd. — Te tudod! — mondta Vértessy, és letette a kagylót. Félóra múlva újra telefonált, és hangja rendkívül lelkesen csengett. — Csoda történt! Monsieur Boussino egy óra múlva ott lesz nálatok! Erre lázas szervezésbe fogtunk. Szerencsére otthon találtuk Holczernét, az egyik házbeli lakótársunkat, akiről az a hír járta, hogy tud franciául. És gyorsan fölhívtam a cirkuszvállalatnál az egyik barátomat, és tájékozódtam a párizsi artistagázsikról. — Napi húsz és száz dollár között mozog, persze százat csak a legnagyobb menők kapnak. Légy szerény, ne kockáztass! — tanácsolta a barátom.

Szóval eljött Boussino úr. Vagy fél órát bűvészkedtem neki, miközben elgyönyörködhettünk lakótársnőnk csodás franciaságában, mely kizárólag az oui (igen) és a non (nem) szavakra korlátozódott. Ezért az üzleti tárgyalást már angol-német keveréknyelven folytattuk le. Természetesen száz dollárt kértem, amit Boussino elvtársúr alku nélkül elfogadott. — Fizessen csak a vén kapitalista Cocatrix, nem megy tönkre bele — mondta sajátos keveréknyelvünkön, és szemében a rothadó kapitalizmus elleni ádáz gyűlölet szikrái csillogtak. Igazán jó boltot kötöttem, mert még neki mint ügynöknek sem kellett fizetnem, hiszen az ügynöki százalék elfogadása nem fért volna össze a pártmegbízatásával. Lelkesen készülődtem az útra. Természetesen bemagoltam franciául az egész produkciót. És bár nem szeretek moziba járni, sok francia filmet is megnéztem. Egyrészt a nyelv zenéje miatt, másrészt a „francia lélek” megértése céljából. Mondhatni lenyűgözött Gérard Philippe játéka a Vörös és feketében, a Pármai kolostorban és a fergeteges Királylány a feleségemben. Jutka lányom meg, mi tagadás, tizenegy

évének minden hevületével imádta ezt a francia filmsztárt. — Apu! Nekem nem is kell más Párizsból, csak szerezz fényképes autogramot Gérard-tól — kérlelt napjában háromszor is. Ami meg a kellékeket illeti, Bánó Iréntől kaptam egy szekrénykoffert, a következő szavak kíséretében: — Rodolfo nem jelenhet meg Párizsban szekrénykoffer nélkül. A jobb emberek ma is azzal utaznak! Jó! Utazzunk szekrénykofferrel! Végül is a szerződésben az Olympia száz kilogramm poggyász szállítását is vállalta. Más kérdés, hogy szekrénykofferemet öten cipelték le a negyedik emeletről, és tehertaxival kellett a pályaudvarra szállíttatnom. Hja, az előkelőségért áldozni is kell! Párizsban egész fogadóbizottság várt, ám természetesen előkelő szekrénykofferemre rá sem hederítettek, egyszerűen bevitették hordárokkal az Olympiába. Kapitalista ide, kapitalista oda, Monsieur Cocatrix, a görög származású tulajdonos valóban mestere volt a szakmájának. A főpróbát nem az Olympiában, hanem egy versailles-i moziban fizető telt ház előtt tartotta. Természetesen ezért nekünk nem fizetett

semmit. Mert ugye ez csak főpróba! De rengeteg függött tőle! A második szám voltam. A szünetben odajött hozzám Cocatrix úr, és gratulált: — Uram! Nagyon meg vagyok elégedve! Szintén az első részben három tűznyelő fakír is szerepelt. Nem néztem meg őket, gondoltam, majd a premieren megcsodálom a produkciójukat. Ám erre nem kerülhetett sor, mert Cocatrix úrnak a szünetben hozzájuk is volt néhány „kedves” szava: — Uraim! Nem tetszik a produkciójuk — jelentette ki, majd a titkárnőjéhez fordult. — Kisasszony, menynyi is az urak havi gázsija? — Háromezer dollár… — Akkor adjon a tűznyelő uraknak egy háromezer dolláros csekket, és köszönöm, holnap a premieren már nem kell föllépniük! Ugyanígy járt a Trianda Boxers pankrátorcsoport is, mind a nyolcukat kifizette és elküldte. Adott a minőségre! A már kinyomtatott plakátokon fehér csíkkal leragasztották a műsorból kimaradó két csoport nevét. De harmadnapra már két újabb név került a plakátra, mert Cocatrix sebtében szerződtetett két másik produkciót.

Rajtam kívül a műsorban még több „vasfüggöny mögötti” artista is szerepelt. Közülük kettővel nagyon összebarátkoztam. Popov, a zseniális bohóc szerény, kedves, mélyen emberi, ugyanakkor nagy-nagy artistatudásáról árulkodó tréfái fergeteges sikert arattak. Marco a Német Demokratikus Köztársaságból érkezett. Ő volt a világon az első artista, aki a szájában tartott tőr hegyén éles kardot, a kardon tálcát, a tálcán meg egymásra helyezett poharakat egyensúlyozott. A produkció csúcspontjaként hanyatt feküdt, ekkor a tőr függőlegesen állt, és pont a hegyén helyezkedett el a szintén függőlegesen álló kard. Ha leesik, egyenesen beleáll a nyakába. De sohasem esett le. Marcónak ezt az 1957-es produkcióját azóta rengetegen utánozták, és hatása mindig lenyűgöző. A premiert 1957. május 12-én tartottuk. Mint második szám türkizkék szmokingban éppen bevonultam a színpadra, amikor a nézőtérről sztentori hangon bekiabált valaki: — Fúj, kommunista! A szívverésem is elállt. Cocatrix tegnap szó nélkül kifizetett és elküldött tizenegy embert. Ha most botrány lesz és megbukom az Olympiában, akkor vége a

még igazán meg sem kezdődött külföldi karrieremnek. Bizony, volt vesztenivalóm! És újra fölhangzott a sztentori hang: — Fúj, kom….. Ennyi! Elcsuklott és kész! És senki sem zavart a továbbiakban. Talán a Francia Kommunista Párt nem csak menedzselt, de vigyázott is a Magyarországról érkezett bűvészre. Ne felejtsék! 1957-et írtunk! Sohasem tudtam meg, kié lehetett az az áldott kéz, amely beléfojtotta a szót a provokátorba, és megmentett a botránytól. Egyébként különösebben nem zavartattam magam, sőt csak azért is alapon nagy sikert csináltam. A szünetben Cocatrix úr megint odajött hozzám. — Uram! Nagyon meg vagyok elégedve. De van önnek fekete szmokingja is? — Természetesen! — Akkor vendégem a fogadáson! Mert Cocatrix úr premier után nem szűk körű bankettet, hanem fogadást rendezett a közreműködők, a párizsi Művészvilág és a sajtó képviselőinek a részvételével. Nem sajnálta erre a pénzt, mert tudta, hogy a sajtó jóindulatának megnyerése ennél sokkal többet is megér.

Kissé zavartan álltunk a forgatagban Popovval és Marcóval. Egyszer csak odajött hozzám egy szerény kinézésű, sovány fiatalember, és elkezdett franciául karattyolni. Kissé ismerős volt, de nem jöttem rá, honnan. Szavait Marco tolmácsolta németül. — Gratulálok, remek, nagyszerű volt, rég nem láttam ilyen jót — lelkendezett a fiatalember, és szorongatta a kezem. Azután otthagyott és eltűnt a tömegben. — Tudod, ki volt ez a fiatalember? — kérdezte Marco. — Nem, de igazán kedves! — Nem ismerted meg? Hát a Gérard Philippe. Tudod az a filmszínész, aki a Vörös és Feketében meg a Pármai kolostorban… — Végig ne mondd! A lányom kedvenc színésze. Rohanok az autogramért… De hiába kerestük, már nem találtuk meg. Persze azért a fölülmúlhatatlan Boussino úr segítségével megszereztem Jutkának a hőn óhajtott autogramot. Másnap megjelentek a kritikák. Farkas Gyuri a Havas ügynökségtől hozta őket lelkendezve: — Remek a sajtód, Rudi! — örvendezett. — Főképp téged dicsérnek meg a Malagon Sisterst.

Az utóbbi három gyönyörű lány valóban megérdemelte a lelkes méltatást. Estélyi ruhára vetkőzve táncoltak és énekeltek. Este meglehetősen korán bementem az Olympiába, hogy fölkészüljek a produkciómra. Az ügyelő megállított. — Miért siet, Rodolfo mester? — kérdezte németül. — Sietnem kell, mert második szám vagyok. Időt igényel az előkészítés… — Azért nézze csak meg a műsorkiírást! Megnézem. Hűha! Előrerukkoltam az első rész végére, a szünet előtti utolsó, vagyis a nyolcadik szám lettem. Azért annyira okos artista már akkor is voltam, hogy ebből már tudtam: Rodolfo befutott, mert ha az én produkcióm után megy ki a közönség, akkor arról is beszélget a szünetben. Halihó! De szép az élet! Azért nem árt, ha az artistának szerencséje is van! Néhány nap múlva éppen remek hangulatban dolgoztam. Fölhívtam két urat a színpadra, gondoltam, lopok és átlopok egy keveset. Igenám, de az egyik állandóan fogta a karóráját. Nocsak! Ez ki akar fogni rajtam! Gondoltam, le vagy sz…va, ha te így, én meg

úgy, és szépen leloptam a nyakkendőjét. Még akkor is szorongatta a karóráját, amikor elindult a helyére. Csak nyakkendője visszakapásakor engedte el csodálkozásában. Nagy nevetés, taps… Utána az ügyelő összevissza csókolt és elárulta, hogy az egyik legismertebb párizsi bűvész, a francia Rodolfo volt az „áldozatom”… És néhány perc múlva bejött az öltözőmbe két úr, s azonnal szerződtettek a londoni BBC televíziós showműsorába. Tényleg szerencse, hogy tudtomon kívül éppen aznap figyeltek meg…

NÉPSZAVAZÁS LONDONBAN Egy hónapig tartó párizsi szereplés után 1957. június 13-án repültem át Londonba. A BBC képviselői a repülőtéren fogadtak, és mindjárt elkérték produkcióm bevezető zenéjének a zongorakivonatát. Másnap a próbán a tévéstúdióban 60 tagú zenekar játszotta. Őszintén szólva, amikor meghallottam, rá sem ismertem. Valóságos himnusz lett belőle. A BBC a műsort közönség előtt vette föl. Mister Syers, a rendező közvetlenül az előadás előtt félrevont:

— Uram! Jobb oldal, első sor, harmadik szék! Mondja utánam! — Jobb oldal, első sor, harmadik szék. — Bal oldal, harmadik sor, első szék! Ezt is jegyezze meg! — Bal oldal, harmadik sor, első szék. Mi van ezeken a székeken? — Két beültetett ember, azt csinál velük, amit akar, mindenben a rendelkezésére állnak. Erre már megmérgesedtem: — Mister Syers! Akkor inkább lépjen föl Ön! — Miért? Ne sértődjék meg, csak segíteni akarunk… — Uram, Ön nekem ne segítsen, csak csodálkozzon azon, hogy mit tudok, és inkább hívasson ki megint Londonba — válaszoltam, és természetesen a fölvételen másokat szólítottam ki a közönség soraiból. Meg is hívtak még abban az évben újra a BBC-be. Igaz, nem Mr. Syers jóvoltából, hanem valóságos népszavazás eredményeként. A karácsony második napján tartandó Boxing Day Party szerkesztői ugyanis megszavaztatták a nézőket, hogy kik azok az év során látott külföldi művészek, akiket szívesen megnézné-

nek újra, és a bűvészek közül a nép engem kívánt látni. Azért ne irigyeljenek! Nem is olyan nagy élvezet ez. Karácsony este, távol a családtól, az üres, kietlen és unalmas szállodában. Gázfűtés, de csak akkor ad meleget, ha néhány pennyt bedobok az automatába. Bedobom a pennyket, de nem tudom, hogyan kell begyújtani. Reszketek a hidegtől. Hát kell ez nekem? A Kálmán utcai meghitt karácsonyokra gondolok, és majdnem elsírom magam. Kínomban lemegyek a szálloda halljába, itt legalább meleg van, beülök egy süppedő fotelba, voltézok, és közben a néptelen utcát figyelem. Nincs sok látnivaló. Szitál a köd, minden nyirkos… Ám hirtelen három hatalmas Jaguár áll meg a szálló előtt, kiszáll belőlük hat úr, bejönnek a hallba és a portásnál Rodolfót keresik. Kiderült, hogy gazdag amatőr bűvészek és agglegények, akik együtt ünnepelnek. A legnagyobb tisztelettel meghívtak szentestére. Természetesen boldogan elfogadtam a meghívásukat. Valóságos palotába mentünk, ahol halk léptű, libériás inasok szolgálták föl a pazar vacsorát. Utána a dohányzóban iszogattunk. Majd az urak trükköket mutattak be. Amatőr létükre egész ügyesen dolgoz-

tak. Nekem sem kellett több, előkaptam a zsebemből a pakli kártyát s vagy fél órát trükköztem. Ekkor a házigazda megkért, hogy karikával is mutassak be valamit. — Nagyon szívesen, de nincs itt karika — válaszoltam. — Ó, erre ne legyen gondja — nyugtatott meg, és csöngetett. Néhány perc múlva az inas ezüsttálcán csodálatos bűvészkarikákat hozott be. Ledolgoztam a karikatrükköket is, majd áttértünk a golyókra, aztán a kötélvágásra, no meg a gyűszűkre… Éjjel kettőig bűvészkedtem. Amikor már kölcsönösen belefáradtunk, még megkértem őket egy szívességre. — Tanácsot szeretnék kérni Önöktől. A BBC föllépésből származó pénzemből trükköket szándékozom venni a Davenport bűvészkellékboltban. Otthon Budapesten ki is néztem néhány trükköt a Davenport katalógusból, de nem tudom, milyenek. Nézzük már meg együtt a katalógust! Az inas már hozta is ezüsttálcán. Föllapoztam az első kiszemelt trükköt. — Milyen ez a trükk?

