Alwin Seifert Kertészkedés mérgek nélkül

KERTÜNK., HÁZUNK, OTTHONUNK A sorozat szerkesztője DR SÁRKÁNY PÁL

Budapest, 1981

Alwin Seifert

KERTÉSZKEDÉS „MÉRGEK” NÉLKÜL

Mezőgazdasági Kiadó

A mű eredeti címe: Gärtnern, Ackern – ohne Gift © Biederstein Verlag, München, 1971

Fordította KOMJÁT1 ISTVÁN A fordítást az eredetivel egybevetette és ellenőrizte DR. SZENTE LAJOS

© Hungarian translation Komjáti István, 1981 ETO 631.879.4 635 ISSN 0324–3176 ISBN 963 231 086 1

Előszó A mezőgazdasági üzemek környezetszennyezéséről napjainkban már sokat beszélünk, sőt bizonyos megelőző intézkedéseket is hozunk. A házikertek, kiskertek vegyszerekkel való szennyezettsége viszont sehol sem kerül szóba. Pedig ha az amatőr kertészek szakképzettségét vesszük alapul, a szennyezettség nagyobb mérvű lehet, mint a szakemberek által vezetett üzemekben. A növényvédelmet, a műtrágya-használatot ugyanis az üzemben növényvédő vagy agrokémiai szakember vezeti, laboratóriumi, műszeres vizsgálatokkal kiegészítve. A szüretre, a termésszedésre is a vegyszerek lebomlási idejének ismerete alapján kerül sor. Mindezek a szakismeretek aligha kérhető számon a kerttulajdonosoktól. Növeli a veszély nagyságát a baráttól, szomszédtól, esetleg az üzemből „beszerzett” vagy kölcsönkapott vegyszerek részaránya is. A vegyszer nem az eredeti csomagolásban kerül új felhasználójához, természetesen így az adagolás mennyisége sem mindig egyértelmű. A túlbuzgóság is növeli a veszélyt. Nagyon sokan kevésnek tartják az ezrelékes arányokat, ezért a kártevő vagy kórokozó teljes elpusztítását a nagyobb adagoktól várják. Nem gondolva ilyenkor arra, hogy ez a töménység már az emberre is veszélyes lehet. Különösen veszélyes a helytelen vegyszerezés a kisgyermekek egészségére. Márpedig olyan kiskert aligha akad, amelyben kisgyerek, unoka ne vágyna a fáról frissen fogyasztható gyümölcsre. A tiltás ellenére is megkóstolja! A még le nem bomlott vegyszer, a túlzott koncentráció valóban „méreg” lehet számára. A kellő óvatosság felismeréséhez, esetleg a szemléletváltozáshoz lehet jó olvasmány Alwin Seifert könyve. A vegyszer nélküli kertészkedés híve a szerző. írása –

szenvedélyessége ellenére – hasznos olvasmány. Felhívja a figyelmet a vegyszerezés veszélyeire, és módszereket javasol helyettesítésükre, amelyek a magyar kert barát mozgalomban is kipróbálhatók, hiszen házikertjeink és kiskertjeink hasonló adottságnak, mint a könyvben található példák. A vegyszerek részarányának csökkenése – párosulva a helyes és gondos műveléssel – valóban az egészségesebb életmódhoz vezethet. Különösen igaz ez a kertbarátokra. Budapest, 1980. október A kiadó

KERTÉSZKEDÉS MÉRGEK NÉLKÜL?

Ha a kedves olvasó megkérdez valakit, akinek szakmailag köze van a kertészeti vagy mezőgazdasági termesztéshez, hogy a kertben vagy a gyümölcsösben lehet-e gombaölő (peszticid), rovarölő (inszekticid), atkaölő (akaricid), gyomirtó (herbicid) vagy az a több mint száz néven ismert méreg nélkül termeszteni, biztos, hogy elutasító választ kap. Az udvariasabbak azt fogják mondani, hogy csak annyit szüretelhetünk, amit a kártevők véletlenül meghagynak. Akit pedig az udvariasság már nem kötelez, az az olvasónak egy hatásos jelszóval fog válaszolni. Ezt a jelszót egy gyár találta ki és így hangzik „Méreg vagy éhínség!". Szerintük ez vonatkozik a nagyüzemi termesztésére és a kiskertekre egyaránt. Tehát: „Vagy permetezel, vagy nem aratsz semmit!” Minden technikai újdonság úgy jön, hogy az emberiséget menti meg a nélkülözéstől. A technika és tudomány vívmányai valóban sokat javítanak az ember életén, de nem szabad őket mérték nélkül alkalmazni. Pontosan meg kell tudni, milyen messzire mehetünk és kivel vagy mivel van dolgunk. A fizikusok bebizonyították Hirosimánál, hogy megvan a hatalmuk elpusztítani az emberiséget. Ugyanilyen messze jutott el a kémia is. Ha például csak egy-két hordónyi új növényvédő szer kerülne a Rajnába, az egész folyam minden élő szervezetét képes lenne elpusztítani. Az egész világon engedélyezték a DDT használatát, amelynek káros voltát csak 30 év múlva ismerték fel. Előbb több tucat vincellérnek kellett májrákban elpusztulnia, mire rájöttek arra, hogy az arzént mint növényvédő szert nem szabad használni. Most vált ismertté az is, hogy a legjobban propagált és ajánlott, nem mérgezőnek ismert gyomirtó szer egyike a legalattomosabb mérgeknek, amely hetek vagy hónapok múlva fejtheti ki hatását, amikor a mérgezett egyén már menthetetlen.

Magától értetődő, hogy az összes ilyen mérget az engedélyezés előtt ártalmatlanság meghatározása céljából állatokon ki kell próbálni (egy-egy ilyen kísérletsorozat kb. 1 millió forint). De ebben az esetben sem biztos, hogy amit a kísérleti patkányok kibírnak, az emberre is teljesen ártalmatlan. Például a Diphenyl, aminek használata a citromféléknél engedélyezett, gyakori érintéssel – amit az eladók nem kerülhetnek el – súlyos lelki megbetegedést idézhet elő (dr. Hagan vizsgálata, Nürnberg). Az NSZK-ban a szokásos sok éves parlamenti vita után, 1967 márciusában, az olasz Egészségügyi Minisztérium azonnali hatállyal betiltotta az olyan védekező szerek gyártását, amelyekben erős méreg, mint pl. Aldrin, Dieldrin, Heptachlor, Chlordan és Endrin van. Mivel azonban az ipar 1967-re 5 500 000 kg ilyen szert gyártott, melynek értéke a 150 millió forintot érte el, kénytelenek voltak az eladást 1967. június végéig engedélyezni. 1967 őszén a dél-tiroli gyümölcstermesztők részére egy új szert, az Endalt ajánlották vakondok irtására, amelyet a talajba kell juttatni. Ez a szer 20% Endrint és 5% Aldrint tartalmaz! Ezek a különösen veszélyes mérgek a talajban 8–10 évig is megmaradnak, és közben minden kultúrában fellelhetők, amelyet azon a talajon termesztettek. Felmerül a kérdés, hogy ilyen esetben az ott termett alma fertőzött-e Aldrinnal és Endrinnel? Az NSZK-ban az előbb említett öt erős mérget tartalmazó növényvédő szerek gyártását a közeljövőben kívánják betiltani. Ausztriában az Aldrin gyártását már korábban megszüntették. 1969-ben Svédország, Norvégia és Hollandia után, az NSZKban is betiltották a mezőgazdaságban a DDT használatát. A napi sajtó ekkor már beszámolt arról, hogy már az egész világot a szó szoros értelmében megfertőzték DDT-vel. Amikor ismertté vált, hogy Vesztfáliában csecsemők haltak meg az anyatej DDT-

tartalma miatt, az esetet „üzemi baleset”-nek minősítették. Az olyan eseteket, amelyben a növényvédő szereket „hibásan” alkalmazták, legtöbbször elhallgatják vagy nem is számolnak be róluk. Az új élelmiszer-törvény minden veszélyt kiküszöböl – legalább is ezt mondja az illetékes minisztérium. A minisztérium pontosan meghatározza, milyen mérgek használhatók és hogyan. Milyen hosszú a várakozási idő, aminek el kell telnie a permetezés és a szedés között, s mi az a megengedett legnagyobb mennyiségű méregmaradvány, ami az élelmiszerben még kimutatható, amikor a kereskedelembe kerül. Új feltételezés szerint a nagy méreghullám kezd elcsitulni az új integrált növényvédelem fogalmával. Ez azt jelenti, hogy nem a megszokott módon kell majd a megelőző permetezést végezni, hanem akkor kell csak mérget alkalmazni, ha a hivatalos megfigyelőállomások egy közelgő, nagyobb fertőzést jelentenek és felszólítanak a permetezésre. Ezenfelül a kártevők természetes ellenségeinek a védelmét és elterjedését segítenék elő, mint amilyenek a különféle fürkészlegyek és poloskák vagy a katicabogár lárvái. Ezek a természetes ellenségek, beleértve a cinkéket is, a természetes egyensúlyt a kártevők és a termesztett növények között csak úgy tudnák tartani, ha a környezet és a természet teljesen egészséges volna. De nem a jelenlegi mesterséges ültetvényekkel, kényes fajtákkal amelyek máris beteg, fertőzött földben vannak. Már igen sokat és régen beszélnek arról, hogyha a kultúráké• teljesen egészségesen tartjuk, akkor azokat a kártevők nem lepik meg. A világ megmérgezésétől való félelem és gond kb. 10–15 éve még nem volt. Nagy port vert fel, amikor az amerikai biológusnak, Rachel CARSONnak, aki már ismert természettudományos írónő volt, „A néma tavasz” című könyve megjelent. De amilyen nagy volt is az első megrökönyödés, olyan gyorsan feledésbe is merült. Egy pár kémiai gyár

leállította azoknak a növényvédő szereknek a gyártását, amelyekről bebizonyosodott, hogy az azzal dolgozók közül többen mérgezés következtében életüket vesztették. Látszólag más nem változott. Ugyanúgy, mint ahogy azt CARSON az amerikai állatvilágról írta, már az NSZK-ban is előfordult, hogy fácánok, fürjek és vadgalambok nyomorékon vagy bénán jönnek a világra, sőt egyáltalán ki sem kelnek a tojásból. Ugyanúgy kihalás fenyegeti a földigilisztákat is, amelyek fenntartják a talaj szerkezetét és termőerejét. Ezekkel a tényekkel kapcsolatban a gyárak azzal védekeznek, hogy milyen nagy szolgálatot tettek már az emberiségnek azzal, hogy el tudják pusztítani az olyan járványos betegségek kórokozóit, mint a malária, a kiütéses tífusz és a sárgaláz. De már sajnos ez is a múlté, mert már van olyan új maláriakórokozó, amely rosszabb, mint az előző volt, és a régi szerek már nem ártanak neki. Az integrált növényvédelemhez tartozik az az elképzelés is, hogy egyes kártevők saját magukat is kiirthatják, mint azt egy amerikai példa is mutatta. A kiirtandó rovarból előzőleg több millió hímnemű egyedet neveltek fel mesterséges eljárással. Ezeket a hímeket sugárkezeléssel sterilizálták, s rajzás idején szabadon engedték, hogy a nőnemű rovarok ezekkel párosodjanak. Ezzel elérték, hogy a lerakott peték terméketlenek lettek és nem fejlődött belőlük lárva. Ez a módszer olyan zárt területeken, ahová új berepülés nem történhet, igen hatásos és eredményes módszer lehet. Ilyen módszer volt GÖRSWALD professzor Würzburgban kidolgozott eljárása, amellyel az erdei vöröshangyákat mesterségesen elszaporította. Ezek segítségével sikerült természetes körülmények között erdőrészeket kártevőktől mentesen tartani. Ezt a lehetőséget eddig nemigen használtuk ki. A Contergan-per, a Rajna teljes megmérgezése, az anyatejjel fertőzött csecsemők esete még a gyártó cégeket is megrázta. A

napi sajtó is kezdte komolyan venni a növényvédő szerek mérgező hatását. A Frankfurter Allgemeine Zeitung korábban egyik cikkében nevetségessé tett egy olyan tanárnőt, aki egyik vidéki előadásában óva intette a hallgatóit attól, hogy olyan sárgarépát adjanak csecsemőiknek, amelyről tudják, hogy Aldrinnal permetezték. Ez a tanárnő pedig tudásban és felelősség-érzetben akkor már messze megelőzte a professzorokat. A „Cosmos” nevű újság, amely nagyrészt természettudományi ismereteket közölt, először lekicsinyelte a kémiai szerek veszélyességét az élelmiszerekben, de később, az olvasók leveleinek hatására, hamarosan semleges álláspontot volt kénytelen elfoglalni. Most is jelennek még meg cikkek neves szaklapokban, amelyekről nyilvánvaló, hogy a cikket a gyártó cég sugallatára és érdekében írták, és az általa előállított szert hirdeti. Mi tehát a jelenlegi helyzet? Egyszer egy előadást tartottam egy klubban háziasszonyok részére. Nagy volt a felháborodás, mert egy nappal azelőtt az egyik háziasszony holland fejes salátát fogyasztott és utána mérgezési tünetekkel kórházba kellett szállítani. Az orvos úgy vélte, hogy a mérgezést terpentin okozta. Valahonnan felmerült a gyanú, hogy a mérgezést Aldrin okozta annak ellenére, hogy a salátát ezekkel a mérgekkel nem szabad kezelni. Az áruból mintát küldtek egy kémikusnak Bonnba. Onnan az az értesítés jött vissza, hogy a salátában Aldrint nem találtak. Egy pártatlan semleges intézetben viszont a salátában olyan mennyiségű Aldrint állapítottak meg, hogy mint fogyasztásra alkalmatlant már a határon meg kellett volna semmisíteni (Angliába ennek a salátának a bevitelét megtiltották). A hollandok nyugodt lelkiismerettel bizonyították, hogy a salátát Aldrinnal nem kezelték. De egy évvel előtte a talajt drótférgek és lótetű ellen Aldrinnal sterilizálták, és ez a szer 9–10 évig minden növényben megtalálható lesz, amit azon a talajon termesztettek.

Egy orvosnő ismerősöm, aki korábban körzeti orvos volt, a citrom kicsavarása után az ujjai között száraz ekcémát kapott. Mint orvosnő tudta, hogy ez nem a citromban levő illóolajoktól van, mint ahogy azt a megkérdezett élelmiszer-kémikusok rögtön állították is, hanem attól a Diphenyltől, amivel a citromokat kezelték a jobb tárolhatóság végett. Ugyanez az orvosnő a sógornőjével feketeribiszkét szedetett. A szép nyári napon csak fürdőruha volt rajta, a szedés után pár órával csalánkiütést kapott, és egész teste tele lett nagy vörös foltokkal. Kisült, hogy a kertész tíz nappal azelőtt a bokrokat Malathionnal permetezte. A Malathion pedig a kevésbé mérgező szerek közé tartozik, sőt az előírt várakozási időt is megtartották. Ennek a háziasszonynak egy ünnep alkalmával külföldi eredetű szamócát küldtek, amely erős kólikát és veszélyes hasmenést okozott. Ha tehát rövid idő leforgása alatt egy ilyen kis háztartásban, amit gondosan és elővigyázatosan vezetnek, négy előre nem látott mérgezés fordul elő, mennyi történik annál a több millió családnál, akik a kólikát nem ismerik, a rosszullétet, hasmenést, fejfájást egész másnak tulajdonítják, és nem mérgezésre gyanakszanak. Még egy jellemző eset Münchenből a Diphenyllel kapcsolatban. Egy gyümölcsöt árusító nő meg nem nevezhető helyen furunkulust kapott, amiről az orvos nem tudta mitől ered. Végül kitudódott, hogy a túl takarékos eladónő azokat a papírokat, amelyekben a Diphenyllel kezelt narancsot csomagolták, összegyűjtötte és W. C.-papírként használta. Hét évvel ezelőtt vált ismertté, hogy a müncheni kórházakban több olyan parasztgyereket kezeltek, akiknek a haja teljesen kihullott. Ezek a gyerekek az apjukkal együtt ültek a vontatókon, amikor az méreggel permetezett. Amikor ez kitudódott, egy nagy kémiai üzem kereste fel az orvosokat és érdeklődött a betegek személye iránt és kik voltak azok az

orvosok, akik őket kezelték? Igyekeztek elhallgattatni mindenkit, amikor kitudódott az is, hogy egy fiú életét vesztette. Egy idősebb kertésztől kaptam egy olyan levelet, amelyben megköszöni, hogy az útmutatómban olvastak mentették meg őt az elpusztulástól. Azt is megírta, hogy épp most volt a kórházban, ahol egyik barátját látogatta meg, aki súlyos vesebántalmakkal fekszik, amit gyomirtó szerek permetezése közben kapott. 1966 áprilisában a berkeley-i (USA) Sierra-Clubs jelentése szerint Dr. MACOLM M. HARGRAVES a Mayo klinika orvosa egyik előadásában, amit a Kaliforniai Orvosok Egyesületében tartott, azt mondta, hogy a védekezőszerek okozta halálesetek ma már felülmúlják a közlekedésben előforduló halálesetek számát. Dr. HARGRAVES egyik elrettentő példája: egy férfi, aki sátrát, amiben lakott, három héten keresztül dobozokban kapható és kipermetezhető rovarirtó szerrel permetezte be, egy éven belül akut leukémiában (fehérvérűség) halt meg. Ezeket a szereket nálunk is figyelmeztetés nélkül hozzák forgalomba és használják fel. A betiltási kísérlet meghiúsul a gyártó cégek pereskedése folytán, amelyet gazdasági kár okozása miatt indítanak. A tünetek a kisebb és erősebb mérgezések között olyan eltérőek és a mérgek száma is már oly sok, hogy az orvos pontos diagnózist vagy okot nem is tud minden esetben megállapítani. Sokszor hivatási önérzete gátolja abban, hogy olyan módszereket alkalmazzon, mint az elektroakupunktúra, ami a mérgezést okozó mérget ki tudja mutatni, vagy a homeopathia, amellyel az azonnali beavatkozást meg tudná kezdeni. Egyik sem tartozik a hivatalosan tanított gyógyító módszerek közé. Újabban tapasztalható, hogy a gyapjúszőnyegek molytalanítására előállított hazai és külföldi szerek előállításakor nem a régi, kevésbé veszélyes szulfonamidot, az Eulant alkalmazzák, hanem az öt legveszélyesebb klórozott szénhidrogén egyikét, a Dieldrint. Az ilyen szerekkel kezelt

szőnyegeken pedig azok a még járni nem tudó kisgyermekek mászkálnak négykézláb, akik nem ellenállók és kevésbé védettek az ilyen mérgekkel szemben. CORNELIS JAN BRIEJER, aki sokáig a holland növényvédelmi szolgálat vezetője volt, Ezüst fátyol című könyvében cáfolhatatlan adatokkal bizonyította, hogy az élelmiszertörvényünk nem ad biztosítékot arra vonatkozólag, hogy a rendelkezésre álló élelmiszereink méreggel nem fertőződöttek. Amerikai egyetemi professzorok egyre gyakrabban számolnak be arról, hogy mennyire életveszélyesek és halálos mérgek a növényvédő és gyomirtó szerek, ha nem a használati utasításoknak megfelelően használják őket fel. DR. EICHHOLTZ heidelbergi professzor, aki a toxikológiával foglalkozott, az 50-es évek közepén az ilyen halálesetek számát már akkor nagynak mondta. BRIEJER a legnagyobb veszélyt abban látja, hogy a kártevőkből egyre több olyan típus szelektálódik, amely az erősebb mérgeknek is ellenáll. Igen fontos és szükséges az is, hogy a gabonatermesztők is mérgek nélkül dolgozzanak; ezt egy 1970-ben történt eset is bizonyítja. Több malomtulajdonos ellen indítottak pert, mert az általuk őrölt lisztben több Lindán (Hexachlorcyclohexan) volt, mint amennyi az élelmiszertörvény szerint megengedett. A malomtulajdonosok be tudták bizonyítani, hogy a nagyobb Lindan-tartalom abból adódott, hogy a gabonamagvakat vetés Lindannal csávázták. Azt ajánlották a előtt malomtulajdonosoknak, hogy a jövőben a búzaszállítmányok Lindan-tartalmát meg kell vizsgálni, és utána úgy keverni azokat, hogy az őrlésre kerülő búza már ne lépje túl a megengedett szintet. Még egy történet a közelmúltból, ami a bajorokat nagyon megrendítette. A Bajor Állami Levéltárban van egy 1516. április 24-én keltezett rendelet, amely szerint ebben az országban sört csak háromféle tiszta anyagból, az árpából, komlóból és vízből

szabad gyártani. A bajor sörfőzők büszkék arra, hogy ezt a tisztasági törvényt több mint 450 éven keresztül híven megtartották. Minden lehetőt elkövettek gazdasági és politikai téren is, hogy rosszabb minőségű és kevésbé jó sört Bajorországba be ne vigyenek. Most azonban a tisztasággal már nem állnak olyan jól. A komló szedése előtt kiadagolt permetezőszer – ha az eső nem mossa le – sörbe kerül. Ezekkel a példákkal igyekeztem a kertészeknek, a gyümölcstermesztőknek és a mezőgazdaságban dolgozóknak bebizonyítani, milyen fontos, hogy mérgek felhasználása nélkül termeljenek. Előfordul ma is, különösen a háztáji kertekben, hogy ok nélkül is mérgekkel permeteznek és poroznak! Ha pedig egyesek ezt nem teszik, akkor a szomszédból megy át a méreg. Sőt egyes nem permetezőket még ma is kötelezhetnek arra, hogy kertjében akarata ellenére is permetezzen. Alwin Seífert Műszaki Egyetem Kertészeti és Kertépítészeti Tanszékének professzora München, 1969/70

AHOGY KEZDŐDÖTT

Egyik külföldi olvasómat óvatosságra intették, hogy nem vagyok ezekben a dolgokban illetékes, mert sem biológus, sem mezőgazdász nem vagyok. Kertészeti szakképesítésem valóban nincs, építész-mérnök vagyok, de apai részről szenvedélyes hévvel oltották belém a kertészet szeretetét. Négy testvér közül apám volt a legidősebb és egy parasztházban nőtt fel. Az akkori szokások szerint a házat és a foglalkozást is mindig a legfiatalabb örökölte. Ezért apám, aki 1888-ban Münchenben építőmester lett, megszállottja volt a gyümölcstermesztésnek. Minden ismerősének és saját kertjében is gyümölcsfákat ültetett. A legjobb és legfinomabb fajtákat, amelyekkel a rossz talaj és a zord klíma miatt elég sok gondja volt. Három fiát már egészen fiatal korban a zöldségeskertben kemény fizikai munkára fogta, úgyhogy nekünk harminc évre elment a kedvünk az ilyen munkáktól. Mi ezért az egrest, karalábét és babot nem is szerettük, mert nekünk kellett a zöld bogyókat és babot leszedni, hogy azokat anyánk télire eltegye. Anyánk minden zöldségfélét szász szokások szerint lisztes kásával főzött, és nagyon örültünk, amikor egy bajor szolgálólánytól megtanulta elkészíteni a bajor ételeket is, mint a császármorzsa, a bukta és az almáslepény. Tízéves koromban határoztam el, hogy építész leszek. Szerencsémre már az első évben, amikor latint tanultunk, olyan jó természetrajztanárunk volt, hogy kedvet kaptam tőle a botanikához és abban saját magam tovább is képeztem. Megismertem és tanulmányoztam az Isar folyó völgyének flóráját, annak nyugati és északi tölgyerdeit. Alaposabban megismerkedhettem a zöldségfélék sokaságával, és itt ütközött ki örökölt hajlamom is a kertészkedés iránt. Egyszer, amikor egy ritka növényt hoztam magammal, amelynek nagy levelei és erős, fekete gyökérzete volt és helyet kerestem neki apám kertjében, közölte, hogy szerinte az, amit én csinálok, egy haszontalan tudomány.

Valóban haszontalannak tűnt, hogy azzal is foglalkoztam, hogy pl. mekkorára nő meg a napraforgó, ha azt egy kis konzervdobozban nevelem. Már nem bizonyult ilyen haszontalan kísérletnek, amikor egy diófát neveltem cserépben. 1913-ban ültettem az első botanikai gyűjteményes ágyásomat. 1914-ben és 1915-ben már hasznos növényekkel foglalkoztam, amikor mint kerti munkás egy kastélykertbe szegődtem azért, hogy amíg katonai szolgálatra be nem hívnak, valami elfoglaltságom legyen. 1920-ban Riederauban, Ammersee környékén egy kis műterem mellett építettem meg az első igazi kertemet lépcsőkkel, támfalakkal és egy kis patakkal. 1923–1924-ben Felső-Bajorországban egy nagybirtokon, ahol építészeti megbízást kaptam, betekinthettem az ottani mezőgazdasági termesztésbe. 1925-ben itt egy müncheni szobrásznő részére az öreg hársfák és kőrisek árnyékában egy házat építettem és hozzá egy nagy és költséges kertet is. Mivel itt a kivitelezőnek több szava volt mint nekem, az általam gondosan félrerakott termőföldréteg egy része elveszett. Ezért a területet végül is meglehetősen vastagon szemcsés, köves, agyagos, élettelen altalajjal kellett feltölteni. Ez végeredményben nem okozott nagy kárt, mert a tulajdonos a Bajorországi Növénytermesztési és Növényvédelmi Hivatal tanácsára ezt a talajt erősen meszezte és istállótrágyázta. Azonkívül ellátta az ajánlott mennyiségű kénsavas ammóniával, Thomas-salakkal és 40%-os kálisóval. Ez olyan gyors hatást hozott, hogy 5 év múlva a kert teljes pompában virított. Ekkor olyan esemény következett be, ami életemben fordulópontot jelentett. Ezt a házat és kertet féláron sikerült megvennem. Amint azonban beköltöztünk, meg kellett állapítanom, hogy a kert szép pompája csak látszólagos volt, és rövidesen a régi nyers állapotba süllyedt vissza. Pár évvel azelőtt már jó barátságot kötöttem az igen képzett DR. ERHART HILTNER-REL a Bajorországi Mezőgazdasági

Növénytermesztési és Növényvédelmi Intézet alapítójának fiával. Ő volt az első kutató, aki felismerte a harmat fontosságát a növények életében és annak mérhetőségét is kidolgozta. Elmondtam neki, hogy én nem olyan kertet akarok, amelyikbe évente ennyi meg annyi meszet, kálisót, Thomas-salakot, ammónium-szulfátot kell adni, én olyat szeretnék, amelyben a fáim és bokraim maguktól növekszenek úgy, ahogy kinn a természetben látható a völgyekben, a tisztásokon vagy az Isar folyó mentén, anélkül, hogy állandóan valamit adnának nekik. Ezért én most fordítottját teszem annak, amit általában ajánlanak, és meglátom mi lesz belőle. Minden technikai és mesterséges nyersanyag helyett a kertemben csak „természetes” anyagokat fogok felhasználni. Ezen a kerti hulladékból készített komposztot is értem. Ez volt tehát az „ellentétes álláspontom és elhatározásom, amelyet akkor is vállalnom kell, ha az kudarchoz fog vezetni. Az egész kertet átépítettem és sok új berendezéssel gazdagítottam. A tavirózsa medencéjéből az összes iszapot kihordtam és az összes hulladékkal együtt sok mésszel összevegyítve nagy halmot készítettem abban a hiszemben, hogy abból komposzt lesz. Sajnos nem így történt, valami még mindig hiányzott, amit meg kellett tanulnom. Ennek felismerésére újra egy véletlen vezetett. Egy pár kollégával voltam együtt, akik az akkor még újnak számító „dinamikus biológia” elvét képviselték. Amit erről eddig olvastam, érthetetlennek tűnt előttem. Most jöttem rá, hogy ebben nemcsak a tapasztalat és tudás, hanem bölcsesség is van. Megkaptam tőlük a Weleda társaság gyógynövénykertészei által kidolgozott eljárást arról, hogyan kell az igazi komposztot elkészíteni. Ekkor az egész hegyet, amit összehordtam, újra szétszedtem; abból az új módszer szerint komposzt-halmot készítettem, és vártam az eredményt. Amint a mezőgazdasági termelés jövedelmező üzemmé alakult, a francia és a német kémikusok a növények

táplálkozásának titkával és a növények tápanyagellátásával kezdtek foglalkozni. ALEXANDER HUMBOLDT már 1800-ban foglalkozott a növények ásványi anyagaival és azok eredetével. Abban az időben a legképzettebb és a mező-gazdasági tudományokban vezető helyet elfoglaló tudós a berlini DR. ALBERT THAER volt. Ő „humusznak” nevezett minden sötétebb színeződésű anyagot, amit a talajban talált és ami a beleadott istállótrágyából, a növények talajban maradt gyökereiből származott. A humuszt a talaj termőereje hordozójának mondta. Megállapította, hogy a szénsav, ami a humusz elbontásakor keletkezik, a növények növekedésére ösztönzően hat. Felismerte a humusz és a talaj komplex jelentőségét. Ezek a felismerések lassan feledésbe mentek, amint a kémikusok elméletüket továbbfejlesztették. Miután több francia és német kutató a kultúrnövények ásványi anyagokkal való trágyázását javasolta, a müncheni kémikus, JUSTUS LIEBIG felállította tápanyagminimum törvényét és egyetértett a növények ásványi sókkal való trágyázásával. Tanítása megdönthetetlen tudományos tétellé akkor vált, amikor új gyárak ezeket az ásványi sókat különböző összetételekben nitrogénnel, káliummal és foszforral nagy mennyiségben tudták gyártani. Én is – követve tanácsadóimat – sokáig ezen az úton jártam. Ami pedig ezzel pontosan szembeállított és más útra térített, azt egy példával tudom illusztrálni. Még iskolás koromban botanikai sétáim alkalmával történt. Egy erdő mellett, amelyben tölgyek, harsak voltak, a köves, mészben gazdag agyagos talajon egy vadalmafa állott mogyoróbokrok, mezei juharok, vadrózsák és más cserjék társaságában. A vadalma itt érzi jól magát, nem pedig a bükk- vagy fenyőerdőkben. Így gondoskodik a természet már előre a fa egészséges növekedéséről, vagyis a megfelelő klímáról, a megfelelő talajról és a megfelelő környezetről. Ilyen helyeken az almafa abból táplálkozik, ami ősszel a fákról

lehullik, a lomb, az apró ágak, a gyümölcsök, a füvek és gyomok maradványa. Ezeket a lehullott szerves anyagokat a baktériumok és a gombák rothasztják el. Ezek az élőlények az erdei humuszban élnek, és ők az élő termőtalaj megalkotói és fenntartói. Amire a fának még a szerves anyagon kívül szüksége van, pl. ásványi sók, mint a mész, a kálium, a foszfor stb., azt vagy a gyökerek, vagy a giliszták hozzák fel az agyagos altalajból. A sok milliárd apró élőlény – amit a tudomány „edafon”-nak nevez – egymásba fonódó életközössége adja a talajéletet. A vadalmafa gyökérzete tehát a természetben kémiai és biológiai anyagokból előállított tápoldatot veszi fel. Ezt dolgozza fel a levélzet, a fa pedig virágzik, terem és tovább növekedik, sokszor tíz méter magasságig is anélkül, hogy az embernek ebbe bele kellene avatkoznia. Senki sem ad itt a fának nitrogént, káliumot vagy foszfort, de ilyen körülmények között a fának erre nincs is szüksége. Az általunk termesztett nemes almafajtáknak azonban az ilyen egyszerű, bár nagyon egészséges tápanyag nem elegendő. Ezeknek nagy, húsos gyümölcsöket kell teremniük. Azt a nagyobb mennyiségű tápanyagot, amit a nemes almafajták egyszerű alkalomra igényelnek, nem adhatjuk úgy, hogy gyökérkoronája fölé rétegekben, felül lehullott száraz leveleket és száraz füveket, alája félig vagy teljesen elkorhadt hulladékot, alulra pedig úgy ahogy a természetben van, humuszt rakunk, amit a giliszták aztán az altalajjal kevernek. A nemes almafák nagyobb tápanyagigényének kielégítésére ily módon kb. 10 réteget kellene egymás fölé helyezni. Ez nem vihető keresztül, és a fák gyökerétől is elvonnák a levegőt, tehát valahol másutt kell összehordani. Legjobb ezt tavasszal végezni és őszre a kész, érett komposztot a fák gyökereihez visszajuttatni. így nem a természetet utánozzuk, hanem az általa mutatott példa szerint készítünk dúsított komposztot az új módszer szerint. Az új készítési eljárás abban különbözik az eddigi általánosan ismert

komposztálástól, hogy az új csak természetes anyagokból készül, és csak az van benne, ami\ ű a természet is dolgozik. A halmot is, amelyben a komposzt képződik, szintén a természet törvényei szerint kell elkészíteni. Negyvenéves koromban kezdtem komposztot készíteni. Most, hogy megközelítően negyven év múlt el azóta, úgy gondolom, minden fortélyát ismerem és a lehető legkevesebb fizikai munkával tudok komposztot készíteni. A legutóbbi években ismertem meg teljesen azokat az erőket és törvényszerűségeket, amelyek ebben közreműködnek. Azt, hogy miként kell egy komposzthalmot felépíteni, azt 30 évvel ezelőtt csak a dinamikus biológia elvei szerint dolgozók ismerték, de az sem volt teljesen egyértelmű. Ez idő szerint a komposzthalmokat lehetőleg jól összekevert növényi hulladékból, kevés agyagos földből, igen kevés mészből és istállótrágya levéből kellett összeállítani. Ilyen „diétásnak” nevezhető tápanyaggal, ami a korábbitól lényegesen eltért, trágyáztam megnagyobbított kertemet, ez valójában kímélő tápanyagnak számított, s növényeim mind betegek voltak. A betegség oka a teljesen nyers, élettelen altalajban keresendő, aminek a komposzt által kellett először élővé válnia. Nagy türelem kellett hozzá, hogy ilyen trágyázással egy kertet fenntartsak. Gyökeres változás akkor állott be, amikor már folyamatosan és elegendő komposztot tudtam készíteni és kijuttatni. Az ágyásokban a növények üdék, egészségesek voltak és rengeteg virágot hoztak. 1934-ben az autóút építéséhez mint tájvédelmi tanácsadót kértek fel. Itt mint segítőtárs és közreműködő dolgoztam a kölni, a hamburgi, a königsbergi és berchtesgadeni szakaszon az akkor legjobb és legismertebb kerttervezőkkel és -építőkkel. Ezek azonban olyan kertépítők voltak, akik a kertépítést igen jól ismerték, de tájat a munkák elvégzése után még sohasem újítottak fel és nem állítottak helyre.