Csak tamáskodva vonogatták a vállukat. — Á! Gyenge, ne vegye meg! — És ez a másik? — Unalmas, fantáziátlan. Tiszta pénzpocsékolás! — De ez a harmadik igazán zseniálisnak látszik! — Elavult, régimódi, úgy látszik, Davenport már nem régi! És ez így ment, mind a tizenhét Budapesten kiszemelt kköt eltökélten ócsárolták, lebeszéltek róluk. Így azután Londonban nem is vásároltam bűvészkellékeket, csak kiváló angol bűvészkönyvekkel gyarapítottam a könyvtáramat. December huszonhatodikán léptem föl, de másnap még bementem elbúcsúzni a BBC-be. Hát egy nagy Davenport cégjelzésű hullámpapír dobozhoz vezettek, amire rá volt írva: Rodolfo mesternek. A doboz mind a tizenhét „ócskának”, „elavultnak” és „unalmasnak” mondott, de valójában egészen kiváló trükk teljes kelléktárát tartalmazta, meg még vagy tíz elsőrangú bűvészkönyvet is találtam benne. És persze egy levelet, hogy fogadjam szeretettel ezt a szerény ajándékot az angol bűvészektől a kellemes karácsonyeste emlékére.

Figyelmes angol barátaim ajándékát ma is őrzöm a rekvizitgyűjteményemben. De sokszor bemutattam azóta ezeket az „ócska” trükköket.

— Sokféle trükkről beszélgettünk már, de valahogyan a bűvös karikák mindig kimaradtak. Megkérdezhetem, hogyan is kapcsolódnak össze ezek a különálló karikák? — Megkérdezheted, de nem mondom meg! Azt már nem! Hiszen ma is rengetegen csinálják a karikatrükköket… — De ezeknél sokkal bonyolultabb trükkök nyitját is föltártad… — Csak azokét, amelyek a sajátjaim vagy csupán kuriózumok, és titkuk föltárása nem sérti a ma is aktív bűvészek érdekeit…

A VILÁGJÁRÓ BŰVÉSZ 1958-ban Brüsszelben rendezték meg a világkiállítást. Szimbóluma, az Atomium ma is idegenforgalmi szenzáció. A magyar pavilon valóságos attrakciónak számított. Rengetegen megtekintették, már csak

azért is, mert mindenkinek útba esett, hiszen a szovjet és az amerikai pavilon között helyezkedett el. De persze a fő ok nem ez volt. Hanem a rengeteg látnivaló, a kitűnő étterem magyar specialitásokkal, a mesterszakácsok remekeivel, meg ifjabb Lakatos Sándorral és népi zenekarával. Ehhez járult még a színvonalas műsor, operaénekesekkel (Melis György, Szőnyi Olga, Fáy Erzsi, Házy Erzsébet), táncosokkal, artistákkal. Fél év alatt három turnusban, összesen 47 alkalommal léptem föl a világkiállításon. Kétségtelenül ez a szerepléssorozat is nagyban hozzájárult nemzetközi elismerésemhez; a nyugati impresszáriók szinte elárasztottak a szerződési ajánlatokkal. Persze a világkiállításon az esztrádműsor csak a közönségcsalogatást szolgálta. Komoly üzleti tárgyalások is folytak itt. Egy ilyen „halálosan komoly” tárgyaláson jómagam is részt vettem, mert az egyik csak magyarul tudó gyárigazgató német tolmácsa elkeveredett valahová és megkértek, hogy helyettesítsem. Valami gombgyár igazgatója volt, gyára gyöngyházlapokat rendelt a gombokhoz. Ez a téma engem nagyon is érdekelt, ne felejtsék el, hogy Rodolfo valaha mint Gerő úr az úridivatszakmában tevékenykedett. És azok a kis gyöngyházgombok már a harmincas

években is fontos tartozékai voltak az ingeknek és az alsónadrágoknak. Szomorú fölfedezést tettem. A gombgyár igazgatója annyit sem értett a gombgyártáshoz, mint az a bizonyos hajdú a harangöntéshez. Az eladó tolmácsolásommal a következőt kérdezte tőle: — Háromféle méretű gyöngyházlapot kínálunk. Melyikből mennyit rendelnek? Korrekt üzleti kérdés. Nézem az igazgatót, elsápad, belepirul, zavartan tördeli a kezét. Aztán döntő elhatározásra jut: — Egyenletesen, mindegyikből tízezer tucatot kérünk! Most az eladó jött zavarba. Nem értette, de fölírta a rendelést. Később az előszobában súgva így fejtette ki a kételyeit: — Nem lesz ez jó! Minden gombgyár főképp a középméretűből vásárol, az eladott mennyiség legalább nyolcvan százalékát ez teszi ki. A másik két méretből csak keveset lehet fölhasználni. De talán a magyarok valami újszerű megoldásra készülnek… Szegény magyar ipar! A tízezer tucatszámra rendelt felesleges alapanyaggal! Remélem, ma már nincsenek ilyen igazgatók!

Az első brüsszeli szereplést követően Zürichbe utaztam. Páratlan sorozat kezdődött ekkor az életemben. 1958 és 1976 között ötvenszer utaztam Svájcba vendégszerepelni, de egy hónapnál többet egyszerre sohasem töltöttem ebben a gyönyörű országban. Egyszerűen nem tudtam hosszabb időre elszakadni a családomtól, s bár hetente kétszer hazatelefonáltam, mégis állandóan aggódtam. A sok ajánlat közül a kis Svájcot több okból is előnyben részesítettem. Viszonylag közel van és nagyon szép. Imádom a hegyeket, a jó levegőt. Szeretem a csöndes, diszkrét és tartózkodó embereket. Ráadásul Svájcban szinte mindenütt értenek németül, ami nagy előny, mert így nem kell bemagolnom a produkciót valami számomra ismeretlen nyelven. És gazdag ország, ahol mindig nagyon gavallérosan megfizettek. Tanítványaim a Föld minden részéről ide küldették a bűvészkellékeket, a könyveket és a folyóiratokat, és ezeket itt svájci frankért meg tudtam vásárolni. Kellékeim közül még a speciális bűvészkendőket is itt vásároltam. A sok svájci emlék közül most csak egyet említek. Ez a Rodolfo-anekdota már többször megjelent a sajtóban, ám ez az autentikus, eredeti változat:

Lausanne-ban a Tabaris mulatóban szerepeltem. Egy alkalommal ellátogatott ide Husszein, jordániai király. Nagy sikerem volt. A főpincér odajött hozzám, és átadta a király meghívását. Bementem a félkör alakú páholyba. A sok alacsony jordán között a király volt a legalacsonyabb. Bűvészkedtem neki vagy harminc percet. Amikor befejeztem, Husszein ezt mondta: — Várjon csak! Én is mutatok egy trükköt. Adja csak ide a kártyapakliját! Odaadtam. A király meg betett a lapok közé egy százdollárost, és visszaadta a paklit. Király létére nem volt éppen nagy gavallér, de azért megköszöntem. Éppen búcsúztam és mentem volna, amikor utánam szólt: — Álljon csak meg egy pillanatra. Milyen nemzetiségű, hogy ilyen ügyes? — Magyar vagyok — válaszoltam büszkén. — Ötvenhatban jött ki? — érdeklődött. — Nem, két hete — adtam tudtára szigorúan a tényeknek megfelelően. — Hogyhogy, hiszen maguknál vasfüggöny van — ámuldozott.

— Dehogy van vasfüggöny, nálunk útlevél van, ilyen — és előkaptam a belső zsebemből. — De ugye nem megy vissza? — kérdezte reménykedve. — Már miért ne mennék vissza? — Mert ott nem jó! — Kérem — oktattam ki a jordánok királyát — nálunk aki dolgozni akar, annak jó, viszont aki itt sem akar dolgozni, annak itt sem jó. Ezzel búcsút intettem, és otthagytam felséges beszélgetőpartneremet. Csakhogy ezzel még nincs vége. Némi luxemburgi vendégszereplés után tértem csak haza. Hegyeshalomnál a határőrtiszt a következő szavakkal fogadott: — Bravó Rodolfo! Jól megadta a Husszeinnek! Így kell beszélni… Egész Budapestig azon törtem a fejem a vonaton, hogy honnan is tudhatott erről a kalandomról a határőrtiszt. Milyen különleges információs csatornával rendelkezik? Hiszen a páholyban tudtommal csak a jordánok meg én tartózkodtunk. Pesten aztán kiderült, hogy mint minden csodának, ennek is racionális a magyarázata: Husszein társaságában egy jordán, de Svájcban élő újságíró is volt, aki leadta a sztorit a

svájci lapoknak, innen meg átvették a magyar újságok is. Ha már szóba került a kis Luxemburg, az itteni kalandjaim közül is elmondanék egyet. Elöljáróban: nagyon sokszor szerepeltem itt, szinte tiszteletbeli luxemburginak számítok. Egyszer Zürichből menetrendi okokbó1 lóhalálában kellett továbbrepülnöm Luxemburgba. Éppen csak befejeztem a produkciómat, s már vitt is a taxi a repülőtérre, úgy, ahogy szerepeltem, bűvészszmokingban. Polgári ruháimat és a rekvizitjeim többségét már délelőtt feladtam, nálam csak egy kisebb táska volt, az aznapi rekvizitekkel. Luxemburgban a repülőtéren szétválasztottuk a csomagjaimat, a bűvészholmikat bevitték a mulatóba, a polgári ruháim meg jöttek velem a szállodába. De persze legfőbb bűvészkellékem, a szmoking rajtam volt. Valljuk meg őszintén, cirkuszvállalatunk már a hatvanas években sem éppen ötcsillagos szállodákat foglalt le a világjáró artistáknak. Az én szállodámmal talán nem is lett volna baj, csak éppen töméntelen svábbogár nyüzsgött benne. Ráadásul ezek kirafinált csótányok voltak, ha agyontapostam közülük kettőt, mindjárt előbújt tíz megsiratni a megboldogultat. „Itt nem segíthet más, csak a gezarol” —

gondoltam és lerobogtam egy éjjel-nappal nyitva tartó szupermarketbe. Értékes svájci frankjaimat nem kímélve kiadós adag rovarirtót vettem, és dühödten szétszórtam szállodai szobámban. Kérem, ez a világ legbüdösebb, de egyben leghatástalanabb gezarolja volt. Egész éjjel tárt ablak mellett fulladoztam, miközben a svábbogarak az ínycsiklandó illatra a szálloda legtávolabbi pontjáról is a szobámba masíroztak. Reggelre az egész szoba és az összes holmim bűzlött a gezarolszagtól. Sajnos a bűvészszmokingom is. Gondoltam, azért estig csak kiszellőzik, és kiakasztottam az erkélyre. Szellőzni szellőzött ugyan, de nem szellőzött ki. Este Luxemburg legelőkelőbb, a mi Moulin Rougeunkhoz hasonló mulatójában úgy léptem föl ebben a szmokingban, hogy minden mozdulatomra gezarolillat-áradat öntötte el a termet. Állítom, remekül dolgoztam, a nézők mégis az orrukat húzták. Láthatóan megkönnyebbültek, amikor elhagytam a színpadot. A mi szakmánkban csekély dolgokon is sok múlik. A tulajdonos nem is állta szó nélkül: — Nézze, Rodolfo mester! Azért ez mégiscsak sok. Amikor szerződtettük, nem tudhattuk, hogy még egy tisztességes szmokingja sincs. Ez előkelő mulató! A

maga szmokingja meg olyan büdös, mint egy hathetes vízihulla. — Kérem, ez a szmoking szép és új — keltem a védelmére —, csak valóban nagyon büdös, de ez a bűz nem magyar eredetű, hanem garantáltan luxemburgi! És bánatosan előadtam szállodai kalandjaimat. Persze azonnal kölcsönszmokingot szerzett, az enyémet meg kitisztíttatta, szagtalaníttatta, és ami a legkellemesebb, a saját költségére átköltöztetett egy másik, csótánymentes szállodába. A szocialista országokban is sokat szerepeltem. Különösen a Szovjetunióban és a Német Demokratikus Köztársaságban értem el nagy népszerűséget. NDK tévésorozatomról már meséltem. A tizenkét részes sorozat egyik fölvételén játszódott le a következő épületes eset, amely azért német barátaink akkori mentalitását is jellemzi. Az egyik trükkhöz szükségem lett volna kb. egy liter tejre. A tévéfölvétel előtti napon szóltam is a kellékesnek, hogy holnapra szerezze be. Másnap a kellékes büszkén átnyújtott egy nagy adag fölvert habtejszínt. — Uram, ez nem jó — háborogtam.

— De ez nagyon jó — és belenyalt —, ez finom! — De nekem nem enni kell — mérgelődtem —, bűvészkedni szeretnék vele. Ezt akár meg is eheti, de szerezzen helyette folyékony tejet. Nem tejfölt, nem tejport, nem tejkonzervet, tejet! — Tejet? Az most már képtelenség. A boltok már bezártak. Legfeljebb elmarad ez a trükk! Erre megszólalt az eddig csendben hallgató kábeles, akit eddig észre sem vettünk: — Tessék följelenteni! A kellékes tíz perc múlva hozta a tejet. Öt litert! — Ontod a vidám történeteket, nekem mégis úgy tűnik, hogy nem élvezted igazán ezeket a külföldi vendégszerepléseket. — Igazság szerint otthonülő, visszahúzódó természetű ember vagyok, aki kizárólag a családja körében érzi jól magát. Ezeken a külföldi utakon sokat szenvedtem is… — Ezt alig tudom elhinni. A világjáró artistát sokan irigylik, hiszen gyönyörű helyeken jár, érdekes emberekkel ismerkedik meg, sokat keres…

— Ezek főképp legendák. Az artistaság tényleg gyönyörű, hiszen az egész világot lehet látni, de olykor furcsa, torzító szemüvegen keresztül. A legolcsóbb éttermekben lehet enni a magyar gyomor számára mosléknak számító ételeket, a legvacakabb szállodákban lehet lakni, a legolcsóbb mosodákban mosatni… És az egyedüllét. Néhány napig egészen kellemes, de azután. Borzalmas! És mi nem dőzsölünk vagy nyaralunk külföldön. Keresünk, de ebből sokat föl is élünk kint, az ottani árszinten. A szabadfoglalkozásúnak tartalékolnia is kell a szerződés nélküli hónapokra. A cirkuszvállalat dolgozója viszont az itthoni fizetése mellé csak napidíjat kap, ez viszont nem valami sok. — Távolról olyan vonzó ez a csillogó-villogó varieté- és mulatóvilág! — Nézd meg ugyanezt a visszájáról! Mondjuk, az előkelő mulató személyzeti vécéjét. Koszos, piszkos és minden este lehányja valaki… Ez nem szép szakma! Ki vagy téve vonatnak, vízumnak, hordárnak, becsapásnak, átverésnek, a mi utazásunk állandó idegeskedés. Nem mindenütt van úgy, mint a Szovjetunióban, ahol az artisták megbecsült, köztiszteletben álló művészek. Nyugaton nem azok. Bohócok! Jól

megfizetem, hát bohóckodjék, a nő meg feküdjön le fűvel-fával… — 1946-ban, amikor a kislányod született, Szász Péter riportot készített veled a rádióújságban. Ebben olvasom, hogy akkor még Jutkát bűvésznek akartad nevelni. Sőt, tíz és tizennyolc éves kora között még olykor a bűvészinasod is volt. Aztán mégsem lett bűvész… — Persze, mert világjáró bűvészként rájöttem a régi magyar közmondás nagy-nagy igazságára: nem minden arany, ami fénylik. Én nem ezt a bizonytalan, kiszolgáltatott artistasorsot szántam az egyetlen lányomnak…

CSALÁDI ÖRÖMÖK ÉS BÁNATOK Még 1956-ban, amikor a három hónapos szovjet turnéról hazatértem, Olga szomorúan fogadott… — Rossz hírem van. A húgod nagyon beteg. Rák! Szegény Emma! Sokat szenvedett! 1958-ban szinte megváltás volt számára a halál. 1958 máskülönben is fekete év családunk krónikájában. Még két haláleset rázott meg minket. Előbb Olga imádott édesapja távozott — édesanyja két

évvel korábban halt meg váratlanul —, majd nyáron az én édesanyámat érte a negyedik agyvérzés, ami már végzetesnek bizonyult. Bánó Irén hét évvel élte túl anyámat, 1965-ben hunyta le örökre a szemét, és valóban beváltotta 1936-os ígéretét, mint hitehagyottat kitagadott az örökségből. Persze 1965-ben nekem örökségre már tényleg nem volt szükségem, és nagyon megnyugtatott, hogy pénzét és értékeit végül is jó célra, egy kórházra és egy gyermekotthonra hagyta. Családi bánatokból kijutott nekünk. Szerencsére — és ez az élet rendje — örömökből is. Jutka lányunk nagyon sok boldogságot okozott. A Szemere utcai Általános Iskolába, majd a Markó utcai Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba járt. 1964-ben érettségizett, kitűnő eredménnyel. Elsősorban a humán tárgyak, főképp az irodalom és a nyelvek érdekelték. Akkoriban Jutka ragyogó kis bűvészinasom volt. Sokat szerepeltünk együtt még külföldön is. A VILÁG IFJÚSÁGA 1963. novemberi számában Zs. M. cikket írt az akkori tizenhét éves BŰVÉSZINAS-ról.

ÍME EGY RÖVID RÉSZLET EBBŐL A CIKKBŐL:

Szabad idejében állandóan nyelveket tanul, jól tud oroszul, angolul és most ismerkedik a francia nyelvvel. Már Szocsiban, ott a cirkusz kellős közepén feltűnt hibátlan orosz tudása. Ugyanis amikor Rodolfo mester tört orosz tudásával három nézőt felhívott a porondra, hogy derekasan „kirabolja” őket, nagy derültség közepette kiderült, hogy közülük ketten Szocsiban nyaraló angolok voltak, és a nézőtérről is egyre többen buzdították angolul újabb lopásra. Erre bűvészünk gyorsan angolra fordította a szót, de ugyanakkor inasa is feltalálta magát és tőle tíz lépésre, oroszul magyarázta mindazt, ami a porondon történt. Jutka a gimnáziumban, majd később a Pinceszínházban lelkesen vetette bele magát az amatőr színjátszásba. A Kossuth Zsuzsa színjátszókörében sok tehetség bontogatta akkor a szárnyait. Mivel ebben a gimnáziumban csak lányok tanultak, a fiúk más iskolákból csatlakoztak. Jutkával egy színjátszókörben jeleske-

dett például Venczel Vera és Kudlik Júlia, illetve Iglódi István az Eötvös és Gálvölgyi János a Madách Gimnáziumból. Mi sem természetesebb, mint az, hogy lelkes amatőrszínész lányom 1964-ben megpróbálkozott a Színművészeti Főiskolával, de nem sikerült. Ez szörnyű megrázkódtatást okozott neki, de nem adta föl. A következő évben újra jelentkezett ide, ám Olgával ezt már csak azzal a feltétellel engedtük, ha egyidejűleg a bölcsészkarra is kéri a felvételét. A Színművészeti Főiskola szigorú rostáján — most már azt mondom, hála istennek — 1965-ben is fönnakadt, viszont a bölcsészkarra előfelvételt nyert. Ez azt jelenti, hogy még egy évet kellett várnia, s csak 1966-ban kezdhette meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol–orosz szakán, ahol 1971-ben végzett. Bár középiskolai tanári képesítést szerzett, sohasem akart tanítani, a fordítás, az írás, a tolmácsolás, az idegenvezetés jobban érdekelte. Ne vegyék az elfogult szülő dicséretének, de tény, hogy Kardos professzor fordítói szemináriumának akkor a legtehetségesebb hallgatójának tartották. És persze az amatőr színészkedés, amit változatlan lelkesedéssel űzött. Ebben persze már a bontakozó szerelem is közrejátszott, hiszen így a próbákon is együtt lehetett

Gálvölgyi Jancsival, aki a sikertelen Színművészeti Főiskolai felvételi után parodistaként országos népszerűséget szerzett a Ki mit tud?-ban, és mint kitartó férfiú újra és újra megpróbált bejutni álmai főiskolájára. Ez végül többszöri nekifutásra 1968-ban sikerült is, így Jutkánál csak két évvel később, 1973-ban végzett. A két fiatal már 1970-ben bejelentette házassági szándékát, de rábeszélésünkre az esküvővel addig vártak, amíg legalább az egyikőjük végzett. 1971-ben tartottuk az esküvőt. Jutka egy ideig nyelvtudását kamatoztatva hivatalnokoskodott, de azután követte irodalmi hajlamait, és újságíró lett. Gálvölgyi Judit néven hosszabb ideig dolgozott a Magyar Rádiónál, jelenleg a Lapkiadó Vállalat Háttér Szerkesztőségének egyik oszlopos tagja: Vejem az ország nyilvánossága előtt csinált karriert, erről fölösleges lenne írnom. Talán csak annyit, hogy tévészereplései, vígjátéki sikerei és paródiái alapján egy ország ismeri félre Gálvölgyi Jánost. Csendes, visszahúzódó ember, aki társaságban alig szólal meg. Csak a színpadon él! Amikor kigyúlnak a reflektorok… Az ifjú pár önálló lakásba költözött. Azután 1973ban megszületett Gálvölgyi Eszterke, 1975-ben pedig

bekopogtatott Gálvölgyi Dórika, az én két gyönyörű kisunokám. Bizony, Rodolfo nagypapa lett. Minden okom meglehet a családi boldogságra! Lányom ügyes, finomtollú újságíró és fordító, a vejem sikeres színész, a két unokám meg, hát talán nincs is a földön még két ilyen gyönyörű gyermek. Annak pedig, hogy Gálvölgyiékről többet nem mesélek, egyetlen, ám nyomós oka van. Amikor memoárkötetem ötlete fölmerült, elmentünk tárgyalni az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalathoz. Meséltem, meséltem az életemről, és amikor kiderült, hogy Gálvölgyi a vejem, Moldován Tamás igazgatónak elkerekedett a szeme. — Úgy látszik, az IPV a Rodolfo család házi kiadója lesz — mondta. — Hogyhogy — kérdeztem, mert nem értettem, miről beszél. — Te nem tudod? — Nem, de mit? — Hát Gálvölgyi is könyvet ír. Nemrég beszéltük meg vele! Bizony érik még az embert meglepetések! Ezért a fölösleges átfedések, párhuzamosságok elkerülése céljából a Jutka–Jancsi történeteket megha-

gyom vejemnek. Nehogy elírjam előle a saját életét. Hiszen van nekem éppen elég saját sztorim. Mit szólnak például a következőhöz?