Először érthetetlen volt előttük, hogy én nem vagyok kertész, hanem a hazai tájból jöttem és azt ismerem. Ezeknek az embereknek a gondolkozásmódját csak kissé is megváltoztatni nem volt egyszerű dolog, de belátták, hogy a tájat nem kertként kell felfogni és külön tájépítészetről kell beszélni. Ezek a kertépítők igen kritikus szemmel vizsgálták meg kertemet. Az ismert berlini évelőkertész, CAMILLO SCHNEIDER mondta például, hogy olyan szép élénk színű Phloxokat nem lát Berlinben, mint az enyémek. Szerinte ez azért van, mert Berlin 35 méterre van a tengerszinttől, az én kertem pedig 535 méter tengerszint feletti magasságban. A kempteni FRIEDRICH HEILER viszont azt mondta, hogy ő 835 méterre van a tengerszinttől, és ezt a szép élénk színt ott ő sem látta még. Tehát valaminek kellett lennie, ami ezt a különbséget előidézte. Véleményem szerint ez a valami a komposzt volt. A komposzt idővel egész kertemet széppé, egészségessé és üdévé tette. Felejthetetlen élmény marad számomra, amikor egy általam még nem ismert kutató megállapította, hogy az én kertemben valami különös dolognak kell lennie. A nymphenburgi Botanikus Kertből DR. KUPPER professzor, egy svájci kertész azt a megbízást kapta, hogy a kertemről véleményt mondjon. Alig tett öt lépést, amikor az előkertben megállt és ennyit mondott: „Hogy lehet az, hogy itt minden még egyszer olyan nagy, mint nálunk Nymphenburgban.” Rámutatott egy nálunk honos erdei vad növényre (Asarum europaeum). A kapotnyak egy jó bükkerdőben öt-hat vese alakú, sötétzöld levelet hoz, melyek egy síkban helyezkednek el. Felhívta a figyelmemet arra, hogy az én növényeimen nem kevesebb, mint öt ilyen sík van, amelyek egymás fölött helyezkednek el, és ettől függetlenül, az első levelek, amelyek árnyékban vannak, ugyanolyan sötétzöld színűek, mint a felsők. Tehát sokkal több életerőt mutattak, mint amennyit általában ez a növényfaj máshol szokott.

Még valami nagyon fontosat tanultam. Abból a kertből, amit annak idején még 1920-ban Ammerseeben építettem, egy ugyancsak nálunk honos erdei növényt (Aruncus silvester – tündérfürt) hoztam magammal és a ház keleti oldalához ültettem, félárnyékba. A növény azonban nem fejlődött olyan jól és egészségesen, mint Ammerseeben. A levéldarázs lárvája lepte meg úgy, hogy a növényeken a levelekből csak az erezet maradt meg. Az akkor ismert és használt permetezőszerek hatástalanok voltak. Alaposan megvizsgáltam a régi hely körülményeit és az újét is. Kerestem az eltérést a kettő között. Az árnyékhatás mindkét helyen azonos volt, de a növények az új helyükön egy széles tetőpárkány alatt voltak, meglehetősen szárazon. A jó beöntözés után a lárvák jórészt eltűntek és csak egy pár volt mindig található a leveleken. De a megerősödött, egészséges növényben már nem tudott olyan kárt tenni. A kártevő tehát csak akkor tudott a növényen eluralkodni, amikor az nem volt egészséges vagy valamiben hiányt szenvedett. Ha akkor az igazi okot nem ismertem volna fel, akkor azokkal a mérgekkel, amik kaphatók voltak, kertemben állandóan, több éven keresztül csak permetezhettem volna. Vagyis addig, amíg a nagyobb fertőzés okát meg nem szüntetem, csak így, másodlagos jelenség ellen védekezhettem volna, nem érve el a teljes sikert. Egy személyes példával próbálom még jobban megvilágítani ezt az előbbi fejtegetést. Erős neuralgiában (idegzsába) szenvedtem. Minden roham alkalmával erős idegfájdalmat éreztem, ami a fülkagylótól egészen a fej hátsó részéig sugárzott ki. A fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy fájdalomcsillapító tablettákat kellett szednem, ezekből minden patikában olyan sokféle kapható, mint a mérgező növényvédő szerekből. Az ember is évekig szedheti ezeket a tablettákat anélkül, hogy állapotában lényeges változás következne be. Igazi változást az hoz csak, ha az ember egy olyan specialistához

kerül, aki az ember fejét megfogva egy igen jól begyakorolt rántással az eltolódott nyakcsigolyákat rendes helyükre visszanyomja. Ezzel a fájdalom megszűnik és a beteg újra egészséges lesz. Innen származik az én felismerésem is, hogy a kártevő kártétele csak másodlagos jelenség. A kártevők csak azokban a növényekben képesek nagy kárt tenni, amelyek valamely oknál fogva gyengébbek vagy betegek, és ezért nem ellenállók. Ha azonban újra egészségessé és ellenállóvá tudjuk tenni őket, akkor a kártétel is csökken. Hogy miként lehet a növényeket egészségessé és újra ellenállóvá tenni, azt mindig az adott kertben és az adott körülmények között kell megtalálni. Az élettapasztalatok gyarapodásával ezeket könnyen felismerhetjük. Az évelők gyönyörű egészséges fejlődése adott kedvet, hogy az új módszert a zöldségeskertben is kipróbáljam. Szomszédommal megosztottunk egy határterületet, ahol eddig egy fészer állt, amit lebontottunk. A törmeléket egészen a falak alapjáig elhordtuk és a területet sárga, agyagos, nyers földdel töltöttük fel. Az így egyöntetűvé alakított területet kerítéssel kettéválasztottuk. Én komposzttal dolgoztam, a szomszédom pedig istállótrágyával. Később ezt a területet felszámoltuk és kihordtuk a komposztot, illetve az istállótrágyát, odaát a talaj még mindig nyers és sárga volt, nálam pedig sötét színű kerti talaj maradt vissza. Az én kertemben a zöldségfélék már növekedtek, amikor a szomszédomnál még csak a gyomok jöttek elő. Az előbbi példából is látható, hogy a komposzt sokkal hamarabb képez jó kerti földet a nyers talajból, mint az istállótrágya. Eleinte az ágyásokat – még apáink módszere szerint – ásóvillával mélyen felástam. Ez általában egy hat méter hosszú ágyásnál egy óra hosszat tartott, és néha még derékfájást is okozott. Később már csak egy trágyakaparó villával kapáltam át az ágyásokat. A komposztot úgy, ahogy az a természetben is van, felszínen elterítettem és csak begereblyéztem a talajba. Ez a művelet az előbbivel szemben csak hat percig tartott.

Nagyon gyorsan megmutatkozott, hogy ez az új komposzttal növelt zöldségféle nemcsak ízre, hanem egyéb tulajdonságaiban is különbözött a piacon vásároktól, és azt sok tekintetben felül is múlta. Mi már jó ideje nem főzzük agyon a régi módszer szerint a zöldségféléket és rántással sem keverjük. A zöldségféléket csak gőzben vagy olajban puhítottuk meg. Főzéskor a káposztatél éknek bizonyos „kellemetlen szaguk" van. A kertemben termelt zöldségfélék szagának elmaradása is a legjobb bizonyítéka annak, hogy a legtisztább természetes anyagokból fejlődött. Meglepő felismerés volt, hogy természetes komposzttal, szakértelemmel nevelt fejes káposzta, kelkáposzta, spenót, sárgarépa, bab, karfiol, póréhagyma és még egyéb zöldségfélék, ha azokat a háziasszony jól el tudja készíteni, igazi csemegének számítanak, nemcsak gyomrot megtöltő szükséges ennivalónak. Ez a felismerés szabadított meg attól az ellenszenvtől is, amit a szülői kertben a gyümölcstermesztés iránt éreztem. Sokáig a téli almaszükségletemet mindig egy ügyes bodenseei gyümölcstermesztőtől vásároltam. Nem volt ínyemre már ősztől kezdve kukacrágta almákat enni, utána pedig egész télen minden nap a pincébe lemenni és a romlásnak indult gyümölcsöket kikeresni és felhozni. így sohasem jutottam igazi, jó és egészséges almához. Ennek ellenére a háború után mégis ültettem egypár magas törzsű almafát és néhány szilvafát is. Minden fának kb. 1,5 méter átmérőjű koronája volt. Ennek alját sohasem ástam fel, de nyáron mindig kb. 10 cm vastagon lekaszált fűvel terítettem be. Ez meglehetős gyorsan elvegyült és eltűnt a talajban. Ősszel ezt a terítést már nem újítottuk fel, hogy ne legyen egerek ^s egyéb kártékony állatok búvóhelyévé a téli időszakban. A tél vége felé a korona alá 3 cm vastagon érett komposztot terítettünk. Ebbe belekerült minden egészséges és beteg hulladék is. Hozzáadtunk még 10% agyagos földet is és köbméterenként I kg szaruforgácsot.

Tapasztalatok hiányában én is elfogadtam azt az álláspontot, hogy gyümölcsöt növényvédő szerek nélkül nem lehet termeszteni. A legfontosabb tennivaló a téli permetezés volt olyan szerrel, ami elpusztítja a levéltetvek és egyéb kártevők tojásait és bábjait, hogy ne telelhessenek át a fák héjának repedéseiben. Ezért kellett a fákat minden oldalról sárgaméreggel jól átmosni. Természetesen, amikor a fákat permeteztem, az arcomba fújta a szél a permetlevet, úgyhogy egyszer és mindenkorra befejeztem a mérgekkel való permetezést. Ezért aztán később adódott is elég levéltetű és féregrágta gyümölcs. Amikor azonban a levéltetvek kártétele által összesodort leveleket már nem tudtam nézni, elhatároztam, hogy segítek a fákon. Közben egy-két ilyen összesodort levelet kisimítva láttam, hogy a sok üres levéltetüváz között két katicabogár és két katicabogárlárva volt. Rögtön az jutott eszembe, hogy permetezéssel ezeket is megmérgeztem volna. így a kártétel képét már könnyebb volt elnézni. 1954 tavaszán, amikor mindenütt a kártevők tömeges fellépését jelentették, egy almafa koronáját levágtam és egy korábban érő, jól termő fajtával átoltottam. A fa így az elképzelhető legnagyobb mértékben vesztette el az összhangját a gyökér és a korona között. Ezután az eddigi tapasztalatok szerint az előtörő, kövér hajtásokat a levéltetveknek mind meg kellet volna lepniük, de mégsem így történt, mert nem volt levéltetű. Kivétel egy korai szilvafajta volt, amit nemrég ültettem. Nem volt bimbólikasztó bogár sem, nem volt féregrágott alma sem, annak ellenére, hogy a fák tele voltak gyümölccsel. A gyümölcsök íze is a megszokott volt. A Josef Musch nevű korai almafajta, amelyet általában nem eltarthatónak ismernek és már októberben kásás és íztelen volt, még karácsonykor is élvezhető maradt. A szilvafákon pedig egyes esetekben több volt a gyümölcs, mint a levél. A Cox

orange almafajtának is egy eddig ismeretlen, édeskés boríze volt. A szomszédos kertben elég sok öreg és ápolatlan almafa állott, ezek termést nem hoztak, tele voltak varasodással és moníliával, ami minden gyümölcstermesztő számára sok gondot okozott volna. Engem azonban nem zavart. Az én fáimat a kártevők nem támadták meg és nem okozlak kárt bennük. Ami ezt a varázslatos állapotot előidézte, nem volt más, mint a fák koronája alatt öt éven keresztül adott komposzt. Ebben az időben fáimat már nem is metszettem, csak az első három évben kaptak alakító metszést. Ezzel a vezérágak kifejlődtek, és további metszés szükségtelenné vált. Erről a módszerről és annak eredményéről 1955-ben a bajor rádióban tartottam előadást, majd egy napilapban tettem közzé egy cikket. A rádiót igen sokan kérték, hogy az előadás anyagát írásban is adják ki. Ezzel szemben a szaksajtó igen kritikus és elmarasztaló volt. Olyan szakemberek, akik már harmincöt éve ismertek, és tudták, hogy szakmámban is sokat alkottam, még azok is suszternak neveztek, és azt ajánlották, hogy maradjak a kaptafámnál. A falvakban levő gyümölcsfaellenőrök kénytelenek voltak a parasztokat megfenyegetni, mert gyümölcsfáikat nem akarták metszeni és nem voltak hajlandók permetezni. Egy évvel később azonban már kaptam lelkesítő és dicsérő leveleket is olyanoktól, akiknek ugyanezzel a módszerrel már egy év után is kártevőktől mentes fáik voltak és szép termést kaptak. A feltevés, hogy a kártevők pusztítása mindig a fák egészségének romlásakor lép fel, az 1956-os évben bizonyosodott be. Az igen szigorú tél a szilvafélék fáit erősen megviselte, s csak későn hajtottak ki. Minden virágbimbó megfagyott. Ezeket a fákat egy ideig újra meglepték a levéltetvek. Én hagytam, hadd erősödjenek fel maguktól újra, s ez be is következett.

Ezen az őszön még az egyik körzeti gyümölcs- és kertészeti szövetség szaktanácsadói „ellenőriztek”. Elvezettem őket a Josef Musch almafajtához. Ez a fa 1954-ben teljes termést hozott, 1955-ben csupán a felét. De most úgy meg volt rakta, hogy ágait a gyümölcsök a földig lehúzták. Igazat kellett nekik adnom, hogy nem vagyok jó gyümölcsfaápoló, mert még nem szakítottam időt arra, hogy az ágakat alátámasszam. Látogatóim a leveleket megfordították és megnézték a fonákjukat is, de nem találtak rajtuk semmit. A gyümölcsök is teljesen foltmentesek voltak. Azt mondtam nekik, lehet, hogy van jobb munkamódszer is a gyümölcstermesztésben, de minek keressek ilyet? Amikor én azzal a munkával, hogy egy kevés komposztot és néhányszor lekaszált füvet terítek a fáim alá, olyan sok és egészséges almát kapok, amennyit csak a fa elbír. Figyelemreméltó volt a minőség javulása is ezeken az almafákon annak ellenére, hogy az 1956-os esztendő csapadékos, napfényben szegény volt. A termés február közepéig volt eltartható anélkül, hogy rothadt gyümölcs akadt volna köztük. 1958-ban a fák újra teljes termést adtak. Az alma egyáltalán nem volt féregrágott, és ezt csupán 3 cm vastag komposzttrágyával értem el, amit kb. 2,5 m2 nagyságú körben szórtam ki a fák koronája alá. Igen tanulságos volt a következő, az 1959-es év is. A fáknak nem adtam komposztot, mert a házat és a kertet el kívántam adni és valahol vidéken egy újat felépíteni. Ez az év rossz emlékű, levéltetves év volt. Az én fáim is tetvesek voltak, de rögtön meg is szabadultak tőlük, amikor füvet terítettem a fák koronája alá. A szilvák egészségesek lettek, de az almák fele féregrágott l^tt. Az első világháborúban szerzett rossz tapasztalatomból okulva a második világháború idején megpróbáltam legalább a korai burgonyámat magam megtermeszteni. 1940 tavaszán egy 55 m2-es területről a vékony zöld gyepes felületet lehordtam és

az élettelen nyers altalajt átkapáltam. Ez a rész még az 1925-ben adott mésztől még most is 7,5 pH értékű volt. Ez megfelelt a jó burgonyaföld pH-értékének, Trágyaként csak komposztot akartam felhasználni. Szomszédaim nem nagyon bíztak a sikerben, de legnagyobb meglepetésemre minden másképpen történt. A burgonya ma a betegségek és kártevők által a legveszélyeztetettebb kultúrnövény. Még 100 évvel ezelőtt egészséges növénynek számított, és csak a nedves években fellépő Phytophthora okozott gondot. Leromlási betegségek alig voltak ismertek. Később a nagy gondot okozó rákos megbetegedést csak ennek a betegségnek ellenálló fajták nemesítésével lehetett korlátozni. Az egyre szaporodó vírusos megbetegedések ellen csak a beteg szár megsemmisítése használ. Ehhez még Amerikából átjött a kolorádóbogár is, ami a burgonyatermesztést majdnem lehetetlenné tette. Az ellene való mérgek csak túlszaporodását gátolták meg, de kiirtani egyáltalán nem tudták. A rhizoctonia ellen sem lehet mérgekkel boldogulni. Mindeme betegségek ellenére mégis megpróbáltam a kártevő és betegség elleni védekezés nélkül eredményt elérni. A kísérletet a forgalomban levő legérzékenyebb fajtával, a Hollandische Erstlingen-nel kellett végeznem, mert a rendelkezésre álló egyéb fajták mind késői érésűek voltak. A termesztést a következőképpen végeztem. Az első átkapálás után a talajt már nem ástam fel, csak az előbb már említett húzóvillával vagy húzókapával kis barázdákat készítettem és ebbe komposztot raktam. Április végén ide ültettem az előcsíráztatott burgonyát, majd a barázdát betemettem. A fagyosszentek előtt a lombhoz és a fiatal szárhoz földet húztam. Ezután a szedésig már semmit nem tettem, mert a gyomosodás sem volt olyan nagy mérvű, mint mikor a komposzt a földet átérlelte és a talajban humusz képződött. Az utolsó években a terület gyakorlatilag már gyommentes volt.

A felszedés július 10. és 20. között történt. A termésmennyiség az elültetettnek hússzorosa volt. A gumók mind egészségesek és szép, egyöntetű nagyok, jóízűek voltak. Ezután a területet elegyengettem és utána bimbóskelt ültettem elég kései kiültetéssel. Akkor 30– 40 cm magas, gyökérlabdás palántákat kellett kiültetnem. A termés kielégítő jó minőségű volt. Sikerült tehát a burgonyatermesztésre kevésbé alkalmas talajon sokak által kevésnek tartott trágyázással minden évben 2 termést is leszednem anélkül, hogy a talajt pihentettem volna, vagy közben köztes vagy talajjavító növényt ültettem vagy vetettem volna. Ezt tizenhétszer egymás után megismételtem anélkül, hogy betegség vagy kártevő lépett volna fel. Minden gazdálkodó és növénytermesztő tudja, hogy ez az általánosan ismert eljárásokkal nem lehetséges. 1954-ben a túl nedves és csapadékos nyáron kísérleti területemen egyszer sem volt hosszabb ideig tartó, teljes napsütés, ezért 1,5%-os Phytophthora-kártétel lépett fel. Ezt a sűrű állomány miatt csak a fölszedéskor lehetett észrevenni. Természetesen a kolorádóbogár is ott volt, de csak a gyengébb és beteg burgonyán. Az 1,5%-os Phytophthora-megbetegedés volt az egyetlen kiesés a 7 év alatt. Nem akartam a burgonyatermesztést a háború után is folytatni, s csak azért tettem mégis, mert ilyen jót, mint a saját magam által termesztett, a kereskedelemben nem lehetett kapni. Ez akkor vált teljesen érthetővé számomra, amikor a háború után lakóim burgonyájától az egész háznak hexachlorcyclohexan-bűze volt. Ezek az új növényvédő mérgek a levéltől leszívódnak egészen a gumókig. Mindegy, hogy permetezték vagy porozták őket. A méreg pedig a következő évben az ültetett gumóból továbbmegy a szárba. Szkeptikusoknak és a szakembereknek számokra van szükségük. 1958-ban kísérleti kertemből mindent

betakarítottam, hogy ott újra füvet telepíthessek, mert az egyre terebélyesedő fák árnyéka miatt a területet már nem tudtam másra használni. A házat és a kertet is szándékomban volt eladni. Az utolsó termést soronként szedtem fel és minden egyes sor termését külön megmértem. Íme a kísérlet adatai és eredménye: 1. Talaj: felső-bajorországi murvás, köves, kissé homokos meszes, tehát folyamatos agyagtalaj. Erősen burgonyatermesztésre nem a legjobb. 2. A talaj kémhatása: 7,5 pH. 3. Humusztartalom: a tizenhatszoros humusztrágyázás következtében igen jó. 4. Elővetemény: tizenhatszor egymás után korai burgonya mint főtermény, tizenhatszor bimbóskel mint másodtermény. 5. Trágyázás: állandóan csak komposzttal. 6. Fajta: Hollandische Erstlinge burgonyafajta. A legérzékenyebb korai fajta, termőképessége kicsi. Előcsíráztatott gumók kiültetése 1958. április 26-án. 7. A vetőgumók egészségi állapota: rossz, a vetőgumók egyrészt Phytophthorával fertőzöttek voltak. A növények egyharmad részét vagy a kihajtás és megeredés után, vagy kevéssel utána mint vírusfertőzötteket el kellett távolítani. 8. A vetőgumók átlagsúlya: 40 gramm. 9. Trágyázás: a 2. sor: istállótrágya, amit 1957 őszén agyagos földdel kevertem, mert kevés volt az alom benne, és 1958 áprilisában még nem volt eléggé elkorhadva. 3., 4., 5. sorok: komposzt a kihúzott sorokban (kis barázdák) szórva és arra ültettem az előcsíráztatott gumókat. (A komposzt 1957-ben készült a kertben összegyűlt hulladékokból egy tizedrész agyagos föld hozzáadásával, azonkívül minden köbméter zöld tömeghez 1 kg szaruforgács, csontliszt és vérliszt keveréke.) I. sor összehasonlításképpen az előbb említett keverékből m2enként 30 g kiszórva.

10. Ápolás: 1958. május 12-én feltöltögetés. További ápolásra nem volt szükség, mert a talaj már évek óta gyommentes volt. 11. A növények állapota: a komposzttal, szaruliszttel, csontliszttel és vérliszttel trágyázott növények, amelyeken a kezdeti fejlődésben még a leromlás jelei mutatkoztak, jól fejlődtek, az istálló-trágyázottak viszont nem. 12. Betegségek és kártevők: csak levéltetű és burgonyabogár volt látható. Phytopthora-fertőzés a nedves csapadékos nyár ellenére sem volt. 13. Terméseredmények: az 1. 2. és 3. sorokat 1958. július 26án szedtem fel, az árnyékosabb helyeken levő sorokat pedig augusztus 10-én. 1. sor: napot kapott 9 órától; szaru-, csont- és vérliszttel trágyázva. Termésátlag bokronként 0,944 kg = 23,6-szorosa az ültetett gumónak. 2. sor: napot kapott 10 órától, istállótrágyával trágyázva. Termésátlag 0,645 kg= 16,1-szerese az ültetett gumónak. 3. sor: napot kapott 11 órától, komposzttal trágyázva. Termésátlag bokronként 1,110 kg = 27,75-szöröse az ültetett gumónak. 4. sor: napot kapott 13 órától, komposzttal trágyázva. Termésátlag bokronként 0,890 kg = 22,25-szörose az ültetett gumónak. 5. sor: napot kapott 14 órától, komposzttal trágyázva. Termésátlag bokronként 0,636 kg= 15,8-szerese az ültetett gumónak. Kevés kis gumó volt, de igen sok a 200 g-nál nagyobb. 14. Minőség és íz: rendkívül jó, ízletes. 15. Terméseredmény hektáronként: 0,66 m sortávolság és 0,33 m növénytávolság esetén 1 m2-re 4,5 növény jut. A terméseredménynek hektárra való átszámítása csak egyöntetűen kezelt növényállománnyal és ápolással fogadható el. Mivel más

ápolási munka nem volt, és a kísérlet 17 évig is egységes kezelést kapott. A trágyázás mértéke is kisebb volt, mint az a mezőgazdasági termelésben szokásos, a kezelés tehát egyöntetűnek fogadható el. A termés ilyen körülmények között a félig érett istállótrágyával 29 t/ha volt. A szaru-, csont- és vérliszt trágyázáskor 42,5 t/ha volt. Azokban a sorokban, ahol a burgonyát komposzttal trágyáztuk, a 11 órától napot kapó sorban 50 t/ha, a már félárnyékban levő sorokban pedig még mindig 40 t/ha, illetve 28,6 t/ha volt. Igen jelentős és szép terméseredmény az aránylag napos helyen levő és komposzttal trágyázott sor termése, ha azt a mezőgazdaságban ajánlott módszer szerint való termesztés eredményeivel hasonlítjuk össze. A Mezőgazdaság című tankönyvben, amelyet 1951-ben Bajorországban adtak ki, ismertetik a Weihenstephani Kísérleti Intézet több éves, késői burgonyával végzett kísérleteinek eredményeit. Figyelembe kell venni, hogy a kísérlet a bővebben termő kései fajtákkal volt beállítva és lösztalajon, ami a burgonyának kedvezőbb. Itt az istállótrágyával trágyázott burgonya 27,1 t/ha termést adott. Ott, ahol az istállótrágyát még műtrágyákkal is kiegészítették 32,9 t/ha termést kaptak. Az igazi meglepetés 2 évvel később következett be, amikor új kertemben a korai burgonyatermesztést magasan fekvő helyen, agyagos talajon, ugyanúgy mint eddig, azonos helyen és csak komposzttrágyázással akartam folytatni. A Hollandische Erstlinge fajtából vetőgumót már nem lehetett kapni, mert mint teljesen leromlott fajtát a termesztésből kivonták. Bátran mondhatom tehát, hogy komposzttal trágyázva lehetővé vált olyan – betegség iránt érzékeny – fajtát 17-szer egymás után, azonos helyen termesztenem, olyan terméseredménnyel, ami meghaladta a mezőgazdasági termesztésben elért eredményeket.

Amikor 1931-ben elkezdtem munkámat, nem tudtam még, hogy hova lyukadok ki. Nem volt semmiféle célom, de az eredmény és munkám gyümölcse az lett, hogy minden betegségtől és kártételtől mentes teljesen egészséges, növényeket kaptam burgonyából, a legtöbb zöldségnövényből, almából és szilvából. A termés pedig igen jó ízű és illatú, jól eltartható volt. Az olvasónak most magának kell eldöntenie, tovább akarja-e olvasni könyvemet, hogy megismerje, miként kell előállítani azt a csodaszert, a komposztot, amelyik ilyen eredményekhez vezet.

A TALAJÉLET

Mielőtt megtanuljuk a komposztkészítés „új módszerét”, foglalkoznunk kell a természet adta modellel, és meg kell ismernünk, milyen elképzelhetetlenül gazdag az élet a talajban. Például az összes szakkönyvek, előírások és tanácsok szerint a burgonyát úgy kellett volna termesztenünk, hogy a talajba pontosan meghatározott mennyiségű nitrogént, káliumot, foszfort, nyomelemeket, meszet adunk. A növények ezeket a tápanyagokat oldatok formájában veszik fel a talajból és használják fel. Igen egyszerű folyamat, és ezt sok kísérletben ki is tudják mutatni. Például JUSTUS LIEBIG is olyan kísérleteket végzett, ahol a növényeket csupán tápoldatban, föld nélkül fel tudta nevelni. Ilyen elvekre épült az elterjedő vízkultúra is. Hosszabb és eredményes vízkultúrát csak akkor lehet fenntartani, ha a vízbe mint szűrő- vagy tisztítóanyagok bizonyos algák is bekapcsolódnak. Ugyanígy lehetséges az orchideákat is steril páfránygyökéren vagy lyukacsos tufaköveken termeszteni. Mi azonban ilyen ásványi sókat nem használunk. Helyettük csak olyan anyagokat, mint a lomb, az ág, a szaruliszt, amelyeket először a talajban lakó növényi és állati szervezetek bontanak fel. Azokat átalakítják úgy, hogy a növények számára felvehetők legyenek. Az ilyen tápanyag teljes értékű és könnyebben felvehető. Ez abban is megmutatkozott, hogy egy ilyen egyszerű tápanyaggal tizenhétszer egymás után termesztettünk burgonyát jó terméseredménnyel és kitűnő minőségben. Műtrágyákkal vagy más módszerekkel általános tapasztalatok szerint 3–4 év múlva már abba kellett volna hagyni a monokultúrás termesztést. A talajélet létezéséről és hatásáról laboratórium és mikroszkóp nélkül is képet kaphatunk, ha megfigyeljük a földigiliszta (Lumbricus rubellus) munkáját. Egy őszi napon igen sok levél hullott le egy fáról. Az éjszaka rendkívül enyhe és nedves volt. Reggelre mindenütt, még az utakon is, földbe dugott leveleket lehetett látni, amelyek tölcsérformára voltak összesodorva. Ha az ilyen összesodrott

levelet óvatosan és halkan megközelítjük és gyorsan kirántjuk a földből, megláthatjuk alatta a földigilisztát, amelyik igyekszik gyorsan eltűnni a sötétben. A giliszta éjszaka kint járt, a leveleket összesodorta és igyekezett a földbe behúzni. A levél a földben elkorhad, a giliszta megeszi, természetesen vele együtt földet is eszik. Ez mind keresztülmegy aránylag hosszú testén és ez idő alatt nitrogéntartalmú váladékokkal, baktériumokkal és finom mészszemcsékkel telítődik. Az eredmény a következő reggel már látható, nedves éjszakák után ugyanis gilisztáktól származó kis halmocskákat találunk a föld felszínén. A gilisztában az ásványi talaj növényi maradványokkal, mésszel és hatékony növekedésserkentő anyagokkal finoman és tökéletesen elkeveredik. Olyan tökéletes növényi tápanyaggá válik, amit mesterséges úton előállítani nem lehet. A giliszták munkájával és hasznával a Hallei Egyetemen DR. MEYER professzor is foglalkozott. Az ilyen „gilisztaföldben” hétszer annyi a nitrogén, háromszor annyi a kálium, kétszer annyi a foszfor és a mész, hatszor annyi a magnézium, mint a legkiválóbb kerti földben. De legfontosabb az, hogy a humusz, ami ebben a földben van, érett tartós humusz, és már nem változik. Ez a humusz a talajban oldott tápanyagokat is, mint a nitrát-, foszfát- és káliumionokat magához köti úgy, hogy azok már nem moshatók ki. Ezeket a tápanyagokat csak a növények gyökerei tudják onnan a gyökérszőrök segítségével kiválasztani és a növény számára felvenni. A fekete földek állandó és igen jó termő-képességének titka (ilyenek az ukrajnai és magdeburgi feketeföld-övezetek), hogy nagy az ilyen érett humusztartalmuk. Kémiailag nézve ez erős kötődés a humuszsavak és a vályog-, valamint agyagtalajok között. Az első tudományos kutató, aki a giliszták munkájával már száz évvel ezelőtt foglalkozott, az angol természettudós, DARWIN volt. ő mondta egy alkalommal, hogy egy termékeny réten annyi földigiliszta él, hogy azoknak az összsúlya

ugyanannyi, mint azoknak a teheneknek az összsúlya, amelyek ezen a réten állandóan legelni tudnak. Egy év alatt ezek a giliszták egy hektárnyi területen 30 tonna földet tudnak alulról járataikon keresztül a felszínre hozni. Ezek a járatok sokszor egy méter mélyre is lemennek. Többször látni a „gilisztahalmocskákon”, hogy át vannak szőve szürke szálakkal. Ezek azoknak a gombáknak a micéliumai, amelyek a giliszták munkáját tovább folytatják. Amit a talajban élő nagyobb állatok, mint a giliszták, ászkák, százlábúak, drótférgek, pajorok és egyéb élőlények aránylag durvább rögökre szétrágnak vagy széttördelnek, azokat a még kisebb élőlények újra és újra átdolgozzák. Rövid idővel ezelőtt fedezték fel azokat a legkisebb ragadozó baktériumokat, amelyek a közönséges baktériumokat megfúrják és belsejüket felfalják. Ezeknek az élőlényeknek a száma hihetetlen sok; pl. 1 gramm termékeny földben tíz milliárd élőlény is lehet. (Ez a szám már nem tűnik olyan nagynak, ha a talaj szerkezetéhez viszonyítjuk. Egy gramm agyagtalaj 500 milliárd darabból áll. Ezeknek a felülete, ha egy síkra számoljuk, 2 m2-t tehet ki.) Ez a több milliárdot kitevő élőlény a növényi hulladékból és saját elhalt testéből is a növények számára olyan tápanyagot ad, amelye: a növények hajszálgyökereiken és gyökérszőrökön keresztül lé: tudnak venni. A növény a napfény segítségével ebből építi fel testét, valamint termését is. A talajban laknak a nitrogéngyűjtő baktériumok is, amelyek a levegőből veszik fel a szabad nitrogént és teszik azt a növények számára fel vehet övé. A talajban levő anyagok táplálják még az algák és gombafonalak szövevényét is. Ezek kötik össze a talajmorzsákat és tartják őket egymástól megfelelő távolságban. Az ilyen élő mezőgazdasági vagy kerti talaj laza és levegős, nagy mennyiségű esővizet, hólevet tud felvenni és megtartani. Az eső nem tudja ezeket a talajokat eliszaposítani, illetve eltömíteni, így a talaj nem lesz kérges. A víz nem tudja elmosni és a szél sem képes elhordani. Az ilyen talaj teljesen beérett, s ez

az előfeltétele a nagy termőképességnek, a jó talajművelésnek és a trágyázásnak. A talajban végbemenő és nagyrészt szabad szemmel nem látható élet iránt, ami a vadalmafának az erdő peremén olyan jól előkészítette a tápanyagát, a mezőgazdasági tudomány sokáig nem érdeklődött. Csak száz évvel ezelőtt, LIEBIG fölfedezése után kezdtek foglalkozni ezzel a témával, ami úgy látszik, hogy eddig el nem képzelt egészséget és termőképességet adhat mezőgazdasági és kerti talajainknak. Bár LIEBIG idejében is jelentek meg alapos munkák a talaj életéről és a talajlakó organizmusok hatásáról, de a második világháború után ez az irodalom egyre gazdagodott. Az országosan használt tankönyvekben, kézikönyvekben és sajtóban is minden maradt a régiben. Pedig ha sikerül a sárga vagy barna talajokból érett humusz hozzáadásával egyre sötétebb és végül teljesen fekete talajt előállítani, akkor ezzel azt is folyamatosan bőtermővé tudjuk tenni. Istállótrágyával, ahogy ez eddig szokásos volt, és zöldtrágyázással ezt elérni nem lehet. Noha talajaink már másfél évszázada istállótrágyázva voltak és már egy pár évtizede zöldtrágyát is kaptak, legnagyobbrészt még ma is sárga vagy barna színűek. A tudományos kísérletek egyöntetűen bizonyítják, hogy a talajba juttatott istállótrágya három év alatt elhasználódik vagy kimaródik. Érett humusz csak a természetben képződik a talajlakó organizmusok hatására. Aki ezt mesterségesen akarja előállítani, annak a természet adta módszert kell követnie, amit a földigiliszta mutatott. Komposztot mesterségesen előállítani tehát csak mesterségesen telepített „óriás földigilisztával” lehet. Ez az óriás földigiliszta pedig az „új módszer” szerinti komposzthalom. Ebben a korhadó növényi anyagokat mésszel, agyaggal és állati eredetű nitrogéntartalmú anyaggal kell vegyíteni és érlelni. Az így kapott érett komposzt pedig termékeny, új, élő talajt hoz létre.