JÖJJÖN EL VELEM EGY BŰVÉSZVILÁGKONGRESSZUSRA! A bűvészkedés nemzetközi, a trükkök nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkire egyformán hatnak. Ezért évente bűvész-világkongresszusokat rendeznek, amelyeken az összesereglett bűvészek trükköket cserélhetnek, a fiatal bűvészek meg különféle kategóriákban (kézügyességi, komikus, illuzionista, telepatikus, mikromágia) versenyezhetnek egymással. Minden kategóriában lehet első, második és harmadik díjat nyerni, és a győztesek természetesen előnyösebb szerződésekre számíthatnak, mert az impresszáriók igencsak odafigyelnek ezekre a versenyekre. Manapság már egyre több a bűvészkongreszszus, és ezeket is elérte az üzleti szellem. És persze minél több a bűvészverseny, annál inkább devalválódik az elért eredmény. De azért ma is nagyon fontosak a kongresszusok, hiszen a régi bűvészbarátok itt találkozhatnak. Aztán

le lehet mérni azt is, hogy merre fejlődik a bűvészet. Egyre több elektronikai trükköt mutatnak be. A kongresszusokon vásárolni is lehet trükköket. Ez nem olcsó mulatság, némelyik mutatványért a rekvizitekkel együtt 2000 dollárt is elkérnek. Például az egy ember kettéfűrészelésére alkalmas berendezés 1972-ben 800 dollárba, a körfűrésszel földarabolt ember trükkje meg 1500 dollárba került. Persze az infláció a mi szakmánkat is elérte, ma már ezekért a mutatványokért éppen a dupláját kell fizetni. Olykor etikai kérdések is fölmerülnek. Leggyakrabban az összesereglett bűvészek a mutatványszabadalmakon vitatkoznak. Valóban léteznek bűvészszabadalmak, de ezeket mindenki kijátssza. Például a harmincas években a lebegő golyó trükkje a dán Okito szabadalma volt, ezt Uferini leutánozta, de betiltották a trükkjét, erre golyó helyett celluloidkarikát lebegtetett, amin egy gerle ült és ezzel a betiltás jogalapja megszűnt. Másoknak is megtetszett a trükk, de hogy ne sértsék Okito szabadalmát, például Frakson karddal, Tagrey pedig égő gyertyával dolgozott. A lebegtetést manapság már szinte mindenki csinálja. Szerintem fölösleges szabadalmaztatni a trükköket, hiszen a bűvészetben nem maga a trükk,

hanem annak a levezetése, a „siker megcsinálása” a művészet. Úgy gondolom, hogy az igazi szabadalom a kézügyesség, és a közönség lelkének mély ismeretéből fakadó beszélőke. Mindkettőhöz csak hosszas gyakorlással lehet hozzájutni. Ha tehát valaki engem akar utánozni, én bizony nem kifogásolom, tegye csak, de ehhez legalább annyit kell majd gyakorolnia, mint amennyit én gyakoroltam. Először 1967-ben, az NSZK-beli Baden-Badenben vettem részt bűvész-világkongresszuson. Díszvendégnek hívtak meg. Ekkor jelent meg ugyanis Otto Beer osztrák író: Ich Rodolfo der Magier című regénye. Igazság szerint mindössze csak annyi a közöm ehhez a műhöz, hogy a szerző kérésére engedélyeztem nevem felhasználását. A főhős varázsló, akit Beer Rodolfónak nevez. Csodái nem emberi méretűek, állíthatom, hogy semmi közük hozzám, mert a regénybeli Rodolfo minden racionális alapot nélkülöző csodákat celebrál, míg én világéletemben hangsúlyoztam, hogy CSALOK, CSAK ÜGYESEN ,CSINÁLOM! Ennek ellenére BadenBadenben úgy fogadtak, mint a regény élő hősét, s hiába magyaráztam a lényegi különbséget, erre senki

sem volt kíváncsi. Az embereknek csodákra és bálványokra van szükségük. 1968 óta szinte évenként részt vettem a bűvészkongresszusokon, sok trükköt cseréltem, és remek ötletekkel, új mutatványokkal gyarapítottam aktív trükkállományomat. Vidám eseményekben sem szűkölködtek ezek a kongresszusok. Ízelítőül néhány olyan történetet mesélnék el, melyeken a világ sok országából összegyűlt bűvészek egyöntetűen harsányan derültek. 1969-ben Hollandiában, az amszterdami kongreszszuson vettem részt. Itt kijött a színpadra egy japán bűvész, s úgy konferálta be a trükkjét, hogy most a bűvészet jövőjét mutatja be. Sikerült felkeltenie az érdeklődést, hiszen kit ne érdekelne a titokzatos jövő. Japán barátunk kihúzatott a nézővel egy kártyát, belekeverte a csomagba és letette az asztalra egy plexitokban. Most fölszólította nézőt, hogy gondoljon a kártyájára. — Megvan? — kérdezte. — Igen! — Akkor most nézzen ide! Kiáltok egyet, és a kártyája kirepül a dobozból, egyenesen ide a kezembe. És ezzel éles hangon fölkiáltott:

— Hahó! Semmi! — Hahóóóóóó! — ez már szinte kétségbeesett könyörgésnek hatott, de az a fránya kártya meg sem mozdult. — Hahóóóóóóóóóóóóó! — Ezt már a közönség is együtt ordította a bűvészet megújítójával, ám a választott lap végképp megmakacsolta magát. Mit volt mit tenni, szegény japán fogta a plexitokot, meghajolt, és a közönség gúnyos nevetésétől kísérve eltakarodott a színpadról. Mondanom sem kell, hogy ez elektronikai trükk lett volna. De a japán bűvész balszerencséjére éppen az elektronika romlott el. Bevallom, én ezért viszolygok az elektronikai trükköktől. Csak a kézügyességemben bízom, az még nem hagyott cserben. A gépek meg — legyenek akár a legzseniálisabbak is — olykor csak elromlanak. Persze a kézügyességben csak akkor bízhatunk, ha rendelkezünk is vele. Erre az alaptételre szolgáltatott ékes bizonyítékot az 1972-es bécsi kongresszus negatív szenzációját okozó finn házaspár. A mintegy hetvenéves hölgy és nyolcvan körüli élete párja lapp népviseletben jött ki a színpadra. Halálosan komolyan vették a produkciójukat, de semmi

sem sikerült nekik, és minél komolyabban vették magukat, annál komikusabbak lettek. Hát még, amikor a nyílt színen vitatkozni kezdtek, bűnbakot kerestek… Az úr elővett egy kötelet, levágott belőle egy darabot, ezt pezsgősvödörbe ejtette és mély pátosszal fölkiáltott: — Egy! A hölgy mellette állt, és smúzolt a közönséggel. Mutatta: Egy. Az öregúr levágott még egy darabot: — Kettő! „Kettő” — mutatta a hölgy. — Három! „Három.” — Négy! „Négy.” És így tovább, apró darabokra vágta az egész kötelet, és a darabokat sorban bedobálta a pezsgősvödörbe. Ezt követően az úr bejelentette: — Most mágikus kört csinálok a kezemmel és a kötelet egyben veszem ki a vödörből! Ezzel benyúlt, arcára fagyott a mosoly, majd szinte hitetlenkedve lefelé fordította a pezsgősvödör nyílá-

sát. És a hüledező nézők szeme láttára az összes levágott kötéldarabka a földre potyogott. De nem adta föl! Újabb, most legalább öt méter hosszú kötelet vett elő és megmutatta, hogy egyetlen csomó sincs rajta. — Most figyeljenek! Egy mozdulattal sok-sok csomót varázsolok erre a kötélre. Ezzel faramuci mozdulatot csinált és ledobta a kötelet a padlóra. Most szépen föl kellett volna húznia, és megmutatni rajta a csomókat. De a kötél úgy öszszegubancolódott, hogy csak az egész gubancot tudta fölemelni. Egy másik bűvész ugyanezen a kongresszuson magnéziumporral akart lobbantani. Ez olyan jól sikerült, hogy fölgyulladt a színpadon a rekvizitje, és ottégtek a drága, idomított galambjai is. Ám olykor nem az ügyesség hiányzik, hanem a körülmények esküdnek össze a bűvész ellen. Elbeszélésem alapján P. S. a HÉTFŐI HÍREK 1971. július 31-i számában a következőket írta: Néhány évvel ezelőtt történt Franciaország egyik tengerparti városában. Két szomszédos teremben egyszerre rendezték

a bűvész- s az orvoskongresszust. A fellépő bűvész álarcban, cowboykalapban két pisztollyal a kezében kezdte meg a mutatványát. Először összebilincseltette, majd zsákba varratta magát, végül egy ládába tették. A mutatvány szerint egy pillanattal később a terem másik végében lövöldözve kellett volna megjelennie. Ő azonban amikor kiszabadult a ládából, s megkerülte a termet, összetévesztette az ajtót és az orvosokhoz rontott be. A vadul lövöldöző cowboy elől sokan az asztal alá bújtak, míg a másik teremben hiába várták a nagy mágust.

— Térjünk vissza a finn házaspár kötélvágási trükkjeihez. Gondolom, most nem árulsz el titkot, hiszen a FÜLES-ben rengeteg kötélmutatványt közöltél már. — Az alaptrükk a következő: látszólag középen kettévágom a kötelet és megmutatom, hogy egyben maradt. A nyitja nagyon egyszerű, úgy hajtogatom, hogy csak a legszéléből vágok le egy kis darabot, viszont úgy néz ki, mintha középen vágtam volna

ketté. Persze a finn úr sok-sok darabra vágta szét a kötelet, ezekből a darabokból csak úgy csinálhatott volna „egészet”, ha valahonnan másikat varázsol elő. Ezt sokszor csináltam én is, persze más levezetéssel. Például kiszólítottam két nézőt és lemérettem velük a kötelet: krétával meghúzták a színpadon a végeit. Ezután szétvágtam. Az alaptrükk szerint nyilvánvaló, hogy akármilyen kis darabot is vágok le belőle, rövidebb lesz. Ezért amikor „visszaadtam” mérésre a kötelet a nézőnek, az már egy, az eredetivel azonos hosszúságú másik kötél volt, amit mondjuk a szmokingom ujjából húztam ki, míg az eredeti kötelet szépen eltüntettem; vagy a zsebembe vagy a szmoking alá dugtam. Azután már mérhették… Azt is szerettem csinálni, hogy az elvágott kötél az eredetinél hosszabb, mondjuk 2 méteresből ötméteres lett. Ilyenkor vagy másik kötelet húztam elő a szmokingujjamból, vagy az előhúzott kiegészítő kötelet ügyesen hozzákapcsoltam az eredeti kötélhez. — De hiszen föl volt húzva a szmokingod ujja! — Véletlenül éppen akkor nem volt se fölhúzva, se föltűrve. Lecsúszott! Ha nem húzok ki belőle semmit, föltűrve marad, ha ki kell húznom belőle valamit, feltűnés nélkül lecsúszik, vagy eleve elfelejtem fel-

tűrni. A lényeg, hogy kerüljük a föltűnést! A néző figyelmét másfelé kell terelni, és ekkor úgy megy minden, mint a karikacsapás.

RODOLFO ÉRDEMES ÉS KIVÁLÓ MŰVÉSZ LESZ 1957 és 1961 között sokat szerepeltem külföldön, és a sikerek híre azért csak elérkezett haza is. De itthon is rengeteget dolgoztam, hiszen például a Latabárbrigád ekkor is járta az országot, és egyénileg is gyakran fölléptem. 1961 márciusának közepén Latyi félrevont és titokzatosan ezt súgta. — Elárulok egy nagy titkot, de esküdj meg, hogy nem szólsz róla senkinek! — Jó, esküszöm — mondtam, és alig bírtam a kíváncsiságommal. — De arról aztán végképp senkinek sem szólhatsz, hogy én árultam el… — Jó, rendben van, Kálmán, de mondd már, ne kínozz! — Szóval megsúgták nekem, hogy „érdemes” leszel! Érdemes művész! Szívből gratulálok, te bű-

vészművész-művészbűvész! Mit szólsz hozzá? Nem is örülsz? Őszintén bevallom, akkor még nem örültem, mert nem hittem el. Érdemes művész én? Egy artista?… Ugyan!… Ez csak valami otromba ugratás lehet, amit vagy Kálmán talált ki, vagy valaki azért csapta be Latyit, mert tudta, hogy visszamondja nekem az álhírt. — Kitől hallottad? — Ezt aztán végképp nem árulhatom el! De azért furcsa ember vagy, még csak nem is örülsz! Hiszen örültem volna, de rettegtem az átveréstől. A művészvilágban állandó az ugratás, ezeken magam is mindig jókat derültem. Ott volt például a sánta, mindig bottal járó Szabolcs Ernő, a kitűnő kabarérendező. Kedves művészbarátai megcsinálták vele azt a tréfát, hogy a botja végéről mindennap lehúzták a gumi védősapkát, majd a fából lefűrészeltek egy-egy centit, és mintha mi sem történt volna, viszszatették a védősapkát. Mintegy tíz nap múlva az öreg Szabolcs így panaszkodott fűnek-fának: — Én nem tudom öregem, valami baj van velem, nem érem el a földet!

A kedves „művészbarátok” meg egymás hátát csapdosva röhögtek rajta. Na nem! Rodolfo nem hagyja magát! Azért persze a lelkem mélyén reménykedtem, de senki sem szólt és a hivatalos meghívó sem érkezett meg, pedig naponta dobogó szívvel nyitottam ki a postaládát. Aztán március 30-án este 11 órakor csöngettek. Egy gyűrött, fölbontott táviratot hoztak, amiben a következő állt: OEROEMMEL EERTESITEM HOGY A NEEPKOEZTAARSASAAG ELNOEKI TANAACSA OENNEK A MAGYAR NEEPKOEZTAARSASAAG EERDEMES MUEVEESZE KITUENTETOE CIMET ADOMAANYOZTA. KEEREM HOGY KITUENTETEESEENEK AATVEETELE VEEGETT AAPRILIS 1-EEN DEELELOETT 1/2 11 OORAKOR A PARLAMENT MUNKAACSY-TERMEEBEN MEGJELENNI SZIVESKEDJEEK. BEJAARAT 1. SZ. KAPU.

= BALASSA LAASZLOO A MINISZTEERIUMI TITKAARSAAG VEZETOEJE + Még mindig nem örültem! Mert ez a távirat gyanúsan későn érkezett, gyűrött és piszkos is volt, a leragasztásánál meg fölnyílt, és a címzését is átírták. Valószínűtlennek tűnt, hogy az illetékesek nem tud-

ják a címem. Ráadásul az átadás időpontja! Április elseje, az áprilisi tréfák és ugratások bolond napja! Á, ez csak beugratás lehet! Március 31-én terepszemlét tartottam, megkerestem és távolról megszemléltem a Parlament 1. számú kapuját. És kinéztem magamnak egy jó búvóhelyet is, ahonnan föltűnés nélkül leshettem ezt a kaput. Eljött a nagy nap! Tízkor ünnepi öltözékben elbújtam a Kossuth Lajos téren, tisztes távolságban a kaputól. Jobbra-balra tekingettem, nem gyülekezneke valahol barátaim abból a célból, hogy jól kiröhögjék a szegény, balek és nagyravágyó Rodolfót, akit a parlamenti őrök éppen szelíd erőszakkal melegebb éghajlatra küldenek. De egyetlen szóba jöhető barátomat sem láttam. Viszont rejtekhelyemről jól megfigyelhettem Mányai Lajost, amint háromnegyed tízkor ahhoz a bizonyos 1. kapuhoz érkezett, fölmutatta a táviratot meg az igazolványát és máris bevonult az ország házába. Tímár József (Kiváló Művész lett akkor) követte őt, majd fölismertem Olthy Magdát is. És akkor végre elhatároztam magam, odamentem az 1. kapuhoz, ahol a legnagyobb tisztelettel fogad-

tak és beengedtek. Kérem, én csak akkor hittem el, hogy érdemes művész leszek, amikor már a Parlament csodás belső lépcsőjén haladtam fölfelé. Abban az épületben, amelyben minden karácsonykor többször is bűvészkedtem a gyerekeknek. Ó de szép is volt! Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke adta át az elismerő oklevelet. 1961-ben a következő művészek lettek „érdemesek”: Domanovszky Endre festőművész, Benkő Gyula, Olthy Magda, Mányai Lajos színművészek, Marton Endre rendező, Vaszy Viktor karmester, Kunffy Lajos festőművész, Kórody András karmester, és ebben a fényes társaságban ott ékeskedett egy artista is: Rodolfo, vagyis polgári nevén Gács Rezső. Tudom, hogy a kitüntető címet személyemben az egész artistaszakma kapta, mégis — ne vegyék szerénytelenségnek — nagyon boldog és büszke voltam. Hiszen engem, a bűvészartistát a legmagasabb állami fórum nyilvánított „művésznek”, méghozzá érdemes „művésznek”. Özönlöttek a gratuláló táviratok. Nem is gondoltam, hogy ennyien szeretnek. Az artisták közül is sokan gratuláltak, ám az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy a szakma fogadtatása nem volt

egyértelmű. Mondhatni „hivatalos artistakörökben”, így a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (MACIVA) vezetőségénél osztatlan fölháborodást keltett. Mert a kitüntető kegy olyan artistát ért, aki nem volt a MACIVA dolgozója. Ott a rengeteg státusban lévő kiváló artista, erre az egyetlen érdemes művész egy szabadúszó, egy maszek artista lett. Jellemző, hogy Balogh igazgató úr két hetet gondolkodott, mire kissé savanyú gratuláló táviratát elküldte. Azért ez tényleg nagy ellentmondás volt. 1962-ben a MACIVA új igazgatója, a kiváló képességű Budai Imre kapacitált is eleget. — Mégsincs ez így jól, Rudi! — mondta. — Egyetlen érdemes művészünk van, és az sem a MACIVA dolgozója. — De Imre, hogy gondolod ezt? — kérdeztem. — A legmagasabb artistafizetés jelenleg háromezer forint. Ezért én eladnám magam testestül-lelkestül a MACIVÁ-nak, oda küldhetnétek, ahova akartok. Lásd be, ennyiért nem köthetem le magam! Ám Budai harcolt az elképzeléseiért. Elintézte Benke Valériánál, az akkori művelődésügyi miniszternél, hogy kiemelt fizetést, havi hatezer forintot kaphassak. Ez akkor rendkívüli fizetésnek számított.

1962. április 1-jén, huszonhárom évi önállóság után léptem be a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz. Kétségkívül Svájcban vagy a Latabár-brigádban a havi fizetésem sokszorosát kereshettem volna meg. Ez akkor egyértelműen rossz bolt volt a számomra. Budai elsősorban azzal győzött meg, hogy figyelmeztetett az idő múlására. — Az idő mindenki fölött eljár. Te is megöregszel egyszer! A fix fizetés akkor is nagyon jól jön majd. És arról végképp ne feledkezz meg, hogy így nyugdíjad is lesz! Természetesen továbbra is vendégszerepeltem külföldön. De a gázsim a vállalatomat illette, én a fizetésemen kívül napidíjat, szállást és útiköltséget kaptam. A kezdeti nagy fizetés később viszonylagosan csökkent, mivel kategória fölötti fizetésemmel a bérfejlesztésekből rendre kimaradtam. Munkabérem kilenc év alatt mindössze ötszáz forinttal emelkedett. 1971-ben, mihelyt elértem a hatvanadik életévemet, nyugdíjba mentem. Attól fogva ismét a szabadúszó artista gondteli, ám jól fizetett életét éltem. Megjegyzem, nyugdíjba vonulásommal mindenki jól

járt. Mert a cirkuszvállalatnál fölszabadult 6500 forint munkabér, és ebből éppen tizenhárom artistának tudták havi ötszáz forinttal emelni a fizetését. 1963-ban megválasztottak az artista-szakszervezet elnökének. Kérem, én sohasem törtem magam ilyen magas társadalmi funkcióért, mint már említettem, világéletemben apolitikus lény voltam. De azért örömmel elvállaltam ezt a nehéz föladatot, és azóta is igyekszem a legjobb képességeim szerint ellátni. Állítom, hogy nem ún. „díszelnök”, hanem tevékeny, az artisták érdekeiért oroszlánként küzdő szakszervezeti aktivista vagyok. De miért éppen a közismerten apolitikus Rodolfót választották erre a funkcióra? — kérdezhetnék teljes joggal. Régi-régi artistaszokás elevenedett itt fel. A cirkuszoknak mindig a bűvész volt a szervezője, az üzletkötője, a kijárója. A bűvész ugye bement az elöljáróságra vagy a tanácshoz, mutatott két-három trükköt, és közben elintézte az ügyes-bajos dolgokat. Bár sokat változott a világ, azért így van ez még ma is. Egy akrobata — akármilyen jó artista — nem mehet be szaltózva Köpeczi vagy Faluvégi elvtárshoz, viszont én bizony, mielőtt kérek valamit az artistáknak, szabályos kis bűvészma-

tinét rögtönzök. Ezzel föloldom a feszültséget és baráti légkört teremtek. A legfőbb szakszervezeti elnöki sikeremnek az új Fővárosi Nagycirkusz fölépítését tekintem. Természetesen a siker nem csak az enyém, hiszen nagyon sokan ügyködtünk e nemes cél érdekében. Nagycirkuszunk állaga 1966-ra úgy leromlott, hogy le kellett bontani. Ideiglenesen a Városligetben sátorcirkuszt állítottak föl, de ebben az artisták szinte embertelen munkakörülmények között dolgoztak. Mármost többfrontos harcot folytattunk az új Nagycirkuszért. Főképp a rendelkezésre álló pénz volt kevés, ezért Négyessy Lajosnéval, a MACIVA párttitkárával valóságos pénzszerző körutakra indultunk. Jól emlékszem például látogatásunkra Köböl Józsefnél, az Országos Tervhivatal Területi és SzociálisKulturális Főosztályának vezetőjénél. Köböl elvtárs igazán nagyon kedves volt. — Foglaljanak helyet! Kávét parancsolnak? Miben segíthetünk, elvtársak? — kérdezte. — Előbb húzzon egy kártyát, Köböl elvtárs! — mondtam. Mutattam egy trükköt. Erre behívatta a titkárnőjét meg még egy kisasszonyt, és elkezdtem bűvészkedni.

Már vagy tíz-tizenöt perce bűvészkedtem, amikor Köböl elvtárs váratlanul fölsóhajtott: — Hajaj! De sok pénzébe fog kerülni ez a kis bűvészelőadás a magyar dolgozó népnek! Mire mint az artista-szakszervezet elnöke rávágtam: — Igaza van, Köböl elvtárs! De amire kérem a pénzt, az a Fővárosi Nagycirkusz, és nem az enyém lesz, hanem a magyar dolgozó népé. Az új Nagycirkuszt a Középülettervező Vállalat tervezte. Kezdetben csak átépítésre gondoltak, és az új épületbe is betervezték azokat a nézőtéren éktelenkedő vasoszlopokat, amelyek a régi kupolát tartották, és rémesen zavarták a rálátást a porondra. De addig erősködtünk, amíg az oszlopokat kihagyták a tervből. A Középületépítő Vállalat 1968-ra ígérte az új Fővárosi Nagycirkusz fölépítését. Az építkezések azonban a hatvanas években is rétestésztaként húzódtak, hol anyaghiányra, hol munkaerőhiányra hivatkoztak. Szakszervezetünk állandó küzdelmet folytatott az építkezés gyorsításáért. Még a Művészeti Szakszervezetek Országos Kongresszusán is fölszólaltam.

Előre megírt beszédemet letettem és fejből beszéltem, a szívemből szóltam. Az új Fővárosi Nagycirkuszt 1971. január 12-én nyitottuk meg. A megnyitóünnepségen a szakszervezet nevében én vettem át Malonyai Dezsőtől, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főigazgatójától a Nagycirkusz díszes kulcsát — aranyozott furnérból készült —, majd átadtam kedves kolléganőmnek, Eötvös Mariskának, akarom mondani Eötvös Gáborné elvtársnőnek, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójának. A nyitóműsorban is fölléptem. Kicsit úgy éreztem, hogy hatvanadik születésnapomra kaptam ezt a szép új cirkuszt, de bevallom, a cirkusznak jobban örültem, mint a születésnapnak. Az új Nagycirkusz csodálatosan sikerült. Az artisták kiharcolták maguknak a Nemzeti Színházukat. Az ÉLET ÉS IRODALOM 1971. február 6-i számában BÁTKI B. MIHÁLY cikket írt AZ ÚJ CIRKUSZ-ról. íme ebből egy részlet, melyben érzékletesen fogalmazza meg a cirkuszművészet lényegét: A cirkusz — negyven év ide, öt évig tartó cirkuszépítés oda — nem sokat változott. Változtak a ruhák, mert változott a divat,

változtak a kellékek, mert fejlődött a technika, de a cirkusz nem változott. Lényege most is az a kegyes csalás, amivel könnyűnek láttatja a dupla szaltót, a kézen állást a lengőhintán, a vállra vett száznyolcvan kilós oroszlánt; mindazt, ami nemcsak nehéz, de a néző számára — ilyen könnyedén — egyszerűen lehetetlen. Izzadva, erőlködve, zihálva esetleg meg tudná csinálni, megpróbálhatná, de tudja, hogy úgysincs értelme. Tehát hátradől a székben és csodálkozik. Világa és a porond világa között fényévekben mérhető a távolság, s mert ilyen meszsze vannak egymástól, az sem számít sokat, hogy hány fényévnyire. A néző ugyanis éppen a minap tört össze egy halom tányért a mosogatásnál: számára már az is fantasztikus lenne, ha a 2 METROFF csak két tányért egyensúlyozna egy hosszú pózna tetején. És ha nem kettőt, hanem nyolcat: hát istenem. Biztosan csak azért nem többet, mert ennyi maradt a szervizből. RODOLFO is bebizonyította, hogy nemcsak a televízióban, de a porondon is az