Az általunk készített óriás földigilisztának nemcsak érett humuszt kell adnia, hanem helyet is a talajban lakó organizmusok milliárdjainak. Ezzel az érett komposzttal pótoljuk azt a veszteséget, ami a talajban a természetes humusz lebontásával keletkezik (ez a veszteség a meszezés, a műtrágyázás, a talajművelés, a szél és a nap hatására még fokozódik). Ez a humusz olyan formában van jelen, amelyet a víz nem tud kimosni, sőt a többi tápsót is óvja a talajból való kimosástól. Ezzel a talajélet „alapkultúrájával” oltjuk be szántóföldjeinket, réti, valamint kerti talajainkat, mint kovásszal a kenyértésztát. Ez a folyamat csak akkor játszódik le, ha kellő mennyiségben áll rendelkezésre a víz, a levegő és a humusz. Bármilyen gazdag is a talaj mészben, káliumban, foszforban, az mind csak holt tőke, ha nincs elegendő levegője és pórusaiban megkötött vize. Ilyen körülmények között erősen tömődött, nehéz, hol túl nedves, hol túl száraz talaj mezőgazdasági szempontból tevéket-len, terméketlen, illetve alkalmatlan. Az időszakos vízhiányon a talajélet át tudja magát menteni; a helyüket változtatni tudó állati élőlények a mélyebb, nedves rétegekbe húzódnak. Az egyéb élőlények nyugalmi állapotba kerülnek, például spórák és egyéb formák alakjában. Hogy ezek a nyugalmi állapotok milyen gyorsan tudnak újra aktivizálódni, azt egy nyári eső alkalmával könnyen megállapíthatjuk. Amint az első nagyobb esőcseppek a talajt újra átnedvesítik, életre kelnek a különféle növényi élőlények, gombák, és azonnal érezhető a termőtalaj jellemző, friss illata. A talajban a humuszt az edafon (talajélet) maga alakítja ki az odakerült növényi és állati szerves anyagokból. A természetben ez minden ősszel törvényszerűen megismétlődik. A talajban tehát a humusz állandóan képződik és állandóan le is bomlik. Ha a talajt mesterségesen, gyakori lazítással túl levegősen tartjuk, akkor a humusz gyorsan bomlik.

A talaj minden tömítése, pl. hosszú ideig tartó telítődése vízzel, a művelőgépek keréknyomai vagy más okból származó erős tömörödés a talajéletet megszünteti. Csökkenti, sőt teljesen meg is szüntetheti a termőképességet. A talajéletnek nincs szüksége műtrágyákra vagy külön adagolt ásványi sókra. Azokat az ásványi sókat, amelyekre a mikroorganizmusoknak saját testük felépítésére szükségük van, mint a mész, a magnézium, a kálium, a vas, a kén, a foszfor és nyomelemek, azt kivonja a talaj agyagszemcséiből a mikroszkopikus nagyságú föld-pátból, csillámból és más anyagokból. A tiszta kvarchomokból álló talajokon is jobb, ha pl. kálisó helyett agyagot juttatunk a talajba. A talajéletet azonban táplálni kell, de csak a természet adta példa alapján szerves anyagokkal, vagyis növényi és állati hulladékkal. Ez lehetséges felülről, nyers állapotban lehulló levelekkel, fűvel stb., éretlen vagy érett komposzt formájában. A különböző talajrétegek egymásra fordítása – mint ahogy az az ásáskor, a talajmaró munkájával, vagy a mélyszántáskor történik – a talajélet egy részét olyan rétegbe temeti, ahol az elpusztulhat és ezzel csökkenti a termőképességet, hátráltathatja a növekedést. Tudomásul kell venni, hogy a talaj levegős, felső rétegének darabos megmunkálása elősegíti az elkorhadást. Ugyanez a talaj alsóbb rétegében, ahol egészen más viszonyok uralkodnak, másképpen történik. Ezeknek az elképzelhetetlenül apró mikroszkopikus nagyságú talajlakó élőlényeknek a váza is elképzelhetetlenül vékony. Ezért például a talajvíznek valamilyen sóval történő hirtelen feldúsítása elpusztíthatja őket. Pontosan a gyorsan oldódó, mesterségesen előállított nitrogén és egyes kálisók, amikkel a kultúrnövények olyan gyors növekedését lehet elérni, sok esetben a talajban élő szervezetekre mérgező lehet, és ezzel a növényeket is gyengíti és fogékonnyá teheti a kártevőkkel és betegségekkel szemben. Tehát ahhoz a méreghez, amit a talajba

adtunk, most már felülről is permetezni kell, ezzel megindul egy ördögi kör, amiből nincs menekvés. Minden méreg, amit a növényekre, gyomokra, bokrokra, fákra és a talaj felszínére adunk, végeredményben a talajba jut, és tovább mérgez és pusztít, sokszor 10 éven keresztül is. Azok az antibiotikumok is, amiket a hizlaló- és tojótápba, a borjak, illetve tyúkok eledelébe keverünk azzal a céllal, hogy a veszélyes bélbaktériumokat elpusztítsuk, hogy azt a kényszerű helyzetet, amiben tartjuk őket, egyáltalán kibírják. Ezek a mérgek most már a trágyával a talajba kerülnek és ott azokat a baktériumokat is megölik, amelyek a talajélet szempontjából alapvetően fontosak és nélkülözhetetlenek. A talajéletet erősen befolyásolja a hőmérséklet is. Könnyen félrevezethet bennünket márciusban a kerti ágyások szépen felszáradt állapota. Ilyenkor azonban a vékony, száraz réteg alatt még hideg van. Ezt nem nagyon vesszük észre, és megkezdjük a vetést, az ültetést. A mag azonban nem csírázik ki, illetve a növény nem ered meg és a következő hidegebb hetekben el is pusztulhat, mert talajélet ilyenkor még nincs. A tapasztaltabb ilyenkor addig vár, amíg a talaj alsóbb rétegének hőmérséklete az éjszaka folyamán nem süllyed az 5 °C alá. Ősszel a talajélet meglepően sokáig tevékeny marad, ha egy vékony réteg nyers komposzt vagy fű védi a lehetséges éjszakai fagyoktól.

A GYOMOK DICSÉRETE

Meglehetősen régen egyszer sok fiatal kerttervezővel és azok barátaival tanulmányúton vettem részt. Amint az egyik este a Schwäbisch-Zabergan egyik fogadójában a vacsorára vártunk, az egyik fiatalembernek az az ötlete támadt, hogy tartsak addig egy mulatságos beszédet. Így kezdtem el a gyomokról beszélni. Voltak meghökkent arcok, de később fölengedtek és barátságossá váltak, amikor tudományosan is bizonyítani tudtam, hogy a gyomok egyben gyógynövények is. A tisztelt kertbarát nem nagyon fog egyetérteni velem. De a gyomok mégsem olyan fölösleges dolgok, amelyek azért vannak, hogy a kerti munkánkat olyannyira megnehezítsék. Ugyanúgy, mint a kártevő is, a természet egészségügyi őre, amelyik minden beteg és élet-képtelen növényt elpusztít, és ezzel helyet ad az erősebbnek, a helyi adottságokhoz jobban alkalmazkodó egyedeknek. Ugyanígy a gyomok hivatottak arra, hogy egy kultúrhibát vagy egyéb felbomlott egyensúlyt a talajban újra helyreállítsanak. Ennek felismeréséhez nincs szükség tudományos ismeretekre, kromatográfiára, mikroszkópra, csak nyitott szemre és növényismeretre. Ez a felismerés történhet egy mezőn, egy ösvényen, egy árokparton, ahol egy pár halom vagy föld szabadon maradt. Ezeken nem fű nő rögtön újra, amivel korábban be volt az nőve, annak ellenére, hogy ott sok fűmag található. A fűnek az egymásra dobott vagy feltúrt talaj nem a legmegfelelőbb, annál inkább a sok, különböző gyógynövénynek, amelyeket talán harminc éve nem is láttak ott. Ilyenkor előjön a tarka kenderfű, a porcsin, a kamilla, az acat és a bogáncs, a beléndek. Ezek jól fejlődnek és ezerszámra termelik magjukat, ilyenkor sokszor arra gondolunk, hogy hova fog ez fejlődni. De a következő évben már látható, hogy a helyzet nem is olyan veszélyes, és az összes – az előző évben még buján tenyésző – növény háttérbe szorul. Három-négy év múlva az egész halom, illetve folt már eltűnik, mert rajtuk a korábbi fűvel azonos füvek telepedtek meg és újra benőtték.

Ezentúl ugyanúgy nőnek, mint korábban, mielőtt valamilyen oknál fogva a talajt feltúrták vagy az eredeti növényzetet elpusztították volna megzavarva ott az érzékeny talajéletet. Tehát a gyomok voltak azok, amelyek a talajélet egyensúlyát újra helyreállították. A kedves kertbarát újra megkérdezheti, hogy ha ez így van, akkor mi is igen sok gyommagot viszünk a komposzttal újra a kertbe. Annak bizonyítására, hogy ez csak egy tévhit, a saját kertemben megfigyeltem egy csomó gyomnövényt. Ezek ott telepedtek meg, ahol egy korábbi bérlő az eredeti növényzetet feltörte és úgy is hagyta. Itt például porcsinból és kenderfűből minden négyzetméteren 10 is található volt. Vagyis a feltört területen legalább ötszáz. Honnan kerültek ezek elő? Itt köröskörül csak rét és erdő van. Ezeket kiszedtem és a komposztra hordtam. A következő évben tíz négyzetméternyi területen már csak egy volt ezekből a növényekből, most pedig egyet sem találnék. Az első termelési évben egy egészen más és erőteljes, szívós gyomnövényflóra jelentkezett, mint pl. a vetési boglárka, a menta, a polygonium, a mécsvirág, mind a tömött és nehéz talajok növényei. Mivel a környéken csak mező volt, ahol ezek a növények egyáltalán nem fordulnak elő, és az egyedüli, amit a müncheni komposztommal behozhattam, a sok kőrismag volt, amit a szél nagy mennyiségben hordott a komposzthalomra. Így ezek a gyomok csak innen, helyből származhattak, mert minden talajban találhatók gyommagvak, amelyek évtizedekig is elfekhetnek és csak akkor kelnek ki, ha a körülmények kedvezőek. A komposzt ezt a talajt az első időben különösen a száraz periódusokban lazította fel. Az első gyomnövénycsoport gyorsan eltűnt, de még egyes tagjait, amelyeknek túl erős gyökérzetük van, acatolóval ki kellett vágni. Egyszerre jelentek meg a következő gyomok: a tyúkhúr és egy veronikafajta,

mindkettő a burgonyaágyásokban, amelyekben a legjobban megmunkált talaj volt. Vagyis tápanyagokkal jól ellátott humuszos agyagtalaj. Ezek sem jöhettek a komposzttal, mert ezeket a fajokat én nem kevertem bele. A legszebb burgonyaágyásomat, amelyikben mindig a korai Saskia fajtát termesztettem és csak komposzttal trágyáztam, 1964-ben nagy mennyiségű gombvirág lepte el, amit valószínűleg az új ültetési anyaggal hoztam be. Ez olyan nagy mennyiségben jelentkezett, hogy ki kellett cibálni és gyomlálni, mert félő volt, hogy a sűrű állomány miatt nem tud a nedvesség elpárologni és fitoftóra betegség léphet fel. Azóta a gombvirág csak ritkán jelentkezik és mindig csak kis foltokban. 1965-ben jelentek meg először kis mennyiségben a burgonyaföld jellegzetes gyomnövényei, a libatop és a szélfű. 1966-ban ezeket már felváltotta az ezen a vidéken ritkán előforduló disznó-paréj. Ezt a gyomnövényt most már minden ágyásban meg lehetett találni. Általában egyesével álltak, és így könnyen ki lehetett őket húzni. Elgondolkoztató, hogy honnan kerültek ide, amikor a közelben még az útszéleken sem lehetett ilyeneket látni. 1970-ben már a disznóparéj is egyre ritkább lett és a gyomok közül csak a tyúkhúr volt az egyeduralkodó. Teljesen beborította a talajt a burgonyabokrok alatt és jóformán minden más gyomot távol tartott. A burgonya felszedése után vasgereblyével húztam le az ágyásokról. Hogy a talaj ekkor terítve maradt kihullott tyúkhúrmaggal, annak nem volt jelentősége. Aki ügyel arra, hogy a komposzthalomba ne kerüljön érett gyommag, és a halmon kívül is megakadályozza a gyomok feltörését azzal, hogy a talajt lekaszált fűvel lefedi, annak ágyásaiba nem kerülnek gyomok. Aki azonban minden fölösleges növényi részt és gyomot is komposztál, eléri, hogy mindig kevesebb gyom szükséges ahhoz, hogy a talajt a megfelelő állapotba tudja hozni. Ha a komposzt gyomosít, az csak azért van, mert a gyomokat a talajban életre kelti, hogy a talaj mielőbbi javulását segítse elő.

Ezt a javulást az egyre gazdagabb talajélettel éri el, egészen addig, míg a gombafonalak (mikorrhizák) meg nem jelennek. Ezt leginkább a fák és a cserjék gyökerein figyelhetjük meg. Ha tehát a talaj újra telítve van hasznos élettel, akkor a növény is egészséges benne, és a kártevőknek, betegségeknek is ellenállhat. A gyomok gyógyító hatása tehát a komposzton és talajon keresztül érvényesül és válik hasznára a kultúrnövényeknek, terményeink egészségesek és gyógyító hatásúak. Régi tanmesék szerint a gyomok igazi jótékony házi manók. Aki gyűlöli őket vagy haragszik rájuk és méreggel támadja őket, azt nagyon megtréfálják. Aki pedig megértő velük, azzal szemben kifejtik egészséges hatásukat. Ezt a bölcsességet már korábban, egyedülálló gazdálkodóktól hallottam anélkül, hogy akkor igazi értelmét felfogtam volna. 1923–24-ben Felső-Bajorországban egy nagy gazdaság központját építettem az akkori legmodernebb technikai vívmányok bevetésével. Ott találkoztam egy elismert gazdálkodóval, aki a Witzenhauseni Mezőgazdasági Szakiskolában elsajátította a gépekkel felszerelt gazdálkodás ismeretét és az új trágyázási módszereket. Neki mint a Német Zöldmezőszövetség tagjának sikerült nagy mennyiségű műtrágyát szereznie, ami akkor még igen olcsó volt. Sikerült is neki a birtok hajdani tarka rétjét rövid idő alatt tiszta zöld mezővé változtatnia és ennek fehérje- és keményítőtermését lényegesen emelnie. A vegyészeiben jártas szakemberek ezt jónak találták. Pár évvel később alkalmam volt más gazdálkodóknál egy pár hektár rétet megtekinteni. Akkor felhívtam a bérlők, parasztok figyelmét erre a nagy eredményre, amit nagy adagú műtrágyával a rétgazdálkodásban el lehet érni. Erre azt mondták: „Önök megtehetik ezt a nagybirtokokon, mert elegendő pénzük van az állatorvosokra is. Mi, parasztok azonban szívesebben vesszük, ha a mi állataink az orvosságot már a takarmánnyal együtt

kapják. Ezért szükséges, hogy a kömény, a zsálya és egyéb gyógyhatású gyom a réten maradjon.” Ezzel a rövid mondattal az egyszerű parasztok halomra döntötték azt a tizenkilencedik században felépített gépesített ideált, amit a tanácsadók javasoltak. 1933 után találkoztam egy bajor szakemberrel, aki egy állami gazdaságot irányított. Ő is a legújabb módszerekkel a rétjeit fáradságos munkával egyöntetű csomós ebirrel benőtt mezővé változtatta, tehenei nem nagy örömére. Ezek az állatok állandóan kitörtek és a gyomokkal is benőtt szomszédos rétre jártak át legelni. A tulajdonos emlékezett még azokra az időkre, amikor apjának gyomos rétjén a teheneket őrizte, és ott soha ilyen nehézségei nem voltak. Elment tehát a szomszédjához, és összegyűjtötte azoknak a réti virágoknak és gyomoknak magját, ami a rétet tarkává tette. Később a tudomány is megtalálta a tehenek e csökönyös magatartásának az okát. Ők csak akkor tudják a proteinokat és szénhidrátokat jól hasznosítani, ha bendőjükben bizonyos vad élesztőgombák is vannak. Ezek többnyire a virágzó növények nektárjában, vagyis a virágzó gyomokban és nem a nektár nélküli füvekben vannak. Tehát a réteken kell maradniuk az ott általánosan előforduló zsályaféléknek, harangvirágféléknek és egyéb virágzó gyomoknak.

A KOMPOSZT-ELŐÁLLlTÁS „ÚJ MÓDSZERÉNEK” MŰVÉSZETE

Negyven éves tapasztalattal a hátam mögött biztonságosan állíthatom, hogy a ráfordított munka tekintetében is a legegyszerűbb módját, illetve gyakorlatát adhatom meg ennek a művészetnek (ez idő alatt már háromszázezer méter hosszú komposzthalmot állítottam fel). Ez valóban művészet, nem pedig mindenütt azonos egyszerű gyakorlat. A „művészet” itt azt jelenti, hogy kell lennie egy olyan érzéknek, amivel a rendelkezésre álló tapasztalat szerint kell változtatni a klíma, a talajnem, az alapanyag és a cél érdekében. Újra a vadalmafával kezdem. Mi ugyanazt akarjuk tápanyag és talajélet szempontjából, amit a természet állít elő a gyökérzónában. Ezt úgy kell kézben tartanunk, hogy azonos területen a talajélet és a tápanyag tízszeresét produkáljuk. Komposzthalmunknak, pontosabban komposztvermünknek semmi köze a rendszertelenül összehordott hulladék dombokhoz, amit a kertek, sőt sokszor a kertészetek sarkában lehet találni. Legcélszerűbb a szerszámoskamra vagy a melegágyak közelében elhelyezni. Ott két halmot állítunk fel egymás mellett. Nagyobb kertben kétméteres, kisebb kertben 1,5 méteres alapszélességgel. A halom hossza a kert nagyságától és az ágyások számától függ, amelyeket komposzttal akarunk feljavítani, illetve trágyázni. Ez kb. 100 m2-enként 3–4 m hosszúságú halmot jelent. Aki teheti, a talapzatot körülkerítheti 40x80 cm nagyságú műkőlapokkal. Ez igen megkönnyíti a komposzttelep tisztán tartását. A komposzthalom talapzata közepén magasabb legyen mint,a széleken, vagyis keresztmetszetét enyhén domborúan kell kiképezni. A fölösleges víz így könnyebben tud elfolyni. A talapzatnak 25– 30 cm vastagon termőtalajból vagy agyagból kell lennie azért, hogy a földigiliszták azon keresztül lehúzódhassanak, ha a halomban munkájukat elvégezték, vagy a halom belseje száraz, esetleg túl hideg. Csodálkoznánk, ha egyszer alkalmunk lenne látni, milyen sok giliszta telel át egy

ilyen halom alatt. (Egyszer, amikor egy felszámolt halom helyén egy műanyag zsákba csomagolt tőzeg ottmaradt, nagy mennyiségű, félig kifejlődött földigilisztát láttunk alatta.) A komposztot általában árnyékos helyre tették, de ezt kizárólag a helyi klíma- és mikroklímaviszonyok határozzák meg. A komposzthalomban nyirkos melegnek kell lenni. Ezt meleg éghajlati körülmények között nagyobb biztonsággal árnyékban érhetjük el. Legalkalmasabb hely ilyenkor a fák árnyékában vagy épületek északi, de lehet a nyugati oldalán is. Hűvösebb mikroklímájú helyeken a komposzt gyors éréséhez szükséges meleget inkább a napos helyeken tudjuk megadni. A napos helyen levő halmokat túl meleg időben száraz fűvel való takarással védhetjük meg a túlzott fölmelegedéstől. Szélvédelemről mindenképpen gondoskodni kell. A komposzttelepet leginkább keltetőüzemhez vagy inkubátorhoz hasonlíthatjuk. Legegyszerűbb, ha a telephelyet egy sor fekete ribizlivel, vagy málnával ültetjük körül. A málnát ajánlatos kifeszített dróthuzalhoz kötni. Nedves talajokon igen jó, ha sövényszerű falat képezünk az ember-magasságnál is nagyobbra növő, arra alkalmas évelő növényből. Ahol elegendő hely van, bodzából is lehet szélesebb sövényt ültetni. Az utakkal megközelíthető tiszta és jól kezelhető komposzttelepet el kell látni vízcsappal, tárolóhellyel (agyagos földnek és tőzegnek). A komposzttelep területe kb. tizedrésze annak a területnek, amelyet komposzttal kívánunk ellátni. Ha kevés helyünk van, szükséges lehet a komposzthalom helyett komposztsilót készíteni. A fa mint silótartó a komposztban levő talajélet és erjedés következtében gyorsan tönkremegy. Az impregnáláshoz felhasználható mérgek (pl. klórozott naftalin) elpusztítják a talajéietet. A betonlapok nagyon nehezek. Igen jónak és alkalmasnak találtam azbesztcement lapokból összeállítható silót. Legjobb két ilyen azbesztcementlap magasságú silót egymás mellé felállítani. Minden egyes siló béltartalmának a talajjal kell közvetlenül érintkeznie, hogy a

földigiliszták szabadon fel- és lehúzódhassanak. Az oldalfalaknak elegendő levegőt kell átengedniük. Ilyen silókra sokszor még a kertészeknek is szükségük van, akiknek a közönséges komposzton kívül különleges komposztot is kell készíteniük, pl. a mészkerülő növények, mint az azaleák, rhododendronok, magnóliák, hamamelisek és egypár alpesi növény részére. Ez a komposzt csak és kizárólag lombból készül, mész és talaj hozzáadása nélkül. Ehhez csak kevés szarulisztet, csontlisztet, vérlisztet adok és beoltom a másik, érett komposzttal. Ez a lombföld tavasztól őszig beérik és felhasználható. A felhasználásra szánt lombtömeget már ősszel összegyűjtöm és silóba rakom. Most pedig kezdjük el! Ez pedig annyit jelent, hogy mindent összegyűjteni, összekaparni, ami a növényekről lehullik. Az ehhez szükséges eszközök, egy fa- és egy vasgereblye, egy négyágú trágya-villa és egy vagy két lapos, széles vesszőkosár. A kosarakkal az összegyűjtött hulladékot a komposzttelep egyik végébe, az előtárolóba visszük. Ebből az összegyűjtött készletből kezdjük felépíteni. A komposzt készítésekor a legfontosabb, hogy jól kell összeállítani és vegyíteni. Ez eszembe juttatja a görög filozófusnak HERAKLEITosznak azt a tanítását, amire DR. AUGUST Bier, a kiváló sebész hívta fel a figyelmemet: „A természet az ellentéteket harmóniává tudja egyesíteni.” Ez a komposztnál azt jelenti, hogy minél tarkább vagy minél vegyesebb a hulladék, amit a komposztba keverünk, annál tökéletesebb lesz. Ezért is van szükség az előtárolóra, mert így a halomba rakás előtt még jól összekeverhetjük. Ősszel még nem használhatók fel a juhar, a vadgesztenye és tulipánfa levelei. Ezek olyan szorosan fekszenek egymáson, hogy nem tudnak elbomlani és mint idegen testek maradnának a halomban. Ezért ezek a levelek télen ott maradnak a fák alatt. Tavaszig összegömbölyödnek, megráncosodnak és csak akkor kerülnek a halomba. A napraforgó szárait, a bimbóskel törzseit kézi

baltával kell apróra vágni. Kertészek, faiskolások és szőlészek legjobb, ha kalapácsos darálót vagy ahhoz hasonlót állítanak be. A fákról lemetszett vesszőket, sarjakat még zöld állapotban, ha lehet levelesen, arasznyi darabokra vágva tegyük a komposztba. Amit az olló már nem tud elvágni, azt el kell égetni és a hamut a sárgarépa és zellerágyásokra szórni. A felaprított rőzse a komposzthalom belsejét levegőssé teszi. Sok fát tartalmazó komposzt különösen a nehéz, kötött talajokra van jó hatással. Én már komposztba bedolgoztam gépi faforgácsot is. Ilyen ellentétes anyagok a nedves és száraz, a földes és tiszta, durva és finom, a tágas és tömör keverékét először a komposzttelep egyik végébe egyenletesen elterítve, 20 cm magas rétegbe rakjuk. Behintjük egész finom mészporral, csak annyival, amivel a kalácsot szoktuk cukorral behinteni. Erre még állati eredetű, nitrogéntartalmú hulladékot, m2-enként 200 g-ot, szarulisztet, csontlisztet vagy vérlisztet hintünk. Lehet egyéb ásványi sótól mentes állati hulladékot is, például vékony rétegben terített, felaprított istállótrágyát, juh vagy házinyúltrágyát adni. Ehhez még adható egy kisujjnyi réteg agyagos föld. Ezeket egyszerűen úgy keverjük össze, hogy a trágyavillával felpiszkáljuk és megveregetjük, illetve letapogatjuk. A zöldséghulladékot vízzel kell benedvesíteni. A halomnak belülről olyan nedvesnek kell lennie, mint egy kinyomott szivacsnak. Arra kell ügyelni, hogy az ilyen sokrétű változáshoz az anyagnak olyan nedvesnek szabad csak lennie, mint amilyen a földi gilisztának a belsejében, illetve bélcsatornájában van. Ha a halom túl száraz, akkor fölmelegszik és penészedik. Ha túl nedves, akkor nincs elegendő levegő, és a lebomlás, illetve korhadás bűzös rothadássá változik. Egy komposzttelepen sohasem szabad semminek bűzlenie, ha mégis, akkor valami nincs rendben. Azonos módszerrel építjük a rétegeket mindig egymás fölé addig, amíg a halom az egy méter magasságot el nem éri. Az

oldalfalak ne legyenek függőlegesek, mint egy máglya, hanem fölfelé ferdén összefutok. Akinek híg trágyalé áll rendelkezésére, elhagyhatja a szerves trágya beiktatását, és a kész halmot jól öntözze be trágyalével. Végezetül a halomnak még egy külső réteget kell kapnia, aminek fényt és szelet nem szabad átengednie, de a levegőt és a vízpárát igen. Ajánlott fedőréteg erre a célra a lekaszált és száraz fű. Ezt a füvet a virágzás előtt, de legkésőbb a virágzásban kell levágni, hogy mag ne kerüljön a komposztba. A magérés után a füvet erre a célra már csak ősszel vághatjuk, amikor a mag már kipergett belőle. A takarónak, ami a halmot fedi, olyan vastagnak kell lennie, hogy a halom belsejében egyenletes, kb. 18 °C-os hőmérséklet állandósuljon. Ebből a száraz fűből egy kis részt a földigiliszták be fognak dolgozni a halomba. Ez a takaró összeáll, illetve összetömődik úgy, mintha szőnyeget képezne. A halomban a fű igen nehezen korhad el, legnehezebben a gyepről vágott fű. A fűszálak szorosan egymáshoz simulnak, ha túl nedves, akkor rothad, ha száraz, bemelegszik és penészedik, a földigiliszták pedig kerülik. A városi szemét penészedése és bemelegedése elkerülhetetlen. Akinek sok füve van, legjobban teszi, ha azzal először a kert szabadon maradt részeit betakarja. Először is a bogyós gyümölcsű bokrok és a gyümölcsfák alját, amelyet nem hasznosítunk. Ez a takaró védi a talajnedvességet. Véd a gyomosodás ellen. A talajélet működését egészen a talaj felszínéig lehetővé teszi anélkül, hogy ezzel még tennünk kellene valamit. Ennek a talajtakarónak a védelme alatt tanyázó földigiliszták részünkre komposztot készítenek. Újra visszatérek a komposzthalomba rakott földrétegre, amit a szerves anyagok közé iktattunk be. Ennek mértékére megfelelő pontos adataink nincsenek. Itt gyakorlati érzékünkre vagyunk utalva. Lehetőleg agyagos talaj, lösz, homokos agyag, vagy agyagos homok legyen. Ez az egyik alapanyaga az agyagos