összecsomózott kendők, tojások és gyűrűk nagy varázslója, és még azt is nyugodtan kijelentheti, hogy Vigyázat, csalok! — úgysem hiszi el senki. Az új Nagycirkusz nyitóműsora fantasztikus siker volt. Ide jegyzem a sikerben azonos arányban részesedő artisták nevét. Tehát a már említett 2 Metroff egyensúlyozókon és rajtam kívül Simon Tibor, a 3 Ócsai, a 3 Hunfi, a 4 Syrius, a 4 Dunai, a 10 Váradi (akrobaták), a 6 Richter elefántokkal, a 2 Donnert kecses paripákkal, Komlós Sándor oroszlánokkal és a 3 Eötvös (zenebohócok). Persze az artista-szakszervezet elnöke nem csak ilyen, mondhatni országos jelentőségű ügyekben tevékenykedik. Kisebb, de az artisták számára alapvetően fontos feladatai is vannak. Erről is elmesélek két példát: Hivatalos helyen sokáig nagyon ellenezték, hogy az artisták nagyméretű nyugati autókat hozzanak be magukkal. Borsos vámokkal sújtották őket. Aztán fölkerestem a megfelelő vezetőket, és megmagyaráztam nekik, hogy az artista nem luxusból hoz be nagy személyautót, nem a sok benzint akarja fogyasztani,

az erős autó vándoréletének alapvető föltétele és egyben munkaeszköz is, hiszen ezzel vontatja a lakókocsiját. És a lakókocsit nem kempingezésre használja, hónapokig él benne, esetleg családostul az egész életét ebben tölti, ezt a nagy kocsit kis teljesítményű autóval nem tudná vontatni. Nagy izgalmat keltett az artistaszakmában a státusok esetleges megszüntetése is. A színházaknál tényleg megszüntették a státusokat, és helyettük a szerződéses rendszert vezették be. Ettől főképp az idős artisták féltek nagyon. Az artista-szakszervezet nevében én is részt vettem a tárgyaláson. Fölálltam, és a következőket mondtam: — Kérem ebből a rendeletből az artistákat kivenni! Mert sok színház létezik, a színművész tehát ide-oda szerződhet, de az artistának csak egyetlen cirkuszvállalata van, ha innen elküldik, állás nélkül marad. És kérem: engedélyezték a nagy személyautók behozatalát, és megmaradt a státus is.

Ma is az artista-szakszervezet elnöke vagyok. Szabálytalanul, hiszen nyugdíjas nem láthatja el ezt a társadalmi funkciót. Én meg már tizenöt éve a nyugdíjasok kenyerét eszem. De az artisták ragaszkodnak hozzám, és ez nagyon jólesik, el is látom a föladatomat, amíg bírom. Ma is sokat fáradozom az öreg, beteg vagy balesetet szenvedett artisták segélyezésén.

1971-ben a művészeti díjak átadása után bűvészkedem Fock Jenő miniszterelnöknek

De megint előre siettem! 1971. április 4-e alkalmából Kiváló Művész címmel tüntettek ki. Ismét először a magyar artisták közül. Most már nem féltem ugratástól, majdhogynem rutinosan vonultam be a Parlamentbe, és vettem át Losonczi Páltól, az Elnöki Tanács elnökétől Csorba Géza szobrászművész, Fülöp Viktor balettművész, Holló László festőművész, Kun Zsuzsa és Lakatos Gabriella balettművészek, Lukács Pál brácsaművész és Ruttkai Éva színművész társaságában a magas kitüntetést. Sőt, az ünnepélyes aktust követő fogadáson előkaptam a kártyát és a gyűszűket, és bűvészkedtem kicsit Fock Jenő miniszterelnöknek, aki megállt mellettem beszélgetni. Ami azt illeti, a miniszterelnököt olyan kártyatrükkökkel csaptam be, amivel Kovács János amatőr bűvészt nem tudtam volna átverni. Hát nem csodálatos ez? A jó humorú Fock Jenő, akinek akkoriban az új gazdasági mechanizmus bevezetése miatt nem kevés gondja lehetett, búcsúzóul ezt mondta:

— Szerencsés ember Ön, csak azt mondja: „Figyeljenek a kezemre, mert csalok!”, és erre nagy tapsot kap. Ha én is ezt mondanám, hát nem tudom, mit csinálnának velem…

Major Tamással az 1971-es parlamenti fogadáson

A PENDLIKIRÁLY SAJTÓSZEMLÉJE E szűkös terjedelmű visszaemlékezésben mit emeljek még ki harminc év rengeteg hazai élménye közül? Hazai népszerűségemet talán jól szemlélteti, hogy a hatvanas évektől kezdődően a Rodolfo név a bűvészet, az „ügyesség” vagy a „csalás” egyfajta szinonimájává vált, létrejött a „rodolfói” jelző, és a lapokban művésznevem egyre gyakrabban szerepelt a különféle stílusfordulatokban. Az újságírók különösen a hentesek bámulatos produkcióit hasonlították gyakran Rodolfóhoz. Íme egy részlet a NÉPSZAVA 1962. szeptember 2-i számában megjelent ZSÁKBAMARHA című cikkből. A fortélyos hentes: A marhahús szeletek közé pedig — amelyért „színtiszta húsárat” fizet a vevő — Rodolfónak is dicsőségére váló bűvészkedéssel csomagol tekintélyes faggyúdarabokat. Az ESTI HÍRLAP 1965. május 24-i számában Aczél Kovách Tamás ugyanezt a témát más nézőpontból vizsgálta:

Hamarosan megszűnhet a hentesek Rodolfót megszégyenítő bűvészkedése a számokkal. Az új mérleg a súlyon kívül az árat is mutatja… Ó, jámbor együgyűség! Ma már tapasztalatból tudjuk, hogy hányféle módon lehet kijátszani ezt a csodamérleget. Ebben az országban sok Rodolfo él, és a találékonyságuk valóban nem mindennapi… Kürti András a LUDAS MATYI 1969. január 30-i számában kacagtatóan írja le a vevő és a hentes elkeseredett párbaját. És persze, ebben is előkerülök: A hentes ugyanis közben rodolfói ügyességgel fordította meg és hajtotta ketté az oldalast. Persze nem csak a tisztes hentes-mészáros céhnek jutott ki Rodolfóból. Az ESTI HÍRLAP 1967. július 18-i számában r. i. újságíró beszámolt arról, hogy az Emke aluljáróban a cigarettaautomata 1 forint 60 fillér helyett neki csak 60 fillért adott vissza. Cikkét a következőképpen fejezte be: A forint eltűnt. Hová? Talán Rodolfo legújabb mutatványa ez. Rodolfo mindig fi-

gyelmezteti a nézőket: Vigyázat! Csalok! Ez történt és történik itt is. És ehhez mit szólnak? A NÉPSZAVA 1967. augusztus 11-i számában H. M. beszámol arról, hogy fölszólaltam a Művészeti Szakszervezetek VI. Kongresszusán, és sürgettem az új Nagycirkusz építését. Természetesen a megtisztelő stílusfordulat ebből a cikkből sem hiányzik: Rodolfo csodálatos bűvészmutatványaira és trükkjeire éppen a cirkuszépítés során lenne a legnagyobb szükség. Nyulak, galambok, színes kendők után helyes lesz, ha betonacélra profilírozza át magát. Az ESTI HÍRLAP 1969. január 6-i számában is megjelent egy díszdarab. Ebből kiderül, hogy a Budapesti Közlekedési Vállalatnál is emlegetik Rodolfót: Képzőbűvészet címszó alatt nem Rodolfo mester közismert műsorát emlegetik a BKV-nál, hanem azoknak a mutatványait, akik fáradságos, de primitív munkával próbálnak éves bérletszelvényeket rajzolni, — hiába.

Hogy mik vannak? Kis sajtószemlémet a NŐK LAPJA 1985. október 5-i számában megjelent MINÉL – ANNÁL című cikk részletével fejezem be. Híven tükrözi, hogy a stílusfordulat mintegy huszonöt év alatt a magyar nyelv szerves részévé vált, és ez számomra nagyon hízelgő: Mind több követője akad a csodálatos trükkökben utolérhetetlen Rodolfónak, de elhagyják ismert és népszerű mondását a „Vigyázat, csalok”-at. Csak az elmúlt héten számos kiváló tanítványával találkoztam. Hadd szóljak elismeréssel arról az ábrándos szemű fiatal lányról, aki a kért és kifizetett nyolc rétes helyett csupán hatot csomagolt be bravúros ügyességgel. Biztosan meglepetést akart szerezni nekem. Sikerült… Szólhatok továbbá arról a középkorú pénztárosnőről, aki a villámot is megszelídítő gyorsasággal 150 forint helyett csupán 100at számolt vissza elém. Megbocsátható hiúságból nem akart szemüveget fölvenni, és így rosszul látott szegényke.

Most három nem szokványos föllépésemről mesélek. A Kamara Varieté 1961 szeptemberében mutatta be az „Amikor Pest mesélni kezd” című műsorát. A premier napján délelőtt 11-kor derült ki, hogy Bellák Miklós általam ismeretlen okokból nem konferálhat. A műsorban én is szerepeltem. Megbíztak, hogy konferáljam én a műsort. Ne csináljak mást, csak jelentsem be a műsorszámokat, mondjuk így: — Most a három Bubernyák vagy a két Izé következik! — ezzel hajoljak meg és távozzam a függöny elől. Nem oda Buda! Ezt Rodolfo, akkor még csak érdemes művész nem vállalhatja. Majd konferálok én a magam módján! Persze roppant kevés idő állt rendelkezésemre, hiszen a premiert délután ötkor tartottuk. De azért sikerült kitalálnom valamit. Eljátszottam az ügyetlen bűvészt! A premieren kimentem a függöny elé konferálni, mondhatom, nem kis meglepetést keltettem, hiszen a közönség nem engem várt, és mondókámat a következőképpen kezdtem: — Hölgyeim és uraim! A konferanszié ki szokott állni ide. Elmesél egy viccet és erről eszébe jut a

következő produkció. Én — mint bizonyára tudják — bűvész vagyok. Játsszuk azt, hogy mindig csinálok egy trükköt és erről eszembe jut majd a következő szám. Ezzel elővettem egy selyemkendőt. — Tetszik látni, itt ezt a selyemkendőt. Beteszem ide a bal kezembe, összezárom a kezem, háromig számolok és eltűnik a kendő. Egy, kettő, hááárom! Kinyitom a bal kezem, de a kendő nem tűnt el. — Jaj, bocsánat! Elfelejtettem, hogy a kendőt Bécsben vettem, ennek németül kell számolni. Ein, zwei, dreiiii! Csakhogy a kendő most sem tűnt el. — Lehet, hogy Londonban vettem. És csak angolul ért. One, two, threeee! Ám a fránya kendő csak nem tűnt el! Nem volt mit tenni, bánatosan így szóltam: — Nem tudom, miért nem működik, most kimegyek és kipróbálom, addig nézzék meg a nyitótréfát, játsszák: Sebestyén Zoltán, Mándi Nagy István, Hódusz Gizella, Schrőder Kinga, Szölgyémi Ági és Tárkányi Baby, utána majd megmondom önöknek, mi volt a hiba oka. Ezzel bánatosan széttártam a kezem, és persze eltűnt belőle a kendő.

Szó, ami szó, az ügyetlenül bűvészkedő konferansziénak akkora sikere volt, hogy a következő három hónapban végig én vezettem a műsort. Decemberben megsokasodik a bűvészek tennivalója. Mikulás, karácsony és szilveszter, győzzünk odaérni a sok szereplésre. 1968-ban szilveszterkor Budapesten én voltam a „pendlikirály”, vagyis nekem sikerült a legtöbb alkalmi műsorban föllépnem. Egyetlen este és éjszaka tizenhétszer álltam közönség elé. Este nyolckor kezdtem a Citadellában, itt mindjárt öt föllépést abszolváltam különböző nemzetiségű csoportok előtt. A Royal Szállóban kétszer, a Gundel Étteremben kétszer, azután a New York Kávéházban, a Zeneakadémián és az isten tudja, még hol mindenütt szerepeltem. Hajnali fél négykor hullafáradtan érkeztem legutolsó haknim színhelyére, a Belvárosi Kávéházba. A vezető — régi barátom — így fogadott: — Rudikám! Te hülye vagy! Ilyenkor akarsz hangulatot csinálni? Már a cigányzene megy, a vendégek egy része fáradt, mások énekelnek, a társaság lassan széledez… — Bízd csak rám, lesz itt hangulat mindjárt!

Azzal rákezdtem. Loptam is nyakkendőt, órát, nadrágtartót. De a legnagyobb sikert azzal arattam, hogy kiloptam egy jól öltözött külföldi úr zsebéből a Belvárosi Kávéház cégjelzéses ezüst kávéskanalát, amit emléknek tulajdonított el. Lett erre nagy nevetés. A produkció után a következőt mondtam üzletvezető barátomnak: — Látod-látod! Az a te hibád, hogy kishitű vagy. Mert lehet, hogy hülye vagyok, de sikert azért még tudok csinálni! Ha már a szilveszter szóba került, egy másik szilveszteri emlékemet is elmesélem. 1973 szilveszterén igen előkelő helyen léptem fel, a Magyar Állami Operaházban, Rossini A sevillai borbély című operájában. Mit keres egy bűvész az operában? Őszintén szólva, nem sokat! Szimpla ORI-gázsit kaptam csak, mintha mondjuk üzemi kultúrteremben léptem volna föl. Persze ez lényegtelen. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy Mikó András főrendező rám gondolt. Tudniillik A sevillai borbélyban van egy éneklecke jelenet, amelyhez minden szilveszterkor más-más vendégművészt hívnak meg. Ez mintegy az Operaház meglepetése a hűséges operarajongóknak. Nos, 1973-ban Rodolfo volt ez a meglepetés.

A színpadon Melis György (Figaro), Ágay Karola (Rosina), Korondy György (Almaviva) és Bordás György (Bartolo). Korondy–Almaviva a zongoránál mint „álénekmester” tanítja Ágay–Rosinát. Csakhogy Ágay hirtelen megszólal: — Nem tudok énekelni! Ellopták a hangomat! De ki lophatta el? Erre a mindentudó Melis–Figaro rávágta: — Talán Rodolfo! Jöjjön csak be Rodolfo mester! Pontosan húsz percig bűvészkedtem az Opera megszentelt csarnokában. Volt ott minden: nagy nevetés, nézőket hívtam föl a zenekari árkot átívelő hídon keresztül a színpadra, sőt még Melist, a nagy nevettetőt is bevontam. Húsz perc elteltével ezt mondtam Ágay Karolának: — Most visszavarázsolom a hangját! Énekeljen tovább! Ezzel meghajoltam, búcsút intettem, és az operarajongók dörgő tapsviharától kísérve kirobogtam a színpadról. A művészbejáró előtt begyújtott motorral várt a taxi, mert rohantam tovább pendlizni. Ahogy a „pendlikirályhoz” illik.

CHA-MI ÉS CHO-CHO Miről meséljek még? Akik jól ismernek, bizonyára csodálkoznának, ha visszaemlékezéseimben nem ejtenék szót a kutyáimról. Bevallom, nagy kutyabarát vagyok. Lakásunk főhelyén két ezüstkeretes fénykép található, Cha-Mi (Csámi) és Cho-Cho (Csocsó) tekint rám ezekről a fényképekről, az én két szépséges pekingi palotakutyám. Sajnos, már csak fényképről gyönyörködhetek bennük… Képzeljék el a következő jelenetet: 1964 tavaszán Rodolfo egy csillogó szemű, néhány hónapos kiskutyát sétáltat a Kálmán utcában. Időnként letesz egy újságpapírt az aszfaltra és reménykedve a kutyára néz, ó bárcsak végezné már el az éppen esedékes dolgát. A kis szőrpacni végre megszánja az érdemes művészt, mire Rodolfo a nyomokat az újságpapírral együtt a kukába továbbítja. A járókelők helyeslően bólogatnak: — Milyen pedáns ember ez a Rodolfo, gondot fordít a köztisztaságra is! Óriási tévedés! A fenét voltam pedáns. Cha-Mi csak a papírra volt hajlandó! De kezdjük az elején!

1963 nyarán a Szovjetunióban, Szocsiban dolgoztunk. Velem volt Olga és Jutka is. Egy műsorban léptem föl Milajevvel, a kiváló szovjet artistával, aki állandóan magával hozta a cirkuszba két pekingi palotakutyáját, Krosát és Knopát. Olgának nagyon

Cha-Mi a keksz „eltüntetésére” vár…

megtetszett ez a csöppnyi kutyafajta. — Látod, apukám — mondta vágyakozva —, ha ilyen kutyát szereznél, hát azt beengedném a lakásba! Mivel évek óta vágytam kutyára, és Jutka is rágta a fülemet, a tettek mezejére léptem. Mihelyt hazaérkeztünk, fölkerestem Budapesten néhány ebtenyésztőt, és megszemléltem a kínálatot. Ez a kutyafajta akkor még szinte ismeretlen volt Magyarországon, csak néhány darab volt belőlük egy tenyésztőnél. De végül is hosszas kutatás után rátaláltam Cha-Mi-ra. A hathetes, kisfiú kutyával azonnal kölcsönösen megszerettük egymást. Cha-Mi télen érkezett hozzánk, és bizony nehéz volt szobatisztaságra szoktatnunk. Végül a fürdőszobában rendszeresítettünk a számára újságpapírt, erre szépen rá is szokott. Tavasszal viszem ki az utcára sétálni, hát az istennek sem végez, viszont kétségbeesetten húzza a pórázt: haza akar menni. Fölérünk a lakásba, rohan az újságpapírhoz. Ebből éles elmével azonnal rájöttem, hogy ha az utcán akarok elérni valamit, le kell tennem az újságpapírt a flaszterre. Ennyit a pedánsságomról…

Cha-Mi gyönyörű volt. Még kutyakiállításon is részt vett, és megkapta a CACIB-díjat, a zsűri mintának mutogatta. Oklevelet is nyert, amelyben tanúsították, hogy ezentúl jogosult a Hungarian Champion Mumi Cha-Mi név használatára. De Cha-Mi nemcsak szép, de igazi karakter is volt. Az embereket imádta, viszont a többi állatot ki nem állhatta. Főképp a többi kutyát gyűlölte, talán mert nálánál szinte mind nagyobbra nőttek. A kiállításon rendkívül idegesnek bizonyult. Magas fejhangon ugatott még a legbarátságosabban közeledő ebekre is. Karakterének lényeges vonását a sértődékenység alkotta. Ha valamiért megfeddtük vagy akár csak kevéssé kedvesen szóltunk hozzá, Cha-Mi megsértődött, hátat fordított és könnyezett. A boxereket különösen utálta. Ugyanis a házban az egyik lakó kis boxerkölyköt vásárolt, és Olga — karjában a már egyéves Cha-Mi-val — meglátogatta az új lakótársat. A hathetes kis boxer valóban nagyon aranyos volt, és Olga megsimogatta, szeretgette. A féltékeny Cha-Mi megsértődött, dühödten ugatott, parányi fogait csattogtatta, csöppnyi farkát támadóan föltartotta. Olga menekülésszerűen távozott vele és alig győzte megvigasztalni.

Mármost néhány hónap múlva Károlyi Mihályné kutyakedvelő művészek közreműködésével, „101 kutya” címmel az Állatvédő Egyesület javára előadást rendezett az Erkel Színházban. A művészeket megkérték, hogy hozzák magukkal a kutyájukat is. ChaMi-val mi is megjelentünk. A színfalak mögött Cha-Mi — szokás szerint — fölöttébb visszahúzódóan viselkedett. De aztán hirtelen megvadult. Megérkezett ugyanis Felföldy Anikó művésznő operettprimadonnai mosollyal és egy hatalmas boxerrel fölfegyverkezve. Cha-Mi nem tétovázott! Bár a nagy boxernek alig ért a térdéig, nekirontott, és megharapta a lábát. Szerencsére a boxer amilyen nagy, olyan gyáva is volt. Elinalt a színhelyről, s maga után húzta Felföldy Anikót is, aki azért még odasziszegte nekem: — Rudi! Vigye innen ezt a vérebet! Ez a kis kutya, aki minden négylábútól félt, olyan mérhetetlenül féltékeny volt a szeretetünkre, hogy ellenszenvét kiterjesztette az egész boxerfajtára. És élete végéig, ha boxert látott, azonnal támadott. Egy alkalommal a Balatonnál léptem föl, és a televízió egyenesben közvetítette a műsort. Olga a karosszékben nézte a tévét, Cha-Mi meg a sarokban szunyókált. Ám amikor föltűntem a képernyőn és

hangosan köszöntem, Cha-Mi — Olga elbeszélése szerint — előügetett, leült a képernyő elé és meredten nézte a produkciómat, majd amikor elköszöntem, kiment az előszobába és nagy-nagy türelemmel az ajtónál várta a gazdit. Olga reggel mindig korán kelt, és a leggyakrabban Cha-Mi-t használta „ébresztőórának”. — Cha-Mi eredj be, keltsd föl a Jutkát! És a kiskutyám beszaladt Jutka szobájába, fölugrott az ágyára, megnyalta Jutka arcát, s addig fészkelődött, amíg lányom fölkelt. — Cha-Mi, most menj, és keltsd föl a gazdit! Erre bedöcögött a mi szobánkba, és nem ismert kegyelmet, addig döfködött az orrával, amíg kikászálódtam én is. 1965-ben Cha-Mi élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a kutyahölgyek iránt. Kutyatenyésztő barátaink tanácsára feleséget vásároltunk neki, a Cho-Cho-t. Cho-Cho szépsége Cha-Mi-ét meg sem közelítete. Világos szőrét hullatta, szeme állandóan csipázott, nem volt se okos, se karakter, de végtelenül kedves, szeretetreméltó és simulékony természet szorult belé. Ami meg az udvarlókat illeti. Hát istenem! ChoCho úgy viselkedett, mint egy kacér, ám hideg nő, aki

minden férfit magába bolondít, de amikor konkrétumra kerülne sor, jégcsappá válik. Cho-Cho a kutyaudvarlás döntő szakaszában általában a szekrény alá bújt. De a pároztatás mégis inkább Cha-Mi miatt nem sikerült. Finoman fogalmazva, Cha-Mi-nak nem voltak sikerei a nőknél. Mindenütt próbálkozott szegénykém, csak ott nem, ahol kell. Két kiskutyánk tíz évig békében, barátságban, a legteljesebb egyetértésben élt együtt, plátói érzelmekkel imádták egymást, mégis mindketten szűzen fejezték be az életüket. Ez a szaporodásképtelenség a biológusok szerint a pekingi palotakutya-fajtánál sokszor előfordul, és elsősorban a beltenyésztésből adódik. Egyszerűen arról van szó, hogy nagyon ritka fajta, így leggyakrabban közel-rokon kutyákat pároztatnak, ezáltal romlik az állomány, és ennek a hatása különböző betegségekben vagy éppen szaporodásképtelenségben jelentkezhet. Ezt Krónikás barátom magyarázta el, aki eredeti szakmáját tekintve biológus. Magyarázatában lehet valami, mert kutyáim sokat betegeskedtek. Cha-Mi tizenkét éves korában szívbajban halt meg. Utolsó éveiben sokat szenvedett, gyakran rohantam vele a Lehel úti állatkórházba. Szívrohamai engem is

úgy megráztak, hogy miközben Cha-Mi-t kezelték, engem meg dr. Gloviczky injekciózott a váróban. Cho-Cho négy évvel élte túl Cha-Mi-t, tizennégy éves korában pusztult el. Ő is sokat betegeskedett, még operálták is, de sohasem gyógyult meg teljesen. Cha-Mi elvesztését még valahogyan elviseltük, mert ott maradt nekünk a gyámoltalan Cho-Cho, aki ezután minden szeretetünket élvezte. Hanem amikor 1979 augusztusában Cho-Cho is otthagyott minket, nagyon megsirattuk, mert teljesen kutya nélkül maradtunk. 1979. szeptember 1-jén, a házassági évfordulónkra Gálvölgyi János vejem egy tüneményes kis spániellel állított be. Ajándéknak hozta ezt a gyönyörű „pótkutyát”. De nekünk nem kellett pótkutya. Egymásra néztünk Olgával, és szinte egyszerre mondtuk: — Jánoskám! Az istenre kérünk, vidd innen ezt a kiskutyát! Nem akarjuk megszeretni! Talán nem akartunk hűtlenek lenni Cha-Mi és ChoCho emlékéhez! De az is igaz, hogy hetven felé már egyre nehezebben megy a kutyasétáltatás…

AZ UTOLSÓ FÖLLÉPÉS 1976-ban éppen a szokásos svájci vendégszereplésről tértem vissza, és már a pályaudvaron föltűnt Olga zavart viselkedése. Amikor hazaértünk, sírva fakadt és elárulta, hogy holnap temetik Ádi bátyámat. Szegény bátyám mindössze 68 évet élt. Szívinfarktus végzett vele. Halála mélyen megrázott, mert nagyon szerettem. S mert a halott mellett mindig egy kicsit magunkat is siratjuk. Rá kellett döbbennem, hogy abból a Nagyfuvaros utcából elindult hajdani családból már csak én maradtam az élők sorában, hogy most már előbb vagy utóbb én következem. Akkor határoztam el, hogy többé nem vállalok külföldi szereplést. Miért törjem magam? Miért kínlódjak egyedül, hónapokig a szeretteimtől távol, ha már az én időm is kimérték valahol? Inkább családom körében boldogan élek, amíg élek, és a föllépéseimet csak itthonra korlátozom. Ezt a fogadalmamat mindössze egyszer szegtem meg: a Korona Pódiummal öt napot töltöttem az NSZK-ban, de nem egyedül, hanem kedves művészbarátok társaságában.