humusznak, ami a tartós humusz igen fontos alkotóeleme. Ez a földréteg teszi lehetővé az egységes talajélet működését is. Eddigi tapasztalatok szerint közönséges agyagos kerti földből vagy szántóföldi talajból 20 cm vastag zöldtömegre egy kisujjnyi vastag réteg elegendő. Nehéz agyagos földből ennek a fele is elég, különben a komposzt olyan nehéz és tömött lesz, mint a talaj, pedig annak lazának kell maradnia. Olyan helyekre, ahol csak homoktalajok vannak, az agyagot máshonnan kell odaszállítani. Ez lehet olyan agyagmassza is, amilyet a fazekasok használnak. Az agyagot vízzel felhígítjuk és folyékony állapotban a zöldtömeget beöntözzük vele. Hozhatunk kiszáradt agyagrögöket is, amelyeket a téli fagy könnyen szétmállaszt, s még mielőtt az újra összeállna, homokkal vagy tőzeggel keverjük és így használjuk fel. Ha az alatt az idő alatt, amíg komposzthalmunk az egyik végén állandóan nő, a másik oldalon pedig láthatóan összeesik, és ezt a részt ilyenkor belülről megnézzük, ebben a stádiumban a földigiliszták már elhagyták. Most a legkisebb élőlények veszik át szerepüket és ezzel elérkezett a legalkalmasabb idő a komposzthalom átforgatására, alapos átkeverésére. Lehúzzuk a fűtakarói és a komposzt-halmot egy méter távolságra átlapátoljuk, miközben az alsó részt lehetőleg felülre, a felső részt alulra, a széléket középre igyekszünk rakni. Átrakás után a régi formáját adjuk meg. Ha száraz, akkor nedvesítsük be, végül újra száraz fűvel takarjuk be. Konyhai hulladék, különösen főzött hulladék, ha nem takarjuk be rögtön földdel, légy inváziónak lehet oka. Télen, ha a konyhai hulladékot a fagy miatt nem tudjuk beföldelni, akkor külön tartályban vagy ládában gyűjtsük össze és fedjük be. A letakarásra azért van szükség, mert a hulladékot rigók, varjak, szajkók és egyéb madarak szétszórják az egész kertben. Ha a komposzthalom tartalma az átrakás után vagy akár átrakás nélkül annyira elkorhadt, hogy csak a fás részek tartották meg formájukat, akkor már érett és mindenféle

felhasználásra kész. Ez a nyári időszakban a berakástól 6–8 hét múlva következik be. Télen és hideg tavaszon ilyen időszakot nem számíthatunk, mert akkor a halmot nem bolygatjuk. A teljesen új komposzttelepen a korhadás nehezen indul be. A talajlakó élőlények itt még csak kismértékben vannak jelen. A fajok sem szaporodtak még fel eléggé. Jó hatású lehet ilyenkor egy-két vödör érett komposztot hozzáadagolni. Már hosszabb ideje működő komposzttelepen ezzel szemben a korhadás a nyári időszakban hihetetlenül gyors. Meg kell tanulni már a halom készítésekor, a rétegek berakásakor a tiszta és pontos munkát, hogy munkánk minél eredményesebb legyen. Az érett komposzt szaga az erdő talajáéval azonos. Ha a komposzttelepen tisztán és jól dolgoztunk, nem lehet semmiféle kellemetlen szag. A komposztáláskor gondot okozhat a sok eső. A bőséges csapadék a komposztban levegőtlenséget okoz. Levegő nélkül pedig nincs élet sem a talajban, sem a komposztban. Eddigi megfigyeléseim szerint az évi 600–700 mm csapadék adja a legmegfelelőbb nedvességet a komposzthalomban. Régi müncheni kertemben 800 mm évi csapadékkal úgy boldogulhattam, hogy komposzthalmom magaskőris és hársak alatt volt. Az eső egy részét a fák levelei párologtatták el, egy része pedig az ágakon és a törzsön folyt le a földre. Új kertemben az időjárási térkép évi átlagban 850 mm-t jelez. Mi azonban három évig egymás után 1000 mm feletti, utána 1225 mm és végül 1400 mm feletti csapadékot kaptunk. Ennek az volt a következménye, hogy a komposzt nem ért be, és mindig várnom kellett addig, amíg valamelyest megszáradt. Ezért sok mindennel próbálkoztam, hogy a komposzthalmot megvédjem a túlzott nedvességtől. Első alkalommal átlátszó polivinilklorid fóliával borítottam be, de az a hideg következtében megmozdíthatatlanul merev lett. A napsütésben gyorsan felforrósodott és különösen a felső felén sósav csapódott ki. (Az óriásmolekulájú polivinilklorid a napsugárzás hatására

kémiailag részben átalakul, s ilyen célra tartósan nem használható.) Azt hiszem, hogy az igazit most találtam meg egy könnyű ponyva anyagában. Ezt polietilénből készült keskeny szalagokból szőtték, és mindkét oldalon színtelen, klórmentes polietilénnel fedték be. Ez könnyű, hidegben is puha, és az ultraibolya sugárzás ellen is véd. 2,20 m széles, 4–6 m hosszú és bádogkarikákkal szegélyezett. A ponyvát a talajon ezeken keresztülszúrt botokkal rögzíthetjük. Az 1968/69 telén az ilyen ponyvával letakart komposzthalom adta 1969 márciusában a legszebb komposztot, amit eddig valaha is készítettem. A komposzt laza volt, sötétbarna, finom szemcsés, és olyan szaga volt, mint az erdei földnek. A márciusi száraz meleg csábított a korai kitakarásra. Az április azonban hideg és nedves volt. A komposzt újra nehéz és nedves lett és sokáig kellett várni, amíg egyáltalán ki lehetett vinni. A kiszórás után az volt a benyomásom, hogy a növekedést és a csírázást gátolta, illetve késleltette. A komposzt biológiai és kémiai vizsgálata ezt a gyanúmat meg is erősítette. A mintában ammóniát találtak! A száraz, érett komposztban a nitrogén teljesen nitráttá oxidálódott. A levegőtlen körülmények között és a nedvesség hatására a folyamat megváltozott. Korhadás helyett rothadás állt be és ez mérget termelt. Ez akadályozta a talajélet működését. Ennek ellenére a komposztban nitrogéngyűjtő baktériumokat (Azotobakter) találtak és ezt nagyszerű eredménynek ismerték el. Mielőtt a komposzthalmot tovább építjük, ellenőrizzük, hogy a halomban mi történik, tisztában kell lennünk az összes kérdés megoldásával is, ami időközben felmerülhet. A teljesen új és még üres kerteket tekintve felmerül a kérdés, honnan vegyem mindazt, ami a komposzt készítéséhez szükséges. Aki teljesen újonnan, szűz területen kezd, méghozzá ott, ahol új ház is épül, annak a komposztálást egész más módon kell

elkezdenie. Általában az új házak építésekor az épület helyén a növénytakaró gyakran rét. Ahova a ház és az építési terület esik, onnan a gyepfelszínt egészen vékonyan, 2 cm vastagon – megfelelő szerszámmal – felszedjük. Ezekből az igen vékony gyeptéglákból mészporral és valamennyi szerves trágyával együtt készíthetünk komposzthalmot. Amikorra a ház elkészül, a komposzt is beérik. Ezzel olyan értékes anyaghoz jutunk az új kert felépítéséhez, amit semmilyen vásárolt anyag nem pótolhat. Minden szabad termőföldnek zöld növényt kell teremnie, függetlenül attól, hogy az tartalék föld, ugar vagy ágyás. Tavasszal, ahol nem termelünk, oda agyagos talajokra herét vagy borsó-bükköny keveréket, homoktalajokra egynyári csillagfürtöt, ha pedig mód van rá, augusztusban még őszi repcét vethetünk. Az én háromszáz méter hosszú burgonya-, zöldségés évelőágyásaim annyi komposztot adnak, hogy azzal az újratrágyázásukon felül ötven magas törzsű gyümölcsfát, bokrot tudok trágyázni. Sokszor kérdezik „mi van a mésszel?” Tapasztalataim szerint csak az őrölt szénsavas meszet ajánlhatom. Még jobb (ha az beszerezhető) őrölt szénsavas, magnéziumos meszet kiszórni. Újabban divatba jött őrölt bazaltport kiszórni. Bazalt csak Hessenben és Hegan déli részén fordul elő. A bazaltpor meszet és magnéziumot kellő mennyiségben tartalmaz, sőt nyomelemeket is, de beszerzése és szállítása igen megdrágítja. Mindig felmerül a kérdés, hogy mint szerves trágyát a pöcegödör tartalmát vagy legalább a derítőmedence iszapját felhasználhatjuk-e? Erre csak egyértelmű nemmel szabad válaszolni. A háború utáni ínséges, bélférges idők már elmúltak. Amit pedig emberi váladékkal trágyázunk, az nem lehet az ember számára egészséges táplálék. A tehén, „jól tudja”, hogy mi hasznos a számára, igen bölcsen nem legeli le azt a fűcsomót, amelyik az elhullajtott tehéntrágyán nőtt. Az „agyag” fogalma is sok fejtörést okoz. Annak az agyagnak, amit mint földet az agyagos komposzthoz adni kell,

nem kell okvetlen tiszta agyagnak lennie. A tiszta homok- és a tiszta humusztalaj kivételével minden kerti és szántóföldi talajban elegendő agyag van. Ez egyszerű vizsgálattal be is bizonyítható. Ha a nedves talajmintát kézben összenyomjuk, az ujjak között kicsorgott lében kevés agyag van. Ha azonban egy üvegcsőben vízzel felkeverjük, a leülepedett iszaprétegben a homokos alsó rész fölött látható az agyagtartalmú iszap.

TERMESZTÉS KOMPOSZTTAL

Könyvem olvasója meggyőződhet róla, hogy a komposzt nem olyan anyag, amelynek állandó és egyforma tulajdonságai vannak. Ha figyelemmel kísérjük tulajdonságait, pl. mai állapota nem azonos azzal, amilyen nyolc nappal ezelőtt volt, és két hét múlva megint másmilyen lesz. Mintha élő valami lenne. Ezt a látszatot kelti az a benne milliárd számra tenyésző talajlakó élőlény hatása. A komposzt ezeknek az élőlényeknek a hordozója, szaporító közege és otthona. Most már az a feladat, hogy az érett komposztot a legmegfelelőbb, a legjobb módon juttassuk ki a talajba, hogy ott életét tovább folytatva, az ágyásokban munkáját elvégezze és a földet dolgozza át, mint kovász a kenyértésztát. Ez a példakép a mai embernek talán nem sokat mond. ők azt már nem látták, hogy az édesanyák régebben nagy ünnepek előtt lisztből, meleg vízből és élesztőből kovászt készítettek. Ezt a kovászt aztán melegen betakarták és a nagy konyhai tűzhely, esetleg a kemence mellé rakták oda, ahol langyos meleg volt. Ennek a kovásznak nem volt szabad kihűlnie. Ha két óra múlva már majdnem kifolyt az edényből, akkor került a juharfából készült nagy dagasztó-teknőbe, ami már tele volt előkészített és föl melegített liszttel, Ekkor kezdődött a dagasztás. A dagasztás nehéz munkájához még mi, gyerekek is segítettünk, amikor anyánk két kézzel dagasztotta a kenyeret, mi fogtuk a dagasztóteknőt, hogy ne mozogjon. A dagasztás addig tartott, amíg a kenyértésztán hólyagok nem keletkeztek. Mint ahogy előmelegítettnek kellett lennie a lisztnek, hogy a kovász azt jól megkelessze, ugyanúgy a tavaszi napsugártól előmelegítettnek kell lenniük a kerti ágyásoknak is. E kis kitérő után térjünk vissza a komposzthoz és ahhoz a milliárdnyi talajlakó élőlényhez, amelyek a komposztból továbbvándorolva és továbbszaporodva tartós humuszt hoznak létre, káliumból, mészből, foszforból és a többi ásványi anyagból felszabadítanak annyit, hogy azt a növények gyökerei könnyen felvehessék. A talajlakó élőlények a fák gyökerei

mentén is továbbvándorolnak sokszor a trágyázatlan részekig is, és ott fejtik ki hatásukat. Most már értem, hogy a burgonyabokrok miért voltak már a komposzttrágyázás első évében burgonyabogártól és azok lárváitól mentesek. Az újonnan ültetett gyümölcsfák még egy pár évig levél-tetvekkel voltak fertőzve, de hirtelen ezek is eltűntek. Hogy kultúrnövényeink miért csak akkor lesznek teljesen egészségesek, és ezzel együtt miért akkor érik el a védelmi állapotot a kártevők ellen, ha gyökereik már a gazdag talajéletű földbe kerülnek, nem sikerült megfejtenem. Ahhoz, hogy ez az „élet” a legjobb módszerrel kerüljön a talajba, a komposztot az ágyások földjével jól el kell osztani és elkeverni. De csakis a legfelső és levegős rétegbe! A komposzt nem száradhat ki. Ilyenkor a talajélet a tartós tetszhalál állapotába megy át. Ezért kell a felső réteget elkeverni vagy letakarni fűvel vagy lombbal. Ha visszagondolunk a vadalmafára, ott is lombtakaró fedi az érett komposztot. Azok a talajlakók, amelyek a tömöttebb talajrészben élnek és dolgoznak, maguktól oda fognak húzódni. Hogy a komposzttal könnyen és finoman tudjunk dolgozni, egy 15 mm-es lyukbőségű álló rostán szitáljuk át. Egy vetéshez előkészített, 6 méter hosszú ágyásra, melynek szélessége 1,20 m, két talicskára való átrostált komposztot kell rövid fogú fagereblyével szétteríteni. Ez pontosan 1 cm vastag fedőréteget ad, amit 6 cm vastag felső talajréteggel kell talajporhanyítóval elkeverni. Az ágyást ezután újra simára gereblyézzük. Ezt a munkálatot mindig már fölmelegedett vagy még meleg talajon kell elvégezni. A komposztnak azt a részét, ami a rostán nem megy keresztül és fennakad, az új komposzthal ómba oltóanyagként használhatjuk fel. A bogyós gyümölcsű bokrok és a gyümölcsfák alatt a munka könnyebb. Itt nem kell a komposztot a talajjal összekeverni, mert közvetlen a talajfelszín alatt helyezkednek el azok a fontos

hajszálgyökerek, amelyek nem háborgathat ók. Ide rostálatlan komposztot terítünk – félig elkorhadt fadarabokkal stb.–,kb. 2 cm réteget, és tavasszal beterítjük tenyérnyi vastagon fűvel vagy lombbal. Gazdagon termő gyümölcsfáknál ez a réteg 3 cm vastag is lehet, illetve ennek fele lehet érett istállótrágya is. Az ágyások és a fák aljának fűvel, illetve lombbal való letakarásának az a célja, hogy a felületet beárnyékolja, nedvesen tartsa és szél, valamint nap szárító hatásától megvédje. Célja még a talajlakó élőlények táplálása is, ezért nyáron ennek a takarónak vastagnak kell lennie. Télen előnyösebb a vékony réteg, egyszer azért, hogy a mezei pockok tanyázhassanak alatta, másodszor azért, hogy a nehéz agyagtalajoknak annyira fontos téli fagy elég mélyen behatolhasson. Azokat az ágyásokat, amelyeket már ősszel vetésre vagy kiültetésre előkészítettek, kb. egy ujjnyi vastagon fűvel, szalmával vagy lombbal kell letakarni. A letakart ágyásban még a fagy ellenére is életet találunk. Ha például valahol a takarót hirtelen félrehúzzuk, akkor láthatjuk, ahogyan a földigiliszták szorosan egymás mellett vannak, és a takarót a talajba dolgozzák be. Ez a szigorúan vett „művészet”. De van még valami, ami gyakorlatot igényel, és ez a talaj állapotának állandó meghatározása. A talaj nem lehet nedves és kenőcsös, ez levegőtlenséget és rothadást idéz elő. Nem lehet száraz, mert akkor túl levegős lesz, ami azt jelenti, hogy a humusztartalom csökkenni fog. Ha a komposzt már érett és még nem tudjuk felhasználni, illetve kiszórni, akkor hagyjuk a halmot érintetlenül jól betakarva, hogy a felhasználást így bevárhassuk. Az érett komposzt sokáig megtartja teljes életképességét. A földigiliszták elvándoroltak ugyan, de petéiket otthagyták. Egy vizsgálat, amit DR. ROHDE végzett 1969. szeptember elején, nagyon fontos felismerést hozott'. A még mindig igen agyagos talajú komposzttelepem talajában 10 éven keresztül

mindig különböző érettségi fokozatú komposzthalmokat tartottam. Ez a talaj teljesen mentes volt a nitrátoktól és a foszfátoktól, de igen gazdag volt káliumban. Az eső tehát a komposzthalmokból sem a nitrogént, sem a foszfort nem tudta kimosni, mert ezeket a humusz megkötötte.* A káliumot azonban a lefelé húzódó talajlakó élőlények az ásványi anyagból kivonták* Egyszer alkalmam volt egy jól megvilágított komposztrögbe belenézni nagyítóval. Úgy éreztem magam, mint amikor még fiatal koromban egy bányaüzem modelljét láttam, ahol mindenütt emberkék sürögtek és dolgoztak. Itt ugyanúgy voltak oszlopok smaragdzöld bársonyos váladékkal bevonva, voltak fehérek, barnák és feketék is, ezek igen gyorsan mozgó férgek és egyéb talajlakó élőlények. A kép az élet tevékenységét igazolta. Aki éretlen komposztot – amit a tájékozatlanok friss komposztnak neveznek – a talajba juttat, az a nitrát helyett ammóniát, szulfát helyett szulfidot ad, tehát mérgeket és ezzel együtt kártevőket is, Az ilyen komposztot csak talajtakaróként lehet felhasználni. Ugyanezt tehetjük a durva városi komposzttal is. A kerti komposzt a talaj takarásához költséges, inkább legyen türelmünk kivárni, amíg érett komposzttá válik. A talaj forgatásával pedig vigyázzunk. Aratás, illetve szedés után az ágy ások talaját kétágú fogaskapával lazítsuk fel és ne forgassuk! A felső rész maradjon felül, az alsó rész alul! A jó fogaskapa fogai 18–20 cm hosszúak, az pedig elegendő. Ami ennél mélyebben van, az érintetlen marad mint a földigiliszták munkaterülete. Porhanyító kapával a felső 6–8 cm-es rétegben levő talajrögöket elmunkáljuk és az ágyás máris kész a komposzt fogadására. Általában egy kis-ujjnyi vastag komposztréteget adunk. Az ágyásokra ősszel, majd korán tavasszal négyzetméterenként 50 g szaruliszt-csontliszt-vérliszt

keveréket. A káliumot a talajlakó élőlények a talajban található agyagból vonják ki és készítik elő a növények számára.

KOMPOSZT A ZÖLDSÉGESKERTBEN

Amikor müncheni kertemben már a 100 éves hársfák és kőrisfák árnyéka túl sok volt, s egyre erősödött az a vágyam, hogy a hátralevő életemet ne a nagyvárosban éljem le, vidékre költöztem. A véletlen folytán hozzájutottam az Ammermos fölött 65 méter magasan fekvő réten egy területhez, amely a tengerszint felett 600 méter magasan volt, és igen szép kilátás nyílt a délen húzódó hegyekre. A telek megvétele előtt talajmintát vettem, és kőtörmeléktől mentes, mész nélküli talajt találtam. Hetven éves koromban újra házat és kertet építettem, de mindkettőben 50 éves gyakorlattal a hátam mögött. Megbosszulta magát azonban az a tény, hogy ezt a talajt nem ismertem. Münchenben látogatóim sokszor sajnáltak a sok kő miatt, ami kertem talajában volt, bezzeg örültem volna nekik itt! Több mint hat évig tartott, amíg ezt az állítólagos agyagtalajt ténylegesen megismertem. Nem kérdezhettem meg senkit, mert körös-körül csak rét volt, amit soha fel nem törtek, kecskék legeltetésére használták régen. Az agyag a jégkorszak előtti harmadkorból származott, és pár százezer évig egy kétszáz méter hosszú gleccser hordta ide. Ez a talajt igen nagy mértékben tömörítette és az olvadó víz teljesen mészmentessé tette. Ennek ellenére pH értéke teljesen közömbös, 7,0 volt. Rétem kelet felé 1:10 arányban lejtett, ellentétben lejjebb levő szomszédaim telkével. Itt az Elő-Alpok harmadkori alapzata szabadon feküdt és a gleccser minden jégkorszakbeli morénát és kavicsot lehordott. Amint egyik szomszédom észrevette, hogy én ide kertet is akarok telepíteni, sürgősen le akart beszélni, mert itt egyszer sem tudott még burgonyát termelni. Saját szükségletét is úgy kellett megvásárolnia. Ekkor elhatároztam, hogy burgonyát termelek. Azt a részt, ahová a zöldségeket terveztem, egy korábbi bérlő már egyszer feltörte, krumplit és gabonát akart termelni, de teljesen sikertelenül.

A kerti munkák alkalmával már megmutatkozott, hogy ezt a talajt sem nedves, sem száraz állapotban megdolgozni nem lehet. Minden kerti munkásnak a tavaszi ásáshoz két ásóra volt szüksége. Az egyikkel egy tégla nagyságú földdarabot emelt ki, a másikkal pedig az első ásóról a földet kaparta le. Utána mindkét ásót vízbe állította és a ráragadt földet leáztatta róla. Az emberek még ma is viccként mesélik, hogy ha egy ásónyi földet ebből a talajból félre akartak dobni, az egész ásó vele együtt repült! Meg sem mertem kockáztatni, hogy kiszámítsam, mibe fog itt kerülni egy köbméter földmunka. 1959 nyarán a talaj utcakő nagyságú kemény rögökben állt. Amint a kiszáradáskor a repedések megjelentek, megkíséreltem egy nehéz kalapáccsal, pöröllyel összetörni. A repedések ekkor újra összeálltak. Az ilyen szívósság ellen nincs eszköz. Ezután azzal kísérleteztem, hogy a talajt közepes nedvességi állapotban egy nehéz talajmaróval széttörjem és tőzeggel, valamint homokkal keverjem össze. Nem sikerült. A homokot az eső újra kimosta. Még évekkel később is a legnagyobb erőfeszítés árán elegyengetett ágy ásókban kétökölnyi agyaggombócok úsztak a tőzegben. Kiutat kerestem ebből a helyzetből. Első lépésként komposztomat azonos mennyiségű tőzeggel és durva homokkal kevertem. Ezzel és a vakondtúrásból vett földdel töltöttem fel a göröngyös ágyásokat és sima felületet képeztem. Ebbe ültettem a káposztapalántákat. Amikor az eső újra elkezdett esni, a fejes káposzta és a bimbóskel fejlődésnek indult, s a talaj is lassan kerti földdé változott. Az 1965–66-os túl nedves években megmutatkozott, hogy a csapadékvíz csak a talaj felső, 15 cm-es rétegében mozog. Bár a területet 1936-ban alagcsövezték, ezek a csövek már régen eldugultak és nem töltötték be hivatásukat. Ezen a vidéken az 1965-ös évben történt nagy esőzések miatt összetömődött talajok még 1966 júniusában sem jöttek rendbe. Akkor újra márciustól szeptemberig esett az eső. A nyár szinte ősznek

számított. Megrendítő látvány volt, amint a szeptemberi esőzések idején a víz patakokban folyt az ágyásokon keresztül és a rétre zúdult. A talaj pórusai levegőtlenek voltak, mert telefolytak vízzel. A levegőtlen talajban megszűnik a talajélet és vele együtt a növények növekedése is. Júniusban egy meleg, 14 napos időszakban ugyanez a talaj úgy összezsugorodott, hogy a gyümölcsfák tányérja mentén körös-körül széles repedések keletkeztek. Mivel az agyag altalaj nem ereszti át és nem is veszi fel a vizet, ugyanúgy nem képes a feltalajnak sem átadni. Az ágyásokban is, amelyeket már tíz éve műveltek, a kihegyezett karósbabhoz szükséges karókat is csak nehéz karóverővel lehetett 25 cm mélységig leverni. Az agyagréteg alatt az altalaj tömör, szívós volt, mint a puha homokkő. Három méter mélyen réteges fehér homokkövet találtunk. A karók a nedves talajban jól és feszesen álltak, ha azonban két hétig nem esett az eső, az egész támaszték bizonytalanná vált, inogni kezdett. Hiába kerestem talajtani könyvekben valami utalást az én talajomra, nem találtam. Ennek a talajnak a nedvességtartalma és kötöttsége a tájkörzet éghajlatát egyes magasabban fekvő más területek éghajlatánál is hidegebbé tette, ahol a vízáteresztő alsó talajréteg pl. moréna. Az évi középhőmérséklet 6,5 °C körüli volt. Ezen a területen megtanultam, hogy mi az a perctalaj. Ehhez csak akkor szabad hozzányúlni, ha az a természetes nedvességből fokozatosan szárad. Mesterséges öntözéssel nem lehet vele boldogulni. Ha az ágyásokon minden elővigyázatosság ellenére mégis kemény rögök maradnak, akkor ezeket el kell gereblyézni és egy halomba gyűjteni, és csak akkor, amikor a fagy már szétmállasztotta, tudjuk újra jó földként felhasználni. Meg kellett állapítanom, hogy a talaj felső rétegébe kevert tőzeg és homok még nem adott kerti földet, mert csak akkor lesz a keverékből igazi jó föld, ha a komposzt is jelen van. Azóta

komposztomat elvileg azonos mennyiségű fekete tőzeggel és zúzalékporral keverem, amit mésztartalmú dolomitos murvából készítenek, mert a kvarchomok nem segített. Ezzel a fáradságos munkával sem tudtam megérni, hogy a kecskeréten levő agyagtalajomból jó kerti föld legyen. A hosszú vagy intenzív esőzések hatására a legszebb porhanyós talaj is újra tömött, ragadós agyaggá változott. 1969–1970 telén 5 hónapig tartó, csaknem összefüggő állandó hótakaró borította a vidéket, a talaj azonban nem fagyott át. Nagy fáradságba került az újra tömődött talajt újra fellazítani. Május 16-án két óra alatt 62 mm eső zúdult le, és ezzel 10 heti munkám elveszett. Lesújtó látvány volt a kert, és három hétig utána semmi sem nőtt, nem kelt ki. Még a legszebb nyár sem tudta ezt jóvá tenni. Ilyen időjárási viszonyok között, ilyen nehéz talajon, mérgek alkalmazása nélkül mégis minden évben arattam, mert „új” művelési és trágyázási módszerem ezt a próbát is kiállta. A jóindulatú kertbarát megengedheti, hogy ezt a komposztgazdálkodást ajánljam minden területen, ahol burgonyát vagy zöldséget termesztenek, és ott is meg fogja állni a helyét! Ezen a hűvös tájon, ezen a változó nedvességű agyagtalajon, amelyen legalább 1300 éve semmi más nem nőtt, csak fű, 1959ben telepítettem kísérleti kertemet. A kertben 300 m összhosszúságú és 1,2 m széles ágyások bán termeltem burgonyát, zöldséget, bogyós-gyümölcsűeket, évelőket és rózsákat, minden olyan fajt és fajtát, amelyek ezen az éghajlaton még termeszthetők. Az ágyások északdéli irányban helyezkedtek el. Az utakat téglatörmelékkel vagy homokkő lapokkal fedtem le. Ez talán túlzásnak hat, de másként nem lehetett volna a kezdeti esztendőkben a kertbe belépni. Az utakat Simazinnal gyomtalanítottam, amit tavasszal vizes oldatként a kövek közti repedéseken juttattam ki. Ez a tisztaság és rend tette

lehetővé, hogy a kert többi részét és a termesztőfelületeket is gyommentesen tarthassam. Müncheni kertemben a kártevőktől való mentesség elérése nemcsak véletlenül pottyant a kezembe, hanem munkám gyümölcse volt, bár némi dac is vezetett, hogy bebizonyítsam módszerem helyességét. Új kertemben tudatosan kellett mindent pontosan feljegyeznem, ellenőriznem – erre törekedtem. Tizenkét méter hosszú ágyásaim közül három ágyásban burgonyát, másik háromban pedig zellert, pórét, késői káposztát vagy bimbóskelt termeltem. Ezek közül az ágyások közül az egyikben 1960 óta, amióta a kertet művelem, a Saskia nevű korai burgonyát termeltem, és csak komposzttal trágyáztam a következő módszer szerint: Július második felében, közvetlenül a fölszedés után az ágyásokat átkapáltam és bevetettem borsó-bükköny keverékkel, ami télen megfagy és vastag takarót képez. Ez alatt a takaró alatt a kikelt gyomok nem tudnak teljesen kifejlődni. Évek múltával így a gyomfélék, ezzel együtt a gyomok száma is csökkent és egyre ritkábban volt szükség az ellenük való védekezésre. 1967ben már csak az árvacsalán, a tyúkhúr és a veronikafélék fordultak elő. 1968-ban az árvacsalán is csaknem teljesen eltűnt, 1969-ben pedig csak a tyúkhúr maradt. Az előbb említett borsóbükköny takarót egy pár száraz tavaszi nap után vasgereblyével lehúztam. Az ágyások talajának felső rétegét porhanyítóval átdolgoztam, azért, hogy a még megmaradt gyomok is kiszáradjanak és legereblyézhetők legyenek. Ezután egy kézi sorhúzó ekével egymástól 60 cm távolságra két barázdát húztam és azt komposzttal töltöttem meg. Április 20-a körül a 33 cm távolságra ültettem az általam termesztett előcsíráztatott burgonyagumókat (1 m2 területre 5 burgonyabokor került). A barázdákat gereblyével behúztam és a burgonyabokrokat még a fagyosszentek előtt földdel feltöltöttem. Felszedésig más ápolási munkára nem volt szükség, bár a gyomok kedvükre növekedhettek, de a burgonyára nem voltak veszélyesek. Az a

régi módszer, hogy a tárgyát a barázdába raktam, jobbnak bizonyult, mint amikor azonos mennyiségű komposzttrágyát kapott az ágyások egész felülete. A termés 15%-kal növekedett. Már 1961-ben, amikor a talaj már annyira nyers volt, hogy még agyagrögök is voltak benne, már akkor olyan egészségesek voltak a növények, hogy a burgonyabogarak nem tudták őket meglepni, illetve károsítani. 1963-ban, a Delos és Carmen nevű fajták a virágzáskor, június elején már 95 cm magasak voltak, és nagyon sok gondot okoztak. A legmelegebb hetekben, amikor jóformán naponta fordultak elő zivatarok, a talajt pedig elég vastagon befedte a tyúkhúr, a bokrok nem tudtak kiszáradni és félő volt, hogy a burgonyavész áldozataivá lesznek. Bajorországban ebben az időben több ezer hektár burgonyaföldet permeteztek meg réztartalmú rézoxiklorid szerekkel helikopterről. Én nem tettem semmit. A fölszedéskor pedig 100 egészséges gumó között csak egy beteget találtam! A következő évben a környéken erős burgonyabogár-fertőzés volt és nagyobb állományok mentek tönkre a Saskia fajtából. Az én burgonyasoraimban semmilyen kártevő nem akadt. A Saskia fajta éppen a nagyobb szárazság kezdetekor érett be és fel tudtam szedni. Ez a fajta hektárra számolva 37,2 tonnát adott. A szárazság következtében a burgonya alatt a talaj kőkeménnyé száradt, amit most csak nagy göröngyökben lehet feltörni. Ezek a göröngyök azonban olyannak látszottak már, mint a bazaltláva, sötétbarnák és lyukacsosak a földigiliszták járataitól. A beérett talaj mélysége már a 20 cm-t is elérte. Az alatta levő agyagtalaj pedig olyan tömött és kemény volt, mint a beton. Az 1965-ös, nedves, csapadékos évben makkegészséges burgonyabokraimat nem rágták meg a burgonyabogarak, szomszédaim egész állományát viszont teljesen ellepték a bogár lárvái. A következő év még nedvesebb és hidegebb volt, és Bajorország nagy részén a burgonyalevelek mind a

Phytophthora (burgonyavész) kártétele folytán pusztultak el. A hivatalos szervek már július közepén felhívták a figyelmet a várható kártételre. Ennek ellenére 35 tonna burgonyát termeltem hektárra átszámítva. A betegség az én Saskia fajtámon is megjelent, de nem tett benne kárt. Mind a 72 bokrom tökéletesen egészséges maradt. 1969-ben három burgonyaágyásban összesen 216 burgonyát ültettem. Ezekből 215 db egészséges növényt kaptam. Egy a Phytophthora következtében már korábban elpusztult, és öt darab apró barna rothadt burgonya volt alatta. A betegség vagy a kártevő tehát mindig jelen van, de az egészséges növényeket nem tudja károsítani. Az „Organischer Landbau” című szakfolyóiratban egyszer egy kételkedő kolléga föltette a kérdést: „Igaz az, hogy Seifert professzornál minden 100%-os?” Igazat kellett neki adnom abban, hogy az egészséges burgonya nálam csak 99,6%-volt. A normális és szakmai körökben elfogadott termesztésben nem 0,5%-os kieséssel, hanem legkevesebb 15%-os veszteséggel számolnak. A későbbi érésű Carmen burgonyafajtából egy felsőbajorországi barátomtól kaptam ültetési anyagot, amelynek 10%-a beteg volt. A Carmen fajta előveteménye mindig késői káposzta és bimbóskel volt. Ezt a fajtát is letisztítottam és szelektáltam. 1969-ben a negyedik saját utántermésem már a kisebb vetőburgonyák kiválogatása után 35 tonnát adott hektáronként. Ezt a mennyiséget adta az Irmgard fajta is már a második után termesztéskor. A korai Saskia fajta 1970-ben már a nyolcadik utántermesztésben volt és már tizenegyedszer ugyanazon a helyen,. A termés mennyisége a tizenegy év alatt a 29,5 és 37,2 t/ha volt. Mindig gondot okozott a következő évre a szükséges ültetőgumó kiválogatása, mert a gumók meglepően egyformák és nagyok voltak. A Saskiát különben, mint „leromlott” fajtát, hivatalosan kizárták a kereskedelemből.