A bűvész elismert művész. Az Intercontinental Szálloda baráti körének művésztagjaival (balról: Kállai Ferenc, Haumann Péter, Avar István és Rodolfo)

Még mintegy tíz évig, hetvenöt éves koromig, lényegében csak itthon szerepeltem. A külső szemlélő talán úgy láthatta, hogy Rodolfón nem fog a kor. Pedig bevallom, egyre nehezebben játszottam a snájdig angol bajuszos, mindig nett, jól szabott szmokingban tündöklő és lenyűgöző svádájú beszélő bűvész szerepét. Mert bár a bűvészkedés, a trükkök, a

színpadi szereplés ugyanúgy vonzott — és vonz ma is —, mint ifjúkoromban, sajnos sokasodtak a fenyegető jelek. A kondíciómat mindig tudatosan őriztem. Ifjúkoromban sokat úsztam, de megpróbálkoztam a cselgánccsal és az ökölvívással is. Az úszás szeretete késő öregségemig elkísért. Sohasem híztam el, ránézésre ma is jól tartom magam, de ez azért sajnos csak a látszat. A vérnyomásommal mindig voltak problémáim. Persze a vérnyomást gyógyszerekkel a kívánt szintre lehet állítani, s bizony a föllépések előtt egyre gyakrabban szorultam a gyógyszerek segítségére. A beszélő bűvésznek nemcsak a keze gyors, de az eszének is úgy kell vágnia, mint a borotvának, s a nyelvének meg olykor motollaként kell peregnie. Az öregkorra általánosan jellemző érelmeszesedés következtében a kezem lassult, a nyelvem időnként meg-megbotlott, olykor memóriazavaraim is támadtak, ám hatalmas rutinommal mindig minden fizikai nehézséget legyőztem, senki nem vette észre a pillanatnyi megingást. Csak saját magam… 1986. január 13-án még fölléptem a Mikroszkóp Színpadon egy, a szakszervezeti aktivisták számára rendezett gálaműsorban. Produkciómról

videofölvétel is készült. Azóta százszor is megnéztem ezt, és állíthatom, hogy a produkcióm nagyon mutatós, és nem lehet észrevenni rajta a hetvenötödik évében járó bűvész kínlódását. Mert kínlódtam! A jól begyakorolt automatikus kézmozgások egy részét nem reflexesen, hanem iszonyú erőfeszítéssel akaratlagosan csináltam, éreztem, hogy nem vagyok elég gyors, ezért ahol lehetett, egyszerűsítettem a trükköket. De ami a legaggasztóbb volt: örültem, amikor befejeztem. És nagyon elfáradtam. De még mindig nem adtam föl! 1986. február 2-án produkció közben rosszul lettem. Valahol Budapesten vasárnapi gyermekelőadás volt, egészen kicsiknek. Éppen ötforintosokat varázsoltam elő egy kisdobos orrából, amikor váratlanul elsötétült előttem a világ. Olga elbeszélése szerint csak álltam ott, kezemben a pezsgősvödörrel, nem beszéltem, valahova messzire néztem, és a gyerekek csodálkozva bámultak Rodolfo bácsira, aki percekig ott is volt közöttük, meg nem is volt ott, aztán hirtelen elmúlt a kábulat, és befejeztem a produkciómat. Csak kezeim iszonyú remegése emlékeztetett a baljós eseményre. És ez a remegés nem akart elmúlni.

Néhány nap múlva már kórházban voltam. Egy hónapig kezeltek. Engem csak az érdekelt, hogy mikor léphetek föl megint. A főorvos úr szinte követelő kérdésemre az első héten még ezt válaszolta: — Ó! Hát kicsit csökkenteni kell majd a föllépései számát! A második héten már így módosította a véleményét: — Mondjuk hetente egyszer talán még bűvészkedhet! A harmadik héten: — Azért havonta esetleg egy nyilvános szereplést még vállalhat! Ám a búcsúzáskor, amikor a zárójelentést átadta, már ezt kötötte a lelkemre: — Művész úr! A saját érdekében egyelőre tilos föllépnie. A föllépésekkel járó izgalom végzetes lehet. Meg kell tiltanom, és tartózkodjon az egyéb izgalmaktól is! Azóta csendesen élek, rendezgetem a rekvizitjeimet, olvasom a bűvészkönyveimet, naponta új meg új trükköket találok ki és gyakorolok be, új bűvészreceptkönyvet készítettem elő, és persze

összegyűjtöttem az anyagot ehhez a könyvhöz is… A szakszervezeti föladataimat is ellátom. Vizsgabizottsági elnökként részt veszek az Artistaképző Intézet vizsgáin. Vagyis, van dolgom elég. Mondhatni: aktív nyugdíjas vagyok… De a reflektorfény, az nagyon hiányzik!

Az utolsó fellépés

— Mire vagy a legbüszkébb az életedben? — Ki kell ábrándítsalak. Én nem vagyok büszke. Mire legyek büszke? Hogy leloptam a francia Rodolfo nyakkendőjét? De komolyra fordítva a szót, talán mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy szándékosan rosszat senkinek sem tettem. — Miért? — Mert hívő vagyok. — És akik neked rosszat tettek? — Azoknak megbocsátok. — Miért vagy ilyen megbocsátó? — Hogyan mondjam ezt el? Nem tudok haragot tartani. Nem tudom gyűlölni az embereket, mert láttam milyen az, amikor engem gyűlölnek olyanok, akiket nem bántottam. Semmiért gyűlöltek, csak mert más vallásban születtem… — És ha valaki csak úgy ok nélkül megütne, akkor odatartanád neki a másik orcád is? — Dehogy! Visszaütnék! De nem haragudnék, csak nem maradnék az adósa. Lekvittelném… — Jó embernek tartod magad? — Nem! Csak embernek. — Térjünk vissza a büszkeségre. Szerintem sok mindenre büszke lehetnél. Például az artistatársada-

lom elismertetésében játszott alapvető tevékenységedre. Magyarországon a köztudatban az artistaság valaha a művészetek perifériáján helyezkedett el, ma sokkal jobban elismerik. Te törted át először az „artista” és a „művész” közötti falat, te lettél először a magyar artisták közül érdemes művész, te vagy az egyetlen kiváló művész artista, a fél világon ismernek és szeretnek, könyveket írtál… Én soroljam? — Csak tettem a dolgom! Ami az artisták társadalmi státusát illeti, hát annak a javulásában tényleg van némi részem. A harmincas években a mulatók világában szinte mindenki artistának számított. A kávéházi énekesek, a konzumnők vagy a parketttáncosok éppúgy artisták voltak, mint a porondon szívüket-lelküket kitevő cirkuszművészek. Mi kirostáltuk a szakmát! Kevesebben lettünk, talán négyszázan, de ez a négyszáz valóban artista is! És ne csak az én kitüntetéseimről essék szó! A magyar artisták tizenhárom Jászai-díjat, négy érdemes művész és — hát ami igaz, az igaz — egyelőre egyetlen kiváló művész címet kaptak. — Mennyiben tartod a bűvészetet művészetnek? — Nehéz erre válaszolni. A művész valamiféle esztétikai élvezetet szerez. A színpadi művész — ha

valóban művész —, érzelmi hatást kelt, katarzist vált ki. A néző lelkében pendít meg különböző húrokat, elgondolkodtat, megríkat vagy megnevettet, vidámabbá vagy szomorúbbá tesz, elcsodálkoztat és még sorolhatnám. Már mondtam, most csak megismétlem: én a bűvészt leginkább a hangszeres művészhez hasonlítanám. Nézem a tévében a nyolcvan fölötti Vladimir Horovitz-ot, amint briliáns technikával Chopin-szonátát játszik és katartikus hatást vált ki a hallgatóiból. Én a kendőimen, gyűszűimen, kártyacsomagjaimon, rekvizitjeimen, de főképp ügyes kezeimen játszom el a magam szonátáit. És talán boldogabbá, vidámabbá teszem a nézőimet. Rodolfóra teljes joggal mindenki a NAGY MÁGUS címkéjét aggatja. Ez nagyon hízelgő. De én még egy címkét is szívesen magamra aggatnék. Gyermekkoromban Jancsi bohóc szerettem volna lenni. Bohóc ugyan nem lettem, de vidám beszélő bűvészként rengeteg embert megnevettettem. Tehát örülnék, ha az emlékezet nemcsak mint mágust, de mint NEVETTETŐ-t is megőrizne. Bűvész létemre büszkén odaállnék a nagy nevettetők, a Jancsi bohóc, a két Latabár, Deddy és Stefi mellé. — Mit szeretnél még elérni az életben?

— Semmit! Illetve egészséges szeretnék lenni. Vagy — ne kívánjunk túl sokat — ne legyek nagyon beteg… — Mást nem? — De! Szeretnék még föllépni. És mindent megteszek ezért. A legfegyelmezettebben betartom az orvosi utasításokat. Csak még egyszer… — Nagyon elkomorultunk a végére. Nem szeretném, ha bárki is szomorúan tenné le ezt a könyvet. Ezért arra kérlek, hogy legvégül mesélj el még egyetlen kacagtató Rodolfo-anekdotát! — Szívesen! De melyiket a sok közül? Talán ezt: 1939-ben Szalonikiben kihívtam két nézőt a színpadra és az idősebbik, kackiás harcsabajuszt viselő úrhoz fordultam. „Álljon ide, uram!” — mondtam neki a betanult görög mondatot. De meg sem mozdult. Tapasztalatból már akkor is tudtam, hogy ilyenkor legjobb magyarul megismételni a mondatot, mert a mimikából és a hanglejtésből megérti. Rákiabáltam hát magyarul: „Nem érted, te marha! Állj ide!” Mire megszólalt a görögöm ízes, tiszta magyarsággal: „Te vagy a marha, öcsém, de azért odaállok!” Kiderült, hogy szegedi születésű papucskészítő, aki már évek óta Szalonikiben él…

— Köszönöm, Rudi bácsi! (A Krónikás itt kikapcsolta a magnetofont. Indult volna haza lehallgatni az utolsó tekercseket, ám Rodolfo mester még utánaszólt: — Várj csak! Ezt hallgasd meg! És vidáman, önfeledten még másfél órán keresztül ontotta kifogyhatatlan történeteit…)

Elment a bűvészkirály Nem lépett fel többet. Színpadon nem. De hátra volt a legnagyobb mutatvány. 1987. január 16-án tudta meg, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg. Varázsige volt ez is, rontó varázsszó. A bűvész életéből eltüntette az értelmet. És az ember tudata tiltakozott ez ellen. Három nappal később a felesége kórházi ágyánál úgy érezte, hogy nem tudja, nem akarja végigcsinálni. S talán megtalálta a megoldást. Olga nénit nem akarta felizgatni, hát kiment a szobából. A folyosón esett össze. Agyembólia. A zseniális, de fáradt és kifosztott tudat menekülése a valóság elől. Amikor két nap múlva a felesége meghalt, ő ott is volt meg nem is. Aztán egy kicsit még körülnézett fentről: rendben vannak-e a gyerekek, az unokák. Bizonyára megnyugtatta, amit látott, mert az arca nyugodt volt, kisimult. És csöndesen aludt el január 25-én, vasárnap hajnalban. Az utolsó mutatvány is sikerült. Talán egy kicsit csalt, de jól csinálta.

Most újra együtt van a régi társasággal, abban a régi-égi cirkuszban. Nicsak! A Jancsi bohóc! Lám, itt van Ódry úr is! Meg a két Latabár! És a kis Fokker. Latabár felidézi a nagy számot a „Fel a fejjel”-ből. Olga néni kávét főz. Rodolfo előkapja a kártyát, és önfeledten mutatja legújabb trükkjét. És újra boldog…

SZERKESZTETTE: SCHIFFER ANNA MŰVÉSZETI SZERKESZTŐ: JORDÁN KATALIN BORÍTÓ: SZABÓ ÁRPÁD KIADJA AZ IDEGENFORGALMI PROPAGANDA ÉS KIADÓ VÁLLALAT AZ IDEGENFORGALMI VILÁGSZERVEZET - WTO - TÁRSULT TAGJA FELELŐS KIADÓ: TESZÁR JÓZSEF VEZÉRIGAZGATÓ 87.3363.66-19-2 ALFÖLDI NYOMDA, DEBRECEN FELELŐS VEZETŐ: BENKŐ ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ

View more...

Comments

Copyright ©2017 KUPDF Inc.
SUPPORT KUPDF