Ezekkel a számokkal szemben kifogások merülhetnek fel az olvasóban, mert nem szabad a kerti ágyások eredményeit a paraszti szántóföldi gazdálkodás területére átszámítani. Ez általában igaz is, de nem olyan esetre, mint amilyen körülmények között én a burgonyáimat termeltem: 1. olyan talajon, amely egyáltalán nem alkalmas burgonyatermesztésre; 2. fele annyi trágyát kapott, mint amennyit a mezőgazdasági termesztésben okvetlen szükségesnek tartanak, 3. az ültetés és az első feltöltögetés után más ápolási munkát nem végeztem. Sarabolás és kapálás nélkül, kémiai szerek felhasználása nélkül termeltem a burgonyát. Egy gyakorlott szakembernek az általam termesztett Saskia fajta csökkent értékű, fogékony fajta, a növények lombja mégis szép és egészséges maradt a felszedésig. A gumókban a legkisebb károsodás sem mutatkozott amikor a talajban levő fölös mész újra elhasználódott, illetve kimosódott, a kevés varasodás is eltűnt. Azokon a vidékeken, ahol burgonya-vetőgumót termesztenek, tilos őszibarackot is termeszteni. Az őszibarack hamar tetvesedik, és a levéltetvek a vírusbeteg növényekről a betegséget átviszik az egészséges növényekre. Annak bizonyítására, hogy csak fertőzött tájak, illetve környékek vannak, burgonyaágyásaim közvetlen közelébe, a szerszámoskamra déli oldalára őszibarack sövényfákat ültettem. Ekkor az újonnan behozott burgonyafajtákkal együtt egymás mellett egészséges és vírusbeteg növényeim is voltak. Őszibarackfáim szépen növekedtek. Egy alkalommal DélTirolból három akadémiai gyümölcstermesztő tanár látogatóm volt. Gyümölcsöskertemet épp csak, hogy megnézték, ott nem is volt még különösen érdemes látnivaló, de őszibarackfáim előtt sokat időztek. Megtudtam tőlük, hogy egész Dél-Tirolban nincsenek egészséges őszibarackfák, mert a tavaszi időben azok már mind levélfodrossággal erősen fertőzöttek voltak. Az első

levelek mind lehullottak, és a fáknak még egyszer új leveleket kellett hajtaniuk. Nedves és hideg tavaszokon az én fáimon is volt levélfodrosodás, 6–8 levélen. De ezek nem pusztultak el, zöldek maradtak, asszimiláltak és csak hólyagosak lettek. A kártevő jelen van, de nem tehet semmit, ha a növény egészséges. Azok a talajok, amelyek a szokásos és előírásos burgonyatermesztés által és a mérgek használatával már annyira mérgezettek, hogy a talajban lakó hasznos élőlények megfogyatkoztak és csak a káros, bajt okozó nematódák (fonálférgek) maradtak fenn vagy kerültek túlsúlyba, a burgonyatermesztést lehetetlenné tehetik. Az ilyen fertőzött és tönkretett talajokon csak bizonyos kihagyás után, legkevesebb 6 év múlva lehet csak újra burgonyát termeszteni. Azt bizonyítani, hogy az általam termesztett burgonya a közönséges kereskedelmi árut eltarthatóságban és ízben messze felülmúlja, csak idősebb emberek vagy idős háziasszonyok tudják, akik még visszaemlékeznek arra, hogy hatvan évvel ezelőtt a burgonya milyen volt és milyen ízű. Természetesen a talajt néhány évenként megvizsgáltattam, hogy a csekély és egyoldalú trágyázás (egy gramm kálium nélkül), ilyen nagy termések és ilyen sok csapadék nem jelent-e rablógazdálkodást. Bajor és holland intézetek a következő megállapítást tették: Munkám kezdetekor, 1960-ban a talajban kevés volt a foszfor és a kálium. Ekkor 50–70 g/m2 Nitrophoska-kék vagy más ehhez hasonló szintetikus műtrágyakeveréket ajánlottak. 1964-ben a káliumtartalom már nyolcszoros volt, ugyanúgy a foszfortartalom is az 1960. évinek a nyolcszorosára emelkedett. 1969-ben a talaj káliumtartalma az 1960. évinek a tizenhétszeresére, a foszfortartalom pedig a huszonégyszeresére emelkedett. Az 1969. évi áprilisi vizsgálat a következőt mutatta: a nitrogénellátás normális, káliumtartalom rendben,

magnéziumellátás elegendő, foszfortartalom igen előnyös, tartalék és könnyen felvehető állapotban egyaránt. Az általános benyomás igen kedvező. Jó tápanyagellátás, jó talajállapot és jó talajélet, vagyis mérsékelt komposztfelhasználás elegendő az ilyen kedvező talajállapot eléréséhez. Műtrágya adagolása nélkül, a sok (1400 mm évi) csapadék okozta kilúgozódás és szokatlanul nagy terméseredmények ellenére a talaj tápanyagokkal jól el volt látva, és nem kellett semmivel sem több komposztot adni, mint ahogy azt eddig tettem. Ezzel az „új módszerrel” végzett komposztálás, ahogyan azt kidolgoztam, a szokásos műtrágya-gazdálkodással is felveszi a versenyt. A komposzt előállítása és kiszórása lényegesen kevesebb, mint a szokásos ápolási munkák a műtrágya és növényvédő mérgek kijuttatása. Ebbe még nincs beleszámítva az az előny, hogy növényeim sokkal egészségesebbek és a leszedett termés is tovább tartható el. Hogy a kereskedelmi célra történő kertészeti termesztésben is át lehet állni a megszokott és hivatalosan elfogadott módszerekről a komposztgazdálkodásra, azt a következő példa igen jól bizonyítja* Egy fiatal kertész, akinek a régi termesztési móddal végzett szamócatermesztésben nehézségei voltak, négy évvel ezelőtt fordult hozzám tanácsért. Két év múlva büszkén mesélte el, hogy régi, kilenchektáros területét már tizennégy hektárra kellett bővítenie, mert az általa termesztett tiszta, egészséges áru a piacon annyira keresett lett, hogy az igényeket már nem tudta kielégíteni. Ezenkívül keres még három hektár réti területet, ahol az én módszerem szerint akar korai burgonyát termeszteni. Kertemben jóformán az összes zöldségfélét termesztettem, amit az éghajlat még megengedett, még uborkát, cukkinit és édesköményt is. Ezek nemcsak egészségesek és igen jóízűek, de

olyan nagy termést adtak, amit a nagyüzemi kertészetekben nem produkáltak. Egypár adat a sok közül! Kelbimbó, Abunda fajta. 100 cm magas, minden növényen megközelítően 1000 g bimbó. Korai káposzta, Dillmar egy fej konyhakészre tisztítva 2200 g. Téli eltartható káposzta, Marne ugyanúgy megtisztítva 3600 g. Egy fej September káposzta, már félő volt, hogy fölreped, súlya több mint 6000 g volt. Egyik fej vöröskáposzta, a Dauerrot fajtából 4600 g volt. Ez a fej sokáig volt a pincében, mert hetenként szedtünk le róla egy-két levelet vegyes salátához. A megmaradt rész azonban nem száradt ki és nem indult rothadásnak, illetve penészedésnek. A zeller 850 gos gumókat fejlesztett belül hófehér hússal. Különösen a komposzttal trágyázott sárgarépák voltak sokkal jobbak, mint a máshol termesztettek. A sárgarépalégy fertőzését csak erős méreggel lehet elkerülni. Ez a méreg a sárgarépában levő illóolajban, ami a sárgarépa fő értéke, feloldódik és még húsz hét múlva sem bomlik le. A felelősséget érző kertészek ezért szélnek kitett területeket választanak, és négy éven belül nem tesznek ugyanarra a területre sárgarépát. Az én kertem kimondottam szélvédett, sárgarépalegyek is találhatók benne, mert a második szomszédban termesztett sárgarépákat el kellett dobni, annyira összerágták őket a lárvák. 1965 áprilisában a vetés előtt fahamuval szórtam be a sárgarépának szánt területet. Október 18-án szedtem fel a Vörös óriás és a Tompa vörös fajtákat, 1 m2-en 12,5 kg-ot, kifogástalan minőségűek, 500–650 g-osak voltak. Csaknem 20 napig minden reggel ennek a répának a levét ittam, s mégsem vált unalmassá, nem éreztem soha „talajízűnek”, inkább gyümölcsre emlékeztet, mintha valami gyümölcsszörpöt innék. Minden ésszerűség és óvó rendszabály ellenére a következő évben ugyanabban az ágyásban újra sárgarépát vetettem, ennek ellenére kifogástalan termésem volt és rágás nélküli répákat kaptam.

A céklából egyidejűleg két fajtát kellett termesztenem, mert a Forma Novát nem lehet céklasalátának használni, mert olyan hatalmasra nőttek, hogy meg tudtuk egészben főzni, de a Bíborgömb is megnőtt 1500 g nagyságúra. Felmerülhet az olvasóban, hogy nincsenek-e ezek túltrágyázva? Gyökérzöldségeimben azonban nem mutatkoztak olyan kellemetlen tulajdonságok, mint a nitrogénműtrágyával vagy trágyalével hizlalt gyökérzöldségekben, vagyis vizenyős hús, sós íz, üreges részek és rossz eltarthatóság. Úgy látszik, hogy komposzttal nem lehet a növényeket túltáplálni. A talajlakó élőlények annyi tápanyagot tárnak fel, mint amennyit a növények fel tudnak használni, és ez fordítva is igaz, ha a következő évben nincs utánpótlás, akkor komposzttrágyázás nélkül sem csökken a terméseredmény. Még a legnagyobb gumók vagy répák is jól eltarthatok, pedig pincénkben a leghidegebb napokon sem volt -4-5-6 °C-nál hűvösebb. Még a burgonya korai csírázásával sem volt gondunk. A késői fejes káposzta, a kelkáposzta, a vöröskáposzta, a fekete-gyökér, a cikóriagyökér és a póréhagyma egy része is fűtetlen hidegágyban telelt át. Ezek egypárszor keményre fagytak, utána újra fölengedtek anélkül, hogy károsodtak volna. Ha tavasszal az árnyékolt és takart hidegágyban már kezdett meleg lenni, akkor ezeket a zöldségféléket még egypár hétre a pincébe vittem. Az utolsó, ír módra – fejes káposztával és burgonyával – készült ürügulyást június közepén még az előző évi termésből főztem. Ha kertemben minden zöldségfélét és az összes bogyósgyümölcsűt, amit a klíma és a talaj lehetővé tesz, termeszteni akarnám, bizonyára akadna olyan, ami nem adna jó ízű és elfogadható termést. Meg kell győződni arról, hogy mi az, ami jól termeszthető és mi az, ami nem. Ez eltarthat egy-két évig is. Minden kertnek megvan a maga legjobb málna-, egres- és ribizlifajtája, ugyanúgy saját paradicsom-, saláta- és retekfajtája

is. Előfordulhat, hogy egy bizonyos fajta az egyik kertben jól termeszthető, a közeli szomszédokéban pedig nem. Az egyéves fajokkal és fajtákkal már az első évben is értékes tapasztalatokat szerezhetünk, természetesen jó körülményeket és jó talajéletet kell számukra teremteni. A bogyósgyümölcsűeknél nem lehet a komposztot a talajba belekeverni, csak a bokrok alá teríteni és fűvel letakarni. Ezért az eredményre egy pár évig várni kell, amíg a megfelelő jó talajélet az ágyások mélyebb részeiben is megindul. A növények legfontosabb „vizsgaidőszaka” először májusban van, amikor a meleg és fagyos napok válthatják egymást vagy a száraz és hűvös, nedves napok követik egymást. A növények is megfázhatnak, érzékenyebbek. A babok, az egres- és a ribizlibokrok tetvesek lesznek. Ez nem tart nyolc napnál tovább, és legtöbbször csak az első évben jelentkezik. A ribizli- és egresbokrokon pár összesodródott levélen már megtalálhatók a katicabogár lárvái, amelyek az ottmaradt levéltetveket elpusztítják. Az összes veszteség néhány összesodródott levél, amely fölött a hajtás tovább növekszik. Kérdezhetik, hol vannak a katicabogarak, amikor kertemben már évek óta nem találnak tetveket. Megtalálhatjuk őket tavasszal, közvetlen a feltalaj alatt. 1966-ban igen erős hideg és meleg, igen száraz és igen nedves időszak váltotta egymást. Ekkor a ribizli- és egresbokrokon is erősebb volt a levéltetű-fertőzes, de tíz nap alatt megszűnt. A környező kertekben voltak olyan gyümölcsfák is, amelyek annyira tele voltak levéltetvekkel, hogy még levelüket is elhullatták. 1967-ben már a bogyós gyümölcsű bokraim nem fertőződtek. Azok a bokrok, amelyek 1966 őszén nagyobb mennyiségű komposztot és vastagabb fűtakarót kaptak, erőteljesen növekedtek, gazdagon virágzottak, tetveket pedig nem találtunk rajtuk.

Nyár elején a közel embermagasságú ribizlibokrok (fajta: Heinemanns Rote Spätlese) annyira meg voltak rakodva bogyókkal, hogy ágaikat a termés majdnem a földig lehúzta. Barátainkat kellett hívni a ribizliszürethez, annyi termett. Úgy látszik a földigiliszták és a mikroorganizmusok a talajt most már teljesen átdolgozták, és ez a termésben meg is mutatkozott. A ribizlibokrok felét ki kellett szedni, hogy a megmaradtak elegendő levegőt és teret kapjanak. 1970-ben további példányokat kellett kiszednem és komposztra dobnom, mert a termés olyan sok volt, hogy nem tudtuk felhasználni. Bérbe adott rétemért egy kocsi fűrészporral kevert borjútrágyát kaptam. Ebből földdel és zöld növényi részekkel, valamint komposzttal együtt új komposzthalmot készítettem. Ebből a halomból egy részt a ribizli- és málnabokrok alá raktam és lekaszált fűvel takartam be. A málnabokrok kiváló terméssel hálálták meg a komposzttakarót. A Heinemanns Rote Spätlese ribizlifajta pedig a nagy tenyészterületet kihasználva óriási bogyótermést adott. Az ágyásokat ezért már nem is volt szabad trágyáznom, és csak levágott fűvel takartam a talajt, hogy a talajéletet védjem és védekezzem a gyomok ellen. Soha nem kellett a málnaszedéskor ügyelni arra, hogy hernyó vagy nyű kerül-e a leszedett málna közé, mert azok egyáltalán nem voltak. Nem volt a málnán nekrosis, a szeder- és a feketeribizli-bokrot nem lepték el az atkák, a szamócán sem jelent meg szürkepenész. A szamóca egyes fajtáin levélfoltosságot észleltem, de az nem számít veszélyes betegségnek. A Rondom ribiszkefajtáról még nem tudjuk, hogy teljesen egészséges-e. Meg szokta támadni a levélpirosító ribiszke levéltetű, ami nem tesz nagy kárt, bogyói azonban olyan szokatlanul nagyok és szépek, hogy még akkor is érdemes termelni, ha a leveleket tavasszal egyszer-kétszer Parexannal permetezzük. Az utóbbi időben már ez is fölöslegessé vált, mert a fajta már megszokta az itteni klímát.

Az őszibaracknak és a sárgabaracknak nem kedvező a 800 m magasan fekvő nedves klíma. Általában akkor virágzanak, amikor még hózáporok vannak és csak egypár poszméh vagy darázs repül, de méhek még nincsenek. Ha pedig a déli órákban a nap kisüt, akkor meg kell várni, amíg a virágok szárazak lesznek és egy finom ecsettel kell a virágokat beporozni. Már előfordult az is, hogy beszóltam a feleségemnek, hogy ma fölösleges kijönnie, mert méheket láttam az udvarban. Természetesen, a kártevők hada ott van a kertünk körül és ha valami hibát követünk el, szabaddá válik az út számukra. 1969ben zellerpalántáimat tőzegcserépben ültettem ki, ráadásul még túl magasan is. A cserepek mint valamiféle bőr összeszáradtak, és a gyökerek nehezen tudtak a talajba átjutni. Az „eredmény” tökéletes terméskiesés, mert a levelek a zellerrozsda következtében károsodtak. Gazdálkodó barátaim tojástermelő üzemet rendeztek be, és arra kértek, hogy próbáljam ki, hogy az alom nélkül kapott szárított csirketrágyát hogyan lehet a legjobban hasznosítani. A trágyát nem lehetett elkorhasztani, noha többször kevertem félig érett komposzttal és zöldtömeggel. A sok átrakás ellenére is még tizennyolc hónap múlva is sűrű massza volt, amit el kellett dobnom. Sajnos azonban az egyik ládámat, amelyben palántákat neveltem, az ebből a trágyából készített trágyalével öntöztem. A palánták megálltak növekedésben és máris érzékennyé váltak a kártevők iránt. Egy részük hamarosan erősen fertőződött káposztabarkóval és káposztatorzsa-gubacsléggyel. Az egyedüli ok, amire gondoltunk, hogy az üzemben előállított és gyárilag készített koncentrált takarmányba meg nem engedett antibiotikumokat, Aureomycint, Bacitracint, esetleg Penicillint adtak. Az antibiotikummal gyengített palántákba rakta petéit a káposztalégy. 1964 meleg nyarán a káposztaágyásaim fölött a káposztalepkék egész raja körözött, de növényeimre mégsem raktak petéket, annál többet mások kertjébe. Ha nem is

szándékosan beállított kísérlet volt, mégis némi bizonyíték arra, hogy az egészséges növényeket nem támadták meg a kártevők. Nemcsak az én kertem bizonyíték erre. Egy fiatal tanítónő egy iskolakertet gondozott. Azzal kezdte, hogy komposztot készített. Már az első évben, amikor komposztot használt, burgonyabokrai kártevőktől mentesek voltak. A kerítésen kívüli krumpliföldön viszont a burgonyabogár lárvái erősen károsítottak. A második évben újra minden burgonyabokor egészséges volt. A harmadik évben azonban egy sorban károsodott bokrok fordultak elő, s a kárt a burgonyabogár lárvái okozták. A tanítónő ezt a megmagyarázhatatlan dolgot az apjának elmesélte. Az apja ekkor elmondta, hogy tisztán jó szándékból erre a sorra egy már jóformán üres műtrágyás-zsák tartalmát rázta ki és szórta szét. De nemcsak ezek a gyorsan oldódó műtrágyák válthatják ki a kártevők károsítását, hanem az olyan nagyra tartott és egyben drága, gyorsan oldódó trágyák is, mint a chilei salétrom. Ezt 1970 tavaszán kellett tapasztalnom, amikor azokban a nagy ágyasokban, amelybe alpesi növényeket ültettem, a talajt az árnyékkedvelő talajtakaró növények olyan vastagon benőtték, hogy a bokroknak és az évelőknek már kárára voltak. Ezeknek adtam 1970 tavaszán egy kevés chilei salétromot, ami használt is. Meggondolatlanságból azonban ugyanezt adtam az őszibarack és sárgabarack sövényfáimnak is, amelyeknek gyökerei nagyrészt kőlapok alatt voltak. Az őszibarackfák hamarosan levélfodrosodást kaptak. Nagy kár nem keletkezett, de a kisebb beteg levelek elszáradtak és lehullottak, a nagyobb levelek zöldek maradtak és összesodródva is tovább vegetáltak. A gyümölcsök nem hullottak le, és az egészségesen maradt hajtásvégek tovább növekedtek, mintha mi sem történt volna. A sárgabarack sövényfák fehérek lettek, mint a viasz, védekezésül a nagy levéltetű-fertőzés ellen. Pár hét múlva az egész eltűnt és egyetlen gyümölcs sem hullott le. Az alapjában

egészséges növénynek tehát van elegendő ereje ahhoz, hogy egy ilyen mérgezésből is ki tudjon lábalni. Ez idő tájt egy jó gyümölcstermesztő az egyik faluban mutatott nekem a hegy lábánál egy helyet, ahol egy egészséges fiatal almafa állott, hirtelen a nyár folyamán rövid idő alatt monília fertőzés miatt elpusztult. Az okot hamarosan megtaláltuk. A faluból az egyik paraszt elköltözött és istállóját egy mészárosnak adta bérbe. Ebben a mészáros egy növendékmarha-hízlalót rendezett be. A felgyülemlett istállótrágyát egy gyümölcsösbe vitték. Útközben a trágya egy része a fa mellé esett és hóolvadásig ott maradt. Kiderült, hogy a mészáros a takarmányhoz antibiotikumokat és hormonokat kevert, hogy az állatok hízását ezzel segítse elő. Ez megállapítható volt abból is, hogy télen az egyik kihordott trágyakupacon egy borjúfejet találtunk, ami még júniusban sem rothadt el. Bizonyára az adott szer konzerválta. Az új élelmiszertörvény szerint az állati és a növényi eredetű élelmiszerek ellenőrzése csak az áru külső felületén található mérgekre vonatkozik. Itt van előttem egy hivatalos vizsgálati eredmény. 21 csirkét vizsgáltak meg, amelyek Bajorországból, Belgiumból, az NSZK-ból, Hollandiából, Lengyelországból és az USA-ból származtak. A 21-ből 19-ben volt Dieldrin, Hexachlorcychhexan, Lindan és DDT. Ezek a csirketápból származtak, és az élelmiszertörvény ez ellen nem véd.

KOMPOSZT A GYÜMÖLCSÖSKERTBEN

Sok régi elméletről és módszerről fogok beszámolni, hogyan tettem a gyümölcsfáimat az összes kártevőktől mentessé, jó termőképessé és egészséges gyümölcsöt termővé. A gyümölcstermesztőnek ma nemcsak az a legfőbb feladata, hogy nagy termést produkáljon, hanem az, hogy termését a betegségektől és a kártevőktől megvédje. Aki nem örökösen karbolineumokkal és Dinitroortokrezollal dolgozik és hozzá még Karathane LC, Gusathion 25 WP, és ki tudja, hogy hívják azt az ezernél több mérgező permetező- és porozószert, amelyek forgalomban vannak, aki ezeket nem használja, annak kevés a termése és az is foltos, nem tetszetős. De minél többet permetez valaki, annál több – korábban még nem kártékony – élőlény válik kártevővé és a kártevők között is ellenállóbb típusok fejlődnek ki. így annak mindig több és erősebb mérget kell használnia. A termesztőnek tehát egyre több növényvédő szert kell vásárolnia. Az is világos, hogy ilyen gazdálkodással a talaj sem marad teljesen egészséges. Ezzel tehát a gyümölcstermesztés egyre gazdaságtalanabb lesz, és végül tönkre is fog menni, bár ezt ma még nem mindenki látja be. Arra, hogy egy betegséget le tudjunk küzdeni (legyen az a talajban, a növényen, az állaton vagy az emberen is) kétféle módszer adódik. Megkísérelhetjük a kártevő elpusztítását, de lehet a növényt vagy az embert is olyan egészségessé és ellenállóvá tenni, hogy a kártevők vagy betegségek ne tudjanak rajta úrrá lenni és ne tegyenek benne kárt. Például az emberi gyógyításban is újabban a megelőzésnek van egyre nagyobb szerepe a betegségek leküzdésében, a betegség tüneteinek gyógyítása mellett. Sajnos a növényi betegségek leküzdésében még nem tartunk itt. De itt is ez lehet az egyedüli út, amelyik a sikerhez vezethet. Ha egy gyümölcsfát a neki megfelelő klimatikus viszonyokba és talajba ültetünk, és ezen a helyen elegendő napfény, légmozgás és légnedvesség áll rendelkezésére, akkor ezt a gyümölcsfát a talajon keresztül olyan egészségessé és

ellenállóvá tehetjük, hogy az összes betegséggel és kártevővel szembe tud szállni. Ezt az elgondolást hosszú évekig magam sem akartam alkalmazni, mert gyermekkoromban apám nemcsak arra nevelt, hogy örömet szerezzünk magunknak a zöldségtermesztésben, hanem a gyümölcstermesztést a legnagyobb mértékben igyekezett megismertetni velünk. így mi annak idején olyan gyümölcstermesztést ismertünk meg, amelyet rideg klíma, rossz talajkörülmények jellemeztek, és ezzel a gyümölcstermesztés összes árnyoldalát is megismertük. Ezért abban a kertben, amelyet 1930-ban létesítettem, egy gyümölcsfát sem ültettem. A komposzttal kapcsolatos eredményeim azonban bátorságot adtak ahhoz, hogy módszeremet a gyümölcstermesztésben is kipróbáljam. Senki nem hitte, hogy sikerülni fog. Az 1959-es év meleg nyarán, amikor az Ammersee fölötti terepen új kertet telepítettünk, már az egyre nagyobb zöldségkert mellé egy ugyancsak nagy gyümölcskertet is telepítettünk. Ekkor hatvan magas törzsű és egyéb alakú fát is a Münchenből szállított komposztba ültettünk. (Régimódinak tűnik, hogy magas törzsű fákat ültettem, de az volt az elképzelésem, hogy később, amikor az alakfák már eltűnnek a magas törzsű fák alól, akkor a virágzó és termő fák alatt szabadon tudjak mozogni.) Az ültetett alanyok olyan jól fejlődtek, hogy az ültetés utáni év tavaszán már koronába olthattam. Örültünk annak, hogy a gyümölcsös telepítésébe senki sem szólt bele, sokáig nem is gondoltunk arra, hogy ez a sok fa egyszer annyi almát, körtét és szilvát is fog teremni, hogy az nehézséget fog okozni. 1968-ban szilvából ez már be is következett, és a szedéshez fiatal ismerősöket kellett meghívni. A nagyvárosi gyerekeknek is nagy élmény volt, hogyan zuhog alá a sok érett, édes gyümölcs, amikor a fákat megrázzák. Nem tudtam róla, hogy a közelben már ötven évvel ezelőtt egy igen gondosan telepített gyümölcsös hamarosan tönkrement. A paraszti kertekben mindenütt lehetett látni Öreg, gondozatlan

almafákat, amelyek hangyáknak és harkályoknak fészkelőhelyül szolgáltak, ezek jelentették a veszélyt a jelenlegi gyümölcstermesztésre is. Ezek a fák úgy öt-hat évenként teremnek ragyás és apró almákat, amelyeknek már a fajtáját is régen elfelejtették. Jobb a helyzet a magról kelt szilvákkal, amelyek még mint régi gyümölcsösök maradványai (amilyen az én szomszédomban is található) gyakran jó termést is adnak, gyümölcseik nem nagyok ugyan, de magvaválók. (Az utóbbi időben, különösen Ausztriában, nagyok az erőfeszítések ezeknek a régi fajtáknak és változatoknak a felkutatására és újra termesztésbe, nemesítésbe állítására. Ezek közül nevezetesek a Kaunser Zwetschken Tirolból és a Grinser Arlberg környékéről.) Az én északi határsövényemből is igen sok ilyen sarjhajtás és magonc fejlődött, aminek a szomszédom és utódom is örült, hogy velük semmi más dolguk nem volt, mint a gyümölcs leszedése. A fák alját l,50x 1,50 méter területen kaszálással készítettük elő. Erre jött a komposzt és nyáron a lekaszált fű. A levéltetűmentes állapot évekig nem következett be. A magas törzsű fák gyökerei ezen a komposztszigeten túl a változó nedvességű talajba messze elhatoltak. Az alma alakfákat és a magas törzsű almafák egy részét is a pockok rágták el és tették tönkre. A körte törpefák, amelyeket birsre oltottam, ezen a kis, korona alatti területen is jól fejlődtek. Ha a lombjuk nem is volt egészséges, de ezek az igényes fajták mégis jó termést és első osztályú gyümölcsöt adtak annak ellenére, hogy a metszésen kívül más ápolást nem kaptak. Egy magas törzsű „Schweizer Orangenapfel”, amely a pockok rágásából kigyógyult, igen ízletes gyümölcsöket hozott, aromásabb és eltarthatóbb almákat, mint a Cox narancs renet. Egy, pockok által még nem háborgatott, magastörzsű Lohrer Rambour fajta pedig jó, foltmentes és teljes termést.

Ezzel a gyümölccsel azonban nem lehetett dicsekedni. A szilvafák állandóan tetvesek voltak, az almafák is itt-ott. Már elhatároztam, hogy az egész ültetvényt kiszedem. Ehhez hozzájárult az is, hogy a pockoktól nem tudtam megszabadulni és igen nagy mértékben elszaporodtak. Járataik olyan mélyen voltak a talajban, hogy csapdát nem tudtam elhelyezni anélkül, hogy az egész kertet ne kelljen felforgatnom. Az altalajban egész járat hálózat volt. Nem lehetett úgy ültetési gödröt ásni, hogy ilyen járatba ne ütközzek, bár a kontakt mérgek vagy gyomormérgek és mérges gázok valamelyest javítottak ezen. A számukra „mérgezőnek” mondott fokhagyma, császárkorona sem ártott nekik, azt is felfalták. Csak a kisvirágú nárcisz, a „la Riante”, amelyik a nedves talajokban mint gyom nő, tartja távol a pockokat. Régebben az Elő-Alpok minden falujának volt egy pocokirtója, akinek nem volt más dolga, mint a pockok és a vakondokok irtása. Fő jövedelmüket a vakondokprém adta. Mihelyt a vakondok mint hasznos állat védett lett, megszűnt ez a foglalkozás. Idővel, munkával és pénzzel sikerült a kert egy részét megszabadítani a pockoktól, akkor azonban testvéreik a körülöttem levő rétekről széles fronton újra bejöttek. Így legjobbnak láttam, ha megadom magam. Életemben először kapituláltam, de meg kellett ezzel barátkoznom. Mi kölcsönösen tiszteltük egymást. A pockok itt vannak, és én nem tudom elképzelni miből is élnek. A feketegyökér gyökerei rágásmentesek voltak. Hóolvadás után a gyümölcsösben pontosan lehet látni, ahogy a pockok és vakondokok a talajt feltúrták, de a fák koronája alatti résztől távol maradtak. A pockok, egerek, vakondokok, csigák és lótetvek tömeges fellépését úgy látszik, hogy a kerti talaj életének hibái és mindenekelőtt a tökéletes talajélet hiánya okozza. 1966 nyarán egy nagy zivatar az elhatározást végleg eldöntötte. Az esővíz szélesen, patakszerűen folyt keresztül a gyümölcsösön. A talajnak tehát nem volt elegendő porozitása,

így kevés volt benne a levegő is, az esővíz gyorsan el is tömhette, így nem is lehetett benne hatékony és elegendő talajélet. Végkövetkeztetés: a fáimat ebből a talajból ki kell szedni! A bátorságot, hogy évek múlva mindent újra kezdjek, egy ismerősöm nagyszerű eredményei adták. Ő egy falu gyümölcsés kertészeti egyesületének az elnöke volt, és eredményeit komposzttal érte el. Házának déli részén egy körtesövénytelepítése volt a Madame Verté fajtából. A fák gazdagon virágzottak, de termést nem hoztak. Úgy vélte, hogy megfelelő beporzó fajtája nincs, ezért egymás után öt másfajta körtét is oltott közéjük, de ez sem hozott eredményt. Amikor a sövény 16 éves volt, ki akarta vágni az egészet. Felesége azonban kérte, hogy hagyja meg továbbra is, mert olyan szépen virágzik. Ekkor trágyázta meg azzal a komposzttal, amelyet az én módszerem szerint készített; az eredmény: 30 kg körte. Később bérbe vette egy kiszáradt hegyi folyó kavicsos medrét. A medret törmelékkel és földdel töltötte fel, rá 12 cm vastag termőföldet terített és magas törzsű, igényes almafajtákat, mint a Jonathan, a Roter Boskoop, Ingrid Marie stb. ültetett. A szakemberek nem hittek a kísérlet sikerében, de a gyümölcsfák teremtek, az ágak pedig roskadoztak a foltmentes almáktól. A Jonathan augusztusig is eltartható volt, ízben és aromában felülmúlta azt a minőséget, amit Dél-Tirolban termeltek. A gyümölcsfák csak komposztot kaptak. Mint minden komposztgazdálkodás, ez is ellentmondott annak, amit eddig a gyümölcstermesztésről tanultunk. Figyelemreméltó ebben még az is, hogy mindezt olyan tájon érték el, ahol csak rét és erdő volt eddig. Azt mondhatnánk erre, hogy ez egyedülálló eset, ami még nem bizonyíték, de egy neves angol mezőgazdasági kutató, SIR ALBERT HOWARD más éghajlat alatt és egészen más talajon ugyanezt a kísérletet végezte és ugyanilyen eredményt kapott. Előzőleg a komposztgazdálkodás bevezetésével a ceyloni

teatermesztést és az észak-afrikai kávétermesztést mentette meg a pusztulástól, idős korában Angliában átvett egy teljesen elhanyagolt gyümölcsöskertet, amelynek a fái lisztharmattal és sokféle kártevővel voltak fertőzöttek, ő a kiszipolyozott talajból – komposzt hozzáadásával – újra egészséges talajt tudott teremteni, és három év múlva a fák is teljesen rendbe jöttek. Mindezeket tudva így gondolkoztam: ha a komposztgazdálkodással lehetővé vált egy vékony termőtalajrétegen az eredményes gyümölcstermesztés, akkor az én rideg agyagtalajomon is beválhat. 1967 tavaszán ezért az összes alakfámat, még az idősebbeket is kiszedtem, és 40 cm magas halomra újra elültettem. A halmot földből és durva komposztkeverékből készítettem. Az orsókaros almafákat drótszövetből készített kosárba ültettem. Ez nem jelentett hosszú életet nekik, de az én életemre, ami még hátra van, elegendőnek tartottam. A magas törzsű fák helyét ugyanilyen föld-komposzt keverékkel még 15 cm-rel megmagasítottam. A biztos siker reményében úgy felbuzdultam, hogy a klíma iránt igényes Golden Delicious fajtából egy orsókaros fát ültettem. A fát egy igen neves faiskolából kaptam, de hamarosan eltetvesedett, levelein cinóbervörös csíkok jelentek meg. Csak egy Pyrethrum Derris-permetezéssel tudtam életben tartani. 1968-ban azonban már jó hajtásokat nevelt és sok almát kötött. Amikor a hajtások a 15 cm-es hosszúságot elérték, újra vastagon ellepték a zöld levéltetvek. Nem permeteztem. A tetves hajtásokat levágtam és a földre dobtam, gondoltam, ha a hangyák újra fel kívánják őket hordani, hát tegyék. A következő hajtások már tetűmentesek voltak. Ennek okát abban találtam, hogy az első hajtást még a faiskolában uralkodó állapotok befolyásolták, de a második már a saját magam készítette komposzton nevelődött. Az 1967-ben átültetett fáim és az újak is 1968-ban jól kihajtottak és kevés, de igen szép gyümölcsöt hoztak. 1969-ben

a gyümölcskötődés olyan gazdag volt, hogy ritkítanom kellett. A Lohrer Rambour fajta 1967-ben 75 kg almát termett, 1968-ban 40 kg-ot, 1969-ben már újra 75 kg-ot. Sajnos az utolsó évben a korai fagyok miatt nem teljesen beszínesedve, korábban kellett a termést leszednem. Az 1969. évi június 14-i jégeső egy kis meglepetést is okozott. Az összes gyümölcs úgy megsérült, hogy egyesekbe ujjnyi lyukat vágott a jégverés. Ezek a sérülések vagy egészen simán vagy egy kis varattal gyógyultak be. A meglepetés pedig a következő volt. Az előírásos gyümölcstermesztésben minden eső után már hat óra múlva permetezni kell, hogy az alma vagy körte héja védett legyen, hogy a betegségek közül például a varasodás spórái ne tudják fertőzni. Nálam pedig ezek a sérült és nem permetezett gyümölcsök sem varasodtak meg, sőt még a tároláskor sem lépett fel a betegség. A gyümölcstermesztésben is bevált tehát a komposzt jótékony hatása. Ha pedig kételkednének benne, és azt hinnék hogy ennek csak a fele igaz, mert ezek mind robusztus, erős növésű fajták voltak, amelyek természettől fogva is egészségesek, ezért felsorolom az összes alma- és körtefajtát, amelyek mint orsókaros vagy magas törzsű fák 1969-ben és 1970-ben is ugyanúgy viselkedtek: Clapp Liebling (Clapp kedveltje) Frühe Clapps Frühe von Trévoux Stark Earliest James Grieve Köstliche von Charneu Neue Poiteau Marienbirne Geheimrat Oldenburg Schweizer Orangenapfel

Mutterapfel Lohrer Rambour Roter Boskoop Golden Delicious Roter James Grieve George Cave Ingrid Marie Gravensteiner A gyümölcsösben elért eredményeim gyorsan mutatkoztak, bár a hideg és a nedvesség a talajélet gyógyító hatását erősen hátráltatta. Melegebb éghajlati körülmények között még gyorsabban jelentkezik a komposzt jótékony hatása. Egy tisztelőm, akinek jelenleg Barcelonában spanyol kártevőkkel és mérgekkel kell megküzdenie, egy évi komposztgazdálkodással, nagy szőlőlugasán, kiváló termést kapott. Szomszédja tizenkétszer permetezte a szőlejét rézkészítményekkel, mégsem érte el az ő eredményét. A Genfi-tó környékéről kaptam levelet, amiből megtudtam, hogy az almafák aljának már az első évi betakarása után olyan csekély volt a tetűfertőzés, hogy még azok a fák is, amelyeken azelőtt taplófoltosság miatt sokszor használhatatlanok voltak az almák, most 80%-bán élvezhető gyümölcsöket hoztak. Két, egymástól messze levő tájról kaptam értesítést, hogy a meredek lejtőre, egy régi szőlő helyére telepített almaültetvény nem virágzik és nem terem. Nem is volt csoda, hiszen a hely túl száraz és forró volt az almafák gyökerei számára. Amikor azonban a fák alját vastagon lekaszált fűvel terítették be, a fák virágba borultak és jól kötöttek. A talaj nyugalmi állapotban őrizte meg a korábbi talajéletet, de a vastag fűtakaró s ennek következtében a megfelelő nedvesség hatására ez a szunnyadó talajélet újra aktívvá vált. A mérgek nélküli termesztés igen jó példáját láttam 1961-ben a broadhambury-i GRANGE birtokán, az angliai Devonshire

grófságban. Ott egy 4 hektár nagyságú, kissé sűrűn ültetett gyümölcsös állt, félmagas törzsű Laxtons Superb és Ellisons Orange almafajtákkal. Lenyűgöző látvány volt a sok egészséges fa. Az ágak annyira tele voltak almával, hogy sok ág már le is törött. Nem volt munkaerő ahhoz, hogy az ágakat alátámasszák. A gyümölcsök illata és íze tökéletes volt. Megkérdeztem H. E. B. GUNDRY urat, a tulajdonost, mivel is trágyázza a fáit? „Iszappal, amit a patakból veszek és csirketrágyával”. Láttam a csirkeistállót és meggyőződhettem arról, hogy abból egy fára nem telhet több egy maroknyinál. A tulajdonos a birtokán keresztülfolyó patakon gátat épített, hogy így fogja fel az iszapot. Tovább kérdeztem, mivel és milyen gyakran permetez? „Egyszer virágzás előtt agyaggal és kénnel”. És aztán? A füvet ötször kaszáljuk és otthagyjuk. Nekünk itt nem olyan könnyű. Az üzemi gyümölcstermesztés egyre távolabb kerül a régi paraszti termesztéstől, és a telepítések nagy monokultúrává válnak. Ha a gyümölcstermesztés tudományosan gazdaságos termesztéssé válik, annál költségesebb a kártevők elleni védekezés. A növényvédő szereket gyártó vállalatok képviselője szerint a vegyszer ára a gyümölcs árának csak 1 %-át teszi ki. A permetezések száma nem lényeges, fontos, hogy a végén a gyümölcsökön már ne maradjon méreg. Ezeket az érveket könnyű megcáfolni. Egy pontos kimutatás szerint a dániai üzemi gyümölcstermesztésben a nyereség a bevétel 11,1%-a volt. A műtrágyák költsége 5,1 %-ot, a kémiai szerek költsége pedig 10–12 permetezéskor 4,9%-ot tett ki. A két költségbe a munkabér nincs beleszámolva. Ha tehát a permetezések száma tovább emelkedik egészen 20-ig vagy 25-ig, akkor már felemészti az összes nyereséget. Ez fenyegeti a híres dél-tiroli gyümölcstermesztést is, amit elég jól ismerek. Több felelős szakembernek már korábban is mondtam, hogy az évek múlásával állandóan új kártevők fognak jelentkezni, olyanok, amelyek jelenleg még nem azok. Ez már

be is következett. És megváltozott a termelő parasztok gondolkodása is. Egy meráni gyümölcstermesztő így jellemezte szomszédját: „Ő hat vagon almát csinál egy évben”. Ez úgy hangzott, mint amikor a bútorgyáros azt mondja, hogy én hetente hat hálószobát csinálok. Ezzel a módszerrel jó minőségű almát nem lehet előállítani, csak olyat, amelyiknek nincs illata, nincs aromája és kevésbé jól tárolható. Ha kora tavasszal utazáskor dél-tiroli almát vagy körtét viszek magammal, és a végén el kell dobnom, ezt a hűtőtárolás és raktározás hibáival magyarázzák. Ha azonban olyan ismerős, aki nekem október közepén egy láda Kanadai renett almát hoz, amelynek március végéig el kellene tartania, és nekem azt már mindenszentekkor mint élvezhetetlen, kásás almát ki kell dobnom, akkor ott valami nincs rendben. Már régen próbálkoznak vele, hogy állandóan mindent elölről kezdjenek és újat hozzanak. Az idős, nagy fákat kiirtják és helyükre sövénygyümölcsöt ültetnek, de nem ez a megoldás kulcsa. Az összes talaj már annyira mérgezett kémiai szerekkel, hogy egészséges talajélet már nincs benne, ezért a növények sem fejlődnek benne egészségesen. És ami nem egészséges, azt a természet egészségügyi őrei – ebben az esetben a kártevők – pusztítják el. Sokszor álltam és figyeltem a bozeni gyümölcspiacon a vásárlókat: egyre gyakrabban teszik fel a kérdést, hogy az áru permetezett-e. Természetesen nemcsak panaszkodtam és figyelmeztettem, hanem igyekeztem segíteni is. Az egyszerű paraszti termelő nem kockáztat és nem hajlandó eddig ismeretlen utakon járni. Ezért állandóan a mezőgazdasági osztály elnökét igyekeztem rábeszélni, hogy tegyen valamit. Ennek csak akkor volt foganatja, amikor saját orvosa bizonyította, hogy az én nézeteim az igazak. Ekkor megígérte, hogy a laimburgi gyümölcs- és szőlőfaiskolában egy új telepítésen engedélyezi egy parcellának

az én módszerem szerinti fölnevelését. Sajnos ebből nem lett semmi. Küldött azonban egyik dél-tiroli barátjától egy levelet, aki azt írta, hogy kénytelen a gyümölcstermesztését abbahagyni, mert a kártevők ellen egyre költségesebb a védekezés és az összes hasznot felemészti. Az öreg fák kivágása és sövénygyümölcsökkel való helyettesítése nem vezethet az egészséges állományhoz, ha a régi trágyázási módszerhez ragaszkodnak. Kétséges kimenetelű harc a természet törvényei ellen, ahol az egyre szaporodó és erősödő kártevők és betegségek az egyre gyengülő növényeket kiirtani igyekszenek és végezetül győzni is fognak. Ha lassan is, de némi előrelépés mutatkozott. A teljes leromlás előtt kisebb munkaközösségek alakultak, amelyeknek a tagjai új utat keresnek ahhoz, hogy ebből méreggazdálkodásból kijussanak. Megalapították az „ANOG” (Arbeitsgemeinschaft für naturgemässenen Qualitätsbau von Obst und Gemüse, magyarul Munkaközösség a természetes minőségű gyümölcsök és zöldségfélék termesztésére) nevű gazdasági szervezetet. A szervezet módszerét LEO FÜRST, okleveles gyümölcstermesztési felügyelő sok munkával, de sok támadásnak is kitéve dolgozta ki. Ez a gazdálkodási módszer a tudományos gyümölcstermesztésből származik, de annál kevesebb műtrágyát használ és az összes mérgező anyagokat elhagyja. Bizonyos időközökben óvó permetezést végeznek tengerialga-trágyával, tengerialgaliszttel vagy vízüveggel. A módszerrel méregmentes, jó minőségű gyümölcs termeszthető, amit általában ilyen áruk forgalmazására vállalkozó üzletekben értékesítenek. A jobb minőségű áru, amelyről egyre többet beszélnek, és már annyira kedvelt, hogy az ország északi nagy almatermesztő üzemeinek teljes termését el tudták adni.

Dél-Tirolban is már elérkezett az ideje, hogy ilyen kiutat keressenek. Ha azt akarják, hogy egy gyümölcstermesztő 2 hektáros gyümölcsöséből megéljen, tennie kell valamit. Eddig csak egy ilyen méregmentes gyümölcstermesztési munka-közösségről tudok. Ezt a balingeni VOLKMAN LUST, egy Württemberg környéki szaktanácsadó alapította. Módszerük nagyon egyszerű, csak komposzttal, szerves trágyával és kevés óvó permetezés tengerimoszat-trágyával. Az így termesztett almák tökéletesek. Mivel egyszer saját termésű almám nem volt elegendő, megkíséreltem még az ősz folyamán Balingenben almát rendelni. Azt válaszolták, hogy nincs, mert ők „az almát már akkor eladják, amikor a fa még virágzik”. Az 1969. évi almadömpinget ők is minden megrázkódtatás nélkül élték át. Természetes, hogy ezeket a munkaközösségeket az üzemi termesztés kialakult módszereit képviselő szakemberek szidják és le akarják járatni. Érthetetlen, hogy olyan gyümölcstermesztők, akiknek minden tekintetben a nagyobb termésbiztonság, a jobb minőség, a nagyobb százalékban elérhető, első osztályú áru elérése a céljuk, miért ellenzik az „új” módszert. 1970 ősze végérvényesen bebizonyította: azáltal, hogy a gyümölcsfák gyökérzónáját kiemeltem a nehéz agyagtalajból mesterségesen képzett halomra, megtaláltam a kiutat a korábbi nehézségekből. A halmot levegős komposztból készítettem, sok fahulladékot felhasználva, és a fákat erre ültettem. A késői hideg tavasz és a májusi rossz időjárás a vegetációs időt teljes négy héttel lerövidítette. Nekem már októberben négy fagyos éjszaka után, amikor -5 fokos hidegek is voltak, minden kései gyümölcsöt le kellett szednem. Ennek ellenére kifejlődött és szép színű gyümölcseim voltak, foltok és varasodás nélkül. Ezt csak az általam legjobbnak ismert gyümölcstermesztők tudták elérni egypár Zineb vagy Ziram permetezéssel. Ezeket a szereket a cink kötődése miatt nem sorolják a mérgező vegyszerek közé. 1971. január végén a

Schweizer Orangenapfel és a Lohrer Rambour fajták kimondott jóízű almák maradtak. Az almafákon még találhatók voltak almamolyok, amelyek eddigi tapasztalataim szerint ugyancsak el fognak hamarosan tűnni. Lehetséges tehát a gyümölcstermesztés éghajlati tényezőinek határán is, és igen nehéz talajon termőképes gyümölcstermesztést folytatni a kártevők kiküszöbölésével anélkül, hogy valamilyen mérgező anyaggal kelljen dolgozni. A titok nyitja igen egyszerű és mindenütt ugyanaz: a talajélet ápolása levegős gyökérzónában!

ERDÉSZETI FAISKOLÁK KOMPOSZT-HASZNOSÍTÁSA

A faiskola sokkal több munkát és különösen több kézi munkát igényel, mint a mezőgazdasági termesztés vagy a kertészkedés, különösen az erdei csemetéket előállító faiskolák, ahol a különféle tűlevelű és lombos fák csemetéit nagy mennyiségben magról, szabadföldben állítják elő. A zöldség- és a virágkertész a finom vető-magvakat üvegházban, ládákba veti gondosan előkészített földkeverékbe. így adja meg a magoncnak a legmegfelelőbb életkörülményeket. A faiskolásnak, aki mindig nagyobb felületen dolgozik, csak a természet által rendelkezésére bocsátott, korábban mezőgazdaságilag vagy erdészetileg művelt talajon kell a sokféle fajtájú és igényű csemetéknek a megfelelő feltételeket teremtenie. Ezek között a csemeték között olyan fajok is vannak, amelyek távoli földrészekről származnak és a faiskola klimatikus viszonyai nem a legmegfelelőbbek. Különösen nehéz olyan faféleségekkel dolgozni, amelyeknek gyökereivel különféle gombák (Mykorrhiza) szimbiózisban élnek együtt. A gombák befonják a gyökereket micéliumaikkal, sőt néha bele is hatolnak. A növény és a gomba annyira egymásra vannak utalva, hogy egymás nélkül nem is tudnak fejlődni. Alkalmam volt egyszer Angliában egy erdei faiskolában egymás mellett két olyan fenyőkultúrát látni, amelyek közül az egyikben hiányzott a gyökérgomba. Azok a fenyők, melyeknél a megfelelő Mykorrhiza hiányzott, csak arasznyi magasságúak voltak, a másik parcellában viszont már elérték: a kétméteres magasságot is. Ezek közül a gyökérgombák közül egyesek ismertek mint ehető gombák, pl. a vargánya. Ezeket a gombákat termeszteni kell és sajnos nem úgy vásárolni, mint pl. a pillangósvirágúak gyökérgümőit és a gümőkkel a vetőmagvakat beoltani, hogy azok olyan talajon is jól fejlődjenek, ahol ezek az Azotobakternek nevezett élőlények hiányoznak.

A gombákat föl kell nevelni, készenlétben tartani és az olyan faféleségek, mint a fenyők, az erdei- és vörösfenyők, a nyírfák, a tölgyek magvetéseikor a földbe juttatni. Erre a célra megfelelőbb „inkubátor”, mint a komposzt, nem létezik. Ezt igazolja egy hesseni faiskola példája. Ez a faiskola tiszta homokon kezdett el dolgozni. Ez a homok még a római időkben keletkezett, és a Rajna völgyéből fújta ide a szél. A faiskola ezenfelül még egy futóárkokkal és bombatölcsérekkel felszaggatott volt katonai gyakorlótér területére került. De még maradt annyi nyír, bükk és tölgy ezen a területen, hogy árnyékukban a komposzthalmot el lehessen helyezni. Ezen a helyen, ahol a szokásos régi eszközökkel, műtrágyával és tőzeggel semmit nem lehet elérni, ahol még semmiféle természetes humusznak és az agyagnak a nyomát sem lehet fölfedezni, a komposzttal való munkának egy művészi fokát láttam, amit azelőtt máshol még nem tapasztaltam. Itt a komposzthalmoknak kisebb volt a keresztmetszetük, mint az általában szokásos, ezért a korhadás is gyorsabban következett be. A halmok 1,50 méter szélesek és fele ilyen magasak voltak. Alapanyagnak az összes fellelhető és elérhető nyersanyagot felhasználták: tavi iszap, árokásásból nyert föld, fagy által szétmállasztott agyag, elkorhadt gyepszínföld és finom bazaltzúzalék, amit egy télen át már trágyalével öntöztek. Ehhez még adtak lombot és szerves anyagot árokpartokról, pocsolyákból, ártéri erdőkből, fakéregből úgy, ahogy az az erdei munkából ott maradt, azonkívül fahamut is. A lombot nem friss állapotban adták hozzá, hanem megvárták, amíg a talajlakó gombák micéliumai átjárják. Elfonnyadt gyomok is kerültek a komposztba, végül a szabadon maradt területeken termelt másodterményből származó zöldtömeget is hozzáadták. Az állati eredetű nitrogént, istállótrágyát a vágóhídról szerezték be. A komposzthalmokat olyan fűrészporral takarták be, amit előzőleg a sertésvágóhídon alomként használtak. A komposzthalmokat a későbbi felhasználás figyelembevételével az említett anyagokból

aszerint állították össze, hogy milyen célra akarták felhasználni. Az első időben gondosan ügyeltek arra, hogy a halmok belseje ne melegedjék fel túlságosan, s belső hőmérséklete nem haladhatja meg az 50 °C-ot. A fölmelegedést taposással vagy víz hozzáadásával akadályozták meg. Ha szükséges volt, akkor a halmok átrakásával szabályozták a hőmérsékletet. Csodálatos volt látni ebben a faiskolában a földigiliszták együttműködését. Ha egy frissen felrakott komposzthalomból egy maréknyi anyagot kiveszünk, abban tíz-húsz fiatal földigilisztát is találhatunk. Ha a halomban munkájukat már elvégezték, tömegesen átvándorolnak a harminc méterre vagy még messzebb is felállított új komposzthalomba, ott lerakják petéiket és tovább folytatják munkájukat. A távolabbi nagy, homokos területeken a homok kiszáradása és a defláció megakadályozására saját nevelésű szélfogó sövényeket ültettek. A különböző korú csemeték igen egészséges állapotban voltak; Föld feletti részük alacsonyabb volt, mint a más helyeken nevelkedett egyedeknek, de a gyökérzetük dúsabb. Egészséges állapotukat elárulta friss zöld színük, amit különben csak nitrogéntrágyázással lehetne elérni. Permetezni nem kellett, mert betegség vagy kártevő nem akadt. Itt fenyőtűhullás, tölgyfalisztharmat, gyökértetű, levéltetű, fuzárium, gubacstetű stb. ismeretlen volt. Az olvasó azt gondolhatja, hogy az ilyen nagy gonddal és sok kézi munkával és gépi munkával előállított növények, illetve csemeték olyan sokba kerülnek, és olyan drágán kell őket árusítani, hogy azokat csak kertkedvelőknek lehetne eladni. Ezt a fölemelt árat csak azok hajlandók megfizetni, akik ugyanúgy, mint a természetes élelmiszert kedvelők, fölemelt árat fizetnek zöldségért, gyümölcsért. Az erdei csemetéket átvevők azonban az erdészeti hivatalok; Az erdészek pedig nem fizethetnek egy fillérrel sem többet, mint amennyiért azt máshol is megkaphatják.

Azokon a területeken azonban, ahol nehéz körülmények közé kerülnek a fák és cserjék, szívesebben és előszeretettel ültetnek olyan csemetéket, amelyek komposztgazdálkodásos faiskolában nevelkedtek. Ezek a csemeték alacsonyabbak, tömöttebb növésűek, sejtszöveteik is keményebb. Utcafának, autóutak mellé, kanálisokhoz és erdősávokhoz igen jól használhatók. Angliában pontos tudományos kísérleteket állítottak be abból a célból, hogy miként lehet az erdei fákkal oly fontos szimbiózisban élő mykorrhizákat tenyészteni (M. S. ROYNER ÉS W. NEILSON-JONES „Problems inTree Nutrition” London, 1944). Ebben a kísérletben a sörgyártásban kifőzött malátából készült komposzt adta a legjobb eredményt, amelyhez még 1% vérlisztet is adtak. Noha a vérliszt mint állati eredetű nitrogén egyértelműen jobbnak bizonyult, mint az egyéb nitrogéntartalmú készítmények, mégis nálunk most, a nagy erdőtelepítésekben olyan komposztot használnak, amely árpából, sasharasztból és ammónium-szulfátból készül. Az ezen a téren jártas emberek előtt pedig világos, hogy a sasharaszt hozzáadásával az árpánál jobb hatást lehet elérni. Még jobb lenne, ha az ammóniumszulfát (NH4)2S04 helyett vérlisztet adnának. Ha a komposztot mindig csak tölgyfa-, hársfa- és gyertyánfahulladékból készítjük, amelyek rokonságban közel vannak az alma-, körte- és cseresznyefákhoz, akkor az ilyen komposzttal trágyázott faiskolák talajában gyümölcsfauntság léphet fel. Ha tehát a komposztba csak olyan fák levelei és hajtásai kerülnek, mint a tölgy, a hárs, a gyertyán, a hegyi juhar, a mezei juhar, a madárcseresznye, a galagonya, a kökény, a som, a vadrózsa és a szeder, akkor a faiskolák kénytelenek állandóan területet cserélni. Ilyen gyakori és állandó területváltoztatás a jelenlegi erdőgazdálkodásban a munkaerő és fölszerelés hiánya miatt már nem lehetséges és nagyon költséges. Az ésszerű komposztgazdálkodás azonban ezt könnyen megváltoztatja, ha a megfelelő alapanyagot összegyűjtik. Ha – ahogy korábban

leírtam – a közönséges kerti komposzttal, vetésforgó nélkül állandóan azonos területen lehetséges burgonyát termeszteni, akkor lehetséges tűlevelű és lombos fák hulladékából és megfelelő más hulladékanyagok hozzáadásával készült komposzttal trágyázott erdei faiskolákban is állandóan, ugyanazon a helyen maradni.

A MEGENGEDHETŐ LEGKISEBB ELTÉRÉS

Még pár évvel ezelőtt is az volt a véleményem, hogy kivételesen a komposztgazdálkodásban is megengedhető a mérgek használata. Ezt úgy értem, hogy mint az orvos is, aki a természetes gyógymódoknak a híve, szükség esetén nehéz helyzetben morfiumot vagy erős antibiotikumot használ. Ezzel nyer időt az általa alkalmazott, lassabban ható gyógyító módszernek. Egyre szaporodó tapasztalataim azonban meggyőztek arról, hogy a kertészetben és a mezőgazdasági termesztésben ezzel csak időt vesztegetünk. Teljesen megmérgezett, illetve mérgek használatával elrontott talajon is komposzt felhasználásával már az első évben biztos sikert érhetünk el. A gyomok elleni küzdelemben is a múltban használt munkamódszerekkel is többre megyünk, mint mérgek felhasználásával. Ehhez a legjobb módszer, ha két éven keresztül ezeken a területeken sűrű vetésű hüvelyes növényt termesztünk. Ez nagy zöldtömeget ad a komposzthoz, és a kikelő gyomokat is elnyomja. A fehér somkóró erre a célra nálunk még kevésbé ismert. Ez a növény a gyökereivel már az első évben 60 cm mélyen is fellazítja a talajt. Második évben gyakran kell kaszálni, hogy magba ne menjen. Utána tiszta, gyommentes talajt kapunk. Homoktalajokon a csillagfürtök különböző fajtái is hasonló szolgálatot tehetnek. Csak a gyümölcsfák telepítésekor van egy kivétel. Ha a csemeték a legjobban vezetett, illetve üzemeltetett faiskolából származnak is, tavasszal már kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a hajtásokon több a levéltetű és az atka, mint a tiszta levélzöld. Ha ezeket a hajtásokat egyszerűen leégetjük, akkor egy évet vesztünk és nem tudhatjuk, hogy a következő évben nem ugyanez következik-e be. Ilyen esetben Spruzit permetezésével (Pyrethrum-virágok és Derris-gyökerek kivonatából készült szer) célt érhetünk el és a leveleket a kártevőktől megvédhetjük. Ahol a tetvesedés nagyon elhatalmasodott, ott megengedhető egy szisztemikusan ható méreg használata is, ami a növénybe

felszívódva a kártevőt belülről tudja elpusztítani. A köszméte- és ribiszkebokrokat, ha már teremnek, nem szabad permetezni. Ez valóban az egyedüli, ami megengedhető, de erre is érvényes az a közmondás, hogy verébre nem szabad ágyúval lőni.

KOMPOSZT-GAZDÁLKODÁS A HÁZTÁJI GAZDASÁGOKBAN

Ismerek egy felső-bajorországi nagy gyáripari üzemet, amelynek 1400 munkása közül nem kevesebb mint 500 még kisparaszti tevékenységet folytat falujában. Úgy osztja be szabadságát és pihenőnapjait, hogy a földjét is meg tudja művelni. A falun és vidéken lakó munkások is rájöttek arra, hogy az igazi kikapcsolódás a szabadban végzett munka. Ezeknek a kerteknek és paraszti gazdaságoknak átállítása komposzt és komposztált szeméttel való gazdálkodásra olyan lehetőség, ami korábban nem adódott. A gazdálkodók saját területükön minden vetésforgó nélkül mindig jobb burgonyát és egyéb terményt tudnak előállítani, mint amilyeneket a nagyüzemek termelhetnek, és árujukra a nagy tárházak és nagykereskedők közreműködése nélkül is biztos vevőket találnak. Ezek a termesztők jobb vetőburgonyát is elő tudnak majd állítani, mint a nagygazdálkodók. Megtermelhetik a csecsemők részére a mérgektől és azok nyomaitól is mentes sárgarépát, spenótot, spárgát, bogyósgyümölcsűeket, paradicsomot, hagymát stb. A „kétlaki” paraszti termesztőknek a kertészekkel szemben az az előnyük is megvan, hogy a komposztjukhoz szükséges állati eredetű nitrogént nem kell szaruliszt, csontliszt vagy vérliszt formájában megvásárolniuk, mert a trágyát és a trágyalevet háziállataik szolgáltatják, s lehetőségük van arra, hogy minden olyan hulladékot, ami a kertjükben és a ház körül komposztálható, összegyűjtsék. Sajnos ma még igen kevesen tudják, hogy a hulladékból készített komposztban milyen nagy erő van, és milyen jó eredményeket lehet vele elérni. Most nézzük, hogy folyik a kisparaszti viszonyok között a komposztgazdálkodás. Egy dolgot feltétel nélkül meg kell tartani. Minden előforduló szemetet és trágyát, ami a háziállatoktól származik, legyen az tehén, borjú, ló, birka vagy tyúk, azt harmincad vagy huszadrész agyagos földdel kell komposztálni, vagyis azzal alaposan összekeverni. Ezt általában

fölösleges többletmunkának tartják, de ezt nem szabad „megtakarítani”, mert akkor már az első nyáron elvész a trágya fele, bemosódik a talajvízbe. Évtizedekig tanulmányozták és kísérletezték, hogyan lehet a tápanyagveszteséget, különösen a nitrogénveszteséget – ami a trágya tárolása közben fellép – a legkisebbre csökkenteni, de arra még kevesen vagy keveset gondoltak, hogy a rossz kezelés miatt, majd később a kiszórás után is kimosódik a talajból. Minden tavasszal újra és újra kesergek vagy sajnálkozom, amikor a parasztok által a szántóföldre kivitt, gőzölgő barna, sőt néha zöld trágyát látom. Ilyenkor azon kesergek, hogy annak az értéknek, ami a trágyában van, legalább fele elvész. Az a sok munka és fáradság, ami az almozással, a trágya felrakásával, kihordásával, szétszórásával és a talajba munkálásával jár, már előre részben hiábavalónak bizonyul. Amit ilyenkor a parasztok kihordanak, az könnyen oldható, sok tápanyagot tartalmazó humusz, és ennek a tápanyagnak legalább fele még akkor is kilúgozódik a talajból, ha rögtön beszántják. Az így trágyázott föld már három év múlva olyan, mintha trágyát nem is kapott volna. Dél-Tirolban magam is láttam, amikor parasztasszonyok és leányok apró, alom nélküli trágyát a rétre szétszórva azt nagy fáradsággal gereblyézték bele. Ők biztosan tudatában voltak a trágya értékének, de nem is sejtették, hogy milyen sok vész abból kárba és milyen kevés haszon fog származni munkájukból. A giliszták és a talajlakó baktériumok csak szalmás, vagyis levegős istállótrágya és a megfelelő arányban hozzáadott agyagos föld keverékében tudnak megtelepedni. Csakis ilyen agyag-humusz komplexum az, ami nem mosódik ki a talajból és abban biztosan raktározódik. A talajélet egy ismert szakembere, DR. GUSTAV ROHDE, Mahlow-ból, kísérleti kertemből egypár különböző talajmintát vitt el. Az egyik 3 hónapja felállított trágyás komposzthalomnak – amely bikaborjak trágyájából, fűrészporból, komposztos

agyagos földből és zöld növényi részekből állt – vizsgálati eredménye a következő volt: a nitráttartalom valamivel kevesebb, mint 0,5 mg/%, a káliumtartalom 50 mg/%. és azonosan kezelt Egy ugyanilyen összetételű komposzthalom maradékát is megvizsgálta, amelyet egy évvel korábban állítottam Össze és 15 hónapig semmilyen kezelést nem kapott. Ennek nitráttartalma 5,5 mg/% volt, a foszfortartalma 45 mg/%, káliumtartalma 100 mg/%. A tápanyagok a hosszú idejű tárolás ellenére sem mosódtak ki, és a belekevert agyagos föld a nagy káliumtartalmat is feltárta. DR. ROHDE megállapította azt is, hogy a komposztált istállótrágyában a „denitrifikáció” veszélye, vagyis az, hogy az ammónia nem nitráttá, hanem értéktelen nitrogénvegyületté alakul át, nagyon lecsökken. Az agyagos, földdel kevert istállótrágyában egészen más értékeket kapunk, mint a nagy gonddal szarvasba rakott trágyában. Erre igen jó példa adódott 1947-ben. Egy mezőgazdasági szakember, jó ismerősöm, a háború után sehol sem tudott elhelyezkedni, ezért egy ezer méter magasan fekvő parasztgazdaságban vállalt munkát. Egy alkalommal levélben közölte, hogy munkaadójának az az érzése, baj van a termőföldjével. A talaj az adott trágyát nem fogadja be és az nem fejt ki semmi hatást. Kért, hogy legyek segítségére tanácsaimmal. Válaszomban kifejtettem, ha rendbe akarja hozni tömődött, renyhe, inaktív talaját, akkor sok mindent meg kell változtatnia az üzemében. Május 7-én el is mentem, hogy megszemléljem a területet és a talajt. Havazni kezdett, ezért a területen nem sokat láttam, csak réti boglárka milliónyi virágját, ami a hó alól még kilátszott. Megvizsgáltam a szépen összerakott trágyaszarvast. Ez kívül körülbelül tenyérnyi szélesen barna volt, belül azonban zöld, és így akarta a földjére kivinni. Azt tanácsoltam neki: vegyen szalmát és azt adja alomként úgy, hogy a tehenek hasáig érjen, de még jobb, ha azt durván felszecskázza. Kialmozás után

keverje az érett trágya közé és ezzel levegő kerül a szarvasba rakott trágya közé. A trágyát ne a betonozott részre rakja, hanem a lefektetett farönkökből készült alapzatra. így 15–20 cm-nyi levegőréteg marad alatta. A trágyát agyagos talajjal kell keverni és a trágyahalom oldalát ferdére kell kiképezni, hogy az itt lehulló 2000 mm csapadék nagy része az oldalán lefolyjon. A trágya közé tehát levegőt kell vinni. Két évvel a komposzt kiszórása után a mezőgazdasági hivatal megállapította, hogy ennek a gazdának van a legszebb rétje az egész környéken. A tömődött talajt a komposztált istállótrágya fel tudta lazítani, a régi módszer szerint kezelt trágya azonban nem. 1970-ben már végleg meggyőződtem arról, hogy a komposztált trágya a talajéletet teljes gazdagságában meg tudja indítani és a tömődöttséget képes feltörni. Akkor javaslatom egy vakmerő ajánlat volt. Tizenhat éves, komposztkészítésben szerzett tapasztalatom ellentétes volt az akkor tanított trágyakezeléssel. A fő elv így szólt: semmi levegőt a trágya közé, mert az nitrogénveszteséget okoz, és mindent úgy kell a szántóföldre kihordani, ahogy az istállóból kijön. Tapasztalataim meggyőztek arról, hogy ez nem így van, mert a nem komposztált trágya értékének a fele a talajvízbe mosódik és így elvész, sőt még az ivóvizet is mérgezi. Ne gondoljuk, hogy a földnek a trágya közé keverése valami új találmány vagy valami laboratóriumi kísérletek eredménye volna. Ez ősidők óta használatos, de már régen elfelejtett kisparaszti módszere a rossz körülmények között gazdálkodó embereknek. Ők a trágya tömegének ily módon való növelésével nagyobb mennyiségű trágyához kívántak jutni. Egy dél-bajorországi paraszt fogalmazta meg nekem ezt a legszabatosabban. Ő istállótrágyáját földréteggel együtt szokta felrakni. Ősszel nem volt ideje a trágyát kihordani, ezért tavasszal hordta ki. Akkor vette észre, hogy az istállótrágya olyan szépen elkorhadt, hogy villával már nem is tudta teregetni, csak lapáttal. Azóta is ezt a módszert alkalmazza.

Akinek trágyaszórója van, annak egyszerűbb a munkája. Ha a trágyát az istállóból kihozzuk, az rögtön a trágyaszóróra kerül. A trágyára ezután egy huszadrész agyagos földet kell rakni. Ahol nincs agyagos föld, ott egy tartályba vályogot tegyünk, azt oldjuk fel, vagy valamilyen gödörből vett kötöttebb földből készítsünk folyékony pépet és azt öntözzük a trágyára. Ha ilyenformán adjuk az agyagot, mindig rakjunk még egy pár villa zöld növényi részt is közé. Ha a kocsi már tele van, akkor egy tartalék komposzthalomból, amelyik trágyából, földből és zöld növényi részekből készült és tele van földigilisztával is, tegyünk pár villával a kocsira, hogy annak rakományát ezzel beoltsuk. A rét vagy a szántóföld egyik sarkában, ahol a komposztot majd felhasználjuk, a trágyaszórót álló helyzetben megjáratjuk. Azt a halmot, amit a trágyaszóró lazán ledob, verem formájúra alakítjuk, kissé megdöngöljük és lekaszált fűvel takarjuk. Ha közönséges kocsival szállítjuk a trágyát, de nincs motoros keverő, a módszer ugyanaz, csak a keverést villával végezzük a lerakodáskor. Aki trágyáját az istálló mellett akarja komposztálni, először készítsen egy agyagalapot, de ne betont. Az agyagon a trágya másfélszer olyan gyorsan korhad, mint betonon. Hogy az agyagtalapzatra rá tudjunk hajtani, ajánlatos fenyő- vagy vörösfenyőtörzsekből kocsibehajtót készíteni. Az állati trágya komposztálása agyagos földdel a teljes beérésig a legbiztosabb alapja a jó paraszti gazdaságnak. Azokban a gazdaságokban, ahol nincs trágya, ott komposztálható a növényi hulladék, legyen az a gazdaságban keletkezett hulladék, vagy például az élelmiszerből származó hulladék, de lehet olyan is, amely a saját részre vagy eladásra termelt zöldségféléből vagy takarmányból származik. Ezt ki lehet egészíteni olyan szerves hulladékkal, mint például a szaruliszt, a csontliszt, az őrölt toll, a sertésszőr, bendőürülék, amit a vágóhidakon lehet kapni és baromfitrágyával. A növendékborjú- és sertéshizlaldákban a visszamaradó hígtrágyát

felhasználás előtt szárítani kell mert ezek az egész környéket elárasztják kellemetlen bűzzel. Az összegyűjtött nyersanyag különböző mennyiségű lehet, ez függ a gazdaság nagyságától és a termelés struktúrájától. Aki azonban a talaját gyorsan egészségessé kívánja tenni, annak gyorsan és teljes erővel kell megkezdenie a komposztálást. Ehhez a legbiztosabb út az, ha köztes és utóterményeket is termesztünk, de nem a megszokott zöldtrágyázás céljából. Az az idő, ami a zöldtrágya leszántása és a növények által való felhasználása között telik el, kevés ahhoz, hogy a talajban érett humusz képződjék belőlük. Ezeket a zöldtrágyának használt növényeket, mint amilyen az őszi káposztarepce, a réparepce, a perzsiai here, a mustár, az őszi borsó és a bükköny, ne hagyjuk mint áttelelő növényeket a helyükön, hanem vagy még zöld állapotban, vagy megfagyott zöldtömegként komposztáljuk. Nagyon jótékony hatású, ha a gazdaságnak mindig egy-egy darabján ezt termesztik, mert ezzel nemcsak zöldtömeghez jut, hanem területét gyomirtó szerek használata nélkül is csaknem gyommentesen tarthatja. Aki a komposztkészítés lehető módozatait ismeri, az termesztett növényeinek igényeit is képes tökéletesen kielégíteni. Komposztálási lehetőségek: 1. komposztkészítés sok istállótrágya és kevés növényi hulladék felhasználásával. 2. komposztkészítés főleg növényi hulladékokból és kevés szerves anyagból. A trágyalé a leghatásosabban használható mindkét módszer esetében. Akinek meghatározott termesztési elképzelése van, az pontos tervet dolgozhat ki arra is, hogy milyen módszert válasszon a komposzt készítéséhez. így munkája is sokkal egyszerűbb, mert nem kell olyan szigorú vetésforgót is betartania, mint másutt. A parasztok részére még egy új

trágyakezelési módszert is ajánlhatok, ami Angliában, az ottani nagyüzemekben bevált. A trágyát egyáltalán nem rakják halomba, illetve kazalba. Az istállótrágyát ötször annyi növényi hulladékkal, gyommal, ároktisztításból származó hulladékkal stb. keverik össze és így komposztálják. Az összekevert trágyát erre a célra szerkesztett, kisebb méretű markolóval többször átrakják úgy, hogy az 3–4 hónap alatt elkorhad, Az így készült komposzt trágyázási értéke kétszer akkora, mint a hagyományosan kezelt trágyáé. Nem csoda tehát, hogy ezek az üzemek teljes területüket időben trágyázni tudják és műtrágyára egyáltalán nincs is szükségük. Nálunk is sok tapasztaltabb gazdálkodó a kész komposztált trágyát kétszer olyan értékesnek tartja, mint a hagyományos kezelésűt. Felvetődhet a kérdés, kell-e műtrágya a komposztba? Erre csak egy határozott választ adhatok: nem! Ha valaki azt szeretné, hogy gazdasága mentes legyen minden kártevőtől és méregtől, akkor nem szabad használnia. Éppen ezeknek az új, könnyen oldódó műtrágyáknak a sói ölik meg az annyira érzékeny, talajéletet alkotó sok milliárdnyi talajlakó baktériumot és egyéb élőlényt azzal, hogy növelik a talaj sótartalmát. Gondoljuk csak el, hogy a talaj minden grammjában tíz milliárdnyi élőlény is lehet. Ezek az élőlények adják az erőt és tartják a kultúrnövényeket egészséges állapotban. Ezt az állapotot, amit tartós humusznak nevezünk, csakis tiszta szervesanyag-trágyázással lehet fenntartani a talajban, és csak így lehet annak termőképességéről gondoskodni. Azok az ásványi sók vagy más, mesterségesen előállított anyagok nem okoznak kárt, amelyek nehezen oldhatók és először a talajban élő mikroorganizmusoknak kell őket feltárniuk. Ilyenek a Thomas-salak, a bazaltőrlemény, a nyersfoszfát. Kálisó van az agyagban. Az agyag lehet magában a talajban is, de ha agyagmentes homoktalajokról van szó, pótlásként adjunk hozzá.

A talajéletet igen erősen károsítja az a nyomás, amit a túl súlyos vontatótraktorok kerekei a talaj összetömörítésével okoznak. A komposztgazdálkodásban a talaj termőrétegének lazának és levegősnek kell lennie, hogy a talajélet feltételei meglegyenek. Itt a mélyművelés fölösleges és nincs is szükség nehéz, súlyos traktorokra. A komposzt által előidézett folyamatokat úgy tudjuk jól megérteni, ha azt a kovásszal hasonlítjuk össze. A kenyértésztát is először föl kell melegíteni, mielőtt a kovászt hozzáadjuk, ugyanúgy a komposztot is csak olyan talajra vihetjük ki, amit előzőleg az őszi, illetve a tavaszi nap sugarai már föl melegítettek, és olyan állapotban van, amely a növények életfunkciói számára alkalmas. Réten és legelőn ez könnyen megoldható. Ha nem esik az eső, ami a kiszórt komposztot a talajba bemossa, akkor a komposzt terítését boronálással köthetjük egybe. A nap és a szél károsítja a komposztot. Ha kiszárad a komposzt még mielőtt a talajjal egyesülne, akkor a benne levő tevékeny talajélet megszünteti működését és nyugalmi állapotba kerül. A száraz szántásra szórt komposztot rögtön be kell boronálni a talajba. Nedves talajon nem ajánlatos gépekkel járni. Ha ilyen előfordulna és akadályozná a kiszórást, néha megengedhető, hogy a komposztot előzőleg a hóra terítsük, lehetőleg a kora reggeli órákban, amikor a hó még kemény. így nem marad traktornyom, és a hóra is jobban és egyenletesebben tudunk teríteni, mint a talajra. A rét- és legelőterületekre a komposzttal teljes értékű trágyát adhatunk. Az olyan gazdaságokban, ahol sok a szántóterület, ahova istállótrágya szükséges, ez vált be a legjobban. A komposzttrágyázással igen egészséges és kellemes ízű takarmányt kapunk. Szaporodnak a finomabb füvek és herefélék. Az ilyen kíméletes és sokoldalú trágyázással a gyógynövények is jól érzik magukat, és megtartják gyógyító

tulajdonságaikat is. A komposzttal trágyázott rétekről olyan egészséges takarmányt kapunk, amelynek értéke hasonló a napos, sovány, trágyázatlan rétekről nyert takarmánnyal; az ilyenből már kevés is elegendő, mert több benne a gyógynövény mint a közönséges fű. Ez megmagyarázza azt is, hogyha a trágyalé először a komposztba kerül és nem úgy nyersen ki a rétre vagy a legelőre, akkor idővel eltűnnek a durva gyomok, a baraboly, a réti boglárka és a többiek. Helyettük megjelennek a zsályafélék, a kömény, a réti bakszakáll, a réti margitvirág stb. amelyek egyben gyógynövények is. A jóllakott állatok nem járkálnak állandóan, nyugodtan kérődznek. Ennek a jelentéktelen trágyázásnak a hatására emelkedik a tejhozam (az egyik gazdaságban a pontos könyvelés szerint 20%-kal). A komposzt tehát a jó talajélet következtében nagy terméseket képes produkálni. Sok zöldségféle van, amelyikre kimondottan káros a friss istállótrágya, ilyen a sárgarépa, a feketegyökér, a hagyma, de vannak olyanok, amelyek nem is igénylik, mint pl. a borsó és a bab, ezeknek a nagy termés céljából csak komposztot adjunk. Két „vesszőparipám” – a védősövény és a komposzt – mellett állhatatosan kitartok. A kettő együttes alkalmazásával egy fichtelgebirgi posztógyár vezetője, akinek 800 birkából álló nyája volt, igen kimagasló eredményt ért el. A teljes gazdaságot sűrű sövénysorokkal ültette be, így védett, karámszerű helyek alakultak ki, ahol a birkák kutyák őrizete nélkül legeltek. Hogy a legelők és rétek ne szenvedjenek birkauntságban, a birkák minden este egy karámba kerültek, amelynek alja vastagon volt növényi hulladékkal, fűvel és dudvával terítve. Így a trágyakomposzt itt magától keletkezett. A vastag alomréteget a téli karámban földdel szórták be. A tél végére már egy méter magas trágyaréteg képződött. Ezt egy rakodóval trágyaszóróra rakták. A felrakás után a trágyaszóró hátsó kerekeit megemelték és az egész rakományt álló helyzetben átforgathatták. Ősszel aztán a komposztált trágyát már a gazdaság területén szórták

szét. Az anyabirkák majdnem mindegyike ikreket vagy hármasikreket ellett. A nyáj olyan egészséges volt, és az állatok növekedése annyira eltért a megszokottól, hogy a gazdaságot sűrűn látogatták a birkatenyésztők és a juhászok is. A próba vágások értékelésekor az elérhető 50 pontból átlagban 48 pontot értek el. A komposztgazdálkodásra való áttérés egy másik példáját Dél-Tirolból veszem. A lovaknak kijelölt legelőn és réten csak műtrágyával trágyáztak. Az állatok szemlátomást leromlottak. Az állatorvos állandóan kezelte őket valamilyen betegséggel, és csak vitamininjekciókkal tudta a telet átvészeltetni az állatokkal. Ekkor kezdték el a lótrágya előírásos komposztálását. Először hibásan túl szárazon, utána túl nedvesen, de végül aztán a helyes módszer szerint. Ezt a komposztált trágyát szórták ki a legelőre. Átütő változások következtek. Az állatok jóízűen legelték a füvet, nem voltak többé kehesek, hétről hétre egészségesebbek lettek. A második komposzttrágyázás után már az állatorvosnak is csak ritkán kellett mennie, a lovak gyorsan visszanyerték korábbi kondíciójukat. Lehet, hogy még sokáig nem lehet egyes gazdálkodók kételyeit eloszlatni. A kételkedésnek azonban ott van helye, ahol valaki a gazdálkodónak új dolgot ajánl vagy olyanra akarja rábeszélni, amiből mások húzhatnak hasznot. A komposztgazdálkodással pedig csak egy ember járhat jól, éspedig a gazdálkodó maga. Én negyven évig áldoztam időt, pénz és fáradságot erre a kutatásra, ezer meg ezer levelet írtam és válaszoltam meg. A tulajdonképpeni szakmámon kívül öröm, ha tapasztalataimat másoknak is átadhatom pusztán barátságból és segíteni akarásból, és ezzel környezetünket megszabadíthatjuk a kártevőktől, a betegségektől és főképpen a mérgektől. Még valami, ami a kételyek ellen felhozható. Aki a komposztgazdálkodásba egyszer belekezdett, de aztán abba akarja hagyni vagy valamilyen oknál fogva meg kell szüntetnie,

az minden további zökkenő nélkül gazdálkodhat ugyanúgy, mint azelőtt. A komposztgazdálkodás nem igényelt különösebb beruházást, így nem maradnak vissza olyan gépek, amelyeket már másra nem lehet használni. A rakodót vagy trágyaszórót később is tudja használni. Ami humusza pedig a talajban maradt, az még a műtrágyázáskor is nagyobb termést fog hozni. A komposztot nem szabad trágyának tekinteni, de trágyapótlónak sem. A komposzt gazdag baktériumtartalma és a benne levő talajélet hatása még nem teljesen ismert, de az bizonyos, hogy nagy növényi és állati szervesanyag-tartalmánál fogva kitűnő talajjavító. Minél több elemből és anyagból készítjük a komposztot, annál több hasznos anyagot tartalmaz, különösen akkor, ha a halomban olyan lomb és hajtás is van, ami erdei vad fajoktól származik, amelyek természetüktől fogva az összes talajfajtához alkalmazkodni tudnak. A fás növényeknek a lombja és a gyökere is a talajélet feltételeihez tartozik. Van a természetnek még egy hatásos eszköze, amely a talaj egyoldalú trágyázását és egyoldalú kihasználását küszöböli ki – ezek a gyomok. A régi paraszti bölcsesség (ez ma már sok mindenben eltér a mi modern tudományunktól) a gyomokkal is számolt, és a hármas vetésforgóba építette őket be. Az első évben őszi vetésű növény, a másodikban nyári vetésű, a harmadik évben ugar volt ugyanazon a területen. Ezerötszáz évig tudták a német parasztok ezzel a hármas forgóval talajukat egészségesen és termőképesen tartani, amire jelenlegi munka és trágyázási módszerünkkel talán még száz évig sem leszünk képesek. A pillangósvirágúak termesztése, ami az ugar helyére került, nem azonos az előbbivel. A pillangós növények termesztése a talajt pihenteti és nitrogénben gazdagítja, de nem gyógyítja. A mai gazdálkodó minden elképzelhető eszközzel gyommentesen tartja talaját. Ez hasonló ahhoz, amikor a molnár

olyan finomra őrli a búzát, hogy a lisztből már minden vitamint és egyéb fontos tápanyagot kiőrölt, illetve kirostált. Talajunkat is úgy kell kezelni, mint az egészségünket. Ha szervezetünk nem kapja meg természetes úton az összes táplálékát, akkor azt gyógyszer formájában kell megadni neki. A talaj gyógyszere a komposzt, amiben minél többféle gyomnövény legyen! Mielőtt bárki is rátérne az újszerű módon való gazdálkodásra, végezze el a következő egyszerű kísérletet. Még kora ősszel a leírt módon egy rakomány istállótrágyából készítsen kis komposzthalmot. Az istállótrágya lehetőleg jó szalmás legyen és szükséges mennyiségű agyagos földet is adjon hozzá. Ha elég korán készítette el a halmot, a komposzt áprilisra be is érik. Jelöljön ki, lehetőleg egyöntetű talajon, 60 cm-es távolságra egymástól 4 sort, amelyeket A-, B-, C-, D-nek nevezzen el. Az A és B jelű sorokba rakjon komposztált istállótrágyát, a C és D sorokba úgy adja az istállótrágyát, ahogy azt előzőleg szokta, és adjon annyi műtrágyát is, mint amennyit korábban szokott. Ezután ültesse be mind a négy sort azonos minőségű vetőburgonyával 30 cm-es tőtávolságra. Figyelje meg és jegyezze fel a betegségek és kártevők által megtámadott növényeket, fölszedéskor pedig a teljesen egészségeseket. Mindegyik sor terméséből válasszon ki elegendő új vetőburgonyát. Ezeket ne keverje össze, és a második évben a négy sort, amelyet az előző évivel azonos módon trágyázott, a következőképpen ültesse be: az A sort azzal a vetőburgonyával, amit a tavalyi A sorból vett, a B sort a B sorból származóval és így tovább. Már ebben az évben megállapíthatja, hogy a C és D sorokon vannak burgonyabogarak, és azok a kis távolság ellenére sem mennek át az A és B sorokra. Ha nagyon jó az időjárás, akkor a C és D sorokban is kaphat egészséges vetőgumót, de mindenképpen megállapíthatja, hogy a komposzt segítségével olyan növekedéstöbblet következett be, amire nem is számított.

Eddig főleg istállótrágyáról volt szó, most beszéljünk a trágyaléről. Ezzel is másképpen kell bánni, mint azt eddig tettük. Alapszabály: ami bűzlik, az mérgező! Nem szabad tehát olyan trágyalevet kihordani, amelyik legalább hat hétig állt anélkül, hogy hozzá újat kevertek volna. Legalább két trágyalégödörnek kell lennie, amelyek egymástól függetlenül, külön telhetnek meg és külön üríthetők ki. A trágyalével sokkal nehezebb helyesen bánni, mint a komposzttal. A trágyalé folyékony istállótrágya, amelybe az ürülék is bele van keveredve. A trágyalé-gazdálkodás Svájcból származik, és ott igen elterjedt, de a meggondolatlan, rossz kezelés miatt hátrányos hatása is jelentkezett. A folyékony trágyalevet közvetlenül a földekre vezették, minden kezelés nélkül, még 35 évvel ezelőtt is. A trágyalé helyes kezelésére a következőt javaslom. A trágyalé-gödör mellé még egy nagyobb, úgynevezett keverőgödröt is építsünk, amelyikbe a tetőkről lefolyó esővíz is bevezethető. Az istállótrágyát fából készült rácson kell komposztálni. A keverőgödörbe a komposztált istállótrágya és a trágyalé keverékét esővízzel kell hígítani és úgy lehet kiöntözni. Aki azt akarja, hogy talaja egészséges legyen, annak a folyékony trágyát csak igen vékony rétegben mint felületi trágyát szabad ősszel vagy télen kijuttatni a rétekre, aztán hagyni, hogy bemosódjék a talajba. Szántóföldre tavasszal ajánlom, de utána boronálni kell. A szántóföldön a trágyalevet ne a felületre, hanem kb. a termőréteg közepére, csoroszlyával juttassuk a talajba. Rétre az érett trágyalé esős időben a legjobb, amikor a kaszálás után a széna- vagy sarjú-tarlóra kerül. Legelőre azonban csak komposztot vigyünk! A nagyüzemekben nagyüzemi módszerekkel termelnek, vagyis vetésváltás nélkül, gépesítve, só és mérgek alkalmazásával, mint ahogy azt az USA és Kanada gazdaságaiban már régebben is teszik. Ott a talaj humusztartalmával még egy darabig lehetséges ez, mert pár

méter feketeföld-rétegük van, de a mi sekély termőtalajunkban csak akkor mobilizálhatjuk a humuszt, ha abba előzőleg adtunk is. A minimálisan szükséges három százalék humusztartalomból a nagyüzemi mezőgazdaságban alig van meg ennek a fele, ez zöld-trágyázással némileg javítható. Az Angol Földművelésügyi Minisztérium már négy százalékos humusztartalmú agyagos talajokon gazdálkodó üzemekben sem ajánlja az egyoldalú monokultúrás gabonatermesztést. A legelőgazdálkodást is folytató üzemekbe kívánja azt visszavinni, vagy a több növényt termelő vetésforgó alkalmazását ajánlja. A nyolcszázalékos humusztartalmat tartja ajánlatosnak. Hogy a humusztartalom felhasználásával hogyan lehet jól termő és eredményes gazdálkodást folytatni, ezt egy felsőbajorországi földbirtokos mondta el nekem. Ő egy nagy gyárnak a résztulajdonosa, és így módja lenne arra, hogy a legmodernebb mezőgazdasági gépeket és berendezéseket beszerezze. Mutatott nekem gyönyörű, három méter magas kukoricát; ezt egy kiszáradt tőzeges területen termelte, amelynek humusztartalmát erős műtrágyaadagokkal bontotta le. Azt kérdeztem, meddig mehet ez még így? Azt válaszolta, hogy a tőzeg még neki és a gyerekeinek elég lesz. Akkor pedig elérjük a jégkorszaki tengerfenék agyagát. A Bajor Televízióban A. KLARBE a mezőgazdasági termesztés ötven százalékos emeléséről beszélt. Az előadó szerint ez 350%-os műtrágya-felhasználás és 1350% mérgező vegyszer felhasználásába kerül. Hogy ilyen módon a mezőgazdasági termelés egyensúlyát nem lehet fenntartani, azt mindenki beláthatja. Ebből a műtrágyamennyiségből a növények csak egy részt tudnak fölvenni. A többit az agyag-humusz komplexum a talajban kötötte le. Később ennek nagy része felhasználás nélkül lemosódik a talajvízbe. A vízügyi szakemberek már régen tudják, hogy vizeink szennyeződésében

a mezőgazdaság ugyanolyan bűnös, mint a városok és az ipari üzemek. Hogy mennyire előrehaladott kisebb vagy nagyobb mértékben az ivóvíz mérgezése és sótöménysége, arra két példát hozok. Egy angol ismerősöm hozott egy svájci újságcikket, amely arról számolt be, hogy egy unterfrankeni szőlőtermesztő faluban az Egészségügyi Minisztérium megtiltotta, hogy a faluban levő vizet használják fel a csecsemők ételének elkészítéséhez. Az ivóvíz annyira fertőzött, illetve telített volt nitrátokkal, hogy fennállt annak a veszélye, hogy a gyermekek ciánfertőzést (Methemoglobinémia) kapnak és megfulladnak. A nitrát csakis abból a műtrágyából származhatott, amit a hegyoldalba telepített szőlőknek adtak. Ez a vidék volt az ivóvíz gyűjtőterülete is. A mezőgazdasági osztály nem hagyhatta jóvá azt, hogy műtrágyák egészségi ártalmakat okozhatnak, ezért a tilalmat fel is oldották. Magyarázatképpen azt mondták, hogy a nitrát ásványi eredetű és a homokkőből származik, ez viszont nem állja meg a helyét. A feltalajban levő homokkőben korábban sem volt olyan növényi vagy állati élet, hogy nitrogéntartalmú vegyületeket tudott volna raktározni. A felső Rajna-vidéken Kaiserstuhl körzetében, vagyis az NSZK legmelegebb vidékén egy nagy öntözéses zöldségtermesztő üzemet létesítettek. Ennek hatására tizenkilenc község és település maradt ivóvíz nélkül, mert a talajvíz nitráttal fertőződött. Művelésbe vett területeinken egyre növekvő mennyiségű gyomirtó szert használunk, és ezekről még senki sem tudja, milyen gyorsan és milyen mértékben teszik tönkre a talajéletet. Ezek a szerek képesek arra, hogy egy kifejlődött, szívós gyomnövényt elpusztítsanak, de megölik a bomlási termékekben élő, ezerszer érzékenyebb talajlakó élőlényeket is. A természet viszont igyekszik segíteni magán és így egyre erősebb és ellenállóbb gyomnövények választódnak ki és terjednek el. A

kultúrnövények ellenállóképessége pedig a betegségekkel és a kártevőkkel szemben egyre csökken.

NÉHÁNY GONDOLAT A VÁROSI KOMPOSZTRÓL

A városi komposztot a városi szemétből állítják elő, szilárd hulladékokból s a víztisztító berendezések iszapjából, amit erre a célra akkor lehetne felhasználni, ha az illetékes tanácsokat nem szédítenék meg a gépgyártó üzemek ajánlatai, amelyek a szemét egyszerű elégetését ajánlják, mint a megsemmisítés legbiztosabb módját. A világ összes városa és települése saját hulladékába fullad bele. A szemét egyre nagyobb mennyisége és a feldolgozás nehézsége egyre fokozódik. A kényszernek, hogy környezetünket tisztán tartsuk, meg kell szüntetnie a szemét illegális lerakását, mint azt ma még sok helyen látni. Az úgynevezett „rendezett” kijelölt szemétrakodó helyek, pl. talajmélyedések, elhagyott kavicsbányák és kőfejtők sem jelentik azt, hogy ott a talajvíz ne fertőződjék. Lassan azonban ezek a lehetőségek is megszűnnek. A városi szemét elégetése a legköltségesebb eljárás, de mégsem jelent „védelmet”, mert kb. 40% hamu és salak képződik, amit valahova újra le kell rakni. A csapadék ezeknek a sótartalmát ugyanúgy kioldhatja, így a talajvizet fertőzheti. Az műanyaghulladékból, a egyre nagyobb mennyiségű polivinilkloridból az elégetéskor klór és sósav keletkezik, vagyis erősen mérgező anyagok. Ezeket a legmagasabb kémények is csak a közvetlen környezetből tudják elvezetni. Ha a városi szemetet elégetik, akkor a víztisztító berendezésekben leülepedett derítő iszap kihasználatlanul ottmarad. Ezt a mezőgazdaságnak adják tovább, amit az szívesen átvesz, de véleményem szerint nem sokáig. Később már ezt is ki kell szárítani és ugyanúgy elégetni. Ez igen költséges módja lesz az amúgy is drága elégetésnek. Amint Hollandiában a városi szemétből való tiszta komposzt előállítása megvalósult és folyamatos lett, a komposztot hajókra rakták és a mezőgazdasági üzemeknek, kertészeteknek adták el. Ugyanebben az időben nálunk kisebb-nagyobb kísérleti berendezéseket és módszereket dolgoztak ki arra, hogy a házi

szemétből és a víztisztító berendezések iszapjából jó komposztot állítsanak elő. Az utolsó tíz évben kifejlesztett módszerek megközelítően azonos megoldásúak voltak. A háztartási szemétből a vas- és színesfémhulladékokat vagy mágnessel vagy kézzel válogatták ki. A fennmaradó anyagot nagy hengerekben finomra őrölték vagy hosszú vermekbe rakták, hogy elkorhadjon, vagy újabban erjesztőkamrákban annyira fölmelegítik, hogy a gyommagvak, a hernyók, benne peték és egyéb egészségre ártalmas anyagok elpusztuljanak. A házi szeméthez azonos mennyiségű derítőiszapot adnak, így a komposztban a mezőgazdaság számára kedvező keveréket állíthatnak elő. A legtökéletesebb megoldásnak a blaubeureni komposztüzem módszere bizonyult. Az úgynevezett „lélegzőberendezés” automatikus mérőműszerekkel méri a hőmérsékletet, az oxigéntartalmat, a szénsavtartalmat, a metánt, a nedvességet, és egy kapcsolótábla segítségével irányítja a lebomlási folyamatot. A színesfémektől és egyéb, nem komposztba való anyagoktól megtisztított nyersanyagot 90 °C-ra hevítik és úgy elkorhasztják, hogy már három-négy hét múlva átrostálható és rövid utánérésre verembe, illetve prizmába rakható. Eddig a víztisztító berendezések üledékiszapját nagy tornyokban korhasztották, utána száraz ágyasokban, hosszadalmas eljárással annyira besűrítették, hogy már rakodni és szállítani lehetett. Jó lehetőségnek tűnik az, amikor az üledékiszapot frissen, tehát nem korhasztva adják hozzá a városi szeméthez, így a nagy költséggel járó erjesztőtornyok építését és az iszapágyások területét meg lehetett takarítani. Felmerül a kérdés, hogy ez a városi komposzt, ami egészen más anyagokból készül és több benne az ipari hulladék, mint a kerti komposztban, milyen hatású? A városi szemétben jelenlevő mikroorganizmusok, amelyek olyan nagy hőt tudnak előidézni, mások, mint azok, amelyek a természetben: a kertben,

a réten és az erdők talajában működnek. Hogy köztük milyen rokonsági kapcsolat van, azt ma még nem tudjuk. Eddig nagy mennyiségű, félig érett városi szemetet mint „friss komposztot” használtak fel. Ezt azonban nem szabad rögtön a talajba bedolgozni, hanem addig kell a talaj felületén maradnia, amíg ott véglegesen be nem érik. Ez különösen bevált a nehéz agyagtalajú szántóföldeken és a szőlőkben. A komposztréteg jobban védi a talajt a meredek, hegyi ültetvényeken a lemosástól, mint pl. az istállótrágya, így lehetővé teszi a szőlők meredekebb lejtőre való telepítését. Ezzel megtakarítható a támfalak és a nagyobb összefüggő ültetvények létesítése, amiket gépekkel lehet művelni. Ennek következtében megjavul a mikroklíma, és a fürtök egészségesebbek lesznek. Megjavulnak a szüretelés feltételei és lényeges termésnövekedést érhetünk el. Ezek az eredmények annyira egyértelműek, hogy egy mezőgazdasági szervezet, a Német Szőlőtermesztési Szövetség, kimondottan a házihulladéküledékiszap-komposztot ajánlja. Kisebb szőlőkben már megmutatkozott, hogy a bakhátra telepített és komposzttal ellátott szőlő az eddig el nem hagyható permetezést fölöslegessé tette. Az őszi fürtrothadással szemben is megnőtt az ellenállóképességük. A városi komposzt felhasználásának kezdetén a kertészetekben két hibát is elkövettek. Az egyik, hogy nem teljesen beérett komposztot használtak fel, amely ammóniát is tartalmazott. A másik, hogy megkísérelték a növényeket tiszta komposztban termeszteni. A korhadó komposztnak dohszaga van, mert nincs kiszellőztetve. Ezt a kellemetlen szagot átveszi a növény és a termény is. A városi és a kerti komposztot is földdel kell „hígítani”. 1969–70-ben meggyőződhettem róla, hogy a finomra rostált, teljesen érett városi komposzt sötét lápfölddel (mórföld) összekeverve teljesen egyenértékű a kerti komposzttal. Ezt az üzem „Blaubeurer Komposterde” megnevezéssel, szellős zsákokban hozza forgalomba. Ebben a

komposztföldben üvegszilánkot vagy műanyag foszlányokat nem lehetett találni. Az ilyen és ehhez hasonló, jó tulajdonságú trágyák a legalkalmasabbak a városi zöldterületek létrehozásához, ápolásához és a városi parkerdőkhöz. Erre igen jó példák vannak már Hollandiában. A városok és települések lakóit egy kb. 60 000 lakosra tervezett szemétgyűjtő-égető költségeivel is terhelik, melyet a tanácsok jóvá is hagytak. Az viszont jóformán semmibe sem kerülne, ha a városi szemetet a mezőgazdaság részére érett komposztként adnák tovább, így a városi szemétből készült komposzt segítségével a talajt újra feljavítjuk úgy, hogy abból már semmi nitrogénvegyület, foszforsav és méreg nem mosódik bele a talajvízbe. Ez mindenesetre sokkal olcsóbb megoldás a talajban felhalmozódott műtrágyasók és mérgek megkötésére, mint a sóval túltelítődött vagy szennyeződött talajvizet addig tisztítani, amíg újra ivóvízként használhatóvá lesz.

A BETELJESEDETT TALAJÉLET TITKAI

Az olvasó bizonyára rögtön gondol a HANS CAROSSASTÓL származó „A beteljesedett élet titkai”-ra, de ez is volt a szándékom. Sohasem szerezhettem volna ilyen alapos ismereteket az éghajlat, a talaj, a növény és a talajélet közötti kölcsönhatásokról, ha például egy egyetem vagy intézet vezetője lettem volna. Akkor fehér köpenyben hallgattam volna a tudományos tanácsadók, asszisztensek, doktorjelöltek beszámolóit arról, hogy mit dolgoztak, mit mértek és mit számoltak. Ezt mind lyukkártyára vittem volna és nagy teljesítményű számológépbe táplálva megkíséreltem volna matematikailag értékelni, statisztikailag ellenőrizni és a kapott eredményt a gyakorlati növénytermesztésre vonatkoztatni. De én minden gyakorlati munkát magam végeztem, fáradhatatlan türelemmel vitatkoztam és győztem le a velem szemben tanúsított merev ellenállást. Magam láttam és győződtem meg róla, hogy a valószínűtlen és a kiszámíthatatlan hogyan következett be. Új növénytermesztési módszeremet érzékemmel alakítottam ki, a természet adta példa alapján. Természetesen nem tanultam meg mindent pár olyan, de új ismeretről, amit érdemes továbbfejleszteni, most mégis beszámolok róla. A házhoz hozzátartozik a nagy fa is, például északon egy tölgy, délen egy hárs. Ha valaki, úgy mint én, hetven éves korában építi a házát, az szeretne rögtön egy nagy fát ültetni. Ezért nyolcvan kilométer távolságról hoztunk egy nagy hársfát (Tilia euchlora) agyagos földlabdával. Ez a fa korábban utcai sorfa volt Münchenben, és a sok bombaszilánk okozta sérülés miatt a városi kertészet nekem ajándékozta. Szállítás közben egy szűk vasúti aluljáróban még egy pár ágát is elvesztette. Ilyen előzmények után nem nagyon tudott új helyén, a nedves, nyers agyagtalajon megeredni. Új gyökerei a talaj felső rétege alatt, a gyephez közel helyezkedtek el a kőlapok, valamint a ház terasza alatt. A hársfának még egy nagy ága pusztult el, és évekig elszáradtak nyáron fejlődött hajtásai is. Pár évig a gyökér-

korona helyén komposztot kapott, amíg az oda telepített örökzöld talajtakarók, hóvirág, hunyorfélék és más évelő növények teljesen be nem nőtték. Sokáig igen szomorú látványt nyújtott, de egyszerre csak a törzsön nagy, erős hajtások jelentek meg, nagy levelekkel, teljes szépségükben. A fa később sűrű és gazdagon virágzó koronát nevelt, és egy levelén sem telepedett meg a levéltetű. Sok évig a fakopáncsok a fa ágaiba lyukakat kopácsoltak, de most minden megváltozott. A harkályok az ágakon szaladgálnak le és fel, ide-oda csipegetnek, de már nem vájnak lyukakat. A ház másik sarkában áll egy itt honos téli hárs, amelyik müncheni kertemben magról nevelkedett és csak a hűség kedvéért hoztam magammal. Ez a fajta tulajdonképpen a száraz helyeket és a száraz nyarakat szereti. Itt mindkettő hiányzott. 1959-ben az ültetéskor és utána is egy-kétszer kapott a törzse körül komposztot, egyik erős ága mégis elsorvadt. Igen gyenge volt és siralmas látványt nyújtott, de aztán növekedésnek indult és hasonló szép fa lett belőle, mint a másik hársfából. Csak a talajélet az, ami ezt az úgyszólván érthetetlen dolgot produkálni képes. A talajéletnek is szüksége van egy-két évre, amíg magától, az ember beavatkozása és segítsége nélkül a kedvezőtlen éghajlati és talajviszonyok ellenére, a növény környezetében levő talajt teljesen meg nem hódítja és a benne tökéletes talajélet ki nem fejlődik. Ebben nem csalódtam, és életem folyamán elég sok fát ültettem. A különböző cserjék tucatjait, köztük igen igényes változatokat is ültettem a kerítés mellé. Ezek csak az ültetéskor kaptak egy kevés komposztot, utána minden különösebb ápolás nélkül magukra hagytam őket. Pontosan ugyanaz történt. Évekig szegényes növekedés és csak reménytelen vegetálás, mígnem egyszerre, jóformán egyik napról a másikra kinőttek a gazok közül és elnyomták azokat. Hét-nyolc év múlva már olyan volt, mint egy sövény, és sűrűn, egészségesen virágozott teljes szépségében.

A fák és a bokrok a gyökérvégeken maguk is viszik és terjesztik a talajlakó élőlényeket. Ezek aztán a talajt valóban tevékenyen élő állapotba hozzák, úgyhogy a kertésznek már nem sok dolga van. Ha a szakemberek az én hársfáimat, magas vörösfenyőimet, tulipánfáimat, bokraimat és virágzó évelőimet látják, amelyek a szak-könyvekben ismertetett magasságot már rég túlnőtték, nem is gondolják, hogy ez a kert tíz évvel ezelőtt üres mező volt. Az évelők olyan buján fejlődnek, hogy a komposzttrágyázást abba kellett hagyni. Ezek a növények minden őszön nagy mennyiségű lombot és dudvát adnak a komposzthalom számára. Ebből már nem kell részükre visszajuttatni semmit. A talajélet nemcsak az időt győzi le, hanem a teret is. Pár ezer négyzetméter a kertemből mező és rét maradt, ahol a természetes növénytakaró volt (Polygono–Trisetion társulás). Ezt aranyzabos rétnek nevezik erre. Ezt a területet 1936-ban alagcsövezték. A csövek részére kiásott árkokat újra azzal az agyagos talajjal töltötték be, amit kiszedtek. Az alagcsövezés hatása alig érvényesült. Ha például tavasszal egy gödröt ástam, az rögtön teleszivárgott vízzel. Ezt a területet évtizedekig csak trágyalével trágyázták. Ennek ellenére a tavaszi virágzáskor nagy felületen virágzott a kankalin (Primula elatior). Ez a növény annyira elterjedt, hogy még mint virágzó gyom évelőim között is megjelent. Májusban az egész táj sárgállott a régi boglárkától és ezt követte a pitypang. A sarjában a fehér, ernyősvirágú medvetalp (Heracleum sphondylium) uralkodott, azonkívül az erdei turbolya. A harmadik kaszálásban a közepes és a nagy útifűből volt a legtöbb. Olyan bérlőt kerestem, aki a füvet levágja és hasznosítja, anélkül, hogy a területet trágyázná. Az volt a szándékom, hogy a rétet kiéheztetem és a kövér rét helyén sovány rétet hozok létre, ahol inkább a gyógynövények és gyógyfüvek vannak túlsúlyban, hogy ezzel egészséges, gyógyító takarmányt adjon. A bérletet végül egy kőműves vállalta el, hétvégi gazdálkodó, aki

hétközben a városban dolgozott az építkezésen. A gazdaságot az asszony vezette, ő látta el az állatokat. Minden második évben eladtak több mint egy tucat bikaborjút. Érdeklődtem az asszonytól, hogy van megelégedve a fűvel. A marhák szívesen eszik – mondta. Számításom kezdett beválni. A régi mezei virágokból egyre kevesebb lett. A természetes körülmények között nőtt fű az állatoknak jobban ízlik, mint az, amelyik a sok virágzó növényt nevelő rétekről származik. De hogy több fű nő azokon, amelyeken a talajélet háborítatlan és nem károsodott, csak az tudja, aki ezt már gyakorlatban fölismerte. 1966 tavaszán kertemben sétálva észrevettem, hogy kb. tizenkét méteres sávban, ott ahol a bérbe adott rét az én kísérleti ágyásaimmal határos, sötétebb zöld, mint a távolabbi részek. Ennek az az oka, hogy ott a talajélet már gazdagabb volt, mint a távolabb eső területeken. Erről a területről a réti boglárkát már kiszorította a gyermekláncfű és margaréták telepedtek meg rajta, azonkívül a bükkönyfélék, a vöröshere és a réti bakszakáll. Ezen a sávon az történt, hogy a kísérleti kerttel való szomszédság következtében az ott már tökéletes talajélet – emberi beavatkozás nélkül – tovább vándorolt és ezzel ezt a sávot termékennyé változtatta. 1969 tavasza is hozott egy különös, kedves meglepetést. A hideg és nedves időjárás hátráltatta az első kaszálást, úgyhogy csak júniusban került rá a sor. A rét teljesen kivirágzott, fehér margaréta, kék harangvirág, sárga réti bakszakáll, lila nadálytő, éppen úgy, mint valamikor azt 1931-ben láttam. 1970 júniusában végre olyan élményem volt, ami ötven évi kerti kutatómunkámra tette föl a koronát. Bérlőm le akarta vágni a sarjút, de amikor meglátta a lekaszálandó darabot, azt kérdezte, mivel trágyáztam meg titokban? „Nem vagyok bolond, a maga rétjét trágyázzam” – mondtam. „De nézze csak, hogy mi nő itt” mondta. „Azt én is

látom, de jól tudja, hogy 1958 óta évente háromszor kaszáltam és semmi más nem történt”. Szavaimat kételkedve fogadta. Következő nap reggelén kivonult a vontatóval, fűkaszával és kocsival, de ennek ellenére kézi kaszával vágta a füvet. A vontató nem bírja húzni a kaszáló gépet, pedig az övé is legalább olyan erős volt, mint akármelyik szomszédjáé, akik egész évben hordják hordókban a trágyalevet rétjeikre, sőt titokban műtrágyát is visznek rá. Az ő vontatójuk könnyen vontatja a kaszálógépet. Ősszel, amikor azt tanácsoltam neki, hogy tíz zsák Thomassalakot szórjon ki, mert azzal a réti boglárkát tovább tudjuk csökkenteni, rémülten tiltakozott: „De Isten szerelmére, még műtrágyát is, hiszen már így sem bírom a kaszával levágni.” Kívánhat-e annál többet egy ember, mint azt, hogy egy rétről évente három kaszálást hozzon le fűből és dudvaszárú növényekből. Ennek ellenére csak az egyedüli követelmény, hogy azt a rétet békében hagyják. Az én régi sovány rétemen ez a titokzatos folyamatos adomány valósággá vált. Nem szabad tehát olyat tenni, ami a talajéletre káros hatású lenne. Tehát, ha hagyjuk, hogy a talajélet tökéletesen kifejlődjék, megvan az ereje ahhoz, hogy a talajt termékennyé tegye, és aki ezt megóvja, annak nagy és egészséges terméssel fizet. Lehetséges, hogy a huszadik – agyongépesített – században ilyen igazi csodának számító dolog bukkanjon fel? De ez nem is az egyetlen, amit 1970-ben alkalmam volt megismerni. Erről egy kevéssel többet fogok mondani. Háziállataink egyikének sincs szabad választása abban, hogy mit egyék. Azt a füvet eszi, amelyik saját trágyáján nevelkedett. A hanyagul gondozott legelőn föl lehet fedezni azokat a bujafoltokat, amelyek az elhullatott tehéntrágyalepények helyén nőnek. Minden ilyen trágyalepényt szét kellene szórni, minden bujafoltot lekaszálni, vagy régi szokás szerint minden tucat tehénre egy lovat, egy anyakancát a csikajával a legelőre adni. A

lovak lelegelik a tehenek trágyáján nőtt fűfoltokat, a tehenek pedig a lótrágyán nevelkedett füvet. A Fichtel-hegységi posztókészítők birkáinál és az alsóbajorországi ügetőlótenyésztők lovainál a természetes ellenszenv a saját trágyáján növekedett takarmány iránt nem lépett fel. Hogy a fichtel-hegység-beli bekerített legelőkön hosszú évek óta nem lépett fel birkauntság, az csak a talajélet helyes közbeiktatásának, illetve alkalmazásának köszönhető. A kialakított, szigorú körforgás a következő: állat – trágya – talaj – növény – állat. Ezt a körforgást már harminc évvel ezelőtt is „rövidzárlatos” trágyázásnak neveztem azért, mert benne mindig ugyanaz az állatfaj szerepelt. Azóta sem tudtam egyetlen illetékes kutatót sem rábeszélni arra, hogy ezzel az igazán fontos kérdéssel komolyan foglalkozzék. A talajélet az ilyen körforgásban mint önálló „átokfeloldó lény” működik. A jól komposztált tehéntrágya annyira tökéletesen formálódik, és ezzel együtt elveszti mérgező voltát, hogy a tehén a vele trágyázott füvet is szívesen legeli. A lovakról mondott történet bizonyítja, hogy a talajélet a közönséges fűtársulásban a gyógynövények elterjedését elősegíti, gyorsabban és jobban visszaadják ezzel az elveszett egészséget. A legpompásabb takarmány, amit az európai paraszt eddig állatai részére ismert, a trágyázatlan, erős napsütéses talajon növekedett sovány fű volt. Ezt még a meredek hegyi kaszálókról is lehozta. Ezeken a helyeken csak hegymászó vassal tudta tartani magát és csak nagyon rövid kaszával vágni. A szénát pedig kendőkbe vagy hálóba tekerve a fején tudta csak lehozni. Ezt csak lovaknak, borjaknak és vemhes teheneknek adták. A tejelő teheneknek ez kissé drága volt. Egy kärtneri állatorvos bevallotta nekem, hogy praxisának kezdeti éveiben a parasztokat állatkínzással vádolta, amikor látta, hogy azoknak a „kövekről származó szénát” nem nyalábszámra, hanem csak kis csomókban adják. Az állatok azonban fénylő szemekkel és sima

szőrzettel mindig bizonyították, milyen egészségesek ettől a sovány takarmánytól. Ez a második csoda, amit természethez közel álló növénytermesztésemben az utóbbi években megismertem. Most pedig elmondom a harmadikat: megszabadulni a most még oly magától értetődő kényszertől, az állandó vetésforgótól. Helyesen komposztált és hulladékból készített komposzttal trágyázott földemen tizenhétszer ültettem burgonyát ugyanarra a helyre, és mindig az előző évi termésből hagytam vetőgumókat. Nem volt talaj-untság, a termés mennyisége sem csökkent, sőt minősége sem romlott. Nem hiszem, hogy ilyen hosszú ideig ez csak a véletlen műve lett volna.

A VÉDŐSÖVÉNY

A talajélet vándorlása a magasabban fekvő területekről a mélyebb felé igen jó hatású a védősövények és a védősövények által körülzárt és védett mezőgazdaságilag vagy kertészetileg hasznosított területek helyzetére. Védősövénynek nevezzük azokat az egysoros, de legfeljebb háromsoros ültetvényeket, amelyeket metszést nem igénylő, őshonos, lombhullató bokrok alkotnak. Ezek a sövények patakok, utak vagy határvonalak mentén húzódnak a tájban, vagy megművelt kultúrtermeteket öveznek körül. Ezek a sövények ősrégi eredetűek. Az új-kőkorszakbeli földművelő telepes fonattal vagy más kerítésfélével védte termőterületeit az őzek, vaddisznók, szarvasok, sőt sokszor saját háziállataival szemben. Ilyen kerítések mentén mindig erősebb a nitrogéntrágyázás. Mellette először a csalán telepszik meg, utána a bodza és ennek oltalmában a más, ebbe a társulásba tartozó fa vagy cserje: a tölgy, a galagonya, a kökény, a vadrózsa, a som, a szeder* a kecskerágó és a mezei juhar. Ezek a sövények és sövénykerítések jellemzik még ma is a nyugat-európai tájakat, mint Bretagne, Normandia, Hollandia, Alsó-Szászország, Schleswig-Holstein stb. Kimondottan sövényekkel teleültetett ország Anglia és a Pó-síkság. Az NSZK belső vidékein is mindenütt látni ilyen fennmaradt sövényes tájakat. Ezek közül egyik legimpozánsabb az Isar folyó völgyének a felső szakasza Lenggries környékén. Meggondolatlan intézkedések hatására 1933-ban megkezdték a sövények irtását, mert haszontalan, helyfoglaló növényzetnek minősítették. Csak egy Scholaster nevű vesztfáliai erdész lépett fel erélyesen az intézkedés ellen, és a hozzá tartozó területen meg tudta menteni a sövényeket a természetvédelmi törvény alapján. Igen kemény viták eredménye után lehetett elérni, hogy a további növényirtást szüntessék meg. A jól és helyesen kezelt védősövény csak azzal, hogy a szél ellen védve megóvja a talajt a kiszáradástól, védi a harmatot és óvja a talaj szén-dioxid-tartalmát, és ezzel a körülkerített

területek termő-képességét legalább 15%-kal emeli (száraz éghajlat alatt még többel). A gazdálkodók gyakran azt hozzák fel, hogy a védősövények búvóhelyet adnak a kártevőknek. Anélkül, hogy ezt vizsgáltam volna, merem állítani, hogy az lehetetlen, mert a szántóföldön élő állatok és kártevők nem az erdőszéli növényeken tanyásznak. Csak a szántóföldi kártevők természetes ellenségei telepednek ott meg mint ingyenesen dolgozó mezőőrök. Ezt a nézetet két állattani intézet is megerősítette, ahol végeztek ilyen irányú vizsgálatokat. Véleményem szerint a védősövények és a természetes mezsgyék a monokultúrák által egyoldalúan igénybe vett és elszegényedett talajéletet kiegészítik és újra felújítják. Minden hangya, pl. amelyik a mezsgyén álló sövényből kifut, ezerszámra viszi magával a talajlakó élőlényeket. Az sem mindegy, hogy az ilyen védősövényeket a divatos és kedvelt dísz- és haszoncserjékkel ültetik-e be, vagy a táj őshonos erdőszéli és aljnövényzetével. Magától értetődő, hogy minden fajnak megvan a maga sajátos és a többiekétől eltérő talajéletközössége. Tudjuk, hogy az alma- és körtefajok a tölgyés gyertyánfélékkel közös társulásba tartoznak, ebben érzik jól magukat. Akkor lesz tehát az almaültetvény egészségesebb, ha galagonya-kökény társulással van körülültetve. A gyümölcstermesztők már tudják, hogy a szél- és madárkár ellen kertjüket sövénnyel kell bekeríteni.

LÁSSUK CSAK, MI LESZ BELŐLE?

Sokirányú és minden eshetőségre kiterjedő kíváncsiságom bírt rá arra, hogy negyven évvel ezelőtt úgy kezdjek növényeket termeszteni, hogy tudatosan mindent ellentétesen csináljak, mint ahogy az addig szokásos volt. Először is az élő természetet vettem mintaképül és ami ebből kijött, az egészen új, eddig ismeretlen volt, amit csak előrelátó, a természet titkait kutató ember várhatott. Az új pedig az, hogy az élet önmagát tudja fenntartani és továbbfejleszteni. A talajélet képes a talaj egészségét és termőképességét fenntartani és fokozni, a talaj pedig saját egészségét a növényre, állatra és emberre is átvinni. A talaj termőképessége, ami annak értéke, az nem állapot, és nem a rendelkezésre álló nitrogén, kálium és foszfor mennyiségétől függ, hanem egy folyamattól, amely folytonosan megújuló és fejlődő események láncolata. Ebben a láncban egyik sem hasonló az előzőhöz, nem is azonos az utána következővel, hanem olyan, mint maga az élet! Most összefoglalom mindazt, amit negyvenéves, kitartó munkámmal a talaj életről és a talajban lakó milliárdnyi élőlényről tanultam. 1. A talajéletet a legtökéletesebben GOETHE szavaival jellemezhetjük: Egy élet nem egyedülálló, hanem egyike a soknak! Akkor értjük meg legjobban létét és munkáját, ha úgy fogjuk fel, mint a legjobban szervezett létet. 2. Hasonlóan, mint ahogy az embert sem lehet csak sóoldatokkal táplálni, hanem szüksége van a legtökéletesebben összeállított szerves anyagokra is, ugyanígy lehet a talajéletet is táplálni, illetve fenntartani. A fenntartáshoz pedig növényi vagy állati szerves hulladék szükséges. Az ásványi sókat a talajból képes fedezni. 3. Elengedhetetlen életeleme a humusz, amit saját maga épít fel a rendelkezésére álló alapanyagokból. 4. A világ számára a talajéletnek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy képes gyógyítani és környezetét egészségessé tenni. Minél gazdagabb a talajélet, annál termékenyebb és

egészségesebb lesz talajunk is, s ezzel ellenállóbb minden kártevő támadásával szemben. 5. Csak a gazdag talajéletű talajban marad a növény gyökérzete és maga a növény is olyan egészséges, hogy semmilyen kártevő és betegség nem tudja megtámadni. 6. A talajélet minden károsodása és gyengülése csökkenti a növények ellenállóképességét, a kártevőkkel és a betegségekkel szemben pedig fogékonnyá válnak. 7. Károsodik vagy teljesen megsemmisülhet a talajélet a kertészetben és a mezőgazdaságban jelenleg használatos egyes módszerektől. A túl mély szántás összekeveri a talaj különböző rétegeiben élő és eltérő életközösségeket. A talajmarók is ugyanezt teszik, és a talajba túl sok levegőt juttatnak, ami a humuszt idő előtt elbontja. A nehéz traktorok és eszközök a talajt úgy összetömörítik, hogy a talajélet a fenntartásához szükséges levegőt sem kapja meg. A talajéletet legjobban károsítja és elpusztíthatja az, ha a talajban levő oldatok ozmózisos nyomását és sókoncentrációját gyorsan oldódó műtrágyákkal növeljük. Ezek lehetnek ásványi eredetűek vagy szintetikus úton előállított anyagok. (Valószínűleg nem károsak a Thomas-salak, az őskőzetek őrleményei, a nyersfoszfát, amelyeket a talajlakó élőlényeknek kell oldható állapotba hozniuk.) Káros természetesen a mérgekkel (növényvédő és gyomirtó szerekkel) való kezelés is. 8. Minden méreggel való védekezésnek még erősebb fertőzés a következménye. A vegyszeres gyomirtás arra kényszerít, hogy mindig gyakrabban és mindig erősebb vegyszereket használjunk. Vegyszeres védekezéskor milliárdokat kell áldozni a védekezési eljárások költségeire. 9. A leggazdagabb talajéletet azzal érhetjük el, hogy a természet adta minta alapján nagyobb mennyiségű növényi és állati hulladékot helyes módon elkorhasztjuk. Az ilyenformán „új” módszerrel előállított komposztot a növény gyökerei számára felvehető állapotban juttatjuk a talajba. (Hasonló

módszerrel városi szemetet is lehet a komposzthoz adni és azt elkorhasztani.) 10. Sok tekintetben bebizonyosodott, hogy a tiszta szerves trágya komposztálásával az elérhető terméseredmények felveszik a versenyt a jelenleg propagált műtrágyákkal elért eredményekkel, de a komposztált szerves trágyával trágyázott talajon termesztett áru már minőség, íz és tartósság tekintetében messze felülmúlja azokat. 11. A. v. THAER még semmit sem tudott a talajéletről, mégis helyes úton járt, amikor a humuszt a talaj termőképessége hordozójának nevezte. J. v. LIEBIG sem tudhatott még a talajéletről, de mint kémikus és műszaki ember, rámutatott arra, hogy nem szabad a talajt áldást hozó munkájában gátolni. A jelenleg tanított kertészeti és mezőgazdasági termesztés hívei gyanútlanul kárt tesznek egyik legjobb segítőtársuknak, a talajéletnek. 12. Ha a talajéletet megismerjük és bánni tudunk vele, vagyis nem károsítjuk természetes állapotában és nem avatkozunk bele kártékonyán, akkor a termőképesség növekedését tapasztalhatjuk. 13. Még áldásosabban hat a talajélet, ha a „talaj-növényállat-ember” sorrendet megtartjuk. A növényi és állati hulladékból készült komposzt egészséges, gyógyító hatását hagyjuk érvényesülni. A komposztált istállótrágyával trágyázott talajon növekedett takarmány jótékonyan hat az állatok egészségére, s ezen keresztül az emberre is. Átvitt értelemben a komposzttal trágyázott élelmiszerek is gyógyszernek nevezhetők, ahogy PARACELSUS azt annak idején óhajtotta. (Az ő idejében ez a kívánság még könnyebben volt teljesíthető.) A tizenkilencedik században, az ipari fejlődés kezdetén könnyebb volt a J. v. LIEBIG elméletére alapozott műtrágyázással a paraszti bölcsességből származó biológiai elgondolásokat háttérbe szorítani. Könnyű volt az akkor még egészséges talajból az új technika segítségével nagyobb

terméseredményeket kihozni. Századunkra ez már nem érvényes, és elmondhatjuk, hogy a műtrágyázás mint nagyszerű segéderő jött, de később a talaj egyik veszélyes ellenségévé vált. A műtrágyázási és kemizálási hullám nem fog magától megszűnni, a természethez közelebb álló új biológiai felismerésekkel kell megtalálni a helyes, kivezető utat. Elmondhatom, sikerült a talajéletet mint fáradhatatlan segítőtársat megnyernem. GOETHE mondása jut eszembe: Mindig szép, ha az érthetetlent mint valóságot magunk előtt látjuk. Talán ennyi megengedhető, hiszen hosszú, göröngyös úton, de lenyűgözően szép célhoz értem. A tudomány képviselőivel azonban még sokat kell vitatkoznom. Az eddigi lekicsinylő mosolyok, amelyekkel az első időkben találkoztam, már nem fordulnak elő. A talajélet összeegyeztethető a természettudományokkal is, amelyek csak a megfogható tömeget és számokat ismerik el. Az áttérés az élelmiszer- és takarmánytermesztésben az egészséges, gyógyító hatású termelvényekre, már mérhető formában lehetséges. Ez nem megy buktatók nélkül. MAX PLANCK, aki igen nehezen tudta régi nézetén alapuló kvantumelméletének bukását elismerni, egyszer azt mondta: a tudományban egy új felismerés csak akkor tud elterjedni, ha a régi elmélet képviselői és azok munkatársai meghaltak. Ez a vita most igen fontos földi értékért folyik, éspedig saját és gyermekeink egészségéért.

KERTÉSZKEDÉS MÉRGEK NÉLKÜL!

Remélem, hogy a kedves olvasó már elismeri, hogy van ilyen. Erről nem az élettől távol álló dogmákkal vagy agyrémekkel próbáltam meggyőzni, hanem olyan, az életből vett példákkal, amelyeket saját talajomon többször megismételt és megismételhető kísérletekből és tapasztalatokból merítettem. Ez az új, de egyben ősi út, amely a talaj állandó termőképességéhez és egészségéhez- vezet. Ez egyben a növényvilág és az emberiség egészségét is jelenti. Ez az út csak azok által járható, akik önállóan gondolkodnak és nem befolyásolják őket a másik oldalról jövő, képekkel teletűzdelt reklám-hadjáratok. Azt nem tudhattam negyven évvel ezelőtt, amikor elhatároztam, hogy a kertemben mindent másképp fogok csinálni, mint amit korábban helyesnek tartottak, és azt sem tudtam, hogy mi fog belőle következni. Csak kedvet kaptam JACQUES SURELTŐL, aki 1705-ben egy birtokot otthagyott, ahol szőlők, olajfák és levendulával beültetett területek voltak, hogy mint szántóvető gazda a homokon mindent újra, elölről kezdjen. Szívósságomnak köszönhető, hogy elhatározásomat igen nehéz körülmények között is keresztülvihettem. A véletlen hozta, hogy saját magam az általam tervezett kert tulajdonosává lettem, később pedig egy agyagos réthez jutottam. Az adott körülmények között úgy érzem, csak azon fáradoztam, hogy kötelességemet teljesítsem. Hogy teljesítsem azt a feladatot, ami mindenki másnak is kötelessége: termékenyebben adni tovább, mint ahogy azt átvette. Amikor 1959-ben azon az agyagos réten a házamat építettem, ez még nem volt tudatos bennem, de a sors úgy hozta, hogy felfogásom következtében hatásos és jó módszert ismertem meg. „Merész dologba, nagy fába vágtam fejszém. De hogy ezt tettem, sohasem bántam meg én.” ( Ulrich von Hutten) Hetvenéves korom óta minden növényi táplálék, a burgonyától kezdve valamennyi zöldség és gyümölcs a saját

komposzttal trágyázott kertemből származik, onnan, ahol mérgek nélkül nő minden. Az innen származó termés táplálóértékén felül gyógyító hatású is. Az orvosok szerint hibás életmódot folytatok. Ülök az íróasztal és a rajzolóasztal mellett, ülök a gépkocsiban, járművön. Szerintük gyógytornára és egy kis gyaloglásra lenne szükségem. Ehelyett kerti munkát végzek, ások és lapátolok, rostálok és komposztot készítek. Az összes olyan korábbi megterhelés, betegség, amely harminc évvel ezelőtt elviselhetetlen fájdalmat okozott, pl. vesekő, a lumbágó minden formája, vélt szélütés, érgyulladás, mind feledésbe merült. Természetesen nem védhető ki minden betegség, de az ázsiai influenzából, szívizomgyulladásból, veszélyes agyrázkódásból rövid idő alatt kigyógyultam homeopatikus módon.

A szerző komposzttelepe. A jobb oldali halom a tavaszi hulladékokból készült. Benne sok a fás metszési hulladék. Ezt a prizmát először levágott fűvel fedi be és utána guggonülő tököt ültet a tetejére. A bal oldali halomban már érett hulladék van. Ez a prizma részben még polietilén fóliával fedett. A kép előterében már a legújabb hulladékokból készíti az új halmot

Egyszerű, de igen tartalmas komposzttelep egy chiemseei gyümölcsösben A szerző kísérleti kertje.

A burgonyatermés pontosabban határozható meg, ha azt azonos távolságra ültetjük.

Középkésői érésű Carmen burgonyafajta az ötödik utántermesztésben saját vetőgumókról. Teljes virágzásban 80 cm magas, teljesen egészséges növények (az 1969. évi termés 55 t hektárra átszámítva)

Karósbabgyökerek gazdagon megrakodva gyökérgümőkkel (DR. EBERHARD SPOHN, Heidelberg)

Abunda bimbóskel fajta, tövenként 1000 g terméssel

A vakondokok és mezei pockok „munkája” a még nyers, új kerti földben Szeptember közepén a gyümölcsfák koronája alatti részre három centiméter vastagon rostálatlan komposzt kerül. Utána lekaszált fűvel fedik be.

Mutterapfel nevű almafajta gyümölcse, amelyet 1969. június 14-én jégverés ért. A jég az almát a magházig belyukasztotta, mégis simán begyógyult, és nem kapott varasodást.

b. 60 éves kőrisfa törzsének keresztmetszete. A fa a szerző müncheni kertjéből való. Az évgyűrűkről világosan felismerhető az a dupla erősségű növekedés, amit az 1931– 34. években adott szarutrágya idézett elő (dr. Ottó Kraus, Bad Tölz)

A termőtalaj lemosódása egy valamikor termékeny lösztalajról Freisingben. Az erős erózió oka a talaj humusztartalmának hiánya. Óriás komposzttelep a nymphenburgi kastély parkjának kerítése mellett.

Középkori eredetű védősövényes táj Lengriss környékén, az Isar folyó felső szakaszán.